Port Arthurtól Csuzimáig 9786158096812 [PDF]

Zitiervorschau

Port Arthurtól Csuzimáig Horváth Zoltán Magánkiadás (2018) Címke: Történelem, Hadtörténet Történelemttt Hadtörténetttt Több mint harminc év nagy anyagi, és emberi áldozatokat követelő fejlesztései és kísérletezései után a XIX. század végére kialakult a tengerek új ura, a kor legmodernebb technológiai vívmányait magában egyesítő, modern értelemben vett csatahajó.A hatalmas, félelmetes acélmonstrumok lenyűgözték a kortársakat. Ezek a hajók voltak az őket birtokló ország erejének és nagyhatalmi státuszának szimbólumai, a nemzeti büszkeség megtestesítői. Bennük jutott kifejezésre megépíttetőiknek gazdasági fejlettsége, ipari teljesítőképessége, valamint a szándék, hogy a világ vezető nagyhatalmainak sorába tartozzanak. Világszerte minden nagyobb haditengerészet ezek köré a páncélos óriások köré szerveződött, melyek teljes fegyverzetben állva várták, hogy országuk érdekeinek védelmében rendeltetésüknek megfelelően harcba szálljanak az ellenfél hasonló páncélosai ellen, s bizonyítsák létezésük értelmét, és a rájuk költött hatalmas összegek megtérülését. Talán az új idők kezdetének szimbolikus jelzéseként fogható fel, hogy erre az alkalomra végül nem a világot uraló európai országok vizein, hanem messze keleten, egy feltörekvő, és nem az európai kultúrkörbe tartozó új nagyhatalom partjai közelében került sor.

Horváth Zoltán Port Arthurtól Csuzimáig Tengeri harcok az orosz–japán háborúban

Prológus – A csatahajók születése Az arkangyalok bukása

A csatasor. Az orosz Fekete-tengeri Flotta sorhajói a XIX. század közepén, egy gyakorlaton. Ivan Aivazovszkij festménye. A napóleoni háborúk befejezése után, 1815-ben, az ereje teljében tündöklő Royal Navy 218 sorhajót és 309 fregattot tudott felvonultatni, többet, mint az összes többi haditengerészet együttvéve. E hatalmas erővel a brit haditengerészet magabiztosan uralta a világ valamennyi tengerét és óceánját. Egy ekkora hajóhad békebeli fenntartása azonban elviselhetetlen terhet jelentett még az angol költségvetésnek is, s a háború után azonnal megindult a haditengerészet állományának és költségvetésének drasztikus megnyirbálása. 15 év leforgása alatt a flotta állománya nagyjából arra a szintre esett vissza, ahol a háború előtt volt. 1830-ban a Royal Navy 106 sorhajót, és 144 fregattot tudhatott állományában. Nagy-Britannia érdekeit nem sértette a békelétszámra való visszaállás, ugyanis a háború után hasonló, vagy még nagyobb arányú létszámcsökkentésekre került sor az összes többi

haditengerészetnél is, a brit flotta fölénye tehát a csökkentett létszámmal is változatlanul megmaradt. Az egyetlen, valamennyire komolynak tekinthető ellenség a francia haditengerészet volt, mely 1815-ben 69 sorhajót és 38 fregattot tudott csatasorba állítani. Bár az ellenségeskedés 1814 után hivatalosan megszűnt a két ország között, a francia flotta továbbra is a briteket tekintette első számú ellenségének. A flotta sorhajóinak száma közvetlenül a háború után erősen visszaesett ugyan, s 1819-ben mindössze 31 szolgálatképes sorhajót tudtak felmutatni, az ekkortájt beinduló hajóépítéseknek köszönhetően azonban ezt a számot 1830ra sikerült 53-ra feltornázni. A francia flotta állománya azonban még ezekkel az erőkkel is a brit flotta alig felét tette csak ki. A harmadik legnagyobb haditengerészet, az orosz, kivételnek számított, s az általános trendet nem követve, a háború utáni években nem csökkentette flottája állományát. Az oroszoknak maga a háború jelentett nagy leépülést, amikor az eredeti nyolcvan sorhajójukból, főleg a pénzhiány és az elöregedés miatt, 1815-re csak 48 maradt. Ezt a számot azonban a következő évtizedekben is változatlanul tartották, a fregattok számát pedig valamelyest még növelték is, 26-ra. A flottát nagyjából kétharmad/egyharmad arányban osztották meg a Balti- és a Fekete-tenger között. E három haditengerészethez képest az összes többi jelentéktelennek számított, és nemhogy a Royal Navy-vel, de még a francia vagy az orosz haditengerészettel sem voltak azonos súlycsoportban. A korszak hajói nem különböztek nagyon a napóleoni idők hadihajóitól, eltekintve attól, hogy jóval nagyobbak voltak. Egy első osztályú sorhajó vízkiszorítása a század közepére az ötezer tonnát is meghaladta. (Nelson Victory-ja, mely a maga idejében a legnagyobbak közé tartozott, 3.500 tonnás volt.) A hajótest fából készült szerkezeti elemeinek vasalásokkal való megerősítése, vagy a korábban használtaknál nehezebb fedélzeti lövegek sem jelentettek nagy különbséget. A forradalmi változások első szelei ekkor ugyan már érezhetőek voltak, ám csak a látnoki képességekkel felruházott kevesek érezték át az ekkoriban feltűnő, de a gyakorlatban egyelőre még nem sok hasznot hajtó technológiai újdonságok valódi jelentőségét.

A hajók harcászati alkalmazásának alapelvei is ugyanazok voltak, mint korábban. A Nelson által bevezetett, az ellenség csatasorának áttörését erőltető taktikát, vagyis az oszlopban való támadást, a háború után kivették a hivatalos harcászati utasításokból, és a sorhajóknak csatarendként ismét a vonalba való felállást írták elő. Ennek ellenére az 1815-öt követő összecsapásokban, melyek többségét a napóleoni háborúk veteránjai vezényelték le, ha mód nyílt rá, minden parancsnok a nelsoni stílusban igyekezett lerohanni az ellenséget. A jól bevált módszer szerint igyekeztek áttörni az ellenség csatasorát, és minden esetben arra törekedtek, hogy minél közelebbre, lehetőleg érintésnyi távolságra közelítsék meg az ellenség hajóját, és egy heves, de rövid közelharcban törjék meg annak ellenállását. A dél-amerikai függetlenségi háborúk során, 1813 és 1826 között, számos összecsapásra került sor a függetlenedő országok, valamint a spanyol és portugál anyaországok hajói között. A frissen megalakult dél-amerikai haditengerészetek hajóit rendszerint 1815 után állás nélkül maradt angol tengerésztisztek irányították, és a legénység egy tekintélyes hányada szintén angol és amerikai zsoldosokból került ki. A hajók merész, a napóleoni idők stílusában végrehajtott rajtaütéseket hajtottak végre az ellenséges kikötők ellen, kisebb ütközeteket vívtak a spanyol és portugál hadihajókkal, valamint partraszálló hadműveleteket fedeztek. Az európai vizeken csupán a mediterrán térségben került sor kisebb összecsapásokra, elsősorban az észak-afrikai kalózállamok elleni büntető expedíciók során. A helyi kiskirályok által fenntartott kalózbandák ugyanis rendszeresen támadták a területen áthaladó kereskedelmi hajókat, nemegyszer váltságdíjat követelve az elrabolt hajókért, és azok legénységéért. Az európai országok és az Egyesült Államok menetrendszerűen küldték az itteni kikötők elleni megtorló támadásokra hadihajóikat, melyek bombázták az észak-afrikai kikötőket, és felgyújtották az ott horgonyzó kalózhajókat. A század első felében forradalmak egész sora robbant ki a déleurópai országokban, melyeket a status quo fenntartására létrehozott Szent Szövetség fegyveres erői rendszerint gyorsan levertek. A hadihajók flottatüntetéseket tartottak, kikötőket vettek blokád alá,

komolyabb tengeri ütközeteket azonban csak a görög forradalom során vívtak meg. A görög felkelők eleinte a jól bevált, és jól megszokott kalózháborút folytatták a törökök ellen, és ami azt illeti, mindenki más ellen is, aki az útjukba került. A szervezetlen, és egymással is rivalizáló kalózbandák csak azt követően kezdtek reguláris fegyveres erővé alakulni, miután a görög tengeri erők parancsnokságát angol tisztek vették át. A görög haditengerészet azonban soha nem volt olyan erős, hogy a török flottával szemben megkockáztathatott volna egy nyílt tengeri összecsapást. Az egyes hajók, és kisebb kötelékek, így továbbra is a portyázó hadviselést folytatták, illetve rajtaütésszerű támadásokat hajtottak végre a török kézen levő kikötők ellen. Mikor a török hadsereg már a Peloponnészoszi-félszigeten is partraszállt, egy angol-francia-orosz flotta jelent meg a térségben, és követelték a török csapatok evakuálását. Miután a törökök ezt elutasították, a szövetséges flotta parancsnoka, Sir Edward Codrington, a Dicsőséges Június Elseje és Trafalgar veteránja, 1827 október huszadikán 11 sorhajójával és kilenc fregattjával benyomult a 75 hajóból, köztük hét sorhajóból, és 15 fregattból álló törökegyiptomi flotta horgonyzóhelyére, a navarinói öbölbe. Codrington saját állítása szerint csak nyomást akart gyakorolni a törökökre, a legtöbben azonban úgy vélik, a tengernagy szándékosan akart összetűzést kiprovokálni. Ez hamarosan sikerült is. Nem sokkal a szövetséges hajók megérkezése után az egyik török hajóról puskákkal tüzet nyitottak egy angol fregatt csónakjára, mire a fregatt ágyúiból figyelmeztető lövéseket adtak le a törökökre. A lövéseket viszont több másik hajón tűzmegnyitási parancsként értelmezték, és perceken belül a két flotta valamennyi hajója tűzharcban állt egymással. Alig három óra leforgása alatt a török flotta gyakorlatilag megsemmisült, csupán néhány kisebb hajónak sikerült elmenekülnie. A győzelmet követően Oroszország hivatalosan is hadat üzent Törökországnak, ami aztán el is döntötte a háború kimenetelét. Haditengerészeti szempontból Navarino megerősítette a szakembereknek azt a véleményét, hogy a jövő nagyjából olyan lesz, mint a múlt. A sok szempontból az aboukiri csatára emlékeztető ütközetet akár a napóleoni időkben is vívhatták volna. Faépítésű

vitorláshajók harcoltak itt is, tömör ágyúgolyókat kilövő elöltöltő ágyúkkal. Akárcsak harminc évvel korábban, a győzelmet itt is közelharcban érték el, a jobban képzett tüzérek által elért nagyobb tűzgyorsaságnak köszönhetően. Aligha gondolta volna bárki is, hogy ez lesz az utolsó nagy ütközet a vitorlás sorhajók között, melyek feje felett ekkor már sötét felhők gyülekeztek. A „sötét felhők” kifejezés ezúttal szó szerint értendő. A kikötőkben ekkor már sok helyen feltűnő, furcsa bárkák kéményeiből gomolygó fekete füstfelhők a legtöbb hajóskapitány és tengernagy számára ekkor még csak a vitorlák tisztaságát fenyegető bosszantó tényezők voltak, és aligha gondolta volna bárki is, hogy a füst nem egyszerűen csak beszennyezi a vitorlákat, hanem néhány évtizeden belül el is tünteti azokat a tengerekről. A gőz erejének munkába fogása igazán régi múltra tekinthet vissza. Az első dokumentált gőzgépet az alexandriai Hero építette, i.e. 120 környékén. Ezt követően azonban nagyjából másfélezer év szünet következett nemcsak a gőzgép, hanem úgy általában a természettudományok életében is. Valamikor 1600 körül kezdtek el újra kísérletezni a gőzzel, nem utolsósorban éppen Hero leírásai nyomán. A görög szerkezet utáni első, működőképes gőzgépet feltehetően egy Giovanni Branca nevű fizikus és mérnök készítette el, 1624-ben. Ez persze még egyáltalán nem emlékeztetett a későbbi gőzgépekre, a felhevített gőzt ugyanis Branca egy lapátkerékre fújatta rá – tekinthetjük akár az első, kezdetleges gőzturbinának is –, és a forgó kereket használta fel egy daráló meghajtására. Branca, és az őt követők kísérletei persze még nem eredményezhettek olyan szerkezetet, mely a gyakorlatban valóban használható lett volna. A fizika új felfedezései azonban megteremtették az alapot a gőz hatékonyabb felhasználására. Az első, valóban használható gőzgépeket a francia Denis Papin, fizikus és matematikus építette, 1690 körül. Egyik gőzgépét Papin beépítette egy kis folyami bárkába, mellyel a Fulda és a Weser folyókon le akart hajózni az Északi-tengerig, és onnan át Angliáig. Messzire azonban nem jutott, ugyanis a furcsa szerkezettől megrettenő halászok – mások szerint Papin saját legénysége – összetörték az ördögi

masinát. (Papin hajójáról így szinte semmit nem lehet tudni, csak azt, hogy a taton elhelyezett lapátkerék hajtotta.) Az angolok természetesen maguknak tulajdonítják a gőzgép feltalálásának dicsőségét is. Véleményük szerint az első, a gyakorlatban is használható gőzgépet Thomas Newcomen építette 1712-ben. Newcomen gőzgépe, mely valóban sokkal használhatóbb volt, mint a korábbi, nehézkes megoldások, azonban nem hajókat, hanem bányaszivattyúkat működtetett. Ez a gép is elég lassú volt, különösen hogy a szelepeket, illetve eleinte tolattyúkat, kezdetben kézzel nyitották-zárták. Csak később jöttek rá, hogy a gép himbáit a szelepekkel a megfelelő módon összekötve, azokat a gép saját mozgása által automatikusan is lehet működtetni. Ezek az első gőzgépek még nem úgy működtek, mint későbbi társaik. Nem a gőz nyomását, hanem a gőz lecsapódása – kondenzációja – által keltett vákuumot használták ki. Tehát a gőzhengerbe beengedték a gőzt, ahol az gyorsan lehűlt és vízzé alakult vissza, s mivel eközben térfogata lecsökkent, a hengerben vákuum alakult ki. Ez a vákuum mozgatta meg aztán a hengerben mozgó dugattyút. Vagyis a gőz nem nyomta, hanem szívta a gőzgép dugattyúját. Az ilyen gépek lassúak, és elég alacsony hatásfokúak voltak, viszont biztonságosak, mivel nagyon kicsi, legfeljebb 2 att körüli nyomáson dolgoztak. A gőznyomást, vagyis a gőz expanzióját használó gépek a XVIII. második felében kezdtek elterjedni. Ebben nagy szerepe volt James Watt-nak, aki ugyan nem találta fel a gőzgépet, ám számos újítással végre a gyakorlatban is minden célra jól használható, nagy teljesítményű erőgépet alkotott belőle. Egyik legnagyobb jelentőségű találmánya a forgattyú volt, mellyel a gőzdugattyú egyenes mozgását körmozgássá lehetett átalakítani. És szinte azonnal felmerült a gondolat, hogy a gőzgép által meghajtott szerkezet egy hajó lapátkereke legyen. Maga a lapátkerék jól ismert találmány volt. Már az ókorban is használták, amikor még taposómalomba fogott állatokkal működtették a szerkezetet. De már Leonardo da Vinci is elkészítette egy lapátkerekes hajó teljes hajtóművének a terveit, csak éppen neki még elképzelése sem volt róla, milyen erőgéppel tudná azt meghajtani. A Watt féle gőzgép megoldotta ezt a problémát. Alig

néhány évvel a forgattyú feltalálása után, 1774-ben, két francia feltaláló, Aussiron és Périer, már be is épített egy Watt gépet egy folyami bárkába. A szerkezet működött, és azt a Szajnán be is mutatták a francia Akadémia képviselőinek. A tudósurak végigunatkozták a bemutatót, majd a szerkezetet hasznavehetetlennek minősítették, és még a szabadalom bejegyzését is elutasították. Nem járt jobban a kezdeti korszak többi kísérletezője sem, akik mind belebuktak, nem is annyira a technológiai problémákba, hanem inkább a találmányukat övező tökéletes érdektelenségbe. Jó példája ennek az amerikai John Fitch, akinek gőzhajója 1790-ben már szabályos menetrend szerint közlekedett a Delaware folyón, Philadelphia és Trenton között, ám ennek ellenére sem keltette fel senkinek az érdeklődését. (Fitch még nem lapátkereket, hanem evezőket működtetett a gőzgéppel.) Fitch végül a franciáknak próbálta eladni találmányát, abban bízva, a forradalmi vezetés nagyobb érdeklődést fog tanúsítani az újdonságok iránt, ám ebben is csalódnia kellett. Az elszegényedett, csődbe ment feltaláló végül öngyilkos lett, s neve majdnem egy évszázadra feledésbe merült. (Szinte felesleges is talán hozzátenni, hogy az angolok szerint természetesen a gőzhajót is ők találták fel, 1802-ben, amikor William Symington elkészítette Charlotte Dundas nevű, gőzmeghajtású csónakját.) Az eset jól szemlélteti, hogy a találmányoknak is megvan a maguk ideje. Ugyanaz a találmány, mely Fitch idejében még senkit sem érdekelt, alig húsz évvel később már hallatlan népszerűséget, dicsőséget, és persze jó sok pénzt hozott egy másik feltalálónak. A dicsőség felé vezető ösvény persze Robert Fulton számára is meglehetősen göröngyös volt. Az ifjú amerikai művészpalánta, aki festői tehetségét csiszolgatni érkezett Londonba, állítólag James Watt-al való találkozása hatására dobta félre művészi ambícióit, és döntött inkább a műszaki pálya mellett. Érdeklődésének homlokterébe hamarosan a gőzgép és a tengeri hajózás került, s alaposan tanulmányozta a korai feltalálók, például John Fitch, James Rumsey, vagy a francia Claude de Jouffroy gőzhajó-kísérleteit, akik közül néhánnyal személyesen is megismerkedett. (Utóbbi úriember már az 1780-as években kísérletezett a torpedóval.)

Az ekkor már Párizsban élő Fulton érdeklődése azonban a gőzhajó további tökéletesítése helyett inkább a tengeralattjárók felé fordult, és 1797-re megalkotta saját, működőképes tengeralattjáróját, a Nautilust. A járművel mintegy nyolcméteres mélységbe tudott lemerülni, 15-20 percre. Fulton megszervezett egy bemutatót a francia haditengerészet képviselőinek, melyen a Nautilus-al aknát vontatott egy leselejtezett hajó alá, mely látványos robbanás kíséretében el is süllyedt. A bemutató azonban semmilyen hatást nem gyakorolt a nézőközönségre. A francia tengernagyok nem csak hogy nem érdeklődtek a tengeralattjáró iránt, hanem kimondottan fel voltak háborodva az aljas ötlet miatt, hogy a pompás sorhajókat ilyen alattomos és gyáva módon, a tenger alól indított orvtámadással pusztítsák el.

Fulton Nautilusa. A kudarc hatására Fulton ismét a felszíni hajók felé fordult, s barátja, Robert Livingstone, az Egyesült Államok párizsi nagykövete hatékony segítségével 1803-ra elkészítette első gőzhajóját. A húsz

méter hosszú kis hajócska négycsomós sebességet ért el a Szajnán, árral szemben. 1804-ben Fulton új hajójával ismét bemutatót tartott a francia haditengerészet képviselőinek, ezúttal a Szajnán. A bemutatóra meghívták a császárt is. Az eredmény ismét teljes kudarc volt. Sem Napóleon, sem pedig a francia tengernagyok nem tanúsítottak szemernyi érdeklődést sem a gőzhajó iránt. Napóleon, a tengernagyok szorgos bólogatása mellett, meg is jegyezte a feltalálónak, ügyes kis játékszere soha nem lesz a gyakorlatban is használható találmány. Ez volt az a pont, ahol Fultonnak elege lett az amerikai-francia barátságból, és az angolok meghívását elfogadva inkább átutazott Londonba, ahol a miniszterelnök, William Pitt, személyesen bízta meg őt olyan új tengeri fegyverek kifejlesztésével, melyekkel eredményesen lehet megvédeni a szigetországot egy francia invázióval szemben. Fulton az addigi repertoárja – tengeralattjáró és gőzhajó – mellett belefogott az aknákkal és a torpedókkal való kísérletezésbe is. A brit megbízás azonban félrevezetés volt csupán. A kiváló angol hírszerzés már jó ideje figyelte Fulton franciaországi tevékenységét, és tartottak tőle, hogy a bolond amerikai a végén még valóban kifejleszt valami használható fegyvert a franciáknak. Úgyhogy mihelyt lehetett, átcsalogatták Fultont a franciáktól, és látszatmegbízásokkal kötötték le energiáit. Valójában persze őket sem érdekelte sem a gőzhajó, sem a tengeralattjáró, s mihelyt Trafalgárnál, és az azt követő kisebb ütközetekben, tönkreverték a franciákat, s elhárult az invázió – valójában addig sem létező – fenyegetése, ők is dobták Fultont, megvonva tőle az állami megbízásokat. 1806-ban Fulton visszatért az Egyesült Államokba, ahol – élvezve Livingston további támogatását, akinek családjába közben be is nősült – már következő évben megépítette új gőzhajóját, melyet eredetileg North River Steamboat néven bocsátottak vízre, és csak később kereszteltek át Clermont-ra. Ez lett az első gőzös, mely nem pusztán kísérleti célokra készült, hanem a kereskedelmi forgalomban is hasznot hajtva, és hosszú távon is megbízhatóan működve tevékenykedett. Rendszerint ezt a hajót tekintik az első gőzhajónak is. (Ami nem sokon múlott, ugyanis Livingstone másik sógorának,

John Stevens-nek a gőzöse, a Phoenix, majdnem ugyanekkor állt szolgálatba, alig néhány nappal a Clermont után.) A 42 méter hosszú hajó a későbbi klasszikus elrendezés szerint két darab, oldalt elhelyezett, 4,7 méter átmérőjű lapátkerékkel volt felszerelve, melyeket egy 20 lóerős gőzgép hajtott meg percenként 20 fordulatszámmal. A Clermont New York és Albany között szállított utasokat. A 150 mérföldes távot 32 óra alatt tette meg. Alig húsz évvel korábban Fitch gőzhajója még senkit nem érdekelt, utasai egyáltalán nem voltak, s Fitch rakományt is alig tudott szerezni rá. A Clermont viszont, nem utolsósorban a jól szervezett reklámhadjárat hatására, bombasiker lett, divat volt rajta utazni, s az úri társaság tolongott a jegyekért. Alig öt évvel később már több mint ötven folyami gőzös tevékenykedett az Egyesült Államok folyóin. A gőzhajók diadalmenete innentől fogva már töretlen volt. Az első gőzös, mely a tengerre kimerészkedett, John Stevens Phoenix-e volt, melyet a tulajdonos, a Fulton-nal és Livingstone-al folytatott különböző jogviták miatt, kimentett New York állam területéről, és áthajózott vele Philadelphiába. E kis kiruccanás után alig egy évtizednek kellett csak eltelnie, hogy megépüljön az első, már nyílt tengeri szolgálatra tervezett gőzös. Az 1818-ban szolgálatba állt, New York-Liverpool-Szentpétervár útvonalon közlekedő amerikai Savannah gőzgépe természetesen még csak segédhajtóműként működött, a hajó a tengeri út nagy részét vitorlával tette meg. 1818-as első útján 26 nap alatt tette meg a New YorkLiverpool útvonalat, s ez idő alatt mindössze 80 órán át haladt gőzüzemmel. (Többet nem is tudott volna, mert szénkészletei ennyire voltak elegendőek.) Kicsit elkésve, de az angolok is rákapcsoltak a gőzhajók fejlesztésére. 1815-ben még csak 20 gőzösük volt, ám 1830-ban már 315. Továbbfejlesztették a gőzgépet is. Arthur Wolf már 1804-ben megalkotta az első kéthengeres gőzgépet, amit aztán később követett az ideálisnak tekinthető háromhengeres megoldás. (Bár a többhengeres gőzgépet végül az amerikaiak építették be először hajóra, 1824-ben.) Ezek a gépek már a korábbinál nagyobb gőznyomást igényeltek, s ekkor már 8-10 att nyomáson is működhettek.

A gépek és a hajók egyaránt egyre megbízhatóbbak lettek, s az 1830-as évekre már menetrendszerűen közlekedtek Európa és Észak-Amerika között. A vitorlások ugyan még mindig olcsóbbak és gyorsabbak voltak, ám teljesen a széltől függtek. Jó szélben könnyedén rávertek a gőzösökre, ám vihar vagy szélcsend esetén azonnal borult a menetrend. Márpedig az üzletben a kiszámíthatóság és a pontosság gyakran nagyobb jelentőséggel bír, mint a gyorsaság. Erre hamar rájöttek a hajótulajdonosok is. Először csak a postát szállították a gőzhajókkal, majd az utasokat is, végül a teherfuvarozásban is fölébe kerekedtek a vitorlásoknak. A végső csapást a vitorlás kereskedelemre végül a Szuezi-csatorna megépítése jelentette, ezen ugyanis a vitorlások önerőből már nem tudtak áthaladni.

A Clermont egy újkori replikája. A haditengerészetek is érdeklődni kezdtek a gőzgép iránt. Az 1812-es angol-amerikai háború kitörése után az amerikai Kongresszus egy gőzmeghajtású, úszó partvédő üteg megépítését rendelte el, hogy megvédjék New Yorkot egy angol támadástól. A tervek elkészítésére az ekkor már nagy hírnévnek örvendő Robert Fultont kérték fel. Fulton ezúttal is brillírozott, és egy korát messze megelőző hajó terveit szállította le a Kongresszusnak. A tervezője által Demologos

névre keresztelt hajó a jól bevált lapátkerekes megoldást használta, ám hogy a sebezhető kereket megvédjék az ágyútűztől, azt a katamaránszerű hajótest közepén építették be. A kazán a hajótest jobb oldalán, a gőzgép bal oldalon volt elhelyezve. A kettős testnek köszönhetően az 1450 tonnás, 46,7 méter hosszú hajó szélessége elérte a 18 métert. Ez lehetővé tette a vastag törzs erős védelemmel való ellátását, ami ebben az esetben egy keményfából készült, a vízvonalon másfél méter vastag védőövet jelentett. A hajót nehézfegyverzettel látták el, ütegfedélzetén 26 darab 32 fontos löveget hordozott, és tervezték, hogy az új típusú Columbiadokból is felszerelnek rá néhány hatalmas, százfontos ágyút, melyekkel már az ellenséges hajó vízvonal alatti részét is hatékonyan tudták volna támadni. A Demologos kizárólagos gőzmeghajtással lett tervezve, első kapitánya kérésére állítottak fel rajta végül két árbocot is. 120 lóerős gőzgépével a hajó 5,5 csomós sebességre volt képes. Azonban mire a hajó elkészült, a háború már véget ért. Nem érte meg a Demologos befejezését tervezője, Robert Fulton sem, aki 1815 februárjában, 49 évesen hunyt el. A Demologost az ő tiszteletére később Fulton-nak nevezték át. A végül 1816-ban elkészült hajó ugyanarra a sorsra jutott, mint az ebben az évben megrendelt amerikai sorhajók. Tartalékba helyezték, még mielőtt egyáltalán szolgálatba állították volna. Aktív szolgálatban tulajdonképpen egyetlen napig állt, amikor James Monroe elnököt szállította egy látogatáson New York-ból Staten Island-re. 1821-ben gépeit kiszerelték, és ezt követően állomáshajóként használták egészen 1829-ig, amikor egy lőporrobbanást követően leégett. A Demologos nem keltett különösebb feltűnést, és szinte senki nem figyelt fel rá, tulajdonképpen maguk az amerikaiak sem. A gőzhajó még mindig gyerekcipőben járt, és az admirálisok legfeljebb akkor figyeltek fel rájuk, amikor csípte a szemüket a büszke sorhajóik és fregattjaik mellett elhaladó kísérleti gőzbárkák füstje. Az érdektelenség okai között persze nemcsak a tengernagyok konzervativizmusa, hanem a háború utáni költségvetési megszorítások is szerepeltek. 1830-ra a Royal Navy költségvetése az 1815-öshöz képest kevesebb mint felére zsugorodott, s nem nagyon jutott belőle a kísérletezésekre és fejlesztésekre. A gőzhajók katonai alkalmazására a tengernagyok egyébként is csak egyetlen helyen

láttak lehetőséget, a gyarmatok nehezen hajózható folyóin, ahol a vitorlások használhatatlanok voltak, az evezősök pedig árral szemben nehézkesen tudtak csak előre haladni. 1816-ban a brit haditengerészet kipróbált egy farkerekes gőzhajót a Kongó folyón, ám a gőzös nem nyerte el az illetékesek tetszését, és a próbákat sikertelennek nyilvánították. A franciáknak viszont jó ötletet adtak, és nekik két évvel később már két gőzösük teljesített szolgálatot a Szenegál folyón. Bár a Royal Navy ódzkodott az új típusú hajóktól, a Brit Kelet-indiai Társaság már nem volt ennyire válogatós. Hamar felismerték a gőzhajóban rejlő lehetőségeket, és két felfegyverzett gőzösük 1822ben a Társaság zászlai alatt részt vett az első burmai háborúban is. Feltehetően a társaság Diana nevű gőzöse volt az első gőzhajó, mely tevékenyen részt vett fegyveres harcokban. A Royal Navy azonban továbbra sem tartotta lehetségesnek gőzhajók katonai alkalmazását. Tulajdonképpen érthető okokból, hiszen teljesen más rosszul felfegyverzett bennszülöttekre lövöldözni, és más európai hadihajókkal tengeri ütközetet vívni. Csatában az ellenséges ágyúk pillanatok alatt ízzé-porrá zúzták volna a gőzösök sebezhető lapátkerekeit. Bár harci alkalmazásuk szóba sem jöhetett, vontatóhajóként a gőzösök mégis értékes segítséget nyújthattak a vitorlás hadihajóknak. A haditengerészeteknél egyre elfogadottabb elgondolás szerint a gőzhajók segíthettek volna a vitorlás sorhajóknak a szűk kikötőkben való manőverezésnél, illetve a nyílt tengeren is használható gőzhajók szélcsend, vagy gyenge szél esetén akár a csatasor kialakításában, vagy a manőverezésben, a kedvező tüzelési pozíció elfoglalásában is segíthették a sorhajókat. Az első ilyen hajót, a Comet-et, az angolok 1822-ben állították szolgálatba. Az első vontatógőzösök teljesítették az előzetes elvárásokat, és számuk gyorsan gyarapodott. Az 1829-ben elkészült Columbia gőzöst már két kisebb ágyúval is felszerelték, így ez a hajó lett a Royal Navy első fegyveres gőzhajója. Ekkoriban már akadtak néhányan, akik nem pusztán kisegítő hajóként, hanem teljes értékű hadihajóként tekintettek a gőzösökre. E kevesek közé tartozott az újító szellemmel megáldott Thomas

Cochrane tengernagy, maga is amatőr feltaláló. A jó hírnévnek örvendő tengerész után, közismerten nehéz természete ellenére is, két kézzel kaptak a tengeri hadvezéreknek híján levő, újonnan függetlenedő dél-amerikai országok. Cochrane mind a chilei, mind a brazil haditengerészetnek főparancsnoka volt egy ideig. (A mexikói felkérést már elutasította.) Magas pozícióját kihasználva megpróbálta érvényesíteni elképzeléseit a gőzhajók katonai alkalmazását illetően is. Chile számára megépíttette a Rising Star névre keresztelt 20 ágyús gőzhajót, melyet, nyilván Fulton Demologos-ától ihletve, egy középen elhelyezett lapátkerék hajtott meg. A késve elkészült, és sok műszaki problémával küszködő gőzös azonban már csak a háború befejeződése után érkezett meg Chilébe, és a harcokban már nem vett részt. (A Rising Star volt az első angol gőzös, mely átszelte az Atlanti-óceánt.) A háború után a chileiek ezt a hajót is leszerelték, és kereskedelmi hajóvá alakították át. Következő gőzhajójával Cochrane-nek még ennyi szerencséje sem volt, a brazil flotta részére megrendelt Correiro Imperial ugyanis már csak azután érkezett meg Rio de Janeiróba, hogy Cochrane elhagyta a brazil haditengerészetet. Görögországba, ahol a törökök ellen vívott függetlenségi háborúban Cochrane szintén a haditengerészet parancsnoka volt, a tengernagy már egy egész gőzhajóflottával akart megérkezni, azonban a hajógyárak késedelmes szállításai miatt az ottani harcokban végül csak egyetlen gőzös, a Karteria vett részt, amely azonban csak kikötőket és parti erődöket támadott. Tengeri harcokban csak kisebb hajókkal szemben vett részt, melyeket hatalmas, 68 fontos ágyúival egykettőre legázolt. Bár a Karteria tevékenységét utólag előremutatónak lehet értékelni, a kortársak általában nem találták meggyőzőnek az eredményeket. Ennek ellenére a Karteria sok tengerésztiszt érdeklődését keltette fel a gőzhajók gyakorlati alkalmazásának lehetőségei iránt. Az angol gőzhajók először 1830-ban kerültek hadműveleti zónában bevetésre, egyelőre még csak mint vontatóhajók. A Hollandia elleni angol-francia tengeri blokád idején – melyet a függetlenségét kikiáltott Belgium holland lerohanása váltott ki – a brit flottát kísérő vontatógőzösök, bár harcra nem került sor, hasznos szolgálatot tettek a vitorlás sorhajóknak a szeszélyes széljárású Északi-tengeren.

Az újító kedvű Thomas Cochrane tengernagy, a gőzhajók jelentőségének egyik első felismerője. Három évvel később egy újabb nagy flottademonstrációra került sor, ezúttal a török főváros előtt. A függetlenségét kikiáltó Egyiptom flottájától tartó török szultán először Angliától kért segítséget fővárosa védelmében, az angolok azonban nem akartak konfrontálódni az Egyiptomot támogató franciákkal, ezért elutasították a kérést. A kutyaszorítóba került törökök a végveszélyben végül ősi ellenségüktől, Oroszországtól kértek segítséget. Az oroszok két kézzel kaptak az alkalmon, és beküldték a Márvány-tengerre szinte a teljes Fekete-tengeri flottájukat, köztük a Meteor nevű felfegyverzett gőzhajót. Harcra itt sem került sor, az egyiptomiak nem mertek ujjat húzni az oroszokkal, és visszavonultak. A segítségért cserébe az oroszok hivatalosan is kikiáltották magukat a török birodalom protektorának, ami egyéb kellemetlenségek mellett azzal a

következménnyel járt a törökökre nézve, hogy engedélyezniük kellett az orosz hajók szabad átjárását a Boszporuszon és a Dardanellákon. Tíz évvel később az egyiptomiak ismét próbálkoztak, ám ezúttal rögtön az angolok és a franciák heves ellenállásába ütköztek. A két ország, melyekhez néhány hadihajóval csatlakozott Ausztria is, most nagy sietve rohant a törökök segítségére, nem annyira az egyiptomiaktól, mint inkább attól tartva, hogy megint az oroszok fogják megvédelmezni az Oszmán Birodalmat. A nagyszabású flottafelvonulás ezúttal nem bírt megfelelő elrettentő erővel, a szövetséges flottának több ízben be kellett avatkoznia a harcokba. Az angolok vontatóként ide is magukkal vittek néhány gőzhajót, melyek azonban Acre ostrománál egy kedvező alkalmat kihasználva önállósították magukat, és közülük négy gőzös maga is részt vett az erődítmények bombázásában. Az angol parancsnok, Robert Stopford tengernagy, az akció idején szintén egy gőzhajón, a Phoenix-en vonta fel zászlaját. (Az intervenció egyébként eredményes volt, az egyiptomiak megint meghátráltak, a britek pedig a segítségért hálás törökökkel azonnal lezáratták a Boszporuszt és a Dardanellákat az orosz hadihajók előtt.) A gőzösök a következő években még több flottademonstráción és partraszálló hadműveletben vettek részt európai, és Európán túli vizeken, de szerepük még mindig kimerült a különböző segédszolgálatok ellátásában, noha néhányszor, mint például a kínai ópiumháborúkban, harci bevetésre is kerültek. Ekkoriban már minden említésre érdemes haditengerészet megépítette az első gőzhajóit, melyek mérete közben egyre nagyobb lett, és már meghaladta a háromezer tonnát is. A gőzösök kifejlesztésében igen nagy szerepet játszó Egyesült Államok haditengerészete érdekes módon sokáig nem érezte szükségét ilyen hajóknak, noha a kereskedelmi hajózásban már nagyszámú amerikai gőzhajó szelte a tengerek és folyók hullámait. A Demologos gőzgépeinek kiszerelését, vagyis 1821-et követően az US Navy másfél évtizeden át egyáltalán nem rendelkezett gőzhajókkal, egészen a Fulton nevű gőzös 1837-es megépítéséig. A Fulton hibás konstrukciónak bizonyult, és nem vált be, azonban az öt évvel később megépült másik két hajó már komoly előrelépést jelentett a gőzhajók történetében. Az 1842-ben elkészült, 3.200

tonnás Mississippi és Missouri voltak az első gőzösök, melyeket már nem vontatónak, vagy másodlagos, kisegítő egységnek építettek, hanem eleve katonai célokra, hadihajónak terveztek. A lapátkerekes gőzösök két darab 254 mm-es, és nyolc 203 mm-es ágyúval voltak felszerelve. A gőzgépekkel sebességük elérhette a kilenc csomót. Az amerikaiak úgy okoskodtak, attól, hogy a csatasorba nem lehet beállítani őket, a gőzhajók még lehetnek alkalmasak katonai feladatokra. Nem szabályos flottaütközetre szánták, hanem a fregattok szerepkörében kívánták alkalmazni azokat, felderítésre, és portyázásokra. Ebben a szerepben a gőzgépek igen nagy előnyt jelentettek, hiszen a széltől függetlenül tevékenykedve feladatukat mindig el tudták látni. Ugyanezen okok miatt a gőzhajók bátran vállalhattak akár ütközeteket is a nagyjából azonos erejű vitorlás hajókkal, melyekkel szemben bízhattak jobb manőverező képességükben, és abban, a széljárásnak kitett vitorlásokkal szemben maguk határozhatják meg az összecsapás idejét, helyét, és irányát, s így elkerülhetik, hogy az ellenség tűz alá vehesse a sebezhető lapátkerekeket. A gőzhajókban ekkor már nemcsak az amerikai haditengerészet látott fantáziát, hanem a francia is. Az 1815 utáni évtizedekben a francia-angol viszony határozottan barátinak volt mondható, miután a napóleoni háborúkban a briteknek sikerült a francia nagyhatalmi ambíciókat visszaszorítaniuk. Néhány évtized elteltével azonban a franciák megint csak kezdtek túlnyújtózkodni azon a takarón, melyet az angolok terítettek rájuk. A nézeteltérések ezúttal a mediterrán térség körül éleződtek ki. A britek először Algír megszállása miatt nehezteltek meg a franciákra – bár végül jóváhagyták azt –, később pedig a török-egyiptomi viszály körül bontakoztak ki az ellentétek. Mindez a francia nacionalizmus erősödéséhez vezetett, melyet a király, Lajos Fülöp is igyekezett a saját vitorlájába fogni. Ekkor hozták haza Napóleon holttestét Szent Ilonáról, és a hajdani császár kultusza is ekkor kezdte reneszánszát élni, ami persze az angolellenes érzelmek újbóli erősödését vonta maga után. A tendenciát jól jelzik az ekkor épült francia sorhajók nevei, melyeket rendszerint a napóleoni háborúk győztes ütközeteiről kereszteltek el. A francia külpolitika egyre agresszívebbé vált, s ennek egyik jele volt a flotta erőteljes fejlesztése is.

Azt azonban a legharciasabb francia tengernagynak is be kellett látnia, hogy Franciaország lehetőségei mellett egyszerűen képtelenség a brit haditengerészet nyomasztó számbeli fölényét akárcsak leküzdhető mértékre csökkenteni. A francia haditengerészet hivatalos stratégiája továbbra is a már sokszor csődöt mondott „guerre de course”, a kereskedelmi hajózás elleni, kisebb hadihajókkal megvívott portyázó hadviselés maradt, ám az agilisabb tengernagyok tovább keresték a lehetőséget arra, hogy valahogy kompenzálják az angol flotta túlerejét. Miután a mennyiségi fölény behozhatatlan volt, kézenfekvő volt az ötlet, hogy azt a minőségi fölény megszerzésével ellensúlyozzák. Ezt a minőségi fölényt elsősorban a Paixhans féle, robbanótöltetű gránátokat kilövő ágyúk jelentették volna, melyeket gőzhajókon telepítettek, hogy a széltől függő vitorlás brit sorhajókat számukra kedvezőtlen irányból vehessék tűz alá. Az angol-francia viszony további romlását vonta magával Tahiti francia annektálása, és a marokkói Tangier bombázása. A felerősödő anglofób hangulatnak a francia flotta volt a legnagyobb haszonélvezője, mely az 1846-os költségvetési évben csak hajóépítésekre 93 millió frankot kapott. A flottaépítés legbefolyásosabb támogatója az uralkodó, Lajos Fülöp harmadik fia, Francois Ferdinand, Joinville hercege volt. A herceg, maga is tengerésztiszt, 1844-ben kiadott nagy sikerű könyvében a gőzhajókat nevezte meg a jövő alapvető hadihajóiként, azt állítva, egy gőzösökből álló csatahajó flotta ellensúlyozni tudná a britek kétszeres számbeli fölényét. Joinville úgy vélte, az európai vizeken Franciaországnak egy gőzhajókból álló csatahajó flottát kellene felállítani, mely méltó kihívója lenne a Royal Navy-nek, míg a világ többi részén, ahová a korlátozott hatótávolságú gőzhajókat nem lehet kiküldeni, a vitorlás fregattok védelmeznék a francia érdekeket, és támadnák az ellenséges kereskedelmi hajókat. Könyvének írásakor Joinville eredetileg még kerekes gőzösökre gondolt, azonban nem sokkal később már ő is rájött, az általa megálmodott gőzmeghajtású csatahajó flotta megvalósításának kulcsa a hajócsavar. A hajócsavart ugyanúgy nem Josef Ressel találta fel, ahogy a gőzgépet James Watt. Ezúttal is régi találmányról van szó, melynek

eredete természetesen szintén a „régi görögök” koráig nyúlik vissza. A feltalálójáról elnevezett archimédeszi csavar az ókorban is jól ismert volt, ahol vízátemelőként használták. Homályos utalások vannak rá, hogy hajók meghajtásával is kísérleteztek, bizonytalan, milyen eredménnyel. Úgyszintén bizonytalan, pontosan mikor is éledt újjá a hajócsavar, avagy a propellercsavar ötlete, de valószínűleg csak a XVIII. század elején kezdtek ismét kísérletezni hajók meghajtására való felhasználásával. Az első működőképes tengeralattjáró szerkezet, az 1775-ben épült amerikai Turtle, már kézzel forgatott hajócsavarokkal működött, és első gőzhajója tervezésekor először Fulton is a hajócsavarra gondolt, de végül mégis maradt az akkor még hatékonyabbnak tűnő lapátkeréknél. Ressel, ugyanúgy mint kollégái, Stevens, Patch, Pettit-Smith, Sauvage és Ericsson, csak tovább tökéletesítette a szerkezetet, igyekezvén megtalálni a hajócsavar hidrodinamikai szempontból lehető legtökéletesebb formáját. Ez a munka igazából máig is tart, s az egyre bonyolultabb formájú hajócsavarok tökéletesítésén ma is dolgoznak a mérnökök. (Resselt az angol nyelvű könyvek sokszor még csak meg sem említik. A Habsburg birodalom eszetlen bürokráciájának működését egyébként nagyon jól szemlélteti az az apró kis történelmi részlet, mely szerint Ressel kísérleteinek a trieszti rendőrség vetett véget, mikor Ressel kísérleti hajóján felrobbant az egyik gőzvezeték. A helyi rendőrkapitány erre hivatkozva túl veszélyesnek ítélte, és egyszerűen betiltotta a további kísérleteket.) A kettő-öt, vagy újabban még több lapátból álló hajócsavar lényegében egy magas csavarjárat metszete. A csavar, durva egyszerűsítéssel fogalmazva, úgy fúrja bele magát a vízbe – maga előtt tolva a hajót –, mint a facsavar a fába. Az 1800-as évek elején még erősen vitatták, a csavar, vagy a lapátkerék a hatékonyabb megoldás. A fenntartások ekkoriban még teljesen érthetőek voltak. Nyilvánvaló előnyeik mellett ugyanis a csavarmeghajtású hajók lassabbak voltak, és a hajtómű vibrációja sokkal erősebb volt, mint lapátkerekes társaiknál. Az egyre tökéletesebb formájú csavarokkal viszont ezeket a hibákat apránként sikerült kiküszöbölni. Hogy a hajócsavar iránti fenntartásokat végképp eloszlassák, a brit haditengerészet 1845-ben egy látványos kísérletet hajtott végre. Két, azonos teljesítményű vontatója, a csavarmeghajtású Rattler, és a

lapátkerekes Alecto tatját kötéllel kötötték össze, és afféle kötélhúzó versenyt tartottak a két hajó között. A küzdelem hamar eldőlt. A Rattler két és fél csomós sebességgel vonszolta maga után a lapátkerekeivel csapkodó Alecto-t, látványosan bizonyítva ezzel, hogy a hajócsavar sokkal jobb hatásfokkal dolgozik, mint a lapátkerék. Talán éppen ez a kísérlet volt az, ami végképp meggyőzte a franciákat arról, a hajócsavar lesz tervezett új hajóik ideális meghajtása. A csavar előnyei teljesen nyilvánvalóak voltak. A víz alatt elhelyezkedve védettek voltak a tüzérségi tűzzel szemben, szabadon hagyták a hajó teljes oldalát az ágyúk számára, és sokkal kisebb helyet foglaltak el, mint a lapátkerekek. A hajócsavar ezenkívül nem volt olyan sérülékeny, mint a lapátkerék, és nem befolyásolta számottevően a hajók vitorlázó képességeit sem. A franciák ezen kívül még egy előnyét fedezték fel a hajócsavarnak. Vitorlás hadihajóikat viszonylag könnyen felszerelhették hajócsavarral, anélkül hogy ez a hajók eredeti tűzerejét hátrányosan befolyásolta volna. A csavart utólag is egyszerűen be tudták építeni a fartőke és a kormánylapát közé, megadva ezzel a régi vitorlásoknak is a gőzhajók minden előnyét. A megoldás persze nem volt egészen tökéletes, hiszen a propellerrel felszerelt hajók más formájú hajótestet igényeltek volna, mint a vitorlások, de ezt a hátrányt bőven ellensúlyozta, hogy így nem kellett megválni a flotta régebbi építésű hajóitól, és nem volt szükség arra, hogy a nulláról kezdjék elölről a flottaépítést. Az első francia csavargőzöst, az Augustin Normand tervei alapján készült, főleg kísérleti célokat szolgáló Napoléon-t 1843-ban állították szolgálatba. (Az azonos nevű sorhajó elkészülte után a hajót később átkeresztelték a Corse névre.) Alig két évvel később már elkészült az első csavarmeghatású francia hadihajó, a Pomone fregatt is. A Pomone-t eredetileg még vitorlás hajóként kezdték építeni, és csak építés közben alakították át, ám vízrebocsátása évében a francia haditengerészet már megrendelte az első hadihajóját, a később Isly névre keresztelt fregattot, melyet már eleve hajócsavarral terveztek. 1847-ben a franciák újabb nagy lépést tettek előre, amikor megrendelték az első, csavarmeghajtású sorhajójukat.

A hírneves francia hajómérnök, Dupuy de Lome által tervezett hatalmas, 5.120 tonnás hajó gerincét 1848 februárjában fektették le. A hajót a Napoléon névre keresztelték, ezzel is jelezve, az milyen külpolitikai irányvonal támogatására épült. A 90 ágyús sorhajó, melyet később még kilenc hasonló egység követett, nagyon jól sikerült konstrukciónak bizonyult, s vitorlával és gőzgéppel egyaránt kiváló hajózási tulajdonságokat mutatott fel. Papíron 12 csomó volt a csúcssebessége, de egyes források szerint elérhette a 14 csomós sebességet is. Az akkoriban szokatlan módon két kéménnyel felszerelt sorhajó kéthengeres Indret gőzgépe 960 LE teljesítményre volt képes, a tágas szénraktáraknak köszönhetően pedig kilenc napig volt képes gőzgéppel haladni. A fardíszítéseket ezen a hajón már teljesen elhagyták, az ütegsorok a hajó kerek fartükrén is megszakítás nélkül futottak körbe.

A Napoléon sorhajó.

A franciák arra számítottak, az új technológiák bevezetésével minőségi fölénybe kerülnek a Royal Navy vitorlás flottájával szemben, és ezzel ellensúlyozni tudják annak számbeli fölényét. Nehezen érthető okokból valahogy nem számítottak arra, hogy az angolok maguk is követni fogják a francia példát, és szintén megépítik a maguk gőzöseit. Márpedig ha ez eszükbe jut, arra is számíthattak volna, hogy a jóval fejlettebb, és sokkal nagyobb kapacitású angol iparral szemben a gőzgépek terén képtelenek lesznek állni a versenyt, és az új technológiákkal végső soron csak a lemaradásuk fog tovább nőni. Pontosan ez is történt. A Pomone vízrebocsátásának hírére az angol Admiralitás azonnal megrendelte a saját csavarmeghajtású fregattját, az Amphion-t, és nem sokkal később elrendelték, valamennyi épülőfélben levő fregattot gőzmeghajtásúra kell átalakítani. Az angolok igazából már a franciákat megelőzve, 1846-ban megtervezték a maguk csavarmeghajtású sorhajóját, mely a James Watt nevet kapta volna. A hajó végül nem épült meg, ám a Napoléon építéséről tudomást szerezve újraindították a tervezési munkálatokat, és 1848 áprilisában hivatalosan is megrendelték az első, hajócsavarral felszerelt angol sorhajót. Még ezt megelőzően azonban az angolok elindítottak egy másik, érdekes projektet is. 1845-ben négy régi, a napóleoni korszakból visszamaradt öreg 74 ágyús átépítését kezdték meg. A hajókat, az ágyúk számát hatvanra csökkentve, gőzgéppel és hajócsavarral szerelték fel, melyekkel azok hét csomós sebességet érhettek el. A sebességnek ebben az esetben nem volt jelentősége, mivel a hajókat rövidtávú bevetésekre szándékoztak felhasználni. Ekkoriban úgy tűnt, küszöbön áll a háború Franciaországgal, és a négy öreg csatalovat afféle úszó ütegként kívánták alkalmazni a francia kikötők, elsősorban a legnagyobb atlanti francia támaszpont, Cherbourg ellen. Az első hajó átépítése 1847-ben, az utolsóé öt évvel később fejeződött be. A francia partok elleni támadásra szánt „Cherbourg flotta” a négy öreg csatahajón kívül még egy tucat csavarmeghajtású ágyúnaszáddal is gyarapodott volna, melyek közül azonban már csak a prototípus készült el.

A háborús veszélyt ugyanis közben elhárította a Napoléon gerincfektetése után 17 nappal kitört párizsi forradalom, és a harciaskodó Lajos Fülöp bukása. Természetesen az uralkodóval együtt bukott fia, Joinville hercege is, ami a nagyszabású francia flottaépítési program végét jelentette. A következő évtől lényegesen megnyirbálták a haditengerészet költségvetését, számos fejlesztést végleg töröltek. A Napoléon 1852 nyarára némi csúszással végül elkészült, ám 1853-ig egyik testvérhajója építését sem kezdték el. A fejlesztések nagyjából kimerültek a már létező vitorlás sorhajók utólagos átépítésében. Mindez csak még jobban megkönnyítette az angolok számára, hogy ledolgozzák a franciák kezdeti előnyét. Bár a háborús veszély elhárultával a Royal Navy költségvetését is csökkentették, még így is képesek voltak rá, hogy rövid időn belül három csavarmeghajtású sorhajóval feleljenek a francia Napoléonra. Az elsőként megrendelt Agamemnon után következő évben lefektették a második sorhajó, a James Watt gerincét is, a már épülőfélben levő vitorlás Sans Pareil terveit pedig átdolgozták, és a hajót végül csavarmeghajtású sorhajóként fejezték be. Az angol hajók nem rendelkeztek olyan jó menettulajdonságokkal, mint francia ellenfelük, ám kéthengeres gőzgépeikkel ők is elérhették a 12 csomós sebességet. 1853-ra, mire a franciák elkezdték a második csavarmeghajtású sorhajójuk építését, a britek tehát már három ilyen egységgel rendelkeztek – nem számítva a négy átalakított 74 ágyúst –, az egyetlen franciával szemben. A végül elkészült tíz francia gőzmeghajtású sorhajóval szemben a britek 18-at építettek, a 28 átalakított francia sorhajóval szemben pedig 48-at szereltek fel hajócsavarral. A kisebb haditengerészetek, mint rendesen, ezúttal is a két vetélkedő nagyot figyelték, és utánozták. Az Egyesült Államok igazából meg is előzte őket, hiszen már 1843-ban vízre bocsátották első csavargőzösüket, a Princetont. A hajó és tervezője, John Ericsson hírnevét azonban tönkretette a következő évben bekövetkezett baleset, amikor a gőzösön kiránduló előkelő társaság szórakozásképpen lövöldözni kezdett a hajó 225 fontos ágyúival. Feltehetően a civilek hozzá nem értése miatt az egyik ágyú felrobbant, és többek között megölte a tengerészeti, és a külügyminisztert is. A balesetért Ericssont hibáztatták, aki ezt

követően hosszú időre kegyvesztett lett a minisztériumok környékén. Miután az általa kifejlesztett hajócsavarok licencjoga Ericsson kezében volt, az amerikai haditengerészet inkább visszatért a lapátkerekekhez, csak hogy ne kelljen a keményfejű svéddel alkudozniuk. Végül, miután mégiscsak meg kellett egyezniük Ericssonnal, az amerikaiak csak 1851-ben építették meg első csavarmeghajtású hadihajójukat, a San Jacinto-t. (A rossz minőségű faanyagból készült Princetont már 1849-ben le kellett bontani.) Az oroszok szintén követték a nemzetközi trendet. A Balti Flotta számára elrendelték két építés alatt álló sorhajó átalakítását, a Fekete-tengeri Flottának pedig két új, már csavarmeghajtásúra tervezett sorhajót rendeltek meg. A svéd haditengerészet szintén megkezdte egyik sorhajójának átépítését. Ironikusnak is tekinthető, és a Habsburg birodalomról sokat elárul, hogy a hajócsavar kifejlesztésében oly nagy érdemeket szerző Josef Ressel hazájában egy 1848-ban Angliától vásárolt jacht, a Waterlily volt az első szolgálatba állított csavarhajtású gőzös. Az osztrákok részben az ezzel szerzett tapasztalatok alapján fogtak bele később saját csavargőzöseik építésébe. A hajócsavar kiküszöbölte a gőzmeghajtás azon hátrányait, melyek miatt a tengerésztisztek ódzkodtak a gőzhajóktól. Most már viharos gyorsasággal tűntek fel a kémények a hadihajókon, és néhány éven belül már nem számított első osztályú hadihajónak az az egység, mely nem volt képes gőzüzemmel is haladni. A büszke vitorlásokon pöfögő, rázkódó, füstöt és kormot okádó masinák jelentek meg, összepiszkítva a vitorlákat, és a naponta többször felsúroltatott fedélzetet. A tengerésztisztek többsége, még ha el is fogadta a gőzgépek szükségességét, nem értette és nem szerette az új masinákat. Ezt az állapotot a különböző tengerészetek hosszú időre konzerválták, amikor, nehezen érthető okokból, egészen a XX. század elejéig ragaszkodtak ahhoz, hogy a tisztjelöltek képzése vitorlás hajókon történjen. A hajógépész nemcsak szakmai szempontból vált teljesen külön a fedélzeti tisztektől, hanem társadalmi szempontból is. A tiszt és úriember a fedélzeti tiszt volt, a gépésztiszt csak afféle sofőrnek számított. Előbbiek rendszerint a nemesi osztály soraiból kerültek ki, utóbbiak a polgári középosztályból. Ezt a kasztosodást az

Admiralitások nemcsak eltűrték, hanem általában kimondottan támogatták és ösztönözték is. A gépkezelők és fűtők munkájára nagyjából annyi megbecsüléssel tekintettek, mint a hajdani gályákon az evezősökére. (Akik korántsem voltak mind rabszolgák.) De akármilyen nosztalgiával is tekintettek vissza a régi szép időkre, mindenkinek tudomásul kellett venni, hogy a vitorla kora leáldozott, és a „távolban egy fehér vitorla” romantikájának helyére a „távolban egy fekete füstfelhő” kiábrándító valósága lépett. A vitorla már csak a hosszú távú utakon volt használatos, rövidebb utakon, és ütközetekben már szinte kizárólag a jobb manőverező képességet és nagyobb mozgásszabadságot biztosító gőzgépet használták. Mindez kétségbe ejtette a vén tengeri medvéket, a napóleoni korszak utolsó kövületeit, akik el nem múló nosztalgiát éreztek a régi szép idők iránt. Ahogy Herman Melville írta a hőskorszakról: „Ha két hadihajó csap össze vitorlái hófehér szárnyai alatt, annak több köze van az arkangyalok miltoni harcához, mint a viszonylag mocskos szárazföldi összecsapásokhoz.” Az arkangyalok hófehér szárnyai azonban a XIX. század második felére a vitorlaraktárba kerültek, majd a század végére végképp eltűntek a hadihajókról. A veteránok nagy bánatára zajos, büdös, füstölgő masinák léptek a helyükre. Nem sokkal később aztán, utolsó kegyelemdöfésként az arkangyalok számára, a „tölgyfa-szívű hajók” is múlttá váltak, és a helyükre lépő rideg vasszörnyetegek mindörökre eltüntették őket a tengerekről.

Vasba öltözött hajók A napóleoni háborúk idején a tengereken oly sokszor megalázott franciák a háború után elszántan kutatták, a következő háborúban hogyan vághatnának majd vissza Angliának. Nem csupán a gőzgép volt az egyetlen technológiai újítás, melytől a minőségi fölény megszerzését remélték. A francia tisztek és mérnökök között, akik azon gondolkoztak, mi módon lehetne megrendíteni Anglia tengeri uralmát, ott volt Napóleon egyik veteránja, Henri-Joseph Paixhans, a hadsereg tüzértisztje is. A nagy jelentőségű találmány, mellyel e jeles férfiú embertársai szakszerű lemészárlásához hozzájárult, a robbanólövedék volt. A felfedezés nem volt teljesen előzmény nélküli, korábban is használtak már üreges, robbanóanyaggal megtöltött lövedékeket. Ezek azonban csak igen nagy kaliberű ágyúknál, többnyire csak mozsárágyúknál voltak használhatóak, és gyújtószerkezetük rendszerint nagyon megbízhatatlan volt. Paixhans hosszú évek munkájával – 1809 és 1821 között – tökéletesítgette tovább az elgondolást, mígnem végül sikerült kifejleszteni egy kisebb kaliberű ágyúkon is használható gránátot, melynek gyújtószerkezete az ágyú elsütésekor élesítette magát, és a célpontba csapódva pillanatnyi késleltetéssel robbant. Paixhans azonnal a fegyver tengerészeti alkalmazására gondolt, hiszen elég nyilvánvaló volt, egy ilyen gránát mekkora pusztítást tudna végbevinni a fából készült hadihajókon, melyek a tömör lövedékekkel szemben addig viszonylag védettek voltak. Elgondolásait Paixhans először 1821-ben, „Idées pour le blindage du batteries flottantes” című művében tárta a világ elé. A haditengerészeti teoretikusként fellépő Paixhans a jövő abszolút fegyverét a robbanólövedékeket kilövő ágyúkkal felszerelt gőzhajókban látta. Úgy vélte, vaspáncélzattal ellátott gőzhajókat kellene felszerelni a korábbiaknál kisebb számú, de nagyobb kaliberű, új típusú ágyúkkal. Egy ilyen flottával szemben minden vitorlás flotta tehetetlen lenne, függetlenül esetleges számbeli fölényétől. A francia haditengerészet erős fenntartásokkal kezelte Paixhans nézeteit, azonban némi vonakodás után, nem kis részben a

közvélemény nyomására, hozzájárult ahhoz, hogy a feltaláló a gyakorlatban is bizonyíthassa az új fegyver hatékonyságát. A kísérletekhez Paixhans rendelkezésére bocsátották a leselejtezett Pacificateur sorhajót. A Brest kikötője előtt, 1824-ben megtartott próbalövészet meggyőző eredménnyel zárult. A kísérletben részt vevő két Paixhans-ágyú darabokra szedte szét az öreg fa-sorhajót, demonstrálva ezzel feltalálójuk elképzeléseinek helyességét. A haditengerészet ezek után 1827-ben megrendelte első Paixhans lövegeit, melyeket, egyelőre még mindig csak kísérleti jelleggel, először a Caroline kerekesgőzösre szerelték fel. A flotta óvatossága nem csupán a túlzott konzervativizmus jele volt. Az első robbanólövedékek igen megbízhatatlanul működtek, és még hosszú évekre volt szükség, mire sikerült kifejleszteni egy a gyakorlatban is jól használható lövedéktípust. A robbanógránátok másik előnytelen tulajdonsága az igen kicsi lőtávolságuk volt. Egy azonos kaliberű tömör lövedék hatásos lőtávolsága nagyjából másfélszer akkora volt, mint egy üreges robbanógránáté. Gondot okoztak a gyártási nehézségek is, melyek miatt a robbanógránátok gyártásával a viszonylag fejletlen francia ipar éppen olyan nehezen tudott csak megbirkózni, mint a gőzgépek előállításával. A franciák egyszerűen nem voltak felkészülve arra, hogy a Paixhans által megálmodott, robbanógránátokat kilövő ágyúkkal felszerelt gőzhajóflottát létrehozzák. Hosszú évtizedeknek kellett még eltelnie, mire az ehhez szükséges technológia kialakult, és mire a francia ipar elérte a megfelelő fejlettségi szintet.

Egy 38 cm-es kaliberű, a monitorokon is használt Dahlgren löveg. A kezdeti nehézségek ellenére a robbanógránátok szinte rögtön felkeltették a többi nemzet figyelmét is. Először a technikai újdonságok iránt fogékony amerikaiak csaptak le az ötletre. A robbanógránátok kilövéséhez való löveget nekik ki sem kellett külön fejleszteniük. A George Bomford ezredes által az 1812-es angol háború idején kifejlesztett nagy kaliberű Columbiad-ok ideálisak voltak erre a feladatra. A hatalmas, körte alakú Columbiad-ok, majd továbbfejlesztett változatai, a Rodman- és Dahlgren-ágyúk, kalibermérete elérhette a 380 mm-t, súlyuk a 60 tonnát. Eredetileg tömör lövedékek kilövésére tervezték őket, de a francia mintát követve az amerikaiak most gyorsan kifejlesztették hozzájuk a saját robbanógránátjaikat is. Az ágyúkat eleinte főleg a partvédelemnél alkalmazták. Amerikai hadihajó fedélzetére először 1842-ben került robbanógránátokat kilövő ágyú, amikor a Constitution fregattot felszerelték négy Paixhans-ágyúval.

Az angolok szintén gyorsan reagáltak, és már 1838-ban rendszeresítették a saját, robbanógránáttal felszerelt lövegeiket. A britek azonban bizalmatlanul viszonyultak az új löveghez, annak megbízhatatlan működése, és kis lőtávolsága miatt. Az új fegyvert csak a régi, megbízható, 32 fontos lövegek mellé, kiegészítésként szerelték fel a hajóikra, és a biztonság kedvéért robbanó és tömör gránátokkal egyaránt ellátták őket. (Ahogy ez a többi haditengerészetnél is bevett gyakorlat volt.) Akármilyen megbízhatatlanul is működött, a robbanólövedék komoly kihívást jelentett minden haditengerészetnek, hiszen a fából épült hajók rendkívül sebezhetőek voltak velük szemben. Az új fegyverekkel szemben valahogy erősíteni kellett a hajók védelmét, és erre a legkézenfekvőbb megoldás azok páncélozása volt. A páncélozás szintén nem számított újdonságnak. Az írott történelem első páncélozott hadihajói valószínűleg a szirakuzai trierák voltak, bár ezek „páncélzata” persze még fából készült. A szirakúzaiak a szicíliai hadjáratban a város ellen támadó athéni flotta hadihajóinak döfőorrát akarták semlegesíteni a gályáik oldalára szerelt fagerendákkal. Az ötlet bevált, az athéni flotta, és a partra szállt hadsereg egyaránt megsemmisítő vereséget szenvedett. A következő két évezred során több esetben találkozhatunk hasonló próbálkozásokkal. A bizánciak és a vikingek egyaránt vaspántokkal és bőrlemezekkel próbálták növelni néhány hajójuk védettségét, míg a Tudor korszak angol hadihajóin, a szirakúzaiakhoz hasonlóan, utólag a vízvonalra felszerelt fa rátétekkel igyekeztek növelni a hajók ellenálló képességét. A hadihajók későbbi páncélozásának talán legegyértelműbb előfutára Andrea Doria észak-afrikai török kikötők ellen bevetett néhány karakkja volt, melyeket bronz szegecsekkel sűrűn szegecselt ólomlemezekkel borítottak, és a kortárs feljegyzés szerint: „Még ha egy flotta valamennyi ágyúja őt lőtte, akkor is lehetetlen volt elsüllyeszteni.” Kevésbé volt sikeres a franciák által Gibraltár ostrománál, 1782-ben használt hat úszóüteg, melyek 1,8 méter vastag fa testét vaspántokkal, és homokkal megtöltött bőrzsákokkal erősítették meg. A hajók a tömör ágyúgolyókkal szemben sebezhetetlenek voltak, ám amikor az angolok felizzított vasgolyókkal kezdték el lőni őket, gyorsan tüzet fogtak.

Bár utólag kézenfekvőnek tűnik, hogy a hajók páncélzatát vaslemezekből készítsék, ez abban az időben egyáltalán nem volt ilyen egyértelmű. Az akkoriban előállított vaslemezek ugyanis nagyon törékenyek voltak, teljesen alkalmatlanok még a tömör ágyúgolyókkal szembeni védelemre is, mivel azok becsapódásakor egyszerűen darabokra törtek. Még a britek által az 1840-es években elvégzett kísérletek is a vaslemezek alkalmatlanságát mutatták ki, és a többi nemzethez hasonlóan az angolok is jobbnak vélték, ha hadihajóik védelmét a fa palánkozás vastagságának további növelésével, és vasalással való megerősítésével oldják meg. Ez az álláspont maradt az uralkodó egészen 1851-ig, amikor a franciák is kísérletezni kezdtek. A vincennesi lőtéren megtartott próbákon mindenféle vastagságú és gyártmányú vaslemezt leteszteltek, minden kombinációban. Kipróbálták a tömör vaslemez, az egymásra lapolt vaslemezek, a fa alátétre, vagy betétre erősített vaslemezek ellenálló képességét a különböző lövedékekkel szemben. Végeredményként azt a konklúziót vonták le, hogy a korábbinál jobb minőségű és vastagabb lemezek már képesek hatásos védelmet biztosítani a korban használatos gránátokkal szemben. A franciák úgy találták, a többrétegűvel szemben inkább a tömör vaslemez adja a legjobb védelmet. 1854-ben pont időben végeztek a kísérletekkel ahhoz, hogy azok tapasztalatait a gyakorlatban is alkalmazni tudják. Bár a navarinói ütközetet követő évtizedekben sem az európai, sem az azon kívüli vizeken nem került sor említésre érdemes nagy flottaütközetre, néhány kisebb összecsapásban mégis sikerült értékes harci tapasztalatokat szerezni az új hajókkal. A legtöbb tanulsággal kétségkívül a krími háború tengeri összecsapásai jártak. Oroszország a XIX. században a cári rendszer vaskezű önkényuralma alatt élt. A birodalom ura három évtizeden át I. Miklós volt, aki vallásos meggyőződéssel hitt abban, hogy Oroszországnak Istentől rendelt küldetése az európai uralkodó dinasztiák által felügyelt rend fenntartása. A cár gondos gazdaként tartotta rajta szemét az európai országokon, hogy csírájában fojtson el minden olyan megmozdulást, ami terjeszthetné a liberalizmus fertőjét. Az orosz hadsereg nemcsak a hatalmas birodalmon belül tört le minden demokratikus vagy nemzetiségi jogokat követelő megmozdulást,

hanem a cár az európai uralkodóknak –„fivéreinek és nővéreinek” – is készségesen rendelkezésére bocsátotta seregeit, ha az országukban támadt zavargásokat saját erővel nem tudták elfojtani. Európában, legalábbis a Rajnától keletre, harminc éven át csakis olyan politikát lehetett folytatni, ami a cár tetszését is elnyerte. Ahogy később Bismarck mondta róla: „Uralkodása alatt mindannyian orosz vazallusokként éltünk.” Az orosz haditengerészet azon kevesek közé tartozott, melyek állománya a napóleoni háborúkat követően nem csökkent jelentősen, sőt, még nőtt is valamelyest. A forradalmi megmozdulások leverése érdekében a cár többek számára felajánlotta az orosz flotta segítségét is, az érintettek azonban rendszerint udvariasan, és nagyon gyorsan elutasították a nagylelkű ajánlatokat. Spanyolország ugyan hajlandó lett volna igénybe venni az orosz hadihajók segítségét a dél-amerikai függetlenségi mozgalmak ellen, ám ez a terv meg az angolok tiltakozásán hiúsult meg, akik támogatták az úgynevezett demokratikus erőket. (Természetesen ezúttal sem idealisztikus okokból, hanem hogy az újonnan létrejött dél-amerikai államokat saját befolyásuk alá vonják. A spanyolországi demokratikus mozgalmak leverése ellen az angoloknak már egy szavuk sem volt.) Az orosz flottatámogatás helyett a spanyoloknak így meg kellett elégedniük azzal, hogy megvásárolhattak néhány, egyébként igen rossz állapotban levő orosz hadihajót. A demokráciaellenes erők ezen uralmát az oroszok a demokrácia fellegvára, Nagy-Britannia hallgatólagos beleegyezésével, és a színfalak mögötti támogatásával tartották fenn. A status quo, vagyis Európa megosztottságának fenntartásában érdekelt angolok tetemes kölcsönökkel támogatták az oroszok tevékenységét, ám csak addig, amíg az nem keresztezte az ő érdekeiket. Mindaddig, amíg Oroszország gondoskodott róla, hogy egyetlen európai állam se tudjon túlzottan megerősödni, és a többiek fölé nőve hegemóniát szerezni a kontinens felett, élvezték az angolok bizalmát és támogatását. Mihelyt azonban az a veszély fenyegetett, hogy éppen az oroszok fognak túlsúlyt szerezni a kontinensen, az angolok azonnal szembe fordultak velük is. A kritikus pont, ami miatt erre többször is sor került, a Balkán volt, az orosz törekvések régi célpontja. Az angolok gondosan ügyeltek rá, nehogy a balkáni térség

felett túlzott befolyást szerezve, vagy éppen azt elfoglalva, az oroszok kijussanak a „brit tó”, a Földközi-tenger partjaihoz. Ennek megakadályozására a diplomáciai manőverek és az erőfitogtató flottafelvonulások általában elegendőek voltak, 1853-ban azonban nyílt háború tört ki a balkáni orosz törekvések miatt. Talán éppen az 1849-es magyarországi beavatkozás sikere miatt a cár úgy gondolta, nagyobb mozgástér nyílt előtte, mint korábban. Az orosz csapatok 1849-ben nemcsak Magyarországra, hanem a két román fejedelemségbe, Havasalföldre és Moldvára is bevonultak, csekélyke angol tiltakozás mellett. A cár úgy gondolhatta, a britekkel talán el lehet fogadtatni a két ország végleges orosz megszállását is. Az orosz hadsereg tehát 1853 nyarán ismét bevonult a két fejedelemségbe, és megkezdték a Dunán való átkelés előkészítését, hogy tovább nyomuljanak előre Bulgária felé. Az oroszok célja nem egészen világos. Van, aki szerint a cár csupán ki akarta kerekíteni egy kicsit a birodalmát, míg mások az évszámból arra következtetnek, Konstantinápoly török megszállásának négyszázadik évfordulóját az oroszok a város visszafoglalásával akarták megünnepelni. Akármi is volt az oroszok célja, a török birodalom területi épségének megsértése azonnali és heves angol válaszreakciót váltott ki. Ez volt az a pillanat, amikor a britek úgy döntöttek, itt az ideje, hogy világossá tegyék a túlságosan is elbizakodott oroszok számára, csak addig nyújtózkodhatnak, ameddig ők azt megengedik nekik. Bár a fenyegető angol fellépés hatására a cár gyorsan visszavonulót fújt, és kivonta csapatait a vitatott területekről, a britek ezúttal alaposan meg akarták leckéztetni engedetlen szövetségesüket. Miután az angol-francia flotta kezdetben csak a passzív megfigyelésre szorítkozott, a törököknek maguknak kellett szembenézniük a tengerről érkező fenyegetéssel. Ez nehéz feladatnak ígérkezett, hiszen az ellenség komoly túlerőben volt. Az orosz Fekete-tengeri Flotta húsz sorhajóval rendelkezett, és számos kisebb hadihajóval, köztük húsz gőzhajóval, bár ezek közül csak hét volt felfegyverezve. A török flotta, melyet Egyiptomtól szerzett kölcsönökből szereltek fel, mindössze öt sorhajót, 13 fregattot, 18 kisebb hadihajót, és kilenc gőzhajót számlált.

A háború első tengeri ütközetére is gőzhajók között került sor, 1853 novemberében, amikor két angol építésű, orosz kerekesgőzös elfogott egy török gőzhajót. Az első komoly ütközetre sem kellett sokáig várni. November harmincadikán, Pavel Nahimov altengernagy parancsnoksága alatt, egy erős orosz kötelék jelent meg a török Szinope kikötője előtt, és hat óra leforgása alatt teljesen megsemmisítette az ott horgonyzó török hajórajt. Egyetlen gőzhajónak sikerült csak kereket oldania, és Konstantinápolyba menekülnie a katasztrófa hírével. Az orosz hajók fedélzetén már 38 Paixhans löveg is volt, és a kortársak általában úgy értékelték, az ütközet a robbanógránátok diadalát demonstrálta a fahajók felett. Az idős Paixhans újságcikkben üdvözölte az orosz hajók, no meg a saját ágyúi sikerét. A robbanólövedékek valójában aligha játszottak döntő szerepet az ütközetben, noha akkoriban ezt többnyire mindenki így gondolta. Az orosz flotta eleve olyan elsöprő túlerőben volt, hogy az ütközet kimenetele egyetlen pillanatig sem lehetett kétséges. Az orosz hajóraj hat sorhajója között ott volt három 120 ágyús óriás is, míg a török flotta mindössze hét fregattból, és három korvettből állt. Az óriási tűzerőnek ezt a nem túl nagy ellenséges hajórajt hat óra alatt tömör ágyúgolyókkal is tűzifává kellett volna szétlőnie. Az, hogy az ellenség megsemmisítéshez az oroszoknak ilyen tűzfölény mellett is hat órára volt szüksége, az orosz tüzérek gyakorlatlanságát bizonyítja. A csata egyik legfontosabb tanulsága, melyet minden érintett fél levont az ütközetből, az volt, hogy nagyobb jelentőséget kell tulajdonítani a tüzérek kiképzésének. A török flotta veresége felerősítette azt a félelmet, hogy az oroszok a tenger felől rohanják meg Konstantinápolyt. Az angol-francia hajórajt ezért 1854 januárjában átvezényelték a török főváros védelmére, a Boszporuszhoz, majd később a Fekete-tengerre. Két hónappal később Anglia és Franciaország hivatalosan is hadat üzent Oroszországnak. Az első tengeri harcokat ezúttal is a gőzhajók vívták meg, amikor áprilisban kilenc gőzös bombázta Odesszát. Bár az oroszok júniusban tényleg kivonultak a megszállt török területekről, az angolok és a franciák tovább folytatták a háborút. Szeptemberben egy több száz szállítóhajóból álló flotta 55 ezer katonát tett partra a

Krím-félszigeten, Eupatoria közelében. Az orosz flotta most sem lépett közbe, és egyáltalán semmit nem tett azért, hogy megzavarja az ellenség hadműveleteit. A flotta tétlenül állt Szevasztopol kikötőjében, ahol a legénység nagy része már ekkor partra szállt, hogy a még ostrom alá sem vett erőd védelmét erősítse. Amikor október 17-én a szövetséges flotta bombázni kezdte Szevasztopolt, már csak a parti erődök ellenállásával találkoztak. Az orosz védelmet végül következő év szeptemberére sikerült megtörni. Az orosz sorhajókat saját legénységük süllyesztette el a szevasztopoli kikötőben, mely az öböl fenekén fekvő rengeteg hajóroncs miatt hosszú időre használhatatlanná vált. A védők maradéka a teljesen soha körül nem zárt városból a végig nyitva maradt északi úton távozott, a szövetségesek pedig szeptember 12én bevonultak a rommá lőtt városba. Az angol és francia csapatok Szevasztopol bevétele után folytatták az előrenyomulást, azonban rövidesen beleütköztek a Bug és a Dnyeper torkolatánál elhelyezkedő Kinburn erődítményébe. Kinburn leküzdhetetlen akadályt jelentett a szövetséges erőknek, ugyanis a sekély víz miatt a sorhajók nem tudták eléggé megközelíteni a partot, és csak messziről, ágyúik lőtávolságának legszéléről tudták tűz alá venni az erődöt, ahonnan lövedékeik már nem voltak elég hatékonyak az orosz állásokkal szemben. A kisebb merülésű hajók számára pedig életveszélyes volt túl közel merészkedni, mivel az erőd 62 ágyúja gyorsan tönkre lőhette őket. A patthelyzetet végül néhány újonnan érkezett, különös francia hajó oldotta fel. A Szevasztopol ostrománál szerzett tapasztalatok alapján már előző évben felmerült az igény egy jól védett, és erősen felfegyverzett úszó ütegre, mely az orosz parti erődítményeket közvetlen lőtávolságra képes megközelíteni. A tengernagyok, akik nem tartották jó ötletnek, hogy értékes sorhajóikat a parti erődök elleni támadásokkal tegyék kockára, szintén támogatták a gondolatot, hogy egy erre a feladatra specializált úszó üteggel váltsák ki a nagy hadihajókat. A korábban elvégzett kísérletek, és a háború addigi tapasztalatai alapján a franciák úgy vélték, erre a feladatra csakis egy vaslemezekkel páncélozott hajó lehet alkalmas. Miután az új vaslemezekkel folytatott utolsó kísérletek is biztató eredménnyel

zárultak, III. Napóleon 1854 szeptemberében utasítást adott öt páncélozott úszó üteg megépítésére. A Pierre Armand Guieysse tervei alapján készült hajók minden bizonnyal a Gibraltár 1782-es ostrománál bevetett úszó ütegek modern változatai voltak. Az 53 méter hosszú, 1570 tonnás hajótestekre egy 13 méter széles, téglalap alakú tüzérségi platformot építettek, melynek 20 cm vastag tölgyfából készült oldalait 102 mm vastag vaslemezekkel borították. A felső fedélzetet szintén vaslemezekkel fedték le. Az ütegállásokban 16-18 darab 56 fontos Paixhans löveget helyeztek el. A hajókat ugyan néhány árboccal is felszerelték, ezek azonban legfeljebb szükséghelyzetben használatos vitorlák felvonására voltak csak alkalmasak. A meghajtást gőzgépek biztosították, melyek legfeljebb négy csomós sebességet tudtak biztosítani az ormótlan behemótoknak. A hajók ugyanis nem nyílt tengeri bevetésekre készültek, hanem az ellenség parti erődjei elleni támadásokra, illetve a saját kikötők védelmére. Tehát rövid távú, partközeli bevetésekre tervezték őket, erre szolgált viszonylag kicsi, alig hat méteres merülésük, és a lapos hajófenék is. Önerőből nem is tudták volna elérni a hadszínteret, úgy vontatták őket a Feketetengerre. Az első három egység, mely még időben készült el ahhoz, hogy a háborúban bevethessék őket, 1855 októberében érkezett meg Kinburn elé, ahol a tehetetlenül veszteglő szövetséges flotta már türelmetlenül várta őket. A három hajó, a Dévastation, a Lave, és a Tonnante, október 18-án alig 800 méterre közelítette meg az erődöt, és pusztító ágyútüzet zúdított az ellenséges ütegekre. Az orosz ágyúk természetesen viszonozták a tüzet, és több mint száz találatot értek el a francia hajókon, azonban a páncélzatot egyetlen lövedék sem volt képes átütni. A három hajó több mint háromezer gránátot lőtt ki az orosz erődre, mely a hatórás tűzharcban rommá lőve végül megadta magát. A francia hajók vesztesége mindössze két halottat és 25 sebesültet tett ki. Kinburn elestével a Fekete-tenger térségében véget értek a harcok, és a fegyverszünetig komolyabb összecsapásra már sem a tengeren, sem a szárazföldön nem került sor. (Az úszó ütegeket a franciák 1859-ben felvonultatták az Adrián is, azonban a háború itt

véget ért, még mielőtt be tudták volna vetni azokat az osztrák kikötők ellen is.) Az angolok 1854 tavaszán erős kötelékkel benyomultak a Baltitengerre is. Az orosz Balti Flotta ugyanolyan tétlen maradt az ellenséggel szemben, mint a Fekete-tengeri Flotta. Ez nem csak azért meglepő, mert 25 sorhajójával az orosz Balti Flotta jelentős fölényben volt a kezdetben csak 17 sorhajóból álló szövetséges flottával szemben, hanem azért is, mert az orosz haditengerészet korábban kimondottan agresszív, támadó hadviselésre készült fel. Az oroszok magatartása még akkor is érthetetlen, ha tudjuk, hogy kezdetben a cár utasításának megfelelően jártak el, aki nem akarta még jobban kiélezni a helyzetet. A két orosz flotta azonban később is a kikötőiben maradt, amikor pedig a háború már javában dúlt, és egyáltalán semmilyen kísérletet nem tett arra, hogy akárcsak megzavarja az ellenség tengeri hadműveleteit. Csak feltételezni lehet, hogy az oroszokat ugyanúgy Trafalgar varázsa nyűgözte le és bénította meg, mint utánuk is mindenki mást, egészen a második világháborúig. Ekkor, és ezt követően is még hosszú ideig, mindenki azt a haditengerészetet látta a Royal Navyben, mely annak idején hat nagy tengeri csatában úgy zúzta szét ellenfelei flottáit, hogy közben ő maga egyetlen hajót sem vesztett. A napóleoni háborúk idején megszerzett, senki által megkérdőjelezni nem mert tekintély közel másfél évszázadon át gyakorolt bénító hatást a Royal Navy ellenfeleire. Miután az ellenséget sehogyan sem lehetett jól védett kikötőiből kicsalogatni, az angolok, és a kisebb erőkkel szintén jelenlevő franciák, megelégedtek az orosz kikötők és parti erődítmények elleni rajtaütésszerű támadásokkal. Az orosz fővárost, Szentpétervárt védő kronstadti erődrendszert azonban egyelőre nem merték megtámadni. Az itteni erődök sokkal jobban kiépítettek, és sokkal erősebbek voltak, mint a szevasztopoliak, ráadásul védelmüket aknamezőkkel is megerősítették. Leküzdésük túl nehéz feladatnak ígérkezett a faépítésű sorhajók számára. Az angolok következő év, 1856 nyarára terveztek nagy támadást a kronstadti erődök ellen, melyben részt vettek volna a francia tervek alapján épített saját úszó ütegeik, és nem kevesebb, mint 200, csavarmeghajtású kis ágyúnaszád, mely típus már az addigi harcokban is remekül bevált. A közben megkötött

fegyverszünet, majd az 1856 márciusában aláírt párizsi békeszerződés azonban véget vetett a háborúnak, még mielőtt a tervezett hadműveletre sort kerülhetett volna. A békeszerződés nem járt igazán súlyos következményekkel az oroszokra nézve, mégis megalázó feltételeket tartalmazott. Területi veszteségeket a birodalom nem szenvedett el, viszont teljesen fel kellett számolnia Fekete-tengeri flottáját, le kellett rombolni a szevasztopoli erődítményeket, és tudomásul kellett vennie, hogy a Földközi-tenger felé vezető tengerszorosok szigorúan zárva maradnak az orosz hadihajók előtt. (I. Miklós nem élte túl ezt a megaláztatást. A hivatalos változat szerint tüdőgyulladás végzett vele, a meg nem erősített híresztelések szerint viszont a szégyenletes kudarc miatti elkeseredését különféle narkotikumokkal, főleg morfiummal igyekezett csillapítani, amit véletlenül – vagy talán kis külső segítséggel… – túladagolt.) A korszakos jelentőségű háború olyan tapasztalatokkal járt, melyek alapjaiban változtatták meg a tengeri hadviselést. Most már a gőzgép minden ellenségének el kellett ismerni, hogy teljes értékű hadihajó nem lehet meg gőzmeghajtás nélkül. A háború után minden haditengerészetnél gőzerővel álltak neki a régi sorhajók csavargőzössé való átalakításának, és minden új sorhajó már eleve ilyen meghajtással épült. (A spanyol haditengerészetnél az ötvenes években szolgálatba állt két sorhajót kivéve, melyeket pénzügyi és technológiai okokból nem tudtak gőzgépekkel felszerelni, így ezek lettek az utolsó, kizárólag vitorlával felszerelt sorhajók.) A francia haditengerészet új harcászati utasításai 1857-től már kizárólag a gőzmeghajtásra alapoztak, és hadihajóik számára a gőzgépek használatát írták elő az ütközetekben. Az 1858-as flottagyakorlaton a francia hadihajók már kizárólag gőzgépeiket használták, a vitorlák a vitorlarudakra feltekerve maradtak a hadgyakorlat egész ideje alatt. A francia úszó ütegek meggyőző teljesítménye rögtön felvetette a kérdést, vajon hasonló, páncélozott hadihajókat lehetne e készíteni nyílt tengeri kivitelben is? Kérdéses volt, megépíthető e egyáltalán egy olyan nyílt tengeri hadihajó, mely a páncélzat roppant súlya mellett megfelelő tűzerővel és sebességgel is rendelkezik. Hosszas és alapos előtanulmányok után a franciák úgy vélték, meg lehet oldani a felmerülő problémákat. A jövendő hadihajók védelmét négy

és fél hüvelykes, vagyis 114 mm-es kovácsoltvas lemezekkel kívánták megoldani, a lövészetek eredményei ugyanis azt mutatták, az ilyen vastag lemezeket az akkor rendszerben álló legerősebb, 68 fontos angol lövegek sem képesek átütni, sem tömör, sem robbanógránátokkal. Az előzetes számítások és kísérletek biztató eredményei után III. Napóleon 1857 januárjában adott utasítást a haditengerészet vezető tervezőjének, Dupuy de Lome-nak az új páncélos hadihajó terveinek elkészítésére. Dupuy de Lome az egyszerűség kedvéért saját korábbi munkájának, a Napoléon sorhajónak a terveit használta fel az új hajó tervezésekor. Egyszerűen elhagyta a felső ütegsort, a méreteket kicsit megnövelte, a hajótestet végig páncéllemezekkel borította, és már kész is volt az új hajó. Köszönhetően annak, hogy De Lome nem egy teljesen új konstrukcióval állt elő, a tervek viszonylag hamar, már 1857 novemberére elkészültek, és azok kisebb-nagyobb viták után való elfogadását követően a következő év márciusában, a touloni hajógyárban, meg is indulhatott a hajó építése.

A Gloire egy korabeli festményen. Az 1859 november 24– én vízre bocsátott, Gloire névre keresztelt hajó valóban új fejezetet nyitott a hadihajók történetében, még akkor is, ha ebben a fejezetben végül nem nagyon jutott neki több a kezdőmondatnál. Az 5.630 tonnás hajó elődeihez hasonlóan hagyományos faszerkezettel épült, melyet azonban kívül szinte a hajó teljes felületén páncélzat borított. A kovácsoltvasból készült páncéllemezek vastagsága a hajó középső részén, végig az ütegsor mentén, 108-120 mm volt, az orr és a tatrészen 70 mm. A páncélzat

nem egyszerűen csak az ütegsort védte, az a vízvonal alatt is mintegy másfél méter mélységig védelmet biztosított az ott becsapódó lövedékekkel szemben. A hajót 36 darab, a felső fedélzeten beépített két ágyú kivételével egyetlen ütegsorban elhelyezett, 50 fontos löveggel szerelték fel. (Az ágyúk lövedéksúly alapján történő kategorizálását ekkoriban már kezdte felváltani az ágyúcső űrmérete, vagyis a kaliber alapján történő besorolás. Ez utóbbi szerint a Gloire lövegei 163 mm-esek voltak.) Az ütegsor a hajó teljes terhelése mellett is majdnem két méterrel a vízvonal felett helyezkedett el, így rossz időjárási viszonyok között, erős hullámzás mellett is használhatták a lövegeket. A hajót egy 2.500 lóerős gőzgép hajtotta, maximum 12,5 csomós sebességgel. A nyolc kazán táplálására 665 tonnás szénkészlet állt rendelkezésre. A hajót természetesen három árboccal, és vitorlákkal is felszerelték. A Gloire a következő évtizedre meghatározta a francia hadihajók alapvető stílusjegyeit. Már gerincfektetése évében öt másik hajót is megrendeltek, melyek közül az első kettő, az Invincible és a Normandie, lényegében a Gloire hasonmásai voltak. A harmadik testvérhajó, a Couronne, már valamelyest továbbfejlesztett változat volt, kissé nagyobb méretekkel, és más formájú hajótesttel, s ami ezeknél sokkal fontosabb változás volt, vasból készült vázszerkezettel, és más rendszerű páncélzattal. A Gloire és első két testvérhajója esetében a korábbi kísérletek tapasztalatai alapján egyrétegű páncélzatot használtak, vagyis a fa palánkokra tömör vaslemezeket erősítettek. A Couronne viszont már az úgynevezett compound páncélzattal volt felszerelve, vagyis többrétegű, vas-fa rétegekből álló szendvicspáncélzatot használtak. A Couronne után következő két hajót eredetileg szintén a Gloire testvérhajóinak szánták, ám a terveket később teljesen átdolgozták, így ez a két hajó, a Magenta és a Solferino, végül új hajóosztályt képviselt. A 6.700 tonnás, 52 ágyús hajók, a páncéloshajók között egyedüliként, két ütegsorral rendelkeztek, ezen kívül a vízvonal alatt felszerelt, tekintélyes méretű, több méteres vas döfőorral, vagyis sarkantyúkkal is ellátták őket. Az ókori hajók döfőorra ihlette elrendezés gyorsan elterjedt, és később fél évszázadra meghatározta a hadihajók külső megjelenését.

A franciák 1860-ban még tíz páncélos hadihajót rendeltek meg, melyek a Gloire valamelyest módosított változatai voltak. A hajók 1867-ig készültek el, s a Héroine kivételével valamennyien fa hajótesttel épültek. A korábbi, faépítésű, csavarmeghajtású sorhajók építésével teljesen felhagytak, az utolsót, a 90 ágyús Ville de Lyon-t, 1861 februárjában bocsátották vízre. Ekkor már valamennyi francia hadihajó az új vontcsövű lövegekkel volt felszerelve, mely típus a szárazföldi hadseregnél az 1859-es itáliai hadjáratban már remekül bevált. A hengeres, kúpos végződésű robbanógránátok ugyanis alakjuknak köszönhetően a sima ágyúcsőből kilőve rögtön kibillentek egyensúlyi helyzetükből, repülés közben bukdácsoltak, és pörögtek. Ez, hacsak nem az egyre ritkább szoros közelharcról volt szó, nagymértékben lerontotta a lövedék iránytartását és a célzás pontosságát, azonkívül a bukdácsolás következtében a gránát jó eséllyel nem az optimális helyzetben, vagyis a kúpos végével csapódott be az ellenséges hajóba, ami a lövedék átütőerejét nagyban lerontotta. A gránát repülés közbeni stabilitását viszont biztosítani lehetett azzal, ha a lövedéket kilövéskor a hossztengelye körüli gyors forgásra kényszerítették. Ezt a cső belsejének huzagolásával érték el. Az ágyúcső belsejébe egy enyhe emelkedésű csavarmenet mentén kis mélységű hornyokat, vagyis huzagokat vájtak, melybe a lövedék külsején kialakított bütykök kilövéskor belevájták magukat, és a csőben végighaladva a gránátot nagy sebességgel megpörgették. A kezdetben használt bütyköket később lágy külső burkolat, majd végül a hasonló anyagból készült vezetőgyűrűk váltották fel. Ilyen ágyúkat kaptak a francia hadihajók is, kezdetben még elöltöltőseket, néhány évvel később azonban már megjelentek a hátultöltő ágyúk is, melyek azonban még sokáig meglehetősen népszerűtlenek voltak, a závárzatok gyakori meghibásodásai, és az emiatt történő balesetek miatt. A Gloire ágyúit 1866-ban cserélték le hátultöltőkre, melyekből a hajó már csak 14 darabot kapott, igaz, a korábbiaknál nagyobb kaliberűeket. A Royal Navy-t a Gloire megépítése nem érte meglepetésként, és igazából nem is érte különösebben nagy kihívásként. A krími háborúban szerzett tapasztalatok alapján a britek is nehezen juthattak más következtetésre, mint arra, hogy a jövőben elengedhetetlenné fog válni a hadihajók páncélozása. Az, hogy a

franciáknál nehezebben szánták rá magukat a váltásra, nem a konzervativizmusuk miatt történt, hanem egyszerűen csak azért, mert több volt a vesztenivalójuk. A brit Admiralitás teljes mértékig tisztában volt azzal, hogy a páncélos hadihajók megjelenése le fogja nullázni a régebbi, faépítésű hadihajók értékét, és odalesz a hosszú évek alatt kiépített brit tengerészeti fölény. Ameddig csak lehetett, igyekeztek elodázni a váltást, ám a Gloire építésének idejére valójában már az angol haditengerészetnél is megszületett a döntés a típusváltásról. A britek már 1858 februárjában elhatározták egy páncélozott, kísérleti célokat szolgáló korvett megépítését, ám a Gloire-ról érkező hírek hatására végül egy nagyobb hadihajó mellett döntöttek. Ugyanekkor ők is alaposan tanulmányozták az új ágyúk, és az új páncéllemezek tulajdonságait. A franciákkal ellentétben úgy vélték, nem szerencsés megoldás a páncélzatot a fa hajótestre szerelni. A páncélzat hatalmas tömege túlterhelte a faszerkezetet, ami már amúgy is hordozta a hajótest egyébként is tetemes súlyát. Mindennek következményeként a faszerkezet egyrészt a vártnál sokkal sebezhetőbb volt, és a páncélzatot eltaláló gránát ütése miatt akkor is sérült vagy eltört, ha a páncéllemezek egyébként nem szakadtak át, másrészt pedig a nagy túlterhelésnek kitett, sérülékeny faanyag élettartama a szokásosnál sokkal kisebb volt. A Gloire két faépítésű testvérhajóját például már alig tíz év szolgálat után le kellett selejtezni, és maga a Gloire is, bár a hatvanas évek végén teljes körű felújításon esett át, csak 1879-ig maradhatott szolgálatban. (Ellenben az osztály egyetlen, teljesen vasból épült hajóját, a Heroine-t, csupán 1930-ban bontották le.) Kisebb viták után az Admiralitás, nem kis részben a Kingdom Brunel tervezte utasszállító, a Great Britain sikerességétől meggyőzve, úgy döntött, a maguk páncélos hadihajóját teljes egészében vasból építik meg. A vasból épült hajók terén a britek igazából jóval megelőzték a sokkal fejletlenebb iparral rendelkező franciákat, hiszen a szigetországban már 1815-ben megépült az első folyami hajó, mely teljesen vasból készült. Nem sokkal később, 1820-ban, a vállalkozó kedvű Charles John Napier – később a krími háborúban a szövetséges Balti Flotta parancsnoka –, megépítette az első, nyílt tengeren is használható, vasból készült gőzhajót, melyet a vállalkozást finanszírozó gyárosról Aaron Manby névre kereszteltek.

Két évvel később Napier a gőzössel áthajózott a Csatornán, és a Szajnán felhajózott egészen Párizsig, ahol hajóját bemutatta az érdeklődő francia nagyközönségnek is. 1839-ben a Brit Kelet Indiai Társaság épített vasból két gőzöst, a Nemesis és Phlegethon nevű hajókat, melyek később a kínai ópiumháborúkban ágyúnaszádként tevékenykedtek, és ilyen minőségükben is kiválóan beváltak. A vashajó előnyei nyilvánvalóak voltak. A hajótest, az akkori közvélekedéssel ellentétben, nemcsak könnyebb volt egy azonos méretű fahajóénál, hanem szerkezeti szilárdsága is sokkal nagyobb, sebezhetősége pedig sokkal kisebb volt. A nagyobb sebességhez szükséges karcsúbb és áramvonalasabb hajótest szintén könnyebben kialakítható volt, ezenkívül a vasszerkezet jobban tűrte a gőzgépek által okozott erős vibrációt, kevésbé volt tűzveszélyes, és nem utolsósorban olcsóbb is volt. Az Isaac Watt által tervezett új hajó gerincét végül 1859 májusában fektették le a Thames Iron Works blackwalli hajógyárában. A Warrior névre keresztelt hajó megjelenésével a britek egycsapásra átvették a kezdeményező szerepet a franciáktól. A Warrior, és testvérhajója, a Black Prince, minden téren sokkal jobb volt, mint a francia páncéloshajók. A teljesen vasból készült hajótest lehetővé tette a britek számára, hogy olyan méretű hajót készítsenek, mely megerőltetés nélkül képes hordozni a páncélzat és a fegyverzet súlyát, megfelelő raktárkészletekkel rendelkezik, emellett pedig elég áramvonalas is ahhoz, hogy gőzgéppel és vitorlával egyaránt kiváló menettulajdonságokat mutasson fel. Mindezen tulajdonságok egyesítéséhez hatalmas méretekre volt szükség, melyeket faépítésű hajóval lehetetlen lett volna elérni. 127 méteres teljes hosszával a Warrior nagyjából 30 méterrel volt hosszabb, mint az addig megépült legnagyobb hadihajók. A 9.200 tonnás hajó akkoriban elképesztő kolosszusnak számított. Belső terei kényelmes elhelyezést biztosítottak a legénység számára, ami kiemelt szempont volt, hiszen a franciákkal ellentétben az angolok érdekeltségei az egész világra kiterjedtek, és hajóikat úgy kellett megtervezniük, hogy azok bárhol a világon bevethetőek legyenek. A hajó éppen ezért a klasszikus háromárbocos elrendezésben, teljes vitorlázattal épült. Ez a későbbi páncéloshajókra is sokáig jellemző volt, hiszen a gőzgépek

üzemanyagaként szolgáló szénből általában 5-10 napi üzemre elegendő mennyiséget tudtak csak elraktározni, ami a hosszabb utakon, már csak az utánpótlás bizonytalansága miatt is, nem volt elegendő. A kiváló vitorlázó tulajdonságokkal rendelkező Warrior, amely – a méretektől eltekintve – ránézésre is egy klasszikus fregattnak tűnt, több mint kétszer annyi vásznat tudott felhúzni árbocaira, mint a Gloire. A jobb vitorlázó képességek elérése érdekében a Warrior 7,5 méter átmérőjű hajócsavarját üzemen kívül ki lehetett emelni a helyéről, s ugyanezen okból a kémények is lehajthatóak voltak. 1250 lóerős gőzgépeivel a kiválóan áramvonalazott, karcsú hajótestű angol hajó elérhette a 14,3 csomós sebességet is, tehát feleakkora gépteljesítménnyel nagyobb sebességet ért el, mint a harmadával kisebb vízkiszorítású francia Gloire. Az igen hosszú hajótest csupán a hajó manőverező képességére volt kedvezőtlen hatással. A páncélzat felépítésénél az volt a követelmény, hogy az képes legyen ellenállni a kor legnagyobb átütőerejű hajófedélzeti lövegeinek, az angol 68 fontos ágyúknak. A Warrior páncélzatának 114 mm-es vastagsága megegyezett a francia hajókéval, azonban velük ellentétben nem terjedt ki a hajó teljes oldalára. Az angolok csak az ütegfedélzet hosszában páncélozták a hajótestet, az orr és a tatrész páncélozatlan maradt, s a páncélöv a vízvonal alá sem ért le olyan mélyen, mint francia társán. Ezzel jelentős súlyt takarítottak meg, másfelől pedig úgy gondolták, a vasból készült hajótest nem is igényel olyan vastag páncélzatot, mint egy fából készült hajó. A páncéllal védett területet, elöl és hátul egyaránt, egy páncélozott keresztválaszfallal zárták le, így a Warrioron jelent meg először a páncélos hadihajó létfontosságú részeit védő kazamata, vagy páncéldoboz, mely a későbbi hadihajók páncélelrendezésének egyik alapeleme lett. Bár a Warrior teljes egészében vasból épült, a páncéllemezeket 23-46 cm vastag teakfa alapon keresztül csavarozták és szegecselték rá a vas hajótestre. A fa alátét, mely természetesen nem képezte részét a hajótest teherhordó szerkezeti elemeinek, rugalmas alapot biztosított a rideg vaslemezeknek, és az azokat érő ütés energiáját elnyelte, illetve szétosztotta a hajótest szerkezetében.

A páncéllemezek alá szerelt fa alátét a későbbi hadihajókon is megmaradt, egészen a csatahajó-korszak végéig. Az angol hajó eredeti fegyverzete a brit hajók standard fegyverzetének számító 68 fontos lövegekből állt. Egy-egy ágyút a felső fedélzeten, a hajó orrán és tatján helyeztek el, a többit a hajó ütegfedélzetén. Az ágyúk száma és típusa később többször is változott. A számos más technológiai újdonsággal, például vízzáró válaszfalakkal felszerelt hajót 1861 augusztus elsején állították szolgálatba. Nem sokkal később követte testvérhajója, a Black Prince, majd további tíz, hasonló tervek alapján készült hajó, köztük a legnagyobb, a 10.800 tonnás, ötárbocos Minotaur és Northumberland.

A múzeumhajóként Portsmouth kikötőjében horgonyzó Warrior. A Warriort általában úgy szokás emlegetni, mint az első igazi, modern csatahajót. A brit hajó, és utódai, valóban végérvényesen lezárták a klasszikus vitorlások korszakát. A Gloire és a Warrior által fémjelzett új hajókat a nemzetközi szakirodalom már nem is a sorhajó, hanem az „ironclad” néven tartja számon. A szó vasruhájú,

vagy vasba öltözött hajót jelent, de magyarításként a páncélos szó is tökéletesen megfelel. A páncélos alapvető ismertetőjele a csavarmeghajtás, a páncélozott, és nagy többségében vasból készült hajótest, valamint a robbanólövedékeket kilövő ágyúk. A páncélosok elterjedésével egy időben megkezdődött a kisebb hadihajók páncélozott kivitelű változatainak építése is. A típus fölénye a régi építésű hadihajók felett olyan nyilvánvaló volt, hogy szinte néhány hónapon belül a világ minden valamirevaló haditengerészete dolgozni kezdett a saját páncélosain. 1862-re már összesen 46 páncélos volt szolgálatban, vagy állt éppen építés alatt az európai haditengerészeteknél. A faépítésű sorhajók viharos gyorsasággal tűntek el a flottákból, főleg miután az amerikai polgárháború tengeri ütközeteiben végképp bebizonyosodott a páncélosokkal szembeni reménytelen elavultságuk. Ahogy Sir John Dalrymple-Hay tengernagy ekkoriban megjegyezte: „Aki fahajóval megy csatába, az bolond, aki pedig odaküldi, az gazember.” A Monitor és a Merrimack emlékezetes ütközete után pedig a London Times ezt írta: „Bár tegnap még 149 első osztályú hadihajónk állt készen egy azonnali bevetésre, ma már csak kettő van, a Warrior és a Black Prince. Ennek a kettőnek a kivételével nincs az angol haditengerészetnek egyetlen hajója sem, melyet ne volna esztelenség harcba küldeni a Monitor ellen.” A páncélosok árbocai egyre kisebbek lettek, s a teljes vitorlázat helyett inkább a bark, vagy a szkúnervitorlázat vált elterjedtté, bár egyre ritkábban használták őket. A döfőorr viszont egészen az első világháború végéig minden páncélos, és későbbi csatahajó jellegzetessége maradt. A lissai ütközet, és az amerikai polgárháború tengeri összecsapásainak tapasztalatai alapján a legtöbb tengernagy sokáig meg volt róla győződve, hogy a jövendő tengeri összecsapásainak csatadöntő fegyvere nem a nehézágyú, hanem a döfőorr lesz. Ahogy a francia Philippe Touchard tengernagy megfogalmazta: „A döfőorr a tengeri harcászat alapvető fegyvere, a tengeri hadviselés ultima ratio-ja.” A franciák ennek megfelelően valami egészen elképesztő méretű döfőorrokat szereltek fel hajóikra. Ezek a vélemények érthetőek valamennyire, hiszen a páncélosokkal addig szerzett harci tapasztalatok azt mutatták, a

korabeli tüzérségi fegyverek nem képesek a hajók páncélzatát leküzdeni. A döfőorr viszont halálos fegyvernek bizonyult, akárcsak később a torpedó. Az elterjedt vélekedéssel szemben voltak persze, akik alaposan átgondolták a kérdést, és számításaik, illetve a gyakorlati tapasztalatok alapján kijelentették, a kosolás legfeljebb csak álló, vagy kis sebességgel haladó hajókkal szemben lehet hatásos, következésképpen ütközeteket aligha lehet ezzel eldönteni. E véleményeknek, s a méretes sarkantyúknak a hajók sebességére és manőverezőképességére gyakorolt káros hatása ellenére a döfőorr még sokáig a nagy hadihajók tartozéka maradt, noha a fejlődés igazából hamar túllépett rajta. Az új lövegek tűzereje ugyanis már képes volt leküzdeni a páncélzatot, következésképpen nem sok esély maradt arra, hogy az ellenséges hadihajót az ágyúk kereszttüzében sikerüljön annyira megközelíteni, hogy ütközni lehessen vele. A páncélosok elterjedésével egy időben természetesen elkezdődött a páncél és a páncéltörő gránát közötti versengés is. Egyre újabb, és egyre jobb minőségű páncéllemezek jelentek meg. A fémkohászat fejlődésével – melynek a hadihajó építés volt az első számú ösztönzője – a kovácsoltvas lassan kiszorult a használatból, és helyére az acéllemezek léptek, mígnem a századforduló környékén megjelent a krómnikkel ötvözetű acél, mely egészen a páncélos hajók korszakának végéig használatban maradt. A páncéllemezek fejlődésével szorosan lépést tartott a leküzdésükre szolgáló lövegek és gránátok fejlődése is. Nagyjából az 1870-es évekre általánossá vált a vontcsövű, hátultöltő lövegek használata, csak a britek tartottak ki még egy ideig az elöltöltő lövegek mellett. A tömör lövedékek lassan eltűntek a lőszerraktárakból, és a robbanógránát használata vált kizárólagossá, melynek később megjelentek a különböző feladatokra specializált típusai, az azonnal robbanó, orrgyújtóval ellátott gránátok, melyeket gyengén, vagy egyáltalán nem páncélozott célpontok ellen használtak, illetve a fenékgyújtóval felszerelt, késleltetett gyújtású, erősített falú páncéltörő gránátok. Az ágyúk kalibere és tömege egyre nagyobb lett, következésképpen egyre kevesebbet szereltek fel belőlük a hajókra. A fedélzeti lövegek kisebb számának köszönhetően az ütegsor egyre

rövidebb lett, és végül a főtüzérség teljesen a hajó közepére összpontosult. Az ekkor már csak 8-10, majd később még kevesebb nehézlöveget hordozó páncélosok középső részén megjelent az erősen páncélozott, esetenként többszintes kazamata. Az összpontosított tüzérség lehetővé tette, hogy a hajó oldalpáncélzatát is erre a viszonylag kis területre koncentrálják. A kazamatán vágott régimódi lőrések mögé beépített lövegek helyére később sok hajón a kazamata tetején elhelyezett, páncélozott mellvéddel védett lövegek, még később néhány esetben forgatható lövegtornyok léptek, ám az alapfelépítés változatlan maradt. A középen összevont nehéztüzérség jól megkülönböztethetővé teszi a típust a későbbi csatahajókkal szemben. Tulajdonképpen minden későbbi páncélos e séma szerint készült, függetlenül attól, hogy lövegeit a kazamatákban, illetve a kazamata tetejére épített barbettákban, vagy lövegtornyokban helyezték el. Az általános vélekedés szerint ezek a hajók képviselték a csatahajók evolúciójának kezdeti szakaszát, s a fejlődés többé-kevésbé folyamatos vonalú volt, a Warriortól egészen a Missouri-ig. De talán mégis közelebb járunk az igazsághoz, ha azt állítjuk, a páncélos (ironclad) valójában csak a csatahajók törzsfejlődésének fontos, ám zsákutcába torkolló mellékágát jelentette, és ha a modern csatahajók valódi őseit keressük, át kell mennünk az óceán túlsó partjára, vissza egészen 1862-ig, egy különös kis hajócska váratlan feltűnéséig.

A tutajra erősített sajtosdoboz A páncélosok fejlődésének folyamata jól nyomon követhető. Egyértelmű, hogyan született meg ez a típus, hogyan és miért váltotta fel a klasszikus korszak építőanyagát a vas, illetve hogyan és miért született meg az ötlet, hogy a hajókat páncéllemezekkel borítsák. A hajók általános felépítése azonban nem változott meg nagyon. Küllemét tekintve a Gloire és a Warrior olyan volt, mint egy hagyományos vitorlás, vasszerkezete, gőzgépe, és páncélborítása ellenére is. Annál nehezebb megmondani, vajon hogyan született meg a forgó lövegtorony gondolata? A forgatható ágyú persze nem számított újdonságnak. A XIX. század első felében sok kisebb hadihajó fő fegyverzetét jelentette az orr és tatrészen beépített, egy forgócsap körül széles ívben elfordítható ágyú, mely a mellvéd megfelelő táblájának lehajtása után nagyjából 180 fokos szögben tüzelhetett. De hogy milyen indíttatásból keletkezett az ötlet, hogy ezt az ágyút – vagy mindjárt kettőt –, egy körben elforgatható platformra helyezzék, és kör alakú páncélmellvéddel vegyék körül, nem lehet tudni. A feltaláló neve viszont nagy valószínűséggel megállapítható. Bár az angolok persze igyekeznek a lövegtorony feltalálását is a maguk érdemének betudni, ebben az esetben mégis nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy az ötlet nem tőlük, hanem a svéd John Ericssontól származik. Az angol Cowper Coles ugyan már 1859-ben szabadalmaztatta az általa kifejlesztett forgó lövegtornyot, melynek prototípusát kísérleti jelleggel már következő évben beépítették a Trusty-nak, a Devastation osztályú francia úszóütegek egyik angol másolatának fedélzetére, az elsőség mégis Ericssoné. A svéd mérnök és feltaláló, aki számos találmánnyal gazdagította a technika történetét, ugyanis már a krími háború idején, 1854-ben benyújtotta forgótoronnyal felszerelt páncéloshajójának terveit III. Napóleonnak, aki azonban ugyanúgy elutasította azt, mint annak idején az első Napóleon Fulton gőzhajóját. Kinburn ágyúzására így végül az ormótlan francia úszóütegeket küldték, és majdnem tíz évnek kellett eltelnie, mire Ericsson ismét leporolhatta terveit, és elkészíthette hajóját, ezúttal már az amerikaiaknak.

Hogy a forgó lövegtorony ötlete végül is mikor pattant ki a svéd zseni fejéből, nem lehet tudni. 1854-ben már kész terveket mutatott be a franciáknak, tehát legalábbis feltételezhető, hogy már néhány évvel korábban megszülethetett az ötlet. (Bár ezekben az eredeti tervekben még kupola alakú lövegtorony szerepelt.) Hogy milyen ihletésből, az alighanem rejtély marad. Mindenesetre, amikor a washingtoni kormányzat tudomására jutott, hogy a déliek páncéloshajóvá építik át a Merrimac nevű fregattot, Ericsson-nak ismét lehetősége nyílott rá, hogy előhozakodjon a „sérthetetlen úszó üteg” terveivel. A Princeton balesete, és a különböző hivatalokkal való egyéb összetűzései miatt a svéd hadsereg hajdani tüzérkapitánya afféle „persona non grata” volt az US Navynél, ám a szükséghelyzetben most ismét kinyíltak előtte a kapuk. Az új tengerészeti miniszter, Gideon Welles, és a befolyásos üzletember, Cornelius Bushnell személyében Ericsson erős pártfogókra talált, akik az egyes tengerésztisztek és politikusok részéről mutatkozó ellenállást leküzdve elfogadtatták a Monitor terveit. Ezek a tervek valóban elképesztették a korabeli szakértők többségét. A déliek Merrimac-ja elég egyértelműen a krími háborúban bevetett francia úszóütegek ihletésére készült, de a vízből alig kiemelkedő, teljesen vasból készült, árboc nélküli, tutajszerű hajótestre szerelt kerek lövegtorony semmi másra nem hasonlított, ami addig a vízen úszott. Ahogy a hajóval foglalkozó könyvekben gyakran megjegyzik, a Monitor terve sokkal inkább forradalmi (revolutionary) volt, mint evolúciós (evolutionary). Nem volt semmilyen előzménye, a döbbent kortársak tehát nem nagyon tudták mihez hasonlítgatni. Ezért születtek olyan gúnyosnak szánt jellemzések, mint a „tutajra erősített sajtosdoboz”. A hajótól nem sokat vártak, sokan abban sem bíztak, hogy egyáltalán képes lesz a víz felszínén tartani magát. Vízrebocsátásakor a bukmékerirodákban fogadni lehetett arra, rögtön elsüllyed e a hajó, ahogy vizet ér, vagy csak valamivel később. Nem süllyedt el, és építését igen rövid idő, alig száz nap alatt sikerült befejezni. A bámulat elsődleges tárgyát jelentő lövegtornyot a rendelkezésre álló idő rövidsége miatt nem maga Ericsson, hanem – az ő vázlatai alapján – egy amerikai mérnök, Theodor Ruggles Timby

tervezte. (Sokan őt tartják a forgó lövegtorony igazi feltalálójának, mivel állítólag már a negyvenes években elkészítette saját lövegtornyának terveit.) Bár a terveket természetesen folyamatosan egyeztették, a külön-külön tervezett hajótest és torony illeszkedése később sok problémát okozott. Miután a környékbeli vasművek nem tudtak egy hüvelyknél vastagabb lemezeket hengerelni, a torony páncélzatát végül nyolc darab egymásra fektetett, egyhüvelykes vaslemezből szegecselték össze. Ugyanígy jártak el a hajótestnél is, melynek 64 cm vastag tölgyfa alapra erősített öthüvelykes – 127 mm – vastag páncélzatát szintén egyhüvelykes lemezekből állították össze. A toronyba Ericsson eredetileg 38 cm-es Dahlgren ágyúkat tervezett, ezekből azonban az adott időpontban éppen nem volt elérhető egy sem, így a hajó végül csak 28 cm-es, simacsövű, elöltöltő Dahlgren lövegeket kapott. (Melyek átütőereje később nem bizonyult elég nagynak ahhoz, hogy leküzdjék a Merrimac páncélzatát.) A 120 tonnás lövegtornyot gőzgép mozgatta, s 24 másodperc alatt tudott megtenni egy teljes fordulatot.

A Monitor vázlatrajza. A Monitor lövegtornya jelentősen eltért a később használt típusoktól. Ericsson eredeti terveinek megfelelően a torony egy központi tengely körül forgott, tulajdonképpen erre függesztették fel. Használaton kívül a tornyot a fedélzeten elhelyezett bronz gyűrűre süllyesztették, ha pedig tüzelni akartak, a tornyot először fel kellett erről emelni. A lövegtornyot tehát voltaképpen nem beépítették, hanem csak ráépítették a hajótestre. A központi tengely, és az azt mozgató nagy fogaskerék miatt a lőszerutánpótlást csak a torony széle felé kivágott nyíláson át lehetett megoldani, ami azt jelentette,

hogy a torony padlólemezébe, és a fedélzetbe vágott nyílások csak egy bizonyos toronyállásnál passzoltak egymáshoz – ha a torony egyenesen előre nézett –, így ütközetben a lőszerellátás nem lehetett folyamatos. Ha a toronyban felhalmozott lőszer elfogyott, a hajónak félre kellett vonulnia, hogy a lövegtornyot a megfelelő állásba forgatva ismét lőszert lehessen felvinni a raktárakból az ágyúkhoz. Ez a konstrukció nyilván sok kívánnivalót hagyott maga után, és már a későbbi monitoroknál áttértek a sokkal jobb, Coles rendszerű lövegtornyok alkalmazására, melyek a fedélzetbe vágott, kör alakú nyílásokba illeszkedve a fedélzet alatt levő görgősoron mozogtak. A Monitor Ericsson két saját tervezésű gőzgépével volt felszerelve, melyek 320 lóerőt adtak le a 2,75 méter átmérőjű hajócsavarnak. A tervek szerint a hajó képes lett volna a kilenc csomós sebességre is, azonban a gyakorlatban soha nem ért el hét csomónál többet. A kis sebesség, és a viszonylag kicsi, száz tonnás szénkészlet is nyilvánvalóvá teszi, hogy a Monitort kizárólag arra a célra akarták használni, amire Ericsson eredetileg is tervezte tíz évvel korábban, vagyis rövid távú bevetésekre, és a sekély part menti vízben való használatra. Erre alig három és fél méteres merülése is alkalmassá tette. Ugyanakkor viszont a hajótest teljes terhelésnél kevesebb, mint fél méterre emelkedett ki a vízből, ami a hajót gyakorlatilag használhatatlanná tette a nyílt tengeren. (Amikor később mégis kiküldték oda, az első viharban el is süllyedt.) Az 1862 március kilencedikén lezajlott nevezetes Hampton Roads-i ütközet a várakozásokkal ellentétben bizonyította Ericsson elképzeléseinek helyességét. Bár a csatában a Monitor összesen 23 találatot kapott, a lövegtornyon keletkezett néhány horpadást leszámítva nem szenvedett szinte semmilyen kárt. A siker a lelkesedésre hajlamos amerikai közvéleményt átlendítette a ló másik oldalára. Míg addig a Monitor gúny tárgya volt az újságokban, addig most a hisztérikus lelkesedés közepette szivarokat, kalapokat, és mindenféle más használati tárgyakat kereszteltek el a „monitor” névre, a közismerten botlábú Ericssonról pedig egy új táncot, az Ericsson galoppot, mely abban az évadban a társasági élet legdivatosabb tánca lett. A Monitor sikerének hatására azonnal félredobtak minden más páncélos tervet, és az amerikai hajógyárak teljesen áttértek a

monitorok gyártására. Néhány héttel a Hampton Roads-i ütközet után a Kongresszus már jóvá is hagyta tíz újabb monitor építését. A Passaic osztály tíz hajója alapvetően a Monitor tervei alapján készült, kisebb módosításokkal. A hajók valamelyest növelt mérettel készültek, a parancsnoki hidat pedig az orrfedélzetről áthelyezték a lövegtorony tetejére, ahol kevésbé volt sebezhető, és sokkal jobb kilátást biztosított. A parancsnoki állás nem a lövegtoronnyal együtt forgott, hanem odaerősítették a torony tengelyének tetejéhez. A haditengerészet tervezési osztályának vezetője, John Lenthall, már ekkor javasolta, hogy térjenek át a Coles rendszerű lövegtornyok használatára, javaslatait azonban elutasították. Az addig mellőzött Ericssonból ugyanis közben félisten lett, akinek minden kijelentése megkérdőjelezhetetlen kinyilatkoztatásnak számított. És ezen kívül persze Ericsson üzletfelei, a monitorok gyártásában érdekelt iparmágnások se nagyon akartak újítani. A haditengerészet még 1862 nyarán szerződést kötött Ericssonnal egy újabb monitorosztály terveinek elkészítéséről. A Canonicus osztály kilenc monitorának tervei alapvetően ismét a Monitorén alapultak, de tovább növelték a méreteket, és a monitorok tengerállóbb hajótestet kaptak. Ugyanekkor a flotta szerződést kötött James Eads mérnökkel is, folyami monitorok építéséről. A Missouri államban fekvő Carondolet városka Union Iron Works gyárának tulajdonosa négy monitort épített meg. Az Eads, és társa, Samuel Pook tervei alapján készült Milwaukee osztályú hajók később nemcsak azzal tűntek ki, hogy bár eredetileg a Mississippi-re tervezték őket, a tengeren is jól teljesítettek, hanem azzal, hogy fedélzetükön két lövegtornyot helyeztek el. Ez majdnem olyan forradalmi tett volt, mint magának a Monitornak a megépítése. A hátsó torony Ericsson tervei alapján készült, az első Eads saját tervei szerint. Eads lövegtornya sokkal jobb volt, mint Ericssoné. A tornyok a Coles rendszer szerint épültek, és nemcsak magát a tornyot, hanem az ágyúcsöveket, és az ágyúk lőréseinek fedeleit is gőzgépek mozgatták. A monitorokat négy hajócsavar hajtotta, kilenc csomós sebességgel. A szakértők utólagos értékelése szerint a háború alatt megépült monitorok közül alighanem ezek voltak a leghatékonyabbak.

A két lövegtoronnyal felszerelt Onondaga monitor. A haditengerészet, még a Milwaukee osztály megépítése előtt, megrendelte a maga két lövegtornyos tengeri monitorait is. A George Quintard tervezte Onondaga a Canonicus osztályú hajók tervei alapján készült, de már csak a háború vége felé, 1864 tavaszán állt szolgálatba. Két lövegtornyában 38 cm-es Dahlgren ágyúkkal volt felszerelve, két hajócsavarja kilenc csomós sebességet biztosított számára. A hajó teljesen vasból készült, ugyanabban a hajógyárban, ahol annak idején a Monitor. A John Lenthall tervei alapján épülő újabb négy darab, két lövegtornyos monitor már csak a háború után készült el. A Monadnock osztály két hajóját az átdolgozott tervek alapján épülő Miantonomoh osztály két hajója követte. Quintardhoz hasonlóan Lenthall is lecserélte Ericsson dobozszerű hajótestét, és sokkal tengerállóbb, klasszikus formájú testet tervezett hajóinak. Ugyanakkor Lenthall nagyrészt fából építette a hajótestet, ami nem jól tűrte a két torony roppant súlyát, s számos esetben fordult elő a faszerkezet törése vagy deformálódása miatt meghibásodás. Ericsson maga is tisztában volt eredeti konstrukciója korlátozott használhatóságával, és egy nyílt tengeri monitor megépítését tűzte ki céljául. A háború végére elkészült 4.400 tonnás Dictator, és a valamivel később vízrebocsátott Puritan a klasszikus egytornyos kivitelben készült. A haditengerészet ugyan inkább két lövegtornyos monitorokat szeretett volna, Ericsson azonban úgy vélte, a második

lövegtorony jelentette súlyt érdemesebb inkább a páncélvastagság és a lövegkaliber növelésére fordítani. A Dictator végül a többi monitornál is használt 38 cm-es lövegeket kapta, ám a Puritant már az új, 508 mm-es Dahlgren lövegekkel akarták felszerelni. A háború végén azonban a Puritan építését félbehagyták, s az egyébként is késve leszállított lövegeket már nem szerelték fel a hajóra. A lövegtorony mögé Ericsson már egy kis felépítményt is tervezett, s a parancsnoki hidat már ide, nem pedig a torony tetejére helyezte. Az egyetlen, szokatlanul nagyméretű, hat és fél méter átmérőjű hajócsavarral meghajtott monitorok igen jó manőverező képességgel rendelkeztek – mint a monitorok általában –, azonban a tervezett 16 csomós sebesség helyett legfeljebb 12 csomóval voltak képesek haladni. A két hajó a többi monitornál ekkor már általánosan elterjedt, hagyományos vonalvezetésű hajótesttel lett tervezve, azonban ezúttal is bebizonyosodott, maga a hajótest hiába tengerálló, az igen kicsi oldalmagasság nem teszi lehetővé a hajók nyílt tengeren történő alkalmazását. A Dictator-t pályafutása hátralevő idejében ugyanúgy partvédelemre, és a folyókon való tevékenységre használták, mint a többi, eleve erre a célra tervezett monitort. A Puritan a háború után egy évtizedig befejezetlenül állt a hajógyárban, majd a haditengerészet kívánságára hozzáláttak az új igények figyelembevételével történő átépítéséhez. Az évtizedekig elhúzódó, 1896-ban befejezett munkálatok során a monitort gyakorlatilag teljesen újjáépítették, az eredeti hajóból szinte semmi nem maradt meg. Az US Navy kötelékében 1863-tól szolgált egy három lövegtornyos monitor is. A monitor szó ebben az esetben idézőjelben értendő, valójában ugyanis a Roanoke fregattról volt szó, mely a Hampton Roads-i ütközetet követően kitört „monitor láz” áldozata lett. John Lenthall ötlete alapján a fregattot egészen az ütegfedélzetéig lebontották, a hajótestet 114 mm vastag lemezekkel páncélozták, a fedélzetére pedig három darab, Ericsson típusú lövegtornyot építettek be, hat darab 38 cm-es löveggel felszerelve. (Lenthall négy Coles rendszerű tornyot akart, azonban ezekből kevés volt, és a Roanokera nem jutott belőlük.) Az átépítés nem volt sikeres, a faszerkezet nehezen bírta a páncélzat és a lövegtornyok súlyát, a magasra került

súlypont miatt pedig a hajó már mérsékelt hullámzás mellett is erősen dülöngélt. A Roanoke végül ugyanúgy partvédelmi feladatok ellátására lett csak alkalmas, mint a klasszikus monitorok. A háború során úszó ütegként használták a kikötők védelmére. A polgárháború során a kimondottan a folyókra tervezett, kisebb monitorok is nagy számban épültek az USA hajógyáraiban. A Neosho, Ozark, vagy a tervezési kudarcként számon tartott Casco osztályú hajók mellett a Mississippi-n egész sor folyami gőzöst építettek át monitorrá. Ez utóbbiak időnként egészen bizarr külsővel rendelkeztek, köszönhetően annak, hogy a lapátkerekeket is páncéllemezekkel borították.

Egy amerikai folyami páncélos, a Cairo. Míg az északi hajógyárakban a háború során majd minden hadihajó a Monitor mintájára épült, a déliek, akik szintén a Hampton Roads-i csata győzteseinek érezték magukat, szinte minden későbbi páncélosukat a Merrimac utánzataként építették. (A páncélost ugyan átkeresztelték a Virginia névre, de általában még a szakirodalomban is a régi nevén, Merrimac-ként emlegetik.) Hajóépítő iparuk képességei mást nem is nagyon tettek lehetővé, ám azt ők is érezték

– ha máshonnan nem, hát a sok elveszített tengeri összecsapásból –, hogy a forgó lövegtoronnyal felszerelt hadihajókkal szemben az ő hagyományos úszó ütegeik nem nagyon rúghatnak labdába. Jobb megoldást nem látván, külföldi hajógyárakban igyekeztek forgótoronnyal felszerelt páncélosokat építtetni. Két darab, 2.600 tonnás, két lövegtornyos páncélost angol gyártól rendeltek meg, ezek azonban nem készültek el időben, s végül Scorpion és Wivern néven az angol haditengerészetnél álltak szolgálatba. A francia gyáraktól megrendelt két 1400 tonnás páncélosból az egyik szintén csak a háború után készült el, ezt a franciák később a poroszoknak adták el, ahol Prinz Adalbert néven állt szolgálatba. A másik egység, a Stonewall, már úton volt az amerikai partok felé, amikor megérkezett a déli kapituláció híre. A Stonewall így végül Havannába futott be, ahol a legénység a hajót átadta a spanyol hatóságoknak. A Stonewall-t a spanyolok aztán visszaszolgáltatták az Egyesült Államoknak. Később eladták az ekkor szerveződő japán haditengerészetnek, ahol a hajó Kotetsu néven teljesített szolgálatot. Az európai haditengerészetek élénk érdeklődéssel követték az amerikai eseményeket. Mivel mindegyikük a nyílt tengeri hadviselést tekintette elsődleges feladatának, nem pedig a partvédelmet, mint az amerikaiak, nem annyira maga a Monitor keltette fel az érdeklődésüket, hanem sokkal inkább a forgó lövegtorony. Leginkább az angolok voltak azok, akik a lövegtorony jelentette technológiai előnyt nem akarták meghagyni a riválisok oldalán, különösen úgy nem, hogy már régóta megvoltak a saját lövegtorony terveik. A lövegtorony tervezője, Cowper Coles kapitány, a sajtót, és azon keresztül a közvéleményt, valamint az uralkodócsalád néhány tagját maga mellé állítva, hangos és agresszív kampányt kezdett az általa elképzelt, forgó toronnyal felszerelt páncélos megépítése érdekében. Az Admiralitás kezdetben figyelmen kívül hagyta a haditengerészetnél nem túl népszerű Coles követelőzéseit, és a saját elképzeléseit igyekezett érvényesíteni. Már a Monitor építéséről érkező első hírek hallatán, még a Hampton Roads-i ütközet előtt megrendelték a Royal Navy első toronypáncélosát. A Prince Albert névre keresztelt 3.700 tonnás, teljesen vasból készült páncélos négy, középvonalban elhelyezett, Coles rendszerű lövegtoronnyal volt felszerelve, mindegyikben egy-egy 230 mm-es ágyúval. A 210 cm-es

oldalmagassággal rendelkező páncélos lényegesen jobb tengerálló képességgel rendelkezett, mint az amerikai monitorok, ám tengeri szolgálatra még így sem volt teljesen alkalmas. Az angolok még 1862-ben egy másik partvédő páncélost is megépítettek. A 120 ágyús Royal Sovereign sorhajót egészen az alsó ütegfedélzetig lebontották, oldalait páncélozták, fedélzetére pedig négy, szintén a középvonalban elhelyezett lövegtornyot építettek be. (Az első torony kétágyús, a másik három egyágyús volt.) A konstrukció ugyanazokkal a hiányosságokkal küszködött, mint a hasonló módon átépített amerikai Roanoke. A fa hajótest nehezen bírta el a plusz terhelést, és a magasra került súlypont miatt a hajó nagyon instabil volt. A britek ezen kívül megépítettek még nyolc nagy, 3-4 ezer tonnás monitort, és átvették az eredetileg a déliek számára épített két páncélost is. Ezek a hajók azonban még mindig korlátozott képességű, alapvetően csak partvédelemre használható egységek voltak, melyeknek a Royal Navy az óceánokon nem sok hasznát vehette. De nem is erre szánták őket, mivel az uralkodó vélemény még mindig az volt, hogy a flotta igazi csapásmérő ereje továbbra is a hagyományos páncélos marad, mely árbocokkal, és vitorlázattal is fel van szerelve. Miután a gőzhajók legfeljebb öt-tíz napra elegendő szénmennyiséget tudtak felvenni, az Admiralitáson úgy vélték, ahhoz, hogy a Royal Navy a távoli tengereken is el tudja látni kötelességeit, melyek a világ minden pontján jelenlevő Brit Birodalom érdekeinek védelmében rá hárultak, mindenképpen szükség van a hosszú utakat lehetővé tevő vitorlázatra. A forgó lövegtornyot tehát ezekre a kazamata páncélosokra akarták felszerelni. Az elrendezés ugyanaz maradt, csak a hajók tüzérségét már nem kazamatákban, hanem a szintén a hajótest középen beépített lövegtornyokban helyezték el. Ez az úgynevezett toronypáncélos volt Coles vesszőparipája is, azonban a megvalósítást illetően nézetei nagymértékben eltértek a haditengerészet tervező mérnökeinek elképzeléseitől. Coles egy kis oldalmagasságú hajóban, lényegében egy árbocokkal felszerelt nyílt tengeri monitorban gondolkozott, mely viszonylag kis célpontot nyújt az ellenséges tüzérségnek. Hogy a középen elhelyezett két lövegtorony kilövését a mindenképpen szükségesnek gondolt árbocok kötélzete ne zavarja, igen masszív, háromlábú acélárbocokat

épített a hajóra, melyek csak minimális kötélzetet igényeltek. Bár eredetileg egyszintű fedélzetet tervezett, a jobb tengerállóság végett Coles végül az orr és tatfedélzetet megemelte, közéjük pedig a lövegtornyok felett egy hidat – „flying deck” – épített. Ezzel egyrészt nagymértékben csökkentette az orr és tatfedélzetnél így egy szinttel alacsonyabbra kerülő lövegtornyok kilövési szögét, másrészt a magasabbra kerülő súlyponttal lerontotta a hajó stabilitását. A Coles tervei alapján készülő hajó, melynek építéshez az Admiralitás nem kis részben a közvélemény nyomására járult hozzá, végül a Captain nevet kapta, és 1870 áprilisában állt szolgálatba. A 7.700 tonnás hajó oldalmagassága mindössze két méter volt, teljes terhelés mellett pedig még ennél is kevesebb, alig 1,8 méter. A tervekben eredetileg nem szereplő felépítmények, valamint a súlyos árbocok veszélyesen magasra emelték a hajó súlypontját, mely így nagyon instabillá vált. Eleinte úgy tűnt, a Captain mindezek ellenére be fog válni, s az első próbautak különösebb problémák nélkül zajlottak. 1870 szeptember hatodikán azonban a hajó a Finisterre fok közelében heves viharba került, melyben az éjjeli órákban végül felborult, és majdnem a teljes legénységével együtt elsüllyedt. Az áldozatok között volt a hajó tervezője, Cowper Coles kapitány is.

Edward James Reed, egy korabeli karikatúrán. A Captain-el párhuzamosan az Admiralitás megrendelt egy másik toronypáncélost is, melyet azonban már saját mérnökük, Edward James Reed tervei alapján építettek meg. A Monarch névre keresztelt 8.300 tonnás páncélos küllemre hasonló volt a Captain-

hez, azonban jóval nagyobb, 4,2 méteres oldalmagassággal, és kevésbé súlyos árbocokkal rendelkezett. A Monarch minden különösebb gond nélkül átvészelte ugyanazt a vihart, mely a Captain vesztét okozta. A középen elhelyezett két lövegtoronyban négy 305 mm-es ágyúval felszerelt hajó volt a Royal Navy első igazi, nyílt tengeri toronypáncélosa. A Monarch sikere ellenére a tervezője nem volt igazán megelégedve a hajóval. Reed ugyanis ekkor már egészen más irányban látta a páncélosok jövőjét, mint az Admiralitás szakemberei. Már 1863-ban tervezett első hajója, a Bellerophon is számos szokatlan újítást tartalmazott. A páncélost Reed a középen elhelyezett kazamatán, és az ott beépített tíz darab 229 mm-es lövegen kívül felszerelte még egy elülső, páncélozott ütegállással, ahonnan két darab 178 mm-es löveg tüzelhetett egyenesen előre. A hajótest tervezésénél Reed szakított az addigi páncélosokon szokásos, a régi vitorláshajókon is használt vonalvezetéssel, és páncélosát inkább a teherhajókra jellemző, öblösebb hajótesttel tervezte. A belépőél és a bordametszetek nem V, hanem U alakúak voltak, ami a korábbiaknál jobb stabilitást adott a hajónak. Reed a teherhajók más szerkezeti megoldásait is átvette, hogy a hajótest szilárdabb, és jobban terhelhető legyen, mint az addigi, alapvetően a vitorlás fregattok mintájára tervezett páncéloshajók. A döfőorr és az ekkoriban megjelenő torpedó jelentette kockázattal számolva a hajót teljes hosszában dupla fenékkel tervezte, s vízzáró ajtók és keresztválaszfalak kiterjedt rendszerével igyekezett csökkenteni a vízvonal alatti sérülés következtében elárasztott terület nagyságát. Hogy a hajócsavar jobb hatásfokkal dolgozzon, a tat merülése nagyobb volt, mint az orré, hogy a csavar így mélyebbre kerüljön, és ne a felszín közelében kavarja fel a vizet. A hajótest vas helyett már nagyobbrészt acélból készült, amivel nem csak a test szerkezeti szilárdságát növelték, hanem egyben súlyt is megtakarítottak. Reed a Bellerophon tervezésének évében, 1863-ban, mindössze 33 évesen váltotta Isaac Watts-ot a haditengerészet főkonstruktőri tisztségében. Új pozíciójában befolyását a lövegtoronnyal felszerelt hajók építésének szorgalmazására igyekezett felhasználni, akárcsak Cowper Coles. Coles-al ellentétben azonban Reed jól felkészült, képzett mérnök volt, aki tisztában volt azokkal a nehézségekkel is,

melyeket Coles nem vett figyelembe, vagy átsiklott felettük. Meggyőződése volt, hogy egy jó toronypáncélos nem lehet egyben vitorlás is. Ahogy fogalmazott: „E sorok írásakor – 1869-ben – az a világos és erős meggyőződésem, hogy az elkészült vagy épülő toronypáncélosok közül egy sincs megfelelően tervezve, ha vitorlázattal van felszerelve.” Az Admiralitás viszont ragaszkodott a vitorlázathoz, mivel továbbra is az volt a véleményük, a hosszú távú utakon ezek nélkülözhetetlenek a hadihajókon, melyek gőzgépei önmagukban csak viszonylag kis hatótávolságot tennének lehetővé. A vitorlázat veszélyes mivoltát a Captain katasztrófája tette világossá mindenki számára. A hajó pusztulásának okaként általában a Captain túl kicsi oldalmagasságát nevezik meg, pedig ez önmagában még nem volt különösebb hatással a hajó stabilitására. Azt nem a páncélos alacsony építése, hanem az utólag rárakott felépítmények, és mindenekelőtt a hajó súlyos acélárbocai rontották le. A Captain végzetét ugyanúgy ezek az acélárbocok okozták, mint sok korabeli kereskedelmi vitorlásét. A faépítésű hajókon vészhelyzet esetén ki lehetett dönteni a hajót az oldalára billentő árbocokat, a fémépítésű hajókon viszont ez természetesen nem volt lehetséges. A Reed tervezte Monarch szintén fel volt szerelve árbocokkal, ezek azonban nem voltak olyan nehezek, mint Coles hajóján. A szélesebb, és jobban tervezett Monarch felhajtóerejének nyomatéka 41 fokos dőlésnél érte el a maximumát, vagyis ennél a dőlésnél volt a legerősebb a hajót nyugalmi helyzetébe visszabillenteni akaró erő. A Captain esetében ez az érték mindössze 21 fok volt. (Ennél nagyobb dőlésnél ez az erő egyre kisebb, vagyis a hajó egyre nehezebben „tápászkodik fel” megdőlt helyzetéből, míg végül egy bizonyos dőlésszögnél a nyomaték nullára csökken, és a hajó menthetetlenül felborul.) A Monarch sikere ellenére Reed azzal érvelt, a lövegtoronnyal felszerelt hajó esetében a vastagon páncélozott, nehéz tornyok amúgy is jelentősen megemelik a súlypont magasságát, veszélyes ezt még az árbocokkal is tovább növelni. Ráadásul az árbocok és a kötélzet nagymértékben zavarják az ágyúk kilövését, tehát így éppen a lövegtorony jelentette legnagyobb előny, az ágyúk széles kilövési szöge veszik oda.

Bár az Admiralitás továbbra sem volt meggyőzve, végül mégis megadták a lehetőséget az igen nagy szakmai tekintélynek örvendő Reed számára, hogy megépíthesse az általa elképzelt, árbocok nélküli, tisztán csak gőzgépekkel hajtott toronypáncélost. Reed szakított a korábbi koncepciókkal, új hajójának tervezésekor teljesen figyelmen kívül hagyta a kazamata páncélosokat, s inkább a monitorokból indult ki. Az alapkoncepciót tulajdonképpen már az amerikaiak kidolgozták. A két lövegtoronnyal felszerelt monitorok esetében gyorsan felmerült az a magától értetődő ötlet, hogy egy kis felépítményt helyezzenek el a két torony közötti holttérbe, ahol az ágyúk úgysem tudtak volna tüzelni, mert egymást találták volna el. Ide át lehetett telepíteni a parancsnoki hidat és a kéményt, s el lehetett helyezni néhány kiskaliberű gyorstüzelőt is. Ezen minta alapján tervezte meg Reed is a Royal Navy első monitorait, melyek később nem is annyira az anyaország, mint inkább a gyarmati területek partvédelmét erősítették. A Cerberus és Cyclops osztály hajói is két lövegtornyos monitorok voltak, a két torony között beépített kéménnyel, és parancsnoki híddal. Miután azonban a monitoroknak kijelölt állomáshelyükig általában hosszú utat kellett megtenniük a nyílt tengeren, Reed-nek valahogyan javítania kellett a hajók tengerállóságát. Ezt végül egy elég különleges megoldással intézte el. Az általa megalkotott mellvédes, avagy a régi magyar terminológia szerint „mellvédő” monitorok (breastwork monitor) középső részét megemelte, és így egy dobogószerű emelvényt hozott létre a két lövegtorony, és a felépítmény alatt. Ez a mellvéd nagyjából az elülső lövegtorony elejénél kezdődött, és a hátsó torony végénél ért véget, s nem terjedt ki a hajó egész szélességére. Ez a kiemelkedés természetesen jó célpontot nyújtott az ellenséges ágyúknak, ezért erős páncélzattal kellett ellátni. Ez persze jókora pluszsúlyt jelentett, viszont az így megemelt lövegtornyok erősebb hullámzásban is használhatóak maradtak, ugyanúgy, ahogy a gépházak magasabban fekvő szellőzőit, és a kéményt sem fenyegette az elárasztás veszélye. A Cerberus és társai, ideiglenes árbocokkal felszerelve, önerőből tették meg a hosszú utat Indiába és Ausztráliába, s mindegyikük jól bírta a tengeri utat, bár nagyobb

viharokban a kis merülésű, lapos fenekű hajók dőlése néha a 40 fokot is meghaladta. Reed eredetileg ezeknek a monitoroknak a továbbnövelt változatát akarta megépíteni, olyan méretekkel, mely már lehetővé tenné a nyílt tengeri bevetésüket is. Feltehetően hatott rá az egyik tengernagy megjegyzése is, mely szerint ezek a hajók olyanok, mint egy teljes fegyverzetű páncélos lovag, aki egy szamáron lovagol. Reed tehát nagyobb hajótestet és erősebb gépeket akart, de az alapelrendezésen eleinte nem akart változtatni.

A Devastation és a Thunderer elrendezési rajza. Az új hajó, a Devastation, a maga 9.300 tonnás vízkiszorításával végül majdnem háromszor akkora lett, mint a Cerberus. Elődeihez hasonlóan széles, öblös hajótesttel épült, és két hajócsavarral volt

felszerelve, mely elrendezés üzembiztosabb volt, s jóval nagyobb teljesítményt és jobb manőverezőképességet lehetett elérni vele, mint az alapvetően vitorlásként épített páncélosok egyetlen hajócsavarjával. A korábbi monitorok 8-10 csomójával szemben a Devastation sebessége elérte a 13 csomót. A hajó elegendő üzemanyag készletekkel rendelkezett ahhoz, hogy tervezője szándékainak megfelelően egyszeri feltöltéssel képes legyen a flotta írországi támaszpontjairól eljutni a kanadai kikötőkig. Az 1,4 méter oldalmagasságú hajótestből több mint két méterre kiemelkedő, mintegy ötven méter hosszú mellvéd két végén helyezték el a lövegtornyokat, melyekbe az új 600 fontos, vagyis 305 mm-es kaliberű lövegeket építették be. A nagyon jó, 280 fokos kilövési szöggel rendelkező tornyok rendkívül erős páncélzattal voltak ellátva, melynek vastagsága elérte a 380 mm-t. A hajótest övpáncéljának vastagsága 203 mm, a mellvéd páncélzata 254 mm vastag volt. A páncélfedélzet 76 mm-es lemezekkel volt borítva. Az elkészült hajó végső soron a Monarch-éval közel megegyező vízkiszorítás mellett kétszer akkora tömegű páncélzatot hordozott, kétszer nagyobb széntároló kapacitása volt, nehezebb ágyúkkal volt felszerelve, legénysége pedig alig több, mint fele volt a Monarchénak. A Devastation megépítését igen alapos tervezési munka előzte meg, hiszen a tradíciókkal szakító formatervezés számos, megoldásra váró kérdést vetett fel. Még modellkísérleteket is végrehajtottak egy erre a célra megépített medencében. Ennek ellenére a Captain katasztrófája, és két amerikai monitor – a viharokban odaveszett névadó Monitor, és a Weehawken – korábbi elsüllyedése sokakban keltette azt a meggyőződést, hogy a lövegtoronnyal felszerelt hajók nem biztonságosak, és instabilitásuk miatt alkalmatlanok minden nyílt tengeri szolgálatra. Úgyszintén széles volt azok tábora, aki továbbra is kitartottak amellett, hogy hosszú tengeri utakra csakis vitorlával felszerelt hajók alkalmasak, a megbízhatatlan, és a korlátozott szénkészletek miatt szükségképpen rövid hatótávolságú gőzösök erre alkalmatlanok. Az Admiralitás, mely aggódott miatta, hogy értelmetlenül szórja el a Devastation megépítésére szánt pénzt, ezeknek a véleményeknek a hatására egy bizottságot állított fel, melynek feladata volt megvizsgálni a hadihajó

építésben uralkodó különböző trendeket, és megszabni a Royal Navy további fejlesztésének irányát. A tengerésztisztekből és mérnökökből álló bizottság 1871 tavaszán készült el jelentésével, melyben, kicsit mindenkit meglepve, arra a következtetésre jutott, a jövő a Devastation mintájára épülő hajóké. Ők is úgy találták, a vitorlás hadihajók egyszerűen képtelenek a megfelelő tűzerő, védettség, és sebesség követelményeinek mind eleget tenni. A Devastation viszont mindezeket egyesíteni tudja magában, és előreláthatóan hatótávolsága, stabilitása, és tengerállósága is kielégíti az elvárásokat, bár utóbbin nem ártana még javítani. Nem lehet pontosan tudni, Edward Reed hogyan tette meg azt a lépést, mely a Devastationt mellvédes monitorból csatahajóvá varázsolta. Talán saját ötletéből, talán a bizottság javaslatára, Reed megemelte a hajó orrfedélzetét, a mellvédet pedig meghosszabbította, és körbeépítette, egészen a hajótest oldaláig. Bár a hajó orrfedélzete még mindig valamivel alacsonyabban volt, mint a középső rész, az eredeti, monitorokra jellemző alacsony oldalmagasság csak a tatfedélzetnél maradt meg. Az orrtól a tatig egy majdnem egységes főfedélzet húzódott, mely már elég magasan volt ahhoz, hogy a hajót minden időjárási körülmények között alkalmassá tegye a tengereken és óceánokon való bevetésre. Az így nyert belső terek ezen kívül a legénység elhelyezését is nagymértékben javították, mely a hosszú tengeri utakon különösen nagy jelentőséggel bírt, és ami a korábbi, igen szűkös belső térrel rendelkező monitorokon mindig kritikus pont volt. Ez volt a modern csatahajó születésének pillanata. Bár még sok tekintetben nem felelt meg a későbbi kritériumoknak, de a Devastation már rendelkezett mindazokkal az ismertetőjegyekkel, melyek a következő negyven évben a csatahajókat jellemezték. A széles, öblös hajótest, a kétcsavaros meghajtás, az orr és tatfedélzeten, a hajó középvonalában beépített kétágyús lövegtornyok, a köztük levő felépítmény, a parancsnoki híddal és a kéményekkel, valamint a nem sokkal később rendszeresített kiskaliberű lövegekkel, no meg persze a kizárólagos gőzmeghajtás, mindezek már egy teljesen új korszak kezdetét jelentették a hadihajóépítésben.

Miután az említett módosításokat már építés közben hajtották végre a Devastation, és már szintén épülő testvérhajója, a Thunderer tervein, a hajó teljes áttervezésére már nem volt lehetőség. A hajótest újonnan beépített részei páncélozatlanok maradtak, ami viszont Reed véleménye szerint is veszélyesen sebezhetővé tette őket az ellenséges ágyútűz számára. Mindezen problémákat az osztály harmadik egységén, a Dreadnought-on orvosolták. A hajó méreteit jelentősen megnövelték – sokan nem is tartják a Devastation osztályába tartozónak –, ami egyebek között az oldalmagasság további növekedését is jelentette. Az orrfedélzetet most már teljesen felhozták a középső rész szintjére, és ugyanígy megemelték a tatfedélzetet is. A mellvéd teljesen eltűnt a hajóról, melynek teljes hosszában egységes fedélzet húzódott végig. Az oldalpáncélzatot a hajótest külső oldalán helyezték el, így annak felső része sem maradt páncélozatlan. Az oldalpáncélzatot elöl és hátul egy páncélozott keresztválaszfallal zárták le. Növelték a hajtóművek teljesítményét is, s a korábbi két hajón használt kéthengeres gőzgépek helyett a Dreadnought-on már háromhengeres gőzgépeket építettek be, melyek kétszer akkora gőznyomáson dolgoztak, mint a másik két csatahajó gépei. A Dreadnought más szempontokból is korszerűbb volt, mint elődei. A Devastation ágyúit például még teljesen kézi erővel működtették, a Thunderer-en pedig csak az első lövegtorony ágyúi rendelkeztek hidraulikus mozgató berendezésekkel. A Dreadnought esetében viszont mindkét torony lövegeit hidraulika mozgatta. Az ágyúk egyébként mindhárom hajón elöltöltősek voltak, az Admiralitás ugyanis ezeket biztonságosabbnak és megbízhatóbbnak tartotta, mint a hátultöltő lövegeket. Az ágyúkat töltéskor teljesen visszahúzták a lövegtorony belsejébe, míg az olasz hajókon azt a bizarr, és később sok angol hajón is átvett megoldást használták, hogy kilövés után az ágyúcsöveket lefelé fordították, és egy egy szinttel lejjebb, a fedélzet alatt, a lövegtorony előtt elhelyezett lövedékkezelő állásból töltötték be a lövegeket. Az Admiralitás később éppen egy a Thunderer-en történt baleset következtében változtatta meg az elöltöltő lövegeket favorizáló álláspontját. Egy 1879-es hadgyakorlaton a Thunderer elülső lövegtornyának bal csövében a nagy kapkodásban rátöltöttek a már

ott betöltött lövedékre, s a robbanás következtében 11 tengerész meghalt, 35 megsebesült. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy ilyen baleset csak elöltő lövegeknél következhet be – aknavetőknél tipikus baleset a rátöltés –, s ez segített feloldani a hátultöltő lövegeket addig elutasító merev álláspontot. (A Thunderer egyébként nem volt igazán szerencsés hajó, három évvel korábban ugyanis egy kazánrobbanás 45 embert ölt meg a legénységéből, köztük a hajó kapitányát.) Összességében véve elég nagy biztonsággal megállapítható, a modern csatahajó a Devastation osztályú hajókkal született meg. A Devastation és a Thunderer még félig-meddig nyílt tengeri monitorok voltak, de a javított változatú Dreadnought már minden szempontból csatahajónak tekinthető, és ilyenformán jelentősége a hadihajózás történetében legalább akkora, mint harminc évvel későbbi névrokonáé. Mindezekből viszont logikusan következik, hogy az első, modernnek tekinthető csatahajók nem tekinthetők a Gloire és a Warrior egyenes ági leszármazottainak. A két, valóban nagy jelentőségű hadihajó nem annyira egy új korszak kezdetét, hanem sokkal inkább egy régi lezárását fémjelezte. Ahogy az evolúció a természetben sem folyamatos, lassú fejlődésből, hanem hirtelen ugrásokból áll, úgy a csatahajók törzsfejlődésének pályája sem egy töretlen, folyamatos vonal, ami a régi vitorlás sorhajóktól a páncélosokon keresztül logikusan elvezet a csatahajókig. A csatahajók egy hirtelen, és előzmények nélküli evolúciós ugrásnak, a forgó lövegtoronynak és a Monitornak köszönhetően születtek meg. A Gloire és a Warrior minden erényük mellett is csak páncélozott és „motorizált” fregattok voltak. Az új csatahajók nem az ő gyermekeik voltak, hanem nagyra nőtt monitorok.

A csatahajók kialakulása. A rajzok nem méretarányosak. A kortársak ezzel teljesen tisztában voltak, és az új hajókat rendszerint nyílttengeri monitorokként kategorizálták. Sokáig nem is tekintették őket igazi, óceánjáró hadihajóknak, hanem elsősorban partvédelmi egységeknek. Az Admiralitás is a hazai partok védelmében, illetve a viszonylag csendes időjárású Földközitengeren kívánta alkalmazni őket, ahol hatótávolságuk tökéletesen megfelelő volt. Hogy az új hajók alkalmazásának lehetőségeit pontosan behatárolják, az elkészült Devastatiton-t alapos teszteknek vetették alá, sokáig afféle kísérleti hajónak használva azt. Bár a hajó a papírforma szerint partvédelmi feladatokra készült, nem riadtak vissza attól sem, hogy erős viharokban tegyék próbára. A kísérletek teljesen kielégítő eredményekkel zárultak. A Devastation dőlése nyolc méter magas hullámzásban sem volt nagyobb 14 foknál, bizonyítva ezzel a hajó minden tengeren, és minden időjárási viszonyok között való alkalmazhatóságát. A kétkedőket ugyan még ez sem győzte meg teljesen, ám a hagyományos kazamata páncélosoknak ennek ellenére végképp leáldozott. Az utolsó ilyen hajó az 1877-ben szolgálatba állított Alexandra volt, melyet a Royal Navy főkonstruktőri tisztségében Reed-et váltó Nathaniel Barnaby – Reed sógora – tervezett. Mindez azonban még mindig nem jelentette a Devastation féle koncepció győzelmét. A forgó lövegtorony teljes győzelmet aratott ugyan, ugyanúgy, mint a vasból készült hajótest és a gőzmeghajtás, ám Reed lövegtorony és páncélelrendezése továbbra is erős viták tárgyát képezte. Miután a haditengerészetek stratégái továbbra is a tengeri ütközetek fő elemének tekintették a kosolást, úgy gondolták, a hajók nem a klasszikus csatasorba rendeződve, és oldalsortüzeket leadva fogják vívni a jövendő tengeri ütközeteit, hanem orral rontanak majd egymásnak, hogy megpróbálják a másikat döfőorrukkal felnyársalni. Ennek megfelelően kiemelt jelentőséget tulajdonítottak a hajóorr irányában kifejtett tűzerőnek, melyben az új csatahajók nem voltak igazán jók, hiszen ebben az irányban tűzerejüknek csak a felét tudták érvényesíteni. A tüzérség fejlődésével a páncélzat is egyre nehezebben tudta állni a versenyt, és sokakban felmerült a kérdés, minek terhelik agyon a hajókat a súlyos páncélzattal, ha az úgysem képes az ellenség

lövedékeinek ellenállni? Ők úgy vélték, ahogy a lőfegyverek eltüntették a csataterekről a páncélos lovagokat, ugyanúgy teszik értelmetlenné a nagy átütőerejű hajóágyúk a hadihajók páncélozását. Ilyen megfontolások alapján tervezték meg az olaszok két új toronypáncélosukat, melyeket 1876-ban bocsátottak vízre. A 11 ezer tonnás Caio Duilio és Enrico Dandolo zajos sikert aratott világszerte, sokkal nagyobbat, mint a Devastation. A csatahajók két ikerlövegtornyát nem a felépítmények előtt és mögött helyezték el, hanem a hajó közepén, méghozzá nem a hajótest középvonalában, hanem a fedélzet két szélén, diagonális elrendezésben beépítve. Így, legalábbis elvileg, mindkét lövegtorony képes volt egyenesen előre tüzelni. A tornyokba eredetileg 305 mm-es lövegeket akartak beépíteni, később azonban a világ akkor létező legnagyobb hajóágyúi, a 450 mm-es Armstrong lövegek mellett döntöttek. A fentebb már említett megfontolások alapján az olasz konstruktőrök a páncélzatot nagyrészt feleslegesnek ítélték, és csupán a lőszerfelvonókat páncélozták, valamint egy nagyon vékony kis sávban a vízvonalat, a lőszerraktárak és gépházak környékén. Ez a nagyon kis területet fedő, már teljes egészében acélból készült övpáncélzat azonban rendkívül erős volt, vastagsága elérte az 550 mm-t. Az angol gőzgépekkel felszerelt hajók a korukban kiemelkedően jónak számító, 15 csomós sebességre voltak képesek. A következő osztálynál az olaszok még tovább tökéletesítették, és saját véleményük szerint tökélyre fejlesztették a Duilio osztálynál megvalósított koncepciót. A 14 ezer tonnás Italia és a Lepanto az előző csatahajókéhoz hasonló elrendezésben négy darab 43 cm-es löveggel volt felszerelve, ezeket azonban a súlymegtakarítás okán nem zárt lövegtornyokban helyezték el, hanem teljesen nyitott, minden védelem nélküli barbettákban. A barbetták alapja ugyan itt is rendkívül vastag, 483 mm-es páncélzatot kapott, ám jószerével értelem nélkül, hiszen a nyitott lövegállásokban elhelyezett ágyúkat ez nem védte. A kémények füstcsöveinek kivezetése, a 101 mm vastag páncélfedélzet felett, 406 mm vastag páncélborítást kapott, szintén nehéz volna megmondani, milyen megfontolásból. A hajó oldala ugyanekkor teljesen páncélozatlan volt. A súlyon való spórolás viszont lehetővé tette, hogy a hajókat nagy teljesítményű gépekkel

lássák el, melyek segítségével sebességük elérhette az akkoriban szenzációsnak számító 18,4 csomót is. Az olasz csatahajóktól szinte minden haditengerészeti szakértő el volt ragadtatva. Az általános vélemény az volt, ezek a hajók jelentik az igazi forradalmi változást a hadihajók fejlődésében, s az általuk képviselt koncepció a jövő valódi útja. Mindössze két évvel gerincfektetésük után már az angolok is elkezdték építeni saját, hasonló tervek alapján készülő toronypáncélosukat, mely később az Inflexible nevet kapta, s melyet még számos, hasonló páncélos követett. A hajók jelzőárbocait hosszabb tengeri utak előtt lecserélhették két nagyobb árbocra, melyeket még felszerelhettek vitorlákkal is. Az olasz elképzeléseknek azonban volt néhány kritikusa is. Az időközben lovaggá ütött Edward Reed, aki ekkor már a politikai pályán, parlamenti képviselőként próbált meg érvényesülni – majd még később Amerikába utazott, ahol az ottani vasútépítéseken tekintélyes vagyont szerzett – olaszországi utazása során szemlélte meg az éppen építés alatt álló olasz páncélosokat, majd hazatérve igencsak markáns véleményt fogalmazott meg róluk. „Az olasz Duilio és Dandolo véleményem szerint minden kétség és kérdés nélkül gyors pusztulásra vannak ítélve. Attól tartok, csupán azon félelmemnek tudok hangot adni, hogy az olaszok egy abszolút téves irányt követnek, mely minden bizonnyal katasztrófában fog végződni.” Az igen nagy szakmai tekintélynek örvendő Reed véleménye olyan sokat nyomott a latban, hogy az olasz Tengerészeti Minisztérium szükségesnek tartotta közleményben tiltakozni, és kijelenteni, az angol mérnök nyilván nem megfelelő, hiányos információk birtokában ítélte meg rosszul az olasz hajókat. Reed határozottan rossz véleménye ennek ellenére sokakat elbizonytalanított. A vita tárgya tulajdonképpen ugyanaz a kérdés volt, ami fél évszázaddal később ismét felvetődött, vagyis az, a páncélzat minimalizálása révén elért nagyobb sebesség és tűzerő kompenzálja e a páncélzat hiányát? Reed, és sokan mások, úgy vélték, a páncélozatlan hajótest sérülékenysége lenullázza a „fontos területek” erős páncélvédettségének értékét is. Hiába védik erős páncélzattal a hajótest közepét, ahol a lövegtornyokat helyezték el, ha ugyanekkor a páncélozatlan orr és tatrészt könnyedén

szétrombolják az ellenséges gránátok. A középső citadella, még ha sértetlenül marad is, amit már eleve nem lehetett biztosra venni, akkor sem lesz képes az orr és tat nagyarányú sérülései esetén biztosítani a hajó stabilitását és úszóképességét. Az Admiralitás is vizsgálóbizottságot állított fel a kérdés tisztázása érdekében. A bizottság végül arra a következtetésre jutott, a Reed által felvetett lehetőség, a hajó orr és tatrészének szétlövése, már eleve rendkívül valószínűtlen eshetőség, de ha megtörténne, akkor sem jelentené a hajó végzetét. Úgy vélték, az új rendszerű vízmentes válaszfalak, és az egyéb védelmi intézkedések, mint például a kettős fenék celláinak parafával való feltöltése, elejét venné az olyan nagymértékű sérüléseknek, ami a hajó úszóképességét veszélyeztetné. A bizottság a hajótest középső, erősen páncélozott részét sérthetetlennek tekintette, és úgy vélte, az általa biztosított felhajtóerő a hajó többi részének minden elképzelhető sérülése esetén biztosítja a hajó túlélését. A jelentésen megnyugodva a britek még jó darabig folytatták a Duilio mintájára készülő toronypáncélosok építését. Ezek a hajók igazából nem is mai értelemben vett csatahajók voltak, hanem inkább a régi kazamatapáncélosok modernizált változatai, melyek lövegtornyokat kaptak a kazamaták tetejére. A tornyok kilövési szöge sokkal rosszabb volt, mint a Devastation osztályú hajóknál. A szárnytornyok az ellenkező oldalra csak kis szögben tüzelhettek, és mint utóbb kiderült, a lövések légnyomása által a felépítményekben okozott sérülések miatt valójában közvetlenül előre sem tüzelhettek – amit pedig egyik legnagyobb előnyüknek tartottak –, csak a hajó hossztengelyéhez képest bizonyos szögben oldalra. A szárnytornyok tüzelése okozta rázkódás ráadásul sokkal jobban igénybe vette a hajótest szerkezetét, mint a középvonalban elhelyezett lövegtornyoké.

A Devastation. Az 1880-as évekre a flották aktív állományából szinte teljesen eltűntek a faépítésű sorhajók. Helyüket a páncéloshajók legkülönfélébb típusainak bábeli zűrzavara vette át. A kazamatahajók, citadellapáncélosok, toronypáncélosok, redoutpáncélosok, és ezek sokféle alváltozatai, valamint a különféle monitorok sokasága azonban mind megegyezett abban, hogy valamennyien erősen páncélozott, robbanógránátokat kilövő ágyúkkal felszerelt, a vitorlázatot teljesen vagy nagyrészt nélkülöző gőzhajók voltak. Nyilvánvalóan ez volt a jövő útja, de hogy pontosan melyik típus képviseli a legoptimálisabb elrendezést, arról még sokáig folyt a vita. Az Ajax, és a Colossus osztály hajói a Duilio-n használt toronyelrendezést vitték tovább, ugyanúgy, mint az ekkoriban épült olasz páncélosok többsége. Az angolok a Colossus osztályú hajókon használtak először hátultöltő lövegeket, az Admiralitás ugyanis addig makacsul ragaszkodott a régi elöltöltő típusokhoz, a hátultöltők rendszeresítésében jócskán lemaradva ezzel a többi haditengerészet mögött. A Devastation-on alkalmazott elrendezéshez csak a nyolcvanas évek közepén, az Admiral osztály építésekor tértek vissza. Az Inflexible építésekor kiadott bizottsági jelentés ugyan megfelelőnek találta a hajók páncélzatát, a szakemberek között azonban továbbra is sok kérdőjel maradt az elrendezés ésszerűségét illetően. Közben az is bebizonyosodott, hogy ezzel a toronyelrendezéssel a

gyakorlatban nem lehet közvetlenül előre tüzelni, oldalra pedig csak igen kis szögben lehet velük teljes sortüzeket lőni. Hosszas viták után az Admiral osztály hat csatahajóján végül ismét visszatértek a középvonalban, az orr és tatrészen beépített lövegtornyokhoz, és ami ezzel együtt járt, a hagyományos páncélelrendezéshez. A különc angolok azonban az Admiral osztálynál is beépítettek a hajókba egy kis anakronizmust, a 305 mm-es lövegeket ugyanis nem zárt, forgatható lövegtornyokban helyezték el, hanem az ekkor már idejétmúlt módszer szerint a barbetták tetején, nyitott lövegállásokban. Az Admiralitás szakértői úgy gondolták, a hátultöltő lövegek esetében kedvezőtlen a zárt lövegtornyok alkalmazása, hiszen az előző lövés után a töltéskor a csőből távozó lőporfüst és gáz a zárt toronyban lehetetlenné teszi a kezelők munkáját. A következő hajóosztálynál az angol tervezők ismét tettek egy vargabetűt. A Victoria osztály két hajója már zárt lövegtoronnyal készült, ám csak egyetlen, a hajó orrán elhelyezett toronnyal, melybe két darab 413 mm-es löveget építettek be. A nehéz lövegekre ismét az olasz hajók miatt volt szükség, ugyanis a Victoria osztály két csatahajóját a brit érdekek szempontjából akkor elsődleges fontosságúnak számító Földközi-tengerre tervezték, ahol a Duilio és a Lepanto osztály 450 és 430 mm-es ágyúival szemben kellett volna helytállniuk. Az ágyúk kaliberének növelése szükségszerűen számuk csökkenésével járt együtt, így csak kettő került belőlük a hajókra, míg a taton egy 254 mm-es löveget építettek be. A sok kitérő után a csatahajó-építés végül 1886-ban, a Trafalgar osztályú csatahajók építésének megkezdésekor került sínre. A William Henry White tervezte hajókkal a csatahajók tízévnyi felesleges kísérletezgetés és zsákutcákban való tévelygés után visszatértek arra a pályára, melyet bő egy évtizeddel korábban a Devastation osztály jelölt ki. Az elől-hátul egy 305 mm-es ikerlövegtoronnyal felszerelt, hagyományos páncélzattal ellátott hajók meghatározták azt az irányt, melyet a következő húsz évben a csatahajó-építés az egész világon követett. A csatahajók további pályafutását mindazonáltal végig meghatározta a páncélzatról folyó vita. A „penetrable armour is no better than none” hívei feleslegesnek tartották a hajótest teljes

páncélozását, és koncepciójukat az első világháború után, az „all or nothing” csatahajók formájában, végül majdnem teljes diadalra vitték.

Különböző típusú páncélosok egy korabeli rajzon. Balról jobbra, és felülről lefelé a francia Ocean, az angol Devastation, az olasz Italia, az angol Collingwood, a német Sachsen, és a francia Admiral Duperré.

Az Új Iskola Talán azt hihetnénk, a csatahajók pályája innen már töretlenül ível tovább, egészen a Dreadnought megépítéséig, azonban korántsem ez volt a helyzet. Alighogy a sok kísérletezgetés után sikerült meghatározni a modern csatahajók optimális felépítését, máris feltűnt a láthatáron a hadihajó-építés egy olyan irányzata, mely nem egyszerűen a csatahajók konstrukciós elrendezését, hanem létezésük egész értelmét megkérdőjelezte, és világszerte alaposan összezavarta a hajómérnököket, és a tengerészetek stratégáit. A Jeune École, vagyis Új Iskola névvel jelzett irányzat általában úgy él a történelemkönyvekben, mint amely a torpedónaszádok tömeges bevetésével akarta megtörni a csatahajóflották tengerek feletti uralmát, ám az irányzat valójában ennél többről szólt. A Jeune École igazából nem volt más, mint a franciák évszázados rögeszméjének, a „guerre de course”-nak modernizált formában való újjáélesztése, s ilyen minőségében az Új Iskola valójában nagyon is régi volt. A portyázó hadviselés gondolatát először Richild Grivel altengernagy kotorta elő a lomtárból, 1869-ben megjelent „De la guerre maritime” című könyvében. Elméleteivel Grivel nagy sikert aratott, s őt követően tengerésztisztek és újságírók tollából született könyvek és újságcikkek tucatjai győzködték a francia közvéleményt, hogy végre megtalálták a brit tengeri dominancia elleni hatásos, és ami nem kevésbé fontos, olcsó ellenszert. Az elgondolás végleges formába öntése Theophile Aube tengernagy nevéhez fűződik, aki 1882-ben megjelent „La guerre maritime et les ports francais” című könyvében, illetve nem sokkal később megjelent másik két munkájában fektette le a Jeune École alapvetéseit. Az Új Iskola alapító atyáit az amerikai polgárháború blokádtörő hajói, illetve az orosz-török háborúban bevetett orosz torpedónaszádok inspirálták, de nagy hatást gyakoroltak rájuk az 1870-es években készült első brit cirkálók, a Nathaniel Barnaby és William Henry White tervezte Mercury és Iris is. A teljesen acélból készült hajók még szabályos árbócozattal és vitorlákkal is fel voltak szerelve, de alapvetően már ezek is gőzgéppel haladtak, mellyel sebességük elérhette az akkoriban kivételesen nagynak számító 18,5

csomót is. 1881-ben, az Armstrong elswicki gyárában fektették le egy újabb cirkáló, a George Rendel által tervezett, chilei megrendelésre készülő Esmeralda gerincét, mely a korszak hajógyártásának egyik etalonjává válva mintaadója lett a cirkálók egy egész generációjának, melyek később mint „Elswick cirkálók” váltak ismertté. A teljesen acélból épült, vitorlázat nélküli Esmeralda két darab 254 mm-es, és hat darab 152 mm-es ágyúval volt felfegyverezve, s ezen kívül három torpedóvető csővel is fel volt szerelve. A hajó oldala egyáltalán nem volt páncélozva, a védelmet csupán egy 51 mm vastag páncélfedélzet, és az ágyúkat védő lövegpajzsok jelentették. Erős fegyverzetével és 18 csomós sebességével az Esmeralda minden más korabeli cirkálóval szemben fölényben volt. A következő években az Armstrong gyárát elárasztották a hasonló cirkálók iránti külföldi megrendelések. A hajó mély hatást gyakorolt a Jeune École híveire, akiknek egyik reprezentáns képviselője, az osztrák Max von Sterneck tengernagy, ki is jelentette, hogy az Elswick cirkálók „a jövő csatahajói”. Ezek a cirkálók jelentették a Jeune École stratégiájának egyik alappillérét. Az elképzelés az volt, hogy a nagy számban gyártott, gyors, és viszonylag erős fegyverzetű cirkálók majd a távoli vizeken fognak vadászni az ellenség kereskedelmi hajóira. Nagy sebességük lehetővé teszi, hogy elmeneküljenek az ellenség hasonló, vagy még erősebb hadihajói elől, erős fegyverzetük pedig erőfölényt biztosít nekik a távoli kereskedelmi útvonalakat védő hadihajókkal szemben, melyek a szokásos gyakorlatnak megfelelően rendszerint a már nem egészen korszerű, régebbi hajókból, illetve a kisebb hadihajók közül kerültek ki. Ez lényegében a klasszikus portyázó hadviselés felmelegítése volt, mellyel pedig a franciák a megelőző évszázadokban már többször is kudarcot vallottak. Az elmélet hívei azonban úgy vélték, a korábbi kudarcok nagyrészt annak voltak köszönhetőek, hogy a technológia még nem volt megfelelő ehhez a feladathoz. A hajókat a széljárástól függetlenítő, nagy sebességet biztosító gőzgépek, a nagy tűzgyorsaságú lövegek, és a gyorsan fejlődő kommunikációs eszközök – kezdetben csak a távíró, majd a század végétől a rádió – majd megadják a portyázó hajóknak azt a mobilitást, és azokat a naprakész információkat, melyeket addig nélkülöztek.

Az elképzelés egyik szépséghibája volt, hogy a nemzetközi egyezmények, és az érvényes tengeri jog, akkoriban már tiltotta a fegyvertelen kereskedelmi hajók elleni ilyen tevékenységet. A franciákat ez sem zavarta különösebben. Aube a könyörtelen, minden korlátozás nélküli portyázó hadviselést hirdette, vagyis válogatás nélkül minden kereskedelmi hajót célpontnak tekintett, mely az ellenséges állam részére árut szállított. Ahogy a morális szempontokat felvető kritikákra válaszolva megfogalmazta: „A háború a törvény tagadása. Éppen ezért nemcsak megengedhető, hanem egyenesen jogos minden eszköz alkalmazása az ellenséggel szemben.”

Francia torpedónaszád. Míg a távolabbi vizeken a cirkálók, az ellenségnek a hazai partokhoz közelebb eső vizein a torpedónaszádok folytattak volna vadászatot a kereskedelmi hajókra. (Ellenség alatt a franciák ekkoriban még az angolokat értették.) Ugyancsak a torpedónaszádok lettek volna azok a fegyverek, melyekkel a franciák felvették volna a harcot az ellenség nagy hadihajóival. Erre az összecsapásra az

elképzelés szerint a hazai vizeken, a saját kikötők, tehát egyben a torpedónaszádok támaszpontjainak a közelében került volna sor. Mint mindenki más, a franciák is arra számítottak, hogy háború esetén az ellenséges flotta csatahajó-kötelékei, a korábbi gyakorlatnak megfelelően, szoros blokád alá veszik kikötőiket, s így lehetőséget nyújtanak rá, hogy a torpedónaszádok éjszakai tömeges támadásokat indítsanak a blokádot fenntartó kötelékek ellen. Az Új Iskola hívei azonban nem csupán partvédelmi feladatokra tartották alkalmasnak a naszádokat. A francia Földközi-tengeri Flotta 1883-as hadgyakorlatán a kötelékben hajózó két, 46 tonnás kis torpedónaszád nemcsak lépést tudott tartani a nagyobb egységekkel, hanem minden gond nélkül átvészelte a gyakorlat közben kitörő heves vihart is. A hadgyakorlatot megfigyelő újságíró, Gabriel Charmes – Aube egyik beépített embere a sajtóban –, hazatérve újságcikkek sokaságában kürtölte világgá, hogy az új, korszerű torpedónaszádok immár igazi, óceánjáró hadihajók, melyeket nagy távolságban, a világ bármely pontján be lehet vetni. A naszádok tehát immár nem csupán a hazai partok közelében feltűnő hadihajók elleni támadásokra alkalmasak, hanem blokád alá lehet venni velük az ellenséges partokat, és támadni lehet velük az ellenség kikötőit. Charmes és Aube úgy vélte, a torpedónaszádok akár még arra is képesek, hogy a távoli vizeken a cirkálókkal együttműködve részt vegyenek a nyílt tengereken folytatott guerre de course-ban is. A „forradalmian új” hadviselésről Charmes még könyvet is írt, mely 1886-ban jelent meg „Le reforme de la marine” címmel. A Jeune École pályafutására igen jótékony hatással volt, amikor Aube-t 1886-ban tengerészeti miniszterré nevezték ki. Új beosztásában egyik első dolga az volt, hogy azonnal leállította két csatahajó építését, és a flotta költségvetését gyakorlatilag teljes egészében a cirkálók és a torpedónaszádok építésére fordította. 1882-ben a francia haditengerészetnek összesen 58 torpedónaszádja volt. 1890-ig további hetvenet állítottak szolgálatba, nagyobbrészt a kisebb, 45-50 tonnás típusokból. Ezzel egy időben a csatahajók építésével gyakorlatilag teljesen leálltak. 1883 és 1889 között a franciák egyetlen csatahajó építéséhez sem fogtak hozzá, a már elkezdett építések pedig csigalassúsággal haladtak, mivel a csatahajók másodlagos fontosságúvá lettek átminősítve. Az 1883

előtt elkezdett 11 francia páncélos átlagos építési ideje kilenc év volt, ráadásul ezek korszerűségüket tekintve is messze elmaradtak a hasonló angol egységek mögött, mivel továbbra is az elavult elrendezés szerint, oldalerkélyeken beépített lövegekkel voltak felszerelve. A Jeune École átütő sikere nagyrészt annak a népszerűségnek volt köszönhető, melyet az elképzelés a fiatal, ambiciózus tengerésztisztek, és a politikusok között szerzett magának. Az alacsonyabb rangú, fiatal tisztek úgy gondolták, sokkal izgalmasabb, nagyobb sikerekkel kecsegtető, illetve jobb előmeneteli lehetőségeket magában rejtő feladat egy kis torpedónaszád önálló parancsnoki beosztását betölteni, mint egy csatahajó sokadik tisztjeként a fedélzetet súroló matrózok munkáját felügyelni. A politikusok talán még ennél is jobban felizgultak az új doktrínák ígérte lehetőségeken. Nem kellett iszonyatos, a költségvetést megrengető összegeket gyilkolni a csatahajók építésébe, helyette itt volt az új, mindent megoldó, és minden feladatra alkalmazható csodafegyver, a torpedónaszád, amely – és a politikusok szemében persze ez volt a legnagyobb erénye – szinte nevetséges összegekbe került egy csatahajóhoz képest. Az új fegyver nagyszerű esély volt arra, hogy sokat spóroljanak a haditengerészeti kiadásokon. (Két-három Elswick cirkáló, illetve néhány tucat torpedónaszád összköltsége persze már közelítette egy csatahajó árát, de melyik politikusnak van annyi ujja, hogy ezt mind ki tudja számolni?) Az Új Iskola elterjedésének egy másik fő oka egyszerűen csak az volt, hogy az új doktrína utólagosan igazolta azt a trendet, melyet a francia haditengerészet már Aube színre lépése előtt is kényszerűen követett. A németektől elszenvedett 1870-es vereség anyagi veszteségei a francia államháztartást oly mértékben megrendítették, hogy ezt követően az évtizedekig nem tért magához. A haditengerészeti kiadásokat nagymértékben lefaragták, a III. Napóleon idejében megkezdett nagyszabású flottaépítési programot leállították. A krónikus pénzhiány, és a vezetés rendezetlen hierarchiája eleve lehetetlenné tette, hogy akárcsak gondolni is lehessen arra, hogy felvegyék a versenyt a Royal Navy-vel. A Jeune École jó lehetőség volt rá, hogy a kényszerből folytatott stratégiát a franciák ideológiailag

is alátámasszák, és állíthassák, volt választási lehetőségük, s nem kényszerűségből és rászorultságból folyamodnak ehhez a taktikához, hanem tudatos megfontolások alapján. Az Új Iskola azonban nem csupán a francia haditengerészetnél aratott igen nagy sikert, hanem kettő kivételével az összes többinél is, és másfél-két évtizeden át hivatalos stratégiája volt minden kis haditengerészetnek. A siker fő oka ugyanaz volt, mint a franciáknál, a pénzhiány. A legodaadóbb tanítványnak alighanem az osztrák-magyar haditengerészet bizonyult, ahol a kizárólag partvédelmi célokból fenntartott flotta minimálisra csökkentett költségvetési kerete eleve nem is tette lehetővé nagy hadihajók építését. A sorozatban gyártott torpedónaszádok mellé megépítettek néhány, nehézlövegekkel felszerelt „torpedósarkantyús” cirkálót is, melyeknek a flotta taktikai elképzelései szerint a naszádok rohamait kellett volna lövegeikkel támogatni, illetve a támadás végrehajtása után fedezni azok visszavonulását. A Monarchia flottatámaszpontjain ekkoriban visszatérő vendégek voltak a francia delegációk, melyek a flotta több hadgyakorlatát is megszemlélték, és nagy elismeréssel szóltak az ott látottakról. Az ekkoriban még mindig embrionális állapotban levő német haditengerészetre szintén nagy hatást gyakorolt a francia stratégia. A kisded flottát kizárólag partvédelmi feladatokra szánták, ám míg korábban ezt a feladatot a nehéz lövegekkel felszerelt, de kisméretű, és lassú partvédő páncélosokkal kívánták megoldani, az új flottaparancsnok, Leo von Caprivi tábornok, elsősorban a cirkálókra és a torpedónaszádokra alapozott. 1876 és 1883 között a német haditengerészet egyetlen nagy hadihajót sem épített, s az évtized végén, az egyetlen Monarchiát megelőzve, nagyságát tekintve az utolsó előtti volt az európai haditengerészetek között. Egyáltalán nem mondható, hogy mindez a német tengerésztisztek ellenállásába ütközött volna. Többségük maga is egyetértett a Jeune École elképzeléseivel, és nem is gondoltak arra, hogy a vezető haditengerészetekkel versenyezve nagy csatahajókat próbáljanak meg építeni. Különösen nem gondolt erre az Új Iskola egyik lelkes híve, a torpedónaszád flottillák egyik kapitánya, majd a torpedógyártás felügyelője, Alfred von Tirpitz korvettkapitány.

Az 1888-ban trónra lépett új uralkodó, II. Vilmos, némileg másként állt hozzá a kérdéshez, mint Caprivi, aki ugyanebben az évben távozott az Admiralitás éléről. Vilmos újraindította a csatahajók építését, de alapvetően ő is elfogadta a Jeune École elveit, és esze ágában sem volt a Royal Navy-vel versenyezni. A Jeune École nagy hatást gyakorolt az olasz tisztekre is. Az olasz flottán belül is heves viták folytak a csatahajók hívei, és francia minta szimpatizánsai között. A vita természetesen ezúttal is a pénzügyminisztériumban dőlt el. Az olasz költségvetés, nem utolsósorban éppen a túlhajtott flottafejlesztés következtében, a nyolcvanas évekre nagyon megroppant, és egyszerűen képtelen volt tovább fedezni a flotta igényeit. A nyolcvanas évek első felében az olasz hajógyárak hat nagy csatahajót bocsátottak vízre. A nyolcvanas évek második felében egyet sem. A flotta vezetésében a Jeune École hívei kerekedtek felül, akik élvezték a politika támogatását is, mely szintén az olcsó kis hajók építését szorgalmazta. Az első olasz cirkálót, melyet további tizenhárom, hasonló egység követett, 1885-ben bocsátották vízre. Az olasz haditengerészet az évtized elején négy torpedónaszáddal rendelkezett, az évtized végén 163-al. Az olaszok több ilyen hajót építettek, mint bármelyik más haditengerészet a világon. A kis amerikai haditengerészetek – ideértve az Egyesült Államok flottáját is –, elsősorban szintén a kisebb hadihajók, cirkálók és torpedónaszádok – valamint az US Navy esetében a monitorok – építésére koncentráltak. Anyagi lehetőségeik mást nem is nagyon engedtek meg nekik. Teljesen ésszerű megfontolások alapján döntöttek úgy, a rendelkezésükre álló összegekből célszerűbb inkább néhány tucat torpedónaszádot és pár cirkálót építeniük, mint az egész költségvetésüket egy vagy két csatahajóra költeni. Ezt az utat követte az Egyesült Államok haditengerészete is, melynek gerincét sokáig a polgárháborúban jól bevált, ám kizárólag csak partvédelemre használható monitorok képezték. A nyolcvanas évek elején a dél-amerikai tengerészetek fejlesztése késztette arra a Kongresszust, hogy nyílt tengeren is használható, az USA távolabbi érdekeltségeinek védelmére is alkalmas hadihajók építését határozza el. Először ők is a cirkálókra akartak alapozni, melyek sorát az 1883ban megrendelt, 3.200 tonnás Atlanta és Boston nyitotta meg, melyek

az első, amerikai hajógyárakban épült acéltestű hadihajók voltak. Az évtized végén aztán, az egyre erősebb tengerészeti lobbi nyomására, a hatezer tonnánál is nagyobb Maine és Texas építésével megkezdődött a nagy hadihajók építése is. Az US Navy néhány éven belül túlszárnyalta amerikai vetélytársait, és rövidesen az európai haditengerészetek egyik legfőbb kihívójává vált.

A Dreadnought szárazdokkban. A Jeune École tehát a világ minden haditengerészetére nagy hatást gyakorolt. Befolyásának köszönhetően szinte mindenhol a cirkálókra és torpedónaszádokra terelődött a figyelem, s a csatahajók – pályafutásuk során először, de korántsem utoljára – a kihalásra ítélt dinoszauruszok kategóriájába lettek sorolva. Építésüket a sajtóban hevesen kritizálták, felesleges pénzkidobásnak minősítve azt. Az angol Trafalgar és Nile gerincfektetésekor, 1886-ban, világszerte arról cikkeztek a lapok, ezek a hajók lesznek kategóriájuk utolsó egységei. A csatahajók építése a legtöbb tengerészetnél másodlagos jelentőségűvé vált, a nyolcvanas években sok helyen évekre teljesen leálltak vele. A washingtoni flottaszerződés aláírásáig, vagyis 1922ig, 1887 volt az egyetlen olyan év, melyben egyetlen haditengerészet sem kezdett új csatahajó építésébe. Az általános közvélekedés, és a divat hatása alól csupán két haditengerészet tudta kivonni magát, az angol és az orosz. Utóbbiak esete már csak azért is meglepő, mert a Jeune École doktrínájának egyik igazolását éppen az orosz torpedónaszádoknak az 1876-os török háború idején, a Fekete-tengeren elért sikereiben látták. Némileg különös módon azonban az oroszok éppen ugyanezen események miatt vetették el ezt a stratégiát. Miután jobban ráláttak a valós történésekre, az oroszok valódi jelentőségüknek megfelelően tudták értékelni a Makarov vezette torpedónaszádok sikereit. Jól tudták, hogy a valóságban a naszádok egyetlen török hadihajót süllyesztettek csak el, azt is már a háború legvégén. Sikereik elsősorban morális jelentőségűek voltak, amennyiben az általuk jelentett fenyegetés kikötőikbe ragasztotta be a török flottát, mely a naszádok miatt nem merte elhagyni jól védett támaszpontjait. Ez szép sikere volt a néhány kis hajóból álló orosz Fekete-tengeri Flottának, a hadsereg dolgát azonban semmivel sem tette könnyebbé. A török flotta ugyan nem támadta a tengerparton előnyomuló orosz csapatokat, viszont ők sem tudták a tenger felől támadni a török csapatok állásait és erődjeit, ugyanis nem volt mivel! Az oroszok nem rendelkeztek olyan hadihajókkal, melyek komoly tűzerőt képviseltek volna, és alkalmasak lettek volna ilyen feladatokra. Ugyanezen okból nem voltak képesek megbízható védelmet nyújtani a tengeri szállításokat végző hajóknak sem.

A török flotta egységei nagyrészt kikötőkben maradtak, az a néhány páncélozott fregatt azonban, mely kimerészkedett a nyílt vizekre, szabadon garázdálkodhatott ott. Az oroszok semmit sem tudtak szembe állítani velük, s néhány felfegyverzett segédcirkálójuk a török hadihajók megpillantásakor csak egyet tehetett, futásnak eredt. Ha a nagyon alacsony színvonalú képzettséggel és szakmai tudással rendelkező török flottavezetés csak egy kicsivel bátrabb, és nem ijed meg a torpedónaszádok igazából kevés kárt okozó támadásaitól, a török haditengerészet könnyedén legázolhatta volna a kisded orosz flottát, és komoly problémákat okozhatott volna a szárazföldi csapatoknak is. Az oroszok tehát az eseményekből éppen az ellenkező következtetést vonták le, mint a franciák. Azt, hogy igenis nagy szükség van a nehézlövegekkel felszerelt, páncélozott hadihajókra. Miután a háborút lezáró békeszerződések ismét lehetővé tették számukra, hogy nagy hadihajókat állomásoztathassanak a Feketetengeren, az orosz kormány és a cár 1882-ben egy új, nagyszabású, elsősorban a Fekete-tengeri Flotta újjáépítésére koncentráló flottaépítési programot indított el. Az évtized hátralevő részében, mialatt a francia haditengerészet egyetlen csatahajót sem épített, az oroszok kilencet bocsátottak vízre, melyekből az öt legnagyobb a Fekete-tengeri Flottánál állt szolgálatba. Szintén az 1876-os háború tapasztalatai alapján egy nagy létszámú, felfegyverzett kereskedelmi hajókból álló, úgynevezett „önkéntes flotta” felállítását is elhatározták. Erre a feladatra 25 modern, angol építésű kereskedelmi hajó szemeltek ki, melyeket felkészítettek arra, hogy háború esetén 15 és 20 cm-es lövegeket telepítsenek fedélzetükre, és segédcirkálóként tevékenykedve az ellenség kereskedelmi hajózása ellen vessék be őket. A segédcirkálókon kívül az oroszok természetesen „rendes” cirkálókat is építettek, de nem a Jeune École ajánlotta, gyengén, vagy sehogyan sem páncélozott hajókat, hanem erős páncélzattal ellátott egységeket, köztük a legnagyobbat, a csatahajó méretű, 8.500 tonnás Admiral Nahimov-ot. Az, hogy az oroszok elutasították a Jeune École stratégiai elgondolásait, nem jelentette azt, hogy ne ismerték volna fel a kisebb egységek jelentőségét. Makarov mentőcsónakokból átalakított

naszádjai helyett most már egy korszerű torpedónaszád-flottillát építettek fel, az 1880-ban angol gyárban megépült, 43 tonnás Batum alapján. Az angol építésű hajót lemásolva és továbbfejlesztve 31 másik naszádot építettek hazai és külföldi hajógyárakban. Francia gyárakban néhány portyázásokra szánt védett cirkálót is építtettek. Az orosz flottafejlesztés leginkább a közép-ázsiai és a török területek megszerzését célzó orosz politikával határozottan szembenálló Anglia ellen irányult, s az elképzelések szerint egy nagy háború esetén az orosz flotta a szövetséges francia erőkkel egyesülve vette volna fel a harcot a britekkel. Az angolok azonban továbbra is nyomasztó fölényben voltak, még egy egyesült francia-orosz flottával szemben is. A Jeune École-tól nem befolyásoltatva magukat, a britek rendületlenül építették tovább csatahajóikat, az azok létjogosultságát folyamatosan megkérdőjelező önjelölt és valódi szakértők véleménye ellenére. A Victoria és Trafalgar osztály hajóinál ismét szakítottak a barbettás elrendezéssel, és visszatértek a lövegtornyokhoz. A tűzerő növelése érdekében a szokásos 305 mm-esnél nagyobb kalibert használtak, a Victoriánál 416 mm-est, a Trafalgar osztálynál 343 mmest. Bár a Trafalgar osztály gerincfektetése után egy hároméves szünet következett, ezt a kiesést az angolok gyorsan bepótolták, amikor 1889-ben egyszerre nyolc csatahajót rendeltek meg, a későbbi Royal Sovereign osztály egységeit. A britek nem hanyagolták el a cirkálók építését sem. Az 1881-ben építeni kezdett, 8.500 tonnás Imperieuse és Warspite cirkálókat további kilenc egység követte, valamennyi a páncéloscirkáló kategóriában, minden francia cirkálónál erősebb fegyverzettel és páncélzattal felszerelve. A kisebb, főleg járőrözésre, felderítésre, és portyázásokra használható másod és harmadosztályú cirkálókból az angolok összesen 36-ot építettek, a különböző nagyságú torpedónaszádokból pedig 160-at. A franciáknak egyszerűen esélyük sem volt arra, hogy ezzel az erővel szemben a siker reményében vehessék fel a harcot. A Jeune École befolyásának hanyatlását alighanem az jelezte elsőként, amikor a franciák 1890 januárjában, hatévnyi szünet után, elkezdték egy új csatahajó, a Brennus építését. Ezzel egy időben kisebb torpedónaszádjaikat kivonták a nyílttengeri flotta kötelékeiből,

beismerve ezzel, hogy ezek a kis hajók igazából csak a partvédelemnél használhatók. Az Új Iskola ennek ellenére egészen a századfordulóig továbbra is igen nagy hatást gyakorolt nemcsak a francia flottára, hanem az elgondolást korábban elfogadó többi haditengerészetre is. Befolyása azonban gyorsan csökkent, és korábbi jelentőségét már soha nem nyerte vissza. A hanyatlásnak számos oka volt. A nyolcvanas évek második felében, a korábbiaknál realisztikusabb feltételek mellett megtartott hadgyakorlatok egyáltalán nem igazolták a torpedónaszádok minden körülmények közötti alkalmazhatóságát. A korábbi, az elgondolás igazolására szánt gyakorlatok eleve prekoncepciósak voltak, tehát úgy választották meg a körülményeket, hogy a gyakorlatok igazolják a naszádokkal szemben előzetesen támasztott elvárások helyességét. Az újabb hadgyakorlatokon azonban a torpedónaszádok már korántsem szerepeltek valami fényesen, néhány esetben pedig kifejezetten csődöt mondtak. Nem igazolódott az az állítás, hogy a kis naszádok a nyílt tengeren, és minden időjárási viszony mellett képesek eredményesen tevékenykedni. Az új eredmények határozottan a korlátozott, elsősorban partvédelemre való alkalmasságukat támasztották alá. A közben bekövetkezett technológiai változások is nagyon megnehezítették egy csatahajó kötelék ellen támadó torpedónaszád dolgát. A nagy hadihajók fedélzetén rendszeresítésre kerülő torpedóvédő hálók a kikötőben álló hajók elleni támadásokat nehezítették meg, csakúgy mint az új, villamos keresőfényszórók, melyekkel már távolról is fel lehetett deríteni az éjszakai sötétséget kihasználni akaró ellenséges naszádokat. Az új, kiskaliberű, gyorstüzelő ágyúkat mind a csatahajók, mind a cirkálók fedélzetén nagy számban alkalmazták, kimondottan a naszádok elleni harcra. Az Armstrong 1887-ben szolgálatba állított új, 120 mm-es gyorstüzelőjéből öt másodpercenként lehetett egy lövést leadni, míg a korábbi típusok általában percenként legfeljebb két lövés leadására voltak képesek. A csatahajókat a nyolcvanas évektől kezdve kisebb egységek, a cirkálók, valamint a torpedónaszádok ellen kifejlesztett, a század végén elterjedő új típusú hadihajók, a torpedó(naszád)-rombolók

többszörös védőgyűrűje vette körül. A támadó naszádoknak ettől kezdve a csatahajók lövegein kívül a kísérőhajók fegyvereivel is szembe kellett nézniük, mely kísérőhajók ráadásul gyakran gyorsabbak voltak, mint ők. A siker esélye minimálisra csökkent, legfeljebb éjszakai támadások esetén lehetett rá némi remény, de csak a korábbinál sokkal nagyobb kockázat mellett. A Jeune École híveinek utolsó reménye a tengeralattjáró maradt, mely azonban még évtizedekig nem volt képes beváltani a hozzá fűzött reményeket. A típus már a kezdeti időkben, Aube eredeti elgondolásai szerint is az Új Iskola egyik legígéretesebb fegyvere volt, és miután kiderült, hogy a torpedónaszádok nem képesek megfelelni a nekik szánt szerepnek, az irányzat hívei már csak a tengeralattjárókba helyezhették bizalmukat. A korabeli tengeralattjárók azonban még igen kezdetleges fegyverek voltak, melyek még partvédelmi feladatokra is csak igen korlátozottan voltak használhatók, és leginkább csak egyes kikötők védelmére voltak alkalmasak. A típus tehát még nem volt képes megmenteni a Jeune École-t a bukástól. Az 1890-es évek tehát az Új Iskola rohamos népszerűségvesztését, és a csatahajók újbóli reneszánszát hozta magával. Ennek egyik oka, hogy a közben végbement technológiai fejlődéseknek köszönhetően az új csatahajók sokkal félelmetesebb fegyverekké váltak, mint elődeik. Az új lövegek a korábbiaknál sokkal nagyobb átütőerőt képviselő páncéltörő gránátokat minden addiginál nagyobb távolságokra juttatták el. A kilencvenes évek elején rendszeresített német 28 cm-es ágyúk lőtávolsága például már elérte a 16 ezer métert, bár ilyen nagy távolságokra egyelőre még nem is tudtak célozni. A páncéltörő gránátok megnövekedett átütőerejével a páncéllemezeket gyártó cégek is igyekeztek lépést tartani. A nikkelacél lemezek, majd a kilencvenes évek elején kifejlesztett, különlegesen edzett felületű Harvey páncéllemezek, a korábban használatos öntöttvas, acél, és compound lemezeknél sokkal jobb védelmet biztosítottak a hajóknak. A Harvey féle edzési eljárást aztán a század végén a német Krupp Művek tökéletesítette, az általuk bevezetett cementálási módszerrel. Az a dolog azonban, ami végül valóban döntő csapást mért a Jeune École-ra, és ismét felvirágoztatta a nagy csatahajó-flottákat,

nem valamiféle technológiai újdonság volt, újfajta lövedék, vagy páncéllemez, hanem egy kis könyvecske, mely 1890-ben került először a könyvesboltokba, és olyan földrengésszerű hatást gyakorolt a haditengerészetek gondokozására, melyhez foghatót sem előtte, sem utána nem ért el egyetlen hadtudományi munka sem. Az Egyesült Államok haditengerészete a polgárháború ideje alatti rövid, néhány éves felvirágzás után ismét visszasüllyedt abba a pangásba, ami a korábbi évtizedekben is jellemezte. A döntéshozók ezúttal is úgy gondolták, az országnak nincsenek gyarmatai, sem védelemre szoruló tengerentúli területei, a tenger felől nem fenyegeti őket senki, és ők sem akarnak fenyegetni senkit. Akkor mi szükség volna egy nagy és költséges haditengerészetre? A partvédelemre tökéletesen megfelelőnek gondolták a polgárháborúból visszamaradt, és annak idején jól bevált veterán monitorokat, a különféle diplomáciai küldetésekre pedig elegendőnek véltek néhány kisebb vitorlás hadihajót. Ez a helyzet az 1880-as években kezdett lassan megváltozni, amikor a flottafejlesztés iránt elkötelezett katonai és gazdasági lobbi eléggé megerősödött ahhoz, hogy a Kongresszuson belül is nyomást tudjon gyakorolni a képviselőkre. A nyolcvanas években megkezdődött az első korszerű cirkálók, majd az évtized végén a csatahajók építése. A nemzeti büszkeség, és a nemzeti ipar erősítése végett a hajók teljes egészében hazai alapanyagokból, és hazai gyárakban készültek. A flottaépítés tehát végre beindult, de komoly bizonytalanságok voltak a felépítendő flotta valódi célját, rendeltetését, és használatát illetően. A newporti Naval War College egyik tanára éppen ezt a bizonytalanságot akarta eloszlatni azzal, hogy honfitársai felvilágosítására könyvet írt a nagy hajóhadak történelmi szerepéről és rendeltetéséről.

Alfred Thayer Mahan, az újkori hadtörténet egyik legnagyobb hatású teoretikusa. A szerző, Alfred Thayer Mahan, maga is az amerikai tengerésztiszteknek ahhoz a nemzedékéhez tartozott, akik fiatal tisztekként részt vettek a polgárháború harcaiban, sikerekben és gyors előmenetelben bízva, majd a következő évtizedeket a ranglétrán elakadva, szárazföldi beosztásokban, vagy folyamatosan kikötőkben álló hajókon töltötték. A könyv alapgondolatai egy unalmas dél-amerikai út során születtek meg, mikor is Mahan éppen a perui partok előtt cirkált hajójával, hogy az éppen soron levő dél-amerikai háborút szemmel tartsa, és szükség esetén segítséget nyújtson az itt tevékenykedő amerikai kereskedelmi hajóknak. A könyv, mely végül a „The influence of sea power upon history, 1660-1783” címet kapta, 1890ben jelent meg, és rögtön kirobbanó sikert aratott. Theodore Roosevelt, a későbbi elnök, maga is egy nagy sikerű, a haditengerészettel foglalkozó könyv szerzője, azonnal Mahan egyik legelkötelezettebb rajongója lett, s így ajánlotta a könyvet honfitársainak: „..az elmúlt időkben az óceán mindkét partján megírt munkák közül határozottan ez a legjobb, legjelentősebb, és nem

mellékesen messze a legérdekesebb könyv a tengerészetek történetéről.” A siker annak volt köszönhető, hogy Mahan a haditengerészeteket foglalkoztató legérzékenyebb kérdésekre adott választ elméleteivel, s a már amúgy is meglevő és uralkodó irányzatoknak megadta azt az ideológiai alátámasztást, amire szükségük volt. Mahan először is megadta a kegyelemdöfést a Jeune École által képviselt irányzatnak, vagyis a portyázó hadviselés gondolatának. Könyvében alaposan elemezte a franciák által a XVII. század vége óta folytatott taktikát, és határozottan kijelentette, a „guerre de course” a kudarc biztos receptje. A kereskedelmi hajózás elleni hadviselés fontos eleme a tengeri harcászatnak, de döntő jelentőségű soha nem lehet. Kizárólag ennek a taktikának a kiszolgálására állítani be az egész flottát súlyos hiba, amivel az adott haditengerészet önként adja át a tengerek feletti uralmat riválisa hajóhadának. Mahan szerint a tengeri hatalmat megalapozni, megszerezni, és megtartani nem portyázó kis hajók sokaságával lehet, hanem csakis a legerősebb csatahajókból álló, koncentrált erőt képviselő flottával, mely képes megtörni az ellenfél tengerészeti erejét, és annak flottáját megsemmisítve, vagy kikötőibe szorítva vissza, megszerezni a tengerek feletti uralmat. Ennek birtokában az adott ország képes saját tengeri kereskedelmét megvédelmezni, és ugyanakkor ellenfeléét megbénítani. A XVIII. század történelmi példáival Mahan igyekezett bizonyítani, hogy az angolok pontosan ezt tették, s a francia korzárok minden bátorságuk, és az általuk elért minden, számszerűleg pedig elég komolynak tűnő eredmény ellenére is csupán arra voltak képesek, hogy bosszantsák ellenfelüket, és időnként borsot törjenek az orra alá. Ezzel a harcmodorral azonban nemcsak az ellenfél tengeri uralmát nem voltak képesek megrendíteni, de még arra sem voltak képesek, hogy a kereskedelmi hajózásnak igazán súlyos veszteségeket, az országnak pedig ellátási zavarokat okozzanak. A brit flotta szilárdan uralta a tengereket, melyek egész területe ellenséges vizeknek számított a korzárok számára. Szórványos sikereik ugyanúgy nem voltak képesek ezt az uralmat megingatni, ahogy a szárazföldi háborúkat sem lehetett eldönteni az ellenség hátországában portyázó huszárok rajtaütéseivel.

A könyv azonban nem maradt meg a taktikai eljárások vizsgálatánál, hanem tágabb összefüggéseibe helyezve a haditengerészeteket, elemezte azok kapcsolódásait a politikai és gazdasági háttérhez is. Mahan úgy vélte, a haditengerészetek csakis ezek támogatását élvezve, velük szoros összefüggésben, mondhatni koalícióban érhetnek el eredményeket. Egy erős haditengerészet így képes biztosítani az ország tengeri kereskedelmének biztonságát, valamint a tengerentúli területeknek, illetve azok piacainak megszerzését és megtartását. Mahan a kor általános meggyőződését visszahangozva kijelentette, ez a külső expanzió létfontosságú egy ambiciózus nagyhatalom számára. A nemzeti terjeszkedésnek csak egy alternatívája van, a nemzet halála. Mindezt figyelembe véve Mahan szerint egy ország akkor jár el helyesen, ha erőforrásait nem a szárazföldi hadsereg, hanem a flotta fejlesztésére fordítja, már amennyiben földrajzi helyzete és lehetőségei ezt megengedik neki. Mahan alapvetően hazai közönségnek szánta könyvét, melynek téziseit elsősorban az US Navy fejlesztésének megindokolására és alátámasztására szánta. A könyv azonban nem várt sikert aratott világszerte, ugyanúgy, mint a két évvel később megjelent –mára kissé elfeledett- második kötet, a „The influence of sea power upon the French Revolution and Empire”, melyben Mahan a francia forradalom és a napóleoni háborúk idejére kiterjesztve folytatta a történelmi példák elemzését, tételei alátámasztására. A könyvet néhány éven belül a világ minden fontosabb nyelvére lefordították – magyarul természetesen máig nem jelent meg –, szerzője pedig fürdött a nemzetközi elismerésben. A legnagyobb egyetemek választották díszdoktorukká, s mikor új hajója, a Chicago fedélzetén európai útra indult, mint nemzetközi hírességet ünnepelték minden útba eső kikötőben. Angliai tartózkodása idején még Victoria királynő is meghívta vacsorára a Buckingham palotába, saját vendégeként. Ekkor még nem jelentett látványos változást, de ugyanebben az időben feltűnt néhány új fegyver, melyek később alapjaiban változtatták meg a tengeri hadviselést. A rögzített aknákat már az 1848-as dán-német háború idején használták az Északi-tengeren, és öt évvel később, a krími háborúban sor került első tömeges alkalmazásukra is. Egyelőre sok kárt nem okoztak az ellenségnek, de

a víz alatti, láthatatlan aknamezők óvatosságra késztették az idegen partok közelében, ismeretlen vizeken manőverező hadihajók parancsnokait. A torpedók szintén a jövő fegyverei voltak, bár első sikeres alkalmazásukra már a hetvenes években sor került, az orosz-török háborúban a Fekete-tengeren, valamint a perui-chilei háborúban. A mérsékelt eredmények ellenére a tengerészeti szakértők fantáziáját megragadta az új eszköz, melyben a jövő egyik legfontosabb haditengerészeti fegyverét látták. Főleg a Jeune École elméleteit magukévá tevő kisebb haditengerészetek igyekeztek abba az illúzióba ringatni magukat, hogy a torpedóval felszerelt gyors kis hajók, a torpedónaszádok és rombolók, képesek lesznek leküzdeni a flották Góliátjait, a nagy, és méregdrága páncélos csatahajókat. A torpedó jó ötlet volt, ám mint a hadgyakorlatokon, és néhány esetben a gyakorlatban is bebizonyosodott, az azt hordozó kis felszíni hajók nem voltak képesek a csatahajók kötelékének tűzfüggönyén áttörni, és a hatásos indítási távolságra megközelíteni az ellenséget. A torpedónaszádok hasznos kisegítő egységek voltak, ám csatadöntő fegyverekké sosem válhattak. Ekkor viszont már létezett az a harceszköz is, mely később a torpedóval párosítva a haditengerészetek egyik fő ütőkártyájává vált. A tengeralattjáró hajó megalkotásával már évszázadok óta folytatott próbálkozások éppen ekkoriban kezdtek eredményeket felmutatni, köszönhetően néhány technológiai újdonságnak, melyek lehetővé tették az elképzelések gyakorlatba való átültetését. Az amerikai függetlenségi háborúban bevetett Turtle még csak igen feltételesen nevezhető tengeralattjárónak, ám Fulton Nautilusa akár már eredményes harceszköz is lehetett volna, ha felismerik a jelentőségét. A krími háború idején az oroszok is dolgoztak egy hasonló tervezeten, a bajor Wilhelm Bauer hajója, a Brandtaucher, azonban már csak a háború utánra készült el, amikorra az illetékesek már elvesztették érdeklődésüket a projekt iránt. Ezek a hajók a víz alatti üzemmódban még mind kézzel hajtott járművek voltak, ugyanúgy, mint az amerikai polgárháborúban bevetett tengeralattjáró járművek, a Hunley és a David. Az igen tökéletlen, és korlátozottan használható kísérleti járművek fejlesztése a nyolcvanas években kapott új lendületet, és új alapokat.

Nem sokkal halála előtt már Dupuy de Lome is kísérletezett a tengeralattjárókkal, majd ezt a munkát kollégája, Gustav Zédé folytatta tovább. 1888 szeptemberében elkészült az első, igazi tengeralattjárónak tekinthető hajó, a Gymnote. A 30 tonnás hajó kétségkívül korszakalkotó jármű volt, mely kijelölte a jövő felé vezető utat. A legforradalmibb újdonság a levegőtől független, akkumulátorokról működtetett villamos meghajtás volt, de a konstrukció ettől függetlenül is sokkal kiforrottabb volt, mint a korábbi próbálkozások. Húszéves pályafutása alatt a Gymnote körülbelül kétezer merülést hajtott végre, komolyabb meghibásodások nélkül. Ahhoz azonban, hogy a tengeralattjáró valóban hatásos fegyver legyen, még sok év munkájára volt szükség.

A Gymnote. Több mint harminc év nagy anyagi, és emberi áldozatokat követelő fejlesztései és kísérletezései után a XIX. század végére tehát kialakult a tengerek új ura, a kor legmodernebb technológiai vívmányait magában egyesítő, modern értelemben vett csatahajó. A hatalmas, félelmetes acélmonstrumok lenyűgözték a kortársakat. Ezek a hajók voltak az őket birtokló ország erejének és nagyhatalmi státuszának szimbólumai, a nemzeti büszkeség megtestesítői. Bennük jutott kifejezésre megépíttetőiknek gazdasági fejlettsége, ipari teljesítőképessége, valamint a szándék, hogy a világ vezető nagyhatalmainak sorába tartozzanak. Világszerte minden nagyobb haditengerészet ezek köré a páncélos óriások köré szerveződött, melyek teljes fegyverzetben állva várták, hogy országuk érdekeinek védelmében rendeltetésüknek megfelelően harcba szálljanak az ellenfél hasonló páncélosai ellen, s

bizonyítsák létezésük értelmét, és a rájuk költött hatalmas összegek megtérülését. Talán az új idők kezdetének szimbolikus jelzéseként fogható fel, hogy erre az alkalomra végül nem a világot uraló európai országok vizein, hanem messze keleten, egy feltörekvő, és nem az európai kultúrkörbe tartozó új nagyhatalom partjai közelében került sor.

Első rész – Port Arthur „Hegyen, folyón fogy az élet, pusztul a fű, a fa. Vértől szaglik a szél, hol harcok folytak imént. Nem vágtat győztes paripa, és hallgat a harcos. Megy le a Nap. Állok Csinzsou vára alatt.” (Nogi Mareszuke)

A felkelő Nap országa Nippon felemelkedése A kortárs európaiak számára misztikus homályba burkolózó Kelet legtávolabbi és legelszigeteltebb pontja, a számtalan kisebb-nagyobb szigetből álló Japán, az eurázsiai szárazföld hatalmas tömbjének legkeletibb nyúlványa. A szigetország nem véletlenül kapta a kínaiaktól a Nippon, vagyis a Felkelő Nap Országa nevet, hiszen az általános vélekedés szerint ez volt az első földdarab, melyet a kelet felől felkelő Nap megvilágított. A japán eredetmondák szerint az első három teremtő szellem – az egyszerűség kedvéért isten –, Ame no Minakanusi, Takami Muszubi, és Kami Muszubi, bambusznádhajtásokból bújtak elő, mikor az ég és a föld szétváltak egymástól. Ők voltak az istenek családjának első képviselői. Az istenek ezen generációjának utolsó tagjai Izanagi és Izanami voltak, akik az idősebb istenek parancsára elválasztották a vizeket a szárazföldtől, úgy, hogy lándzsájukkal megkavarták az ősóceán vizét, majd amikor a lándzsát kiemelték, a róla lecsöpögő sós víz megszilárdult, és szigetté vált. Izanagi és Izanami ezután megteremtették a Japánt alkotó többi szigetet is. Az ő gyermekük volt Amateraszu napistennő is, akitől a néphit később a császári dinasztiát eredeztette. A legenda nyomán keletkezett az ország első elnevezése is, Asihara no Makacu Kumi, vagyis a „Nádas síkság középső országa”. Később, a legerősebb törzs neve után, a Yamato-koku név vált elterjedtté, majd még később a kínai eredetű Nippon, a „felkelő Nap országa” lett általános, és ez vált ismertté Nyugaton is. A legendáktól eltérően a történettudomány és a geológia a szigetek keletkezését nem az isteneknek, hanem a geológiai törésvonalak mentén felgyűrődő kőzetlemezeknek tulajdonítja. Japán négy nagy tektonikus lemez találkozásánál fekszik, ezért olyan gyakoriak a földrengések az ország területén. A szigetek mindössze 13 ezer éve szakadtak el az ázsiai szárazföldtől, mikor az utolsó nagy jégkorszak után megemelkedett a tengerek szintje. A mai Japán első lakói feltehetően a később a legészakibb szigetekre visszaszoruló ainuk ősei voltak, akik nagyjából 35 ezer

éve érkezhettek először a területekre, a koreai félsziget, vagy Szibéria felől. A későbbi korokban több hullámban érkeztek a szigetekre a telepesek, legtöbben Korea felől jöttek, de kisebb csoportok érkezhettek dél és kelet felől is, az indonéz szigetvilágból, és Polinéziából. A mai nép ezeknek a több irányból érkező csoportoknak a keveredéséből alakulhatott ki. A törzsi korszak után az első államszervezet a IV. század környékén jött létre, a Yamato nemzetség vezetésével. A több törzsből álló laza államszövetség mintegy háromszáz évvel később vált jól szervezett, központosított irányítású állammá, melynek abszolút hatalommal bíró uralkodóját kínai mintára „mennyei uralkodónak”, azaz tenno-nak nevezték. A világon egyedülálló módon a kezdetektől, a IV. századtól, mind a mai napig ennek a dinasztiának a tagjai ülnek a császári trónon. A következő évszázadok során, mialatt kialakult a kínait másoló, de ennek ellenére mégis egyedi vonásokkal rendelkező, sajátos japán kultúra, a császári hatalom egyre gyengült, s közben az egyre erősebb, és állandóan egymással marakodó nagybirtokos családok fegyveres kíséreteinek tagjaiból kialakult egy új, katonai kaszt, a busik, vagyis a szamurájok rendje. Rájuk támaszkodva a császári dinasztiával is rokonságban álló Minamoto család a XII. század végére legyőzte a rivális klánokat, és a császártól is magához ragadta a tényleges hatalmat. A klán vezetője, Minamoto no Joritomo, 1192-ben felvette a szei-taisógun – kb. „barbárhódító nagy tábornok” – címet, és a fegyveres erővel kikényszerített császári jóváhagyással saját kezébe vette az ország feletti ellenőrző és végrehajtó hatalmat. A sógun, a legfőbb hűbérúr, ettől kezdve az ország tényleges irányítója, a Kiotóban székelő császár feladata csupán a vallási szertartások elvégzése, és a hagyományok ápolása. A császár személye ennek ellenére szent és sérthetetlen maradt. Noha semmilyen eszköze nem volt a hatalom tényleges gyakorlására, személyét óriási tisztelet övezte, és egyetlen sógun sem merészelt volna nyíltan kezet emelni rá, vagy elmulasztani vele szemben a köteles tiszteletadást. Néha előfordult, hogy a császári hatalmat visszaállítani akaró tennót lemondásra kényszerítették, de életét mindig megkímélték, és helyére a dinasztia egy másik tagját ültették.

A Minamoto, majd a hatalomban őket követő Hodzso család jól szervezett közigazgatással rendelkező, erős államot hoztak létre, mely a következő században sikerrel verte vissza a mongol támadásokat is. A közben Kínát és Koreát is meghódító mongol uralkodók Japántól is behódolást követelték, melyet a tenno és a sógun visszautasított. Az 1274-ben bekövetkező első támadás váratlanul és felkészületlenül érte az országot, melyet alighanem csak a mongol inváziós flottát szétszóró tájfun – a kamikaze, az „isteni szél” – mentett meg a megszállástól. A hét évvel később bekövetkezett második támadást már jól szervezett védelem fogadta, ami egy újabb vihar segítségével ismét visszaverte a mongol megszállókat. A nagy áldozatokkal járó győzelem azonban megrendítette a Hodzsók uralmát. Miután a védelmi harc nem járt nagy hadizsákmánnyal, és nem tudtak hadisarcot sem kivetni, nem tudták kifizetni a szamurájokat. Az ő elégedetlenségüket kihasználva GoDaigo császár ismét kísérletet tett a császári hatalom visszaállítására. A Hodzso család egyeduralmát sikerült is megdönteni, azonban a helyükre kerülő Ashikagák ugyanúgy a háttérbe szorították a tennót, mint elődeik. A belháborúk végső soron a szamurájok kasztjának megerősödését, és az egyes helyi hűbérurak felemelkedését okozták. Az európai hűbérrendszerre emlékeztető társadalmi berendezkedés így végül felbomlott, s az erős központi hatalmat birtokló Ashikaga dinasztia meggyengülésével az ország a helyi tartományurak önálló kiskirályságaira esett szét. Japán belesüllyedt a feudális anarchia zűrzavarába, s miután a hatalom kicsúszott a sógun kezéből, az ország tényleges urai az egymással marakodó nagyurak, a daimjók maradtak. A XVI. századra Japánban mintegy 250 önálló provincia alakult ki, melyek mindegyike saját vezetővel rendelkezett. A kiskirályok virágzása csaknem két évszázadig tartott, mely két évszázad gyakorlatilag folyamatos polgárháborúval telt. A japán hadurak, területeik gyarapítása érdekében, szinte állandóan hadban álltak egymással. E rendkívül véres korszakot a japán történetírás a tartományháborúk koraként (Szengoku Dzsidai) tartja nyilván. Az áldatlan állapotoknak csak a XVI. század végén vetett véget a japán történelem egyik legendás alakja, Oda Nobunaga, aki az 1570-

es években leverte a központi tartományok daimjóit, és saját uralma alatt egyesítette az ország nagy részét. Nobunaga természetesen nem is gondolt a császári hatalom visszaállítására, hanem saját kezébe vette a kormányzást. Még a sóguni cím megszerzésével se törődött, ebben az uralma alatt csupán névleges pozícióban meghagyta az utolsó Muromacsi sógunt, Josiakit. (Legalábbis egy darabig. Miután Josiaki összesküvést szőtt ellene, 1573-ban őt is elüldözte.) Nobunaga azonban nem tudta feltenni a koronát művére, s befejezni az ország egyesítését. 1582-ben egyik vazallusa ellene fordult és csapdába csalta. Hogy elkerülje a fogságot és a szégyenletes halált, Nobunaga öngyilkosságot követett el. Helyére legjobb hadvezére, Tojotomi Hidejosi lépett, aki leverte a lázadókat, majd leigázta a déli tartományok hadurait is. Csak az északi tartományok legerősebb daimjóját, Tokugawa Iejaszut nem bírta legyőzni, ezért a jól bevált módon inkább szövetséget kötött vele. 1592-re Hidejosi gyakorlatilag újra egyesítette Japánt, azonban ahelyett, hogy ezt követően újraszervezte és stabilizálta volna az országot, hosszú, véres, és lényegében eredménytelen háborúba bonyolódott a Korea feletti uralomért Kínával. (A szerénységgel igazán nem vádolható Hidejosi Korea után Kínát, sőt, Indiát is meg akarta hódítani.) Így aztán mikor 1598-ban Hidejosi meghalt, fiának, az ekkor mindössze ötéves Hidejorinak, és a köréje gyülekező haduraknak nem volt stabil hatalmi bázisuk. A tartományurak többsége örült, hogy megszabadult Hidejositól, és nem kívánták utódját hatalmon tudni. A helyzet azzal fenyegetett, hogy a gyermek Hidejori mellé kinevezett öttagú tanács tagjainak viszálykodása ismét visszataszítja az országot az anarchiába, azonban a leggazdagabb és legnagyobb hatalmú daimjo, Tokugawa Iejaszu, gyorsan megragadta a kínálkozó lehetőséget az ország feletti uralom megszerzésére. 1600-ban, a szekigaharai csatában megsemmisítő vereséget mért ellenfeleinek egyesült seregeire, s ezzel egy csapásra megszerezte az ország feletti hatalmat. 1603-ban Go-Jozei császártól hivatalosan is megkapta a szeii-taisógun címet, és ezzel Japán legfőbb hadura, vagyis az ország tényleges irányítója lett. (A paraszti származású

Hidejosi, aki fiatal korában sikeres rablóként és útonállóként kereste kenyerét, nem kaphatta meg ezt a méltóságot.) Tokugawa Iejaszu és utódai vaskézzel irányították az országot, megteremtve a két és fél évszázadon át hatalmon levő Tokugawa sógunátust. Iejaszu, Konfucius és a kínai kultúra nagy tisztelőjeként, konfuciánus alapokon szervezte át az ország közigazgatását. Az 1615-ben kiadott „Buke sohatto” törvénykönyv rendkívül aprólékosan és mereven szabályozta a társadalom életének még a legapróbb mozzanatait is. A „Buke sohatto” a társadalmat négy zárt kasztra osztotta, a harcosok, a parasztok, illetve a kézművesek és a kereskedők kasztjára, valamint a kitaszított kasztnélküliek rendjére. A törvények a legkisebb részletekig szabályozták a kasztok jogait és kötelességeit, illetve a különböző kasztok tagjaitól elvárt viselkedési szabályokat. (A szamurájoknak joguk és kötelességük volt, hogy azonnal megöljék azt, aki az előírt normáktól a legkisebb pontban is eltért.) A közigazgatás teljes egészében a katonai kaszt, a szamurájok kezében volt, a császárnak névleges hatalma volt csupán. A hivatali állások nem öröklődtek, teljes mértékig a sógun akaratától függött, ki meddig tölti be tisztségét. (A sóguni cím természetesen a Tokugawák családján belül öröklődött.) A főbb tisztségviselőket a Tokugawa klán tagjai, vagy a hozzájuk hű szövetséges családok emberei közül választották ki. Hogy a daimjók hűségét biztosítsák a kormányzat iránt, elrendelték, hogy családtagjaiknak Edo-ban, a sógun székhelyén kell élniük, a sógun „vendégeiként”, azaz valójában túszokként. A Tokugawák hatalmi bázisának másik alapja hatalmas magánhadseregük volt, mellyel egyetlen daimjo sem szállhatott szembe. Gazdaságilag is megalapozták hatalmukat, földbirtokaik egyesítésével, és a legjelentősebb városok megszerzésével a korabeli japán gazdaság harmadát a kezükben tudhatták. A kasztok a valóságban nem voltak olyan átjárhatatlanok, ahogy azt a „Buke sohatto” elméletileg előírta. Volt egy kis tere a társadalmi mobilitásnak, mivel azok számára, akik kasztot akartak váltani, számos kiskapu állt rendelkezésre, mint például az örökbefogadás. (Vagyis a pénzes jelölt egy jelentékeny anyagi támogatás fejében

örökbe fogadtatta magát egy nagynevű ősöktől származó, de elszegényedett családdal.) A vezető társadalmi réteg a szamurájok kasztja volt, közülük kerültek ki az ország tényleges irányítói, az állami tisztségek és hivatalok betöltői. Ugyanakkor a háborúskodások megszűnésével befolyásuk és számarányuk lassan csökkenni kezdett. Az alsó osztályba tartozó szamurájok közül sokan a falvakban telepedtek le, és gazdálkodásból éltek, mások a városokban találtak maguknak munkát. A lakosság több mint háromnegyedét kitevő parasztság nem volt olyan megvetett és lenézett osztály, mint Európában. Szegények és kiszolgáltatottak voltak, de tisztelettel bántak velük, bár ugyanúgy kizsákmányolták őket, mint európai sorstársaikat. (Ennek ellenére még így is magasabb életszínvonalon éltek, mint bármely másik ázsiai ország parasztsága.) A parasztok röghöz kötése teljes volt, földjeiket nem adhatták el, és falujukból sem költözhettek el. A termelésért és a beszolgáltatásokért a teljes faluközösség felelt, s az esetleges büntetés is a teljes közösséget érte. A szamurájok által leginkább megvetett kaszt nem a parasztság, hanem a kézművesek és kereskedők rendje volt. Ugyanakkor viszont a külvilágtól mereven elzárkózó Japánban mégis rá voltak szorulva ezek szolgáltatásaira, mivel a központi hatalom által rendszerint rizsben kimért fizetséget csak a kereskedőknél tudták pénzre átváltani. Már ebben a korban létrejöttek a hatalmas és nagy befolyással bíró japán bankok és kereskedőházak. Az ebbe a kasztba tartozók életét nem szabályoztak annyira, mint a parasztokét, így nagyobb mozgásterük is volt. A kereskedők és a kézművesek egyaránt céhes szervezetekbe tömörültek. Érdekes, és a japán mentalitásról sokat eláruló tény, hogy a merev, és a hétköznapi élet minden területére kiterjedő bürokratikus rendszer nem termelt ki magából olyan mértékű korrupciót, amelybe a hasonlóan agyonszabályozott kínai társadalom például belefulladt. A Tokugawa rendszer addig soha nem látott gazdasági és politikai stabilitást eredményezett, melyet a sógunátus 250 éves fennállása alatt csupán az 1680-as nagy éhínség, és az ezt követő parasztfelkelések rendítettek meg egy rövid időre. A rendszer

számára az igazi veszély nem is az országon belül, hanem azon kívül jelentkezett. Nagyjából abban az időben, 1500 körül, amikor az addig nyitott, és a külföldi, elsősorban kínai befolyásra mindig fogékony Japán kezdett bezárkózni, a földgolyó túlsó oldalán, Európában, éppen ennek az ellenkezője történt. Az addig zárt középkori társadalmak kinyíltak, és a nyugat-európai kikötők hajói kirajzottak a világ tengereire. Az európai terjeszkedés a következő évszázadokban egyre gyorsabb tempóban haladt előre, s uralma alá hajtotta, és bedarálta az összes útjába eső birodalmat. Az Európából nyugatra és keletre egyaránt kiinduló expanzió két szára a XIX. században ért össze, Japán partjainál. A barbárok jelentette veszélyt már az első Tokugawa sógun, Iejaszu is felismerte. Az első keresztény hittérítők 1540 körül jelentek meg a japán szigeteken, és olyan eredményesen tevékenykedtek, hogy a század végére már több százezer japán tért át a keresztény, főleg a katolikus hitre. Sok főurat is sikerült megtéríteni, állítólag még Oda Nobunaga is megkeresztelkedett. (Persze nem azért, mert tényleg megtért, hanem mert ezzel is a buddhista szerzetesrendek befolyását és erejét akarta csökkenteni.) Hidejosi már nem volt olyan megértő a térítőkkel szemben, a rendíthetetlen konfuciánus Tokugawa sógunok pedig minden eszközzel igyekeztek megakadályozni a kereszténység terjedését, és persze az európai kereskedők térnyerését. Nagy riadalmat keltett, amikor 1612-ben több más daimjóval együtt Tojotomi Hidejosi fia, Hidejori is áttért a keresztény hitre. Ezt követően kezdődtek meg a már hivatalosan is engedélyezett keresztényüldözések. A katolikus hit zászlaja alatt egyesült daimjók veszélyt jelentettek a sógunátusra, ezért 1615-ben Iejaszu megrohanta Hidejori fő támaszpontját, Oszakát, és hosszú ostrom után elfoglalta azt. Hidejori öngyilkos lett, híveit és szövetségeseit Iejaszu megölette. (Köztük saját unokáit is, Hidejori ugyanis a veje volt.) 1630-ban betiltották a keresztény vallás gyakorlását, és ezzel egy időben kitiltották az európai kereskedőket az országból. A kínaiakon kívül csupán a hollandok és a portugálok üzletelhettek a japán kereskedőházakkal, de ők is csak Nagaszaki kikötőjén keresztül.

Az üldöztetések miatt 1637-ben felkelés tört ki Kyusu szigetén. A lázadó parasztok mellett sok keresztény szamuráj is fegyvert fogott a Tokugawák ellen. A felkelők egyébként nem csak a szabad vallásgyakorlás engedélyezése végett fogtak fegyvert, hanem az egyre elviselhetetlenebb adók csökkentésért is, következésképpen sok buddhista és sintoista paraszt és szamuráj is csatlakozott a felkelőkhöz. (Az európai papokat ekkor már kitiltották az országból, így a felkelésben kizárólag japánok vettek részt.) A lázadást a sógun seregei a következő év végére tudták csak nagy nehezen leverni, gyakorlatilag az utolsó szálig lemészárolva az ellenállókat. Kitiltották az országból a felkelés szervezésével vádolt portugálokat is, a kormányzat pedig megtiltotta a tengerjáró hajók építését, és azt is, hogy japán alattvalók elhagyják az országot. Aki pedig ezt mégis megtette, nem térhetett többé vissza. Külföldieknek tilos volt a belépés az országba. Japán ezt követően teljesen elzárkózott a külvilág elől, mellyel az egyetlen kapocs a Nagaszaki előtt külön erre a célra létrehozott kis mesterséges szigeten, Dejimán települt holland kereskedelmi állomás volt, melynek működését azonban szigorú korlátok közé szorították. A keresztény hittérítők és kereskedők persze csak az európaiak előőrsét jelentették, s még több száz évbe tellett, mire az európai hadseregek is Japán közelébe jutottak. A britek a XIX. század első felében értek el Kínáig, és a két ópiumháborúban megalázó vereséget mértek a hatalmas, de az általános korrupciótól megbénított birodalomra. 1860-ban még a fővárost, Pekinget is elfoglalták. A vereségek következtében Kína kénytelen volt a nyugati hajók számára is megnyitni kikötőit, ahol szabad letelepedési engedélyt adtak az angol és francia állampolgároknak, s biztosították tulajdonaik és területen kívüliségük sérthetetlenségét. A japánok aggódva figyelték az angol előrenyomulást, jól tudva, hogy Kína után ők következnek. Az angol katonaságnak olyan félelmetes híre volt, hogy a velük szembeni ellenállás még a szamurájok számára is reménytelennek tűnt. A fehér ember azonban végül az ellenkező irányból jelent meg Japán partjainál, mint ahonnan várták. 1853 július nyolcadikán négy amerikai fregatt vetett horgonyt Uraga kikötőjében, Matthew Calbraith Perry commodore parancsnoksága

alatt. Perry feladata az volt, hogy átadja a japán császárnak Fillmore elnök levelét, melyben az a japán kikötők megnyitását és a kereskedelmi kapcsolatok felvételét követelte, valamint azt, hogy a japánok fogadják és lássák el a vízért és élelmiszerért partra szálló, illetve a hajótörött amerikai tengerészeket, akiket a japánok korábban egyszerűen kalóznak tekintettek, és többet közülük kivégeztek. A japán hatóságok azonban nem voltak hajlandók tárgyalni Perryvel, és azonnal felszólították, hajózzon át Nagaszakiba, az egyetlen japán kikötőbe, melyben idegen hajók horgonyt vethettek. Az amerikai parancsnok elutasította a japán követelést, és hogy demonstrálja elszántságát, ágyúiból céllövészetet tartott a kikötő néhány üresen álló épületére, ügyelve arra, emberéletben lehetőleg ne tegyen kárt. Aztán közölte a japánokkal, lövetni fogja Uragát, ha nem teljesítik követeléseit, és nem adhatja át az elnök levelét. Ez az érvelés már meggyőzőnek bizonyult. 14-én Perry partra szállhatott, s átadhatta levelét a helyi hatóságoknak. (Perry a helyi kormányzóval akart találkozni, amit azonban az méltóságán alulinak tartott. Ezért a japánok egy rendőr altisztet öltöztettek be kormányzónak, és Perry végül vele tárgyalt.) Ezután hajóival elhagyta a kikötőt, közölve, vissza fog térni a válaszért. A levél valóban eljutott a sógunhoz, és nagy riadalmat keltett a japán kormányzat köreiben. A daimjók többnyire a nyitás ellen voltak, míg a köznép inkább támogatta azt. Az incidens egyébként is a lehető legrosszabb pillanatban érte Japánt. A sógunátus rendszere éppen válságos időket élt át, mivel a belterjes japán gazdaság egyre nehezebben tudta ellátni az időközben jelentősen megnövekedett népességet. Az ország pénzügyi és gazdasági válságban volt, s a romló életkörülmények miatt egymást érték a kisebb-nagyobb lázadások, és kormányellenes megmozdulások. Hogy ne tetézzék a bajokat még egy külső támadással is, a vének tanácsa, a rójú, végül az amerikai követelések elfogadása mellett döntött. Mikor következő év februárjában Perry, ezúttal már nyolc hajóval, ígéretének megfelelően visszatért a válaszért, a korábbinál lényegesen barátságosabb fogadtatásra talált. Március 31-én aláírták a kanagawai egyezményt, melyben Japán teljesítette az amerikaiak minden követelését. Shimoda és Hakodate kikötőjét megnyitották az

amerikai hajók előtt, ezenkívül Shimoda városában amerikai konzulátust nyitottak. A szerződéssel rés nyílt az addig a világtól elzárkózó Japán felé, melyet az európai nagyhatalmak szorgosan igyekeztek tovább tágítani. Perry küldetéséről értesülve az oroszok már abban az évben szintén követet küldtek Japánba, az amerikaihoz hasonló követelésekkel. A következő években az európai országok egész sor kereskedelmi szerződést írtak alá Japánnal, melyekben az amerikaiakhoz hasonló, sőt, később egyre szélesebb körű jogokat biztosítottak az angol, orosz, francia, és holland kereskedők számára is. A kikötők megnyitása mellett biztosították a területenkívüliséget, és a független jogszolgáltatást, az ötszázalékos vámot, valamint letelepedési engedélyt adtak a külföldieknek Oszakában és Edóban. Ugyanakkor viszont maguknak a japánoknak még ahhoz sem volt joguk, hogy önállóan vámot vethessenek ki a beérkező termékekre. A meglehetősen egyoldalú egyezmények nagy elégedetlenséget váltottak ki az országban. A vezető réteg két pártra szakadt. Az idegenellenes daimjók úgy vélték, a barbároknak adott engedményekkel a kormányzat bizonyította saját gyengeségét. Ők nem sokkal később már erőszakkal is felléptek a kormányzat, és az idegen kereskedők ellen. A helyzetet tovább bonyolította az 1858ban, utódok nélkül meghalt sógun utódlása körül kirobbant belviszály is. A nyitás mellett állók vezéralakjának, Li-Naosuke kancellárnak 1860-ban sikerült a pártjukon álló Tokugawa Iemocsit kineveztetni sógunnak. A kancellárt azonban még ebben az évben megölték, s ezt követően az országban szinte polgárháborús állapotok alakultak ki. A „Tiszteld a császárt! Űzd el a barbárt!” jelszóval fellépő szamurájok a következő években számos támadást intéztek a nyugati kereskedelmi kirendeltségek ellen. Helyzetüket erősítette, hogy hallgatólagosan támogatta tevékenységüket Kómei császár is, aki egyszerűen nem vett tudomást a szigetországban megjelenő idegenekről. Nem volt hajlandó találkozni képviselőikkel, nem szentesítette a külföldiekkel megkötött szerződéseket, s udvarából is kitiltott minden nyugati árucikket. A nyugati nagyhatalmak viszont úgy érezték, a császári legitimáció nélkül az általuk elért eredmények nagyon ingatag lábakon állnak, s látva az országban uralkodó zűrzavart, elhatározták, erőszakkal fogják pozícióikat megerősíteni.

A szamurájok által meggyilkolt kereskedők halálát megtorlandó, angol hadihajók 1863-ban ágyúzták Kagoshima kikötőjét, elpusztítva az ottani parti erődítményeket. A szamurájok tehetetlenül voltak kénytelenek végignézni, ahogy a nagy lőtávolságú angol hajóágyúk biztos távolságból rommá lövik erődjeiket, miközben ők legfeljebb csak az öklüket rázhatták az ellenség felé. (A kikötőt bombázó angol hadihajókat figyelő szamurájok között ott volt egy fiatal, akkor mindössze 15 éves ifjonc, Togo Heihacsiro is.) A következő években az eset megismétlődött, méghozzá többször is. Az újabb japán támadásokra válaszul az angol, amerikai, és francia hajóágyúk Choshu és Hiroshima erődjeit zúzták porrá, majd egy évvel később, 1865-ben, a Hyogo öbölben lőtték a japán állásokat. A kudarcok, és a nyugati fegyverekkel szembeni tehetetlenség rendkívül megalázó volt a japánok számára, s a császár még ebben az évben kénytelen volt aláírni a korábban megkötött szerződéseket. 1867 január 30-án az alig 36 éves Kómei császár váratlanul elhunyt. (Máig él a gyanú, hogy szándékosan fertőzték meg a halálát okozó himlővel, hiszen a környezetében nem volt járvány.) Helyére 15 éves fia, Mucuhito lépett. Uralkodásának időszakát a császár poszthumusz neve után a Meidzsi (Fényes kormányzás) korként tartják számon. Nem sokkal Mucuhito trónra lépése után meghalt a sógun, Tokugawa Iemocsi is. A helyére lépő új sógun, Tokugawa Josinobu, az év végén lemondott, és hatalmi jogkörét hivatalosan a császárnak adta át. Josinobu abban bízott, a császár tekintélyének védőszárnyai alatt helyreállíthatja a Tokugawák erősen meggyengült befolyását és hatalmát, élére állva a császári restaurációnak. Az ellenzék azonban egyszer és mindenkorra meg akart szabadulni a Tokugawáktól, s a déli tartományok, Satsuma, Choshu, Tosa, és Aki szamurájai fegyverrel léptek fel a Tokugawák ellen. 1868 januárjában vereséget mértek seregeikre, elfoglalták Edót, s kihirdették a sógunátus megszűnését, és a császár hatalmának helyreállítását. Josinobu ellenállás nélkül megadta magát. A Tokugawák utolsó fészkét, Hokkaido szigetét, 1869 májusában foglalták el.

A sógunátust megdöntő szamurájok nagy része az idegenellenesek közül került ki, s éppen a külföldieknek tett engedmények miatt fordultak a sógun ellen. Most azt remélték, az új császár elődjéhez hasonlóan az ő pártjukra áll, s kiűzi az idegeneket az országból. Nagyot kellett csalódniuk. Mucuhito, és a kiskorúsága idejére melléje rendelt állami tanács, a Dahokan, a modernizáció mellett volt. A Tokugawák bukását követő néhány évben olyan átfogó, és a japán társadalmat fenekestül felforgató intézkedéseket hoztak, hogy azokkal kapcsolatban sok történész nem is a reform, hanem a forradalom jelzőt használja. Szerintük ez a néhány évtized volt a Meidzsi forradalom, a történelem talán egyetlen, a legfelsőbb uralkodó által vezetett forradalmának kora, melynek köszönhetően a középkori, feudális japán társadalom alig egy emberöltő alatt bejárta a modern, imperialista nagyhatalommá válás útját. Ilyen módon alighanem ez volt a történelem talán egyetlen eredményes, és céljait valóban elérő forradalma. (Alighanem az utolsó pillanatban. Ha a Meidzsi forradalom nem történik meg, vagy késik néhány évtizedet, a XX. század első éveiben Japán is bizonyosan Kína sorsára jutott volna.) 1868 után a Dahokan eltörölte a kasztokat, kihirdette a törvény előtti egyenlőséget, megszüntette a daimjók területi hatalmát, és felszámolta a szamurájok előjogait, bevezetve az általános hadkötelezettséget. Utóbbi rendelkezés természetesen kiváltotta a közel kétmilliós szamuráj kaszt ellenállását. Egy sor szamurájlázadás tört ki a kormány ellen, melyek közül a legnagyobb az 1877-es felkelés volt, melyet az a Saigo Takamori vezetett, aki néhány évvel korábban még a Tokugawák ellen hadba induló császárpárti sereg egyik fővezére volt. Az 1872-ben bevezetett általános hadkötelezettségnek köszönhetően eddigre azonban már megalakult az új, nyugati fegyverekkel felszerelt, nagyrészt a parasztok közül besorozott katonákból álló japán hadsereg, melynek véres harcok után sikerült levernie a lázadásokat. A kormány bevezette az általános tankötelezettséget, s számos főiskolát és egyetemet alapítottak. Európai minta szerint alakították át a hadsereget, a rendőrséget, az egészségügyet, létrehozták a modern postaszolgálatot és a vasutat. 1882-ben megalapították a Japán Bankot, mely kezességet vállalt az olyan fejlesztésekért, mint

a vasútépítés, illetve a hadsereg és a flotta felszerelése, melyek az ekkor kialakuló japán ipar fejlődésének fő motorjai voltak. 1889-ben kihirdették az új, porosz mintára íródott alkotmányt. Államvallássá nyilvánították a sintoizmust, melyben központi szerepe volt a császár, mint földi istenség kultuszának. Maga a császár a parlamenttel együtt Kiotóból Edo városába költözött, melyet átkereszteltek a Tokió (Új Főváros) névre. A modernizáció során nagymértékben támaszkodtak a nyugati tanácsadókra és szakemberekre, akik a császár meghívására százával érkeztek az országba. Ugyanekkor ezrével küldték a tehetséges japán fiatalokat a külföldi iskolákba tanulni, hogy elsajátítsák a nyugati műveltséget, és hazatérve országuk javára fordítsák azt. A Meidzsi forradalom eredményei elképesztőek voltak. Alig harminc év alatt modern ipar és kereskedelem nőtt ki a semmiből. Az országban 1872-ben nyitották meg az első, 18 mérföld hosszú vasútvonalat, Tokió és Yokohama között. 1904-ben a japán vasútvonalak hossza már meghaladta a 4.700 mérföldet. A széntermelés 1875-ben alig haladta meg a félmillió tonnát, míg 1905re már elérte a 13 millió tonnát. A robbanásszerű fejlődés azonban egy kellemetlen következménnyel is járt. A nyersanyagban szegény szigetország szerény készletei nem voltak képesek fedezni az ipar egyre nagyobb igényeit, melyet importból kellett biztosítani. Úgyszintén nehézségeket okozott a gyorsan növekvő, alig fél évszázad alatt megduplázódó lakosság élelmiszer-ellátásának biztosítása, melyet az addig csak gyéren lakott északi Hokkaido szigetének betelepítése, és mezőgazdasági művelés alá vonása sem tudott kielégítően megoldani. A vidéki életben ugyanis megmaradtak a feudális viszonyok, és kötöttségek. A mezőgazdaság, a nyugatihoz képest, nagyon fejletlen volt, és az továbbra is a hűbéruraknak alávetett kis parasztbirtokokon való gazdálkodásból állt. Japán előtt azonban ezekre a problémákra is készen állt a nyugati mintájú megoldás. Gyarmatosítani kellett.

Háború Kínával A terjeszkedés iránya adott volt. Először a már addig is japán befolyás alatt álló környező szigeteket, Hokkaidót és Okinawát csatolták a birodalomhoz, míg Szahalinon és a Kuril-szigeteken megosztoztak az oroszokkal. A japánok ezután Korea és Tajvan – akkori nevén Formoza – felé próbáltak meg terjeszkedni. A hagyományoknak megfelelően, ugyanis korábban már több ízben is tettek kísérleteket elfoglalásukra, ami minden alkalommal a kínaiak heves tiltakozását váltotta ki. Tojotomi Hidejosi már 1592-ben megszállta Koreát, amit viszont hosszú és eredménytelen háborúskodás követett a kínai csapatokkal. Hidejosi halála után a japánok végül kénytelenek voltak kivonulni az országból, melyet a nyolcéves háború alatt a küzdő felek szinte teljesen letaroltak. Tajvan megszállásával a japánok a XVII. század első éveiben kétszer is megpróbálkoztak, ám mindkétszer kudarcot vallottak. Ezúttal Japán, a nyugati módszereket alaposan tanulmányozva, megfontoltabban járt el. Nem próbálkoztak rögtön a katonai megszállással – bár már 1873-ban elkészítették Korea megszállásának terveit –, hanem először gazdasági és politikai befolyásukat igyekeztek növelni. 1874-ben, arra való hivatkozással, hogy a kínaiak Tajvanon megöltek néhány hajótörött japán tengerészt, csapatokat küldtek a szigetre, miután a tajvani hatóságok elutasították a japán kártérítési követeléseket. A „büntetőexpedíció” gyors vereséget mért a helyi kínai erőkre, majd győzelmüket követően hatalmas összegű kártérítést préseltek ki a kínai kormányzattól. A katonai siker egyben legalizálta Okinawa japán okkupációját is, melynek jogosságát a kínaiak korábban nem ismerték el. A japán csapatokat ezt követően visszavonták Tajvanról, azonban távozás előtt még gondosan feltérképezték a szigetet, felmérve a terepet egy későbbi invázió számára. Egy évvel később Korea következett, mely addig ugyanúgy a bezárkózás politikájával próbálkozott, mint korábban Japán. A koreai kormányzat is szigorúan lezárta a határokat, és megtiltott minden kapcsolatfelvételt az idegen országokkal, beleértve Japánt is, mellyel

szemben a történelmi előzmények okán egyébként is ellenséges viszonyban álltak. A japánok ugyanazt a módszert alkalmazták, amit pár évvel korábban ellenük használtak a nyugati nagyhatalmak. Japán hajók rendszeresen megsértették az ország felségvizeit, és addig provokálták a koreaiakat, amíg azok tüzet nem nyitottak rájuk. Ezt rögtön követte a japán ellencsapás. 1875 során japán hadihajók ágyúzták a koreai parti erődöket, s a stratégiai jelentőségű pontokon csapatokat tettek partra. A koreai kormányzat végül kénytelen volt elfogadni a japánok által diktált feltételeket, s aláírni a Japán számára előnyös gazdasági szerződéseket. Korea megnyitotta Pusan, Gensan, és Csemulpo kikötőjét a japán hajók és a japán áruk előtt, szavatolta a japán követségek és kereskedelmi kirendeltségek területenkívüliségét, és a Kangva szerződésben kinyilvánították Kínától való függetlenségüket. A japánok jelentős összegekkel támogatták egy velük szimpatizáló reformpárt létrehozását, és működtetését is. A következő években Korea ugyanilyen engedményeket tett az európai országoknak is.

A Naniwa cirkáló. A félsziget nem csupán Japán kereskedelmi érdekei miatt volt fontos a japánok számára, hanem stratégiai okokból is. Korea korábban már többször is ugródeszkaként szolgált a mongol birodalom számára a Japán elleni inváziós kísérletek során, és a japánok tartottak attól, hogy a jövőben egy esetleg megerősödő Kína, illetve a térségben egyre nagyobb befolyást szerző Oroszország, ugyanerre a célra használja fel a félszigetet. Ahogy a nyugati megfigyelők fogalmaztak, Korea a Japán szívének irányzott tőr szerepét játszotta, s a japánok létfontosságúnak tekintették, hogy ezt a tőrt kicsavarják az ellenséges nagyhatalmak kezéből, és az országot saját ellenőrzésük alá vonva azt ütközőövezetként állítsák Japán és Kína, illetve Oroszország közé. 1882-ben Koreában a rossz időjárás tönkretette a termést. Éhínség tört ki, melyet a gazdasági csőd szélén álló kormányzat nem tudott enyhíteni. Miután a hadsereg zsoldját sem tudták fizetni, nyár közepén katonai lázadás tört ki Szöulban. A lázadók megostromolták a japán nagykövetséget is, és menekülésre kényszerítették az ott tartózkodókat. Érdekeltségei védelmében Japán egy zászlóaljat küldött Koreába, mire válaszul a kínaiak több mint négyezer katonát vezényeltek az országba, hogy ellensúlyozzák a japán katonai jelenlétet. Nyílt konfliktusra ekkor még nem került sor. A koreai kormány a követség elleni támadás miatt hivatalosan is bocsánatot kért Japántól, vállalta a vétkesek megbüntetését, és nagy összegű kártérítést fizetett. Ezen kívül azt is engedélyezték, hogy követségük védelmére japán katonák állomásozzanak Szöulban. Két évvel később a japánbarát reformerek puccsot kísérelt meg a kormány ellen. Ezt a lázadást a kormánypárti csapatok kínai segítséggel sikeresen leverték, elfogott vezetőit kivégezték, néhányan Japánba menekültek. A véres események csak még tovább növelték az országban az amúgy is erős japánellenes érzelmeket. A tömeg ismét megrohanta, és felgyújtotta a japán követséget, az azt védő katonák, és a követségi alkalmazottak közül többen életüket vesztették. A feszültségeket azonban ezúttal még sikerült elsimítani. Miután a helyzet rendeződött, a kínaiak és a japánok megegyeztek a kölcsönös csapatkivonásról.

1894 márciusában az 1884-es koreai puccs egyik vezetőjét, a korábban Japánba menekült, de ekkor éppen Kínában tartózkodó Kim Ok-gyunt egy koreai ügynök Sanghajban meggyilkolta. A kínaiak Koreába szállították a holttestet, ahol azt a régi szokásoknak megfelelően felnégyelték, és elrettentésképp közszemlére tették. A japánok tiltakoztak, és az ügy tovább rontotta az egyre feszültebb koreai-japán viszonyt. Néhány hónappal később az erősödő japán és orosz befolyás miatt elégedetlen ellenzékiek felkelést robbantottak ki az idegen befolyással szemben túl gyengekezűnek ítélt kormányzat ellen. A koreai kormány kínai segítséget kért a lázadás leverésére, ami viszont kiváltotta a kínai befolyás erősödésétől tartó Japán heves tiltakozását. A kínaiak egy 28 ezres katonai különítmény kiküldését határozták el, amit a japánok a korábbi egyezmények megsértéseként értékeltek. Mikor az első kínai csapatok megjelentek Koreában, a japánok is partra tettek nyolcezer katonát, s felajánlották a kínaiaknak, közösen szállják meg az országot. A kínaiak ezt visszautasították, és követelték a japán csapatok visszavonását, amit viszont a japán vezetés utasított el. A kínai csapatok átvezénylését, miután úgy találták, a vártnál kevésbé veszélyes felkelés leveréséhez nincs rájuk szükség, nem sokkal később le is állították. Koreába mindössze 3-4 ezer főnyi kínai katonaság érkezett csak, melyek Szöultól délre, az Asan-öbölnél állomásoztak. A japánok azonban a teljes expedíciós haderőt átszállították, és a nyár közepén, miután a koreai kormány elutasította az általuk követelt reformokat, saját maguk láttak hozzá a rendcsináláshoz. Néhány nap alatt megszállták a félsziget déli részét, elfoglalták a fővárost, Szöult, elfogták a császárnőt, és saját megbízható embereikből egy új, japánbarát kabinetet állítottak fel. A kínaiak természetesen nem tekintették legitimnek az új koreai kormányt, és nem fogadták el annak rendelkezéseit sem.

A kínai-japán háború térképe.

Az Asan-öbölnél állomásozó kínai csapatok utánpótlását csak a tenger felől lehetett biztosítani, amit a japánok természetesen igyekeztek megakadályozni. A flotta három felderítő cirkálója, a Togo Heihachiro sorhajókapitány parancsnoksága alatt álló Naniwa, Yoshino, és Akutsushima, rendszeresen járőrözött az öböl előtt. 1894 július 25-én reggel két kínai hadihajó, a Tsi Yuen cirkáló, és a Kwang Yi segédcirkáló, kifutott az öbölből, hogy csatlakozzon a Takuból érkező erősítést szállító hajókhoz, melyek érkezését aznapra várták. A japán cirkálók szabad utat engedtek nekik, azonban amikor a két hajóraj elhaladt egymás mellett, a Tsi Yuen váratlanul irányt váltott, és egyenesen a japán hajók felé fordult. Togo, aki azt hitte, a kínaiak meg akarják torpedózni őket, azonnal tüzet nyitott rájuk. Mintegy egyórás tűzharc után, melyben a Tsi Yuen súlyosan megrongálódott, mindkét kínai hajó visszamenekült az Asan-öbölbe. Őrzésükre Togo hátrahagyta az Akutsushimát és a Yoshinót, maga pedig a Naniwával nyugat felé indult, hogy a nyílt vizeken tartóztassák fel a kínai utánpótlást szállító hajókat, melyek érkezéséről a japánok is értesültek. A kínai csapatok által régóta várt utánpótlást és erősítést szállító hajó, a Tsao-kiang ágyúnaszád kíséretében érkező Kow-shing tehergőzös, még ugyanezen a napon megérkezett, de a Naniwa már a nyílt tengeren feltartóztatta. Az angol tulajdonban levő, és angol személyzettel hajózó tehergőzös fedélzetén a csapatoknak szánt utánpótláson kívül 1200 kínai katona is tartózkodott. A hajón utazott még a kínai hadsereg egyik német tanácsadója, Constantin von Hanneken őrnagy is. A kínai ágyúnaszád az első figyelmeztető lövésekre megfordult, és elmenekült, a Kow-shinget pedig a japánok utasították, kövesse a Naniwát, a fedélzeten tartózkodó európaiak pedig szálljanak át a cirkálóra. A kínai tisztek elutasították a japán felszólítást, Thomas Ryder Galsworthy kapitányt és embereit pedig megfenyegették, megölik őket, ha engedelmeskednek a japánoknak. Négyórányi, eredménytelen tárgyalás után Togo, tartva attól, hogy a kínaiak erősítést kapnak, végül tüzet nyitott a Kow-shingre, és elsüllyesztette azt. Az európai legénység az első lövésekre elhagyta a hajót, a kínai katonák azonban kézifegyvereikből még a süllyedő hajóról, majd a

mentőcsónakokból is tovább lövöldöztek a japán cirkálóra, sőt, a hajótörötteket mentő japán csónakokra is. Togo nem sokat teketóriázott, könnyű lövegeiből és géppuskáiból ismét tüzet nyitott, és kíméletlenül legéppuskáztatta az ellenállókat. (Más források szerint csak a Naniwa néhány kiskaliberű fegyvere nyitott tüzet a kínaiakra, azok is Togo parancsa nélkül.) A Kow-shing fedélzetén tartózkodó kínai katonák mintegy fele a vízbe veszett, a többiek kiúsztak egy közeli szigetre, illetve a közben a helyszínre érkező francia, német, és angol hadihajók vették fel őket. A japánok csak az európaiakat igyekeztek menteni, és mindössze 41 kínai hajótöröttet mentettek csak ki a vízből. Az eset nagy felháborodást váltott ki Nagy-Britanniában, és diplomáciai bonyodalmakat okozott a két ország között, ám az Admiralitás vizsgálóbizottsága végül nagyvonalúan úgy döntött, a Naniwa kapitánya az érvényes nemzetközi tengeri jognak megfelelően járt el, a fegyveres ellenállást folytató kínai katonák ugyanis nem voltak hajótöröttnek tekinthetők. Az Asan-öböl előtt történt két összecsapás volt az első fegyveres összetűzés a hivatalosan még nem hadban álló Japán és Kína fegyveres erői között, s nagyban hozzájárultak a konfliktus kiszélesedéséhez. Bár a hadüzenet még nem történt meg, ettől kezdve mindkét fél hadban állónak tekintette magát. A mérsékeltebb japán politikusok részéről, akik tartottak tőle, az agresszív japán fellépés ürügyet fog szolgáltatni az oroszoknak, hogy Kína oldalán avatkozzanak be az eseményekbe, komoly bírálatok érték Togót. Ironikus, hogy mint később kiderült, az Asan-öbölnél történt első lövésváltást egy félreértés okozta csupán. A Tsi Yuen nem a japán hajórajt akarta megtámadni, hanem egy irányváltás közben beszorult a kormányműve, és ezért fordult a japán cirkálók felé. Három nappal a Kow-shing incidens után a szárazföldön is megszólaltak a fegyverek. Az Asan-öbölnél állomásozó 3.500 fős kínai sereget egy hasonló erejű japán haderő támadta meg. A japánok kiverték a kínaiakat állásaikból, és észak felé szorították vissza őket. Ez már valóban nyílt háború volt, és három nappal később, 1894 augusztus elsején, Kína és Japán hivatalosan is hadat üzent egymásnak.

A háború kezdetekor Japán mindösszesen 120 ezer főnyi, jól képzett, és jól felszerelt katonaságot tudott felvonultatni. A hadsereg felszerelése és kiképzése először francia, majd 1886 után német mintára történt. A flotta a régi és elavult egységeken kívül tizenkét modern páncélos hadihajóval, valamint néhány tucat torpedónaszáddal, és felfegyverzett kereskedelmi hajóval rendelkezett. A kínaiaknak viszont nem volt egységes nemzeti hadseregük, és haditengerészetük. Az ország fegyveres erőit az egyes tartományok nemzetiségi alapon szerveződő, és egymástól gyakorlatilag független, semmilyen közös irányítással nem rendelkező alakulatai alkották. Kínai részről tulajdonképpen az egész háborút a pekingi hadsereg és flotta vívta meg. A Qing kormányzat hiába kérte a többi tartományi hadsereg segítségét, az egymással rivalizáló helyi parancsnokok elszabotálták a segítségnyújtást. A külföldi megfigyelők ennek ellenére általában a kínaiak győzelmét jósolták. A kínai hadsereg és flotta a korábbi években komoly fejlesztéseken esett át, és a hadszíntéren majdnem háromszoros számbeli fölényben volt a japánokkal szemben. A kínai hadsereg egyik angol tanácsadója, William Lang, így fogalmazta meg az uralkodó véleményt: „Semmi kétség, a japánokat a végén teljesen szétzúzzák majd.” A kínaiak néhány nap alatt 15 ezer fővel növelték meg Koreában harcoló csapataik létszámát, az előrenyomuló japán gőzhengert azonban nem tudták megállítani. Szeptember 15-én újabb súlyos vereséget szenvedtek Pyongyang-nál, melynek következtében kénytelenek voltak kiüríteni Korea északi részét is, és visszavonulni a Yalu folyónál létrehozott, megerősített védővonal állásaiba. A kínai flotta főerői a közelben, a jól védhető Lüshunkou (Port Arthur) kikötőjében állomásoztak, hogy a tenger felől fedezzék a szárazföldi hadsereg jobbszárnyát, illetve biztosítsák a főleg a tengerről érkező utánpótlást. Papíron a kínai flotta jelentős fölényben volt a japánnal szemben. A Ting Ju-Chang tengernagy vezetése alatt a Yalunál állomásozó kötelék két német gyártmányú, négy darab 305 mm-es löveggel felszerelt, 7.400 tonnás páncélosból, kilenc cirkálóból, négy ágyúnaszádból, és hat torpedónaszádból állt. A hajók fedélzetén

számos külföldi – angol, amerikai, német – tanácsadó és megfigyelő is tartózkodott. Az Ito Sukeyuki tengernagy vezetésével a kínai flotta ellen felvonuló japán kötelék három francia gyártmányú, 4.270 tonnás páncélosát –mások szerint páncéloscirkálóját- viszont a 120 mm-es közepes lövegeken kívül csak egyetlen, 320 mm-es löveggel szerelték fel. A flottához tartozott még ezeken kívül öt cirkáló, két régi páncélos fregatt, egy ágyúnaszád és egy segédcirkáló, valamint néhány torpedónaszád. (A japán flotta segédcirkálóját, a Saikyo Maru nevű felfegyverzett kereskedelmi hajót, egy angol tiszt, John Wilson irányította.) A nyers számadatok azonban ezúttal sem tükrözik a valódi erőviszonyokat. A kínai legénység teljesen képzetlen és felkészületlen volt, a hajókon ekkor már hónapok óta nem tartottak lőgyakorlatokat. A lőszer egyébként is kevés volt, az is régi, és rossz minőségű. Az ágyúcsövekben a legénység felszerelését tárolták, a lövedékekből pedig kiszerelték és eladták a töltetként szolgáló lőport. Mikor a csata után a japánok megvizsgáltak néhány befulladt kínai gránátot, azt tapasztalták, hogy azok lőpor helyett cementtel voltak megtöltve. A kínai legénység, beleértve a tiszteket is, egészen Ting tengernagyig bezáróan, üzletelt mindennel, amivel csak lehetett. A saját flottájuk gyengeségével tisztában levő kínaiak, és az ellenség számbeli túlereje miatt aggódó japánok kezdetben óvakodtak egymás provokálásától. A háború első heteiben a két flotta óvatosan kerülgette egymást, és tevékenységük kimerült a hadsereg utánpótlásának biztosításában, és a kisebb-nagyobb partraszálló hadműveletek támogatásában. Szeptember közepén azonban, miután a japán hadsereget, és annak ellátmányát gond nélkül átszállították Koreába, Ito tengernagy úgy döntött, északra viszi flottáját, és ütközetre hívja ki a kínai hajóhadat.

Ito Sukeyuki, a japán flottaparancsnok. A japánok úgy értesültek, a kínaiak nagy partraszálló hadműveletet terveznek a Yalu folyó torkolatánál. Ito ezt akarta megakadályozni, és vereséget mérni a partraszállást fedező kínai kötelékre. A japánok értesülései egyébként helytállóak voltak, a kínaiak valóban komoly erőt készültek partra tenni. Hat teherhajón összesen 4.500 katona, és

80 ágyú érkezett a Yalunál állomásozó kínai csapatok megerősítésére. Szeptember 17-én hajnalban a teljes harckészültségben álló japán flotta megérkezett a Yalu torkolatától mintegy 70 mérföldre fekvő Haiyang szigethez. Ito itt kereste az ellenséget, mivel úgy vélte, a kínai hadihajók nyilván a partraszállás körzetétől biztos távolságban akarják majd feltartóztatni az ellenséget. A sziget környékén azonban nem találtak semmit. Ting tengernagy, a nyugati tanácsadók véleményét figyelmen kívül hagyva, nem mozdult el a Yalu torkolatától, ahol hajói horgonyon álltak. Miután a sziget környékén üres volt a tenger, Ito egyenesen a Yalu felé vette az irányt. Lassabb hajóikat hátrahagyva a harcra éhes japánok a tőlük kitelő legnagyobb sebességgel, 18 csomóval igyekeztek az ellenség feltételezett tartózkodási helye felé. A kínaiak délelőtt fél tizenegykor vették észre a láthatáron a közeledő japán hajók füstoszlopait. Ting tengernagy rövid habozás után elrendelte hajóinak, vonják fel a horgonyt, és fussanak ki a tengerre. Ugyanekkor leállította a csapatok partra szállítását is, ami egyébként eddigre már majdnem befejeződött. A teherhajókat a biztonságosabb sekély, zátonyos vizekre küldték, biztosításukra két kiscirkálót, és négy torpedónaszádot hagytak hátra. Ting a partok közelében kívánta felvenni a harcot, mivel tartott tőle, ha kimerészkedik a nyílt vizekre, a japánok gyors cirkálói megkerülhetik flottáját, és elpusztíthatják a partraszálló flotta teherhajóit, még mielőtt védelmükre vissza tudna fordulni. A meglehetős összevisszaságban hajózó kínai flotta azonban képtelen volt egységes csatasort kialakítani, ami azzal járt, hogy nem tudták érvényesíteni fölényes tűzerejüket. A japánok a kínai kötelék jobbszárnya ellen koncentrálták erejüket. Páncélosaik balról jobbra haladva keresztezték a kínai kötelék útvonalát, míg cirkálóik jobb felől átkarolták az ellenséges vonalakat. Az ütközet első lövését a kínaiak zászlóshajója adta le az ellenségre, délután negyed háromkor, mintegy öt és fél kilométeres távolságról. A Ting-yuan első, tragikomikusra sikerült lövése rögtön megadta az ütközet alaphangját. A kínai toronypáncélos főtüzérségét a régimódi rendszer szerint, a hajó közepén beépített barbettákban helyezték el, diagonális elrendezésben, amit annak idején az olasz páncélosok

hoztak divatba. A német gyártó figyelmeztette a kínaiakat arra, hogy az ágyúkból nem szabad egyenesen előre tüzelni, mert a légnyomás súlyos károkat okozhat a felépítményekben. A nagy kapkodásban azonban a kínai tüzérek megfeledkeztek erről, és tüzet nyitottak egyenesen előre, a kínai alakzat vonalát éppen keresztező japán hajókra, nem törődve azzal, hogy a csőtorkolattól pár méterre ott áll a parancsnoki hídon Ting tengernagy, és az összes törzstiszt. A több száz méterrel mellément lövés a japánokban semmilyen kárt nem okozott, viszont a kilövéskor keletkező légnyomás és torkolattűz a kínai flotta teljes vezérkarát leterítette, méghozzá szó szerint. Sokan meghaltak, maga Ting tengernagy pedig súlyosan megsebesült, és képtelen volt az ütközet további irányítására. (Más források szerint viszont a kínai tengernagyot a japán lövedékek sebesítették meg.) Hogy a baj még nagyobb legyen, nem sokkal ezután egy japán gránát kidöntötte a Ting-yuan árbocát, így a zászlóshajóról nem lehetett semmilyen jelzést leadni. Nem szerepelt jobban a másik kínai páncélos, a Chen-yuen sem, melynek kapitánya az első lövésekre pánikba esett, és a parancsnoki híd ablakán kimászva tisztjei többségével együtt elmenekült a hajóról, melynek irányítását ezután a páncéloson tartózkodó amerikai megfigyelő, Philo McGiffen korvettkapitány vette át. A vezetés nélkül maradt és összezavarodott, alig hat csomós sebességgel vánszorgó kínai flotta ezek után már a japán hajók könnyű prédájává vált. A már az Asan-öbölnél is leszerepelt Tsi Yuen cirkáló volt az első kínai hajó, mely megfutamodott a csatából. A hajót nem sokkal az ütközet kezdete után találat érte, ami nem okozott nagyobb kárt, ám a cirkáló pánikba esett kapitánya azonnal kivált a harcrendből, és társait faképnél hagyva a biztonságos Port Arthurba menekült. Nem sokkal később egy másik kínai cirkáló is hátraarcot csinált, s elmenekült a csatatérről. A két cirkáló távozásával rés nyílt a kínai flotta harcrendjében, és ezt kihasználandó, Ito utasította két cirkálóját és három torpedónaszádját, törjék át a kínai vonalat, hogy a túlsó oldalról támadva kereszttűz alá vehessék az ellenséges hajókat. A japán hajók sikeres áttörése után két tűz közé került kínaiak teljesen elvesztették a fejüket. A teljes bekerítéstől csak az mentette meg őket, hogy közben bekapcsolódtak a harcba a korábban a teherhajók védelmére hátrahagyott cirkálók és torpedónaszádok is,

melyek lekötötték a kínai harcrendet megkerülni akaró japán cirkálókat. Közben az egyik kínai cirkáló zátonyra futott, kigyulladt, és leégett. Egy másik cirkáló, a Zhi Yuan, megpróbálta felöklelni a japán Yoshinót, az azonban nagyobb sebességével élve könnyedén kitért a támadó elől, és végül ő süllyesztette el a kínai hajót. A japánok kereszttüzében két másik kínai cirkáló is lángoló ronccsá változott, majd elsüllyedt. A japán hajók elsősorban a két kínai páncélosra összpontosították tüzüket, erős páncélzatuk azonban megvédte azokat, noha mindkét hajó több száz találatot kapott, és súlyosan megrongálódott. Ugyanekkor a japán zászlóshajón, a Matsushimán, a kínai csatahajók 305 mm-es ágyúi mindössze egyetlen találatot voltak képesek elérni.

Csata a Yalu folyónál. Japán festmény. Sötétedés után Ito félbeszakította az ütközetet, amiért később sok kritika érte. Számos szakértő úgy vélte, a japán tengernagy elszalasztotta az esélyt a meggyengült, demoralizálódott, és a lőszerből szinte teljesen kifogyott kínai flotta teljes megsemmisítésére. Japán oldalon csupán a Saikyo Maru segédcirkáló, a Yoshino cirkáló, illetve a zászlóshajó, a Matsushima sérült meg súlyosabban, valamennyien a 305 mm-es kínai ágyúk találataitól. A Matsushimán az egyetlen 305 mm-es találat következtében lőszerrobbanás történt, és nagy tűz ütött ki, a hajót

alig tudták megmenteni az elsüllyedéstől. A japánok összesen 90 halottat, és 204 sebesültet vesztettek. Öt elsüllyedt cirkálójukon, és a sérült hajókon kívül a kínaiak elvesztettek közel ezer tengerészt, másik ötszáz megsebesült. A flotta túlélő hajói előbb Port Arthurba, majd Weihaiwei-be vonultak vissza. A sérült hajókat néhány hét alatt sikerült kijavítani, és bár azok óvakodtak ismét tengerre szállni, létezésük továbbra is fenyegető veszélyt jelentett a japánok tengeri szállításai számára. A japánok szinte teljes egészében a közepes lövegeiknek köszönhették sikerüket, ugyanis páncélosaik 320 mm-es lövegei jóformán használhatatlannak bizonyultak. Az amúgy is igen alacsony tűzgyorsaságú -10 percenként 1 lövés- ágyúk rengeteg műszaki problémával küszködtek, ami még tovább csökkentette hatékonyságukat. Az Itsukushima például az ütközet négy órája alatt összesen öt lövést tudott leadni 320 mm-es lövegéből. (Ahogy az egyik japán tiszt utóbb jellemezte ezeket a lövegeket: „Mire leadtunk velük egy lövést, vége is volt a napnak.”) Ennek megfelelően az elsüllyesztett hajók mind cirkálók voltak, s a két kínai páncélosban a japán lövegek nem tudtak komoly károkat okozni. Ugyanakkor viszont a kínai harminc és felesek súlyosan megrongáltak több japán hajót, ráadásul a japán győzelem ellenére a kínaiaknak jelentős mennyiségű utánpótlást és erősítést is sikerült a tenger felől eljuttatni a szárazföldi csapatok részére. Erre való hivatkozással az ütközet után a kínaiak is győztesnek kiáltották ki magukat. (Ennek ellenére a flottát vezető két tengernagyot a csata után mégis lefokozták, és megfosztották kitüntetéseiktől, noha a posztjukon meghagyták őket.) Ezt a véleményt a csatában kínai oldalon résztvevő nyugati megfigyelők is osztották, akik úgy vélték, a japánok nem érték el elsődleges céljukat, a kínai csapatok partraszállásának megakadályozását, tehát nagyobb veszteségeik ellenére a kínaiak az ütközet igazi győztesei. A japánokat nem különösebben érdekelték ezek a vélekedések. Miután csapataik erősítést kaptak, október 24-én a japán Első Hadsereg átkelt a Yalu folyón, kiverték állásaikból a kínaiakat, és benyomultak Mandzsúriába. Hadseregüket ezt követően két részre osztották, az Ötödik Hadtest Nozi Michitsura vezetésével Mukden felé nyomult előre, míg a Harmadik Hadtest Katsura Taro

irányításával betört a Liaotung félszigetre. Ugyanekkor a félsziget tövében, Huankou közelében partra szállt az Oyama Iwao vezette Második Hadsereg, mely november 21-én elfoglalta Lüshunku városát, azaz Port Arthurt. A második ópiumháború alatt, 1855 és 1860 között, a Peking kapujának számító Taku erőd ostroma idején az angol és francia flotta ideiglenes támaszpontként használta a Liaotung-félsziget déli részén, a Lüshunkou nevű kis halászfalunál fekvő tágas, jól védhető öblöt. Nem ismert, miért Port Arthurnak nevezték el ezt a helyet, egyesek szerint az angol legendák Arthur királya, mások szerint az itt állomásozó angol hadihajók egyik tisztje volt a névadó. A háború után a kínaiak is felfigyeltek a hely stratégiai jelentőségére, és a Sárga-tenger túlsó partján fekvő Weihaiwei-el együtt hozzáláttak annak megerősítéshez. Az erődítések terveit francia és német mérnökök készítették, és ők felügyelték az építéseket is. Eredeti állapotában a kikötőt összesen nyolc erőd védte, 64 ágyúval. Ezek többsége a tengerparton volt felállítva, miután elsősorban innen várták az ellenség támadását. A szárazföld felől a védelem nem volt jól kiépítve, s a rengeteg munka, és nagy anyagi ráfordítások árán megerősített várost mindössze hétezer, nagyrészt sebtében besorozott újonc védte, akik nem fejtettek ki érdemi ellenállást a japánokkal szemben. A várost némi tesséklássék ellenállás után, szinte harc nélkül feladták, miután a flotta szintén ellenállás nélkül kivonult onnan, és áthajózott a biztonságosabbnak gondolt Weihaiwei-be. A városba benyomuló japán csapatok elfogott japán katonák megcsonkított holtesteire találtak, melyeket korábban a kínai hatóságok, a harci morál erősítése végett, közszemlére tettek. Az ezen felbőszült katonák a civil lakosságon álltak bosszút bajtársaik haláláért. A háborúban alapvetően a kínaiak pártján álló nyugati sajtó roppantul felfújta az esetet, s a városban és a kikötőben történt borzalmas tömegmészárlásról tudósított, melyben állításuk szerint 60 ezer kínai lakost mészároltak le. Ez persze igen vaskos túlzás, az utólagos becslések szerint az egyébként valóban súlyos vérontásnak legfeljebb 2-3 ezer civil áldozata lehetett. A várost elfoglaló japán hadosztály parancsnokát, Nogi Maresuke vezérőrnagyot, utóbb

sokan kritizálták, amiért nem lépett fel kellő határozottsággal a civilek elleni atrocitások megakadályozása érdekében. 1895 januárjában a japán hadsereg, egy példamutató kombinált hadműveletet végrehajtva, átkelt a Sárga-tengeren, és ostromzár alá vette Weihaiwei városát és kikötőjét. A rendkívül kemény téli időjárásban a hőmérséklet sokszor -25 fok alá süllyedt, ám ez nem tartotta vissza a japán támadókat. 23 nap alatt leküzdötték a kínai ellenállást, s február 12-én megadásra kényszerítették a helyőrséget. A védelem vezetői, Ting tengernagy és Chang tábornok, több más tiszttel együtt öngyilkosságot követtek el, így Kína részéről a megadási okmányokat végül a kínai haditengerészetnél szolgálatot teljesítő skót John McClure altengernagy írta alá. (Aki egyébként a kínai haditengerészet tengernagyává történő kinevezése előtt kizárólag kereskedelmi hajókon szolgált.) Weihaiwei a kínai haditengerészet egyik legfontosabb bázisa volt, s a Yalu torkolatánál megvívott ütközet után a flotta túlélő hajói is ide menekültek. Az ekkor már túlerőben levő japán flotta szoros blokád alá vette a kikötőt, s február ötödikén éjszaka torpedónaszádokkal támadták meg a bent horgonyzó hajókat. A viharos időjárás és a kegyetlen hideg dacára – a naszádokon sok japán tengerész egyszerűen megfagyott a szolgálati helyén – a kis torpedónaszádok sikeresen végrehajtották feladatukat, és sorozatos támadásaik következtében négy kínai hadihajó süllyedt el, köztük a flotta zászlóshajója, a Ting-yuan páncélos is. A város eleste előtt a kínai torpedónaszádok kitörést kíséreltek meg, melyet azonban a japán hajók visszavertek, elsüllyesztve hat kínai naszádot. A kapituláció után a kikötőben maradt hajók, köztük a Chen-yuen páncélos és három cirkáló, japán kézre jutottak. Ezzel a kínai flotta gyakorlatilag megsemmisült, s a japán haditengerészet teljesen átvette az ellenőrzést a környező vizek felett. Márciusban japán csapatok szálltak partra a Tajvant Kínától elválasztó tengerszorosban fekvő Pescadores szigeteken, elvágva ezzel Tajvant az anyaországtól.

A kínai flotta, és Weihaiwei város vezetői kapitulálnak Ito tengernagy előtt. A háború ezzel el is dőlt. A japánok sorra aratták győzelmeiket, mélyen benyomultak Mandzsúriába, és már a fővárost, Pekinget fenyegették. A tavaszi áradások azonban lelassították a csapatokat, melyek sorait megritkította a seregben kitört kolerajárvány is. A japánok így kedvezően fogadták az amerikai közvetítéssel érkező kínai békeajánlatot, és március elején, a japán Shimonoseki városában megkezdődtek a béketárgyalások. Amik majdnem azonnal félbe is szakadtak, ugyanis egy szélsőséges japán nacionalista pisztolyával megsebesítette a tárgyalásokra érkező kínai kancellárt. Japán kénytelen volt hivatalosan bocsánatot kérni az incidens miatt a kínaiaktól. Az 1895 április 17-én aláírt shimonoseki békeszerződésben Kína elismerte Korea teljes függetlenségét – ami a gyakorlatban annyit jelentett, hogy lemondott az országról Japán javára –, és belegyezett, hogy Tajvan, a Liaotung félsziget, valamint a Pescadores-szigetek véglegesen japán tulajdonba menjenek át. Négy kínai kikötőt megnyitottak a japán kereskedelem teherhajói előtt, melyek szabadon hajózhattak a nagyobb kínai folyókon, és az őket összekötő csatornákon is. Ezenkívül a japánok horribilis összeget csikartak ki a kínaiaktól. Hadisarc, és különféle kártérítések jogcímén a kínai források szerint a következő években összesen 510 millió akkori japán yen-nek

megfelelő összeget vertek ki a kínaiakból – amit azok nagyrészt orosz és francia kölcsönökből fizettek ki –, ami Japán teljes éves költségvetésének a hat és félszerese volt. (Japán források „csak” 320 millió yent ismernek el.) Alapvetően ez az összeg fedezte a Japánban a következő években beinduló nagyszabású hadseregfejlesztési és flottaépítési programok hatalmas költségeit. Korea a háborút követően japán gyámság alá került, és gazdasága is teljes egészében tőlük vált függővé. Az ország külkereskedelmét japán bankokon keresztül intézték, vasútvonalait és kikötőit japán pénzből, japán tervezés és irányítás mellett építették. Ez nem minden szempontból volt negatív fejlemény Korea számára, melyet a japánok által sürgetett reformintézkedések végre megindították a fejlődés útján. Az országban például ekkor törölték el a rabszolgaság intézményét is. 1895 októberében azonban feltehetően japánok által felbérelt orgyilkosok végeztek Min császárnővel, aki mindent megtett a japán befolyás erősödése ellen. A néhány hónappal később trónra lépő új uralkodó, Gojong császár, a szöuli orosz követségen kért védelmet és menedéket, mivel ő is úgy érezte, a japán ügynökök az életét fenyegetik. (A császár később visszatért palotájába, ahol viszont ezt követően orosz katonák biztosították a védelmét.) A népszerű császárnő meggyilkolása után a japánok által hatalomra juttatott koreai kormány kezdeti népszerűsége nagyon gyorsan semmivé vált, s a kormány több tagja is utcai támadások áldozatául esett. A békeszerződés Tajvan (Formoza) szigetét szintén a japánoknak ítélte. A kínai kormány úgy próbált meg kibújni a a sziget átadásának kötelezettsége alól, hogy 1895 májusában önálló államnak ismerte el Tajvant, mely Formozai Köztársaság néven kiáltotta ki függetlenségét. A japánokat azonban ezzel természetesen nem zavarták meg. Egy héttel a függetlenség kikiáltása után japán csapatok szálltak partra a szigeten, és néhány hónapos hadjáratban tönkreverték a köztársasági erőket, vezetőiket menekülésre kényszerítették. Tajvanon ezt követően gerillaháború kezdődött a megszállók ellen. A mindkét fél részéről egyforma kegyetlenséggel megvívott, igen sok áldozatot követelő harcok majdnem két évig tartottak, a japánok csak ezt követően tudták hatalmukat megszilárdítani a szigeten.

A japánok győztes háborút követő öröme egyébként sem lehetett felhőtlen. A békeszerződést még alá sem írták, de a térségben szintén érdekelt európai nagyhatalmak máris tiltakoztak miatta. Elsősorban a Mandzsúriára szintén szemet vető Oroszország érezte úgy, hogy a japánok túlnyerték magukat, és benyomultak az orosz érdekszférába, ahol pedig jelenlétük nagyon nem volt kívánatos. Szövetségesként megnyerve Németországot és Franciaországot, már alig néhány nappal a shimonoseki béke aláírása után azt a „baráti tanácsot” adták Japánnak, hogy mondjon le a Liaotung félszigetről. Hogy a baráti tanácsnak kellő nyomatékot adjanak, a franciák és a németek bejelentették, egy hajórajt küldenek a TávolKeletre. Az oroszok szintén átvezényeltek ide egy hajórajt, azonkívül elrendelték a mozgósítást az amuri körzetben. A japánok, a negyven évvel későbbi eseményekkel ellentétben, teljesen tisztán látták, meddig terjednek lehetőségeik. Bár a sajtó és a közvélemény követelte, üzenjenek hadat Oroszországnak, a kormány különösebb vonakodás nélkül beleegyezett a „kérésbe”, és a kínaiakkal megkötött békeszerződés aláírása után alig egy héttel, április 23-án aláírt újabb szerződésben lemondtak a félszigetről, azzal a kikötéssel, hogy az fegyvermentes övezet marad. A japánok jól tudták, hogy sem gazdaságuk, sem hadseregük és haditengerészetük nincs még olyan állapotban, hogy bármelyik nyugati nagyhatalommal szemben meg merjenek kockáztatni egy fegyveres összecsapást, és ehhez nem kedvező az adott politikai helyzet sem. Tehát engedelmesen visszakoztak, és az elért eredményekkel egyelőre megelégedve buzgón dolgoztak tovább fegyveres erőik további fejlesztésén, illetve a japán ipar kiépítésén, türelmesen várva, hogy eljöjjön az ő idejük. Nem kellett sokáig várniuk.

Uralkodj Keleten! Orosz terjeszkedés a Távol-Keleten Nem sokkal Japán előtt egy másik, új játékos is megjelent a térségben. A krími háborúban elszenvedett vereség, majd a törökök elleni győztes háború után rájuk erőltetett előnytelen békefeltételek megértették az oroszokkal, hogy az európai területeken a további expanzió nem lehetséges, mivel ez az összes többi nagyhatalom ellenállásába ütközik. Az oroszok azonban továbbra is elszántan keresték a kontinentális elszigeteltségükből kifelé vezető utat. Délnek, Perzsia felé, melyet már szintén régóta szerettek volna megszerezni, ugyancsak le volt zárva az út, melyet az indiai érdekeltségeikre féltékenyen vigyázó angolok álltak el. Miután nyugat és dél felé egyaránt korlátok közé voltak szorítva, Oroszország számára felértékelődött a Távol-Kelet jelentősége. A kelet felé irányuló terjeszkedés már sok száz évvel korábban, Rettegett Iván idején megindult. Az első szibériai orosz várost, Tyument, 1586-ban alapították. A telepesek a következő évszázad közepén érték el a Csendes-óceánt, ahol az oroszok 1647-ben hozták létre az első kikötővárost, Ohotszkijt. Az orosz, vagy orosz szolgálatban álló felfedezők XVIII. század közepére feltérképezték Szibériai keleti partjait, a Bering-szorost, és a Kuril-szigeteket, ahol 1766-ban telepedett le az első orosz kolónia. Az újonnan meghódított távol-keleti területek nyersanyagkészleteinek kiaknázására alapított orosz Amerikai Társaság 1779-ben alakult meg. Az orosz kormányzat, a korban szokásos módon, a territóriumokat kiadta hasznosításra a Társaságnak, mely kizárólagos jogokat kapott a térség kereskedelmének lebonyolítására, és a területen a közigazgatási feladatokat is maga látta el. Szahalin szigetén 1806-ban állították fel az első orosz katonai állomást, mely rögtön ki is váltotta a japánok tiltakozását, akik azt állították, ők már 1636-ban partra szálltak a szigeten, így az az ő felségterületük. Az oroszok megjelenésére válaszul maguk is telepeseket küldtek Szahalinra. Ez viszont az oroszok érdekeit

sértette, akik az egész szigetre igényt tartottak. Miután a japánok nem voltak hajlandóak kivonulni Szahalinról, a Juno fregatt többször is ágyúzta a japán telepeket, és több hajót elfogott, illetve elsüllyesztett. Bár az orosz kormány később jogosulatlannak ítélte az akciót, és elhatárolódott attól – a fregatt tisztjeit letartóztatták, és egy rövid ideig be is börtönözték, bár a hadbíróság később felmentette őket –, a szigeten tartózkodó orosz telepesek védelmére mégis Szahalinra küldtek háromezer katonát. 1850-ben az oroszok az Amur torkolatánál megalapították Nyikolajevszk-on-Amur városát, mely Vlagyivosztok felépítéséig a távol-keleti orosz területek közigazgatási központja, és a szibériai orosz flotta támaszpontja volt. Ugyanebben az évben az orosz kormány hivatalosan is bejelentette Pekingnek az Amur vidék és Szahalin annektálását. Az először Szahalin miatt kiéleződő orosz-japán viszony hosszú időn át feszült, és ellenséges maradt. Az oroszok próbálták felvenni a diplomáciai kapcsolatokat Japánnal, azok viszont elutasították az orosz közeledést. Miután azonban az amerikai hadihajók az addigi elzárkózó politika feladására kényszerítették Japánt, az orosz flotta hajói is megjelentek Nagaszakiban. Az oroszok igyekeztek barátságosan viselkedni, és nem vettek részt a nyugati országok hadihajói által a japán kikötők ellen indított úgynevezett büntetőexpedíciókban sem. A két fél közti tárgyalások a közben kitört krími háború miatt egy időre félbeszakadtak, és a két ország közötti diplomácia kapcsolatok hivatalos felvételére végül csak az 1855 január 26-án megkötött shimodai szerződésben került sor. A szerződésben egyezség született a diplomáciai kapcsolatok felvételéről, az egymás területén működő érdekeltségek kölcsönös védelméről, a Kuril-szigetek megosztásáról – Urup és Iturup között megvonva a határt –, valamint Hakodate, Nagaszaki, és Shimoda kikötőinek megnyitásáról az orosz hajók előtt. Ebben a három városban orosz konzulátus is nyílt. Szentpéterváron 1862-ben nyitották meg a japán nagykövetséget. A shimodai szerződésben a két fél Szahalint közös tulajdonnak nyilvánította, a pontos határok megállapítása nélkül. A szerződés aláírását követően az oroszok, baráti gesztusként, Szahalin déli részéről kivonták az ott állomásozó katonaságot. Japán még jó ideig

igényt támasztott a teljes szigetre, de az oroszok következetesen elutasították ezeket a követeléseket, és a japánok végül kénytelenek voltak meghátrálni. 1875-ben Szahalin egészét orosz területnek fogadták el, viszont cserébe az oroszok elismerték Japán jogait a Kuril-szigetek valamennyi tagjára. A Szahalinon élő japán telepesek a szigeten maradhattak, de el kellett ismerniük az orosz fennhatóságot, és alá kellett vetniük magukat az orosz törvényeknek. Korszakovon japán konzulátus létesült. A szerződésben a japánok halászati jogot kaptak a Szahalin és Kamcsatka körüli vizeken, és az Ohotszkitengeren. Még ezt megelőzően, 1859-ben, az oroszok tárgyalásokat kezdtek Japánnal a Koreai-szorosban fekvő Csuzima sziget átadásáról is. A Vlagyivosztok felé vezető útvonalon fekvő sziget jégmentes kikötőt biztosított volna az orosz kereskedelmi és hadihajóknak, és a téli hónapokban, amíg Vlagyivosztokot elzárta a jég, rakodóállomásként szolgált volna a teherhajók számára. Az orosz kormány azonban, valószínűleg az angol tiltakozás hatására, végül elállt az ötlettől.

Az orosz terjeszkedés a Távol-Keleten. Miután az oroszok Kamcsatka partjainál elérték a Csendes-óceánt, átkeltek a Bering-szoroson, és telepeket hoztak létre Alaszkában. 1786 december 22-én kiadott rendeletében II. Katalin a Kuril és az Aleut-szigetekkel együtt Alaszkát is az orosz birodalom részének nyilvánította. Észak-Amerika nyugati partjain dél felé haladva az orosz telepesek az 1800-es évek elejére eljutottak egészen a mai Kaliforniáig. (Az ottani orosz kolónia leszármazottai, nyelvüket és szokásaikat megőrizve, máig Kaliforniában élnek.) 1821-ben kiadott rendeletében I. Sándor cár egészen az 51-ik szélességi körig, azaz a mai Vancouver magasságáig, orosz felségterületnek nyilvánította az amerikai partokat. Az orosz előretörés volt az egyik fő ösztönzője a James Monroe, az Egyesült Államok akkori elnöke által 1823-ban meghirdetett úgynevezett Monroe elvnek, mely kijelentette, hogy az amerikai kontinens az európai hatalmak által nem gyarmatosítható terület. (Közismertebb formában: Amerika az amerikaiaké.) A nyilatkozatnak akkor egyébként csekély visszhangja volt, csak később vált az amerikai politika egyik sarokkövévé. Az oroszokkal folytatott alkudozások során Alaszka déli határát végül a mai helyén, az 54-ik szélességi körnél állapították meg. Alaszka azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és végül nem sok hasznot hajtott az oroszoknak. Nem volt közvetlen összeköttetése az anyaországgal, így a szállítási költségek, már csak a hatalmas távolságok miatt is, igen magasak voltak. A hatalmas alaszkai territóriumok egyébként is kiaknázatlanak maradtak. A területeket nem vonták művelés alá, és jóformán a prémvadászat és kereskedelem volt az egyetlen gazdasági tevékenység, amire az oroszok használták azokat. A telepesek vonakodtak átköltözni Alaszkába, így az ottani kolóniák mindig kis létszámúak maradtak. Öntelt és erőszakos magatartásukkal az oroszok ráadásul hamar maguk ellen fordították az általuk mélyen lenézett őslakos eszkimókat, akik folyamatosan támadták az orosz telepeket. Nyilvánvaló volt, hogy az orosz kolóniák ilyen körülmények között nem tudják állni a versenyt az angolszász konkurenciával, ráadásul a cár a krími háború után erősen tartott attól is, hogy az alaszkai orosz

jelenlét újabb konfliktusokat idézhet elő a szomszédos Kanadát uraló britekkel. Ebben a helyzetben kapóra jött az Egyesült Államok puhatolózása a terület megvásárlása ügyében. Az orosz Amerika Társaság amúgy is a csőd szélén állt, a kanadai angol kormányzat magatartása pedig egyre ellenségesebb volt, úgyhogy Szentpétervár két kézzel kapott az amerikai ajánlaton. 1867-ben egész Alaszkát eladták az Egyesült Államoknak, mindössze 7,2 millió dollárért. Ma már bánják, de igazából akkoriban nem az oroszokon, hanem a „bolond amerikaiakon” mulatott az egész művelt Nyugat, akik ekkora összeget fizettek egy „értéktelen” jégmezőért. (Alaszka megvétele után az amerikai kormány nyilatkozatot adott ki arról, miszerint ez az első lépés afelé, hogy az Ázsiában élő „600 millió lélek” között elterjesszék az amerikai civilizációt és életformát.) De volt még egy oka annak, hogy az oroszok ilyen könnyű szívvel lemondtak Alaszkáról. Távol-keleti terjeszkedésük szempontjából ugyanis egy új, ígéretesnek tűnő vadászterület tűnt fel a láthatáron. A két ópiumháború, és a tajping felkelés mindenki számára nyilvánvalóvá tette a kínai birodalom gyengeségét. Ahogy némileg profánul, de a lényegre tapintva megfogalmazták, a nyugati nagyhatalmak szemében Kína ekkoriban lett „alvó sárkányból döglött disznó”. A nagyhatalmak természetesen egymással versengve vetették rá magukat a magatehetetlen kolosszusra, és igyekeztek kisebb-nagyobb területeket lecsipkedni annak periferiális területeiről. Oroszország is azonnal beállt a sorba, és katonai erődemonstrációkkal, illetve diplomáciai manőverekkel sikerült is hatalmas területeket leválasztania a birodalom északkeleti és északnyugati peremvidékeiről. Az 1858-ban megkötött ajgúni szerződésben Kína lemondott Oroszország javára az Amur menti területekről, majd két évvel később a pekingi szerződésben az Uszuri körzetről is. Utóbbi terület déli csücskében még abban az évben, 1860-ban, megalapították Vlagyivosztok városát. A keletre tartó orosz terjeszkedés ezzel megállt, és déli irányba fordult. Azonban Vlagyivosztoknál még nem állt meg, mivel az elvárásoknak még ezek az újonnan megszerzett területek sem feleltek meg mindenben. Vlagyivosztok a későbbiekben a legfontosabb távol-keleti orosz támaszpont lett, azonban ez a kikötő

sem volt jégmentes, a novemberben befagyó északi Japán-tenger a téli szezonban négy hónapra elzárta a külvilágtól. (A Szibériai Flotta ilyenkor általában délre vonult, és gyakran a japán partoknál telelt át.) Az oroszok általában nem is tekintették másnak, mint egy fontos lépésnek az igazi célpont, a még délebbre fekvő, jégmentes kikötőt biztosító területek felé. Az oroszok először nem a Liaotung-félsziget megszerzésére gondoltak. Csingtaót – Qiao Chao – szemelték ki maguknak, melynek használati jogának megszerzéséről tárgyalásokat kezdtek a kínai kormánnyal. A németek, akik szintén támaszpontot kerestek maguknak a Távol-Keleten, azonban megelőzték őket. Két német misszionárius meggyilkolásának ürügyén 1897 novemberében partra szálltak a kikötőben, és bejelentették annak annektálását. Hogy a kínaiak önbecsülésén ne essék túl nagy csorba, a várost és környékét hivatalosan csak bérbe vették Kínától, 99 évre. Az oroszok ezt követően a Koreai-félsziget déli részén fekvő Pusan megszerzésén gondolkoztak, mely szintén jégmentes kikötő volt, és megszerzése biztosította volna az orosz hajók számára a Koreaiszoroson való szabad áthaladást Vlagyivosztok felé. (Ahogy egy japán politikus a stratégiai helyzetet jellemezte, Korea Törökországhoz volt hasonlítható, Pusan pedig Konstantinápolyhoz.) Orosz támaszpontok létrehozása Korea déli részén viszont a japán érdekek igen súlyos sérelmét jelentette volna, a felesleges konfliktusokat lehetőleg kerülni akaró oroszok így végül elvetették ezt az ötletet. Ezt követően terelődött a figyelem a Liaotung-félszigetre, melynek megszerzésére rövidesen kiváló lehetőség adódott az oroszok számára. Végül ezen a területen ütköztek aztán egymásba a dél felé tartó oroszok, és a nyugat felé terjeszkedő japánok. Japán kezdetben óvakodott magára haragítani az orosz monstrumot. Szerződések sorát kötötték meg a veszedelmes szomszéddal, melyben rendezték a kereskedelmi kapcsolatokat, s megosztoztak Szahalinon, és a Kuril-szigeteken. 1891-ben az oroszok megkezdték a Transz-Szibériai Vasútvonal építését is, hogy megteremtsék a közvetlen összeköttetést a nagymértékben felértékelődött jelentőségű távol-keleti területekkel. A két ország között az első komoly, de egyelőre még csak diplomáciai összetűzést a kínai-japán háború váltotta ki. Az oroszok

aggódva figyelték, ahogy a japán csapatok bevonultak azokra a területekre, melyekre korábban már ők is szemet vetettek. A franciákkal és a németekkel közös fellépésüket egy haditengerészeti erődemonstrációval is megtámogatták, és a háború kitörésekor Vlagyivosztokban állomásozó öt cirkálójukhoz 1895-ben erősítésként átvezényelték Makarov Földközi-tengeri hajóraját, mely az I. Miklós csatahajóból, két páncéloscirkálóból, és négy rombolóból állt. Következő évben még két páncéloscirkálót küldtek Vlagyivosztokba. 1896 júniusában titokban kölcsönös segítségnyújtási egyezményt kötöttek Kínával, melyben vállalták, katonai segítséget nyújtanak egymásnak, ha bármelyiküket japán támadás érné. A nyugati nagyhatalmak egységes fellépésének hatására a japánok meghátráltak, kiürítették a vitatott területeket, és egy 1896ban megkötött szerződésben elismerték, az oroszok velük egyenlő jogokat élveznek Koreában. Azt viszont sikerült elérniük, hogy nemzetközi szerződésben garantálták a Liaotung félsziget kínai kézen maradását, és fegyvermentes övezetté nyilvánítását. (Valamint újabb 30 millió yen-t zsebeltek be Kínától a félsziget visszaszolgáltatása fejében.) Két év sem telt el azonban, amikor az oroszok mindenkit meglepve váratlanul bevonultak Port Arthurba, és azonnal hozzáláttak a kikötő katonai támaszponttá való átalakításához. A korábbi szerződést aláíró államok tiltakozására egy, a kínaiakkal titokban megkötött szerződésre hivatkoztak, melyben a félszigetet, és a környező szigeteket, 25 évre bérbe vették Kínától. (A kínaiaknak persze nem sok választásuk volt. Az oroszok tényként közölték velük a félsziget megszállását, és csak a kínai külügyminiszter kérésére egyeztek bele, hogy a látszat megőrzése végett egy formális bérbeadási szerződést is megkössenek.) A szerződés lehetővé tette a bérleti szerződés meghosszabbítását. Port Arthurt kezdettől fogva katonai kikötőnek szánták, használata csak orosz, és kínai hajóknak volt engedélyezve. Dalnyij, melynek kiépítését 1899-ben kezdték el a Dalian nevű kínai halászfalu helyén, szabad, nemzetközi kereskedelmi kikötő lett volna, az oroszok reményei szerint Sanghaj és Hongkong vetélytársa. Kína engedélyezte egy vasútvonal, és egy távíróvonal megépítését is, amely Port Arthurt és Dalnyijt kötötte össze az orosz területekkel.

A vasút megépítésére az 1895 decemberében alapított Orosz-Kínai Bank kapott koncessziót, mely a kínai kormánnyal való megállapodás után 1896 augusztusában alapította meg a Kínai Keleti Vasúttársaságot. A bank ugyanakkor koncessziót kapott a mandzsúriai szénbányák fejlesztésére is. A vasútvonal nagyon nehéz terepen, megfelelő ipari háttér nélkül épült. A szükséges anyagokat és felszereléseket hajón szállították Odesszából Vlagyivosztokba, ahonnan szárazföldi úton juttatták el őket az építési területre. A munkálatokat egy szerb származású mérnök, A. Jugovic irányította, az építéseken több mint 200 ezer kínai munkás dolgozott. Komoly problémát jelentettek a fegyveres bandák állandó támadásai is, melyek miatt az építéseket mindig a katonaságnak kellett őriznie. A boxer lázadás ideje alatt a felkelők is súlyos károkat okoztak az épülő vasútvonalban, melyek helyreállítása 70 millió rubelbe került. A végül 1903-ban elkészült vasútvonal, a Kínai Keleti Vasút, hivatalosan orosz-kínai tulajdonban volt, a Harbin székhelyű igazgatótanács azonban kizárólag oroszokból állt, a vonalat orosz cégek építették, és védelmére -amire a környéken garázdálkodó rablóbandák miatt szükség is volt- orosz katonaságot vezényeltek Mandzsúriába, mely a papírforma szerint még a kínai birodalom része volt, de egyre inkább orosz provinciaként kezdett működni. Mandzsúria megszerzésével megnyílt az út a kínai piacok felé is, a Kínába irányuló orosz export ugrásszerű növekedésnek indult. Oroszország végső soron így több hasznot húzott a japán-kínai háborúból, mint maguk a japánok. A két kikötő, Port Arthur és Dalnyij, megszerzésével úgy tűnt, teljesült az oroszok Rettegett Iván óta dédelgetett évszázados nagy álma, s végre megszereztek azokat a meleg vizű, egész évben használható kikötőket, melyek révén kitörhetnek a szárazföldi elszigeteltségből, s a nyílt tengerekre kijutva bekapcsolódhatnak a nemzetközi kereskedelem vérkeringésébe. Az orosz kormány ennek megfelelő jelentőséget tulajdonított az új területeknek, s nagy erővel, anyagi áldozatokat nem kímélve kezdte meg a kikötők, illetve az oda vezető vasútvonalak kiépítését, s el voltak szánva rá, hogy új, értékes birtokaikat bebiztosítják minden ellenséges törekvéssel szemben. Távlati terveikben a flotta súlypontját a Balti-tengerről a Távol-Keletre

kívánták áthelyezni, s a flotta legjobb hajóit a haditengerészet legnagyobb és legerősebb támaszpontjává kiépítendő Port Arthurban akarták állomásoztatni. Az 1898-as flottaépítési program fő célja az volt, az új hajókkal a Távol-Keletet erősítsék meg, hogy biztosítsák a területet a japánok, és a mögöttük álló angolok törekvéseivel szemben. Az orosz bevonulás valójában nem is kifejezetten Japán ellen irányult. Az oroszok leginkább az angol és német befolyás növekedése miatt aggódtak. A két nyugati ország ugyanis természetesen maga is igyekezett hasznot húzni a háborúból, és kihasználva Kína tehetetlenségét, stratégiailag fontos területeket szereztek meg a térségben. Az angolok elfoglalták Weihaiwei kikötőjét, a németek pedig Csingtaóban létesítettek támaszpontot. A franciák ugyanekkor a Guangzhou-öböl használati jogát szerezték meg, szintén 99 évre. A kínaiak csak az olasz és amerikai kéréseket utasították el. Olaszország nem sokkal korábban, 1896-ban, szenvedett csúfos vereséget az etióp hadseregtől, és a kínaiak nem tartottak tőlük. Az amerikaiakat pedig lekötötte a spanyolok elleni háború, és a Fülöp-szigetek megszállása. Az oroszok attól tartottak, az európai nagyhatalmak megint megelőzik őket, és ismét mindent maguknak kaparintanak meg. A japánok viszont azt hitték, a Liaotung-félsziget megszerzése kimondottan ellenük irányul. Az orosz lépés ellen ők is tiltakoztak, de ezen kívül mást nem nagyon tehettek. Türelmesen vártak tehát tovább, és szorgalmasan készülődtek a fegyveres összecsapásra, melynek elkerülésében ekkor már egyre kevesebben bíztak. Az európai nagyhatalmak és Japán által sokszor megalázott és megvert Kínában1899 őszén fegyveres lázadások robbantak ki, melyek a kormányzat, és az országban jelenlevő idegenek ellen irányultak. A felkelés fő erejét az Igazság és Egyetértés Ökle Szövetség adta, mely 1890 körül jött létre, s tagságát elsősorban az északi tartományokban élő elszegényedett parasztok és kézművesek alkották. (A mozgalom tagjai a hagyományos kínai harcművészeteket gyakorolták, amit az európai megfigyelők a boksz valamilyen helyi fajtájának gondoltak. Innen eredeztethető a mozgalom tagjainak „boxer” elnevezése.) A romló életkörülmények, a növekvő nyomor

okozta elégedetlenség biztosította a szövetség utánpótlását, mely a bajok minden okát a külföldi barbárok befolyásában találta meg. A valóság persze ennél némileg árnyaltabb. A kínai parasztokat a központi hatalom által kivetett, egyre magasabb adókon kívül a helyi hivatalnokok is alaposan megsarcolták, s a fizetni nem tudó parasztok kénytelenek voltak tartozásuk fejében átengedni földjeiket a nagybirtokosoknak, miközben ők maguk földönfutóvá váltak. Tovább rontotta a helyzetet az 1895 körüli évek rossz időjárása, a termést tönkretevő nagy esőzések. Az elszegényedett, földjeiket elhagyni kényszerülő parasztok, illetve a tönkrement kézművesek és kereskedők dühe kezdetben egyaránt fordult a külföldiek, és saját kormányzatuk felé, később azonban az egyre nagyobb méreteket öltő mozgalom már kizárólagosan a gyarmatosítókat vette célba. Ez főleg a kínai kormányzat ügyes taktikázásának volt köszönhető, akik a nacionalista hangulatot felélesztve sikeresen fordították a saját hasznukra a felkelést. A gyarmatosítás meglehetősen felemás mivolta ellenére egyáltalán nem mondható, hogy a gyarmati népek minden esetben elnyomott páriák voltak, akik számára a gyarmatosítás semmilyen előnnyel nem járt. Amikor az újból függetlenné vált Kína addig nyugati megszállás alatt levő területeit összehasonlították a gyarmatosítás által érintetlenül hagyott belső tartományokkal, azt találták, előbbiek gazdasági kapacitása és ipari termelése több mint harmincszorosa az utóbbiaknak. Az európaiak többnyire lenézték, gyakran kimondottan megvetették a bennszülötteket, viszont ennek ellenére a kínai parasztoknak és kézműveseknek a nyugatiak által irányított területeken jobb bánásmódban volt részük, mint amiben saját mandarinjaik és földesuraik részesítették őket. Aligha meglepő tehát, hogy az idegenellenes, nacionalista mozgalmak leginkább ott találtak támogatókra, ahol az idegenek csupán szórványosan voltak jelen, vagyis a kínai kézen maradt területeken. A lakosok itt a gyarmatosítók jelenlétének semmilyen előnyét nem élvezték, a gyarmatosítás hátrányait viszont annál inkább érezték. A pekingi császári udvar, mely legalább annyira volt felelős a csökkenő életszínvonalért és a növekvő szegénységért, mint az idegen kizsákmányolók, igyekezett az elégedetlenséget a külföldiek irányába fordítani. Egyre szaporodtak az idegenek elleni támadások,

és annak ellenére, hogy a külföldi nagyhatalmak petícióban követelték a kínai kormánytól a lázadók megfékezését, és szigorú megbüntetését, a császárnő nemcsak hogy semmit nem tett a boxerek megfékezése érdekében, hanem még nyíltan biztatta, és támogatta is őket. 1900 június huszadikán a boxerek megölték a pekingi német nagykövetet, az általuk különösen gyűlölt Klemens von Ketteler bárót. (Egy hónappal korábban ugyanígy végeztek a japán nagykövettel is.) Egy nappal később, 21-én, a császári udvar nyíltan a felkelők mellé állt, és hadat üzent a nyugati nagyhatalmaknak, méghozzá az egyszerűség kedvéért valamennyinek egyszerre. (A kínai tartományok kormányzói többnyire nem engedelmeskedtek, és megtagadták a mozgósítást.) A Pekingben lakó külföldiek a diplomáciai negyedben sáncolták el magukat, melyet a felkelők ostrom alá vettek, ám elsöprő túlerejük dacára sem tudtak elfoglalni. A védelem vezetője, a pekingi angol katonai attasé, Claude Maxwell MacDonald, utóbb meg is jegyezte, ha nem kínaiak, hanem zulu vagy sziú harcosok veszik őket ostrom alá, a felmentő sereg már csak üszkös romokat, és hullákat találhatott volna. Az utókor hajlamos afféle romantikus szabadsághősöknek tekinteni a boxereket, akiknek a megítélése azonban még honfitársaik között is ellentmondásos volt. Sokan szimpla banditáknak tartották őket, akik nem annyira a szabadságvágy, hanem sokkal inkább a fosztogatás vágya által vezérelve rohanták meg a külföldiek házait és raktárait. A felkelésnek erős vallásos jellege is volt, a boxerek között nagy számban harcoló kínai muzulmánoknak köszönhetően, akik a felkelők hadseregének legütőképesebb részét alkották. A boxerek nagy vérfürdőt rendeztek a kínai keresztények között is, tízezrével mészárolva le őket, az Ázsiában megszokott hihetetlen kegyetlenséggel. Az európai hadseregekkel szemben azonban a boxerek már nem vitézkedtek annyira, mint a védtelen civilekkel szemben, noha közben a császári hadsereg is az ő oldalukra állt. Pusztán óriási túlerejüknek köszönhetően vissza tudták verni az általuk körülzárt pekingi diplomáciai negyed felmentésére indított első expedíciót, ám a

néhány héttel később megindított második támadás során a koalíciós hadsereg már viszonylag könnyen elsöpörte a kínai ellenállást. Az ostromlottak felmentésére és a lázadás leverésére nemzetközi haderő gyűlt össze, az angol Alfred Gaselee altábornagy vezetésével. A sereg zömét japán, orosz, és angol csapatok tették ki, de képviselte magát Franciaország, Németország, az Egyesült Államok, és egy kis tengerészkülönítménnyel Olaszország, és a Monarchia is. (A felmentő seregben egy 75 fős kis osztrák-magyar tengerészkülönítmény vett részt, a pekingi diplomáciai negyed védelmében pedig a Monarchia 33 tengerésze harcolt.) A Peking felmentésére induló, mintegy 20 ezres sereggel 150 ezer kínai katona és lázadó állt szemben, ám túlerejük dacára vereséget szenvedtek. A nemzetközi haderő augusztus 24-én bevonult Pekingbe, s felmentette az ostromlott diplomáciai negyedet. A boxerek viselt dolgainak ismeretében az európaiak se sokat finomkodtak az ellenséggel, és nem kímélték a kínai lakosságot sem. A császári udvar távoli tartományba menekült, a Tiltott Városban levő császári rezidenciát pedig a nyugati csapatok elfoglalták, és teljesen kifosztották. (Az általános rablásban és fosztogatásban csak a japán katonák nem vettek részt.) Az újabb vereség után Kína a teljes felbomlás szélére került. A boxerlázadás után óriási, 450 millió dolláros „kártérítést” kellett fizetniük a nyugati nagyhatalmaknak, melyet 39 év alatt kellett törleszteniük, évi négy százalékos kamat mellett. Az összeg kifizetésének biztosítékául a nyugati országok lefoglalták Kína sókereskedelemből és vámokból származó bevételeit. A kínai erődítményeket lerombolták, a meggyilkolt diplomatáknak pedig Kína költségén emeltettek emlékművet. A gazdaság teljes mértékben az európai országoktól került függésbe, a piacokat elárasztották a nyugati termékek. Peking külföldiek által lakott negyedét kivonták a kínai kormány fennhatósága alól, az ország perifériális területeit pedig befolyási övezetekre osztották. Nagy-Britannia ellenőrzése alá került Tibet, Asszam, Szecsuan, és a Jangce torkolata, míg Németország megkapta a Shantung-félszigetet. Oroszország befolyási övezetébe került a Kína nyugati részén levő Ili terület, Mongólia, és Mandzsúria. Az ígéretes vadászterületen még az olyan, a gyarmatosításban addig

nem sok szerepet játszó középhatalmak is megjelentek, mint Olaszország, a Monarchia, vagy Belgium, melyek békésen megosztoztak egymással a tiencsini koncessziókon. Kína csupán azért kerülte el India sorsát, és őrizte meg függetlenségének legalább a látszatát, mert az egymásra féltékeny, és egymással is folyton marakodó európai országok nem tudtak megegyezni a területek elosztásáról. A befolyási övezet azonban nem jelentette az adott terület katonai megszállását, márpedig Oroszország a boxer lázadás leverésének, és az épülő vasútvonal védelmének ürügyén majdnem 200 ezer katonával vonult be Mandzsúriába. A japán, angol, és amerikai tiltakozás hatására az oroszok1902 áprilisában megállapodtak Kínával Mandzsúria kiürítésében, melyet másfél év alatt kellett volna befejezniük. Az első fázisban tervezett kivonásokat végre is hajtották, a másodikat azonban az időközben a kormányban túlsúlyba került, agresszív külpolitikát pártoló érdekcsoport megakadályozta. A kiürítés fejében új követelésekkel léptek fel Kínával szemben, és kivonás helyett még növelték is a Mandzsúriában állomásozó csapatok létszámát, s gyors ütemben fejlesztették a Port Arthurban állomásozó flottát is. Az orosz befolyás túlzott megerősödése, és Oroszország nagyhatalomként való megjelenése a Csendes-óceánon és Dél-Kelet Ázsiában, azonban Japánon kívül nem állt érdekében NagyBritanniának és az Egyesült Államoknak sem. Az angolok már a kínai háború előtt is nagy lehetőségeket láttak Japánban, melyről úgy gondolták, értékes segítséget nyújthat nekik a térségben terjeszkedő oroszokkal szemben. 1894-ben kereskedelmi egyezményt kötöttek a japánokkal, melyben egyenrangú, és egyenlő jogokkal rendelkező félnek ismerték el azokat, következő évben pedig visszautasították a felkérést, hogy csatlakozzanak a Japánt a Liaotung-félszigetről való kivonulásra felszólító orosz-német-francia proklamációhoz. Mindez megalapozta a két ország közti kapcsolatok szorosabbra vonását, mely végül a Londonban, 1902 január 30-án megkötött, öt évre szóló szövetségi szerződéshez vezetett. A szerződésben, mely többszöri meghosszabbítással 1923-ig életben volt, a két ország kölcsönösen semlegességet vállalt arra az esetre, ha valamelyik szerződést aláíró fél háborúba keveredik egy

másik országgal, illetve vállalták, hogy katonai segítséget nyújtanak egymásnak, ha valamelyikük egyszerre két másik országgal kerül háborúba. Egy titkos záradékban Anglia vállalta azt is, hogy ha Japán vereséget szenvedne, és az anyaországot a megszállás veszélye fenyegetné, hadba lép Japán oldalán. Még mielőtt a szerződést aláírták volna, a japán kormány tett még egy utolsó kísérletet az oroszokkal való megegyezésre, azonban a várt eredményt nem érték el. A japánok addig pedig ingadoztak, Oroszországot, vagy Angliát válasszák e szövetségesüknek? Az orosz szövetség egyik legnagyobb támogatója a külügyminiszter, Ito Hirobumi volt, aki sokkal együtt úgy vélte, háborúban nem lesznek képesek legyőzni Oroszországot, ezért inkább szövetségre kell lépni velük. Egy ilyen szövetség létrejötte esetén a japánok, az orosz támogatással a hátuk mögött, az angol befolyás alatt álló területek felé próbáltak volna meg terjeszkedni. Az oroszok azonban nem fogadták jól a japánok közeledési kísérleteit. Az angolok viszont készségesen hajlandóak voltak elismerni a Korea feletti japán kontrollt, cserébe azért, hogy a japánok is elismerjék az angolok kínai érdekeltségeit, illetve támogassák a brit uralmat Indiában, és Délkelet-Ázsiában. A két ország elismerte egymás jogát arra, hogy a befolyása alá tartozó területeken fegyverrel is megvédje érdekeit egy külső támadással, illetve a belső zavargásokkal szemben. Japán háta ily módon biztosítva volt egy Oroszország elleni háború esetére. Jól tudták, senki nem fogja megkockáztatni, hogy kihívja Nagy-Britanniát maga ellen azzal, hogy fegyveres segítséget nyújt az oroszoknak. A másik angolszász nagyhatalom, az Egyesült Államok, bár ezúttal is igyekezett megőrizni a semlegesség látszatát, az oroszokkal szemben szintén Japánt támogatta, mivel Oroszország Csendes-óceáni jelenléte számukra is nemkívánatos konkurenciát jelentett. Az angol szerződés aláírásával egyidőben az USA nagy összegű kölcsönt nyújtott a japánoknak, melyet azok fegyveres erőik fejlesztésére fordítottak. Roosevelt nem hivatalosan megígérte a japánoknak azt is, amennyiben Franciaország vagy Németország ténylegesen is az oroszok oldalára állt, az Egyesült Államok is nyíltan támogatni fogja

Japánt, a „szükséges mértékig”. Ezt tudatták a német és a francia kormánnyal is. Az angol-japán szövetségi szerződésre válaszul az oroszok néhány héttel később, március 20-án, ugyan maguk is szövetségre léptek a franciákkal, ám ennek a szövetségnek korántsem volt olyan súlya, mint a másiknak. A szerződésben kijelentették, újabb zavargások, vagy más államok támadása esetén jogot formálnak arra, hogy érdekeik védelmében katonai erővel is beavatkozzanak az eseményekbe Kínában, egymásnak adandó katonai segítségnyújtásról azonban nem volt szó. Az angol-japán egyezmény azon pontja, mely katonai segítséget ígért Japánnak, ha az egyszerre két országgal kerülne háborúba, a gyakorlatban lehetetlenné is tette, hogy a franciák direkt katonai támogatást tudjanak adni az oroszoknak. Ebben az esetben ugyanis nyílt konfliktusba kerültek volna a britekkel, amit a franciák semmiképp nem vállalhattak. Az orosz diplomácia a németeknek is felajánlotta az orosz-francia szerződéshez való csatlakozást, ők azonban elutasították azt, bár Németország alapvetően az oroszokat támogatta. A németek abban bíztak, a keleti terjeszkedéssel Oroszország figyelme elterelődik Kelet-Európáról és a Balkánról, s csökkenteni fogják a nyugati területeken állomásozó csapataik létszámát. Bismarck már évekkel korábban körvonalazta ezt a politikát, amikor azt írta: „Oroszország tele van energiával, és népessége gyorsan növekszik. Olyan, mint egy lezárt hordóban érlelődő bor, ami előbb vagy utóbb valahol kirobban. Jó esetben ez a robbanás Szibéria felé következik be. Ha így történik, a Fekete-tenger és a Boszporusz nem forog veszélyben. Nekünk mindent meg kell tennünk azért, hogy ez a robbanás ne a mi határainknál történjen.” Ugyanakkor azonban a németek nem szerettek volna nyíltan konfrontálódni az angolokkal sem. Vilmos ezúttal sem akart egyértelműen elköteleződni egyik fél oldalán sem, s fenn kívánta tartani a jó kapcsolatokat mindkét oldallal. Ebben az esetben ez annyit jelentett, komoly segítségére az oroszok nem számíthattak Németország részéről sem. Oroszországot végül csupán egyetlen állam támogatta aktívan, bár az oroszok ebből se sokat profitáltak. Az európai törpekirályság, Montenegró volt az egyetlen ország, mely az oroszokkal való

szolidaritásból később szintén hadat üzen Japánnak. A hadüzenet persze csupán gesztusértékkel bírt, katonailag nem volt jelentősége. Montenegró csupán néhány száz önkéntest küldött, akik az orosz alakulatok soraiban harcoltak Mandzsúriában. (A háborút lezáró békeszerződésből a balkáni országot egyszerűen kifelejtették, így Montenegró és Japán között papíron egészen 2006-ig fennmaradt a hadiállapot.) A hatalmas Oroszország elleni háború azonban még így is igen nagy kockázatot rejtett magában, amivel a japán kormány teljes mértékig tisztában volt, és továbbra is mindent elkövettek, hogy a fegyveres összecsapást lehetőleg elkerüljék. Erőfeszítéseik azonban sorra meghiúsultak az őket folyamatosan provokáló orosz kormányzó elit arroganciáján, szűklátókörűségén, és ostobaságán.

Port Arthur kikötője, a századforduló körül.

Út a háborúig Bár egy 1898-ban megkötött egyezményben – az egyes mandzsúriai területek feletti orosz ellenőrzés elismerése fejében – az oroszok ígéretet tettek rá, hogy tiszteletben tartják Japán Korea feletti szupremáciáját, mégis menedéket adtak a Koreából elmenekült ellenzéki vezetőknek, és már ugyanebben az évben jóváhagyták a két érdekszféra határánál, a Yalu és a Tumen folyók mentén bányászatot, és fakitermelést végző Kelet-ázsiai Társaság tevékenységét. A főleg az ottani erdők kitermelésére alakult Társaság a Yalu bal partjára, tehát a japán befolyási övezetre is kiterjesztette működését. A vállalat, melynek egyik főrészvényese volt a cár is, nemcsak nagy összegű támogatást és kölcsönöket kapott az államtól, hanem még egy gyalogezredet is kirendeltek a cég telepeinek védelmére. A saját érdekszférájuknak tekintett területeken folytatott orosz tevékenységet a japánok természetesen súlyos provokációnak tekintették. (A társaság tevékenysége egyébként sikertelen volt. 1903-ra pénzügyi alapja kimerült, tevékenységét felfüggesztették.) Ito Hirobumi, a japán külügyminiszter, pétervári látogatásán javasolta orosz kollégájának, a két ország befolyási övezeteinek szétválasztásával rendezzék a köztük fennálló ellentéteket. Japán a Korea feletti fennhatóságának tiszteletben tartása fejében elismerte volna Mandzsúria orosz érdekövezethez való tartozását. A javaslat azonban nem talált értő fülekre. Az orosz külügyminiszter, Vlagyimir Nyikolajevics Lamsdorff, a hadügyminiszter, Alekszej Kuropatkin, és a pénzügyminiszter, Szergej Julievics Witte, úgy vélték, Oroszország nincs felkészülve egy háborúra, és szívesen elfogadták volna a japán javaslatot, ám a háborús lobbi konok ellenállásába ütköztek. Utóbbiak, az úgynevezett Bezobrazov klikk, a befolyásos Alekszandr Mihajlovics Bezobrazov államtanácsossal, Juszupov herceggel, Alekszej Abaza tengernaggyal, Vjacseszlav Konstantinovics von Plehve belügyminiszterrel, és a távol-keleti helytartóval, Jevgenyij Alekszejev nagyherceggel az élükön, az offenzív fellépést szorgalmazták a japánok ellen, akiket egész Koreából ki akartak szorítani.

A nagy befolyással bíró Plehve és Alekszejev elnyerte a cár támogatását is, aki maga ugyan nem szeretett volna háborút, de úgy vélte, a japánokkal szemben csak az erélyes, és engedményekre nem hajlandó fellépés lehet célravezető. II. Miklós egyébként is kimondottan gyűlölte a japánokat, akiket következetesen csak makákómajmoknak, vagy sárga majmoknak nevezett. Mélyen megvetette, lenézte, és nem tekintette egyenrangú tárgyalófélnek őket. A cár japánokkal szembeni ellenszenve mögött személyes okok húzódtak meg. 1891-ben, még trónörökösként látogatást tett Japánban, ahol merényletet kíséreltek meg ellene. Kiotói látogatása idején a védelmére kirendelt rendőrök egyike próbálta meg kardjával megölni a leendő cárt, akinek az életét csak unokatestvére, a görög György herceg beavatkozása mentette meg. A herceg botjával megpróbálta hárítani az ütést, ami teljesen ugyan nem sikerült, de a kard félrecsúszott a boton, s így csak ferdén érte a koponyát, és nem okozott halálos sérülést. A heg Miklós fején élete végéig látható volt, és ennek a sérülésnek tulajdonították az őt később kínzó, rendszeresen visszatérő migrénes rohamokat is.

II. Miklós. Miután a cár a háborús párt mellé állt, a továbbiakban Plehve és Alekszejev határozták meg a Távol-Keleten követendő orosz

politikát. Witte tiltakozásképpen lemondott. A militarista orosz fellépést nyíltan kritizáló tokiói nagykövetet, Roman von Rosen-t, már 1899-ben leváltották, és a csak szimbolikus jelentőséggel bíró bajor nagykövetségre helyezték át. A távol-keleti orosz területek mindenható ura ettől kezdve Jevgenyij Ivanovics Alekszejev nagyherceg lett. Az 1843-ban született Alekszejev – II. Sándor cár törvénytelen fia, tehát II. Miklós nagybátyja – képzett tengerész volt, aki a cári haditengerészet hajóin többször is megkerülte a Földet. 1883 és 1888 között a párizsi orosz nagykövetségen szolgált, tengerészeti attaséként, majd a flotta vezérkaránál töltött be különböző magas tisztségeket. 1895-től szolgált a Távol-Keleten, az először Vlagyivosztokban, majd később Port Arthurban állomásozó Csendes-óceáni Flotta parancsnokaként, majd 1898-tól a Kwantung Régió kormányzójaként. (A Kwantung területeken a Liaotung-félsziget déli részét, Port Arthur és Dalnyij környékét értették.) A cár 1903 augusztus 13-án nevezte ki a távolkeleti területek alkirályává. Ettől fogva Alekszejev irányítása alá tartozott nemcsak Mandzsúria és a Liaotung-félsziget egésze, hanem az Amuri Körzet is. Alkirályként Alekszejev teljes függetlenséget élvezett, és csak a cárnak tarozott elszámolással. Konkrét hatásköre, feladatai, és jogai azonban nem voltak pontosan meghatározva, így a távol-keleti körzet irányítása meglehetősen anarchikus volt, hiszen az alá-fölé rendeltségi viszonyok nem voltak tisztázva. Alekszejev nem is fogadta különösebben nagy örömmel új rangját, hiszen a gyakorlatban már addig is teljes függetlenséget élvezett. A fővárostól távol szinte saját kiskirályságot épített ki, saját udvartartással, és egyszemélyi teljhatalommal. 1903 augusztus 12-én a pétervári japán nagykövet egy jegyzéket nyújtott át az orosz külügyminiszternek, melyben ismét a területi viták rendezésére tettek javaslatot. Az orosz válasz ismét elutasító volt. Alekszejev meggyőzte a cárt, hogy a legkisebb területi engedmény is súlyosan károsítaná Oroszország nagyhatalmi presztízsét, tehát nem szabad hátrálni egy lépést sem. Plehve is a határozott fellépés mellett volt, s úgy vélte egy esetleges háború csak hasznára válna Oroszországnak, és segítene elfojtani az egyre erősebb forradalmi megmozdulásokat is. A kétes elemeket gyorsan be lehet sorozni, és

a frontra küldeni, a háború pedig segítene feléleszteni az emberek hazafias lelkesedését. Utóbbi megfontolásból Plehve nagyon fontosnak tartotta, mindenképpen a japánoké legyen az első lövés, hogy Oroszország megtámadottként tudja eladni magát a közvélemény előtt. Október 30-án a japánok egy újabb, minden addiginál engedékenyebb hangvételű jegyzéket adtak át az orosz nagykövetnek, a néhány hónappal korábban ismét Tokióba küldött Roman von Rosen-nek, melyben szinte mindenről hajlandóak voltak tárgyalni, egyetlen dologhoz ragaszkodtak csupán mereven, a Korea feletti japán befolyáshoz. A jegyzékkel azonban éppen az ellenkező hatást érték el, mint amit reméltek. Az orosz kormányzat úgy vélte, a japánok kezdenek hátrálni, tehát még jobban meg kell szorongatni őket, és akkor még többet fognak engedni. Pétervár most már Korea északi részének kiürítését követelte a japánoktól, és a 39-ik szélességi kör mentén kívánták megosztani az országot, hogy az északi részben egy semleges ütközőövezetet alakítsanak ki Oroszország és Japán között. A dölyfös orosz magatartás mögött alapvetően a japánok mély lenézése állt, melyben egyébként osztoztak úgyszólván valamennyi nyugati országgal. Japán modernizációja hatalmas teljesítmény volt, és kiváltotta a világ elismerését, de senki nem gondolta komolyan, hogy a japánok, a sárga faj, valaha is képesek lesznek a modern technikát a nyugati fehér emberrel szemben is eredményesen alkalmazni. A kínaiak felett aratott japán győzelem sem rendítette meg ezt a vélekedést. Az egyik sárga banda legyőzte a másik sárga bandát. Nagy dolog… Hozzá kell persze tenni, hogy a rasszista megfontolásokon kívül a tapasztalat is megerősítette ezt a véleményt. A gyarmatosítók nem egyszer szerelték már fel a baráti bennszülötteket modern fegyverekkel, azonban mihelyt az addigi barátok ellenségekké váltak, kiderült, hogy ezek a modern fegyverek mit sem érnek a kezükben. Néhány ezer fős nyugati csapatok könnyedén szórtak szét sok tízezres bennszülött seregeket, hiába voltak azok a legmodernebb nyugati fegyverekkel is ellátva. Tovább erősítette a nyugatiak felsőbbrendűségi érzetét a modern harceszközökkel felszerelt, és nyugati tanácsadók által kiképzett

kínai flotta és hadsereg szánalmas teljesítménye a kínai-japán háborúban, illetve a boxerlázadás idején. A kínai katonák különösen az utóbbi események során váltották ki a nyugati megfigyelők megvetését. A mindössze néhány száz fegyverfogható ember által védett, sebtében megerősített pekingi diplomáciai negyed hevenyészett sáncait például az ostromlók két hónap alatt se voltak képesek bevenni, holott több tízezer katonával rendelkeztek. A japánokról ugyan tudták, hogy ennél sokkal nagyobb teljesítményre képesek, de hogy felvegyék a versenyt a nyugati fegyveres erőkkel, esetleg meg is verjék őket, ezt senki nem gondolta komolyan. A tokiói orosz katonai attasé a századfordulón még azt írta: „Talán évszázadok fognak elmúlni, amíg a japán hadsereg szert tesz azokra az erkölcsi alapokra, amelyeken egy európai hadsereg szervezete nyugszik, és amíg a leggyengébb európai hadseregekkel is egy szintre lehet őket helyezni.” Az oroszok tehát nem láttak különösebben nagy kockázatot a háborúban. Nem sokat törődtek a fenyegető jelekkel sem, és figyelmen kívül hagyták a tokiói katonai attasék jelentéseit is, akik már 1903 őszétől sorozatban küldték a figyelmeztetéseket a japán háborús készülődésről. Még a német császár, II. Vilmos is szükségesnek látta, hogy felhívja unokaöccse figyelmét a japán fenyegetésre, mire a cár azt válaszolta: „Háború nem lesz, mert nem akarom.” A tényleges helyzetet jól ismerő Alekszejev nem volt ilyen optimista, de ő is úgy vélte, aggodalomra nincs ok. Egy japán támadás esetén Port Arthur tartani tudja magát, amíg a szibériai vasúton meg nem érkezik az erősítés, és fel nem szabadítja őket. A helytartó, a katonai vezetés többségével együtt, egyébként is úgy vélte, a japánok az első hullámban legfeljebb 20 ezer katonát tudnak majd partra szállítani Koreában, van tehát idő a mozgósításra, és az ellencsapásra, mielőtt még a teljes japán haderőt át tudnák dobni a félszigetre. De hogy egy japán támadás ne érje készületlenül őket, a helytartó már 1903 decemberében kérte, rendeljék el a mozgósítást a távol-keleti katonai körzetekben, hirdessék ki a rendkívüli állapotot Mandzsúriában, a csapatokat pedig vonják előre a koreai határra.

Alekszejev nagyherceg, a távol-keleti helytartó. A kormány először beleegyezett a mozgósításba, nem sokkal később azonban meggondolták magukat, és leállították azt, tartva attól, a japánok provokációnak tekintik az intézkedéseket. A cári udvar egyébként sem aggódott, hiszen papíron valóban minden előny az oroszok oldalán állt, Japán egyszerűen nem volt vele egy súlycsoportban. Oroszország 140 milliós lakossága háromszorosa volt Japánénak, katonai téren pedig még ennél is sokkal nagyobb volt az orosz fölény. Az orosz hadsereg békebeli létszáma valamivel több, mint egymillió fő volt, míg a japáné mindössze 150 ezer. A mozgósítható tartalékosok száma Oroszországban több mint négymillió fő volt, Japánban alig 800 ezer. A valóságban azonban Oroszország a Távol-Keleten papírtigris volt csupán. A mandzsúriai hadsereg papíron mintegy százezer katonával rendelkezett, valójában azonban csupán 38 ezer embert tudtak volna azonnal bevetni. Ezeknek se volt elég lőszerük, élelmiszerük, és szinte semmilyen tüzérséggel nem rendelkeztek. Az orosz hadsereg mozgósítható állományának túlnyomó többsége 8-10 ezer kilométer távolságra volt a távol-keleti térségtől, melyhez csupán egyetlen vasútvonal vezetett. A Liaotung-félszigeten, Port Arthur védelmére, 30 ezer katona állomásozott, míg a vlagyivosztoki helyőrség kilencezer emberből állt.

Mindkét kikötőváros védelme gyenge volt, az őket védő erődrendszer még építés alatt állt, illetve – Vlagyivosztok esetében – már teljesen elavult. A kiváló kémhálózatot kiépítő japánok tisztában voltak a helyzettel. Tudták, most kell döntésre vinni az ügyet, amíg teljesen be nem fejezik a Transz-Szibériai Vasút déli szárnyát, mely megteremti a közvetlen összeköttetést, és az utánpótlási vonalat Port Arthur és Oroszország között, és amíg a kikötő erődítményei valóban el nem készülnek. Kedvező volt a külpolitikai helyzet is, hiszen a japánok maguk mögött tudhatták a kor vezető nagyhatalmát, Nagy-Britanniát. Kedvező volt még az orosz belpolitikai helyzet is, legalábbis a japánok számára. Az országban egyre nagyobb volt az elégedetlenség, sorra robbantak ki a kisebb nagyobb forradalmi megmozdulások, sztrájkok, tüntetések. Bizonyítható, hogy a japánok, a különböző forradalmi csoportok bőkezű támogatásával, minderre tőlük telhetően rá is segítettek. A Lenin által vezetett csoport például összesen 8 millió dollárnyi anyagi támogatást kapott Tokióból. A japánok támogatták az illegális, forradalmi eszméket terjesztő könyvek, újságok, röpiratok nyomtatását, és terjesztését is. A japánok úgyszintén támogatták az orosz uralom ellen harcoló függetlenségi mozgalmakat is, elsősorban Lengyelországban, Finnországban, és a Kaukázusban. Finnországba például az angoloktól vásárolt John Grafton gőzösön szállították a fegyvereket. Több fuvart is sikeresen lebonyolítottak, de 1905 szeptember hetedikén a hajó Jakobstad közelében zátonyra futott. A fegyvereket még sikerült partra vinni, ott azonban az orosz hatóságok lecsaptak a csempészekre, és a szállítmány nagyobb részét elfogták. A feljegyzések szerint közel tízezer puskát, 720 revolvert, és ezekhez mintegy 400 ezer töltényt foglaltak le. A Finnországba irányuló fegyvercsempészet megakadályozására az oroszoknak végül egy külön alakulatot kellett felállítani, melynek tengeri részlegéhez 13 kisebb hadihajó tartozott. Hasonló módon csempészték a fegyvereket a kaukázusi felkelők részére is. Úgyszintén 1905 szeptemberében az orosz hatóságok itt is elfogták az egyik szállítmányt, hétezer puskát, és félmillió töltényt.

A japánok támogatták a lengyel nacionalistákat is, akiknek vezetői, Jozef Pilsudski és Roman Dmowski, 1904 nyarán tárgyalásokat folytattak Japánban. Pilsudski szervezete 200 ezer rubel támogatást kapott, és komolyan felmerült egy a japánok oldalán harcoló lengyel légió felállításának az ötlete is. Az események idején az állandóan forrongó lengyel területeken az oroszok csaknem 300 ezer fős katonaságot állomásoztattak, jóval többet, mint amennyit a háború első hónapjaiban Mandzsúriában összesen be tudtak vetni. A japánok számára – akik a háború kezdetén 375 ezer katonát tudtak mozgósítani – nyilván fontos volt, hogy ezeket a katonákat ne lehessen átirányítani a Távol-Keletre. Mivel az orosz hadseregnél és haditengerészetnél viszonylag sok lengyel származású tiszt szolgált, az is elég valószínű, hogy közülük sokan a japán hírszerzést is erősítették. (Később, a húszas években, sok japán tiszt és diplomata kapott magas lengyel kitüntetéseket.) A japánok a távol-keleti orosz területeken, főleg Port Arthurban és Vlagyivosztokban, kiváló kémhálózatot építettek fel, részben saját embereikből, részben a velük szimpatizáló kínaiakból. Megkönnyítette dolgukat, hogy a legtöbb európaihoz hasonlóan az oroszok sem tudtak különbséget tenni a kínaiak és a japánok között, így a japán hírszerzés ügynökei, magukat kínai állampolgárnak álcázva, zavartalanul tevékenykedhettek. A japán hírszerzés állítólag még az orosz felső vezetés sorai közé is beférkőzött.

Ahogy az oroszok a háborút kezdetben elképzelték… Korabeli orosz plakát. 1904 január 13-án egy újabb japán jegyzék érkezett Pétervárra. Ez már nem volt olyan engedékeny hangulatú, mint az előzőek, és február negyedikéig adott időt az oroszoknak a válaszadásra, és a javaslatok elfogadására. A jegyzék amúgy a régi japán javaslatokat tartalmazta, Mandzsúria és Korea megosztásáról. Január végén, a cár utasítására, az orosz külügyminisztérium egy békülékenyebb hangú tervezetet dolgozott ki, melyben hajlandóságot mutattak a japán követelések elfogadására. Az újabb kutatások szerint Bezobrazov és köre eddigre megváltoztatta korábbi véleményét, és már úgy vélték, mégis hasznosabb lenne kiegyezni a japánokkal, és inkább velük szövetségre lépni, a távol-keleti orosz és japán érdekeket egyaránt veszélyeztető angol és amerikai előretöréssel szemben. Az új jegyzékben az oroszok elismerték Japán fennhatóságát egész Korea felett, és lemondtak az északi területeken létesítendő semleges zónáról is. A tervezet elküldésével azonban, nyilván presztízs okok miatt, az utolsó pillanatig vártak, és azt végül csak február harmadikán továbbították Tokió felé. A jegyzéket tartalmazó távirat azonban a japánok által szabott határidőig, azaz február negyedikéig, nem érkezett meg. Február negyedikén a külügyminiszter ugyan tájékoztatta a japán nagykövetet a távirat tartalmáról, a japánok azonban ezt nem tekintették hivatalos válasznak. Az orosz békejavaslatot tartalmazó táviratot egyes vélemények szerint Alekszejev tartotta vissza, de valószínűbb, hogy a nagaszaki távíróállomáson maguk a japánok késleltették annak továbbítását, mivel a hadüzenet ekkor már eldöntött tény volt. A kormány január végén már döntött a háború megindítása mellett, és január 24-én elrendelték a mozgósítást. Az orosz távirat végül már csak a harcok kitörése után, február hetedikén érkezett meg Tokióba. Miután a megadott határidőre a többszöri sürgetés ellenére sem kaptak hivatalosnak tekinthető választ, február hatodikán a japán nagykövet közölte a meglepett orosz külügyminiszterrel, hogy a Tokióból kapott utasításoknak megfelelően megszakítottnak tekinti a diplomáciai kapcsolatokat Oroszország és Japán között. Majd

összecsomagolt, és a követség teljes személyzetével együtt azonnal elhagyta az országot. Alekszejev úgy vélte, küszöbön áll a háború, és ismét indítványozta a távol-keleti területeken való azonnali mozgósítást, és a Yalu stratégiai szempontból nagyon fontos torkolatvidékének megszállását. A hadsereg vezérkari főnöke, valamint Abaza és Makarov tengernagyok, pedig javasolták, a flotta azonnal fusson ki, és a kezdeményezést saját kezébe ragadva kezdjen támadó hadműveletekbe, mert különben a japánok fogják ezt először megtenni. A pétervári kabinet és a cár azonban egyszerűen nem hitte el, hogy a japánok meg mernék támadni Oroszországot. Biztosak voltak benne, hogy azok végül engedni fognak, s elutasították a mozgósításra és a preventív hadműveletekre vonatkozó javaslatokat. Úgy vélték, a diplomáciai kapcsolatok megszakítása csak egy újabb trükk, mellyel a japánok nyomást akarnak gyakorolni az orosz kormányra. Akkor sem engedélyezték a mozgósítást, amikor a tokiói katonai attasék jelentették, csapatszállító hajók gyülekeznek Sasebóban. Csak január utolsó napjaiban rendelték el a mozgósítást a távol-keleti kormányzóságban, majd később a szibériai körzetben, és közvetlenül a háború kitörése előtt Vjatka és Perm megyékben. Alekszejev utasítást kapott, ne zavarja az esetleges japán partraszállásokat, amennyiben azok a 38-ik szélességi kör alatt történnek. Az elsöprő orosz fölény biztos tudatában Péterváron egyébként sem aggódtak a háború miatt, viszont a nemzetközi közvélemény megítélése miatt fontosnak tartották, hogy azt ne ők kezdjék el. Azt viszont Szentpéterváron nem tudták, hogy Japánban már az előző ősz során megkezdték a a csapatösszevonásokat, valamint a katonai készletek feltöltését, és nem tudták azt sem, hogy a japán flotta főerői február hatodikán ismeretlen rendeltetési céllal kifutottak Sasebo kikötőjéből.

A két flotta Az orosz haditengerészet Az első, hajózásból élő népet, mely a mai orosz területeken élt, már az időszámításunk kezdete táján írott feljegyzések megemlítik. Ők voltak az antok, a keleti szlávok egy törzse, akik élénk kereskedelmi tevékenységet folytattak az orosz folyókon, valamint a Fekete-tengeren, és a Földközi-tenger keleti medencéjében. A VII. század végétől egy újabb hajósnép jelent meg a mai Oroszország területén. A Skandináviából kirajzó normannok, ismertebb nevükön a vikingek, ugyanis nemcsak nyugat felé terjeszkedtek, hanem a mai Svédország területéről kiindulva kelet felé is. (Bár a kizárólag az angolszász szemléletet tükröző történelemkönyvek erre nem sok szót vesztegetnek.) A keleti normannok, vagy ahogy az őslakos szlávok nevezték őket, a varégok, először a mai balti államok területén jelentek meg, ám innen tovább haladva hamar felismerték a nagy orosz folyók által nyújtott lehetőségeket. A Drina és Dnyeper folyókon keresztül egy hajózható viziutat kiépítve a IX. század elején kijutottak a Fekete-tengerre, s 860-ban már ostrom alá vették Bizáncot. A varégok eredetileg kereskedőként érkeztek a térségbe, ám hamar államot alapítottak, és uralmuk alá hajtották a szláv őslakosokat. A X. században megalapított állam neve nyilván ismerősen hangzik: Rusz. A szó feltehetően a „routsi” szóból származik, amely evezős embert jelent, és eredetileg a varégok másik elnevezése volt. Az orosz hajózás tehát, az angolhoz hasonlóan, közvetlen, egyenes ági leszármazottja a vikingeknek. A varég állam első fővárosa Novgorod volt, de később az első keresztény hitre tért uralkodó, az 1015-ben szentté avatott Vlagyimir (eredetileg Valdemár) áthelyezte székhelyét Kijevbe. A varég kereskedők Perzsián és Indián át egészen Kínáig eljutottak, a varég hajók pedig többször is vereséget mértek a bizánci flottára. Bizánc sokáig adót fizetett a kijevi rusznak. A varég származású Rurik dinasztia egészen 1598-ig ült az orosz trónon. A XIII. század során azonban az orosz állam súlyos megrázkódtatásokon ment keresztül. Északon a svéd és német,

délen pedig a mongol terjeszkedés évszázadokra elvágta a tengerektől, s az orosz hajósok a folyókra és tavakra szorultak vissza. Az orosz uralkodók céljai között mindig kiemelt helyet foglalt el a tengeri kijárat megszerzése, ám csak Rettegett Ivánnak sikerült egy rövid időre újra megszereznie a kijáratot Balti-tengerhez. Alternatív megoldásként az oroszok észak felé próbáltak meg kitörni az elszigeteltségből. Az északi partvidéken, a Fehér-tenger környékén egy másik szláv hajósnép, a pomorok éltek. A zord sarkvidéken halászatból és tengeri kereskedelemből élő pomorok már a XI. századtól kezdve bejárták a Fehér-tengert, és felderítették Szibéria partjait. Rettegett Iván az itteni kikötőket próbálta meg felhasználni arra, hogy tengeri kapcsolatokat létesítsen Európa nagyhatalmaival, elsősorban Angliával. Az angol kereskedők monopóliumot kaptak az északon folyó kereskedelmi tevékenység ellenőrzésére, melynek központja eleinte Holmogory kikötője, majd az 1584-ben a Dvina torkolatában alapított NovoHolmogory, a mai Arhangelszk lett. Bár Arhangelszkben élénk kereskedelmi tevékenység zajlott, hosszú távon a kikötő mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A sarkvidéki viszonyok között ugyanis a kikötő vizei csak a nyári hónapokban voltak hajózhatóak, a partvidék az év többi részében a jég fogságában állt. Ahhoz, hogy Oroszország valóban kitörjön az elszigeteltségből, mindenképpen szükséges volt a Balti és Fekete-tengeri partok visszaszerzése. Ez végül Nagy Péternek sikerült, aki 1696-ban a Don torkolatában fekvő Azov meghódításával végre kijáratot szerzett az Azovi- és a Feketetengerre, majd 1703-ban a Néva torkolatának megszerzésével a Balti-tengerre is. A tengeri hatalom jelentőségét teljes mértékben felismerő Péter, elsősorban nyugati hajóépítők segítségével, rövid idő alatt hatalmas hadiflottát épített ki, mely számos tengeri ütközetet vívott a rivális svéd és török hajóhadakkal. Péter utódai azonban nem sok érdeklődést mutattak a haditengerészet iránt, s a hatalmas áldozatok árán, nagy költséggel kiépített flotta pusztulásnak indult. A helyzet csak akkor változott meg, mikor 1762-ben II. Katalin került trónra, aki folytatta Nagy Péter politikáját, s uralkodása alatt az orosz haditengerészet ismét látványos és gyors fejlődésnek indult. Már 1769-ben sor került az új orosz flotta első nagy fegyvertényére,

mikor a Balti-tengeri flotta hajói Európát megkerülve átvitorláztak a Földközi-tengerre, ahol 1770 július 04-én, Csezme szigeténél megsemmisítő vereséget mértek egy török hajórajra, majd blokád alá vették a Dardanellákat. Az oroszok a későbbiekben is számos győztes – és néhány vesztes – tengeri csatát vívtak a törökök és a svédek, majd a napóleoni háborúk idején a franciák ellen. A krími háborút megelőzően az orosz flotta a maga 48 sorhajójával és 26 fregattjával tekintélyes erőt képviselt, s a világ haditengerészetei között, az angol és a francia mögött, a harmadik helyet foglalta el. A háború során azonban ezt a hatalmas erőt lényegében semmire sem használták. Az orosz hajók annak ellenére sem hagyták el kikötőiket, hogy a szövetséges hajóhadak a háború első felében számbeli hátrányban voltak velük szemben, a Balti és a Fekete-tengeren egyaránt. A Fekete-tengeri Flotta húsz sorhajóját végül a saját legénysége süllyesztette el, miután még jóval az ellenséges csapatok megérkezése előtt partra szálltak Szevasztopol kikötőjében, hogy a szárazföldi védelmet erősítsék. A Balti Flotta sorhajói mindvégig kikötőikben álltak, ahol az ellenséges támadások következtében hat hajót vesztettek el. Az orosz haditengerészet tehát elvesztette erejének több mint a felét, anélkül hogy a legcsekélyebb károkat is képes lett volna okozni az ellenségnek. A súlyos kudarc miatt az orosz haditengerészet harcászati elgondolásai nagymértékben megváltoztak. Míg a flotta korábban agresszív támadó hadviselésre készült, addig a háború után már inkább a partvédelmet, és a kereskedelmi hajózás elleni, francia stílusú portyázó hadviselést részesítették előnyben. A háború nyilvánvalóvá tette a flotta korszerűsítésének szükségességét is. Az orosz sorhajók ekkor még valamennyien vitorlás egységek voltak, bár már 1850-ben elkezdtek egy modernizációs programot, melynek keretén belül számos kerekesgőzöst állítottak hadrendbe, majd 1853-ban szolgálatba állították az első csavarmeghajtású hadihajókat is. Még a háború előtt megkezdték két sorhajó átépítését is csavarmeghajtásra, ezekkel azonban már nem készültek el időben. A háború utáni időkben, amellett, hogy átfogó reformokat hajtottak végre a flotta szerveztében és a kiképzési rendszerben, elkezdték hat csavarmeghajtású sorhajó, öt fregatt, és 17 korvett építését is. A

korvettek nagy száma is jelzi, az orosz haditengerészet elsősorban már nem a nagy tengeri ütközetekre, hanem a távoli vizeken való portyázásokra készült. A közben megjelenő francia és angol páncélosok azonban ismét új kihívás elé állították az orosz haditengerészetet. A vasból készült, páncélozott hadihajók építése azonban a fejletlen orosz ipar számára egyelőre megoldhatatlan feladat volt. Ehhez először a hazai nehézipart kellett felfejleszteniük. Ezt már 1858-ban elkezdték, amikor az épülőfélben levő első francia és angol páncélosok hatására a haditengerészet parancsnoka, Konstantin Nyikolajevics nagyherceg, a cár jóváhagyásával hozzálátott az orosz ipar központjában, Szentpéterváron, illetve a flotta legnagyobb támaszpontján, Kronstadtban fekvő hajógyárak és a vasművek bővítéséhez és korszerűsítéséhez. A gyárak jelentős állami támogatással külföldi technológiákat és szerszámgépeket vásároltak, melyeket lemásolva kiépíthették saját infrastruktúrájukat. A fejlesztések elsősorban a pétervári Izsora Műveket -Izhorskiye Zavody-, és a haditengerészet kronstadti hajógyárát érintették, de a haditengerészet tárgyalásokat kezdett a Putyilov Művekkel, és az Ural környéki vasművekkel is. A fejlesztések elengedhetetlen feltétele volt a vasúti hálózat kiépítése, mely már egyébként is esedékes volt, ám a munkálatokat csak most, a haditengerészeti megrendelések hatására kezdték el. 1861-re már hét orosz gyár volt képes hengerelt vaslemezek előállítására, és lemezeik az első próbalövészeteken, francia és angol lemezekkel összehasonlítva, nem is szerepeltek rosszul. Minden erőfeszítés ellenére azonban az orosz iparnak a hajóépítésekhez szükséges színvonalra való felfejlesztése még éveket vett igénybe. A külföldi haditengerészeteknél közben kitört páncélos-láz hatására azonban az oroszok is úgy érezték, nem várhatnak tovább saját páncéloshajóik építésével. Szükségmegoldásként ők is faépítésű hajók átépítését választották. Az épülőfélben levő Petropavlovszk és Szevasztopol sorhajókon, valamint az Aszkold korvetten felfüggesztették az építési munkálatokat, s a Rumjancev altengernagy vezetése alatt álló bizottság által készített tervek alapján a hajókat páncélosként fejezték be.

A bizottság megvizsgálta más hajók átalakításának lehetőségeit is, azonban úgy találták, a felmerülő költségek vetekednek egy új páncélos építési költségeivel, célszerűbb tehát inkább új hajókra fordítani a pénzt. Az orosz hajógyárak ugyan már 1861-ben vízre bocsátották az első, saját építésű páncélos hadihajóikat, ezek azonban kis ágyúnaszádok voltak csupán. Rövidesen kiderült az is, az orosz lemezek, és egyéb, vasból készült szerkezeti anyagok minősége még jócskán elmarad a külföldi gyárak termékeitől, ami óvatosságra intette a pétervári Admiralitást. Az első orosz páncélos megépítésére így végül egy angol gyár, a jó szakmai hírnévnek örvendő Thames Iron Works kapott megbízást. A meglehetősen kifejezően Pervenyec, azaz „Elsőszülött” névre keresztelt hajó építésére az orosz haditengerészet 1861 november 16-án kötötte meg a szerződést a brit hajógyárral. Következő évben, március 19-én, egy második hajó építésére is szerződést kötöttek, mely később a Nye Tron Mena – kb.: „Ne érj hozzám” – nevet kapta. Eredetileg csak két hajó építését tervezték, ám egy évvel később az osztályt egy harmadik, kissé módosított tervek alapján készült, növelt méretű egységgel is kibővítették, mely a Kreml nevet kapta. A 3.300 tonnás Pervenyec osztályú hajók, talán francia mintára, körte alakú hajótesttel készültek, és irdatlan méretű döfőorrot kaptak, méghozzá nem csak elöl, hanem hátul is. A páncélosok három árboccal is fel voltak szerelve, melyekre szkúner vitorlázatot lehetett felvonni. A hajók oldalát és a parancsnoki hidat egységesen 114 mm vastag lemezekkel borították. Az ütegfedélzeten 24 darab 196 mm-es simacsövű löveget helyeztek el, míg a felső fedélzeten, a hajó orrában, két előrenéző ágyút szereltek fel. A páncélosok ezer lóerős hajtóművei nyolc-kilenc csomós sebesség elérését tették lehetővé. A hivatalos meghatározás szerint a Pervenyec osztály egységei „önjáró páncélozott úszó üteg” néven voltak nyilvántartva, vagyis fő feladatuk a partvédelem volt. A Pervenyec szolgálatba állításának évében, azaz 1864-ben, azonban az orosz haditengerészet hozzálátott első, nyílttengeri páncélosa megépítéséhez is. A csak 1873-ra elkészült, Knyaz Pozsarszkij névre keresztelt, 5.200 tonnás páncélos a szokásosnak tekinthető, 114 mm vastag vaslemezekkel volt páncélozva, ütegsorában pedig nyolc darab 229 mm-es hátultöltő ágyút helyeztek el, melyeket a pétervári Obukhov Művekben

gyártottak. A 2.800 lóerős gőzgép 11,7 csomós sebességet adott a hajónak, melyet három árboccal, és teljes vitorlázattal is felszereltek. Az osztály másik hajójának, a Knyaz Pozsarszkij testvérhajójaként induló Minyin-nek a terveit építés közben többször átdolgozták, így a hajó végül jelentősen módosított formában, négy darab 203 mm-es, és tizenkét darab 152 mm-es ágyúval felszerelve készült el. Miközben első páncélosaikat építették, az orosz Admiralitás figyelmét már egy másik típus vonta magára. Az amerikai polgárháborúban feltűnt monitorok nemcsak a forgó lövegtornyuk miatt váltottak ki érdeklődést az orosz haditengerészetnél, hanem mert a viszonylag kis területű, sekély beltengerekből álló orosz vizek védelmére ezek a kisméretű és kis merülésű, de erős fegyverzetű, nehezen sebezhető, és nem utolsósorban olcsó hajók tökéletesnek tűntek. Az orosz-amerikai viszony ekkoriban határozottan barátinak volt mondható, köszönhetően annak, hogy az európai nagyhatalmak közül egyedül Oroszország támogatta az Uniót, míg a többiek a Konföderáció pártján álltak. Természetesen az oroszok sem a demokrácia és az emberi jogok védelmében támogatták az északiakat, hanem mert fontos volt nekik az Egyesült Államok egységének megőrzése, vagyis Nagy-Britannia egyik vetélytársának fennmaradása. A polgárháború alatt két erős hajórajt küldtek baráti látogatásra az amerikai kikötőkbe, azzal a titkos utasítással, amennyiben az európai országok beavatkoznak a déliek oldalán, az orosz flotta fegyveresen is felléphet az északiak védelmében. Az amerikaiak nagyra tartották ezt az orosz gesztust, melyért cserébe nemcsak megengedték az orosz mérnököknek a monitorok tanulmányozását, hanem rendelkezésükre bocsátották – persze nem ingyen – a Passaic osztályú monitorok tervdokumentációját is. Az orosz megbízott még vissza sem tért a tervrajzokkal, amikor az Admiralitás már el is rendelte tíz monitor megépítését. A sietségre az időközben ismét ellenségesre fordult orosz-angol kapcsolatok miatt volt szükség. Fennállt a lehetősége egy újabb háborúnak, melyben a monitorok igen fontos szerepet játszhattak volna a főváros és Kronstadt védelmében. Nyolc monitor építését azonnal el is kezdték, és feszített tempóban, éjjel-nappal dolgozva, következő évben be is

fejeztek. Két monitor alkatrészeit belga gyárakban készítették el, és aztán az orosz hajógyárakban szerelték össze őket. Mire a hajókat szolgálatba állították, enyhült a Nagy-Britanniával szemben fennálló feszültség is, ami lehetővé tette az oroszoknak, hogy a monitorok következő generációit már alapos előkészületek után, korszerűbb változatban készítsék el. Bár az új, már közel négyezer tonnás monitorok építésénél az orosz gyárak továbbra is kénytelenek voltak nagymértékben támaszkodni a külföldi beszállításokra, a hajók már mind szinte teljesen orosz üzemekben készültek, s az építések sikeres befejezése önbizalommal töltötte el az orosz gyárakat, és a haditengerészetet. 1869-re az orosz flotta visszaszerezte harmadik helyét a haditengerészetek ranglistáján, bár lemaradása a két első helyezetthez képest a korábbinál nagyobb volt. Páncélosainak – beleértve a monitorokat is, melyeket ekkoriban szintén a páncélosok közé soroltak- 62 ezer tonnás vízkiszorításával az orosz haditengerészet a brit flotta nagyságának valamivel több mint negyedét, a franciának pedig a harmadát érte el. Oroszország nehézipara az 1870-es évekre érte el azt a fejlettségi szintet, ahol már önállóan is megpróbálkozhattak a modern, vasból készült sorhajók építésével. Az első ilyen orosz páncélos, a Pjotr Velikij (Nagy Péter) építését 1876-ban fejezték be. A maga idejében a Pjotr Velikij nagyon korszerű és ütőképes hadihajó volt, ám megépítése hét évet vett igénybe, és olyan hatalmas összegeket emésztett fel, hogy a tengerészeti minisztérium, a pénzügyminisztériummal teljes egyetértésben, ezután hosszú ideig hallani sem akart újabb csatahajók megépítéséről.

Az első, modern orosz csatahajó, a Pjotr Velikij. Hat évvel később, III. Sándor trónra lépése után azonban a haditengerészet szinte teljes vezérkara lecserélődött, s az új tengerészeti miniszter, a cár egyetértésével, úgy gondolta, Oroszország nemzetközi tekintélye és nagyhatalmi presztízse megköveteli egy erős, nyílt-tengeri hadiflotta létezését. 1882 áprilisában III. Sándor jóváhagyta a haditengerészet hosszú távú fejlesztési programját, amely 1902-ig összesen 24 csatahajó megépítését irányozta elő. Az orosz hajóépítés központja ekkor Szentpéterváron volt, s a Fekete-tengeri flottának szánt egységek kivételével, melyek főleg Nyikolajevben készültek, itt építették az orosz haditengerészet valamennyi, hazai gyárakban készülő nehéz egységét. Az oroszok az ország éves költségvetésének mintegy 10%-át, 1903-ban 12,3 millió angol fontnak megfelelő összeget, költötték a flottára. (A flottafejlesztésnek természetesen számos ellenzője volt, köztük Kuropatkin is, akik úgy vélték, a flotta bővítésére költött összegeket inkább a hadsereg fejlesztésére kellene fordítani.)

A XIX. század végén három nagy hajógyár működött Szentpéterváron, az Admiralty, a Baltic, és a Franco-Russian Works. Az ágyúkat az Obukhovszkij Művek és a Putyilov gyár, a páncéllemezeket pedig at Izhorskij Művek szállította. A hajók gépi berendezéseit nagyrészt a Baltic gyárban állították elő. Oroszország ipari bázisa azonban még mindig viszonylag kicsi volt, s az orosz hajóépítő ipar erősen rá volt szorulva a külföldi beszállításokra. A gépek, lövegek, páncéllemezek egy nagy része francia, német, angol és amerikai gyárakból érkezett, s számos hajót is külföldön építtettek meg. A tervezési munkáknál szintén nagymértékben támaszkodtak a külföldi, főleg francia és német mérnökökre. A terveket az MTK (Morszkoj Teknyiseszkij Komitet), azaz a haditengerészet műszaki bizottsága bírálta el és véglegesítette, azonban a Tengerészeti Minisztérium admirálisai szintén beleszólási joggal rendelkeztek. Ezzel a jogukkal gyakran éltek is, és állandóan belejavítgattak a tervekbe, ami ritkán vált azok előnyére. A hajóépítéssel együtt a tüzérség is sokat fejlődött ebben az időben. Az Obukhovszkij Művek 1895-ben készült el a Sztyepan Makarov tengernagy irányításával kifejlesztett új, 12/40 M1895 jelű, 305 mm-es lövegek első példányaival, melyek a későbbi orosz csatahajók fő fegyverzetét alkották. A kisebb súlyú lövedékeknek és a nagyobb torkolati sebességnek köszönhetően a lőtávolság megkétszereződött, a korábbi hat kilométerről 12 kilométerre. A lövegek tűzgyorsasága szintén a kétszeresére növekedett, s míg korábban a hasonló kaliberű lövegekből 3-4 percenként tudtak csak egy lövést leadni, az új ágyúkat már másfél perc alatt újra lehetett tölteni. Ugyanakkor viszont a kisebb lövedéksúly és a kisebb tömegű robbanótöltet miatt az új lövedékek páncélátütő képessége és rombolóereje csökkent a korábbiakhoz képest. Ezt a problémát Makarov az általa kitalált sapkával ellátott páncéltörő gránátok bevezetésével kívánta orvosolni. A korábbi, aerodinamikailag tökéletesnek tartott, hengeres-kúpos alakúra kialakított gránát, ha nem a megfelelő szögben érte az új, üvegkeménységűre edzett felületű páncéllemezeket, hajlamos volt arra, hogy lepattanjon azokról, vagy egyszerűen széttörjön rajtuk. Makarov egy nagyon egyszerű megoldással oldotta meg a problémát, egy lágyacélból készült, csonkakúp alakú sapkát, az úgynevezett

„Makarov sapkát” illesztett a gránátok tetejére, amely becsapódáskor szétlapult, és a páncél felületére rátapadva megakadályozta a gránát lepattanását. A sapka tompította a becsapódásnak a gránáttestre gyakorolt hatását is, így a lövedék kisebb valószínűséggel tört szét az ütés hatására. A sapka (cap) nagyjából a harmadával növelte meg a gránátok páncélátütő képességét, bár aerodinamikailag kedvezőtlen formája növelte a lövedék légellenállását, és valamelyest csökkentette a lőtávolságot. (Ezt a problémát később az amerikaiak orvosolták, amikor egy hengerelt acélból készült áramvonalazó kúpot helyeztek a sapka fölé.) Az újfajta gránátok rendszeresítése nagy előnyhöz juttatta volna az orosz hadihajókat, azonban azok magas előállítási költsége miatt bevezetésükre az orosz-japán háborúig sem került sor. Az új program elsőként elkészült hajói, az Imperator Alekszandr II. osztály 1891-ben szolgálatba állított két egysége, még a régimódi elrendezés szerint épültek. A 102 méter hosszú, 9.300 tonnás, jó tengerálló képességű hajók a kazamatákban beépített 152-229 mmes közepes lövegeken kívül csupán két darab, régi típusú 305 mm-es löveggel voltak felszerelve. Páncélzatuk Compound lemezekből állt – egyféle korabeli szendvicspáncél, egymásra erősített acél és vas lemezekből –, melynek vastagsága a vízvonalon elérte a 356 mm-t is, gőzgépeik pedig 15,2 csomós sebesség elérésére voltak képesek. A két páncélos felszereléséhez még hozzátartoztak a vitorlák is, bár ezeket a gyakorlatban már soha nem használták. A legújabb technológiai vívmányokat összegző első konstrukció a II. osztályú csatahajóként, tehát partvédő páncélosként épülő Sziszoj Velikij volt. Az 1896-ban szolgálatba állított, 10.200 tonnás hajó már az újonnan rendszeresített 305 mm-es lövegeket hordozta két, francia tervezésű lövegtornyában, közepes tüzérsége viszont csupán hat darab 152 mm-es ágyúból állt. A hajó páncélzata már az új, Harvey féle páncéllemezekből állt, és a legkorszerűbb, Belleville gyártmányú vízcsöves kazánokkal volt felszerelve, melyekkel elérhette a 15,7 csomós sebességet is, igaz, a kazánok tüzelőanyagfogyasztása elég magas volt. Az építés közbeni tervmódosítások miatt azonban a hajó végül 1500 tonnával lett nehezebb az eredetileg tervezettnél, ami azzal a következménnyel járt, hogy teljes terhelés mellett a megnövekedett merülés miatt a fő páncélöv teljesen a

vízvonal szintje alá merült, ami a hajót védtelenné tette az ott becsapódó lövedékekkel szemben. Ez lett szinte valamennyi, későbbi orosz csatahajó konstrukciós hibája is. Hat hónappal a Sziszoj Velikij után elkezdték az első modern, I. osztályú orosz csatahajó építését is. A Petropavlovszk osztály három hajójának tervezésénél a konstruktőrök az amerikai Indiana és a francia Brennus csatahajókat vették mintának. Új, és előremutató – de érdekes módon sokáig visszhang nélkül maradó – lépés volt, hogy francia mintára ezeken a hajókon, és az ezt követő orosz csatahajók többségén, a 152 mm-es lövegeket is lövegtornyokban helyezték el a hagyományos kazamaták helyett. A fő tüzérséget a szokásos módon itt is a két ikerlövegtoronyban elhelyezett, négy darab 305 mm-es löveg alkotta. Az osztály harmadik egysége, a Poltava volt az első hajó az orosz flottában, amelynek páncélzata már a legújabb, cementált Krupp lemezekből épült fel. Két testvérhajója még a Harvey féle krómnikkel lemezeket kapta. A 112,5 méter hosszú, 11.500 tonnás hajók alapvetően jól sikerült konstrukciók voltak, ám gépészeti téren visszalépést jelentettek a Sziszoj Velikijhez képest. A korszerű Belleville kazánok helyett ugyanis ezek a hajók régi típusú füstcsöves kazánokat kaptak. A tervezett 16,5 csomós sebesség helyett így a gyakorlatban legfeljebb 15 csomóra voltak képesek. Bár az oroszok alapvetően elégedettek voltak a Petropavlovszk osztállyal, úgy döntöttek, kipróbálnak más koncepciókat is. A haditengerészet mérnökei már korábban felfigyeltek az 1894-ben szolgálatba állított brit Centurion osztályra, melynek hajói ugyan csak 254 mm-es lövegekkel voltak felszerelve, viszont sebességük elérte a 19 csomót. Az osztály egységeit „gyors csatahajók” néven kategorizálták, és bizonyos szempontból a későbbi csatacirkálók előfutárai voltak. (Nyilván nem véletlen, hogy a csatacirkálók atyja, Jacki Fisher, az osztály egyik hajóját, a Renown-t választotta zászlóshajójának, amikor 1899 és 1902 között a brit Földközi-tengeri Flotta parancsnokaként szolgált.) A Centurion mintájára 1895-ben két hajó, a Pereszvet és az Oszljabja építését kezdték el a Baltic gyárban, majd 1899-ben egy harmadik egységet is megrendeltek, amely később a Pobeda nevet kapta.

A Port Arthur előtt horgonyzó Pereszvet és Pobeda. A 133 méter hosszú, 12.700 tonnás hajók elérték a 18 csomós sebességet is, viszont csupán 254 mm-es ágyúkkal voltak felszerelve, és vegyes, Harvey és Krupp lemezekből készült páncélzatuk is gyengébb volt a többi csatahajónál. A páncélöv viszonylag keskeny volt, és a magas építésű hajók oldalának nagy részét megfelelő védelem nélkül hagyta. Ráadásul, mivel a konstrukció ezúttal is nehezebb lett a tervezettnél, teljes terhelésnél ezeknek a hajóknak is a vízvonal alá került a páncélövük. A 254 mmes lövegek tűzereje viszont nem sokban maradt el a 305 mm-esektől, ráadásul a magas, 35 fokos csőemelkedési szögnek köszönhetően a hajók ágyúinak a lőtávolsága elérte a 18 km-t. (Igaz, ennek a gyakorlatban nem sok jelentősége volt, mert az akkori eszközökkel tíz kilométeres távolság felett már nem lehetett pontosan célozni.) A típus inkább jó páncéloscirkálónak volt tekinthető, nem pedig csatahajónak, és ennek megfelelően eredeti feladata is az ellenség portyázó, illetve felderítő cirkálói elleni harc lett volna. A körülmények miatt azonban az oroszok később kénytelenek voltak beállítani őket a csatasorba, ahol viszont nem teljesítettek igazán jól.

A hajóépítési programok a műszakilag felkészületlen orosz hajógyárak, a nehézipar elégtelen kapacitása, és a szervezetlenség miatt a vártnál lassabban haladtak előre. Az orosz hajók átlagos építési ideje öt-hat év volt, nagyjából a duplája az angolokénak – de az Oszljabja például kilenc évig épült –, és a gépek műszaki színvonala is gyakran hagyott kívánnivalókat maga után. Az 1898-as, már kimondottan a távol-keleti flotta megerősítését célzó építési program meghirdetésekor a pétervári Tengerészeti Minisztérium ezért úgy döntött, külföldi gyárakat is bevonnak a munkákba, az építések meggyorsítása, illetve az új technológiák elsajátítása végett. Az új építési program keretén belül összesen öt csatahajó, 16 cirkáló, és 30 romboló megépítését tervezték, melyeknek 1905-ig kellett volna elkészülniük. Először az amerikai Charles Henry Cramp, aki korábban már épített kisebb hajókat az oroszoknak, vállalta, hogy gyáraiban nagy hadihajókat is épít Oroszország részére. Cramp nem sokkal korábban épített meg négy csatahajót az amerikai haditengerészetnek, és most ezek mintájára vállalta egy csatahajó megépítését az oroszoknak is. A leendő Retvizan – amely végül nem az amerikai hajók, hanem a Patyomkin tervei alapján épült meg – gerincét 1898 július 29-én fektették le a philadelphiai Cramp gyárban, és 1902 március 23-án állították szolgálatba. A 117,8 méter hosszú, 12.700 tonnás hajó Krupp lemezekből készült páncélzatát az amerikai Betlehem Steel and Metal Works készítette. A csatahajó lövegeit a pétervári Obukhov gyárban készítették, és hajón leszállítva az amerikai gyárban szerelték be őket. A közepes tüzérségnél visszatértek a hagyományos kazamatás beépítéshez, az oroszok által favorizált Belleville kazánok helyett pedig Niclausse kazánokat építettek be, melyek gyártására Cramp cégének licence volt. Ez utóbb nem bizonyult jó választásnak, a Niclausse kazánok ugyanis műszakilag megbízhatatlannak bizonyultak, és fogyasztásuk is magasabb volt az elvártnál. A tervezett 18 csomós sebességet sem sikerült velük elérni. A hajó azonban ezt leszámítva jól sikerült konstrukciónak bizonyult, és a korábban épült orosz hajókhoz képest különösen örvendetes változásnak számított, hogy a Retvizan nem volt túlsúlyos, tehát

övpáncélja teljes terhelés mellett is kiváló védelmet biztosított a hajónak. Az orosz felkérésre reagáltak a franciák is, akik szintén vállalták hadihajók építését az orosz flotta részére. A francia-orosz kapcsolatok már korábban is erősek voltak, amit főleg a német diplomácia baklövéseinek lehetett köszönni. Miután ugyanis az 1888-ban trónra lépő új német császár, II. Vilmos, lemondásra kényszerítette Bismarckot, az önmagáról rendkívül jó véleménnyel levő uralkodó, saját bizalmi emberein keresztül, maga vette kézbe a külügyek irányítását. Egyik első lépéseként kilépett az oroszokkal kötött, Bismarck által élete főművének tekintett szövetségből. A rendkívül ostoba lépés Németország ősellenségének, Franciaországnak a karjaiba hajtotta az oroszokat. A kilencvenes évek elején francia és orosz hajórajok kölcsönös baráti látogatásokat tettek egymás kikötőiben, az orosz haditengerészet pedig, a Krupp Művekkel kötött szerződést felmondva, fegyverzetét a továbbiakban a francia Schneider-Canet üzemtől vásárolt licencek alapján gyártotta. A francia nehézipar ezt követően fontos pozíciókat, nagy befolyást, és persze igen jövedelmező üzleteket szerzett az orosz ipar fejlesztéséből, melyet nagyrészt francia bankoktól felvett, hatalmas összegű kölcsönökből finanszíroztak. A két ország közti közeledést végül az 1892-ben megkötött szövetségi szerződés, és a két évvel későbbi, katonai együttműködésről szóló szerződés koronázta meg. Az amúgy is erősen frankomán orosz tengerészeti miniszter, Alekszej Alekszandrovics nagyherceg, 1898 júniusában kötött szerződést a La Seyne-ben működő francia hajógyár igazgatójával, Antoine Jean Amable Lagane-al egy 12.900 tonnás csatahajó megépítéséről. A francia Jauréguiberry tervei alapján készült Cezarevics 51 hónapos építési idejével ugyan a franciák jócskán túllépték a kitűzött a határidőt, a hajó azonban végül az orosz flotta akkor legjobb egysége lett, és mintaképe a későbbi Borogyino osztályú csatahajóknak. A páncélos az akkoriban divatos, és főleg a franciák által preferált körte alakú, „tumblehome” testtel készült, melynek jellegzetessége volt, hogy a vízvonal szélességéhez képest a főfedélzet erősen összeszűkült. Ezzel súlyt takarítottak meg, mivel a keskenyebb felső

szintek könnyebbek voltak, és fedélzet páncélzatán is spóroltak. Emellett úgy gondolták, a befelé döntött hajótestről nagyobb valószínűséggel csapódnak le az ellenséges gránátok, és a felső szinteken elért súlymegtakarítás jót tesz a hajó stabilitásának is, amennyiben lejjebb viszi a hajó súlypontját. A 15 cm-es lövegeket itt is lövegtornyokban helyezték el, a kiváló felépítésű páncélzatot pedig cementált Krupp lemezekből készítették. 16 ezer Le teljesítményű gépeivel a Cezarevics, melynek szintén nem voltak gondjai a túlsúllyal, elérhette a 18,5 csomós sebességet is, ami kiváló teljesítménynek számított.

A Cezarevics a vízrebocsátás előtt. A hajóval rendkívül elégedett orosz flottavezetés már a Cezarevics építése közben három másik ilyen csatahajót rendelt meg, ezeket azonban már orosz gyáraktól. A Cezarevics terveit alig néhány hét alatt átdolgozták, és a módosított tervek alapján 1899-ben három, majd két évvel később még kettő ilyen csatahajó építését kezdték el. Ezek lettek a későbbi Borogyino osztály egységei, melyek azonban

már orosz gyárakban épültek, orosz tervek alapján, ami később számos problémát okozott ezeknek a hajóknak. A terveket ismét átdolgozva 1903-ban újabb nyolc hajóra adtak le rendelést. Az első öt, a Borogyino osztályhoz tartozó egység 1904-1905 során készült el, azonban korántsem sikerültek olyan jól, mint a mintaadó Cezarevics. A nehezebb, orosz gyártású gépek, és a konstrukción végrehajtott változtatások jelentős súlytöbblettel jártak, amit a tervezők nem tudtak kompenzálni. Ez ismét azzal a következménnyel járt, hogy a páncélöv felső széle a hajók túlterhelt állapotában a vízvonal alá került, másrészt pedig a túlsúly rontotta a hajók stabilitását és tengerálló képességét is. Sebességük szintén kisebb lett, a francia gépekkel épült Borogyino kivételével egyikük sem tudta elérni a 18 csomót. A hajókat, az építésük alatt kitörő orosz-japán háborútól függetlenül, eredetileg is a Távol-Keletre szándékozták küldeni. A másik nyolc egység, az Andrej Pervozannij osztály, melyek megépítésére már az 1903-as építési program keretén belül adtak megbízást, nagymértékben módosított, növelt és erősített változatok voltak. A háború tapasztalatai alapján terveiket építés közben többször is módosították. Az építés ennek megfelelően a szokásosnál is jobban elhúzódott, s az első egységet végül csak 1910-ben állították szolgálatba, amikor a haditengerészetek már javában benne jártak a dreadnought korszakban. Éppen ezért a közben már elavult konstrukciójúnak számító hajókból csak az első két egység épült meg, a többiek építését törölték. Közvetlenül a háború kitörése előtt az oroszok kísérletet tettek rá, hogy flottájukat külföldről vásárolt nagy hadihajókkal, csatahajókkal és cirkálókkal is erősítsék, ez irányú erőfeszítéseik azonban sorra meghiúsultak, főleg az angol diplomácia közbelépésének köszönhetően. Az orosz kézre került Port Arthurba elsőként az Admiral Nahimov és Admiral Kornyilov páncéloscirkálók, majd a Sziszoj Velikij, és a Navarino páncélosok futottak be, 1897 decemberében. Néhány nappal utánuk angol hadihajók is feltűntek Port Arthur előtt, és ott is maradtak egészen következő év márciusáig, mikor az angol és az orosz kormány megegyezett a kínai befolyási övezetek határairól.

A régi hadihajókat azonban igyekeztek minél hamarabb felváltani a modernebb és ütőképesebb egységekkel. Utóbbiak közül elsőként a Petropavlovszk érkezett meg a Távol-Keletre 1900 májusában, majd őt követte két testvérhajója. Az orosz haditengerészet stratégiájában ekkor már a Balti-tenger helyett a Távol-Kelet kapott prioritást, s ide akarták összpontosítani a flotta színe-javát. A tervek szerint 1905-re már tíz csatahajót állomásoztattak volna itt, méghozzá a legkorszerűbb egységeket. Ennek megfelelően az új hajók beérkeztével a Sziszoj Velikijt és a Navarinót visszavezényelték a Balti-tengerre. 1903 végén a három Petropavlovszk osztályú csatahajón kívül már Port Arthurban horgonyzott a Pereszvet, a Pobeda, a Retvizan, és a Cezarevics is. A hajók igen vegyes képet mutattak, sebességben, tűzerőben, védettségben egyaránt igen nagy eltérések voltak köztük, ami megnehezítette kötelékben való alkalmazásukat. A flottához tartozott még hét új cirkáló is. A legnagyobb közülük a 7.800 tonnás, francia építésű Bajan páncéloscirkáló volt, mely két darab 203 mm-es, és hat darab 152 mm-es ágyúval volt felszerelve, sebessége pedig elérte a 21 csomót. Nagyságban utána következett a hazai hajógyárban készült Pallada és Diana – az Aurora testvérhajói – melyek viszont 6.700 tonnás vízkiszorításuk mellett csupán nyolc darab 152 mm-es löveggel rendelkeztek, és sebességük is legfeljebb 18 csomó volt. A szintén a philadelphiai Cramp gyárban, a Retvizan-nal egy időben készült 6.500 tonnás Varjag 12 darab 152 mm-es löveggel volt felszerelve, és elérhette a 23 csomós sebességet is. A német építésű, 5.900 tonnás Aszkold leginkább egyedi, ötkéményes elrendezésével tűnt ki a többiek közül. A 12 darab 152 mm-es ágyúval felszerelt cirkáló a maga 23,5 csomós sebességével akkoriban nagyon gyors hajónak számított. A kiscirkálók közé tartozott a dán építésű, 3.200 tonnás, hat darab 120 mm-es löveggel felszerelt, 22 csomós sebességű Bojarin cirkáló, és a Port Arthur-i cirkálóflotta legkisebb hajója a 3.080 tonnás Novik. A német gyárban készült Novik szintén csak 120 mm-es ágyúkkal volt felszerelve, viszont sebessége elérhette a 25 csomót is, s ezzel a leggyorsabb orosz cirkáló volt. A két hajót főleg felderítésre és futárszolgálatra használták.

A modern vonalú Novik, a flotta leggyorsabb cirkálója. A flottához tartozott ezen kívül még két darab, 2.800 tonnás aknarakó, a Jenyiszej és az Amur, valamint összesen 25 darab, 250350 tonnás romboló is. Utóbbiak közé tartozott a boxer lázadás idején a kínaiaktól zsákmányolt, német építésű „Burakov hadnagy” nevű kis egység is, amely a maga 34 csomós sebességével akkor a világ leggyorsabb hadihajója volt. A fentieken kívül az oroszok egy másik, kisebb hajórajt állomásoztattak Vlagyivosztokban is. Ebbe a kötelékbe tartozott három hatalmas, 12 ezer tonnás, csatahajó méretű páncéloscirkáló, a Rurik, a Rosszija, és a Gromoboj, valamint a kisebb, 6.600 tonnás, 12 darab 152 mm-es ágyúval felfegyverzett, 23 csomós sebességre képes Bogatir cirkáló, és 12 kis torpedónaszád. A jól páncélozott és viszonylag erős fegyverzetű, négy 203 mm-es és 16 darab 152 mmes ágyúval felszerelt páncéloscirkálók azonban legfeljebb csak 18 csomós sebességre voltak képesek. Az orosz csatahajók nehézágyúi alapvetően jól bevált, megbízható lövegek voltak, bár tűzgyorsaságuk valamivel kisebb volt, mint a

japánoké. A lőszertárolás és lőszerkezelés gyakorlata biztonságos volt, véletlen lőszerrobbanás szinte egyáltalán nem fordult elő. Az ágyúkat a régimódi eljárás szerint a gyújtózsinór megrántásával sütötték el, ami a tűzgyorsaságra és a tűzvezetés pontosságára egyaránt hátrányos volt, hiszen a tűzparancs kiadása után az ágyú elütése így pillanatnyi késedelmet szenvedett. A japán hajókon ezzel szemben egy kapcsoló elfordításával azonnal tüzelni lehetett. A Makarov féle páncéltörő lövedékek bevezetése nagy előnyhöz juttatta volna az oroszokat, hiszen azok a nagyobb lőtávolságokon is képesek lettek volna átütni a japán hajók páncélzatát. Azonban rendszeresítésükre nem került sor, s a hajókon csak a hagyományos, és sokkal kisebb hatékonyságú, sapka nélküli páncéltörő lövedékek és a nagy robbanóerejű lövedékek voltak használatban. A gránátok ráadásul öntött acélból készültek, ellentétben a japán hengerelt acél lövedékekkel. Az orosz gránátok sokszor egyszerűen csak robbanás nélkül széttörtek, amikor becsapódtak az ellenséges hajó páncélzatába. A gyakorlatban öt kilométer feletti lőtávolságokon az orosz lövedékek már nem tudták átütni az ellenséges csatahajók páncélzatát. A másodlagos tüzérség 152 mm-es lövegei jól bevált, bár viszonylag alacsony tűzgyorsaságú, percenként 2-4 lövés leadására képes fegyverek voltak, melyek a hasonló kaliberű japán ágyúkkal ellentétben el voltak látva páncéltörő gránátokkal is. A legtöbb orosz hajón ezek a lövegek is ikerlövegtornyokban voltak beépítve. A Cezarevics és a Borogyino osztály tornyai kifogástalanul működtek, ám a Petropavlovszk osztályú csatahajók orosz tervezésű lövegtornyai számos műszaki hibával küszködtek. Az orosz hadihajók többnyire az 1880-as években rendszeresített Liuzhol és Myakishev távolságmérőkkel voltak felszerelve, melyek azonban csak 3.600 méteres távolságig biztosítottak pontos tűzvezetést. Az 1890-es évektől bevezetett új távolságmérők ennél nagyobb, öt kilométer körüli távolságokon is jó találati arányt tettek lehetővé, az orosz hajók azonban nem voltak megfelelő számban ellátva ezekkel a berendezésekkel. Alig néhány, 1901-ben rendszeresített Barr&Stround FA2 távolságmérővel voltak felszerelve, melyek nagyjából öt kilométerig voltak használhatók. 1903-ban ugyan elkészült a nagyobb teljesítményű, 7,5 km-ig hatásos tűzvezetést

lehetővé tevő Barr&Stround FA3 készülék is, melyet az oroszok 1904 áprilisában szintén megrendeltek, ám már csak a Borogyino osztály hajói kaphattak belőlük néhány darabot. Az orosz hajók tüzérségének találati aránya kilenc kilométeres lőtávolságon legfeljebb 10%, 3,6 kilométeren legfeljebb 40% volt. Ezeket az értékeket azonban ideális körülmények között megtartott lőgyakorlatokon mérték, valós, harctéri körülmények között ez az érték természetesen sokkal kisebb volt. A Port Arthurban állomásozó flotta az orosz haditengerészet elitjének számított, és valóban ez is volt az oroszok legütőképesebb alakulata. A többi kötelékkel ellentétben itt legalább rendszeresen tartottak lőgyakorlatokat, egészen a hét kilométeres lőtávolságig. A flotta hajói a többiekhez képest sokat gyakorolták a kötelékben való manőverezést is. A hajók páncélzata, a Pereszvet osztályú „gyors csatahajókat” leszámítva, erős és jól felépített volt, hatékonyságát azonban nagymértékben csökkentette, hogy teljes terhelésnél a legtöbb csatahajó merülése annyira megnőtt, hogy a páncélöv teljesen, vagy nagyrészt a vízvonal alá került. További hiba volt, hogy a hajók páncélozott parancsnoki tornyai túl szűkek voltak, a megfigyelőnyílásaikat pedig túl nagyra méretezték, s ezeken keresztül az ellenséges gránátok repeszei könnyen utat találtak a torony belsejébe. A hajókat korszerű és nagy teljesítményű gépekkel, a legújabb Belleville kazánokkal, és háromszoros expanziós – azaz háromhengeres – gőzgépekkel szerelték fel, melyek a japán egységekkel azonos sebességet biztosítottak az orosz hajóknak. Ugyanakkor viszont a tüzelőanyag fogyasztás általában magasabb volt, mint a japán hajókon, és a gépek is megbízhatatlanabbak voltak. Ez nem is annyira maguknak a gépeknek volt köszönhető, hanem inkább a nem megfelelő kezelés, és a hiányos karbantartás számlájára írható. Az orosz hajók hiányt szenvedtek a képzett műszaki személyzetben, és a rosszul felszerelt Port Arthur-i kikötő se rendelkezett megfelelő karbantartó eszközökkel, mérnökökkel, technikusokkal, és műhelyekkel. 1904-re már minden nagy orosz hadihajó fel volt szerelve rádiókészülékekkel is. A flottánál általában használt német

gyártmányú, Telefunken készülékek nagyjából hatvan kilométeres távolságig tették lehetővé az egyes egységek közti kommunikációt. A korabeli, kezdetleges rádiók persze elég megbízhatatlanok voltak, és emellett roppant nehezek is. Az antennákkal együtt egy komplett rádió-felszerelés teljes súlya elérhette a hat tonnát is. Az orosz hadihajók matrózai valamennyien besorozott katonák voltak, akik rendszerint húsz éves koruk körül kezdték meg katonai szolgálatukat. Hét évet töltöttek aktív szolgálatban, majd három évet tartalékban. Évente átlagosan 9.000 besorozott újonc kezdte meg szolgálatát a haditengerészetnél, akiknek többsége az ország belső tartományaiból érkezett, és a tengerrel korábban semmilyen kapcsolatuk nem volt, többségük úszni sem tudott. A besorozott katonák nem választhatták meg, melyik fegyvernemnél kívánnak szolgálni, vagyis nem önként jelentkeztek a flottához, hanem kijelölték őket oda. Az újoncok mintegy háromnegyede paraszti származású volt, ami az orosz viszonyok között annyit jelentett, hogy többségük analfabéta volt. A hajók legénységének nagyjából harminc százaléka teljesen írástudatlan volt, és körülbelül húsz százalékuk volt funkcionális analfabéta, akiknek ismeretei körülbelül odáig terjedtek, hogy le tudták írni a saját nevüket. Ez a legénység fele! A huszadik század elején ilyesmi már egyetlen más haditengerészetnél sem lett volna elképzelhető, talán még a kínai flottában sem volt annyi analfabéta tengerész, mint az oroszban. Az oroszok azonban nem nagyon válogathattak. A még mindig aránylag csekély iparosodottságnak köszönhetően az ipari munkások és a polgárság aránya az összlakosságban viszonylag alacsony volt, nem volt elég ahhoz, hogy ezek közül lehessen feltölteni a flotta állományát. Általában a haditengerészetnél sem nagyon volt lehetőség arra, hogy a tengerészek képezhessék magukat. A tengert addig nem is látó, úszni sem tudó matrózokat egyszerűen beidomították arra a néhány feladatra, amit el kellett végezniük. A felelősségteljesebb, és nagyobb felkészültséget igénylő állásokba, főleg a gépházakban és a tüzérségnél, a képzettebb, főleg az iparvidékek városaiból érkező újoncokat állították be.

A tisztek szinte egyáltalán nem foglalkoztak a matrózok gondjaival, főleg nem az oktatásukkal. Lenézték és megvetették a matrózruhába öltöztetett analfabéta parasztgyerekeket. A bánásmód brutális volt, a testi fenyítések, verések, pofozások, a mindennapi rutin részének számítottak. Fegyelmi vétségekért enyhe büntetésnek az számított, hogy a tengerészeknek teljes menetfelszerelésben mindaddig kellett futniuk a laktanya udvarán, amíg a kimerültségtől össze nem estek. A legénység az év nagy részét a szárazföldön, a laktanyákban töltötte, mivel a külföldi szolgálaton levő hajókon kívül a flotta egységei évente rendszerint három-négy hónapig voltak csak üzemben, a többi időben leszerelve álltak a kikötőkben. Az aktív szolgálatban töltött pár hónapban is többnyire a part mentén tevékenykedtek, és néhány napnál hosszabb időtartamra ritkán futottak csak ki. A tengerész laktanyák leginkább börtönre emlékeztettek, minden ablak be volt rácsozva, és hiányoztak a legalapvetőbb kényelmi berendezések is, a tengerészek például még télen is a kikötőmólónál, a jeges vízben mosták a ruháikat. Az ellátás, és az élelmezés minősége is csapnivaló volt, a fizetés kevés, az előlépésre pedig szinte semmilyen esély nem volt. A matrózokat a városi polgárság se tartotta sokra, a Fekete-tengeren például az egyszerű tengerészek ki voltak tiltva Szevasztopol belvárosának előkelőbb utcáiból és parkjaiból. A leendő tisztek rendszerint 16 éves korukban kezdték meg tanulmányaikat a szentpétervári Tengerészeti Akadémián. Felvételt csak nemesi származású, illetve katonacsaládból származó jelöltek nyerhettek. A keret nagyon szűk volt, az egyes évfolyamokba összesen csupán ötven hallgatót vettek fel évente. A tisztek vallási és nemzetiségi alapon megosztottak voltak. Az arányokat tekintve nagy számban képviseltették magukat a tiszti karban a Balti-tenger melletti nemzetiségek, főleg a németek és a lengyelek. A képzés három évig tartott, és szakosított volt. Az akadémia specialistákat képzett, tüzérségi, torpedós, és navigációs szakértőket. A képzés színvonala alacsony volt. Különösen a taktikai képzés volt hiányos, aminek fő oka az volt, hogy a szárazföldi hadsereghez hasonlóan az orosz flotta fő feladatának is a rendfenntartást tartották. Ahogy az egyik tengernagy később megjegyezte: „Az orosz flotta

taktikai felkészítése egyfajta tengeri rendőrség szerepkörének betöltésére szolgált, nem pedig reguláris fegyveres erőként való működésre készített fel.” Az iskolai képzés után a jelöltek itt is éveket töltöttek tengeri gyakorlaton, különböző hajók fedélzetén. A képzés nem volt igazán magas színvonalú, és miután a hajók az év nagy részét leszerelve töltötték, a tisztek szakmai gyakorlata is erősen hiányos volt. Ahogy az egyik külföldi megfigyelő ekkortájt írta, az orosz tengerésztisztek fő elfoglaltsága a sportból, és egyenruhájuk csinosításából állt. A végzettek közül a legjobbakat a flotta hajóra vezényelték, míg az átlagos eredménnyel végzettek általában a törzshöz, vagy a kiképzéshez kerültek. Az alacsony fizetések miatt a tisztek, mihelyt erre lehetőségük nyílott, leszereltek, és valamilyen hivatalnoki állást vállaltak, vagy átmentek a kereskedelmi flottához. Akik maradtak, az alacsony keresetek miatt ott igyekeztek kikerekíteni a fizetésüket, ahol csak tudták. A flottánál bevett gyakorlatnak számított a sikkasztás és a közönséges lopás, rendszerint az egyszerű matrózok kárára. A rossz morált még tovább rontotta a tisztikaron belül is burjánzó korrupció, és a kegyencrendszer. A ranglétrán előrejutni kizárólag magas rangú, befolyásos pártfogók támogatásával lehetett. A flotta személyzete nemzetiségi, politikai, és vallási téren egyaránt erősen megoszlott, és nagyok voltak a társadalmi különbségek is. Mindez állandó ellentéteket eredményezett a tisztek és matrózok egyes csoportjai között, akik kölcsönösen nem bíztak meg egymásban. A tisztek és a legénység közti szakadék mély és áthidalhatatlan volt. A tisztek rendszerint egyáltalán nem foglalkoztak a matrózok ügyeivel, nem törődtek a legénység szükségleteivel, azok képzésével. A személyzet fegyelmét és összetartását a tengerészek vallási érzületére hatva próbálták meg növelni, mérsékelt sikerrel. Minden nagyobb hadihajónak saját pópája volt, s gyakran, akár naponta többször, tartottak istentiszteleteket és közös imádságokat. Azonban a legénység fegyelmezésére és befolyásolására a tisztek kezében volt egy másik, az imádságnál sokkal hatásosabb szer is, a napi pálinkaadag. Az orosz matrózok ugyanis egy bögre vodkát, vagy grogot kaptak naponta. Miután pedig az alkoholizmus már akkoriban is az egyik legfőbb orosz nemzeti hagyomány volt, az extra adag

vodka ígérete igen komoly ösztönző erőt jelentett, és szinte mindent el lehetett vele érni a tengerészeknél.

A Cezarevics, és mögötte a Bajan, Port Arthurban, még a békebeli fehér festéssel.

A japán haditengerészet A nyugati országok hadihajóinak a japán partoknál való megjelenése rákényszerítette az addig a külvilágtól elzárkózó szigetországot a határok megnyitására, és egyúttal rögtön nyilvánvalóvá is tette Japán tenger felül való sebezhetőségét. Amikor tehát a modernizáció egyik első lépéseként a japánok hozzáláttak a nyugati technológia meghonosításához, egyik legelső dolguk volt, hogy modern nyugati hadihajókat próbáltak beszerezni. Miután az egyetlen nyugati ország, mellyel a XIX. közepéig Japán valamennyire hivatalosnak tekinthető kapcsolatokat tartott fenn, Hollandia volt, haditengerészetük kiépítésének első lépéseként a nagy tengerészeti hagyományokkal rendelkező hollandoktól vásároltak néhány hadihajót, illetve számos fiatal japán szamurájt a holland tengerészethez küldtek tanulni. Ez utóbbiak között volt a későbbi tengerészeti miniszter, Enomoto Takeaki is. Már 1859-ben megalapították a japán tengerészeti akadémiát, mely Nagaszakiban kezdte meg működését, majd később Tokióba, 1888-tól pedig a Hiroshima melletti Etajimába helyezték. 1865-ben francia mérnököket szerződtettek Yokusaka és Nagaszaki kikötőinek kiépítéséhez, és két évvel később megérkezett az első angol tengerészeti misszió is, mely elsősorban a japán tengerésztisztek képzéséhez nyújtott segítséget. A japánoknak, többnyire a nyugati tengerészetektől leselejtezett egységek vásárlásával, az 1870-es évekre sikerült is felállítani egy igen csak vegyes harcértékű, meglehetősen szedett-vedett benyomást keltő hajórajt. A flotta legnagyobb harcértéket képviselő egysége a még az amerikai polgárháború idején, a déliek megrendelésére francia hajógyárban épülő Stonewall páncélos volt, melyet 1868-ban 400 ezer dollárért vettek meg az Egyesült Államoktól, és Kotecu néven állítottak szolgálatba. Egységes japán flottáról azonban még ugyanúgy nem lehetett beszélni, ahogy egységes japán államról sem. A nagyobb tartományok, és az azokat birtokló hadurak, még a Meidzsi kor első éveiben is nagyfokú önállóságot élveztek, területeiken saját maguk tartották kézben a közigazgatást, valamint saját hadsereggel és flottával rendelkeztek. A sógunátus flottájával egyenértékű

hajórajokat állítottak fel a nagyobb tartományok is, mint például Satsuma, Kaga, Choshu, és Chikuzen. Az első szamurájlázadások idején ezek a hajórajok még a császárpárti erők oldalán harcoltak, és szerepük többnyire kimerült a csapatszállításokban. Az 1868-as nagy szamurájfelkelés leverése után azonban Enomoto Takeaki nyolc hadihajóval, és a lázadók maradék erőivel az addig csak gyéren lakott Hokkaido szigetére menekült, ahol kikiáltották az Ezo Köztársaságot. A lázadók leverésében ezúttal fontos szerep jutott a császárpárti erők oldalán harcoló hadihajóknak, hiszen nekik kellett megoldaniuk a kormánypárti csapatok Hokkaidóra való szállítását, az utánpótlás biztosítását, és Enomoto flottájának semlegesítését. A két flotta többször is összecsapott egymással, a legjelentősebb ütközetre Hakodate előtt került sor. Az ütközet a császárpárti erők győzelmével végződött, a lázadók két hajójukat vesztették el. A tengeri fölény kivívása után a császárpártiak már akadálytalanul szállíthatták csapataikat a szigetre, ahol 1869 nyarára sikerült leverniük a felkelést. A lázadókkal egyébként szokatlanul elnézően bántak, többségük kegyelmet kapott. Enomoto később a flotta tengernagya, majd tengerészeti miniszter lett. A lázadás leverése után azonnal hozzáláttak az egységes japán haditengerészet létrehozásához. Már 1869-ben megalakult a Császári Japán Haditengerészet, melynek kötelékében a következő években egyesítették az addig széttagolt tartományi flottákat. 1872ben létrejött az önálló Tengerészeti Minisztérium, melynek első minisztere a japán haditengerészet centralizálását irányító Katso Kaishu lett. A Boshin Háború, és Hokkaido megszállása ismét rávilágított az erős haditengerészet szükségére. 1870-ben a kormány egy rendkívül ambiciózus programot hirdetett meg, melynek keretén belül kétszáz hajót építettek, illetve vásároltak volna a flotta részére. A költségvetés ekkora terhet természetesen nem bírt el, az igényeket mérsékelni kellett. Újabb csapást jelentett a flotta számára a Saigo Takamori féle felkelés, melynek leverése után a kormányzat figyelme a szárazföldi hadsereg megerősítése, és modernizálása felé irányult. A katonai kiadások nagyobbik része a hadsereghez került, a flottára a továbbiakban sokáig csak mint partvédelmi erőre tekintettek.

A flotta fejlesztése ennek ellenére sem állt meg. A japánok mindig gondosan tanulmányozták, az egyes szakterületeken kik a világ legjobbjai, és igyekeztek tőlük tanulni. Eleinte, inkább csak szükségből, a hollandok segítségére alapozták a flottafejlesztést, ám később, miután létrejöttek a diplomáciai és gazdasági kapcsolatok a többi európai országgal is, inkább a vezető tengeri nagyhatalom, Nagy-Britannia haditengerészetét igyekeztek követni, és az ő segítségüket igénybe venni. Bár a következő évtizedek során több angol katonai misszió érkezett japánba, főleg azért, hogy a haditengerészet tisztjeinek képzésében segítsenek, a britek ekkoriban még inkább Kínával igyekeztek kiépíteni kapcsolataikat. A kis szigetország még nem volt olyan tényező az angolok szemében, amit érdemesnek tartottak volna különösebb figyelemre méltatni. Miután a britekkel való kapcsolatokat nem sikerült a várt mértékig elmélyíteni, a japánok figyelme Franciaország felé fordult. Ebben szerepet játszott a Jeune École japánokra gyakorolt hatása, illetve a tengerészeti miniszter személye. A posztot ugyanis 1880-tól Enomoto Takeaki töltötte be, aki 12 évvel korábban a rövid életű Ezo Köztársaság vezetőjeként több, a felkelőket segítő francia katonai tanácsadóval dolgozott, és harcolt együtt. Enomoto nagyra becsülte a franciák segítségét, és tisztelte őket a harcok során tanúsított bátorságukért és kitartásukért. Az ő irányítása mellett a japán haditengerészet hosszú időn át a francia mintára alapozva fejlesztette saját erőit. Francia közreműködéssel és felügyelettel építették ki a flotta egyik fő támaszpontjának számító yokusakai kikötőt és hajógyárat is. A neves francia hajómérnök, a Jeune École egyik vezéralakja, Emile Bertin, a nyolcvanas években négy évig dolgozott Japánban, a hajógyárak és a hadihajók építésének egyik irányítójaként. Ő felügyelte a kurei és sasebói támaszpontok kiépítését is. A japán hadihajók egy nagy része francia gyárakban készült, és a francia stratégiai elgondolások is nagy hatással voltak a japánokra. A torpedónaszádokat ideális eszköznek tartották a sok kisebb-nagyobb szigetből álló ország tagolt tengerpartjainak védelmére, de természetesen a naszádok olcsósága is komoly érv volt az Új Iskola

elképzelései mellett. Az 1882-es programban megrendelt 48 hadihajóból 22 torpedónaszád volt. Az 1892-őt megelőző két évtizedben Japán mindössze egyetlen páncélozott hadihajót állított szolgálatba, a 2.400 tonnás Chiyoda cirkálót. A haditengerészeti költségvetés összes többi részét páncélozatlan, vagy csak páncélfedélzettel rendelkező, úgynevezett „védett cirkálók”, valamint torpedónaszádok építésére költötték. A japán haditengerészet az évtized végéig 25, külföldi gyárakban épült naszádot, valamint nyolc acéltestű cirkálót állított szolgálatba. Utóbbiakat szintén külföldön építtették, vagy vásárolták, kivéve a yokusakai hajógyárban készült 1750 tonnás, 1889-ben szolgálatba állított Takao cirkálót, mely az első, Japánban készült modern hadihajó volt. Míg az anyagi eszközök beszerzésénél a japánok elsősorban a franciák, illetve kisebb részben a németek felé orientálódtak, a haditengerészet szervezeti felépítését, és a legénység kiképzését illetően az angolokat igyekeztek utánozni. Az angol jelenlét lassan erősödött Japánban, és nagy hatást gyakorolt a professzionális haditengerészeti vezérkar kiépítésére. Ezzel párhuzamosan azonban lassan gyengült a francia befolyás, és a Jeune École hatása. Sokat rombolt a franciák presztízsén az Unebi cirkáló elvesztése is. A francia gyárban épült hajó leszállítás közben teljes legénységével együtt nyomtalanul eltűnt a Dél-Kínai-tengeren. Pusztulásának körülményeire és okaira sosem derült fény, de általános volt a vélekedés, mely szerint azt a beépített konstrukciós hibák, elsősorban a rossz stabilitás okozta. A japánok általában egyébként is jobbnak találták az angol építésű hajókat. A rivális kínai haditengerészet ebben az időben nagy fölényben volt a japánokkal szemben. A kínaiak alig néhány évvel korábban vívtak háborút a franciákkal, melynek során az Amédée Courbet tengernagy vezette francia flotta 1884 augusztusában a Min folyón megsemmisítette a vele szemben álló kínai köteléket, majd bombázta a kínai flotta egyik központjának számító Foochow-i (Fucsou) kikötőt, és az ottani hajógyárat. Bár a szárazföldön a kínai hadsereg ezúttal egész jól helytállt, a háború mégis az ő vereségükkel végződött, és kénytelenek voltak lemondani Indokínáról a franciák javára.

Nem meglepő tehát, hogy a kínaiak elsősorban angol és német segítséggel igyekeztek létrehozni egy modern haditengerészetet. Ennek ellenére mégis nagy befolyást gyakorolt rájuk is a Jeune École, melynek hatása alatt a nyolcvanas években tizenegy, angol és német tervezésű cirkálót – köztük három páncéloscirkálót –, és 18, többségükben német gyárakban készült torpedónaszádot építtettek. Kína haditengerészete az 1890-es években a maga két páncélosával és három páncéloscirkálójával jelentős anyagi fölényben volt a japán haditengerészettel szemben, mely a Matsushima osztály 1892-es szolgálatba állításáig egyáltalán nem rendelkezett nagy páncélos hadihajókkal, leszámítva néhány védett cirkálóját. Azonban míg a japánok az anyagi eszközök fejlesztésénél is nagyobb gondot fordítottak a hajók legénységének és parancsnoki karának képzésére, a kínaiak ezt a területet teljesen elhanyagolták. Alig fordítottak figyelmet a személyzet kiképzésére, a modern hajók fedélzetére innen-onnan összeszedett, gyülevész népség került, melynek a legcsekélyebb fogalma sem volt a modern technológiáról, melyet kezelni sem tudott megfelelően. A tisztikar is rendkívül felületes képzést kapott. A parancsnoki állományt a kínai hadurak kegyenceivel, a szárazföldi hadsereg és a kereskedelmi tengerészet tisztjeivel, illetve néhány igencsak kétes szakmai tudású külföldi zsoldossal töltötték fel. Még nagyobb gond volt, hogy valójában nem létezett egységes kínai haditengerészet. A hajókat négy, önálló parancsnoksággal rendelkező, egymástól függetlenül tevékenykedő flottába osztották szét, melyeket még a háborúk idején sem voltak képesek egységes irányítás alá, egyetlen kötelékbe összevonni. Mindez nagymértékben megkönnyítette a a japánok dolgát, akik a kínai flotta jelentős számbeli fölénye ellenére is viszonylag könnyű győzelmet arattak felettük. A boxer lázadás során a japán flotta szintén nagy erőkkel vett részt hadműveletekben a kínaiak ellen. A japánok küldték a legtöbb hadihajót, és a legerősebb csapatkontingenst a lázadás leverésére. A flotta ötven hadihajójából 18 részt vett a hadműveletekben, ahol mintegy 21 ezer japán katonát vetettek be. Az első modern japán páncélosok, a Fuji és a Yashima építését még 1893-ban rendelték meg, hogy ezekkel ellensúlyozzák a kínaiak

két német gyártmányú páncélosát. A Fuji a Thames Ironworks & Shipbuilding Company, a Yashima pedig az Armstrong-Whitworth gyárában készült. Az 1897-ben szolgálatba állított, 114 méter hosszú és 12.500 tonnás hajók az angol Royal Sovereign mintájára készültek, de azok 343 mm-es lövegei helyett 305 mm-esekkel voltak felszerelve. Az ezzel elért súlymegtakarítást a gépek teljesítményének növelésére fordították, melynek köszönhetően a sebességet sikerült 18 csomó fölé növelni. Japán költségvetése 1903-ban összesen 22,9 millió fontnak megfelelő összeget tett ki, melyből 2,5 milliót tudtak a flottára költeni. Figyelembe véve, hogy egy új csatahajó nagyjából egymillió fontba került, pusztán ebből az összegből nem tudták volna fedezni a nagyszabású flottaépítéseket. 1895-ben azonban mennyei mannaként hullott a japánok ölébe a győztes háború után Kínából kipréselt hatalmas összegű hadisarc. Alapvetően ebből finanszírozták az 1896-ban meghirdetett programot, amely eredetileg hat csatahajó, valamint négy páncélos, és négy könnyűcirkáló, 22 romboló, és 63 torpedónaszád megépítését tűzte ki céljául. A program hajóinak megépítésére nyolc évet szántak. Ezt a flottaépítési programot 1897-ben, már az oroszokkal való háborúra számítva, módosították, és a négy könnyűcirkáló helyett inkább további két páncéloscirkálót rendeltek. (A történet pikantériája, hogy a kínaiak nagyrészt orosz kölcsönökből fizették ki a japán hadisarcot, így a japánok voltaképpen, ha közvetve is, de orosz pénzen fejlesztették fel flottájukat.) A Yamamoto Gombei tengernagy által irányított „6-6” program csatahajóinak első két darabja, a Fuji osztály két hajója, a program meghirdetésekor már építés alatt állt az angol hajógyárakban. Ezek mellé további négy csatahajót rendeltek meg a britektől, melyek az angol Majestic osztály mintájára készültek. Az első két hajó, a Shikishima és a Hatsuse, építését 1897-ben kezdték el, és 1900-ban állították őket szolgálatba. A korábbinál nagyobb, 135 méter hosszú és 15.450 tonnás hajók a korabeli csatahajók standard fegyverzetének számító 305 mm-es lövegekkel voltak felfegyverezve, sebességük pedig elérte a 18 csomót. Háromkéményes elrendezésükkel egyedi megjelenésűeknek számítottak a többi, kétkéményes japán csatahajó közt.

A Yashima csatahajó. A Shikishima osztállyal egyidőben építettek egy harmadik japán csatahajót, az Asahit is. A Glasgowban épülő hajó szinte valamennyi paramétere megegyezett a Shikishimáéval, ezért sokan az osztály harmadik egységének tartják. A két hajó közt a legnagyobb és legszembetűnőbb különbség az Asahi kétkéményes elrendezése volt. A csatahajó pályafutása nem indult valami ígéretesen, ugyanis alighogy átadása után útnak indult Japán felé, zátonyra futott az angol partok közelében. Az Asahit csak nehezen tudták lerángatni a zátonyról, és sérült fenéklemezeinek javítására vissza kellett térnie a hajógyárba. Végül 1900 októberében csatlakozhatott a Császári Haditengerészethez. A „6-6” program utolsó csatahajójának, a Mikasának az építését 1899 januárjában kezdték el a Vickers Művek Barrow in Furness-i hajógyárában. A 15.140 tonnás, az Asahival szinte mindenben megegyező hajót 1902 márciusában adták át a japán haditengerészetnek.

A japán program fontos eleme volt a hat páncéloscirkáló – ahogy akkoriban nevezték a kategóriát: „a szegény ember csatahajói” – építése. Ezek közül az elsőt, az Asamát, 1899 márciusában adták át a japán haditengerészetnek, majd két hónap múlva követte testvérhajója, a Tokiwa. A két hajó építését az angol cég, az Armstrong-Whitworth, eredetileg megrendelés nélkül kezdte meg 1897-ben, abban bízva, találnak majd rájuk vevőt. Ez meglehetősen nagy kockázatot jelentett, ám szerencséjükre a már épülő hajók tökéletesen megfeleltek a japánoknak, csupán néhány kisebb módosítást kellett rajtuk végrehajtani. Elkészülésükkor a két, 124 méter hosszú és 9.700 tonnás cirkáló világelső volt kategóriájában, a tűzerő, a sebesség, és a páncélvédettség terén egyaránt. A cirkálók fő fegyverzete négy, ikerlövegtoronyban elhelyezett 203 mm-es lövegből állt, melyet 14 darab, a hajó oldalán, kazamatákban beépített 152 mm-es löveg egészített ki. Páncélvastagságuk a hajó oldalán elérte a 180 mm-t, 18 ezer lőerős gépeikkel pedig 21,5 csomós sebességre voltak képesek. A japánok olyannyira meg voltak elégedve az Asama osztállyal, hogy már 1898-ban két további páncéloscirkálót rendeltek meg az Armstrong-Whitworth-től. Az 1900 őszén szolgálatba állított két hajó az Izumo és Iwate neveket kapta. Legtöbb paraméterük megegyezett az Asamáéval, a különbség leginkább csak a hajtóművek elrendezésében, és a háromkéményes elrendezésben mutatkozott meg. Az Izumo osztály gépeinek teljesítménye kisebb volt, mint az Asamáé, így sebességük is valamivel alacsonyabb volt, 20,5 csomó. Két további páncéloscirkálót nem angol gyárakban építettek meg a japánok számára. A 9.300 tonnás Izuma francia, a 9.600 tonnás Yakumo német gyárban épült. Mindkét hajó a szokásos négy darab 203 mm-es, és 12 darab 152 mm-es ágyúval volt felszerelve. Meglehetősen kilógott a japán hajók közül a két, utolsóként elkészült páncéloscirkáló, a Kasuga és a Nissin. Ezeket a Genovában épülő, Garibaldi osztályú cirkálókat ugyanis eredetileg az olasz haditengerészet rendelte meg, Roca és Mitra néven, ám nem sokkal a vízrebocsátásuk után eladták őket Argentínának. (Az osztály tíz hajójából még négy másik került az argentin, egy pedig a spanyol haditengerészethez.)

Az egyre fokozódó háborús veszély miatt a japánok igyekeztek minél gyorsabban megerősíteni flottájukat, és mivel nyilvánvaló volt, hogy a háború kitöréséig már nem lesz elegendő idejük arra, hogy angol gyárakban építtessenek további hajókat, más, gyorsabb megoldás után néztek. Így terelődött a figyelem a befejezés előtt álló két páncéloscirkálóra, melyeket az argentinok hajlandók voltak eladni a japánoknak. (Nem teljesen önként, mondjuk úgy, nyomatékos angol rábeszélésre. A cirkálókra egyébként az oroszok is vételi ajánlatot tettek.) A 108 méter hosszú, 7.700 tonnás hajók kisebbek voltak a többi japán páncéloscirkálónál, s 13.500 Le-ős gépeikkel csak 20 csomós sebességre voltak képesek. A Nissin fő fegyverzete a japán páncéloscirkálók standard fegyverzetének számító négy darab 203 mm-es lövegből állt, ám a Kasuga első lövegtornyába a két 203 mmes helyett egy darab 254 mm-es löveget építettek be. A cirkálók ezeken kívül még 14 darab 152 mm-es ágyúval is fel voltak szerelve. Páncélzatuk vastagsága kisebb volt, mint a többi japán páncéloscirkálóé, az övnél csak 152 mm, de nagyobb területet fedett azokénál. Jó felépítésű páncélzatuknak, kisebb sebességüknek, és talán a Kasuga 254 mm-es lövegének köszönhetően a két cirkálót később nem Kamimura hajórajába, hanem Togo Első Osztagának csatahajói közé osztották be. A két páncéloscirkálót úgyszólván az utolsó utáni pillanatban, 1904 januárjában szállították le, s már a háború kitörése után, február 16án érkeztek meg Yokusakába. A hajókat angol és olasz személyzet vitte Genovából Japánba. A felsoroltakon kívül még nyolc könnyűcirkáló is épült a japán haditengerészet részére, ezek közül öt már hazai üzemekben. A japánok nagy erőfeszítéseket tettek rá, hogy minél előbb függetlenítsék magukat a külföldi hajógyáraktól, azonban a nyersanyagokban szegény szigetország viszonylag gyenge lábakon álló ipara ezt még jó ideig nem tudta megoldani, és csak az első világháború idejére sikerült a japán hajógyártást önállósítani. 1904 elején a Sasebóban állomásozó japán flottához összesen 12 kisebb, 3-5.000 tonnás védett cirkáló és könnyűcirkáló, illetve öt hajórajban összesen 47 darab, 250-375 tonnás romboló tartozott,

melyekkel a japánok jelentős fölényben voltak a hasonló kategóriájú orosz egységekhez képest. A haditengerészet 1904-ben rendelte meg első tengeralattjáróit, melyeket John Philip Holland tervei alapján amerikai hajógyárakban építettek. Ez az öt hajó azonban már túl későn érkezett meg ahhoz, hogy a háborúban bevetésre kerülhettek volna.

A Mikasa, a japán flotta zászlóshajója. Műszaki téren a japánok általában szintén fölényben voltak az oroszokkal szemben. A japán csatahajók oldalpáncélzata általában ugyan kisebb területet fedett, mint az oroszoké, viszont mivel sikerült elkerülni a hajók túlterhelését, minden körülmények között jó védelmet biztosítottak a vízvonalnak. Az összes japán csatahajó páncélzatát Harvey féle krómnikkel páncéllemezekből készítették, a Mikasa kivételével, mely a legmodernebb és legerősebb Krupp lemezeket kapta. A japán 305 mm-es hajóágyúk tűzgyorsasága nagyobb volt, mint az oroszoké, akár percenként adhattak le belőlük sortüzeket. A japán lövedékek nehezebbek voltak, és a robbanótöltet tömege is sokkal nagyobb volt, mint ellenfelüké. A japán AP – Armour Piercing – páncéltörő gránátok töltőtömege 19 kg, míg az oroszoké csupán 5,3

kg volt. (A nagyobb robbanóerejű HE – High Explosion – lövedékeknél a töltőtömeg 39 kg, illetve 12,4 kg.) Ugyanakkor viszont a nagyobb tömeg miatt a lövedékek kezdősebessége, és páncélátütő képessége gyengébb volt, mint az orosz gránátoké. A későbbiekben, a háború során, a japán gránátok egyszer sem tudtak 15 cm-nél vastagabb páncéllemezeket átütni. A lőgyakorlatok eredményei is bizonyították, hogy a japán gránátok korlátozott páncélátütő képessége nem elegendő a korszerű Harvey és Krupp lemezekből álló hajópáncél leküzdésére, ezért a japán haditengerészet inkább a lövedékek rombolóerejének növelésére helyezte a hangsúlyt. Miután a lövedékek robbanótöltetének tömege háromszor-négyszer akkora volt, mint az orosz gránátoké, ez a rombolóerő eleve igen nagy volt, ám még ezt is igyekeztek tovább fokozni, egy új robbanóanyag használatával. Egy japán delegáció 1888-ban találkozott először Európában a melanite nevű robbanóanyaggal. Ennek tökéletesített változatát aztán 1893-ban simoze néven – majdnem ugyanaz, mint a lyddit, vagy ekrazit – rendszeresítették a Császári Haditengerészetnél. (A nevét a robbanóanyagot kifejlesztő vegyészről, Shimose Masachikáról kapta.) A simoze a korábbiaknál sokkal nagyobb erejű robbanószer volt, viszont meglehetősen instabil anyag, ami óvatos bánásmódot igényelt, következésképpen sok balesetet is okozott. A simoze sikere és fölénye ennek a tulajdonságának köszönhetően nem volt olyan egyértelmű, mint ahogy azt a szakirodalomban a legtöbb helyen állítják. Csuzima előtt a japán gránátokból többnyire ki is szerelték a simozét, és inkább a kisebb erejű, de sokkal megbízhatóbb fekete lőport töltötték be a gránátokba. Úgyszintén felemás eredményt hozott a japán gránátok új gyújtószerkezete is. Miután a páncélátütő képesség nem volt elsődleges szempont, a japánok nagyon érzékeny, érintésre azonnal robbanó gyújtókkal látták el lövedékeiket. Ez a későbbiekben ki is váltotta az oroszok csodálatát, amikor látták, hogy a japán lövedékek még a vízbe csapódva is azonnal robbannak. A japánok még páncéltörő gránátjaikat is ilyen gyújtóval látták el, ami értelemszerűen még tovább rontotta azok amúgy is meglehetősen gyenge páncélátütő képességét. A gyakorlatban az AP és a HE gránátok között így szinte csak a töltet tömegében volt különbség.

A japán doktrínában a tüzelés célja nem is a páncél átütése, hanem a csatahajók gyengén páncélozott, sebezhető részein és a felépítményein okozott minél nagyobb pusztítás elérése volt. A szokásos kiszabat szerint egyébként a japán csatahajók gránátjainak egyharmada volt HE, és kétharmada „páncéltörő”, AP lövedék. Mind az orosz, mind a japán harcászati előírások 4.600 méteres lőtávolság alatt írták elő a páncéltörő gránátok használatát, ahol már remélni lehetett, hogy azok képesek átütni az ellenséges hajó páncélzatát. Nagyobb lőtávolságokon a nagy robbanóerejű HE gránátokkal való tüzelést írtak elő. A japán gyújtó azonban túlságosan is érzékenyre sikeredett, és bár biztosította, hogy a célpontba érő lövedék valóban fel is robbanjon, olyan sok baleset okozója volt, hogy Csuzima előtt ezeket is lecserélték a régebbi típusú gyújtószerkezetekre. A japán hadihajók valamennyien fel voltak szerelve a legújabb, Barr&Stround FA3 távolságmérőkkel, s folyamatosan és intenzíven gyakorolták is velük a tűzvezetést. A költségmegtakarítás végett a japán haditengerészetnél vezették be első ízben az űrméret alatti gyakorlógránátok, és a szimulátorok használatát. A háború kitörése előtti évben, 1903-ban, csak a Mikasa 29 ezer lövést adott le a gyakorlatokon űrméret alatti gyakorlógránátokkal. A lövészeteken főleg a japánok által várt kis és közepes lőtávolságokon gyakoroltak, ami azzal a következménnyel járt, hogy a háború elején, nagy lőtávolságokon, a japán tüzérség nem teljesített jobban, mint az orosz. A japán hajók a papírforma szerint ugyan valamivel gyorsabbak voltak, mint az oroszok, azonban teljes terhelés mellett nagyjából ugyanakkora, 15 csomó körüli köteléksebességet tudtak tartani. A gépeik viszont megbízhatóbbak voltak, és jobban karban voltak tartva, mint az oroszoké. A gyenge minőségű japán szén helyett a haditengerészet főleg angol szenet használt, melyből a háború kitörését megelőzően jókora tartalékkészleteket halmoztak fel. A hajókon saját fejlesztésű, Marconi féle rádiókészülékeket használták, amelyek 80 km-es távolságig biztosították a hajók közti kommunikációt, de a korabeli rádiókhoz hasonlóan ezek sem voltak túl megbízhatóak. A japánok ennek ellenére igyekeztek maximálisan kihasználni az általuk nyújtott lehetőségeket.

A japán hadihajók legénysége vegyes volt, besorozottakból és önkéntesekből állt. A besorozottak nyolc évet töltöttek aktív szolgálatban, és négy évet tartalékban. A kiképzés a fő tengerészeti támaszpontokon, Sasebo, Kure, és Yokusaka kikötőiben zajlott. Az újoncok, akik valamennyien tudtak írni-olvasni, nagyrészt tengerparti területekről érkeztek, és már korábban is valamilyen formában kapcsolatban voltak a tengerrel és a hajózással. A haditengerészetnél rendkívül magasak voltak a követelmények, ám minden japán tengerész mélyen át volt hatva a beléjük nevelt hazaszeretettel, kötelességtudással, és a császár iránti lojalitással. A harci morál és a fegyelem rendkívül magas szinten állt, az állandó gyakorlatozásnak köszönhetően pedig a japán tengerészek szakmailag is igen magas színvonalat képviseltek. További ösztönző erőt jelentett számukra az igen jó ellátás, és a magas fizetés is. Egy japán tengerész zsoldja általában kétszer akkora volt, mint a hadsereg egy hasonló rangban szolgáló katonájáé. A tisztképzés az 1859-ben alapított Tengerészeti Akadémián zajlott, mely 1888-tól Etajimában működött. A felvételi követelmények rendkívül szigorúak voltak, 1904-ben például a 2.326 jelentkezőből 183-at vettek fel. Korábban, az oroszokhoz hasonlóan, még ennél is alacsonyabb létszámú évfolyamokat indítottak, azonban a flotta gyors bővítése miatt a felvételi létszámot 1898-ban megháromszorozták. Az akadémiai képzés négy évig tartott, majd tengeri gyakorlat következett. Az akadémián, főleg a kezdeti időkben, sok angol kiképzőtiszt is tanított, akik igyekeztek az úgynevezett nelsoni szellemiséget átadni tanítványaiknak. Mint később kiderült, sikerrel. Az akadémia általános képzést adott, a tisztek csak később szakosodtak. A végzettek közül a legjobbakat a törzshöz, illetve adminisztratív állásokba helyezték el, és rendszerint a közepesek kerültek a hajókra. Nagy jelentőséget tulajdonítottak a tapasztalatszerzésnek. A tiszteket kötelezték a nyelvtanulásra, és igyekeztek őket minél gyakrabban szolgálatra, tanulmányútra, illetve megfigyelésre külföldre küldeni. A tisztikar egységes volt, sem nemzetiségi, sem politikai, sem vallási téren nem oszlott meg. A haditengerészet fő támaszpontjává 1883-ban, éppen Togo javaslatára, Sasebo kikötőjét választották. Az addig jelentéktelen kis település támaszponttá való kiépítése 1889-ben fejeződött be, s ettől

kezdve itt állomásoztak a japán haditengerészet főerői. A japán flotta, amely képes volt a teljes erőkoncentrációra, ezzel jelentős helyzeti előnyre tett szert az oroszokkal szemben, akik kénytelenek voltak földrajzi széttagoltságuk miatt haditengerészeti erőiket megosztani a különböző beltengereken. Még az orosz távol-keleti hajóraj is két kikötőben, Port Arthurban és Vlagyivosztokban állomásozott, s a kettejük közti útvonalat a Csuzima-szoros mentén fekvő Sasebóból kiválóan lehetett ellenőrizni, és szükség esetén elvágni. A császár formális főparancsnoksága alatt álló flottát két részre bontották, a csatahajókból, illetve a cirkálókból álló Első és Második Flottára, melyek egymástól külön, önállóan tevékenykedhettek. A partvédelmi erőként működő Harmadik Flottában a régi, elavult hajókat gyűjtötték össze. A flotta hadműveleti terveit 1903 decemberében hagyták jóvá. Eszerint a háború első fázisában a fő feladat a Japán és Korea közti összeköttetés megvalósítása lett volna, és csak a hadsereg alakulatainak átszállítása és biztosítása után vették volna fel a harcot az orosz haditengerészettel. Az eredeti haditerv szerint a közelgő orosz flotta elleni ütközetet a japánok a rombolók és torpedónaszádok bevezető támadásával akarták kezdeni. A japán flotta alaposan felkészült az oroszok elleni harcra. A flotta sokat gyakorlatozott a Sárga-tengeren, a leendő hadszíntéren, és gondosan feltérképezték a Port Arthur környéki vizeket, illetve magát a kikötőt. Egy japán romboló parancsnoka később így emlékezett: „Minden télen legalább hússzor jártunk Port Arthur környékén. Minden öböl, minden világítótorony olyan ismerős volt nekem, mintha csak a hazai partokon lettek volna.” Az addig önállóan tevékenykedő japán flottakötelékeket közvetlenül a háború előtt „Egyesített Flotta” néven Togo Heihacsiro tengernagy parancsnoksága alatt vonták össze. Togo maga a csatahajókat vezette, a páncéloscirkálók Kamimura Hikonojo altengernagy, a cirkálók pedig Dewa Shigeto altengernagy vezetése alatt tevékenykedtek. Egy másik, Urio Sotokichi altengernagy vezette cirkálókötelék szintén Kamimura tengernagy alárendeltségébe tartozott, míg a régebbi parti páncélosokból és cirkálókból álló, tartalékként szolgáló köteléket Kataoka Sichiro altengernagy irányította.

A japán flotta, és a hadsereg nagyszabású fejlesztését és bővítését ugyan nagyrészt a Kínára kivetett hadisarc hatalmas összegéből finanszírozták, azonban a fegyveres erők ilyen mértékű és ilyen gyors növelése Japán anyagi helyzetét még így is nagyon megterhelte. Nem sokkal a háború előtt még egy új adónemet is bevezettek, az úgynevezett tengeri adót, kimondottan a flottafejlesztés költségeinek fedezésére. Az ország nagymértékben eladósodott, és a költségvetés egyelőre nem tudta volna finanszírozni újabb nagy hadihajók gyors megépítését, vagy megvásárlását. A flotta tehát nem engedhette meg magának, hogy a harcok során állománya nagy veszteségeket szenvedjen, s ennek tudata a későbbiekben jelentős mértékben befolyásolta a hadműveleteket. A japán haditengerészet fő célja pillanatnyilag az volt, hogy egy váratlan rajtaütéssel meggyengítsék a Port Arthurban állomásozó orosz főerőket, ezzel egyidejűleg megsemmisítsék a környező kikötőkben állomásozó kisebb orosz kötelékeket, majd a meggyengített, és a vlagyivosztoki köteléktől elvágott flottát Port Arthurban blokád alá vegyék, és kikötő bejáratának eltorlaszolásával lehetőleg be is zárják. Az így megszerzett tengeri fölényt kihasználva pedig gyorsan csapatokat akartak átdobni Koreába, és biztosítani azok tengeri utánpótlását.

Togo Heihacsiro tengernagy, az Egyesített Flotta parancsnoka.

Háború Az előzmények Port Arthurban mindenki érezte a puskaporszagot a levegőben. A japán illetőségű lakosok folyamatosan hagyták el a várost. Február nyolcadikán a kikötő előtt megjelent egy angol gőzös, és felszedte a kikötőben maradt utolsó japánokat is. A japán hírszerzés emberei, akik szintén a hajón tartózkodtak, természetesen kihasználták az alkalmat a terep szemrevételezésére, és a külső kikötőben horgonyzó orosz hadihajók helyzetének felderítésére. A távozó gőzös még aznap délután találkozott Togo távolabb várakozó hajóival, és azonnal ismertették a támadásra készülő parancsnokokkal az ellenséges hajók elhelyezkedését. Attól való félelmében ugyanis, hogy a japánok egy meglepetésszerű támadás során hajókat süllyesztenek el a kikötő szűk bejárati csatornájában, és ezzel bezárják a belső öbölbe az orosz hadihajókat, a távol-keleti helytartó, Alekszejev nagyherceg, a flotta hajóit a kikötő előtt, a partmenti vizeken horgonyoztatta le. Mikor erről tudomást szerzett, a kronstadti támaszpont parancsnoka, a Távol-Keletet és Port Arthurt jól ismerő Sztyepan Makarov altengernagy figyelmeztető levelet küldött a tengerészeti miniszternek, Fjodor Karlovics Avelan altengernagynak, melyben többek között a következőket írta: „A Távol-Keletről nemrég visszatért emberekkel beszélgetve tudomást szereztem arról, hogy a flottát állítólag a külső révben tartják, nem a Port Arthur-i belső kikötőben. Hajóink jelenléte a nyílt külső révben lehetővé teszi az ellenség számára egy éjszakai támadás végrehajtását.” Makarov figyelmeztetését és tanácsait – mint rendesen – ezúttal is figyelmen kívül hagyták. Avelan tengernagy azzal a megjegyzéssel küldte a levelet az irattárba, reméli, hogy Makarov hamarosan úrrá lesz az indokolatlan pánikon. Pedig alig néhány nappal később aztán pontosan az történt, amit a tengernagy előre megjósolt.

A Poltava osztály három csatahajója Port Arthur előtt. És nem Makarov volt az első, aki előre jelezte a várható eseményeket. Port Arthur kezdetektől fogva kiemelt jelentőséggel bírt az orosz stratégiai gondolkozásban. Ennek megfelelően a flotta és a hadsereg stratégái folyamatosan tanulmányozták a kikötő védelmének módszereit, illetve egy ellene irányuló esetleges támadás várható lefolyását. Még a kikötő tényleges birtokbavétele előtt, 1896-ban, a szentpétervári Tengerészeti Akadémián hadijátékot tartottak, melyen terepasztal mellett modelleztek egy Port Arthur elleni japán támadást, és próbálták azt elhárítani. A végeredmény egyáltalán nem volt megnyugtató, az orosz erők teljes vereséget szenvedtek. Az 1900-ban ismét kitűzött hadijátékot félbeszakították, ám 1902 végén azt újból megtartották, ezúttal a következő címmel: „Háború Oroszország és Japán között, 1905 során”. A dátum nem az orosz tengernagyok jövőbelátó képességének köszönhető, és nem is rejlik mögötte semmiféle titkos hírszerzési információ. Az oroszok egyszerűen csak tudták, hogy a japánok 1898-ban elkezdett nagy flottaépítési programja 1905-re fejeződik be, és úgy vélték,

amennyiben azok háborút akarnak kezdeni, annak ez lesz a legvalószínűbb időpontja. A Szkridlov és Rozsgyesztvenszkij tengernagyok által vezetett hadijáték egy hadüzenet nélküli japán támadással számolt, mely során a japán flotta meglepetésszerű éjszakai támadást intézett Port Arthur ellen. Az orosz flotta azonban nem Port Arthurban állt, hanem – miután a hadijátékon azt feltételezték, az orosz felderítés idejében figyelmezteti a flottát a várható támadásra – még idejében átvonult a Dalnyij előtt fekvő tágas Dalian-öbölbe, és ott összpontosította erőit, miközben elaknásították a Port Arthur és Dalnyij közti útvonalat. A játék során a Csemulpóban állomásozó orosz hadihajókat is sikerült idejében visszahívni. A Port Arthur ellen az első támadást intéző japán rombolók az őket felkészülten váró orosz rombolókkal vívott harc során nagy veszteségeket szenvedtek, és mivel a kikötőt üresen találták, nem értek el eredményeket. A japán flotta másnap a Dalian-öbölben megütközött az orosz erőkkel. A szimulált harc során az orosz flotta fele, a japán kétharmada veszett oda, a japánok visszavonultak, az oroszok pedig üldözőbe vették őket. Két nappal később az orosz flotta egy újabb ütközetben nagy veszteségekkel bár, de döntő győzelmet aratott a japán flotta felett. Az orosz „diadal” ellenére a japán csapatok koreai partraszállását nem sikerült megakadályozni, az orosz cirkálók magukban erre nem voltak képesek, és a japánok partra tették csapataikat, még mielőtt az orosz flotta megszerezte volna az abszolút tengeri fölényt. A hadijáték tapasztalataiból a játékot vezető tisztek számos fontos következtetést vontak le. Mindenekelőtt azt, rendkívül fontos, hogy rögtön a háború elején magukhoz ragadják a környező vizek feletti uralmat. Ennek alapvető feltétele volt, hogy a japán szándékokat és hadmozdulatokat idejében előre tudják jelezni, tehát a felderítésnek mindenképpen kiemelt jelentőséget kellett tulajdonítani. Ezenkívül arra a következtetésre jutottak, Port Arthur nem alkalmas arra, hogy a Csendes-óceáni Flotta fő támaszpontja legyen. Az egész flotta számára amúgy is kicsi, sekély vizű belső kikötő szűk, alig 300 méter széles bejáratát könnyen el lehetett torlaszolni, a nyílt külső kikötő pedig könnyen támadható volt. Ez utóbbi ok, és a kikötőt védő erődítmények hiánya miatt Dalnyij még rosszabb választás lett volna.

A rendelkezésre álló lehetőségek közül a legjobb választásnak egyértelműen a jól védhető, kiváló kikötővel rendelkező Vlagyivosztok tűnt, és a hadijátékon részt vevő tisztek szerint békeidőben itt kellett volna összpontosítani a flottát, még akkor is, ha a téli jegesedés hónapokra elzárta a kikötőt. Az orosz flotta számára a tökéletes, jégmentes támaszpont valamelyik dél-koreai öböl lett volna. Az oroszok főleg a Mosampoöbölre gondoltak –ami aztán később Togo egyik fő támaszpontja lett-, de ennek megszerzése már csak a japán flotta legyőzése után lett volna lehetséges. A hadijáték tapasztalatait végül a következő tizenkét pontban foglalták össze: 1. A Csendes-óceánon állomásozó orosz tengeri erők túl gyengék. 2. A támaszpontok, Port Arthur és Vlagyivosztok, felszereltsége nem megfelelő. 3. Szükséges a flotta harckészültségének erősítése, jobb kiképzésre, és több gyakorlatra van szükség. A hajókat nem szabad az év nagy részében tartalékba állítva a kikötőkben hagyni. 4. Számolni kell egy váratlan hadüzenet, és támadás lehetőségével. 5. A koreai és kínai kikötőkben állomásozó hajók figyelmeztetése az ellenségeskedések megkezdése után táviratokkal nem oldható meg biztonságosan. 6. A Port Arthur-i külső kikötőben horgonyzó hajók veszélyben vannak, a torpedótámadások ellen szükséges megfelelő gátak és akadályok kiépítése. 7. A Port Arthur-i belső kikötő egyetlen, szűk bejáratánál az ellenség valószínűleg megpróbál hajókat elsüllyeszteni. 8. Dalnyijt nem lehet védelem nélkül hagyni. 9. Az erődítések nélküli Dalnyij nem alkalmas flottatámaszpontnak. 10. Az elégtelen felszereltségű Port Arthur nem alkalmas flottatámaszpontnak. 11. Port Arthur és Vlagyivosztok között szükséges lenne egy közbeeső támaszpont létrehozása, lehetőleg Mosampóban. 12. A Csendes-óceáni Flotta fő hadműveleti támaszpontja számára az egyetlen megfelelő hely Vlagyivosztok.

A flotta vezetése, vagy legalábbis annak egy része, tehát teljesen tisztán látta, a Távol-Keleten milyen problémákat kellene megoldani, és hogyan. Azt is kikövetkeztették, milyen hibákat fognak majd kihasználni a japánok, s azok várhatóan hol és hogyan fognak támadni. A hadijáték tanulságaiból azonban a gyakorlatba semmit nem ültettek át. A feljegyzések minden vezető pozícióban levő tengernagyhoz eljutottak, akik érdeklődve olvasták azokat, ám az eszükbe sem jutott, hogy levonják belőle a tanulságokat, és valamit tegyenek is a jelzett hibák elhárítása érdekében. Minden ment tovább úgy, mint azelőtt. Vlagyivosztokot továbbra is elhanyagolták, s a katonai létesítmények fejlesztésére szánt pénzeket nagyrészt Port Arthur megerősítésére, és kiépítésére fordították. Ennek ellenére a Port Arthur-i erődítményrendszerből a háború kezdetén még szinte semmi nem volt készen, és a kikötő felszereltsége is nagyon alacsony szinten állt. Sem a sekély vizű kikötőt nem mélyítették ki, sem az új gátak, mólók, és dokkok nem készültek el. A Tigrisfarok félsziget déli részén tervezett, a kisebb hajók számára készülő új kikötőcsatorna építéséhez hozzá sem láttak. Alekszejev a cári udvarba küldött beszámolóiban természetesen mindig azt jelentette, a rábízott területen minden a legnagyobb rendben van, és minden munkálat a terv szerint halad.

Alekszejev, és törzskara. A flotta hajói a szűkös költségvetés miatt alig vettek részt gyakorlaton, a legénység, a tiszteket is beleértve, tapasztalatlan és

képzetlen volt úgyszólván mindenben. A hajóraj és a hadsereg együttműködésének megszervezésére kísérletet sem tettek, s a hadsereg és a flotta haditerveit soha nem egyeztették. A flotta 1904-es költségvetésének összege a nagy hadihajók számára három hónapnyi, a rombolóknak, és a torpedónaszádoknak egy hónapnyi aktív szolgálatot tett lehetővé. A flotta parancsnoka elvileg Oszkar Stark altengernagy volt, neki azonban mindenhez ki kellett kérnie főparancsnoka, a helytartó jóváhagyását. Még hajókat se küldhetett ki gyakorlatra, vagy felderítésre Alekszejev jóváhagyása nélkül, ám rendszerint napokba tellett, mire ez a jóváhagyás megérkezett. A távol-keleti flotta ezenkívül súlyos létszámhiánnyal küszködött. A rendes létszám feltöltéséhez a hajókon hiányzott a tisztek mintegy 30, a gépészek 25, és a fűtők 20 százaléka. Az altisztek hiánya egyszerűen katasztrofális volt. Volt olyan hajó, melyen az altiszti állások 75 százaléka betöltetlen volt. A lőszerrel sem volt jobb a helyzet. A 305 mm-es ágyúkhoz csak feleannyi lőszer volt, mint kellett volna, de a 152 mm-eseknél például a szükséges készlet alig 20 százaléka volt csak a raktárakban. Ráadásul a meglevő készletek elosztása is nagyon ésszerűtlen volt. Port Arthurban, ahol a flotta főerői állomásoztak, összesen 163 darab 305 mm-es gránát volt a kikötő raktáraiban, míg Vlagyivosztokban, ahol nem is voltak ilyen kaliberű ágyúkkal felszerelt hajók, több mint ezer darabot tároltak. Ugyanekkor a 75 mm-es ágyúkhoz, melyeket a cirkálók és rombolók fedélzetén nagy számban alkalmaztak, Vlagyivosztokban egyáltalán nem volt lőszer. A flotta nem rendelkezett elegendő széntartalékokkal – a háború kezdetén összesen 35 ezer tonna szén volt a raktárakban –, nem volt elég lőszer, a kikötőben nem volt elég képzett hajógyári munkás, javítóműhely, pótalkatrész. Port Arthurban nem voltak olyan dokkok, melyek csatahajók javítására alkalmasak lettek volna, a legnagyobb dokk befogadóképessége is csak hatezer tonna volt. Vlagyivosztokban ugyan volt egy nagy dokk, és két másik építés alatt állt, itt viszont nem voltak csatahajók. Mindkét kikötő hiányos felszereltségű volt, védműveik vagy építés alatt álltak, vagy pedig – Vlagyivosztok esetében – már teljesen elavultak, és rossz állapotban levők voltak.

Az oroszok úgy vélték, a japánok nem merik majd megkockáztatni a Koreai-öbölben folytatott csapatszállításokat, és a legrövidebb tengeri utat választva Korea déli részén teszik partra a csapatokat, elegendő időt adva ezzel a mandzsúriai orosz hadseregnek a felkészülésre. A hadüzenet nélküli támadás lehetőségét nem vették figyelembe. E forgatókönyv szerint, mely a japán flotta túlerejével számolt, a Port Arthur-i flotta feladata a Sárga-tenger, és különösen a Koreaiöböl feletti ellenőrzés megtartása lett volna, hogy megakadályozzák a japán csapatok partraszállását Korea nyugati partjain. A flottának az erősítés megérkeztéig nem lett volna szabad döntő ütközetbe bocsátkozni a japánokkal, de jelenlétével le kellett kötnie azok főerőit, hogy ne kezdhessenek tengeri hadműveletekbe Vlagyivosztok, és az Amur torkolat környékén. Az orosz haditerv azzal számolt, a japánoknak hónapokba fog telni a mozgósítás végrehajtása, a hadsereg és a flotta teljes harckészültségbe helyezése. Számításaik alapján biztosak voltak benne, a japánok legfeljebb 160 ezres hadsereget lesznek képesek Koreába átvinni, és ott annak utánpótlását biztosítani. Ez alapján úgy gondolták, a japánok egyszerre csak egy ponton lesznek képesek támadni, Port Arthur, vagy Liaoyang felé. Az egyszerre több irányban folytatott offenzíva lehetőségét kizárták. Az orosz hadterv kezdettől fogva azon alapult, hogy a mandzsúriai hadsereg a Mukden-Liaoyang-Haicheng vonalon védekezik, amíg az ellentámadáshoz szükséges erősítés meg nem érkezik az anyaországból. Ehhez a számítások szerint hat hónapra lett volna szükség. A tervezés során azonban erősen túlbecsülték a transszibériai vasút kapacitását, ami ténylegesen napi három vonat volt csupán, és ezt a háború végéig is csak napi 12 vonatra sikerült növelni. A Moszkvából Mukdenig tartó út átlagosan ötven napig tartott. A háború első hónapjaiban havonta legfeljebb húszezer katona érkezett csak a hadszíntérre. A hajózható folyók, mint az Amur és a Songhua, által nyújtott lehetőségeket nem használták ki.

A Poltava osztály csatahajói Port Arthurban, nem sokkal a háború előtt. A távol-keleti orosz flottaparancsnok, az 58 éves Oszkar Viktorovics Stark altengernagy, 1902 februárja óta töltötte be ezt a tisztséget. 1898 áprilisa óta szolgált a Csendes-óceáni Flottánál, először a Port Arthur-i kikötő, majd a flotta parancsnokaként. A TávolKeletet egyébként is jól ismerte, hiszen fiatalabb korában több expedíción vett részt, melyek ezeket a vidékeket térképezték fel. Stark óvintézkedésként javasolta a hajók elsötétítését, a kazánok felfűtését, és a torpedóvédő hálók leeresztését, ezenkívül kérte, küldjenek ki cirkálókat felderítésre, a japán hajók mozgásának megfigyelésére. Azonban minden rendelkezését jóvá kellett hagyatnia Alekszejevvel, aki felesleges pánikkeltésnek tartotta a tervezett intézkedéseket, és nem engedélyezte azokat. Az aggodalmaskodó Starknak kijelentette: „Soha nem voltunk olyan messze a háborútól, mint most.”

Alekszejev még csak azt sem tartotta érdemesnek közölni Stark-al, valamint a flotta és a hadsereg többi parancsnokával, hogy a japánok két nappal korábban megszakították Oroszországgal a diplomáciai kapcsolatokat. A legtöbb orosz politikushoz hasonlóan valószínűleg Alekszejev is úgy vélte, a japánok mindezzel csupán nyomást akarnak gyakorolni az orosz kormányzatra. A helytartó ugyanakkor nem volt olyan derűlátó, mint a péterváriak. Bár természetesen ő is biztos volt a győzelemben, tudta, háború esetén a japán flotta és a hadsereg kemény ellenfél lesz. A terve az volt, hogy egy japán támadás esetén a flotta a jól védhető Port Arthur-i kikötőben tartja magát mindaddig, amíg, a tervek szerint három-négy hónap alatt, meg nem érkezik a tengeri és szárazföldi erősítés, mely majd biztosítja az ellentámadáshoz szükséges erőfölényt az oroszoknak. Alekszejev tehát igyekezett húzni az időt, és nem provokálni feleslegesen a japánokat. Most is csupán annyit engedélyezett, hogy két rombolót, a Besztrasnijt és a Rosztoropnijt, kiküldjenek járőrbe, a kikötőtől harminc kilométeres távolságra, de még ezeknek is azt a szigorú utasítást adták, ha gyanúsat észlelnek, ne lőjenek, hanem azonnal visszatérve csak jelentsenek. Február ötödikén este – még a diplomáciai kapcsolatok hivatalos megszakítása előtt – a Sasebóban állomásozó Egyesített Flotta főparancsnoka, Togo Heihacsiro altengernagy, táviratot kapott Tokióból, melyben tájékoztatták arról, hogy beállt a hadiállapot Oroszországgal, és egyben utasították a hadműveletek megkezdésére. Togo másnap kifutott hajóival a Sárga-tengerre.

Togo Japán legnagyobb tengeri hőse 1848 január 27-én született a Satsuma tartománybeli Kagoshima városában, egy a Shimazu klán szolgálatában álló szamuráj negyedik fiaként. A Japánban már évszázadok óta fennálló, a Tokugawa dinasztia által fenntartott feudális rendszer ekkor már kezdett omladozni, bár hanyatlása még nem volt nyilvánvaló. A központi hatalom gyengülésének egyik jele volt, hogy a hajóépítésekre vonatkozó tilalmat a nagyobb hatalmú hadurak már kezdték figyelmen kívül hagyni. Togo születése idején már a Satsuma-i klánok is építettek hadihajókat, sőt, vásároltak is ilyeneket külföldről. A hagyományoknak megfelelően Togo kora gyerekkorától kezdve arra készült, hogy ősei hivatását követve maga is szamuráj lesz. A visszaemlékezések szerint a heves természetű, de nagyon intelligens fiú már nyolcéves korában kardot hordott, és azzal vágta le a kerti tóban úszkáló halakat. Tizenkét éves korában elkezdték katonai kiképzését, és kinevezték a klán írnokává. A fiatal szamuráj meghatározó élménye volt, amikor 15 évesen végignézhette, hogyan lövik szét angol hadihajók Kagoshima kikötőjét és erődítményeit, megtorlásként egy angol kereskedő meggyilkolásáért. Mindez rendkívül megalázó volt a japánok számára, hiszen szamurájaik tehetetlenül voltak kénytelenek végignézni, a nagy lőtávolságú angol hajóágyúk hogyan pusztítják el erődítményeiket. A legenda szerint az esetet követően Togo ősei sírjánál megesküdött, nem fogja hagyni, hogy még egyszer megtörténjen ez a gyalázat. A történet minden bizonnyal csak legenda, de ha mégis igaz, úgy Togo nem tudta betartani esküjét, a következő években ugyanis számos alkalommal történt hasonló eset. A nyugati nagyhatalmak rendszerint japán kikötővárosok bombázásával torolták meg az állampolgáraik ellen elkövetett támadásokat. Világossá vált Japán technológiai elmaradottsága a külfölddel szemben, és különösen nyilvánvalóvá vált, mekkora hátrányt jelent az ország számára az ütőképes haditengerészet hiánya. Satsuma tartomány 1866-ban tengerészeti hivatalt létesített, és hozzáláttak, hogy az addig a különböző daimjók szolgálatában álló hadihajókból egységes

irányítás alatt álló flottát hozzanak létre. Togo, két bátyjával együtt, még abban az évben csatlakozott az újonnan felállított tengeri erőkhöz, s két év múlva már a Kasuga kerekes gőzös harmadik tisztjeként szolgált.

Satsumai szamurájok. Jobbra hátul, fehér ruhában, a fiatal Togo. Ezután zűrzavaros évek következtek. Hatalmának helyreállítása, és a Tokugawák bukása után a császár, sok daimjo várakozásával ellentétben, nem fordult szembe a nyugati hatalmakkal, hanem rájuk támaszkodva az ország gyors és erőltetett modernizálásába és nyugatosításába kezdett. Az elégedetlen hadurak a következő években lázadások sorát robbantották ki. Az újonnan létrehozott haditengerészet is megosztott volt. Enomoto Takeaki tengernagy 1868 augusztusában a flotta hajóinak egy nagy részével Hokkaido szigetére hajózott, hogy csatlakozzon az ott gyülekező konzervatív erőkhöz, akik a szigeten kikiáltották az Ezo Köztársaságot. Az angolok és a franciák elismerték az új államot, melynek haderejét számos francia tanácsadó is segítette, akik később aktívan részt vettek a harcokban is. Togo a császár hűségén maradt, egyik fivére azonban csatlakozott a lázadókhoz. Az úgynevezett Boshin Háború 1869 nyarán ért véget, a császári erők győzelmével. A háborúban Togo a Kasuga tüzértisztjeként

szolgálva vett részt a lázadók és a császárpártiak hadihajói közti kisebb tengeri összecsapásokban, illetve a császári csapatok Hokkaido szigetén való partraszállásának támogatásában. Az Ezo Köztársaság 1869 májusában kapitulált. A császár nem rendezett vérfürdőt a lázadók közt, ahogy az korábban szokás volt, hanem szokatlan módon megkegyelmezett a harcok túlélőinek. Még a lázadás vezetői is legfeljebb csak néhány éves börtönbüntetést kaptak, és sokan közülük, mint például Enomoto tengernagy, később szép karriert futottak be a Meiji kormányzat alatt. Togót 1869 végén továbbképzésre Yokohamába küldték, ahol egyik legfontosabb feladata az angol nyelv elsajátítása volt. A tehetséges fiatal tisztet nyilván már ekkor kiszemelték arra, hogy – sok száz társával együtt – külföldre küldjék tanulni, ami egyébként Togónak is határozott kívánsága volt, bár ő eredetileg vasúti mérnök szeretett volna lenni. A japán mérce szerint is alacsony termetű, de nagyon jóképűnek tartott Togóról azonban úgy tartották, túl sokat fecseg, és emiatt sokan alkalmatlannak tartották a külföldi küldetésre. (Később, már tengernagyként, Togo éppen a hallgatagságáról volt híres.) Végül a klán vezetőjéhez, Saigo Takamorihoz fordult, és csak miután ő is engedélyezte Togo elutazását, hárult el minden akadály a küldetés elől. 1871 tavaszán egy kadétcsoport tagjaként egy iskolahajó fedélzetén Angliába hajózott, ahol a következő hét évet a nyugati ismeretek elsajátításával töltötte. Togo nem érkezett Angliába teljesen kívülállóként, hiszen már korábban is lelkesen tanulmányozta a brit haditengerészet történetét. Leginkább természetesen őt is az angol haditengerészet hivatalos szupersztárja, Nelson élettörténete ragadta meg. Buzgón tanulmányozta az angol tengernagy csatáit, és megérkezése után mihelyt lehetett, meglátogatta az ekkoriban kiképzési célokra használt Victory-t is. Nelson a későbbiekben is a japán tengernagy legnagyobb példaképe volt, sőt, még több is annál. Togo annyira beleásta magát Nelson életébe, hogy szinte azonosult példaképével, egyik későbbi levelében legalábbis teljesen komolyan azt írta: „Mélyen meg vagyok győződve róla, hogy Horatio Nelson reinkarnációja vagyok.” Megérkezése után Togo fél évet töltött Cambridge-ben, ahol matematikát és angol nyelvet tanult. A feljegyzések szerint itt töltött

ideje alatt gyakran látogatta az anglikán istentiszteleteket, és néhányszor még templomi szolgálatot is végzett, segédkezett a lelkésznek a misék alatt. Társaihoz hasonlóan ő is angol családoknál lakott, hogy ezzel is megkönnyítse az angol szokások megismerését, és a nyelv elsajátítását. Cambridge után néhány hetet Plymouth-ban töltött, majd kadétként a Worcester iskolahajóra vezényelték, a Royal Navy szokásos tengerészkiképzésére. A Worcesteren Togo volt az egyetlen külföldi diák, ami időnként kisebb-nagyobb súrlódásokat okozott közte, és angol társai között, akik, nem tudván különbséget tenni a kínaiak és a japánok között, Togót rendszerint Johnny Chinaman (kínai Johnny) néven emlegették. A kadéti beosztást Togo úgyszintén sértőnek találta, hiszen korábban a japán hajókon már tiszti rangban, viszonylag magas beosztásokat töltött be, és ehhez képest most elég megalázónak tűnt a legalacsonyabb rangban, kadétként szolgálni egy iskolahajón. Sérelmei ellenére Togo igyekezett a legjobb teljesítményt nyújtani. Társai általában azt gondolták róla, hogy szorgalmas és igyekvő, de nem túl tehetséges, tehát nagy meglepetést keltett, amikor a kiképzés végén Togo évfolyamában a második legjobb eredménnyel végzett. Ha Togo már a kadéti beosztást is méltatlannak találta, pályafutásának következő állomása még sérelmesebb lehetett számára, ám a tapasztalatszerzés érdekében ezt is zokszó nélkül vállalta, s a Hampshire iskolahajón egyszerű matrózként szolgálva kerülte meg a Földet, a déli féltekén, Ausztrália érintésével. A Hampshire fedélzetén töltött idő alatt Togo már korábban is meglevő szembetegsége tovább romlott, s Angliába visszatérve több, igen fájdalmas műtéten kellett átesnie, hogy látását megmentsék. Egyik pártfogója, Arthur Douglas Capel, Togo korábbi matematikatanára – és a cambridge-i kápolna lelkésze – később erről írta: „Ha nem a saját szememmel látom, mit képes elviselni egy japán panaszkodás nélkül, bizonyára gyakran kételkednék az erről szóló beszámolókban. De miután Togónál ezt megfigyeltem, már mindent elhiszek.” Felépülése után Togo Portsmouth-ban, majd Greenwich-ben folytatta tanulmányait, s ezzel egy időben a japán kormány megbízásából felügyelte az angol gyárban épülő Fuso páncéloson

folyó munkálatokat is. 1878 májusában, már hadnagyi rangban, az angoloktól vásárolt Hiei korvett fedélzetén tért vissza Japánba.

Togo, angliai tartózkodása idején. Angliai tartózkodása miatt Togo szerencsésen kimaradt a távollétében lezajlott Satsuma lázadásból, mely során szűkebb szülőföldje, és saját szamuráj klánja lázadt fel a császári kormányzat modernizáló törekvéseivel szemben. A lázadást nagyrészt az új hadseregreform után munka és megélhetés nélkül maradt szamurájok elégedetlensége robbantotta ki, s élére Satsuma legerősebb daimjója, Saigo Takamori állt, aki korábban a császárpártiak egyik fő támogatója volt, ám személyes sérelmei miatt már korábban visszavonult Satsumába, ahol egy saját magánhadsereget állított fel. Saigo vonakodva vállalta el a lázadók vezetését, és tulajdonképpen jobb meggyőződése ellenére sodródott át a felkelőkhöz, de mindvégig kitartott, noha a sokszoros túlerővel szemben semmilyen esélye nem volt.

Ha az események idején Togo még Japánban van, a tradíciók nagy valószínűséggel őt is arra kényszerítették volna, hogy klánja tagjaként a központi kormányzat ellen forduljon. Később maga is úgy vélte, ha ekkor Japánban van, ő is Saigo Takamorihoz csatlakozott volna, és ha nem esik el a harcokban, talán vele együtt követett volna el öngyilkosságot, mint legidősebb bátyja, aki kapitányi rangban harcolt Takamori seregében. Távolléte azonban lehetővé tette számára, hogy a becsületén esett csorba nélkül kivonja magát a súlyos áldozatokkal járó harcokból, és elkerülje a halált, vagy a kegyvesztettséget. Japánba való visszatérése után Togo rövidesen megkapta főhadnagyi előléptetését, és előbb a Hiei-n, majd a Fuso-n teljesített szolgálatot. 1879-ben a korábbi császári jacht, a Daini Teibo, majd 1881-ben az Amagi korvett elsőtisztjévé nevezték ki. Togo ebben az évben nősült, felesége, Kaeda Tetsu, szintén szamurájcsaládból származott. Házasságából két fia született. 1882-ben zavargások robbantak ki Koreában, melyek során a lázadók megostromolták a szöuli japán nagykövetséget, és több japán tisztviselőt megöltek. Nagykövetségük védelmére a japánok csapatokat küldtek Koreába, melyek segédkeztek a lázadás elfojtásában is. Az Amagi a japán csapatszállító hajókat kísérte Csemulpóba, és ott tartózkodásuk idején egyben feltérképezték a környező vizeket is. A koreai beavatkozás miatt egy ideig kiéleződtek a Kínával való ellentétek is, ezért az Amagi áthajózott Sanghajba, hogy védje az ottani japán érdekeltségeket, illetve kimentse a japán állampolgárokat, ha netán háború törne ki Kína és Japán között. A két ország ezúttal elkerülte a háborút, két évvel később azonban az Indokína északi részét megszerezni akaró franciák kerültek összetűzésbe a területet addig uraló kínaiakkal. A francia-kínai háború idején az Amagi a franciák engedélyével csatlakozott az Amédée Courbet tengernagy vezette kötelékhez, és így közvetlen közelről figyelhették a francia hadihajók hadműveleteit, és a francia csapatok formózai (tajvani) partraszállását. Megfigyelőként Togo még a francia hadsereg későbbi vezérkari főnöke, Joseph Joffre irányította francia expedíciós erők formózai hadműveleteit is figyelemmel kísérhette.

Bár a franciák a szárazföldön egyáltalán nem remekeltek, és a harcokban összességében véve a kínai hadsereg került többször fölénybe, a tengert egyértelműen a francia hadihajók uralták. Courbet köteléke 1884 augusztusában megsemmisítette a Fucsou kikötőjében horgonyzó kínai hadihajókat, és az ottani hajógyárat. (Amit korábban éppen francia tervek alapján, és francia mérnökök irányításával építettek fel.) A francia hajók ezt követően blokád alá vették Tajvan (Formoza) szigetét, majd később sikeresen lebonyolították a szigetet megszálló francia csapatok partra szállítását is. A tengeri harcok egyik érdekes, és előremutató mozzanata volt, amikor 1885 februárjában a franciák egy éjszakai torpedótámadással súlyosan megrongálták a Shipu kikötőjében horgonyzó két kínai hadihajót. (Később mindkettőt saját legénysége süllyesztette el.) Togo nyilván jól megfigyelte, és alaposan tanulmányozta ezt a támadást is. A háború után a franciák felajánlották Japánnak a katonai szövetséget Kína ellen, a japán kormány azonban még nem érezte elég erősnek a japán fegyveres erőket egy Kína elleni háborúhoz, és óvakodtak provokálni a hatalmas szomszédot. A francia ajánlatot így udvariasan visszautasították, viszont ettől függetlenül tovább mélyítették a két ország közti katonai kapcsolatokat, s a hadsereg és a flotta fejlesztése során nagymértékben támaszkodtak a francia tapasztalatokra és technológiára. 1885-ben Togót korvettkapitánnyá léptették elő, és áthelyezték a yokusakai hajógyárba, ahol az ott folyamatban levő, ekkor még többnyire francia mérnökök irányításával folyó hajóépítéseket felügyelte. Három év múlva megkapta a fregattkapitányi előléptetését, és az újonnan létrehozott kurei támaszpont irányításával bízták meg. 1890-ben egy erős kínai hajóraj érkezett Kure kikötőjébe, baráti látogatásra, és nyilván az erődemonstráció végett is, hogy megmutassák a kínai haditengerészet fölényes erejét. A kínai hajóraj mindenkire mély benyomást tett, de Togo egyáltalán nem volt lenyűgözve tőlük. Civil ruhába öltözve látogatta végig a kínai hajókat, alaposan megszemlélte őket, és elég lesújtó véleménnyel volt róluk. Tapasztalatai alapján úgy vélte, a kínai flotta korántsem olyan erős,

mint amilyennek mutatni szeretné magát, a kínai tengerészek pedig rendkívül fegyelmezetlenek, hanyagok, és képzetlenek. Togo pályafutásában 1891 végén következett be a sorsdöntő áttörés, végre megkapta sorhajókapitányi előléptetését, és első önálló parancsnoki beosztását, kinevezték a Naniwa cirkáló parancsnokává. Egyik első feladataként a Naniwával a Hawaiiszigetekre hajózott, ahol az amerikai telepesek trónfosztottá nyilvánították a királynőt, ideiglenes kormányt alakítottak, és bejelentették az Egyesült Államokhoz való csatlakozási szándékukat. Japán nem ismerte el az új kormányt, és a szigeteken élő 22 ezer japán telepes védelmére hadihajókat küldött ki, elsőként a Naniwát. Togo igyekezett kerülni a felesleges konfliktusokat, bár egyértelműen kifejezte, nem tartja legitimnek Hawaii kormányát, és megtagadta a zászlajuk előtti szokásos tisztelgést. 1893 májusában a Naniwa egy japán hajóraj tagjaként Vlagyivosztokba látogatott. Togo, aki most először találkozott az orosz haditengerészettel, ezúttal is nagyon alaposan megszemlélt mindent, és benyomásai most sem voltak pozitívak. Akárcsak a kínaiakat, az orosz tengerészeket is fegyelmezetlennek és képzetlennek tartotta. 1894 nyarán, a már szinte menetrendszerűen bekövetkező újabb koreai zavargások miatt, ismét kiéleződtek a kínai-japán ellentétek, melyek ezúttal végül fegyveres konfliktusba torkolltak. A Naniwa az ellenségeskedések kezdetétől fogva az első vonalban harcolt. Először ismét csapatszállítókat kísért Csemulpóba, majd a japán flotta előretolt egységeként két társával együtt az Asan-öbölnél állomásozó kínai erőket tartotta szemmel. A három cirkálóból álló japán köteléket megbízott parancsokként Togo irányította. A cirkálók július 25-én rövid összecsapásba bonyolódtak az öbölből kifutó kínai hadihajókkal, majd elsüllyesztették a kínaiaknak utánpótlást szállító, angol tulajdonban levő Kow-shing teherhajót. A Kow-shing elsüllyesztése Togo pályafutásának leginkább vitatott eseménye. Nem azért, mert a hivatalos hadüzenet előtt került rá sor, hanem mert a korabeli állítások szerint Togo legéppuskáztatta a kínai hajótörötteket. Az eset nagy felháborodást váltott ki világszerte, s a nemzetközi sajtó finoman fogalmazva is igen súlyos jelzőkkel illette a japán parancsnokot. Az angol kormány tiltakozott, és

vizsgálóbizottságot állított fel az eset tisztázására. A japán kormány mérsékeltebb tagjai úgyszintén elítélték Togo magatartását. Az angol vizsgálat később nagyrészt tisztázta Togót, a háború eseményei pedig rövidesen a háttérbe szorították, majd feledésbe burkolták a Kow-shing incidenst. A hajó elsüllyesztéséről megállapították, hogy az jogszerűen történt, a hajótöröttek szándékos legyilkolását pedig sosem sikerült hitelt érdemlően bizonyítani. Togo pályafutásában végül nem okozott törést az eset. A Naniwa a japán csatasor negyedik hajójaként vett részt a Yalu-folyó torkolatánál megvívott tengeri ütközetben, majd jelen volt a Liaotungfélszigeti partraszállásnál, és Weihawei blokádjánál, ahol részt vett a kínai flotta kitörési kísérleteinek visszaverésében. A háború végén Togo megkapta ellentengernagyi előléptetését. 1895-től Togo a Tengernagyi Tanács tagja, és a sasebói Tengerészeti Akadémia parancsnoka. Ez igen fontos beosztásnak számított, hiszen a japánok mindig kiemelt fontosságot tulajdonítottak a tisztek kiképzésének. Togo, aki maga is mindig az egyik legfontosabb tényezőnek tekintette a tengerészek felkészültségét és képzettségét, három évig töltötte be ezt a tisztséget, és ez idő alatt minden erejével igyekezett tökéletesíteni és korszerűsíteni a tananyagot, és a képzés módszereit. 1899 januárjában Togót a sasebói támaszpont, és az ott állomásozó flotta parancsnokává nevezték ki. Ebben a beosztásban vett részt hajóival a kínai boxerlázadás leverésében is. Togo leginkább az orosz csapatok működését igyekezett megfigyelni, hiszen Port Arthur és a Liaotung-félsziget megszállása után ekkor már Oroszország számított Japán első számú ellenfelének. A látottak ismét megerősítették az orosz fegyveres erőkről korábban alkotott, kedvezőtlen véleményét. Különösen az orosz haditengerészet látható szervezetlensége tett mély benyomást Togóra. 1903 februárjában a japán Tengerészeti Miniszter, Yamamoto Gombei javaslatára Togo Heihacsirót nevezték ki az Egyesített Flotta vezérkari főnökévé, vagyis a flotta parancsnokává. A döntés nagy meglepetést okozott, addig ugyanis szinte mindenki azt várta, a posztra már rég esedékes Hidaka Sonojo tengernagy lesz a következő flottaparancsnok. A haditengerészet egy belső lobbija, a személyzeti osztály befolyásos vezetőjével, Misu Sotaro

ellentengernaggyal az élén, hosszan puhította Yamamotót, míg végül sikerült meggyőzniük arról, az oroszokkal várható háború előestéjén erre a posztra Togo a legjobb választás. (Hidaka amúgy is éppen betegeskedett.) Maga a császár is meglepődött a kinevezésen, és mikor magyarázatra kérte Yamamotót, miért pont Togót választotta, az röviden így indokolta a döntést: „Mert Togo a szerencse kegyeltje.” A flottánál a hírt korántsem fogadták kitörő örömmel. Togo, az utókor megszépítő emlékezetével ellentétben, ugyanis nem volt népszerű parancsnok. Még japán mérce szerint is nagyon szigorú, rideg, keménykezű, és kíméletlen parancsnoknak tartották, aki a lehetetlenséggel határos elvárásokat támaszt beosztottjaival szemben, és állandóan űzi-hajtja őket. Nem sokkal a háború előtt törzskarának egyik tisztje egy levelében leírta, mennyire örül annak, hogy kinevezték az egyik romboló parancsnokává, és így végre biztos távolságba kerül Togótól, aki szerinte: „Kellemetlen szomszéd a beosztottaknak.” Togo sosem foglalkozott különösebben azzal, mit tartanak róla alárendeltjei, és most, amikor már a levegőben lógott a háború Oroszországgal, végképp nem törődött a véleményükkel. Kizárólag azt tartotta szem előtt, hogy a császár utasításának megfelelően a flotta harckészségét minél magasabb színvonalra tornázza fel, hogy felkészülten álljanak a háborúra. A flotta szinte éjjel-nappal folyamatosan gyakorlatozott, hogy bármikor készen álljanak az oroszokkal való megmérkőzésre.

A Port Arthur-i bolhacsípés Togo eredeti terve az volt, hogy a hadiállapot kezdetekor azonnal, teljes flottájával lecsap a Port Arthur előtt horgonyzó orosz hadihajókra, hogy rögtön a háború első óráiban döntő csapást mérjen rájuk. A hírszerzéstől azonban olyan, utóbb tévesnek bizonyult információkat kapott, melyek szerint az orosz helyőrség és a flotta teljes készültségben áll, várva a japán támadást. Togo ezért egy óvatosabb haditervet dolgozott ki, mely szerint egy meglepetésszerű éjszakai torpedótámadással csapást mér az orosz hajóhadra, majd, amennyiben sikerül elég nagy veszteségeket okozni nekik, és kedvezőek lesznek a körülmények, főerőivel is támadást indít a kikötő ellen, hogy további károkat okozzon a meglepett és összezavarodott ellenségnek, s ha módja van rá, elhallgattassa a parti ütegeket. A kikötőben álló flotta elleni meglepetésszerű torpedótámadás ötlete egyáltalán nem volt újdonság, a japán haditengerészet ezt már már 1902 óta gyakorolta. A módszerrel korábban már többször is nagy sikert arattak. Majdnem napra pontosan kilenc évvel korábban, 1895 február ötödikén, a japán torpedónaszádok egy egészen hasonló éjszakai torpedótámadással mértek csapást a Weihawei-ben horgonyzó kínai flottára, és a japánok nyilván jól emlékeztek a francia torpedónaszádok kínai hadihajók elleni támadásaira is, az 1885-ös háború idején. És végső soron mind a franciák, mind a japánok, alighanem az oroszokat másolták, akik az 1877-78-as török háború idején először alkalmazták az újonnan kifejlesztett torpedókat szállító kis naszádokat, a Fekete-tengeri török kikötők elleni éjszakai támadásokra. A japán flotta a Sárga-tengeren, a Round-sziget közelében cirkált mindaddig, amíg az utolsóként evakuált japánokat szállító gőzös nyolcadikán el nem hagyta Port Arthurt. A gőzös fedélzetén tartózkodott a japán hírszerzés néhány tisztje is, akik ellátták a legfrissebb információkkal Togót az orosz flotta hajóinak elhelyezkedését illetően. A tengernagy sötétedéskor a Mikasa fedélzetére hívta a rombolók kapitányait, és ismertette velük a feladatot. A támadás részleteinek kidolgozását Togo teljesen a kapitányokra bízta, ő csak általános utasításokat adott.

Ismeretlen okokból Togo úgy döntött, rombolóit két részre osztja, és csak az Első Flottilla tíz hajójával támadja Port Arthurt, míg a Második Flottilla nyolc rombolóját Dalnyij elé küldi felderítésre, és az esetleg ott horgonyzó orosz hajók elleni támadásra. Nem tudni, mi késztette Togót erre a döntésre. Az orosz hajók hollétéről pontos információi voltak, nem volt szükség arra, hogy rombolói közel felével felderítést végezzen. A rombolók megosztásával nagymértékben gyengítette az orosz flotta elleni támadás erejét, és hatását. Ha a Második Flottilla hajóit is Port Arthur ellen küldi, jóval nagyobb károkat is okozhatott volna az ellenségnek. (A Dalnyij elé küldött rombolók később nem találtak semmit. Csak két semleges teherhajóval találkoztak, melyeket átvizsgálásuk után elengedtek.) Este hét után a hat csatahajóból és kilenc cirkálóból álló főerők kíséretéről leváltak a támadásra induló rombolók, s megindultak Port Arthur és Dalnyij felé. A Port Arthur-hoz küldött tíz rombolót három rajba osztották, és a tervek szerint közvetlenül egymás után kellett volna támadniuk. Azonban két órával az indulás után észrevették az egyik őrjáraton levő orosz rombolót, és irányt váltottak, hogy kitérjenek előle. Az egyes rajok között azonban nem volt megfelelő a koordináció, és más-más irányba fordultak ki a közeledő orosz hajó elől, ami azzal a következménnyel járt, hogy a sötétségben elvesztették egymással a kapcsolatot. Két romboló ráadásul összeütközött, és bár nagyobb károkat nem szenvedtek, messze lemaradtak a többiek mögött. A napközbeni gyakorlatozásról visszatért orosz flotta eközben mit sem sejtve állt a külső révben, a parttal párhuzamos négy oszlopban lehorgonyozva. Alekszejev tartott attól, hogy a japánok egy meglepetésszerű támadással, és hajók elsüllyesztésével esetleg elzárják a belső kikötőbe vezető csatornát, ezért elrendelte, hogy a flotta a külső kikötőben vessen horgonyt. A hajókon nem sokkal korábban fejezték be a szenelést, s a szépen kivilágított felső fedélzetek lemosásával éppen akkor végeztek a matrózok. A hajókon békebeli állapotok uralkodtak. A legénység partra szállását ugyan megtiltották, és alkonyatkor gyakorolták a torpedótámadások elhárítását, de egyébként nem rendeltek el semmilyen különleges védelmi intézkedést. A kikötőtől délre fekvő Liautesan hegy lábánál levő világítótorony is üzemelt, messziről jelezve a kikötő felé vezető

útirányt. A támadásban részt vevő japán rombolók egyik tisztje később ezt írta: „Az éjszaka sötét volt, de már messziről látszott a világítótorony ragyogó fénye. Az egész városban égtek a lámpák, és apró fénypontok jelezték a hajók tartózkodási helyét.” A hajók nem voltak elsötétítve, a kazánok nem voltak felfűtve, a legénység nem állt harckészültségben, és nem engedték le a torpedóvédő hálókat sem. Nem telepítettek aknazárakat a kikötőbe vezető útvonal mentén, és nem rendeltek el készültséget a parti ütegeknél sem. Stark ugyan mindezt javasolta, ám a helytartó, Alekszejev, nem engedélyezte egyik intézkedés végrehajtását sem.

A Pallada cirkáló. Este a zászlóshajón, a Petropavlovszkon, a törzstisztek értekezletet tartottak, melyen megvitatták a feszültséggel terhes helyzetet, és a közeljövőben várható fejleményeket. Az utolsó szó Stark vezérkari főnökéé, Wilhelm Wittheft ellentengernagyé volt, aki az értekezlet este 11-kor történő berekesztésekor kijelentette: „Háború márpedig nem lesz!”

Háromnegyed órával később két hatalmas robbanás döreje rázkódtatta meg az orosz hadihajókat. A japán rombolók első rajának négy hajója ért célba, jócskán megelőzve a többieket. A sötétségben a négy kis hajó alig 400 méter távolságra közelítette meg a gyanútlan oroszokat. A Pallada cirkálóról észrevették ugyan a közeledő hajókat, ám azok négykéményes elrendezésükkel a sötétségben megtévesztésig hasonlítottak az orosz rombolókra, így azt hitték, a járőrbe kiküldött hajók tértek vissza jelentéstételre. A cirkálón az utolsó pillanatban jöttek csak rá, hogy japán hajókról van szó, ám a tüzeléssel már elkéstek. A négy romboló, tíz perccel éjfél előtt, hét torpedót lőtt ki, majd villámgyorsan megfordultak és eltűntek az éjszakában. A kis távolság ellenére csak két torpedó talált. Az egyik a bal oldalán derékba találta a Palladát, a másik pedig a Retvizan orrán csapódott be. A Pallada szénraktára szerencsére felfogta a robbanás erejét, és bár a hajón tűz ütött ki, sérülései nem voltak igazán súlyosak. A Retvizan sokkal rosszabbul járt. A torpedó hatalmas léket szakított a hajó orrán, ráadásul a robbanás feltépte a csatahajó egyik vízvonal alatti torpedóvető csövének a fedelét is, és ezen keresztül a víz további belső tereket árasztott el. A hajó 11 fokkal megdőlt balra, belsejébe összesen mintegy 2.200 tonna víz zúdult, orra a horgonylánc nyílásig a vízbe merült. A legénységből öten életüket vesztették. A támadást követően a flottánál kitört a zűrzavar. A hajókról fényszórókkal pásztázták a tengert, és összevissza lövöldöztek mindenfelé. A zászlóshajóra áradtak az egymásnak ellentmondó jelentések. Alig néhányan voltak, akik látták és azonosították a támadó hajókat, s az ő hangjuk most beleveszett az általános fejetlenségbe. Starknak egy órájába került, mire nagy nehezen rendet teremtett, majd néhány törzstisztjét kiküldte, állapítsák meg, tulajdonképpen mi is történt. A beérkező jelentések ellenére a tengernagy egyszerűen nem hitte el, hogy a japánok meg merték támadni a hajóit. Nem sokkal később azonban megérkezett a japán rombolók másik két rajának hat hajója is, melyek korábban elszakadtak és alaposan lemaradtak az első hajórajtól. A már felriasztott orosz hajókról ezúttal hamar észrevették a közeledő ellenséget, és eszeveszett lövöldözéssel fogadták őket. A heves, de teljesen koordinálatlan

elhárítótűz ellenére a japánoknak sikerült lőtávolságon belülre jutniuk, ám ezúttal a korábbinál nagyobb távolságról, mintegy 1500 méterről kényszerültek kilőni a torpedóikat. A meglehetős összevisszaságban támadó hat japán rombolóról 12 torpedót indítottak, ám a viszonylag nagy távolság miatt csak egy találatot értek el. Azt viszont a lehető legjobb helyen, az orosz flotta legerősebb hajóján, a Cezarevicsen, melyet a tatján, közvetlenül a hátsó lövegtorony mögött ért találat. A páncélos erősen, 18 fokra megdőlt, kormányszerkezete megsérült, de megőrizte mozgásképességét, ugyanúgy, mint a másik két megtorpedózott hajó. A korábbi ütközésben megsérült, és késve érkező Oboro romboló által végrehajtott utolsó támadásra két óra körül került sor, majd ezt követően a japán hajók ezúttal is veszteségek nélkül távoztak. A támadás utáni első intézkedésként Stark, mihelyt a kitört pánikon sikerült úrrá lennie, utasítást adott, hogy a sérült hajókat vigyék át a belső kikötőbe, ám a bejárat közelében később mind a három hajó megfeneklett. A Cezarevicset és a Palladát már másnap sikerült leemelni a zátonyról, és bevontatni, ám a Retvizant, mely majdnem eltorlaszolta a kikötő bejáratát, csak egy hónappal később sikerült kiszabadítani, és a kikötőbe vontatni. A flotta embervesztesége nem volt nagy, hét tengerész esett el, és nyolc megsebesült. A Novik és a Bojarin azonnal felderítésre indult, a többi hajón pedig felfűtötték a kazánokat, és elrendelték a harckészültséget. Riadóztatták a parti ütegeket, és a szárazföldi csapatok parancsnokságát is, ahol különben egészen addig azt hitték, a tengerészek csak gyakorlatozásképp lövöldöznek. A történtekhez tartozik még, hogy a két, járőrbe kiküldött orosz romboló nem vette észre sem az érkező, sem a távozó ellenséget, és nem észlelték a kikötő elleni támadást sem. Hajnalban a két romboló visszatért a kikötőbe, és a zászlóshajó mellé állva a parancsnok vidáman jelentette Starknak, hogy semmi gyanúsat nem észlelt. Nem dicsérték meg…

A kikötő előtt horgonyzó orosz hajók elhelyezkedése, és a japán rombolók útvonala. A támadásban részt vevő rombolók egyike sem volt felszerelve rádiókészülékkel, így az akció eredményét nem tudták jelenteni a főerőiknek. Togo másnap, február kilencedikén hajnalban, Dewa Shigeto ellentengernagyot küldte négy cirkálójával felderítésre, állapítsák meg az éjszakai támadás eredményét. Dewa reggel kilenckor ért hajóival a kikötő közelébe, ahol a reggeli ködben és párában is jól láthatta a kikötő bejáratánál zátonyra futott, láthatóan sérült hajókat, és hogy a többiek látszólag minden rend nélkül, teljes összevisszaságban állnak a bejárat közelében. Hogy az oroszokat provokálja, Dewa alig hét kilométerre megközelítette a kikötőt, azonban egyetlen lövést sem adtak le hajóira. Ez is csak megerősítette véleményét, mely szerint az orosz flotta súlyos károkat szenvedett, és teljesen demoralizálódott az éjszakai torpedótámadás

következtében. Mindezt rögtön jelentette is parancsnokának, sürgetve, használja ki a kedvező alkalmat, és indítson támadást a főerőkkel is az ellenséges flotta és a kikötő ellen. Némi habozás után Togo úgy döntött, kísérletet tesz a támadásra, és Port Arthur felé indult flottájával. Abban a hitben, hogy most döntő csapást mérhetnek az orosz flottára, az ütközet előtt a következő jelzés vonatta fel zászlóshajója árbocára: „Ez a csata dönti el a győzelmet, vagy a vereséget. Mindenki teljesítse a kötelességét.” A közeledő japán hajókat a járőrözésre küldött Bojarin cirkáló azonban időben észrevette, és riasztotta saját erőit. Az oroszok valójában egyáltalán nem voltak annyira összezavarodva, mint Dewa gondolta. A partvédelem ütegeit és a hajókat harckészültségbe helyezték, a kazánokat felfűtötték, a flotta készen állt a kifutásra. A reggeli világosság lecsillapította az éjszakai események által felzaklatott idegeket, a hajókon helyreállt a rend, s mindenki felkészülten várta a japán támadást, melyre számítottak. A délkelet felől közeledő japán köteléket nem sokkal 11 óra után, öt mérföldes távolságból észlelték a Port Arthur-i megfigyelők. Az orosz hajók, Alekszejev utasítására, addig nem vonták fel a horgonyt, amíg az éppen a parton tartózkodó Stark vissza nem érkezett zászlóshajójára. Csak ezt követően, negyed tizenkettőkor indultak meg a partok mentén északkeletnek, miközben Stark összegyűjtötte, és csatasorba állította szétszórt hajóit. Valamivel dél előtt a japán hajók délnyugatnak fordultak, és a partok mentén dél felé haladva tüzet nyitottak az oroszokra. Ezzel egy időben Stark is 180 fokos fordulatot tett hajóival, és a japán hajókkal azonos, délnyugati irányba fordulva, mintegy 7.500 méteres távolságról ő is tüzet nyitott. A két flotta majdnem azonos irányban, egymáshoz lassan közeledve haladt a partok mentén. Ahogy csökkent a közöttük levő távolság, a tüzelés egyre hevesebbé, és egyre pontosabbá vált. Az oroszok előnyére szolgált, hogy hajóik körvonala a tenger felől nézve beleolvadt a partmenti hegyek sötét hátterébe, míg ők viszont tisztán látták a nyílt tengeren haladó japán hajókat. Valószínűleg részben ennek volt köszönhető, hogy az orosz ágyúk ezúttal pontosabban tüzeltek, mint a japánok.

Beavatkozott az ütközetbe az orosz parti tüzérség is. A tűzparancsot itt az erődparancsnokságról adták ki, a partvédelem és a flotta hajói között ugyanis semmilyen együttműködés nem volt. Korábban sem tartottak soha közös gyakorlatokat, és nem ismerték egymás kódjait sem, az ütegektől tehát nem tudták olvasni a hajókról leadott jelzéseket. A kikötőt övező hegyeken korábban összesen 21 üteget állítottak fel, 108 ágyúval, ezek nagyobb része azonban kiskaliberű löveg volt. A japán csatahajók ellen igazából csak a kikötőbejárattól északra, az Arany-hegyen felállított tíz darab régi típusú, de nagy kaliberű, 280 mm-es tarack, valamint a hegy keleti oldalában felállított ütegállás, az Elektromos Szirt öt darab 254 mm-es, nagy lőtávolságú lövege volt hatásos. (A Szirt az ott elhelyezett nagy teljesítményű fényszórókról kapta a nevét, ágyúi pedig ugyanolyan típusúak voltak, mint a Pereszvet osztályú hajók főtüzérségét alkotó lövegek.) Tüzet nyitott a kikötő bejáratát délről határoló Tigrisfarok félszigeten elhelyezett öt darab 152 mm-es ágyú is. Ezek az ütegek lényegesen pontosabban tüzeltek, mint a tengeren ide-oda dülöngélő hadihajók ágyúi. Togo egyik legfőbb célja éppen ezeknek az elhallgattatása volt, ezért hajói tűzerejét megosztva arra adott parancsot, a 305 mm-es lövegek lőjék a parti ütegeket, míg az orosz hajókat csak a közepes tüzérség 152203 mm-es ágyúival tartotta tűz alatt. Részletes utasításokat azonban nem adott, és nem határozott meg minden hajó számára külön célpontokat, ami zavart okozott a japán hajók tüzelésében. Alig húszpercnyi tűzharc után Togo kénytelen volt arra a következtetésre jutni, Dewa tévesen ítélte meg a helyzetet. Az orosz hajók láthatólag rendezetten és fegyelmezetten tevékenykedtek, nyoma sem látszott rajtuk annak, hogy harci moráljuk megroppant volna. Tűzvezetésük is egyre pontosabbá vált, s komoly károkat okoztak a japán hajóknak, főleg Kamimura cirkálóinak, így Togo nemsokára kénytelen volt a 305 mm-es ágyúkat is az orosz hajók ellen fordítani. A Mikasa rögtön az ütközet elején találatokat kapott, az Elektromos Szirtről kilőtt egyik lövedék a hátsó parancsnoki híd felett robbanva több tisztet is megsebesített. Másik három csatahajó szintén megrongálódott, bár egyikük sem súlyosan. Az orosz hajókat is több találat érte, azonban a közepes kaliberű japán lövedékek nem

sok kárt tudtak okozni bennük. A legsúlyosabb sérüléseket a Bajan páncéloscirkáló szenvedte, amely kilenc találatot kapott. Húsz perccel 12 után, mikor a kikötőbejárattól délre fekvő Liautesan hegy magasságába ért, Togo délkeletre fordította hajóit, és az ütközetet félbeszakítva távolodni kezdett a kikötőtől. Azonban, újabb hibát vétve, hajóival nem egyszerre fordult, hanem egymás utáni fordulatot vezényelt, vagyis a zászlóshajó nyomdokvonalában haladó összes többi hajó ugyanazon a ponton fordult. Az orosz tüzérségnek csupán annyit kellett tennie, hogy belőtték, és folyamatosan tűz alatt tartották a japánok fordulási pontját, s így az irányzékon való állítás nélkül szép sorban egymás után végiglőtték az összes ellenséges hajót. Közben a Novik kiscirkáló 3.000 méterre megközelítette a japán csatasort, és kilőtte torpedóit, melyek azonban mind célt tévesztettek. A rombolókat Stark nem küldte támadásra. Nem sokkal fél egy után elhallgattak az ágyúk. Az orosz hajók a parti ütegek lőtávolságán belül maradtak, és nem követték a japán flottát. A veszteségek mérsékeltek voltak mindkét oldalon. Egyik hajó sem szenvedett súlyosabb sérüléseket, az emberveszteség pedig japán oldalon összesen mintegy 80, orosz részről pedig száz ember volt, nagy többségük sebesült. A támadással a japánok semmit nem értek el, hacsak azt nem, hogy megbizonyosodtak róla, az orosz flotta valamelyest meggyengült ugyan, de harcképességét továbbra is megőrizte.

A sérült, és a kikötő bejáratánál zátonyra futott Retvizan. A Port Arthur elleni támadást azóta is a megelőző támadás szép példájaként emlegetik a szakirodalomban, persze csak miután szörnyülködtek egy sort a hivatalos hadüzenet átadása előtt három órával végrehajtott japán „orvtámadás” erkölcstelenségén és gátlástalanságán. A japán támadás azonban valójában nem ütközött a nemzetközi joggal, melynek cikkelyei közé csak az 1907 októberében megtartott második hágai békekonferencián került be az a passzus, amely még a fegyveres harcok megkezdése előtt megkövetelte a hadüzenet átadását. Maguk a japánok akkoriban egyébként azt állították, leginkább az 1808-as orosz-svéd háború inspirálta őket, melyet az oroszok szintén hadüzenet nélkül indítottak meg. Togo azonban nem volt megelégedve a végeredménnyel, és a támadást csak félsikernek tekintette. Tulajdonképpen igaza is volt. A lehetőségekhez képest a japánok túl alacsonyra tették a mércét, és még eleve szerény célkitűzéseiket sem sikerült maradéktalanul megvalósítaniuk. Togo túl sokat bízott a rombolók kapitányaira. Nem adott egyértelmű és világos parancsokat, hanem rájuk bízta, a

körülményekhez igazodva maguk döntsék el, hogyan vezetik le az akciót. Ennek köszönhetően aztán a rombolók meglehetősen szervezetlenül és koordinálatlanul tevékenykedtek. Támadásuk sem volt igazán hatékony, a 19 kilőtt torpedóból mindössze három talált célba, az összes többi célt tévesztett, vagy befulladt. Még nagyobb hiba volt, hogy Togo feleslegesen szétforgácsolta erőit, és a rombolók felét Dalnyij térségébe küldte, holott tudták, hogy ott minden valószínűség szerint nem tartózkodnak orosz hadihajók. Felderítésre elég lett volna néhány torpedónaszádot a térségbe küldeni, a rombolók részt vehettek volna a Port Arthur elleni támadásban. Ha a japánok összes rombolójukkal támadják az orosz flottát, majd – az eredeti elképzelésnek megfelelően – rögtön ezt követően a teljes erejükkel támadást intéznek az összezavarodott oroszok ellen, rögtön a háború első pillanataiban sikerülhetett volna végérvényesen kiütni az ellenséget. Togo azonban túl sokáig várt, időt adott az ellenségnek a felkészülésre, s ennek következtében nem tudta kihasználni a torpedótámadás után az orosz flottában uralkodó átmeneti zűrzavart. A célkitűzések is eleve nagyon szerényre voltak szabva. Ha a japánok nem a koreai félszigeten, hanem rögtön a Liaotungon, Port Arthur közelében szállítják partra a csapataikat, egyetlen rohammal elfoglalhatták volna a kikötőt, melynek helyőrsége teljesen felkészületlen volt, és melynek erődítései még építés alatt álltak, vagy még egyáltalán el sem kezdték az építésüket. A Port Arthur elleni támadás így igazából csak egy másodlagos hadművelet volt, melynek célja csak az volt, hogy fedezzék vele a japán hadsereg főerőinek koreai partraszállását. Mindez azonban persze csak utólagos okoskodás. A japánok eleve nagyon óvatosak voltak, egyrészt mivel tartottak az ellenségtől, másrészt meg mert tudták, nem engedhetik meg maguknak, hogy flottájuk nagy veszteségeket szenvedjen. Az ellenséget egyáltalán nem becsülték le, tudták mekkora erőfölényben van az. Semmiképpen nem akartak nagy kockázatokat vállalni egy bizonytalan kimenetelű kalandorakcióban. Ráadásul az utóbb tévesnek bizonyult hírszerzői jelentések alapján Togo úgy tudta, az orosz flotta és a partvédelem egyaránt teljes harckészültségben van, ezért nem is támadott rögtön teljes flottájával.

A japán hadvezetés igazából nagyon is meg volt elégedve a flotta első napon elért eredményeivel. Togo nagy meglepetésére a főparancsnokság és a császár üdvözlő táviratot küldött a flottának, melyben kifejezték elégedettségüket az elért eredményekkel. Az Egyesített Flotta súlyos károkat okozott az ellenségnek, és ami még fontosabb volt, a kikötőjébe szorította be az orosz hajókat, s ezzel megszerezte a koreai vizek feletti ellenőrzést, ami létfontosságú volt a tervezett partraszállás szempontjából. A beérkező hírek olyan önbizalommal töltötték el a főparancsnokságot, hogy a szárazföldi csapatok utánpótlási bázisának eredeti helyszínéül kiszemelt déli Pusan kikötője helyett a jóval északabbra fekvő Csemulpót – a mai Inchon – választották, mely már a tíz évvel korábbi kínai háborúban is a partraszálló japán hadsereg fő támaszpontja volt, és ahonnan gyorsan el lehetett érni a koreai fővárost, Szöult. Mindezt anélkül, hogy Togóval egyeztettek volna. A tengernagy alaposan meglepődött, amikor a gratuláló táviratokat olvasta, és különösen, amikor értesült a parancsnokság döntéséről, hogy Pusan helyett Csemulpónál szállítják partra a teljes Első Hadsereget. Togo egyáltalán nem volt megelégedve a február nyolcadikai és kilencedikei támadások eredményével, és most azt tervezte, a kikötő elhagyására kényszeríti az orosz flottát, és a nyílt tengeren mér rájuk döntő vereséget. Az új fejlemények azonban az addig általa követett stratégia újragondolására kényszerítették. Pusan elég messze helyezkedett el Port Arthurtól ahhoz, hogy az ott folyó tevékenység ne gátolja Togót az orosz kikötő körül tervezett hadműveletekben. Csemulpo viszont elég közel volt ahhoz, hogy az orosz flotta kifutása reális veszélyt jelentsen az ott folyó japán csapatmozgások számára. Az ellenséget tehát most már nem a kifutásra kellett rávenni, hanem éppen ellenkezőleg, be kellett zárni a kikötőjébe. A japán flotta főerői által kivitelezett további támadó hadműveletek gondolatát elvetették, a fő feladat a hadsereg utánpótlási vonalainak védelme és biztosítása lett, azaz az Egyesített Flotta alapvetően védelmi szerepkört kapott.

A befejezés előtt álló Varjag a philadelphiai hajógyárban. A fő utánpótlási bázisnak kiszemelt Csemulpo Korea nyugati partjainak legjelentősebb kikötője volt, mely alig tíz mérföldre feküdt az ország fővárosától, Szöultól. A kiemelt stratégiai fontosságú helyen mindig számos külföldi hadihajó állomásozott, köztük orosz hadihajók is. A Bojarin cirkálót és a Giljak ágyúnaszádot néhány héttel korábban váltotta a Varjag cirkáló, és a Korejec ágyúnaszád. (Utóbbi a vlagyivosztoki flottához tartozott.) Az orosz hajókon már január közepén érezték, hogy a helyzet kezd nagyon feszültté válni, és felfigyeltek a japánok megélénkülő tevékenységére is. A Varjag parancsnoka, a tapasztalt diplomatának számító Vszevolod Fjodorovics Rudnyev sorhajókapitány, minderre igyekezett felhívni felettesei figyelmét, és engedélyt kért a kikötő elhagyására, ám továbbra is csak azt az utasítást kapta, parancs nélkül nem hagyhatja el Csemulpót. Miután egy orosz teherhajó február hetedikén tájékoztatta a tiszteket a japán flotta közeledéséről, a Korejec a következő nap reggelén útnak indult Port Arthur felé, hogy híreket szerezzen a legújabb fejleményekről. Alig hagyta el Csemulpót, a Korejec váratlanul az éppen a partok felé tartó japán csapatszállító konvoj útjába került. Az első hullámban partraszálló 2.500 katonát szállító három teherhajót Uriu Sotokichi ellentengernagy hat cirkálója, és három torpedónaszádja kísérte. (Uriu pályafutása érdekes példája a

japánok rugalmasságának. Cirkálóparancsnokként Uriu 1897-ben egy viharban ütközött egy másik cirkálóval. Az ütközésért a hadbíróság Uriu-t találta felelősnek, és háromhavi börtönre ítélte. Ez minden más haditengerészetnél a karrierje végét jelentette volna. A japánok azonban úgy gondolták, büntetésének letöltésével Uriu teljes mértékben jóvátette vétkét, s szabadulása után töretlenül haladhatott tovább előre a ranglétrán, ahol 1912-ben végül elérte a legmagasabb, tengernagyi rangot.) A Korejecen először azt hitték, orosz hajókat látnak, és betöltötték az egyik ágyút, hogy abból üdvözlő lövést adjanak le. Miután felismerték, hogy japán hadihajók közelednek, a Korejec visszafordult a kikötő felé, ám az egyik ideges tüzér közben elsütötte az üdvözlő lövéshez már betöltött ágyút. A lövés nem tett kárt semmiben, de később elegendő alapot adott a japánoknak, hogy erre hivatkozva azt állítsák, az oroszok adták le az első lövést a háborúban. (A japánok valójában már két nappal a háború kitörése előtt, február hatodikán elfoglalták a japán kikötőkben tartózkodó hat orosz teherhajót, és bálnavadászhajót. Hetedikén a koreai vizeken fogtak el két orosz teherhajót.) A legközelebbi japán cirkálón, a Chiyodán, támadásnak vélték a Korejecről leadott lövést, és válaszként kilőttek egy torpedót az orosz hajóra, mely azonban célt tévesztett. A japán csapatok az esti órákban partraszálltak Csemulpo kikötőjében, és másnapra elfoglalták a fővárost, Szöult. A kikötő távíróvonalait a japánok természetesen azonnal elvágták, így Rudnyev kapitány nem tudott sem tájékoztatást, sem utasítást kérni a parancsnokságtól. Miután feletteseivel nem tudott kapcsolatba lépni, Rudnyev a szöuli orosz nagykövettől kért engedélyt a kikötő elhagyására, aki azonban nem vállalta a parancs kiadásával járó felelősséget. Az oroszok tehát nem tehettek mást, türelmesen várakoztak tovább.

A japán csapatok partra szállnak Csemulpóban. A csapatok partra tétele után Uriu visszavonta hajóit a kikötő elé, hogy blokád alá vegye azt. A japán tengernagy nem tudta megtámadni a Csemulpóban horgonyzó orosz hadihajókat, mivel azok több ott állomásozó, semleges hadihajó között horgonyoztak. Másnap, február kilencedikén reggel tehát Uriu ultimátumot intézett az orosz parancsnokhoz, melyben közölte, ha nem futnak ki délig, a kikötőben fogja megtámadni őket. Ugyanekkor tájékoztatta az ott horgonyzó semleges hadihajók parancsnokait is az Oroszország és Japán között beállt hadiállapotról, és közölte, ha az oroszok nem hagyják el a kikötőt, délután négykor ő fogja megtámadni őket, tehát a semleges hajók addig hagyják el horgonyzóhelyüket. A nemzetközi jogot nyilvánvalóan sértő japán üzenet kézhezvétele után a Csemulpóban horgonyzó hajók parancsnokai megbeszélést tartottak, melyen eldöntötték, visszautasítják a japán követelést, és nem mozdulnak el a helyükről. Az erről szóló határozatot, melyet azonnal elküldtek Uriunak is, csak az amerikai Vicksburg ágyúnaszád kapitánya nem írta alá, aki részt sem vett a tanácskozáson. Az angol, francia, és olasz parancsnokok Rudnyevnek is azt javasolták, ne

mozduljon, és ha a japánok mégis megtámadják, adja meg magát a túlerőnek. Ugyanakkor elutasították Rudnyevnek azt a kérését, hogy a semleges vizek határáig kísérjék el a Varjagot. Rudnyev nem tért ki a harc elől, a felszólításnak megfelelően 11 óra után kifutott a kikötőből, és felvette a harcot Uriu kilenc hajójával. Másfél órás tűzharcban a Varjag elhasználta lőszerkészletét, megrongálta Uriu zászlóshajóját, az Asama cirkálót, majd a súlyosan megsérült orosz hajó visszatért a kikötőbe. A cirkáló 570 fős legénységéből 31 tengerész elesett, 91 megsebesült. Rudnyev abban bízott, a sérülések kijavítása után ismét megpróbálkozhatnak az áttöréssel. A kikötőbe való visszatérés után azonban kiderült, hogy a Varjag sérülései túl súlyosak ahhoz, hogy ismét megpróbálkozhassanak a kifutással. A Korejecet délután felrobbantották, a Varjagot pedig este, miután fontosabb berendezéseit szétrombolták, a fenékszelepek megnyitásával süllyesztették el, mivel a semleges hajók parancsnokai tartottak attól, hogy a cirkáló felrobbantása bennük is kárt tenne. A kikötőben álló orosz Sungari teherhajót este szintén elsüllyesztették. Az orosz hajók legénységét ezt követően az angol, francia, és olasz hajókon kínai kikötőkbe szállították, ahonnan visszatérhettek Oroszországba. (Az amerikaiak, a semlegességre hivatkozva, semmilyen segítséget nem adtak az oroszoknak.) Az elsüllyedt Varjagot a japánok később kiemelték, és miután súlyos sérülései ellenére sikerült kijavítaniuk, Soya néven saját flottájukban állították szolgálatba. A csemulpói összecsapás sok szempontból az elkövetkező ütközetek egyfajta előképe volt. Az oroszok bátran harcoltak, de rosszul taktikáztak. Rudnyev, tisztjeinek és a Korejec parancsnokának javaslatával mit sem törődve, makacsul ragaszkodott hozzá, hogy az öreg, alig 13 csomóra képes ágyúnaszád is a Varjag-al tartson. A Korejec tisztjei pedig javasolták, a naszádot, mely lassú volt, és elöregedett ágyúival nem sok kárt volt képes okoznia japánoknak, robbantsák fel, legénységét pedig szállítsák át a Varjagra. A Korejec nélkül sikerülhetett volna az áttörés, ám így a cirkáló mögött kullogó lassú, öreg ágyúnaszád a Varjag nyakába kötött kőnek bizonyult. Az oroszokra később is mindvégig jellemző volt, hogy ragaszkodtak hozzá, hogy minden ócska bárkát magukkal cipeljenek, amit csak a kikötőben össze

tudtak szedni. (Egyes források szerint viszont a Varjag géphiba miatt egyébként sem tudott volna 14 csomónál gyorsabban haladni, tehát nem a Korejec lassította le az oroszokat.) Alekszejev először hadbíróság elé akarta állítani Rudnyevet, de nem sokkal később megérkeztek hozzá a pétervári újságok, és a főparancsnokság által kiadott közlemények, melyekben az ütközetet a hősies helytállás példájaként emlegették. Rudnyev tehát fenyítés helyett kitüntetést és előléptetést kapott. A Varjag hősies helytállása még a japánokra is hatott, s nem sokkal a háború után az orosz kapitányt –akkor már ellentengernagyot- még a japán kormány is kitüntette bátorságáért. A japán kitüntetést Rudnyev elfogadta, de soha nem viselte. Az orosz propaganda a Varjag harcát követendő példaként állította a fegyveres erők elé, és hatalmas felhajtást csapott az egyébként nem túl jelentős ütközet körül. (Ugyanekkor a Port Arthurnál elszenvedett vereséget igyekeztek elbagatellizálni, „jelentéktelen bolhacsípésnek” minősítve azt.) A Varjag és a Korejec hazaérkező legénységét a moszkvai pályaudvaron díszes fogadóbizottság köszöntötte, a cár pedig a Téli Palotában fogadást adott a tiszteletükre. Rudnyevet elismerésként kinevezték a legújabb és legmodernebb csatahajó, az Andrej Pervozannij parancsnokává, noha ez a kinevezés merő formalitás volt csupán, hiszen a csatahajót még csak ekkor kezdték építeni. Karrierje azonban már a következő évben végzetes törést szenvedett, amikor nem volt hajlandó büntető intézkedéseket hozni a forradalmi szimpátiával gyanúsított matrózok ellen, és nem akadályozta meg tengerészeit abban, hogy részt vegyenek a tüntetéseken. Rudnyev az év végén kénytelen volt beadni felmondását, s tartalékállományba helyezték, bár ezzel egy időben előléptették ellentengernaggyá. A Varjag harcát az orosz propaganda már a háború idején is messze valódi jelentőségén felül kezelte, és a csemulpói összecsapás még a szovjet időkben is az orosz haditengerészeti legendárium egyik alapköve maradt. A csata ötvenedik évfordulóján az ütközet még életben levő valamennyi résztvevője Bátorság Érdemrendet kapott, Rudnyev sírján pedig a szovjet kormány emlékművet emeltetett.

A kiemelt Varjag, Japánba való elszállítása előtt. Alig 24 órával az első lövések leadása után tehát már öt orosz hadihajó pusztult el, vagy vált harcképtelenné, és újabb 12 órával később ez a szám még kettővel növekedett, méghozzá meglehetősen tragikomikus körülmények között. Kilencedikén a Jenyiszej aknarakó utasítást kapott, telepítsen aknazárat Dalnyij kikötője elé, hogy megakadályozzák a japánokat egy ottani partraszállásban. A hajó parancsnokát, Vlagyimir Alekszandrovics Sztyepanov kapitányt, előzetesen figyelmeztették a szigetek közti erős tengeráramlatokra, ő azonban ezt elmulasztotta figyelembe venni. Miután két nap alatt ötszáz aknát rakott le, a Jenyiszej 11-én délután visszaindult Port Arthurba. A visszafelé vezető úton egy elszabadult aknát vettek észre, melyet megpróbáltak befogni. Mialatt az aknarakó legénységének figyelmét ez a művelet kötötte le, az áramlás rásodorta a Jenyiszejt a korábban saját maga által lerakott aknamezőre. A hajó orra nekiütődött az egyik aknának, és a detonáció berobbantotta a hajó elülső raktárában tárolt ötven aknát is. A Jenyiszej, a 200 fős legénység több mint felét magával rántva, 15 perc alatt elsüllyedt. Sztyepanov nem hagyta el hajóját, a parancsnoki hídon állva azzal együtt merült el. Ez volt a tragédia, a komédiáról pedig a mentéssel megbízott Bojarin kiscirkáló parancsnoka, Vlagyimir Fjodorovics Szaricsev

kapitány gondoskodott. Szaricsev megkapta a Jenyiszej által telepített aknazár térképét, és őt is fegyelmeztették a szigetek közti áramlatokra, de egyik figyelmeztetéssel sem törődött, s hajóját egyenesen rávezette az aknamezőre. A Bojarin orránál robbanó akna súlyos károkat okozott, a kazánházat elöntötte a víz, és a hajó mozgásképtelenné vált. Szaricsev pánikba esett, és a hajó megmentését meg sem kísérelve szinte azonnal elrendelte a cirkáló kiürítését. Miután a legénységet átszállíttatta a két kísérő rombolóra, megtorpedóztatta saját hajóját, majd a rombolókkal visszatérve Port Arthurba, jelentette a Bojarin elvesztését. Néhány órával később a helyszínre érkeztek Matuszevics sorhajókapitány rombolói is, akik nagy meglepetésükre a felszínen úszva találták a Szaricsev által menthetetlennek ítélt Bojarint, mely legénységétől elhagyatva, magányosan sodródott a tengeren, és nem sok hajlandóságot mutatott az elsüllyedésre. Port Arthurból két rombolóval és egy ágyúnaszáddal azonnal mentőcsapatot küldtek ki, akik lehorgonyozták a hajót, s hozzáláttak a lékek eltömítéséhez, és a víz kiszivattyúzásához. Február 13-án este azonban vihar tört ki, és a mentőalakulat kénytelen volt visszatérni Port Arthurba. Éjszaka a vihar leszakította a Bojarint a horgonyról, és ismét rásodorta az aknamezőre. A másnap visszaérkező rombolók már csak a cirkáló elsüllyedését tudták megállapítani. Szaricsev büntetése egyébként abból állt, hogy leváltották a már elsüllyedt cirkáló parancsnoki beosztásából, és a parti ütegekhez helyezték át. (Később, a háború után, egészen az altengernagyi rangig jutott.)

A Bojarin kiscirkáló. A Csemulpónál partraszálló japán hadsereg napokon belül elfoglalta a fővárost, Szöult, majd a dél felől érkező erőkkel együtt folytatta az előrenyomulást északnak, a határ felé. Február 14-én sor került a szárazföldön is az első összecsapásra japán és orosz katonák között, mikor Szöul közelében a japán lovasság orosz kozákokkal találkozott. Az ilyen kisebb csetepatéktól eltekintve azonban az előrenyomuló japán csapatok semmilyen komolyabb ellenállásba nem ütköztek. Ez meglepte a japán vezetést, mivel előzőleg arra számítottak, a Yalunál állomásozó orosz csapatok majd benyomulnak Koreába, és még a határ előtt megpróbálják megállítani a japán előrenyomulást. Miután egész Koreát megszállták, április végére a Kuroki Itei vezette japán hadsereg elérte a Yalu vonalát, s megtette az előkészületeket a folyón való átkelésre, és a Mandzsúriába való benyomulásra. Míg a támadásra alapozott japán hadműveletek célja a Mandzsúria feletti ellenőrzés mielőbbi megszerzése volt, addig az oroszok kizárólag a passzív védekezésben gondolkoztak, és stratégiájuk egyszerűen csak annyi volt, kitartani, amíg az erősítés meg nem érkezik az anyaországból. A japán támadást követő napon a cár a távol-keleti körzetekben elrendelte az általános mozgósítást, a Távol-Keleten állomásozó

valamennyi orosz szárazföldi és tengeri erő főparancsnokává nevezte ki Alekszejevet. Oroszország hivatalosan csak a támadás után nyolc nappal, február 16-án üzent hadat Japánnak. A késlekedés oka nem ismert, az oroszok talán még az első összecsapások után is a tárgyalásos megegyezésben bíztak. A hadüzenetet követően kiadott kiáltványaikban egyébként mind a cár, mind a császár, egymást hibáztatták a háborúért. Miután az orosz flotta nyílttengeri ütközetben való megsemmisítésére nem volt lehetőség, a japánok a kikötő tartós blokádjára rendezkedtek be. Megelőlegezve a tíz évvel később, a német partok zár alá vételénél alkalmazott angol stratégiát, a japánok is a távolsági blokádot alkalmazták a szoros tengerzár helyett. A blokád kezdetben nem volt nagyon szoros. Február során még többkevesebb rendszerességgel érkeztek a teherhajók Port Arthurba. A japán flotta főerői a Csemulpótól 20 mérfölddel északra fekvő Kaisunál horgonyoztak, ahonnan kiindulva egyben a saját utánpótlási vonalaikat is fedezni tudták, míg a megfigyeléssel megbízott cirkálók és rombolók a Port Arthurtól 30 mérföldre északkeletre fekvő Elliottszigeteknél állomásoztak. Április végétől a flotta szorosabbra vonta a blokádot, és a csatahajók is áttették hadműveleti bázisukat az Elliottszigetekhez, hogy biztosítsák a Liaotung-félszigeten tervezett partraszállást. A szigetekhez távírókábeleket fektettek le, hogy megteremtsék a közvetlen összeköttetést a szárazfölddel. Az orosz kikötőt a rombolók és a torpedónaszádok tartották közvetlen megfigyelés alatt, melyek rádión jelentettek minden mozgást, amit észleltek. A rombolók mögött 10-20 mérföld távolságra járőröztek a cirkálók, melyeket éjszakára rendszerint hátrább vontak, hogy az orosz rombolók éjszakai portyázásai ne veszélyeztessék őket. A Port Arthurt megfigyelő japán rombolóknak azonban nem volt sok jelentenivalójuk. Az első napokban elszenvedett veszteségek bénító hatással voltak az oroszokra, különösen Alekszejevre. A helytartó eredetileg azt tervezte, az Oroszországból indított erősítés megérkeztéig passzív védelembe vonul ugyan, de a Korea és a Liaotung-félsziget közötti Koreai-öböl feletti ellenőrzést mindenképpen igyekszik magánál tartani. Most azonban a kezdeti veszteségek annyira megrendítették, hogy a sérült hajók kijavításáig

minden hadműveletet megtiltott. A veszteségek miatt amúgy is lehangolt orosz tengerészek harci morálját a kényszerű tétlenség aztán még tovább rombolta. Eközben a Koreában harcoló japán csapatokhoz zavartalanul áradt az erősítés. A flotta vezetése azonban úgy érezte, a Port Arthurban állomásozó orosz hajók által jelentett veszély Damoklész kardjaként lebeg a fejük felett. Úgy gondolták, ennek elhárítására egy kockázatos, és minden bizonnyal győzelem esetén is nagy veszteségekkel járó tengeri ütközet helyett sokkal gazdaságosabb megoldás a kikötő szűk bejáratának eltorlaszolása. A Port Arthur-i belső öblöt csak az Arany-hegy és a Tigrisfarokfélsziget közti, 290 méter széles szoros kötötte össze a tengerrel, és ezen is csak egy szűk, és apály idején alig hat méter mély csatorna volt hajózható, melyen a nagy csatahajók csak dagálykor tudtak keresztülhaladni. Ezt a csatornát néhány elsüllyesztett kereskedelmi hajóval hosszú időre el lehetett volna torlaszolni, a belső öbölbe zárva be ezzel a teljes orosz flottát. A tervezett akció öngyilkos vállalkozásnak tűnt, így az arra kijelölt hajók személyzetét kizárólag önkéntesekből állították össze. Önkéntesekben pedig nem volt hiány, több mint kétezer japán tengerész jelentkezett a 67 helyre. Február 23-án éjszaka öt, a kereskedelmi flottától lefoglalt, cementtel és kővel megrakott japán teherhajó közelítette meg a kikötőt, néhány romboló kíséretében. A felderítésre előreküldött rombolók észlelték a bejárat közelében zátonyra futott, mozdulatlan Retvizant, és nem tudván ellenállni a kísértésnek, kilőtték torpedóikat az orosz csatahajóra. Találatot nem értek el, viszont felriasztották az egész helyőrséget, így a nem sokkal később megérkező teherhajókat már a parti ütegek, és az orosz rombolók heves tüzelése fogadta. Egyetlen japán hajó sem jutott el a csatornáig, és bár némelyik eléggé megközelítette azt, a sötétben, a partvédelem ágyúitól összezavarva, mindegyikük elvétette a bejáratot, és attól viszonylag távol süllyedtek el, vagy futottak zátonyra. A japán veszteség a várakozásokkal ellentétben nem volt súlyos, a kísérő rombolóik egy tengerész kivételével mindenkit ki tudtak menteni. (Az éjszakai sötétségben az oroszok azt hitték, japán csatahajókat süllyesztettek

el. Alekszejev azonnal meg is táviratozta a cárnak a hatalmas tengeri győzelem hírét.) Két nappal később orosz és japán rombolók között került sor újabb összecsapásra a kikötő előtt. Két orosz rombolót, a Besztrasnijt és a Bnusityelnijt, elvágtak a kikötőtől, és kénytelenek voltak a félsziget túlsó oldalán fekvő Galamb-öbölbe menekülni. Másnap hajnalban megpróbáltak visszatérni Port Arthurba, de a japán rombolók és cirkálók ismét útjukat állták. A Besztrasnijnak sikerült áttörni a kikötőbe, a súlyosan sérült Bnusityelnijt azonban partra kellett futtatni a Liaotesan-hegy lábánál, ahol a legénység elhagyta a hajót. A sekély vízben elsüllyedt rombolót később megpróbálták kiemelni, de csak néhány ágyút sikerült kimenteni róla. A következő hetek során a japánok még további négy kísérletet tettek a kikötő eltorlaszolására, egyre nagyobb veszteségekkel, de minden eredmény nélkül. Utoljára május másodikán próbálkoztak, de a parti ütegek és a rombolók ezúttal is útjukat állták. Az orosz flottát nem sikerült kikötőjébe bezárni. Március hetedikén úgy tűnt, új fejezet kezdődik az orosz-japán tengeri háborúban. Ezen a napon érkezett meg Port Arthurba a japán támadás után néhány nappal kinevezett új flottaparancsnok, Sztyepan Makarov altengernagy.

A Bajan kifut Port Arthurból. A kép előterében jól látható a kikötőbejáratot védő torlasz.

Makarov Sztyepan Oszipovics Makarov a Fekete-tenger melléki Nyikolajev városában született, az Oroszországban akkoriban még használatos régi julián naptár szerint 1848 december 27-én, a Gergely naptár szerint 1849 január nyolcadikán. A tengerparttól kissé távolabb, a Bug folyó partján fekvő kikötőváros fontos támaszpontja volt az orosz flottának, és egyben itt helyezkedtek el a térség legnagyobb hajógyárai is. Makarov apja szintén a tengerészetnél szolgált. A paraszti származású Oszip Fedorovics Makarov besorozott tengerészként került a flottához, majd továbbszolgálóként a haditengerészet kötelékében maradt, ahol tehetsége és szorgalma révén tiszti beosztásig jutott, és éppen fia születése idején nemesi rangra is emelték. 1858 nyarán átvezényelték a távol-keleti flottához, és családjával együtt az Amur torkolatánál fekvő Nyikolajevszk-naAmure városába települt át. Fia ez év őszén itt kezdte meg tanulmányait a helyi iskolában, mely a kereskedelmi flotta számára képzett tengerészeket. A fiatal növendék kimagasló teljesítményt nyújtott, és tehetsége révén hamar felhívta magára a figyelmet. A város és a kikötő katonai parancsnoka, Peter Vasziljevics Kazekevics ellentengernagy is felfigyelt a tehetséges ifjúra, aki Kazekevics személyében megtalálta az érvényesüléshez mindenkor feltétlenül szükséges befolyásos pártfogót. A tengernagy a vezetése alatt álló flottához szerződtette, és a Strelok korvetten navigátorként alkalmazta az alig 14 éves Makarovot. 1863-ban személyesen kérvényezte a tengerészeti miniszternél, hogy pártfogoltját vegyék fel a szentpétervári Tengerészeti Akadémiára. A minisztérium jóváhagyta a kérést, és Makarov így bekerülhetett az elitképzés helyének számító Akadémiára. Még ebben az évben egy újabb kiváltságban volt része, a Bogatir korvett fedélzetén kadétként részt vehetett a Popov altengernagy vezette kötelék amerikai útján. 1865-ben, osztályelsőként fejezte be tanulmányait, és kezdetben a Távol-Keleti Flottánál, majd a Balti Flotta kötelékében szolgált. Ez év októberében publikálta első tudományos dolgozatát, a tengeri navigáció kérdéseiről.

Makarov tudományos érdeklődése már fiatal kadét korában is megnyilvánult. Nem csupán a tengerészet gyakorlati kérdései érdekelték, hanem élénken foglalkoztatták az elméleti jellegű problémák is. Kiváló matematikusként értékes munkát végzett a navigáció és a hajóépítés matematikai megalapozásának területén is. Érdeklődése túlmutatott a katonai kérdéseken, foglalkozott a hidrográfiával, és a tengerbiológiával is. Első komoly, és szakmai körökben nagy visszhangot kiváltó tudományos munkáját a hajók ütközése következtében fellépő vízvonal alatti sérülésekről, és a hajók célszerű, a sérülések mértékét minimalizáló belső felosztásáról, a vízzáró válaszfalak alkalmazásáról írta. Ebben a munkájában ismertette először az általa feltalált lékponyvát és annak használatát is. Munkájáért 200 rubel jutalmat és hadnagyi előléptetést kapott. Makarov ötlete volt az ellenárasztás is, melynek módszerét és szabályait később barátja, a kiváló mérnök és matematikus, Szergej Krilov dolgozta ki tudományos alapossággal. Az ötlet lényege, hogy a sérülés miatt megdőlt hajón a vízmentes rekeszekre felosztott hajótest sérült, vízzel elöntött rekeszeivel ellentétes oldalon fekvő, üres rekeszek közül néhányat elárasztanak, s így a tartalék úszóképesség egy részének feláldozásával állítják helyre a hajó egyensúlyát. Makarov 1871 január elsején kapta meg hadnagyi előléptetését, s ezzel együtt a nemesi rangot is. Később, a szovjet időkben, megpróbáltak afféle munkás-paraszt származású népi hőst csinálni Makarovból, aki e felfogás szerint tulajdonképpen áldozata volt a cári rendszernek és a bürokráciának. Ez a beállítás persze erősen fals. Makarov apja maga is elnyerte a nemesi rangot, melyet a hadseregnél és a flottánál egyébként egy bizonyos rang elérésekor a tisztek, így Makarov is, automatikusan megkaptak. (Mivel ez a nemesség nem öröklődött.) Az orosz fegyveres erőknél meglepően sok, magas rangú tiszt kezdte alulról a pályáját. Emellett a tengernagy természetesen a cári rendszer rendíthetetlen híve volt, másként nyilván nem is emelkedhetett volna ilyen magasra. Makarov ezen kívül hívő keresztény volt, az ortodox egyház hitbuzgó tagja, és persze lelkes orosz hazafi.

1876-ig a Balti Flottánál szolgált, az utolsó években mint Popov altengernagy szárnysegédje. 1876-ban egy feljegyzést adott be a Tengerészeti Minisztériumnak, melyben egy meglehetősen újszerű elképzelés megvalósítására tett javaslatot, hogy az igencsak gyenge Fekete-tengeri Flotta ütőképességét növeljék. Elgondolása szerint egy gyorsjáratú gőzöst úgynevezett bárka-anyahajóvá kell átalakítani, melynek fedélzetén torpedóval felszerelt gőzmeghajtású csónakokat szállítottak. A gyors anyahajó a kis hatótávolságú csónakokat az ellenség közelébe szállítja, majd ott azokat vízre bocsátja, hogy éjszakai támadást hajtsanak végre az ellenséges hajók és kikötők ellen. A támadás végeztével visszatérő bárkákat az anyahajó ezután a fedélzetére emeli, és gyorsan elhagyja a támadás helyszínét, még mielőtt a meglepett ellenség magához térne. Az elgondolás akkoriban minden bizonnyal meghökkentő volt a legtöbb tengerész számára, azonban az orosz flotta főparancsnoka, Konstantin Nyikolajevics nagyherceg, látott fantáziát az ekkor már komoly szakmai hírnévvel rendelkező fiatal tengerésztiszt ötletében. Makarovot tehát 1876 októberében átvezényelték a Fekete-tengeri Flottához, ahol lehetővé tették számára, hogy elképzeléseinek megfelelően átalakítsa „bárka-anyahajóvá” a Knyaz Velikij Konstantin nevű gőzhajót, és egyben megbízták annak parancsnokságával is. Az orosz Fekete-tengeri Flotta akkoriban nagyon siralmas állapotban volt. A húsz évvel korábbi krími háborúban a flotta gyakorlatilag teljesen megsemmisült, az ország nehéz anyagi helyzete – és a krími háborút lezáró párizsi békeszerződés – pedig sokáig csak a Balti Flotta, és egy nagyon gyenge távol-keleti hajóraj fenntartását tette csak lehetővé. A Fekete-tengeren csupán 1871-ben indulhatott el egy új hajóépítési program, azonban – az orosz viszonyoknak megfelelően – ez is csigalassúsággal haladt előre. A török haditengerészetnek viszont ekkoriban összesen 16 páncélos hajója volt szolgálatban, vagy állt éppen építés alatt.

Robert Whitehead 1875-ben, fiumei gyárában, egy korai torpedó sérült példányával. Szükségmegoldásként az oroszok kereskedelmi hajókat fegyvereztek fel, hogy valamit mégis szembe tudjanak állítani a törökökkel a tengeren. Ezek egyike volt az eredetileg utasszállító hajóként megépített Knyaz Velikij Konstantin (Konstantin nagyherceg) is, mely a megfelelő átalakítások után fő fegyverzetként négy darab „aknaszállító gőzbárkát” szállíthatott fedélzetén. (Ezeket a hadihajókon használt nagy, gőzmeghajtású csónakokból alakították át.) Az aknákat, melyekkel a csónakok fel voltak szerelve, a mai terminológia rúdtorpedóknak nevezi. Ezek egy 6-8 méter hosszú rúd végére erősített, érintőgyújtóval felszerelt robbanótöltetek voltak, melyeket az őket szállító csónak orrára erősítettek, úgy, hogy a rudat lefelé hajló helyzetben rögzítették, hogy a rúd végére rögzített akna a vízvonalnál érjen az ellenséges hajó oldalához. A taktika rendkívül egyszerű volt, a csónakkal nekimentek a célpontnak, és reménykedtek, hogy a robbanás nagyobb kárt tesz az ellenségben, mint bennük. A rúdtorpedót maga Makarov is szükségmegoldásnak érezte, és mihelyt lehetősége nyílott rá, beszerzett néhányat a legújabb csodafegyverekből, az önjáró aknákból, azaz a torpedókból is. Az oroszok által is használt első torpedók persze nagyon primitív szerkezetek voltak. A három méter hosszú, 335 mm átmérőjű torpedók sebessége legfeljebb hét csomó volt, hatótávolságuk pedig alig 650 méter. Azonban még így is sokkal hatékonyabb, és főleg

biztonságosabb fegyvernek tűntek, mint az öngyilkos fegyvernek számító rúdtorpedók. Az új fegyverek felszerelésére éppen jókor került sor, mivel nem sokkal azután, hogy 1877 tavaszán négy hónapnyi, feszített tempójú munkával befejezték a Konstantin átépítését, kitört az orosz-török háború. A 22 évvel korábbi háborúból győztesen kikerülő törökök arra számítottak, az oroszok a rövidebb utat választva a Duna deltájánál fognak átkelni a folyón, és a tengerparton próbálnak majd meg dél felé vonulni. Ezért legjobb csapataikat a tengerparti erődítményekbe és helyőrségekbe vezényelték, és ide vonultak fel a flotta hadihajói is, hogy a tenger felől támogassák a szárazföldi csapatokat. A kisded orosz flottától senki nem tartott. A várakozásokkal ellentétben azonban az oroszok nem a torkolatnál, hanem Havasalföldet átszelve a bulgáriai Svishtovnál keltek át a Dunán. A folyón aknazárakat telepítettek, hogy az átkelést ne tudják megzavarni a török flotta esetleg a Dunán felhajózó egységei. A csupán néhány kisebb hadihajóval, és sebtében felfegyverzett kereskedelmi hajóval rendelkező orosz flottától senki nem várta, hogy képes lesz bármiféle támadó tevékenységre. Erre a vélekedésre Makarov azonban gyorsan rácáfolt, amikor alig egy héttel a hadüzenet után, az április 30-ról május elsejére virradó éjszaka, támadást intézett a Batuminál horgonyzó török flottaegység ellen. Az akció azonban sikertelen maradt, mivel a rúdtorpedókkal felszerelt csónakokat az egyik török őrhajó észrevette, így a kötelék eredmény nélkül volt kénytelen visszavonulni. A kudarc nem szegte kedvét Makarovnak, aki néhány héttel később, május 29-én ismét akcióba lépett. Az oroszok ezúttal a silistrai Duna ágban horgonyzó három török páncélost támadták meg, melyeket azonban őrhajók lánca, és a páncélosok köré telepített hálórendszer védett. A hat, rúdtorpedókkal felszerelt naszád ezen az erős védelmen nem volt képes áttörni. A harmadik támadásra augusztus 12-én éjszaka került sor, az abháziai Sukhum Kale előtt horgonyzó török hajók ellen. Az ezúttal is rúdtorpedókkal támadó négy naszádnak végre sikerült eredményt elérni. Bár a zűrzavarba fulladó támadás során az egyik naszád

elsüllyedt, és a másik három is mind súlyosan megrongálódott, az egyik robbanótöltetet sikerült célba juttatni, és megrongálni az Assari Shevket nevű török hajót. A flotta tehát végre sikert tudott felmutatni, ami annak valódi jelentőségét messze meghaladó ünneplést váltott ki, s Makarov is rögtön megkapta kapitányi előléptetését. Az amúgy sem a kezdeményezőkészségéről híres török flotta a nem várt orosz támadások hatására teljesen elbizonytalanodott, és a hadihajóik, noha papíron elsöprő fölényben voltak az oroszokhoz képest, a naszádoktól félve a háború további időtartamában meghúzódtak a jól védett kikötőkben, semmivel sem járulva hozzá a török háborús erőfeszítésekhez. Makarov nem üldögélt sokáig a babérjain, még az év vége előtt ismét támadásra indult a Konstantinnal, ezúttal ismét Batumi kikötője ellen. A támadó naszádok ezúttal már nem az önveszélyes rúdtorpedóval, hanem az új önjáró aknával, azaz a már mai értelemben vett torpedóval voltak felszerelve. A december 16-án végrehajtott akció, mely az első, torpedóval végrehajtott támadás volt a haditengerészetek történetében, nem hozott eredményt, a torpedók elvétették a célpontokat. Egy hónappal később azonban, 1878 január 14-ének éjjelén, Makarovnak végre sikerült feltenni művére a koronát. A Konstantinról vízrebocsátott két naszád ezen az éjszakán ismét Batumit támadta, és sikerült észrevétlenül megközelíteniük a kikötőben horgonyzó, Intibah nevű ágyúnaszádot. A torpedók ezúttal nem tévesztették el a célpontot, s a két robbanás a tenger fenekére küldte az Intibah-ot. Ez volt a történelem első, sikeres torpedótámadása. Két héttel később, január 31-én, a tönkrevert törökök, akiket már az a veszély fenyegetett, hogy az oroszok elfoglalják Konstantinápolyt is, fegyverszünetet kértek, melyet az oroszok, nemzetközi nyomásra, kénytelenek voltak elfogadni. A háborút követően Makarov a tengeri hősökben addig nagy hiányt szenvedő Oroszország egyik legnépszerűbb és legismertebb katonája lett, s hullottak rá a kitüntetések. Sikerét követően a torpedókkal felszerelt kis hajók, a későbbi torpedónaszádok, minden haditengerészeten belül rendszeresítésre kerültek, s több haditengerészet állított szolgálatba ezek szállítására alkalmas,

Makarov „bárka-anyahajójához” hasonló felépítésű hajókat is. Az orosz naszádok sikerei nagy hatást gyakoroltak a haditengerészetek stratégáira. Makarovot ezután a Taman nevű gőzös parancsnokává nevezték ki, melynek fedélzetén alaposan tanulmányozta a Boszporusz környékét. Elsősorban persze katonai szempontból, de később tanulmányt jelentetett meg a tengervíz Fekete-tenger és a Földközitenger közötti cserélődéséről, mely elnyerte az Orosz Tudományos Akadémia elismerését is. Makarov 1879-ben nősült, egy tengerészkapitány lányát vette el. A házasságból három gyermek született, két lány, és egy fiú. 1881-ben Makarov a szárazföldi hadsereg kötelékében részt vett a turkesztáni hadjáratban. Fő tevékenysége itt is szorosan összefüggött szakmájával, a hadsereg vízi úton való utánpótlását szervezte és irányította a Kaszpi-tengeren, Asztrahántól Krasznovodszkig. 1882-től, immár sorhajókapitányi rangban, a Balti Flottánál szolgált, Popov altengernagy törzstisztjeként. 1885 szeptemberétől a Vityaz korvett parancsnoka. 1886 és 1889 között hajójával világ körüli utat tett meg, melyről újabb, nagy sikert arató könyvet jelentetett meg. Hazaérkezése után, 1890-ben ellentengernaggyá léptették elő. Az ekkor 41 éves Makarov lett az orosz flotta legfiatalabb tengernagya. Következő évben kinevezték a Balti Flotta tüzérségi főfelügyelőjének. Itt rögtön előállt új találmányával, egy általa kikísérletezett füstnélküli lőporral. (A „füstnélküli” jelző persze csak idézőjelesen értendő, csupán arról volt szó, hogy az új lőpor elődjéhez képest kevesebb füstöt bocsátott ki. A későbbiekben a füstkibocsátást egyre jobban csökkentették, és ezek a lőporok is mind a „füstnélküli” jelzőt kapták meg.) Makarov ekkor találta fel a páncéltörő gránátok hatékonyságát növelő „Makarov sapkát” is, mely nagy sikert aratott és világszerte elismerést szerzett feltalálójának. Az új típusú gránátokat gyorsan rendszeresítették a világ összes haditengerészeténél – az oroszt kivéve. 1894-ben Makarovot a Földközi-tengeren állomásozó orosz flottakötelék parancsnokságával bízták meg. 1895 januárjának első napjaiban kötelékével a Szuezi csatornán áthajózva elhagyta a

Földközi-tengert, és a távol-keleti orosz kikötőkbe hajózott át. A kínaijapán háború és Port Arthur japán megszállása ugyanis azzal fenyegetett, a konfliktus kiszélesedik, és a Távol-Keleten az oroszok is összetűzésbe kerülnek Japánnal. A háború, Makarov nagy csalódására, végül elmaradt, így a következő év tavaszán folytatódott az utazás. Az orosz hajók átkeltek a Csendes-óceánon, és hosszabb időt töltöttek el az amerikai kikötőkben. Makarov itt átadta a parancsnokságot, és az Egyesült Államokon átutazva visszatért Oroszországba, teljessé téve ezzel második világkörüli útját. Pétervárra visszatérve, 1896 augusztus 20-án, Makarovot altengernaggyá léptették elő, és kinevezték a Balti Flotta I. Osztagának, azaz a legerősebb csatahajókból álló köteléknek az élére. A tengernagy tevékenyen részt vett a világ első, kimondottan erre a célra tervezett aknaszedőinek, az Amur osztály hajóinak a tervezésében és építésében. Következő év tavaszán Makarov hosszabb utat tett Szibéria északi vidékein, az Ob és a Jenyiszej folyóknál, melynek során főleg azt igyekezett felderíteni, az északi, jeges vizeken megteremthető e a közvetlen összeköttetés a Csendes-óceáni Flottával. Arra a következtetésre jutott, a nyári hónapokban meglenne erre a lehetőség, de ehhez egy erős, korszerű hajókból álló jégtörő flotta felállítása lenne szükséges. Makarov nemcsak javasolta a jégtörők megépítését, hanem beadványához rögtön mellékelte is a megépítendő jégtörő terveit.

Sztyepan Oszipovics Makarov tengernagy. Az 1897-es év nagyon termékeny volt Makarov pályafutásában. A tengernagy ebben az évben adott ki egy újabb tudományos publikációt az északi sarkvidékről, és ebben az évben jelent meg legnagyobb hatású és leghíresebb tanulmánya a tengeri harcászatról, „Értekezés a tengerészeti taktika kérdéseiről” címmel. A XIX. század végi ipari forradalom hatására műszaki és technológiai újdonságok serege került bevezetésre a haditengerészeteknél, ám érdekes módon a haditengerészetek stratégáira mindezek szinte egyáltalán nem voltak hatással. A haditengerészetek vezetői nemcsak, hogy nem tudtak megfelelni a modern kor kihívásainak, hanem tulajdonképpen fel sem ismerték azokat. A jövendő tengeri ütközeteit lényegében ugyanúgy képzelték el, mint a napóleoni idők csatáit. A tengeri harcászat alapeleme még mindig a csatasor volt, s a tengernagyok továbbra is úgy képzelték

egy ütközet lefolyását, hogy az egymás mögé, libasorba felálló csatahajók oszlopai egymással párhuzamosan haladva majd addig lövik egymást, amíg valamelyik fél az ütközet feladására nem kényszerül. A kor legnagyobb hatású tengerészeti gondolkodója, Alfred Thayer Mahan, a tengeri hatalom jelentőségének és stratégiai kérdéseinek éles elméjű elemzését tette közzé, azonban taktikai szempontból ő is olyan örökérvényűnek gondolt alapelveket tételezett fel a tengeri harcászatban, melyekről úgy gondolta, nincsenek rájuk hatással az adott korszak technológiai változásai, illetve a földrajzi körülmények. Meg volt győződve róla, hogy a hadiflották mindennapi életében és harcászatában az újdonságok nem fognak alapvető változásokat előidézni, s a tengeri harc továbbra is nagy hadiflották nyílt tengeri összecsapásaiból fog állni, melynek fő eleme a csatasorba rendeződött páncélosok tüzérségi összecsapása lesz. Makarov jól ismerte Mahan munkáit, de gondolkodása nagyban különbözött az övétől. A tudomány új felfedezéseinek és a technológiai újdonságoknak a jelentőségét teljes mértékben felismerte, és előre látta, hogy ezek földindulásszerű változásokat fognak okozni a tengeri hadviselésben. (Előre megjósolta például a radart, és a légifelderítést.) A háborút alapvetően műszaki, technológiai problémának látta, melyben a fő feladat az emberek és az eszközök megfelelő rendszereinek, és ezek együttműködésének kialakítása. Mahannal ellentétben nem tekintette a flottát valami minden mástól különálló, szuverén entitásnak, hanem a társadalom és az ipar függelékének, melynek együtt kell működnie az adott ország fegyveres erőinek többi részével. Elképzelése szerint a flotta egyik fő feladata, hogy a tengeren biztosítsa a szárazföldön harcoló csapatok szárnyait, és célszerűnek tartotta az adott térségben harcoló tengeri és szárazföldi alakulatok közös parancsnokság alá helyezését. Makarov részletesen foglalkozott a tengeri ütközetek taktikai kérdéseivel is, és külön kiemelte, milyen nagy jelentősége van a legénység megfelelő kiképzésének és gyakorlottságának. Kedvenc mottója volt: „Emlékezz a háborúra!” Ahogy írta, a hajókat és azok legénységét úgy kell felkészíteni, mintha bármelyik pillanatban

kitörhetne a háború, vagyis a flottát állandó harckészültségben kell tartani. Makarov könyve nagy nemzetközi sikert aratott és rövid időn belül a világ minden fontosabb nyelvére lefordították, többek között japánra is. Togo később kedvenc olvasmányának nevezte Makarov könyvét, melyet gondosan tanulmányozott és kijegyzetelt, s amelyet mindig magánál tartott. A japánok tehát sokat tanultak Makarovtól, az oroszok azonban annál kevesebbet. Újításait nem, vagy csak későn vezették be – a Makarov sapkát csak az orosz-japán háború után kezdték szélesebb körben is használni –, stratégiai és taktikai elgondolásait a flotta hivatalos harcászati doktrínáiban nem érvényesítették. Ez persze nem a tengernagyon múlott, aki pályafutása során végig beadványokkal, előterjesztésekkel, kérvényekkel bombázta a Tengerészeti Minisztériumot. Javaslatai azonban szinte mind elakadtak a bürokrácia útvesztőiben. A tengernagy pedig ötletekben szinte kifogyhatatlan volt. Élete végéig nem szűnő lelkesedéssel, és kifogyhatatlan energiával kereste a megoldásokat a tengerészet gyakorlati és elméleti problémáira. Kiszámította, milyen szögben célszerű az ellenséges hajót felöklelni, hogy a lehető legnagyobb károkat okozzák abban, tanulmányozta a különböző robbanóanyagokat, és a robbanás fizikáját, tanulmányt írt a hajók különböző éghajlatú tengereken való álcázófestéseiről, és arról, a nagyon hideg víz milyen hatással van a torpedók működésére. Elemezte, ütközetben mikor milyen típusú lövedéket célszerű használni, hogyan kell megválasztani a lőtávolságot, és a különböző napszakokban a Nap fénye milyen hatással van a távolságmérés pontosságára. Kísérletezett a drótnélküli távíróval, azaz a rádióval, és nem kis részben az ő támogatásának köszönhetően szerelték azzal fel az orosz hadihajókat. A szakma területén túl a tengernagy komoly természettudományos kutatásokat is végzett, s kiemelkedő jelentőségű oceanográfusként tartották számon. Az 1898-as év nagy részét a tengernagy Angliában és az Egyesült Államokban töltötte. Ő felügyelte a saját tervei alapján angol hajógyárban épülő új jégtörő, a Jermak építését, illetve olyan

amerikai hajógyárakat keresett, melyekben hadihajókat építtethettek volna Oroszország számára. A tengernagy 1899 nyarán a Jermakkal északra, a Barentstengerre hajózott, és a Spitzbergáktól északra egészen a 81-ik szélességi fokig sikerült eljutnia a hajóval. (Makarov titkos vágya az volt, hogy ő érje el elsőként az Északi-sarkot.) Makarov, akit 1899 december hatodikai hatállyal a legfontosabb orosz flottatámaszpont, Kronstadt parancsnokává, és egyben a város és a sziget kormányzójává neveztek ki, mindig is kiemelt jelentőséget tulajdonított a távol-keleti orosz terjeszkedésnek, és szüntelenül kritizálta az ottani vezetés gondatlanságát. Ezzel persze nem aratott nagy sikert Alekszejev környezetében. Nagyrészt a helytartónak volt köszönhető, hogy Makarovot, kívánsága ellenére, nem Port Arthur, hanem Kronstadt parancsnokává nevezték ki. A kronstadti állás az egyik legfontosabb beosztás volt az orosz flottán belül, a tengernagy mégis jobb szerette volna, ha inkább valamelyik távol-keleti támaszpont, Port Arthur vagy Vlagyivosztok parancsnoki tisztségét kapja meg. Sokakkal együtt ő is úgy gondolta, Oroszország ebben az irányban törhet ki az elszigeteltségből, melybe az év nagy részében jéggel borított, vagy idegen ellenőrzés alatt álló tengerszorosok által elzárt kikötői miatt kényszerül. Makarov támogatta az agresszív orosz terjeszkedést a térségben, és sürgette a Port Arthur-i erődítmények kiépítését, a kikötő megerősítését. „Port Arthur eleste borzasztó csapás lenne távol-keleti pozícióinkra.” – írta a tengerészeti miniszternek – „Port Arthurnak bevehetetlennek kell lennie.” A Port Arthur elleni japán támadás hírére Makarov rögtön javasolta, hogy negyven, szétszerelt torpedónaszádot, és nyolc rombolót szárazföldi úton, a Transz-Szibériai vasúton keresztül szállítsanak Port Arthurba, és erősítésként azonnal irányítsák át oda Virenius tengernagy Földközi-tengeren tartózkodó hajóraját, az Oszljabja páncélossal, valamint az Auróra és Dmitrij Donszkoj cirkálóval. Javaslatait természetesen ezúttal sem fogadták meg. Miután a kezdetben hitetlenkedő orosz kormány számára is világossá vált, hogy a háború valóban elkezdődött, és az oroszok számára nagyon rosszul, a szorongatott Port Athur vezetését a legjobb kezekben kívánták tudni. Február 14-én tehát Makarov

altengernagyot felmentették a kronstadti bázis parancsnoki tisztségéből, és kinevezték a Port Arthurban állomásozó Csendesóceáni Flotta élére.

Makarov és Wittheft tengernagyok a Petropavlovszk fedélzetén. Jobboldalt a csatahajó kapitánya, Nyikolaj Jakovlev. A kinevezéssel Makarov régi vágya teljesült. Bár a körülmények korántsem voltak kedvezőek, a tengernagy egyetlen percet sem tétovázott, kinevezése után három nappal már útnak is indult, s egy rövid, mukdeni megálló után, ahol Alekeszejevvel találkozott, március hetedikén már meg is érkezett új szolgálati helyére. Nem érkezett üres kézzel, öt vasúti kocsit pakolt tele a flottánál hiánycikknek számító felszerelésekkel, és a vonaton vele együtt 250 szakképzett hajógyári munkás is érkezett Kronstadtból Port Arthurba. Makarov azonnal határozott intézkedéseket foganatosított, hogy felrázza a letargiából az orosz hajóhadat. Az alkalmatlan vezetőket rövid úton elbocsátotta, vagy áthelyeztette, felgyorsította a sérült hajók javítási munkálatait, javított a legénység és a hajógyári munkások életkörülményein, szigorított a harckészültségen, és azonnal intenzív gyakorlatozásba fogott a hajóhaddal. Makarov megszervezte az állandó járőrszolgálatot a kikötő környékén, és minden éjszaka rombolókat küldött ki az ellenséges erők megfigyelésére. Utasítására a flotta készletéből ellátták végre a parti ütegeket is páncéltörő gránátokkal. Hogy a kikötő elzárására tett japán próbálkozásokat végképp meghiúsítsák, a bejárat közelében néhány teherhajót süllyesztettek el, valamint aknamezőket telepítettek, és rögtönzött gátakat állítottak fel. Megerősítették a bejárat közelében telepített parti ütegeket is. Valószínűleg ekkor cserélték le a hajók addigi festését – fekete hajótest, sárga kémények

–, a környezetbe sokkal jobban beleolvadó, nehezebben észrevehető, egységes olajzöld festésre. A tengernagy igyekezett minél gyorsabban kijavíttatni a sérült hajókat, és úgy tervezte, hogy a hajóhad erejének és harckészültségének növekedésével arányosan majd fokozatosan kiterjeszti a flotta hadműveleti övezetét. Mindenekelőtt azt kellett megakadályozni, hogy a japán csapatok partra szálljanak a Liaotungfélszigeten. Ezért a vlagyivosztoki cirkálókat arra utasította, támadják a japánok utánpótlási vonalait, hogy ezzel is minél nagyobb erőket vonjanak el Port Arthur közeléből. Makarov ismét kérte, hogy a Balti-tengerről torpedónaszádokat küldjenek vasúton Port Arthurba, ám kérését – a korlátozott szállítókapacitás, és a megfelelő vasúti kocsik hiánya miatt – ezúttal sem teljesítették. Nem sikerült megoldania a rendszeres utánpótlás megszervezését sem. Bár a japán támadás után sietve igyekeztek feltölteni a kikötő és az erődök raktárait, az Oroszországból érkező szállítmányok továbbra is hiányosak voltak, és akadozva érkeztek. A hajókon rendszeresen, naponta tartottak gyakorlatokat és harci riadókat, a flotta pedig hetente többször is kifutott a tengerre gyakorlatozni. Az állandó tréninggel sikerült elérni, hogy a flotta hajói önállóan, a vontatók segítsége nélkül is képesek voltak elhagyni a belső kikötőt. Megszűntek az állandó kimenők is, Makarov a folyamatosan harckészültségben álló hajókon tartotta a legénységet, a tiszteknek és a matrózoknak egyszerre legfeljebb tíz százaléka hagyhatta el a hajót. Mindezen intézkedéseknek köszönhetően sikerült elérnie, hogy a flotta mindössze 2,5 óra alatt képes legyen kifutni a tengerre, holott korábban ehhez sokszor teljes 24 órára volt szükség. A tengernagy tehát sokat követelt meg a legénységétől, ennek ellenére népszerűsége egyedülálló volt a flottánál. A többi magas rangú tiszt többségével ellenétben Makarov mindig szívesen elegyedett szóba az egyszerű tengerészekkel, és közvetlen stílusával hamar elnyerte azok bizalmát. Bár sokat követelt beosztottjaitól, általában nem büntetett szigorúan. „Csak aki nem csinál semmit, az nem hibázik.”– szokta mondogatni. Hatalmas, kétágú szakálla miatt a flottánál csak az „Öreg Szakállas” néven emlegették. Életkorát

meghazudtoló, hatalmas energiával és munkabírással rendelkezett, ami szintén kiváltotta beosztottai csodálatát. A tengernagy a korábbi zászlóshajó, a Petropavlovszk helyett az Aszkold cirkálóra helyezte át zászlaját. A korabeli szokásokkal ellentétes módon Makarov úgy vélte, a flotta irányítására egy gyorsjáratú cirkáló jobban megfelel, mivel ezen tetszése szerint változtathatja helyét, és jobban áttekintheti róla a harcteret, mint egy, a csatasorban helyhez kötött páncélosról. Teljesen szokatlan módon zászlóshajóján ütközetben nem vonta volna fel a tengernagyi lobogót – amire utasításaiban figyelmeztette is kapitányait –, mert úgy vélte, ezzel csak kijelölné az ellenséges tüzérség számára, melyik hajóra érdemes tüzelniük. Alighanem ugyanezen megfontolásból, vagyis hogy ne hívja fel magára a figyelmet, a parancsnoki hajóról zászlójelzések helyett ha csak lehetett, inkább rádión irányította az egyes hajókat és kötelékeket. Makarov, talán a világon először, a március 17-én kiadott harcászati utasításaiban kitért a tengeralattjárók elleni harc módszereire is, mivel az oroszok úgy hitték, a japán flotta már rendelkezik tengeralattjárókkal is, és azokkal rendszeresen járőröznek Port Arthur előtt. Tisztában lévén flottája gyengeségével, Makarov kerülte a japán főerőkkel való összeütközést, és csupán kisebb csetepatékba bocsátkozott. Feltehetően azt tervezte, hogy sérült hajói kijavítása után a főerőkkel elhagyja Port Arthurt, és áttör a biztonságosabb Vlagyivosztokba, ahonnan kiindulva könnyebben támadhatta volna az ellenség Japán és Korea közti tengeri utánpótlási vonalait, mint Port Arthurból. Azonban minden erőfeszítése dacára sem volt képes a korábbi évek mulasztásait bepótolni, s egy hónapnyi megfeszített munka után hajóinak még mindig csak a fele volt hadra fogható állapotban. Magánleveleiből és feljegyzéseiből elég világosan kivehető, hogy a Port Arthurban uralkodó szervezetlenséget és korrupciót, a hadsereg és a flotta vezetésének vele szembeni ellenséges magatartását, valamint az itt állomásozó szárazföldi és tengeri alakulatok hiányos felszereltségét és képzetlenségét látva a tengernagy is elcsüggedt, s kétségek gyötörték küldetése sikerét illetően, ám kifelé ennek semmi

jelét nem mutatta. Óriási energiával vetette magát a munkába, mindenhol ott volt, és mindent a kezében tartott. Hogy Port Arthur védelmének vezetése egységes legyen, a tengernagy kérte, a városban állomásozó szárazföldi és tengeri erőket helyezzék egységes parancsnokság alá, és erre a főparancsnoki posztra önmagát javasolta. Alekszejev hajlott rá, hogy jóváhagyja Makarov javaslatát, Kuropatkin azonban inkább Stösselt akarta kinevezni összfegyvernemi parancsnoknak. Miután nem tudtak megegyezni, minden maradt a régiben, és Port Arthur vezetése továbbra is megosztott maradt. Külön parancsnoksága volt a flottának, és külön a hadseregnek. A két fegyvernem együttműködése végig rosszul koordinált volt, parancsnokaik között éles, időnként már szinte gyűlöletig elmenő ellentétek voltak. Makarov dolgát nehezítették rá féltékeny kollégái és felettesei is, akik minden lehetséges módon igyekeztek megnehezíteni és akadályozni a tengernagy tevékenységét. Elsősorban a saját pozícióikat féltő Alekszejev és Stössel intrikus viselkedése okozott gondot. Alekszejev különösen nehezményezte, hogy Makarov alkalmatlanságuk miatt a helytartó sok kegyencét leváltotta beosztásából, és fiatal, tehetséges tiszteket nevezett ki a helyükre. Stössel, aki próbálta saját hatáskörét kiterjeszteni a flottára is, szintén veszélyes riválist látott Makarovban. A pétervári admiralitáson is sok féltékeny kollégája reménykedett abban, hogy Makarov kudarcot vall Port Arthurban, ami tőlük telhetően igyekeztek is elősegíteni. A tengernagy kéréseit rendszerint vagy késve, vagy egyáltalán nem teljesítették. Makarov kérte „Értekezés a tengerészeti taktika kérdéseiről” című könyvének ötszáz példányban való kinyomtatását, hogy a könyvet a flotta tisztjei között szétosztva egyszerűen és gyorsan megismertethesse velük taktikai elképzeléseit. Avelan tengernagy pénzhiányra hivatkozva először nem járult hozzá a könyv 500 rubelbe kerülő kiadásához. Makarov erre kilátásba helyezte lemondását, mire Avelan mégis elrendelte a könyv kiadását. A nyomtatást azonban addig halogatták, hogy arra már csak Makarov halála után került sor, és a könyvek végül már meg sem érkeztek Port Arthurba. Március kilencedikén este Makarov mind a hat üzemképes rombolót kiküldte felderítésre, és járőrözésre. A Matuszevics

sorhajókapitány vezetésével a Liautesan hegytől délre járőröző négy hajó éjszaka összetalálkozott a kikötő felé haladó tíz japán rombolóval, melyeket teljes meglepetésként ért az orosz hajók feltűnése. A rövid, de heves összecsapásban mindkét oldalon több hajó is megrongálódott. A japánok végül visszavonultak, s az orosz rombolók sikeresen áttörtek a kikötő felé. Az éjszakai sötétségben lezajlott harc teljesen kaotikus volt, a hajók közvetlen közelről lőtték egymást, több ütközés is történt. A Fjodor Emilevics Bose kapitány vezetésével északkelet felé kiküldött Sztyereguscsij és Resityelnyij rombolók a felderítésből visszatérőben, hajnalban találkoztak az éjszaka Port Arthur előtt aknákat telepítő, és most hazafelé tartó négy japán rombolóval, melyeket a Chitose cirkáló is támogatott. A japánok megpróbálták elvágni az orosz hajók útját a kikötő felé, és kiszorítani őket a nyílt tengerre. Heves tűzharc után a Sztyereguscsij harc és mozgásképtelenné vált, s a rommá lőtt hajót a japánoknak sikerült elfogniuk. A harc hevességét jól szemlélteti a tény, hogy a Sztyereguscsij 52 fős legénységéből mindössze négy orosz tengerész maradt életben. A súlyosan sérült, és már süllyedőfélben levő rombolót a japánok megpróbálták elvontatni, ám az erős hullámzásban elszakadt a vontatókötél. A közeledő orosz cirkálók miatt a japánok nem próbálkoztak tovább a vontatással, és végül sorsára hagyták a Sztyereguscsijt, mely nem sokkal később elsüllyedt. A súlyosan megrongálódott Resityelnyijnek sikerült a parti ütegek védelmébe húzódva visszatérnie Port Arthurba, és riasztani a flottát. (A kötelékparancsnok, Bose kapitány, olyan súlyosan megsebesült, hogy vissza kellett küldeni Oroszországba.) Az adott időpontban éppen csak a Novik kiscirkáló állt kifutásra készen. Noha a láthatáron közben feltűntek Dewa közeledő cirkálói is, Makarov nem habozott, azonnal átszállt a Novikra, és kifutott a bajba került Sztyereguscsij megsegítésére. Nem sokkal utána kifutott a Bajan is. Későn érkeztek ugyan, de azt még meg tudták akadályozni, hogy a japánok elvontassák a sérült hajót, mely végül elsüllyedt. Az orosz tengerészek harci moráljára nagyon jó hatással volt, hogy tengernagyuk a saját életét sem habozott kockára tenni egy romboló megmentése érdekében. (A később elterjedt történet szerint a

Sztyereguscsij két gépésze bezárkózott a romboló egyik gépházába, és a megadást elutasítva kinyitották a hajó fenékszelepeit, s azt magukkal együtt elsüllyesztették, hogy ne kerüljön a japánok kezére. Bár a hivatalos vizsgálat már nem sokkal a háború után megállapította, hogy a történet nem igaz, a hősies önelsüllyesztés sztorija az orosz haditengerészet legendáriumának egyik fontos eleme lett. A Sztyereguscsij hős tengerészeinek még emlékművet is emeltek.) Ugyanaznap délután egy japán csatahajó-kötelék is megközelítette a kikötőt, és dél felől, a Liaotesan hegy felett átlőve közvetett irányzással vették tűz alá az ott horgonyzó orosz hajókat, a kikötő előtt cirkáló többi japán hajó jelzései alapján. A japán csatahajók összesen 154 darab 305 mm-es gránátot lőttek ki a kikötőre, ám mindössze egyetlen találatot értek el az Aszkold cirkálón, és az sem okozott súlyos sérüléseket. A dagály megérkeztével Togo visszavonult, feltehetően attól tartva, hogy az oroszok kifutnak, és ellentámadást indítanak. Makarov ismét azonnal intézkedett, a Liaotesanra megfigyelőállást telepített, amely közvetlen telefon-összeköttetéssel irányíthatta a kikötőben álló hadihajók tüzelését, olyan, a hegyek takarásában álló célpontokra, melyeket a hajókról nem is láttak. A hegytől délre eső vizeken, ahonnan a japán hajók támadni szokták a kikötőt, aknákat telepítettek.

A Petropavlovszk, a flotta zászlóshajója. Mikor 22-én a japán hajók ismét a Liaotesanon keresztül akarták a kikötőt bombázni. Felderítésük valószínűleg észrevette az itt telepített aknamezőt, mert a hajók ezt kikerülték. A csatahajók a félsziget kikötővel ellentétes oldalán, a Liaotesan-hegy és a Galamb-öböl között manőverezve, 15 kilométeres távolságról vették tűz alá Port Arthurt, azonban nagy meglepetésükre az ott álló Retvizan és a Pobeda ágyúinak, és egy újonnan telepített parti ütegnek a pontos kereszttüzébe kerültek. A japán hajókat rövidesen több találat érte, és kénytelenek voltak visszavonulni. A Fuji olyan súlyosan megrongálódott, hogy javításra vissza kellett küldeni Sasebóba. A csatahajók mintegy száz gránátot lőttek ki a kikötőre, de csak jelentéktelen károkat okoztak.

Mihelyt a dagály beállt, Makarov is kifutott az orosz csatahajókkal, és a látótávolságon túlra kergette vissza a megfigyelést végző japán cirkálókat. Ugyanakkor viszont óvakodott attól, hogy a parti tüzérség lőtávolságán kívülre menjen, és csatát vállaljon a távolban várakozó japán csatahajókkal, akik viszont attól óvakodtak, hogy bemenjenek a parti ütegek lőtávolába. A két flotta tulajdonképpen semlegesítette egymást, ami hosszú távon a japánok számára jelentett nagyobb kockázatot. Az orosz hajóhad megélénkülő tevékenysége miatt a parancsnokság elhalasztotta a Liaotung-félszigeten tervezett partraszállást is. Március 26-án az orosz flotta ismét kifutott, s a kötelékben való manőverezést gyakorolta a kikötő előtti vizeken. A rombolók közben a Koreai-öbölben végeztek felderítést, s elfogtak négy angol, és egy japán teherhajót. Visszatérőben a Pereszvet és a Szevasztopol csatahajók összeütköztek, komolyabb sérüléseket nem szenvedtek, de a Pereszvet jobb csavarja megsérült. Az ütközésért Makarov a Szevasztopol kapitányát tette felelőssé, akit leváltott, és helyére a 44 éves Nyikolaj Ottovics von Essen sorhajókapitányt, a Novik addigi parancsnokát nevezte ki. Másnap hajnalban a japánok ismét kísérletet tettek a kikötőbejárat eltorlaszolására, a megfigyelők azonban a köd ellenére ezúttal is időben észrevették a közeledő teherhajókat, melyek a parti ütegek tüzében még a bejárat előtt zátonyra futottak, illetve elsüllyedtek. A reggeli órákban a japán főerők is megjelentek a kikötő előtt, ahol viszont már a közben kifutott orosz csatahajókkal találkoztak. Togo nem vállalta az összecsapást, és visszavonult. Miután a kikötőbejárat eltorlaszolására tett újabb kísérlet is kudarccal végződött, a japánok aknákkal próbálták meg elzárni a kikötőt. Március végén Port Arthur előtt elkezdték az aknamezők telepítését. Makarov megerősítette a rombolók éjjeli őrjáratait, hogy zavarják, és megnehezítsék a japán aknarakók tevékenységét, valamint felállított egy aknamentesítéssel megbízott hajórajt. Néhány romboló mellett a hajórajt főleg kis merülésű halászhajók, és önjáró uszályok alkották, melyek főleg a halászatban használatos vonóhálós módszerrel igyekeztek felszínre hozni, és megsemmisíteni, vagy hatástalanítani az aknákat. A hálókat többnyire két hajó között feszítették ki, vagy az aknaszedő hajó maga mögött húzta azt.

Április 12-én éjjel, a ködös időt kihasználva, a japán Koryu Maru aknarakó 48 aknából álló aknamezőt telepített az orosz kikötő közelében, azon az útvonalon, melyen a kifutó orosz hajók általában haladni szoktak. Az oroszok ugyan észrevették a Koryu Marut kísérő japán rombolókat, ám magát az aknarakót nem látták, így azt hitték, a rombolók csak felderítésen vannak. Hogy lehetőleg minél jobban rajta tartsa a szemét a flottán, és jelenlétével is munkára ösztönözze tisztjeit, Makarov rendszerint minden éjjel más hajón aludt. Április 12-én este a Diana cirkálón tért nyugovóra. Az éjszaka során kétszer is felébresztették a hírrel, hogy ismeretlen rombolókat figyeltek meg a kikötő közelében, Makarov azonban nem tartotta szükségesnek intézkedések meghozatalát, mivel úgy vélte, valószínűleg a korábban éjszakai felderítésre küldött orosz rombolók közül tévedt el néhány, és tért vissza a kikötő elé, hogy újra tájékozódni tudjanak. Korábban ilyen eset már többször is előfordult. Mielőtt visszatért volna aludni, Makarov még megjegyezte, másnap reggel át kell vizsgálni azt a területet, ahol az ismeretlen hajókat észlelték, hátha mégis japánokat láttak. A tengernagy azonban erről később megfeledkezett, és utasítás hiányában beosztott tisztjei sem intézkedtek. A saját kiváló képességeivel teljesen tisztában levő tengernagy hajlamos volt az önhittségre, s jellemző volt rá, hogy túlcentralizálta a vezetést. Minden döntést maga akart meghozni, és általában nem konzultált tisztjeivel, akik csupán parancsainak végrehajtására szolgáltak, nem arra, hogy tanácsokat adjanak a tengernagynak. Az amúgy is a feljebbvalóknak való feltétlen engedelmességre nevelt tisztek pedig, akiket Makarov nyomasztó tekintélye csak még jobban megbénított, hozzászoktak ahhoz, hogy az ő dolguk abból áll, hogy várnak a parancsra, és ha megkapták, teljesítik azt. Miután pedig a tengernagy nem intézkedett, ők se látták szükségesnek, hogy bármit is tegyenek. Ugyanezen az este mind a nyolc üzemképes orosz romboló is kifutott a kikötőből, hogy felderítse az ellenséges hajók mozgását a környező vizeken. A rombolók a Port Arthuról mintegy 70 mérföld távolságra fekvő Elliot-szigetek környékét fésülték át, melyről úgy gondolták, a japánok támaszpontként használják. Hazafelé tartva a rossz időjárásban egyikük, a Sztrasnij, elszakadt a többiektől, majd

néhány órával később tévedésből egy japán kötelékhez csatlakozott, melyet saját rombolóival tévesztett össze. A japánok szintén azt hitték, egyik saját hajójuk csatlakozott hozzájuk. Hajnalban a két fél egyszerre vette észre a tévedést. A japánok tüzet nyitottak a Sztrasnijra, mely hősiesen ellenállt, de a túlerővel szemben végül alulmaradt, és csaknem teljes legénységével együtt elsüllyedt. Makarov a Bajant küldte a bajba jutott Sztrasnij megsegítésére. A segítség azonban már későn érkezett. A nagy túlerővel vívott hősies harc után a Sztrasnij elsüllyedt, s a helyszínre érkező Bajan már csak néhány túlélőt tudott kimenteni a vízből. Ezek után az orosz cirkáló üldözőbe vette a japán rombolókat, ám nem sokkal később beleütközött az addig a láthatár mögött megbújó Aszama és Tokiwa páncéloscirkálókba, melyeket négy könnyűcirkáló kísért. A japán cirkálók megjelenésének hírére Makarov mozgósította a flotta főerőit is. A tengernagy még reggel átszállt a Petropavlovszkra, ahol Kirill Vlagyimirovics nagyherceg, a cár unokaöccse tartózkodott, aki megbeszélésre várta Makarovot. A nagyherceg a tengernagy törzstisztje volt, tehát elvileg Makarov alárendeltje, de a gyakorlatban Makarov volt kénytelen a flottánál közutálatnak örvendő nagyherceg szeszélyeihez igazodni. (A 28 éves Kirill Vlagyimirovics nem sokkal korábban érkezett Port Arthurba, testvérével, a hadseregnél szolgáló Borisszal együtt. Mindketten megrögzött iszákos hírében álltak, akik rossz hatással voltak fiatalabb tiszttársaikra is. A nagyherceg flottához való áthelyezése valószínűleg Alekszejev bosszúja volt Makarovon. A helytartó alighanem abban bízott, a hercegen keresztül hatást gyakorolhat a flotta irányítására, és közvetlenül befolyásolhatja a cár döntéseit is. Mindezzel megkerülheti a flotta vezérkarát, és féken tarthatja Makarovot, korlátozva annak függetlenségét.) Makarov először a Novik, Aszkold és Diana cirkálókat indította a Bajan segítségére, majd rögtön utánuk, reggel hét órakor, ő is kifutott a Petropavlovszk és Poltava páncélosokkal. A japán cirkálók feladata az volt, hogy kicsalogassák az orosz flottát a kikötőből, és maguk után vonva az üldöző hajókat, rávezessék őket az előző este telepített aknamezőre. Ez sikerült is, ám a japánok nagy meglepetésére az orosz flotta hajói egyszerűen keresztülrobogtak az aknamezőn, anélkül hogy bármi bajuk esett

volna. A japán cirkálók természetesen nem kockáztathatták meg a harcot a túlerőben levő orosz kötelékkel, így rövid tűzharc után kelet felé fordultak, és visszaindultak ott várakozó főerőikhez. Az ellenséget üldöző, és a kikötőtől a megszokottnál messzebb, 15 mérföldre eltávolodó orosz hajókról 08.40-kor vették észre a japán főerők öt csatahajóját és két páncéloscirkálóját. Makarov úgy döntött, visszahúzódik a part közelébe, ahol a szárazföldi ütegek is támogathatják. Miközben kötelékét visszafordította Port Arthur felé, rádión utasította a még kikötőben álló hajókat, fussanak ki eléje. Úgy tervezte, a többi hajó csatlakozása után, a partvédelem ütegeinek támogatásával fogja felvenni a harcot a japánokkal. Togo azonban, noha közben sikerült megközelítenie az ellenséges hajókat, fél tízkor, amikor a parti ütegek lőtávolságán belülre ért, félbeszakította az üldözést, és visszavonult, miközben két újonnan érkezett hajóját, a Kasuga és Nissin páncéloscirkálókat, a Liaotesan hegyen települt új üteg lövetésére küldte.

A japán flotta Port Arthurt ágyúzza. Az orosz kötelék ugyanazon a biztonságosnak gondolt útvonalon indult vissza a kikötő felé, mint amelyiken korábban elhagyták azt. Fogalmuk sem volt arról, hogy a japánok az éjjel aknákat raktak le, melyek felett nem sokkal korábban sértetlenül elhaladtak. Másodjára azonban már nem volt ilyen szerencséjük.

A hajók már csak két mérföldre voltak a kikötőtől, ahonnan éppen kezdtek kifutni a flotta többi egységei is, amikor 09.43-kor hirtelen hatalmas robbanás rázkódtatta meg a Petropavlovszkot. A közelben haladó Diana cirkáló elsőtisztje, Vlagyimir Szemjonov kapitány így írta le az eseményeket: „Éppen akkor mentem a hajó orrába, és a jobb oldali hathüvelykes ágyú mellett állva a fedélzetmesternek adtam utasításokat, amikor egy tompa robbanás dörgő robaja rázkódtatta meg az egész hajót, mintha egy 12 hüvelykes ágyút sütöttek volna el a közelünkben. Riadtan néztem körül. Egy második, még erősebb robbanás! Mi történt? Hirtelen rémült kiáltások: „A Petropavlovszk! A Petropavlovszk!” A legrosszabbtól tartva rohantam a hajó oldalához. Hatalmas, barna füstfelhőt láttam, s a füstben a hajó furcsa szögben megdőlő előárbocát, és balra a hajó tatját. A tat úgy nézett ki, mint máskor, mintha az orrban zajló szörnyű események egyáltalán nem érintették volna. Egy harmadik robbanás! Fehér gőz keveredik a barna füsttel. Felrobbantak a kazánok! A csatahajó tatja hirtelen a levegőbe emelkedik. Olyan gyorsan történt minden, hogy észre sem vettem, amikor az orr elmerült, sem amikor a hajó kettétört. Egy pillanatra láttam a levegőben forgó hajócsavarokat. Volt e több robbanás is? Nem tudom. Nekem úgy tűnt, amikor a Petropavlovszk tatrésze, az egyetlen, ami füstben látszott, elmerült, hirtelen lángok csaptak ki belőle, akár egy vulkánból. Úgy látszott, mintha a lángok egyenesen a tengerből törtek volna elő, miután az összezárult a roncs felett.” A későbbi vizsgálat azt valószínűsítette, az akna – de az is lehet, hogy két akna – a hajó egyik vízvonal alatti torpedóvető csövénél robbant, s ennek következtében felrobbantak az itt tárolt torpedók robbanófejei is. Ez a detonáció robbantotta be az elülső 305 mm-es lövegtorony alatti lőszerraktárat. A robbanás ereje olyan nagy volt, hogy a 180 tonnás első lövegtornyot egyszerűen a levegőbe emelte, és a hajó oldala mellett a tengerbe hajította. Nem sokkal ezután felrobbantak a hajó kazánjai, és már a merülés közben valószínűleg a hátsó lőszerraktár is. A Petropavlovszk két percen belül elsüllyedt. A többi hajóról lebocsátott, illetve a partról érkező mentőcsónakok gyorsan a helyszínre érkeztek, ennek ellenére csupán 58 túlélőt tudtak kimenteni a mindössze öt fokos, hideg vízből. A legénység többi 638 tagja, Makarov altengernaggyal, törzsének tisztjeivel,

valamint a Makarov meghívására éppen a hajón tartózkodó neves orosz festőművésszel, Vaszilij Verescsaginnal együtt a Petropavlovszk-al merült el. Maga Makarov a katasztrófa pillanatában tisztjeivel együtt a hídon állt. Néhány túlélő látta, ahogy az első robbanás után a tengernagy térdre rogy, egyesek szerint azért, mert imádkozott, mások szerint azért, mert a repeszektől megsebesült. (Utóbbi valószínűbb.) A közelben tartózkodó jelzőtiszt, Bocskov hadnagy, Makarov segítségére próbált sietni, azonban még mielőtt elérhette volna, felrobbantak a csatahajó kazánjai, és a nagy nyomással kiáramló gőz mindkettejüket a tengerbe söpörte. A már a vízben úszók közül néhányan látták, ahogy a tengernagy a hídról a vízbe zuhan, és azonnal odaúsztak, hogy segítsenek neki, azonban már nem találták meg. A sebesült, és a gőztől minden bizonnyal Bocskovhoz hasonlóan súlyos égési sérüléseket szenvedő tengernagy nem tudta magát fenntartani a vízen. Mindössze 36 napig irányíthatta csak a flottát. Holttestét soha nem találták meg. (1911-ben japán búvárok merüléseket végeztek a közel negyven méter mélyen fekvő roncsnál, és több orosz tengerész holttestét is megtalálták. Rangjelzései alapján azonosították egy tengernagy földi maradványait is. Egy ideig azt hitték, Makarovról van szó, de később kiderült, hogy egyik vezérkari tisztjének, Mihail Molas ellentengernagynak a holttestét találták meg.) Makarovval együtt törzsének tisztjei is szinte mindannyian odavesztek. A Petropavlovszk kapitánya, Nyikolaj Jakovlev, túlélte a katasztrófát, ám olyan súlyosan megsebesült, hogy kénytelenek voltak hazaküldeni Oroszországba. A törzsből volt egy másik túlélő is, Kirill Vlagyimirovics nagyherceg. A herceg a robbanás pillanatában közvetlenül Makarov mellett állt a hídon, ám csodával határos módon egyetlen karcolást sem szenvedett, csupán a köpenyét lyukasztotta ki egy repesz, s a helyszínre érkező csónakok sértetlenül halászták ki a vízből. (Az orosz tengerészek kommentárja: „Az arany elmerül, de a szar fennmarad a vízen.”) A Petropavlovszk pusztulása után az orosz flottában kitört a pánik. Mivel azt hitték, a csatahajót tengeralattjáró torpedózta meg, heves lövöldözés tört ki, mivel minden roncsdarabban periszkópot véltek látni. A zűrzavart csak még tovább fokozta, amikor fél órával később

egy másik orosz csatahajó, a Pobeda is aknára futott. A robbanás a széntárolóknál érte a hajót, mely így szerencsésebben megúszta a balesetet, mint balvégzetű társa. 11 fokra megdőlve, de önerőből sikerült visszavergődnie Port Arthurba.

Partra teszik a Petropavlovszk túlélőit. A háttérben a sérült, megdőlt Pobeda. A japánok látták, mekkora zűrzavar uralkodik az orosz flottában, de nem indítottak támadást, talán mert tartottak az aknáktól. Két nappal később viszont Togo ismét megjelent Port Arthur előtt, és bombázta a kikötőt. Nagy károkat a japánok most sem okoztak, de ezúttal nem találkoztak komolyabb ellenállással sem. Az orosz flotta nem futott ki. Az oroszok tehát ismét elvesztettek egy hajót, de ennél sokkal nagyobb csapás volt Makarovnak, az egyetlen, valóban rátermett orosz tengernagynak a halála, ami teljesen demoralizálta a flottát. Az egész háborúban tulajdonképpen Makarov volt az egyetlen, igazán tehetséges katonai vezető, akit Oroszország fel tudott mutatni. Személye pótolhatatlannak bizonyult, hozzá hasonló, karizmatikus vezetőt nem tudtak találni még egyet. Makarov tulajdonképpen sok szempontból a francia Suffren-hez hasonlított. Elődök és utódok nélküli zseni volt, egyetlen kivétel az általános középszerűségben. Róla is elmondható, amit Suffrenről szoktak mondani: „Nelson, ámde Hardy és Collingwood nélkül!”

A tengernagy özvegyéhez sorra érkeztek a részvéttáviratok a világ minden tájáról, egyebek közt az Egyesült Államok elnökétől, Theodor Roosevelt-től. A londoni Times így méltatta az elesett tengernagyot: „Oroszország elvesztett egy nagyszerű hajót, de még nagyobb veszteség a férfi, aki a háborúban valószínűleg fontos tényezővé tehette volna az orosz flottát. A bátor és inspiráló vezető elvesztése, aki még a japánok szerint is új fejezetet nyitott a háborúban, súlyos csapás az orosz haditengerészetre. Az ellenség ítélete a legjobb bizonyíték arra, hogy a tengeri tudományok teljes birtokában levő Makarov valóban nagy tengerész volt. Távol áll tőlünk, hogy megkérdőjelezzük Oroszország morális erejét, de mégis kijelenthetjük, Makarov tengernagy halálával az oroszok olyan vezetőt vesztettek el, akit nehéz lesz pótolni.” Még a japán kormány is kiadott egy közleményt, melyben sajnálkozásukat fejezték ki Makarov halála miatt, és méltatták az elhunyt tengernagy tudományos érdemeit. A kormányzat önmérsékletre szólította fel a Makarov halálát, és a Petropavlovszk elsüllyedését megünneplő rendezvények szervezőit és résztvevőit. Togo maga is tisztelgett elesett ellenfele emléke előtt, s mikor Makarov halálhírét megerősítették, elrendelte, a japán flotta valamennyi hajóján engedjék félárbocra a lobogókat.

Harcok a szárazföldön Makarov váratlan halála fordulatot jelentett a háború menetében. Ezt a japán hadvezetés is tisztán látta, s mikor tudomásukra jutott a tengernagy halálhíre, azonnal parancsot adtak az Oku Jasukate tábornok vezette Második Hadseregnek, kezdje meg a partraszállás előkészítését a Liaotung-félszigeten. A Második Hadsereg feladata a félsziget lezárása, s az Első Hadsereg balszárnyának erősítése, és biztosítása volt. A japán parancsnokság bízott abban is, Makarov halála, és egy újabb csatahajójuk elvesztése összezavarja, és elbizonytalanítja az orosz flottát, mely ezt követően ismét passzivitásba vonul vissza, és nem fog támadó hadműveleteket kezdeményezni. Miután tehát március végére befejeződött a Koreában partra szállt csapatok összevonása és felkészülése, s az utánpótlási vonalak is biztosítottnak látszottak, az addig a Yalu vonalánál álló Első Hadsereg is támadási parancsot kapott, és megkezdte az előkészületeket a Mandzsúriába való betörésre.

A hadszíntér. A Liaotung-félsziget, és Dél-Mandzsúria. Az orosz távol-keleti hadsereg parancsnokává még február 18-án az addigi hadügyminisztert, a hadsereg megreformálásában korábban komoly érdemeket szerzett Alekszej Nyikolajevics Kuropatkin tábornagyot nevezték ki. A középosztálybeli polgári családból származó Kuropatkin a vezérkari akadémia elvégzése után hosszabb időt töltött megfigyelőként a francia hadseregnél, ahol még az Észak-Afrikában, az arab törzsek elleni harcokban is részt vett. Harci tapasztalatai javát azonban ő is Közép-Ázsiában szerezte, ahol főleg Turkesztán meghódítása során tüntette ki magát a harcokban. Részt vett a török háborúban is, ahol súlyosan megsebesült, majd ismét a turkesztáni lázadók ellen harcolt. Turkesztán végleges

meghódítása után nyolc évig volt a tartomány kormányzója, s nagy érdemeket szerzett a helyi infrastruktúra, és a gazdaság fejlesztésében. 1898-ban nevezték ki hadügyminiszternek. Ebbéli beosztásában egyik legfontosabb feladatának a katonák vallási nevelését tartotta, minisztersége öt éve alatt 51 katonai templomot építtetett. Kuropatkin nem volt ugyan tehetségtelen katona, de az új beosztásában rá háruló feladat meghaladta a képességeit. Ráadásul állandó harcokat kellett folytatnia a szüntelenül agresszívabb fellépést követelő Alekszejevvel, valamint kezelnie kellett a melléje beosztott cári kegyenceket, akik beosztott parancsnokokként egyik ostobaságot a másik után követték el. Az orosz hadsereget akkoriban a világ talán legerősebb hadseregeként tartották számon, és úgy gondolták, a többi európai hadsereggel szembeni minőségbeli hátrányát a számbeli fölény bőven kompenzálni tudja. A hadsereg békebeli létszáma 1.135 ezer fő volt, és ezek mellé szükség esetén még mintegy négymillió tartalékost tudtak bevonultatni. A nyers adatok azonban nem adtak jó képet az orosz fegyveres erők állapotáról. A hadsereget elsősorban karhatalmi erőként alkalmazták, és fő feladata a nemzetiségi, vallási, politikai téren erősen megosztott birodalom belső rendjének fenntartása volt. A tisztek és a katonák nem szabályos háborúkban szerezték harci tapasztalataikat, hanem belső lázongások és forradalmak leverésében, s erre is képezték ki őket. A reguláris fegyveres erők elleni harcra nem voltak megfelelően kiképezve, s a modern hadviselés kihívásai teljesen felkészületlenül érték őket. A tisztikar súlyos létszámhiánnyal küszködött, és nagyon elöregedett. Az orosz tábornokok átlagéletkora 1904-ben 70 év volt. (A legfiatalabb tábornok 55, a legidősebb 92 éves volt.) A hadosztályparancsnokok közel 80 százaléka 56 évnél idősebb volt. Az orosz tisztek csak általános képzésben részesültek, nem kaptak semmilyen speciális szakképzést. A katonai oktatás egyik sarkalatos pontja a feljebbvalók iránti feltétlen engedelmeskedésre való nevelés volt, aminek következtében még a magasabb rangú tisztekre is jellemző volt az önállótlanság, és a határozatlanság.

A felderítés nagyon rossz volt. A hírszerzéssel az orosz katonai akadémiákon addig szinte egyáltalán nem foglalkoztak, oktatását csak a háború után vezették be. A hadsereg legjobb hírszerzési forrásai a Japánban dolgozó francia újságírók voltak. Az oroszok az elfogott japán katonáktól reméltek használható információkat, az elfogott japán tisztekért 300 rubelt, a közkatonákért 100 rubelt fizettek. A hadifoglyok száma azonban mindvégig igen alacsony maradt, és miután alig volt használható tolmács, többnyire ezeket se tudták kihallgatni. A tisztek és a katonák között, ugyanúgy, mint a haditengerészetnél, igen mély szakadék húzódott. Ezt gyakran nemzetiségi ellentétek is tovább mélyítették. A magasabb rangú tisztek egy nagy hányada nem orosz nemzetiségű volt, hanem jórészt a balti németek, litvánok, lengyelek közül kerültek ki, akik általában alantasabb osztályba tartozónak tekintették az orosz származásúakat, különösen a közkatonákat. Vlagyimir Alekszandrovics Apushkin, aki a háború idején katonai ügyészként szolgált, az orosz főtiszteknek erről a típusáról írta: „Ezeknél a haza becsülete iránt közömbös vezetőknél igen alacsony szinten állt a harci szellem. Ők voltak a „pánik tábornokok”, akik megvetették katonáikat, és azok is megvetették őket. Durvák, ostobák, és arrogánsak, akik mindig a saját hasznukat keresték, csapataikkal pedig nem törődtek.” A tisztek lenézték, megvetették, és egyáltalán nem vették emberszámba a katonáikat, akik viszont nem bíztak a tisztjeikben. A közkatonákkal való bánásmód brutális volt. Stössel a tisztikar általános véleményét hangoztatta, amikor egy újságírónak így beszélt a katonáiról: „Az orosz katona egy rohadék, akit tudnunk kell kezelni. Nem áll semmi másból, csak vodkából és ökölből, és nem is ért semmi másból, csak a vodkából és az ökölből. A vodka és a verés csodákat tehet. Az iskola csak elrontja. Az egész humanitás, az iskolák, amiket létrehoztunk a hadseregben, csak szemfényvesztés. Nincs rosszabb a tanult katonánál, javíthatatlan iszákos és gazember.” Az orosz katonák kétségbevonhatatlanul bátrak és kitartóak voltak, és kiváló volt a fizikai erőnlétük. Ugyanakkor nem látták értelmét a háborúnak, és feletteseik durva, kegyetlen bánásmódja is rossz hatással volt rájuk. Miután a hadsereg állásait a katonák készítették,

kimerítette őket az állandó, nehéz földmunka, és a lövészárkokban uralkodó rossz életkörülmények. Az állandó visszavonulások is igen rossz hatással voltak a katonák harci kedvére, és fizikailag is megviselték őket. A mandzsúriai hadsereget egyetlen vasútvonal kötötte össze csak az anyaországgal, melyen keresztül az utánpótlás és az erősítés igen lassan, akadozva jutott csak el a csapatokhoz. A katonák ellátása így a szokásosnál is rosszabb volt, hiány volt még az egyenruhában is, sokan a japánoktól zsákmányolt, illetve a kínaiaktól elkobzott ruhákat használták. A harcászat alapeleme a XIX. századi stílusban végrehajtott szuronyroham, és a közelharc volt. A gyalogság csatárláncban rohamozott, és csak az ellenségtől mintegy száz méterre nyitottak tüzet. A rohamokat rendszerint nem előzte meg tüzérségi előkészítés. A parancsnokok többsége a régi iskola híve volt, melynek fő teoretikusa, Mihail Dragomirov tábornok volt, a török háború hőse. Dragomirov úgy vélte, a háborúban nem számít a technika, a döntő tényező a katonák állóképessége, és harci morálja. Műszaki szempontból az orosz hadsereg nagyon elmaradottnak számított a többi európai fegyveres erőhöz képest. Nem volt elég telefon, távíró, távolságmérő, és a meglevők kezeléséhez is hiányoztak a képzett szakemberek. A géppuskák rendszeresítését csak 1902-ben kezdték meg, és bár 1904-re már majdnem kétezret állítottak belőle szolgálatba, csaknem valamennyit az európai alakulatoknál. A mandzsúriai fronton mindvégig hiány volt belőlük. A katonák fő fegyvere a 7,62 mm-es kaliberű, 1891 mintájú Mosin puska volt, melynek hatásos lőtávolsága 1920 méter volt. A lovasok nem voltak szuronnyal felszerelve, a puska mellett csak kardot, illetve a kozákok lándzsát hordtak. Az orosz tüzérség elsődleges fegyvere az igen korszerűnek számító, új fejlesztésű, 76 mm-es tábori löveg volt, melynek lőtávolsága elérte a 8.500 métert, és percenként akár tíz lövést is le lehetett vele adni. Az új fegyver már a harcok kitörése után érkezett csak nagyobb számban a csapatokhoz, és a tüzérek, akiket nem képeztek ki a használatára, járatlanok voltak a kezelésében. Nagy számban használták a korábbi, 1895 mintájú, 85 mm-es táború ágyút is, melynek lőtávolsága hatezer méter volt, és

percenként csak két lövést tudtak vele leadni. Kisebb számban rendszeresítve volt a 63,5 mm-es hegyi löveg is, mely percenként hat lövést tudott leadni, 4.260 méter távolságra. A nehéztüzérség az 1880-as években rendszeresített, 152 mm-es löveget használta, melynek lőtávolsága közel kilenc kilométer volt, viszont percenként csak egy lövést lehetett belőle leadni. Viszonylag nagy számban használták még a szintén 152 mm-es, 1883 mintájú mozsárágyút, melynek lőtávolsága 3.700 méter, tűzgyorsasága percenként négy lövés volt. A hadiipar elmaradottságának köszönhetően a katonai készletek hiányosak voltak, a megállapított lőszermennyiségnek ténylegesen csak alig a fele állt rendelkezésre a raktárakban.

Alekszej Nyikolajevics Kuropatkin, a mandzsúriai hadsereg főparancsnoka. Az orosz hadvezetés önállótlanságával ellentétben a beosztott japán parancsnokok majdnem teljesen szabadon tevékenykedhettek, a főparancsnokság csak rövid, általános utasításokat adott, melyekben meghatározták az elérendő célokat, de a végrehajtás módját a helyi parancsnokokra bízták. A Koreában, majd Mandzsúriában harcoló japán hadsereg főparancsnokává nem sokkal a háború előtt az oroszul folyékonyan beszélő, 62 éves Oyama Iwao tábornagyot nevezték ki. Vitathatatlan tehetsége ellenére Oyama nem volt igazán népszerű a hadseregben, gyakran kritizálták autokratikus, ellentmondást nem tűrő vezetési módszerei miatt. A tábornagy úgyszintén híres volt hatalmas étvágyáról, ami meg is látszott rajta, mivel a japánok között valóságos óriásnak számított közel kétméteres magasságával, és több mint százkilós súlyával. A francia-porosz háború idején Oyama éppen Párizsban tanult, így az első vonalból figyelhette a háború hadműveleteit. A német győzelem igen nagy hatással volt rá, és az oroszok ellen ugyanazt a taktikát igyekezett alkalmazni, amit a németek Sedannál – és még korábban Könnigratznél – használtak. Hadserege nem egyetlen tömegben nyomult előre, hanem hadtestei önállóan, egyszerre több irányból közelítették meg az oroszokat, hogy aztán a döntő ütközet előtt egyesülve közösen mérjenek a háború sorsát eldöntő csapást az ellenségre. Az orosz vezetéssel szemben Oyama mindvégig kezében tartotta a kezdeményezést. Az eredeti elképzelések szerint először a mandzsúriai orosz hadsereget akarta megverni, s csak az itt aratott győzelem, és a transszibériai vasútvonal elvágása után akarta Port Arthur tényleges ostromát megkezdeni. A város elfoglalása a Második Csendes-óceáni Hajóraj felállításáról érkező hírek után lett sürgős, a Harmadik Hadsereg feladata eredetileg csak az lett volna, hogy szoros blokád alatt tartsa Port Arthurt. Az új japán haditerv szerint az orosz flotta semlegesítését követően az Első Hadseregnek Pusan és Csemulpo kikötőjében kellett partraszállnia, elfoglalnia Koreát, és biztosítani a Második és Harmadik Hadsereg partraszállását a Liaotung-félszigeten. A

Harmadik Hadsereg ezt követően ostrom alá vette Port Arthurt, míg az Első és a Második Hadsereg külön utakon haladva Liaoyang felé nyomult előre, hogy ott mérjen csapást a mandzsúriai orosz erőkre. A japánok tudták, döntő győzelmet kell aratniuk, még mielőtt az oroszok teljes haderejüket mozgósítani tudnák. A japán hadművészetet nagyban befolyásolta a német hadsereg szervezete, és stratégiája. A hadsereget részben német mintára, német tanácsadók segítségével állították fel, és szervezték meg. A katonaköteles kort a fiatalok 20 éves korukban érték el, a teljes szolgálati idő 12 év és négy hónap volt, melyből három év volt a tényleges szolgálat, a többi a tartalékosként töltött idő. A tisztikar szinte teljes egészében a korábbi szamurájok kasztjából került ki. A japán katonák brutális kiképzésen estek át, a fegyelem nagyon kemény volt, a katonákat pedig fanatizálta az iskoláskoruktól fogva beléjük sulykolt szélsőségesen sovén nacionalizmus, és a környező ázsiai népekkel szembeni felsőbbrendűség tudata. A katonai ismeretek a középiskolától kezdve a tananyag részét képezték. A fiatalokat feltétlen engedelmességre, a császár és a nemzet iránti odaadásra nevelték. A tartalékállományból bevonultatott katonák között azonban általában sokkal rosszabb volt a harci morál. Ők nagyobbrészt az ipari körzetek munkásai közül kerültek ki, akik korábban már kapcsolatba kerültek a baloldali, főleg szociáldemokrata eszmékkel. A császár iránt feltétlenül hű, érte meghalni is kész japán katona mítoszát egyébként is inkább csak a japánokat ekkor még teljes mértékig támogató angolszász sajtó terjesztette el. Az átlagos japán katonát, a tiszteket is beleértve, valójában leginkább a kegyetlen büntetésektől, és a kivégzéstől való félelem ösztönözte a végsőkig való kitartásra. A harcászat alapeleme itt is a szuronyroham volt. A japán gyalogság oszlopban rohamozott, és a támadást rendszerint alapos tüzérségi előkészítés vezette be, a veszteségek azonban általában ennek ellenére is igen magasak voltak. A lovasság létszáma viszonylag kicsi volt, katonái a csatákban rendszerint a lóról leszállva, gyalogosként vettek részt. A felderítésben sem játszottak nagy szerepet, a hírszerzés elsősorban a kémekre, és a fizetett ügynökökre alapozott.

A gyalogság alapvető fegyvere az 1897 mintájú, 6,5 mm-es kaliberű Arisaka puska volt, melynek hatásos lőtávolsága elérte a kétezer métert. Ugyanezzel a puskával volt felfegyverezve a lovasság is, de szuronnyal ők nem voltak ellátva. A tartalékosok többsége régebbi típusú puskákkal volt felszerelve. A lövészárokharcra számítva a katonák felszerelésének részét képezte a csákány, és a lapát is. A hadsereg nagy számban alkalmazta a még újdonságnak számító géppuskákat is. A japánok a háború elején 142 géppuskával rendelkeztek, jóval többel, mint a mandzsúriai orosz hadsereg. A tüzérség elsődleges fegyvere az 1898 mintájú, 75 mm-es Arisaka löveg volt, melynek lőtávolsága 4.800 méter volt, és percenként három lövést tudott leadni. A hadsereg 1080 Arisaka löveggel rendelkezett. A kiválóan képzett tüzérek pontos tüzelésre voltak képesek, még közvetett célzással is. Kuropatkinnak kezdettől fogva az volt az eltökélt szándéka, hogy erőivel védekezésbe vonul vissza, mindaddig, amíg az anyaországból meg nem érkezik az az erősítés, mellyel a támadó hadműveletek megindításához szükséges anyagi és számbeli fölénybe kerülnek a japánokkal szemben. Kuropatkin terve az volt, hogy seregeivel a Liaoyang-Mukden vonalra vonul vissza, és ott jól kiépített állásokban védekezik, amíg meg nem szerzi az ellentámadáshoz szükséges erőfölényt. A tábornok, aki ekkor összesen mintegy 90 ezer katonával rendelkezett, úgy számította, körülbelül hat hónapra lesz szükség ahhoz, hogy megérkezzen a megfelelő erősítés, és elegendő készleteket halmozzon fel a támadás megindításához. A Távol-Kelet addigi ura, Alekszejev nagyherceg, viszont határozottan tiltakozott a passzív, védekező taktika ellen, és minden követ megmozgatott, hogy megakadályozza a visszavonulást. Ehhez sikerült megszereznie a cár támogatását is, aki utasította Kuropatkint, tartsa a Yalu vonalát, és ne engedje a japánokat betörni Mandzsúriába. Kuropatkin alábecsülte Yalu stratégiai jelentőségét, és nem tett komolyabb erőfeszítéseket arra, hogy a folyó jól védhető vonalánál állítsa meg a japán előrenyomulást. A főerőkkel továbbra is Liaoyang környékén maradt, ám a cári utasításnak engedve megalakította a

Keleti Különítményt, melynek feladata az volt, hogy előretolt erőként foglaljon állást a Yalu jobb partján, és akadályozza meg a japán hadsereg átkelését a folyón. A 25 ezer fős orosz hadsereg Mihail Zasulich tábornok parancsnoksága alatt a Korea és Mandzsúria közti fő útvonalat igyekezett védeni. Zasulich Wiju városánál foglalt állást, azonban ugyanekkor igyekezett szemmel tartani a Yalu egész, 170 mérföldes vonalát, és csapatai jelentős részét szétszórta a folyó mentén. A Kuroki Tamemoto vezette 42 ezres japán Első Hadsereg ezzel szemben teljes erejével Wiju ellen összpontosított. Azonban még mielőtt kitörtek volna Koreából, a japán hadvezetés igyekezett megszervezni a hadsereg utánpótlási vonalait. Hogy az előrenyomuló, és a koreai támaszpontok raktáraitól egyre távolabb kerülő csapatok ellátása biztosítva legyen, a japánok több mint tízezer koreai munkást szerződtettek, akik szekerekkel, vagy a hátukon cipelve, szállították a japán hadsereg után az élelmiszert és a lőszert. Kényszermunkáról szó sem volt. A koreai munkások önként jelentkeztek, és a helyi viszonyokhoz mérten kimondottan jó fizetést kaptak szolgálataikért. A japánok biztosították a nekik dolgozó munkások teljes ellátását is. Mindez éles ellentétben állt az orosz katonák magatartásával, akik rendszeresen fosztogattak és erőszakoskodtak a kínai civilek közt, felgyújtották a falvakat, és megölték, akiket ellenállónak gondoltak, vagy egyszerűen csak útban voltak. Az oroszok minden sárgát ellenségnek tekintettek, nemcsak a japánokat. A japán katonák ezzel szemben fegyelmezetten viselkedtek, és bár teketória nélkül végeztek az ellenállókkal, és a kémkedéssel gyanúsítottakkal, a lakosságot amennyire lehetett, kímélni igyekeztek. Ennek megfelelően a kínai és mandzsu lakosság nagyobb része a japánokat támogatta. Úgyszintén a japánok oldalára állt a mandzsúriai rablóbandák többsége is, akiket a japánok egyszerűen lefizettek, és irreguláris alakulatokként alkalmaztak az oroszok ellen, főleg diverzáns akciókra. Jelentőségüket nem lehet lebecsülni, mivel a helyi bandavezérek szabályos, jól felszerelt kis hadseregeket irányítottak, melyek már addig is sok gondot okoztak az oroszoknak. A japán

zsoldban harcolók közt volt az egyik legerősebb bandavezér, Zhang Zuolin is, akik később, a kínai központi kormányzás széthullása után, 1916 és 1928 között, Mandzsúria hadura lett. Az elfoglalt területekre a japánok civil kormányzókat neveztek ki, akik nagy gondot fordítottak az egészségügyi ellátás megoldására, és az utak állapotának javítására. Elsősorban persze a japán hadsereg érdekében, de az intézkedésekből a helyi lakosság is sokat profitált. Az oroszok ezzel szemben egyáltalán nem törődtek a civilekkel, és a felperzselt föld taktikáját követve visszavonulás közben elpusztítottak mindent, amit csak tudtak. A japánoknak elég idejük volt arra, hogy felderítsék a Yalunál álló orosz csapatok helyzetét. Ez nem jelentett semmilyen különösebb problémát, mivel az oroszok meg sem próbálták álcázni állásaikat. A támadás megindításakor így a japánok már teljesen tisztában voltak az orosz csapatok létszámával és elhelyezkedésével, míg az orosz parancsnokság szinte teljesen tájékozatlan volt a japán csapatok erejét és helyzetét illetően.

A japán csapatok átkelnek a Yalu folyón. Április 25-én éjszaka két japán zászlóalj ellenállás nélkül elfoglalt két szigetet a Yalu-folyón, alkalmas helyet biztosítva ezzel a műszaki csapatoknak a hídverésre. A japán műszakiak két nap alatt tíz, másfél kilométer hosszú hidat vertek a folyón, a torkolat közelében, majd később még kilencet, ezektől északra. Az átkelést a tenger felől a flotta ágyúnaszádjai is támogatták. A japán csapatmozgások arról győzték meg Zasulichot, hogy az ellenség Antung környékén fog támadni, ezért csapatai zömét itt vonta össze. Kuroki felfigyelt rá, hogy Zasulich a csapatok egy részét a szárnyakról átirányította derékhadhoz, ezért seregét az orosz balszárny ellen fordította. Az orosz felderítés ezúttal észlelte a japán

csapatmozgásokat, és figyelmeztette Zasulichot, aki azonban biztos volt benne, a japánok csak a támadás valódi irányától akarják elterelni a figyelmet, és serege zömével továbbra is Antungnál maradt. A japán csapatok április 29-én hajnalban lendültek támadásba, miután elkészültek a Yalun átvezető hidak. A sereg gyakorlatilag ellenállás nélkül kelt át a folyón, és három oszlopban megindult az oroszok felé. A sűrű köd sokáig takarta a japán csapatmozgásokat, és mire a délelőtti órákban kitisztult az idő, a japán tüzérség már lőtávolságra közelítette meg az orosz állásokat. A váratlan támadástól megzavarodott oroszok délelőtt tízre már minden ponton hátráltak. Zasulichot tisztjei próbálták meggyőzni, vonuljon vissza egy jobban védhető helyre, a tábornok azonban elutasította a javaslatot, és nem vette figyelembe Kuropatkin közben megérkezett táviratát sem, melyben a főparancsnok szintén visszavonulásra szólította fel. Zasulich ehelyett inkább táviratozott a cárnak, és közölte uralkodójával, a csata jól alakul, és a győzelem biztosra vehető. A japánok eközben áttörték az orosz balszárny vonalát, és észak felől átkarolták az ellenség derékhadát. Az orosz csapatok ellenállása viszont közben egyre erősebb lett, és a japán előrenyomulás kezdett megtorpanni. A győzelmet végül a tüzérség vívta ki a japánoknak, mely módszeresen pusztította az egyáltalán nem álcázott, földsáncokkal nem is védett orosz ütegeket, és az ellenséges lövegek nagyobbik részét eddigre már kilőtte. A tüzérségi támogatás nélkül maradt orosz csapatok végül a harc feladására kényszerültek. A visszavonulást egy ellentámadással fedezték, amely súlyos veszteségekkel járt ugyan, viszont megmentette őket a teljes bekerítéstől, és a megsemmisítéstől. Az orosz visszavonulást fedező utóvéddel folytatott összecsapások még egy napig eltartottak, de május elsején délutánra a harcok mindenhol befejeződtek. A japánok sikeresen átkeltek a Yalun, és betörtek Mandzsúriába. A határt védő oroszok Fenghuangcheng felé menekültek. A japán sereg összvesztesége alig több mint ezer ember volt, az oroszoké majdnem háromszor ennyi, és 24 ágyújukból 21-et elvesztettek.

A japán Második Hadsereg partraszállása a Liaotung-félszigeten. A Második Hadsereg partraszállása május ötödikén kezdődött, Port Arthurtól alig száz kilométerre északra. A japánoknak csak a Port Arthur-i helyőrségtől, és az orosz flottától kellett tartaniuk, a Yalunál néhány nappal korábban aratott győzelem észak felől biztosította őket a támadásokkal szemben. Kuropatkin az orosz főerőkkel pedig túl messze volt ahhoz, hogy be tudott volna avatkozni. (Egyébként eszébe sem jutott, hogy megpróbálkozzon vele.) Az 50 ezer katonát szállító 83 hajó semmilyen ellenállásba nem ütközött, a teljes passzivitásba visszavonult orosz flotta új parancsnoka, Wilhelm Wittheft ellentengernagy, ugyanis a szárazföldi hadsereg parancsnokainak kérései és követelései ellenére sem volt hajlandó egyetlen hajóját sem kiküldeni a partraszállás megzavarására, pedig egy időközben kitört vihar megkönnyített volna egy orosz ellencsapást. Wittheft a tétlenséget hajórajának a korábbi veszteségek miatti meggyengülésével próbálta igazolni, és azzal, feletteseitől nem kapott egyértelmű parancsot a támadásra.

A japánok az első napon közel tízezer katonát tettek partra, majd május kilencedikéig további 35 ezer katonát, és 216 ágyút. A hadművelet nem ütközött semmilyen ellenállásba, az egyetlen veszteség egy zátonyra futott teherhajó volt. Az Oku Yosukata tábornok vezette japán sereg feladata az volt, hogy sorainak rendezése után nyomuljon előre Dalnyij felé, azt elfoglalva a kikötőt építse ki saját utánpótlási bázisának, majd tovább haladva zárja körül, és vegye blokád alá Port Arthurt. A partraszállás hírére Alekszejev azonnal elhagyta Port Arthurt, és Moszkvába utazott, hogy tájékoztassa a cárt a Távol-Keleten kialakult helyzetről. A város és a félsziget parancsnokságát Anatolij Stössel tábornagy vette át. Az utolsó, Oroszországból érkező vonat május tizedikén jutott be Port Arthurba. A japán partraszállás helye, és Dalnyij között található a Liaotungfélsziget legkeskenyebb, alig négy kilométer széles szakasza, melyet az itt fekvő Nanshan-hegyről – valójában egy 116 méter magas domb – könnyen uralni lehetett. Kézenfekvőnek tűnt az ötlet, hogy erős védelmi állásokat kiépítve itt tartóztassák fel a japán csapatokat, melyek létszámban ekkor még nagyjából azonos erejűek voltak az orosz helyőrséggel. Stössel azonban katonáinak zömét visszatartotta Port Arthur védelmére, tartva attól, a japánok megpróbálkoznak egy másik partraszállással is, a kikötő közvetlen közelében. A félsziget északi részén mindössze 17 ezer orosz katona, és 114 ágyú várta a japán támadást, a Nanshan-hegy körül kiépített erős védelmi állásokban. Stössel nem mozdult ki Port Arthurból, Nanshan védelmével a 61 éves Alexander Fok tábornokot bízta meg, akinek mindenben szabad kezet adott. Fok tüzérségi iskolában végzett, ám karrierjét nagyrészt a belügyminisztérium különleges rendőri alakulatainál töltött szolgálatának, és itt szerzett jó politikai kapcsolatainak köszönhette. A háború kitörésekor a Negyedik Szibériai Lövészhadosztály parancsnoka, és Stössel egyik legközelebbi bizalmasa volt.

Alexander Fok tábornok. Kémeiknek köszönhetően a japánok jól ismerték az orosz állások elhelyezkedését, és azok gyenge pontjait, s május 24-én, egy erős viharban támadást indítottak a Nanshantól északra fekvő Chinchou város ellen. A gyenge orosz helyőrség több japán rohamot is visszavert, ám a túlerővel szemben végül kénytelen volt feladni a várost. Miután Chinchou elfoglalásával megszilárdította helyzetét, Oku 26án, erős tüzérségi előkészítés után, melyben a tenger felől a japán ágyúnaszádok is részt vettek, rohamra indult a Nanshan körüli orosz védelmi vonalak ellen. A jól kiépített állásokban védekező oroszok kilenc rohamot vertek vissza, és majdnem felmorzsolták Oku erőit. A japán csapatok az összeomlás szélén álltak, valamennyi tartalékukat kénytelenek voltak bevetni, de így sem tudták áttörni az orosz vonalakat. A harcok során mindkét fél ellőtte szinte teljes lőszerkészletét.

Az egész nap tartó küzdelemben az orosz csapatok is kimerültek, ám Nanshan védelmének parancsnoka, Nyikolaj Alekszandrovics Tretyakov ezredes, hiába kért erősítést. Fok, aki attól tartott, hogy a japánok áttörnek, és bekerítik csapatait, visszatartotta a tartalékokat, és este, anélkül hogy Tretyakovot értesítette volna, elrendelte a visszavonulást, Dalnyij kiürítését, és az ott tárolt készletek megsemmisítését. A támogatás és lőszer nélkül maradt Tretyakov szintén kénytelen volt visszavonulni. Az orosz csapatok visszavonulása teljesen szervezetlenül zajlott. Seregét magára hagyva Fok az elsők között menekült vissza Port Arthurba, a visszavonulás során a csapatokat így nem irányította senki. A rend teljesen felbomlott, minden alakulat úgy próbált visszajutni Port Arthurba, ahogy éppen tudott. A japánok azt hitték, az oroszok Dalnyijhoz vonulnak vissza, és ott folytatják az ellenállást. Oku további súlyos harcokra számított, így csak május harmincadikán, az utánpótlás megérkezését, és készleteinek feltöltését követően folytatta az előrenyomulást. Nagy meglepetésükre azonban a japánok Dalnyijt már kiürítve találták. A számukra stratégiailag rendkívül fontos kikötő ellenállás nélkül, és szinte teljesen épen jutott a kezükre. Az általános fejetlenség közepette az oroszok ugyanis nem törődtek a raktárak és a kikötői létesítmények megsemmisítésével, így azok, a raktárakban tárolt készletekkel együtt, szinte sértetlenül jutottak a japánok kezére, csakúgy, mint a műhelyek, a szénraktárak, a Port Arthurba vezető vasútvonal, és az állomások. A japánok zsákmánya lett 400 vasúti kocsi, és ötven hajó is. Nanshan és Dalnyij elfoglalása súlyos veszteségekkel járt a japánok számára, akik egy szervezettebb, és jobban vezetett védelmet aligha tudtak volna áttörni. Összesen 6.200 elesett, vagy megsebesült katonát tehettek veszteséglistára, míg az oroszok mindössze 1400 embert vesztettek. A japán tüzérség a Nanshan elleni támadások során összesen 34 ezer gránátot lőtt ki, többet, mint amennyit a tíz évvel korábbi, Kína elleni háború egész ideje alatt összesen elhasználtak. A nanshani vereség, és Dalnyij elfoglalása után az orosz kormányzat, és maga a cár is, erős nyomást gyakorolt a távol-keleti vezetésre, akadályozzák meg Port Arthur teljes ostromzár alá vételét.

Alekszejev maga is az offenzív fellépés mellett volt, és már addig is állandóan szorgalmazta egy ellentámadás megindítását. Ugyanakkor Kuropatkin továbbra is hevesen ellenezte a támadó hadműveleteket. Ő még mindig a Mukden-Haicheng vonalon akart védekezni, amíg a várt erősítés meg nem érkezik. A tábornok, sok más főtiszttel együtt, úgy vélte, Port Arthur esetleges elvesztése nem fog komoly befolyást gyakorolni a hadműveletekre, s legfeljebb erkölcsi következményei lesznek, amennyiben rossz hatással lesz a katonák harci moráljára. Vezérkari tisztjei ezzel többnyire nem értettek egyet, és azzal próbálták aktívabb fellépésre ösztökélni főparancsnokukat, hogy a város eleste után a katonák nem fogják tovább értelmét látni a háborúnak. Rámutattak arra is, amíg Port Arthur ostroma jelentős japán erőket köt le, jó esély van rá, hogy sikerre vigyenek egy támadó hadművelet az északon harcoló japán hadseregek ellen. Kuropatkint azonban nem tudták meggyőzni. Május 27-én Alekszejev és Kuropatkin Mukdennél találkozott, hogy megbeszéljék a további teendőket. A találkozóra nagyon feszült hangulatban került sor, és a megbeszélés során a felek álláspontja egyáltalán nem közeledett egymáshoz. A visszaemlékezések szerint Alekszejev és Kuropatkin a találkozó végén már ingerülten kiabált egymással, és kísérőik már attól tartottak, hogy össze fognak verekedni. A patthelyzetet végül a cár közbelépése oldotta fel, aki Alekszejev álláspontját támogatva arra utasította a vonakodó Kuropatkint, indítson offenzívát Port Arthur felmentésére. A cári parancsnak kényszerűen engedve Kuropatkin június elején a vezérkari akadémiát végzett, ekkor 53 éves Georgij Stackelberg tábornok vezetése alatt egy 33 ezer fős felmentő sereget indított útnak a Liaotung-félsziget felé, azzal az utasítással, foglalják vissza Nanshant, és akadályozzák meg Port Arthur körülzárását, de a japán főerőkkel ne bocsátkozzanak döntő ütközetbe. Az oroszok úgy hitték, Oku csapatai Port Arthur ostromzár alá vételével vannak elfoglalva, ezt a feladatot azonban közben átvette a június elején felállított Harmadik Hadsereg, melyet a Port Arthurt tíz évvel korábban egyszer már elfoglaló Nogi Maresuke tábornok irányított. A Második Hadsereg, újjászervezése, és veszteségeinek

pótlása után, észak felé indult, hogy fedezze Nogi ostromseregét az orosz támadásokkal szemben. Oku lassan észak felé tartó, illetve Stackelbergnek a mandzsúriai vasútvonal mentén délre nyomuló csapatai végül Telissu (Wafangkou) közelében találkoztak egymással. Oku két hadosztályával az orosz csapatokkal szemben foglalt állást, míg harmadik hadosztályát a környező dombok takarása alatt az orosz jobbszárny átkarolására küldte. Az orosz felderítők észrevették a japán manővert, de nem tudták idejében értesíteni parancsnokságukat. A csata tüzérségi összecsapással kezdődött. A számbeli fölényben levő japán tüzérség pontos tüzet zúdított az orosz ütegekre, és hamar semlegesítette azok többségét. Az orosz tüzérek dolgát az is nehezítette, hogy már az új típusú ágyúkat használták, melyek nem sokkal korábban érkeztek meg a csapatokhoz. Korszerűbbek voltak ugyan, mint a korábbi lövegek, használatukban viszont a kezelőknek nem volt gyakorlatuk. Az ágyúkat ráadásul ezúttal is teljesen nyílt terepen állították fel. Stackelberg kimondottan megtiltotta az ütegek beásását, és álcázását. Június 14-én egészen késő éjszakáig tartott a harc, de a döntő összecsapást mindkét fél csak másnapra tervezte. Stackelberg úgy ítélte meg, a japánok a balszárny átkarolására fognak törekedni, ezért tartalékait ide csoportosította át. A tábornok másnap reggel rohamra indította csapatait, ám csak egy általános támadási parancsot adott ki, részletes utasításokat már nem, így az egyes alakulatok a többiekkel való egyeztetés nélkül, önállóan indítottak támadást a japán vonalak ellen, ahol, és ahogyan erre lehetőséget láttak. A zűrzavarba fulladt támadási kísérleteket a japánok könnyen visszaverték. A jobbszárny átkarolására küldött japán csapatok a délelőtti órákban tűntek fel az oroszok hátában. A bekerítéstől tartva Stackelberg nem sokkal dél előtt elrendelte a visszavonulást. A főerőktől vonaton Stackelberg után küldött erősítés a délutáni órákban érkezett meg, éppen akkor, amikor Telissu vasútállomása az előrenyomuló japán csapatok tüzérségének lőtávolságába került. A vonatról leszálló orosz csapatok így azonnal a japán ágyúk tüzébe kerültek, és maguk is menekülésre kényszerültek, még mielőtt egyáltalán harcrendbe tudtak volna állni. (A korabeli pletykák szerint

a csapatokhoz azért érkezett meg késve az erősítés, mert a vasút egyetlen vágányát órákon át blokkolta a Stackelberg tábornok feleségét, és népes kíséretét szállító különvonat.) Az oroszok szerencséjére a közben kitört felhőszakadás lelassította a japán csapatok előrenyomulását, így a bekerítés nem sikerült. Az oroszok súlyos veszteségekkel, de viszonylag rendezetten vonultak vissza Mukden felé. Az újabb győzelem a japánoknak alig 1200 emberébe került, míg az orosz veszteség a hivatalos adatok szerint is meghaladta 3.500 főt, de egyes becslések szerint a tényleges szám ennek akár kétháromszorosa is lehetett. A japán győzelem elhárította a Port Arthurt ostromló sereg hátbatámadásának veszélyét, és még hátrább vetette vissza az orosz csapatokat az ostromlott várostól.

Georgij Stackelberg tábornok. A Liaotung-félszigeten történt partraszállások után a japán hadsereg főparancsnoka, Oyama Iwao tábornagy, két részre osztotta seregét. A Harmadik Hadsereg Port Arthur körülzárását és bevételét kapta feladatként, míg a többiek Dalnyij, Takushan, és Wiju felől külön utakon, de egymáshoz folyamatosan közeledve, önállóan nyomultak előre Liaoyang felé, ahol találkozniuk kellett. A Yalunál elszenvedett vereség után az itteni orosz csapatok parancsnokságát Kuropatkin bizalmi embere, az egyik legtehetségesebb orosz tábornoknak tartott, a katonák között nagyon népszerű Fedor Keller tábornagy vette át Zasulichtól. 25 ezer emberével Keller az Antung és Liaoyang közötti utat igyekezett elzárni a japánok elől, és a Motien Pass (Motienling) városa előtt kiépített védelmi állásokban várta a japán támadást. Keller az ellenséges csapatok mozgása alapján úgy vélte, a japánok hasonló stratégiát követnek, mint a tíz évvel korábbi kínai háborúban, és arra készülnek, hogy önállóan előrenyomuló, egymáshoz közelítő útvonalat követő hadtesteiket végül ugyanazon a helyen, és ugyanabban az időpontban egyesítsék, hogy koncentrált csapás mérjenek velük az orosz főerőkre. Kuropatkin egyetértett ezzel, és hogy a Mukdentől 80 mérföldre délre, Haichengnél létesített új állásai minél hamarabb készen álljanak a japánok fogadására, csapatokat vont el Keller hadtestétől is. A japán Első Hadsereg az erősítések megérkezése után, július nyolcadikán indult Motien Pass ellen. Kuroki csapatai egy részét az orosz szárnyak átkarolására küldte, míg ő maga frontálisan támadt a derékhad ellen. A csata július tizedikén kora reggel tüzérségi összecsapással, majd Kuroki csapatainak rohamával kezdődött. A jól megerősített állásokban védekező oroszok visszaverték az első rohamokat, de a délelőtti órákban feltűntek a hátukban a bekerítésükre küldött japán csapatok. Délelőtt tíz órára az oroszok a front teljes hosszában hátrálni kezdtek. Keller megpróbálkozott még egy ellentámadással, hogy visszaszerezze Motien Pass-t, a japánok azonban visszaverték az orosz próbálkozásokat. A japán ágyúk tüzében maga Keller is

elesett, s ezt követően az oroszok végleg feladták állásaikat, és visszavonultak Liaoyang felé. A mindössze néhány óráig tartó összecsapásban egyik fél sem szenvedett igazán nagy veszteségeket, a japánok mintegy 900, az oroszok 1200 katonájukat tehették veszteséglistára. Motien Pass megszerzésével a japánok előtt megnyílt az út Liaoyang felé, és ezzel a Haichengnél álló orosz csapatokat a hátbatámadás veszélye fenyegette. Kuropatkin ezért még tovább hátrált, és csapait inkább Liaoyangnál igyekezett koncentrálni. A Telissunál aratott győzelem után Oku készleteinek feltöltésével foglalkozott, amit az esős időjárás is megnehezített. A Második Hadsereg végül csak július hatodikán indult tovább észak felé, 64 ezer emberrel, és 252 ágyúval. A japánok a vasútvonal mentén nyomultak előre, ám ennek előnyeit nem tudták teljes mértékben kihasználni. Az oroszok ugyan sok minden más mellett 400 tehervagont is hátrahagytak Dalnyijban, ám ezekhez nem voltak mozdonyok. A Japánból megrendelt, az orosz vasúti szabványokra méretezett mozdonyokat szállító teherhajót a vlagyivosztoki orosz cirkálók elsüllyesztették, és mivel nem várhattak addig, amíg újabb szállítmány érkezik, a japánok jobb híján a koreai munkásokat, és saját katonáikat fogták be a tehervagonok elé. A logisztikai nehézségek miatt csak lassan előrenyomuló japánok kilencedikén érték el az előretolt orosz előőrsök első vonalát. Oku csapatai szórványos összecsapások, és tüzérségi párbajok közepette nyomultak tovább, és foglalták el pozícióikat a Haicheng előtt mintegy 25 kilométerrel, Tashihchiao-nál várakozó orosz csapatok elleni támadáshoz. A nyílt terep ezúttal nem tett lehetővé átkaroló hadműveleteket, így Oku frontális rohamokkal próbálkozott. A támadást július 23-ra tervezte, ám az újabb esők miatt azt egy nappal későbbre halasztotta. A 60 ezer fős orosz haderő Stackelberg tábornok irányítása alatt ismét védekezésre készült. Az oroszok ezúttal is jól megerősített állásokban, beásva várták a japán támadást. A védelmi állások elkészítését Kuropatkin személyesen felügyelte. A terep elvileg jól áttekinthető volt, ám az orosz vonalak előtti réteken tenyésző kaoliang fű helyenként két méter magasra is megnőtt, és takarta a japán gyalogságot. Néhány domb szintén jó fedezéket adott a

japánoknak, akik igyekeztek is kihasználni az ezekben rejlő lehetőségeket. A japán támadás július 24-én kora reggel hosszú, és intenzív tüzérségi előkészítéssel kezdődött. Az előző napok rossz időjárása után most rekkenő hőség köszöntött be, a hőmérséklet délben egészen 34 0C -ig emelkedett. A forróság különösen az orosz csapatokat viselte meg, mivel nagyobbik részük még mindig nem kapta meg nyári ruházatát, így a július közepi kánikulában is a téli felszerelésben kellett harcolniuk. A korábbi csaták tapasztalatai alapján az oroszok úgy gondolták, a japánok most is bekerítéssel próbálkoznak majd. Stackelberg biztos volt benne, a japánok a balszárnyat próbálják majd elvágni a főerőktől, és rövid harc után arra kérte az itteni csapatok parancsnokát, Nyikolaj Zarubajev tábornokot, vonuljon hátrább, közelebb a derékhadhoz. Zarubajev azonban figyelmen kívül hagyta a többször is megismételt parancsot, mivel csak éjszaka akart visszavonulni, hogy csapatai nem legyenek kitéve a japán ágyúk tüzének. Az oroszok sorra verték vissza a japánok rohamait, akik tartalékaik bevetésével sem tudták áttörni az ellenség vonalait. Estére Okunak már csak egyetlen ezrede maradt tartalékban, míg az oroszoknak még hat, teljesen érintetlen zászlóaljuk volt. Orosz oldalon úgy látszott, a japán támadás kudarcot vallott, és küszöbön áll a győzelem. A csapatok hangulata kiváló volt. Sötétedés után a japán Ötödik Hadosztály parancsnoka, Ueda tábornok, engedélyt kért egy éjszakai támadásra, hogy a nappali harcok kudarcát helyrehozzák. Oku engedélyezte a támadást, és mialatt Ueda az orosz balszárnyat támadta, a Harmadik Hadosztállyal ő is támadást indított az orosz állások ellen. Az egész éjszaka tartó, súlyos harcokban a japánok végül áttörték az ellenséges vonalakat, és az orosz védelem több kulcsfontosságú pontját elfoglalták. Erről értesülve Stackelberg azonnal, még a napkelte előtt elrendelte a visszavonulást, anélkül hogy ellentámadással próbálkozott volna. Mikor reggel hétkor az újabb rohamra készülő japán csapatok tüzérsége ismét tüzet nyitott az orosz állásokra, már nem volt, ami viszonozza lövéseket, mivel az

ágyúkat már hátravonták onnan. 25-én a déli órákra a japánok kezére került valamennyi orosz állás. Stackelberg csapatai rendezetten vonultak vissza észak felé, a tüzérség fedezete alatt. A kimerült japánok nem üldözték őket nagyobb erőkkel. A csatában mindkét fél körülbelül ezer embert vesztett. Az ütközet után Alekszejev erősen nehezményezte az orosz állások szerinte idő előtti feladását, és Stackelberg leváltását követelte. Kuropatkin azonban ezúttal is kiállt beosztottja mellett, és egyetértett annak döntéseivel, mivel maga sem akart még döntő ütközetet, és nem támogatta a nagy veszteségekkel járó összecsapások gondolatát. A japán hadsereg augusztus elsejéig a csatatéren táborozott, majd Oku három hadosztállyal ismét megindult észak felé, miközben negyedik hadosztályát erősítésként a Negyedik Hadsereghez küldte, mely május végén szállt partra a Liaotung-félszigeten, a koreai határ közelében fekvő Takushan-nál. A Nozi Michitsura tábornok vezette japán Negyedik Hadsereg északnyugat felé tartva július 31-én találkozott Mihail Zasulich tábornok hadosztályával, mely az eredetileg tüzértisztként végzett Pavel Miscsenko tábornok lovassági különítményével együtt a Takushan és Haicheng közti utat fedezte, melynek megszerzése nagy jelentőséggel bírt a japánok számára a további előrenyomuláshoz. Az ütközetre, melyben mindkét fél részéről körülbelül 33 ezer ember vett részt, Haichengtől 20 kilométerre délkeletre, a Hsimucheng nevű falu közelében került sor. Az oroszok ezúttal is egész nap tartották állásaikat a japán támadásokkal szemben, ám amikor azok ismét átkarolták az orosz szárnyakat, Zasulich, Kuropatkin utasítására, nem sokkal éjfél előtt elrendelte a visszavonulást. Az oroszok a sötétség leple alatt rendezetten vonultak vissza Haicheng felé. Az összecsapásban a japán erők 800, az oroszok 1200 embert vesztettek. Motien Pass, Tashihchiao, és Hsimucheng után a három japán hadsereg előtt megnyílt az út Liaoyang felé. Kuropatkin meg sem próbálkozott azzal, hogy főerőivel kimozduljon a lövészárkokból, és megpróbálja külön-külön megverni az egymástól viszonylag nagy távolságra, önállóan hadműveletező japán hadseregeket. Csak egy-

egy hadtestet küldött ki, próbálják felmenteni Port Arthurt, és megállítani a japánokat. Az orosz erők zöme csak passzívan várta, hogy az előrenyomuló három japán hadsereg egyesítse erejét, és megindítsa ellenük a döntő támadást.

Oyama és tábornokai. Balról jobbra: Kuroki, Nozu, Yamagata, Oyama, Oku, Nogi, Kodama, és Kawamura.

Csata a Sárga-tengeren Tengeri harcok Port Arthur körül Makarov halála után a flotta parancsnokságát ideiglenes megoldásként a Mukdenből Port Arthur-ba azonnal visszautazó Alekszejev vette át, aki első lépéseként hatályon kívül helyezte Makarov összes rendelkezését, és átszervezte a hajórajt, amivel azonban csak tovább növelte a vezetésben addig is uralkodó anarchiát. A csatahajó-kötelék parancsnoka Uhtomszkij, a cirkálóké Reizenstein ellentengernagy lett. Ugyanekkor felállítottak egy harmadik szervezeti egységet is, melynek fő feladta az aknatelepítés és aknaszedés, illetve a szárazföldi erők támogatása lett. A rombolókból, ágyúnaszádokból, és az aknaharccal megbízott kisebb hajókból álló kötelék parancsnokává Mihail Fjodorovics Loscsinszkij ellentengernagyot nevezték ki. A flotta ezzel gyakorlatilag három részre szakadt, mivel mindhárom parancsnok önálló hatáskörrel bírt saját köteléke felett. Tevékenységüket a flottaparancsnoknak kellett volna összehangolni, Alekszejev azonban meg sem próbálkozott azzal, hogy a tényleges parancsnokságot valóban a kezébe vegye, noha az új rendelkezések szerint ismét minden döntést egy személyben neki kellett volna meghoznia, vagy jóváhagynia. „Parancsnoksága” idején a flottát gyakorlatilag senki sem irányította. Május harmadikán a japánok újabb, miden korábbinál nagyobb szabású kísérletet tettek a kikötőbejárat eltorlaszolására. Cirkálók és rombolók fedezete mellett ezúttal tizenkét teherhajót indítottak útnak Port Arthur felé, hogy a kikötőcsatornában elsüllyesztve magukat elzárják a bejáratot. A rossz időjárás miatt a kötelék parancsnoka végül úgy döntött, elhalasztja az akciót, a visszavonulást elrendelő, rádión leadott parancsot azonban a hajók többségén nem vették. Nyolc teherhajó harmadikán éjfélkor megközelítette a kikötőt, ám a partvédelem őrszemei ismét időben észrevették őket. A heves tűzharcban egyik hajónak sem sikerült eljutnia a kikötő bejáratáig, még előtte elsüllyedtek, vagy zátonyra futottak. A kikötőbejárat nyitva maradt, ám miután Alekszejev megtiltotta, hogy üldözőbe vegyék az

ellenséget, a japánok azt hitték, sikerült elzárni a kikötőt, ezért nem futnak ki az orosz hajók. Togo jelentette is a főparancsnokságnak, hogy sikerült az orosz flottát bezárniuk a kikötőjébe. Ennek a hírnek a hatására rendelték el aztán a Liaotung-félszigeten tervezett partraszállás végrehajtását. A japán partraszállás hírére Alekszejev azonnal elhagyta Port Arthurt, az április 14-én flottaparancsnoknak kinevezett Nyikolaj Illarionovics Szkridlov altengernagy – aki 1900 és 1902 között egyszer már betöltötte ezt a tisztséget – pedig késve indult Szentpétervárról, és már be sem jutott az időközben körülzárt városba. (Szkridlov a vlagyivosztoki hajóraj parancsnokságát vette át, majd év végén visszarendelték Pétervárra.) Jobb megoldás nem lévén, a flotta parancsnokságát a korábbi vezérkari főnökre, Wilhelm Karlovics Wittheft ellentengernagyra bízták. Az oly sokszor olvasható állítással szemben az ekkor 57 éves Wittheft nem íróasztal mellett töltötte egész pályafutását. Képzett és tapasztalt tengerész volt, bátor és lelkiismeretes, azonban mint oly sok más magas beosztású tengerésztiszt, ő is még a vitorlás hadihajókon sajátította el a tengerészmesterséget, s idegenkedett a gőzgépek, és az új fegyverek világától. (A tengerésztiszteknek ez a típusa meglehetősen gyakori volt ekkoriban a világ összes haditengerészeténél.) Ugyanakkor azonban nem lehet azt állítani, hogy műszaki téren teljesen tájékozatlan volt, egyike volt az elsőknek, akik felismerték a tengeralattjárók jelentőségét, és a flottánál szorgalmazták azok mielőbbi rendszeresítését. Wittheft híján volt a vezetői erényeknek, s képtelen volt ösztönözni, lelkesíteni az embereit. Flottavezetési gyakorlata pedig egyáltalán nem volt, mivel öt évvel korábbi ellentengernagyi kinevezése óta addig főleg csak adminisztratív tevékenységet végzett. Senki nem várt tőle sokat, s Wittheft meg is felelt ennek az elvárásnak. Kinevezése utáni első értekezletén a következőképpen fordult beosztottaihoz: „Nem tartom magamat a flotta hivatott vezérének. A véletlen juttatott csak erre a posztra, de megteszek mindent, ami tudásomtól és lelkiismeretemtől telik.” A tengernagy, aki maga is csupán ideiglenes vezetőként tekintett magára, nem mert önálló döntéseket hozni. Minden felmerülő kérdést

parancsnoki értekezleteken vitattak meg, ahol szavazással döntöttek mindenben. Wittheft-től távol állt még a gondolata is annak, hogy flottáját egy nagy felszíni ütközetben tegye kockára. Távozóban Alekszejev is arra utasította, ne kockáztassa a hajókat. Megszűntek a Makarov idejében megszokott kifutások és gyakorlatozások, a hadihajók tétlenül vesztegeltek a belső kikötőben, kétségbe ejtve ezzel az agresszívabb tiszteket. A japánok rögtön észrevették az orosz flottánál beállt változásokat, s újra megkezdték a kikötő, és a parti ütegek rendszeres lövetését. Majdnem rajta is vesztettek. Az oroszok egyetlen megmaradt aknarakójának, az Amurnak a parancsnoka, Fjodor Ivanov fregattkapitány, a japán kötelékek mozgását figyelve ugyanis rájött, hogy azok mindig ugyanazon az útvonalon közelítik meg a kikötőt. Kézenfekvő volt az ötlet, hogy aknazárat telepítsenek az útjukba. Ehhez azonban a felségvizek parttól számítva három mérföldes határán túlra kellett menni, márpedig a nemzetközi jog tiltotta a semleges vizeken való aknatelepítést.

Az Amur aknarakó. Wittheft nem is akarta engedélyezni az akciót, attól tartva, esetleg valamilyen semleges állam hajója fut rá az aknákra, ami az addig is nyíltan a japánokat támogató országoknak, Angliának vagy az Egyesült Államoknak, ürügyet adhatna a fegyveres beavatkozásra. Hosszas győzködés után egyezett csak bele vonakodva az Amur kifutásába, de azzal a szigorú megkötéssel, hogy az csak a felségvizek három mérföldes határáig telepíthet aknákat. Ivanov ígéretet is tett erre, majd május 14-én este, hat romboló kíséretében kifutva, minden szívbajoskodás nélkül nyolc mérföldre távolodott el a partoktól, és ott rakta le ötven aknáját, egy mérföld hosszúságban, egymástól 15-30 méter távolságra. (A legenda szerint az Amur tengerészei az aknákra krétával felírták a Petropavlovszkon elesettek neveit, abban bízva, ez szerencsét hoz majd nekik.) Miután Port Arthurban szinte mindenki tudott az előző napi aknatelepítésről, másnap, 15-én reggel, kíváncsiskodók százai lepték el a tengerpartot és a hegytetőket, várva, mi fog történni. Nem kellett csalódniuk. A délelőtti órákban három japán csatahajó jelent meg a láthatáron. A kikötő bombázására érkező japán kötelék útját kezdettől fogva balszerencse kísérte, Port Arthur felé tartva ugyanis nem sokkal éjfél után, manőverezés közben összeütközött a Kasuga és a Yoshino cirkáló. Utóbbi, 318 tengerészt magával rántva, elsüllyedt, a Kasuga javításra szorult, és vissza kellett térnie Japánba. A Kasugával együtt távozni volt kénytelen a kötelékparancsnok, Dewa altengernagy is, helyette Nashiba Tokioki ellentengernagy vette át a parancsnokságot. (Hosszú, bozontos fekete szakállával Nashiba egyedi jelenség volt a japán tisztikarban, ahol azzal is a kirítt a sorból, hogy csak későn, harmincéves korában lépett be a haditengerészethez.) A három hajó, a Hatsuse, a Yashima, és a Shikishima, a szokásos útvonalon közeledett, és nem sokkal 11 óra előtt elérte az előző este telepített aknamezőt. Először a Hatsuse futott rá egy aknára, majd alig egy percre rá a Yashima oldalánál is felrobbant egy akna. A japánok azt hitték, tengeralattjáró támadta meg őket, és pánikba esve minden vízen úszó törmelékre tüzet nyitottak, periszkópnak vélve azokat. (Később, Port Arthur elfoglalása után, a japánok sokáig keresték a kikötőben az orosz tengeralattjárókat.)

A Hatsuse kormányszerkezete tönkrement, géptermét elöntötte a víz. Az egyik cirkáló megkísérelte vontába venni, de félórával később a csatahajó nekisodródott egy másik aknának is. A detonáció berobbantotta a csatahajó első lőszerraktárát, és a Hatsuse az örvendező orosz közönség szeme láttára másfél perc alatt elsüllyedt. Nashiba ellentengernagyot, és a csatahajó kapitányát sikerült kimenteni, de a legénység több mint a fele, 493 fő, odaveszett. A Yashimát sikerült vontatókötélre venni, és bár közben másodszor is aknára futott, majdnem el is jutottak vele a koreai partokig. A vízbetörésen azonban a legénység nem tudott úrrá lenni, s hosszú küzdelem után sötétedéskor végül kénytelenek voltak elhagyni a csatahajót, mely este nyolckor az Encounter-szigetek közelében elsüllyedt. Mindez rettenetes csapás volt a japánoknak, akik ezzel elvesztették csatahajóik egyharmadát. (A japán propaganda ezúttal is igyekezett bagatellizálni a veszteségeket. A hivatalos jelentésekben azt állították, a Hatsuse az instabil lőpor véletlen öngyulladása miatt bekövetkezett lőszerrobbanástól süllyedt el. A Yashima elvesztését hónapokig sikerült titokban tartaniuk.)

A Hatsuse. És ez még csak a kezdet volt. Másnap a Tatsuta cirkáló futott zátonyra, nem sokkal később pedig két ágyúnaszád ütközött össze, egyikük, az Oshima, el is süllyedt. Néhány nappal később aknára futott és elsüllyedt a Miyako cirkáló, az Akatsuki romboló, és a 48-as számú torpedónaszád. Ráadásul miután bebizonyosodott, hogy a gyors vlagyivosztoki cirkálókkal szemben a Harmadik Flotta régi és lassú hajói nem tudnak védelmet biztosítani a hazai vizeknek, illetve a Korea és Japán közti útvonalaknak, Kamimura négy páncéloscirkálóját

kénytelenek voltak a főerőktől átirányítani a Japán-tengerre, ami tovább gyengítette Togo flottájának erejét. Május végére a japán és az orosz flotta közti erőviszonyok teljesen kiegyenlítődtek. A japán tengerészek között rögtön elterjedt, hogy Makarov szelleme állt rajtuk bosszút, a tisztek pedig meg voltak győződve róla, hogy bekövetkezett a vereség, a túlerőbe került oroszok ellentámadást indítanak. Togo a leváltását várta. Azonban nem történt semmi, az oroszok nem mozdultak. Wittheft vezérkari főnöke, Matuszevics ellentengernagy, már az Amur kifutásakor indítványozta, a flottát helyezzék készenlétbe, hogy az esetleges sikert rögtön ki tudják majd aknázni. Wittheft azonban nem látta ennek szükségét. A hajók kazánjait nem fűtötték fel, a kikötőt védő torlaszok kapuit nem nyitották meg. Wittheft nem engedélyezte a kifutást még akkor sem, amikor látták, hogy az egyik csatahajó elsüllyed, a másik pedig mozgásképtelenné válik. Tisztjei folyamatosan ostromolták, fussanak ki és akadályozzák meg, hogy a japánok elvontassák sérült csatahajójukat – a Yashima elsüllyedését a japánok olyan jól titkolták, hogy az oroszok csak hónapok múlva szereztek róla tudomást –, ám Wittheft hajthatatlan maradt. Még azt sem engedte meg, hogy a nagy kaliberű orosz hajóágyúk lőtávolságának szélén álló japán hajókra tüzet nyissanak. Ahogy indoklásként mondta: „Nem az a feladatom, hogy a flottát egy bizonytalan kimenetelű összecsapásban kockáztassam, hanem az, hogy megőrizzem a döntés idejére.” Amilyen lelkesedést keltett a japán hajók pusztulásának látványa, olyan felháborodást okozott a Wittheft által tanúsított passzivitás. A hajók továbbra sem mozdultak, holott júniusra sikerült kijavítani a korábban megtorpedózott, illetve aknára futott három csatahajót, a Retvizánt, a Cezarevicset, és a Pobedát, s ezzel a páncélosok számát tekintve az oroszok hat-négy arányú fölénybe kerültek. A tétlenség viszont oly mértékig demoralizálta a tengerészeket, hogy a flotta júniusra – Vlagyimir Szemjonov szerint – a zendülés szélére került. Saját tisztjei, az erőd, és a szárazföldi sereg parancsnokai, valamint a felettesei Szentpétervárról és Vlagyivosztokból, egyfolytában sürgették Wittheftet, törjön ki végre a körülzárt Port Arthurból, és hajózzon át a jobban védhető Vlagyivosztokba, a

tengernagy azonban a rá nehezedő hatalmas nyomás ellenére sem mozdult. A május 27-én megtartott vezérkari értekezleten is úgy döntöttek, a kikötőben maradnak, és támogatják a város védelmét. A Vlagyivosztokba való áttörést csak közvetlen veszély esetén kísérlik meg, ha a japánok áttörik a külső védelmi vonalakat, és tüzérségük tűz alá tudja venni a kikötőben horgonyzó hajókat. A magasabb rangú parancsnokok közül csak a Retvizan kapitánya, Eduard Sensznovics javasolt aktívabb fellépést. Szerinte még ha nem is törnek át Vlagyivosztokba, a hajóknak kisebb kitörésekkel akkor is zavarniuk kellett volna a japán hajóforgalmat, és lekötni Togo hajóit. Javaslatait azonban a többség nem támogatta. Különösen a Port Arthur-i csapatok parancsnokai ösztökélték kifutásra Wittheftet, néha egészen a gorombaságig menő hangnemben. Stössel, Fok, Szmirnov, egyöntetűen úgy vélték, a flotta távozásával a kikötő elvesztené jelentőségét a japánok szemében, akik az ostrommal felhagyva, hiszen csapataikra máshol is égető szükség lett volna, ezután megelégednének a város blokádjával. Wittheft más véleményen volt. Úgy gondolta, a flotta támogatása nélkül a város nem sokáig tudná tartani magát. Már addig is több száz tengerészt vezényeltek át a szárazföldön harcoló csapatokhoz, és több tucat kis és közepes kaliberű hajóágyút szereltek le a hadihajókról, hogy a szárazföldi erődökben építsék be őket. Ha a csatahajók nem is futottak ki, a cirkálók és rombolók és a cirkálók többször is kihajóztak, és lövegeikkel hathatós támogatást nyújtottak a partok közelében harcoló katonáknak. A tengernagy túl kockázatosnak tartotta a Vlagyivosztokba vezető hosszú utat is, hajóit az erősítés megérkeztéig inkább Port Arthurban akarta tartani. Kérésére Alekszejev táviratban utasította Stösselt, ne avatkozzon bele a flotta ügyeibe. Makarov halála után az orosz hadvezetés számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a Port Arthur-i hajóraj önmagában nem lesz képes megbirkózni a japánokkal, s április végén hivatalosan is bejelentették a Második Csendes-óceáni Hajóraj megalakulását, melyet a lehető leghamarabb fel kívántak szerelni, és útnak indítani a Távol-Kelet felé. Miután a hírt az újságokban is közzétették, az a japánok előtt sem maradhatott titokban, akik ezek után természetesen semmilyen

körülmények között nem engedhették meg maguknak, hogy a térségben egy flottatámaszpontnak használható kikötő maradjon az oroszok kezén. Illúzió volt tehát azt feltételezni, hogy a japánok felhagynak Port Arthur ostromával, ha a flotta áttelepül a jól védhető, de rosszul felszerelt Vlagyivosztokba, ahol egyébként sem az egész flotta számára elegendő szénnel, sem pedig lőszerrel nem rendelkeztek. A Második Csendes-óceáni Hajóraj felállításának hírére a japán hadsereg az addiginál sokkal hevesebb támadásokat indított a város ellen, melyet mindenáron meg akartak szerezni még, az orosz erősítés megérkezte előtt. Ekkor állították fel a Port Arthur ostromához szánt Harmadik Hadsereget, Nogi Maresuke tábornok parancsnoksága alatt. A Vlagyivosztokba való áttörés is nagyon bizonytalan vállalkozásnak tűnt, valóságos vesszőfutásnak Togo hajóin, és a Koreai-szorosban állomásozó japán erőkön keresztül. Wittheft tehát el volt szánva rá, hogy marad, és próbál kitartani a Második Csendes-óceáni Hajóraj legkésőbb februárra tervezett megérkezéséig. A japánok sokkal jobban tartottak az orosz flottától, mint ahogy azt maguk az oroszok gondolták, s a Második Csendes-óceáni Hajóraj megérkezése előtt mindenképpen el akarták foglalni a kikötőt. Nem tudták kicsalogatni, és csatára kényszeríteni az oroszokat, tehát egyetlen megoldás maradt, a szárazföld felől betörni Port Arthurba, elfoglalni a kikötőt, az orosz hadihajókat pedig megsemmisíteni, vagy legalábbis meggyengíteni, és Togo karjai közé kergetni. Ekkor kezdődtek meg az igazán komoly harcok a várost övező erődítmények körül. Mindkét fél a végletekig elszánt volt, és saját veszteségeikkel mit sem törődve minden talpalatnyi helyért a végsőkig küzdöttek. A szívós, és túlerőben levő japánok azonban óriási veszteségekkel bár, de méterről méterre nyomultak előre. A flotta ugyan nem mozdult, de az egyes hajók, főleg a cirkálók, rombolók, és az ágyúnaszádok, többször is kifutottak rövid távú bevetésekre, hogy a tenger felől ágyúzzák a japán csapatok állásait, illetve, hogy a környező vizeken felderítést végezzenek, melyek során több japán és angol teherhajót is elsüllyesztettek.

A kifutások során az orosz és japán hajók között többször is kisebb összecsapásokra került sor, melyekben mindkét fél szenvedett veszteségeket. Július 24-én a leggyorsabb orosz hajó, a Burakov hadnagy kapott torpedótalálatot, és süllyedt el a part közvetlen közelében. Az elsüllyedt hajóból az orosz búvároknak később sikerült minden használható felszerelést kimenteniük Időnként a nagy hadihajók is megmozdultak. Július kilencedikén a Poltava csatahajó is elhagyta a kikötőt, hogy a japán csapatok ütegeit és raktárait ágyúzza. Július 27-én a Retvizan ágyúzta a japán állásokat, majd visszatérőben összecsapott a közben megjelenő japán cirkálókkal. A Retvizan egy gránátja megrongálta a Nissin cirkálót, míg orosz oldalon az aknára futott Bajan sérült meg súlyosabban.

Aknák berakodása egy orosz rombolóra. A szárazföldi erők által Mandzsúriában elszenvedett sorozatos vereségek hatására közben Alekszejev is arra a véleményre jutott, a flotta többé nincs biztonságban Port Arthurban, és át kellene vonulnia Vlagyivosztokba. Sorra küldte a kifutásra vonatkozó utasításokat, ám

olyan dodonai módon megfogalmazva, hogy Wittheft képtelen volt belőlük egyértelmű parancsot kiolvasni. Alekszejev mindig kétértelműen fogalmazta meg utasításait, hogy az esetleges negatív következmények alól kimenthesse magát. Rendelkezései tele voltak olyan kifejezésekkel, mint: „amennyiben”, „hogy ha”, „abban az esetben”, „ha ez lehetséges”, és így tovább. Konkrét utasítások hiányában pedig Wittheft maradt az eredeti elgondolásánál, maradni, és kitartani a Második Csendes-óceáni Hajóraj megérkezéséig. Június 11-én azonban a korábbinál határozottabb hangvételű távirat érkezett Alekszejevtől. Wittheft még ebből se olvasott ki egyértelmű utasítást, de azért összehívta a haditanácsot, amely a kifutás mellett döntött. A tengernagy, jobb meggyőződése ellenére, ezúttal is alávetette magát a többség akaratának. Június 16-tól kezdve egy héten át készülődött a kifutásra, de nem tudta rászánni magát. Hol befűttette, hol meg kioltatta a kazánokat. A Port Arthur-i újságok természetesen közölték a sérült hajók kijavításáról szóló hírt, és megszellőztették azt is, hogy a flotta kifutásra készül. (A korabeli orosz sajtó láthatólag nem ismerte a diszkréció értékét, időnként még az ilyen-olyan úton megszerzett hadműveleti parancsokat is egy az egyben leközölték.) A japánok tehát idejében tudomást szereztek a készülődésről, és megtehették a szükséges ellenintézkedéseket. Wittheft végül június 23-án nagy keservesen mégis kifutott Port Arthurból, és hat csatahajóval, öt cirkálóval, és hét rombolóval megindult keletnek, Vlagyivosztok felé. Messzire nem jutott, mert este hat óra tájban megjelent előtte Togo, négy csatahajóval, hat cirkálóval, s mintegy harminc rombolóval és torpedónaszáddal. A két flotta egymással párhuzamosan haladt, majdnem 13 km távolságra, ami még éppen a 305 mm-es ágyúk lőtávolságán belülre esett, ám egyik oldalról sem nyitottak tüzet. Ironikus módon mindkét fél azt gondolta, hogy a másik van túlerőben, és óvakodtak az összecsapástól. Togo az orosz csatahajók nagyobb létszámától, Wittheft pedig a sok japán rombolótól tartott. Úgy tűnt, a rövidesen beálló éjszakai sötétségben az oroszok egérutat nyerhetnek, és Togót lerázva eljuthatnak Vlagyivosztokba. Togo végül nem sokkal hét óra előtt óvatosan elkezdett közelebb araszolni az ellenséghez, hogy biztos lőtávolságra közelítse meg azokat, és legalább az utóvédjükben kárt tegyen. Tudta, hogy a

májusi veszteségek után végzetes lenne számára, ha most egyetlen lövés nélkül hagyná, hogy az ellenség áttörjön a Japán-tengerre. Látva, hogy az ellenséges hajók elkezdték a megközelítését, Wittheft mindenkit megdöbbentve váratlanul hátra arcot vezényelt, és zászlóshajójával, a Cezareviccsel, hirtelen megfordulva visszaindult Port Arthur felé! A váratlan visszavonulási parancs annyira meglepte az orosz parancsnokokat, hogy néhányan elkéstek a fordulással, és leszakadtak a zömtől. Wittheft ráadásul olyan gyorsan iszkolt vissza a kikötő felé, hogy a lassabb hajók nem is bírták követni. A flotta alakzata teljesen felbomlott, s a zűrzavart az éjszaka tovább növelték a vélt, vagy valós japán torpedótámadások. A hajók kora hajnalban teljes összevisszaságban tértek vissza Port Arthur elé. Togo, saját hajóit féltve, nem vette üldözőbe őket, csupán rombolóit és torpedónaszádjait küldte a menekülő ellenség után. Az oroszoknak nagy szerencséjük volt, hogy a japán rombolók és torpedónaszádok, melyektől Wittheft annyira tartott, végül nem tettek kárt bennük, noha az éjszaka során összesen 38 torpedót lőttek ki az orosz hajókra. (A japánok egyetlen találatot értek el, azt is a saját hajójukon, a Chidori rombolón, mely súlyosan megsérült, de sikerült visszavinni kikötőjébe.) Az oroszok azonban mégsem úszták meg teljes épségben a kirándulást, a kikötő közelében ugyanis a Szevasztopol aknára futott, és csak a lőszerraktárban keletkezett tüzet gyorsan eloltó vízbetörés mentette meg attól, hogy a Petropavlovszk sorsára jusson. A csatahajónak így végül is sikerült saját erőből visszatérni a kikötőbe. A felháborodás óriási volt. A szárazföldi csapatoknál mindenki a flottát, és különösen Wittheftet gyalázta, de saját tisztjei is mélyen megalázva érezték magukat. A szégyenletes visszatérés után több tengerésztiszt kérte a szárazföldön harcoló alakulatokhoz való áthelyezését. A tengernagyon gúnyolódott a hazai és a nemzetközi sajtó egyaránt. De nem csupán az ő személye vált nevetség tárgyává. A hadsereg által a szárazföldön elszenvedett vereségsorozat, majd a flotta látványos megfutamodása Togo elől, az orosz fegyveres erők addigi presztízsét rombolták le teljesen. Most már Oroszország becsülete forgott kockán, és ez végül beavatkozásra késztette a cárt is. II. Miklós, Alekszejev kérésére, személyesen adta parancsba Wittheftnek, a flotta teljes állományával

fusson ki Port Arthurból, és törjön át Vlagyivosztokba. A parancshoz még hozzátették azt is: lehetőleg elkerülve az ellenséggel való összeütközést. A cári ukáz augusztus hetedikén érkezett meg Port Arthurba, ugyanazon a napon, amelyiken a japán tüzérség megkezdte a kikötő lövetését. Elkeseredett harcok után ugyanis a japán csapatok áttörték a város külső erődrendszerét, és lőtávolságon belülre közelítették meg a kikötőt, bár az ott horgonyzó hajókat a környező magaslatok miatt nem látták. Hetedikén egy tengerészkülönítmény két 120 mmes hajóágyút állított fel a város körüli dombokon, és közvetett irányzással lőni kezdték a kikötőben álló hajókat. A zászlóshajót, a Cezarevicset, két találat érte, maga Wittheft is könnyebben megsebesült a lábán. Két nappal később a Retvizan kapott hét találatot, ezek közül egyet a vízvonal alatt. A találat megint a sérült, és hevenyészve kijavított orr részt érte, és ismét jókora léket ütött a hajóban, melybe 500 tonna víz ömlött. Ráadásul egy héttel korábban, július 27-én, az egyik kifutás során a kötelék legjobb cirkálója, a Bajan, aknára futott és olyan súlyosan megsérült, hogy semmiképpen nem tudott csatlakozni a kifutó hajókhoz. (Kijavítása később két hónapot vett igénybe.) A cirkálót tehát kénytelenek voltak Port Arthurban hagyni, azzal az utasítással, hogy mihelyt javítása befejeződik, önállóan kísérelje meg az áttörést Vlagyivosztokba.

A Bajan, a Port Arthur-i flotta legjobb cirkálója. Tovább növelte az oroszok gondjait, hogy korábban a hajók sok lövegét leszerelték, és az erődökben építették be. Ezek többségét már nem tudták visszaszerezni. Sok tengerészt átvezényelték a szárazföldön harcoló csapatokhoz, a hajók állománya tehát nem volt teljesen feltöltve. Sok, nemrégiben kinevezett parancsnoknak ez volt az első kifutása hajójával. A határozott cári parancs alól azonban nem volt kibúvó. Wittheft a sebtében összehívott haditanácson ismertette a legfelsőbb helyről érkező parancsot tisztjeivel, akiknek többsége elégedetten fogadta a kitörés elrendelését. A hosszú tespedésbe belefásult tengerészek is örömmel fogadták a hírt. A hajókon nagy sürgés-forgás kezdődött, igyekeztek kijavítani a kisebb-nagyobb hibákat, s feltölteni a készleteket. Mindenki lázasan készülődött az ütközetre, mert bár a cári parancs ugyan úgy szólt, hogy lehetőleg kerüljék az összecsapást az ellenséggel, senki nem bízott abban, hogy sikerül majd észrevétlenül elosonni a japánok mellett. A flotta kitörési kísérletéről a szokásos módon Csifun keresztül próbálták meg tájékoztatni Vlagyivosztokot. A táviratot a Resityelnij

romboló szállította a kínai kikötőbe. A Port Arthurt blokád alatt tartó japán hajókról azonban észrevették, hogy a Resityelnij elhagyja a kikötőt, és két rombolót küldtek az üldözésére. Az orosz hajónak sikerült elérnie Csifut, és elküldeni a táviratot, azonban a japánok, a kínai vizek semlegességével nem törődve, behajóztak a kikötőbe, és követelték, a romboló egy órán belül hagyja el a kikötőt, vagy adja meg magát. A Resityelnij parancsnoka, Mihail Szergejevics Roscsakovszkij hadnagy, elutasította a japán követeléseket, és előkészítette a hajó felrobbantását. A rombolóra érkező újabb japán küldöttség közben vitába keveredett, majd összeverekedett az orosz tengerészekkel. Lövöldözés tört ki, melyben az oroszok két halottat és 11 sebesültet köztük a romboló kapitányát-, a japánok egy halottat és 14 sebesültet vesztettek. A japánok, miután hajóikról erősítést kaptak, végül elfoglalták a rombolót, ahonnan az orosz tengerészek úszva menekültek a szomszédos, semleges hajókra. A japánok közben puskával tüzeltek a vízben úszókra. A rombolót az oroszok megrongálták, de felrobbantani már nem tudták. A japánok elvontatták, és kijavítása után Akatsuki néven állították szolgálatba. A Port Arthur-i flotta elfogott hajói közül ez volt az egyetlen, mely a japánok oldalán harcolva később részt vett a csuzimai csatában is. Az indulás előtti napon, augusztus kilencedikén, a kikötő parancsnoka, Grigorovics ellentengernagy, azt javasolta Wittheftnek, az áttörést csak a leggyorsabb hajókkal kísérelje meg, melyekkel akár 18 csomós sebességet is képes lesz tartani, a többieket pedig Loscsinszkij ellentengernagy vezetésével küldje elterelő támadásra Dalnyij ellen. A javaslat teljesen ésszerű volt. A két legöregebb páncélos, a Poltava és a Szevasztopol, a papírforma szerint ugyan akár 16 csomós sebességre is képes lett volna, a gyakorlatban azonban elöregedett, és műszakilag megbízhatatlan gépeikkel huzamosabb időn át legfeljebb csak 13-14 csomós sebességet voltak képesek tartani. A Retvizan ugyan az egyik legújabb és legütőképesebb csatahajó volt, amely eredetileg majdnem 18 csomós sebességet is képes volt elérni, azonban néhány nappal a kifutás előtt a hajót a japán ostromtüzérség lövegei megrongálták. A rendelkezésre álló rövid idő alatt a sérüléseket nem lehetett teljesen kijavítani, s a

Retvizan, az orr részén egy be nem foltozott lékkel és több elárasztott rekesszel, most nem volt képes többre 14 csomónál. Grigorovics szerint ezt a három hajót kellett volna rombolók kísérete mellett Dalnyij elé küldeni, a Cezarevics, Pereszvet, és Pobeda páncélosok pedig a négy cirkáló kíséretében ugyanekkor megkísérelhették volna az áttörést Vlagyivosztokba. A japánok nem voltak elég erősek ahhoz, hogy mindkét orosz köteléket egyszerre támadni tudják. Ha a Dalnyij ellen induló köteléket támadják meg, az a partok mentén gyorsan vissza tudott volna vonulni Port Arthurba, s az út egy részén élvezte volna a saját parti ütegek támogatását is. Mialatt pedig a japánok a Dalnyij ellen felvonuló orosz hajókat támadják, a másik orosz hajóraj, amely ebben az összeállításban a 17-18 csomós köteléksebességre is képes lett volna, elég messzire juthatott volna ahhoz, hogy a japán főerők már ne érhessék utol. Ha pedig Togo csatahajói ezt a köteléket támadják meg, gyorsaságuk akkor is jó esélyt adott volna számukra a harc elől való kitérésre, és a kötelékben valamivel lassabb japán csatahajók lerázására. Ez idő alatt pedig a másik orosz hajóraj zavartalanul támadhatta volna a Port Arthurt ostromló japán hadsereg legfontosabb utánpótlási bázisát, Dalnyijt, jókora pusztítást okozva az ott álló hajóknak, illetve a szárazföldi raktáraknak. A kötelék Port Arthurba visszatérő hajói pedig lövegeikkel a továbbiakban is értékes, és nehezen nélkülözhető támogatást tudtak volna nyújtani az ostromlott erődnek. A javaslat tehát teljesen ésszerű és logikus volt, s a legtöbb törzstiszt is támogatta azt. Wittheft azonban minden rábeszélés ellenére hajthatatlan volt, s ragaszkodott hozzá, hogy minden üzemképes hajót magával vigyen. Az ellenvetésekkel szemben egyetlen érve volt, a cár parancsa, melyben határozottan arról volt szó, hogy a kitörést valamennyi hajóval meg kell kísérelni. Hiába próbálták meggyőzni arról, hogy a parancsnak nem a betűjét, hanem a szellemét kellene követnie, a tengernagy monomániás megrögzöttséggel egyre csak azt hajtogatta: „Őfelsége azt parancsolta, hogy az összes hajó Vlagyivosztokba menjen.” És rendszerint hozzátette: „Nekem az engedelmeskedés a kötelességem.”

Az indulás előtti utolsó értekezleten megállapították, a hajóraj célja az áttörés Vlagyivosztok felé, vagy ha ez nem lehetséges, semleges kikötők felé. Az utasítás kimondta: „Aki tud, törjön át, senki se álljon meg, még mentési célokból sem. … Ha a hajó nem képes folytatni az utat, de lehetőség van egy semleges kikötő elérésére, akkor menjen semleges kikötőbe, még akkor is, ha ott le kell szerelni, de semmiképpen ne térjen vissza Port Arthur-ba.” A tengernagy maga az áttörést értelmetlennek, és kivitelezhetetlennek tartotta, s biztos volt benne, a flotta vereséget fog szenvedni, és el fog pusztulni. Saját túlélési esélyeit illetőleg se volt optimista. Kilencedikén éjjel magához hívatta a Pereszveten szolgáló fiát, megáldotta, és elbúcsúzott tőle. Az indulás előtt megtartott utolsó értekezleten pedig a következő, biztató szavakkal búcsúzott el tisztjeitől: „Uraim, egy másik világon találkozni fogunk!”

A Pereszvet, a háború előtt.

A csata 1904 augusztus 10-én, a kora hajnali dagállyal, az orosz hajók elhagyták a belső kikötőt, és egymás után felsorakoztak a külső révben. A manőver nem ment zökkenőmentesen, a kivonuló hajók összekeveredtek, és néhányszor majdnem összeütköztek, ám végül reggel fél kilencre valamennyien összegyűltek a külső kikötőben. Az aknaszedők, néhány romboló kíséretében, megkezdték az aknamentesítést a hajóraj előtt, néhány másik romboló pedig a Novikkal együtt a láthatár szélén álló japán rombolók felé indult, hogy távolabb kergesse őket. Kilenckor Wittheft felvonatta a zászlóshajó árbocára a jelzést: „A hajóhad tudomására hozom őfelsége, a cár parancsát, mely szerint Vlagyivosztokba kell vonulnunk.” És egyben leadta az indulást elrendelő jelzést is. A hajókon felhúzták a horgonyt, s a flotta, a nyugodt és derült, de kissé párás időben, megindult a nyílt tenger felé. A hajók előtt az aknaszedő raj hat rombolója, illetve az aknamentesítést végző négy önjáró uszály, és két teherhajó haladt. Mindaddig, amíg el nem érték a biztonságos vizeket, a kötelék kénytelen volt ezek 5 csomós sebességéhez igazodni. Bár a Novik igyekezett elkergetni a kikötő előtt járőröző japán rombolókat, azok természetesen így is észlelték az orosz hadihajók kivonulását, majd a flotta indulását. A hírt azonnal jelentették Togónak. Az orosz flotta kivonulása a lehető legrosszabb pillanatban érte a japánokat, flottájuk ugyanis teljesen szét volt szóródva. Togo maga a főerők négy csatahajójával és két páncéloscirkálójával éppen Port Arthurtól hatvan kilométerre délnyugatra, a Round-szigetek környékén járt, míg Dewa cirkálóköteléke tőle messze nyugatra, többi cirkálója, és rombolói pedig észak-keletre tartózkodtak. Utóbbiak a Dalnyijba irányuló japán hajóforgalmat biztosították. Az oroszok kifutásáról értesülve Togo rögtön elrendelte kötelékeinek a gyülekezőt, a Port Arthurtól délkeletre fekvő Encounter Rock nevű kis sziklaszigetnél. Nem sokkal később azonban visszavonta ezt a parancsát, mivel megzavarta az orosz kötelék szokatlan mozgása. A kikötőt elhagyva ugyanis Wittheft nem a nyílt tenger felé fordult, hanem szorosan a part mentén haladva délnyugati irányba tartott. Ezzel egyrészt kikerülte a kikötő előtt lerakott

aknamezőket, másrészt pedig szándékait illetően összezavarta az ellenséget. Togo nem tudta eldönteni, az oroszok valóban Vlagyivosztokba tartanak e, vagy csupán egy provokatív erődemonstráció a céljuk, esetleg a túlparton fekvő Shantungfélsziget valamelyik semleges kikötőjét próbálják elérni. Csatahajóival ezért észak felé igyekezett, hogy az orosz kötelék útját elvágja visszafelé, Port Arthurba. Csupán tíz óra után, amikor Wittheft flottája a Liaotung-félsziget déli csücskét elhagyva délkeleti irányba fordult, vált nyilvánvalóvá számára, hogy az oroszok ezúttal valóban megkísérlik a kitörést. A partmenti vizeket elhagyva az orosz aknaszedők, és a kíséretüket alkotó rombolók visszafordultak a kikötő felé, a többiek pedig délkeletnek, a nyílt tenger felé fordultak. Az élen a Novik haladt, majd mögötte a zászlóshajó, a Cezarevics, aztán a Retvizan, a Pobeda, majd a Pereszvet, Pavel Uhtomszkij ellentengernagy zászlóshajója. (Uhtomszkij a csatahajók második raját, a Pereszvet, a Poltava, és Szevasztopol páncélosokat vezette.) A sort a két legrégebbi páncélos zárta, a Szevasztopol és a Poltava. A csatahajók mögött haladt három cirkáló, az Aszkold, a cirkálókötelék parancsnokának, Nyikolaj von Reizenstein ellentengernagynak a zászlóshajója, majd mögötte a Pallada és a Diana. Kétoldalt és hátul összesen nyolc romboló biztosította a menetet. A kötelékkel tartott még egy hajó, az ötezer tonnás Mongolia személyszállító gőzös, melyet kórházhajónak rendeztek be, s fedélzetén öt orvos, és harminc ápoló teljesített szolgálatot. Indulás előtt Wittheft engedélyezte, hogy a tisztek családtagjai a hajón a flottával tartsanak, így aztán azok már indulás előtt elfoglalták az eredetileg a sebesültek számára fenntartott helyek csaknem felét. A Mongolia a kötelék jobb oldalán, hátul helyezkedett el. Mindaddig, amíg a part mentén haladtak, a kötelék kénytelen volt az aknaszedők sebességéhez igazodni, és alig hat csomóval vánszorogtak előre. Bár ezen a területen nem voltak nagy aknamezők, a leszakadt és elsodródott aknák komoly veszélyt jelentettek a hajókra. A nyílt vizekre kiérve a hajóraj fokozatosan tíz csomóra növelte sebességét, az addig az élen haladó Novik pedig a rombolókkal együtt a csatasor bal oldalára húzódott át.

Egy órával később a Cezarevics géphiba miatt kénytelen volt nyolc csomóra lassítani, természetesen az egész hajórajjal együtt. Tíz perc múlva újra növelhették a sebességet, azonban nem sokkal később a kormányszerkezet meghibásodása miatt kellett megállniuk. Természetesen a kötelék többi hajójának is meg kellett állnia, megvárva, amíg a zászlóshajó gépeit kijavítják. Ettől még a birkatürelmű Wittheft is elvesztette hidegvérét, és alaposan legorombította a Cezarevics parancsnokát, Nyikolaj Mihajlovics Ivanov kapitányt, amiért kifutás előtt nem ellenőriztette a gépeket. A hajóraj rövidesen ismét elindulhatott, azonban félóra sem telt bele, és egy újabb hajó, a Pobeda gépeinek meghibásodása miatt ismét megállni kényszerültek. „Ez a mi harci flottánk! Az orosz haditengerészet színe-virága!” – mondta gúnyosan egy tiszt Szemjonovnak a Diana parancsnoki hídján. Ez az újabb malőr már a japánok szeme láttára következett be. Nem sokkal 12 óra előtt ugyanis északkelet felől feltűntek Togo hajói is. A tiszta időben a két kötelék az Encounter Rock-tól délre, már csaknem 20 km-es távolságról észrevette egymást. Togo a Mikasával haladt az élen, őt követte az Asahi, majd a Fuji, és a Shikishima. Miután két csatahajóját korábban elvesztette, tűzerejének növelése végett Togo beállította a csatasorba két páncéloscirkálóját, a Nissint és a Kasugát is. A vadonatúj, olasz építésű hajók erős páncélzattal rendelkeztek, amellett a Kasuga elülső lövegtornyában egy 254 mmes ágyúval is fel volt szerelve. Az orosz köteléktől délre, még viszonylag nagy távolságban, 18 csomós sebességgel haladt az összecsapás helyszíne felé Dewa altengernagy négy cirkálója, köztük a Yakumo páncéloscirkáló, észak felől pedig Togo Masamichi ellentengernagy – a főparancsnok Togónak csupán névrokona – három cirkálója és rombolói közeledtek. Ők azonban már túl későn futottak be ahhoz, hogy csatlakozni tudtak volna Togóhoz, és lemaradtak az ütközet első szakaszáról is. A nagy hadihajókon kívül japán flottához tartozott még összesen 17 romboló, és 29 torpedónaszád is.

Nyikolaj Alekszandrov Matuszevics ellentengernagy, Wittheft vezérkari főnöke. Togo szándéka az volt, hogy keresztezi az oroszok útját, és a T alakzatba fogva azokat, hajói teljes tűzerejét az ellenség zászlóshajójára összpontosítja. Köteléke sebességét 14 csomóra növelte, a keresztezéshez balra, dél felé fordult, majd 12 óra 20 perckor tüzet nyitott az orosz élhajóra. Az ütközet első lövését szokatlan módon a Mikasa hátsó lövegtornya adta le. Togo ezzel minden valószínűség szerint felfelé kívánt egy kicsit dörgölőzni, a hátsó torony parancsnoka ugyanis Fusimi Hirojasu herceg, a császári család tagja volt. (Más forrás

szerint a Kasuga nyitott először tüzet.) Orosz oldalról a tüzet a két első hajó, a Cezarevics és a Retvizan éltornyai viszonozták. A keresztezés tulajdonképpen sikerült, azonban túlságosan nagy távolságról. Togo ugyanis túlbecsülte az oroszok sebességét, és úgy számította, azok közelebb lesznek hozzá, amikor majd keresztben átvág az alakzatuk előtt. Az oroszokat azonban késleltették a sorozatos géphibák, és bár eddigre sikerült 12 csomóra növelni sebességüket, még így is olyan nagy távolságra voltak, ami nem tette lehetővé a hatásos tűzvezetést. A tűzmegnyitás pillanatában a két flotta között 13 km volt a távolság, ami akkoriban egészen extrémnek számított, és éppen hogy csak belül esett a 305 mm-es lövegek lőtávolságán. Ennek megfelelően mindkét fél csak lassan tüzelt, és nem ért el egyetlen találatot sem. Ha Togo változatlan sebességgel tovább halad előre, mire az oroszok hatásos lőtávolságon, azaz nagyjából 7-8 km-en belülre kerülnek, ő már elhalad a kötelékük előtt, és azt kockáztatja, hogy az ellenséges hajóraj az ő csatasora mögött vág át, azaz az oroszok fogják T alakzatba az ő hajóit, méghozzá az utóvédet alkotó gyengébb páncéloscirkálók felől. Ezért az oroszok elé érve Togo lelassította hajóit, várva, hogy az ellenség közelebb érjen. Azonban annyi esze Wittheftnek is volt, hogy ne szemellenzős söröslóként menjen előre, várva, hogy a japánok szép sorban, egymás után szétlőjék élhajóit. Egy éles kanyarral váratlanul keletnek fordult, miközben hajói sebességét a gyakorlati maximumra, 14 csomóra növelte. Az oroszok úgy vélték, ezzel egyben kikerülik a japán rombolók által a kötelék útvonalában lerakott úszóaknákat is. A valóságban a japánok nem raktak le ilyen aknákat, de az oroszok biztosak voltak benne, hogy ellenfelük él ezzel a lehetőséggel is. Több orosz hajón még látni is vélték az úszóaknákat. Az oroszok fordulásával Togo nehéz helyzetbe került. A két flotta most csaknem egymással párhuzamosan, de ellentétes irányban haladt. Azonban az oroszok 14 csomóval száguldottak előre, míg a japán hajókat Togo nem sokkal korábban egészen hat csomóra lassította le. Az a veszély fenyegetett, hogy most éppen az oroszok fogják majd hátulról T alakzatba a japán csatasort, amely mögött elhaladva áttörnek Vlagyivosztok felé. Ráadásul az orosz csatasor fordulása következtében Togo páncélosai az oroszok, és Dewa dél

felől közeledő cirkálói közé kerültek, akadályozva az utóbbiakat a tüzelésben. Wittheft ezzel lépéselőnybe került, és a továbbiakban sokáig meg is tartotta azt. Togo ugyanis kapkodni kezdett, és újabb hibákat követett el. Hajóinak egyidejű fordulót vezényelt balra, majd pár perccel később egy újabb bal fordulóval ismét csatasorba állította hajóit, ezúttal azonban már a korábbival ellentétes északkeleti irányba. A japán csatasort most a Kasuga vezette. Közben amennyire lehetett, fokozták a sebességet. A két flotta most ismét egymással párhuzamosan haladt, nagyjából azonos irányba, lassan közeledve egymáshoz. Togo ismét a T keresztezést erőltette, s hajói nagyobb sebességét kihasználva megint az oroszok előtt akart átvágni. Alig néhány perc múlva azonban Wittheft egy újabb fordulóval megint romba döntötte a japán tengernagy terveit. Az oroszok ezúttal délkeletnek kanyarodtak, és ismét azzal fenyegették Togót, hogy átvágnak a csatasora mögött. A japánok erre két újabb fordulóval megint az ellenkező irányba, délnyugatnak fordultak, mire viszont az oroszok újból visszakanyarodtak északkeletnek. Togo végül úgy döntött, nyugatra fordul, hagyja, hogy az oroszok elmenjenek mellette, aztán gyorsan utánuk kanyarodik, s utóvédjük felől támadva átkarolja, és felmorzsolja őket. Azonban míg a csata elején túlbecsülte az oroszok sebességét, addig most alábecsülte azt. Túl későn fordult, és közben az oroszok akkora előnyt szereztek, hogy átkarolásról már szó sem lehetett. Togo lemaradt az ellenség mögött, akinek így végül is sikerült az áttörés. A japán tengernagy kénytelen volt éles kanyarral az oroszok után fordulni, és velük párhuzamosan, de kissé mögöttük haladva teljes sebességgel rohanni Wittheft után, aki közben visszafordult az eredeti, délkeleti irányba. Ha az oroszok Grigorovics javaslatának megfelelően Port Arthurban hagyják lassú és sérült hajóikat, 17 csomós sebességükkel maguk mögött hagyhatták volna a japánokat, akik ebben az esetben képtelenek lettek volna utolérni őket. Azonban az orosz flotta ebben az összetételében a 14 csomós köteléksebességet sem bírta huzamosabb időn át tartani, s a tat felől 15 csomóval közeledő japánok szívósan dolgozták le hátrányukat.

Az egész fordulóharc alig 40 perc alatt lezajlott. Délután egy órára a két flotta kölcsönösen abbahagyta a fordulózást, és felhagyott a T alakzat elérésére tett próbálkozásokkal. Most mindketten 14-15 csomós sebességgel haladtak, nagyjából egymással párhuzamosan, dél-délkeleti irányban, a japánok kissé lemaradva az oroszok mögött. Közben a két flotta közti távolság tíz kilométer alá csökkent, és kitört az igazi lövöldözés. Mindkét fél teljes erőbedobással küzdött, s nyolc kilométeres lőtávolságnál a 305 mm-es főtüzérséghez csatlakoztak a 152 mm-es lövegek is. Az orosz tüzérség erejét csökkentette, hogy korábban tucatnyi 152 mm-es ágyút leszereltek a hajókról, és a szárazföldi csapatoknak adták át őket. A Szevasztopol hátsó lövegtornyának egyik 305 mm-es lövege pedig műszaki hiba miatt már az indulás előtt tönkrement. Ezt az ágyút le is szerelték a hajóról, s helyette egy fából készült lövegutánzatot szereltek fel, az ellenséget megtévesztendő. A japánok tűzerejét viszont az csökkentette, hogy az előttük haladó oroszokkal szemben a fő tüzérség hátsó lövegtornyait nem tudták használni, csak az első lövegtornyok, és az oldalsó 152 mm-es ágyúk tüzelhettek az ellenségre. Most már sorra érték a hajókat a találatok. Az oroszok elsősorban a japán zászlóshajóra koncentráltak, s tüzéreik nem várt módon majdnem olyan jól céloztak, mint a japánok. A Mikasa két 305 mm-es találatot kapott, melyek tönkretették rádióberendezését, és súlyosan megrongálták a főárbocot. Az egyik orosz páncéltörő gránát ugyanis a hajó oldalát átszakítva mélyen a Mikasa belsejében, a gépházak mögött robbant. A robbanás kiszakította a főárboc talapzatát, melyet ezután csak a fedélzetek tartottak a helyén. (A japánok ezzel még nem is jártak rosszul. Ha kicsit előrébb éri őket a lövedék, a hajó gépházában, ha kicsit hátrébb, a hátsó lőszerraktárban robban.) Komoly gondot jelentett a zászlóshajó rádióállomásának kiesése is. Saját kötelékének hajóit Togo zászlójelzésekkel is tudta irányítani, Dewa és a másik Togo cirkálói azonban ehhez túl messze voltak. Jobb megoldás nem lévén, Togo a cirkálók részére szóló utasításait zászlójelzésekkel közölte az Asahi-val, ahonnan aztán rádión továbbították azokat Dewa, és Togo felé. Ez az eljárás persze elég nehézkes volt, és jelentős késedelmet okozott a parancs kiadása, és továbbítása között.

A japánok az ütközet első félórájában főleg a két első orosz csatahajóra összpontosították tüzelésüket, s tucatnyi találatot értek el rajtuk. Új helyzetükben, lemaradva az ellenség mögött, tüzüket értelemszerűen az ellenséges kötelék hátsó hajóira összpontosították. A hátul haladó orosz cirkálók nem sokáig tarthatták magukat a csatahajók ágyúival szemben, ezért miután az Aszkold és a Pallada is találatot kapott, Reizenstein egyidejű fordulót vezényelt hajóinak balra, fokozta a sebességet, majd miután kivonta cirkálóit a japán ágyúk tüze alól, visszafordult az eredeti irányba, és az orosz csatahajókkal párhuzamosan, tőlük mintegy három kilométerrel balra haladt tovább. Az egyik nagy kaliberű gránát robbanása kidöntötte az Aszkold első kéményét, amely fennakadt a fedélzet szélén, s csak nagy nehézségek árán sikerült végül a tengerbe lökni. A Novik, amely eredetileg is a csatasor ezen az oldalán haladt, besorolt az Aszkold mögé. A japán ágyúk ezután az orosz harcrend utolsó hajóját, a Poltavát vették célba. A csatahajó több találatot kapott a tatján, egyik 152 mmes lövegtornya tönkrement, egy a hajó belsejében robbanó lövedék repeszei pedig megrongálták a bal oldali hajtómű egyik csapágyát. Sérült gépeivel a páncélos nem tudta tartani a 14 csomós sebességet, és lassan kezdett lemaradni a többiek mögött. A Poltava szorongatott helyzetét látva Uhtomszkij ellentengernagy lelassította kötelékének másik két hajóját, a Pereszvetet és a Szevasztopolt is, hogy a bajban levő hajót segíteni tudják. 8.500 méterről az orosz tüzérség ismét kiválóan teljesített. Egymást érték a találatok a japán kötelék két első hajóján, és találat érte a Nissin páncéloscirkálót is. A helyzet egyre kritikusabbá vált a japán zászlóshajón, melynek több lövege is tönkrement. A minden pillanatban kidőléssel fenyegető főárbocot ugyan kikötözték a hátsó parancsnoki hídhoz, de így is állandóan az a veszély fenyegetett, tövestül szakad ki a hajótestből. Tisztjei javaslatára Togo végül úgy döntött, félbeszakítja az ütközetet, lőtávolságon kívülre húzódik, majd miután kijavították hajói sérüléseit, nagyobb sebességét kihasználva az oroszok elé fog vágni. Két óra körül Togo húsz fokkal kitért jobbra, dél felé, és távolodni kezdett az orosz köteléktől. Nem sokkal fél három előtt mindkét fél beszüntette a tüzelést.

A japánok nem sokra mentek a cirkálóikkal sem. Togo eredetileg azt szerette volna, ha Dewa hajói csatlakoznak az ő kötelékéhez, azonban a csata eleji nagy forgolódásban a cirkálók az orosz hajóraj túlsó oldalára kerültek, ráadásul ők is jócskán lemaradtak az ellenség mögött. Most azt az utasítást kapták, támadják meg az orosz flotta utóvédjét, hogy ezzel két tűz alá fogják az ellenséges hajókat. Ez az utasítás azonban szintén késve érkezett, köszönhetően a bonyolult közvetítési láncnak. Mire Dewa kezdte utolérni az ellenséges hajókat, a főerők összecsapása már véget ért, így az oroszok tűzerejüket teljesen a bal felől, hátulról közeledő japán cirkálók ellen tudták összpontosítani. 14.40-kor 305 mm-es lövegeikkel tüzet nyitottak Dewa hajóira, méghozzá ismét a legnagyobb, 13 km-es lőtávolságból, ahonnan a japán cirkálók kisebb kaliberű lövegei még csak viszonozni sem tudták a tüzelést. Ráadásul a szerencse ismét az oroszok oldalán állt, első lövéseik egyike -valószínűleg a Poltava egyik gránátja- ugyanis telibe találta Dewa zászlóshajóját, a Yakumót. A japán tengernagy úgy gondolta, őrültség lenne részéről, ha négy cirkálójával még közelebb merészkedne az orosz csatahajókhoz, ezért délre fordult, és kivonult a tűzvonalból. Ugyanezt tette Togo Masamichi három cirkálója is.

Az ütközet első fázisa. Az ütközet első fázisa ezzel véget is ért. Az oroszok jobban szerepeltek, mint ahogy azt előzőleg bárki is várta volna. Ügyesen kimanőverezték Togót, tüzéreik pedig majdnem olyan pontosan tüzeltek, mint a japánok, érzékeny sebeket okozva az ellenséges hajóknak. Az orosz hadihajók is számos találatot kaptak, azonban ezek egyike sem okozott bennük súlyosabb sérüléseket. Az oroszok taktikailag is helyzeti előnybe kerültek. Három fordulattal bolondot csináltak Togóból, aki rosszul becsülte fel az ellenség helyzetét és sebességét, görcsösen ragaszkodott eredeti elképzeléséhez, a T áthúzásához, s nem alkalmazkodott időben a megváltozott helyzethez. Az oroszok lerázták magukról a japánokat, s csekély veszteségekkel áttörtek Vlagyivosztok felé. Ha kicsit is gyorsabbak, Togo soha nem lett volna képes utolérni őket. Mindez nagyon kellemetlenül érintette a japánokat, hiszen Togót a nemzetközi sajtó addigra már kikiáltotta a „japán Nelsonnak”, míg ellenfelét, Wittheft-et, a szégyenletes kudarcba fulladt júniusi kivonulás óta egyfolytában gúnyolták és becsmérelték, többek közt kinevezve „tenger nem látta tengernagynak”. Most ez a „tenger nem

látta tengernagy” iskolázta le a „japán Nelsont”, ami igen kínos volt a japánok számára. Utólag azzal próbálták némileg szépíteni a helyzetet, hogy azt feltételezték, az orosz flottát a gyakorlatban nem is annyira Wittheft, hanem inkább vezérkari főnöke, Nyikolaj Alekszandrov Matuszevics ellentengernagy irányította. Ebben persze lehet valami, hiszen Wittheft korábban is nagymértékben támaszkodott jó képességű törzsfőnöke tanácsaira, és többnyire mindig jóváhagyta azokat. Hogy végül is az orosz flotta manővereit ki is irányította az ütközet elején, azt utólag már bajosan lehetne megállapítani. Lehet, hogy tényleg Matuszevics. Ámde mint nemsokára kiderült, Wittheft is csak addig fogadta meg Matuszevics tanácsait, amíg az nem ellenkezett az ő elképzeléseivel. A délután négy óra körül összehívott haditanácson Matuszevics azzal a javaslattal állt elő, az orosz flotta a védekezésből menjen át támadásba. Dewa és Togo Masamichi cirkálói elhagyták a csatateret, és eltűntek a látóhatár mögött, Togo hajóraja, mely nagyjából 11 kmes távolságra haladt az orosz kötelék mögött, így magára maradt az ellenséggel szemben. A tengernagy úgy találta, a helyzet rendkívül kedvező ahhoz, hogy támadást indítsanak a japán főerők ellen. Az ellenséges cirkálók, ha a közelben járnak is valahol, elég messze vannak ahhoz, hogy az ütközetbe ne tudjanak idejében bekapcsolódni. Togo páncélosai még mindig le voltak maradva az orosz hajóraj mögött, így egy jobbra kanyarodással Wittheft eléjük tudott volna vágni. A hat orosz csatahajó és négy cirkáló számottevő fölényben volt Togo négy csatahajójával és két páncéloscirkálójával szemben, melyekre egy határozott támadással gyors vereséget mérhettek volna, még mielőtt a többi japán kötelék be tudott volna avatkozni. Matuszevics azt is megfigyelte, hogy a japánok tüzelése az előző összecsapás végére határozottan meggyengült, ami nyilván azt jelentette, hogy hajóik komoly károkat szenvedtek. Az orosz tengernagy úgy vélte, a japánok csak sérüléseik helyrehozatalára vonultak vissza, és miután a legszükségesebb javításokkal végeznek, még az éjszaka beállta előtt ismét kísérletet tesznek majd a harc felújítására. Az orosz hajóraj, mely tartós menetben legfeljebb csak 12-13 csomós köteléksebességet volt képes tartani, ez elől nem

tudott kitérni, akkor hát, vélte Matuszevics, jobb ha ismét ők ragadják kezükbe a kezdeményezést, mert különben Togo fogja ezt megtenni. Véleményével egyetértett a legtöbb a törzstiszt is. Az orosz hajók kapitányai többnyire szintén hasonló következtetésre jutottak, és minden pillanatban várták, hogy Wittheft parancsot ad a japánok felé való fordulásra, és támadásba viszi flottáját. Wittheft-től azonban mi sem állt távolabb. Matuszevics érveivel szemben ismét a cári parancsot idézte, melyben egyebek közt az is határozottan meg volt írva, hogy lehetőleg kerülje el az összecsapást az ellenséggel. Matuszevics hiába próbálta ráébreszteni Wittheft-et arra, hogy éppen egy ütközet közepén vannak – még ha pillanatnyilag hallgatnak is a fegyverek –, következésképpen a cári parancsnak ez a tétele már nem aktuális, a tengernagy ezúttal is hajthatatlan maradt. A cári parancsot ő úgy értelmezte, egyáltalán semmilyen összecsapást ne kezdeményezzen. Ha az ellenség ezt megteszi, felveszi a harcot, de ő nem fog támadni. Nem adott támadási parancsot rombolóinak sem. Togo viszont nagyon is támadni akart, bár kedvezőtlen helyzetével teljesen tisztában volt. Noha ez idáig sikeresen tartotta fenn Port Arthur blokádját, és biztosította a szárazföldön harcoló japán hadsereg utánpótlásának folyamatosságát, a májusi katasztrófa, két csatahajójának elvesztése, nagyon megrendítette tekintélyét, és pozíciója nagyon is ingatag lábakon állt. Ha most elveszít egy ütközetet is az oroszokkal szemben, és hagyja, hogy azok áttörjenek Vlagyivosztokba, ahonnan állandó fenyegetést jelentenének a Japán és Korea közti összeköttetés számára, az jó esetben az állásába, rosszabb esetben pedig akár az életébe is kerülhetett. Ahogy az angol haditengerészet megfigyelője, William Christopher Pakenham kapitány fogalmazott – aki a háború egész ideje alatt szinte ki sem mozdult az Asahiról –, Togo mindvégig kötéllel a nyakán harcolt.

Japán csatahajók a Sárga-tengeri csatában. A képen elöl a Shikishima. Négy órakor, miután hajóin a legfontosabb javításokat elvégezték, Togo 15 csomóra növelte kötelékének sebességét, kissé balra fordult, és lassan csökkenteni kezdte a távolságot a két hajóraj között. Közben rádión jelzett Dewának, hogy cirkálóival zárkózzon fel az ő kötelékéhez. Háromnegyed ötre hatásos lőtávolságon belülre közelítette meg a 12 csomóval cammogó oroszokat, és kilenc kilométeres távolságról tüzet nyitott az ellenséges kötelék leghátsó hajójára, a Poltavára. A korábbi összecsapás során a japánok általában igyekeztek takarékosan bánni a lőszerrel, ám most Togo jól tudta, legfeljebb másfél-két órája maradt már csak arra, hogy döntésre vigye az ütközetet. A sötétség beálltával a tüzérségi összecsapásnak vége szakad és utána már csak az éjszakai torpedótámadásokban bízhat. A japánok ezért most igyekeztek fokozni a tüzelés gyorsaságát. Előzőleg az oroszokhoz hasonlóan a hagyományos eljárás szerint tüzeltek, azaz szabályos sortüzeket adtak le, megfigyelték a becsapódásokat, módosítottak az irányzékon, majd újra lőttek. Most viszont az angol eljárást követték, vagyis minél rövidebb idő alatt minél több lövedéket igyekeztek kilőni az ellenséges hajókra, arra számítva, hogy a nagy számok törvénye alapján tüzelésük így is

eredményes lesz. Az irányzékon, ha szükségesnek látták, tüzelés közben módosítottak. Ez a módszer a korábbinál jóval nagyobb tűzgyorsaságot eredményezett, s az orosz csatahajókra most szabályos gránáteső hullott. A japán lövedékek már a vízbecsapódástól is azonnal felrobbantak, s az orosz hajókat most a robbanások által felcsapott vízoszlopok sokasága vette körül. A repeszek jégesőként kopogtak a páncélosok oldalán, melyek folyamatosan rázkódtak a saját ágyúk dübörgésétől és az ellenséges gránátok becsapódásától. A robbanások füstje, és a kéményekből áradó füst teljesen belepte a hajókat, melyekből csak az árbocok és a kémények látszódtak. Ez a fajta gyorstüzelés ugyan nem tett jót a célzás pontosságának, és a lövedékek nagy többsége célt tévesztett, azonban a japánok úgy vélték, nincs már idejük arra, hogy alapos célzás után leadott sortüzekkel állítsák meg az orosz hajókat. Ez a pergőtűz ráadásul demoralizáló hatással is volt az ellenségre, akikre igencsak mély benyomást tettek a nagy robbanóerejű, becsapódáskor azonnal robbanó japán gránátok is. Ezeknek a töltete háromszor akkora volt, mint az orosz gránátoké, ráadásul az azoknál használt fekete lőpornál sokkal nagyobb rombolóerejű simózéval voltak megtöltve. A japán gránátok becsapódása rendkívül látványos volt, hatalmas tűzgömb és sűrű fekete füstfelhő követte a robbanásukat. Azt a következtetést már csak tüzérségi szakértők tudták levonni, hogy ez a látványos becsapódás éppen a japán lövedékek alacsony hatásfokát bizonyította. A lenyűgöző tűzijáték ugyanis annak következménye volt, hogy a robbanás ereje nagyrészt a levegőben szóródott szét. A becsapódásra azonnal robbanó gránátok pillanatgyújtója ugyanis a japán lövedékek páncélátütő képességét szinte a nullával tette egyenlővé, s azok az orosz hajók páncélzatát egyszer sem voltak képesek átütni. A nagy erejű robbanások csak a páncélozatlan, illetve gyengén páncélozott részeknél tudtak érzékeny sebeket okozni az orosz hajókban. A japán lövedékek többnyire még a vékonyabb páncéllemezeken sem tudtak keresztülhatolni, a károkat itt is szinte mindig a nagy erejű robbanások ütése okozta, amely beszakította, vagy a szegecselésnél szétszakította a lemezeket. A robbanások nagy károkat okoztak a felépítményekben is. Széttörték a csónakokat, valamint a fedélzeti

házakat és szerelvényeket, s látványos, nagy tüzeket okoztak a felépítményben. Ezek a sérülések viszont sem a csatahajók harcképességét, sem úszóképességét nem veszélyeztették. Az orosz gránátok páncélátütő képessége ezzel szemben sokkal jobb volt, mint a japánoké. Az övpáncél vastagabb részeit ugyan ezek sem tudták átütni, ezekről általában robbanás nélkül lecsapódtak, vagy egyszerűen széttörtek rajtuk, ám a vékonyabban páncélozott részeket rendszerint átszakították, s a hajó belsejében robbantak. Ami viszont azzal járt, hogy a robbanást kívülről nézve csak egy alig észrevehető kis füstfelhő jelezte. Az oroszok ezért arra a téves következtetésre jutottak, hogy az ő tüzelésük eredménytelen, ellenben a japánoké nagyon is hatékony. Ez aztán meglehetősen lehangoló hatással volt a tüzérekre, akik úgy látták, munkájuknak nincs látható eredménye, ellenben saját hajóik a japán gránátok találatai következtében máglyaként lángolnak. Az orosz tűzvezetés, érthetetlen módon, valójában nem volt sokkal rosszabb, mint a japánoké. Ez azért meglepő, mert az oroszok egyáltalán nem rendelkeztek olyan tűzvezető berendezésekkel, amik az öt-hat kilométer feletti lőtávolságokon lehetővé tették volna a pontos célzást. Az orosz hajók többsége még a régi, Liuzhol -féle távcsöves távolságmérőkkel volt felszerelve, amik úgy működtek, hogy a távcsőben megmérték valamelyik ismert távolságot az ellenséges hajó két pontja között, például a vízvonal és a kémény teteje közti távolságot. A távcsőben megfigyelt látszólagos távolságot, és az ismert, valós értékekkel összehasonlítva már könnyen kiszámíthatták, vagy a táblázatban megnézték, a hajó hozzávetőleges távolságát. Ez a módszer azonban csak viszonylag kicsi, négy kilométer alatti távolságokon működött jól, efelett már egyre pontatlanabbá vált, nagyjából hét kilométer felett pedig gyakorlatilag használhatatlan volt. Érthető, tíz kilométernél a tüzérek már örülhettek, ha egyáltalán magát a célpontot látták, nemhogy annak két része közti távolságot méricskélhették volna. Az új optikai távolságmérők más elven működtek. Ezek – erős egyszerűsítéssel fogalmazva – egy hosszú cső két végén elhelyezett két távcsőből álltak. Ezt a két távcső közti távolságot nevezik bázistávolságnak. Az egymástól bizonyos távolságra levő távcsövek eltérő szögben látták az ellenséges hajót, melynek távolságát így egy

egyszerű trigonometriai számítással ki lehetett számítani. A gyakorlatban persze nem volt szükség arra, hogy a tüzértiszt papíron számítgassa ki a szögeket, és a háromszög oldalainak hosszúságát. A megfigyelő a cső közepén levő nézőkében egyszerre látta a két távcső által az ellenséges hajóról adott képet, s csupán annyit kellett tennie, hogy egy gomb tekergetésével egymásra úsztassa a két képet. Ha azok tökéletesen fedték egymást, a beépített kijelzőről egyszerűen csak leolvasta a távolságadatokat. Ez nem csak pontosabb, hanem sokkal gyorsabb távolságmérést tett lehetővé, mint a hagyományos távcsöves megoldás. Ebből értelemszerűen következik, hogy minél nagyobb a bázistávolság, a mérés annál pontosabb. Viszont az első optikai távolságmérők bázistávolsága csupán négy és fél láb, azaz 137 cm volt. Az orosz hajók közül azonban még ilyennel is csak a Cezarevics és a Retvizan rendelkezett, melyek Barr&Stoud FA2 távolságmérőkkel voltak felszerelve. Ezek nagyjából ötezer méterig adtak viszonylag pontos adatokat. Ugyanakkor viszont már valamennyi japán hajó fel volt szerelve a legújabb, FA3 távolságmérőkkel, melyek 7.500 méterig pontos tűzvezetést tettek lehetővé. Igazából tehát az ütközet nagyobb részében mindkét fél olyan távolságról tüzelt, ahonnan elvileg már nem tudtak pontosan célozni. Valószínűleg nem is annyira a távolságmérőkre, hanem a becsapódások megfigyelésére támaszkodhattak, és ezek alapján módosítottak az irányzékon. Nem meglepő, hogy a gyakorlott japán tüzérek így is jó eredményt értek el, azonban az oroszoknak nem nagyon volt módjuk korábban a lövészetet gyakorolni, így még őket magukat is meglepte, hogy ennek ellenére viszonylag eredményesen tevékenykedtek.

Japán csatahajók tüzelnek a Sárga-tengeren. A Poltava viszonozta az ellenséges tüzet, és többször el is találta a japán zászlóshajót. Togo, sebességi fölényével élve, lassan elhaladt az orosz hajóraj mellett, és közben hajói tüzét mindig egyre előbbre vitte, a Poltava után sorban végigveretve a többi ellenséges hajót is. A Poltava után számos találat érte a Pobedát is, de a legtöbbet Uhtomszkij zászlóshajója, a Pereszvet kapta. A hajót összesen 39 találat érte, mindkét árbocát ellőtték, gyengén páncélozott oldalán hatalmas lyukak tátongtak. Ezek a sérülések azonban bármilyen látványosak voltak is, csupán felületiek voltak. A hajónak sem sebessége, sem pedig tűzereje nem csökkent. A japánok sorban lőtték végig az orosz hajókat, míg végül elértek az élen haladó Cezarevicsig. Togo láthatólag ismét arra törekedett, hogy megelőzze az oroszokat, majd eléjük vágjon. Wittheft közben ismét 14 csomóra növelte a kötelék sebességét, azonban ez nem volt elég ahhoz, hogy tartani tudja a lépést Togóval, ráadásul hajói még ezt a sebességet se nagyon tudták tartani, s a Poltava ismét kezdett lemaradni. Matuszevics ismét megpróbálta rávenni Wittheft-et, forduljon jobbra, s közelharcot kezdeményezve vágjon a japánok elé, az óvatoskodó tengernagy azonban most sem állt kötélnek.

Leginkább most is a cári parancs szövegére hivatkozott, valamint arra, hogy korábban a hajók számos közepes kaliberű lövegét átadták a hadseregnek, így közelharcban, ahol már a közepes kaliberű lövegek is hatásosan szerepelhetnek, a japánok fölénye elviselhetetlenül nagy lenne. Nagyjából ugyanekkor Togo is valami hasonlót fontolgatott, vagyis hogy az oroszok felé fordul, és közelharcot kezdeményez. Itt viszont megcserélődtek a szerepek, a vezénylő tengernagy szerette volna közelebb vinni hajóit az ellenséghez, és vezérkari főnöke, Shimamura Hajako kapitány volt az, aki lebeszélte erről. Shimamura szerint egy ilyen vállalkozás olyan nagy kockázatnak tette volna ki a japán csatahajókat, melyet, tekintettel az indulás előtt álló orosz Második Csendes-óceáni Hajórajra, nem volt szabad vállalni. A japánok helyzete amúgy is elég nehéz volt. A felzárkózás ugyan sikerült, de közben az oroszok is 14 csomóra növelték sebességüket, és bár a japánok lassan előztek, s háromnegyed hatkor kissé balra fordultak, hogy megszorítsák az oroszokat és eléjük vágjanak, Togo egy csomós sebességi fölénye már nem volt elég ahhoz, hogy még a sötétedés előtt keresztezni tudja az orosz kötelék haladási irányát. A két hajóhad most egymástól mintegy 7-8 km távolságra, majdnem párhuzamos irányban haladt, egymáshoz lassan közeledve. Az oroszok főleg a japán zászlóshajóra összpontosították tüzelésüket, viszont a másik oldalon a japán csatahajók összehangolatlanul tevékenykedtek. A Mikasa a Cezarevicset lőtte, az Asahi és a Shikishima az orosz csatasor végén el-elmaradozó Poltavát, a Fuji pedig a Pereszvetet. A Nissin és a Kasuga szintén az orosz vonal utolsó hajóira, a Poltavára és a Szevasztopolra tüzelt. Miután nem volt megbeszélve, hogy ki kire fog lőni, és minden ágyú folyamatosan tüzelt, a japán tüzérek nem tudták biztosan megkülönböztetni a saját lövedékeik becsapódását, ami nagymértékben rontotta a célzás pontosságát. A Mikasán egymást érték a becsapódások. Öt óra körül két gránát csapódott be a hátsó 305 mm-es lövegtoronyba, és egy időre üzemképtelenné tette azt. A toronyban 18 ember meghalt, a toronyparancsnok, Fusimi herceg, súlyosan megsebesült. A torony egyik ágyúja végleg tönkrement, a másikat egy óra elteltével sikerült ismét használható állapotba hozni. Fél hatkor egyetlen orosz lövedék

40 embert megölt, vagy megsebesített a hajó legénységéből, egy másik gránát pedig ugyanekkor a parancsnoki híd közelében robbant. A légnyomás és a repeszek leterítették Togo vezérkarát, négy törzstiszt meghalt, sokan megsebesültek, köztük Togo vezérkari főnöke, és a Mikasa kapitánya. Maga Togo is könnyebben megsebesült az orrán, a mellette eleső tisztek vére pedig telespriccelte fehér kabátját. Tisztjei ismételten kérlelték, menjen biztos helyre, a páncélozott kormányállásba, Togo azonban a körülötte folyamatosan süvítő gránátokkal és repeszekkel mit sem törődve mindvégig a nyitott hídon maradt. Az orosz gránátok alig harmad akkora, és kevésbé hatékony robbanótöltettel rendelkeztek, mint a japánok, viszont általában a páncélzatot átütve a hajó belsejében robbantak. Az ott végzett pusztítás mértékét jól mutatja, hogy a húsz találatot kapott Mikasán összesen 125 ember esett el, vagy sebesült meg, másfélszer annyi, mint a legsúlyosabban sérült, 39 találatot kapott orosz Pereszveten, ahol az áldozatok száma 82 volt. A robbanásoktól, tüzektől, és a hajó belsejét elöntő füsttől a japán zászlóshajó legénysége pánik közeli állapotba került, a kapitánynak, Ijichi Hikodzsirónak, aki maga is megsebesült, személyesen kellett közbeavatkoznia, és a rémült matrózokat emlékeztetnie a császárnak tett esküjükre. Mindennek tetejében a japán lövegek egymás után mentek tönkre. Mind az Asahin, mind a Shikishimán két 305 mm-es ágyú esett ki a harcból. Utóbbiak közül az egyiket valamivel később sikerült ugyan kijavítani, de a japán kötelék nehézágyúinak száma hat órára az eredeti 17-ről 11-re csökkent. Az okok nem egészen tisztázottak. A japánok állítják, valamennyi löveg a gránátok túlságosan is érzékeny gyújtója, és a simoze töltet miatt ment tönkre, ugyanis a gránátok közvetlenül a kilövés után, még a csőben felrobbantak. A japánok azonban mindig is igyekeztek szépíteni a saját veszteségeiket, így okkal feltételezhető, hogy a japán ágyúk egy részét nem a japán, hanem az orosz gránátok ütötték ki a harcból. Az legalábbis nehezen elképzelhető, hogy egy olyan löveget, melynek csövében kilövés után felrobban a gránát, sikerülhet a helyszínen kijavítani. További problémát jelentett a lőszerkészlet gyors apadása. A rendkívül heves és látványos tüzelés ugyanis gyorsan fogyasztotta a készleteket. Togo arra számított, a gyors pergőtűzzel hamar végez

majd az oroszokkal, azonban több mint egyórányi tűzharc után úgy látszott, még csak meggyengítenie sem sikerült az ellenséget. Nemcsak hogy nem süllyedt el egyetlen orosz hajó sem, de még csak nem is vált ki a sorból, és nem is lassított egyetlen egység sem. Sőt mi több, még a tűzerejük sem látszott csökkenni. Togo tudta, hogy jóformán már csak percei vannak hátra a sötétedés beálltáig, és ha ilyen tempóban folytatja a tüzelést, lehet, lőszere még ez előtt kifogy. Azonban akárcsak ellenfele, ő is a végsőkig kitartott. Háromnegyed hat előtt jelezte az Asahinak, helyezze át ő is a tüzet a Cezarevicsre, abban bízva, közösen talán sikerül kilőniük az orosz zászlóshajót. Jól tudta, ez az utolsó esélye a sikerre. Az orosz kötelék hajóin szintén nehéz volt a helyzet, de valamennyien keményen tartották magukat. Különösen a hátsó hajók, a Pereszvet, a Szevasztopol, és a Poltava szenvedtek sokat, de a több tucat találat ellenére sem sebességük, sem tűzerejük nem csökkent. A japán gránátok hatalmas pusztítást vittek végbe a felépítményekben, és nagy tüzeket okoztak a fedélzeteken, de a hajók létfontosságú belső részeibe nem tudtak behatolni. A Szevasztopol, az orosz páncélosok közt egyedüliként, amennyire kötelékben elfoglalt helye megengedte, jobbra-balra irányt váltva, cikkcakk menetben igyekezett nehezíteni a japán tüzérek dolgát. Negyed hatkor egy japán lövedék csapódott be a Retvizan első lövegtornyának bal oldali lőrésébe. (Mivel senki sem célzott rá, ez egy másik hajónak szánt, célt tévesztett gránát lehetett.) A gránát ezúttal sem ütötte át a páncélzatot, ám a robbanásnak a lőrésen át a toronyba behatoló lökéshulláma hét embert megölt, vagy megsebesített, a rázkódástól pedig az éppen betöltésre váró 305 mm-es gránát kiesett a tartójából, és összezúzott két másik matrózt is. A toronyban tűz ütött ki, s tartva attól, hogy az átterjed a lőszerraktárakra, bekapcsolták a tűzoltó rendszert. A víz miatt a torony összes elektromos berendezése zárlatos lett, ám miután a tüzet sikerült eloltani, kézi működtetéssel tovább tüzeltek a torony két lövegéből. A Pobedán a parancsoki tornyot érte találat, több tiszt meghalt, a páncélos parancsnoka, Vaszilij Bojszman súlyosan megsebesült, de ennek ellenére végig a hídon maradt, és tovább vezette hajóját. Egy másik japán lövedék a Pobeda harmadik kéményét találta el, a

repeszek megrongálták a kazánokat. A sérülés következtében a hajó lelassult, és alig tudta tartani a kötelékben elfoglalt helyét. A Cezarevics parancsnoki hídján a hangulat kezdett bizakodóvá válni. Az addig temetési hangulatban levő Wittheft is felélénkült, és már a további utat tervezgette Vlagyivosztok felé. A tengernagy az ütközet egész ideje alatt a nyitott alsó parancsnoki hídon állt, vagy odavitetett karosszékében üldögélt. A tisztek állandóan kérlelték, menjen át a páncélozott irányítóállásba, Wittheft azonban rendíthetetlen nyugalommal kitartott a nyitott hídon, noha környezetében többen is megsebesültek. Ahogy a tengernagy megjegyezte: „Nem számít, hol kell meghalni.” Utólag sokan bírálták emiatt, s magatartását meggondolatlanságnak és felelőtlenségnek minősítették, sőt, néhányan odáig is elmentek, hogy azt állították, a tengernagy eleve halni készült, tehát már-már öngyilkossági szándékkal nem ment fedezékbe. Azonban mint korábban láthattuk, Togo is ugyanezt tette, sőt, ugyanezt tette később Csuzimánál is, és mindkétszer majdnem rajta is vesztett. A siker azonban utóbb Togót igazolta, és így az ő esetében bátor és merész elhatározásnak minősítik azt, amit Wittheft esetében ostobaságnak tartanak. Hat órára Togo kezdte úgy érezni, az ütközet elveszett. Nyilvánvaló volt, hogy már képtelen lesz az oroszok elé vágni, hajói tűzereje jelentősen lecsökkent, a 305 mm-es ágyúk lőszerkészlete az utolsókat rúgta, a zászlóshajó súlyosan megrongálódott, és éppen ekkor jelentették neki, hogy a főárboc ideiglenesen összecsapott rögzítései ismét kiszakadtak a helyükről, és a Mikasa sebességét tíz csomóra kell csökkenteni, különben a főárboc ki fog dőlni. Eközben az oroszok rendíthetetlenül haladtak tovább eredeti irányukban, változatlan sebességgel, s nem csökkent tüzelésük hevessége sem. Negyed hétkor – a legenda szerint – Togo elhatározásra jutott. Félbeszakítja az ütközetet, és visszavonul támaszpontjára. A Mikasáról leadták a „Parancsot adok” jelzést, ám magának a visszavonulási parancsnak a leadására már nem került sor. Ugyanebben a percben ugyanis orosz oldalon olyan drámai események történtek, melyek az utolsó pillanatban megváltoztatták a csata kimenetelét.

Wilhelm Karlovics Wittheft tengernagy. Bár a japánok nem tudtak róla, de fél órával korábban már sikerült komoly csapást mérniük az oroszokra. Háromnegyed hat körül ugyanis egy feltehetőleg az Asahi-ról érkező 305 mm-es gránát csapódott be a Cezarevics előárbocába, közvetlenül a parancsnoki híd felett, ahol Wittheft és tisztjei tartózkodtak. A robbanás valóságos

mészárszéket csinált a hídból, az ott tartózkodó 19 tiszt mindegyike meghalt, vagy megsebesült. A véres fedélzeten mindenfelé megcsonkított holttestek, és leszakított testrészek hevertek. A robbanás Wittheft-et, aki a találat pillanatában éppen a híd bal szárnyán állt, darabokra tépte, néhány testrészét később a ruhái alapján azonosították. Matuszevics ellentengernagy mindkét lábán megsebesült, a légnyomás pedig olyan erővel vágta hozzá a kormányállás oldalához, hogy súlyos belső sérüléseket is szenvedett. Nyikolaj Ivanov kapitány, a páncélos parancsnoka, a kormányállás bejárata előtt állt, viszonylag védett helyen. A légnyomás őt is feldöntötte, rövid időre eszméletét is elvesztette, de sérülés nem esett rajta. Most úgy döntött, még nem közli a tengernagy elestét a hajórajjal, nehogy a parancsnokság ütközet közben való átadása olyan fejetlenséget eredményezzen, mint amilyen korábban Makarov halála után kitört a flottában. Haladt tovább az eredeti irányban, majd nem sokkal később kissé balra fordult, hogy távolabbra kerüljön a feléjük közelítő japán hajórajtól. Negyed hétkor egy újabb találat érte a hajót. Egy 305 mm-es, lapos szögben érkező lövedék a csatahajó előtt csapódott a víznek, ott gellert kapva felvágódott, és közvetlenül a parancsnoki híd felett, a levegőben robbant fel. A Cezarevics páncélozott parancsnoki állása, a többi orosz csatahajóéhoz hasonlóan, nagyon kedvezőtlen kialakítású volt. A megfigyelő nyílások 40 cm magasak voltak, vagyis inkább ablakok voltak, nem rések. A torony gombaszerű teteje jóval túlnyúlott az oldalfalakon, és szinte megvezette a légnyomást a torony belseje felé, a túl nagy megfigyelő nyílásokon keresztül. A légnyomás és a repeszek a nyílásokon át most utat találtak a torony belsejébe, és leterítették az ott tartózkodókat. Megismétlődtek a fél órával korábbi események, s a torony belsejében mindenki meghalt, vagy megsebesült. (Vagyis Wittheft itt sem lett volna biztonságban.) Ivanov kapitány súlyos sebet kapott, Nyiksics hadnagy, a hajó első kormányosa életét vesztette. A kormányos estében belekapaszkodott a kormánykerékbe, és ahogy összerogyott, magával rántotta azt. A kormány balra kihajtva maradt, a páncélos pedig 12 fokra megdőlve éles szögben, szinte a sarkán fordulva, balra kanyarodott. Az orosz hajórajban kitört a zűrzavar.

A sorban következő orosz páncélos, a Retvizan, először követte a Cezarevicset, ám amikor látták, milyen őrült ívben kanyarodik balra a zászlóshajó, rögtön rájöttek, hogy valamilyen súlyos sérülés érhette azt, s már nem képes tovább vezetni a hajórajt. A Retvizan kapitánya, Eduard Sensznovics, ekkor megtette azt, amire az orosz parancsnokok többsége már régóta várt. Hajójával jobbra fordult, és a legnagyobb sebességgel haladva nekitámadt a japán köteléknek. A harmadik hajó, a Pobeda, egy ideig bizonytalanul ingadozott az eredeti útirányon, majd némi habozás után szintén jobbra fordult, és követte a Retvizánt. Látva, hogy a Cezarevics kiesik a sorból, a Pereszveten tartózkodó Uhtomszkij ellentengernagy is rögtön felismerte, valamilyen súlyos sérülés érhette a hajót, melyről Wittheft, akiről persze nem tudták, hogy már korábban elesett, nem képes többé vezetni a hajórajt. Mint rangidős tisztnek, neki kellett átvenni a vezetést addig, amíg a zászlóshajó újra az élre nem tud állni. Elrendelte tehát az „Engem kövess” jelzés leadását. Csakhogy a jelzést nem volt hová felvonni. A Pereszvet főárbocsudarát már korábban ellőtték, az előárbocot pedig alig néhány perccel előbb törte derékba egy japán gránát robbanása. Így aztán a jelzést zászlójelekkel adták le a parancsnoki hídról. Csakhogy a nagy füstben ezt csupán a Pereszvet mögött haladó Szevasztopolról vették észre. A hajó először szintén megindult a Retvizan után a japánok felé, ám miután vették a Pereszvetről érkező jelzést, visszafordultak, és engedelmesen beálltak Uhtomszkij hajója mögé. A tengernagy először alighanem a korábbi irányba akarta tovább vezetni a hajórajt, ám rögtön azután, hogy leadatta az „Engem kövess” jelzést, kénytelen volt élesen északra fordulni, hogy kitérjen a feléje közelítő, kormányozhatatlan Cezarevics elől. A Cezarevicsen először észre sem vették, mi történt a parancsnoki hídon. A tisztek és a matrózok többsége még Wittheft haláláról sem értesült, s mikor a hajó balra fordult, azt hitték, a tengernagy valamilyen kitérő manőverbe kezdett. Csak akkor rohantak fel a hídra, amikor a hajó tovább folytatta a fordulatot, és olyan éles szögben megdőlt, hogy sokan azt hitték, kezd felborulni. A kormányállásban egymás hegyén-hátán hevertek a sebesült, vagy elesett tisztek és matrózok, először őket kellett kihordani, és csak

utána fértek hozzá a kormányhoz. A kormány viszont a bal szélső állásban beszorult, le kellett tehát kapcsolni a rendszerről, és a kormányzást áthelyezni a hajó belsejében levő központi irányítóállásba, ami viszont eltartott egy jó ideig. Eközben a Cezarevics teljes fordulatot tett, és a saját köteléke felé visszakanyarodva egyenesen a Pereszvetnek tartott. Ha nem akarta, hogy derékba találják a hajóját, Uhtomszkijnak gyorsan ki kellett térnie a Cezarevics elől, ezért éles kanyarral északi irányba fordult. Csakhogy a Pereszvetről nem sokkal korábban adták le a jelzést, melyben Uhtomszkij elrendelte, kövessék az ő hajóját. És miután a Szevasztopolról a füst miatt nem látták, mi történik a Cezareviccsel, nem tudták, hogy csak kitérő manőverről van szó, s azt hitték, a Pereszvet északra fordulásával az új menetirányt határozza meg. Ezért a Pereszvetet követve a Szevasztopol is északra fordult. Az orosz kötelék harcrendje ezzel teljesen szétesett. A Retvizan és a Pobeda délnek, a japán hajóraj felé tartott, míg a Pereszvet és a Szevasztopol északra fordult. A Poltava tovább haladt az eredeti irányba, kelet felé, a Cezarevics pedig irányíthatatlanul keringett körbe. A Retvizan parancsnoka, Sensznovics kapitány, valószínűleg abban bízott, az egész hajóraj követni fogja. Nyilván azt tervezte, egy erőteljes támadással megszorítják a japán csatahajókat, majd azok elé vágva kitérő manőverre kényszerítik őket. Ezzel ismét maguk mögé utasíthatták volna a japán hajókat, s a közelgő éjszakában elszakadva tőlük egérutat nyerhettek volna Vlagyivosztok felé. Azonban csupán a Pobeda követte a Retvizánt, amely így szinte egyedül állt szemben a teljes japán flottával. Valamennyi japán hajó a rohamozó Retvizánra helyezte át tüzelését, s minden ágyújukkal Sensznovics hajóját lőtték. A Retvizan körül szinte forrt a tenger, s a páncélos körül annyi vízoszlop csapódott fel a magasba, hogy magát a hajót szinte nem is lehetett látni tőlük. Távolabbról nézve mindez elborzasztó látványt nyújtott, s a szemlélők meg voltak győződve róla, a lövedékzápor darabokra fogja tépni az orosz csatahajót. Valójában azonban éppen a sok becsapódás mentette meg a Retvizánt, ugyanis a japán tüzérek nem tudták megkülönböztetni a

saját ágyúik által okozott becsapódásokat a többiekétől, ami nagymértékben lerontotta a célzás pontosságát. Ráadásul az orosz hajó olyan gyorsan közeledett, hogy mire a távolságmérők adatai alapján beállították a lövegeket és tüzeltek, a páncélos már közelebb ért a beállított távolságnál, és a japán lövedékek rendre mögötte csapódtak be. Így aztán bár valamennyi japán csatahajó és cirkáló őt lőtte, a Retvizan végül mégis túlélte a támadási kísérletet. A páncélost persze így is tucatnyi találat érte. A csatahajó sokat szenvedett orr részét a vízvonal alatt megint felhasította egy lövedék, és ismét nagy mennyiségű víz ömlött a hajóba. Az egyik 152 mm-es ágyút kilőtték, egy repesz pedig súlyosan megsebesítette Sensznovics kapitányt. A Retvizan mintegy 3.000 méterre közelítette meg a japán csatasort, ám látva, hogy a mögötte lemaradt Pobedán kívül senki nem követi, Sensznovics végül kénytelen volt visszafordulni saját hajói felé. Ugyanezt tette a Pobeda is. Ezután mindkét fél beszüntette a tüzelést, s a továbbiakban már csak szórványosan lövöldöztek egymásra. A Poltava közben szintén északnak fordult, hogy kövesse a többieket. A Cezarevics 20 percen át irányíthatatlanul forgott körben, mire sikerült a kormányszerkezetet ismét üzemképessé tenni. A hajó ezután szintén északra fordult, és megpróbálta követni a többieket, miközben leadták róla a jelzést: „A tengernagy átadja a parancsnokságot.” A flotta vezetése ettől kezdve hivatalosan is Pavel Petrovics Uhtomszkij ellentengernagy kezében volt. Togo látta, hogy az orosz flotta rendje felbomlott, és hogy az ellenséges páncélosok teljes összevisszaságban észak felé tartanak. Azt azonban nem tudta, mi a szándékuk, és attól tartva, hogy miután rendezik soraikat, ismét keletnek fordulnak és folytatják útjukat Vlagyivosztok felé, ő is északnak fordult. Sikerült is a lelassult orosz kötelék elé vágnia, és elállni az útjukat Vlagyivosztok irányában, kelet felé, miközben délről Dewa cirkálói és rombolói állták el az utat, észak felől pedig ekkor jelentek meg Kataoka altengernagy régi páncélosai és cirkálói. Az orosz köteléket tehát teljesen bekerítették. Este hét órakor Togo valószínűleg támadásra szánhatta el magát, mert nyugatra fordult, és megindult az ellenséges hajóraj irányában. Nem sokkal ezután azonban ismét meggondolhatta magát, mert

hirtelen dél felé fordult, és hajóival elhagyta a csatateret. Az orosz hajóraj ekkor már nyilvánvalóan verve volt, és hajóik rendezetlen összevisszaságban haladtak vissza Port Arthur felé. Egy éjszakai támadással lehet, hogy tovább mélyíthette volna a sikert, viszont az orosz rombolók torpedótámadásai komoly kockázatot jelentettek volna a japán csatahajóknak. Togo nyilván úgy gondolta, az esetleg elérhető siker nem áll arányban az érte vállalt kockázattal. Elsődleges célját már így is elérte, megakadályozta az áttörést Vlagyivosztok felé, és most már csak annyit kellett tennie, hogy az orosz hajókat visszatereli Port Arthurba, ahol az ostromtüzérség majd megadja számukra a kegyelemdöfést. Togónak figyelembe kellett vennie azt is, hogy páncélosain a harminc és feles ágyúkhoz már alig volt lőszer, zászlóshajója pedig súlyosan megrongálódott, és legfeljebb tíz csomós sebességre volt képes. Így aztán délnek fordította csatahajóit, és távolodni kezdett az ellenségtől, miközben rombolóit és torpedónaszádjait utasította, támadják tovább a visszavonuló ellenséges erőket.

Nyikolaj von Reizenstein ellentengernagy, a Port Arthur-i cirkálók parancsnoka. Az ütközet ideje alatt az orosz cirkálók és rombolók a csatasor támadásnak ki nem tett bal oldalán haladtak, a páncélosoktól mintegy négy kilométeres távolságban, s a harcokban egyáltalán nem vettek

részt. Amikor a sérült Cezarevics váratlanul északra fordult, a cirkálók is északra kanyarodtak, hogy kitérjenek az útjából. Nem sokkal ezután a zászlóshajó felvonta a jelzést, mely tudatta, hogy a tengernagy átadja a parancsnokságot, a cirkálókon azonban nem tudták, kinek? A rangsor szerint Wittheft után Uhtomszkij következett, azonban a láthatóan szintén súlyosan megrongálódott Pereszvet nem adott le semmilyen jelzést a cirkálóknak. Némi várakozás után Reizenstein ellentengernagy arra a következtetésre jutott, alighanem Uhtomszkij is meghalt, vagy megsebesült, következésképpen rangidős tisztként neki kell átvennie a hajóraj parancsnokságát. A Pereszvet parancsnoki hídjáról leadott zászlójelzéseket egyik cirkálón sem vették észre. A cirkálóknak amúgy is lépniük kellett valamerre, ugyanis saját páncélosaik északra fordulásával átkerültek azok jobb oldalára, és mivel Togo szintén északra fordult, az orosz cirkálók rövidesen a két csatahajó flotta között találták magukat. Reizenstein, továbbra is abban a hiszemben, hogy ő a hajóraj parancsnoka, tehát nyugatra fordult, a rendezetlenül észak-északnyugat felé haladó páncélosok elé vágott, és leadta a jelzést: „Oszlopba rendeződni”, majd: „Engem kövess.” A tengernagy látta, hogy a japán hajórajok körülzárták az orosz köteléket, és elhatározta, kitör a bekerítésből. Úgy tervezte, miután rendezte a flottát, délnek fordul, ahol csak Dewa négy cirkálója és rombolói álltak, és itt fog áttörni. Hogy ezután mi volt a szándéka a hajórajjal, az nem ismert. Az éjszakai sötétségben a hajóraj, nagy ívben újra északra kanyarodva, elvileg kikerülhette volna Togo hajóit, és folytathatta volna útját Vlagyivosztok felé, ám erősen kétséges volt, az összelövöldözött, sérült hajók képesek volnának e elérni oda. Valószínűbbnek tűnik, hogy Reizenstein inkább valamelyik közeli, semleges kikötőbe akarta vezetni a flottát, ahol ugyan az internálás lett volna a sorsuk, ám ezzel sikerült volna megmenteni a hajókat a háború utánra. Az ellentengernagy már a kifutás előtt megtartott utolsó parancsnoki értekezleten határozottan kijelentette, semmilyen körülmények között nem fog visszatérni Port Arthurba, és ha nem sikerülne áttörnie Vlagyivosztok felé, semleges kikötőbe fogja vinni a hajóit, és megpróbálja ott bevárni a Második Csendes-óceáni Hajóraj érkezését.

Az élen ekkor a Pereszvet haladt, mögötte a Cezarevics próbált a zászlóshajó nyomában maradni, utána pedig a támadásból visszatérő Pobeda és Retvizan próbált felzárkózni a hajórajhoz. Tőlük balra haladt a Poltava és a Szevasztopol. A hajók szórványosan lövöldöztek Togo és Dewa hajói felé. A cirkálók valamennyien nyugtázták a jelzést, a csatahajók azonban nem reagáltak. Reizenstein lelassított az Aszkold-al, még közelebb ment a páncélosokhoz, és újra megismételte a jelzést. Ezúttal sem érkezett válasz, és még arra sem vette a fáradtságot senki, hogy felvilágosítsa Reizenstein-t, Uhtomszkij már átvette a parancsnokságot. A tengernagy ekkor az élre állt, újra leadatta a követésre felszólító jelzést, és délnyugatra fordult. Senki nem követte. Megelégelve a hiábavaló próbálkozásokat, Reizenstein úgy döntött, ha a páncélosok nem követik, akkor csak a cirkálókkal fog áttörni. Nagy ívben délre fordult, és teljes sebességgel megindult a japán cirkálók felé. Ellőtt első kéménye miatt az Aszkold legfeljebb 22 csomós sebességre volt képes, ami ugyan még mindig tekintélyesnek számított, de csak a roppantul megnövekedett szénfogyasztás mellett tudta tartani. A fordulás azonban meglepte a többi cirkálót. Ezekről ugyanis azt látták, hogy Reizenstein átveszi a parancsnokságot, és a flotta élére áll, s úgy gondolták, nyilván visszavezeti őket Port Arthurba. A cirkálók ezért lelassítottak, és a csatahajók mellé álltak, hogy biztosítsák őket az éjszakai torpedótámadások ellen. Az Aszkold váratlan kitörése meglepte őket, és csak késve követték a zászlóshajójukat. Csupán a Novik volt képes arra, hogy lemaradva bár, de lépést tartson az Aszkold-al, míg a Pallada meg sem próbálta Reizensteint követni. (A Novik új parancsnoka, Maximilan von Schultz kapitány, eredetileg szintén a csatahajók mellett akart maradni, s csupán tisztjei tiltakozása hatására követte mégis Reizensteint.) A Diana kísérletet tett arra, hogy kövesse a kötelékparancsnokot, de a cirkáló éppen a páncélosok északi oldalán tartózkodott, és jó tíz percbe került, mire átvergődött köztük a déli oldalra. Mire átértek, az Aszkold és a Novik már messze járt, és gyorsan távolodva éppen a japán cirkálókkal vívtak tűzharcot a déli látóhatár peremén. A Diana parancsnoka, Alexander Liven kapitány, reménytelennek találta, hogy

legfeljebb 18 csomós sebességű cirkálójával követni tudja őket, ezért inkább visszafordult a többi hajó felé, abban bízva, az éjszaka beálltával majd újra megkísérelheti az áttörést. Az Aszkold és a Novik közben elérte a japán hajók vonalát, nem várt meglepetésként azonban éppen ekkor három újabb cirkáló csatlakozott Dewa hajórajához, köztük az Asama páncéloscirkáló. Az Aszkold heves tűzpárbajba bonyolódott az Asamával, és súlyos sérüléseket okozott annak, miközben kisebb kaliberű ágyúival a Novik a japán rombolókat tartotta távol az áttörő hajóktól. A többi japán cirkáló késve fordult a déli irányban távolodó orosz hajók után, melyek az ekkor leszálló éjszaka sötétségében rövidesen eltűntek a szemük elől.

Az ütközet második fázisa., Ugyanez sikerülhetett volna a többi hajónak is, azonban a bizonytalankodó Uhtomszkij nem tudta elszánni magát egy ilyen döntésre. A legkönnyebb ellenállás irányába haladva a tengernagy visszafordult Port Arthur felé, amerre nem álltak japán hajók az útjában. Az oroszokat három irányból közrefogó japán kötelékek is szinte terelték őket vissza Port Arthur felé. A tengernagyot később súlyos bírálatok érték, amiért nem erőltette tovább az áttörést Vlagyivosztok felé, és emiatt nem sokkal a csata

után le is váltották beosztásából. Vlagyivosztok elérése azonban ekkor már teljesen reménytelen volt a legtöbb hajó számára. A sérült orr rész miatt a Retvizánba olyan nagy mennyiségű víz ömlött, hogy a hajót alig tudták a felszínen tartani, s a csatahajó orra egészen a horgonylánc nyílásig a vízbe merült. A Pobeda két kéményét szétlőtték, a Poltava kormányszerkezete megsérült, a Szevasztopol jobb oldali hajtóműve pedig meghibásodott, és a tengeren nem is tudták kijavítani. A csatahajó egyetlen működő csavarral tért vissza Port Arthurba. Uhtomszkijnak nem voltak pontos értesülései Wittheft sorsát illetően sem. Nem tudta kizárni azt a lehetőséget, hogy a tengernagy csupán megsebesült, és később visszaveszi az irányítást. Ebben az esetben pedig Uhtomszkij parancsnoksága csupán ideiglenes jellegű lett volna, márpedig a tengernagy így nem mert a flotta sorsát érintő, nagy jelentőségű döntéseket önállóan meghozni. Úgy döntött, visszatér Port Arthurba, melynek védelmében a flotta segítsége sokat jelentett, és ahonnan a hajók kijavítása után a kitörést később újra meg lehetett kísérelni. Az ellentengernagynak ez a döntése valóban kritizálható volt, de nem azért, mert nem folytatta útját Vlagyivosztok felé. Uhtomszkijnak is tudnia kellett, hogy Port Arthur most már állandóan ellenséges tűz alatt fog állni, nem jelent tehát tovább biztonságos menedéket a hajók számára. Annyit megtehetett volna, hogy a sötétség beálltával legalább a viszonylagos épségben maradt hajókat, a két cirkálót, valamint a Pobedát és a Poltavát délnek fordítja, és a Shantungfélszigeten fekvő valamelyik semleges kikötő felé indítja, melyek nem voltak sokkal messzebb, mint Port Arthur. Így legalább néhány hajót sikerülhetett volna biztonságba helyezni, melyek a háború után ismét csatlakozhattak volna a flottához. Egyébként a kifutás előtt Wittheft is meglehetősen egyértelműen közölte, ha a Vlagyivosztokba való eljutás már reménytelen, semleges kikötőbe kell eljutni, a Port Arthurba való visszatérés csak végső esetben engedélyezett. Az éjszaka során a japán rombolók és torpedónaszádok egyenként, illetve kötelékben, folyamatosan támadták az orosz hajókat. Összesen 36 torpedót lőttek ki, azonban a jól irányzott elhárítótűz távol tartotta őket az ellenséges hajóktól, s a legtöbb torpedót így viszonylag nagy, 1500 méter körüli távolságokról lőtték

ki. Ennek, és az orosz hajók kitérőmanővereinek köszönhetően csupán egyetlen torpedó talált célba, amely a Pallada cirkálót rongálta meg. Több tüzérségi összecsapásra is sor került. Togo csatahajói ugyan már visszavonultak, de Kataoka altengernagy régi páncélosai, és Dewa cirkálói az éjjel több ízben is megközelítették az orosz hajókat, és rövid tűzpárbajokba bocsátkoztak velük, melyek során azonban egyik fél sem szenvedett komolyabb sérüléseket. Orosz oldalon csupán a Diana cirkáló kapott a tatján egy súlyos találatot. Uhtomszkijnak estére sikerült rendbe szednie, és ismét alakzatba állítania flottáját, az éjszakai támadások során azonban a hajóhad rendje ismét felbomlott. Az egységek elszakadtak egymástól, és önállóan próbáltak visszajutni Port Arthurba. A súlyosabban sérült hajók, a Retvizan, a Szevasztopol, és a Pallada, a lehető leggyorsabban igyekeztek visszajutni a kikötőbe, és a kockázattal nem törődve nyílegyenesen Port Arthur felé tartottak, átvágva a japán aknamezőkön. Igen nagy szerencsével mindegyik hajó elkerülte az aknákat, és további sérülések nélkül, még az éjszaka során horgonyt vetettek a kikötő előtt. Uhtomszkij a többi hajóval óvatosan tett egy kitérőt, és az előző napi kifutáskor aknamentesített útvonalon, délről, a partok mentén közelítette meg a kikötőt. A kora reggeli órákban ő is befutott a Pereszvettel, a Pobeda, és a Poltava kíséretében. Három romboló szintén visszatért Port Arthurba, csakúgy, mint a Mongolia kórházhajó. Az előző reggel útnak indult tizennyolc hadihajóból így mindössze kilenc tért vissza Port Arthurba.

Az ütközet után A csatában orosz részről 74 ember elesett, 394 megsebesült. Elesett a flottaparancsnok, Wittheft ellentengernagy is, s a súlyos sebesültek között volt vezérkari főnöke, Matuszevics ellentengernagy, illetve a Retvizan és a Pereszvet kapitányai, Eduard Sensznovics, és Vaszilij Bojszman is. (A lengyel származású Sensznovics sebesülése igen súlyos volt, egy repesz felszakította a hasfalát. Bár később felépült, a további harcokban már nem vett részt. Valószínűleg a sérülés miatt legyengült szervezete volt az oka 1910-ben bekövetkező korai halálának is.) Togo a csata utáni napon visszatért hajóival koreai támaszpontjára. A japán csatahajók, a zászlóshajó kivételével, nem szenvedtek súlyos sérüléseket, s a lázasan dolgozó munkások néhány nap alatt kijavították őket. A hajókon elvégzett javítások persze csak ideiglenesek voltak, de lehetővé tették, hogy Togo továbbra is fenntartsa a kikötő szoros blokádját. A flotta embervesztesége 69 halott, és 142 sebesült volt. A veszteségeket nagyrészt a Mikasa szenvedte el, mely legalább húsz találatot kapott, s legénységéből 33 ember elesett, 92 megsebesült. A csatahajónak javításra vissza kellett térnie Sasebóba, távolléte idején a csatahajórajt, melyben csupán három, korszerű páncélos maradt, jobb híján a régi, és már nem nagy harcértéket képviselő Fuso páncélossal erősítették meg.

A javítás alatt álló, sérült Mikasa az ütközet után. Az ütközet során az oroszok összesen 5.245 lövést adtak le, ebből 567-et a 305 mm-es ágyúkból. A japánok 6.677 lövést adtak le, ebből 636-ot a főtüzérség lövegeiből. A nehézágyúk találati aránya az orosz oldalon nagyjából 3,2 százalékos volt, a japánoknál – beleszámítva a 203 és 254 mm-es lövegeket is – körülbelül hét százalék. A nagyobb találati arány ellenére a japán gránátok nem tudtak végzetes sérüléseket okozni egyik orosz hajónak sem, a túlérzékeny gyújtó miatt ugyanis képtelenek voltak átütni a hajók páncélzatát, így csak a gyengén páncélozott, vagy páncélozatlan részeken okoztak komolyabb sérüléseket. Az orosz gránátok ezzel szemben sokkal jobb páncélátütéssel rendelkeztek, rendszerint behatoltak a japán hajók belsejébe, azonban a kis tömegű robbanótöltet miatt ezek sem tudtak halálos sebet ejteni a japán hajókon. Az orosz lövedékek így is hatásosabbak voltak, mint a japánok. A statisztika szerint a japán gránátok átlagosan három-négy embert öltek meg, vagy tettek

harcképtelenné az eltalált hajó személyzetéből, míg az orosz lövedékek hatot. Az ütközet egyértelmű japán győzelemmel zárult, mert bár nem sikerült egyetlen orosz hajót sem elsüllyeszteni, a flotta kitörését, ha nagy szerencsével is, de visszaverték, s nagyobb károkat okoztak az ellenségnek, mint amekkorát elszenvedtek. A semleges kikötőkbe menekült hajókat mind sikerült lefegyvereztetni, s később még a Novikot is elfogták Vlagyivosztok elérése előtt. A kitörés támogatására kifutó vlagyivosztoki cirkálóraj augusztus 14-én a Koreai-szorosban, Ulsan közelében szintén vereséget szenvedett Kamimura cirkálóitól. A japánoknak minden okuk megvolt az elégedettségre, a császár pedig újabb üdvözlő táviratot küldött Togónak és Kamimurának, gratulálva a flotta újabb sikereihez. Maga Togo a Sárga-tengeri, vagy a pontosabb meghatározás szerint a shantungi csatát élete legnehezebb ütközetének, pályafutása tetőpontjának tartotta. Ez meglepő lehet, tekintve, hogy a későbbi csuzimai ütközet méreteit, eredményeit, és talán jelentőségét tekintve is jócskán felülmúlta shantungit. Azonban a csuzimai ütközet kimenetele, talán csak az első félóra kivételével, nem lehetett kétséges, a Sárga-tengeren viszont szinte az utolsó pillanatig úgy nézett ki, az oroszoknak sikerül az áttörés. Az orosz flotta, senki által nem várt módon, jobban manőverezett, mint a japán, és ha csak néhány csomóval nagyobb sebességet tudnak tartani, sikerülhetett volna nekik az áttörés Vlagyivosztok felé. Ha Wittheft-nek lettek volna taktikai elképzelései, mert volna kezdeményezni, ha irányítja a csatát, és nem csak passzívan figyeli, az ütközet valószínűleg más eredménnyel zárult volna. Az orosz tengernagy azonban, az ütközet első szakaszának néhány sikeres kitérőmanőverétől eltekintve, csak mereven tartotta a Vlagyivosztok felé vezető irányt, egyébként pontosan úgy, mint később Csuzimánál Rozsgyesztvenszkij. Togo sok hibát követett el. A tengernagy végig kapkodott, az ütközet elején végrehajtott orosz fordulómanőverek láthatóan összezavarták. Késő délután már maga is elveszettnek tekintette az ütközetet, és már csak abban bízott, a Koreai-szorosban Kamimura cirkálóinak segítségével talán még fel tudja tartóztatni az orosz hajókat. Togo nyilván teljesen tisztában volt vele, milyen kevésen

múlott, hogy nem szenvedett kudarcot, ami alighanem pályafutása csúfos végét jelentette volna. A Cezarevics hiába próbált lépést tartani a többiekkel, az éjszaka során elszakadt a flottától. A csatahajó 15 találatot kapott, legénységéből 13 ember meghalt, 50 megsebesült. A hajó mindkét kéményét szétlőtték, egy közelben robbanó gránát pedig elgörbítette az egyik csavartengelyt. A páncélos legfeljebb hét csomós sebességre volt képes, és mivel valamennyi tájolója tönkrement, az éjszaka során többé-kevésbé találomra haladtak előre. A gépeket közben sikerült valamennyire helyrehozni, és reggelre 11 csomóra tudták növelni a sebességet. Az éjjel megtartott haditanácson úgy döntöttek, nem térnek vissza Port Arthurba, hanem befutnak Csingtaóba, kijavítják a sérüléseket és szenet vételeznek, majd megkísérlik a továbbjutást Vlagyivosztok felé. Hajnalra kijavították az egyik tájolót, és a német kézen levő kikötő felé fordultak. A délelőtti órákban a tengerbe temették az elesetteket, köztük Wittheft maradványait, majd késő este befutottak Csingtaóba. Az itt elvégzett kárfelmérés azonban megállapította, a hajó sérülései súlyosabbak, mint azt előzőleg gondolták, s a javítás hónapokat venne igénybe. A nemzetközi jog nem engedte meg, hogy a sérült hajókat semleges kikötőben kijavítsák, majd a háborúban újra bevessék, így a Cezarevicset lefegyverezték, és a háború végéig internálták. Ugyanerre a sorsra jutott a három, szintén Csingtaóba menekült orosz romboló, a Besztrasnij, a Beszposadnij, és a Beszsumnij is. Egy negyedik romboló, a Burnij, augusztus 11-én éjszaka zátonyra futott Weihaiwei közelében. Miután a hajót nem tudták a zátonyról elszabadítani, másnap reggel a rombolót felrobbantották. A legénység gyalog érte el a kikötőt, ahol az angolok internálták, és Hongkongba szállították őket.

A Csingtaóban álló, sérült Cezarevics. A Diana az éjszaka során szintén elszakadt a hajórajtól, és ismét megkísérelte a kitörést. Bár a hajót többször is megtámadták a japán rombolók, melyek összesen nyolc torpedót lőttek ki a cirkálóra, hajnalra további sérülések nélkül kijutott a harci övezetből. Másnap reggel találkozott a Novik cirkálóval, melynek az éjszaka géphiba miatt meg kellett állnia, és így elszakadt az Aszkoldtól. A két hajó együtt futott be Csingtaóba, ahonnan egy gyors szenelés után a Diana azonnal ki is futott újra, még azt sem várva meg, hogy az éjszakai harcokban a taton kapott nagy léket befoltozzák. A cirkáló parancsnoka attól tartott, a japánok blokád alá veszik a kikötőt, és hajója a Varjag sorsára jut. Ezért délnek tartott, Saigon felé. A kínai partok kikötői ugyanis mind az Oroszországgal ellenséges viszonyban álló angol, és amerikai befolyás alatt álltak, s Liven kapitány úgy gondolta, itt barátságtalan fogadtatásban lenne része. Németországon kívül egyedül Franciaország állt az oroszok pártján, akik ezért szövetségesüknek tekintették őket. A legközelebbi francia kikötő viszont Indokinában volt. Liven most ide hajózott, abban bízva, a szövetséges franciák megengedik neki a hajó kijavítását, és

készleteinek feltöltését, ami után megpróbálhat eljutni Vlagyivosztokba, vagy a Második Csendes-óceáni Hajóraj elé hajózhat. A Diana, az útközben hozzá csatlakozott Grozovoj romboló kíséretében, két héttel a csata után futott be Saigonba, ahol azonban, bár tényleg baráti fogadtatásban részesültek, ugyanarra a sorsra jutottak, mint a semleges kikötőkbe menekült többi hajó. Szeptember tizedikén lefegyverezték őket, a legénységet pedig internálták. Az internálást azonban a franciák elég lazán kezelték, így a hajó legénységéből hat tisztnek sikerült megszökni, és valamilyen útonmódon visszatérni Oroszországba. Közöttük volt a cirkáló elsőtisztje, Vlagyimir Szemjonov kapitány is, akit nem sokkal visszatérése után beosztottak az induló Második Csendes-óceáni Hajórajba, Rozsgyesztvenszkij törzskarába. Szemjonovnak így később abban a „szerencsében” volt része, hogy részt vehetett a csuzimai ütközetben is. A Novik a Csingtaóban történő szenelés után egyedül kísérelt meg eljutni Vlagyivosztokba. A cirkáló parancsnoka túl kockázatosnak tartotta a Csuzima-szoroson átvezető útvonalat, ezért úgy döntött, Japánt megkerülve a La Perouse szoroson át megy Vlagyivosztokba. A Novik legénysége Csingtaóban tíz óra alatt 250 szenet rakodott be a hajóra, mely ezt követően azonnal újra kifutott, tartva attól, hogy a japán hajók blokád alá fogják venni a kikötőt, és a cirkáló a Varjag sorsára jut. A Novik gépei azonban már nagyon megviselt állapotban voltak, hiszen a hajó a háború kitörése óta szinte folyamatosan 40 perces készültségben állt, vagyis a riasztás után 40 percen belül ki kellett futnia. A kazánok szinte állandóan fel voltak fűtve, nem jutott idő a szükséges karbantartások elvégzésére. A rossz állapotban levő gépek sorozatos meghibásodásai miatt a hajó szénfogyasztása is megnövekedett, ezért augusztus huszadikán kénytelenek volt megszakítani az utat a Szahalin déli részén fekvő Korjakov kikötőjében, hogy üzemanyagot vegyenek fel. Négy nappal korábban azonban az angol Celtic tehergőzös Japán keleti partjai előtt észrevette a Novikot, és annak feltűnését azonnal közölték is a japánokkal. Kamimura a hír vételét követően azonnal a Tsugaru-szoroshoz küldte két cirkálóját, a Tsushimát, és a Chitosét.

19-én azonban az orosz cirkálót észlelte a Kuril-szigetek legdélebbi szigetén, Kunashiron levő világítótorony személyzete is, és nyilvánvalóvá vált, a Novik nem a Tsugaru, hanem a Le Perouseszoros felé tart. A két japán cirkálót azonnal ide irányították át. A Tsushima augusztus huszadikán délután rábukkant a Novikra, mely a szenelés elvégzése után nem sokkal korábban futott ki Korjakovból. A japán hajó 15 cm-es lövegei nagy fölényben voltak az orosz hajó 12 cm-es ágyúival szemben. A 45 percig tartó összecsapásban a Novik tíz találatot kapott, két kazánja, és kormányszerkezete is megsérült, a vízvonal alatti sérülések miatt pedig a hajóba 250 tonna víz ömlött. Súlyos sérüléseket szenvedett a Tsushima is. A Novik kénytelen volt visszatérni Korjakovra, hogy elvégezzék a legszükségesebb javításokat, azonban a kikötő közelében zátonyra futott. A zátonyról sehogyan nem tudtak levergődni, s mikor másnap a helyszínre érkezett a japán Chitose cirkáló is, legénysége elhagyta a Novikot, melyet felrobbantottak. A személyzet nagyobbik része egy teherhajón Nyikolajevszk-on-Amurba hajózott, majd innen vasúton érkeztek meg Vlagyivosztokba. Két tiszt, és 42 tengerész Szahalinon maradt, ahol a partvédelem ágyúit működtették.

Az Aszkold cirkáló. Az Aszkold sikeresen áttört a nagy túlerőben levő japán cirkálók vonalán, és az éjszaka során lerázta üldözőit. A harcban azonban maga is komoly sérüléseket szenvedett, a 152 mm-es ágyúk fele tönkrement. Az ütközet elején ellőtt kéménye mellett egy másik kéménye is megsérült, és súlyosan megrongálódott két kazán is. A legénységből 11 fő elesett, 48-an megsebesültek. A hajó sebessége 16 csomóra esett vissza, szénfogyasztása pedig annyira megnőtt, hogy Vlagyivosztok elérésére nem is gondolhatott. Reizenstein, a Varjag sorsát szem előtt tartva, szintén igyekezett elkerülni a japánokhoz túl közel eső Csingtaót, így a cirkálót inkább a távolabbi Sanghaj felé irányította. A hajó augusztus 13-án futott be a kínai kikötőbe, ahol nyomban hozzáláttak kijavításához. A kikötőt augusztus huszadikán blokád alá vette Uriu tengernagy osztaga, három cirkálóval és két rombolóval. Reizenstein a javítások elvégzése után ki akart törni, a munkák azonban tovább tartottak a vártnál, a kínaiak pedig, amerikai és japán nyomásra, nem hosszabbították meg a hajó tartózkodási engedélyét. Az orosz

kormány, mely maga sem akarta tovább élezni a viszonyt Kínával, 24-én utasította Reizensteint az Aszkold internálására. A Port Arthurba visszamenekült hajók többé nem jelentettek komoly fenyegetést a japán flotta számára, azonban a kikötő megőrizte jelentőségét. Immár nem is az ott állomásozó Első, hanem a közeledő Második Csendes-óceáni Hajóraj miatt. Megengedhetetlen volt, hogy a kikötő orosz kézen maradjon, és támaszpontul szolgáljon Rozsgyesztvenszkij hajói számára. A harc tehát minden korábbit felülmúló hevességgel folytatódott tovább Port Arthur körül.

A vlagyivosztoki hajóraj A portyázó cirkálók Nem sokkal azután, hogy az orosz felfedezők, és nyomukban az első telepesek kijutottak Szibéria Csendes-óceáni partjaihoz, az ottani orosz érdekeltségek védelmére megalakítottak egy kisebb haditengerészeti alakulatot, a Szibériai Flottát. A néhány kisebb hadihajóból, főleg ágyúnaszádokból álló hajóraj a jégmentes hónapokban elsősorban az Ohotszki-tengeren, és Kamcsatka partjainál tevékenykedett. A hajók leginkább rendészeti feladatokat láttak el, illetve elvégezték a szibériai partvidék felderítését, és feltérképezését. A keleti partok jelentősége akkor nőtt meg igazán, amikor a XIX. század közepén Oroszország hatalmas területek átadására kényszerítette Kínát. 1859-ben az Aigun Szerződéssel orosz kézre juttatott területek között volt a koreai félszigettől északra fekvő hatalmas öböl, mely szinte kínálta magát arra, hogy kikötőt létesítsenek benne. A Szibériai Flotta már következő évben, 1860ban áttelepült ide, és egy évvel később megjelentek az első civil telepesek is. A települést ekkor nevezték el Vlagyivosztoknak, ami nagyjából annyit jelent: Uralkodj Keleten. A tágas, mély vizű Nagy Péter-öböl belső részét egy középen előrenyúló félsziget, és a közvetlenül előtte fekvő szigetek osztják két részre, a nyugati rész az Amur-öböl, a keleti az Usszuri-öböl. A félsziget csúcsán található Vlagyivosztok városa, és a félhold alakú Aranyszarv-öbölben fekvő kikötője. A kikötőt a tenger felől a félsziget előtt fekvő Kozakavitcha-sziget, és a körülötte fekvő sok kisebb sziget védi az időjárástól, és az ellenségektől. A vlagyivosztoki félsziget és a Kozakavitcha-sziget közti széles csatorna, mely összeköttetést biztosít az Amur-öböl és az Usszuri-öböl között, a Keleti Boszporusz. Ezen keresztül a kikötőt mindkét öböl felé el lehet hagyni, ami igen megnehezítette Vlagyivosztok tengeri blokádját. A jól védhető, kiváló horgonyzóhellyel rendelkező Nagy Péter-öböl magától értetődően kínálta magát arra, hogy Oroszország legfontosabb keleti támaszpontja legyen. Elfoglalása után azonnal helyőrséget állítottak fel, és megkezdték a kikötőt védő erődítmények

építését. A század végén a Vlagyivosztokot és az ország belső területeit összekötő vasútvonal kiépítése is elkezdődött, és 1903-ra létrejött a közvetlen vasúti összeköttetés Moszkvával. A város gyors tempóban fejlődött, az 1897-es népszámlálás idején már 29 ezer lakosa volt. Vlagyivosztok, és az északabbra, az Amur folyó torkolatánál fekvő Nyikolajevszk-on-Amur lett a gyorsan bővülő távol-keleti orosz haditengerészeti erők fő támaszpontja. A város jelentőségét felismerve az orosz kormányzat nem sajnálta az itteni fejlesztésekre szánt pénzt. A hivatalos álláspontot foglalta össze 1886-ban az orosz haditengerészet vezérkari főnöke, Alekszej Alekszandrovics nagyherceg is, amikor azt mondta: „A továbbiakban nem kell semmilyen más támaszpont után kutatnunk a Csendesóceáni Flotta számára, sem a Japán-tengeren, sem sehol máshol, hanem minden figyelmünket Vlagyivosztok felszerelésének tökéletesítésre kell fordítanunk.” Vlagyivosztoknak azonban volt egy nagy szépséghibája. Akármilyen kiváló adottságokkal rendelkezik is a kikötő, még ez is a jéghatár felett fekszik, vagyis télen hosszú hónapokra befagy, s jégtörők segítsége nélkül megközelíthetetlenné válik. Amikor tehát a boxer lázadás leverése után Oroszország újabb területeket préselt ki Kínából, és az eurázsiai kontinens keleti partjain még tovább nyomult előre dél felé, a Liaotung-félszigeten újonnan megszerzett, Vlagyivosztoknál rosszabb adottságokkal rendelkező, de jégmentes kikötők kerültek a kormányzati érdeklődés előterébe. 1897-et követően Vlagyivosztok jelentősége leértékelődött. Az új elképzelések szerint a távol-keleti orosz kereskedelmi hajózás központja Dalnyij, a hadiflotta fő támaszpontja pedig a tőle délre fekvő Port Arthur kikötője lett volna. Vlagyivosztok szerepe hirtelen másodlagossá vált. A város többnyire még 1880 előtt épült erődítményei 1904-re már teljesen leromlott állapotba kerültek, az új védelmi vonal építése pedig még éppen hogy csak elkezdődött.

A Gromoboj páncéloscirkáló. 1901– ben a Csendes-óceáni Hajóraj vezetésében felmerült az ötlet, a flotta cirkálóinak egy részét le kellene választani a főerőkről, és önálló alakulatként visszavezényelni őket Vlagyivosztokba. Az elképzelés elsősorban a japán páncéloscirkálók semlegesítését szolgálta. A japán flottaépítési program keretén belül ugyanis a japánok az előző években négy darab nagy, erős fegyverzetű, külföldi hajógyárakban épült cirkálót állítottak szolgálatba, melyek veszélyeztették az orosz haditengerészet fölényét a Sárga-tengeren. Hogy megosszák a japánok tengeri erőit, az orosz parancsnokság úgy döntött, saját cirkálóik egy részét, melyek a csatasorban úgysem tudtak volna a páncélosokkal együtt harcolni, visszaküldik Vlagyivosztokba. Ha ezeket hatásosan akarják semlegesíteni, a japánoknak jelentős, az orosz köteléknél nagyobb erőt kell a vlagyivosztoki hajóraj őrzésére elkülöníteniük, s erre a célra más nem is lehetett alkalmas, csak a négy új páncéloscirkálójuk. Bár az ötlet később valóban bevált, az orosz főparancsnokság kezdetben nem nagyon lelkesedett érte, hiszen ez egyben az orosz erők megosztását is jelentette. Hosszú huzavona után végül csak

1903 tavaszán hagyták jóvá a tervet, és irányították vissza Vlagyivosztokba a cirkálókat. Az újonnan létrehozott vlagyivosztoki hajóraj magját három hatalmas páncéloscirkáló jelentette, a Rurik, a Rosszija, és a Gromoboj. (Egy rövid ideig, mielőtt visszavezényelték volna Oroszországba, a hajórajhoz tartozott az Admiral Nahimov páncéloscirkáló is.) A már nem igazán korszerű, a kilencvenes években épült cirkálók akkoriban valóságos óriásoknak számítottak. A maguk 12-13 ezer tonnás vízkiszorításával, és 140 méter körüli hosszúságukkal olyan nagyok voltak, mint a korabeli csatahajók. A cirkálók fegyverzete négy darab 203 mm-es, és 16 darab 152 mm-es lövegből, illetve tucatnyi kiskaliberű gyorstüzelőből, és 4-6 torpedóvető csőből állt. Erős páncélzattal rendelkeztek, a főtüzérség lövegei azonban megfelelő páncélvédelem nélkül, nyitott állásokban voltak beépítve a fedélzeten. A cirkálók sebessége elérhette a 18-19 csomót, mely építésük idején még jó értéknek számított, a háborúra azonban már alulmaradtak a hasonló japán cirkálók 20-21 csomós sebességével szemben. (Elöregedőfélben levő gépeivel a Rurik tartós menetben ekkor már legfeljebb csak 17 csomót volt képes tartani.) A vlagyivosztoki flottához a három nagy páncéloscirkáló mellé mindig beosztottak egy kisebb, gyengébb fegyverzetű, de gyors könnyűcirkálót is. Először a Varjag és az Aszkold töltötte be ezt a szerepet, őket váltotta 1903 őszén a Balti-tengerről frissen érkezett, vadonatúj Bogatir cirkáló. A 6.600 tonnás, 23 csomós sebességre képes cirkáló fő fegyverzetét 12 darab 152 mm-es löveg alkotta. 1904 elején a hajórajhoz tartozott még a Moszkva és a Kherson segédcirkáló, két romboló, négy ágyúnaszád, és tucatnyi torpedónaszád.

A Bogatir cirkáló. A Port Arthur elleni japán támadást követően a távol-keleti helytartó, Alekszejev nagyherceg, egyik legelső intézkedése volt, hogy azonnal riasztotta a vlagyivosztoki hajórajt, és utasította őket, indítsanak támadást a japán zászló alatt hajózó kereskedelmi hajók ellen. Az utasításnak engedelmeskedve a hajóraj parancsnoka, Ewald Antonovics Stackelberg tengernagy, már másnap, február kilencedikén hajnalban kiküldte a tengerre a cirkálókat – a még mindig befagyott kikötőt csak jégtörők segítségével tudták elhagyni –, melyek Nyikolaj von Reizenstein sorhajókapitány vezetése alatt a Honshu és Hokkaido közti Tsugaru-szoros felé vették az irányt. A kötelék két nap múlva ért a szoroshoz, ahol elfogták az 1800 tonnás Nagonoura Maru teherhajót, melyet, miután a legénység elhagyta azt, elsüllyesztettek. A cirkálók nem sokkal később megrongáltak egy 300 tonnás kis parti gőzöst is, a súlyosan sérült és égő hajó azonban még be tudott menekülni Fukushima kikötőjébe. A Rurik gépeinek meghibásodása, és a közben kitört erős vihar miatt az

orosz hajók nem sokkal később visszafordultak Vlagyivosztok felé, ahová február 14-én futottak be. Tíz nappal később a flotta, ezúttal már Stackelberg vezetésével – Reizensteint közben átvezényelték Port Arthurba –, ismét kifutott, a Korea északkeleti partján fekvő Gensan felé, ahonnan japán csapatok partraszállását jelentették. A hajók február 26-án értek Gensan elé, azonban a kikötőt üresen találták. Stackelberg ezután északra fordult, átkutatta a partokat, majd következő nap ismét visszatért Gensanhoz, ahol azonban most sem talált semmit, a flotta így visszafordult Vlagyivosztokba. A japánoknak szemet szúrt az orosz cirkálók feltűnése Gensan előtt, és azt hitték, az oroszok talán valamilyen kombinált tengeriszárazföldi hadműveletre készülnek, hogy megzavarják a Koreában felvonuló japán csapatokat. Az orosz hadvezetés előzetes várakozásainak megfelelően a vlagyivosztoki cirkálók hirtelen komoly zavaró tényezővé váltak, melyek semlegesítésére a tokiói főparancsnokság február 29-én leválasztotta Togo flottájáról Kamimura kötelékét, és utasították őket, vonuljanak Vlagyivosztokhoz, derítsék fel a kikötőt, mérjenek csapást az orosz hajókra, és rombolják le a kikötő létesítményeit. (A japánok tartottak tőle, hogy az orosz flotta főerői Port Arthurt elhagyva a jobban védhető Vlagyivosztokba vonulnak át, és onnan folytatják tovább hadműveleteiket.) Az öt páncéloscirkálóból és két könnyűcirkálóból álló japán hajóraj március hatodikán kora reggel, heves hóviharban ért a Nagy Péteröböl keleti partja előtt fekvő Aszkold-szigethez, ahol nyugatra fordultak, és két cirkálót az öböl bejárata előtt hagyva benyomultak az Usszuri-öbölbe. Az Aszkold szigeten települt jelzőállomásról azonban észrevették az ellenséges hajókat, és azonnal riasztották a kikötőt. Miután a vasárnapi kimenőjüket töltő matrózokat gyorsan visszarendelték a hajókra, felfűtötték a kazánokat, és az orosz hajók megkezdték a kikötő elhagyását. Az oroszok szerencséjére az öböl belsejét még mindig jég borította, amin keresztül a japán cirkálók nagyon lassan tudtak csak előrejutni. Kamimura csak a déli órákra tudta a hatásos tüzelést már lehetővé tevő nyolc kilométeres távolságra megközelíteni a kikötőt. Délután egy órakor a cirkálók a parttal párhuzamos irányba fordultak,

és 203 mm-es ágyúikból tüzet nyitottak az orosz hajók horgonyzóhelyére, az Aranyszarv-öbölre. A kikötőt a tenger felől takaró dombok miatt a japánok közvetlenül nem látták célpontjukat, ám a reggeli órákban az öböl irányából látott füst megkönnyítette számukra a tájékozódást, és be tudták mérni annyira a kikötő helyzetét, hogy közvetett irányzással tüzelni tudjanak rá. A japánok meglepetésére azonban sem az orosz cirkálók, sem a parti ütegek nem válaszoltak a lövésekre. Rövid ágyúzás után így Kamimura még közelebb nyomult, és negyed háromra egészen öt kilométerre megközelítette a partokat, ahonnan már a 15 cm-es ágyúk is tűz alá tudták venni a kikötőt. A japánok ekkor ismét tüzet nyitottak, és újabb negyedórán át lőtték Vlagyivosztokot. Az orosz ágyúk azonban továbbra is némák maradtak. Fél háromkor Kamimura beszüntette a tüzelést, és dél felé fordult, hogy a visszavonulást megkezdve még sötétedés előtt kijusson a jégtáblák közül. A támadás eredményét a japánok még megbecsülni se nagyon tudták, hiszen egyáltalán nem látták a célpontot. A főparancsnokságnak küldött jelentésében Kamimura azért igyekezett jó benyomást kelteni, s az oroszoknak okozott súlyos károkról, és az ellenség nagy veszteségeiről számolt be. A vakon tüzelő japán ágyúk a valóságban azonban semmilyen károkat nem okoztak az oroszoknak. A kikötőt a közeledő ellenséges hajókról érkező első hírekre kiürítették, amire a jég között lassan előreevickélő japán kötelék lassú előrenyomulása miatt az oroszoknak elég idejük maradt. A hajók felvonták a horgonyt, és az Aranyszarv-öblöt elhagyva átvonultak a Boszporusz nyugati, az Amur-öbölre nyíló végébe. A cirkálók és az erődök lövegeit a helyőrség parancsnoka bölcsen arra utasította, ne nyissanak tüzet, hogy ne árulják el helyzetüket az ellenségnek. A japánok végig az üres kikötőt ágyúzták, és bár több mint 200 gránátot lőttek ki, nem találtak el semmit. Az orosz hajóknak mindössze a kikötő sietve elvégzett kiürítése során bekövetkezett néhány ütközés okozott kisebb károkat. Néhány nappal Kamimura támadása után a vlagyivosztoki hajóraj élén az 52 éves Karl Petrovics Jesszen ellentengernagy váltotta az addigi parancsnokot. Jesszen, aki korábban a Gromoboj kapitánya volt, csak januárban kapta meg ellentengernagyi előléptetését, és a

japán támadást követő hetekben a Port Arthur-i hajóraj helyettes parancsnoka volt. Az új flottaparancsnok, Makarov tengernagy, március tizedikén nevezte ki a vlagyivosztoki hajóraj élére. Jesszen tizenötödikén érkezett meg Vlagyivosztokba, és váltotta le a megbetegedett Stackelberget.

Karl Petrovics Jesszen ellentengernagy, a vlagyivosztoki cirkálók parancsnoka. Az orosz cirkálók április 23-án már Jesszen parancsnoksága alatt futottak ki, hogy ismét Gensan előtt kutassanak japán csapatszállító hajók után. A cirkálók két nappal később értek a kikötő közelébe, ahol elsüllyesztették a Goyo Maru ágyúnaszádot, két kisebb teherhajót, majd másnap Pudong közelében végeztek a 3.800 tonnás Kimushu Maru csapatszállítóval is.

Az orosz hajók műveleteit nagyban segítette a térségben ebben az évszakban szinte állandó rossz időjárás, és a gyakori köd is, amely azonban nem sokkal később majdnem az egyik cirkáló végzetét okozta. Május 15-én ugyanis a felderítésről visszatérő Bogatir a sűrű ködben letért a kijelölt útvonalról, és ráfutott egy sziklazátonyra az Amur-öbölben. A hajófenék a cirkáló szinte teljes hosszában felszakadt, és a Bogatir olyan súlyosan megsérült, hogy a zátonyról való elszabadítása is több mint egy hónapnyi munkába került, s a hajót a háború végéig sem sikerült kijavítani. Június 12-én ismét vezetőváltás történt a vlagyivosztoki kötelék élén, melynek parancsnokságát most Pjotr Alekszejevics Bezobrazov altengernagy vette át. Az 59 éves Bezobrazov-ot eredetileg a Port Arthurban állomásozó csatahajók parancsnokává nevezték ki, oda azonban Bezobrazov már nem jutott be, mivel a japánok közben körülzárták a kikötővárost. A tengernagy ezért Vlagyivosztokba utazott, ahol átvette Jesszentől a cirkálók parancsnokságát. Nem sokkal korábban érkezett meg Vlagyivosztokba Szkridlov altengernagy is, aki eredetileg szintén Port Arthurba indult, hogy Makarov halála után átvegye az ott állomásozó flotta parancsnokságát. Arthurba azonban már Szkridlov sem jutott be, ezért ő is Vlagyivosztokba utazott, s megérkezése után átvette a hajóraj és a kikötő parancsnokságát. És miután május közepétől egy ideig Alekszejev is Vlagyivosztokban ütötte fel főhadiszállását, a három, még üzemképes vlagyivosztoki cirkáló felett már négy tengernagy parancsnokolt. Június 12-én a vlagyivosztoki cirkálóraj a negyedik portyájára már a harmadik tengernagy parancsnoksága alatt futott ki. A célpont ezúttal a Csuzima-szoros volt -a Koreai-szoros keleti csatornája, Csuzima szigete és Honshu között-, hogy ott megzavarják a Korea és Japán közti összeköttetési vonalakat. A kétnaposra tervezett akciót követően a hajóraj a szoros nyugati csatornáján indult volna vissza Vlagyivosztokba, de számításba vették azt a lehetőséget is, hogy kedvező körülmények esetén csatlakoznak a Port Arthur-i hajórajhoz. A hajóraj június 15-én, nagyon rossz látási viszonyok mellett érte el a Csuzima-szorost. A szoros keleti oldalán három japán teherhajó volt éppen úton. A Sado Maru és a Hitachi Maru lőszert, felszerelést, és csapatokat szállított a frontra, míg az Izumi Maru onnan volt

visszatérőben, betegekkel és sebesültekkel a fedélzetén. Az értékes szállítmányt hordozó hajók önállóan közlekedtek, nem kaptak semmilyen közvetlen fedezetet. A teherforgalom biztosítását Kamimura és Uriu cirkálói látták el, melyek Csuzima szigetén, Osaki kikötőjében állomásoztak. Az adott időpontban azonban közülük csupán egy cirkáló, a Tsushima volt a tengeren, mely Okonishima közelében járőrözött. A japán cirkálóról június 15-én kora hajnalban vették észre az észak felől közeledő orosz hajókat. A Tsushima azonnal dél felé fordult, és rádióján megpróbálta riasztani Kamimura hajóit, azonban a cirkáló rádiókészülékének kis teljesítménye, és a rossz légköri viszonyok miatt nem sikerült kapcsolatba lépnie velük. A Tsushima ezért a Csuzima-sziget északi végén levő jelzőállomás felé indult, hogy azon keresztül értesítse az ellenség feltűnéséről a főerőket. Az oroszok nem vették üldözőbe a japán cirkálót, viszont annak eltűnése után is tartották korábbi irányukat, amivel lehetővé tették a Tsushima számára, hogy a sűrű köd ellenére később újra megtalálja őket. Sokadszori próbálkozásra a Tsushima figyelmeztetése végül háromnegyed nyolckor eljutott Kamimura zászlóshajójára, ahol azonban a kissé homályosan megfogalmazott üzenetet egy jó ideig nem tudták értelmezni, és nem értették, tulajdonképpen milyen hajókat is láttak a cirkálóról. Csak fél kilenc felé vált világossá, hogy a vlagyivosztoki cirkálók tűntek fel a szorosban, és Kamimura csak ekkor adott kifutási parancsot. Ugyanekkor figyelmeztették az ellenséges hajók feltűnésére Shimonoseki kikötőjét, és kérték az ottani parancsnokságot, állítsák le a forgalmat, a tengeren levő kereskedelmi hajókat pedig rendeljék vissza a kikötőbe. Uriu két cirkálója a riasztás után hamar el tudta hagyni a kikötő, Kamimura páncéloscirkálóin azonban tovább tartott a kazánok felfűtése, és már majdnem tíz óra volt, mire sikerült kifutniuk. Az orosz cirkálók ezen idő alatt zavartalanul tevékenykedhettek. Noha a Tsushima figyelte mozgásukat, Kamimura cirkálóinak megérkezéséig nem volt olyan erő a közelben, mely eredményesen támadhatta volna őket. Az orosz cirkálókról először a 3.200 tonnás Izumi Marut vették észre, melyet a Gromoboj vett üldözőbe. A hajó sebesülteket szállított, de nem viselt semmilyen megkülönböztető jelzést, és az

orosz cirkáló feltűnésekor menekülni próbált, a Gromoboj tehát tüzet nyitott rá. A japán hajó csak akkor állt meg, és adta meg magát, miután súlyos sérüléseket, és nagy emberveszteségeket szenvedett. Miután a sebesültek egy részét csónakokba szállították, a Gromoboj ismét tüzet nyitott, és elsüllyesztette a hajót, mindazokkal együtt, akik elutasították a megadást. A következő áldozat az ezer katonát, kétezer tonna rizst, és 21 pontonhidat szállító Sado Maru volt, mely a ködben tíz óra körül futott bele az oroszokba. A hatezer tonnás teherhajó szintén menekülni próbált, de a Rurik gyorsan utolérte. A reménytelen helyzetet látva a japán hajó kapitánya bevonta zászlaját, és megadta magát. A Rurikról negyven percet adtak a hajó kiürítésére, ám még ennek letelte előtt megkapták Bezobrazov rádión leadott, a kötelékhez való visszatérést elrendelő parancsát. A Rurik két torpedót lőtt a japán hajóba, majd magára hagyta azt. A súlyosan sérült Sado Maru azonban nem süllyedt el, s a mozgásképtelen, égő roncs két nappal később partra sodródott Okonoshima szigetén. A hajó tehát megmenekült, azonban a rakomány nagy része odaveszett, és vele együtt elpusztult 239 tengerész és katona is, a fedélzeten tartózkodók közül. (A Sado Marut a japánok később kijavították, s a felderítő osztag segédcirkálójaként részt vett a csuzimai csatában is.) A harmadik japán teherhajót, a 6.200 tonnás Hitachi Marut, szintén tíz óra körül vették észre, és a Gromoboj azonnal üldözőbe vette. A hajó fedélzetén szállított több mint 1200 katona nagyobbik része a Császári Gárda egyik ezredéhez tartozott, megadásról tehát az ő esetükben szó sem lehetett. A hajó a legközelebbi kikötő felé fordult, és ágyúiból tüzet nyitott a Gromobojra, mely erre szintén lőni kezdte a Hitachi Marut. A haditengerészet tisztje, aki a Hitachi Marut irányította, rövidesen elesett, a vezetést a teherhajó angol parancsnoka, John Campbell vette át, aki ugyanolyan elszántan vezette tovább hajóját, mint a japán kapitány, egészen addig, amíg ő is halálos sebet nem kapott. Elesett a főgépész is, aki szintén angol nemzetiségű volt. Rövid tűzharc után a Hitachi Maru irányíthatatlan, égő ronccsá változott. A hajón szállított csapatok parancsnoka, Suchi ezredes, ekkor elégettette a zászlókat, hogy azok ne kerüljenek az ellenség kezére, majd elrendelte a hajó elhagyását, ő maga pedig

öngyilkosságot követett el. A Hitachi Maru fedélzetén tartózkodó közel 1300 emberből mindössze 152 menekült meg, őket délután mentették ki a helyszínre érkező japán hajók.

A Hitachi Maru. A Hitachi Maru elsüllyesztése után az orosz cirkálók az eredeti tervektől eltérően nem maradtak tovább a térségben, hanem visszavonultak észak felé, a megélénkülő japán rádióforgalmazás ugyanis elárulta nekik, hogy komoly japán erők vannak a közelben. A hazafelé tartó úton elfogták a japánoknak hadianyagot szállító angol Allantown gőzöst, és elsüllyesztettek, illetve elfogtak öt kisebb japán vitorlást is. Bár a Tsushima csak délután fél kettőkor tévesztette végleg szem elől az orosz köteléket, Kamimura mégsem tudta elfogni azokat. A sűrű köd mellé ugyanis még az eső is megeredt, a látótávolság pedig alig két és fél kilométerre csökkent, s a japán cirkálók így képtelenek voltak megtalálni az ellenséget. A súlyos emberveszteség mellett a japánokat igen komoly anyagi kár is érte. A legnagyobb csapás alighanem a Hitachi Maru fedélzetén szállított 18 darab, német gyártmányú, 280 mm-es ágyú elvesztése volt, melyeket Port Arthur ostromához szántak. A lövegek elvesztése hetekkel késleltette a tényleges ostrom megkezdését.

Úgyszintén súlyos veszteség volt a teherhajón szállított vasúti felszerelés, és az orosz szabványú sínekhez átalakított gőzmozdonyok elvesztése is. Tíz nappal később Bezobrazov ismét a Csuzima-szoros felé irányította hajóit, ahol elfogtak egy újabb angol teherhajót, a Cheltenham-et, és megint kereket oldottak Kamimura elől. Július közepén a vlagyivosztoki cirkálók észrevétlenül áthaladtak a Tsugaruszoroson, és egy héten át portyáztak Japán keleti partjai előtt, majd ugyanazon a tengerszoroson, ahol jöttek, visszatértek Vlagyivosztokba, miközben a szoros parti őrsége sem érkezésüket, sem távozásukat nem vette észre. Az orosz cirkálók feltűnése Japán keleti partjai előtt azt a hitet keltette a japán flotta vezetésében, hogy a cirkálók a szigetországot megkerülve Port Arthurba akarnak eljutni. Kamimura köteléke ezért nem hagyta el a koreai vizeket, hanem a félsziget déli partjainál maradva várta, hogy a vlagyivosztoki cirkálók feltűnjenek a Sárga-tenger bejáratánál. A portya során az orosz kötelék összesen 12 kisebb-nagyobb teherhajót elfogott, illetve elsüllyesztett. Ezek fele angol és német hajó volt, melyek Japán számára szállítottak hadianyagnak minősíthető árut, például vasúti felszereléseket. Az anyaginál is nagyobb volt a morális kár, amit az orosz hajók az ellenségnek okoztak. Azonkívül, hogy súlyos csapást mértek a japánok nemzeti büszkeségére, a Japán keleti partjainál felbukkanó orosz hadihajók kisebb pánikot okoztak a hazai és külföldi hajótulajdonosok között. A japán teherhajók nem mertek kifutni, a külföldi kereskedelmi cégek pedig féltek szállításokat vállalni a japánok számára, tartva attól, hogy hajóik esetleg az oroszok zsákmányává válnak. A kieső szállítások, és a felemelt fuvardíjak miatt a japán gazdaságot végül sokkal nagyobb kár érte, mint az elsüllyedt hajók miatt. A történtekért a japán közvélemény elsősorban Kamimura tengernagyot tette felelőssé, aki nem tudta megakadályozni az orosz cirkálók tevékenységét. A tengernagy részére sorban érkeztek a halálos fenyegetések, háza kertjébe pedig valaki egy a szeppukunál használatos tőrt dobott be, világosan kifejezésre juttatva, szerinte mit kellene tennie a tengernagynak. A felbőszült tömeg megrohanta

Kamimura tokiói házát is, amit csak a gyors rendőri beavatkozás mentett meg attól, hogy felgyújtsák.

Ulsan Vlagyivosztokba augusztus 11-én délután érkezett meg a távirat Port Arthurból, melyben Wittheft közölte, megkísérli a kitörést az ostromlott városból, és kérte a vlagyivosztoki cirkálókat, menjenek eléje a Koreai-szorosig. A hír teljes meglepetésként érte a vlagyivosztoki köteléket, hiszen korábban semmilyen figyelmeztetés nem érkezett arról, hogy a hajóraj Port Arthur elhagyására készülődik. A néhány órával később érkező második táviratból az is kiderült, hogy a kitörés már előző nap lezajlott, és természetesen senki sem tudta, milyen eredménnyel. A távirat vétele után a cirkálókon befejezték az éppen folyamatban levő karbantartásokat, szenet és lőszert vételeztek, s felkészültek a kifutásra. Szkridlov tengernagy úgy vélte, arról már mindenképpen lekéstek, hogy a Port Arthur-i hajórajnak a kitöréshez támogatást nyújtsanak, egyetlen feladatuk az lehet, hogy az áttörés esetleges sikere után a Koreai-szorosba érkező flotta előtt felderítsék az ottani vizeket, és az érkező hajókhoz csatlakozva azokat Vlagyivosztokba vezessék. Szkridlov ezért arra utasította a hajóraj irányításával megbízott Jesszent, ne menjen tovább a szoros északi bejáratánál, hiszen ha az áttörés sikerült, Wittheft hajóinak már ezen a környéken kell járniuk, tehát a vlagyivosztoki cirkálók valószínűleg már a Japántengeren fognak találkozni velük. Ha a cirkálók a Koreai-szorosnál sem találják a Port Arthur-i hajókat, akkor az áttörés nyilván nem sikerült, és Jesszennek azonnal vissza kell fordulnia Vlagyivosztokba. A rendelkezésre álló rövid idő ellenére Szkridlov rendkívül részletes, minden mozzanatra kiterjedő utasításokkal látta el Jesszent, amivel nagymértékben megkötötte beosztottja kezét, és korlátozta döntési szabadságát. A legnagyobb hibának utóbb az bizonyult, hogy Szkridlov elrendelte, a kora reggeli órákban kell megközelíteni a visszafordulási pontot, Pusan kikötőjét. Miután tudták, hogy a japán cirkálók a környéken állomásoznak, aligha lehetett remélni, hogy észrevétlenül sikerülhet megközelíteni Pusant, és aztán visszafordulni onnan. Ha reggel érkeznek, a japánoknak az egész nap rendelkezésükre áll, hogy üldözőbe vegyék, sebességi fölényükkel élve megközelítsék, és csatára kényszerítsék az

oroszokat. Ha viszont délután érkeznek Pusan elé, a legfeljebb kéthárom csomóval gyorsabb japán cirkálóknak már nem marad elég idejük arra, hogy utolérjék az orosz hajókat, melyek a közelgő éjszakában kereket oldhattak volna előlük. Szkridlov ugyan arra utasította cirkálóit, kerüljék a harcot az ellenséggel, és ne vállaljanak ütközetet, de senki nem remélte, hogy jó látási viszonyok között meg tudják közelíteni az ellenség támaszpontjait anélkül, hogy érintkezésbe ne kerüljenek a japán hadihajókkal.

Nyikolaj Illarionovics Szkridlov tengernagy. A cirkálók augusztus 13-án kora reggel futottak ki Vlagyivosztokból. Jesszen vonalba állította fel három hajóját, egymástól négymérföldes távolságban, hogy minél szélesebb sávot lefedjenek, és biztosabban megtalálják a Port Arthurból érkező hajókat. A kötelék 14 csomóval haladt dél felé. Másfél órával a hajóraj kifutása után újabb távirat érkezett Vlagyivosztokba, melyben értesítették az ottani parancsnokságot, a Port Arthur-i flotta kitörése kudarccal végződött, a hajók visszatértek a kikötőbe. Szkridlov rögtön kifutásra utasította az egyik rombolót, menjen a cirkálók után, és közölje velük, térjenek vissza Vlagyivosztokba. A romboló azonban már nem érte utol Jesszen kötelékét.

A cirkálók augusztus 14-én hajnalban értek a Koreai-szoros nyugati csatornájának északi bejáratához. Jesszen ekkor nyugatnak, a koreai partok felé fordította hajóit, hogy a kapott utasításoknak megfelelően majd innen visszaforduljanak Vlagyivosztok felé. Addig egyetlen hajóval sem találkoztak, a Port Arthur-i hajórajnak nyoma sem volt. Mindenki úgy gondolta, az áttörés nyilván nem sikerült, értelmetlen tehát tovább keresgélni a hajókat. Nem sokkal fél öt után, mikor a cirkálók a Pusantól északra fekvő Ulsan magasságába értek, és már visszafordulni készültek Vlagyivosztok felé, az őrszemek ismeretlen hajókat észleltek északi irányban. Az oroszok abban reménykedtek, talán a Port Arthurból érkező hajókra bukkantak rá, de néhány perccel később az ismeretlen hajók feléjük fordultak, és rövidesen világossá vált, Kamimura páncéloscirkálóiba futottak bele. Kamimura augusztus tizedikén délután kapta meg Togo üzenetét, hogy ütközet zajlik a Port Arthurból kitörést megkísérlő orosz flotta, és a japán főerők között. Togo kifutásra utasította Kamimurát, és arra, hajózzon a Korea délnyugati partjai előtt fekvő Ross-szigetig, hogy szükség esetén mielőbb támogatást tudjon adni Togónak. Másnap reggel újabb üzenet jött, melyben Togo közölte, az orosz főerőket visszavonulásra kényszerítették, de néhány hajónak sikerült az áttörés, és ezek megkísérelhetik az áthaladást a Koreai-szoroson, Vlagyivosztok felé. Kamimurának tehát mielőbb vissza kell térni a szorosba, és ott járőrözve megakadályozni a Port Arthurból kitörő hajók eljutását Vlagyivosztokba. A japánok számítottak arra is, hogy a vlagyivosztoki cirkálók szintén megjelennek a szoros környékén, hogy támogatást nyújtsanak az áttörő hajóknak. Ebben az esetben Kamimura cirkálóinak ezekkel is fel kellett venniük a harcot. Páncéloscirkálóival Kamimura a szoros északi oldalán cirkált, míg a déli oldalon a keleti és a nyugati csatornában egyaránt két-két cirkáló, illetve öt romboló járőrözött. Augusztus 14-én, nem sokkal éjfél után, Jesszen délnek, és Kamimura északnak haladó cirkálói alig néhány mérfölddel kerülték el egymást, anélkül hogy észrevették volna a másik jelenlétét. Ha Jesszen még kicsit tovább megy dél felé, és nem nyugat, hanem kelet felé kerülve fordul vissza Vlagyivosztoknak, a két hajóraj jó eséllyel ismét elkerülte volna egymást. A nyugatra fordulással

azonban Jesszen tudtán kívül párhuzamos irányba fordult az éjszakai járőrözésből visszatérő, és szintén nyugat felé tartó japán páncéloscirkálókkal, melyekről a hajnali világosságban rövidesen észrevették az orosz hajókat. Kamimura kiváló helyzetben találta magát. Az orosz hajóktól északra haladva közéjük, és a támaszpontjuk közé került, elvágva a visszavonulási útjukat. A kiváló látási viszonyok között a japán cirkálóknál valamivel lassabb orosz hajóknak most nem volt rá esélyük, hogy ismét elmeneküljenek üldözőik elől. A harc elkerülhetetlenné vált.

Az ulsani ütközet. Jesszen északkelet, majd kelet felé fordította, és csatasorba rendezte hajóit. A japán cirkálók követték az oroszokat, szintén kelet felé fordultak, és 16, majd 19 csomóra növelték sebességüket. Az oroszoknál a zászlóshajó, a Rosszija haladt elöl, őt követte a Gromoboj, és a sor végén a Rurik. A japán csatasor élén a zászlóshajó, az Izumo haladt, utána az Azuma, a Tokiwa, majd a sor végén az Iwate, Misu Sotaro ellentengernaggyal a fedélzetén. Húsz perccel öt óra után, 7.800 méteres távolságról, Jesszen és Kamimura egyszerre adta ki a tűzparancsot hajóinak. Az erőviszonyok teljesen egyértelműen a japánoknak kedveztek. A négy japán páncéloscirkáló összesen 16 darab 203 mm-es ágyúval volt felszerelve, melyeket a hajók középvonalában elhelyezett lövegtornyokban építettek be, tehát valamennyi ágyúból bármely oldalra tüzelni tudtak. A régebbi építésű orosz cirkálókon viszont a 203 mm-es ágyúkat egyesével helyezték el, egymás mellett, a fedélzet két szélén. A lövegek az ellenkező oldalra sehogy, vagy csak nagyon kis szögben tudtak tüzelni, a három orosz cirkáló a gyakorlatban tehát együttesen is csak hat 203 mm-es ágyúval tudott oldalsortüzet lőni, szemben a négy japán cirkáló 16 löveges sortüzeivel. A fedélzeten elhelyezett orosz ágyúkat ráadásul legfeljebb csak lövegpajzs védte, kezelőik tehát sokkal jobban ki voltak szolgáltatva az ellenséges tűznek, mint a zárt lövegtornyokkal rendelkező japán hajókon. A 15 cm-es ágyúknak – melyekből az orosz hajók 16-ot, a japánok pedig 12-14 darabot hordoztak – a felét a jobb, felét pedig a bal oldalon építették be, részben a fedélzeten, részben pedig a fedélzet alatti kazamatákban. A japán hajókon azonban a kazamaták is sokkal jobb védelmet kaptak, mint az oroszokon. Az orosz tüzérek dolgát még tovább bonyolította, hogy szinte az ütközet egész ideje alatt zavarta őket a célzásban a tőlük keletre hajózó japán hajók mögött felkelő nap, melynek ragyogása elvakította a tüzéreket, és megnehezítette a pontos célzást. Az orosz és a japán cirkálók tüzérségének elhelyezésében megmutatkozó különbség leginkább a hajók felhasználásának eltérő koncepcióira vezethető vissza. Az orosz cirkálókat nem az ellenséges hadihajókkal való harcra tervezték, hanem a kereskedelmi hajózás

elleni, úgynevezett portyázó hadviselésre. Erre a célra szolgált a hajók nagy hatótávolsága, igen jó tengerállósága, míg a védettségük másodlagos jelentőségűnek számított, hiszen nem arra tervezték őket, hogy tengeri csatákban vegyenek részt. A japán páncéloscirkálók ezzel szemben egyértelműen csatára tervezett harci egységek voltak, erős páncélzatú, igen jól védett hajók, melyek később az orosz csatahajókkal szemben is jól megállták a helyüket. Tengerállóságuk ugyan jóval rosszabb volt, de tűzerőben, védettségben, gyorsaságban, egyaránt egyértelmű fölényben voltak az oroszokkal szemben. Ha a négy japán cirkáló oldalsortüzet adott, a kilőtt gránátok tömege kétszer akkora volt, mint az orosz hajóké, ráadásul sokkal nagyobb volt gránátjaik robbanótöltetének a tömege is. Kamimura gyors, és könnyű győzelemre számított. A japán hajók a sorban velük azonos helyen haladó orosz cirkálóra tüzeltek, az utolsó hajó, az Iwate, melynek nem jutott külön célpont, pedig a sor végén haladó Rurikra, a legrégibb és leggyengébb orosz cirkálóra tüzelt, melyet tehát két ellenséges hajó tartott tűz alatt. A cirkálót már az ütközet első perceiben súlyos találatok érték, kormányszerkezete, melyet semmilyen páncélzat nem védett, megrongálódott, a vízbetörések miatt pedig a hajó erősen lelassult, és kezdett lemaradni a másik két cirkáló mögött. A Rosszija szintén több találatot kapott, megrongálódtak a kémények füstcsövei is, ami miatt a cirkáló egy időre szintén kénytelen volt lelassítani. Komoly sérüléseket szenvedett a Gromoboj is, melyen megsebesült a kapitány, Nyikolaj Dabics is. Noha több sebből vérzett, Dabics végig kitartott a parancsnoki hídon, sőt, mikor a cirkálón elterjedt a halálhíre, végigjárta a hajót, hogy lássák, életben van, és hogy jelenlétével is harcra buzdítsa tengerészeit. Az orosz hajók feltűnésekor Kamimura azonnal riasztotta Uriu tengernagynak a cirkálóit is, melyek teljes sebességgel közeledtek az összecsapás helyszíne felé. A szoros nyugati csatornájában járőröző két cirkáló, a 152 mm-es lövegekkel felszerelt Naniwa és Takachiho, melyek egyébként is közel voltak, már háromnegyed hatra lőtávolságon belülre értek, és tüzet nyitottak a Rosszijára. Hogy jobb oldali lövegeinek tüzelését összpontosítani tudja a közelgő cirkálókra, Jesszen húsz fokkal jobbra fordult.

Hat órakor az orosz tengernagy úgy döntött, Kamimura hajói mögött megpróbál áttörni Vlagyivosztok felé. Cirkálóival nagy ívben majdnem egy teljes félkört írt le jobb felé, és északnyugatra fordult, hogy megpróbáljon átcsúszni a japán csatasor mögött. Mindenki azt várta, hogy Kamimura majd megfordul, és az oroszok elé vágva közelharcra kényszeríti őket, hogy érvényesítse hajói fölényes tűzerejét. Azonban nem ez történt. Kamimura, talán abban bízva, hajói nagyobb sebességével úgyis utol tudja érni az ellenséget, tovább haladt délkelet felé, az orosz hajókkal majdnem ellentétes irányban, és csak húsz perccel később fordult az ellenség után. A közelharc helyett a két fél közti távolság így csak még nagyobb lett. (A japán tengernagy talán arra is gondolt, így elhelyezkedve a hajói mögött felkelő nap elvakítja majd az orosz tüzéreket.) A Rurik a fordulás után a korábbinál is nehezebb helyzetbe került. Éppen hat órakor, amikor Jesszen elrendelte a fordulást, egy újabb találat teljesen tönkretette a cirkáló kormányszerkezetét. A kormánylapátot kézi erővel egyenesbe állították és rögzítették, s a továbbiakban a gépekkel kormányozva igyekeztek a kötelékben maradni. A cirkáló nem tudta azonnal követni a többi hajó csaknem 180 fokos fordulatát, és csak üggyel-bajjal, a csavarokkal kormányozva tudott társai után kanyarodni, jóval lassabban fordulva, mint azok. A hajót egymás után érték a találatok, elesett kapitánya, Jevgenyij Trusov is. Halálos sebet kapott az elsőtiszt, Nyikolaj Holodovszkij is, aki utolsó perceiben is kitartásra buzdította a tengerészeket, és az orosz himnuszt énekelte. (Holodovszkijt fiatalkorában forradalmi tevékenységért börtönbüntetésre ítélték, és megfosztották rangjától. Egy jó ideig matrózként, majd fedélzetmesterként szolgált a Kaszpitengeri flottánál, míg kegyelmet nem kapott.) A Rurik fél hétre már több mint öt kilométerre lemaradt a két első hajó mögött, és a japán cirkálók többsége rá összpontosította tüzelését. Kihasználva, hogy a japánok figyelmét leköti a sérült Rurik, a másik két cirkáló, melyek közben némi előnyt szereztek a japán kötelékkel szemben, talán egérutat nyerhetett volna Vlagyivosztok felé. Fél hét után azonban Jesszen úgy döntött, nem hagyja hátra a Rurikot a japánok könnyű prédájának, hanem visszafordul, és megpróbálja kimenteni a hajót. 06.38-kor a két orosz cirkáló ismét irányt váltott, és

visszafordult délkeletnek. Kamimura azonnal követte az orosz manővert, és cirkálóival szintén visszafordult, de ezúttal sem próbált közelebb jutni az ellenséghez, hanem azzal továbbra is majdnem párhuzamosan haladt.

A Rurik. Jesszen hét órakor ért vissza a Rurikhoz, majd egy nagy kört leírva ismét megfordította hajóit, és rövid időre keleti irányba fordult, a japán páncéloscirkálók felé, hogy csökkentse a lőtávolságot, és az ellenség tüzét elvonja a sérült Rurikról. Húsz perccel később ismét visszafordultak a Vlagyivosztok felé vezető irányba, miközben a Rosszija és a Gromoboj igyekezett a Rurik és a japán páncéloscirkálók közé állni, hogy saját testükkel védjék sérült társukat. A négy kilométer alá csökkent lőtávolságnak köszönhetően a harc most lángolt fel igazán. A 203 és a 152 mm-es lövegek mellett mindkét oldalon harcba léptek a 75 mm-es gyorstüzelő ágyúk is, melyek ontották a gránátokat az ellenségre. Az orosz hajókat egymás után érték a találatok. A gyengén, vagy éppen sehogyan sem védett fedélzeti lövegek kezelői egymás után dőltek ki a harcból. A cirkálók vértől borított fedélzetén halottak és sebesültek tucatjai hevertek, a kiesett lövegkezelők helyére azonban mindig azonnal újak léptek. Az orosz tengerészek harci morálja

kifogástalan volt, noha egy átvirrasztott éjszaka után, éhesen kellett végigharcolniuk az ütközetet, hiszen az előző esti vacsora óta semmit nem ettek. Bár a legtöbb találat az orosz hajókat érte, a japán cirkálók sem vészelték át épségben az összecsapást. Az oroszok pontosan tüzeltek, s számos találatot értek el, ám kiváló páncélzatuk megóvta a japánokat a súlyosabb sérülésektől. A japán cirkálók ágyúi jól páncélozott lövegtornyokban és kazamatákban voltak beépítve, a hajók sérülései és emberveszteségei tehát közel sem voltak olyan súlyosak, mint az oroszoké. Ennek ellenére a sor végén haladó Iwate számára majdnem ez a nap lett az utolsó. Hét óra körül egy feltehetően a Rurikról érkező 203 mm-es orosz gránát csapódott be az Iwate jobb oldalán a fedélzetbe, és azt átütve a 152 mm-es lövegek kazamatájában robbant. Az ágyúkhoz éppen akkor érkezett fel a lőszerraktárból a készenléti lőszert, melyet a lövegek mellett halmoztak fel. A találat következtében most ezek is berobbantak. Az óriási robbanás végigsöpört a kazamatákon, s több méter hosszan kiszakította a cirkáló oldalát, és feltépte a fedélzetét. 31 tengerész azonnal meghalt, és tönkrement három 152 mm-es, és egy 75 mm-es ágyú. A cirkálón nagy tűz ütött ki, a kárelhárításnak azonban sikerült megakadályozni, hogy az tovább terjedjen a lőszerraktárak felé. Nagy szerencse volt az is, hogy a robbanás nem rongálta meg a cirkáló kazánjait, így az Iwate továbbra is a kötelékben tudott maradni. Az oroszok számára úgy tűnt, a csata kezd biztatóan alakulni. A Rosszija és a Gromoboj az elszenvedett sérülések ellenére továbbra is szilárdan tartották magukat, és úgy látszott, a Rurikon is kezd normalizálódni a helyzet. A cirkálót sikerült északnyugati irányba fordítani, és egyenesbe hozni, a sérülések egy részét kijavították, s a hajó képes volt ismét növelni sebességét. A Rurik megrongálódott gépei azonban nem sokáig bírták az iramot, s a cirkáló rövidesen ismét kezdett lemaradni társaitól. Jesszen továbbra sem akarta magára hagyni sérült cirkálóját, s nyolc órakor ismét visszafordult a Rurik felé. Kamimura ezúttal is követte az orosz manővert, s cirkálóit megfordítva továbbra is az oroszokkal párhuzamos irányban, tőlük keletre haladt.

Azonban nem tartott sokáig, hogy Jesszen felismerje, a Rurik menthetetlen. Már sem a hajót nem tudja megmenteni, sem az embereket nem tudja kimenteni róla, s a további próbálkozásokkal csak végveszélybe sodorná két megmaradt hajóját is. Feladva a Rurik megmentésére tett kísérleteket, Jesszen 17 csomóra növelte két cirkálójának sebességét, majd nem sokkal fél kilenc előtt most már véglegesen északnyugat felé fordult, abban bízva, Kamimura páncéloscirkálóit maga után vonva a Ruriknak lehetősége lesz arra, hogy megközelítse a négy mérföldre fekvő koreai partokat, hogy a legénység még a hajó elsüllyedése előtt kimeneküljön oda. Kamimura valóban mind a négy cirkálójával Jesszen után eredt, ám Uriu tengernagy két könnyűcirkálóját utasította, maradjanak hátra, és végezzenek a Rurikkal. A még a Ruriknál is öregebb két japán cirkáló más körülmények között nem lehetett volna ellenfele az orosz hajónak, a Rurik azonban már ereje végén járt. A cirkálón már csak egyetlen 15 cm-es löveg, és néhány kiskaliberű gyorstüzelő volt üzemképes. A hajón az összes tiszt elesett, vagy súlyosan megsebesült, Konstantin Petrovics Ivanov hadnagyot kivéve, aki normális körülmények között a tizenharmadik tiszt volt a rangsorban, ám most neki kellett átvennie a Rurik parancsnokságát. Kamimura eközben tovább üldözte a Vlagyivosztok felé tartó két orosz páncéloscirkálót, abban a biztos hitben, hogy már a markában van a győzelem. Az orosz hajók tüzelése azonban továbbra sem lankadt, és tartani tudták a sebességet is. Még kezdeményezésre is futotta erejükből, kilenc órakor ugyanis mintegy húsz fokkal jobbra fordultak, hogy csökkentsék a lőtávolságot. Kamimura ezúttal is kitért az orosz hajók elől, és ő is jobbra fordult, hogy a hajói számára kedvezőbbnek tűnő nagy lőtávolságot fenntartsa. Miután azonban továbbra is képtelen volt döntő csapást mérni az ellenségre, fél tízkor, amikor az orosz hajók ismét feléje fordultak, Kamimura már nem tért ki előlük, hanem változatlanul tartva tovább addigi irányát, vállalta a lőtávolság csökkentését. A közdelem ekkor ismét fellángolt, amennyire csak tudta, mindkét fél fokozta tüzelésének erejét. A japánok látták, hogy az orosz hajókat egymás után érik a találatok, azonban várakozásaikkal ellentétben azok sem sebességüket nem csökkentették, sem tüzelésük nem mérséklődött, bár jól láthatóan már elvesztették ágyúik

egy részét. Úgy tűnt, a két hatalmas orosz páncéloscirkáló számolatlanul képes elnyelni a lövedékeket. Tíz órakor Kamimura teljesen váratlanul, az oroszokat is meglepve, jobbra fordult, és a tüzelést beszüntetve távolodni kezdett az orosz hajóktól. A japán tengernagy döntését azóta is sokan kritizálják, úgy vélve, Kamimura kiengedte kezéből a teljes győzelmet, és futni hagyta az orosz cirkálókat, noha a körülmények kedvezőek voltak a harc folytatására, és az üldözést még órákon át folytatni tudta volna. A döntés háttere valóban ismeretlen, de számos körülmény volt, amik Kamimurát a harc beszüntetésére késztethették. A sérült Iwate, és az Azuma, melynek gépei nem bírták az órák óta tartó teljes terhelést, kezdett lemaradni, és riasztó hírek érkeztek a lőszerkészlet fogyásáról is. Az Azuma jelentette, hogy lőszere 86 százalékát elhasználta, és Kamimura talán azt hitte, többi cirkálóján is ilyen rossz a helyzet, bár azokon valójában még a lőszerkészlet csaknem fele megvolt. Nagyon valószínű, hogy a tengernagy azt is számításba vette, számolnia kell a Port Arthur-i hajóraj maradványainak a felbukkanásával is, és nem akarta teljesen lemeríteni a hajók lőszerkészletét. Togo tájékoztatása nyomán a japánok tudták, hogy az Aszkold, a Novik, és a Pallada –valójában a Diana- sikeresen kitört Port Arthurból, és valószínűnek tartották, hogy megkísérlik az áttörést Vlagyivosztok felé. Kamimurának készen kellett állnia ezek fogadására is. Ezenkívül az éjszakai őrjáratban, és a hajnal óta folyamatosan tartó, ötórás összecsapásban a japán hajók személyzete, beleértve Kamimurát is, teljesen kimerült. Mindezek figyelembevételével tehát a tengernagy úgy döntött, félbeszakítja az orosz hajók üldözését, a Rurikhoz visszatérve megadják neki a kegyelemdöfést, aztán kijavítják a sérült hajókat, és a Koreaiszorosban folytatva a járőrözést felkészülnek a Port Arthurból érkező hajók fogadására. Az orosz hajókon hitetlenkedve, és csodálkozással fogadták a japán visszavonulást. A két cirkáló valójában egyáltalán nem bírta olyan jól a találatokat, mint ahogyan a japánok gondolták. A Rossziján, melyen már csak egyetlen 203 mm-es, és három 15 cmes löveg volt használható állapotban, nem sok esélyt látva a menekülésre, már előkészítették a lőszerraktárak felrobbantását,

hogy a hajó semmiképp ne kerüljön japán kézre. Nem sokkal Kamimura visszavonulása után pedig mindkét cirkálónak meg kellett állnia egy időre, hogy legsúlyosabb sérüléseiket kijavítsák. Ha Kamimura még egy-két óráig kitart, valószínűleg végezhetett volna a Rosszijával és a Gromobojjal is. A Rurik közben tovább folytatta a reménytelen harcot a két japán cirkálóval. A hajó fedélzetén a visszaemlékezések alapján szó szerint patakokban folyt a vér, a legénység azonban rendíthetetlenül kitartott. (Az egyik túlélő utóbb azt írta, az alsó fedélzeten dolgozva valami csobogásra lett figyelmes, és a sötétben azt hitte, az egyik vízvezeték törhetett el. Csak amikor alátartotta a fejét, hogy felfrissüljön, vette észre, hogy nem víz, hanem vér folyik le a felső fedélzet deszkái között.) Az orosz tengerészek szinte önkívületi állapotba kerültek, sebeikkel mit sem törődve a végsőkig folytatták a harcot. Az egyik tüzér, mikor egy repesz félig leszakította bal karját, azt maga vágta le egy késsel, majd a csonkra rögtönzött szorítókötést téve elutasította, hogy lemenjen a kötözőhelyre, és tovább dolgozott az ágyúknál. Megmaradt néhány ágyújából az orosz hajó tőle telhetően igyekezett viszonozni a lövéseket, és torpedótámadást is megkísérelt az egyik japán cirkáló ellen, mely azonban kikerülte a rá kilőtt torpedót. A hajó parancsnokságát átvevő Ivanov hadnagy ütközni is megpróbált a közel merészkedő japán hajókkal, azok azonban könnyen kitértek a lelassult orosz hajó elől. A Rurik közben újabb sérüléseket szenvedett a japán gránátoktól, és egyik torpedója felrobbanásától. A cirkáló valamennyi kéménye és árboca ledőlt, egy találat pedig elszakította az egyik gőzvezetéket, és a hajó szinte teljesen megállt. Dél felől közben megérkezett még egy japán cirkáló, a Tsushima, és az addig a szorosban járőröző öt romboló is. A Rurikról azt is látták, hogy Kamimura cirkálói is visszafordulnak feléjük. Látva, hogy a további ellenállás teljesen reménytelen, a közben háromszor is megsebesült Ivanov, a többi életben maradt tiszttel egyetértésben, úgy döntött, befejezi a harcot, és a tüzelést beszüntetve elrendelte a hajó elhagyását. A cirkáló öt perccel tíz óra után adta le az utolsó lövést. Mivel a Rurik legénységének nagy része az orosz flottában megszokott módon nem tudott úszni, a cirkáló elsüllyesztése előtt

tengerbe szórtak mindent, főleg függőágyakat, a fából készült felszerelési tárgyakat és törmelékeket, ami fenn tudott maradni a vízen, és a matrózok bele tudtak kapaszkodni. Miután a repeszek elszakították a lőszerraktárakhoz már korábban lefektetett vezetékeket, a hajót nem tudták felrobbantani, így Ivanov csak a fenékszelepek megnyitását rendelhette el. (A néhány helyen olvasható állítással szemben az önelsüllyesztésre nem Jesszen adott parancsot. A japánok szerint egyébként a fenékszelepek megnyitása már csak egy utolsó, hősies gesztus volt az oroszok részéről, ami legfeljebb csak siettette a cirkáló pusztulását, mely már enélkül is mindenképpen elsüllyedt volna.) A Rurik lassan a bal oldalára dőlt, majd háromnegyed tizenegykor felborult, és a vízben úszó orosz tengerészek hangos hurrázásától kísérve tattal előre elsüllyedt. A Rurik ágyúinak elnémulásával a japánok szintén beszüntették a tüzelést, és hozzáláttak a mentéshez. Az orosz veszteségekről a különböző forrásokban található adatok nem egyeznek pontosan egymással, de a cirkáló fedélzetén körülbelül 200 tengerész esett el, és mintegy 200-230 sebesült meg, vagyis a Rurik 796 fős személyzetének több mint a fele veszteséglistára került. Minden visszaemlékezés egybehangzóan állítja, hogy a japánok már szinte zavarba ejtő módon igyekeztek gondját viselni a Rurik kimentett túlélőinek. A japán tengerészek saját ruháikat és fehérneműiket adták oda az oroszoknak, a tisztek pedig saját maguk kínálták cigarettával őket, és nem győztek szabadkozni, hogy az ebédet nem friss élelmiszerből, hanem konzervből készítették. Uriu tengernagy maga is felkereste a Naniwa tatfedélzetén összegyűjtött hajótörötteket, kezet fogott az orosz tisztekkel, majd távozás előtt meghajolt, és azt mondta: „Büszke vagyok rá, hogy olyan ellenséggel volt szerencsém harcolni, mint a Rurik.” A cirkáló túlélőit délután átvitték az Idzumi-ra, és másnap ez a hajó szállította őket Sasebóba. A másik két orosz cirkáló is súlyos veszteségeket szenvedett. A Rosszija legénységéből 48-an elestek, és 165-en megsebesültek, míg a Gromoboj tengerészei közül 91 halt meg, és 182 megsebesült. A Gromoboj veszteségei azért voltak ilyen súlyosak, mivel a hajó kapitánya elmulasztotta fedezékbe küldeni a kiskaliberű ágyúk kezelőit. Ezek a kis hatótávolságú lövegek az ütközet nagyobbik részében nem vettek részt, a Rossziján ezért a lövegkezelőket le is

küldték a fedélzetről. A Gromobojon viszont a tüzérek végig a semmivel sem védett lövegek mellett maradtak, kitéve a japán ágyútűznek. Az orosz hajók nagyobb kaliberű lövegei is nyitott lövegállásban, legfeljebb lövegpajzzsal védve álltak a fedélzeten, s ezek kezelői között is hatalmas pusztítást végeztek a becsapódó japán gránátok. Az emberveszteség túlnyomó részét a felső fedélzeteken tartózkodók szenvedték el. Az orosz cirkálók fedélzete minden leírás szerint borzalmas látványt nyújtott a csata végére, a szétroncsolt felépítmények között, a vérrel borított deszkákon szanaszét hevertek a halottak és a sebesültek. A cirkálók augusztus 17-én érkeztek vissza Vlagyivosztokba, miután útközben a tengerbe temették az elesetteket. A város szinte teljes lakossága a kikötőben összegyűlve fogadta az érkező hajókat, melyek kilyuggatott kéményeikkel, széttépett szellőzőkürtőikkel, törött árbocaikkal, és a hajók oldalán tátongó lyukakkal rémisztő látványt nyújtottak. A gyors kárfelmérés azonban kiderítette, a látványos sérülések ellenére valójában egyik hajó sem szenvedett igazán súlyos sérüléseket, a páncéllal védett részek épségben maradtak. Mindkét orosz cirkáló 30-35 találatot kapott a 203 és a 152 mm-es japán lövegektől. A páncéllal védett részek, a gépházak és a lőszerraktárak, illetve a hajótest vízvonal alatti része, nem szenvedtek komoly károkat, a felépítményeket és a felső fedélzeteket azonban borzalmasan összekaszabolták a japán lövedékek. A cirkálók kijavítása azonnal megkezdődött, és alig két hónap alatt végeztek is a munkákkal. Az ütközet tapasztalatai alapján a cirkálókon számos módosítást végeztek. Minden ágyú lövegpajzsot kapott, a 152 mm-es lövegek számát pedig hattal növelték. (Hat 75 mm-es ágyút cserélve a nagyobb kaliberre.) A legénységet részben lecserélték, a háború kitörése óta a hajókon szolgálókat más, könnyebb beosztásokba helyezték át. Sebesülésük miatt mindkét hajó kapitányát le kellett váltani. Bezobrazov október elején visszatért Szentpétervárra, mivel időközben kinevezték a Balti Flotta parancsnokává. A vlagyivosztoki hajóraj parancsnokságát október 15-től, miután Szkridlovot is visszarendelték Szentpétervárra, ismét Jesszen tengernagy vette át.

Bár a kikötő novemberi befagyásáig még lett volna lehetőség újabb portyákra, a hajók abban az évben többet már nem indultak bevetésre, mivel a pétervári Admiralitás utasította Vlagyivosztokot, a megmaradt cirkálókat a Második Csendes-óceáni Hajóraj megérkezésig óvni kell, és nem szabad semmilyen kockázatnak kitenni.

Kamimura Hikonojo tengernagy. A japán páncéloscirkálók szintén számos találatot kaptak, ám jó felépítésű páncélzatuk, és erősen védett lövegállásaik megóvták őket a nagyobb veszteségektől. Kamimura zászlóshajója, az Izumo, húsznál több találatot kapott, ám legénységéből mindössze két tengerész vesztette csak életét, és 17-en megsebesültek. Az Azuma legalább 12 találatot kapott, embervesztesége azonban csupán nyolc sebesült volt. A japán csatasor harmadik hajója, a Tokiwa, könnyű sérülésekkel, és három sebesülttel megúszta az ütközetet, az utolsó hajó, a legalább tíz találatot kapott Iwate, azonban a kazamatában

történt lőszerrobbanás következtében súlyos veszteségeket szenvedett, legénységéből összesen 38 tengerész vesztette életét, és 47 megsebesült. A japán hajók –Uriu két cirkálójával együttösszesen 44 halottat, és 80 sebesültet vesztettek. A japán cirkálók sérüléseit helyben ki tudták javítani, csupán a súlyosan megrongálódott Iwaténak kellett négy napra dokkba állnia Sasebóban, aztán ismét csatlakozhatott Kamimura kötelékéhez. Hogy elejét vegyék a hasonló lőszerrobbanásoknak, a japán hajókon ezt követően megszigorították a lőszerkezelésre vonatkozó szabályokat, és megtiltották, hogy az ágyúk közelében nagyobb mennyiségű lőszert halmozzanak fel. A csatában a japán cirkálók csaknem háromszor annyi 203 mm-es gránátot lőttek ki, mint az oroszok -958-at, szemben 347-tel-, míg a 152 mm-es gránátok esetében két és félszer annyit. Figyelembe véve az ágyúk számát, és azt, hogy az oroszok nem tudták egyszerre valamennyi löveget használni, ez annyit jelent, hogy a két fél ágyúi nagyjából egyforma tűzgyorsasággal tüzeltek, tehát a tények ezúttal sem igazolják azt a háború után széles körben elterjedt állítást, mely szerint a japán hajók ágyúi sokkal gyorsabban lőttek, mint az oroszok, és a csatákban pergőtüzet zúdítottak ellenfeleikre. Bár Kamimura nem aratott döntő győzelmet, és az orosz hajóraj nagyobbik részének sikerült visszamenekülni Vlagyivosztokba, a csatát Japánban nagy győzelemként ünnepelték. A már a japánok közt is komoly respektusnak örvendő vlagyivosztoki cirkálórajra mért vereséggel Kamimura többé-kevésbé visszaszerezte korábbi tekintélyét, és a közvélemény ismét hősként ünnepelte. Az ütközetben hozott, megkérdőjelezhető vezetői döntéseit sem firtatta senki. A vereség ellenére az orosz tengerészeket szintén hősökként ünnepelték odahaza, a tisztekre és a matrózokra hullottak a kitüntetések. A hazai és a nemzetközi sajtó, a japánt is beleértve, a legnagyobb elismerés hangján nyilatkozott az orosz tengerészek csatában nyújtott hősies magatartásáról, és állhatatos kitartásáról. Az egyik német tengernagy megjegyzése szerint az ütközet igen nagy mértékben segített az orosz fegyveres erőknek abban, hogy valamelyest visszanyerjék az őket korábban övező megbecsülést,

melyet a hadsereg és a flotta addig nyújtott gyalázatos teljesítménye szinte teljesen lerombolt. Az ulsani ütközet azonban csupán epizód volt, és semmilyen szempontból nem jelentett fordulatot a harcok menetében. A háború ugyanúgy folyt tovább. Az orosz hadsereg és haditengerészet vereségsorozata úgyszintén.

A mandzsúriai hadműveletek, és Port Arthur ostroma Újabb orosz vereségek Nyár végére már mindenki számára jól látható volt, hogy a külön utakon előrenyomuló három japán hadsereg Liaoyangnál fog egymással találkozni. Kuropatkin-nak eszébe sem jutott, hogy megpróbálja az egymástól viszonylag nagy távolságra tevékenykedő japán seregeket külön-külön megverni. A tábornagy rendületlenül várta az erősítéseket az anyaországból, és továbbra is kizárólag csak a passzív védekezésben volt hajlandó gondolkozni. Támadás helyett inkább minden erejét igyekezett Liaoyangnál összegyűjteni, ahol nyár végére összesen 158 ezer embert, és 609 ágyút vont össze. Az oroszok ezúttal is jól kiépítették védelmi állásaikat, Liaoyangtól délre közel 20 kilométer hosszan húzódtak az orosz védművek és lövészárkok. Az esős idő és a sár szintén a védelmet erősítette. A japán erők három csoportban álltak fel, miután az addig külön előrenyomuló három japán hadsereg, összesen 120 ezer emberrel, és 170 ágyúval, itt találkozott egymással. Az egyesült seregek vezetését a főparancsnok, Oyama Iwao tábornagy vette át, aki Liaoyang-nál döntő csapást akart mérni az orosz hadseregre. Tervei szerint az Első Hadsereg délkeletről, Motien Pass felől támadta volna az orosz állásokat, míg a Második Hadsereg délnyugatról, a vasútvonal mentén tört előre. A Negyedik Hadsereg a Második mögött, tartalékban állt.

Oyama és vezérkara, külföldi megfigyelőkkel, és újságírókkal. A felderítés által szolgáltatott téves adatoknak köszönhetően Kuropatkin biztos volt benne, az ellenség jelentős számbeli fölényben van, és ez még tovább fokozta addig is extrém óvatosságát. Ugyanekkor viszont a japánokat az orosz csapatokról kapott valós adatok bizonytalanították el. A nagyrészt velük szimpatizáló kínai és mandzsu lakosságnak köszönhetően a japán vezetés részletekbe menően pontos információkkal rendelkezett az orosz csapatok erejét és pozícióit illetően, s tisztában voltak vele, hogy jelentős túlerővel állnak szemben. Oyamát különösen az orosz tüzérség nyomasztó fölénye aggasztotta, és halogatta a támadás megindítását, abban bízva, Nogi talán majd gyors sikert ér el Port Arthur alatt, és csatlakozásával kiegyenlítődnek az erőviszonyok. Három hét elteltével azonban, miután világossá vált, hogy Port Arthurnál elhúzódó ostromra kell felkészülni, végül mégis úgy döntött, meglévő erőivel próbál meg csapást mérni az oroszokra, még mielőtt azok döntő fölényre tennének szert. Az első japán támadásra végül augusztus 25-én került sor. Erős tüzérségi előkészítés után a japánok az orosz jobbszárnyat rohamozták, támadási kísérleteik azonban az orosz ágyúk heves tüzében sorra összeomlottak. Éjszaka kelet felől, a balszárny ellen folytatódtak tovább a támadások, és másnap estére súlyos harcok után a japánoknak sikerült elfoglalniuk a Peikou hegyet, a védelem

egyik kulcsfontosságú pontját. A japánok nagy meglepetésére az oroszok nem is próbálkoztak ellentámadással, hanem addigi állásaikat teljesen feladva visszavonultak a második védelmi vonalba, mely jóval rövidebb, és jobban védhető volt, mint az első. A védelmet itt erősítette a Liaoyang előtt húzódó dombok láncolata is. A visszavonulást az eső és a köd védelmében rendezetten hajtották végre. Az új, mindössze 11 kilométer hosszú védelmi vonalon az oroszok jobban tudták koncentrálni erőiket, csakhogy ugyanez az összpontosítás a japánok számára is lehetővé tette, hogy ismét átkaroló hadművelettel próbálkozzanak. Oyama északra indította az Első Hadsereget, hogy az oroszok hátába kerülve elfoglalják a vasútvonalat, és ezzel elvágják a visszavonulás útját. A másik két hadsereg szemből támadta az orosz állásokat. Az újabb japán támadás augusztus 30-án indult meg, de az oroszok, nagyrészt tüzérségi fölényüknek köszönhetően, ismét visszaverték azt. Kuropatkin azonban változatlanul túlbecsülte az ellenség erejét, és továbbra sem engedélyezett ellentámadásokat. Másnap, szeptember elsején, a Második Hadseregnek egy újabb támadással ismét sikerült elfoglalnia a védelem egyik fontos pontját, a Cairn-hegyet. Ugyanekkor az Első Hadsereg alakulatai az orosz vonalaktól mintegy 15 kilométerre keletre átkeltek a Taitzu-folyón. Bekerítéstől tartva Kuropatkin ismét visszavonulást rendelt el, a legbelső, harmadik védelmi vonalhoz. Ellentámadással ezúttal sem próbálkoztak. A belső védelmi vonalba való visszavonulással azonban Liaoyang a japán tüzérség lőtávolságába került. A japán ágyúk gránátjai már elérték a város vasútállomását is, melyet Oyama haladéktalanul lövetni is kezdett. Az oroszoknak ezzel nemcsak a legfontosabb visszavonulási útvonalukat vágták el, hanem az utánpótlási vonalukat is. Kuropatkin ekkor végre engedélyezte egy ellentámadás megindítását. Mindenekelőtt Kuroki kelet felől közeledő csapatait akarta visszavetni, hogy megakadályozza seregének bekerítését. Feltartóztatásukra Stackelberg és Orlov hadosztályait vezényelte át. A Kuropatkin utasításait szállító küldönc azonban útközben elesett, így a támadásra eredetileg kijelölt csapatok egy része késve kapta

meg az indulási parancsot. Az ellentámadást emiatt a szükségesnél kisebb erőkkel indították meg, az orosz katonák pedig, akik addig is abban a hiszemben voltak, hogy a japánok nagy túlerőben vannak, pánikba estek a közeledő japán csapatok láttán, és megfutamodtak. Az esti órákban az oroszok újabb ellentámadást indítottak. Kezdetben sikerrel jártak, és visszavetették a japán csapatokat, ám később az éjszakai sötétségben elvesztették a tájékozódást, és harcrendjük felbomlott. A zűrzavarban az egyes alakulatok sokszor egymást támadták. A japánok kihasználták az oroszok soraiban keletkezett zavart, és most ők indítottak ellentámadást, mellyel reggelre sikerült visszafoglalniuk elvesztett állásaikat. Szeptember harmadikán reggel az orosz főhadiszállásra befutott a déli csoport parancsnokának, Nyikolaj Zarubajev tábornoknak a jelentése, mely szerint csapatai kezdenek kifogyni a lőszerből. Nem sokkal ezután Stackelberg is jelentette, emberei teljesen kimerültek, és nem tudják folytatni a harcot. Rövidesen megérkezett az a hír is, hogy a japán Első Hadsereg észak felől kezdi átkarolni Liaoyangot. A gyors egymásutánban érkező rossz hírek végképp megtörték Kuropatkin harci kedvét. Délben elrendelte Liaoyang kiürítését, és az általános visszavonulást, a 65 kilométerre levő Mukden felé. Az orosz csapatok visszavonulását ezúttal is a tüzérség fedezte. A kimerült japán csapatok nem tudták nagy erőkkel üldözőbe venni az ellenséget, akik így rendezetten vonultak el a harctérről, bár a város raktáraiban hatalmas, érintetlen élelmiszer és lőszerkészleteket hagytak hátra. A csatában a japánok összvesztesége – vagyis a halottak, sebesültek, és fogságba esettek teljes száma – az orosz források szerint 600 tiszt, és 17 ezer katona volt, míg az oroszok 516 tisztet, és több mint 15 ezer katonát vesztettek. Szeptember hetedikén Kuropatkin jelentette a cárnak, nagy győzelmet arattak, megakadályozták a japán bekerítő manővereket, és súlyos veszteségeket okoztak az ellenségnek. Bár a pétervári vezetés gyanakodva fogadta a győzelmi jelentést, az mégis jó alkalmat adott arra, hogy az újságok címlapjára végre orosz győzelmekről szóló hírek kerüljenek. Japán oldalon nem fogadta nagy lelkesedés az újabb győzelmet, melyet beárnyékoltak a súlyos veszteségek, és a tény, hogy ezúttal

sem sikerült döntő csapást mérni az oroszokra. A győzelem valóban nem volt átütő, de ismét távolabb vetette az orosz csapatokat az ostromlott Port Arthurtól, és értékét növelte az is, hogy nagy túlerővel szemben vívták azt ki. Ugyanakkor az ütközet világossá tette, hogy a japán csapatok is kezdenek kifáradni, és a hatalmas veszteségek miatt megroppant a harci moráljuk is. A csata utolsó napjaira az első vonalban harcoló alakulatok teljesen kimerültek, több esetben megtagadták a parancsok végrehajtását, és nem voltak hajlandóak rohamra indulni. Ilyesmire korábban nem volt példa a japán hadseregben. Ahogy egy német katonai megfigyelő írta: „Ha ekkor egy, vagy két orosz ezred a front bármely pontján támadást indít, ragyogó győzelmet arathattak volna.” Az összezavarodott, és tehetetlen orosz hadvezetés azonban képtelen volt felismerni, és kihasználni a kedvező lehetőségeket.

Orosz csapatok vonulnak a frontra Mandzsúriában. A liaoyangi vereség után Kuropatkin védekezésre rendezkedett be Mukden körül, ott ahol eredetileg is akarta, és tovább várta az erősítéseket Oroszországból. A tél közeledése miatt támadó hadműveleteket eredetileg már nem tervezett arra az évre, és nem akart messze eltávolodni Mukdentől. Az orosz hadsereg létszáma ekkor már elérte a 210 ezer főt, szemben a japánok 170 ezres összlétszámával. A sorozatos vereségek, és az állandó

visszavonulás miatt azonban az orosz csapatok harci morálja nagyon alacsony szinten állt. A japán előrenyomulást azonban az oroszok még Mukdentől délre, a Shaho-folyó mentén meg akarták állítani, hogy utána biztonságban áttelelhessenek. Kuropatkin, alighanem a japánok kedvelt átkaroló hadműveleteitől megihletve, úgy tervezte, bekeríti a japán jobbszárnyat, majd Stackelberg csapataival ellentámadást indít, és visszaveti az ellenséget Liaoyangig. Eközben a nyugati csoport délnek támad, és elvágja a főerőktől Kuroki Első Hadseregét is. Október ötödikén a nyugati csoport megindult dél felé, és hetedikén átkeltek a Shaho-folyón, ahol már a japán előőrsök szórványos ellenállásába ütköztek. A keleti csoport közben szintén dél felé nyomult előre. Az oroszok úgy vélték, a japánok figyelmét a sík terepen előrenyomuló nyugati csoport fogja majd magára vonni, és mialatt erőiket ez ellen összpontosítják, a dombok takarásában előretörő keleti csoport majd átkarolja őket. Az orosz terv kezdetben beválni látszott. Bár Kuroki figyelmeztette az előretörő orosz keleti csoport által jelentett fenyegetésre, Oyama egy jó ideig mégis úgy vélte, a támadás fő iránya a nyugati csoport felől várható. Október kilencedikén azonban az elővédnél folytatott összecsapások során egy elesett orosz tiszt kabátjában megtalálták Stackelberg utasításait, melyekből világossá váltak az oroszok valódi szándékai. Tizedikén Oyama ellentámadást indított az orosz centrum ellen. A váratlanul nagy erejű japán támadás súlyos veszteséget okozott az oroszoknak, és visszavetette őket nyugat felé. A japánok megállítására Kuropatkinnak be kellett vetni a tartalékokat is. Másnap a japánok egy újabb rohammal átkarolták az orosz jobbszárnyat, és hátrálásra kényszerítették azt. A balszárny elleni támadást azonban Stackelberg nagy veszteségek árán ugyan, de visszaverte. Tizenkettedikén a japánok folytatták az orosz balszárny elleni támadásokat. Az oroszok keményen védekeztek, de végül itt is hátrálásra kényszerültek. Ez részben annak is köszönhető volt, hogy az orosz csapatok vezetésében komoly zavart okoztak Kuropatkin sajátos irányítási módszerei. A főparancsnok eddigre már elvesztette bizalmát hadtestparancsnokaiban, és utasításait igen gyakran őket megkerülve egyenesen a beosztott hadosztály és

ezredparancsnokoknak adta ki, anélkül hogy feletteseiket erről egyáltalán értesítette volna. A hadtestparancsnokoknak tehát nem volt jó rálátásuk a történésekre, és egyre kevésbé tudták áttekinteni, mi is történik a harctéren. A műszaki újításoktól idegenkedő Kuropatkin ráadásul elutasította a rádió és a telefon használatát. Utasításait mindig futárokkal küldte ki, és a nagy területen folyó hadműveletek során így rendszerint hosszú órákig tartott, mire parancsai megérkeztek a címzettekhez. Éjszaka a japánok egy újabb támadással elfoglalták a stratégiailag rendkívül fontos Három Szikla dombot. Miután Kuropatkin nem egyezett bele, hogy ellentámadást indítsanak, Stackelberg megkezdte a visszavonulást. A japánok megpróbálták elvágni az oroszok visszavonulási útvonalát, de ezúttal nem jártak sikerrel. Október tizennegyedikén a japánok átkeltek a Shaho folyón, és ezzel kettévágták az összezavarodott oroszok vonalait. Kuropatkin elrendelte az általános visszavonulást, és ennek fedezésére ugyanekkor ellentámadást indított, melynek célja a Három Szikla domb visszafoglalása volt. Egész éjszaka tartó súlyos harcok után másnapra az orosz csapatok visszaszerezték a dombot, Kuropatkin azonban meg sem próbálta kiaknázni a sikert. A domb visszafoglalása után leállította a további előrenyomulást, és a visszavonulás folytatására utasította csapatait, melyek rendezetten hátráltak Mukden felé. A japánok ezúttal sem voltak képesek döntő csapást mérni az oroszokra, ám a csata egyértelműen az ő győzelmükkel zárult. Visszaverték az orosz támadást, és utána ismét 25 kilométert nyomultak előre Mukden felé, amivel végleg elhárították Port Arthur felmentésének veszélyét. Az ütközetben az oroszok rendkívül súlyos veszteségeket szenvedtek. A közel két héten át tartó harcokban összesen 41 ezer katonájukat vesztették el, akik közül 11 ezren elestek. A japánok szintén súlyos veszteségeket könyvelhettek el, bár csak feleakkorát, mint az oroszok. A győzelem 23 ezer katonájukba került, akik közül négyezren estek el. Erre az évre már sem az oroszok, sem a japánok nem terveztek további hadműveleteket. Mindkét fél beásta magát, és megkezdte a télre való felkészülést.

A Három Szikla domb visszafoglalásának ürügyén Kuropatkin egyébként ismét nagy győzelmet jelentett a cárnak, aki a fényes diadalon fellelkesülve október 26-án felmentette tisztségéből a Kuropatkint állandóan kritizáló Alekszejevet -aki korábban már maga is többször kérte leváltását-, és helyette Kuropatkint nevezte ki a távol-keleti orosz fegyveres erők főparancsnokának.

A japán Első Hadsereg díszszemlén.

Port Arthur bevétele A Liaotung félszigeten, Pitzuwo közelében májusban partraszálló Második Hadsereg feladata eredetileg csupán annyi lett volna, hogy elvágja az összeköttetést a Port Arthur-i és a mandzsúriai orosz csapatok közt, biztosítsa az Első Hadsereg balszárnyát az oldalba támadás ellen, és amilyen szorosan csak lehet, vegye a várost blokád alá. A nyár során a Második Hadsereg csapatai főleg saját állásaikat erősítették, és csak óvatosan nyomultak előre, mivel a túlerőben levő védősereg ellentámadását várták. A kikötő elfoglalása eleinte nem szerepelt az elsődleges célok között. Ez akkor vált létfontosságúvá, amikor az oroszok az első nagy vereségek után sem mutattak hajlandóságot a békekötésre, s bejelentették a Második Csendes-óceáni Hajóraj felállítását, és útnak indítását. Az addig a Távol-Keleten állomásozó orosz hadiflottával a japánok még elbírtak valahogy, ám a Második Hajóraj megérkeztével az erőviszonyok egyértelműen az oroszok oldalára billentek volna. Az Első Csendes-óceáni Hajórajt ettől fogva mindenképpen meg kellett semmisíteni, még Rozsgyesztvenszkij megérkezése előtt, nehogy a két orosz flotta egyesülni tudjon. El kellett foglalni a kikötőt is, a Távol-Keleten az oroszok kezén levő egyetlen flottatámaszpontot, amely egy nagy hajóhad befogadására és ellátására megfelelő volt. (Méreteit tekintve erre Vlagyivosztok is képes volt, felszerelését tekintve azonban nem, amit a japánok jól tudtak.) A japánok ezért felállították a Harmadik Hadsereget is, kimondottan Port Arthur elfoglalása céljából. A hadsereg vezetésével június közepén Nogi Maresuke tábornokot bízták meg, akinek már volt gyakorlata Port Arthur bevételében, tíz évvel korábban ugyanis már elfoglalta egyszer a várost, akkor a kínaiaktól. A japán vezetés ezúttal is gyors sikerben bízott, és abban, Noginak sikerül megismételnie a tíz évvel korábbi bravúrt. A japánok azonban most olyan ellenséggel kerültek szembe, mely ha nem is volt jobban vezetve, de mindenképpen sokkal elszántabb volt, mint korábban a kínaiak. Hosszú ostrom vette kezdetét, mely sokkal tovább tartott, mint a japánok remélték.

Port Arthur térképe. A Liaotung-félszigeten 1904-ben összesen mintegy 50 ezer orosz katona állomásozott, beleértve a Port Arthur-i Csendes-óceáni Hajóraj legénységét is. A város mintegy ötvenezres civil lakosságának nagyobbik részét a főleg az építkezéseken dolgozó kínaiak tették ki, az orosz nemzetiségűek létszáma mintegy 16 ezer fő volt. Port Arthurt világszerte úgy tartották számon, mint a legjobban megerősített kikötők egyikét. A várost védő erődrendszer azonban leginkább csak az orosz propagandában létezett, a valóságban az erődök közül alig néhány volt befejezve, és a háború kezdetekor többségük még az építés kezdeti fázisában volt, vagy még el sem kezdték építeni őket. A régi, még a kínaiak által épített, eddigre már elavult védvonalak nagyrészt igen leromlott állapotban voltak. A Port Arthur-i erődrendszer terveit Konstantin Ivanovics Velicsko mérnök-ezredes készítette, és a cár azokat 1900 januárjában hagyta jóvá. A kikötővárost a szárazföld felől erődítmények két vonala védte, a külső vonal 22 mérföld hosszú volt, 17 kisebb-nagyobb erődítménnyel, míg a 6,5 mérföld hosszú belső vonal négy erőd köré

épült. Az erődrendszert összesen 552 ágyúval, és 48 géppuskával szerelték volna fel. Az építkezések a számítások szerint közel 9 millió rubelbe kerültek, és 1909-re fejezték volna be azokat. Az erődök építése azonban igen lassú tempóban haladt, az új kikötők fejlesztésére szánt összegek kétharmadát ugyanis Dalnyij kapta. Port Arthurban is fontosabbnak gondolták először a tisztek lakásait és házait, illetve a laktanyákat megépíteni. A háború kitörésekor az erődöv készültségi szintje még a 30 százalékot sem érte el. A néhány elkészült erőd építései ideje 3-4 év volt, de minőségük így is sok kívánnivalót hagyott maga után. Miután az építés során állandóan spórolásra kényszerültek, az erődök eredetileg tervezett falvastagságát erősen lecsökkentették, a fontosabb részeken másfél méterre, a többi részen 0,9 méterre, arra számítva, a japánoknak nem lesznek 15 cm-esnél nagyobb kaliberű ostromágyúi. Maga Port Arthur egy völgyben feküdt, melyet minden oldalról kopár, erdők nélküli hegyek vettek körül. Kelet és északkelet felől a Farkas-hegy, a Syaogushan, és Dagushan hegyek, északnyugatra a Szögletes, a Lapos, a Hosszú, és a Magas-hegy, a déli oldalon a Liaotesan-hegy. Az öblöt a tenger felől a Tigrisfarok-félsziget dombjai, és a bejárattól északkeletre fekvő Arany-hegy takarta. Északon a védelem vonalait erősítette a Ta-ho folyó is. Port Arthur még építés alatt álló külső védvonala ezekre a környező hegyekre támaszkodott. Az erődök a hegyek nehezen megközelíthető csúcsaira épültek, ahonnan uralni tudták a környező vidéket. Mindegyik hegy lövészárkokkal, bunkerekkel, kisebbnagyobb erődök láncolatával volt megerősítve. A külső védelmi vonalat három frontra osztották. A nyolc kilométer hosszú keleti frontot három erőd, és két üteg védte, a front parancsnoka Vlagyimir Nyikolajevics Gorbatovszkij vezérőrnagy volt. A 3,5 kilométeres északi frontot három erődítmény, és két üteg védte, Szemjonov ezredes parancsnoksága alatt. A magas hegyekre telepített erődökből itt különösen jó kilátás nyílt az előttük fekvő területekre, az ellenség felvonulási terepére. A nyugati front Vlagyimir Irman ezredes parancsnoksága alatt állt. Az erődrendszer kiépítését itt még éppen csak elkezdték, a 6,7 kilométer hosszú orosz vonalakat csak egyetlen erőd, és egy üteg erősítette.

A külső védelmi vonal mögött mintegy másfél kilométerrel, a város határánál húzódott a második, belső védelmi vonal, mely a kínaiak által épített védővonalra, a kínai falra épült. Ezt a falat -valójában töltést- az oroszok megerősítették, és továbbépítették, hogy az teljesen körbeérje a korábbinál jóval nagyobbra növekedett kikötővárost. Az orosz védelem parancsnoka az ekkor 56 éves Anatolij Mihajlovics Stössel tábornagy volt. A legtöbb orosz tiszthez hasonlóan Stössel is az orosz-török háborúban, a közép-ázsiai hadjáratokban, és a boxer lázadás leverésénél szerezte harci tapasztalatait. 1903 augusztus 12-én nevezték ki a Port Arthur-i helyőrség parancsnokává, majd 1904 márciusában a Kwantung Katonai Körzet parancsnokává. Ez utóbbi kinevezését követően Stösselnek elvileg át kellett volna adnia Port Arthur parancsnokságát Konstantin Szmirnov altábornagynak, akit azonban Stössel az alárendeltjeként kezelt, és Port Arthurban maradva továbbra is ő irányított mindent, Szmirnov feje felett átnyúlva, és annak utasításait felülbírálva. Szmirnov szerepe így jelentéktelen volt, Stössel bizalmi emberei Fok tábornok, és Reiss ezredes voltak, akik nagy befolyással bírtak a tábornagyra.

Anatolij Mihajlovics Stössel altábornagy, a Kwantung régió katonai parancsnoka. Stössel minden hatalmat a saját kezében akart tartani, és hatáskörét állandóan túllépte. Tiszteletlen és durva volt a civil hatóságokkal szemben is, a városi tanácsot egyszerűen csak civil söpredéknek titulálta. A városi polgársággal egyáltalán nem működött együtt, és nem is kérte semmiben azok segítségét. Ettől függetlenül a civilek, ahol csak tudták, segítették a város védelmét. Közreműködtek az erődök építésénél, és dolgoztak a javítóműhelyekben is. A férfilakosságból egy 500 fős önkéntes alakulatot állítottak fel, mely őrszolgálatot teljesített a városban. Létrehoztak egy kerékpáros alakulatot is, mely főleg futárszolgálatot látott el. Tagjai a városi parancsnokságoktól érkező utasításokat vitték ki a frontvonalra, visszafelé pedig sebesülteket szállítottak. A kerékpáros segédszolgálat a nehéz terep ellenére is jól bevált. A japán kémektől való fóbiás félelme miatt Stössel nem sokkal a harcok kezdete után leállíttatta a Csifuból kínai dzsunkákon érkező

élelmiszer szállításokat, és betiltotta a halászatot is. A kínai halászbárkákat partra húzták, és meglékelték. Ugyanekkor kilakoltatták a Port Arthurt övező falvak kínai lakosságát, aminek következtében a környező földeken a vetések mind tönkrementek. Mindezen intézkedéseivel Stössel fontos élelmiszerforrástól fosztva meg a várost. A kémek elleni harc ürügyén Stössel betiltotta a város egyetlen újságját, az Új Régiót -Novi Kraj- is, mely korábban egyébként valóban gyakran fecsegett ki bizalmas katonai információkat. A városban általános volt a vélemény, Port Arthur legveszélyesebb ellensége nem Nogi, hanem Stössel. A tábornok az ostrom alatt kétszer is megkapta a leváltásáról szóló parancsot, mely szerint a védelem irányítását át kellett volna adnia Szmirnovnak, neki pedig csatlakoznia Kuropatkin hadseregéhez. A parancsokat tartalmazó táviratot azonban mindkétszer egyszerűen zsebre vágta, és hallgatásra kötelezte azokat, akik tudtak róla. Aztán visszatáviratozott, s közölte, az ő vezetése nélkül Port Arthur egy percig sem tudja magát tovább tartani, a tengerészek jobban szeretik őt, mint a saját tengernagyaikat, a katonák csak benne bíznak, s a tiszteknek és a legénységnek egyaránt az a leghőbb óhaja, hogy továbbra is ő vezesse a város védelmét. Stössel kezdettől fogva passzívan védekezett, és mihelyt lehetett, a félszigeten állomásozó valamennyi alakulatot Port Arthur védelmére vonta vissza, idő előtt kiürítve és feladva Dalnyijt, illetve a Liaotung-félsziget keskeny, jól védhető északi részét. Bár a város és a félsziget védelmét hivatalosan Stössel és Szmirnov irányította, a tényleges vezetés a harcok során fokozatosan átcsúszott a 47 éves Roman Izidorovics Kondratyenko vezérőrnagy kezébe. Az alsó középosztálybeli családban, egy nyugalmazott őrnagy tizedik gyermekeként született Kondratyenko műszaki és hadmérnöki iskolákat végzett, s a háború előtt az amuri katonai körzet vezérkari főnöke, majd a Hetedik Kelet-szibériai Hadosztály parancsnoka volt. A háttérben meghúzódó, a lövészárkokat lehetőleg kerülő Stössel és Szmirnov lassan teljesen ráhagyta Kondratyenkóra a fronton harcoló csapatok irányítását, és rendszerint vita nélkül jóváhagyták intézkedéseit.

A félsziget megszállása, és az utánpótlási vonalak biztosítása után a japán erők 1904 augusztus hetedikén kezdték meg Port Arthur ostromát, a külső erődök, a város és a kikötő ágyúzását. Az ostrommal megbízott Harmadik Hadsereg, melynek létszámát csak július végére sikerült teljesen feltölteni, kezdetben 48 ezer katonát számlált, és 198 ágyúval volt felszerelve. Az ostromsereg parancsnoka, az 1849 december 25-én, egy Edo tartománybeli szamurájcsaládban született Nogi Maresuke – eredeti nevén Nogi Bunzo – a japán hadtörténet egyik komor alakja, és egyben tragikus hőse. Fiatal szamurájként a Meidzsi reformok idején francia mintára szerveződő hadseregben kapott kiképzést, majd maga is oktató lett a partvédelmi erőknél. A Saigo Takamori -féle lázadás idején alezredesként harcolt a császárpártiak hadseregében. Az egyik csatában ezrede egy parancs ellenére indított akcióban elvesztette a császár által adományozott ezredzászlót. Ez szörnyű szégyent jelentett, s Nogi úgy vélte, becsületét csak az öngyilkossággal tudja helyreállítani. Erre tábornoka is utasítást adott, a császár azonban végül megtiltotta azt. A császári zászló elvesztésének gyalázata élete végéig nyomasztotta Nogit, aki az esetet követően évekig az alkoholban keresett menedéket a szégyenérzet elől. Botrányos életvitele szakmai és magánéleti válságokba sodorta, és hosszú évekbe telt, mire életét sikerült ismét rendeznie. Pályafutása szerencsére nem szenvedett végzetes törést, az előzmények ismeretében felettesei megértőek voltak az egyébként sokra tartott tiszt kilengéseivel szemben. Nogit 1885-ben léptették elő vezérőrnaggyá, majd két évvel később Németországba küldték, ahol hadtudományi ismereteit bővítette, illetve a német hadsereg szervezetét és hadászati elképzeléseit tanulmányozta. A kínai-japán háború idején Nogi a dandárjával egyetlen rohammal elfoglalta Port Arthurt, melyet addig jól megerősített kikötőnek gondoltak, és bevételénél kemény harcokra számítottak. A tábornokot később sok kritika érte, amiért nem lépett fel a város civil lakosságával szemben elkövetett erőszakoskodások és gyilkosságok ellen.

Nogi részt vett Formoza (Tajvan) megszállásában is, majd 1896 és 1898 között a sziget kormányzója is volt. Kíméletlenül leverte a japán uralommal szembeni ellenállást, ám ugyanekkor igyekezett a lakosság életkörülményein javítani, és megszervezni az egészségügyi ellátást. (Miután saját anyja is a szigeten halt meg, maláriában.) Nogi az Oroszország elleni háború kitörésekor kapta meg tábornoki előléptetését, és nevezték ki az újonnan létrehozott Harmadik Hadsereg parancsnokává. (Kinevezését ugyanaz a tábornok javasolta, aki negyedszázaddal korábban az ezredzászló elvesztése miatt öngyilkosságra utasította.) Június elején érkezett meg a Liaotung-félszigetre, és vette át Oku Második Hadseregétől Port Arthur ostromát. A tábornok a japán szokásokhoz képest viszonylag későn, 27 évesen nősült. Egy satsumai szamurájcsalád negyedik lányát vette feleségül. A házasságból két fiú született, akik a tradícióknak megfelelően mindketten a katonai pályát választották, és az oroszok elleni háborúban hadnagyi rangban szolgáltak.

Nogi Maresuke tábornok. A Port Arthur ellen felvonuló japán Harmadik Hadsereget még a tulajdonképpeni ostrom megkezdése előtt súlyos csapás érte, méghozzá a tengeren. A vlagyivosztoki cirkálók júniusban Korea partjainál elsüllyesztették a Hitachi Maru teherhajót, amely az ostromhoz szánt 18 darab 280 mm-es nehézlöveget szállította. Noginak így ostromágyúk nélkül, csupán tábori lövegeire hagyatkozva kellett boldogulnia, melyek viszont alkalmatlanoknak bizonyultak az orosz erődök leküzdésére. A Harmadik Hadseregnek csak 107 és 120 mm-es ágyúi voltak, valamint 16 darab 150 mm-es tarack. A nyár során a japán csapatok sorozatos, de csak helyi jellegű támadásokkal igyekeztek szorosra vonni az ostromgyűrűt Port Arthur körül. Az orosz parancsnokok többsége még jóval Port Arthur előtt, a Zöld-hegyeknél fel akarta venni a harcot az ellenséggel, hogy késleltessék annak előrenyomulását, Stössel és Fok azonban ezt

nem engedélyezték, és szórványos utóvédharcok után minden rendelkezésre álló erőt visszavontak a Port Arthurt övező erődök vonalai mögé. A japánok a legrövidebb utat választva északkelet felől akartak betörni az orosz védelmi vonalak közé, a viszonylag elszigetelten álló Takushan és Hsuaokushan hegyek elfoglalásával. A két hegyről jó rálátás nyílt a várostól északra eső területekre, vagyis a japánok felvonulási terepére, elfoglalásuk már csak ezért is létfontosságú volt Nogi számára. Intenzív tüzérségi előkészítést követően augusztus hetedikén este indult meg az első roham a két hegy ellen, és a harc két teljes napon át tartott. A japánok dolgát nehezítette a köd és az eső, illetve az orosz flotta, melynek cirkálói, rombolói, és ágyúnaszádjai a tenger felől lőtték a támadó csapatokat. (A hadsereg vezetése a két hegy elfoglalása után erősen kritizálta is a flotta tevékenységét, mivel az nem nyújtott támogatást a szárazföldön harcoló csapatoknak, és nem akadályozta meg az orosz hadihajók tevékenységét sem.) A kitartóan rohamozó japánok azonban nyolcadikán végül áttörték az orosz vonalakat, és estére elfoglalták a Takushan hegyet, majd újabb rohamok után másnap a Hsuaokushan hegyet is. A siker 1300 emberébe került a japánoknak. A hegyek elfoglalása után a kikötő a japán ágyúk lőtávolságán belülre került, és nem volt már biztonságos az ott horgonyzó hadihajók számára. Innen már lőni lehetett a kikötőt, bár egyelőre még csak közvetett célzással, anélkül hogy látták volna az ott álló hajókat. A cár ezért kitörésre, és a Vlagyivosztokba való áthajózásra utasította a flottaparancsnokot, Wittheft tengernagyot. Az augusztus tizedikén megvívott Sárga-tengeri csata az orosz flotta vereségével végződött, bár a kisebb hajók többségének sikerült áttörnie semleges kikötők felé. A csatahajók azonban a Csingtaóba menekült Cezarevics kivételével visszatértek Port Arthurba, ahol közepes, és kiskaliberű ágyúik zömét kiszerelték, és az erődökben állították fel, legénységük túlnyomó része pedig partra szállt, és a szárazföldön harcolt tovább. Augusztus 11-én a japánok ideglenes fegyverszünetet ajánlottak fel az oroszoknak, melynek ideje alatt a civil lakosság elhagyhatta volna

a már folyamatosan tűz alatt álló várost. Stössel azonban visszautasította a japán javaslatot. Augusztus tizenharmadikán a japánok egy megfigyelő léggömböt bocsátottak fel, melyről jól feltérképezhették a város körüli orosz vonalakat, és a tüzérség elhelyezkedését. A japán vezetést meglepte az orosz csapatok, és különösen az orosz tüzérség jól látható szervezetlensége, az egymással való koordináció hiánya. Nogi újabb frontális támadást tervezett, azzal a céllal, hogy kettészakítsa az orosz védelmi vonalakat. Beosztott parancsnokai a nehéztüzérség, és a megfelelő tüzérségi előkészítés hiánya miatt nem tartották jó ötletnek a jól megerősített orosz erődök elleni direkt támadást, ám Nogi nem várhatott tovább az ostromágyúkra, mivel a parancsnokság gyors sikert várt tőle.

A Liaotung félsziget, és a front helyzete május és augusztus között. Augusztus 16-án Stössel elutasította a megadásra való újabb felszólítást is, kijelentve: „A vár átadására vonatkozó javaslat összeegyeztethetetlen az orosz hadsereg méltóságával és becsületével, s a vár jelenlegi állapotában nem indokolható.”

A japánok 19-én általános támadást indítottak. A roham főleg a 174 méteres hegy ellen irányult, mely kétnapi súlyos harc után a japánok kezére került. A támadók vesztesége 1800 fő volt, az orosz védők, akik többszöri kérésük ellenére sem kaptak erősítést Port Arthurból, legalább ezer embert vesztettek. A védők még ezen a napon haditanácsot tartottak, melyen a hadsereg tábornokai és a flotta tengernagyai egyaránt részt vettek. Abban gyorsan egyetértettek, hogy a maradék flotta áttörése Vlagyivosztokba kivitelezhetetlen, és a város védelme nem nélkülözheti a hajóhad támogatását. A flottának tehát Port Arthurban kell maradnia. Az újabb kitörési kísérletek ötletét elvetették. Döntés született arról is, hogy a hajók közepes és kis kaliberű lövegeit le kell szerelni, és a lőszerkészlettel együtt a szárazföldi erődökben kell felállítani. A hajókon, melyeket teljesen már ki sem javítottak, csak annyi ember maradjon, amennyi az alapszintű üzemeltetéshez és a karbantartáshoz feltétlenül szükséges, a többiekkel a szárazföldi csapatokat kell erősíteni. A flottaparancsnok, Uhtomszkij tengernagy, mindennel egyetértett. A flotta személyzetéből még abban a hónapban kétezer embert vezényeltek át a szárazföldre, s később követték őket a többiek is. A hajókon csak annyi ember maradt, amennyi a horgonyon álló egységek karbantartásához minimálisan kellett. A hajókról közel 300 kis, és közepes kaliberű ágyút szereltek le az erődök számára. Bár az egyes hajók néhány esetben még elhagyták a kikötőt, hogy a tenger felől ágyúzzák a japán csapatok állásait, a flotta, mint ütőképes harci alakulat, ezzel gyakorlatilag megszűnt létezni. A flotta leszerelésével a hajóparancsnokok közül csak Essen és Sensznovics nem értett egyet. Essen azon a véleményen volt, nekik az a fő feladatuk, hogy segítsék a Második Hajóraj útját. A flottának ezért ki kell futnia, és újabb ütközeteket vállalni az ellenséggel, hogy minél nagyobb veszteséget okozzanak a japánoknak, akár saját pusztulásuk árán is. A parancsnokság azonban hallani sem akart egy újabb kitörésről. Sensznovics egy memorandumban azt javasolta, mivel a kötelékben való áttörés reménytelen vállalkozás lenne, az erre alkalmas hajóknak egyenként, önállóan kellene megpróbálkozniuk a

Vlagyivosztokba való áttöréssel. Javaslatát azonban szintén elutasították. A csatahajók utolsó kifutására augusztus 23-án került sor, amikor a Szevasztopol kilenc romboló kíséretében a japán csapatok állásait ágyúzta a várostól északra. Visszatérőben a páncélos aknára futott, és bár igazán súlyos sérüléseket nem szenvedett, csak októberre sikerült kijavítani. A csatahajók ezt követően már csak a kikötőben állva lőtték nagykaliberű lövegeikből a japán vonalakat, tüzelésük azonban az idő múlásával egyre gyengébb lett, mivel a tüzérek nagy része szintén elhagyta a hajókat, és a lőszer is kezdett lassan kifogyni. Szeptemberre a kikötő, és a hajók raktáraiban már csak az eredeti lőszerkészlet kevesebb mint harmada volt meg. A flotta leszerelésével a Vlagyivosztokban tartózkodó Alekszejev egyáltalán nem értett egyet. Szeptember ötödikén leváltotta beosztásából Uhtomszkijt, és helyére a Bajan addigi kapitányát, a most sebtében ellentengernaggyá előléptetett, agresszív Robert Wirent nevezte ki a hajóhad élére. A helytartó ismét átszervezte a flottát, Wiren a csatahajók és a cirkálók parancsnoka lett, Mihail Loscsinszkij az aknaharcra szolgáló, rombolókból és segédhajókból álló különítményé, míg a kikötő parancsnoka Ivan Konstantinovics Grigorovics ellentengernagy lett. A flottát tehát három, egymástól független tengernagy irányította, vagyis a vezetés továbbra is decentralizált maradt, ami rossz hatással volt a flotta hatékonyságára, és megnehezítette az egyes hajórajok, illetve a flotta és a hadsereg közötti együttműködést. Alekszejev aktív fellépést, a tengeri hadműveletek folytatását várta Wirentől. Azonban amilyen harcias volt Wiren cirkálóparancsnokként, most olyan óvatossá vált flottaparancsnokként. Határozottan visszautasította Alekszejev követeléseit, hogy a flotta fusson ki Vlagyivosztok felé. Ő is úgy vélte, a hajók távozása egyrészt meggyorsítaná a város elestét, másrészt pedig a kifutó hajókat Togo flottája gyorsan a tenger fenekére küldené. Ekkorra a nagy hajók közül már különben is csak a Poltava és a Pereszvet volt olyan állapotban, hogy megkísérelhette volna a kifutást, de ezeknek sem volt lőszerük, és legénységük nagyobb része már a szárazföldön harcolt, ahol bajosan nélkülözhették volna őket. Az október elejére kijavított Bajannal, melynek élére Wiren

távozása után a májusban nagy hírnevet szerző Amur aknarakó korábbi parancsnoka, Fjodor Ivanov kapitány került, tervezgették a kitörést, de már ezzel sem Vlagyivosztokba, hanem délnek, a közelgő Második Csendes-óceáni Hajóraj felé. A Bajan azonban októberben újabb, súlyos sérüléseket szenvedett, amikor a japán ostromágyúk egy 28 cm-es gránátja a géptermébe csapódott. A cirkálót teljesen már ki sem tudták javítani, és végül az ő a kitörésére sem került sor. A város ekkor már csak Rozsgyesztvenszkijben bízhatott még valamennyire, a szárazföld felől érkező felmentő sereg nyilvánvaló illúzió volt csupán. A japánok egyre másra verték meg a bátran harcoló, de rosszul vezetett orosz csapatokat.

Roman Izidorovics Kondratyenko, a Port Arthur-i védelem tényleges vezetője. Port Arthur védelme az egyre erősebb ágyúzás ellenére továbbra is szilárdan állt, noha az elégtelen táplálkozás következtében a katonák közt terjedt a vérhas és a skorbut. Az orosz katonák harci morálja azonban továbbra is jó volt. Foggal-körömmel védték állásaikat, s több leleményes újítással is meglepték a japánokat. Ilyen volt a kézigránátok tömeges használata, mely az újkori hadviselés történetében újdonságnak számított. A kézigránátokat a 37 és 47 mm-es ágyúk átalakított lövedékeiből készítették, és akár naponta háromszázat is elő tudtak állítani belőlük. Mivel súlyuk két kiló körül volt, csak közelharcban, legfeljebb 20-25 lépésnyi távolságra tudták használni őket, ám a rohamozó japán csapatok ellen így is nagyon hatásosnak bizonyultak. Kondratyenko minden eszközzel igyekezett lelkesíteni a védőket, s mikor egy ízben a japán vonalak mögül ágyúdörgést lehetett hallani – a gyakorlatozó japán tüzérségét –, elhíresztelte, hogy Kuropatkin felmentő serege közeleg. A tengeren távolból látható japán flottáról pedig azt állította, Rozsgyesztvenszkij hajóraja érkezett meg. Augusztus végétől Kondratyenko irányítása mellett kezdték el kiépíteni a város második erődövét. Augusztus 12-én nagy eseményre került sor a hátországban. A cárnak négy lány után végre fia született, a várva várt trónörökös, akit 24-én kereszteltek az Alekszej névre. A nagy alkalomból a cár a fegyveres erőknél eltörölte a testi fenyítések alkalmazását – Kuropatkin később ezt tekintette a vereség egyik legfőbb okának –, és elrendelte, Port Arthur védői számára májustól az ostrom végig minden szolgálatban töltött hónapot egy évként számítsanak bele a szolgálati időbe, ugyanúgy, ahogy fél évszázaddal korábban Szevasztopol ostroma idején is tették. Stösselt a cár szárnysegédjévé nevezték ki, évi 2.500 rubel fizetéssel, és megkapta a György kereszt harmadik fokozatát. Kondratyenko a Szent Vlagyimir Rend harmadik fokozatát kapta, Fokot pedig szeptember harmadikán altábornaggyá léptették elő. A japánok veszteségei is folyamatosan nőttek, a Harmadik Hadsereg augusztus végére már 16 ezer embert vesztett, ami az akkori állomány közel harminc százalékát jelentette. Néhány ezred

szinte megszűnt létezni, a 7. gyalogezred 2.500 emberéből például csak hat tiszt, és 208 katona maradt bevethető állapotban. Hasonló nagyságrendű volt a 36. ezred vesztesége is. Bár a hátországból érkező erősítés hamar pótolni tudta ezeket a veszteségeket, a sereg által elszenvedett súlyos, és végső soron hiábavaló áldozatok arra késztették Nogit, hogy felhagyjon a nagy, frontális támadásokkal, és az addigi taktika sikertelenségét belátva elhúzódó, hosszú ostromra rendezkedjen be. Nogit nyilván az a tény is befolyásolta, hogy a hatalmas veszteségek hatására katonái harci morálja jól láthatóan kezdett megroppanni. Augusztus 24-én a tartalékosokból – főleg az Osaka környéki gyárak munkásaiból – álló 8. ezred katonái nyíltan megtagadták az újabb támadási parancs végrehajtását. Nogi megbízható csapataival azonnal körülvette az ezredet, mely a fenyegetések hatására végül végrehajtotta a támadást. Másnap az ezredet kivonták a frontvonalról, a felbujtókat kivégezték, sokakat büntetőzászlóaljakba küldtek, ahol nagy részük később belehalt a verésekbe és az éheztetésbe. Sokan öngyilkosok lettek. Az ezred megmaradt embereit szétszórták a többi alakulat között, az állományt máshonnan idevezényelt katonákkal, és újoncokkal töltötték fel újra. Az eset világosan jelezte, a japán katonák tűrőképességének is megvannak a határai.

Nogi szemlét tart a fronton Őszre már senki nem számított rá, hogy a hadsereg idejében felmentheti Port Arthurt, még abban a valószínűtlen esetben sem, ha Kuropatkinnak közben sikerülne megverni a japánokat. Az egyetlen, valamennyire reálisnak tűnő reményt Rozsgyesztvenszkij hajóraja jelentette, mely az optimista elképzelések szerint még december előtt megérkezhetett volna. A japánok józanabbul értékelték a helyzetet, valószínűleg azért, mert pontosabb információk birtokában voltak, mint maguk az oroszok. Ők úgy számították, február előtt nem valószínű a Második Hajóraj megérkezése. Ez viszont annyit jelentett, hogy a kikötőt decemberig mindenképpen el kell foglalni, ugyanis Togo hajóinak, melyek február óta folyamatosan a tengeren voltak, legalább két hónapra volt szükségük, hogy a hazai kikötőkben elvégezzék rajtuk a szükséges karbantartásokat, és felkészüljenek az oroszok fogadására. A hajóknak tehát legkésőbb decemberben dokkba kellett állniuk. Viszont mindaddig, amíg Port Arthurban ott voltak az Első Csendes-óceáni Hajóraj maradványai, a japánoknak készenlétben kellett állniuk a velük való összecsapásra, akármilyen valószínűtlen lehetőségnek tűnt is az. Az oroszokat láthatóan semmilyen módon nem lehetett kicsalogatni a nyílt vizekre, hogy Togo ott leszámolhasson velük, semlegesítésük

feladata tehát Nogira várt. El kellett foglalnia Port Arthurt, és vagy megsemmisíteni az orosz hajókat, vagy pedig kiűzni őket a tengerre, Togo karjai közé. Az elhúzódó ostrom miatt elégedetlen japán hadvezetés szeptember közepén kiküldte Kodama Gentaro tábornokot, szemlélje meg a Harmadik Hadsereget, és vizsgálja meg, Nogi megfelelően irányítja e a hadműveleteket. Kodama a helyszínen maga is szembesülhetett az ostrom nem várt nehézségeivel, és a vezetés előtt kiállt Nogi mellett. Ugyanakkor nem tartotta jó ötletnek, hogy a tábornok továbbra is az északi fronton folytatott támadásokkal akarja megtörni a védelmet. Kodama ehelyett inkább megkerülte volna a védelem legerősebb pontjait, és nyugat felől törte volna át az orosz vonalakat, ahol az erődítések még nem voltak teljesen készen. A védelem kulcspontja itt a 203 méteres hegy volt, ahonnan be lehetett látni az egész kikötőt, és közvetlenül lehetett lőni róla az ott álló hajókat. Ennek elfoglalása használhatatlanná tette az oroszok számára a kikötőt, és szinte lehetetlenné tette a város védelmét. Kodama azt javasolta, a továbbiakban ennek a hegynek az elfoglalására koncentráljanak. A 203 méteres hegy, amit gyakran emlegettek Magas-hegyként is, valójában egy 203 méter, és egy 210 méter magas ikercsúcsból állt, melyek 140 méterre estek egymástól. A hegy erődítési munkálatai már csak az ostrom kezdete után indultak el, és azt rohamtempóban igyekeztek befejezni. A hegyen két erődöt építettek, melyeket lövészárokrendszer övezett, és kötött össze egymással. Az árkokat drótakadályokkal erősítették meg, melyekbe nagyfeszültségű áramot vezettek. A hegy védelmét az októberben vezérőrnaggyá előléptetett Nyikolaj Tretyakov irányította, aki korábban Nanshannál már bizonyította vezetői képességeit.

A Magas-hegy. Nogi elfogadta Kodama javaslatát – más választása nem is nagyon volt –, és már szeptember 19-én megindította az első rohamot a hegy ellen. A Magas-hegy védői azonban tartották állásaikat, és kétnapi, súlyos veszteségekkel járó harcok után Nogi leállította a támadást. Ugyanekkor viszont, heves harcok után, a japánok elfoglalták a Hosszú-hegyet, ahonnan már tűz alatt lehetett tartani a belső kikötő nyugati felét. A japán ágyúk több orosz hajót megrongáltak, mire azok átvonultak a kikötő keleti medencéjébe, de Port Arthurból továbbra sem mozdultak ki. Szeptember utolsó napjaiban megérkeztek végre a nehéz ostromágyúk is, melyek első szállítmányát még a nyáron elsüllyesztették az orosz cirkálók. Nogi azonnal felállíttatta a lövegeket, és október elsején megkezdte velük a város és a kikötő lövetését. Október végéig mind a 18 tarack az ütegállásába került. (Az ostrom végén még hat másik tarack is megérkezett, ezeket azonban már nem vetették be.) Az eredetileg Tokio és Osaka partvédelmének szánt német gyártmányú tarackok 217 kg súlyú

gránátokat lőttek ki, nyolc kilométeres távolságra. A lövegekből az ostrom során összesen több mint 35 ezer lövést adtak le Port Arthurra. A nehézágyúk megérkezésével a fronton egyértelműen a japánok szerezték meg a tüzérségi fölényt. Bizalmas emberei előtt Kondratyenko azonnal ki is jelentette, Port Arthur eleste már csak idő kérdése. Az orosz erődök falait legfeljebb 15 cm-es lövedékekre számítva tervezték meg, az új ostromlövegek gránátjainak azok nem voltak képesek ellenállni. Egy 28 cm-es gránát találata már az első napon egyszerre száz embert ölt meg, vagy sebesített meg a 3. erőd személyzetéből. Egy másik találat úgyszintén az első napon súlyos sérüléseket okozott a Poltava csatahajónak. A következő hetekben a többi, kikötőben álló hajót is sorra érték a találatok, noha a japánok ekkor még csak közvetett célzással tudtak tüzelni. November elsején az egyik kikötői lőszerraktár is találatot kapott, és felrobbant, több mint harminc ember halt meg. A Magas-hegy védelmét túl erősnek találva Nogi inkább mégis újra az északi fronton akart döntést kicsikarni. A védőket kisebb támadásokkal próbálta kifárasztani, majd október végén ismét általános támadást indított az orosz vonalak ellen. Hatnapi súlyos harcokat követően azonban az oroszok minden fronton visszaverték a japánokat, és ismét súlyos veszteségeket okoztak a támadóknak. Teljes kudarccal végződtek a Magas-hegy ellen indított újabb támadások is, melyek ismét négyezer fős veszteséget okoztak a japán hadseregnek. Az újabb roham kudarcáról, és a súlyos veszteségekről érkező hírek következtében már nem csak a közvélemény, hanem a japán főparancsnokság és a kormány egyes tagjai is Nogi leváltását, és hadbíróság elé állítását követelték. A tábornokot csak a császár személyes közbeavatkozása mentette meg a menesztéstől. A császár továbbra is megbízott Nogiban, és nem egyezett bele a leváltásába. Az uralkodó ilyen állásfoglalása, és beavatkozása a hadsereg ügyeibe, nagyon ritka eseménynek számított. Nogi tehát megtarthatta beosztását, ám a hadvezetés bizalma megrendült iránta. Oyama novemberben ismét kiküldte a Harmadik Hadsereghez Kodamát, hogy siettesse az ostromot. Kodama ezúttal már ott is maradt Nogi mellett, hivatalosan csak megfigyelőként, ám

titkos parancsa volt, hogy ha szükségesnek látja, vegye át Nogitól a Harmadik Hadsereg irányítását. Tartva tőle, hogy Rozsgyesztvenszkij flottája már januárban a kínai partokhoz érhet, a japánok most Port Arthur mielőbbi elfoglalását tűzték ki elsődleges hadicéljuknak. Oyama leállította a mandzsúriai támadó hadműveleteket, és a még mozgósítható csapatokat Nogi Harmadik Hadseregéhez vezényelte át. Az oroszok ekkor már maguk is tisztában voltak azzal, hogy a város eleste csupán idő kérdése. A védők között terjedt a skorbut és a vérhas, s az ellátás is egyre rosszabb lett. Őszre a katonák fejadagja napi 75 dkg kenyérre, és heti 30 dkg húsra csökkent. Kevés volt a jó minőségű ivóvíz is, a kutak többsége fertőzött volt. A védelem tulajdonképpeni vezetője, Kondratyenko vezérőrnagy, maga is úgy vélte, a 28 cm-es japán ostromágyúk megérkezésével az erőd helyzete kilátástalanná vált. Már október másodikán levelet írt Stösselnek, melyben kifejtette, most érkezett el az utolsó alkalom arra, hogy a japánokkal tisztességes feltételek mellett, és az orosz fegyveres erők nagyobb presztízsvesztesége nélkül békét kössenek. Ahogy írta: „Ha e vereségeket még az erőd, és az itt horgonyzó flotta elvesztése is követné, úgy a háború csakugyan visszavonhatatlanul elveszett, és fegyveres erőink kudarca oly méreteket ölt, ami már árnyat vet hazánk becsületére is. Hogy hadseregünk vagy flottánk idejében felszabadítsa Port Arthurt, arra nem lehet számítani. Ezért ebből a helyzetből csak egy módon szabadulhatunk ki becsülettel, ha békét kötünk, mégpedig most, még mielőtt Port Arthur elesik.” A naiv Kondratyenko arra kérte Stösselt, levelét továbbítsa a cárnak, és egyben tájékoztassa őt őszintén a valós helyzetről, mert: „Nagyon valószínű, hogy uralkodónk előtt az eseményeket a valóságostól eltérő színekben festik le.” Stössel a levelet nem továbbította. Alekszejev végül belátta a helyzet reménytelenségét, a cártól kérte leváltását, és miután kérését teljesítették, október 27-én egyszer és mindenkorra elhagyta a Távol-Keletet, s visszautazott Szentpétervárra. Utolsó parancsában ismételten kitörésre szólította fel Wirent, aki természetesen ezúttal sem mozdult. A flottából ekkor már csak a megmaradt rombolók voltak kifutásra képes állapotban, melyek tovább folytatták az aknatelepítést. Ugyanezt tették a japán hajók is, úgyhogy novemberre a kikötő környékét már annyira

ellepték az aknamezők, és az azokról leszakadt, szanaszét sodródó aknák, hogy nagy hajók szinte már nem is tudtak mozogni tőlük a környéken.

Alekszander Vasziljevics Kolcsak, a későbbi flottaparancsnok és főkormányzó. Japán oldalon még szeptemberben aknára futott és elsüllyedt a Heien ágyúnaszád, majd novemberben a Saien kiscirkáló. Decemberben a Takasago cirkáló süllyedt el, az Alekszander Vasziljevics Kolcsak hadnagy parancsnoksága alatt álló Szergyitij romboló által lerakott aknákon. (A korábban sarkkutató expedíciókon hírnevet szerzett Kolcsak már a háború kitörése után, márciusban érkezett Port Arthurba. Először az Aszkoldon szolgált, majd rövid ideig az Amur aknarakó parancsnoka volt. Később egy parti üteg

parancsnoka. Súlyos reumás láz miatt október végétől kórházba került, betegsége miatt a hadifogságból is korábban szabadult. A harcok során tanúsított bátorságáért számos kitüntetést kapott, és egy aranyozott díszkardot, melyet 1917 júniusában, már a Feketetengeri Flotta parancsnokaként, a zászlóshajója fedélzetén felsorakozott matrózok előtt dobott a tengerbe, mikor a matróztanács elrendelte a tisztek lefegyverzését.) Aknára futott a Mikasa és az Asahi is, a japánoknak azonban ezúttal szerencséjük volt. A Mikasa oldalának ütődő akna nem robbant fel, az Asahi pedig megúszta viszonylag könnyebb sérülésekkel, melyek ideiglenes javítását helyben el tudták végezni. Orosz részről két romboló futott aknára október végén, a Szilnij súlyosan megsérült, a Sztrojnij elsüllyedt. Novemberben Stössel, valószínűleg már az erőd közelgő megadására számítva, leállíttatta a második és harmadik védelmi vonalon folyó munkálatokat. Ugyanekkor Fok egy memorandumot küldött Stösselnek, melyben úgymond „filozófiai gondolatokat” fejtett ki az erőd védelméről. Ezek lényegi mondanivalója az volt, a város védelmének már nincs értelme, és célszerű volna tárgyalásokat kezdeni a japánokkal a megadásról. A nyilvánosságra került dokumentum nagy felháborodást váltott ki a tisztek között, Kondratyenko több más tiszttel együtt írásban tiltakozott Stösselnél, és arra kérték, korlátozza Fok „irodalmi munkásságát”. A kikötő folyamatos ágyúzása elől a még működőképes rombolók és ágyúnaszádok a külső kikötőbe, és a Fehér Farkas-öbölbe vonultak át. Az ősszel beköszöntő rossz időjárás, és az orosz flotta láthatóan nagyon leromlott állapota miatt a japánok novembertől lazítottak a város körüli blokádon. A nagy hajókat, már a Második Csendes-óceáni Hajóraj érkezésére készülve, elkezdték visszaküldeni az anyaországi hajógyárakba, a rég esedékes nagyjavítások elvégzésére. Az első csoportban az Asahi páncélos, és két cirkáló tért vissza Sasebóba. A laza blokádnak is köszönhetően az oroszok továbbra is fenn tudták tartani az összeköttetést Port Arthur, és Csifu között. Az üzeneteket rombolók, vagy kínai halászbárkák szállították. A rombolók kiküldését azonban november közepén, a Csifuba táviratokat szállító Rasztoropnij romboló elvesztése után, leállították.

A kínaiak ugyanis értesítették a japánokat a romboló érkezéséről, mire azok blokád alá vették a kikötőt, és követelték a Rasztoropnij megadását. Tartva attól, hogy hajója a Resityelnij sorsára jut, a romboló parancsnoka partra szállította a legénységet, majd felrobbantotta a hajót. A lazuló blokádot kihasználva néhány élelmiszer-szállítmányt is sikerült eljuttatni Port Arthurba. Néhány kínai dzsunka után december 12-én az angol King Arthur teherhajó is elérte a kikötőt, 820 tonna liszttel és húskonzervvel. Ez a mennyiség azonban legfeljebb csak átmeneti könnyebbséget jelenthetett az ellátás számára.

A 28 cm-es japán ostromágyúk Port Arthurt lövik. Alapos tüzérségi előkészítés után Nogi november 26-án megindította a negyedik általános rohamot Port Arthur ellen, mely a nagy véráldozatok ellenére megint kudarcot vallott. A japán tábornok ekkor, ismét Kodama javaslatára, úgy döntött, a továbbiakban kizárólag a Magas-hegy elleni támadásra fogja koncentrálni teljes erejét. Másnap megindult az első roham, melyet aztán újabbak követtek. A támadást ismét alapos tüzérségi előkészítés előzte meg,

a 28 cm-es ostromágyúk egyetlen nap alatt több mint ezer gránátot lőttek ki az orosz állásokra. A rohamot az oroszok azonban mégis visszaverték. Nogi azonnal újabb támadást indított. Amikor tisztjei az egyre súlyosabb veszteségekre hivatkozva a támadás leállítását kérték tőle, Nogi csak annyit válaszolt: „A hegyet akarom!” Szakadatlanul, éjjel-nappal követték egymást az újabb és újabb japán rohamok. Nogi elhatározta, mindenáron felmorzsolja az ellenséget. A támadások olyan nagy veszteségekkel jártak, hogy még Nogi törzsének tisztjei is azt javasolták, inkább hosszú körülzárással, kiéheztetéssel, és a folyamatos tüzérségi támadásokkal kényszerítse megadásra a védelmet. A tábornok azonban tudta, hogy erre nincs ideje. Decemberig el kellett foglalnia az erődöt, hogy Togo hajói végre kikötőbe mehessenek. A mandzsúriai csapatok sem nélkülözhették már sokáig a Harmadik Hadsereget. Nogi tudott a japán főparancsnokságnak arról a határozatáról is, mely szerint ha december elejéig nem sikerül bevenni Port Arthurt, felhagynak az ostrommal, ami beláthatatlan következményeket vont volna maga után. Nem volt tehát ideje hosszú, klasszikus ostromra. November 27-től kezdve több mint egy héten át folyamatosan, éjjel-nappal dúlt az elkeseredett küzdelem a Magas-hegyért. Egymást követték a támadó hullámok, melyek veszteségeikkel mit sem törődve újra és újra megrohamozták a hegycsúcsot, melyet az orosz katonák a végsőkig kitartva, foggal-körömmel védelmeztek. November 30-án a japánok áttörték az orosz vonalakat, és kitűzték zászlójukat a hegy tetejére, az újabb orosz ellentámadás azonban még aznap ismét visszaszorította őket. A hegyet, melynek egész oldalát beborították az elesettek holttestei, a japán katonák a Halottak-dombjának nevezték el. December elsején Kodama, miközben Nogit meghagyta a főparancsnoki tisztségben, átvette a harcoló csapatok parancsnokságát, és a továbbiakban maga irányította a Magas-hegy körül folyó harcokat. A decemberi hóviharban a hegyen napokon át folyamatosan tombolt a közelharc, a hegycsúcs többször is gazdát cserélt. December ötödikén, erős tüzérségi előkészítés után – melyben az orosz védelem parancsnoka, Tretyakov vezérőrnagy is megsebesült –, a japánok újabb, nagy erejű támadást indítottak. Az oroszok kitartóan védekeztek, a japánok azonban lépésről-lépésre

nyomultak előre a hegyen, és december ötödikén délben feljutottak a hegytetőre. Az oroszok azonnal ellentámadást indítottak. A korabeli beszámolók szerint a hóviharban addig szinte elképzelhetetlen hevességű közelharcok zajlottak, ahogy írták: „a harcolók véres kezekkel fojtogatták, és fogaikkal harapták egymást.” Végül az oroszok voltak azok, akik felmorzsolódtak. December hatodikán feladták a harcot, és visszavonultak a hegyről, mely végleg japán kézre került.

A kikötő látképe a Magas-hegyről. A hegy elfoglalása a japánoknak az óvatos becslések szerint is legalább nyolcezer emberükbe került, igaz, nem voltak sokkal kisebbek az oroszok veszteségei sem. Az utolsó rohamok során halálos fejsebet kapott Nogi kisebbik fia, Yasunori is. (Nagyobbik fia még májusban esett el, Nanshan-nál.) A tábornok rezzenéstelen arccal fogadta fiai halálának hírét, ahogy látszólag közömbösen viseltetett katonái halála iránt is. Hogy a hadtörténelem többi hírhedt mészárosától eltérően a rideg álarc mögött nagyon is érzékenyen

érintették a veszteségek, arról egy későbbi verse árulkodik (a tábornok tehetséges költő is volt): „Császár serege, ezernyi ezer, lebírta az ellent. Síkon, s várfal alatt hegyben áll a halott. Engem szégyen emészt. Hogyan állok apáik elébe? Ülhetünk diadalt mi, a visszajövők?” Nogi azonban ekkor még nem vesztegette idejét a lírára. Még azon a napon, december hatodikán megkezdte a kikötőben álló orosz hadihajók lövetését, melyeken ekkor már olyan kevés ember tartózkodott, hogy azok sem kárelhárításra, sem pedig az ellenséges tűz viszonzására nem voltak képesek. (Nogi nem a 28 cm-es ágyúkat vontatta fel a Magas-hegyre, ehhez a nehéz terep miatt többnapi munkára lett volna szükség, hanem csak azok tűzvezetését helyezték fel a hegy tetejére. Az ágyúknak a hegy mögötti völgyben volt a tüzelőállása.) A 28 cm-es tarackok fél órán belül végzetes sebet ejtettek a Poltaván, melynek 47 mm-es lőszerraktárát érte találat. A robbanás berobbantotta a 305 mm-es gránátok hátsó raktárát is, s a csatahajó az öböl fenekére süllyedt. Súlyosan sérült a Pobeda és a Retvizan is. Másnapra a japánok teljesen befejezték a tűzvezető állások kiépítését, és még pontosabban tüzeltek. Az orosz hadihajók már nem tudtak hová elbújni, a 203 méteres magaslat tetejéről az egész kikötő jól belátható volt, és teljes területe az ágyúk lőtávolságán belülre esett. Délután négyre a japánok elsüllyesztették az orosz zászlóshajót, a Retvizant, mely a 28 cm-es ágyúktól legalább 13 találatot kapott. Bár tudták, hogy a biztos pusztulás vár rájuk, az orosz hajók meg sem próbálták elhagyni a kikötőt, noha Stössel a Magas-hegy elfoglalása után rögtön felszólította Wirent, a még üzemképes hajók azonnal fussanak ki, és törjenek át a kínai kikötőkbe. December nyolcadikán a kikötő sekély vizében a fenékre süllyedt a 20 találatot kapott Pobeda, a 23 találatot kapott Pereszvet, majd a következő napon a két cirkáló, a Bajan, és a Pallada is. A nagy hadihajók közül csupán a Szevasztopol maradt harcképes állapotban, melyet kapitánya teherhajókkal, és kikötői darukkal álcázni tudott. A kikötőben maradva így is a biztos pusztulás várt volna rá, ezért Essen már a Magas-hegy elfoglalásának napján

engedélyt kért, hogy hajóját kivihesse a külső kikötőbe. Wiren akkor elutasította a kérést. Amikor azonban két nap múlva Essen ismét előhozakodott a kivonulás ötletével, a láthatóan teljesen demoralizálódott flottaparancsnok már csak annyit válaszolt: „Csinálj, amit akarsz!” Wiren még aznap, december nyolcadikán kiadta utolsó, kissé tragikomikus parancsát, melyben elrendelte, a hajók vonják be a zászlót, és „fejezzék be a hadjáratot”. Bár a Szevasztopol közben öt találatot kapott, nyolcadikán néhány kisebb hajó társaságában sikerült vele kifutni a kikötőből, és eljutni a Fehér Farkas-öbölig, ahol a Tigrisfarok félsziget dombjai takarták a 280 mm-es ágyúk elől. A japánok azt hitték, a Szevasztopol ki akar törni a blokádból, és semleges kikötőbe, vagy Vlagyivosztokba akar eljutni. Togo egyenesen a tokiói főparancsnokságtól kapott utasítást, az orosz csatahajót mindenáron el kell süllyeszteni. Az öbölben, a hálózárak és a parti ütegek védelmében álló Szevasztopolt a következő három hétben folyamatosan támadták a japán rombolók és torpedónaszádok. Ez idő alatt összesen 127 torpedót lőttek ki a Szevasztopolra, melyekből mindössze kettő talált célba, december 16-án. A torpedókat kilövő rombolók nem a tenger felől, hanem szorosan a partok mellett haladva közelítették meg a Szevasztopolt, és az orosz védelem már későn vette észre őket. A torpedók a hajó tatján becsapódva tönkretették a csatahajó kormányszerkezetét, és megrongálták a hajócsavarokat. A Szevasztopol ugyan nem süllyedt el, de mozgásképtelenné vált. Sérüléseit Port Arthurban már nem lehetett kijavítani. A japánok megelégedtek ezzel az eredménnyel, mely két elsüllyedt, és hat megrongálódott rombolójukba került. A Szevasztopol az öbölben maradt, és a továbbiakban úszó ütegként védte a kikötőt, illetve lőtte a japán csapatok szárazföldi állásait.

Port Arthur kikötője, az elsüllyedt orosz hadihajókkal. A Magas-hegy elvesztése, és a flotta pusztulása után, december nyolcadikán megtartott haditanácson Stössel, és helyettese, Fok, először javasolta a város kapitulációját, amit a tanácskozáson résztvevő összes többi tiszt azonnal elutasított. Az oroszoknak ugyan nem nagyon voltak illúzióik a kilátásaikat illetően, és nem reménykedtek abban, hogy akár Kuropatkin, akár Rozsgyesztvenszkij idejében fel tudja menteni őket, de úgy gondolták, a belső védelmi vonalnál még hosszú ideig folytatni tudják az ellenállást, s ezzel jelentős japán tengeri és szárazföldi erőket kötnek le, amivel könnyítenek a mandzsúriai orosz csapatok helyzetén. A védelemnek ekkor már csak 16 ezer harcképes katonája maradt, ezek is szűkölködtek lőszerben és élelmiszerben egyaránt. (Annak ellenére, hogy a japánok később mindkettőből komoly mennyiséget találtak a raktárakban.) A védelmet gyakorlatilag Kondratyenko tábornok irányította, s vele szemben Stössel, bár elméletileg a felettese volt, nem nagyon tudta érvényesíteni az akaratát.

Kondratyenko maga is tisztában volt azzal, hogy a város eleste már csak hetek kérdése, ám semmilyen szín alatt nem volt hajlandó a megadásra. Minden jel szerint arra készült, hogy afféle korabeli Sztálingrádot csináljon Port Arthurból, azaz az utolsó töltényig és az utolsó házig védje a várost. (De anélkül, hogy a felmentő sereg megérkezésére a legcsekélyebb esélye is lett volna.) December 15-én azonban egy nagykaliberű japán gránát szétrombolta azt az erődöt, melyben a tábornok éppen tartózkodott. Kondratyenko, és törzskarának szinte az összes tisztje életét vesztette. A tábornok halála hasonlóan demoralizáló hatással volt a hadseregre, mint Makarové a flottára. Temetésén nagy tömeg jelent meg, katonák és civilek vegyesen, noha a japánok ekkor is folyamatosan lőtték a várost. Kondratyenko utódjául Stössel saját bizalmas emberét, Fok tábornokot nevezte ki. Fok talán nem volt olyan direkt áruló, amilyennek azóta is tartani szokás, de szakmailag és emberileg egyaránt teljesen alkalmatlan volt a feladatra. Legszívesebben már sokkal korábban feladta volna a várost, melynek védelmét teljesen reménytelennek és lehetetlennek tartotta. Első intézkedései egyikeként felére csökkentette az erődök személyzetét, hogy ezzel is „csökkentsék a szükségtelen veszteségeket”. Kondratyenko halálával, és Fok kinevezésével Port Arthur védelme gyakorlatilag összeomlott. A japánok koncentrált támadásokkal sorra foglalták el a külső vonal erődjeit. Fok egyik esetben sem küldött erősítést a szorongatott erődöknek, hanem mihelyt válságosra fordult a helyzet, azonnal visszavonulásra utasította a védőket. A japánok december végére szinte teljesen felszámolták a külső erődövet. Fok feladta az egész első védelmi vonalat, és a második vonalra vonult vissza. A beosztott tisztek között, akik a külső vonalat többnyire még védhetőnek tartották, a döntés nagy felháborodást váltott ki. Vlagyimir Gorbatovszkij vezérőrnagy, a keleti front parancsnoka, nyíltan megtagadta a visszavonulási parancs végrehajtását, Fok és Stössel csak hadbírósággal fenyegetőzve tudta végül rákényszeríteni csapatai visszavonására. Még december 21-én, egy újabb haditanácson, Stössel ismét javasolta a kapitulációt, a tisztek azonban ismét leszavazták, kijelentve, a végsőkig kitartanak, és a várost még legalább egy

hónapig képesek lesznek védeni. A haditanácson résztvevő 22 tisztből 19 a védelem folytatása mellett szavazott. A megadás mellett nyíltan csak Reiss, és az őt támogató Fok érvelt, mondván, az erőd a flotta védelmére épült, annak pusztulása után tehát nincs értelme tovább védeni a várost, melynek felmentésére sem lehet már számítani. Annak ellenére, hogy a tisztek leszavazták a megadást, és a haditanácson látszólag Stössel is a védelem folytatása mellett volt, a tábornok másnap táviratot küldött a cárnak, melyben bejelentette, a helyőrség között pusztító járványok, valamint az élelmiszer és lőszerhiány miatt már csak néhány napig tudja tartani Port Arthurt. Január elsején – az oroszok által használt julián naptár szerint december 19-én – Stössel és Fok, anélkül hogy a többi tiszttel egyeztetett volna, vagy kikérte volna a véleményüket, parlamentert küldött Nogihoz, és közölték, hajlandók tárgyalni a megadásról. A Reiss ezredes által megfogalmazott levélben ezt írták Noginak: „Figyelembe véve a hadi helyzet alakulását, úgy látom, Port Arthur további ellenállásának nincs értelme. Hogy elkerüljük a felesleges véráldozatokat, tárgyalni kívánok a város átadásáról. Ha Excellenciád egyetért, akkor kérem, válassza ki a tárgyalások helyét, és jelölje ki megbízottait, akikkel megvitatjuk a megadás feltételeit.” Nogi nagyon meglepődött, hiszen ő is arra számított, a védők még legalább másfél hónapig folytatni tudják az ellenállást, de természetesen két kézzel kapott az ajánlaton, és beleegyezett Stössel feltételeibe. A megadásról folytatott tárgyalásokat alig négy óra alatt befejezték, a japánok nagy meglepetésére, akik arra számítottak, az oroszok ameddig csak lehet, húzzák majd az időt. Nogi maga nem érezte nagy sikernek Port Arthur bevételét. Az ostrom után egy levelében azt írta Teraucsi tábornoknak: „Nem érzek semmi mást, csak szégyent és nyomorúságot, hogy ennyi emberéletet, lőszert, és időt pazaroltam egy lezáratlan ügyre.” A civileknek biztosították a szabad elvonulást, míg a helyőrség katonái hadifogságba kerültek, de a nyugati normáknak megfelelő, tisztes bánásmódban részesítették őket. A tisztek, amennyiben esküt tettek rá, hogy a háborúban nem fognak többé fegyvert Japán ellen, szabadon távozhattak.

Stössel közölte a flotta parancsnokával, Wirennel, van egy éjszakája rá, hogy elpusztítsa a hajóit. Wiren dühöngött, tisztjei előtt hangosan szidta Stösselt, de már semmit nem tudott tenni. A korábbi bombázások után hajói már belesüllyedtek a sekély vizű kikötő iszapjába, tehát már nem tudta úgy elsüllyeszteni őket, hogy felboruljanak. A lőszerraktárak szinte teljesen üresek voltak, tehát felrobbantani se lehetett a hajókat. Amennyire még lehetett, szétrombolták, illetve a maradék lőszerrel felrobbantották a hajók berendezéseit, már amihez a belsejüket elárasztó víztől hozzá tudtak férni. Ezzel persze egyáltalán nem tudtak olyan mértékű pusztítást végezni a hajókban, ami kijavíthatatlan lett volna. A város megadása után az is volt a japánok legelső dolga, hogy megkezdték a hajók kiemelését. A magát megadó orosz helyőrség még ki sem vonult a városból, de a kikötőben elsüllyedt hajók fedélzetein már ott nyüzsögtek a japán tengerészek és hajógyári munkások. Sikerült is nekik később valamennyi hajót kiemelni, és kijavításuk után saját flottájukban szolgálatba állítani. Ezt a sorsot a nagy hadihajók közül egyedül a Szevasztopol kerülte el, melyet a kapitulációról érkező hírek után a part mellől mélyebb vizekre vontattak, és az Otvazsnij ágyúnaszáddal együtt ott süllyesztettek el. A japánok később megvizsgálták ezt a hajót is, de úgy találták, az 55 méteres vízmélység nem teszi gazdaságosan kivitelezhetővé a páncélos kiemelését. A még üzemképes rombolók elsején éjszaka kifutott a kikötőből, és az ekkor már elég laza japán blokádon áttörve Csifuba, és Csingtaóba hajóztak át, ahol internálták őket. Csifuba érkezett a Sztatnij, a Szergyitij, a Szkorij, a Blasztnij, és Bojkij romboló, valamint az Olga tehergőzös. Csingtaóba futott be a Szmelij romboló, valamint a 800 menekültet szállító Pintan teherhajó. A Sztatnij és a Szkorij fedélzetén menekítették ki Port Arthurból a titkos dokumentumokat, hadinaplókat, a vallási kegytárgyakat, és az alakulatok zászlóit is.

Nogi, Stössel, és vezérkari tisztjeik a megadási okmányok aláírása után. A megadási okmányokat január ötödikén írták alá. Bár a megállapodás szerint az erődök felszereléseit abban az állapotban kellett átadni, melyben a kapitulációs okmányok aláírásakor voltak, az orosz katonák szinte az utolsó percig folytatták a fegyverek és az épületek tönkretételét. A raktárakat felgyújtották, az erődöket felrobbantották, a kikötő bejáratát hajók elsüllyesztésével zárták el, a dokkot és a darukat szintén felrobbantották. Az ágyúkat a csövekbe helyezett robbanótöltetekkel tették tönkre. A városba bevonuló japánokat újabb meglepetés érte, a raktárakban ugyanis az utolsó napok pusztításai ellenére is nagy mennyiségű lőszer, szén, és élelmiszer készleteket találtak, amik még legalább egy hónapig biztosíthatták volna a védők ellátását. A felmérések szerint a liszt, gabona, és kétszersült készletek még legalább 23-27 napra elegendőek voltak, míg az ágyúkhoz mintegy

208 ezer lövés leadására elég lőszer volt még, a puskákhoz pedig 4,5 millió töltény. Ez már csak azért is meglepő volt, mert az orosz katonák az utolsó hetekben már nagyrészt csak kétszersültön és kásán éltek, illetve hetente kétszer kaptak 15 dkg lóhúst. A parancsnokság pedig a Szentpétervárra küldött táviratokban állandóan a szűkös lőszerkészletekre, és a kifogyóban levő élelmiszerre panaszkodott. A civilek, és azok a tisztek, akik esküt tettek arra, hogy a háborúban a továbbiakban már nem vesznek részt, szabadon elvonulhattak. Természetesen Stössel sem vonult hadifogságba. Élve Nogi nagyvonalúságával, senkitől el sem búcsúzva azonnal hazautazott a japánok által rendelkezésére bocsátott különvonaton, és otthon -Frank Thiess szerint- úgy ünnepeltette magát, mint valami operaénekes. Katonái Port Arthurban alighanem nem sok ünnepléssel halmozták volna el. A kapituláció hírére zavargások törtek ki a seregben, a fegyelem felbomlott. Az ittas katonák az utcákon randalíroztak, és bántalmazták, több esetben megölték a különösen népszerűtlen tiszteket. A Port Arthur körüli hadműveletek kezdeti szakaszában Oku Második Hadserege 5.367 embert vesztett. Nogi Harmadik Hadserege az ostrom során halottakban és sebesültekben mintegy 53 ezer embert vesztett el, nem számítva a különböző betegségek miatt ideiglenesen, vagy véglegesen szolgálatképtelenné vált 34 ezer katonát. A harci cselekmények ideje alatt a japán haditengerészet 1796 tengerésze esett el, 689 megsebesült, 49 fogságba esett. Összesen 19 japán hajó süllyedt el, nem számítva a kikötő eltorlaszolására feláldozott 17 teherhajót. Megsérült további 25 hajó. A Port Arthurt védő orosz hadsereg vesztesége 10.700 halott, és 14 ezer sebesült volt. Fogságba került 24 ezer katona, akik közül később még közel kétezren haltak meg a hadifogolytáborokban, a harcok során szerzett sérülések, illetve betegségek következtében. A flotta teljes vesztesége -beleszámítva a vlagyivosztoki hajórajt is2.939 halott, és 4.805 sebesült volt. 7.744 tengerész hadifogságba került.

Zsákmányolt orosz fegyverek Port Arthurban, a megadás után. A város eleste önmagában véve is nagy csapás volt az oroszokra nézve, a hír hallatán a hátországban, és a mandzsúriai hadseregnél egyaránt zavargások törtek ki. Volt azonban még egy súlyos következménye. Port Arthur elestével felszabadult az ostrommal addig lekötött Harmadik Hadsereg, melyet azonnal átirányítottak a mandzsúriai hadszíntérre. Nogi erős helyőrséget hagyott a városban, melynek új parancsnoka Shibayama Yahachi altengernagy lett, majd megindult észak felé, hogy csatlakozzon Oyama hadseregéhez. Harcedzett katonái éppen jókor érkeztek meg ahhoz, hogy részt vehessenek a mukdeni csatában, melyben az oroszok súlyos vereséget szenvedtek. Ha Stössel csak néhány héttel tovább kitart, a Harmadik Hadsereg leragad Port Arthur mellett, márpedig Nogi veteránjai nélkül a mukdeni csata aligha végződött volna jól a japánok számára. Az erőd elestével végre Togo flottájának addigra már meglehetősen leharcolt állapotban levő hajói is bevonulhattak a dokkokba, a régóta esedékes nagyjavításra és karbantartásra. A hazatérő Togót és Kamimurát a hősöknek kijáró hatalmas

ünnepléssel fogadták, ám nem ültek sokáig babérjaikon, s miután jelentést tettek a császárnak, gyorsan visszatértek a flottához. A hajókon közben elvégezték a szükséges karbantartásokat, kijavították a csatákban szerzett sérüléseket, kicserélték az elhasználódott ágyúkat, és feltöltötték a készleteket. Miután pedig mindezzel végeztek, 1905 februárjában újra kivonultak a tengerre, és intenzív gyakorlatozásba kezdtek a Koreai-szoros bejáratánál.

Patthelyzet Az orosz hadsereg egész télen védelmi állásainak kiépítésével foglalkozott. Kuropatkin teljes haderejét Mukden -a mai Shenyangkörül vonta össze, és szorgosan gyűjtögette csapatait a tavaszra tervezett nagy ellentámadáshoz. Az Oroszországból jövő utánpótlás azonban a vártnál lassabb tempóban érkezett. A hátországot egyre jobban megbénították a forradalmi megmozdulások, s az utánpótlásként érkező csapatok is egyre megbízhatatlanabbak voltak. A forradalmi propaganda erősen hatott a katonákra, a harci morál egyre süllyedt, és egyre növekedett a dezertálások száma. A forradalmi propaganda mellett a katonák elégedetlenségének másik fő oka az országra amúgy is jellemző, de most különösen burjánzó korrupció és üzérkedés volt. A harcoló csapatok részére utánpótlást szállító szerelvények gyakran üresen érkeztek meg, vagy pedig egyáltalán meg sem érkeztek. A hátországból egyre-másra indultak a hadszíntér felé a megrakott tehervagonok, de amikor Kuropatkin ősszel leltárt tartott, kiderült, hogy minden raktára üres. A hadiszállítók alaposan kihasználták a remek bizniszt. A legócskább portékájukat is aranyáron sózták rá a hadseregre, egy tábori ágyért az állam például 430 rubelt fizetett ki, mire az eljutott a csapatokhoz. A katonákat a Bajkál-tavon keresztül szállították, ami nagyon lelassította a csapatszállításokat. Ezt az akadályt kiküszöbölendő, gyorsan meg kellett építeni a Bajkál-tó partján még hiányzó vasútszakaszt, melyet korábban a magas költségek miatt nem akartak elkészíteni. A kormány egy nagyvállalkozót bízott meg a vasútvonal megépítésével, aki aztán a vonalat szakaszokra bontotta, és az építést továbbadta kisebb alvállalkozóknak. Ezek az alvállalkozók aztán a saját szakaszukat ismét kisebb szakaszokra bontották, és a munka elvégzését újabb al-alvállalkozókra bízták. Mire a vasút elkészült, megépítésének ára az eredetileg számított összeg ötszörösére növekedett. Mikor pedig az átadást követően az első vonat végigment az új pályaszakaszon, mire a végére ért, négyszer siklott ki. Az esők, és a tó vize alámosta a part mentén épített vasúti töltéseket, a rossz minőségű anyagból készült talpfák pedig kettétörtek a szerelvény súlya alatt. A vasútvonalat ennek

ellenére ünnepélyesen megnyitották, és aztán még aznap rögtön be is zárták. A javítási munkák még azelőtt megkezdődtek, hogy a vonalat egyáltalán használatba vették volna. A csapatok tehát továbbra is a tavon keresztül érkeztek, nyáron komppal, télen a jégen lefektetett vasútvonalon keresztül. Ami nem volt mindig biztonságos, a vasút alatt többször is beszakadt a jég. Előfordult, hogy egy egész gyalogosezred került az őket szállító szerelvénnyel együtt a jég alá. A helyszínre érkező mentőalakulatok már csak annyit tehettek, hogy keresztet vetettek rájuk, a vágányokat pedig valamivel odább ismét lefektették, és újraindították a szállításokat.

A Bajkál jege beszakad egy orosz csapatszállító vonat alatt. Japán metszet. A téli hónapok során az oroszok erős védelmi állásokat építettek ki Mukden körül. Biztosak voltak benne, a japánok nem fognak támadó hadműveletekbe kezdeni az áttörhetetlennek gondolt orosz védelmi vonalak ellen. Kuropatkin jelentős erősítéseket kapott, de Port Arthur eleste után aggódni kezdett a japán Harmadik Hadsereg várható megjelenése miatt, és úgy döntött, még ennek megérkezése előtt megelőző csapást mér az ellenségre. A 350 ágyúval felszerelt, 285 ezer fős orosz hadsereg balszárnyát a tapasztalt veterán, a pályafutását a krími háborúban kezdő, 66 éves Nyikolaj Petrovics Linevics, a derékhadat Alekszander Kaulbars, a

jobbszárnyat pedig a nem sokkal korábban érkezett Oskar Grippenberg tábornok irányította. (Az ekkor 66 éves, finn nemesi családból származó Grippenberg szintén sokat tapasztalt veteránnak számított. Már a krími háborúban is kitüntették bátorságáért, majd később részt vett az 1862-es lengyel felkelés leverésében, és Turkesztán megszállásában. Sokáig a moszkvai katonai körzet parancsnoka volt, ami megtisztelő megbízásnak számított, ám 1898ban elmozdították beosztásából, amikor nyilvánosan kritizálta a finn függetlenségi mozgalmak elleni erőszakos orosz fellépést. A háború előtt az orosz Hatodik Hadtest parancsnoka, és a cár segédtisztje volt.) A támadást Kuropatkin a japán balszárny ellen akarta koncentrálni, és azt Grippenberg hadtestének kellett volna végrehajtania. Grippenberg eleinte ellenezte az akciót, és végül csak úgy egyezett bele, hogy ígéretet kapott, támadását a másik két hadtest is támogatni fogja. A hadművelet tervei azonban Grippenberg környezetéből kiszivárogtak a sajtóba, és azokat elég részletesen ismertette az Echo de Paris című lap, melyet természetesen a japánok is olvastak, akik így előre értesültek az oroszok szándékairól. A támadást Miscsenko lovassági támadása vezette be, akinek 6.000 kozákjával támadást kellett indítania Newchang vasútállomása ellen, megsemmisíteni a japán hadsereg ott tárolt készleteit, felrobbantani a vasúti hidakat, és megrongálni a vasútvonalakat. A támadás január nyolcadikán indult, de a rossz időben a lovasok a vártnál lassabban haladtak előre. Csak négy nap múlva érték el a vasútállomást, ahol a japánok már felkészülten várták őket. Miscsenko háromszor rohamozta meg a japán állásokat, ahonnan azonban mindháromszor visszaverték a támadókat. Este az oroszok visszavonultak, miután nagy veszteségeket szenvedtek, és csak csekély károkat okoztak az ellenségnek. A vasútvonalban keletkezett károkat a japánok néhány óra alatt kijavították. Január 19-én Kuropatkin utasította a jobbszárnyat, támadja meg, és karolja át a japán erőket, s verje vissza őket a Taitsu folyó túlsó oldalára. A támadási parancs kiadásával egy időben azonban Kuropatkin csapatokat vezényelt el Grippenberg hadtestétől, meggyengítve ezzel a támadásra induló orosz erőket.

A japánok ezúttal is felkészülten várták a támadást. A csata január 25-én kezdődött, amikor a megfelelő egyeztetés, és egységes irányítás nélkül támadó orosz csapatok a rossz időnek, és a hiányos felderítésnek köszönhetően a célpontként kijelölt Sandepu helyett a szomszédos Paotaitzu települést rohamozták meg. (A másik célpontot, Heikoutai-t, súlyos veszteségek árán, de sikerült elfoglalni.) Bár végül rájött a tévedésre, Grippenberg mégis azt jelentette Kuropatkinnak, hogy Sandeput foglalták el, és következő napra pihenőt rendelt el csapatainak. Stackelberg hadosztálya a parancs ellenére folytatta a támadást, a japánok azonban súlyos veszteségeket okoztak nekik, és visszavonulásra kényszerítették őket. Grippenberg folytatni akarta a támadást, hogy Sandepu elfoglalásával megteremtse az összeköttetést Kaulbars hadtestével, Kuropatkin azonban nem támogatta az ötletet, és visszavonulást rendelt el. A főparancsnok attól tartott, a további előrenyomulással rés nyílna a főerők, és Grippenberg hadteste között, ahová benyomulva a japánok kettészakíthatnák az orosz vonalakat. Stackelberg ezt a parancsot is megszegte, és Miscsenko lovasságának támogatásával sikerült Sandepu mögé kerülve jó állásokat elfoglalnia, ahonnan a siker reményében folytathatták volna a támadást. Az orosz katonák harci morálja ezúttal nagyon jó volt, hiszen úgy tűnt, a győzelem küszöbén állnak. Kuropatkin azonban ezúttal is elutasította az offenzíva folytatásának gondolatát. Engedetlensége miatt leváltotta Stackelberget, és ismét utasította Grippenberget, vonuljon vissza seregével a főerőkhöz. A japánok közben kihasználták az oroszok tétovázását, és ellentámadást indítottak, amivel január 29-én sikerült visszafoglalniuk Heikoutait. Grippenberg ezt követően elrendelte az általános visszavonulást. Az ütközet végül ismét eldöntetlenül végződött, egyik fél sem került döntő fölénybe. A japánok mintegy 9 ezer embert vesztettek, az oroszok a hivatalos jelentések szerint is 12 ezret, a nem hivatalos adatok szerint viszont a tényleges összveszteségük a 20 ezret is elérhette. A vereség, és az újabb visszavonulás után az orosz katonák harci morálja még tovább süllyedt. A dezertálások száma

annyira megnövekedett, hogy külön egységet kellett felállítani a szökések megakadályozására, illetve a dezertőrök elfogására. Grippenberg, betegségre hivatkozva, rögtön a csata utáni napon beadta lemondását. A helyi újságoknak nyilatkozva már útban hazafelé is gyávasággal vádolta Kuropatkint, és hevesen kritizálta annak vezetési módszereit, azt állítva, főparancsnoka féltékeny volt az ő sikereire, ezért nem engedte a jól induló offenzíva folytatását. Grippenberg ezt követően gyakorlatilag élete végéig bosszúhadjáratot folytatott Kuropatkin ellen, s minden lehetséges helyen és módon igyekezett lejáratni volt parancsnokát. Hazatérve a cár kihallgatáson fogadta a tábornokot, aki részletesen beszámolt neki a harcok állásáról, a fronton folyó uralkodó állapotokról, és Kuropatkin vezetői tevékenységéről. A cár kitüntette és előléptette Grippenberget, ám az általa feltárt hiányosságok és visszaélések megszüntetése érdekében semmilyen intézkedést nem tett.

Oyama Iwao tábornagy, a mandzsúriai hadsereg főparancsnoka. Kuropatkin a háború kezdete óta Mukdennél akart védekezni, és csak a kormány nyomására, jobb meggyőződése ellenére bocsátkozott támadó hadműveletekbe, melyek sorra kudarccal végződtek. Az Oroszországból a vártnál lassabban, de folyamatosan érkező erősítésnek köszönhetően februárra már 340 ezer katona gyűlt össze a Mukden körül 140 kilométer hosszan kiépített állásokban. A frontot végig jól kiépített lövészárokrendszer védte, megerősített ütegállásokkal, szögesdrótakadályokkal, bunkerekkel. Az állásokban több mint ezer ágyút vontak össze, a vonalak mögött pedig keskeny nyomtávú vágányokat fektettek le, s az egyes frontszakaszok között kisvasúton szállították az utánpótlást. Az orosz hadsereget három részre osztották. A balszárnyon Linevics irányította a II. Hadsereget, míg a centrumban az I. Hadsereget Bilderling, a jobbszárnyon álló III. Hadsereget pedig Kaulbars tábornagy. A főleg a szárnyakon összevont lovasságot Paul von Rennenkampf tábornok vezette. A további erősítésekre váró Kuropatkin nem akarta megbontani csapatai harcrendjét, és rést nyitni a védelemben, ezért ezúttal is kizárólag védekezésben gondolkozott, és nem akart semmilyen támadó hadműveletbe bocsátkozni. A japán támadást kelet felől várták, ahol a japán erők zöme állt. A velük szemben álló japán hadsereg közben kiegészült a Port Arthur bevétele után hozzájuk csatlakozó Harmadik Hadsereggel, melyet továbbra is Nogi irányított. Oyama parancsnoksága alatt így összesen 280 ezer japán katona készülődött a támadásra. Ez volt a teljes japán haderő. A japánoknak már nem voltak tartalékaik, Koreában alig 20 ezer fős megszálló hadsereget hagytak csak hátra, egyébként minden mozgósítható emberük Mandzsúriában volt. A hadsereg harcértéke is folyamatosan romlott. Bár a harci morál összességében véve még mindig nagyon jó volt, a korábbi fanatizmus már eltűnt, köszönhetően annak, hogy a seregben egyre nőtt a tartalékosok és az újoncok aránya. A tábori csendőrséget folyamatosan erősítették, és azok az engedetlenség, vagy az elégedetlenség legkisebb jelét is azonnal megtorolták. A kivégzések napirenden voltak.

Az ellátási nehézségek, a növekvő adók, a csökkenő életszínvonal miatt a hátországban is romlott a hangulat. Miután tisztában voltak vele, hogy erejük végén járnak, mindenki döntő győzelmet várt Oyamától. A japán jobbszárnyon, a mandzsúriai vasútvonaltól keletre, Kuroki Első, és Nozu Negyedik Hadserege állt. A vasúttól nyugatra Oku Második Hadserege tartotta a frontot, mögötte állt tartalékban a Harmadik Hadsereg. Az újonnan felállított Ötödik Hadsereget, mely nagyrészt sebtében bevonultatott tartalékosokból állt – de létszámát így sem tudták teljesen feltölteni – Kawamara Kageaki tábornok vezetésével szintén a keleti frontra küldték, ahol ezeknek a friss, és pihent erőknek kellett a támadást megindítaniuk. Összesen tehát több mint 600 ezer katona állt szemben egymással. Az 1813-as lipcsei csata óta ez volt a hadtörténelem legnagyobb összecsapása, és egészen a második világháborúig az újkori történelem legnagyobb ütközete Ázsiában. A csata egy nagyjából 130×75 kilométeres területen zajlott, így kiterjedését tekintve is az első világháború előtti korszak egyik legnagyobb méretű összecsapása volt. Oyama ezúttal is átkaroló hadműveletre készült, hogy a németek harmincnégy évvel korábbi sedani győzelmét megismételve bekerítse az orosz erőket, és végre megsemmisítő vereséget mérjen rájuk. Az orosz védművek ellen a japánok bevetették még a Port Arthur alól érkező 28 cm-es tarackokat is. Okulva a korábbi csaták tapasztalataiból, ahol részben az átkarolásra vezényelt csapatok elégtelen létszáma miatt nem érték el a várt eredményeket, most a csapatok több mint a harmadát az ellenség bekerítésére küldték. 162 zászlóalj az oroszok megerősített állásait támadta, hogy elterelje azok figyelmét, és lekösse erőiket, míg 101 zászlóalj az ellenség szárnyai ellen indult. Nogi Harmadik Hadserege nyugat felől, míg Kageaki Ötödik Hadserege kelet felől próbált meg az oroszok hátába kerülni. Miután az oroszok nem sok gondot fordítottak a felderítésre, nem voltak tisztában a japán csapatok elhelyezkedésével, és nem tudták, honnan várható a döntő támadás. (A japánok az ütközet előtti hetekben azt a hírt terjesztették el, hogy Nogi hadseregét Port Arthur alól Vlagyivosztok ostromára rendelték. A kínai lakosság, és a japán

hadifoglyok révén a hír hamarosan eljutott az orosz főhadiszállásra is, és Kuropatkin nem sokkal a csata előtt csapatokat vezényelt át Vlagyivosztok védelmére.) Oyama úgy vélte, az oroszok majd Mukden városában akarják megvetni a lábukat, és utasításaiban külön kitért arra, a városban lehetőleg kerüljék a közelharcot, hogy a lakosságot megkíméljék. Mindez éles ellentétben állt az oroszok viselkedésével, akik az egész háború alatt egyáltalán semmilyen gondot nem fordítottak arra, hogy a civileket megpróbálják megkímélni a harcokkal járó pusztításoktól. A támadást február huszadikán kora reggel az Ötödik Hadsereg nyitotta meg, mely kelet felől támadta az orosz balszárnyat. Az Első és Negyedik Hadsereg az orosz centrumot és a jobbszárnyat támadta.

Orosz tábori tüzérség Mukdennél. A harcok több napon át váltakozó hevességgel folytak. Az orosz főparancsnokság ezúttal is teljes szakmai alkalmatlanságról tett bizonyságot. Kuropatkint összezavarták a japán hadmozdulatok, s ezúttal is tétovázott, bizonytalankodott, és összevissza kapkodott. Teljesen összefüggéstelen döntéseket hozva támadásra utasította csapatait, majd még mielőtt azok rohamra indulhattak volna, visszavonta utasítását. Az Első Szibériai Hadtestet, az egyik legjobb

orosz alakulatot, a front keleti szakaszára küldte, hogy ott megállítsák a japán Ötödik Hadsereg előrenyomulását. A hadtest erőltetett menetben tett meg nyolcvan kilométert, mire megérkezett a keleti frontra, ám alighogy odaértek, Kuropatkin egy újabb paranccsal visszaküldte őket nyugatra. A hadtest végül részt sem vett a tulajdonképpeni harcokban, az ütközet egész ideje alatt fel-alá masírozott a frontvonalak mögött. Ugyanígy járt az orosz nehéztüzérség is, melynek legtöbb ütegét még azelőtt visszavonták, hogy egyáltalán bevetésre kerülhettek volna. Súlyos harcok után a japánoknak Kiuzan közelében sikerült áttörni a keleti frontot, és elfoglalni az orosz állások első vonalait. Miután az itteni támadásokkal sikerült elterelni az oroszok figyelmét, február 27én Nogi Harmadik Hadserege gyors menetben megindult északnyugat felé, hogy egy nagy kört leírva az orosz jobbszárny hátába kerüljenek. Nogi három nap alatt több mint száz kilométert tett meg csapataival, és március elsején váratlanul feltűnt az oroszok állások mögött. Miután Kaulbars hadteste nem tudta feltartóztatni Nogi támadását, Kuropatkin a keleti szárnytól vezényelt át csapatokat a nyugati frontra. Az oroszok nagy erejű ellentámadást akartak indítani, hogy Nogi és Oku csapatai között elvágják az összeköttetést, és elszakítsák egymástól a Második és a Harmadik Hadsereget. A március harmadikára tervezett ellentámadást azonban késleltette a közben kitört hóvihar, és Kuropatkin tétovázása, aki nem tudta eldönteni, merre legyen a támadás fő iránya. Hogy megakadályozzák az oroszokat abban, hogy nagy erőket tudjanak felvonultatni Nogi ellen, Oyama március ötödikétől kezdve a front teljes hosszában folyamatosan támadta az orosz állásokat. A japánok megállás nélkül rohamoztak, és bár hatalmas veszteségeket szenvedtek – az orosz katonák sokszor az elesett japánok holttesteiből építettek fedezéket maguknak –, az oroszok ismét védekezni kényszerültek, s nem tudtak a tervezett nagy ellentámadáshoz elegendő erőt átcsoportosítani nyugatra. A szervezetlenül végbement átcsoportosítások, és a japán támadások következtében az orosz harcrendben zavar keletkezett, a balszárny rendje megbomlott. Kuropatkin elhatározta, hogy szűkíti a

védelem vonalának hosszúságát, és csapatait visszavonja, közelebb Mukdenhez, a Hun folyó vonala mögé. A folyó azonban, melyről Kuropatkin azt hitte, a védelmet fogja erősíteni, teljesen befagyott, és semmilyen akadályt nem jelentett az előrenyomuló japánoknak, akik könnyen átkeltek rajta, és heves harc után megvetették lábukat a folyó túloldalán. A japánok ezzel benyomultak az orosz centrum, és a balszárny közé, s elvágták őket egymástól. Ugyanekkor északnyugat felül megjelent az oroszok hátában a Harmadik Hadsereg is, és támadást indított az orosz jobbszárny ellen. Az orosz hadsereget a teljes bekerítés veszélye fenyegette, ezért Kuropatkin március kilencedikén este, még Nogi csapatainak megérkezése előtt, elrendelte az általános visszavonulást. A hátráló ellenséges csapatokat látva Nozu a Negyedik Hadsereggel nagy erejű támadást indított az orosz vonalak ellen, melynek hatására az addig rendezett visszavonulás pánikszerű meneküléssé változott. Az orosz katonák fegyvereiket eldobálva, sebesültjeiket, és felszerelésüket hátrahagyva fejvesztve menekültek. Március tizedikén a japán csapatok bevonultak Mukdenbe. A kimerült, és utánpótlási nehézségekkel küzdő japánok ezúttal sem tudták a kellő erővel üldözőbe venni az ellenséget, s az üldözést Mukdentől 20 kilométerre északra kénytelenek voltak leállítani. Az orosz csapatok zöme így ismét megmenekült.

Visszavonuló orosz csapatok. Az oroszok először Tieling felé vonultak vissza, Kuropatkin azonban itt sem érezte magát biztonságban, ezért – miután felgyújtatta a várost – tovább vonult északra, és tíznapi menetelés után elérte Hspingkai városát, ahol rendbe szedte megtépázott csapatait, és új védelmi állásokat akart kiépíteni. Nem sokkal később azonban ismét meggondolta magát, és Hspingkai-t is feladva még tovább vonult vissza észak felé, kivonulva egész Dél-Mandzsúriából. Az orosz hadsereg ezúttal sem szenvedett döntő vereséget, ám a háború során Mukdennél szenvedte el a legnagyobb veszteségeit. Az oroszok összesen kétezer tisztet, és 90 ezer katonát vesztettek, s odalett felszerelésük és tüzérségük nagy része is. A vereség után a katonák hangulata a mélypontra süllyedt, a seregben zavargások kezdődtek. A japán hadsereg a csaknem három hétig tartó harcok során szintén igen súlyos veszteségeket szenvedett, több mint 70 ezer katonájukat tehették veszteséglistára. A japánok Mandzsúria déli részét szinte teljesen elfoglalták, a további előrenyomuláshoz azonban már nem volt erejük. A hadsereg ember és anyagtartalékai egyaránt kimerültek.

A mukdeni vereség megpecsételte Kuropatkin sorsát is, akit március 16-án leváltottak beosztásából, és helyére Nyikolaj Petrovics Linevics tábornokot nevezték ki. A 67 éves Linevics jó hírű, elismert katona volt, de a régi iskola elavult harcászati elképzeléseit képviselte. Ennek ellenére sikerült rendbe szednie a vereség, és a visszavonulás után teljesen szétesett hadsereget, és Harbintól 300 kilométerre délre megszilárdítania az orosz csapatok újabb védelmi vonalait. Offenzívát azonban ő sem kezdeményezett, Kuropatkinhoz hasonlóan további erősítéseket várt, hogy megszerezze az ellentámadáshoz szerinte szükséges másfélszeres számbeli fölényt. A cár kihallgatáson fogadta a hazatérő Kuropatkint, aki a több mint egyórás beszélgetés során tájékoztatta a cárt a háború állásáról, és arra kérte az uralkodót, bocsásson meg a hadseregnek. A cár így válaszolt: „Isten megbocsát, de ne feledje, a babérkoszorú a győzteseké, a veszteseké a töviskoszorú. Viselje bátran.” Kuropatkin, saját kérésére, ezt követően visszatért a frontra, s a továbbiakban az I. Hadsereg parancsnoki tisztségét töltötte be. A háború további részében a két, egyformán leharcolt hadsereg néhány kisebb lovassági rajtaütésen kívül már nem kezdeményezett újabb támadást. Mindketten védekezésre, és állásaik tartására rendezkedtek be, s miután egyikük sem volt képes döntést kicsikarni, várták, hogy a két ország haditengerészeteinek összecsapása döntse el a háború sorsát.

Második rész – Csuzima „A japáni tengerek diadalmas örömkiáltásokat visszhangoznak, mert betölti őket a Tenno félelmetes méltósága, s fensége.” (Togo Heihacsiro)

A Második Csendes-óceáni Hajóraj A vonatkozó szakirodalomban gyakran képezi találgatások tárgyát, mikor, és hol merült fel először, s kinek az ötlete volt, hogy a TávolKeletre, a japánok által szorongatott Port Arthurba, a Balti Flotta főerőit vezényeljék át erősítésként. Az ötletadónak gyakran magát a cárt, II. Miklóst gondolják, mások a flotta főparancsnokát, Alekszej Alexandrovics Romanov nagyherceget – a cár nagybátyját – tekintik a grandiózus terv szülőatyjának. Valójában azonban a Balti Flotta legerősebb hajóiból összeállított különítmény ötlete sokkal korábban megszületett, és igazából már a kezdetek kezdetén, vagyis Port Arthur 1897-es birtokbavételekor az volt az orosz flotta stratégiai terve, hogy japán támadás esetén a Csendes-óceáni Hajóraj Port Arthur-i bázisára támaszkodva passzív védekezést folytat, és csupán kisebb kitörésekkel zavarja a japán hadmozdulatokat, nagy flottaütközetet nem kezdeményez, és nem vállal. A flotta feladata csupán az volt, hogy tartsa magát és a támaszpontot mindaddig, amíg erősítés nem érkezik a Balti-tengerről, mellyel az oroszok megszerezik azt a számbeli fölényt, melynek birtokában ellentámadásba mehetnek át. Néhány héttel a japán támadás után, 1904 márciusának első felében, a cár titokban már ki is adta azt a rendeletet, melyben utasította a flotta vezérkarát, kezdjék el a Csendes-óceánra küldendő erősítés szervezési munkálatait. A végleges döntés az április 15-én, a cár részvételével megtartott értekezleten született meg, a nyilvánosság pedig április 30-án, a hivatalos parancs kihirdetésekor értesülhetett először a Második Csendes-óceáni Hajóraj felállításáról. Az első elképzelések szerint a hajóraj júliusban indult, és a számítások szerint négy-öt hónap alatt, vagyis még az év vége előtt megérkezett volna Port Arthurba. Voltak azonban, akik még ezt is túl lassú tempónak találták. Makarov tengernagy rögtön a japán támadás után azt javasolta, erősítésként vasúton szállítsanak negyven szétszerelt torpedónaszádot Port Arthurba, és azonnal irányítsák át oda az Andrej Andrejevics Virenius tengernagy vezette Földközi-tengeri Hajórajt, az Oszljabja csatahajóval és két cirkálóval. Virenius hajóraja egyébként is Port Arthur felé tartott, s a háború kitörésének híre Dzsibutiban érte őket, amikor már éppen elhagyni

készültek a Vörös-tengert. A főparancsnokság azonban tartott attól, hogy a Port Arthur felé tartó hajók japán túlerővel kerülnének szembe, ezért elvetették Makarov javaslatait, és Virenius kötelékét visszarendelték a Balti-tengerre. Útközben a flotta elfogott néhány angol hajót, mely a japánoknak szállított árut, majd miután a rombolók egy része különvált, és a Fekete-tengerre hajózott, az Oszljabja és a cirkálók áprilisban visszatértek a Balti-tengerre, ahol rögtön beosztották őket az indulásra készülődő Második Hajóraj kötelékébe. Az oroszok nem pusztán a gigantomán reflexek miatt akartak mindenképpen nagy flottakötelékkel megjelenni a Távol-Keleten, hanem egész egyszerűen csak biztosra akartak menni. Nem akarták elaprózni erőiket, hanem a további, tekintélyromboló kudarcok elkerülése végett olyan hatalmas flottával akartak felvonulni a japánok ellen, mely – a Csendes-óceáni Flottával együtt – olyan túlerőt képvisel, ami garantálja a sikert. Hamar, tulajdonképpen már a hajóraj felállítása előtt kiderült azonban, hogy ez a garancia nagyon is bizonytalan. A Távol-Keleten sokkal rosszabbul alakultak a fejlemények, mint ahogy azt korábban akár a legpesszimistábbak is várták. Hajó hajó után merült a hullámsírba, vagy került sérülései miatt hosszú időre javításra a dokkokba. Napok alatt odaveszett a flotta nagy reménysége, Makarov altengernagy is. A szárazföldön, ha lehet, még rosszabbul alakult a helyzet, egyik vereség a másik után érte a folyamatosan hátráló orosz csapatokat. Nemcsak a flotta feladata, a japán hajóhad elpusztítása tűnt egyre nehezebb feladatnak, hanem már az odavezető út is vesszőfutásnak ígérkezett. A sorozatban elszenvedett, megalázó vereségek mélypontra süllyesztették az orosz birodalom nagyhatalmi presztízsét, s a világ kezdte úgy érezni, a japánoknak, az angolokkal a hátuk mögött, talán mégis vannak esélyeik a sikerre. Mindez felbátorította az oroszok ellenfeleit, és elbizonytalanította a barátait. Az orosz hajórajnak szinte a fél világot meg kellett kerülnie, és utánpótlásának eleve hallatlanul bonyolult logisztikai feladatát tovább nehezítette, hogy útközben olyan országok kikötőiben vagy felségvizein kellett feltölteni az eredetileg rövidtávú bevetésekre tervezett hajók készleteit, melyek vagy nyíltan ellenségesek voltak

velük szemben, mint Nagy-Britannia, vagy pedig nem merték egyértelműen támogatni őket, mint például Franciaország. Aligha meglepő tehát, hogy a tengernagyok nem nagyon tolongtak az új hajóraj parancsnoki tisztségéért. Egy-egy jó állás körül korábban mindig tucatjával nyüzsögtek a jelentkezők, de ezúttal mindenki lapított. Számításba jöhető jelöltként felmerült a Port Arthuri flotta nemrégiben kinevezett új parancsnoka, Szkridlov altengernagy, aki új állomáshelyére már be sem jutott, mivel azt még megérkezése előtt körülzárta a japán hadsereg. Szkridlov tehát jobb híján Vlagyivosztokban igyekezett kibontakoztatni tehetségét, ahol a még üzemképes három cirkálóra ekkor már négy tengernagy jutott. Ennek ellenére Szkridlov éppúgy pótolhatatlannak érezte magát Vlagyivosztokban, mint a másik jelölt, Grigorij Csuhnyin altengernagy, a Fekete-tengeri Flotta parancsnoka, Szevasztopolban. A korábbi távol-keleti főparancsnok, Alekszejev is udvariasan elhárította magától a megtiszteltetést, hogy az új hajóraj parancsnoka legyen. Miután mindenki igyekezett valaki másnak átpasszolni a megtisztelő feladatot, a labda végül egy rangban viszonylag fiatal tiszt, az ekkor 55 éves Zinovij Petrovics Rozsgyesztvenszkij ellentengernagy kezében maradt.

Zinovij Petrovics Rozsgyesztvenszkij tengernagy. Az 1848 november 11– én, polgári családban – apja orvos volt – született Rozsgyesztvenszkij 17 évesen lépett be a haditengerészethez. 1873-ban végezte el a Mihajlovszkij Tüzérségi Akadémiát, s a Balti Flottánál töltött néhány év után 1876-ban a Fekete-tengerre vezényelték. Épp jókor érkezett meg ahhoz, hogy részt vehessen a következő évben kitört orosz-török háborúban.

Kezdetben Makarov hajóján, a Konstantinon szolgált, és az egyik rúdtorpedókkal felszerelt bárka parancsnokaként részt vett a török kikötők elleni támadásokban. Később a Vesta segédcirkálóra vezényelték át, s annak fedélzetén vett részt az 1877 július 11-ei konstancai csatában. A Vesta a román kikötő előtt találkozott össze a török Fehti-Bulend nevű páncélossal, mely azonnal üldözőbe vette a nála sokkal gyengébb orosz hajót. A Vesta súlyosan megrongálódott, legénységének közel harmada elesett, azonban ötórás tűzharc után sikeresen elmenekült a törökök elől, súlyos sérüléseket okozva ágyúival a Fehti-Bulendnek. Az oroszok győzelemként értékelték a csatát, melyről a Szentpétervárra küldött Rozsgyesztvenszkij, aki a csatában tanúsított bátorságáért megkapta a György Kereszt és a Vlagyimir Rend negyedik fokozatát, személyesen számolt be a cári családnak. A leendő flottaparancsnok karrierje azonban ezután parkolópályára került. Szókimondó, és talpnyalásra kevéssé hajlamos természete miatt nem nagyon számíthatott magas pártfogókra, ugyanakkor viszont nem volt olyan kiemelkedően tehetséges sem, hogy képességei révén felhívja magára a figyelmet, és nehéz természetét zsenije ellensúlyozza, mint a nála néhány héttel fiatalabb Makarovnál. Néhány évig tanácsadóként tevékenykedett az ekkoriban megalakult bolgár haditengerészetnél, majd tengerészeti attasé volt a londoni orosz nagykövetségen. 1894-ben a Vlagyimir Monomah páncéloscirkáló kapitánya a Földközi-tengeri Hajórajnál, a nála fiatalabb, de ekkor már tengernagyi rangban levő Makarov parancsnoksága alatt. 1898-ban a Balti Flotta tüzérségi iskolájának parancsnokává nevezik ki. Ekkor még úgy nézett ki, a sorhajókapitányi rangban levő Rozsgyesztvenszkijre a szokásos tengerésztiszti karrier vár. Pályafutása végén megkapja majd az egyik csatahajó parancsnokságát, majd néhány év múlva, nyugdíjba vonulása előtt, az ellentengernagyi rangot. 1902 tavaszán azonban a szerencse rámosolygott hősünkre, és végre számára is elérkezett a nagy lehetőség a kiugrásra. Képességeinek bizonyítására nem valamilyen tengeri ütközet szolgáltatott alkalmat, hanem a német császár, II. Vilmos

oroszországi látogatása. A magas rangú vendég számára szervezett program egyik fénypontja volt, hogy unokatestvérével, II. Miklóssal közösen megtekintették a flotta egyik lőgyakorlatát. Rozsgyesztvenszkij, aki az akadémia iskolahajójaként működő ősöreg, 1878-ban épült kis Minyin cirkáló parancsnoka volt, elkápráztatta az előkelő nézősereget. A Minyin tüzérei letarolták az összes céltáblát, az elragadtatott cár pedig azonnal elrendelte, a parancsnokot az első adandó alkalommal léptessék elő ellentengernaggyá. II. Vilmos szintén le volt nyűgözve az orosz tüzérek remek teljesítményétől, és a cárhoz fordulva megjegyezte: „Bárcsak olyan nagyszerű admirálisaim lennének a flottámban, mint a maga Rozsgyesztvenszkij kapitánya!” Azt persze sem a cár, sem a császár nem tudta, hogy a produkciót természetesen jó előre elpróbálták és begyakorolták, így az inkább volt tekinthető afféle színházi előadásnak, mint igazi lőgyakorlatnak. Azonban a cár ettől kezdve meg volt róla győződve, hogy Rozsgyesztvenszkij a legkiválóbb tüzérségi szakértő a flottánál. 1903-tól Rozsgyesztvenszkij a tengerészeti minisztérium vezérkari főnökének helyetteseként, tehát irodai beosztásban tevékenykedett. A flotta felszerelésének és ellátásának ügyeiben már ekkor sokszor szembesülhetett a mindent átható korrupcióval és nemtörődömséggel, s többször összerúgta a port a mindenható bürokratákkal. 1904 május ötödikén a cár Rozsgyesztvenszkijt nevezte ki az alakulófélben levő Második Csendes-óceáni Hajóraj élére. A cár kedvenceként neve korábban, a háború elején már a Port Arthur-i hajóraj parancsnoki tisztségével kapcsolatban is felmerült, melyet azonban végül Makarov, majd az ő halála után Szkridlov kapott meg. A kinevezés talán Rozsgyesztvenszkijt is meglepetésként érte, hiszen a tengeren addig kizárólag hajóparancsnokként tevékenykedett, és még soha semmilyen köteléket nem irányított. Igazából senki se nagyon értette, miért pont őt választották ki erre a rendkívül fontos posztra, hiszen a cár személyes szimpátiáján kívül szinte semmi nem indokolta a kinevezését. Elképzelhető, az orosz vezetés igazából talán már ekkor sem olyan embert keresett, aki képes lesz megnyerni a háborút, hanem inkább olyat, akire majd rá lehet hárítani a felelősséget a vereségért. Rozsgyesztvenszkij, aki

nem rendelkezett jó kapcsolatokkal, és befolyásos családtagokkal vagy barátokkal, megfelelő embernek tűnhetett. Ha győz, amire a józanabb elmék már 1904 nyarán se számítottak nagyon, a dicsőséget majd bezsebeli a flottavezetés, ha veszít, egy személyben övé a felelősség.

A Knyaz Szuvorov, a vízrebocsátás előtt. Azt el kell ismerni, a tengernagy munkabírása rendkívüli volt. Napi 18-20 órát dolgozott, s egymaga irányította az épülőben levő hajókon folyó munkálatokat, a már útra kész hajók felszerelését, a legénység bevonultatását és elosztását. Egyik sem volt egyszerű feladat. A flotta fő ütőerejét képviselő négy Borogyino osztályú csatahajót már 1901-1902 során vízrebocsátották, felszerelésüket azonban még mindig nem fejezték be. Ez nem csupán a közismerten lassú orosz munkatempónak és a hanyagságnak, hanem a balszerencsének, illetve a forradalmár elemek szabotázsainak is betudható volt. Az arzenálban, ahol az épülő hajók részére szánt felszerelést tárolták, nagy tűz ütött ki, melyben odaveszett az anyag nagy része.

A kikötőben álló Orjol páncéloson, melyre még nem szerelték fel az öv páncéllemezeit, valakik kiütötték a fadugókat, melyek a vízvonal alatt levő alsó öv lemezeinek felszerelésére szolgáló szegecsek nyílásait zárták el. Mire észrevették, mi történt, annyi víz ömlött ezeken keresztül a hajóba, hogy az a kikötő sekély vizében megfeneklett. Még később, a próbajáratokon, acéldarabokat találtak a csatahajó gépeinek csapágyaiban. Ha nem veszik észre őket időben, a gépek hosszas javításra szorultak volna, és a hajó kiesett volna a Távol-Keletre induló kötelékből. Az Orjol építése így is nagy késedelmet szenvedett a „balesetek” miatt, és a hajón még induláskor is dolgoztak a hajógyári munkások. Hasonló esetek egyébként szép számmal történtek a flotta többi hajóján is. Szinte biztos, hogy ezeket a szabotázsokat nem japán ügynökök, hanem az orosz flottának a cári rendszerrel vagy nemzetiségi, vagy pedig ideológiai alapon szembenálló tengerészei okozták. Ez is mutatja, milyen gyatra emberanyag állt Rozsgyesztvenszkij rendelkezésére. Miután Port Arthur megszállását követően a széttagolt orosz haditengerészeti erők közt a Csendes-óceán kapott prioritást, a flotta legjobb szakembereit átvezényelték a Távol-Keletre. A kapkodva felszerelt Második Csendes-óceáni Hajórajnak be kellett érnie a maradékkal, valamint a sebtében besorozott újoncokkal és tartalékosokkal, akik nagyrészt csak nyáron, az indulás előtt alig néhány hónappal kerültek a hajókra. A flotta Balti-tengeren maradt állománya tele volt forradalmi propagandával telített tengerészekkel, akiknek a rendszer iránti elkötelezettsége erősen kérdéses volt, és többnyire semmit sem kívántak jobban, mint az orosz fegyveres erők vereségét, és a cári rendszer összeomlását. Az újoncok kiképzésére nem volt már idő, ráadásul ezek nagyobbrészt tengert még sosem látott, analfabéta parasztok voltak, akiknek egy modern hadihajó gépi berendezéseinek kezelése hallatlan bonyolult feladatot jelentett. Nem jártak sokkal jobban a sebtében bevonultatott tartalékosokkal sem, akik a flotta teljes emberállományának a harmadát alkották. Az ő ismereteik a gyors technológiai fejlődés következtében többnyire már elavultaknak számítottak, és újra kellett tanulniuk mindent. Ahogy a Szuvorov első tüzértisztje jellemezte a flotta állományát: „Az egyik felének azért kell mindent elölről megtanítani, mert nem tud

semmit, a másiknak meg azért, mert már elfelejtett mindent. És ha mégis emlékszik valamire, az már biztos elavult.” Az utolsó hajók állományát már ezekkel az emberekkel se tudták teljesen feltölteni, így aztán nem maradt más hátra, minthogy végső megoldásként a börtönökben található emberanyagból merítsenek. Az Orjol állományának például nagyjából tíz százaléka a börtönökből, és a tengerészet büntetőszázadaiból került ki. A hajók gépházában jórészt a vasúttól, és a gyárakból bevonultatott gépészek és fűtők szolgáltak, akik korábban sosem jártak a tengeren. A súlyos létszámhiány miatt a flottával tartó civil hajók, a vontatók és teherhajók állományát német, és holland tengerészekkel egészítették ki, akik a török haditengerészettel állították egy szintre az orosz flottát, főleg a legénység teljes szakmai inkompetenciája miatt. Nem volt sokkal jobb a helyzet a tisztikarral sem, melyről a legkevésbé sem lehetett volna elmondani, hogy a flotta színe-javát képezi. Rozsgyesztvenszkij amennyire lehetett, megválogatta alárendeltjeit, de egyszerűen nem talált elég szakképzett embert a fontosabb posztokra. A tisztek nagy része szintén tartalékos volt, vagy sebtében léptették elő őket, alacsonyabb beosztásokból. Sokakat a kereskedelmi flottából vonultattak be. A tengernagy a néhány rátermett parancsnokot úgy tűnik szándékosan nem a saját vezérkarába gyűjtötte össze, hanem a csatahajók parancsnoki állásaiba nevezte ki. A korábbi ütközetekből, Makarov és Wittheft halálából okulva alighanem arra gondolt, ha a zászlóshajót kilövik, odavész az egész törzskar is, jobb tehát ha a megfelelő tiszteket inkább szétosztja a hajók közt, s így a zászlóshajó esetleges pusztulása után nem tökfejek fogják átvenni a flotta irányítását. Elég egyértelműen erre a koncepcióra utal az a rendelkezése is, hogy a csatában a zászlóshajó esetleges kiesése után a vezetést a csatasor következő hajója vegye át. De hogy pontosan mi volt a tengernagy szándéka, azt biztosan nem lehet tudni, mivel soha senkivel nem közölte azt.

A zászlóshajó, a Knyaz Szuvorov tisztikara. Rozsgyesztvenszkij a kezdetektől fogva nyíltan kimutatta beosztott tisztjei iránti megvetését és lenézését, s nem titkolta, mit tart észbeli képességeik felől. Tisztjeinek válogatott gúnyneveket adott, még egyik legtehetségesebb tisztjét, Szerebrennyikovot, a Borogyino kapitányát is csak mint „agyalágyult nihilistát” emlegette. A beosztott parancsnokok közül Dimitrij Gusztavovics von Fölkersam ellentengernagy, a csatahajók második osztagának parancsnoka, a „Trágyazsák” nevet kapta, a cirkálók parancsnokáról, Oscar Enquist ellentengernagyról pedig kijelentette, „szellemiek dolgában maga a hatalmas, betöltetlen űr”. (Enquist-ről mindenki tudta, hogy pozícióját csak kapcsolatainak köszönhette, mivel a tengerészeti miniszter, Fjodor Avelan unokatestvére volt.) Természetesen a beosztott tisztek sem maradtak adósai, s a háta mögött a tengernagyot mindenki csak a „veszett kutya” néven emlegette. Törzsének egyik tagja, Nyikolaj Lavrentevics Klado fregattkapitány, a következőket írta felettese vezetési módszereiről: „A hajóraj parancsnoka szemmel láthatóan nem bízott tisztjeiben és parancsnokaiban, és ezt olyan nyíltan kimutatta, hogy alárendeltjeinek nem lehettek kétségeik efelől. Bíztak ugyan benne,

és nagy reményeket tápláltak iránta, de csak ösztönösen, homályos érzésekre alapozva, anélkül hogy sejtelmük lett volna intézkedéseinek célja és értelme felől. Féltek tőle, mint a tűztől, s kérlelhetetlen keménységének mindenki magán érezte a nyomását, de senki sem tudta, hogy a tengernagy parancsainak végrehajtásán kívül tulajdonképpen mi is a dolga a flotta szervezetében. Minden önállóság el volt fojtva. Valamennyien csak azt tanulták meg, hogy vakon engedelmeskedjenek.” Az Orjol egyik altisztje, Alekszej Novikov-Priboj, egészen hasonlóan ír róla: „Az, aki nem ismerte eléggé Rozsgyesztvenszkijt, eleinte törhetetlen akaratú embernek és kiváló haditengerészeti szakembernek gondolta. Csak ilyen hajórajparancsnokkal lehet a kitűzött célt elérni, ezért megbocsátották zsarnokoskodását. Ám lassanként, ahogy a hajóraj előrehaladt útján, kiábrándultak belőle. Az a nyers hang, amelyet parancsaiban, jelzéseinél, a hajóparancsnokokkal és tisztekkel való személyes érintkezéseinél használt, aláásta tekintélyét. Az emberek meggyőződtek róla, hogy a durva érintkezési mód mögött korántsem rejlik mély és éles értelem vagy szervező képesség. Csak szertelen önhittségével volt magyarázható megvető magatartása alárendeltjeivel szemben.” Ezeket a véleményeket nagyrészt nyilván az a félelem táplálta, melyet a flotta teljes állománya a tengernagy iránt érzett. Rozsgyesztvenszkij a legkisebb hibát vagy rendetlenséget látva is azonnal tombolt és üvöltött. Szokása volt, hogy dühében belevágta távcsövét a tengerbe, így indulás előtt a törzs egyik fontos feladata volt, hogy gondoskodjanak róla, a Szuvorov megfelelő mennyiségű távcsövet vételezzen, ami elég lesz a hosszú útra. A tengernagy sokat követelt alárendeltjeitől, és végig űzte-hajtotta az embereket. Novikov-Priboj szerint az egész út alatt nem volt egyetlen éjszaka sem, amit végig tudtak volna aludni. Ugyanakkor viszont a tengernagytól nem lehet elvitatni a jó szervezőképességet, hiszen alapvetően neki köszönhető, hogy az orosz hivatalokra jellemző bürokratikus káoszt sikerült leküzdeni, a hajórajt felszerelni és hadrendbe állítani. Ez hallatlan nagy teljesítmény volt. A tengernagynak, aki a flotta felkészítése alatt három hónapon át napi 18 órát dolgozott, és sokszor napokig nem aludt, sikerült megakadályoznia a hadiszállítmányok szétlopását, a

határidők betartására kényszerítenie a hadiszállítókat, és addig még nem látott munkatempóra ösztönöznie a hajógyárak munkásait. Ennek megfelelően – ahogy azt többen is megjegyezték – alighanem ő volt ekkoriban a legnépszerűtlenebb tiszt egész Szentpéterváron, és ez minden bizonnyal későbbi megítélésére is kihathatott. Rozsgyesztvenszkij csaknem mindent maga végzett, és mindent maga ellenőrzött. Egyrészt, mert nem nagyon talált olyan embereket, akikben megbízhatott volna, másrészt pedig mint a legtöbb tengernagy, így például Makarov is, valóban túlzottan hajlamos volt a centralizálásra, hogy mindent személyesen irányítson, és minden döntést maga hozzon meg. Abból a kevésből ítélve, amit terveiről tudunk, taktikusként sem lehetett olyan rossz, mint amilyennek rendszerint azóta is tartják. Eredeti szándéka az volt, hogy a flotta legmodernebb hajóival, a négy Borogyino osztályú páncélossal és az Oszljabjával, a lehető leghamarabb útnak indul Port Arthur felé, a lehető legrövidebb útvonalon. (Egy francia lapnak, a Petit Parisien-nek adott interjúban azt mondta, július 15-én indulhatnak a flottával, és szeptemberre a Távol-Keletre érhetnek.) A Távol-Keletre érve a kínai Csifu (a mai Yantai) kikötőjében rendezi be támaszpontját, ahonnan kiindulva a Port Arthur-i hajókkal közösen két tűz alá fogják a japán flottát, és kiűzik őket a Sárga-tengerről. Ez egy kimondottan ötletes, sokat ígérő elképzelés volt, és ha sikerül megvalósítani, a hajóraj, ha szeptemberre nem is, de legkésőbb decemberben megérkezett volna a Sárga-tengerre, vagyis még épp időben ahhoz, hogy felmentse az ostromlott kikötővárost. A Port Arthur-i hajóraj romjaiban is komoly ütőerőt képviselt, s ha utánpótlást kapnak, és egyesülnek Rozsgyesztvenszkij hajóival, alighanem döntő fölénybe kerültek volna a leharcolt japán hajókkal szemben, melyeknek ekkor már szükségük lett volna a nagyjavításra. Azonban ez a terv túl egyszerű volt a haditengerészet főparancsnokságának. Ők egy olyan nagyszabású flottafelvonulás mellett kardoskodtak, mellyel elkápráztathatják az egész világot. A Balti Flotta szinte minden úszóképes hajóját be akarták sorozni a Második Csendes-óceáni Hajóraj kötelékébe, tekintet nélkül azok állapotára és harci alkalmazhatóságára.

Az orosz vezérkar láthatóan komolyan gondolta a „sok lúd disznót győz” elv gyakorlati alkalmazhatóságát, és hitt abban, hogy a fegyveres erők ütőképességét a harceszközök felhalmozásával lehet leginkább fokozni. Vagyis egy puska nem sokat ér egy ágyúval szemben, de száz puska –az elmélet szerint- már fölényben van. Ők minden kivénhedt bárkát rá akartak sózni Rozsgyesztvenszkijre, úgy gondolván, ha ilyen sok hajót eresztenek rá egyszerre Togo flottájára, azok már a puszta tömegükkel is elnyomják majd a japánokat. A tengernagy maga teljes ostobaságnak tartotta ezt az elképzelést. Minden egyes alkalommal követelte a minél előbbi indulást, és kijelentette, a vezérkar által ráerőltetni óhajtott ócskavasakkal egyszerűen nem lesz hajlandó kifutni Libauból. Hosszas viták után végül kompromisszumos megoldás született. A vezérkar – egyelőre – lemondott a legelavultabb hajók besorolásáról Rozsgyesztvenszkij flottájába, viszont rásózták a nemrégiben modernizált Sziszoj Velikij és Navarin páncélosokat, illetve a Dmitrij Donszkoj és Admiral Nahimov páncéloscirkálókat. Ezeket a hajókat korszerű ágyúkkal szerelték fel, tehát valamelyes ütőerőt azért mégis képviseltek, viszont sebességük felújított gépeikkel sem volt több 14 csomónál, vagyis lelassították az eredeti állapotában akár 17 csomóra is képes köteléket. A hadügyminiszter az egész utat ellenezte, mivel az első nagy orosz vereségek után úgy vélte, a hadsereg legkorábban csak következő év, vagyis 1905 tavaszán lesz képes ellentámadást indítani, addig a Távol-Keleten tehát nem lesz szükség a flottára, melyet az idő előtti indulással feleslegesen tesznek kockára. Mások is azt ajánlották, a hajóhad csak következő év tavaszán induljon útnak, így lesz elég idő a hajók felkészítésére, a legénység kiképzésére, s addig az építés alatt álló hajók befejezésével, és a dél-amerikai államoktól vásárolt hadihajókkal is erősíthetik a flottát. Rozsgyesztvenszkij határozottan ellenezte ezeket az elképzeléseket, és minél előbbi indulást követelt. Eredetileg már júliusban indulni szeretett volna öt páncélosával. Mikor a cár, még Rozsgyesztvenszkij flottaparancsnoki kinevezése előtt, az út megvalósíthatóságáról kérdezte, a tengernagy azt felelte, a feladat nagyon nehéz, de megoldható, és ha a cár úgy parancsolja, ő hajlandó a hajóhad élére állni, és csatába vezetni azt a japánok ellen.

A cár végül az indulás mellett döntött, és egy köztes időpontban, szeptember végében, azaz a mi időszámításunk szerint október elejében állapodtak meg. A Rozsgyesztvenszkij által javasolt júliusi dátumot egyébként sem lehetett volna tartani, mivel a Borogyino osztályú hajók felszerelése tovább tartott a tervezettnél, és késedelmet okozott a kötelékhez csatolt újabb hajók felkészítése is. Hogy meggyorsítsa az előkészületeket, Rozsgyesztvenszkij leállíttatta a Borogyino osztály ötödik hajóján, a Szláván folyó munkálatokat, s a munkásokat és a hajónak szánt felszerelést a másik négy hajóra irányította át. Utólag ezt a döntést sokan hibának tartják, hiszen ha feszített tempóban dolgoznak tovább a Szláván, a hajó 1905 első hónapjaiban bevetésre alkalmas állapotba kerülhetett volna, és Nyebogatov kötelékével Rozsgyesztvenszkij után lehetett volna küldeni. Csakhogy 1904 nyarán még senki nem tudta, hogy fél évvel később felállításra kerül majd a Harmadik Csendes-óceáni Hajóraj, és azt sem lehetett előre tudni, hogy az út a tervezett négy-öt hónap helyett végül csaknem nyolc hónapig fog majd tartani. Az adott időpontban, és az adott helyzetet mérlegelve tehát ez a döntés biztosan helyes, és jól megalapozott volt. A tengernagynak épp elég baja volt a másik négy hajóval is. Három műszakban, éjjel-nappal dolgozva folyt a csatahajók felszerelése, de még így is bizonytalan volt, képesek e tartani egyáltalán még az októberi dátumot is. Ráadásul már ekkor kezdtek előjönni a hajók műszaki problémái. A Borogyinók a francia hajógyárban épült Cezarevics valamelyest átdolgozott tervei alapján készültek, azonban már orosz gyárakban. Ez nemcsak általános minőségromlást vont maga után, hanem azt is, hogy a nehezebb, orosz gyártmányú gépek miatt a hajók már kezdetben 600 tonna túlsúlyt szedtek magukra. Ez önmagában még nem lett volna különösebben nagy baj, de a hajókat arra számítva építették, hogy azok az orosz érdekeltségekhez tartozó beltengereken fognak tevékenykedni. Vagyis nem számítottak hosszú távú bevetésekre, s a páncélosok raktárait csupán kétheti ellátmány befogadására méretezték. Ez a készlet egy ilyen hosszú útra, amikor mindig bizonytalan volt, hogy az utánpótlás megérkezik e időben, nem volt megnyugtató mennyiség. A hajókat tehát a tervezettnél sokkal jobban túlterhelték, főleg az extra mennyiségű plusz szénkészletekkel. Miután a páncélosok belsejében

nem volt elegendő hely ezek tárolására, a felső fedélzeteken raktározták el őket. Mindez tetemes többletsúlyt jelentett, ami a hajók felső részén összpontosult, s komoly stabilitási problémákat okozott. A túlsúly miatt ráadásul a hajók merülése is nagyobb lett, nagyjából egy méterrel, aminek következtében a páncélöv néha teljesen a vízvonal alá merült, védtelenné téve a hajók oldalát a becsapódó lövedékekkel szemben. A túlsúly, és a megnövekedett merülés emellett csökkentette a páncélosok sebességét is. Rozsgyesztvenszkij hetekig tanakodott a flotta mérnökeivel, hogyan lehetne a páncélosok riasztóan rossz stabilitásán valahogy javítani, de a rendelkezésre álló idő már nem volt elég a hajók olyan átalakításához, melyekkel a problémát orvosolni lehetett volna. Igyekeztek tehát ésszerűen elhelyezni a rakományt, amennyire lehetett, a hajók alsó fedélzetein, de mást nem nagyon tehettek. A hosszú út alatt a flotta utánpótlását is meg kellett oldani valahogy, ami óriási logisztikai kihívást jelentett. Miután az angolok erőteljes nyomást gyakoroltak a semleges országokra, hogy azok ne engedjék meg az orosz hajóknak a kikötői létesítmények használatát, illetve ne vehessék igénybe a kikötői raktárakban felhalmozott szén és élelmiszer készleteket, az utánpótlást és a karbantartást a flottának önerőből, a magukkal vitt hajókkal kellett megoldani. A modern kori hadviselés történetében ez volt az első példa a saját támaszpontoktól távol, idegen vizeken műveletező flotta logisztikai hátterének ilyetén biztosítására. A legnagyobb gond az üzemanyag, vagyis a szén biztosítása volt, melyből a flotta a hosszúra nyúlt út alatt végül több mint félmillió tonnát használt el. (A flotta hajóinak napi szénfogyasztása elérhette a háromezer tonnát is.) A megbízást a pétervári Wachter&Co. cég kapta, azonban a többi orosz hajózási társasághoz hasonlóan nekik sem volt elegendő tapasztalatuk és kapacitásuk egy ilyen volumenű megbízatás megfelelő teljesítéséhez. Így az orosz cég végül a hatvan teherhajót biztosítani tudó német Hamburg-American Line társasággal, mint alvállalkozóval kötött szerződést, a szénutánpótlásnak a hajóraj után való szállítására. Ez jó választásnak bizonyult, a német hajók később mindig óraműpontossággal jelentek meg az előre megbeszélt helyen és időben.

Az élelmezéshez szükséges hús szállítására az odesszai Ginzburg cég kapott megbízást, míg a zöldségféléket helyben, az útba eső kikötőkben vásárolták meg. (Az előkészületekről, és a felszerelés alatt álló hajók állapotáról egyébként az orosz sajtó folyamatosan, részletekbe menő pontossággal tudósította olvasóit, köztük a japán hírszerzés embereit is.)

A Balti Flotta hajói Kronstadtban. Elöl az Oszljabja. Addig is, amíg a Második Csendes-óceáni Hajóraj készen nem állt az indulásra, a flotta vezetése kereste a módját, hogyan tudnának könnyíteni az ostromlott Port Arthur, és az Első Csendes-óceáni hajóraj helyzetén. A legkézenfekvőbb megoldásnak az úgynevezett Önkéntes Flotta hajóinak a felfegyverzése tűnt. A hajórajt, az orosz-török háború tapasztalatai alapján, 1878-ban alapították. Azok a rendszerint nagyobb méretű kereskedelmi hajók többnyire viszonylag gyors utasszállítók- tartoztak ide, melyeket a flotta vezetése alkalmasnak ítélt arra, hogy háború idején felfegyverezzék, és a haditengerészet kötelékében vessék be őket, a flotta kisegítő egységeiként, vagy az ellenség kereskedelmi hajózását támadó segédcirkálókként. Korábban azonban mindenki arra gondolt, a flotta hadihajóihoz hasonlóan ezek az egységek is a beltengereken fognak működni, rövid, néhány napos bevetéseken. Így aztán bár 1904 elején összesen 13 hajó tartozott az Önkéntes Flottához,

közülük csak kettő lett volna alkalmas arra, hogy a Távol-Keletre küldjék, vagy hogy az Atlanti és Indiai-óceánon portyázva önállóan támadja a Japánnak utánpótlást szállító kereskedelmi hajókat. A háború kitörését követően az oroszok tehát gyorsan vásároltak néhány nagyobb, 10-12 ezer tonnás hajót Németországtól, melyeket gyorsan felfegyverezve besoroltak az Önkéntes Flotta kötelékébe. Hét hajót jelöltek ki arra, hogy az óceánokon portyázva zavarják a Japánba irányuló szállításokat. A terv az volt, hogy két segédcirkálót a Vörös-tenger déli részére küldenek, ahol azok megzavarják a Szuezi-csatornán Japán felé átmenő forgalmat, Afrika megkerülésére kényszerítve ezzel a japán hajókat. Ezen az útvonalon állt volna lesben a másik négy segédcirkáló, melyek közül három a Gibraltár és Dakar közti területen, egy pedig a Jóreménység fokánál cirkálva fogta volna el az ellenséges hajókat. A hajók felszerelése azonban elhúzódott, így csak június végén tudták indítani az első kettőt, melyeknek a Vörös-tengeren kellett tevékenykedniük. A Szevasztopolból induló Sankt-Petersburg és Szmolenszk július közepén érkezett meg a Vörös-tengerre, azonban rövidesen olyan információk érkeztek hozzájuk, melyek szerint a japánok páncéloscirkálókat küldtek ki elfogásukra. A két hajó ezért elhagyta a Vörös-tengert, és a továbbiakban Afrika keleti partjainál tevékenykedtek, ahol négy angol teherhajót fogtak el, melyek Japán részére szállítottak vasárut, és gépeket. A Németországtól vásárol hajók közül a Don és az Ural – a korábbi Fürst Bismarck és Kaiserin Maria Theresia – került először bevetésre alkalmas állapotba. Július végén hajóztak ki az Atlantióceánra, ahol a Don a Kanári-szigetek környékén, az Ural pedig Gibraltár előtt portyázott. Mindkét hajó eredménytelen maradt. Géphibák miatt a Don szinte egyáltalán nem tudott tevékenykedni, az Ural pedig négy hajót ugyan feltartóztatott, de átvizsgálásuk után szabadon engedte őket, mivel nem volt olyan rakományuk, mely a nemzetközi jog szerint hadiárunak számított volna. Utolsóként a Terek, a korábbi német Columbia, hagyta el a hazai vizeket. A hajó augusztus végén érte el a számára kijelölt vizeket, a portugál partok előtt, ám alig néhány nappal később, szeptember közepén, visszarendelték hazai kikötőbe, a másik négy

segédcirkálóval együtt. A már indulásra készülődő Kuban – a volt német Auguste Victoria – végül ki sem futott. A hajók visszarendelésére Rozsgyesztvenszkij kérésére került sor, aki úgy vélte, tevékenységükkel csak csekély hasznot hajtanak, viszont az általuk okozott diplomáciai bonyodalmak csak megzavarnák a Második Hajóraj útját, mely azokon a vizeken készült keresztülhaladni, ahol a segédcirkálók is tevékenykedtek. A hajók tehát visszatértek a Balti, illetve a Fekete-tengerre, és később beosztották őket Rozsgyesztvenszkij kötelékébe.

A Terek segédcirkáló. Augusztus 14-én Rozsgyesztvenszkij, végezve a szárazföldi előkészületekkel, átköltözött a Knyaz Szuvorov (Szuvorov herceg) csatahajóra, és zászlaját felvonva ténylegesen is átvette a hajóraj parancsnokságát. A flotta, egyelőre még az Orjol nélkül, augusztus 25-én futott ki először a tengerre, és kezdte meg a gyakorlatozást a Finn-öböl vizein. Az első gyakorlatok lesújtóan rossz eredménnyel zárultak. Nyilvánvalóvá vált, hogy a vadonatúj, teljesen jóformán még el sem készült hajók, és a kapkodva összeverbuvált, képzetlen és össze nem szokott legénység a legelemibb manőverek végrehajtására sem képesek. Rozsgyesztvenszkij éjjel-nappal gyakorlatoztatta a legénységet, azonban sok ideje nem maradt még erre sem, ugyanis

szeptemberben megindult a magas rangú vendégek, és a delegációk áradata. Először a cári család tette tiszteletét a Reval (a mai Tallin) kikötőjében horgonyzó flottánál, szeptember közepén. A gyakorlatozást természetesen félbeszakították, és helyette általános nagytakarítás kezdődött, hogy puccba vágják a hajókat a magas rangú vendégek tiszteletére. A cár több hajón is látogatást tett, s a flotta minden hajójának szentképet, a cárné pedig oltárterítőt adományozott. Ezután következtek a mindenféle nagyhercegek, tábornokok, miniszterek, és egyéb magas rangú személyiségek. A flotta élete úgyszólván szüntelen nagytakarításból állt, alig tudtak két fogadás között kifutni a tengerre, gyakorlatozni. De a gyakorlatok is szinte kizárólag menetgyakorlatokból álltak. Lőgyakorlatokat nem tudtak tartani, mert lőszer volt ugyan a hajókon, húsz százalékkal több, mint az előírásos mennyiség, de miután ezek utánpótlása nem volt lehetséges, tartogatni kellett őket az ütközetre. Ráadásul gondolni kellett arra is, hogy a tüzelés miatt kopnak az ágyúcsövek, márpedig ezek cseréjére végképp nem volt lehetőség az út során. A japánoknak nem voltak ilyen gondjaik, ők ugyanis a lőgyakorlatokon űrméret alatti gránátokat használtak, melyek nem vették nagyon igénybe a csöveket. Ezekből aztán, az orosz flotta érkezésére készülve, hatalmas mennyiséget lövöldöztek el a folyamatos hadgyakorlatokon és céllövészeteken. Az oroszok viszont nem rendelkeztek ilyen űrméret alatti lövedékekkel, tehát a gyakorlatokon is a standard gránátokat kellett használniuk. A parancsnokság nem látott ebben sem különösebb problémát, úgy vélték, útközben tartanak majd néhány lövészetet, ahol ellövik a plusz húsz százalék lőszert, és ez elég lesz a flotta felkészülésére. Addig is muníció nélkül tartottak lőgyakorlatokat, vagyis a tüzérek lövedék nélkül gyakorolták az ágyúk betöltését, s a tűzparancs kiadásakor a lövést az jelentette, hogy valamelyikük hangosan elkiáltotta magát: „Bumm!” Az viszont valóban pozitív fejlemény volt, hogy az utolsó pillanatban megérkeztek az Angliából megrendelt Barr&Stround távolságmérők első példányai, melyeket azonnal be is építettek a flotta fő ütőerejét képviselő csatahajókra. (A később megérkezett

távolságmérőket hajón küldték a flotta után.) Ezek a kor legkorszerűbb távolságmérői voltak, ugyanolyanok, mint amilyeneket a japán flotta hajóin is használtak. A probléma megint csak az volt, hogy miután közvetlenül az indulás előtt érkeztek meg, már nem volt idő arra, hogy begyakorolják ezek kezelését. A parancsnokság persze erre is csak rálegyintett, mondván, útközben lesz majd erre is elég idő. Az utolsó hajó, az Orjol, melynek fedélzetén még javában dolgoztak a hajógyári munkások, október másodikán csatlakozott a flottához. Két másik hajó még hiányzott, az Oleg és az Izumrud cirkálók, melyek még mindig a hajógyárban vesztegeltek. Rozsgyesztvenszkij végül úgy döntött, nem vár tovább, és a cirkálók nélkül is el fog indulni. A hajókat pedig utasította, mihelyt felszerelésük befejeződik, azonnal induljanak utána. A vendégjárás lezárásaként október nyolcadikán ismét a cár tartott szemlét az immár indulásra kész hajóraj felett. A hajókon újra kezdődött a festés, mázolás, mosás, és fedélzetsúrolás. A cár, és kíséretében a haditengerészet teljes vezérkara, a kötelék valamennyi hajóját megszemlélte. Október 12-én a flotta áthajózott Libauba (a mai Liepaja, Litvániában), ahol befejezték a készletek feltöltését. Itt csatlakozott a hajórajhoz a sárga-tengeri harcok egyik veteránja, Vlagyimir Szemjonov kapitány. A Sárga-tengeri ütközet után Szemjonov hajója, a Diana cirkáló, Saigonba menekült, ahol a franciák internálták a hajót, és annak legénységét. Szemjonov azonban több társával együtt megszökött, és álnéven, hamis útlevéllel visszatért Európába. Hazatérése után, mint a távol-keleti helyzet és a japán flotta jó ismerőjét, Rozsgyesztvenszkij törzskarába osztották be. Szemjonov nem egészen azt találta, amit várt. A flottában, melyhez csatlakozott, harci kedvnek, lelkesedésnek a nyomát sem találta. A tisztek kimerültek és idegesek voltak, a legénység kedvetlen és közömbös. Az egész flottát afféle „ha meg kell lenni, hát legyen meg” hangulat hatotta át. Ahogy Szemjonov később írta: „Mikor parancsot kapunk, nem fogunk habozni kockára tenni életünket. Nincs bennünk félelem, de nincs remény sem.” Ennek adott hangot a III. Sándor csatahajó parancsnoka, Nyikolaj Mihajlovics Buhvosztov sorhajókapitány is, aki még szeptember

elején, egy többé-kevésbé zártkörű rendezvényen, melyen néhány meghívott vendégen kívül főleg a tisztek családtagjai vettek részt, a következő, meglehetősen szokatlan pohárköszöntőt mondta: „Önök, akik csak nézők, azt hiszik, hogy itt minden a legnagyobb rendben van. Én azonban azt mondom Önöknek, korántsincs itt minden rendben. Győzelmet kívánnak nekünk. Mondanom sem kell, mi is azt kívánjuk. De mégsem fogunk győzni! Attól tartok, már útközben elveszítjük a hajóraj felét, s ha mégsem, akkor majd a japánok vernek meg minket. Flottájuk jobb, mint a miénk, és tengerészeik is kitűnőek. Egy dologért azonban jótállok. Meghalunk egy szálig, de meg nem adjuk magunkat!” Az indulás napja október 14-én érkezett el. A borongós őszi időben hatalmas tömeg gyűlt össze a kikötőben a hajóraj búcsúztatására, s az egész városban szóltak a harangok. Reggel kilenckor, az Almaz kiscirkáló vezetésével, először Oscar Enquist tengernagy köteléke hagyta el a kikötőt, a Szvetlana, Zsemcsug, Dmitrij Donszkoj cirkálókkal és néhány szállítóhajóval. Tíz órakor követték őket Fölkersam hajói, az Oszljabja, Sziszoj Velikij, és Navarin páncélosok, az Admiral Nahimov cirkáló, és néhány kisebb hajó. Utánuk kellett volna következniük a flotta főerőinek, a négy Borogyino osztályú csatahajónak, a Knyaz Szuvorovnak, a Borogyinónak, az Imperator Alexander III.-nak (III. Sándor cár, a továbbiakban egyszerűen III. Sándor), és az Orjolnak. Nekik azonban várniuk kellett az indulással délután négy óráig, ugyanis a kikötő sekély bejáratán, melynek kimélyítése persze senkinek nem jutott eszébe, csak a dagállyal tudtak kihajózni. A tömeg üdvrivalgása közben aztán a két oszlopba sorolt kötelék kihajózott a kikötőből, majd az alkonyati sötétségben lassan eltűnt a láthatáron.

Az indulásra kész flotta Reval kikötőjében.

Az elátkozottak utazása A Dogger Bank-i incidens A hazai partokat elhagyó flotta útja úgyszólván az első pillanattól kezdve túlzottan is eseménydúsra sikeredett. A hajókon állandóan különböző géphibák jelentkeztek, melyeket az oroszok a tőlük megszokott módon rögtön a külföldi ügynökök, illetve saját, anarchista/kommunista tengerészeik szabotázsának tudtak be. Valójában persze inkább az lett volna meglepő, ha mindez nem így történik. A vadonatúj hajók éppen hogy csak kikerültek a hajógyárakból, és Távol-Keletre vezető útjuk tulajdonképpen egyben a próbajáratuk is volt, hiszen nem volt már idő arra, hogy azokat a Balti-tengeren elvégezzék. Az orosz hajógyárak munkájának amúgy is gyenge minőségét tovább rontotta a kapkodás, nem csoda tehát, hogy a hajók gépei egymás után mondták fel a szolgálatot. Az utolsóként elkészült Orjol, melyen egészen az indulás pillanatáig dolgoztak a hajógyári munkások, kormányhiba miatt kénytelen volt kiválni a kötelékből, és horgonyt vetni, amíg a javításokat be nem fejezik. A tapasztalatlan, és még össze nem szokott legénység is sok hibát vétett, az indulás utáni napokban több ütközés is történt. A flotta október 19-én, Dánia legészakibb pontján, a Kattegat északi bejáratánál, Skagen előtt vetett horgonyt, ahol szeneltek, és bevárták a lemaradt Orjolt. Rozsgyesztvenszkij, aki itt kapta kézhez az indulás napjától, október 14-étől hatályos altengernagyi kinevezését, két hajót visszaküldött Libauba. A Prozorlivij rombolót azért, mert gépei állandóan felmondták a szolgálatot, a Jermak jégtörőt pedig azért, mert forradalmi propagandától áthatott legénysége teljesen megbízhatatlan volt. Mikor a visszatérést elrendelő jelzésre annak többszöri megismétlése után sem kapott választ, Rozsgyesztvenszkij éles gránátokkal lövetett a Jermak mögé, hogy a legénység végre észbe kapjon. (A Prozorlivij néhány hét múlva, a késve induló cirkálókhoz csatlakozva másodszor is útnak indult, de ezúttal se jutott túl messzire, a gépek újabb meghibásodásai miatt megint vissza kellett fordulnia.) A flotta huszadikán indult tovább Skagenből a francia partok felé. Először a rombolók indultak, délután háromkor, majd kisebb-nagyobb

időközökkel követte őket a hat részre tagolt flotta többi köteléke is. Utolsóként ezúttal is a főerők, a Borogyino osztályú csatahajók indultak, este tízkor. Az egyes kötelékek egymástól függetlenül haladtak. A tervek szerint csak az afrikai Tangerben egyesült volna újra az egész flotta. Már az indulásnál nagyon feszült volt a hangulat, ugyanis különböző forrásokból úgy értesültek, az Északi-tengeren japán torpedónaszádok támadása várható. Nem csupán megbízhatatlan matrózpletykák alapján feltételezték ezt, hanem az orosz titkosszolgálat is ilyen értelmű tájékoztatást küldött Rozsgyesztvenszkijnek. Skagen előtt egy Balti-tengerre visszatérő orosz teherhajó kapitánya is arról számolt be a tengernagynak, hogy az Északi-tengeren négy ismeretlen torpedónaszád közelítette meg hajóját. Az orosz hadihajók ezért állandó harckészültségben haladtak előre a ködös, párás időben. Az ideges, kimerült legénység jóformán aludni sem mert, annyira féltek a japán támadástól. Az orosz flotta főerői október 21-én értek az Északi-tengeren, az angol partok és Dánia között fekvő, nagy kiterjedésű homokpad, a Dogger Bank közelébe. A zátony környéke az angol halászok kedvelt területe volt, és az orosz hajókon számítottak is azok felbukkanására. Nem sokkal este kilenc előtt, az Enquist ellentengernagynak a főerők előtt járó kötelékéről géphiba miatt elszakadt Kamcsatka műhelyhajó váratlanul azt jelentette, ismeretlen torpedónaszádok üldözik, majd valamivel később azt, hogy harcban áll az ellenséggel. A hajórajban erre teljes harckészültséget rendeltek el. Az idegességet tovább fokozta, hogy a távolban jelzőrakéták fényeit vették észre. Éjjel egy óra körül jobb felől ismeretlen hajókat vettek észre, melyek keresztezték a flotta haladási irányát. A fényszórókat bekapcsolva gyorsan megállapították, hogy ártalmatlan halászhajókról van csupán szó. Hogy ezután pontosan mi történt, máig nem világos. Az események orosz változata szerint a fényszórók által megvilágított halászhajók mögött ismeretlen torpedónaszádokat, vagy rombolókat vettek észre, melyekre rögtön tüzet nyitottak. Az angolszász szakirodalomban elterjedt verzió szerint viszont az ideges, és izgatott orosz tüzérek az ismeretlen hajók feltűnésekor egyszerűen pánikba estek, és mindenfelé lövöldözni kezdtek.

A Dogger Banki incidens. Korabeli grafika. Az első lövést a zászlóshajóról, a Szuvorovról adták le, nem teljesen világos, hogy parancsra, vagy pedig valamelyik tüzért elkapta a harctéri idegesség, és véletlenül vagy szándékosan elsütötte ágyúját. Akárhogy is történt, a lövést az egész hajóraj tűzmegnyitási parancsként értelmezte, és valamennyi hajó tüzet nyitott. A napok óta lappangó feszültség most hirtelen kicsapódott, és az orosz hajókon olyan káosz tört ki, mintha a legénység megtébolyodott volna. Novikov-Priboj érzékletesen írja le az eseményeket: „Olyan felfordulás, olyan képtelen zűrzavar támadt, mintha fergeteg tört volna a hajó belsejébe. Harsogtak a kürtösök, dübörögtek a dobosok, verték a harci riadót. A lövedékszállító síneken összeütköztek a taligák. … A fedélzeteken száz meg száz láb dobogott szünet nélkül. Emberek rohantak föl és le, összevissza szaladgáltak és kerengtek, mint falevél a forgószélben. … A lövegvezetők őrjöngve lövöldöztek célzás nélkül, találomra, bele a vakvilágba vagy a közelben felvillanó fényekre. Néha közvetlenül a hajó mellé, máskor meg oda, ahová a fényszóró világított, holott semmi sem volt ott. A lőszeradagoló nem várta meg, amíg az ágyú elsül, hanem máris nyomta be az új hüvelyt a csőfarrészbe. … Szinte úgy látszott, a páncélos úszó őrültekházává változott.” A pánikot tovább fokozta, mikor bal oldalt, a közelben váratlanul fényszórók gyulladtak ki, és megvilágították a páncélosokat, mire azok bal felé is tüzet nyitottak az ismeretlen hajókra. Azonban azok valójában Fölkersam ellentengernagy cirkálói voltak, az Auróra és a

Dmitrij Donszkoj, melyek nem tudták, mi is történik mellettük, s felgyújtották fényszóróikat, hogy lássák, mi zajlik a közelükben. Több orosz hajó jelentette, hogy torpedótalálatot kapott, a Borogyino fedélzetéről pedig néhányan a tengerbe ugrottak, amikor elterjedt a hír, a japánok megcsáklyázták a hajót, és megpróbálják azt elfoglalni. Az egész lövöldözés mindössze 12 percig tartott. A Szuvorovon gyorsan azonosították saját cirkálóikat, és elrendelték a tüzelés beszüntetését. A nekihevült tüzéreket sok esetben erőszakkal kellett elrángatni az ágyúktól. A zászlóshajón állítólag maga a tengernagy is részt vett a rendcsinálásban, és a megzavarodott tüzérek észhez térítésében, ami többnyire úgy zajlott le, hogy jó alaposan felpofozták őket. A sajnálatos eset ismét rávilágított az orosz tüzérség gyengeségeire. Ahhoz képest, hogy e rövid idő alatt több ezer lövést adtak le, meglehetősen szerény „eredményeket” értek el, noha a hálóikat menteni igyekvő halászhajók szinte végig mozdulatlanok voltak. Az Orjol ágyúiból például több mint 500 lövést adtak le, de nem értek el egyetlen találatot sem. A közelben fekvő angol Hull városáról a korabeli sajtóban „hulli incidens” néven elhíresült eset végeredménye egy elsüllyedt, és négy súlyosan megrongálódott halászhajó volt, melyek legénységéből ketten meghaltak, hatan megsebesültek. (Egyikük hetekkel később belehalt sebeibe.) A halászhajók a tüzelés kezdetekor ahelyett, hogy menekülni próbáltak volna, inkább még közelebb mentek az orosz hajókhoz, hogy hálóikat, és zsákmányukat megmentsék. A halászok ugyanis sokáig azt hitték, az angol Csatorna Flotta hajóival találkoztak, és egy éjszakai hadgyakorlatba keveredtek. Az oroszoknak a saját cirkálóikra leadott lövéseiből öt találta el az Aurórát, ahol két ember, egy tüzér és a hajó pópája, súlyosan megsebesült. Utóbbi, akinek a karját szakította le egy lövedék, később belehalt sérüléseibe. A Kamcsatkáról észlelt torpedónaszádokról egyébként utóbb kiderült, egy norvég halászflotta hajói, illetve svéd, és német teherhajók voltak. A Kamcsatka azonnal tüzet nyitott minden hajóra, ami csak eléje került, de szerencsére egyiket sem találták el, pedig több mint 300 lövést adtak le rájuk.

Az eset óriási felháborodást váltott ki Angliában, s világszerte gúny és megvetés tárgyává tette az orosz flottát. A sajtómunkások ezúttal is remekül összehangolt, egységes kórusként lármázták tele az egész világot az oroszok rémtetteivel, közveszélyes őrülteknek titulálva az orosz tengerészeket. A firkászok követelték az angol kormánytól, üzenjen hadat az oroszoknak, vagy legalábbis süllyesszék el Rozsgyesztvenszkij hajóit. Az angol Hazai Flotta 28 csatahajóját, és a Földközi-tengeri Flotta hajóit riadókészültségbe helyezték, a brit minisztertanács pedig soron kívüli ülésen foglalkozott az esettel. Az életét vesztett három halász emlékére egy évvel később hat méter magas emlékművet emeltek Hull kikötőjében. A független és pártatlan sajtómunkások természetesen ezúttal is jól tudták, merről fúj a szél, és honnan kapják a fizetésüket. Az általuk felszított hisztéria és oroszellenes hangulat remekül kezére játszott a japánokkal szövetségben álló angol kormánynak. Az eset következtében kirobbant, vagy pontosabban fogalmazva mesterségesen gerjesztett nemzetközi botrány egyrészt erkölcsileg tönkretette az orosz hajóhadat, másrészt pedig kiváló alkalom volt arra, hogy a rá való hivatkozással meghozott különböző szankciókkal megnehezítsék a flotta útját. Az eset kivizsgálásával megbízott, Párizsban ülésező nemzetközi bizottság – melynek tagja volt az osztrák-magyar haditengerészettől delegált Hermann von Spaun tengernagy is – végül nem tudta tisztázni, pontosan mi is történt, de azon kívül, hogy hatalmas összegű, 65 ezer fontos kártérítést fizettettek ki az oroszokkal a halászhajók tulajdonosainak, kötelezték őket arra is, hogy útközben nem zavarhatják a Japánba tartó hajóforgalmat sem. A kompromittált orosz hajórajt emellett a nemzetközi tengerjog rendelkezéseinek szigorú betartására kötelezték, vagyis többek között megtiltották a kikötőkben, vagy az egyes országok felségvizeinek három-mérföldes határán belül eső területeken való szénfelvételt. Az angol diplomácia erőteljes nyomást gyakorolt az érintett országokra, főleg az addig oroszbarát franciákra, hogy ezeket a rendelkezéseket szigorúan tartsák be. Megsértésük esetén pedig komoly szankciókkal fenyegetőztek. Vagyis az angolok ezúttal is ügyesen kihasználták az incidenst arra, hogy japán szövetségeseiket segítve lejárassák az orosz hajóhadat, és akadályozzák annak útját. (Akkor is, és azóta is

sűrű hallgatás övezi azt a négy évvel korábbi esetet, amikor Kínában egy brit hadihajó nyitott tüzet egy számára gyanús hajóra, melyről kiderült, hogy orosz teherhajó. Az incidens során két orosz tengerész vesztette életét, ám az orosz kormány nem követelt semmilyen kártérítést, megelégedett a hivatalos bocsánatkéréssel.)

A Dogger Banki incidenst vizsgáló bizottság ülése. Hogy pontosan mi is történt, azóta sem sikerült tisztázni. Általában azt a feltevést fogadják el, mely szerint az orosz tüzérek pánikba estek, és az ártalmatlan halászhajókat ellenséges torpedónaszádoknak/rombolóknak vélve tüzet nyitottak rájuk. Azonban az orosz hajók tisztjei egyértelműen azt állították, hogy a halászhajók mögött teljesen tisztán látták az ismeretlen torpedónaszádokat, és azokról pontos leírást is adtak. Minderről persze gondolhatjuk azt, hogy az oroszok teljesen érthető módon csupán a mundér becsületét igyekeztek védeni, csakhogy ezeket a torpedónaszádokat aznap este a közelben elhaladó semleges kereskedelmi hajókról is látták, sőt, még a kárvallott angol halászhajók legénysége is állította, torpedónaszádokat láttak a közelükben. Ők természetesen úgy vélték, ezek orosz naszádok voltak, és az angol sajtó jókora hűhót is csapott a beszámolók körül, melyek alapján azt állították, az orosz naszádok nem nyújtottak segítséget a sérült, és süllyedő angol halászhajóknak. Csakhogy utóbb kiderült, az oroszok bizonyítani tudják, az ő előreküldött rombolóik, melyeket a halászok torpedónaszádoknak nézhettek volna, a kérdéses időpontban a szállítóhajókkal együtt már Cherbourg kikötőjében horgonyoztak, jó 200 mérföldre az eset

színhelyétől. A sajtó ezután gyorsan ejtette a mentést elmulasztó orosz torpedónaszádokról szóló sztorit, és a továbbiakban a jótékony feledés homályába burkolták ezt a mozzanatot. Amit azért érdemes alaposabban is szemügyre venni. Mert míg a dán és a norvég haditengerészet rögtön kijelentette, az ő hadihajóik nem tartózkodtak a közelben, azt senkinek eszébe sem jutott megkérdezni, vajon a kérdéses időpontban merre jártak az angol torpedónaszádok, és rombolók? Az orosz kötelék ugyanis az angol partok közelében haladt el, és ilyenkor teljesen természetes, hogy az érintett ország igyekszik szemmel tartani a felségterületei mellett elhaladó idegen hadihajókat. Nem lehet teljesen kizárni, hogy az oroszok talán az őket követő angol hadihajókat vették észre a halászhajók mögött. Azon se nagyon lehet csodálkozni, hogy japán hajóknak gondolták őket, hiszen a japán rombolók angol tervezésűek, és többségükben angol gyártmányúak voltak, küllemre gyakorlatilag ugyanolyanok, mint az azonos kategóriájú angol hajók. És miután az incidens nagyon is kapóra jött a briteknek, érthető módon eltussolták benne a saját részvételüket. De az is igaz, hogy az oroszok is tudhatták volna, az Északi-tengeren a japánok csakis angol kikötőkből kiindulva tudnák támadni őket, márpedig hiába voltak szövetségesek, a látszatra mindig kínosan ügyelő britek semmiképp nem engedték volna meg, hogy a japánok az ő hazai kikötőiket használják hadműveleti bázisként. (Később, már a világháborúk után, született még egy elmélet, mely szerint mint minden másért, természetesen a Dogger Bank-i incidensért is a németek voltak a felelősek. A teória szerint az orosz hajókat német torpedónaszádok támadták meg, hogy háborút robbantsanak ki Anglia és Oroszország között.) Talán érdemes egy amerikai szakíró, Fred Jones utóbb írott szavait is idézni: „Hogy az oroszok saját hajóikra tüzeltek, teljesen mellékes. A lényeg az, hogy azt hitték, megtámadták őket, és rögtön tüzet nyitottak, tekintet nélkül arra, van e valaki a közelben. Katonai szempontból nézve ez abszolút kifogástalan cselekedet volt. Tüzelni mindenre, ami gyanús – ez az egyetlen lehetséges parancs minden flottának, mely azt hiszi, torpedótámadás veszélyével áll szemben. A bizonyosságot bevárni annyit jelentene, mint önként kitenni magukat a pusztulás veszélyének. Ugyanígy több lenne egyszerű tévedésnél,

ha az admirális, aki úgy véli, megtámadták, a helyszínen maradna, hogy ártatlanul bajba jutottakon segítsen. „

Zsemcsug kiscirkáló. Az orosz hajókon senki sem tudta, mekkora felhajtást csapott a sajtó világszerte a „hulli incidens” körül. Az éjszakai lövöldözés valójában sokat javított a hangulaton, mivel az orosz matrózok meg voltak győződve róla, hogy győzelmet arattak, és elkergettek, illetve elsüllyesztettek több tucat japán torpedónaszádot. Amikor másnap kiderült, mi történt, akkor se érezte senki, hogy valami nagy tragédia történt volna. Rozsgyesztvenszkij is sajnálatos, de nem túl jelentős balesetnek tekintette a történteket, melyről rögtön jegyzőkönyvet vetetett fel valamennyi érintett hajón. A flottát azonban esze ágában sem volt megállítani, és arra sem vette a fáradságot, hogy legalább rádión értesítse az angol parti őrséget. A nemzetközi tengerjog szerint a legközelebbi kikötőben meg kellett volna állnia, és jelentést tenni a hatóságoknak a történtekről, azonban ehelyett lassítás nélkül keresztülrobogott a La Manche csatornán, és az Atlanti-óceánra kijutva haladt tovább dél felé. Az eredeti útiterv szerint a flottának Brestben meg kellett volna állnia, hogy szeneljen, és feltöltse készleteit, azonban a jó időre való tekintettel a tengernagy úgy döntött, haladnak tovább, és csak a spanyolországi Vigóban állnak meg először.

Az orosz flotta hajói október 26-án futottak be Vigóba. Az újságokból, és a rögtön a hajórajhoz utazó madridi orosz főkonzultól itt szembesülhettek először azzal, mekkora világbotrány kerekedett abból, hogy szétlőttek néhány angol halászhajót. Az érkező hajókat a spanyol kikötőparancsnok fogadta, aki közölte Rozsgyesztvenszkijjel, nemcsak a szenelést tiltja meg, hanem még azt is, hogy az orosz tengerészek partra szálljanak, és csupán 24 órás ott tartózkodást engedélyez az orosz hajóknak a spanyol területeken. A tengernagy erre minden csatahajó mellé odaállított egy szenesgőzöst, majd közölte a spanyol tiszttel, hajói állapota miatt öt napig szándékozik Vigóban maradni, követeli a madridi kormánytól a szénrakodás engedélyezését, és ha a spanyol hatóságok, vagy fegyveres erők idő előtt távozásra akarják kényszeríteni, tűzparancsot fog adni hajóinak. Az angolok határozott tiltakozása ellenére a spanyol kormány végül 31-én megadta az engedélyt arra, hogy az orosz csatahajók Vigóban kiegészítsék élelmiszer és vízkészletüket, illetve berakodjanak hajónként 400 tonna szenet. A 400 tonnát természetesen senki nem vette komolyan, az oroszok annyi szenet rakodtak be, amennyit csak bírtak, majd következő nap, november elsején, elhagyták a kikötőt. A Dogger Bank-i botrány elsimítása végett Vigóban három orosz tiszt elhagyta a hajórajt, hogy tanúként vegyen részt az eset kivizsgálásával megbízott nemzetközi vizsgálóbizottság ülésein. Suracsenko és Klado kapitányok, illetve Ralt főhadnagy, magukkal vitték a hajókon felvett jegyzőkönyveket, melyekre támaszkodva próbálták bizonyítani, hogy valóban ismeretlen nemzetiségű torpedónaszádokat észleltek az orosz hajók útvonalán. A bizottság végül csak következő év márciusában jutott határozatra, mikor az egész ügy már senkit nem érdekelt. Megállapították, hogy nem lehet megállapítani, pontosan mi történt, de a helyszínen az orosz állításokkal ellentétben nem tartózkodtak torpedónaszádok, így bár a Rozsgyesztvenszkij által elrendelt tűzparancs katonai szempontból helyes volt, mégis tévedésnek tekinthető, melynek következményeiért a tengernagyot terheli a felelősség. (A határozat jegyzőkönyvét a bizottság orosz tagja természetesen nem írta alá.) Az oroszok kártérítést voltak kötelesek

fizetni az érintett halászcégeknek, de végeredményben komolyabb következmények nélkül megúszták az esetet. Egyébként a „hulli incidens” az orosz hajóraj nemzetközi megítélésben nem csupán negatív következményekkel járt. Amikor Rozsgyesztvenszkij Vigóban partra szállt, hogy tárgyaljon a helyi hatóságokkal, az összegyűlt tömeg tapssal, és éljenzéssel fogadta. Az úgynevezett harmadik világ országai ugyanis, melyek közé akkor Spanyolország is tartozott, az angolokat ugyanúgy gyűlölték, mint később az amerikaiakat. Az ő szemükben valóságos hőstettnek számított, hogy az oroszok belelőttek az angolokba. A britek felzaklatott kedélye azonban csak lassan csillapult. Már Vigóban feltűnt az orosz flotta mellett egy megfigyelésükre küldött angol cirkáló, melyhez a spanyol partokat elhagyva további négy cirkáló csatlakozott. Az angol hajók, mint afféle terelőkutyák keringtek az orosz hajóraj körül, egy percre sem tévesztve szem elől őket.

A Sziszoj Velikij Port Arthurban, a századforduló körül. A britek idegeit tovább borzolta Fölkersam tengernagy hajóraja is, mely a déli angol partokat választotta ki arra, hogy szénkészletét

feltöltse. Fölkersamnak természetesen esze ágában sem volt, hogy az angoloktól erre engedélyt kérjen. Egyszerűen csak befutott a dungenessi öbölbe, és a német gőzösökről feltöltötte hajói szénraktárait. Mire az első angol őrhajók megjelentek, hogy tiltakozzanak, az oroszok már végeztek is, és a brit hadihajókat faképnél hagyva angolosan távoztak. A Vigóból induló orosz hajók 14 csomós sebességgel robogtak délnek, Rozsgyesztvenszkij nyilván be akarta hozni a spanyol hatóságokkal folytatott hercehurca okozta lemaradást. A kötelék, az angol cirkálókkal a sarkukban, november negyedikén érkezett meg a Gibraltári-szoros bejáratánál fekvő Tangerbe, ahol barátságos fogadtatásra találtak. A marokkói szultán teljes katonai tiszteletadással fogadta az orosz hajókat, akik borsot törtek az általa is gyűlölt angolok orra alá, tehát barátoknak tekintették őket. Gyorsan meg is üzente az orosz parancsnoknak, mindenben igénybe veheti kikötőit, nem fogják korlátozni semmiben. Az oroszok természetesen éltek is a lehetőséggel, és azonnal nekiálltak szenet rakodni, bár egy közben kitört vihar idő előtt félbeszakította a szénrakodást. Hogy a tengerészeket gyorsabb munkára ösztönözze, Rozsgyesztvenszkij komoly pénzjutalmat, 1500 rubelt tűzött ki annak a legénységnek, amely a leghamarabb végez a berakodással. A jutalmat a III. Sándor matrózai nyerték el. Az eredeti tervek szerint a hat részre osztott flottának Tangerben kellett volna újra egyesülnie. Itt csatlakozott hozzájuk az Orel kórházhajó, és a francia zászló alatt hajózó Esperance hűtőhajó, a flotta állományának szánt húskészletekkel. Nem egészen világos, mi volt Rozsgyesztvenszkij terve a továbbiakra nézve. Mivel a tengernagy szemmel láthatóan arra törekedett, hogy minél gyorsabban Port Arthurba érjen, Tangerből eredetileg alighanem a legrövidebb útvonalon, a Szuezi-csatornán keresztül akart tovább menni a Távol-Kelet felé. Talán Vigóban, talán még korábban, mégis más elhatározásra jutott, és ismét kettéosztotta hajóraját. A rombolók és a szállítóhajók többsége a Szvetlana, Zsemcsug, és Almaz cirkálókkal, valamint a Sziszoj Velikij, és Navarin páncélosokkal, Fölkersam ellentengernagy parancsnoksága alatt Szuez felé indult, míg maga Rozsgyesztvenszkij a négy Borogyinóval, a Tangerben hozzájuk csatlakozott Oszljabjával, illetve

Enquist hajóival, az Admiral Nahimov, Dmitrij Donszkoj, és Auróra cirkálókkal, valamint néhány szállítóhajóval, tovább haladt dél felé. Az új terv szerint a flottának Madagaszkár mellett, Saint-Marie szigeténél kellett volna ismét egyesülnie. Hogy miért jutott Rozsgyesztvenszkij erre az elhatározásra, nem tisztázott. (A gyakran olvasható állításokkal szemben az angolok nem tiltották, és az érvényes jog szerint nem is tilthatták meg az orosz hajók Szuezi-csatornán való áthaladását.) A hivatalos indoklás szerint az orosz csatahajók merülése túl nagy volt ahhoz, hogy a Szuezi-csatornát használják. Ez azonban nyilvánvalóan nem igaz, hiszen a Sziszoj Velikij és a Navarin merülése majdnem akkora volt, mint a Borogyino osztályú hajóké. A másik, valószínűbbnek tűnő indoklás szerint Rozsgyesztvenszkij tartott attól, hogy az ekkoriban jóformán angol beltengernek számító Földközi-tengeren, és a Szuezi-csatornán keresztülhaladva az angolok minden eszközt megragadnának, hogy késleltessék hajói útját, ráadásul a Szuezi-csatornában és a Vörös-tengeren japán diverzánsakciókra, és torpedónaszád támadásokra is számítottak. Mindezek alapján úgy tűnik, hogy Rozsgyesztvenszkij Vigóban döntött az útvonal megváltoztatásáról, látva, hogy az angolok milyen ellenségesen viszonyulnak az oroszokhoz. Akárhogy is történt, a madagaszkári kitérő mindenképpen jókora kerülőt jelentett. Ha az oroszokon nem uralkodik el a japán aknáktól és torpedóktól való paranoiás félelem, akkor az egész flotta Szuezen megy keresztül, majd a Vörös-tengert elhagyva nem délnek, hanem keletnek fordulnak. Ebben az esetben december közepén Madagaszkár helyett Ceylon előtt vethettek volna horgonyt, és akár már január végén megérkezhettek volna a Sárga-tengerre. Eredetileg a japánok is úgy számolták, Rozsgyesztvenszkij flottája legkésőbb február elejére meg fog érkezni, ezért is volt nekik annyira sürgős Port Arthur elfoglalása.

A Második Csendes-óceáni Hajóraj csatahajói az afrikai vizeken.

Afrika körül A rombolók és a szállítóhajók már a főerők megérkezése előtt útnak indultak Tangerből Szuez felé, míg Fölkersam hajói november hatodikán hagyták el Tangert. Rozsgyesztvenszkij két nappal később szedte fel a horgonyt, és indult meg délre, Dakar irányába. Miután előzőleg mindenki arra számított, a főerők az előreküldött cirkálók nyomában szintén Szueznek tartanak majd, a hír eléggé meglepett mindenkit. Az orosz főerők két oszlopban haladva vágtak neki az Atlantióceánnak, és a menetrendszerűen jelentkező géphibák ellenére november 12-én befutottak Dakar kikötőjébe. Az angol cirkálók egészen a Kanári-szigetek magasságáig követték az orosz hajókat. Már napokkal azelőtt, hogy az orosz flotta egyáltalán megérkezett volna Dakarba, a párizsi angol nagykövet kormánya nevében felszólította a franciákat, ne engedjék meg az orosz hajóknak a kikötő használatát. A határozott angol fellépés miatt megszeppent francia kabinet végül meghátrált, és utasította a dakari hatóságokat, az orosz hajók részére csak a három-mérföldes felségvizeken kívül engedje meg a szénfelvételt. A kikötőparancsnok mindezt közölte is Rozsgyesztvenszkijjel, de egyben azt is értésére adta, nincsenek olyan eszközei, mellyel megakadályozhatná az orosz hajókat a szén berakodásában. A tengernagy értette a célzást, és utasította hajóit, kezdjék meg a rakodást a német szénszállítókról, melyek már ott várakoztak a kikötőben. A hajók legénysége, tisztek és matrózok egyaránt, a trópusi hőségben csaknem másfél napon át lapátolta a szenet, két műszakban, éjjel-nappal dolgozva. Hogy micsoda pokoli munka volt ez, azt jól szemlélteti Szemjonov leírása: „Dakarban, mint a trópusokon általában, délelőtt tíz órától délután háromig minden élet szünetel. Az emberek nem egyszerűen csak az árnyékba menekülnek az égető napsugarak elől, de még az árnyékban is igyekeznek lehetőleg minél kevesebbet mozogni. Ezt a szabályt tartják szem előtt még azok az emberek is, akik már aklimatizálódtak, és megszokták a dakari életet. Mi azonban nem tarthattunk ilyen sziesztát. … A legénység két turnusba volt osztva, és éjjel-nappal dolgozott, teljes szélcsendben és olyan hőmérséklet mellett, amely

még hajnalban sem volt alacsonyabb 26 foknál. A Szuvorov 29 órán át szakadatlanul szénporfelhőbe volt burkolva, melyen nappal a nap sugarai, éjjel pedig a lámpák fénye is alig tudott keresztülhatolni. Négereknél feketébben, csurgó verítékkel, kóccsomót tartva a fogak közt – ezeken át kellett lélegezni, hogy a szénpor ne jusson a tüdőbe – dolgoztak e pokolban a tisztek és a matrózok.” A keserves munka során sokan kaptak hőgutát és napszúrást, s egy haláleset is történt, az Oszljabja egyik tisztje szívrohamba halt bele. A dakari temetőben temették el, a francia helyőrség díszszázadának katonai tiszteletadása mellett. A dakari események világossá tették Rozsgyesztvenszkij számára, hogy az előzetes várakozásokkal ellentétben nem számíthat a francia gyarmati kikötők támogatására sem, bizonytalan tehát, hajói mikor és hol tudnak legközelebb üzemanyagot felvenni. Ezért aztán elrendelte, a hajók annyi szenet vegyenek fel, amennyit csak el tudnak raktározni. Nemcsak a páncélosok szénkamráit töltötték fel, hanem szénnel töltötték meg a torpedóvető csövek helyiségeit, az ütegfedélzetet, sok legénységi körletet, sőt, szenet tároltak a főfedélzeten, és szénnel töltötték meg a fedélzeten elhelyezett csónakokat is. Mindez azzal a következménnyel járt, hogy a hajók rettenetesen túlterhelve, csaknem 2000 tonna túlsúllyal futottak ki a tengerre. A bizonytalan utánpótlási lehetőségek ismertében ez valamennyire érthető, de Rozsgyesztvenszkijnek valóságos mániájává vált a szénrakodás, mely gondolkodásában minden másnál fontosabbá vált. Állítólag még álmában is azt kiabálta: „Szenet! Szenet! Elrendelem, vegyenek fel még több szenet!” Ahogy Novikov írja: „Bálványunk lett a szén, s mindenünket feláldoztuk érte, erőnket, egészségünket, nyugalmunkat és kényelmünket. Csak rá gondoltunk, és csak rá pazaroltuk minden leleményünket. Fekete függönyként takarta el szemünk elől a fontosabb dolgokat, mintha nem is az lenne az elsődleges feladatunk, hogy harcoljunk, hanem az, hogy közelebb juttassuk a hajórajt a japán partokhoz.” A francia kormányzó nemcsak szemet hunyt az illegális szénrakodás felett, hanem még azt is megengedte, hogy a flotta az engedélyezettnél egy nappal tovább maradjon a kikötőben, hogy a hajókat letakarítsák, és a legénység valamelyest kipihenhesse

magát. A hajóraj végül november 16-án vonta fel a horgonyt, és indult tovább dél felé. Az út alatt ismét jelentkeztek a szokásos géphibák. Különösen sok baj volt a Malaya teherhajóval, melynek gépei oly sokszor hibásodtak meg, hogy a hajót egy ideig vontatni is kellett. A flotta végül november 26-án érkezett meg a Gabon torkolatától délre fekvő Libreville városa elé. A megérkezés nem ment egészen simán, a tapasztalatlan tisztek ugyanis félrenavigálták a hajórajt, és a flottával túlmentek a kikötőn. Anélkül, hogy észrevették volna, átszelték még az egyenlítőt is, s csak ekkor vették észre, hogy eltévedtek. Az egyik hajót ki kellett küldeni az afrikai partokhoz, hogy a szárazföldi tájékozódási pontok alapján megállapítsák, egyáltalán hol is vannak? A flotta ezután visszafordult észak felé, ismét keresztezték az egyenlítőt, majd horgonyt vetettek az attól negyven kilométerrel északra fekvő Libreville előtt. Ezúttal a felségvizek határán kívül horgonyoztak le, s a pokoli hőségben ismét szenet rakodtak a német gőzösökről. Annak ellenére, hogy a flotta túl volt a három mérföldes felségvizeken, a helyi kormányzó tessék-lássék módon azért tiltakozott Rozsgyesztvenszkijnél. Tiltakozását természetesen nem vették figyelembe. A szenelés után a legénység egy része, jobbára persze a tisztek, kimenőt kaptak Libreville-be. Kihasználva a ritka alkalmat, hogy végre kirúghatnak a hámból, a Dmitrij Donszkoj három tisztje éjszaka is kiment a partra, holott ezt a tengernagy megtiltotta. Mikor erről tudomást szerzett, Rozsgyesztvenszkij letartóztatta a tiszteket, és hazaküldte őket Oroszországba, állítsák őket ott hadbíróság elé. Ettől az egy esettől eltekintve azonban nem történt más rendbontás. Bár mindenki tudta, hogy a szinte biztos halálba mennek, senki nem próbált meg dezertálni, sem ekkor, sem a későbbi megállók alatt. A hajóraj ezúttal sem sokáig tartózkodott a kikötőben, 28-án ismét útnak indultak. Rozsgyesztvenszkij, amennyire lehetett, igyekezett siettetni a hajóraj útját. A következő megállóra december hatodikán került sor, az angolai Great Fish öbölben, ahol már ott vártak rájuk a német szenesgőzösök. A lakatlan öböl portugál felségterület volt, Portugália pedig ekkor már évszázadok óta szinte angol hűbérállamnak volt tekinthető. Tudván, hogy a teljes brit birodalom ott áll az ő háta mögött, a már az öbölben várakozó portugál Limpopo

ágyúnaszád parancsnoka meglehetősen arrogáns hangnemben követelte az orosz flotta távozását, kijelentve, ha nem távoznak önként, erőszakot fog alkalmazni. Rozsgyesztvenszkij, amennyire tőle tellett, derűsen azt válaszolta, nagy érdeklődéssel várja a portugál naszád támadását, mely nyilván üdítő változatosságot fog jelenteni flottája egyhangú életében. A portugál parancsnok erre kissé elbizonytalanodhatott, és úgy döntött, inkább mégsem süllyeszti el az orosz flottát, hanem elhajózik segítségért és bátorításért a közeli Mossamedesbe, ahol egy angol cirkáló horgonyzott, szintén az oroszokra várva. Mire azonban az angolokkal együtt visszatértek, az oroszoknak már csak hűlt helyét találták.

Az Orjol páncélos. Egy gyors szénfelvétel után a flotta tovább indult Német DélnyugatAfrika, a mostani Namíbia felé. Útközben alaki és harcászati gyakorlatokat tartottak, meglehetősen gyatra eredménnyel.

A flotta december 11-én érkezett meg Angra Pequena elé, a Lüderitz-öbölbe. A viharos tenger miatt azonban csak két nap múlva lehetett megkezdeni a szenelést, melyet az időnként újra megerősödő vihar miatt többször is félbe kellett szakítani. A vihar több hajóban is kárt okozott, az Orjol elvesztette egyik horgonyát, az Oszljabja pedig összeütközött az egyik német gőzössel. A helyi német kormányzó egyébként egyáltalán nem tiltakozott az oroszok jelenléte ellen. Kijelentette, házából nem látni rá az öbölre, és neki nem muszáj tudnia, mi történik a dombok mögött. Az angolok viszont jól tudták, mi történik. Táviratban közölték Rozsgyesztvenszkijjel, hogy Durban környékén angol halászhajók tevékenykednek, és tegyen meg mindent, nehogy megismétlődjön a hulli eset. Rozsgyesztvenszkij erre visszatáviratozott, és tömören közölte: „Minden halászhajót, mely a hajóraj útjába áll, vagy a hajókat megközelíti, könyörtelenül meg fogok semmisíteni.” A namíbiai német kormányzó ugyanis azt a hírt közölte Rozsgyesztvenszkijjel, Durban kikötőjében halászhajókat fegyvereztek fel torpedóvetőkkel, és ezekkel a japánok, Sionogu ellentengernagy vezetésével, támadást akarnak intézni az orosz flotta ellen. A tengernagy kapott még egy, ennél sokkal riasztóbb hírt is. Nem a szentpétervári főhadiszállástól, hanem a fokvárosi újságokból értesült róla, hogy a japánok elfoglalták a Port Arthur-i 203-as magaslatot, a nevezetes Magas-hegyet. Ismerve a kikötő elhelyezkedését, jól tudta, ez mit jelent. A japán tüzérség a dombról tűz alatt tudja tartani az egész kikötőt, ami gyakorlatilag az Első Csendes-óceáni Hajóraj végét jelenti. Bár a sietségnek már egyre kevesebb értelme volt, a tengernagy úgy döntött, lemond a mozambiki Delagoa-öbölben -a mai Maputoöböl- tervezett következő szenelésről, és megállás nélkül egyenesen Madagaszkár felé veszi az irányt. Ez azzal a következménnyel járt, hogy a hajókat ismét roskadásig meg kellett rakodni szénnel. A hatalmas túlsúly miatt a páncélosok egészen az alsó, 75 mm-es ütegsorig a vízbe merültek. A legénység számára az egyetlen vigasz csak az volt, hogy az egyenlítői övezetet elhagyva legalább a hőségtől nem kellett szenvedniük. A hajók december 17-én futottak ki, viharos időben hajózva 19-én megkerülték az Afrika legdélebbi csúcsát jelző Tű-fokot, és északra

fordulva behajóztak az Indiai-óceánra. Már addig is rossz időjárási körülmények között hajóztak, ám a továbbiakhoz képest mindez csupán kedélyes szellőnek bizonyult. A flotta a viharairól hírhedt „Üvöltő Negyvenesek” övezetébe ért, mely ezúttal sem cáfolt rá hírnevére. December 21-én kilences erősségűvé fokozódó orkán tört rá a kilenc csomós sebességgel észak felé tartó hajórajra. A tomboló vihar által felvert hullámok magassága elérte a 14 métert is, s a hullámverésben a cirkálók dőlése néha elérte a 40 fokot, a csatahajóké pedig a húsz fokot. A túlterhelt hajók számára ez a végső határ volt, ekkora dőlésnél akár már fel is borulhattak volna. Csodával határos módon azonban mindegyikük túlélte az orkánt. Novikov visszaemlékezései szerint a vihar úgy dobálta a 14 ezer tonnás hajókat, mint a parafadugót. Az orkán tetőpontján az Orjol egyetlen perc alatt nyolcszor dőlt egyik oldaláról a másikra, s a hullámok ugyanezen idő alatt hatszor emelték fel háromemeletnyi magasságba, majd ejtették vissza a mélybe. A szállítóhajók még jobban megszenvedték a vihar tombolását. A Malaya gépei ismét felmondták a szolgálatot. A hajón felrobbant az egyik gőzvezeték, s a tehetetlenül hánykolódó gőzös leszakadt a köteléktől. A Rusz vontató Rozsgyesztvenszkij engedélyével szintén elhagyta a hajórajt, és a partok felé fordult, hogy kikerüljön a vihar centrumából. Egy időre géphibák lassították le a Kamcsatkát, és a zászlóshajót, a Szuvorovot is. A vihar ereje másnapra csökkent valamelyest, de a hajóraj még két napon át erős hullámzásban folytatta útját. Annyi haszna azért volt a rossz időjárásnak, hogy a halászhajók eltűntek a flotta útjából, így nem került sor újabb összetűzésre az angolokkal. A hajóraj, melyhez közben újra csatlakozott a Rusz is, december 29-én vetett horgonyt Madagaszkár partjai mellett, a Saint Marie sziget déli csúcsánál. Az Orel kórházhajó, mely korábban elvált a köteléktől, és tett egy kitérőt Fokvárosba, már itt várta őket. Az Orel semmilyen utasítást, vagy hírt nem kapott Pétervárról, ellenben hozta a legfrissebb fokvárosi újságokat, melyek beszámoltak a Port Arthur-i flotta pusztulásáról, és arról, hogy a Balti-tengeren épp készülnek felállítani a Harmadik Csendes-óceáni Hajórajt, mely Nyebogatov

ellentengernagy parancsnoksága alatt rövidesen útnak indul, hogy erősítésként csatlakozzon Rozsgyesztvenszkijhez. A hírek hallatán a Szuvorov parancsnoki hídján döbbent csönd támadt. Rozsgyesztvenszkij, aki akkor már kilenc napja nem hagyta el zászlóshajója parancsnoki hídját, szintén nem szólt egy szót sem. Szó nélkül lement a parancsnoki hídról, és bezárkózott a kabinjába. Mialatt Rozsgyesztvenszkij flottája Afrika megkerülésével vesződött, odahaza, Szentpéterváron, különös események történtek, melyek egyik katalizátora Nyikolaj Lavrentevics Klado másodosztályú kapitány – az orosz flottában a fregattkapitánynak megfelelő rang – volt. Kladót eredetileg Vlagyivosztokból vezényelték át a Baltitengerre, hogy mint tapasztalt frontharcos, erősítse az induló Második Csendes-ócáni Hajóraj törzstiszti karát. Rejtély, miért pont Kladóra esett a választás, aki valójában irodai aktakukac volt, és a háborút addig a hadtáp egy vlagyivosztoki irodájából szemlélte. Különösebben említésre méltó szerepet ennél fogva nem is játszott Rozsgyesztvenszkij törzsében, egészen a hulli incidensig, mely után Klado egyike volt annak a három tisztnek, akik Vigóban partra szálltak, hogy az ügy kivizsgálásával megbízott párizsi bizottság ülésein tanúként szerepeljenek. Klado itt úgy szerepelt, ahogy az elvárható volt, és maga is állította, valóban észleltek ismeretlen torpedónaszádokat az angol halászhajók mögött. Azonban még mielőtt Párizsba utazott volna, Klado visszatért Pétervárra, ahol a Novoje Vremja nevű újságban egy cikksorozatot közölt, melyben részletesen elemezte a Második Csendes-óceáni Hajóraj küldetésének esélyeit. Klado minden szépítés nélkül ismertette a publikummal a hajóraj tényleges erejét, és mellébeszélés nélkül kijelentette, a Port Arthur-i flotta pusztulása után a hajórajnak nincs esélye a japánok elleni győzelemre. Klado azonban élt egy javaslattal is, s határozottan amellett volt, a még Balti-tengeren levő hadihajókat, életkorukra és állapotukra való tekintet nélkül, mind Rozsgyesztvenszkij után kell küldeni. Cikkeiben Klado tett néhány oldalvágást a kormányzat felé is, amiért lázítás vádjával néhány hétre börtönbe csukták, a „zseniális stratéga” mellett megszerezve ezzel neki még „a rendszer áldozata”

kitüntető címét is. (Az ellenzéki beállítottságú orosz sajtóban ekkor kezdték el Kladót úgy emlegetni, mint: „az orosz Mahan”.)

Nyikolaj Lavrentevics Klado fregattkapitány. A Harmadik Csendes– óceáni Hajóraj felállításának ötlete azonnal számos támogatót szerzett, és nagy valószínűséggel állítható, Klado cikke már eleve ezeknek a befolyásos személyiségeknek a sugallatára született. Részben a tömegharcászat elve diadalmaskodott ismét a józan ész felett, másrészt pedig a hadiszállítók szereztek maguknak még egy zsíros üzletet. A háború már addig is remekül jövedelmezett a beszállítóknak, akik a hadsereg és haditengerészet részére leszállított legócskább áruikat is aranyárban mérték, a kormány pedig szó nélkül fizetett mindenért. Az új hajóraj felállítása és felszerelése ismét hatalmas bizniszt jelentett, következésképpen mindenki, aki számított, buzgón támogatta az ötletet, sőt, sokan javasolták egy negyedik hajóraj felállítását is. A harmadik hajóraj egyik legfőbb támogatója a Balti Flotta parancsnoka, Alekszej Birilev altengernagy volt.

Természetesen rögtön szárnyai alá vette a mindig jól helyezkedő Kladót, aki nem sokkal később meg is kapta sorhajókapitányi kinevezését. A lánglelkű hazafinak persze eszébe sem jutott, hogy visszatérjen a Második Csendes-óceáni Hajórajhoz, vagy hogy csatlakozzon a felszerelés alatt álló harmadikhoz. Egy ideig Birilev házi kedvenceként tevékenykedett, majd a Tengerészeti Akadémia tanára lett. Klado cikkeinek volt még más káros mellékhatása is. Az írások, melyekben a kapitány lesújtó képet festett a Második Csendesóceáni Hajórajról, teljesen esélytelennek ítélve őket a japánokkal szemben, eljutottak a flottához, és aláásták a legénység amúgy sem túl jó harci morálját. Aligha nem véletlen, hogy Klado cikkeinek megjelenését követően kezdődtek el az első zavargások Rozsgyesztvenszkij hajóin. Egyébként mind Rozsgyesztvenszkij, mind pedig Fölkersam írt egy helyreigazító cikket, melyben reagáltak Klado állításaira. A cikkeket egyetlen újság sem volt hajlandó leközölni. Ugyanekkor Klado írásai értékes információkkal szolgáltak a japánoknak. Hírszerzésük számára az egyik legfontosabb, és leghasznosabb forrás amúgy is az orosz sajtó volt, mely teljesen nyíltan és részletesen taglalta az orosz haditerveket, illetve a fegyveres erők normális körülmények között titkosnak számító adatait. Klado cikkei, melyeket a japánok alaposan tanulmányoztak, részletekbe menő alapossággal ismertették a flotta hajóit, s azok paramétereit, páncélzatukat, tűzerejüket, sebességüket. A Harmadik Csendes-óceáni Hajóraj Birilev altengernagy szorgos bábáskodása mellett viszonylag gyorsan felállt. Nagyrészt azokat az egységeket tartalmazta, melyeket már korábban is Rozsgyesztvenszkij nyakába akartak sózni, és a tengernagynak csak komoly küzdelem árán sikerült elérnie, hogy a hasznavehetetlen hajók a Balti-tengeren maradjanak. Az új hajóraj főerejét az Imperator Nyikolaj I. (I. Miklós) páncélos, valamint a három testvérhajó, az Admiral Aprakszin, az Admiral Szenyavin, és az Admiral Usakov partvédő páncélos jelentette, emellett a flottához csatolták még a Vlagyimir Monomah páncéloscirkálót, valamint négy teherhajót, és a Kostroma kórházhajót is.

A Harmadik Hajórajhoz tartozó hadihajók részben teljesen elavultak, részben pedig nyílttengeri szolgálatra alkalmatlanok voltak. Sokan egyszerűen nem hitték el, hogy ezeket a hajókat tényleg harcolni küldik a Távol-Keletre. A hajóraj aggodalmaskodó kapitányainak a kronstadti kikötő parancsnoka indulás előtt azt mondta: „Önök csak azért vannak kiküldve, hogy demonstráljanak. Nemsokára újra otthon lesznek. Csak nem gondolják komolyan, hogy tényleg harcolni mennek?” A hajóraj parancsnokságával – miután azt több más tengernagy mellett Birilev sem vállalta – Nyikolaj Ivanovics Nyebogatov ellentengernagyot, Enquist tengernagy akadémiai osztálytársát bízták meg. (Nyebogatov rendszeresen visszatérő jelzője az irodalomban, hogy: „öreg”. Valójában fél évvel fiatalabb volt Rozsgyesztvenszkijnél.) A flotta végül február 15-én indult a Második Csendes-óceáni Hajóraj után, melyet utasítottak, hogy várja be őket. Többen megállapították már, hogy az egész orosz vállalkozás valójában nem is annyira Csuzimánál hiúsult meg, hanem már Madagaszkáron végleg csődbe jutott. Az orosz hajóraj pedig egészen odáig jó tempóban haladt. Afrika, és fél Európa megkerülésével két és fél hónap alatt eljutottak Madagaszkárra, s ha útközben nem késlelteti őket a rossz idő, és a kikötői hivatalnokok akadékoskodása, még javíthattak is volna ezen az időn. Rozsgyesztvenszkij eredeti terve az volt, hogy a Madagaszkár és a Saint Marie sziget közti tengerszorosban egyesül Fölkersam már ott várakozó hajórajával, aztán áthajóznak a Madagaszkár északi csücskénél fekvő Diego Suarez kikötőjébe, és ott bevárja a Baltitengeren hátrahagyott cirkálókat, melyek november 16-án indultak utána Libauból. Itt csatlakozott volna hozzájuk a Fekete-tengerről érkező három segédcirkáló is, az Ural, a Terek, és a Kuban. Fölkersam hajói rövidebb úton érkeztek, így a főerők megérkezése előtt már végezniük kellett volna a hajók karbantartásával, és a készletek feltöltésével. Rozsgyesztvenszkij tíz napot szándékozott Madagaszkáron tölteni, mely idő alatt az egyesült flotta megtartotta volna a lőgyakorlatokat, és a hajók feltöltötték volna raktáraikat. Ezután gyors menetben, a lassú egységeket hátrahagyva, öt hét alatt, legkésőbb február végén elérhették volna a Sárga-tengert. A tengernagy jól tudta, hogy a Port

Arthurban állomásozó hajókra már nem számíthat, és a Magas-hegy elfoglalásával maga a kikötő is értéktelenné vált flottája számára, hiszen a hegyről a japán tüzérség a kikötő egész területét tűz alatt tarthatta. Így aztán, még abban az esetben is, ha Port Arthur nem esett volna el még megérkezése előtt, nem lehetett számára más úti cél, mint Vlagyivosztok. A sietségnek így látszólag már nem nagyon volt értelme – különösen hogy Vlagyivosztokba áprilisig csak jégtörők segítségével lehetett bejutni –, csakhogy Rozsgyesztvenszkij tudta azt is, a japán flotta hajói, melyek nyolc hónapon át fenntartották Port Arthur blokádját, nyilván alapos karbantartásra szorulnak. A hajók nagyjavítása, a lövegek cseréje, a készletek feltöltése, és a flotta átszervezése nyilván hosszú heteket vesz majd igénybe, és ha elég gyors, kis szerencsével még azelőtt megérkezhet a térségbe, hogy a japán flotta visszanyerné teljes harcképességét. Madagaszkárra megérkezve értesült arról, hogy az orosz kormány – az ő feje felett átnyúlva –, az angoloktól megijedt franciák rábeszélésére már megváltoztatta ezt a tervet, és a flotta gyülekezőhelyéül a sziget északnyugati partjainál fekvő Nossi Bé kikötőjét jelölte ki. Az apró kis település magán a horgonyzóhelyen kívül úgyszólván semmit nem tudott nyújtani a flottának. A kikötő nem volt felszerelve semmivel, nem voltak dokkok, raktárak, használható utak, sem pedig távíró összeköttetés Diego Suarezzel. Rozsgyesztvenszkij úgy döntött, ezúttal is figyelmen kívül hagyja a pétervári utasításokat, és a francia tiltakozásokat. Fölkersamot, aki a Szentpétervárról érkező parancsnak engedelmeskedve már az ő megérkezése előtt horgonyt vetett Nossi Bénél, utasította, hajózzon át a Saint Marie szigethez, és ide rendelte a német szénszállítókat is. Csaknem egy heti várakozás után, január ötödikén érkezett meg Fölkersam levele, melyben közölte a főparancsnokkal, sem a segédcirkálók, sem a Balti-tengerről utánuk küldött cirkálók hollétéről nem tud, saját hajói pedig a hosszú út után komoly géphibákkal küszködnek, melyek kijavításába már belefogtak, és amik legalább még két hétig eltartanak. Ezzel egy időben értesültek Port Arthur elestéről is. (Természetesen nem a saját parancsnokságuktól, hanem ismét csak az újságokból.)

Január hatodikán a dühöngő Rozsgyesztvenszkij kifutott flottájával, hogy Nossi Bébe áthajózva maga csináljon rendet Fölkersam hajórajánál. Ekkor kapott megint egy olyan hírt, ami ismét a gutaütés közeli állapotba hozta a tengernagyot. A közben hozzá megérkező rombolók ugyanis jelentették, hogy Diego Suarezben már kibójázták az orosz flotta számára a horgonyzóhelyet, a raktárakat feltöltötték, és a hajójavító műhelyek is felkészültek az orosz hajók fogadására. Vagyis a francia tiltakozás ezúttal is inkább csak formális volt, és ha az orosz kormány nem veszi olyan komolyan, flottája már régóta a jól felszerelt francia kikötőben horgonyozhatna, ahelyett hogy az isten háta mögötti Nossi Bében kelljen vesztegelniük. Madagaszkár északi csúcsát megkerülve az orosz főerők január nyolcadikán érkeztek meg Nossé Bé elé. (Az orosz időszámítás szerint ez december 26-ára esett. A karácsonyt a tengeren ünnepelték meg.) Rozsgyesztvenszkij nem ment be a kikötőbe, hanem a nyílt tengeren megállt, és magához rendelte Fölkersamot, hogy jó alaposan lehordja, majd hajóival együtt átmenjen Diego Suarezbe. Fölkersam helyett azonban csak egy küldönc jelent meg a zászlóshajón, aki közölte, a tengernagy agyvérzést kapott, és szolgálatképtelen fekvőbeteg, a hajók gépeit pedig már szétszedték, azok tehát hetekig nem tudják elhagyni Nossi Bét. Az is kiderült, tulajdonképpen a pétervári Admiralitás utasította Fölkersamot, Nossi Bében kezdjék meg a hajók gépeinek karbantartását. Az Admiralitás tehát ezúttal is Rozsgyesztvenszkij feje felett átnyúlva, és őt nem is értesítve adott utasításokat az alárendeltjeinek. A tengernagy nem nagyon tehetett mást, behajózott ő is Nossi Bébe, és horgonyt vetett Fölkersam hajói mellett. Az állapotok, amiket talált, nagyon lesújtóak voltak. Fölkersam mindössze egy nappal a főerők előtt érkezett meg Madagaszkárra, holott sokkal rövidebb úton jöttek, és a várakozásokkal ellentétben sem japán torpedónaszádok nem támadták meg őket, sem pedig az angol hatóságok nem akadékoskodtak velük sokat. A már korábban is betegeskedő tengernagy azonban nem volt képes fenntartani a rendet a flottában. Hosszú kimenőket engedélyezett az útba eső kikötőkben, amit a tisztek és a legénység egyaránt arra használt ki, hogy minden lehetséges alkalommal jól berúgjanak a kikötői

kocsmákban, tovább rombolva ezzel az orosz haditengerészet presztízsét. Ugyanez volt a helyzet Nossi Bében. Az orosz hajók legénysége szabadon járhatott ki a szárazföldre, ahol a közeli kis Hellville városa – mely nem az angol pokolról, hanem a francia Hell tengernagyról kapta a nevét – rövidesen afféle kis vidéki kaszinóvárossá fejlődött. Egymás után nőttek ki a földből a kocsmák, játékbarlangok, kuplerájok, hogy az orosz tengerészeknek legyen hol elverniük a pénzüket. Nemcsak Madagaszkárról, hanem egész KeletAfrikából tódultak ide a kereskedők, és a kurvák. Az idejében érkezők komoly vagyonokat kerestek az oroszokon. Rozsgyesztvenszkij, amennyire lehetséges volt, igyekezett rendet csinálni. Megérkezését követően a tisztek és a legénység már csak külön engedéllyel mehetett ki a partra, a katonai rendszabályokat pedig kiterjesztette a kereskedelmi hajókra is, ahol a fegyelem a legjobban felbomlott. Agyonlövetéssel fenyegetve a parancsmegtagadókat befejeztette a hajók napok óta húzódó szénfelvételét, és gyorsabb tempót diktált a gépek kijavítására. A legreménytelenebb eseteket, a notórius bűnözőket, a javíthatatlan alkoholistákat, és a súlyos betegeket, az állandóan géphibákkal küszködő, s gyakorlatilag hasznavehetetlen Malaya és Gorcsakov teherhajókkal visszaküldte Oroszországba. A hajórajok egyesülése után Rozsgyesztvenszkij megbeszélést tartott Fölkersam és Enquist tengernagyokkal, de az értekezleten csak a hajóraj napi gondjairól volt szó, távlati terveiről semmit nem mondott nekik. Az Admiral Nahimov páncéloscirkálón közben zendülés tört ki, melyet azonban a tapasztalt hajóparancsnok, Alekszander Andrejevics Rogyionov sorhajókapitány, a Szuvorovról átküldött alakulat segítségével még csirájában elfojtott. Rozsgyesztvenszkij hadbíróság elé állítatta a zendülőket, a bíróság által meghozott halálos ítéletekből azonban egyet sem hagyott jóvá. A hajókat éjjelnappal gyakorlatoztatta. Minden éjjel riadót rendelt el, néha többször is, és gyakorolták a torpedótámadások elhárítását, nappal pedig menetgyakorlatokat tartottak. A hajókat ismét színültig megrakták szénnel, és január huszadikára tűzték ki az indulás új dátumát. Két nappal a tervezett indulás előtt azonban a Hamburg-American Line megbízott ügyintézője váratlanul közölte, a cég vezetésétől

kapott utasítások szerint a német szénszállítók nem kísérhetik Madagaszkárnál tovább az orosz flottát. Valószínűleg ez volt az a pont, ahol Rozsgyesztvenszkij feladta. Ez idáig minden eszközzel igyekezett minél jobban meggyorsítani a flotta útját. Sem magát, sem mást nem kímélve hajszolta előre embereit, nem törődve azok kimerültségével, a diplomáciai bonyodalmakkal, a betegségekkel és a viharokkal. Ettől kezdve viszont már szemmel láthatóan maga is csak húzta az időt. Nemcsak a győzelemben, hanem a Vlagyivosztokba való sikeres áttörés lehetőségében is elvesztette a bizalmát, és a sorozatos orosz vereségekről értesülve alighanem arra játszott, a háború talán befejeződik, még mielőtt flottája a hadműveleti területre érhetne. Újabb csapás volt számára, amikor megtudta, az orosz kormány már egy hónappal korábban tudta, a német szénszállítók nem fogják végig kísérni a hajórajt, csak éppen senki nem tartotta érdemesnek mindezt közölni a flottával is. A siralmas orosz kudarcok láttán, melyek földig rombolták az orosz fegyveres erők nemzetközi tekintélyét, a német társaság már nem bízott az orosz hadihajókban. A japánok kijelentették, nemzetiségre való tekintet nélkül minden teherhajót elsüllyesztenek, ami az orosz flottának ellátmányt szállít, a németek pedig úgy gondolták, az oroszok nem lesznek képesek megvédeni az ő hajóikat, így nem is voltak hajlandók azokat a hadműveleti területek közelébe küldeni, különösen hogy a sajtóban keringő pletykák szerint a japán hadihajók már az Indiai-óceánon, vagy az indonéz szigetek közelében meglepetésszerű támadásokat szándékoztak indítani az orosz flotta ellen A tárgyalásokkal megbízott német tisztviselő csak február közepén jelent meg a flottánál, ahol Rozsgyesztvenszkij olyan dühkitöréssel fogadta, ami igazolni látszott azt a sajtóban világszerte megjelent, és mindenki által hihetőnek tartott hírt, mely szerint az orosz parancsnok megőrült. Hosszas tárgyalások és táviratváltások után végül március nyolcadikán a németek belegyeztek, hogy négy gőzösük egészen Saigonig kísérje az orosz hadihajókat. A szénnel is voltak gondok, ugyanis az angolok állandó akadékoskodása miatt a német hajók kénytelenek voltak a sokkal rosszabb minőségű német szénből szállítani.

Míg a német szénszállítások körüli hercehurca zajlott, a flotta megtartotta első éles lőgyakorlatait is. Idő volt rá, és várható volt a megígért utánpótlást szállító Irtisz teherhajó érkezése, úgyhogy a tengernagy január 26-án elrendelte az első céllövészetet. Január 31én, majd február elsején és hetedikén ezt megismételték. Mind a négy alkalommal ugyanazt a céltáblát tették ki, melyet az egész hajóraj lőtt, néha egészen közelről géppuskával is. (A nagy kaliberű, 254 és 305 mm-es lövegek nem vettek részt a lövészeten.) Amikor azonban a céltáblát felhúzták az Orjol fedélzetére, egyetlen karcolást sem találtak rajta. Az egyetlen találatot a zászlóshajó egyik 15 cm-es ágyúja érte el, a céltáblát vontató Dmitrij Donszkoj páncéloscirkálón. Az orosz tengerészek nem boldogultak az új Barr&Stround távolságmérőkkel sem, melyek kezelését részben nem volt idejük még elsajátítani, részben pedig egyszerűen nem rendelkeztek olyan szakmai ismeretekkel, ami a távolságmérők használatához szükséges lett volna. Ugyanazon céltábla távolságát, ugyanazon a hajón, az egyes távolságmérők esetenként akár több mint 3000 méter eltéréssel állapították meg. Ugyanilyen kudarcot vallott a torpedólövészet is. A hét kilőtt torpedóból csupán három működött úgy-ahogy, a többi vagy bedöglött, vagy messze eltért a beállított iránytól. A menetgyakorlatok szintén siralmasra sikerültek, a hajók alig tudták tartani az alakzatot, a fordulások pedig rendszerint káoszba fulladtak. A gyakorlatok siralmas eredményei láttán a hajórajban általánossá vált a fegyelem bomlása. Ezt csak tovább fokozták az otthoni forradalmi megmozdulásokról érkező hírek, a hajókon kitörő járványok, és az, hogy februárban Rozsgyesztvenszkij is ágynak dőlt. A tengernagy idegzsábát, mások szerint idegösszeomlást kapott, s így két hétig az a helyzet állt elő, hogy a hajórajt nem irányította senki, mivel mind a két flottaparancsnok fekvőbeteg volt. Rozsgyesztvenszkij kérte felmentését, és maga helyett Csuhnyin altengernagyot javasolta a flotta élére, azonban kérését elutasították. A tengerészek ismét tömegesen tódultak ki a partra, ahol virágzott a szórakoztatóipar. A fegyelem teljesen felbomlott, a tengerészek nem engedelmeskedtek a tiszteknek, akik, saját beosztottjaiktól félve, állandóan megtöltött pisztolyt tartottak maguknál. Az oroszok szórták a pénzt, a madagaszkári bankok és pénzváltók pedig teljesen

kiürültek, minden frankjukat beváltották rubelre. Az általános vígalomnak Rozsgyesztvenszkij felépülése vetett véget, aki ismét helyreállította a rendet a parton és a hajókon egyaránt. Február 14-én érkezett meg a flottához a Balti-tengerről késve indult osztag, az Oleg és az Izumrud cirkáló, a Rion – a korábbi Szmolenszk – és a Dnyeper segédcirkáló, valamint a Gromkij és a Groznij rombolók. Végre a főparancsnokságról is érkezett valami hír, egy távirat melyben közölték Rozsgyesztvenszkijjel, flottájának jelentősége Port Arthur eleste után csak még jobban felértékelődött, hiszen most kizárólag övé az a szép feladat, hogy a japán flottát tönkreverje, helyreállítsa az orosz tengeri uralmat a Sárga-tengeren, és ezzel elvágja a japán szárazföldi csapatok utánpótlási vonalait. Ha pedig ehhez nem érzi elég erősnek magát, küldenek utána még erősítést, csak szóljon nyugodtan. (Később valóban hozzá is láttak a Negyedik Csendes-óceáni Hajóraj megszervezéséhez.) Rozsgyesztvenszkij, ezúttal egyeztetve tisztjeivel is, gyorsan visszatáviratozott, és tömören közölte: „A legcsekélyebb reményt sem látom arra, hogy a parancsnokságom alatt álló erőkkel helyreállíthatjuk a tengerek feletti uralmunkat. A kipróbálatlan, és néhány esetben rossz építésű hajókból álló erősítés, melyet utánunk küldtek, csak még sebezhetőbbé teszi flottánkat. Véleményem szerint egyetlen lehetőségünk valamennyi erőnkkel áttörni Vlagyivosztok felé, és erről a támaszpontról zavarni az ellenség összeköttetéseit.” A régóta várt Irtisz csak egy hónap késéssel, március 11-én érkezett meg. A késés oka az volt, hogy a hajó indulás előtt balesetet szenvedett, és javításra szorult. Dokkba állítás előtt a hajó rakományát kirakodták, és az eredetileg általa szállított lőszert végül vasúton küldték el Vlagyivosztokba. Természetesen anélkül, hogy Rozsgyesztvenszkijt erről bárki is értesítette volna. Az Irtisz tehát lőszert nem hozott, viszont a fülledt trópusi éghajlat alatt átpakolhattak róla a hajókra 12 ezer pár prémmel bélelt csizmát. A hajó ezenkívül hozott még szenet, amiből amúgy is volt bőven, valamint híreket az otthoni forradalomról, a pétervári Véres Vasárnapról, és a mukdeni vereségről. A hajók március 12-én ismét szeneltek, majd 16-án délután, a tervezett tíz nap helyett csaknem három hónapra nyúlt madagaszkári

tartózkodás után a Második Csendes-óceáni Hajóraj felvonta a horgonyt, és kifutott a kikötőből.

Az orosz hajórajok útvonala a Balti-tengertől Csuzimáig.

Keleti vizeken Rozsgyesztvenszkij, talán hogy ő is bosszantsa a főparancsnokságot, nem tudatta velük szándékait. Induláskor mindössze ennyit közölt az Admiralitással: „Úton vagyok kelet felé.” 45 hajójával kifutott az Indiai-óceánra és hosszú hetekre eltűnt, senki nem tudta merre jár. Azt persze tudták, hová készül, és a sajtóban rögtön megindult a találgatás, hol fog keresztülmenni az indonéz szigetek között. A legvalószínűbb lehetőségnek a Szumátra és Jáva közti Szunda-szoros tűnt, mely nemcsak a legrövidebb volt, hanem ez esett légvonalban legközelebb az orosz hajóraj kiindulási pontjához, Madagaszkár északi partjaihoz. Az eredeti tervekben is, melyek szerint utoljára a szumátrai partoknál kellett volna szenelniük, ez az útvonal szerepelt. Ezek után mindenkit meglepetésként ért, amikor Rozsgyesztvenszkij április ötödikén váratlanul megjelent a Malakkai-szoros északi bejáratánál. Az Indiai-óceánon átvezető út nem volt izgalmaktól mentes, a szeneléseken kívül a flotta különböző műszaki hibák miatt több mint százszor volt kénytelen megállni, de végül valamennyi hajó épségben megérkezett. A hajóraj útját a szokásos géphibák tették változatosabbá, különösen sok baj volt a rombolók hajtóműveivel. Az erős hullámzásban a kis hajókat időnként vontatni kellett. A szénfelvételt a nyílt tengeren kellett megoldani. Ilyesmire korábban még nem volt példa, de az oroszok sikeresen vették ezt az akadályt is. A zsákokba lapátolt szenet jó időben a szénszállítók és a hadihajók fedélzete közé lefektetett létrákon, erősebb hullámzásban csónakokon szállították át a hajók raktáraiba. Mindez sok balesettel és néhány halálesettel is járt, de az eljárás végül sikeresnek bizonyult. Az orosz hajók ötször szeneltek menet közben, a nyílt tengeren, ami nagy szenzációt keltett, hiszen korábban ezt még senkinek nem sikerült megoldania. (És ezt a mutatványt később se ismételte meg senki.) A hajók útközben rendszeresen gyakorolták az alakzatba fejlődést, és újra kezdték a szokásos, lőszer nélküli lőgyakorlatokat is. A flotta lassan kezdett belerázódni a manőverezésbe, a hajók már képesek voltak harci alakzatba fejlődni, és egyszerűbb manővereket végrehajtani.

Rozsgyesztvenszkij alighanem azért választotta a hosszú, keskeny, és forgalmas Malakkai-szorost, mert megint úgy értesült, a Szundaszorosban japán torpedónaszádok lesnek rájuk. Az orosz hírszerzés azt is közölte, Kamimura cirkálóit érkezése előtt három nappal látták Szingapúr közelében, Togo flottája pedig Borneo partjainál tartózkodik. Nem sokkal indulás előtt tájékoztatták arról is, hogy a holland kormány megtiltotta az oroszok számára a holland felségvizeken való szénfelvételt, így a tervezett szumátrai szenelés meghiúsult. A Malakkai-szoroson végigrobogó orosz hajók elől pánikszerűen menekültek a kereskedelmi és halászhajók, melyek jól emlékeztek a hulli incidensre. A tökéletes harci alakzatban vonuló flotta 45 hajója április nyolcadikán elhaladt Szingapúr előtt, ahol a rakpartok, a mólók, és a háztetők zsúfolva voltak a bámészkodók ezreivel, majd a várost megkerülve befordultak a Dél-Kínai-tengerre. A sikeres átkelés hatalmas szenzációt keltett, s világszerte ismét az orosz flottáról cikkeztek a lapok. Ezúttal azonban az újságok hangvétele szinte 180 fokos fordulatot vett. Míg korábban alig volt olyan becsmérlő jelző, melyet ne vágtak volna az oroszok fejéhez, most egyszerre elismerő hangon kezdtek beszélni a flottáról, és parancsnokáról egyaránt. Némelyik újság le is írta: „Tévesen ítéltük meg őket.” Az orosz flotta hirtelen megint tényező lett, amit figyelembe kellett venni, és Rozsgyesztvenszkij igyekezett is ezt kihasználni. Szingapúrtól északra, megint a nyílt tengeren, a hajók ismét szenet vettek fel, majd április 12-én horgonyt vetettek a vietnami Cam Ranhöböl előtt. (1979-től 2002-ig a szovjet/orosz haditengerészet egyik legfontosabb külföldi támaszpontja.) Madagaszkártól idáig a flotta 28 nap alatt 4.560 mérföldet tett meg kikötés nélkül, ami ismét kiváltotta a világ minden tengerészének elismerését. Rozsgyesztvenszkij még aznap újra szenelést rendelt el, és haditanácsot tartott. Úgy tűnt a tengernagy igyekszik kihasználni az átmeneti lelkesedést, ami a flotta legénységét a sikeres Indiai-óceáni átkelés után elfogta, és azonnal tovább indul Vlagyivosztok felé. Ez nyilván meglepetésként érte volna a japánokat, akik, mint mindenki más, arra számítottak, a flotta Cam Ranh előtt fogja bevárni Nyebogatov hajóit.

Az indulás azonban elmaradt. Ezt általában a Szentpétervárról érkező parancsoknak tudják be, melyek határozottan Nyebogatov flottájának bevárására utasították a tengernagyot. Frank Thiess, aki minden módon igyekszik mentegetni Rozsgyesztvenszkijt, és szinte megdicsőíti a tengernagyot – elég egyértelműen célozgat rá, hogy szerinte Rozsgyesztvenszkij még Makarovnál is jobb volt –, viszont egy egész kis freudista értekezést illeszt be könyvébe, melyben azt elemzi, apránként hogyan roppant össze lelkileg a tengernagy. Thiess a végső csapásnak, melytől Rozsgyesztvenszkijnél túlcsordult a pohár, azt tekinti, hogy Cam Ranh előtt derült ki, az addig a tengernagy kedvencének számító III. Sándoron rosszul becsülték fel a szénkészleteket, és a hajón a valóságban 400 tonnával kevesebb szén van, mint amit korábban jelentettek. A valóságban persze ez a 400 tonna hiány jelentéktelen volt, pár óra alatt pótolni lehetett volna a német szénszállítókról, aminthogy aztán később, amikor az újabb szénszállítmány megérkezett, tényleg pár óra alatt pótolták is. A hajórajnak útközben egyébként is legalább még egyszer meg kellett állnia szenelni. A Szentpétervárról érkező parancsokat pedig Rozsgyesztvenszkij már addig is csak akkor tartotta szem előtt, ha azok éppen neki is megfeleltek. Annak valódi oka, hogy Rozsgyesztvenszkij nem indult tovább azonnal a Cam Ranh-öbölből, minden bizonnyal egyszerűen csak az volt, hogy igazából nem is akart tovább indulni. Alighogy megérkezett az indokínai partok elé, hosszú táviratot küldött Szentpétervárra, melyben ismét ecsetelte flottája siralmas állapotát, és az eléje tűzött feladatok teljesíthetetlenségét. A tengernagy azt javasolta, használják ki, hogy a sikeres út után az orosz flotta tekintélye ismét megerősödött, és a hajóhadat ne áldozzák fel értelmetlenül. Kezdjenek béketárgyalásokat az ellenséggel, melyeken a flottát ütőkártyaként használhatják fel a japánokkal szemben, akik a hajóraj valódi harcértékét túlbecsülve azt jóval nagyobb fenyegetésnek érzik, mint amekkorát valójában jelent. A javaslat szinte szó szerint megegyezett azzal, melyet fél évvel korábban Port Arthur védelmének tényleges vezetője, Kondratyenko tábornok javasolt Stösselnek. (És amelyről Rozsgyesztvenszkij természetesen semmit sem tudott.)

Rozsgyesztvenszkij nyilvánvalóan már nem hitt abban, hogy Port Arthur eleste után önerőből is képes lesz sikert elérni, de tudta, a cár tőle várja a győzelmet. Annak idején a tengernagy volt a Második Hajóraj kiküldésének egyik legnagyobb támogatója, ő sürgette legjobban az indulást, és tulajdonképpen ő győzte meg a cárt a hajóraj mielőbbi indulásának szükségességéről. Most tehát egyszerűen nem tehette meg, hogy pont ő követelje a flotta visszarendelését a Balti-tengerre. Ehelyett óvatosan célozgatott a helyzet kilátástalanságára, és arra, rossz felszereltsége miatt Vlagyivosztok alkalmatlan arra, hogy a flotta támaszpontja legyen. Végső próbálkozásként Fölkersam, és a saját egészségi állapotára hivatkozva próbálta meg elérni, rendeljék vissza a vezetés nélkül maradt hajórajt, vagy legalább váltsák le őket. Rozsgyesztvenszkij eddigre már teljesen elvesztette hitét a győzelemben, s nem győzni akart, hanem az időt húzni, és a harcot elkerülni, abban bízva, a flotta fenyegető közelsége talán segít tárgyalóasztalhoz ültetni a japánokat. Részben alighanem ennek is köszönhető, hogy nem dolgozott ki semmilyen csatatervet, és az Indokína előtt töltött hónapokat nem használta ki a hajóraj harckészségének növelésére sem. Emellett a tengernagy halogató taktikájának másik oka alighanem a személyiségével függött össze. Ezt Novikov egy másik eset kapcsán tett megjegyzése világítja meg: „Rozsgyesztvenszkij képtelen volt ilyen határozott cselekedetre.” A tengernagy azon emberek közé tartozott, akik mindig pontosan tudják, mit kellene tenniük, de többnyire képtelenek valóban meg is tenni azt. A helyzet felismerésére, és megoldására való elméleti tudás nem hiányzott belőle, de nélkülözte a végrehajtáshoz szükséges gyakorlati tudást, és erkölcsi bátorságot. Ezt egyébként ő maga is világosan látta, s a háború után bizalmas körben ki is jelentette: „Ha lett volna bennem egy szikrányi kis civil kurázsi, világgá kiabáltam volna: Vigyázzatok a flotta utolsó tartalékaira! Ne küldjétek a pusztulásba őket! De sajnos nem volt meg bennem ez a szikra.” Az orosz felső vezetés, a cárral az élükön, azonban még mindig hitt abban, hogy a Második Hajóraj képes lesz megfordítani a háború menetét. Kísérletet sem tettek arra, hogy a Rozsgyesztvenszkij által

remélt módon megpróbálják a flottát arra használni, hogy segítségével tárgyalásokra késztessék a japánokat. Április 21-én Rozsgyesztvenszkij újabb táviratot kapott Szentpétervárról. Javaslataira semmilyen reagálás nem érkezett, ellenben közölték vele, várja be Nyebogatov kötelékét, majd a harcot lehetőleg kerülve törjön át flottájával Vlagyivosztokba, és ott adja át a parancsnokságot Birilev altengernagynak, aki május másodikai kinevezése után a tengeri utazásnál kényelmesebb vasúton indult új állomáshelyére. Ez lényegében Rozsgyesztvenszkij leváltását jelentette, amit csak merőben technikai okok miatt nem tudtak azonnal végrehajtani. A táviratban egyben közölték, Vlagyivosztokban nincs se lőszer, se szén, se felszerelés a javítóműhelyeknek, úgyhogy a tengernagy vigye magával a teherhajókat is. Törzsének tisztjei szerint Rozsgyesztvenszkij „szörnyen felindult” amikor ezt a táviratot megkapta, és ezen egyáltalán nem lehet csodálkozni. A tengernagy azonban nem tudott tenni semmit, tehát a kivárásra rendezkedett be. A francia hatóságok azonban, a heves angol és japán tiltakozásoknak engedve, nem engedélyezték az orosz hajók számára, hogy azok a megengedett 24 órán túl is francia felségvizeken tartózkodjanak. A szingapúri angol cirkálók gondosan szemmel tartották az orosz hajórajt – s annak mozgásáról tájékoztatták a japánokat –, és azonnal tiltakoztak, ha azok túllépték a francia vizeken való tartózkodás engedélyezett időtartamát. A körzetben állomásozó francia tengerészeti erők parancsnoka, Jonquieres ellentengernagy, rövidesen meg is jelent az orosz parancsnoknál, és udvariasan távozásra szólította fel. Rozsgyesztvenszkij erre kifutott a Cam Ranh-öbölből, gyakorlatozott egy kicsit, majd pár nappal később befutott a 40 mérfölddel északabbra fekvő Vang Phong-öbölbe. Pár napra rá Jonquieres ismét megjelent, és újból a francia felségvizek elhagyására szólította fel az oroszokat. Azok újra kifutottak, a francia tengernagy pedig jelentette Párizsba, hogy az orosz flotta ismeretlen úti céllal elhagyta a francia területeket. Az oroszok aztán következő nap megint visszatértek, majd négy napra rá, mikor Jonquieres újfent tiltakozott, újra kifutottak, hogy pár nap múlva már megint egy másik öbölben vessenek horgonyt. Ez így ment egészen május közepéig.

Mindez természetesen roppant megalázó volt az oroszokra nézve, és az Indiai-óceáni átkelés után átmenetileg megjavult hangulat rövidesen ismét mélypontra süllyedt. Az értelmetlen ide-oda hajókázás, a rossz ellátás, és az elviselhetetlen trópusi hőségben végzett nehéz fizikai munka a madagaszkárinál is mélyebbre süllyesztette az orosz tengerészek hangulatát. Nem tett jót a morálnak az sem, amikor kiderült, a Cam Ranh öbölbe megérkező első ellátóhajó, a Gorcsakov, nem hozta meg az otthonról várt postát, viszont még mindig rajta vannak azok a levelek, amiket a tengerészek adtak fel egy hónappal korábban, Madagaszkáron. Az Orjolon egy kényszervágott beteg tehén miatt elterjedt a hír, döghússal akarják etetni a legénységet. Mikor aztán a hajón egy részeg matrózt fogdába zárattak, a feszült hangulat nyílt lázadásban tört ki, melyet csak a lecsukott matróz szabadon engedésével, és friss élelem beszerzésével sikerült a tiszteknek leszerelni. Május kilencedikén reggel a flotta, Jonquieres legújabb tiltakozásának engedelmeskedve, ismét kifutott a Vang Phongöbölből. A hajók azonban ezúttal nem céltalanul lézengtek a tengeren. Egy nappal korábban ugyanis a flottának sikerült rádióérintkezésbe lépni Nyebogatov közelgő hajóival. A találkozásra tizedikén délután került sor a nyílt tengeren. Nyebogatov nem dőlt be a japán torpedónaszádokról keringő rémhíreknek, és hajóival amilyen gyorsan csak tudott, nyílegyenesen vágott keresztül a Földközi és Vörös-tengeren. Útközben tartott néhány hadgyakorlatot, melyeken ellőtték a szokásos mennyiség feletti lőszert. Rozsgyesztvenszkijhez hasonlóan ő is a Malakkaszoroson ment át, amivel ismét csak meglepte a világot. Végül remek teljesítményt nyújtva, mindössze 83 nap alatt tette meg a Libau és a Vang Phong-öböl közti hatalmas távolságot.

Nyebogatov flottája Port Saidban, 1905 márciusában. Elöl az Admiral Usakov. A kivénhedt „vasfazekak” érkezését a flotta kitörő örömmel fogadta. Nyebogatov rögtön átment a Szuvorovra, ahol Rozsgyesztvenszkij, aki eredetileg pedig mindenképpen szerette volna lerázni magáról az „önelsüllyesztőket”, és szinte menekült előlük, szintén elérzékenyülve fogadta kollégáját. Azonnal megbeszélést tartottak, melyen ismertette Nyebogatovval a helyzetet, és közölte vele azt is, hogy az ő esetleges kiesése után, Fölkersam betegsége miatt, Nyebogatov veszi át a flotta parancsnokságát. Ettől eltekintve a megbeszélés merőben formális volt csupán, Rozsgyesztvenszkij sem utasításokat, sem tanácsokat nem adott Nyebogatovnak, akivel az egész út során ekkor találkozott először és utoljára. Később sem került sor semmiféle megbeszélésre, eligazításra, semmilyen haditervet nem ismertettek senkivel. Az út során Rozsgyesztvenszkij által kiadott parancsok nem szóltak másról, csak szénfelvételről, és megrovásokról. Rozsgyesztvenszkij többet nem hívta át hajójára Nyebogatovot, sem ő nem ment át hozzá. Nyebogatov utasította tisztjeit, próbáljanak meg beszélni

Rozsgyesztvenszkij törzsének tisztjeivel, és tőlük megtudni valamit a tengernagy terveiről, de ők sem tudtak semmilyen információval szolgálni. A Harmadik Csendes-óceáni Hajóraj megérkezésével többé nem volt már olyan kifogás, melybe kapaszkodva Rozsgyesztvenszkij tovább tudta volna húzni az időt. Egy újabb szenelés után, május 14én, a flotta utoljára hagyta el az indokínai partokat, és végre megindult északnak, Vlagyivosztok felé. Az indulás alkalmából Rozsgyesztvenszkij kiadta 229-es számú napiparancsát, melyben ismét elismerését fejezte ki Nyebogatov hajóinak a remek menetteljesítményükért, s dicsérte saját tengerészei kitartását is. Emellett a következőket írta: „Eme egyesülés után nemcsak hogy kiegyenlítődtek az erőviszonyok köztünk és a japánok között, hanem a csatahajókat tekintve még fölénybe is kerültünk. A japánok hajói gyorsabbak, mi viszont nem akarunk megfutni előlük.” Elég valószínűtlen, hogy Rozsgyesztvenszkij mindezt komolyan gondolta, alighanem csak a legénységet akarta lelkesíteni. Nem nagy sikerrel, hiszen a matrózok éppannyira tisztában voltak a valódi helyzettel, mint ő. Az eljövendő ütközetre készülve a tengernagy adott azért néhány gyakorlati tanácsot is, például felhívta a figyelmet az alapos célzás jelentőségére. „Nem szabad, hogy vaktában való gyors lövöldözésre ragadtassuk magunkat. Minden egyes lövedéknek meg kell figyelni a becsapódását, csak így számíthatunk sikerre.” Klado, aki a pétervári újságokban továbbra is buzgón osztotta az észt – bár az eszébe sem jutott, hogy visszatérjen a flottához –, sokakkal egyetemben azt tanácsolta, a hajóraj ne is próbáljon eljutni Vlagyivosztokba, hanem inkább foglalja el valamelyik kínai vagy japán szigetet, és a vele hajózó szénszállítókra, kórház és műhelyhajókra támaszkodva ott építsen ki magának hadműveleti bázist, ahonnan támadhatja a japánok tengeri útvonalait. Az ötlet tulajdonképpen nem volt egészen légből kapott, induláskor még Rozsgyesztvenszkij is valami hasonlóra gondolt. Közben azonban a helyzet nagyon megváltozott. Az angolok bejelentették, hogy úgymond „átvették a kínai vizek semlegességének a védelmét”. Ami a gyakorlatban azt jelentette, a tehetetlen kínaiak helyett a hivatalosan semleges Royal Navy állja útját az oroszoknak, ha azok

megközelítenék a kínai felségvizeket. (A japánok a háború kezdete óta tartottak attól, hogy az oroszok a kínai kikötőket használják majd hadműveleti bázisnak, így az angol lépés feltehetően az ő javaslatukra és kérésükre születhetett.) Csifu, és a másik, támaszpontként javasolt hely, a kínai Chusanszigetek tehát kiestek, dehát ennek sok jelentősége már igazán nem volt, hiszen a legfelsőbb helyről, a cár aláírásával érkező parancs, melyet Rozsgyesztvenszkij sem hagyhatott figyelmen kívül, határozottan úgy szólt, a flotta törjön át Vlagyivosztokba. A kérdés tehát csak az lehetett, melyik úton? Elvileg három lehetséges útvonal jöhetett számításba. A legészakabbra eső a La Pérouse szoros, mely Szahalin és Hokkaido szigetét választotta el egymástól, aztán délebbre a Honshu és Hokkaido közti Tsugaru-szoros, végül a Koreát és Kyushut elválasztó Koreai-szoros. (A közepén fekvő sziget két részre osztja a szorost, melyek közül a keleti csatornát a sziget után Csuzima-szorosnak nevezik.) Rozsgyesztvenszkij a legrövidebb útvonalat, a Koreaiszorost választotta, és az események utólagos ismeretében ezt a döntését sokan kritizálják, azt állítva, az előbbi két lehetőség jobb választás lett volna. Ezeknek a bírálatoknak valószínűleg semmi alapjuk nincs. A szűk Tsugaru-szoros legkeskenyebb részén a hajózható csatorna szélessége mindössze hét mérföld volt, és mindkét oldalán nagy japán kikötők helyezkedtek el. Az áthaladás rajta nem volt lehetetlen, előző év nyarán a vlagyivosztoki cirkálók is ezen a szoroson keresztül törtek ki a Csendes-óceánra, majd az eredményes portya után ugyanitt tértek is vissza, méghozzá mindkétszer anélkül, hogy észrevették volna őket. Csakhogy ez olyan mutatvány volt, amit aligha lehetett volna még egyszer megismételni, különösen nem egy nagy flottával. Az eset igen nagy szégyent jelentett a japánok számára, akik el voltak rá szánva, hogy ez még egyszer nem ismétlődhet meg. A szorost gondosan szemmel tartották, és teljesen reménytelen volt azon észrevétlenül áthaladni. A Togónak leadott riasztás után pedig a japán flotta, élve nagy sebességi fölényével, még jóval Vlagyivosztok előtt utolérhette volna az oroszokat. A szorosban ráadásul igen erős volt az ellenáramlás. A víz hat csomós

sebességgel áramlott ki a Csendes-óceán felé, s árral szemben az orosz hajók csak igen lassan tudtak volna átvergődni a szoroson. A legtöbb támogatója utólag a La Pérouse-szorosnak van, bár ha egy pillantást vetünk a térképre, nehéz velük egyetérteni. A La Pérouse-szoros rövid, és a legkeskenyebb részén is 22 mérföld széles, ráadásul az arrafelé igen gyakori köd is megkönnyítette volna a rajta való áthaladást. Csakhogy ugyanaz a köd, ami eltakarta volna az orosz hajókat, megnehezítette volna a navigációt is, ami az adott helyzetben igen veszélyes lett volna, ugyanis a szoros tele van veszélyes zátonyokkal. Az orosz flottának a zátonyos vizeken való áthaladás nehezen megoldható problémát jelentett volna, különösen rossz látási viszonyok között, hiszen a flotta még tiszta időben is alig volt képes tartani az alakzatot. A legnagyobb baj azonban nem is ez, hanem az, hogy a szoros előtt 500 km-re ott húzódik a Kuril-szigetek láncolata, vagyis mielőtt még a La Pérouse-szorost egyáltalán elérték volna, a flottának át kellett volna haladnia még egy másik tengerszoroson is, nagy valószínűséggel az Urup és Iturup között fekvő De Vries-szoroson. A De Vries-szoros sem volt igazán barátságos hely, amit bizonyít az is, hogy a flotta által nem sokkal a csata előtt elfogott angol kereskedelmi hajót, az Oldhamiát, az orosz zsákmánylegénység ezen az úton kísérelte meg eljuttatni Vlagyivosztokba, ám a ködben a hajó már a szoros bejáratánál zátonyra futott. Mindezeken kívül pedig a Le Pérouse-szorostól ugyanolyan messze volt délnyugatra Vlagyivosztok, mint a Csuzima-szorostól északra. Tehát akármelyik szorosban – La Pérouse vagy De Vries – is vették volna észre a japánok a flottát – és annak esélye, hogy a harminc-egynéhány hajónak mindkettőn sikerül észrevétlenül átjutnia, úgyszólván nulla volt –, Togónak mindenképpen lett volna elég ideje ahhoz, hogy még jóval Vlagyivosztok elérése előtt elfogja őket.

A japán szigetek, Korea, és az orosz Távol-Kelet térképe. De egyáltalán, az orosz flotta hogyan is lehetett volna képes észrevétlenül megtenni azt a hatalmas távolságot, ami őket a La Pérouse-szorostól elválasztotta? Kelet felől egész Japánt meg kellett volna kerülniük, méghozzá forgalmas vizeken. A nagy távolság miatt útközben legalább egyszer megint szenelniük kellett volna, ráadásul, mivel semleges kikötő nem volt a közelben, a nyílt tengeren. És ha nem is veszik őket észre, Togónak bizonyosan feltűnt volna, hogy az oroszok nem jelentek meg a várt időben Csuzima környékén, és felderítői sem találják nyomát az ellenséges flottának a kínai vizeken. Ha mást nem is, de annyit biztos megtett volna, hogy fokozott éberséget rendel el az északi szorosoknál, melyek megfigyelését néhány odaküldött könnyű egységgel megerősíti, és maga is valamelyik északabbra eső kikötőbe húzódik flottájával. Hogy ezek az utólagos bölcsességek az északi szorosokon való áthaladásról mennyire „dilettáns fenegyerekségek” voltak, azt egyébként az is bizonyíthatja, hogy maga Togo sem vette őket komolyan. A biztonság kedvéért persze kidolgozták a haditerveket ezekre az esetekre is, de igazából nem számoltak velük komolyan.

Togo biztos volt benne, hogy Rozsgyesztvenszkij ott fogja megkísérelni az áttörést, ahol ő maga is tenné, vagyis a Koreaiszoros keleti oldalán, a Csuzima-szorosban. (A japán flotta a szoros nyugati oldalánál, a koreai Mosampo mellett állomásozott.) A köd ugyanis, melyet a kávéházi Konrádok az északi szorosok oly nagy előnyének tartanak, állandó vendég volt Csuzimánál is. Ha az orosz hajóknak sikerült volna kifogniuk egy szeles, ködös időjárást, ugyanolyan könnyen átcsúszhattak volna Csuzimánál is, mint az északi szorosoknál. (Sőt, még könnyebben, mivel a szoros széles, mély, és zátonyoktól mentes volt.) Ha pedig már egyszer sikerült előnyt szerezniük, és a reggeli órákban áthaladniuk a Csuzima-sziget mellett, Togo aznap ugyan még utolérhette volna őket, de sötétedésig már nem lett volna elég ideje arra, hogy végezzen az orosz flottával. Másnap reggelre pedig a hajóraj már az orosz partok közelében járhatott volna. Ezen kívül pedig a Csuzima-szoroson átvezető út messze a legrövidebb volt az összes lehetőség közül, ami szintén fontos szempont lehetett, hiszen az orosz hajóknak a hosszú út és a megfelelő karbantartás hiánya miatt igen elhasználódott állapotban voltak már a hajtóműveik. Rozsgyesztvenszkij nyilván mindezek figyelembevételével döntött a Csuzima-szoros mellett. Döntéseinek okairól biztosat nem lehet tudni, hisz ezeket a tengernagy nem közölte még törzsének tisztjeivel sem. Úgyszintén csak találgatni lehet, mi volt a csataterve. Valószínűleg egyszerűen csak az, hogy a ködben átcsúsznak a Csuzima-szoroson, aztán teljes gőzzel irány Vlagyivosztok, nem törődve azzal, hogy az időközben esetleg felzárkózó japán flotta hány hajót lő ki az orosz utóvédnél Nyebogatov ócska partvédőiből. Erre utalhat a tengernagy által az ütközet alatt kiadott egyetlen parancs is: „Irány északkelet, 23 fok!” A csata előtt Rozsgyesztvenszkij általános utasításokat adott csak ki, melyek lényege az volt, hogy a főerők kövessék a zászlóshajó mozdulatait, a többiek pedig a körülményekhez igazodva önállóan tevékenykedjenek. A flotta túlélő tisztjei utóbb egyöntetűen állították, az út során a tengernagy mindvégig arra törekedett, mindenki az ő utasításait figyelje és hajtsa végre, s elnyomta a hajóparancsnokok minden önálló kezdeményezését. Így aztán elég meghökkentő volt,

hogy a csata előtti egyetlen utasítása az volt, ne várjanak az ő utasításaira. A vlagyivosztoki cirkálók támogatására a flotta nem számíthatott, bár Rozsgyesztvenszkij ezt valószínűleg nem tudta. Jesszen hajói egész télen a következő év harcaira készültek, a tengerészek folyamatosan gyakorlatoztak, és amennyire a kikötő felszereltsége megengedte, a korábbi harcok tapasztalatainak figyelembevételével igyekeztek átalakítani a cirkálókat, hogy növeljék azok harcértéket. A cári parancsnak megfelelően nem indulhattak újabb bevetésre, ám áprilisban, amikor a Második Csendes-óceáni Hajóraj már a közelbe ért, a flotta újra kifutott, vélhetően azért, hogy újabb támadásaikkal ismét erőik megosztására késztessék a japánokat. A cirkálók rendszeresen járőröztek a Vlagyivosztok előtti vizeken, május elején pedig ismét portyázni indultak, ezúttal a Tsugaru-szoros előtti vizekre, ahol négy kisebb japán hajót süllyesztettek el. Valószínűleg azért választották ezt a helyet, mert úgy vélhették, az orosz flotta biztosan nem itt, hanem vagy Csuzimánál, vagy a La Pérouse-szorosnál fog áttörni a Japán-tengerre, tehát minden japán hadihajó, melyet sikerült elvonni a Tsugaru-szoros védelmére, a Rozsgyesztvenszkij flottájával szemben álló japán erőket fogja gyengíteni. A japán vezetést azonban nem sikerült megtéveszteni. Ezúttal egyetlen cirkálót sem választottak le Togo döntő ütközetre készülő flottájától, ám miután a Vlagyivosztokban állomásozó hadihajókat valahogy semlegesíteniük kellett, Kamimura hajói április elején visszatértek Vlagyivosztok elé, és elaknásították a kikötő előtti vizeket. A Korszakov és az Aszkold szigetek közti 35 mérföldes sávban összesen 715 aknát raktak le. A nagy területű aknamező nem volt túl sűrűn telepítve, átlag száz méterre jutott egy akna. Ennek ellenére a járőrözésből visszatérő Gromoboj páncéloscirkáló május 24-én ráfutott az egyik aknára, és ismét hosszú időre harcképtelenné vált. Vlagyivosztokban ezek után egyetlen harcképes cirkáló maradt csupán, a Rosszija. Miután a háború végére a cirkálók kezdtek lassan elfogyni, a vlagyivosztoki védelem egyre inkább támaszkodott az új harceszközre, a tengeralattjáróra, melyekből az első példány, a mindössze 16 tonnás, német gyártmányú Forel, már 1904

szeptemberében megérkezett a városba. Év végén kezdtek megérkezni a nagyobb, és használhatóbb hajók is. Először az Egyesült Államokban vásárolt, 105 tonnás Som – a volt Fulton –, majd öt további hajó, melyek közül azonban 1905 tavaszára csak kettőt sikerült harcképes állapotba hozni. A hajók ugyanis szétszerelve, vasúton érkeztek, összeszerelésük és beüzemelésük helyben történt, és a kikötő korlátozott lehetőségei miatt ez általában elég lassú folyamat volt. A nyár végére már 13 darab, többnyire 100-140 tonnás vízkiszorítású tengeralattjáró állomásozott Vlagyivosztokban, a háború befejezéséig azonban ezeknek csak alig felét sikerült bevethető állapotba hozni. Jelenlétük azonban így is fokozott óvatosságra késztette a japánokat. Harcérintkezésbe csak egyetlen alkalommal kerültek a japánokkal, amikor 1905 április 29-én a Som Vlagyivosztoktól 70 mérföldre keletre két japán rombolóval találkozott. A Som megkísérelt támadást indítani a japán hajók ellen, azok azonban észrevették a lemerülő tengeralattjárót, tüzet nyitottak rá, majd gyorsan elhagyták a területet. Miután a Második Csendes-óceáni Hajóraj az út végéhez közeledett, és már nem kellett semleges országoknak udvarolni azért, hogy megengedjék kikötőikben a szénfelvételt, az oroszok úgy érezték, nem szükséges továbbra is betartaniuk azt az ígéretüket, mely szerint nem fogják zavarni a Japánba irányuló hajóforgalmat. Nem törődve a semleges zászlóval, több hajót is feltartóztattak és átvizsgáltak, a Japánnak petróleumot szállító angol Oldhamia gőzöst pedig lefoglalták. (Ez a gőzös futott zátonyra a De Vries-szorosban. Az Orel kórházhajóra szállított angol tengerészeket később a japánok szabadították ki.) Tajvan környékén a flotta tett néhány cikk-cakkot, talán hogy a japánokat megtévesszék útirányuk felől. Tartottak néhány hadgyakorlatot is, a szokásos, gyenge eredményekkel. Május 23-án pedig, ismét a nyílt tengeren, megint szeneltek, ezúttal utoljára. A tengernagy ezúttal is teletömette a hajókat szénnel, ami ismét sokak kritikáját váltotta ki. A csatahajók annyira túl voltak terhelve, hogy a fő páncélöv teljesen a vízvonal alá merült, és az alsó ütegsor 75 mm-es ágyúit is bajosan lehetett használni, mert még gyenge hullámzásnál is állandóan becsapott a víz a lőréseken. A felső

fedélzetekre összpontosuló túlsúly miatt a hajók stabilitása is drasztikusan leromlott. Rozsgyesztvenszkij védelmezői persze joggal hivatkoznak arra, hogy bár a Vlagyivosztokig hátralevő mintegy 1000 mérföldes útra a páncélosok normál szénkészlete is elég lett volna, különösen a szállítóhajók jelenléte miatti lassú köteléksebességnél, nem lehetett arra számítani, hogy minden a papírforma szerint fog menni. Ütközetben alighanem kitérőmanővereket is kell tenni, ami meghosszabbítja az utat. Számítani kell arra is, hogy a találatok, vízbetörések, illetve a hajón kitörő tüzek miatt a szénkészlet egy része odavész. És amit leginkább figyelembe kellett venni, hogy a sérülések, főleg a kémények ellövése miatt, a hajók szénfogyasztása a normális sokszorosára növekedik, amint az a Sárga-tengeri csatában is történt. Ezek szerint tehát Rozsgyesztvenszkij megoldhatatlan dilemmával került szembe. Ha túlterheli a hajókat szénnel, azzal lerontja stabilitásukat, és gyengíti védelmüket, ha viszont a normál készletekkel indul csatába, azt kockáztatja, hogy a tüzelőanyag kifogyása miatt hajói egyszer csak ott rekednek a Japán-tenger közepén. A két rossz közül a tengernagy az elsőt találta kisebbnek. Azonban ebben az esetben valószínűleg mégis Rozsgyesztvenszkij súlyos hibájáról van szó. A felső fedélzeteken, minden lehetséges helyen felhalmozott szenet harci körülmények között nem lehetett eljuttatni a szénkamrákba, és a kazánházakba. Ehhez a teljes legénység munkájára lett volna szükség, márpedig nem nagyon remélhették, hogy a Csuzima és Vlagyivosztok közti úton, mely a legjobb esetben is vesszőfutásnak ígérkezett, erre sok lehetőségük lesz. A szanaszét felhalmozott szénhegyek a harcban akadályozták a legénység munkáját, és nagyban fokozták a tűzveszélyt. Később nyilván nemcsak azért égtek úszó tábortűzként az orosz hajók, mert égett rajtuk a festék és a fa, hanem mert lángra kaphatott a felül tárolt szén is. A tengernagynak már korábban rögeszméjévé vált a szénkérdés, melyet mindennél fontosabbnak tartott. Csatahajóit gyakorlatilag szénszállító gőzösként használva, azokat Dakar óra minden egyes alkalommal roskadásig rakatta szénnel. Így, a csata előtt, alighanem okosabb lett volna, ha ezúttal valamilyen középutas megoldást

választ, és mérsékelt mennyiségű plusz szenet rakat csak be. Ezt Csuzimáig, tehát még a csata előtt, elhasználták volna, és az onnan Vlagyivosztokig hátralevő 600 mérföldet már a normál szénkészlettel is meg tudták volna tenni, még a hajók sérülései esetén is. (A Borogyinók hatótávolsága tíz csomós sebességnél a standard, 787 tonnás szénkészlet mellett 2.370 mérföld volt. A csatába több mint 2000 tonna szénnel indultak.) A hajók így viszont annyira túl voltak terhelve szénnel, hogy az Aprakszinon még az ütközet utáni napon is, amikorra pedig már Vlagyivosztokban kellett volna lenniük, a normál szénkészlet 120 százaléka volt. De Rozsgyesztvenszkij nemcsak szénnel terhelte túl a hajókat, hanem minden készletből annyit rakatott be, amennyit csak be lehetett tuszkolni a fedélzetekre. Az élelmiszerkészlet persze nem jelentett számottevő többletsúlyt, annál inkább a kenőolaj, és a kazánok tápvízkészlete. Ezt általában figyelmen kívül hagyják, pedig az Orjol páncélos 1700 tonnás túlterheléséből a vízfelesleg tett ki 350 tonnát, és hasonló lehetett a helyzet a többi csatahajón is. Az indokínai horgonyzás alatt például Rozsgyesztvenszkij utasította a Navarint, vegyen fel 300 tonna vizet. Mikor a páncélos parancsnoka tiltakozott emiatt, és kijelentette, a szénnel már amúgy is nagyon túlterhelt hajónak túl sok ez a mennyiség, Rozsgyesztvenszkij, dühében, hogy ellent mernek mondani neki, 400 tonna vizet vetetett fel a Navarinnal. Sok tiszt szerint a tengernagyot már pusztán azért hadbíróság elé lehetett volna állítani, hogy ennyire túlterhelte a hajókat. A hajók május 25-én fejezték be a szenelést, amikor az idő kezdett rosszra fordulni. Mindez nagyon is kedvezőnek tűnt a tervezett áttöréshez. Nem sokkal korábban hat szállítóhajó, a Jaroszlavl, a Vlagyimir, a Kuronyija, a Voronyezs, a Livonyija és a Meteor, melyeket a tengernagy feleslegesnek ítélt, a közeli Sanghajba indult, a Rion és Dnyeper segédcirkálók kíséretében. A kapott utasítások szerint a két segédcirkálónak, miután biztonságba helyezték a szállítóhajókat, a továbbiakban önállóan kellett volna tevékenykedniük a Sárga-tengeren, a japán kereskedelmi hajózás ellen. A hatalmas, 9.500, illetve 12 ezer tonnás hajók viszonylag jól fel voltak fegyverezve, és sebességük is elérte a 20 csomót, tehát kiválóan megfeleltek erre a célra.

A tengernagy két másik segédcirkálót, a 14 ezer tonnás, 18,5 csomós sebességre képes Kubant, valamint a 10 ezer tonnás, 19 csomós sebességű Tereket, már három nappal korábban, május 22én leválasztott a flottától, és Japán keleti partjai elé küldte őket, hogy ott zavarják az ellenség kereskedelmi hajózását. (Mindkét hajó két 120 mm-es, és négy 75 mm-es ágyúval volt felszerelve.) Rozsgyesztvenszkij abban bízott, a segédcirkálók jelenléte miatt a japánok néhány hajót majd átirányítanak a térségbe a főerőktől, tehát valamelyest ezzel is gyengíti Togo flottáját. Ugyanezen a napon, május 25-én, hosszú betegeskedés után meghalt a flotta helyettes parancsnoka, Dimitrij von Fölkersam ellentengernagy. Rozsgyesztvenszkij, újabb hibát vétve, utasította az Oszljabja parancsnokát, hogy a hírt tartsa titokban, nehogy rontsák vele a legénység harci morálját. Még a tengernagy zászlaját sem vonták be. A halálhírt még az Oszlablja legénysége előtt is titokban tartották, arról csak a hajó kapitánya, a hajóorvos, a tisztiszolga, és a hajó pópája tudott. A hírt még a kötelékparancsnokokkal sem közölték, akik tehát így nem voltak tisztában a vezetés hierarchiájával. Ezen a napon történt az is, hogy Rozsgyesztvenszkij északkeletre fordította a flottát, nyilvánvalóvá téve ezzel, hogy a Koreai-szoroson akar áthajózni. (Addig ugyanis még ezt sem közölte senkivel.) Ez egyben azt is jelentette, hogy minden számítás szerint 48 órán belül végre szembekerülnek a japán flotta főerőivel. A hadihajókon tehát készülődni kezdtek az ütközetre.

A Knyaz Szuvorov, az orosz flotta zászlóshajója.

A szemben álló erők Május 25-én éjszaka az orosz hajóhad alig öt csomós sebességgel vánszorgott a Koreai-szoros felé. Senki nem értette, miért mennek ilyen lassan, mivel Rozsgyesztvenszkij senkivel nem tartotta szükségesnek közölni az okokat. Az ok pedig az volt, hogy hajtóműveinek meghibásodása miatt az Admiral Szenyavin nem volt képes ennél nagyobb sebességre, így amíg gépeit kijavították, a hajóhadnak hozzá kellett igazodnia. Mivel ezt a hajókon nem tudták, különböző találgatások születtek a lassúság oka felől. A legelterjedtebb, sok helyen máig olvasható vélekedés szerint a tengernagy szándékosan késleltette a hajóhad útját, hogy ne május 13-án – az orosz időszámítás szerint –, hanem május 14-én kerüljön sor a csatára. A 13-assal szemben a 14-es már csak azért is szerencsés szám lett volna, mert ez a nap volt a cár koronázásának évfordulója. A következő nap ismét tápot adott ezeknek a pletykáknak, ugyanis 26-án – vagyis az orosz időszámítás szerint 13-án – a flotta szinte az egész napot azzal töltötte, hogy gyakorolták az alakzatba való felfejlődést, és az együttes manőverezést. A gyakorlatok a szokásos, gyatra eredménnyel jártak. Rozsgyesztvenszkij ekkor közölte tisztjeivel, a Koreai-szoros keleti csatornáján, a Csuzima-szoroson fognak áthaladni. Utólag azért is sok kritika éri Rozsgyesztvenszkijt, miért nem haladt teljes gőzzel előre, hogy aztán a szoros legszűkebb részén éjszaka haladjon át. A magyarázat erre valószínűleg az, hogy a Csuzimaszoros túl hosszú ahhoz, hogy az orosz kötelék sebességével egyetlen éjszaka alatt át lehessen haladni rajta. Rozsgyesztvenszkij választhatott, vagy a szoros első részén, vagy pedig a Csuzimasziget utáni hátsó részén megy keresztül éjszaka. Teljesen ésszerű döntés volt, hogy az előbbi lehetőséget választotta. Ha siet, 26-án délután beér a szorosba, este elhalad a Csuzima-sziget mellett, és 27-én reggelre már kiér a Japán-tengerre. Ami jól hangzik, csak éppen számításba kell venni, hogy ebben az esetben a japán felderítők már 26-án délelőtt, vagy kora délután észreveszik a flottát, követik, és folyamatosan jelentik annak helyzetét és irányát. És

amikor a flotta az éjszakai sötétségben beér a szoros legszűkebb részébe, rávezetik az orosz hajókra a japán torpedónaszádokat. Togo egyébként erre is számított. Eredetileg úgy gondolta, az oroszok éjszaka próbálnak meg keresztülhajózni a szoroson, ahol aztán majd a Csuzima-szigeten állomásozó cirkálók, rombolók, és torpedónaszádok folyamatosan támadják őket. Szerencsés esetben neki másnap már csak annyi dolga lesz, hogy csatahajóival felszámolja az orosz flotta szétugrasztott maradványait. Rozsgyesztvenszkij azonban úgy döntött, inkább a szoros bejáratán megy keresztül éjszaka. Így mire hajóit észreveszik, azok már bent lesznek a szorosban, és azon a részen, ahol leginkább ki lennének téve a japán torpedónaszádok támadásának, nappal megy át. Ha kis szerencséje van, a hajnali ködben még ezen a részen is keresztüljuthat, mielőtt észreveszik, és akkor komoly előnyre tehet szert Togóval szemben. Az orosz hajóraj menetalakzata, mellyel beléptek a Csuzima-szorosba, szintén arra utal, Rozsgyesztvenszkij nem flottaütközetre, hanem torpedótámadásokra számított, és hajóit olyan hadrendbe állította, mely ezek elhárítására alkalmasnak látszott. Az egész napos gyakorlatozgatások után tehát az orosz flotta csak május 26-án este fordult északkeleti irányba, és indult meg tíz csomós sebességgel a szoros felé. Az élen az Almaz és a Szvetlana kiscirkáló, valamint az Ural segédcirkáló haladt. A két kiscirkáló eredetileg egyébként nem is hadihajónak épült. A francia gyárban épült, 3.727 tonnás Szvetlana korábban az orosz haditengerészet főparancsnokának a jachtja volt. Bár valamelyes páncélzattal rendelkezett ugyan, építőinak eszükbe sem jutott, hogy a hajónak egyszer még csatában kell részt vennie. Fegyverzete néhány kisebb löveg mellett hat darab 152 mm-es ágyúból, valamint két 380 mm-es torpedóvető csőből állt. 21,6 csomós sebességével viszont gyors hajónak számított, így a felderítő osztagba osztották be. A Szvetlánához hasonló, de annál még gyengébb paraméterekkel rendelkezett az Almaz, mely eredetileg a távol-keleti helytartó, Alekszejev nagyherceg jachtjának épült. A 3.285 tonnás, 21 csomós sebességű hajó mindössze négy darab 75 mm-es ágyúval, és nyolc 47 mm-es gyorstüzelővel volt felszerelve.

Az osztag harmadik hajója, a német hajógyárban, eredetileg utasszállítónak épült Ural segédcirkáló, a maga 13.600 tonnájával félelmetes kinézetű óriás volt, de mindössze két 152 mm-es ágyúval, és 16 darab kiskaliberű gyorstüzelő löveggel volt felszerelve. Sebessége viszont elérhette a 20 csomót is. A hajó igen nagy teljesítményű rádiókészülékkel volt felszerelve, melynek hatósugara elméletileg akár az 500-600 mérföldet is elérhette. A német gyártmányú rádiónak azonban rengeteg konstrukciós hibája volt, és végül nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A gyakorlatban soha nem sikerült vele 65 mérföldnél nagyobb távolságról leadott rádiójeleket felfogni, ráadásul állandóan meghibásodásokkal küszködött. A kudarcokat, és a tengernagy szidalmait megelégelve, a berendezéseket eredetileg üzemeltető német szakemberek még februárban kiszálltak a hajóról, és hazautaztak. Ez a három hajó haladt tehát a flotta élén. Hivatalosan felderítő osztagnak hívták őket, azonban most mindössze 800-1000 méterrel haladtak a flotta előtt, tehát gyakorlatilag semmilyen felderítő funkciót nem láthattak el. Rozsgyesztvenszkij valószínűleg nem akarta nagyon szétszórni hajóit, s abban bízhatott, minél kisebb területre koncentrálja a flottát, a japánok annál nehezebben fedezik fel őket.

Az orosz flotta alakzata Csuzima előtt. A flotta főerői nem sokkal a felderítő osztag hajói mögött, két oszlopban vonultak. A jobb oldali oszlopot Rozsgyesztvenszkij vezette zászlóshajóján, a Knyaz Szuvorovon, majd mögötte a III. Sándor, a Borogyino, és az Orjol következett. Valamennyien 14 ezer tonnás, első osztályú csatahajók, melyek négy 305 mm-es, és 12

darab, a fedélzet szélén, ikerlövegtornyokban beépített, 152 mm-es löveggel rendelkeztek. Ezen kívül a fedélzeten és a kazamatákban még húsz darab 75 mm-es, és szintén húsz darab 47 mm-es löveget is beépítettek a hajókra. Sebességük a próbajáratokon elérte a 17,5 csomót, huzamosabb időn át pedig a 15 csomós köteléksebességet voltak képesek tartani, elvileg tehát ugyanolyan gyorsak voltak, mint a japán csatahajók. A hajók túlterhelése, illetve a vízi növényekkel és kagylókkal ellepett, Madagaszkár óta nem tisztított hajófenék miatt azonban most valószínűleg nem lettek volna képesek hosszabb ideig 13-14 csomónál gyorsabban haladni. Ez a négy, Borogyino osztályú csatahajó képezte az Első Osztagot, a flotta főerejét. A jobb oldali oszlopban mögöttük haladt a Második Osztag, melyet az 1901-ben szolgálatba állított Oszljabja, a Port Arthurnál odaveszett Pereszvet és Pobeda testvérhajója vezetett. A 12.680 tonnás, francia építésű hajó a 11 darab 152 mm-es löveg mellett főtüzérségként mindössze négy darab 254 mm-es löveggel volt felszerelve, és páncélzata is gyengébb volt, mint a Borogyinóké. Mindezt a hajó nagyobb sebessége ellensúlyozta volna, azonban a tervezett 19 csomó helyett az Oszljabja és testvérhajói végül csak a korántsem kiemelkedőnek számító 18 csomót tudták elérni. Az Oszljabja mögött haladt a Második Osztag többi hajója, a Sziszoj Velikij és Navarin páncélosok, valamint az Admiral Nahimov páncéloscirkáló. A két 10.400 tonnás, 1896-ban szolgálatba állított másodosztályú páncélost a századforduló körül korszerűsítették. A Sziszoj Velikij megkapta a Borogyino osztályon is használt korszerű, 305 mm-es lövegeket, melyekből a szokásos módon négy darab, két ikerlövegtoronyban beépített ágyúval volt felszerelve. Másodlagos tüzérsége azonban mindössze hat darab 152 mm-es lövegből állt. A páncélos viszonylag gyors volt, elvileg elérhette a 15,7 csomós sebességet is. A gyakorlatban azonban sebessége inkább csak 14 csomó körül alakult, kazánjai ráadásul nagyon sok szenet fogyasztottak. A Navarin, mely négyzet alakban elhelyezett négy kéményével egészen egyedülálló megjelenésű hadihajó volt, megtartotta régi 305 mm-es lövegeit, melyek lőtávolsága még a tíz kilométert sem érte el. Másodlagos tüzérsége nyolc új típusú, 152 mm-es ágyúból állt, és bár a korszerűsítés során kicserélték kazánjait, ez a hajó sem tudott

többet 14 csomónál. A két páncélosnak azonban volt egy nagy előnye, mégpedig az, hogy az új hajókkal ellentétben összeszokott, és gyakorlott legénység szolgált rajtuk. A sor végén haladó Admiral Nahimovot 1888-ban állították szolgálatba. A kivénhedt cirkálót eredetileg még három árboccal, és teljes vitorlázattal is felszerelték. A maga 8.500 tonnájával nagy hajónak számított, melynek fegyverzete nyolc 203 mm-es, és tíz 152 mm-es lövegből állt. Gépeit korszerűsítették, ám ennek ellenére sem volt képes 14 csomós sebességnél többre. A Második Osztagot a flotta helyettes parancsnoka, Dimitrij von Fölkersam ellentengernagy irányította, aki azonban két nappal a csata előtt meghalt. Rozsgyesztvenszkij sem a halálhírt nem közölte a flotta többi parancsnokával, sem pedig helyettesről nem gondoskodott. Az osztag irányítását az Oszljabja parancsnoka, Vlagyimir Beer sorhajókapitány vette át – bár rajta kívül erről senki nem tudott –, aki azonban sem a csata előtt, sem a csata közben nem adott semmilyen utasítást a kötelék többi hajójának. A flotta bal oldali oszlopát Nyikolaj Ivanovics Nyebogatov ellentengernagy vezette, az I. Miklós páncélossal. Az 1892-ben szolgálatba állított, 9.670 tonnás hajót a századfordulón szintén modernizálták, ez azonban nem sokat javított harci képességein. A hajó csupán két, az orrban elhelyezett ikerlövegtoronyba beépített 305 mm-es ágyúval rendelkezett, és ezek is a régi típusú, elavult lövegek voltak. A páncélos fegyverzetét emellett még négy darab 229 mm-es, és nyolc 152 mm-es löveg alkotta. Sebessége elérhette a 15 csomót is. Az I. Miklós mögött haladt a három, 4.800 tonnás partvédő páncélos, az Admiral Aprakszin, az Admiral Szenyavin, és az Admiral Usakov. A négy – az Aprakszinnál csak három – 254 mm-es, és négy 120 mm-es löveggel felszerelt hajók eredetileg kimondottan csak a Balti-tengerre készültek, a hasonló kategóriájú svéd partvédő páncélosok ellen. A hajókat a szakirodalomban rendszerint elavult egységekként emlegetik, pedig valójában nem voltak még öreg hajók, 1895 és 1899 között állították szolgálatba őket. Fegyverzetük is viszonylag modernnek számított, ugyanolyan 254 mm-es lövegekkel voltak felszerelve, mint az Oszljabja osztályú páncélosok. Kis méretük – hosszúságuk mindössze 87 méter volt – azonban nyílt

tengeri szolgálatra nem tette őket alkalmassá, és már az is nagy teljesítménynek számított részükről, hogy egyáltalán képesek voltak megtenni az utat. Nyebogatov hajói alkották a flotta Harmadik Osztagát. A bal oszlopban mögöttük haladtak Oszkar Adolfovics Enquist ellentengernagy cirkálói, az Oleg, az Auróra, és a Dmitrij Donszkoj. A 6.645 tonnás Oleg kétségtelenül az oroszok legjobb cirkálója volt. Sebessége elérhette a 23 csomót, fegyverzete 12 darab 152 mm-es, és ugyanennyi 75 mm-es ágyúból állt. Új hajónak számított még az 1903-ban szolgálatba állított Auróra, a Port Arthurnál elveszett Pallada, és a Saigonban internált Diana testvérhajója is, azonban a 6.700 tonnás hajó nem igazán számított kiemelkedő konstrukciónak. Sebessége papíron se volt több 19 csomónál, azonban a gyakorlatban még a 18 csomós sebességet is nehezen tudta elérni. Fegyverzete nyolc 152 mm-es, és 24 darab 75 mm-es lövegből állt. Enquist kötelékében, az Első Cirkáló Osztagban, afféle kakukktojásnak számított a harmadik hajó, a Dmitrij Donszkij, a Vlagyimir Monomah testvérhajója. Az 1885-ben szolgálatba állított cirkáló ekkor már teljesen elaggott hajónak számított. Hat 152 mmes, és hat 120 mm-es ágyúja új volt, ám 15 csomós sebességével lelassította a többieket, és igazából senki nem értette, Rozsgyesztvenszkij miért pont ide sorolta be. A két oszlopban haladó flotta mellett balról Izumrud cirkáló, valamint két romboló, Bujnij és a Bravij, jobbról pedig a Zsemcsug cirkáló, illetve a Bedovij és Bisztrij rombolók haladtak. A 3.100 tonnás Izumrud és Zsemcsug a háborúban korábban már nagy hírnevet szerzett Novik testvérhajói voltak, azzal a korántsem elhanyagolható különbséggel, hogy ezek már nem német, hanem orosz hajógyárakban készültek. Ennek megfelelően minőségük is elmaradt a Novikétól. Az Izumrudról például az építők egyszerűen „lefelejtették” a lengéscsillapító bordákat, így a cirkáló még enyhe hullámzásban is olyan hevesen dülöngélt jobbra-balra, hogy még a legvénebb tengeri medvék is tengeri betegek lettek tőle. A két cirkáló csupán hat 120 mm-es löveggel volt felfegyverezve, viszont sebességük elérhette a 24 csomót is.

A két oszlopban haladó flotta mögött haladt a két vontató, a Rusz és a Szvir, három teherhajó, az Anadir, az Irtisz, és a Korea, valamint a Kamcsatka műhelyhajó. A teherhajókat öt romboló kísérte, a Blesztyascsij, a Gromkij, a Groznij, a Bodrij, és a Bezuprecsnij. A flotta mind a kilenc vadonatúj rombolója a 350 tonnás, angol tervezésű Bojkij osztály hajója volt. A fő fegyverzetüket jelentő három, 457 mm-es torpedóvető csövön kívől mindegyikük egy 75 mm-es löveggel, és öt darab háromfontos – 47 mm-es – gyorstüzelővel volt felszerelve. Sebességük elérhette a 26 csomót. Végül, valamelyest leszakadva a flottától, a két kórházhajó, az Orel és a Kosztroma zárta be a menetet. A tengernagy nem adott részletes, mindenre kiterjedő csatatervet beosztottainak, és nem is tartott értekezleteket, ahol a parancsnokokkal megvitatta volna, ütközetben milyen helyzetben hogyan viselkedjenek. Utóbb ezért is sokan kritizálták a flottaparancsnokot, pedig Rozsgyesztvenszkij valójában egyszerűen csak a Szentpétervárról érkező parancsoknak engedelmeskedett. Nem ismertette csatatervét beosztottaival, mivel ilyen valószínűleg nem is volt neki. A parancs ugyanis úgy szólt, harc nélkül törjön át Vlagyivosztokba, csatát ne kezdeményezzen, és csak akkor vállaljon, ha az mindenképpen elkerülhetetlen. A terv tehát egyszerűen csak az lehetett, hogy a ködöt kihasználva lehetőleg észrevétlenül átcsúsznak a Csuzima-szoroson, ahol szerencsés esetben csak az ellenség rombolóival, és torpedónaszádjaival találkoznak. Ha pedig mégis ütközetre kerülne sor, abban az orosz flotta célja nem az, hogy legyőzze az ellenséget, hanem hogy áttörjön Vlagyivosztok felé. A „csataterv” tehát nagyjából csak ennyi lehetett: Fogunkat összeszorítva tartjuk a Vlagyivosztok felé vezető északkelet 23 fokos irányt, akárhogyan is lövöldözik az ellenség. (Ez lényegében ugyanaz a kizárólag csak a passzív védekezésre szorítkozó stratégia volt, amelyet Wittheft is követett a Sárga-tengeren.) A cirkálók fő feladata az volt, hogy védelmezzék a szállítóhajókat, és ebben a szerepkörükben önállóan tevékenykedhettek. Emellett meg kellett volna akadályozniuk az ellenséges cirkálóknak az orosz hadrend átkarolására tett próbálkozásait, és az ütközetben támogatniuk kellett a harcban megsérült hajókat is. A rombolók közül az első osztag négy hajója a cirkálók támogatására, a második

osztag öt rombolója a csatahajók mellé volt kirendelve. Utóbbiak feladata az volt, hogy a csatasor tűz alatt nem álló oldalán haladva az ütközetben továbbítsák a tengernagy jelzéseit, és az esetleg harcképtelenné váló zászlóshajókról kimentsék a kötelékparancsnokokat. Ezért megint sok kritika érte Rozsgyesztvenszkijt, mondván, támadó egységekből vöröskeresztes hajókká fokozta le rombolóit. Valójában persze a kilenc rombolónak nappali ütközetben esélye sem volt arra, hogy lőtávolságon belülre tudja megközelíteni a japán hadihajókat, különösen nem olyan erős hullámzásban, amilyen a csata idején a szorosban volt. Togónak majdnem ötven rombolója és torpedónaszádja volt, mégsem küldte őket nappali támadásra az orosz hajók ellen. A flotta teherhajóinak a csatahajóktól 5-6 mérföldre kellett haladniuk, a csatasor támadásnak ki nem tett oldalán. A két kórházhajó a flotta mögött leszakadva, lőtávolságon kívül haladt. Számukra a nemzetközi tengeri jog elvileg védettséget biztosított.

A japán Asahi páncélos. A japánok egyáltalán nem becsülték le sem Rozsgyesztvenszkijt, sem a flottáját, s ezekben a napokban igen nagy volt a feszültség és az izgalom nemcsak Togo hajóin, hanem egész Japánban. Tisztában voltak vele, ha a flotta vereséget szenved, még ha nem is súlyosat, odalesz minden, amit a háborúban addig nagy áldozatok árán, kínkeservesen elértek. A Mandzsúriában harcoló szárazföldi hadsereg teljes egészében a tengeri szállításoktól függött. Ha az oroszoknak sikerült volna elvágni a Korea és Japán közti tengeri összeköttetést, az a hadsereg biztos vereségét jelentette volna. De még abban az esetben is, ha Togo taktikai győzelmet arat, de az orosz flotta főerőinek sikerül elérniük Vlagyivosztokot, jelenlétük Damoklész kardjaként függött volna Japán feje felett. A cél tehát nem egyszerűen a győzelem, hanem a lehetőleg minél teljesebb, átütő győzelem, optimális esetben az orosz flotta teljes megsemmisítése volt. Nem volt már szükség az óvatoskodásra, mint korábban, amikor a japánok nem mertek nagy kockázatot vállalni, mivel tudták, útban van feléjük a Balti-tengerről érkező orosz erősítés. Togo tudta, Japánnak csak egyetlen flottája van, és ha az megsemmisül, vagy akár csak nagy veszteségeket szenved a Port Arthur körüli harcokban, Rozsgyesztvenszkij megérkező flottájának az ölébe hull a Sárgatenger feletti uralom. Most viszont a Port Arthurban állomásozó orosz flotta megsemmisült, és már csak egyetlen ellenfél maradt, a közeledő Balti Flotta. Ezen kívül az oroszoknak már nem voltak komoly tengeri erőik, leszámítva persze a Fekete-tengeri Flottát, amelyet azonban – a török kézen levő tengerszorosok miatt, melyen a nemzetközi szerződések értelmében orosz hadihajók nem mehettek keresztül – nem lehetett kihozni a Fekete-tengerről. Tehát nem kellett tovább óvatoskodni. A japánok tudták, ezen az egy ütközeten múlik a háború sorsa, s ha itt átütő győzelmet aratnak, már nem számít, közben hány hajójuk pusztul el. A vezérkarnál az óvatosabb beállítottságú tiszteket agresszívabb társaik váltották fel. Togo vezérkari főnökét, az óvatoskodónak tartott Shimamura Hayaót, aki a Sárga-tengeri csatában lebeszélte Togót arról, hogy közelharcba bocsátkozzon az ellenséggel, az agresszívebb

beállítottságú Kato Tomasaburu váltotta. (Később, 1922-1923 során, Japán miniszterelnöke.) Hayaót felfelé buktatták, ellentengernagynak kinevezve az egyik cirkáló osztag parancsnoka lett. Mivel tartottak tőle, hogy Rozsgyesztvenszkij még az év elején, valamikor január-február során megérkezik, a flotta hajóit még Port Arthur eleste előtt, november-december tájékán visszarendelték az anyaországba, hogy elvégezzék rajtuk a régóta esedékes nagyjavításokat. A hajók ekkor már nyolc hónapja folyamatosan frontszolgálatban álltak, s szinte valamennyien szenvedtek kisebbnagyobb sérüléseket, melyeket a koreai kikötőkben csak ideiglenes jelleggel hozhattak helyre. Meglehetősen megviseltek és elnyűttek voltak már a hajók gépei is, és ki kellett cserélni a használatban elkopott ágyúcsöveket is. Ezen kívül fel kellett tölteni a hajók készleteit, és amennyire lehetett, pihentetni kellett a legénységet is. (A Port Arthurnál zsákmányul ejtett orosz hajókat, akárhogy igyekeztek is, nem tudták időben kijavítani ahhoz, hogy Csuzimánál bevethessék őket.) A tapasztalatokból okulva a gránátokból kiszerelték a túlságosan instabilnak bizonyuló simóza töltetet, és a hagyományos fekete lőporral töltötték meg a lövedékeket. Lecserélték a gránátok túlérzékeny gyújtóit is. Az ütközetben később gyakorlatilag kizárólag ezt az újfajta lövedéket, a csata előtt rendszeresített egységes gránátot használták. A lövedék gyújtója becsapódáskor azonnal aktiválódott, így bár pusztító ereje igen nagy volt, páncélátütő képessége szinte a nullával volt egyenlő. Togo február hatodikán vonta fel újból zászlaját a hajógyárból visszatért Mikasán. Miután szinte teljesen biztos volt benne, hogy az oroszok a Csuzima-szoroson fognak keresztülmenni, a nagyjavítások befejezése után a flotta fő erőit február 21-én a dél-koreai Mosampoöbölbe, Kamimura páncéloscirkálóit pedig a közeli Chinkai-öbölbe vezényelte át. A nem a főerők közvetlen fedezetéhez tartozó cirkálókat és torpedónaszádokat, Dewa altengernagy parancsnoksága alatt, a Csuzima-szigeten fekvő Takeshiki kikötőjében vonták össze. Az Első Osztagot, a flotta főerőit, a négy megmaradt csatahajó, a Mikasa, az Asahi, a Fuji, és a Shikishima képezte. Valamennyien angol építésű, 15 ezer tonnás hajók voltak, négy 305 mm-es és tíz-

tizennégy 152 mm-es löveggel felszerelve. Az Asahi csak néhány héttel az ütközet előtt csatlakozott újra a flottához, mivel az október végén aknára futott csatahajó javítása egészen áprilisig elhúzódott. (A munkákat késleltette a hajót, és a tengerészeket ünneplő civilek viharos lelkesedése is, amely egyszerűen nem hagyta a tengerészeket és a hajógyári munkásokat dolgozni.) Hogy kötelékét erősítse, Togo ezúttal is beállította a csatasorba két legújabb, olasz építésű páncéloscirkálóját, a Kasugát és a Nissint is. A 7.700 tonnás hajók viszonylag erős, nagy felületet védő páncélzattal rendelkeztek, a Kasuga pedig első lövegtornyában fel volt szerelve egy 254 mm-es löveggel is. A hátsó toronyban két 203 mm-es löveg volt beépítve, emellett a cirkáló még fel volt szerelve 14 darab 152 mm-es löveggel is. Ugyanilyen fegyverzete volt a Nissinnek is, csak itt az első lövegtoronyba is két 203 mm-es ágyút szereltek be. A Kamimura altengernagy vezette Második Osztagot hat páncéloscirkáló alkotta. A 9.700 tonnás zászlóshajó, az Izumo, és testvérhajója, az Iwate, angol gyárban épült, s 1901-ben álltak szolgálatba. Sebességük elérte a 20,7 csomót, és négy darab 203 mm-es, illetve 14 darab 152 mm-es ágyúval voltak felszerelve. Hasonló fegyverzettel rendelkezett a másik négy páncéloscirkáló, a francia építésű, 9.370 tonnás Azuma, a német gyárban épült 9.650 tonnás Yakumo, és az angol gyártású, 9.700 tonnás Asama és Tokiwa is. Sebességük elérhette a 21 csomót is, de biztonsági okokból – és feltehetően valamilyen géphiba miatt – a maximális sebességet még előző évben 19 csomóra korlátozták. Bár a 203 mmes ágyúk tűzereje elvileg jóval kisebb volt, mint a 305 mm-eseké, tűzgyorsaságuk négyszer akkora volt. Ezért a harcértéket tekintve Kamimura raját általában egyenrangúnak tekintették Togo kötelékével. A főerőket jelentő két kötelék mellé egy-egy cirkálóosztagot rendeltek támogatásukra. Togo rajához a Dewa altengernagy vezette Harmadik Cirkáló Osztagot csatolták, melyhez négy hajó tartozott. Az ötezer tonnás, amerikai építésű Kasagi és Chitose két darab 203 mm-es, és tíz 120 mm-es ágyúval volt felszerelve, míg a hazai gyárakban néhány hónappal korábban befejezett 3.000 tonnás

Otawa és Niitaka fegyverzete nyolc 152 mm-es, és hat 120 mm-es lövegből állt. A cirkálók 21-22 csomós sebességre voltak képesek. Kamimura köteléke mellé az Uriu ellentengernagy parancsnoksága alatt álló Negyedik Osztag cirkálói voltak kirendelve. Az öreg, 1885ben szolgálatba állított, angol építésű Naniwa és Takachiho az előző években komoly korszerűsítésen esett keresztül, fegyverzetüket is kicserélték az új, 152 mm-es lövegekre, melyekből nyolcat hordoztak fedélzetükön. A régi hajók viszonylag gyorsak voltak, sebességük elérhette a 18,5 csomót is. A kötelék másik két hajója, a japán gyárakban épült, 1899-ben, illetve 1902-ben szolgálatba állt Akashi és Tsushima, két 152 mm-es, és hat 120 mm-es ágyúval volt felszerelve, és 20 csomós sebességre voltak képesek. A főerőkhöz tartozó öt romboló kötelékben összesen 21 darab, 240-375 tonnás romboló hajózott, köztük az előző évben Csifunál zsákmányolt Resityelnij, mely a japán flottában most Akatsuki néven szolgált. Fegyverzetük egységesen két-két 457 mm-es torpedóvető csőből, és néhány kiskaliberű gyorstüzelő lövegből állt, sebességük pedig elérte a 27-31 csomót. Az öt kötelékből három Togo osztaga, kettő pedig Kamimura hajói mellé volt rendelve. (A Negyedik Romboló Osztag parancsnoka Suzuki Kantaro volt, későbbi tengerészeti miniszter, majd Japán kétszeri miniszterelnöke.) A Togo vezetése alatt álló erőkön kívül a japánok a térségben vonták össze régi, és korszerűtlen hajóikat is, melyek már túl elavultak voltak ahhoz, hogy a főerőkhöz sorolják be őket, de tartalékként, illetve partvédelmi erőként még jól jöhettek. A Kataoka altengernagy vezetése alatt álló, és szintén Togónak alárendelt Harmadik Osztag a Matsushima osztály három, 4.200 tonnás, francia gyártmányú páncélosából – mások szerint páncéloscirkálók –, illetve a kínaiaktól zsákmányolt Chin Yen páncélosból állt. A három francia hajó főtüzérségét csupán egyetlen, ekkorra már teljesen elavult 320 mm-es löveg alkotta, másodlagos tüzérségként pedig 12 darab 120 mm-es ágyúval szerelték fel őket. A hajdani kínai páncélos négy elavult, 305 mm-es löveggel, és négy új, 152 mm-es ágyúval rendelkezett. Kataoka kötelékéhez tartozott még hat régi, tíz-húsz éves cirkáló, két ágyúnaszád, és három osztagba elosztva összesen 27 darab

kicsi, 80-200 tonnás, 356 mm-es torpedóvető csövekkel felszerelt torpedónaszád. Kataoka flottájának legfontosabb erőit azonban nem annyira ezek a kiérdemesült veteránok, hanem inkább a Kisegítő Osztag hét segédcirkálója jelentette. A felfegyverzett kereskedelmi hajókból álló, főleg felderítésre használt alakulatot az 1904 november 14-én, Tokióban megtartott értekezletet követően állították fel. Az osztag viszonylag gyors, 120 mm-es ágyúkkal felszerelt, 3.800-6.400 tonnás hajói végezték a flotta számára a távolsági felderítést, s Togo Masamichi ellentengernagy felderítéssel megbízott Hatodik Cirkáló Osztagának négy könnyűcirkálójával együtt folyamatosan járőröztek a Csuzima-szoros bejáratánál.

Lőgyakorlat egy japán hajón. A japán Egyesített Flotta február végétől kezdve intenzív gyakorlatozásba kezdett a Csuzima-szoros környékén. A flotta szinte folyamatosan gyakorlatozott, egyik lőgyakorlat a másikat érte. A lőszerellátással nem volt probléma, a japánok ugyanis űrméret alatti gránátokat használtak, melyek nem koptatták az ágyúk béléscsövét. A gyakorlatok intenzitására jellemző, hogy a Mikasa tüzérei egy hét

alatt elhasználták azt a lőszermennyiséget, melyet békeidőkben egy év alatt lőttek volna ki a gyakorlatokon. A japánok emellett kísérleteztek néhány újítással is. Hogy valamennyire mégis spóroljanak a drága lövedékeken, a tüzérek kiképzésénél a világon elsőként használtak szimulátort. Kísérleteztek a központosított tűzvezetés bevezetésével is, ahol valamennyi löveg tüzelését, a kapitány által meghatározott célpontra, a parancsnoki hídon elhelyezett távolságmérőt kezelő tüzértiszt irányította volna. Úgyszintén próbálkoztak egy, a későbbi brit Dumaresq-hez hasonló analóg számítógép kifejlesztésével, mellyel meghatározhatták volna a célpont távolságának és irányának változását. A csatáig hátralevő időben azonban már egyik újítást sem sikerült rendszeresíteni, és a gyakorlatban is alkalmazni. Bár a japán tüzérek sokkal jobban képzettek voltak, mint az oroszok, és a háború addigi ideje alatt komoly harci tapasztalatokat is szereztek, a lövészetek nem sikerültek úgy, ahogy várták. Az első lőgyakorlatok elég lehangoló eredménnyel jártak, pedig alig 3.000 méteres lőtávolságról tartották meg őket. A csatahajók közül egyedül a Shikishima tüzérei remekeltek, a 305 mm-es ágyúkból leadott nyolc lövésükből hat, a 152 mm-es ágyúikból kilőtt 84 gránátból pedig 56 talált célba. A Mikasa 305 mm-es gránátjaiból öt talált célba, ugyanakkor viszont az Asahi és a Fuji csak az álló célpontot találta el kétszer. A 152 mm-es lövegek gyakorlatain a Mikasa 84 lövésből tizennégyszer, a Fuji pedig 60 lövésből 13-szor találta el a célpontot. A kis lőtávolságot figyelembe véve ezek elég gyatra eredmények voltak, bár az oroszok nyilván boldogok lettek volna, ha ilyen eredményeket érnek el. A gyakorlatozás mellett a flotta tisztikara is igyekezett felkészülni a várható ütközetre. A Mikasa fedélzetén egymást érték a haditanácsok és értekezletek, melyeken a parancsnokok megvitattak minden elképzelhető szituációt, mellyel az eljövendő ütközetben szembe kerülhettek. Igyekeztek kiértékelni, és hasznosítani az addigi harcokban szerzett tapasztalatokat, valamint okulni a korábban elkövetett hibákból, melyek azért bőven akadtak. Togo öt lehetséges helyet, és időpontot feltételezett, ahol, és amikor az ütközetet valószínűleg meg fogják vívni, és részletes haditervet dolgozott ki mind az öt eshetőségre. Néhány törzstisztje

felvetette az ötletet, hogy menjenek az oroszok elé, és még a kínai vizeken verjék meg őket, Togo azonban nem akart lemondani a hazai pálya előnyeiről. A hazai partok és kikötők közelében szándékozott felvenni a küzdelmet, ahol minden erejét összpontosítani tudta. Togo valóban komolyan vette az erőkoncentrációt, és a japán partokat gyakorlatilag védtelenül hagyva, teljes erejét a Koreai-szoros környékén összpontosította. Rozsgyesztvenszkij flottája végig az egész úton a japán torpedónaszádoktól rettegett, és állandóan japán hadihajókat láttak mindenhol, az Északi-tengeren, Madagaszkárnál, az Indiai-óceánon, és Szingapúrnál. Semmi nyoma azonban annak, hogy a japánok valóban terveztek volna ilyen megelőző csapásokat. Korábban ugyan több cirkálót küldtek ki a délkelet-ázsiai vizekre, ezek feladata azonban csak a felderítés volt. December közepén a Nippon Maru segédcirkáló, és a Niitaka cirkáló futott ki, hogy orosz hajók után kutasson a Sziámi-öbölben, valamint Szingapúr, és a Fülöp-szigetek környékén, de ezek a hajók január második felében visszatértek Sasebóba. Támadási céllal a japánok nem küldtek ki hadihajókat Rozsgyesztvenszkij hajóraja elé.

A japán flotta parancsnokai. Középen Togo és Kamimura. Togo haditerve szerint a japán hajók igyekeztek T alakzatba fogni az orosz flotta élét, hogy koncentrált tűzzel kilőjék a zászlóshajókat, széttörjék az ellenséges flotta harcrendjét, s a szétszórt és menekülő ellenséges hajókat végül torpedótámadásokkal semmisítsék meg.

Kamimura köteléke önállóan tevékenykedett, nem kellett követniük Togo hajóit. Feladatuk az volt, hogy a főerők által támadott orosz hajókat vegyék tűz alá ők is, de lehetőleg másik irányból, olyan kereszttűz alá fogva így az oroszokat, melyből azok nem tudnak kimenekülni. A japán stratégia általában az volt, hogy teljes erejüket az ellenfél csatasorának egy meghatározott részére koncentrálják, és részenként semmisítsék meg az ellenséges erőket. (A japánok tehát ezúttal is Makarov jó tanítványainak bizonyultak, ugyanis az általuk követett stratégia az ő hadászati elgondolásait ismétli.) A japán csatahajók és páncéloscirkálók számára kiadott harcászati utasítások csak a megvert, és már menekülő ellenség üldözésénél tették lehetővé, hogy az egyes hajók önállóan is tevékenykedjenek. Ütközetben kötelékben kellett maradniuk, és a zászlóshajók manővereit követve együttes tűzerejükkel kellett csapást mérniük az ellenségre. A cirkálók önállóan manőverezve támogatták a főerők két osztagát, megakadályozták az orosz torpedótámadásokat, illetve segítették saját rombolóik támadásait. Togo abban bízott, rombolóival és torpedónaszádjaival kezdheti meg az ütközetet, az éjszakai, illetve hajnali sötétségben megelőző csapást mérve a közeledő orosz flottára. Nappali ütközetben ezeket a hajókat nem lehetett a főerők ellen támadásra küldeni, s feladatuk elsősorban az volt, a sérült, és köteléküktől lemaradt, esetleg menekülni akaró ellenséges hajókat támadják, s adják meg nekik a kegyelemdöfést. Nappali rombolótámadásokat Togo csak a legvégső esetben tervezett végrehajtani, akkor, ha a főerők nem járnak sikerrel, illetve ha az oroszok valahogy egérutat nyernek, és le kell őket lassítani, hogy a japán csatahajók utolérhessék azokat. Nappali támadásoknál a japánok a rombolók és torpedónaszádok egyidejű, tömeges támadását tervezték, míg éjszaka azok önállóan, egyesével támadták az ellenséges hajókat. A japánok számára legfontosabb most az volt, hogy időben észrevegyék a közeledő orosz hajókat. A Cam Ranh-ból való kifutás időpontját természetesen ismerték, és ez alapján ki tudták számítani megérkezésük várható idejét is. Nemcsak ők, hanem a nemzetközi sajtó is felajzottan várta a szenzációt, a várható nagy tengeri csatát.

Áprilistól kezdve az újságok egymás után hozták szalagcímekben mindenféle nagy, a kínai partok előtt megvívott orosz-japán tengeri csaták hírét. Abban majdnem mindenki egyetértett, hogy az oroszoknak nem túl jók az esélyei. Gyakran idézték az egyik angol tengernagyot, aki azt mondta, Rozsgyesztvenszkij úgy vezeti a flottáját, mint egy ember, aki a saját temetésére megy. A Koreai-szoros környékét a japánok gondosan négyzetekre osztották, és minden négyzetben folyamatosan járőröztek. Lehetetlennek tűnt, hogy az orosz flotta észrevétlenül átcsússzon a hajóik között. Togo mégis aggódott, ugyanis az orosz flottát, melynek pozícióját nagyjából ismerték, legkésőbb 26-ára várták a szorosba. Togo tartott tőle, hogy az oroszok esetleg az utolsó pillanatban keletre fordulnak, és mégis a La Pérouse-szoroson mennek át. Már fontolgatta, hogy flottájával egy északabbra fekvő kikötőbe vonul át, és elrendelte, hajóira vegyenek fel még több szenet, amikor értesült róla, hogy az orosz flottához tartozó teherhajók befutottak Sanghajba. Csak ekkor döntött úgy, hogy maradnak a Mosampo-öbölben. Togo úgy gondolta, a szénszállító hajók leválása után az orosz flotta csak a legrövidebb utat választhatja, mivel nem marad elég szénkészlete ahhoz, hogy a La Pérouse-szoroshoz vezető nagy kerülőt megtehessék. Valójában azonban az orosz kötelékben még több teherhajó maradt, melyek elvileg biztosíthatták volna a kerülőút szénszükségletét. Togo tehát téves információkból vont le helyes következtetést. Viszont ha Rozsgyesztvenszkij nem küldi Sanghajba a felesleges hajóit, hanem magánál tartja őket, és pár napig még tovább húzza az időt, Togo alighanem otthagyta volna a Csuzimaszorost, északabbra megy flottájával, s ezzel szélesre tárja az oroszok előtt a kaput Vlagyivosztok felé.

Csata Csuzimánál A nappali ütközet A május 26-ról 27-re virradó éjszaka a két oszlopban haladó orosz flotta zavartalanul haladt előre, és az éjszakai órákban beléptek a Csuzima-sziget és Kyushu közti Csuzima-szorosba. A szél négyes erősségű volt, a tenger erősen hullámzott. A felhős időben nem látszott a Hold sem, így a tenger teljes sötétségbe borult, ráadásul az erősen párás idő néhány mérföldre csökkentette a látótávolságot. Ha az oroszok képesek lettek volna nagyobb sebességgel haladni, reggelre maguk mögött hagyhatták volna a szoros legszűkebb részét, és kis szerencsével jókora előnyt szerezhettek volna Togóval szemben. A magukkal cipelt szállítóhajók miatt azonban a kötelék mindössze kilenc csomós sebességgel kullogott, és a virradat még a szoros első felében, a Csuzima-sziget előtt érte őket. A flottában viszonylag jó volt a hangulat. A hosszú, keserves út után végre hazai kikötő közelébe kerültek, és a flotta, rendeltetésének megfelelően, arra készült, hogy megütközzön az ellenséggel. A tengerészek buzgón készülődtek az összecsapásra, mely végre értelmet adott az elmúlt nyolc hónapnak. (Vagyis szó sem volt semmiféle morális összeroppanásról, amit sok helyen a vereség egyik fő okaként említenek.) A hajókon nagy volt a sürgés-forgás, a fából készült, nélkülözhető felszerelési tárgyakat a tűzveszély csökkentése érdekében szétszerelték és a hajó belsejébe szállították, vagy egyszerűen a tengerbe dobták. A fedélzeteket azonban korántsem tisztították meg annyira, mint kellett volna. A csónakok, valamint a felépítmények belső faborításai, és berendezései, nagyrészt a helyükön maradtak. A hajók kapitányai, az Orjol parancsnokát kivéve, nem gondoskodtak ezek eltávolításáról, egyszerűen csak azért, mert nem kaptak rá parancsot Rozsgyesztvenszkijtől. A fedélzeten levő műszereket, távolságmérőket, tájolókat, függőágyakkal és szeneszsákokkal vették körbe, hogy védjék őket a repeszektől. A raktárakból kivették, és készenlétbe helyezték a különböző gépek tartalék alkatrészeit, hogy sérülések és géphibák esetén kéznél legyenek.

Javult a tisztek és a legénység közti, az orosz flottánál hagyományosan nagyon rossz viszony is. A tisztek jól tudták, ütközetben gyakran előfordul, hogy a különösen népszerűtlen tisztek valami véletlen folytán hátulról kapják a halálos lövést, melynek eredetét aztán utólag már képtelenség megállapítani. Így amennyire tőlük tellett, igyekeztek emberségesen viselkedni, és barátságosan beszélni a matrózokkal. Megszűntek a pofozások, és a fenyítések is. A matrózok, a helyzet komolyságát átérezve, egyelőre szintén félretették sérelmeiket.

A csuzimai csata térképe. Az éjszaka során a hajóraj elsötétítve haladt, csupán a helyzetjelzők égtek, azok is csökkentett fényerővel. Rozsgyesztvenszkij azonban nem gondolt arra, hogy a sor végén haladó két kórházhajót is erre utasítsa. A két hajó kapitánya így aztán úgy gondolta, ők nem tartoznak a hadiflottához, tehát nekik nem a tengernagynak a flotta részére kiadott utasításait, hanem a nemzetközi egyezményekben megszabott előírásokat kell követni. Az Orel és a Kosztroma teljes kivilágítással haladt, ahogy azt a nem harci egységek megkülönböztetése érdekében a nemzetközi jog előírta. Végül is ez lett a hajóraj veszte. A ködös, párás hajnali derengésben a flotta még jó darabig tovább haladhatott volna anélkül, hogy felfedeznék őket, azonban nem sokkal hajnali három óra előtt, az Ikishima-szigettől nyugatra, a térségben járőröző egyik japán segédcirkáló, a Shinano Maru őrszemei megpillantották az Orel árbocfényeit. A ködös időben a fényeken kívül semmit sem láttak, így közelebb mentek az ismeretlen hajóhoz, hogy azonosítsák azt. Először azt hitték, az orosz Dnyeper segédcirkálóval állnak szemben, s csak akkor sikerült az Orelt azonosítaniuk, miután fél öt táján egészen közel mentek az ismeretlen hajóhoz. A Shinano Maru kapitányának, Navigava fregattkapitánynak, nem kellett sokáig gondolkoznia, hogy rájöjjön, a kórházhajó nyilván az orosz flotta mögött halad, azoknak tehát valahol ott kell lenniük az Orel előtt. Hogy mennyire rosszak voltak a látási viszonyok, és hogy a kivilágított kórházhajók nélkül az oroszok milyen könnyen átcsúszhattak volna a szoroson, azt jól mutatja az is, hogy Navigava csak akkor vette észre az orosz hadihajókat, amikor észak felé tartva alig 1500 méter távolságra közelítette meg a jobb oldali oszlop hajóit. De még ekkor is csak a füstoszlopokat, és a hajók körvonalait lehetett látni. A Shinano Maru azonnal elfordult az ellenséges flottától, és hajnali négy óra negyvenöt perckor rádión jelentették a főparancsnokságnak az ellenség felbukkanását. Az orosz flottát a japánok – saját térképeik szerint – a 203-as négyzetben fedezték fel, amit különösen jó előjelnek éreztek, tekintve, hogy a Port Arthur flotta végzetét is ez a

szám jelentette, a 203-as magaslat, a nevezetes Magas-hegy elfoglalása. Az ismeretlen hajót az orosz hadihajókról is észrevették. A ködben azonosítani ugyan nem tudták, és rövidesen el is tűnt a szemük elől, azonban nem volt nehéz kitalálni, hogy japán felderítő lehetett. Ezt onnan is tudhatták, hogy az ismeretlen hajó eltűnése után egyszerre életre kelt az éter. Az orosz rádiósok rögtön észrevették, hogy hirtelen megélénkült a japán rádióforgalmazás, és az ellenséges állomások már nem a szokásos módon hívogatják egymást – a kapcsolat ellenőrzése végett –, hanem ugyanazokat a jelzéseket adják tovább egymásnak. Nyilvánvaló volt, hogy az ellenség felfedezte az orosz hajókat. Rozsgyesztvenszkij visszarendelte a kötelék éléről a felderítő osztag gyenge hajót, és hátraküldte őket a szállítóhajókhoz. A kötelék élére az Izumrud és a Zsemcsug állt be. Az Ural engedélyt kért, hogy nagyteljesítményű adóival zavarja a japán rádióforgalmazást, azonban a tengernagy ezt nem engedélyezte. Nem lehet tudni, miért nem, Rozsgyesztvenszkij erről sem nyilatkozott soha. Thiess azzal igyekszik mentegetni, hogy a rádiózással csak elárulták volna az orosz hajók pontos helyzetét, ráadásul az út során amúgy is kiderült, az Ural rádiókészülékei teljesen megbízhatatlanok. Csakhogy a japánok ekkor már amúgy is ismerték az orosz hajók helyzetét, és egy hatékony rádiózavarás megakadályozhatta, vagy legalábbis késeltethette volna, hogy azt a koreai partoknál horgonyzó főerőkkel is tudassák. Az Ural készülékei ugyan valóban megbízhatatlanok, és a hivatalosan megadott adatokhoz képest csekély hatótávolságúak voltak, csakhogy ekkor éppen működtek, különben nem kértek volna engedélyt azok használatára. Ebben az esetben a hatótávolság sem sokat számított, hiszen csupán néhány tucat mérföldnyi távolságban kellett volna megzavarni a japán adókat, amire képesek lettek volna. Az orosz rádiózavarás valószínűleg nem lett volna nagy befolyással a későbbi eseményekre, de akkor is egy lehetőség volt az ellenség megzavarására, amit hiba volt kihagyni. Togo öt óra után öt perccel kapta meg az orosz flotta felbukkanásáról szóló híreket. Ezt véve Kamimura hajói azonnal kifutottak, a főerők azonban csak negyed hétkor hagyták el a Mosampo-öblöt. (Maga Kamimura kis híján lemaradt az ütközetről,

ugyanis éppen horgászni volt egy csónakkal, s csak az utolsó pillanatban sikerült elérnie saját kifutó hajóit.) Togo, az orosz hajók késése miatt aggódva, számolt azzal a lehetőséggel is, hogy az oroszok északra mennek, és a La Pérouse-szoroson át próbálják meg elérni Vlagyivosztokot. Ezért hajóira a biztonság kedvéért a normális készleten felüli mennyiségű szenet vételezett. Most, hogy az ellenség az ő támaszpontjai közelében tűnt fel, erre a plusz szénmennyiségre már nem volt szükség, és csak feleslegesen túlterhelték volna vele a hajókat, ezért a páncélosokról azt gyorsan visszalapátolták a mellettük álló teherhajókra, vagy egyszerűen a tengerbe szórták. Csak miután ezzel végeztek, futottak ki a tengerre, miközben a Mikasa tatfedélzetén felsorakozott zenekar a nemzeti himnuszt játszotta. Togo 14 csomós sebességgel indult a Csuzima-sziget északi csücske felé, hogy ott fogja el a szorosból kibukkanó orosz hajókat, számítása szerint nagyjából délután két óra tájban. A Shinano Maru jelzéseinek vétele után rögtön cirkálókat irányított a térségbe, hogy azok az ő megérkezéséig is szemmel tartsák az orosz flottát, s folyamatosan jelentsék annak irányát és helyzetét. Az erős hullámzás miatt a rombolóknak ezúttal nem sok hasznát vették, a kis torpedónaszádokat pedig a rossz idő miatt a koreai partok, és a szigetek védelmébe kellett visszavonni, és azok a nappali harcokban nem is vettek részt. Közvetlenül a kifutás előtt Togo táviratban értesítette a tokiói parancsnokságot az ellenség feltűnéséről: „Figyelmeztetésükre válaszolva közlöm, hogy észleltük az ellenséges hajókat. Az Egyesített Flotta haladéktalanul akcióba lép, s megkísérli megtámadni, és elpusztítani őket. Az idő szép, de a hullámok magasra csapnak.”

Az Orel kórházhajó. Az elsőnek befutó cirkáló, a Hatodik Osztagba tartozó Idzumi, nem sokkal hat óra után vette észre az egyik kórházhajót, majd egy órával később az orosz hadihajókat. Az addig eltelt időben az orosz flotta rendíthetetlen nyugalommal haladt előre. Rozsgyesztvenszkij meg sem próbálkozott azzal, hogy kihasználja, a japánok két órán át elvesztették szem elől. Ez alatt az idő alatt valami váratlan manőverrel, például azzal, hogy flottájával irányt vált, és a keleti csatorna helyett, ahol érkezését várták, áttér a Csuzima és Korea közti nyugati csatornába, megzavarhatta volna a japánokat. Vagy legalább Nyebogatov hajót átküldhette volna a szállítóhajókkal a nyugati csatornába, és amíg ő a keleti csatornánál lekötötte a japánok főerőit, ezek talán egérutat nyerhettek volna. Ráadásul távozásukkal Rozsgyesztvenszkij hajói is nagyobb sebességre lettek volna képesek, ami a későbbiekben komoly előnyt jelenthetett volna számukra. Ez a sok „volna” persze csak utólagos okoskodás, az azonban biztos, ez a teljesen passzív magatartás nem sok sikerrel kecsegtetett. Az Idzumi párhuzamos irányba állt az orosz flottával, és jelentette Togónak az ellenség helyzetét, sebességét, és hogy milyen alakzatban haladnak. A japánok nagy csodálkozására az oroszok sem rádióadásaikat nem zavarták, sem cirkálókat nem küldtek ki ellenük, sem pedig a csatahajók ágyúi nem nyitottak rájuk tüzet, holott lőtávolságon belül voltak. Közben kisütött a nap is, a köd pedig gyorsan feloszlott, s a reggeli órákban a látótávolság 11-12

kilométerre növekedett. Mindez lehetővé tette, hogy az Idzumi viszonylag nagy, kilenc kilométeres távolságról kövesse az orosz hajókat. Az Idzumi jelentései alapján Togo előtt végre világossá vált a helyzet. Úgy döntött, hajóival nyugat felől fog támadni. Így az orosz flotta és Vlagyivosztok közé áll, ráadásul az ellenség gyengébbik oszlopát támadhatta volna meg, és mintegy bemelegítésként elsöpörhette volna Nyebogatov hajóit, méghozzá úgy, hogy nem kellett számolnia a jobb oldali oszlop páncélosainak választüzével, hiszen azok a bal oldali orosz hajók takarásában lettek volna. Az események azonban végül egészen másként alakultak, ugyanis az Idzumiról túlbecsülték az orosz kötelék sebességét, és azt jelentették Togónak, az ellenség 12 csomóval halad. Az oroszok a valóságban azonban csak kilenc csomóval cammogtak, és Togo – hasonlóan a Sárga-tengeri csatához – végül túl korán ért oda, ahol az orosz hajók feltűnésére számított. Az Idzumi tovább követte az oroszokat, és folyamatosan adta jelentéseit azok irányáról, annak ellenére, hogy közben Togo Masamichi ellentengernagy, a könnyűcirkálók parancsnoka, visszatérésre, és a kötelékéhez való csatlakozásra szólította fel. Az Idzumi egészen addig haladt az oroszok mellett, amíg tíz óra után meg nem érkeztek Kataoka altengernagy Harmadik Osztagának hajói. Néhányan kritizálják Rozsgyesztvenszkijt, miért nem támadta meg a régi, és lassú járatú japán hajókat, melyek nem tudtak volna elmenekülni a túlerőben levő oroszok elől. Kataoka hajóit még Togo megérkezése előtt meg lehetett volna semmisíteni. Azonban Rozsgyesztvenszkijnek parancsa volt arra, hogy kerülje a harcot, és csak végső esetben vállalja azt. Ezen kívül, teljesen érthető módon, nem akarta pazarolni a lőszert, és megbontani kötelékét egy bizonytalan kimenetelű, és nem sok haszonnal kecsegtető vállalkozás kedvéért, amikor már minden percben várták az ellenség főerőinek érkezését. Kataoka hajói elavultabbak voltak még Nyebogatov partvédő páncélosainál is, megsemmisítésük nem érte meg azt a kockázatot, hogy miközben velük vesződnek, Togo meglepetésszerűen csaphasson le az orosz hajók megbomlott harcrendjére.

Kataoka és Togo Masamichi hajói egy ideig az oroszokkal párhuzamosan haladtak, majd elfordultak balra, hogy csatlakozzanak a közeledő főerőkhöz. Helyettük újabb japán hajók, Dewa altengernagy könnyűcirkálói vették át az orosz kötelék követését. A Harmadik Cirkáló Osztag hajói, a Chitose, a Kasagi, a Niitaka, és az Otawa, 9 ezer méter távolságból, bal felől figyelték az orosz hajókat, és miután azok semmilyen módon nem próbálkoztak azzal, hogy elűzzék őket, egyre közelebb merészkedtek. Fél tizenegykor Rozsgyesztvenszkij elrendelte, a flotta fejlődjön fel egyetlen csatasorba. A bal oszlop hajói lassítottak, a jobb oszlop pedig 11 csomóra növelte sebességét, és Nyebogatov hajói elé vágott, majd azok előtt elhelyezkedve ismét felvették a kilenc csomós menetsebességet. A manőver egész jól sikerült, ami alighanem indokolatlan optimizmussal töltötte el Rozsgyesztvenszkijt hajóinak manőverező képességét illetően, mert később újabb alakzatváltásokkal próbálkozott, amik viszont már korántsem sikerültek ilyen jól. Togo nem értesült arról, hogy az oroszok egy vonalba fejlődtek fel, ráadásul továbbra is azt hitte, az ellenség 12 csomós sebességgel közeledik. Így amikor a Csuzima-sziget északi csücskét megkerülve nem sokkal dél után megérkezett a keleti csatorna kijáratához, ahol az ellenség feltűnését várta, az orosz hajóknak nyomát sem találta. Arra gondolva, hogy az ellenség közelebb húzódott a japán partokhoz, Togo tovább haladt nyugat felé, hogy megkeresse őket. Az orosz hajókon közben ünnepi istentiszteletet rendeltek el, megemlékezendő a cár koronázásának évfordulójáról. Az orosz flotta ekkor egyoszlopos harci alakzatban haladt előre. Az élen az Első Osztag négy csatahajója, a Szuvorovval az élen, mögöttük az Oszljabja vezetésével a Második Osztag hajói, majd Nyebogatov páncélosai. A sort az Oleg és az Auróra cirkálók zárták be. A csatasortól jobbra – Rozsgyesztvenszkij nyilván bal felől várta a japán támadást –, az Első Osztag hajói mellett elöl haladt a Zsemcsug és az Izumrud, valamint négy romboló. Hátul, Nyebogatov hajóitól szintén jobbra haladtak a szállítóhajók, s az őket fedező cirkálók és rombolók. A flotta végén a felderítő osztag korábban elöl haladó hajói, az Almaz, a Szvetlana, és az Ural hajóztak. A kötelék 12.20-kor, miután a legénység megebédelt, Rozsgyesztvenszkij

utasítására északkeletnek fordult, egyenesen Vlagyivosztoknak, a 23 fokos irányba. A japán cirkálók továbbra is követték az orosz hajókat, bal felől, mintegy hétezer méteres távolságban. Rozsgyesztvenszkij továbbra sem adott tűzparancsot, azonban nem sokkal dél előtt az Orjol egyik ideges tüzére véletlenül elsütötte az egyik 152 mm-es ágyút. A lövésre – tulajdonképpen az ütközet első lövése – a hajóraj többi egységén úgy gondolták, a tengernagy nyilván kiadta a tűzparancsot, és ők is tüzelni kezdtek. A japánok viszonozták a tüzet, de miután négy cirkálójuk nem bonyolódhatott hosszú tűzharcba a teljes orosz flottával, növelték sebességüket, és balra fordulva egy időre eltűntek a ködös láthatáron. Az összecsapás alig tíz percig tartott, találatot egyik fél sem ért el. Nem sokkal ezután Rozsgyesztvenszkij ismét megváltoztatta a flotta elrendezését. Elrendelte, az Első és a Második Osztag hajói növeljék a sebességet 11 csomóra, és a zászlóshajót követve egymás után forduljanak 90 fokkal jobbra, kelet felé. Soha nem derült ki, Rozsgyesztvenszkij mit akart elérni ezzel a manőverrel. Thiess szerint attól tartott, a japánok úszóaknákat raknak le a flotta útvonalában, ezért akart az addigi nyomvonaltól keletnek kitérni. A fordulási parancs azonban csak a két első osztagnak szólt, a többi hajó haladt tovább az eredeti irányban. Mások szerint Rozsgyesztvenszkij a jobb felől közeledő japán rombolókat akarta távolabbra kergetni, amihez viszont elég lett volna a Zsemcsugot és az Izumrudot kiküldenie. Egy újabb, érdekes feltevés szerint pedig a tengernagy a flotta legjobb hajóit arcvonalba akarta állítani, vagyis az addig egymás mögött, libasorban haladó csatahajókat egy vonalban, egymás mellett akarta felsorakoztatni. Mivel várható volt, hogy Togo hajói a szorosból kiérő orosz kötelék útirányát jobbról, vagy balról keresztezni fogják, a T alakzat szárába fogva azokat, ez a – feltételezett – döntés teljesen ésszerűnek tűnik. Az arcvonalban, tehát egymás mellett, azonos irányban haladó hajókat egyetlen, egyidejű fordulattal oszlopba lehet rendezni, méghozzá bármelyik irányba. Ha tehát Togo páncélosai feltűnnek az orosz flotta csatahajói előtt, azok egyetlen fordulattal az ellenséggel párhuzamos irányba tudtak volna állni, nem hagyva időt annak, hogy érvényesítse a T

alakzatból fakadó előnyöket. És mialatt a két flotta egymással párhuzamosan haladó főerői tűzharcot vívnak egymással, Nyebogatov hajói a szállítóhajókkal együtt talán át tudtak volna csúszni mögöttük Vlagyivosztok felé. De hogy végül is mi volt a tengernagy szándéka ezzel a fordulattal, biztosan nem lehet tudni, és azt sem lehet tudni, miért változtatta meg végül elhatározását. Ugyanis alighogy a fordulást megkezdték, hatálytalanította a Második Osztagnak küldött előző jelzését, vagyis azok haladtak tovább az eredeti irányban. Az Első Osztag négy páncélosa egymás után jobbra fordult, majd a tengernagy ismét balra fordította őket. Azonban a várakozásokkal ellentétben nem egyidejű fordulatra adott utasítást, hanem egymás utánira. Vagyis az osztag hajói nem arcvonalba álltak, hanem oszlopba. Ennél a fordulatnál támadt is némi zavar, ugyanis a Borogyino, melynek kapitánya alighanem szintén meg volt győződve róla, hogy a tengernagy arcvonalba akarja állítani a hajókat, a jelzés ellenére egyszerre fordult a zászlóshajóval. Thiess szerint viszont a zászlóshajót követő III. Sándor nézte el a jelzést, és nem a Szuvorovval egyszerre, hanem az után fordult meg, minek következtében az utána haladó két hajó, a Borogyino és az Orjol azt hitte, ők nézték el a jelzéseket, és szintén beálltak a zászlóshajó mögé. Hogy végül is pontosan mit akart Rozsgyesztvenszkij, és ki követett el hibát, nem derült ki egyértelműen. Novikov-Priboj azt állítja, az Orjol parancsnoki hídján, a keletkezett zűrzavart látva, a tisztek többször is ellenőrizték a zászlóshajó jelzésének megfejtését, és az egyértelműen egymás utáni fordulatról szólt. Akárhogy is történt, ezzel a manőverrel az orosz flotta ismét két oszlopba állt fel – nem számítva a jobb oldalt haladó cirkálókat és teherhajókat –, aminek ebben a formában semmi értelme nem volt. Ezt Rozsgyesztvenszkij is láthatta, ugyanis alighogy a flotta felállt az új alakzatba, ismét elrendelte az egysoros oszlop visszaállítását. (Ami amellett szól, hogy eredetileg talán mégis arcvonalba akarta állítani hajóit, és a többiek nézték el a jelzést, vagy azt esetleg a Szuvorovról adták le tévesen.) Egy óra negyven perckor elrendelte, az Első Osztag hajói forduljanak 45 fokkal balra, 11 csomós sebességgel vágjanak a bal oszlop elé, és aztán jobbra

visszafordulva álljanak ismét a flotta élére. Még mielőtt azonban ezt a fordulatot elrendelte volna, egy óra huszonöt perckor, az orosz köteléktől jobbra elöl, 11 km-es távolságban váratlanul feltűntek a japán flotta főerői.

Togo, és törzsének tisztjei a csuzimai csata előtt, a Mikasa parancsnoki hídján. A megközelítés szakaszáról Togo utóbb azt írta: „Ámbár erős köd borította a tengert, ami lehetetlenné tette, hogy ötmérföldes távolságon túl bármit is észrevegyünk, a 30-40 mérföldre levő ellenség helyzete és alakzata mégis olyan tisztán állt előttem, mintha csak a saját szememmel láttam volna őket.” Togo ezzel az orosz flottát követő cirkálók munkáját kívánta dicsérni, és hangsúlyozni, pontos jelentéseik milyen nagy hasznára voltak. A valóságban azonban egyáltalán nem ez volt a helyzet. Bár cirkálói folyamatosan követték az ellenséget, hiányos és pontatlan jelzéseik miatt Togo

mégsem volt tisztában sem azok pontos helyzetével, sem pedig harcrendjével. Miután nem találta az oroszokat ott, ahol várta, hajóival először elment nyugat felé, aztán visszafordulva délnyugatra, majd délre kanyarodott. Az élen a zászlóshajó, a Mikasa haladt, mögötte a Shikishima, a Fuji és az Asahi páncélosok, majd a két páncéloscirkáló, a Kasuga és a Nissin. Mintegy 800 méterrel mögöttük, tőlük kicsit jobbra Kamimura hat páncéloscirkálója követte őket. Elöl haladt a zászlóshajó, az Izumo, mögötte az Azuma, az Asama, a Tokiwa, a Yakumo, és végül az Iwate. Togo arra számított, az oroszok balra elől fognak feltűnni, ezért a kísérő cirkálók és rombolók jobb oldalt, és hátul követték a menetet. A japánokat nemcsak a találkozás helye érte váratlanul, hanem az orosz kötelék elrendezése is. Togo eredetileg az oroszok bal oldalán akart felbukkanni, hogy egy gyors támadással elsöpörje Nyebogatov öreg hajóit, valamint hogy az oroszok, és Vlagyivosztok közé álljon. Most viszont az ellenséges flotta jobb oldalán bukkant elő a ködből, a legerősebb orosz hadihajók előtt. Azt is látta, hogy a bal oszlopot nem Nyebogatov, hanem az Oszljabja vezeti. Öt perccel azután, hogy megpillantotta az ellenséget, Togo élesen jobbra fordult, hogy átvágjon az oroszok előtt, és átkerüljön az ellenséges kötelék bal oldalára, ahol a szelet is hátulról kapta. (Tüzeléskor így az ágyúk füstjét a szél elsodorta a hajóktól, nem pedig visszafújta rájuk.) Ugyanekkor elrendelte a harci riadót, majd öt perccel két óra előtt felvonatta zászlóshajója árbocára utóbb elhíresült, és nyilván Nelson trafalgári szignálja által ihletett jelzését: „A birodalom sorsa ettől az egyetlen csatától függ. Minden ember teljesítse kötelességét.” Az orosz flottával való találkozásra az Okonishima-sziget közelében került sor, ott, ahol egy évvel korábban a vlagyivosztoki cirkálók japán csapatszállító hajókat süllyesztettek el. A japán parancsnokok nem is mulasztották el felhívni tengerészeik figyelmét, hogy vízbe veszett bajtársaik halála bosszút kíván, és az elesettek szellemei segíteni fogják őket a harcban. Az orosz hajókon kezdetben nem lehetett jól látni a szemből közeledő japán hajókat, és a Szuvorov parancsnoki hídján Szemjonov azért aggódott, Kamimura cirkálói, melyeket eleinte nem lehetett látni a csatahajók mögött, nem e ellenkező irányból

közelednek, hogy kereszttűz alá fogják őket. Rozsgyesztvenszkij erre válaszolta: „Nem, mind itt vannak.” (Vagyis, a néhány helyen olvasható állítással ellentétben, nem arra célzott, hogy a korábban elsüllyedt japán hajók szellemei is jelen vannak…) Az oroszoknál szintén elrendelték a harci riadót, és a páncélosok igyekeztek gyorsan visszaállni egysoros oszlopba. Az ellenség közelsége azonban alighanem megzavarhatta a kapitányokat, azok ugyanis idegeskedni kezdtek, és még ezt a viszonylag egyszerű manővert is elrontották. A Szuvorov és a III. Sándor ismét elfoglalta helyét az oszlop élén, azonban rögtön ezután lelassítottak a kilenc csomós köteléksebességre, nem törődve azzal, hogy még két hajó, a Borogyino és az Orjol akar mögöttük besorolni a harcrendbe. Az alakzaton kívül rekedt két páncélos kénytelen volt szintén lelassítani kilenc csomóra, nehogy nekimenjenek az előttük haladóknak. Az Oszljabja, hogy beengedje őket, még jobban lassított, majd egy időre teljesen megállt. Ami viszont azzal a következménnyel járt, hogy az őt követő hajók is kénytelenek voltak lelassítani, illetve megállni, miközben jobbra-balra kitértek az alakzatból, nehogy ráfussanak az előttük menőkre. Az orosz kötelék hátsó részén a csatasor felbomlott, s a hajók itt gyakorlatilag egy kupacba futottak össze, feltorlódtak, és szinte teljesen megálltak. Eközben a 16 csomós sebességgel haladó japánok keresztben átvágtak az orosz hajók előtt, majd pár perccel két óra előtt egy újabb fordulattal délre kanyarodtak, az orosz hajókkal párhuzamos, de azokkal ellentétes irányba. Az oroszok azt hitték, Togo meg akarja kerülni őket, hogy aztán utánuk kanyarodva az amúgy is szétzilált utóvéd felől törje szét a csatasorukat. Azonban rögtön ezután Togo váratlanul olyan manővert hajtott végre, amire korábban senki nem gondolt. A japánok mindvégig azt hitték, az orosz flotta két oszlopban halad, és továbbra is a bal felőli, gyengébb hajókból álló oszlopot akarták megtámadni. Még szemből közeledve is úgy látták, az orosz hajók két oszlopban haladnak, és csak amikor melléjük értek, vették észre, hogy bár az Első Osztag csatahajói valóban a Második és Harmadik Osztag hajóitól kissé jobbra haladnak, de azokat megelőzve, vagyis nincsenek azok takarásában. Így az egész orosz hajóraj tüzelni tudott bal felé, a melléjük érő japán csatasorra. Ezt látva Togo feladta

eredeti elképzelését a bal oszlop megtámadásáról, és hirtelen visszakanyarodott észak felé, hogy nagyobb sebességével élve az oroszok elé vágjon, és teljes flottájával azok élhajóit támadja meg. A japán alakzat többi hajója egymás utáni fordulatot végrehajtva követte a zászlóshajót. A jóval az orosz ágyúk lőtávolságán belül végrehajtott manőver roppant nagy kockázatot hordozott magában. Valamennyi hajó ugyanott fordult, tehát az orosz tüzéreknek csak ezt az egy pontot kellett belőniük, és végiglőhették az összes japán hajót. A kötelék, miközben végrehajtotta a fordulatot, szétvált, ráadásul a fordulatot már végrehajtott hajók a többiek elé kerültek, megakadályozva őket a tüzelésben. Togo azonban nem akart előnyt adni az orosz hajóknak azzal, hogy az utóvédjük felől támad. Nyilván jól emlékezett a Sárga-tengeri csatára, ahol néhány balul sikerült japán manővert követően az orosz hajók a japánok elé kerültek, és azok csak több órás üldözés után tudták ismét utolérni őket. Így viszont Togo most az orosz hajók elé vághatott, és ezúttal balról-jobbra keresztezve azok útvonalát, a T alakzatba foghatta az ellenséges flotta élét. Mindezt elérhette volna egy egyidejű fordulattal is, csakhogy így leggyengébb hajói, a hátul haladó két páncéloscirkáló, a Kasuga és a Nissin került volna a kötelék élére, és nekik kellett volna elviselniük a legerősebb orosz hajók tüzelését. Jobb megoldás nem lévén, Togo tehát hirtelen elhatározásból, néhány perc alatt áttekintve a helyzetet és meghozva a döntést, megkockáztatta az egymás utáni fordulatot. Utólag is sokat vitatkoznak rajta, mennyire volt ez kiszámított kockázat. A végeredmény ismeretében a legtöbb szakértő ünnepli a később „Togo forduló” névre keresztelt manővert, úgy vélve, a tengernagy ismét bátorságról, és kezdeményezőkészségről tett bizonyságot, jól kiszámított kockázatot vállalt, és döntését nyilván az orosz flotta szerény harcértékének ismeretében hozta meg. Mások szerint viszont Togo megint kapkodva manőverezett, ahogy azt a Sárga-tengeri csatában is többször megtette, s a fordulat felelőtlen vakmerősködés volt, amely könnyen bajba sodorhatta volna a japánokat. Alighanem ezen a ponton éri a legtöbb kritika Rozsgyesztvenszkijt is, miért nem használta ki a lehetőséget, és rohanta le fordulatuk

végrehajtása közben a japán hajókat? Ha öt legjobb páncélosával az ellenség felé fordul, és frontális támadást intéz ellenük, könnyen szétzilálhatta volna azok alakzatát. Ezen kívül az oroszok így olyan szoros közelharcra kényszeríthették volna Togo hajóit, ahol a japánok számára már nem sokat számított volna a jobb távolságmérők, és a jobban képzett tüzérek által jelentett előny.

Pjotr Joszifovics Szerebrennyikov sorhajókapitány, a Borogyino parancsnoka. A bírálat azonban ezúttal sem állja meg a helyét. A kritikusok ugyanis megfeledkeznek arról, hogy a japán hajók fordulása közben az orosz flottában is éppen teljes volt a zűrzavar. A Borogyino és az Orjol még mindig nem tudott beállni a csatasorba, az Oszljabja teljesen megállt, az utána következő páncélosok pedig vagy szintén megálltak, vagy alig néhány csomós sebességgel vánszorogva éppen azon erőlködtek, hogy elkerüljék az összeütközést az előttük haladókkal. A mindössze 15 percig tartó japán manőver alatt ezeknek a hajóknak arra sem volt elég idejük, hogy ismét felgyorsítsanak

menetsebességre. Az adott pillanatban tehát mindössze két orosz csatahajó lett volna képes megrohanni a japánokat, a Szuvorov és a III. Sándor. Ilyen körülmények között nyilvánvaló ostobaság lett volna egy ilyen akció. Aztán hogy Rozsgyesztvenszkij kedvezőbb feltételek esetén megkísérelt volna e egy ilyen manővert, azt persze nem lehet tudni. De valószínű, hogy nem, mivel az orosz flotta célja nem az volt, hogy legyőzze a japánokat, hanem az, hogy eljusson Vlagyivosztokba. A cári parancs megtiltotta a tengernagynak, hogy bármilyen kockázatos akcióba bonyolódjon, s Rozsgyesztvenszkij ehhez is tartotta magát. Az ütközetet, miután sehogyan nem tudta elkerülni, kénytelen volt elvállalni, de maga nem kezdeményezett semmilyen akciót. Mindez megfelelt a kapott parancsnak, és az orosz haditengerészet korábban is szokásos gyakorlatának. Rozsgyesztvenszkij tehát nem indult rohamra, de a kedvező helyzetet mégsem akarta kihasználatlanul hagyni. Noha korábban arra adott utasítást, nem szabad tüzet nyitni hatezer méternél nagyobb távolságról, két óra nyolc perckor most mégis parancsot adott a tüzelés megkezdésére, noha az ellenség még 6.700 méterre volt tőlük. A japán hajók még mindig fordultak, tehát nem tudták teljes erővel viszonozni a tüzelést, s az oroszok jól ki is használták ezt a pár percet. A kapott utasításoknak megfelelően elsősorban az ellenség zászlóshajóját vették célba, azonban az orosz köteléktől hat és fél kilométerre, balra elől haladó japán hajók az oroszok hátsó hajói számára már túl messze voltak, a régi ágyúk lőtávolságán kívül. A kezdeményezőbb orosz parancsnokok közül néhányan, a saját felelősségükre, közelebbi japán hajókra helyezték át a tüzet, mások viszont buzgón lövöldöztek tovább a semmibe. Az elöl haladó orosz hajók tüzérsége viszont nagyon jó munkát végzett, s a csata első húsz-harminc percében úgy tűnt, az ütközet kimenetele nagyon is kétesélyes. Figyelmen kívül hagyva a tengernagy utasításait, melyek elrendelték, hogy a tüzéreknek minden lövés előtt gondosan célozniuk kell, és aztán megfigyelniük a lövedékek becsapódását, az orosz lövegkezelők az első perctől kezdve olyan gyorsan lőttek, ahogy csak bírtak. Ahhoz képest, hogy jóformán az összes tapasztalatuk kimerült a Madagaszkáron végrehajtott négy, siralmas

eredménnyel végződő céllövészetben, most meglepő módon mégis pontos, és jól vezetett tüzet zúdítottak a japán hajókra. Az első percekben az oroszok igazság szerint jobban lőttek, mint a japánok. Az ellenséget nem túl sokra tartó japán tisztek nagy meglepetésére már az első sortűz lövedékei is csak alig húsz méterrel kerülték el a Mikasát, a második sortűz pedig már telibe talált. A csata első félórájának jelentőségét, és aztán az orosz tűzvezetés folyamatos szétesését jól szemlélteti, hogy az ütközet során a Mikasát összesen 32 találat érte, ebből 15 az első öt percben, majd további tíz a következő húsz percben. Egy feltehetően 15 cm-es gránát a Mikasa parancsnoki hídjára hátul felvezető lépcsőt találta el, a légnyomás feldöntötte a hídon álló tiszteket, egy repesz pedig szétzúzta a tájolót, amely mellett Togo állt. Feltápászkodó tisztjei aggódva keresték a tengernagyot, aki azonban rendíthetetlen nyugalommal figyelte tovább távcsövén az orosz hajókat, és a robbanáskor még csak a fejét sem emelte fel, bár egy repesz súrolta a lábát. (A még japán mérce szerint is alacsony termetű Togót a légnyomás sem döntötte fel.) Togo, látva, hogy tisztjei épségben vannak, egy gyors mosollyal nyugtázta, hogy megint szerencséjük volt. Utóbb ezt a találatot szokták úgy emlegetni, hogy nem sokon múlott, hogy Szentpéterváron nem állítottak Rozsgyesztvenszkij oszlopot a Csuzima téren. Valójában azonban az ütközet kimenetelén aligha változtatott volna sokat, ha Togo elesik. A flotta vezetését valamelyik másik japán tengernagy vette volna át, valamennyien jó képességű, kiváló tisztek, akik képesek lettek volna levezényelni az ütközetet. A Rozsgyesztvenszkij oszlop igazából inkább azért nem épült meg, mert az orosz lövedékek igen gyenge pusztító erőt képviseltek. Kis tömegű, és rossz hatásfokú robbanótöltetük nem volt képes komoly károkat okozni a japán csatahajókban, így azok a sok találat ellenére is megőrizték harcképességüket. Ha az orosz gránátok a japánokéhoz hasonló pusztító erőt képviselnek, az ütközet első félórájában alighanem több japán csatahajó és cirkáló is kénytelen lett volna kiállni a csatasorból. Ez billenthette volna a mérleg nyelvét az oroszok javára, nem pedig az, ha egy repesz megöli Togót.

A japánok egyébként számítottak erre a lehetőségre is. Már a háború elején eldöntötték, ha Togo elesik, vagy megsebesül, a flotta parancsokságát Kataoka Shicsiro, vagy Shibajama Yahachi tengernagy – ez időben a kurei körzet, és Port Arthur parancsnoka – veszi át. A rangsor alapján a flottaparancsnoki tisztség várományosa ugyan Kamimura lett volna, a tengernagyi tanács azonban úgy vélte, Kamimura ugyan bátor, tehetséges, és agresszív parancsnok, azonban hajlamos a fegyelmezetlenségre és a hanyagságra, amik nem teszik alkalmassá az egész flotta irányítására. (A tengernagyról ezenkívül az is köztudott volt, hogy túlzottan is szeret a pohár fenekére nézni.) Bár gyenge hatásfokúak voltak, azért az orosz lövedékek így is jól megropogtatták a japán páncélosokat, jobban, mint ahogy azt akkor és azóta gondolják. Egy orosz gránát kettétörte a Mikasa főárbocát, melynek felső része, a zászlóval együtt a tengerbe zuhant, úgyhogy az előárbocra kellett egy új lobogót felvonni. Egy másik gránát darabokra zúzta a hátsó parancsnoki hidat, egy harmadik pedig telibe találta az első 305 mm-es lövegtornyot. A gránát átütötte a torony páncélzatát, leterítette a bent tartózkodók nagy részét, és tönkretette a torony jobb oldali ágyúját. A többi japán páncélos sem úszta megsértetlenül az első félórát. Az Asahi és a Shikishima a közepes tüzérség több ágyúját is elvesztette, a Fujin pedig a hátsó 305 mm-es tornyot találta el egy orosz gránát. A lövedék itt is átütötte a páncélt, a torony belsejében robbant, és berobbantotta az ott betöltésre váró lőszert is. A hatalmas detonáció egyszerűen leemelte a toronyról a nehéz páncéllemezből készült tetőt, mint lábasról a fedőt, és a tengerbe hajította. A torony személyzete elesett, a tüzet fogott kordit pedig azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a lángok eljutnak a torony alatt levő lőszerraktárig, és a Fuji felrobban. A japánok szerencséjére azonban a robbanás széttépte a torony hidraulikájának csöveit is. A hidraulika nem olajjal, hanem vízzel működött, s a széttépett vezetékekből nagy nyomással kiáradó víz a kordit tüzet nagyrészt elfojtotta, a maradékot pedig a gyorsan helyszínre érkező tűzoltók már hamar eloltották. A torony egyik ágyúját egy óra elteltével sikerült újra üzemképessé tenni, s ez a löveg később drámai szerepet játszott az ütközetben.

A Fuji. Bár az orosz hajók azt a parancsot kapták, hogy a japán zászlóshajóra összpontosítsák tüzüket, az orosz csatasor hátul haladó hajóinak lövegei nem érték el a messze elől haladó Mikasát, így ezek főleg Kamimura páncéloscirkálóira tüzeltek. Alig húsz perccel a tűzmegnyitás után a három súlyos találatot kapott Asama cirkáló kénytelen volt szétlőtt kormánnyal kiválni a csatasorból. Az Iwate egy 152 mm-es ágyúját vesztette el, Togo osztagának utolsó hajóján, a Nissinen pedig az első 203 mm-es lövegtornyot lőtték szét az orosz ágyúk. Mindezek érzékeny veszteségek voltak, azonban korántsem olyan súlyosak, melyek érdemben befolyásolták volna az ütközet kimenetelét. A japán tüzérek később léptek munkába, mint az oroszok, az első percekben nem is lőttek olyan jól, mint ellenfeleik, de aztán hamar bepótolták a kezdeti lemaradást, és ettől kezdve egyik csapás a másik után érte az orosz hadihajókat. Togo hajói két óra után tíz perccel fejezték be a fordulást, párhuzamos irányba fordultak az oroszokkal, és továbbra is 16 csomós sebességgel haladva, enyhén konvergáló útvonalon igyekeztek ellenfelük elé vágni, hogy útirányukat keresztezve a T alakzat szárába fogják őket. Miután ismét csatasorba rendeződtek, Togo is kiadta a tűzparancsot.

Hála az orosz újságoknak, a japánok nagyon jól tudták, az ellenséges flotta milyen kötelékekre oszlik, és azokat milyen hajók vezetik. A kapott utasításoknak megfelelően így a japán hajók tüze főleg az ellenséges flotta zászlóshajóira irányult. A Mikasa és az Asahi az orosz flotta zászlóshajóját, a Knyaz Szuvorovot lőtte, míg a Shikishima, a Fuji, a Kasuga és a Nissin az Oszljabját vette célba. Ugyancsak az Oszljabját vette célba Kamimura páncéloscirkálóinak többsége, míg a leghátul haladó Iwate Nyebogatov zászlóshajójára, az I. Miklósra tüzelt. Az első sortüzek elkerülték az orosz hajókat, de aztán ahogy a japán tüzérek pontosították a lőelemeket, a lövedékek egyre közelebb és közelebb csapódtak be. Szemjonov így emlékezett vissza ezekre a percekre: „Az első gránátok elrepültek felettünk. A nagyobb lövedékek közül néhány, szabad szemmel is jól láthatóan, úgy bukfencezett felettünk, mint a levegőbe felhajított botok. … Aztán újabb gránátok jöttek, egyre közelebb és közelebb. Repeszek süvítettek a levegőben, és csapódtak neki a hajó oldalának és a felépítményeknek. Aztán, egész közel az első kéményhez, óriási füst, víz és lángoszlop emelkedett a magasba. A következő gránát a bal közép 15 cm-es torony oldalának vágódott, és mögöttem is rettenetes zörejek hallatszottak a hajó belsejéből. Füst és tűz tört elő a tiszti szállásról, miután egy lövedék a fedélzetet áttörve a kapitány kabinjába csapódott, és lángba borította a tisztek körletét.” Az első gránát a Szuvorov elsősegélyhelyét érte, amit korábban kápolnaként használtak, és a főorvos kivételével a hajó teljes egészségügyi személyzetét megölte. Nem sokkal ezután egy újabb japán gránát csapódott be a parancsnoki híd közelében. Szemjonovot a légnyomás lesöpörte a hídról, és a fedélzetre röpítette. Csodával határos módon épségben megúszta a hatalmas zuhanást, és épp időben tápászkodott fel ahhoz, hogy újra feldöntse néhány további találat, melyek a hajó középső részét érték. Szemjonov riadtan figyelte, mit művelnek a hajóval a japán lövedékek: „A felső fedélzet felépítményei és acéllemezei darabokra szakadtak, és a szanaszét repülő szilánkok sok embert sebeztek halálra. A vaslétrák feltekeredtek, a fedélzeti ágyúk leszakadtak talapzatukról. Ilyen pusztítást nem okozhatott maga a becsapódás, sem a repeszek, hanem csakis a robbanás ereje. A japán gránátok

becsapódásakor különösen nagy hőmérsékletű, szinte folyékony lángnyelvek spricceltek mindenfelé. Megfigyeltem, hogy a robbanások után még az acéllemezek is égni kezdtek. Természetesen nem maga az acél kapott lángra, hanem a rajta levő festék. … Nemcsak hogy nem láttam ilyen bombázást korábban, de el sem tudtam képzelni ilyesmit. A gránátok olyan sűrűn potyogtak ránk, mint az esőcseppek.” Ami a japánok tűzgyorsaságát illeti, Szemjonov nyilván túloz. A Sárga-tengeri csatát viszonylag kényelmes állásból, az orosz csatasor harcban részt nem vevő oldalától négy kilométerre haladó Diana cirkálóról szemlélte végig, s nem élte át személyesen, milyen tűz zúdult az orosz csatahajókra. A szakirodalomban legtöbbször a japán győzelem egyik kulcsfontosságú tényezőjeként említik, hogy a japánok gyorsabban lőttek mint az oroszok. Ez azonban nem igaz. Egy évvel korábban, a Sárga-tengeri csatában a japán hajók valóban gyorstüzeléssel verették az oroszokat, ami azzal járt, hogy sötétedésre szinte teljesen kifogytak a lőszerből, és kénytelenek voltak félbeszakítani az ütközetet. Az oroszok addigra szerencsére már verve voltak, viszont így zavartalanul vonulhattak vissza Port Arthurba. Ami Togót különösen bosszantotta, hogy futni hagyták a sérült, és a köteléktől elszakadt orosz zászlóshajót, a Cezarevicset is. Elhatározva, hogy ez még egyszer nem ismétlődhet meg, a csata előtt, Rozsgyesztvenszkijhez hasonlóan, alapos célzásra utasította tüzéreit, és arra, takarékoskodjanak a lőszerrel. Orosz kollégájával ellentétben az ő parancsait alárendeltjei be is tartották. Szemjonov, és nyomában szinte az egész szakirodalom, a japán lövedékek mindent elsöprő záporáról beszél, pedig a statisztika azt mutatja, a japán csatahajók átlagban nyolc-tíz percenként adtak le egy sortüzet. A japán flottánál három tüzelési módot határoztak meg, lassú, közepes, és gyorstüzelést. 27-én gyakorlatilag egész nap lassú tűzzel lőtték az oroszokat, alig néhány alkalommal fokozták a tűzgyorsaságot a közepes szintre, és mindössze két esetben alkalmazott egy rövid ideig gyorstüzelést az oroszok ellen néhány hajó. A japán tüzérségi fölény tehát nem a gyorsabb tüzelésben, hanem a pontosabb célzásban, és mindenekelőtt a sokkal jobb

hatásfokú gránátokban rejlett. Azonban ez sem egészen úgy, ahogy általában állítják. A csatáról szóló leírásokban rendszerint azt olvasni, hogy a japán gránátok az igen nagy robbanóerejű simoze töltettel voltak felszerelve, és ez a nagy hatóerejű robbanóanyag volt a japán győzelem egyik kulcsa. Valójában azonban a japánok Csuzimánál szinte egyáltalán nem használtak simózéval töltött lövedékeket, mivel az a korábbi tapasztalatok alapján túlságosan instabilnak bizonyult, és szinte nagyobb veszélyt jelentett a saját hajókra, mint az ellenségre. Így miután a japán hajók előző év végén dokkba álltak, a gránátokból kiszerelték a simóze töltetet, és a helyére hagyományos fekete lőport töltöttek. Ugyancsak kicserélték a korábban használt gyújtókat is, melyek szintén túl érzékenyek voltak. Csuzimánál szinte teljes egészében ezeket az új gyújtókkal felszerelt, és fekete lőporral töltött lövedékeket használták. Ami ezeket messze a hasonló orosz lövedékek fölé emelte, az nem a töltet minősége volt – bár persze a japán fekete lőpor is jobb minőségű volt, mint az orosz –, hanem a mennyisége. Az oroszok által leggyakrabban használt 305 mm-es páncéltörő gránátok töltete ugyanis mindössze 5,3 kg volt, és még a nagy robbanóerejű repeszgránátjaik töltete is csupán 12,4 kg-ot tett ki. Ezzel szemben a hasonló kaliberű japán gránátok robbanótöltete 39 kg-ot nyomott, tehát még az orosz repeszgránátokkal szemben is több mint háromszoros fölényben volt. Hasonló volt a helyzet a 152 mm-es gránátoknál is, ahol az orosz lövedékek 2,7 kg-os töltetével szemben a japánoké 5,2 kg-ot nyomott. A japán gránátok gyújtója azonnali robbanásra volt állítva, vagyis a lövedékek páncélátütő képessége szinte nulla volt. A gránátok már akkor is robbantak, ha egy bádoglemeznek nekiütődtek. A pusztítást tehát a nagy mennyiségű töltet robbanásának hatalmas ereje, az általa keltett légnyomás, és a tűz okozták. A japán lövedékek szétzúzták a hajók felépítményeit, tönkretették a távolságmérőket, hatalmas tüzeket okoztak a felépítményben, kiugrasztották talapzatukból a lövegeket és a lövegtornyokat, de nem tudták áttörni az orosz hajók páncélzatát. A japán gránátok másik tulajdonsága volt, hogy a becsapódást és a robbanást követően igen apró, szinte sörétméretű repeszekre szakadtak szét. A rengeteg kis repesz,

mintha homokot szórtak volna szanaszét, minden apró nyílásba utat talált, megsebesítve a parancsnokokat, és megvakítva a távolságmérők kezelőit. A japán hajók bőségesen el voltak látva a legkorszerűbb angol távolságmérőkkel, volt olyan csatahajó, melyre egy tucat ilyen készülék is fel volt szerelve. A japán tüzérek főleg kis és közepes lőtávolságokra voltak felkészülve, és a Barr&Stround távolságmérők is ezen a távolságon, nagyjából hétezer méteres lőtávolságig voltak megbízhatóak. Togo ezért is döntött úgy, hogy a Sárga-tengeri csatával ellentétben, ahol már 13 km-es távolságról tüzet nyitottak, és a csata nagyrészt 6-8 ezer méter feletti lőtávolságokon zajlott, most közelebb megy, hogy javítsa a találati arányt, és hogy a közepes kaliberű lövegek számára is hatásos tüzelést tegyen lehetővé. Ugyanez volt Rozsgyesztvenszkij szándéka is, aki megtiltotta, hogy hajói hatezer méter feletti távolságról tüzet nyissanak az ellenségre. (Bár aztán végül mégis ennél nagyobb lőtávolságról adta ki a tűzparancsot.) Az optikai távolságmérők ellenére a tűzvezetés legfontosabb eszköze mindkét oldalon a becsapódó lövedék által felvert vízoszlop volt. A távolságmérők csak arra szolgáltak, hogy az első lövéseknél célra irányítsák az ágyúkat, a továbbiakban aztán már a felcsapódó vízoszlopok alapján korrigálták a lőelemeket. A tűzvezetés legfontosabb eszközei így a 152 mm-es lövegek voltak. Főleg ezeket – illetve kisebb távolságokon a 75 mm-es lövegeket – használták a belövéshez. A japánok számára megkönnyítette a célzást az orosz hajók extravagáns festése is, azok ugyanis fekete hajótestükkel és kanárisárga kéményeikkel kiváló, jól látható célpontot nyújtottak a tüzérek számára, míg az egyszínű szürkére festett japán hajók beleolvadtak a horizontba.

A Yakumo páncéloscirkáló. Miután megtalálták a helyes lőtávolságot, a japán tüzérség fölénye már gyorsan érvényesült. Szemjonov, aki most saját bőrén tapasztalhatta a japán gránátok nagy robbanóerejét, és hogy milyen jól céloznak a japán tüzérek, nyilván drámainak érezte a Szuvorov helyzetét, de valójában az orosz zászlóshajóra ekkor még csupán két japán csatahajó tüzelt, és azok is viszonylag lassú tempóban. Sokkal rosszabb volt a helyzet az Oszljabján, melyet két csatahajó mellett legalább öt cirkáló is tűz alatt tartott. A japán tüzérek számára megkönnyítette a célzást, hogy az orosz páncélos kénytelen volt lelassítani, sőt egy rövid időre teljesen megállni, hogy a Borogyinót és az Orjolt beengedje maga elé a csatasorba. Nagyjából negyed háromra sikerült az utolsó kívül rekedt hajónak, az Orjolnak is újból elfoglalnia helyét a csatasorban. A csatahajó csak

ekkor nyitott tüzet az ellenségre, ugyanis korábban az Oszljabja takarta előle a kilátást, az orosz tüzérek pedig a lőgyakorlatokon szerzett rossz tapasztalatok miatt nem mertek saját hajóik felett, illetve saját hajóik között átlőni. Most, miután hajói ismét többékevésbé egyetlen oszlopban sorakoztak fel, Rozsgyesztvenszkij irányváltásra adott parancsot, és mintegy húsz fokkal elfordult jobbra, kelet felé. Más választása nem nagyon volt, mivel a jóval gyorsabb japán hajók kezdték előzni, és az a veszély fenyegetett, hogy alakzata elé vágnak, és a T szárába kerül, ahol a japánok valamennyi hajója teljes oldalsortüzeket tud leadni rá, míg ő csak az elöl haladó hajók elülső ágyúival tud válaszolni. Az irányváltással az orosz és a japán csatasor két, egymással nagyjából párhuzamos körívben haladt tovább, a japánok a külső ívben, az oroszok pedig a belsőben. A kezdeményezés teljesen a japánok kezében volt, az oroszok csak követték az ő mozdulataikat, és Rozsgyesztvenszkij meg sem kísérelte, hogy megpróbáljon balra fordulva átvágni a csatasoruk mögött. Hajóik fölényes gyorsaságával élve a japánok határozták meg az ütközet helyét és idejét, a lőtávolságot, és szinte terelték az orosz flottát a számukra kedvező irányba, el Vlagyivosztoktól, a japán partok felé. Az orosz tüzérség kezdeti fölénye eddigre már teljesen elolvadt. A szél a közelben becsapódó gránátok által felvert vízpermetet, és a hajók saját ágyúinak füstjét visszanyomta az orosz hajókra, bepárásítva és összekormozva a távolságmérők lencséit, valamint a lövegtornyok és parancsnoki állások periszkópjait. A becsapódó japán gránátok által okozott rázkódás elállította a távolságmérők optikáit, melyeket a repeszek is megrongáltak. A tüzérek a becsapódások alapján sem tudták pontosítani a lőelemeket. Az orosz páncéltörő gránátok gyújtói nem voltak olyan érzékenyek, mint a japán lövedékeké, és víznek csapódva egyáltalán nem léptek működésbe. (Páncélnak ütközve se mindig.) A tűzvezetés tehát nem nagyon támaszkodhatott a becsapódó lövedékek által felcsapott vízoszlopokra, melyek pontosan jelezték, milyen irányban kell állítani az irányzékon. A célt eltaláló lövedékek sem mindig segítettek, ezek ugyanis viszonylag jó páncéltörő képességekkel rendelkeztek, és gyakran a japán hajók páncélzatát átütve a hajó belsejében

robbantak. Ez nagyban növelte pusztító erejüket, viszont mivel a robbanás a hajó belsejében történt, kívülről ebből szinte semmi nem látszott. Mindez aláásta az orosz tüzérek harci morálját is, akik nem észlelték saját találataikat, s azt hitték, eredménytelenül lövöldöznek, míg ellenben a japán lövedékek által a saját hajókban okozott hatalmas pusztítást nagyon is jól észrevehették. Mindennek köszönhetően az orosz tűzvezetés az ütközet első félórája után teljesen szétesett. A távolságmérő berendezések elpusztultak, vagy hasznavehetetlenné váltak, kezelőik elestek, vagy megsebesültek. A tüzérek a továbbiakban a lőréseken kitekintve, mondhatni, szemmérték alapján becsülték meg a célpont helyzetét és irányát, természetesen igen gyatra eredményességgel. Sok esetben minden célzás nélkül, találomra lövöldöztek bele a vakvilágba, akárcsak a hulli incidensnél. A képzett és fegyelmezett japán tüzérek viszont egyre pontosabban tüzeltek. Az orosz hajókat immár egymás után érték a találatok. Mind az öt orosz csatahajó súlyos sérüléseket szenvedett, a Borogyino kormánysérülés miatt egy időre kénytelen volt a csatasorból is kiállni. Novikov-Priboj leírása jól érzékelteti a tetőpontjára ért ütközetet: „Az egyszer távoli, máskor egészen közeli lövések úgy dübörögtek, mintha az égbolt vasból volna, és több mázsás kalapácsokkal vernék. A sok száz, ellenirányban haladó lövedék, melyek röptét az ember nem látta, de minden porcikájával érezte, vibráló süvítéssel hasította a levegőt. Elöl haladó hajóink körül súlyos acéleső zuhogott. A japán lövedékek még a vízbe csapódva is felrobbantak. A tenger tajtékozva hánykolódott, egyik pillanatról a másikra hatalmas, barnásfekete füsttel, és lángokkal keveredett sivító vízoszlopok törtek elő belőle. Az embernek arra sem volt ideje, hogy magához térjen a levegő, a hajó, és az idegek szakadatlan remegése közben.” A japán tüzelést leginkább Fölkersam hajdani zászlóshajója, az Oszljabja szenvedte meg. Rozsgyesztvenszkij senkivel nem közölte, hogy a tengernagy két nappal korábban meghalt, s a páncéloson továbbra is ott lengett az ellentengernagyi lobogó, mágnesként vonzva ezzel magára a japán gránátokat. A csatahajó helyzetét tovább rontotta, hogy az ütközet elejére egy időre kénytelen volt teljesen megállni, nagyban megkönnyítve ezzel a japán tüzéreknek a

célzást. A szinte teljesen álló hajó könnyű célpontot jelentett, s már az első japán gránátok célba találtak. Mivel a lövések balról és elölről érkeztek, leginkább az Oszljabja orr részét érték a találatok. A japán lövedékek feltépték a hajó alig páncélozott orrát, elszakították a horgonyláncot, a horgony pedig a tengerbe zuhant. A páncélos parancsnoka, Vlagyimir Beer sorhajókapitány, tapasztalt tengerész volt, de ahhoz a régi iskolához tartozott, mely a hadihajó elsődleges erényének a rajta uralkodó elvágólagos rendet és tisztaságot, illetve a legénység jó megjelenését tartotta. Az Oszljabja tengerészeinek legfőbb foglalatossága az állandó takarításból, fedélzetsúrolásból, a szerelvények fényezéséből állt. Beer a legkisebb rendetlenséget és fegyelmezetlenséget is olyan drákói szigorral torolta meg, hogy a tengerészek csak úszó börtönnek nevezték az Oszljabját. Az ütközet kezdetén például Beer két elítélt matrózt előhozatott a fogdából, és az elülső 254 mm-es lövegtorony mellé állította őket, hogy büntetésként ott álljanak a csata végéig. Az első japán gránátok mindkét matrózt darabokra tépték. Ugyanakkor viszont Beer egyetlen parancsot sem adott ki a Második Osztag Fölkersam halála után az ő irányítása alá került hajóinak, és parancsnoki tevékenysége az Oszljabján is nagyjából kimerült abban, hogy a parancsnoki hídon cigarettázva passzívan figyelte, mi történik körülöttük. Látnivalóban nem volt hiány. Bár egy ideig a Shikishima és a Fuji lövegei is az Oszljabját vették célba, a csatahajót mégis főleg Kamimura páncéloscirkálóinak kisebb kaliberű, 152 és 203 mm-es ágyúi lőtték. A kisebb kaliber ellenére ezek a japán gránátok is rettenetes pusztítást végeztek az orosz hajón. Az Oszljabja építésénél elsősorban a sebességre, nem pedig a tűzerőre és védettségre helyezték a hangsúlyt, ennek megfelelően páncélzata jóval gyengébb volt a többi hajóénál, és kisebb területet is védett. A fő övpáncél a legvastagabb helyeken elérte a 229 mm-es vastagságot, de a hajó túlterhelése miatt ez most teljesen a vízvonal alá merült. A felső páncélöv csupán 102 mm vastag volt, de még ez is csak a magas építésű hajó oldalának alig felét védte, efelett annak oldala teljesen páncélozatlan volt, eltekintve a közepes tüzérség ágyúi körüli, 51 mm vastag páncélzattól, ami viszont még a japán lövedékek számára sem jelenthetett akadályt. A hajó orr részén, mely

leginkább ki volt téve a japán gránátok becsapódásának, a páncélzat legfeljebb 178 mm vastag volt, ez is csak az első lövegtoronyig védte a hajót, ráadásul a nagyobb merülés következtében ez is teljesen a vízvonal szintje alá került. A japán közepes tüzérség lövedékei tehát szinte akadálytalanul pusztíthatták az orosz páncélost.

Az Oszljabja a tunéziai Bizertában, a háború előtt. A gránátok hatalmas lyukakat téptek az Oszljabja gyengén, vagy sehogyan sem páncélozott oldalába, nagy tüzeket okozva a felépítményben, melyek végül egyetlen hatalmas lángtengerré olvadtak össze. A hajó oldalán, a gyengén védett kazamatákban elhelyezett közepes lövegeket egymás után némították el a becsapódások. Az első 254 mm-es lövegtorony is mindössze három lövést tudott leadni, mielőtt egy találat el nem szakította a torony villamos hálózatának fővezetékét. Ezt ugyan hamar kijavították, ám alighogy ezzel végeztek, két újabb, nagy kaliberű lövedék csapódott be a toronyba. A japán gránátok a páncéllemezeket ugyan nem tudták átszakítani, de a hatalmas ütés következtében a torony kiugrott a görgőiből, s forgatószerkezete, és az ágyúkat mozgató hidraulika végképp tönkrement.

A hajó orrán becsapódó gránátok a páncélozatlan orr részen hatalmas lékeket szakítottak, melyeken át a víz egyre jobban elöntötte az orr részt. Víz alá került az első lőszerraktár, és a horgonylánc kamra is. Most már minden nyíláson dőlt be a víz, a lékeken, a betört ablakokon, az ágyúk lőrésein, a horgonyláncnyílásokon. A hajó orra teljesen a vízbe merült, egyre lassabban vánszorgott, és már alig engedelmeskedett a kormánynak. Hogy az egyre veszélyesebbé váló dőlést megpróbálják valamelyest korrigálni, ellenárasztással próbálkoztak, azonban a kárelhárítással megbízott tisztek vagy teljesen elvesztették a fejüket, vagy pedig eleve nem értették a szakmájukat. A balra megdőlt, és az orr részen erősen megsüllyedt hajón ugyanis értelemszerűen jobboldalt és hátul kellett volna rekeszeket elárasztani, ám ehelyett jobb oldalt, de elől árasztották el a 15 cm-es lövedékek lőszerraktárát. Ennek eredményeként a keresztirányú dőlést átmenetileg sikerült ugyan valamelyest mérsékelni, de a rosszul elvégzett ellenárasztástól az orr csak még mélyebbre süllyedt a vízbe. Tíz perccel három óra előtt az Oszljabja, mely immár teljesen harcképtelen volt, s egyetlen ágyúja sem működött, jobbra kivált a csatasorból, hogy megpróbáljon kikerülni a tűzvonalból. Messzire azonban nem jutottak. A japán ágyúk továbbra is folyamatosan lőtték az orosz páncélost, mely körül szinte forrt a tenger a becsapódó lövedékektől. A 102 mm-es felső páncélöv magasságába került vízvonalat érő japán lövedékek többnyire még ezt a viszonylag vékony páncélzatot sem voltak képesek átütni, ám a robbanások hatalmas ütése miatt a lemezek sok helyen megrepedtek, illetve a szegecsek elnyíródásával szétváltak az illesztéseik. Az így keletkezett réseken át rengeteg víz került a hajóba, mely főleg a hajó oldalánál, a páncélfedélzet felett elhelyezett széntárolókat öntötte el. A kegyelemdöfés is itt érte a hajót. Baloldalt, nagyjából a parancsnoki híd alatt, egymás után két, nagy kaliberű gránát csapódott be a hajóba. A hatalmas detonációk következtében az övpáncél egyik lemeze leszakadt a helyéről. Valami egészen különös balszerencsének köszönhetően nem sokkal ezután pontosan ugyanitt egy harmadik gránát is becsapódott a hajóba, és a levált páncéllemez helyén olyan hatalmas léket szakított az Oszljabja

oldalába, melyen keresztül a túlélők visszaemlékezései szerint egy lovasszekér is át tudott volna hajtani. Az óriási lék eltömése teljesen reménytelen feladat volt, a víz megállíthatatlanul zúdult be rajta keresztül a hajó belsejébe. Az orr már teljesen víz alá került, a hajó kormányozhatatlanná vált, és egyre gyorsuló tempóban dőlt tovább balra. Beer még nem adta ki a hajó elhagyására a parancsot, de enélkül is mindenki tudta, hogy a hajónak vége. Szolgálati helyüket elhagyva a tengerészek fejvesztve igyekeztek kimenekülni a hajó belsejéből. A létrákon, szellőzőnyílásokon, lőréseken keresztül egymást taposva igyekeztek elhagyni a páncélost, még mielőtt az felborult volna. A gépházakban dolgozók azonban pusztulásra voltak ítélve. A fedélzetre vezető nyílásokat ugyanis felülről zárták le, így azokat a gépházakból, alulról nem lehetett kinyitni. A matrózok, akiknek a feladata az lett volna, hogy baj esetén felnyissák ezeket a kijáratokat, pánikba estek, és társaikat cserben hagyva csak a saját bőrüket igyekeztek menteni. Az Oszljabja egyre erősebben dőlt balra, a fedélzetről pedig egymással összekeveredve csúsztak le, és zuhantak vízbe a becsapódások által széttépett törmelékek, csónakok, fedélzeti felszerelések, és a közéjük keveredő emberek. A parancsnok, Beer kapitány, nem hagyta el a parancsnoki hidat. A napellenző ponyva rudazatába kapaszkodva, majd a dőlés fokozódásával rajta lógva, ordítva vezényelt embereinek: „El a hajótól! A pokolba, ússzatok tovább, lehúz bennetek az örvény!” A páncélos aztán teljesen oldalára dőlt, ráfeküdt a vízre, és pár pillanatig így maradt, miközben a kéményekből még mindig áradt a füst, sokakat megfojtva a vízen úszók közül. A hajó aztán átfordult, és tíz perccel három óra után orral előre elmerült. A japán hajók, noha világosan látni lehetett, hogy a hajó már süllyed, az utolsó pillanatig lőtték tovább az Oszljabját, sőt, utána egy darabig a hajótörötteket, majd a mentésre érkező rombolókat is. A csatahajó 778 fős legénységéből a helyszínre érkező három romboló, a Bujnij, a Bravij, és a Bisztrij, mintegy 270 embert mentett ki. A legenda szerint a süllyedéskor Fölkersam tengernagy leforrasztott érckoporsója kiszabadult a hajótestből, s egy matróz ebbe kapaszkodva tartotta fenn magát a vízen, amíg a rombolók ki nem halászták. (Persze valószínűleg csak a Moby Dick ihlette a

sztorit. Más, megbízhatóbb források szerint ugyanis a tengernagy holttestét a csatahajó hűtőkamrájában helyezték el.) Az Oszljabja volt az első, modern építésű csatahajó, melyet tisztán ágyútűzzel süllyesztettek el. Közben, ahogy a japán hajók lassan haladtak előre az orosz csatasor mentén, Togo osztagának hajói fokozatosan áthelyezték a tüzet az élen haladó négy orosz páncélosra, elsősorban a zászlóshajóra, a Knyaz Szuvorovra. Ahogy a lőtávolság csökkent, a japán hajók fokozták a tüzelés gyorsaságát, lassú tüzelésről először normál tűzgyorsaságra váltottak át, majd amikor a két kötelék közti távolság ötezer méter alá csökkent, Togo, döntésre akarva vinni az ütközetet, egy rövid időre még a gyorstüzelést is elrendelte, holott nem sokkal korábban pár percre kénytelenek voltak beszüntetni az ágyúzást, akkora volt már a füst. Ezen a távolságon már a 75 mm-es gyorstüzelő ágyúk is belekapcsolódtak a küzdelembe. Nagy károkat ugyan nem voltak képesek okozni az orosz páncélosokban, ám a részükről érkező gránátzápor szinte tisztára söpörte az orosz hajók fedélzetét, úgy, hogy oda úgyszólván lehetetlen volt kimenni, és ott dolgozni. Nemcsak a jelzőtisztek tevékenységét akadályozták meg ezzel, hanem a fedélzeten, és a felépítményekben tomboló tüzeket oltani akarók munkáját is. A Szuvorov úgy égett, mint egy fáklya, a repeszek megölték, vagy megsebesítették a tűzoltókat, szétszakították a tömlőket. A hajó fedélzetén a két 305 mm-es lövegtorony között minden lángokban állt. A hajórajnak sem lehetett utasításokat adni, mivel a rádiót már rég szétlőtték, a parancsnoki toronyból pedig senki nem mert kimenni a fedélzetre, ahol a japán gránátok rögtön elsöpörték a fedezékből kimerészkedőket. Egy nehézgránát derékba törte a főárbocot, egy másik pedig ledöntötte az elülső kéményt. A páncélos valamennyi távolságmérője tönkrement, és üzemképtelenné vált valamennyi 152 mm-es torony. A hátsó 305 mm-es lövegtornyot több nehézgránát találat is érte. Az egyik valószínűleg valamelyik lőrésbe csapott be, és a robbanás által okozott tűz begyújtotta a toronyban tárolt, betöltésre váró kivetőtölteteket. A hatalmas robbanás szinte szétvetette a lövegtornyot, a toronytető pedig, akár korábban a japán Fujin, lerepült a torony tetejéről, a levegőben átfordult, és a hátsó

parancsnoki hídra zuhant vissza, szétzúzva azt az ott tartózkodókkal együtt. Számos találat érte a csatahajó parancsnoki hídját is, melyek a páncélt ugyan nem ütötték át, de a japán gránátok apró repeszei az orosz páncélos túl nagyra méretezett megfigyelőnyílásain, és a torony hátsó bejáratán keresztül utat találtak a páncélozott irányítóállás belsejébe, és fél óra alatt sorban egymás után megölték, vagy megsebesítették az ott tartózkodókat. Mindkét kormányos elesett, a páncélos parancsnoka, Vaszilij Vasziljevics Ignatius sorhajókapitány, pedig súlyos fejsebet kapott, és levitték a hajó kórházába. Ellőtték az előárbocot is, tehát a hajórajnak sem lehetett többé semmilyen utasítást adni. Valamivel korábban, háromnegyed három körül Rozsgyesztvenszkij újabb fordulóra adott utasítást, s a flottával ismét jobbra kanyarodott. Mivel a japán hajóraj ekkor már az oroszok előtt járt, az orosz kötelék első hajói takarták a hátsók elől a célpontokat. A tengernagy a fordulással fel akarta zárkóztatni a lemaradt hajókat, hogy végre azok ágyúi is bele tudjanak szólni az ütközetbe. A hátul haladó hajók addig főleg a japán cirkálókra tüzeltek, elsősorban a korábban sérülései miatt kötelékéből kivált Asamára, mely a lékek betömése, és a kormányszerkezet kijavítása után igyekezett ismét felzárkózni a saját csatasorához. Ehhez viszont az orosz csatasor hajói mellett kellett elhajóznia, hátulról előzve őket, miközben azok persze folyamatosan lőtték a japán hajót. Mindez szabályos vesszőfutás volt az Asama számára, amely súlyos fedélzeti károkat szenvedett, de végül három óra után sikerült felzárkóznia Togo kötelékéhez. Az újabb fordulat után az orosz flotta már csaknem egy teljes félkört írt le eredeti irányához képest, és a keleti irányt is elhagyva lassan délkeleti irányba fordult.

Az Asama. Két perccel azután, hogy a Szuvorov az új irányba fordult, egy feltehetően 152 mm-es japán gránát csapódott be a parancsnoki torony hátsó bejáratánál. A robbanás majdnem mindenkit megölt a torony belsejében, Rozsgyesztvenszkijnek repesz fúródott a koponyájába. Ekkor már csupán négy ember volt életben a Szuvorov eredetileg zsúfolt parancsnoki hídján, valamennyien kisebb-nagyobb sérülésekkel. Rozsgyesztvenszkij, törzstisztje, Clappier de Colomb fregattkapitány, Filippovszkij navigációs tiszt, és egy altiszt. Ezzel egy időben, vagy rögtön utána, egy másik lövedék is eltalálta az orosz hajót, és elvágta a kormányvezetéket. A kormány jobbra kihajtva maradt, a Szuvorov pedig élesen jobbra kanyarodva kivált a csatasorból, akárcsak egy évvel korábban a Cezarevics a Sárgatengeri csatában. A sorban következő hajó, a III. Sándor, először követte a zászlóshajót, ám hamar észrevették, hogy a Szuvorov irányíthatatlanná vált, és a vezetést átvéve visszafordultak az eredeti, keleti irányba. A Szuvorov közben csaknem egy teljes kört írt le, majd miután sikerült egyenesbe állítani a kormányt, a hajócsavarokkal próbálták meg irányítani a hajót. A hét fokkal balra dőlt, rommá lőtt páncélost sikerült is valahogy megfordítani, és bár hol jobbra, hol

balra tért ki az irányból, a hajóraj után indultak vele, hogy megpróbáljanak újra csatlakozni a flottához. A Szuvorov parancsnoki hídjáról ekkor már magát a hajót sem lehetett irányítani, mert a becsapódó lövedékek elszakították az összes szócsövet és telefonvezetéket. A négy életben maradt ember megkísérelte elhagyni a hidat, ám azt mindenfelől körülvették a felépítményben tomboló tüzek. A híd bejáratát függőágyakkal igyekeztek védeni a repeszek ellen, de most ezek is lángra kaptak, és elzárták a kijáratot. Csak lefelé lehetett távozni, a parancsnoki hidat a hajó belsejében levő központi irányítóállással összekötő páncélozott aknán át. Rozsgyesztvenszkij ekkor már igen súlyos állapotban volt, fejsebén kívül lábán is megsebesült, térdkalácsa, combcsontja, és válla eltört. Ennek ellenére a többiek segítségével sikerült nagy nehezen leereszkednie a Szuvorov irányítóállásába, ahonnan sebeivel nem törődve ismét fel akart menni a fedélzetre. Valahogy sikerült is feljutnia az ütegfedélzetre, ott azonban egy újabb repesz átvágta jobb bokája felett az Achilles-inat. Az eszméletét vesztett tengernagyot végül a jobb középső 152 mm-es lövegtoronyba szállították, és egy lőszeresládára fektették. A flotta vezetését eközben az orosz csatasor második hajója, a III. Sándor vette át. Rozsgyesztvenszkij rendelkezéseinek megfelelően a flotta vezetését a zászlóshajó kilövése után a sorban következő hajó vette át, majd annak kilövése után a harmadik hajó, és így tovább. A parancsnokságot viszont a hátul haladó I. Miklóson tartózkodó Nyebogatovnak kellett volna átvenni, aki azonban nem tudta, mit csináljon. Rozsgyesztvenszkijjel egyetlenegyszer találkozott, az indokínai partok előtt, a két hajóraj egyesülésekor. Felettesével csupán általános kérdésekről beszéltek, az egyetlen konkrét utasítást sem adott neki. A Csuzimáig vezető út során, és a csata közben sem kapott semmilyen parancsot. Rozsgyesztvenszkij még arra sem vette a fáradtságot, hogy Fölkersam halálhírét közölje Nyebogatovval, noha azt már a Vang Fong-öbölben való csatlakozásakor megmondta neki, Fölkersam súlyos beteg, a továbbiakban rá nem számíthatnak, az ő kiesése után tehát a flottát Nyebogatovnak kell tovább vezetnie. Csakhogy mindezt jeleznie kellett volna Nyebogatovnak, aki ugyan látta, hogy a Szuvorov kiesik a csatasorból, azt viszont nem tudhatta,

a tengernagy a hajón van e még, vagy már korábban sikerült átszállnia valamelyik másik hajóra. Miután nem kapott semmilyen jelzést sem a zászlóshajóról, sem a többi páncélosról, Nyebogatov ez utóbbi feltételezéshez tartotta magát, és nem adott utasításokat a hajórajnak. (Egyébként a sajtóban a csata után még évtizedekig élt az a fals értesülés, hogy a Szuvorov kilövése után Rozsgyesztvenszkij átszállt a Borogyinóra, és onnan még egy jó darabig irányította az ütközetet.) Az Oszljabja elsüllyedése, és a Szuvorov kiválása után a japánok teljes tűzerejüket a még megmaradt három Borogyino osztályú hajóra összpontosították. Kötelékük közben majdnem teljesen az orosz flotta elé vágott. Ezt akarta kihasználni a III. Sándor parancsnoka, Buhvosztov sorhajókapitány, akinek vezetésével az orosz flotta végre megtette első olyan hadmozdulatát, mellyel megkísérelték saját kezükbe ragadni a kezdeményezést. A japánok addigra már teljesen megelőzték az orosz köteléket, majd délkeletre fordulva keresztben eléjük vágtak, s ezzel egyrészt végre sikerült a Togo által mindvégig erőltetett T alakzatba fogni az ellenséges hajókat, másrészt pedig tovább nyomták az oroszokat dél felé. A japánok úgy gondolták, az ellenség, hogy kikerüljön szorongatott helyzetéből, nyilván ismét a velük párhuzamos, délkeleti irányba fordul majd, tovább távolodva Vlagyivosztoktól. Buhvosztov azonban az ellenkezőjét csinálta. Kihasználva, hogy a japánok már teljesen az orosz kötelék elé futottak, nem sokkal három óra előtt egy éles kanyarral északra fordult, hogy átvágjon a japán kötelék utóvédje mögött. Ezzel ő fogta volna a T alakzatba a japánokat, méghozzá azok csatasorának gyengébbik része, a páncéloscirkálók felől, másrészt pedig ismét a Vlagyivosztok felé vezető irányba állította volna hajóit. Togo azonban rögtön reagált, valószínűleg azért, mert már számított egy ilyen lépésre. Azonnal egyidejű fordulót rendelt el hajóinak bal felé, majd tíz perccel később egy újabb balfordulóval ismét csatasorba állította őket, ezúttal azonban már ellentétes irányba, északnyugat felé. Most páncéloscirkálói, a Nissin és a Kasuga haladtak az élen.

A Kasuga páncéloscirkáló. Kamimura Második Osztaga azonban nem követte a manővert, hanem haladt tovább az eredeti irányban. Nem tudni, Kamimura nem vette észre a jelzést, vagy fedezni akarta a főerők fordulását, vagy pedig egyszerűen csak nem akarta feladni igen kedvező pozícióját, melyben öt páncéloscirkálója úgy összpontosíthatta tüzét az oroszok első hajóira, hogy azok csak elülső ágyúikkal tudtak válaszolni. Bárhogyan is történt, Kamimura nem követett el parancsmegtagadást, hiszen osztaga, az éppen aktuális helyzethez igazodva, önállóan is tevékenykedhetett, s nem volt köteles mindig követni Togo manővereit. A japán páncéloscirkálók így még vagy tizenöt percen át haladtak tovább délkeletnek, és sebességüket 17 csomóra növelve csak akkor kanyarodtak vissza egy egymás utáni, 180 fokos fordulattal Togo után. Észlelve, hogy a japán főerők ellenirányba váltottak át, a III. Sándor még jobban balra fordult, egészen északnyugat felé, és egy rövid ideig csaknem párhuzamosan haladt tovább Togo páncélosaival, és

ellenkező irányban Kamimura cirkálóival. Kamimura ezt látva fordult vissza északnyugat felé. A két csatahajóraj az ütközetnek ezekben a perceiben közelítette meg egymást a legjobban, s a lőtávolság egy rövid időre két kilométer alá csökkent. A mindent beborító füst azonban mindkét fél tüzérségének munkáját megnehezítette. Togo és Kamimura hajói, tartva attól, hogy a füstben egymást találják el, egy időre abba is hagyták a tüzelést, és csak akkor kezdték újra, mikor három óra után ismét keresztezték az orosz hajók útvonalát. Kihasználva a két ellenséges hajóraj közti távolság csökkenését, mindkét fél próbálkozott torpedótámadásokkal is. Orosz részről a Zsemcsug, japán oldalról a Chihaya kiscirkáló kísérelte meg kilőni torpedóit az ellenség csatahajóira, azonban a heves elhárítótűzben egyikük sem tudott elég közel férkőzni az ellenséghez, s a kilőtt torpedók célt tévesztettek. A japán tüzérek ismét jól vezetett, pontos tüzet zúdítottak az ekkor már súlyosan sérült III. Sándorra, mely hogy kikerüljön a japán tüzérség csapásai alól, jobbra fordult, és egy 180 fokos fordulatot téve délkeleti irányba kanyarodott. Az orosz flotta többi hajója is követte a III. Sándort, és ezzel mind Togo, mint pedig Kamimura hajóival ellentétes irányba fordultak. A két flotta rövidesen szem elől tévesztette egymást, s beszüntették a tüzelést. Fél négy után az orosz hajók ismét északra fordultak, abban bízva, talán sikerül észrevétlenül elmenniük a japánok mögött. Az ellenséges kötelékek alig pár mérföld távolságra voltak csak egymástól, azonban a csatateret ekkor már több négyzetmérföldes körzetben teljesen beborította a lőporfüst, illetve a kéményekből, és az égő hajókból áradó füstfelhő. A látótávolság minimálisra csökkent, és egy időre még Togo és Kamimura hajói is szem elől tévesztették egymást. Attól tartva, hogy az oroszok nagy ívben délre, majd nyugatra kanyarodva megpróbálják ismét elölről keresztezni az ő csatasorának irányát, Togo háromnegyed négykor délnyugatnak fordult. Közben kijutottak a füstfelhőből, és látták, az ellenség nincs a várt helyen, tehát alighanem mégis balra fordulhattak, észak felé. Nem sokkal négy óra előtt Togo két egyidejű fordulóval, mely után újra a Mikasa került a raj élére, ismét 180 fokos fordulatot tett hajóival, és keletre, majd később északkeletre kanyarodott. Kamimura, akinek hajói

közben szintén kikerültek a füstből, a főparancsnok manőverét látva újabb 180 fokos fordulatot tett, és először szintén keletnek, majd északkeletnek fordult, hogy rajával Togo hajói elé álljon be.

A III. Sándor Kronstadtban, az indulás előtt. Az orosz flotta még mindig nem volt meg, s Togo egy rövid ideig azt hitte, az ellenség feladta a harcot, és visszavonult dél felé. Azonban a párás, füstbe burkolózó láthatáron ekkor feltűnt a japánok előtt az orosz flotta rommá lőtt zászlóshajója, a Knyaz Szuvorov, mely a hajócsavarokkal kormányozva még mindig azon erőlködött, hogy felzárkózzon az észak felé tartó hajóraj mögé. Togo és Kamimura kelet felé haladó hajói azonnal tűz alá vették az orosz páncélost, sőt, mivel az alig két kilométer távolságra volt tőlük, a Mikasa, a Shikishima, illetve a Yakumo cirkáló, torpedókat is kilőtt rá. Ezek ugyan nem találtak, a tizenkét japán hajó ágyúi azonban ismét rettenetes pusztítást vittek végbe a már amúgy is szinte ronccsá vált orosz hajóban. A páncélosnak kilőtték az elülső 305 mm-es lövegtornyát is, s most már csak néhány 75 mm-es löveg maradt rajta üzemképes. A Szuvorovnak ledőlt mindkét árboca és mindkét kéménye, a hajó felismerhetetlen romhalmazzá változott, az erősen balra dőlt, fáklyaként lángoló hajótestet pedig hatalmas robbanások

rázták meg. Valószínűleg a harcképtelenné vált lövegtornyokban korábban felhalmozott lőszer robbanhatott fel. A Szuvorov az újabb csapások ellenére továbbra is mozgásban maradt, s dél felé igyekezett kitérni az ellenség elől. Togo hajói könnyen végezhettek volna vele, a tengernagy azonban nem akarta tovább vesztegetni az időt a béna óriásra. Maga is rájött, hogy a Szuvorov nyilván saját kötelékéhez próbál meg felzárkózni, azok tehát valahol előtte lehetnek, északkeleti irányban. A japán főerők két osztaga ebbe az irányba fordult, Togo pedig cirkálóira és rombolóira bízta, adják meg a kegyelemdöfést az ellenség zászlóshajójának. A Chihaya kiscirkáló, és a Negyedik Romboló Osztag négy hajója a következő egy órában folyamatosan támadta a tíz csomós sebességgel rendületlenül észak felé tartó Szuvorovot, melynek már csak néhány 75 mm-es ágyúja volt üzemképes állapotban. Az orosz páncélos ennek ellenére elszántan védekezett, lövegeivel megrongálta a japán cirkálót, és néhány rombolót is. (Az orosz zászlóshajó már olyan rossz állapotban volt, hogy az egyik japán romboló végül ki sem lőtte rá a torpedóit, mert parancsnoka úgy gondolta, a hajó már amúgy is süllyedőfélben van.) Végül, miután öt óra körül a hat kilőtt torpedóból egy valószínűleg eltalálta a Szuvorovot, a japánok beszüntették a támadásokat, és Togo köteléke után indultak. Azonban ez a találat sem tudta megállítani a hallatlanul szívós orosz csatahajót, mely ezután is makacsul haladt tovább észak-északkelet felé. Togo és Kamimura hajói eközben nagyjából egymással párhuzamosan haladtak tovább északkeletre, az eltűnt orosz hajókat keresve. A lassan felszálló füstben végül pár perccel négy óra után észrevették a valóban észak felé tartó ellenséges hajókat, csaknem egyenesen előttük. A rövid szünetet az oroszok igyekeztek arra használni, hogy megtépázott hajóikat, és szétzilált alakzatukat valamelyest helyrehozzák. A III. Sándor, melyre az elmúlt egy órában a japánok tüzelése irányult, súlyos sérüléseket szenvedett, de továbbra is vezette a hajórajt. A csatahajó orrának páncélozatlan részén a szemtanúk szerint egy óriási, hatméteres lyuk tátongott, szétrombolt felépítményei lángokban álltak, erősen balra dőlt, és ágyúinak többsége harcképtelenné vált. A másik két csatahajó, a Borogyino és

az Orjol, szintén sok találatot kapott, de még viszonylag jó állapotban voltak. A többi orosz hajó nem szenvedett komolyabb sérüléseket. A japánok mindenekelőtt a legerősebb ellenséges hajókkal akartak végezni, s Nyebogatov partvédő páncélosaira nem sok lövedéket pazaroltak. Togo és Kamimura négy óra után három perccel, 4.900 méteres távolságból egyszerre nyitottak tüzet az ismét felbukkant orosz hajókra, és sebességüket 16 csomóra fokozva igyekeztek megint eléjük vágni. Lényegében megismétlődtek az egy órával korábban történtek. A sokkal gyorsabb japán hajók balról, és hátulról előzték az orosz köteléket, miközben lassan közeledtek feléjük, egyre jobban nyomva őket kelet felé. A két flotta közti távolság végül alig 1800 méterre csökkent, s a Mikasa még torpedókat is kilőtt az orosz hajók felé, ezek azonban ismét célt tévesztettek. Az oroszok ezúttal is kénytelenek voltak engedni az erős nyomásnak, és lassan megint északkeletnek fordultak, majd fél öt felé, miközben a két ellenséges flotta közti távolság megint 2000 méter alá csökkent, teljesen keletnek kanyarodtak. Ebben az újabb összecsapásban a Sziszoj Velikij szenvedett komoly sérüléseket, s a hajó egy időre kénytelen volt kiállni a csatasorból is. Az Orjol szintén több találatot kapott, melyek közül az egyik a parancsnoki hidat érte. A páncélos parancsnoka, Nyikolaj Viktorovics Jung sorhajókapitány, súlyosan megsebesült, a hajó parancsnokságát az elsőtiszt, Konstantin Leopoldovics Svede fregattkapitány vette át. A japánok közben megint megelőzték az orosz köteléket. Háromnegyed öt előtt Togo, talán hogy elejét vegye annak, hogy az oroszok megint megpróbáljanak átvágni utóvédje mögött, ismét egyidejű fordulót rendelt el hajóinak. Az oroszok azonban ezúttal nem északnak, hanem délnek fordultak, és a füstben megint eltűntek a japánok szeme elől, akik azt hitték, az ellenséges hajók feladták a harcot, és menekülni próbálnak. Az ezután következő, kissé zavaros japán manőverek célja nem egészen egyértelmű. Togo nem nyugati, hanem keleti irányba rendezte újra kötelékét, s egy újabb egyidejű jobb-fordulóval délkeletre vezette flottáját. Ugyanebbe az irányba tartott a Togo köteléke előtt haladó Kamimura osztaga is. Úgy tűnik, a japánok azt hitték, az ellenség keletnek, a japán partok felé akar kitérni előlük.

Az oroszok azonban egyenesen délnek tartottak, hogy miután rendezték flottájukat, ismét nekirugaszkodjanak a Vlagyivosztok felé vezető iránynak, rögeszmésen szem előtt tartva Rozsgyesztvenszkij utolsó -és tulajdonképpen egyetlen- kiadott parancsát: „Irány északkelet, 23 fok.” Kis szerencsével talán sikerült is volna legalább sötétedésig elkerülniük a japán főerőket, azonb