Paleo szex 9786155553745 [PDF]

Zitiervorschau

Paleo szex Meskó Norbert Pro Pannonia (dec 2020) Címke: Pszichológia, ismeretterjesztő, párválasztás Pszichológiattt ismeretterjesztőttt párválasztásttt Hogyan hatnak kőkorszaki génjeink mai párkapcsolatainkra? Miért olyan nehéz megtalálni a megfelelő társat, partnert, szeretőt? Növelhető-e a párkapcsolati önismeret, ha szembe nézünk evolúciós örökségünkkel? A mai ember pszicho-biológiai szerkezete kőkori körülmények között alakult ki, és nem sokat változott napjaink techno-szexuális űrkorszakára sem. Tehát most is alapvetően azok a pszichológiai vonások alakítják a párválasztásunkat, amelyek 1-2 millió éve növelték fajunk túlélési és szaporodási valószínűségét. A hosszú távú szerelmi partner megtalálása és tetszésének elnyerése az emberi élet egyik legnagyobb kihívása. A boldogság kulcsa azonban nem csupán a jól működő párkapcsolatban rejlik, hanem a jó választásban is. A hosszú távú partner minősége ugyanis hatással lesz közös gyermekeink sikerességére és túlélésére az általa nyújtott szülői gondoskodáson és a tőle öröklött tulajdonságokon keresztül.

Meskó Norbert PALEO SZEX Kőkorszaki randi a technoszexuális űrkorban

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Köszönöm Istennek, hogy lehetőséget adott ennek a könyvnek az elkészítésére. Ez persze nem azt jelenti, hogy bármilyen felelősséggel is tartozna mindazért. Ha van valami jó ebben a könyvben, őt dicséri. Minden, ami pontatlan, tökéletlen és kifogásolható, az nekem tulajdonítható. Valójában elég lenne csak neki hálát adni, hiszen meggyőződésem szerint embertársaim további közreműködése a kötet elkészüléséhez és megjelenéséhez csupán az Ő akaratának közvetítése. Ezzel együtt néhányuknak név szerint is szeretném kifejezni köszönetemet azért, hogy tudatosan vagy tudattalanul hozzájárultak ennek az akaratnak a teljesüléséhez. Köszönöm nektek: Angyal Ida, Benkő Vanda, Bereczkei Tamás, Birkás Béla, Elblinger Csaba, Gyuris Petra, Holcsik Erzsébet, Juhász Balázs, Kázmér András, Kázmér Mayer Szilvia, Kocsor Ferenc, Koznia Luca, Lábadi Bea, Láng András, Munk Veronika, Őry Fanni, Putz Ádám, Szirtes Gábor, Zsidó András, hogy abban az időszakban, amelyben ezzel a könyvvel foglalkoztam, folyamatosan jó impulzusokkal láttatok el, és ezzel segítettetek a munkában. Köszönöm az Index.hu hajdani csapatának, hogy támogatta a paleoszex.blog.hu oldalt, amely ennek a kötetnek egyfajta szellemi elődje, és név nélkül a blog összes olvasójának, akik a blog 758557 letöltését produkálták. Végül köszönöm a családomnak, elsősorban szerető feleségemnek, Brigittának, és gyerekeinknek, Boldinak, Sárinak és Borinak, hogy türelmesek voltak velem és elviselték hiányomat a könyv írása során. És azért, hogy létükkel és szeretetükkel hitet adtak a munkához.

PALEO SZEX ÉS ŰRKORSZAK. ELŐSZÓ „Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.” Neil Armstrong

Mit jelent a könyv címe: Paleo szex? A „paleo” a paleolit, vagy eredetileg paleolitikum szó rövidítése és kőkorszakot jelent, amely az őskor egy része, és nagyjából ebben a földtörténeti korban kezdődött az emberré válás. Tehát az emberelődök (ősemberek) gyökerei ebbe a 2-3 millió évvel ezelőtti világba nyúlnak vissza, amelynek a pontos meghatározása is bizonytalan. De kit érdekelnek az ősemberek és a paleolitikum? Persze, tanultunk róla az általános iskolában egy keveset, de a közvélekedés szerint a dínók alapvetően az óvodás korú fiúkat kötik le és persze azokat a felnőtteket, akik lélekben óvodások maradtak. Mint például a Jóbarátok című tv-sorozat egyik karakterét, Ross Geller-t, aki őslénytan kutató professzor, de a szakmája inkább elvont, gyermeteg és kevéssé életrevaló személyiségének illusztrálásaként jelenik meg a sorozatban, és nem a hasznos tudás, a siker, vagy a szakmai karrier szimbólumaként. Azonban akik így vélekednek, valószínűleg tévednek. A kőkorszak ugyanis már hosszú évtizedek óta érdekli az élelmes táplálkozáskutatókat. Jobban mondva nem maga a kőkorszak, hanem inkább az az elméleti rekonstrukció, amellyel az emberelődök táplálékának összetevőit próbálták utólag megfejteni. 1975-ben egy gasztroenterológus, Walter L. Voegtlin A kőkori étrend című könyve volt az egyik első, amely a témával foglalkozott, amelyet napjainkig több ezer más kiadvány követett. Az alapkérdés persze az volt, hogy a tömeges méreteket öltött elhízás, amely a nyugati világban élők egyik legfőbb betegségforrása, kiváltható-e egy egészségesebb táplálkozással. Azóta az úgy nevezett „paleo diéta” sikerrel lovagolta meg a jóléti társadalmak gazdag középosztályának egészségfitnesz-szépség hullámát és egy dollármilliárdokkal mérhető üzletággá vált. Az alkalmazott táplálkozástudomány készített egy jól

eladható terméket (az „ősi” étrendet), megtervezte hozzá a megfelelő marketinget és kitalálta a legjobb márkanevet, a paleo-t. Jobban mondva kölcsön vette az alapkutatásokat végző régészektől. Az evolúciós pszichológusok úgy érezték, – köztük én is, amikor ezt a könyvet terveztem – hogy talán elérkezett az idő egy kicsit visszavenni abból a hírnévből, amit a táplálkozási szakértők elértek a paleo étrend elterjedésének köszönhetően. Ezzel a PALEO visszakerülhet oda, ahová való, abba a tudományba, amely nem elsősorban kereskedelmi módon működik és nem kereskedelmi célokat szolgál. Visszakerülhet az emberek jól-létének szolgálatába. Mert a könyv címében szereplő paleo szex arra utal, hogy az emberi szexualitás és párválasztás olyan evolúcióval kialakult pszichológiai algoritmusok alapján működik, amelyek megismerése és megértése teljesebbé teheti a párkapcsolati önismeretünket és személyes kapcsolatainkat.

És mit jelent az alcím? Ennek a könyvnek az alcíme szerint – „Kőkorszaki randi a technoszexuális űrkorban” – űrkorszakban élünk. De mikor is kezdődhetett el az a korszak, amit űrkornak nevezünk? Talán még jóval azelőtt, mielőtt az ember az űrbe tette volna a lábát. Talán már Jules Verne (1828-1905), Utazás a Holdba (1865) című regényének megjelenésével, amellyel világszerte általánossá válhatott az a fantáziakép, hogy a technológiai fejlődés eredményeként kiléphetünk az űrbe és más égitesteken kalandozhatunk. Talán csak jóval később, amikor a tudományos-fantasztikus regények műfajának nagyjai, az orosz származású Isaac Asimov (1920-1992), az amerikai Robert A. Heinlein (1902-1988) és az angol Arhur C. Clarke (1917-2008) sci-fi kötetei népszerűek lettek a XX. század derekán. De az is lehet, hogy csupán 1961. április 12. után, amikor is Jurij Alekszejevics Gagarin szovjet-orosz űrhajós (első emberként) 108 percig tartózkodott az űrben Vosztok-i űrhajóján. Vagy talán még később, 1969. július 20-a után, amikor az amerikai Apollo-11 űrhajó Neil Armstronggal a fedélzetén elsőként landolt a Holdon a hidegháborús amerikai és szovjet-orosz űrfegyverkezési programok

eredményeként. Egy biztos, 2018. február 6-án Elon Musk, a délafrikai származású amerikai üzletember SpaceX űrprogramja keretében egy meggypiros Tesla Roadster sportautót lőtt fel az űrbe egy Falcon Heavy hordozórakétával, amely azóta is fent kering valahol. Az űrben keringő sportautó persze csupán egy reklámfogás, de egyben egy önmagán túlmutató szimbólum is, amely jól szemlélteti a modernkori ember és a világ kapcsolatát. Az, hogy űrkorban élünk, alapvetően azt jelenti, hogy birtokában vagyunk olyan technológiáknak, amelyek segítségével tovább látunk a horizonton, mint azt valaha elődeink el tudták volna képzelni. Messzebbre és mélyebbre. Sokkal távolabb, már ami az űr rejtett szegleteit, más bolygókat, vagy akár a saját égitestünk ismeretlen zugait jelenti. És sokkal mélyrehatóbban tudjuk tanulmányozni az emberi működést a modern képalkotó eljárások segítségével, mint azt valaha is reméltük volna. A modern technológiák ugyanakkor veszélyt is jelenthetnek ránk nézve, mert elbizakodottá tehetnek. Elbizakodottá abban az értelemben, hogy hozzájárulhatnak ahhoz, hogy elfelejtsük, kik is vagyunk, honnan jöttünk és merre tartunk, mi emberek. Amikor ugyanis az égre nézünk, már nem azt látjuk, amit elődeink láttak, akiknek a határ a csillagos ég volt. Ennek az űrkorszaki nemzedéknek a csillagos ég nem a megismerhető valóság határa többé, hanem egy új útvonal, amelyen nemsokára el fogunk indulni. Vagy talán már el is indultunk, hiszen bizonyos értelemben már a Marson vagyunk. A modern technológia nem csak a külső határainkat feszegeti, hanem a belsőket is. Ha magunkra vagy egymásra nézünk, már ott sem a megismerés határaiba ütközünk, hanem korábban szabad szemmel nem látható apró részletekbe, amelyeket a modern technológia feltár előttünk. Az evolúciós pszichológusok jelentős része azonban meg van győződve arról, hogy ez a pár évtizede tartó technológiai robbanás olyan röpke pillanat a Föld fajainak (különösen a Homo Sapiensnek) a törzsfejlődésében, hogy alapvető biológiai és pszichológiai működésünk nem tud alkalmazkodni hozzá. És mivel a technológiai változások gyorsabbak, mint amelyhez képest a mi lassú fejlődésű fajunk alkalmazkodni tudna, nem is nagyon van időnk lassú lépésekben változni, már ami azt az emberi szerkezetet jelenti, ami

évmilliók alatt kialakult. Elménk, élettani működésünk, anatómiai adottságaink még mindig azt hiszik, hogy a kőkorszakban vagyunk, és akként is viselkedünk. A modern technológia használatára nem vagyunk felkészülve, nem tudjuk megvédeni magunkat annak káros következményeitől. Érzékszerveinken és preferenciáinkon keresztül kizsákmányolhatók vagyunk mások és saját magunk által is. A párkapcsolat és szexualitás iránti veleszületett fogékonyságunk olyan erős biológiai alapú szükségleteinkre épülnek, amelyekkel minden ismert emberi társadalomban találkozhatunk. Az evolúciós pszichológia párkapcsolatok sajátosságairól szóló elméletei és a rájuk épülő kutatások megismerése segíthet, hogy jobban megértsük szexuális és párkapcsolati működésünket. Elmélyíthetik párkapcsolati önismeretünket.

Kis tudomány A pszichológia tudománya egészen fiatal (mondjuk a történelemhez, a matematikához és a földrajzhoz képest), hiszen alig több mint too éves És míg kezdetben olyan nagy elmék alkottak nagy volumenű elméleteket, és végső soron „nagy tudományt”, mint például Sigmund Freud (aki a tudattalan pszichés működés tanulmányozásának módszerét kutatta, és közben felfedezett számos korszakalkotó dolgot), addig mára mintha elfogytak volna a nagy volumenű elméletek, és mintha híján lennénk a nagy elméknek. És talán már nem is beszélhetünk a pszichológiában nagy tudományról. Olyan átfogó tudományos elméletekről és felfedezésekről, amelyek alapjaiban rengetik meg azt, ahogy korábban vélekedtünk az emberi egyéni és társas működésről. Olyan tudományos fundamentumokról, amelyekre az évtizedek során kutatások ezrei épülhetnek. Manapság inkább talán csak kis tudományról beszélhetünk a pszichológiában. Egy-egy kutatásban a pszichológusok már nem törekednek arra, hogy új alapokra helyezzék a gondolkodásunkat, hanem megelégszenek azzal, hogy feltárjanak és bebizonyítsanak egy összefüggést két vizsgált pszichológiai változó között.

Freud szerénytelenül még azt állította, hogy a pszichoanalízis, az ő tudománya a harmadik a sorban, amely az emberiség „kollektiv egójára” megsemmisítő csapást mért. Az első Nikolausz Kopernikusz (1473-1543) azon felfedezése volt, hogy a világegyetem középpontja nem a Föld, hanem a Nap. A második Charles Darwin (1809-1882) felfedezése, amely szerint az emberi faj nem a teremtés csúcsa, hanem csupán az evolúció egyik terméke. A harmadik pedig Freud (1856-1939) lélektani elképzelése arról, hogy gyakorlatilag mindannyiunkat tudattalan ösztöneink irányítanak. Kopernikusz tulajdonképpen arról beszélt, hogy ezek szerint nem mi vagyunk a mindenség urai, és nem körülöttünk kering minden más, hanem mi magunk is egy nálunk hatalmasabb dolog, a Nap körül keringünk. Ha Darwin elméletét komolyan vesszük, az azt is jelenti, hogy a többi faj nem az ember szolgálatára jött létre, hanem vele kölcsönhatásban. És hogy nem a környezetünkön (más fajokon) kell uralkodunk, hanem saját magunkon, jobban mondva a saját mindenható vágyainkon. Freud pedig sok szempontból újra bebizonyította, hogy nem azok a racionális, magasabb rendű lények vagyunk, akiknek hisszük magunkat, hiszen gondolataink, pszichés mozgatórugóink jelentős és fontos része nem is tudatos. Ugyanakkor annak, hogy manapság már valószínűleg nem léteznek olyan nagyvolumenű pszichológiai elméletalkotók, mint régebben, nem biztos, hogy meg kell rengetnie a tudományos pszichológiába vetett bizalmunkat! Hiszen mostanában rengeteg apróbb tudományos összefüggés felfedezéséről olvashatunk a szakfolyóiratokban. Igaz, ezek felkeresése, elolvasása, megértése és a lényeg egybevetése tucatnyi más kutatással eléggé időigényes és fáradságos tevékenység. Ez a könyv azonban segíthet összerakni a számtalan kis tudományos kutatási eredményt, amelyek önmagukban is érdekes olvasmányok lehetnek, de egyetlen kötetbe foglalva az emberi párkapcsolati működés és az emberek közötti intim kapcsolatok teljesebb megértését teszik lehetővé. Ez a könyv segíthet a sok kis tudományból újra egy nagy tudományt alkotni – a fejünkben.

Kinek szól és hogyan használható ez a könyv?

Alapvetően tudományos ismeretterjesztő kötetről van szó, amely főként a párkapcsolatok és a szexualitás pszichológiája iránt érdeklődő művelt nagyközönség számára íródott. Megértéséhez és a benne olvasható információk hasznosításához nem szükséges pszichológiai előképzettség. Jó bevezetés lehet mind az evolúciós pszichológiai gondolkodásba, mind az önismeret elmélyítésébe alapszakos egyetemistáknak, felsőfokú tanulmányokat folytató fiataloknak és természetesen érdeklődő idősebbeknek is. Mivel a kötetben felhasznált legtöbb kutatás rendelkezik szakirodalmi hivatkozással, ezért visszakereshető azok számára, akik nem elégszenek meg az összefoglaló ismertetéssel, hanem kíváncsiak az eredeti cikkekre is. Bárhogyan lehet olvasni: akár az elejétől a végéig hagyományos lineáris módon, azaz időrendben, vagy akár a fejezeteket összevissza, de a fejezetekben található egyes részeket is lehet véletlenszerű sorrendben olvasni, mert az egyes részek csak laza kapcsolatban állnak egymással. Nem árt, ha az olvasó azért tisztában van azzal, hogy az első négy fejezet egyfajta elméleti bevezető, a következő hat fejezetben pedig laza tematikus bontásban tudományos kutatási beszámolók rövidített változatait találja az érdeklődő. Ez azt is jelenti, hogy a kötetben hivatkozott tudományos elméletek több fejezetben is megjelennek és mindenhol röviden kifejtésre kerülnek, azaz az alapvető tudományos információ redundáns, ismétlődő, visszaköszönő. Amikor Nyári Krisztián irodalomtörténész így szerettek ők című könyvét olvastam, már akkor megtetszett az a szerkesztési mód, ahogyan az egyes magyar írók és költők szerelmi életének leírását adja a szerző. Valami hasonlót szerettem volna megvalósítani az ismeretterjesztő pszichológiai szakirodalomban: olyan olvasmányt, amit bárhol ki lehet nyitni, és bármikor le lehet tenni, de ha újra kézbe veszi és olvassa valaki, akkor is érdekes lehet, ha már régebben olvasta. Ha valaki kíváncsi a mélyebb összefüggésekre is, akkor érdemes az első négy fejezettel kezdenie, és utána szabad kezet kap a fejezetek közötti „ugrálásban”. Ha valaki inkább csak rövid olvasmányokra vágyik, akkor akár ki is hagyhatja az első négy fejezetet és

elolvashatja a többit. A megértéshez szükséges elméleti alapok röviden minden kutatás ismertetésében benne vannak.

Mi a célja a könyvnek? Ennek a könyvnek a célja elsősorban a pszichológia tudományának népszerűsítése. A fejezetekből kiderül, hogy a tudományos pszichológia egy kevéssé közismert irányzatáról, az evolúciós gondolkodás bemutatásáról szól, amelyet a kötetben elsősorban a párkapcsolatokkal, a szexualitással és a vonzerővel foglalkozó elméletek és kutatások illusztrálnak. Hasonló könyvek angol nyelven tucatszám jelennek meg évente, Magyarországon viszont ritkaságnak számít, ha egy kutatással foglalkozó pszichológus ilyesmire vállalkozik. Inkább újságírók és gyakorló pszichológusok (akik nem a tudományos ismeretterjesztés szándékával, hanem terápiás eseteiken keresztül szemléltetik a mondanivalójukat) vágnak bele hasonló könyvek készítésébe. Természetesen ezek a jótollú szerzők jelentős és megérdemelt könyvpiaci sikereket érnek el. Ebben a könyvben az olvasó képet kaphat arról, hogy milyen sokféle pszichológiai kutatás létezik, hogyan épül fel egy-egy ilyen kutatás, illetve a témájukban egymáshoz kapcsolódó kutatások miként adnak egyre teljesebb képet az emberi működésről. A tudománynépszerűsítés mellett fontos célja a könyvnek a párkapcsolati önismeret bővítése. Arról van szó, hogy a kötetben feldolgozott kutatások írásos beszámolói tudományos szaklapokban, könyvekben jelentek meg, amelyet többnyire a kutatók olvasnak. Ezzel a kötettel azonban lehetőség van rá, hogy a megszerzett tudás visszakerüljön a hétköznapi emberekhez, a „felhasználókhoz”, akiktől valójában a kutatási adatok is származnak. Valójában ez lehetne a könyv fő küldetése is egyben: segíteni az embereket abban, hogy tudatosabban tudjanak választani, ennek pedig az egyik első lépése a saját párkapcsolati értékük feltérképezése, a humán párválasztási stratégiák megismerése lehet. A könyv fontos küldetése még az is, hogy a benne feldolgozott kutatásokon keresztül emlékeztessen bennünket arra, hogy kik is

vagyunk, kik is voltunk mindaddig, amíg a modern technológia be nem robbant az életünkbe. Arra, hogy eredetileg a szexuális értintkezés főként partnerrel történt, örömöt okozott és a szaporodás volt a hozadéka. Mert lehet, hogy ez az egyszerűnek tűnő alapvetés a technológia révén a jövőben végérvényesen meg fog változni.

1. KIK VAGYUNK, HONNAN JÖTTÜNK, MERRE TARTUNK? „Minél messzebbre nézel hátra, annál messzebbre látsz előre.” Winston Churchill 1874-1965. A pszichológia olyan tudomány, amelynek az emberi működés (pl. érzelem, vágy, gondolkodás, viselkedés) tanulmányozása a missziója. Az egyik alapvető kérdése, hogy milyenek az emberek és mitől olyanok, amilyenek. Ennek a tudománynak már a kialakulásakor is egy olyan alapvető kettősséggel kellett szembenéznie, amely a mai napig is elkíséri a pszichológiát. A kutatók egy jelentős része ugyanis abból indul ki, hogy a környezeti hatások fontosságát kell hangsúlyozni azon folyamatok megértéséhez, amelyek bennünket emberré tesznek A kutatók egy másik része viszont azt állítja, hogy nem szabad figyelmen kívül hagyni a veleszületett, öröklött jellemzőket, amikor arra vagyunk kíváncsiak, hogy miért érzünk, vágyunk, gondolkodunk és viselkedünk úgy, ahogy. Ez az alapvető szembenállás egészen termékeny tudományos vitákhoz is vezetett az elmúlt száz évben, ugyanakkor kialakult egy sajátos feszültség is. A hétköznapi emberek általában sokkal inkább hajlamosak környezeti hatásoknak tulajdonítani az emberi érzelmek, vágy, gondolkodás és viselkedés okait, mintsem öröklött tényezőknek. Azt is mondhatnánk, hogy a pszichológiában már a kezdetektől fogva létező társadalomtudományos gondolkodásmód felülkerekedett, mintegy felülírta a kezdettől fogva adott másik gondolkodásmódot, a természettudományost.

Mit gondolnak a viselkedésről a társadalomtudósok? Mivel a pszichés működés társadalomtudományos elképzelései általánosan elterjedtek, ezek ismertetésével arról is képet kaphatunk, hogy miként vélekedik társaink többsége az emberi viselkedésről a mindennapokban (Barkow, 2006). Az egyik tipikus

társadalomtudományos alapfeltevés szerint az emberek egyfajta kivételnek számítanak az élővilágban. Ez azt jelenti, hogy bár számos társadalomtudós tisztában van azzal, hogy a természetben fellelhető különböző fajok viselkedése megmagyarázható biológiai törvényszerűségekkel (amelyeket például a zoológia, a viselkedésökológia, az etológia ír le), de azt tartják, hogy az ember kivételt jelent ez alól. Egyszerűen idegenkednek attól, hogy az emberi fajt is biológiai terminusokkal írják le és ilyen szempontból elemezzék (Ellis, 1996). A társadalomtudósok egy másik alapfeltevése szerint az evolúció megáll a nyaknál. Azok a társadalomtudósok, akik tagadják az emberi viselkedés és mentális működés hátterében meghúzódó biológiai hatásokat, egyúttal elismerik, hogy a szervezetünk kialakulásában a természetes és a szexuális szelekciós folyamatok vettek részt. A különböző testrészek hosszadalmas evolúcióját tehát el tudják képzelni, de azt feltételezik, hogy az agyunk és az elmének működése valamiféle kivételt képez ebben a folyamatban (Campbell, 1999). Egy harmadik alapfeltevés szerint az emberi természet üres lapot (tabula rasát) jelent. Az előző feltevésből kiindulva számos társadalomtudós azt feltételezi, hogy az ember olyan elmével születik, amely tiszta, mint egy üres lap, azaz fajunk semmilyen korábbi tapasztalatát nem tartalmazza. Miközben elismerik, hogy például a kutyáknak van egyfajta veleszületett természete, amely meghatározó szerepet tölt be a viselkedésükben, függetlenül attól, hogy egy kutya hol él, vagy milyen egyéni tapasztalatokat szerzett élete során. És ugyanezt érvényesnek tartják a macskákra is, akik öröklött természettel rendelkeznek, amely az összes macskát egymáshoz hasonlóvá teszi, de különbözővé a kutyáktól. Az öröklött természet tehát az összes fajra jellemző lehet szerintük – kivéve az embert, aki inkább üres lapként jellemezhető (Pinker, 2002). Egy negyedik társadalomtudományos alapfeltevés szerint az emberi viselkedés a környezeti hatások és a szocializáció terméke. Ez az elképzelés egyenesen következik az előzőből. Mivel nincsen öröklött emberi természet, ezért viselkedésünk oka a születés utáni tapasztalatokban keresendő. A mértékadó társadalomtudományi

modell (Tooby és Cosmides, 1992) szerint ez egy életünk végéig tartó tanulási folyamaton. Mit gondolnak a viselkedésről az evolúciós pszichológusok? 19 keresztül valósul meg (amely például utánzást, másolást jelent), és a szülők, valamint más családtagok, kortársak, tanárok és médiaszereplők viselkedésmintáit követjük. Eszerint az emberek azért olyanok, amilyenek, mert erre szocializálódnak – végső soron pedig a szocializáció teszi emberré az embert. Azért is nevezik környezetelvűnek ezt a nézőpontot, mert képviselői szerint az emberi viselkedést a környezet és az élettapasztalatok formálják és határozzák meg. Természetesen mindez egy kicsit leegyszerűsített változata a mértékadó társadalomtudományi modellnek, a lényeges pontok azonban megegyeznek a fentiekkel. Nem azt állítjuk, hogy valamennyi társadalomtudós egyetért mind a négy alapfeltevéssel, de legtöbben ezekből indulnak ki az emberi viselkedés működésének magyarázatakor, és többségük elfogadja az összes alapfeltevés érvényességét.

Mit gondolnak a viselkedésről az evolúciós pszichológusok? Az evolúciós pszichológia a lélektan egy új, gyorsan fejlődő ága. Születése az 1980-as évek végére tehető, és talán az első ilyen témájú könyv megjelenéséhez kötődik, amelynek szerzői Jerome Barkow, Leda Cosmides és John Tooby, és amelyet 1992-ben adtak ki Adapted mind: Evolutionary psyhology and the generation of culture címen. Az „emberi természet” kifejezés központi jelentőségű az evolúciós pszichológiában, amelyet az elméletalkotók evolúciósan kialakult pszichológiai mechanizmusokkal vagy pszichológiai adaptációkkal magyaráznak (a két fogalom egymás szinonimájaként is felfogható). Az emberi természet tehát ezen pszichológiai adaptációk összességét jelenti, amelyeknek minél szélesebb körű feltárása és leírása az evolúciós pszichológusok elsőszámú célkitűzése. A pszichológiai adaptációk a természetes és a szexuális kiválasztódás eredményeként jöttek létre az organizmus különböző alkalmazkodási problémáinak megoldására (Cronin, 1991). Például

a szemünk egy olyan adaptáció, amelynek segítségével hatékonyan és biztonságosan navigálhatunk, zsákmányt találhatunk és elkerülhetjük a ragadozókat. A kezünk is egy adaptáció, amelynek segítségével hatékonyan foghatunk és manipulálhatunk tárgyakat, gyűjthetünk és ehetünk táplálékot, eldobhatunk tárgyakat és készíthetünk eszközöket. Akkor láthatjuk igazán, hogy milyen problémák megoldására szolgálnak a fizikai adaptációk, ha elképzeljük, milyen lenne az életünk szem vagy kéz nélkül. Az ilyen problémákat adaptív problémáknak nevezzük, mivel megoldásuk elsődleges fontosságú volt az egyedek túlélése vagy szaporodása szempontjából. A problémák megoldásának hiányában ugyanis őseink nem éltek volna túl sokáig, és nem lettek volna képesek sikeres szaporodásra (Miller, 2000). A pszichológiai adaptációk hasonlóak a fizikai adaptációkhoz, csak éppen nem a testünkön vannak, hanem az elménkben. Feladatuk, hogy képessé tegyenek bennünket a különféle adaptív problémák megoldására bizonyos gondolkodási és érzelmi folyamatok működésén keresztül. Ahogy tudatos gondolkodás nélkül is képesek vagyunk látni és manipulálni tárgyakat, a pszichológiai adaptációk is a tudatos gondolkodásunk nélkül képesek kifejteni hatásukat. Valamennyi adaptáció területspecifikus, azaz életünk problémáinak csak egy szűk szeletére kínál megoldást. A szem nem alkalmas annak a problémának a megoldására, amire a kéz szolgál, és fordítva. Ez a klasszikus evolúciós pszichológiai elképzelés szerint érvényes a pszichológiai adaptációra is: bizonyos problémák kezelésére alkalmas, míg másra alkalmatlan. Az édes és zsírban gazdag ételek iránti preferenciánk jó példa az evolúcióval kialakult pszichológiai mechanizmusokra (Barash, 1982). A törzsfejődés során ugyanis komoly kihívást jelentett elegendő kalóriát tartalmazó táplálékot találni, mivel a szélsőséges környezeti viszonyok miatt általános volt a táplálékhiány és az éhezés. Azok azonban, akik egy véletlenszerű genetikai mutáció következtében képesek voltak édes és zsíros ízeket észlelni – amely jellemzők összefüggtek a magasabb kalória-tartalmú táplálékkal –, képesek voltak jobb fizikai kondíció megszerzésére, mint az ilyen ízek iránt kevésbé fogékony társaik. A szénhidrátok és

zsírok iránti preferencia ezért hosszabb és egészségesebb élethez vezetett, és több egészséges és túlélő utód előállítását tette lehetővé, mint annak hiánya. Édesszájú őseink génjei tehát átöröklődtek leszármazottaikba, és ez több ezer generáción keresztül ismétlődött, egészen napjainkig. Ha valamennyi generációban együttjárt az édes íz iránti preferencia (a kalóriadús ételek kedvelése) a nagyobb szaporodási sikerrel, akkor a ma élő emberekben is felfedezhetjük ennek nyomát. Valóban, ez napjainkban is általános emberi vonás: minden ismert emberi kultúrában megtalálható az édes és zsíros ételek iránti erőteljes preferencia. Az evolúcióval kialakult pszichológiai mechanizmusok szemléltetésének egy másik látványos példája minden bizonnyal a férfiak szexuális féltékenysége (Buss és mtsai, 1992). Mivel a megtermékenyítés és a terhesség az embernél – és más emlősfajoknál – a női szervezeten belül történik, ezért a férfi (és más fajok hímje) sosem lehet teljesen biztos abban, hogy partnere utódjának ő az apja. Az emlősökre jellemző szaporodásbiológiai sajátosságok miatt ellenben egy nő (és más fajok nősténye) mindig 100%-ban bizonyos lehet abban, hogy az utód az övé. Más szavakkal: csak a férfinak kell szembenéznie azzal a lehetőséggel, hogy tudtán és akaratán kívül nem a saját utódját neveli gyermekeként. Az a férfi, akit partnere „felszarvaz”, sajátjának hiszi az utódot, pedig azt valójában egy másik férfi (a nő szeretője) nemzette (Gaulin, McBurney és Brakeman-Wartell, 1997). A becslések szerint napjainkban az Egyesült Államokban 13-20% közötti, míg Németországban 9-17% közötti lehet azoknak a gyerekeknek a száma, akik nem genetikai apjuk nevét viselik. Egy másik vizsgálat szerint Mexikóban a gyerekek 10-14%-ának más a genetikai apja, mint a hivatalosan bejegyzett. Egy másik becsléses vizsgálat szerint – amely az Egyesült Államokra, az Egyesült Királyságra és Franciaországra vonatkozik – ez a szám valahol 1030% között lehet (Baker és Bellis, 1995). A hitelesség kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy azok a számok, amelyekre az evolúciós pszichológusok hivatkoznak a bizonytalan apasággal kapcsolatos vizsgálatokban, valószínűleg túlzóan

magasak. Michael Gilding (2009) felhívja a figyelmet a hivatkozott korai vizsgálatok módszertani problémáira, amelyek szerepet játszhattak az adatok torzításában. Arról van szó, hogy nem véletlenszerűen kiválasztott párok genetikai mintáin tesztelik az apaságot. Olyan nők és férfiak jelentkeznek a laboratóriumokba, akik kíváncsiak az eredményre, mert kétely merült lel az apasággal kapcsolatban. A valóságban tehát az említett eredményeknél sokkal alacsonyabb lehet a félrelépésekből született utódok aránya, kb. 13% közötti. Természetesen ez az érték sem elhanyagolható evolúciós léptékkel mérve. Evolúciós terminusokkal azt mondhatjuk, hogy az a felszarvazott férfi, aki egy másik férfi utódjára fordítja anyagi és érzelmi erőforrásait, valójában elpazarolja az erőforrásokat, hiszen genetikai képviselete nem jelenik meg a következő generációban. Emiatt a férfiak szexuális féltékenységének kialakulására erős szelekciós nyomás nehezedett a törzsfejlődés során, míg a nőkre – akik anyasága mindig biztos volt – nem. A szexuális féltékenységhez egészen hasonló pszichológiai motívumok vezetnek a nők fizikai őrzéséhez is. Ennek az a célja, hogy a férfi minimálisra csökkentse annak esélyét, hogy partnere egy másik férfivel szexuális kapcsolatot alakíthasson ki.

A hajlam nem kényszerítő erő Térjünk vissza ahhoz a gondolathoz, miszerint a pszichológiai adaptációk többnyire úgy működnek, hogy nem érik el a tudatos gondolkodás küszöbét! Tehát nem arról van szó, hogy tudatosan úgy döntünk, hogy szeretjük az édes és zsíros ízeket. Mint ahogy azt sem tudatosan választjuk, hogy féltékenységet érzünk. Vannak tényezők, amelyek hatására féltékenységet élhetünk át, amellyel reagálunk bizonyos ingerekre, de nem mindig tudjuk, hogy pontosan miért vagyunk féltékenyek. Az evolúciós pszichológia azt állítja, hogy a legtöbb preferenciánk, vágyunk és érzésünk mögött pszichológiai adaptáció áll, amely hajlamossá tesz bennünket bizonyos viselkedésformákra (Betzig, 1997). Az evolúciós magyarázat szerint viselkedésünk egyfajta interakció a pszichológiai adaptációk (a

bennünk lévő vágyak, érzések és preferenciák) és az aktuális környezet között (amelyben a viselkedés kifejezésre jut). Ezért fontos, hogy az emberi viselkedés magyarázatakor figyelembe vegyük a biológiai beágyazottságot és a környezeti tényezőket is. Az evolúciós pszichológia valójában az evolúciós biológiai törvényszerűségek alkalmazása az emberi viselkedés magyarázatára és megértésére. Az evolúciós pszichológia négy alapelvét, amelyek élesen elkülönülnek az előző oldalakon ismertetett mértékadó társadalomtudományi modelltől (Tooby és Cosmides, 1992), a következőkben foglaljuk össze. Az emberek az állatokhoz hasonló élőlények. Az első alapelv szerint az emberi fajban nincs semmi különleges, éppen olyan, mint bármely más állatfaj szerte e világon. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ember ne lenne a maga nemében egyedülálló. Nagyon is az – éppúgy, mint más fajok. Ha az ember nem lenne egyedülálló, akkor nem alkotna külön fajt. Az ember éppen azért alkot külön fajt, mert semelyik más fajnak nincsenek éppen olyan jellegzetességei, mint az embernek. De ugyanez elmondható a csimpánzról, a gorilláról, a kutyáról vagy a zsiráfról is. Az ember egyedülálló faj, de sem jobban, sem kevésbé nem egyedi, mint mondjuk a gyümölcslégy. Az evolúciós pszichológia felismeri, hogy ugyanazok a biológiai törvényszerűségek érvényesek az emberre is, mint a többi fajra. Az emberi agy nem egy különleges szerv. Az evolúciós pszichológusok szerint az agy éppolyan része a testnek, mint mondjuk a kéz vagy a hasnyálmirigy. Évmilliós evolúció formálta a kezet és a hasnyálmirigyet is, hogy képesek legyenek ellátni bizonyos funkciókat. Ugyanaz az evolúció alakította az agyat is, hogy sajátos adaptív problémák megoldására legyen képes: ez pedig elsősorban a túlélés és a szaporodás. Az evolúciós kutatók szerint ugyanazok a törvényszerűségek érvényesek az emberi agyra is, mint a test más részeire. Az evolúció nem áll meg a nyaknál (Miller és Kanazawa, 2007). Az emberi természet öröklött. Mint ahogy a kutyáknak is van veleszületett kutyatermészete, és a macskáknak is veleszületett macskatermészete, úgy fajunk is rendelkezik öröklött emberi természettel (Betzig, 1997). A társas tanulás és a szocializáció

természetesen fontos az ember számára, de mit sem érne, ha nem rendelkeznénk a kulturális tanuláshoz szükséges fogékonysággal és kapacitással, amely veleszületett képességünk. A kultúra és a tanulás ilyen módon az emberi evolúciós szerkezet része, amely ismétli és megerősíti azt, ami már benne van az agyunkban (például a jó és rossz iránti érzékenység). A viselkedés az öröklött emberi természet és a környezeti tényezők közös terméke (Bereczkei, 2000). A gének meglehetősen ritkán fejtik ki akadály nélkül a működésüket. Abban, ahogy a gének működése megvalósul a viselkedésben, nagy szerepe van a környezeti hatásoknak. A kontextustól függően ugyanaz a gén különböző módon valósíthatja meg a programját, libben az értelemben a viselkedést egyaránt meghatározza a veleszületett emberi természet, amely egy genetikai program, és a környezet, amelybe az egyén beleszületik, és amelyben felnő. Az evolúciós pszichológia nem képvisel szélsőséges nézetet ebben a kérdésben: mindkét tényezőt egyaránt fontosnak tartja. A gének tehát nem eleve elrendelt, merev viselkedési programokat futtatnak, sokkal inkább hajlamosítanak valamilyen válaszra, amely inkább azt jelenti, hogy elő vagyunk huzalozva bizonyos típusú viselkedésekre, preferenciákra, érzésekre.

Mi az a szavanna-elv? Az úgy nevezett szavanna-elv szerint az emberi szervezet (testünk és agyunk is) több millió éves fejlődés során alakult ki, amikor őseink az afrikai szavannákon éltek (Kanazawa, 2004). Elődeink az ősi környezethez adaptálódtak. A földtörténeti pleisztocén korban őseink vadászó-gyűjtögető életmódot folytattak, törzsi keretek között, azaz kb. 150 fős, rokonsági kapcsolaton alapuló hordákban. Az evolúciós pszichológusok azonban azt állítják, hogy modern, 21. századi koponyánkban még mindig kőkorszaki elme működik, mint ahogy kezünk és hasnyálmirigyünk is a kőkorszak körülményeihez alkalmazkodva jött létre, és ma is ennek megfelelően funkcionál. A történelem előtti időkben az a viselkedés számított adaptívnak, amely hatékony megoldást jelentett

a túléléssel és szaporodással kapcsolatos evolúciós kihívásokra. Például az édes és zsíros táplálék előnyben részesítése (más élelemforrásokhoz képest) képes volt növelni a szervezet kalóriaellátottságát, amelynek fontos szerepe volt a szervezet energiaellátásában és a túlélésben. A férfi féltékenysége, amely a partner őrzésén keresztül segített megelőzni, hogy a nő szexuális hűtlensége miatt a férfi elveszítse genetikai képviseletét, megfelelő megoldást jelentett az apasági bizonytalanság kérdésére (Buss és Shackelford, 1997). Őseink az emberi evolúció történetének 99,9%-ában vadászógyűjtögető életmódban, törzsi keretek között éltek az afrikai szavannákon és más helyeken. Amikor elődeink kb. tízezer évvel ezelőtt letelepedtek, és elkezdtek növénytermesztéssel és állattartással foglalkozni, olyan fajta forradalmi változás következett be, amely gyökeresen megváltoztatta az evolúció léptékét, formáját és tartalmát. Szinte valamennyi dolog, amely manapság körülvesz bennünket – a városok, a nemzetállamok, a házak, az utak, a kormányok, az írás, a fogamzásgátlás, a televízió, a telefon, a számítógép – mind-mind az utóbbi tízezer évből származik. Mivel a testünk (és természetesen az agyunk is) a paleolit életmóddal kapcsolatos problémák megoldására alakult ki, a neolit kor forradalmi változásai számos újabb kihívással szembesítették fajunkat. Tízezer év igen parányi periódus evolúciós léptékkel mérve, ahol évmilliókban számolhatunk. Ez az idő egyszerűen nem elég ahhoz, hogy a környezetben zajló felgyorsult változásokra és az abból fakadó újabb kihívásokra lestünk (szerveink) átalakításával adaptív módon reagáljunk. Fajunk evolúciós története alatt lassabb változásokhoz szokott. Az egyedfejlődés és a kulturális/technikai fejlődés nem tart lépést egymással. Kb. húsz évre van szükség, hogy egy ember elérje a szaporodáshoz szükséges érettséget, de húsz évvel ezelőtt még nem terjedt el a számítógép es az internet a háztartásokban, míg ma okostelefon formájában szinte mindenki használja ezeket. Azok az evolúciós mechanizmusok, amelyek őseinket hatékonyan segítették a túlélésben és a szaporodásban, hosszabb idő alatt alakultak ki, mint röpke tízezer esztendő (Buss, 1995).

Térjünk vissza az édes és zsíros ételek preferenciáját bemutató példánkhoz! Ebben arról volt szó, hogy egy pszichológiai mechanizmus (láplálékpreferencia) megoldást nyújtott egy adaptív problémára az ősi környezetben. Közelebbről: az ilyen preferenciáért felelős géneket birtokló egyén nagyobb eséllyel volt képes a túlélésre. Ezért volt tehát adaptív az édes és zsíros ételek előnyben részesítése az ősi környezetben. Azonban abban a modern környezetben az ilyen kalóriadús ételek (pl. csokoládé) bármikor elérhetők bármely ipari nagyvárosban az éjjel-nappal nyitva tartó szupermarketekben, büfékben, ételautomatákban. Egyszóval az alapvető adaptív probléma (táplálékhiány) napjaink modern társadalmaiban valójában nem létezik (nagyon kevés ember hal éhen ezekben a társadalmakban). Ugyanakkor pszichológiai mechanizmusaink nem változtak meg, és még mindig kedveljük az ilyen édes és zsíros ételeket. Mivel a környezetünk jelentősen átalakult az evolúciós környezethez képest, egy új kihívással, egyfajta ellentmondással kell szembenéznünk. Ha csupán az evolúció által kialakult pszichológiai mechanizmusunknak engedelmeskedünk (és rengeteg kalóriadús táplálékot fogyasztunk), akkor éppen a túlélésünk ellen teszünk. A kóros elhízás (amely többek között a túlzott kalóriabevitel miatt alakul ki) mozgásszervi és szív-érrendszeri megbetegedéseken keresztül az halálozás egyik vezető oka a nyugati világban (Buss és mtsai, 1998). A szavanna-elv szerint azért működik bennünk továbbra is ugyanaz a (most már hátrányos, azaz maladaptív) táplálékpreferencia, amely napjainkban elhízáshoz vezethet, mert az agyunk nem képes figyelembe venni az új körülményeket (és ennek hatására mondjuk kikapcsolni az ősi táplálékpreferenciát). Kőkorszaki agyunk számára túl gyors a környezeti fejlődés, nem képes lépést tartani ezzel a változással. Agyunk még mindig azt hiszi, hogy vadászók-gyűjtögetők vagyunk, és az élelemhez való hozzájutás bizonytalan. Akkor változhatna a kalóriadús táplálék iránti preferenciánk (pl. vágyunk), ha agyunk képes lenne felfogni, mit is jelent valójában a szupermarketek által kínált élelembőség. A férfiak szexuális féltékenysége is hasonló: egy olyan evolúciós pszichológiai mechanizmus, amely nem képes alkalmazkodni a

modern időkhöz. Az ősi környezetben – amikor kialakult – még adaptív volt. Egy szaporodással kapcsolatos probléma megoldására jött létre, és a segítségével az ilyen viselkedést mutató férfi képes volt maximalizálni apaságának bizonyosságát, és minimálisra csökkenthette felszarvazásának esélyét. A modern világban azonban a szexuális érintkezés és a szaporodás gyakran különválik: a szex sokkal kevésbé jár együtt reproduktív következménnyel. Az ipari társadalmakban viszonylag megbízható fogamzásgátló módszerek állnak rendelkezésre, és az emberek többsége alkalmazza is őket. Ezért ezekben a társadalmakban a nők szexuális hűtlensége már nem feltétlenül jár együtt gyermekszületéssel, és nem jelenti azt, hogy a felszarvazott férfi valaki más utódjának a felnevelésére pazarolja erőforrásait, kiszorulva ezzel a reprodukcióból. Amennyiben egy esetleges megcsalás miatt felmerül a paternitás kérdése, a megbízható apasági tesztek segítségével manapság eloszlatható minden kétely a biológiai apa személyét illetően. Más szavakkal: az eredeti adaptív probléma (apasági bizonytalanság) napjainkban már kevésbé fenyegető a férfiak szaporodási sikerességre nézve, sokkal kisebb a valószínűsége, hogy egy férfi szándéka ellenére valaki másnak a gyerekét neveli fel, mint az őskorban. Ennek ellenére a mai férfiakban is ugyanaz a pszichológiai mechanizmus működik, amely féltékennyé teszi őket, ha felmerül partnerük szexuális hűtlenségének esélye, és megtesznek mindent, hogy elkerüljék a felszarvazást. Az a tény pedig, hogy egy nő esetleg fogamzásgátló tabletta miatt nem esett teherbe a félrelépés alkalmával, cseppet sem nyugtatja meg a felszarvazott partnert. A szavanna-elv alkalmazása a modern emberi viselkedéssel kapcsolatos problémák magyarázatában viszonylag új keletű dolog, bár az evolúciós pszichológia úttörői is felvetették ezt a lehetőséget korábban (pl. Barash, 1982; Buss, 1995; Cronin, 1991). A megfigyeléseken túl azonban szükség lesz a jövőben olyan módszertanilag következetes kísérleti eljárások kidolgozására, amelyek megalapozhatják ennek a magyarázatnak a létjogosultságát.

Az evolúció megállt? Ja, nem.

A szavanna-elv rámutat néhány fontos, de méltatlanul elhanyagolt kérdésre az emberi evolúcióval kapcsolatban. Az evolúció fokozatosan, lépésekben zajlik, és a természetes kiválasztódás működéséhez szükség van egy stabil, viszonylag változásmentes környezetre. Egy olyan környezeti állandóságra, amelyre az élőlények fokozatosan reagálhatnak. Az evolúció generációk sokaságán keresztül tart, és sebessége attól függ, hogy az adott faj egyedei általában milyen gyorsan érik el a szaporodásra képes érettséget. így az evolúció sebesebben zajlik a gyorsan érő fajok esetében és kényelmesebben a lassú érésűeknél. A természetben az egyik leggyorsabb érésű faj a gyümölcslégy (Drosophila melanogaster), az egyik leglassabban érő pedig az ember (Homo sapiens sapiens). A gyümölcslégynek mindössze hét napig tart, hogy elérje a szaporodáshoz szükséges erettséget (pl. Rose, 1984), míg fajunknál az ideális érettség 15-20 évet vesz igénybe. Ez azt jelenti, hogy egy év leforgása alatt a gyümölcslégy több mint ötven nemzedéke lát napvilágot, míg ugyanennyi idő alatt egy emberi csecsemő épphogy elkezd járni és beszélni. Mire egy emberi egyed eljut a szaporodni képes életkorig (kb. húsz év), addig a gyümölcslégy már több mint ezer generációnál tart – ugyan ehhez az embernek kb. húszezer évre van szüksége. Ezért a gyümölcslégy evolúciója elég gyorsan zajlik. Valószínűleg éppen a viszonylag gyors szaporodási érettség elérése teszi a gyümölcslegyet a genetikai kutatások egyik legnépszerűbb fajává. A második pont talán még fontosabb. A természetes szelekció akkor működik, ha a környezeti feltételek stabilak, azaz sok-sok generáción keresztül változatlanok (Barkow, Cosmides és Tooby, 1992). Például, ha az éghajlat évszázadokon vagy évezredeken keresztül nagyon hideg, akkor a hideghez jobban alkalmazkodó egyedeket a természetes szelekció előnyben részesíti a többiekhez képest. Ez azt jelenti, hogy kevésbé hidegtűrő társaik már azelőtt meghalnak, mielőtt több utódot is hagyhatnának maguk után. Ha nemzedékről nemzedékre ez a mintázat ismétlődik (ti. a hidegtűrők szaporodási sikeressége magasabb lesz), akkor egyszer csak valamennyi egyed magas hidegtűrésű lesz. Az evolúcióval kialakult

új vonás pedig (a hidegtűrés) egyetemes jellemzője lesz az adott fajnak. Persze az embernél ez a vonás nem tudott volna kifejlődni, ha a hideg éghajlat csak száz évig tartott volna (ami kb. öt emberi generáció), aztán jött volna egy meleg évszázad, azután pedig megint egy fagyos. így a természetes szelekció nem tudott volna kiket (és főként milyen klimatikus alkalmazkodóképességet) előnyben részesíteni. Amióta – kb. tízezer évvel ezelőtt – kialakult a mezőgazdálkodással együtt járó letelepedett életmód, és azt követően megszületett az emberi civilizáció, fajunkat többé már nem az a stabil környezet veszi körül, amely ellenében a természetes szelekció kifejtette hatását. Például a nyugati világban kétszáz évvel ezelőtt (ami tíz nemzedéket jelent) az emberek többsége a mezőgazdaságból élt, állatot tenyésztett és növényeket termesztett valamilyen háztáji gazdaságban. Ezekben az agrártársadalmakban a férfiak magasabb státusra tehettek szert, ha minél jobb gazdálkodókká váltak. Akik birtokában voltak a jó gazdálkodóvá váláshoz szükséges vonásoknak, nagyobb eséllyel kerülhettek magasabb státusba, és növelhették szaporodási sikerességüket, mint a többiek, akiknek nem voltak ilyen előnyös jellegzetességeik. Alig száz évvel később a nyugati világ nagy részét főként ipari társadalmak alkották, és a legtöbb férfi városi gyári munkásként dolgozott a megélhetésért. Azonban azok a pszichológiai vonások, amelyek valakit sikeres gyári munkássá tehettek, nem feltétlenül voltak ugyanazok, mint a jó gazdálkodó jellemzői (Kanazawa, 2004). Persze számos vonás valószínűleg mindkét esetben fontos lehetett: például az intelligencia, a szorgalom és a szociabilitás. Más vonások ugyanakkor – mint például a természet szeretete, a szabadban való munkavégzés, az állatokra való ráhangolódás, az időjárás prognózisa – elveszítették a jelentőségüket. Ellenben újabb vonások birtoklása – például a precizitás, az utasítások pontos követése, a gépekkel való munkavégzés iránti nyitottság, a zárt térben való munkavégzés képessége – hirtelen nagyon fontossá vált. Napjaink nyugati világának iparosodást követő társadalmaiban azonban a legtöbb ember nem a mezőgazdaságban és nem is gyárakban, hanem főként a szolgáltatóiparban dolgozik. Ahhoz, hogy valaki sikeres legyen ebben a világban, a számítógépek és

egyéb elektronikai eszközök kezelése az általánosan elvárt, és az érvényesüléshez számos újfajta vonás is szükséges. Ezek a mélyreható változások pedig mindössze kb. tíz generáció (kétszáz év) alatt mentek végbe, és senki nem tudja megmondani, hogy milyen vonások lesznek azok, amelyek a 22. század emberét sikeressé tehetik. Instabil, örökké változó környezetben élünk, amely már tízezer éve körülvesz bennünket. Ezzel szemben több százezer évvel ezelőtt – amikor őseink az afrikai szavannákon vadászógyűjtögető életmódban, törzsi keretek között éltek – a környezet viszonylag stabil volt, mert kevéssé változott, amire jó válasz volt a természetes szelekció. Ezért vannak birtokában a mai emberek is olyan képességeknek és vonásoknak, amelyek őseinket sikeres vadászó-gyűjtögetővé tették a múltban. A férfiak általában remek vizuális téri tájékozódási képességgel rendelkeznek, amelynek segítségével őseink képesek voltak egy-egy vadászat alkalmával akár napokig (és több száz kilométert megtéve) követni a vadat és biztonsággal hazatérni a zsákmánnyal. Mindezt természetesen térkép vagy műholdas helymeghatározó rendszer használata nélkül. A nők pedig egy nagyszerű másfajta képességgel, a tárgyak pontos helyére való visszaemlékezéssel rendelkeznek, amely például abban segítette őseinket, hogy visszatérhessenek évről-évre a különböző gyümölcsfákhoz és cserjékhez, természetesen ezt is térkép és más segédeszközök nélkül. Az utóbbi tízezer évben azonban olyan gyors lett a környezetben bekövetkező változás, hogy az evolúció nem képes lépést tartani ezzel. Az evolúció – úgy tűnik – nem képes mozgó célpont ellenében működni. Valószínűleg ez lehet az oka, hogy közel tízezer éve az ember nem képes evolúciós fejlődésre az átalakulás semmilyen előre meghatározható irányában sem. Persze számos vonás a mai napig is fontos maradt. Ilyen például a szociabilitás, hiszen a társas jártasságra, hogy eligazodjunk embertársaink között, ugyanúgy szükségünk van ma is, mint az ősi időkben. A nemi partner megtalálásában pedig a szexuális vonzerőnek van kitüntetett jelentősége, amely szintén fontos maradt a modern időkben is. Más környezeti vonások azonban túl gyorsan változnak (a generációk

múlásához képest), és így egyszerűen nincs időnk alkalmazkodni a hatásukhoz. *** Rendelkezünk tehát számos veleszületett adottsággal, amelyek segítették túlélésünket és szaporodásunkat az elmúlt többezer évben. Az emberi természet, amely hatékonyan segítette a változó környezethez való alkalmazkodásunkat azonban nem teljes mértékben egységes a férfiak és nők között, hanem nemenként eltérő vonásokat mutat. A következőkben erről lesz szó.

2. MIÉRT KÜLÖNBÖZŐK A NŐK ÉS A FÉRFIAK? A nők nem olyanok, mint a férfiak, teljesen másképp vannak felépítve, másképp gondolkodnak és éreznek. Soha ne próbáld megérteni őket, teljesen felesleges. A férfiaknak nem kell megértenünk őket. Alkalmazkodnunk kell hozzájuk.” Alekszandra Marinyina orosz írónő (1957-) Ebben a fejezetben alapvetően a nők és a férfiak közötti különbségről lesz szó. A nemek közötti eltérések kérdése persze nem újkeletű dolog, hiszen már nagyon régóta témája ez mind a tudományos vizsgálódásnak, mind a közbeszédnek. Arról van szó, hogy teljesen nyilvánvalóan különböznek egymástól a nők és a férfiak: különböző dolgokat akarnak, eltérő területeken teljesítenek jól, és persze különböző módon is viselkednek. Ezeket a különbségeket valójában mindenki ismeri, de az emberek többsége nincs tisztában azzal, hogy miért is van ez így. Vagy azt gondolhatják, hogy igen, de lehet, hogy tévednek. A mértékadó társadalomtudományi modell (Tooby és Cosmides, 1992) uralkodó magyarázata szerint – amely a társadalomtudósok és a laikusok körében is igen általános és népszerű – a nemek szocializációja vezet a közöttük lévő eltéréshez. E magyarázat szerint a férfiak és a nők (és a fiúk és a lányok) eltérő módon gondolkodnak és viselkednek, mert kultúrájuk és társadalmuk eltérően szocializálta őket. Az előző fejezetben volt már szó arról, hogy a mértékadó társadalomtudományi modell szerint az emberi természet egy üres tábla. Eszerint a lányok és a fiúk születésükkor azonosak, néhány anatómiai különbséget leszámítva, de ezek az anatómiai különbségek nem terjednek ki az agyra. Születésük napja óta a fiúkkal és a lányokkal eltérően bánnak, és a fiúkat fiúnak szocializálják, a lányokat, pedig lányoknak. Például a fiúkat arra buzdítják, hogy agresszívek és erőszakosak legyenek (játékteherautókat és játékfegyvereket adnak nekik), míg a lányokat gondoskodásra és ápolásra tanítják (játékbabákat és játékkonyhát adnak nekik). Ez a nemek közötti szocializáció áthatja a kultúra és a

társadalom minden szegletét (nemcsak a szülők, hanem az oktatási, vallási, politikai és gazdasági intézmények, valamint a média is ezeket a mintákat közvetíti). A nemi szocializációs hatások az egyén egész élete során folytatódnak és összeadódnak. Mire a lányok nővé, a fiúk férfivá válnak, eltérően gondolkodnak és viselkednek, mert a „társadalom” ezt várja el tőlük. Mivel szükségszerűen mindenki egy adott társadalomban él, amelyben nem tudja kikerülni ezeket a hatásokat, a nemek közötti eltérések fennmaradnak. A mértékadó társadalomtudományi modell azonban azt állítja, hogy ha a szülők és a „társadalom” egy nem-semleges, egyszerre nőies és férfias (androgün) szocializációt biztosít a gyermekek számára, akkor a fiúk és a lányok nem viselkednek eltérően. A nők és a férfiak azonosak lesznek a viselkedésük, megismerési folyamataik (pl. gondolkodás, emlékezet, figyelem), értékeik és preferenciák tekintetében. Ezt a nézőpontot érdemes kritikusan szemlélni, mert a jelenleg rendelkezésre álló tudományos bizonyítékok erősen megkérdőjelezik ezeknek az állításoknak a hitelességét (Halpern, 2012; Mealy, 2000). A Cambridge-i Egyetem pszichológusa, Simon Baron-Cohen és munkatársai (Jennifer Connellan és a magyar Bátki Anna) egy alaposan megtervezett kísérletet végeztek egynapos csecsemőkkel (Connellan és mtsai., 2000). Az eljárásba 102 újszülöttet vontak be (44 fiú és 58 lány), akiknek a neme a kutatás utolsó szakaszáig rejtve volt a kutatók előtt, nehogy akaratlanul is befolyásolják ezzel a tudással a kutatás kimenetelét. A kisbabáknak egyidejűleg bemutattak egy képet egy női arcról és egy mechanikus mobilról (olyan mobilról van szó, amelyet a babák ágya fölé szoktak akasztani). A babák reakciójáról videofelvételeket készítettek, hogy megbizonyosodjanak arról, melyik tárgyra fordítottak nagyobb figyelmet. Elemzésük azt mutatta, hogy a fiúk többsége inkább a mechanikus mobilt nézete, és a fiúk átlagosan hosszabb ideig nézték a mobilt, mint az arcot. Ezzel szemben a lányok többsége inkább az emberi arcot nézte, és a lányok átlagosan hosszabb ideig nézték az arcot, mint a mechanikus szerkezetet. Mindenki tudja, hogy a fiúk és a férfiak általában nagyobb érdeklődést mutatnak a gépek és más mechanikus tárgyak iránt, mint az ellenkező neműek,

a lányok és a nők pedig inkább a társaságot preferálják, és nagyobb érdeklődést mutatnak a másokkal való kapcsolatok iránt. Ha ezek a nemi különbségek inkább az egész életen át tartó nemi szocializáció eredményei, amint azt a mértékadó társadalomtudományi modell (Tooby és Cosmides, 1992) állítja, akkor miként lehetséges, hogy a 24 órás újszülöttek nem azonos neműként viselkednek? Még a mértékadó társadalomtudományi modell legradikálisabb támogatói sem állítják, hogy huszonnégy óra elég lenne a nemi szocializációhoz. Ha abból indulunk ki, hogy az emberi faj nem a világegyetem páratlan alkotása, hanem számos más fajhoz hasonlatos, akkor a nemi különbségek kérdését érdemes lehet fajok közti összehasonlítások mentén elemezni. Egy nagyon ötletes kísérletben Gerianne M. Alexander (Texasi A&M Egyetem) és Melissa Hines (Cambridge-i Egyetem) éppen ezt tette, amikor 44 hím és 44 nőstény vervet majmot (Chlorocebus pygerythrus) vont be a kutatásba (Alexander és Hines, 2002). A majmoknak különböző játékokat adtak úgy, hogy a tárgyakat párokba állították: voltak általában férfiasnak tartott játékok (labda és rendőrautó), jellegzetesen nőiesnek tartott játékok (puha baba és főzőedény), valamint két nemi szempontból semleges játék (képeskönyv és plüss kutya). Ez után megvizsgálták, hogy a majmok hogyan viszonyulnak a játékokhoz, mennyire kedvelik azokat és megmérték, hogy mennyi időt töltöttek velük. A statisztikai elemzés kimutatta, hogy a hím majmok szignifikánsan nagyobb érdeklődést mutattak a fiús játékok iránt, míg a nőstény vervet majmok szignifikánsan nagyobb érdeklődést mutattak a lányos játékok iránt. A semleges játékok iránt nem mutattak ilyen nemi különbségben jelentkező eltérést. Ha a gyermekek játékpreferenciáit nagyrészt a nemek szocializációja formálja, ahogyan azt a mértékadó társadalomtudományi modell állítja, amelyben a szülők „nemeknek megfelelő” játékokat adnak a fiúknak és a lányoknak, miként lehetséges, hogy ezek a nőstény és hím majmok ugyanolyan preferenciákkal rendelkeznek, mint a lányok és a fiúk? Hiszen az emberek soha nem szocializálták őket, és nem is látták még ezeket a játékokat életükben.

Ahogy ez a két tanulmány (és még számos más kutatási beszámoló is) megmutatja, a viselkedésben, a megismerésben, az értékekben és a preferenciákban mutatkozó nemek közötti különbségek nagymértékben veleszületettek. A kutatások tanúsága szerint a nemek közötti különbség a kultúrák között egyetemesen és sok esetben a fajok között is állandó módon jelenik meg (Brown, 1991). Ha a nemek közötti különbségek olyan társadalmi és kulturális gyakorlat eredményeként alakulnak ki, mint például a nemek szocializációja, akkor megvalósulásuknak kultúránként és társadalmanként eltérőnek kellene lenniük. Valójában azonban minden emberi társadalomban (és sok más faj esetében) a nőneműek általánosságban véve nyitottabbak a társas kapcsolatokra, gondoskodóbbak és inkább hajlamosak ápolni társaikat, mint a hímneműek. A hímneműek általánosságban véve pedig agresszívebbek, erőszakosabbak és versengőbbek, mint a nőneműek. Ami állandó minden kultúrában és társadalomban (a nemek közötti különbségek a viselkedésben), nem magyarázható azzal, ami a kultúrák és a társadalmak között változó (kulturális és társadalmi gyakorlatok). Kutatás-módszertani szempontból azt mondhatjuk: egy változó nem tudja megmagyarázni az állandót, hanem csak egy állandó magyarázhatja meg a más k állandót.

Okok és következmények Az eddig leírtak alapján valaki azt gondolhatja, hogy megkérdőjelezzük a nemi szocializáció létezését. De az illető könnyen tévedhet, hiszen evolúciós szempontból is fontos jelentősége van a nemi szocializációnak. A helyett ugyanis, hogy a nemi különbségeket az egész életen át tartó nemi szocializáció eredményeként látnánk, úgy tartjuk, hogy a viselkedésben, a megismerésben, az értékekben és a preferenciákban jelentkező nemek közötti eltérések a női és férfi veleszületett emberi természetnek részét képezik. A nők és a férfiak alapvetően azért különböznek egymástól, mert „máshogy vannak bekötve”. Szakmai szóhasználattal: eltérően huzalozottak. A női és férfi agy különbözik, csakúgy, mint a női és férfi reproduktív szervek. A nemek közötti

szocializáció elősegíti a nők és a férfiak közötti veleszületett különbségek hangsúlyozását, megszilárdítását, állandósítását és megerősítését, ám a nemi szocializáció nem okozza, és nem hozza létre ezeket a különbségeket. Más szavakkal: a férfiak és a nők nem azért különböznek egymástól, mert eltérően szocializálódnak. Különféleképpen szocializálódnak, mert különböznek egymástól. A nemek közötti szocializáció nem a nemek közötti különbségek oka, hanem ezek következménye. Ha nem a nemek közötti szocializáció a nemek közötti különbségek oka, akkor mi az? Mi az az „állandó”, amely képes megmagyarázni nemi különbségeket, mint „állandó”-t? Kiderült, hogy két egyszerű biológiai tény a nemek közötti különbségek egész sorához vezet: az anizogámia és a megtermékenyített petesejt kihordása az anyai testben. Az anizogámia azt jelenti, hogy a női ivarsejt, a petesejt nagyobb méretű és kevesebb számú, mint a férfi ivarsejt, a spermium. Ez egyébként a hím és nőstény biológiai meghatározása is: bármely ivarosan szaporodó faj nősténye úgy definiálható mint az a nem, amely a nagyobb ivarsejtet termeli, a hím pedig alapértelmezés szerint a másik nem. Az anizogámia azt jelenti, hogy a petesejt biológiailag sokkal értékesebb, mint a spermium. A természetben a spermium-ellátottság bőséges (szinte korlátlan) és biológiai/energetikai értelembe véve olcsóbb, mint a petesejt. Tehát van egy tény, amely biológia szinten képes megmagyarázni számos faj nemi különbségét: a spermium olcsó. A megtermékenyített petesejtnek a nőnemű testben való kihordása többek között azt jelenti az, emlős fajok esetében, hogy a nőstény sokkal kevesebb utódot hozhat leire, mint a hím. Az ember esetében ez azt jelenti, hogy a nőnek legalább kilenc hónapig (de a szoptatást és a gyermekgondozást is figyelembe véve általában néhány évig) tart, amíg egy utódot „létrehoz”, miközben egy férfinek a szaporodás kb. húsz percig tart. (A hagyományos társadalmakban a nő általában 4-5 éves koráig folyamatosan szoptatja gyermekét, amely erre az időszakra a megváltozott hormonműködés hatására átmeneti meddőséget, laktációs amenorreát eredményez.) Egy nőnek egész élete során ezért elméletileg legfeljebb 20-25 terhessége lehet, ez a valóságban persze általában sokkal kevesebb. A férfi esetében

azonban nincs ilyen elméleti reproduktív-biológiai korlát, ami az általa létrehozható utódok számát illeti. Egy férfinek tehát elméletileg akármennyi utóda lehetne. Az előbb bemutatott két tényező, az anizogámia és terhesség (az embrió kihordása az anyai testben) összeadódva egy nagyon fontos következménnyel is jár: a nemek között variancia van a rátermettség (fitnesz) eloszlásában, azaz a szaporodás sikerességében. A fitneszben jelentkező varianciát a reproduktív játszmában a „győztesek” és a „vesztesek” szaporodási sikeressége közötti különbség jelenti. Az anizogámia és a terhesség miatt a férfiak esetében sokkal nagyobb fitneszben mérhető variancia, mint a nőknél. Ez két dolgot jelent. Először is azt, hogy sokkal több férfi marad utód nélkül, mint nő. A nők többsége szaporodik, azaz tovább adja génjeit a következő generációba. A variancia alsó értékét tekintve a férfiak közötti nagyobb fitnesz eltérés egyik következménye az, hogy a „fitnesz padlóértéke” (a lehető legalacsonyabb szaporodási arány) a férfiaknál sokkal alacsonyabb, mint nőknél. A férfiakra átlagosan jellemző legalacsonyabb szaporodási padlóérték sokkal lejjebb van, mint a nőkre átlagosan jellemző szaporodási padlóérték. Másodszor, az eloszlás tetejét tekintve néhány férfinek sokkal több utódja van, mint amennyire bármelyik nőnek esélye lehet. Arról van szó, hogy néhány férfinak életében több tucat, több száz, vagy akár több ezer gyermeke is lehet, míg egy nő életében a szaporodás legfeljebb huszonöt terhesség re korlátozódik. Tehát a férfiak közötti nagyobb fitnesz eltérés másik következménye az, hogy a fitnesz felső határa, a plafonérték (a lehető legmagasabb szaporodási arány) sokkal magasabb a férfiak esetében, mint a nőknél. A férfiak számára legmagasabb plafon sokkal magasabban van, mint a nők számára a legmagasabb plafon. A férfiak fitnesz szórása (a padló és a plafon közötti távolság) sokkal nagyobb, mint a nőknél. Valójában az a tény, hogy az anizogámia és a nők terhessége a férfiak körében nagyobb mértékű fitnesz-eltérést eredményez, mint a nők körében, azt is jelenti, hogy fajunk természeténél fogva enyhén poligin (azaz a többnejűségre hajlamos) (Alexander és mtsai., 1979). Ez a párkapcsolati alapséma számos zavart okoz a házasság

különböző intézményeinek terminológiájában, még a napjaink társadalomtudósainak körében is. A monogámia egy férfi és egy nő közötti házasság. A poliginia egy férfi és több nő több házassága, míg a poliandria egy nő és egynél több férfi házassága. A poligámia (bár alkalmi beszélgetésekben gyakran használják a poliginia szinonimájaként) egyaránt utal a poliginára és a poliandriára. Kétértelműsége miatt a poligámia szót csak akkor lenne szabad használni, ha kifejezetten és egyidejűleg utal a poliginiára és a poliandriára is. Az ember evolúciós történetét tekintve egészen a közelmúltig enyhén poligin volt (Betzig, 1989). A poliginia társadalmi szintű rendszere azt jelenti, hogy egyes férfiaknak jelentősen több szexuális partner jut (mint a monogám rendszerekben, ahol a méltányos egyenlősdi jellemző), ezért más férfiaknak egyáltalán nincs. így a populációban gyakorlatilag minden nő szaporodik, de nem minden férfinak nyílik erre lehetősége. Azok a férfiak viszont, akik utódot hagynak maguk után, nagy számban teszik ezt. Ez az oka annak, hogy viszonylag kevés nőnek, de viszonylag több férfinek van nulla gyermeke (ami a teljes reproduktív kudarc). A dokumentált legnagyobb gyerekszám, amelyet egy nő szült hatvankilenc. Egy XVIII. századi orosz paraszt, Vasziljev Feodor feleségének életében huszonhét terhesség volt, köztük tizenhat ikerpár, hét hármasiker és négy négyes iker. Meglepő módon, Feodor asszony életéhen soha nem volt terhes csupán egyetlen gyermekkel! És hatvankilenc gyermeke közül kettő kivételével mindegyik megérte a felnőttkort. Ezzel szemben a dokumentált legnagyobb gyerekszám, amelyet férfi magáénak mondhatott, legalább 1042 (Young, 1994). Vérszomjas Izmail marokkói szultán nagy háremet tartott fenn, ahogyan sok ősi uralkodó is: legalább 700 fia és 342 lánya volt (Betzig, 1986). (Izmail gyermekeinek pontos száma, elveszett a történelem során, mert egy idő után abbahagyták a számlálást.) Hogy pontosan hány gyereke volt Vérszomjas Izmail szultánnak és Vasziljev Feodor asszonynak, talán nem is számít. A lényeg egyrészt az, hogy a férfiak lehetséges gyermekeinek legnagyobb száma két nagyságrenddel nagyobb, mint a nők lehetséges gyermekeinek száma (ezer vs. tíz). Másrészt pedig az, hogy míg a férfiak jelentős része néz szembe azzal a lehetőséggel,

hogy a nélkül fejezi be az életét, hogy utódot hagyott volna maga után, addig a nők közül arányaiban ez sokkal kevesebbeket fenyeget.

Ha harc, legyen harc Korábban már többször szóba került, hogy a nemi szocializáció helyett a férfiak közötti nagyobb fitnesz eltérés az oka annak, hogy a férfiak sokkal agresszívebbek, versengőbbek és erőszakosabbak, mint a nők. A férfiak sokkal többet nyernek, ha egymással rivalizálnak a szexuális partnerhez való hozzáférésért, míg a nők versenyének reproduktív szempontból való előnye sokkal kisebb. Ha egy férfi sikeres versengő és ennek eredményeként rengeteg nővel alakíthat szexuális kapcsolatot (amely a modern fogamzásgátlók bevezetése előtt egyenes arányban növelte a szaporodási esélyeit), akkor akár több száz, ha nem több ezer utódja lehet. Ha azonban nem sikeres a versengésben, akkor jó eséllyel egyáltalán nem születik utódja. Tehát óriási a különbség a versenyért járó potenciális jutalom és a versengés mellőzésének potenciális költsége között. A szaporodási verseny egy olyan játszma, ahol az is játékban van, aki feladja a versenyt – ő a biztos kieső. A nők esetében ugyanez a különbség sokkal kisebb. Hiszen, ha egy nő sikeresen verseng, és nagyszámú férfinak biztosít reproduktív hozzáférést petesejtjeihez, akkor is valójában legfeljebb húsz-huszonöt gyermek születhet (ikerszülés hiányában, hiszen az nem befolyásolható). Ha azonban nem tud sikeresen versenyezni, akkor csak egy vagy két gyermeke lehet. Ennek a szaporodásért folyó versenynek a lehetséges haszna nem igazolja a miatta vállalt költséget (a sérülés vagy halál kockázatát). Ez az oka annak, hogy a nők általában nem olyan agresszívek, versengők vagy erőszakosak, mint a férfiak (Apicella és mtsai., 2011). Az, hogy a férfiak számára sokkal magasabb a fitnesz plafonértéke, mint a nőknek, azt is jelenti, hogy a nők sokkal többet hajlamosak befektetni az utódaikba (energetikai, érzelmi, viselkedéses szinten), mint a férfiak. Noha a reproduktív siker ugyanolyan fontos egy férfi számára is, mint egy nőnek, minden

gyermek sokkal fontosabb a nő számára, mint a férfi számára. És ez az utódgondozásban megfigyelhető nemi eltérés minden emlős fajra jellemző bizonyos mértékig: a nőstények sokkal elkötelezettebb gondozói az utódjaiknak, mint a hímek. Egy gyermek sokkal nagyobb mértékben reprezentálja az anya szaporodási potenciálját, mint az apáét, hiszen a női élettartam reproduktív potenciáljának talán egy huszad részét képviseli, míg a férfi élettartam reproduktív potenciáljának csupán kb. egy ezred részét. Míg a legtöbb faj esetében a hímenmű egyedek fitneszének felső határa általában magasabban van, mint a nőneműeknél, van néhány kivételes faj, amelyekre ez nem igaz (pl. Glutton-Brock, & Vincent, 1991). Néhány hal-, béka- és madárfaj esetében a hímek hordozzák a megtermékenyített petesejteket a keltetés ideje alatt, és ennek eredményeként a nőstényeknek nagyobb a fitnesz-korlátja, mint a hímeknek. Ezeknek a fajoknak a nőstényei folytathatják a szaporodást, míg a hímek „terhesek” az utódokkal. Ezen fajok között a nőstények agresszívebbek, versengőbbek és erőszakosabbak, mint a hímek (Hare & Simmons, 2020), és a nőstények hevesebben versengenek egymással a hímekhez való szexuális hozzáférésért, mint fordítva. Ezek a kivételek tehát megerősítik azt a szabályt, hogy a fitnesz eltérése határozza meg, hogy melyik nem a versengőbb és az agresszívebb (Trivers, 1972).

A kultúra szerepe Az emberi viselkedésnek a könyvben eddig ismertetett evolúciós pszichológiai magyarázatai arról szóltak, hogy miként lép kölcsönhatásba egymással az ember veleszületett természete és a környezet. Mostanra azonban joggal merülhet fel az olvasóban a kérdés, hogy akkor mi a helyzet a kultúrával? Hiszen a kultúra biztosan befolyásolja és formálja az emberi viselkedést a kulturális szocializáción keresztül, amint azt a mértékadó társadalomtudományi modell (Tooby és Cosmides, 1992) állítja, sőt, talán még nagyobb mértékben, mint a veleszületett tendenciáink! Természetesen a kultúra és a szocializáció bizonyos mértékben számít. A mértékadó társadalomtudományi modell hatására azonban

sokan azt hiszik, hogy az emberi viselkedés a kulturális hatások és a szocializáció által bármilyen módon korlátlanul megmunkálható, formálható és módosítható. A rendelkezésre álló bizonyítékok azonban azt mutatják, hogy ez a nézet hamis. Az emberi viselkedés bár formálható a kultúra által, de nem végtelenül formálható. Többek között azért nem, mert maga a kultúra sem végtelenül változatos. Valójában a számos felszíni és apróbb különbség ellenére az evolúciós pszichológusok éppen arra mutatnak rá, hogy az összes emberi kultúra többé kevésbé azonos. Az emberek – mind a társadalomtudósok, mind a laikusok – gyakran beszélnek a kultúráról többes számban (így: „kultúrák”), mert úgy vélik, hogy a világon sok különféle kultúra létezik. Egy szinten ez természetesen igaz; a magyar kultúra különbözik a kínai kultúrától, mindkettő különbözik az amerikai kultúrától és így tovább. Minden ilyen kulturális különbség azonban csak a felszínen létezik. A mélyben, legalapvetőbb szinten, az összes emberi kultúra lényegét tekintve azonos. Ez a megállapítás kicsit erősnek tűnhet első olvasásra. A megértéséhez hívjuk segítségül a Marvin Harris (1974) (Columbia Egyetem) kulturális antropológus által alkotott híres metaforát! A felszínt szemlélve igaz, hogy az egyes társadalmakban az emberek bizonyos állat húsát (pl. marhahúst) fogyasztanak étkezéskor, míg egy másik állat animált figuráját vallásos áhítattal övezik (pl. a sertést), míg máshol éppen fordítva, a sertéshúsz fogyasztják el, és a tehenet veszik körül vallásos áhítattal. Tehát ezen a konkrét szinten kulturális változatosságról beszélhetünk. A marhahús és a sertéshús ugyanakkor állati fehérjék (akárcsak a kutya, a bálna és a majom húsa), és a vallási áhítattal övezett és isteni erővel felruházott sertés és tehén is mind olyan animált élőlények, amelyek valamilyen formában megtalálhatók szinte valamennyi társadalomba n. És minden emberi társadalomban az emberek állati fehérjét fogyasztanak, és animált lényeket öveznek vallásos áhítattal (pl. totemállatokat, bálványokat, talizmánokat). Ezen az absztrakt szinten tehát nincsenek kivételek: minden emberi kultúra azonos. Az emberi kultúrában nincs végtelen variabilitás abban az értelemben, hogy nincsenek olyan kultúrák, amelyekben az emberek nem fogyasztanak állati fehérjét vagy nem

fordulnak vallásos áhítattal olyan animált tárgyak felé, amelyeknek természetfeletti jelentőséget tulajdonítanak. Az is igaz, hogy a különböző kultúrákban beszélt nyelvek teljesen eltérnek egymástól, és aki valaha is megpróbált egy idegen nyelvet megtanulni, pontosan tudja, hogy így van. A magyar nyelv teljesen különbözik a kínai nyelvektől, és egyikük sem hasonlít az angolhoz. Ezen „felszíni” különbségek ellenére azonban az összes természetes emberi nyelv osztozik abban, amit Noam Chomsky (1957) nyelvész (Arizonai Egyetem) a grammatika „mélyszerkezetének” hív. Ebben az értelemben a magyar és a kínai nyelv lényegében azonos, ahogy a marha- és sertéshús is lényegét tekintve nem különbözik egymástól. Miről van szó? Bármelyik normális fejlődésű gyermek képes elsajátítani felnövése közben bármelyik természetes emberi nyelvet. Függetlenül attól, hogy genetikai szülei milyen nyelven beszeltek, minden normális fejlődésit gyermek képes felnőni bármilyen anyanyelvűvé. Valójában, amikor egy gyermekcsoport úgy nő fel, hogy nincs velük felnőtt, aki megtanítson nekik egy nyelvet, akkor a saját természetes emberi nyelvüket fogják kitalálni, teljes nyelvtannal. De ez nem azt jelenti, hogy az emberi nyelvkészség végtelenül alakítható. Az embergyerekek nem fognak olyan nem természetes nyelven beszélni, mint például a FORTRAN vagy a szimbolikus logika, annak ellenére, hogy ezek sokkal logikusabbak és könnyebben megtanulhatók, mint bármelyik természetes nyelv (hiszen ezekben a mesterséges nyelvekben nincs szabálytalan ragozású ige, nincsenek kivételek a nyelvtani szabályok alól stb.). Egy normális fejlődésű embergyermek felnőhet úgy, hogy bármilyen nyelven megtanul beszélni, amíg az a nyelv az emberi evolúció eredménye, nem pedig számítógépes tudósok találmánya (Pinker, 2006). Pierre van den Berghe (1990) (Washingtoni Egyetem) szerint a kultúra az alkalmazkodás egyedülállóan emberi módja, de a kultúra is biológiai evolúcióval jött létre. Az összes felületes különbség ellenére csak egyetlen emberi kultúra létezik, mivel a kultúra a testünkhöz hasonlóan, az emberi evolúció adaptív terméke. Az emberi kultúra génjeink terméke, csakúgy, mint a kezünk és a hasnyálmirigyünk. Biológiai szempontból az ember nagyon gyenge

és törékeny. Nincs karmunk, agyarunk a zsákmány elejtéséhez és nincs prémünk, ami megvédhetne a szélsőséges hidegtől. A kultúra az a védelmi mechanizmus, amellyel az evolúció felkészített bennünket arra, hogy megvédjük magunkat, és ez az, amit átörökíthetünk. Ennek segítségével tovább adhatjuk tudásunkat a fegyvergyártásáról (a ragadozók elleni küzdelemről és a zsákmány megszerzéséről), vagy a ruházkodásról és a menedékről (hogy megvédjenek minket a szélsőséges hidegtől). Nincs szükségünk agyarra vagy szőrmére, mert van kultúránk. Csakúgy, mint ahogy néhány apróbb különbség ellenére, a tigris fajoknak többé-kevésbé azonos az agyaruk, és a jegesmedvéknek többé-kevésbé ugyanolyan a prémjük, az emberi társadalmakban is többé-kevésbé azonos a kultúra. Az agyar minden tigris faj univerzális vonása. A szőrme is univerzálisan jellemző minden jegesmedve fajra. És a kultúra is minden emberi társadalom univerzális vonása. Ennél a pontnál az olvasók közül lehet, hogy többen a fejüket vakargatják, mert eszükbe jutott, hogy olvastak vagy hallottak olyan kultúrákról, amelyek működése ellentmond az előbbi eszmefuttatásnak. De az a helyzet, hogy minden alkalommal, amikor hírek érkeztek egy új, egzotikus kultúra felfedezéséről a világ távoli régiójában, amely teljesen különbözik a nyugat-európai kultúrától, kiderül, hogy a felfedezés csalás volt. Minden alkalommal kiderül, hogy nincs olyan emberi kultúra, amely radikálisan és teljesen különbözne a többi kultúrától. A következőkben két ilyen esetről lesz szó.

A nemi szocializáció szerencsétlen története Margaret Mead (1901-1978), minden idők egyik leghíresebb antropológusa, 1923-ban Franz Boas antropológus hallgatója volt a Columbia Egyetemen (Freeman, 1986, 1999). Boas meg akarta mutatni, hogy a biológiának semmi köze sincs az emberi viselkedéshez, és hogy a környezet – a kultúra – az, amely az emberi viselkedést teljes mértékben meghatározza. A kulturális determinizmus meggyőződéses támogatója volt. Annak bizonyítása érdekében, hogy a kultúra és a szocializáció teljes egészében

meghatározza az emberi viselkedést, Boas végzős hallgatóinak (beleértve Mead-et is) lehetetlen feladatot adott: a nyugati kultúrától radikálisan eltérő emberi kultúra megtalálását, ahol az emberek teljesen eltérően viselkednek, mint az amerikaiak és az európaiak. Margaret Mead-et Boas eme megbízatásával küldték Samoára. 1925. augusztus 31-én Mead megérkezett Amerikai Szamoára, hogy elvégezze kutatását. Hat hónapot terepmunkával töltött, de az indulás előtt egy hónappal még mindig nem talált bizonyítékot arra, hogy a szamoai viselkedés teljesen különbözik az amerikaitól. Úgy döntött, hogy gyorsan befejezi ezt a munkát, amikor két fiatal helyi nővel interjút készített a serdülők szexuális viselkedéséről 1926. március 13-án, akiket Fa’apua’a Fa’amu-nak, illetve Fofoa Poumelenek hívtak. Mead tudta, hogy az Egyesült Államokban és a nyugati világ többi részén a serdülő fiúkra általánosságban az jellemző, hogy szexuálisan rámenősebbek és kezdeményezőbbek a lányokkal való kapcsolat felvételben (mint fordítva). Ezzel szemben a lányokra általánosságban inkább az a jellemző, hogy szexuálisan tartózkodóbbak, és azt szeretnék, hogy a fiúk hívják randevúra őket (mint fordítva). Ezért amikor az interjút készítette a két fiatal szamoai nővel, akkor azt szerette volna megtudni tőlük, hogy mennyire különböznek ezek a dolgok Szamoán, és milyenek a szamoai fiúk és lányok, ha szexre kerül a sor. Fa’apua’a és Fofoa, csakúgy, mint a fiatal nők a világ más részein is, nagyon zavarban voltak, hogy egy teljesen idegen emberrel beszéljenek a szexről. Ezért úgy döntöttek, hogy egyszerűen viccet csinálnak a dologból, hogy leplezzék a zavarukat és éppen a szöges ellentétét mondták Meadnek arról, hogy miként is mennek a dolgok Szamoán. Azt mondták neki, hogy a fiúk szexuálisan nagyon visszafogottak, a lányok pedig szexuálisan rámenősek és kezdeményezők a fiúkkal. Félrevezetés volt, vagy mai divatos szóhasználattal élve hoax, de Fa’apua’a és Fofoa szerint a Mead-nek mondott történet annyira felháborítóan és nyilvánvalóan hamis, hogy nem tudták elképzelni, hogy józan ésszel ezt valaki is hihetőnek tartja. Mead volt az első kivétel ebben. Pontosan ez volt az a „bizonyíték”, amiért Boas elküldte Szamoára adatot gyűjteni! És

most itt volt a bizonyíték arra, hogy a serdülők szexuális viselkedése teljesen különbözhet attól (sőt szöges ellentétben állhat azzal), amit az Egyesült Államokban tapasztaltak. Tehát a kultúra végül is teljesen meghatározza az emberi viselkedést! Mead el volt ragadtatva attól, amit talált. 1926. áprilisában távozott Szamoáról, és 1928-ban publikálta kutatási eredményeit Coming of Age in Samoa című könyvében, amely szinte azonnal hatalmas nemzetközi bestseller lett és később a kulturális antropológia egyik alapműve, sőt, más tényezőkkel együtt a modern feminista mozgalom egyik megalapozója. A feministák rámutattak a könyvben szereplő „bizonyítékokra”, amelyek alátámasztották állításukat, miszerint a hibás társadalmi gyakorlat, az eltérő nemi szocializáció miatt a nyugati fiúk és lányok teljesen különbözhetnek egymástól. De ennek a társadalmi gyakorlatnak, a nemi szocializációnak a megváltoztatásával a fiúk jobban hasonlíthatnak a lányokra, a lányok pedig inkább a fiúkra. Tehát bizonyos értelemben úgy tűnik, hogy az a modern feminizmus, amelynek egyébként vitathatatlanul fontos eredményei vannak a női jogok helyreállításában, illetve ennek a folyamatnak a napjainkig tartó harcában (pl. me-too mozgalom), sajnálatos módon egy hazugság alapján jött létre. A történet eredeti szálát John Derek Freeman (1986,1999) (Ausztrál Nemzeti Egyetem, Canberra) antropológus írta meg, aki terepmunkája közben meggyőződött arról, hogy Mead leírása számos tévedést tartalmaz a szamoai társadalomról, a serdülőkori korlátlan szexualitásról megfogalmazott állításai pedig nem felelnek meg a valóságnak. Több mint hatvan évvel később, 1988. május 2án, Fa’apua’a, aki akkor már 86 éves volt, egy szamoai kormányzati tisztviselőnek (aki történetesen Fofoa fia volt, aki 1936-ban elhunyt) elmondta, hogy minden hazugság volt, amit a szamoai fiúk és lányok szexuális viselkedéséről Fofoá-val Margaret Mead-nek mondtak. Egy nyilatkozatot írt minderről, amely meg is jelent egy évvel később az American Antropologist nevű szakfolyóiratban (Freeman, 1989). A mai napig tartó hatalmas néprajzi gyűjtésből származó bizonyítékok azt mutatják, hogy a szamoai serdülők nem különböznek a világ többi részén élő serdülőktől: a fiúk szexuális értelemben véve rámenősebbek és kezdeményezőbbek a lányokkal

való kapcsolat felvételben (mint fordítva). Ezzel szemben a lányok általában szexuálisan inkább tartózkodóak, és azt szeretnék, hogy a fiúk hívják őket randevúra (mint fordítva). Sajnos Magaret Mead magyar nyelvű Wikipédia oldalára a mai napig sem került fel ez a fontos kritikai olvasat a munkásságával kapcsolatban. Sőt, amikor 2003-ban újra megjelent Mead Férfi és nő című kötete magyarul, amely tartalmazza a szamoai kutatásokat ismertető legendás első könyvet, egy szóval sem említik a szerkesztők a nevezetes első könyv körül kialakult tudománytörténeti botrányt (Huszár, 2003).

Egy agressziómentes törzs mítosza Napoleon Chagnon (1938-2019) kulturális antropológus 1968-ban publikálta az antropológia mára klasszikussá vált kötetének első kiadását a Brazília és Venezuela határán található esőerdőkben élő harmincötezer fős yanomamö nevű indián törzsről, Yanomamö: A vad emberek címmel. A yanomamö nép annyira agresszív és háborús, hogy a felnőtt férfiak egyharmada (és a felnőtt nők 7% -a) ebben a folyamatos háborúzásban veszíti az életét. Úgy tartják, hogy a yanomamök a legvadabb emberek a Földön. A könyv hamar bestseller lett, sőt talán minden idők egyik legjobban fogyó antropológiai szövege, amiből közel egymillió kötetet adtak el világszerte. Amikora Chagnon munkája révén a világ megismerte a yanomamö indiánokat, a kulturális deterministák – Franz Boas irányzatának követői – úgy vélhették, hogy fontos kihívással találták szembe magukat. Ha az emberi kultúra és viselkedés ennyire változékony (mint a nyugati emberhez képest a yanomamök), akkor léteznie kell a yanomamö szöges ellentétének is valahol a Földön. Ha voltak „legvadabb emberek a világon”, akkor valahol léteznie kell a „legszelídebb embereknek is a világon”, helyette: Ha léteznek „a világ legvadabb emberei”, akkor valahol lennie kell „a világ legszelídebb emberei”-nek is. Alig három évvel később a kulturális deterministák megdöbbentő felfedezésről számoltak be. Ferdinand Macros (aki a Fülöp-szigetek 10. elnöke volt 1965 és 1986 között) kormányzása idején, 1971-ben Manuel Elizalde

kormánytisztviselő felfedezett a Mindanao szigeten egy összesen huszonhat férfiből, nőből és gyermekből álló törzset. Tasaday-nak hívták őket és kőkorszaki életkörülmények között, vadászógyűjtögető életmódban éltek anélkül, hogy bármilyen ismeretekkel rendelkeztek volna a mezőgazdaságról vagy akár csak más emberek létezéséről is. A törzs évszázadok óta teljesen elszakadt a világ többi részétől. Levelekből készült ágyékkötőt viseltek és egy barlangban éltek. Többek között annyira békések voltak (amely teljesen ellentétes a yanomamö-vel), hogy nyelvükben nem létezett szó az erőszakra, a konfliktusra vagy az agresszióra. Két évvel később kiadták a békés törzs életét leíró könyvet, amely a következő kiszámítható címet viselte: A szelíd tasaday (Nance, 1975). A Marcos-kormány segítségével Elizalde tizenöt évig szigorúan kontrolálta a médiát és a tudományos hozzáférést a tasaday törzshöz, ami ahhoz vezetett, hogy a fentieknél nem lehetett sokkal többet tudni róluk, és amit a világ megismerhetett a törzsről, azt Elizalde hivatalosan is ellenőrizte. 1986-ban a Marcos-kormány összeomlott és Elizalde elmenekült az országból Costa Rica-ba. Amikor két újságíró elment a tasaday törzs eredeti felfedezésének helyére, üresnek találták a barlangot. Egy közeli faluban leltek rá a törzs tagjaira, akik pólót és farmert viseltek. A további meghallgatások során az eredeti huszonhat tasaday közül kettő bevallotta, hogy Elizalde ragaszkodott ahhoz, hogy kőkorszaki embereknek kell tettetniük magukat. Kiderült, hogy Marcos adott utasítást Elizalde-nak, hogy szervezzen meg egy csapatot a békés kőkorszaki népből annak érdekében, hogy felhívja a világ figyelmét a Fülöp-szigetekre, de úgy, hogy ne az elnyomó kormány durva politikája kerüljön a fókuszba. Amikor német újságírók egy csoportja elment a barlangba néhány nappal az után, hogy a két eredeti újságíró leleplezte a megtévesztést, felfedezték, hogy a tasadayk, újra elmentek a barlangba, hogy még egyszer eljátsszák kőkorszaki szerepüket (Iten, 1986). Levélből készült ágyékkötőt viseltek, de most a farmer és póló fölött… Néhány antropológus még ezek után is vitatja a tasaday-hoax leleplezésének hitelességét (Hemley, 2006), de a vélemények többsége alapján úgy tűnik, hogy nem valódi kőkorszakiak voltak.

Egy dolog biztos: egy huszonhat emberből álló parányi törzs évszázadok óta nem tudott volna teljesen elszigetelődve élni a külvilágtól, mert ez hatalmas beltenyészethez vezetett volna. És ők sem lehettek volna olyan békések, hogy nyelvükben nem létezik szó a konfliktusokra és a versengésre. Sokkal valószínűbb az, hogy az agresszió az emberi természet, különösen a férfi természet részét képezi, akár tetszik ez nekünk, akár nem. A kérdés ezért sokkal inkább az, hogy mit kezdjünk a veleszületett késztetéseinkkel és nem az, hogy miként hallgassuk el, hogy van ilyen. *** Ebben a fejezetben bemutattuk, hogy a kulturális determinista nézőponttal ellentétben, az evolúciós nézőpont szerint a nők és férfiak közötti különbségek nem a társadalmi berendezkedés eredményeként, az ahhoz való eltérő alkalmazkodás miatt jönnek létre. Sokkal inkább a nők és férfiak közötti alapvető biológiai különbségek azok, amelyek a társadalmi nemi (un. gender) szerepekben visszaköszönnek. Ezek olyan különbségek, amelyek alapjaiban befolyásolják szexualitásunkat és párválasztásunkat. A szexuális stratégiák elmélete (Buss és Schmitt, 1993) szerint fajunk sajátos partner kiválasztási képességekkel rendelkezik, amelyek nagymértékben befolyásolják reproduktív életünket. Az embereknek számos olyan pszichológiai adaptációja van, amelyek a hosszú távú párválasztásra alakultak ki, ideértve a romantikus szerelemhez kapcsolódó mechanizmusokat és a vágyat, hogy megtaláljuk érzelmileg elkötelezett partnerünket, házastársunkat (Fisher, 1998). Ugyanakkor a férfiak és a nők rendelkeznek a rövid távú párválasztás pszichológiai adaptációjával is, ideértve azokat a mechanizmusokat, amelyek irányítják vágyainkat, hogy milyen gyakran és kivel szeretnénk inkább alkalmi szexuális kalandokat és házasságon kívüli viszonyt folytatni (Thornhill és Gangestad, 2008). A következő két fejezetben erről lesz szó.

3. MIRE VÁGYNAK A NŐK? „Az ember arra éhes, hogy úgy szeressék, ahogyan van.” Polcz Alaine magyar pszichológus, írónő (1922-2007) Azok a preferenciák, amelyek a hosszú távú vagy a rövid távú párválasztási stratégiák végrehajtására ösztönöznek bennünket, nemenként eltérő módon különböznek egymástól. Ez azt jelenti, hogy a nők és a férfiak másra vágynak mind a hosszú távú, mind a rövid távú kapcsolataikban. A férfiak, amikor rövidtávra választanak, szeretnének könnyen és egyszerűen olyan partnert találni, aki szexuálisan hozzáférhető, és viszonylag alacsonyra teszik a mércét, hogy minél több szexpartnert szerezzenek. Ezzel szemben a nők viszonylag válogatósak még a rövid távú párválasztáskor is, és elsősorban olyan férfira vágynak, akik képes olyan jelzéseket mutatni, amely szerint „jó génjei” vannak. Amikor a férfiak hosszú távú kapcsolatra választanak párt, kifejezetten fontosnak tartják a nők termékenységgel kapcsolatos jelzéseit, például a fiatalságot és a fizikai vonzerőt (szépséget). A nők által vágyott tulajdonságok ezzel szemben a partner olyan jellemzői, amely megmutatja, hogy képes erőforrásokat megszerezni és a hajlandóság, hogy megossza azt a nővel és közös utódaival.

Mire vágynak a nők a hosszú távú kapcsolatban? Az evolúciós pszichológusok abból indulnak ki, hogy a nők rendelkeznek egy kifejezetten hosszú távú párkapcsolati preferenciával, amely a férfiak azon képességére és hajlandóságára irányul, hogy erőforrásokat fordítson a nőre és az utódaikra (Ellis, 1992). Erről a képességről és hajlandóságról árulkodó jelzés lehet a férfi státusa és presztízse. Ez társadalomtól függően sokféle formát ölthet. Jelenthet vadászati képességeket, fizikai erőt vagy más, helyileg releváns tulajdonságokat: ambíciót és elkötelezettséget a munkavégzésben, intelligenciát és társadalmi dominanciát, valamint kissé idősebb életkort. Különböző kutatási eredmények sokasága

árulkodik arról, hogy a nők milyen hosszú távú párkapcsolat iránti preferenciákkal és adaptációkkal rendelkeznek. Ilyenek az önkitöltős kérdőívekkel nyert adatok, amelyek bemutatják a nők párkapcsolati preferenciájáit, a kísérletileg manipulált helyzetekre adott viselkedéses reakciók, a kulturális lenyomatok (mesék, mítoszok), az iparosodás előtti kultúrákból származó etnográfiai bizonyítékok, a tényleges párválasztás vizsgálata, valamint a párválasztás következményei, és a férfiak udvarlásának hatékonysága, illetve a kapcsolódó termékenységi eredmények bizonyítékai.

Mit mondanak a kérdőíves kutatások? Az egyik módja annak, hogy felmérjük, rendelkeznek-e a nők olyan hosszú távú preferenciával, amely a férfiak erőforrás felhalmozó képességeire és azok megosztási hajlandóságára vonatkozik, hogy megkérdezzük az embereket, fontosnak tartják-e ezeket a tulajdonságokat a hosszú távú párkapcsolati partnerben (osztályozás, rangsorolás vagy jelölés révén), majd összehasonlítjuk a nők és a férfiak válaszait. Ennek során a pszichológusok tipikusan a Cohen-féle d statisztikai próba segítségével értékelik a nemi különbségek mértékét, ahol a megfigyelt d ± 0,20 tekinthető enyhe nemi különbségnek, ± 0,50 egy mérsékelt nemi különbség, és ± 0,80 erős nemek közötti különbség (Cohen, 1988). A negatív d érték általában azt mutatja, hogy a nők egy adott preferenciánál magasabb pontszámot adnak, mint a férfiak, míg a pozitív értékek azt mutatják, hogy a férfiak pontszáma a magasabb. Az elsők között David Buss és Michael Barnes (1986) vizsgálták, hogy vajon a nők hajlamosabbak-e arra (mint a férfiak), hogy előnyben részesítik azokat a jelzéseket a párválasztás során, amelyek a férfiak erőforrás-megszerző képességére és megosztási hajlandóságára utalnak. Megállapították, hogy a nők a férfiakhoz képest jobban kedvelik azokat a hosszú távú partnereket, akik jó kereseti képességgel rendelkeznek (erős nemek közötti különbség, d = -0,82), vagy felsőfokú végzettségűek (d = -0,60), és intelligensek (d = -0.19). 1992-ben Alan Feingold több tanulmányt elemezve áttekintette a rendelkezésre álló szakirodalmat (32 független

kutatást), amely önkitöltős kérdőívekkel készült a párválasztási preferenciák témakörében. Azt találta, bogy a nemek közötti különbség a főiskolai hallgatók adataiban és a közösségi mintákban is általános volt. A nők a férfiakhoz képest jobban igényelték a lehetséges partner magasabb társadalmi-gazdasági helyzetét (d = -0,69), az ambícióját (d = -0,67), az intelligenciáját (d = -0,30) és a humorát (d = 0,14). Azóta számos további vizsgálat találta ugyanezeket az alapvető nemi különbségeket a hosszú távú partner iránti preferenciákban olyan kutatásokban, amelyekben főként főiskolai hallgatók vettek részt. Susan Sprecher 1994-ben megvizsgálta a párválasztási preferenciák nemi különbségeit az Egyesült Államok nemzeti reprezentatív mintáján, és megállapította, hogy a nők a férfiakhoz képest többre értékelik azt a hosszú távú partnert, akinek van állandó munkája (d = -0,73), többet keres (d = -0,49), magasabban képzett (d = -0,43), és kb. öt évvel idősebb volt (d = -0,67) mint a megkérdezett személy. Később ugyanennek a kérdőívnek egy generációkat összehasonlító elemzéséről jelent meg beszámoló, amely a 1939-1996 közötti időszakot öleli fel. Az elemzés megmutatta, hogy az idő múlásával a férfiak és a nők egyre magasabbra értékelték a partnerben a „jó pénzügyi kilátások” tulajdonságot, míg az „ambíciók / szorgalom” tulajdonságot alacsonyabbra értékelték, de a nemek közötti különbségek mértéke ezekben a kérdésekben több mint 50 éven keresztül nagyrészt azonos maradt (Buss és mtsai., 2001). 1989-ben David Buss 37 kultúra bevonásával kultúrák közötti összehasonlító tanulmányt készített az erőforrásokkal kapcsolatos hosszú távú párválasztási preferenciákban mérhető nemek közötti különbségről. Kimutatta, hogy a vizsgált kultúrák 100%-ában a nők kissé idősebb hosszú távú társat akarnak, mint a férfiak. Azt is dokumentálta, hogy a nemek közötti különbségek a jó pénzügyi kilátások iránti preferenciákban szinte egyetemes volt (97%), és az „ambíciók / szorgalom” tulajdonságra irányuló preferencia nemek közötti különbsége is elég erős (78%) volt. Mások is megismételték ezeket a kultúrák közötti eredményeket, dokumentálva az erőforrásokkal kapcsolatos párválasztási preferenciákban mérhető

nemi különbségeket, mint kultúrától független univerzalitást. Lippa (2007) 53 nemzetből vett internetes mintavételt, Zentner és Mitura (2012) pedig tíz nemzetben végzett internetes mintavételt, és mindkét tanulmány azt találta, hogy a kultúrák 100%-a mutatta a várható nemi különbségeket, a nők pedig különösen erős hosszú távú párválasztási preferenciát mutattak a jó pénzügyi kilátások, a jó társadalmi helyzet, az ambíció és az idősebb életkor irányába. Egyes kutatók az önkitöltős kérdőív módszertanának kissé módosított formáival kérdezték meg az embereket a hosszú távú párkapcsolati preferenciájukról. Például Douglas Kenrick és munkatársai (1990) megkérdezte a kutatás résztvevőit, hogy minimálisan mennyire kell meglennie egy adott tulajdonságnak ahhoz valakiben, hogy beleegyezzenek az illetővel való házasságkötésbe. A nők elvárása átlagosan az volt, hogy egy házasságra alkalmas férfi keresőképessége legalább 70%-os legyen, míg a férfiak azt mondták, hogy a házasságra alkalmas nő minimális keresőképessége 40%-os legyen (összesen d = -1,41). Az önkiöltős kérdőívek egy másik, árnyalt formájának felhasználásával Li (2007) arra vette rá a férfiakat és a nőket, hogy válasszanak különféle párválasztás szempontjából fontos vonások közül vagy kössenek kompromisszumokat (evolúciós szóhasználattal: alkalmazzanak átkapcsolásokat), amikor tudatosan megtervezik a hosszú távú partnerrel kapcsolatos elvárásaikat. Ebben a kutatási módszerben azt a valós élethelyzetet próbálják modellezni a kutatók, hogy a potenciális partnerben az ideálisnak tartott vonások általában csak korlátozottan vannak meg és gyakran kompromisszumokat kell kötnünk, azaz el kell döntenünk, hogy melyik vonás fontosabb egy másiknál. Ezért a vizsgálati személyek egy pontszám-kerettel, egyfajta költségvetéssel rendelkeznek a vizsgálat elején, amelyet úgy kell szétosztaniuk a lehetőségek között, hogy közben választaniuk kell, mert a rendelkezésre álló keret korlátozott. Az említett vizsgálatban a nők korlátozott költségvetésük legnagyobb részét a potenciális partner megfelelő társadalmi státuszára fordították (33%), míg a férfiak esetében a potenciális partner társadalmi státusza csak mérsékelten vette igénybe a költségvetést (17%). Abban a kutatássorozatban (Li, 2007; Li, Bailey, Kenrick és

Linsenmeier, 2002), amelyben ezt a kompromisszumos paradigmát alkalmazták a kutatók, arra a következtetésre jutottak, hogy a nők a hosszú távú partner megfelelő társadalmi helyzetét „szükségszerűségnek” tekintik, és nem „luxus”-nak, míg a férfiak nem támasztottak ilyen alapvető követelményeket a partner társadalmi státuszával szemben. Egy másik vizsgálatban Evans és Brase (2007) a potenciális párkapcsolati célok értékelésére nyitott végű kérdéseket adtak, amelyre a vizsgálati személyeknek nem előre megadott lehetőségek közül kellett kiválasztani a válaszukat, hanem saját szavaikkal megfogalmazni azt. Ebben a helyzetben is különbségeket találták a nemek között: a nők sokkal inkább megemlítették a potenciális hosszú távú partnerük ambícióját és intelligenciáját, mint a férfiak. Összegezve, a férfiak és nők önkitöltős kérdőívekre adott válaszai (értékelések, rangsorok és jelölések révén) következetesen alátámasztják azt a hipotézist, miszerint a nőknek van olyan hosszú távú párválasztási preferenciája, amely a férfiak erőforrás megszerzési képességére és erőforrás megoszlási hajlandóságára irányul.

Hogyan viselkednek a nők kísérleti helyzetekben? A pszichológiai kutatások eléggé féloldalasok lennének, ha csupán egyetlen vizsgálati módszerből nyert bizonyítékokra – az önkitöltős kérdőívek adataira – támaszkodnának. Hiszen legalább ilyen érdekes azoknak a kísérleti szempontból manipulált helyzeteknek a tanulsága, amelyekben a vizsgálati személyek viselkedését tanulmányozzák. Ezek között vannak véletlenszerűen kijelölt forgatókönyvekre adott reakciók, vagy valós élethelyzetekben folytatott interakciók, amelyeket a kísérletvezető által beavatott személy irányít. Ezek a források más oldalról világítják meg a nők hosszú távú párkapcsolati preferenciáit, amelyek a férfiak erőforrás megszerzési képességére és erőforrás megosztási hajlandóságára irányulnak. Egy kutatásban Townsend és Levy (1990) női egyetemi hallgatóknak férfiak fényképeit mutatták egyesével, és megkérdezték

tőlük, hogy milyen valószínűséggel randiznának, vennének részt rövid távú kapcsolatban, vennének részt hosszú távú kapcsolatban a képen látható férfival. De a férfi portrékon megjelenített státuszt manipulálták a kutatók azzal, hogy eltérő anyagi gazdagságot jelenítettek meg az öltözködéssel és különböző kiegészítők alkalmazásával. A magas státuszt például elegáns zakó és drága karóra viselése jelentette, a közepes státuszt farmer és fehér póló, míg az alacsony státuszt gyorséttermi egyenruha. A fényképek nem csak az eltérő státusz megjelenítésében különböztek egymástól, hanem az arcok tulajdonosának eltérő fizikai vonzereje miatt is. A kutatók felhasználtak kifejezetten jóképű és átlagos vonzerejű férfi portrékat is. Az eredmények azt mutatták, hogy a nők választásaikban előnyben részesítették a közepes vonzerejű, de magas státuszú férfiakat a jóképű, de közepes vagy alacsony státuszúakhoz képest. Ez a fajta választás akkor volt a leghangsúlyosabb, amikor hosszú távú kapcsolatra választottak. Egy másik kutatásban Sadalla és mtsai. (1987) a vizsgálati személyeknek olyan videófelvételeket mutattak, amelyek két azonos nemű ember egymás közötti interakcióját mutatták be. A felvételeken a vizsgálatvezető által véletlenszerűen kiválasztott szereplők voltak láthatóak, akik előre meghatározott szerepeket alakítottak: egyikük dominánsan viselkedett (pl. egyenes testtartással, kihúzott vállal, könnyedén és magabiztosan mozogott), másikuk alárendelődőn (azaz sokat mosolygott, hogy megnyugtassa a másikat és gyakran lesütötte a szemét, hogy elkerülje a másik személyes terébe való behatolást). A videókat néző nők sokkal vonzóbbnak találták a magas dominanciájú férfiakat, mint az alacsony dominanciájú férfiakat, míg a férfiak nem találták vonzónak a magas dominanciájú nőket (lásd még Ahmetoglu és Swami, 2012). Bryan és mtsai. (2011) hasonló hatásokról számoltak be: a nők magasra értékelik a férfiak fizikai, társas és gazdasági dominanciáját. Más kutatók azt is megállapították, hogy a férfiak erőforrás megszerzési képességére és erőforrás megosztási hajlandóságára irányuló női hosszú távú párkapcsolati preferencia kondicionális, azaz helyzetfüggő. Például egy vizsgálatban Jonason, Li és Madson (2012) azt találták, hogy a nők inkább azokat a férfiakat részesítik

előnyben, akik ténylegesen képesek voltak megszerezni az erőforrásokat (ahelyett, hogy más által már megszerzett erőforrásokhoz jutottak volna hozzá, mondjuk szerencsével, örökléssel vagy rablással). Ennek a preferenciának a logikája a következő lehet. Egy ember, aki ténylegesen megszerezte az erőforrásait, feltehetően olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek lehetővé teszik számára, hogy a jövőben még több erőforrást szerezzen. Kruger és Fitzgerald (2011) szerint a nők inkább a férfiak presztízsét, azaz a társadalmi rangját részesítik előnyben, mint dominanciáját, különösen akkor, ha a presztízsét magasztos cselekedetekkel érte el. Mint korábban leírtuk, a szexuális stratégiák elmélete (Buss és Schmitt, 1993) azt mondja, hogy a nők olyan férfit részesítenek előnyben hosszú távú partnerként, aki képes erőforrásokat birtokolni és hajlandó azt megosztani. A hajlandóságot olyan társas jelzések közvetítik, mint például a férfi kedvessége, különös tekintettel a párválasztó nő irányában (Lukaszewski és Roney, 2010). Graziano, Jensen-Campbell, Todd és Finch (1997) szerint a nők leginkább olyan férfit részesítenek előnyben, aki hosszú távú társként domináns, de csak akkor, ha a férfi kedves és odafigyel az adott nőre. Chu, Farr, Munoz és Lycett (2011) úgy találta, hogy a nők a magas státusú férfit kedvelik hosszú távú társak, de csak akkor, ha a nő bízhat a férfiban (ez ismét utalás többek között arra, hogy hajlandó erőforrásokat fordítani a nőre). Fontos szem előtt tartani azt is, hogy ugyanannak a férfinak a különböző jelzései néha egymásnak ellentmondó információkat szolgáltathatnak a férfi összesített párkapcsolati minőségéről (Cunningham, Barbee és Pike, 1990). És ezekben nehéz lehet kiigazodni. Például hogyan ismerhető fel, hogy egy társas környezetében kifejezetten dominánsan viselkedő férfi kedvessége a párkapcsolati partnerével vajon csak az udvarlás időszakára szól, és később rajta is uralkodni fog, vagy később is tiszteletben tartja a nő önállóságát? A párválasztási preferenciákkal kapcsolatos adaptációk vizsgálatakor figyelembe kell vennünk a kísérletek mellékhatásait és a feltételezett pszichológiai működés logikai következményeit is. Például egy kutatás részeként, Douglas Kenrick munkatársai (1994)

látszólag segítették az egyetemi társkereső szolgáltatás fejlesztését, de valójában kísérletileg manipulálták a helyzetet. Arra voltak ugyanis kíváncsiak, hogy a már párral rendelkező férfiak és nők miként reagálnak, ha egy nagyon magas vagy nagyon alacsony dominanciával rendelkező potenciális partnerrel találkozhatnak. Azt találták, hogy a nők kevésbé voltak elkötelezettek aktuális hosszú távú partnerük iránt, miután esélyük nyílt egy nagyon magas dominanciájú ellenkező nemű lehetséges partnerrel találkozni. A magas dominanciájú férfiakkal való találkozás lehetősége közben úgy tudták felmérni a nők jelenlegi társuk melletti elkötelezettségének csökkenését, hogy nem is kérdezték meg tőlük a dominancia iránti preferenciájukról. Vagy legalább arról, hogy tudatosan mit gondoltak a dominanciáról. Dahl és munkatársai. (2009) egy kutatásban azt találták, hogy a nők különösen taszítónak találják a „szexi” reklámokat, ám a nők ezeket a hirdetéseket vonzónak találták, ha a reklámban szereplő férfi úgy jelent meg, mint aki valamilyen elköteleződéssel kapcsolatos ajándékot ad a reklámban szereplő nőnek. Ezek a kutatási módszerek kiegészítik az önkitöltős kérdőívek módszeréből adódó korlátokat. A férfiak erőforrás megszerzési képességére és erőforrás megosztási hajlandóságára irányuló női hosszú távú párkapcsolati preferencia egyik fontos kérdése, hogy eltűnik-e a preferencia, ha a nőknek elegendő saját erőforrása van. A kérdés azért merül fel, mert lehet, hogy a nők ugyan előnyben részesítik a férfiak erőforrásmegszerzési készségét és az erőforrás megosztásra való hajlandóságát, de csak azért, mert a nőktől az adott kultúrában megtagadják az erőforrásokhoz való hozzáférést (Buss, 1989). Ennek az alternatív magyarázatnak a kezelésével Townsend (1989) azt találta, hogy az orvosi képzésre járó egyetemista nők (akik köztudottan biztos anyagi jövedelemre számíthatnak) még magasabbra teszik a mércét jövőbeli partnerük pénzügyi helyzetével kapcsolatban, nemhogy leszállítanák az elvárásaikat. Regan (1998a, 1998b), szerint ahogy a nők párkapcsolati értéke egyre feljebb emelkedik, úgy ragaszkodnak egyre inkább a férfiak magas státusához és erőforrásaihoz is (azaz „mindent akarnak”; lásd még Buss és Shackelford, 2008). Úgy tűnik, hogy a magasabb státusz és

erőforrás megszerzésével összefüggő tulajdonságok nem csökkentik a nők férfiak erőforrás megszerzési képességére és erőforrás megosztási hajlandósága iránti preferenciáját. Hasonlóan fontos kérdés lehet, hogy a nők, akik alig vagy egyáltalán nem férnek hozzá erőforrásokhoz a kultúrájukban lévő társadalmi-politikai nemek közötti egyenlőtlenség magas szintje miatt, vajon rendelkeznek-e hasonló erőforrás-érzékelő adaptációval. Egy tíz nemzet elemzésére kiterjedő vizsgálatban Zentner és Mitura (2012) arról számoltak be, hogy a nemi különbségek nagysága, amelyet a hosszú távú párkapcsolati preferenciára jellemző erőforrások iránti érzékenységben mértek, a nemi egyenlőség mértékétől függően váltakozott a nemzetek között. Amikor a tíz nemzetet három csoportba osztották, azt találták, hogy a nők a férfiakhoz képest a közepesnél erősebb mértékben (d = -0,65) értékelték az ambíciók/szorgalom meglétét a potenciális partnerben az alacsony társadalompolitikai nemi egyenlőséggel jellemezhető nemzetekben. Továbbá a nők a férfiakhoz képest a közepesnél erősebb mértékben (d = -0,53) értékelték az ambíciók/szorgalom meglétét a potenciális partnerben a közepes mértékű társadalompolitikai nemi egyenlőséggel jellemezhető nemzetekben. Végül a nők a férfiakhoz képest a közepesnél erősebb mértékben (d = -0,48) értékelték az ambíciók/szorgalom meglétét a potenciális partnerben a magas társadalompolitikai nemi egyenlőséggel jellemezhető nemzetekben. Tehát megfigyelhető a nemi különbség korlátozott léptékű változása a nagyobb mértékű társadalompolitikai nemi egyenlőség hatására. Azonban még a legmagasabb társadalompolitikai nemi egyenlőséggel jellemezhető nemzetekben is közepes erősségű hatás volt (összességében d= -0,42), ami 81%-os nemek közötti különbséget jelent a pszichológiai vonások tekintetében. Furcsa módon sok esetben csökkent a nők és a férfiak erőforrás iránti érzékenyégre vonatkozó preferenciája a magas társadalompolitikai nemi egyenlőségű nemzetekben. Ez pedig ellentmond annak a logikának, amely szerint a magas nemi egyenlőséggel jellemezhető nemzetek esetében, amikor a nők belépnek a munkaerő piacra,

akkor a férfiak nagyra értékelik a nők erőforrás iránti érzékenységét (Eagly és Wood, 1999). A nők párválasztási preferenciáinak valós élethelyzetben történő teszteléséhez Guéguen és Lamy (2012) természetes kísérletet végeztek. Arra voltak kíváncsiak, hogy vajon szerepet játszik-e a férfi státusza egy olyan ismerkedési helyzetben, amikor a nő telefonszámát szeretné elkérni a férfi. A státuszt a férfi által vezetett különböző gépkocsikkal idézték. Amikor egy potenciális női résztvevő néhány méterre volt, a férfi, aki a vizsgálatvezető beavatott embere volt, (a hat férfisegítő közül az egyik kifejezetten vonzó volt) kinyitotta a kocsi ajtaját, a nő szemébe nézett és mosolygott. Aztán közeledett hozzá és azt mondta: – „Helló, a nevem Antoine. Csak azt akarom mondani, hogy szerintem nagyon csinos vagy. Most munkába kell mennem, de arra gondoltam, vajon megadnád-e a telefonszámodat. Később felhívlak, és megihatnánk együtt valamit.” A kifejezetten drága Audi A5 Ambition Luxury-t vezető férfinek a nők 23%-a adta meg a számát. Azok közül, akikkel egy közepes árú Renault Megane-t vezető férfi ismerkedett, 13%-a adta meg a telefonszámát. A nőknek, akiket egy 15 éves Renault 5 Super Campus-t (amely néhány százezer forintot ér) vezető férfi hívott randira, csupán a 8%-a adta meg a telefonszámát. Úgy tűnik, hogy a nők erőforrásokkal kapcsolatos jelzésekre vonatkozó preferenciái befolyásolják a valós párválasztási viselkedésüket.

Kulturális lenyomatok, nyilvántartások és termékenységi adatok elemzése Az önkitöltős kérdőívek, a manipulált kísérleti helyzetek elemzése mellett természetesen létezik más lehetőség is arra, hogy megvizsgáljuk, vajon tényleg rendelkeznek-e a nők a férfiak erőforrás megszerzési képességére és erőforrás megosztási hajlandóságára irányuló hosszú távú párkapcsolati preferenciával. Ilyen tanulmányozásra érdemes anyagok a kulturális dokumentumok, például a népmesék (Carroll, 2005; Gottschall és mtsai., 2003), a házassági / párkereső hirdetések (Feingold, 1992), valamint a házasságról és a termékenységről szóló kormányzati

nyilvántartások (Pettay, Helle, Jokela és Lummaa, 2007). Egy kutatásban Gottschall és mtsai. (2003) arról számoltak be, hogy a vizsgált 48 kultúrában (amelyek között a csapatokban, törzsekben és az iparosodás előtti kultúrákban élő emberek is voltak) a nők előnyben részesítik a férfiaknak azon vonásait, amelyek megbízhatóan jelzik az erőforrások megszerzésének a képességét és az azok megosztására való hajlandóságot. Egy az 1990-es évek elején folytatott párkereső hirdetések elemzésével foglalkozó kutatásban Alan Feingold (1992) azt vizsgálta, hogy mit igényelnek a nők, és mit reklámoznak a férfiak a nyilvános sajtóban megjelenő valódi párkereső hirdetésekben. (Az okoseszközök tömeges elterjedése előtt a média segítségével történő párkeresés még nem okostelefonos alkalmazásokkal, vagy weboldalakon keresztül zajlott, hanem a nyomtatott sajtóban feladott jeligés hirdetések segítségével). A kutatók a várakozásoknak megfelelően azt találták, hogy a nők a férfiak erőforrás megszerzésének képességére és megosztásának hajlandóságúra vonatkozó tulajdonságokat igényelték a hirdetésekben (pl. a nők 27%-a kérte, hogy az jelentkezzen a hirdetésére, aki magas társadalmi-gazdasági státussal rendelkezik, míg a férfiaknak csak 7%-a szerette volna ezt). Azok a férfiak, akik pedig hajlamosak voltak magukról ilyen tulajdonságokat hirdetni, valójában több választ kaptak a nőktől. Egy lengyel párkereső hirdetéseket elemző tanulmányában a férfiaknak az a négy legfontosabb újsághirdetésben reklámozott tulajdonsága, amely biztosította, hogy a nők válaszoljanak a hirdetésre, a következő volt: magas iskolázottság, idősebb életkor, átlagosnál jobb anyagiak és átlagot meghaladó testmagasság (Pawlowski és Slawomir, 2002). Egy az iparosodást megelőző időszak adatait elemző finn tanulmányban (az 1700-as évektől) azt találták, hogy azok a nők, akik vagyonosabb férfihoz mentek feleségül, több utódot szültek, az utódoknak pedig magasabb volt a túlélési aránya, mint azon nők esetében, akik kevésbé vagyonos férjet találtak (Pettay és mtsai, 2007). Egy másik tanulmány szerint a termékenységük csúcspontján lévő fiatal nők önmaguknál kb.

4 évvel idősebb férfivel kötnek házasságot (Fieder & Huber, 2007). Egy magyar kutatásban a Pécsi Tudományegyetem kutatói, Bereczkei Tamás és Csanaky András (1996) 1800 fő 34 évesnél idősebb résztvevő adatait elemezték és arra jutottak, hogy az idősebb és magasabban képzett férfiakkal házasodott nők általában több gyermeket szültek. Ezek azért fontos megállapítások, mivel a nőknek a férfiak erőforrás megszerzési képességére és erőforrás megosztási hajlandóságára irányuló hosszú távú párkapcsolati preferenciája szaporodási sikerekhez vezethettek az evolúciós múltban (Buss, 2000), de úgy tűnik, napjaink társadalmaiban is található erre bizonyíték. Mindemellett sajátos lehetőséget jelent a fenti összefüggések tanulmányozására az iparosodás előtti kultúrák vizsgálata, különösen azoké, amelyek napjainkban is gyűjtögető életmódban élnek, amely meglehetősen elterjedt volt az őseink körében.

Etnográfiai bizonyítékok az iparosodás előtti kultúrákból Amikor Gregerson (1982) 300 kultúrát hasonlított össze, azt találta, hogy a nők férfiakhoz való vonzódása szinte minden esetben a férfi társadalmi státuszától vagy a státuszhoz kapcsolódó kultúraspecifikus képességektől függ, mint például az erő, a bátorság és hősiesség. Marlowe (2004) azt tapasztalta, hogy a Tanzániában, vadászó-gyűjtögető életmódban élő hadza emberek között a nők férfi partnerrel kapcsolatos elvárásiban nagy szerepet tölt be a férfi vadászati képessége és intelligenciája. Ezek ugyanis kulcsfontosságú vonásai a férfi erőforrás-megszerző képességének, amely elengedhetetlen az erőforrások biztosításához a nő és gyermekei számára. Az Ecuadorban és Peruban élő shuar nők kívánatosabb férjnek ítélték a magasabb státuszú és a jobban vadászó férfiakat (Pillsworth, 2008). Az iparosodást megelőző társadalmak tanulmányozása egyértelmű összefüggésekről számol be a férfiak kondíciója és szaporodási sikeressége között: a férfi magasabb státusa növeli utódainak számát és túlélési esélyeit (Betzig, 1986; Hurtado és Hill, 1992; Smith, 2004). Noha a modern

kultúrákban a nők általában a magasabb férfiakat részesítik előnyben, a vadászó-gyűjtögető kultúrákról készült egyes tanulmányok azt mutatták, hogy a nők nem mindig vonzódnak a magasabb férfiakhoz (Sear & Marlowe, 2009). Lehetséges azonban, hogy a férfiak magassága és testi robusztussága a nők számára a fizikai egészség fontos jelzéseként is szolgál azokban a kultúrákban, ahol különösen magas környezeti stressz és a patogének (pl. fertőzések, élősködők) telítettsége (lásd még Cashdan, 2008; Pisanski & Feinberg, 2013).

Tényleges párválasztás és várható kapcsolati következmények Az egyik leghatékonyabb módszer a hosszú távú párválasztási preferenciák adaptációjának vizsgálatára, ha a hosszú távú párkapcsolatban élőket (pl. házasok) tanulmányozzuk. Persze nyilvánvaló, hogy nem mindenki és nem mindig tudja megvalósítani maradéktalanul a párválasztási törekvéseit („nem mindig kaphatjuk meg, amit akarunk”), hiszen a való életben számos párválasztási korlátba ütközhetünk. Ha azonban léteznek olyan párválasztási preferenciák, amelyekről eddig szó volt, akkor a valódi hús-vér társ választásának bizonyos mértékig tükröznie kell, hogy mit szeretnénk megtalálni egy partnerben, hogy mire is vágyunk. Például egy vizsgálat szerint azok a nők, akik egyértelműen kijelentik, hogy a maszkulin (férfias) férfiakat részesítik előnyben másokhoz képest, általában tényleg férfias férfiakat választanak hosszú távú társaknak (Burriss, Welling és Puts, 2011b). A randevú-kutatások összefüggést mutathatnak a hosszú távú párválasztással, bár nehéz ténylegesen megmondani egy randevúról, hogy szándéka kizárólag a hosszú távú kapcsolat, vagy házasság lenne-e. Ennek ellenére a legtöbb villámrandi tanulmány, különösen azok, amelyek közösségi mintákat használtak a szokásos egyetemista minta helyett, azt találták, hogy a nők valódi randi partner választását befolyásolják a partner státusához kapcsolódó tulajdonságok, például a férfi végzettsége, jövedelme és intelligenciája (Asendorpf, Penke, & Back, 2011; Fisman, Iyengar,

Kamenica, és Simonson, 2006; Todd, Penke, Fasolo és Lenton, 2007). Néhány tanulmányban nem sikerült szignifikáns összefüggéseket találni a nők villámrandis partnerválasztása és a férfiak erőforrása között (Eastwick és Finkel, 2008), ám ezek az eredmények tipikusan az elit egyetemek hallgatóinak mintáiból származnak, amelyekben a villámrandik rendkívül rövid kapcsolatra jönnek létre, azaz nem valószínű, hogy itt a hosszú távú választásokról van szó (Lenton & Francesconi, 2010; Li és mtsai., 2013). Egy másfajta vizsgálati eljárásban Li és mtsai. (2013) kísérleteket végeztek az online üzenetküldés és a villámrandi módosított változata segítségével. Azt találták, hogy ha a lehetséges partnerek között alacsony státusú és alacsony fizikai vonzerővel rendelkező emberek vannak, akkor a valós élethelyzetben a párválasztásban jelentős nemi különbségek mérhetők, ahogyan azt a szexuális stratégiák elmélete (Buss és Schmitt, 1993) alapján várták is. Ez azt jelenti, hogy a férfiak a nőket azok fizikai vonzereje alapján választják, a nők pedig a férfiakat inkább a státusuk alapján. Továbbá, akiknek általában fontosabb a státus vagy a fizikai vonzerő, azok aktuális hosszú távú párkapcsolati döntéseikben is jelentős nemi eltérést mutattak. Szemben a rövid távú párkapcsolati döntésekkel, amely során mindkét nem elkerülte az alacsony fizikai vonzerejű partnereket. Egy másik kutatásban Hitsch és mtsai. (2010) egy online párkereső szolgáltatás 5787 fő valós tagját vizsgálta meg, és megállapította, hogy a nők nagy hangsúlyt fektetnek a férfiak iskolai végzettségére, és a nők számára körülbelül kétszer annyira fontos a partner jövedelme, mint a férfiaknak. Ezen túlmenően a villámrandi helyzet sajátos „piaci” nyomását tanulmányozva azt találták, hogy a férfiak sokkal kevésbé válogatósak, ha alacsonyabb státusúak (Kurzban és Weeden, 2005), míg a nők akkor kevésbé válogatósak, ha alacsonyabb a fizikai vonzerejük (Overbeek, Nelemans, Karremans és Engels, 2013). Összességében, a lehetséges partner erőforrások birtoklásával kapcsolatos tulajdonságainak felmérése általában inkább a nők, mint a férfiak szempontjából fontos a valós randipartner kiválasztása során.

A valós házastárs választásáról szóló legtöbb tanulmány azt állítja, hogy a nők hajlamosak olyan férfit választani férjnek, aki az átlagosnál magasabb státussal és erőforrásokkal rendelkezik (az átlagosnál jóval alacsonyabb státusú és erőforrás hiányos férfiak gyakran teljesen elesnek a párkapcsolat és a szaporodás lehetőségétől). Továbbá a nők arra is hajlamosak, hogy maguknál idősebb partnerrel házasodjanak – hiszen a férfi magasabb életkora jelzés lehet az általa elért státusnak és a felhalmozott erőforrásoknak (Kenrick és Keefe, 1992; Perusse, 1994; Trivers, 1985). Robert Trivers (1985) megállapította, hogy az egy adott évben házasodó amerikai férfiak általában 50%-kal több pénzt keresnek, mint az azonos életkorú, de nem házasodó férfiak. Lichter, Anderson és Hayward (1995) úgy találta, hogy ez a hatás különösen a férfiak többsége miatt szembetűnő (világviszonylatban 100 leánygyermek születésére átlagosan 106 fiú születése jut). Úgy tűnik, hogy a nők hosszú távú párválasztási preferenciája irányítja a férfiak házassággal kapcsolatos tényleges döntéseit. A párválasztási preferenciák kifejezetten a párválasztás befolyásolására alakultak ki. A párválasztási preferenciák hatása azonban a hosszú távú partner (pl. házastárs) megtalálása után sem tűnnek el teljesen. Ehelyett továbbra is meghatározott módon befolyásolják a házasság kimenetelét, a partner megtartási erőfeszítéseket, a féltékenységet és a válási mintázatokat (Blumstein és Schwartz, 1983; McNulty és mtsai., 2008). Bereczkei és Csanaky (1996) 1800 fő 34 évnél idősebb magyar házasságát vizsgálták, és megállapították, hogy az idősebb és jobban képzett férfiakkal házasodó nők kisebb valószínűséggel válnak el, és magasabb házassági elégedettségről számoltak be, mint azok a nők, akik fiatalabb vagy kevésbé képzett férfival házasodtak. Egy 25 éves időszakot átfogó ifjúsági országos nyomonkövetéses kutatás (1979-től 2004-ig) adatainak felhasználásával Teachman (2010) megállapította, hogy a párok alacsonyabb házastársi elégedettségről számolnak be, és nagyobb valószínűséggel válnak el, ha a feleségek sokkal sikeresebbek az anyagi források elérésében, mint férjeik. Pierce, Dahl és Nielsen (2013) egy 1997. és 2006. közötti adatokat feldolgozó, 200 000 dán embert érintő

tanulmányban azt találták, hogy az olyan házas férfiak, akik kevesebb pénzt keresnek, mint feleségük, hajlamosabbak fokozódó erekciós zavarokra, az újonnan családfenntartóvá vált feleségek pedig fokozott álmatlanságról és szorongáscsökkentő gyógyszerek használatáról számoltak be. Betzig (1989) szerint a nők sokkal nagyobb valószínűséggel válnak el egy olyan partnertől, aki elveszítette a munkáját. Végül, Buss és Shackelford (1997) megállapították, hogy a férfiak gyakrabban alkalmaznak olyan pármegtartási taktikákat, amelyek kielégítik a nők hosszú távú párkapcsolati preferenciáit (például az erőforrásaik megnövelésével), ha a feleségük fiatalabb. A házas nők (és férfiak) párkapcsolati preferenciái néha fokozhatják a pár-megtartási működést, a féltékenységgel és kedvezőtlen kapcsolati következményekkel. Például a férfiak inkább hajlamosak rá, mint a nők, hogy különösen féltékenyek legyenek a potenciális riválissal szemben, ha a vetélytárs magasabb státusszal és több erőforrással rendelkezik (Buss és Haselton, 2005). Valójában a férfiak viselkedése – mennyire udvariasak a nővel és mennyire sikeresek hosszú távú partnerként – elsősorban a nők hosszú távú párválasztási preferenciáinak pszichológiáját tükrözi.

A hatékony udvarlás felfedi a nők hosszú távú vágyait David Schmitt (2002) egy több kutatási adatbázist elemző úgy nevezett metaanalízisben a hosszú távú párkapcsolatok udvarlási taktikáját vizsgálta. Megállapította, hogy a férfiak a nőkhöz képest sokkal hatékonyabbak, amikor a státusuk, az erőforrásaik és ambíciójuk megmutatásáról van szó. És persze az ilyen tulajdonságokkal rendelkező azonos nemű versenytársak tekintélyének rombolásában is jobbak, mint a nők. Amikor a férfiak státusukat és dominanciájukat használják, sokkal hatékonyabbak az udvarlásban (Renninger és mtsai., 2004), és ez a stratégia több házastárshoz és több utódhoz vezet, mint más stratégiák (Betzig, 1986).

Ronay és von Hippel (2010) szerint a fizikailag vonzó nőkkel való találkozás beindítja a férfiak vágyát, hogy megfeleljenek a nők evolúciós párkapcsolati preferenciáinak és minél több erőforrást birtokoljanak, ambíciót fejezzenek ki, valamint kreativitást, függetlenséget és kockázatvállalást mutassanak. Ezzel szemben, ha a férfiak magas dominanciájú férfival találkoznak, akkor hajlamosak alacsonyabbra értékelni a saját párkapcsolati értéküket (Gutierres és mtsai., 1999). Amikor egy kutatásban a férfiakat előhangolták a szülői viselkedésre, akkor hajlamosak voltak a nők hosszú távú párkapcsolati preferenciáinak megfelelni (Millar & Ostlund, 2006), míg egy másik kutatásban, amelyben a párzással kapcsolatos viselkedés előhangolása történt (fiatal, vonzó nőket mutattak nekik), ott a résztvevők vágya a randizásra irányult (Ha, Overbeek és Engels, 2010). Az iparosodás előtti kultúrákban a férfiak státusa, a vadászati képessége, valamint adott esetben a vagyon mértéke gyakran összefüggésben van a magasabb termékenységgel (Betzig, 1986; Hurtado és Hill, 1992; Smith, 2004). A gazdagság a modern kultúrákban is összefüggésben van a férfiak nagyobb arányú termékenységével, míg a nőknél nem mérhető ilyen összefüggés (Cashdan, 1996; Mealey, 1985; Nettle és Pollet, 2008). A férfiak testmagassága, amely a fizikai egészségre és a személyközi dominanciára utal, kulcsfontosságú tényező mind a nők hosszú távú párkapcsolati választásában, mind a férfiak hosszú távú udvarlásában és a termékenységi siker elérésében (Fink, Neave, Brewer és Pawlowski, 2007; Nettle, 2002; Stulp, Buunk és Pollet, 2013). Pawlowski, Dunbar és Lipowicz (2000) kutatása szerint a gyermektelen férfiak 3 cm-rel alacsonyabbak, mint akiknek van gyerekük. Egy párkereső hirdetések elemzésével foglalkozó kutatásban a nők átlagosan 180,3 cm-t jelöltek meg a partner ideális magasságának, ezzel összhangban a férfiak párkereső hirdetéseinek 80%-a 183 cm vagy annál magasabb testmagasságot reklámozott (Kenrick és mtsai., 1990). A nők által előnyben részesített egyéb férfias vonások is összefüggnek a férfiak termékenységének jelzésével (például mélyebb hang, amely a férfi nemi hormon szignálja; Apicella, Feinberg és Marlowe, 2007).

Néhány evolúciós pszichológus szerint a férfiak a státust és a dominanciát inkább más férfiak megfélemlítésére és a velük való versengésre, mint a nők vágyainak teljesítésére használják (pl. Puts, 2010).

Mire vágynak a nők a rövid távú párkapcsolatban? Noha a legtöbb heteroszexuális nő a lehető legjobb minőségű társat szeretné, mindannyian nem mehetnek férjhez a legjobb tulajdonságokkal rendelkező férfihoz (különösen a monogám társadalmak törvényei szerint). A nők azonban rövid időre szexuálisan hozzáférhetnek az átlagosnál jobb genetikai minőségű férfihoz, ha alkalmi szexuális kapcsolatba lépnek vele. Ezzel egy nő adaptív előnyre tehet szert, ha olyan tulajdonságokat („jó géneket”) szerez be utódai számára, amelyek az alapját képezik a férfiak magas státuszra törekvésének, jó egészségének és fokozott reprodukciós sikerének. Ezek a gének különösen hasznosak lehetnek a nők fiai számára. A szexuális stratégiák elmélete alapján David Buss és David Schmitt (1993) abból indultak ki, hogy a jó génekhez való hozzáférés kulcsfontosságú nyeresége lehet a nők a rövid távú párkapcsolatának. Ezért azt feltételezték, hogy nők valószínűleg rendelkeznek a férfiak jó génjeinek jelzése iránti veleszületett fogékonysággal, amikor a lehetséges rövid távú partnerek közül választanak. Olyan jelzésekre gondoltak, mint például a szimmetria, a férfiasság és általában véve a fizikai vonzerő.

Mit mondanak a kérdőíves kutatások? Az egyik fajta bizonyíték olyan felmérésekből származik, amelyekben megkérdezték a nőket, hogy mennyire fontosak számukra a jó gének jelzései, amikor rövid távú kapcsolatra választanak partnert, ahhoz képest, amikor hosszú távú társat keresnek. Kutatások egész sora bizonyítja, hogy a nők a rövid távú kapcsolataikban inkább preferálják a férfiak fizikai vonzerejét, mint a

hosszú távúakban (Buss és Schmitt, 1993; Buunk és mtsai, 2002; Gangestad és Simpson, 1990, 2000; Kennek és mtsai., 1990, 1993; Regan és Berscheid, 1997, 1998a, 1998b; Regan és munkatársai, 2OOO, 2001; Scheib, 2001). Regan és mtsai. (2001) eredményei szerint a nők (egy 9 fokú skálán) a fizikai vonzerő fontosságát 7,80ra értékelték a rövid távú párválasztás szempontjából, míg a hosszú távú kapcsolat esetében csak 6,32-re. Castro és Lopes (2011) azt találták, hogy a nőknek tetszik, ha egy férfinak „csinos arca” van, amelyet átlagosan 3,42-re pontoznak a rövid távú partnernél, de csak 2,17-re a hosszú távú társaknál (5 fokú skálán), továbbá a nők a „gyönyörű testet” a rövid távú partnernél 3,08-ra pontozzák, de a hosszú távú társnál csak 1,83-ra. Amikor teljesen átlagos nőket arról kérdeztek, hogy a fizikai vonzerőnek mi lenne az a minimális szintje egy férfiben, amely elegendő lenne ahhoz, hogy alkalmi szexuális kapcsolatot létesítsenek vele, akkor azt válaszolták, hogy legalább 69%-os vonzerő kellene ehhez. Amikor azonban ahhoz kellett a férfiak minimálisan elégséges vonzerejét megadni, hogy a nő hosszú távú kapcsolatba lépjen vele, akkor a nők átlagosan csak 62%-os vonzerőt vártak el. Regan (1998a) hasonló eredményeket talált, amely szerint a nők azt akarják, hogy a férfiak legalább 71%-os vonzerővel rendelkezzenek rövid távú partnerként, míg hosszú távú társként csak 60%-os vonzerőt igényeltek tőlük. Regan (1998b) azt is megállapította, hogy míg a férfiak hajlamosak leszállítani az igényeiket a rövid távú partner vonzerejével kapcsolatban, addig a nők nem hajlandóak ilyen kompromisszumokra alkalmi szeretőik vonzerejének tekintetében. Amikor a nőket egy kutatásban gazdasági-jellegű döntések meghozására kérték (például mennyi pénzt költenének korlátozott költségvetésükből), akkor a nők egy ideális rövid távú partner tervezésekor költségvetésük 51% -át a potenciális partner fizikai vonzerejére fordítanák, de a hosszú távú társ vonzerejére csak a költségvetésük 21% -át (Li, 2007). Egy kultúrák-közi vizsgálatban az amerikai nők költségvetésük 46%-át a rövid távú partner fizikai vonzerejére fordították, de a költségvetésüknek csupán 23%-át fordították a hosszú távú társ fizikai vonzerejére (Li, Valentine és

Patel, 2011). Továbbá, azt találták, hogy a szingapúri eredmények még ennél is szélsőségesebbek, ahol a két mérőszám 43% és 15 % volt. Amikor egy másik kutatásban arra kérték a nőket, hogy értékeljék rangsorolással a fizikai vonzerő fontosságát egy tulajdonság-lista segítségével, akkor a nők a fizikai vonzerőt a nyolcadik legfontosabb tulajdonságnak ítélték, ha a rövid távú párkapcsolati partnerről volt szó, de csak a tizedötödik helyre tették, ha a hosszú távú partnerről volt szó (Stewart, Stinnett és Rosenfeld, 2000). A nők a rövid távú párkapcsolat esetében, sokkal fontosabbnak tartják a férfiak olyan fizikai tulajdonságait, mint az arc szimmetriája, férfiassága, a test izmossága és más tesztoszteronnal kapcsolatos jelzések, mint a hosszú távú kapcsolatnál, (Johnston, 2006; Mueller és Mazur, 1998; Roney és mtsai., 2006; Waynforth, Delwadia és Camm, 2005).

Hogyan viselkednek a nők valódi és a manipulált helyzetekben? A nők valódi rövid távú párválasztási helyzetben is gyakrabban választják a vonzerőt és erőteljesebben reagálnak a vonzerőre, mint más tulajdonságokra (Wiederman és Dubois, 1998). Például az átlagosnál szimmetrikusabb férfiak különösen felkeltik a nők érdeklődését (Gangestad és mtsai., 2005), továbbá a nők fizikailag vonzó férfiakkal gyakrabban élnek át orgazmust a közösülés során (Puts, Welling, Burriss és Dawood, 2012; Shackelford és mtsai., 2000; Thornhill, Gangestad és Comer, 1995). A nők nagyobb valószínűséggel mennek bele egy alkalmi szexuális kapcsolatba, ha az illető férfi az átlagosnál vonzóbb (7%), szemben azzal, ha az illető csak átlagos vonzerejű (3%), vagy kifejezetten kevéssé vonzó (2%) (Schützwohl), és mtsai., 2009). Amikor egy valós élethelyzetben közelített meg egy idegen férfi (aki a kísérlet-vezető beavatott embere volt) nőket azzal a kérdéssel, hogy „lefeküdnél velem?”, akkor a nők 3%-a válaszolt „igen”-nel kifejezetten vonzó férfi esetén, de 0%-a, ha a férfi csak átlagos vonzerejű volt (Guéguen, 2011). Egy hasonló jellegű dán tanulmányban a kísérletvezető beavatott emberének vonzereje hatással volt arra, hogy a nők igennel

válaszoltak-e az idegen férfi szexuális ajánlatára (míg a dán férfiakat nem befolyásolta az idegen nő szépsége, amikor szexuális ajánlatot kaptak tőle) (Hald és Hogh-Olesen, 2010). A férfiak fizikai vonzereje tehát kifejezetten fontos a nők számára a valós életben zajló alkalmi szexuális tapasztalataik során, így a rövid távú párkapcsolatokban is.

A nők rövid távú választása és a peteérési ciklus A nők akkor tudják leghatékonyabban kihasználni a rövid távú párválasztáskor a „jó gének”-hez jutás lehetőségét, ha jól időzítik az alkalmi szexet a vonzó férfival. Ha akkor történik az alkalmi szex, amikor a nők a legközelebb állnak az ovulációhoz, azaz peteéréshez (ez havonta az a pár napos időszak, amikor a megtermékenyülés esélye a legmagasabb). Számos tanulmányban találták azt, hogy a nők fontosabbnak tartják a partner fizikai vonzerejét az ovuláció körüli időszakban, mint azon kí\ ül (Thornhill és Gangestad, 2008). Érdekes, hogy ez különösen akkor van így, ha a nők alacsony párértékkel bírnak (Millar, 2013), és akkor, ha egy nő hosszú távú partnere (pl. férje) alapvetően fizikailag nem annyira vonzó (ennél fogva megnőhet a „jó gének” iránti igény) Gangestad és mtsai., 2010; Larson, Pillsworth és Haselton, 2012; Pillsworth és Haselton, 2006). A nők az ovuláció körüli időszakban olyan férfiakat részesítenek előnyben másokhoz képest, akiknek az arca és a teste erősen szimmetrikus (Gangestad és Thornhill, 1998; Johnston, Hagel, Franklin, Fink és Grammer, 2001), és ez a kutatási eredmény közvetlenül kapcsolódik a női hormonok változásához (GarverApgar, Gangestad és Thornhill, 2008). A kutatások szerint a peteérés körül tetőzik a nők vonzó férfi iránti preferenciája. Ez a havi ciklussal együtt járó hormonális változáshoz köthető preferencia olyan férfiakra irányul, akiknek férfias az arca, a teste, a hangja, valamint domináns a viselkedése (Anderson és mtsai., 2010; DeBruine, Jones, Frederick és mtsai., 2010; Little, Jones és Burriss, 2007), (Feinberg és mtsai., 2006; Puts, 2005), (Gangestad,

Simpson, Cousins, Garver-Apgar és Christensen, 2004) (lásd DeBruine, Jones, Tybur, Lieberman és Griskevicius, 2010). A nők havi ciklusához köthető preferencia változásainak legnagyobb része kifejezetten arról szól, hogy a nők miként értékelik a férfiakat rövid távú partnerként (Lukaszewski és Roney, 2009). A nők egyrészt a magasabb férfiakat preferálják a peteérés időszakában az alacsonyabbakhoz képest (Pawlowski és Jasienska, 2005), valamint a kreatívan intelligens férfiakat találják különösen vonzónak (Haselton és Miller, 2006). Az egyik kutatásban azt találták, hogy a nők nemcsak hogy preferálták a fizikailag vonzóbb férfiakat másokhoz képest, hanem már a nagyon vonzó férfitest látványa vagy gondolata is „beindította” a nőket és hajlamosabbak voltak szexelni fizikailag vonzó férfiakkal (Gangestad, Thornhill és GarverApgar, 2010). A nők másik nyilvánvaló viselkedése, amely az ovuláció körül megváltozik, hogy hajlamosabbak provokatívabbá válni (Haselton és mtsai., 2007) és vonzóbbá (Oberzaucher és mtsai., 2012), főleg akkor, ha korlátlan szocioszexualitásúak (azaz nyitottabbak az érzelmi elköteleződéstől mentes szexre) és folyamatosan inkább rövid távú párkapcsolatokban vesznek részt, mint hosszú távúban (Durante, Li és Haselton, 2008). A nők a peteérés közeledtével vonzóbbnak érzik magukat, és mások is vonzóbbnak tartják őket (Durante és mtsai., 2008), inkább akarnak táncos szórakozóhelyekre járni, (Haselton & Miller, 2006), magasabb hangon beszélnek, (Fischer és mtsai., 2011), és melegebb személyiségjegyekkel rendelkeznek (Markey & Markey, 2011) mint a havi ciklusuk más időszakában. A peteéréssel járó hormonális változás nem csupán a nők vágyait, preferenciáit és kinézetét alakítja át, hanem a személyészlelésükre is markáns hatást gyakorol. Az ovulációhoz közeledve a nők általában úgy észlelik a szexi férfit (a „szívtiprót”), mintha annak szuper apai képességei is lennének (Durante, Griskevicius, Simpson, Cantu , és Li, 2012). Valószínűbb, hogy férfias férfiakkal fognak kapcsolatba kerülni (Flowe, Swords, & Rockey, 2012), valamint nagyobb valószínűséggel válaszolnak igennel, ha egy bárban táncolni kérik fel őket (59%), összehasonlítva azzal, amikor a nők ovulációs ciklusuk nem termékeny szakaszában

vannak (36%; d = 0,73, Gueguen, 2009). A pupillatágulást az észleléses vizsgálatokban általában az inger vonzerejének tulajdonítják, míg semleges ingerek hatására a pupilla mérete nem változik. Az ovuláló nők pupillája hajlamos kitágulni, ha egy kedvenc hírességüket látják, de nem változik a pupillájuk mérete, ha épp nincs peteérésük, vagy nem a saját, hanem mások kedvenc hírességét látják, vagy ha hormonális fogamzásgátló tablettát szednek, amely teljesen összezavarja a havi ciklus hormonálisélettani és pszichológiai sajátosságait (Laeng és Falkenberg, 2007). Az ovulációhoz közeledő nők pontosabban azonosítják a férfiak szexuális orientációját (hogy homo- vagy heteroszexuális-e az illető), de a nőkét nem (Rule, Rosen, Slepian és Ambady, 2011), valamint nagyobb saját csoport iránti elfogultságot és más csoportok iránti előítéletet mutatnak (McDonald és mtsai., 2011). Képesek gyorsabban kategorizálni a férfiakat a nemük alapján, és ilyenkor jobban megértik a férfiak gondolkodásának szemantikáját (Macrae és munkatársai, 2002). Egyszóval a havi ciklussal összefüggő hormonális változás segít abban, hogy peteéréskor jobban rá tudjanak hangolódni a férfiakra. Az ovulációhoz közeli időszakban a nőket gyakrabban érintik meg mások a bárokban (Grammer, Renninger és Fischer, 2004), provokatívabb módon öltöznek, amikor szórakozni mennek (Haselton és mtsai., 2007), és több borravalót (un. „bugyipénzt”) kapnak sztriptíztáncosként (335 USD versus 260 USD; d = 0,75, Miller és mtsai., 2007), és általában vonzóbbak a férfiak számára (Roberts és mtsai., 2004). A nők is kívánatosabbnak érzik magukat, és jobban kívánják a szexet ilyenkor (Röder, Brewer és Fink, 2009). Az a pszichológiai váltás, amely úgy látszik, hatással van a nők viselkedésére és megismerési folyamataira, azért történik, hogy a rövid távú párválasztási pszichológiai működésük – amelynek célja a szimmetrikus, maszkulin és egészséges férfiaktól származó jó gének megszerzése – fokozódjon, amikor közeleg a peteérés.

Rövid és hosszútávra választó nők összehasonlítása

A nők rövid távú párválasztási preferenciáinak értékeléséhez egy másik hasznos eszköz az, hogy összehasonlítunk sok rövid távú párkapcsolatot választó nőt azokkal a nőkkel, akik kizárólag hosszú távú kapcsolatra választanak férfiakat. A szexuális stratégiák elméletének szempontjából nem meglepő, hogy azok a nők, akik életük során rövidebb időtartamra alakítanak ki párkapcsolatokat, inkább a fizikai vonzerőt, a férfiasságot és az személyközi dominanciát hangsúlyozzák a partner kiválasztásánál (Gangestad és mtsai., 2005; Little, Jones, Penton-Voak, Burt, & Perrett, 2002; Provost, Kormos, Kosakoski, & Quinsey, 2006; Quist és mtsai, 2012; Simpson, Gangestad, Christensen és Niels, 1999; Wilbur & Campbell, 2010). Azok a nők, akik korlátlan szocioszexualitásúak (azaz jellemzően rövidtávra választanak) flörtölésként érzékelik, ha egy ellenkező nemű rájuk mosolyog (ahogy a legtöbb férfi is) (Howell, Etchells és Penlon-Voak, 2012). Ha a korlátlan szocioszexualitású nő éppen szingli, akkor elsősorban a különösen férfias férfiakat preferálja (ha viszont éppen párkapcsolatban van, akkor nem). (Sacco, Jones, DeBruine és Hugenberg, 2012). Azok a nők, akik nagyobb valószínűséggel vesznek részt rövid távú párkapcsolatokban, inkább olyan férfiakat preferálnak másokhoz képest, akik férfias tulajdonságokkal rendelkeznek (Frederick és Haselton, 2007; Little és mtsai, 2002), amelyhez olyan jellegzetességek is hozzátartoznak, mint a férfias maszkulin mozgás, például a járás (Provost, Troje és Quinsey, 2008). Ezen prefereciáknak némelyike még kifejezettebb, ha a nők maguk fizikailag kifejezetten vonzóak (Penlon-Voak és mtsai., 2003). Összességében úgy tűnik, hogy a rövid távú párkapcsolatban részt vevő nők nagyobb valószínűséggel mutatják ki a szexuális stratégiák elméletében feltételezett rövid távú párválasztási preferenciájukat.

A hatékony udvarlás felfedi a nők rövid távú vágyait Ha az evolúció hatására a nők bizonyos (szívtipró, szexi) férfiakat inkább választanak rövid távú kapcsolatra, mint másokat, akkor a

rövid távú párválasztás terén különösen sikeres férfiaknak rendelkezniük kell olyan tulajdonságokkal, amelyekre a nők alapvetően vágynak a rövid távú szexuális partnerben. A fizikailag vonzóbb és versengőbb férfiakat a nők gyakrabban választják rövid távú partnernek (de hosszú távú társnak nem; Simpson és mtsai., 1999). A fizikailag vonzó és férfias férfiak általában hajlamosabbak többet szexelni (Gallup és mtsai., 2007; Puts, 2005; Shoup & Gallup, 2008), több szexpartnerrel rendelkeznek (Bogáert és Fisher, 1995; Rhodes, Simmons és Peters, 2005; Thornhill és Gangestad, 1994), és a nők vonzóbbnak tartják őket mint rövid távú partnert (Gangestad és mtsai., 2004). Sokkal sikeresebben vesznek részt párkapcsolaton kívüli szexben (félrelépésekben) és más férfiak partnerének elhalászásában (Gangestad & Thornhill, 1997; Schmitt és munkatársai, 2004). Emellett több gyermekük van (Apicella és mtsai., 2007; Waynforth, 1999), dominánsabbnak észlelik őket (Simpson, Gangestad, Christensen és Niels, 1999), és valójóban erősebbek fizikailag (a kézi szorítóerő méréssel végzett tanulmányok szerint) (Gallup és mtsai., 2007; Shoup és Gallup, 2008), végül jobb minőségű spermiumokkal rendelkeznek (Scheib, 1994; Soler és mtsai., 2003). Összességében úgy tűnik, hogy a férfiak fizikai vonzereje és férfiassága eléggé megbízható mutatója a férfiak genetikai minőségének és ebből következően a rövid távú kapcsolati kívánatosságuknak. A férfiak is úgy reagálnak a nők peteéréssel kapcsolatos ciklikus hormonális változására, hogy az összhangban van a nők rövid távú párválasztási stratégiájával, amelynek célja a jó minőségű gének beszerzése. Például a férfiak nagyobb borravaló adásával reagálnak a nők peterérésének nonverbális jelzéseire a sztriptíz bárokban (Miller, Tybur és Jordan, 2007). A férfiak tesztoszteron szintje jelentősen megemelkedik, amikor ovuláló női illatot szimatolnak (d = 0,75, Miller és Maner, 2010), valamint a férfiak, akik ovuláló nőkkel találkoznak, könnyebben megtalálják a kognitív tesztekben a nemi alapú fogalmakat, ugyanakkor hajlamosabbak kockázatosabb döntéseket hozni (Miller és Maner, 2011). Általában a férfiak különösen vonzónak tartják a nők hangját, testillatát, derék-csípő arányát, bőrszínét és arcvonásait a peterérés időszakában (pl.

Bryant és Haselton, 2009; Oberzaucher és mtsai., 2012; Roberts és mtsai., 2004). A párkapcsolatban élő férfiak ezzel összhangban több erőfeszítést is fordítanak arra, hogy őrizzék partnerüket, amikor annak peteérése van (d = 0,87, Gangestad, Thornhill és Garver, 2002; lásd még Thornhill és Gangestad, 2008).

A nők rövid távú párválasztásának egyéb funkciói A nők persze sokféle adaptív okból vehetnek részt rövid távú párkapcsolatban (Greiling és Buss, 2000), nem csupán azért, hogy fizikailag vonzó férfiaktól jó géneket szerezzenek utódaik számára. A nők számára előnyös lehet az is, ha (több partnerrel való párhuzamos kapcsolat esetén) összezavarják partnereiket az apaság terén. Így több „apától” juthatnak közvetlen erőforrásokhoz, és több fizikai védelmet kaphatnak a partnerektől, sőt, saját párkapcsolati értéküket is felbecsülhetik, és a rövid távú párkapcsolati tapasztalatokat a későbbi hosszú távú kapcsolatban kamatoztathatják. Ezeknek a lehetséges funkcióknak a kísérletes bizonyítéka nem olyan nagyszámú és megbízható, mint a jó gének megszerzésére vonatkozó kutatások eredményei. Például a rövid távú párkapcsolatokban részt vevő nők inkább azokat a férfiakat részesítik előnyben, akik azonnali erőforrásokat biztosítanak, különösen azokhoz a férfiakhoz képest, akik a jelenben nem rendelkeznek számottevő erőforrással, hanem inkább jövőbeni erőforrás-potenciállal (pl. tipikus egyetemista férfiak; Buss és Schmitt, 1993). Az azonnali erőforrásokat biztosítani képes férfiakat általában sokkal sikeresebbnek ítélik meg a rövid távú párválasztásban (Schmitt, 2002). Az elérhető, felhasználható és megosztható erőforrások szintje szorosan összefügg az életkorral. Egy tanulmányban, amelyben 25 éves fiatalokat vizsgáltak Buunk és kollégái (2001), megállapították, hogy a nők maguknál 4 évvel idősebb (tehát 29 éves) férfiakat részesítettek előnyben rövid távú partnerként, és a partner maximálisan még elfogadható életkora 38 év volt. Ezzel szemben a férfiak inkább a maguknál egy évvel fiatalabb nőket preferálták rövid távú partnerként (24 éves), és a

maximálisan még elfogadható életkorként 31 évet jelöltek meg. A nők az izmos testű rövid távú partnert részesítik előnyben (Frederick és Haselton, 2007), akiknek V-alakja van (keskeny derék-csípő-has és széles mellkas-hát-váll) (Braun és Bryan, 2006), és azt, aki kiemelkedő harci képességű és az átlagosnál magasabb fizikai erővel rendelkezik (Gallup, White és Gallup , 2007; Sell és mtsai., 2010). Nem meglepő, hogy azok a férfiak, akik sikeresek a rövid távú párválasztásban és más partnerének elhalászásában, V-alakkal rendelkeznek (Hughes és Gallup, 2003). A prostitúció használatával (például Bonnerup és mtsai., 2000) és a pornó-fogyasztással kapcsolatos (Hald, 2006) tipikus kutatási eredmények szintén alátámasztják, hogy a nők a férfiaknál gyakrabban vesznek részt olyan rövid távú szexuális érintkezésben, amelyért cserébe erőforrásokhoz jutnak. A nők rövid távú párkapcsolati törekvésének másik lehetséges funkciója a rövid távú párkapcsolat felhasználása annak érdekében, hogy sikeresen navigálják a hosszú távú párkapcsolatokból való kiés belépést. Greiling és Buss (2000) szerint a nők jó módszernek tekintik a rövid távú párkapcsolatot az előző hosszú távú kapcsolat lezárására és az azt helyettesítő újabb hosszú távú társ kiválasztására. A rövid távú párkapcsolat használata a hosszú távú partner megtalálására a második legnépszerűbb ok, amely miatt a nők belemennek a rövid távú kapcsolatokba (Li és Kenrick, 2006). A nők a férfiaknál gyakrabban tekintik a rövid távú párkapcsolat különböző típusait (pl. felszedni valakit egy alkalomra, „barátság extrákkal”) a hosszú távú partner kiválasztásának lehetséges eszközeként (Reiber és Garcia, 2010). A nők a férfiaknál inkább hajlamosak arra, ha elégedetlenek az aktuális hosszú távú kapcsolatukkal, akkor házasságon kívüli kapcsolatot alakítsanak ki. A nők 77%-a úgy véli, hogy a „szerelem” elfogadható ok a házasságon kívüli viszonyra, ezzel szemben a férfiaknak csak 43%a gondolja ezt (Glass és Wright, 1985). És mi a helyzet a férfiakkal? A férfiak általában sokkal nyitottabbak a rövid távú kapcsolatokra, mint a nők. A 30 év feletti egyedülálló nők kb. 3%-a vágyik rövid távú párkapcsolatra, míg a 30 év feletti egyedülálló férfiak kb. 8%-a szeretne rövidtávra partnert

(Tadinac és Hromatko, 2006). A 30 év feletti elkötelezett kapcsolatban élő nők 18%-a szeretne házasságon kívüli viszonyt, míg a kapcsolatban lévő férfiak kb. 35%-a (Tadinac és Hromatko, 2006). A kutatók úgy gondolják, hogy a férfiak rövid távú párválasztását a párkapcsolati preferenciák másfajta pszichológiai működése vezérli, mint a nőkét. A következőkben a férfiak párválasztási preferenciáiról lesz szó.

4. MIRE VÁGYNAK A FÉRFIAK? „Nem kiszeretek egy asszonyból, hanem beleszeretek egy másikba. ” Reviczky Gábor magyar színművész (1949) A szexuálisan szaporodó fajok hímjei és nőstényei általában különböznek az életképes utódok létrehozásához minimálisan szükséges szülői ráfordítás mértékét illetően. A legtöbb állatfaj esetében a nőstények több energiát fektetnek az utódokba, mint a hímek, bár nem mindig ez a helyzet (pl. a csikóhal, a Hippocampus esetében). Robert Trivers (1972) az elsők között volt, aki rámutatott, hogy az egyik nem utódokba való intenzívebb energiabefektetése alapvető hatást gyakorolhat a faj hímjeinek es nőstényeinek párválasztási pszichológiai működésére. Például azoknál a fajoknál, amelyek szülői ráfordításában megfigyelhető nemi különbségek vannak, a szaporodásba kevesebbet befektető nem (ezek többnyire a hímek) szinte mindig kevésbé szelektív párválasztási preferenciákkal rendelkezik (azaz kevésbé válogatós), és kevésbé visszafogott a párválasztásában, mint a több befektetést mutató nem (általában a nőstények).

Mire vágynak a férfiak a hosszú távú kapcsolatban? Az ember esetében úgy tűnik, hogy a hosszú távú párkapcsolat (pl. házasság) szinte egyetemesen jellemző az emberi kultúrára. A közösség előtt kihirdetett, kölcsönösen vállalt összetartozás egyértelmű adaptív előnyökkel jár mindkét nem számára. A nők, azaz a nagyobb szaporodási befektetést mutató nem számára abban az értelemben, hogy ezzel stratégiai partnert szereznek reproduktív erőfeszítéseik megvalósításához (Schmitt, 2005a). A házassági kapcsolatban való részvétel több szempontól is gyümölcsöző lehetőség a férfiak számára. Egyrészt a folyamatos jelenlét miatt apasági bizonyosságot nyerhetnek az általuk nevelt utódok származását illetően. Másrészt közvetlen szülői ráfordítást

nyújthatnak utódaiknak, ami az anyagi támogatás mellett bizonyos készségek és jártasságok személyes átadását jelenti. Harmadrészt pedig társadalmi státusuk megerősítésére is lehetőség nyílik feleségük férfirokonain keresztül, a férfiszövetségek számának növelésével (lásd Buss, 2008). Az emberi gyermek extrém mértékű éretlensége (más fajok utódaival összehasonlítva) azt jelenti, hogy a kétszülős gondozás (a hosszú távú párkapcsolat) elengedhetetlenül fontos lehetett a történelem előtti időkben a férfiak személyes reproduktív sikere szempontjából. Más szavakkal: az a férfi, aki nem tudott vagy akart elköteleződni a gyermeknevelésben, nem lehetett biztos benne, hogy hagyott-e maga után túlélő és szaporodni képes utódokat. Mivel a férfiak párválasztási pszichológiai működése minden bizonynyal alkalmas a hosszú távú párkapcsolatra, ezért a férfiak rendelkeznek az elkötelezett, hosszú távú partner kiválasztását segítő vággyal és preferenciával. A szexuális stratégiák elmélete (Buss és Schmitt, 1993) szerint az ősi férfiak olyan preferenciákkal rendelkeztek, amelyek segítettek felmérni a potenciális partner fiatalságát, egészségi állapotát és genetikai minőségét. Ugyanis ezek a mutatók jelezték megbízhatóan a nők termékenységi állapotát (a fogamzás aktuális esélyeit) és potenciális reproduktív értéket (egy nő jövőbeli gyermekeinek lehetséges számát). így várható, hogy a férfiak evolúciós szempontból olyan fizikai tulajdonságokra vágynak a partnerben, amelyek utalnak a nő viszonylag fiatal életkorára. Például ilyenek a neoteniás (fiatalos) arc, a telt ajkak, a tiszta és ragyogó bőr, a nagy szem, a kicsi áll, a csillogó és hosszú haj, a jó izomtónus (Sugiyama, 2005). Illetve általában a termékenységgel összefüggő magas ösztrogén szintre utaló fizikai tulajdonságok, mint a nőies arcvonások és testi jellemzők. Ilyenek például a magas hang, az alacsony (0,7) derékcsípő arány, a kisebb lábfej, a hosszú láb. Valamint a szervezet alacsony genetikai mutációs terhelésének jelzésével összefüggő fizikai jellemzők (pl. arc- és testi szimmetria). A fizikai vonzerő felmérésére irányuló preferenciák mellett várható, hogy a férfiak a potenciális partner olyan tulajdonságára is érzékenyek, amely jelzi, hogy egy nő nem lesz hűtlen hosszú távú párkapcsolatban (ez

veszélyezteti az apasági bizonyosságot), és jó szülői képességekkel rendelkezik, valamint a férfivel összepasszoló személyiségjegyei vannak (Buss és Schmitt, 1993).

Mit mondanak a kérdőíves kutatások? A fenti preferenciák létezésének az egyik alapvető bizonyítéka önbeszámolós kérdőívekből származik, amelyekben a kutatók felkérték a férfiakat és nőket, hogy értékeljék, rangsorolják vagy jelöljék meg azt, hogy mit preferálnak a hosszú távú párkapcsolati partnerben. 1986-ban David Buss és Michael Barnes az elsők között publikálták, hogy a férfiak számára a nők fizikai vonzereje fontosabb a hosszú távú párválasztásban, mint amennyire ez a nőknek fontos az ellenkező nemű partner kiválasztása során (d = 0,92). Alan Feingold (1990) párválasztási preferenciákkal kapcsolatos kutatásokat összegző metaanalízise megerősítette, hogy a férfiak inkább preferálják a hosszú távú lehetséges partner fizikai vonzerejét, mint a nők (összességében d = 0,54). Azóta számos tanulmány is megerősített, hogy a hosszú távú partner fizikai vonzerejének megítélésében alapvető nemi különbségek vannak (Buss es Schmitt, 1993; Buunk és mtsai., 2002; Gangestad és Simpson, 1990, 2000; Kenrick és mtsai., 1990,1993). Regan és Berscheid. 1997; Regan 1998a, 1998b; Regan és munkatársai, 2000; Scheib, 2001). Buss (1989) megvizsgálta a hosszú távú párkapcsolati preferenciákat 37 kultúra összehasonlításában, és megállapította, hogy a férfiak a kultúrák 100%-ában a fiatalabb nőket preferálták, míg a 37 kultúrából 34-ben (92%) a férfiak a „jó megjelenést” részesítik előnyben a lehetséges hosszú távú partnerek tulajdonságai közül. A nők a hosszú távú partner választásakor egyetlen kultúrában sem részesítették előnyben a fizikai vonzerőt más vonásokhoz képest. Gangestad és mtsai. (2006) azzal magyarázták a fizikai vonzerőben mérhető nemi különbség társadalmak közötti eltéréseit, hogy a nők és a férfiak vonzó megjelenés iránti párválasztási preferenciái szorosan összefüggnek az adott földrajzi régióban a kórokozók szintjének gyakoriságával (telítettségével). A vonzó

megjelenés még a jövedelemnél is fontosabb a magas patogén telítettségű kultúrákban (Little, Apicella & Marlowe, 2007). Lippa (2007) egy 53 nemzet bevonásával készített elemzésben azt találta, hogy a vonzó megjelenés iránti preferencia nemi különbsége a vizsgált minta 100%-ában kimutatható volt. A férfiak női vonzerő iránti fogékonysága ebben az értelemben társadalmakon átívelő („pánkulturális”) univerzálé, amelynek ebben a kutatásban d = 0,55 hatáserőssége volt. Zentner és Mitura (2012) szintén azt találták, hogy a hosszú távú partner kiválasztásában a vonzó megjelenés iránti preferencia nemi különbsége a vizsgált tíz nemzet 100%-ában egységes volt. A kutatók arra is kíváncsiak voltak, hogy vajon a társadalmi nemi egyenlőség (amely eltérő mértékben jellemezte a vizsgált nemzeteket) milyen hatással van a vonzerő-preferencia nemi különbségeire. Arra számítottak, hogy minél magasabb a nemi egyenlőség, annál kevésbé markáns a férfiak és nők közötti különbség a vonzerő preferencia terén. De az eredmények éppen ellentétesek voltak az elvártakkal: a vonzerő preferencia nemi különbsége egyre nagyobb lett, ahogy a nemzetek között nőtt a társadalom-politikai nemek közötti egyenlőség. Az alacsony társadalom-politikai nemek közötti egyenlőséggel rendelkező nemzeteknél kisebb a nemi különbség (d = 0,24), szemben a közepesekkel (d = 0,43) vagy a magas szociálpolitikai nemek közötti egyenlőségű nemzetekkel (d = 0,51). Ez az eredmény azt sugallja, hogy egy nemzetben a megnövekedett szociálpolitikai nemek közötti egyenlőség nem csökkenti a párválasztási preferenciákban mérhető nemi különbségek mértékét. Sőt, ha van bármi, ami növelheti a pszichológiai értelemben vett nemi különbségeket abban, hogy mire vágynak a nők és a férfiak a partnerben, az a magasabb társadalompolitikai nemi egyenlőség (Schmitt, Realo, Voracek és Allik, 2008). Amikor egy vizsgálatban megkérdezték a férfiaktól, hogy mi a minimálisan elégséges szintje a női fizikai vonzerőnek, amely szükséges ahhoz, hogy az illetővel házasságot kössenek, akkor azt válaszolták, hogy legalább 60%-osnak kell lennie a nő vonzerejének. A megkérdezett nők azonban nem tették ilyen magasra a lécet a férfiak házassághoz szükséges minimálisan elegendő fizikai vonzerejével kapcsolatban és csak 52%-ra tették azt (d = 0,41;

Kenrick és munkatársai, 1990). A nőkkel ellentétben, amikor a férfiak párkapcsolati értéke emelkedik (ideértve, hogy fizikailag vonzóbb lett), a lehetséges hosszú távú partner fizikai vonzerejével kapcsolatos elváráshoz való ragaszkodásuk nagyrészt nem változik (tehát még az alacsony párértékű férfiak is elvárják, hogy hosszú távú partnerük fizikailag vonzó legyen (Lee, Loewenstein, Ariely, Hong, & Young, 2008; Regan, 1998a, 1998b). Egy az Egyesült Államokban végzett reprezentatív kutatásban Sprecher és mtsai. (1994) megvizsgálták a hosszú távú párkapcsolati preferenciákat, és azt találták, hogy a férfiak a nőknél fontosabbnak tartották a partner vonzó megjelenését (d = 0,65) és fiatal életkorát (d = 0,99). Egy másik kutatásban Buss és mtsai. (2001) az Egyesült Államokban az utóbbi 57 éven belüli párkapcsolati preferenciákban végbement változásokat tekintették át. Azt találták, hogy mind a férfiak, mind a nők számára fontosabbá vált a hosszú távú partner fizikai vonzereje, mint régebben. Azonban a nemek között nem volt egyforma mértékű a fontosság alakulása. Míg a férfiak a partner vonzó megjelenésének fontosságát az 1939-es 14. helyről 1996-ban már a 8. helyre sorolták, addig a nők az 1939-es 17. helyről 1996-ban csak a 13. helyre. Az, hogy a férfiak számára fontosabb a partner vonzereje, mint a nőknek, úgy tűnik mit sem változott az amerikai nemzedékek viszonylatában. Sőt, a nemek közötti eltérés még nagyobb is lett. A hosszú távú partner kiválasztásának szempontjai persze életkoronként eltérők lehetnek. A férfiak és a nők öregedése során a partnerrel kapcsolatos életkori preferenciákban mutatkozó nemi különbségek egyre intenzivebbé válnak. Egy kutatásban Kenrick és Keefe (1992) azt találták, hogy a 25 éves férfiak önmaguknál körülbelül 4 évvel fiatalabb nővel házasodnának, és azt mondták, hogy legalább 20 éves, de legfeljebb 30 éves korú nő jöhetne szóba. A megkérdezett 25 éves nők az ideális házastárs életkorát önmaguknál 4 évvel idősebbnek jelöltek meg, és azt mondták, hogy legalább 25 évesnek, legfeljebb pedig 35 évesnek kellene lennie az illetőnek. Amikor 65 éves férfiakat kérdeztek az ideális házastárs életkoráról, akkor a férfiak kb. 10 évvel fiatalabb partnert jelöltek meg, és azt mondták, hogy legalább 50 és legfeljebb 60 évesre gondoltak. A 65 éves nők pedig azt válaszolták ugyanerre a

kérdésre, hogy az ideális partner 65-75 év közötti lenne számukra. Ehhez hasonló eredményeket találtak egy másik kutatásban is (Schwarz és Hassebranck, 2012), amelyben 21.245 fő 18 és 65 év közötti (átlagéletkor = 31 év) egyedülálló („szingli”) vett részt. Arra jutottak, hogy a férfiak életkoruktól vagy az iskolai végzettségüktől függetlenül magasabbra értékelik a fizikai vonzerőt és a relatív fiatalságot a partnerben, mint a nők. Van azonban egy figyelemre méltó kivétel a férfiak fiatal partner-preferenciáját bemutató kutatások sorában. Kenrick, Gabrielidis, Keefe és Cornelius (1996) dokumentálták, hogy a tizenéves férfiak inkább önmaguknál néhány évvel idősebb partnert részesítenek előnyben. Ennek az lehet a magyarázata, hogy a férfiak preferenciája úgy alakult ki, hogy vágyaik fókuszában a legmagasabb termékenységű nők állnak (ami a nők 20 éves kora körül van), és nem az a helyzet, hogy a férfiak egyszerűen csak saját életkorukhoz hasonló vagy kicsivel fiatalabb partnert akarnak. A férfiak hosszú távú párkapcsolatra vonatkozó életkor-preferenciáit a nők tényleges termékenységi csúcspontja rögzíti. Azok a kutatások, amelyek összevetik a hosszútávú és a rövid távú párválasztási preferenciákat elemző tanulmányokat, megállapították, hogy a férfiak fokozott előnyben részesítik a fizikai vonzerőt és a fiatalságot a hosszútávú párkapcsolatokban, míg a nők a férfiaknál jóval nagyobb hangsúlyt helyeznek a partner fizikai vonzerejére, amikor rövid távú kapcsolatra választanak valakit (Buss és Schmitt, 1993; Buunk és mtsai., 2002; Confer és mtsai., 2010; Kenrick és mtsai., 1993). Vannak olyan kutatások, amelyekben a vizsgálati személyeket arra kérik, hogy gazdasági jellegű döntést hozzanak a párválasztás területén (pl. mintha egy korlátozott költségvetésből kellene pénzt költeniük, ami nem lesz mindenre elég, amit szeretnének). Ez a kényszerhelyzet segíthet megérteni a kutatóknak, hogy egy vágyott tulajdonság mennyire fontos az embereknek egy másik vágyott tulajdonsághoz képest, és jól modellezi a valós élethelyzeteket is. Egy olyan kutatásban, amelyben az ideális hosszú távú partner tulajdonságait kellett megtervezni, azt találták, hogy a férfiak költségvetésük 40%-át fordítanák a partner fizikai vonzerejére, összehasonlítva a nőkkel, akik csak 21%-át fordítanák erre (Li,

2007). Egy másik hasonló korlátozott költségvetéses tanulmányban Li és mtsai. (2002) megállapították, hogy férfiak a rendelkezésre álló időkeret 13%-ában említik meg a nők fizikai vonzerejét az ideális partner jellemzésekor, míg a nők csupán az idő 5%-ában. Evans és Brase (2007) nemi különbségeket találtak a fizikai vonzerő említésében egy olyan vizsgálatban, amelyben a résztvevőknek nyitott végű kérdések segítségével kellett értékelni a lehetséges randevú-célokat. A férfiak szignifikánsan többet említették meg a nők fizikai vonzerejét, mint fordítva. Összegezve elmondható, hogy a férfiak és nők önkitöltős kérdőíves kutatásokban adott válaszai (osztályozás, rangsorolás és jelölés feladatokban) viszonylag következetesen alátámasztják azt a feltételezést, miszerint a férfiak hosszú távú párválasztási preferenciái a nők termékenységgel kapcsolatos jelzéseire (fiatalság és fizikai vonzerő) irányulnak.

Hogyan viselkednek a férfiak manipulált helyzetekben? A pszichológiai kutatások eléggé féloldalasok lennének, ha csupán egyetlen vizsgálati módszerből nyert bizonyítékokra – az önkitöltős kérdőívek adataira – támaszkodnának. Hiszen legalább ilyen érdekes azoknak a kísérleti szempontból manipulált helyzeteknek a tanulsága, amelyekben a vizsgálati személyek viselkedését tanulmányozzák. Ezek között vannak véletlenszerűen kijelölt forgatókönyvekre adott reakciók, vagy valós élethelyzetekben folytatott interakciók, amelyeket a kísérletvezető által beavatott személy irányít. Ezek a források más oldalról világítják meg a férfiak hosszú távú párválasztási preferenciáit, amelyek a nők termékenységgel kapcsolatos jelzéseire (fiatalság és fizikai vonzerő) irányulnak. A kísérleti helyzetekben végzett viselkedés megfigyeléses kutatásainak összehasonító elemzése azt mutatja, hogy a férfiak (a nőknél) pozitívabban reagálnak arra, amikor személyesen kapcsolatba kerülnek egy nagyon vonzó ellenkező nemű lehetséges partnerrel (hatásmérete a férfiaknál d = 1,23; a hatásméret nőknél d = 0,61) (Feingold, 1990).

A férfiak női fiatalsággal és magas termékenységgel kapcsolatos jelzések iránti érzékenységének további elemzése rávilágít a férfiak sajátos párválasztási preferenciáinak néhány érdekes részletére. Egy kutatásban Schaefer és mtsai. (2006) kimutatták, hogy ha férfiaknak kifejezetten nőies arcokat vagy hangokat mutatnak, akkor ez fokozza a férfiakban a nőkhöz való vonzódását. Johnston és Franklin (1993) egy érdekes kísérletben a férfi résztvevőknek egy számítógépes programmal több női arcból létrehozott női arcot mutattak a monitoron, és az volt a feladat, hogy a billentyűzet gombjaira kattintva addig változtassák az arcot, amíg egy számukra „ideális” arcot nem érnek el. A kutatók valójában többek között arra voltak kíváncsiak, hogy hol lehet a küszöbértéke a preferált női fiatalságnak. A végső női arc biometriai arányait tekintve egy 14 éves lány arcarányait mutatta. A női fiatalság és termékenység jelzései számos kutatási eredmény szerint a férfiakban általánosan érdeklődést váltanak ki függetlenül a kulturális változatoktól és történelmi koroktól (Cunningham, Roberts, Barbee, Druen és Wu, 1995; Jones, 1995; Langlois és mtsai., 2000). A számítógépes képmanipulációs technikák pszichológiai kutatásokban való elterjedésével egy sajátos módszertani irányzat alakult ki, amelyben arra a kérdésre keresték a választ, hogy az arc és test vonásainak nőiesebb vagy férfiasabb irányba való megváltoztatása milyen hatás vált ki az észlelőből. A férfiak a legtöbb kultúrában például a feminizált (még inkább nőiesített) női arcokat és testformákat részesítik előnyben, amelyek a tulajdonosának magas ösztrogén szintjére utalnak (Perrett és mtsai., 1998; Singh és Young, 1995). A legtöbb kultúrában a férfiak a nők derék-csípő arányát veszik alapul a női test vonzerejének megítélésekor, mert ez a testi jellemző összefügg a szervezet magasabb ösztrogén szintjével és ezen keresztül a magasabb termékenységgel (Singh, 1993). Bár a bennünket körülvevő vizuális kultúra (a nőalakokat ábrázoló antik nőszobroktól kezdve napjaink média-elárasztott környezetéig) valószínűleg jelentős hatással van az ideálisnak tartott női testforma preferenciájára. Ugyanakkor az alacsony derék-csípő arány (a relatíve vékony derék, széles csípő együttese) preferenciájához nem feltétlenül szükséges az említett

túlharsogó vizuális kultúra részesévé válni. Egy kutatásban arra jutottak, hogy az alacsony derék-csípő arányú, nőies formájú bábukat vonzóbbnak tartották a születésüktől vak férfiak is (Karremans, Frankenhuis és Arons, 2010). Úgy tűnik, hogy a női fiatalság és termékenység specifikus kulcsai (jelzései) aktiválják a férfiak agyának specifikus területeit (Thornhill és Gangestad, 1999), különösen a nucleus accumbens-ben (Aharon és mtsai., 2001; Platek és Singh, 2012). Elizabeth Cashdan, a University of Utah antropológus professzora szerint a nőies vonások iránti veleszületett férfi érzékenység ellensúlyozására egy-egy adott helyi kultúra értékrendje mérséklő hatással lehet. Azt találta, hogy a gyakori háborúkkal küzdő tradicionális kultúrákban, ahol férfias fiúkat szeretnének az apák, ott csökken az alacsony derék-csípő arány iránti preferencia a férfiak körében (Cashdan, 2008). Ezen kívül más környezeti hatások is mérsékelhetik az alapvetően adaptív fizikai tulajdonságok iránti párválasztási preferenciáikat (pl. a betegségek előfordulási gyakorisága, az apai szülői ráfordítás mértéke, az adott kultúra vizuális ingerei) (lásd Pisanski és Feinberg, 2013). Amikor a férfiak kísérleti helyzetben vonzó nőkkel kerülnek kapcsolatba, akkor ez kiváltja belőlük az anyagi javak iránti nagyobb érdeklődést, a megnövekedett ambíciókat, a kreativitást és nagyobb kockázatvállalási hajlandóságot (Roney és mtsai., 2006). Egy kutatásban a vizsgálati személyeket arra kérték, hogy tartsanak az egyik kezükben 2000 amerikai dollárt. A kutatók már ettől az átmeneti gazdagság-hatástól is azt találták, hogy a férfiak erősebb vágyat fejeztek ki a fizikailag vonzó partnerrel való párkapcsolatra, miközben a hasonló módon ugyanannyi pénzt fogó nőknél nem volt kiváltható ez a hatás (Yong és Li, 2012). Amikor egy másik kutatásban férfiakat úgy informáltak, hogy egy a képen látható, fizikailag nagyon vonzó nővel fognak telefonon beszélni, akkor a vizsgálati személyek elkezdtek mélyebb hangon beszélni a telefonba (a mély férfihang egy olyan jellemző, amely általában tetszik a nőknek) (Puts, 2005). Ez a hatás azonban csak a képek bemutatásával váltódott ki, a szóbeli tájékoztatásra nem (Hughes, Farley és Rhodes, 2010). A férfiak több borravalót adnak a nőknek, ha fizikailag vonzóbbak, fiatalabbak, nagyobb mellűek és kisebb

testméretük van (Lynn, 2009), nagyobb (drágább) eljegyzési gyűrűt vásárolnak fiatalabb nők számára, mint az idősebb nőknek (Cronk & Dunham, 2007), es nagyobb valószínűséggel fizetik ki a nő vacsoráját egy randin, ha a no fizikailag vonzóbb (hasonló hatások nem mérhetők a nők esetében; Stirrat, Gumert és Perrett, 2011). A párválasztási preferenciák ugyanakkor nem csupán a választásokban érhetők tetten, hanem úgy tűnik, hatással vannak társas életünk egyéb érzelmi és viselkedéses aspektusaira is. Egy kutatásban például azt találták, hogy a férfiak kevésbé elkötelezetten reagálnak partnerükre, ha nagyon vonzó nők is jelen vannak, miközben a nőkre nincs ilyen hatással, ha partnerük mellett nagyon vonzó férfiakkal is találkoznak (Gutierres és mtsai., 1999; Kanazawa és Still, 2000; Kenrick és mtsai., 1994). A férfiak általában olyan más férfiakra irigykednek, akiknek magasabb státusa és nagyobb vagyona van, vagy olyan férfiakra, akiknek fizikailag vonzó a felesége, a nők irigysége viszont akkor erősebb más nők iránt, ha azok fizikailag vonzóbbak vagy gazdagabb a férjük (DelPriore és mtsai., 2012).

Kulturális lenyomatok, nyilvántartások és termékenységi adatok elemzése Az önkitöltős kérdőívek és a manipulált kísérleti helyzetek elemzése mellett természetesen létezik más lehetőség is arra, hogy megvizsgáljuk, vajon a férfiak tényleg rendelkeznek-e a női termékenyég jelzései, a fiatalság és vonzerő detektálására irányuló hosszú távú párkapcsolati preferenciával. Ilyen tanulmányozásra érdemes anyagok a kulturális dokumentumok, például a népmesék (Carroll, 2005; Gottschall és mtsai., 2003), a házassági / párkereső hirdetések (Feingold, 1992), valamint a házasságról és a termékenységről szóló kormányzati nyilvántartások (Pettay, Helle, Jokela és Lummaa, 2007). Egy 48 kultúra adatait elemző kutatásban Gottschall és mtsai. (2003) azt találták, hogy a férfiak vonzerővel kapcsolatos preferenciájának megemlítése általános jelenség az iparosodás előtti társadalmakban is. Egy másik kutatásban Ogas és Gaddam (2011), amelyben internetes keresőmotorok adatait

elemezték, arra jutottak, hogy a fizikai vonzerővel kapcsolatos keresésekben jelentős nemi különbségek mérhetők a férfiak javára. A párkereső hirdetések metaanalízise dokumentálta, hogy a férfiak általában fiatalos és fizikailag vonzó hosszú távú partnert keresnek, míg a nők inkább ezeket a vonásokat reklámozzák, és ők azok, akiknek a hirdetéseire valóban válaszolnak a férfiak (Feingold, 1990; Wiederman, 1993). Amikor a közkedvelt Playboy férfimagazin középső kihajtós oldalán található poszterlányok, valamint a Miss America szépségverseny résztvevőinek, továbbá egy eszkortlányokat közvetítő online cég adatbázisaiban szereplő nők adatainak tartalmi elemzését végezték el, azt találták, hogy ezeknek az idealizált nőknek az alacsony, 0,7-es derék-csípő aránya éppen a női reproduktív érték csúcsát jelző magas ösztrogén szinttel volt összefüggésben (Saad, 2008; Singh & Young, 1995). Ha a férfiaknak a nők fizikai vonzerejére irányuló hosszú távú párválasztási preferenciája egy pszichológiai adaptáció, akkor igaznak kell lennie, hogy a fizikailag vonzóbb nők hajlamosabbak több gyereket szülni, mint a kevésbé vonzó társaik (már ha leszámítjuk a modern fogamzásgátlók hatását). Lena Pflüger (Department of Anthropology, University of Vienna) és munkatársai azt feltételezték, hogy a fiatal felnőttkorban észlelt vonzerő képes előrevetíteni a későbbi szaporodási sikert. Az eljáráshoz 66 nőtől gyűjtöttek adatokat, az osztrák Karintia 1868 fős lakosságából (átlagéletkor 61±8.7 év), akik tartós kapcsolatban éltek aktuális partnerükkel. A résztvevőkkel történt interjúk alapján felmérték az összes gyermekszámot, valamint a biológiai utódok mellett feljegyezték a terhességek és vetélések számát is. A kutatók összegyűjtötték a résztvevők fiatal felnőttkori arcképeit is (kb. 19-23 éves korban készült fotókat használtak), valamint készítettek róluk aktuálisan is portrékat. A kutatók az arcképeken 93 referenciapontot jelöltek ki, és egy koordináta rendszerbe helyezve elemezték a képek (arcok vonzereje) és a szaporodási sikeresség (túlélő gyermekek száma) közötti kapcsolatot. Az eredmények szerint azoknál a résztvevőknél, akik sosem használtak hormonális fogamzásgátlókat, a vonzóbb arcú nőknek több túlélő utódja született, mint kevésbé vonzó társaiknak. Az eredmények

függetlenek voltak a szocidemográfiai hatásoktól, tehát nem arról volt szó, hogy az atraktívabb nő gazdagabb férfihoz ment, aki jobb körülményt teremtett az utódvállaláshoz. A menopauzán átesett nők arcának elemzése megmutatta, hogy a magas reproduktív siker nőiesebb arcvonásokkal függ össze: a fiatal nők vonzóbb, nőiesebb arcvonásai megbízhatóan jelezték előre az élethosszig tartó termékenységet. Az eredmények megerősítik, hogy a női arc jellegzetességei összekapcsolódnak a reproduktív sikerrel, és ez az összefüggés stabil marad még a menopauza után is (Pflüger és mtsai., 2012). A paraguayi ache indiánok körében végzett kutatásokban szintén azt találták, hogy a vonzóbb nőknek több gyereke születik (Hill & Hurtado, 1996). Egy az 1950-es évekre vonatkozó amerikai retrospektív tanulmányában azt találták, hogy a vonzóbb nőknek 11%-kal több gyermeke született, mint azoknak, akik kevésbé voltak vonzók (Jokela és mtsai., 2010). Azok a nők, akiknek a szervezetében alacsonyabb a tesztoszteron szint (Barrett és mtsai., 2013) és magasabb az ösztrogén szint (Law Smith és mtsai., 2012), inkább rendelkeznek olyan nőies, a termékenységgel összefüggő vonásokkal, mint például a több gyermek utáni vágy. Így nőiességért alapvetően felelős női nemi hormon nem csupán a külső (férfiak számára általában vonzó) megjelenéssel függ össze, hanem az egyéni reproduktív pályával kapcsolatos érzelmek, fantáziák és vágyak alakításában is jelentős szerepe lehet.

Etnográfiai bizonyítékok az iparosodás előtti kultúrákból Az antropológusok, biológusok, etnográfusok és viselkedésökológusok által végzett terepmunka szintén releváns adatokkal szolgálhat a férfiaknak a női fizikai vonzerővel kapcsolatos hosszú távú preferenciáinak értékeléséhez. Marlowe (2004) azt találta, hogy a Tanzániában (Afrika) vadászó-gyűjtögető életmódban élő hadza emberek között a férfiak inkább vágynak termékeny partnerre, mint a nők. Egy másik kutatásban Ford és Beach (1951) 191 kultúrát elemeztek és megállapították, hogy a legtöbb társadalomban a nő fizikai szépsége nagyobb figyelmet kap, mint a férfi jóképűsége.

Jones (1995) megismételt egy korábbi amerikai vizsgálatot (amelyben a női arc fiatalsága összekapcsolódott a női vonzerővel) az iparosodás előtti kultúrákban, mint például a paraguayi ache indiánok és a venezuelai hiwi indiánok esetében. A megismételt kutatásban is hasonló eredményre jutottak: a fiatalság növelte a nők vonzerejét, de a férfiakét nem. A bőr színének relatíve világos árnyalata összekapcsolódik a fiatalsággal (a fiatalabbak bőre világosabb, és akinek világosabb a bőre, az fiatalabbnak tűnik). Egy kulturális összehasonlító kutatásban van den Berghe és Frost (1986) azt találták, hogy az 51 kultúrából 47-ben (92%) a férfiak vonzóbbnak találják a világosabb bőrű nőket, mint a sötétebb bőrűeket.

Tényleges párválasztás és várható kapcsolati következmények A villámrandi esemény olyan szervezett pár-közvetítő rendezvény, amelyre előre regisztrál meghatározott számú nő és férfi, akik limitált időegységet (néhány percet) töltenek beszélgetéssel, ismerkedéssel, majd pontozzák egymás vonzerejét és döntést hoznak arról, szeretnének-e még találkozni, alaposabban megismerkedni, amely már a közvetítés nélkül történik. Ezt az utóbbi évtizedben elterjedt ismerkedési formát használják fel számos kutatásban is. A legtöbb randizási viselkedést vizsgáló tanulmányban, amelyet villámrandi események alapján készítettek, azt találták, hogy a férfiak választását leginkább a nők fizikai vonzereje befolyásolja (Asendorpf és mtsai., 2011; Fisman és mtsai., 2006; Kurzban & Weeden, 2007; Lenton és Francesconi, 2010; Todd és mtsai., 2007). Néhány kutatásban arról számoltak be, hogy a férfiak és a nők döntéseit is befolyásolja a fizikai vonzerő (pl. Kurzban & Weeden, 2005), de a későbbi kutatások rámutattak, hogy ez általában akkor fordul elő, amikor az embereket arra kényszerítik, hogy különösen rövid interakciók alapján válasszanak (Lenton és Francesconi, 2010), és amikor a kutatók nem tesznek különbséget a rövid és a hosszú távú párválasztási helyzet között (Li és mtsai., 2013). Hitsch és mtsai. (2010) 5787 valós internetes társkereső

szolgáltatás igénybe vevőit vizsgálták, és megállapították, hogy a férfiak következetesen nagyobb preferenciát mutatnak a vonzó megjelenés irányába, mint a nők. A párkereső hirdetésekre adott válaszok tükrözik ezt a hosszú távú párválasztási preferenciáit, mivel a nők általában több választ kapnak, amikor reklámozzák a fiatalságukat és a fizikai vonzerejüket, mint a férfiak (Baize & Schroeder, 1995). Talán a tényleges házasságok elemzése lehet a legerősebb tesztje annak, hogy a hosszú távú párválasztási preferenciák evolúciós adaptációja valóban létezik-e. Különösen az lehet érdekes kérdés, hogy ki kivel házasodik, és hogy reprodukciós szempontból hosszú távon mennyire értékelhetők ezek a választások. A legtöbb tanulmány eredményei szerint a férfiak hajlamosak rá, hogy olyan fiatalabb partnert vesznek feleségül, akik közel vannak az termékenységük életkori csúcspontjához, de a nők választására ez nem jellemző (Kenrick és Keefe, 1992; Perusse, 1994). Ahogy a férfiak öregszenek, ez a párkapcsolati preferencia-mechanizmus azt eredményezi, hogy az újra házasodó férfiak egyre fiatalabb nőket vesznek feleségül (Kenrick és mtsai., 1990). Az Egyesült Államokban az első házasságkötéskor egy férfi magánál átlagosan 3 évvel fiatalabb nőt választ, a második házasságkötéskor egy férfi átlagosan 5 évvel fiatalabb nőt vesz el, és a harmadik házasságkötéskor egy férfi magánál átlagos 8 évvel fiatalabb nővel házasodik (Guttentag & Secord, 1983). Egy az Egyesült Államok 400 leggazdagabb emberéről szóló kutatásban azt találták, hogy a gazdag férfiak első felesége átlagosan hét évvel fiatalabb náluk, a második feleségük pedig átlagosan 22 évvel fiatalabb a férjnél (Pollet, Pratt, Edwards és Stulp, 2013). A gazdag nők házastársai ezzel szemben nem különböztek életkorban az Egyesült Államok átlagos lakosságától. Svédországban az 1800-as évek házasságainak retrospektív áttekintése azt mutatta, hogy az átlagos férfi második házasságában a nő 11 évvel fiatalabb volt (Guttentag és Secord, 1983). Svédországban azok a férfiak, akiknek a felesége 6 évvel fiatalabb, életkoruk legmagasabb termékenységi szintjén vannak (Fieder és Huber, 2007). A fiatalság iránti hosszú távú

párkapcsolati preferencia a modern fogamzásgátlás elterjedése előtt úgy tűnik, tényleg reproduktív sikerrel járt együtt. A történelem folyamán az összes vizsgált kultúrában a magas státusu férfiak hajlamosak voltak fiatalabb feleségeket keresni, akik különösen magas fizikai vonzerővel rendelkeztek (Betzig, 1986). Számos kutató dokumentálta, hogy a magasabb státusu férfiak hajlamosak sikeresen kielégíteni hosszú távú párkapcsolati igényeiket, és feleségül veszik azokat a nőket, akik fizikailag különösen vonzóak (Elder, 1969; Lipowicz, 2003; Pawlowski és Dunbar, 1999; Udry és Eckland, 1984). Bizonyos esetekben a férfiak státusának a feleség fizikai vonzereje a legpontosabb mutatója. Elder (1969) erős pozitív összefüggést (r = 0,46) dokumentált egy nő középiskolában mért fizikai vonzereje és férje munkaviszonya között tíz évvel a középiskolát követően: a vonzóbb lányok későbbi férje magasabb státusszal rendelkezett. Udry és Eckland (1984) azt találták, hogy a középiskolában a fizikailag vonzó nők végül olyan férfiakkal házasodnak össze, akiknek magasabb iskolai végzettsége és nagyobb jövedelme van, és a magas fizikai vonzerő csökkenti annak esélyét is, hogy a nők hajadonok maradnak. Lipowicz (2003) megállapította, hogy az Egyesült Államokban, ahol a túlsúly nem vonzó, a kevésbé képzett férfi felesége túlsúlyosabb a többieknél. Ha a férfiaknak a fiatalság és a fizikai vonzerő detektálására irányuló hosszú távú párkapcsolati preferenciája tényleg létezik, akkor vajon az, hogy a feleség megfelel-e ezeknek a preferenciáknak, vagy sem, befolyásolhatja-e a kapcsolat minőségét (Buss, 2000)? McNulty, Neff és Karney (2008) megvizsgálták a házaspárok fizikai vonzerejének relatív szintjét, és megállapították, hogy mindkét házastárs pozitívabban viselkedett olyan kapcsolatokban, amelyekben a feleségek vonzóbbak voltak, mint a férjeik, és mindkét házastárs negatívabban viselkedett azokban a kapcsolatokban, amelyekben a férjek voltak vonzóbbak, mint a feleségük. Úgy tűnik, hogy a párkapcsolati elégedettséget a termékenységgel összefüggő vonások jelzik a legeredményesebben. Meltzer, McNulty, Novak, Butler és Karney (2011) úgy találta, hogy a házassági minőség magasabb, ha a nők vékonyabbak, mint a férjeik, és több tanulmány is azt találta, hogy a házasságban

magasabb a férfiak szexuális elégedettsége, ha a felesége fiatalabb (Buss & Shackelford, 1997; Zhang, Parish, Huang és Pan, 2012). Ugyanakkor újra le kell szögezni, hogy egy párkapcsolati preferencia célja az, hogy befolyásolja a partner választását, nem pedig az, hogy jelezze az elégedettséget vagy a boldogságot a kapcsolat alakulása során.

A hatékony udvarlás felfedi a férfiak hosszú távú vágyait A hosszú távú párválasztási udvarlási taktikák metaanalízisében Schmitt (2002) azt találta, hogy a nőket sokkal hatékonyabbnak tartják a férfiaknál, ha a fiatalságukat és fizikai vonzerejüket hangsúlyozzák az udvarlás során, illetve amikor egy párkapcsolati vetélytárs fiatalságát és fizikai vonzerejét vonják kétségbe, hogy megtartsák partnerüket. A nők a férfiaknál is több szorongást élnek át saját fizikai vonzerejük kapcsán (Etcoff, 1999), valamint több időt és pénzt fordítanak fizikai vonzerejük fokozására, különösen akkor, ha aktuálisan éppen párkeresésben vannak, vagy erőforrás-hiányos környezetben élnek (Griskevicius, Tybur, Delton és Robertson, 2011). Úgy tűnik, a fizikailag vonzó nők tudják, hogy értékes tulajdonságokkal rendelkeznek, megkövetelve a lehetséges hosszú távú párkapcsolati partnerek magasabb anyagi jólétét és kiemelkedő férfias jellegeit (pl. mélyebb hang és maszkulinabb arc) (Buss és Shackelford, 2008; O’Connor és mtsai., 2012). Azok a nők, akik a legkívánatosabb derék-csípő aránnyal rendelkeznek, jellemzően erősebb preferenciát mutatnak a férfiak erőforrásai iránt (Pawlowski és Jasienska, 2008). Azok a nők, akiknek a középiskolai tablóképét vonzóbbnak találták az értékelők, magasabb termékenységi képességgel rendelkeznek (Jokela és mtsai., 2010), és nagyobb valószínűséggel házasodnak (Harper, 2000). Hill és Hurtado (1996) azt találták, hogy a vadászó-gyűjtögető életmódban élő ache indiánok között a vonzóbb nők magasabb termékenységről számolnak be, azaz több egészséges és túlélő gyermekük van, mint a kevésbé vonzó társaiknak. Egy kutatásban azt találták, hogy a fogamzásgátlást nem

alkalmazó nők között a fizikailag vonzóbb nőknek több gyermeke van, mint a kevésbé vonzóknak (Pflüger és mtsai., 2012). Ezek az eredmények markáns bizonyítékot nyújtanak arra nézve, hogy a férfiaknak a nők vonzerejére és fiatalságára irányuló hosszú távú párválasztási preferenciája értelmezhető evolúciós adaptációként.

Egyéb bizonyítékok Már korábban is szóba került, hogy a magasabb társadalmi státuszú férfiak számára még az átlagos férfiakhoz képes is jóval hangsúlyosabbá válik a nők fizikai vonzereje a potenciális hosszú távú partner kiválasztásakor. A kutatók azt találták, hogy a férfiasabb vagy férfi-tipikusabb pszichológiájú férfiak inkább a feminizált női arcokat részesítik előnyben (Smith, Jones és DeBruine, 2010), csakúgy, mint azok a férfiak, akik vonzóbbnak tartják magukat az ellenkező neműekhez képest (Burriss, Welling és Puts, 2011a; Kandrik és DeBruine, 2013), valamint azok, akik magas tesztoszteron-szinttel rendelkeznek (Welling és mtsai., 2008). A férfiak, amikor megengedhetik maguknak, akkor kifejezetten ragaszkodnak ahhoz, hogy partnerük fizikailag vonzó legyen. A homoszexuális férfiak és a heteroszexuális férfiak nagyon hasonló hosszú távú párkapcsolati preferenciákat mutatnak, a partner fizikai vonzereje mindkettőjük számára kritikus fontosságú (Bailey és mtsai., 1994). Ez arra utal, hogy a fizikai vonzerő detektálására irányuló párválasztási adaptáció tulajdonképpen a vonzó partnerre vágyók (a férfiak) pszichológiai sajátossága, nem pedig a vágy célpontjában állók neme (nő vagy férfi) határozza meg. A fizikai vonzerőre vonatkozó preferencia meghatározásakor határozottan meg kell különböztetni a hosszú távú és a rövid távú párválasztási kontextust. Néhány tanulmány nem mutat bizonyítékot a fizikai vonzerő iránti preferenciáiban mérhető nemek közötti különbségre (Eastwick és Finkel, 2008), ám ezek a tanulmányok nem tesznek egyértelmű különbséget a hosszú távú és a rövid távú párválasztási helyzet között (lásd Li és mtsai., 2013). A következő részben bemutatjuk,

hogy a rövid távú párválasztás során a férfiak milyen preferenciával rendelkeznek.

Mire vágynak a férfiak a rövid távú kapcsolatban? Az evolúciós pszichológusok azt feltételezik, hogy a férfiak jelentős reproduktív előnyt élvezhetnek a rövid távú párkapcsolatokban való részvétel miatt. Valójában a férfiak az a nem, amelyik már az ivarsejtek szintjén is kevesebb energiát fektet a szaporodásba, mint a nők (Baleman, 1948), és az utód létrehozásához minimálisan elengedhetetlen szülői ráfordításban is jóval kevesebbet tesznek le az asztalra, mint a nők (Trivers, 1972). Mindebből az következik, hogy a férfiak a nőkhöz képest inkább hajlamosak rövid távú párkapcsolatokban részt venni, és a nőknél kevésbé válogatósak alkalmi szexpartnereik kiválasztása során. Számos bizonyíték, kutatási forrásból származó adat erősítette meg a férfiak rövid távú párválasztási pszichológiájának ezen alapvető vonásait (lásd Schmitt és mtsai., 2012).

Mit mondanak a kérdőíves kutatások? A kutatási bizonyítékok egyik része olyan felmérésekből származik, amelyben megkérdezték a férfiakat és a nőket, hogy mennyire vágynak rövid távú párkapcsolatokra. 1993-ban David Buss és Schmitt Schmitt egyetemi hallgatókat kérdeztek, hogy aktuálisan mennyire keresnek rövid távú partnert, mennyi szexpartnert szeretnének a jövőben egy meghatározott időintervallumon belül, és hogy érintkeznének-e szexuálisan valakivel, akit kívánatosnak tartanak ugyan, viszont csak kevéssé ismerik az illetőt. A férfiak szinte minden esetben lelkesebben vágyakoztak és gyorsabban beleegyeztek a rövid távú szexbe, mint a nők. Azóta számos tanulmány megismételte ezeket az alapvető eredményeket (Fenigstein és Preston, 2007; Kennair, Schmitt, Fjeldavli, & Harlem, 2009; McBurney, Zapp és Streeter, 2005; Wilcox, 2003). Schmitt és mtsai. (2003) ezeket az eredményeket

több mint 10 000 főiskolai hallgatóval ismételte meg a világ tíz fő régiójában. Az önkitöltős kérdőívekkel mért nemi különbség a rövid távú párkapcsolat iránti vágyban valószínűleg egy kultúrákon átívelő egyetemes emberi vonás (lásd még Lippa, 2009). Fontos leszögezni azonban ezekkel a megállapításokkal kapcsolatban, hogy sok férfi azt állítja, a rövid távú párkapcsolatok viszonylag hidegen hagyják őket. Az evolúciós pszichológusok elméleti elvárása persze nem is az, hogy az összes férfi állandóan rövid távú párkapcsolatra vágyakozzon. Ehelyett inkább arról van szó, hogy csak néhány ember követi lelkesen a rövid távú párválasztási stratégiákat, különösen azok, akik sikeresek benne saját fizikai vonzerejük, státusuk és általános párkapcsolati értékük alapján (Gangestad és Simpson, 2000). A korai szülő-utód közötti kötődés tapasztalatai, a földrajzi környezetre jellemző helyi kórokozók szintje és a nemi arányok, valamint az örökletes egyéni különbségek befolyásolják azt, hogy melyik férfi folytat rövid távú párkapcsolati szexuális stratégiát (Bailey, Kirk, Zhu, Dunne és Martin, 2000; Garcia és mtsai., 2010; Schmitt, 2005b; Walum és munkatársai, 2008; Zion és munkatársai, 2006). A szexuális stratégiák elméletének logikája azonban azt sugallja, hogy amikor a férfiak rövid távú párkapcsolatot folytatnak, akkor azt az evolúció során kialakult vágyaik irányítják, amelyek különböznek a rövid távú párkapcsolatot folytató nők vágyaitól. Az várható, hogy a rövid távú párkapcsolatokat folytató férfiak, sokkal több szexuális partnerre vágynak, és egy új kapcsolatban gyorsabban a szexre terelődnek, és mohóbban vesznek részt rövid szexuális kalandokban, mint a rövid távú párkapcsolatokat folytató nők. Számos kutatási adat igazolja ezt a feltételezést (Buss és Schmitt, 2011). Amellett, hogy egyszerűen megkérdezik a férfiakat és a nőket, hogy mennyire érdeklődnek a rövid távú párkapcsolatok iránt, számos, a nemekhez kapcsolódó hozzáállásban és viselkedésben találtak nemi különbségeket, amelyek szorosan összefüggnek a rövid távú párkapcsolat természetével. Például a férfiak jóval pozitívabban állnak hozzá az alkalmi szexhez, azaz jóval megengedőbbek általában a szexualitással kapcsolatban és nyitottabbak az érzelemmentes szexuális élmények iránt (Hendrick,

Hendrick, Slapion-Foote, & Foote, 1985; Oliver és Hyde, 1993; Petersen és Hyde, 2010). Carroll, Volk és Hyde (1985) egy kutatásban azt kérdezték a férfiaktól és a nőktől, hogy szükség vane mindig közeli érzelmi kapcsolatra ahhoz, hogy szexeljenek valakivel: a nők 45%-a, de a férfiaknak csak 8%-a válaszolta azt, hogy szüksége van érzelmekre a szexhez. Emellett feltettek egy kissé kínos kérdést is: „vajon mennyire igaz önre, hogy soha nem utasít el egy szexuális ajánlatot?” A férfiak 46%-a azt állította, hogy soha nem utasít el egy szexuális ajánlatot, de egyetlen nő (0%) sem állította azt, hogy soha nem utasít el egy szexuális ajánlatot. A rövid távú párválasztás témájában készült vizsgálatok eredményei azt mondják, hogy a partner kiválasztásában minden nő legalább valamilyen mértékben válogatós, míg a férfiak körülbelül fele egyáltalán nem rendelkezik minimum követelményekkel. Egy metaanalízisben Petersen és Hyde (2010) azt találták 30 szexualitással kapcsolatos attitűd és magatartásforma elemzésekor, hogy a férfiak pozitívabban viselkednek az alkalmi szex (d = 0,45) és a szexuális engedékenység (d = 0,21) területén. A férfiak nagyobb valószínűséggel szexelnek a házasságon kívül (d = 0,33) és alkalmi kapcsolatok során (d = 0,28). A kutatók arról számoltak be, hogy a szocio-szexuális attitűdben és viselkedésben mért nemi különbség csekély volt, de a szocio-szexuális vágyban (az alkalmi szex iránti vágyban) a férfiak pontszáma magasabb volt a nőkénél.

Szocio-szexualitás Alfred Kinsey amerikai kutató az ötvenes évek elején mutatta ki először, hogy a promiszkuitás gyakorisága magasabb a szexuális viselkedés-repertoárban, mint azt korábban feltételezték (Kinsey, Pomeroy és Martin, 1948; Kinsey, Pomeroy és munkatársai 1953). Kinsey használta először a szocio-szexualitás kifejezést, amellyel a rövid távú, elköteleződés nélküli szexuális kapcsolatokban való részvételi hajlandóság egyének közötti eltérését szerette volna jelölni. A tudományos pszichológia érdeklődéssel fordult a szocioszexualitás teóriája felé, és Simpson és Gangestad (1991) elkészítettek egy rövid, önkitöltős kérdőívet, amellyel lehetővé vált a

szocioszexuális orientáció mérése. Az alkalmi szex iránt nyitottabb emberek korlátlan szocio-szexuális, a kevésbé nyitottak korlátozott szocio-szexuális orientációval rendelkeznek. A témában minden eddig kutatásban a férfiak korlátlanabb szocio-szexuális attitűdről és viselkedésről számoltak be, mint a nők (De Jong és mtsai., 2012; Schmitt, 2005c; Simpson és mtsai., 2004). Schmitt (2005c) 48 nemzetben vizsgálta a férfiak és a nők szocioszexualitását, és megállapította, hogy a férfiak minden kultúrában korlátlanabb szocio-szexuális orientációról számolnak be, mint a nők (d = 0,74). 2009-ben Lippa megismételte Schmitt eredményeit egy 53 nemzetből álló nagyobb mintán, és ugyanolyan hatáserősségű (d = 0,74) nemi eltérést talált.

Szexuális fantáziák Sokkal valószínűbb a férfiaknál, mint a nőknél, hogy olyan szexuális fantáziái és vágyai vannak, amelyek rövid távú szexről szólnak, beleértve a több ellenkező nemű partnerrel folytatott szexuális érintkezést (Hughes, Harrison és Gallup, 2004; Leitenberg és Henning, 1995; Stone, Goetz és Shackelford, 2005). Hunt (1974) a férfiak 33%-ánál, de a nők csak 18%-ánál talált több ellenkező nemű partnerről szóló szexuális fantáziákat. Davidson (1985) egy évtizeddel később azt találta, hogy a férfiak 42%-ának, de a nők csak 17%-ának van olyan szexuális fantáziája, amelyben több ellenkező nemű partner szerepel. Egy harmadik kutatás hasonló eredményekről számol be: Hessellund (1976) szerint a férfiak 37%ának, de a nők mindösszesen 7%-ának vannak olyan szexuális fantáziái, amely több ellenkező nemű partner részvételével zajlik. A csoportos szexet érintő nemi fantáziákban is vannak különbségek a nemek között: a férfiak 31% -a és a nők 15% -a számolt be ilyen a fantáziákról egy kutatásban (Wilson, 1987). Ellis és Symons (1990) azt találták, hogy a férfiak 32%-a, míg a nők 8%-á rendelkezik folyamatos szexuális fantáziákkal élete során, amelyben több mint 1000 partner szerepel. Végül Hughes és mtsai. (2004) eredményei szerint a férfiak 78%-a, de a nőknek csak 32%-a venne részt háromszereplős szexben.

Megbánás és szexuális vágyak Érzelmi szempontból a férfiak sokkal kevésbé hajlamosak rá, mint a nők, hogy később megbánást éljenek át, mert részt vettek rövid távú szexuális kalandban vagy alkalmi szexben. Ehelyett a férfiak éppen azt szokták megbánni, hogy elmulasztottak egy kínálkozó szexuális alkalmat a rövid távú kapcsolatra (Roese és mtsai., 2006; Bradshaw, Kahn, es Saville, 2010; Campbell, 2008; de Graaf és Sandfort, 2004; Galperin es munkatársai, 2013; Paul és Hayes, 2002; Townsend, 1995). A férfiak a nőknél jóval hajlamosabbak túlértékelni az ellenkező nemű idegenek szexuális érdeklődését (Abbey, 1982; Haselton és Buss, 2000; Henningsen, Henningsen és Valde, 2006; Perilloux, Easton és Buss, 2012; Sigal, Gibbs, Adams és Derfler, 1988). A férfiak hajlamosak rá, hogy a szexuális praktikák (pl. helyszínek, pózok, partnerek) szélesebb választékát igényeljék, kezdeményezzék és élvezzék, mint a nők (Baumeister, Catanese és Vohs, 2001; Laumann és mtsai., 1994; Purnine, Carey, Jorgensen és Randall, 1994), és a férfiak minden vizsgált kultúrában magasabb általános nemi vágyról számolnak be, mint a nők (Lippa, 2009).

A férfiak kikapcsolják a szépségmérőt A férfiak általában leszállítják a partnerrel kapcsolatos elvárásaikat (“lejjebb teszik a mércét”) a rövid távú párválasztás során, míg a nők válogatósabbak lesznek, ha a rövid távú partner kiválasztásáról van szó, és ez a szelektivitás különösen a férfi fizikai vonzerejére vonatkozik (Bryan, Webster és Mahaffey, 2011; Buunk és mtsai, 2002; Confer, Perilloux és Buss, 2010; Fisher és Cox, 2009; Gangestad és Simpson, 2000; Greitemeyer, 2005; Kenrick és munkatársai, 1990, 1993; Landolt, Lalumiere és Quinsey, 1995; Li és munkatársai, 2002; Li és Kenrick, 2006; Regan, 1998a, 1998b; Regan és Berscheid, 1997; Regan és munkatársai, 2000; Scheib, 2001; Schutzwohl, Fuchs, McKibbin és Shackelford, 2009; Simpson és Gangestad, 1992; Stewart és mtsai, 2000; Wiederman és Dubois, 1998).. Egy mára már klasszikussá vált vizsgálatban azt találták,

hogy egy éjszakai bárban a férfiak, akik kezdetben eléggé kritikusak voltak a női vendégek fizikai vonzerejével kapcsolatban, az idő múlásával (ahogy a záróóra közeledtével megnőtt az esélye, hogy alkalmi partner nélkül fognak távozni) kevésbé válogatósak lettek, amelyben a kutatók szerint szerepet játszhatott az elfogyasztott alkohol mennyisége is (Gladue és Delaney, 1990). A nők viszont továbbra is nagy pontossággal érzékelték a férfiak fizikai vonzerejét (az alkoholfogyasztás hatásának kontrollálása mellett) (Gladue és Delaney, 1990). A férfiak nagyon fogékonyak a lehetséges rövid távú partner olyan jelzéseire, amely azt közvetíti, hogy az illető szexuálisan könnyen elérhető, míg a nők nem. Egy kutatásban azt találták, hogy a férfiak számára különösen vonzóak voltak rövid távú kapcsolatra azok a nők, akik a „szexuálisan könnyen hozzáférhető vagyok” jelzést közvetítették magukról, de nem voltak vonzóak hosszú távú párkapcsolatra, és a nők semmilyen párkapcsolati kontextusban nem mutattak fokozott érdeklődést a szexuálisan könnyen elérhető férfiak irányába (Schmitt és munkatársai, 2001).

Hogyan viselkednek a férfiak valódi és manipulált helyzetekben? Noha a férfiak az önkitöltős kérdőívekben azt állítják, hogy sokkal nagyobbra értékelik, és jobban vágyják a rövid távú szexpartnereket, mint a nők, felmerült, hogy ezek a megállapítások nem tükrözik azt, amit a férfiak ténylegesen tesznek, ha rövid távú szexre van lehetőségük. Azonban több kutatásban is, amely valódi élethelyzetben tanulmányozta a párválasztási viselkedést, azt találták, hogy a férfiak nagyobb valószínűséggel hajlandók belemenni egy idegennel való szexuális kalandba, mint a nők (Clark, 1990; Clark és Hatfield, 1989; Greitemeyer, 2005; Hald és HoghOlesen, 2010; Schützwohl és mtsai.), 2009; Surbey & Conohan, 2000; Voracek, Fisher, Hofhansl, Rekkas és Ritthammer, 2006; Voracek, Hofhansl és Fisher, 2005). Clark és Hatfield 1989-ben beavatott egyetemistákat használtak egy kutatásban, akiknek az volt a feladatuk, hogy más ellenkező nemű idegen egyetemi hallgatóval találkozva a kampuszon megkérdezzék az illetőtől, hogy szeretne-e

velük szexelni. A férfiak körülbelül 75%-a beleegyezett abba, hogy egy teljes idegen nővel szexeljen, míg egyetlen nő (0%) sem mondott igent egy teljesen idegen férfi szexuális ajánlatára. Húsz évvel később Dániában Hald és Hogh-Olesen (2010) újra elvégezték a kutatást és nagymértékben hasonló eredményeket kaptak. Az egyedülálló férfiak 59%-a válaszolt igennel a szexuális ajánlatra, míg az egyedülálló nők közül senki, azaz 0%. Érdekes módon megkérdeztek már kapcsolatba lévőket is: közülük a férfiak 18%-a és a nők 4%-át válaszolt pozitívan a szexuális ajánlatra. Egy gondolatkísérletben Schützwohl és mtsai. (2009) felkérték a résztvevőket, hogy képzeljék el, mit tennének, ha szexuális ajánlatot kapnának valakitől, de a kutatók manipulálták az ajánlattevő személy fizikai vonzerejét is. A férfiak 54%-a mondott igent az idegennel való szexre, ha az illető nő nagyon vonzó, míg a nők 8%-a reagált pozitívan egy idegen szexuális ajánlatára, ha a férfi nagyon vonzó volt. Egy francia vizsgálatban (Gueguen (2011) eltérő fizikai vonzerejű beavatott személyeket használt, akik tényleg felvették a kapcsolatot valódi emberekkel, és megkérdezték, hogy szeretnéneke velük szexelni. Azt találták, hogy a férfiak 83%-a szexelne egy nagyon vonzó nővel, a férfiak 60%-a pedig egy átlagos vonzó nővel is. A nők esetében azonban csak 3% vállalta, hogy szexelne egy rendkívül vonzó férfival, de egyetlen nő sem (0%) volt hajlandó szexelni egy átlagos vonzerejű férfival. Mint korábban megjegyeztük, a magas fizikai vonzerejű férfiak képesek a leginkább rövid távú szexuális stratégiát folytatni. Az átlagos kinézetű férfi számára a rövid távú párkapcsolat nem jelent valódi reprodukciós lehetőséget. Conley 2011-ben a szexuális felajánlkozás kutatások átalakított módszertanát használta, amelyben idegenek és hírességek feltételezett felajánlkozását kellett értékelni a résztvevőknek. Noha Conely cikkében meglehetősen pontatlanul vázolta fel az evolúciós pszichológia elméleti keretét (lásd Schmitt és mtsai., 2012), a kutatás eredményei nagyon érdekesek voltak. Conley (2011) úgy találta, hogy a nők sokkal nagyobb valószínűséggel hajlandók rövid szexuális érintkezésre egy magas presztízsű hírességgel (pl. Brad Pitt, Johnny Depp), mint egy ismeretlen idegennel, és hogy a nemi különbségek a hírességek feltételezett szexuális felajánlkozásával

szembeni reakcióban minimálisak, amikor a férfi vizsgálati személyeknek Angelina Jolie vagy Jennifer Lopez szexuális felkínálkozására kellett válaszolni. Tehát az eredmények szerint az ismeretlen idegen szexuális ajánlatával szemben továbbra is nagy nemek közötti különbségek vannak, de a rendkívül vonzó hírességek esetén nem. Ezek a megállapítások a hírességek szexuális ajánlatával kapcsolatban azonban nem mondanak ellent a szexuális stratégiák elméletének (Buss és Schmitt, 1993). Az eredményeket valószínűleg az magyarázza a legszemléletesebben, hogy a nők rövid távú párkapcsolati pszichológiája kifejezetten arra jött létre, hogy segítsen jó géneket szerezni fizikailag vonzó rövid távú partnerektől (Thornhill és Gangestad, 2008). Figyelembe véve a nők rövid távú párválasztási pszichológiájának korábban említett megállapításait, az ovulációhoz közeledő nők, akik már kapcsolatban állnak egy (feltehetően kevésbé vonzó, sikeres és vagyonos) partnerrel, még inkább hajlandók szexuális kalandba kezdeni egy olyan jóképű férfivel, mint Brad Pitt vagy Johnny Depp (Pillsworth és Haselton, 2006). A tanulmány további módszertani problémája, hogy fiatal, átlagosan mindössze 22 éves korú nőket kérdeztek meg olyan hírességek szexuális közeledéséről, akik náluk sokkal idősebbek, ráadásul házasok voltak. A korábbi kutatások szerint 20 éves korukban a nők általában idősebb partnereket részesítenek előnyben rövid távú partnerként, mint a férfiak (Buunk, Dijkstra, Kenrick és Warntjes, 2001), és a nők akkor hajlamosak már párkapcsolatban lévő („foglalt”) alkalmi partnert találni, ha az illető különösen vonzó (Parker és Burkley, 2009). Szóval Brad Pitt és Johnny Depp vizsgálatban való szerepeltetése olyan, mintha kifejezetten a szexuális stratégiák elmélete (Buss és Schmitt, 1993) alapján tervezték volna a fiatal nők rövid távú párkapcsolati preferenciájának demonstrálása érdekében (nagyon vonzóak, több mint 10 évvel idősebbek, házasok), így nem meglepő, hogy a nők igent mondtak erre az elméleti felvetésre.

Egyéjszakás kalandok

Azokban a kutatásokban, amelyekben az egyéjszakás kalandok pszichológiai működését vizsgálják, azt találták, hogy a férfiak jóval hajlamosabbak keresni és kezdeményezni rövid távú szexet, mint a nők (Herold és Mewhinney, 1993; Maticka-Tyndale, Herold és Mewhinney, 1998; Spanier és Margolis, 1983)]. Egy egyetemisták részvételével zajlott kutatásban, a tavaszi szünetben MatickaTyndale és mtsai. (1998) megvizsgálták a hallgatók körében az alkalmi szex iránti szándékokat, és a férfiak 76%-a, valamint a nők 19%-a állította azt, hogy szexelni akartak olyan valakivel, akivel éppen csak megismerkedtek a vakáción. Herold és Mewhinney (1993) 169 férfi és ugyanennyi női éjszakai bárban dolgozó biztonsági őrt kérdeztek meg, hogy részt vettek-e már egyéjszakás kalandban, miután valakivel megismerkedtek a bárban. A férfiak 72%-a a nőknek pedig 49%-a válaszolt igennel. A férfiak kb. 63%-a (szemben a nők 28%-ával) azt mondta, hogy számított rá, hogy végül csak egyéjszakás kaland lesz a dologból. A megkérdezett férfiak 25%-a azt állította, hogy mindig élvezi az egyéjszakás kalandokat, de a nőknek csak 2%-a mondta ugyanezt.

Házasságon kívüli kapcsolatok Számos tanulmány megerősítette, hogy a férfiak nagyobb valószínűséggel vesznek részt a házasságon kívüli szexben, mint a nők (Atkins, Baucom és Jacobson, 2001; Blow és Hartnett, 2005; Blumstein és Schwartz, 1983; Brand, Markey és Hodges, 2007; Druckerman, 2007; Glass és Wright, 1985; Laumann és munkatársai, 1994; Oliver és Hyde, 1993; Petersen és Hyde, 2010; Schmitt és munkatársai, 2004, Seal, Agostinelli és Hannett, 1994; Thompson, 1983; Traeen és Martinussen, 2008; Wiederman, 1997; Wiedennan és Hurd, 1999). Az Egyesült Államokban végzett legtöbb tanulmány szerint a férfiak körülbelül kétszer olyan gyakran folytatnak a házasságon kívüli szexuális viszonyokat, mint a nők. A társadalmak közötti kulturális különbségek miatt ez a szám valószínűleg sokkal nagyobb, mint 2,5-szeres, mivel a nők számára a házasságban sok kultúrában szinte lehetetlen a félrelépés, mert

szigorúan őrzik őket, illetve halállal büntetik azt, aki mégis megteszi (Druckerman, 2007). Ezen kívül, amikor a férfiak hűtlenek, akkor a nőknél sokkal hajlamosabbak arra, hogy számos alkalommal és számos partnerrel hűtlenkedjenek (Blumstein és Schwartz, 1983; Hansen, 1987; Laumann és mtsai., 1994; Lawson és Samson, 1988; Spanier és Margolis, 1983). Emellett általában a házasságon kívüli szexben részt vevő férfiak nem különösebben elégedetlenek a házasságukkal, azonban a félrelépő nők egyik legfontosabb oka éppen a házassággal kapcsolatos elégedetlenség (Brand és mtsai., 2007). A férfiak nagyobb valószínűséggel keresnek olyan rövid távú szexpartnereket, akik már foglaltak, azaz párkapcsolatban vannak valaki mással, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy igyekeznek elhalászni a másik partnerét. (Davies, Shackelford és Hass, 2007, 2010; Jonason, Li, Webster és Schmitt, 2009; Parker és Burkley, 2009; Schmitt és munkatársai, 2004; Schmitt és Buss, 2001).

Prostitúció és pornográfia A jelenség viselkedéses szempontját kiemelve azt mondhatjuk, hogy a férfiak nagyobb valószínűséggel fizetnek a női (vagy férfi) prostituáltnak a rövid távú szexért, mint a nők (Burley és Symanski, 1981; Symons, 1979). Egy az Egyesült Államokban zajlott 2010-es reprezentatív kutatás eredményei szerint a férfiak 13,5%-a és a nőknek csupán 2,2%-a számolt be arról, hogy fizetett valaha is a szexért (General Social Survey, 2013). Egy dán tanulmány szerint a férfiak 16%-a, de a nők közül egyetlen egy sem (0%) nyilatkozott arról pozitívan, hogy „szexelt-e valaha is prostituálttal” (Bonnerup és mtsai., 2000). A férfiak a nőknél nagyobb valószínűséggel használnak olyan szexuális folyóiratokat és videókat, amelyek rövid távú szexről és több partnerrel való szexről szólnak (Giotakos, 2004; Koukounas és McCabe, 1997; Malamuth, 1996; Murnen és Stockton, 1997; Salmon és Symons, 2001; Youn, 2006). Egy öt különböző kultúrából származó házaspárokat vizsgáló kutatásból kiderült, hogy a férjek nagyobb valószínűséggel fordultak a szexuális könyvek és videók nyújtotta élvezetekhez, mint a feleségeik

(Weisfeld és mtsai., 2011). A férfiak körülbelül 39%-a heti háromnál többször maszturbál, pornográfiát használva, míg a nők csak 7%-a (Hald, 2006). Ezen kívül a férfiak a nőknél nagyobb valószínűséggel, maszturbálnak úgy, hogy közben rövid távú szexről és több ellenkező nemű partnerről fantáziáinak (Ellis és Symons, 1990; Hald, 2006; Jones és Barlow, 1990).

Szexuális orientáció Azt, hogy a férfiak a nőkhöz viszonyítva valóban rendelkeznek-e a rövid távú párkapcsolat iránti nagyobb mértékű vággyal, úgy is vizsgálhatjuk, hogy összehasonlítjuk a homoszexuális férfiak (melegek) és homoszexuális nők (leszbikusok) közötti szexuális különbségeket. A homoszeuális férfiak korlátlanabb szocioszexualitással rendelkeznek, inkább hajlamosak tartós partnerük melletti alkalmi szexben részt venni és inkább leszállítják a rövid távú partnerrel kapcsolatos elvárásaikat, mint a leszbikusok (Bailey, Gaulin, Agyei és Gladue, 1994; Bell és Weinberg, 1978; Blumstein és Schwartz Schmitt, 2005c; Symons, 1979). Egy kutatásban Blumstein és Schwartz (1983) azt találták, hogy a meleg párok 76%ánál volt tapasztalható külső viszony, míg a leszbikus pároknak csak 11%-ánál volt ilyen. David Schmitt (2005c) szerint a homoszeális férfiak azonos szintű korlátlan szociális szexuális attitűdökkel rendelkeznek, mint a heteroszexuális férfiak, ám mivel párválasztási preferenciáik nem válogatós nőkre, hanem olyan férfiakra irányulnak, akik hozzájuk hasonlóan viszonylag korlátlan szocioszexualitással rendelkeznek, a melegek férfiak viselkedése nem ütközik társas korlátokba, ezért inkább meg tudják valósítani rövid távú szexuális céljaikat, mint a heteroszexuális férfiak. Egy másik kutatásban Bell és Weinberg (1978) azt találták, hogy a meleg férfiak 75%-a több mint 100 szexpartnerről számolt be, 18%-a több mint 1000 szexuális partnerről, míg egyetlen leszbikus sem számolt be ilyen nagyszámú rövid távú szexpartnerről. Annak alapján, ahogyan a leszbikus nők és a meleg férfiak párválasztási viselkedése megjeleníti a nemhez kötött szexuális vágyakat, azt mondhatjuk,

hogy a (heteroszexuális) férfiak rövid távú párválasztási preferenciái határozottan különböznek a nőkétől. A szexuális stratégiák elmélete (Buss és Schmitt, 1993) szerint fajunk speciális adaptációkkal (vagy párkapcsolati-preferenciákkal) van felszerelve, amelyek nagymértékben befolyásolják partner iránti vágyainkat, törekvéseinket és a választásainkat. A nők preferenciái, amelyek a férfiakat és a nőket ösztönzik a hosszú távú vagy a rövid távú párválasztási stratégiák végrehajtására, alapvetően különböznek egymástól. Rövidtávú párválasztáskor a férfiak elsősorban a könnyű szexuális hozzáférést keresik, és lejjebb állítják a mércét, hogy nagyszámú szexpartnert szerezzenek, míg a nők viszonylag válogatósak és különösen „jó gének” iránti vágyaik jutnak érvény rövid távú választásaikban (azaz, az átlagosnál jóval vonzóbb férfiaknak van esélyük náluk). Hosszú távú párválasztáskor a férfiak hangsúlyozzák a női termékenységgel kapcsolatos elvárásaikat, például a partner fiatalságát és a fizikai vonzerejét, míg a nők a hosszú távú partner kiválasztásakor a férfi erőforrást megszerző képességére és az erőforrások (velük és utódaikkal való) megosztási hajlandóságára összpontosítanak. Az emberi párválasztás evolúciós pszichológiájában még sok a megválaszolatlan kérdés, de a legtöbb szexuális preferencia és párkapcsolati adaptáció jól megérhető és magyarázható a rendelkezésre álló elméletekkel. Az utóbbi években az előző két fejezetben ismertetett alapvető kutatási eredményekhez képest számos újabb érdekes vizsgálatot publikáltak a témában kutató pszichológusok. A következőkben ezekről lesz szó.

5. MIÉRT SZEBBEK A NŐK A FÉRFIAKNÁL? „A nőnek jobb, ha szép, mint ha okos, mert egy férfinak még mindig könnyebb nézelődni, mint gondolkodni.” Grafiti A köznapi nyelvben jellemzően a nők a „szebbik” nem, de vajon mi lehet ennek a valóságalapja, vajon tényleg szebbek a nők, mint a férfiak? Hiszen az állatvilágban általában a hímek rendelkeznek feltűnő ornamentikával: színpompás tollazattal, tarajjal, sörénnyel vagy messziről is felismerhető nászénekkel, madárdallal, brekegéssel, szarvasbőgéssel, amelyek mind kifejezetten vonzók a nőstények számára, akik sokkal kevésbé díszesek a hímekhez képest. Az evolúciós pszichológiai válasz az lehetne erre a felvetésre, hogy míg az állatvilágban általában a nőstény választ a hímek közül, amelyek megpróbálják felhívni magukra a nőstények figyelmét díszes megjelenésükkel, viselkedésükkel, amelyek mind a jó géneket és/vagy a jó apai ráfordítási képességeket reklámozzák, addig az ember esetében kölcsönös választás történik. A férfi is választja a nőt és a nő is a férfit. Ezért mindkét nem rendelkezik olyan (saját nemére jellemző) vonásokkal, amelyek vonzóak az ellenkező neműeknek. Azaz, a nők és a férfiak egyformán lehetnek szépek. Az evolúciós logika szerint azonban ez még sincs így teljesen. Hiszen az előző két fejezetben láthattuk, hogy a vonzerő egészen máshogy esik latba, amikor a nők párválasztási szempontjairól beszélünk, és egészen máshogy, amikor a férfiak nézőpontjából. Ebben a fejezetben olyan kutatásokat mutatunk be, amelyek a vonzerőnek a párválasztásban betöltött szerepére fókuszálnak.

Szőke vagy barna? Számos tanulmány mutat rá arra, hogy az európai fehér (kaukázusi) népesség körében a szőke hajú nőket jóval vonzóbbnak tartják, mint a barnákat. Nem valószínű, hogy a szőke hajú emberek számát jelentősen növelte volna a természetes szelekció, hiszen a

populációtól való színezet-beli eltérés nem adaptív, például azért sem, mert az ilyen egyed könnyeben felhívja magára a ragadozó figyelmét. Ezért minden bizonnyal a szexuális szelekció a felelős a szőke haj preferenciájának kialakulásáért. Az egyes fajoknál a kültakaró színezettségében való nemi eltérés mindig összefügg a szexuális partnerért való erőteljes versengéssel, tehát ez a különleges, feltűnő jelzés nem csak az emberre jellemző. Ebben az értelemben a ritka hajszín hozzájárul az egyedi, megkülönböztető jellegű kinézethez, amely segítségével könnyebben találhatunk partnert, illetve a lehetséges partnerek figyelmét nagyobb valószínűséggel tudjuk megragadni. Viren Swami és Seishin Barrett (2011) (University of Westminster) felvetették, hogy a vonzerővel kapcsolatos vizsgálatok szokásos módszere befolyással lehet az eredményekre és nem biztos, hogy a valós életben is hasonló eredményeket kapnánk. A testi vonzerővel kapcsolatos kutatásokban általában egy képen (monitoron) látható arcot vagy alakot kell megítélni a résztvevőnek és egy skála segítségével válaszolni bizonyos kérdésekre (pl.: mennyire vonzó a képen látható arc vagy test). A kutatók egy valós élethelyzethez közelebbi és egy klasszikus képválasztós módszer összehasonlításával kerestek választ arra a kérdésre, hogy vajon a férfiak a szőke vagy a barna hajú nőket preferálják-e. Az első vizsgálathoz valós élethelyzetben gyűjtöttek adatokat, amelyben szükségük volt egy beavatott személyre. Felkértek egy átlagos vonzerejű és megjelenésű egyetemista lányt (a kutatásokra önként jelentkezők közül), akinek eredetileg barna hajszíne volt, de alapvetően világos bőre, amely a szőke hajtól sem üt el. A haja hátközépig érő hosszú, egyenes szálú volt. Mivel az eljárásban három hajszínt alkalmaztak (barna, szőke és vörös), kéthetes intervallumban különböző színűre festették a haját egy fodrásszal. A beavatott személy minden alkalommal ugyanazt a ruhát és cipőt viselte. Kiválasztottak 3 éjszakai bárt, amelyekben egy öthetes időszakon belül 9 alkalommal folytattak adatgyűjtést. Az első 3 alkalommal barnán, majd szőkén, végül vörösen jelent meg a lány a szórakozóhelyeken. Minden alkalommal az volt a feladata, hogy üljön le a bárban és a tekintetét a táncparkettre irányítsa, de ne

nézzen közvetlenül egy férfi szemébe sem. Két független megfigyelő, akik nem messze tőle foglaltak helyet, feljegyezte, hogy az adott időszak alatt (este 8-9 között) hány férfi lépett kapcsolatba a lánnyal (odalépett az asztalához, hozzá szólt stb.). A lány azzal zárta le az interakciókat, hogy a barátját várja az asztalnál. A megfigyelési óra elteltével a beavatott személy felállt és a megfigyelőktől függetlenül távozott. A statisztikai elemzés megmutatta, hogy a lányhoz több férfi közeledett a bárban, amikor szőke hajat viselt, mint amikor barnát vagy vöröset. A második vizsgálati helyzetben fényképeket mutattak ugyanazokban a bárokban olyan férfiaknak, akik azt állították, hogy nem fogyasztottak alkoholt. (Fontos volt valahogy kiszűrni az alkohol hatását, mert korábbi vizsgálatokból tudjuk, hogy ez hatással van a szépséggel kapcsolatos ítéletekre is.) Az előző eljárásban résztvevő lányról készült képeket mutattak meg 127 férfinek. Összesen három portré volt ugyanarról a lányról három különböző hajszínnel, a képek másban nem tértek el egymástól. A férfiakat arra kérték, hogy 10 különböző vonás mentén ítéljék meg a képeket (mennyire vonzó, promiszkuus, intelligens, introvertált stb.). A vizsgálatok eredményei szerint a férfiak inkább közeledtek a (vizsgalatban ingeranyagként szolgáló) lányhoz, amikor annak szőke volt a haja, miközben inkább tartották vonzóbbnak, amikor barna hajat viselt, szemben a szőkével, illetve vörössel. Ráadásul, amikor a kutatók megkérdezték a férfiakat, hogy milyen hajú nőkhöz vonzódnak általában, akkor 61-en azt mondták, hogy nincs ilyen preferenciájuk, teljesen mindegy, mert nem ez a fontos, 31-en a barnákat, 25-en a szőkéket és 9-en a vöröseket nevezték meg legvonzóbbnak. (A négy vélemény szignifikánsan különbözött egymástól.) Az eredmények tehát azt mutatják, hogy eltérés van aközött, hogy a férfiak miként viselkednek, amikor meg akarnak ismerkedni egy nővel és aközött, hogy mit gondolnak arról, hogy mit tartanak vonzónak egy nőn. A szerzők több lehetséges magyarázatot is felsorolnak, amelyek egyrészt elméleti jellegűek, másrészt a vizsgálat módszertani korlátokból is adódhatnak. Lehet, hogy egyszerűen arról volt szó, hogy amikor a beeavatott személy szőke volt, akkor a férfiak sokkal

inkább a megjelenésének szexuális aspektusára összpontosítottak, bár ennek ellentmond, hogy nem értékelték promiszkuusabbnak az eltérő hajszínű portrékat. elképzelhető az is, hogy a szőke haj tulajdonosának relatív fiatalságán keresztül azért váltott ki közeledést a férfiakból, mert dominánsabbnak érezhették magukat (mint abban a helyzetben, amelyben sötétebb hajjal vett részt a beavatott személy), és ez csökkenthette a visszautasítottság miatti szorongásukat. Lehetséges (evolúciós) magyarázat persze az is, hogy a szőkeség/fiatalság vonzereje azért váltott ki közeledést a férfiakból, mert azok ösztönösen a fiatalság/egészség/magasabb reproduktív siker ősi jelzésére reagáltak, aminek persze nem feltétlenül vannak tudatában. A módszertani korlátok is beleszólhattak az eredmények alakulásába. Az első vizsgálatban például nem korlátozták, hogy csak alkoholt nem fogyasztó férfiak vegyenek részt az eljárásban, így lehetséges, hogy az alkohol szorongást oldó hatása is szerepet játszott abban, hogy a férfiak gátlástalanabbik odamentek a szőke lányhoz, mint a barnához. Ez a vizsgálat minden hiányosságával együtt megint megmutatja, hogy a férfiak hajlamosak lehetnek mást gondolni és tenni a párválasztásban. Ahogy Anita Loos (1888-1981) amerikai színdarabíró szellemesen megjegyezte: urak a szőkéket szeretik… de a barnákat veszik el.”

Milyen tánc tetszik a nőknek? Számos korábbi vizsgálatban olvashattunk arról, hogy a nők miért fogékonyabbak ellenkező nemű partnerük férfias vonásaira a havi ciklus magas termékenységű időszakában (peteéréskor), mint azon kívül. Az evolúciós kutatók szerint a nők eme fogékonysága azért alakulhatott ki a törzsfejlődés során – amikor a párzások mennyisége és az utódok száma között feltehetően még szoros összefüggés volt, – mert adaptív előnyökkel járt együtt. A maszkulin vonások ugyanis a vérben keringő férfi nemi hormon (tesztoszteron) hatására alakulnak ki, amelyek – mint a szteroid hormonok általában – károsítják a szervezet immunműködését. Ebből a nézőpontból tehát a markáns másodlagos nemi jelleget mutató egyedek

vonzereje abban rejlik, hogy az egészségkárosító hatások (nemi hormon) ellenére képesek életben maradni, ami átlag feletti fizikai kondícióról árulkodik. Az újabb kutatások szerint a nők tehát azért érzékenyek a férfiak genetikai minőségének jelzésére a ciklusuk termékeny napjain, mert ez a képesség több egészséges és túlélő utódot eredményezett az evolúciós múltban. Később tanulmányok egész sora tárta fel, hogy a nők peteéréskor preferálják a maszkulinabb férfi arcokat (különösen rövid távú kapcsolatra), de hasonló hatást mértek a férfias hangnál és testalkatnál is, valamint a férfias testillattal és a férfias viselkedésmintákkal kapcsolatban is. Egy újabb vizsgálatban Tessa Cappelle és Benard Fink (2013) arra kerestek választ, hogy a férfiak táncmozdulatait is képesek-e megítélni a nők ebből az aspektusból. Más szavakkal: érzékenyebbek-e a nők peteéréskor a férfiasabb táncmozdulatokra, mint a kevésbé férfiasabbakra, illetve vonzóbbnak tartják-e azokat. A korábbi táncmozdulatokkal foglalkozó evolúciós kutatásokban azt találták, hogy a „jó táncosok” (akiket a nők vonzóbbnak találtak másokhoz képest) nagyobb és változatosabb mozdulatokat használnak a fej, nyak és felsőtest hajlításakor és csavarásakor, amelyet az észlelő a nagyobb testi erő jelzéseként értékel. Röviden: a vonzó férfi tánc a kontrollált fizikai erő szignálja. Ahogy a legtöbb állatfajnál (így nálunk is), a testi erőben mérhető nemi különbség valószínűleg úgy fejlődött ki az evolúció során, hogy egyszerre szolgálta a nemen belüli vetélkedést (küzdelem az erőforrásokért) és a nemek közötti vetélkedést (elnyerni a nemi partner tetszését). Cappelle és Fink (2013) vizsgálatában nyolcvan brit férfi (18-42 év, átlagosan= 21.6) antropometriai adait (magasság, súly, testrészek stb.) és mozgását mérték le. Senki nem volt közülük profi táncos, nem voltak sérüléseik, amelyek megnehezítették volna a mozgást. A táncmozdulataikat videóra vették, aztán egy-egy virtuális humanoid figurát (avatart) felruháztak ezekkel a mozdulatokkal, és a vizsgálat későbbi részében ezeket a táncoló avatarokat mutatták meg a női megítélőknek. A következő lépésben klipeket standardizálták maszkulinitás szerint. Ehhez női résztvevők (37 fő, 19-40 éves, átlagéletkor = 23.6 év) nézték meg a mozgó avatarokat a laboratóriumi monitoron (zene nélkül), és pontozták, hogy

szerintük mennyire férfiasak. A pontszámok alapján kiválasztották a 10 legférfiasabbnak és 10 legkevésbé férfiasnak ítélt klipet (egy-egy klip 15 másodperces volt), amelyek részt vettek a későbbi vizsgálatban. A tényleges vizsgálatban 60 nő vett részt (20-31 évesek, átlagosan=24). Valamennyien heteroszexuálisak voltak, és nem befolyásolta a hormonháztartásukat sem fogamzásgátló tabletta (vagy gyógyszer) szedése, sem terhesség, sem szoptatás. Mindannyian két alkalommal vettek részt a megítélési feladatban: egyszer a havi ciklusuk legtermékenyebb napján, másszor pedig a legkevésbé termékeny napján. Mindkét alkalommal azt kellett megítélniük, hogy mennyire vonzóak számukra a videón látható mozgó figurák, amelyeket egyesével láttak. Az eredmények azt mutatták, hogy peteéréskor a nők vonzóbbnak tartják a férfias táncmozdulatokat, mint a megtermékenyülés szempontjából alacsony kockázatú napokon. A kevésbé férfias táncmozdulatokkal kapcsolatban azonban nem mértek ilyen – a női nemi hormon változásával összefüggő – különbséget. Ez a kutatás megmutatja, hogy nők párkapcsolati preferenciája hatékony eszköze a lehetséges partnerek párkapcsolati minőségének felmérésében olyan hétköznapi helyzetekben is, mint a táncos összejövetelek, ahol a férfiak mozgása alapvető információkat közvetíthet róluk.

Milyen tánc tetszik a férfiaknak? A nők szépsége különösen fontos szempont a férfiak párválasztási preferenciájában. Számos, kultúrákon átívelő vizsgálat eredményeiből tudjuk, hogy azokat a női arc és testjellegeket tartják vonzónak, amelyek összekapcsolódnak tulajdonosuk fiatalságával, egészségével és termékenységével. Azonban a legtöbb kutatásban statikus (arcról és testről készített) fényképeket használnak, pedig a mozgó test (pl. tánc közben) szintén hatással van a férfiak vonzerőítéletére, és talán informálja az észlelőt a párkapcsolati minőségről is. Ezt megelőzően főként a férfiak táncával foglalkoztak a kutatók.

Most azonban azt vesszük szemügyre, hogy a nők tánca miért vonzó az ellenkező nemű észlelő számára. Korábban is végeztek már a nők táncával kapcsolatos kutatásokat. Az egyikben például azt találták, hogy peteéréskor a sztriptíz táncosok több pénzt kapnak a férfiaktól, mint azokon a napokon, amikor nem megtermékenyíthetőek. A termékeny napokon (amely nem is feltétlenül tudatos) ezek a táncosnők úgy mozognak és táncolnak, hogy az jobban tetszik a férfiaknak, akik magasabb pénzösszeggel jutalmazzák a produkciót. Azok az idegrendszeri és hormonális folyamatok, amelyek a férfiak értékítélet-változásának hátterében állhatnak azonban még nem pontosan ismertek. A férfiak valószínűleg a nők mozgása alapján képesek azonosítani valahogy a nők szaporodási potenciáljára vonatkozó információkat. A nők fizikai vonzerejének fontossága függ a párkapcsolat kontextusától is: a női szépség más aspektusai fontosak a férfiaknak, amikor rövid távú kapcsolatot szeretnének és megint más, ha hosszú távra terveznek. Egy vizsgálatban például azt találták, hogy a férfiak számára fontosabb a potenciális partner testének vonzereje (mint az arc szépsége), ha rövid távú kapcsolatban érdekeltek, mint akkor, ha hosszú távú kapcsolathoz keresnek társat. Ezzel szemben a férfiak számára bizonyos belső tulajdonságok (pl. a megbízhatóság, őszinteség, intelligencia, szimpatikusság, melegszívűség) fontosabbak, amikor hosszú távra terveznek, mint, ha rövidre. Ezek a vizsgálatok tehát arról számolnak be, hogy a nők (férfiak által megítélt) vonzereje nagyban múlik azon is, hogy milyen típusú párkapcsolatról (rövid- vagy hosszú távú) van szó. Az esztétikusnak ítélt táncmozdulatok és a párválasztási preferenciák összefüggését vizsgáló kutatók abból az alapfeltevésből indulnak ki, hogy bizonyos táncmozdulatok azért vonzóak az észlelő számára, mert összekapcsolódnak tulajdonosuk párértékével (egészségi állapotával, termékenységével). Egy vizsgálatban Röder és kollégái (2015) azt feltételezték, hogy az inkább rövid távú kapcsolatban érdekelt férfiak azokat a női táncmozdulatokat preferálják, amelyek a táncos szexuális elérhetőségét jelzik. Az inkább hosszú távú partnert kereső férfiak

pedig azokat a női táncmozdulatokat tartják vonzónak, amelyek harmóniát és lelki egészséget sugároznak, mert ezek jelezhetik azokat a személyiségvonásokat, amelyek a hosszú távú párkapcsolatban általában fontosak a férfiaknak. A kutatók 84 nőt vontak be a vizsgálatba, akik nem voltak profi táncosok. Egy speciális szoftver segítségével virtuális táncoló figurákat készítettek a nők táncának 12 kamerával felvett mozgóképeiből és ezeket mutatták meg a vizsgálatban résztvevő férfiaknak, akik értékelték a látottakat. A virtuális figurák testalkatra egyformák voltak, nem volt azonosítható arcuk, csupán a valódi nőktől kölcsönzött táncmozdulataikban különböztek egymástól. A vizsgálat eredményei azt mutatták, hogy a női táncmozdulatok vonzerejének megítélése valóban attól függött, hogy milyen párkapcsolati kontextusban (rövid- vagy hosszú távú viszonyra vonatkozva) kellett értékítéletet mondani a férfiaknak. Amikor azt kellett kiválasztani a férfiaknak, hogy melyik táncos lenne jó alkalmi kapcsolatra (pl. egyéjszakás kalandra), akkor egyértelműen a korábban vonzónak, szexinek ítélt táncosokra szavaztak. Azokat a táncosokat, akiket az elővizsgálatban magasabbra pontoztak a promiszkuitás skálán, inkább választották a tényleges eljárásban is rövid távú kapcsolatra a férfiak. Azokat a táncosokat, akik mozdulatait pedig harmonikusnak találtak korábban, inkább hosszú távra választották. Úgy tűnik, hogy a férfiak nem azokat az egyébként nagyon vonzónak talált táncosokat választják hosszú távra, mint akiket rövid távú választásaikban nagyra értékelnek. Mi lehet ennek az érdekes vizsgálatnak az evolúciós magyarázata? A törzsfejlődés úgy alakította a férfi esztétikai preferenciáját, hogy azokat a jellemzőket találja vonzónak a női testen, amely jelzi tulajdonosa egészségességét és termékenységét. Ez az adaptáció kontextus-függő, azaz a férfiak (és persze a nők is) különbséget tudnak tenni a női test vonzerejének megítélésekor attól függően, hogy hosszú- vagy rövid távú párválasztási kontextusról van-e szó. A szexuális elérhetőség egyértelmű szignálja fontosabbá válik, ha rövid távú kapcsolatról van szó, szemben a hosszú távú párkapcsolati kontextussal. A rövid távú kapcsolatra nyitott nők jelzéseinek azonosítása segíti hozzá a férfiakat a rövid távú

partnerek eléréséhez. Viszont azok a vonások, amelyek a hosszú távú partnerben vonzók lehetnek, nem a közvetlen szexuális elérhetőségről, hanem sokkal inkább a megbízhatóságról, visszafogottságról, és a stabilitásról árulkodnak. A férfiak különösen vonzónak tartanak bizonyos részleteket a női testen. Az egyik ilyen jellegzetesség a derék-csípő arány, a másik pedig a testtömeg index. A bemutatott vizsgálatban azokat a táncosokat tartották a legvonzóbbnak, akik az alsó testük (derék és csípő) mozgatásával tették változatosabbá táncukat. Gyakorlatilag a csípő ringatásával hívták fel az észlelő figyelmét erre a testrészre. A kutatók szerint valószínű, hogy a női csípő tánc közbeni ringatása a rövid távú kapcsolat iránti nyitottság egyfajta szignálja is lehet, szemben az un. harmonikus táncmozdulatokkal, amelyek kevésbé függtek össze a promiszkuitással. Ez a vizsgálat azt mutatja, hogy a női táncmozdulatok vonzereje eltérő módon keltheti fel a férfiak érdeklődését attól függően, hogy milyen párkapcsolati kontextusban kell azt megítélniük, rövid távú vagy hosszú távú kapcsolatra.

Miért éri meg jól kinézni? Korábban egy kisbabára öntudatlan, passzív és a saját érdekeit fel nem ismerő lényként tekintettek. Az utóbbi évtizedek pszichológiai kutatásainak eredményei azonban egyre-másra cáfolják ennek a vélekedésnek a létjogosultságát, és kiderül, hogy a babák – ha nem is tudatosan, de – aktívan alakítják saját életüket. Egy kutatásban Marlon R. Tracey és Solomon W. Polachek kutatók (Southern Illinois University) azt találták, hogy a baba és a papa közötti nagyobb fokú hasonlóság arra ösztökéli a férfiakat, hogy több apai ráfordítást mutassanak gyermekük felé, amely összességében megnöveli a baba egészségi állapotát. Az emberi evolúció során valószínűleg alapvető hatással lehetett az utód túlélési esélyeire, ha az apa dezertált, elhagyta a családot. Az emberi faj kétszülős gondozásra szelektálódott, amelyet jól mutat az a tény, hogy a gyermekek saját testtel kapcsolatos önállósága,

beszéde, mozgása, sőt a reproduktív életkorba való eljutás is hosszú évek fejlődősét követően alakul ki. A Homo sapiens a belső megtermékenyítésű fajokhoz tartozik, ezért jellemző rá az emlősök szaporodásbiológiai sajátossága is: az anya kiléte biztos, az apáé bizonytalan („mother’s baby, father’s maybe”). Az apa lehet, hogy a nővel hosszú távú elkötelezett kapcsolatban élő férfi, de lehet, hogy egy sármos szívtipró. Mivel az apai szülői befektetés egy hosszú távú érzelmi elköteleződésen alapuló energia és időráfordítást jelent az utódra, ezért az apasági bizonytalanság csökkentése meghatározó evolúciós nyomást jelentett az ősi férfiakra nézve. Az egyik ilyen ipasági bizonytalanságot csökkentő (és ezzel az apai szülői ráfordítást növelő) stratégia az utód és az apa közötti hasonlóság monitorozása. Ezzel összefüggésben azt találták a kutatók, hogy gyermekáldás esetén az anyai rokonság hajlamos az utód és az apa közötti hasonlóságot megerősíteni, hangsúlyozni. A férfiakban ez a veleszületett hasonlóság iránti érzékenység eléggé általános. Egy kutatásban, ahol 4-6 év közötti gyerekekről készült videó felvételeket használtak, a férfiak inkább azokat a gyerekeket szerették volna adoptálni, akiket magukhoz hasonlóbbnak találtak, a nők viszont nem mutattak ilyen preferenciát. Egy másik érdekes vizsgálatban manipulált arcképeket használtak és azt találták, hogy a férfiak (a nőkkel ellenben) pozitívabban reagáltak a hozzájuk hasonló arcú gyerekekre (inkább adoptálták volna, több időt töltöttek volna vele, több zsebpénzt adtak volna neki), ahhoz képest, ahogy a rájuk nem hasonlító gyerekekhez viszonyultak. Tracey és Polachek (2017) egy nagy amerikai kutatás, a Törékeny családok és gyermeki jól-lét (Fragile Families and Child Wellbeing) adatait használták fel, amely 1998-2000 között született gyerekek és szüleik adatait tartalmazza. A kutatásban nem házas párokat kérdeztek meg (külön-külön az apákat és anyákat) a születéskor és az anyákat egy év múltán is. A kutatók főként az első évnek az eseményeire voltak kíváncsiak, mert ez olyan érzékeny időszak, amikor a későbbi szülő-gyerek kapcsolat alapjai, a kötődés is kialakul. A résztvevő apák 30%-a ebben az időszakban eltűnt a

családból. A kutatók olyan törékeny családokat vizsgáltak, ahol az egy év elteltével a szülők nem éltek együtt. Ezekben a családokban az apa sokkal kevesebb időt tölt a gyerekével, mint a hagyományos együtt élő szülők esetében. Az eljárásban 715 család vett részt. A kutatók felmérték a gyerek és az apa közötti hasonlóságot, a gyermek születési és az egy évvel későbbi egészségi állapotát és az apa szülői ráfordítását (közvetlenül a gyerekkel töltött idejének mennyiségét, az anyagi támogatás nagyságát, és az anyával megosztott szülői felelősségvállalás mértékét). Az eredmények azt mutatták, hogy az apjukra inkább hasonlító gyerekek egészségesebbek voltak egy éves korukra, mint az apjukra kevésbé hasonlító gyerekek, de ez az eltérés nem volt meg a születéskor. A babák egészségi állapotában mutatkozó eltérés az apával való hasonlóság miatt megnövekedett apai szülői ráfordításnak volt köszönhető. Ezek az apák többet foglalkoztak a gyerekükkel, felelősségteljesebbek voltak, több támogatást nyújtottak a baba fejlődéséhez és átlagosan havonta 2,5 nappal több időt töltöttek közvetlenül a gyerekükkel, mint azok az apák, akiknek a gyerekeik nem mutattak ilyen hasonlóságot velük. Ez a kutatás felhívja a figyelmet arra, hogy az apák aktív jelenlétükön, anyagi és érzelmi támogatásukon keresztül miként növelhetik utódaik túlélési képességeit a jobb egészségi állapot elérésével.

Jóképű vagy önzetlen férfire vágynak inkább a nők? A nők természetesen az olyan férfiakhoz vonzódnak, akik egyaránt jóképűek és önzetlenek. (Ezeknek a külső és belső férfi tulajdonságoknak a párválasztásban betöltött evolúciós jelentőségéről korábban volt szó a harmadik fejezetben.) Mivel azokból a férfiakból, akik mindkét tulajdonságot egyszerre birtokolják, viszonylag kevés van, ezért a nőknek általában választaniuk kell az inkább vonzó (jóképű, sármos, szexi, stb.), vagy inkább önzetlen (megbízható, barátságos, őszinte, stb.)

tulajdonságokkal jellemezhető férfiak közül – hacsak nem szeretnének partner nélkül maradni. „Ön milyen partnert szeretne inkább: szexit vagy önzetlent?” A University of Worcester kutatója, Daniel Farrelly pszichológus és munkatársai 200 heteroszexuális nő párválasztási preferenciáját vizsgálta meg, hogy választ kapjon a kérdésre. A kutatók fotópárokat mutattak a nőknek, amelyeket úgy készítettek el, hogy mindegyiken egy vonzóbb és egy kevésbé vonzó férfi portréja volt látható. Mindegyik férfihez tartozott egy-egy leírás, jobban mondva forgatókönyv. Az egyik jelenetben például mindkét férfi egy folyó mellett kirándul és észreveszik, hogy egy gyereket elsodort a folyó és levegőért kapkod. Egy nő azt kiabálja feléjük, hogy segítség, mentse meg a gyerekemet! Az egyik férfi önzetlenül viselkedik: amikor meghallja az anya segítségkérését, beugrik a vízbe és megpróbálja megmenteni a fiút. A másik férfi nem tesz így, azaz nem ugrik be és nem menti meg a fiút. A másik jelenetben egy forgalmas városrészben sétál mindkét férfi és észrevesznek egy hajléktalan embert egy kávézó mellett. Az egyik férfi bemegy a kávézóba, vesz egy szendvicset és egy csésze teát, és mindezt odaadja a hajléktalannak. A másik férfi úgy csinál, mintha a mobiltelefonját használná és elsétál a hajléktalan mellett. Egy harmadik fajta jelenetben – amely nem szól az önzetlenségről, ezért ezt kontrollnak használták a kutatók – a férfiak ruhát vásárolnak maguknak. Miután a nők elolvasták a forgatókönyveket, az volt a feladatuk, hogy értékeljék a férfiakat abból a szempontból, hogy mennyire tartják von zónak egy hosszú távú kapcsolatra (mint például a házasság) és menynyire egy rövid távú kapcsolatra (mint például az egy éjszakás kaland). Mi találtak a kutatók? Ahogy az várható is volt, az önzetlen férfiakat vonzóbbnak találták, mint az önzőket, a jóképűeket pedig vonzóbbnak, mint azokat, akik kevésbé voltak vonzó. Az önzetlenség egyfajta „bónusz”-ként jelent meg a választásokban: az önző férfi kevésbé volt vonzó, mint a csúnyácska, és az önzetlen férfi vonzóbb volt, mint a jóképű. Leegyszerűsítve: a férfiak fizikai vonzereje, külső megjelenése kevésbé volt fontos a nőknek, mint az önzetlensége.

Persze a valóságban a vonzerő és az önzetlenség összehasonlítása olyan, mintha az almát hasonlítanánk a narancshoz. Egyszerűen arról van szó, hogy egy férfi nagylelkűségét és a jóképűségét nem ugyanazon a skálán értékeljük. Az is elképzelhető, hogy az önzetlenség csupán azokban a jelenetekben múlta felül a jóképűséget, amelyeket a kutatók ebben a vizsgálatban használtak. És persze a portrékkal kapcsolatban is ez a helyzet. Lehet, hogy a fotópárokon szereplő férfiak között nem volt igazán markáns különbség a vonzerő tekintetében (ti. az egyik nem volt „halálosan” jóképű, a másik pedig nem volt „bűn-ronda”), ez pedig azzal a következménnyel járhatott, hogy igazából nem volt tétje, értelme, hogy különbséget tegyenek közöttük a nők. Akárhogy is: nem meglepő, hogy a nők magasabbra értékelik a férfiak önzetlenségét a fizikai megjelenésüknél. Ennél sokkal érdekesebb, amit a kutatók a kapcsolattípusokra adott válaszok elemzésénél találtak. Eszerint az önzetlen férfi sokkal vonzóbb volt hosszú távú kapcsolatra, mint egy kalandra, ami kicsit meglepő. Egy sebes sodrású folyóba ugrani és kimenteni egy fuldokló gyereket – ez elég hősies tettnek hangzik. Az ember azt gondolná, hogy ez a fajta hősiesség elsősorban a rövid távra tervező, röpke kalandra vágyó nők szívét dobogtatja meg, mint például más szenzoros élménykeresést (raftingolni, banjee jumpingolni) gyakorlók esetében. De a kutatás eredményei szerint ez mégsem így van. Az inkább önző, mások érdekeire nem érzékeny férfiakat ebben a kutatásban vonzóbbnak találták a nők rövid távú kapcsolatra, mint hosszú távra. Korábban más vizsgálatok is beszámoltak arról, hogy a nők eltérő vonásokat tartanak vonzónak, miikor rövid, illetve hosszú távú kapcsolatra választanak. Elképzelhető persze az is, hogy a folyóba zuhant gyerek kimentése nem a kockázatvállalás, hanem az önfeláldozás miatt volt vonzó a nőknek. Az önérdek háttérbe szorításának képessége pedig valóban fontos tulajdonság lehet egy hosszú távú kapcsolatban.

Milyen férfi tetszik a várandós nőknek?

A tudósok már régóta tisztában vannak azzal, hogy hormonjaink hatással vannak párválasztási preferenciáinkra. Amikor egy heteroszexuális nő havi ciklusának termékeny időszakában tart – tehát az ösztrogén szintje tetőzik, a progeszteron szintje pedig viszonylag alacsony – vonzónak találja a nagyon maszkulin, macsó férfiakat. A ciklus más időpontjában pedig főként az inkább lágyabb vonásokkal rendelkező, kedvesebb férfiakat tartja ideálisnak párválasztás szempontjából. De mi a helyzet a terhességgel? A várandósság alatt a terhesség folyamán a nők ösztrogén és progeszteron szintje emelkedik egészen a 36. hétig, amikor mindkét hormon szintje hirtelen csökkenni kezd. Ez a hormonszint-változás hatással van arra, hogy a nők milyen megjelenésű férfit preferálnak, és hogy végső soron mit találnak vonzónak egy férfiban. Erika Limoncin, olasz szexológus (University of L’Aquila) és kollégái vizsgálatában 70 nem várandós nő és 46 harmadik trimeszterben tartó várandós nő vett részt önkéntes alapon, ellenszolgáltatás nélkül. A nőknek olyan számítógépben manipulált arcokat mutattak egy monitoron, amelyeket egy számítógépes program segítségével férfiasabbá és nőieesebbé változtattak a kutatók. A résztvevők azt a feladatot kapták, hogy válasszák ki a számukra legvonzóbb arcot mind a hosszú távú párkapcsolat szempontjából (mint például a házasság), mind pedig a rövidtávú kapcsolat szempontjából (mint például egy egyéjszakás kaland). Korábbi vizsgálatokból már tudjuk, hogy a nők az átlagosnál maszkulinabb megjelenésű férfiakat részesítik előnyben alkalmi választásaikban, míg a hosszútávú kapcsolataikban inkább az átlagosnál nőiesebb megjelenésűeket preferálják. A kutatók elvárásaikkal összhangban azt találták, hogy a nem várandós nők rövidtávú párkapcsolatra az átlagosnál maszkulinabb megjelenésű férfiakat választották, hosszú távra pedig az átlagosnál feminebb arcvonásokat részesítették előnybe. De a várandós nők esetében a nőiesebb férfi arcok iránti preferencia különösen erős volt függetlenül attól, hogy rövid vagy hosszú távú párkapcsolatra választották. A nőiesebb arcok iránti preferencia több mint ötször erősebb volt, mint a nem várandós nők hosszútávú párkapcsolati partner iránti preferenciája. A további elemzések megmutatták, hogy a

várandósságnak az arcpreferenciára gyakorolt hatása sokkal erőteljesebb, mint a korábban már jól dokumentált ovuláció-hatás. De miért vágynak a nők nőies megjelenésű férfire nem sokkal a szülés előtt? Elképzelhető, hogy a feminebb (kedvesebb, megbízhatóbb, barátságosabb) férfi hajlamosabb erőforrást fordítani az utódokra és elköteleződni a hosszú távú partner mellett, mint a maszkulinabb (dominánsabb, határozottabb, önzőbb). Lehet, hogy a nők evolúciós okok miatt képesek arra, hogy megtalálják a gyengédség és megbízhatóság jeleit mutató férfit abban az időszakban, amikor leginkább szükségük van támogatásra. De ha a nők ingadozó hormon-működésüktől függően választanak partnert, akkor ez azt is jelenti-e, hogy a gyermeke apja iránti vágyuk is megváltozik? Például a termékenysége havi csúcspontján (ovulációban) lévő nő egy olyan pasit választ, mint a Jurassic World című film Chris Pratt-je, egy férfias macsót. Aztán miután együtt vannak és teherbe esik, akkor nyolc hónappal később már nem fontos számára ez a velociraptorokat hajkurászó izompacsirta, hanem egy sokkal lágyabb, kedvesebb, érzelmileg elérhetőbb pasira vágyik. Egy olyan férfire, mint a Városfejlesztési osztály (Parks and Recreation) című tévésorozat Chris Pratt-je. És mit tehet ilyenkor egy nő, hogy összeegyeztesse a vágyait és a valóságot? Dobhatja a macsót, vagy elkezdheti tömni pizzával és édességekkel. A megdöbbentő az, hogy a valóságban tényleg valami nagyon hasonló szokott történni. Korábbi vizsgálatokból ugyanis tudjuk, hogy a férfiak tesztoszteron (férfi nemi hormon) szintje csökken az apává válás után, az ösztradiol (egy férfiak szervezetében is meglévő női nemi hormon) szintje viszont emelkedik. Tehát a férfiak – talán, hogy megelőzzék az össze nem illést – elkezdik megváltoztatni a vetélkedéssel, kockázatvállalással és kalandvággyal összefüggő (férfias) hormonális státuszukat.

Mi van a smink mögött? A modern társadalmakban a nők jelentős hányada használ sminket, hogy megváltoztassa arcának biológiailag adott vonzerejét. Valójában ezen az egyszerű üzeneten alapul a szépségipar

marketingje: „Használd a termékünket (szolgáltatásunkat), mert szebb, sikeresebb, boldogabb leszel tőle!”. Amikor egymás mellett látunk sminkhasználat előtti és utáni portrékat (pl. a neten szörfölve), minden kétséget kizáróan azt gondolhatjuk, hogy a kozmetikai szerek használata egyértelműen szépségnövelő hatású. A smink szépségnövelő hatását azonban eddig nem próbálták számszerűen megmérni. Vajon pontosan mennyivel lesz vonzóbb valaki a sminkelés hatására? Hétköznapi vélekedésünk hátterében valódi összefüggés áll-e, vagy inkább látszatösszefüggés, egyfajta észlelési torzítás, amelyre a szépségipar marketingje ráerősít? Ennek a kérdésnek eredtek a nyomába Alex Jones és Robin Kramer pszichológusok, akik modern arckutatási módszereket használtak: standardizált körülmények között készített portrékat és matematikai statisztikai elemzéseket. A test és arc díszítése az egyik legáltalánosabb emberi viselkedésforma, amely számos kultúrában megtalálható, akár térben, akár időben szemléljük ezeket. A modern világban a 18 évesnél idősebb nők több mint 80%-a használ kozmetikai szereket arca csinosítására, a globális kozmetikai ipar értéke 2007-ben pedig meghaladta a 130 milliárd Eurót. A legtöbb eddigi vizsgálat szerint a smink valahogyan megnöveli a női arc-észlelet vonzerejét és a nők is vonzóbbnak tartják magukat kisminkelve, mint a nélkül. Az észlelő számára a smink a szépséggel összefüggő egyéb vonásokat is megnöveli: a sminkelt arcok tulajdonosát egészségesebbnek és magasabb társadalmi státusúnak tartották a vizsgálatokban. Sőt, egy vizsgálatban azt találták, hogy a sminkelt arcok látványa magasabb aktivitást váltott ki az agy jutalomközpontjában, pl. a mediális orbitofrontális kéregben (amelynek többek közt az a feladata, hogy érzelmi reakcióinkat finomítsa, árnyaltabbá tegye). Hogyan növeli a smink az arc vonzerejét? Valószínűleg több hatás összegződik. Mivel az arcbőr és a különböző arcrészletek (szem, száj, járom-régió stb.) közötti kontraszt nagyobb a női arcon, mint a férfi arcon, ennek a kontrasztnak a megnövelése nőiesebbé teszi az arcot. Ezért a sminkelésnél ezt a kontraszthatást fokozzák az arcbőr világosításával, illetve a szem, száj, járom sötétítésével. Mivel az életkor előrehaladtával (a női nemi hormon, az ösztrogén

szintjének csökkenésével) kevésbé markáns az arc említett kontraszthatása, ezért a smink képes az arc öregedés-jelzéseinek ellensúlyozására is. Az alapozó képes elfedni az apróbb borhibákat (pl. a bőr felszíni és pigmentáció beli egyenetlenségét), az arcrészek sminkje pedig az arc kedvezőtlen aránytalanságait (pl. túl kicsi szem vagy száj, aszimmetria stb.) képes ellensúlyozni. Végeredményben a smink segítségével sokkal szabályosabb (prototípusosabb) arcot „készíthetünk”, amely azért vonzó, mert az extrém egyedi vonások helyett inkább a populációra jellemző átlagarc arányaihoz áll közel. Természetesen az arc érzelemkifejezése is képes módosítani azt, hogy mennyire látjuk vonzónak. Egy (női) arc kifejezetten vonzóbb az észlelő számára, ha pozitív érzelmeket sugároz (pl. mosoly látható rajta), mint ha semleges, érzelemmentes. Valószínűleg ennek a kicsit közhelyes összefüggésnek a fényében érhető, hogy miért elvárás a hétköznapokban, hogy mosolyogjanak az emberek a fényképen. Ugyanakkor egy újabb kutatásban beszámolnak arról, hogy az arc beazonosításáért felelős jegyek (az érzelemkifejezés hatására sem változó, fix arcjellegek) kétszer olyan fontosak egy arc vonzerejének megítélésében, mint az arcon megjelenő érzelem. Ez tehát azt jelenti, hogy az arc statikus, identikus részei sokkal fontosabb szerepet játszanak, amikor eldöntjük, hogy tetszik-e nekünk az arc, vagy sem, mint rajta dinamikus információ, például az érzelmek. Az arc szépsége eszerint egy viszonylag stabil dolog. Jones és Kramer (2015) éppen emiatt feltételezte, hogy a smink sem képes valódi hatást gyakorolni az arc vonzerejére, hiszen az arc szerkezetét nem változtatja meg, és az általa létrehozott változás sem tartós. Jones és Kramer (2015) két kutatói kérdéssel vágott bele a munkába: (1) Szignifikáns hatást gyakorol-e a smink a vonzerőítéletekre? (2) Milyen mértékű a smink hatása a vonzerő-ítéletekre? A kutatók azt találták, hogy a smink növelte az arcok vonzerejét. Azonban míg a smink a különböző arcok között található vonzerőkülönbség csupán 2%-t magyarázta, addig az arcok egyéni karakterisztikája mintegy 69%-ban volt felelős azért, hogy kit mennyire láttak szépnek az észlelők. Hogyan magyarázható ez a furcsa eredmény? Elképzelhető, hogy a smink mégsem képes olyan

hatékonyan elkendőzni az arc színének és textúrájának tökéletlenségét, vagy az arc aszimmetriáját ellensúlyozni, mint azt korábban feltételezték? Ebben a vizsgálatban legalább is az derült ki, hogy a smink előnye jóval szerényebb mértékben járul hozzá a szépséghez, mint az arc vonzerejének természetes megoszlása egy adott népességben. Hasonló eredményre jutottak korábban magyar kutatók is, akik egy másik változtatható jelleg, a hajviselet női arc vonzerejére gyakorolt hatását vizsgálták. Azt találták, hogy a hosszú haj megnöveli a női arc vonzerejét (a rövidhez képest), és ez különösen a korábban kevésbé vonzó női arcokra volt igaz (szemben a korábban vonzóbbnak tartott arcokkal). De a kevésbé vonzónak talált arcok hosszú hajviselettel sem voltak annyira vonzóak, mint a vonásaik alapján szebbnek ítélt arcok rövid hajjal. Tehát a hajviselet – bár emelt a vonzerőn – nem volt képes eltüntetni az arcok között eleve meglévő szépség-béli különbségeket. Kiegészítő magyarázat lehet még, hogy a szépségpraktikák alkalmazása a nőkre igen erős társas nyomást is jelent, amelyet vagy érvényesnek tart magára valaki, vagy nem. Tehát a férfiak vonzerő-ítéleteinek kialakításában szerepet játszhat a modem kultúra szépségápolással kapcsolatos túlzó elvárása, illetve annak hiánya is. Más vizsgálatokból kiderült, hogy a szépségtermékeket és szolgáltatásokat (öltözködés, smink, kozmetikai műtétek, diéta stb.) használó nők kevésbé önállók és inkább hajlamosak saját akaratuk másoknak való alávetésre, mint azok, akik a tömegelvárásoktól függetlenül alakítják saját szépségükről való elképzelésüket. A szépség megítélését természetesen az észlelő belső állapota is befolyásolhatja. Korábbi vizsgálatok feltárták, hogy a nemi alapon való elnyomásra inkább hajlamos (szexista) férfiak számára fontosabbak a kultúránkban egy egyezményesnek tartott nőies jelzések túlzó megjelenései, mint azon férfiak számára, akik nem szexisták.

Miért páváskodnak iPhone-nal a férfiak? Az evolúciós elméletalkotókat már a kezdetektől foglalkoztatták a természetes kiválasztódás teóriájával nehezen megmagyarázható

jelenségek, mint például a páva farktolla. Köztudott, hogy számos állatfaj hímjének, így a pávának is, olyanfajta figyelemfelkeltő, rikító, vagy méreteiben túlzó a fizikai megjelenése, amely éppenséggel megnehezíti a túlélést, nemhogy segítené azt. Ezek a feltűnő jellegek tehát nem magyarázhatók a természetes szelekcióval, hiszen gyakran éppen ezek keltik fel a ragadozók figyelmét. Egyszerűen nem érvényes rájuk az a fajta evolúciós „gazdaságosság”, amely más szervekre általában igen. Inkább egyfajta pazarlásról beszélhetünk, hiszen olyan költséges szervekről van szó, amelyek kifejlesztése energetikai értelemben kifejezetten sokba kerül az egyednek (pl. faroktoll). Akkor mégis miért alakultak ki a hímeken ezek a (túlélés szempontjából) hátrányos, ugyanakkor pompázatos ornamentikák? Mert ez tetszik a nőstényeknek. A hátrányelv (handicap principle) szerint ugyanis a költséges jelzés hordozója különleges rátermettségét bizonyítja, hiszen ezzel a költséggel együtt is képes életben maradni legalább addig, amíg a szaporodásra esélye nyílik. Az emberi társadalmakban a hivalkodó luxuscikk birtoklása azt mutatja, hogy a tulajdonosa számára a napi megélhetéshez szükséges dolgok beszerzése nem jelent problémát. Ezért a luxuscikkekre fordított nagyobb mértékű anyagi erőforrás arra szolgál, hogy demonstrálja tulajdonosa vagyonát és társadalmi helyzetét. így a túlzó, hivalkodó, pazarló fogyasztás azt is jelzi, hogy az egyén nagy mennyiségű erőforrás birtokában van, ez pedig szexuálisan vonzó jelzés. A kutatók érdekes nemi különbségeket találtak az ember „feltűnő fogyasztásában” (pazarló vásárlásában). A nők elsősorban azért költenek pazarló jellegű luxusholmikra, hogy nőtársaik számára jelezzék státusukat, vagyoni helyzetüket. A férfiak ezzel szemben azért szórják a pénzt, hogy felkeltsék a nők érdeklődést. Azért, hogy vonzóvá váljanak a gazdagságot jelző luxuscikkek birtoklása és a költekező viselkedés által. Tehát a nők és férfiak számára eltérő (nem feltétlenül tudatos) motivációk vezethetnek a feltűnő fogyasztáshoz. Korábbi vizsgálatok azt is feltárták, hogy a párkapcsolati jelzések és a párválasztási stratégiák miként befolyásolják a pénzköltési viselkedést. Eszerint a férfiak feltűnő fogyasztása főként azt

kommunikálja, hogy éppen rövid távú párkapcsolatban érdekeltek. Két nemet kutató, Christine Hennighausen és Frank Schwab (University of Wuerzburg) azt feltételezte, hogy a párkapcsolati státus egyéb hatást is gyakorolhat az ún. feltűnő fogyasztásra. Hiszen egy elkötelezett párkapcsolatban élve csökken a szervezet férfi nemi hormon (tesztoszteron) szintje, amely egyébként összefügg a férfiak párkapcsolati státus jelzésének motívációjával is. Egy néhány éves tanulmány szerint szingliként vagy nem elkötelezett párkapcsolatban élve megnő a férfiak feltűnő fogyasztásra való nyitottsága, amely a potenciális partner érdeklődésének felkeltésére szolgálhat. Hennighausen és Schwab (2014) online kérdőívét 352 résztvevő töltötte ki (229 nő). A kutatók azt találták, hogy a rövid távú párkapcsolat iránti nyitottság összefügg az okostelefonnal kapcsolatos feltűnő fogyasztással. A szingli és a nem elkötelezett párkapcsolatban élő férfiak inkább tervezték, hogy luxuskategóriás okostelefont (pl. iPhone-t) vásárolnak, mint azok, akik elkötelezett párkapcsolatban éltek. Persze ezek az eredmények nem azt jelentik, hogy a férfiak csak azért vásárolnak luxustermékeket, hogy rövid távú partnert találjanak maguknak. Mindenesetre az alacsonyabb státust hirdető, olcsóbb termékek vásárlása jelezheti a férfi képességét a megtakarításra, az erőforrások hosszú távú összegyűjtésére. Ezek pedig olyan tulajdonságok, amelyeket a nők a hosszú távú kapcsolatban értékelnek nagyra a férfiakban. A hosszú távú partner megtalálása a nők számára komoly kihívás volt az evolúció során, amikor az apai szülői viselkedés (védelem, erőforrások megszerzése, megosztása stb.) híján az emberi utódok túlélési esélyei igen alacsonyak volt. Ezért a nők napjainkban is igen érzékenyek a hosszú távú partner megjelenés-beli és viselkedéses szignáljainak azonosítására. A modem világban a vásárlói viselkedés is egy olyan terület, amely alkalmas lehet a férfiak hosszú távú és rövid távú párkapcsolati törekvéseinek azonosítására. Természetesen további vizsgálatokra lesz szükség, hogy pontosabb képet kapjunk a témáról.

Miért öltöznek pirosba a nők?

A vörös ruha viselőjének vonzerejével kapcsolatban már számos kutatás született. Többek között azt találták, hogy egy nő vörös ruhában sokkal vonzóbb a férfi észlelő számára, mint más színűben. De továbbra is kérdés volt, hogy a nők vajon kihasználják-e a férfiaknak ezt a fajta veleszületett érzékszervi érzékenységét, és például vörös ruhát öltenek-e akkor, amikor tetszeni szeretnének valakinek. Daniela Niesta Kayser és kollégái (2016), a Potsdami Egyetem kutatói szerint a nők – amikor kiválasztják a ruhájukat egy találkozásra készülve – valahogy belekalkulálják a színválasztásba (vörös vagy más szín), hogy mennyire találja vonzónak a férfi (a potenciális partnert), akivel találkozni fognak. Az ilyen típusú vizsgálatok számos módszertani kérdést is felvetnek. Hogyan lehetünk biztosak abban, hogy egy randira készülő nő inkább vörös ruhát húz fel, mint más színűt? Ha online kérdőívet készítünk a témával kapcsolatban, akkor ez vajon mennyire ad megbízható képet a vizsgált területről? Hiszen amikor a kérdésekre válaszol egy ilyen kutatás résztvevője, akkor tényleg gondolhatja azt, hogy ő inkább piros ruhát venne fel a randira, mint másikat, de a tényleges viselkedése ettől még eltérhet. Aztán azokban a vizsgálatokban, ahol laboratóriumi körülmények között mérik fel a nők által kedvelt színeket, kissé torz eredmény is születhet. Hiszen lehet, hogy valaki szereti a vörös színű ruhákat, de nem biztos, hogy ez azt is jelenti, hogy ebben szeretne parádézni az utcán, hogy mindenki megbámulja. Szóval a témát vizsgáló kutatók többek közt ezekkel a módszertani problémákkal szembesültek, amikor kitalálták az általuk alkalmazott eljárást. Kayser és kollégái (2016) fiatal nőket toboroztak egy laboratóriumi pszichológiai vizsgálathoz. Az érdeklődő és előzetesen jelentkező nőket közvetlenül a kutatólaboratóriumból e-mailben keresték meg. Az elektronikus levelet egy fiatal férfi kutató írta, aki mellékelte a fényképét is, hogy a résztvevő könnyebben azonosíthassa, ha találkoznak a laboratóriumban. Vagy legalább is ezt mondták a résztvevő nőknek. Hiszen a valóságban a kutatónak beállított férfi egy másik egyetem hallgatója volt, jobban mondva két férfi hallgatóról volt szó, akik vonzerejét előzetesen 20 nő értékelte

már. Az egyikük magasabb pontszámokat kapott, ő volt a szexi pasas, a másik, akit alacsonyabbra értékeltek a vonzereje alapján, a nem szexi. A vizsgálatban részt vevő nők fele a szexi „kutató” fényképével ellátott meghívót kapta, a csapat másik fele pedig a nem szexi férfi fotóját kapta ugyanazzal az invitáló szöveggel. Amikor a nők megérkeztek, azt mondták nekik, hogy a kutató sajnos mégsem ér rá más elfoglaltsága miatt és valaki helyettesíteni fogja őt. Ezután a résztvevőkről egy-egy egészalakos fényképet készítettek a kutatás vezetői. Aztán megkértek egy kutatási asszisztenst – akinek fogalma sem volt a kutatás célkitűzéseiről –, hogy osztályozza minden egyes résztvevő ruhaviseletét. Az elemzés alapja az volt, hogy viselt-e az illető piros (vagy annak valamilyen árnyalatú) ruhát vagy kiegészítőt, vagy sem. Az eredmények azt mutatták, hogy a nők, akik úgy tudták, egy vonzó, jóképű férfivel fognak találkozni a laboratóriumban, nagyobb arányban (a csoport 57%-a) viseltek vörös színeket, mint azok a nők (a csoport 16%-a), akiket arról informáltak, hogy nem túl vonzó férfivel találkozhatnak. De vajon honnan tudhatjuk, hogy a több pirosat viselő nők valóban a szexi pasasnak akartak tetszeni, a kevesebb pirosat viselők pedig esetleg éppen el akarták terelni magukról a figyelmet? A kutatók megfigyelték ugyanazon az egyetemen (a kávézóban) 200 fiatal nő öltözetét, és elemezték a korábban ismertetett szempontok alapján. Azt találták, hogy a vizsgált populáció 32%-a viselt vörös színt, az pedig valahol félúton van a vizsgálat résztvevőinek két csoportja között. Ha pedig ezt az átlagos populációt egyfajta alapértelmezettnek tekintjük, akkor helytálló lehet a következtetés. A vonzó férfivel való találkozás miatt öltöztek a résztvevők az átlagosnál nagyobb mértékben pirosba, míg a másik csoport esetében éppen a nem vonzó férfivel való találkozás miatt szerepelt az átlagosnál kevesebb nő viseletében vörös szín. A nők szexuális partnerért való egymás közötti versengésének egyik eszköze az optimális partner figyelmének felkeltése a saját vonzerő növelésén keresztül. Ennek a stratégiának a része lehet a férfiak által preferált színek – pl. a vörös és árnyalatai – fokozása a külső megjelenésben.

Az enyhe alkoholfogyasztás növeli a vonzerőt? Az evolúciós pszichológusok szerint azokat a vonásokat tartjuk vonzónak a potenciális partnerben, amelyek megbízhatóan hirdetik az illető magas párkapcsolati minőségét, egészségességét és termékenységét. A korábbi vizsgálatok szerint az arcon ilyen vonások a szimmetria, az átlagosság és a nemi jellegzetességek, amelyek összekapcsolódnak az életképességgel és valószínűleg öröklődnek is. Az alkoholfogyasztás és párválasztási viselkedés összefüggését kutatók korábban pedig azt találták, hogy egy éjszakai bárban a férfiak a záró óra közeledtével (és az elfogyasztott alkohol mennyiségével) egyre lejjebb szállítják az alkalmi szexuális partnerre vonatkozó elvárásaikat, amely abban segített, hogy találjanak is valakit éjszakára. Egy másik vizsgálatban arra voltak kíváncsiak a kutatók, Van Den Abbeele és kollégái (2015), hogy az alkohol mértéke milyen hatással van az alkoholfogyasztó egyén vonzerejére. A vizsgálatban nőket és férfiakat is lefotóztak és az arcképeket megmutatták ellenkező nemű észlelőknek, akiket megkértek, hogy értékeljék a képeket vonzerő szerint. Mindenkiről három-három kép készült. Egy józanul, egy enyhe alkohol fogyasztása után (0.4 g/kg alkohol), egy pedig nagyobb mennyiségű alkohol fogyasztása után (0.8 g/kg alkohol). Az alkoholfogyasztás és fényképezés egyenletes szobahőmérsékleten történt. Az eredmények szerint az enyhe alkoholfogyasztás után (pl. egy pohár bor – 2,5 dl 14%-os alkohol egy kb. 70 kg súlyú személynek) vonzóbbnak találták az arcokat, mint amikor józanul készítettek képet róluk. Ez a hatás azonban nem volt mérhető magas alkoholbevitel esetén (5 dl 14%-os alkohol egy kb. 70 kg súlyú személynek). A vizsgálat rávilágít, hogy az alkoholfogyasztás nem csupán a kockázatvállaló magatartást növeli meg, hanem ennél komplexebb lehet, és az alkoholfogyasztó szociális kívánatosságára is hatással van. Nem csupán az alkoholfogyasztó gátlásainak oldásán keresztül hat a társas kapcsolatokra, aki így kezdeményezőbbé, felszabadultabbá és gátlástalanabbá válik,

hanem arról van szó, hogy az enyhe alkoholfogyasztás növelheti az ivó szexuális vonzerejét a potenciális partner számára. Ez az eredmény jó magyarázatot kínálhat arra, hogy miért vagyunk különösen hajlamosak alkoholt fogyasztani társas helyzetekben. Hogyan képes megnövelni egy arc vonzerejét az elfogyasztott alkohol? Az egyik lehetséges magyarázat szerint az alkohol miatt az arc erei kitágulnak (vazodilatáció), amely elősegíti az oxigén-dús vér áramlását, amitől az arc pirospozsgásabb lesz. Korábbi vizsgálatokból pedig tudjuk, hogy az ilyen arcokat egészségesebbnek és vonzóbbnak tartják a megítélők. Ebben a vizsgálatban is azt találták, hogy az enyhe alkoholfogyasztás hatására az arcok pirosabbak lettek, mint a józan arcok. Nem mértek azonban ilyen hatást, amikor a kevesebb és több alkoholt fogyasztók arcát hasonlították össze és akkor sem, amikor a józan és több alkoholt fogyasztók arcának színét elemezték. Egy másik lehetséges magyarázat az arckifejezések változásával kapcsolatos. Az enyhe alkoholfogyasztás ugyanis megnövelheti a pozitív hangulatot, amely az izomtónus ellazulásához és enyhe mosoly kialakulásához vezethet. A magasabb alkoholbevitel viszont együtt járhat a mimika feletti kontroll lazulásával is, a kevésbé koordinált arcjáték pedig valószínűleg nem kelt pozitív benyomást az észlelőben. Bár ezek a mechanizmusok még nem pontosan ismertek.

Miért öltöznek pirosba a férfiak? Az előbb már szó volt egy kutatásról, amely azt a kérdést boncolgatja, hogy miért öltöznek pirosba a nők? Most pedig arról lesz szó, hogy vajon a nőket is befolyásolja-e a férfiak vonzerejének megítélésekor, hogy az illető piros ruhát visel, vagy sem. Előljáróban le kell szögeznünk, hogy a nők szaporodással és párválasztással összefüggő pszichológiai működése sokkal bonyolultabb, mint a férfiaké, ahogy erről olvashatunk a kötetben (pl. a „Mire figyelnek a nők az első randin?” című részben). Azt is mondhatnánk, hogy a férfiak párválasztással és szexualitással kapcsolatos működése egyszerűbb, és jobban előre jelezhető (pl. ahogy az a „Milyen tánc tetszik a férfiaknak?” vagy az „Okos vagy csinos nővel randiznak

inkább a férfiak?” című részben olvasható). Mindent figyelembe véve tehát az várható, hogy a piros ruhába öltözött férfiak sem egyértelműen tetszenek a nőknek. Vagy mégis? A válasz egyszerű: attól függ. A piros szín számos gerinces állatfaj esetében a hímek szexuális szignáljaként működik, és jól mutatja a hím társas viszonylatban elfoglalt státusát, a nőstények számára pedig kifejezetten vonzó. A nőstények piros-szín kedvelése még akkor is működik, ha mesterségesen (festékkel) manipulálják a hímeket a kutatók. Ezért felmerülhet a kérdés, hogy vajon az ember esetében is mérhető-e hasonló hatás: a nők vonzóbbnak találják-e a piros ruhába öltözött férfiakat, vagy hidegen hagyja őket ez a jelleg. Egy vizsgálatsorozatban Elliot és mtsai. (2010) összesen 7 különböző kutatásban minden kétséget kizáróan bemutatták, hogy a nők vonzóbbnak találták azokat a férfi portrékat, amelyeket piros keretbe tettek (és mutattak meg a vizsgálati személyeknek) a kutatók, szemben ugyanezen portrák más színű kerettel látható változataival., Ugyanakkor a piros szín nem volt hatással a férfi résztvevőmegítélők pontozására. Később azonban Hesslinger és kollégái (2015) megismételték ezt a vizsgálatot, és eredményeik nem erősítették meg azt az elképzelést, hogy a férfiak nők által megítélt vonzerejét fokozza a vörös szín. Valójában ennek pont az ellenkezőjét találták: a vörös szín nincs hatással a férfiak vonzerejének megítélésére. Ennél a pontnál a férfi olvasók joggal kérdezhetik, hogy most akkor viseljünk piros pólót (inget, zakót, pulcsit stb.) vagy ne?! Jó lenne, ha legalább annyit elvárhatnánk a tudományos pszichológiától, hogy egyértelmű tanácsokkal szolgáljon az öltözködésünk terén! Ezt az égbekiáltó ellentmondást egy újabb kutatás próbálja feloldani. Prokop és mtsai. (2015) vizsgálatából az derül ki, hogy a nők akkor reagálnak pozitívan a piros színnel manipulált férfi portrékra, amikor a havi ciklusuk (megtermékenyíthetőség szempontjából) magas kockázatú időszakában vannak, tehát azokon a napokon, amikor a peteérésük van. A fogamzás szempontjából alacsony kockázatú, „terméketlen” napokon pedig ez a piros szín által kiváltott hatás egyszerűen nem mérhető, nem működik. Az

eredmények arra engednek következtetni, hogy az ovuláció környékén azért változik meg a nők pszichés működése (vonzóbbnak, szexibbnek látják a piros színnel manipulált férfiakat), mert ez a szín a természetben összefügg az egészségesség és a státusz jelzésével. Amikor az ősi időkben a szexuális érintkezés és a szaporodás között közvetlen kapcsolat állt fenn, ez a szignál megbízható jelzése volt a potenciális partner genetikai minőségének. És bár a fentiekben ismertetett kutatások nem adnak közvetlen választ a címben feltett kérdésre (igazából nem is foglalkoznak a férfiak öltözködési motivációjával), nekünk azért illene valami konklúzióval szolgálni. Nos, mivel a férfiak szaporodási sikerességét (és az ehhez vezető egyik fontos tényezőt, a szexuális vonzerejüket) úgy tűnik hatékonyan befolyásolja az általuk viselt piros ruha, viszont nem tudják kiszámítani, mikor találkozhatnak kalandokra nyitott ellenkező nemű potenciális partnerrel, a konklúzió az lehet, hogy mindig érdemes pirosban járni.

Férfi a női fehérnemű boltban? Miért feszengenek és viselkednek furcsán a férfiak a női fehérnemű boltokban? Még azok is, akik egyébként teljesen normálisnak tűnnek. Vajon maga a vásárlás az, ami miatt kiakadnak, vagy kimondottan a női fehérneműtől borulnak meg? És ha a női bugyik, melltartók, harisnyakötők stb. felelősek a férfiak kibírhatatlan viselkedéséért, akkor ennek mi lehet az oka? Ennek a kérdésnek eredt nyomába két kutatópszichológus, Kimberley R. Moule és Maryanne Fisher (Saint Marys University, Halifax, Canada). A kutatók persze evolúciós alapvetésekből indultak ki a téma tanulmányozásakor. Arra voltak kíváncsiak, hogy mérhető-e a férfiak viselkedésében eltérés a nő számára vásárolgató pároknál attól függően, hogy ruházati boltban vagy női fehérnemű boltban vásárolnak? Azt feltételezték ugyanis, hogy a férfiak, akik általában szívesen nézegetnek szexi női fehérneműket és nyitottak a szexuális ingerek előtt, valamilyen sajátos okból mutatnak mégis tartózkodó, kedvetlen, visszafogott magatartást, ha kedvesükkel bugyit kéne vásárolni.

A női fehérneműk divatja alapvető változáson ment keresztül az elmúlt évszázadban a viktoriánus-kori lekötözős halcsont-fűzőktől napjaink kényelmes bugyi és melltartó viseletéig. Ugyanakkor néhány tudós felhívja a figyelmet arra, hogy a női fehérneműdivatot még mindig túlnyomó részben a férfiuralmú (patriarchális) társadalmi elvárások alakítják. Hiszen szemmel látható, hogy a női fehérneműk tervezésekor a kényelem, praktikusság és higiénés szempontok általában háttérbe szorulnak és hangsúlyosabb a férfiak tetszésének fokozása. Pontosabban, az látható, hogy a fehérnemű piacon két tendencia érvényesül: (1) a szexuálisan csábító stílus, amely már anyagválasztásában is az érzékiség serkentését célozza meg (csipke, bársony, selyem), valamint (2) a funkcionális, sportos stílus, amely főként a hordhatóságot és kényelmet helyezi előtérbe. A nők napjainkban általában maguk választják ki fehérnemű viseletűket és női önazonosságuk részeként kezelik azt. A kutatók (Moule és Fisher, 2014) két helyszínen végeztek megfigyeléseket: összehasonlították a férfivásárlók viselkedését egy ruházati boltban és egy női fehérnemű üzletben. A vizsgálat valós szituációk megfigyelésén, lejegyzetelésén és matematikai statisztikai elemzésén alapult. Természetesen számos hasonlóságot és különbséget is mértek a két vizsgálati helyzet között, az eltérések pedig eléggé szembeötlőek voltak. A férfiak kevésbé kerültek kapcsolatba a fehérnemű bolt áruival, mint a ruházati bolt áruival, mégpedig azért, mert a fehérnemű üzletben egyszerűen félrehúzódtak. A férfiak még a kezüket is letiltották: a fehérnemű boltban sokkal kevésbé fogdosták az árut, mint a ruházati üzletben. Persze ez a viselkedés azzal is magyarázható, hogy a vizsgálatban megfigyelt férfivásárlók esetleg unatkoztak, mert egyszerűen kevésbé érdekelte őket maga a vásárlás, mint a nőket. Mindenesetre a férfiak sokkal szabadabban viselkedtek az üzletben, amikor például női ruhát kellett partnerüknek vinni a helyiség egy feléből a másikba, viszont a fehérnemű üzletben kifejezetten elkerülték a hasonló helyzeteket. Érdekes ugyanakkor, hogy a férfiak mindkét típusú üzletben nagyjából ugyanannyi időt töltöttek az áruk vizuális letapogatásával (nézegetésével), ami azt is jelenti, hogy valamennyire azért érdekelte őket az áru, viszont a provokatívan

szexuális jellegű áruktól igyekeztek távol tartani magukat. A kétféle üzletben nem volt eltérő a férfiak közlekedési stratégiája. Ugyanakkor a ruházati boltban inkább partnerük közvetlen közelében maradtak, míg a fehérneműboltban inkább a partnerüktől függetlenül közlekedtek. Ezt magyarázhatja az is, hogy nem akartak a fehérneművel közvetlen kapcsolatba kerülni, de lehet, hogy egyszerűen azt akarták demonstrálni, hogy nem ők a vásárlók, ezért nem is viselkednek vásárlóként. Ezzel szemben a ruházati boltban a férfiak aktívan reszt vettek az áruk ide-oda cipelésében (pl. „hoznál egy számmal kisebbel ebből?”), és kivették a részüket a vásárlással kapcsolatok döntés kialakításából is. Miért segítettek a férfiak a vásárlásban, a ruházati boltban, és miért nem segítettek a fehérnemű üzletben? Valószínűleg ezzel a nem segítő viselkedéssel is ki akarták fejezni a vásárlói szereptől való elzárkózásukat, ugyanúgy, mint az üzletben való partnerüktől független közlekedésükkel. A legegyszerűbben ez a fajta elkerülés, távolságtartás képes ellensúlyozni azt a természetes, de a nyilvánosság előtt nem felvállalható vágyat, miszerint valójában igenis kíváncsiak a provokatív szexuális jellegű árukra. A férfiak előbbiekben bemutatott elkerülő viselkedésének evolúciós alapjai lehetnek, amelyet jól mutat a nők és férfiak közötti táplálékszerzésben mutatkozó különbség is. A férfiak számára vásárlási tevékenység cseppet sem hasonlít az ősi vadászatra, amely jól magyarázza, hogy a vágyott dolgok összegyűjtése és hazacipelése miért nem hozza lázba őket és miért fordítanak erre minimális energiát Ezzel szemben a nők a vásárlást olyan szórakoztató társas tevékenységként élhetik meg, amely kifejezetten hasonlít a paleolit kori gyűjtögetéshez (ehető bogyók, gyökerek, gyümölcsök stb. összegyűjtése). Jelenlegi tudásunk szerint ez gyűjtögetés egyfajta csoportos tevékenység volt, amelynek lényeges részét képezte a közös időtöltés és beszélgetés. Egyes kutatások rámutatnak arra is, hogy napjainkban nemenként eltérő vásárlási stratégiákat követünk. Míg a nők több információt szednek össze a vásárlás előtt, ifidig a férfiak inkább hajlamosak gyorsan (előzetes felkészülés nélkül) vásárolni, és inkább a helyszínen, az eladótól kérve szerzik be a döntéshez szükséges információt. Ezek a

viselkedésben látható öröklött nemi különbségek, amelyek napjaink vásárlói magatartásában is tetten érhetők és számos keveredést okozhatnak. Néhány kutatás feltárta például, hogy férfiak, amikor nőknek való árucikkeket vásárolnak, női vásárlási stratégiát követnek, a nők pedig, akik férfiaknak való árucikkeket vesznek, férfi vásárlási stratégiára váltanak. A vásárlói magatartásban mérhető nemi különbség talán magyarázatot nyújt arra, hogy az említett vizsgálatban miért viselkednek eltérően a nők és férfiak a női ruházati/ fehérnemű boltban. Természetesen számos szocio-kulturális hatás is szerepet játszhat abban, hogy a kutatók (Moule és Fisher, 2014) miért kaptak ilyen eredményeket. Napjainkban ugyanis a női vásárlók sokkal jelentősebb célpontjai a szexuális jellegű termékeknek, mint korábban, és sokkal aktívabb szerepet vállalnak saját szexuális önazonosságuk alakításában. A kutatási eredmények fényében talán világosabban láthatjuk, hogy milyen évezredes szakadékok húzódhatnak nő és férfi között egy ártatlannak tűnő közös fehérneművásárlási programban.

Hogyan befolyásolja a parfüm a rólunk kialakuló képet? Hogyan tudja befolyásolni az általunk használt kozmetikum – például egy parfüm – a rólunk alkotott képet? Ebben a részben egy a szaglás és a személyiségvonások kapcsolatát feltáró vizsgálatról lesz szó. Képesek vagyunk ugyanis bizonyos személyiségvonásokat azonosítani csupán a másik ember testszagának észlelésén keresztül. Ilyenek az extraverzió (nyitottság, társaságkedvelés), a dominancia (a társak feletti uralkodásra való hajlam), és a neuroticitás (szorongásra való hajlam). Agnieszka Sorokowska, Piotr Sorokowski és Jan Havlícek (2016), a University of Wroclaw, valamint a prágai Károly Egyetem kutatói, arra voltak kíváncsiak, hogy a parfüm használata miként befolyásolja az előbb említett személyiségvonások észlelését. Közkeletű felfogás ugyanis, hogy vonzóbbak szeretnénk lenni, azért használunk parfümöt. Lehet, hogy nem a parfüm illata vonzó önmagában, hanem az okozza a kedvező

hatást, hogy elfedi a kellemetlen, hátrányos megítélést kiváltó testszagot? Már korábbi vizsgálatok is kimutatták, hogy a kellemetlen testszag összekapcsolódik a megítélés szempontjából hátrányos, nemkívánatos személyiségvonásokkal. Miként képzelhető el mindez? Egyrészt, az emberi személyiség és az élettani működések valamelyest átfedésben lehetnek egymással, hiszen bizonyos hormonok és neurotranszmitterek (idegi ingerület-átvivő anyagok) működése mindkettőre hatással van. Ám ez főként a szorongásra való hajlammal és a dominanciával kapcsolatban van így a kutatók szerint. Sorokowska és mtsai. (2016) vizsgálatában 67 megítélő értékelte a 113 illatdonor testszagát tartalmazó pólókat két különböző helyzetben: (1) természetes testszagtól átitatva, és (2) a donor saját használatú parfümjével együtt. Az értékelőknek mindkét esetben meg kellett ítélni a szag alapján a donor személyiségvonásait. A donorokkal kitöltettek egy önjellemzésen alapuló személyiségtesztet. Az eredmények azt mutatták, hogy az értékelők szignifikánsan erősebb összefüggést feltételeztek a donorok neuroticitásának mértéke és természetes testszaguk között, mint amikor parfümöt használtak. A saját dominancia mértéke is szignifikánsan jelezte az észlelt dominancia mértékét mind a természetes testszag, mind a parfümhasználat vizsgálati helyzetében. Ugyanakkor az extraverzió mértéke nem volt előre jelezhető semelyik vizsgálati helyzetben. Érdekes, hogy miközben az illatok intenzitásában nem találtak különbséget az értékelők a két kondíció között (A= csak testszag, B= testszag + parfüm), a kellemesség tekintetében egyértelműen vonzóbb volt a parfümös elrendezés. Ez a vizsgálat jól mutatja, hogy a szaglási ingerek milyen fontos szerepet játszanak az első benyomás kialakulásában, amikor egy másik ember személyiségvonásaival kapcsolatban alakítunk ki véleményt: a parfüm valóban képes megváltoztatni, sőt pozitívabbá formálni az illetőről alkotott képet. *** Ebben a fejezetben olyan kutatásokkal ismerkedhettünk meg, amelyek elsősorban a fizikai vonzerő, a szépség párválasztásban

betöltött szerepet mutatták be. A következő fejezet tulajdonképpen szorosan kapcsolódik a szépség témájához, hiszen az első néhány részben a női mellről szóló kutatásokat mutatunk be, majd szó lesz a szakáll, az illatok és az arc jelentőségéről is.

6. MIÉRT NEM JÁTÉKSZER A NŐI MELL? „Az embernek két nagy tévedése van. Az egyik: hogy valóságnak tartja azt, ami nem az. A másik: hogy nem tartja valóságnak azt, ami az.” Tendzin Gjaco a jelenlegi dalai láma (1935-) Amikor 7-8. osztályos voltam, egyik biológia órán a tanárnő szóba hozta az ember szexuális anatómiáját, és néhány sarkos kijelentést fogalmazott meg, amellyel azt is érzékeltette, hogy nem vár kérdéseket és vitát a témában. Az egyik ilyen határozott állítása az volt, hogy „a női mell nem játékszer”, azaz nem arra való, hogy azt tapogassák, mert a női mell feladata az utódok táplálása. Bennem (és számos társamban) persze azonnal tucatnyi kérdés és lehetséges cáfolat merült fel ezzel az állítással kapcsolatban, de mivel akkor nem lehetett beszélgetni a téma szakavatott képviselőjével (a biológia tanárnővel), ezért tudományos kíváncsiságomat könyvek és cikkek olvasásával próbáltam kielégíteni. Ezért valójában hálás vagyok a tanárnő elzárkózó viselkedéséért, mert többek között ez sarkallott az emberi szexualitással kapcsolatos további tájékozódásra, kérdésfeltevésre, tanulásra. Ezért arra bíztatom az olvasót is, hogy soha ne elégedjen meg a rendelkezésre álló magyarázatokkal (akár azokkal sem, amelyekkel ebben a könyvben találkozhat), hanem bátran induljon tovább a tudományos megismerés útján.

Mit jelez a női mell? A női mell kialakulásával kapcsolatosan számos kérdés fogalmazódott meg az evolúciós kutatókban az elmúlt évtizedekben. A legnépszerűbb kérdés, hogy egyáltalán mi az értelme a férfiakhoz képest nagyobb mellnek, hiszen a tejtermelés mennyisége nem függ össze a szülés előtti mellmérettel. Egy viszonylag kisebb mellű nő éppolyan jó szoptatási képességek birtokában lehet, mint nagyobb mellű társa. Ha a női mellet, mint szexuális jelzést vizsgáljuk (azon az alapon, hogy a férfiak számára kifejezetten vonzó), és mint

másodlagos nemi jelleg összefüggésben van a szervezetben mérhető nemi hormonok szintjével, akkor az a kérdés is fontos, hogy pontosan mit jelezhet a mell a férfiaknak és miért van a mell méretében és formájában olyan nagy egyéni különbség (változatosság) a nők között. A korábban olvashattunk arról, hogy az evolúciós kutatók elképzelései szerint a női mell és az alacsony derék-csípő arany hogyan válhatott a női szépség egyik fontos mutatójává a történelem előtti időkben, és miért lehet még ma is hatással a férfiak szépségészlelésére. Ebben a részben egy olyan tanulmányt mutatunk be, amely valószínűleg elsőként tárta fel, hogy a nyugati kultúrákban vonzónak tartott női testalak fent említett két paramétere (a karcsúság és a nagy mell) miként jelezhette a jó genetikai minőséget a szépséggel összefüggő ítéletek kialakulása folyamán. Grazyna Jasienska és mtsai. (2004), a Krakowi Egyetem kutatói, azt találták egy Lengyelországban végzett vizsgálat során, hogy a női testalak vonzónak tartott jellemzőinek egy sajátos keveréke (karcsú derék és nagy mell) magasabb szaporodási képességeket jelez előre, mint ugyanezeknek a testi jellegzetességeknek egyéb kombinációja (karcsú derék és kisebb mell, vagy teltebb derék akár kisebb, akár nagyobb mellel együtt). A vizsgálatban 119 nő vett részét, akik 24 és 37 év közöttiek voltak, nem szedtek hormonális fogamzásgátlókat, a havi ciklusuk normál periodicitású volt, és sem terhesség, sem szoptatás nem volt hatással hormonális státuszukra. A résztvevőktől a menstruációs ciklus különböző napjain nyálmintákat vettek, amelyből a nemi hormon, 17-ß-ösztradiol (E2) és progeszteron (P), koncentrációját mérték. A kutatók a mellméretet a mellkas centiméterben mért körfogatának és a mell szintén centiméterben mért körfogatának arányából számolták ki, míg a karcsúság mérésére a már említett derék-csípő arány szolgált. A kutatók arra a megállításra jutottak, hogy a karcsúbb és a nagyobb mellű nőknél 26%-kal magasabb ösztradiol szint mérhető, mint a kisebb mellűeknél, függetlenül azok derék-csípő arányától, és ez a különbség a ciklus középső időszakában, amikor a fogamzás valószínűsége a legnagyobb, még ennél is magasabb volt (37%). Azok az ősi férfiak, akik érzékenyek voltak a női test

termékenységének ilyen típusú jelzéseire az evolúciós múltban, valószínűleg több életképes utódot hagytak maguk után, mint azok a társaik, akik figyelmen kívül hagyták ezeket a szignálokat. A nagy mellű és karcsú női alak iránti preferencia ezen a visszacsatoláson keresztül nagymértékben terjedhetett el a következő generációkban. A hatás annyira markáns, hogy a mai nyugati világ jóléti társadalmaiban is mérhető, ahol a fizikai vonzerő és az utódszám között már nem igazán mutatható ki összefüggés.

Miért elégedetlenek a nők a mellük méretével? A női mell eredeti bio-pszichológiai funkciója az utód táplálása és a szexuális vonzerő jelzése lehetett. Napjainkban azonban a „nagymell ideál” általánossá válása miatt a nők fele elégedetlen a mellméretével, amely számos negatív következménnyel jár együtt. Az utóbbi évtizedekben olyan sok kutatás tárja fel, hogy a nők elégedetlenek a testük méretével, alakjával vagy feszességével, hogy a mellmérettel kapcsolatos elégedetlenség pszichológiai következményeit nem is tartjuk számon. Pedig ez a mesterségesen gerjesztett rossz érzés dollármilliárdokat termel az esztétikai műtétek iparágában.

A női szépségideált a férfiak írják (elő)? Az emberi test azért olyan, amilyen, mert funkcionális szempontból (azaz arra, amire használjuk) ez a legmegfelelőbb. Ugyanakkor a test a társas viszonyok és hatalmi kapcsolatok alakulásának is az egyik legfontosabb szimbolikus színtere (Bartky, 1990). A patriarchális társadalmakban, a férfiak által diktált „maszkulin esztétika” (Dworkin, 1974) szerint a nők erkölcsi, gazdasági, valamint társadalmi-politikai értéke a fizikai megjelenésükhöz köthető. Ez a férfiak nézőpontja alapján szerveződő rendszer sokszor irreális szépségideálokat jelent és ír elő. Jutalmazza azokat a nőket, akik megfelelnek ezeknek a szépség-elvárásoknak (vagy legalább is ezek elérésére

törekszenek), míg bünteti vagy megveti azokat, akik nem azonosulnak vele. Azonban, ha a nők mégis azonosulnak a maszkulin szépségideálokkal, akkor annak számos káros következménye lehet rájuk nézve, ha úgy érzik, hogy mégsem képesek ezeket elérni (pl. negatív testkép, étkezési zavar, alacsonyabb pszichológiai jóllét). A témával foglalkozó szakirodalom nagy része a vékony testideál elérésére összpontosít, de ez a tárgyiasítás-elmélet alkalmazható a nők mellére is (Ramati-Ziber, Shnabel, & Glick, 2020). Hiszen a női mell fontos szerepet játszik a nők megítélésében és tárgyiasításában.

Mellméret és elégedetlenség A nők melle sok szempont alapján eltérhet egymástól. Lehet különböző formájú, szimmetriájú és keménységű melle a nőknek (Atiye & Chahine, 2018), de napjaink szépségrendszere elsősorban mellmérete alapján kategorizálja a nőket (Calogero & Thompson, 2010). Különösen a nagy mellre jellemző, hogy számos tekintetben árucikként kezeli és fetisizálja a nyugati média. Ez úgy megy végbe, hogy sztereotip nemi szerepeket generáló diskurzust és elvárásokat alakítanak ki. Vagyis napjaink felfogásában a nők mellét nem az alapján vizsgálják vagy ünneplik, hogy mire valók, hanem az alapján, hogy miként kell kinézniük (Naugler, 2009). Tehát a kortárs tömegkultúra a női mellet egyrészt elválasztja funkcionális céljától (pl.: szoptatás), másrészt a nagy mellet a nőiesség fogalmához köti. Ennek hatására a nagy mell a nőiesség különösen meghatározó jellemzőjévé vált. Viszont a női mell efféle megközelítése befolyásolhatja a nők saját testtel kapcsolatos érzéseit. Az észak-amerikai és a nyugateurópai nőkkel végzett vizsgálatok legalább az 1950-es évek óta dokumentálják a mellmérettel való elégedetlenség magas szintjeit, mely általában az aktuális és az ideális mellméret közötti eltérésről szól. Például az észak-amerikai heteroszexuális nők körében végzett egyik nagy kutatás (N = 26703) szerint a többség (70%) elégedetlen volt a mellének bizonyos jellemzőivel; a résztvevők 28% -a pedig nagyobb melleket szeretett volna (Frederick, Peplau, & Lever, 2008).

Nyugat-Európában a tanulmányok arról számoltak be, hogy az Egyesült Királyságban a nők többsége nagyobb mellet akart, mint a jelenlegi, csakúgy, mint Olaszországban. Észak-Amerikán és Nyugat-Európán kívül sokkal kevesebb kutatás vizsgálta a mellmérettel való elégedetlenség arányát. Ez a mellőzöttség ízért fontos, mert etnográfiai adatok szerint az ideális mellméret bizonyos mértékű kulturális eltérést mutat. Néhány kultúrában a nagy mell a nőiesség és a nemi identitás szimbolikus összekapcsolódása miatt alapvető fontosságúvá válhat. Például a latin-amerikai nők (Correa & Shohamy, 2018) fokozott kulturális nyomást élnek át, hogy a nőiességet a mell teltségével igazolják. Ezzel összhangban egy tanulmányban (Guimaraes et al., 2015) a brazil nők 65,5% -a az aktuálisnál nagyobb mellre vágyott, bár meg kell jegyezni, hogy a minta elsősorban fiatal nőkből állt. Ezzel szemben a keleti és délkelet-ázsiai nőknek általában kisebb melle van, mint a világ más részein élő nőknek, és egyes tanulmányok szerint a mell történelmileg másodlagos szerepet játszott az ebben a régióban élő nők tárgyiasításának szempontjából, és az itt élők nőiesség felfogásában is kevésbé hangsúlyos a mell méretének jelentősége.

Magyar elégedetlenség nemzetközi viszonylatban Prof. Viren Swami (2020) vezetésével egy olyan nemzetközi felmérés készült (40 nemzet 18 541 nő bevonásával), amely számos tekintetben új eredményt hozott a nők mellmérettel kapcsolatos elégedetlenségnek lehetséges okairól és pszichológiai következményeiről. Az első ilyen megállapítás szerint a nők által ideálisnak tartott mellméret nemzetközi viszonylatban homogénnek mondható. Ez azért is meglepő, mert vannak olyan kultúrák, amelyekben (történelmi távlatban) a nőiesség megítélésének nem jellemző kritériuma a mell mérete. Mindenestre az ideálisnak tartott mellméret globális homogenizációja összhangban áll azzal a korábbi eredménnyel, amely a vékony női test ideálképének elterjedését mutatja világszerte.

A következő érdekes eredmény a nők aktuális és ideálisnak tartott mellmérete közötti különbség elemzéséből fakad. A nők többsége (47,5%) a nagyobb mellet részesítette előnyben, mint amilyen neki volt jelenleg, míg alig egynegyedük (23,2%) kisebb melleket szeretett volna. Csupán kevesebb, mint egyharmaduk (29,3%) nem jelzett különbséget az ideális és a jelenlegi mellméret között. Összehasonlításképpen: ugyanebből a kutatásból az derül ki, hogy a magyar nők több mint fele (55%) nagyobb mellet tart ideálisnak a sajátjáénál, és csak negyedük (25,4%) elégedett aktuális mellméretével.

Az elégedetlenség okai 1. Társadalmi-gazdasági státus. Néhány kutatás szerint az alacsonyabb társadalmi-gazdasági státusú egyének elégedettebbek a mellméretükkel, mint a magasabb társadalmi-gazdasági státusúak. Például Malajziában és Dél-Afrikában azt találták, hogy az alacsonyabb társadalmi-gazdasági háttérrel rendelkező nők kevésbé voltak elégedetlenek a testméretükkel, mint a magas társadalmigazdasági hátérrel rendelkezők. Hasonló megállapítások születtek Brazíliában, Borneóban és Mexikóban, ahol a gazdagabb helyeken élők negatívabb testképről számoltak be, mint a szegényebb helyeken élők. Az említett 40 nemzet bevonásával végzett nemzetközi összehasonlító vizsgálat eredményei azonban nem támasztják alá egyértelműen ezt: a gazdagabb, városi viszonyok között élő nők nem voltak elégedetlenebbek a mellük méretével, mint a szegényebb, vidéki társaik. Valószínűleg arról van szó, hogy a biztonságosabb társadalmi-gazdasági környezet (viszonylagos gazdagság, jólét) jelenthet egyfajta védőfaktort is a nők számára, amely a saját testtel kapcsolatos egészségről szóló információk felelősebb kezelését jelenti. Szemben azokkal a nőkkel, akik azonosulnak a férfi-szempontú női szépségideálokkal, de anyagilag kevésbé függetlenek és saját vonzerejük meghatározásában inkább hajlamosak alárendelődni a maszkulin értékrendnek. 2. Személyiség. A mellmérettel kapcsolatos elégedetlenség nagyobb azoknál, akikre a magasabb neuroticitás (negatív

emocionális reakciókra való hajlam) jellemző. (Ezek a negatív érzelmek általában vélt vagy valós környezeti fenyegetettség, frusztráció , veszteség miatt alakulnak ki. A neuroticititás tehát nem betegség, hanem inkább alacsony önértékelés mellett ingerlékeny, sértődékeny, szorongó, aggódó , szomorúságra hajlamos beállítódás.) A neuroticitással inkább leírható személyek érzékenyebbek a megjelenésükkel kapcsolatos véleményekre és az elutasítására, ez pedig növelheti a saját mellük méretével összefüggő elégedetlenségüket. Néhány kutatásban arról is beszámolnak, hogy a magukat magas neuroticitás pontszámokkal jellemző nők pontatlanul jóval nagyobbnak ítélik meg a saját testük méretét, mint amekkora az valójában. Feltehető ezért, hogy tévesen kisebbnek értékelik az aktuális mellméretüket is. 3. A nyugati médiának való kitettség. A tömegkommunikációnak való kitettség hatással van a mellméret-ideálokra és a mellmérettel kapcsolatos elégedetlenségre. Például amerikai nőkkel végzett kutatásokban azt találták, hogy a tömegmédiában ábrázolt nagy mell fontos szerepet játszik a nők mellmérettel kapcsolatos elégedetlenségben, még annak ellenére is, hogy a résztvevők kifejezték ellenérzésüket a közvetett ideállal kapcsolatban. Egy nicaraguai tanulmányban a nyugati televíziónak való kitettség és a nagyobb mellek iránti preferencia között találtak összefüggést. A korábban hivatkozott 40 kultúrát felölelő kutatásban mindezzel ellentétben azt találták, hogy a helyi médiumok (tv, internet, magazin stb.) hatása jelentősebb összefüggést mutat a nők mellméretével kapcsolatos elégedetlenségével, mint a nyugati médiának való kitettség. Ennek az ellentmondásnak az lehet a magyarázata, hogy napjainkra a nemzeti médiatartalmak szinte teljes egészében nyugati mintára készülnek. Ezekben a helyi szereplőkkel készített média tartalmakban általában lemásolják a nyugati szépségideálokat, így többek között hatékonyan közvetítik a „nagy mell ideál”-t. 4. Életkor. Az életkor fordított összefüggésben áll a mellmérettel kapcsolatos elégedetlenséggel, azaz minél fiatalabb egy nő, annál valószínűbb, hogy elégedetlen a mellének méretével. Több tényező is halassal lehet arra, hogy a nők az életkor előrehaladtával elégedettebbé válnak a mellük méretével. Egyrészt a női mellet

tárgyiasító üzleti célú/ társas üzenetek kevésbé érnek célba ebben a csoportban, mint a fiatalabb nők körében. Másrészt ez az életkorral együtt kialakuló védettség valószínűleg együtt jár olyan tapasztalatok átélésével, mint az anyaság és a szoptatás, amelyek segítenek a nőknek, hogy a mellük eredeti biológiai funkciójára fókuszálhassanak. Az anyai nézőpont, amely a melleknek a baba táplálásával kapcsolatos „felhasználását” hangsúlyozza, csökkentheti az egyoldalúan torz üzenetet, amely a melleket elsősorban szexuális díszként szeretnék láttatni.

Az elégedetlenség következményei 1. Testkép és pszichológiai jólét. A nagyobb mértékű mellmérettel való elégedetlenség együtt jár a negatív testképpel és a testtel való általános értelemben vett elégedetlenséggel. Azt is mondhatjuk, hogy a mellmérettel kapcsolatos elégedetlenség a globális negatív testkép egyik fontos mutatója: aki nem elégedett a mellének méretével, a teste egészével sincs jóban. A mellmérettel való elégedetlenség egy másik fontos negatív hatása, amelyet az önértékelésre és a szubjektíven átélt boldogságra gyakorol. Korábbi vizsgálatokban is beszámolnak arról, hogy a mellmérettel kapcsolatos elégedetlenség lényeges és káros összefüggésekkel járhat mind a globális testkép, mind a pszichológiai jólét szempontjából. 2. Melltudatosság. A melltudatosság saját mellek ismeretét jelenti. Azt, hogy normális esetben milyen kinézet és érzés társul hozzájuk, vagy hogyan változnak egy nő élete során. Továbbá a saját magunkba vetet hitet, hogy az esetleges változásokat észleljük és felismerjük, és a bizalmat abban, hogy képesek vagyunk azonnali orvoshoz fordulni a változás észlelése esetén (pl. önvizsgálat során a mellrák tüneteinek felismerését követően). A mellmérettel kapcsolatos nagyobb mértékű elégedetlenség együtt jár az alacsonyabb szintű melltudatossággal. Ez alacsonyabb mellönvizsgálati gyakoriságot és alacsonyabb bizalmat jelent az emlők változásának észlelésével kapcsolatban, valamint később az orvosi segítségkeresést az emlőváltozás felfedezésekor. Az alacsonyabb

melltudatosság elsősorban azokra jellemző, akik nagyobb mellet szeretnének (akik kisebbet, azokra nem). Ez z összefüggés azért is fontos, mert az emlőrák a nők rákos halálozásának vezető oka világszerte, és az alacsony túlélési arány jellemzően összefügg a rosszabb melltudatossággal. Ezzel szemben a pozitív melltudatosság az emlőrák felderítésének jobb hatékonyságával és a korai diagnózissal jár együtt. Ez azt jelenti, hogy a mellmérettel kapcsolatos elégedetlenség akadályozhatja az optimális melltudatosságot. Ez a kutatás bemutatja, hogy milyen káros hatása van a szépséggel kapcsolatos ideál médián keresztül közvetített üzenetével. Ez ugyanis uniformizálja a női melle] kapcsolatos elvárásokat, idealizálja a nagyobb méretet. Ezek az eredmények nagyon hasonlóak a korábbi vékony testideállal kapcsolatos eredményekhez, amely megmutatta, hogy az ideáltól való eltérés milyen káros hatással van a nők önképére. Most kiderült, hogy a mellméretükkel elégedetlen nők a testsúlyukkal és a megjelenésükkel kapcsolatban is kellemetlenül érzik magukat. Mivel a médiából érkező ideálképek válogatás nélkül képesek rossz érzést okozni mindannyiunkban, az egyetlen megoldás ezek ignorálása lehet. Ha a szépséggel kapcsolatos elvárásainkat a médiaképektől függetleníteni tudjuk, megkímélhetjük magunkat és környezetünket számos negatív következménytől.

Mitől vonzó a női mell? A szép női mell minden ismert emberi kultúrában fontos része a nők fizikai vonzerejének. A kutatók szerint a mell alakja jelzi tulajdonosa érettségét, egészségi állapotát és termékenységét. Az eddigi vizsgálatok főként azt tárták fel, hogy, a mell mérete vagy a mellbimbó pigmentáltsága milyen szerepet játszhat a vonzerő ítéletek kialakításában. Egy újabb kutatásban azonban a lengyel Agata Groyecka és kollégái (a lengyelországi Wrloclawi Egyetem Pszichológia Intézetének munkatársai) arra voltak kíváncsiak, hogy a női mell megereszkedése, („lógása”, ha így jobban érthető), milyen hatással van a mell szexuális vonzerejére.

A korábbiakban már beszéltünk arról, hogy a viszonylag nagy mell és a karcsú derék (alacsony derék-csípő arány) együttes megjelenése azért lehet különösen vonzó a férfiak számára, mert ez a kondíció a női szervezetben mért magas 17-b-ösztradiol és a progeszteron hormonok koncentrációjával jár együtt, amely összefügg az egészséges és élve született utódok számával. Ugyanakkor a mell mérete önmagában nem magyaráz meg mindent a vonzerejének mibenlétéről. Hiszen például a szimmetrikusabb melleket is vonzóbbnak találják (mint az aszimmetrikusabbakat), és a testi szimmetria összefügg a nők termékenységével és egészségével. A mellbimbó mérete, pigmentációja és formája azonban változik az életkorral és a jövőbeli termékenységgel, ez pedig hatással van a mell vonzerejére. A női mell egyik legszembetűnőbb változása, hogy idővel elkezd megereszkedni, azaz „lógni”, amely bekövetkezhet az öregedés hatására vagy hirtelen súlyvesztést követően. Egy önbeszámólókon alapuló vizsgálatban a nők a legmarkánsabb megereszkedést a szülés után figyelték meg a mellükön. Groyecka és munkatársai (2017) két vizsgálatot is végeztek, hogy pontosabb adatokat kapjanak, miként befolyásolja a női mell megereszkedése tulajdonosának vonzerejét. Az egyik mintát Lengyelország déli részén gyűjtötték (Wroclaw és Gliwice városában), 57 nő és 51 férfi (17-78 éves) résztvevőt vontak be a vizsgálatba. A válaszadók másik csoportja a Yali törzs tagjai voltak, akik az Indonéz szigetvilág pápua lakói. Számukra megengedett a többnejűség (a férfiak néhány nővel élnek együtt külön háztartásban) és a nyugati világgal nagyon kevés kapcsolatuk van. Itt 45 férfit kérdeztek meg (20-75 év közöttieket). A résztvevőknek a következő ábrákat mutatták meg. Az egyik, a mell megereszkedésének 6 fázisát összesítő Kirwan (2002) féle osztályzás, amelyet a plasztikai sebészek is használnak. Az eredeti vonalrajzos klasszifikációt átrajzolták életszerűbbre. Aztán egy egyszerűbb, mindössze három fázisból álló ún. LaTrenta és Hoffman (Shiffman, 2009) féle osztályzást mutatták meg a résztvevőknek. A lengyel vizsgálati személyeknek mindkettőt megmutatták, a pápuáknak csak az egyszerűbbet. A kérdőív két részből állt. Először

a résztvevőknek meg kellett ítélniük a képen látható mell vonzerejét. A melleket egyesével és random sorrendben mutatták meg a résztvevőknek, az értékeléshez ötfokú skálát használtak. A pápuáknál csak háromfokú skálát használtak („nem vonzó”, „nehéz megmondani”, „vonzó”). A második feladat az volt, hogy meg kellet becsülnie a résztvevőknek a képen látható mell tulajdonosának életkorát. Az eredmények egyértelműen megmutatták, hogy mind a lengyel, mind a pápua válaszadók a kevésbé lógó melleket vonzóbbnak tartották és fiatalabbnak is észlelték az ilyen mellek tulajdonosát, mint a megereszkedett mellekét. A válaszadók nemtől és életkortól függetlenül ezt a preferenciát mutatták. Úgy tűnik, hogy a mell lógásának mértéke és az észlelt vonzerő között a mell tulajdonosának becsült életkora közvetített. Miért ilyen fontos mutatója a relatíve fiatal életkor a női vonzerőnek? Evolúciós szempontból a férfiak a nőknek azokra a jelzéseire érzékenyek, amelyek a szaporodás lehetőségének maximumát hirdetik (ilyen a fiatalság, amely a termékenység és egészség reklámja), míg a nők a férfiaknak azokra a szignáljaira fogékonyak, amelyek az erőforrások felhalmozásával és az utódoknak nyújtható szülői gondoskodással vannak kapcsolatban (ilyen a státusz és a dominancia). Mivel a fenti tulajdonságokkal kapcsolatos információkat elsősorban a szexuális szelekcióval kialakult jellegeink hordozzák, ezért ezeknek tulajdonítunk nagyobb ügyeimet az ellenkező neműekben. Ha a női mell ilyen hatékony indikátora az életkornak és a vonzerőnek, akkor nem meglepő, ha egy dollármilliárdokat mozgósító iparág épül rá a modern világban.

Ki szereti a nagy melleket? A legnépszerűbb nagyságú női mellméret tekintetében igen nagy kulturális különbségek találhatók, és azt, hogy mi tetszik a férfiaknak, nagyban befolyásolja a társadalmi norma és a divat. Két londoni kutató, Viren Swami és Martin Tovée (2013) arra voltak kíváncsiak, hogy vajon a férfiak milyen tulajdonsága, beállítódása lehet összefüggésben azzal, hogy valamelyikük inkább a kisebb vagy nagyobb mellű női alakokat részesíti előnyben a többihez képest.

Vizsgálatukban számítógépen tervezett női figurákat mutattak a résztvevő összesen 361 férfinak. A monitoron 360 fokban körbe forgathatók voltak az alakok, amely tökéletesebb illúziót tudott kelteni, mint a kétdimenziós fénykép. Az eljárásban azt kérték a (fehér, londoni) férfiaktól, hogy (1) jelöljék be a különböző mellméretű figurák közül azt, amelyik a legjobban testszik nekik, valamint (2) ki kellett tölteniük néhány kérdőívet, amellyel megpróbálták feltérképezni a résztvevők szexista attitűdjét, és a nők tárgyiasítására való hajlamát. Az eredmény nem meglepő és jól magyarázható a feminista nézőpontból, amelyet a szerzők hangsúlyoznak elemzésükben. Azt találták, hogy a férfiak többsége (32,7%) a közepes méretű mellekkel jellemezhető női alakot választotta, mint neki leginkább tetsző megjelenést. Ezt követte a nagy (24,4%), azt pedig a legnagyobb (19,1%) méretű mellel látható figura. A nagyobb mell azon férfi résztvevők körében volt a legnépszerűbb, akik a nőkkel szembeni elnyomó vélekedésükről számoltak be az önkitöltős kérdőívekben. Különösen markáns volt ez a hatás, azoknak a férfiaknak a körében, akik messzemenően egyetértettek a nőkkel szembeni szexista beállítódással: hajlamosak voltak arra, hogy egyszerre tárgyként kezeljék a nőket és ellenséges érzülettel viseltessenek irántuk. Ők különösen nagyra értékelték a minél nagyobb női melleket. A vizsgálat alapján azt mondhatjuk, hogy az úgy nevezett „jóindulatú szexizmus” mértéke mutatja meg leginkább a férfiak által ideálisnak tartott mellméretet. A „jóindulatú szexizmus”-sal azonosuló férfiak a hagyományos nemi szerepeket részesítik előnyben (a férfiak dolgoznak, aktívak, a nők otthon vannak, házimunkával foglalkoznak stb.), és azért vonzóbb számukra a nagyobb női mell, mert ez a vonás összekapcsolódik az észlelt nőiesség magasabb fokával. A nagyobb mellű nőket azért észlelik nőiesebbnek ezek a férfiak, mert azt feltételezik, hogy jellemző rájuk az alárendelődés, ezért kevésbé szenvednek a nemi egyenlőtlenségeken alapuló hatalomgyakorlástól.

Okos vagy csinos nővel randiznak inkább a férfiak? Amikor találkozunk valakivel, aki potenciális párkapcsolati partner, akkor viszonylag rövid idő alatt el tudjuk dönteni, hogy érdekel-e bennünket az illető vagy sem. Ezen alapul a következő vizsgálat kutatási módszere is. Adam Karbowski (Warsaw School of Economics) és kollégái (2016) arra voltak kíváncsiak, hogy egy villám-randi eseményen részt vevő nők és férfiak milyen valószínűséggel kapnak pozitív visszajelzést az ellenkező nemű potenciális partnerektől attól függően, hogy mennyire keltettek vonzó, illetve intelligens benyomást a megjelenésükkel. A villámrandi rendezvényeken ez azért különösen fontos kérdés, mert percenként újabb és újabb lehetséges partnerekkel találkozik az ember és egyegy röpke benyomás alapján kell eldöntenie, hogy érdekli-e őt az illető vagy sem, lesz-e folytatása a szemrevételezésnek, vagy sem. Karbowski és kollégái (2016) több mint ötszáz résztvevővel dolgoztak egy ilyen villámrandi rendezvény alkalmával. A miután a résztvevőket tájékoztatták a villámrandi szabályairól, (minden találkozás után el kell dönteni, hogy akarsz-e az illetővel még találkozni vagy sem), még egy-egy 10-fokú skálán azt is meg kellett ítélniük, hogy a másik mennyire attraktív, illetve mennyire intelligens. Miután a kutatók statisztikai elemzést végeztek az adatokkal, a következő eredményre jutottak. Amikor először a női válaszokat elemezték, nem lepődtek meg az eredményeken. Ugyanis a vonzóbb férfiakat inkább választották, mint a kevésbe jóképűeket. Ugyanakkor a nők nem „dobták” az összes csúnyácska férfit: ha valaki emellett elég intelligensnek nézett ki, még volt esélye, hogy beválasszák. Az elemzés azt is megmutatta, hogy a két vonás (jóképű vs. okos) valójában egymás ellen dolgozott. A nők akkor mondtak leginkább „igen”-t a további randira, ha a férfi egyszerre volt vonzó és intelligens kinézetű, de a döntést inkább a férfi vonzereje befolyásolta és nem az intelligens megjelenése. Ha egy férfi a 10 pontból mind a tízet megkapta az intelligens kinézete miatt, ez csupán 10%-kal növelte annak esélyét, hogy továbbra is játékban tartják (akarnak vele még találkozni), ha egyébként az attraktivitását

csak 2-re értékelték. Ha viszont a vonzerejére kapott 10 pontot, akkor harminc százalékkal is megnőtt az esélye annak, hogy további randira számíthat, annak ellenére, hogy az intelligenciáját csak 2-re értékelték. Az igazán meglepő, mondhatnánk, a várakozással ellentétes eredményt azonban a férfiak produkálták, mert még a nőknél is finnyásabbnak bizonyultak. Ha egy nőt ugyanis csak 4-re értékeltek a vonzerő tekintetében és 2-re az intelligenciája miatt, akkor annak vajmi kevés esélye volt a további randira. Ez pedig teljesen más mintázat volt ahhoz képest, ahogy a nők ítélték meg a férfiakat. Az, hogy a férfiak a nők fizikai vonzerejét jóval fontosabbnak tartották, mint az intelligenciáját, nem volt meglepő eredmény. Annál izgalmasabb azonban, hogy úgy tűni k, a férfiakat kimondottan zavarja a nők magas intelligenciája. Hiszen a korábbiakból egyértelműen kiderült, hogy egy férfinak annál nagyobb esélye volt randizni, minél vonzóbb és ugyanakkor intelligensebb benyomást is keltett. Ennek csupán a csillagos ég szabott határt, illetve a 10-fokú skála teteje. A nők esetében viszont a szépség és az okosság nem összeadódva, egymást erősítve fokozta tulajdonosa társas kívánatosságát. Éppen ellenkezőleg. Szemléltetésképen nézzük meg, hogy milyen esélyekkel indult egy nő, aki a vonzerejére 6 pontot kapott, amely átlagosnak mondható volt a villámrandi eseményen. Ha az intelligenciájára 2 pontot kapott, akkor csupán 20%-a volt arra, hogy őt válasszák randira. Ha azonban az intelligencia pontszámát 2 helyet négy pontra értékelték, akkor már 30% volt az esélye, hogy mellette voksoljanak. Ha az intelligenciáját még két ponttal magasabbra becsülték, azaz 6-ra, akkor az esélyei 40%-ra nőttek. Azonban a további intelligencia pontszám-növekedés nem emelte annak valószínűségét, hogy őt választják, az esélye továbbra is 40% volt. A felső plafont jelentő 10 pontos intelligencia-pontszám esetében pedig a randira való esélyei visszaléptek 30%-ra. Tehát egy átlagos, 6-os szépségű nő randira választási esélyei akkor voltak a legmagasabbak, ha az intelligencia-pontszáma valahol a 7-es körül mozgott: ha ennél okosabbnak, vagy butábbnak tartották a férfiak, akkor kevésbé érdeklődtek iránta. Ami igazán meglepő, hogy ez

nem csak az átlagos attraktivitású nőkre volt igaz ebben a vizsgálatban, hanem az átlag feletti és átlag alatti szépségűekre is. Bármelyik női vonzerő-pontszámnál az optimális intelligenciapontszám valahol 7-10 pont között volt. A nagyon szép nők esetében inkább kicsit magasabb intelligencia pontszámok, a kifejezetten nem attraktív nők esetében pedig ennél kicsit alacsonyabb intelligencia pontszámok voltak optimálisak a randizás szempontjából. Tehát a férfiak számára két nő közül, akik egyformán vonzók, nem a nagyon intelligens benyomást keltő fog igazán tetszeni, hanem a másik, aki kevésbé tűnik okosnak. Ezek az eredmények talán megmagyarázzák, hogy miért panaszkodik sok nő arra, hogy kevésbé okosnak kell tettetnie magát, mint amilyen, ha nem akarja elijeszteni a férfiakat. Mi magyarázhatja a jelenséget? Csak találgatni tudunk. Elképzelhető, hogy a nők sokkal rugalmasabb standardokkal rendelkeznek, mint a férfiak, és megtalálják egy férfiben a szerethetőt, akkor is, ha az nem elég vonzó, vagy nem eléggé intelligens kinézetű. A férfiak pedig talán túl merev párkapcsolati ideálokat dédelgetnek. És persze az is lehet, hogy a férfiak csupán a saját nagyságuk mítoszát féltik.

A szakállas férfiak szexistábbak? Egy kutatásban Julian Oldmeadow és Barnaby Dixson ausztrál pszichológusok azt találták, hogy a szakállt viselő férfiak szexistábbak (azaz hajlamosabbak saját nemüket magasabbra értékelni, a nőket pedig alul értékelni), mint borotvált arcú társaik. A kutatáshoz az Egyesült Államokban és Indiában gyűjtöttek résztvevőket, akiket két-két csoportra osztottak, csupasz arcúakra és arcszőrzetet viselőkre. Az ambivalens szexizmus elméleti kerete (Glick & Fiske, 1997) szerint a szexizmus két összetevőből áll, amelyet a kutatók által szerkesztett kérdőívvel mérni is lehet. Az egyik az ún. „ellenséges szexizmus”, amely az egyik nem (általában a nők) negatív megítélését, a társadalmi nemi szerep (gender) alapján való negatív sztereotípiákat jelenti, és általában a nők inkompetenciáját és alsóbbrendűségét hangsúlyozza. Ehhez például a következő

állítások tartoznak: „Ha egy nő egyszer eléri, hogy egy férfi elköteleződjön, akkor megpróbálja rövid pórázon tartani.” vagy „A nők igyekeznek hatalmat szerezni a férfiak felett.”. A másik összetevő az ún. „jóindulatú szexizmus”, amelyet az értékelő személy pozitív hozzáállásként él meg, de tulajdonképpen a nők leértékeléséről és a nemi egyenjogúság lerombolásáról van szó, amikor azt hangsúlyozzák, hogy a nőknek a férfiak védelmére van szükségük. Ehhez ilyen állítások tartoznak például: „A férfiaknak meg kell becsülniük és védeniük a nőket.” Amikor Oldmeadow és Dixson (2015) összehasonlították a szakállas és a szakáll nélküli férfiak szexizmus kérdőíven elért pontszámait, azt találták, hogy a szakállasok magasabb pontszámokat értek el az ellenséges szexizmus alskálán, de a jóindulatú szexizmuson nem. Miután az adatokat kontrollálták iskolai végzettségre, családi állapotra és nemi irányultságra nézve, azt találták, hogy csupán a szexista attitűdök és a nemzetiség volt az, ami alapján elővételezhető volt, hogy valaki amellett döntött, hogy szakállt növeszt-e vagy sem. A szakállt viselő indiai férfiak 86%-a magasabb pontszámot ért el a szexizmus skálán, mint az amerikai férfiak (akinek 65%-a hordott szakállt). Az iskolázottság emelkedésével egyre alacsonyabb volt az ellenséges szexizmus mértéke és egyre magasabb a jóindulatú szexizmusé. A kutatók szerint a szexista nézőpontot képviselő férfiak azért növeszthették meg a szakállukat, hogy az arcszőrzettel is kihangsúlyozzák a nemek közötti különbségeket. Az arcszőrzet talán azért fontos az ellenséges szexizmussal azonosuló férfiak számára, mert ezzel felerősíthetik, maximalizálhatják az arcuk férfiasságáról alkotott benyomást és a hozzá kapcsolódó észlelt dominancia mértékét. Korábbi vizsgálatokból tudjuk, hogy azok a férfiak, akik hajlamosak izmosabb fizikai külsőt építeni, inkább azonosulnak szexista attitűdökkel. De van egy másik magyarázat is az arcszőrzet és a szexizmus közötti kapcsolatra. A szakállas férfiakat férfiasabbnak, érettebbnek, dominánsabbnak és agresszívebbnek ítélték. A társas észlelésnek ez a törvényszerűsége pedig ahhoz vezethet, hogy a szakállas férfiak saját magukat is úgy lássák, mint

akik maszkulin normák szerint viselkednek, és emiatt hajlamosabbak a szexista hozzáállására.

Milyen férfi testillat tetszik a nőknek? Gyakran mondjuk, hogy az vagy, amit megeszel, de vajon igaz lehet-e ez az illatanyagokra is? Olyan szagunk van-e, mint annak, amit megettünk? Andrea Zuninga és munkatársai (2017) (Macqurarie University, Sydney) ennek a kérdésnek eredtek a nyomába. Megkértek negyvenhárom önként jelentkező férfit, hogy viseljenek a ruhájuk alatt egy-egy sima pamut pólót egy egész napon át, és ez idő alatt ne fogyasszanak fűszeres és erős illatú ételeket. Emellett végezzenek legalább egyórás testmozgást, edzést. Ezután a testillatukat tartalmazó pólókat külön-külön lefagyasztották a kutatók. A résztvevő férfiakat megkérték, hogy részletesen írják le, mit szoktak enni az elmúlt években. Egy 242 tételes étel-listából kellett kiválasztaniuk az általuk fogyasztott ételeket és jelölni az adott táplálék fogyasztási gyakoriságát is. Az ételeket olyan nagy csoportokba sorolták a kutatók, mint zöldség, gyümölcs, hús, hüvelyesek, tenger gyümölcsei, tojás és tofu, tejtermékek, olajok és zsírok, szénhidrátok. Később a pólókat kiolvasztották és megkértek kilenc önként vállalkozó nőt, hogy szagolják meg azokat és egyesével értékeljék, hogy mennyire tartják vonzónak, erősnek és egészségesnek a pólók illatát. A részvevő nőknek azt is meg kellett ítélni, hogy az egyes pólók illata mennyire hasonlít bizonyos más illatokra, és benyomásaikat egy 21 tételes illat-listával kellett egybevetniük. A kutatók azt találták, hogy bizonyos illatok összetartoznak, egyazon osztályba sorolhatók. Például voltak férfiak, akiknek inkább virág-illatú testszaguk volt, ugyanakkor gyümölcsös, édes, és gyógynövényes illatot árasztottak, de ez az illat nem volt húsos, állati vagy olajos jellegű. Ezért a kutatók elnevezték ezt virág/állat faktornak. Egy másikat halfaktornak neveztek: a hal-illat együtt járt a tojás, a fokhagyma, élesztő, a savanyúság és a dohány illatával. Egy férfi, akire jellemző volt az adott faktor valamelyik illata, hajlamos volt a faktor többi illatát is birtokolni. A harmadik faktort vegyszer-faktornak neveztek el:

akinek vegyszer illata volt, annak ugyanakkor egyfajta égett illatot is tulajdonítottak. Az eredmények szerint azok a férfiak, akiknek inkább tojás, tofu és olajos, zsíros testillatuk volt, sokkal vonzóbbak voltak a nők számára, mint azok, akiknek tenger gyümölcse illetve szénhidrát illatuk volt. Az étrend a férfiak eltérő illatának 20%-át magyarázta meg, ami azt jelenti, hogy a táplálkozás kifejezetten fontos hatást gyakorol a testszag kialakulására. Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy az eredmények szerint nem az étrend a testillat vonzerejét befolyásoló egyetlen tényező. Az inkább gyümölcsös és olajos/zsíros testillatú férfiakat egyaránt magasra értékelték a nők a virágos/állatos faktorban is (persze inkább virágillatúak voltak és nem állat-illatúak). Akikre pedig inkább tenger gyümölcsei és szénhidrátok illat volt a jellemző, éppen ellenkező hatás volt érvényes: kevésbé voltak virág-illatúak és inkább hús-illatuk volt. A gyümölcs és zöldségfogyasztás összekapcsolódott a vegyszerfaktorral, de a hüvelyesek, a hús, a tojás és a tofu fogyasztása képes volt csökkenteni a férfiak vegyszeres és égett illatát. A halszaggal egyetlen étel fogyasztása sem mutatott összefüggést, azaz úgy tűnik, ennek az illatnak nincs kapcsolata az étrenddel. Mindemellett a kutatók használtak még egy különleges eszközt (spektro-fotométert) is, hogy megmérjék az önkéntesek kezén a bőr színét. A korábbi kutatások ugyanis arról számoltak be, hogy a zöldségben és gyümölcsben gazdag étrendtől a bőr karotinoid telítettsége nő és jellegzetes sárgás színű lesz. Ezt a sárgás bőrszínt pedig vonzóbbnak és egészségesebbnek tartják a megítélők, aminek az a magyarázata, hogy a karotinoidok lényegében fokozzák az immunrendszer működését. Természetesen ebben a vizsgálatban is azt találták, hogy a sárgásabb bőrszínű férfiak étrendje több karotinoidot tartalmazó ételből (pl. tök, paradicsom, kelkáposzta) állt. Ezeknek a férfiaknak az illatát pedig vonzóbbnak és egészségesebbnek tartották a nők. Ez a kutatás bemutatja, hogy milyen környezeti faktorok, például az étrend, képesek befolyásolni a veleszületett vonzerőt. Ugyanakkor fel hívja a figyelmet arra is, hogy az étrend nem minden esetben függ össze a testillattal.

Milyen archoz vonzódik, aki férfi-hormont kap? A tesztoszteronról általában közismert, hogy egy olyan férfi nemi hormon, amely hatással van a férfiak vetélkedési hajlandóságára és befolyásolja a magasabb státus megszerzéséért folyó küzdelmet. Egy érdekes vizsgálatban azonban arról számoltak be, hogy a tesztoszteron hatással lehet arra is, hogy egy férfi mit talál vonzónak egy nőben. Brian M. Bird és kollégái (2016), a kanadai Laurentian University munkatársai abból indultak ki, hogy egy férfiban mérhető természetesen magas tesztoszteron szint megbízhatóan jelzi, hogy tulajdonosa inkább a tipikusan nőies arcokhoz vonzódik (kisebb áll, nagyobb szemek, magasan ívelő szemöldök). A férfiak azért érzékenyek az ellenkező neműek nőies vonásaira, mert az evolúciós múltban (amikor a szex és a fogamzás között szoros kapcsolat volt) ez a preferencia együtt járt a több egészséges és túlélő utód születésével. A nőiesebb nők a nőies vonásokon keresztül hatékonyan tudták „reklámozni” biológiai rátermettségüket, jó génjeiket: egészségességüket és termékenységüket. Azonban az ilyen vonzóbb jellegzetességgel rendelkező nők keresettebbek voltak a párválasztás piacán, mint kevésbé kedvező tulajdonsággal rendelkező társaik. Ezért a férfiaknak azzal is szembe kellett nézniük, hogy a vonzóbb nők lehetnek kevésbé hűségesek is. A kutatók arra gondoltak, hogy a tesztoszteron hatását nem biztos, hogy természetes helyzetben érdemes vizsgálni. Hiszen a magasabb tesztoszteron szintű férfiak lehet, hogy számos vonásban eltérnek az alacsonyabb férfi nemi hormon szinttel rendelkező társaiktól. Lehetnek például izmosabbak, férfiasabb arcberendezésűek és testalkatúak, hiszen a tesztoszteron az egész szervezetben kifejti a hatását. Emiatt pedig a nőiesebb nők iránti érdeklődésük is sokkal inkább kölcsönös vonzalmon alapulhat, mint a kevésbé férfias megjelenésű, alacsonyabb tesztoszteron szintű férfiak esetében. Ezért úgy okoskodtak az eltérő tesztoszteron szintű férfiak összevetése helyett, hogy inkább ugyan azoknak a férfiaknak a nemi hormon szintjét kéne megnövelni és megmérni, hogy a

magasabb tesztoszteron vajon együtt jár-e a női arc iránti megváltozott preferenciával. Bird és munkatárai (2016) több vizsgálatot is végeztek. A vizsgálatban résztvevő férfiak hátát bekenték egy zselés masszázs-anyaggal. A férfiak fele egy tesztoszteron tartalmú kencét kapott, a másik fele pedig olyat, amiben nem volt semmi ilyen összetevő. Persze a résztvevők nem tudtak arról, hogy nemi hormonnal próbálják kezelni őket, mint ahogy az anyagot felvivő asszisztenseket sem informálták erről. Az így „előkészített” résztvevőknek női arcképeket mutattak és azt a feladatot kapták, hogy értékeljék azokat. A fotókat a vizsgálatot megelőzően számítógépben manipulálták, és létrehozták ugyanannak az arcnak a nőiesebb és férfiasabb változatát. Az eredmények szerint a nőiesebb arcokat a férfiak a tesztoszteron hatására vonzóbbnak találták, mint amikor csak hatóanyag nélküli placebót kentek rájuk. A résztvevők mind hosszú távú, mind rövid távú párkapcsolat szempontjából a nőiesebb arcokat részesítették előnyben, de ez a preferencia szignifikánsan magasabb volt a tesztoszteronnal kezelt férfiak esetében. A részletesebb statisztikai elemzés azonban feltárta, hogy tesztoszteronos és a placebos csoport vonzerő-pontszámai között nem volt eltérés, amikor a nők szépségét rövid távú kapcsolat szempontjából kellett megítélni. Ugyanakkor a tesztoszteronos férfiak számára a nőiesebb nők kevésbé voltak vonzóak hosszú távú kapcsolatra, mint a placebos csoportnak. A kutatók, Brian Bird és munkatársai szerint mivel korábbi kutatások már feltárták, hogy a nőiesebb arcú nők hajlamosabbak megcsalni partnerüket (mint a kevésbé feminin vonásokkal rendelkezők), ezek az eredmények talán arra utalnak, hogy a tesztoszteron fokozza a férfiak érzékenységét partnerük potenciális félrelépésének jelzéseivel kapcsolatban. Eszerint a férfi nemi hormon beindíthat a férfiakban egy párkapcsolati döntéshozással összefüggő átkapcsolást a hosszú távú partner kiválasztásával összefüggésben. A választás két fontos szempont figyelembevételével zajlik. Az egyik oldalon a jó génekkel rendelkező egészséges partner áll (nőies arcvonások), a másik oldalon pedig a

hűtlenség lehetősége (a maszkulinabb arc a félrelépés kisebb valószínűségével jár együtt). Általánosítva azt mondhatjuk, hogy a magasabb tesztoszteron szintű férfi jobban aggódik, hogy a partnere elhagyhatja őt egy másik férfiért, mint az alacsonyabb tesztoszteron szintű. Hogy csökkentse a partner félrelépésének valószínűségét, olyan nőt részesít előnyben hosszú távú párkapcsolatra, aki kevésbé hajlamos elhagyni a társát. Ez a magyarázat persze nem következik közvetlenül a bemutatott vizsgálatból, sőt kicsit talán spekulatív is, mindenesetre érdekes elméleti felvetésnek tűnik, és újabb vizsgálatok kiinduló pontjává válhat.

Miért akarunk kozmetikai műtétet? Miért mennek az emberek plasztikai sebészhez? A kérdés viszonylag egyszerű, a válasz azonban már cseppet sem az. A szépészeti műtétet vállalók leggyakrabban azt mondják, hogy saját maguk miatt végeztetnek szépészeti beavatkozást. Vajon mennyire vehetjük komolyan ezt a választ? Hiszen ez azt jelenti, hogy a szépségfokozó műtét előnyös hatását csak az élvezi, akin a beavatkozás történik, a környezetre (pl. a párkapcsolati partnerre vagy a riválisokra) pedig nincs semmilyen hatással. Lehet, hogy a plasztikai műtétet végeztető nő (vagy férfi) nem észleli a környezetéből – a médiából, a hirdetésekből – ránehezedő, a műtét elvégzésére sarkaló nyomást? Egy svájci kutatásban Eleni-Marina Ashikali, Helga Dittmar és Susan Ayers, a Neuchátel Egyetem munkatársai azt találták, hogy a kozmetikai műtétek iránti nyitottság cseppet sem olyan egyszerű motivációból áll, ahogy azt korábban képzeltük. Hazánkban a kozmetikai beavatkozások képei általánosan elterjedtek. A kábeltévés sorozatokban, a magazinokban, a közösségi oldalakon, a multiplakátokon számos hirdetés látható, amely szépségnövelő beavatkozásokat reklámoz. Ha valaki egy ilyen szolgáltatást szeretne igénybe venni, könnyűszerrel kiválaszthatja a számára megfelelőt. Azonban más európai országokban eltérő beállítódással lehet találkozni A kozmetikai

sebészet reklámozása az Egyesült Királyságban hazánkhoz hasonlóan meglehetősen elterjedt, Ugyanakkor Svájcban igen ritka, Olaszországban és Franciaországban pedig tilos. Ashikali, Dittmar, és Ayers (2017) 145 egyetemista nőt toboroztak, akiket véletlenszerűen négy csoportra osztottak. Mindegyik csoportnak hirdetéseket mutattak, de a hirdetések eltérő információt tartalmaztak. Az első csoport kozmetikai klinikák reklámját látta különböző vonzó női modellekkel. A második csoport ugyanezeket a képeket látta, azzal a különbséggel, hogy akciós árajánlat szerepelt rajta: „700 svájci frankkal olcsóbb az első beavatkozás”. A harmadik csoport ugyanezeket a képeket látta, de az akciós ár helyett egy olyan leírást olvashatott, amely felhívta a figyelmet a lehetséges kockázatokra: vérzés, fertőzés, hegesedési problémák. A negyedik csoport egy olyan kontrollcsoport volt, amely egy virágküldő cég hirdetését látta, itt nem volt szó kozmetikai beavatkozásról. Mindez után a résztvevők kitöltöttek néhány kérdőívet. Az egyik egy testkép kérdőív volt, a másik egy materialista értékeket mérő kérdőív volt. Ez azt méri, hogy az egyén mivel próbálja növelni az önbecsülését: Inkább a pénzzel, az anyagiakkal, a népszerűséggel, vagy inkább egy adott közösséghez való tartozással, esetleg egyéb belső értékekre teszi a hangsúlyt. Emellett kitöltöttek még egy kérdőívet, amely a kozmetikai műtétek iránti nyitottságot méri. Az eredmények azt mutatták, hogy a kozmetikai műtétek reklámjainak kitett nők aktuális testképe és ideális testképe között nagyobb eltérés volt, mint a kontroll csoportban. 44% arra vágyott, hogy soványabb legyen, 68% pedig arra vágyott, hogy valamilyen módon vonzóbb legyen. Akik virágszállító cég hirdetését láttak mindössze 21% szeretett volna soványabb lenni, és 24% szeretett volna valamilyen értelemben vonzóbb lenni. Úgy tűnik, hogy a plasztikai műtétek reklámjai miatt a nők rosszabbul érezték magukat a bőrükben és elégedetlenebbek lettek saját magukkal. A további elemzés azonban megmutatta, hogy a reklámoknak nem volt közvetlen hatása a kozmetikai műtétek iránti nyitottságra (csak a saját magukkal való elégedetlenségre).

Amikor a kutatók összehasonlították a materialistább és a kevésbé materialista beállítódású nők válaszait, azt találták, hogy nincs köztük eltérés abban, hogy milyen előnyösnek tekintik magukra nézve a kozmetikai műtétet, amikor a virágüzleti reklámot látták. Viszont abban a csoportban, ahol szépségklinika reklámját nézték a nők, a materialistább résztvevők inkább látták előnyösnek a szépségplasztikát, mint a kevésbé materialista nők. A hirdetések hatására az anyagiasabb nők kevésbé lelkesedtek a kozmetikai műtétekért, míg a kevésbé anyagias nőket inkább érdekelték a beavatkozások. Továbbá az anyagiasabb és a kevésbé anyagias nők között nem volt eltérés a műtét előnyeinek észlelésében, amikor az operáció kockázatait is bemutatták. Az anyagiasabb értékrendűek azonban pozitívabb attitűdöt mutattak a beavatkozással kapcsolatban, amikor bemutatták az akciós pénzügyi ajánlatra vonatkozó hirdetést. A kutatók szerint ez az eredmény összefügg a materiálisabb nők pénzügyi információ iránti érzékenységével: ezen keresztül az akciós műtét vonzóbbá vált. Összességében tehát a kozmetikai műtétek reklámjaival való találkozás fokozta a nők saját testsúllyal és megjelenéssel kapcsolatos elégedetlenségét. Az anyagiasabb értékrendű nők számára kevésbé tűnt előnyösnek a kozmetikai műtét, amikor a reklámot látták vagy a kockázatokról olvastak, de vonzó lehetőségnek tűnt, amikor az akciós árakról tájékozódtak. A megjelenésükkel elégedetlenebb nők kevésbé vették fontolóra a műtétet a kockázati információk hatására, mint az akciós árak ismeretében. Ennek a kutatásnak az eredményei felhívják a figyelmet arra, hogy milyen meghatározó szerepe lehet a médiának és a reklámnak a kozmetikai műtétekkel kapcsolatos beállítódásunk kialakulásában.

A jó pasi esztelen költekezésre késztet Ebben a részben egy olyan vizsgálatot ismertetünk, amely bemutatja, hogy a férfiak különösen hajlamosak a kockázatvállalásra. Korábbi kutatásokból már tudjuk, hogy az emberek akkor hajlamosak a kockázatvállalásra, amikor vonzó ellenkező nemű emberek képeit mutatják nekik. Amit azonban eddig

nem tudtunk az az, hogy a képen bemutatott személy vonzereje vagy a neme az igazán fontos tényező ebben a kérdésben. Más szavakkal: akkor hajlamos-e egy férfi a pénzszórásra, amikor egy jóképű férfival találkozik, vagy inkább akkor válik pazarlóvá, amikor egy gyönyörű nőt lát. Eugene Chan, a University of Technology (Sydney, Ausztrália) kutatója négy vizsgálatot végezett, hogy választ kapjon erre a kérdésre. Az első vizsgálatban 86 önként vállalkozó férfi vett részt. A csoport egyharmadának kifejezetten jóképű divat-modellek képét mutatták meg. A másik harmadnak átlagos emberek képeit, akik a vizsgálatot megelőző hónapban a Twitteren aputestűnek (dadbod) címkézték magukat. Az utolsó harmad nem látott semmilyen fényképeket, ez volt a kontroll csoport. A vizsgálat második részében a résztvevők anyagi kockázatvállalással, vetélkedéssel kapcsolatos feladatokat kaptak, amiről azt mondták nekik, hogy ez semmilyen kapcsolatban nincs a korábban látott fényképekkel. A feladat az volt, hogy számos anyagiakkal kapcsolatos helyzetleírás közül kellett kiválasztani a résztvevőknek azt, amelyiket leginkább megtenné. Például választhatott, hogy elfogadna-e egy biztos 50 $-os összeget, vagy inkább 50-50 %-ban kockáztat, hogy a juttatása 100 $. A többi helyzetleírás hasonlóképpen működött, de a nyeremény mértéke változott a kockáztatás mértékével együtt. Például a férfi választhatott biztos 90 $-t, vagy 90%-os valószínűséggel nyerhetett 1OO $-t. Egy másik elrendezésben biztosan kaphatott 100 $-t, vagy választhatott, hogy 10%-os valószínűséggel nyerhet 1000 $-t. Vegyük észre, hogy ezek a választások mind azonos kimenetelűek voltak. Ha valaki azt választja, hogy kockáztat, akkor is ugyanannyi pénzt kap, mintha a másik lehetőséget választotta volna, tekintet nélkül a választásra. Ez azt jelenti, hogy ebben a vizsgálatban a kockáztatás nem számít okos, vagy buta döntésnek. Ez nem olyan, mint rulettezni a kaszinóban, ahol a veszteséged a ház nyereményét gyarapítja, és ha folytatod a kockázatvállalást, akkor a végén mindenedet elveszítheted. A kutatók ebben a vizsgálatban nem azt akarták mérni, hogy valaki intelligens vagy racionális döntéseket hoz-e. Egyedül arra voltak kíváncsiak, hogy

szerepek játszik-e a férfiak kockázatvállalásában az, hogy korábban egy vonzó-, vagy átlagos megjelenésű férfit mutattak neki, vagy, hogy semmilyen férfit nem látott. A hatás elég erős volt. Azok a résztvevők, akik semmilyen férfi képét nem látták, egyáltalán nem is voltak kockázatvállalók. Azok, akik átlagos megjelenésű férfiakat láttak, enyhe mértékben tűntek kockázatvállalónak. Akik viszont a jóképű és jó testű divatmodellek képeit látták, hatalmas mértékű kockázatvállalást mutattak. Ebben a csoportban 170%-kal magasabb pontszámokat adtak, mint a kontrollcsoportban, ami hatalmas ugrás. Ez azt jelenti, hogy a vonzóbb férfiak arra sarkalják a többi férfit, hogy nagyobb mértékű anyagi kockázatvállalásra legyenek hajlamosak. Persze mondhatjuk, hogy ez rendben is van, de felmerülhet a kérdés, hogy mi a helyzet a nőkkel? Szerencsénkre Eugene Chan ugyanebben a kutatásban ezt a vizsgálatot nőkkel is elvégezte. 94 önként jelentkező nőnek mutattak nőkről készült fotókat hasonló elrendezésben, mint az előző vizsgálatban. A kutató nem talált különbséget a csoportok között a kockázatvállalásban. Azonban az anyagi kockázatvállalás relatíve magas volt a férfiakhoz képest. Chan vizsgálata azt is megmutatta, hogy a férfiak akkor hajlamosabbak a kockázatvállalásra, (1) ha átlag alatti a jövedelmük, (2) ha úgy érzik, hogy a saját vonzerejük átlag alatti, vagy (3) ha korábban arra késztették őket, hogy gondoljanak a szexre. Hogyan magyarázhatók ezek az eredmények? Chan szerint, amikor egy férfi találkozik egy nála vonzóbb férfival, ez arra motiválja őt, hogy fokozza a saját vonzerejét attól való félelmében, hogy alulmaradhat a párválasztás piacán. Ez az érzés fokozódhat, ha a férfinak az a benyomása, hogy már nagyon le van maradva a riválisa mögött (mert pl. nem elég gazdag, vagy nem néz ki elég jól). Amióta nehéz jól kinézni (költséges plasztikai műtét- vagy hosszantartó konditerembe járás nélkül) a férfiak megpróbálják más közvetett utakon is vonzóbbá tenni magukat. Mivel tudják, hogy a nők nem csak a külső megjelenés alapján tartanak vonzónak egy férfit, hanem az anyagi lehetőségei miatt is, ezért megpróbálják szórni a pénzt, hogy ezen keresztül váljanak vonzóbbá bizonyos nők

számára. Hogy ez a taktika mennyire lehet sikeres, persze nem tudjuk pontosan.

Miért viselnek magassarkút a nők? A magas sarkú női cipők meglehetősen elterjedt viseletnek számítanak mind a modern nyugati világban, mind a fejlődő országokban. Vajon pontosan minek köszönheti a sikerét a magas sarkú női lábbeli és hogyan fejti ki vonzerőt növelő hatását? Egy kutatásban (Lewis és mtsai., 2017) azt találták, hogy a magassarkú viselet csak akkor képes érdemben növelni a női test vonzerejét, ha sarokmagasság miatt evolúciós szempontból ideális mértékben változtatja meg a női derék lumbális görbületét. Ez az eredmény aláhúzza, hogy fajunk evolúcióval kialakult pszichológiai működése (pl., hogy mit tartunk vonzónak, szexinek egymásban?) hozzájárulhat a kulturális változásokhoz (pl. a női cipődivat alakulása). Nem két egymástól független, önálló dologról van szó, hanem sokkal inkább egymást keresztező, és mélyen összefonódó hatásokról. A jelenség teljesebb megértéséhez figyelembe kell vennünk, hogy milyen adaptív problémával szembesültek a nők a két lábon járás korai evolúciós időszakában. A terhesség miatt ugyanis a test tömeg-középpontja előre tolódott, és az így kialakult problémát egy morfológiai adaptáció tudta megoldani, a harmadik lumbális csigolya beékelődése. Ennek a beékelődésnek az volt a haszna, hogy a terhesség alatt hosszabb ideig tudtak a nők dolgozni (pl. gyűjtögetni) nagyobb gerincfájdalom, illetve maradandó gerincbántalom nélkül. Az elmélet szerint azok a nők, akik mutatták ezt a – férfi szemmel is könnyen megfigyelhető – testi jellemzőt (a lumbális görbületet), evolúciós előnyre tehettek szert a többiekkel szemben, mert a férfiak választása inkább rájuk esett (őket találták vonzóbbnak), ez pedig szaporodási előnnyel járt együtt. A kutatók a lumbális görbület optimális mértékét 45,5 fokban határozták meg, amely egyrészt a férfiak számára legvonzóbbnak bizonyult egy vizsgálatban, másrészt alkalmas lehetett az evolúciós során a szélsőséges tartásból adódó gerincbántalmak elkerülésére.

Lewis és kollégái (2017), a Texasi Egyetem munkatársai szerint, ha a gerinc lumbális görbülete valóban vonzó a férfiak számára, akkor a nők rendelkeznek olyan pszichológiai mechanizmussal, amely segítségével fokozhatják az ilyen jellegű vonzerejüket azzal, hogy megváltoztatják az ágyéki csigolyák görbületének megjelenését. Erre pedig ideális eszköz lehet a magas sarkú cipő, amely módosítja viselőjének biomechanikáját és ergonómiáját. A kutatók két vizsgálatot is végeztek, hogy teszteljék hipotézisüket. Először arra voltak kíváncsiak, hogy vajon a férfiak vonzóbbnak tartanak-e egy női testet akkor, ha magassarkú cipő hatására megváltozik a lumbális görbület (de maga a lábbeli nem látható). Ezért az internetről 30 olyan fotót töltöttek le, amelyeken 15 nő magas és lapos sarkú cipőben is láthatók volt oldalról, hiszen a lumbális görbület csak ebből a szögből mérhető le. A képeket 126 férfi nézte meg és értékelte 10-fokú skálán vonzerő szerint. A lumbális görbület nagyobbnak tűnt magas sarkúban, mint lapos sarkúban, és a férfiaknak is vonzóbbak voltak a magassarkúban készített képek anélkül, hogy a cipőt láthatták volna. A második vizsgálatban saját fényképeket készítettek önként jelentkező nőkkel, hogy meggyőződjenek a magassarkú hatásáról. Ebben az eljárásban valóban csak a cipősarok méretének hatására változott meg a nők lumbális görbülete. Ebben az eljárásban 82 férfi vett részt, akik 112 véletlenszerű sorrendben mutatott képet néztek végig és értékeltek vonzerő szempontjából. Az eredmények egybevágtak a korábbival. A férfiak a magassarkúban fotózott női alakokat vonzóbbnak találták, mint a lapos sarkút viselőket. Ez a vizsgálat szemléletesen bemutatja, hogy miként növelheti meg a magassarkú cipő a nők testi vonzerejét azon keresztül, hogy a test lumbális görbületét egy vonzóbb, irányba változtatja meg. Az eredmények fényében érhető, hogy miért költenek csak az Egyesült Államokban évente több mint 8 milliárd dollárt divatos cipőmárkákra az emberek. *** Ebben a fejezetben az emberi szépséggel kapcsolatos néhány kutatást ismertettünk. A következő fejezet azt mutatja be, hogy a vonzerő milyen szerepet tölt be a párkeresés és pártalálás bonyolult

folyamatában. így szó lesz a flörtölésről, a randevúval kapcsolatos emlékekről, és azokról a torzításokról, amely alapján hajlamosak vagyunk túlértékelni, hogy tetszünk valakinek, illetve a humor szerepéről a vonzerő kialakulásában, végül az alkalmi szexszel kapcsolatos megbánásról, és az olyan kedvezőtlen kimenetelű szexuális kalandokról, amikor a főnökével jön össze, valaki. És persze még sok másról is.

7. HOGYAN TALÁLJA MEG A ZSÁK A FOLTJÁT? ,,Ádám találta ki a házasságot, a szabadalmat azonban Éva szerezte meg a találmányra.” Charlie Chaplin angol színész, filmrendező (1889-1977) Az emberi társas viselkedésformák talán egyik legizgalmasabb kérdése, hogy miként találnak egymásra a nők és férfiak akár rövid, akár hosszú távú párkapcsolatra. Az állatvilág fajainak párválasztásához képest, ahol nőstények és hímek egymásra találását jól körül írható viselkedésformák rögzítik, az embernél egészen bonyolult, mondhatni precíziós biopszichoszociális működésről van szó. Egyaránt fontos szerepet játszik a pótválasztásunkban a gyermekkori tapasztalat, a személyiségünk, a szokások és normák rendszere és persze az elérhető partnerek száma és minősége is. Ebben a fejezetben elsősorban a párválasztás témájával foglalkozó kutatásokat mutatunk be.

Kivel és mikor flörtölnek a nők? Míg az emlősállatoknál a párzási időszak tipikusan a nőstény peteérése (ösztrusz) köré szerveződik, addig a Homo sapiens szexuális aktivitása független a nők peteérésének (ovulációjának) időszakától. Az állatvilágban ezt a szaporodás szempontjából kitüntetett időszakot, amikor a nőstények fogékonyak a hímek közeledésére, a nőstények egyértelmű vizuális és kémiai/szaglási jelekkel hirdetik társaik felé. Több evolúciós elméletalkotó is egyetért abban, hogy fajunknál a nők peteérésének nyilvánvaló jelei azért „tűntek el” (rejtett ovuláció elmélete) a törzsfejlődés során, mert ez fontos párkapcsolati célokat szolgált. A kutatok szerint ugyanis a nők azzal az evolúciós trükkel, hogy elrejtették peteérésük egyértelmű jeleit, valójában azt érték el, hogy partnerük saját apaságának biztosítása érdekében minél több időt töltsön asszony a mellett. Hiszen az ősi férfi ezzel a „házias” viselkedéssel tudta biztosítani, hogy apai szülői ráfordítását ne egy másik férfi utódaira pazarolja.

Ugyanakkor napjainkban egyre több kutatás mutatja be, hogy a nők peteérésének mégis mérhető hatása van a férfiak (és a nők) párválasztási viselkedésére. Természetesen olyan hatásról van szó, amelyet nem tudatosan élnek meg az emberek. Leginkább azt mondhatnánk, hogy ingerküszöb alatti ingerek ezek. Például egy szellemes vizsgálatból kiderült, hogy a férfiak negyvenkilenc százalékkal több pénzt adtak azoknak a sztriptíztáncosnőknek (egy éjszakai klubban), akik éppen peteérésük időszakában voltak, mint azoknak, akik nem voltak termékeny periódusban. Tehát a női termékenység jelzései mégis eljutnak valahogy a férfiakhoz, amit a címzettek vonzónak találnak és reagálnak is ezekre a szignálokra. Manapság inkább az érdekli a kutatókat, hogy ez miként történik. Cantú és munkatársai (2014) azt feltételezték, hogy a nők havi ciklusuk termékeny időszakában azokkal a férfiakkal hajlamosabbak flörtölni, akik a jó genetikai minőség jelzését mutatják a viselkedésükben (társas dominanciát, magabiztosságot, karizmát), és nem a jó apai minőségjelzését mutató férfiakkal (akik gondoskodók, családközpontúak, megbízhatók). A kutatásban 31 normál havi ciklusú egyetemi hallgató vett részt (átlag életkoruk 20,3 év), akik nem szedtek hormon tartalmú fogamzásgátlót vagy gyógyszert. A vizsgálatot kétszer végezték el: a havi ciklus egy magas termékenységű, és egy alacsony termékenységű napján. A résztvevők abban a hiszemben mentek be az egyetemi laboratóriumba, hogy videón beszélgetnek egy másik helyiségben lévő két férfivel, akik egypetéjű ikrek, de valójában egy profi színész jelenítette meg a két férfi karaktert, amit előre felvettek videóra. Amikor a férfi a „szexi pasas” figuráját alakította, úgy jelent meg, mint független, karizmatikus, domináns és magabiztos egyén, aki ugyanakkor megbízhatatlan és nem vágyik elköteleződésre. Amikor az „ikerpár” másik felét alakította a színész, a „jó apuka” figuráját, akkor viszont gondoskodó, családközpontú és megbízható egyénként jelent meg, aki elköteleződésre vágyik, ugyanakkor cseppet sem domináns, nem magabiztos és nem karizmatikus. A nőknek minden „beszélgetés” után egy kérdőíven meg kellett ítélniük, hogy mennyire tartják vonzónak az adott férfit rövid távú és hosszú távú párkapcsolat szempontjából. Például ilyen kérdésekre

kellett válaszolniuk, hogy mennyire szívesen lépnének vele alkalmi szexuális kapcsolatba, vagy mennyire tudnának elképzelni vele egy elkötelezett kapcsolatot. A nők kommunikációját (miközben kérdéseket tettek fel a férfiaknak és hallgatták azok válaszait) videóra vették. Ennek alapján a nők szóbeli megnyilvánulásait leírták és értékelésre odaadták 5 független megítélőnek (2 férfi, 3 nő), akik nem voltak beavatva a vizsgálat céljába és egyéb részleteibe. Azt kérték tőlük, hogy ítéljék meg a szövegek alapján, hogy a beszélő nő mennyire kedveli az adott férfit, mennyire szeretné jobban megismerni, mennyire flörtöl vele. Egy másik kis csoport (1 férfi, 6 nő) a résztvevők nem verbális kommunikációját, valójában a nők flörtölési viselkedését elemezték: mennyire mosolyognak, nevetnek, néznek közvetlenül beszélgetőpartnerükre (azaz a kamerába). Ezen kívül felvettek a nőkkel néhány párkapcsolati kérdőívet, és nyálmintából ösztradiol szintet is mértek. Az eredmények szerint a nők aktuális termékenységi állapota hatással van a férfiakkal szembeni viselkedésükre. A nők peteéréskor szigmfikánsan több flörtöléssel kapcsolatos viselkedést mutattak, mint a terméketlen időszakukban. A flörtölés gyakorisága akkor volt a legmagasabb, amikor a férfi a genetikai rátermettség viselkedéses jelzéseit mutatta, azaz domináns, karizmatikus és független benyomást keltett. A megemelkedett flörtölési viselkedés pedig összefüggésben volt azzal, hogy a genetikai rátermettség szignálját mutató férfiakat a nők inkább választották rövid távú partnernek, mint a jó apai minőséget hirdetőket. A kutatók szerint a nők szexuális érdeklődése tehát egy kontextus-függő reproduktív stratégia része, amely jól jellemezhető az adaptációs logikával.

Mire figyelnek a nők az első randin? Mire emlékeznek a nők az első randiból? Attól függ, mondhatnánk röviden és tömören. Az emlékezet bonyolult dolog, hát még akkor, ha párválasztási szituációról van szó. Vannak dolgok, amelyeket könnyebben megjegyzünk, mint másokat. Miért? Ennek számos oka lehet. Például azért emlékszünk vissza hatékonyabban,

mert többet ismételgetjük. Vagy egyszerűen azért, mert a rögzítés pillanatában eleve nagyobb figyelmet tulajdonítottunk neki, mint más dolgoknak. Ugyanez a helyzet az emberekkel is. Amikor először találkozunk valakivel – vagy az első randira megyünk akkor arra szeretnék választ kapni elsősorban, hogy összeillünk-e. Vajon ő lenne a megfelelő személy nekünk? Megvan-e benne az a valami, ami igazán vonzó számunkra? A legértékesebb információt pedig elraktározzuk a hosszú távú emlékezetünkben, hogy akkor is képesek legyünk morfondírozni azon, hogy érdemes-e másodszor is randiznunk az illetővel, miután kifizettük a teát vagy a vacsorát. Terrence Horgan és kollégái (2015) elhatározták, hogy megvizsgálják, milyen hatékonyan emlékszünk vissza a potenciális partnerrel kapcsolatos tényekre attól függően, hogy milyen típusú kapcsolatra választanánk az illetőt. Vajon mikor emlékszik vissza egy nő a férfi életrajzi adataira pontosabban: akkor, amikor rövid távú kapcsolatot (kalandot) keres vagy akkor, amikor hosszú távú elkötelezett kapcsolatot szeretne kialakítani? A kutatók videofelvételeket készítettek fiatal átlagos vonzerejű férfiakról, akik a saját érdeklődésükről, szokásaikról, iskoláikról, karrier-vágyukról beszéltek, illetve a családi hátterűket is bemutatták. Ezeket a háromperces videofelvételeket megmutatták 125 egyetemista nőnek. A nők csoportjának egyik felét arra kérték, hogy ítélje meg a videón látható férfiakat úgy, mint egy lehetséges rövid távú partnert, a másik felét pedig arra, hogy potenciális hosszú távú partnerként értékelje a férfiakat. Ez után megtesztelték a nőket, hogy mennyire pontosan emlékeznek vissza a videón látható férfiakra, és feltettek nekik néhány kérdést a látottakkal és hallottakkal kapcsolatban. Hol született és hol nőtt fel a férfi? Milyen testalkata volt? Mennyi pénzt szeretne keresni? Szőrős volt-e a karja? Mit tanult az egyetemen? Milyen volt az álla: hegyes vagy szögletes? Biztos szembetűnik, hogy a kérdések két csoportra oszthatók. Az egyik fajtájuk a férfiak fizikai megjelenésére kérdez rá, a másik pedig azzal kapcsolatos, hogy mit mondott az illető. A nők 2 százalékpontot kaptak minden egyes helyes válaszért, amely a férfiak fizikai vonzerejével vagy szóbeli közlésével volt kapcsolatos. Aki mindenre pontosan emlékezett, összesen 100 százalékpontot

kaphatott mindkét tesztben. Hogyan teljesítettek a nők az emlékezeti próbában? Átlagosan a kérdések 73 százalékára válaszoltak jól, amikor a férfiak megjelenéséről volt szó, de azzal kapcsolatban, hogy mit mondott a férfi, csak 66 %-ban válaszoltak helyesen. A különbség valószínűleg abból adódik, hogy az egész videofelvétel alatt látható volt a férfi, akit végig nézhettek is a képernyőn mind a 3 perc alatt. Az általuk elmondott információ viszont ehhez képest csak nagyon rövid ideig volt nyomon követhető. Vajon volt-e a különbség a férfiak vonzerejének megítélésével kapcsolatban attól függően, hogy egy potenciális rövid- vagy hosszútávú párkapcsolat szempontjából kellett értékelni a nőknek? A kalandkeresők csoportja jóval pontosabban emlékezett vissza a férfiak fizikai megjelenésére (75%), mint a hosszú távú kapcsolatra választók csoportja (70%). Különbség mutatkozott a férfiak állításaira való visszaemlékezésben is, de itt megfordult a helyzet. A kalandkeresők csak 64 %-ban emlékeztek vissza pontosan az elmondottakra, míg a hosszú távú csoport 68 %-ban emlékezett pontosan. Amikor egy nő potenciális hosszú távú párkapcsolat szempontjából ítél meg egy férfit, úgy tűnik, nagyobb figyelmet tulajdonít az illető szóbeli közléseinek (mint a kinézetének). Amikor pedig egy lehetséges egyéjszakás viszony szempontjából tekint egy férfira, akkor sokkal jobban emlékezetébe vési az illető fizikai megjelenését. Az eredmények tökéletesen érthetőek a korábbi vizsgálatok fényében, amelyek bemutatták, hogy a fizikai vonzerő sokkal fontosabb a nők számára, amikor rövidtávú partnert választanak, míg hosszú távú partnerként, vagy házastársként sokkal elnézőbbek egy krumpliorral, vagy tyúkmellel szemben. Amikor egy nő hosszú távú párkapcsolatban gondolkodik, akkor sokkal fontosabb számára a férfi ambíciója, a benne rejlő karrierlehetőség és a benne munkálkodó különböző személyiségvonások. Ez persze érthető, hiszen ki akarná megosztani a hátralevő életét egy ambíciók és jövőkép nélküli tunya balfékkel, aki naphosszat sört vedel és tömi magába a kaját a tévé előtt? De egy kocka-hasú balfék azért még szóba jöhet.

Hogyan flörtöljünk hatékonyan? Amikor egy párkapcsolatot szeretnénk és ehhez keresünk megfelelő partnert, az egyik első feladat, amivel szembesülünk, hogy miként vonzzuk magunkhoz a szóba jöhető embereket. A flörtölés az egyik lehetséges mód arra, hogy jelezzük, szívesen megismerkednénk egy potenciális partnerrel. Egészen mostanáig azonban nem álltak rendelkezésre olyan kutatások, amelyek megmutatták volna, hogy milyen flörtölési technikákat találnak a leghatékonyabbnak a nők és a férfiak. Joel Wade és Jennifer Slemp (Bucknell University, Egyesült Államok) azonban éppen egy ilyen kutatást publikált nemrégen, ráadásul evolúciós nézőpontból tárgyalják a témát, így azonnal bekerültek a könyvbe. A flörtölés, úgy tűnik, az emberiség egyetemes és esszenciális kommunikációja. Akkor is műveljük, ha egyedülállók vagyunk, akkor is, ha házasok. A flörtölés alkalmazható egy kapcsolat bevezető szakaszában (amelyet kölcsönös érdeklődés esetén randizás, és akár szexuális érintkezés is követhet), de akkor is, ha az egyik vagy semelyik fél sem szeretne szexuális kapcsolatot. Például, ha valaki szeretné féltékennyé tenni a partnerét, akkor gyakran elegendő valaki mással flörtölnie (anélkül, hogy tényleges kapcsolatot is kezdene az illetővel). A flörtölés természetesen arra is felhasználható, hogy felmérjük, mennyire vagyunk vonzóak mások számára, és milyen mértékben tudjuk/tudnánk begyűjteni mások erőforrásait (irántunk való figyelmét, érdeklődését, esetleg anyagi ráfordításait). A flörtölés számos formában történhet: lehet nem verbális és verbális. Bár mindkét nem használja ezt a kommunikációt, a kutatók mégis számos nemi különbséget találtak a flörtölésben. A nők inkább akkor alkalmazzák, amikor fel akarják térképezni, hogy a férfi megfelelő, jó partner lenne-e, és akkor, ha kapcsolatot szeretnének kezdeni, de kontrollálni is szeretnék a helyzetet. Wade és Slemp (2015) vizsgálatában arra volt kíváncsi, hogy a nők és a férfiak flörtölési technikái közül melyek a leghatékonyabbak az ellenkező neműek szerint, valamint arra, hogy a flörtölés összhangban van-e a párkapcsolatok pszichológiájának evolúciós

mechanizmusaival. Az eredmények szerint azért tartunk hatékonyabbnak egyes flörtölési technikákat a másiknál, mert ezek olyan saját jellemzőink, amelyeket általában is vonzónak tartunk potenciális partnerünkben, azaz megegyeznek párválasztási preferenciáinkkal.

A nők által 5 leghatékonyabbnak tartott férfi flörtölési technika Megfogja a kezedet Veled tölti az idejét Megkér, hogy vonulj vele külön Megcsókol Megnevettet A férfiak által 5 leghatékonyabbnak tartott női flörtölési technika Puszit ad az arcodra Hozzád simul Közelebb helyezkedik hozzád Megérint (úgy általában) Megérinti a karodat

Eszerint a férfiak általában különösen érzékenyek a potenciális partner azon szignáljaira, amelyek megbízhatóan jelzik a nő szexuális elérhetőségét. A nők pedig általában azokat a jelzéseket preferálják, amelyek képesek előrevetíteni a férfi elköteleződésre való hajlandóságát. Egy első randin az arcra lehelt ártatlannak tűnő puszi tehát a férfi számára egy majdani szenvedélyesebb csók előszele lehet, amely megnöveli a szexuális érintkezés (közösülés) valószínűségét a jövőben. Mivel az evolúciós múltban a férfiak szaporodási sikerességének fontos része volt a nők szexuális elérhetőségének feltérképezése, ez a törekvés napjainkban is működik a férfiakban. A többi, a férfiak által sikeresnek ítélt női flörtölési technika – a személyes távolság csökkentése, a testi kontaktus felvétele, az érintés – mind-mind olyan szignálok, amelyek az esetek többségében alkalmasak a női szexuális elérhetőségről való informálására. A nők pedig azért találják hatékonynak a férfiak részéről az elköteleződést, a kizárólagosságot sugalló flörtölési technikákat (szemben pl. az érzelemmentes szex hangsúlyozásával), mert ezeknek a jelzéseknek a megfejtése az evolúciós múltban is hozzájárult a nők szaporodási sikerességéhez. A nők szaporodási biológiájából ugyanis az következik, hogy nem a szexuális partnerek számának növelésével tudták hatékonyabban átadni a genetikai képviseletüket a következő generációba, hanem azzal, ha találtak olyan partnert, aki elköteleződött a párkapcsolatban és a gyermeknevelésben, és képes és hajlandó volt az erőforrásait megosztani partnerével. Kézen fogva sétálni egy randin (főként ahol mások is megláthatnak bennünket), a kapcsolat, a másik ember felvállalását is jelenti. Ha a férfi kezdeményezi a

randin a nő kezének megfogását, ezt a kutatások szerint a nők általában kedvező domináns tulajdonságokkal (határozottság, céltudatosság) hozzák összefüggésbe. A nő megnevettetése azért lehet fontos és hatékony szignálja a férfi flörtölésének, mert a humorérzék összefügg az intelligenciával. A nők érzékenyek arra is, hogy különbséget tegyenek humor és humor között: azt szeretik inkább, ha a férfi ráérez az ő humorstílusukra (hiszen ez a férfi érzékenységéről, a nőre való ráhangolódásáról árulkodik), szemben azzal, aki saját magát sztárolja és csak közönséget lát a nőben buta, esetleg ízléstelen vicceihez. A csók pedig azért lehet hatékony flörtölési technika, mert a csók – tudattalan folyamatokon keresztül – információkat adhat a potenciális partner szülői ráfordításának mértékéről. Egy vizsgálat szerint ugyanis a férfiak csókja közben termelt nyál kemoszenzoros elemzése, illetve a nedvessége összefügg a férfiak genetikai minőségével és szülői ráfordítási lehetőségével, amelyet a nők nem tudatosan ugyan, de kiértékelnek, miközben csókolóznak partnerükkel. Természetesen azzal együtt, hogy a flörtölés egyetemes emberi jelenségnek tekinthető, amelynek evolúciós gyökerei is vannak, számos tanult eleme létezik, amelyeket a bennünket körülvevő kultúrában élve sajátítunk el.

A férfiak túlértékelik a nők szexuális szándékait? Már majdnem negyven éve jelent meg az első olyan kutatás, amely azt állította, hogy a férfiak hajlamosak túlértékelni a nők szexuális érdeklődését. A kutatók rendre azt az eredményt kapják, hogy a férfiak jóval magasabbra értékelik a nők szexuális szándékait, mint amennyire azt maguk a nők értékelik önkitöltős kérdőíveken. A jelenségre az úgy nevezett hibakezelési elmélet (HKE) nyújt magyarázatot. A HKE a döntéselmélet megközelítését alkalmazza az evolúciósan kialakult gondolkodási mechanizmusokra, amely ebben az esetben a férfiak nagyobb szexuális érdeklődéséhez vezet. A HKE szerint egy ilyen (a női szexuális érdeklődést) túlértékelő beállítódás a következő módon

alakulhatott ki a férfiakban. Ha a költségek, amelyek egy bizonyos fajta hibából származnak (akár hiányzó vagy téves riasztás) inkább megtérülnek, mint másfajta hibák, akkor ezt a hibát valójában megéri elkövetni. Mit jelenthet mindez a nőknek tulajdonított szexuális szándékok szempontjából? Azt, hogy a férfi számára sokkal nagyobb reproduktív veszteséget jelentett a törzsfejlődés során, ha elmulasztotta a szexet, mert nem vette észre a nők szexuális szándékát (pl. alábecsülte egy nő szexuális nyitottságát), mint az, ha inkább túlbecsülte a nők szexuális szándékát (és akkor is próbálkozott, ha egy nő nem volt nyitott a vele való szexre) időt és energiát pazarolva ezzel. A HKE szerint tehát ezek a hatások összeadódtak az evolúció során, és azok a férfiak tudták sikeresebben átörökíteni génjeiket a következő nemzedékbe, akik hajlamosak voltak túlértékelni a nők szexuális érdeklődését, akik pedig nem mutatták ezt a kognitív hibát, egyszerűen kihaltak. Persze biztosan furcsa úgy látni a mai modern, XXL századi embert, mint egyfajta szaporodó-gépet, hiszen napjainkban a közösülések gyakorisága nem is feltétlenül növeli a szaporodás valószínűségét a széles körben elterjedt fogamzásgátlás miatt. De több százezer, vagy inkább millió éven keresztül, amikor a mai működésünket irányító pszicho-biológiai szerkezet kialakult, a sikeres túlélés és szaporodás genetikai programja alapozta meg viselkedésünket, vágyainkat, gondolatainkat. És ezt az evolúciósan kialakult beágyazottságunkat ma sem tudjuk kikapcsolni. Az első ilyen – a női szexuális szándék túlértékelésével kapcsolatos – kutatásokat tehát az Egyesült Államokban végezték az 1980-as évek elején, és markáns eltéréseket mértek nők és férfiak között, ahogy arról már volt is szó. Az újabb, több társadalmat összehasonlító vizsgálatok azonban nem minden tekintetben erősítették meg az eredeti eredményeket. Carin Perilloux és mtsai. (2015) Chilében, Spanyolországban és Franciaországban (az eredeti amerikai kérdőív lefordított változatával végzett) kutatásukban kicsit más válaszokat kaptak. Azt találták, hogy a férfiak (nőknek tulajdonított szexuális szándékra vonatkozó) túlértékelése a vizsgált kultúrákban nem volt olyan markáns, mint az USÁ-ban. Eképzelhető tehát, hogy mégsem egy univerzális

jelenséggel állunk szemben, hanem inkább valamilyen kultúraspecifikus dologról van szó. Ez nem is annyira meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy már régebben is volt egy brazil vizsgálat, amelyben nem sikerült megismételni a markáns észak-amerikai nemi különbségre vonatkozó eredményeket. Egy skandináv kutatás pedig éppenséggel arról számolt be, hogy a norvég nők túlértékelik saját szexuális szándékukat ahhoz képest, amit a férfiak gondolnak róluk. Ha egy univerzális nemi különbségről van szó, akkor ez a kulturális sokszínűség nem igazolja az – amúgy plauzibilis magyarázaton alapuló – elméletet. Mi lehet ennek az oka? Valószínűleg módszertani problémák állhatnak a háttérben. Egyrészt a szexuális szándékok önkitöltős kérdőívvel való felmérése számos torzítási lehetőséget is magában rejt azzal kapcsolatban, hogy a válaszadó melyik válaszlehetőségről véli úgy, hogy elvárt, normális, felvállalható lenne, még akkor is, ha a válaszadás névtelenül történik. Másrészt az ilyen kérdőívek mindig egy adott társadalom közegében fogalmazódnak meg, így magukon viselik az adott társadalom szexualitással kapcsolatos vélekedését. Egy negyven évvel ezelőtti észak-amerikai kérdőív valószínűleg idejétmúlt eszköz már, amely nem alkalmas a jelenlegi USA-beli és más kultúrák közötti hasonlóságok és/vagy különbségek érvényes mérésére. Egy globálisan alkalmazható eszköz kialakítására lenne tehát szükség, amelyet a kutatók talán már el is kezdtek készíteni.

Mitől vonzó a humoros férfi? Ha egy férfinek jó a humora, az általában nyerő lehet a nőknél. De miért olyan fontos a humorérzék a nőknek, hogy ez a férfi tulajdonság a párkereső oldalakon is meglehetősen előkelő helyet foglal el. Korábban számos magyarázat született a humor működésével kapcsolatban. Az egyik az ún. fitnesz indikátor elmélet (a genetikai rátermettség jelzése). Eszerint a nők azért fogékonyabbak a férfiak humorérzékére (mint fordítva), mert a humorérzék együtt jár tulajdonosa jó genetikai minőségével, amelyet képes átörökíteni a közös utódokba. Hogyan reklámozza a

humorérzék a genetikai minőséget? Néhány kutató szerint a humorérzékhez összehangolt, plasztikusan működő idegrendszer szükséges, ennek hiányában nem lennénk képesek a viccelni. Egy másik elgondolás (az érdeklődés indikátor elmélet) szerint a vicceken keresztül a közös érdeklődési terület feltárása, egyeztetése történik, amely a párkapcsolati egymásra hangolódás része lehet. A Kalifornia Állami Egyetem két kutatója, Michelle Tornquist és Dan Chiappe (2015) éppen arra volt kíváncsi, hogy mi magyarázza a humor vonzerejét. A kutatók írtak néhány történetet (jelenetet) olyan nő és férfi közötti találkozásról, akik korábban nem ismerték egymást. A kutatás résztvevőitől azt kérték, hogy helyezkedjenek a történetben leírt velük azonos nemű karakter szerepébe, Az ellenkező nemű ismeretlent pedig úgy írták le a kutatók, mint akinek magas vagy alacsony a humorérzéke. A következőkben bemutatunk egy a kutatók által felhasznált jelenetet, amelyben az ismeretlen nőt úgy írják le, mint aki tud vicceket mondani, de aki nem nevet a vizsgálatban részt vevő férfi poénjain. „Kérjük, képzelje el, hogy egy pékségben vásárol és a képen látható nő beszélgetésbe elegyedik Önnel, és egy viccet süt el, amely megnevetteti Ont. Ön mesél neki a munkájáról, és az érdeklődési köréről. Érdekes beszélgetést folytatnak és Ön néhányszor jót nevet a nő kommentárjain. Ön megjegyzi magában, hogy mennyire élvezi ennek a nőnek a humorát, és úgy tűnik, ő is kellemesen érzi magát az Ön társaságában. Ön mond valamit, amiről azt gondolja, hogy vicces, és ő barátságosan Önre mosolyog, de nem nevet azon, amit Ön mondott. Egy másik vásárló, aki korábban szintén nevetett a nő viccein, most egy mókás megjegyzést lesz, amelyről Ön úgy véli, hogy igazán vicces, de a nő, akivel ön beszélget, nem nagyon nevet ezen a viccen se. Végül telefonszámot cserélnek a nővel, és Ön azon töpreng, hogy felhívjae vagy sem.” Az egyes jelenetek mellett a kutatók egy-egy ellenkező nemű személy lényképét is megmutatták a résztvevőknek, és azt kérték tőlük, képzeljék el, hogy a képen látható személy az, akivel a történetben kapcsolatba lepnek. Bizonyos képeken vonzó személyek

voltak, más képeken pedig kevésbé vonzóak. Miután a résztvevők elolvasták a történetet és megnézték a képet, el kellett dönteniük, hogy mennyire találják vonzónak a képen látható személyt rövid, illetve hosszú távú kapcsolat szempontjából (futó kalandra, illetve házasságra). Az eredmények azt mutatták, hogy a nők jobban meginogtak egy ellenkező nemű humoros idegen hatására, mint a férfiak. Ezt a nemi különbséget a kutatók igyekeztek a humor, mint fitnesz indikátor elmélettel magyarázni. Eszerint a nők azért lehetnek érzékenyebbek potenciális partnerük genetikai jelzéseire, mint a férfiak, mert a szexuális aktus reproduktív kockázata (pl. nem egészséges utód) számukra jóval nagyobb, mint a férfiak számára (terhesség, szoptatás). Az eredmények azonban egy a humor evolúciós szerepét magyarázó másik elméletei is igazolnak. A kutatók ugyanis azt találták, hogy a humoros idegeneket vonzóbbnak találták a résztvevők, függetlenül attól, hogy mennyire attraktív képet társítottak hozzá a vizsgáltban. Ez pedig inkább az érdeklődés egyezésének fontosságát hangsúlyozza. Ha a genetikai minőség jelzése fontosabb lenne a humorérzék megítélésénél, mint a közös érdeklődés, azt kellett volna találniuk, hogy a korábban vonzó megjelenésűnek talált emberek viccesen még vonzóbbak. A kutatók továbbá azt találták, hogy a humor vonzóbb tulajdonság volt a potenciális hosszú távú partner megítélése szempontjából, mint a potenciális rövid távú esetében. Ezt az eredményt azzal magyarázták, hogy a genetikai faktor fontos lehet mind a rövid, mind a hosszú távú kapcsolat szempontjából, hiszen mindkettő járhat reproduktív következménnyel. Ezzel persze vitatkozhatunk. Korábbi kutatásokban ugyanis feltárták, hogy a genetikai minőség szignálja (pl. a hang, az arc és a test férfias, nemi hormon-függő jelzései) a nők a rövid távú választásában fontosabbak, mint a hosszú távúban. Ha a humorérzék valóban a jó genetikai minőség indikátora, akkor azt várhatnánk, hogy ez a tulajdonság is inkább a kalandok alkalmával játsszon fontosabb szerepet a nők véleményének kialakításában. Mivel a vicces férfit vonzóbbnak találták a nők ebben a vizsgálatban hosszú távú partnernek, mint rövid távúnak, ezért az eredmények nem a humor, mint a genetikai minőség indikátora

elmélettel magyarázhatók. Sokkal inkább arról van szó, hogy a humorérzék a hosszú távú partner egyéb jellemzőire hasonlít, aki megbízható, kedves, érzelmileg elérhető. A humorérzék segíthet átlendülni egy párkapcsolat nehéz időszakain, és jelezheti az önirónia képességét is, amely az önreflexió, az önismeret egyik megnyilvánulási formája.

Kinek veszélyes a főnökkel randizni? Vajon milyen hatással van a munkahelyi szerelmi viszony az egyén munkahelyi előmenetelére, a karrierre? Építi, vagy inkább rombolja azt? Susanne Chan-Serafin és munkatársai (2017), az ausztrál University of New South Wales egyetem kutatói azt találták, hogy a nőkre és a férfiakra eltérő következményekkel járhat egy ilyen párkapcsolat. Természetesen a munkahelyi szexuális/szerelmi viszonyok hatásának kutatása nem új keletű dolog. Egy viszonylag friss kutatási beszámoló szerzői például azt állítják, hogy az amerikai munkavállalók csaknem fele valamilyen szinten érintett a témában. Persze ez részben érhető is, ha belegondolunk, hogy a munkatársakkal való napi nyolc óra összezártság hatással lehet arra, hogy mit gondolunk róluk, mit érzünk velük kapcsolatban. A közös munkahely azonban nem csupán kényelmes párkapcsolati helyszín lehet, hanem számos veszélyt is magában rejthet. Egy viharos szakítás után például elég nehéz és kínos lehet a korábbi partnerrel jó kollegiális viszonyban maradni. A párkapcsolat persze még nagyobb kockázatokat rejt magában, ha a partnerek más-más helyen állnak a munkahelyi hierarchiában. A kutatókat az érdekelte, hogy mi van akkor, ha a főnök csábítja el a beosztottat. Vajon számít-e, hogy az alárendelt szerepben lévő beosztott, nő vagy férfi? A kutatók női és férfi önkénteseket toboroztak, akiket megkértek, hogy képzeljék el: egy nagy és jelentős biztosítási cégnél dolgoznak. Minden résztvevő azt a feladatot kapta, hogy olvassa cl egy jelentkező adatlapját (amely bizonyos háttérinformációkat tartalmazott), és döntse el, hogy a jelentkező alkalmas-e a cég képzési programjára. A sikeres pályázók ugyanis kétéves továbbképzési lehetőséget kapnak olyan

minősítés megszerzésére, amellyel magasabb pozíciót is betölthetnek majd. A résztvevőket négy csoportba osztották és minden csoportban más-más leírást kaptak a „jelentkező”-ről. A következőkben elolvashatunk egy ilyen leírást. „Ön éppen most ült le, hogy átgondolja a jelentkező értékelését. Eszébe jut, hogy Chistopher Smith-szel (a jelentkezővel) két éve találkozott először az éves dolgozói összejövetelen, és az óta egy kisebb projekten együtt is dolgoztak már. Tudja, hogy Chistopher eléggé motivált és jól kijön a kollégáival. Az utóbbi hónapokban azonban azt hallotta Chislopherről, hogy összejött a főnökével, Patricia Cummungsszal, aki a kaliforniai regionális egységünk vezető menedzsere. Az a helyzet, hogy Christopher és Patricia most együtt járnak.” Szóval ebben a csoportban a résztvevő önkénteseknek azt kellett elképzelni, hogy a férfijelentkező a főnöknőjével jött össze. Egy másik csoportban pedig a sztori ugyanaz volt, de a neveket kicserélték: Christopher helyett Christine volt a beosztott és Patricia helyett Peter volt a főnök. Ebben az esetben a női beosztott jött össze a férfi főnökével. A megítélők másik fele pedig olyan leírást kapott (a fele Christopherrel és Patríciával, a másik fele Christinnel és Peterrel), amelyben nem említették a főnök és beosztott között létrejött párkapcsolatot. Tehát az önkéntes résztvevők feladata az volt, hogy értékeljék a jelentkezők képzési programra való alkalmasságát egy hatfokú skála segítségével (az 1 = kevéssé alkalmas, a 6 = nagyon alkalmas). Az eredmények azt mutatják, hogy egy női beosztottat kevésbé találták alkalmasnak a továbbképzési programra, amikor az a főnökével együtt járt, amint akkor, amikor nem volt ilyen kapcsolat közöttük (5,2 pont vs. 5,3 pont). A férfi beosztott megítélésére azonban sokkal drámaibb hatással volt ez a fajta munkahelyi affér. Míg a főnökkel való együtt járás nélkül a férfijelentkező megítélése 5,4 pont volt, addig a főnökével kavaró férfi mindössze 4,9 pontot kapott, ami azt jelenti, hogy egy hasonló munkahelyi kapcsolatban lévő nőhöz képest esélye sem volna a támogatott továbbképzésben részt venni.

Úgy tűnik, hogy míg a férfi főnök által elcsábított beosztott (pl. titkárnő) egy tipikus sztereotípia, addig a női vezető által elcsábított férfi beosztott ellentmond a vállalati hierarchiában való előrejutásról alkotott képünknek. A kutatás szerzői rámutatnak, hogy a férfi vezető és a női beosztott között kialakuló munkahelyi viszonyt általában normálisnak tartjuk, míg a férfi beosztott és főnöknője közötti párkapcsolatot kifejezetten szokatlannak ítéljük meg. Ez a sztereotípia pedig valószínűleg abból az elvárásunkból táplálkozik, hogy a férfiakat általában magasabb státusúnak véljük, mint a nőket, amikor egy párkapcsolatról van szó. Ezért, ha egy férfi beosztott a főnöknőjével való kapcsolatról ábrándozik, akkor ez nem fér össze az alacsony státusról alkotott nemi sztereotípiával a legtöbb megítélő fejében. Más szavakkal: mivel hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy egy párkapcsolatban a férfinak magasabb státuszt KELL birtokolnia mint a nőnek, ezért nem lepődünk meg azon, ha egy női beosztott randizik a férfi főnökével, hiszen ez egybevág a státuszról szóló sztereotípiánkkal. Azonban, ha egy férfi beosztott jár együtt a női főnökével, akkor ez felborítja a párkapcsolatról és a státusról alkotott sztereotip képünket, és hátrányosan ítéljük meg azt, aki ellentmond ennek. Az a szexista beállítódás, amely ezt a kettős mércét működteti bennünk, ebben a helyzetben paradox módon nem a nőket, hanem éppen a (normával szembemenő) férfiakat érinti hátrányosan. Persze a férfiakat azért nem kell sajnálni mindezért, hiszen a munkahelyeket átható szexista értékrend miatt a nők azok, akik ugyanazért a munkáért kevesebbet keresnek, mint a férfiak. És a nők azok, akik gyakrabban válnak szexuális zaklatás áldozatává, és nem a férfiak.

Miért a nők bánják meg inkább az alkalmi szexet? A pszichológusok szerint a megbánás tulajdonképpen egy érzelmi válasz az ellentmondásos helyzetek értelmi feldolgozásának folyamatára. Akkor élünk át megbánást, amikor nehezen tudjuk

összeegyeztetni a magunkról kialakult képpel azt, amit tettünk. Ennek az érzelemnek evolúciós jelentősége is lehet, hiszen a segítségével őseink képesek voltak csökkenteni a múltbeli hibák megismétlését. A megbánással kapcsolatban, úgy általában, nem találtak nemi különbséget a kutatók, de a szexuális viselkedés egyes területein annál markánsabb nők és férfiak közötti eltérést mértek. Ez azt is jelenti, hogy a megbánásnak szerepe lehet a szexuális viselkedés szabályozásában, hiszen számottevő pszichológiai és érzelmi következménnyel jár együtt. Leif Edward Ottesen Kennair és munkatársai (2018) arra voltak kíváncsiak, hogy milyen egyéni jellemzők befolyásolják az alkalmi szex megbánását, illetve arra, hogy miért hajlamosabb egy nő inkább megbánni, ha részt vett alkalmi szexben, mint egy férfi. Az evolúciós pszichológia szerint a jelenkor emberének pszichobiologiai szerkezete az őskori körülmények között alakult ki, és nem sokat változott napjaink techno-szexuális űrkorszakára sem. Tehát azok a pszichológiai vonások, amelyek 1-2 millió éve növelték fajunk túlélési és szaporodási valószínűségét, ma is alakítják a párválasztási preferenciáinkat. A védekezés nélküli rendszeres szex (közösülés) előbb utóbb a nő fogamzásával (teherbe esésével) jár együtt. Ennek következménye pedig – fajunk szaporodásbiológiai sajátosságai miatt, – nagyobb energetikai terhet ró a nőre, mint a férfire (terhesség, szoptatás). Tehát ezzel az evolúciós örökséggel (nem kívánt terhesség) is magyarázható részben, hogy miért mutatnak nagyobb mértékben megbánást a nők alkalmi szex után, mint a férfiak. Más kutatások arra hívják fel a figyelmet, hogy míg a nők főként akkor mutatnak megbánást, ha rosszul választottak szexuális partnert, vagy potenciális hosszú távú partner hiányában mentek bele egy alkalmi szexuális kalandba, addig a férfiak inkább a miatt hajlamosak bánkódni, ha kihagytak egy-egy remeknek tűnő lehetőséget az alkalmi szexre. Megint más kutatási eredmények szerint a férfiak azért mutatnak kevesebb megbánást az alkalmi szex után, mert ők nagyobb arányban élnek át szexuális kielégülést az ilyen találkozások alkalmával, mint a nők.

További kutatások arra hívják fel a figyelmet, hogy az undornak is jelentős hatása lehet a szexuális kapcsolatok alakulására. Az undor lehet fertőzéssekkel kapcsolatos, vagy szexszel összefüggő, esetleg morális természetű. A kutatások szerint a nők általában hajlamosabbak az undorra, mint a férfiak és ez a nemi különbség különösen markáns a szexuális undor esetében. Az egy éjszakás kaland az undor mindhárom formáját mozgósíthatja. Néhány kutatás a korábbiaktól részben eltérő szempontra is felhívja a figyelmet. Arról van szó, hogy egy nő kevésbé mutat megbánást az alkalmi szex után, ha egy nagyobb szexuális tapasztalattal rendelkező partnert választ (aki inkább képes kielégüléshez juttatni, mint egy gyakorlatlan szerető). Ugyanakkor az alkalmi partner szexuális tapasztalatlansága a férfiak számára nem fontos tényező a megbánás tekintetében. Az alkalmi szex utáni negatív érzésekkel jár együtt, ha valaki kényszerítés vagy nyomás hatására vesz részt benne. Az ilyen élményekről beszámolók kevésbé éltek át szexuális vágyat és kielégülést. A szexuális zaklatás és erőszak gyakran alkalomhoz kötődik, ennél fogva a rövid távú szexuális stratégiák része. Ezeknek a szexuális élményeknek a kognitív feldolgozását gyakran nehezíti a saját felelősséggel kapcsolatos tisztánlátás hiánya (önmagukat okolják az elkövető helyett), és az az irreális vágy kerül előtérbe, hogy bárcsak meg sem történt volna a dolog. Néhány vizsgálat feltárja azt is, hogy a férfiak kétszer olyan gyakran kezdeményeznek szexet, mind az együtt járó pároknál, mind az alkalmi szexuális kalandok esetében. Nem pontosan világos, hogy a kezdeményezés csökkenti vagy növeli-e a későbbi megbánás esélyét. A bevezetőben említett kutatók (Kennair és munkatársai, 2018) két mintán is végeztek vizsgálatot, hogy a szexuális megbánás kultúrák közötti különbségeire is fényt derítsenek. A norvég mintában 329 nő és 218 férfi vett részt a kutatásban, akik egyetemisták voltak, és a nők 57%-a, a férfiaknak pedig 64%-a volt szingli. Az amerikai mintában 131 nő és 85 férfi vett részt, a nők 60%-a és a férfiak 65%a volt egyedülálló. Mindkét csoport csak heteroszexuális irányultságú személyeket tartalmazott. A résztvevők több kérdőívet, illetve skálát is kitöltöttek: egy szexuális megbánással kapcsolatos

kérdőívet; egy szexuális kielégüléssel összefüggő kérdőívet, amelyet az alkalmi szexuális tapasztalataik alapján kellett pontozniuk; egy alkalmi szexszel kapcsolatos aggodalom kérdőívet; egy szexuális undor kérdőívet; egy az alkalmi szexuális partnerük szexuális hozzáértését felmérő kérdőívet; egy olyan kérdőívet, amely a szexuális nyomás és kényszerítés mértékét mérte fel; és a szexuális kezdeményezés felmérésére irányuló kérdést. Az eredmények azt mutatják, hogy az aggodalom, az undor és a nyomás több szexuális megbánást eredményez, míg az alkalmi szex közben átélt kielégülés mértéke, a partner magasabb szexuális kompetenciája és a szexuális érintkezés kezdeményezésére irányuló viselkedés kevesebb szexuális megbánással jár együtt. A legtöbb ilyen befolyásoló tényező erősebb hatással volt a nők alkalmi szexszel kapcsolatos megbánását illetően, mint a férfiak esetében. Az alkalmi szex miatt megbánásban nem volt különbség a nemzetek között. A kutatás legújabb felfedezése rávilágít, hogy az alkalmi szexszel kapcsolatos megbánásban milyen fontos szerepet tölthet be az undor érzése. Az elemzés szerint ugyanis az alkalmi szex során átélt undor élménye jelezte legerősebben, hogy később megbánást fog átélni a személy az eseménnyel kapcsolatban. Evolúciós nézőpontból pedig az undor érzése egy olyan adaptáció, amely vezeti az egyént, hogy elkerülje (1) a fertőzésekkel való érintkezést, (2) az olyan szexuális partnereket, amelyek veszélyeztetik a hosszú távú szaporodási sikerességét, (3) az olyan személyeket, akik túlzott költségeket jelenthetnek az egyén vagy az egyén társas kapcsolataira nézve. A szexuális undor pedig különösen alkalmas lehet a szexuális úton terjedő betegségek megelőzésére, és az alacsony párkapcsolati értékkel rendelkező lehetséges partnerekkel való szexuális érintkezés elkerülésére. Ezen nemkívánatos hatások elkerülése mind a nők, mind a férfiak számára egyaránt fontosak.

A túlzott magabiztosság nyerő a párválasztásban?

A hosszú távú szerelmi partner megtalálása és tetszésének elnyerése az emberi élet egyik legnagyobb kihívása. A boldogság kulcsa azonban nem csupán a jó párkapcsolatban rejlik. A hosszú távú partner minősége ugyanis hatással lesz közös gyermekeink sikerességére és túlélésére az általa nyújtott szülői gondoskodáson és a tőle öröklött tulajdonságokon keresztül. A párválasztás ezért az egyik legfontosabb dolog az életben. A megfelelő (mások által keresett) párkapcsolati minőség jelzése, illetve az általunk vágyott minőség megtalálása másokban, azonban cseppet sem egyszerű feladat. Számos vonás, amelyet az emberek magasra értékelnek egy partnerben (pl. az intelligencia, a kedvesség, a kompetencia), ugyanis nem látható közvetlenül, és nincs feltétlenül kapcsolatban valamilyen viselkedéssel. Más vonásoknak azonban megvan a maga viselkedéses szignálja. Például a magabiztosság segítségével az egyén képes jelezni, hogy megvan benne más számos fontos vonás is. Mivel az egyén rendelkezik a legtöbb információval saját magáról, ezért a saját minőség megítélése – amely a magabiztosságon keresztül fejeződhet ki – hasznos indikátora lehet a potenciális partner párkapcsolati minőségének értékelésekor. Ezzel összefüggésben a pszichológiai szakirodalom szerint az emberek úgy is értelmezik a magabiztosságot társas viszonyaikban, mint a belső minőség megnyilvánulását. A magabiztos egyént viselkedése alapján is meg tudjuk különböztetni a félénk, önbizalomhiányostól. A kettő közti különbség pedig olyan alapvető lehet, hogy nem csak az ember, de számos állatfaj is képes rá. Rengeteg magabiztossággal összefüggő társas hatásról számoltak be a kutatók. Például a magabiztos embereknek jobban hisznek, és tanácsaikat inkább megfogadják, mint kevésbé magabiztos társaikét. Nők és férfiak pedig olyan partnert preferálnak, aki legalább annyira magabiztos, mint saját maguk. Sean Christopher Murphy és kollégái (2015) öt vizsgálatot is végeztek, hogy kiderítsék: vajon a túlzott magabiztosság vonzó, előnyös vonás lehet-e a párválasztási kontextusban, azaz megéri-e ilyen stratégiát kialakítani? Az első vizsgálat eredményei szerint a túlzott magabiztosságot mutató egyéneket párválasztás

szempontjából kívánatosabbnak észlelték a többiek, de a hosszú távú kapcsolatra nem egyértelműen találták alkalmasabbnak ezeket a túl magabiztos egyéneket. A második vizsgálat azonban feltárta, hogy milyen ellentétes (egymást kioltó) erők munkálkodnak a háttérben. Ugyanis a túlzott magabiztosságban van egyfajta arrogancia is, amelynek a hatása elnyomja a magabiztosság alapvetően pozitív színezetét. A harmadik vizsgálat megmutatta azt is, hogy mindezzel együtt milyen előnyökkel járhat a túlzott magabiztosság a partnerért való vetélkedés folyamán. A túlzott magabiztosságban rejlő arrogancia ugyanis hatékonyan elrettenti a hosszú távú partner körül sertepertélő riválisokat. Az említett elrettentés-hatás úgy bontakozott ki a vizsgálatban, hogy a túlzott magabiztosságot mutató személlyel való vetélkedést kellemetlennek és nehéznek ítélték meg mások. De ezen kívül más oka is volt, hogy sokan nem vágtak bele a vetélkedésbe egy ilyen túl magabiztos egyénnel szemben. A potenciális riválisok azt gondolták, hogy a túl magabiztos individuummal csak akkor vehetnék fel a harcot, ha maguk is magabiztosan és arrogánsan viselkednének. Ez azonban egyrészt összehasonításra adna lehetőséget („ki az arrogánsabb és magabiztosabb?”) és negatív benyomást gyakorolhatna a meghódítandó célszemélyre. A negyedik vizsgálatból kiderült, hogy a túlzottan magabiztos személyek valójában hajlamosabbak voltak a magasabb kockázatvállalásra azért, hogy őket válasszák hosszú távú partnerként. A túlzottan magabiztos személyek másokat elriasztottak a velük való vetélkedéstől, míg ők maguk kevéssé voltak hajlamosak megriadni a versengéstől. Az ötödik vizsgálatból kiderült, hogy túlzott magabiztosság párkapcsolati vetélkedésre és a partner megszerzésére gyakorolt hatása attól is függött, hogy hány riválisa volt az egyénnek. Kevés számú rivális esetén az arrogancia negatív hatása csökkent, míg a magabiztosság pozitív hatása emelkedett, amely pozitív hatással volt a párválasztási sikerességre. Azon keresztül, hogy mások arra használják a magabiztosságunkat, hogy megítéljék belső minőségünket, önmagában a magabiztosság is értékes vonássá válik. Ez a vizsgálat bemutatja, hogy az egyén saját túlzott önértékelésről szóló vélekedése olyan előnyt teremthet, amely növeli

a párválasztás sikerességét egy vetélkedő környezetben. A túlzott magabiztosság személyközi viszonyokban betöltött szerepéről szóló evolúciós elméletekkel összecseng ennek a kutatásnak az eredménye is. Eszerint a túlzott magabiztosság nem csak arra serkenti az egyént, hogy kockázatvállaló legyen bizonyos párválasztási helyzetekben, hanem hozzásegítheti a győzelemhez is. Legalább is akkor, ha képes hazardírozni a szerelmi játszmában.

A muszlim kendő A 2001. szeptember 11-i terrortámadást követően növekedett azoknak a kutatásoknak a száma, amelyek a nyugati világban élő muszlim emberek megjelenésével, szokásaival, viselkedésével foglalkoztak. Számos vizsgálat tárta fel, hogy a nyugaton élő muszlimokkal szemben nagyfokú előítélettel, hátrányos megkülönböztetéssel és bizonyos esetekben Iszlám-fóbiás hozzáállással viszonyul a többségi társadalom, amelyben szerepet játszik az is, hogy valakit vizuális megjelenése alapján muszlimként azonosítanak. Például egy ausztrál kutatásban résztvevő egyetemisták agresszívebbnek észlelték azokat, akik megjelenése összefüggésbe hozható volt az iszlám vallással. A muszlim nők tradicionális viselete a fejkendő (hijab), amely eltakarja a hajat és a nyakat. Bár a kendő viseletével kapcsolatban eltérő vélekedésekkel találkozhatunk – egyesek az elnyomás eszközeként tekintenek rá és a kirekesztés eszközeként aposztrofálják, mások inkább a kulturális és szociális összetartozás jelzését látják benne –, de abban szinte mindenki egyetért, hogy a muszlim nők önazonosságának egyfajta szimbólumáról van szó. Yusur Mahmud és Viren Swami (2010) (Department of Psychology, University of Westminster, London, UK) kutatók azt vizsgálták, hogy milyen hatással van a hijab a női arc észlelésére a brit férfiak körében. Arra voltak kíváncsiak, hogy a nők észlelt vonzerejét és intelligenciáját milyen mértékben képes befolyásolni a tradicionális muszlim kendő. Azt feltételezték, hogy a korábbiakban ismertetett okok miatt negatív hatás várható. Az eljárásban 98 brit egyetemista férfi vett részt, akik közül 57-en nem voltak muszlimok,

41-en azonban igen. A vizsgálatban 5 európai és 5 dél-ázsiai fiatal nő képét használták fel, akikről két-két portré készült, kendővel és a nélkül. A hijab nélküli képeken a hajuk összefogva volt látható. Mindegyik változatnál semleges arckifejezést öltöttek. A résztvevő férfiaknak egy-egy skálán kellett válaszolni névtelenül. Az eredmények szerint a hijab-bal látható női arcokat kevésbé vonzónak és kevésbé intelligensnek tartották a férfiak, mint ugyanazokat az arcokat kendő nélkül. Már korábban is találtak olyan eredményeket, amelyek megerősítik, hogy a megjelenésben tükröződő vallásos elköteleződés negatív hatással lehet a nyugati világban élők megítélésére. Az ilyen előítéletek különösen mélyek lehetnek a nyugati világban élő muszlimokkal kapcsolatban. Ezen kívül a kutatók azt találták, hogy az értékelő férfiak vallási hovatartozása nem volt markáns hatással a nők megítélésére, bár a nem muszlim megítélők szignifikánsan vonzóbbnak észlelték a kendő nélküli nőket, mint a muszlimok. A nem muszlim férfiak érdekes módon mind a hijabot viselő, mind az a nélkül látható nőket intelligensebbnek tartották, mint muszlim társaik. (Viszonylag keveset tudunk arról, hogy az eltérő vallásúak intelligenciamegítélésének hátterében milyen lehetséges okok állhatnak.) Elképzelhető, hogy a különböző eredmények nem az eltérő vallásos háttérnek, hanem sokkal inkább a különböző kulturális és szocioökonómiai háttérnek tulajdonítható. A vizsgálatban résztvevő muszlim férfiak intelligensebbnek ítélték a hijab-ot viselő női arcokat azoknál a portréknál, amelyeken kendő nélkül voltak láthatók az arcok.

Hogyan hat a nemen belüli vetélkedés a migránsok megítélésére? A migránsokkal szembeni attitűd, vélemény és viselkedés erősen átpolitizálódott és általában érzelmileg erősen túlfűtött ma Magyarországon (és általában világszerte). Szinte lehetetlen tudományos objektivitással megközelíteni a kérdést, mert az eredményeket (kimenettől függően) azonnal magához ragadja egyik vagy másik politikai oldal. A tudományos tárgyilagosságra szavazó

kutatók pedig (talán emiatt is) sokszor inkább távol maradnak a politikailag terhelt témáktól, mert nem szeretnék, ha eredményeiket a politikusok felhasználnák. Ezért is különleges talán az a kutatás, amelyben Jan Antfolk és munkatársai (2018) azt vizsgálják, hogy miként befolyásolja a nemen belüli vetélkedés a migránsokkal szembeni attitűdöket. Az ilyen és ehhez hasonló tanulmányok talán segítenek abban, hogy napjaink egyik sokat vitatott kérdését (a migrációt) képesek legyünk több szempontból átlátni, mérlegelni és megérteni. Mi az a nemen belüli versengés? Már Darwin is leszögezte, hogy, ha egy nem képviselőjének két vagy több tagja rivalizál a szaporodással összefüggő erőforrások miatt, akkor valójában nemen belüli versengés történik. Az állatvilágban ez viszonylag egyértelmű: a hímek vetélkednek egymással az áhított nőstény megszerzéséért és a nőstények is vetélkednek egymással, hogy elérjék a kívánatos hímet. Azonban mivel a szaporodáshoz szükséges minimális szülői ráfordítás nemenként eltérő (a nőstényeké a legtöbb faj esetében magasabb, mint a hímeké), ezért a nőstények válogatósabbak a párválasztásban, mint a hímek. Különösen igaz ez a képlet a belső megtermékenyítésű fajokra, köztük az emberre is. Ez azt jelenti, hogy a nemen belüli vetélkedésnek köszönhetően az a férfi, aki másoknál alacsonyabb párértékkel rendelkezik (pl. nem elég vonzó, mert a fizikai megjelenése miatt hátrányban van és a szükséges erőforrásokkal sem rendelkezik) könnyedén kiszorulhat a szaporodásból és partner nélkül maradhat. A nők esetében pedig az alacsonyabb párértékkel rendelkezők nem jutnak hozzá a legjobb minőségű partnerhez, és minőségi stratégiájukat (amely általában a nők jellemzője) kénytelenek mennyiségi stratégiára váltani. A fentiekből az következik, hogy a férfiak között nagyobb arányban jelenik meg a nemen belüli vetélkedés, mint a nőknél, hiszen esetükben nagyobb a tét. Jan Antfolk és munkatársai (2018), a finn Turkui Egyetem munkatársai arra voltak kíváncsiak kutatásukban, hogy miként hat a nemen belüli vetélkedés a migránsok megítélésére. A kutatók egyik alapfeltevése szerint a migráció valószínűleg két okból is befolyásolja azt, hogy az egyén miként észleli a hozzáférési esélyeit

a lehetséges szexuális partnerekhez. Egyrészt, a migráció hatására megváltozhat a nő-férfi arány az adott helyi társadalomban (ahol a párválasztás történik), másrészt pedig az egyén vonzereje is átértékelődhet az azonos nemű riválisok tükrében. Ez például azt jelenti, hogy, ha jelentősen megemelkedik a férfiak nőkhöz viszonyított aránya egy populációban, az csökkentheti a férfiak vágyott partnerhez jutásának esélyét, és növelheti a férfiak közötti nemen belüli vetélkedést. Ha a példában szereplő migráns férfiak még ráadásul viszonylag vonzóak is, ez még inkább csökkentheti a helyi férfiak párértékét, és párhoz jutási esélyeit. Ezen felül egy másik tényező is növelheti a férfiak nemen belüli vetélkedését: ha a migráns nők és férfiak párkapcsolati viselkedésére eltérő társadalmi normák érvényesek. (A migráns populációban a magas párértékkel rendelkező férfiak hajlamosak a rövid távú párkapcsolati stratégiát (alkalmi kapcsolatokat) folytatni, míg a magas párértékű migráns nők inkább hosszú távú kapcsolatra hajlamosak.) Ha a helyi társadalomban egy nemileg kiegyensúlyozottabb párválasztási norma érvényes, (míg a migráns közösség hozza a saját nemileg markánsan kettős normáját), ez hatással lehet a nemen belüli vetélkedésre. Növelheti a férfiak közötti vetélkedést, de nem érinti a nők közötti rivalizálást. Hogyan valósul meg a nemen belüli vetélkedés? A kérdéssel foglalkozó tanulmányok szerint a nemen belüli vetélkedés a vetélytársak leértékelésével jár együtt, és inkább jellemző a férfiakra, mint a nőkre, különösen a fiatalabb férfiak között fordul elő (mint az idősebbek között). Jan Antfolk és munkatársai (2018) azt feltételezték, hogy a migránsokkal szembeni beállítódás részben magyarázható a nemen belüli vetélkedéssel is, hiszen a migráció növelheti a férfiak vetélkedését, és negatív hatással lehet a helyi közösség alacsonyabb párértékkel rendelkező férfi egyedeire. A kutatók feltételezésük teszteléséhez egy érdekes eljárást dolgoztak ki. Az online kutatásban 533 fő vett részt (374 nő és 158 férfi), életkoruk átlaga 34,73 év (min= 16 év, max= 60 év). A résztvevőknek különböző etnikai háttérrel rendelkező személyek (4 nő és 4 férfi) képét mutatták, amelyekhez egy-egy rövid leírás tartozott arról, hogy az adott személy miért folyamodik letelepedési engedélyhez

Finnországban. A résztvevőktől azt kérdezték, hogy mennyire támogatnák az adott személy letelepedését. Emellett minden résztvevőt arra kértek, hogy töltsön ki egy a párérték mérésére fejlesztett kérdőívet saját magáról. Az eredmények szerint a női és férfi válaszadók egyaránt negatívabb véleménnyel voltak a férfi migránsokról, mint a nőkről. A férfi résztvevők több negatív véleményt fogalmaztak meg a migránsokkal szemben, mint a nők, és a férfiak a saját nemükkel megegyező migránsokkal szemben több negatív attitűdöt mutattak, míg a női résztvevők nem voltak ilyen negatívak a saját nemükkel megegyező migránsokkal. Akik saját párértéküket magasabbra értékelték másoknál, pozitívabb hozzáállást mutattak a migránsokkal szemben. Ez az eredmény összhangban van korábbi kutatási tapasztalatokkal: akik másokhoz képest fenyegetőbbnek észlelik a migránsokat saját társas helyzetükre nézve, hajlamosabbak negatívabb véleményt is megfogalmazni velük szemben. Egy másik magyarázat szerint saját észlelt párkapcsolati értékünk hatással van az önértékelésünkre, amely részben segíthet megérteni, hogy miért kapcsolódik össze a migránsokkal szembeni negatív vélemény az alacsonyabb önértékeléssel. Ez a kutatás felhívja a figyelmet arra, hogy a nemen belüli vetélkedés hatással lehet a migránsok megítélésére. Az alacsonyabb párértekkel rendelkező férfiak negatívabb hozzáállást mutatnak a migránsokkal szemben (mint a magasabb párértékűek), mert valószínűleg a migránsok jelenlétét fenyegetőbbnek észlelik saját párkapcsolati és reproduktív céljaik megvalósulására nézve. Az eredmények segíthetnek megérteni saját migránsokkal kapcsolatos érzéseink, vélekedésünk bizonyos összetevőit, és felvértezhetnek bennünket a politikai üzenetekkel szemben, bármilyen irányból is érkezzenek azok. Az eredmények ugyanakkor segíthetik a politikusokat is abban, hogy bizonyos részeit kihangsúlyozva (másokat elhallgatva) a saját céljaiknak megfelelő üzeneteket hozzanak létre.

Hogyan hat a szexuális viselkedés a politikai szimpátiára?

A politikai pártok iránti szimpátia és a szexuális beállítódás közötti összefüggés vizsgálata évtizedes múltra tekint vissza az Egyesült Államokban. Amikor a nyugati liberális demokráciákban több helyen is földrengés-szerű konzervatív/jobboldali előretörés volt mérhető a szavazófülkékben, nagyon időszerűnek tűnik a kérdés, hogy mi különbözteti meg egymástól a bal és jobboldali szavazókat. Peter Hatami és kollégái (2017), a Penn Állami Egyetem kutatói éppen arra voltak kíváncsiak, hogy a politikai orientáció miként függ össze a szexuális viselkedéssel. A kutatás keretében több mint ezer amerikai nő és férfi töltött ki kérdőívet politikai beállítódása és szexuális viselkedéséről. Olyan kérdésekre kellett válaszolniuk, amelyek segítségével feltérképezték a viszonyulásukat a hadászati beruházásokkal, az adó mértékével, a környezetvédelemmel, az egészségüggyel, a droghasználat törvényesítésével, az eutanáziával, és számos más kérdéssel kapcsolatban. A szexualitással összefüggő kérdések pedig különböző szexuális viselkedés gyakoriságára kérdeztek rá, valamint a kockázatokkal együtt járó szexuális viselkedésre és az összes nemi partnerek számára. Talán nem meglepő, a kutatók az elemzés során azt találták, hogy a szexuális viselkedés összefüggést mutat a politikai szimpátiával. A számos összefüggés közül most csak néhányat – talán a legérdekesebbeket – emeljük ki. Azok, akik nagyobb arányban állították, hogy részt vesznek orális szexben inkább liberálisak szociális szempontból (pl. inkább támogatják a melegek jogait), de konzervatívabbak a nem saját csoport tagjait illető büntetések területén (pl. bevándorlás-ellenesek, és halálbüntetés-pártiak), mint akik kevésbé szoktak ilyen praktikákat művelni. A nem saját csoport elleni ellenséges beállítódás szintén magasabb azok között, akik kedvelik az ún. kutya-pózt, mint azoknál, akik nem részesítik előnyben azt. A gyakoribb önkielégítés és a szexuális játékszerek használata összekapcsolódik a liberális attitűddel. A szado-mazó játékokat inkább a liberálisok, míg a mellek szájjal való ingerlését inkább a konzervatívok preferálják. Azok, akik szeretik megérinteni a másik nemi szervét, és azt is kedvelik, ha a másik megfogja az övéket, inkább konzervatívak. A legérdekesebb

eredmény talán az, hogy a szexuális életükkel a konzervatívok a legelégedettebbek, és szintén ők azok, akik több szexuális aktusról számolnak be, mint a liberálisok, igaz, ezt kevesebb partnerrel érik el. A hűtlenség általánosabb azok között, akik liberálisabb nemzeti biztonsággal összefüggő véleményt fogalmaznak meg, míg a konzervatívok hajlamosabbak fizetni a szexért cserébe. Az eredmények érdekesek ugyan, de vajon értelmesek-e egyáltalán? Van-e értelme a szexuális gyakorlat (viselkedés) és a politikai szimpátia ilyen fajta összefüggései alapján bármilyen messzemenő következtetést is levonni? Hiszen nyilván nem tudjuk pontosan megmondani, hogy melyik szexuális viselkedés okozhatja az adott politikai beállítódást. *** Ebben a fejezetben elsősorban arra voltunk kíváncsiak, hogy milyen folyamatok játszanak szerepet a párválasztásban, és áttekintettünk néhány kutatást a flörtöléstől a nemen belüli vetélkedésen keresztül, egészen a politikai szimpátiával összefüggő szexuális beállítódásig. A következő fejezetben főként a párkapcsolatok sötét oldaláról, a hűtlenségről és a féltékenységről lesz szó.

8. MIÉRT LÉPNEK FÉLRE AZ EMBEREK? „Gyönyörű gyerekeim vannak. Hál’ Istennek a feleségem megcsalt.” Woody Allen amerikai színész, filmrendező (1935-) Ha valaki megtalálja és megszerzi magának azt az ideális partnert, aki minden szempontból kielégítő számára, akkor a párkapcsolatok pszichológiai kihívásai még nem értek a végére, hiszen elképzelhető, hogy ez a partner mások érdeklődését is felkelti. Ezért a pármegtartás kérdése legalább olyan fontos kritériuma a sikeres párkapcsolati működésnek, mint az előbb említettek. A hűtlenség (és a vele együtt járó féltékenység) minden emberi társadalomban ismert jelenség, és pszichológiai kutatások ezreit implikálta az elmúlt évtizedekben. Ebben a fejezetben a legérdekesebbekről lesz szó.

Miért találjunk saját partnert, ha elvehetjük másét is? Mit jelent elhalászni más partnerét? Amikor valaki egy olyan személyivel kezd szexuális és/vagy érzelmi kapcsolatot, akiről tudja, hogy az illető egy másik ember kizárólagos partnere. Ilyenkor valójában elhalássza a másik partnerét annak orra elől. A pszichológusok már rengetegszer leírták, hogy ez a fajta kapcsolat elég gyakori lehetett az evolúciós történetünk során (talán elég, ha a tízparancsolat „Ne kívánd felebarátod feleségét!”, vagy „Ne törj házasságot!” parancsaira gondolunk), azonban viszonylag keveset tudunk az ilyen kapcsolatok minőségéről. Ebben a részben éppen egy ilyen kutatásról lesz szó. Charlene F. Belu és Lucia F. O’Sullivan, a kanadai New Brunswick Egyetem Pszichológia Tanszékének kutatói ugyanis arra voltak kíváncsiak, hogy milyen a párkapcsolat minősége az elhalászáson alapuló viszonyokban, szemben az olyan kapcsolatokkal, amelyek nem más partnerének elcsaklizására épülnek.

A kulturális monogámia (egy adott kultúra normái, erkölcsei és törvényei a monogám párkapcsolatok iránt) az érzelmi elköteleződésen alapuló partnerkapcsolatok általános formája, amelyben a hűtlenség általában elfogadhatatlan. Ugyanakkor a hűtlenség is eléggé általános jelenség, amelynek gyakoriságát a különböző vizsgálatokban 24%-74%-ig mérték. A partner elhalászása egy Észak-Amerikai összehasonlító vizsgálat szerint szintén eléggé általános jelenség. A válaszadók többsége megpróbálta már elhalászni valaki más partnerét, hogy rövid távú kapcsolatot alakítson ki vele (85%). De azok is többségben voltak (78%), akik hosszú távra akarták elhalászni valaki más partnerét. Ezzel összhangban a megkérdezettek 75%-a, illetve 73%-a tapasztalta, hogy a partnerét hosszú távra, illetve rövid távra megpróbálta elhalászni valaki az orra elől. Természetesen nem csupán a próbálkozásokat mérték ebben a vizsgálatban, hanem a sikeres akciókat is. Az eredmények szerint ugyanis a férfiak 52-63%a, a nők 42-47%-a arról számolt be, hogy a partner elhalászás legalább egyszer sikeres volt. De térjünk vissza a cikkhez, amely az elhalászáson alapuló kapcsolatok belső világát vizsgálja! Belu és O’Sullivan (2018) kutatásában 675 heteroszexuális ember vett részt (55% nő, átlagéletkor= 31,3 év ±4,23 év), akiket egy névtelen, online tanulmány keretében toboroztak és egy kérdőívcsomagot kellett kitölteniük. Ebben felmérték a résztvevők párkapcsolati történetét, a hűtlenséggel és a más partnerének elhalászásával kapcsolatos tapasztalataikat. A kutatók pontosan meghatározták, hogy mit is jelent elhalászni más partnerét, és felmérték, hogy a résztvevők között ki az, aki aktuális kapcsolatában elhalászta más korábbi partnerét, ki az, akit jelenlegi partnere elhalászott korábbi partnerétől. Ezzel a következő négy kategóriába tudták sorolni a résztvevőket: elhalászók, elhalászottak, kölcsönösen elhalászottak, és nem elhalászók. Emellett felmérték még a résztvevők jelenlegi párkapcsolati elégedettségét, szexuális elégedettségét, párkapcsolati elköteleződését, valamint féltékenységét. A kutatók az elhalászáson alapuló kapcsolatokban majdnem az összes vizsgált dimenzióban alacsonyabb értékeket mértek, mint

azokban a kapcsolatokban, amelyek nem partner-elhalászásra épültek. Ez azt jelenti, hogy az elhalászás-jellegű viszonyokban alacsonyabb párkapcsolati elköteleződésről, alacsonyabb párkapcsolati elégedettségről, és alacsonyabb párkapcsolatba vetett bizalomról, valamint magasabb mértékű féltékenységről számoltak be a résztvevők, mint a nem elhalászás-jellegű párkapcsolatok esetében. A kutatók a további elemzésben összehasonlították az egyes kategóriák közötti kapcsolati minőséget is. Azt találták, hogy akiket elhalásztak (egy korábbi kapcsolatból a jelenlegibe), azok alacsonyabb elköteleződésről számoltak be, mint azok, akik elhalászók voltak (elhalászták jelenlegi partnerüket egy korábbi viszonyból). A partner-halászat típusú kapcsolatban résztvevők egyébként nagyobb arányban számoltak be aktuális párkapcsolatuk alatti hűtlenségükről is, mint azok, akik nem partner-halászat útján jöttek össze egymással. Az „elhalászottak” több mint fele (52%), a „halászók” majdnem harmada (32%) mondta, hogy félrelépett, míg a nem-halászat útján összejöttek csupán 16%-a számolt be arról, hogy megcsalta aktuális partnerét. Ez a kutatás arra hívja fel a figyelmet, hogy a párhuzamosan folytatott párkapcsolatok (egy régi és egy új) helyett lehet, hogy érdemesebb lezárni egy viszonyt, mielőtt belekezdünk egy újabba. Ez megerősíti azt a korábbi személyiség-pszichológiai tapasztalatot, miszerint önmagában a két kapcsolat közötti időszakos egyedüllétnek is lehet személyiség-érlelő hatása, amely segíthet egy megfelelő partner kiválasztásában és egy jobb minőségű kapcsolat kiépítésében.

Hogyan előzzük meg partnerünk hűtlenségét? A hosszú távú elkötelezett párkapcsolat kielégíti az egyén intimitási, szerelmi szükségleteit és összefügg a pszichés jóléttel, valamint az élettel való elégedettséggel. Amilyen általános emberi igény mutatkozik azonban az elkötelezett hosszú távú kapcsolatra, annyira általánosnak mondható a hűtlenség is. Egy több, mint tíz évvel ezelőtti vizsgálatból például kiderül, hogy a férfiak 22-25%-a, a

nőknek pedig 11-15%-a számoltak be arról, hogy megcsalták már partnerüket. Amikor azonban a kutatók a hűtlenség feltételét nem a közösülésben határozták meg, hanem azt mondták, hogy hűtlenségnek számít egy harmadik fél iránti érzelmi nyitás is, akkor a szám 70% fölé emelkedett. Mivel a hűtlenség általában költséges dolog – akár érzelmileg, akár kapcsolati szempontból, akár genetikai következményeit tekintve, akár gazdasági vetületét nézve – a nők és férfiak különböző stratégiákat fejlesztettek ki az evolúció során, hogy minél hatékonyabban megelőzzék partnerük félrelépését. Más kutatások szerint a nők és a férfiak több mint 50%-a hajlamos arra, hogy elcsábítsa más emberek partnerét, a férfiak 87%-a, a nők 94%a pedig részt is vett már rövid távú, alkalmi szexuális kapcsolatban. Az eredeti pár-őrzés elmélet szerint a nők és a férfiak arra szelektálódtak, hogy monitorozzák partnerük viselkedését, megelőzve ezzel a megcsalatást. Egy újabb kutatási irányzat szerint azonban ez a partner-figyelő viselkedés inkább csak a férfiakra jellemző, a nők pedig ettől merőben eltérő stratégiát fejlesztettek ki, hogy megelőzzék megcsalatásukat. A korábbi vizsgálatokban azt találták, hogy a nők inkább partnerük érzelmi hűtlenségének jelzéseire érzékenyek, míg a férfiak féltékenységét inkább partnerük szexuális hűtlenségének jelzése váltja ki. Az újabb vizsgálatok szerint azonban a nők és a férfiak viszonylag hasonlóan reagálnak partnerük érzelmi és szexuális hűtlenségének lehetőségére. A partner hűtlenségének következményeitől mindkét nem egyaránt szenved, és szeretné elkerülni, hogy partnere megcsalja akár érzelmi, akár szexuális értelemben. Azonban partnerünk hűtlenségét nemenként eltérő módon próbáljuk megelőzni. Egy újabb vizsgálatban tehát Ein-Dor és kollégái (2015) abból indultak ki, hogy a hűtlenségi fenyegetettségre a nők és a férfiak eltérően reagálnak. Az ún. „riválisra való érzékenység elmélete” szerint ugyanis a nők úgy próbálják megelőzni partnerük hűtlenségét, hogy a környezetben fellelhető rivális nőkre fókuszálnak, a férfiak pedig inkább partnerükre összpontosítanak, hogy elkerüljék megcsalatásukat. Mivel a nőknek egyszerre több lehetséges irányba is kell monitorozniuk, míg a férfiaknak csak saját partnerüket kell szemmel

tartaniuk, ezért a kutatók azt feltételezték, hogy a nők hűtlenségi érzékenysége magasabb, mint a férfiaké. Ein-Dor és kollégái (2015) valójában négy vizsgálatot is végeztek a témában. Kiderült, hogy a nők valóban nagyobb figyelmet tulajdonítanak a partner hűtlenség-jelzéseinek, mint a férfiak. Továbbá a nők gyorsabban és pontosabban vesznek észre és azonosítanak olyan jeleneteket, amelyek hűtlenséggel kapcsolatosak. A nők valóban a potenciális riválisokra (más nőkre) irányítják a figyelmüket, míg a férfiak saját partnerük szándékait próbálják felmérni. A nők számára a hűtlenségi fenyegetettség olyan alapvető motiváció, amely növeli empátiás működésük pontosságát, amikor kapcsolatukban veszélyt szimatolnak. A nők motiváltabbak, hogy észrevegyék a partner hűtlenségi szándékait, mint a férfiak. Ebben segíti a nőket egy, az evolúció során kialakult kognitív mechanizmus is (a hibakezelési elmélet), amely a férfiak elköteleződésének felmérésében működik közre. A férfiak esetében a viszonylag magas tesztoszteron szint miatt jóval alacsonyabb a társas intelligencia (mint a nőknél), amely megmagyarázhatja, hogy a férfiak miért olyan pontatlanok a hűtlenségi helyzetek azonosításában. Ez a vizsgálat segíthet megérteni, hogy miért különbözhetnek nők és férfiak partnerük hűtlenségének megelőzése tekintetében. Mivel azonban a kutatás nem saját hűtlenségi tapasztalatok elemzésén alapult, hanem a hűtlenséget ábrázoló képek felismerésével végezték, valószínűleg az eredmények és következtetések csak korlátozott érvényességgel rendelkeznek. A tisztánlátás érdekében újabb, más módszerekkel végzett vizsgálatokra is szükség lesz a jövőben.

A nemek aránya hatással van a félrelépések gyakoriságára? A párkapcsolaton kívüli szexuális viszony, vagy más szavakkal, a félrelépés, a házasságtörés, a megcsalás, a hűtlenség stb. általánosan elterjed jelenség minden ismert társadalomban. Még ha nagy egyéni különbségek mérhetők is a hűtlenségre való hajlamban

(vannak, akikre inkább jellemző a hűtlenség, míg másokra inkább a hűségesség), azt mondhatjuk, hogy fajunk szexuális viselkedésének egyik sajátosságáról van szó. A házasságtörésen (hűtlenségen) kapott fél gyakran mentegetőzik azzal, hogy nem is tehet róla, hanem rajta kívül álló okok miatt, mintegy véletlenszerűen sodródott bele a dologba. Bár nem célunk a félrelépéssel kapcsolatos egyéni felelősség relativizálása, elmaszatolása, mégis egy olyan vizsgálatot mutatunk be, amely rávilágít, hogy vannak külső körülmények, amelyek valóban hajlamosíthatnak a félrelépésre. Más körülmények pedig a hűségességre. Két amerikai antropológus, Ryan Schacht (University of Utah) éa Prof. Monique Borgerhoff Mulder (University of California-Davis,) ugyanis azt találta, hogy az adott populációban élő nő-férfi arány hatással van arra, hogy milyen szexuális stratégiát részesítenek előnyben az ott élők. Mára a klasszikus evolúciós pszichológiából megismert nemi szerepek (félénk, visszafogott nők vs. aktív, heves férfiak) meglehetősen elavultnak mondhatók. Nagyon emlékeztetnek azokra a sztereotip nemi szerepelvárásokra, amelyeket a férfiuralmú társadalmakban általános érvényűnek tekintenek. Az ilyen kultúrákban a férfiaknak általában megengedett a szexuális szabad(os)ság, a nőknek pedig tiltott. A félreértés valószínűleg azon alapul, hogy az emlős fajoknál (így az embernél is) erős nemi különbség mérhető az egy utód létrehozásához minimálisan szükséges energetikai ráfordításban. A darwini szexuális szelekció elméletén alapuló szülői ráfordítás modell szerint ez a biológiai alapú nemi különbség a párválasztási stratégiákban is megfigyelhető. Szaporodási sikerességük maximalizálása érdekében a hímek igyekeznek a párzások gyakoriságágát növelni és minél több nőstényt elérni. A nőstények szaporodásbiológiai korlátai miatt a minél több hímmel való párzás nem növeli reproduktív sikerességüket. Ezért ők igyekeznek megtalálni leendő utódaik apjának a szülői ráfordításra képes és hajlandó és/vagy az átlagosnál jobb genetikai minőségű hímet. Ezen klasszikusnak is mondható evolúciós alapelvek mellet ma már azt is tudjuk, hogy a nők és férfiak alapvető párválasztási stratégiáját számos tényező befolyásolja.

Schacht és Borgerhoff Mulder (2015) kutatásukat Guyanában végezték nyolc különböző Makushi közösségben, ahol eltérő nemi arányt találtak a felnőtt népesség körében a migráció miatt. A kutatók abból a viselkedésökológiai alapvetésből indultak ki, hogy az élőlények által alkalmazott reproduktív stratégiák érzékenyek a környezeti változásokra. Az egyed szaporodásával kapcsolatos döntéseiben figyelembe veszi az élő és élettelen környezetből származó információkat. Bár az ember esetében ezek nem minden helyzetben tudatos döntések, de szerepet játszanak az olyan hétköznapi párkapcsolati jelenségekben, mint a hűség-hűtlenség, elköteleződés, szülői ráfordítás stb. Az eredmények szerint, amikor a férfiak száma a populációban magasabb volt, mint a nőké (férfi többség), akkor a nők és a férfiak elköteleződés-mentes szexuális kapcsolatok iránti nyitottságában nem mértek különbséget. Amikor viszont a nők aránya magasabb volt a populációban, mint a férfiké (női többség), akkor a férfiak inkább nyitottak voltak az elköteleződés-mentes szexuális kalandokra, mint amikor ők voltak többségben. Ahogy a férfiak száma növekszik a populációban, úgy csökken a minél több pár elérésére vonatkozó erőfeszítésük. A rivális férfiak megjelenésével együtt hangsúlyosabbá válik a korlátozottabb szexuális viselkedés iránti vágyuk. Ez a kutatás felhívja a figyelmet egy fontos pontra, amelyet rendszerint figyelmen kívül hagynak a nemi különbségekkel foglalkozó tanulmányokban. Mivel a nők magasabb reproduktív árat fizetnek (a terhesség és a szoptatás energetikai költségei miatt), ezért kevésbé hajlamosak csak a változatosság miatt kilépni egy már meglévő kapcsolatból, vagy kezdeményezni egy újabb viszonyt. Amit eddig kevésbé hangsúlyoztak, azaz a férfiak is jelentős reproduktív költséggel szembesülhetnek, amelyek korlátozhatják őket az új partnerek becserkészésében. Egy férfitöbbségű populációban kifejezetten nehéz ugyanis (női) partnert találni, ezért a meglévő partner különösen értékes erőforrássá válhat. Ez a vizsgálat bemutatja, hogy fajunk szaporodási stratégiái nem függetlenek a társas környezet változásától. Ez nyilvánvalóan nem is lehet nagyon másként. Hiszen az emberi történelem során számtalan alkalommal borult fel a populációk nemi aránya

valamilyen szélsőséges irányba (pl. háborúk, ínséges időszakok, járványok stb. miatt). Ha a reproduktív pszichológiánk (vágyaink, vélekedésünk, viselkedésünk, stb.) nem reagálna ilyen rugalmasan a megváltozott helyzetre, valószínűleg már rég kihaltunk volna.

A hűtlenségre hajlamos nőt elárulja az arca? Vajon felismerhető-e a hűtlen egyén az arca alapján? A nők és férfiak számos tekintetben eltérő vonásokat tartanak vonzónak az ellenkező nemű partnerben. Azonban a hűség (a kizárólag egyetlen partnerhez fűződő szexuális viszony) mindkét nem számára különösen fontos a hosszú távú párkapcsolatokban. Mivel a szociális monogámiában élő embernél mindkét szülő tetemes erőforrást fektet (időráfordítást, energiát, anyagi hozzájárulást) az utódok gondozásába és felnevelésébe, ha olyan partnert választunk, aki mással is szexei, ez jelentősen ronthatja evolúciós rátermettségünket (fitneszünket). Ez különösen a felszarvazott férfi esetében van így, aki partnere félrelépése miatt azt kockáztatja, hogy sajátjának hiszi, és ekként neveli fel felesége szeretőjének gyerekét, elveszítve ezzel genetikai képviseletét a következő generációban. Mivel azok a férfiak, akiket hidegen hagyott partnere hűtlensége, mára már régen kihaltak, ezért a ma élő férfiak valószínűleg sikeresen oldották meg a partner hűtlenségének felderítését. Samantha Leivers, Leigh Simmons és Gillian Rhodes (2015) a University of Western Australia munkatársai arra voltak kíváncsiak, hogy vajon milyen szempontok alapján képesek hatékonyan felmérni a férfiak, hogy melyik nő hajlamosabb inkább a félrelépésre. A résztvevő férfiaknak 34 nő hűségességét, szavahihetőségét és vonzerejét kellett megítélni egy-egy hétfokú skálán a nők arcképei és teljes alakos fotói alapján. (A nőkkel korábban már kitöltöttek egy félrelépéssel kapcsolatos kérdőívet, így a kutatók pontosan tudták, hogy melyik női résztvevő mennyire hűséges.) A férfiak megítélése és a nők hűségessége között azonban nem volt összefüggés, amely egybevágott a korábbi kutatások eredményeivel. Az ausztrál kutatók ekkor úgy állították össze a számítógépes feladatot, hogy a

képernyőn mindig egy hűséges és egy hűtlen nő képe közül kellett választani a résztvevőknek. Ebben az erőltetett választási helyzetben a férfiak képesek voltak néhány arc esetében a véletlennél magasabb arányban eltalálni, hogy melyik nő a hűtlenebb. Az arcok és teljes alakos képek között nem volt ebben különbség. A vizsgálat érdekessége és egyedisége, hogy a kényszerválasztási helyzetben a férfiak csupán 4 mp-ig látták a női arcpárokat és mégis bizonyos arcok esetében konzekvensen tudták azonosítani a hűtlenség faciális jellemzőit. Elképzelhető, hogy a hűtlenség jelzésének arcon megnyilvánuló jegyeit azért ilyen nehéz feladat azonosítani, mert a szexuális hűtlenség egy sokkal bonyolultabb, összetettebb, több tényező által is befolyásolt jelenség, mint amelyet ezzel a vizsgálati módszerrel azonosítani lehet. Hiszen elképzelhető, hogy egy fiatal arc tulajdonosa arról számol be a kutatásban, hogy nem lépett félre (emiatt a hűséges csoportba kerül), de később hűtlenné válhat. Számos vizsgálat tudósít arról, hogy az életkorral értelemszerűen nő a szexuális partnerek száma és a félrelépések aránya is. Ugyanakkor elképzelhető egy fordított irányú hatás is. Ha valaki a 20-as évei elején megkezdett szexuális életében keresgélő, partnert váltogató, hűtlenségre is hajlamos, az nem jelenti feltétlenül, hogy ne állapodhatna meg később és ne kötődhetne hűségesen egyetlen partnerhez. Ennek a kutatásnak a módszertani buktatói ellenére sikerült új eredményt hozni. Bár a jövőben lehet, hogy inkább arra lennénk kíváncsiak, milyen arcvonások azok, amelyek elárulják, hogy valaki hűtlenségre hajlamos.

Hogyan hat a vetélkedés a férfiak szexuális érdeklődésére? A férfiakról köztudott, hogy vetélkednek egymással a lehetséges szexuális partner, szerelmi társ érdeklődésének felkeltéséért, kegyeinek elnyeléséért – akárcsak a legtöbb belső megtermékenyítésű faj hímjei. És az sem ismeretlen, hogy a nők is vetélkednek egymással. Gregory Gorelik és David Bjorklund (2015),

a Florida Atlantic University pszichológus kutatói elhatározták, hogy megvizsgálják, mi történik a férfiak szexuális érdeklődésével, amikor nyernek vagy veszítenek egy másik férfi elleni küzdelemben. A kutatók 113 férfi résztvevőt fogadtak a laboratóriumokban. Az önkénteseknek azt mondták, hogy egy számítógépes reakcióidő vizsgálatban vesznek részt, és az a dolguk hogy versenyezzenek egy másik férfi önkéntessel, aki ugyanabban a pillanatban a szomszédos szobában ül egy másik számítógép mellett. A monitoron megkezdődik a visszaszámlálás, és amikor az „indíts!” felirat felvillan, akkor a résztvevőnek a gombokkal kell irányítani a bábuját olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudja. A kutatók minden kör végén visszajelzést adtak a képernyőn keresztül a résztvevőnek, amely mutatta, hogy az illető milyen eredményt ért el az ellenfelével szemben. De a valóságban a kutatók hamis visszajelzéseket adtak a résztvevőknek. Aki ismeri az ilyen pszichológiai vizsgálatokat talán nem lepődik meg rajta, hogy az ellenfél a valóságban nem is létezett. És mivel nem volt ellenfél, a résztvevők valójában nem is nyertek és nem is veszítettek. Csak azt hitték, hogy nyernek vagy veszítenek. A visszajelzés ugyanis véletlenszerű volt. A résztvevők egyharmadának azt jelezték vissza, hogy nyert, a másik harmadának azt, hogy veszített, a harmadik, fennmaradó rész volt a kontrollcsoportok Ők csak játszottak, de sosem mondták nekik azt, hogy ellenféllel küzdenek, így azt gondolták, hogy csak saját maguk ellen játszanak (a minél jobb idő eléréséért). A vizsgálat második részében a résztvevőknek egy csomó női arcot kellett megítélniük. Voltak vonzóbbak és voltak kevésbé vonzóak, de mindannyian mosolyogtak. Azt mondták a résztvevőknek, hogy a vizsgálatnak ez a része nem kapcsolódik az előzőhöz, hanem csak az arckifejezések leolvasását mérik. Aztán kaptak egy hosszú kérdéssort, amelyre a képen látható nőkkel kapcsolatban kellet válaszolniuk. Többek között azt is, hogy mennyire tartják vonzónak és minden nőnél meg kellet ítélni hogy milyen szívesen hívnák randizni, vagy mennyire szívesen szexelnének az illetővel. Minden egyes választ egy 8-fokú skálán kellett értékelni. Minden kérdés, amely nem kapcsolódott a

szexualitáshoz csak egy fajta töltelék kérdés volt, amely arra szolgált, hogy elleplezze a vizsgálat valódi célját, és hogy emiatt a résztvevők minél őszintébb válaszokat adjanak. Ahogy azt feltételezhetjük is, minden férfi azt válaszolta, hogy a fizikailag vonzóbb nők jobban érdeklik őket, mint a kevésbé vonzóak. De vajon volt-e hatása a győzelemnek és a vereségnek, vagy egyáltalán, magának a versengésnek arra, hogy a férfiak mennyire találták vonzónak a nőket? Azoknál a férfiaknál, akiknek volt tartós partnere, nem volt hatása a győzelemnek vagy a veszteségnek. De azoknál, akik egyedülállók voltak, markáns különbséget miértek a kutatók. Persze nem a kevésbé vonzó nőkkel kapcsolatban: itt mindegyik férfi 1,5 pont körüli választ adott a nyolcfokú skálán. Azonban amikor az egyedülálló férfiak szexuális érdeklődését kellett megítélni a vonzó nőkkel kapcsolatban, akkor a pontszámok aszerint oszlottak meg, hogy a férfiak melyik csoportba tartoztak. A vesztesek 3,5 körüli pontot adtak, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy alig érdeklődtek a nők iránt. A kontrollcsoportban – tehát azoknál a férfiaknál, akiknek nem mondták, hogy versengésben vesznek részt egy másik férfival – a pontszám 4 pont körül alakult, ami egy kicsit erősebb érdeklődést jelent, mint a veszteseknél. A győztesek pontszáma azonban 5 körül alakult, ami azt jelenti, hogy az ő érdeklődésük volt a legmagasabb a vonzó nők iránt. De idézzük csak fel, hogy ezek a férfiak valójában nem voltak sem nyertesek, sem vesztesek, csak ők hitték úgy, hogy nyertek vagy veszítettek. Ez azt jelenti, hogy egy férfi érzése a teljesítményével kapcsolatban sokkal többet nyom a latban (mint a valódi teljesítménye), amikor bizonyos attitűdjeit kialakítja. A legérdekesebb eredmény talán az, hogy akiknek már volt partnerük, nagyjából 4 – 4.5 pontos érdeklődést mutattak a vonzó nők iránt, ami nagyon hasonló, mint amelyet az egyedülálló férfiak kontroll csoportjában mértek. Ez azt jelenti, hogy az egyedülálló férfiak sokkal érzékenyebbek a nyerésre vagy vesztésre, mint a már kapcsolatban lévő férfiak. Ha egy egyedülálló férfi győzedelmeskedik, akkor megnő az érdeklődése a vonzó nők iránt, ha pedig veszít, akkor az érdeklődése megcsappan. A kapcsolatban lévő férfiak ellenállóbbak a vetélkedés (pozitív vagy negatív)

kimenetelére, ami azért lehet, mert ezeknek a férfiaknak nincs miért aggódniuk a férfiak közötti versengésben, hiszen ez nem érinti az ő szerelmi életüket, a vizsgálat végén ők simán hazamehetnek a barátnőjükhöz. Ezek az eredmények jól összekapcsolhatók azokkal a korábbi vizsgálatokkal, amelyek rámutattak, hogy az átélt teljesítmény és a szervezet tesztoszteron szintje egymással kölcsönösen meghatározó kapcsolatban állnak. Ez a vizsgálat felhívja a figyelmet arra, hogy milyen fontos protektív tényező lehet a férfiak mentális és fizikai egészségére nézve a párkapcsolat, amely valószínűleg hatással van a mindennapi stresszel való megküzdésre a férfiak egymás közötti versengésében.

Az új nő megváltoztatja az ejakulátumot A hölgy kegyeiért versengő lovagok képe még ma is szalonképes (mondhatnánk: romantikus) kifejeződése a szerelemért, a szexért, végső soron pedig a szaporodás lehetőségéért vívott férfiak közötti küzdelemnek. Az élőlények evolúciós kialakulásával foglalkozó tudományokban, például a biológiában néhányan azt állítják, hogy a nőstény megtermékenyítéséért folyó hímek közötti versengés változatos morfológiai, fiziológiai és viselkedéses formában megy végbe, amelynek egy formája a spermiumversengés is. Mi az a spermiumversengés? Lépjünk vissza egyet a párválasztással foglalkozó ismereteink között kutatva! Közismert, hogy számos fajnál, beleértve az embert is, a hímek versengenek a nőstények szexuális hozzáféréséért. Gondoljunk csak a szarvasbőgésre vagy más agancsos hímek fizikai összecsapásaira! Illetve arra, hogy morfológiai fegyverek hiányában hogyan próbálják lenyűgözni (és párzásra bírni) a nőstényeket dalukkal, színpompás tollazatukkal, esetleg táncukkal a különböző madárfajok hímjei. A spermiumversengés elmélete azt állítja, hogy ez a hímek közötti rivalizálás nem ér véget a párzással, hanem még azon túl is folytatódik: a különböző hímektől származó spermiumok a nőstény szervezetén belül is küzdenek egymással a nőstény ivarsejtének megtermékenyítéséért.

Ez a poszt-kopulációs vetélkedés olyan fajoknál alakult ki, amelyeknél több hím is párzik a nősténnyel. A hímek esetében a paternitás (apaság) alapvető reproduktív törekvés, hiszen annál nagyobb szaporodási sikert könyvelhetnek el, minél több nőstényt sikerül megtermékenyíteniük a párzási időszakban. A hímek versengésének egyik módszere a nőstény őrzése. A másik pedig a spermiumversengés. Számos főemlősnél találtak hasonlót, például a csimpánznál, ahol a csoportban több domináns hím is van, amelyek mind párzanak a fogamzóképes nősténnyel. Mivel a spermiumversengésben általában az a nyertes, aki több ivarsejtet termel, a vetélkedés egyik iránya mennyiségi szempontú. Számos faj hímjénél azt találták a kutatók, hogy szervezetük mintegy az aktuális viszonyokhoz „igazítja” a spermiumtermelést: több ivarsejtet állít elő, ha rivális hím is van jelen, vagy akkor, ha kevesebb időt tud a párzással tölteni. (Az emberi spermiumvetélkedésről részletesebben Bereczkei Tamás Rejtett indítékok a párválasztásban című könyvének Spermiumversengés című fejezetéből tájékozódhatunk.) Számos fajnál látható, hogy az egyed különbséget tesz a párzásra való ráfordítást illetően aszerint, hogy számára ismerős szexuális partnerről van-e szó (akivel korábban már párzott) vagy egy új partnerről (akivel korábban még nem párzott). Néhány faj esetében az ismerős partnernél csökken a párzásra való ráfordítás mértéke, míg az új partner megjelenésével megnövekedik. A ráfordítás sokféle lehet. Bizonyos esetekben az idő eltöltése, az energiaráfordítása, az erőforrás megosztása az udvarlási folyamatban és/vagy a hímek esetében az ejakulátum összetételének és mennyiségének megváltoztatása. Amerikai kutatók (Joseph és munkatársai, 2015) azt feltételezték, hogy a szexuális szelekció azoknak a hímeknek kedvezett, amelyek több ejakulátumot voltak képesek eljuttatni az új partnerhez (mint a már ismerthez). Ennek két oka is van: mert (1) más hímek valószínűleg párzottak már a nősténnyel és a spermiumaik már a nőstény szervezetében lehetnek; és (2) mert a más hímekkel való párzás következményeként megnövekszik a spermiumvetélkedés valószínűsége. A kutatók az állatvilágban végezett vizsgálatokkal

párhuzamosan azt gondolták, hogy ha a férfiak ejakulátumában hasonló változás mérhető új női szexuális inger megjelenésére, akkor az valószínűleg ugyanennek a mechanizmusnak (a spermiumversengésnek) köszönhető. A vizsgálatban önként jelentkező fiatal férfiak vettek részt, akik (egyedül egy szobában) pornográf tartalmú filmeket nézegettek és közben maszturbáltak. Az ejakulátumot a kutatók több szempont alapján elemezték (a spermiumok mennyisége, mobilitása, morfológiája stb.). A ingeranyag kétszereplős (nő-férfi) pornófilm volt, jobban mondva 7 különböző film: az első hatnak ugyanaz a két ember volt a szereplője (ez modellezte a megszokott női ingert), a hetedik filmben viszont az ismerős férfivel egy teljesen másik, új nő tűnt fel. Más testalkattal, más hajszínnel, más tetoválással – a kutatók ügyeltek a szembeötlő különbségekre. A kutatók azt találták, hogy az új női szexuális inger hatására csökkent az ejakuláció eléréséhez szükséges időintervallum, és a megnövekedett térfogatú ejakulátumban több motilis spermium volt. Ez pedig valóban felfogható egy az energetikai szinten megvalósuló nagyobb szaporodási sikerességbe való befektetésként. A gyorsabb és több spermium ugyanis bizonyos feltételek mellett (pl. párkapcsolaton kívüli szexuális kaland) nagyobb valószínűséggel vezethet a petesejt megtermékenyítéséhez. A félrelépő nő alkalmi partnere ilyen módon szaporodási előnyre tehet szert a nő állandó partnerével szemben. Ezeket az eredményeket más hasonló vizsgálatok is megerősítik. Például egy kutatásban arról tudósítanak, hogy a résztvevő férfiak (pénisz megvastagodásával mért) erekciójának erőssége és az átélt szexuális izgalom mértéke is megnőtt az új női szexuális inger hatására (a korábban megszokottal szemben). Ez a vizsgálat rávilágít, hogy a férfiak – tudatos szándékuktól függetlenül – hajlamosak több energiát fektetni az új szexuális inger hatására, amelyet például egy korábban ismeretlen nő jelent. Az eredmények talán hasznosíthatók a férfi-terméketlenséggel kapcsolatos vizsgálatokban a pontosabb diagnózisok felállításánál, illetve a mesterséges megtermékenyítéssel kapcsolatos eljárásokban.

A nők orruknál fogva vezetik a férfiakat? Korábban volt már szó a mesterséges illatok (pl. parfüm) vonzerőt befolyásoló hatásáról, ennél azonban talán még érdekesebb kérdés, hogy a természetes testszagok miként hatnak a vonzerő megítélésére. A testszag kutatásával foglalkozó tudósok között általános az a vélemény, hogy bár a testszag kiválthat szexuális vonzalmat, ennek mechanizmusa azonban mégsem hasonlítható a más emlősök, vagy éppen a rovarok feromonjaihoz. Egy újabb vizsgálat azonban most mégis arról számol be, hogy a nők rendelkeznek egyfajta „titkosított” kémiai eleggyel, amely különféle válaszokat képes kiváltani a férfiakból. Ezeket a kémiai anyagokat kopulinoknak nevezik, egyszerűen azért, mert képesek befolyásolni a szexuális viselkedést. A következő részben erről lesz szó. Főemlős rokonságunkban nem ismeretlen jelenség, hogy a nőstények hüvelyváladékában különféle vajsavak (kopulinok) találhatók, amelyek koncentrációja megemelkedik a peteérés időszakában (amikor a megtermékenyíthetőség esélye megnő). Például azokhoz a nőstény csimpánzokhoz (Pan troglodytes) amelyek ebben az időszakban több kopulint termelnek, több hím közeledik szexuális szándékkal, mint a kevesebb kopulint termelő társaikhoz. A Rutgers Egyetem két kutatója Megan Williams és Amy Jacobson (2016) arra volt kíváncsi, hogy miként hatnak a kopulinok a férfiak párválasztással kapcsolatos pszichológiai működésére. Mivel a kopulinok hatásáról korábbi vizsgálatokból nem túl sokat lehet tudni, a kutatók több elképzelést is teszteltek ezeknek a vegyületeknek a lehetséges evolúciós funkciójával kapcsolatban. Elképzelhetőnek tartották, hogy a kopulinok fokozzák a nők vonzerejét, ezen keresztül pedig elősegíthetik, hogy a megtermékenyülés szempontjából magas kockázatú napokon (peteéréskor) a nők könnyebben magukhoz vonzzák potenciális szexuális partnerüket. Az is lehetséges azonban, hogy a férfiak (akik tudatosan nem észlelik a kopulinok illatát) pármegtartó viselkedésére van hatással ez a vegyület azon keresztül, hogy átmenetileg fokozza a férfiak féltékenységét. A férfiak ugyanis ezen keresztül

sikeresebben biztosíthatnák apasági bizonyosságukat (paternitásukat), ha az egyébként rejtett ovuláció idején valahogy mégiscsak értesülhetnének a termékeny napokról. Végül az is lehet, hogy a kopulinok valamiképp a férfiak saját magukról alkotott képét befolyásolják, mondjuk a vegyület szaglásától vonzóbbnak, kívánatosabbnak, potensebbnek érzik magukat. A kutatók ahelyett, hogy valódi kopulin-mintákat gyűjtöttek volna nőktől, szintetikus, laboratóriumban előállított kopulint használtak az eljárás során. Az oldat öt különböző vajsavat tartalmazott, amelyek koncentrációja azonos volt azzal, amelyet a korábbi vizsgálatokban mértek a nők peteérésének időszakában. Az oldatból 5 ml-t locsoltak egy darab gézre, amelyet orvosi maszkba helyezve lehetett a férfiak számára elérhetővé tenni. A kutatásban 100 heteroszexuális férfi vett részt: egy részükre kopulinnal átitatott maszkot helyeztek, másik részükre kopulin nélküli, sima maszkot, ők voltak a kontroll csoport. Valamennyien számítógépes feladatot kaptak: meg kellett ítélniük számítógépen látható női arcképek vonzerejét, a saját szexuális kívánatosságukat és válaszolniuk kellett néhány pár-őrzéssel kapcsolatos kérdésre is. Az eredmények szerint a kopulint szimatoló férfiak és a kontroll csoport nem különbözött a pár-megtartási taktikák alkalmazása terén. A kopulin tehát eszerint nincs hatással a féltékenységre. (Vagy legalább is a féltékenységen alapuló pár-őrzési viselkedés önkitöltős kérdőíven kapott eredményei ezt mutatják.) A női arcok vonzerejének megítélésében sem mértek szignifikáns különbséget a kutatók a kopulint szagoló csoport és a kontroll között. A résztvevő férfiak saját megítélt vonzerejében azonban szignifikáns eltérés mutatkozott a két csoport között. A kopulinos csoport 21%-kal kívánatosabbnak érezte saját magát, mint azok, akik csak a tiszta levegőt szimatolták. Ugyanakkor nem teljesen világos, hogy ennek az eredménynek mi lehet az evolúciós értelme. Vajon milyen szerepet szánt a szelekció a kopulinoknak a humán párválasztási/szaporodási folyamatban? Talán a nők azért rejtették el a kopulinokat, hogy közvetett módon kelthessék fel a férfiak figyelmét? Vagy a kopulinok motiválják arra a férfiakat, hogy erőfeszítéseket tegyenek a nő

megszerzéséért és vetélkedjenek egy másik, egy rivális férfival? A kutatópáros egy ennél prózaibb magyarázatot ad a jelenségre. Szerintük az ember esetében a kopulinok a nem-humán ősökkel közös evolúciós történet egyfajta melléktermékének tekinthetők. Ha valóban ez a helyzet, akkor az ember számára a kopulinok alkalmazása semmilyen adaptív előnnyel (azaz működő funkcióval) nem járt az evolúciós múltban, egyszerűen csak részleteiben fellelhető bennünk, mert bizonyos emlős rokonainkhoz hasonló géneket hordozunk, amelyek egy hajdani közös őstől származnak. Ez a magyarázat talán segít megérteni, hogy miért képesek a kopulinok rejtve mégiscsak hatást gyakorolni a férfiak párválasztással összefüggő pszichés működésére.

Miért játszanak erőszakos videojátékkal a nők? A videojátékok az életünk részévé váltak. Szinte mindenütt találkozhatunk velük, amióta mobileszközöket használunk: ha várni kell a buszra vagy unalmas egy tanóra az iskolában, vagy egyszerűen csak unatkozunk munka közben, mint a parlamenti képviselők. Közben számos szülő, jogalkotó és pedagógus még mindig aggódik az erőszakos videojátékok miatt. Az érdekli őket, hogy vajon normális dolog-e, ha a gyerekek úton-útfélen lövöldözőstrancsírozós játékokat játszanak a gépükön. Hogy mosolyogva lövöldöznek más nemzetű/etnikai csoportú digitális figurákra. Hogy vajon egészséges dolog-e azzal tölteni a szabadidőnket, hogy virtuálisan célba veszünk másokat, rájuk lövünk, és ujjongunk magunkban, amikor látjuk, hogy véres cafatokban hullik szerteszét. Hát, nem igazán. Számos tanulmány informál arról, hogy az erőszakos videojátékok hatására az agresszió és az ellenséges érzelmek háromszorosára emelkednek. A hatás nem túl nagy, de valódi. A vita (az agresszív videojátékok káros hatásáról) azonban még nem ért véget, pedig lehet hogy már jó lenne, hiszen eléggé egyértelműnek tűnik ez az összefüggés. Ennél sokkal érdekesebb kérdés, hogy vajon miért játsszunk erőszakos videojátékokat. Egy ausztrál kutató, Michael Kasumovic

(University of New South Wales) kollégáival (2015) arra volt kíváncsi, hogy a nemek közti különbség hogyan függ össze az erőszakos videojátékok iránti fogékonysággal. Két vizsgálatban megkért 1000 férfit és nőt, hogy töltsenek ki online videojátékokkal kapcsolatos kérdőívet. Az önkénteseknek fel kellet sorolniuk az általuk leggyakrabban játszott öt játékot és meg kellett ítélniük valamennyi játékot aszerint, hogy mennyire tartják erőszakosnak. Ezenkívül számos más kérdésre is válaszolniuk kellett, például arra is, hogy mennyire tartják vonzónak saját magukat. A kutatók azt találták, hogy a férfiak több erőszakos videojátékot játszanak, mint a nők. Azonban az a közkeletű sztereotípia megdőlt, miszerint a férfiak inkább játszanának lövöldözés, háborús játékokat (pl. Call of Duly), mint a nők, a nők pedig inkább békésebb gyümölcsaprítós, vagy gyümölcsrendezős játékokat játszanának (mint pl. Fruit Ninja vagy a Candy Crash). Az eredmények szerint minden szinten erőteljes átfedés volt a férfiak és a nők között az erőszakos játékok használatában. A férfiak legalább annyira kedvelték a gyümölcsszeletelős játékokat, mint amennyire a nők szerettek lövöldözni ártatlan civilekre. A legérdekesebb eredmény talán mégis, a nemek közötti különbség volt, amely összekapcsolta a vonzerőt az erőszakos játékok iránti érdeklődéssel. Azok a nők, akik több erőszakos videojátékot játszottak vonzóbbnak gondolták magukat, mint azok a nők, akik kevesebb erőszakos videojátékot játszottak. Míg a férfiaknál nem volt ilyen összefüggés. Persze, ez csak az önmaguk által megítélt vonzerő volt, a valóságban nem tudjuk, hogy az erőszakos videojátékot játszó nők valóban vonzóbbak voltak-e a többinél. De azt gondolták, hogy azok. Ez azt jelenti, hogy vagy a szexibb nők hajlamosabbak a virtuális trancsírozásra, vagy azt hogy, az erőszakos videojátékok teszik a nőket szexibbé. A második vizsgálatban a kutatók arra kérték az önkénteseket, hogy mondják el, mi motiválja őket arra, hogy videojátékot játszanak: erősebbnek érzik magukat tőle, vagy szexibbnek, esetleg azt gondolják, hogy egy potenciális partner vonzóbbnak találja őket. Azt találta, hogy a férfiak esetében nem volt szexuális motiváció az erőszakos videojátékok játszásával kapcsolatban, de a nőknél igen.

A nők – úgy tűnik – azért játszottak erőszakos videojátékokat, mert ettől vonzóbbnak, szexibbnek érezték magukat, míg a férfiak esetében ez az összefüggés nem mérhető. A vizsgálat másik érdekes eredménye az volt, hogy a nők, akiknek több fia volt, több erőszakos videojátékot játszottak, mint azok a nők, akiknek kevesebb fia volt. Az eredményekből nem derült ki, hogy az anyák a fiaikkal együtt játszottak-e vagy inkább az után indult be a virtuális trancsírozás, hogy letették őket aludni. Ez a vizsgálat rávilágít arra, hogy ha meg szeretnénk érteni, miért válnak néhányan krónikus, kompulzív játékossá és szeretnénk mégis merni az erőszakos videojátékok negatív következményeit, akkor valószínűleg olyan kutatásokra van szükség, amelyek megmutatják, hogy miért választják az emberek a játékokat. Vonzónak találhatjuk a játékokokat például azért, mert a kompetencia érzését adják nekünk. Hiszen a virtuális környezetben képesek vagyunk irányítani egy olyan csodálatos világot, amelyet olyan barátokkal fedezhetünk fel, akikkel személyesen sosem találkoztunk. De ebből az új kutatásból az is kiderül, hogy a nők vonzóbbnak is érezhetik magukat, ha játszanak. Kasumovic szerint ez. azért lehet, mert a nők gyakran alulértékelik saját képességüket és teljesítményüket. Az. a nő, aki egy versengésen alapuló erőszakos játékot játszik, képes átélni a saját kompetenciáját, ez pedig átfogalmazhatja az önértékelését és az önmaga által megítélt vonzerejét.

Női vagy férfitársaságban eszünk többet? Elég sokat tudunk már arról, hogy az étvágyunkat számos hatás befolyásolja. Például egy olyan biológiai tényező, mint az anyagcsere, és természetesen egy adott étel gusztatórikus értéke is számít, amikor többet vagy kevesebbet kívánunk belőle. Egy újabb kutatásban azonban azt a kérdést tették fel a Cornell Egyetem kutatói (Kniffin és mtsai., 2015), hogy vajon a társaság is hatással lehet-e arra, hogy mennyit eszünk. Mivel a pizza egy olyan étel, amelyet a legtöbb átlagos ember kedvel, és a mennyisége is jól mérhető (egyforma szeletekben), ezért a kutatók pizzát használtak

az eljárás során, amelyben 74 férfi és 59 nő vett részt. Elsősorban az érdekelte őket, hogy vajon mérhető-e mennyiségi eltérés a pizzafogyasztásban attól függően, hogy valaki egy nővel vagy egy férfivel együtt eszik. A kutatók azt találták, hogy azok a férfiak, akik egy nővel kettesben érkeztek a kutatás helyszínéül szolgáló pizzériába, szignifikánsan több pizzát ettek, mint azok a férfiak, akik egy másik férfivel étkeztek együtt. A vizsgálatban résztvevő férfiak átlagosan 1,6 szelet pizzát fogyasztottak, közülük azok, akik női társaságban étkeztek, majdnem három szeletet ettek meg, ami majdnem kétszerese az átlagnak. Azok a nők, akik férfitársaságban ettek, átlagosan 1,3 szelet pizzát fogyasztottak, akik pedig női társaságban étkeztek, 1,1-et, ami statisztikailag nem szignifikáns különbség. Miért eszik többet egy férfi női társaságban, mint amikor egy férfival együtt étkezik? Kniffin és mtsai. (2015) szerint egy evolúciós magyarázat segíthet megérteni a rejtélyt. Bár a férfi test rendszeres túltáplálása inkább olyan formát kölcsönöz tulajdonosának, amely nem kifejezetten vonzó a legtöbb nő számára, az olyan adott, egyszeri túltáplálás, mint amely a vizsgálatban is szerepelt, a test energiafelvételén és erődemonstrációján keresztül vonzó hatást is kiválthat a nőkből. Korábban már írtunk arról, hogy a férfiak hajlamosabbak arra (mint a nők), hogy ismeretlen, új ételeket egyenek, ezzel is demonstrálva jó immun-képességüket. Tehát a kutatók szerint, amikor egy férfi kétszer annyit pizzát nyom le a randin, mint amennyit egyébként szokott, akkor ezzel tudat alatt reklámozni szeretné, hogy a szervezete vasból van. A kutatók arról is beszámolnak, hogy ez a demonstratív túlevés stratégiája nem korlátozódik csupán a kimondottan kalóriadús, zsíros ételekre. Amikor egy férfi salátát fogyasztott, egy másik férfi társaságában csupán 2.7 adagot evett, míg női társaságban majdnem kétszer ennyit. A nők étkező partnerük nemétől függetlenül pedig kb. 5 adag salátát ettek meg. Ennek a kutatásnak az adatai persze nem elegendőek, hogy bizonyos elméleti kérdésekre is választ kapjunk. Például, hogy eldöntsük, a férfiak női társaságban mutatott demonstratív túlevése vajon a női párválasztási stratégiák következménye-e, vagy inkább a

férfiak egymás Közti partnerért való vetélkedésének eredménye lehet. Ehhez további vizsgálatokra lesz szükség. És természetesen azt sem tudjuk, hogy ez a stratégia bejön-e egyáltalán a nőknek.

Miért vesznek részt a nők anális szexben? Az utóbbi években végzett néhány amerikai kutatás szerint a heteroszexuális párok között gyakoribb lett az anális szex (amelyet a nő fogad a férfitól), mint régebben. De az adatokból nem derül ki, hogy az vajon az anális aktusok gyakorisága nőtt-e meg, vagy inkább arról van szó, hogy az anális közösülés bekerült a szexuális repertoárba az orális és vaginális közösülés mellett. Lehet, hogy az anális szex már kevésbé hordoz magában stigmákat, és ezt a szexuális viselkedést könnyebben el tudja fogadni a vizsgált populáció, mint régebben. Ráadásul az Egyesült Államokban már nem bünteti a törvény az anális közösülésben résztvevőket, és számos egészségügyi információ áll rendelkezésre arról, hogy miként lehet elkerülni a szexuális érintkezéssel terjedő megbetegedéseket. Az anális szexszel kapcsolatos vizsgálatok a HIV (humán immunhiányos vírus) kutatásokkal kezdődtek, mert néhány kutató azt állította, hogy anális szexszel nagyobb a vírus terjedésének valószínűsége a heteroszexuális párok között, mint vaginális közösüléssel. Más vizsgálatok megerősítették, hogy a droghasználók gyakrabban vesznek részt anális közösülésben. Egy kutatás szerint a droghasználó nők azért vesznek részt anális aktusokban, hogy pénzt szerezzenek a szerre, és nem azért, mert partnerükhöz érzelmileg közel állnak. Miközben tehát rengeteg vizsgálat számol be arról, hogy általánosabb az anális aktus a heteroszexuális nők között (mint régebben), viszonylag kevés információnk van arról, hogy miért vesznek részt a nők anális szexben. Szinte közhely számba megy arról beszélni, hogy a médiában szereplő szexuális viselkedést ábrázoló tartalmak hatással vannak a női és férfi szexuális magatartásra. Ugyanakkor egyáltalán nem világos, hogy milyen médiatartalmak késztetnek egy nőt arra, hogy részt vegyen anális szexben, vagy egy férfit, hogy

erre igényt formáljon. Egy tanulmány kutatói (Reynolds, Fisher és Rogala, 2015) éppen erre keresnek választ. A vizsgálatban droghasználó fiatal nők vettek részt, akik 50 USD-t kaptak a közreműködésért. A vizsgálat egy közösségi alapú (fókuszcsoportokkal működő) drog-kezelési program része volt, amelyben komplex HIV szűrés is történt. A hat leggyakoribb ok, ami közrejátszott abban, hogy a nők anális szexuális aktusban vettek részt a következő volt. (1) Valamilyen szer (drog) hatása alatt volt; (2) Saját vágya miatt; (3) Szexuális partnerének akart kedveskedni; (4) Tartózkodott a vaginális szextől (az aktuális menstruáció miatt); (5) Valamit valamiért helyzetben (ellenszolgáltatásért); (6) Olyan helyzetben, amikor nem beleegyezésen alapult az aktus, hanem inkább nem tudta, hogy joga van visszautasítani, vagy azért, mert kényszerítették rá. Az Albert Bandura féle szociál-kognitív elmélet talán képes szemléltetni, hogy miként működhet a szexuális viselkedés modelltanulása. Bandura ugyanis azt álltja, hogy az emberi viselkedés tanulása társaink megfigyelésével, a velük való kapcsolton keresztül történik. A nők tehát tanulhatnak az anális szexről férfi partnerüktől, és egy újabb partnerrel számos okból szexelhetnek aztán análisan: ezek között szerepelhet az a vágyuk, hogy új partnerük kedvére tegyenek. A nemi sztereotípiák pedig olyan viselkedési normákat nyújtanak, amelyek segítségével tájékozódunk, hogy a nőknek és a férfiaknak miként kell viselkedniük bizonyos társas (akár szexuális) helyzetekben. A hagyományos nemi szerepek alapján a nők valóban gondolhatják azt, hogy a partnerük szükséglete az elsődleges és ez elég erős motiváció lehet, hogy a nők részt vegyenek anális közösülésben, amikor a partnerük arra vágyik. *** Ebben a fejezetben a szexualitás sötét oldaláról volt szó, féltékenységről, hűtlenségről, kellemetlen, kényszerítő élményekről, illetve első sorban ezek evolúciós pszichológiai hátteréről. A következő fejezetben a szexualitás olyan kevéssé nyilvánvaló kérdéseivel ismerkedhetünk meg például, hogy miért vágynak

nagyobb péniszre a férfiak; miért hazudjuk egymásnak, hogy „szeretlek”; hogy vajon többet, vagy kevesebbet szexelünk-e, mint a 20-30 évvel ezelőtti emberek; és hogy boldogabb-e, aki többet szexel?

9. MINDENKI MÁSKÉPP SZEXEL? „A fizika olyan, mint a szex. Időnként van valami haszna is, de nem ezért csináljuk.” Richard Feynman amerikai fizikus (1918-1988) Az ember szex iránti fogékonyságának funkciója összetett. Egyrészt, azért szexelünk, mert élvezetes dolog ezt tenni. Másrészt, a szexuális kielégülésnek van egy markáns feszültségcsökkentő, sőt fájdalomcsillapító hatása is (vigyázat: fejfájás ellen nem jó!). Harmadrészt, a jó szex fokozza a párkapcsolati intimitást és az összetartozás érzését – és még hosszan sorolhatnánk azokat a pozitív (és persze negatív) okokat, amelyek miatt az emberek évezredek óta keresik a lehetőséget az egymással való szexuális érintkezésre. És bár a szexualitásunknak erőteljes biológiai (hormonális, idegélettani) beágyazottsága van, vitathatatlan, hogy markáns társas következménye is van annak, hogy ki, kivel, hol, mikor, milyen körülmények között, hogyan és hányszor szexel. Ennek a kötetnek a 3. és 4. fejezetében olvashattunk arról, hogy az emberi szexuális érintkezés lehetősége milyen gazdag problematikát vet fel, még akkor is, ha csupán két nem (nők és férfiak), és két alapvető párkapcsolati kontextus (hosszú távú és rövid távú párkapcsolat) mentén szemléljük azt. Az evolúció során mind a rövid távú, mind a hosszú távú párkapcsolatok megjelentek, mert a környezet változásaihoz való alkalmazkodás különböző lehetőségeit jelentették. Ha az ősidőkben valaki elveszítette hosszú távú partnerét, mert az illető elhagyta, meghalt, vagy egyszerűen csak eltűnt, és ő ott maradt néhány kisgyerekkel, akiknek a túlélése csak az ő, a szülő rugalmasságán múlt, akkor abban a helyzetben lehet, hogy a párkapcsolati stratégia váltása (akár a rövid távú kapcsolati nyitottság növelése) lehetett az életmentő. Vagy éppen fordítva, a korábbi rövid távú stratégia helyett a hosszú távú elköteleződés fokozása. Nagy kérdés, hogy a jelenlegi, modern technológiákkal színesített párkeresési szokások vajon inkább a hosszú távú, vagy inkább a rövid távú párkapcsolatok kialakulásának kedveznek-e inkább. Ebben a fejezetben többek között erről lesz szó.

Love me Tinder Ha valaki kizárólag a hosszú távú kapcsolatok iránt érdeklődik, lehel, hogy nem is hallott az okostelefonokra fejlesztett népszerű randi-alkalmazásról, a Tinderről, amelynek lényege, hogy kiválaszthatjuk a szimpatikus „partnerjelölt” profilképét (a kijelzőn balra húzva a nem tetsző, jobbra a vonzó képet). Ha ily módon egyezés jön létre, vagyis mindketten „megjelölik” a másikat, egy lépéssel közelebb kerülnek a személyes találkozáshoz, ugyanis megismerhetik egymás Facebook-profilját, és elkezdhetnek beszélgetni a virtuális térben. Bár a randi-alkalmazások segíthetnek, hogy hatékonyabban találjunk partnert – ám úgy tűnik, nem feltétlenül leszünk velük sikeresebbek, ha hosszú távú kapcsolatra vágyunk. Nemi különbségek Egy a Facebook-profilok elemzésével foglalkozó friss kutatás rámutat, hogy a közösségi oldalon való bemutatkozás ban szignifikáns nemi különbségek vannak (Miklousic, Karabegovic, & Puljic, 2017). A férfiak előszeretettel használják a vagyon-, az ambíció és a társadalmi státusz jelzéseit, míg a nők inkább a fizikai megjelenés és a fiatalság szignáljait helyezik előtérbe. – ezek a vonások pedig a rövid távú párkapcsolati minőség egyetemes jelzései között találhatók. Úgy tűnik tehát, hogy a virtuális énmegjelenítés, vagyis a közös ségi oldal profilja kiváló platformként működik a párkeresésben. Talán ennek is köszönhető a Tinder robbanásszerű népszerűsége a felhasználók körében, akik naponta több mint 450 millió profilt értékelnek. Egy belga kutatásban (Timmermans & Courtois, 2018) több mint ezer Tinder-felhasználót kérdeztek, s meglepő módon azt találták, hogy a keresés intenzitásának növelése nem fokozza a találati arányt. A nők több egyezésről számoltak be, mint a férfiak, ami arra utalhat, hogy kevés bé tartják fontosnak a lehetséges partner kinézetét. A megkérdezettek majdnem fele offline is találkozott a kiszemelt partnerrel, ezek egyharmadánál alkalmi szex lett a személyes találkozásból, negyedüknél pedig elkötelezett kapcsolat.

Mit ígér a Tinder? Azt állítja magáról, hogy „tudományos alapú”, gyors és hatékony online párkapcsolati illeszkedést segítő rendszer (Chamorro-Premuzic, 2014). A félig publikus profilok miatt lehetőséget nyújt a potenciális partnerek elérésére – de a rejtőzködésre is. Az átlagos felhasználó azonban nem veszi figyelembe, hogy ez egy üzleti vállalkozás, amelynek célja a profit növelése, amit az ő online aktivitása segít kitermelni. Elhiszi, hogy az online randi-alkalmazás elsősorban a lelki társ megtalálásáról szól (nem pedig az üzletről). Ez az ellentmondás persze érvényes valamennyi ingyenes online szolgáltatásra, amely az emberi kapcsolatok ápolásának emberbaráti ügyét tűzi a „homlokára” (Facebook, LinkedIn, stb.). Izgalmasabb, mint a valódi randi? A technológia miatt a randizás nem csupán játékosabb lett, hanem alapvetően szexualizálttá is vált. A valóságban a randi komplex élmény, amelynek része a másik külső vonzerejének felmérése, emellett egy sajátos kommunikációs folyamatban a másik fokozatos megismerése. A Tinderen a randizás lehetősége az ígéret, ám a valódi élményt a Tinder-folyamat adja. A komplex Tinder-élmény három összetevőből táplálkozik. (1) Az első a nomofóbia, azaz az online lét elvesztésétől való rettegés („nem vagyok elérhető online”, „nem tudok kapcsolatba lépni online”), hiszen az alkalmazás folyamatos használata kompenzálhatja ezt az érzést. (2) A második összetevő az ún. „Facebook-pornó”, amely persze nem pornográf tartalom fogyasztását jelenti. Inkább arra a kukkolás-szerű izgalomra utal, amelyet vadidegen emberek Facebook-profiljának átpörgetése közben élünk át. Amikor idegenek intim életképeibe pillantunk be: néhány másodpercre elénk tárul a születésnapi partijuk, a nyaralásuk, az esküvőjük, a gyerekük megszületése, a diplomaosztója stb. Mindez az átélt zsigeri izgalom szintjén hasonlatos a valódi pornófogyasztáshoz, amikor az emberek szexuális intimitását lessük meg. (3) A harmadik összetevőt a Candy Crush Saga, vagy a Fruit Ninja nevű okoseszközre fejlesztett játékalkalmazások mozgásos

izgalma adja, amelyekben éppúgy kell az ujjunkkal balra-jobbra húzni a képernyőn (,,swiping”-olni), mint a Tinderen. A digitális jogosultság nem jelent fizikai alkalmasságot is. A hagyományos randioldalakhoz képest a Tinder átveszi a Facebookprofilképet és az alapinformációkat, de valójában nem könnyű realisztikus Tinder-profilt találni. A leírásokban digitálisan felturbózott képek és szakértői szintű hobbi-tevékenységek szerepelnek, amelyek ígéretes személyiséget sejtetnek – egészen a személyes találkozásig. Ha valaki tisztában van a randi-alkalmazások trendi követelményeivel, vonzó profilt tud létrehozni – de mindez nem jelenti azt, hogy pszichológiai és fizikai szinten is alkalmas egy párkapcsolatra. Az óvatlan fel használó számára azonban a Tinderen mindez összemosódhat. Evolúciós és társas szükségletek Más online szolgáltatásokhoz hasonlóan a Tinder is többek között annak köszönheti népszerűségét, hogy alapvető evolúciós és társas szükségleteinket elégíti ki. Nagyon fontos leszögezni: nem a technológia tesz minket azzá, akik vagyunk, nem érdemes túlértékelni hatását az emberi viselkedésre. Ha egy technológia megfelelően figyelembeveszi az emberi viselkedés sajátosságait, sikeresen képes kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket. így a közösségi oldalak (pl. a Facebook, a LinkedIn) lehetővé teszik, hogy kielégítsük a valahová tartozási igényünket, és a versengési szükségleteinket, amikor a vonatkoztatási csoportunkban elfoglalt helyünket alakítjuk. A Tinder pedig párkereső viselkedésünket helyezi a fókuszba, és lehetővé teszi, hogy ne csupán mások érdeklődését és személyiségét térképezzük fel, hanem megismerjük azt is, mit gondol rólunk (az érdeklődésünkről és a személyiségünkről) a másik. Versengés a valós randizási szokásokkal A Tinder-élmény érdekes módon a valódi társkereső szokásokra is kiterjed. Vannak, akik úgy képzelik el a párkapcsolati (szerelmi) folyamatokat, mint szigorú szempontok figyelembevételével történő döntések sorozatát, amelyet pszichológiai algoritmusok leírásával magyaráznak (Sumter, Vandenbosch, & Ligtenberg, 2017). Ehhez képest kiderült, hogy az emberek sokkal felszínesebben döntenek. Inkább végigpörgetnek 2 perc alatt 50 képet, mintsem 50 percet töltsenek egyetlen partner

megismerésével egy valódi randin. Ez azt jelenti, hogy a Tinder bizonyos szempontból sikeresebben modellez egy valós párkereső helyzetet – mondjuk azt, amikor egy bárba ismerkedni megyünk. Itt is először megnézzük magunknak a másikat, felmérjük az érdeklődést, és csak akkor kezdünk egy bevezető beszélgetésbe, amikor úgy ítéltük meg, hogy a másik elég vonzó és izgalmas számunkra, és ő is hasonlóan van velünk. A hosszú távú partner kiválasztása azonban sokkal több szempont figyelembevételével és összehangolásával történik. Ha ezzel nem vagyunk tisztában, akkor – akár Tinder-felhasználók vagyunk, akár nem, – sok terápiás óránkba fog kerülni, mire képesek leszünk hatékonyabb algoritmust tanulni… A szerelem talán nem is létezik (kivéve, ha fogyasztásra ösztönöz)? A fogyasztói társadalomban a szerelem (mint általában az érzelmek) a vásárlói magatartás részeként kerül szóba. Jól szemlélteti ezt pl. a Valentin-napi kötelező tárgyi ajándékozás szokása vagy az esküvő-iparág. A Tinder-hatás (instant randiélmény) illeszkedik a rohanó világ mítoszhoz, amelyben nincs időnk egymásra. Ahol a munka és a karrier fontosabb, mint a személyes kapcsolatok létrehozása és ápolása, ott a randi sem a szerelemről, a kölcsönös és hosszú távú érzelmi kötődésről szól. Ha elhisszük, hogy két ember tökéletes illeszkedése, a lelki társ megtalálása statisztikailag lehetetlen, akkor könnyebben ráállunk a rövid távú kapcsolatok keresésére specializálódott alkalmazás használatára.

A Tinder miatt több az alkalmi kapcsolat? Hajdanán a nyomtatott sajtó házassági hirdetések rovatában levélváltásokon keresztül ismerkedtek az emberek és természetesen főként házasság céljából. 50-100 éve ezért a személyes találkozást általában hosszas levelezés, egyeztetés, esetleg fényképküldés előzte meg. Ez az idő- és energiaigényes procedúra általában nem kedvezett az alkalmi szexuális kapcsolatok kialakulásának, sokkal inkább a hosszú távú elköteleződés egyfajta mérőeszköze lehetett. Napjainkban, a képalapú mobil randi alkalmazások (KAMRA)

korában általánossá vált, hogy a virtuális térben kezdődik az ismerkedés, és akár egy éjszakás kalanddá fordul. Ezért sokan felvetik a kérdést, hogy a Tinder-hez hasonló KAMRA-k elterjedése vajon kedvez-e az alkalmi szexnek, illetve serkenti-e azt, ahelyett, hogy az egyén hosszú távú kapcsolatát segítené elő. Ennek e kérdésnek eredt nyomába Ernst Olav Botnen és három kollégája (Botnen, Bendixen, Grontvedt, & Kennair, 2018), a Norvég Tudomány és technológia Egyetem Pszichológia Tanszék munkatársai. Számos képalapú mobil randi alkalmazás létezik, de 10 millió aktív felhasználójával a Tinder a legelterjedtebb online randi alkalmazás, amelynél jelenleg 196 országban világszerte több mind 10 milliárd párkereső közötti egyezést mértek. Az alkalmazás használata viszonylag egyszerű: a potenciális partner képét kell értékelni vonzerő szerint, a használat pedig nem kerül semmibe. A felhasználónak mindössze annyit kell tennie, hogy a megjelenő potenciális partner képéről eldönti, hogy tetszik-e neki vagy sem és ennek megfelelően az érintőképernyőn balra vagy jobbra húzza a fotót. Ha két ember tetszik egymásnak (mindketten jobbra húzták a másik képét), akkor létrejön az egyezés, a kapcsolat felvételének lehetősége, amely kölcsönös üzenet, írásban és később személyes találkozás formájában valósulhat meg. Mivel a kép alapú mobil randi-alkalmazások főként a fizikai megjelenésre, a kinézetre összpontosítanak ezért számos kutatásban úgy vélik, hogy ezek az alkalmazások főként a rövidtávú kapcsolatnak, az alkalmi szexuális viszony kialakításának kedveznek. Az evolúciós pszichológusok azonban úgy vélik, az egyén szexuális motivációja annál mélyebben gyökerezik, hogy egy applikáció-használat képes legyen azt jelentősen befolyásolni. Fajunk több százezer éves története során mind a hosszú, mind a rövid távú párkapcsolatok jelenléte meghatározó volt. A hosszú távú párkapcsolat időben elhúzódó udvarlással, párkapcsolati érzelmekkel és a másiknak nyújtott törődéssel, anyagi és érzelmi ráfordítással jár együtt. A rövidtávú párkapcsolatok pedig kifejezetten a szexuális élmények közvetlen átélésére helyezik a hangsúlyt. Az emberi utód életképes korba való eljuttatásához a kétszülős

gondoskodás elengedhetetlen volt, ezért a szaporodással összefüggő evolúciós nyomás főként a hosszútávú kapcsolatok kialakulásának kedvezett. Viszont bizonyos környezeti és társas tényezők (pl. a partner elvesztése) a rövid távú kapcsolatok kialakulására voltak pozitív hatással. A mai társadalmakon végignézve is azt láthatjuk, hogy bizonyos kulturális hagyományok, vagy akár törvények mellett (esetleg éppen annak ellenére) az emberek egyaránt folytatnak hosszú és rövid távú kapcsolatokat is. A kutatók 641 norvég egyetemi hallgatóval töltettek ki egy kérdőívcsomagot (életkor 19-29 év között). A résztvevők közel fele jelenleg vagy korábban használt KAMRA-t, 20% pedig aktuálisan is KAMRA felhasználó volt a kutatás idején. Az eredmények azt mutatták, hogy a KAMRA felhasználók nyitottabbak voltak az alkalmi szexuális kapcsolatok iránt, mint azok, akik sosem ismerkedtek KAMRA-n keresztül. Ez a hatás egyaránt magas volt a nők és a férfiak között, tehát nemtől függetlenül igaz volt, hogy a KAMRA felhasználók inkább kerestek alkalmi partnereket, jobban érdekelte őket egy korábban ismeretlennel folytatott szex, mint a KAMRA-t nem használókat. Persze nők és férfiak eltérő okból használtak képalapú mobil randi alkalmazásokat. Például úgy tűnik, a férfiakat, a nőkhöz képest inkább a magasabb szexuális vágy motiválja a KAMRA használatra. Amikor azonban a kutatók matematikai statisztikai módszerekkel kontrollálták a nem, az életkor és a vágy hatását, nem találtak bizonyítékot arra, hogy a KAMRA használat időtartama hatással lenne az élethosszig mért alkalmi partnerek számára. Azaz, az ismerkedés modern technológiai vívmánya nem képes növelni az alkalmi szexuális kapcsolatok számát, ha valaki erre nem nyitott egyébként is. Inkább arról van szó, hogy a rövid távú kapcsolatok iránt inkább nyitott egyének számára egy újabb színtér nyílik, hogy realizálják párkapcsolati preferenciájukat. Ez a kutatás felhívja a figyelmet arra, hogy a modern technológiák használata a párkeresésben bizonyos felelősséggel is jár, hiszen aki szeretne, valóban több alkalmi partnert találhat így napjainkban, mint korábban. Ezzel pedig jelentősen megnőhet a szexuális úton terjedő betegségek kockázata is. Ugyanakkor segít

eloszlatni azt a tévhitet is, amely szerint a randi app-ok okozzák az alkalmi kapcsolatok iránti nyitottságot.

Miért hazudjuk, hogy „szeretlek”? A „szeretlek” kifejezés használata teljesen általános a párkapcsolatokban, de vajon mi lehet a funkciója? Miért mondogatjuk egymásnak akár naponta többször is? Persze elsőre egyértelműnek tűnhet, hogy egyszerűen jó érzés szeretni valakit, és talán még jobb érzés szeretve lenni, és ez a „szeretlek” csupán segít kifejezni az érzéseinket. A szkeptikusok ugyanakkor megjegyzik, hogy a „szeretlek” használatával könnyűszerrel manipulálhatjuk a partnert, és olyan előnyökre tehetünk szert, amelyeket enélkül nem biztos, hogy elérnénk, vagy ha igen, akkor jelentősebb energiabefektetéssel tudnánk csak. Például amikor egy kamasz fiú mindenképpen szeretné elveszíteni a szüzességét, és a legőszintébb szerelméről szeretné biztosítani a kiszemelt lány, akkor nyilvánvaló, hogy miért hangzik el a varázsszó. De vajon miként működik a nem őszinte „szeretlek” hangoztatása a több éve működő párkapcsolatokban? Madeleine Redlick és Anita Vangelisti, a Texasi Egyetem (Austin, USA) kutatói éppen ennek a kérdésnek eredtek a nyomába. Redlick és Vangelisti (2018) szerint ugyanis a „szeretlek” kifejezés egy olyan megtévesztő érzelmi szignál, amelyet a már több éve működő párkapcsolatokban is előszeretettel használunk átlagosan legalább heti három alkalommal. Persze nem valami megátalkodott hazugság azt állítani, hogy szeretjük a másikat, hiszen (általában) nem utáljuk a partnerünket. Sokkal inkább arról van szó, hogy az eltúlzott érzelmekkel egyfajta párkapcsolati előnyre, valamiféle biztosítékra szeretnénk szert tenni. (Ha belegondolunk, hogy egy elkötelezett, évekig tartó párkapcsolat mennyi energiaráfordítást jelent a felek részéről, akkor tán érthető is, hogy miért nem szeretnénk kockáztatni, hogy elveszítjük a másik irántunk való érdeklődését, és mindezzel együtt végső soron a kapcsolatot is.) Szóval az említett eltúlzott érzelmi üzenet (a folyamatos „szeretlek”) többféle párkapcsolati előnnyel is járhat. Az egyik ilyen előny lehet a

homlokzat megóvása („azt mondta, hogy szeret, jobb, ha én is viszonzom ezt”); egy másik, a konfliktus elkerülése („ha pozitív érzelmeket jelzek felé, akkor talán nem haragszik majd rám x dolog miatt”); egy harmadik pedig az érzelemkezelés („ha most egy kis érzelmet mutatok, attól mindketten jobban fogjuk érezni magunkat”). Még egyszer: mindez nem azt jelenti, hogy akkor is érzelmet mutatunk, ha nem is éljük át azt komolyan. Az eltúlzott érzelem inkább a párkapcsolat megerősítésének egy olyan eszköze, amellyel megadhatjuk a partnerünknek, amire vágyik, ráadásul nem kerül semmibe. A kutatók azt feltételezték, hogy az ember hajlamos több ilyen eltúlzott érzelmi üzenetet küldeni a partnerének, ha az illető az átlagosnál sokkal vonzóbb. A vonzerő az egyén párkapcsolati értékének a legkifejezőbb mutatója, ezért motiváltak vagyunk megtartani az olyan partnert, akit nehéz lenne pótolni (ha pl. az illető dezertálna). A kutatásban több mint 200 olyan nő és férfi vett részt, akik több éve párkapcsolatban éltek (átlagosan 7 éve). A kérdőíves kutatásban meg kellett ítélniük többek között azt is, hogy mennyire lenne nehéz egy olyan új partnert találni, aki legalább olyan őszinte, elkötelezett és szexuálisan vonzó, mint a jelenlegi partnerük. Az eredmények azt mutatták, hogy kapcsolat van a partner vonzereje és az eltúlzott érzelmi üzenet kifejezése között. Csakhogy a kapcsolat ellentétes irányú volt azzal, amit a kutatók feltételeztek. Azaz, akik vonzóbbnak találták a partnerüket, nem használtak több őszintéden érzelmi üzenetet, mint azok, akik kevésbé vonzó partnerről számoltak be. Éppen ellenkezőleg: kevesebbszer mondták neki, hogy „szeretlek”. Az elemzés következő lépésében azonban azt találták, hogy ezek a vonzóbb partnerek alapvetően elégedettebbek voltak a párkapcsolatukkal (mint a kevésbé vonzók), és az elégedettebbek kevesebb őszintétlen érzelmi üzenetet küldtek. A kutatók magyarázata szerint azok, akik pótolhatatlannak tartják partnerüket, inkább hajlamosak aggódni amiatt, hogy kiderülhetne a hamis érzelmi üzenetük, ami ezért túl kockázatos lenne. Ehelyett az extrán vonzó partner valódi szeretet-megnyilvánulásra ösztönözhet, ami azt is jelenti, hogy ilyen helyzetekben kevésbé lehet szükség megtévesztő üzenetekre.

Ez a kutatás bemutatja, hogy azért is érdemes lehet olyan hosszú távú partnerrel összejönni, aki igazán vonzó és értékes számunkra, mert annak, ahogy a partnerünket látjuk, kulcsszerepe lehet a párkapcsolati elégedettség alakulásában. És az őszinteségben. Az őszintétlen „szeretlek” erősebbé teheti ugyan a kapcsolatot, de úgy tűnik, éppen a mélyebb vonzalom hiányáról árulkodik.

Miért színlelünk boldog szeretőt? Orgazmust színlelnek a nők, hogy megtartsák partnerüket? Ezt a kérdést tette fel nemrég néhány amerikai kutató és természetesen egy kutatással kerestek választ felvetésükre. Farnaz Kaighobadi (HIV Center for Clinical and Behavioral Studies, New York State Psychiatric Institute and Columbia University) és munkatársai (2012) egy kevéssé közismert elméletből indultak ki. A spermiumvetélkedés teóriája szerint a belső megtermékenyítésű fajok hímjei nemcsak viselkedéses szinten vetélkednek a nőstények megtermékenyítésének lehetőségéért, hanem ivarsejtes szinten is. (Erre számtalan bizonyítékot találtak mind az állatvilágban, mind fajunk esetében.) Ebben a megközelítésben a női orgazmus kialakulásában nem csupán az érzelmi közelség, meghittség fokozása játszhatott döntő szerepet az evolúciós során, hanem a jó genetikai minőségű partner örökítő anyagának „megszerzése”, illetve „megtartása”. Ennek célja a saját gének „feljavítása” a partner átlag feletti minőségével, amely a következő generációban rátermettebb utódok létrehozását tette lehetővé. (Az orgazmus élettani hatásai miatt – pl. ritmikus hüvely összehúzódás – ugyanis a spermiumok mélyebbre jutnak és nagyobb a megtermékenyülés valószínűsége.) Korábbi kutatásokban éppen ezt találták: a vonzóbb férfiak, pl. szimmetrikusabb férfiak partnerei gyakrabban élnek át szeretkezés közben orgazmust, mint a kevésbé vonzó férfiak partnerei. Ezzel együtt a kutatók korábban felvetették, hogy a nők havi ciklusának váltakozása miatt az orgazmusuknak is kettős funkciója van, aszerint, hogy éppen az ovuláció (peteérés) időszakában vannak-e, vagy azon kívül. Amikor a megtermékenyítés

valószínűsége magas, akkor ugyanis egyértelműen az előbbiekben tárgyalt genetikai nyereség lehetett az orgazmus funkciója. Az ovuláción kívüli időszakban átélt orgazmus nem genetikai jellegű haszna pedig lehetett a párkapcsolati elköteleződés emelkedése, a férfi kapcsolati ráfordításának növelése formájában. Fajunknál a nők állandó orgazmuskészsége (amely tehát nem korlátozódott a peteérés havonkénti néhány napjára) elősegíthette a partnerek közötti folytonos érzelmi közelséget, intimitást, amely – más tényezőkkel együtt – szerepet játszhatott abban, hogy a férfiak kevésbé mutatnak hajlandóságot a dezertálásra, a partner elhagyására egy újabb szexuális kalandért, mint a legtöbb emlős faj hímjei. Mivel mindennek ellenére számos férfi és nő megcsalja, illetve elhagyja partnerét (gyakran egy másik, újabb partnerért) az emberek különböző, ún. partner-megtartási stratégiákat fejlesztettek ki, hogy megelőzzék vagy legalábbis kontrollálják partnerük dezertálását. Kaighobadi és munkatársai szerint a nők által színlelt orgazmus is ilyen stratégia lehet. Vizsgálatukban 453 heteroszexuális nő vett részt, akik hosszú távú kapcsolatban éltek és egy kérdőívet töltöttek ki. Az eredmények szerint: (1) azok a nők, akik úgy észlelik, hogy parterük hűtlenségének nagyobb a valószínűsége, inkább hajlamosak színlelni az orgazmust, mint azok a nők, akik kevésbé tartanak partnerük dezertálásától; (2) azok a nők, akik a kérdőívben jelezték, hogy szokták színlelni az orgazmust, egyéb partnermegtartási praktikákat is nagyobb számban alkalmaznak; (3) a partner hűtlenségi kockázatának észlelése közvetít a színlelt orgazmus és más költséges partner megtartási stratégia között (mint pl. „más férfival flörtölni partnerem jelenlétében”, vagy „ordítozni egy nővel, aki ránéz a partneremre”). Más kutatók ugyanakkor felvetik, hogy a nők orgazmus színlelésének számos egyéb oka is lehet. Mindenesetre ez a kutatás megmutatja, hogy a párkapcsolati bizonytalanság (szorongás attól, hogy elveszíthetem a másikat) számos őszintétlen viselkedéssel (pl. az orgazmus színlelésével) lehet összefüggésben. Mivel ez a fajta gyakorlat éppen ellene hat a párkapcsolati intimitásnak és a

kölcsönös örömszerzésnek, érdemes szexuálpszichológusi segítséggel.

leépíteni,

ha

kell

Undor és szex Az ember általában azt gondolja, hogy az ismeretlen ételek elutasítása és az undor között létezik valamiféle kapcsolat. Azonban ez a vélekedés nem kutatási eredményeken alapult, inkább egyfajta hiedelem volt – egészen mostanáig. Egy új vizsgálat (Al-Shawaf, Lewis, Alley, & Buss, 2015) ugyanis feltárja, hogy valóban létezik összefüggés (a személyiségvonások szintjén) az étel-neofóbia és a fertőzésektől való félelem miatti undor között. A kutatók ezen túl azonban egy váratlan eredményről is beszámolnak: az étel neofóbia a szexuális undorral is kapcsolatban lehet, amely a párválasztási stratégiával függ össze. Az étel-neofóbia – az újszerű, ismereten tápláléktól való tartózkodás – egy pszichológiai és viselkedéses tendencia, amely segít megóvni az egyedet a mérgező és fertőző anyagok elfogyasztásától. Bizonyos fajok ezért csak speciális élelmet vesznek magukhoz (pl. a koalák vagy a vérszívó denevérek), mások viszont számos táplálékforrást felhasználnak. A patkányok ételneofóbiája közismert. Az új táplálékból csak parányi adagot vesznek magukhoz, megelőzve ezzel egy halálos mérgezést, és később visszatérnek az ételhez és elfogyasztják, ha nem betegedtek meg a kóstolótól. Rosszullét esetén azonban megjegyzik az ismeretlen veszélyes táplálékot, beazonosítják, és többet nem esznek belőle. Más mindenevő fajhoz hasonlóan az ember is vonakodik az ismeretlen táplálék elfogyasztásától. Az ember esetében az ételneofóbia sokkal erősebb az állati eredetű táplálékokkal szemben, mint a nem állati eredetűekkel. Ez azt jelenti, hogy az ember pszichés szerkezetének kialakulására nagyobb evolúciós nyomást gyakorolt a hússal és állati eredetű táplálékkal összefüggő fertőzési fenyegetettség, mint a nem állati eredetű táplálék esetében. A kutatók úgy vélik, hogy az undor egy érzelmi szinten jelentkező védekező mechanizmus a kórokozókkal és élősködőkkel szemben,

amely viselkedéses szinten bizonyos ételek elutasítását, elkerülését jelenti. A texasi egyetem kutatói (Al-Shawaf, Lewis, Alley, & Buss, 2015) vizsgálatából kiderül, hogy míg az étel-neofóbiát számos faktor befolyásolhatja, addig az undort valószínűleg csak egyetlen. Arról van szó, hogy ez étel-neofóbia erőssége összefügghet az egyén általános aktivációs állapotával (arousaljával), valamint azzal, hogy egyébként mennyire jellemző rá az élménykeresés, tovább, hogy az adott környezetben milyen mértékben fordulnak elő újszerű dolgok, végül a tár sas és kulturális tanulástól is. Tehát az új ételek elutasítása valószínűleg egy komplex, több tényező által meghatározott jelenség. A korábbi párválasztás és undor kapcsolatát vizsgáló kutatásokból az a kép rajzolódik ki, hogy a férfiak undor-szintje (milyen mértékben hajlamos undorral reagálni bizonyos ingerekre) fontos immunitással kapcsolatosa információkkal szolgálhat a potenciális partner számára. A férfiak hajlamosak arra, hogy undoruk (érzékenységük) kifejeződését eltussolják, csökkentsék, hogy ezzel is párkapcsolati minőségüket hirdessék. Al-Shawaf és kollégái (2015) azt feltételezték, hogy a férfiak hasonló evolúciós logikát követnek az étel-neofóbiával kapcsolatos viselkedésükben is. Hajlamosak bevállalni az ismeretlen táplálék elfogyasztását is, hogy reklámozzák a potenciális partner felé genetikai minőségüket, jó immun-működésüket, átlag feletti egészségi állapotukat, mert ezek fontos szignálok voltak a nők számára a párválasztáskor az emberré válás során. Eszerint tehát az újdonságok kipróbálására való hajlandóság, az ismeretlen ételek kóstolása egy párkapcsolati jelzés lehet, amely az immunkompetenciát hirdeti. Hiszen csak a jó immunrendszerrel rendelkező egyedek képesek az ismeretlen eredetű táplálékkal együtt járó fertőzés kockázatát túlélni. Mivel az ember is az emlősök szaporodási stratégiáját követi (és nem a hüllőkét), a nemek között kifejezett eltérés mérhető a szülői ráfordításban. A nők sokkal többet fektetnek energetikailag (is) egy utód létrehozásába, mint a férfiak. Ezért a női párválasztási stratégiák egyik alapvető szempontja a potenciális partner egészségi állapotának, genetikai minőségének felmérése, hiszen ezek a

tulajdonságok átörökítődnek az utódba. A nők ezért különösen érzékenyek a potenciális partner immunkompetenciájának megítélésére. Azok az ősi férfiak, akik képesek voltak jelezni egészségi állapotukat, rátermettségüket, immunkompetenciájukat külső megjelenésükben és viselkedésükben, szaporodási előnyre tehettek szert egyéb társaikhoz képest, mert az ellenkező neműek vonzóbbnak tartották őket és őket preferálták párkapcsolati választásaikban. Bár napjainkban nem áll fent közvetlen visszacsatolás a közösülések száma és az utódszám között (a nyugati világban általában), de a potenciális partner egészségi állapotának felmérésére vonatozó, evolúciósan kialakult pszichológiai működésünket nem tudjuk kikapcsolni.

Felmelegítsük-e a régi kapcsolatot? A magyar népi hiedelem szerint csak a töltött káposzta jó felmelegítve, a korábban lezárt párkapcsolat nem. Ha egy érzelmi szempontból igazán elkötelezett és bensőséges régebbi kapcsolatról van szó, amely lezárult, akkor kell egy bizonyos idő, amíg kilábalunk, érzelmileg kivonódunk a kapcsolatból, és készen állunk arra, hogy alkalmasak legyünk egy újabb mély kapcsolatra. A kutatók mégis azt találták, hogy a vizsgált kapcsolatok mintegy 20%-ában mégis előfordul szexuális együttlét az exszel a szakítást követő négy hónapon belül. Vajon egy-egy ilyen kapcsolati „felmelegítést” követően újra az elejéről kell-e kezdeni az érzelmi helyreállításunkat? Vajon nem extra módon megterhelő-e a számunkra érzelmileg, ha olyannal szexelünk, akiről már eldöntöttük, hogy nem passzol hozzánk? Stephanie Spielmann (a detroiti Wayne Állami Egyetem pszichológusa) és kollégái éppen ennek a kérdésnek eredtek nyomába. A kutatók tehát azzal a feltett szándékkal vágtak bele a vizsgálatba, hogy kiderítik, vajon a régi kedvessel való szex megnehezíti, vagy éppen megkönnyíti a szakítás utáni érzelmi felépülést. A kutatáshoz olyan önkénteseket toboroztak, aki nemrégen, kb. egy hete szakítottak a partnerükkel. A kutatásban

részt vevők feladata az volt, hogy a következő négy hétben rendszeresen ki kellett tölteniük kérdőíveket az aktuális érzelmi állapotukról és a viselkedésükről. Az eredmények azt mutatták, hogy akik szexeitek a korábbi partnerükkel, erősebb érzelmi kötődési is éltek át irántuk, főként azokon a napokon, amelyeken erőfeszítést is tettek, hogy létrejöjjön a szexuális érintkezés. Szóval ez alapján úgy tűnik, a népi bölcsesség igaz. A felmelegítés csak a káposztának tesz jót, az embernek nem, mert túlságosan igénybe veszi az érzelmi apparátust. A történet egészéhez azonban hozzátartozik, hogy ezek a korábbi partnerükkel szexelők ezután viszont nem mutatták a stressz jeleit a szakítás miatt, és az elméjükbe betolakodó, a korábbi partnerrel kapcsolatos kényszeres gondolatokról sem panaszkodtak. Sőt, az a helyzet, hogy a résztvevők jobban érezték magukat azokon a napokon, amikor megtörtént a szex az exszel. A helyzet sajátosságánál fogva persze adódik a kérdés, hogy mi volt előbb: az erős érzelmi kötődés, amely a szakítás után is szexhez vezetett, vagy inkább a szakítás utáni szex miatt lett erősebb a kötődés érzése az egyénben. Szerencsére ez a kérdés nem csak bennünket érdekel, hanem a kutatókat is izgatta. Azt találták, hogy a szakítás miatti szorongás vagy fájdalom érzése nem jelent meg az exszel való szexuális érintkezés előtt. Sőt, a korábbi partnerrel folytatott szexuális érintkezés még jópár nappal később is fokozottan jó közérzettel tár sult. A kutatók két hónappal később újra megvizsgálták a résztvevőket. Ahogy számítani is lehetett rá, a korábbi partner érzelmi közelségének érzése ennyi idő múltán jelentősen csökkent. Kérdés, hogy az érzelmi felépülés folyamata lassabb vagy gyorsabb volt-e azok között, akik szexeitek a szakítás után az exükkel. A kutatók azonban nem találtak eltérést a felépülés minőségében és sebességében. Valószínűleg újabb vizsgálatokra lesz szükség, hogy tisztábban lehessen látni a korábbi partnerrel való szexuális érintkezés hosszú távú hatásait. Mivel ebben a vizsgálatban nem volt számottevő mérhető különbség a szakítás utáni érzelmi felépülésben akkor, ha valaki „felmelegítette” a kapcsolatot és szexeit az exével, azért

annyit minden bizonynyal elmondhatunk, hogy ebben az esetben a népi bölcsesség mégsem biztos, hogy érvényes igazságot mond.

Miért akar valaki szingli maradni? Az evolúciós pszichológia az utóbbi évtizedekben értelmes magyarázatot adott fajunk párkapcsolati működésének számos kérdésével kapcsolatban. így például tudjuk, hogy mitől vonzó a humoros férfi, hogy miért öltöznek pirosba a nők, hogy jóképű vagy önzetlen férfire vágynak inkább a nők, és hogy miért értékelik túl a férfiak a nők szexuális szándékait? De evolúciós szempontból vajon miként magyarázható az, ha valaki egyszerűen nem akar párkapcsolatban lenni, azaz szingli (egyedülálló) szeretne maradni? Menelaos Apostolou, a ciprusi Nikóziai Egyetem evolúciós pszichológusa éppen ennek az izgalmas kérdésnek eredt nyomába. „A szingliség evolúciója” merőben újszerű és érdekes kérdés. Hiszen a darwini természetes kiválasztódás elmélete szerint a ma élő emberek mind hordozzák őseik azon tulajdonságait, amelyek segítségével képesek voltak a túlélésre és a sikeres szaporodásra. Ezek a (külső és belső) tulajdonságok pedig alapvetően keresettek a párválasztás piacán. Az evolúció bizonyos törvényszerűségei egyszerűen úgy formálták fajunkat (is), hogy fajtársainkkal kölcsönösen felkeltsük az egymás iránti szexuális érdeklődést, több szempont alapján kiválasszuk egymást, és az így kialakult szexuális érintkezés következményeként (rövidebb-hosszabb időtartamra kialakított párkapcsolatban) szaporodjunk. Ennek ellenére számos ember számára a szingli-lét tudatos döntés eredménye. Hogyan lehetséges ez? Az említett vizsgálatban Apostolou (2017) 120 férfi és nő válaszait gyűjtötte össze azzal kapcsolatban, hogy miért is akarhat valaki egyedül maradni. A hasonló válaszok kiszűrése után összesen 76 különböző okot talált. A következő lépésben az így összegyűjtött okokat tartalmazó kérdőív segítségével mérték fel, hogy az utca emberét vajon mi készteti a szingli-létre. Az adatok matematikai elemzésekor három fő dimenziót találtak (ezen belül

összesen tizenöt al-dimenziót), amelyek jelentésben világosan elkülönültek egymástól. Az első a választás szabadsága dimenzió, amely olyan okokat tartalmazott, mint „szabad akarok lenni, nem szeretnék elköteleződni”, „elkerülöm a konfliktusokat”, „nem szeretem a korlátokat”, „jól érzem magam partner nélkül is”, „más dolgok fontosabbak”, „szeretek egyedül lenni”. A második ilyen dimenziónak a korlátok elnevezést adta a kutató. Ebbe a kategóriába olyan okok tartoztak, amelyek mintegy visszafognak valakit attól, hogy párkapcsolatot alakítson ki. Például egészségügyi problémái vannak (ide tartozhat a szexuális működés zavara is), vagy túl idősnek tartja magát a párkapcsolathoz, esetleg egy korábbi kapcsolatból gyereke van, amelyet akadálynak él meg egy újabb viszony kialakításában. A harmadik dimenzió a nehézség a kapcsolatokkal címkét kapta, amely olyan okokat foglal magába, mint a „kedvezőtlen tapasztalataim vannak egy korábbi kapcsolatból”, az „önbizalomhiányom van”, a „félek a változástól”, a „nem vagyok hajlandó a kompromisszumokra”. Összességében ide tartoztak azok az okok, amely alapján az egyén számára nehéz elkezdeni egy kapcsolatot, vagy eleve úgy érzi, hogy senki sem elég jó neki. Tehát a kutatás résztvevői azért maradtak szinglik, mert úgy érezték: így szabadon megvalósíthatnak más fontosabb dolgokat, nem tartották magukat elég sikeresnek, hogy egy partnerért vetélkedjenek, illetve eleve túl problémásnak látták a párkapcsolatokat. De, nem mond ez ellent az evolúciónak?! Hiszen az evolúció éppen olyan viselkedés és lelki működés kialakulásának kedvez, amely növeli a szaporodás hatékonyságát, amely az utódok számának növelésével jár együtt. Az evolúció éppen arra hajlamosít bennünket, hogy tovább adjuk a génjeinket a következő generációba, és lehetőleg minél kevesebbet töprengjünk azon, hogy mindez milyen energetikai költségekkel is jár. Vajon hogyan kedvezhetett az evolúció olyan pszichológiai okok kialakulásának, amelyek éppen a párkapcsolatok kialakulását szolgálnák? Az evolúció nem merev genetikai programokat alakított ki az emberben, hanem sokkal inkább olyan rugalmas algoritmusokat, amely a környezeti feltételek figyelembe vételével működtetik a

viselkedést, gondolkodást, a vágyakat. Ahhoz, hogy megértsük a szingliség evolúciós logikáját (miért akarhat valaki egyedül maradni, hosszabb-rövidebb ideig szüneteltetni ezen keresztül a szaporodását), nézzünk néhány példát! Egy férfi párkapcsolati vonzereje nem elsősorban fizikai attraktivitásától függ, hanem az anyagi javak (kereset) megszerzésének képességétől is. Ezért nem tűnik ésszerű döntésnek, ha egy pasi lehorgonyoz a középiskolás szerelme mellett tizennyolc évesen, ahelyett, hogy a képzése és a szakmai pályája fejlesztésére koncentrálna. Ennek birtokában ugyanis később sikeresebb lehet a jó minőségű partnerért folytatott párválasztási versengésben. Ugyanebből az okból egy nő számára sem biztos, hogy a legjobb döntés, ha hozzámegy7 az első randipartneréhez, ahelyett, hogy több férfit is megismerne és később, érettebb fejjel, megalapozottabb döntést hozna arról, ki is a legjobb partner számára. A párválasztással kapcsolatos evolúciós kutatások szerint bizonyos körülmények között hatékonyabb stratégia szüneteltetni, vagy leállítani a szaporodást. A „választás szabadsága” dimenzió éppen ezért összhangban van az evolúciós nézőponttal. Azt jelenti, hogy szinglinek maradni nagyobb lehetőséget ad a rövid távú kapcsolatokra. Arra, hogy tapasztalatot szerezzünk a lehetséges partnerek felmérésével kapcsolatban, hogy minél pontosabban megfogalmazhassuk a párkapcsolati igényünket. És természetesen arra is, hogy tisztába jöjjünk saját párkapcsolati értékeinkkel, és képesek legyünk a vágyott partner érdeklődését felkelteni. Egyszóval arra, hogy hatékonyabb – és a személyes kvalitásainkat jobban hangsúlyozó – párválasztási stratégiát alakítsunk ki. A „korlátok” dimenzió egy másik evolúciós okot emel ki, amely megmagyarázza, hogy bizonyos körülmények között miért nem a legjobb döntés az egyén számára a párkapcsolati elköteleződés. Átmeneti egészségromlás, betegség esetén logikusabb a párkeresést a gyógyulás utánra tolni, amikor nagyobb valószínűséggel találhatunk vonzóbb, rátermettebb partnert. Ha egy korábbi kapcsolatból gyermekünk van, az bizonyos szempontból hátrányt jelenthet, csökkentheti a párkapcsolati kívánatosságunkat

egy újabb partner szemében. Az evolúció során ilyen esetben hatékony döntés lehetett az erőforrások koncentrálása az utódra, ahelyett, hogy az egyén új, érzelmileg elkötelezett párkapcsolat kialakításába fektesse azokat. Az időskor, vagy a terméketlenség pedig olyan állapot lehet, amelyben evolúciós szempontból megtérülőbb energetikai befektetés a genetikai rokonokba (unokák, egyéb oldalági leszármazottak) invesztálni, mint egy párkapcsolatba. A „nehézségek a kapcsolatokkal” dimenzió evolúciós értelmezéséhez tisztában kell lennünk azzal, hogy a mai értelemben vett szerelmi kapcsolatok viszonylag új keletű jelenség. Az emberi történelem jelentős részében a férfi számára a többi férfivel való fizikai küzdelem (a nőkért) jelentette a párválasztást, a nőknek pedig vajmi kevés lehetősége volt válogatni a partnerek közül egy olyan előre elrendezett házasodási rendszerben, ahol a szülők választottak partnert a gyereküknek. Tehát azért egyedül maradni, mert valaki nem tud flörtölni, vagy azért, mert túl félénk, mert azt hiszi, hogy senki nem érdeklődik iránta, valójában felfogható egy nem igazán hatékonyan működő hosszú távú párkapcsolati stratégiának is. Itt nem arról van szó, hogy valaki tudattalanul mérlegel a jelenlegi vagy jövőbeli párválasztás lehetőségei között. Sokkal inkább arról, hogy valaki azért szenved, mert a párválasztási törekvése (amely a vadászó-gyűjtögető múltunkban gyökeredzik), nem tud megvalósulni (evolúciós léptékkel) szempillantás alatt megváltozott modern iparosodott társadalmak emberi viszonyai között.

Hogyan hat a pornó a párkapcsolatra? Régebben azt gondolták, hogy a tipikus pornóhasználó az egy egyedülálló férfi, aki partner hiányában egyfajta pótcselekvésként fordul a pornóhoz. A kutatásokból azonban kiderül, hogy napjainkban a valóságban a párok gyakran együtt néznek pornót. A kérdés, hogy ez vajon problémát okozhat-e? Milyen hatással lehet a pornó a párkapcsolatok minőségére? Samuel Perry (University of Oklahoma, USA) éppen ennek a kérdésnek eredt a nyomába,

amikor longitudinális (azaz nem egy adott időpontban végzett, hanem hosszú távú hatást feltáró) kutatást végzett. Perry (2016) arra volt kíváncsi, hogy miként hat a pornófogyasztás a párkapcsolati minőségre, és abból indult ki, hogy ezt elég nehéz lehet vizsgálni. Hiszen a legtöbb kutatás arról számol be, hogy a pornóhasználat párkapcsolati problémákat okoz, mert azt találják, hogy a problémás pároknál magas arányban van jelen ez a tevékenység. De ez az együttjárás ellenkező ok-okozati összefüggést is jelenthet, azaz: a nehézségekkel küzdő, kielégületlenebb párok gyakrabban fordulhatnak a pornóhoz. Igazából csak akkor dönthetjük el, hogy mi az ok és mi az okozat, ha követjük konkrét párok esetében a pornóhasználati szokásokat és a párkapcsolati elégedettség változását. Perry éppen ezt tette. Egy amerikai adatbázist használt (Portraits of American Life Study, PALS), és egy felnőtt mintán 6 éven keresztül felvett adatokat elemzett (2006-2012 között). A sok kérdés közül igazából kettőre volt igazán kíváncsi: az egyik, hogy „Mennyire elégedett Ön a párkapcsolatával?”, a másik pedig, hogy „Milyen gyakran néz Ön pornográf anyagokat?”. Az eredmények szerint 2006-ban azok a nők és férfiak, akik több pornót néztek, kevésbé voltak elégedettek a kapcsolatukkal, mint akik kevesebb pornót láttak. Önmagában ebből persze nem tudjuk, hogy a pornóhasználat csökkentette-e a párok boldogságérzetét, vagy a párkapcsolatukban kevésbé boldogok vigasztalódtak inkább a pornóval. De Perry megnézte ugyanazokat a válaszadókat hat év múlva is (2012-ben), és összehasonlította a válaszaikat a korábban adott pontszámaikkal. Azt találta, hogy akik több pornót néztek 2006-ban, később kevésbé voltak boldogok a párkapcsolatukban. Az intenzívebb pornóhasználat tehát nem egy rossz minőségű párkapcsolat melléktermékeként jelenik meg, hanem sokkal inkább anticipálja (előre vetíti) a kapcsolat minőségének később hanyatlását. A leginkább negatív hatása akkor volt megfigyelhető, amikor a (kapcsolatban élő) férfi pornóhasználata a legintenzívebb volt (naponta egyszer vagy többször). A pornóhasználatnak ez a mértéke statisztikailag szélsőségesnek mondható, és addiktív vagy kompulzív viselkedésnek is nevezhető. A viselkedéses addikciók (pl.

játékszenvedély, internet-függés, szerhasználat) önmagukban is kifejezetten párkapcsolat-rombolóak, különösen akkor, ha ez összefügg a szexualitással, mint a pornóhasználat esetében. A jó hír az, hogy a kutatásban a nők pornóhasználatával kapcsolatban a következőket találták. Azok a nők, akik legalább havi 2-3 alkalommal néztek pornót 2006-ban, boldogabbak voltak hat év múlva, mint azok, akik ennél kevesebbszer. A párkapcsolatukkal leginkább elégedett nők azok voltak, akiknél ez a hatás a legmarkánsabb volt.

Boldogabb-e, aki többet szexel? Az elmúlt években számos kutatási eredményből értesülhettünk arról, hogy aki többet szexei, az valószínűleg boldogabb is. Ez tényleg igaz lehet? A több szex valóban fokozza az egyén boldogság-érzését? Egyrészt logikusnak tűnhet, hiszen mi másért szexelnénk, mint, hogy jól érezzük magunkat… George Loewenstein és kollégái (2015) (Carnegie Mellon University) azonban valami egészen mást találtak. Miért is gondoljuk, hogy a több szex nagyobb boldogsághoz vezet? Egy amerikai felnőttek körében végzett kutatásban, amelyben tizenhatezer résztvevő adatait elemezték, azt találták, hogy azok, akik hetente legalább egyszer szexeinek annyival boldogabbak azokhoz képest, akik csak havonta egyszer szexeinek, mintha a bankszámlájukon kb. 10 millió forintnak megfelelő dollárnyi plusz pénzük lenne. Egy másik kutatás azt állítja, hogy a megkérdezett ezer nő szerint a legmagasabbra értékelt tevékenység az életükben a szex. Egy szexuális motivációval foglalkozó kutatásban pedig a megkérdezett nők és férfiak azt állították, hogy leginkább a gyönyör elérése miatt szexeinek. Loewenstein és mtsai (2015) ugyanakkor az ilyenkor szokásos kérdőíves felmérés helyett egy kifejezetten szokatlan feladatot adtak a kutatásuk résztvevőinek (hatvannégy felnőtt házaspár, akik az elmúlt hónapban legalább egyszer szexeitek). Kezdetben persze ki kellett tölteniük egy kérdőívet, amely az általános boldogsági szintjüket mérte fel és a szeretkezéssel kapcsolatos érzéseikről is

számot kellett adniuk. Aztán arra kérték őket a kutatók, hogy menjenek haza és szexeljenek kétszer annyit, mint eddig. A pároknak csak a felét kérték erre, a másik felének azt az utasítást adták, hogy pontosan annyit szexeljenek, mint eddig: se többet, se kevesebbet. A meglepő eredmény nem az volt, hogy a korábbiakhoz képest ugyanannyit szexelő csoport ugyanannyira volt boldog és elégedett a szexuális életével, mint korábban. Hanem az, hogy a másik csoport, akik kétszer annyit szexeitek, kevésbé voltak boldogok és kevésbé voltak elégedettek a szexuális életükkel, mint előzőleg. A több szex egyszerűen nem vezetett automatikusan nagyobb boldogsághoz és elégedettséghez. Mivel magyarázhatók ezek az eredmények? Valószínűleg már a kérdésfelvetés is (több szex = jobb szex?) tükröz egyfajta értékrendet, amely miatt a szexualitás lényegét hajlamosak vagyunk félreérteni. Tevékenységeinknek ez a fajta nagyipari, teljesítményközpontú megítélése a szexszel kapcsolatosan a mennyiség és a minőség közé tesz egyenlőségjelet. A szexualitás működését feltáró vizsgálatok azonban egészen másról számolnak be. Ha egy házaspár például havonta 3 alkalommal szexel, akkor ennek a megkettőzése már lehet, hogy cseppet sem izgalmas kihívás a számukra, sokkal inkább stresszel és kapcsolati feszültségekkel együtt járó kellemetlenség. A következőkben 5 olyan praktikáról olvashatunk, amelyek a minőségi szex művelőinek adhatnak tippeket Michael Castleman (1989) amerikai pszichológus-újságíró nyomán, aki szexuális kérdésekre tanácsadóként már több mint 10.000 estben válaszolt. (1) Hangolódjunk rá egymásra! A testi érintkezés előtt kerüljünk egymáshoz közelebb lélekben is! Lazítsunk egy fárasztó nap után, osszuk meg egymással az élményeinket, ne vigyük be a stresszt az ágyba. Egy közös zuhanyzás segíthet a lazításban és a tisztálkodás mellett elkezdődhet. (2) Teremtsünk erotikus hangulatot! A tiszta ágynemű, az illatos gyertyák, a sejtelmes fények és a szenvedélyes zene, mind segíthetnek abban, hogy a hétköznapi rutintól eltérő hangulat fokozza erotikus érzékenységünket.

(3) Fordítsuk meg a pornó-stílust! A pornó filmekben általában 95% idő jut genitális szexre és csupán 5% az egyéb érintkezésre. Fordítsuk meg ezt az arányt, és töltsünk minél több időt csókkal, érintéssel, öleléssel! A kölcsönösen végzett egész testes olajos masszázs lehet egyszerre játékos és erotikus élmény, amely mindenkit a kellő szexuális hőfokra hevíthet. (4) Fordítsunk időt a kölcsönös örömnyújtásra! Mivel a kutatások szerint az egyidejű orgazmus ritka, mint a fehér holló, érdemes arra készülni, hogy egyéb praktikákkal jussunk/juttassuk egymást gyönyörhöz. Ez azért is fontos lehet, mert a statisztikák szerint a nőknek csak mintegy huszonöt százaléka jut orgazmushoz a közösülés közben. A többség számára a kreatív megoldások hiánya (pl. a nyelvvel, ujjakkal, vagy vibrátorral való ténykedés) azt jelentheti, hogy orgazmus nélkül maradhatnak. (5) Tanítsuk meg egymásnak, hogy mit szeretünk a szexben! A párok számára a szexuális kommunikáció gyakran azért nagy kihívás, meri egyszerűen nem tudják, hogyan kéne beszélni „ezekről” a dolgokról. Pedig egy egyszerű visszajelzés, mondjuk az „igen”, vagy az „ahhh” kiváló lehet erre, amikor szeretnénk még többet abból, amit a partnerünk éppen csinál. A legtöbb szerető sokkal gyorsabban tanul ezekből a jelzésekből, mint azt elsőre gondolnánk.

Kevesebbet szexelünk, mint régebben? Egy megdöbbentő kutatásban Jean Twenge, a San Diego Állami Egyetem pszichológia professzora és munkatársai azt találták, hogy az átlagos felnőtt napjainkban 9-szer kevesebb alkalommal szexel, mint tette ezt egy átlagos felnőtt az 1990-es évek végén. A kutatásban több mint huszonötezer amerikai válaszadó adatait használták fel, akiket arról faggattak, hogy milyen gyakran élnek nemi életet. A talán legmeglepőbb eredményt (legnagyobb csökkenést) a partnerükkel együtt élő házaspárok körében mérték, akik 16-od annyit szexeltek, mint a régiek. A tanulmány szerint a szexuális érintkezések számának csökkenése valahol az 1990-es évek végén

kezdődött. Az egyik csoport – akik nem házasodtak meg – ugyan gyakrabban szexeitek a 2000-es években, mint az 1990-es években, de 2008 után ennek a csoportnak a teljesítménye is „visszaesett” a nyolc évvel azelőtti szintre. Az utóbbi évtizedben valójában nem történt változás a szex gyakoriságában a párok között. Vajon mi történehetett velünk? Twenge és mtsai. (2017) 5 lehetséges okot sorolnak fel, amelyek együttesen játszhattak szerepet: (1) Az okostelefonok tönkreteszik a szexuális életünket. Nehéz úgy beszélgetni a partnerünkkel, ha a telefonját nézegeti, vagy ha beszélgetés közben az éjjeliszekrényre pillant, amikor a telefon jelez valamit. A való ságban az okostelefonok ahelyett, hogy összekötnének bennünket, éppen hogy közénk állnak. Legalább is, ami az intimitást, a közelséget jelenti. (2) A szórakozás sokkal szórakoztatóbb, mint amennyire régen az volt. Könnyedén letölthetünk filmeket, sorozatokat bármikor és/vagy éjjel-nappal játszhatunk videojátékokat. (3) A randi app-ok valójában nem kedveznek a szexnek annyira, mint amennyire az a köztudatban benne van. Lehet, hogy egy bizonyos csoportnak, amelynek az a célja, hogy gyorsan szexhez juthassanak, az ilyen alkalmazások valóban jó lehetőséget kínálnak. De akik valóban randizni szeretnének – ahogy a legtöbb ember – az ilyen alkalmazások nem vezetnek rövid idő alatt szexhez. (4) Általánosságban sokkal kevésbé vagyunk elégedettek a párkapcsolatunkkal, mint a szüleink generációja volt. Ez persze azért is lehet, mert minket magasabb elvárásokkal neveltek fel. Ezért serdülőként elhittük, hogy képesek vagyunk megváltani a világot, felnőttként pedig rá kellett ébrednünk, hogy a valóságban átlagos képességű és életpályájú emberek vagyunk. A velünk szemben támasztott magas gyermekkori elvárások átszivároghattak a partnerünkkel szemben támasztott saját elvárásainkba is. Lehet, hogy nem is a másik emberbe voltunk szerelmesek a kapcsolat elején, hanem egy „tökéletes kapcsolatba”. A korábbi generációk nem feltétlenül akarták, hogy minden fizikai, lelki és szellemi szükségletüket egyetlen másik ember, a párjuk adja meg számukra.

Erre a párkapcsolaton kívül ott volt a közösség, az Isten és számos más vonatkoztatási pont. Ez talán megmagyarázza, hogy miért érzik magukat kevésbé boldognak a mai harmincasok, mint életük korábbi szakaszában. (5) Bizonyos gazdasági kutatások eredményei szerint az amerikai fiatal férfiak 20%-a nem dolgozik, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy a videojátékok izgalmasabb kihívást jelentenek számukra. Ha a férfiak ahelyett, hogy dolgoznának és megházasodnának (elkötelezett párkapcsolatot alakítanának ki), inkább játszanak, akkor a felvázolt szexuális hanyatlás a következő évtizedekben még meredekebb irányba zuhanhat.

Szex, drog és evolúció Napjaink nyugati társadalmainak egyik divatos vitatémája a droghasználat legalizálása, illetve kriminalizálása között feszül. A drogok szabadabb használatát a liberálisabb politikai vélemények hangsúlyozzák, míg a tiltás/büntetés elvét a konzervatívabb oldal képviseli. Míg a szekértáborok a könnyű drogok használatának előnyeit (társadalmi hasznosságát) és hátrányait (veszélyeit és költségeit) ütköztetik, gyakran tudomást sem vesznek a tudományos tényekről. Ebben a részben egy a szex és a drogok kapcsolatát vizsgáló kutatásnak eredtünk nyomába. George Richardson, a University of Cincinatti (USA) kutatója arra volt kíváncsi, hogy milyen kapcsolat van a szex és a drogok között, és létrejöhetett-e a droghasználatnak bármilyen, az evolúcióval összefüggő (ún. adaptív) haszna, előnye? Persze régóta tudjuk, hogy az ember már a történelem előtti időkben is használt pszichoaktív szereket szó rakozáshoz, vagy spirituális szükséglet miatt, vagy gyógyszerként. Néhány ma is ismert és használt stimuláló szer, mint pl. a kokacserje levele, vagy a kávébab őrleményének főzete enyhíti a fáradtságot és fokozza az éberséget. Az ópiátok tompítják a fájdalmat és egyfajta eufórikus hatást váltanak ki. Még a dohánylevelek füstje is – amely egyébként rákkeltő hatású – valamelyest véd bizonyos fertőző élősködőktől. Szóval a szerhasználat kifejezetten fontos lehetett az ember

számára a modern orvostudomány és a tiszta (nem fertőző) ivóvíz megjelenése előtt. Azt is mondhatjuk, hogy a drogok minden bizonnyal segítették fajunkat a túlélésben és a szaporodásban. De miként segíthettek bennünket a párválasztásban? A kutatások szerint a droghasználóknak több szexuális partnere van, korábbi életkorban kezdik meg a szexuális életet, és gyakrabban vesznek részt úgynevezett kockázatos szexuális kalandokban (mint pl. a védekezés nélküli szex alkalmi kapcsolatban), mint a drogot nem használók. Ez persze lehet azért is, mert a drogok általában (pl. az alkohol) feloldják a gátlásokat és arra hajlamosítanak, hogy olyat is megtegyünk, amit egyébként nem szoktunk. A szex és a droghasználat más pszichológiai vetülete is érdekes lehet. Például számos ember hajlamos arra, hogy kövesse az „élj gyorsan, halj meg fiatalon” elvét, amely nagyban hasonlít az úgynevezett gyors élettörténeti stratégiához. Az ilyen emberek nem nagyon aggódnak a távoli jövő miatt. Ehelyett inkább a jelenben élnek, rövid távú párkapcsolatokra törekszenek, és habzsolják az élvezetekei (pl. a drogokat), egyben elutasítják a távolinak tűnő következményeket. Mivel nem volt igazán világos, hogy a droghasználat miként függ össze a szexuális viselkedéssel, Richardson és munkatársai (2017) egy olyan adatbázis elemzésére vállalkozott, amely amerikai fiatalok adatait tartalmazta nyomkövetéses módszerrel (National Longitudinal Survey of Youth). Azaz 1997-ben kezdték felvenni és ugyanazokkal a válaszadókkal kétévente újra és újra találkoztak, hogy képet kapjanak az életük bizonyos területéről. A kutatókat különösen a marihuána, a dohány és az alkohol használat érdekelte, valamint a szexuális partnerek száma az utóbbi néhány évből. Az eredmények szerint a szerhasználat és a szexuális tapasztalat között nem volt túl erős az összefüggés. A párkapcsolati/szexuális szempontból leginkább sikeres, illetve a legkevésbé sikeres fiatalok közötti különbséget statisztikailag nem magyarázta a droghasználatban mérhető eltérés, hanem egyéb változók játszottak ebben szerepet. Akik arról számoltak be, hogy rengeteg alkoholt ittak, valóban több szexuális partnert is vallottak be, de ez a hatás nem tartott sokáig. Azaz, a részegeseknek egy ideig több partnerük

volt, de ez csak egy bizonyos pontig volt így. Ez igazolja, hogy az alkohol csökkenti a gátlásokat és ezért kockázatosabb szexuális viselkedéshez vezet. De amikor kijózanodunk, a hatás elmúlik. Az idézett tanulmány szerint a droghasználat párhuzamot mutat a számtalan szexuális partnerrel folytatott kockázatos nemi élettel. Az eredmények szerint egy ember szerhasználata túl keveset árul el arról, hogy a jelenben milyen eséllyel szerezhet magának szexuális partnereket, de lényegében semmit nem mutat meg a jövőbeni lehetőségeiből. Ha valaki a szexuális élete fellendülését reméli a szerhasználattól, akkor érdemes felkészülnie arra az összefüggésre, hogy amennyire megnöveli a párkapcsolati sikerességét az anyag, olyan gyorsan el is múlhat ez a fajta jótékony hatás.

Miért vágynak nagyobb péniszre a férfiak? A világháló tele van állítólag hatékony pénisznövelő szerek kéretlen reklámjaival (amelyek tömkelegével különösen akkor találkozhatunk, ha pornográf tartalmú oldalakra tévedünk). De természetesen az online média elterjedését megelőzően is léteztek népi praktikák a férfiak nemi szervének növelésére. Valóban lényeges kérdés ez? A nők tényleg előnyben részesítik a nagyobb péniszt a szexuális együttlét során? Vagy inkább csak a média turbózza fel a pénisz méretének problémáját? Két albán kutató (Drasa & Vasili, 2016) azt vizsgálta, vajon melyik nők kedvelik az átlagosnál nagyobb péniszű férfiakat. Az eredmények tükrében talán közelebb kerülhetünk a címben feltett kérdéshez: vajon a nők valós igénye vagy inkább a médiahatás következménye az átlagosnál nagyobb pénisz kultusza. A szexológusok szerint a női orgazmusnak négy fajtája ismeretes, attól függően, hogy melyik szexuális szerv ingerlésével váltható ki: Ezek a következők: a csikló (klitorisz), a g-pont-, a hüvely, és mindhárom együtt. Mivel a nők második leggyakoribb szexuális problémája az orgazmus hiánya, (amely a nők több mint 20%-ának okoz gondot), felmerül a kérdés, hogy a hüvelyi orgazmus vajon nagyobb valószínűséggel létrejön-e az átlagosnál hosszabb

péniszű férfiak partnereinél, mint azoknál a nőknél, akik rövidebb péniszű partnerre tettek szert. A kutatók 1275 szexuális tapasztalattal rendelkező női válaszadót vontak be a vizsgálatba, akiknek a következő kérdésre kellett válaszolniuk: „Nagyobb valószínűséggel él át orgazmust olyan férfivel, akinek az átlagosnál hosszabb pénisze van?” (A kutatók az átlagos merev péniszméretet 14,9-15,5 cm-ben határozták meg.) A résztvevőknek négy válaszlehetőség közül kellett választaniuk: (1) Valószínűbb az orgazmus átlagosnál hosszabb péniszű férfival, (2) Nincs különbség – az átlagos és az annál hosszabb péniszű férfival egyformán orgazmushoz lehet jutni, (3) Az. átlagosnál hosszabb péniszű férfivel kevésbé valószínű az orgazmus, (4) Nincs vagy nem túl gyakran van orgazmusom közösülés közben, illetve (5) Nem közösültem még elégszer ahhoz, hogy össze tudjam hasonlítani a méreteket. A kutatók kizárták az adatelemzésből azokat, akik nem rendelkeztek elegendő szexuális tapasztalattal az összehasonlításhoz, illetve azokat is, akikről azt feltételezték, hogy magas külső elvárásoknak való megfelelésük miatt nem őszinték (akik 86%-nál magasabb pontszámot értek el a Marlow-Crown-féle társas kívánatosság kérdőíven.) Az eredmények meglehetősen érdekes képet mutattak. Először is a nők több mint fele (56,5%) azt állította, hogy nincs eltérés az orgazmus valószínűségében az átlagos és az annál hosszabb péniszű férfi esetében, és csak a nők harmada (35,7%) állította azt, hogy hosszabb péniszű férfival szexelve nagyobb valószínűséggel lehet orgazmushoz jutni. Ugyanakkor a nők, akik szerint a hosszabb péniszű partner mellett valószínűbb a kielégülés, szignifikánsan több közösülés közben átélt, hüvelyi orgazmusról számoltak be az elmúlt hónap viszonylatában, mint azok a nők, akik szerint nem függ a férfi méretétől az orgazmus valószínűsége. Ezek szerint a nők, akik közösülés közben hajlamosabbak a hüvelyi orgazmusra (mint azok, akik nem preferálják a szexuális élvezetnek ezt a típusát), előnyben részesítik a hosszabb péniszű férfit az átlagos méretűhöz képest. Ez az eredmény egybevág a pénisz kialakulásával kapcsolatos egy bizonyos evolúciós elképzeléssel, amely szerint a férfi nemi szerv méretének alakulására a női orgazmuskészség gyakorolt evolúciós

nyomást. Ennek az eredménye lehet, hogy még napjainkban is megjelenik a nők szexuális pszichológiai működésében a férfiak mérete iránti fogékonyság: számos nő kedveli az átlagosnál nagyobb péniszű férfit. Elképzelhető, hogy a férfiak ezért is szeretnének nagyobb péniszt. Más elméletek szerint ugyanakkor az átlagosnál nagyobb pénisz inkább a férfiak közötti versengés része lehetett. *** Most már biztosan kiderült az olvasónak, hogy valószínűleg nem szexel mindenki másképp – ahogyan a cím sugallja –, sokkal inkább arról van szó, hogy a különböző környezeti hatásokra az egyének eltérő döntéseket hoznak a szexuális életükkel kapcsolatban. Úgy tűnik, hogy az anyagi jólét, a technológia fejlettsége paradox módon azt eredményezi, kevesebbet szexelünk és kevesebb gyereket vállalunk, az egy vagy több gyereket nevelő család, mint egy párkapcsolat fejlődésének lehetséges célja, nem ment ki a divatból. Sőt, a hosszú távú, érzelmileg elkötelezett párkapcsolatokban a nőkben és férfiakban is újra és újra megfogalmazódik az a vágy, hogy közös gyereket szeretnének. A következő fejezetben ezt a témát fogjuk körüljárni.

10. MIÉRT FONTOSABB A CSALÁD MINDENNÉL? „Ha tudnám is, hogy holnap elpusztul a világ, még akkor is ültetnék egy almafát.” Martin Luther német lelkész (1483-1546) Az emberi csecsemő egy olyan különleges teremtmény az univerzumban, amelyhez fogható nem sok van. Magatehetetlen, sem akaratlagos mozgásra, sem beszédre nem képes, de még táplálkozni sem tud egyedül. Kiszolgáltatottsága megindító és heves gondoskodási érzést vált ki belőlünk (nőkből és férfiakból egyaránt, de persze inkább a nőkből), különösen, ha a saját gyerekünkről van szó. Az, amilyen egy kisbaba, egyszerre oka és következménye az emberi szexualitásnak. A babáknak nemcsak a teste (izomzata, csontozata, emésztő rendszere stb.) éretlen, hanem az idegrendszere is meglehetősen kialakulatlan. Az a csodálatos idegrendszer, amely később, felnőtt korban feltalálja, megtervezi és megvalósítja a jövőbe vezető technológiai találmányokat. De a babák éretlen idegrendszere még sok-sok évi gondoskodást, törődést és szénhidrátot igényel ahhoz, hogy teljes pompájában tündököljön. Ehhez pedig szükség van a kétszülős gondoskodásra, hiszen a nők számos önálló életvezetési funkciója csökken a babagondozás és szoptatás energiaigényes időszaka alatt. Vajon világra jöhetnének-e a babák nagyobb, érettebb aggyal (idegrendszerrel) és érettebb, önállóbb testtel is? Ha nagyobb lenne a szülőcsatorna, azaz a nőknek szélesebb lenne a csípője, akkor talán igen. De az elmúlt néhány millió évben ez a konstelláció volt a legnyerőbb: éretlenebb a baba, viszont hosszabb az utódgondozás. Tehát úgy tűnik, a hosszú távú párkapcsolatok iránti preferenciánk fajunk túlélésének egyik fontos építőköve. Vajon milyen pszichológiai működés jellemző ezekre a hosszú távú viszonyokra? Hogyan részesítette előnyben az evolúció a hosszú távú érzelmi elköteleződést bizonyos körülmények között, a rövid távú alkalmi kapcsolatok iránti nyitottsághoz képest? Ebben a fejezetben többek között erről lesz szó.

Miért szexelnek kevesebbet szülés után, akik jobban szeretik egymást? Sok leendő szülő kíváncsi, hogy a gyermek születése miként fogja befolyásolni kapcsolatukat, beleértve a szülők közötti szexuális kapcsolatot is. Noha a legtöbb szülő bizonyos változásokra számít a szexuális életében, ezeknek a változásoknak a jellege és az, hogy mit jelent a változás a párkapcsolat egészét illetően, aggasztó lehet. A terhesség alatt a szülők között fennálló erős érzelmi kötelék vajon a baba megérkezése utáni több szexet jelez-e előre, és a szex hiánya a párkapcsolat jövőbeli minőségi romlását jelenti-e? Van-e valami egyedülálló dolog a szülői viszonyban, amely megváltoztatja a kapcsolati minőség és a szex gyakorisága közötti tipikus összefüggést (ti. több szex = jobb minőségű kapcsolat)? Ezekre a kérdésekre akartak választ kapni Tierney Lorenz és kollégái (2020), akik az Egyesült Államok-béli University of Nebraska kutató pszichológusai. Sok szülő a szexuális aktivitás gyakoriságának csökkenését tapasztalja a gyermek születése után. Valójában a legtöbb heteroszexuális pár a szexuális aktivitás gyakoriságának fokozatos, de jelentős csökkenését éli meg, amely körülbelül a terhesség alatt kezdődik és a szülés utáni első év végéig tart. Ezen kívül az új anyák körülbelül kétharmada számol be a szexuális működés megváltozásáról, ideértve a vágyat, az izgalmat és az orgazmust is. Meg kell azonban jegyezni, hogy a szexuális funkciók a legtöbb nőnél a szülés utáni 6 hónapon belül visszatérnek a terhesség előtti szintre. A szexuális vágy különösen a szoptató anyák esetében csökken nagyobb mértékben, mint tápszerrel tápláló anyák körében. Az apáknak a perinatális periódusban bekövetkező szexuális vágyában és/ vagy erekciós működésében bekövetkező változása korlátozottan dokumentált, és a legtöbb kutatás inkább azzal foglalkozik, hogy a férfiak hogyan reagálnak a partner szexuális vágyának csökkenésére. A szexuális érintkezés gyakoriságának csökkenése miatti szülői szorongás a párkapcsolatokra negatív hatást gyakorolhat, amely

közvetve (tehát nem a kevesebb szex, hanem az érte való aggódás) befolyásolhatja a gyermek jólétét. És az is igaz, hogy más élethelyzetekben (nem a terhességgel összefüggő helyzetekben) a szexuális érintkezés gyakoriságának csökkenése valóban a párkapcsolati minőség romlásához vezet, és konfliktusok kialakulását eredményezheti, amely a házasság instabilitáshoz vezethet. Felismerve, hogy a párkapcsolati konfliktus akadályozhatja a gyermek egészséges fejlődését támogató pozitív környezet kialakítását, a tudományterület szakértői arra ösztönzik a szülés utáni gondozásra szakosodott orvosokat, hogy tájékoztassák betegeiket arról, hogy miként lehet „visszatérni” a terhesség előtti szexualitáshoz, és közben arra figyelmeztetnek, hogy a szülés utáni szex gyakoriságának csökkenése komolyan befolyásolhatja a kapcsolatot. Hasonlóképpen, a népszerű sajtóközleményekben bőven vannak cikkek arról, hogy miként lehet „visszatérni” a terhesség előtti testmérethez és a szexualitáshoz, azzal a határozott következménnyel, hogy minél gyorsabban tér vissza a szexuális tevékenységhez, annál egészségesebb lesz a szülők kapcsolata. A szakirodalom szerint azonban a szexuális érintkezések gyakorisága életciklusonként eltérő. így az a feltételezés, hogy a szex csökkenése mindig az intimitás problémáival vagy a partner támogatásának csökkentésével jár, nem egyezik mai ismereteinkkel. Például egy, a szexualitás és az öregedés összefüggését feltáró kutatásban azt találták, hogy noha a szexuális érintkezés gyakoriság csökken az idősebb pároknál, e csökkenésnek a párkapcsolati elégedettségre gyakorolt hatása nagyban függ a pár egymás iránti kommunikációs és kapcsolati nyitottságától. Valójában az idős párok esetében a párkapcsolati elégedettség azon múlik, hogy a szexuális érintkezések csökkenő gyakoriságával egyidőben mennyire tudnak kölcsönösen egymásra hangolódni, egymás igényeit megismerni és elfogadni. Ehhez hasonlóan a súlyosabb betegség vagy sérülés után sok pár olyan alkalmazkodási időszakról számol be, amelyben a szexuális gyakoriságuk csökkenhet, hogy az egyik vagy mindkét partner fizikai változásaihoz igazodjon, de a szexuális minőség javul, lia szexuális repertoárjuk kibővül, vagy szexuális tudatosságuk és érzelmi intimitásuk növekszik. Úgy tűnik tehát, hogy a pároknak, akik

az egészségi állapotváltozás miatt ritkábban szexeinek, nem a romlik a kapcsolati minősége. Amennyiben a kapcsolat jó minőségű – azaz érzelmi intimitást, támogatást és hatékony kommunikációt jelent mindkettőjük számára – akkor a szexuális érintkezés csökkenése inkább a pár új élethelyzetéhez való egészséges alkalmazkodását tükrözi. Az emberi viselkedés funkció-szempontú megközelítése, az evolúciós elmélet éppen azt állítja, hogy a szexualitás és a partnerség különféle funkciókat tölthet be a terhesség és kisgyermekgondozás során. A szülés utáni kevesebb szex eszerint valójában nem a kapcsolati problémákat tükrözi, hanem sokkal inkább a szülői helyzethez való sikeres alkalmazkodást jelezheti. Arról van szó, hogy a szülés utáni csökkent szexuális aktivitás segíti a szülőket abban, hogy a jelenlegi utódokba fektessék erőforrásaikat és energiájukat (nem pedig egy újabb utód létrehozásába). Ha azonban a szülők közötti kapcsolatot elsősorban nem a nagyfokú intimitás és támogatás jellemzi, akkor a folyamatos szexuális tevékenység segíthet megszüntetni a közöttük lévő kapcsolódáson keletkezett repedéseket. Lorenz és munkatársai ezt az elméletet egy olyan hosszútávú vizsgálatban tesztelte, amelyben 159 heteroszexuális pár vett részt a szülés után 6 hónapon keresztül, és amelyben a kapcsolatok minőségének, valamint a szexuális érintkezések gyakoriságának változását is mérték. A kórházi terhesgondozáshoz kapcsolódva a párokat bevonták egy háromórás laboratóriumi eljárásba. Ebben félig strukturált klinikai interjút vettek fel, valamint teszteket töltöttek ki, és a viselkedésüket is megfigyelték, amelynek célja a bensőséges kapcsolati működés mérése volt. A teszteket a pár tagjai külön-külön helységben töltötték ki, míg a beszélgetés közösen zajlott. A szülés utáni hatodik hónapban a kutatók telefonos interjút készítettek a párokkal úgy, hogy nem hallhatták egymás beszélgetését. Ennek az interjúnak a témája a pár szexuális életének minősége volt a baba születése óta eltelt időszakban. Eredményeik igazolták a felvetéseket. Bár első pillantásra meglepőnek tűnhet, hogy a jobb minőségű szülők közötti kapcsolat a szex csökkenésével jár, ez az eredmény megfelel annak

feltételezésnek, amit a bensőséges párkapcsolatok működésének evolúciós modelljei alapján a kutatók megfogalmaztak. A szex ritkulása a szorosabb kötelékekkel rendelkező párok esetében pozitív alkalmazkodást tükrözhet, késleltet ve az új utódokba történő további energiabefektetést és csökkentve a szülés utáni szex esetleges kockázatait, például a fertőzést vagy a fájdalmat. Ha a pár tagjai között elég erős a bizalmi kötelék, akkor energiájukat a szülői kihívások navigálására fordíthatják és a szex egy ideig a polcra kerülhet. Amikor azonban a szülők észreveszik az intimitás és a reakciókészség hiányát, akkor a szexhez fordulhatnak, hogy felszabadítsák problémás kapcsolatukat. Ezért van az, hogy a terhes és szülés után lévő nők jelentős része nem a szexuális vágy vagy a szeretkezéssel járó élvezet miatt szexei, hanem főként a párkapcsolat fenntartása érdekében. Különösen akkor van ez így, ha az anyák észreveszik partnerük támogatásának hiányát. Ezért gyakrabban szexelhetnek, hogy megújítsák az apai ráfordítását mind a kapcsolatba, mind az utódokba. Sőt, egyes kutatások szerint, amikor a kapcsolatot fenyegetve érzik (például észreveszik, hogy férjükkel flörtöl egy másik nő), a terhes nők partnerük iránti szexuális vágya paradox módon megnövekszik.

Milyen árat fizet az anya a gyerekért? Azt mindenki tudja, hogy az ember – akárcsak a legtöbb emlősállat – nemenként eltérő mértékben fektet energiát az utód létrehozásába. Hiszen a terhesség és a szoptatás olyan mértékű energetikai elköteleződést jelent a nő számára, amelynek töredékét jelenti csak a férfi hozzájárulása az utód megszületéséhez és életképes korba való eljutásához. Pollack, Rivers és Ahrens (2018) azonban megdöbbentő eredményeket közöl, amely szerint egy gyermeket szülő nő 11 évvel gyorsabban öregszik, mint gyermektelen társa. Bár ezzel ellentétes eredményeket is találtak korábban. A mostani kutatást megelőzően is tudni lehetett, hogy a szülőség, különösen az anyaság, egyfajta áldozattal jár együtt. Ez jelenheti a nők előbb említett biológiai szintű elköteleződését az embrió

fejlődésével, illetve a csecsemő gondozásával és táplálásával kapcsolatban, de számos más lemondással is együtt járhat. És nem csupán arról van szó, hogy a baba megfoganásával és születésével a szülő figyelmi fókusza átkerül önmagáról egy új élőlényre. A szüléssel együtt járó biológiai-hormonális változások az anyák többségét az önzetlenség irányába képesek elmozdítani, amelyben a saját testük megosztása a babával nemhogy kellemetlen érzés, hanem kifejezetten boldogság/teljesség átélésének lehetőségét adja. Pollack, Rivers és Ahrens (2018) azt találták, hogy egy nőt 11 évvel öregít a gyermekszülés, legalább is, ami a sejtszintű öregedést jelenti. Minderre egy olyan komplex struktúra tanulmányozásával jöttek rá, amit telomernek neveznek. A telomer a kromoszóma végén található és az a szerepe, hogy megvédje az örökítő’ anyagot, a DNS-t a sérülésektől. Mint ahogy a kesztyű óvja a kezünket. A sejt minden regenerálódása alkalmával a telomer egyre rövidebb lesz, amely valóban összefügg a sejt öregedésével. A telomer rövidülése összefügg a szervezet egészségi állapotával és a magasabb halálozási aránnyal, hasonlóan, mint ahogy az őszülő haj jelzi a szervezet öregedését. A virginiai George Mason Egyetem (Egyesült Államok) kutatói 1954 fő (20-44 éves) nő vérmintáiban vizsgálták meg a telomerek hosszúságát. Azt találták, hogy a gyermeket szült nők telomerei 4,2%-kal voltak rövidebbek a gyermektelen nők telomerjeihez képest. Az eredmény akkor is markáns volt, amikor az élet kor, a testtömeg index, szocio-ökonómiai háttér miatti különbségeket a mintában statisztikai módszerekkel kiegyensúlyozták. Ez a telomer-rövidülés megfelel egy 11 éves gyorsított mértékű sejtes öregedésnek, ami azért is meghökkentő, mert a kutatásban talált öregedés mértéke sokkal jelentősebb, mint amelyet korábban a dohányzással vagy az elhízással összefüggésben találtak mások. Az eredmények legalább két szempontból is különösek. Egyrészt ennek fényében érthetővé válik, hogy napjaink nyugati társadalmaiban, ahol nem kötelező szülni a nőknek, sokan nem is vállalkoznak erre önszántukból (az említett kutatásban 444 nőnek nem volt gyermeke). Úgy tűnik, mintha a saját kinézettel való foglalkozás, és a hosszabb, gondtalanabb élet egyfajta záloga lenne

a gyermektelenség. Másrészt evolúciós nézőpontból nézve az eredmények meglehetősen ellentmondásosak. Mivel az ilyen önző viselkedés nem jár együtt a szaporodással, ezért a gyermekvállalás hiányáért felelős, önző gének kirostálódnak az evolúció szűrőjén. Akkor miként fordulhat elő mégis? Úgy tűnik, hogy az evolúció még nem tudott érdemben reagálni egy néhány évtizedes technológiai újításra, amit modern fogamzásgátlásnak nevezünk. A tabletták és óvszerek tömeges elterjedése ugyanis lehetővé tette, hogy egy nő, aki rendszeres szexuális életet él, mégse essen teherbe váratlanul, hanem inkább csak akkor, amikorra megtervezi a reprodukcióját. Vagy sehogy, ha nem szeretne gyermeket vállalni. Az. eredményeket természetesen érdemes bizonyos fenntartásokkal kezelni, hiszen – ahogy arra számosán felhívják a figyelmet – nem tudhatjuk, hogy mi lehet a pontos magyarázat arra a mechanizmusra, amely a szülés és a gyors öregedés között fennállhat. Ráadásul egy nem túl régi másik vizsgálat ezzel éppen ellentétes eredményre jutott.

Miért vonzódik dominánsabb férfihoz a nő, aki fiúval várandós? A babát váró párok többségét érdekli, hogy milyen nemű utód fogant meg és manapság viszonylag pontos választ kaphatunk erre a kérdésre az ultrahangos vizsgálatokkal. Nagyanyáink idejében – mielőtt elérhető lett volna az ultrahang – számos „népi bölcsesség” létezett a baba nemének előrejelzésére. Ilyenek például: „ha a mama hasa csúcsos, akkor fiú lesz”, „ha heves terhességi rosszulléteket produkál, akkor biztosan lány”. Ezeket a modern tudomány sosem bizonyította, hiszen a valóságban a népesség kb. fele lánynak, a másik fele pedig fiúnak születik. Azonban a hetvenes években két evolúciós biológus, Robert Trivers és Dan Willard (1973) előállt egy érdekes elmélettel (a Trivers-Willard hipotézissel), amely szerint az emlős fajok nőstényei képesek befolyásolni utódaik nemét anyai kondíciójuk függvényében. Hogy mit jelent ez pontosabban?

A válasz a nemek közötti alapvető szaporodás-biológiai különbségekben rejlik. Mivel a nőstény tetemes energiát fektet abba, hogy utódját a saját testében kihordja, ezért a nőstény szaporodási sikerességét nem befolyásolja a szexuális partnerek száma. Ugyanis egy szexuálisan vonzóbb nőstény (amely iránt számos hím érdeklődik) szaporodási sikerességét nem befolyásolja a párzások száma egy szexuálisan kevésbé vonzó nőstényhez képest (amely iránt esetleg csak egyetlen hím érdeklődik). Hiszen adott időszak alatt mindketten ugyanannyi utód létrehozására képesek, függetlenül attól, hogy mennyi hímmel párzottak. Ezzel ellentétben az emlős fajok hím egyedei a párzások számának növelésével képesek növelni utódaik mennyiségét. A hím akkor képes növelni szaporodási sikerességét, ha minél több olyan nőstényt talál, amelyik hajlandó vele párzani. Ennek a törekvésnek pedig a gyakorlatban az elérhető nőstények száma szab határt. Mivel ebben az esetben a hímek között megindul a vetélkedés a nőstények eléréséért és egyfajta dominancia harc alakul ki, vannak hímek, amelyek alulmaradnak, és egyáltalán nem párzanak, azaz nem örökítik tovább génjeiket a következő generációban. A háremtartó fajok (pl. oroszlán, gorilla) esetében ez eléggé látványos: a domináns hím monopolizálja a nőstényeket, míg a rivális hímek nem szaporodhatnak. Evolúciós értelemben ezért azt mondhatjuk, hogy a nőstény és a hím utódok szaporodási sikeressége között viszonylag nagy a variancia. A lányok létrehozása általában mérsékelt szaporodási sikerességgel jár együtt, míg a fiúk létrehozása vagy nagyon nagy utódszámot hozhat magával az unokák generációjában, vagy totális bukást. A hím egyedek jó környezetben nagyobb valószínűséggel lesznek reproduktív szempontból sikeresek. Ezért az anyai szervezet számára jó (azaz viszonylag biztonságos, és bőséges táplálék ellátottsággal jellemezhető) környezetben nagyobb valószínűséggel születik hím utód. Ennek hiányában inkább lány utód valószínű. Tehát a Trivers-Willard hipotézis azt állítja, hogy az emlősök nőstényei képesek a környezet erőforrásainak függvényében kontrollálni az utódaik nemét. Számos vizsgálat is megerősítette ezt a feltételezést. Például bizonyos szarvas fajok nősténye több hím

utódot hoz világra, ha az anyai szervezet egészségesebb, mint amikor nem az (mert akkor inkább nőstény utódok születnek). Úgy tűnik, ez alól az emberi faj sem kivétel. Az eddigi vizsgálatok szerint a párok, akiknek több fia születik, fizikailag rátermettebbek (magasabbak, erősebbek, izmosabbak) vagy magasabb társadalmi státusúak és gazdagabbak, mint azok a párok, akiknek főként lányaik vannak. Jaime Palmer-Hague és Neil Watson (a kanadai Trinity Western University és a Simon Fraser University kutatói) azt feltételezték, hogy a nők, akik fiú utóddal esnek teherbe, erősebb preferenciát mutatnak a domináns férfi arcok iránt, mint azok a nők, akik lány utódot fogantak. A vizsgálatban 66 fiatal nő vett részt. A kutatók megkérdeztek, hogy mit gondolnak, milyen nemű lesz az első gyerekük. Ahhoz, hogy kontrollálják a preferenciát, azt is megkérdezték tőlük, hogy milyen nemű gyereket szeretnének. Ezután férfiak arcáról készült képeket mutattak a nőknek párosával, amelyek eltérő mértékben voltak dominánsok (ezt persze nem mondták meg a résztvevőknek). Csak arra kérték őket, hogy válasszák ki a számukra vonzóbbat a két arc közül (ahol az egyik dominánsabb a másik alárendelődőbb volt). Az eredmények szerint a nők 58%-a jelezte, hogy szerinte inkább fia lesz, 48%-uk pedig, hogy inkább lánya. Érdekes módon, ez éppen ellentétes volt azzal, amit szerettek volna, hiszen csak 38%uk szeretett volna fiút, míg 61% inkább lányt akart. Az eredmények arra is rámutatnak, hogy a nők általában a dominánsabb arcokat találták vonzóbbnak. Ugyanakkor a fiút váró nőknek 76%-a, míg a lányt váró nőknek csak 50%-a preferálta a dominánsabb arcokat az alárendelődőek ellenében. A nők tehát – úgy tűnik – a lehetséges partnerek olyan jelzéseire érzékenyek, amelyek segítségével közvetve növelhetik jövőbeli utódaik szaporodási sikerességét (ezen keresztül pedig saját genetikai rátermettségüket is). Természetesen hitelesebben hangzana mindez, ha nem csupán egy feltételezett párválasztási helyzetben végezték volna a vizsgálatot, hanem valós párok és utódaik adatainak elemzésével jutottak volna erre az eredményre. Mindenesetre az eredmények

biztatók, és a kutatók is ígérik a valódi szülők-gyerekek mintavételén alapuló további vizsgálatokat.

Hogyan választ (neked) pasit a nővéred? Egy új kutatásban azt találták, hogy a női ikertestvérek eltérő vonásokat tartottak vonzónak a férfiakban attól függően, hogy maguknak vagy az ikrüknek választottak partnert. A kérdés azért is érdekes, mert az ikrek párválasztási preferenciáira valószínűleg hatással van egyrészt az egymással való nagyfokú genetikai hasonlóság (hasonló ízlés), másrészt pedig a testvérekre általában is jellemző erőforrásokért való vetélkedés, amely segítségével az adott élettérben (ökológiai fülkében) igyekeznek kedvezőbb feltételeket biztosítani túlélésükhöz és szaporodásukhoz. A Norvég Egyetem kutatói (Biegler & Kennair, 2016) a párválasztással összefüggő szülő-utód konfliktus elméletéből indultak ki. Arról van szó, hogy számos kultúrában a szülők választanak hosszú távú párt, házastársat a gyermeküknek, de a szülők elvárásai nem mindig ugyanazok, mint a gyereké. Míg vannak olyan szempontok anya és lánya között, amelyek általában megegyeznek a lány jövőbeni partnerével kapcsolat ban (pl. a leendő férj legyen felelősségteljes, és ne egy álmodozó), addig vannak olyan vonások is, amelyek markáns nézeteltérést indukálhat nak. Például egy nőnek általában fontos, hogy partnere vonzó és vicces legyen, míg az anyjának inkább az fontos a vejében, hogy fegyelmezett, törekvő és tiszteletreméltó legyen. Eddigi tudásunk szerint a testvérek viszonylag kevés befolyással vannak egymás párválasztására (legalább is a szülőkhöz képest), ugyanakkor a testvérek közötti vetélkedés evolúciós szempontból nagyban hasonlít a szülő-utód konfliktusra. Az alap kérdés tehát az, hogy miért és hogyan tér el a testvérek véleménye az ideális partnert illetően? Biegler & Kennair (2016) vizsgálatában 300 női ikerpár vett részt, akik 133 különböző vonás fontosságát ítélték meg egy lehetséges hosszú távú partnerben. Először arra kérték őket, hogy gondoljanak arra, a partner a saját maguk számára lenne, majd azt a feladatot

kapták, hogy ugyanígy jellemezzék az ikertestvérük számára választott partnert. A vonások két nagy csoportba tartoztak. Az egyik a „szeretetreméltó” személy jellemzői voltak (pl. támogató, kedves, barátságos), a másik pedig inkább egy „szexi” férfi vonásai (pl. csábító, sármos, izgalom-kereső). A résztvevő nők általában magasabbra értékelték a szeretetreméltó partnert a szexivel szemben, de az alaposabb elemzés megmutatta, hogy az értékelés nagyban függött attól, hogy saját magának vagy a nővérének választott férfit. A nők maguknak és a nővérüknek is inkább szeretetreméltó, mint szexi partnert választottak, de a szexi férfit inkább saját partnerként tudták volna elképzelni, mintsem a nővérük partnereként. A saját pasi legyen sármos, szenvedélyes, és játékos, a sógor pedig inkább érzékeny és olyan, aki tudja, hol a határ. Miért vetélkednek a testvérek a szexi partner miatt? A jelenség megértéséhez egy kis evolúciós logikát hívunk segítségül. Édestestvéreink és saját genetikai állományunk 50-50%ban megegyezik. Mivel evolúciós értelemben véve az élet célja a gének átörökítése a következő generációba (az utódok 50-50%-ban hordozzák a szülők génjeit), ha a testvérünket támogatjuk, akkor is a saját génjeinkre fordítjuk az erőforrásainkat. Mivel azonban testvérünk génjeivel csak fele-fele arányban osztozunk, csak feleannyi evolúciós érdekem fűződik az testvérem szaporodási sikerességéhez, mint a sajátomhoz. Ez pedig különösen akkor fontos kérdés, amikor a partner vonzerejéről van szó, mert a szexi megjelenés összefügg a jó genetikai minőséggel (az egészségesség, túlélés és termékenység öröklődő képességével). Ha ilyen jó genetikai minőségű partnerrel hozunk létre utódokat, akkor képesek vagyaink „feljavítani” saját genetikai állományunkat a következő generációban, azaz utódainkban a génjeinknek egyfajta „extra upgrade”-et biztosítani, amely növelheti teljes rátermettségünket. Ez a fajta „genetikai turbó” azonban csak a saját partnerrel közös utódokban működik: ha a testvéremnek van szexi partnere, az (normális esetben) engem nem érint, az én genetikai állományomat nemigen javítja. Ez az evolúciós logika pedig ugyanaz, amely a szülő-utód közötti párválasztással kapcsolatos konfliktust is magyarázza. Mivel a

szülők és gyermekeik génjei 50%-ban közösek, a szülők előnyben részesítik lehetséges vejükben/menyükben a hosszú távú párkapcsolati (és szülői) elköteleződésre való képesség és hajlandóság jelzéseit: ez pedig inkább az érzékenység, megbízhatóság és barátságosság, mintsem a szexi megjelenés. Az utód „szeretetreméltó” házastársa előnyös lehet az egész egész család számára, de legalább is nem emészti fel a családi közösség erőforrásait (mint ha egy energiavámpír, kibírhatatlan, gyűlölködő házasodott volna be). Ennek a kutatásnak az újdonsága az, hogy bár a testvérekről korábban nem gondolták, hogy hatással lehetnének egymás párválasztására, most mégis kutatási adatok bizonyítják: a nők olyan evolúciós adaptációval rendelkeznek, amely miatt hajlamosak lehetnek nővérük szerelmi életébe beavatkozni.

Mi tart össze egy párkapcsolatot? Az emberi párkapcsolatokra számos olyan fajspecifikus vonás jellemző, amely kifejezetten a Homo sapiens sajátossága. Fajunk az emlősök azon 3%-ához tartozik, amelyek hosszú távú, elkötelezett párkapcsolatban (is) élnek. Egy párkapcsolat hosszú távon való fenntartásához pedig nem elég megtalálni és megszerezni egy vonzó partnert, hanem megtartani is tudni kell azt. A párkapcsolatok egyik humán sajátossága a pármegtartás pszichológiai és viselkedésben megnyilvánuló működése, amelyet évtizedek óta kutatnak az evolúciós pszichológusok, és minden vizsgálattal egyre több összetevőjét ismerhetjük meg ennek a sokrétű működésnek.. Nicole Barbaro és munkatársai (2018), az Oaklandi Egyetem Pszichológia Tanszékének kutatói arra voltak kíváncsiak, hogy vajon szerepet játszik-e a közös utód abban, hogy egy pár tagjai mennyire hajlamosak partnerük megtartására. Kutatásukban több mint 1000 fő vett részt, akik kitöltötték a pármegtartási kérdőívet és demográfiai adataikról is beszámoltak. A résztvevők kb. fele-fele arányban voltak gyermektelenek, illetve közös gyermeket nevelő, párkapcsolatban élő emberek, és a nő-férfi arány is nagyjából ilyen volt. Az eredmények azt mutatták, hogy a gyermeket nevelők szignifikánsan

több pármegtartó viselkedést mutattak, mint azok, akiknek nincsen közös gyermekük. Az eredmények viszonylag egyszerűen magyarázhatók és megérthetők az evolúciós logikával. Hiszen az emberi utód magatehetetlenül, éretlenül jön világra, az évekig tartó kétszülős gondozás (a szülők párkapcsolata) azonban jelentősen javít a gyermek életben maradási esélyein. Mivel azok, akik számára ez cseppet sem volt fontos, elveszítették genetikai képviseletüket a következő generációban, a ma élő emberek ősei valószínűleg mind használták a pármegtartást. A törzsfejlődés során a nők és a férfiak számos stratégiát alkalmaztak, hogy megtartsák partnerüket, ezek között voltak egyéni és voltak kölcsönös taktikák is. Partnerünk megtartásában nyilvánvalóan sokkal több tényező játszik szerepet, mint egy (vagy több) közös utód. Sőt, le kell szögezni: téves következtetést von le ebből a kutatásból az, aki arra jutott, hogy egy gyerek vállalása megoldás lehet a tönkrement párkapcsolatra. Mindenesetre elképzelhető, hogy ennek a kutatásnak az eredményei segítenek megérteni néhány nem túl régi vizsgálati eredményt, amelyben arról számolnak be, hogy azok a párok, amelyek közös gyereket nevelnek, boldogabbak, mint azok, ahol nincs gyerek. Elképzelhető ugyanis, hogy a pármegtartási működés közvetít a gyerekek és a szubjektiven átélt boldogság között. Azok a nők és férfiak, akik több figyelmet, törődést, szeretetet, gondoskodást kapnak partnerüktől, magasabbra értékelhetik a párkapcsolatuk és az életük minőségét is, mint akikre kevésbé figyel a párjuk.

A magasabb férfi felesége boldogabb? A nők általában a férfiaknál hajlamosabbak arra, hogy maguknál magasabb partnert válasszanak. Sőt, ez több mint egyszerű „hajlam”, hiszen számos kutatási eredmény bizonyítja, hogy a nők aktivan tesznek azért, hogy inkább magasabb férfiakkal kerüljenek kapcsolatba, mint alacsonyabbakkal. Például a párkereső oldalakon a magasabb férfiak több választ kapnak a nőktől, és nagyobb valószínűséggel házasodnak meg (mint az alacsonyabbak). Szóval

a nők kifejezetten kedvelik a magasabb férfiakat, és ha csak tehetik, őket választják kapcsolatra. A szöuli Konkuk Egyetem (Dél-Korea) kutatója, Kitae Shon egy érdekes kutatói kérdést tett fel ezzel kapcsolatban. Vajon a nők boldogabbak lesznek attól, ha megkapják, amire vágynak? Vajon az égimeszelő pasasok jelentik az örökké tartó párkapcsolati boldogságot? A kutató úgy döntött, hogy néhány száz ember megkérdezése helyett inkább két nagyobb adatbázis adatait elemzi, hogy választ kapjon kérdésére. így összesen több mint 7.200 háztartásból származó, több mint 22.000 válaszadó adatait használta fel főként Indonéziából. Ebben a régióban éltek a világon a legalacsonyabb emberek az elmúlt két évszázad során, és ez az arány napjainkra sem változott meg alapvetően. A kutató abból indult ki, hogy ha egy populációban a magasság meglehetősen ritka, akkor a nőknek az átlagosnál magasabb férfiak több boldogságot jelentenek, mint a világ más részein. Az indonéz férfiak átlagosan 10,9 cm-rel magasabbak feleségüknél. A kutatásból pedig kiderül, hogy ennek az átlagos magasság-különbségnek a 10 cm-es emelkedése 3,9%-os valószínűséggel növeli a válaszadó nők boldogság-érzetét (ez azt jelenti, hogy inkább a „nagyon boldog vagyok” lehetőséget választották az „elég boldog vagyok” vagy a „nem vagyok túl boldog” helyett). Mivel korábbi vizsgálatok megmutatták, hogy a férfiak test magassága és jövedelme között pozitív összefüggés áll fenn (azaz, a magasabbak többet keresnek), ezért a kutatás vezetője arra számított, hogy egy magasabb férfi felesége talán azért boldogabb, mert ez a vonás több jövedelemmel is jár együtt. (A férfi által megszerzett erőforrások mennyisége és minősége – amelyet szexuális partnerére és a közös utódokra fordíthatott – nagyban növelhette a törzsfejlődés során az utódok túlélési és szaporodási sikerességét, ezzel is növelve genetikai képviseletét a következő generációban.) Szóval felmerült, hogy a magasabb férfiak talán a magasabb jövedelmükkel tehetik boldogabbá az asszonyukat és nem csupán annyi hasznuk van, hogy létra nélkül is képesek kicserélni a csillárban az izzót. Az elemzés során tényleg azt találták, hogy a nagyobb jövedelmű férfiak felesége boldogabbnak tartotta

magát, mint azok, akiknek a félje kevesebbet keresett. Aki kétszer annyit keresett, mint más, annak a felesége 2.1%-kal nagyobb valószínűséggel vallotta azt, hogy „nagyon boldog vagyok”, ahelyett, hogy az „elég boldog vagyok” vagy a „nem vagyok túl boldog” lehetőséget választotta volna. Ennek ellenére, a jövedelem és a testmagasság között nem találtak összefüggést ebben a kutatásban. Azaz, a férfiak által birtokolt vagyon nem magyarázata meg teljesen a férj testmagassága és a feleség boldogság-érzete közötti kapcsolatot. Sőt, a kutató azt találta, hogy a testmagasság hatása idővel eltűnt. A párkapcsolat előre haladásával a feleség boldogság-érzete és a férj testmagassága közötti kapcsolat elhalványodott, kevésbé maradt matematikai statisztikai szempontból erős. A 18 évnél hosszabb házasságokban a boldogság és a testmagasság összefüggése teljesen eltűnt, ennél a pontnál a feleségek boldogságát nem befolyásolta többé, hogy a férjük magas-e vagy alacsony. Szóval, ha egy nő boldogabb is akkor, amikor magasabb férjet talál, – és a házasság nem megy tönkre idő előtt – nem ez lesz a sírig tartó házasság biztosítéka.

Miért szólnak bele a szülők gyerekük párválasztásába? Vajon miért szólnak bele a szülők gyermekük párválasztásába? Milyen érdekük fűződhet ahhoz, hogy véleményt nyilvánítsanak gyermekük választottjáról? Hogyan próbálják befolyásolni gyermekük párválasztási döntéseit? Milyen manipulációs technikákat alkalmaznak, hogy elérjék céljukat? Többek között ezeknek a kérdéseknek eredt a nyomába Menelaos Apostolon ciprusi görög származású evolúció pszichológus, aki a University of Nicosia kutatója. A fiatal szakember már tucatnyi kutatási cikket publikált a témában, sőt egy könyve is megjelent. A kérdés természetesen azért érdekel bennünket, mert Apostolon azt állítja: a szülők „beleavatkozó”, gyermekük párválasztását manipuláló viselkedése mögött evolúciós okok állhatnak.

Nézzük először az elméletet! A gyerekek és szülők ugyan genetikai rokonai egymásnak, de nem azonosak egymással genetikai szempontból. Ennek a ténynek az a következménye, hogy szülők és gyerekek genetikai érdekei részben megegyeznek egymással, részben pedig különböznek egymástól. A házasság pedig az élet egyik olyan területe, ahol ez az ellentmondás a hétköznapokban is gyakran szembeötlik. Szülői ellenvélemény például akkor fogalmazódik meg, ha a gyerek partnere olyan nemkívánatos tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek negatív hatással lehetnek a szülők rátermettségére (pl. szaporodási sikerességére). Ha ugyanis a gyerekünk partnere csökkenti a gyerekünk szaporodási sikerességét, akkor végső soron a mi (szülői) szaporodási sikerességünket is csökkenti. Természetesen a hétköznapokban ez nem egy tudatos nyereség-veszteség kalkuláció eredményeként fogalmazódik meg. Az érzelmek hátterében azonban mégis ezeknek a rátermettséget veszélyeztető tényezőknek a felmérése és kiértékelése áll. Hogyan látható ez a mindennapi életben? Amikor például az az érzésünk, hogy vejünk csak kihasználja lányunkat, miközben másfelé kacsintgat, vagy menyünk nem eléggé megbízható és átveri a fiúnkat (talán nem is ő az unokák apja, azaz nem is vagyunk nagyszülők). Ezért a szülők kifejezetten érzékenyek azokra a jelzésekre, amelyek segítségével felmérhetik gyerekük kiválasztottjának bizonyos tulajdonságait: a megbízhatóságát, az elköteleződését, és az őszinteségét. Azok a gének, amelyek az ilyen érzékeny szülői viselkedés hátterében állnak, hozzásegítették őseinket a nagyobb utódszámhoz és működésével hatékonyabban megelőzhették a gyerekek rossz partnerválasztás miatti elhagyatását, végső soron hozzájárulhattak a genetikai rátermettség növeléséhez. Napjainkban, a nyugati világában – amelyben a modern fogamzásgátlás és családtervezés miatt már nincs közvetlen kapcsolat a szex és a szaporodás között – ez a szülői pszichológiai működés már nem vezet nagyobb utódszámhoz. Mégsem vagyunk képesek kikapcsolni ezt a pszichológiai sajátosságunkat, mint ahogy az édes ízek iránti preferenciánkat sem tudjuk deaktiválni. Miért képes általában tárgyilagosabban látni gyereke partnerkapcsolatát a szülő, mint

maga a gyerek? Miért van a szülőnek nagyobb esélye arra, hogy tisztábban átlássa ennek a viszonynak a költség-nyereség oldalát? A szülő egyrészt élettapasztalata miatt nagyobb rálátással rendelkezhet az emberi kapcsolatok terén. Másrészt az ő helyzetértékelését nem homályosítja el a szerelem és/vagy a szexuális vágy mindent elsöprő (megszépítő) ereje. Közben elevenítsünk fel egy fontos összefüggést, amely segíthet megvilágítani a szülő-gyerek összeütközés lényegét! (A szülő-utód konfliktus evolúciós alapjairól részletesen olvashatunk Bereczkei (2010) könyvében.) Mivel tehát a szülő és a gyerek genetikailag nem teljesen azonos, ezért a gyerek jövendőbeli partnerének bizonyos vonásai eltérő következménnyel járhatnak a szülő és a gyerek rátermettségére nézve. Vegyük például a jó genetikai minőségre törekvést! Mivel a szülő és a gyerek közötti rokonsági együttható 0.5, a nagyszülő és az unoka között azonban már csak 0,25, ezért egy jó genetikai minőségű jövendőbeli partner a gyerek számára nagyobb genetikai nyereséget jelent, mint a szülője számára. A genetikai minőség azonosítására a fizikai vonzerő (a szépség) a legmegfelelőbb. Ez az összefüggés rávilágít egy tipikus szülő-gyerek összeütközési pontra. Miért fontosabb a gyerek számára, hogy jövendőbelije fizikailag vonzó legyen, mint amennyire a szülő fontosnak tartja leendő veje/menye szépségét (szemben annak más tulajdonságaival)? Hiszen egy jó genetikai minőséggel rendelkező jövendőbeli kétszer akkor genetikai nyereséget jelent a gyerek számára, mint a szülője számára! A kutatók számos olyan (a jövendőbelire jellemző) vonást azonosítottak, amelyben a szülők és a gyerekek reproduktív érdeke nem egyezik. Ilyenek – a már említett szépség mellett – a jó családi háttér, az izgalmas személyiség, az azonos vallási/világnézet i háttér. Főként ezek azok a területek, amelyekben a szülők és a gyerekek szempontjai eltérőek, amikor a gyerek jövendőbelijéről van szó. A szülők számára például a jövendőbeli megfelelő családi háttere fontosabb szempont, mint a gyerek számára. Tehát a reproduktív érdekek arra sarkallják a szülőket, hogy megpróbálják befolyásolni gyerekük párválasztását. Az iparosodást megelőző társadalmakban viszonylag könnyű dolguk volt a

szülőknek ezzel, mert elrendezett házasságok formájában közvetlen kontrollt gyakorolhattak a párválasztásra. Azaz ők maguk választották ki a jövendőbelit, és a házasság aktusát szerződéssel meg is erősítették. Ezt gyakran erővel érték el, hiszen a házasulandó korú gyerek anyagilag függött a szülőtől. Az iparosodás utáni társadalmakban azonban a személyiséghez fűződő jogok betartása miatt a szülők már nem alkalmazhatnak fizikai kényszert. A házasulandó fiatalok életkora is kicsit későbbre tolódott a modern társadalmakban, amikorra az egyén szüleitől való anyagi függése és kiszolgáltatottsága már kisebb mértékű, mint korábban. Következésképpen a szülők már nem képesek közvetlenül kontrollt gyakorolni gyerekeik házasságára, ezért közvetett módszerekkel, pszichológiai manipulációval próbálják elérni céljaikat. A következő részben ezekről lesz szó részletesebben.

Hogyan szólnak bele a szülők gyerekük párválasztásába? Eddig arról volt szó, hogy miért szólnak bele a szülők gyermekük párválasztásába és milyen érdekük fűződhet ahhoz, hogy véleményt nyilvánítsanak gyermekük választottjáról? Most pedig arról beszélünk, hogy hogyan próbálják befolyásolni a szülők gyermekük párválasztási döntéseit és milyen manipulációs technikákat alkalmaznak, hogy elérjék céljukat. A szülői manipulációk működését feltáró vizsgálatok számos manipulációs kategóriát azonosítottak. Egy tanulmányban már az 50-es évek elején írnak arról, hogy a szülők hízelgéssel, meggyőzéssel, a lojalitásra való hivatkozással és fenyegetéssel igyekeznek hatást gyakorolni gyerekük párválasztására. Más vizsgálatok is beszámolnak arról, hogy modern (Amerikában élő) kínai szülők az általuk szervezett kerti partikra azért hívnak kínai felmenőkkel rendelkező fiatalokat, hogy ezzel is biztosítsák gyerekük számára a megfelelő választást. Mivel a szülői manipuláció célja a szülői akarat átvitele a gyerek párválasztási döntésére, szükségszerű, hogy többféle manipulációs technika is legyen a tarsolyban. Hiszen elképzelhető, hogy az idősebb gyerekkel kapcsolatban működik egy manipulációs

módszer, de a fiatalabbnál más taktikára van szükség. Ezért a szülők arra szelektálódtak, hogy hatékony manipulációs repertoárt fejlesszenek ki gyerekük párkapcsolati döntéseinek befolyásolására. Ez jól hangzik, de vajon miként működik ez a való életben? A szülők tényleg bele tudnak szólni gyerekük életének ebbe a különösen fontos és személyes szeletébe? Apostolon és munktársai (2015) azt találta, hogy a szülői manipulációk igenis képesek hatást gyakorolni a gyerekek párválasztási viselkedésére. Bizonyos manipulációs technikák pedig hatékonyabbnak bizonyultak a többinél. Például az „érvelés és tanácsadás” (amely nevéhez hűen észérveken alapuló meggyőzést jelent) kevésbé eredményes, mint a „letárolás” technikája (amely agresszív, nyomulós érdekérvényesítést jelent). A kutatás eredményei szerint a szülők képesek pontosan megítélni, hogy az általuk éppen alkalmazott manipulációs technika mennyire hatékony. A szülők még azzal is tisztában vannak, hogy egyes manipulativ módszerek inkább a lányukra vagy inkább a fiúkra hat jobban. A vizsgálatokból kitűnik, hogy az egyén családi állapotának kifejezett hatása van arra, hogy mennyire hat rá egy bizonyos szülői manipuláció, különösen, ha az illető férfi. Mi lehet erre a magyarázat? Elképzelhető, hogy a szülői manipuláció nem hat közvetlenül a szinglikre, ezért az ilyen kérdőívekben ők általában arról számolnak be, hogy kevésbé érzik hatékonynak a szüleik manipulálását, mint azok, akik kapcsolatban vannak. Ez talán segít megérteni azt is, hogy a vizsgálat résztvevői közül az elváltak miért számoltak be nagyobb arányban arról, hogy szüleik beavatkozó viselkedése sikeres volt, mint azok, akik szingli státusúak voltak. Az azonban továbbra sem világos, hogy akár elváltakról, akár kapcsolatban élőkről van szó, vajon miért számolnak be inkább a férfiak (mint a nők) arról, hogy sikeresnek tartják szüleik beavatkozását a kapcsolatukba. A szülői életkornak is nagy szerepe van abban, hogy mennyire lehet sikeres gyermeke párválasztásának manipulálásában: az idősebb szülők kevésbé hatékonyak, mint a fiatalabbak. Ez talán azért van, mert egy idősebb szülőnek általában idősebb a gyereke is (mint egy fiatalabbnak), és az idősebb gyerekek ellenállóbbak a

manipulálással szemben, mint fiatalabb társaik. Ebben a vizsgálatban is azt találták, hogy a fiatalabb egyének hatékonyabbnak értékelték szüleik manipulálását, mint az idősebbek. Elképzelhető, hogy a szülők manipulációs taktikáinak van egyfajta összeadódó hatása is, jegyzi meg Apostolon (2015). Egy bizonyos taktika egyszeri használata ugyanis valószínűleg nem okoz túl nagy viselkedésváltozást. De a taktikához tartozó viselkedéselemek időről időre való ismétlése képes lehet felépíteni egy olyan pszichés nyomást, amely miatt az áldozat végül beadja a derekát. Például a folyamatos, ismétlődő kitartó sértődöttség, sírás és nyafogás valószínűleg sikerre vezethet. Bár ennek az összeadódó hatásnak a további vizsgálatára még szükséges lenne, hogy pontosabb méréseket lehessen végezni. Az egész vizsgálati módszernek persze számos gyenge pontja van. Mivel önkitöltős kérdőívekkel dolgoztak eddig, ezért azt feltételezték, hogy az egyénnek van rálátása arra, hogy a szülei manipulálni igyekeznek őt. De mi a helyzet azzal, aki észre sem veszi, hogy manipuláció áldozata? Hiszen amikor egy profi manipulálja áldozatát, akkor az abban a tudatban van, hogy saját elhatározása alapján érez, gondolkodik és cselekszik. Mi lehet ebből tanulságos a hétköznapi felhasználó számára? Ha gyerekek vagyunk, talán könnyebb megérteni a szüleink manipulatív viselkedése mögött húzódó evolúciós motivációkat és felvérteződhetünk a manipuláció ellen. Ha pedig szülők vagyunk, talán képesek leszünk hatékonyabb módszereket kidolgozni gyerekünk párválasztásának befolyásolására, hiszen ezt olvasva már ők is felkészültebbek lesznek, hogy kivédjék a befolyásolást.

Több gyerek – boldogabb házasság? Valamennyi kultúrában ismert a nő és férfi között létrejövő házasság intézménye, amelyet formális ceremóniával hirdetnek ki a közösség számára. A világ népességének 90%-a pedig legalább egyszer életében meg is házasodik. Ezért a házasságok elemzése (illetve kialakulásuk, működésük, megszűnésük folyamatának, okainak feltárása) érdekes kérdés lehet evolúciós nézőpontból is.

A házasságok elemzéséhez megfelelő szempontnak kínálkozik a házassággal kapcsolatos elégedettség mérése, ezt a fajta elégedettséget pedig a kutatások szerint jelentősen meghatározza a kapcsolatban született gyermekek száma. Egy korábbi tanulmány szerint azonban igen meglepő összefüggés áll fenn a szülők házassággal kapcsolatos elégedettségének mértéke és a gyermekszám között: a több utód alacsonyabb házastársi elégedettséggel járt együtt. Ráadásul, akik arról számoltak be a vizsgálatban, hogy nincsen gyermekük, elégedettebbek voltak a kapcsolattal, mint azok a házaspárok, akik szülők is voltak. Ezt a furcsa eredményt aztán többféle módon is igyekeztek megmagyarázni. A szerepkonfliktus elmélete szerint az okozhat kisebb házastársi elégedetlenséget a több gyereket nevelő szülők körében, hogy folyamatosan személyes szabadságuk és szexuális életük korlátaival szembesülnek. Az anyagi költségek elmélete szerint pedig a gyerekszámmal egyenes arányban növekvő szülői (anyagi javakban is mérhető) ráfordítás terhe lehet az exponenciálisan csökkenő házastársi elégedettség hátterében. Ezeket az elemzéseket a fejlett nyugati világban végezték, és viszonylag kevés adat áll rendelkezésre a világ más populációinak működéséről. A házastársi elégedettség tehát egy olyan pszichés állapot, amely szabályozza az egyénben a ráfordításokat a házassággal járó (energetikai) költségek és nyereségek függvényében. Ezek az eredmények ugyanakkor evolúciós nézőpontból meglehetősen furcsán hatnak. Ha ugyanis általános tendenciáról lenne szó, és a több utód valóban együtt járna a magasabb költségek miatti nagyobb házastársi kapcsolattal való elégedetlenség érzésével, akkor ennek csökkentése legegyszerűbben a gyermekszám mérséklése, mellőzése lett volna, amely végső soron fajunk kihalásához vezetett volna. A nyugati individuális kultúrákban az egyén sikerességére, érvényesülésére helyezik a hangsúlyt. Itt a gyermekvállalás nukleáris családokban történik, amely a szülők-gyerekek egységét jelenti, a nagyszülők, dédszülők nélkül. így a nyugati világban a gyerekek több okból is nagy terhet jelenthetnek a szülők számára. Egyrészt, a gyerekek

ellátásával kapcsolatos ráfordítások nem oszlanak meg a nagycsalád tagjai között (mint a hagyományos értékrenden alapuló, keleti, kollektivista kultúrákban), hanem elsősorban a szülőkre hárulnak. Másodsorban, a gyerekvállalás nagyfokú életmódváltással jár együtt, hiszen a nyugati világban az egyén gyerekkorában és fiatalkorában egyfajta védett helyzetben van: tanul, szórakozik. Ezzel szemben a tradicionális kultúrákban az egyén már nagyon korai életkortól részese a közösségi munkamegosztásnak, amelyben a gyermekvállalás nem jár akkora lemondással, mint nálunk. Tipikus kijelentés egy mai huszonéves szájából a következő mondat: „Még nem házasodunk össze, még nem szeretnénk gyereket, még szeretnénk kicsit élni.” – De vajon van-e élet a gyerekvállalás után is? E megközelítésből a házastársi elégedettséget úgy is felfoghatjuk, mint egy olyan pszichológiai állapotot, amelyet az egyénben a párkapcsolatból származó nyereségek és költségek eredményeznek. Az eredmények egyik lehetséges magyarázata, hogy a párkapcsolatai elégedettség csökkenésének biológiai funkciója éppen az, hogy segítsen a szülők figyelmét a gyermeknevelésre fordítani. Ezért a házastársi elégedettség csökkenése egyszerűen átvihető a gyermekkel kapcsolatos elégedettség növekedésére. Ezt az elképzelést támasztják alá azok a vizsgálati eredmények, amelyek szerint a gyermeket nevelő házaspárok általában véve nem kevésbé boldogok, mint a gyermektelen házaspárok. A legjelentősebb kritika a házastársi elégedettség és a gyermekszám közötti furcsa eredménnyel kapcsolatban a mintavételt illeti. A legtöbb pszichológiai tanulmány, amely az egyetemes emberi működést próbálja ábrázolni, valójában csak egyetlen (nyugati, fejlett, iskolázott) társadalmi csoport elemzésével készült, tipikusan egyetemi hallgatók részvételével. Ezekre a kultúrákra jellemző a fejlett szociális biztonsági rendszer, a modern egészségügy és a világ társadalmai közötti viszonylag magas státus. Az is befolyásolhatja az eredményeket, hogy ezek a társadalmak alapvetően individuális értékrendre épülnek, azaz az egyén

érvényesülése van a jólét-érzés középpontjába. Az értékrendet előíró normák minden bizonnyal hatással vannak az elégedettségre. Ezzel ellentétben, a kollektivista kultúrákra a csoporton belüli szoros kapcsolatok, a kölcsönös segítségnyújtás, a hűség és az együttműködés a jellemző. Azaz a családok, a szülők számíthatnak mások (elsősorban a rokonok, a nagycsalád) segítségére gyermekeik nevelésében. Ennek megfelelően a kollektivista kultúrákban gyakran élnek együtt többgenerációs családok, és a gyermekneveléssel kapcsolatos terhek megoszlanak testvérek és/vagy idősebb rokonok között. Fölmerül az is, hogy a kollektivista társadalmi berendezkedés nem csak „támogatja” a házasság intézményét, hanem képes lehet csökkenteni a megnövekedett gyermekszámmal együtt járó családi problémákat, amelyek alapvetően negatív hatást gyakorolnak a házassági elégedettségre. Onyishi és kollégái (2012) egy nigériai törzsben, az Igbo etnikai csoportban végezték vizsgálatukat, amelyben 374 ember vett részt, mindegyikük házas volt. Voltak gyermektelenek is, de volt, aki 9 utódról számolt be. Kérdezőbiztosok segítségével egy házastársi elégedettséget mérő skálát töltöttek ki. Eredményeik azt mutatták, hogy pozitív kapcsolat áll fenn a gyerekszám és a házastársi elégedettség mértéke között, sőt a gyerekek száma volt a legerősebb előrejelzője az elégedettségnek, csak ezt követte a gyerekek iskolázottságának mértéke, életkoruk és a család vagyonának nagysága. A modern, demográfiai átmenet utáni társadalmakban működő szaporodási mechanizmusok tehát ellentmondanak az optimális termékenység klasszikus evolúciós modelljének. A modern társadalmak alacsony termékenységi mutatója a változó környezeti feltételek eredménye, amely hatással lehet a szülői ráfordítás és a gyermekszám kapcsolatára és/vagy a gyerekvállalással kapcsolatos szülői motivációkra is. A demográfiai átmeneten átesett kultúrákban a magasabb utódszám jelentős költségekkel jár együtt, amely az utódokat és a szülőket egyaránt terheli. Pszichológiai szinten az történik, hogy az egyén az adott társadalomra jellemző szaporodási stratégiával összefüggő döntést hoz. Ugyanaz a pszichológiai mechanizmus – a házastársi elégedettség – a különböző

kultúrákban ellentétes hatással lehet a gyerekszámra attól függően, hogy milyen a társadalmi berendezkedés. A gyermekek száma és a házastársi elégedettség között korábban mért negatív kapcsolat tehát nem egy világszerte általános eredmény, sokkal valószínűbb, hogy a nyugati világ individualista, modern társadalmainak jellemzője, amely azonban a világ népességének csak mintegy 12%át jelenti.

Kinek kell egy gazdag férj? Az utóbbi években számos tanulmány jelent meg, amely a férfi és női párválasztási stratégiák közötti különbségeket taglalja, míg a kettő közötti egybeesésről viszonylag keveset lehet tudni. Két amerikai kutatónő, Christine Stanik (Penn State University) és Phoebe Ellsworth (The University of Michigan) publikálta a témával kapcsolatos kutatását, amelyben úgy próbálták feltárni a nők és férfiak közötti párválasztási stratégiák egybeesésének helyét és idejét, hogy a nők (nemen belüli) párválasztási preferenciájának változatosságát elemezték. A kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy a nők intelligenciája – amely segítségével adott környezeti feltételek esetén képesek kiaknázni lehetőségeiket az oktatás és szakmai karrier terén – alkalmas-e arra, hogy előre jelezze a nők bizonyos párválasztási preferenciáit. A kutatásban konkrétan azt feltételezték, hogy a magasabb intelligenciájú nők (1) hajlamosabbak rövid távú szexuális kapcsolatot létesíteni, (2) kevésbé fogékonyak a számukra fontos, érdekes partner gazdagságának és státuszának jelzéseire, (3) kevésbé nyitottak hosszú távú kapcsolataikban a hagyományos nemi szerepekre. Az eredmények mindhárom hipotézist igazolták. Ahogy a legtöbb emlős faj esetében, úgy az embernél is hatalmas nemi különbség mérhető a szaporodáshoz minimálisan szükséges ráfordításokban. Míg az utód „létrehozásához” a férfi szervezetének energiájából elegendő nagyjából annyi, amennyit a közösülés fizikai aktivitása igényel, addig a női szervezet hosszan tartó (9 hónapos), meglehetősen energiaigényes gesztációs időszakon megy keresztül, majd a szülés után a tetemes energiaköltséggel járó szoptatási időszak is az anyára hárul. Ez a biológiai kötöttség azt jelenti, hogy a

nők és férfiak eltérő szaporodási stratégiákra szelektálódtak az evolúció során genetikai sikerességük növelése érdekében. Az eltérő szaporodási stratégiák több szinten magyarázzák a nő és férfi közötti különbségeket, például az eltérő fizikai megjelenésben, a vágyak, érzelmek, vélekedések és kognitív stratégiák szintjén. Míg az ősi férfi szaporodási sikerességének legnagyobb kihívása az volt, hogy képes legyen azonosítani és elérni a termékeny (egészséges és fiatal) nőket, addig az ősi nő számára a lehetséges partner megbízhatóságának tesztelése jelentette az egyik legfontosabb evolúciós feladatot: az erőforrással rendelkező, annak megosztására hajlandó férfi kiválasztása, aki képes elköteleződni a közös utód(ok) nevelésében. Ennek a főemlős örökségnek a nyomai még a mai napig is fellelhetők a modern ember randizási szokásainak elemzésekor. Például a nőkre általában sokkal kevésbé jellemző, hogy röviddel a megismerkedés után hajlandóak lennének ágyba bújni partnerükkel, valamint magasabb követelményeket támasztanak szexuális partnereikkel szemben, akik optimális számát kevesebbre becsülik, mint a férfiak. Az utóbbi évek kutatási eredményei rámutattak arra is, hogy a hosszú távú kapcsolatra vonatkozó párválasztási preferenciákban olyan alapvető különbségek találhatók, amelyek összefüggésben vannak az evolúciós elmélettel. Míg a nők a lehetséges partner olyan jellegzetességeit részesítik előnyben választásaikban, mint a férfi által birtokolt erőforrások megosztására való hajlandóság és képesség, addig a férfiak olyan szempontokat preferálnak a szóba jöhető partnerrel kapcsolatos párválasztási döntésükben, mint a nők (termékenységének megbízható jelzéséül szolgáló) fizikai vonzerő szignálja, például a fiatalság. A férfiak és nők szaporodási sikerességük érdekében a történelem előtti időktől kezdve ún. kevert szexuális stratégiákat folytatnak, ami azt jelenti, hogy a környezeti feltételektől függően hajlamosak inkább rövid távú, vagy inkább hosszú távú kapcsolatokat létesíteni, esetleg azokat váltogatva alkalmazni. Stanik és Ellsworth vizsgálatában azt találta, hogy a magasabb verbális intelligencia pontszámokat elérő nők nyitottabbak voltak a rövid távú szexuális kapcsolatokra, ugyanakkor kevésbé érdekelte

őket a partner gazdagságának és státusának jelzése, és kevésbé vonzódtak a tradicionális nő-férfi szerepekhez, mint az alacsonyabb intelligencia pontszámú társaik. A kevésbé intelligens nők valószínűleg alacsonyabb eséllyel indulnak az ún. „tudás alapú társadalom”-ban, hogy magasabb iskolai végzettséget, ezen keresztül jól fizető állást és anyagi függetlenséget szerezzenek, mint intelligensebb társaik, ezért az erőforrások megszerzésének más útját választják: egy erőforrással bíró partner (férj) megszerzését. Ennek érdekében kevésbé érzékenyek a rövid távú kapcsolatokra, viszont fontosnak tartják a férfiak státus jelzéseit és a kapcsolatban hajlamosak alárendelődő nőszerepet magukra ölteni. Az iskolai esélyegyenlőség javító programok talán azért is fontosak lehetnek ebből a nézőpontból, mert olyan környezetet teremthetnek, ahol a magasabb intelligenciájú gyerekek – kihasználva a képességeikben rejlő lehetőségüket – magasabb végzettséget és ezen keresztül magasabb státust szerezhetnek és felnőve talán kevésbé vannak kiszolgáltatva a párválasztással kapcsolatos kényszerű döntéseknek. Csak saját emberi természetüknek.

Ki hajlamos szelfizni? Jó ideje tudjuk, hogy nem csupán (a szervezetbe vitt) anyagoktól, szerektől való függőség létezik, hanem úgynevezett viselkedéses addikciókkal is találkozhatunk: bizonyos magatartásformák olyan mértékű jutalmazó hatással lehetnek szervezetünkre, hogy viszonylag gyorsan kialakulhat az általuk előidézett jóérzéstől való függés. Egy vizsgálatban német és lengyel kutatók a szelfikészítéssel összefüggő személyiségvonásokat tártak fel. A Facebookra percenként több mint kétszázezer fotót töltenek fel, amelyeknek jelentős százaléka szelfi, azaz önmagunkról készített fénykép, azaz önarckép. Agnieszka Sorokowska és mtsai. (2016) arra voltak kíváncsiak, hogy miért vagyunk hajlamosak ilyen sok szelfit készíteni és feltölteni azokat a közösségi oldalakra megosztva képünket ismerőseinkkel és akár idegenekkel is.

A kutatók az első vizsgálat során 748 résztvevő férfi és nő szelfieit számlálták össze, amelyet az adott hónapban feltöltöttek a közösségi oldalakra. Emellett megkérték őket, hogy töltsenek ki néhány személyiség-kérdőívet is (egy önértékelési, egy extraverzió, egy ötfaktoros személyiségteszt és egy társas önmegmutatás skála szerepelt a kérdőívcsomagban). A résztvevők háromszázötven olyan szelfit posztoltak, amelyeken csak saját maguk szerepeltek, kétszáz olyat, amelyeken barátaikkal együtt voltak láthatók, és száz olyat, amelyeken párkapcsolati partnerükkel. Az eredmények szerint a nők szignifikánsan több szelfit posztoltak mint a férfiak, pontosabban kétszer annyit (átlagosan 3,3 vs. 6,7). Ez a nemi eltérés még markánsabb volt akkor, amikor a barátokkal együtt készített szelfiket hasonlították össze (a nők átlagosan 6,1, míg a férfiak a 2,6). A partnerrel közösen lőtt szelfiket illetően azonban nem mértek szignifikáns nemi különbséget a kutatók (a nők 1,2, a férfiak 1,7 ilyen fotót posztoltak átlagosan). A további elemzés megmutatta, hogy azok a nők és férfiak, akik magasabb pontszámokat értek el az extraverzió és az exhibicionizmus skálákon, több szelfit posztolnak, mint azok, akik alacsonyabbat. Azok, akik önértékelése alacsonyabb, bizonytalanabb, kevésbé hajlamosak a nagymértékű szelfi posztolására. Felmerül azonban a kérdés: miként lehetünk biztosak abban, hogy a résztvevők valós adatokkal szolgáltak a szelfi posztolásukkal kapcsolatban. Talán, akik magamutogatóbbak, gátlástalanabbak, azok inkább hajlamosak alulbecsülni a közösségi média jelentőségét, míg a visszahúzódóbbak inkább hajlamosak túlértékelni a közösségi oldalakra való feltöltés procedúráját. Ezért a kutatók egy második vizsgálatban egyetemista hallgatók Facebook oldalának elemzésével próbáltak ellenőrizhetőbb adatokat gyűjteni (a résztvevők beleegyezésével). A második vizsgálat eredményei megegyeztek az előzővel, egy kivétellel: összefüggés mutatkozott az önértékelés és a szelfi-posztolás között, legalább is a férfiak között. Azok a férfiak, akik nagyra tartják magukat, hajlamosabbak több szelfit posztolni (mint a szerényebbek), de a magasabb önértékelés

és a párkapcsolati, valamint a baráti csoportos szelfik megosztásának gyakorisága között nem mérhető ilyen összefüggés. Miként lehetséges, hogy a kutatók csak az egyik kutatásban találtak összefüggést a férfiak szelfi posztolása és önértékelése között, a másikban pedig nem? Mivel a két vizsgálat résztvevői nem egyeztek meg, elképzelhető, hogy a Facebook-os kutatásban résztvevő férfiak alap vetően azért is választották ezt a médiafelületet, hogy saját magukat megjelenítsék valamilyen módon, hiszen erre a Facebook kiválóan alkalmas. Azonban továbbra sem világos az önértékelés és a közösségi oldalak használata közötti kapcsolat, ennek mélyebb elemzéséhez újabb kutatásokra lesz szükség. Jelen kutatás sem foglalkozik a közösségi oldalak egyik fontos jellemzőjével, azzal, hogy a posztokra az ismerősök visszajelzéseket adhatnak és ezek a „like”-ok befolyásolhatják az egyén önértékelését.

Miért shopingolnak a nők peteéréskor? Korábbi vizsgálatok feltárták már, hogy az ovuláció (peteérés) időszakában – amikor havonta pár napig a legtermékenyebbek – megnövekszik a nők nyitottsága a férfiakkal kapcsolatos újszerű dolgok és a változatosság iránt. Az ovulációkor megnövekedett változatosság iránti igény növeli a nők szaporodási sikerességét. Ebben a periódusban ugyanis képessé válnak a saját partnerükben meglévő tulajdonságtól eltérő vonásokat is észrevenni és vonzónak tartani. Két amerikai kutatónő (Durante és Arsena, 2015) azt feltételezte, hogy ez a változatosság iránti nyitottság nem csupán a női párválasztási preferenciákra érvényes, hanem megfigyelhető a vásárlói viselkedésben is. Hipotézisük szerint a nők ovulációkor hajlamosabbak arra, hogy válogassanak, és új termékeket vásároljanak: ilyenkor nyitottabbak az újdonságra és a változatosságra, mint a ciklus többi, nem termékeny napján. Minden egészséges felnőtt nő termékenységét havonta szabályozza ovulációs ciklusa. Maga a ciklus kb. 28 napig tart, amelyben a megtermékenyülés szempontjából magas kockázatú periódus a petesejt lelökődése előtti és utáni 3-4 nap (összesen 6-7

nap). Az ovuláció ennek a 28 napos ciklusnak a 14 napján következik be az ösztrogén (egy női nemi hormon) szintjének emelkedésével együtt. Az ösztrogén-szint emelkedésének csúcspontja éppen az ovuláció előtt van (a 13. napon), majd azt követően a hormonszint visszaesik az alapállapotba. Tehát az ovuláció az egyetlen olyan időszak, amikor a nők szexuális viselkedése terhességhez (azaz szaporodáshoz) vezethet, ennek a pár napnak kitüntetett szerepe van a női reproduktív pszichológiában. Több kutatásban is feltárták már, hogy az ovuláció számos szempontból hatással van a nők attitűdjére, preferenciáira és viselkedésére. Miután kiderült, hogy az emlős állatok nőstényeinek a hímekkel kapcsolatos preferenciái megváltoznak peteéréskor, a kutatók fajunkra is alkalmazták az ún. „ovulációs átkapcsolási elmélet”-et. Arra voltak kíváncsiak, hogy vajon a nőknél is mérhető-e hasonló változás a havi ciklusban. Azt találták, hogy a nők peteéréskor fokozottan érzékenyek a férfiak jó genetikai minőségének jelzéseire: kifejezetten szexinek, vonzónak tartják a maszkulin és szimmetrikus arcú férfiakat, a társas dominanciát sugárzó vonásokat. Ezek ugyanis olyan szignálok, amelyek megbízhatóan jelezték az ősi környezetben tulajdonosuk egészségi állapotát és rátermettségét. Az ősi nő, aki ovulációkor vonzónak tartotta az ilyen férfit, és szexuális kapcsolatba is került vele, közvetett genetikai nyereséget biztosíthatott utódainak az öröklődő tulajdonságok miatt. Néhány kutatás arra is felhívja a figyelmet, hogy a jó genetikai minőséggel rendelkező (és ezt szexi külsejükkel reklámozni képes) férfiak iránti vonzalom erősebb azoknál a nőknél peteéréskor, akik párkapcsolatban élnek, mint akik nem. Ezzel összefüggésben a havi ciklusuk termékeny időszakában járó, párkapcsolatban lévő nők erősebb érdeklődést mutattak a vizsgálatokban más férfiak iránt (aki nem az aktuális partnerük), és nagyobb valószínűséggel mentek volna bele egy alkalmi kapcsolatba (mint a termékeny időszakon kívül). Más vizsgálatok beszámolnak arról az érdekes eredményről is, hogy a párkapcsolatban élő nők partnerükkel való elégedettsége csökken az ovuláció időszakában, és sokkal kritikusabbak társuk hibáival kapcsolatban. Persze a peteéréssel együtt járó hormonális

hatások másfajta átmeneti pszichológiai és viselkedéses hatással is együtt járnak: növelik a párkapcsolat kötődés iránti igényt. Az ovuláció hatására emelkedik a nőkben az intimitás iránti igény, a vágy az aktuális partnerrel való együttlét iránt. De ez a hatás csak annál a nőnél kifejezetten markáns, aki erősen kötődik aktuális partneréhez, vagy annál, akinek átlagon felüli fizikai vonzerővel rendelkező partnere van, amely mutatja átlagon felüli genetikai minőségét. A kutatók szerint tehát a párkapcsolati elégedettség csökkenésével megnőhet a valószínűsége, hogy egy nő a peteérés körüli időszakban aktuális partnerétől eltérő férfi genetikai minőségének jelzésére is fogékony lesz. Ez a nyitottság valójában eléggé viszonylagos. Hiszen néhány vizsgálatban pont arról számolnak be, hogy a nők peteéréskor éppenhogy válogatósabbak, mint egyébként. Ilyenkor az történik, hogy jóval több párválasztási szempontot képesek figyelembe venni a nők (mint a nem termékeny időszakban), aztán kiválasztják a legmegfelelőbb, elérhető szexuális partnert. Tehát Durante és Arsena (2015) vizsgálata azon a feltételezésen alapul, hogy a nők válogatóssága, változatos szempontok figyelembe vételén alapuló választása peteéréskor valószínűleg nem korlátozódik csupán a legoptimálisabb szexuális partner kiválasztására. A kutatók azt találták, hogy peteéréskor a nőkben megemelkedett a változatosság iránti vágy, amelyet a vásárlás közbeni viselkedésben mértek. Ez pedig különösen azoknál volt így, akik párkapcsolatban éltek. Továbbá azt találták, hogy peteéréskor a nők csokoládé-szeletek iránti megnövekedett érdeklődése összefügg egy másik férfi (aki nem az aktuális partner) iránti megnövekedett érdeklődéssel. Akik elkötelezett párkapcsolatban voltak, azoknál ez a hatás gyengébb volt, mint azoknál, akik nem kötődtek olyan erősen aktuális partnerükhöz. A partnerükhöz biztonságosan és erősen kötődő nők kevésbé voltak válogatósak a vásárlásban és kevésbé igényelték a változatosságot a különböző termékek között. Ugyanakkor ovulációkor erősebb lett partnerük iránti intimitásmotivációjuk. Ez az első vizsgálat, amely feltárja, hogy a szorosabb kapcsolatban lévő nők kevésbé hajlamosak keresgélni peteéréskor,

mint azok a társaik, akik nem ilyen érzelmileg elkötelezett, szoros viszonyban élnek. *** Ebben az utolsó fejezetben elsősorban a bosszú távú párkapcsolatok iránti nyitottság pszichológiai sajátosságainak evolúciós hátteréről volt szó. Kiderült, hogy a család azért fontosabb mindennél, mert a kétszülős gondoskodás, az érzelmileg elkötelezett párkapcsolat volt az alapja évmilliókon keresztül fajunk szaporodásának és túlélésének. Ezért van az, hogy bár a modern technológiával teletűzdelt világ sokunkat eltérít fajunk sok fáradtságával járó reproduktív céljaitól – izgalmas szórakozást, vagy magasan ívelő karriercélokat kínálva helyette de az emberek jelentős része a mai napig is fontos életcéljának tekinti, hogy továbbadja genetikai örökségét… és szaporodjon.

FELHASZNÁLT IRODALOM Abbey, A. (1982). Sex differences in attributions for friendly behavior: Do males misperceive females’ friendliness? Journal of Personality and Social Psychology, 42,830-838. Aharon, I., Etcoff, N., Ariely, D., Chabris, C. F., O’Connor, E., & Breiter, H. C. (2001). Beautiful faces have variable reward value: fMRI and behavioral evidence. Neuron, 32, 537-551. Ahmetoglu, G., & Swami, V. (2012). Do women prefer ‘nice guys’? The effect of male dominance behavior on women’s ratings of sexual attractiveness. Social Behavior and Personality, 40, 667-672. Ainsworth, S. E., & Maner, J. K. (2012). Sex begets violence: Mating motives, social dominance, and physical aggression in men. Journal of Personality and Social Psychology, 103, 819-829. Al-Shawaf, L., Lewis, D. M., Alley, T. R., & Buss, D. M. (2015). Mating strategy, disgust, and food neophobia. Appetite, 85, 30-35. Anderson, U. S., Perea, E. F., Becker, D. V., Ackerman, J. M., Shapiro, J. R., Neuberg, S. L., et al. (2010). I only have eyes for you: Ovulation redirects attention (but not memory) to attractive men. Journal of Experimental Social Psychology, 46, 804-808. Antfolk, J., Johansson, L., Westerlund, M. Marcinkowska, U. M., & Santtila, P. (2018). The role of intra-sexual competition in attitudes towards immigrants. Personality and Individual Differences, 132, 8489. Apicella, C. L., Dreber, A., Gray, P. B., Hoffman, M., Little, A. C., & Campbell, B. C. (2011). Androgens and competitiveness in men. Journal of Neuroscience, Psychology, and Economics, 4(1), 54-62. Apicella, C., Feinberg, D. R., & Marlowe, F. W. (2007). Voice pitch predicts reproductive success in male hunter-gatherers. Biology Letters, 3,682-684. Apostolou, M. (2017). Why people stay single: An evolutionary perspective. Personality and Individual Differences, 111, 263-271. Apostolou, M., Kasapi, K., & Arakliti, A. (2015). Will They Do As We Wish? An Investigation of the Effectiveness of Parental Manipulation on Mating Behavior. Evolutionary Psychological Science, 1(1), 28-36.

Asendorpf, J. B., Penke, L., & Back, M. D. (2011). From dating to mating and relating: Predictors of initial and long-term outcomes of speed-dating in a community sample. European Journal of Personality, 25,16-30. Ashikali, E.-M., Dittmar, H., & Ayers, S. (2017). The impact of cosmetic surgery advertising on Swiss women’s body image and attitudes toward cosmetic surgery. Swiss Journal of Psychology, 76(1), 13-21. Atiye, B., &Chahine, F. (2018). Metrics of the aesthetically perfect breast. Aesthetic Plastic Surgery, 42(5), 1187-1194. Atkins, D. C., Baucom, D. FL, & Jacobson, N. S. (2001). Understanding infidelity: Correlates in a national random sample. Journal of Family Psychology, 15, 735-749Bailey, J. M., Gaulin, S., Agyéi, Y., & Gladue, B. A. (1994). Effects of gender and sexual orientation on evolutionary relevant aspects of human mating psychology. Journal of Personality and Social Psychology, 66,1081-1093. Bailey, J. M., Kirk, K. M., Zhu, G., Dunne, M. P., & Martin, N. G. (2000). Do individual differences in sociosexuality represent genetic or environmentally contingent strategies? Evidence from the Australian twin registry. Journal of Personality and Social Psychology, 78, 537 545. Baize, H. R., & Schroeder, J. E. (1995). Personality and mate selection in personal ads: Evolutionary preferences in a public mate selection process. Journal of Social Behavior and Personality, 10, 517-536. Baker, R. R. & Bellis, M. A. (1995). Human Sperm Competition: Copulation, Masturbation and Infidelity. London: Chapman and Hall. Barash, D. P. (1982). Sociobiology and Behavior, Second Edition. New York: Elsevier. Barbaro, N., Shackelford, T. K., & Weekes-Shackelford, V. A. (2016). Mothers and fathers perform more mate retention behaviors than individuals wit bout children. Human Nature, 27(3), 316-333. Barkow, J. H. (Ed.). (2005). Missing the revolution: Darwinism for social scientists. Oxford: Oxford University Press.

Barkow, J. H., Cosmides, L., & Tooby, J. (Eds.). (1992). The adapted mind: Evolutionary psychology and the generation of culture. Oxford: Oxford University Press. Barrett, E. S., Van Thurston, T., Jasienska, S., Furberg, G., Ellison, P. T., & Thune, I. (2013). Marriage and motherhood are associated with lower testosterone concentrations in women. Hormones and Behavior, 63(1), 72-79. Bartky, S. L. (2015). Femininity and domination: Studies in the phenomenology of oppression. London: Routledge. Bateman, A J. (1948). Intra-sexual selection in Drosophila. Heredity, 2, 349-368. Baumeister, R. F., Catanese, K. R., & Vohs, K. D. (2001). Are there gender differences in strength of sex drive? Theoretical views, conceptual distinctions, and a review of relevant evidence. Personality and Social Psychology Review, 5, 242-273. Bell, A. P„ & Weinberg, M. S. (1978). Homosexualities: A study of diversity among men and women. New York: Simon and Schuster. Belu, C. F., & O’Sullivan, L. F. (2018). Why Find My Own When I Can Take Yours?: The Quality of Relationships That Arise From Successful Mate Poaching. Journal of Relationships Research, 9, 110. Bereczkei, T. (2000). Evolutionary psychology: A new perspective in the behavioral sciences. European Psychologist, 5(3), 175-190. Bereczkei, T., & Csanaky, A. (1996). Mate choice, marital success, and reproduction in a modern society. Ethology and Sociobiology, 17, 17-35. Bereczkei, Tamás (2010). Evolúciós pszichológia. Budapest: Osiris Kiadó. Bereczkei, Tamás (2012). Rejtett indítékok a párválasztásban. Budapest: Kulcslyuk Kiadó. Betzig, L. (1986). Despotism and differential reproduction: A Darwinian view of history. New York: Aldine. Betzig, L. (1989). Causes of conjugal dissolution: A cross-cultural study. Current Anthropology, 30, 654-676. Betzig, L. (1997). People Are Animals. In: (Ed.) Betzig, L. Human Nature: A Critical Reader, (pp. 1-17.) New York: Oxford University

Press. Betzig, L. L. 1986. Despotism and Differential Reproduction: A Darwinian View of History. New York: Aldine. Biegler, R., & Kennair, L. E. O. (2016). Sisterly love: Withingeneration differences in ideal partner for sister and self. Evolutionary Behavioral Sciences, 10(1), 29-42. Bird, B. M., Welling, L. L., Ortiz, T. L., Moreau, B. J., Hansen, S., Emond, M., … & Carré, J. M. (2016). Effects of exogenous testosterone and mating context on men’s preferences for female facial femininity. Hormones and Behavior, 85, 76-85. Blow, A. J., & Hartnett, K. (2005). Infidelity in committed relationships II: A substantive review. Journal of Marital and Family Therapy, 31, 217-233. Blumstein, P., & Schwartz, P. (1983). American couples. New York: William Morrow. Bogaert, A. F., & Fisher, W. A. (1995). Predictors of university men’s number of sexual partners. The Journal of Sex Research, 32,119-130. Bonnerup, J. A., Gramkow, A., Sorensen, P., Melbye, M., Adami, H.-O., Glimelius, B., et al. (2000). Correlates of heterosexual behavior among 23-87 year olds in Denmark and Sweden, 19921998. Archives of Sexual Behavior, 29, 91-106. Botnen, E. O., Bendixen, M., Grontvedt, T. V., & Kennair, L. E. O. (2018). Individual differences in sociosexuality predict picture-based mobile dating app use. Personality and Individual Differences, 131, 67-73. Bradshaw, C., Kahn, A. S., & Saville, B. K. (2010). To hook up or date: Which gender benefits? Sex Roles, 62, 661-669. Brand, R. J., Markey, C. M., & Hodges, S. D. (2007). Sex differences in self-reported infidelity and its correlates. Sex Roles, 57,101-109. Braun, M. F., & Bryan, A. (2006). Female waist-to-hip and male waist-to-shoul der ratios as determinants of romantic partner desirability. Journal of So cial and Personal Relationships, 23, 805819.

Bryan, A. D., Webster, G. D., & Mahaffey, A. L. (2011). The big, the rich, and the powerful: Physical, financial, and social dimensions of dominance in mating and attraction. Personality and Social Psychology Bulletin, 37, 365-382. Bryant, G. A., & Haselton, M. G. (2009). Vocal cues of ovulation in human females. Biology Letters, 5, 12-15. Burley, N., & Symanski, R. (1981). Women without: An evolutionary and cross-cultural perspective on prostitution. In R. Symanski (Ed.), The immoral landscape: Female prostitution in west ern societies (pp. 239-274). Toronto: Butterworth. Burriss, R. P., Welling, L. L. M., & Puts, D. A. (2011a). Men’s attractiveness prediets their preference for female facial femininity when judging for shortterm, but not long-term partners. Personality and Individual Differences, 50, 542-546. Burriss, R. P., Welling, L. L. M., & Puts, D. A. (2011b). Matepreference drives mate-choice: Men’s self-rated masculinity predicts their female partner’s preference for masculinity. Personality and Individual Differences, 51, 1023-1027. Buss, D. M. (1989). Sex differences in human mate preferences: Evolutionary hypotheses tested in 37 cultures. Behavioral and Brain Sciences, 12, 1-49. Buss, D. M. (1995). Evolutionary Psychology: A New Paradigm for Psychological Science. Psychological Inquiry. 6, 1-30. Buss, D. M. (2000). The dangerous passion: Why jealousy is as necessary as love and sex. New York: The Free Press. Buss, D. M. (2008). Evolutionary psychology. The new science of the mind (3rd ed.). Boston: Allyn and Bacon. Buss, D. M. & Shackelford, T. K. (1997). From Vigilance to Violence: Mate Retention Tactics in Married Couples. Journal of Personality and Social Psychology. 72, 346-361. Buss, D. M., & Barnes, M. L. (1986). Preferences in human mate selection. Journal of Personality and Social Psychology, 50, 559570. Buss, D. M., & Haselton, M. G. (2005). The evolution of jealousy. Trends in Cognitive Sciences, 9, 506-507.

Buss, D. M., & Schmitt, D. P. (1993). Sexual strategies theory: An evolutionary perspective on human mating. Psychological Review, 100, 204-232. Buss, D. M., & Schmitt, D. P. (2011). Evolutionary psychology and feminism. Sex Roles, 64, 768-787. Buss, D. M., & Shackelford, T. K. (1997). From vigilance to violence: Mate retention tactics in married couples. Journal of Personality and Social Psychology, 72, 346-361. Buss, D. M., & Shackelford, T. K. (2008). Attractive women want it all: Good genes, economic investment, parenting proclivities, and emotional commitment. Evolutionary Psychology, 6, 134-146. Buss, D. M., Abbott, M., Angleitner, A., Asherian, A., Biaggio, A., Blanco-Villasenor, A., et al. (1990). International preferences in selecting mates: A study of 37 cultures. Journal of Cross-Cultural Psychology, 21, 5-47. Buss, D. M., Larsen, R J. & Westen, D. (1992). Sex Differences in Jealousy: Evolution, Physiology, and Psychology. Psychological Science, 3, 251-255. Buss, D. M., Shackelford, T. K., Kirkpatrick, L. A., & Larsen, R. J. (2001). A half century of mate preferences: The cultural evolution of values. Journal of Marriage and Family, 63, 491-503. Buunk, A. P., Dijkstra, P., Kenrick, D. T., & Warntjes, A. (2001). Age preferences for mates as related to gender, own age, and involvement level. Evolution and Human Behavior, 22, 241-250. Buunk, B. P., Dijkstra, P., Fetchenhauer, D., & Kenrick, D. T. (2002). Age and gender differences in mate selection criteria for various involvement levels. Personal Relationships, 9, 271-278. Calogero, R. M., & Thompson, J. K. (2010). Gender and body image. In Handbook of gender research in psychology Vol. 2., J.C. Chrisler, D.R. McCreary (Eds.), (pp. 153-184). New York, NY: Springer Campbell, A. (1999). Staying alive: Evolution, culture, and women’s intrasexual aggression. Behavioral and Brain Sciences, 22(2), 203-214. Campbell, A. (2008). The morning after the night before: Affective reactions to one-night stands among mated and unmated women

and men. Human Nature, 19,157-173. Cantú, S. M., Simpson, J. A., Griskevicius, V., Weisberg, Y. J., Durante, K. M., & Beal, D. J. (2014). Fertile and selectively flirty: Women’s behavior toward men changes across the ovulatory cycle. Psychological Science, 25(2), 431-438. Cappelle, T., & Fink, B. (2013). Changes in women’s attractiveness perception of masculine men’s dances across the ovulatory cycle: Preliminary data. Evolutionary Psychology, 11(5), 965-972. Carroll, J. (2005). Literature and evolutionary psychology. In D. M. Buss (Ed.), The handbook of evolutionary psychology (pp. 931-952). New York: Wiley. Carroll, J. L., Volk, K. D., & Hyde, J. S. (1985). Differences between males and females in motives for engaging in sexual intercourse. Archives of Sexual Behavior, 14, 131-139. Cashdan, E. (1996) Women’s mating strategies. Evolutionary Anthropology, 5, 134-143. Cashdan, E. (2008). Waist-to-hip ratio across cultures: Trade-offs between androgen- and estrogen-dependent traits. Current Anthropology, 49, 1099-1107. Castleman, M. (1989). Sexual Solutions: A Guide for Men and the Women Who Love Them. New York, NY: Simon & Schuster. Castro, F. N., & Lopes, F. A. (2011). Romantic preferences in Brazilian undergraduate students. Journal of Sex Research, 48, 479485. Chagnon, N. A. (1968). Ya, nomamö, the fierce people. New York: Holt McDougal. Chamorro-Premuzic, T. (2014). The Tinder effect: psychology of dating in the technosexual era. The Guardian. Letöltve https://www.theguardian.com/ media-network/media-networkblog/2O14/jan/i7/tinder-dating-psychology-technosexual. Chan-Serafin, S., Teo, L., Minbashian, A., Cheng, D., & Wang, L. (2017). The perils of dating your boss: The role of hierarchical workplace romance and sex on evaluators’ career advancement decisions for lower status romance participants. Journal of Social and Personal Relationships, 34(3), 309-333.

Chomsky, N. (1957). Syntactic structures. The Hague, the Netherlands: Mouton. Chu, S., Fan-, D., Munoz, L. C., & Lycett, J. E. (2011). Interpersonal trust and market value moderates the bias in women’s preferences away from attractive high-status men. Personality and Individual Differences, 51,143-147. Clark, R. D. (1990). The impact of AIDS on gender differences in willingness to engage in casual sex. Journal of Applied Social Psychology, 20, 771-782. Clark, R. D., & Hatfield, E. (1989). Gender differences in receptivity to sexual offers. Journal of Psychology and Human Sexuality, 2, 39-55. Cohen, J. (1988). Statistical power analysis for the behavioral sciences (2nd ed.). Hillsdale, NJ: Erlbaum. Confer, J. C., Perilloux, C., & Buss, D. M. (2010). More than just a pretty face: Men’s priority shifts toward bodily attractiveness in shortterm versus longterm mating contexts. Evolution and Human Behavior, 31 (2205), 348-353. Conley, T. D. (2011). Perceived proposer personality characteristics and gender differences in acceptance of casual sex offers. Journal of Personality and Social Psychology, 100, 309-329. Connellan, J., Baron-Cohen, S., Wheelwright, S., Batki, A., & Ahluwalia, J. (2000). Sex differences in human neonatal social perception. Infant Behavior and Development, 23(1), 113-118. Correa, D., & Shohamy, E. (2018). Commodification of women’s breasts: Internet sites as modes of delivery to local and transnational audiences. Linguistic Landscape, 4(3), 298-319. Cronin, H. (1991). The Ant and the Peacock: Altruism and Sexual Selection from Darwin to Today. Cambridge: Cambridge University Press Cronk, L., & Dunham, D. (2007). Amounts spent on engagement rings reflect aspects of male and female mate quality. Human Nature, 18, 329-333. Cunningham, M. R., Roberts. R., Barbee, A. P„ Druen, P. B., & Wu, C. (1995). Their ideas of attractiveness are, on the whole, the same as ours: Consistency and variability in the cross-cultural

perception of female attractiveness. Journal of Personality and Social Psychology, 68, 261-279. Cunningham, M., Barbee, A. P., & Pike, C. L. (1990). What do women want? Facialmetric assessment of multiple motives in the perception of male facial physical attractiveness. Journal of Personality and Social Psychology, 59, 61-72. Dahl, D. W., Sengupta, J., & Vohs, K. D. (2009). Sex in advertising: Gender differences and the role of relationship commitment. Journal of Consumer Research, 36(2), 215-231. Davidson, J. K. (1985). The utilization of sexual fantasies by sexually experienced university students. Journal of American College Health, 34, 24-32. Davies, A. P. C., Shackelford, T. K., & Hass, R. G. (2007). When a ‘poach’ is not a poach: Re-defining human mate poaching and reestimating its frequency. Archives of Sexual Behavior, 36, 702-716. Davies, A. P. C., Shackelford, T. K., & Hass, R. G. (2010). Sex differences in per ceptions of benefits and costs of mate poaching. Personality mid Individual Differences, 49,441-445. de Graaf, H., & Sandfort, T. G. M. (2004). Gender differences in affective res ponses to sexual rejection. Archives of Sexual Behavior, 33, 395-403. De Jong, M. G., Pieters, R., & Stremersch, S. (2012). Analysis of sensitive questions across cultures: An application of multigroup item randomized response theory to sexual attitudes and behavior. Journal of Personality and Social Psychology, 103(3), 543DeBruine, L. M., Jones, B. C., Frederick, D. A., Haselton, M. G., Penton-Voak, I. S., & Perrett, D. I. (2010). Evidence for menstrual cycle shifts in women’s preferences for masculinity: A response to Harris (in press) “Menstrual Cycle and Facial Preferences Reconsidered”. Evolutionary Psychology, 8, 768-775. DeBruine, L. M., Jones, B. C., Tybur, J. M., Lieberman, D., & Griskevicius, V. (2010). Women’s preferences for masculinity in male faces are predicted by pathogen disgust, but not by moral or sexual disgust. Evolution and Human Behavior, 31, 69-74. DelPriore, D. J., Hill, S. E., & Buss, D. M. (2012). Envy: Functional specificity and sex-differentiated design features. Personality and

Individual Differences, 53(3), 317-322. http://dx.d0i.0rg/10.i016/j.paid.2012.03.029. Drasa Jr., K. M., & Vasili, V. (2016). Which female prefer longer penises? International Journal of Science and Research, 5(5), 108111. Druckerman, P. (2007). Lust in translation: The rules of infidelity from Tokyo to Tennessee. New York: Penguin Press. Durante, K. M., Griskevicius, V., Simpson, J. A., Cantu, S. M., & Li, N. P. (2012). Ovulation leads women to perceive sexy cads as good dads. Journal of Personality and Social Psychology, 103, 292305. Durante, K. M., Li, N. P., & Haselton, M. G. (2008). Changes in women’s choice of dress across the ovulatory cycle: Naturalistic and laboratory task-based evidence. Personality and Social Psychology Bulletin, 34, 1451-1460. Dworkin, A. (1974). Woman hating. New York: Dutton Eagly, A. H., & Wood, W. (1999). The origins of sex differences in human behavior: Evolved dispositions versus social roles. American Psychologist, 54, 408-423. Eastwick, P. W., & Finkel, E. J. (2008). Sex differences in mate preferences revisited: Do people know what they initially desire in a romantic partner? Journal of Personality and Social Psychology, 94, 245-264. Eastwick, P. W., Luchies, L. B., Finkel, E. J., & Hunt, L. L. (2013, April 15). The predictive validity of ideal partner preferences: A review and meta-analysis. Psychological Bulletin. Advance online publication. https://doi. org/10.1037/a0032432. Ein-Dor, T., Perry-Paldi, A., Hirschberger, G., Birnbaum, G. E., & Deutsch, D. (2015). Coping with mate poaching: gender differences in detection of infidelity-related threats. Evolution and Human Behavior, 36(1), 17-24. Elder. G. (1969). Appearance and education in marriage mobility. American Sociological Review, 34, 519-533. Elliot, A. J., Niesta Kayser, D., Greitemeyer, T., Lichtenfeld, S., Gramzow, R. IL, Maier, M. A., & Liu, H. (2010). Red, rank, and

romance in women viewing men. Journal of Experimental Psychology: General, 139(3), 399-417. Ellis, B. J. (1992). The evolution of sexual attraction: Evaluative mechanisms in women. In J. H. Barkow, L. Cosmides, & J. Tooby (Eds.), The adapted mind (pp. 267-288). New York: Oxford University Press. Ellis, B. J. (1995). Investment in dating relationships. Unpublished doctoral dissertation. Ann Arbor, University of Michigan. Ellis, B. J., & Symons, D. (1990). Sex differences in sexual fantasy: An evolutionary psychological approach. Journal of Sex Research, 27, 527-556. Etcoff, N. (1999). Survival of the prettiest: The science of beauty. New York: Doubleday. Evans, K., & Brase, G. L. (2007). Assessing sex differences and similarities in mate preferences: Above and beyond demand characteristics. Journal 0f Social and Personal Relationships, 24, 781-791. Farrelly, D., Clemson, P., & Guthrie, M. (2016). Are Women’s Mate Preferences for Altruism Also Influenced by Physical Attractiveness? Evolutionary Psychology, 14(1), https://doi.org/1o.1177/14747o4915623698 Feinberg, D. R., Jones, B. C., Law Smith, M. J., Moore, F. R., DeBruine, L. M., Cornwell, R. E., et al. (2006). Menstrual cycle, trait estrogen level, and masculinity preferences in the human voice. Hormones and Behavior, 49, 215-222. Feingold, A. (1990). Gender differences in effects of physical attractiveness on romantic attraction: A comparison across five research paradigms. Journal of Personality and Social Psychology, 59, 981-993. Feingold, A. (1992). Gender differences in mate selection preferences: A test of the parental investment model. Psychological Bulletin, 112, 125-139. Fenigstein, A., & Preston, M. (2007). The desired number of sexual partners as a function of gender, sexual risks, and the meaning of ‘ideal’. Journal of Sex Research, 44, 89-95.

Fieder, M., & Huber, S. (2007). The effects of sex and childlessness on the as sociation between status and reproductive output in modern society. Evolution and Human Behavior, 28, 392398. Fink, B., Neave, N., Brewer, G., & Pawlowski, B. (2007). Variable preferences for sexual dimorphism in stature (SDS): Further evidence for an adjustment in relation to own height. Personality and Individual Differences, 43, 2249-2257. Fischer, J., Semple, S., Fickenscher, G., Jurgens, R., Kruse, E., Heistermann, M., et al. (2011). Do women’s voices provide cues of the likelihood of ovulation? The importance of sampling regime. PLoS One, 6, https://doi. org/10.1371/journal.pone.0024490. Fisher, H. E. (1998). Lust, attraction, and attachment in mammalian reproduction. Human Nature, 9, 23-52. Fisher, M., & Cox, A. (2009). The influence of male facial attractiveness on women’s receptivity. The Journal of Social, Evolutionary, and Cultural Psychology, 3, 49-61. Fisman, R., Iyengar, S. S., Kamenica, E., & Simonson, I. (2006). Gender differences in mate selection: Evidence from a speed dating experiment. Quarterly Journal of Economics, 121, 673-697. Flowe, H. D., Swords, E., & Rockey, J. C. (2012). Women’s behavioural engagement with a masculine male heightens during the fertile window: Evidence for the cycle shift hypothesis. Evolution and Human Behavior, 33, 285-290. Ford, C. S., & Beach, F. A. (1951). Patterns of sexual behavior. New York: Harper & Row. Forrás: Durante, K. M., & Arsena, A. R. (2015). Playing the field: the effect of fertility on women’s desire for variety. Journal of Consumer Research, 41(6), 1372-1391. Forrás: Redlick, M. H., & Vangelisti, A. L. (2018). Affection, Deception, and Evolution: Deceptive Affectionate Messages as Mate Retention Behaviors. Evolutionary Psychology, 16(1), https://doi. org/10.1177/1474704917753857 Forrás: Sohn, K. (2016). Does a taller husband make his wife happier? Personality and Individual Differences, 91,14-21.

Fonás: Sorokowska, A., Oleszkiewicz, A., Frackowiak, T., Pisanski, K., Chmiel, A., & Sorokowski, P. (2016). Selfies and personality: Who posts self-portrait photographs? Personality and Individual Differences, 90, 119-123. Frederick, D. A., & Haselton, M. G. (2007). Why is muscularity sexy? Tests of the fitness indicator hypothesis. Personality and Social Psychology Bulletin, 33, 1167-1183. Frederick, D. A., Peplau, A., & Lever, J. (2008). The Barbie mystique: Satisfaction with breast size and shape across the lifespan. International Journal of Sexual Health, 20(3), 200-211. Freeman, D. (1986). Margaret Mead and Samoa: The Making and Unmaking of an Anthropological Myth. Harmondsworth, UK: Penguin Books Freeman, D. (1989). Fa’apua’a Fa’amu and Margaret Mead. American Anthropologist, 91,1017-1022. Freeman, D. (1999). The Fateful Hoaxing of Margaret Mead: A Historical Analysis of her Samoan Research. Boulder, CO: Westview Press. Gallup, A. C., White, D. D., & Gallup, G. G., Jr. (2007). Handgrip strength predicts sexual behavior, body morphology, and aggression in male college students. Evolution and Human Behavior, 28, 423429. Galperin, A., Haselton, M. G., Frederick, D. A., von Hippel, W., Poore, J. C., Buss, D. M., et al. (2013). Sexual regret: Evidence for evolved sex differences. Archives of Sexual Behavior, 42(7), 11451161. Gangestad, S. W., & Simpson, J. A. (1990). Toward an evolutionary history of female sociosexual variation. Journal of Personality, 58(69), 96. Gangestad, S. W., & Simpson, J. A. (2000). The evolution of human mating: Trade-offs and strategic pluralism. The Behavioral and Brain Sciences, 23, 573-644. Gangestad, S. W., & Thornhill, R. (1997). The evolutionary psychology of extrapair sex: The role of fluctuating asymmetry. Evolution and Human Behavior, 18, 69-88.

Gangestad, S. W., & Thornhill, R. (1998). Menstrual cycle variation in women’s preferences for the scent of symmetrical men. Proceedings of the Royal Society of London B, 265, 927-933. Gangestad, S. W., Haselton, M. G., &Buss, D. M. (2006). Evolutionary foundations of cultural variation: Evoked culture and mate preferences. Psychological Inquiry, 17, 75-95. Gangestad, S. W., Simpson, J. A., Cousins, A. J., Garver-Apgar, C. E., & Chris tensen, P. N. (2004). Women’s preferences for male behavioral displays change across the menstrual cycle. Psychological Science, 15, 203-207. Gangestad, S. W., Thornhill, R., & Garver-Apgar, C. E. (2005). Women’s sexual interests across the ovulatory cycle depend on primary partner developmental instability. Proceedings of the Royal Society of London B, 272, 2023-2027. Gangestad, S. W., Thornhill, R., & Garver-Apgar, C. E. (2010). Men’s facial masculinity predicts changes in their female partners’ sexual interests across the cycle, whereas men’s intelligence does not. Evolution and Human Behavior, 31, 412-424. Gangestad, S. W., Thornhill, R., & Garver, C. E. (2002). Changes in women’s sexual interests and their partners’ mate retention tactics across the menstrual cycle: Evidence for shifting conflicts of interest. Proceedings of the Royal Society of London B, 269, 975-982. Garcia, J. R., MacKillop, J., Aller, E. L., Merriwether, A. M., Wilson, D. S., & Lum, J. K. (2010). Associations between dopamine D4 receptor gene variation with both infidelity and sexual promiscuity. PLoS One, 5, https://doi. org/1o.1371/journal.pone.oo14162. Garver-Apgar, C. E., Gangestad, S. W., & Thornhill, R. (2008). Hormonal correlates of women’s mid-cycle preference for the scent of symmetry. Evolution and Human Behavior, 29, 223-232. Gaulin, S. J. C., McBurney, D. H. & Brakeman-Wartell, S. L. (1997). Matrilateral Biases in the Investment of Aunts and Uncles: A Consequence and Measure of Paternity Uncertainty. Human Nature, 8, 139-151. General Social Survey. (2013). 1972-2010. Retrieved March 4, 2013, from http://www3.norc.org/gss+website/ Giotakos, O. (2004).

Gender differences in the perceptions for the ideal sex partner. Sexual and Relationship Therapy, 19, 373-378. Geoffrey, M. (2000). The mating mind: How sexual choice shaped the evolution of human nature. New York: Doubleday. Gilding, M. (2009). Paternity’ uncertainty’ and evolutionaiy psychology: how a seemingly capricious occurrence fails to follow laws of greater generality. Sociology, 43(1), 140-157. Gladue, B. A., & Delaney, H. J. (1990). Gender differences in perception of attractiveness of men and women in bars. Personality and Social Psychology Bulletin, 16, 378-391. Glass, S. P., & Wright, T. L. (1985). Sex differences in type of extramarital involvement and marital dissatisfaction. Sex Roles, 12, 1101-1120. Glick, P & Fiske, S. T. (1997). Hostile and Benevolent Sexism. Psychology of Women Quarterly, 21: 119-135. Glutton-Brock, T. H., & Vincent, A. C. (1991). Sexual selection and the potential reproductive rates of males and females. Nature, 351(6321), 58-60. Gorelik, G„ & Bjorklund, D. F. (2015). The effect of competition on men’s self-reported sexual interest. Evolutionary Psychological Science. 1 (3), 141-149. Gottschall, J. B., Berkey, R. C., Mitchell, D. C., Fleischner, M., Glotzbecker, M., Kernan, K., et al. (2003). Patterns of characterization in folktales across geographic regions and levels of cultural complexity: Literature as a neglected source of quantitative data. Human Nature, 14(3), 365-382. Grammer, K., Renninger, L., & Fischer, B. (2004). Disco clothing, female sexual motivation, and relationship status: Is she dressed to impress? Journal of Sex Research, 41, 66-74. Graziano, W. G., Jensen-Campbell, L. A., Todd, M., & Finch, J. F. (1997). Interpersonal attraction from an evolutionary perspective: Women’s reactions to dominant and prosocial men. In J. A. Simpson & D. T. Kenrick (Eds.), Evolutionary social psychology (pp. 141-167). Mahwah, NJ: Lawrence Erlbaum. Gregerson, E. (1982). Sexual practices: The story of human sexuality. London: Mitchell Beazley.

Greiling, H., & Buss, D. M. (2000). Women’s sexual strategies: The hidden dimension of short-term mating. Personality and Individual Differences, 28, 929-963. Greitemeyer, T. (2005). Receptivity to sexual offers as a function of sex, socioeconomic status, physical attractiveness, and intimacy of the offer. Personal Relationships, 12, 373-386. Griskevicius, V., Tybur, J. M., Delton, A. W., & Robertson, T. E. (2011). The influence of mortality and socioeconomic status on risk and delayed rewards: A life history theory approach. Journal of Personality and Social Psychology, 100,1015-1026. Groyecka, A., Zelazniewicz, A., Misiak, M., Karwowski, M., & Sorokowski, P. (2017). Breast shape (ptosis) as a marker of a woman’s breast attractiveness and age: Evidence from Poland and Papua. American Journal of Human Biology, 29(4) https://doi.org/1o.1oo2/ajhb.22981 Gue’guen, N. (2009). Menstrual cycle phases and female receptivity to a courtship solicitation: An evaluation in a nightclub. Evolution and Human Behavior, 30, 351-355. Guéguen, N. (2011). Gender differences in receptivity to sexual offers: A field study testing the impact of the attractiveness of the solicitor. Archives of Sexual Behavior, 40, 915-919. Guéguen, N., & Lamy, L. (2012). Men’s social status and attractiveness: Women’s receptivity to men’s date requests. Swiss Journal of Psychology, 71, 157-160. Guimaraes, P. A. M. P., Resende, V. C. L., Neto, M. S., Seito, C. L., de Brito, M. J. A., Abla, L. E. F.,… & Ferreira, L. M. (2015). Sexuality in aesthetic breast surgery. Aesthetic Plastic Surgery, 39(6), 993-999. Gutierres, S. E., Kenrick, D. T., & Partch, J. J. (1999). Beauty, dominance, and the mating game: Contrast effects in selfassessment reflect gender differences in mate selection. Personality and Social Psychology Bulletin, 25, 1126-1134. Guttentag, M., & Secord, P. (1983). Too many women? Beverly Hills, CA: Sage. Ha, T., Overbeek, G. E., & Engels, R. C. M. E. (2010). Effects of attractiveness and social status on dating desire in heterosexual

adolescents: An experimental study. Archives of Sexual Behavior, 39,1063-1071. Hald, G. M. (2006). Gender differences in pornography consumption among young heterosexual Danish adults. Archives of Sexual Behavior, 35, 577-585. Hald, G. M., & Hogh-Olesen, H. (2010). Receptivity to sexual invitations from strangers of the opposite gender. Evolution and Human Behavior, 31, 453-458. Halpern, D.F. (2012). Sex differences in cognitive abilities (4th edn). New York, NY: Psychology Press. Hansen, G. L. (1987). Extradyadic relations during courtship. The Journal of Sex Research, 22(3), 382-390. Hare, R. M., & Simmons, L. W. (2020). Ecological determinants of sex roles and female sexual selection. Advances in the Study of Behavior, 52, 1-28. Harper, B. (2000). Beauty, stature and the labour market: A British cohort study. Oxford Bulletin of Economics and Statistics, 62, 771800. Harris, M. (1974). Cows, Wars, Pigs, and Witches: The Riddles of Culture. New York: Random House Haselton, M. G., & Buss, D. M. (2000). Error management theory: A new perspective on biases in cross-sex mind reading. Journal of Personality and Social Psychology, 78, 81-91. Haselton, M. G., & Gildersleeve, K. (2011). Can men detect ovulation? Current Directions in Psychological Science, 20, 87-92. Haselton, M. G., & Miller, G. F. (2006). Women’s fertility across the cycle increases the short-term attractiveness of creative intelligence. Human Nature, 17, 50-73. Haselton, M. G., Mortezaie, M., Pillsworth, E. G., Bleske-Rechek, A., & Frederick, D. A. (2007). Ovulatory shifts in human female ornamentation: Near ovulation, women dress to impress. Hormones and Behavior, 51, 40-45. Hatemi, P. K., Crabtree, C., & McDermott, R. (2017). The relationship between sexual preferences and political orientations: Do positions in the bedroom affect positions in the ballot box? Personality and Individual Differences 105, 318-325.

Hemley, R. (2006). Invented Eden: The elusive, disputed history of the Tasaday. Lincoln, NE: University of Nebraska Press. Hendrick, S., Hendrick, C., Slapion-Foote, M. J., & Foote, F. H. (1985). Gender differences in sexual attitudes. Journal of Personality and Social Psychology, 48,1630-1642. Hendrie, C. A., Mannion, H. D., & Godfrey, G. K. (2009). Evidence to suggest that nightclubs function as human sexual display grounds. Behaviour, 146, 1331-1348. Hennighausen, C., & Schwab, F. (2014). Relationship Status Moderates Men’s Conspicuous Consumption of Smartphones. Letters on Evolutionary Behavioral Science, 5(2), 13-16. Henningsen, D. D., Henningsen, M. L. M., & Valde, K. S. (2006). Gender differences in perceptions of women’s sexual interest during cross-sex interactions: An application and extension of cognitive valence theory. Sex Roles, 54, 821-829. Herold, E. S., & Mewhinney, D. M. K. (1993). Gender differences in casual sex and AIDS prevention: A survey of dating bars. Journal of Sex Research, 30, 36-42. Hessellund, H. (1976). Masturbation and sexual fantasies in married couples. Archives of Sexual Behavior, 5, 133-147. Hesslinger, V. M., Goldbach, L., & Carbon, C. C. (2015). Men in red: A reexamination of the red-attractiveness effect. Psychonomic Bulletin & Review, 22(4), 1142-1148. Hill, K., & Hurtado, A M. (1996). Ache life history: The ecology and demography of a foraging people. Hawthorne, NY: Aldine de Gruyter. Hitsch, G. J., Hortac su, A, & Ariely, D. (2010). Matching and sorting in online dating. American Economic Review, 100, 130-163. Horgan, T. G., Broadbent, J., McKibbin, W. F., & Duehring, A. J. (2016). Show versus tell? The effects of mating context on women’s memory for a man’s physical features and verbal statements. Journal of Social and Personal Relationships, 33(6), 733-750. Howell, E. C., Etchells, P. J., & Penton-Voak, I. S. (2012). The sexual overperception bias is associated with sociosexuality. Personality and Individual Differences, 53, 1012-1016.

Hughes, S. M., & Gallup, G. G., Jr. (2003). Sex differences in morphological predictors of sexual behavior: Shoulder to hip and waist to hip ratios. Evolution and Human Behavior, 24,173-178. Hughes, S. M., Farley, S. D., & Rhodes, B. C. (2010). Vocal and physiological changes in response to the physical attractiveness of conversational partners. Journal of Nonverbal Behavior, 34, 155-167. Hughes, S. M., Harrison, M. A., & Gallup, G. G., Jr. (2004). Sex differences in mating strategies: Mate guarding, infidelity and multiple concurrent sex partners. Sexualities, Evolution & Gender, 6, 3-13. Hunt, M. (1974). Sexual behavior in the 1970s. Chicago: Playboy Press. Hurtado, A. M., & Hill, K. (1992). Paternal effect on off-spring survivorship among Ache and Hiwi hunter-gatherers: Implications for modeling pair-bond stability. In B. S. Hewlett (Ed.), Father-child relations: Cultural and biosocial contexts (pp. 31-55). New York: Aldine De Gruyter. Huszár Ágnes (2003). Margaret Mead megvezetése. BUKSZ, 15(3), 277-279. Hyde, J. S. (2005). The gender similarities hypothesis. American Psychologist, 60, 581-592. Iten, O. (1986). Die Tasaday: Ein Philippinischer Steinzeitschwindel. Neue Zurcher Zeitung, 12(13), 77-79. Jasienska, G., Ziomkiewicz, A., Ellison, P. T., Lipson, S. F., Thune, L (2004). Large breasts and narrow waist indicate high reproductive potential in women. Proceedings of the Royal Society of London Series B, 271, 1213-1217. Johnston, V. S. (2006). Mate choice decisions: The role of facial beauty. Trends in Cognitive Sciences, 10, 9-13. Johnston, V. S., & Franklin, M. (1993). Is beauty in the eye of the beholder? Ethology and Sociobiology, 14, 183-199. Johnston, V. S., Hagel, R., Franklin, M., Fink, B., & Grammer, K. (2001). Male facial attractiveness: Evidence for hormone-mediated adaptive design. Evolution and Human Behavior, 22, 251-267. Jokela, M., Rotkirch, A., Rickard, I. J., Pettay, J., & Lummaa, V. (2010). Serial monogamy increases reproductive success in men but

not in women. Behavioral Ecology, 21, 906-912. Jonason, P. K., Li, N. P., & Madson, L. (2012). It’s not all about the Benjamins: Understanding preferences for mates with resources. Personality and Individual Differences, 52, 306-310. Jonason, P. K., Li, N. P„ Webster, G. D., & Schmitt, D. P. (2009). The dark triad: Facilitating a short-term mating strategy in men. European Journal of Personality, 23, 5-18. Jones, A. L., & Kramer, R. S. (2015). Facial cosmetics have little effect on attractiveness judgments compared with identity. Perception, 44(1), 79-86. Jones, D. (1995). Sexual selection, physical attractiveness, and facial neoteny: Cross-cultural evidence and implications. Current Anthropology, 36, 723-748. Jones, J. C., & Barlow, D. H. (1990). Self-reported frequency of sexual urges, fantasies and masturbatoiy fantasies in heterosexual males and females. Archives of Sexual Behavior, 19, 269-279. Joseph, P. N., Sharma, R. K., Agarwal, A., & Sirot, L. K. (2015). Men ejaculate larger volumes of semen, more motile sperm, and more quickly when exposed to images of novel women. Evolutionary Psychological Science, 1(4), 195-200. Kaighobadi, F., Shackelford, T. K., & Weekes-Shackelford, V. A. (2012). Do women pretend orgasm to retain a mate?. Archives of Sexual Behavior, 41(5), 1121-1125. Kanazawa, S. (2004). The Savanna Principle. Managerial and Decision Economics. 25, 41-54. Kanazawa, S., & Still, M. C. (2000). Teaching may be hazardous to your marriage. Evolution and Human Behavior, 21, 185-190. Kandrik, M., & DeBruine, L. M. (2013). Self-rated attractiveness predicts preferences for opposite-sex faces, while self-rated sextypicality predicts preferences for same-sex faces. Journal of Evolutionary Psychology, 10(4), 177-186. Karbowski, A., Deja, D., & Zawisza, M. (2016). Perceived female intelligence as economic bad in partner choice. Personality and Individual Differences, 102, 217-222. Karremans, J. C., Frankenhuis, W. E., & Arons, S. (2010). Blind men prefer a low waist-to-hip ratio. Evolution and Human Behavior,

31,182-186. Kasuinovic, M. M., Blake, K., Dixson, B. J., & Denson, T. F. (2015). Why do people play violent video games? Demographic, status-related, and mating-related correlates in men and women. Personality and Individual Differences, 86, 204-211. Kennair, L. E. O., Schmitt, D. P., Fjeldavli, Y. L., & Harlem, S. K. (2009). Sex differences in sexual desires and attitudes in Norwegian samples. Interpersona, 3, 1-32. Kennair, L. E. O., Wyckoff, J. P., Asao, K., Buss, D. M., & Bendixen, M. (2018). Why do women regret casual sex more than men do?. Personality and Individual Differences, 127, 61-67. Kenrick, D. T., & Keefe, R. C. (1992). Age preferences in mates reflect sex differences in human reproductive strategies. Behavioral and Brain Sciences, 15, 75-133. Kenrick, D. T., Gabrielidis, C., Keefe, R. C., & Cornelius, J. S. (1996). Adolescents’ age preferences for dating partners: Support for an evolutionary model of life-history strategies. Child Development, 67, 1499-1511. Kenrick, D. T., Groth, G. E., Trost, M. R., & Sadalla, E. K. (1993). Integrating evolutionary and social exchange perspectives on relationships: Effects of gender, self-appraisal, and involvement level on mate selection criteria. Journal of Personality and Social Psychology, 64, 951-969. Kenrick, D. T., Neuberg, S. L., Zierk, K. L., & Krones, J. M. (1994). Evolution and social cognition: Contrast effects as a function of sex, dominance, and physical attractiveness. Personality and Social Psychology Bulletin, 20, 210-217. Kenrick, D. T., Sadalla, E. K., Groth, G., & Trost, M. R. (1990). Evolution, traits, and the stages of human courtship: Qualifying the parental investment model. Journal of Personality, 58, 97-116. Kinsey, A. C., Pomeroy, W. B., & Martin, C. E. (1948). Sexual behavior in the human male. Philadelphia: Saunders. Kinsey, A. C., Pomeroy, W. B., Martin, C. E., & Gebhard, P. H. (1953). Sexual behavior in the human female. Philadelphia: Saunders.

Kirwan, L. (2002). A classification and algorithm for treatment of breast ptosis. Aesthetic Surgery Journal, 22(4), 355-363. Kniffin, K. M., Sigirci, O., & Wansink, B. (2016). Eating heavily: men eat more in the company of women. Evolutionary Psychological Science, 2(1), 38-46. Koukounas, E., & McCabe, M. (1997). Sexual and emotional variables influencing sexual response to erotica. Behaviour Research and Therapy, 35, 221-230. Kruger, D. J., & Fitzgerald, C. J. (2011). Reproductive strategies and relationship preferences associated with prestigious and dominant men. Personality and Individual Differences, 50, 365-369. Kurzban, R., & Weeden, J. (2005). HurryDate: Mate preferences in action. Evolution and Human Behavior, 26, 227-244. Kurzban, R., & Weeden, J. (2007). Do advertised preferences predict the behavior of speed daters? Personal Relationships, 14, 623-632. Laeng, B„ & Falkenberg, L. (2007). Women’s pupillary responses to sexually significant others during the hormonal cycle. Hormones and Behavior, 52, 520-530. Landolt, M. A., Lalumiere, M. L., & Quinsey, V. L. (1995). Sex differences in intra-sex variations in human mating tactics: An evolutionary approach. Ethology and Sociobiology, 16, 3-23. Langlois, J. H., Kalakanis, L., Rubenstein, A. J., Larson, A., Hallam, M., & Smoot, M. (2000). Maxims or myths of beauty? A meta-analytic and theoretical review. Psychological Bulletin, 126, 390-423. Larson, C. M., Pillsworth, E. G., & Haselton, M. G. (2012). Ovulatory shifts in women’s attractions to primary partners and other men: Further evidence of the importance of primary partner sexual attractiveness. PLoS One, 7, https://doi.org/1o.1371/journal.pone. 0044456. Laumann, E. O., Gagnon, J. H., Michael, R. T., & Michaels, S. (1994). The social organization of sexuality. Chicago: University of Chicago Press. Law Smith, M. J., Deady, D. K., Moore, F. R., Jones, B. C., Cornwell, R. E., Stirrat, M., et al. (2012). Maternal tendencies in

women are associated with estrogen levels and facial femininity. Hormones and Behavior, 61, 12-16. Lawson, A., & Samson, C. (1988). Age, gender and adultery. The British Journal of Sociology, 39, 409-440. Lee, L., Loewenstein, G., Ariely, D., Hong, J., & Young, J. (2008). If I’m not hot, are you hot or not? Physical-attractiveness evaluations and dating preferences as a function of one’s own attractiveness. Psychological Science, 19, 669-677. Leitenberg, H., & Henning, K. (1995). Sexual fantasy. Psychological Bulletin, 117, 469-496. Leivers, S., Simmons, L. W., & Rhodes, G. (2015). Men’s sexual faithfulness judgments may contain a kernel of truth. PLoS One, 10(8), https://doi. org/1o.1371/journal.pone.0134007. Lenton, A. P., & Francesconi, M. (2010). How humans cognitively manage an abundance of mate options. Psychological Science, 21, 528-533. Lewis, D. M., Russell, E. M., Al-Shawaf, L., Ta, V., Senveli, Z., Ickes, W., & Buss, D. M. (2017). Why women wear high heels: Evolution, lumbar curvature, and attractiveness. Frontiers in Psychology, 8. https://doi.org/1o.3389/ fpsyg.2017.01875 Li, N. (2007). Mate preference necessities in long- and short-term mating: People prioritize in themselves what their mates prioritize in them. Acta Psychologica Sinica, 39, 528-535. Li, N. P., & Kenrick, D. T. (2006). Sex similarities and differences in preferences for short-term mates: What, whether, and why. Journal of Personality and Social Psychology, 90, 468-489. Li, N. P., Bailey, J. M., Kenrick, D. T., & Linsenmeier, J. A. W. (2002). The necessities and luxuries of mate preferences: Testing the tradeoffs. Journal of Personality and Social Psychology, 82(6), 947-955. Li, N. P., Valentine, K. A., & Patel, L. (2011). Mate preferences in the US and Singapore: A cross-cultural test of the mate preference priority model. Per sonality and Individual Differences, 50, 291-294. Li, N. P., Yong, J. C., Tov, W., Sng, O., Fletcher, G. J. O., Valentine, K. A., et al. (2013). Mate preferences do predict attraction

and choices in the early stages of mate selection. Journal of Personality and Social Psychology, 105(5), 757-776. Lichter, D. T., Anderson, R. N., & Hayward, M. D. (1995). Marriage markets and marital choice. Journal of Family Issues, 16, 412-431. Limoncin, E., Ciocca, G., Gravina, G. L., Carosa, E., Mollaioli, D., Cellerino, A., … & Jannini, E. A. (2015). Pregnant women’s preferences for men’s faces differ significantly from nonpregnant women. The Journal of Sexual Medicine, 12(5), 1142-1151. Lipowicz, A. (2003). Effect of husbands’ education on fatness of wives. American Journal of Human Biology, 15(1), 1-7. Lippa, R. A. (2007). The preferred traits of mates in a crossnational study of heterosexual and homosexual men and women: An examination of biological and cultural influences. Archives of Sexual Behavior, 36(2), 193-208. Lippa, R. A. (2009). Sex differences in sex drive, sociosexuality, and height across 53 nations: Testing evolutionary and social structural theories. Archives of Sexual Behavior, 38, 631-651. Little, A. C., Apicella, C. L., & Marlowe, F. W. (2007). Preferences for symmetry in human faces in two cultures: Data from the UK and the Hadza, and isolated group of hunter-gatherers. Proceedings of the Royal Society of London B, 274,3113-3117. Little, A. C., Jones, B. C., & Burriss, R. P. (2007). Preferences for masculinity in male bodies change across the menstrual cycle. Hormones and Behavior, 52, 633-639. Little, A. C., Jones, B. C., Penton-Voak, I. S., Burt, D. M., & Perrett, D. I. (2002). Partnership status and the temporal context of relationships influence human female preferences for sexual dimorphism in male face shape. Proceedings of the Royal Society of London B, 269, 1095-1103. Loewenstein, G., Krishnamurti, T., Kopsic, J., & McDonald, D. (2015). Does increased sexual frequency enhance happiness?. Journal of Economic Behavior & Organization, 116, 206-218. Lorenz, T. K., Ramsdell, E. L., & Brock, R. L. (2020). A Close and Supportive Interparental Bond During Pregnancy Predicts Greater Decline in Sexual Activity From Pregnancy to Postpartum: Applying

an Evolutionary Perspective. Frontiers in Psychology, 10, https://doi.org/1o.3389/ fpsyg.2019.02974. Lukaszewski, A. W., & Roney, J. R. (2009). Estimated hormones predict women’s mate preferences for dominant personality traits. Personality and Individual Differences, 47, 191-196. Lukaszewski, A. W., & Roney, J. R. (2010). Kind toward whom? Mate preferences for personality traits are target specific. Evolution and Human Behavior, 31, 29-38. Lynn, M. (2009). Determinants and consequences of female attractiveness and sexiness: Realistic tests with restaurant waitresses. Archives of Sexual Behavior, 38, 737-745. Macrae, C. N., Alnwick, K. A., Milne, A. B., & Schloerscheidt, A. M. (2002). Person perception across the menstrual cycle: Hormonal influences on social-cognitive functioning. Psychological Science, 13(6), 532-536. Mahmud, Y., Swami, V. (2010) The influence of the hijab (Islamic head-cover) on perceptions of women’s attractiveness and intelligence. Body Image, 7(11), 90-93. Malamuth, N. M. (1996). Sexually explicit media, gender differences, and evolutionary theory. The Journal of Communication, 46, 8-31. Maner, J. K., Kenrick, D. T., Becker, D. V., Delton, A. W., Hofer, B., Wilbur, C. J., et al. (2003). Sexually selective cognition: Beauty captures the mind of the beholder. Journal of Personality and Social Psychology, 85, 1107-1120. Markey, P., & Markey, C. (2011). Changes in women’s interpersonal styles across the menstrual cycle. Journal of Research in Personality, 45, 493-499. Marlowe, F. W. (2004). Mate preferences among Hadza huntergatherers. Human Nature, 15, 365-376. Maticka-Tyndale, E., Herold, E. S., & Mewhinney, D. (1998). Casual sex on spring break: Intentions and behaviors of Canadian students. Journal of Sex Research, 35, 254-264. McBurney, D. H., Zapp, D. J., & Streeter, S. A (2005). Preferred number of sexual partners: Tails of distributions and tales of mating systems. Evolution and Human Behavior, 26, 271-278.

McDonald, M. M., Asher, B. D., Kerr, N. L., &Navarrete, C. D. (2011). Fertility and intergroup bias in racial and minimal-group contexts evidence for shared architecture. Psychological Science, 22(7), 860-865. McNulty, J. K., Neff, L. A., & Karney, B. R. (2008). Beyond initial attraction: Physical attractiveness in newlywed marriage. Journal of Family Psychology, 22, 135-143. Mealey, L. (1985). The relationship between social status and biological success: A case study of the Mormon religious hierarchy. Ethology and Sociobiology, 6, 249-257. Mealy, L. (2000). Sex Differences: Development and Evolutionary Strategies. San Diego: Academic Press. Meltzer, A. L., McNulty, J. K., Novak, S. A., Butler, E. A., & Karney, B. R. (2011). Marriages are more satisfying when wives are thinner than their husbands. Social Psychological and Personality Science, 2, 416-424. Miklousic, I., Karabegovic, M., & Puljic, L. (2017). Stone-age strategies and space-age media: Sex differences in sexual signaling on Facebook. Periodicum Biologorum, 119(4), 299-303. Millar, M. (2013). Menstrual cycle changes in mate preferences for cues associated with genetic quality: The moderating role of mate value. Evolutionary Psychology, 11(1), 18-35. Millar, M. G., & Ostlund, N. M. (2006). The effects of a parenting prime on sex differences in mate selection criteria. Personality and Social Psychology Bulletin, 32, 1459-1468. Miller, G., Tybur, J., & Jordan, B. D. (2007). Ovulatory cycle effects on tip earnings by lap dancers. Evolution and Human Behavior, 28, 375-381. Miller, S. L., & Maner, J. K. (2010). Scent of a woman: Men’s testosterone responses to olfactory ovulation cues. Psychological Science, 21, 276-283. Miller, S. L., & Maner, J. K. (2011). Ovulation as a male mating prime: Subtle signs of women’s fertility influence men’s mating cognition and behavior. Journal of Personality and Social Psychology, 100, 295-308.

Moule, K. R., & Fisher, M. (2014). You can look but you cannot touch: Male behaviors observed in lingerie stores. Human Ethology Bulletin, 29(4), 4-17. Mueller, U., & Mazur, A. (1998). Facial dominance in Homo sapiens as honest signaling of male quality. Behavioral Ecology, 8, 569-579. Murnen, S. K., & Stockton, M. (1997). Gender and self-reported sexual arousal in response to sexual stimuli: A meta-analytic review. Sex Roles, 37, 135-153. Murphy, S. C., von Hippel, W., Dubbs, S. L., Angilletta Jr, M. J., Wilson, R. S., Trivers, R., & Barlow, F. K. (2015). The role of overconfidence in romantic desirability and competition. Personality and Social Psychology Bulletin, 41(8), 1036-1052. Nance, J. (1975) The Gentle Tasaday. New York: Harcourt Brace. Naugler, D. (2009). Credentials: Breast slang and the discourse of femininity. Atlantis: Critical Studies in Gender, Culture & Social Justice, 34(1), 100-110. Nettle, D. (2002). Height and reproductive success in a cohort of British men. Human Nature, 13, 473-491. Nettle, D., & Pollet, T. V. (2008). Natural selection on male wealth in humans. American Naturalist, 172, 658-666. Niesta Kayser, D., Agthe, M., & Maner, J. K. (2016). Strategic sexual signals: Women’s display versus avoidance of the color red depends on the attractiveness of an anticipated interaction partner. PLoS One, 11(3), https://doi. org/1o.1371/journal.pone.o1485o1. O’Connor, J. J. M., Feinberg, D. R., Fraccaro, P. J., Borak, D. J., Tigue, C. C., Re, D. E., et al. (2012). Female preferences for male vocal and facial masculinity in videos. Ethology, 118, 321-330. Oberzaucher, E., Katina, S. T., Schmehl, S. F., Holzleitner, I. J., Mehu-Blantar. L, & Grammer, K. (2012). The myth of hidden ovulation. Shape and texture changes in the face during the menstrual cycle. Journal of Evolutionary Psychology, 10(4), 163-175. https://d0i.0rg/10.1556/JEP.10.2012.4.1. Ogas, O., & Gaddam, S. (2011). A billion wicked thoughts: What the world’s largest experiment reveals about human desire. New York: Dutton/Penguin Books.

Oldmeadow, J. A., & Dixson, B. J. (2016). The association between men’s sexist attitudes and facial hair. Archives of Sexual Behavior, 45(4), 891-899. Oliver, M. B., & Hyde, J. S. (1993). Gender differences in sexuality: A meta-analysis. Psychological Bulletin, 114, 29-51. Onyishi, E. I., Sorokowski, P., Sorokowska, A., & Pipitone, R. N. (2012). Children and marital satisfaction in a non-Western sample: having more children increases marital satisfaction among the Igbo people of Nigeria. Evolution and Human Behavior, 33(6), 771-774. Overbeek, G., Nelemans, S. A., Karremans, J., & Engels, R. C. (2013). The malleability of mate selection in speed-dating events. Archives of Sexual Behavior, 42(7), 1163-1171. Palmer-Hague, J. L., & Watson, N. V. (2016). Predicted offspring sex is related to women’s preferences for dominance in men. Evolutionary Behavioral Sciences, 10(1), 10-28. Parker, J., & Burkley, M. (2009). Who’s chasing whom? The impact of gender and relationship status on mate poaching. Journal of Experimental Social Psychology, 45, 1016-1019. Paul, E. L., & Hayes, K. A. (2002). The causalities of ‘casual’ sex: A qualitative exploration of the phenomenology of college students’ hookups. Journal of Social and Personal Relationships, 19, 639-661. Pawlowski, B., & Dunbar, R. I. M. (1999). Impact of market value on human mate choice decisions. Proceedings of the Royal Society of London B, 266, 281-285. Pawlowski, B., & Jasienska, G. (2005). Women’s preferences for sexual dimorphism in height depend on menstrual cycle phase and expected duration of relationship. Biological Psychology, 70, 38-43. Pawlowski, B., & Jasienska, G. (2008). Women’s body morphology and preferences for sexual partners’ characteristics. Evolution and Human Behavior, 29, 19-25. Pawlowski, B., & Slawomir, K. (2002). The impact of traits offered in personal advertisements on response rates. Evolution and Human Behavior, 23, 139-149. Pawlowski, B., Dunbar, R. I. M., & Lipowicz, A. (2000). Tall men have more reproductive success. Nature, 403, 156.

Penton-Voak, I. S., Little, A. C., Jones, B. C., Burt, D. M., Tiddeman, B. P., & Perrett, D. I. (2003). Female condition influences preferences for sexual dimorphism in faces of male humans (Homo sapiens). Journal of Comparative Psychology, 117, 264-271. Perilloux, C., Easton, J. A., & Buss, D. M. (2012). The misperception of sexual interest. Psychological Science, 23, 146151. Perilloux, C., Munoz-Reyes, J. A., Turiegano, E., Kurzban, R., & Pita, M. (2015). Do (non-American) Men Overestimate Women’s Sexual Intentions? Evolutionary Psychological Science, 1(3), 150154. Perrett, D. L, Lee, K. J., Penton-Voak, I. S., Rowland, D., Yoshikawa, S., Burt, D. M., et al. (1998). Effects of sexual dimorphism on facial attractiveness. Nature, 394, 884-887. Perry, S. L. (2017). Does viewing pornography reduce marital quality over time? Evidence from longitudinal data. Archives of Sexual Behavior, 46(2), 549-559. Perusse, D. (1994). Mate choice in modern societies: Testing evolutionary hypotheses with behavioral data. Human Nature, 5, 256-278. Petersen, J. L., & Hyde, J. S. (2010). A meta-analytic review of research on gender differences in sexuality, 1993-2007. Psychological Bulletin, 136, 21-38. Pettay, J. E., Helle, S., Jokela, J., & Lummaa, V. (2007). Wealth class-specific natural selection on female life-history traits in historical human populations. PLoS One, 2, https://doi.org/1o.1371/journal.pone.e6o6. Pflüger, L. S., Oberzaucher, E. K., Holzleitner. I. J., & Grammer, K. (2012). Cues to fertility: Perceived attractiveness and facial shape predict reproductive success. Evolution and Human Behavior, 33, 708-714. Pierce, L., Dahl, M. S., & Nielsen, J. (2013). In sickness and in wealth: Psychological and sexual costs of income comparison in marriage. Personality and Social Psychology Bulletin., 39(3), 359374.

Pillsworth, E. G. (2008). Mate preferences among the Shuar of Ecuador: Trait rankings and peer evaluations. Evolution and Human Behavior, 29, 256-267. Pillsworth, E. G., & Haselton, M. G. (2006). Male sexual attractiveness predicts differential ovulatory shifts in female extrapair attraction and male mate retention. Evolution and Human Behavior, 27, 247-258. Pinker, S. (2002) The Blank Slate. New York. N.Y.: Viking Publisher Pinker, S. (2006). A nyelvi ösztön. Hogyan hozza létre az elme a nyelvet? Budapest: Typotex Kiadó Pisanski, K., & Feinberg, D. R. (2013). Cross-cultural variation in mate preferences for averageness, symmetry, body size, and masculinity. Cross-Cultural Research, 47, 162-197. Platek, S. M., & Singh, D. (2012). Optimal waist-to-hip ratios in women activate neural reward centers in men. PLoS One, 5, https://doi.org/1o.1371/ journal.pone.09042. Pollack, A. Z., Rivers, K., & Ahrens, K. A. (2018). Parity associated with telomere length among US reproductive age women. Human Reproduction, 33(4), 736-744. Pollet, T. V., Pratt, S. E., Edwards, G., & Stulp, G. (2013). The golden years: Men from the Forbes 400 have much younger wives when remarrying than the general US population. Letters on Evolutionary Behavioral Science, 4, 5-8. Prokop, P., Pazda, A. D„ & Elliot, A. J. (2015). Influence of conception risk and sociosexuality on female attraction to male red. Personality and Individual Differences, 87, 166-170. Provost, M. P., Kormos, C., Kosakoski, G., & Quinsey, V. L. (2006). Sociosexuality in women and preference for facial masculinization and somatotype in men. Archives of Sexual Behavior, 35, 305-312. Provost, M. P., Troje, N. F., & Quinsey, V. L. (2008). Short-term mating strategies and attraction to masculinity in point-light walkers. Evolution and Human Behavior, 29, 65-69. Purnine, D. M., Carey, M. P., Jorgensen, R. S., & Randall, S. (1994). Gender differences regarding preferences for specific

heterosexual practices. Journal of Sex & Marital Therapy, 20, 271287. Puts, D. A. (2005). Mating context and menstrual phase affect women’s preferences for male voice pitch. Evolution and Human Behavior, 26, 388-397. Puts, D. A. (2006). Cyclic variation in women’s preferences for masculine traits: Potential hormonal causes. Human Nature, 17, 114127. Puts, D. A. (2010). Beauty and the beast: Mechanisms of sexual selection in humans. Evolution and Human Behavior, 31, 157-175. Puts, D. A., Welling, L. L. M., Burriss, R. P., & Dawood, K. (2012). Men’s masculinity and attractiveness predict their female partners’ reported orgasm frequency and timing. Evolution and Human Behavior, 33(1), 1-9. Quist, M. C., Watkins, C. D., Smith, F. G., Little, A. C., DeBruine, L. M., & Jones, B. C. (2012). Sociosexuality predicts women’s preferences for symmetry in men’s faces. Archives of Sexual Behavior, 41, 1415-1421. Ramati-Ziber, L., Shnabel, N., & Glick, P. (2020). The beauty myth: Prescriptive beauty norms for women reflect hierarchyenhancing motivations leading to discriminatory employment practices. Journal of Personality and Social Psychology, 119(2), 317343. Regan, P. C. (1998a). Minimum mate selection standards as a function of perceived mate value, relationship context, and gender. Journal of Psychology and Human Sexuality, 10, 53-73. Regan, P. C. (1998b). What if you can’t get what you want? Willingness to compromise ideal mate selection standards as a function of sex, mate value, and relationship context. Personality and Social Psychology Bulletin, 24, 1294-1303. Regan, P. C., & Berscheid, E. (1997). Gender differences in characteristics desired in a potential sexual and marriage partner. Journal of Psychology and Human Sexuality, 9, 25-37. Regan, P. C., & Dreyer, C. S. (1999). Lust? Love? Status? Young adults’ motives for engaging in casual sex. Journal of Psychology and Human Sexuality, 11, 1-24.

Regan, P. C., Levin, L., Sprecher, S., Christopher, F. S., & Cate, R. (2000). Partner preferences: What characteristics do men and women desire in their short-term and long-term romantic partners? Journal of Psychology and Human Sexuality, 12, 1-21. Regan, P. C., Medina, R., & Joshi, A. (2001). Partner preferences among homosexual men and women: What is desirable in a sex partner is not necessarily desirable in a romantic partner. Social Behavior and Personality, 29, 625-633. Reiber, C., & Garcia, J. R. (2010). Hooking up: Gender differences, evolution, and pluralistic ignorance. Evolutionary Psychology, 8, 390-404. Renninger, L. A., Wades, T. J., & Grammer, K. (2004). Getting that female glance: Patterns and consequences of male nonverbal behavior in courtship contexts. Evolution and Human Behavior, 25(6), 416-431. Reynolds, G. L., Fisher, D. G., & Rogala, B. (2015). Why women engage in anal intercourse: Results from a qualitative study. Archives of Sexual Behavior, 44(4), 983-995. Rhodes, G., Simmons, L. W., & Peters, M. (2005). Attractiveness and sexual behavior: Does attractiveness enhance mating success? Evolution and Human Behavior, 26,186-201. Richardson, G. B., Chen, C. C., Dai, C. L., Swoboda, C. M., Nedelec, J. L., & Chen, W. W. (2017). Substance use and mating success. Evolution and Human Behavior, 38(1), 48-57. Roberts, S. C., Havlicek, J., Flegr, J., Hruskova, M., Little, A. C., Jones, B. C., et al. (2004). Female facial attractiveness increases during the fertile phase of the menstrual cycle. Proceeding of the Royal Society of London B, 271(Suppl. 5), S270-S272. Röder, S., Brewer, G., & Fink, B. (2009). Menstrual cycle shifts in women’s self-perception and motivation: A daily report method. Personality and Individual Differences, 47, 616-619. Röder, S., Weege, B., Carbon, C. C., Shackelford, T. K., & Fink, B. (2015). Men’s perception of women’s dance movements depends on mating context, but not men’s sociosexual orientation. Personality and Individual Differences, 86,172-175.

Roese, N. J., Pennington, G. L., Coleman, J., Janicki, M., Li, N. P., & Kenrick, D. T. (2006). Sex differences in regret: All for love or some for lust? Personality and Social Psychology Bulletin, 32, 770780. Ronay, R., & von Hippel, W. (2010). The presence of an attractive woman elevates testosterone and physical risk taking in young men. Social Psycholo gical and Personality Science, 1, 57-64. Roney, J. R., Hanson, K. N., Durante, K. M., & Maestripieri, D. (2006). Reading men’s faces: Rose, M. R. (1984). Laboratory evolution of postponed senescence in Drosophila melanogaster. Evolution, 1004-1010. Rule, N. O., Rosen, K. S., Slepian, M. L., & Ambady, N. (2011). Mating interest improves women’s accuracy in judging male sexual orientation. Psychological Science, 22, 881-886. Saad, G. (2008). Advertised waist-to-hip ratios of online female escorts: An evolutionary perspective. The International Journal of eCollaboration, 4, 40-50. Sacco, D. F., Jones, B. C., DeBruine, L. M., & Hugenberg, K. (2012). The roles of sociosexual orientation and relationship status in women’s face preferences. Personality and Individual Differences, 53, 1044-1047. Sadalla, E. K., Kenrick, D. T., & Vershure, B. (1987). Dominance and heterosexual attraction. Journal of Personality and Social Psychology, 52, 730-738. Salmon, C., & Symons, D. (2001). Warrior lovers: Erotic fiction, evolution, and female sexuality. London: Weidenfeld & Nicolson. Schacht, R., & Mulder, M. B. (2015). Sex ratio effects on reproductive strategies in humans. Royal Society Open Science, 2(1), https://doi.org/1o.1o98/ rsos. 140402. Schaefer, K., Fink, B., Grammer, K., Mitteroecker, P., Gunz, P., & Bookstein, F. L. (2006). Female appearance: Facial and bodily attractiveness as shape. Psychology Science, 48, 187-204. Scheib, J. E. (1994). Sperm donor selection and the psychology of female mate choice. Ethology and Sociobiology, 15, 113-129. Scheib, J. E. (2001). Context-specific mate choice criteria: Women’s tradeoffs in the contexts of long-term and extra-pair

mateships. Personal Relationships, 8, 371-389. Schmitt, D. P. (2002). A meta-analysis of sex differences in romantic attraction: Do rating contexts affect tactic effectiveness judgments? British Journal of Social Psychology, 41, 387-402. Schmitt, D. P. (2005a). Fundamentals of human mating strategies. In D. M. Buss (Ed.), The evolutionary psychology handbook (pp. 258-291). New York: Wiley. Schmitt, D. P. (2005b). Is short-term mating the maladaptive result of insecure attachment? A test of competing evolutionary perspectives. Personality and Social Psychology Bulletin, 31, 747768. Schmitt, D. P. (2005c). Sociosexuality from Argentina to Zimbabwe: A 48-nation study of sex, culture, and strategies of human mating. Behavioral and Brain Sciences, 28, 247-275. Schmitt, D. P., & Buss, D. M. (2001). Human mate poaching: Tactics and temptations for infiltrating existing mateships. Journal of Personality and Social Psychology, 80, 894-917. Schmitt, D. P., & Pilcher, J. J. (2004). Evaluating evidence of psychological adaptation: How do we know one when we see one? Psychological Science, 15, 643-649. Schmitt, D. P., Alcalay, L., Aliik, J., Angleiter, A., Ault, L., Austers, L, et al. (2004). Patterns and universals of mate poaching across 53 nations: The effects of sex, culture, and personality on romantically attracting another person’s partner. Journal of Personality and Social Psychology, 86, 560-584. Schmitt, D. P., Alcalay, L., Allik, J., Ault, L., Austers, L, Bennett, K. L., et al. (2003). Universal sex differences in the desire for sexual variety: Tests from 52 nations, 6 continents, and 13 islands. Journal of Personality and Social Psychology, 85, 85-104. Schmitt, D. P., Couden, A., & Baker, M. (2001). Sex, temporal context, and romantic desire: An experimental evaluation of Sexual Strategies Theory. Personality and Social Psychology Pulletin, 27, 833-847. Schmitt, D. P., Jonason, P. K., Byerley, G. J., Flores, S. D., Illbeck, B. E., O’Leary, K. N., et al. (2012). A reexamination of sex

differences in sexuality: New studies reveal old truths? Current Directions in Psychological Science, 21,135-139. Schmitt, D. P., Realo, A., Voracek, M., & Allik, J. (2008). Why can’t a man be more like a woman? Sex differences in Big Five personality traits across 55 cultures. Journal of Personality and Social Psychology, 94, 168-182. Schützwohl, A., Fuchs, A., McKibbin, W. F., & Shackelford, T. K. (2009). How willing are you to accept sexual requests from slightly unattractive to exceptionally attractive imagined requestors? Human Nature, 20, 282-293. Schwarz, S., & Hassebrauck, M. (2012). Sex and age differences in mate-selection preferences. Human Nature, 23, 447-466. Seal, D. W., Agostinelli, G., & Hannett, C. A. (1994). Extradyadic romantic involvement: Moderating effects of sociosexuality and gender. Sex Roles, 31, 1-22. Sear, R., & Marlowe, F. W. (2009). How universal are human mate choices? Size does not matter when Hadza foragers are choosing a mate. Biology Letters, 5, 606-609. Sell, A., Bryant, G. A., Cosmides, L., Tooby, J., Sznycer, D., von Rueden, C., et al. (2010). Adaptations in humans for assessing physical strength from the voice. Proceedings of the Royal Society of London B, 2.77, 3509-3518. Shackelford, T. K., Weekes, V. A., LeBlanc, G. J., Bleske, A. L., Euler, H. A., & Hoier, S. (2000). Female coital orgasm and male attractiveness. Human Nature, 11, 299-306. Shiftman, M. A. (2009). Classification of breast ptosis. In MA Shiffman (Ed.), Breast augmentation (pp. 251-255). Berlin, Heidelberg: Springer Shoup, M. L., & Gallup, G. G., Jr. (2008). Men’s faces convey information about their bodies and their behavior: What you see is what you get. Evolutionary Psychology, 6, 469-479. Sigal, J., Gibbs, M. S., Adams, B., & Derfler, R. (1988). The effect of romantic and nonromantic films on perception of female friendly and seductive behavior. Sex Roles, 19, 545-554. Simpson, J. A., & Gangestad, S. W. (1991). Individual differences in sociosexuality: Evidence for convergent and discriminant validity.

Journal of Personality and Social Psychology, 60, 870-883. Simpson, J. A., & Gangestad, S. W. (1992). Sociosexuality and romantic partner choice. Journal of Personality, 60, 31-51. Simpson, J. A., Gangestad, S. W., Christensen, P., & Niels, K. (1999). Fluctuating asymmetry, sociosexuality, and intrasexual competitive tactics. Journal of Personality and Social Psychology, 76, 159-172. Simpson, J. A., Wilson, C. L., & Winterheld, H. A. (2004). Sociosexuality and romantic relationships. In J. H. Harvey, A. Wenzel, & S. Sprecher (Eds.), The handbook of sexuality in close relationships (pp. 87-112). Mahwah, NJ: Erlbaum. Singh, D. (1993). Adaptive significance of female physical attractiveness: Role of waist-to-hip ratio. Journal of Personality and Social Psychology, 65, 293-307. Singh, D., & Young, R. K. (1995). Body weight, waist-to-hip ratio, breast, and hips: Role of judgments of female attractiveness and desirability for relationships. Ethology and Sociobiology, 16, 483-507. Smith, E. A. (2004). Why do good hunters have higher reproductive success? Human Nature, 15, 343-364. Smith, F. G., Jones, B. C., & DeBruine, L. M. (2010). Individual differences in empathizing and systemizing predict variation in face preferences. Personality and Individual Differences, 49, 655-658. Soler, C., Nunez, M., Gutierrez, R., Nu n ez, J., Medina, P., Sancho, M., et al. (2003). Facial attractiveness in men provides clues to semen quality. Evolution and Human Behavior, 24, 199-207. Sorokowska, A., Sorokowski, P., & Havlicek, J. (2016). Body odor based personality judgments: The effect of fragranced cosmetics. Frontiers in Psychology, 7, http://dx.d0i.org/10.3389/fpsyg.2016.00530 Spanier, G. B., & Margolis, R. L. (1983). Marital separation and extramarital sexual behavior. Journal of Sex Research, 19, 23-48. Spielmann, S. S., Joel, S., & Impett, E. A. (2019). Pursuing sex with an ex: Does it hinder breakup recovery?. Archives of Sexual Behavior, 48(3), 691-702. Sprecher, S., Sullivan, Q., & Hatfield, E. (1994). Mate selection preferences: Gender differences examined in a national sample.

Journal of Personality and Social Psychology, 66, 1074-1080. Stanik, C. E., & Ellsworth, P. C. (2010). Who cares about marrying a rich man? Intelligence and variation in women’s mate preferences. Human Nature, 21(2), 203-217. Stewart, S., Stinnett, H., & Rosenfeld, L. B. (2000). Sex differences in desired characteristics of short-term and long-term relationship partners. Journal of Social and Personal Relationships, 17, 843-853. Stirrat, M., Gumert, M., & Perrett, D. (2011). The effect of attractiveness on food sharing preferences in human mating markets. Evolutionary Psychology, 9, 79-91. Stone, E. A., Goetz, A. T., & Shackelford, T. K. (2005). Sex differences and similarities in preferred mating arrangements. Sexualities, Evolution & Gender, 7, 269-276. Stulp, G., Buunk, A. P., & Pollet, T. V. (2013). Women want taller men more than men want shorter women. Personality and Individual Differences, 54, 877-883. Sugiyama, L. (2005). Physical attractiveness in adaptationist perspective. In D. M. Buss (Ed.), The handbook of evolutionary psychology (pp. 292-342). New York: Wiley. Sumter, S. R., Vandenbosch, L., & Ligtcnberg, L. (2017). Love me Tinder: Untangling emerging adults’ motivations for using the dating application Tinder. Telematics and Informatics, 34(1), 67-78. Surbey, M. K., & Conohan, C. D. (2000). Willingness to engage in casual sex: The role of parental qualities and perceived risk of aggression. Human Nature, 11, 367-386. Swami, V. et al. (2020). The Breast Size Satisfaction Survey (BSSS): Breast size dissatisfaction and its antecedents and outcomes in women from 40 nations. Body Image, 32,199-217. https://d0i.0rg/10.1016/j.b0dyim.2020.01.006 Swami, V., & Barrett, S. (2011). British men’s hair colour preferences: An assessment of courtship solicitation and stimulus ratings. Scandinavian Journal of Psychology, 52(6):595-600. Swami, V., & Tovée, M. J. (2013). Men’s oppressive beliefs predict their breast size preferences in women. Archives of Sexual Behavior, 42(7), 1199-1207.

Symons, D. (1979). The evolution of human sexuality. New York: Oxford University Press. Tadinac, M., & Hromatko, I. (2006). Strangers in the night or love forever: Characteristics and preferences of short vs. long-term relationship seekers. Psihologijske Terne, 15, 261-276. Teachman, J. (2010). Wives’ economic resources and risk of divorce. Journal of Family Issues, 31, 1305-1323. Thompson, A. P. (1983). Extramarital sex: A review of the research literature. Journal of Sex Research, 19, 1-22. Thornhill, R., & Gangestad, S. W. (1994). Human fluctuating asymmetry and sexual behavior. Psychological Science, 5, 297-302. Thornhill, R., & Gangestad, S. W. (1999). The scent of symmetry: A human sex pheromone that signals fitness? Evolution and Human Behavior, 20, 175-201. Thornhill, R., & Gangestad, S. W. (2008). The evolutionary biology of human female sexuality. New York: Oxford University Press. Thornhill, R., Gangestad, S. W., & Comer, R. (1995). Human female orgasm and mate fluctuating asymmetry. Animal Behaviour, 50, 1601-1615. Timmermans, E., & Courtois, C. (2018). From swiping to casual sex and/or committed relationships: Exploring the experiences of Tinder users. The Information Society, 34(2), 59-70. Todd, P. M. Penke, L, Fasolo, B., & Lenton, A. P. (2007). Different cognitive processes underlie human mate choices and mate preferences. Proceedings of the National Academy of Sciences of the United States of America, 104, 15011-15016. Tooby, J., & Cosmides, L. (1992). The psychological foundations of culture. In J. H. Barkow, L. Cosmides, & J. Tooby (Eds.), The adapted mind: Evolutionary psychology and the generation of culture (pp. 19-136). Oxford: Oxford University Press. Tornquist, M., & Chiappe, D. (2015). Effects of humor production, humor receptivity, and physical attractiveness on partner desirability. Evolutionary Psychology, 13(4), 1-13. Townsend, J. M. (1989). Mate selection criteria: A pilot study. Ethology and Sociobiology, 10, 241-253.

Townsend, J. M. (1995). Sex without emotional involvement: An evolutionary interpretation of sex differences. Archives of Sexual Behavior, 24, 173-205. Townsend, J. M., & Levy, G. D. (1990). Effects of potential partners’ physical attractiveness and socioeconomic status on sexuality and partner selection. Evolution and Human Behavior, 19, 149-164. Tracey, M. R., & Polachek, S. W. (2018). If looks could heal: Child health and paternal investment. Journal of Health Economics, 57, 179-190. Traeen, B., & Martinussen, M. (2008). Extradyadic activity in a random sample of Norwegian couples. Journal of Sex Research, 45, 319-328. Trivers, R. (1972). Parental investment and sexual selection. In B. Campbell (Ed.), Sexual selection and the descent of man: 18711971 (pp. 136-179). Chicago: Aldine. Trivers, R. (1985). Social evolution. Menlo Park, CA: Benjamin/Cummings. Trivers, R. L., & Willard, D. E. (1973). Natural selection of parental ability to vary the sex ratio of offspring. Science, 179(4068), 90-92. Twenge, J. M., Sherman, R. A., & Wells, B. E. (2017). Declines in sexual frequency among American adults, 1989-2014. Archives of Sexual Behavior, 46(8), 2389-2401. Udry, J. R., & Eckland, B. K. (1984). Benefits of being attractive: Differential payoffs for men and women. Psychological Reports, 54, 47-56. Van Den Abbeele, J., Penton-Voak, I. S., Attwood, A. S., Stephen, í. D., & Munafo, M. R. (2015). Increased Facial Attractiveness Following Moderate, but not High, Alcohol Consumption. Alcohol and Alcoholism, 50(3), 296-301. van den Berghe, P. L. (1990). From the Popocatepetl to the Limpopo. Authors of Their Own Lives: Intellectual A utobiograph ies by Twenty American Sociologists, (ed. Bennet M. Berger) (pp. 410431.) Berkeley: University of California Press van den Berghe, P. L., & Frost, P. (1986). Skin color preference, sexual dimorphism, and

sexual selection: A case of gene-culture co-evolution? Ethnic and Racial Studies, 9, 87-113. Voracek, M., Fisher, M. L., Hofhansl, A., Rekkas, P. V., & Ritthammer, N. (2006). ‘I find you to be very attractive. .Biases in compliance estimates to sexual offers. Psicothema, 18, 384-391. Voracek, M., Hofhansl, A., & Fisher, M. L. (2005). Clark and Hatfield’s evidence of women’s low receptivity to male strangers’ sexual offers revisited. Psychological Reports, 97, 11-20. Wade, T. J., & Slemp, J. (2015). How to Flirt Best: The Perceived Effectiveness of Flirtation Techniques. Interpersona, 9, (1) 32-43. Walum, H., Westberg, L., Henningsson, S., Neiderhiser, J. M., Reiss, D., Igl, W., et al. (2008). Genetic variation in the vasopressin receptor la gene (AVPR1A) associates with pair-bonding behavior in humans. Proceedings of the National Academy of Sciences, 105(37), 14153-14156. Waynforth, D. (1999). Differences in time use for mating and nepotistic effort as a function of male attractiveness in rural Belize. Evolution and Human Behavior, 20, 19-28. Waynforth, D., Delwadia, S., & Camm, M. (2005). The influence of women’s mating strategies on preference for masculine facial architecture. Evolution and Human Behavior, 26, 409-416. Weisfeld, C. C., Dillon, L. M., Nowak, N. T., Mims, K. R., Weisfeld, G. E., Imamoglu, E. O., et al. (2011). Sex differences and similarities in married couples: Patterns across and within cultures. Archives of Sexual Behavior, 40, 1165-1172. Welling, L. L. M., Jones, B. C., DeBruine, L. M., Smith, F. G., Feinberg, D. R., Little, A. C., et al. (2008). Men report stronger attraction to femininity in women’s faces when their testosterone levels are high. Hormones and Behavior, 54, 703-708. Wiederman, M. W. (1993). Evolved gender differences in mate preferences: Evidence from personal advertisements. Ethology and Sociobiology, 14, 331-352. Wiederman, M. W. (1997). Extramarital sex: Prevalence and correlates in a national survey. Journal of Sex Research, 34, 167174.

Wiederman, M. W., & Dubois, S. L. (1998). Evolution and sex differences in preferences for short-term mates: Results from a policy capturing study. Evolution and Human Behavior, 19, 153-170. Wiederman, M. W., & Hurd, C. (1999). Extradyadic involvement during dating. Journal of Social and Personal Relationships, 16(2), 265-274. Wilbur, C. J., & Campbell, L. (2010). What do women want? An interactionist account of women’s mate preferences. Personality and Individual Differences, 49, 749-754. Wilcox, R. R. (2003). Applying contemporary statistical techniques. San Diego, CA: Academic. Williams, M. N., & Jacobson, A. (2016). Effect of copulins on rating of female attractiveness, mate-guarding, and self-perceived sexual desirability. Evolutionary Psychology, 14(2), https://doi.0rg/10.l177/1474704916643328. Wilson, G. D. (1987). Male-female differences in sexual activity, enjoyment, and fantasies. Personality and Individual Differences, 8, 125-127. Women’s mate attractiveness judgments track men’s testosterone and interest in infants. Proceedings of the Royal Society B: Biological Sciences, 273(1598), 2169-2175. Yong, J. C., & Li, N. P. (2012). Cash in hand, want better looking mate: Significant resource cues raise men’s mating standards. Personality and Individual Differences, 53, 55-58. Youn, G. (2006). Subjective sexual arousal in response to erotica: Effects of gender, guided fantasy, erotic stimulus, and duration of exposure. Archives of Sexual Behavior, 35, 87-97. Zentner, M., & Mitura, K. (2012). Stepping out of the caveman’s shadow: Nations’ gender gap predicts degree of sex differentiation in mate preferences. Psychological Science, 23, 1176-1185. Zhang, N., Parish, W. L., Huang, Y., & Pan, S. (2012). Sexual infidelity in China: Prevalence and gender-specific correlates. Archives of Sexual Behavior, 41, 861-873. Zion, I. B., Tessler, R., Cohen, L., Lerer, E., Raz, Y., BachnerMelman, R., et al. (2006). Polymorphisms in the dopamine D4 receptor gene (DRD4) contribute to individual differences in human

sexual behavior: Desire, arousal and sexual function. Molecular Psychiatry, 11, 782-786. Zuniga, A., Stevenson, R. J., Mahmut, M. K., & Stephen, I. D. (2017). Diet quality and the attractiveness of male body odor. Evolution and Human Behavior, 38(1), 139-143.

Tartalom KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS PALEO SZEX ÉS ŰRKORSZAK. ELŐSZÓ 1. KIK VAGYUNK, HONNAN JÖTTÜNK, MERRE TARTUNK? 2. MIÉRT KÜLÖNBÖZŐK A NŐK ÉS A FÉRFIAK? 3. MIRE VÁGYNAK A NŐK? 4. MIRE VÁGYNAK A FÉRFIAK? 5. MIÉRT SZEBBEK A NŐK A FÉRFIAKNÁL? 6. MIÉRT NEM JÁTÉKSZER A NŐI MELL? 7. HOGYAN TALÁLJA MEG A ZSÁK A FOLTJÁT? 8. MIÉRT LÉPNEK FÉLRE AZ EMBEREK? 9. MINDENKI MÁSKÉPP SZEXEL? 10. MIÉRT FONTOSABB A CSALÁD MINDENNÉL? FELHASZNÁLT IRODALOM