Mint hajdan Dávid 9637548602 [PDF]

Zitiervorschau

HANS HABE MINT HAJDAN DÁVID IZRAELI ÉLMÉNYBESZÁMOLÓ

Az 1972-es második bővített izraeli magyar nyelvű változat átdolgozatlan magyarországi kiadása

Fordította GRÉDA JÓZSEF DÁNOFRY előszavával

GENERAL PRESS KIADÓ BUDAPEST

A mű eredeti címe: WIE EINST DÁVID © Walter-Verlag AG, Ölten, und Hans Habe, Ascona, 1971 A fedőlapot tervezte: SZABÓ ÁRPÁD Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás ZOHAR PUBLISHING CO. LTD. P. O. B. 2254, Tel-Aviv, Izrael átdolgozatlan változata

KIADJA A GENERAL PRESS KIADÓ Felelős vezető: LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi és művészeti vezető: LANTOS KÁLMÁN

Júda révén ismerték meg mindenek Istent, Izrael révén dicsőült naggyá neve. (Zsoltárok 76/2)

Licinek a „nagy utazás” részesének

Hans Habe Tel-Avivban autogrammot ad

TARTALOM HANS HABE ÉS IZRAEL 8 A KOMISSZÁR CIGARETTÁJA 12 GARFINKEL IZSÁK HAZATÉRÉSE 16 EGY NAP, MELY ANNYI MINT EGY ÉV 21 A GYÖNGÉD KÉZ 26 HÁBORÚ ÉS LÉGSZABÁLYOZÓ 33 BOMBÁZZÁK MICKEY MAUSE-T 38 JÓ HÍREK NÁZÁRETBŐL 42 ERŐDÍTMÉNY ÉS VARÁZSHEGY 48 KRISZTUS IZRAELBEN 57 LEMONDÁS A SZERETETRŐL 61 JÁD VÁSÉM 69 KILENC MÉRŐ BÁNAT 74 JERUZSÁLEMI NAPLÓ 79 ABA EVENNÉL 83 ÜDV NEKED, RABBI! 87 INCIDENS A MECSET MELLETT 90 GALAMBOK ÉS SÓLYMOK 96 REGGELI AZ ERKÉLYEN 103 TALÁLKA A JÖVŐVEL 108 KÍSÉRTÉS A SIVATAGBAN 119 A NEGEV-MÜVELET 130 ÁRNYAK A PART FÖLÖTT 137 A HIHETETLEN VÁROS 143 KÜLÖNÁLLÓ LAPOK 150 Melankolikus feladat 150 Papír bogáncsból 152 HALADÁS ÉS HALDOKLÁS 155 BABA A JÁSZOLBAN 158 KÉT TISZT 160

CSAK IZRAEL ELLEN 163 DÖNTÉS IZRAELBEN 166 A TÁVOLBÓL 173

HANS HABE ÉS IZRAEL „Tulajdonképpen 1948 óta készültem Izraelbe látogatni. Mindig szerettem volna jönni, de állandóan valami tudatalatti jelelem volt bennem. Hogy a valóság igazolja-e majd az álmokat? Az idealizált képet. Most azonban már nem halaszthattam tovább. Hajóra ültünk és itt vagyunk …” 1970 áprilisában jegyeztük jel ezeket a szavakat a telavivi Hilton halljában, ahol interjút készítettünk Hans Habeval. A Mester akkor már két hete tartózkodott Izrael földjén. Hűséges élettársa, felesége. Balla Lici, az egykor ünnepelt budapesti primadonna kíséretében bejárta az országot keresztül-kasul. „Azt kérdezi, milyenek az impresszióim? Istenem, ha én ezt így hirtelenében szavakba önthetném … Többet, sokkal többet kaptunk, mint amit elképzeltünk. A valóság messze felülmúlta álmainkat. Ma teljes bizonyossággal tudom, hogy Izrael a hit, a lelkesedés, a pozitív értékek utolsó fellegvára egy olyan világban, amelyben az emberek szinte semmiben sem hisznek már…” Asconába, állandó svájci lakhelyére visszatérve, Habe a többi között ezt írta kiadójának: „Ön is tudja, határozott szándék nélkül, sőt bizonyos fenntartásokkal utaztam ebbe az országba, amely iránt szinte elképzelhetetlen mértékben nyilvánul meg a rokonszenv és az ellenszenv, a szeretet és a gyűlölet. Engem felkavar, valósággal kihív minden, amit látok és hallok… Köteles leszek könyvet írni Izraelről. És ez a könyv − vallomás lesz!” Most itt fekszik a könyv az olvasó előtt. Már a címe is determinál. Mint hajdan Dávid… Ez a könyv azonban nemcsak vallomás. Jóval több. Hans Habe és Izrael találkozásának, egymásra találásának márványba véshető élménybeszámolója. Lebilincselő olvasmány, amely kizárólag Hans Habe tollából születhetett meg. A „Mint hajdan Dávid” prózában íródott, de sok helyen költői magaslatokba lendülő szerelmi vallomás Izrael iránt. A leghatásosabb, a legjobban megalapozott irodalmi védőbeszéd Izrael ügye, igazságos küzdelme mellett.

És ugyanakkor a „Mint hajdan Dávid” a hatnapos háború utáni Izrael művészi erőtől duzzadó, színes, mélyreható leírása. A Biblia országának röntgen-szemekkel való feltérképezése. Hans Habe sajátos, egyéni nézőpontjából. Szépítgetés, torzítás nélkül. Hans Habe nem retusálja a képet. Megmutatja a fonákságokat, a problémákat is. Nem rejti véka alá felfogását a vallás és az állam kapcsolatáról. Ezért hiteles Hans Habe könyve. Mert csakis lelkiismeretére hallgat. Úgy ecseteli Dávid mai nemzedékének sorscsatáját, ahogy ezideig egyetlen hozzá hasonló rangú keresztény író sem tette: becsületesen. Előítéletek nélkül, − lenyűgöző írástechnikával párosítva. Most, amikor Izrael egyenlőtlen harcát vívja a korlátlan anyagi eszközökkel rendelkező arab propaganda-gépezet hazugság-kampányának ellensúlyozására, felbecsülhetetlen segítséget jelent Hans Habe könyve. Izrael és a zsidó nép hálával és köszönettel tartozik a „Mint hajdan Dávid” szerzőjének, aki világviszonylatban fémjelzett nevét és tollát maradéktalanul az igazság, egy létéért, országáért, holnapjáért küzdő kis nép szolgálatába állította. Hans Habe óriási érdeme, hogy nem úszik az árral. Olyan időben, amikor Keleten és Nyugaton egyaránt divatos és „vonalas” Izraelt ócsárolni és az „agresszor” jelzővel felruházni, Hans Habe emelt jövel áll ki a zsidó állam mellett. Borotvaéles logikával, felejthetetlen szellemes meghatározásokkal, a tények és a bibliai háttér művészi egybeforrasztásával bizonyítja, hogy Izrael nem cselekedhetett másként, és a hatnapos háborúban is mindössze megvédte önmagát Góliáttal szemben. Mint hajdan Dávid… Hans Habe korunk egyik legismertebb szerzője, Eddig 23 könyve jelent meg, összesen közel 13 millió, példányban. Műveit átlag 18-20 nyelvre fordítják le. A toll budapesti születésű virtuóza, aki Svájc olaszlakta övezetében él, − eredetileg németül ír. Pedig nem is német író. ,Engem sem Németország, sem a német irodalom nem tekint hivatalos képviselőjének. Érdeklődési területem különben is messze túllépi Németország határait. Ezért inkább azt mondanám, hogy nemzetközi író vagyok, aki történetesen németül ír.”

Mindez nem véletlen. A jelenleg 61 éves Hans Habe regényes élete egy világpolgár vándorlásainak, fizikai és lelki útkeresésének a jegyében áll. Alig volt nyolc esztendős és már megízlelte az emigráció kenyerét. Édesapja, Békessy Imre, a neves újságíró, Budapestről az osztrák fővárosba költözött. Egész pontosan, − oda emigrált, mint sok más haladó magyar tollforgató. Békessy Imre új hangszerelésű, friss levegőt árasztó bulvárlapok és képes magazinok kiadójaként rövid idő alatt valóságos sajtó-császárrá nőtte ki magát az egykori császárvárosban. Ebben a miliőben nőtt fel Békessy János, akiből Bécsbe érkezve Hans Békessy lett. Ezen a néven kezdett újságírással foglalkozni. Tudósításait H.B. monogrammal látta el. A két betű azonban fokozatosan egybeolvadt és a sajtó berkeiben hamarosan „Habe” néven kezdték szólítani. Ez adta az ötletet, hogy az eredeti Békessy János és a Hans Békessy helyett, Hans Habe néven startoljon a világsiker jelé. Első, nemzetközi visszhangot kiváltó újságírói szenzációját Hitlerrel kapcsolatban robbantotta ki. Hans Habe volt az, aki 1932-ben először megírta: Hitler igazi neve Schicklgruber. De nemcsak ezt derítette ki. Azt is megírta, hogy a német nácipárt eszelős vezére tulajdonképpen Alois Schicklgruber törvénytelen gyermeke. Hitler tombolt. Az osztrák nácik a fejét szerették volna venni. Németország és Ausztria tömegei azonban Hans Habe cikkén derültek. Hans Habe harcostollú újságírónak bizonyult. Gyújtóhangú politikai beszámolók képezték igazi „vadászterületét”. Nem csoda tehát, hogy állandó összeütközései voltak az osztrák nácikkal. És közben, alig 21 éves fejjel, ő lett a bécsi „Der Morgen” napilap főszerkesztője. Európa legfiatalabb főszerkesztőjét ismerték meg benne. Száguldó riporterként bejárta egész Európát. Így jutott a ,Prager Tagblatt” megbízásából Genfbe, ahol a tekintélyes cseh lap állandó tudósítójaként működött a Népszövetség mellett 1935-től a világháború kitöréséig. Első regénye, „Hárman a határon át”, 1936-ban jelent meg Genfben. Amikor Hitler bevonult Bécsbe, a szerzőt az a „megtiszteltetés” érte, hogy könyvét nyilvánosan elégették. Hans Habet azonban ez nem riasztotta vissza. Ellenkezőleg. Még nagyobb elánnal vetette bele magát a horogkeresztes téboly elleni küzdelembe. A fasizmus elleni harc írói

vénáját is felduzzasztottá. Egymásután két újabb könyvvel jelentkezett: ,Eine Zeit brícht zusammen” (Egy kor összeomlik) és „Zu spat” (Túl késő). A második világháborúban Habe önként jelentkezett a francia hadseregbe, hogy fegyverrel a kezében harcoljon a hitlerizmus ellen. Francia őrmesterként esett a németek hadifogságába. 1940 júniusában. A francia hadsereg katasztrofális összeomlása idején. Hans Habe megszökött a fogságból és számos kaland után Roosevelt elnök meghívására Amerikába ment. Ott jelent meg „Ob tausend falien” (Ha elesnek mellőled ezeren…) c. háborús élményregénye, amely azonnal az Egyesült Államok első számú bestsellerje lett és világhírűvé tette szerzője nevét. Ez a könyv 24 nyelven − köztük oroszul, japánul, kínaiul, héberül és magyarul − jelent meg és az időközben eltelt három évtized alatt összesen hatmillió példányban fogyott el. A szerző nem sokáig ült babérjain. Befejezte „Kathrine” című regényét és ezúttal az amerikai hadseregbe kérte felvételét. Önkéntesként. Afrikában még közlegényként szolgált, de a világháború végén őrnagyi rangot viselt. A szövetséges csapatok győzelme után őt bízták meg azzal, hogy Németország amerikai zónájában újjászervezze a sajtót. Ebben a minőségében ő alapította az első 18 német lapot és ő volt a „Neue Zeitung” kiadója és főszerkesztője. Nem sokáig. Habenak nem volt különösképpen ínyére a zsurnalisztikai „átnevelő tiszt” szerepköre. Búcsút mondott a feladatnak és visszatért Amerikába. Szinte teljesen a regényírásnak szentelte magát. Valósággal futószalagon jöttek ki keze alól a remekművek. Hollywoodban is élt egy ideig. Több regényét filmre vitték. Los Angelesben ő volt az első − és annakidején majdnem egyedüli − újságíró, aki Joe McCarthy szenátor politikai boszorkányüldözésének veszélyeire figyelmeztette az amerikaiakat. Hans Habe, aki a mai napig amerikai állampolgár, az ötvenes évek elején véglegesen visszatért Európába. Először Ausztriában telepedett le (1953), majd 1960-ban Svájcba költözött, amelyet választott hazájának nevez. A „Mint hajdan Dávid” szerzője az irodalomban a hagyományos regényiskola tudatos képviselője. A „vörös fonál” mely művein áthúzódik, − harc a szív restsége, a cinkos hallgatás ellen.

Ez nyilatkozik meg a „Die Mission” (A küldetés) lapjain is. Habe ebben a könyvében az 1938-as eviani menekültügyi konferenciát, és annak hátterében, Heinrich Neumann bécsi zsidó professzor tragikus küldetését eleveníti fel. A professzort a Gestapo küldte Evianba, hogy felajánlja a náci uralom alá került zsidók szabadon engedését fejenként 250 dollár ellenében. A küldetés nem sikerült. A szabad világ akkor is érzéketlen volt a zsidókat fenyegető veszély iránt. Mintha csak Joél Brand szerencsétlen 1944-es küldetése és a magyarországi zsidóság tragédiája bontakozna ki az olvasó előtt, − hat évvel korábbi kiadásban… Két évvel ezelőtt megkérdeztük Hans Habet: Melyik könyve a legkedvesebb? Melyik áll legközelebb a szívéhez? „Ha szabad a három legkedvesebbről beszélni, akkor válaszolhatok. Az egyik kétségtelenül az „Ob tausend fallen”, a másik az „Im Namen des Teufels” (Az ördög nevében) és a harmadik a „Das Netz” (A háló).” Miért? ,Mindhárom könyvben hidat akartam építeni az olvasóhoz. És úgy írtam, hogy az emberek számára érthető legyen mondanivalóm. A mai világban az ultramodernizmus különféle irányzataiban sokan úgy vélik, hogy akinek írása érthető, nem tarthat igényt irodalmi megbecsülésre. Én nem tartozom ezek közé.” Kém-sztorit dolgoz fel „Az ördög nevében”. A „Manchester Guardian” így lelkesedett: „Hans Habe ezen könyve remekmű: Csak a világirodalom legnagyobb regényeivel lehet összehasonlítani.” „A háló” a szexuális és politikai-szellemi elferdülésben szenvedő mai ifjúság és a nemzedékek közötti összeütközés drámáját tükrözi vissza. Hans Habe sokmilliós olvasótábora persze nemcsak a szerzőnek különösen kedves három mű alapján ismeri és tiszteli az írót. „Ich stelle mich” című önéletrajza valósággal mellbe veri az olvasót kendőzetlen őszinteségével, élethű korábrázolásával. Ebbe a műfajba sorolható nagy lélegzetű, széles történelmi panorámát nyújtó regénye, az „Ilona” is, amely három nemzedék asszonyainak felvonultatásával, a világsajtó szerint Hans Habet túlzás nélkül Balzac, Stendhal, Dumas és Victor Hugo régióiba emeli.

És ki nem emlékszik Amerikáról szóló könyvére, amelyet a Kennedygyilkosság után „Halál Texasban” címen hozott ki? Nem ok nélkül írták neves irodalmi kritikusok, hogy Habe ezen élmény-beszámolója „az évszázad legjobb riportázsa” a szó Heine-i értelmezésében. Ugyanez vonatkozik a „Mint hajdan Dávid”-ra is. Izraelről írott élménybeszámolója annyira időszerű és időtálló, mint amennyire ragyogó a stílusban, az eredeti meglátásokban. Hans Habe könyve provokatív − a szó jó értelmezésében. Gondolkodásra, állásfoglalásra kötelez. Igaza van a berni „Der Bund” kritikusának, aki ezt írta a „Mint hajdan Dávid” elolvasása után: ,Nemcsak a legmegragadóbb könyvnek tartom, amit eddig Izrael államáról és a palesztinai kérdésről írtak, de a legokosabbnak, legjobban dokumentáltnak is.” A „Mint hajdan Dávid” már most világsiker. Az emberek szomjasak Habe útmutatására és nem maradhatnak közömbösek figyelmeztetései iránt sem. A szerző tisztán látja az Izrael léte fölötti felhőket, de könyvét mégis a zsidó államiság lényegével zárja: „Amióta Cion fölött zsidó zászló lobog, van ugyan zsidó magárahagyatottság, de nincs zsidó gettó. Az a világ, amely triumfálva kényszeríti látszatbékére Izraelt, tulajdon öngyilkosságára készül. Chamberlain 1938-as esernyőjéből 1971-re orosz ejtőernyő lett. A szétszóratásban meg lehetett ölni hatmillió zsidót anélkül, hogy a világ elsüllyedt volna. De Izrael két és fél millió zsidója nem úgy fogja végezni, ahogy Shakespeare vígjátékában végzi a zsidó. Háborúban vagy békében, de a világnak meg kell tanulnia, hogy Dávid nem hal meg úgy, ahogy Shylock lépett le. Izraellel Mózes hatodik, megíratlan könyve kezdődik.” Ezt a krédót, azt hiszem, egyetlen izraeli és zsidó sem fejezte ki még ilyen szívbemarkoló tökéllyel és erővel. DÁN OFRY (Az 1972-es tel-avivi kiadás változatlan előszava)

A KOMISSZÁR CIGARETTÁJA Lici sohasem vette a repülőgép feltalálását tudomásul, s így hajóval indultunk Izraelbe. A locarnói utazási irodában megmondták, hogy az izraeliek utolsó nagyobb utasszállító hajójukat, a Herzl-t is eladták. A Földközi-tengeren közlekedő luxushajók elkerülik Izrael kikötőit. Ezért aztán az MV Enotria, az Adríatica-társaság egy 5100 tonnás hajója mellett döntöttünk. Mivel még a Siboney nevű menekülthajó is majdnem kétszer ekkora volt − ez a hajó vitt ki 1940-ben Amerikába −, attól tartottunk, hogy az utat végül evezve fejezzük be. Izrael-ismerő barátaink alapos tanácsokkal láttak el bennünket. Hogy áprilisban ott még nagy a hideg. Hogy elviselhetetlen a forróság. Hogy kocsi nélkül meg sem lehet moccanni. Hogy nincs ott mit kezdeni kocsival. Hogy előírásosan kell öltözni. Hogy egyáltalán nem kell felöltözni. E jótanácsok birtokában úgy határoztunk, hogy a kocsin kívül bundát és bikinit, sportnadrágot és estélyi ruhát viszünk magunkkal. Nápoly felé tartva, kikötöttünk Orvietóban. Nevét a Royal Hotel alkalmasint a benne éjfél körül kísértő királyi kísértetekre vezeti vissza, azonban csak két „bőrkabátos” motorkerékpárja kísértett; ezek az acélkísértetek fél éjszakán át keringtek a Piazza della Republica körül. Így próbáltak édes álmunktól megfosztani minket és megremegtetni a campanillát. A cam-panillával több szerencséjük volt. Egy fejedelmi kriptában aludtunk, fejünk felett felhőkék falfestményekkel, s egy etruszk stílusú telefonnal a háromlábú éjjeliszekrényen. Csak a márványból készült ülőkád ingott egy kicsit, előkészített bennünket az Enotriára. Lefekvés előtt megkóstoltuk az egyik trattoriában a híres Orvieto-t. A Corso Cavour még oly éber volt, mintha fényes nappal lenne. Egy boltíves kapualjban két testes mamma árult sötétveres vaddisznó-sonkát. A dóm árnyékában, mely a bolsena-i csodát örökíti meg, miniben és maxiban kóricáltak a lányok − a midi még nem hatolt el az etruszkok eme városáig. A „bőrkabátok” ott száguldoztak körülöttünk a rázós kockaköveken, mintha sürgősen akarnának a semmiből az örök semmibe eljutni.

Elbúcsúztunk az etruszkok és a bőrkabátok Európájától, Izraelről, beszélgettünk. Figyelmeztettek bennünket itáliai utunk előtt. A tapasztalt utazó számára úgy tartoznak a sztrájkok az olasz városképhez, mint a diadalívek. Megmondták azt is, hogy Olaszországnak most épp nincs kormánya. Minket ez vajmi kevéssé zavart – nagyon jól meg lehet Olaszországban kormány nélkül is lenni. Másnap Nápolyban megtudtuk, hogy az Enotria késéssel fog elindulni. De az a jó Itáliában, hogy a késésre még csak figyelmeztetni sem kell az embert. Egy barátságos taxis óvott minket, nehogy a kocsival az utcán parkoljunk: lehet, hogy az autót viszontlátjuk, de a bőröndöket semmi esetre sem. Rábíztuk a kocsit az Excelsior ajtónállójára. Langyos volt a levegő, határozatlanul sütögetett a nap. A Zi Teresa nevű halászkikötőben egy élemedett pizza-trubadur panaszolta el szerelmi bánatát. Ebből csak a bánat volt hihető. El-elszunyókáló halászok üdítették fel fonott fiaskóikból a szívüket, plutokrata vendéglői macskák ásítoztak az asztalok alatt. Az enyészet szaga érzett, de nem voltunk bizonyosak abban, hogy a víz felől jön. Elmeséltem feleségemnek egy itteni, nápolyi élményemet 1944 októberéből. Mi, vagyis az amerikai hadsereg, éppen akkor szabadítottuk fel a várost. Zi Teresa még zárva volt. Romnak ugyan rom volt, de nem a háború tett benne kárt. Üldögéltünk az őszi napsütésben: Martin Herz, az USA-hadsereg őrnagya, később saigoni nagykövet, H. R. Knickerbocker haditudósító, aki később Törökországban lezuhant − meg én. Egy szájharmonika-művész, arra kószálva, megállott s megkérdezte, mit játsszon. A Lili Marleen-t, mondta Martin. Az öregember korfakította szemében halálos rémület tükröződött. Át akarnák ejteni ezek az amerikánusok, rá akarnák bizonyítani, hogy muzsikáló kollaboráns, aki tegnap még a Wehrmachtnak játszott? Vagy lelövik, ha vonakodik eljátszani? Nagynehezen nekidurálta magát. Mi az angol szöveget dúdoltuk. Sokáig játszott még az öreg, de pénzt nem fogadott el. Lici elviselte a mesét, amit már rég ismert. Mért meséltem el neki? Talán az izraeli út miatt, mint ahogy minden, ami ezekben a napokban történt, ahhoz kapcsolódott. Talán ezt akartam mondani: ez itt Európa, itt vagyunk otthon. Mert ott van az ember otthon, ahol régi történetek jutnak eszébe.

Este az Excelsiorban vacsoráztunk. Az „establishment” az ilyen luxusintézményekbe menekül manapság, ott vár jobb napokra. Az ebédlőben egynéhány amerikai házaspár demonstrálta, mennyire fél a gyermekeitől. Jómódú szülők jómódú gyermekeiktől. Úgy festettek, mint az orvietói bőrkabátok. Tíz óra felé gyilkos forgalomban hajtottunk a Stazione Marittima felé. A kocsink elvámolása alkalmából meggyőződtünk, hogy nem az egész maffia vándorolt ki Amerikába. Döcögős, borravalóval megolajozott tárgyalásaink végeztével a hivatalban ülő maffia elállt a dokumentumok megtekintésétől − amelyekkel nem is rendelkeztünk. Általában kedvelem az olaszokat. Viszont a bürokráciájukban ittfelejtődött a fasizmus, úgy hogy nem is oly bizonyos, hogy ezek a vámosok valóban a Cosa Nostra fiai. Lehet, hogy csak a fasizmus fiai. Időközben az utasok egy óriási, jéghideg teremben gyülekeztek, óriási, jéghideg asztal állott középen. Körös-körül padok: félig táncteremnek festett az egész, félig éjjeli menedékhelynek, félig szárazföldnek, félig fedélköznek. Nyoma se volt a tengerjárók vidám búcsúhangulatának; mintha egy kivándorló hajó szedte volna a horgonyát, olyan útra, ahonnan nem térnek vissza többé. Ellis Island-re emlékeztetett, a hajótöröttek Ördögszigetére. Ellis Island nincs többé, azaz a sziget megvan, de az ördögöt elűzték róla. De talán ott, ahol zsidók vannak, még mindenütt akad egy-egy Ellis Island. Egy civilruhás hivatalnok összeszedte az útleveleket és utálattal hajította mindet az asztalra. Kevés finom útlevél akadt közöttük: egynéhányuk délamerikai volt, egy pár izraeli, egynéhány hontalan-papír. A férfiak és nők szorosan állták körül az asztalt, s szemüket le nem vették az útlevelekről: nagyon ragaszkodtak a papírjaikhoz, hisz az útlevél-fotó létezésük egyetlen bizonyítéka. Vagy csak én képzelődtem volna? 1970-et írtunk, 1970 áprilisát. Az Enotria: épp olyan hajó, mint a többi, kiköt Pireusban, Rhodosban, Cipruson − óhajtja a szigeteket megtekinteni? Öt dollár különköltség. A zsidók is olyanok 1945, de legalább a hatnapos háború óta, mint a többi ember. Az útlevél, az útlevél. Vagyis: az útlevél, az útlevél, az útlevél − ahogyan Gertrude Stein papagájai szajkóznák. Csak azért, mert ez a hajó Izraelbe tart? Képzelődés.

Bizonyosan képzelődés-e? Az utasok fáradtnak festettek, mintha nem órák hosszat, hanem évszámra várakoztak volna. Váratták volna őket órák hosszat, ha a hajó csak Athénbe tartott volna, Földközi-tengeri sétahajózásra? Egy idősebb sovány férfi, kalapján két, egymással szemben fekvő lyukkal, rongyos irattáskáján babrált. Egy spanyol zsidó „tippeket” adott útitársának − mintha az Enotrián tippekre és nem jegyre lenne szükség. Egy kövér, de soványarcú nő kimerülten rogyott le a fal mellett álló tánctermi padra, a szoknyája felcsúszott, látszott a rongyos, gumiszalaggal megerősített harisnyája. Egy vöröshajú fiatalember − kaftán, oldalfürtök, széles fekete kalap − a hangos spanyol széles háta mögött bújt meg. Ekkor léptek a terembe az útibíróság tagjai. Ketten közülük egyenruhát viseltek, a többinek ez csak az arcára volt ráírva. Leültek az asztal hosszabb oldala mellé: népbíróság, amit csak Olaszország enyhít. Az utasok egyidőben voltak hangosak és alázatosak. Mindenki a többi előtt akart sorra kerülni, mint a bádogcsajkával a kézben a szegényleves osztásakor. Mint az alamizsnáért, úgy nyújtották ki az útlevélért a kezüket. Nem tudom, miért tartott az útlevél elintézése oly soká. Egynémely útlevélben papírok feküdtek, az utasoknak alá kellett írniuk. Szükség volt ezekre az aláírásokra? Azt mondják, a hivatalnokoknak jó orruk van a csempészekhez. A hivatalnokoknak csak a gyengékhez van jó orruk. Az utazási inkvizítorok egyike odatolt egy papírt egy barna, borzas fiatalasszony elé: − írja alá! − A nő úgy rajzolgatta oda az aláírását, mint aki írni nem, csak festeni tud. Egy öregúr gyakorlott kézzel firkantotta oda a nevét. Szőrös karján tetovált szám volt látható, de nem matróz volt. Az az inkvizítor, aki elsőnek lépett be, az asztal végénél állott, a kalapja még mindig a fején. Hegyes orra volt, májfoltjai s üveges tekintete. Most cigarettát dug a szájába. Mellette egy nagyorrú, kopasz utas áll, ruhája s mindene szürke. Megérinti a hivatalnok karját, gyámoltalanul mosolyog, mintha már mindenét eladta vagy elzálogosította volna, mintha ezen az egy mosolyon kívül nem lenne semmi eladni vagy elzálogosítani valója. Szolgaian, megvesztegetésnek szánt mosollyal jelzi, hogy a hivatalnok fordítva dugta szájába a cigarettát, a tűz a füstszűrőt érné. Meg akarja kedveltetni magát; a komisszároknál meg kell az embernek kedveltetnie magát, hátha egy napon majd eszébe jut a komisszárnak az az

ember, aki meggátolta, hogy a füstszűrőt gyújtsa meg. A hivatalnok rá se néz, megfordítja a cigarettát, de meg nem köszöni; az öregember tüzet ad neki. Ezután szólítják: Garfinkel a neve. Lici, aki apró termetével elvész a tömegben, rám pillant. Ismerem a feleségemnek ezt a pillantását: − Kérlek, ne avatkozz bele! − Sejti, hogy be akarok avatkozni. Hogy kiveszem az inkvizítor szájából a cigarettát Vagy, ami még rosszabb, megragadom Garfinkel vállát és jól megrázom, aztán ezt mondom neki: − Garfinkel, neked érvényes útleveled van, még akkor is, ha bolíviai, noha nem Bolíviában születtél. Úgy is jó. Az utadat megfizetted, akár első, akár másodosztályon, kinek mi köze hozzá. A hivatalnok azért van itt, hogy a papírjaidat lepecsételje, semmi más oka annak, hogy a világon legyen. Hadd gyújtson rá fordítva a cigarettájára, az ő dolga, Garfinkel, senki sem menekült meg a gázkamrától, amiért meggátolt egy füstszűrő-tüzet, te nem vagy koncentrációs tábor haftlingje, Garfinkel, sem emigráns, sem réfugié, sem hontalan, mi nem azért vittük vásárra a bőrünket, hogy te most egy nyomorúságos útlevélvizsgálótól félj. Téged úgy hívnak Garfinkelnek, ahogy őt Morettinek vagy Lombardinak, úgy tartasz Izraelbe, ahogyan mások Görögországba vagy Baliba, te csak ne mentsd meg a füstszűrőtől, tüzet sem kell neki adnod, Garfinkel. Nem vettem ki a komisszár szájából a cigarettát, Garfinkelt sem ráztam meg, csak rámutattam a csúf garmadában heverő útleveleinkre. Finom útlevelek voltak, amerikaiak, az enyém disznóbőr-, a Licié boxbőr-tokban, „I, the undersigned Secretary of State of the United States of America, hereby request…” A főinkvizitor rámnézett, látta, hogy angol útiköpenyt viselek, látta, hogy egész bizonyosan nem adnék neki tanácsot a cigarettájára vonatkozólag, látta, hogy szükség esetén a képibe is vágnék. Mosolygott, ahogyan egy rokokó-márki mosolyog a kedvesére, kihalászta a papírhegyből az útleveleinket, lepecsételte és egy menüettbe illő meghajlással átnyújtotta őket. Talán azt gondolta, hogy én Görögországban szállok ki vagy Rhodoson, esetleg Cipruson. Íme egy úr, finom köpenyben, finom útlevéllel, úton egy finom országba. Senki sem tiltakozott, mindenki hátrahúzódott. Eszembe jutott egy emigráns-dal egyik sora: „Láttunk vonulni legyőzött nemes árnyakat…” Legyőzött árnyak mentén siettünk ki az éjszakába, a rakparton át a kivilágított hajóhoz. Fehér egyenruhában vártak bennünket a stewardok.

Rémálom lett volna? A fáradt öregasszonyok kitaposott cipőjükkel, a zsineggel átkötött vulkánfíber-bőröndök, a veréstől félő szemek, az alázatosan türelmesek, a segélykérően türelmetlenek, a hajlott hátak, a barna papírzsákok, az utazó koldus, a kar, rajta a koncentrációs tábor számával. És Garfinkel. Vagy csak én éreztem rémálomnak? Hiszen most is vannak még szegények, ez nem újság, s oly nagyon szegények mégsem lehettek az Enotria utasai. Részvét lett volna? Nem, nem ily nemes érzés volt. Szégyelltem magam az inkvizítorok előtt. De szégyelltem volna magam, ha útitársaim nem zsidók? Felelősnek éreztem magam Garfinkelért. Magyar keresztlevelemmel, amerikai útlevelemmel és angol útiköpenyemmel együtt. A hajó kicsi volt, de mutatós, a kabin is elég tágas, szégyentelenül nagy holminkhoz. Szorgos stewardok az ágyak alatt helyezték el. Felmentünk a fedélzetre. A korlátnál egy kicsiny asszony állott mellettem; eddig nem láttam. Csipkekalapot hordott csipkefátyollal, az egész asszony csupa csipke. Felajánlotta a távcsövét, de az nem távcső, hanem gyenge kis színházi látcső volt. Szememhez emeltem, s mert már gyermekkoromban sem bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy a látcsőbe mindkét végén belenézzek, ezt ezúttal is megtettem. Nápoly, a dolce Napoli, hirtelen messzire került. Napoli messzi, s az európai part hihetetlenül kicsi lett.

GARFINKEL IZSÁK HAZATÉRÉSE Izrael állama 1948 május 14-e óta független. Mért haboztam oly sokáig, mielőtt Izraelbe látogattam volna? Öt napom van a tengeren, van időm a töprengésre. Nem elég az útikalauzt tanulmányozni. A családom apai és anyai részről egyaránt Magyarországról, a Regnum Marianumból származik. Noha a magyaroknak kerek egynegyede protestáns, ott 1918-ig a katolikus egyház uralkodott. A katolikus halászat nemigen válogat: bálna vagy pisztráng, a halásznak mindegy. A türelmetlenség úgy tartozik a Kelethez, mint por és sár az országutakhoz: ezért hullott ott most a kommunizmus termékeny talajba. Viszont a Regnum Marianum türelmetlensége nem állhatott faji alapon. Miért térne át egy zsidó katolikus hitre, ha azután is zsidóként üldözik? Döglött halakkal nem tud mit kezdeni a halász. A hittérítők opportunistákra halásztak. Az opportunizmushoz, mint a korrupció minden fajtájához kettő kell. A „született” vagy „kitért” keresztények között különbséget tettek: a „született” keresztények nem számítottak zsidónak. Közömbös volt, hogy katolikus-e vagy protestáns, mint jómagam is, mert a kálvinisták sem akartak a katolikusoknál rosszabb halászok lenni. Mindez csak akkor változott meg, amikor a magyar Regnum Marianum Hitler csatlósa lett: ekkor többszázezer zsidót gyilkoltak le, akár „született” keresztények voltak, akár nem. Magyarországon Eichmann aratott. A magyar-zsidók túlnyomó része elképedten ment a halálba − hogy tehetnek velük ilyesmit, amikor ők magyarok? Nem mond ennek ellent az a tény sem, hogy sok magyarországi zsidó még időben kivándorolt Palesztinába, noha megvolt az esélye, hogy próbaidős kereszténynek tekintsék − kereken 200.000 izraeli, a lakosság egy jelentős hányada magyar nyelvterületekről származik. Ezeknek csak egy része menekült az antiszemitizmus elől. A nagyobbik része saját opportunizmusa elől szökött. Herzl Tivadar, a cionizmus apostola, Budapesten született. Amióta gondolkodni tudok, féltem a cionizmustól. „Ha minket békén hagynának…” írta Herzl. „De nem hagynak békén.” Ezt is írta: „Egy nép vagyunk, egy nép.” Néppé válnak az emberek csak azért, mert nem hagyják békén őket? Joseph Roth ezt írja: „A zsidónak joga van

Palesztinára, nem azért, mert ebből az országból származik, hanem mert egyetlen más ország sem akarja.” Vajon nem csak költészet ez? S vajon érvényes rám nézve is? Anyai felmenőim négyszáz éven át éltek a Balaton partján. Balatonboglárnak hívják a helyet, tóparti falu. Emlékszem nagyanyámra, az aprócska szőke asszonyra, aki térdei közé szorította a libákat: a boldogtalan szárnyasokat kukoricával tömték; nagybátyám szekerére, a csendőrök merev csákóján lengő kakastollra; ott fürdött az ember, ahol a lovakat itatták, az aszott akácokon vastagon a por, a parasztgyerekekkel együtt kergettük meg Mátét, a falu bolondját, a restiben húzták a cigányok. A zsidók nép, egy nép a zsidók és ezért ne érzékenyüljek el, ha a „Csak egy kislányt” hallom? Az ember nem lesz kutya attól, hogy verik, többet verik az embereket, mint a kutyákat. Nem tudott a cionizmus meggyőzni: az ember nem menekül meggyőződésből, s a félelem csak azt szégyeníti meg, aki okozza. Vajon ezért haboztam oly sokáig? Féltem, hogy beigazolódnak a kétségeim? Féltem a csalódástól? Csak a szeretettől féltem. Az ember nem egykönnyen szakít Balatonboglárral. Közeledtünk a korinthoszi tengerszoroshoz. A hajóhídon álltam, mellettem egy fiatal lelkész Tours-ból. A plébános, aki kövér és rózsaszínű volt, mintha a „Contes drôlatiques”-ből vágták volna ki, francia zarándokokat vitt a Szentföldre, négy asszonyt és öt férfit. A férfiak egyike, vasutas és amatőr fényképész, a Leicám lencséi felől érdeklődött. Megmutatta a zarándokút útitervét. A Boldogasszony-temploma Názáretben, istentisztelet, a betlehemi jászol, istentisztelet, a görögkeleti templom az Olajfák-hegye tövében, itt nincs istentisztelet, a Szent Sír temploma Jeruzsálemben, a terv még nem végleges, a Genezáreth tava, Kapernaum, Via Dolorosa, Getsemáne, a Hegyibeszéd hegye, kívánatra istentisztelet. Két fiatal zsidó állott a hajóhíd fölötti toronyban, fejükön kis sapka, most láttam őket először. A másodosztályú utasok között bőven akadtak hippik; néhányan a fiatal zsidók mellett könyököltek a korlátra. A fiatal zsidók hosszú fekete kabátja lobogott a szélben. A hippik hosszú, tarka köpenye is lobogott. Papagájszínek és fekete, a hagyomány hosszú haja s a tiltakozás hosszú haja, hallgatás és gitárzene, minden ugyanabban a szélben. Kezemben tartottam a zarándokút sokszorosított útitervét. A papírlap fölött kikukkantottam a fiatal zsidókra.

Két hajócska vontatott bennünket át a tengerszoroson, hajónk és a sziklafal között alig pár méter, a csatorna hetedfél kilométer hosszú, nyolc méter mély. Kétoldalt sziklák, rajtuk a hullámok húzta jel, a tenger képmása, lehet, hogy itt ásatások folynak, nem kell hozzá nagy képzelőerő s az ember arcokat meg alakokat vél látni a sziklafalon, Nophretetéket és Fáraókat, Minervát, természetes frízeket, mint az akropoliszi dór oszlopok faragványai, Triglipheket és Metópákat. Két híd a csatorna fölött, az egyik vasúti híd, a másikon emberek állnak, jobbról és balról görög katonák bukkannak föl, bokrok mögött bújnak, katonai titkok, fegyver lábnál. A hídon „A Hatalom Átvételének” a plakátja, április huszonegyedike, láng, sas és acélsisak, marcia su Roma, ezredesek menete Athénba, a diktatúrák örökkön ugyanazt a nótát fújják. De én ezt mormolom magamban: „ … a korinthoszi földszorosban / gyűlnek testvéri görög törzsek…” Erre a düsseldorfi Adele Bienert tanított meg, a nevelőnőm, a verset aztán nagymama előtt kellett elszavalnom. Mi más jutott volna itt eszembe? Ez a német kultúrkör … Ezenkívül talán még a korinthoszi levelek, meg az ephesusiak. Friedrich Schiller és Pál apostol. Mert Hámán bukásáról és Mordecháj felmagasztaltatásáról, a Bábelről írott gúnydalról és Hóseás intéséről keveset tudok. A fiatal zsidók fekete öltönye lobog a szélben. Mellettem a francia zarándokok hatalmas kereszteket hordanak a hajtókájukon, pirosat, viaszosvászonból, a hölgyeken is ott a piros kereszt, egyikük férjezetlen, az miniszoknyát visel. Feleslegesnek találtam a kereszteket, a zarándokokat senki se nézné zsidónak, úgy meneteltek a plébánosuk mögött, a nyugszékek között, mint valami precesszión. Krisztus nem a hajtókáján hordta a keresztet. De a tours-i amatőr fényképész között és énközöttem már volt valami közös − például a Getsemáne. Vallástanáromat a gimnáziumban Achbergernek hívták, most Grazban lelkészkedik, fel is keresett Asconában. A vallásoktatás minden évben Máté evangéliumával indult, Jánoson nem jutottunk túl soha, az ótestamentumnál az iskola hiányzott. Bernben az izraeli követ megmondotta, hogy Haifán a külügyminisztérium útitervet fog javasolni. Bethlehem biztosan nincs benne, mondtam Licinek, de majd megnézzük feketén … Bizalmatlanság. Huszonkét év telt el, míg rászántam magam az izraeli útra.

Lici hamar magához tért az indulás sokkjából. Természeténél fogva kedveli az embereket; én csak azóta kedvelem őket, amióta a feleségemet ismerem. Ha napvilágnál nézzük az utasokat, mondja, egész másképpen hatnak. Valóban másképpen hatottak, de ennek semmi köze nem volt a napvilághoz. A bodorított, őszhajú idős hölgy, aki nekem már Nápolyban feltűnt, mert alkudozott a hordárral, az ebédlő legjobb asztalát kapta: alighanem nagyvonalú borravalóval biztosította magának a maítre d’Hôtel jóindulatát. A rongyos harisnyájú asszony nadrágot hordott, amit nem kellett volna tennie, de az asconai piazzán tucatszámra üldögélnek német, holland és olasz asszonyok, akiknek szintén nem kellene ezt tenniük. Egy kis ellenzős-sapkás ember − ilyennek képzelik a zsidót az antiszemiták − egyfolytában sakkozott Belgium új izraeli követével, aki Moszkvából tartott új állomáshelyére. Garfinkel, Garfinkel Izsák, osztályöntudatos meglepetésemre, első osztályon utazott. Már nem volt annyira szürke, inkább Cyrano de Bergeracra emlékeztetett a rostandi darab vége felé. Az ebédlőterem félig üres volt, mert a Földközi-tenger, növekvő stratégiai fontossága tudatában, úgy viselkedett, mint az Atlanti óceán. Garfinkel nem volt tengeribeteg. Garfinkel úgy szedett a hors d’oeuvre-ből, mintha az étlap nem kínálna még vagy ötven fogást: hajómenüket, ahol − a spenót önálló fogásként szerepel. Garfinkel Uruguayban élt. Oda Lembergből menekült. Uri-szabó volt, de vajmi keveset érthetett az egyenruhákhoz, mert különben többre vitte volna Dél-Amerikában. A leánya, aki most harminc éves s férjezett, meg a most huszonnégy éves fia, Izraelt választotta. Garfinkel mutogatta az unokái fényképeit. − Mose hasonlít rám − mondotta. Ugyanígy mondhatta volna azt is, hogy Charles, az angol trónörökös hasonlít rá, de végre is csak pillanatfelvételekről ismerte a gyerekeket. Most majd náluk marad. „Nem kell törődnöd semmivel”, írta neki a lánya. − Vajon miket gondol ezekről az utasokról a kapitány? − kérdeztem Licit. Ott ült a kapitány a főasztalnál, az ebédlő közepén, három hajóstisztjével. Azt gondolta-e, hogy ez a Garfinkel „természetesen” túl sokat eszik? Vagy azt-e, hogy a három cowboynak öltözött gyerek „természetesen” túl hangos? A kapitány úgy festett, mint egy sózott hering, lábával úgy

kaszált, mintha saját lábára akarna lépni, fekete nyakkendőjéből kilógott a bélés, és csak olaszul tudott. Ott kellett volna maradnia a teher-hajóján. Alkalmasint nem gondolt semmit, és különben is teljesen közömbös volt, mit gondol. Később együtt repültem Éjlátba egy keresztény amerikaival, aki szintén cowboynak öltözött és tízszerte gyerekesebben viselkedett, mint a zsidó gyerekek, de én egyik izraelinek sem magyaráztam meg, hogy ez a houston-i úriember nem tipikus amerikai. A sznob az, aki hamarabb fintorgatja az orrát, mintsem tudná, hogyan kell kifújni. A sznob azonban csak orrot fintorgat, aztán továbbáll. Ha egy sznob zsidó származású, akkor meg is áll. A zsidókon kívül még csak a németek ismerik a felesleges közösségi felelősségérzetnek ezt a kínzó érzését. „A jiddis nyelv története tragédia”, írja Salcia Landmann. De csak azért tragédia, mert akadnak zsidók, akik annak érzik. Az angol mit sem törődik a whitechapel-i cockney-kiejtéssel, legfeljebb szórakoztatónak tartja. Ki a zsidó? A zsidó talán az, aki igenis törődik azzal, amit egy ilyen sózott hering gondol Garfinkel felől. − Még három nap és Izraelben vagyunk − mondtam Licinek. Szavaimnak mellékzöngéjét csak ő érthette. Hogy ott másfajta zsidókat látunk majd! Állítólag sok a fiatal izraeliek közt a szőke, kékszemű − jó hír! Miért oly jó tulajdonképpen? Új embertípus. És ha nem lenne új? Ötven körül van a zsidó Nobel-díjasok száma, új embertípus nélkül is. Hogy újabban parasztok is vannak? Mért olyan dicsőséges dolog parasztnak lenni? Anyai ágon az én őseim zsidó parasztok voltak − hát aztán? Hogy újabban a zsidók bátor katonák? Gideon, Ámácjá, Jerobeám, Jósua és Júda Makkabeus sem éppen rosszul verekedtek. „Ha jól megnézzük”, Bienenstock százados volt az első világháború legszebben dekorált magyar tisztje. Ma egyébként már azt is tudom, hogy a fiatal zsidók nem festenek fiatal „árjákként”, hanem szép, fiatal, egészséges zsidókként. A hajó elhaladt a görög szigetek mellett, egy félnapot töltöttünk Athénban, az Akropolisz tövében. Nápolyban már láttuk az amerikaiak egy repülőgéphordozó hajóját. Itt, Pireusban csak úgy nyüzsögtek az angol és amerikai rombolók, cirkálók, ágyúshajók, tengeralattjárók. − Hol vannak az oroszok? − kérdeztem a kapitányt. − Itt vannak, csak nem látni őket − felelte.

Volt egyszer egy amerikai elnök, Theodore Roosevelt, az azt mondta, halkan kell járni, de vastag furkósbottal. Ezt egy amerikai mondta, de az oroszok tartják be. Viharos időben vetettünk horgonyt Rhodos előtt. „Az olimpuszi istenek bizonyára megfontolt szándékkal helyezték ide Rhodost, mint a görög műveltség legelőretoltabb előőrsét a Kelet bejáratánál”, írja egy útikalauz. Az útikalauzok közvetlenül az Olimpuszról kapják az információikat. Taxiba vágtuk magunkat, felhajtattunk az ősi Yalissos elhagyott franciskánus kolostorához, végigmentünk a középkori városfalak mentén, felmentünk a Lovagok útjára; máktengert láttunk, valóságos Renoirmezőket, piros színfoltokkal a zöld alapon, láttunk török negyedeket mecsetekkel, ez már igazi Kelet volt, a parton bungalow-szállókat, Onassis építi őket; párszáz méterrel odébb a nyomor bűze érzik. 1522-ig a város a Johannita-rendé volt, most itt egy cipőárus tologatja a taligáját, amott a játékkaszinó, egy asszony meregeti a vizet, ami elöntötte agyagkunyhóját, „nyáron a rhodosi repülőtér vetekszik az athénivel”, dicsekszik az útikalauz. Az emberek túl ostobák reformokhoz, legfeljebb forradalmakra futja az eszükből. A városfalon belül az óváros, bazárok, ékszerboltok, valódi és hamis régiségek, Diners Club, bizantin gyertyatartók, bőrdíszműáruk, Corriere della Sera, Le Monde, Die Welt, tengerkék türkiz Perzsiából. A fiatal kereskedő hasisban üdvözült, a fele boltját elvihettük volna, a nyomor festői, ezt idegenforgalomnak hívják. A keskeny utca, amely a köralakú főtérről nyílik a hegy felé, lehúzott redőnyökkel fogadott bennünket. Ez a Zsidóutca. Csak név vajon? Kétezer éven át éltek zsidók Rhodoson, 1912-ben az olaszok ragadták el a törököktől azt, ami a görögöknek járt volna. A török uralom a görög szigeten 389 éven át tartott, ezt senki sem találta különösnek: a törökök nem zsidók. A második világháborúban megjöttek a németek és elintézték azt, amit az olaszok elmulasztottak megtenni. Ahol a német alaposság uralkodik, ott a búvóhely nem búvóhely, a szigetek nem szigetek, a szigetek nem búvóhelyek. Kétezer zsidót hurcoltak el asszonyostul, gyerekestül, három zsidó család tért vissza. Ha valaki kívánja, Lucia Salam kinyitja a zsinagógát. Egyedül tért vissza Auschwitzból.

− 1943 óta nincs istentisztelet, összesen harmincöten vagyunk, de nem tudunk az imához tíz férfit összehozni. Rhodostól Tel Avivig 836 kilométer a távolság légvonalban, Auschwitzig több. Ciprustól keletre forró szél fújt. Tikkasztó volt az éj, az égbolt tágas, de nem végtelen, látni lehetett a határait, a csillagok akár kivilágított házak egy hegy gerincén. Ázsia fölött nagyobb az ég, nagyobbak a csillagok, nagyobb a hold, mint Európában, ezt a föld gömbölyű voltával magyarázzák. Hiheti, aki akarja. A hajószalonban bingót játszottak, az utasokból gyerekek lettek, a számokat a nagybőgős kiáltotta ki angolul, németül és olaszul, a tours-i lelkész is vele kiáltozott: − Bingó! − De nem sokan maradtak a bingónál, a zsidók egymásután kiszivárogtak a szalonból. Megálltak kint az éjszakában, ahol nem látszott egyéb, mint más éjszakákon: az ezüsthíd a víz fölött. „Görögök földjét lelkével kereste…” A sötétben várt a zsidók országa, s a zsidók az MV Enotriáról a lelkükkel keresték − akár izraeliek voltak, akár amerikai nyaralók, akár rokonlátogatásra érkező szétszóratásbeli zsidók, akár fiatal bevándorlók vagy fáradt vándorok. Kora reggel kötöttünk ki Haifán. Sokan énekelték már meg a várost − honnan az ámulat? Ragyogó fehér kockakövek egymás tetejébe rakva, majdnem perspektíva nélkül, ez nem a Kármel-hegy három lépcsőfoka, hanem száz lépcsőfok, a kész házak is befejezetleneknek hatnak, úgy futnak fel a hegyre. Vagy talán a kikötő tenné? Hatalmas rakpartok ölelik körül, tengerbe nyúló karok, körülölelik a tengert, Haifa szívéhez szorítják, egy torpedóromboló horgonyoz benne, meg teherhajók és utasszállítók. Vasúti sínek, gabona-erődítmény, amott hatalmas fatörzseket gurítanak a partra. Marseille, New York, Palermo. De mégsem erről van szó, inkább arról, hogy az ember kelet felé hajózott s most a Nyugaton leli magát. A görög szigetek orientálisak, ez meg itt Európa. Kolombusz Indiát kereste és Amerikát lelte meg. írtam is később, második izraeli ódámban: A Nyugat itt él most Keleten … akartok ellentmondást hallani? – nem menekülnek innen a zsidók, de nektek adnak óvó menedéket.

A korlátnál álldogálunk, megpróbáljuk felfedezni egyedüli izraeli barátainkat − „ott leszünk a nap bármelyik órájában”, írták Kieslerék −, jobbra tőlem a belga követ, balra két gyerek integet és sálomot kiabál. Feljön a fedélzetre Mr. Weissler, a vámtiszt, angol ezredesnek fest, a kocsink már ott függ az emelődaru lánckarján, már cipelik a hídon át a bőröndöket, egy idős hölgy az autója papírjaival bíbelődik − Izraelben nem érvényes a zöld kocsibiztosítás, ez háborús terület −, a hölgy bécsi, rövid irodalmi beszélgetés következik vele, míg a papírokat kitölti, a kikötő igazgatója megszólítja a feleségemet: − Azt hiszem, mindketten Pozsonyban születtünk, köszönet a Herald Tribunében megjelent leveléért. Az útlevélvizsgáló tisztviselő tudni szeretné, írok-e majd könyvet Izraelről, amire én megfontolatlanul nemmel felelek. Lent a csarnokban a „H”-betű alatt állok, a vámolás úgy folyik mint New Yorkban, csak sokkal gyorsabban, senki sem nyújtja borravalóért a kezét, váminkvizitorok nem tesznek fel ostoba kérdéseket, mindenfelől hangzik a sálom! Sálom! Körülnézek, a ,,H” mellett ott a „G”, ott áll Garfinkel Lembergből és Montevideoból. Egy kislányt tart ölében, egy kisfiú néz rá föl, öt vagy hat fiatal veszi körül. Úgy fest, mintha két fejjel megnőtt volna, a lembergi-montevideoi Garfinkel Izsák, az a Garfinkel, aki a nápolyi vámhivatalnokot a füstszűrő-veszélytől megóvta, az valahol Rhodos és Ciprus között elhagyta a hajót. Ennek az új Garfinkelnek újra be kell mutatkoznom. Odajön hozzám egy fiatal, szép szál sötéthajú katonával. − Jechiél, a fiam − mondja Garfinkel. − Katona. − Látom − felelem én. − Békaember − folytatja Garfinkel. − Most szabadságot kapott. − Értem − mondom én. Értem, hogy Garfinkel Izsák hazatért.

EGY NAP, MELY ANNYI MINT EGY ÉV Azt állítják, hogy mindazok a vendégek, akikről a külügyminisztérium gondoskodott, utána épen és egészségben hagyták el Izraelt. A program azonban, amit Saul Káriv, a minisztérium kultúrosztályának a tanácsosa nyújtott nekem át, nem úgy festett, mint amit egykönnyen túl lehetne élni. − Egyébként ez csak javaslat − fűzte hozzá a minisztériumi tanácsos −, ön természetesen azt nézi meg, amit óhajt. Kissé szégyenkezve mutattam meg az útitervet Licinek: benne volt Názáret, Betlehem, Kapernaum, semmit sem sikkasztottak el tőlünk. ,,Leave for a visit of the Holy Places around the Sea of Galilee” Az út egy rögtönzéssel kezdődött. A kikötőben sajtókonferenciát rendeztek, de a Jediot Áchronot és a Jerusalem Post tudósitói a szállodában vártak ránk. Izraelnek 481 lapja és időszaki folyóirata van, ebből 24 különböző pártállású napilap; a legjelentősebbek Tel Avivban jelennek meg, közülük nyolc idegen nyelven, a Jerusalem Post angolul, a Jediot Chádásot németül, az Új Kelet magyarul, két lap arabul. Csak Skandináviában olvasnak több lapot, mint Izraelben. A három milliónyi lakosú Izrael lapjainak a példányszáma nagyobb, mint a közel harminc milliós Egyiptom lapjaié. Azt mondják, Izrael titkosszolgálata a legjobb a világon, amit én nem föltétlenül tekintek bóknak; a titkosszolgálatok, akár a tábornokok, kínos szükségszerűségek. Ugyanakkor a kémszervezetek és az újságírók egyaránt örülnek az információknak. Az információk alapja viszont a lelkiismeretes előkészület: a meglepett kémek, akármit is tudtak véletlenül meg, rossz kémek, s a meglepett újságírók rossz újságírók. Nem lephettem meg egyetlenegy izraeli újságírót sem. A Háárec kultúrrovatának a szerkesztője (ezt a lapot Izrael New York Times-ának is hívják), Lion Feuchtwanger, a költő unokaöccse, pontosan tájékozva volt egyes német irodalmárokkal folytatott vitáim felöl is. Az izraeli újságírók kérdeztek, de végül is én interjuvoltam meg őket. A szálloda kerek ebédlőjében étkeztünk. Lábunknál a fehér város és a kék tenger: nem véletlenül ezek Izrael nemzeti színei. Jobbra, az öbölben,

magaskohók, olajtartályok, az ipartelepek füstölgő kéményei, éjszaka égő fáklyái. Az öblön túl Libanon dombjai. Éj idején sötét Libanon. Ha fény villan fel, az a párduc szeme. Izraelben mindig szafarin van az ember. Az első ember, akivel találkozunk, az a vendéglő bejáratánál álló maître d’hôtel, aki a vendéget udvarias ultimátummal fogadja: „Húsost vagy tejest?” Izrael szocialista demokrácia − gasztronómiai diktatúrával. Egyetlenegy vendéglőst sem köteleznek kóser konyhára, de ez a „bon ton”-hoz tartozik, mint ahogy a közélet személyiségei esetében a jó modorhoz tartozik a héber név felvétele. Ha viszont a vendéglős a kóser konyha mellett döntött, akkor alá kell magát vetnie a rabbinátus valamelyik 007-es ügynöke ellenőrzésének: ez a másgiách, akinek a foglalkozása kész álom… Noha Gaylord Hauser sokat tanulhatna Mózestől − az izraeliek meglepően jó egészségi állapota nem utolsó sorban a kóser konyhának köszönhető −, nehezen barátkozom meg a rituális törvényekkel: nem szívesen hagyom, hogy gyámkodjanak a gyomrom fölött. Hamarább is ismeri meg egy civil Izrael katonai titkait, mint egy tapasztalatlan ember a kóserség rejtelmeit. Tudtam, hogy le kell mondanom Izraelben a disznóhúsról, de hogy a déli sztékem után tilos lesz a kávémba tejet csöpögtetnem, az meglepetésként ért. Annyi bizonyos, hogy aki szombaton cigarettázni akar, nem gyújthat rá ott, ahol étkeznek. Esedékes a kóserség Baedekere. Álszentség-e ez vagy politika, vagy mindkettő? Aki az étteremben vagy a menzán, esetleg a katonai barakkban kósert eszik, az azért nem mind teszi ezt odahaza. S az, aki a hotelszobájában „tejes reggelit” fogyasztott, majd öt perc múltán egy húsadagot hozat, azt minden további nélkül kiszolgálják. Három párt − a Máfdál, az Águdát Jiszráel és a Poálé Ágúdat Jiszráel, összesen 18 képviselővel a 120-ból − védi a vallási hagyományt a politikai nyomás eszközeivel. Izrael többsége, kivált az ifjúság, elutasítja az állami törvények összekapcsolását a vallásiakkal. A konyhában azonban a kisebbség parancsol. Vajon egyszerű ez? − Izraelben megtanulták − mondta nekem a felsőbíróság egyik bírája, hogy azt is tiszteletben tartsák, amit elutasítanak. Országunk a zsidó tradíciókon alapul, ezekhez pedig hozzátartozik a vallásos hagyományok tisztelete. − Közbevetésemre pedig, hogy tisztelet

és kényszer mégsem azonosak: − A vallás fegyelem dolga. Mert primitív elképzelés lenne azt hinni, hogy Mózes csak egy lángeszű dietetikus volt, amikor − nézzük meg például a harmadik könyv tizenegyedik fejezetét − embereinek azokat a különös utasításokat adta, jószerivel azt, hogy „minden szárnyas rovar közül” csak azt egyék, „amelynek a lábszára fölött két combja van, hogy azokkal szökelljen a földön”. Mert végül is Mózes nem csupa nemesemberrel vonult ki Egyiptomból, elég vad banda volt az − gondoljon az aranyborjú meséjére, második könyv, harminckettedik fejezet. Mózes törvényeiben az a legfontosabb, hogy törvények voltak. Ha egy törvénykönyvből csak egy lapot is kitépünk, kihull a többi lap is. Tanítson meg egy fiút arra, hogy hét napon át lombsátorban lakjon − Mózes harmadik könyve, harminckettedik fejezet −, s nem lesznek nehézségei az ejtőernyősökkel. Európára és Amerikára gondoltam, az új világra, melyet a szenilitás pusztít. Ott úgy válogatnak a törvények között, akár a férfidivat-üzletben a nyakkendők között: ezt megtartom, talán ezt a másikat is, a harmadikat nem, nem az én Ízlésem. Kitépett lapok, széthulló könyvek. Sok mindent megtanulhat az ember, ha nem fogadja el szó nélkül a haifai körvendéglőben a húsos-vagy-tejes-ultimátumot. Persze, amit ott tanul meg az ember, az még nem elég. A vallási türelmetlenség nem ér a fazekaknál véget. Úgy látszik, minden népnek bizonyos mennyiségű türelmetlenséget raknak a bölcsőjébe. A zsidók annyit szenvedtek mások türelmetlenségétől, hogy türelmesek lettek mások iránt. Amit viszont a saját maguk iránt tanúsított türelmetlenségük ellensúlyoz. Kora reggel volt. A külügyminisztériumnak megírtam, hogy szeretném látni az Áhává gyermekotthont Kirját Biálikban. Amióta egy kiadó túl kicsiny tiszteletdíjat ajánlott fel, s én megírtam neki, hogy utalja át a pénzt egy izraeli gyermekotthonnak, nem vesztettem el Áhávát szem elől. Minden év karácsonyán egy olajfa-ágat küldenek nekem a gyerekek. Zsidó barátaimnak, akik nem akarnak tudni a karácsonyról − a szétszóratásban megelégszik az ember a maga iránti türelmetlenséggel −, meg szoktam mutatni az Izraelből jött olajfa-ágat és Merry-Christmas-kártyát. Áhává annyit tesz, mint szeretet. Elutaztunk a Haifától alig pár kilométerre fekvő faluba. Vastag porréteg, kiaszott fák, földszintes házak: Kirját Biálik beillene Balatonboglárnak is. Az otthon vezetője, egy német asszony, szabadságon volt, s a helyettese, egy bécsi nő fogadott bennünket. A kávéhoz almásrétest adtak. Az Áhává-

intézetnek német hagyományai vannak: 1917-ben, Berlinben alapították, mint pogromokból menekült gyerekek menhelyét, akiknek a szülei a kozákok elől futottak el, 1933-ban aztán megjöttek a barna kozákok, Look Westward, Jew, mondták akkor a zsidóknak, mintha bizony a nyugat többet jelentene egy égtájnál. A gyermekek kimentése az utolsó pillanatban, irány délkelet, menekülés Palesztinába, a biztos kikötőbe, meg is érkeznek, harminc évvel később pedig a sivatag szele dörömböl az Áhává-intézet kapuján, új menekültek, ezúttal az arab államokból. Krisztus csak egyszer támadt fel, a sátán naponta feltámad. Egy fiatal svájci házaspár vezetett körül bennünket. − Ön tehát St. Gallenbe való? − kérdeztem a vöröshajú férfit. − St. Gallenbe való voltam − feleli. Néhány gyerek elszaladt a láttunkra, mások nevettek, de ez nem volt jóízű nevetés, ismét mások félénken követtek bennünket, kis megszelídített állatkák. Egy kislány a nevelőnő fülébe súgott valamit. − Mit mondott? − Hogy Doron megint ellopott egy kerékpárt, de lehet, hogy ez nem is igaz, lehet, hogy nem Doron a tolvaj, hanem Szárá hazug. Százhúsz gyermek, nem árvák, de a szülők nem akarnak tudni róluk, javarészük Marokkóból vagy Algériából származik, felborult házasságok, kártyások, tolvajok, prostituáltak, zsidó mind, de nem úgy, ahogyan a zsidókat Európában ismertük, ahol túl- vagy alábecsülik őket, mikor melyikre van szükség. − Hát persze, hogy iskolakötelesek, de ezek az emberek, mihelyt a gyerek írni-olvasni tud, kiveszik az iskolából, megverik a gyerekeiket, koldulni küldik őket. − Gyermekek hat és tizennégy év között. Egy kilencéves kislány megbámulja feleségem nyakán a láncot; a szeme mintha hamu alól csillogna, a hamu alatt a parázs lánggá válhat, vagy elhamvadhat. A kislány csak pár napja van itt, még nem tud sem olvasni, sem írni. Minden gyerekkel egyénileg kell foglalkozni, az iskolaév akkor kezdődik, amikor egy-egy család széthull. − A legtöbb gyerekkel elbánunk − mondja a svájci fiatalasszony. Elbánunk vele, rendbehozzuk, végére járunk − itt hallom legelőször az izraeli refrént. A gyerekek hozzánkszoktak, csatlakoztak hozzánk. Egy kisfiú megfogta a kezemet s az úszómedencéhez vezetett: a lakóházak vidámak és tiszták,

de az úszómedence majdnem fényűző. A fiatal svájci felnézett a fákra. A fák Izraelben mások, nem nőttek bele a tájba, nem épültek bele, emberek kezemunkái. Az ágak közé deszkákat ékeltek, ember-fészkeket építettek. A svájci megszólalt: − Különös, nem tudnám magamnak megmagyarázni, ön is aligha tudná − ősszel a gyerekek nyugtalanná válnak, felmásznak a fákra, berendezkednek a lombok között, ott akarnak lakni a fákon, pedig a legtöbbje sosem hallott a lombsátor ünnepéről. − A bécsi nő − mint minden izraeli, ő is arra gyanakodott, hogy Lici meg én vajmi keveset tudunk a zsidó szokásokról −, hozzátette: − ősszel van a lombsátor-ünnep, szukot, arra következik a Törvény örömünnepe, a szimchát-tóra. − Hogy van Törvény-Örömünnep, azt valóban nem tudtam. Talán épp ez Izrael titka: a törvény öröme, szimchát-tóra. A gyerekek körülállják a kocsinkat, lassan felemelik a kezüket, aztán gyorsul a kezek üteme, még sokáig integetnek utánunk. A por elnyeli őket, s úgy tűnik, még akkor is látjuk a szemüket, amikor már a kezük eltűnt. Lapozgattam a kapott prospektusokban. Saul Káriv hallgatott, hallgatag ember, Beethoven-feje van, meleg hangja, semmi póz: Németországban született, nemrég tért haza egy latinamerikai kiküldetésből. Napokat és éjszakákat kell majd vele eltöltenünk, anélkül, hogy egy szépítő szót hallanánk tőle. Én kívántam Áhávát látni, noha nyomasztó kezdet, de miért ne? Az egyik prospektus címe: „Gyermek-sorsok”, Dáliákról és Beruríákról számol be, s ilyen mondatok vannak benne: „Gabriella nem tudja a dolgokat megérteni, nem tud a tanórákon résztvenni, s úgy rémlik neki, hogy ebben a keretben egyáltalán nincs számára hely.” Olyan országgal ismerkedem, ahol a prospektusokban kudarcokról is beszámolnak. Saul Káriv azt javasolta, keressünk fel egy drúz települést Haifa mellett, van még időnk: az ittenieknek különös fogalmaik vannak az időről. Kelet felé hajtottunk, hegynek fel, széles aszfaltutakon. Daliját el-Kármelbe. Tizennyolc drúz falu van Izraelben 33.000 lakossal. A nemzsidók nyolc százaléka drúz. Évente elzarándokolnak Jitró, Mózes apósának sírjához. Muzulmánok ők, rokoni kapcsolatokkal. Miként a zsidók, a druzok is a Messiásra várnak: megjelent előttük, de titokzatos módon ismét eltűnt, egy kalifa volt, al-Hakim. A kezdettől fogva s mindmáig alig van konfliktus a druzok s a zsidók között, talán azért, mert Szíriában és Libanonban

elnyomták és üldözték a drúzokat; fiatal drúzok önként szolgálnak a hadseregben, drúzok estek el a hatnapos háborúban; négy fiatal zsidó nő törődik az özvegyekkel s árvákkal, egyiküket Cháná Blumnak hívják, aki könyörtelenül kiharcolja a kormánytól a drúz özvegyek anyagi követeléseit; Daliját el-Kármelben egy könyvtárat létesítettek az elesett druzok emlékére; a hetedik Kneszetben ül egy drúz is, mint a parlament alelnöke, Szeif el-Din Zuábi nyitotta meg az ülésszakot; a drúzok egyik vezetőjének, Gámál Mánszur kétszeres doktornak komoly nehézségei támadtak, amikor amerikai egyetemeken tartott előadás-sorozatot − Berkeleyben a diákok Mao bibliáját forgatják. El kellene nekik jönni Daliját el-Kármelbe. − Barátom − így szólított egy boltos, aki drúz kézimunkákat árult; nem vettem semmit, ő pedig meghívott bennünket egy csésze kávéra. Elfátyolozott arcú asszonyok haladtak el mellettünk, fiatalabb drúz nők fátyol nélkül: lábuk a homoktól be sem mocskolódik, szinte végiglebegnek a falu utcáján. A férfiak nyugalmasan szépek, az ember szemébe néznek, jó kihívás ez, az emberek jól egymás szemébe néznek s nem kell mégsem párbajozniuk. Megállott egy iskola-autóbusz zsidó gyerekekkel, a drúzok gyerekei fogadták őket, egy izraeli ejtőernyős zavarta meg a kávézgatást, emléktárgyakat vásárolt. − Jönnek Svájcból is − mondta a drúz folyékonyan beszélve az üzleti angolt, −, szállítok is Svájcba, szép ország, beautijul country, no war. − Nekünk kettőnknek még sejtelmünk sem volt az arab kalóztámadásról a Swissair-re, van sok beautiful country, de mindenütt van war. Háború. A drúz, karját mellén összefonva, azt kérdezte, tudom-e, miért kell Izraelben háborúnak lennie; nyilván sokszor és hiába kérdezte ezt, mert meg se várta a választ: − Húsz éve töröm ezen a fejemet, no answer. Nincs válasz. A kocsink körül összeverődött gyerekek utánunk integetnek, én az áhávái gyerekekre gondolok. Béranger mondatja Stuart Máriával: „Adieu! te quitter, c`est mourir”. De nem mi, az ágyőt mondók halunk meg, mi visszautazunk a békébe, az integető gyerekek élnek a háborúban, zsidó és drúz gyerekek egyaránt, a por belepi őket, a porban eltűnik a valóság, a gyerekek ott maradnak: életben maradnak-e? − Hazatérhetünk Akkón keresztül − szólt Saul Káriv.

Ezt én már előjegyeztem volt: felkeresni Akkót! Útközben kétszer tartottak fel pár pillanatra bennünket, útzárlat volt. Idősebb katonákat láttunk, úgy festettek, mint angol törzsőrmesterek, fiatal lányokat egyenruhában, ez a Chén, a katonalányok, de a „chén” bájt is jelent, ők tehermentesítik a katonaságot, amely innen húsz kilométerrel északra őrködik, Libanon határánál. Sight-seeing az ágyúk árnyékában. „Mi azonban, tengeri utunkat befejezvén, Tyrusból Ptolomaisba érkezénk, üdvözöltük a testvéreket s egy napig náluk időzénk”, írja Pál apostol a hajónaplójában. Akkót Krisztus idejében Ptolomaisnak hívták, s a „testvéreknek” nem valami jó sorsuk volt itt, sem akkor, az egyiptomiak, sem a keresztes vitézek, sem a beduinok, sem a törökök alatt. Achmad pasát az arabok Jazzarnak, a nyakazónak hívták; a nyakazó egyébiránt rátermett harcos volt, az angol hajóraj segítségével ázsiai Waterloo-t hozott Napóleonra. A „testvéreken” ez keveset lendített. A mandátum idején az angolok azzal tisztelték meg a török citadellát, hogy modernizálták és központi börtönné alakították át Palesztina rebellis zsidai számára. A zsidó földalatti mozgalom harcosait itt végezték ki: utolsó percükben is a zsidó himnuszt, a Hátikvát, a Reményt énekelték a javíthatatlanok. Ne mondja senki, hogy a világ nem egységes: arabok, törökök, görögök, keresztények, mohamedánok − csak azt a szót kell kiejteni, hogy „zsidó”, s máris egységesek. Alig pár méterre a citadellától, a Burj Kurajim nevű török erődön ott áll Napóleon elhagyott ágyúja, innen ellátni Libanonig, s az ember azt gondolja, hogy Izrael túl hamar épít múzeumokat. A történelem gúnyt űz a „történelmi jogokból” − ugyan hol kezdődnek, hol végződnek? De ha hiszünk a történelmi igényekben, akkor miért ne érvényesülhetne itt a zsidó naptár? Az angol uralom harminc évig tartott, a babilóniai ötvenig, két-két századon át uralkodtak a perzsák, a hellének, a keresztes vitézek, a mámelukok, három-három évszázadon keresztül a rómaiak és a bizánciak, négy évszázadig az ottománok, négyszázhatvan évig az arabok, de az Első Templom kora hat évszázadon át, a Másodiké több mint hat évszázadon át tartott, együtt ez egyezerkettőszáz év, s közben a „testvérek” mindvégig itt voltak, ha kisebbségben is. Keressük a nyomokat az alkony félhomályában. Ezek a keresztes vitézek falai, a lőréseken túlérett gyümölcs rohad, sötétvörös narancsok emelkednek ki a tenger kékjéből, ez a Joha-niták refektóríuma, az al-Jazzar mecset, az arab piac, az izraeliek modern házai, halászbárkák, teherautók

hűtőberendezéssel, a Klaríssinák kolostora, azoké, akik összeszabdalták az arcukat, amikor a muzulmánok Akkót bevették: a harcosok mindig megerőszakolják az apácákat, ez nem új. Egy bolt kirakatában Ebulie Fazie, a templomépítő mondása: „Kérem azt, aki keresztényi szeretettel a szívében megy át ezen az utcán, imádkozzon a lelkemért.” Aki szívében keresztényi szeretettel megy az utcákon, annak sok imádkoznivalója van. Vissza Haifára. Rechov Háácmáut, Herzl utca, Balfour utca, a perzsa kert, nagyvárosi forgalom, a Kison-kikötőben most lángok csapnak ki a kürtőkből. Kiesler Ilsénél és Karinál vacsorázunk. Most még ők az egyedüli izraeli barátaink, de lesz majd több is. Egy évvel ezelőtt felhívott valaki Asconában, a Hotel Europe-ból: − Itt Kiesler. − Csak nem Karl Kiesler? − Hát emlékszik még rám? − Hát hogyne emlékeznék rád! Még ma is le tudnám az aláírásodat hamisítani, olyan gyakran biggyesztettem igazolások alá: „Fogfájás miatt kénytelen volt otthon maradni…” A bécsi származású Karl Kiesler, akkor cand. ing., a nevelőm volt, velünk töltötte a szabadságot is Payerbach-Reichenauban, tizenötéves korom óta nem láttam. Ma tekintélyes biztosítási szakértő Haifán, a Német Szövetségi Köztársaság konzulja, magas kitüntetések birtokosa, a neve mögött egy csomó sokatjelentő betű. Bájos, okos felesége egyben munkatársa is. Németországból származik, a fiai szábrék, azaz Izraelben születtek, mind katonatiszt, szépséges szábrá-lányok a feleségeik. A Mórija-fasorban lévő kényelmes villában a szakácsnő bécsi vacsorát készít: négy nyelvet beszél, több koncentrációs tábort élt túl, izraeli szakácsnő. Összegyűltek kedvünkért a ház barátai, fiatal emberek, Karl tudja, hogy nem „a régi szép napokra” akarok emlékezni, az ember anélkül is megöregszik, s talán azért marad az ember fiatal Izraelben, mert nem emlékezik. Két óra felé jár, amikor Karl hazavisz bennünket a szállodába. Tizenhét órája vagyunk Izraelben, s mindvégig talpon. Nem vagyunk fáradtak. Egy tucat újságíró van mögöttünk, a kóser étterem, Kirját Biálik, sátor és swimming-pool, kávé a drúz boltosnál, csúcsforgalom, útzárlat, kémények, az akkói akasztófa, almásrétes és bécsi szelet, hűs izraeli vörösbor,

integető zsidó gyerekek, integető arab gyerekek, és beszéd, beszéd, beszéd. Ez a nap annyi volt, mint egy év.

A GYÖNGÉD KÉZ Az idő nem mindig tartja be az időrendet. Íróasztalomnál ülök Asconában, a nyár elmúlt, ősz van, kialvatlan a kelő nap. Rogers-terv, béketárgyalások, Nasszer halála, polgárháború Jordániában, Jarring-küldetés; az ellenségeskedő és szövetséget kötő nagyhatalmak tábori kötözőhelyre vitték Góliátot. Jesus Szirách jelenti Dávidról: Ífjúkorban levert egy óriást, s megmentette a szégyentől a népét, amikor parittyáját megemelte, és megtörte a Góliátnak dölyfét. Hiába verte meg Dávid az óriást, Góliát dölyfe töretlen. Ki állítja, hogy a zsidóknak győzniök szabad? „So Sorry We Won”, ,.Bocsánat, hogy győztünk”, ez Efrájim Kishon könyvének a címe. 1967 júniusában még másként volt, féltek, hogy a háború a Wall Street-re is átharapózik, akkor jöjjön inkább gyors döntés, fontos a nyugodalmas éjszaka, a jó részvény a legjobb párna; 1967 nem volt 1938, a kényelem nyugat-keleti Divánján még nem esett nyugat-keleti coitus, a zsidók még nem számítottak a látszatbéke békerontóinak. Azonkívül is, a zsidókat mindig kitűnő szórakoztatóknak tartották, egyszer nekik is szabad volt elszórakoztatniuk a világot, akár a fekete énekeseknek, játssz nekünk valamit, lőj nekünk valamit, zsidó, hagyták őket egyszer az ágyúk orgonáin is játszani, talán csak nem gondolják komolyan. Most aztán elegük van ebből, a civilizált világ nem osztogat jutalmat agresszoroknak. Az angolok, franciák, németek, oroszok, olaszok ugyebár mindig önként visszaadták, amit a háborúban szereztek, mint ahogy a gyerekek is visszaadják kártyajáték után a nyereségüket, gyufát vagy diót. Az sem olyan fontos, hogy ki volt tulajdonképpen a támadó. − „Ma kinn jártam a csapatoknál… lázban égnek, vágynak a közelharcra: itt van minden arab, túlnan a zsidók magukban”, Ábdel Nasszer, 1967 május 26-án. Szovjet SAM-rakéták a Szuezi-zónában, a Wallstreeten hullámzanak a kurzusok, oda a

nyugodalmas álom, elég volt a sok bosszúságból a zsidókkal! Arab légikalózok rabolnak el svájci személyszállítót, rabolnak el amerikai személyszállítót, rabolnak el angol személyszállítót, gyújtanak fel JumboJet-et, de hiszen nem is arabok, hanem csak palesztinai terroristák, végül is valahogyan csak fel kell hívniok a zsidó rablásra a világ figyelmét, most aztán fel is hívják, diplomatákat elrabolva, a pápára tőrt emelve, ́ minisztereket meggyilkolva − „Lájlá Cháled a rebellisek Jeanne d́’́́ Arc-ja” − írja egy német napilap 1970 szeptember 10-én, nemes rebellisek, szabadságharcosok, a levegő tupamarosai, világ terroristái egyesüljetek, ítéljétek el Izraelt! Nem tehetek úgy, mintha minderről nem tudnék. Vegyük példának azt az első estet Ilse és Karl Kieslernél, a nagy, kertre nyíló ablakos nappaliban, Haifán a Moria fasorban. Nem tehetek úgy, mintha az izraeli út előttem állana, mögöttem van már. Nem csak a történész „fordított próféta”, ifjabb Schlegel jól tudta ezt. Gyöngéd kéz lebegett az ország fölött a háború idején. Mi a békés Európából érkeztünk. Ha az ember Európa vagy Amerika útjain áll s felnéz az égre, viharfelhőket lát s villámokat, mennydörgést hall, a szelek vadul keringenek, zivatar tör ki, égiháború dúl. Egy lexikonbeli meghatározás: „A zivatar kitörésének előfeltétele a töltéseltérés a viharfelhő bensejében.” Európa és Amerika benseje telisteli az ilyén töltéseltérésekkel. A fiú apja halálát kívánja, anyák versengenek a lányaikkal, az irigyek forradalmai, a beteltek böffentései, hamis megváltók lábmosása, nincs idő a haladáshoz, az idő a forradalomé, átkozott az óra, ami elmúlt, Magdaléna bordélyban van, aki aludni akar, az kábítószert vesz, aki ébren akar maradni, az kábítószert vesz, szülő, Föld és Szülőföld gúnykacaj tárgya, siratják az elvesztettet, hallgatnak az eljövendő felől, a tehetetlenek hatalomra vágynak, a hatalmasok tehetetlenek, önkielégítés és ön-marcangolás, nők férfiak ellen, mindenki mindenki ellen, agresszió és utóvédharcok, felszabadulás az obszcenitás révén, fojtó levegő a lakószobákban, fojtó levegő a hálószobákban, dögletes levegő az utcákon, feszültség és harag, kényelmetlenség és üzlet a kényelmetlenséggel, a kényelmetlenség paradicsoma. Békés Európa, békés Amerika. Izrael fölött gyengéd kéz lebegett, még most is lebeg, érthetetlenül. A háziasszony óránként kezdi az órát nézegetni, nem is titokban, ilyenkor a háziúr, vagy két fiának egyike kinyitja a rádiót. Hírek jönnek, A-

program, B-program, Gimel-adó, Dálet-adó, katonai leadó, ivrit-hírek − ritkán mondják hébernek −, aztán jiddis, ladino, ami spanyol-zsidó dialektus, mográbi nyelven adott hírek, északarab kevés héberrel, román, orosz hírek. Ha autók pontban nyolc vagy tizenkét órakor leállnak, mindig ugyanazt a képet látjuk: a kocsi leáll a járda szélén, de senki sem száll ki belőle, mintha szellemkéz vezette volna a kocsit; az ajtók csak akkor nyílnak ki, amikor az autórádióban már elhangzottak a hírek. Gyarapodnak az ionok, a tér pozitív töltése nőttőn nő − de azért semmi feszültség az atmoszférában. Mosolygó arcok, sálom, sálom − az üdvözletet majd mindig kétszer mondják, magukat és a másikat is meg akarják vele győzni, egy sálom nekem, egy sálom neked − a szó halk, a kézszorítás kemény, az érzelmek nem szégyellik magukat, sálom, sálom, gyengéd kéz lebeg az ország fölött háború idején. Érthetetlen? Egyáltalán nem az. Azért idézem az első estet, mert nem volt másmilyen, mint sok más est más helyiségekben, más utcákon, más városokban. Csupa magyarázat az érthetetlenhez. Fiatal emberek vettek körül, már mondottam, de nem csak fiatalok. A legtöbb vendég a harminc alatt, különböző a foglalkozásuk, a tanulmányaikat már befejezték, a vendéglátók fiai tartalékos katonatisztek, két asszony tanul még most is, noha háztartást vezet, gyermekeket nevel. Majdnem minden férfi szolgált a hadseregben, katona volt vagy tiszt, az apák a függetlenségi háborúban, 1948-ban, a szueziben 1956-ban, a fiúk a hatnapos háborúban. A repülőhadnagy az édesanyjával jött, az útmérő, dr. phil., az apját hozta magával; a huszonnégy éves régész elkésve érkezett, egy biblia-társaság tagja, a vita elhúzódott féltizenegyig. A két menyével Ilse már találkozott ma; naponta látják egymást, aki dolgozik, annak van ideje. Egyik-másik témánál megoszlottak a vélemények, de nem nemzedékek szerint oszlottak meg, s nem lehetett előre kiszámítani őket, itt nincs meg a nemzedéki konfliktus unalma. Ki-ki végighallgatta a másikat − az öregek nem oktatták ki a fiatalokat, a fiataloknak is lehet igazuk, a fiatalok nem tiltakoztak, az öregeknek is lehet igazuk. Nem lenne Izraelben nemzedéki konfliktus? A nemzedéki konfliktus akkor kezdődött, amikor Káin és Ábel felfedezte, hogy rossz szülőktől származik; nem valószínű, hogy a szelíd Ábelt jobban lelkesítette volna szülei bűnbeesése, mint a gonosz Káint. Nemzedéki konfliktus nélkül nincs haladás, márpedig Izrael haladó ország. De a nemzedéki konfliktus

itt a növekedés jelensége; a gyerekeknek fáj, amikor a foguk jön, de nem halnak bele. Nem halnak bele a növekedésbe, csak a járvány halálos. Az izraeli csodák, nem csodák. Izrael fiataljai az államalapítók fiai és unokái. George Washington fiai és unokái, Ábrahám Lincoln fiai és unokái sem viselkedtek másképp; bűnbeesés nélkül nincs nemzedéki konfliktus. A nagyapák vagy az apák az angol mandatárius hatalom börtöneiben sínylődtek, az apák a szuezi hadjáratban. Az emlék még friss, mit vetnének szemükre a fiaik? Egy Jeruzsálemben tartott előadásom után odajött hozzám egy katona, barázdált arcú férfi: két autogramot kért. A másodikat a fiának, aki most a jordániai határon szolgál. Az apa itt a riadókészültségben. Ha ő nem szolgálna itt, a fia nem harcolhatna a Jordánnál; a fiú tudja, hogy az apja nem fölösleges, de az apa is tudja önmagáról, hogy nem az; nemzedéki konfliktus akkor támad, amikor a fiatalok az öregeket s az öregek a fiatalokat fölöslegeseknek tartják. A szülők, akik későn, az állam alapítása után érkeztek, átélték a koncentrációs tábort. Ennél a pontnál bizony kínos kérdéseket tesznek fel a fiatalok. Egy fiatal ügyvéd, kétszer sebesült nyugalmazott százados, ezt kérdezte barátaim lakószobájában: „Miért nem álltak ellen a zsidók, miért tűrték el hatmillió legyilkolását?” Az apa ismeri a kérdést, a fiú nem képes megérteni a választ. „Tehát kétezren voltatok a transzportban, nyolc katona vigyázott rátok, miért nem ütöttétek le őket?” − „Kétszázat kaszáltak volna le közülünk” − „De mivel nem álltatok ellen, kétezren pusztultak el.” − „Reménykedtünk. S hová mehettek volna a túlélők?” Vállvonogatás. Vállvonogatás, de nem ellenségeskedés. A halottak zsidók voltak, a fiaik izraeliek. Ha nem áll fenn az ismétlődés veszélye, nincs nemzedéki konfliktus. A háborút viselő országban enyhe a klíma, s ennek a nemzedéki viszály hiánya az egyedüli magyarázata. Az Enotrián olvastam korunk talán legjelentősebb szociálpszichológiai művét, amely annyira új horizontokat nyit, akár Freud vagy Marx első olvasásra: egy német professzor, Helmut Schoeck munkája volt: „Az irigység”. Hogy Izraelben nem lenne fellelhető az irigység, amelynek „potenciális jelenlétét mindenütt” Schoeck bizonyítja, azt higgye csak az, aki az izraelieket supermen-eknek tartja; a supermen-ek amerikai ComicStrip-alakok. Az irigység „mindenütt jelenlévő” motorja jár a fiatal zsidó államban, de csak halkan zümmög. Izraelben a szocialista társadalom forradalom nélkül keletkezett; ez egyébiránt a szocialista társadalom

egyeden esélye, csak forradalom nélkül születhetik meg. A fasiszta forradalomban fellelhető egyfajta logika: embertelen rendszer bevezetése embertelen eszközökkel. A szocialista forradalom egy erőszak nélküli rendszer felépítésére törekszik, ha tehát erőszakkal valósítják meg, akkor abszurdummá válik. Fasizmus előállhat forradalom útján, a szocializmus csak reformok révén. A forradalmak felhajítják azt, ami lent volt, s ebben nem is lenne kivetnivaló, ha ugyanakkor nem hajítanák le azt, ami fent volt. Plus ca change, plus c’est la même chose. Schoeck ezt írja: „A lázító mindig igazságosabbnak és jogosultabbnak tűnik, mint a társadalmi egyensúly védelmezője… Ha jól megnézzük, nehéz belátni, miért lenne az, aki követeli ami nincs neki (vagy legalábbis arról kíván gondoskodni, hogy amije nincs, az másoknak se legyen), kevésbé hedonista és egoista, mint mások, akik a javakat és értékeket egyszerűen ott akarják hagyni, ahol azok vannak.” Az egyenlőség csak akkor eszmény, ha nem elvétel árán jön létre. Izrael szocializmusa nem kisajátítás, nem hatalomtól való megfosztás árán született. Kár afölött siránkozni, hogy eltűnt az őskereszténység:− ha nincs az „ős”, nincs a kereszténység sem. Izrael nem lehet mások mintaképe, mert az irigységmentes társadalom előfeltétele épp az előfeltételek hiánya. Izrael még önmagának sem lehet mintaképe. Izrael állami léte, az évezredes zsidó hagyományok ellenére is, a zsidóság ősformája. Ha Izrael zsidósága elveszti azt, ami benne őseredeti, akkor a zsidóság etikája ugyanúgy vész el, ahogy a kereszténység − eredeteitől eltávolodván −, megszűnt keresztényi lenni. Már ezen az első estén éreztük a gyengéd kezet, mert egy irigységtől mentes társaságban voltunk, ami talán még az antiszemitizmustól mentes társaságnál is egzotikusabb. Egyébként ez a két „hiány” összefügg egymással. Az izraeliek úttörők, de Amerika founding fathers-eitől nemcsak a kultúrájuk, közös eszményeik és az Új hazával meglévő régi kötelékeik különböztetik meg őket. Nem hódítás forrasztotta őket egybe, egy néppé, mint az amerikai pionírokat: ők azelőtt is itt voltak. Másrészről pedig nekik nem „az indiánok” az egyedüli ellenségeik: mivel zsidók, ezért egy egész nyilazó internacionáléval van dolguk. Mivel Izrael szocialista társadalom, a szó eredeti és nem kommunista értelmében, nincs teljesen kikapcsolva a magánkezdeményezés, vannak még, ha korlátolt mértékben is, szociális különbségek. Noha a hasonló kereseti lehetőségek és a

tőkeképződés hasonló nehézségei még nem jelentenek szocializmust, azért a mindennapi életben mégiscsak jelentős szerepet játszik az a tény, hogy egy fémmunkás átlagos havi jövedelme 1000 izraeli fontra, egy gyógyszerészé legfeljebb 1000-1400 fontra, egy szerkesztőé vagy tábornoké kb. 1600 fontra rúg. A tőkeképzés szűk korlátok közé szorul: a legtöbb „gazdag” gazdag volt már, amikor Izraelbe jött, és alig van száznál több olyan család, amelyik egymillió dollárt vall magáénak. A gyáros, akár a munkás, a paraszt, akár az orvos, a pincér és az ezredes, mindnyájan zsidó pionírok. A teljesítményi társadalom rossz mellékíze eltűnik, ha az ember nemcsak a saját, hanem a mások teljesítményeire, sikereire is büszke. Nem vitatható, hogy Izrael Bonanza-korszaka atavisztikus, de hogy túlél-e egy fél évszázadot, az kérdéses − ha az irigység hiányának a csodáját magyarázza meg. Izrael tudja ezt, s nem adja át magát semmilyen önelégültségnek, semmilyen hamis biztonság érzetének. Noha legszívesebben kérdeztem és a feleleteket hallgattam volna, nekem is kellett kérdésekre válaszolnom, ami tanulságos volt, mert így tudtam meg, mit tartanak veszedelmesnek az izraeliek. Mi a helyzet az új baloldallal, kérdezték szüntelenül. A fiatal izraeliek jól tájékozottaknak bizonyultak. Ha nem is olvasnának elég könyvet és lapot, akkor is megtudnának minden érdemlegeset a diákoktól, akik seregestül jönnek Izraelbe, elsősorban az Egyesült Államokból és a Német Szövetségi Köztársaságból. A legtöbben tarsolyukban hordják Mao vagy Marcuse bibliáját. Igaz, hamar rájönnek, hogy Maoval és Marcusezel nem lehet államot vezetni, mert akármilyen beszédesek is lennének ezek, a szovjet katyusák és MIG-ek még beszédesebbek. Azt is megtudják mindjárt, hogy itt nehéz az LSD-t, marihuánát és hasist eladni, mert kábítószereket már az arabok is hoztak Izraelbe: nem újdonság, hogy az ellenség, ha a tüzérsége csütörtököt mondott, injekciós fecskendőket vet be. Azt is, hogy nincs mit kezdeni a pornográfiával, mert a pornográfia a primitívek irodalma, erotikát csak Lieschen Müllernek jelent: ahol átlagban minden öt egyetemi hallgatóra egy professzor esik, ott siralmasan tengődik az egyik pornográf hetilap, a Háolám Házé is − amely egyébként törvényesen jelenik meg, és Uri Ávnéri, a szélső baloldali képviselő adja ki. De hogy ellen tud-e állni Izrael egy olyan mozgalomnak, amely az egész világ ifjúságát hatalmába kerítette − efölött már megoszlanak a vélemények.

Feltettem a kérdést, amit aztán sokhelyütt kellett még feltennem, fiataloknak és öregeknek egyaránt, ez volt az én saját Gallup-kérdésem: vajon megváltozik az izraeli ifjúság erkölcsi magatartása, ha „kitör” a béke, vajon semleges marad-e az Új Baloldallal szemben, ami a régi baloldal, fiatalító eljárás után? Ez a nép individualista, tehát a vélemények itt nincsenek szinkronizálva. A fiatalok véleményei sincsenek, de azért a fiataloknál észrevehetőbb a szkepticizmus, több kétséget és aggályt hallani tőlük, természetesen mindig azzal a fenntartással, hogy a féreg nem belülről rágja a törzset, hogy az csak kívülről kezdheti ki a fát − „végre is, a mi országunk sem sziget”. A többség, az ifjúság többsége is úgy véli, hogy Izraelt nem „veszélyeztetheti” a béke − sokan mondják azt, amit barátom egyik fia, jogi doktor, biztosítási szakember, repülőtiszt, mond: „A nyugati Új Baloldal azért oly ragályos a régi baloldal körében, mert az európai és amerikai ifjúság bőségben és unalomban él, mi azonban még sokáig nem élünk bőségben, s unatkozni se igen fogunk. Ha a béke jön, lesz elég tennivalónk, mi még egy évszázadon át úttörők maradunk.” Mások ezt mondták: „Buta kérdés, mi, sajnos, sosem élhetünk békében, arról százhúsz millió arab gondoskodik, a hatnapos háború huszonöt év óta tart.” Ha közbevetettem, hogy elég rosszul áll az a világ, amely az erkölcsöt Mars-tól vezeti le, a vállukat vonogatták: − Az meglehet. Nem vagyunk Übermenschek. Csak egyben akarnak az izraeliek másoktól különbözni, másoknál jobbak lenni: háborúra kényszeríthetik az embert, gyűlöletre nem. „Nincs történelmi igazság”, írta Isaac Shipper, a koncentrációs táborban elpusztult lengyel-zsidó történész. ,Azonban … miénk a hálátlan feladat, bebizonyítani egy bizalmatlan világnak, hogy mi vagyunk Ábel, a megölt testvér.” Az arabokra terelődött a beszéd sora. Most először halkították le a jelenlévők a hangjukat, mintha az a veszély, amit az arabok jelentenek, nem lenne olyan nagy, mint az, hogy gyűlöljük őket. Fajgyűlölet, népgyűlölet, vallási gyűlölet: ettől félnek a zsidók − gyerekek, akik megégették az ujjukat. ,Az izraeli arabokkal pompásan megértenők egymást”, mondják. „Nem hiszem, hogy szeretnek bennünket”, teszi hozzá a százados, „mert kisebbségek sosem szeretik a többséget. De már felismerték a maguk érdekeit.” A számok is ott voltak a

kezükügyében, minden izraeli egy statisztikai évkönyv. A bennszülött arab családok jövedelme nem alacsonyabb a zsidókénál, és magasabb, mint az Ázsiából vagy Afrikából bevándorolt zsidóké. Az arab gazdaságok hatszor annyit termelnek, mint húsz évvel ezelőtt, az arab munkások négyszer annyit keresnek, mint az arab államokban. Kereken 400 arab iskola működik 75.000 tanulóval és 2800 tanárral, tanítóval; az arab gyerekek nyolcvan százaléka már kórházban született, a gyermekhalandóság 68 ezrelékről mintegy 36 ezrelékre csökkent, Egyiptomban száz újszülött hal meg minden ezer közül. A magánkézben lévő földeknek kereken tíz százaléka van arab kézen. A repülős főhadnagy szerint „a hatnapos háborúban az izraeli arabok kevés kivétellel a mi oldalunkra állottak”. És az elűzöttek, a menekültek, a palesztinaiak? Még mindig ott lebegett a gyöngéd kéz a lakószoba fölött. Itt a fiatalok is úgy beszélnek, mint az öregek, bírálóan, de izgalom nélkül, öntudatosan, de szenvedélymentesen, határozottan, de harag nélkül, kissé mindig sub specie aeternitatis. Védekezni kell a gerilla-harcosok ellen, de „össze ne tévessze”, figyelmeztetett a régész, „a sakkfigurákat a sakkjátékosokkal”. A harmadik világháború már rég megkezdődött, Izrael az egyik csatamező, a kommunista világ, Moszkva és Peking, a gerillákat játssza ki, felhevíti a nacionalizmusukat, mint egy kályhát, amely a szobában áll, de szénnel kintről táplálják, a palesztinaiak is arabok, mint a többi, nem rosszabbak, nem jobbak, csak egyre több a szén a kályhában. Algéria, Szíria, Irak és Jordánia politikai és katonai vezetői mindig is Izrael létére fognak törni, de rendszerek jönnek és rendszerek mennek, „ostobaság lenne”, mondja az egyik meny, leendő orvosnő, „az arabokkal azonosítani őket”. Ezek után megint híreket hallgattunk. Háborús hírek voltak − tüzérségi párbaj a Szuezi-csatornánál, egy katona meghalt, egy MIG-et lelőttünk, robbanás Tel Aviv-ban −, de azért nyugodtan tovább beszélgettek, mintha az, amit hallottunk, ha nem is kellemes, de mindenesetre autentikus lenne, napi mérleg. Megkérdeztem: „Megbízható a kommüniké? Mert az arabok mást mondanak.” Lám, a hitetlen európai; meg kellett neki magyarázni ezt is. ,Az arabok?” felelte a régész. „Az az ezeregyéjszaka. Itt senki sem beszél az arab hazugságokról, legfeljebb a mesekönyveikről.” A repülős főhadnagy nevetett: „Képzelje el, mi történne, ha elesnék, s a nevem nem állna a lapban. Mama az egész családdal a honvédelmi minisztérium elé vonulna.” Egy másik hozzátette:

„Az ilyen kicsiny országban nem lehet hazudni.” A harmadik pedig: „Ha egyáltalán adnak nekünk valamit az amerikaiak, az a lelőtt gépek pótlása. Hazugságokkal a saját húsunkba vágnánk.” A másik meny: „Egyszerű a dolog: mi nem hazudunk.” Azt mondta „mi”, és népet, kormányt, hadvezetőséget értett alatta. „Dáján kijelentette a rádióban.” Ha Dáján kijelent valamit, annak úgy is kell lennie. Itt a fiatalok hiszik, amit a tábornokok mondanak. Beszélgettünk erről késő éjszaka a szállónkban. A gyengéd kézről. Azért éreztük-e a homlokunkon, mert itt az apák még apák, a haza még haza, a család még család, az autoritás még autoritás, az erkölcs még erkölcs, mert itt még hisznek és remélnek, a gyűlölettől mentesen küzdenek? Vagy azért kezdtem békére lelni a háború országában, mert zsidók voltak az őseim? Ezért is. A sajátos zsidó kisebbségi érzet komplexuma zsidóellenes találmány; az marad az olyan undorító zsidó vallomások után is, mint amilyen a ,,Portnoy” volt, a zsidó alacsony-rendűségi komplexumot a nemzsidók találták ki. A száműzetésben élő zsidóknak egy más komplexumuk van: a befogadás komplexuma, ami viszont nem komplexum. Az őseim tökéletesen „asszimilálódott” magyar zsidók, tehát zsidó magyarok voltak: az lenne komplexum, ha azt hinném, hogy nem voltak asszimilánsok. Ámde asszimilánsok voltak, csak nem lettek befogadva. Dicsérték azokat a magyar barátaikat, akik valóban nem voltak antiszemiták, s elfelejtették, hogy akit nem üldöznek, azt még távolról sem fogadták be. Nem minden zsidó cionista, de majd minden nemzsidó az. Ez nem azt jelenti, hogy mind el akarná a zsidókat űzni − a brutális antiszemitizmus mellett ott van az az antiszemitizmus is, amely éber, de mozdulatlan és inaktív, az éber antiszemitizmus mellett ott van a helyileg érzéstelenített, amellett meg a mélyen alvó; még olyan antiszemitizmus is van, amely az egzotikumot megcsodáló filoszemitizmus formáját ölti magára. Nem minden nemzsidó kívánja, hogy a zsidók kivándoroljanak, legkevésbé azt, hogy Izraelbe vándoroljanak ki. Csakhogy tudatosan vagy öntudatlanul, szégyenkezve vagy szégyentelenül, de idegennek érzik a zsidót. Némelyek úgy érzik, hogy a zsidók a föld sója, tehát olyasmi, amit hozzátesznek a tulajdonképpeni − a tulajdonképpeni! − ételhez, hogy ízletesebb legyen. A legtöbben előnyben részesítik a sótlan kosztot. ,,Egyszerű dolog: mi nem hazudunk.” Egyetlen izraeli nap, s már otthon voltam. Heine írta:

Íme, kórház beteg, szegény zsidóknak, háromszor is nyomorult embereknek, kiket e hármas nyomorúság sújtott: szegénység, testi fájdalom s zsidóság! Kezdem sejteni, hogy van Izraelben a szegénységen és testi fájdalmon kívül sok más „nyomorúság” is. Van fukarság és szemtelenség, bujaság és fondorlatosság, kíméletlenség és gyávaság, csakhogy ez egy sem „zsidó” sajátosság. Itt a zsidóság megszűnt nyomorúság lenni. Ezért lebeg a gyengéd kéz Izrael felett. Vagy talán tévedek? Riportot írok, amikor requiemet kellene? Amit én jövőnek néztem, az csalóka rendez-vous lett volna a múlttal? Ha Izrael fenn tud maradni, már pedig fenn tud, akkor olyan marad, amilyen? Talán biedermeyer-világot láttam az atomkorszakban, fantomok világát a Phantom-ok világában, délibáb-országot a Mirage-ok világában? Vajon régi bútordarabok az idealizmus és a hit, amit kihoztak a lomtárból, s majd ismét visszavisznek oda, vagy megsemmisítik őket? „Nem vagyunk sziget.” S hátha mégis sziget, ostrom alatt álló, Mácádá, Júdea capta, Eleázár utolsó erődítménye, az utolsó kilencszázhatvan védő öngyilkossága? Emlékezem. Ezek a fiatal izraeliek még mindig lehetetlennek tartották a nagyhatalmak kufárkodását − adom Vietnámot, veszem Izraelt −, az Egyesült Nemzetek álszentségét − „biztosítékok” annak az Izraelnek a fennállására, amely a Nasszer által előírt, U Tant által kivitelezett, az UNO-csapatok elvonulását célzó határozat következtében majdnem megsemmisült − az izraeli fiatalok még mindig lehetetlennek tartották barátaik öncsalását − tárgyaljatok a gerillákkal, egy Jumbo-Jet huszonöt millió dollárba kerül −, lehetetlennek a terhükre kiagyalt, olajtól csöpögő béketerveket, a zsidókkal szemben súlyos vétkeket elkövető Nyugat s az antiszemita Szovjetunió szövetségét, az ifjúság s az intellektuellek pálfordulását, a védekezés azonosítását a militarizmussal, a fegyelem összecserélését a szolga-lelkűséggel, mindezt, mindezt lehetetlennek tartották. Kiábrándultak tehát, ábrándoktól mentesek-e most új haifai barátaim, felébredtek vajon, vagy tovább álmodnak-e, vagy rémálom lett

az álmaikból? Siratnom kell-e őket azért, mert elpocsékolták a szeretetüket, vagy én pocsékoltam a szeretetemet rájuk? Egynéhánnyal közülük levelezésben állok, a rákövetkező napokban további találkozásaim voltak, a kapcsolatunk egyre szorosabb. Annak az estének az egyik vendégétől, az útmérőtől, aki a filozófia doktora, huszonnyolc éves, ma levél érkezett: „Mégis csak lehetetlen lenne, hogy Dávidot, aki legyőzött egy Góliátot, egy másik Góliát mentse meg. A helyzetünk reménytelen − akár a svájciaké a tizenötödik században, amikor Ausztria és Burgundia, a két szuperhatalom támadta meg, mint a németalföldieké, akiket a tizenhetedik században Anglia és Spanyolország. Ilyen reménytelen, nem reménytelenebb. Mindent köszönünk − s nem kell aggódnia miattunk.”

HÁBORÚ ÉS LÉGSZABÁLYOZÓ A kocsit Haifán hagytuk: aki maga vezet, az csak útjelzőket lát. A bérelt kocsi vezetője izraeli, tehát megvan a maga története. Zeiránák hívják, Bécsben Steinernek nevezték, s nem sofőr volt, hanem mérnök. A hatvan körül jár, s úgy fest, mint egy older statesman. A névjegykártyáján rajta van a Lic. guide, jogosított idegenvezető. Az idegenvezetői vizsgán hosszas tanulmányok után is csak a jelöltek csekély hányada megy át. Zeira, aki Haifán lakik, a Moria fasorban, pár háznyira Kiesleréktől, bármely egyetemen taníthatná a zsidó történelmet és archeológiát; kevesebbet keres, mint egy velencei idegenvezető, aki nem képes a barokkot a reneszánsztól megkülönböztetni. Az amerikai pionírok azért hagyták oda Európát, hogy az Újvilágban megszedjék magukat. A zsidó úttörők azért hagyták el Európát, hogy életben maradjanak. Beszéltem reggel a külügyminisztériummal; nem nagy örömmel fogadták az útirányunkat. A hatnapos háborúban meghódított Golán-fennsíknak nem jó a neve. Vannak híreik? A válasz kitérő volt. Ma éjjel nyugtalanság volt a szír-izraeli határon. Már a második világháborúban különösen érintettek az arcvonal közelében látható kontrasztok: az eke a gépfegyver-fészek mögött, a borbély a kiégett faluban, tehenek a lőállás mellett. Itt még nagyobb a kontraszt, mert nagyobb a béke is, egy bibliai ország s bibliai táj békéje, mitsem sejtő, örökéletűnek szánt béke. Izraelnek nem áll jól a háború. Bibliai ország? Vagy talán csak képzelődés ez, talán minden ország bibliai, s ezt az országot csak azért látja annak az ember, mert magával hordja azt, amit tanult róla? Ám ez az ország nem csak a Biblia révén lett biblikussá: Isten gondolt valamit, amikor kiválasztotta magának, itt ő otthon van, Mózes nem volt norvég, Krisztus nem Sydneyből származott. A nap egy felhő mögött, a nap sugarai mintha öt ujj lennének, legelésző juhok és püspökbot alakú pásztorbotok, a madarak udvariasan csivitelnek, a hangok halkak, a paraszt óvatosan járkál, mintha kímélné a földet a lába alatt, a hegyek fölött a pára szivárvánnyá színesedik − mint a szentképeken. De a festők azt festették, amit láttak, s én azt látom, amit ők láttak, nem azt, amit festettek.

Juda révén ismerték meg mindenek Istent, Izrael révén dicsőült naggyá neve. Jeruzsálembe helyezte hajlékát s lakóhelyét Cionba. Isten azóta sem jelentett be címváltozást. Mezők az áprilisi napban, tanyák, kibucok, alig látni megműveletlen földet, zöldellő szorgalom, fiatal erdők, facsemeték,, fák a pubertás korában, itt még minden fa iskolás. Évente vidékre vonulnak az iskolásgyerekek, minden gyerek elülteti a maga fáját, egy nap alatt 300.000 fát ültettek. Pénz jön külföldről, pénz jön keresztényektől és zsidóktól, a pénz fává változik; talán itt állanak a fák is, amelyeket barátaim ajánlottak fel Izraelnek leányom halála után. Beburkolózott arabok üldögélnek a fiatal fák árnyékában, burnuszban, fejük köré csavart kendőben, egy szakállas zsidó, kápelivel ősz haján, traktort vezet, az egyik fához létrát támasztottak, úgy fest, mintha a csúcson túl vezetne, két fiatal zsidónő hajol a szántóföld fölé; „abban az időben Jézus vetéseken át haladt egy szombati napon; tanítványai azonban megéhülvén, kezdték a kalászokat letépni s megenni”. Csak a munka gyümölcse látható − maga a fáradozás nem, mintha ezeket a földeket éj idején művelnék meg jótékony manók, mintha amolyan terülj-asztalkám lenne, csendes béke, a háború is csendes. Ugy gondolom, a zsidók egy csendes nép, csak sose hagyták békén. Itt csendesek. Utunk Názáreten át vezet, Krisztus járt rajta. Ezek Galilea földjei, s az ember megérti a kelletlenséget, amellyel az arab világ Izrael felé tekint. Amikor Izrael kivívta függetlenségét, az ország reménytelenül szenvedett a vízhiánytól; csak 165.000 hektárnyi földet vetettek be, azt is rendszertelenül, ma majdnem félmillió hektár a kihasznált terület; 30.000 hektár földet öntöztek, ma több mint százhetvenezret; az erdőállomány hatszorosára nőtt, csak az országútmenti fasorok hossza 900 kilométer. Két nemzedék alatt 700 falu keletkezett, ebből 480 az államalapítás óta. A gyümölcsösök és szőlőskertek területe háromszor akkora, mint a függetlenségi háború előtt, a halászat tízszerese az akkorinak. Gabonától, étolajtól és zsírtól eltekintve − itt még Izrael kereken 70 százalékban behozatalra szorul −, a kis ország szinte önellátó. Izrael 1970-ben kétmillió tonna gyümölcsöt és főzeléket termelt, 135.000 tonna húst, szárnyast, 400 millió liter tejet, egymilliárd tojást, 100 millió szál virágot és 2500 tonna mézet. Az évenkénti mezőgazdasági termés-növekedés tekintetében Izrael

a legelső helyen áll a világ összes államai között. ,Az irigység” című könyvében prof. Schoeck ezt írja: „Az irigység elsősorban a társadalmi közelség terméke; az angol ismeri is az individious proximity, vagyis az irigységkeltő szomszédság fogalmát. Az arabok közel vannak. Tibériástól délre van a Kineret− és Póriamagaslat, innen látni legelőször a Gjenezáret-tavat. Biblikus történelem vagy stratégiai térkép, ahogy tetszik. Szemben, a tó túloldalán a Golán-hegylánc, balra Szíria, jobbra Jordánia. Ahol a zöld megszűnik, ahol kőbe, karsztba, homokba megy át, ott az arab föld, megműveletlen, vad, kopár, s oly sötét, mintha beduinok fekete sátrai állnának a horizonton. Az izraeliek most ott állnak láthatatlanul a fennsík azelőtt szír részén, láthatatlan háború, láthatatlan béke; imitt-amott a tanyáik, fehér települések, silók, halastavak, négyszögletű tavacskák, akár Badenben vagy Kelet-Svájcban. 1967-ig a szírek kényelmesen tűz alá vehettek mindent, ami a lábuknál hevert, gépfegyvertávolság, zöld célpontok. Hat Nap. De a hetedik napon az Egyesült Nemzetek kimondta a nagy megálljt, „mert azon a napon nyugodott meg Isten minden munkájától, ez a biblikus vagy stratégiai helyzet. S innen aztán minden másként fest, mint ahogyan azt New Yorkban vagy Asconában elképzelik, mert délkeleten a fegyverszünet egy mélyebb betörést gátolt meg; ott, ahol Szíria Jordániával határos, ott az arab határ még közel van, ott Jordánia birtokolja a magaslatokat az izraeli mezők felett. Szíria be akart nyomulni Jordániába, ez volt az 1970 szeptemberi harcok oka, az út Izrael felé Jordánián át vezet; nem véletlen, hogy a palesztinaiakat itt összpontosították. Mennydörgésként zúg a Hudson-parti üvegpalotában, zúg Moszkvában a Vörös téren, zúg az esseni diákgyűlésen: Vissza a Golán-fennsíkot! Mózes másképp gondolta, amikor a Menáse-törzset ide telepítette. „Akkor Mózes a Jordán túlpartján, napkelet felé három várost választott ki… valamint a Golánt Básánban, a menásiták számára.” Mit számít ez? A történelem ott kezdődik, ahol a könyvét felcsapják, a legtöbben ott csapják fel, ahol az arab történelem indul; az Egyesült Nemzetekben arab jegyzékeket olvasnak, nincs Biblia az Egyesült Nemzetek könyvtárában. Szelid reggel feküdt a bibliai ország felett.

− Izrael öngyilkosságot követne el, ha önként lemondana a Golánfennsíkról − mondtam Zeirának. Lenézett a szikláról és felelt: − A zsidók legyilkolása kiment a divatból, legalábbis a civilizált országokban. Most valami újat találtak ki. Hadd legyenek a zsidók öngyilkosok. A bécsi-haifai Zeira-Steiner megértette − tizenhat „nemazonosuló” állam követeli Izrael feltétel nélküli visszavonulását a megszállt területekről: a zsidóüldözés civilizáltabb lett, öld meg magad, zsidó, a revolvert az asztalodra tesszük, mint annak idején Redl ezredesnek, önkiszolgálás, ide a Golán-fennsíkkal! Tibériás. A zsidók szeretik a város nevét a taburból, a köldökből levezetni, ez a zsidó műveltség köldöke, de valószínű, hogy a levezetés a sovinizmus szüleménye, Herodes Antipas alighanem Tibériás császár tiszteletére adta a nevet. Az óvárosban éppen vásár volt, arabok guggoltak a földön, arab kereskedők, zsidó kereskedők, háziasszonyok, gyerekek; Tibériást majdnem csak zsidók lakják − ennek ellenére Ázsia. Krisztus előtt négyszáz évvel zsidók görnyedtek itt a Biblia fölé, Majmonidesz sírja, Rabbi Akiba, a vértanú sírja, Rabbi Méir Bál-Hánesz, a nagy csodatevő sírja. Mecsetek, templomok, zsinagógák, a közelben Ros-Piná, ahol bizánciak, keresztesvitézek, szaracének, törökök hadakoztak, vér áztatta a karavánutakat, itt volt a második világháborúban az angol légihaderő támaszpontja, a függetlenségi háborúban katonai tábor, a hatnapos háborúban tüzérségi állások. A hőforrások híresek, az ezer démon ma is fűti még Salamon király fürdőit, nem tudják, hogy ő már meghalt, nem hallják az ágyúk tüzét sem. Európa ez Ázsiában, Nyugat Keleten: gyógyszállók, fehér erkélysorok, idős hölgyek a tósétányon, árnyas padok, öt percnyire az arab vásártól, Gastein vagy Abano. „Élvezze a bibliai Galilea szépségét a Gané Chámát gyógyszállóban, teljes légszabályozás, központi fűtés”, s ötven percnyire a gyógyszállótól háború van. A szófukar idegenvezető megszólal: „Tibériástól keletre van a Golán fennsík, mely a Genezaret-tó keleti partja fölé emelkedik.” Napóleon Bonaparte, mint gimnazista, ezt írta a füzetébe: „Szent-Ilona egy kis sziget.”

Nem érződik Izraelben, hogy háború van? Ez idegenforgalmi propaganda lenne. Hosszan hallgattam, Lici észrevette. Azt feleltem neki: − Semmi, csak gondolkodom. Semmi sem mutatta, hogy csata folyna − imitt-amott egy teherautó katonákkal, amely a szíriai határ irányába hajt, egy lefedett ágyú, nem, nem történik semmi különös Izrael utain. Talán a csend, az a finoman szőtt, könnyen szakadó csönd, vékony üveglap, törékeny: ekkora csönd csak az arcvonalak mögött észlelhető. Magasan állott még a nap, amikor a Jordán forrásához érkeztünk. A levegő hűs volt, mint a tescheni tavaszban, de jobb-felől a hegyet úgy hívják, hogy Kanaán-hegye. Azt mondják, hogy a forrásból mindjárt folyó ered: a Jordánná egyesülő fo-yócskák olyanok mint az iskolásgyerekek, akik kilopózva az iskola kapuján, mindjárt futásnak is erednek. Az arab legenda azt állítja, hogy a folyók kicsinyes vitáját eligazítandó, maga a Világ Ura szállott ide le, ez Tel el-Kádi, a bíró dombja, a folyó neve pedig a Jor-ból s a Dán-ból származna, a zsidók ugyanezt a Joréd Dán-ból, a Dán leszármazottjából vezetik le − a bibliakutatók, történészek nem egységesek ebben, miért is lennének a politikusok azok. Noha csak dombok, nem hegyek előtt állunk − a Chermon hókoronája csak a messzeségben látszik −, így szóltam Licihez: − A világ végén vagyunk. − Úgy a világ vége, ahogy a háttér a néző számára a színpad vége, de a színpad a színpad mögött kezdődik, optikai csalódás. Romok és sziklák és barlangok, semmi perspektíva, mint a veronai aréna az ünnepi játékokon, a folyó körültáncol egy sziklát; mint öreg emberek játszó gyerekekre, úgy pillantanak le a kövek a hullámokra; a dombok fölött kék az ég, mintha soha felhő nem érintette volna; Pán hódol egy nimfának, a görögök a helyet a pásztorok istenének szentelték − a hegygerinc mögött bunkerek, páncélosok, ágyúk, őrjáratok. Páni rémület − a szó Pán nevéből ered: a déli órák tikkasztó csöndjében szokta hirtelen kiáltásokkal az embereket s állatokat megrémíteni. Felfigyeltünk − páni rémület nem volt, de világosan kivehettük egy gépfegyver-sorozat pattogó zaját. Előttünk egy iskolásgyerekeket hozó autóbusz érkezett, a gyerekek a Jordán vizével játszadoztak: most felbukkant egy jeep katonákkal, a tanító összehívta a gyerekeket, visszaszálltak az autóbuszba, szépen, engedelmesen, háború van, vége a kirándulásnak. A 42-ik zsoltár mondja:

Istenem, görnyedez a lelkem énbennem, azért hát Terád gondolok, rád a Jordán földjéről, rád a Chermonokról, rád a kicsiny hegyről. … Halálos sebbel testemen, amelyet gyalázkodásukkal ejtettek rajtam ellenségeim, mindőn minden nap kérdezgetik tőlem: Hol van a te Istened? A Jordán forrásai, a domb mögött a szorongatók gúnyja, a háttér mögött Libanon és Szíria, a csontjainkat marja, Damaszkusz légvonalban hetven kilométer. Hajtsunk tovább? Tovább hajtunk, közel a Jordán-híd, a hegy túloldalán Kuneitra, a szír hadsereg főhadiszállása a hatnapos háború idején. Az út hirtelen elszűkül, köves, hepehupás, ez megszállott terület. Jobbra és balra egyetlen zöld folt sincs, sem ember, sem állat, az útszéli árokban egy kiégett páncélos, s a mezőn egy sárgára égett ágyú, sárgára, mint e vidék színe. Most már világosan hallatszanak a gépfegyverek s a légelhárító ágyúk. Ott, ahol a meredek ösvény mintha a mennyországban végződne, egy katonai teherautó állja el az utat. Egy acélsisakos katona: − Sajnos, nem mehetnek tovább. − Harc folyik odaát? − Vállvonogatás. Zeira ismer egy másik utat. Visszafelé hajtunk egy darabon, aztán letérünk egy mellékútra, így közelebb kerülünk az arcvonalhoz. Az egyik útkereszteződésnél páncélos kocsi áll, itt sem mehetünk tovább. Épp kiszállunk, amikor egy tiszt lép a kocsihoz, karcsú negyvenes, csontos intellektuel-arccal. − Nem Habe úrhoz van szerencsém? Honfitársak vagyunk. Bemutatkozik: − Boros százados Budapestről. A páncélosról egy kis gömbölyű őrnagy ugrik le. − Habe úr tulajdonképpen nekem honfitársam. Az őrnagy bécsi. Honfitárs? Nem szószerint értik, mindketten izraeliek. De mint ahogy Amerikában az írek egy évszázad múltán is íreknek mondják magukat, s ezáltal egyáltalán nem lesznek rosszabb amerikaiak,

úgy nem restellik az izraeliek sem azt mondani, hogy ők magyarok vagy osztrákok, mindenki tudja, hogyan értendő ez. A szétszóratásban túlbuzgó zsidók hangsúlyozni szokták, hogy ők zsidók, csak zsidók − itt a zsidók persze hogy zsidók, csak zsidók, izraeliek, mi egyebek is lennének, de ezenkívül magyarok vagy görögök vagy németalföldiek, ez nem dicsőség, sem szégyen, a személyazonosságot rég kiharcolták, senki sem fél, hogy elveszíti. − Sajnálom − mondja a százados −, nem engedhetjük továbbmenni. Kiszállunk. − Hol folyik a harc? − Pár kilométernyire, terroristák ellen. Az egyik katonának van fényképezőgépe, Boros százados kölcsönkéri, ismeri a feleségem nevét a pesti színházból, le akarja venni a páncélkocsin. − Ha én is levehetem önt − mondom. − Magától értetődik. Csoportfelvétel a páncéloson. A féltucatnyi katonát meglepi a dolog: nem értik a szavunkat, mind csak héberül beszél. − Nem igen tudom, mi folyik ott − mondja Boros százados, s az órájára pillant. − Reggel még otthon voltam. Tel Avivban van otthon. A feleségével s a lányával éppen a reggelinél ült, amikor telefonon megkapta a behívót, egy félórán belül halott is lehet Boros százados. − Ez már így van − dünnyög az őrnagy. Egy katona a jobbfelőli dombra mutat, ég ott valami, fekete füst száll az ég felé. Lici, aki oldalt állott, mellénk lép. − Erdőtűz − mondom neki. Később odasúgja nekem az őrnagy: − Lelőttünk egy MIG-et. Megáll a közelünkben egy olivazöld katonai kocsi, a százados odasiet. A kocsi mindjárt tovább is robog a határ irányába. − A tábornok − mondja a százados. Fejünk fölött egy helikopter kering. Később megszólal Zeira is. − Valószínűleg Dáján volt.

Kérdem, hátha mégis továbbhajthatunk, ami nemigen van Lici ínyére. Egy katona belebeszél pár szót a walkie-talkie-be, Boros százados nevet: − A külügyminisztérium már most is aggódik − nincs mit tenni. Este elmeséli Karl Kieser: a tábori csendőrök már jelentették is, hogy egy kerülőúton túl közel merészkedtünk az arcvonalhoz. − Remélem, találkozunk Tel Avivban, az előadásán − mondja Boros százados. Reggel még a családjával kávézott, valamelyik este meg akarja hallgatni az előadásomat, közben háború van a szír határon, ez már így van. Megfordulunk, a bécsi-haifai őrnagy a páncélkocsiról integet, a pestitelavivi Boros százados az út széléről, integetnek még a katonák is. „Adieu! te quitter c’est mourir.” Nemcsak a gyerekek integetnek Izraelben.

BOMBÁZZÁK MICKEY MAUSE-T Várnak bennünket Máágán kibucban, a Genezaret-tó déli végén. Máágán kicsiny kibuc, vagy 150 „tagja” van, ami azt jelenti, hogy gyerekekkel, öregekkel és kisegítő munkásokkal együtt vagy 300-an élnek benne. Máágán szegény kibuc, banánt termel, Izráel még nem rendelkezik a termés megóvásához szükséges minden eszközzel, nem versenyezhet a nyugatindiai kivitellel, a termés tizenöt százaléka tönkremegy. Máágán határkibuc, légvonalban öt kilométernyire, az országúton nyolc kilométernél kisebb távolságra van a jordán határtól. Azok az ágyúk, amelyeket egy izraeli dal is megénekel -„Dal a hosszúcsövű ágyúkról” − 32 kilométerre hordanak. A katyusák − az arabok a szovjet Katyusa-dalt ezzel a refrénnel éneklik: „Csapj le a, csapj le a zsidókra! −, a katyusák lőtávolsága 18.5 kilométer. Késő lett, ebédhez ültünk, még mielőtt a kibucot megtekintettük volna. Az ebédlőterem a tópartra épült, a terasz előtt egy csónak himbálódzik, hallani a csónakház zajait − ,,S amikor hajóra szállottak, lecsendesült a víz… s amikor átkeltek a tavon, Genezaret után szállottak partra.” A ház egy jobb barakk, egyszerű terem, kisebb-nagyobb asztalok, ki-ki oda ül, ahol épp helyet talál, az étterem, közösségi terem, színházterem, a tagok parlamentje, mozi, lakodalmas terem. Négyesben voltunk − a kibuc titkára, Lici, Zeira és én. Nemcsak a kibucokban terítettek mindig a mi asztalunknál a vezetőknek is, ugyanúgy volt ez a Weizmann Intézetben, a tábornokoknál s a minisztereknél, az egyetemi rektoroknál is. Az igaz, hogy Zeira ezúttal nem értett meg mindent, amiről szó volt: magyarul beszélgettünk, a kibuc hatvan családja magyar nyelvterületről származik, javarésze Erdélyből, a mai Romániából. A titkár a negyvenes évek vége felé járó inas férfi, a szeme öregebb az arcánál; lassan, megfontoltan felelt a kérdéseinkre. Az ebéd nem volt olyan egyszerű, mint lenni szokott, mert a magyar szakácsnő látta a feleségemet még Budapesten; magyaros ebéd volt, töltöttkáposztával, paprikáscsirkével, valamikor ilyeneket ettek Pesten a Gundelnél, ma már nem esznek ilyesmit Gundelnél. Magyar volt a fürge kis asszonyka is, aki

kiszolgált bennünket, túlélte a koncentrációs tábort; míg én a titkárral beszélgettem, ő Licivel diskurált. A titkár fiatal kanadaiak egy csoportjáról beszélt, akik egy nappal azelőtt hagyták el Máágánt. Hosszú hajuk volt, gitároztak, inkább jelmezt hordtak, mintsem ruhát; pár hétig akartak maradni, meg akarták ismerni a kibucéletet, szorgalmasan dolgoztak, szót sem lehet szólni ellenük. − Kommunisták voltak − mondja a titkár −, eleinte Marxot és Maot akarták „eladni” nekünk. − S később? − Azt mondták, az amerikai kapitalizmus áldozatai vagyunk, a kormány kizsákmányol bennünket, vegyünk példát a kínaiakról. − S maguk mit feleltek nekik? − Mit felelhettünk volna? A kibuc nem kolhoz, a kibucban önként marad az ember. A kolhoz maga a csőd, a kibuc a siker. − Ilyen egyszerű lenne ez? Összeráncolta a szemét: − Lehet, ön azt hiszi, azon múlik a dolog, hogy zsidók vagyunk. De ez fajelmélet lenne. Nem a zsidókon, hanem a szabadságon múlik. Megkérdeztem: − Folytatták a propagandát? − Azt akarták nekünk megmagyarázni a kanadaiak, mekkora igazságtalanság történik a palesztinaiakkal. Hogy adjuk vissza a Golánfennsíkot. S ekkor csapott be az óvoda közelében egy ágyúgolyó. − S ez megváltoztatta a kanadaiak véleményét? − Hogy ezért változtak-e meg, nem tudom. Mindenesetre egy szocialista közösségben élhettek, s ilyesmiről addig csak olvashattak. A búcsúünnepségen csak úgy ragyogtak. „Beszámolunk erről a barátainknak”, mondották. A Genezáret-tó partján lévő Máágán kibuc titkára ezt el is hitte. Én attól tartok, hogy a szocialista társadalomban vajmi keveset tudnak a kommunista tanok felől. Motorzaj, a kicsi asszonyka otthagyja a töltöttkáposztát, kisiet a konyhába. A hátsó ablakon át katonákat láttunk, egy jeepről szálltak le.

− A Golán-fennsíkról jönnek − mondta a titkár. Harci szünet; odakint a katonák enni kaptak, s vizet töltöttek a kulacsaikba. Amikor barát és ellenség egyaránt elismeri, hogy az izraeli hadsereget nem lehet túlszárnyalni, akkor ennek nemcsak a tábornokok a magyarázata, nem a háttal a tengernek folytatott harc, nem is csak a meggyőződés, hogy a haza az atyák földje, hanem bizonyos katonai különösségek is − itt például nincsenek logisztikai, vagyis utánpótlási problémák. Máágán kibucban a magyar szakácsnő egymaga elintézi a logisztikát. Jönnek a katonák a frontról, nyolc kilométerről, s banánnal megrakott jeeppel mennek vissza, senki sem adott kiutalást, nem kért átvételi elismervényt, senki sem számolja utána a banánt, Nyugat-India kivitelével nehéz itt versenyezni, de ez nem is oly fontos. Észreveszem, hogy Lici sugdolózik a kis asszonnyal; az asszonynak könnyes a szeme. A titkár is figyelmes lett a dologra, de az asszony egy szót sem mondott, kiszaladt. Megtiltotta ugyan Licinek, hogy bármit is eláruljon nekünk, de Lici képtelen volt betartani a tilalmat. − Azt mondta, hogy lelőttek kettőt a „mieink” közül. Megkérdeztem a titkárt: − Phantom-ot vagy Mirage-ot? Rázta a fejét: − Úgy értette, hogy kettőt a fiaink közül. − Meg se kellett mégegyszer kérdeznie: ketten a „mieink” közül, az két pilótát jelent; Izraelben emberben számolnak, nem repülőgépekben. Ha kikerekítjük a számokat, három millió izraelire és kétszáz millió amerikaira, akkor két repülő elvesztése Izraelben annyit jelent, mint Amerikában száznegyven. Ha Izraelben annyi katona esett volna el, amennyi amerikai Vietnámban, egész Izrael kipusztult volna. Amerika 250 milliárd dollárt költött a vietnámi háborúra; mivel az izraeli katonai költségvetés évi másfél milliárd dollár, Izrael százhetven éven át háborúzhatna abból. Csak a kis nemzeteket nem fogja a butaság, mert a kis nemzetek nem engedhetnek meg fölösleges háborúkat maguknak. A két pilótát a szírek lőtték le, legalábbis szír terület fölött ugrottak ki égő gépükből; éjszaka már láttuk is őket a televízióban, a szírek vezették elő őket, sebesülten, megszelídített repülőkként. A titkár megkérdezte, akarjuk-e látni a kibucot. A Golánmagaslatok felett füstfelhő lebegett.

Jártunk a mezőkön, megállottunk egy traktornál. − A hatnapos háború előtt fegyvert hordtak a traktoristáink − mondta a titkár. Most már nem kell fegyver, az arcvonal messze van, nyolc kilométerre. Máágán kibucban földszintes a legtöbb lakóház, primitív település, de a gazdasági épületeket a legkorszerűbben szerelték fel − hosszú volt idáig az út Degánjától, az első kibuctól, amely itt van a közelben. Tizenkét fiatalember alapította 1909-ben, s akkor még sátrakban laktak. Az óvoda előtt gyerekek játszottak a napon. Az út poros volt, épp most aszfaltozták, de a gyerekek háza előtt a bekerített kert csupa zöld volt, tele virágokkal. Két és négy év közötti sötéthajú, szőke, vörös gyerekek. Homokvár, famozdony, a könnyű szélben hintaló leng. Egy kis göndörhajú fiúcskával egy óvónő játszogatott a fűben; úgy festett, mint egy angol nörsz. Most vettem észre, hogy a gyerekszállások teteje másképp van kiképezve, mint a többi házé: súlyos kövek, acéllemezek feküsznek rajtuk, titkos bunkerek ezek. Ezek a házak, ezek a légvédelmi bunkerek valószínűleg megvédnek tüzérségi tűztől; csalóka biztonság, gondolom magamban, egyetlenegy repülőbomba, még ha nem is telitalálat, homoksivataggá változtathatja az egész gyerek-utcát. Eddig csak a megtorlástól való félelem óvta meg a máágáni gyerekeket a haláltól: meg akarjuk szabadítani az emberiséget a félelemtől, freedom for fear, hirdette meg Roosevelt, pedig talán csak a félelem áll még az értelem és a barbárság között. Nappali tartózkodásra itt is vannak játéktermek, mint más kibucokban, de nem csatlakoznak hozzájuk hálótermek. − A gyerekek a pincében alusznak − mondja a titkár. − Vannak közöttük két, harmadfél évesek, akik még sosem aludtak a föld felett. − Éjszakánként nem ritkaság, hogy ágyúgolyók hullanak Máágán kibucra. Katyusa-dal: „Csapj le, csapj le a zsidókra!” A szovjet ágyúk lőtávolsága tizennyolc és fél kilométer. Máágánra elég pontosan lehet célozni, még meg is marad tíz kilométer. Azonos tehát a hálóterem és a légvédelmi fedezék, de a gyerekek nem veszik észre. A lefelé vezető, keskeny lépcső mindkét falára vidám képeket festettek izraeli művészek, Mickey Mouse-t és Donald Duck-ot, mesebeli embereket és állatokat, Hófehérkét és Hamupipőkét nem, természetesen Jancsi és Juliskát, meg Max és Móricot sem, mert Wilhelm Busch malomban őröltette meg a gyerekeket − ,,S ami megmaradt belőle / finomra van megőrölve”, a Grimm-testvérek boszorkánya pedig

kemencébe dugta a gyerekeket, ezután jöttek az égető kemencék gyerekek és felnőttek számára. Csak a felnőttek tudják, hogy a játéktermekhez mégis csatlakoznak a hálószobák, éppen csak hogy a hálószobák pár méterrel mélyebben feküsznek, a pincében. Kis ágyikók, két- és háromemeletesen, babahálószobák, csupa tiszta helyiség, higiénikus, de szűk: Izraelben fukarkodnak a hellyel. A falakat itt is vidám rajzok borítják, a párnák tarkák, a takarókon virágminták, apró szekrénykék, pici éjjeli asztalkák, csöpp poharak és kancsók, hálószoba, amely hálószobásdit játszik. A szociológia és a pszichológia a század tudományai, mindenki amatőr bennük, a dilettantizmus ragályos, talán azért oly sok a dilettáns a foglalkozásbeli szociológusok és pszichológusok közt is. Nem csoda, hogy a babaszobában, Mickey Mouse és Donald Duck között, magam is pszichológiai és szociológiai kérdéseket vetettem fel. Itteni és messziről jött pszichológusok és szociológusok éveken át figyelték meg a kibuc-gyerekeket, közülük jóegynéhányan nem voltak dilettánsok. Prof. Bruno Bettelheim, aki 1969-ben a „The Children of the Dream” c. könyvet megjelentette, a legkevésbé az. A „kibuc-gyerekek” általában „mások”, de a határkibuc gyerekei, akik éjjel-nappal veszélyben élnek és bunkerben hálnak, azok, mint a többi kibucnyik, maguk is kibucnyikok lesznek − ez a tagok becenévnek szánt gúnyneve. Vajon azért, mert nem ismernek más világot? Ismernek. Két máágáni gyerek rokonlátogatóban volt a minap a „békés” Tel Avivban. Amikor eljött az este, megkérdezték: − Mikor megyünk le? Különösnek tűnt számukra olyan hálószobában tölteni az éjt, ahonnan látni a csillagokat. Más fel sem tűnt nekik. Tel Aviv felett vannak csillagok, a kibuc felett nincsenek − no és? A titkár ajánlotta, olvassam el Bettelheim könyvét. Majd hozzátette: − A gyerekek veszélyben élnek, de félelemtől mentesen. Beképzelt veszélyek fenyegetőbbek a valódiaknál. A gyerekek tudják, hogy szeretik őket és vigyáznak rájuk, tehát biztonságban vannak. − A titkár itt rám pillantott: − Ön Európából jön, talán nem is sejti, milyen könnyű normálisnak lenni.

Tovább gázoltunk a porban a parkolóhely felé. Csodálkoztam volna, ha ez a kibucnyik elfelejti megemlíteni, hogy az izraelieknek csak négy százaléka él kibucban, a hatnapos háború elesettjeinek mégis harminc százaléka volt „kibuc-gyerek”. Nem féltek élni, nem féltek meghalni. Amikor John F. Kennedy az elnöki hivatalba lépésekor tartott beszédében az új nemzedékről beszélt: „mely ebben a században született, s a háború megbélyegezte, majd kemény, keserű béke nevelte, s mely büszke ősi hagyományainkra”, mintha csak a kibucnyikokról szólott volna. Persze, így ez is túl egyszerű − izraeli utunk csak most kezdődött, ismeretségünk a kibuccal még friss. − Vannak gyerekei? − kérdeztem a titkártól. − Egy fiam. − A kibucban él? − Békaember. − Akár a Garfinkel fia − mondta Lici. − Nehézségei voltak a felvétel körül − tette hozzá a titkár. −Nem tudom, merre jár. A Golán-fennsík fölött szétfoszlott egy felhő. Mivel azonban az ég felhőtlen volt, ez is aligha volt felhő. − Lármás éjszakánk lesz − mondta a titkár.

JÓ HÍREK NÁZÁRETBŐL Ha egyszer olyan konferenciát tartanának, amely tartós békét biztosítana a Közel-Keletnek, azt Názáretben kellene megtartani. Názáret modell a szó legjobb értelmében, nem a mostanság szokásosban: szüntelenül modellekről van szó, gondolkodási és más modellekről, ezek a képzelőerőt pótolják, a gondolatot kiszabják, úgy készen mutatják be, kapható, maneken-filozófia. Názáret alig negyven kilométernyire van Haifától. Az idegenforgalmi hivatal igazgatója, aki itt valóságos kiskirály, ebédre hívott meg bennünket. Pontosan érkeztünk, amit, ha Licivel utazom, nagy érdemül tudok be. Antoine Shahim arab; keresztény arab. Arabokat nem szabad megváratni. Azt mondják, hogy a büszkeség erény, amit én kétlek, mert nem hiszek olyan erényekben, amelyek megnehezítik az emberi együttélést − de ha ez mégis igaz, akkor a legfejlettebb népek a legkevésbé erényesek. A gőg és a primitívség édestestvérek: az intelligencia a képesség, tulajdon kisebbrendűségi érzésünkkel együttélni tudni. Talán ezért oly nehéz együttélniük az izraelieknek, akiknek nincs több kisebbrendűségi komplexumuk, mint más népeknek, az arabokkal, akiknek kisebbrendűségi komplexumaik gőgben robbannak ki. Ez talán az oka annak, hogy eddig az izraeliek legyőzték ugyan az arabokat, de nem tudtak békében együttélni velük − ehhez az kellene, hogy az izraeliek hagyják egyszer legyőzetni magukat az araboktól, ami viszont kissé túlzott kívánság lenne, mert az arabok pszichoanalitikai gyógyulásáért túl drága ár lenne harmadfél millió zsidó halála. S lehet, hogy ezért oly áthidalhatatlan a szakadék az arab világ vezetői és tulajdon népük között. Akinek nincs kenyere, annak csak a gőg marad. Antoine Shahim az arab vezetőkhöz tartozik. Nyugodtan megvárathattuk volna, anélkül, hogy eljátszottuk volna a rokonszenvét, mert intelligenciája megóvja a gőgtől. De hát Shahim Názáretben él, és ez egészen más dolog. Az ebéd a város első szállójában kitűnő volt, élveztük az arab előételeket, a tchinát és a chumuszt, amelyek már rég hozzátartoznak a zsidó étlaphoz is. Shahim diszkrét eleganciával öltözött, negyven körüli melegszemű férfi

− mi egymás között Ottónak hívtuk, mert barátunkra, Ottó Preminger rendezőre emlékeztetett bennünket −, Antoine Shahim egyszerre az „egész” várost meg szerette volna mutatni. Az ő kocsijával hajtattunk fel a szaléziánusok kolostorához, a zöld, erdős dombra, amelyről látni egész Názáretet. Ez hát Názáret, az a város, ahonnan az ács fia elindult, megkeresni a szeretet senkiföldjét. „Amit Pater de Foucauld Názáretben keresett”, írja a pompás Mauriac, „az eme utolsó hely volt, melyet soha senki az Úrtól el nem rabolhat.” Jézus harminc éves volt, amikor elhagyta Názáretet, oly későre fedezte fel elhivatottságát: a húszéveseknek, akik most az ő gúnyájában járnak, csak a szakálluk közös vele, a jósághoz érettség kell. Lehet, hogy azért nem találta meg Jézus a szeretetet, mert elhagyta Názáretet. De lehet az is, hogy ez fordítva áll − „Názáretben Jézus már az agóniát éli” −, mert Názáretben az emberek másként viselkednek, mint egyebütt; legalábbis restellnék, a folyót mindjárt a forrásnál megmérgezni. Názáret szégyenlős város. Itt fenn, a növekvő Jézus templománál, megértettem, amit Shahim mondott nekünk: − Názáretben sosem volt belháború, sem izraeliek és arabok, sem zsidók és mohamedánok, se keresztények és mohamedánok, se zsidók és keresztények − legfeljebb zsidók és zsidók között. Noha 1967-ig Názáret volt Izrael „legarababb” városa − gyorsan növekvő város, az útikalauz szerint még 30.000 lakosa van, ma már 45.000 a számuk, ebből 30.000 arab −, a partizánok széles ívben kerülték ki, itt nehezen találtak volna búvóhelyet, és semmiképpen sem fegyveres segítséget. Ahol az emberek szégyenlősek, ott tartós hajlékot lehet építeni. Názáret hívő város, ami nem annyit jelent, mintha csak keresztény lenne. A 30.000 arab közül kereken 15.000 mohamedán és 15.000 keresztény, ezenkívül van a 15.000 zsidó. Nem mondhatni, hogy a zsidók és arabok „elkeverednének egymással”; ahol a többség nemzsidó, ott a zsidók mindig gettóban élnek, Izraelben is. Az új zsidó negyed keleten, a magaslatokon épült fel: fehér házak, európai vagy amerikai stílus, a neve Kirját Nácrát, de általában csak Nácrát Elitnek, Felső Názáretnek hívják, a gettó és elit nem ellentmondás.

Meg kell elégedni azzal, hogy az emberek békén éljenek egymás mellett, hogy még együtt is éljenek egymással, az túl sok lenne. Mögöttünk a szaléziánus rend temploma, a völgyben az Angyali Üdvözlet temploma, Názáret szíve, egy új dóm, „a hatodik hónapban azonban Isten egy galileai városba, névszerint Názáretbe küldte Gábor arkangyalt egy szűzhöz, aki jegyben járt egy férfiúval, névszerint Józseffel, Dávid házából; s a szűz neve Mária vala.” Itt van a Józseftemplom, az Atya ácsműhelye; a görögkeleti Angyali Üdvözlet temploma pár száz méterre van a katolikustól; a görögkeletiek hite szerint itt jelent meg az Anyának az arkangyal, pár száz méteren nem múlik. Mária kútja, a franciskánus apácák kolostora, Notre Dame de l’Effroi, az ijedelem temploma, mert ijedten látta Mária, amint Jézus, a szikláról leugorva, megmenekült üldözőitől; mindjárt balra a régi zsidó templom, mit számít, hogy ez most görögkatolikus templom, itt imádkozott Jézus, itt hozta szóba Jesája könyvét. Krisztus idejében Názáret zsidó város volt, a keresztesek a tizenegyedik században hódították meg, s kétszáz évre rá jött az iszlám; valahol itt kell egy zsinagógának lennie, csak nehéz rábukkanni. Négy mecset, a legnagyobb az Angyali Üdvözlet temploma mellett, tőszomszédságában az izraeli polgármesteri hivatal. A minaretek, mint karcsú zászlórudak, amelyeket Mohamed állított fel, mellettük a templomok és zsinagógák hatalmasak, de nehézkesek, megkövültek, archaikusak; úgy fest, mintha a minareteket fel lehetne kapni s továbbhordozni; a templomok s a zsinagógák Isten régi győzelmeiről szólnak, a minaretek Allahot szólítják a győzelemhez. Megkérdeztem Shahimot, mikor keletkeztek a názáreti mecsetek. A függetlenségi háború előtt csak egy volt − Názáretet, az egyik legfontosabb angol támaszpontot 1948 júliusában vették be a zsidók −, kettő 1948 és a hatnapos háború között épült. − Most emelik a negyediket − mondja Shahim s jobbra mutat, az épület már majdnem kész. Sütött a nap, egy feltűzött szoknyájú apáca sietett el mellettünk a veteményes kertbe. A domboldalon juhok legeltek, fejük a fűben mozdulatlan, akár egy illusztráció. A templomok tornyai és kupolái egymásba érnek, egy képeskönyv képei, az ember nem is lapoz tovább. A

pirostetős házak nem többek egy-egy zarándok-sátornál, mintha akik itt élnek, csak látogatóban lennének. Ciprusok, a Jezreél síkja, a Tábor-hegy, a távolban sziklás vidék, itt egy rózsakert, a József-templom olyan, mint egy sárga erődítmény, a város mozdulatlan, akár a legelésző juhok. Keresztény zarándokok, zsidó uralom, három új mecset − Názáret. Épülte az arab államokban 1948 óta akár egyetlen zsinagóga is? A második világháború alatt egy zsinagóga romjánál álltam Oránban. Az amerikai hadsereg elkésve érkezett. Egyébként már a német is. Az algériaiak gyújtották fel. A názáreti mecsetek nem az egyedüliek, amelyek Izrael államában épültek. A Függetlenségi Nyilatkozat így szól: „Izrael állama… minden polgárának, vallásra, fajra vagy nemre való tekintet nélkül, társadalmi és politikai egyenjogúságot biztosít. Vallási és lelkiismereti szabadságot, a nyelv, a nevelés és a kultúra szabadságát nyújtja, a szent helyeket pedig védelmébe veszi.” Az ország központi részében 1948-ig egyetlenegy minaret sem volt, most van tíz, kereken egy félmillió izraeli fontot áldozott rájuk a kormányzat. Az állam megalapítása előtt az iszlám papsága a mohamedán templomok ingatlanaiból vagy adományokból élt, most az állam fizeti Mohamed több mint kétszáz szolgáját, akik több mint 90 mecsetben dicsérik Allahot, évi 200 ezer fontnyi fizetést húznak a vallásügyi minisztériumtól. Az igazságszolgáltatás joga minden személyi és vallási ügyben a mohamedán Shárija-bíróságok kádijaié, a négy állandó törvényszéket az állam tartja fenn. Akadálytalanul zarándokolnak az izraeli muzulmánok Mekkába és Medinába, de a názáreti Ál-Szálám mecset, a béke mecsete (Shahim: „Egy félmillió fontjába került az államnak”) hiába vár az arab államokból jövő zarándokokra. Egyiptomi és szír zarándokoknak tilos az izraeli határt átlépniök, a jordániaiakat erősen ellenőrzi a kormányuk. A terroristák helyzete könnyebb. A „türelmesség” − fennhéjázó szó, kezdetben nem az volt, de az évszázadok visszájára fordították, ma már csak idézőjelben használható −, a „tolerancia” az iszlám iránt nem esik a zsidóknak túlságosan nehezükre, Allah és a zsidók Istene nem ugyanabban a mennyei utcában lakik, itt nincs invidious vicinity, nincs versengés. Mohamed, aki negyven éves volt, amikor kivonult tanait hirdetni, arab volt, nem közeli rokona a zsidóknak.

Az ő „ellenvallása” a kereszténységet, nem a zsidóságot fenyegette, az iszlám keletkezése nem volt családi tragédia, amely minden tragédiák között a legfájdalmasabb. A nyolcadik század óta kevés olyan zsidó prozelita akadt, aki az iszlámra tért volna át − az állam alapítása óta összesen 1500 zsidó nő −, annál több olyan prozelita volt, aki keresztény lett. De az arabokra is erős vonzást gyakorolt a keresztény vallás. A 100.000 keresztény közül, akik a hatnapos háború óta Izraelben élnek, kereken 95.000 arab, az évszázadok folyamán arabok milliói lettek a keresztény egyházak hívei. Azt a muzulmánt, aki zsidó hitre térne át, panoptikumban mutogatnák: Mózes és Mohamed nem vonzzák egymást, éppen ezért nem is taszítják egymást. A keresztények által végrehajtott zsidóüldözések története mellé állítva, az iszlám által végrehajtott zsidóüldözések története szinte ártalmatlannak hat. Amikor 638-ban a muzulmánok meghódították Jeruzsálemet, megalázták ugyan a zsidókat, de épp hitük gyakorlását engedték meg a „hitetleneknek” − szép paradox módon. A damaszkuszi kínzásokat és gyilkosságokat ezerkétszáz évvel később a szírek követték el, de ez is a Thomas nevű kapucinus páter eltűnése után, a katolikus egyház által elindított uszító hadjárat következménye volt. Az iszlámban lakozó fanatizmus formálta ki az arabok jellemét, s ez életveszélyes Izraelre nézve, de a hit gyökere igen messze esik az erőszak fakoronájától: ha egyszer minden arab megkereszteltetné magát, akkor se lennének kevésbé fanatikusak. George Chábáson, a legradikálisabb palesztinai terrorszervezet vezérén kívül, sok más arab terrorista is keresztény egyház híve. Az arabok hagyományos, tehát ellenőrizhetetlen fogalmak hangszerén játszanak, amikor azt állítják, hogy nem lehetnek antiszemiták, maguk is szemiták lévén: amit így felületesen antiszemitizmusnak szokás nevezni, az nem a szemiták ellen irányul. Ennek ellenére is, szemernyi igazság mégis felfedezhető az arab elit állításaiban − igaz, hogy minden zsidót gyűlölnek, a nemcionistát is, a diaszpórabelit is, de ez nem egy nép, nem egy faj vagy vallás gyűlölete. Ahogy Heine mondja, akivel ez „just passieret”, annak tökmindegy, de azért egyetlen izraeli sem olyan rövidlátó, hogy különbséget ne tudna tenni a kairói népek háborúja és az oberammergau-i vallásháború között. A kereszténységgel másként áll a dolog: itt a zsidó „toleranciát” keményebb próbának vetik alá.

Az izraeli intellektuelek szemében világos, hogy reb Jézus nem volt hitehagyott. „A szegény zsidó kisded a jászolban vajon nem a közelmúlt tömérdek hazátlan zsidó gyermekét példázza?” − kérdi Sálom Ben-Chorin, az izraeli költő és gondolkodó; ,Jézus nem érezte magát többnek, mint a zsidóság egy prófétájának… Zsidó volt szóban és tettben” − írja Aba Evén. De az izraeliek többsége szemében Jézus az elveszett fiú, aki egyre messzebbre távolodott az Atya házától, s immár vissza nem tér. Az átlagizraeliben távolról sem tudatosodik az a „mély tanító-tanítvány-konfliktus Gámliél és Pál között”, amit Franz Werfel a „Pál a zsidók között”-ben felismert. A keresztre feszített Jézus jelképe kétszeresen, ha nem háromszorosan fájdalmas − egy zsidót feszítettek keresztre, mégis a feszületet hordozzák minden véres „keresztes hadjárat” élén. Ezenkívül pedig a zsidó vétkesség legendája beszivárgott a zsidók tudatalattijába: a zsidók és keresztények által felhozott ellenbizonyítékok intellektuális tanúságok maradnak. A zsidóság és kereszténység viszonya a nemzedéki konfliktus állandósítása: a zsidó az atya, a keresztény a fiú − hogyan is érthetnék meg egymást? Itt már nem esik olyan messzire a vallás gyökere a nép fa-koronájától: a zsidók „faji” üldözése aránylag frisskeletű, a pogromok évszázadokon keresztül „vallási” színezetűek voltak. Noha Herzl azt írja, hogy „a mai antiszemitizmust nem szabad korábbi idők vallási zsidógyűlöletével összetéveszteni”, s noha az ő „Judenstaat”-jában alig esik a vallásról szó, a zsidó állam mégis a zsidó vallás alapján nyugszik. Ez az erőssége, de egyben a gyöngéje is. A zsidók nem is lennének emberiek, ha a zsidóellenes érzelmek nem keltettek volna bennük keresztényellenes érzelmeket. Ezek az érzelmek nem irányulnak ugyan sohasem a keresztény, mint egyén ellen − a szábrek ajkáról sohasem fogjuk a ,,gój” szót hallani −, azért mégis kínosak, mert nemcsak bizonyos izraeli törvényekben, hanem apróságokban és kicsinyességekben is megnyilvánulnak. Mózes bosszúálló istene már rég agonizál, de a bosszús és bizalmatlan isten még kitűnő egészségnek örvend. Annál meglepőbb a zsidó állam rigorózus „türelmessége” a keresztény kisebbség iránt. A hatnapos háború előtt 56.000 keresztény élt Izraelben; a szám azóta megkétszereződött, kereken a lakosság három százalékát teszi ki. Vagy 52.000-en katolikusok, 24.000 római katolikus. Noha majd

mindnyájan arabok, olyan vallásszabadságot élveznek, amilyent Izrael távolról sem engedélyez a zsidóknak − a zsidók vallási türelmetlensége a többi zsidót érinti. A Szentföldön harminc rend és kongregáció működik, 2500 pap és szerzetes, 600 apáca. Az izraeli kormányzat nem tesz különbséget a keresztény vallások között − ami nem magától értetődő, mert például a brit mandatárius hatalom háttérbe igyekezett szorítani a lutheránus egyházat, amit Németországgal azonosított. Sok egyháznak van városi ingatlana vagy földje, nem fizetnek vámot, sem forgalmi adót − ez is szokatlan dolog, mert az effajta kivételezések ellentmondanak a szocialista állam lényegének. Szokatlan a keresztény bíróságok autonómiája is, mert hiszen ezek egyes kérdésekben liberálisabbak a zsidóknál. 210-nél nagyobb a templomok és kápolnák száma, újak vannak épülőben, a keresztény egyházak igazgatnak 54 elemi és középiskolát 10.000 tanulóval, keresztény újságok jelennek meg különböző nyelveken, a Kol Jiszráel, az izraeli rádió, istentiszteleteket és vallásos műsorokat sugároz − senkinek sem jutna eszébe a „Wort am Sonntag”-ba belekötni, ahogy az a Német Szövetségi Köztársaságban megtörtént. Izrael vallásos ország, alkalmasint az utolsó ilyen ország a világon, nem szégyelli a hitet és nem veti meg az üdvöt, ez az emigrált Isten menedéke. Akartok paradoxont hallani? Saját otthonába száműzték az Istent. Ismerik Istent Izraelben. A serdülő Jézus templomától − ötvenegy temploma és kápolnája van Názáretnek, nem becsültük alá − a városba hajtattunk. Arab nők még mindig a Mária-kútról hordják a vizet. − Minden házban van folyóvíz − mondta Shahim. Szűk, meredeken emelkedő sikátorok, orientális bazárvilág keresztény üzletekkel, édes-forró sütemények illata, csípős szagú fűszerek, egy feketeszemű kisfiú mezítláb áll a csatornában, arab lámpák, zsidó mécsesek, vadonatúj régiségek, Angyali Üdvözlet-bazilika miniatűrben, parancsára, virágok fénylő színekben, arab fazekak, Isten Anyja az Arkangyallal agyagból, gyöngyök, sárgaréz holmik, szőnyegek, körülölel bennünket a kávé illata, egy öreg arab nő kézzel font kosarakat kínál, Jézus Krisztus villanyos elemmel világít az éjben.

Zeira, a zsidó, és Shahim, a keresztény arab, zavartan morog pár mentegető szót: nem kellett volna az elem-Krisztust megvennünk. Vajon ki miatt szégyellik magukat − az arab miatt-e, aki ezt a kacatot árulja, a zsidó miatt-e, aki előállítja, vagy a keresztények helyett, akik megveszik? Megnyugtattam őket: itt nyomát sem látom a betlehemi istenkáromlásszámba menő nagyvásárnak, nem a lourdes-i undortkeltő seftelésnek, itt Alfred Kerr sem gúnyolódhatna, hogy „A zarándokok jámborak, / vallják, hogy hinni szép dolog, / de már a mennybe, még ilyet! / egy sem siet.” Mi az oka? Betlehem és Lourdes manapság keresztény nagyáruházak, itt viszont egy bizonyos vallást árulnak, ez az Üdvözítő Rt. − Ez Názáret: egy franciskánus szerzetes, két kaftános zsidó, Shahim ma estére egy protestáns zarándokcsoportot vár Hamburgból, sötét méltósággal siet el a bódék előtt egy görögkatolikus pópa, a bazilika előtt állva, a szomszédból áthallik az iszlám éneklő imája. Názáretben még a seftelés is a megbékélés jegyében áll. Názáretnek még a város központjában álló Frank Sinatraklub sem árthat. „A klub könyvtára minden vallású látogató rendelkezésére áll.” Nem véletlen, hogy a kommunisták 1970-ben Názáretet választották céltáblájuknak. Az új baloldal fiatal írói decemberben fújták meg a riadót: nem utolsósorban számítottak az arabokra. Mivel Názáretről volt szó, a baloldali radikálisok keresztényietlen érveket használtak fel. Az ifjú forradalmárok talán így gondolkoztak: ami Názáretből indul ki, az meghódítja Izraelt, talán az egész világot. Mégis alulmaradtak a kommunisták, noha oly heves volt a polgármester választási kampány, amilyent Izrael még nem látott. Harmincéves jelöltjük, Tufia Zájjád, az író, lemaradt. A szülőfalu fölött gyengéd kéz lebeg. Egy, a szenthelyekről Doré Ogrizek által írt, 1956-ban megjelent könyvben azt olvastam, hogy szerencsére „lemondtak az értelmetlen tervről”, új bazilikát építeni. Ennyire tévedhet, aki elsietve ítélkezik. A korszerű templomépítészet aligha szült szebbet az új dómnál, amit egy évvel a hatnapos háború előtt fejeztek be: itt már a negyedik században is állott egy istenháza, 1909-ben találták meg az első régészeti leleteket, a tizennyolcadik században újjáépítették, 1955-ben rombolták le. A franciskánusoknak, akik a dómot gondozzák, francia a priorjuk − szerencsénk volt, jóbarátja a mi „Ottónknak”, aki most telefonon felhívta, s a prior maga kalauzolt bennünket.

Az Angyali Üdvözlet dómja, s alatta József és Mária lakása, nem egyéb, mint Jézus gyermekszobájának a védelme. A Via Dolorosa olyan utca, mint a többi, a Kálvária grottáit elönti a templomi talmiság, ezek a farizeusság emlékművei. Az Angyali Üdvözlet azonban menedék és erődítmény, de csak azért erődítmény, mert szilárd falakra van szüksége, hogy a gyöngéd tartalmat megóvja. Kívülről várfala van, rajta a nyílások, mint a lőrések, de az Angyali Üdvözlet grottája független a templomtól, nem a templom tiszteletére van itt, a templom van itt az ő tiszteletére. Fiatal kéz nyugszik óvón az öregen. A szent család otthona izolált, felülről tekinthető meg, látjuk a vájatokat, ezek mentén eresztették le a kosarakat, a sziklanyílásokat, amelyek gabonaraktárak voltak, az étkezőasztalt, a mécsest a falmélyedésben, víztartályt, szőlőprést, az atya műhelyét, hic erat subditus illi. Egy spanyol püspök celebrált éppen misét a biblikus kövek közt, két fiatal pap ministrált, nem volt senki más. A tarka ablaküvegeken át besütött a nap: absztrakt festmények, de itt értelme van az absztraktnak. Ezek francia franciskánusok, de a templomot egy olasz építész, Giovanni Muzio tervezte, a munkálatokat a Szolél Bone, Izrael legnagyobb építkezési vállalata kivitelezte, az ablakok terve egy zsidó művésztől származik. Amikor a templomból kiléptünk, a szomszédos minaretről Allah nagyságát magasztalták. Al Illah, Ave Mária, sálom, sálom. Csoda Názáretben. Később a barátaink nem akarták elhinni, hogy Antoine Shahim meghívott bennünket a házába. Ragaszkodott a látogatáshoz. Csinos kis villa a hegyoldalban, pipacsok, margaréták, napraforgó; egy kisfiú kezd Licinek virágot szedni; a virágokkal más a helyzet, mint Európában, itt minden szál rózsáért harcolni kell a földdel. Köröskörül más arabok házai, elegáns villák − az erkélykarfákon fehérnemű szárad, nem kell észrevenni −, a názáreti földművelés nagyrésze arab kézen van, Názáret leggazdagabb embere egy arab. Kávét kaptunk édes süteménnyel, dicsértük, általános volt az öröm. Bejött Shahim fiatal felesége, karján csecsemővel, utána jött Shahim anyja, aztán feleségének a fivére meg a fivér felesége, végül a fivér gyermekei. Az egyik széken egy (tüllbaba trónolt, az asztalon állott egy velencei öngyújtó. Íme az új gyerekszoba. Megint kávé, megint édestészta, a mama csomagolt is a süteményből az útra. Shahimné franciául beszélt, a

fivére németül. Megígértem Shahimnak, hogy elküldöm neki valamelyik könyvemet angol vagy francia nyelven. S nagyon restellem magam, de nem mertem politikáról, az arab kérdésről beszélni. Egész nap úgy tettünk, mintha csak templomok és minaretek, zsinagógák, források és nyomok érdekelnének bennünket. Mintha Názáret nem ötven kilométerre feküdne a Jordán határtól, mintha tegnap nem robbant volna bomba Chevronban, mintha az éjjel nem zajlott volna tüzérségi párbaj a Szuezi-csatornánál. Most azon gondolkodom, mit tenne Shahim, ha az arabok meghódítanák Izraelt. Meghalna-e Izraelért vagy „Quisling”-ként kivégeznék, vagy üdvözölné a „felszabadítókat” és hivatalában maradna? Nem tudom.

ERŐDÍTMÉNY ÉS VARÁZSHEGY Sötétedéskor érkeztünk Ájelet Hásáchárba. Az első benyomás: ez egy nagy amerikai motel, túlzsúfolt parkolóhellyel, emléktárgy-bolttal, neonfénnyel. Hamis volt a benyomás; különben is, ez nem a kibuc, hanem a vendégház volt. Sok kibuc épített az utóbbi időben fogadót, bungalowkkal, egyszerű vagy díszesebb szobákkal, vendéglővel, fogadótermekkel. A szálló a kibuchoz tartozik, de a kibucnyikoknak nem származik belőle előnyük, nem élnek másként, mint az olyan kibucban, amelynek nincs szállodája. Ájelet Hásáchárt 1915-ben alapították orosz bevándorlók, a Kinerettől északra fekszik, közvetlenül a szír határon, nem messze Libanontól, mind a „hosszúcsövű ágyuk”, mind pedig a „katyusák” lőtávolában. A szír repülőgép roncsa, amelyet 1948-ban lőttek le a kibuc fölött, még látható a gazdasági épületek mögötti mezőn. A kibucnyikok csontvázai, akik a szír támadás áldozatai voltak, a földben porladnak. Dov Eskol, akinek nevével a kibuc oly szoros kapcsolatban áll, s aki a szállót építette, legendás alak: amikor ez a sovány, farmeringes férfi, aki úgy fest, mint egy pehelysúlyú bajnok, épp nem a mezőn dolgozik, nem vendégekkel cseveg, nem szállodaszobák kulcsait adja ki, se nem vezet gyűléseket vagy árul mézet, olyankor háborúzik − Eskol ezredes résztvett a hatnapos háborúban is. Eskol bemutatott nekünk egy házaspárt, s azokkal együtt étkeztünk a vendéglő „tejes” részében. Egy pár vendéglőn és magánházon kívül, Izraelben a legjobban kibucokban lehet étkezni. Hogy a zsidók értenek valamit a főzéshez, az épp olyan legenda, mint az üzleti ügyességükről szóló. A kibucban azt eszik, amit a kibuc termel, azt pedig szinte nehéz elrontani. A paradicsom öklömnyi, az uborka zamatos, a tej sűrű, s hogy Izrael citrusgyümölcs termelése nemcsak aránylag az egyik legnagyobb a világon − majdnem másfélmillió tonna, az 1948-as 270.000-hez képest −, hanem hogy a gyümölcs szokatlanul zamatos is, azt tudják Európában s Amerikában is. A kibucok szállóiban a kiszolgálás is kevesebb kívánnivalót hagy maga után, mint sok más hotelben, vendéglőben. A

zsidók nem alkalmasak szolgamunkára; nem véletlen, hogy Izraelben oly sok a pincér-vicc − az izraeli pincérekhez humorérzék kell. A házaspár, amellyel együtt étkeztünk, több mint harminc éve él a kibucban; a vörösszőke, finom, fáradt arcvonású asszony Berlinből származik, a vaskos, rezzenetlen arcú férfi Mönchengladbachból. Régebben mindketten a földeken dolgoztak; most az asszonynak az igazgatóságon van állása, a férfi traktorokat javít. − Kora reggel és este dolgozom, amikor enyhül a forróság − mondja a férfi. − Nincsenek előírt munkaórák? − A munkát el kell végezni, mindegy, mikor. Nem csak az önkéntes tagság különbözteti meg a kibucot a kolhoztól. Beszélgettünk Ájelet Hásáchárról, egyéb kibucokról, de aztán homok kezdett a beszélgetés fogaskerekei között csikorogni. „Ez a síkság, ez a háború, mi pedig félénk árnyak vagyunk az úton…”, írja Thomas Mann a „Varázshegy” végén. Az étterem hangos volt, amerikai turisták, kíváncsiak az egész világból, zsidó családok, angol hippik, csinos lányok szolgáltak fel, Eskol ezredes jó házigazdaként járt asztaltól-asztalig, de a mi barátaink „félénk árnyakként” ültek mellettünk, s igen hosszúnak érezték a távolságot a moteltől párszáz méternyire fekvő lakásunkig. „Ez a síkság, ez a háború” − de a kibucon kívül zajlik. Az első évben egy heti szabadságuk van a tagoknak, később kettő, mesélték, de a legtöbben a kibucban vagy a kibuci üdülőben töltik a szabadságukat. Az asszony már évek óta nem hagyta el Ájelet Hásáchárt, a férfi nem igen emlékszik legutóbbi utazására. − Nem rándulnak ki néha hétvégére Haifára? Egymásra pillantottak. − Minek? − kérdezte az asszony. Félreteszem a tollat, hamis vágányra siklottam. Valami újat szeretnék a kibucról mondani, de ami eredeti, az majd mindig hibás; ami valódi, azt már elmondták. A fogalmak olyanok, mint a gyerekeknek adott ajándékok: a gyermekek s a fogalmak gyorsan nőnek, legjobb mindjárt a következő, nagyobb számot választani. Ha az ember Izraelre gondol, akkor a kibucra gondol. A fiatal emberek, akik hosszabb tartózkodásra jönnek Izraelbe, kibucban akarnak dolgozni.

A lelkiismeret pénzváltója ez, kíváncsiság, divat, vendégjáték, elragadtatás, kaland: Visit the Kibutz − ez is hozzátartozik. A kibuc csoportot jelent − mi ez a csoport? A kibucnak támogatást adnak, a kibucot megcsodálják, bámulat jár a gladiátoroknak, mielőtt az oroszlánok felfalnák őket, szabadon elővezetett kibucnyikok, büszkeség a zsidókra, akik „mások”, azonosulás a zsidókkal, mert szocialisták, azonosulás a szocialistákkal, noha zsidók, azonosulás a zsidókkal, noha szocialisták, huszonnégy órás aszkézis, pár heti gyakorlat, a mozgásban lévő homokosláda megfigyelése. Félek az ismétléstől, félek az újtól. Kolumbusz Kristóf késéssel utazik. Melyek a kibuc elleni fenntartásaim? − öntudatlanul elárultam, hogy vannak fenntartásaim. A vendégház társasági termében egy filmet vetítettek. Barátaink megmondták, hogy ők már látták ezt a filmet, az ő életüket tükrözi. De lehet az is, hogy csak elegük volt az idegenekből. A csarnokban akartak megvárni minket. Amit a film mutatott, az nem volt számunkra új. Vitathatatlan siker. Kilencvennégyezer izraeli él 235 kibucban, ez a lakosság négy százaléka − ez egyszersmind a mezőgazdasági munkásság 23 százaléka, s a mezőgazdasági termékek közel 30 százaléka származik a kibucokból, kicsikből és nagyokból, harminc vagy kétezer tagúakból. Nem csak a kibucnyikoknak nincs földjük, nincs az a kibucnak sem. Az izraeli földek kilencvenkét százaléka az állam tulajdona, az ad bérbe egy bizonyos területet a kibucnak 49 évre. Noha vannak „szegény” és vannak „gazdag” kibucok, ennek szinte semmi köze a kibuc életéhez: a kibuc a nyereséget a kibuc fejlesztésére fordítja. Izrael teljes mezőgazdasági termelésének értéke évenként körülbelül 580 millió dollár; ilyen eredménnyel, ha a területhez s a munkáslétszámhoz viszonyítjuk, a föld egyetlen állama sem versenyezhet. Az ország víztartalékának majd 90 százalékát kihasználják, ez is a legnagyobb arány a világon. Sok kibuc épített ki ipart, konzervtől rollerig, Izrael ipari termelésének kerek hat százalékát termelik a kibucokban, kibucok exportálnak az Egyesült Államokba és a Német Szövetségi Köztársaságba. A filmvetítés után más kibucnyikok csatlakoztak hozzánk; a vendégház csarnokában ültünk s a kibuc sikeréről, a kolhoz kudarcáról beszélgettünk.

„A tagság önkéntes”, jelentette ki egy kibucnyik. Ezt már hallottuk, de ez még nem mindent magyaráz meg. Intelligens világban élünk, még ha ez vitatható is. A paraszfiúból ügyvéd lesz, de hogy ügyvédből paraszt legyen, azt csak Izraelben próbálták meg. Egy fiatal kibucnyik, nemzetgazdasági doktor, mosolyogva mondta: − Intelligenciával több krumplit lehet a földből kicsalni − ez nem logikus, ez csak a valóság. A szovjet parasztok, akik bemasíroztak Prágába, azt hitték − fültanuktól tudom −, hogy Amerikában vannak. De könnyebb egy traktort kijavítani, ha tudjuk, hogy Amerika az óceán túlpartján terül el. És még valami. Omar N. Bradley, a tábornok, azt szokta mondani: „Sosem küldök ki őrjáratot tiszt nélkül − nagyobb felelősség, jobb teljesítmény.” Magyarországon egyszer kolhoz-parasztokat figyeltem, akik téglát szállítottak egy építkezéshez. Lehajigálták a szekérről, a fele összetört. Időnormájukat teljesítették, a téglát meg vigye el az ördög! A kibuc egy tiszti társadalom, nem a szocializmus diadala, hanem az arisztokráciáé. Ezt nem mondta ki senki, de az egyik kibucnyik megjegyezte: − A kormányban és a diplomáciában, a Kneszetben és a tiszti törzskarban a kibucnyikok száma háromszor akkora, mint amennyi a kibuc-tagok számarányának megfelelne. Mose Dáján Dágánja kibucban született. Nincs utópisztikus világ, de vannak utópisztikus szigetek. Mögöttünk a csarnokban vevők tolakodtak egy boltban, amelyben ruhákat árultak. Elragadó ruhák voltak: a kibucban állították őket elő, de a kibuc egyik asszonya sem viselné. Később azt mondta nekünk egy képviselő, egykori kibucnyik: − A szocialista termelés sikere a versenyben elért eladásoktól függ. A szocialista kísérlet sikerének előfeltétele a tőkés környezet. A kolhoz legjobb esetben egy másik kolhozzal versenyez, a kibuc az egész országgal. A fiatal nemzetgazdász elgondolkodva mondotta: − A kolhoz a kommunista társadalom terméke, az izraeli társadalom a kibuc terméke. De van még valami. Nehéz lefordítani azt, amit Chájim Weizmann jelentett ki egy Amerikában adott interjúban: „The Kibbutz is Israel − only more so.” A kolhozban oly jól vagy rosszul viselkednek az emberek, mint

az államban mindenütt. Épp egy hippit figyeltem, aki a vendégház bárasztalára könyökölt. Italt kért, s narancslevet kapott. A kibucban nincs ifjúsági bűnözés, nincs nemi bűncselekmény, nincs kábítószer − Agatha Christienek nem ajánlhatnék a „Gyilkosság a kibucban” címet, mert nincs ilyen. A házaspár, amellyel ebédeltünk, meghívott bennünket a házába. Amikor a vendégház telefonfülkéje mellett haladtunk el, megkérdeztem: − Vannak a kibucban telefonok? − Nem, csak az irodákban vannak − mondta az asszony −, s ezeket szinte sohasem használják magánbeszélgetésekre, ha csak valami egész rendkívüli nem történik. Éjszaka azt mondtam Licinek: − Egy novellát kéne írni. A címe: „A telefon”. Hogyan változtatja meg egy telefon a kibuc életét, mint tárcsás trójai ló. A kibucnyikok nem kapnak bért − élelemről, ruházatról, lakásról, nevelésről, egészségügyi és kulturigényekről a „csoport” gondoskodik. Közös ebédlőben étkeznek: egyiknek sincs többje egy szobánál, egyetlen házaspárnak sincs többje kettőnél, mindenütt csak teakonyhák, nem saját konyhák, csak zuhanyozók, nem fürdőszobák. − A melegvízszolgáltatás újítás − mondta a férj. Ha valaki már elég régen él a kibucban, akkor egy házikót vagy nagyobb lakást utalnak ki neki, természetesen sohasem többet két szobánál. Feltűnt nekem, hogy itt nincsenek új házikók, csak új lakóházak. − Mi is szívesebben vennénk egy új lakást − mondta a férfi −, s nem azért, mert új. A kibucnyikok elfelejtették a magányosságot. Kérdezgettem őket a zsebpénz felől. A zsebpénz olyan csekély, hogy azt a kibucnyik már a kibucban elkölti. − Ez nem zavar senkit − mondta az asszony Licinek. − Aki akarja, magával hozhatja szüleit, a csoport gondoskodik róluk. Egy-egy család − apa, anya, egy gyermek − kereken havi 160 dollárjába van a kibucnak, abból 33 dollár az élelmezés, 30 dollár a gyermekek ellátása, 22 dollár a kultúrrendezvények, nevelés, tanfolyamok. Havi öt fontot, másfél dollárt, az esküvőkre irányoznak elő.

Talán a nevelés ellen lennének kifogásaim? Egy jeruzsálemi professzor, aki tizennyolc évet töltött kibucban, megnyugtatott: − Hogy a gyerekek szüleik nélkül nőnek fel, az mese, ami még tudományos művekbe is belopakodott. A gyermekeket tizenötödik, tizenhatodik életévükig elválasztják a szüleiktől − ez puszta elmélet. Az anya mintegy hat hét múltán visszatér a munkájához: másként nem lehetne a kibucban keresztülvinni a nők egyenjogúságát. A gyermekekről való gondoskodás a metáplot-ra (ez a metápelet többesszáma), tehát óvónőkre és gyermeknevelőkre bízzák. A felsőbb kibuc-iskolák éppen olyan jók, mint az ország legtöbb tanintézete − a Chule-völgy egyik fiatal kibucának az iskoláját az ország egyik legjobb felső tanintézetének tartják. Munka után a szülők majd minden szabad órájukat a gyermekeikkel töltik. − Alighanem több időt, mint amennyit egy-egy dolgozó szülő akárhol a világon, akár Izraelben is, a gyerekeire áldoz − vélte a professzor. A „vakáció-mamáknak” nem kell fenyegetőzniök, hogy „várjatok csak, ha a papa megtudja”; mondhatnak bármire igent, hiszen a gyermekotthon megmondja a nemet. Fizikai biztonságérzetét a gyermek a társadalomnak, az érzelmeit a szülőknek köszönheti. A legtöbb kibuc-gyerek mentes az agresszív ösztönöktől, féltékenységtől és Oedipus-komplexumtól. Mivel a kibucban nincsenek szegény, és nincsenek gazdag gyerekek, az irigység elsorvad. Az „álom gyermekeinél”, ahogy Bettelheim nevezi őket, nem válik rémálommá a gyermek örök aggodalma, hogy elhagyják: minden szülő elhagyja néha gyermekeit, a kibuc soha. Azt, hogy gyermekek „tartják össze a házasságot”, mindig nem csak regényes, de frivol elképzelésnek is tartottam: a gyermek nem ragasztószer, mint az Uhu vagy a Pelikán. A kibuc-házastársak, akik egymásnak élnek, nyugodtan ápolhatják a házasságukat − ha egymásnak szentelik is magukat, nincs lelkiismeretfurdalásuk a gyermekeik miatt, s amikor a gyermekeikkel vannak, nem rossz a lelkiismeretük a házastársuk miatt. Soha sincsenek magukra hagyatva nevelési problémáikkal. A kibuci nevelés talán az egyedüli válasz a nemzedéki kérdésre. Eskol ezredes mesélte: − Hétvégeken csak úgy nyüzsögnek Ájelet Hásáchárban a szüleiket meglátogató katonák.

Még nem írták meg a pszichoanalízis utolsó fejezetét. Freud, Jung és Adler még nem járt a kibucban, Mitscherlich meg jobban is teszi, ha nem jár arra. A kibuc autonómiája majdnem tökéletes. Egy félévig vagy évig tart a felvételt kérő „jelölt” próbaideje; tag az lehet, aki tizennyolcadik évét betöltötte. A hetenként összeülő tagság gyűlése vagy a felvételi bizottság dönt. A megválasztott titkár a „polgármester”, bizottságok támogatják. Az Ájelet Hásáchár-ról szóló filmben, amit az imént láttunk, Dov Eskol nem szerepelt. Az előadás után megkérdeztem a filmet magyarázó angol nyelvű hölgyet, melyek az elöljárósági tagok kiváltságai? − Szabad többet dolgozniok − hangzott a felelet. Barátaink háza felé tartva, eltűnődtem megint: honnan hát a szkepticizmusom? Hiszen nem vagyok reakciós, mint azt az ellenségeim állítják, konzervatív az vagyok, tehát romantikus realista, vagy ahogy egy barátom írta, szélsőséges középpárti. Ez nem választhatna el a kibucnyikoktól, akik maguk is romantikus realisták. Talán azért, mert burzsoá vagyok születésem, neveltetésem, s mindennek a tetejében még meggyőződésem révén is? A válaszhoz idő kell. Egy kísérlet két okból zárulhat le. Mert kudarcba fúlt − vagy mert sikerült. A kibuc-kísérlet sikerült, s ha vége lesz, az nem a kibuc sikerén, hanem az Izraelén múlik. Az első kibuc-nyikok sátrai a Jordán-völgy mocsárvidékén állottak. Manapság Izrael ipari állam, amely évente négy milliárd dollárnál jóval nagyobb értékű árumennyiséget termel, Izrael ipari termelése az ország függetlensége óta ötszörösére emelkedett, s évenként több mint egy tizedrésszel növekszik. 1948-ban kereken 89.000 ipari munkása volt, ma kétszázhatvanezer a számuk. Egy modern államban a kibuci életforma anakronisztikusán hat. Degánja telepesei úttörők voltak. Az 1970-es kibucnyikok szerzetesek. Kolostorok mindig lesznek, de kolostor-ország nem lesz. „A problémánk az utánpótlás”, mondták a barátaink Ájelet Hásáchárban; ugyanezt hallottuk minden kibucban. A kibucnyikok létszáma ma alig valamivel nagyobb a tíz év előttinél − tíz évvel ezelőtt azonban Izraelnek 2.150.000 lakosa volt, ma meg kereken három millió. Nő a vendégjáték-kibucnyikok száma; az olyan bevándorlók, akiknek célja a kibuc, egyre ritkulnak. A hatnapos háború óta 100.000 zsidó vándorolt be Izraelbe, ezek közül csak

alig 6000 választotta a kibucot. A greenhorn, ahogy egykor az amerikaiak hívták a maguk bevándorlóit, az új olé, ahogy Izraelben nevezik, már nem menekült, többnyire fiatal és művelt − a kibucok helyzete csak akkor változhatna, ha a kommunista Kelet kiengedné a maga zsidóit. Lehet, hogy tévedek, de úgy hiszem, hogy rövid idő alatt megtanultam a kibucnyikot felismerni: egy külön embertípus ez, más, mint a többi zsidó, mint a többi izraeli. Bernard Shaw ezt mondotta: „A hírlapírástól bárhová eljutni − ha otthagyják.” A fiatal kibucnyik, aki a vendégház csarnokában a kibucnyikok karrierjét magasztalta, talán nem is sejtette, mit mondott ezzel. Dáján kibucban született, de az apja elhagyta a kibucot és megalapította Náhálált, a szövetkezeti települést. Ha Izraelnek kedve lenne szobrokat állítani a maga dicsőségének, akkor minden városban, minden faluban az ismeretlen kibucnyik szobrának kellene állnia. De a kibucnyik ismeretlen katona − már halála előtt. Az aszkétikus arcokon nem látszik szemrehányás, hogy a világ nem kibuc-világ, de látszik a büszke részvét a tudatlanok iránt − nagy csoport ez, de a nagyjai csak akkor lesznek nagyok, amikor elhagyják a csoportot. Szókratész a fájdalom hiányával határozta meg a boldogságot. Sokat szenvedhetett. A boldogság nem csupán a fájdalom hiánya. A boldogságot, akár a boldogtalanságot, nem egyetlenegy anyagból szőtték, hanem sokféle szálból, mint az indiai szárit. Tarka az, mint a batik. A fájdalom is egyik szála a boldogságnak. A kibuc nem a szocialista társadalom, hanem a fájdalommentes társadalom mintaképe: ezért vesztette el kapcsolatát a fájdalmas valósággal. Az alapítás éveiben, 1910 és 1948 között, másként állt a dolog. Egy fél évszázadon át a kibuc erődítmény volt, s nem menedék; Izrael ezzel szemben menedék volt s nem erődítmény. Theodor Herzl írja: „A népek, amelyek közt a zsidók élnek, együtt és külön, mind szégyenlős vagy szégyentelen antiszemiták.” Megírta, hogy a zsidóknak el kell a vendéglátó országokat hagyniok. Zsidónak lenni mindig kétségbeesést jelentett. Hans Castrop, amikor „a graubündeni Davos-ba utazik”, azt hiszi, hogy egészséges. Persze nem az, ezért érzi magát otthonosan a Varázshegyen. A biztonság utáni vágyódás betegség: az egészséges ember nem kívánja ismerni a határait. A kibucnak vannak határai, Izraelnek nincsenek. A kibuc belepusztul a határtalan emberek bizonytalanságvágyába.

Az irigységgel együtt eltűnt a kibucban az egyén becsvágya is. A büszke fiatal kibucnyikok a legjobb katonák − ez az arisztokrácia magas véradója −, de ezredesek és tábornokok igazolják, hogy nem éppen a képzelőerővel legmegáldottabbak. A világ kísértéseitől érintetlenül tér vissza majd minden egyenruhás szerzetes a kibuc biztonságába. Ha a kibucban senki sem verseng a hivatalért, az nemcsak azért van, mert annak a terhe nagyobb, s mert a hiúság megvetendő, hanem azért is, mert az abszolút biztonságnál nagyobb biztonságot úgysem adhat. A varázshegy túlnőtt a lovagváron. Ájelet Hásáchár fölött tágas volt az égbolt, mint a csönd Kerülő úton mentünk barátaink háza felé. Noha tudtuk, hogy Izraelben épp úgy nem illik a kibuc válságáról beszélni, mint a Vatikánban az egyház válságáról, megkérdeztük barátainkat, ismeri-e a kibuc a rá leselkedő veszélyeket. − Természetesen − felelte a férfi. A kibuc politikai kapcsolataitól függetlenül − a legtöbb kibuc közvetve vagy közvetlenül a Mápáj és a Mápám munkáspártok befolyása alatt áll −, csöndes liberalizáció ment végbe a kibucokban. Vannak kibucok, ahol a tag maga választhatja ki szerény ruhadarabjait, anélkül, hogy azért pénzhez kellene nyúlnia; akad még olyan is, ahol egy bizonyos összeget kap − azzal bemehet a városba és bevásárolhat. „Tőkés” akkor sem lesz, még kerülőúton sem. Megkérdeztem: − Mi történik, ha az amerikai nagybácsi egy televíziós készüléket küld a kibucnyiknak? − Akkor a legközelebbi látogatása alkalmával a közösségi teremben fogja a készüléket találni. Mindenesetre, vannak olyan kibucok is, ahol meg lehet tartani az ajándékba kapott készüléket − ha a közösségnek már elég készüléke van, akkor annak a tulajdonában marad, aki kapta. Barátunk egyfajta megvetéssel ejtette ki a tulajdon szót. A liberalizáció nem képes a fejlődéssel lépést tartani; máskülönben megváltoztatná a „csoport” lényegét, s a kibucot mosávvá alakítaná át. A kibuc ugyanis hatalmas versenytársat kapott a mezőgazdasági település egy új formájában − a mosávokban. Az utóbbi húsz év folyamán a különböző mosáv-települések száma 91 faluról 400-ra növekedett: több tagjuk van a kibucoknál, mintegy száznegyvenezer. Mose Dáján apja az első mosáv megalapítóihoz tartozott − ami talán jelkép is. Ezekben a

szövetkezetekben, amelyek nem a megszokott értelemben azok, hanem 120-150 család lakta falvak, amelyeket közösen, mégis függetlenül igazgatnak. A termelő eszközök gyakorlatilag, a házak azonban csak elméletileg a közösség tulajdona: a ház a telepes állandó lakhelye, a bútor és a háztartási holmik csakis az övéi. A mosávok tagjai maguk állapítják meg, jövedelmük mekkora részét akarják befizetni a közös szolgáltatásokért. Hetven százalékot, vagy akár csak negyvenet. A mosáv nagybani vevő és eladó, a tagokat „szükségleteik szerint”, de „képességeikhez mérten” is fizetik; nem lehet a mosávban meggazdagodni, de szegénynek maradni se kötelező. Az izraeli laboratóriumban véghezvitt kísérlet eredménye egyértelmű: az első mosávok megalapítása óta számuk több mint 330 százalékkal növekedett. A szabadság és a magántulajdon egybevágó fogalmak. Egy izraeli szociológus, aki egyébként a munkáspárthoz tartozik, ezt mondta nekem: „Ahol, mint Izraelben, tökéletes szabadság honol, ott a fejlődés a kapitalizmus felé csak lassan történik. Ebben az évszázadban Izrael demokratikus-szocialista, vagy népi kapitalista állam marad, de a kapitalizmus irányába való továbbhaladás szabad társadalomban nem tartható fel.” S valóban: Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban a szocialista fejlődés csak az amerikai és nyugat-európai társadalmak visszamaradottságával magyarázható. Izraelnek nem kell ezt az utat végigjárnia, mert az izraeli állam ott indult, ahová a nyugat-európai államok és az USA most törekszenek. A szocializmus ellen nem lehet egyebet mondani, minthogy ellentmond az emberi természetnek. A szabadságban népi kapitalizmussá fejlődik, szabadság híján kommunista perverzió lesz belőle. Izrael be van a kommunizmus ellen oltva, mert a szocializmuson és nem a kapitalizmuson keresztül halad a népi kapitalizmus felé. A kommunizmus a reakció a kapitalizmusra, a népi kapitalizmus a szocializmus reformja. Héberül hátulról előre olvasnak. Vajon főleg a magántulajdon utáni vágy az, ami az izraeli parasztot és bevándorlót a mosávokba hajtja? Egy egykori kibucnyikot találtam Éjlátban, aki most egy virágzó mosávban él. Harminckét éves férfi, akinek négy gyereke van, mind a négy veres, mind hasonlít egymásra.

− Akkor ismertem meg a feleségemet, amikor a kibucba jött − mesélte. − Tizennyolc éves volt, akárcsak én. Különböző munkákat végeztünk, különböző időpontokban étkeztünk, s ha véletlenül egyidőben érkeztünk az étterembe, nem tudtunk egymás mellett helyet találni. Hogy a mosávban magántulajdon van? Nem, a lényeg a magánélet. A mosávot a magánélet különbözteti meg a kibuctól. A közös konyha hasznos gondolat, de a közös étterem kegyetlen. A nő egyenjogúsága magától értetődik, de Anatole France-nak igaza volt, amikor egy forradalmat azzal gúnyolt ki, hogy „szegényeknek és gazdagoknak egyaránt megengedi, hogy a híd alatt aludjanak”. A mosávokban a nők csak annyi órát dolgoznak, amennyit a háztartásuk megenged. Nappal szükséges dolog egy terem a gyerekeknek, de gyermeke éjszakai sírását hallani akarja az anyja. Ahol nem lehet egyszerre mindkettőt megkapni, ott az egyik inkább fürdőkádra, a másik ruhára vágyik. Hova is jutna az ember teljesen Oedipus-komplexum nélkül? A tökély magtalanság. A barátaink házához vezető út keresztülvonul az egész településen. A legtöbb házban nem égett már a villany. Aludt a kibuc, s mintha álmok nélkül aludt volna. Se rémálom, sem álom. Fagyökerekbe botlottunk, a talaj szegényes, homokos volt, keskeny volt az ösvény, imitt-amott egyegy szegényes virágágy. Köröskörül, a száraz fák mögött egy tökéletes, megelégedett, boldog táj aludt, a táj álmodik, de az emberei nem, álmaikat a földnek áldozták. − Gyermekeik nincsenek? − kérdeztem. − Nem, még rokonaink sem. A házukban fáradt kis fény égett. Az asszony teát főzött; az apró lakószobában ültünk, a sok könyv még szűkebbé tette. Az volt az érzésem, hogy mindketten boldogak, megint „otthon” lehetnek, a vendégház egy idegen világ. Mivel a kibucról beszélgettünk, a csevegés ismét felélénkült. − Sokat olvasnak? − Ó igen, a kibuc-könyvtárnak 5000 kötete van − ha összevesszük az összes magyarországi paraszt-közösséget, valamivel több, mint 10.000 kötethez jutunk −, persze a miénk mind héber nyelvű. − A férfi a könyvespolcokra mutatott: − Elvégre németül is akar olvasni az ember. − Lapok, folyóiratok?

− Amennyit csak akarunk, de hát, tudja, kevés az időnk. − Sokat leveleznek? − Kivel? Megszólalt az asszony: − Meghívást kaptam a berlini polgármestertől. − A meghívást minden egykori berlini megkapta. − S el akar utazni? Megrázta a fejét. − Nem, nem! A kristály-éjszaka után hagyta el Berlint. A rokonok a gázkamrákban végezték. Levelezni − kivel? Tudni szerették volna, vajon a fiatal németek „másmilyenek-e, mint a „régiek”. − Sok fiatal német jön a kibucba − mondta a férfi. − Többnyire hippik. Egypáran az én műhelyemben dolgoztak. Szorgalmas, megbízható, kitűnő munkaerők voltak. Meg akartak győzni bennünket a kommunizmus áldásai felől. Máágán kibucban hasonlókat meséltek a kanadaiakról. Az asszony szomorúan kavargatta a teáját. A férfi mosolygott − most először. − Komikus emberek, nehéz megérteni őket. Okvetlenül vitatkozni akartak. Ám legyen, mondtam, s elvittem őket a taggyűlésekre. Mert azt mondták, hogy nálunk nincs demokrácia, a vezetőségben az amerikai imperializmus szolgái ülnek. − S meggyőzték őket a taggyűlések? − A legtöbb nem akart többé odamenni. Inkább maguk között maradtak, egymással vitatkoztak. − De te beszélgettél velük − szólt közbe az asszony. − Én a kibucról mesélgettem nekik − mondta a férfi −, de nem akartak tudni semmiről. Azt kérdezték, van-e nálunk Orff-rendszerű zenei nevelés. Ön tudja, mi az az Orff-rendszerű zenei nevelés? − Nem tudom. − Mert én sem. Amikor bevallottam nekik, hogy bizony nálunk nincs Orff-rendszerű zenei nevelés, akkor azt mondták: Áhá! Aztán megkérdezték, megkaphatjuk-e azokat a lemezeket, amelyekre vágyunk. − Rámutatott a gramofon-lemezeire. − Már hagyták el Ájelet Hásáchárt, de

még akkor sem hitték el, hogy itt a kutya se kérdi, milyen lemezeket vagy rádiót hallgatunk. Afelől is faggattak, szabad-e a „Spiegel”-t olvasnunk. Mondtam nekik, hogy olvasunk mi mindenfélét, a „Spiegel”-t is kölcsönkérem néha egy barátomtól. Erre is azt mondták: Áhá! Megkérdeztem: − Gondolja, hogy az effajta propaganda fog a fiatal kibucnyikoknál? − Erről le kellett a németeknek mondaniok. Az egyik kábítószerrel próbálkozott. A fiaink kihajították. Lehet, hogy ezt demokrácia-ellenesnek tartották az ifjú németek. Megtudtam később, hogy elég közel járt feltételezésével az igazsághoz. A Német Szövetségi Köztársaság szociáldemokrata pártjához közelálló Hamburger Morgenpost 1970 december 14-i számában egy dr. Cornelia Sonntag nevű újságírónő a következő címet adta Izrael-ellenes kitörésének: „Nácik a kibucban?” A cikkben „a cionista körök és a fasizmus szellemi szomszédságáról” szólott. Egy kölni lap a „nemzeti önzést” állította pellengérre. − Egyébként mi hagyjuk, tegyék azt, amit akarnak − folytatta a férfi. − A kormány éppen most bocsátott egy elhagyott kibucot egy bostoni hippicsoport rendelkezésére. Egykori egyetemi hallgatók, akik abbahagyták a tanulmányaikat azzal, hogy a tanulás meg az establishment egykutya. − A fiatal kibucnyikok vitatkoznak egymással? − Természetesen, hiszen zsidók. − S min vitatkoznak? − Miről nem? Belpolitikáról. Háborúról és békéről. A vallás és a hagyományok kapcsolatáról. Az azonosság kérdéséről: zsidó-e az ember vagy izraeli, vagy mind a kettő? És minduntalan: hogyan lehet küzdeni az arabok ellen, anélkül, hogy gyűlöljük őket? Aztán kérdésekre kellett válaszolnunk, olyanokra, amelyeket érezhető érdeklődéssel, de azért egyfajta tartózkodással tettek föl, néha meg éppen aggodalmaskodva, mintha a férj és feleség attól tartanának, hogy majd kinyitunk egy szelencét, ha nem is éppen Pandoráét, de az emlékezések szelencéjét: a zsidók szemében ez a kettő ugyanaz. A férfi visszakísért bennünket a vendégházba. Fény már csak a kórházépületben volt. Sálomot mondott s mi sálomot feleltünk, nemcsak azért, mert itt így szokás, hanem

mert a „viszontlátásra” gúnyként hangzott volna. Mikor már hazatértünk Svájcba, elküldtem barátaimnak „A küldetés” és a „Háló” c. könyveimet, tudván, hogy szívesen olvasnak németül. Kevéssel azután egy vízfestmény érkezett: az asszony festette. Nem is említette, hogy festeget. Izrael ajándékokból él, de az izraeliek nem fogadnak el ajándékokat. Kora reggel kitolta Lici az ablaktáblákat. A szobánk az épület hátsó traktusában feküdt, ahol a kibuc kezdődik. A tájat, háttérben a Hermon hókoronájával, elöntötte a nap. A mezők zöldek voltak, dúsak, gazdagok. S mert a mezőkön az öntözőcsövek még teregették vízlegyezőiket, úgy tűnt, mintha könnyek falán át látnók az egész vidéket. Könnyek fala − és mögötte az ország − zölden, dúsan, gazdagon.

KRISZTUS IZRAELBEN Ájelet Hásáchártól pár kilométerrel délre, arra a dombra vezet fel az út, amelyet a Hegyibeszédről neveztek el. A kolostort s a templomot olasz franciskánus apácák gondozzák. A rétek a Genezáret-tóig ereszkedtek le. Lent balra fekszik Kapernaum. A Genezáret-tavát Tibériás tavának vagy Galilea tengerének, héberül Jám Kineret, a Kineret tengerének is hívják. De nem tenger, hanem kicsiny tó. Talán ezért oly megható. Egy kíváncsiskodó körkérdés alkalmával azt akarta tőlem megtudni egy lap, tudok-e − sírni. Nem tudom, mit szerettek volna hallani. − Ritkán sírok − feleltem −, legfeljebb a happy end-eknél. Sajnos, az ilyesmit meg is kell indokolni. A happy end egy konfliktus szerencsés kimenetele. Megoldhatatlannak tűnik, de megoldják. Valakinek semmi kilátása, de megkapja, az igazságtalanság masíroz, de feltartóztatják, az igazság koporsóban fekszik, de feltámad. ,,S akkor csüggött a reményen, amikor mit sem remélhetett”, ez az egész. Itt ez a tó Izrael északi részén, a szír tüzérségi megfigyelőknek távcsőre sincs hozzá szükségük, kicsiny tó egy kicsiny országban, ez az ország Ázsiában fekszik, még sincs a földnek még egy ilyen híres tava, sem Európában, sem Amerikában, sem Afrikában, sem Ausztráliában, erről a tóról beszélnek Johannesburg elemi iskoláiban és Stockholm egyetemén, ismerik a nevét angolai néger gyerekek és sárga gyerekek Mongóliában, e név nem halványult el sem akkor, amikor összeomlott Augustulus birodalma, sem akkor, amikor Adolfus birodalma megszületett. S mindez azért, mert egy názáreti zsidógyerek ezt a tavat választotta halastavául, ennek közel kétezer éve, ,,s az egek birodalma ismét egy hálóhoz hasonlatos, amelyet tengerbe vetettek, s onnan mindenféle fajtát hozott föl”. Ezen a tavon kél át száraz lábbal az ács fia, itt gyógyítja meg Petrus anyját, választja tanítványául Lévi-Mátét, a vámszedőt, talpra állítja a bénát, teszi látóvá a vakot, menti meg a százados szolgáját, költi föl Jairus lányát.

Hiszem-e mindezt? Keresztény nevelésem van, a hit óvott meg a német hadifogságban a kétségbeeséstől, Krisztus Noirval-ban, ezt „Ha elesnek mellőled ezeren… c. könyvben írtam meg, a balatonboglári falusi templom. De volt Balatonbogláron zsinagóga is, a kertjében álló gesztenyefák alatt játszottunk rablópandúrt, s amikor 1947-ben Balatonboglárt felkerestem, a gyerekek a zsinagóga romjai között játszadoztak, még érzett a hamu szaga. Ez lenne a happy end, Auschwitz után a Genezáret tava? Lepillantok a tóra, tükörsima, egyetlen halászcsónak rajta, elnémult zaj a csendje, nem tudni, honnan jön a fény, a nap elnézést kér, nem akar zavarni, az idő kitartott, a hegyek arra várnak, hogy meghallgattassanak, ők az idő mentőtanúi, s kiválik egy árnyék, a szó elhangzott, lassan halad az árnyék a mezők felett, leszáll Kapernaumba. A konfliktus egyszeribe megoldódott. Kereszténység, zsidóság, Ótestamentum, Újtestamentum, Jeremiás, Máté. vitatkozhatnak már, csalódott szerelem és megvalósult igazság, próféta volt ő. Messiás volt ő, s ha a százados szolgáját penicillinnel gyógyította volna, akkor a penicillin lenne a csoda, a csoda az, hogy tudok róla, milliárdnyi szó halványult el, Krisztus szava nem, Hoséa szava nem: Hogy adjalak oda, Efráfim, hogyan szolgáltassalak ki, Izrael? Merek meghatottan fülelni a madárcsicsergésre, merem az árnyat figyelni, merem hinni, hogy a domb lejtőjén a juhok kétezerévesek, még mindig a régiek, merem remélni, hogy visszatért a pásztor, hogy megvédje a Biblia országát, a csoda valóság lett hit révén, bármelyik hit révén, amely a kiválasztott népre bízatott. Látjátok-e? Itt szeretet s igazság jött a világra − Szjnáj s Betlehem, a zsidó magból, a zsidó vetésből. Az idegen föld kilökte magából. A világ itt még teljes, de nem a régi már, valami új szabadságon volt Isten, hazatért most. A Kapernaumba vezető úton azt mondtam a feleségemnek: − A Vatikán most Kelet-Jeruzsálem nemzetközisítését követeli, hogy megóvják a

kereszténység szenthelyeit. Vajon ennyire kényesek voltak akkor is, amikor Kelet-Jeruzsálem Jordán fennhatóság alatt állott? Az iszlámra rábízták a kereszténységet? Rokona a kereszténység az iszlámnak? Vagy az egyház magántulajdon? Kinél biztosabb a Golgota, kinek rokona Krisztus, Szent Péter bazilikájában van-e otthon, vagy a hegyen, a Genezáret-tó fölött, s a szenthelyek aranyból vagy fűből vannak-e? − Visszapillantottunk a Hegyibeszéd hegyére. Eukaliptusz-erdők, jobbra egy franciskánus kolostor, aztán Kapernaum falva, Kfár Náchum, Náchum falva. Senki sem tudja, ki volt. Ettől a zsinagógától, amely ma olyan, mint egy görög templom romja, indult útjára a szó. Itt prédikált Krisztus, és nem tett jót neki. Elég kemény szavakat talált Kapernaum részére: „A végítélet napján Szodomának elviselhetőbb sora lesz, mint neked.” Vagy bántotta Krisztust, ami ott történt vele, vagy még nem jött el a végítélet napja − soha még romos táj nem volt oly eleven, mint ez; az ember szeretné feltenni a kalapot s belépni a zsinagógába, Isten háza nem szorul tetőre. A zsinagógával szemben Péter anyósának a háza, itt lakott ő, a falakat egy ponyva takarja, itt folytak a viták a tanítványokkal, miközben a falu nyüzsgött és kereskedett és ijedezett, élt és szenvedett − katonai őrház, vámbódé, Máté elhagyta az irodáját, a kikötő a közelben, csónakok teli hálókkal, galileai szőttesek, damaszkuszi fűszerek, gyümölcsök a síkságról, olajprések, lisztmalmok; német régészek 1905-ben kezdték meg az ásatásokat, 1920-ban franciskánusok fejezték be, a zsinagóga vatikáni telken áll. A zsinagóga fehér, ragyog a napban, mészkő, köröskörül a házak feketék, ez láva. Az imacsarnok, lépcső vezet fel az emeletre, itt imádkoztak a nők, egy keresztfolyosó, az ember Rómára gondol, Albright professzor bebizonyította a korai keresztény művészet függését a római korszak zsidó freskóitól. Mit akarnak bizonyítani a zsidó régészek? Amit ők akarnak, az itt, Kapernaumban bebizonyult. Egy kő a Dávid-csillaggal, csodálatosan jó állapotban, a Dávid-csillag olyan mint egy fonott kalács, egy Dávid-csillag körül a római babérkoszorú, egy csiga köré sás-bog csavarodik, katonai kitüntetés különlegesen bátor tettekért, egy citrom, egy etrog, egyike annak a négy növénynek, amelyekre sátoros ünnepen áldást mondanak, pálmaág, a megáldott növények elseje, mellette a római sas, a tizedik légió

ezredjelvénye, egy görög felírás, majd ismét Dávid pajzsa, Magén Dávid, manna-edény, Menóra, a hétágú gyertyatartó, egy kostülök − sófár. Egy régészeti térkép, amelyekből Izraelben annyi van, mint amennyi autós térkép Európa benzinállomásain, hetvenkét jelentős izraeli ásatást sorol föl. Zsidó templom Arádon, négyezer évvel Krisztus előtt, azaz az „időszámítás előtt”, az izraeliek szívesebben mondják így, előítélet a nyelvhasználatban. Ásatások Afikimnél, a Genezáret-tótól délre, itt japánok bukkantak egy Neander-völgyi emberre. Tel Aviv mellett, Tel Kasszilénél egy a filiszteusok idejéből származó város, a Józsua által lerombolt kanaánita Hácor városa − ezt egy angol régész találta meg. Jeruzsálemben egy zsidó sírban egy hajó rajza egy vagy két évszázaddal „az időszámítás előtt”. A zsidó monarchia egy erődje Rámát Ráchelben, a belvoir-i keresztesek vára, a koraszini zsinagóga. Római őrtorony az akabai öbölnél, egy görög település, amit az akkói postahivatal építése közben fedeztek fel, a Holt-tengeri tekercsek, zsidó öntöző berendezés ezer évvel Krisztus előtt, ezüstpénzek a Negev megszállása idejéből, de nem most, hanem a középső bronzkorszakban, aminek háromezer éve. És Mászádá − ami teljes fénnyel világítja meg Josephus Flavius „Zsidó háborúját”. Józanul írja Aba Evén, az izraeli külügyminiszter, több mint ezerkilencszáz évvel a régi zsidó történész után: „Az utóbbi időkben Mászádánál végzett ásatások közelebbi felvilágosítást nyújtottak ama hősi korszak felől.” De az izraeli régészet nem ilyen józan. Ma a régészet Izrael divatos mámora. Olyan családot találni, amelynek legalább egy tagja archeológus ne lenne, éppoly nehéz, mint osztrák famíliát, amelyben ne lenne zenész. A foglakozásbeliek százainak munkáját ezernyi műkedvelő régész kíséri figyelemmel. Az a lap, amelyik nem adna kimerítő archeológiai anyagot, olyan lenne, mint az amerikai újság baseball-rovat nélkül. Olyan fiatal pár talán akad, amelynek még nincs bölcsője a gyerek számára, de egy-két kereszténység előtti lelet nélkül nem alapítanak háztartást. Jigál Jádin professzor, Izrael legnagyobb régésze, nemzeti hős, s Dáján tábornok, a nemzeti hős, régészettel foglalkozik. A haifai dr. Reuvén Hecht silójában az „időszámítás előtti” nyolcadik és kilencedik századból származó lisztmalmok között cipelik a gabonás zsákokat. Ahogy más gyerekek rajzanak ki futballozni, úgy vonulnak ki az izraeli gyerekek ásóval, lapáttal, hátha felfedeznek valami követ. Azt hiszik, köveket keresnek,

pedig a gyökereket kutatják. Légiónyi az archeológiai társaságok száma, napirenden vannak a régészeti kongresszusok, archeológiai expedíciókra mindig akad pénze a kormánynak, még ha külföldiről lenne is szó, hol a római Instituto per l’Oriente izraeli csoportjáról, hol a Japanese Society for Near Eastern Studies-ról, s a régészeti folyóiratokat, mint például a Chádásot Árcheológiot-ot úgy olvassák, mintha filmcsillagokról lenne benne szó. Mikor pedig 1967-ben újra egyesítették Jeruzsálemet, akkor az ejtőernyősöket a jeruzsálemi egyetem és az Israel Exploration Society régészei követték − minek hódítani, ha nem ásatunk? Mindennek oka kell hogy legyen, mégha az izraeliek nem is szívesen kutatják. Az a mondás, amely szerint „ha már az angolok olyan országot akartak a zsidóknak adni, amelyik nem az övék, mért nem inkább az Engadint adták”, az csak vicc, méghozzá nem is valami jó. A német nyelv egyik erénye, hogy „Heimat”-nak, a hazának nincs benne többes száma. A hazának nincs többes száma és nincs pótléka. Ezek szerint tehát a zsidók az azonosságukat keresik Mászádá szikláin, a rámoni kráter mélyében, a murábááti zsidó gerillák rejtekhelyein? Azt sem. „Amikor Ábrahám 99 éves volt, megjelent előtte az Úr s emígy szólt hozzá: … S neked és ivadékaidnak adom az országot, amelyben idegenként élsz, Kánaán egész földjét, örök birtokul, és én leszek istenük.” Ennek vagy négyezer éve, ez egy prolongált váltó. Az izraeliek nem kételkednek az Úr ígéretében, sem az ifjak, sem az öregek, sem a vallásosak, sem a hitetlenek, sem a „galambok”, sem pedig a „sólymok”. Önmaguknak mit sem kell bebizonyítaniuk − a világnak azonban mindent. A zsidók hisznek Ábrahámban, U Thant az, aki nem hisz. Évezredeken át mondogatták a zsidóknak, menjenek oda, ahonnan jöttek, nem óhajtották maguk között látni őket. Most hát oda mentek, ahonnan jöttek volt. S azt, hogy pontosan oda mentek, ahonnan jöttek volt, azt szerintük be kell bizonyítani a világnak, amely onnan is el akarja őket űzni, ahonnan származnak. Kerek a világon nincs naivabb ember az izraeli régésznél. Leszáll a kultúra olajmécsével Júdea barlangjaiba, miközben fent már milliók masíroznak a kultúra-ellenes forradalom fáklyái alatt. A történelem kőkönyvében lapozgat, mint ősei a Talmud fóliánsaiban, miközben ellenségei az atomágyúk rajzait böngészik. A sivatag homokjában leli meg az igazságot, amit a gyűlölet szele elfújt rég. Hisz a kő és a bronz, az

agyag és a fém, a pergament és a szamárbőr bizonyítékaiban, s nem is sejti, hogy a zsidók elleni pörben tilos a bizonyítás. Krisztus nyomában vándoroltunk, s természetellenes lett volna, ha itt, a zsidók országában fel nem tettük volna a kérdést, hogy valóban Krisztus keresztre feszítésével kezdődött-e meg az antiszemitizmus − „Christ killer!” −, a zsidó-heccek egyházi hajtóvadászata. A kereszténység idegen az izraeli számára, idegenebb, mint a szétszóratásbeli zsidóknak, de a szabrék, vagyis a lakosságnak legalább a fele, keveset foglalkozik az antiszemitizmus gyökereivel. Ha a beszélgetést mégis erre a kérdésre tereltem, amely egész életemen át foglalkoztatott, akkor a véleményem több megértésre talált, mint Európában vagy Amerikában. Tagadni az egyház, mind a katolikus, mind pedig a protestáns egyház vétkességét az antiszemitizmusban, annyi lenne, mint a történelmet tagadni. De hogy az antiszemita azért gyűlölné a zsidót, mert még mindig Krisztus „zsidó gyilkosait” átkozza, az csak a középkor végéig lehetett igaz: ma már nem az. Ha a „vallási” antiszemitizmus elegendő lenne, nem volna szükség a „fajira” vagy a „népire”, íme a sok bizonyíték egyike. XXIII. János figyelmeztetései, amelyeket egyébként VI. Pál hamar elfelejtett, azért jártak olyan csekély eredménnyel, mert az antiszemitizmus már rég kibújt a vallási antiszemitizmus lárvájából, kikelt belőle a csúf lepke. A pápák nem az antiszemitizmus szakértői. Az antiszemitizmus az évszázadokon át elkövetett bűnök igazolása. Ezért van az, hogy gyilkolnak ugyan gyűlölet nélkül, de mindig gyűlölik azt, akit meggyilkoltak. Az, akinek kezéhez vér tapad, az mindig a meggyilkoltak vérét fogja átkozni és megvetni, vagy megpróbálja megmagyarázni, miért ontották azt a vért. Ezért átlátszó és álszent az arab vezetők állítása, hogy hiszen ők nem is lehetnek antiszemiták. Ezzel a bűntudatos Nyugatot és a diaszpóra könnyenhívő részét akarják megnyugtatni: ezért halljuk az effajta nyilatkozatokat leggyakrabban a „nyugatos” Husszein királytól. Ugyanígy Hitler is mondhatta volna, hogy ő nem antiszemita, hiszen legkedvesebb szövetségesei a sémita arabok. A keresztény világ nem a sémita arabokat, hanem a sémita zsidókat üldözte; nem a sémitákkal, hanem a zsidókkal szemben rossz a lelkiismerete. S ami az arab vezetőknél tudatos politikai álszenteskedés, az a Nyugat „baloldali ifjúságánál” nagyrészt jámbor

gyanútlanság. A Nyugat „baloldali ifjúságának” az antiszemitizmus ,,nem probléma”, mert ezt a kérdést Hitler „végleg” megoldotta. Éppen csak nem annyira végleg, hogy Izrael államának a keletkezését meggátolhatta volna. Így aztán, a túlélő zsidókkal és gyermekeikkel az antiszemitizmus címe is megváltozott. A fiatal nemzedéknek − ismétlem, ez tudatalatti folyamat − nincs rossz lelkiismerete a nyugat-európai zsidókkal szemben: a rossz lelkiismeretet s a zsidóölés elítélését vagy igazolását az apáknak, nagyapáknak engedi át. Azt hiszi, hogy itt „nincs probléma”, s nem tudja, hogy a probléma csak kivándorolt. Az igazság csak annyi, hogy a zsidót gyűlölik s nem a sémitát. És alapos okkal gyűlölik: igazságtalanságot követtek el ellene. Mivel azonban az izraeliek zsidók, ezért gyűlölni fogják őket, s mert igazságtalanságot követtek el ellene, további igazságtalanságot követnek el ellene most, s mert ezt teszik most, megteszik ezután is. A lelkiismeret nem menekülhet, csak kivándorolt problémája után utazik. Alig párszáz méternyire Kapernaumtól megállottunk egy középkori templom mellett, amelynek romjai egy sziklatömböt vesznek körül − állítólag itt, a tó partján jelent meg Jézus a tanítványai előtt, s kérdezte meg háromszor Pétert: „Szeretsz-e engem?” De aligha lehetett az az érzése, hogy Péter megértette, mert bár Péter biztosította a szeretete felől, ő csak ezt ismételgette: „Legeltesd a bárányaimat!… Vigyázz a juhaimra!… Vigyázz a juhaimra!” A sziklán egy kövérkés franciskánus ült, adományért nyújtotta a kezét és elkísért bennünket a part mentén. Enyhe szellő kerekedett, megszólalt a nád. A táj felett az a béke honolt, amit bibliainak szoktak nevezni. De noha évről évre keresztények és zsidók ezrei állanak meg a sziklán, a „mensa Christi”-t látogatván, csak kevesen értik meg, hogy nem lehet szeretni anélkül, hogy a juhokra ne vigyáznánk.

LEMONDÁS A SZERETETRŐL Péntek, szombat, hétvég: kiszabadítottuk kocsinkat a garázsfogságból és elhajtottunk Herzliára. Izrael autóútjai szélesek és aszfaltozottak, az olasz autósztrádákra emlékeztetnek. Később főként a meghódított területek autósztrádáinak a minősége lepett meg bennünket; alig három év alatt épültek, és sokhelyütt úttalan ösvényeket kellett helyettesíteniök. Amennyire én tudom, az Egyesült Nemzetek eddig még nem tiltotta meg Izraelnek ezeknek az utaknak az építését az „idegen területeken”. Olaszországra emlékeztetnek a kocsivezetők cowboy-allűrjei is, noha Itáliában biztonságosabban érzi magát az ember: nyilvánvaló, hogy az izraeliek jobban repülnek, mint vezetnek. A legnagyobb megengedett sebesség az autósztrádákon óránként nyolcvan kilométer, az izraeliek azonban összetévesztik ezt a minimális sebességgel. Az 1970-es év 600 halálos áldozatot követelt Izrael útjain. A dél felé, a Theodor Herzlről elnevezett Herzlia nevű nyaralóhelyre vezető út történelmi tájon visz át − mint a legtöbb. Appoloniában muzulmán relikviák vannak, görög régiségek, a keresztes hadjáratok nyomai, 1191-ben itt verte meg Oroszlánszívű Richárd a szultánt, 1265ben az arabok lerombolták Appoloniát. Jobbra és balra a Sáron zöld mezői, amerikai cionisták építették Ráánáná falvát, kanadai zsidók emeltek egy mezőgazdasági iskolát, Kfár-Bátja, egy ortodox gyermekfalu, egy másik falu Even-Jehuda, amelyet Ben Jehudáról neveztek el: a halott héberből ő teremtette meg az élő hébert. Az Accadia-hotelben laktunk. A szalonunk teli volt virággal, de a legtöbb névjegyről hiányzott a küldő címe. Szobáink a tengerre és a hatalmas úszómedencére néztek. Gondoltuk volna, hogy úszómedence és tengerpart között választhatunk majd? Theodor Herzl a hétórás munkanap feltalálója volt; nem számolt egy Izrael-látogató weekendjével. A péntek délutánt újságírókkal folytatott beszélgetéseknek, a szombatot politikusokkal, nagyiparosokkal, magasrangú tisztekkel való együttlétnek szenteltük.

Első főszerkesztőm szokta volt mondani, hogy ha egy újságírónak pechje van, azonnali hatállyal fel kell neki mondani. Riporter-szerencsének tartottam, hogy éppen akkor pattant ki egy szenzáció, a Goldmannküldetés. Ez az izraeli politikában egy test-case, amolyan próbatétel… Ismerem dr. Náchum Goldmannt, a Zsidó Világkongresszus elnökét, aki most, 1970 tavaszán, megpróbált − az izraeli kormány beleegyezése és Nasszer megfelelő bátorítása nélkül − tárgyalni az egyiptomi elnökkel. Ismerem még a genfi időmből: népszövetségi tudósító voltam a harmincas években, ő pedig a Jewish Agencyt képviselte a genfi tó partján. Azóta többször is találkoztunk. A lengyel Wisnevóból származó Goldmann, egy tanító fia, ritka nagy érdemeket szerzett a cionizmus terén: éveken át összekötő volt Izrael és a diaszpóra között; ő győzte meg Konrad Adenauert a zsidóknak adandó kártérítések helyessége, és Izraelt a Németországgal folytatandó tárgyalások helyessége felől. A késéles orrú, torokhangú öreg makkabeust nehéz tragikus figuraként elképzelni. Golda Méir így nevezte, ő tiltakozott ez ellen − mégis az. Egy cionista, aki már nem érti meg Izraelt. A zsidóknak sokszor szemükre vetik, hogy mindent, ami megtörténik vagy elmarad, földrengést és választásokat, inflációt és szerelmi ügyeket, egyetlenegy szemszögből vizsgálnak: jó ez a zsidóknak? Hogy minden zsidó ezt teszi-e, sokan vagy kevesen közülük, azt nem tudom. Az izraeliek számára államuk léte a fontos, nem a zsidóság népszerűsége, sőt Izrael népszerűsége is csak addig érdekli őket, amíg ez nem érinti az állam létét. Ha megkérdeznének, melyik szabadságot tartom legtöbbre az Izrael által a zsidók számára kivívottak közül, ezt felelném: − Izrael megtanította a zsidókat lemondani a nem-zsidók szeretetéről. Ez az igazi oka annak, hogy az izraeli propaganda szinte tehetetlennek tűnik az arab mellett. A pszichológiai hadjárathoz, akárcsak a háborúhoz, „pénz. pénz és megint csak pénz” kell, a zsidók pedig szegények, azonkívül pedig kell hozzá az a meggyőződés is, hogy a propaganda célja nem elérhetetlen. Az izraeliek húsz év alatt megtanulták, amit a zsidók kétezer év alatt sem voltak képesek felfogni: hogy szeretetet vásárolni nem lehet, legkevésbé a zsidók iránti szeretetet. Garfinkel már nem akarja megnyerni magának a vámhivatalnokot. Goldmann még szeretné.

Legelőször akkor kezdtem a zsidókat megérteni, amikor „Küldetés” c. regényemben ezeket mondattam von Benda professzorral: „Valahányszor zsidók kiáltottak a maguk ügye mellett, vád, ítélet és üldözés lett a vége. Ha a fal tövében sompolyogtak, gyávák voltak, szemteleneknek mondták őket, mihelyt kiléptek az árnyékból. Ha szűkmarkúak voltak a pénzükkel, zsugorinak, ha nagyvonalúan bántak vele, felvágósnak mondták őket. Ha törték magukat, előrejutni, a becsvágy megszállottjai, ha szerényen meghúzták magukat, bátortalanok. Ha küzdöttek, akkor csak azért, hogy dicsőséget szerezzenek, ha nem harcoltak, akkor becstelenek lettek…” Izrael büszke rezignációval szállt ki a népszerűségi versenyből, amelyben a zsidó nép kétezer éven át nem bírt díjhoz jutni. Náchum Goldmann éppen erre a népszerűségre tört − nem a sajátjára, ezt el kell a körülvitatott embernek hinnünk −, amikor abba az abszurd vállalkozásba fogott, hogy Nasszer fogadja. Meg akarta mutatni a világnak, hogy a béke érdekében Izrael semmit, még az abszurdumot sem hagyja kipróbálatlanul. A kocsifelhágón állva akarta Izrael kocsiját kormányozni − egyensúlyozó mutatvány. Nem fogta föl, hogy Izrael szempontjából rég le van futva a „népszerűségi grand prix”. Az elvesztett verseny után ismét a startvonalra akarta Izrael kocsiját állítani. Herzliai látogatóim közül csak kevesen ejtettek egy-egy barátságos szót a halvaszületett küldetésről. Goldmann később ezeket jelentette ki egy interjúban: „Az éles kritika, amellyel a kormány esetleges kairói utazásommal kapcsolatos negatív határozatát fogadták, bizonyítja, milyen mély itt a béke utáni vágy.” Megmutattam egy újságírónak az International Herald Tribune-t, benne a tüntető diákok felvételével. A fiatal újságíró, aki Goldmannak egyáltalán nem ellensége, öregesen mosolygott. Ezt mondta: − Ismét felvonulnak az Új Baloldalnak ugyanazok a diákjai, akik, akár egy olcsó film statisztái, a legkülönbözőbb jelmezekben masíroznak el újra meg újra a felvevőgép előtt. Amerika és Európa pacifista sajtója a mi számlánkra előszeretettel rakja ezeket a fotókat az első oldalra − egyrészt, hogy megmutassa, milyen mély a szakadék a mi „harcias” kormányunk és „békeszerető” ifjúságunk között, másrészt, hogy bebizonyítsa, miszerint ő maga anticionista ugyan, de nem zsidóellenes − lám, mily szépen tüntetnek

a kedves zsidó gyerekek is! −, végül pedig azért, hogy Moszkva, Peking és az arabok érdekében Izrael „háborús fáradtságát” szemléltesse. − És valóban: amikor Izrael elvben hozzájárult a Rogers-tervhez, a Jerusalem Post kénytelen volt a nyugati sajtó durva ferdítéseire rámutatni. Azok a fiatalemberek, akik szombat esténként a Dizengoff téren szoktak táncolni, csodálkozva látnák, hogy ők tulajdonképpen „azok az izraeliek, akik a tűzszünet fölötti örömükben táncolnak Tel Aviv utcáin”. A Match fényképésze pár üveg pezsgőt hozott a Szuezi-front katonáinak, s amikor azt tették, amit ilyenkor tenni szokás, vagyis koccintottak vele, akkor a francia képeslapban az jelent meg, hogy izraeli katonák isznak a fegyverszünet örömére. „Körkérdést rendeztünk”, mesélte a riporter. „Az eredmény ugyan az, hogy az izraelieknek csak tíz százaléka üdvözölte a Goldmann-küldetést, de amikor tovább kutattunk, kiderült, hogy a többi kilencven csak azt akarta bizonyítani, hogy Nasszer úgyis makacs lesz.” Az íróasztalomhoz léptem, amelyen ott hevertek a nemzetközi sajtó legfrissebb kiadványai. A lapok magatartása kevés kivétellel annak a mintegy százhúsz diáknak a magatartásához hasonlított, akik tüntetve vonultak Golda Méir háza elé. Egyesek átmásztak a kert kerítésén. Majd minden lap elítélte, hogy az izraeli kormány elutasította a Goldmannküldetést. Egyesek átmásztak a falon is. Hogyan magyarázható az − a Goldmann-ügy eszméltetett rá −, hogy Izrael, amely a hatnapos háború után, legalábbis Nyugaton, példátlanul népszerű volt, ezt teljesen vagy nagyrészben elveszítette? Beszéltünk a palesztinaiakról, az elűzöttekről, a menekültekről. A megszállott területek bejárasa még előttünk volt. Nem lehet, hogy csak a palesztinaiakról lenne szó. Izrael magatartása az 1967 júniusi győzelem után éppenséggel nem originális. Nem emlékszünk arra, hogy az ókorban, a 474-es cumae-i tengeri ütközet és Vejinek a rómaiak által való meghódítása után a rómaiak önként visszaadták volna az etruszkoknak, amit elvettek tőlük. Arra sem emlékszünk, hogy a korai középkorban, úgy a hatodiktól a tízedik századig, a dán, a norvég és a svéd vikingek jószántukból visszaadták volna azokat a területeket, amelyeket, a Baleároktól Izlandig, meghódítottak. De arra sem emlékezhetünk, hogy a kései középkorban a kis svájci szövetségi köztársaság Morgarten és Sempach után, vagyis

1315-ben és 1386-ban önként feladta volna a Habsburgoktól elhódított területeket. Nem emlékszünk arra sem, hogy − 1668 és 1742 között − az értelem korának nevezett időszakban tehát, Anglia magától visszaadta volna Spanyolországnak Gibraltárt. Ha nem csalódom, az még ma is az angol korona birtokában van. Nem úgy emlékszünk, mintha Dél-Amerika térképe az újkorban változatlan maradt volna: miután 1819-ben győzött Bolivár, többé szóba sem jött Ecuador önkéntes visszaszolgáltatása Spanyolországnak. Hol marad hát a haladás? Valóban, hol marad? Noha az izraeliek szívesen forgatják a történelem-könyvet, alkalmasint elkerülte figyelmüket, hogy a nyolcnaposnak nevezett háború után, amelyet Scott tábornok vezetett 1847-ben a mexikói főváros ellen, New Mexico és Kalifornia ismét visszakerült Mexikóhoz. Úgy látszik, azt sem vették észre, hogy 1871-ben, a frankfurti béke után, a német császárság visszaadta Elzászt és Lotharingiát az ,,anyaországnak”, Franciaország pedig 1919-ben a visszahódított területeket Németországnak. Elkerülte végül az izraeliek figyelmét a történelem legfrissebb szakaszában, hogy a győzedelmes Szovjetunió visszaszolgáltatta KeletPoroszországot a németeknek, Litvániát, Lettországot és Észtországot a litvánoknak, letteknek és észteknek, vagy hogy Lengyelország tervbe vette volna Sziléziát visszaadni a hozzá ideológiailag közelálló Német Demokratikus Köztársaságnak. Az, hogy a franciák az első világháború után kivonultak a Rajna-vidékről, az se nem önkéntesen, sem pedig a közvélemény nyomására történt: politikai lépés volt, amely megfelelt a győző érdekeinek és létét semmiképp sem fenyegette. Amikor egy háború eldől, a békebírák tárgyalóasztalánál nem szokták megkérdezni, hogy támadó vagy védelmi háborúról volt-e szó, még azt se nagyon, hogy az igények jogosak-e vagy sem. A „nemzetiségek államainak” Magyarországgal szemben támasztott igényei 1918-ban részben jogosak, részben jogtalanok voltak: megkapták, ami járt nekik, de azt is, ami nem járt. Sem a kommunista Csehország, sem a kommunista Románia nem mérlegeli a trianoni békeszerződés felülvizsgálását, noha az a többi közt tisztára magyarlakta vidékeket is odaítélt nekik − még a sűrűn csókolt budapesti „szocialista testvérek” kedvéért sem. Prága és Bukarest a

legcsekélyebb gátlás nélkül élvezi azokat az ajándékokat, amelyeket még polgári kormányaik, sőt monarchiáik kaptak az ugyancsak polgári antanttól. A hatnapos háború önvédelmi háború volt, méghozzá annak is egy egészen különös válfaja, mert nem egy rezsim vagy bizonyos országrészek, hanem a puszta lét védelmében folyt − „Izrael léte tévedés, amelyet korrigálni kell” − mondotta Áráf, Irak elnöke, a bagdadi rádióban 1967 június 1-én; de már azelőtt, 1965 november 20-án azt hirdette Nasszer elnök He-luánban, hogy „a vágyunk Izrael megsemmisítése”. De még ha másképp lett is volna, az izraelieknek akkor is rendkívül eredetieknek kellett volna lenniök, hogy olyasmit tegyenek, amit az emberiség történelme során egyetlenegy állam sem tett soha. Nem éppen a leggonoszabbak azok, akik a zsidó államtól olyasmit várnak el, amit senki mástól el nem várnának. A zsidók oly sokáig voltak elnyomva, hogy most egyesek azt hiszik, olyan nagylelkűséget kellene a palesztinaiak iránt tanusítaniok, amilyenben nekik maguknak nem volt részük soha. Ez az ésszerűtlen következtetés nincs híján egyfajta előkelőségnek, de teljességgel groteszkké válik, mihelyt nem az izraeliek és a palesztinaiak viszonyáról, hanem Izraelnek palesztinai kézbe való kiszolgáltatásáról van szó. Állíthatják az arab államvezetők, hogy ők csak Izrael visszavonulását követelik az 1967 májusi határokra, a palesztinaiak azonban sohasem adták fel egész Izraelre szóló igényüket. A probléma nem akkor született, amikor 1967-ben az izraeliek bevették Hebront, hanem akkor, amikor a legelső zsidó bevándorló Erec Jiszráel földjére tette a lábát. Nem a palesztinaiak jogairól van szó Erec Jiszráelben, mint mondjuk a csehszlovákiai magyar kisebbség jogairól az első világháború, vagy a német kisebbségekről Lengyelországban a második után, − Izrael kisebbségi politikája sokkal „toleránsabb”, mint Lengyelországé vagy Csehszlovákiáé -; nem a palesztinaiak jogairól van szó Izraelben, hanem Izraelre vonatkozó jogaikról. A jóakaratúak, akik Izrael győzelmét ünnepelték, most azonban Izrael önkéntes kapitulációját követelik, azok Jahn-hoz, a nagyszakállú tornászatyához hasonlítanak, aki − így tréfálkozott Heinrich von Treitschke, a történész − a német-francia konfliktust „egy mellső keleppel akarná

megoldani a francia határon”. Valóban annyira kiábrándító lenne, hogy az izraeliek a megvívott csatát nem hajlandók mellső kelepnek tekinteni? Izrael nem-zsidó barátai romantikusabbak az izraelieknél maguknál. Ujjongtak, amikor „egy bátor vörösesszőke ifjú parittyával és kővel” győzött le egy férfiút, névszerint Góliátot, Gálhból, „aki hat rőf és egy arasz magas volt”. Csak amikor Dávid kirántotta hüvelyéből a filiszteus kardját ,,s azzal lecsapta a fejét”, akkor kezdtek Izrael barátai Dávidban kételkedni. Vajon megengedhette magának Dávid, hogy a legyőzött Góliátnak megrázza a kezét, mint a schnitzleri tiszti párbajok után szokták a hajnali szürkületben? A Biblia történelme véres történelem. Amit Sámuel Dávidról, a hősről elbeszél, az bibliai, tehát emberi, tehát véres történet; előfordul abban sok emberi dolog, sok erőszak és intrika, becsvágy és féltékenység, hatalom és gyűlölet. Sámuel első könyvében szó sem esik a nagy békéről, mely akkor szállt volna a világra, amikor a nagyszájú már halott volt, hanem arról, hogy „Izrael és Júda férfiai pedig felkapták magukat, nagy harci kiáltást hallattak, és üldözték a filiszteusokat egészen Gáthig és Ekron kapujáig. És Sáárajimtól Gáthig meg Ekronig agyonütött filiszteusok hevertek az utakon.” Az izraeliek sokra becsülik, hogy barátaik az „új ember” gesztusát várják el tőlük, meg is értik barátaik csalódását. De az ő szemükben Dávid harcos, államalapító és király, nem Isten. „A júdeai Betlehemből egy Efrajim-törzsbeli fia” ember volt; talán emiatt nem tartják a zsidók Messiásnak a másik „júdeai Betlehemből” való emberfiát sem. Amit az izraeliek a győzelmük után tettek és tesznek, az nem mind tanúskodik a legtisztább nemeslelkűségről; Dávid semmiképpen sem oly nemes, mint ahogy őt Michelangelo ábrázolta. Sámuel első könyvének folytatása van. Abból megtudhatjuk, hogy a zsidók igyekeztek megszilárdítani győzelmüket; ez sem eredeti ötlet, ez a diadalok értelme. Izrael nem-zsidó barátai, akik megcsodálták a kicsiny ország katonai győzelmét, most elítélik a „militarista” Izraelt. Ám enélkül az 1967-es, egyébként nem-militarista volta miatt kissé eltúlzott militarizmus nélkül, Izraelt 1967 júniusában megsemmisítették volna. Ben Gurionnak, a nagy békebarátnak tulajdonítják ezt a mondást: „Csodákból élünk. De azért ne nagyon számítsunk rájuk.” -Sámuelben pedig ez áll: „A Seregek Ura az Isten Izrael felett”, és „Dávid szolgád háza tartós lesz a színed előtt”. Az izraeliek tovább olvassák a könyvet, mint barátaik.

Sok barátjuk egyébként nincs. A csalódott barátokhoz, akik Izrael békés kapitulációját követelik, csatlakoznak Izrael ellenségei: a Szovjetunió, Mao Kínája, valamint ezek csatlósai, csodálói és fegyverhordozói. Dávid s Góliát? Egy Dávid van, de csak egy Góliát? A harmadik világháború közvetlenül a második után kezdődött meg, Hirosima után a világháború új formája alakult ki. Hol a Szovjetunió választja meg a csatamezőt, hol Amerika, nemsokára Kínának is szabad lesz kiválasztania a maga csatatereit. Egyiptom, Jordánia, Szíria, Irak és a palesztinaiak nem csak 1967 óta szövetségesei a kommunista világnak. Május 16-án Nasszer elnök megmondta az egyiptomi szakszervezeteknek: „Mindig tudtam, hogy módunkban lesz, mihelyt előkészületeinket befejeztük, követelni az ENSZ-csapatok elvonulását. Most pontosan ez történt. A háború most korlátlan lesz, s a célunk Izráel megsemmisítése.” A világforradalom és a világkommunizmus nem „hidegháborúzók” kitalálásai, hanem büszke címszavak a marxi-lenini ideológia szótárában. Még ha meg is hajolna Izrael a békediktátum előtt, mint ahogy 1956-ban meghajolt, akkor is akadály maradna egész Ázsia, egész Afrika, s végül egész Európa kommunista meghódítása útjában. Mivel Hirosima után a világháború másként fest, mint előtte minden más háború, a csatáinak is más a képe. Attól az érthető aggodalomtól vezettetve, hogy a helyi háború könnyen általános háborúvá válhat, mindkét szuperhatalom hosszabbrövidebb szüneteket iktat a csaták közé. Hol a szovjet Góliát viszi az amerikait, hol az amerikai a szovjet Góliátot tábori kórházba. Ezek azok a szünetek, amikor a szövetségeseiket még az ellenfelüknél is kevésbé szeretik. Ez az az óra, amikor Dávid kezéből kicsavarják a parittyát és a követ. Mint minden háborúban, nemcsak a szerencse forgandó, de változó az ellenfelek népszerűsége is. 1914 óta a háborúkat egyre gyakrabban indítják valamely ideológia nevében. A második világháború ,.ideológusabb” volt az elsőnél, a harmadik „ideológusabb” a másodiknál. Izrael csökkenő népszerűségének görbéje párhuzamos a kommunizmus népszerűségének a növekedésével a Nyugaton. Moszkva és Peking szerencséje a dél-vietnámi Ky-k és Thieu-k, a délamerikai fasiszta tábornokok, a dél-afrikai Apartheid-kormány erkölcsi,

illetőleg erkölcstelen minősége. Ez a szerencse annál nagyobb, mert a két hatalmas kommunista birodalomnak szinte alig kell bármit is tennie, elég ha csak rámutatnak a rothadt gyümölcsökre a kapitalizmus fáján, hogy a Nyugat nem-kommunista szocialista tömegeit és baloldali-liberális intellektueljeit is megnyerjék maguknak. Moszkva és Peking szerencséje, hogy a keleti tömb szellemi és anyagi nyomorát a keleti diktatúrák áttekinthetetlen rendőri és cenzúra-módszerükkel igen ügyesen titkolják el, s azt a világ többi része csak néha-néha − 1956-ban Magyarországon, 1968-ban Csehszlovákiában, 1971-ben Lengyelországban − láthatja meg, továbbá a szabad világban mindig látható, s a Nyugat által hangyaszorgalommal plakátírozott elégedetlenség. Moszkva és Peking szerencséje „a még le nem győzött múlt” Németországban, Franciaországban és Olaszországban, ahol a fasiszta diktatúra vagy a korrupt kollaboráció traumatikus élménye a szkepticizmus, a puritanizmus reakciójához, vagy, épp fordítva, az anarchikus szabadság vágyához vezetett; szerencséjük végül a nemzedéki konfliktus és intellektuális türelmetlenség Amerikában, ahol az elvesztett béke nem kisebb pusztítást okozott, mint Európában az elvesztett háború. Moszkva és Peking pechje viszont arab szövetségeseik Guernica-képe − kapitalista olaj-potentátok forradalmárokkal való nacionalista kényszerszövetségben, maoista gerillák közép-korbeli sejkekkel testvériesülten, arisztokrata ezredesek, akik analfabéta katonáikat emberszámba se véve kergetik őket maguk előtt Moszkva és Peking háborújába, kispolgári nacionalisták, akik magukat derék forradalmároknak álcázzák, de félnek a legszerényebb reformtól is, intrikus fejedelmek, akiket a zsidók elleni gyűlölet tulajdon ellenségeik karjába kerget, végül férfi-Sheherezádék, akik saját meséikkel tartják ébren magukat. Moszkva és Peking pechje lenne Izrael szerencséje. Izrael tulajdonképpeni szerencsétlensége azonban az, hogy ő maga a legnagyobb szerencsétlensége a kommunista világnak. Izrael nem fasiszta, még csak nem is tőkés ország. Ellenkezőleg, a világ egyetlen olyan országa, ahol sikerült a demokratikus szocializmus kísérlete, s ezzel a szocializmus és az idézőjelek közzé tett szocializmus közti különbség bizonyítása, amit Moszkva és Peking tagad − s mindez nem egy bizonyos kormányzat segítségével, mint például Svédországban,

hanem egy biztosított kormányzati módszer alapján. Ez az az ország, ahol nincs „felülről jövő korrupció”, ahogy Thomas Macaulay nevezte, nincs elnyomás és kizsákmányolás, nincs osztály− vagy kaszt-uralom. Ez az az ország, ahol nincs éhség és nyomor, ahol a palesztinaiak részesei lehetnek annak a társadalmi haladásnak, amelytől az arab államokban, s nem utolsó sorban Jordániában, meg vannak fosztva. Ez az az ország, amelyre nincs rásütve a múlt Káin-bélyege. Itt nem gyilkoltak le ártatlan polgárokat, mint Németországban, itt nem voltak árulók, mint Franciaországban, itt nem tomboltak McCarthy-k mint Amerikában, itt nem történt semmi, ami az 1939-es német-szovjet paktumra emlékeztetne. Ez ellen nincs dialektikus orvosság. A zsidó sors nélkül Izrael nem lenne a Közel-Kelet előrehaladott mintaállama, de aki ezért Izraelt irigyelné, annak a zsidókat hatmillió halottjuk miatt kellene irigyelnie. Izrael, ahogyan ma fest, nem illik abba a képbe, amelyet a Kelet Amerika „fasiszta” szövetségeseiről fest. Chájim Weizmann Hitler helyett, Ben Gurion Sztálin helyett, Golda Méir Ky helyett − kimondott pech. Ez a pech − Moszkva és Peking szempontjából, de közvetve Jeruzsálem szempontjából is − annál is nagyobb, mert Moszkva és Peking éppen 1967-ben küzdötték meg ideológiai gerilla-háborújukat, főként intellektuális élgárdájuk segítségével. Ez pedig mihez kezdjen Izraellel? Mivel nem annyira szégyentelenek, hogy nyíltan állnának az olaj-sejkek, a feudalista nagybirtokosok s az arab katonák oldalára, operációs bázisuk csak az egyoldalú humanizmus marad. Izrael, ez a kicsiny ország a Földközi-tenger partján, nem fenyegeti a kommunista világot, de fenyegeti annak vonzó összehasonlítását a közélet tisztaságával, fenyegeti az intellektuelek kéjes elképzelését minden nem-kommunista állam dekadenciájáról. Van a földön egy pont, ahol a világ holnap reggel hétkor még ép lesz, s mindennek tetejébe, nincs Izraelben maroknyinál több olyan fiatalember, aki ezt szégyellné. Az intellektuelek szabadsága korlátlan − s a nép tiszteli katonai vezetőit; a diákság önrendelkezési joga olyan régi, mint a főiskolák − s a diákok meghajolnak oktatóik tudása előtt; a professzorok átlagos életkora harminchat − a Nyugati Falnál pedig a katonák öreg, kaftános embereknek adják át a helyüket; egyik vallási közösséget sem nyomják el − és tisztelik a saját ortodoxiájukat; szombat esténként táncolnak a Dizengoff téren − s a zsinagógák teli vannak; a gyerekeiket

állandóan leckéztető szülők ritkaságszámba mennek − s a lányoknak hetvennégy százaléka szűzen lép házasságra; Izraelt minden oldalról fenyegetik − s Tel Aviv legsötétebb utcáin biztosabb az ember, mint New York Fifth Avenue-jén nappal; nincs pornográfia elleni törvény − s a népesség számához képest csak négy százalékát vásárolják az Amerikában, két százalékát a Dániában eladott pornografikus sajtótermékeknek; a Hisztadrut szakszervezete kerek 700.000 tagjával a választópolgárok kb. 80 százalékát öleli fel − s ezek tizenkét különféle párt embereit választják be a parlamentbe. Izrael a kommunista világ számára ezért „elviselhetetlen”, ahogyan Szádát elnök fejezte ki magát. Ezért követeli a Kelet megbízott küldönce a béke világszervezetében Izrael visszavonulását tarthatatlan pozíciókra. Vajon teljes magyarázata lenne ez a közvélemény pálfordulásának? Magyarországon a hatnapos háború után elterjedt a miniszter és a sofőrje meséje. Öt álló napon át bosszantotta a sofőr népi demokratikus gazdáját az izraeli győzelmi jelentésekkel. Hogy az izraeliek ennyi meg ennyi mérfölddel törtek előre, hogy ennyi meg ennyi repülőgépet semmisítettek meg, ennyi kulcspozíciót foglaltak el. A miniszter hallgatott. Hatodnap azonban, épp amikor a háború eldőlt, a sofőr néma volt. A miniszter kíváncsi lett, s megveregette az embere vállát: „No mi az, ma nincs győzelmi jelentés?” Mire a sofőr bosszúsan fordult hátra: „Ej, miniszter elvtárs, maga tudta, hogy ezek az izraeliek − zsidók?” Amit az egyszerű sofőr nem tudott, azt tudja a világ: az izraeliek zsidók. Lenin óvott a „polgári salaktól”, de az, ami a kommunista országokban a polgári „előítéletekből” megmaradt, csekélység az egész világon az antiszemita salakból megmaradt tömeghez képest. Jelentéktelen, mindazonáltal jellemző példa erre, ahogyan a szélsőjobboldali német National-Zeitung „Fel fogjuk Palesztinát szabadítani” című cikkekkel nyitja meg hasábjait a terroristák számára, a baloldali ellenfél szócsöve, a müncheni Abendzeitung pedig Mose Dájánt vigyorgó, félszemű kalózként ábrázolja. Miközben Moszkvában kirakatpöröket rendeznek zsidók ellen és halálos ítéleteket hoznak, csak azért, mert az orosz zsidóság többsége ki akar vándorolni, a gaulleista Franciaország Izrael nyugati ellenségeinek élén halad. Bravo, a fasiszta Spanyolország külügyminisztere bejelenti az

arabokkal vállalt szolidaritását, a német szociáldemokrata párt baloldali radikális diákjai pedig Ben Nátán és, Ben Chorin ellen tüntetnek. 1969 májusában a reakciós „Union des Démocrates pour la République” tartózkodik attól, hogy akár csak nyilatkozzék is az Orléans-ban lábrakapott „zsidóellenes tömeghisztériáról” − a Neue Zürcher Zeitung jelentése −, Berlinben pedig a lázongó diákok ügyvédje, Horst Mahler, egy bombamerénylet után a palesztinai gerillák karjaiba menekül. Ahol csak egy Góliátra bukkannak, ott az intellektuelek, Stockholmtól Bombayig, Quebectől Rio de Janeiroig Dávid oldalán küzdenek, hol becsületből, hol érzelmes naivan, hol meg se vizsgálván, mi jogos, mi jogtalan, mint Biafra esetében, hol pedig az „establishment” iránt érzett vak ellenérzéstől vezettetve, mint a latin-amerikai emberrablók ügyében; a „Dávid-look” minden körülmények között divat marad − kivéve, ha az izraeli Dávidról van szó. Mert ő zsidó. Visszagondolok a herzliai szombat délutánra. A nyitott ablaknál ültünk. Forróság volt, kezdtünk a chámszinról, a rettegett sivatagi szélről beszélni. Miniszoknyás csinos lányok szolgálták ki a szomjasokat az uszoda tejbárjánál. Beszélgetésünkben ekkor kísérteni kezdett az antiszemitizmus. Amilyen pontosan tájékozva voltak vendégeink a szovjet antiszemitizmus felől − Oroszország, Lengyelország, a Kelet, az ottani zsidókat meg kell menteni -. oly hűvösen, oly izgalommentesen, oly kevéssé bánkódva ítélték meg a Nyugat antiszemitizmusát. Vagy másról lett volna szó? Az antiszemitizmus kérdésében az izraeliek vereséget szenvedtek, s ezt nem vallják be maguknak. Ebben az igaz keresztényekhez hasonlítanak, akik szintén nem akarják tudni az igazságot. A cionizmus megalapítói, mint minden forradalmár, tévedtek egybenmásban, de legnagyobb tévedésük a remény volt, hogy Izrael államának megalapítása után az antiszemitizmus elhalványul, csontvázzá fogy s végül eltűnik. Nincs Herzl „Juden-staat”-jában tragikusabb mondat a következőnél: „A templomokban imádkozni fognak a mű sikeréért. De a keresztény templomokban is! Feloldása ez egy régi nyomásnak, mely alatt mindenki szenvedett.” Az antiszemitizmus Fregolira, az átváltozó művészre hasonlít, aki egyetlen varieté-műsorban két tucat különböző álarcban volt képes fellépni. Az antiszemitizmus hol „csak” a keleti zsidók ellen irányul, hol „csak” az asszimilált zsidók ellen, máskor „csak” a zsidó házalók ellen,

negyedik alkalommal „csak” a Rothschildok ellen, ötödszörre „csak” a zsidó „balra csavarodottak” ellen, hatodszorra „csak” a zsidó „konzervativizmus” ellen. Most, hogy hat millió zsidót meggyilkoltak, „csak” a zsidó állam ellen irányul. A keresztény templomokban nem imádkoznak Cionért. Milliónyi antiszemitának jön kapóra a cionizmus, mert egy olyan időszakban, amikor az antiszemitizmus átmenetileg nem „szalonképes”, kiaknázhatják a miniszter-sofőr vakságát − az izraeliek nem zsidók, meg kell nekik adni a kellő tiszteletet, Auschwitzot el kell felejteni, s Izraelt „normális” államnak kell tekinteni; aki Izraelt elítéli, az ezt a legtisztább indítékokból teszi, antiszemitizmusról szó sincs. A tudatos antiszemiták kisebb, s az öntudatlan antiszemiták legnagyobb részének kapóra jön maga az „antiszemitizmus” szó” is. A fogalom, amelyet már rég az „antizsidóval” kellett volna behelyettesíteni, megengedi, hogy adandó alkalommal különbség tétessék zsidók és izraeliek között, mint ahogy másrészről a cionizmus fogalma, amelyet Izraelben már alig is említenek, lehetővé teszi szélsőbaloldali zsidóknak − mint például Cohn-Benditnek, a perverz diákvezérnek −, hogy Frankfurtban egy El-Fátách tüntetés élén parádézzon. De senki se csalódjék: a világ már rég-napirendre tért volna a hatnapos háború következményei fölött, ha az izraeliek négerek, buddhista hátsóindiaiak, hottentották, katolikus délamerikaiak vagy botokudok − egyszóval nem zsidók lennének. Amikor utolsó vendégünk is elhagyta Herzliát, már rég elmúlt a szombat. Sétálni mentünk a tengerparton, egyre távolabb kerültünk a szálló fényeitől. Kaliforniáról beszélgettünk, ahol mindketten sokáig éltünk, s ahol senki sem merne éjnek idején eltávolodni a lakott épületektől. A sötétben csak a habok fehér tajtékja világolt. Amerikáról beszélgettünk, Ázsia kontinensén sétáltunk, s úgy éreztük, mintha egy európai szigeten lennénk. „Akinek azért kell úsznia, hogy az életét mentse”, mondta nekünk a Kneszet egyik képviselője, „az nem ügyel arra, hogy az úszóstílusa tetszetős is legyen; Új stílust sem akar kitalálni. Csak el akar jutni a partig.” Mondása sokáig visszacsengett bennünk.

JÁD VÁSÉM Izrael legjobb útikalauza, a „The Guide to Israel” húsz sort szentel a Hár Házikáron-nak, az Emlékezés Hegyének, s az annak a tövében épült Jád Vásémnek. Én szeretnék a Jád Vásémnek egy egész fejezetet szentelni. Herzliára Chává Bitán, a külügyminisztérium Európa-osztályának a tisztviselőnője jött értünk, hogy elkísérjen bennünket Jeruzsálembe. Ez a bájos asszony, akit ma már barátnőnknek tartunk, követségi tanácsos volt Bécsben, mielőtt New Yorkban szolgált és hazatért volna; németül kellemes bécsi akcentussal beszél. − Mielőtt Jeruzsálemet látnánk − mondotta −, álljunk talán meg a Jád Vásémnél. Eddig mit sem tudtunk a Jád Vásémről. Herzl hegye. Itt nyugszik Theodor Benjámin Herzl, aki 1860 május 2-án, Budapesten született, és 1904 június 3-án, az alsóausztriai Edlachban halt meg; a Dreyfus-pör hatása alatt − mintha erre szüksége lett volna − síkra szállt egy zsidó állam megalapításáért, az „Altneuland” című regény szerzője, a cionizmus szellemi atyja, Izrael prófétája, akit halála után negyvenöt évvel, egy évvel a győzedelmes függetlenségi háború után temettek el az ősök földjén; a Herzl-múzeumban ott áll az íróasztal, amelyen 1896-ban papírra vetette azt, ami 1948-ban megvalósult − a „Judenstaat”. A „Neue Brockhaus” 1960-as kiadása tizenkét sorban emlékezik meg róla. Huszonkilenc sorban Franco generalissimusról, ötvennégy sorban pedig Sztálin generalissimusról. A közelben katona-temető. Itt nyugszanak azok a harcosok, akik az 1948as szabadságharcban Jeruzsálemben és Jeruzsálem körül estek el. Itt hajtja meg fejét Izrael azok előtt az ejtőernyősök előtt, akik az angol hadsereg önkénteseiként a második világháborúban az ellenséges vonalak mögött ugrottak le. A „vízitemető” azoknak a zsidóknak adózik tisztelettel, akik a Földközi-tengeri csatákban vesztek vízbe. írva van a hatvannyolcadik zsoltárban: Szólt az Úr: Básánból hozom vissza,

visszahozom a tenger mélységeiből. A Néphadsereg, a szíriai haderő hivatalos orgánuma ezt írta 1967 május 30-án: „Tengerbe fogjuk vetni őket.” Ez a napunk a halottaké lesz? Előbb csak egy modern irodaépületet pillantottunk meg. A férfi, aki minket a dolgozószobájában fogadott,.Katriel Katz volt, a Jád Vásém igazgatóságának az elnöke, egykor izraeli főkonzul New Yorkban, Izrael utolsó moszkvai nagykövete a diplomáciai viszony megszakítása előtt. Beszélgetésünk eleinte politikai kérdések körül forgott − mint előtte és utána másoktól is, megkérdeztem tőle: − Meg van vajon a Szovjetunió győződve, hogy egy új háború esetén az USA beavatkozik? Katriel Katz óvatosan válaszolt: − Amikor Moszkvát elhagytam, az oroszok biztosak voltak abban, hogy egy újabb, a szovjet által támogatott arab támadás bevonná Amerikát a háborúba. − Félnek az oroszok ettől az összecsapástól? − Lehetőleg elkerülik. − Reménykedik ön a szovjet zsidókkal kapcsolatban? − Az antiszemitizmus az egész keleti tömbben az anticionizmus formáját öltötte fel. Nemcsak Oroszországban, ahol az antiszemitizmus túlélte a cári birodalmat. Az anticionizmus ürügyével léptettek életbe a keleti tömb egyik államában egy valóságos „árja-paragrafust”. A Német Demokratikus Köztársaság miniszterelnöke Izrael felszámolásáért száll síkra. Az Új Baloldal, úgy látszik, nem tud jobb és bal között különbséget tenni: az arab fasizmust támogatja. Rég elfeledték már, hogy a varsói gettó falain, Lengyelország lobogója mellett, a kék-fehér zászló lengett. A varsói gettóellenállás túlélői visszaküldték a lengyel kormány által 1945-ben odaítélt kitüntetéseiket. Az akkori ünnepségre a meghívókat Szpichálszki tábornok írta alá, aki ma Lengyelország elnöke − s Lengyelország ma kalózoknak, agresszoroknak nevez bennünket. Amióta Katz nagykövet ezt elmondta, azóta a lengyel éh-lázadás elsöpörte Szpichálszki elnököt − az antiszemitizmus és az anticionizmus maradt.

A nagykövet felállott s odahozott egy kicsiny könyvecskét, amelyben kézírással a „Christoph und sein Vater” című regényemből vett idézetet olvashattam. A könyv címe „Young Moshe’s Diary” volt. − Mivel ezt ön írta a „Christoph und sein Vater”-ben − mondotta Katz −, azt gondoltam, érdekelni fogja ez a könyv. Talán ki lehetne Európában adni. A könyv egy ortodox zsidó fiú naplója, aki Hollandiában született, akárcsak Anna Frank; eredetileg bibliai héber nyelven írták, és Anna Frank feljegyzéseinél nem kevésbé megrázóan számol be a menekülés s a félelem heteiről; Moshe Finker aztán Auschwitzban halt meg. A Jád Vásém kiadta a Brüsszelben fellelt írást. Izraeli kiadó talán a Jád Vásém? Ilyesmit csak az kérdezhet, aki mint én, egy szót sem ért héberül. A Jád Vásém Emlékművet és Nevet jelent: Jesájá megígérte, hogy a zsidóknak olyan „emlékművet és nevet” ad, ami „jobb, mint a fiú- vagy lánygyermek”. A Jád Vásém a világ legnagyobb temetője. Sírok nélküli temető. Hiób emlékműve, vállain az imaköpennyel, mezítelen karján a koncentrációs tábor számával. A monumentumot Nátán Rapoport, egy izraeli szobrász alkotta; később majd megértem, hogy ez csak a Jád Vesémben állhat. Imádkozó Hiób ez, de ha összekulcsolt kezét megnézzük, észrevesszük, hogy ökölbe szorítja, fejét ég felé fordítja, Hiób az égtől vár választ, de egy vádra várja azt, több bátorság, mint alázat sugárzik az alakjából, Izrael Hióbja nem jajveszékel, Izrael Hióbja vádol. Visszafojtott harag lebeg a Jád Vásém fölött, a halál méltóságába dacos türelmetlenség vegyül: gyászolják a meggyilkoltakat és üdvözlik az ellenállást. Nem hiszem, hogy a zsidók, akik a Jád Vásémet megteremtették, tudnák ezt: ők az ifjúságnak válaszoltak, amely ezt kérdi: − Miért, miért hagytátok lemészárolni magatokat? Semmi Izraelben nem érinti mélyebben az embert, mint ez, de ha két szemünk két különböző könnyet ejthetne, akkor az egyikből a gyász, a másikból a harag könnye ömlene. A Friedhof, a temető német, a középfelnémet Vrithof-jából, az ó-felnémet Frithof-jából származó neve nem a Frieden-ből, a békéből vezetendő le, hanem az „eingefriedet”-ből, a „bekerített”-ből, arra, hogy ez a béke hona, csak később gondoltak. Bekerített helyük van a zsidóknak, békés helyük nincs.

Széles függőlépcső vezet felfelé. Joseph Roth, a galíciai zsidó, ezt írta egy francia katedrálisról: „…Nem fokok, amelyeken felmegy az ember, inkább olyan lépcsők, amelyeken térden csúszik fel”; itt térden csúszott volna fel. Itt az Emlékezés Háza: dacos sziklatömb, a sima, gigantikus kockaköveken nyugszik, mintha zsidó rabszolgák Egyiptomban − vagy Németországban − fejtették volna ki. Az Emlékezés Háza egy lankás dombon épült, olajfa-ligetben, s a virágok világítanak, tavasz van az Emlékezés Háza körül. Lent régi arab falvak, új települések, a kőmező, akár fehér lap a mérnök rajztábláján, hamarosan betelik. Egy kicsiny erdő, különös erdő, itt minden különös. Különös a különös erdő keskeny útjának a neve is: A népek jámborainak fasora. Minden fa alatt egy tábla, a tábla nem a fa nemét jelzi, nem azt, hogy Cupressus sempervirens vagy Pinus sylvestris, hanem emberek nevét. Igaz keresztényekét: Monsignore Théas Franciaországból és Ochrym Sieroczuk a Szovjetunióból, Irene Typaldos Görögországból és Vasdenyey István Magyarországról, Dr. Angelo de Fiore Olaszországból és Ioana Stoenescu Romániából, Emília Miazio Lengyelországból és Gerben Tiedema Hollandiából, Sophia Binkiene Litvániából és Dr. Gertrúd Luckner a Német Szövetségi Köztársaságból. Megleltem Dr. Schlachta Margit fáját. Szerencsém volt 1947-ben a kezét megszoríthatni, egy budapesti zárda főnökasszonya volt, zsidók százait bújtatta. Angliai emigrációjában Alfred Kerr Németország illegális harcosaira gondolt: „Legtöbbje ismeretlen, névtelen, / el-ellibegnek árnyban-fényben ők. / Én mindet százszor megsüvegelem, / bár úgysem látják ők a köszönőt.” Nem látják az illegális harcosok, de Izrael 540-üknek ültetett fát, s folytatja az ültetést, a vizsgálóbizottság még mindig dolgozik; sehol sincs megírva, hogy csak a zsidó nevek „jobbak fiúnál és lánynál”, nincs megírva, hogy az emlékmű nem virágozhat. Kapok egy kis papírsapkát, „jarmulkát”, s az éles napfényből a sötétbe lépek: Ohél Jizkor, az emlékezés sátrába. A szem lassan hozzászokik, a kősátorba fentről félénk fény hull, az egyik sarokban ég az örök láng. Magasból látni a márvány-padlót, olyan, mintha soha ember lába nem tapodta volna. A márványpadló végtelen, de hát valahol véget kell érnie: elvész a sötét végtelenségben, mint a zsidók szenvedései.

Sehol egy tárgy, sehol egy kegyszer, a jelképek mit sem mondanak. A márvány-padlón csak nevek, nem embernevek, hanem az embertelenség nevei, Dachau és Treblinka, Auschwitz és Babij Jár, Mauthausen és Bergen Belsen. Több, mint negyven név − és négymillió, akiket koncentrációs táborokban gyilkoltak meg. A fekete kőpadlóba vannak belevésve a gyilkosságok színhelyeinek a nevei, szabálytalanul, itt az egyik, amott a másik, a halál névjegyei, nincs ehhez mit hozzátenni, halott nem fekszik e sírkő alatt, itt nem lehet egy-egy halottat, csak mindet együtt felkeresni. A Sirató Fal ide süppedt, érintetlenül fekszik a lábunk előtt, ennek a Sirató Falnak a hasadékaiba nem lehet sem panaszt, sem kérelmet becsúsztatni, mindennek vége. A zsidók más országokban lévő nyugvóhelye nyugtalan mind, vannak emlékművek Varsóban és Auschwitzban, nyugtalan helyek idegen talajon, a halott zsidók csak itt vannak itthon, itt, ahol nincsenek. Pár hónappal ezelőtt, Zürichből Bécs felé tartva, egy útitábla mellett hajtottunk el, útmutató volt, tizennyolc kilométer Mauthausenig, falukezdet, faluvég, ötven kilométeres maximális sebesség, ez az útitábla úgy fest, mint akármelyik más, parasztházak a napsütésben, gyümölcsfák, az út szélén gyermekek játszadoznak, az emlékezés elfárad és feled, feled: itt most ráesik a tekintet Mauthausen nevére, ez itt név a sírkövön. Az örök láng alatt egy koszorú hever, fekete-vörös-arany szalag, egy német küldöttség helyezte el tegnap, nem érzem blaszfémiának. Katriél Katz majd megmutat nekünk később egy dokumentumot, azon rajta van a Báál Sém mondása: „A feledés száműzetésbe visz, emlékezés a megváltás titka.” Feleségem meg én nem nézünk egymásra, nem tudhatom, könnyes-e a szeme. Összeszorítom a fogam. A gyásznak kevés hely kell és sok út vezet el temetők mellett. Ki mer jogot követelni ahhoz, hogy felejthessen? Szóval, ti fiatalok nem voltatok ott, amikor ez megesett? De hát ki mondta nektek, hogy csak jelenlévő lehet bűnös? Ti feszítettétek talán keresztre Krisztust? De ártatlanok vagytok, mert nem voltatok jelen? Hát akkor miért legyenek bűnösek a zsidók, akik szintén nem voltak jelen, akiknek nagyapja, ük-ük-ükapja sem volt jelen? Hol kezdődik az ártatlanság, ki állítja ki a születési bizonyítványt? Nektek tehát el szabad felednetek, hogy

itt, a Herzl-hegy két oldalán ugyanaz a nép él, amelyet Dachauban és Treblinkában, Auschwitzban és Babij Járban, Mauthausenben és Bergen Belsenben legyilkoltak? Egyszóval ártatlanok vagytok, semmivel sem tartoztok ennek a népnek? Nem szeretnék társatok lenni ebben az ártatlanságban. Nem szeretnék részt venni a bosszúállásban. Éppen csak nem akarnék elmenekülni a feledés száműzetésébe. A Jád Vásémben nem lehet feledni. Itt vannak a tömeggyilkosság irattárai, a gyilkosok neve a névtelenek közelében. Itt van a „Tanú és Figyelmeztetés” kiállítás: pokolba vezető lépcső. Führer-parancsnok, kivégzések, a halál főkönyvei, tartozik és követel, a gyilkosság könyvelői, auschwitzi transzportjelentés, valaki átállította a váltót, egy ártatlan ember fegyencruhája, gázszállítás megsürgetése, Cyklon B, a parancsot teljesítettük, parancs volt, aki mindössze engedelmeskedett, az felejthet, a végső megoldás jegyzőkönyve, a kutyák bőséges ennivalót kaptak, fényképek az üvöltöző tömegről, hát persze, hogy nem tudtak semmiről, Dachau közelében orgona virágzott, fényképek a csontokról, trágyadomb emberekből, aranyfogak beszolgáltatása. Mindez józan, takarékos, szótalan, a magasan lévő ablakokon keresztül besüt a déli nap, itt senki sem mondja: így haltunk meg − itt mindenki ezt érzi: feltámadtunk. Megismétlem: az izraeliek nemigen akarnak tudni erről − nem véletlen, hogy a Jád Vásém legnagyobb, legnaposabb termei az ellenállási harcosoké; itt van Cháná Szenes képe, mi ismertük őt, Magyarországon, a német vonalak mögött ugrott le, megkínozták, senkit el nem árult, kivégezték. Levelek a zsidó földalatti szervezetektől, egy ejtőernyős kicsempészett levele, édesanyjához írta kivégzése előtt, a fiatal lengyelországi ellenállók parancsnokának a napiparancsa, Ludwik Landau naplójából ezek a szavak: „Mi itt egy új háborút indítottunk, a zsidó-német háborút. Zsidók nyitották meg a harmadik arcvonalat, amely az oroszországi és északafrikai arcvonalakhoz csatlakozik.” S a visszaemlékezés a varsói gettó harcosaira, rájuk mindenekelőtt. Az auschwitzi halottak rokonaik az izraelieknek, a varsói halottak testvéreik. Izrael nem felejtette el, hogy akik Varsó gettójában küzdöttek és meghaltak, azok ifjú cionisták voltak.

1968 április 25-én, a lázadás huszonötödik évfordulóján, ezt mondta a Kneszetben az egyik képviselő: „Mert ők csináltak történelmet, a cionista ifjúsági mozgalom fiatal női és férfiai. Ők − nem német ellenségeik. Ők − nem a lengyelek, akik gyűlölték őket, s akik szövetkeztek a lázadás elnyomóival, ők − nem a közömbös világ, amely vaknak tettette magát, amikor az ellenség elindult a zsidó nép elpusztítására. Ők − nem a diaszpóra zsidó hitközségeinek a hivatalos vezetősége.” Az a képviselő, aki ezeket mondotta, Gideon Hausner volt, az Eichmannper vádlója. S a Jád Vásém, amely Gideon Hausner beszédét kiadta, ezért a világ legkülönösebb temetője, sírhely, ahol nincs koporsó a földben, s ahol a sírásók a gyökereket keresik. Ezeket gondoltuk végig, míg utolsó állomásunkra nem érkeztünk. Itt egy kapu tárult ki. A Jád Vásém architektúrája hallatlanul szép, de ha visszagondol rája az ember, akkor csak ezt a kettős kaput látja. Fekete kövek ékelődnek egymásba, köztük keskeny négyszögű rések; hogy a kapu kinyílik, azt alig lehet megérteni, mert ez börtönkapu. Mögötte a helyiség egy fekete kocka, fekete a kőpadló, fekete a mennyezet és feketék a falak, de nem is olyan nagyon bizonyos, hogy vannak-e egyáltalán falak, mert a mennyezetig érő fekete polcokon fekete levélrendezők állanak, épp olyanok, mint minden más levélrendező, Németországban ezeket LeitzOrdner-eknek hívják, csak ezek feketék, azokban leveleket raknak le ábécé-sorrendben, a tömérdek megválaszolatlan postát, elintézetlen ügyet. Ez itt nem levél-lerakás. Minden papírlap egy halottról beszél. Kis betűkkel a lap felső részén: ,A szörnyűség áldozatainak az iktatására”. Név, keresztnév, apja neve, anyja neve, születése kelte, lakhelye a háború előtt − nem kérdik a háború utáni lakhelyet −, feleség neve, férj neve, tizennyolc év alatti gyermekek, a halál körülményei. S mert ezen a szigorú helyen csak azoknak a halottaknak van egy papírlapra joguk, akikről egy élő tanúskodott, egyelőre csak másfélmillió nevet jegyeztek így fel − csak másfél milliót. A Jád Vásém gondnoka, a kísérőnk az orrát fújja. Nincs meghűlve. Nem tudom, hány száz embert vezetett eddig végig a Jád Vásémen, de a zsebkendőjét nem azért használja, mintha meg lenne hűlve. Kint, a nagy börtönkapu mellett, egy asztal áll. Kinyitja az asztalfiókot és habozva kérdi:

− Akar egy ilyet… ? A kezében egy nyomtatvány. „Alulírott, …-i lakos … rokonsági fok … kijelentem, hogy legjobb tudomásom szerint tanúskodom …” Édesanyám szép húgára, született Marton Arankára gondolok, ő volt a legfiatalabb közöttük, egy keresztény ember volt a férje, Egyházy Ferenc, a magyar válogatott játékosa; gondolok édesanyám magas, sovány nővérére, született Marton Adélra, süteményt szokott sütni nekem: gondolok édesanyámnak mind a hét leánytestvérére, vele nyolcan voltak. Lici a sógorára. Klein Ernőre gondol, született Pozsonyban, meggyilkolták Dachauban. − Szeretnénk több nyomtatványt magunkkal vinni − mondom a gondnoknak. − Van elég − feleli. Szükség is van rájuk.

KILENC MÉRŐ BÁNAT Izrael polgárai nem ismerik a lokálpatriotizmust, mert egy bizonyos lokálpatriotizmus minden mást kiszorít. A firenzeiek és a nápolyiak nem feltétlenül hajolnak meg Róma felsőbbsége előtt, Marseille és Nizza sem tekint hipnotizáltan Párizs felé, sőt maguk a New York-iak is azt mondják, hogy „New York is not America”. De sem Haifa, sem Tel Aviv lakója nem szereti annyira a maga városát, hogy fel ne sóhajtson: ,Jeruzsálem − hát az egészen más.” Jeruzsálem, az Izrael. Ezen a délutánon talán egy órán át állottunk némán az ablaknál, a King Dávid szállóban lévő szobánkban. Tanítómesterem, akitől az újságírást tanultam, ki szokta a kézirataimból a „leírhatatlan” szót húzni. − Ha leírhatatlan, akkor minek írod le? Ámde − tette hozzá − mindent le lehet írni. Mindent? Jeruzsálemet is? Nem tudom. Az „objektív szellem”, amelyről Hegel beszél, a summája mindannak, amit az ember tud, s amit száz évvel ezelőtt, meg ezer évvel ezelőtt tudtak, meggátol minden tárgyilagosságot; talán azt csodálja meg az ember, amit lát, de talán azt ismeri fel, amit sose látott; talán az agy játssza ki a szemet, vagy talán atavisztikus érzések homályosítják el az ítéletet; az ember talán itt van, de talán visszavarázsolták a múltba, elrabolták a tegnapba, s akkor vajon melyikbe, a Sirató Faléba, Krisztus keresztrefeszítésébe, Mohamed mennybe lovaglásáéba, a hatnapos háborúba? Aranyból és ezüstből van a város, amelyen most szétömlik a délután fénye; az ember ezt várta, s most mégis elérzékenyül, mert ez az arany és ezüst nem masszív, nem az oltárok aranya és ezüstje, inkább valamely templomablaké, az ünnepélyes színek áttetszőek. Amikor lenézünk Jeruzsálemre, tulajdonképpen felnézünk rá, a nap is belejátszik, a felhők is belejátszanak, a reggel, a dél és az este is, kupolákon és tornyokon, falakon és házakon átviláglik az ég. Az Óvárost körülfogó magas fal nem olyan, mint amilyeneket ezidáig láttunk, mert tökéletes, egy elgörbült négyszög, elgörbült, mégis harmonikus, nem omladozó romként tengeti életét, nem holt világot őriz,

de új világ sem keletkezett a kapui mögött: amit körülvesz, azt örökre helyezték az időbe, mint Isten kezét. A Monte Pincio-ról a másik Örök Városra látni le, de az megnőtt, kiszélesedett, Isten széttárt ujjai közé sok mindenféle keveredett, Isten Keze ott nyugszik Róma fölött, de látni a Karját is, amint kinyúlik az égből, s az Ujjai túlnyúlnak a városon, túl a szárazföldön és a tengereken, túl az öt földrészen. Isten Keze nem védőn nyugszik Jeruzsálemen, Isten Jeruzsálem alatt van eltemetve. Jeruzsálem földjéből nyúlik fel Isten Keze, az eltemetett Isten Keze, kiáll a földből, hogy öt ujjával, melyek kelyhet formálnak, megvédje azt a keveset, ami örök. Isten szegény kis Keze nem sokat markol, de az eltemetett Isten utolsó birtokát. A falakat annak a sírnak a védelmére emelték, amelyből az élő Kéz kinyúlik, Isten védelemre szorul. A fal kapui nem városkapuk, inkább egy vár lőrései, Damaszkusz-kapu és Jaffa-kapu, Heródes-kapu, Oroszlán-kapu és Cion-kapu; mindegyikük fölött ott állhatna a megfordított dantei mondás: Ti, akik itt beléptek, hagyjatok fel minden reménytelenséggel! A Mórija-dombon az Omármecset arany kupolája, az Aksza-mecset ezüst kupolája, lábuknál a Sirató, vagyis a Nyugati Fal, a Jaffa-kapunál a Citadella a Dávid-toronnyal, mintha közbe lenne szorítva, madártávlatból a Sír Temploma, Krisztus sírja, a Golgota, a Koponyák Hegye, nem sok a hely az eltemetett Isten Kezében, s ezt az egészet, az iszlám, a zsidóság és a kereszténység reményét ennek a kicsiny Kéznek kell összefognia, az egész emberiség hitét egy serlegben. A régi és az új Jeruzsálem. Ablakunk alatt a King Dávid szálló úszómedencéje. A szálló kertjén túl széles utcák, piros és zöld fények váltják egymást játékosan az estben, gépkocsik százai parkolnak a városfal hosszában, balkézről háztömbök, nagy, fehér, élükre állított gyufásskatulyák; itt, tőlünk pár száz méterre állott a fal, amely Jeruzsálemet két részre törte, 1967 június 29-én betört a fal, úgy omlott össze, mint egy kártyavár .− a kép, amely ezt a pillanatot megörökíti, híres lett, akár az Iwo Jima képe, amikor a sziget felett kibomlott az amerikai zászló. Egy régi, vagy hároméves idegenvezetőben ez áll a Dávid-toronyról: „Fényképezési tilalom a demarkációs vonal közelsége miatt.”

A hatnapos háború előtt a mi szállónkat egy Kelet-Jeruzsálemből irányított tüzérségi bombázás egy óra alatt szétrombolhatta volna s 1967 június 5-én ilyen tűz hullott a zsidó Jeruzsálemre. A tűz lakóházakra és zsinagógákra, iskolákra és piacokra, kórházakra és múzeumokra hullott. Két nappal később, 1967 június 7-én, zsidó időszámítás szerint 5727 ijjár 28-án, reggeli 10 órakor ezt jelentette Mordecháj Gur ejtőernyős ezredes, akit Motának is hívnak, született Jeruzsálemben, megsebesült 1948-ban a Gáza-övezetben, ejtőernyővel leugrott Sárm el-Sejknél 1956-ban, még most is negyvenen alul − ezt jelentette Mordecháj Gur ezredes: „Hár hábájit böjádénu − eljutottunk az Olajfák Hegyéig.” Jeruzsálem hazatért. Még mielőtt beléptünk volna Jeruzsálembe, már ott, az ablaknál állva megértettem, hogy Jeruzsálem örök időkre a Közel-Kelet Eris-almája marad, s nincs az a Paris, nevezzék azt Jar-ringnak vagy akárhogyan, aki eldöntvén a kereszténység, a zsidóság és az iszlám három istennőjének a vitáját, mást érne el, mint egy újabb trójai háború kitörését. Jeruzsálem zsidó története a legrégibb. Több mint ezer évig volt a zsidó birodalom fővárosa, míg Krisztus után 70-ben Róma légiói el nem foglalták; 132-ben Bár Kochbá lázadói vették be a várost; római uralom következett, majd bizánci, s újra zsidó; 638-tól 1099-ig a muzulmán időszakról beszélnek, de az arabok Bagdadból, Rámléból és Damaszkuszból kormányoztak; azután következtek a törökök, a tatárok, a mámelukok és a keresztesek; a szövetségesek 1917-ben a zsidó légió segítségével vették be; egy évvel később rakta le Dr. Chájim Weizmann a jeruzsálemi Héber Egyetem alapkövét. Tizenhétszer rombolták le Jeruzsálemet és tizenhétszer támadt fel újra: íme, a zsidóság jelképe. A lakosság többsége mindig zsidó volt, mind a régi, mind pedig az újabb történelemben: 1844-ben 15.000 lakos közül több mint 7000 volt a zsidó, 5000 mozlem, 3300 keresztény, 1931-ben kereken 51.000 zsidó és 19-19 ezer mozlem és keresztény élt Jeruzsálemben, egy nappal a hatnapos háború előtt a 270.000 lakos közül 200 ezer volt a zsidó, 55 ezer a mozlem, valamivel több, mint 13 ezer a keresztény. Jeruzsálemben van eltemetve Dávid király, Jeruzsálemben áll a Nyugati Fal, amelynél a zsidók a Titusz által lerombolt Szentélyt siratták, a Móriahegyen volt kész Ábrahám fiát feláldozni, s a 137. zsoltárban írva van;

Ha elfelejtenélek, Jeruzsálem, sorvadjon el jobbom! Tapadjon nyelvem ínyemhez, ha nem emlékszem meg rólad, ha nem törődöm Jeruzsálemmel még legnagyobb boldogságomban is! Miszticizmus? Minden történelem miszticizmus. Az időszámítás összefügg a vallással, majdnem egy és ugyanaz, ahol a vallás kezdődik, ott kezdődik az idő is: évszázadok, évezredek nem számítanak. Itt született egy barlangban Keresztelő Szent János, itt van eltemetve Mária, itt vannak a Golgota stációi, a Via Dolorosa, a Getsemáné kertjében várt ő az elkerülhetetlenre, itt döntött a nép Barabás mellett és Krisztus ellen, itt feszítették keresztre, a Szent Sír volt a keresztesek célja, itt helyezték örök nyugalomra Gottfried von Bouillont. Itt nyugodtak Baldwin és God-froy, a keresztes vitézek királyai. És Márkus 15. fejezetében írva van: „Elohi, elohi, lámá ázávtáni?” − Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? Történelmi jog? Akkor miért nem a mohamedánok történelmi joga? Igaz ugyan, amit az izraeliek mondanak, hogy Jeruzsálem sosem volt az arab világ fővárosa, csak az iszlám három szenthelyének egyike, Mekka és Medina árnyékában, de itt vannak Mohamed lábnyomai, s ahogy a keresztények hisznek Krisztus feltámadásában, úgy hisznek a mozlemek abban, hogy arról a szikláról, amelyen most a sziklamecset, az Omár áll. szállott égbe Mohamed, s itt áll az Aksza, ennél lőtték le 1951-ben Husszein király nagyapját, a bölcs Abdallah királyt, s az Omár-mecset falán eredetileg ez állott: „Ezt a dómot Abd-el-Malek, Marván fia, a hívők vezére építette a 72-es évben, Allah az ő kezéből vette át, s védő áldását neki ígérte. Ámen.” Kié tehát Jeruzsálem? A történelem nem fogja eldönteni, de az Újtestamentum s a Korán sem. Legkevésbé pedig az Egyesült Nemzetek gyülekezete. Jeruzsálem kérdése emóciók tengerében merül el. A vallás érzés, a „vallásos gondolkozás” ellentmondás önmagában. Ha Jeruzsálem nem Jeruzsálem lenne, nem lehetne a tényeket tagadni. Jeruzsálem oszthatatlan város, ahogy minden város oszthatatlan, nem lehet a szívét kivágni, a tagjait leamputálni, a városok maguktól nőnek és minden irányban, az apa délen lakik, s a fia keleten, a városok terjeszkednek és összetartanak s

mindennap újjászületnek, s ha államférfiak vagy katonák drótkerítéseket húznak és falakat emelnek, akkor nem államférfiak és nem katonák, hanem gyilkosok, s aki várost gyilkol, az testvérét gyilkolja. Jeruzsálem oszthatatlan zsidó város, mert lakosainak túlnyomó többsége − az egész városé, félvárosok nincsenek − zsidó, s mert húsz év alatt a zsidók építették ki a város nekik adott nyugati részét a tudomány, a művészet, a gyógyítás és a haladás központjává − Hádásszá-kórház, Héber Egyetem, Izrael Múzeum, Kneszet, Binjáné Háumá, Bibliai állatkert, a Művészetek Háza − miközben a város keleti része szennyben és nyomorban, kicsinyes kufárkodásban és középkori elnyomásban szendergett. Jeruzsálem zsidó város, mert egy állam határa nem húzható meg egy nagyváros kellős közepén; vannak határvárosok, de a városokon áthúzódó határok a békeszerződések rajztábla-perverzitásai; a legközelebbi támadás Izrael ellen lerombolná a várost, lerombolná Jeruzsálemet; ha Izrael államának a létét elismerték − márpedig elismerte az Egyesült Nemzetek 1947 november 29-i határozatával 33 állam, a Szovjetuniót sem kivéve −, akkor ennek az államnak természetes fővárosa, Jeruzsálem, oszthatatlan. Végül pedig Jeruzsálem azért zsidó város, mert nem lehet örökkön amellett az álszenteskedés mellett kitartani, hogy a háborúk kimenetele nem számít; nem az izraeliek idézték elő a hatnapos háborút..− „Fiaim… Isten segítségével Tel Aviv-ban és Haifán találkozunk”, mondta Áref, lrák elnöke −, a háborút az izraeliek nyerték meg, s ha most azt követelik tőlük, hogy legyenek „originálisak”, s adják vissza a „zsákmányt”, akkor azt felelhetik, amit a francia parlament egyik képviselője a halálbüntetés vitájában kiáltott oda az ellenfelének: „Que Messieurs, les assasins commencent…”, kezdjék a gyilkos urak. Ha Jeruzsálem nem Jeruzsálem lenne… Elég egy pillantást vetni Jeruzsálemre, hogy megérthessük: keresztények, zsidók és mohamedánok ugyanazzal az áhítatos vágyakozással, tehát ugyanazzal az áhítatos irigységgel kapnak Jeruzsálem után. Minél mélyebben ereszkedtek le a sötét talajba valamely konfliktus gyökerei, annál bujábban zöldellnek az erőszak fái: a régebbi háborúk a legvéresebbek. Vallásháború az atomkorszakban paradox patologikus tünet, a betegség sem csekélyebb: Jeruzsálem mellett ott van Belfast is. A tudomány korának a jellegzetessége, hogy mit sem tanultunk. Vallási probléma lenne hát Jeruzsálem?

Vallási probléma, kétségtelenül, de éppen „vallási” úton megoldhatatlan. Idehurcolhatnak akárhány történelemkönyvet, pandektát, szent iratot: a három nagy vallás egyike sem fogja bebizonyíthatni, hogy bármelyikük szenthelye „szentebb” a többinél. Itt feszítették keresztre Jézust, Dávid itt van eltemetve, Mohamed innen lovagolt az égbe − a vallás nem rangidősség kérdése és Isten Keze nem relikvia, amit a körmenetben magunk előtt vihetünk. A zsidók szent helyei nem szentebbek a többinél. Láttam a francia Dassin csodálatos filmjét, eredeti felvételeket a Nyugati Fal felszabadításáról. A háború visszafojtja a lélegzetet. Fiatal katonák szennyes egyenruhában, a gépfegyver hevedere az imaköpenyük, ráhelyezik a kezüket a Siralom Falára, az acélsisakos tábornokok arcán végigcsorog a könny, száz meg száz ember rohan a Falhoz, aztán ezrek lesznek belőlük, kinyújtott karral rohannak, sovány kaftános zsidók, meg öregasszonyok, meg botladozó gyerekek, meg géppuskás katonák, Tantalusz kínjainak vége, ehet a gyümölcsből, szürcsölheti a vizet. Legjobban egy másik kép hatott meg: az izraeli hadsereg legfelsőbb lelkipásztora, Slomo Goren tábornok-főrabbi, lobogó fehérszakállú idős férfi, magas homloka fölött félrecsúszott kis katonasipkával, a csaták kellős közepén ide sietett, kezében a zsidó kürt, fújja a sófárt. De nem kevésbé hatott meg a Via Dolorosán lépegető zarándok, és nem kevésbé hatott meg az öreg arab, akit messziről figyelek meg, amint az Omármecset előtt a lábát mossa. Hogy engem e képek ennyire megkapnak, nem azért van, mert a zsidók ott állnak a Sirató Faluk mellett, hanem azért, mert a város kettéosztása óta ezt a falat egyetlenegy zsidó meg nem érinthette, most pedig megteheti. Hát így ez nem megy, így a probléma nem oldható meg. S ez oly egyszerű. A jövő a múlt tanítása. Hogyan fest ez a múlt? 1948 májusa végén Abdallah el-Tal, a zsidók ellen bevetett jordániai haderők parancsnoka ezt jelentette: „Alig négy nappal jeruzsálemi bevonulásunk után, a zsidónegyed zsidó temetővé vált.” A zsinagógákból lóistállók lettek, arab katonák zsinagógákban végezték szükségleteiket, a Kabbala könyvei máglyára kerültek, évezredes írásokat égettek el, a falakat lerombolták. Most, 1970-ben, láttuk a zsidó temetőt az Olajfák Hegyén. Ezer meg ezer kidöntött sírkő, 50.000 sírból csak 12.000 maradt, úgy ahogy, fent, a zsidó temető kellős közepén egy mecset. A sírkövekből lépcsőket csináltak, úgy tapodtak rajtuk, a sírokat feldúlták, sírok egész

sora lett a latrinák lefolyó árka, az egyik sír benzin-állomás, sok sírkövet építkezésekhez vittek el, egy jordán tiszt egész háza sírkövekből épült, más sírok fölött parkolóhely. Else Lasker-Schüler, a költőnő sírkövét megtalálták, a sírját már nem. Jeruzsálem régi részének harmincöt zsidó istenházából az 1948 májusi jordániai megszállás után harmincnégyet a földdel egyenlővé tettek. 1948 április 13-án megtámadtak egy zsidó orvosokat és ápolónőket vivő szerelvényt: hetvenhét orvost és ápolónőt gyilkoltak le. 1967 júniusában a Sunday Times és a Sunday Telegraph, a két tekintélyes angol lap tudósítói a harci cselekmények egész tartama alatt ott voltak Jeruzsálemben. Jelentették, hogyan változtak át a mohamedán szenthelyek katonai támaszpontokká: az Omár-mecset alatt a Szent Barlang lőszerraktárrá lett, az Omár- és El-Aksza-mecsetek minaretjei orvlövészek fészkei, a Harám Al-Sharif tér keleti falai tüzérségi állások. A jordániai hadsereg semmilyen keresztény szenthelyet nem kímélt, ha az útjában állott, lőtt a Dormitory Abbey-re. Royce Jones, a Sunday Telegraph haditudósítója beszámolt keresztény arabok félelméről, akik ezt mondták neki: „Szombat után jön a vasárnap − ez a közmondásunk azt jelenti, hogy miután lemészárolták a zsidókat, most kerül majd sor a keresztényekre.” Amikor 1967 június 5-én Odd Bull, a norvég UNO-tábornok közölte a jordán királlyal, hogy ha a jordániaiak megkímélik Nyugat-Jeruzsálemet, akkor Izrael nem támadja meg Kelet-Jeruzsálemet, Husszein király kijelentette, „nincs más választásom”. S valóban, nemigen van sok választás. Izrael államának huszonkét éves történelme során az iszlám vagy a kereszténység egyetlenegy szenthelyét zsidó meg nem támadta, le nem rombolta, tudatosan meg nem szentségtelenítette. A Kneszet már 1967 június 27-én kibocsátott egy, Schnéur Zálmán Sázár, az elnök, Lévi Eskol, a miniszterelnök, és Zerách Wahrhaftig, a vallásügyi miniszter által aláírt rendeletet, mely szerint a szenthelyek ellen elkövetett, akár csekély vétségre is ötévi börtön, más vétségekre hétévi börtön a büntetés. Pár nappal az ellenségeskedések befejezése után, Lévi Eskol fogadta a keresztények és muzulmánok képviselőit: a szenthelyekhez, amelyek az óvárosban 1948-tól 1967-ig el voltak zárva a zsidók elől, most minden vallású zarándok számára szabad a belépés.

Háromszáz megsérült arab házat kormánysegítséggel építettek újjá, keresztény szenthelyek helyreállítására, amelyeket a jordán hadsereg tett tönkre, a kormány 200.000 fontot fordított. Az első keresztény méltóságok, akik Jeruzsálemet a hatnapos háború után felkeresték − az etiópiai egyház patriárchája, Theophilos, a görög-katolikus patriarcha, Benedictos, az örmény pátriárka és Don Jose Goncalves da Costa, a brazíliai katolikus püspök − mind-mind hálás köszönetét fejezte ki az izraeli kormánynak. De a legmeghatóbb a jeruzsálemi St. Vincent de Paul kórház „kis apácáinak” a bizonyítványa volt, akik a londoni Catholic Heroldhoz intézett spontán levelükben az arab rémhír-propaganda ellen tiltakoztak: „A háború, az háború, s a zsidók azzal az egyetlen céllal vívták meg a háborújukat, hogy puszta létüket megvédjék, miközben mentettek minden emberéletet, amit csak lehetett.” Úgy látszik, akad legalább egy kivétel a háborús szabály alól, hogy a katonák megerőszakolják az apácákat. A kérdés tehát nem az, kinek a birtokában van Jeruzsálem, hanem hogy ki óvja meg Jeruzsálemet. Az iszlám nem játszotta el vallási jogait Jeruzsálemre, mert Mohamed nem tudhatta, mi történik majd a nevében. A kereszténység sem játszotta el vallási jogait Jeruzsálemre, mert Krisztus sem tudhatta, mi történik majd a nevében. De a zsidó temetőt az Olajfák Hegyén feldúlták, s Izrael egyetlenegy mohamedán temetőjét sem dúlták föl. De a zsidó temetőket Los Angelesben és Kölnben és Arras-ban feldúlták, s Izrael egyetlenegy keresztény temetőjét sem dúlták föl. Ez ilyen egyszerű. Vagy nem az? Nem lehetne úgy is mondani, hogy a zsidók olyan kicsik és oly gyengék, hogy nem mertek az iszlámmal és a kereszténységgel, ezzel a két gigantikus hatalommal tengelyt akasztani? Lehetséges. De mit bizonyítana ez? Azt bizonyítaná, hogy a hitet a gyengék óvják a legjobban meg. Járja Jeruzsálemben egy régi mondás, oly régi, hogy már senki sem tudja, honnan származik: „Tíz mérő szépség került a világra; Jeruzsálem kapott kilenc mérőt belőle, a többi világ egyet. Tíz mérő szenvedés került a világra; Jeruzsálem kapott kilenc mérőt belőle, a többi világ egyet.” S mert a zsidók is kilenc mérő szenvedést kaptak a tízből, azért vannak rájuk bízva a hit szenthelyei, azért van rájuk bízva Jeruzsálem.

JERUZSÁLEMI NAPLÓ Egy rendőr olvasmánya A szomszéd szoba ajtaja előtt egy rendőr ült. Amikor arra mentünk, köszönt. Szürkéskék ingében, ejtőernyős csizmájában, csípőjén a pisztollyal, kurta, szőke hajával, szekrénykoffer-alakjával, ami alatt eltűnt a karosszéke, Texas-rangernek festett. Éjjel, amikor hazatértünk, már egy társa ült a helyén. Reggel megint egy másik. Mind úgy festett mint egyegy Texas-ranger, vagy mint egy-egy sherif a vadnyugati filmekben. Mind köszönt nekünk. S mind nagyon különös volt. Csak sálomot mondogattunk egymásnak, mégis megismertük a révükön Izrael egy darabját. Mert az egymást váltó három rendőr mellett egy csomó könyv és folyóirat hevert. Az egyik Ágnont olvasta: „Ágnon tisztelője”, mondta a szobalány. A másik az Atlantic Monthlyt. Az olvasmányaikból csak akkor pillantottak fel, amikor elmentünk mellettük. Sálom, Sálom. Angie E. Brooks-ra, Libéria külügyminiszterére, az Egyesült Nemzetek közgyűlésének az elnöknőjére vigyáztak. Mindenütt összetalálkoztunk vele, a Kneszetben, fogadásokon, a hotel előcsarnokában, az utcákon, óriási néger nő, mintha az „Elfújta a szél”-ből lépett volna ki, turbánja alatt kicsiny angyalarccal. Köszönt mindenkinek, még mielőtt köszönni lehetett volna neki. Mielőtt Jeruzsálembe érkeztünk volna, egy hétre eltűnt. Influenza, mondták, a Hádásszá-kórházban ápolják. Valóban a Hádásszá-kórházban volt, de nem influenzával. Súlyos szembántalmakkal jött Izraelbe, teljesen tanácstalanul. A Hádásszá-kórház orvosai alkalmasint az izraeli refrént ismételgették: „Majd a végére járunk.” Végére is jártak. Ezért köszön előre mindenkinek, mielőtt még köszönni lehetne neki. A fia kísérte. Láttuk a szálló halljában, fekete fején a zsidó kissapkával. Köszönt jobbra, köszönt balra, sálom, sálom. Teljesen felesleges volt Angie Brooksra vigyázni. De a King Dávid szálló rendőreitől olyasmit tanultunk, amit a Szuezicsatorna valamelyik lőállásában sem lenne könnyű megtudni. Az

ügyvédek jobb mezőgazdasági munkások. Az Ágnon-olvasók jobb katonák. Persze csak akkor, ha Texas-rangereknek festenek. Egyébként a Hádásszá-kórház tizenhét ablakát Chagall festette. Költő és ejtőernyős Megismertük az éjszakai Jeruzsálemet. Árje Ároch követ, a külügyminisztérium kulturális és tudományos osztályának az igazgatója, vacsorára hívott meg bennünket. Az aperítivet a lakásán kaptuk. A lakás kicsiny, de annál kulturáltabb, régi delfi csempékből van gyűjteménye. Feltűntek nekem modern festményei, Chagall befolyása tagadhatatlan, van bennük absztrakció és tárgyi eredetiség. Ároch Izrael legjelentősebb festői közé tartozik; nemsokára, mondja, visszavonul, s csak a festészetnek szenteli idejét. Könnyű az ember dolga olyan politikusokkal, akik festők. Csinos, eleven felesége féltucat nyelvet beszél. Árochék meghívták Izrael egyik legsikeresebb fiatal költőjét. Chává Bitán, aki szintén a vendégek között volt, figyelmeztetett − úgy látszik, rossz hírem eljutott Izraelbe is −, hogy költőnk egészen szélső baloldali. Alighanem úgy értette ezt, hogy költőnk küzd a dolgozók jogaiért, mert mi lehetne különben egy költő felfogása, ennek viszont mi köze a baloldalhoz? Az első ejtőernyősökhöz tartozott, akik Kelet-Jeruzsálembe behatoltak. Az ejtőernyősök az ő dalát éneklik. Európa vagy Amerika ifjú baloldala képtelen lenne megérteni ezt. Egy kitűnő vendéglőben, a „Chez Simon”-ban vacsoráztunk. Mivel sznob vagyok, feltűnt nekem, hogy az ültetési rend szigorúan protokolláris. S mivel nem vagyok sznob, megmondtam a követnek, hogy ez feltűnt nekem. Elmesélte, hogy már Herzl nagy súlyt helyezett a protokollra az eljövendő államban. Minden izraeli államférfi ebben a szellemben cselekszik. Nem lehet megőrizni a hagyományokat, ha sutba dobjuk a formájukat. „Ezért gondolok egy arisztokratikus köztársaságra”, írta Herzl. „Ez megfelel népünk becsvágyó természetének is, amely most ostoba hiúsággá fajult. Szemem előtt lebeg Velence egynéhány intézménye; de el kell kerülni mindazt, ami Velence romlását okozta.”

Vacsora után elhajtottunk Kelet-Jeruzsálembe. A fiatal költő meg akarta nekünk mutatni, merre jártak az ejtőernyősök a hatnapos háborúban. A város nyugati részéből indultunk, az utcák zsúfoltak voltak, parkolóhely sehol, fiatal emberek ültek a kávéházak előtt, egymást érték a mozik bejárata előtt a fénykígyók. A fal mögött aludt az óváros. Az alsó városnak van arca, de szeme, szája nincs. Még azt sem tudhatja meg az ember, megérti-e a város, talán csak tetteti az alvást. Az utcák világítása gyér, de alig vettük észre, ezt a napsárga falak teszik. Felülről nézve úgy fest Jeruzsálem, mintha aranyból és ezüstből lenne, de a természet nem ismeri az aranyat, ezüstöt, arany és ezüst csak a bányák mélyén akad, éjszaka napos Jeruzsálem. A Via Dolorosa kihalt, a templomok hátrahúzódtak az árnyékba, most nem hirdették Krisztus győzedelmet, az aszfalt feltört, úttalan út, a szenvedés kövei, a megkövezett szenvedései, éjjel szenvedő utca a Via Dolorosa. − Ez a St. Charalampos nevű görög-keleti kolostor − szólt a követ, de a kolostor megbújt a sötétben, az utca fölött egy lámpácska himbálózott, az utca azé a szegény emberé volt, aki annakidején járta; itt, a nyolcadik stációnál mondta a siránkozó asszonyoknak: „Ne sirassatok engem, Jeruzsálem lányai, sirassátok inkább magatokat és gyermekeiteket!” Nappal más a régi Jeruzsálem. Nappal Jeruzsálem külső képe Tibériásra vagy Názáretre, vagy a megszállott területek városaira, falvaira hasonlít. Már Haifára érkeztünkkor éreztük − az első benyomások többnyire a leghelyesebbek −: Izrael a Nyugat keleten. Talán ez az ifjú állam legmélyebb problémája. A zsidók évszázadokon át idegenek voltak idegenben, most otthon idegenek. Palesztina a hazájuk, Ázsia nem a földrészük. Az amerikaiak tudták, mit tesznek, amikor az indiánokat rezervátumokba zárták. Ilyen embertelenségre képtelenek lettek volna a hazatérők, még ha meg is lett volna a hatalmuk az embertelenséghez. Ők nem értik meg, hogy az arabok gyarmatosításnak tekintik a haladást, az arabok meg nem értik, hogy a haladás egyéb is lehet. Idővel talán mégis felfogják, a „régi” Izrael zsidó-arab együttműködése optimista bizonyíték. Csakhogy nem hagynak időt a zsidóknak, az araboknak sem. Izrael azokhoz az orosz babákhoz hasonlít, amelyekben belül még egy baba van, s abban még egy. Ámde a nagyobb és kisebb orosz babák

hasonlítanak egymásra, az izraeli babák nem. Egy zsidó baba a nagy arab babában, aztán megint egy arab a zsidóban, majd ismét egy zsidó az arabban. Mindben dinamit-töltet, a világ legveszedelmesebb játékszerei. A régi Jeruzsálem nappal. Arab piac az árkádok alatt, ürü-combok lógnak a mészárszékek kampóin, száz meg száz zsáknyi keleti fűszerfélék, egy burnuszos férfi tör utat a csacsijának, az iszlám kegyszerei, lábmosás az Omár-mecset előtt, egy mohamedán hever a földön, sárgarézből készült kávézókészlet, egy kislány vezet egy vak arabot, arabok alkudoznak arabokkal, a turistákkal nem alkudoznak, felébredt a büszkeségük, jemeni hímzések lebegnek a szélben, jordániai bélyegeket árulnak Husszein király képmásával, egy arab kolduló gyerekeket kerget el, Open for business. De ez nem rezervátum. Izraeli ásatásokból származó olajmécseseket is árulnak, a szavatossági írást vele adják, jeep-ek haladnak el katonákkal, fotó-üzletek, a kaftános zsidókat nem szabad fényképezni, egy ejtőernyős megy egy idős férfi balján, lassan haladnak a Nyugati Fal irányába, motorzaj, Forum Romanum, a mecsetekből kihallatszó kiáltásokat zakatolás nyomja el: bulldózer zakatol, egy új szállót építenek, amerikai zsidó turisták veszik a Herald Tribune-t. Keresztény babák. Énekhang a keresztény templomokból, szentképek, zarándokok imádkoznak és fényképeznek, pingvinként döcög egy öreg apáca tova, egy pap s nyomában egy osztálynyi gyerek, görögkeleti keresztek, zúgnak a harangok. A fal túloldalán felhőkarcolók, a Héber Egyetem, a Kneszet, a Hádásszákórház, emitt szenny kérgesedik, amott építkezések pora örvénylik, amott halad az idő, emitt egyhelyben áll, mindez egymás tőszomszédságában, a Kelet a Nyugatba ékelve, a Nyugaton túl ismét ott a Kelet, ketyegő időzített bomba az idő. Éjszaka a régi Jeruzsálem dacos álomban hever. A dac ott kezdődik, ahol az üzlet végződik. A Via Dolorosán az arab rendőrök lépte visszhangzik, izraeli egyenruhát viselnek. Sehol egy nyitott ablak, sehol egy fény a kirakatok lehúzott redőnye mögött, a vendéglőkön, kávéházakon már rég ott a lakat, ablakaikon függöny, belátni lehetetlen. − Az idegenek csodálkoznak, hogy Jeruzsálemben éjszaka ilyen nagy a biztonság − mondja a követ.

Igen, itt az idegen nagyobb biztonságban van, mint a fehér ember Harlemben; voltak idők, amikor a fehér ember is biztonságban volt Harlemben. A parancs, amit a jordániai haderők adtak a jeruzsálemi Imám Ali Ben Ali Taleb brigádnak, így hangzott: „A nyugati arcvonal főhadiszállásának szándéka, támadást vezetni a Moca-település ellen, lerombolni, és minden lakóját megölni.” Ez 1966 június 7-én kelt, tehát egy évvel a hatnapos háború előtt. Az viszont alig négy évvel ezelőtt zajlott le. Csalóka ez a biztonság. A hatnapos háború és 1970 januárja között Izraelben 999 terrorcselekményt követtek el, ebből 144-et a ;,régi” Izraelben, 855-öt a meghódított területeken. Ez a szám azóta megkétszereződött. Jeruzsálemet még most is, majdnem teljésen megkímélték mindettől. Az izraeliek sok reménykedéssel beszélnek a jeruzsálemi együttélésről. Szubjektív igazság ez. Sehol a megszállt területeken nem kellett ennyi gyűlölködő szembe pillantanom, mint Kelet-Jeruzsálem utcáin. Gyűlölettel mért végig bennünket még az a boltos is, akinél egy ruhát vettünk Licinek. A második világháború során több mint egy fél évig éltem arabok között: ismerem ügyes üzletemberi szolgalelkűségüket. Akit sokáig elnyomnak, az ügyes lesz. Itt mit sem érezni ebből. Minél nagyobb a vereség, annál nagyobb a gőg. A győzők néha tisztelik a legyőzötteket, de a legyőzöttek mindenkor megvetik a győzőket. A népek gyűlölködése még csak áthidalható; a vallási gyűlölködés hídjai korhadtak. Az izraeliek mellett szól, hogy lebecsülik az arabok fanatizmusát; az izraeliek ellen szól, hogy túlbecsülik az arabok megvesztegethetőségét. A jordániaiak 73 rászoruló családot segélyeztek Kelet-Jeruzsálemben, az izraeliek 3300 családot segélyeznek, és kilencezer családnak továbbítanak külföldi segélyeket. A Hádásszá-kórházban naponta 80-100 keletjeruzsálemi beteget látnak el, jobban, mint bármelyik jordániai kórházban. Kereken 1000 lakást építettek Kelet-Jeruzsálemben, az idegenforgalom valósággal robbantja a 2000 szállodaszobát, a zarándokok száma megkétszereződött. De ha az ember annak a fiatal arab boltosnak a tekintetét követi, aki egy tovasiető rabbit szemlél − az tudja, milyen keveset jelent mindez. Az ember észrevesz egy guggoló arabot, aki éppen elfordult két rövidszoknyás fiatal zsidólánytól − az elfátyolozott arab nőkre gondol, az ajka mozog: imádkozik vagy átkozódik.

A zsidó katonák övükben hordják a fegyvereiket, az arabok a szemükben. A tetszhalott város a reggelre, a látszat-életre vár. 1967 november 29-én Abdul Nasszer kijelentette a kairói rádióban: „A háború nem ért véget, csak most kezdődött… Ha eljön az ideje, odaütünk.” Az alvó Jeruzsálem várja az óráját. A lebocsátott zsaluk mögött csak a félelem virraszt, a félelem a győzőktől, a félelem a terroristáktól, akik belopakodhatnak és értelmetlen hőstetteket követelhetnek, a félelem az árulóktól. Nem Jasszer Áráfátra vagy George Chábásra, hanem. Allahra várnak. Béke? A béke hozzászokás a vereséghez. Lehet, hogy Jeruzsálem arabjai hozzászoknak a vereséghez, a békéhez más út nem vezet. Az ember úgy van megalkotva, hogy csak a reménytelenséggel tud megbékélni. Egy filmre gondolok, amelyet közvetlenül a második világháború kitörése után láttam Párizsban, éppen lejelentkeztem volt az idegenlégióba, vártam a behívót, a város már el volt sötétítve. Jól emlékszem-e, hogy a film címe „Fin de jour”, a nap vége volt? Michel Simon játszott benne egy levitézlett színészt. Éjjel végigoson a folyosókon, bezárt ajtók előtt. Az ajtók mögött taps, taps, taps csattan. Öregotthon-ágyaikban letűnt színészek álmodnak tovatűnt tapsokról. Jeruzsálem zárt ajtajai és csukott ablaktáblái mögül kihallom az arabok csatakiáltását. Az alvó Jeruzsálem a bosszú éjszakájáról álmodik. „Ne sirassatok engem, Jeruzsálem lányai, sirassátok inkább magatokat és gyermekeiteket!”

ABA EVENNÉL A külügyminiszter a lakásán fogad. A ház nem az övé, ez a külügyminiszteri rezidencia, előtte Golda Méir lakott benne. Egyszerű, polgári ház−, kicsiny kerttel − egy-egy fejlesztési ország követe túl szerénynek tartaná. Viszont a fejlesztési országok követeinek nincs ilyen sok szép, régi könyvük. Aba Even a könyvtárból jön, Suzanne Even a kertből. A külügyminisztert csak fényképekről, híradókból, televízióból ismerem. Nem fotogén − „az életben” félig sem olyan idős, mint a képeken. Ötvenöt éves, de kevesebbet mutat. Suzanne Even szőke, karcsú, klasszikus profilja van és kicsiny orra: a monacói Gracia hercegnőre, Grace Kellyre emlékeztet. A Dél-Afrikában született miniszter franciául, perzsául, törökül beszél, különböző arab dialektusokat is tud, egy keveset németül is. Megállapodunk az angolban. Úgy beszéli, mint egy cambridge-i professzor. Valóban professzor akart lenni Cambridge-ben. Ehelyett ezredes lett az angol Intelligence Service-ben. Zsidó önkénteseket képzett ki Palesztina és a megszállott Európa számára; tíz éven át képviselte Izraelt Amerikában, 1966 óta külügyminiszter. A „természetes” szó kiment a divatból, akár az a szó, hogy „erényes”, s mindkettő ugyanabból az okból. Az; elsatnyult fogalmak megjelölésére szolgáló szavak maguk is elsatnyulnak, akár a felesleges szervek. Aba Even természetes − a természetesség nem erény, csak ritkaság. Azokból az emberekből, akik nem tartanak álarcokat a szekrényükben, árad a természetes nyugalom. A legtöbb ember azért ideges, mert az álarcát keresi. Benne annak a fiatal embernek a nyugalma, aki nem tanult meg hazudni. Amit most nekem elmond, abból egy és más bizalmas, de ő ezt nem mondja ki. Hiszen ha egyáltalán írok erről, indiszkréciót akkor sem fogok elkövetni; ő sem tenné. Innocent until proven guilty − ezt a régi angol jogelvet alighanem az emberi kapcsolatok jó alapjának tekinti. Lici meg én gyakorlott emigránsok lévén, egynémely barátunkról ezt szoktuk mondani: ezzel az emberrel lehetne együtt emigrálni. Aba Even is jó társ rossz időkben.

A világsajtó előszeretettel nevezi Aba Event „galambnak”. Ez alkalmasint onnan ered, hogy más izraeli államférfiakra viszont előszeretettel ütik rá a „sólyom” bélyegzőt. Izraelben tudják, hogy ezeket a kifejezéseket propaganda-célokra szokták alkalmazni. A vietnámi háborúból származnak és talán ráillenek az amerikaiak egymással összecsapó szempontjaira. Az amerikai sólymok egyre tovább szeretnének repülni, Kínába például. Amerika fehér galambjai az amerikai csapatok feltétel nélküli elvonulásáért szállnak síkra, a szürkék meg a háború „vietnámizálásáért”. Izraelben nincs helye se egyiknek, se másiknak. Az amerikai csapatok teljes kivonulása Vietnámból nem jelentene veszélyt Amerika biztonságára, mégkevésbé Amerika létére nézve. Amerikának nem kellene nagy áldozatok árán kivívott győzelem gyümölcseiről lemondania, mert áldozatokat hozott ugyan, de győzelmet mindeddig el nem ért. Izrael visszavonulása az 1967-es határokra öngyilkosság lenne és gyilkossági kísérlet a világbéke ellen. Másrészről, a „vietnámizálás” ellentmondás lenne önmagában, mert Izrael földjén nem állnak idegen csapatok. Hisz nem lehet „izráelizálni”, amíg a keleti tömbnek legalább 20.000 katonája, repülője, technikusa áll arab területen, úgy hogy legfeljebb az arabok „arabizálhatnák” a konfliktust. Akikkel a nyugatiak a „galambokat” összetévesztik − s ezek száma csekélyebb, mint szárnyas testvéreiké a Szent Márk téren −, azok az olyan „fehér sólymok”, mint Aba Even. Ezek nem ragadozó madarak, de nem is turbékolnak, őrmadarak. őrzik Izrael létét. A „fehér sólymok”, Izrael többsége, közvetlen tárgyalásra törekszik az arabokkal. Nem mintha Izrael meg akarná az arabokat alázni; túlságosan is meg vannak már alázva. És nem mintha Izrael olyan illúziókban ringatná magát, hogy az arabokkal kötött szerződések szavatolhatnák a fennállását. Mindaddig, amíg a Szovjetunió célja a Földközi-tengert uralni és Európát meghódítani, keveset érnének az arab szavatosságok. Sztálin utódai tanultak az amerikaiak hibáiból, akik a második világháborúban, nem törődve a Churchill-tervvel, alábecsülték Európa „lágy alsótestét”, a Földközi-tenger partján fekvő országokat. Az izraeliek egy olyan okból szorgalmazzák az arabokkal való párbeszédet, amelyet nem mondhatnak ki anélkül, hogy az arabok büszkeségét még jobban meg ne sértenék. Segíteni akarnak az araboknak, ha nem is önzetlenül − ők azt remélik, hogy az izraeli segítséget arab

békekészségért adhatnák cserébe. A szovjet arra oktatja az arabokat, hogyan kell rakétákkal bánni. Egyetlen nép sem sértődik meg, ha arra tanítják, hogyan kell rakétákkal bánni. Az izraeliek arra tanítják az arabokat, hogyan kell a sivatagot öntözni, s ez már elég bántó dolog. 1970 őszén, a jordániai polgárháború idején, Izrael 35 teherautón több mint 200 tonna lisztet, cukrot, olajat és tejkonzervet küldött az Allenby-hídon keresztül az éhező országba − a Nemzetközi Vöröskereszt csak úgy mellesleg említette meg, hogy izraeli teherautókról és izraeli élelmiszerekről van szó. Izrael egyetemi hallgatóinak a száma 1948 óta 1790-ről több mint 35.000-re nőtt, a tudományos közlemények száma megtízszereződött; Izrael atomreaktora Náchál Sorekben olyan módszereket alkalmaz, amelyek kisebb országoknak hozzáférhetetlenek; Izraelnek 80 nagy computer-telepe van, az egész arab világnak negyven. Nem volt nehéz felülvizsgálni azt, amit Aba Even mondott: a kicsiny ország 50 ázsiai, afrikai és latin-amerikai államnak bocsátja rendelkezésre technikai knowhow-ját; évente 1500 tanulni vágyó jön a fejlesztési országokból Izraelbe. Az izraeli nemzeti jövedelmet a Közel-Keleten, Törökországot is beleértve, egyedül Kuvait szárnyalja túl: fejenként 1500 dollárra rúg, kilencszer akkora, mint az egyiptomi, nyolcszor akkora, mint a szíriai, hatszor akkora, mint a jordániai. A Közel-Kelet egyetlen állama, amely a Közel-Keletet az éhségtől vagy gyarmatosítástól, vagy mindkettőtől megvédeni képes, az Izrael. Fejlesztési segélyt nyújtani, miközben maga is fejleszti önmagát, s továbbfejlődni azok szemeláttára, akiket közben segít, Dávid mint fejlesztés-segélyző Gáthban, Góliát legyőzése után − ez ,,zsidó szemtelenség”. Ez egyszersmind a közel-keleti béke egyik legnagyobb akadálya. Ha nyilvánosan tennék meg az ajánlatot a közel-keleti államok kivezetésére a nyomorból, az sértené az arabok büszkeségét. A Közel-Keletnek a gyarmatosítástól való megvédésére szóló ajánlat nem hangzik csábítóan sem a Szovjetunió, sem Amerika fülének. A Közel-Kelet függetlensége semmiképpen sem a texasi olajmágnások álma, legkevésbé az izraeliek segítségével, akiknek a szocialista iskolája könnyen követőkre találhatna az arab államokban, s leküzdhetné az „antik” kapitalizmust a kommunizmussal egyetemben.

Még kevésbé érdekli a Közel-Kelet függetlensége a Szovjetuniót, nemcsak politikai és stratégiai, hanem gazdasági okokból is: az eladósodást követő gyarmatosítás − az oroszok 1967 és 1970 között csak Egyiptomnak legalább hárommilliárd dollár értékű hadianyagot szállítottak, hogy az Asszuán-gátról, a Nasszer-piramisról ne is beszéljünk −, az eladósodást és felfegyverzést követő gyarmatosítás a Szovjetunió újfajta imperializmusa. Aba Even nem így mondta, de a szavaiból félreérthetetlenül kivehettem, hogy az izraeli kormány óhaja, szolgáltatásokat adni békeszavatosságok ellenében. Se egy mondat, se egy gesztus, se egy arckifejezés, ami gyűlöletről vagy fanatizmusról árulkodott volna. A zsidó agresszivitást, amit a száműzetésben gyakran láthatni, az új izraeliek rossz emlékként hagyták maguk mögött. S mert én „galambokról” és „sólymokról” beszéltem, ő Camust idézte: „A nagy eszmék galambokként jönnek a világra. Megtörténhetik, hogy ha jól fülelünk, akkor birodalmak és nemzetek üvöltéséből kihalljuk a halk szárnycsapást, az élet és a remény halk moccanását.” Úgy tűnt nekem, hogy kételkedik az arab vezetők békeszándékában − „hogyan hihet-nők, hogy elismerik a létezésünket, amikor még csak szóbaállni sem akarnak velünk?” −, de ugyanúgy kételkedik abban is, hogy az arabok saját jószántukból cselekszenek. Úgy vélte, hogy az arab békeszavatosságoknak mégis lenne értelmük, ha érdekközösségen alapulnának. Mint a legtöbb izraelinél, nála is több bizakodásra leltem, mint amennyire jómagam tudnám rászánni magam. Nemrég érkezett vissza Amerikából, és beszámolt egy Nixon elnökkel folytatott beszélgetéséről. A beszélgetést a Fehér Háznak ugyanazon a teraszán folytatták, ahol Eisenhower 1956 őszén ráförmedt Aba Evenre: − Mikor szándékszik visszavonni a csapatait − kedden vagy szerdán? Azóta megváltozott a tónus. Közvetlen kérdésemre, hogy vajon tudja-e a Szovjetunió, hogy Amerika nem tűrné Izrael megsemmisítését, Aba Even egyenes igennel válaszolt. − De ez remélhetőleg feleslegesnek fog bizonyulni. Noha látszólag minden nagy háború valamelyik nemzet miatt tör ki − az első világháború látszólag Szerbia, a második Lengyelország miatt −,

semmitől sem félnek az izraeliek jobban, mint egy olyan világösszecsapástól, amely, ha csak látszólag is, de miattuk törne ki. A véleményeink nem minden kérdésben egyeztek. Nekem úgy tűnt, hogy Aba Even erősen alábecsüli az arab propaganda sikereit − vagy azért, mert nem akarta bírálni az izraeli propaganda gyengeségét, vagy azért, mert ő is hasonlít legtöbb honfitársára, akik elég mereven mondanak le a köztetszésről. Izrael és a Német Szövetségi Köztársaság kapcsolatai tekintetében sem volt hajlandó osztozni pesszimizmusomban. Nem érintette a hűvös fogadtatás, amelyben Bonnban része volt. Tájékozva volt bizonyos aggasztó németországi jelenségek felől, de azért, akár Izrael más lakószobáiban, a külügyminiszter szalonjában is enyhe hőfokú volt a légkör. Nagy benyomást tett rá, hogy a kancellári székben most egy egykori emigráns ül; mi sem mutatott arra, mintha Izrael szívesebben látna egy „rossz lelkiismeretű férfit” a német kormány élén. − Azt hiszem − mondta −, hogy a német-izraeli kapcsolatok ,,normalizálásáról” szóló beszéd semmiképpen sem felel meg a kancellár szándékainak; Willy Brandt azt mondta nekem, hogy a múlt még jóideig különleges kapcsolatokat követel meg Németország és a zsidó állam között. A beszélgetés most személyesebbé vált − a család egy barátnője vetődött be. Aba Even hallott a Jeruzsálemben tartandó előadásomról, amelynek ezt a címet adtam: „Izrael s az intel-lektuelek válsága”. Egyetértett velem abban, hogy a kényszer, állást foglalni az izraeli kérdésben, válságot idézett elő az intellektuelek, a zsidó értelmiségiek körében is: megnyilvánul szavaikban az antiszemitizmus elítélése és a zsidó államtól való félelem, a zsidó lét féltése és a mindenáron-pacifizmus, az emlékezés Auschwitzra s a rokonszenv a palesztinaiakkal, a felismerés, hogy zsidóellenesnek lenni nem helyes, s hogy a Szovjetuniótól függni helyes. Aba Even bólogatott: − Ha elvesztettük volna a hatnapos háborút − az intellektuelek kétségtelenül a mi oldalunkra állottak volna. Részvéttel lenni a zsidók iránt hagyomány, amit nehezen adnak fel az emberek. Even asszony érdeklődött, milyen benyomásokat szereztünk, kivált amikor fiatal izraeliekkel találkoztunk. Itt volt az alkalom, folytatni a magam „Gallup-körkérdését”:

− Vajon ez a sziget, ahol szabadon ápolnak öröklött értékeket, elsüllyedne béke idején, a gyilkos nemzedéki konfliktus áradatában? − A tartós békétől sajnos túl messze vagyunk − mondta Aba Even. − Ami manapság a világ egy nagy részében „modernnek” számit − vélte Suzanne Even −, az rég idejét múlta lesz, ha egyszer megadatik nekünk békében élni. A sziget nem fog eltűnni, mert már nem lesz sziget. „Küldetés” című regényemről, amelynek héber kiadását magammal hoztam, átsiklott a beszélgetés arra a kérdésre, hogyan is eshetett. meg, hogy Izraelt nem kerestem fel korábban, ahonnan már csak egy lépés volt az izraeliek és a diaszpóra közti kapcsolatig. Aba Even a nyitott kertajtó felé fordult, mintha tekintetével azt a tíz millió zsidót kereste volna, akik még nem találták meg az Izraelbe vezető utat. Eddig jobbára végig mosolygott, most elkomolyodott. − Ez is probléma? − mondotta. − Ilyen probléma már nincs. A hatnapos háború előtt − talán. Nem tudtunk létezni a diaszpóra zsidói nélkül, de nem tudtuk, hogy a diaszpóra épp oly kevéssé bír meglenni nélkülünk. A diaszpórabeli zsidók mindig felénk nyújtották a karjukat. A hatnapos háborúban velünk sírtak. Ezekután bement a dolgozószobájába és kihozta nekünk „Ez az én népem” című könyvét, angolul és németül. Az én példányomba ezt írta be: „To Hans Habe in friendship”.

ÜDV NEKED, RABBI! A csendélet aránylag csekély jelentősége a festészet történetében oly korán feltűnt nekem, hogy tizennyolc éves fejjel értekezést is írtam erről. A „csendélet” fogalma csak a tizennyolcadik században, Houbraken révén tűnt fel; de akár Dürer, Cranach, Kalf, de Heem, Manet, Matisse és Nolde legtöbbet mondó csendéleteit hasonlítjuk össze a táj- vagy portréfestészettel, az eredmény akkor is szegényes. A francia ,,nature morte” kifejezés áruló, nem azért, mintha a természet valóban „halott” lenne − az ember s az állat mellett a táj is „halottnak” tűnik −, hanem mert a művész képtelen felfogni a halál utáni továbbélésünket, a véget követő változást, a váza öröklétét. Az ember a művész eleven modellje, a táj színessé teszi a vásznat, a művész él és az élők rokona, s ha tagadná is, hogy hisz a továbbélés szükségességében, nem tagadhatja, hogy hisz az örökkévalóságban, de hogy a leszedett gyümölcs, a letépett virág, még az elejtett vad is tovább él, az túlmegy a képzelőerején; halottnak nevezi a csendet, s életre akarja támasztani azt, amit halottnak vél − s belebukik. Erre kellett gondolnom, amikor felkerestem Jeruzsálem keresztény szenthelyeit. Akár más vallások hívői, úgy a zsidók sem tartották be prófétáik minden szavát, de Mózesnek egy parancsát alaposan teljesítették: „Ne csináljatok magatoknak bálványokat, istenképeket, s jelzőköveket fel ne állítsatok, faragott képeket se alkossatok az országotokban…” A zsidóknak ez az engedelmessége valószínűleg kevésbé a vallásosságuk, mint inkább a jellemük következménye: a zsidók nagy képzelőerővel megáldott nép, viszont a bálványok, istenképek s jelzőkövek szinte leküzdhetetlen akadályok a fantázia útjában. A fantázia szűzlány, elsápad, ha hozzányúlnak. A zsidó Jeruzsálem egyetlenegy pontja − kevéssel azelőtt még meghatottan álltunk Dávid király sírjánál − emlékeztetett bennünket a fantázia ellen elkövetett keresztény merényletre. Előbb fentről pillantottuk meg a Siratófalat, egy lépcsős utcából, amely elhalad előtte, majd mellette vezet a magasba. A Nyugati Fal, a Kötél Hámáárávi, a Szentély utolsó maradványa, ellenállt csapásoknak és háborúknak, a zsidókat vadászóknak s fogláraik zsarnokoskodásának, az

időjárásnak s a hitetlenségnek s a szoldateszkának s az árulásnak, ellenállt az időnek, ennek a gyilkosnak, mely válogatás nélkül gyilkol. Állítólag a város szegényei építették meg nagy szeretettel a szentélyfalat, ők ügyeltek rá csökönyös reménykedésben − tizenkilenc méter magas, 24 kőrétege van, csöppek a tövében az emberek, kisebb lesz a bánat, ha a nagy bánatra tekint fel, az egyesek bánata elbújt a kőrésekbe, csak a mindenki bánata maradt fenn. Évszázadokon át fülelt a türelmes fal a zsidók keserveire, szomorú titkaira, a zsidók hol kiáltottak a falnak, hol súgtak neki, rábízták szörnyű veszteségeiket, sirámaíkat egy elveszett gyermek vagy egy megvert sereg miatt, a vér miatt, amely itt folyt Jeruzsálem utcáin, vagy a gáz miatt, amely valahol messze gomolygott, egész nyomorúságukat a megszegett ígéretek, a beteljesületlen fogadalmak, a tegnapi, mai s örökös veszteségek nyomán. Vajon ez előtt a kőből rótt gigantikus gyóntatószék előtt nem panaszolták fel a maguk vétkét is, gyengeségüket és szétziláltságukat, menekülésüket s keménységüket? A zsidók, akik a Szentföldről kivándoroltak, elutazásuk előtt imádkozni szoktak a Falnál, s egy szeget szoktak valamelyik kőrésbe dugni, jeléül annak, hogy oda vannak szegezve az isteni szó országához; a zsidók még manapság is cédulácskákat dugnak a faragott kövek közé, rajtuk kérelmeikkel, hit ez és babona, s csak az a csoda, hogy a fal elnyelte mindezt a tömérdek panaszt, s nem omlott össze a terhük alatt, hogy fölvett minden panaszt, s aztán, panaszt panasz tetejébe rakva, nem nőtt föl az égig; kőből kell Isten fülének lennie, különben már rég becsukta volna. „Most, hogy az iszlám uralkodik”, írta egy amerikai utazó, John Lloyd Stephens, 1835-ben, ,,s a zsidók nem léphetnek be a Szentélyükbe, messziről sugdosnak neki…” A hetek ünnepén, savuotkor, amikor ismét „megnyílt” a Fal, 1967 június 15-én 200.000 zsidó özönlött ide egész Izraelből, hogy kezét a betartott ígéret falára helyezze; ennyien még sohasem voltak, még áv hónap kilencedik napján, tisá-beávkor sem, ami a Szentély lerombolásának a napja. Lent állanak az apró alakok. Külön a nők, külön a férfiak, kendők vagy fátylak a nők haján, padok, székek és asztalok, frigyládák, Áron Hákodesek, bennük a Tórával, ajtajukon kék selyemfüggöny, rabbik nagy

fekete tányérsapkákban, katonák ejtőernyős csizmákban, férfiak ingujjban, mellettük az ortodoxok beburkolt figurái, egy öregember már percek óta préseli a fejét a Falhoz, két fiatal kaftános zsidó felfelé mered, oldalt turisták állnak, loppal fényképeznek, halk mormogás, halk, de szünettelen hatol fel hozzánk. A kövek közt az érthetetlen fű zöldell, egész bokrok buggyannak ki a kövek közül, be-betakarják, virágzik a Szentély fala. S mégsem érezzük azt a meghatottságot, amelyre pedig felkészültünk. Talán a zsidók túlbuzgósága az oka, akik ez egyetlen alkalommal vélték úgy, hogy keresztény igyekezettel kell a hit győzelmét megünnepelniök. A régi képeken a Siratófalat nyomorúságos agyagkunyhók s beomlott házak veszik körül, a föld csupa kő meg sár, szenny, mocsár, nyomor − „közvetlenül 1967 június 7-e után”, dicsekszik az áruló útikalauz, „eltakarították a romokat a fal előtti nagy térségről”. Izrael régészei két további kősort ástak ki, ezek kétezer évesek. Most a fal előtti tér kővel van kirakva, mintha márványpadlós lenne, s mintha porszívóval takarítanák, akár egy parkban, úgy állnak a padok, az imaszékek, mint egy jól karbantartott zsinagógában, a Siratófalból diadalív lett. Jeremiás így siratja Jeruzsálemet: Gyászolják Ciont az utak, nem zarándokol ünnepre senki. Puszták a kapui, papjai sóhajtoznak, szüzei bánatosak, keserves az ő fájdalma. Vajon minket is elkapott a részvét, ahogy Aba Even mondta, minket is csak akkor hat meg valami, ha sajnálhatunk valakiket? Talán azért van ez, mert szerte a világon mindenütt vannak siratófalak, mindenütt, ahol zsidók élnek, s mindenütt, ahol csak éltek, Auschwitzban, Bergen Belsenben, Treblinkán; mindenütt, ahol templom van, áll egy-egy siratófal, s mindenütt, ahol csak volt és lángok martaléka lett. A Siratófal az egyetlen, s éppen ez az, amely a jeruzsálemi keresztény szenthelyekhez hasonlít: figyelmeztető jele minden, a fantáziával szemben elvesztett versenynek; az örökkévalósággal való találkozón nem találkozik senki, az ember mindent elképzelhet, csak a feltámadást nem, keze alatt elhervad a halhatatlanság. A keresztény Jeruzsálemből nem emelkedik ki a lefestettnek a portréja, de nem is tájkép. Csendélet, nature morte.

Éppen ezért méltánytalanul kényelmes volna az egész felelősséget a kereszténység vezetőire hárítani. A zarándok-üzlet szentesített blaszfémia, nemcsak azért, mert pénzváltók boltja, hanem azért is, mert a bálványkultusz bálványi szintre alacsonyítja le az istenit. De ha a zarándok képzelőereje csütörtököt mond, ha megdermed a tárgyi örökkévalóság, a korlátozott végtelenség, a felravatalozott halhatatlanság előtt − akkor miért követelnénk több fantáziát azoktól, akik az évszázadok során igyekeztek megóvni a történteket? A blaszfémia csak a fantázia hiánya. Mária sötét sírja, amelynek mélyében egy fiatal keresztény arab gyertyát árul − majd minden keresztény idegenvezető arab −, nem sír többé, mert sírokban nincsenek oltárok, ebben pedig négy is van. Az egyik az örményeké, a másik a görög-keletieké, a harmadik az etiópiaiaké, sőt a muzulmánoknak is van egy. Magát a sziklát is, amelyen Krisztust meggyilkolták, egy oltár rejti el a Keresztrefeszítés kápolnájában. Lámpák, laternák, életnagyságú szentképek, kegyszer-szekrények, mozaikok, virágvázák, tömérdek ciráda. A dicsőséges vereségből szegényes győzelem lett. Az Antónia-erődben egy szobor, áll, amelynek Krisztus megkorbácsoltatására kellene emlékeztetnie; bizonyos, hogy nem állt ott a korbácsolás idején. A Szent Sírt csak akkor lehet megpillantani, ha az ember előbb befurakodik egy sírboltba, de az egyszerű kőlap fölött egymás tetejébe rakott helyiségek, teljes emeletek, méteres gyertyák, márvány és mahagóni, szánalmas szentképek, eldugott műalkotások, figyelmeztető feliratok, nyomorúságos karácsonyfa-díszek és cifra kacatok zagyvaléka magasodik. Végre a Via Dolorosa, a szenvedések útja, sima utca sima falak között. Hogyan lehetett itt a tömegnek hozzá özönlenie, kigúnyolnia vagy hozzáérnie − a katolikus körmeneteknek itt kerülőt kell tenniök a bazárutcán át, mert a közvetlen utat a kilencedik stációhoz elállja az abesszin kolostor. Ő nem így gondolta. De hogy hogyan gondolta − az elképzelhetetlen. Szentségtörő üzlet lenne ez? Ki tudja. Lehet, hogy csak az építészek tehetetlensége, hogy azt, ami a szabad ég alatt játszódott le, nem tudták védő tető alá hozni, anélkül, hogy el ne torzítsák. Lehet, hogy csak gyámoltalan kísérletük a szegény ember

győzelmét úgy jelképezni, hogy azért ne csináljanak belőle Krőzust. Imittamott ismét szárnyra kap a fantázia − ott, ahol az emlékezést kitették az időjárás viszontagságainak, amelynek a dacos názáreti is ki volt téve. A düledező Heródes-palotánál, melynek falain juhok legelnek, a köves útnál a meredek falak között, amely a Kidron völgyében kanyarog az Annatemplomig, az omladozó lépcsőknél, amelyek a Cion-hegyről vezetnek le Getsemánéig. De a vágyat, Getsemánét látni, még a kert fölötti szabad ég sem képes fölkelteni. „Ekkor Jézus egy birtokhoz ért velünk, amelyet Getsemánénak neveztek, s így szólott tanítványaihoz: üljetek itt le, míg én odamegyek s egy imát mondok!” Getsemáné tehát − Gát-Sámná. a héber szó olajprést jelent − egy birtok volt, vagy más bibliafordítások szerint egy tanya. Ha volt benne olajfa-liget, az a birtoknak vagy tanyának csak egyik része lehetett, s alkalmasint Krisztus egyik barátjának a birtoka volt, szabad föld az Olajfák-hegye lábánál, olajfa-erdő, köröskörül sötét ciprusok, egy-egy pálma, datolyafa, s ha Krisztus „odament”, annak az „odának” elég messze kellett lennie ahhoz, hogy ő elkerüljön a tanítványok szeme elől. Ma ez csak bekerített kert, hasonlít kissé egy paplak udvarára, s íme, itt is van a templom, amely elnyomja a kertet. Egy templom tizenkét kis kupolával, igen helyesen a különböző népeknek ajánlva, s benne a grotta, amelyben Krisztust elfogták. Most itt van, megfogva, egy márványpadlós, világító-freskós templomban. A jól ápolt virágos kertecskében aligha kereste volna olyan sokáig az áruló vezette „kardos és botos nagy csapat”. − ,.Üdvöz légy, Rabbi!”; − itt ez úgy fest, mintha Júdás ezt kérdezte volna: „Itthon van Őszentsége?” Mindennek tetejébe pedig a fiatal arab a botanikus kertben meg is mutat egy olajfát, egy bizonyos olajfát, amely már Krisztus idejében ottan állt; ő egész bizonyosan tudja. Visszagondolok a megrendülésre, amellyel Krisztus elfogatásáról először olvastam; erre igen ráillik Tristan Bernard mondása, aki sokáig rejtőzött Párizsban, s mikor a Gestapo letartóztatta, így szólott a feleségéhez: ,Jusqu á maintenant nous avons vécu dans la peur, désormais nous viverons dans l’espoir.” Máig félelemben éltünk, ezután majd remélve élünk. Hogyan őrizzem meg képzeletem emlékezését a Getsemánéra?

INCIDENS A MECSET MELLETT A hatalmas szabad tér, amelyen az Omár-mecset áll arany, s az Akszamecset ezüst kupolával − innen egész Jeruzsálem bibliai panorámát nyújt −, a hit márvány-oszlopcsarnoka. Amikor ideértünk, nem tűnt fel nekünk semmi különös − az Omár-mecset előtt álló kerek mosdómedence szélén sovány arabok ültek s mosták a lábukat. Aztán egyszerre csak, valahol az Omár- és Aksza-mecset között, egy kis összefutás támadt: mindkét oldalról rendőrök, arabok és zsidók, a mecsetek őrei rohantak elő, egy kis csoport felé. A csoportból egy öreg kaftános zsidó alakja vált most ki − megtermett, szélesvállú férfi, hosszú szakállal. Így festhettek Galíciában a zsidó kocsmárosok −, mögötte meg egy fiatal zsidó, kaftánban ő is, vereshajú, sovány, mintha a délutáni napban ő lenne az öreg árnyéka. Egy izraeli rendőr, egy zsidó elvezette őket, s úgy tűnt, hogy igen barátságtalan hangulatban van. Az arab rendőr megállott oldalt − ő hívta ide zsidó kartársát, s most igen elégedett volt. Ezen a napon Béni vezette a kocsinkat. Okos, eleven fiú, szábre, aki azonban, mint sok más fiatal izraeli − s ez az ország egyik leggyengébb pontja −, hadilábon áll az idegen nyelvekkel. Úgy látszik, nem érzett semmi különösebb kedvet, hogy nekünk az incidenst megmagyarázza. Nem számolt az én foglalkozásbeli kíváncsiságommal. Amióta Kelet-Jeruzsálemet az izraeliek igazgatják, aggodalmasabban ügyelnek a mohamedán szenthelyekre, mint a magukéira. Amióta egy ausztráliai keresztény felgyújtotta az Aksza-mecsetet, megkettőzték az óvatosságukat. Az arab vezetők akkor hívták fel a népet „szent háborúra” Izrael ellen; még Burgiba, a mérsékelt tuniszi államfő is megpróbálta az esztelen cselekedetet az izraeli kormány nyakába varrni. A két ortodox zsidó, akiket most mellettünk elvezettek − az öreg súlyos léptekkel, hallgatagon ment, a fiatal táncolva és gesztikulálva −, nem terveztek merényletet. Amit tettek, az a mi szemünkben eleinte jelentéktelennek tűnt: ott imádkoztak, a tér közepén. De zsidó imát azon a téren, ahonnan Mohamed egy éjszaka a mennybe lovagolt − ezt szentségtörésnek tekinti az iszlám. Ezért léptek közbe a zsidó rendőrök.

Dehát miért nem tartotta be a két zsidó az előírást, amit, mint hallottuk, eddig még nem szegtek meg soha? Mert vallási vakbuzgóságuk több számukra az államérdeknél. Az incidenst ez világosan megmagyarázza. Az ortodox zsidók vak-buzgósága azonban Izrael egyik legbonyolultabb problémája, amit még egy békés Izrael sem tudna egykönnyen megoldani. Izrael lakosságának nyolcvanhat százaléka zsidó. Izraelnek, mint már említettem, három vallásos pártja van, s a parlament 120 képviselője közül 18 az övék. Noha csak a négy képviselővel bíró Águdát Jiszráel, s a két képviselővel rendelkező Poálé Águdát Jiszráel nevezi magát „ortodoxnak”, ugyanúgy szószerint fogja fel a Tóra törvényeit, a zsidóság vallási hagyományait és az állam meg az államvallás összekapcsolódását a három párt legnagyobbika, a Vallásos Nemzeti Párt is. Valóban ortodox az izraeliek tizenöt százaléka? Nem minden választó szavaz kizárólag vallási okokból a három párt valamelyikére, mint ahogy ortodox zsidó is vallástalan pártnak juttatja olykor a szavazatát. Tizenöt százaléknál semmiképpen sem nagyobb ez a kisebbség, de a befolyása jóval nagyobb a számarányánál. Ez az abszurdum annál is abszurdabb, mert törvényben is gyökerezik. Izrael annyira formálisan jogállam, hogy az abszurditásai is törvényességnek köszönhetik a létüket. Izrael az árnyékkormány egy különös formáját ismeri. Ez a főrabbinátusból áll. Egy áskenázi és egy szefárd főrabbiból, meg a felső rabbitanács tagjaiból. Noha csak 387 kinevezett rabbi van, akik közel hatezer zsinagógát látnak el, kívülük azonban van 8 rabbisági bírósági kerület is, egy 64 tagból álló bíró-kollégiummal. A fellebbezési fórum a két főrabbi. Működik továbbá 179 vallási tanács és 320 vallási különbizottság. Az ortodox Izrael szinte semmi befolyással sem bír az ország politikájára, de a magánéletre jóval nagyobbal, mint a pártok és a kormány. Az ortodoxia nem befolyásolhatja Izrael magatartását az Egyesült Nemzetekben, viszont a kormány éppen olyan kevéssé képes a szombati vonatközlekedést keresztülvinni. Az ortodoxia hatalma azért is paradox, mert nemcsak a modern állam, de a cionizmus alapelveinek is ellentmond. Theodor Herzl ezt írta a ,Judenstaat”-jában: „Végül is tehát vallásállamunk lesz? Nem! A hit tart össze, de a tudomány tesz szabaddá bennünket. Ezért tehát ne is hagyjuk a vallásosak

állami ambícióit felmerülni. A vallási törekvéseket bent tartjuk a templomainkban, mint ahogy hivatásos katonaságunkat a kaszárnyákban. Minden tiszteletünk a hadseregnek és a papságnak, amint ezt szép hivatásuk megköveteli és megérdemli. De az őket megbecsülő állam ügyeibe nem lesz beleszólásuk, mert az külső és belső nehézségeket idézne elő.” Izraelnek sikerült a tábornoki kar politikai befolyását a kaszárnyák falai közé szorítani, de nem sikerült „bent tartania” a klérust a templomokban − s ez megint annál ellentmondóbb, mert az ortodoxok nem „valódi” cionisták. A zsidó ortodoxia szerint csak a Messiás hívhatja be az országba a zsidókat, s mivel a Messiás még nem jött el, a zsidó állam legjobb esetben is csak előleg-vívmány. Polgári házasság Izraelben nincs. Két fiatal kibucnyik, Uri Reichert és a menyasszonya, azt hitte, hogy rabbi nélkül is boldog lehet. Amikor a házasságukat érvénytelennek mondták ki, a legfelső bírósághoz fellebbeztek. „A zsidó nép egysége − ezt a múlt bizonyította −, csak úgy képzelhető el, ha tiszteljük a hagyományokat” − döntöttek a főbírák 1967 decemberében. A házasságot érvénytelennek deklarálták s az ifjú párnak 250 fontot kellett fizetnie. Aki nincs a zsidó hiten, az három év múltával megszerezheti az állampolgárságot − de „automatikusan” nem válhat izraelivé. Oswald Rufeisen zsidóként született. Nemcsak az apja volt zsidó, hanem az édesanyja is. Rufeisen, a lengyel-zsidó, Lengyelország német megszállása után egy kolostorban bújt meg, megkereszteltette magát, és mint Dániel testvér, belépett a karmeliták rendjébe. Amikor bevándorolt Izraelbe, állampolgársági jogára hivatkozott. Hosszas viták után a bírák úgy döntöttek, hogy Dániel atya zsidó ugyan a zsidó vallási törvény, a háláchá szerint, az állampolgárságot azonban megtagadták tőle − mert keresztény hiten van. „Ha az én személyes meggyőződésemről lenne szó” − mondotta Berenson főbíró -. „én a kérelmezőt a zsidó nemzet tagjaként ismerném el.” De mint bírónak, nem volt más választása. Dániel atya csak három évvel később, 1962-ben lett izraeli állampolgár. Az ortodoxia olyan jogokra is igényt tart, amelyek nincsenek. A „kiválasztottakkal” másként bánik, mint más halandókkal. Az ős-ortodox

Neturé Kártá rabbija, egy 72 éves özvegy, beleszeretett Rut Ben-Dávidba, egy 45 éves francia-katolikus nőbe. Noha Rut, miként új családneve mutatja, már azelőtt áttért a zsidó hitre, az ortodox rabbik megtagadták kartársuktól az áldást − amit más rabbinak szabad, azt egy ortodox rabbinak tilos. Ugyanilyen radikálisan akartak eljárni az ortodoxok Kohén bíróval, a legfelsőbb bíróság egyik tagjával is, aki egyébként a „Reflections on the Trial and Death of Jesus” c. kitűnő könyv szerzője. A jogtudós feleségül akart venni egy elvált zsidó nőt − ami nem lett volna házassági akadály, ha ő − egy tekintélyes lübecki rabbifamilia leszármazottja − nem „papi törzsből” származó lett volna. Kohén bíró kohanita. Elvált asszonyt elvenni − mondták a rabbinusok a háláchára hivatkozva − nem szabad egy kohanitának, aki vallási arisztokrata. Mint a szerelmes aggastyán, úgy a szerelmes bíró is megnyerte a pörét. De hajnalodik már. Zsidó felfogás szerint csak az zsidó, akinek anyja az. Ez egy szábrét, Benjámin Sálitot, az izraeli tengerészet őrnagyát konfliktusba hozott a törvénnyel. Egy protestáns skót nőt, Ann Gedes-t vette feleségül Edinburghban, s tíz éven át élt vele Jeruzsálemben. Senki sem háborgatta őket. De amikor az érdemdús tiszt és pszichológus, aki meggyőződéses ateista, két gyermekét zsidóként akarta anyakönyveztetni, az „árnyékkormány” tiltakozott: igaz, hogy Sálitné megkapta az izraeli állampolgárságot, de mivel keresztény maradt, gyermekeit nem lehet zsidóknak tekinteni. Végül, 1970 januárjában döntött a legfelsőbb bíróság. Kilenc szavazattal egy ellenében eldöntötték, hogy Sálit őrnagy gyermekeinek zsidó voltát el kell ismerni. Csak lassan hajnalodik. Miközben sok vallásos jesivanövendék önként jelentkezik katonai szolgálatra, az ortodox leányok még mindig mentesek ez alól. Pénteki naplementétől szombat estig tilos az ortodoxoknak minden szórakozás. Nem autózhatnak, másképp sem utazhatnak, nem sportolhatnak, villanyt sem gyújthatnak, nem főzhetnek, pénzhez nem nyúlhatnak. Izrael lakosságának a többsége nem tartja be ezeket a törvényeket. Izrael autóútjai hétvégeken túlzsúfoltak. Futballoznak, a televízió sugároz, különleges engedéllyel még táncmulatság is rendezhető, de Bné Brákban,

ebben az „ortodox” városban péntek este kővel hajigálják meg az autózókat − noha az ember úgy gondolná, hogy ez a hajigálózás maga is törvénytelen szórakozás. A Méá Seárim negyedben pedig még egy bábát is meg akartak akadályozni, hogy autón igyekezzen egy szüléshez. Egy szombatra tervezett áskeloni autóversenyből botrány lett. Menáchem Pórus rabbi, aki fenyegetőzéssel szervezte meg az ellenállást − Pórus kontra Porsche −, jellemző félsikert ért el. Az ortodoxok összehoztak 200.000 izraeli fontot, vagyis kereken 58.000 dollárt a veszteségek fedezésére, a versenyt pedig áttették vasárnapra. A veszteség azonban sokkal nagyobb lett ennél, mert másodszor már egyetlen nemzetközi rendező sem tűz majd ki versenyt vasárnapra, ami Izraelben hétköznap és munkanap. Nem kevésbé különös gyümölcsöt termett a türelmetlenség akkor, amikor egy 15 agórás bélyeget be kellett vonni, ugyanis a tuniszi zsinagógát ábrázolta, márpedig az ortodoxok szentségtörésnek vélték, hogy az ilyen bélyegekre pecsétet üssenek, vagy nyelvvel megnedvesítsék. Az Omár-mecset melletti incidens óta gyakran tettük fel magunknak a kérdést, hogyan lehetséges az, hogy egy demokratikus államban egy szűklátókörű kisebbség ilyen döntő módon befolyásolhassa az életet. A türelmetlenség eltűrésének az a politikai opportunizmus lenne a legegyszerűbb magyarázata, amellyel minden párt az ortodox választókat vadássza. De az igazság − hogy ez a szempont csak másodrendű szerepet játszik. A cionizmus a zsidó hagyományokon alapszik, a zsidó hagyományok majdnem kizárólag a valláson. Herzl, aki távolról sem volt ortodox zsidó, ezt írta: „Történelmi összetartozásunkat csak atyáink hite révén ismerhetjük fel, mert hiszen már kitörölhetetlenül magunkba szívtuk különböző népek nyelvét.” Az embercsoportokat három nagy tényező kovácsolja egybe: a faj, a nép, a vallás. A kommunizmus kikerülhetetlen csődje nem utolsó sorban annak a marxista elképzelésnek a következménye, hogy egy negyedik erő, az ideológia is ugyanilyen egyesítő hatást gyakorolhat. Mivel a zsidóság nem faj, nincs is faji összetartás a zsidók között. Viszont egy népet alkotnak. Ez a nép azonban szétszóródott a népek között − ,,s csak csekély számban maradtok fönn a nemzetek között, amelyek közé az Úr elvezet

benneteket”. A három nagy összekötő, a faj, a vallás és a nép közül, a „nép” a leggyengébb: a fajtól s a vallástól eltérően, nép nem létezhet ország nélkül. Ha nem akarunk csodában hinni, akkor a zsidóság fennmaradását csak úgy magyarázhatjuk meg, hogy évszázadokon át a vallásos zsidóság vert hidat az „országnélküliség” légüres tere fölött. A zsidó nép a vallás hídján tért vissza Erec Jiszráelbe. Most aztán azzá lettek a zsidók, amivé korábban vagy későbben minden népnek válnia kell. Nemzetté. De a szétszórtan-létezés két évezrede után a nemzeti lét húsz éve semmiképpen sem elegendő ahhoz, hogy elfeledtesse a hidat, amelyen keresztül a nemzethez lehetett jutni. Az örökös veszély, amelyben élnek, arra kényszeríti a zsidókat, hogy olykor hátra is tekintsenek. Élő emlékezésük a vallás. Nem akarják felégetni maguk mögött a hidat, amely ebbe a bizonytalan országba hozta őket. A zsidó konzervativizmus pillantás az életmentő híd felé. Az ortodoxok joggal mondhatják tehát, hogy a vallás, s nem más óvta meg a szétszóratás zsidóságát az üldözés vagy árulás okozta pusztulástól. A cionizmus úttörői, a Mayflower-izráeliek Európából érkeztek − 1919 és 1948 között ők tették ki a bevándorlók 83 százalékát −, s közöttük a keleteurópai zsidók alkották a túlnyomó többséget. Minél könyörtelenebb az üldözés, annál nagyobb az Isten könyörületességébe vetett hit. A századforduló és 1930 között, amikor Kelet-Európában napirenden voltak a pogromok, Németországban azonban hirtelen győzelmeket aratott a liberalizmus, száz kikeresztelkedő német zsidóra mindössze három ilyen lengyel zsidó esett. Az északamerikai, dél-amerikai és ausztráliai zsidók is, akik Izraelbe kerültek, 85 százalékban vallásos családokból származtak. E családok 90 százaléka viszont kelet-európai eredetű volt. Nem a Rothschildok vagy Kafkák, nem a Warburgok és Mahlerek, Rathenauk és Modiglianik, nem a Dreyfuss-ök és Einsteinek mentették meg a teljes romlástól a zsidóságot. A sokat gúnyolt, sokat kárhoztatott, a megvert és elkergetett keleti „pájesz-zsidók” mentették meg. Az ortodoxia a jéghegynek ama csúcsa, amely a tenger felszíne fölé emelkedik: a hagyomány jéghegye hatszor nagyobb. Az azonosság elvesztésétől való félelemnek, a félelemnek eme egyik legnagyobbjának most, több mint húsz évvel az államalapítás után, lassacskán enyhülnie kellene, s vele kellene eltűnnie a kicsinyes

bigottságnak, a makacs elmaradottságnak, a vak előítéletnek. Mi tartotta fel ezt a természetes folyamatot? Izrael azonosságát addig vonják kétségbe, amíg a létezését. Hogy Izrael esetleges veresége után lehetséges lenne az együttélés a palesztinaiakkal a mai Izrael földjén, az már azért is csak palesztinai propaganda, mert hiszen egy ilyen vereséget legfeljebb egy maroknyi zsidóság élne túl. A túlélőket, ha lennének, a külföld jótékonysági intézményei karolnák fel. A jótékonyság a meg nem tett tettek macskajaja. Ez egy új szétszóratás lenne, amely ismét csak a zsidó vallásban kereshetné és lelhetné üdvét. Ha azonban Izrael azonossága még mindig a kétségek árnyékában fekszik, akkor a „ki a zsidó?”-kérdés döntő. Erre csak az ortodoxok adnak egyértelmű választ. Egy népre a legnagyobb befolyást sosem az igazak, mindig az érthetőbbek gyakorolják. Attól is tartanak, hogy a nagyobb engedékenység lazítaná a szétszóratás zsidóságával való kapcsolatot. Golda Méir, aki nem barátja az ortodoxoknak, elítélte a vegyesházasságot Sálit tengerész-őrnagy esete vitájának idején. Ha Izraelben eltűrnék a vegyesházasságot, az a szétszóratás zsidóságának gyorsuló asszimilációjához vezetne. Ben Gurion, aki szintén nem ortodox, kijelentette, hogy a yegyesházasságok teljesen veszélytelenek ugyan Izraelben, a szétszóratás körülményei között azonban, minden tíz vegyesházasságból származó gyermek közül kilenc elvész a zsidóság szempontjából. Ez lehet helyes vagy sem, az azonban mindenképpen hamis, hogy Izrael föltétlenül számíthat a tíz millió külföldi zsidóra, a „világ zsidóságára”. Azoknak a zsidóknak a száma, akik soha a templomot fel nem keresik, de azután mégis kivándorolnak Izraelbe, igen csekély. A szétszóratás zsidóságát a templom köti Izraellel össze. Ezért nem üldözik a Szovjetunióban az összes zsidókat, hanem csak azokat, akik imádkoznak. Harmadsorban pedig arról is szó esik, hogy a hatnapos háború tudatossá tette az izraeliekben a hagyományt, s ezzel erősítette az ortodoxiát. A hatnapos háborúban az Auschwitz idején hallgató Isten megint a Seregek Urává változott. Mivel tehát Isten nem hagyta el a zsidókat, ők sem akarják elhagyni őt. 1966-ban 61 új zsinagógát építettek Izraelben, többnyire állami támogatással. 1968-ban 431 épült állami támogatás nélkül. Egy

körkérdésre az izraeliek 81 százaléka jelentette ki, hogy kisebb-nagyobb fenntartásokkal, meg akarja tartani a vallási alaptörvényeket. Az egyetemeken s a katonai táborokban több jármulkás fiatal zsidót láttam, mint a városok utcáin. Az ortodox anakronizmus tartósságának negyedik magyarázatát ritkán hallottuk − engem azonban leginkább ez győz meg. Izrael fizikai léte 1948 óta szüntelenül veszélyben forog − mintegy öt éve az erkölcsi léte is. Körülbelül ennyi ideje, hogy Nyugaton elterpeszkedett a nihilista intellektualizmus, a romboló ifjúság-kultusz, az antihumanista szkepticizmus, a nemi féktelenség, a rosszul értelmezett szabadság, annak minden kreatúrájával és karikatúrájával. Mindez egy nem mindig alaptalan, olykor érthető kelletlenség eredménye, de ugyanakkor egy Moszkva és Peking által szított forradalmi elégedetlenség kezdete is. Csak kevesen fogják fel, hogy a „kultúrforradalom” valójában olyan, kultúrát érintő forradalom, amely a tömegeket csak azután mozgósítja, miután már erkölcsi elveiket megsemmisítette. Annakidején nemigen olvasták el idejében a „Mein Kampfot − a „Sein Kampf” sem árul el kevesebbet az új uralkodó osztály szándékaiból. Előbb ki kell „készíteni” a nyugati világ etikai alapjait, utána magától összeomlik az egész erődítmény. Mivel Izrael, ez a keleti kisállam, a nyugati kultúrkörhöz tartozik, ugyanazokkal a fegyverekkel bombázzák, amelyekkel a Nyugatot. Csak ha az izraeli intelligenciát, az izraeli ifjúságot meg tudják győzni afelől, hogy a világ nem „ép” többé, hogy szégyellni kell teljesnek tartani azt, ami cserepekre hullott, hogy szégyellni kell foltozni azt, ami szakadozott, hogy szégyellni kell tulajdon beszámíthatóságunkat a bolondokházában, hogy szégyellni kell nem obszcénnek tartani olyan szavakat, mint apa, haza, hűség, család, törvény, tisztesség és önuralom, mert ezek tulajdonképpen az árnyékszék falaira valók − csak ha az izraeli intelligencia, az ország ifjúsága is áldozatul esik ennek a szuggesztív fertőzésnek, akkor szabad az út Moszkva páncélosai előtt, amelyeken − néhány arabbal egyetemben − a kommunista imperializmus ül. Sajátos logikájukkal a zsidók erkölcsi védelmi vonalat építenek ki az erkölcsi támadás arcvonalával szemben. Ennek felépítése során nem számíthatnak nyugati szövetségeseikre; Phantomokat szállíthat Amerika,

de erkölcsöt már nem. A zsidók, magukra hagyatva, mint történelmük során annyiszor, legrégibb, legbeváltabb fegyverüket mozgósítják: a vallást. Nyolc kibucban, tehát az izraeli szocializmus nyolc fellegvárában épülnek új zsinagógák. Körülbelül 1967-ig a hagyomány állott a vallás szolgálatában. Most a vallás áll a hagyomány szolgálatában. Az izraeliek Jehováról beszélnek, de erkölcsösséget értenek alatta. De éppen itt válnak egy fájdalmas zavar tünetei láthatóvá. Egy bizonyos hagyomány mellett kitartani − ez a legbiztosabb módja az erkölcsi anarchizmus leküzdésének. De az a hagyomány, amelyből semennyit sem adtak föl, groteszkké válik. A türelmetlenség ellen csak keménységgel lehet küzdeni. Ha azonban a keménység maga is türelmetlenséget szül, akkor az elhárítás elveszti a hitelt. A szélsőségesség ellen majdnem minden eszköz megengedett − kivéve a szélsőségességet. A szélsőségesség mindig a kétségbeesés aktusa. Egy német barátom, aki a hitlerellenes földalatti mozgalomban derék szerepet játszott és sok zsidót mentett, elmesélte nekem, hogy a megbújt, kétségbeesett berlini zsidóknak sikerült a főváros pincéiben pászkát, vagyis húsvéti kovásztalan kenyeret sütniök. A pászkasütés is lehet az ellenállás tette − a maga idejében, a maga helyén. Az ortodoxia olyan szerepet játszott Izrael történelmében, amelytől soha az elismerést megtagadni nem lehet. De aki még ma is csodafegyvernek tartaná, az úgy járna, mint a franciák 1939-ben, amikor a rekrutáikat korszerű lövészárkok ásására oktatták, mert ezt a németek az első világháborúban jobban értették. Közben azonban a lövészárkok használaton kívülre kerültek. Franciaország ismét megnyerte volna az első világháborút, a másodikat azonban − legalábbis a csatamezőn − elvesztette. Az ortodoxia fegyverei berozsdásodtak. Izrael új erkölcsének új fegyverekre van szüksége. Az öregember és az árnyéka az Omár-mecset előtt, hozzátartozott ahhoz az Izraelhez, amelyet érteni tanultunk, de ahhoz az Izraelhez, amelyet szeretni tanultunk, nem tartozott.

GALAMBOK ÉS SÓLYMOK Angie Brooks, az Egyesült Nemzetek közgyűlésének elnöknője kilépett a Kneszetből. A díszőrség éppen most vonult el. Sem Londonban, sem Washingtonban nem lehetett volna ünnepélyesebben megrendezni. A Kneszetet, Izrael parlamentjét 1966-ban avatták fel Givát Rám dombján, a kormány-negyed, a Kirjá szívében. Kirjának „City” felel meg, a domb miatt pedig az útikalauzok azt írnák a maguk sajátos nyelvén, hogy a Kneszet „uralja” Jeruzsálemet, − ez a parlament alighanem Izrael legkülönösebb, s a fiatal állam legjellegzetesebb épülete. Mind kívülről, mind belülről, egy nagyhatalom parlamentjének tűnik. Ha másban nem is, de egyben a berni szövetségi parlamentre emlékeztet: kicsiny ország, nagy demokrácia, amit demonstrálni kell. Míg az izraeli minisztériumokat a teljes egyszerűség jellemzi, itt viszont nemcsak a gyűlésterem impozáns, hanem a tanácstermek és a miniszterek, meg a képviselők irodái is. Azt akarja Izrael mutatni, hogy nem a minisztériumok, hanem a nép képviselői kormányoznak? Nemcsak erről van szó. E ház fölött Herzl Tivadarnak, ennek az osztrák-magyar császárságból és királyságból származó zsidónak a szelleme lebeg, aki a népképviseletet nem puszta külsőségnek tartotta. Ahogy az ember a gyűlésterembe lép − költségvetési vita folyik −, mindjárt az első ellentmondáson szórakozhat: a parlament elnöke nyitott Schiller-galléros inget visel, amilyet csak Izraelben látni. Hogy még nem minden képviselő tette le a nyakkendőjét, azt a bennünket kísérő Chává Bitán, Angie Brooks látogatásával magyarázza: − Mindjárt leteszik. Külsőleg a parlament őrzi a hagyományokat, de ennek a munkát nem szabad zavarnia. A márványcsarnokok a New York-i Egyesült Nemzetekéhez hasonlítanak. Ami az ízlést illeti, a New York-i üvegpalota belseje provinciális a Kneszetéhez képest. A padlókat Chagall mozaikjaival rakták ki. A vitebszki mester minden követ − természetesen izraeli köveket − maga keresett ki. A hatalmas bibliai goblenek ugyancsak Chagalltól származnak: törődött minden egyes szállal.

Lehet, hogy az olyan nép, amelynek történelemkönyve az ótestamentum, valóban nagyhatalom. Ezzel még mindig nincs vége az érdekességeknek. A Kneszet, tudomásom szerint, a világ egyetlen olyan parlamentje, amely megszüntette a „jobb” és a „bal” fogalmát − kitől balra és kitől jobbra? A képviselők pártjuk nagysága szerint foglalnak helyet, a terem baloldalától kezdve. − Bal és jobb − mondta nekem egy képviselő − olyan meghatározások, amelyek csak útmutató táblákra illenek. Minden képviselő mintegy 11.000 választót képvisel, ugyanis a legutóbbi választásokon a szavazati joggal rendelkezők 82 százaléka szavazott. A 120 képviselő 12 párthoz tartozik, a nagy koalíció − a Chérut-Liberális tömb kiválása óta − öt pártból áll. Az Egyesült Munkáspártnak 56 mandátuma van, a Chérut-Liberális tömbnek 26, a három vallásos pártnak 18, az arab listának négy, a szélsőbaloldali pártoknak − köztük egy kommunistával − hat. Hullámos fehér szakállú férfiak − Bölcs Nátán mint Member of Parlament −, hosszúhajú fiatalemberek, akik nem tűnnének föl a Carnaby Streeten, elegánsabban öltözött arabok, egynéhány képviselő még zsidósapkával a fején úgy görnyed a költségvetési jegyzőkönyv fölé, mintha Talmudot tanulna. Noha a képviselőknek kereken egyharmada kibucban dolgozott valamikor, feltűnik a paraszti arcok hiánya. Nem feltétlenül intellektuelfejek, de mindenesetre intelligens fejek: leginkább a szakszervezeti arisztokráciára hasonlítanak. Kevés kivétellel, mintha az ötvenesek dominálnának. Ennek az országnak az ifjúsága nem az ország ifjúságát választja meg. Ha az Ágnon-olvasók jobb katonák, akkor a Talmudtanulók jobb parlamenti képviselők. A vita − fontos pénzügyi kérdésekről van szó − halk: az erkélyről akkor sem érthetném meg, ha történetesen tudnék héberül. Másnap azt olvastam a Jerusalem Postban, hogy a vita „igen heves” volt. A svájciak mellett alighanem a zsidók a másik olyan nép, amely előbb gondolkozik, azután cselekszik. Még egy különlegesség. A képviselőknek több országban is van templomuk, de istenháza bent a parlamentben, csak a Kneszetben található.

− Bizonyos napokon − mondja egy képviselő − a két parlamenti ülés között mindig teli a templom. Szelíd kéz lebeg a Kneszet fölött. Hol vannak a „galambok”, merre a „sólymok”? A Kneszet-ben folytatott beszélgetéseim során sem a galambok halk turbékolását, sem a sólymok vad szárnycsapásait nem hallottam. Az izraeliek nem a hatnapos háborútól kezdve számítják az arabokkal fennálló konfliktusukat. A palesztinaiak problémája sem a hatnapos háború után alakult ki. A mai Izrael lényegesen kisebb, mint Dávid és Salamon királysága idején volt. A zsidó monarchia kereken 120.000 négyzetkilométer kiterjedésű volt, szemben az 1967 júniusa utáni kereken 90.000 négyzetkilométerrel. Persze, a zsidó királyság inkább észak felé nyúlt ki jobban, az akabai öböltől mélyen a mai Jordániába és Szíriába, beleértve Ámmánt és Damaszkuszt is. Az ország központja Jeruzsálem volt, hozzátartozott a gázai övezet és Chevron, viszont a Szináj-sivatag nem. Néha az az érzésem, hogy az izraeli tábornokok ezeréves bibliai térképek fölé hajolnak. Talán azért mondanának le szívesebben a Szináj-félszigetről, Izrael védőövezetéről és Egyiptom eszményi felvonulási terepéről, mint Salamon király területeiről. A zsidó állam, ahogy azt 1919-ben a cionisták javasolták, sokkal kisebb lett volna, mintegy 50.000 négyzetkilométer. Izrael arab szomszédai közül, akik most régi jogaikra hivatkoznak, akkor még egyetlenegy sem volt önálló. Egyiptom 1914-től 1922-ig angol protektorátus alatt állott, Jordánia, Szíria és Libanon az Ottomán Birodalomhoz tartozott. Jordánia 1922-ben palesztinai mandátumi terület lett és csak 1946-ban vált önállóvá. Szíriát a sévres-i béke kiszabadította a török birodalomból és 1941-ig francia fennhatóság alatt állott; Libanon 1920-ban látszólagos függetlenségre tett szert, de a francia csapatok csak a második világháború után hagyták el. A Közel-Kelet − megszállott Kelet volt. Palesztina, a „Zsidók Nemzeti Otthona”, amint akkor nevezték, nem volt ugyan önálló, de a zsidó bevándorlók olyan vidékeken is letelepedhettek, amelyeket később lezártak előlük: Palesztina első felosztása után sok volt a zsidó „menekült”, akivel senki sem törődött. Az angol mandatárius terület 22.000 négyzetkilométerrel nagyobb volt, mint Izrael a hatnapos háború után. 1921-ben, Palesztina első felosztása után, a zsidó „nemzeti otthon”

kereken 27.000 négyzetkilométerre zsugorodott, miközben a jordániaiak több mint háromszor ekkora területet kaptak. Jeruzsálem, Betlehem és Chevron Palesztina „zsidó” részében feküdt. Ha anyák az elalvás előtti meséjüket nem ott folytatják, ahol előző este félbeszakították, akkor kisgyermekeik közbeszólnak: „Nem itt hagytad abba.” De a felnőtteket, úgy látszik, kevéssé érdekli, hol kezdik meséiket a történészek s a politikusok. A világtérkép változásai 1946 után úgy hatnak az első világháború utáni változásokhoz képest, mint egy labdarugóstadion beomlása a shensi-i földrengéshez viszonyítva, amelyben 830.000 ember lelte halálát. Az első világháború után megtörténhetett, hogy egy száműzetésben élő államférfi, Thomas G. Masaryk, Washingtonból egy új állam térképével térjen vissza Európába. 1918 október 30-án tartották keresztvíz alá a mesterséges megtermékenyítéssel előállított Csehszlovákiát. Aki a csehszlovák állam megalakítása után magáévá tette az elűzött magyarok patetikus jelszavát − a „Nem, nem, soha!” minden budapesti villamoskocsiban olvasható volt −, az irredenta fasisztának számított. Csehszlovákia, ha a léte ellen Hitler által elkövetett merénylettől eltekintünk, egy fél évszázadot élt meg, nem utolsósorban azért, mert Masaryk és Benes a feudális, visszamaradt Magyarország határán egy demokratikus mintaállamot épített fel. Természetes, hogy egy mesterséges megtermékenyítéssel létrehozott lény megmaradása nem feltétlenül jelenti azt, hogy most már le kell a normális nemi kapcsolatokról mondani. Bizonyos azonban, hogy harminc évvel később, a második világháború után sem az elűzötteké, hanem a Nouveaux Messieurs-eké volt a világ rokonszenve − a Német Szövetségi Köztársaságban a keletről elűzött, ha ki meri a honvágy szót ejteni, ma is békerontónak számít; a „déltiroli” már szinte csúfnév. A mártíromság dicsfénye csak a palesztinaiakat veszi körül. Közben a párhuzam még időben is vág. A „zsidók nemzeti otthona” nélkül nem lehetett volna Izrael. Izrael a második világháború után jött létre. Akkor osztották fel újra a világot. A palesztinaiaktól nem lehetett elvenni az országukat, mert nem volt nekik, ők a török gyarmatosítás ellen sem keltek fel; az idegen uralom ellen cselekedett a zsidó, de nem az arab ellenállás. A palesztinaiak elnyomott gyarmati nép voltak.

A zsidó állam, melynek körvonalai több mint egy fél évszázad előtt már világosan kibontakoztak, a nyugati civilizáció éke volt a gyarmati Ázsiában. Az arab delegáció egyik tagja a párizsi konferenciáról ezt írta egy cionista politikusnak a Balfour-deklaráció után. amely a zsidóknak otthont ígért: „Mi, az arabok, kivált az intellektuelek, nagy rokonszenvvel fogadjuk a cionizmust… Együtt dolgozunk a Közel-Kelet újjáalakítása és felvirágoztatása érdekében, és kettőnk mozgalma kiegészíti egymást… Egyikünk mozgalma sem járhat a másiké nélkül sikerrel.” Az a férfi, aki ezt írta, Fejszál emír, Irak későbbi királya, I. Fejszál volt. Chájim Weizmann azt írta 1921-ben, hogy „látja a jövőt, amelyben zsidók és arabok egymás mellett élnek Palesztinában, és együttműködnek a haza javára.” Sok palesztinai csak a felosztás után jött át Jordániából a mai Izraelbe − ezek nem menekültek, hanem bevándorlók. Azért özönlöttek a zsidók mezőgazdasági települései felé, mert ott olyan gazdasági lehetőségek kínálkoztak a számukra, amelyekről a kolonializmus csebréből a feudalizmus vedrébe esett arab szomszédállamokban nem is álmodhattak. Haladásban, műveltségben és szabadságban a „zsidó nemzeti otthon” Csehszlovákiához hasonlított, de ami Masaryknak és Benesnek megbecsülést és elismerést hozott, az Weizmannak, Ben Guríonnak és Golda Méirnek csak bizalmatlanságot, kételkedést és gyűlöletet eredményezett. Talán mégsem lett volna helyes, ha Balfour az Engadint adja a zsidóknak; elég lett volna, ha csehekkel telepíti be Palesztinát. A függetlenségi háborúig egyik terv a másikat követte − közös nevezőjük volt XI. Lajosnak a britektől átvett alapelve: Diviser pou régner, valamint az a szándék, hogy a zsidókat tönkre tegyék. 1937 és 1948 között a hatalmak nagylelkűsége hatodfélezer, majd tizennégy és félezer négyzetkilométerre csökkentette a zsidóknak szánt területet; 1938-ban komolyan mérlegelték az angol Sir John Woodhead tervét, aki a zsidóknak 1275 négyzetkilométert ígért, vagyis Svájc területének mintegy tizenketted részét. Ez országnak kevés, koncentrációs tábornak pedig sok. A svéd gróf, Folke Bernadotte, aki még 1945 februárjában Himmler és a szövetségesek között akart közvetítem és ezért alkalmasnak vélte magát arra, hogy az Egyesült Nemzetek nevében a zsidók és az arabok közt

közvetítsen, 6500 négyzetkilométert engedélyezett a zsidóknak 1948-ban, tehát a hitleri népirtás után. E nagylelkű gesztus ellenében a zsidóknak Jeruzsálem nyugati részéről is le kellett volna mondaniok; Jeruzsálemet szigetként ítélték volna nemzetközivé az arab tenger közepette. A második világháború után, úgy látszik, senki sem volt olyan ostoba, hogy a Berlinmegoldás eszébe ne jutott volna. Izraelnek egyetlenegy „fehér sólyma” sem kételkedik abban, hogy a műkedvelő vagy álszent „béketervek” hívták ki az arab agressziót − ezek idézték elő az 1948-as, 1956-os és 1967-es háborúkat. Az 1967-es arab felvonulási terv azt mutatja, hogy az arabok Izraelt az alig húsz kilométer szélességű középső szakaszán, Tel Avivtól északra, körülbelül Natanjánál akarták kettőbe vágni. A török, brit és francia gyarmatbirodalmak arab örökösei ma is egy akkora terület fölött rendelkeznek, amely százhússzorosa az 1967 utáni zsidó államnak. Egyedül Izrael négy szomszédállamának kereken 38 millió lakosa van, tizenkétszer annyi, mint Iz-raelnek. Nincs olyan izraeli kormány, amely huszonnégy órát túlélhetne, ha csak gondolna is arra, hogy felelőtln engedményekkel kockára tegye az ország létét. − Mesélik nálunk − mondta nekem egy képviselő −, hogy a Jóisten, akit nyugtalanított a közel-keleti helyzet, leküldte a földre küldöncét. Visszatérve, a mennyei kiküldött súlyos harcokat és keserves nyomort jelentett Ámmánban, homokzsáktorlaszokat, sötétítést és bunkereket Kairóban, cenzúrát, páncélosok felvonulását és rendőr-őrjáratokat Damaszkuszban. − És mit láttál Tel Avivban? − kérdi az Úr. − Tel Avivban táncolnak az utcákon. − Ó, ezek a zsidók − kiáltott fel homlokát ráncolva a Jóisten. − Ezek megint reám számítanak! − Bizony − fűzte hozzá a képviselő −, már túl sok csekket bocsátottunk ki a csoda-kontó terhére. Nagyjából ez a felelet arra a kérdésre is, miért léteznek az izraeli „galambok” csak a nemzetközi bűvészek cilindereiben − s még Uri Ávnéri, a szélsőbaloldali „Új erő”-párt vezetője, s az ország egyik pornográf lapjának kiadója, − U Thant szemében még ő is „sólyom” lenne, mert Kelet-Jeruzsálemet ő is meg akarja tartani. Másrészt viszont vannak-e

valóban „fekete sólymok”, vagy pedig ott lebeg-e a Kneszet fölött az egység ijesztő árnya? Ha a zsidók egységesek lennének, nem lennének zsidók. Mint ahogy egyetlen galamb sem annyira fehér, hogy elrepülne a Golánfennsíkról, úgy nincs olyan fekete sólyom sem, amely túl akarna az 1967es határokon repülni. − Az arab-szovjet propaganda azt állítja − mondta nekem egy képviselő, aki a „fekete sólymok” közé tartozik −, hogy nekünk terjeszkednünk kell, mert tíz millió zsidót akarunk befogadni, ön Izraelben kevés ortodox cionistát talál. Mi, mai izraeliek s nem tegnapi cionisták vagyunk. Ahhoz, hogy tíz millió zsidó Izraelbe siessen, egy új Hitlernek, s ezúttal a világ urának kellene támadnia, akkor pedig nem lenne Izrael. Egyébként is primitív elképzelés az, hogy egy modern állam vízszintes irányban építkezzék. Akár a korszerű városok, mi is függőleges irányban építkezünk. Nekünk emberek kellenek, nem tér. Csak az építkezési iparban 10.000 munkásunk hiányzik; 1948 óta kereken 700.000 lakást építettünk. Minden expanzió mérhetetlenül súlyosbítaná a problémáinkat. Egyetlenegy „fekete sólyom” sem olyan vakmerő, hogy háborús hódításokra vágyna. Egy újabb háborúban, még ha az oroszok csak közvetve avatkoznának is be, sokkal nagyobb lenne az áldozatok száma, mint a hatnapos háborúban volt. S ez túl sok, noha a zsidó anyák nem siránkoznak úgy, ahogy azt James Reston akarta a New York Times olvasóival egy Kairóból küldött tudósításában elhitetni. A lelőtt izraeli pilótákkal az arab államokban távolról sem a genfi egyezmény előírásai szerint bánnak; Mose Goldwassert, a 23 éves hadnagyot − Izrael bebizonyította ezt a Nemzetközi Vöröskeresztnek − megkínozták az egyiptomiak. A palesztinaiak asszonyok, gyermekek és aggastyánok ellen hadakoznak. Az egyiptomi középiskolák harmadik osztályának az olvasókönyvében ez áll a 163. oldalon: „Változtassatok minden zsidó házat siratófallá!” A bizonytalanság örökös érzését csak azzal a morállal lehet leküzdeni, amely az angolok második világ-háborúbeli moráljára emlékeztet. Túl sok a nehézség. Izrael nemzeti termelésének több mint negyedét áldozza a biztonságra − két és félszer többet Amerikánál. A 13.6 milliárdos költségvetésből Izrael hatodfél milliárdot költ honvédelemre, az

államháztartás mintegy 40 százalékát. Az arab államok háborús potenciáljának a mennyiségi növekedése 1967 óta kereken 120 százalék. Ez túl sok. S noha a Német Szövetségi Köztársaság arabpárti Nachrichten magazinja a diaszpóra pénzügyi támogatását Izrael titkos fegyverének állítja be, Izrael pénzügyei mégis egy szakadék fölé kifeszített kötélen egyensúlyoznak. Aki Izraelben havi 1200 dollárnál többet keres, az egyéb levonásokon kívül, 62.5 százalék jövedelmi adót fizet. Az értéktöbblet-adó átlagosan 30 százalékra rúg. A méltó életszínvonalat alig lehet fenntartani, a nemzetgazdaság szüntelen válságban, a művészet és a tudomány képtelen kihasználni a lehetőségeit. Ez túl sok. Az olyan „fekete sólymok” tehát, akik a háború és a terjeszkedés mellett lennének, még annyi szavazatot sem kapnának, amennyit a kommunisták vagy más szélsőbaloldaliak. Begin, a volt miniszter pártja, a Gáchálnak is nevezett Chérut-Liberális tömb, amely a „fekete sólymok” pártjának számít, mégis 26 mandátumot szerzett meg a parlament 120 székéből. Ez alig magyarázható meg e párt két vezér-alakjával, Menáchem Beginnel, az 1913-ban született egykori varsói ügyvéddel, aki meggyőző erejű szónok és igen becsületes ember, vagy Ezer Weizman tábornokkal, aki a nagy elnök unokaöccse, s mint a légierők parancsnoka, az 1967-es győzelem egyik kovácsa, nagy tehetségű szervező, igen kedvelt a katonák között, s nyers ki-kifejezésmódja miatt ő az izraeli Rommel. Ha a zsidók arabok lennének, akkor Begin ülne Golda székében és Weizman Dáján parancsnoki tornyában. S nemcsak az izraeli hadsereg egyenruhái hasonlítanak az angolokéra. Az izraeliek a Közel-Kelet angoljai. A zsidó emocionalizmus, − akár a zsidó „kisebbrendűségi komplexum”, a diaszpóra jellegzetességei. A zsidók, akik fölött már nem uralkodnak, megtanultak uralkodni magukon. Úgy éreznek, mint a „fekete”, s úgy gondolkoznak s cselekszenek, mint a „fehér sólymok”. A Nyugat pedig, amely a galambokat cilinderből varázsolja elő, nagyítóüveg alatt látja a „fehér” és „fekete sólymok” közti különbséget. Mind a „fekete”, mind pedig a „fehér sólymok” közel-keleti „München”nek tartják az összes meghódított területek visszaadását − a „fekete

sólymok” a „hazatért vidékekről” beszélnek. A „fehér sólymok” közben azt hiszik, hogy Izrael kénytelen meghajolni a kényszer előtt, s bizonyos fokig megteheti ezt, anélkül, hogy az ország létét veszélyeztetné. A „fekete sólymok” tagadják, hogy ilyen kényszer fennállana. Ha mégis, akkor Izraelnek, amennyiben fennállását meg akarja védeni, okvetlenül ellen kell szegülnie. Begin ezt mondotta: − Nem vezet rövid út a békéhez olyan emberekkel, akik állami és népi megsemmisítésünket tervezik, s a megalkuvás újabb háborúhoz vezetne, de az 1967-esnél rosszabb körülmények között. Dáján pedig ezt mondta: − Elég erősek vagyunk ahhoz, hogy ne kelljen ellenségeink és barátaink diktátumát elfogadnunk, de nem elég erősek ahhoz, hogy lemondjunk a szövetségeseinkről. Mindkét érvelésnek megvan a maga gyöngéje és erőssége. Begin s hívei nem tudnak alternatívát ajánlani. A vietnámi háború, a néger kérdés, a gazdasági nehézségek, az intellektuelek belső ötödik hadoszlopa, s a német és francia kormányok keleti politikája következtében legyengült Amerika, amely a maga nevében lemondhat ugyan az arab államok kőolajáról, de a NATO-szövetségesek nevében nem, − csak végső szükségben siet Izrael segítségére, ha ugyan egyáltalán megteszi. Bizonyára igaz, amit a legtöbb izraeli mond, hogy Izrael magára maradva is utolsó emberéig küzd, az nem alternatíva, még csak zsidó alternatíva sem. Nem alternatíva az esetleges amerikai-szovjet fegyveres összecsapás sem a Közel-Keleten. A harmadik világháború bűnét a világ minden körülmények között Izrael nyakába varrná − kétezer év múltán itt lenne az új keresztrefeszítési legenda. Begin és hívei azt állítják, hogy Izrael az újabb, arabok kiprovokálta háborút is megnyerné − ami alighanem igaz −, de arra a véleményükre, hogy a Szovjetunió, harmadik világháborútól tartva, semmi esetre sem avatkozna be frontkatonákkal és pilótákkal, nincs meggyőző bizonyíték. Másrészről pedig Dáján sokat idézett kijelentése sem teljesen ellentmondás-mentes. A tábornok elutasítja Izrael „barátainak” a diktált békéjét, de úgy véli, hogy Izrael nem nélkülözheti „szövetségeseit” − s ezzel ugyannak a személynek adott két nevet: az Egyesült Államok; amely Izrael egyetlen jelentékeny barátja, azonos Izrael egyetlen jelentékeny

szövetségesével. Ha Dáján különbséget tesz diktált béke és amerikai tanácsok között, akkor csak földrajzi részletkérdésekről lehet szó. A határrendezés az arab államokkal nem oldaná meg a menekültek kérdését, mert a palesztinaiak nem Izraelben, hanem Izraelre formálnak jogot. Az arab ellenállási mozgalom atyja, Áchmed Sukeiri kétségtelenül a palesztinaiak nevében szólott, amikor 1970-ben ezeket jelentette ki egy német újságírónak: − A tárgyalásoknak csak egyetlen eshetőségük van, ha az izraeliek belemennek államuk felszámolásába. Mi szívesen tárgyalunk a felszámolásról. Sem Moszkvának, sem Pekingnek nem érdeke a Közel-Kelet tartós békéje − mint jó marxistáknak, az a meggyőződésük, hogy az idő nekik dolgozik. Mind a „fekete”, mind pedig a „fehér sólymok” meg szeretnék akadályozni, hogy Amerika elkövesse 1938 tragikus Chamberlaintévedését. Közben a „fekete sólymok” azt hiszik, hogy az idő Izraelnek dolgozik; a „fehérek” nincsenek erről meggyőződve. A „fekete sólymok” ellenszegülnek a közel-keleti Münchennek, anélkül, hogy lenne mai alternatívájuk; a „fehérek” kelletlenül, s az aránylag kedvezőbb feltételekért küzdve, de belemennek anélkül, hogy alternatívájuk lenne holnapra. Hazamenet a szállónkba, azt mondtam Licinek: − Edouard Heniot, aki akkor Franciaország legnagyobb államférfia volt, azt mondta nekem egyszer egy népszövetségi gyűlés után: „A Genéve on n’enterre pas, on embaume.” Genfben nem temetnek, hanem bebalzsamoznak. Csak a helység nevében tévedett. A problémákat nemcsak Genfben, de a világpolitikában mindenütt „bebalzsamozzák”, ahelyett, hogy eltemetnék. A politikában csak látszatra győznek a sírásók. Majdnem mindig a halotti maszkok készítői győznek. − Várjunk még − mondta Lici. − Még nem jártunk a megszállt területeken.

REGGELI AZ ERKÉLYEN Élt Bécsben ifjúkoromban egy zsidó birkózó, Sternnek hívták; a keresztnevére már nem emlékszem. Mi csak a birkózó Sternnek hívtuk. Szőke volt, százkilencven centi magas, bizonyára száz kilónál többet nyomott, s két tenyerével elfedte a márványasztalt, amely körül a hajnali órákig üldögéltünk a Café Europe-ban. Kevés szerencséje volt Sternnek, mint birkózónak, mert szokás volt előre kialkudni, ki győzzön, Sternnel pedig nem lehetett üzletet kötni. Ő az ellenfeleit simán két vállra fektette. Legszívesebben Rilkét olvasta, s a világ legjámborabb embere volt. Abból a kevéske pénzből, amit keresett − elsősorban kártyajátékkal, mert mellékesen bridzsmester is volt − gyermekeket és madarakat etetett. Szinte lehetetlen volt provokálni. Szinte. Ha „büdös zsidónak” nevezték, ami akkortájt nem volt ritka dolog, fejébe szállt a vér. Ilyenkor teljes nagyságában kiegyenesedett, úgy kiáltotta: − Ki akar még engem büdös zsidónak hívni? Általában senki sem akadt, akinek kedve maradt volna. Egyetlen ember tette meg, azt Stern futni hagyta, mert nem akart emberölésért hűvösre kerülni. Egyszer aztán, az említett kávéházban, hat SA-legény szedte össze minden bátorságát − az Anschluss előtt volt ez, az SA átmenetileg engedélyezve volt. Mindet a mentők vitték kórházba. Nem haltak meg, de elevenek se nagyon voltak. Stern, a birkózó, egy korai izraeli volt. Teddy Kollek, Jeruzsálem polgármestere, a birkózó Sternre emlékeztetett engem, nemcsak azért, mert Bécsből származik, s a termete is hasonló. A közel hatvanéves férfi − az ember nem mondaná többnek ötvennél − kíséret nélkül jár az éjszakai Jeruzsálemben, az Óvárosban is, s a háza előtt nem posztol rendőr. A polgármesteri hivatal erkélyén reggelizik, ahol eszményi célpontot nyújt. Ezt akkor is megtette, amikor a jordániai Jeruzsálem háztetőiről lehetett volna rálőni. A polgármesteri hivatal a megosztott város egykori határán áll. Nem tudom, jóknak tartja-e Teddy Kollek az embereket, az azonban bizonyos, hogy gyakorlatiasaknak tartja

őket. Nyilván feltételezi, hogy az emberek elég jók ahhoz, hogy gyakorlatiasak, s elég gyakorlatiasak ahhoz, hogy jók legyenek. Reggel nyolc órakor reggeliztünk vele a polgármesteri hivatal erkélyén, amely második emeleti irodája előtt ugrik ki a térség fölé. Ekkor már két órányi munka volt mögötte. Éjfél előtt ritkán hagyja el a hivatalát. Teddy Kollek úgy véli, hogy aki nem veszi tudomásul a vereséget az attól még nem optimista. Egy optimistának győzelmeket kell tudomásul vennie. Az Egyesült Nemzetek parancsát, hogy a megszállt területeket érintetlenül kell hagyni, Jeruzsálem polgármestere teljesen figyelmen kívül hagyta. Jeruzsálem továbbépítéséről beszél − Kelet− vagy Nyugat-Jeruzsálem fogalma nem szerepel a szótárában −, ahogy bármely európai, japán vagy amerikai polgármester beszél valamely város felépítéséről. Azt hiszem, ennek a bécsi zsidónak az atléta-mellében, aki Éjn Gév kibuc egyik megalapítója, s a második világháborúban Isztanbulból tartotta a kapcsolatot az európai földalatti mozgalommal, nem két, hanem három lélek lakozik. Az építőmester, az idealista és a politikus. Az építőmester jó viszonyban van az idealistával, s ezek ketten szövetséget alkotva, elnyomják a politikust. Izrael határain kívül leginkább a politikus Kollekről esik szó. A New York Times félreismeri a helyzetet, amikor így ír: „Politikailag hasznos lenne, ha az izraeli kormány ráparancsolna, hagyja abba kész tények teremtését Jeruzsálemben, a körülvitatott területek eme legérzékenyebbjében ….” Ha a kormány nem értene egyet Teddy Kollekkel, nem bocsátott volna rendelkezésére lakásépítésre kerek 28 millió dollárt. Izrael tudja, hogy Jeruzsálem „érzékeny” terület, de körülvitatottságról szó sincs. Jeruzsálemért minden zsidó kész meghalni, talán a csöppnyi kommunista kisebbség kivételével − talán, mert ez sem bizonyos. Izrael ellenségei azt állítják, hogy Jeruzsálem két részének egyesítése az általános izraeli fanatizmus kezdete és vége: ami Jeruzsálemet illeti, a zsidó fanatizmus olyan valóság, akár a palesztinaiak fanatikus igénye egész Izraelre. Teddy Kollek nem „teremt” kész tényeket. Jeruzsálem maga a kész tény. Teddy Kollek, a politikus körül Izraelben nincs vita, mert Jeruzsálem felés kiépítése nem jelképes vagy tüneti gesztus: Izrael e város keleti részét

”nem átmenetileg szállta meg, hanem egyértelműen bekebelezte. Annál vitatottabb Kollek, az építőmester, az idealista. Mit tett az építőmester, s mit gondol az idealista? A város keleti részében új települések keletkeztek, mint Stuttgart, Zug vagy Houston körül. Teddy Kollek rendbe hozta az Óváros dögletes csatorna-rendszerét. Majdnem befejeződött azoknak a kerületeknek a villamosítása, ahol naplemente után csak gyertyák vagy mécsesek égtek. Ahol régen hegymagasra nőtt a szemét, akár a londoni, párizsi vagy newyorki általános sztrájkok idején, ott most úgy működik a szemételhordás, mint Zürichben, Oslóban vagy Stockholmban. Ezrekre rúg az új lakások száma. Teddy Kollek szerint kevés a régi Jeruzsálemnek ötezer új hotelszoba. A 416 szobás jeruzsálemi Hilton komoly vetélytársa lesz az újváros tatarozott King Dávid szállójának. Teddy Kollek ma egy kereken 265.000 lakosú város polgármestere, de úgy számol, hogy legkésőbb tíz éven belül félmillió polgára lesz. Amikor Teddy Kollek egyéb vívmányokról számol be, összhangban csendül össze az építőmester szava az idealistáéval. A kelet-jeruzsálemi utcatáblákra héberbetűs felírás is került, a nyugatjeruzsálemiekre arabbetűs nevek. Ez másfajta bekebelezés, mint amit a csehek, románok, lengyelek, oroszok vagy olaszok csináltak, akik elnyomták a kisebbségi nyelvet. Nyugat-és Kelet-Jeruzsálem között olyan sűrű az autóbusz-forgalom, mint Kelet− és Nyugat-Berlin közt lenne, ha Walter Ulbricht nem tartana attól, hogy a Kurfürstendamm felé tartó kocsik zsúfoltak, az Unter den Linden irányába tartók pedig üresek lennének. Nyugat-Jeruzsálemben annyi az arab autóbusz-sofőr, amennyi Kelet-Jeruzsálemben a zsidó. Ha Izavija például, Jeruzsálemnek egy olyan külvárosa, amely a háború előtt jordániai területre esett, hasznot húz a villamosításból, akkor Teddy Kollek meg van elégedve szétágazó villamosítási tervével. − Az izavijai arabok − mondja − régen legkésőbb este nyolckor kénytelenek voltak lefeküdni. Ma sokszor hajnali két órakor jönnek haza az Óvárosból. Az arabok természetesen azzal kezdenek minden tárgyalást, hogy elutasítanak minket, mint megszálló hatalmat. Olyankor én iskolákról és szemételhordásról, útépítésről és csatornázásról kezdek beszélni. Még

ha meg is akarnánk vonni a haladást az araboktól − mi persze ennek az ellenkezőjét akarjuk −, hogyan is vihetnénk ezt végbe? Büszkén meséli, hogy háromszor annyi arab szavazott rá, mint az arab városrész utolsó polgármesterére. Itt lesz láthatóvá az optimista idealista. A derűlátás az egy csekk, amit olyan bankra bocsátunk ki, amelynél nincs számlánk. Chámdi Kánaán, Söchem volt polgármestere ezt jelentette ki az International Herald Tribune-nak: − Ha ön körülnéz Rámát Eskolban − ez egy kelet-jeruzsálemi település 2500 lakással −, akkor fel sem tételezheti, hogy az izraeliek valaha is békét akarnának kötni. Három év alatt többet építettek a város megszállt részében, mint mi száz év alatt. Gondolja, hogy ezt feladják valaha is a zsidók? Teddy Kollek valószínűleg így válaszolna neki: − Önnek tökéletesen igaza van, sohasem adjuk fel Kelet-Jeruzsálemet. A többi közt azért sem, mert megpróbáltuk három év alatt behozni a száz év alatt elmulasztottakat. Nem hiszem, hogy Chámdi Kánaán ezt megértené. Kelet-Jeruzsálemben az izraeliek kereken 1600 hektárt sajátítottak ki, ebből 90 százalék arab föld volt, de egy talpalatnyit sem kártérítés nélkül. A jómódú arabok, akik elsősorban szenvedtek ettől, hogyan is érthetnék meg, hogy a szocialista Izraelben a magántulajdonban lévő föld mélyen a tíz százalék alatt van. Az állam nem kevesebb, de nem is több földet sajátított ki az araboktól, mint a zsidóktól. Az is túl nagy kívánság volna, ha azt kérnék az araboktól, fogadják megértéssel, hogy egyelőre minden nyolc zsidóra, aki KeletJeruzsálemben új lakásba költözik, csak két arab esik. Izraelben nem adják bérbe a lakásokat, hanem eladják azokat; ahol a zsidóknak fizetniök kell, ott két lakást pénztelen araboknak adnak. De hát fizető vevők kellenek, húsz százaléknyi lakásnál többet nem ajándékozhat el az állam. Ezenkívül pedig az izraeli lakásépítés általában azon az egyébként vitatott elven alapul, hogy előbb építeni, s csak azután rombolni. Ez a zsidók esetében sincs másképpen, mint az arabokéban; nekik is addig kell, sokszor méltatlan viszonyok közt élniük, míg a jobb lakások készen nem állanak. Ha száz arab lakik omladozó kunyhókban − aminthogy ilyenekben laknak a „jordániai” Jeruzsálemben −, akkor mind a száz arabnak addig

kell várnia, amíg fel nem épül egy olyan épületkomplexum, amelyben száz arab családot el lehet helyezni. Egyesével akkor sem lehetne őket kiszabadítani a nyomorúságukból, ha a gettók gondolata nem lenne a zsidó Kollek traumája. Mivel nem akar arab gettókat építeni, nemcsak százra, hanem négy-ötszáz lakásra van szükség, mielőtt bele lehelne fogni száz arab nyomortanya felszámolásába. Hogy másrészt több arab, mint zsidó iskola épül Jeruzsálemben, azt az arab vezetők, mint például Chámdi Kánaán, azzal a gyanúsítással intézik el, hogy ez a zsidó indoktrináció egy további lépése. Teddy Kollek idealizmusa közben olyan akadályokba ütközik, amelyek sokkal mélyebben gyökereznek a Közel-Kelet talajában. Az arabok új gyarmatosítókat látnak az izraeliekben. A gyarmatosításról kialakult elképzeléseik lazák. A gyarmatosítás előfeltétele az idegen, többnyire tengerentúli állam uralma, s minden esetben egy többség kizsákmányolása és elnyomása egy hatalmas külföldi kisebbség által. A gyarmatosító uralom annyi szabadságot és fejlődési lehetőséget nyújt a gyarmati országnak, amennyi neki tetszik. Képviselői a gyarmaton belül „kolóniát” alkotnak, de nem élnek együtt a „bennszülöttekkel”. Mindebből semmi sem illik Izraelre. Egyrészt Izrael a Közel-Keleten nem idegen hatalom, másrészt az arabok nem képeznek többséget Izraelen belül, végül pedig Izrael képtelen lenne fejlődni, ha az arabokat nem vonná bele a fejlődésbe. Kivéve a hadsereget, ahol egyfajta bizalmatlanságot táplálnak az arabok iránt − ugyanazok az arabok sanszai, amelyek az izraelieké Ha bizonyos foglalkozásokban nehezen kerülnek az élre, akkor is csak úgy járnak, mint az afrikai vagy ázsiai műveletlen zsidó bevándorló. Nem csoda persze, hogy ezt az arabok nem fogadják el. Még a politilógusok se mind hajlandók belátni, hogy a gyarmatosítás megszüntetésének a folyamatát utolérte, sőt el is hagyta az ideológiai gyarmatosítás. Az idegen uralomtól való megszabadulást majdnem mindenütt egy olyan váltóval fizetik meg, amelyet az eleddig elnyomott, kizsákmányolt és fejlődésükben lemaradt népek egy ideológiai kegyúrnak − többnyire a Szovjetuniónak − adnak. A váltónak azonban az a természete, hogy nem kiállítása napján fizetendő; azt mondani, hogy ezt a váltót a jövőre adják, szószaporítás

lenne, hiszen minden váltót a jövőre adnak. A szovjet gyarmatosító sem inkasszál rögtön. Tetejébe még láthatatlan is valódi gyarmatosító mivoltában, legalábbis a primitív szem előtt. Primitív az, aki csak a láthatót ismeri föl. Helyesen, arra számítva, hogy az az antikolonializmus, amely antinacionalista jelszavakat hímez a zászlajára,, valójában mégis a nacionalizmusból táplálkozik, a Szovjetunió egyelőre eltűnik az álcázó ködsapka alatt. Izrael − nem úgy, mint a régi vagy új gyarmatosítók − igenis látható, egészen a tolakodásig: nem utolsó sorban ezért is olyan nehéz a megértés az arabok és a zsidók között. Ha amerikai fejlesztési segéllyel lakóház épül Kampalában, akkor Uganda lakosainak eszükbe sem jut, hogy New York Park Avenue-ján sokkal pompásabbak az üvegpaloták. Kelet-Jeruzsálem felhőkarcolói viszont akkor is sértésként hatnak az Óváros arabjaira, ha majd ők maguk is bent laknak ezekben az épületekben. Invidious vincinity, a szomszédság irigysége. Európában is akad, aki hajlandó lemondani egy csinos háromszobás lakásról, s inkább egy nyomorúságos kunyhóban lakik, semmint hogy rendes bérlakásának épülete mellett egy úszómedencés villát kelljen néznie. A beteg gyermek dadája az irigység, ez tartja életben a beteg kommunizmust. Miért várnánk el több belátást Jeruzsálem arabjaitól? A kelet-berlinieknek Nyugat-Berlin a remény, Kelet-Jeruzsálem arabjainak Nyugat-Jeruzsálem maga a kihívás. Izrael, amely, miközben önmagát fejleszti, fejlesztési segélyeket nyújt, nem illik bele semmiféle politikai lexikonba. Teddy Kollek, az idealista, aki azt reméli, hogy a Nyugatról jövő villamosságot lelkesen fogják üdvözölni az arabok, nem akar tudni arról, hogy az araboknál még mindig érvényes az Ex oriente lux. A fény, ha nem keletről jön, nem fény. De miért is lenne a primitív népek nacionalizmusa − mert az arabok azok, nem jobb képességek híján, hanem a múltjuk következtében −, miért is lenne ez a nacionalizmus bölcsebb a magasan fejlett népekénél? Az önrendelkezés magában foglalja a jogot, szennyben és nyomorban élni, iskolába nem járni, gyógyítható betegségekbe belehalni, az asszonyt elverni, sötétben hasist szívni, rongyot szedni vagy koldulni, gyereket szülni az árokszélen, a napot tétlen végigszundikálni. Az önrendelkezés még azt a jogot is magában foglalja, hogy három keresztet biggyesszünk a váltó alá, tehát láthatatlan uraknak szolgáltatjuk ki magunkat, vagy hagyjuk, hogy saját népünk látható kegyurai tapossanak sárba bennünket.

Ugyanazon a helyen, ahol most Teddy Kollek Rámát Eskol települését felépítette, ott akart kevéssel a hatnapos háború előtt Husszein király egy nyári palota építésébe belefogni. Amíg Kelet-Jeruzsálem arabjai szívesebben építenek piramisokat kényuraik számára, mint bérházakat önmaguknak, addig a JeruzsálemBerlin párhuzam indokolt. Pár hónappal azután, hogy Teddy Kollektől elbúcsúztam, 25.000 kelet-jeruzsálemi arab tüntetett − Nasszer halála után − az izraeliek ellen. Hogy hagyták őket, s hogy egyetlen incidens sem történt, az az idealista műve volt, aki nyugodtan tekint le erkélyéről Jeruzsálemre. Miközben Teddy Kollek, a politikus, jól kijön az izraeliekkel és nehezen az arabokkal, addig Teddy Kolleknek, az építőmesternek, zsidókkal és arabokkal egyaránt sok a baja. A lángelméjű művészek, született bolondosok között a lángelméjű építészek a legbolondosabbak. Az izraeliek próbálják megzabolázni Teddy Kollek építészeti megszállottságát. Az építész a történész ellensége. Jeruzsálem viharos újjáépítése egy ideig − Teddy Kollek tervei ellenére − szétrombolással fenyegette Jeruzsálem bibliai képét. A nyomornegyedek festői volta nem hatja meg az építőmestert − így kerül jó társaságba Nápoly vagy Palermo polgármestereivel. Ha ezzel szemben az Omár-mecsettől az Olajfák Hegyét egy felhőkarcoló árnyékában kellene látni, az kétségessé tenné legalábbis a szocialista lakásépítés földrajzi elhelyezésének a helyességét. Teddy Kollek megszállottsága rossz alapra épült jó érveket ad az arabok kezébe. Teddy Kollek derűlátásának mindez, úgy látszik, nem árt. Ő úgy véli, hogy a nagyvilág Jeruzsálembe meghívott építészei segítségével majdcsak meglelik a helyes megoldást. S az arabok? A kelet-jeruzsálemi arabok nem másfajták, mint Nyugat-Jeruzsálem „régi” arabjai, akikkel évtizedek óta remekül ki lehet jönni. „Idővel majd megértik. Idővel mindent elintézünk.” Az erkély mellvédjénél állunk. Nagy a forróság: szóba kerül a chámszin, az izraeli sivatagi szél. Azoknak a házaknak a tetői, amelyek három évvel ezelőtt még a „másik” Jeruzsálemhez tartoztak, közelebb nyomulnak az egyszerű polgármesteri épülethez. A falak már csak kísértetek. A polgármester kihajol a mellvéden, hogy odakiáltson valamit egy tovasiető titkárnőnek. Szeméből kiolvasom Jeruzsálem iránt érzett egész szeretetét. S tökéletes határozottságát, amellyel az egyesített Jeruzsálemet védelmezi.

Mire felegyenesedik, már nem gondolok Sternre, a birkózóra Már Pétain marsallra gondolok, aki a verduni parancsnoki dombon, látva a német túlerő közeledését, a történelmi mondást hallani: ,Ils ne passeront pas!” Teddy Kollek lekísér bennünket az utcára, a kocsinkhoz. A portás mond valamit, amit nem értek, csak azt, hogy a polgármestert „Teddy”-nek szólítja. A vezetőnkkel egy pár arab gyerek diskurál. Teddy Kollek arabul beszél velük. Megkérdezem: − Meglátogat majd egyszer bennünket? Mosolyog: − Túl sok a dolgom. Súlyos léptekkel tér vissza az épületbe. Ibsen építőmestere, Solness beszél „szilárd alapokon nyugvó légvárakról”. Hilda meg utánanéz: „De hisz ez lehetetlen, amit most csinál!” Ragnar pedig, aki mellette áll, felel: „Ez a szellő a fák koronái közt.”

TALÁLKA A JÖVŐVEL A példát és a bizonyítékát egy és ugyanazon a napon kaptam meg; így hozta magával a véletlen. Reggel professzorokkal beszélgettünk, meg a jeruzsálemi Héber Egyetem alelnökével, este diákokkal vitatkoztam. Leírtam ezeket a mondatokat és nem bírok továbbjutni. Kibámulok a behavazott kert fehérségébe: felbukkan-e vajon a fácán-család, amely hátul, a bambuszerdőben rendezte be téli szállását? Ilyen szünetek állnak be olyankor, amikor az író „liaison dangereuse”-be bocsátkozik az olvasóval. A könyv címzetlen levél, ha ráírja az ember a címet a borítékra, zavarba jön. Az izraeli ifjúságról akarok beszélni. Hinni fog nekem az olvasó? Kivált a fiatal olvasók vajon mire gondolnak majd? Azt mondják-e, hogy csak magasztalom Izrael ifjúságát? Vagy megvetően beszélnek majd a minta-tanulókról? Az aktagyűjtőért nyúlok, amelynek „izraeli ifjúság” a címe: jelentések és újságcikkek százai. Alig van köztük egy is, amellyel egyetértenék. Nem mintha rosszakaratú lenne mind, ellenkezőleg. Olyanok, mintha a legtöbb riporter keblére akarná ölelni az izraeli ifjúságot. De az az ifjúság, amelyet keblünkre ölelünk, nem Izrael ifjúsága. Megengedik neki, hogy magára öltse a lázadás egyenruháját. Keblükre ölelik s agyonölelik. A zsidókat sosem fogadták be, Izrael ifjúságát be akarják fogadni. Aki fiatal, az akár zsidó is lehet. Házhoz küldik a tagsági igazolványt Izrael fiatalságának. De a fiatal izraeliek nem írják alá a belépést, nem kell nekik a tagság. Az ajtóm előtt, a teraszon Lici madáreledelt szór a jégkék kőlapokra. Amikor Licit látom, egyszerű megoldások jutnak eszembe. Mi lenne, ha egyszerűen az igazságot mondanám? Nem félnék felmagasztalni Izrael ifjúságát. Inkább attól félnék, hogy ártok neki vele. Mert meglehet, hogy éppen az, amit olyan remeknek látok ennél az ifjúságnál, éppen az vezeti Izrael fiataljait abba az elszigeteltségbe, amelyben szüleik éltek volt. Miféle nép is az, amely jóban-rosszban mindig más, mint a többi? A legkülönösebb ezen a napon, meg a többi napon is, amit egyetemeken, Haifán, Tel Avivban, Rechovoton és a Negevben töltöttem, az volt, hogy sehol sem sikerült tanítók és tanulók között komoly ellentétet felfedeznem. Szerettem volna őket valami valótlanságon rajtakapni, valami szubjektív

valótlanságon legalább − mert hát mégsincs az rendjén, hogy az Úr vagy az időszámítás 1970-ik esztendejében, ifjak és öregek ugyanabból a szemszögből tekintsék a nagy kérdéseket? Csapdákat állítottam nekik, trükkös voltam, ahogy az amerikaiak mondják. Nemcsak az kérdeztem: − Mi az ön véleménye? −, hanem ezt is az öregektől: − Mit gondol, mit tartanak maga felől a fiatalok? A fiataloktól meg ezt: − Mit gondol, mit tartanak maga felől az öregek? Nem volt mindig hízelgő, amit az egyik gondolt a másik felől, de mindegyikük tudta, mit gondol felőle a másik. Íme, a konkrét világosság a zavart absztrakció korszakában. Ennek megvan az oka. 1918-ban rakták le a Scopus-hegyen az egyetem alapkövét − ez az ország legnagyobb, s a világ egyik legjelentősebb főiskolája. 1925-ben nyitották meg az egyetemet, 1948-ban ment száműzetésbe. Húsz éven át gátolta meg Jordánia tanároknak és diákjaiknak, hogy belépjenek a tanintézetükbe. Új főiskolát kellett Jeruzsálem nyugati részében építeni. A zsidó sors makrokozmosza − hazatérés és menekülés, menekülés és hazatérés − az egyetem mikrokozmoszában tükröződött. Mindössze két éve annak, hogy lerakták az új Héber Egyetem alapkövét. Ma hatalmasabbnak tűnik, mint a Harvard egyetem. Amerika leghíresebb egyetemének tizenötezer diákja van. Izraelének tizenhatezer. Jeruzsálemben minden hét diákra jut egy professzor, a rechovoti Weizmann Intézetben egy professzor egy diákra. A hatnapos háború idején az egyetem bezárta a kapuit. A tanárok és a tanítványok el voltak foglalva, a hazájukat védelmezték. Nem akarták, hogy ismét száműzetésbe menjen a főiskolájuk. Nem ritkán esett meg, hogy valamelyik professzor − mint tartalékos hadnagy −, egyik diákjának a parancsnoksága alatt álljon, aki százados volt vagy őrnagy. Ilyen kövek között nem burjánozhat a nemzedék-gyűlölet dudvája. A jeruzsálemi egyetem alelnöke, Bemard Cheriek, írországi zsidó; szomorú zsidó szeme és ír humora van. Mivel Licivel ült szemben, az írek és magyarok hasonlóságáról beszélgettünk, hogy mindkét fajta tud „csakazértis” nevetni, hogy az íreket az angolok, a magyarokat az osztrákok nyomták el, a humor az ilyesmikből fejlődik ki.

Ahogy Boros százados sem félt, hogy elveszíti zsidó azonosságát, mert magyar-zsidóktól származik, úgy Cheriek sem tagadta, hogy Írország befolyást gyakorolt az egyéniségére. Ha a diaszpóra zsidói oly kevéssé bigottan gondolkoznának, mint az izraeliek, egy lépéssel messzebb tartanának. Cheriek többször is említette a „blessing in disguise”-t az álruhás áldást. Tizennyolcadiktól huszonegyedik évükig a fiatal izraeliek a hadseregben szolgálnak. Huszonegy alatti diákot ritkán lát az ember. A vita, hogy tizennyolc évével választójogot kapjon-e az ember, abszurdumnak tűnne a szemükben. Mikor először teszik be a lábukat a kampuszba, már mögöttük van az élet és a halál közti választás. A Héber Egyetem tanárainak az átlagos életkora negyven, de van sok harminc éves professzor is: érett férfiak tanítanak érett férfiakat. Noha az állampolgári kötelességek teljesítése miatt − évente mintegy hatvan napi katonai szolgálat − sok késedelem áll elő az oktatásban, az izraeli diákok nem vesztegetik el az idejüket. Az olyan huszonegyéves, aki ne tudná pontosan, mit és miért akar tanulni, kivételszámba megy: örökös „véndiákok” meg nincsenek is. − Nemrégiben egy nehéz problémánk akadt − mondta Cheriek. − Két vizsgát tartunk évente, mint egyebütt is, de a diákok gyakran elvesztettek egy-egy szemesztert, mert közvetlenül a vizsga előtt behívták őket. Követelték, hogy évenként háromszor tartsunk vizsgákat. Bele kellett mennünk. Így festenek a diák-tiltakozások Izraelben. Lenéztünk a Scopus-hegy szelíd lejtőin − az ablakaink alatt egy új épület nőtt ki a földből. Diákotthon. Felhangzik hozzánk az ácsok kalapácsolása, Izrael muzsikája. − A kampuszon alig élnek izraeli diákok − mondja Cheriek. − Vagy 2000 külföldi tanul Jeruzsálemben, többnyire amerikaiak, kívülük 250 arab és drúz. Az arab hallgatók száma évről évre nő. A nyelvoktatásban egy új rendszert fejlesztettek ki. Három, legfeljebb öt hónap múltán minden külföldi képes követni héber nyelvű előadásokat. A tantervvel már bonyolultabb a helyzet. Az izraeli érettségizettek ismeretei nem csekélyebbek, olykor még bővebbek, mint a német vagy amerikai diáké a harmadik vagy negyedik főiskolai szemeszterben. Csak a franciák állnak

jobban náluk. Korrepetálnak velük, feltűnés nélkül és ingyenesen. „Rendbeteszik őket.” A haifai technikai főiskola egy belga származású fiatal professzora, egyike a legérdekesebb férfiaknak azok között, akiket itt megismertünk, rájött, hogy bizonyos szakokon nemcsak feltétlenül a főiskolán kezdhető meg a főiskolai oktatás. A rektorral s a technikai főiskola professzoraival együtt elköltött ebéd után − 5700 diák, majdnem 1000 professzor, s mellettük 12 ezer felsőbb tanulmányokra készülő középiskolás − ebéd utáni beszélgetésünk végeztével kéttucatnyi tizennégy esztendős várakozott az ajtó előtt az őszbevegyült hajú fiatal professzorra. A computerek tudományára oktatja őket. Izraelnek ezrével vannak tizenhat éven aluli computer-szakemberei. Az ablak mellett állva, megkérdeztem Cherieket: − Az izraeliek számára nincsen hely a kampuszon? − Hely van bőven, de a diákok otthon akarnak lakni. − Úgy érti, egyedül? − Nem. Otthon. A szüleiknél. Gondoltam magamban, mivel én most „trükkös” akarok lenni, hát ezt is ellenőrzöm. − Ez a többi közt − folytatta az alelnök − szociális kérdés is. Szegény ország vagyunk. A diákoknak kereken kilencven százaléka maga kénytelen a létfenntartását megkeresni. Ez nehéz, ha a kampuszon laknak. − Vannak nehézségek a külföldiekkel? − Miért csak a külföldiekkel? − kacagott Cheriek. − A diákság képviselőivel tartott üléseken olykor elég forró a hangulat. Nincs lényegesebb kérdés, amit a tanári kar meg ne beszélne a diákokkal. A vélemények között néha nagy az eltérés. − Vagyis a diákok beleszólnak a vezetésbe? − Helyesebb lenne úgy mondani, hogy beleszavaznak. Semmit sem határozunk el a diákok háta mögött, de a végső döntés a professzoroké. A bizalom kölcsönös. Nem emlékszem egyetlen olyan esetre sem, amikor a végén ne jutottunk volna közös nevezőre. Egzotikus egység. Talán mégsincs rendjén valami. Egy gyerekkori emlékem segít.

Balszerencsés napra esik a születésnapom, egybeesik pont a tanév végével. Legalábbis így volt, amikor Bécsben gimnáziumba jártam. Abban a tanévben a szokásosnál is gyengébbre sikerült a bizonyítványom. Mivel azonban a szüleim születésnapi ünnepséget − vagy ahogy azt Ausztriában hívják, uzsonnát − terveztek, helyesebbnek láttam a bizonyítványt egyelőre a matrac alá dugni, mert különben elmaradt volna a születésnapi ajándék, torta és parti. Az összejövetelen zálogosdit játszottunk. Nekem az a szellemes feladat jutott, hogy Wilhelm Gorlitzer nevű osztálytársamnak − osztálytársaknak már csak ilyen a nevük − egy pofont adjak. Persze viccből. Én azonban nem viccből adtam. Úgy találtam felpofozni, hogy ráment egy foga. Ma már tudom, miért lendült neki olyan végzetesen a kezem. Mert a matrac alatt feküdt a bizonyítványom. A rosszérzésem rossz helyen pofozta ki magát. A világ lázadó diákjai azért pofozzák meg Gorlitzert, mert matrac alatt dugdossák az „elégtelenjüket”. Könyvtárakat gyújtanak föl, holott a társadalmat szeretnék. Izrael diákjai nem buktak meg. Azt sem hiszik, hogy a társadalom bukott volna meg, legalábbis, ami az izraelit illeti. Ha valami nincs kedvükre, azt megmondják, de valóban arról beszélnek, ami nincs kedvükre. Vannak képek, amelyek nem tetszenek nekik: kiveszik a keretből, de nem verik szét a keretet. Tanulni, nem tanítani akarnak. Ők is alakítják az idomtalan társadalmat, de a forgácsot csak elégetni lehet, alakítani nem. A kuszaság ellen vannak, a fejlődés mellett. Mivel a fennálló társadalmat nem tartják elveszettnek, elvesztek a világforradalom számára. Bemard Cheriek mégegyszer visszatért a külföldi diákokra. − A legtöbbjét − mesélte − rövid idő múltán már alig lehet az izraeliektől megkülönböztetni. A tantermekben csak kevés hippit fog találni. Azok a hippik, akiket az utcán lát, nem hippik. A diákok, akik a fronton szolgáltak s az ellenséggel álltak szemközt, megvetéssel nézik le őket. Az értelmiségi voltukat a szemináriumokon, nem az utcán demonstrálják. Izraelben a hippik nem a régi, hanem az új társadalom deklasszáltjai. A tiltakozásuk üresjáratban fut, mert velük azonos korúak ellen kellene irányulnia. Azokat a külföldi − többnyire amerikai vagy német − diákokat, akik megpróbálnak kábítószereket behozni a kampuszra, a diákok kitaszítják maguk közül. Ehhez nincs szükségük „az irányításba való beleszólásra”, önmagukat irányítják.

Egy tanársegédnő − németországi származású, mindkét fia szábre, most mindkettő a Szuezi-csatornánál szolgál − végigvezetett bennünket az egyetemen. Egyszerű ünnepélyességű Auditórium Maximum, virágzó parkok, úszómedencék, a túlzsúfolt könyvtárteremben halotti csend, a jogi fakultás egyik előadótermében éppen egy „port” tartanak, az egyik sportcsarnokban tőrvívók, hatalmas amfiteátrum, amelyben jól lehetne Sophoklest játszani, a Debora Taylor-épületben egy korszerű computer áll, a menza ragyog a tisztaságtól, a színházteremben egy musicalt próbálnak, az egyik tanteremben egy diák doktorátusi értekezését olvassa fel három tucat, orvosi köpenyben ülő professzornak. Egy diák repülős egyenruhában, egy fiatal néger pap, miniszoknyás leányok, nadrágos leányok, kápelis diákok, diákok és diáklányok heverésznek a gyepen, lapokat olvasnak, vitatkozó csoportok, beszélgetnek, nem kiáltoznak, sietős léptek és hosszú szünetek − s feltűnik nekünk, hogy a korkülönbséget eltüntette valami varázslat. Egy fehérhajú professzor ül egy lépcsőn, diákok között, a Weizmann téri újságárus bódénál egy professzor két diáklánnyal beszéli meg a legújabb híreket, egy festegető diák körül csoportosulás, s két idősebb úr néz át a kíváncsiskodók feje fölött. A tanársegédnő figyelmeztet bennünket, maradjunk csendben, mert most egy tanterembe lépünk − a terem akkora, hogy szinte elvesznek benne a diákok, a professzor ingujjban, nem lehet több harmincnál, éppen matematikai képleteket ró a fekete táblára. Noha a tanársegédnő utasításai értelmében csendben vagyunk, egynéhány diák mégis hátrafordul felénk és pisszeg, nem akarják, hogy megzavarjuk őket. Szelíd kéz lebeg a kampusz fölött. Patyomkin-falut láttunk vajon? Este a Héber Egyetem diákjai a Bné Brit Hillél-házában gyűltek össze. Az egyetemen válogattuk ki őket, de csak úgy kapásból, mindössze a diákszervezet elnökének a meghívása nem volt véletlen, a többinél csak az volt a feltételünk, hogy értsenek angolul. Tíz fiút hívtunk és három lányt. Az egyik lány teát hoz, egy fiatalember aprósüteménnyel kínál. A feleségem nem tudja, hová üljön. Egyszerre három fiú hoz neki ülőalkalmatosságot. A fiúk úgy rendezik el a félkört, hogy a lányok kapják a legjobb helyeket. − „Nincs az udvariasságnak egyetlen olyan külső jele

sem, amelynek mély, erkölcsi alapja ne lenne” − írja egy ódivatú író „Vonzások és választások” című könyvében. Lehet, hogy az Enotria nem is hajó, hanem repülő szőnyeg volt. A diákok nem hasonlítanak egymásra: éppen ez a különös bennük. Mind zsidó, de a szüleik Lengyelországból vagy Kanadából, Ausztriából vagy Oroszországból kerültek ide. Bár nem ez teszi. Ezek diákok és nem diákszerepet játszók. Az egyiknek hosszabb a haja, a másiké rövidebb, ennek van szakálla, amannak nincs, az egyik keretes szemüveget visel, a másik keretnélkülit, a lányok ápoltak, de különböző módon. Rúzzsal vagy anélkül. A jogászgyerek előírásos kék öltönyt visel fehér inggel, a román nyelvész blue jean-ban van, a harmadik azt kérdi, le szabad-e vetnie a zakóját. Mindegyikük dolgozik a tanulmányain kívül. Az egyik egy gyógyszertárban, a másik éjszakánként egy teherautót vezet. Nem képeznek kasztot. Ha egyenruhát kell viselniök, az a hadsereg egyenruhája. Amikor nem katonák, nincs egyenruhára szükségük. Gondolom magamban: a legjobb az lesz, ha mindjárt kivizsgálom, átejtett-e a ravasz úr, vagy sem. Noha minden diák felül van a huszonegyen − az elnökük, egy morcos fiatalember, aki néha ravaszul mosolyog, huszonnégy lehet −, kettő kivételével, mind a szüleiknél laknak. − Amíg csak lehet − mondja a jogászgyerek, magas, sötéthajú, kellemes bariton-hangú legény. − Nincsenek nehézségek? − Már miért is lennének? − a zsidók szívesen válaszolnak kérdéssel. A szülők nem akarják korlátozni a fiaik szabadságát. − Tudom már, mire gondol − mondja a művészettörténész. − Porosz fegyelem, satöbbi. Nem. csoda, ha odaát lázadozik az ifjúság, bár azt hiszem, hogy ez a lázadás elég primitív. Olyan ez, mintha minden négert csekélyebb értékűnek tartanánk, mert rossz tapasztalatokat szereztünk egyetlenegy négerrel kapcsolatban. Mi miért lázadnánk? A lázadás nem öncél. − A szüleink küzdöttek értünk − mondja a román nyelvész −, most végre örömet is szerezhetünk nekik.

Hogy ezt komolyan gondolja, azt már mai újságolvasmányaimból is tudom. Ilyenfajta hirdetéseket láttam egy lapban: „Meleg szeretettel kívánunk sok szerencsét Friedmann Sanyinak és Rellának (Kolozsvárról, most Natanján), 25-ik házassági évfordulójuk alkalmából, kívánunk nekik sok egészséges, boldog évet százhúszig − gyermekeik Sosi és Béni, valamint unokájuk Chájele.” Ilyen hirdetések − a fentit az Új Keletből idézem − naponta jelennek meg az izraeli lapokban, gyakoribbak, mint másutt a gyászjelentések. Érzelgősség? A szülők huszonötödik házassági évfordulóján meg szabad az érzelgősséget engedni. Mire jó a szív, ha nem hordjuk a tenyerünkön? Licivel egy éjjeli lokálban ültünk, magas volt a jókedv, a legtöbben idősebb emberek voltak. − Miközben maguk a fronton vannak − mondtam −, a szüleik szórakoznak. Nem veszik ezt rossznéven tőlük? A diákok elnöke, elég szófukar fiú, vállat vont: − De hiszen azért vagyunk a fronton, hogy az ő életük tovább menjen. Miért ne szórakoznának a szüleink? Pillantást váltottunk Licivel. Hová hozott bennünket a repülő szőnyeg? Vagy talán álom ez? A professzorokkal való viszonyukról beszélgetünk. − Az idősebbjének − mondja a közgazdász −, kivált a Nyugat-Európából származóknak, néha különös elképzeléseik vannak. − Türelem kell hozzájuk − mondja a jogász. Az én kérdéseim „európaiak”, bírál a kis gömbölyű pszichológusdiáklány, és helyretolja kerek szemüvegét. Az, hogy a tanulmányokat huszonegyéves fejjel kell megkezdeni, az Izrael „örök háborúskodására” vezetendő vissza, de ez szerencse a szerencsétlenségben. − Az izraeli diákok nem intelligensebbek másoknál, ez előítélet. Mi csak érettebbek vagyunk. A felsőiskolai tanulás komoly dolog. − A professzorok többet tudnak, azért professzorok − mondja a jogász. − Haszont kell a tudásukból húzni, „nagy butaság” lenne nem megtenni ezt. A Héber Egyetem tantestületének mintegy kétharmada innen, az egyetemről került ki. − Ők diákok voltak, közülünk még sokan lesznek professzorok − mondja a román nyelvek kutatója. − Természetesen akadnak bőven problémák is.

A professzorok például jobb parkolóhelyekre tartanak igényt, sztrájkkal kellett fenyegetőzni. − Jöhetsz vagy egy negyedóráig gyalog − mondja a jogász. − Nincs is kocsim − feleli a diákelnök. Vita kerekedik, úgy, mintha mi jelen sem lennénk. Baloldalamon ül a művészettörténész. Feltűnt nekem, hogy úgy fest, mint egy szabadságharcos a francia forradalom idealizált festményein, Rouget de Lisle szavalja a Marscillaise-t. Azt mondja: − A könyökömön jön ki a nemzedéki konfliktus. Megkérdezem: − Vitatkoznak olykor külföldi diákokkal? A szociológus kér szót, a román nyelvész mellett ül, eddig meg sem szólalt. Izraelben elbeszélgethet az ember tizenhárom diákkal, anélkül, hogy tizenkettő hallgatna, s az egyetlen szociológust hagyná beszélni. − A legtöbb fiatal külföldi − mondja ez − elképesztően rosszul van tájékozva Izrael felől. Ez még nem lenne baj, mi csak azon csodálkozunk, hogy nem is akarnak tájékozottabbak lenni. Mikor megjönnek, teli a bőröndjük kész klisékkel, s mikor hazautaznak, ugyanazokat a kliséket viszik vissza magukkal. Maguk mögött csak halomnyi pornográf kiadványt hagynak. Pornográfia, gondolom, ez kényes ügy. Hogyan állunk a kábítószerekkel és a pornográfiával, az európai és az amerikai főiskolák e két új fakultásával? − A legtöbben − mondja a kis pszichológus diáklány − megtettük a külföldi diákoknak a szívességet, és kipróbáltuk a kábítószereket. Nem ismerek egyet sem, aki másodszor is megkísérelte volna. Halkan mondja egy másik lány: − Mi izraeliek vagyunk, mi nem menekülünk. Magunk elől sem. − Az ország egyeden pornográf lapját − mondja a jogász − elutasítják a diákok. Amikor az európai „pornó-hullámról” mesélek, mind nevet. Mintha kannibál-vicceket meséltem volna nekik. Úgy látszik, mindig kell „fejlődésben visszamaradottaknak” is lenniök. − Ez a legprimitívebbeknek való dolog − vágja rá a kis pszichológus lány. − Megkísérlik természetesen nálunk is üzletet csinálni az effajta holmival.

Arabok és fiatal afrikai zsidó bevándorlók vásárolgatják az ilyesmit, ők nézik meg a pornográf filmeket is. A diákelnök megint fékez. Elmeséli, hogy az egyik festészeti órán „botrány” támadt. Mindnyájan ismerik az esetet. Egy modell meztelenre vetkőzött. − No de kérem − mondom én −, ekkora erényességet már el sem bírok hinni. Hogyan akarják az emberi testet ábrázolni, ha beburkolják a modellt? − Nem erről van szó − feleli. − Persze, hogy kellenek meztelen modellek. De hát a modell levetkőzhet a ruhatárban, s aztán köpenyben jöhet be a terembe. Ez a lány meg az előadóteremben vetkőzött le, egyik ruhadarabját a másik után vetette le, mint a strip-tease-ben. − S erre botrány tört ki? − Magától értetődik. Licivel megint váltunk egy pillantást. Mégis álmodunk? „Rouget de Lisle”. aki a baloldalamon ül, egyfajta rosszallással mér végig. − Miért beszél a meztelenségről? − kérdi. − A testi pornográfia teljesen veszélytelen. Miért nem beszél a lelki pornográfiáról? − Ez alatt mit ért? − A múlt héten, például, láttam Albee darabját, a „Ki fél Virginia Woolftól?”-t. Az lelki pornográfia. Te jó Isten, gondolom magamban, ezek még baloldali intellektuelt csinálnak belőlem! Kénytelen leszek Albee segítségére sietni. − Tudom, tudom − mondja a művészettörténész. − Az persze létezik, amit Albee bemutat. Hiszen a darabot játsszák nálunk is, a cenzúra nem tiltotta be. Csak azt nem tudom, minek kell nekem ilyen ocsmányságokat végignézni. A művészet, az a szépség. Az etikus s az esztétikus egybevágó értéknagyságok. Ismét úgy fest a vita, mintha jelen sem lennénk. A vélemények egymásnak ütköznek, de. az én Marseillaise-költőmnek egyikük sem veti a szemére, hogy naiv, reakciós vagy álszent lenne. Én közben figyelmes leszek a „cenzúra” szóra. − No igen, cenzúra van − mondja a diákelnök. Provokálok: − S hogyan állunk a véleményszabadsággal?

− A politikai véleményszabadság teljes − oktat ki a jogász. − De egy harcban álló ország kénytelen bizonyos, területein cenzúrát gyakorolni. Elsősorban a filmek esetében. − Biztos maga abban − kérdezem −, hogy a kormány nem él vissza a jogaival? − Mi választottunk − feleli a medikus. − Hát ez nem olyan egyszerű − veti közbe a diákelnök −, 1969-ben például 69 filmet tiltottak be. Tíz közülük, ha jól emlékszem, arab propagandafilm volt. Tíz vagy tizenkettő, többnyire német, tiszta pornográfia. A többi mindenféle szörnyűségeket tartalmazott. − Alapos információi vannak − mondom én. Kacagnak. − Hát persze, hogy jó információi vannak − mondja a közgazdász. − Hiszen benne van a cenzúra-bizottságban. − Tehát nem önhatalmúlag határoz a kormány? − Elég baja van a kormánynak a háborúval − mondja a szociológus. Érdeklődöm, milyen a cenzúra a megszállott területeken. − Az araboknak szabad arab filmeket nézniük − mondja a szakértő. − Tavaly 141 arab, nagyrészt egyiptomi filmet engedélyeztek. 32 nyugati film közül négyet cenzúráztak. Túl vérszomjasak voltak. A megszállt területeken egyébként nagyjából a jordániai rendelkezések szellemében működik a cenzúra. A művészettörténész − a légihaderő hadnagya − elgondolkozva mondja: − Az erőszak olyan országoknak való, amelyek békében élnek. Felteszem a már állandónak ható és mintegy visszatérő kérdést, hogy megváltozik-e az izraeli ifjúság, ha békés állapotok lesznek. A fiatalok szavaznak. Tízen igennel. Az itteni ifjúság is megközelíthető lesz az intellektuális baloldal propagandája számára. Hárman azt mondják, hogy immúnisak vagyunk, tehát akkor sem lesz megközelíthető az izraeli ifjúság. Körbejár a teáskanna s a száraz süteményekkel teli tányér. A jogász összesúg egynéhány diáktársával. − Kérdezhetek valamit? − fordul azután hozzám. S amikor igent bólintok: − Miért nem kérdez valami nehezebbet?

− Mit gondolnak nehéznek az izraeli diákok? − Hát például az arabokkal való viszonyunkat − mondja a jogász. Mind a tizenhárom elmondja a maga véleményét. Jól megfontolják, keresik a kifejezéseket, helyesbítenek, a fiatal arcok megöregszenek. Most látni, hogy zsidók, minden zsidó öreg. A fiatal izraeliek, miközben védőfalat kell emelniök az arab támadások ellen, egyszersmind tulajdon gyűlöletük ellen is védőfalat emelnek. Lici meg én már a legelső este, Haifán, megtudtuk, s most ugyanazt tudjuk meg Jeruzsálemben. A fiatal zsidóknak nincs idejük a nemzedéki konfliktushoz, elfoglalja őket lelki üdvük megőrzése. Az ótestamentum bosszúálló Istene már nem az Istenük, nem az izraeliek Istene már. Jesájá: „Figyeljetek a hangra, egyengessétek az Ur útját; hasítsatok a pusztán át is egyenes utat a mi Istenünknek!” Az egyenes úton a fiatal izraeliek a szükséges önvédelem s a fölösleges gyűlölet közti utat értik. A tizenhárom tanú egyike sem tartotta gonoszaknak vagy csekélyebb értékűeknek vagy vérszomjasoknak az arabokat. Egyikük sem kételkedett abban, hogy lehetséges lenne békében élni az arabokkal. Egyesek azt bírálták, hogy csak kevés arab járhat az egyetemekre. Igaz, alacsonyabb a műveltségi színvonaluk, a biztonsági intézkedésekre is szükség van, de azért az öregebb professzorok előítéletei is belejátszanak ebbe. − Ha minden arabot gyűlölnénk, nácik lennénk − mondta az orvostanhallgatóm. Pillantást váltottunk Licivel. Mégiscsak álmodunk? Nehéz kérdések. Például az izraeli militarizmus vagy az izraeli imperializmus. Az arcok most ismét fiatalosabbak, a hangok hevesebbek,− most három-négy diák is egyszerre beszél. A Földközi-tenger túlsó partjáról idehangzó, imperializmust vagy militarizmust emlegető szemrehányások kétszeresen is bántják, sértik őket, éppen azért, mert többnyire fiatal emberektől származnak. A romanista felemeli keskeny, majdnem átlátszó, finom kezét, s halkan mondja: − Egyenruhás emberek gyilkolták le szüleinket és nagyszüleinket. S mert Európa ifjúságának rossz a lelkiismerete, noha, mellesleg megjegyezve, erre egyáltalán semmi okuk, ezért a gyilkosaink egyenruhája elleni gyűlöletüket átviszik a mi uniformisainkra.

A romanista százados egy páncélos zászlóaljban. A kerek szemüveges, pszichológiát tanuló diáklány ezt mondja: − Militarizmusról beszélni háború kellős közepén − micsoda ostobaság! De hiszen egyikünk sem jókedvében katona, nem igaz? − Helyeslés. − A mi tábornokaink csak katonai parancsokat adnak, semmi egyebet. Mikor pedig a hősök dicsőítését hozom szóba, azt feleli a jogász: − A hőseinket megsiratjuk. Tilos? A diákok elnöke ravaszul mosolyog: − Nem, igenis tiszteletben tartjuk a hőseinket. A hatnapos háború vezérkari főnökének, Jicchák Rábinnak például, doktorsüveget raktunk vitézségi éremként a fejére. Utána meg kiküldtük nagykövetként Washingtonba. A tiszteletbeli doktori cím elnyerése alkalmával ezt mondta Jicchák Rábin: „Ez a hadsereg a népből jött és a néphez tér vissza − egy olyan néphez, amely a válság idején nagy magasságokba emelkedett s erkölcsösségének, szellemi erejének hála, minden ellenségét legyőzi.” A szociológus így szólt: − Akármit is teszünk, sehogy sem jó. Ha büszkén szólunk hadseregünkről, vagyis önmagunkról, mert hiszen hivatásos katonaságunk elenyészően csekély, akkor militaristáknak mondanak bennünket. Ha azt valljuk, hogy békét akarunk, akkor hazánk ellenségeinek az elismerését vívjuk ki. Megint a jogász volt soron: − A hatnapos háború idején senki sem hívott bennünket imperialistáknak. De utána rákezdte a szovjet propaganda. Hogy mi, úgymond, támadó háborút indítottunk. Nem emlékszem, hogy Pearl Harbor óta elhangzott volna valahol is hadüzenet, de még az is elkésve érkezett. A hadüzenetek kimentek a divatból. Az arab vezetők beszédei képezték a hadüzenetet. Meg az akabai szoros lezárása. Azóta mindezt elfelejtették. Az orvostanhallgatónő: − Azt mondják, Nasszer nem így gondolta. Ha azonban azt mondanók, hogy nem vesszük komolyan az arabokat, akkor ennek nem nagyon

örvendenének. Dehát mikor vegyük komolyan őket, s mikor nem? Vártuk volna be, míg legyilkolnak mindnyájunkat? Megemlítek egy izraeli barátomtól kapott hanglemezt háborús dalokkal. − Ön talán nem dalolt volna, útban a Siratófal felé? − mondja Rouget de Lisle. − Csak hívjanak bennünket militaristáknak, mi a puszta létünkért küzdünk. Nehéz kérdések. Az izraeli ifjúság nem vesz részt a diáklázongásokban. Elhangzik Marcuse, Adorno, Mitscherlich és Haberman neve. Mind ismeri a neveket, egyesek a műveiket is olvasták. Átadják a szót a szociológusnak. − Az idejétmúlt marxizmus a pszichoanalízisbe menekül, követve az amerikai business-alapelvet: If you can’t lick them, join them. (Ha nem bírod megverni őket, csatlakozz hozzájuk. − A ford.). Amikor ezt a mélyreható fecsegést olvasom − egyébként az egyetemen is megvitattuk − rosszul vagyok tőle. Horkheimer az egyedüli, Adornón kívül, aki halála előtt jutott el ehhez, aki rájött, hogy a filozófiát nem lehet büntetlenül szociológiává változtatni, sem a filozófiai elméletet forradalmi gyakorlattá. Akár árulóknak tart minket Európa ifjúsága, akár nem: az az ország, amely megtalálta a maga társadalmi formáját, nem cselekedhet pusztán csak a zűr kedvéért, úgy, mint az az ország, amely társadalmi formáját csak most keresi. Nekünk találkánk van a jövővel. Vagy a sorsunkkal, hogy Lincoln szavait alkalmazzam. Egy takarítónő dugja be az ajtórésen a fejét, már nem is először. Éjfélre jár. A fiatalok nevetnek, igyekeznek az asszonyt megnyugtatni, végül is leteszik a seprűje előtt a fegyvert. Keskeny, sötét lépcsőkön megyünk lefelé, feleségemnek és a lányoknak a fiúk segítenek. Sálom, sálom − utánuk nézünk. Az egyik diák egy lány vállára helyezte a karját, három fiú még áll a sarkon, vitatkozik, kocsija nincs egyiknek se, gyalog megy haza mind, a karcsú jogász, a diákelnök és Rouget de Lisle. Kacagó hangjuk még sokáig kísér bennünket. Behúzom a függönyt. A fehér pálmákra ráterül az éj. Visszatérek az íróasztalomhoz, előveszem az „izraeli ifjúság” feliratú iratcsomót. A Bné Brit Hillél-házában töltött este óta alig egy pár hónap telt el. Időközben Izraelben színre vitték a „Hair”-t, az apokalipszis zenés darabját. A fürdőkád királynőjét”, meg az első izraeli pop-musicalt, a „Kfoc” címűt,

amelyben a szereplők meztelenül ugrándoznak − „Kfoc” annyit jelent, mint „Ugorj!” −, szeméremszőr-operett társadalomkritikával, meztelenekkel és vörösekkel. Szinte a teljes sajtó elítélte mindezt, a látogatottság gyér, a siker sovány. Mindenesetre, játszották. Rouget de Lisle-nek sejtelme sem volt, miért. A televízióban Mike Brandt lép fel a zenekarával, ő az izraeli beatle, egy ciprusi menekült-táborban született, iskolára nem tellett a családnak. A fiú lakatosinas lett, most protestsongokat énekel, népszerűek a lemezei. Európából hazatért diákok − hazatérnek, ismét elutaznak, megint hazatérnek − alapították a „Ben Gurion alcsoportot”, s ez áll a röplapjaikon: „Ha valaki a humanizmus alapelvei ellen vét, legyen az Hitler vagy Mose Dáján, akkor minden ember köteles ez ellen fellépni.” Nincsenek többen pár tucatnyinál, de nem lehet véletlen, hogy a Jediot Chádásot című izraeli német nyelvű újság öthasábos cikkben emel óvást ellenük. Dán Ofry, Izrael egyik legjobb újságírója, három hasábon óv a trójai falótól, amelynek belsejében Izrael újbaloldalának, a „Sziách”-nak az agitátorai bújnak meg. Az egyetemeken vadsztrájkok dúlnak, a vizsgatételek túl nehezek. Az ország egyik legjelentősebb építészét, Alfréd Mansfeld professzort sztrájkoló diákok „leterítették”. Baloldali radikális diákokat képeznek át Amerikában „ápárátcsikokká”, egy Uri Davis nevű diák az állami rádióban és televízióban szólít fel a katonai szolgálat megtagadására. ,A fürdőkád királynője” című musicalban ezt a dalt éneklik: „A fiaink féllábbal térnek vissza a Szuezi-csatornától, de nem tesz semmit, a fő, hogy az állam ép marad.” Mikor a közvélemény kutatás kimutatja, hogy a lakosság többsége elutasítja a musicalt, akkor az arabok hamburgi szócsöve így ír: „Nyilvánvaló, hogy a legtöbb izraeli annyira fenyegetőnek érzi hazája helyzetét, hogy már nem képes az öngúnyt elviselni.” A független Neue Zürcher Zeitung szerint pedig, noha Izraelben még mindig érvényben van az „Éjn brérá”, a „más választásunk nincs”, az izraeli ifjúság körében mégis nyugtalanság tapasztalható. Lehet, hogy mindig ugyanarról a százötvenről van szó − mert az Associated Press szerint nem voltak többen −, de mégis százötven fiatal izraeli vonult ki Golda Méir rezidenciája elé, hogy zsidó családok chevroni letelepítése ellen tiltakozzék. Nem sziget Izrael. Nem tudjuk, van-e rák-vírus, de a rák egyik válfaja ragályos.

Minden álom lett volna hát? Az erkölcsös udvariasság, amelyről Goethe szólott, a nacionalizmustól mentes hazafiság, a lányok, akik még tudnak pirulni, a félelem a szívbéli gyűlölettől, a kinyújtott kéz, amely ha kell, ökölbe szorul, a mocsok utálata, a tudás tisztelete, a szabadság fegyelme, a hagyományok elismerése, az igazságba vetett hit, a hitbe vetett hit, a szülők szeretete − minden? Ne ábrándítsatok ki, barátaim! Nem vagyok már fiatal, de nagyon öregnek érezném magam, ha már nem tudnám szeretni az ifjúságot. Nektek köszönhetem, hogy megint szeretem. Gyűlölöm a háborút. Nem akarom elhinni, hogy az erény szépséges királynője Marsnak, a háború rút istenének sziámi ikertestvére, s hogy meg kell halnia, ha Mars meghal. Kossuth Lajos, a nagy magyar szabadsághős ezt mondta: „Nem győztünk, de küzdöttünk; nem törtük meg a zsarnokságot, de feltartóztattuk a menetét; hazánkat nem mentettük meg, de védelmeztük; s ha egyszer majd megírják a történelmünket, elmondhatjuk, hogy ellenállottunk.” Álljatok ellent mindazoknak, a saját soraitokban lévőknek is, akik azt súgják a fületekbe, hogy az egészséges beteg, mert a beteg világban betegnek kell lennie, hogy hozzátartozhassék; meg azt, hogy kötelesek vagytok egy olyan ifjúsághoz ragaszkodni és törleszkedni, amellyel születésetek évén kívül semmi közösségetek. Meg azt, hogy az iskola padját a barríkáddal kell felcserélnetek; s hogy az ifjúság közössége kitaszít benneteket a soraiból, ha nem szívtok hasist, ha nem jártok vitustáncot, ha nem meztelenkedtek folyton, ha nem égettek könyveket, s ha − kezetekben a béke pálmaágával − nem viszitek fel öregeiteket a Taigetos hegyére, kitenni ott őket ragadozómadarak eledeléül, férgek táplálékául. Ne restelkedjetek! Ne restelljetek ártatlanságotokat, gyermekdedségeteket, érzelmeiteket, hűségeteket, büszkeségeteket, egyszerűségeteket, pátoszotokat, magatok és atyáitok hitét! A hajón, amely elvitt Erec Jiszráelből, rátok gondoltam. Arra a szemüveges lányra, meg arra a halványkezű fiúra, és a Marseillase költőjére. Akkor írtam ezt: Ti rejtélyt vártok, ez meg egyszerű: Egyistent hinni! (De nem úgy, amint egyesek Nasszert, Maot, Ho Csi Minh-t); Nem leborulni halványnál, magasnál, (van kőtáblátok, ámde tótágast áll);

Isten nevét nem ejteni hiába (van képetek, mégis üres a ráma). A hetedik nap hozzon víg nyugalmat (halott az is, ki tágas sírban alhat); övezze a szülőket tisztelet (akkor is, ha már gyengék, öregek): Ember ne öljön, szent az emberélet, (a szép haszon bármint csábítna téged); Ne csalj, se mást, se élettársadat (bár a hazugság, mint bogáncs, ragad); Soha ne lopj el idegen javat (habár a „Tőke” úgy szól, hogy szabad), az igazat mondd tisztán s mindenestül, (noha divatban van a hamis eskü); a szomszéd asszonyára ne kacsintgass, (van érdekesebb szórakozás, mint az). Nem szabad, hogy csak álom lett légyen! Kérlek benneteket, ki ne ábrándítsatok!

KÍSÉRTÉS A SIVATAGBAN Aki jelképeket akar találni, annak itt nem kell sokáig keresgélnie. Szdomból jöttünk − Szodoma és Gomorra volt a két romlott város. Kumrán, ahol a szentírás-tekercseket lelték, a Holt-tenger mellett fekszik. Az egyik bibliai kéziratot így hívják: „A fény fiainak harca a sötétség fiaival.” Most Jerichóba tartottunk. Nem a főutat választottuk, hanem sivatagon hajtottunk keresztül, a megszállt területeken át, a megszállt vagy hazatért sivatagon át. A sivatag hallatán az ember végtelen síkságra gondol. Itt ám a sivatag hegyes vidék, a homok olyan, mint az elefántbőr, cserzett homok, egyik elefánt háta a másik mellett. Szakadékok a sivatagban, száraz folyómedrek, itt sose folyt víz, itt csak a szél áramlik. Perceken át nem látunk más kocsit, aztán egy teherautó jön, a megszállt területek rendszáma rajta, az arabok közönyösen pillantanak a kocsink után, üres, forró sivatagi szemmel. Sziklák emelkednek ki a homokból, az arab falvak nem oázisok, azok is csak sziklák a sivatagban. A jordániaiak megóvták ezt a tájat mind a kultúrától, mind pedig a civilizációtól. Béni lassan hajt, különben felfőne a hűtő vize. A homokot chámszin kavarja föl. Jerichótól nyugatra áll a Kísértés Kolostora. „Jézust azután kivezette a Szellem a sivatagba, hogy ott megkísértse őt az ördög. S miután negyven napot s negyven éjt átalbőjtölt, igen megéhült. Ekkor lépett hozzája a kísértő, mondván: ha Isten fia vagy, ám parancsold, hogy e kövek kenyérré váljanak. Ő azonban megfelelt neki, mondván: írva vagyon: „Nem csak kenyérrel él az ember, de minden szóval, amely Isten szájából jő.” Nem a síkság felől közeledett a sátán, hanem egy szikla mögül lépett ki, egy szakadékból hágott föl, a pokolból, pokoli vidék ez, gerilla-föld. Aztán Jerichó. Római történelem, bibliai történelem. Marcus Antonius az ő Kleopátrájának ajándékozta a várost. Hálátlan és jó üzleti érzékű asszony lévén, Kleopátra Nagy Heródesnek adta bérbe Jerichót. „Ám Jerichó lezárta kapuit Izrael elől, senki a kapun se be, se ki.” Hat napon át ostromolták a várost a zsidók, aztán vége lett a hatnapos háborúnak. A hetedik napon „megfútták harsonáikat a papok. Ekkor szólott Jósua a néphez: Hallassatok csatakiáltást, mert az Úr nektek

adandja a várost.” A harsonák felzúgtak, a városfal leomlott. 1967 június 6-án ez másként történt. Noha, mint erről később Uri Ben-Ári biztosított bennünket, „elegendő harsona állott rendelkezésére”, helyesebbnek tartotta Jerichót egy páncélos zászlóaljjal bevenni. Szodoma és Gomorra kísérték a sivatagban. A jerichói kürtök. Jerichó nem kőerődítmény, nem is agyagház-oázis, hanem betegsegélyzői fürdőhely − arab felfogásban. A szubtrópikus éghajlat nagyon kedvez a városkának, a síkság termékenységének: veteményeskertek és banánültetvények zöldellnek, narancs illatozik, az út mentén datolyapálmák állnak. Jerichó hasznot húzott az éghajlatából, hasznot húzott a palesztinaiakból is, akiket Jordánia itt telepített le. De mit sem látni benne a kelet-jeruzsálemi ellenségességből. Egynéhány üzlet a déli hőség ellenére is nyitva van, a kávéházak előtt arabok ülnek, kártyáznak, fel se pillantanak. A városon kívül ismét a sivár pusztaság. A homokos hegyvidéken nap perzseli az elhagyott menekült-tábort. Széttépett szögesdrót-kerítés, elgörbült csillagok, ledöntött oszlopok, egy szál fű sincs az egész végtelen nagy táborban, semmi, ami zöldre csak emlékeztetne is. Itt nem nőtt fa, nem nyílt virág, lyukas tepsik hevernek szanaszét, a homok fekete a mocsoktól, a vályogkunyhók között alig van szabad tér, egymáshoz tapadnak, mintha nem lenne a sivatagban hely, egy asztalláb úgy mered ki a homokból mint a tankcsapdák vassíne, girbe-gurba hullámbádoglemezek, egy fekete főzőfazék, ablaküveg sehol, ablak is alig, csak lyukak a vályogban, a tetők görbén állanak, mint a részeg kalapja, halotti csend, s ha temetőnek nézzük, hát más temetők vidámabb helyek ennél: a temetőkben halottak alusznak, akik éltek egykor, ez itt úgy fest, mintha itt soha nem élt volna senki. Itt halottak éltek. Ez tehát a menekültek kérdése, az elűzöttek, a palesztinaiak problémája. Milyen ez közelről, Jerichó homokkövei közt? Ez a Közel-Kelet legsúlyosabb problémája, s ebben döntenünk kell. Nem palesztinaiak és zsidók között. A kérdés az, hogy a menekült-kérdés történelmi probléma-e, avagy emberi. Mennyiségi vagy minőségi. A zsidók s a palesztinaiak történelemről és mennyiségről beszélnek. Minőségről és emberségről kellene beszélniök. Mivel azonban

egyetértenek az egyet-nem-értésben, hadd kezdjem egyelőre én is történelemmel és mennyiséggel. A történet az első világháború után kezdődik, a zsidók letelepülésével a palesztinai mandátum területén. Akkor 562.000 arab élt azokon a területeken, amelyeket a zsidóknak ígértek oda. A zsidók együtt akartak élni az arabokkal. Annyira akarták ezt, hogy az arabok száma 1922 és 1947 között 1.200.000-re nőtt. Egyiptom lakossága 25 százalékkal gyarapodott, Jordánia lakosságának száma viszont változatlan maradt. Az arabok Palesztinába özönlöttek. Kisajátítás? A népszövetségi mandátum kötelezte az angolokat zsidó települések elősegítésére, de a zsidóknak drága pénzen kellett minden talpalatnyi földet az araboktól megszerezniök. A jobbára értéktelen földek ára ötszörösére emelkedett. Földspekuláció indult, aranyláz. Ez a történet kezdete. Megvan a maga emberi és minőségi oldala. A legelső palesztinaiak, akik Palesztinát „vissza akarták hódítani”, azok a nagybirtokosok voltak, akik Palesztinát eladták. A sovány föld, amelyet elhagytak, képzeletükben édenkertté vált. Aki valaha emigráns volt, az megérti ez. Nincs utópisztikusabb utópia, mint a múlt utópiája. A nyomorgó földmunkás emlékezetében, aki követte a földesurat, apja vályogkunyhója palotává vált. Az emigrációban gyakorta gúnyolódtunk a bajtársainkon: „Minden daxli úgy viselkedik, mintha otthon, azelőtt, bernáthegyi lett volna.” A palesztinaiak között most már csak bernáthegyiek voltak. S most térjünk vissza a történelemhez s a statisztikájához. Manapság az a legfontosabb és legkörülvitatottabb kérdés, hogy hány palesztinai élt 1948 előtt a későbbi Izraelben. Mindkét félnek megvan a maga könyvelése. De akárhogy csűrik-csavarják, a húszas években még tárgyilagos Népszövetség által megadott 562.000-es szám megcáfolhatatlan. A többi 638.000 arab csak kis részben volt palesztinai, ügy jöttek a zsidólakta vidékre, mint a századfordulón az aranyásók a kanadai Klondike-ba. Egyébként az sem játszana különleges szerepet, ha palesztinainak tekintenénk minden arabot, aki 1948 előtt Palesztinában élt. Amikor ugyanis − a megnyert függetlenségi háború után − Izrael határait megállapították, 750.000 arab élt a Jordán nyugati partján és a gázai övezetben. Vonjuk le ezt a 750.000-et az 1.200.000-ből, és

négyszázötvenezret kapunk. Ezek közül 157.000 Izraelben maradt, a többi főleg Szíriába és Libanonba menekült. Ezekből a számokból indulnak ki ma az izraeliek. Nem elégedhetem meg papírtényekkel. Őfelsége, az angol király gyarmatügyi minisztere, aki távolról sem jóindulatú a zsidók iránt, ezt jelentette ki 1938 november 24-én az alsóházban: „Ha 1918 után egyetlenegy arab sem jött volna Palesztinába, akkor ott az arab lakosság ma is csak kereken 600.000 főnyi lenne, amennyi változatlanul volt az egész török uralom ideje alatt… Mondhatnak az arabok, amit akarnak, nagymértékben húztak hasznot a Balfourdeklarációból.” A miniszter angol mérséklettel fejezte ki magát. Az, hogy Mark Twain, miután idelátogatott, a Szentföld „siralmas állapotáról” számolt be talán elavult tanúságtétel, de ugyanezeket a szavakat használta Palesztina főkormányzója is 1923-ban A Jezreél-vidékről például ezt írta: „A vidék lakhatatlan volt. Nem állt benne egy ház sem, egy fa sem.” Jezreél ma Izrael egyik legtermékenyebb vidéke. Ismét a minőség kérdése. Nem először s nem is utoljára. Amit valaki a rábízottból teremt, azt többé semmivé tenni nem lehet. Gyermekkoromban ezt írták ki az állomási árnyékszékekben: „Úgy hagyja maga mögött e helyet, ahogy érkeztekor lelni szeretné.” Természetesen ez is megoldása lehetne a palesztinai kérdésnek. De ha a zsidók olyan állapotban hagynák el a terepet, amilyenben találták, akkor nem vagyok benne bizonyos, hogy a palesztinaiak nem szívesebben vonulnának be megint az elhagyott jerichói táborba. Fontos tehát valóban, hány palesztinai hagyta el az országot? Nem fontosabb ennél az, hogy hogyan festett az ország, amikor elhagyták? Íme, mennyiség és minőség. Az angolok és az amerikaiak, amikor mit sem akarnak tudni a történelem tanításairól, akkor a „past history” szószaporítását használják − mintha nem minden történelem lenne „past”, vagyis a múlté. A húszas évek az „elmúlt történelemhez” tartoznak − 1948 éve azonban már nem lehet az. Izrael abban az évben született. Palesztinaiak voltak-e azok az arabok, akik az új gazdák elől elmenekültek? Palesztina kései találmány, Palesztina, mint nemzet, mindenképpen az. Az 1919-es szíriai kongresszus

nyilatkozatában ez áll: „Követeljük, hogy Szíria déli, Palesztina néven ismert részét… ne válasszák el Szíriától.” Ugyanabban az évben a jeruzsálemi arab kongresszus tiltakozott a Palesztina-fogalom ellen: „Az arab államok teljes és osztatlan egészet képeznek, s az arab nemzetek semminemű felosztást el nem ismernek.” 1956. május 31-én a palesztinai gerillák vezére, Áchmed Sukeiri, Áráfát előfutárja, kijelentette: „Mindenki tudja, hogy Palesztina nem egyéb, mint Szíria déli része.” Hogy ezek régi históriák? 1970 május 6-án a legfelsőbb fidajin-tanács határozata ezt mondta: „.. − Palesztina népe része az arab nemzetnek, s Palesztina maga, része az arab országnak.” Ha „Palesztinát” vissza akarnák adni a „palesztinaiaknak”, akkor előbb meg kellene teremteni. Itt van azonban az emberi probléma − a palesztinai és a zsidó. A lokálpatriotizmus nem gyengébb érzelem a patriotizmusnál. Sokan könnyebben mondanak le a hazájukról, mint a szülőfalujukról. A sziléziaiak németek, de sziléziaiak is. Minden háborúnak következményei vannak, jók az egyik, rosszak a másik szempontjából, esetleg rosszak mindkettőből, ez tagadhatatlan. Megesik, hogy áldozataiknak választaniok kell patriotizmus és lokálpatriotizmus között. A sziléziaiak sziléziaiak voltak, de annyira azért mégsem voltak azok, hogy kedvük lett volna Sziléziában lengyel uralom alatt élni. A palesztinaiak választás előtt állanak, hogy vagy palesztinai földön élnek zsidó uralom alatt, vagy Arábiában, nagyobb hazájukban. Mivel e kettő egyikét sem akarják, magatartásuk logikus következménye az Izrael elleni háború. A zsidók nem mondhatnak le Izraelről. Számukra Izrael nem egy tartomány csupán, mint Lengyelországnak Szilézia, vagy mint az araboknak Palesztina. Más hazájuk nincs. Lehet, hogy a vívmányok mennyiségi nagyságok, de a szenvedés minőségi, emberi mérték. Kétezer évnyi szenvedésnek elégnek kell lennie. A magyarok régi nemzeti himnuszában ez olvasható: „Megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt.” Noha az Egyesült Nemzetek alapokmányában egy szó sem áll az emberi nyomorúságról, én mégsem irigylem azt, aki úgy akarná a palesztinai kérdést megoldani, hogy közben nem gondolna a zsidók szenvedéseire. Másrészt viszont az elviselt szenvedés nem igazolja

a másoknak okozott szenvedéseket. Kompromisszumot kell hát kötni? Lehetséges volna. Mivel azonban az arabok a palesztinaiak szülőfalvait az arab világ kiegészítő részének tartják, Izrael számára − még ha csak Golda Méir kertjéről lenne is szó − nincs a térképükön hely. Aki a palesztinaiak „Palesztinára” vonatkozó joga mellett száll síkra, az amellett döntött, hogy Izrael letöröltessék a térképről. Ha nem is akarná ezt, más választást nem engedélyeznek számára az arabok. A palesztinai kérdés a lelkiismeret kérdése. Ki-ki maga kell, hogy döntsön. A lelkiismeret még a kommunista világban is magántulajdon. Jöjjön egy erkölcsi közjáték. Jöjjenek ismét − történelem és számok. 1948-ban népvándorlás zajlott le a Közel-Keleten. Az arab világ tettekkel bizonyította be, hogy a palesztinaiak arabok − nem pedig csak délszíriaiak, amint ők maguk állították. Szíria 78.300 menekültet fogadott be, Jordánia 248.000-et, Libanon 90.000-et, Egyiptom 118.000-et. Igaz az, hogy Izraelben mindössze 157.000 arab maradt. Ugyanígy megfelel a valóságnak az is, hogy a népvándorlás nem volt egyirányú. Miközben az arabok Izraelből menekültek, megindult a zsidók exodusa is az arab államokból − 235.000-en menekültek Marokkóból, 124.000-en Irakból, 46.000-en Jemenből, 43.000-en Tuniszból, 37.000-en Egyiptomból, 32.000-en Líbiából, 12000-en Algériából, több mint 8000-en Szíriából és Libanonból. Spontán lakosság-csere zajlott le − mint ahogy háborúk után mindig is lezajlik. Olykor a zöldasztalnál, máskor azonban a zöld mezőn. Emitt 562.000 palesztinai, amott 537.000 zsidó. A zsidókat ismét az arab államokban letelepíteni, abszurd gondolat lenne, de nem abszurdabb a palesztinaiak visszatelepítésénél Izraelbe. De tegyünk csak összehasonlítást. A palesztinaiak nem kényszerültek menekülni, a zsidók igen. Ennek többrendbeli bizonyítéka van. A két legegyszerűbb az izraeli zsidó-arab együttélés sikerült kísérlete, és az arab államokban visszamaradt zsidók üldöztetése. Gyilkosságok, gyújtogatások, jogfosztások és kisajátítások. Száz- és százezer olyan arab, aki e népvándorlás idején Izraelt elhagyta, nem volt palesztinai, más százezrek mindössze pár évet, sokan csak pár hónapot töltöttek palesztinai földön. Többnyire szegény, analfabéta földmunkások voltak− Az elmenekült zsidó családok többsége azonban már réges-rég honos volt az arab államokban.

Jelentékeny fekvőségeket és értékeket hagytak hátra. Egyetlenegy zsidót sem kártalanítottak. Ismét a minőségnél tartok. A minőségnek nehezebb az idő próbáját kiállnia, mint a mennyiségnek. Egy olcsó óra súlya húsz év múltán is változatlan −, de hogy jár-e még, az kétséges. Az arab államokból elűzött zsidók kiállták az idő próbáját. Magatartásuk nem sokban különbözik a második világháború után Lengyelországból vagy. Csehszlovákiból elűzött németekétől. Nem volt könnyű dolguk, de beilleszkedtek. Radikális kisebbségük hangja lassacskán elnémult. Csökkentett értékűek vajon a palesztinaiak, mert megbuktak az idő próbatételén? Fajvédő álláspont lenne ilyesmit állítani. Hanem kedvezőtlen befolyásoknak tették ki őket. Ha embereknek valahonnan valahová menekülniük kell, akkor nemcsak saját minőségükre derül fény, hanem az őket befogadók emberi tartalmára is. A száműzetés a vendéglátók vizsgája. A Német Szövetségi Köztársaság és Kelet-Németország nem zárta táborokba a maga keleti menekültjeit. Mindkét német állam abból indult ki, hogy Németország elvesztette a háborút. Az ilyesmit évezredek óta mindig elismerik − ha nem zsidó győzőkről van szó. Németország németekként fogadta be a németeket, csillapította a keserűségüket, ahelyett, hogy szította volna, enyhítette a honvágyukat, ahelyett, hogy fokozta volna. A zsidó menekültekkel mindmáig a kutya sem törődött − zsidókat elűzni szokásjog, végül is gyakorlott menekültek ők. A palesztinaiakat, akik kevésbé gyakorlott emigránsok, ellátta ugyan az UNO, de „jóvátétel” helyett az arab államok az örökös menekült-élet elviselhetetlen terhét rótták rájuk; ki tudja, talán majd a harmadik világháború vétkét is az ő terhükre róják. Az alatt a huszonhárom év alatt, melynek során a zsidók Izraelt a Közel-Kelet legvirágzóbb országává tették, az arabok semmit, de semmit sem mutathattak föl, semmilyen téren nem járulhattak hozzá a Közel-Kelet fejlődéséhez, még önmagukat sem fejleszthették. Aki nem lett terrorista, az koldus maradt. 1971 nem 1948, az idő vizsgája alól a menekültek sem mentesülnek. Menekültek. Egy újabb tényhez érkeztünk. Már nem térhetek ki a kérdés elől, hogy egyáltalán menekülteknek számítanak-e a palesztinaiak.

Egyetlen ország sem ismeri el emigránsnak azt, aki nem kényszerült hazája elhagyására. Menedékjogról csak ott beszélnek, ahol kényszer esete forog fenn. Az arabok többsége három okból hagyta el a későbbi Izraelt. Ahogy a hitleri propaganda próbálta a második világháború alatt bebeszélni a németeknek, hogy az ellenség lemészárolná őket, úgy festette a falra az arab propaganda is a zsidókat Dzsingisz kán fiai képében Az Arab Liga főtitkára ezt jelentette be 1948 május 15-én: − Ez a rettenetes pusztítás és vérengzés háborúja lesz, mint a mongolok vagy a keresztes vitézek hadjáratai. Minél nagyobb a primitívség, annál nagyobb a propaganda iránti fogékonyság. Ami a németeknél csak részben fogott, az az arabokra földrengésként hatott − pánikszerűen menekültek. De a félelem nem volt egyedüli oka a menekülésnek. Az arab világ vezetői gyors hazatérést és véres zsákmányt ígértek a palesztinaiaknak, a helyben maradókra viszont rásütötték az árulás bélyegét. A hatnapos háború vége előtt sugárzott utolsó rádiószózatában Husszein, Jordánia királya − ugyanaz, aki a királyságát egy angol zsidó, Sir Herbert Sámuel főkormányzó kezéből kapta, s akinek kétkulacsos politikáját az izraeliek mindmáig képtelenek áttekinteni − ezt hirdette meg: − Öld a zsidót, ahol éred. öld meg a kezeddel, a körmöddel, a fogaddal! A legfontosabb a menekülés harmadik oka. A palesztinaiak hittek vezetőik szavában, hittek az arab nemzet egységében. Fájt nekik feladni az otthonukat, hogy a hazájukat is feladják vele, arra nem gondoltak. Oly kevéssé voltak menekültek, legalábbis, ami végcéljukat illeti, akár az arab államokból elkergetett zsidók. Hazatértek. Figyelmen kívül szabad vajon hagyni az emberi minőségek kérdését? Itt sem szabad. A zsidók éppen a háborúban bizonyították be, hogy együtt kívánnak élni a békeszerető arabokkal. 1948 október 2-án ezt jelentette a londoni Economist, a zsidókkal harcban álló angolok lapja: „A zsidó hatóságok felhívást intéztek az arabokhoz, hogy maradjanak Haifán; sértetlenséget és biztonságot ígértek nekik, de Haifa 62.000 arabja közül mégsem maradt vissza négy- vagy ötezernél több ”

Izrael majdnem minden városában ugyanez volt a helyzet. Ha a zsidók el akarták volna űzni a palesztinaiakat, akkor 1948-tól 1966-ig nem nőtt volna meg azok száma 157.000-ről 313.000-re. Az izraeli arabok sértetlenek maradtak. 1948 és 1967 között egyetlenegy arab láger sem volt Izraelben. Lágerben senyvedni, ez a palesztinaiak számára volt arab hazájukban fenntartva. Persze, fizikai fenyegetések nélkül élni − ez még nem a legnagyobb boldogság. Európai szemmel nézve − a palesztinaiak nem akartak idegen uralom alatt élni. Ámde rendkívül kétséges, hogy a palesztinaiak ilyen politikusan gondolkoztak volna. Nyolcvan százalékuk analfabéta volt. A lágerekben élő, 45 évnél idősebbek nyolcvan százaléka még ma is írástudatlan. Nem lázadoztak sem a törökök, sem az angolok ellen. Azok azonban, akik a meneküléstől szabadságot vártak, keserűen csalódtak. Az izraeliek különbséget tesznek művelt és műveletlen arabok, tanulásra vágyók és primitívek, tehetségesek és tehetségtelenek között, míg az arab államok szemében ez teljesen közömbös volt Másodrendű polgárokként kezelték a palesztinaiakat. A palesztinaiak elkeseredettsége nem véletlen. Izraelben odaveszett az otthonuk, arab testvéreik pedig elrabolták tőlük a hazájukat. Mi történt a palesztinai exodus után, mi áll róla a főkönyvben? Az arab vezetők vonakodtak beilleszkedni hagyni a palesztinaiakat − részben azért, mert a menekült-táborok felállításából anyagi hasznot reméltek, részben, mert úgy számoltak, hogy a hazátlanok elkeseredése megnő majd a végtelenségig, részben pedig, mert ezek a jó bölcsen Izrael határain megépített lágerek kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy a háború gyakorló táboraivá, lakóik meg a bosszú élgárdájává váljanak. Az Egyesült Nemzetek az arab lapra tett. Örökös száműzetésre ítélte a menekülteket. Az UNO-nak, fennállása óta legabszurdabb döntésével, sikerült egy valódi homunculus-műveletet végrehajtania. Lombikban állította elő a „palesztinaiakat”. Kurtán-furcsán úgy döntött, hogy palesztinai az, aki „legalább két éven át” Palesztinában élt. Minden arab, aki két éven át élt ott, ahol a zsidók − Erec Jiszráelre vonatkozó történelmi igényüktől el is tekintve − évtizedek óta éltek, palesztinai kinevezést kapott, vagyis visszamenőleges állampolgárságot, ami a történelem legfrissebb újdonsága. Nagy buzgalmában − hogy tessék az olaj-sejkeknek

− az UNO nemcsak Izrael általa megteremtett államát, de a palesztinaiakat is elárulta. Tiszteletbeli palesztinaiakká tett arabokat, de ugyanakkor meg is alázta őket. Csak azokat a palesztinaiakat vette védőszárnyai alá, akik a menekülttáborokban maradtak. A visszaható tiszteletbeli állampolgárságban csak a fegyencek részesültek. Az emberek élelmiszerjegyeik függvényeivé váltak. Az effajta ostoba vagy rosszindulatú minősítéseknek mennyiségi következményekkel kell járniuk. Most alkimista bűvészmutatvány következett, amellyel a lombik-homunculusból elővarázsolták a palesztinai Gólemet. Az Egyesült Nemzetek a függetlenségi háború után 539.000 menekültet ismert el. Az UNRWA, az Egyesült Nemzetek jótékonykodó nevelőnője, 1966-ban már 1.318.000-ben jelölte meg a menekültek számát. Az UNO harmadfél százalékos évi népességszaporulatot vett számításba: ez pontosan 638.360 menekültet jelentett volna. Feltehető azonban az is, hogy a palesztinaiak éppen olyan gyorsan szaporodtak, mint az izraeli arabok − évi négy százalékkal övék a világ legmagasabb népszaporulati aránya. Ez esetben 937.000 menekült lenne, még mindig 380.000-rel kevesebb, mint amennyit az UNRWA a hatnapos háború előtt könyveiben kimutatott. E papíron lezajló népszaporulati robbanásnak egyszerű okai vannak. Az UNRWA pénzeit szinte kizárólag arabok kezelik − több mint 12.000 alkalmazottja abból él, hogy a menekültek ne legyenek kevesebben. Az előtt az időszak előtt, amelyet az Egyesült Nemzetek évkönyvében egykor majd fekete keretbe tesznek, tehát U Tant ideje előtt, az UNRWA minden köntörfalazás nélkül bevallotta, hogy szabotálják. Az 1954/55-ös pénzügyi év jelentése ezeket mondja: „Jordániában” már évek óta … lehetetlenné vált a „bona fide” adagok számát, s így a megszüntethető adagok számát megállapítani.” Ugyanabban az évben Szíriában egyszerűen ajtót mutattak a nemzetközi ellenőröknek − ezek vagy 150-en voltak, de sokan közülük soha az UNO épületéből ki nem léptek. A következő évben bibliai csoda esett a menekülttáborokban: egyáltalán nem halt meg közülük senki. A hatnapos háború után Chevronban és Jerichóban fellelt UNRWA-kartotékok azt mutatták, hogy ott 1948 óta egyetlenegy menekült sem halálozott el. Ugyanakkor a gázai övezet egyik táborában a lakosság minden évben 15

százalékkal gyarapodott − a palesztinai asszonyoknak évente négyes ikreket kellett világra hozniok. Az arab államoknak nemcsak politikai, hanem anyagi érdekük is a táborok fenntartása. Jordánia egymaga mintegy évi tíz millió dollárt kap az UNO-tól az általa megadott láger-létszám alapján. A nagy konceptushoz hozzátartozik a kis üzlet is. Az a menekült, aki, noha már munkát talált a táboron kívül, mégis a tábor névsorában marad, kétszeresen keres, sőt, talán ennél is többet, ha eladja az élelmiszerjegyét. Jerichóban arabok − nem zsidók − számoltak be nekünk a bejegyzési kártyákkal és élelmiszerjegyekkel folyó lendületes feketézésről. Miközben az arab államok sokkal több palesztinait integráltak, mint amennyit be akarnak vallani, s mint amennyire az UNRWA képes rájönni, ugyanakkor sok olyan palesztinai is akad, aki önként választotta a méltatlan lágeréletet. Jerichói lakosok − semmiképpen sem izraeli kollaboránsok − nem minden keserűség nélkül mesélték el nekünk, hogy munkát kínáltak menekülteknek, de azok elutasították az ajánlatukat. Az olyan országban, ahol egy menekült lágeren-kívüli átlagos jövedelme évi 200 dollárra rúg − ugyanakkor Izraelben egy szakképzetlen arab napszámos kereken 1600 dollárt keres −, nem lehet rossznéven venni senkitől, ha szívesebben tölti napját kártyajátékkal és ópium-pipával. − A táborok lakói − mondta nekünk egy arab kereskedő Jerichóban − a hatnapos háború alatt nem a zsidóktól való félelmükben menekültek el, hanem attól tartva, hogy az izraeliek feloszlatják a táborokat, s oda az élelmiszer-adagjuk… Így aztán az izraelieknek sem került különösebb erőfeszítésükbe, rábeszélni a gázai sáv mintegy 150.000 menekültjét, hogy a táborokban maradjanak. Ezeknek a melléfogásoknak, mesterkedéseknek és hamisításoknak a mennyiségi eredménye, valamint a menekültek száma körüli bizonytalanság azután igen megnehezíti, majdnem lehetetlenné teszi a béketárgyalásokat. Ki-ki azt a számot dobja be, ami éppen megfelel neki, Az arabok két-három millióról beszélnek, az izraeliek 250-500 ezerről. Az arabok, büszkén megvetve a tényeket, abból indulnak ki, hogy 1948-ban kereken 1.200.000 palesztinai élt a későbbi Izraelben, s ezek közül 1.043.000-et elűztek.

Felülmúlhatatlan szám-akrobatikával számolják duplán a jerichói és más menekülttáborok lakóit. Akit kétszer űztek el, az két menekült. Az izraeliek viszont az UNO eredeti álláspontjára helyezkednek, amely szerint menekült csak az, aki lágerben él, az 1948. évi 539.000 menekült közül viszont százezreket szívtak fel az arab államok, tehát a születési többlet nem egyenlíti ki a lágerek elhagyását. Egyébként az UNRWA-jelentések helyett nyugodt lélekkel lehet az Ezeregyéjszaka meséit is olvasni. Az igazság nem a feleúton található. Általában babona az, hogy az igazság a feleúton található. Ha feltesszük, hogy az eredetileg 539.000 menekült évente három százalékkal szaporodott, akkor ma kereken 784.000 menekültnek kellene lennie Mivel pedig az arab államokban legalább egy negyedmillió beilleszkedett, a félmilliós szám állhat az igazsághoz a legközelebb. Biztonsággal ez sem állítható. Jogot és jogtalanságot nem lehet aritmetikával kiszámítani, még ha kisebb-nagyobb ellentmondásokat természeteseknek tartunk is. Itt ismét a probléma minőségéről van szó. A palesztinaiak nem kényszer nyomása alatt hagyták el Izraelt. Izrael nem üldözte az országban maradt arabokat, se el nem nyomta, se meg nem alázta őket. Hogy nem fejlődtek olyan gyorsan, mint az európai zsidók, s ezért csak kevesen jutottak közülük kiemelkedő pozíciókba, az nem a megkülönböztetés következménye. Az afrikai és ázsiai zsidókhoz képest egyáltalán nincsenek hátrányos helyzetben. Más államok átlagos arabjaival összehasonlítva, ők képezik az arabság elitjét. Ez nagy jelentőségű, mert a száműzött jellegzetessége az, hogy hazájában bántalmazzák a magafajtájukat. A menekültek nyomorán ez mit sem változtat. Aki körülnézett a jerichói táborban, annak már nem kell a fantáziáját megerőltetnie. De Jerichó nem palesztinai földön feküdt. Az iszonyat, amelyben a pánik gyermekeinek részük volt, az arab államokból jött. Százhúsz millió arab megtagadta párszázezer arabtól az emberhez méltó életmódot Az arab államok elutasították Izrael minden, a kérdés megoldására vonatkozó javaslatát. Legutóbb az Aba Even által az UNO közgyűlésén előadott tervet, hogy a brit népszövetségi mandátum eredeti területét, amely mind a Jordán nyugati partján fekvő Palesztinát, mind pedig Transzjordániát magában foglalja, osszák föl Izrael és egy arab állam között. Akkor a valaha is a brit

Palesztinában élt arabság túlnyomó többsége magától értetődően ebben az arab államban fog élni. A világ nemzetei bűnrészesek lettek. A palesztinaiak beilleszkedését az arab államokban sokkal kevesebb anyagi eszközzel megvalósíthatták volna, mint amennyit az Egyesült Nemzetek a koncentrációs lágerek felépítésére fordított. A pokolba vezető út arab olajjal van síkosra kenve. Manapság a palesztinai fogalma azonos a terrorista, a gerilla, a partizán vagy ha akarjuk, az ellenállási harcos fogalmával. Ezért veszti el aztán a mennyiségi probléma a jelentőségét − ezt a jerichói dombokon ismertük fel, ahol most egy elhagyott menekülttábor meséli el a menekültek történetét. Itt az egész ügy az erkölcsiség minőségi kérdésévé válik. Élelmen és szálláson kívül a palesztinaiak kaptak az arab államoktól még valamit, ami a megpróbáltatott, félrevezetett, megbántott embernek majdnem olyan kedves, mint a mindennapi kenyér Az ember nemcsak élni, hanem ölni is akar. Az arab teherautók nem élelmet, hanem fegyvereket hoztak a palesztinaiak táboraiba. Az UNRWA szolgálatában álló arabok többsége a terrorszervezetek valamelyikéhez tartozik − ha nem lépne be, napjai meg lennének számlálva. A palesztinaiak gyermekeinek kereken harminc százaléka írástudatlan marad, viszont Európa és Amerika televízió-nézői naponta láthatják őket buzgó készenlétben, vagy az ennél sokkal szórakoztatóbb fegyvergyakorlatokon. Soha, de soha nem tiltakozott az Egyesült Nemzetek az ellen, hogy égisze alatt hadsereget képeznek ki: a békeszervezet pénzelte a háború gyakorlótereit. Elképzelem, mi történt volna, ha a svájciak fegyver-gyakorlatokat tűrtek volna meg azokban a táborokban, amelyekben a második világháború idején német emigránsokat internáltak. Persze, az a háború Hitler, és nem a zsidók ellen folyt. A menekültek megadták magukat a gerilláknak, terroristáknak és merénylőknek. Az arab világ, a Szovjetunió, Mao Kínája és az Egyesült Nemzetek U Thantja támogatásával, a paleszti-naiakat most kizárólag a bosszú vagy az önmaguk iránt érzett részvét, az angolszászok által joggal megvetett self-pity vezérli. Nem kímélnek sem asszonyt, sem aggot, sem gyermeket. A palesztinaiak hangján fejezte ki magát a gerilla-vezér,” aki 1969 január 14-én a Daily Mail tudósítójával beszélgetett:

− Ma éjjel csak két zsidót gyilkoltunk le. Sovány eredmény. De semmi baj, így is gyászt ül két zsidó család. Az arab államok s a fidajinok céljai között olyan csekély az eltérés, mint a bábjátékos munkája és marionett-figuráinak mozdulatai között. 1969 január 20-án Nasszer kijelentette: − Testvéreim, örömömre szolgál hálámat és csodálatomat kifejezni a négy nagy ellenállási mozgalom, az El Fátách, a Népfront, a Felszabadítási Szervezet és az Arab Szináj Szervezet felé. − Az Egyesült Arab Köztársaság minden lehetséges támogatást megad e szervezeteknek, méghozzá feltétel nélkül és folyamatosan. A jordániai trónszéken ülő képmutató, aki fél, hogy a kommunisták befolyásolják a palesztinaiakat, de „az izraeliek kiirtása” tekintetében egyetért velük, ezt mondta 1969-ben a Sunday Timesnek: − A fidajin képezi a palesztinai nemzet harcos részét. Ugyanabban az évben a „semleges” Libanon miniszterelnöke, Ál-Jáfi hangsúlyozta, hogy „támogatjuk a fidajin-tevékenységet, amely törvényes”. Az Arab Felszabadítási Arcvonalat Irakban alapították. A Kuvaitban és Szaud-Arábiában élő palesztinaiak fizetésének öt százalékát levonják az El Fátách javára; minden színház− és mozijegy árához két százalékot csapnak hozzá − ugyancsak a terroristák céljaira. A legjobb katonai kiképzést Algériában kapják a palesztinaiak. Szudán és Líbia minden gerillaszervezetet pénzel. Szíria fegyverszállítmányai messze túljutnak a határain. Az ember fél a gyermekeitől. Ez hozzátartozik szülői mivoltunk veszedelmes ügyéhez. Az, hogy az arab nemzetek félnek a terroristáktól, mit sem változtat szülői szeretetükön. Nincs olyan arab nemzet, amely ne lenne felelős minden olyan bombáért, amely Haifa piacán robban, minden gyermekért, akit a Golán-fennsík valamelyik kibucában ölnek meg, minden anyáért, akit Jordán-menti kirándulása során megtámadnak, minden iskola-autóbuszért, amelyet Beér-Séván levegőbe röpítenek, minden repülőgépért, amelyet külföldön elrabolnak s minden emberéletért, amelyet olyankor kioltanak. A zsidóknak is megvoltak a maguk gerillái. A hitleri népirtás után a Hágánában, az Écelben és a Lechiben küzdöttek az angol gyarmati urak ellen De egyetlenegy ország sem támogatta őket, és − kivéve a Dir Jaszin-i

mészárlás egyetlen szégyenletes esetét, amelyet a háború kellős közepén „szabadcsapatok” követtek el, s amit a zsidók megtoroltak − élcsapatuknak, a Hágánához tartozó Pálmáchnak minden egyes akciója katonai létesítmények ellen irányult. Ami azonban új és valóban hallatlan dolog, az a következő: Dél-Tirolban vannak osztrák terroristák. Ha Ausztria el tudja kapni valamelyiküket, el is ítéli. Egyiptomban azonban nagy tisztelettel fogadják a repülőgép-rablókat és az ártatlan túszok ellenében kicserélt gyilkosokat. Amikor Lájlá Cháled fejet hajt Nasszer sírja mellett, szinte ellopja az elnöktől az előadást. Közben az UNRWA továbbra is zavartalanul az élelmiszeradagok alapján számolja össze a menekülteket, s a világ továbbra is a mennyiségek nyelvén beszél. Azt hiszem, itt van minden baj forrása. A menekültek iránti részvét humánus érzés, a terroristák iránti részvét maga a gúny. A menekülteknek nyújtott támogatás béke-feladat, a terroristáknak nyújtott segítség hadüzenet. Éppen azért, mert menekült tízszer annyi van, mint terrorista, át kellene fogalmazni a menekült-státuszt. Nem az élelmiszerjegy elvesztése, hanem a terror-csoportok tagsági könyvének a birtoka dönti el, ki menekült és ki terrorista. De vannak a megkülönböztetésnek egyéb lehetőségei is. Meg kell a megkülönböztetést tanulniuk a zsidóknak is, akik annyit szenvedtek a kollektív bűnök hazugságától, mint egyetlen más nép sem. Egyenesen groteszk, mennyire nem veszik tekintetbe ezt a megkülönböztetést, noha az UNO határozatai leszögezik. A közgyűlés 194/111 sz. határozata kimondja, hogy a békeszervezet kötelessége azokat a menekülteket megkeresni, akik „békében kívánnak élni a szomszédaikkal” − ami alatt a zsidók értendők −, sőt, ennél is szabatosabban: „Azoknak a menekülteknek, akik vissza akarnak térni hazájukba, s ott békében akarnak élni szomszédaikkal, engedtessék ez meg.” Az arab vezetők megakadályozták a békét akarók számbavételét, s ezzel a konfliktus fokozatos, zsidók s palesztinaiak számára elfogadható megoldását is. Azt a palesztinait, aki békeszeretetét nyilvánítaná, manapság legyilkolnák, mint ahogyan legyilkolták Hasszein Sárif AbuHámád 27 éves drúzt. A terroristák levágták fejét a törzséről, úgy

hurcolták el. Az ilyen arabokból nem maradna több − mint egy élelmiszerjegy. A terroristák nem akarnak békét. Ma is csak az a napi adagjuk, amit 1966 április 29-én a libanoni miniszterelnök jelentett ki: − Az a nap, amelyen az araboknak a menekültek palesztinai visszatérésébe vetett reménye megvalósul, Izrael felszámolását jelenti majd. A palesztinaiak szemében ma is az a palesztinai egyezmény érvényes, amelynek végső megfogalmazását 1968 július 17-én Kairóban írták le. Az egyezmény 18-ik szakasza − arab neve „Al-mitták al-vátáni al-fálásztini” − így szól: „ … Izrael létezését törvénytelennek kell tekinteni. Éppen ezért Izrael honvédelme ugyanolyan törvénytelen, akár az agresszió, ezért az Izrael elleni harc törvényes.” A 21-ik szakasz pedig ezt mondja; „A palesztinai arab nép elutasít minden olyan megoldást, amely Palesztina teljes felszabadítását bármilyen más javaslattal akarja pótolni. -.” Végül pedig a 6-ik szakasz azt leplezi le, milyen hazugak Áráfát és Chábás kijelentései, akik külföldön a zsidókkal való együttélésről nyilatkoznak a „felszabadított” Palesztinában: „Palesztinaiaknak csak azokat a zsidókat ismerjük el, akik a cionista invázió előtt állandóan Palesztinában éltek” − az invázió kelteként pedig az 1917-es évet jelölik meg. Más szóval, a palesztinaiak el akarják törölni a történelmet. Vagyis: aki az ügyüket magáévá teszi, az el akarja Izraelt törölni. Ez az erkölcsi kérdés, amelyet nem lehet − Herriot szavaival élve − örökre „bebalzsamozni”. A palesztinaiak szenvedése, ami tizenkilenc éven át egyetlen államférfi és egyetlen utcai tüntető szeméből sem csalt ki egy könnycseppet, az a hatnapos háború után nem egy új bacilus, hanem egy régi bacilus okozta gyulladás következtében lett virulens. A Szovjetunió és csatlósai, a keleti és nyugati barátok és majmolók tudják, hogy a cionizmus nem az izraeli cél előtt, hanem mögötte fekszik. Tudják, hogy a hitleri tömeggyilkosság létének gyökeréig megsemmisítette a zsidóságot, s hogy utolsó gyökere, Izrael nélkül, végképp megsemmisülne.

Az az általában elfogadott közhely, mely szerint a történelem kerekét nem lehet visszaforgatni, egy megszorítással érvényes. Nem lehet erőszak nélkül visszaforgatni. Sem az izraeliek, sem a palesztinaiak nem azok ma, akik egy negyedszázad előtt voltak. Még az olyan világban is, amely elhagyogatja az erkölcsét, mint ahogy a menekültek kiégett fazekakat hagynak el, az olyan világban is, amelynek morális értékei elsüllyednek, mint ahogy az a törött asztalláb süllyed a jerichói homokba, még abban a világban sem lehet közömbös az, ami jól bevált. A nagy vizsgán, amelyen a professzorok az araboknak csak könnyű, a zsidóknak csapda-kérdéseket tettek fel, a fiatal palesztinaiak, vagyis a zsidók, kitűnő eredményeket értek el, a régi palesztinaiak és vezetőik pedig megbuktak. Az utolsó vizsga persze még ott áll Izrael előtt. Ha csak egyetlenegy palesztinai élne a világon, a Palesztinakérdés akkor is fennállna Az emberi szenvedés nem évül el. Ha minden 1948-as palesztinai halott lenne, akkor is gyötrődnének a szüleik szenvedései miatt a gyermekek és az unokák. Az emberi szenvedés nem könnyebb akkor, ha az ember maga okozta magának, s miért ne térhessen haza egy palesztinai asszony, mert egy másik asszony férje gyilkolni jár, s miért ne arathatna egy palesztinai arab testvéreivel együtt Hácorim völgyeiben, mert egy másik palesztinai Zárka repülőterén túszokat tart fogva, s miért ne lenne szabad egy csacsival játszadoznia annak a palesztinai gyereknek, akinek fegyvert nyomtak a kezébe? Minden embertelen hazugságok közül a kollektív bűn hazugsága a legembertelenebb. Semmit, sem a nagyhatalmak, sem a kis terroristák nyomása alatt, mindent a szeretet és az együttérzés kényszere alatt! − csak ez felel meg a zsidó hagyományoknak. Akinek igaza van, még nem mentesül a jótettek kötelezettségétől. Minél több olyan palesztinait fogad be Izrael, aki Izraelben békében kíván élni, annál nehezebb lesz majd az ellenséges világnak a zsidóország ellen vezetendő megsemmisítő háborút prédikálni. „Írva vagyon, hogy nemcsak kenyéren él az ember, hanem minden szóból, mely Isten ajkát elhagyja.” Jézus Krisztus nem szokott idézni, de itt Mózes ötödik könyvét idézte.

A NEGEV-MÜVELET Nem festettek hippiknek, de vidám, tarka, nem a szokásos volt a ruházatuk. Végtelen menet volt, ezernyi fiatal. Ez volt a „háromnapos gyalogtúra”, mondta Zeira. Évente 15-20.000 izraeli menetel három napon keresztül az országon át. Az idén, több mint tizenhétezerből, csak 32-en dőltek ki a sorból. Kereskedők és értelmiségiek népe? − Ahogy azt te elképzeled − mondja az utca embere. Uton voltunk Beér-Séva felé Ez alkalommal a dél felé vezető főútvonalat választottuk, nem a megszállt területen át hajtottunk. Áthaladtunk a Negeven; ez Izrael déli része, a hatnapos háború óta ez az országnak majdnem a felét jelenti, 4716 négyzetkilométer, a chevroni domboktól Éjlátig, ez köti össze a Földközi-tengert a Vörös-tengerrel; partvidék, dombok és az Árává-völgy, a fennsíkon pedig Beér-Séva, a főváros. BeérSévától 45 kilométernyire fekszik Gáza. Amit a gázai sávnak hívnak, az ennél is közelebb van. Minél jobban távolodunk északtól, minden egyre elhagyatottabb, Cion pusztájának irányában haladunk, Izrael északról dél felé fejlődött. De még mindig hatalmas, megművelt földterületek, barnásfeketc földek, zöld mezők, öntözőcsövek százai. Ezek azért vannak, mert a zsidók olvassák a Bibliát. A zsidók az angol mandatárius hatalomnak is meséltek bibliai történeteket, de az angolok szívesebben olvasták a Times-ot. A Bibliában meg vagyon írva, hogy nyájaikkal az ősatyák dél felé vándoroltak. A jószágnak innia kell. S ha Dávid király elég fontosnak tartotta népszámlálást tartani itt, akkor a vidéknek lakhatónak kellett lennie. Az embereknek enniök kell. Ábrahám leállott az ősi Beér-Séván, annak kútja mellett kötött szövetséget Avimelechhel. Beér-Séva az Eskü Kútját jelenti. Ber-Séván tehát kút állott. Az izraeliek kiásták e kutat. „Ábrahám pedig tamariszkuszt ültetett Beér-Séván és szólott az Úrhoz, az örökkévaló Istenhez.” Salamon király rezet talált Timnán. Az ember nemcsak kenyéren és vizén él, meg is akar gazdagodni. Az angolok a Times-ot olvasgatták; hagyták, hogy a sivatag sivatag maradjon. Nem tudni, miket olvasgattak az arabok,

mindenesetre ők is megelégedtek azzal, hogy a Negevet összekötő útnak használják észak felé. 1948 október 22-én az izraeliek bevették Beér-Sévát. Dávid királyon kívül egyébként az egyiptomiak is tartottak itt népszámlálást. Háromezer lélek tengődött a sivatagi városban. Ma Beér-Séva Izrael nagyság szerint ötödik városa. Egy régi − három éves − prospektusban még ez áll: 60.000 lakos Ma 75.000-nél tartunk. Egyébként az izraelieknek hosszú időre − öt évre − volt szükségük, mielőtt a Negev megtermékenyítésébe belefogtak volna. Vizet találtak, de hiszen ez benne volt a geológiai évkönyvükben, az ótestamentumban. De a Negev-művelet csak 1946-ban indulhatott meg. A szükséges vizet egy 140 kilométeres pipe-line-on hozták északról. Nem volt eszményi pipe-line, úgyszólván ócskavas volt csupán. Ez volt az a vezeték, amelyet az angolok a második világháború során Londonban használtak, hogy vizet szivattyúzzanak vele az égő városrészekbe. Az izraeliek megelégedtek az ilyen másodkézbeli áruval is. Egyetlenegy éjszakán tizenegy falut építettek fel. Beér-Sévától északra még mindig kietlen a táj. Kereken száz kilométerrel Tel Avivtól délkeletre − itt a sötét Ázsia. Tevék a láthatáron, közvetlenül az országút mentén a beduinok fekete sátrai. Imitt-amott egy-egy lakókocsi vagy bádogkunyhó a sátrak mellett, de nem úgy néznek ki, mintha lakna bennük valaki; fekete füst száll fel belőlük, talán főznek odabent. Fekete sátrak, fekete füst, a föld maga is fekete. Feketék a beduin-gyerekek, akik a szamarak mellett álldogálnak. A szamarakat nehéz a földtől megkülönböztetni. Meg se moccannak, mintha szürkésfekete fából faragott játékcsacsik lennének. Közelebb lépünk. A szamarak lábát bokában megkötötték, szürkésfekete a kötél. Ördögi találmány ez, így nem futhatnak el, legfeljebb csak ugrálhatnak, − bakugrásban járó szamarak. A gyerekek sem futnak utánuk, mozdulatlanok azok is. Ajánlanám a berlini Grzimek professzornak, tegyen egy kirándulást a beduinok földjére. Nemcsak a leopárdok szorulnak védelemre. Tíz perccel később a Desert lnn hotelben vagyunk. A szobák bútorzata elegáns, kilátás nyílik az úszómedencére. Aki akar, lovagolhat vagy tevegélhet, ki-ki mit óhajt, a kirakatokban perzsa és jemeni ékszerek, beduin kézimunkák, teniszpálya, a bár neve „A sejk sátra”, idényben

tánczenekar játszik, a pincérek olyanok, mint a stewardok. A citrusgyümölcs után a turisztika Izrael legfontosabb deviza-forrása; az 1967-es háborús évben 300.000 turista 25 millió dollárt hozott az országba, 1968ban 432.000 utas költött 95 millió dollárt. 1975-re 850.000 turistát várnak. Tizennyolcezer izraeli dolgozik az idegenforgalomban. Az idegenek mintegy 50 százaléka keresztény, vagy 45 százaléka zsidó. Izrael az utolsó tíz évben közel 25 millió dollárt fektetett be az idegenforgalomba; szállókba, fogadókba, ifjúsági szállásokba. Tíz év alatt közel 70 új szálló épült, s negyvenkilencet bővítettek ki. A polgármester éppen Tel Avivban van, a miniszternél, bennünket szép felesége lát vendégül teára, utána Dita Názor oltalmára bíznak bennünket, aki vezető szerepet játszik a város vezetőségében. Tegnap futott be a levele Asconába. Úgy látszik, huszonnégy óra alatt barátot szereztünk magunknak. Szeretjük Dita Názort, mert szeretjük Izraelt. Dita Názor − Izrael Brünnből, vagyis Brnóból származik, ahonnan minden olyan bécsi, aki véletlenül nem Pozsonyban − Bratislaván − született, mint Lici, vagy Budapesten, mint én. Fiatalon érkezett Izraelbe, tanulmányait itt végezte. Véletlen, de rám nézve igen hízelgő, hogy egy munkája az én első könyvemről szól. Izrael más részén alighanem túl könnyűnek találta az életet, ezért Beér-Sévára költözött. Noha Dita Názor maga is fiatal asszony, Bcér-Séva akkortájt nem volt több egy falunál. Látta kőről kőre, házról házra felépülni az újvárost. Úgy mutatta meg a polgármesteri hivatalt, ezt az egyszerű épületet, mint egykor az öreg William Randolph Hearst. Amerika sajtókirálya San Simeont, Kalifornia mesebeli kastélyát. Később, amikor egy beduin-telep felé hajtunk, át kell vágnunk az iparnegyeden − Beér-Séva az ország egyik legnagyobb iparvárosa: kálisót, kaolint, kerámiát, textilféléket, építkezési anyagokat, kötelet, bútort, cigarettát állítanak elő −, elhajtunk egy gyárudvar mellett, ahol ezrével állanak az árnyékszék-csészék, úgy festenek, mint takarék-perselyek egy emléktárgy-bolt kirakatában. Dita Názor megjegyzi, hogy itt gyártják Izrael legjobb W.C.-csészéit, s ezt úgy mondja, ahogy a nevadai atomintézet elnöke a holdrakétákról beszél. Egyébként most történt meg először, hogy egy ipari üzem Tel Avivból Beér-Sévára költözzék.

Miután egy órát töltöttem Dita Názorral. tudom, mi az úttörő-szellem. Az amerikai pionír-évek egész irodalmából nem tudhattam volna jobban meg. Számtalan kéményből felszálló fekete füst lebeg az iparnegyed afölött Noha Zeira, a bécsi-haifai Zeira óvatosan hajt, mint mindig, öt perc múltán már nyílt területen vagyunk, a beduinok fekete sátrai között. − Előre megyek, hátha el tudom intézni − mondja Dita Názor −, talán fogad bennünket valamelyik törzsfőnök. Kereken 30.000 beduin él Izraelben, s akár a drúzok, az ország leghívebb polgárai közé tartoznak. Majd minden beduin nomád volt, s nem könnyű letelepíteni őket. − De majd elintézzük − mondja Dita Názor. A Negev beduinjai több mint 40.000 hektár földet vetnek be. A sejkek rábeszélték híveiket, hogy gyermekeiket iskolába küldjék. A beduinlánykák ugyanabban az osztályban tanulnak, amelyikben a fiúk, ami itt forradalom. Ezer beduin munkás tagja a Hisztadrutnak, vagyis a szakszervezetnek. A gyermekhalandóság, amely a beduinok körében rendkívül magas volt, lecsökkent. Az első fiatal beduin, aki a jeruzsálemi egyetemen tanul, orvos lesz. A „főnök” legidősebb fia megmutatja a lakást, amelybe a család nemsokára beköltözik. Egész falu épül a beduinok számára, a falak még nyersek. Csinos magánházak, a boltok árkádok alatt. − Itt lesznek az üzleteink − mondja „a sejk fia”. Diószemével, legyezőnyi szempillájával, gazella-alakjával úgy fest; mint a hasonnevű film hőse, mint Rudolf Valentino reinkarnálódása. Szavait Dita Názor fordítja. Folyékonyan beszél héberül. Később az apja szavait fordítja héberre, Dita Názor pedig ezt a hébert németre. Az apa meghatározhatatlan korú: magas, sovány, sasorrú, nemes fejű. Grandezzát sugárzó kézmozdulattal hív meg bennünket a sátrába, amely a ház mögött, a szabad mezőn áll, most azonban a mező kertnek tűnik, a fekete sátor pedig nemigen különbözik az olyan indián-sátraktól, amilyeneket jómódú gyermekek szoktak szüleik parkjában felverni. Hogy az apa beköltözik-e majd a kőházba, abban a fia eléggé kételkedik − a „főnök” eddig is megvolt villamosság és folyóvíz nélkül, nem helyez nagy súlyt az effajta külsőségekre.

Leterít egy szőnyeget, nekünk pedig valami matracfélén kínál ülőhelyet; Zeira nincs elragadtatva a töröküléstől, úgy látszik, egy kis baj van a csigolyái körül, de Dita Názor rábeszéli, éljen a zsidó-beduin barátság! Megkezdődhet a kávéfőzés szertartása. Öt-hat gyereke segít az apának, fát cipelnek be, tüzet gyújtanak, hozzák a kávéscsészéket, s ott előttünk mossák ki azokat, sajnos, fekete kezüket is belemossák. Lici odasúgja Dita Názornak: − Kötelező a kávét meginni? − Kötelező. A kávé-mutatvány egy teljes órán át tart, a kávészemek megtörésétől a párolgó csészékig − az eszpresszó-gépek az ördög találmányai. A vendégszeretet nemcsak külsőséges, közben van időnk beszélgetésre is, a kétszeres átültetés sem akadály. Hogy a falut Izrael építette; a „főnök” ezt nagyszerű dolognak tartja, őszintén mosolyog, reméli, hogy fia emléktárgy-boltja nagy siker lesz, udvariasan sajnálkozik, hogy nem beszéli a nyelvünket, a gyerekek majd több nyelvet is érteni fognak. Elmondatja nekünk, hogy ő a haladás mellett van, ha személy szerint nem is veszi ki belőle a részét, ugye megértjük. Az ember a földgömb legkülönösebb helyein is találhat demokratákat. Eddig még nem láttunk nőket − idegen asszonyok számára főznek kávét, de a maguk asszonyait nem hívják be a kávézáshoz. Elmenőben találkozunk vendéglátónk mindkét asszonyával − csak két felesége van, pedig lehetne több is. Izraelben tilos a többnejűség, de akinek már az állam megalapítása előtt több felesége volt, az megtarthatja őket. A demokrácia kompromisszum. A két nőn nincs fátyol, viszont tetőtől-talpig feketébe vannak burkolva. Majdnem minden beduin nő fekete ruhát hord. Barátságosan kíváncsi tekintettel méregetik Lici pepita nadrágját, meg akarják nézni a nyakában a láncot. Ott dolgoznak majd az új üzletekben, beköltöznek majd a villamossággal, vízvezetékkel ellátott lakásokba, sűrűbb lesz majd a járkálás ház és sátor között. A nők haladóbb hajlamúak a férfiaknál. Ahhoz, hogy erre rájöjjünk, persze, nem kellett a beduin-faluba jönnünk, a haladás öröme mindig az elnyomás komorságát követi. Sötétedik. A fejünk fölött egy helikopter zakatol.

− A gázai sávban történhetett valami − mondja Dita Názor, s hirtelenében megint hadviselő országban vagyunk. Az iparnegyed erősen ki van világítva, fekete füstgomolyok szállnak fel az ég sötétkékjébe, darabka Pittsburg három kilométernyire a beduinok sátraitól, a török minaret csak kőhajításnyira van a régészeti múzeumtól. Beér-Séva a tudományok városa, csütörtökönként teve-vásár, új bérházak épülnek parkok között. − Itt most egy új felvonót építenek − mondja Dita Názor, ez az ő felvonója, mint ahogy a múzeum is az övé, a beduintelep is, a hangverseny-terem s a Tel Avivból áttelepített gyár. Most már két-három helikopter köröz fölöttünk, az üzletek utcája igen forgalmas, Zeira nehezen talál parkolóhelyet. „Kelet − kelet, Nyugat − nyugat, és nem találkoznak soha” − áll a Kipling-balladában. De ő nem járt Beér-Séván. Az égtájak babonák csupán. Pár apróságot kell vásárolnunk, Dita Názor elkísér bennünket. Beér-Séva üzleti utcái jellegzetesebbek, mint Jeruzsálem, Tel Aviv vagy Haifa üzleti negyedei. Az idegenforgalomnak ebben a három központjában is érezni, hogy Izrael szegény ország, érezni, hogy szocialista ország, de legszembetűnőbb ez Beér-Séván, az úttörő-városban. Itt mit sem látni az európai Nyugat és Amerika bőségéből − az üzletek kevés kivétellel a korai harmincas évek európai üzleteire emlékeztetnek. Olykor-olykor a fejlettebb „népi demokráciák” − mondjuk Budapest üzleti negyedeire. A WlZO-nak, ennek a derék izraeli nőszervezetnek a boltjaiban elragadó izraeli kézimunkákat látni, ezüsttárgyakat, éjláti köveket. Az idegen nem csalatkozik, de fényűzés ez, olyan fényűzés, amit az izraeliek nem engedhetnek meg maguknak. A kirakatok meglehetősen szürkék. Ami a mindennapi élethez tartozik, az mind olcsó, kivált azok a mezőgazdasági termékek, amelyek árát ellenőrzik. Ezeket az állam szubvencionálja. Egy fél liter tej házhoz szállítva kevesebbe kerül tíz amerikai centnél, egy fél kiló búzakenyér kereken tíz cent, tíz deka vaj tizennyolc cent, egy kiló cukor körülbelül ugyanennyi, egy kiló tyúkhúst egy dollárnál kevesebbért kapni. Olcsó a zöldség és a gyümölcs is, különösen az idényben, de az árakat itt már a kereslet és kínálat diktálja −

egyik különbség a szocialista és a kommunista rendszer között −, bizonyos termékeknél a magángazdaság versenye érvényesül. Tel Avivban egy autóbusz-jegy kereken öt amerikai cent. Fél dollárért Tel Avivból Jeruzsálembe lehet utazni. A készruha és a kötöttruha fele annyiba kerül, mint Európa legtöbb országában, s nem drágább, mint Amerikában. A legdrágább színházjegy ára három dollár, tizedrésze az amerikainak. A filharmonikus zenekar tizenkét hangversenyére érvényes bérletért 15-50 dollárt kérnek. A dolgozók olyan üdülőiben, amelyekbe nem „utalják be” az üdülőket, hanem mindenkinek rendelkezésére állanak, fejenként kereken hat dollárba kerül a fürdőszobás, kétágyas szoba, bőséges ellátással. Ezzel szemben a luxusszállókban minden éppen olyan drága, akár Svájcban vagy a Német Szövetségi Köztársaságban. Mértékre szabott ruhát vajmi kevesen engedhetnek meg maguknak. Egy közepes nagyságú Peugeot kocsi majdnem olyan elérhetetlen, mint Németországban egy Super-Mercedes, vagy mint Amerikában egy Cadillac. A mosógépek, frizsiderek vagy televíziós készülékek − a fekete-fehér készülék ára kereken 700 dollár −, lényegesen drágábbak, mint Európában, fényűzési cikkeknek számítanak, hiszen például egy postahivatal főnöke nem keres többet havi 250-300 dollárnál, egy rabbi 350-450 dollárnál, egy osztályvezető a minisztériumban 400 dollárnál. Jellemző, hogy valamennyien kevesebbet keresnek egy kikötőmunkásnál, aki gyakran túljut az 500 dolláron. A kikötő igazgatójának viszont be kell érnie 400 dollárral. Dita Názor meghívott bennünket egy vacsora utáni „drink”-re, amelynek csak a neve volt az, mert hiszen az asztal szinte roskadozott a sok szendvics és sütemény terhe alatt. Férjével egyetemben − aki a város egyik legtekintélyesebb polgára és tartalékos ezredes − meghívta Beér-Séva egynéhány notabilitását, köztük több orvost a Központi Negev Kórházból, amely 420 ágyával az ország legkorszerűbb kórházai közé tartozik, s a szakszervezet tartja fenn. Mivel pedig − elég csúf szokás − orvosokkal betegségekről beszél az ember, megtudtuk − mint már mondottam, minden izraeli egy statisztikai évkönyv −, hogy Izraelben mintegy 6100 gyakorló orvos működik, 450 lakosra esik egy orvos, amiben csak az az aggasztó, hogy az orvosoknak mindössze 35 százaléka fiatalabb 45-nél. Nemcsak az orvosok öregszenek, hanem a betegeik is. Az 1000 lakosra vonatkoztatott halandósági arány Izraelben a zsidóknál valamivel több, mint hét, az

araboknál még hat ezreléknél is kisebb. A Német Szövetségi Köztársaságban ez tizenegy és fél ezrelékre rúg, Egyiptomban majdnem huszonötre. Azt hiszem, ennek a kóser konyha az oka. A főorvos, híres sebész − aki egyáltalán nem meglepő módon magyarországi származású − késve érkezett. Közben már tudtuk, miért köröztek a helikopterek Beér-Séva fölött. Palesztinaiak a gázai sávban bombát dobtak egy autóbuszra, s mint rendesen, ez sem ott robbant, ahová a terroristák szánták. A zsidók sértetlenek maradtak, egy arab gyermek meghalt, öt súlyosan megsebesült. A hadsereg helikopterei nem izraelieket, hanem az arab gyerekeket vitték be a kórházba. A főorvos tíz óráig operált. Kérdezgettek bennünket, milyenek az izraeli benyomásaink. Hálásan vették tudomásul, ami dicséretest mondhattunk, de ismét az történt, ami már eddig is majdnem mindig; az izraeliek szinte aggályos kritikával bírálják saját országukat. Később, mikor az egyik izraeli lapban megjelent a Második Izraeli Ódám, óvni kezdtek a „túlzásoktól”, s egyes olvasóknak az volt a véleményük, hogy mindez egy idegen túl rózsás benyomása. Az arabokon kívül, mondják az izraeliek, az elégedettség is fenyegeti őket. A zsidókat analitikus szellemük óvja a túlzott elragadtatástól, de az is lehet, hogy önkritikájuk az arab szomszédság következménye. Az arab öntúlbecsülésből fakad a zsidó önlebecsülés, az arab kérkedésből ellentéte, a szerénység. Azt még csak hiszik Izraelben, hogy Marxot el kell olvasni, de hogy az Ezeregyéjszaka meséit is el kellene − azt már nem. A társalgás olyan színvonalon mozgott, amilyent Svájc kivételével, a világ egyetlenegy vidéki városában sem tapasztalni. Az izraeli pionírok nem költöznek be a nagyvárosokba, a legtöbb izraeli pionír nagyvárosból származik. Izraelben nincs provincializmus. Leginkább a nyíltság tűnt fel nekünk. Úgy vitatkoztak, mintha mi nem lennénk jelen, vagy mintha az állam polgárai lennénk. Nem rejtették véka alá a Goldmann-küldetés körüli véleménykülönbségeket, s arra a kérdésemre, hogyan „törődne bele” Izrael a békébe, tíz különböző feleletet kaptam. − Legyen csak egyszer béke… a többit majd elintézzük. No persze, ott van az ifjúság, ennél az arcok elkomolyodtak − egy orvos ezt mondta:

− Mi is csak egy nép vagyunk, miért éppen a mi ifjúságunk ne tévedjen, inkább tévedések, mint a halál. A vendégek néha visszakanyarodtak a héberbe, de aztán siettek nekünk lefordítani. A Negev rendőrfőnöke, egy fiatal alezredes − aki, egyáltalán nem meglepetésszerűen Lici szülővárosából, Pozsonyból származik −, a késői órákban vitt bennünket haza, s mert abból, amit mondott, sok minden felkeltette az érdeklődésemet, másnap reggel fél nyolckor velünk reggelizett a Desert Inn teraszán. Az alezredes egy kereken 300.000 lakosú területen „uralkodik”, s a hét hét napjából hatot a jeep-jén, úton tölt. Kellemes, szlávos képén mosoly terül szét: − Hát, tudja, itt nem lesz Sherlock Holmes az emberből. − 1969 folyamán, ha a politikai merényletektől eltekintünk, az egész területen egyetlenegy gyilkosság történt, féltékenységi dráma. Alig 30 kilométerrel az arcvonal mögött egy anya sem aggódik, ha tizenhétéves lánya nincs még éjfélkor otthon, a sötét utcák biztonságosabbak, mint New Yorkban a Park Avenue vagy a berlini Kurfürstendamm, ha pár bűncselekménnyel több esne meg − kacag a rendőrfőnök −, az legfeljebb azt mutatná, hogy néppé váltunk. A lopások, betörések aránya emelkedett, de még mindig minimális, a kábítószerek nem képeznek problémát. Ami a terroristákat illeti, az alezredes igazolta mindazt, amit Joszéf Kálef ezredestől, a hadsereg szóvivőjétől még bővebben hallottam. Minél messzebb esik a város a határtól, annál kevesebb a terrorista támadás. Ezek száma a határvidéken szüntelenül és jelentősen emelkedik, miközben bent az országban ugyanazon a szinten mozog. A terroristák gyávasága nemcsak eszközeik és céljaik meg nem válogatásában mutatkozik meg, hanem abban is, hogy a merényletek után majdnem mindig átszöknek a határon. Ahol ezt nehéz megtenniök, ott alig működnek. Ezek a tények azért is jellemzőek, mert azt mutatják, hogy a terroristák nélkül békésen lehetne együttélni az arabokkal. A palesztinaiak megkísérlik, nemcsak az izraelieket, hanem a békés arabokat is terrorizálni. Kétségbeejtő helyzetben vannak ebből a szempontból az

izraeli arabok. Ha szállást adnak a terroristáknak, velünk gyűlik meg a bajuk, ha megtagadják, akkor a gerillákkal. Tényleges együttműködésre a fidajinok kizárólag csak azoknál az araboknál számíthatnak, akik a határvidéken laknak, s a terroristákat egyetlen éjszakára vagy igen rövid időre kell befogadniok. Amióta a negevi rendőrfőnöktől búcsút vettünk, növekedett Izraelben a bűnözés, s nem jó jel az, hogy ez majdnem közvetlenül a fegyverszünet után állott be. − 1970 aránylag nyugodt évében − mondja Slomo Hillél rendőrminiszter − hetven százalékkal emelkedett a tulajdon ellen elkövetett bűntettek száma. Tel Avivban pedig, az ország legnagyobb városában meg éppen 128 százalékkal. Slomo Hillélnek az a megjegyzése, hogy az izraeli bűnözés „nemzetközi mércével mérve még gyerekcipőben jár”, éppoly kevéssé megnyugtató, mint Alice Schwartznak, az ismert újságírónőnek a megállapítása, mely szerint az izraeli alvilág legfeljebb a nemzetközi B- vagy C-ligában játszhatna. Megnyugtatóbb más valami. Az, ami engem arra késztet, hogy a növekvő „diáklázadást” és a baloldali értelmiségiek „sikereit” is idézőjelbe tegyem. Az meglehet, hogy a politikai pártok ortodox csoportokhoz törleszkednek, annyira azonban sohasem opportunisták, hogy forradalmi irányzatoknak hódoljanak be, vagy − ami nem ugyanaz, de szintén nagyon veszedelmes −, megértést tanúsítanának bűnös cselekedetek iránt. Az izraeli lapok is gondosan kezelik az olvasókörüket, akár a világ minden lapja, de a Háárec című független héber napilap éppen olyan kevéssé rokonszenvez a szélsőségesség és kriminalitás új hullámaival, akár a Hácofé című vallásos lap, s a Dávár, a szakszervezetek sajtóorgánuma éppen olyan kevéssé, mint a Jediot Áchronot című déli lap, vagy a Mááriv. A zsidók ragaszkodnak Walt Whitman szép mondásához: Állj ellent az államoknak s minden városuknak, ne nagyon engedelmeskedj nekik! A lapok nem teszik le a fegyvert a divat előtt. A demokrácia sok mindent jelent s minden körülmények között ellenállást a divattal szemben. Mivel Dita Názoré az új egyetem is, reggeli után elvisz bennünket a Negev Egyetemre.

Az egyetem részben még befejezetlen épületei a sivatagi nap perzselő tüzében feküsznek. De az, hogy még mindenütt kalapálnak, alig zavarja a tanárokat és a diákokat. Amikor, nem egészen öt évvel ezelőtt, tető alá hozták a legelső tantermeket, 50 diák volt, ma több, mint 1700 a hallgatók száma, s az évtized végéig tízezren fognak tanulni a beér-sévai egyetemen. A 250 professzor az ország olyan vidékeiről jött ide, ahol az életkörülmények s az időjárás kellemesebb. Főként technikai fakultásokat létesítettek, de lehet itt − a jeruzsálemi egyetem felügyelete alatt − nyelveket, történelmet, irodalmat és társadalomtudományt is tanulni. A könyvtárnak már most 55.000 kötete van, s 500 folyóirat olvasható benne. Fiatal diák-házaspárok lakást kapnak, s 300 ágy áll azoknak a hallgatóknak a rendelkezésére, akik a kampuszon akarnak élni. Azok a termek, amelyekben a computereket helyezték el, a nap huszonnégy óráján át nyitva állanak, hátha valakinek éppen éjféltájt jut eszébe igénybe venni azokat. Búcsúzáskor Dita Názor egy rózsaszálat hozott a kertjéből Licinek. Rózsa a Negevben. Sálom, sálom, integetett mindkét kezével. Még sokáig láttuk az integetést. Goethe ezt mondta Eckermannak: „De az a két nehéz kőtábla a Tízparancsolattal! Azt hiszitek, hogy olyan könnyű volt cipelni azokat? S azt hiszitek, hogy Mózes, akinek egy zsidó sereget kellett vezetnie és féken tartania, egészen közönséges karokkal is beérhette?” Erre emlékeztem a negevi pionír-asszony integető kezei láttán.

ÁRNYAK A PART FÖLÖTT Lici már-már velem akart repülni. Ez Izrael valódi csodája lett volna, de végül mégis elmaradt. Az Árkijával, Izrael belföldi repülőtársasága gépével repültem Éjlátba, már a legelső napon. Ott, az akabai öbölben kezdődött a hatnapos háború. Ott és nem másutt. Mennyi időre van a történelemírásnak szüksége, hogy meghamisítsa a történelmet? Tacitus idején sokra, Treitschke idején már gyorsabban ment. Manapság még gyorsabban, mert a hírközlő eszközök fejlettebbek. Izrael, mint agresszor. A hatnapos háború 1967 május 20-án kezdődött, amikor Nasszer megparancsolta az UNO főtitkárának az UNEF-csapatok kivonását Sárm el-Sejkből. Május 23-án Nasszer kijelentette a Szinájban: „Fegyveres erőink tegnap megszállták Sárm el-Sejket… Szóba sem jöhet, hogy bármilyen körülmények között is megengedjük az izraeli zászló átkelését az akabai víziúton.” Az arabok akabai öbölnek hívják az éjláti öblöt. Miután a Szuezi-csatorna, az 195l-es UNO-határozattal ellentétben, zárva volt az izraeliek előtt, most − ismét az Egyesült Nemzetek határozatával ellentétben − dél felől is blokálták Izraelt. Lezárták a tiráni szorost, az Éjlátba, Izrael legdélibb csücskébe vezető tengeri utat. Ugyanakkor Háfzi Ászád, Szíria hadügyminisztere kijelentette: „Befejeztük az agresszió előkészületeit.” Az „agresszió” szót alkalmazta. A kairói rádió így adott képet a helyzetről: „Tekintve az akabai öböl blokádját, két lehetőség áll az izraeliek rendelkezésére. Mindkettő véres lehetőség. Vagy elpusztul Izrael az arab katonai és gazdasági blokád fojtogató szorításában, vagy meghal az őt dél, észak és kelet felől körülfogó arab haderők golyózáporában.” Izrael az életet választotta. A Szuezi-csatorna s a gázai övezet mentén repülünk. Átellenben Egyiptom. Itt fogják maholnap támadó előkészületeiket megtenni az oroszok. Ez „a világ legnagyobb rakéta-rendszere”, mint Mose Dáján

mondotta. Az 50 kilométeres fegyverszüneti zónában az oroszok 5-600 rakétakilövő padot állítottak föl. Háromezer szovjet tanácsadó és technikus áll a Szuezi-csatorna mentén. Legalább 36 Sam-2 üteg magasan repülő, legalább tíz Sam-3 üteg alacsonyan repülő gépek ellen; maga a Spiegel, Németországnak a szovjetért legjobban lelkesülő hírmagazinja írja: „… a rakétatelepek 200 főnyi személyzete mindenütt szovjet ember”. A szovjet ütegek védik Egyiptomot izraeli támadás ellen, ugyanakkor azonban az egyiptomi előretörést is fedezik, s megkönnyítik az arab támadást. Háború vagy béke? Az, hogy a szovjet megengedi-e arab csatlósainak az Izrael elleni támadást, nem attól függ, hogy Izrael visszavonul-e a háború előtti vonalakra. A béketárgyalásoktól sem, a szerződésektől sem. Az 1956-ban az UNO által szentesített egyezmény szavatolta az izraelieknek az éjláti víziutat. 1967 május 23-án lezárták a tirani szorost. Az United Nations Expeditionary Forces-nak ott kellett volna az ellenfelek között állania. Nasszer egyet intett, U Thant engedelmeskedett, s a csapatok elvonultak. Hogy a Szovjetunió megenged vagy megparancsol az araboknak egy újabb agressziót, kizárólag azon múlik, mit tart az Egyesült Államok felől. Végtelenül nagy a hibás elképzelések, a téves számítások lehetősége. Megtörténhet, hogy Moszkva úgy véli majd, ez alkalommal az arabok a szovjet közvetlen katonai segítsége nélkül is legyőzik Izraelt. Ha azonban az arabok ez alkalommal is mezítláb menekülnek a sivatagban, akkor az oroszoknak mégis közbe kellene lépniök. Küszöbön állana a harmadik világháború. Megeshetik, hogy a Szovjetunió úgy véli, Amerika a közvetlen agressziót is tétlenül nézné végig. Bizonyos jelek erre is mutatnak. Nem telik el egyetlen hónap sem anélkül, hogy a szovjet államfő, az orosz miniszterelnök vagy külügyminiszter meg ne csókolna mindkét orcáján egy arab potentátot valamelyik arab repülőtéren. De eddig még egyetlen amerikai külügyminiszter sem tartotta szükségesnek Jeruzsálemet válság idején felkeresni. A Szovjetunió legalább hetenként egyszer kijelenti, hogy az arab országoknak nyújtott támogatása „feltétel nélküli”. Az Izraelnek

nyújtott segítség nagyon is feltételekhez kötött. A szovjet feltétel nélkülisége biztatja Kairót, Amerika engedményekre kényszeríti Izraelt. Megtörténhetik, hogy a NATO fokozatos, ha nem is éppen szándékos tönkretétele a Brandt-, Pompidou- és Colombo-kormányok politikájával − abba a hitben ringathatja az oroszokat, hogy az amerikaiak akkor sem védhetik már meg a Földközi-tengert, ha akarnák. Fél Európa vakon botorkál a szovjet bizonytalansági konferencián. Az amerikaiak pedig, akik nem nagyon fantáziadúsak, csak Pearl Harbour-ok után szoktak felébredni. Megeshetik, hogy a szovjet helytelenül becsül fel bizonyos jeleket − például az angol fegyverszállításokat Dél-Afrikába. A nagy demokráciák tudják, hogy a szovjet imperializmust nem annyira Izrael, mint inkább az Indiai-óceán és India meghódítása érdekli. De vajon felmérte-e Moszkva, hogy a Nyugat is tudja ezt? Meglehet az is, hogy a szovjet nem érti, miért nem oldotta még meg az Egyesült Államok a legegyszerűbb módon a közel-keleti konfliktust. Az Egyesült Államok egyetlen nyilatkozata − Izrael bizonyos megszabott határainak a szavatolása, azzal az egyidejű nyilatkozattal, hogy e határok megtámadását Washington az Egyesült Államok ellen intézett támadásnak tekinti −, egy ilyen gesztussal egyik napról a másikra el lehetne a tűzfészket oltani. Noha az Izrael elleni támadás valóban támadás lenne az Egyesült Államok ellen, Amerika mégsem meri megtenni ezt a lépést, bátorítván ezzel a szovjet agressziót. Meglehet, hogy az oroszok, a marxi ideológia és a zsidóellenes hagyomány elfogultságában, fölteszik, hogy a texasi olajmágnások mindenáron el akarják kerülni az Amerika és az arab olajtermelők közti nyílt konfliktust, s ilyesmit semmi esetre sem kockáztatnának meg a zsidó állam kedvéért. Az olajmágnások befolyása hatalmas, de megvannak a határai. Az sincs kizárva, hogy Moszkva túlbecsüli a nyugati világ jóllakott kényelmességét és az intellektuális „kultúr”-forradalom okozta demoralizálását, noha a „fény erői”, amelyekről a holttengeri tekercsek szólnak, mégis megemberelnék magukat önvédelemből, mint ahogy a második világháborúban is megálltak a helyüket, a „sötétség erői” ellen védekezve.

De az is meglehet, hogy a Szovjetunió éppen azt a hibát követi el, hogy csak Washingtonnal számol, Izraelt pedig figyelmen kívül hagyja. Lehet, hogy Moszkvában úgy képzelik, Izrael kapitulálna az orosz csapatok előtt, anélkül persze, hogy mielőtt a halálba menne, a rendelkezésére álló fegyverekkel Kairó és Amman helyett Leningrádra vagy Moszkvára támadna. Mindezek a hibás spekulációk és téves számítások már holnap harmadik világháborúhoz vezethetnek, amit a Szovjetunió, biztos lévén vereségében, el szeretne kerülni. Az a babona, hogy az arabok beérnék az 1967 májusi status quo-val, csak Izraelen kívül hódít. Ha ez igaz lenne, akkor nem tört volna ki a hatnapos háború. Izrael, amióta létezik, életveszélyben van, s amíg csak létezni fog, életveszélyben lesz. Letekintettem a Szuezi-csatornára és a Spree-re gondoltam. Berlin és Izrael közös vonása, hogy sebezhetetlenek, mert a nyugati világ két legsebezhetőbb pontját jelentik. Míg azonban Berlinben világosan kifejezték az amerikai elkötelezettséget, addig Izraelben az amerikai elkötelezettség homályos. A Szovjetunió Izraelt a harmadik világháború homokládájának, próbaterepének tartja. Valójában azonban ez a harmadik világháború ugródeszkája. Lepillantottam a kék tenger parti homokjára. A gázai övezet a homokláda legkülsőbb széle. Izraelnek nem sikerült békét vinnie a gázai övezetbe. Ami az én kényelmes ülőhelyemről békés sivatagi vidéknek tűnik színes oázisokkal, az a gyűlölet boszorkányüstje. A hatnapos háború óta a gázai övezetben vagy hetven izraelit öltek meg, s legalább ezren sebesültek meg. Noha a megölt arabok száma − akik majdnem kizárólag saját terroristáik áldozatai − ennek legalább a háromszorosa, a kimeríthetetlen embertartalékkal rendelkező arabok szempontjából ez a mérleg mégis rendkívül kedvező. Az izraeliek és az arabok nem ugyanazzal a mércével mérnek. A gázai övezet 350.000 arabjának kereken a fele táborokban él. Az izraeliek azt hitték, hogy a táborviszonyok megjavításával, ha nem is nyerik meg maguknak, de legalább lecsillapítják az arabokat. Mikor a palesztinai asszonyok életükben először saját konyhájukban főzhettek − addig egész életük a hálóhelyiségekben zajlott le −, akkor ezt úgy kommentálták, hogy az izraeliek „szét akarják rombolni az arab családot”.

Amikor az izraeliek emberhez méltó lakásokat építettek nekik, akkor az arabok azt vetették a szemükre, hogy „örökre itt akarnak maradni” Az angol és a francia sajtó groteszk jelentést hozott. Amikor a Mauzitáborba bevezették a villamosságot, akkor egy 56 éves arab, tizenegyszeres családapa, ezt mondta egy riporternek: − A zsidók éjjel is látni akarnak, hogy jobban lelőhessenek bennünket. Egy másik palesztinai így panaszkodott: − Hová jutunk! Ezek megszámlálják a halottainkat! Az izraeli civilizáció és az arab nyomor közül az arabok még sokáig fogják az arab nyomort, az izraeli demokrácia és az arab feudalizmus közül az arab rabszolgaságot választani. Mihelyt a kis repülőgép letér kelet felé, úgy elhalványulnak a háborús gondolatok, mint valami tegnapelőtti rémálom. A repülőgép feltalálása több szerencsétlenséget, mint szerencsét hozott a világra, de azt a szerencsét, hogy a sivatagot felülről láthassam, nem akarom elmulasztani. Az afrikai sivatagban, amelyet a második világháború véres társaskirándulásán ismertem meg, megtanultam, mit jelent a tériszony. A tériszony s a végtelenség nem mondanak ellent egymásnak, mert a végtelenségből éppen úgy nem lehet kitörni, mint a szorulatból. Az ember lélegzeni akar, de a határait is ismerni akarja − a sivatagi téboly a végtelenség tériszonya. Istent nemcsak azért helyeztük az égbe, mert különben hihetetlennek tűnne a mindentudása, hanem azért is, mert Isten csak fentről láthatja a határtalan határát. A mennyei birodalom nem ismer láthatárt. A szináji sivatag fölött ez az isteni érzés vesz rajtam erőt. Lábam előtt hever a végtelenség, de nem veszek el benne. Egyik hasonlat a másikat kergeti. Ezek a hegyek és körkörös vagy tojásdad, kerek, magába záruló homokrajzaik − nem hidegen gőgösek, mint a Rocky Mountains felfelé törő daca −, gigantikus kagylók is lehetnének, óriásoknak való osztrigák, iromba csigák házai, kőből való tengeri csillagok. Vagy inkább felmetszett szívek, tüdővizenyő, rajzok a teremtés anatómiai tankönyvéből? Egyre újabb hasonlóságok, ami nem csoda, mert lent a képek szüntelenül váltakoznak, a színek cserélődnek. A sivatag kék, fekete és lila, most egy tolakodó légy repül el a hegyek fölött, már el is hussant, ez a repülőgép árnyéka. Sálom Ben-Chorin, az izraeli költő azt írja, hogy Isten azért

tiltotta meg az embereknek a képek faragását, „mert Én, az Ur, magam alkotom a képeket a sivatagban, az én hegyeimen” Itt van az Ö hegye, Szináj-hegye, Mózes és a Tízparancsolat hegye. Lehet, hogy éppen ez a csúcs, lehet, hogy a másik. Mellettem egy ír lelkész ül, az kitart amellett, hogy éppen ez az, a pici kis kápolnával a csúcsán, s nem a másik. Pedig lehet, hogy a másik − hogyan lehet azt Dublinban olyan pontosan tudni −, de itt, e hegyek egyikén adatott a Törvény, az egyedüli, amely még ma is érvényben van, mert minden más törvény csak ennek felhígított változata. A Sirató Fal, az Omár-mecset, Betlehem − szenthelyek bár, de ugyanakkor csak az isteni kézirat fordításai. Az eredeti az itt van, ez a sajátkezű kézírás. Szó van a szenthelyek nemzetközivé változtatásáról, nem akarják azokat a zsidókra bízni − de akkor hogyan állunk a Tízparancsolat Hegyével, amely 1967-ig az iszlám földjén állott és senki sem beszélt nemzetközivé tételéről. Arra gondolok, hogy nincs a földnek az a hatalma, amelynek joga lenne a zsidóktól Dzsábál Musszát − Mózes hegyét elvitatni. Ha a sivatagi országúton jöttem volna − Izrael belsejéből vezet Sárm elSejkig, s már majdnem kész −, akkor megálltam volna a Santa Katharina kolostornál. Alacsonyan repülünk el fölötte, szinte súroljuk a tornyait. Különös, csodálatos sivatagi erődítmény ez a Szent Hegy lábánál, zöldellő fák között áll, dacos oázis a kő és a homok közepette. Húsz görög szerzetes él a kolostorban, itt is halnak meg, a halottak koponyáit megőrzik, a legfrissebbik köztük Anastasius testvéré, aki megmászta a Tízparancsolat hegyét s lezuhant. Rövidíteni akarta az utat, de úgy látszik, nem vezet rövid út a Tízparancsolathoz. Hálás vagyok a görögöknek, hogy nem a hegyen emelték a kolostort, hanem 600 méterrel alacsonyabban. Amikor Justinian császár megtudta, hogy nem hódították meg a csúcsot, kivégeztette az építőmestert. Emlékművet kellene az építőmesternek emelni. Nem sok építőmester ül az Úr lábainál. Elrepültünk a félsziget legdélibb csücskéig: itt a Vörös-tenger. Egy véralga, a haematococcus pluvialis miatt hívják így, ami állítólag itt tenyészik. Utána kellene néznem. A véralgák vörösre festik a havat. A tengert nem festették vörösre. Még sohasem láttam ilyen kék vizet. Süt a nap a csöndes tenger fölött. A tenger aranyos-kék.

Igen, vérszínű volt a Vörös-tenger 1956-ban és 1967-ben, de az nem a véralgákon múlott. A Golán-fennsíkra gondolok. Ott értettem meg, amit Asconában és New Yorkban, Párizsban és Tokióban nem lehet megérteni. A térképek nem mutatják a népek ütőereit, vagy ahogy az angolok mondják, a lifelines-t. A sivatag hegyesszögű háromszögben ér véget. A keleti szárán, majdnem a csúcsnál fekszik Sárm el-Sejk piciny kikötője. Ahogy az útikalauzok és a stratégiai kézikönyvek kifejezik magukat: „uralkodik” a tiráni víziúton. Mögötte a sivatag. Nyugaton, ahol a Szuezi-csatorna a Vörös-tengerben végződik, ott van Egyiptom. Keleten, olyan közel, mintha kinyújtott kézzel meg lehetne érinteni a félszigetet − Szaúdi Arábia. Ha Izrael feladja Sárm el-Sejket, feladta önmagát. A kikötőben most csak egyetlenegy kis hajó horgonyoz, a kék vizén néhány halászcsónak, Éjlát felől sietve közeleg egy motorcsónak. − Ez az üvegfenekű bárkák egyike − magyarázza a stewardess −, azt meg kell egyszer néznie, csodálatos koráll-padok és tropikus halak. Egyébként búvárfelszerelést is bérelhet. Egy fiatal amerikai szemhez emeli a fényképező gépét. − Fényképezni tilos − figyelmezteti a stewardess. − Nincs is benne film − mondja az amerikai −, csak jobban látok a keresővel. − Megígéri, hogy nem kattintja le? − mosolyog a stewardess. − Becsületszavamat adom! Itt legyen aztán kém valaki. A hatnapos háború idején az arabok rosszul voltak tájékozva, de az izraeliek sem sokkal jobban. Az izraeli ejtőernyősök június 7-én ugrottak le Sárm el-Sejknél, de ott csak izraeli tengerészeket találtak, akik Sárm el-Sejket már előttük bevették. A tengernagy szűkszavúan jelentette: „MTB-svadron Sárm el-Sejkbe érkezett. Izraeli lobogót kitűztük.” Háború Éjlát körül, béke Éjlátban. Szállók hosszú sora a strand mentén, vetkőző-fülkék zebra-háta, napernyők, homokvárat építő gyerekek, bikinik, néhány katona, aki a sziklákra rakja egyenruháját, piknik-kosarak. Izraeli Riviéra. Az öböl túloldalán pedig − az egész nem több, mint négy kilométer − ott a harmadik arab állam: Jordánia. Az akabai tengerpart

minden egyes házát látni innen. Ha a jordániaiak nem félnének a visszavágástól − Éjlátot egy órán belül porrá és hamuvá változtathatnák. A bárban tejet és narancslevet árulnak. A strand a jordániai ágyúk árnyékában terül el. Az üvegfenekű motorosok kifutnak. Megkerülnek egy félig elsüllyesztett arab hajót, ócskavas a vízben, rozsdaálló háborús emlékmű. A zsidók nem rossz tengerészek. „Hajókat is építtetett Salamon király Ecijon-Gébernél, ami Éjlátnál fekszik, a Sás-tenger partján, az edomiták földjén.” Háború és béke, Biblia és jelenkor, Lido és ágyúk. Izrael. A taxisofőr, akivel Éjláton áthajtatok, csak két éve van itt. Fiatal argentinzsidó. Megmutat egy települést, amelyet tréfásan Sing-Sing-nek hívnak. Építészetileg valóban nem valami sikerült mű. − Már régi − mondja a sofőr. A település vagy tíz éves. − Azt a házat látná, amelyben én lakom! Meg kell néznem. Édesanyjával együtt háromszobás lakásban lakik egy új épületben. Fürdőszoba, erkély. − Nem hagyom én ezt itt soha − mondja. − Korábban kellett volna jönnöm. Huszonnégy éves. Izraelnek szinte egyetlen más városa sem fejlődik olyan gyorsan, mint Éjlát, a kellemetlen éghajlat ellenére, Nyáron majdnem elviselhetetlen a hőség. Ma 14.000 lakosa van, négy-öt éven belül harmincezerre számítanak. A kórház a hatnapos háború után nőtt ki a homokból. A színház naponta tart előadást a 14.000 lakosnak. Megnézem a műsort. Egy Shaw-darab, egy Arthur Miller-darab, az opera vendégjátéka a Traviátával. Van egy tenger-tudományi múzeum, egy kultúrközpont − amerikai szakszervezetek építették, az izraeli szakszervezetek barátai −, vízédesítő telep. A sivatagi kikötő nemsokára maga látja el édesvízzel önmagát. Megállunk egy útemelkedőn: látni az öböl végét. Olyan az öböl, mint egy nagy hüvelykujj. Mögötte a sík, a nagy hüvelyk közepén a mezők zöldje a sivatag sárgájába megy át.

− Ez a jordániai határ − mondom a vezetőmnek. Lassacskán felismerem az izraeli-arab határokat. Megkérdezem: − Odahajthatnánk a határhoz? Rábólint: − Remélhetőleg nem futunk bele valamelyik őrjárat karjaiba. Ismét végighajtunk a Lido mentén, letérünk egy keskeny ösvényre; öt perc múltán a határnál vagyunk. Ha megfordulunk, látjuk a fürdőzőket. − Itt aknamezők vannak − mondja a sofőr, aki azt is tudni véli, hol kezdődnek. Az aknamező széléről pillantást vetünk a strandfürdőre. Pár vitorlás ácsorog a szélcsendben. Amikor visszaülünk a kocsiba, szórványos lövéseket hallunk, egészen közelről. − Semmi − mondja a vezető. − Megint palesztinaiakra vadásznak a jordániaiak. − Pedig valami történt. Másnap reggel a lapok tüzérségi párbajt jelentenek az éjláti öböl északi széléről. Egy tengerparti vendéglőben ebédelek. Utána rágyújtok egy cigarettára, de tüstént odafut a pincér. − Ma tilos az étteremben dohányozni. Megfeledkeztem róla, hogy ma szombat van.

A HIHETETLEN VÁROS A századfordulóban Tel Aviv nem volt több egy sivatagi falunál, Jaffától, az arab várostól − amit a zsidók Jaffónak hívnak − északra. Zsidó telepesek, akik addig arab kunyhókban laktak, összeálltak, ez volt az Áchuzát Bajit. 1909-ben kezdték az új várost építeni, európai peremvárosok mintájára. Tel Avivnak nevezték el. Herzl Tivadar „Ősújország” című könyvének ugyanis a héber fordításban szebb címet adtak az eredetinél. Altneuland helyett Tel Aviv, a tavasz dombja. Az első világháború alatt Tel Aviv nem fejlődhetett, a török főkormányzó elűzte a zsidókat. Csak a háború végeztével tértek vissza, akkor azonban Tel Aviv már majdnem egyet jelentett Palesztinával. Majd minden pionír itt lépett először az ígéret Földjére. Amikor Lord Allenby felszabadította Palesztinát a törökök uralma alól, Tel Aviv csekélyszámú zsidó lakossága üdvözölte. Visszaemlékezéseiben megírja, hogyan talált néhány évvel később nagyvárost a falu helyén. A „hihetetlen Tel Aviv”-ról beszél. Közel 390.000 lakosával Tel Aviv Izrael legnagyobb városa. Egyik legfontosabb utcáját Lord Allenbyről nevezték el. Izrael legnagyobb városa a legzsidóbb is, mint ahogy Boston, Amerika úttörő-városa a legamerikaibb. De Massachusettsben túlnyomórészt angol pionírok szálltak partra, Boston ezért amerikai és angol. Tel Aviv zsidó, tehát nemzetközi. Első tel-avivi találkozásunk mutatta, mennyire az. Lici gyakran mesélt nekem egy Magda nevű barátnőjéről. Akkor voltak jóbarátságban, amikor Lici Pesten játszott. Magda férje meghalt, az asszony kivándorolt Izraelbe, de Lici nem tudta, mi most a neve. − Hát Magda, az egy kicsit kevés − mondtam a hajón, idejövet. − Mégse adhatok le egy „Magdát keressük” szövegű hirdetést. Ebben maradtunk. Lici egy bundát hozott magával Izraelbe; úgy hallotta, hogy itt rendkívül ügyes szűcsök vannak, akik a már nem egészen modern breitschwanzot egészen modernné alakítják át. Haifán Kieslerék azt mondták, hogy ez az értesülés kivételesen megfelel a valóságnak, sok szűcs-herceg van

Izraelben, de a szűcs-király Tel Avivban székel. Braun Istvánnak hívják, s az a szűcsök között, ami Van Cleef et Arpels az ékszerészek világában, így hát elcipeltük a bundát Tel Avivba. Braun Istvánt ott jól ismerte mindenki. Elhajtattunk az Allenby útra, meg-állottunk egy kis épület előtt s becsengettünk. Utána már csak két zokogó, ölelkező asszonyt láttam. A tizennyolcadik század regényírói ezt írták hasonló esetekben: „Az olvasó már eltalálta.” Magda volt a direktrisz Braun Istvánnál. Amit azonban az olvasó mégsem találhat el, az a következő: Alig zokogta ki magát Lici és elragadó barátnője, s Lici már ismét zokogott − ezúttal Braun István nyakában. Egy padban ültek az iskolában annak idején Pozsonyban. Így aztán nemcsak a bunda került mesteri kezekbe, de Braun István védnöksége alatt egyszeribe belekerültünk a tel-avivi élet kellős közepébe. Mint ahogy sosem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy valamely ország legészakibb városa miért hat „északibbnak”, mint az annál az országnál északabbra fekvő állam legdélibb városa, ugyanúgy titka minden ország legnagyobb városának is, hogy nagyobbnak hat, mint egy nála nagyobb város, amely azonban a maga országában nem a legnagyobb. Tel Aviv tempója olyan, akár valami milliós városé, s ebbe a tempóba mi magunk is belekeveredtünk. Noha külügybeli barátunk, Saul Káriv megint csatlakozott hozzánk, s szelíd energiával gondoskodott róla, hogy Izraelt élve hagyjuk majd el, sosem volt elég órája a napnak. Előadást tartottam az írók Házában, részleteket olvastam fel könyveimből a Hágeser-színházban, együtt vacsoráztam Dávid Landorral, az állami sajtóhivatal bécsi származású főnökével, aki meghívta erre a vacsorára a vezető napilapok főszerkesztőit, elbeszélgettem egy tucat riporterrel a Hiltonban; tanulságos és érdekes órákat töltöttünk el az egyetem hollandiai származású rektorával, André de Vries professzorral, a híres biológussal és törzskarával, meglátogattuk Efrájim Kishont, a Magyarországról származó nagy írót és humoristát szép áfekai házában, elbeszélgettünk a hadügyben a hadsereg Bulgáriából származó szóvivőjével, Kálef ezredessel; összejöttünk könyveim fordítóival − s mindezek után elindultunk felfedező utunkra. Tel Aviv Izrael legzsidóbb, tehát legeurópaibb városa is. Itt is keveredik Kelet és Nyugat, de a Kelet a háttérben marad, s legfeljebb Kelet-Európa értendő alatta. Az üzletutcák egy darab Bécs, a kereskedők kedélyesek,

jelszavuk a lassan járj, tovább érsz. A Ritz kávéház egy darab Pest, irodalom humorral, művészet egy kis jóízű dumával, kultúra egy kis adag kacérsággal. A Dizengoff tér közepén kivilágított szökőkút, hétvégeken itt táncolnak − egy darab Madrid, európai Dél Keleten, sietős dolce far niente, az ifjúság hagyománya. Ismerős nevek. Habima tér, a zsidó nemzeti színházzal − Bécsben láttam a vendégjátékukat, amikor még alig voltam tizennégy éves, egy szót sem értettem belőle. A modern képzőművészet Helena Ru-binstein múzeuma − pár évvel ezelőtt még ott ültünk Rubinstein asszony penlhouse-ában New Yorkban, mexikói primitívek képei alatt. Ugyanúgy értett a művészethez, mint a kozmetikához. Rothschild fasor és Balfour utca. A Dizengoff utca kávéházai − a nevet sűrűn hallani, Dizengoff a város első polgármestere volt, s a neve ma legenda − késő éjszakáig nyitva vannak, a vendégek kint ülnek az utcán, újságot olvasnak, szenvedélyesen vitatkoznak, megnézik a szép lányokat. A forgalom olyan, mint az európai nagyvárosokban, de az autók kicsik, s nem éppen a legújabb modellek. A vendéglők rendezettek, de nem fényesek, alig vannak köztük árkülönbségek. Az üzletekben megvan minden, ami kell, de semmi fölösleges holmi. A férfiak és a nők jól, de szerényen, nem feltűnően öltözöttek. Az ember azt hihetné, hogy mind ugyanahhoz az osztályhoz tartoznak, hogy itt nincsenek szegények és gazdagok. S ez majdnem így is van. 1970-ben az izraeli családok átlagjövedelme − négytagú családot véve tekintetbe − kevesebb volt évi 3000 dollárnál, ami európai, kivált pedig amerikai mértékkel mérve, igen csekély, de ezt féligmeddig kiegészítik az alacsonyabb árak, adókönnyítések, utazás- és telefon-visszatérítések, szabadság-pótlékok, − olcsó kantinok, nyugdíjpénztárak, beteg-segélyzői ellátás. Háromezer dollár − az izraelieknek mintegy 60 százaléka nem keres sokkal többet, sem sokkal kevesebbet ennél. Kereken 18 százalékuk felviszi 4800 dollárra, csak 6 százalékuk keres 5000 dolláron felül, ennek a harmada azonban olyan sokat, hogy náluk már magas jövedelemről lehet beszélni. Öt százalékuk csak 600 dollár körül keres évente, ezek tehát szegények. Ha az adóköteles jövedelem kereken 10.000 dollár, akkor abból 72 százalékot nyel el az

állam, azonkívül még 7 százalékos kényszerkölcsönt lefarag belőle. A bérlakások ritkaságszámba mennek, a házak nagyrésze állami tulajdon, az állam eladja azokat. Akinek lakása van, az a tulajdona is. A saját lakás kereken 10-18 ezer dollárba kerül, kisebb lakások a peremvárosokban talán 20 százalékkal olcsóbbak, Jeruzsálemben mintegy 20 százalékkal drágábbak. Az állam eladja a lakásokat, de nem akar meggazdagodni rajtuk. Az új bevándorlók minden téren könnyítéseket kapnak, a fejlesztési területeken − mint délen Éjlátban és Dimonán, vagy északon Máálotban és Kirját Smonán − a lakók bizonyos jövedelemig teljes adómentességet kapnak. A népiskolákban, kilenc osztályig nincs tandíj, a középiskolákban ez körülbelül évi 230 dollárra rúg. Azok a szülők, akiknek ennyire nem telik, kevesebbet fizetnek, második gyermekükért csak a felét, a harmadiktól kezdve semmit. A felsőiskolai oktatás nem drágább a középiskolainál, és sok ösztöndíjat osztanak ki. Izrael jó befektetésnek tartja a doktorait. Kint ültünk a Dizengoff utca egyik kávéháza előtt s eszünkbe jutottak azokban az országokban tett látogatásaink, amelyek népi demokráciáknak nevezik magukat. Feltettük magunknak a kérdést, vajon ez a szocialista állam a „szocialista” vagy a kapitalista államokhoz hasonlít? Egyszerű felelethez jutottunk − simplicité nem mindig terrible -: Izraelnek a lelke a demokráciáé, a külszíne pedig a népi demokráciáé. Izraelben sem a szabad piac-gazdálkodásról nem beszélhetünk, még kevésbé államilag irányítottról. Minden elrendeződik, hol így, hol úgy, anélkül, hogy az ideológiából szabályt alkotnának a gazdaság részére, vagy anélkül, hogy a gazdasági rendszerből ideológiát alakítanának. A kommunista államok csődjének, amit kitolni lehet, de feltartani nem, amit elkendőzni lehet, de elrejteni nem, sok oka van, de ezek között döntő szerepet játszanak a gazdaságiak − ami egy materialista világszemlélet számára különösen fájdalmas. Egyetlenegy ország sem annyira gazdag, hogy csupa szegényt engedhessen meg magának. Sem Marx, sem Engels, sem Lenin, sem Trockij nem úgy képzelte, hogy az egyenlősdit a legalacsonyabb szinten valósítják majd meg. Ők, akik megvetették a középosztályt, egy általános középosztályt akartak megteremteni. Kiderült azonban, hogy az állami bevételekből nem futja a jövedelmek

valamennyire is egyenlő elosztására közepes síkon. Az „értéktöbblet” nem tűnik el, mert a tőkés helyett bezsebeli az állam, de a dolgozókhoz sem áramlik vissza, mert az állam egyéb célokra − például fegyverkezésre és holdutazásokra − fordítja, ezek pedig semmiképpen sem járulnak hozzá az elviselhető életnívóhoz. Végül pedig márcsak azért sem oszthatja el az állam igazságosan a javakat, mert egyáltalán nem képes előállítani azokat − a totális „igazságosság” eredménye a totális proletariátus. Lehet, hogy ez másképpen festene, ha − mint azt a marxista utópia jóslata − az egész világ kommunistává vált volna. A kommunista világban − fontos, de nem egyedüli példa − azok a játékpénzek, amelyeket a kommunista államok manapság valutának neveznek, valóban valutát érnének. A játékkaszinókon belül a zseton pénz, de a kaszinón kívül a százdolláros zsetonért egy újságot sem lehet venni. Még a fejlődésben lévő s a csatlós államok is, ha nem állanak közvetlen szovjet uralom alatt, csak pénzt fogadnak el Moszkvától és Pekingtől, játékpénzeket nem. Az arab államok például aranyat vagy dollárt követelnek. A rubelnél tökéletesen megszűnik Oroszország-Atyuska iránt érzett tiszteletük. Innen a fuldokló kommunizmus új világforradalmi impulzusa. Mivel a kommunista államok képtelenek tovább úszni, megkísérlik kiüríteni az egész úszómedencét. A magánkezdeményezés s magántulajdon megszüntetésének eredménye az a „vállalkozó kedv nélküli munka”, amelynek Herzl Tivadar szerint nincs jövője. Izrael megvalósította a vállalkozó kedvű munkásállamot; a szocializmusból és a kapitalizmusból csak annyit importált, amennyit a kicsiny állam elviselhet. Nem kell államosítania, mert hiszen alapja az állami tulajdon. A tőkeképződést nem egy önkényes időponttól fogva, hanem már kezdetben megakadályozza. Nem foglal le termelőeszközöket, hanem, különböző alkalmakkor, az egyén rendelkezésére bocsátja azokat. Miután meg van a maga rendszerével − ha nem is az önelégültségig − elégedve, nem kívánja megváltoztatni sem a tőkés, sem a kommunista rendszert. Támogatja a becsvágyat, s elnyomja az irigységet. Felismerte, hogy a középosztály nem gúnynév, noha áruló módon ilyen értelemben használják a nagykapitalista és a kommunista államok egyaránt. A tökéletes egyenlőség tökéletes szegénységet jelent − ezzel szemben egy szegény állam is elég gazdag ahhoz, hogy a gazdagok vállára terheket

rakjon, a szegényeket pedig megszabadítsa azoktól. Igaz, hogy nem találkoznak az amúgy is csak képzeletbeli középponton, ami egyben a közepesség birodalma lenne, hanem olyan határok mentén, amelyek nem esnek túl messzire sem a „fent”-től, sem a „lent”-től. Így jutunk aztán oda, hogy az a gazdaság, amelyet a világ minden más gazdaságánál jobban köt gúzsba négy milliárd dollárnál magasabb biztonsági költségvetése, ennek ellenére egészséges marad. 1971-ben a bérek tíz százalékkal emelkednek, a fogyasztás csak mintegy hárommal. A hatalmas terjeszkedést a fizetési eszközök aránylag mérsékelt duzzadása követte. Kevés a vendégmunkás, s említésre sem méltó a munkanélküliek száma. Az izraeli gazdaság csodája a tulajdonszocializmus feltalálása. Amikor a kibucnyikok azt mondják, hogy a kibuc a kolhoztól csak a döntési szabadságban, a kolhoz a kibuctól csak a kényszerben különbözik, nem fogták fel a teljes problémát. Ha a kommunista nemzeteket hasonlítanók össze a szocialista Izraellel, akkor ez a tétel odaillene. A kommunista állam kénytelen erőszakot alkalmazni, mert kényszerű helyzetben van. Hogy a magánkezdeményezést elnyomja, nem elég a termelőeszközök kisajátítása. Mivel a magánkezdeményezés emberi ősösztön, a kommunista államnak − ha le akarja gyűrni az emberi ösztönöket − a szabadságot is ki kell sajátítania. Az, hogy Alexander Szolzsenyicin nem közölhet semmit a Szovjetunióban, nem a kommunizmus párhuzam-jelensége, hanem annak ésszerű következménye. A szovjetállam kénytelen lecsukni a tanítványait, nincs más választása. Ahol azonban az állam nem nyomja el a magánkezdeményezést, hanem csak a hasznot ellenőrzi, mint a szocialista Izraelben, ott ugyan mindennapos a kormány-ellenes bírálat, de nem támad komoly kétely a rendszer helyességében. Ép világ és egészséges gazdaság nem egybevágó, de hasonló nagyságok. Mindez természetesen összefügg a nép jellegével is − annak a népnek a jellegével, amelynek létezését a modern szociológia nyakasan tagadja. A kommunizmus az ostobák szocializmusa, a humanizmus sajtóhibás fordítása. A zsidók nem ostobák, s értenek a fordításhoz. Azok közülük, akik nyugatról jöttek, átélték a kapitalizmus kinövéseit, sokuk szenvedett

is tőlük. Azok, akik keletről jöttek, vagy a totalitárius cárizmust, vagy a totalitárius kommunizmust élték meg, s mindnyájan szenvedtek tőlük. A zsidóság − tapasztalat. Jellemző egyébként az is, hogy a baloldali szélsőség csak a szábrékon fog, ha csekély mértékben is, s elsősorban az afrikai és ázsiai bevándorlók gyermekein. Akár a dudva, a kommunizmus nem a megművelt, hanem a parlagföldeken burjánzik. Utána pillantottunk egy Egged-autóbusznak, ami úgyszólván jelképes közlekedési eszköz. Az Egged és a Dán, Izrael két nagy autóbusztársasága, szövetkezetek. Izrael egyre inkább a szövetkezetek irányába fejlődik. Az autóbusz-sofőr társtulajdonosa a kocsijának, de a túlóráit nem számítva, havi 270 dollárnál nem kap többet kézhez. Ugyanilyen fizetést kap a többi „részvényes” is, akár igazgató, akár sofőr, mérnök vagy mechanikus. A középosztályhoz tartoznak. De a középosztályhoz tartozik a tábornok is, aki − ha többcsillagos is − legfeljebb 450 dollár fizetést kap. A kommunista államokkal ellentétben, itt bárki spekulálhat a tőzsdén, de Izraelben a börze nem játszik nagyobb szerepet, mint Franciaországban a cannes-i játékkaszinó. Azok, akik a Dizengoff utcán elsétáltak mellettünk, pénztelen tőkések voltak. Mivel Izrael csekély kivétellel csupa pénztelen tőkésből áll, hiányt ugyan szenvedhet egyben-másban némely izraeli, de egyikük sem szenved megalázottságtól. Szelid kéz lebeg Tel Aviv fölött. Vajon én, aki prozelita vagyok a Dizengoff utcán, szubjektív szemmel látom ezt? Megbeszéltem Licivel, mint minden egyebet a tizenhat év alatt, amikor legfeljebb ha egy-egy hétre váltunk el egymástól. Mivel felmenőim zsidók voltak, idegen tőlem az antiszemitizmus filoszemita válfaja. Nem hiszem, hogy csak a zsidók képesek az izraeli szocializmust megvalósítani. Csak egy új állam képes megvalósítani. Nem kevésbé csodáltam meg Budapesten azt, hogy a könyvkereskedések olyan zsúfoltak, mint Nyugaton a részvénytőzsdék csarnokai. Csakhogy Pesten nincs részvénytőzsde. Konzervatív vagyok Európában és szocialista Izraelben − nem azért, mert az izraeli szocialisták zsidók, hanem mert az izraeli szocializmus a dolgozók és nem a bürokraták szocializmusa, a reformereké és nem a

forradalmároké, a girondistáké és nem a jakobinusoké, az élnivágyóké és nem az aszkétáké, a citoyen-é és nem a proletáré. Az izraeliek a világ polgárai, de enfants de la patrie. Braun István meg akarta nekünk mutatni a „másik” Izraelt is: egy este elvitt bennünket Tel Aviv legelegánsabb éjszakai mulatójába. Olyan volt, mint a többi Párizsban vagy Rómában, New Yorkban vagy Los Angelesben. Félsötét lokál − minél sötétebb, annál elegánsabb, ez az elegancia törvénye − s drága lokál volt, remek étkekkel, válogatott borokkal, éppen csak kevés fiatal vendéggel. Nyilvánvalóan a gazdasági elit mulatóhelye, tehát csinos asszonyokat és fáradt férfiakat láttunk benne. Az attrakció a kiváló zenekar fiatal karmestere és énekese volt, egy nemzsidó nápolyi, aki pár évvel ezelőtt látogatóban lévén Izraelben, beleszeretett egy lányba s a kedvéért ittmaradt. Ma már két gyermekük van. Akcentusmentes héber nyelven énekel, mondják, de nápolyi temperamentummal. Egész este egyfolytában énekelt. Nehéz volt odafigyelnem a mellettem ülő szép, okos fiatalasszonyra. Ő, meg a férje Braun István barátai. A férfi jómódú ember, ami az asszonyt nem tartja vissza attól, hogy tanítson. Fiatal afrikai zsidókat és arabokat tanít. Érdekes tapasztalatai vannak, egyébként nem csak a tanítványai révén. Arab „bejárónője” most mondott fel neki, a „mosdatlan” fiatal zsidók és arabok miatt, akik a házba járnak. − Hogyan ereszkedhet le egy úrihölgy effajta emberekhez? − kérdezte az arab asszony, aki nem tud sem írni, sem olvasni. A vendégek hallgatták a nápolyit, táncoltak, jókedvűek voltak, de kissé blazírtak is. Aztán hirtelen minden megváltozott. Megéreztem, noha nem értettem. Az énekes egész este a zenekara mellől gesztikulált, most kezébe vette a mikrofont, a táncparkett közepére jött, a hangja most harsonaként zengett, nem érzelgősen, mint eddig, ércesen inkább, s egyszerre csak az egész lokál vele énekelt. A vendégek letették a poharakat, a pincérek az üvegeket, s együtt énekeltek vele. A tulajdonos, a pincérek, a zenészek, s a konyha ajtajában fejek bukkantak fel, mert énekeltek a szakácsok és a takarítónők is. Csak annyit értettem meg, hogy „Oh, Jeruzsálem”. Ez volt a „Jerusolájim sel záháv”, az Arany Jeruzsálem. Nomi Semer komponálta a hatnapos háború alatt, de nem harci dal ez, hanem a Rabbi Akibáról szóló legendához nyúl vissza, aki feleségül vette

a szép Ráchelt, és mivel igen szegények voltak, csak annyit ígért neki, hogy a világon a legszebbet adja majd neki. Jerusolájim sel záhávot, az arany Jeruzsálemet. Ezt énekelték roham előtt az ejtőernyősök, a tengerészek és a katonák. A nápolyi úgy vitte maga előtt a mikrofont, mint valami fáklyát, asztaltól asztalhoz lépett, az ott ülők felálltak s melléje léptek. Itt, Tel Aviv legexkluzívabb lokáljában sem volt már osztálykülönbség. Korkülönbség sem. Nem csak arról volt itt szó, hogy a háború napjaiban aggódtak a gyermekeikért, nem csak a gyermekeikre voltak büszkék, de önmagukra is, mert hiszen ők építették meg az utat Jeruzsálem − Jerusolájim sel záháv −, az arany Jeruzsálem felé. Másnap, szombat este, először és utoljára szöktünk meg a zsidó vendéglátók elől. Láttuk napközben Jaffát, most meg akartuk nézni este. Homárt és osztrigát ettünk egy halászcsárdában, amely nem veszi túl komolyan a kósersági előírásokat. A kikötőből meredek lépcsőkön kapaszkodtunk fel a régi Jaffába. Nem is tudom, hol lehetne az ember közelebb Izraelhez, mint Jaffán. Itt áll Szent Péter kolostora, annak a szentnek a tiszteletére, aki Simonhoz szokott betérni: „Mostan pedig küldj embereket Joppéba, és hívass el egy bizonyos Simont, akit másként Petrusnak is neveznek! Vendégségben van ő Simonnál, a szűcsnél, akinek a tengerparton a háza.” Simon háza viszont, vagy amennyi megmaradt belőle − szerény fényszórók meleg fénye hull a romokra -; közel áll egy mecsethez, mely a legrégibb Jaffán. Pár lépésnyire látni a kikötőt, amely Salamon király idején Jeruzsálem kikötője volt. A görögök hajóikra csalták a zsidókat és elsüllyesztették őket, Krisztus után hetvenben a zsidók megint csak hajóikra menekültek: akik nem vesztek oda a viharokban és partra vetődtek, azokat ezúttal a rómaiak ölték meg. Közel százötven évvel ezelőtt ismét letelepedtek Jaffán a zsidók. Százötven zsidó az 50.000 főnyi arab közösségben. Javarészt németországi zsidók voltak, a pecsétjükön Jósua szavai álltak: „ … s területetek elnyúlik egészen a nagy tengerig nyugaton.” Ma Jaffán 60.000 zsidó él békében 6500 keresztény és mohamedán mellett.

Jaffa olyasmi, mint Tel Aviv Montmartre-ja, de inkább Caprira emlékeztet. Capri, körülötte pedig az ó- és az Újtestamentum, meg a Korán emlékei. Ezeréves kövekből emelt árkádok, alattuk meg fiatal művészek kiállításai, absztrakt festmények az ősrégi köveken, egy szorosan ölelkező fiatal pár surran ki a Simon házára eső fényszóró-világosságból. Pihenő emberek a kávéházak teraszán, a teraszok alatt régiség-boltok, római érmék, egyikükön zokogó zsidó nő egy pálma alatt, ez a rómaiak győzelmét jelképezi a zsidó hajóraj fölött, ludaea navalis. A lányok szoknyája szinte mit sem takar, a kapuívek alatt csókolóznak, Salamon király itt közeli rokon, s az az öregember, aki az egyik ablakba felkiált, akár Petrus lehetne; a Jaffa meghódításának, 1948 májusának tiszteletére emelt emlékművön Sámuel mondása áll, a második könyv első fejezet, huszonharmadik bekezdése: „ … sasnál sebesebbek valónak, oroszlánnál erősebbek!” Az éjszaka forró és száraz, mint a trópusokon, a minaret lábánál egy macska üldögél, megkövülten, mint a kőoroszlánok a Doge-palota előtt, pár méterrel odébb pedig − a nyüzsgésből félrehúzódva −, csak hátulról látjuk, nem akarjuk megzavarni őket, ott áll egy katona kápelivel a fején, egyenruhában, egy kislányt ölel át, a kislányon a legminimálisabb miniszoknya, már rég itt állnak, a kápelis katona meg a kislány, lenéznek Tel Avivra, a felhőkarcolókra, az ezernyi fényre, a villanyrendőrök pirosára és zöldjére, le-lenéznek Salamon király hazatért kikötőjére. A legkülönösebbek azonban a kávéházak, amelyek szorosan egymás mellett állanak, a kikötőre és Tel Avivra nyílik belőlük kilátás. Egyszerre mondjuk ki mindketten: − A régi Bécs! Az ilyesmi gyakorta megesik, ha ketten tizenhat évig ugyanarra gondolnak. Tömérdek családot kergetett ki a forró szombat éjszaka a városból Jaffa dombjaira. Apákat, anyákat, fiúkat, lányokat, ugyanazoknál az asztaloknál, ugyanazokban a helyiségekben ülnek. Nincs külön kávéház fiatalok, külön öregek számára, egyik nem tolja félre a másikat, egyik nem zárkózik el a másiktól; a beat meg a valcer itt még nem üzent hadat egymásnak. A fiatalok néha félreülnek egy külön asztalhoz, három fiú, három lány, olykor feláll egyikük, átmegy a szülőkhöz, az apa jeges italt

rendel a fiának. Fiúk-lányok fogják egymás kezét, titokban egymásra pillantgatnak, egy-egy csókot is lopnak olykor. A hasisárusok itt éhen halnának. Az öregek fiatalosak, mintha az imént léptek volna ki a Megifjodás Kútja vizéből. Nem ütközik az ember üveges tekintetű, fogdosódó, hitvány exhibicionistákba; sehol a vének könyörgő, riadt pillantása, sem a fiatalok sötét, elutasító tekintete. Itt mindenki mer nevetni, nevetnek az öregek s a fiatalok − vidám táj a tel-avivi öböl környéke. „Jaffa 1906-ban keserves csalódást jelentett az új jövevényeknek”, írja Ben Gurion a visszaemlékezéseiben. Ugyancsak ő írja ezeket is: „A zsidók és az arabok előbb-utóbb háborúzni fognak ezért az országért − tragédia ez, mert bölcsességgel és egy kevés jóakarattal el lehetett volna kerülni. De a Kelet erős hagyományaival s vértörvényeivel szemben hatástalannak bizonyulna minden értelem és minden jóakarat.” Majd hozzáteszi: „Szeretném, ha az ifjú izraeliek felismernék, mily értékes az az örökség, amelyet a mi kezünkből, az idősebb nemzedékek kezéből vesznek át.” Ezen a forró jaffai szombaton úgy tűnt nekem, hogy a fiatalok tudatában vannak ennek. Ezen a forró 1970-es szombaton Jaffa nem jelentett csalódást.

KÜLÖNÁLLÓ LAPOK

Melankolikus feladat Nem lévén izraeli, nem kötelességem bármit is érteni a régészethez. Vakmerőség lenne Mászádáról s Kumránról, az izraeli archeológia e két fellegváráról beszámolnom. Látványuk lenyűgözött, de ami a legékesebben szólott hozzám, az a történelem volt, nem a kövek. Nem volt könnyű megmászni Mászádát, a sivatagi erődítményt, noha a könnyebbik, északnyugati kapaszkodót választottuk, nem a délkeleti szerpentinutat. A több mint 400 méter magas Mászádá-hegy a Holt-tenger mellett emelkedik, mindenünnen látni a tengert, a sivatag kékjét. Szinte hihetetlen, mikre bukkantak itt − Heródes palotájára, helyesebben palotáira, fürdőházaira és őrtornyaira, víztartályaira és tiszti szállásaira, a szent iratok táraira, meg a „galambdúcra”, amelyben Nagy Heródes, a katona hamvát őrizték meg. Ezenkívül a világ legrégibb zsinagógájára. A kapaszkodó nem volt könnyű. Bátor feleségem részéről rendkívüli teljesítmény volt. A magyar nők nem éppen született alpinisták. A hőség szinte elviselhetetlen, minden leleményességünk latbavetésére késztetett. Felmerült bennünk a kérdés, hogyan sikerült az izraelieknek alig húsz év leforgása alatt a zsidók minden üzleti tehetségét elveszíteniök − bár lehet, hogy sohasem voltak nagyon tehetségesek. Az ember feltételezné, hogy valahol a Mászáda közelében csak kapható egy kalap, de effajta üzletre eddig még egyetlen izraeli sem gondolt. Mivel pedig kalapom nem volt, a hőmérséklet pedig negyven fokra emelkedett, kiszedtem a bőröndömből két alsónadrágot, azokat tekertem festői módon a fejem köré. Úgy festhettem, mint Jásszer Áráfát. Szerencse, hogy épen kerültem haza. Az útikalauz szerint tanácsos a mászádai útra „elegendő vizet” magunkkal vinnünk. De az az ötlet, hogy a hegy lábánál coca-colát vagy fagylaltot áruljon valaki, még egyetlen izraeliben fel nem merült mindmáig. Amerikában vagy Németországban már régen milliomos lett volna valaki ebből. Ennek ellenére nekimerészkedtünk, vonzott a történelem. A mászádai ásatások a zsidó történelem egyik legbüszkébb fejezetének kőbe rótt dokumentumai.

Hetvenet írtak Krisztus után, a zsidókat leverték, Judaea devicta, csak Mászáda erődje dacol még a római győzőkkel, kilencszázhatvan zsidó zelota áll ellen három éven át. Hetvenhárom pészachján vezérük, a galileai Júda-nemzetségből származó Eleázár Ben Jáir maga köré gyűjti a híveit − férfiakat, asszonyokat és gyermekeket. Josephus Flavius itt egy „melankolikus feladatról” ír. Eleázár ezt mondja a híveinek: „Haljanak meg meggyalázatlanul az asszonyaink, a rabszolgaság megízlelése előtt a gyermekeink! Hadd legyen halotti leplünk a dicsőség: nem hagyták a szabadságtól megfosztani magukat!” Ezek után ki-ki földre veti s hagyja megölni magát. Az utolsó tizenegy kockán veti ki, kinek kell megölnie előbb tízet, aztán önmagát. Megtalálták Mászádán a törött cserepet, benne a hősök neveivel, akik a „melankolikus feladatot” teljesítették. Ott áll az ember Mászáda meredek szikláin és lepillant a Holttengerre, amely nem tenger, itt meg éppen csak keskeny tó. Túlnan a jordániai sivatag. Soha többé Mászáda? A mászádai lelet és ásatás a legnagyobb izraeli, alkalmasint a világ legnagyobb régészének a műve. Jigál Jádin professzor alaposan megtanulta a maga Flaviusát, így bukkant nyomra. A zsidó régészek olyanok, mint Agatha Christie detektívje. Igénybe veszik a „szürkeállományukat”. Golda Méir és Dáján mellett Jádin Izrael legnépszerűbb alakja. A kopasz, bajuszos úr még csak 53 éves, s noha igen korán fogott a tanulmányaiba, csak 1952 után szentelhette magát teljesen az archeológiának. Jádin a függetlenségi háború egyik tábornoka, 1949 végétől 1952-ig a hadsereg vezérkari főnöke volt. Talán ezért értette meg olyan jól Silva tábornok stratégiáját, akinek csapatai hároméves ostrom után Mászádán csak kilencszázhatvan holttestet találtak. Stratégának kellett lenni a má-szádai ásatások vezetéséhez is. A sivatagi erődöt összesen tizenegy hónap alatt tárták fel. Jádin később megírta, hogy a munka normális körülmények között huszonhat „archeológiai évszakot” követelt volna meg. Huszonnyolc országból származó önkéntesek segítettek itt, öregek és fiatalok, keresztények és zsidók, tudósok és parasztok, diákok meg kézművesek. Egyébként már jóideje annak, hogy megmásztuk Mászádát. Több hónapja. Akkor még nyoma sem volt a megépítendő függővasútnak. Ma

már Lidinek nem kellene kapaszkodnia, noha ő szívesebben kapaszkodik, mintsem hogy egy függő-vasútra bízza magát. Az izraeliek pedig nyilván többet értenek a drótkötélpályákhoz, mint a coca-cola árusításához. A Holt-tengernél, valamivel északabbra fekszik Jádin professzor másik kincse is, Kumrán. Itt, körülbelül 2000 évvel ezelőtt az esszeusok tanyáztak. Egy zsidó szekta, amelyet mind a rómaiak, mind pedig a farizeusok üldöztek. Ők írták a holt-tengeri tekercseket, amelyek a Biblia mellett a zsidó és a korai keresztény történelem legértékesebb darabjai. 1947-ben bukkantak rájuk, természetesen szokatlan körülmények között. Azokban a napokban Táámre törzsbeli beduin csempészek voltak erre úton Betlehem felé. Ez így bibliai históriának hangzik, de lesz ez még bibliaibb is. Két pásztorfiú egy elbitangolt kecske után futott, ki más futott volna. Amikor belefáradtak a reménytelen keresésbe a kősivatagban, kavicsokat kezdtek hajigálni a sziklák közötti résekbe: azt remélték, hogy kiugratják a kecskéket. Helyette több korsóra bukkantak, amelyek nagy csalódásukra nem aranyat, hanem csak egymáshoz fűzött állatbőrtekercseket tartalmaztak. Megmutatták ezeket Betlehemben egy keresztény boltosnak, aki egynéhányat megtartott magának, a többit meg hosszas alkudozás után eladta a szír egyház jeruzsálemi metropolitájának. Amerikai régészek felhívták a leletre Sukcnik professzor, a jeruzsálemi Héber Egyetem tanárának figyelmét. Noha Betlehem körül ezidőtájt heves harcok dúltak, ő útnak indult és megvette az első tekercseket az egyetem részére. Ott megállapították, hogy a bibliai időkből származó legrégibb héber írásokról van szó. Ami a metropolitát illeti, ő, a függetlenségi háború idején Amerikába menekült. 1954-ben Sukenik professzor fia, Jádin tábornok, aki akkor Amerikában tartózkodott, a Wall Street Journalban egy hirdetésre bukkant: „Eladók bibliai kéziratok. Keltük legalább 200 Krisztus előtt. Eszményi ajándék nevelőintézetek és vallási intézmények számára.” Jádin egy new-yorki papírgyáros segítségével megvette az „eszményi ajándékot”. Miután Kumránban megtekintettük az esszeusok meglepően jó állapotban maradt lakhelyeit − ott áll az ember a sziklafallal szemben, amelyre a pásztorfiúk a köveiket hajigálták, fekete-sárga, megrepedezett kőfal, mint a

többi, vajon mit rejtenek még a Holt-tenger sziklái? − azután megint Jeruzsálemben voltunk, láttuk a tekercseket az Izrael Múzeumban. Az Izrael Múzeum modern, szép, hatalmas épület. Itt láthatók a majmonidák zsinagógájának héber feliratai és de Koonig absztrakt festményei, Dürer Sámson-grafikája és a zsidó nők ünnepi ruházata, a Rothschildok adományai. Az épületet viszont Axel Springer, a német kiadó adományozta, aki Adenauer mellett a zsidó ország legnépszerűbb németje. Mindenekelőtt azonban itt áll egy különös, okos architektúrájú ház, „A könyvek háza”, a kumráni tekercsek szállása. Hogy a tekercseket sok fénynek ki ne tegyék, a hengeralakú üvegtárlók csak addig vannak megvilágítva, amíg a nézők a tekercseket megcsodálják, óvják a tekercseket a korszerű technika minden eszközével, s mert egyfajta grottán keresztül közelíthetők meg, amelyet kumráni kövekből építettek, az ember teljesen megfeledkezik arról, hogy múzeumban van: csak a Shrine of Books láttán van az ember valóban a Holt-tengernél. Összesen hét írástekercset találtak meg, köztük van az esszeusok teljes közösségi szabályzata, a bűnök és büntetések katalógusával. Rendkívül hasznosnak láttam a következő paragrafust: „Aki erkölcstelen szavakat mond, az három havi kizárással sújttatik; aki felebarátja szavába vág − tíz napra záratik ki; aki a közgyűlésen elalszik − 30 napot kap; aki háromszor hiányzik igazolatlanul a közgyűlésről − 10 napot; aki e tekintetben visszaeső − 30 napot; aki kényszerítő ok nélkül meztelen mutatkozik hittársa előtt − 6 hónapot; köpni a közgyűlési teremben − 30 napi kizárással jár.” De jó lett volna az esszeusok idejében élni.

Papír bogáncsból Rechovoton, Tel Avivtól délre, az ember egyszeriben nincs Izraelben. Hanem hol? Nehéz megmondani. Az ember a Weizmann Intézetben, Izrael agyában van. S akkor miért nincs Izraelben? Mert ezek a zöld mezőben álló épületek nem európaiak, sem pedig ázsiaiak, inkább amerikaiak, de azok sem igazából. Mintha egy hűvös isten kezéből hullottak volna ide, agyának és nem szívének alkotásaiként. Mindaz, amit az ember eddig Izraelben kapott, meleg érzéseket és szerteleneket, emóciót és elragadtatást, gyötrelmeket és kételyeket, boldog és boldogtalan érzelmeket, az itt mintha elnémulna. Itt a célé az uralom. Izrael szép és csúf szegénységének nyomát sem látni itt, birkózásáét sem önmagával és ellenségeivel, harcáét sem az ázsiai por és mocsok ellen, semmiét, ami Izraelben mindenek ellenére keleti még. Fényűzés uralkodik itt, ha nem is a szó latinos értelmében, nem kificamodott, nem kicsapongó, hanem céltudatos, matematikai fényűzés. Az elnök háza akár a köztársasági elnök háza is lehetne, csakhogy a köztársasági elnök háza kevésbé impozáns. Viszont az intézet elnöke, Albert Sabin professzor, a gyermekbénulás elleni oltás feltalálója. A kertek nincsenek elvadulva, nem pionír-kezek telepítették azokat, mint az országban egyebütt, hanem mintha rajztáblán, körzővel lennének megrajzolva. A gyep meg angolos, ápolt, mint valami írországi Country Clubban. Az ember nem csodálkozna, ha néhány dáma jelenne meg lóháton, útban a rókavadászatra. Míg Izrael katonai telepein az ember néha azon csodálkozik, hogyan lehet az, hogy az izraeli titkosszolgálat oly sokat tud az arabok, s az arabok oly keveset Izrael felől, itt, a Weizmann Intézet bejáratánál több diszkrét ellenőrzésen megy át az ember. Izrael kifelé él, Izrael agya befelé. Az egyszerű étteremben − itt nincs fényűzés, fölösleges is lenne − elmeséli nekünk Sálhevet Freier, a helyettes vezérigazgató, egy fiatal, rendkívül rokonszenves tudós, hogy az intézetnek pillanatnyilag 450 professzora s 450 diákja van, vagyis egy tanár esik egy diákra. A telepen tehát legalább ezer embernek kell lennie. Csak keveset látunk közülük. Másutt Izraelben, ha egy helyiségben száz ember tartózkodik, azt hihetnők,

hogy kétszázan vannak. Itt mintha elektronikus alapon működne az intézet, mintha a lebocsátott redőnyök mögött csak computerek dolgoznának. A Weizmann Intézet nem engedheti meg magának a temperamentumot. Izrael helyett gondolkodik. Van benne valami a Holdon elhelyezett meteorológiai állomásból, a Vénuszon épült laboratóriumból, a Marson álló hadvezéri kilátó-dombból. Egész Izrael a múlt. A Weizmann Intézet a jövő. Freier professzor szegre akasztotta a matematikai karrierjét, hogy az adminisztratív feladatoknak szentelhesse magát. Itt az a jelszó, hogy „csak a legjobbakat használhatjuk”. A vele folytatott beszélgetés után sem változik meg az a benyomásom, hogy valami, szinte félelmetesen szokatlant tapasztalok. Ezt mondja: − Mi nem tudósokat keresünk meglévő fakultásainkra − az alkalmazott matematikára például vagy az elektronikára, szerves kémiára, izotópkutatásra, atomfizikára −, hanem új osztályokat építünk a tudósok köré. Mit jelent ez? Ha valamely kutató be tudja bizonyítani, hogy a munkája sikerrel kecsegtet, akkor új osztályt létesítenek a számára. Más kötelessége nincs, mint azon előadni. − Pillanatnyilag két amerikai matematikus számára építünk új osztályt. Nem különös? A diákok egytől-egyig post-graduates, vagyis már túl vannak a tulajdonképpeni tanulmányaikon. Itt nem alapismereteket tanítanak, hanem tökéletesedést. A legtöbb tanár egykori itteni diák − ha ugyan szabad ezeket a diákokat annak nevezni. Külföldiek? Szép számban. Ha akad köztük olyan, aki nem érti az ivritet, akkor az ő „osztályában” angol az előadási nyelv. Ilyen kicsiségeken ne múljék valami a Weizmann Intézetben. Kémiával indult a dolog, mert hiszen Chájim Weizmann, Izrael első elnöke, világhírű vegyész volt. Barátai és tisztelői ajándékozták neki az intézetet 1944-ben, hetvenedik születésnapjára. Csak úgy, egyszerűen, születésnapi ajándékul. A sírja ott áll Rechovoton, egy narancsliget közepén. S ez nem véletlen, a naranccsal. 1939-ben Dr. Walter Clay Lowdermilk, a nagyhírű mezőgazdasági szakértő, egy Jeruzsálemből sugárzott rádió-előadásában

Izrael „tizenegyedik parancsolatává” tette a mezőgazdaságot. Beszédét gyakran idézik. Izrael citrusgyümölcs-termelésének a minősége pedig nem utolsósorban a Weizmann Intézet kutatásaira vezetendő vissza. A jövő laboratóriuma semmit sem bízott a véletlenre. − Zeira barátomtól úgy hallom − mondom dr. Freiernek, sofőrünk és kalauzunk természetesen velünk ül az ebédnél, − hogy önök bogáncsból állítanak elő papírost. − Mi mást tehetnénk? Ön tudja, milyen drága minden fa Izraelben. A bogáncsnak meg bőviben vagyunk. Később azt mondom Licinek: − Ha regényt írnék Izraelről, „Virágzó bogáncs” lenne a címe. Fontolóra veszem a dolgot. Valaminek mégis csak olyannak kell lennie, mint egyebütt?! S ezért felteszem a kérdést: − Vannak bajaik a diákokkal? Dr. Freier úgy néz rám, mint egy holdlakó a földi vendégre: − Bajaink? Mit ért ez alatt? Sosem hallott diák-problémákról. Problémák legfeljebb ha a takarítónők körül akadnak, mert a könyvtár és a büfé a nap huszonnégy óráján át nyitva van. − Kissé rövid a nap − mondja a vezérigazgató-helyettes. Én meg ráfelelem: − No igen, a Weizmann Intézet majd változtat ezen is. Izraelnek természetesen nem minden nagy tudományos vívmánya került ki a Weizmann Intézetből, mint ahogy az ember hinni hajlamos. Izrael tudománya úgy nőtt ki, ahogy a narancsfák a sivatagból. Izrael évente feleannyi tudományos közleményt nyomtat, mint az ausztrál földrész. A szabadalmak számát illetően Izrael a tizenharmadik helyen áll a világstatisztikában. Honnan kerülnek elő az intézet anyagi eszközei? Mintegy tízmillió dollárra van szüksége évente − meglepően csekély összeg. − Sok mindent házilag konstruálunk − mondja szerényen az igazgató. − Körülbelül egymilliót pedig az ipartól kapunk. Ezt akkor értettem meg, amikor kint, a terepen kószáltunk. Egy épületsoron ott állnak − bronztáblán, igen, amerikai módra − jólismert

iparvállalatok nevei. Felismerek köztük németeket, angolokat, amerikaiakat. Ipari üzemek adnak az intézetnek megbízásokat. Találjatok fel valamit! Aztán fel is találnak. Amit pedig feltaláltak, azt mindjárt a helyszínen ki is próbálják. Rechovot peremén kis kísérleti ipartelepek állanak. Már évekkel ezelőtt úgy hallottam, hogy a Weizmann Intézet atombombát fejlesztett ki. A kérdést nem teszem fel. Már régen megtanultam, hogy egy jó riporter nem kérdez, ha bizonyos benne, hogy nem kap választ. Csak ennyit mondok: − Azt állítják, hogy a hatnapos háborút a Weizmann Intézetben nyerték meg. Az iméntinél is szerényebb mosoly: − Ez mindenesetre feltehető. Egy kérdés, amely talán nem túl merész: − Valóban közel áll a Weizmann Intézet a rákbetegség leküzdéséhez? − Megteszünk minden tőlünk telhetőt. A kocsiban azt mondtam Licinek: − Fel lehet tételezni róluk. Rechovoton látjuk a város címerét. Irigylésre méltó nemesi címer. Egy mikroszkóp, egy nyitott könyv és egy narancsfa-ág. Fölöttük a Tóra szavai: „Annak utána pedig felkerekedett és ismét ásott egy kutat, s e körül nem támadt viszály, ezért nevezte ezt a helyet Rechovotnak (vagyis tágas térnek), és így szólott: Íme tágas teret nyitott előttünk az Úr, hogy gyarapodhassunk az országban.” Forró hullámokban tör ránk a chámszin. A Weizmann Intézet tágas terein mit sem éreztünk a hőségből. Ott mindig hűvös van? Ezek a tudósok feltalálták titokban a természet légszabályozását?

HALADÁS ÉS HALDOKLÁS Az ebéd után, amelyre Ávigdor Sochám nagykövet látott bennünket vendégül az Intercontinental Hotelben, a kelet-jeruzsálemi dombok egyikén épült, azelőtt jordániai szállóban − igen tanulságos beszélgetéseink voltak, mert hivatalos „vendéglátónk”, aki a külügyben dolgozik, meghívta a minisztérium államtitkárának a feleségét, Ráfáel asszonyt, s a vezető német lapok tudósítóit is. Ebéd után elindultunk Betlehembe. Ebédnél az Izrael által „igazgatott területekről” volt szó, most megint ott jártunk a megszállt területeken. Az 1967-es izraeli győzelem következtében előállott problémák − megoldhatatlan problémák. Közelről még megoldhatatlanabbaknak tűnnének, mint messziről. Vannak izraeliek − egyébként ez a kisebbség −, akik ezt mondják: − Mi nyertük meg a háborút, amit az arabok akartak és robbantottak ki. A győző joga nem erkölcsi jog, de elismert szokásjog ma is. Az arabok − mármint azok, akik érthetően fejezik ki magukat, ezt mondják: − Nem a háborút, csak egy csatát vesztettünk. A háborút addig folytatjuk, míg Izrael létét meg nem semmisítjük. Az izraeliek − ez is csak egy kisebbség − azzal érvelnek, hogy a zsidóknak történelmi jogaik vannak a meghódított területekre. Ők ezt mondják: − Nem mi szálltuk meg Chevront, hanem az arabok tartották megszállás alatt. Mi csak visszahódítottuk a mi bibliai országunkat. Az arabok hasonlóképpen támasztják alá történelmi jogaikat; ez csak a dátumok kérdése. Az izraeliek − itt már azonban a többség véleményéről van szó, amelyet csak a kevés baloldali túlzó nem vall − rámutatnak a megszállt területeken elért vívmányaikra. Valamely megszállt ország pacifikálása mindig nehéz ügy. Az izraeliek végtelen óvatossággal cselekedtek − el sem lehet képzelni, mi lett volna,

ha másként fordul, és Izrael jutott volna arab uralom alá. Ha olykor elkerülhetetlen volt is a keménység, kivált, mert le kellett verni a gerillákat, ez a keménység minimális volt − még akkor is, ha a modern történelem legszelídebb megszálló rendszerével, a második világháború utáni szövetséges megszállással hasonlítjuk össze. Sehol, amerre jártunk, nem érezte az ember a győző súlyos kezét. Megesett, hogy órákon keresztül nem láttunk egyetlen izraeli katonát sem. Mindazok a szigorú ítéletek, amelyeket a katonai kormányzat hozott, palesztinai terroristák ellen hozatott. Sehol sem került sor fosztogatásra, erőszaktételre, vagy ehhez hasonlókra, noha ez más megszálló hadseregek esetében mindennapos. Az elszigetelt erőszakos cselekedetek ügyében az izraeli hatóságok szigorúbban bántak el a saját embereikkel, mint valaha is arabokkal. 1971 januárjában súlyos büntetéssel sújtottak izraeli katonákat, mert egy házkutatás során anyagi kárt okoztak. A feljelentést a főparancsnokságra négy izraeli katona küldte be. A megszállt területek még távolról sem olyanok, mint a „régi” Izrael. A földek nagyrésze még mindig megműveletlen, vagy csak felületesen megművelt, a falvak omladoznak és mocskosak, a városok csak lassan fejlődnek. De azért mindenütt ott vannak az új élet jelei. Egyetlen négyzetméternyi földet sem sajátítottak ki, az arab országok állami földjeit csak akkor, ha azokat bebizonyítottan zsidóktól vették el. Ahol régen primitív ekével szántottak, ott most az arabok a legkorszerűbb traktorokon ülnek. Falvak, amelyek a villamosságot hírből sem ismerték, most részben még közvilágítást is kaptak; ahol még nincs meleg folyóvíz, ott óriási melegvíz-tartályokat láttunk. Az arab ipar, amely nyomorúságos állapotban volt, virágozni kezd. Az elazariei dohánygyárban, ahol naponta egy tonna cigarettát termeltek, most napi öt tonnát állítanak elő. Az izraeliek kereken 30.000 arabnak adtak munkát a megszállt területeken: ezek kétszer-háromszor annyit keresnek, mint azelőtt. Az arabok 1967 előtt kerek számban 13 millió jordániai dinárt helyeztek el a bankokban, amiből a bankok nyolcmilliót kihiteleztek. A megmaradt ötmillióból a jordániaiak négy és fél milliót elvittek Ammanba, tehát a bankpenztárak üresen maradtak. Az izraeliek ismét életre keltették a bankokat.

Szigorú adórendszerüket a megszállt területeken nem alkalmazzák. Az arab államok adótáblázatait követik. Betlehem arab polgármestere − majdnem minden polgármester hivatalában maradt − egy 160.000 dolláros izraeli kölcsön segítségével építette ki az idegenforgalmi központot, amit mindjárt látni fogunk. A délelőtt folyamán mindenütt arab iskolás gyerekeket láttunk; még az örökkön forrongó Gázában is hárommal több iskola működik, mint a hatnapos háború előtt. A vallási életben mi sem változott. A gázai övezet mind a 73 mecsetje nyitva, 191 alkalmazottukat a kormány fizeti. A szegények, akik Jordániától havi négy és fél kiló élelmiszert kaptak, tíz kilót kapnak az izraeliektől. Nem véletlen, hogy a városok lassacskán szinte izraeliekként hatnak. Kiépítésükre Izrael eddig több mint félmillió dollárt bocsátott rendelkezésre. Ramallán a telefonok száma 600-ról kerek számban ezerre, Betlehemben 480-ról 650-re, Söchemben 1500-ról 1800ra emelkedett. Hogyan viszonyulnak ehhez a megszálló politikához az arabok? Csak egy néhány radikális vitatja az izraeli uralom alatt beállott haladást. Nem beszéltem terroristákkal, de nem az volt a benyomásom, mintha népszerűek lennének. Egy amerikai körkérdésre adott válaszok szerint, a gázai övezettől eltekintve, az arabok 80 százaléka elutasítja őket, sőt még a Szuezi-csatorna környékén is kisebbségben vannak a híveik. Ez azonban csak módszer kérdése: az arabok az eszközöket ítélik el, nem a célt. Ahogy nem találtam olyan arabot, aki tagadná a megszállt területek haladását, úgy nem leltem olyant sem, aki ebben a haladásban ne az arab függetlenség legnagyobb veszélyét látná. Refrénként tér vissza a következő mondat: − Ha az izraeliek ezt csinálják − s az új kórház irányába mutatnak −, akkor nyilván maradni akarnak. − Olyan rossz lenne, ha maradnának? Kétségbeesett gesztus a felelet. Nem nehéz megérteni ezt, úgy látszik, csak az izraeliek nem akarják tudomásul venni. Sok szétszóratásbeli zsidó, akivel Izraelben találkoztam, vagy akivel együtt beszélgettem Izraelről, attól tart, hogy Izrael „elázsiaisodik”. Ez tévedés. A diaszpóra zsidói azt hiszik, hogy a fiatal izraelieknek olyanoknak kell lenniök, amilyenek ők maguk voltak ifjúkorukban. Ezek a diaszpóra-

zsidók azonban − még ha a szívükben cionisták is voltak − nem csupán zsidók voltak, hanem német vagy amerikai vagy lengyel vagy angol zsidók. Akiket a diaszpórabeli zsidók, gyakran ijedezve, „ázsiai” zsidóknak tartanak, azok egyszerűen csak zsidók, nem kötőjeles zsidók. Másrészről pedig, az arabokat nem érdeklik az effajta megkülönböztetések. Láttam 1945-ben és 1946-ban Németországban az amerikaiak őrjáratban lévő jeepjeit; most, a megszállt területeken, az izraeliek jeep-őrjáratait figyeltük meg. A szövetséges győzőket Németországban távolról sem kedvelték, ellenség voltak, de még az amerikaiak sem voltak a németek számára teljesen idegenek, hogy a franciákról és angolokról ne is beszéljünk. Az arabok, akik megfordulnak az izraeli jeepek után, holdemberek után fordulnak meg. Az ellenséggel ki lehet békülni, de idegennel nem. Az izraeliek, noha ők maguk is szenvedélyes hazafiak, nem akarják megérteni, hogy nacionalizmust villamossággal még soha le nem győztek. Legkevésbé egy idegen bolygón. Az arabok nem helyeznek különösebb súlyt az elektromosságra. Az izzólámpák világában még világosabban látják a zsidó fölényt, alacsonyabbrendűségi érzéseiket a villanyfény csak kidomborítja. Semmilyen körülmények, a legeslegkedvezőbbek között sem kívánnak izraeliek lenni. Nem vigasz, hogy a probléma idővel talán mégis megoldható lesz. A megszállás első másfél évében rendkívül reményteljesen fejlődött az együttműködés a nyugati partvidék arabjai és a zsidók között. De körülbelül 1968 vége felé magukhoz tértek az arab államok, s ugyanakkor indult meg a Szovjetunió agresszív terjeszkedő politikája is a KözelKeleten. Ezek éppen olyan valóságok, mint a megnyert háború. Ezért aztán szinte közömbös már, hogy békében és haladásban lehetséges lett volna a megszállt területek bekebelezése. Izrael nem jut békéhez, az arabok nem jutnak haladáshoz. − Akkor tehát − visszavonulás az ezerkilencszázhatvanhetes tavaszi határokra? Ez Izrael végét jelentené, mert ezek között a határok között soha többé nem tudná megvédeni magát, mert az arab világ, a Szovjetunió s Kína célja mindvégig az izraeli lét megsemmisítése lesz. Mi lesz tehát?

Nem tudok többet Thomas Mannál, aki 1943-ban kiáltványt tett közzé a zsidók megsegítése érdekében s abban ezt írta: „A dolgok meg fognak változni és Izrael túl fogja ezt élni, ahogyan mindent túlélt.” Utazásomnak a megszállt területeken ez a melankolikus összefoglalása: Izrael jövője azonos a zsidó múlttal. A zsidók nem képesek élni, csak túlélni. Izraelnek nem szabad a következő háborút elveszítenie.

BABA A JÁSZOLBAN A Születési Templom tere fölött ott ragyog a betlehemi csillag. Egyetlen zsidónak sem jutott eszébe eltávolítani. Az izraeliek csak azt távolították el, amit a keresztény zarándokok éveken keresztül arcátlan istenkáromlásnak éreztek. Régi levelezőlapokon még láthatni: 1967 júniusáig a betlehemi csillag fölött Husszein király portréja volt látható. A jordániaiak alkalmasint azt hitték, ez az a király, akit imádni a keresztények idejönnek. Betlehem nem Názáret. Betlehem nem is tipikus városa a megszállt területeknek, mert már a zsidók előtt megszállták a turisták. Harminckétezer arab lakik itt, túlnyomórészt keresztények. De Betlehem maga sem keresztény, sem arab város, lakosai az emléktárgyak nemzetségéből származnak. A héber név, Bét Lechem, a Kenyér Házát jelenti. Arabul különös módon a Hús Házát. Itt a kenyérkereset és a húskereset uralkodik. ,.És megszülé első fiát, és bepólyálá és a jászolba helyezé, mert a fogadóban nem kaptak helyet.” Most elég a hely a fogadókban, és semmi hely a jászolban. Abban egy viaszbaba fekszik, mert különben nem tudnák, hogy a Gyermek jászola az. A Születési Templom olyan, mint egy erődítmény. Sok ablakon rács, csak a haranglábak emlékeztetnek arra, hogy szenthely. Mit akartak bebizonyítani azok, akik ezt a várat emelték? Hogy majd dacol az idők viharaival? Egy, az evangéliumból kitépett lap tovább dacol az idővel. Hogy győzött ő, aki itt született? Közel kétezer év múlt el azóta, hatalmas katedrálisok épültek, ennél szilárdabb várak, ő meg még mindig nem győzött. Hogy senki se merje megtámadni az ő születési helyét? 1970 karácsony estéjén a palesztinaiak azzal fenyegetőztek, hogy bombát dobnak Betlehemre. A templom előtti téren acélsisakos, géppisztolyos izraeli katonák vigyáztak a zarándokokra. A tér zsúfolt. Most futott be egy autóbusz keresztény arabokkal, s mintha ajtaján át egy partizán-százados köpne ki, pedig csak ártatlan zarándokok,

akik a hőség ellenére is bebugyolálták magukat; idegenszerűen hatnak itt, tudom, ez előítélet, ugyanúgy hisznek és imádkoznak, mint a többi keresztény, mégis úgy hatnak, mint az iszlám ötödik hadoszlopa. Ott szorong mind az erődítmény fala mentén, elkülönülnek a többi kereszténytől, a többi keresztény zsidó is lehet, vagy hátha van köztük zsidó. Egy arab valami pogácsa-félét árul, de bizonyára kicsorbulna rajta az ember foga. Az Anya a szomszédos Tejgrottában szoptatta a gyermeket, egy tejcsöpp a földre csöppent, most a kőporból kerek pogácsákat gyúrnak, az anyatej jót tesz, mondják, különös pilula. A babona elnyomta a hitet. Belülről a templom kisebbnek hat, az ember szinte biztonságban érzi magát benne, de, sajnos, itt terem rögtön az idegenvezető, s elmondja az igazat, hogy a Születési Templom a görögkeletiek „tulajdona” − „they own it”, mondja az arab a maga túlbuzgó angolságával −, de nem, a templom egy része a katolikusok „tulajdona” − „they own it, too” −, a déli rész pedig, hát igen, az az örményeké − „It’s owned by the Armeniens” −, íme a vallási részvénytársaság. Egymást váltják a szolgálatos papok vagy szerzetesek, láthatólag nem nagy bizalmuk van egymásban a görögöknek, latin szertartásúaknak és örményeknek. Még képes olyasvalaki imádkozni, aki nincs soron. Tizenöt lámpa mutatja a születés helyét, ezüst lámpák, s ezüst a csillag is a születési hely fölött, a lámpák különböző keresztény közösségek tulajdonai, „they own it” − az ember érteni kezdi, miért nem győzhetett ő kétezer év alatt. A jászol helye egészen lent van, keskeny lépcsők, majdnem sötét van, csak a gyertyák égnek, gyertyafényben látni a térdelő hívők arcát, arab asszonyokat, amerikai turistákat, egy fiatal papot, akit mintha Greco festett volna, egy öregasszonyt, aki mintha száz éve térdelne itt, a gyertyák viasza az arcokra olvad, a jászolban fekvő viaszbábu nem árthat az áhítatnak, az emberek nem a jászlat nézik, az arcokat látják, tükörképben látják az igazságot. Azután látják mégegyszer. Mert alig hagyja el az ember a várost, a maga kockaalakú épületeivel, amelyek sem keletiesen, sem nyugatiasán, hanem inkább közép-nyugati amerikai kisvárosként hatnak, egy félholddal ékített minarettel és néhány rádió-antennával − alig ér az ember a sivatagi

országútra, ha ott megáll, egy dombról láthatja a betlehemi mezőket, pár olajfát, a fű is olajzöld, legelő juhokat, egy fekete kecskét. „És azon a vidéken pásztorok jártak, őrizték éjszaka a nyájaikat” − egy kutya ugat, ez az egyetlen zaj, az olajfa alatt egy kis arab fiú üldögél, a juhokat őrzi, idegenvezetők nem nyújtogatják a tenyerüket, még nem szednek belépti díjat a pásztorok mezején, ez nem a görög-katolikusoké, sem a latin szertartásúaké, nem is az örményeké. Betlehem peremén áll Ráchel sírja. Előtte géppisztolyos katonák. Bent egy fal, kis siratófal, ortodox zsidók illetik ajkukkal a falat, fiatalok és öregek, kis sapka és széles karimájú kalap a fejükön, és amikor a faltól visszafordulnak, szomorú, sötét szemükben ugyanazt a fényt látni, amit a jászolnál megkövülten térdeplők szemében. Talán emlékeznek rá, miért temette el itt Jákob Ráchelt, szeretett feleségét? Úgy gondolta, hogy amikor majd Izrael elűzött gyermekei itt járnak, Betlehemnél, Ráchel gondoskodik majd a lelkiüdvükről. „Óvd hangod a sírástól, szemed a könnyektől, mert… visszatérnek ők az ellenség országából.” Ráchel kriptája előtt váltják az őrséget. Nem sok változott.

KÉT TISZT Két tiszt, két élmény. Az egyiket Joszéf Kálefnek hívják, ezredes − áluf misné −, a hadsereg szóvivője, Tel Avivban látogattuk meg. A másiknak Jefet Ben-Ámosz a neve: alezredes − szgán áluf −, egy katonai iskola parancsnoka, őt Haifán kerestük fel. Kálef ezredes, mint már írtam, Bulgáriából származik. Amikor még úgy ábrázolták a filmeken az ezredeseket, mintha a tiszt is ember lenne, akkor úgy festettek a magasabb rangú tisztek, mint Joszéf Kálef. Versenyló a legjobb istállóból. Milyen nyelven értekezhetünk? Válogathatok. Két órán keresztül ismerteti az ezredes a katonai helyzetet. Amit mond, az nem leírni való. Elég bámulatos, hogy rám bízza. Kisvártatva megkérdem: − Annyi mindent mesélt el az ellenség terveiről és hadállásairól; nem bizalmas, sőt titkos adatok ezek? Az alezredes félrehúz egy függönyt: az arab felvonulási terv Egyiptomban, Jordániában és Szíriában. Kezében a bambuszpálcával tovább beszél, ugyanazzal a tudományos szabatossággal, amelyet a második világháborúban parancsnokomnál, Bradley tábornoknál annyira megcsodáltam. Az inas; rendkívül férfias arcon egy mosoly vonul át. − Csak nem hiszi, hogy az arabok nem tudják, hogy mi tudjuk? − Azt hittem, hogy az izraeli titkosszolgálat működik olyan jól, nem az arab. Rábólint. − Remélem, hogy ez így is van. De ha a titkosszolgálatunk jól működik, akkor főként azért, mert nem játszunk 007-et. A kémkedés kilencven százaléka gyerekesen ostoba dolog. A kémelhárítást a legszükségesebbre csökkentettük. Megkérdezem: A hatnapos háború idején himnuszokat zengedeztek az izraeli hadseregben lévő demokratikus szabadságról. Ön is gyerekesnek tartja a fegyelmet?

− Csacsiság! Természetes, hogy a hadseregünkben tökéletes fegyelem uralkodik. A kérdés csak az, mit értünk fegyelmen. A dohányzási tilalom például nem fegyelem, hanem ostobaság. − Komoly katonai veszélyt jelentenek a terroristák? Kálef ezredes egy táblázatot szed elő. Két görbe, az egyik fekete, a másik zöld. Meredeken emelkedik a fekete, szelíd hullámként a másik. A meredek görbe mutatja a terrorcselekményeket a megszállt területeken, a zöld ugyanazt az ország belsejében. − Emberi kérdés ez − mondja az ezredes −, katonailag teljesen jelentéktelen. Kálef ezredes nem hiszi, hogy az arabok aktív szovjet segítség nélkül megnyerhetnének Izrael ellen egy háborút. Még az orosz fegyverekkel sem. − A legtöbb orosz páncélost át kellett építenünk. Nem voltak alkalmasak forró égöv alatt vívott háborúra. Az sem titok, hogy a Mirage-okat mi javítottuk meg. Franciaország most az általunk tökéletesített gépeket szállítja az araboknak. − Visszaül az üres íróasztalhoz, bambusz-pálcájával játszadozik. − Egyébként az, ami erről a Figaro Littéraireben állott, nem felel meg a valóságnak. Olvasta, ugye? Be kellett vallanom, hogy már rég nem volt Figaro Littéraire a kezemben. − Néha gyengék benne a katonai cikkek − mondja az ezredes −, de a többit szívesen olvasgatom. Ez megnyugtat. Amikor rossz hírek érkeznek, Kálef ezredesre gondolok. Abban a hadseregben, amelynek tisztjei a Figaro Littérairet olvassák, bízni lehet. Haifán Saul Káriv vezet el egy katonai iskolába. Elsődleges kiképző iskola, gondolom, vagyis amolyan regruta-tábor. De nem az, legalábbis nem a megszokott értelemben. Már közvetlenül azután, hogy beléptünk a kapuján, feltűnik nekem a katonák különös viselkedése. Félénken szalutálnak, ügyetlenül. Egyesek elfordulnak, mások elnevetik magukat, akad, aki sötéten néz végig rajtunk, falhoz húzódik.

A parancsnok szobája olyan kicsi, akár a hadsereg szóvivőjéé volt. Asztala ugyanolyan üres. A férfi, aki az íróasztal mögül felkel, ahhoz a szép fiatal beduinhoz hasonlít, akit Beér Séván láttunk. Jefet Ben-Ámosz alezredes jémenita. Nem véletlen, hogy éppen ő ennek a katonai iskolának a parancsnoka. Itt tanulmányaikban visszamaradottakat nevelnek, vagy olyan fiatal izraelieket, akik nem jártak iskolába. Közöttük nagy százalékban akadnak afrikai és ázsiai zsidók, jémeniták is. Az ilyen magas műveltségű jémenita, mint Ben-Ámosz alezredes, nem riasztja meg őket. Inkább bátorító, amit ő elért. A mintaképük. − Az iskolázatlan katona értéktelen katona − mondja az alezredes. − Manapság nem lehet analfabétákkal háborúzni. − Meddig tart a kiképzés? − Körülbelül három hónapig. − S rendbeszedik őket? − Persze hogy rendbeszedjük. Vagyis, mintegy húsz százalékuk reménytelen eset. Ez hamar kiderül. Ezeket kiszuperáljuk, lehetőleg anélkül, hogy köveket raknánk a szívükre. Végül is nem mindenkinek kell katonának lennie. Lici meglepően sok női tisztet látott a táboron átvezető úton. A parancsnok odakéret egy ilyen Chén-tisztet. Kétségtelen, a legcsinosabb százados, akit valaha is láttam. − Itt csak női oktatók vannak − mondja az alezredes. − Van ennek valami különleges oka? − Pszichológiai oka van. A fiatal női kiképzők fokozzák a regruta becsvágyát. A zöme ezt mondja magában: − Amit egy ilyen asszony tud, azt én is tudni fogom. Odafordulok a százados-asszonyhoz: − Nincsenek nehézségei? Mert hát mégiscsak … Úgy látszik, nem érti, mire gondolok. Végül is ezt feleli: − De hát miért lennének a műveletlenek rosszindulatúak? Nem, semmi nehézségünk nincs. A parancsnok, miközben kikísér bennünket, mosolyogva néz rám nagy, meleg mandulaszemével:

− El sem képzeli, mit lehet egy kis szeretettel elérni. Útban a belváros felé, megkérdem Saul Kárivot: − Mi indította arra, hogy éppen ezt a tábort mutassa meg nekem? − Hogy ne legyenek hamis képzetei Izrael felől. Nem minden izraeli találta fel a puskaport.

CSAK IZRAEL ELLEN Kissé lehűlt a levegő. Ott ültünk a Dán Hotel erkélyén és lenéztünk a haifai öbölre. Hatan voltunk. Négy új barátunk s mi ketten. Megint előkerült a sok fölösleges cókmók, amit már érkezésünkkor raktárba tétettünk. Lici már készülődni kezdett. Délelőtt megvettem minden felhajtható európai újságot. Túlnyomó részük keményen bírálta Izraelt. Barátainkkal a cionizmusról és Európa − vagy a világ − meg a zsidók viszonyáról beszélgettünk. Lehet, hogy a fiatal izraeliek a legjobb izraeliek, de a cionizmus gyökereitől erősen eltávolodtak. Nem akarják tudomásul venni, hogy a cionizmus kényszerből született. Herzl „Juden-staat”-ja komor, fájó könyv. Ezt írja benne: „Hiába vagyunk hűséges, néhol már szinte túlbuzgó hazafiak, hiába hozunk ugyanolyan vér − és pénzáldozatokat, mint polgártársaink, hiába igyekszünk hazánk hírnevét a művészetek és a tudományok terén, gazdagságát a kereskedelem és a közlekedés révén gyarapítani. Hazánkban, amelyben mi is évszázadok óta lakunk, idegeneknek kiáltanak ki bennünket. Akárhányszor olyanok, akiknek elődei még itt sem voltak, amikor a mi őseink már itt sóhajtoztak.” Sóhajtozásról beszél Herzl, és egy mondatban háromszor használja a „hiába” szót. A diaszpórában élő zsidóság nagy „hiába volt”-ja ma is a régi; a zsidóellenesség kaméleon, amely felveszi környezete színét. Az utóbbi idők történelmében három antiszemita időszak különböztethető meg − az „antiszemitizmus” hamis, de szokásos fogalmát alkalmazom. A Hitler előtti korszak ,,szelíd” antiszemitizmusa természetesen csak az 1930 és 1945 közé eső évek gyilkos antiszemitizmusához képest volt „szelíd”: brutális volt az is, kivált Kelet-Európában, éppen csak hogy nem mindenütt volt gyilkos. Utána következett a gyilkolás időszaka, amit a „háború előtti antiszemiták” − az oroszokat és lengyeleket kivéve − nem így gondoltak. A második világháború után nagy szégyenérzet fogta el a világot, kivált a világnak a bűnös részét. Ez még ma is tart, ha nem is olyan intenzív már, mint a háborút követő években: a szégyen pirosa szép szín, de ki pirul el órákra?

Az emberiség csak másodpercekre pirul el. A cionizmus a szégyenlős antiszemiták mentsége. Lehetővé teszi számukra elfelejteni a zsidót, és az izraelivel behelyettesíteni. Semmi kifogásuk a saját országukban élő zsidók ellen, noha sosem szűnnek meg különválasztani őket, ösztönösen, s ha nem is mindig tettekkel, de legalább szavakkal: idegenek, többé vagy kevésbé szívesen látott idegenek. Azt jelentené ez, hogy minden nem-zsidó antiszemita? Távolról sem ez a helyzet, de éppen a nem-antiszemita érzelműek és gondolkodók leplezik le a többit, az antiszemitákat. Az a sok nem-zsidó, aki nem antiszemita, az nem is ellensége Izraelnek. Látszólag még sosem volt ennyire bonyolult a dolog, valójában pedig sosem volt ennyire egyszerű: csak ki kell Izrael nevét ejteni, s már felismerhető az antiszemita. Persze, itt is vannak különbségek, árnyalatok: mindig is voltak az antiszemitizmus története során. A kommunista világ Izrael-ellenes. Hogy egyben, s egyáltalán nem véletlenül, antiszemita is, arra a nyugati világ kommunistáinak és barátaiknak fel kellene figyelniük. De bár egyeseknek annyira mégsem fontos, hogy emiatt ne szövetkezzenek a moszkvai zsidógyűlölőkkel. A szégyenlős antiszemitákat gondolkodóba kellene, hogy ejtse az is, hogy ma Amerika, amely a második világháborúban a túlélő zsidókat megmentette, az egyedüli jelentékeny, Izrael pártján álló hatalom. Mégsem annyira szégyenlősek, hogy a zsidók kedvéért revideálnák a kommunizmushoz fűződő szerelmi viszonyukat, s Amerika iránti idegenkedésüket. Ezt mondják, nem egészen indokolatlanul: Miért is tennénk? Hiszen nem vagyunk zsidók, a zsidósághoz és a zsidó államhoz fűződő kapcsolatunk végeredményben nem határozhatja meg a világképünket. Ezt meg lehet érteni, anélkül, hogy az ember az őszinteség minimumáról lemondana. Csak a vakok vagy a hazugok kételkedhetnek abban, hogy az arabok Izrael feletti győzelme legalább két és fél millió zsidó halálát jelentené, a világ többi zsidaját pedig gyilkos zsidóüldözéseknek tenné ki. Ezt jól tudják az arabok, a szovjet, a kínaiak, s jól tudják ezt nyugati barátaik is. Ha tehát a szégyenlős antiszemiták ezt mondanák: nem is gondolunk arra, hogy a „saját” zsidainkat üldözzük, de ha a kommunista „végső megoldás” kedvéért két és fél millió zsidót kardélre hánynak, abba

beletörődünk − ha ezt mondanák, akkor legalább az őszinteségüket kellene becsülnünk. A szégyenlős vagy tudatalatti antiszemiták második válfajához − árnyalat az árnyalaton belül − az „objektívek” tartoznak. Ezek azt mondják, hogy a zsidókat és az izraelieket egyazon kalap alá venni − „fajelmélet” lenne; hogy tartozunk az izraelieknek annyi „tisztelettel”, hogy Izraelt olybá vegyük, mint bármelyik más államot; hogy az izraeliek számára igen fájdalmas lenne, ha csak azért támogatnák őket, mert zsidók; hogy elég volt őket a „különleges bánásmóddal” Auschwitzra emlékeztetni. Ki tudja, lehet, hogy a zsidók, akiket az arabok naponta „kiirtással” fenyegetnek, nem is zsidók, hanem − végre − egyenjogú izraeliek; ha ezeket a tengerbe szorítják, akkor csak „a normalizálódás folyamata” fejeződik be. Ennek a tetszetős tárgyilagosságnak van egy szépséghibája. Azoknak, akik így érvelnek, semmi gátlásuk sincs, amikor a négereket − minden Fekete Párduc terrorszervezetükkel egyetemben − igenis egy szép kalap alá veszik, alaposan fel is szerelik, „különleges bánásmódban” részesítik, azután a kollektív rokonszenv két karjával a szívükre ölelik. Igaztalanok lennénk, ha csak fajvédőknek neveznénk őket, mikor csak antiszemiták. A harmadik válfaj „csak” cionista-ellenes. A zsidóellenes propaganda kezdeményezőjeként vagy utánzójaként, ez a cionizmuson zsidó imperializmust ért. A zsidó imperializmustól való félelme annyira valódi, mint az SA-emberé, aki a zsidót „olyan pimaszul reszketett” indokolással ütötte le. A hárommilliós nép imperializmusa − s ebben már az izraeli arabok is benne vannak − egy százhúszmilliós néppel szemben vicc, és kivételesen nem zsidó vicc. Mindenki jól tudja, hogy Izrael, minden technológiai és intellektuális fölénye ellenére is, nem terjeszkedhet tovább, s hogy nem is szorul terjeszkedésre, egyrészt azért nem, mert pár millió zsidót minden további nélkül befogadhat, másrészt pedig azért néni, mert ennél több zsidó nem is gondol arra, hogy Izraelbe vándoroljon. Izrael, mint az „imperialista” Amerika szövetségese? Még ha Amerika imperialista lenne is − pedig lényegileg csak védekezik minden, de minden eszközzel a kommunista imperializmus ellen −, a csöppnyi Izrael akkor sem Amerika szövetségese, hanem Amerika Izrael védelmezője.

Nagy különbség van a között, aki látva, hogy a rendőr egy járókelőt ütlegel, maga is segít neki az ütlegelésben, és a között a járókelő között, aki a rendőr védelmét akkor is kéri, ha az brutális. Az „imperialista” zsidót a zsidóellenes jelzők kifogyhatatlan raktárából hozták elő, most ez helyettesíti az „alattomos” vagy „fukar” zsidót s egyébként a „pimasz” zsidóval azonos. Ezek és más csoportok előszeretettel hivatkoznak cionistaellenes zsidókra. Németország fanatikus hír-magazinja, a Der Spiegel például kiemeli Nieman Markus texasi áruház-tulajdonost − nem anélkül, hogy őt áruló módon textil-nagykereskedővé át ne minősítse: „Megengedte az anticionista American Council of Judaism-nak, amelyet évek óta támogat, hogy nevét a szervezet levélpapírjának fejlécére tegyék.” Az a bizonyíték, hogy az anticionizmus nem lehet zsidóellenes, mert vannak Izráel-ellenes zsidók, ugyanolyan helytálló, mint amikor a zsebtolvaj azzal védekezik, hogy milliós vagyona van. Ha tetten érték, akkor bizony zsebtolvaj, akármilyen magas is a bankszámlája. Otto Weiningertől Karl Krausig mindig is akadtak antiszemita zsidók: ha ez másként lenne, akkor a zsidók nem is képeznének népet; ezek méghozzá nem is mazochizmusból zsidóellenesek − hiszen vannak németellenes németek is. S ez még nem minden. Száz− és százezernyi, ha éppen nem milliónyi zsidó, akikhez egy fél életen át magam is tartoztam, abban a csalóka hitben ringatták magukat a felvilágosodás tavaszán, hogy az asszimiláció egyértelmű a befogadással, hogy az egyenjogúság azonosság, hogy a vendégszeretet befogadást jelent a családba, s hogy a zsidó állam léte gettóba szorítaná őket a befogadó országokon belül. A legszomorúbb azonban az olyan zsidókkal a helyzet, akik, mint a texasi milliomos, paradox módon ugyanazt érzik, amit Herzl Tivadar érzett, de erkölcsileg mások lévén, ellentétes módon reagálnak rá. Tudat alatt érzik, hogy csak megtűrtek, s attól tartanak, hogy Izrael ártana a texasi zsidóknak, méginkább elszigetelné őket. Az antiszemitizmus e tehetetlen áldozatai „zsidó tanácsot” alapítanak Cion elleni védelemre. Nem tudják, mit cselekszenek ezek a szegény gazdag zsidók. Izrael azt tette, ami Mózes óta a zsidók küldetése. Válságot idézett elő. Ez nem a szégyentelen antiszemiták válsága. Akinek oda az embersége, az fel van a válságok ellen vértezve. Ez a szégyenlős antiszemiták, elsősorban

az európai és amerikai baloldaliak válsága, akiknek a humánus világszemléletébe sehogy sem akar az antiszemitizmus beleilleni, közöltük is kivált az intellektueleké, akiknek erényei közé tartozik, hogy könnyebben pirulnak, mint más. Nos, mivel a humanizmus évtizedek óta lappangó válsága most, Izraelnek hála, akut lett, a Földközi-tenger melletti kis államon kívüli világnak döntenie kell a gyáva absztrakció és a valóság bátor felismerése között. A kényelmes elmélet és a kényelmetlen gyakorlat között. A siránkozó rebellió és a fájdalmas építés között. A látszat-elkötelezettség és a harc között, a kalóz-anarchia és a társadalmi reform között, az elit-felfogás és a demokratikus gondolkodás között, a semmi bálványimádása és a hit között, a reménytelenség pogánysága s a remény között. Tehát betegség vagy gyógyulás között. Nyomorult kreatúrája Istennek az ember − nyomorult, mégis isteni. Az apa rosszul sikerült fia ő − de mindenképpen a fia. Kevés indítékunk van a reményhez − és semmi jogunk a reménytelenséghez. Sokáig beszélgettünk. Utoljára én szólottam, aztán csend lett. Alattunk feküdt a kikötő, pár órával ezelőtt futott be az Enotria. Új barátaink egyike, az útépítő, akit már említettem, ezt mondta: − Miért nem marad nálunk? Azt feleltem: − Nem sokat használnék önöknek. Harminc vagy húsz évvel ezelőtt másként állott volna a dolog. Egy szót sem értek héberül. S csak egyetlen szót ejtek ki helyesen: Todá. Azt jelenti, hogy köszönöm!

DÖNTÉS IZRAELBEN Gyakorta gondolok Jeruzsálemre. Meg Tel Avivra és Beér-Sévára. De Haifáról álmodom. Haifa számomra, akár Izrael többi városa, ismeretlen város volt. De olyan mozaikkövekből áll össze, amelyek ismerősek. Marseille és San Francisco, Bécs és Pittsburg. Ebbe a kikötőbe érkeztünk meg, ebből a kikötőből kell Izraelt elhagynunk. A Kármel-hegynek három grádicsa van, de a kikötőből úgy tűnik, mintha minden utca egy-egy lépcső lenne, egyre magasabbra hág föl a fehér város, a píniák sötétzöldje a fehérben, valaki mindjárt megépíti a következő grádicsot, mind újabb lépcsőfokokon állva építik a következőt. Kövek örök befejezetlen szimfóniája ez. Csak a múlt befejezett, a jövő egyre nő, szinte hallja az ember, hogyan nőnek a kövek, a gyárak, a villák, a silón ott lobog a dávidcsillagos zászló, fasort alkotnak az emelődaruk, mint a jegenyék, egy gabonaszállító hajót raknak ki, egy bárka tele autóabronccsal, sirályok cikáznak a kicsiny révhajó körül, a Báháj-templom arany kupolája, a perzsakert, egy kőolajtartályhajó üríti ki a terhét, teherautók, magánkocsik, jeepek száguldanak fel-alá. Ipari központ ez vagy üdülőhely? Házerdő és ház nélküli kertek, a láthatáron a Dán-szálló felhőkarcolója, „ekkor már a város kiterjedt és nagy vala” − Nechemja, hetedik fejezet. Herzlnél valamivel később pedig: „Csodálatos várost emeltek a mélykék tenger partján.” Emlékezés gyermekkorom városára: ezt a bécsi Ringstrasse-t Rechov Háácmáutnak hívják, de a főposta előtt drúzok álldogálnak, egy pillantás a Kahlenbergről a Dunára, de az a Panoráma Roadról a tengerre vetett pillantás − csak az egyik Kármel-fennsík kávéházai előtt ülnek még ugyanazok az emberek, reám várnak, Guten Tag, jónapot, sálom, sálom. Ha a palesztinaiak egyre csak Haifáról beszélnek, szinte Jeruzsálemnél is sűrűbben, noha egyetlen város sem ily kevéssé arab, mint ez, úgy az érthető − Chof jáfe: a szép part.

Állítólag Kajafás, a jeruzsálemi főpap alapította a várost, a Talmud említi a haifai zsidókat. A középkorban az arabok a zsidókkal vállvetve küzdöttek a keresztes vitézek ellen. A török uralom alatt alig volt több falunál: város csak akkor lett, amikor a zsidók bevándoroltak. Ma 220.000 lakosa van, ebből kerek számban 7000 keresztény és mohamedán. Haifa nyitott szemmel alszik, mint a zsidók. Az autók robognak, de az emberek megfontoltan járnak-kelnek, látni a hatalmas gyárak, villamosművek, petróleumfinomítók, hajógyárak füstjét, de a zöld beissza a füstöt, az ebéd óráiban szundít egyet az óriás, a szupermarketek akár Kaliforniában, a lágy éghajlatú nyugaton, de senki sem tolakszik, előre engedik a másikat. Haifának, mint mindenkinek, aki dolgozik, van ideje. Szelíd kéz lebeg a tengerparti város fölött. Honvágyam van Haifa után. Talán az emberei okozzák. Nem mintha másmilyenek lennének, mint Izraelben egyebütt, hanem itt több barátot szereztünk, szerencsés véletlen. Azonkívül pedig − itt kezdődött és itt fejeződik is be. Egy új barátunkról még szót kell ejtenem. Számomra ez a karcsú, fehér bajuszú, de fiatalos arcú, arisztokratikus kezű férfi − Mr. Izrael. Nem akarok emlékművet emelni ennek a Svájcból származó bevándorlónak, aki 1931-ben látogatta meg Izraelt először, s azóta csak érte él. Dr. Reuvén Hecht maga emelt emlékművet magának. Csakhogy amikor hajónk a kikötőben horgonyzott, még nem tudtam, hogy ott, a kikötőben áll a Hecht-monumentum. Ez a siló, a gabona-erődítmény, amely nélkül Haifa városképe olyan hiányos lenne, mint Párizsé az Eiffeltorony nélkül, s amelyet még bélyegeken is látni. Viszont Párizs szükség esetén még csak ellenne az Eiffel-torony nélkül, Izrael viszont csak nehezen a Dágon-siló nélkül. Mert Reuvén Hecht silója, amely hetven méter magas tornyával egyike a világ legnagyobb silóinak, nemcsak gabonatartály, nemcsak gigantikus méretű „malom”: ezen a silón, helyesebben e silók egész során keresztül Izrael behozatalának több mint 45 százaléka kerül az országba. 1969-ben ez harmadfél millió tonnát tett ki. Beleszerettem talán egy iparvállalatba? Valószínűtlen. Aki ebbe a silóba lép, az egy eleven múzeumba lépett. Ezeréves vagy annál is régibb gabonatartó-edények és gabonamalmok, mellettük

olajmécsesck és olajhordók, olajos korsók és merítők, olajfejtők a királyok és próféták korából, s tömérdek más tárgy, ami a mindennapi kenyérrel függ össze. De ne gondolják, hogy Reuvén Hecht, a nagyiparos és régész megelégedett a puszta agyag-leletekkel. A zsidó kenyérnek is van itt kiállítása − sábeszi chále − kalács −, mácot és „Há-mántaschen”, porcelánés kőedények gabona-motívumokkal, mellettük gabona-témájú festmények, a gabona mindennemű növénytani és tudományos aspektusa, minden olyan bélyeg, amely valaha is egy gabonaszemet ábrázolt, minden gabonarajzos érme, − Nagy Sándor ezüst drachmája csak egy a sok közül. A legtöbb tárgy nem áll üveg mögött. Az udvarokon, a terepen, az emelődaruk és gerendák, a csövek, mozgólépcsők és gépek között mindenütt a kereszténység előtti időkből származó gabonamalmok állanak. A munkások, akik vállukon a zsákkal a kikötőből a teherautókhoz s tehervonatokhoz igyekeznek, régészeti leletek mellett haladnak el, vállukkal a történelmet súrolják. Nincs itt sok munkás, s már csak kevesen cipelnek liszteszsákokat, órák hosszat nem látni embert, macskákként dorombolnak az elektronikus berendezések, lámpák világítanak üres termekben, műtőtermeknek is beillenének, imitt-amott egy-egy ember az ellenőrző fülkében, mérföldnyi hosszúságú futószalagon áramlik a gabona. Ez Izrael legtermékenyebb folyója. A munkások pedig a világ minden részéből származnak: hatvankilenc százalékuk Európából − Olaszországból, Görögországból, Romániából, Németországból −, huszonkét százalékuk Jemenből, Indiából, Irakból és Libanonból, a többi Afrikából − Egyiptomból, Algériából, Tuniszból és Dél-Afrikából. Pár év leforgása alatt több mint egymillió izraeli font kamatmentes kölcsönt nyújtott Reuvén Hecht a munkásainak, hogy lakást vehessenek vagy építhessenek, s vissza is kapta a pénzét, egyetlen munkás-adósa sem hagyta ott, a cége virágzik. Különben is eredetiek az ötletei: ez a különös ember hasznának kilencven százalékát az államnak utalja át, a maradékból 70 százalék adót fizet. Egy izraeli tőkés portréja. Hogy az a férfi, aki mindezt megteremtette, hazafi, azon ezek után senki sem csodálkozhat. A tekintélyes bázeli hajógyároscsalád sarja hamar felfedezte, hogy számára a Rajna-parti fű nem olyan zöld, mint a Jordán

partján növő. Persze, hogy Svájc biztos kikötőjében bolondnak tartották, kivált amikor meghallották, hogy az angol mandatárius urak börtöneiben ül. Reuvén Hecht nem tartozik a galambokhoz, beszélgetéseink során sűrűn ismételte: − Ez lenne a legelső eset, hogy a győzőtől feltétel nélküli megadást követeljenek. Reuvén Hecht, az építőmester, régész és politikus azt tartja, amit egy másik nagy barát, Max Horkhcimer mondott: − Izrael államának megalapításakor felmerült, ha nem tévedek, az a kérdés, hogy hát valahol írva vagyon: a Messiás fogja minden népek igazait Cionba vezetni. Még ma is azon töprengek, mi lehet a kapcsolat Izrael és a jövendölés között. Vajon Izrael a bibliai Cion? … Gyakran hangsúlyoztam, hogy a helyes cselekedetek nem bizonyos kulturális momentumok megváltoztatásából, hanem azok megőrzéséből is állanak, s hogy ezért az igazi konzervatív közelebb áll az igazi forradalmárhoz, mint a fasisztához, ahogyan az igazi forradalmár közelebbi rokona az igazi konzervatívoknak, semmint a mai, úgynevezett kommunistáknak … Ahogyan, megérkezésünk után, első haifai napunk túl hosszú volt, olyan rövidek voltak az utolsó napok. De jól van ez így. Nem maradt időnk emóciókhoz. Idegenekként érkeztünk, s most, már Haifa földjén, elfogott bennünket a honvágy Izrael után. Nem akartuk látni az itt horgonyzó Enotriát. Többet vettünk magunkra, mint máskor. A szorgalom legyőzi a fájdalmat. Tulajdonképpen csak kétszer kellett volna Tel Avivban beszélnem, és egyszer Jeruzsálemben. Egyik előadásomat Emánuel Bin Gurion, a költő vezette be. Azt mondta, hogy engem a sors „már az anyaméhben menekültté szemelt ki”. Fájdalmas igazság. De mégsem olyan fájdalmas, mint a tegnap volt Sálom Ben-Chorin üdvözlete, az, amellyel a tömeg Jeruzsálemben Agrippát fogadta: „A fivérünk vagy!” Nem volt haifai felolvasás tervbe véve, de közvetlenül megérkezésünk után felkértek, beszélnék Haifán is − s tüstént jellemző dolog történt. Két témát javasoltam − egy „könnyebbet” s egy „súlyosabbat”.

Még aznap este felhívott Alice Schwartz. a Jediot Chádásot című telavivi német napilap munkatársa, s közölte, hogy a bizottság a „súlyosabbik” tárgyat választotta − anélkül, hogy tudták volna, mi a két esetben a téma. Így hát „nehéz” előadásom volt Haifán. A silóban ebédeltünk; miközben Dágont megtekintettük, kiraktak egy 52.000 tonnás gabonaszállító hajót. Amerikában ez két napig tart. Az estét Reuvén Hecht-tel és Jugoszláviából származó ragyogó feleségével töltöttük, fent a dombon, régészeti leletekkel és francia impresszionistákkal teli házukban. Egy másik estét pedig élenjáró tudósokkal, Dresner konzul vendégszerető házában. Akár Hechtné, Dresnerné is, az egykori énekesnő, nagy szerepet játszik Haifa zenei életében. Együtt ebédeltünk a Technion professzoraival. Hallhattam itt radikális egyetemi reformokról, láthattam egy professzort, aki kápelivel a fején étkezett, ott volt az a fiatal belga, aki gyerekekből nevel computer-szakértőket. Mellesleg azt is megtudtam, hogy Joszéf Seriger professzornak és két diákjának a fémtechnika terén végzett munkája nélkül nehéz lett volna az Apolló hold-járművet kifejleszteni: − Papíron és ceruzán kívül semmi sem állt munkánk kezdetén rendelkezésünkre. Aztán boldog találkozásom volt háborús bajtársammal, Joseph Eatonnal. Eaton őrmester − most Eaton professzor − mezőgazdasági szakértő egy amerikai, közép-nyugati egyetemen, s most készíti elő áttelepedését Haifára. Mindenekelőtt pedig megbeszélésem volt Chánán Bruen professzor házában a haifai egyetem tanáraival és diákjaival. Miért mondom, hogy mindenekelőtt? Mert én, a túl korán született és túl későn ideérkezett, most egyszeriben részese lettem az izraeli pionírságnak. Ott lehettem egyik kezdeténél. Noha a Technion az ország legjelentősebb tanintézete a maga nemében, Haifa lakosainak mégis mindig fájt, hogy a kikötőváros elhanyagolja a szépművészeteket, a filozófiát, irodalmat és szellemtudományokat. Nem lehet mindent egyszerre, de egyszer aztán mindent meg kell csinálni. S így keletkezik most, a kormányzat támogatásával és Mose Flieman, az új polgármester kemény, de óvatos keze nyomán, az egyetem, az egész észak ifjúsága számára. Egymillió izraeli legjobb fiataljai tanulnak majd itt, terv szerint 10.000 diák. Most

először szóltak hozzám úgy, ahogy Benjámin Ákcin professzor, a prorektor szólott: − Akar nekünk segíteni? Pedig nem is tudtam, hogy segíthetek. Azután is attól tartottam, hogy ha teszem is, nem tudom majd izraeli ütemben megtenni. Tegnap felhívott Akcin professzor Genfből, ahol egy tudományos megbeszélésen vett részt. Épületekről mesélt, amelyeket én még nem láttam, s Haifára özönlő diákokról. Én már akkor több hónapja eljöttem volt Izraelből. Azóta sok minden történt. Münchenben levegőbe röpítettek egy zsidó aggokházát. Valószínűleg csintalan gyerekek tették. Hogy van az, hogy a pajkos gyerekek mindig éppen zsidó sírköveket döntenek le? Palesztinaiak gyilkossági kísérletei és repülőgéprablásai Münchenben, Zürichben, Londonban. Cháná Maron izraeli színésznőnek féllábába kerül az egyik merénylet. Bonnban, Bernben és Londonban tetten ért gyilkosokat bocsátanak szabadon. Izraelt elítélik az Egyesült Nemzetekben. Dr. George Chábás, a terrorista vezér fogad egy német laptudósítót: − A harmadik világháborút áhítjuk. Fegyverszünet. Hírlapi klisé − a Szuezi-csatornánál hallgatnak az ágyúk. Gázából jelentik: „Terroristák bombája megölt két izraeli gyermeket, a hétéves Marc és a négyéves Avigáil Arroyot. Édesanyjuk, Pretty, súlyosan megsebesült. Az áldozatokat − helikopterrel szállították Beér-Sévára. A házaspár − mindketten 30 évesek − 18 hónappal ezelőtt vándorolt be Angliából.” Az arabok tudják, miért harcolnak. A beiruti Palesztinai Tanulmányok Nemzeti Központjának igazgatója, Aniy Zayis, megállapítja, hogy az arab diákok elképzelése Palesztina nagyságáról, a 110 négyzetkilométer és a 66 millió négyzetkilométer között ingadozik; sokan úgy vélik, hogy a Kneszet − tiszti kaszinó. Vacsoránál ülünk Bernben az izraeli nagykövettel, amikor egy riporter hajlik a válla fölé: − Monsieur l’Ambassadeur − Nasser est mort! Terroristák hatolnak be Libanonból Izraelbe és több kibucra tüzelnek. Izraelt elítélik az Egyesült Nemzetekben.

Jeruzsálem jelenti: „Az ellenséges akciók során, beleértve a terrorcselekményeket, 1970 folyamán összesen 266 személyt öltek meg, közöttük 181 katonát, és 1516-on sebesültek meg, köztük 625 katona.” Kairó ismétli: „Az összes meghódított területek feltétel nélküli visszaadása!” „Virágcsokor” című műsorában az Esz-Szált, a jordániai leadó, új gyermek-dalokat sugároz. Egyikük így szól: Ya Malik Husszein, vezesd át sereged a vizen, hadd falják fel madaraid Izrael húsát. Izraelt elítélik az Egyesült Nemzetekben. Izraeli hétköznapok. Mi a távolból éljük át, de nem csak újságok, rádióhírek révén. Aba Eventől levelet kapunk. Wronskyné egy könyvet küld − véletlenül ismerkedtünk meg vele. Egyetlen fia a hatnapos háborúban esett el. Anyja megmentette a németek és az oroszok elől, a gyerek akkor egyéves volt. Átcsempészte a határon, de előbb morfium-injekciót kapott a gyerek, nehogy sírjon. Reuvén Hecht Bernből telefonál, egy követ hozott magával a Cionhegyről. Az egyik diák, akivel Haifán beszélgettem, gondosan lefordított arab dokumentumokat küld. Arthur Cohn, a filmproducer egy éjlát-követ hoz Salamon király bányáiból. Árje Levávi, Izrael berni nagykövete − azon már nem is csodálkozunk, hogy nagy matematikus. Levávi és remek felesége, Rika, jóbarátainkká válnak − mintha mindig is ismertük volna egymást. Izraeli hétköznapok − és a mieink. Miért nem vonulnak egyszerűen vissza a zsidók, hiszen akkor minden rendben lenne? Lusta szívek, megkövült szívek, elhájasodott szívek. A bikinik lehullanak, a kőolaj-árak emelkednek. Fent semmi − utóbbi időben ez az agyra vonatkoztatandó. Izrael túl közel van, veszélyben vagyunk, Izrael túl messze van, mi közünk hozzá? Egyelőre még Izraelben vagyunk. Minden elutazás kapkodás, de ez nem volt az. Mintha meg akartuk volna csalni az időt. Ültünk a szálloda halljában, s hallgattunk. Pár órán belül

elhagyjuk ezt az országot, ahol a döntést várják. Döntést Izrael felől? Nem csak Izrael felől. Az első könyv második zsoltárában azt kérdezi Dávid: Miért háborognak a nemzetek, s okoskodnak a népek hasztalan? A háborgásra és a hiábavalóságokra akkor biztatják a nemzeteket, amikor az igazság sír, mert már csak az ostoba tömegek számítanak, meg a kőolajvagyon és a gyilkos rakéták. A tizenhatodik zsoltárban így örvendezik Dávid: Az én részem kies helyre esett, birtokom kedves is nekem. Vajon nem Izrael a titkos hazájuk mindazoknak, akik még hisznek a hazában, nem az a kedves hely, ahol az örökösöknek tetszik még örökségük, ahol a nemzedékek együtt és nem egymás ellen élnek? A huszonnyolcadik zsoltárban ezt mondja: Téged szólítalak, Örökkévaló, Sziklaszilárd célom, Te ne maradj hallgatag irántam, ne kelljen hallgatásodon a sírbaszálltakhoz hasonlóvá lennem. Izraelben dől hát majd el az, hogy valóban a barnainges ember volt-e a zsidók ellen hozott halálos ítélet értelmi szerzője és végrehajtója, vagy pedig a világ is szívesen falatozott volna a nagy bűntettnél, ha erre alkalma nyílik: hogy valóban borzadva és iszonyodva fordult-e el a világ a zsidók gyilkosaitól, vagy pedig mindaz, amit azóta mondtak és tettek; álszenteskedés és képmutatás volt. Hogy megtanult-e szégyenkezni az emberiség, vagy ki akar a szégyentelenség mellett tartani. Idejében kellett a kocsit a kikötőbe vinnem. Forró délben hajtottunk oda. Elmeséltem Licinek egy családi históriát. Eddig vagy százszor hallotta. Amikor megszöktem a hadifogságból, utána édesanyám sokszor mesélte, milyen nehezek voltak azok az idők. Szüleim sokszor hónapokon át nem kaptak felőlem hírt. Barátaink, akik ezt a mesét jó párszor szenvedték tőle végig, ezt szokták neki felelni:

− De hát mégiscsak ő volt fogdában − nem te. Édesanyám meg így válaszolt: − De viszont ő mindig tudta, merre van! Lici megértette. Azok az emberek, akik mellett most elhajtunk, a Kármel-hegyről meredeken le a kikötőig, mindig tudni fogják, merre vannak. Az a fiatalember, aki egy gyerekkocsit tol, mellette egy egyenruhás asszony, az az öreg arab, aki egy rendőrtől kérdez valami utcát, az az asszony a piaci szatyorral, akit mintha ismernék, a levélhordó, aki egy nótát dúdol, a hordár, aki egy papagáj-kalitkával tart a kikötő felé. Mind tudni fogja, hol van − de hol lesz vajon? Golda Méir, Izrael jószelleme e gonosz órákban megmondta, egy családi történetet alkalmazva: „Néha a nővérem legutolsó tanácsára gondolok. Akkor adta, amikor megszöktem hazulról. A legfontosabb az − mondta −, hogy az ember sose legyen izgatott, maradjon nyugodt és cselekedjen hűvösen… Légy bátor! Ez volt a tanácsa, amikor el kellett szöknöm hazulról. Most azonban arra vonatkozik a tanács, hogy itthon kell maradnunk. Hazatértünk. Szilárd elhatározásunk, itt maradni, s hogy maradhassunk, harcolni fogunk mindhalálig. És győzni fogunk, mert van egy titkos fegyverünk: nincs más választásunk.” Dávid és Góliát. Megismétlődik. Amikor pár héttel ezelőtt az Enotria horgonyt vetett a haifai kikötőben, aggodalmasan kezdtük keresni Kiesleréket, egyedüli izraeli barátainkat. Hogyan is történt volna mindez, ha Karl nem hív fel akkor, Asconában? S ha ő meg Ilse nem őrködik minden léptünk felett az ,,ő” Izráelükben? Most, az Enotrián tartott búcsúpartin is itt voltak, fiaikkal és menyeikkel együtt, de volt ott tucatnyi más búcsúzó is, írók, újságírók, meg egyetemi tanárok, meg a kikötőhatóság képviselői és a város küldöttei, meg Saul Káriv és a Hechtek, végül barátok, akiknek semmi beosztásuk, csak barátok. Miközben az Enotria szalonjában poharak koccantak, kétszer-háromszor is kimentem és a korláthoz támaszkodtam. A kikötőkben horgonyzó hajók emlékeztetnek egy kissé a bilincsbe vert fogolyra, akit már csak egy nap választ el a szabadulástól. Ezeknek a hajóknak a fedélzetéről a hatalmas városok és kikötők is börtönként hatnak, a hajó rázza a köteleit, ki akar

jutni a tengerre, a szabadságba. Ugyanezt éreztem mindig, New Yorkban és Cherbourgban, Lisszabonban és Oránban is. Most arra vágytam, hogy a kötél tartson ki, meg se lazuljon, kösse a hajót a szárazföldhöz. Hiszen vannak országok, amelyek oly szabadok, akár a tenger. Egy életen át az volt az érzésem, hogy búcsúzni nem nehéz, könnyebb, mint búcsúztatni − aki elutazik, azt a világ telje várja, aki ittmarad, azt csak az üresség. Ezúttal nem voltam olyan biztos ebben. Lenéztem a nyüzsgő kikötőre s fel, a nyugalmas városra, s a kirját-bialiki vöröshajú tanítóra gondoltam, aki arra oktatja a gyerekeket, hogy nem szabad hazudniok, meg a beér-sévai pionír-asszonyra, aki olyan büszke az új felvonóra, aztán Boros századosra, akit talán ma reggel megint elhívtak a kávétól a frontra, és Rouget de Lisre-re, aki nem akar obszcén jeleneteket látni, és Zeirára, akinek sietnie kell, hogy a soron következő turistáknak a kapernaumi romokat megmutathassa. Átvillant az agyamon, vajon merre van most Garfinkel Izsák? Akárhol is lenne, többé nem fél a vámtisztviselőktől. Irigyeltem azokat, akik maradhatnak, otthon, abban a házban, amelyben az álmaik valósággá váltak, ahol hihetnek a múltban, amelyről én csüggedten azt hittem, hogy elmúlt, s a teljes, ép világban, amelyben hinni én szégyelltem. Irigyeltem őket és aggódtam értük. Már sokszor féltettem így egy-egy barátot, asszonyt, gyermeket, nem akartam elutazni, mert féltem, hogy a távolból nem vigyázhatok rá, most egy egész népet féltettem így, noha tudtam, hogy nem szorul a védelmemre, hogy, ki tudja, ő véd meg engem. Rázták a motorok a hajót, csikorogtak a hajókötelek, koccantak a poharak. A vendégeknek el kellett hagyniuk a hajót. Lila est ereszkedett Haifára. Egyetlenegy barát sem hagyta el a kikötőt. Lici karonfogott, éreztem, milyen görcsösen markol szép kis kezével a karomba. Pedig hát otthon még csak arról volt szó, hogy látogatást teszünk Izraelben! Azután már csak integető kezeket, lobogó zsebkendőket láttunk. Sokáig láttuk, távcső se kellett hozzá. Ez valami optikai csalódás lehetett. A város egyre kisebb lett az esti ködben, de az integető kezek nem lettek kisebbek. Az Enotria már jóideje felszedhette a horgonyt, mégis, mintha még mindig ott feküdt volna hajónk a kikötőben. Mintha oda lettünk volna kötve Izráelhez.

A TÁVOLBÓL London, 1971 tavasza Egy londoni hotelszobában korrigálom e könyv kefelevonatait. Ablakom alatt, az utcán, a lapok legfrissebb kiadásait árulják. Nagylelkű egyiptomi ajánlatokról, U Thant leplezetlen fenyegetéseiről számolnak be. Az arabok üvegpalotabeli szószólója legújabban az izraeli visszavonulást követeli az 1948-as határokra. És írnak a nyomásról, amit Amerika gyakorol Izraelre, Anglia, Franciaország és a Szovjetunió nyílt Izrael-ellenes szövetségéről. A világ, amely megszokta, hogy engedjen a kényszernek, azt követeli Izraeltől, hogy engedjen a kényszernek. Az utóbbi napokban elbeszélgettem az angol konzervatív és munkáspárt egynéhány vezető politikusával, régi barátaimmal. Ismerem ezeket a hangokat, barátaim. Hallottam őket 1938 őszén, München napjaiban. Peace for our time. Egy évre rá masíroztak a barna zászlóaljak. Annakidején, a müncheni kapitulációval végződő tizenhat nap után írtam egy breton halászfaluban „Halálos béke” című regényemet. A második világháború első napján jelent meg. Hitler berni követe azt követelte, hogy vonják be. Bátor kiadóm, Emil Oprecht, átejtette a németeket. Csak a címlapot cserélte ki. A regénynek új címet adott: „Túl késő?” Lehet, hogy a „Mint hajdan. Dávid” is túl későn jelenik meg. Nurmi legyen a talpán, aki a hazugsággal és az ostobasággal akar versenyt futni. Vannak vajon gazdasági vagy politikai okai a nyomásnak, amelyet Izraelre azért gyakorolnak, hogy áldozza fel a biztonságát? Mintha a Nyugatot az a félelem bénítaná meg, hogy elvágják az arab olajforrásoktól. S úgy látszik, Londonban, Párizsban és Washingtonban azt hiszik, hogy az arabokat, ha Izraelt bukni hagyják, sikerül a Szovjetuniótól eltántorítaniuk. Mindkét feltételezés valószínűtlen. Egyetlen amerikai, angol vagy francia államférfi sem gondolhatja komolyan, hogy a teheráni zsaroló kőolajszállítók nyugati pénzek híján akár egy fél évig is tarthatják magukat. S ha Nixon, Heath vagy Pompidou azt hitték, hogy az arabok elárulják szovjet véduraikat, akkor a francia olajtársaságok kisajátítása Algériában jobb belátásra téríthette őket.

1939-ben legalább az amerikaiak megértették egy prófétai könyv címét: „You Can’t Do Business With Hitler”. Az egymás mellett élést az együttműködéssel összecserélni, korunk legtragikusabb tévedései közé tartozik. Az egymás mellett élés annak a felismerése, hogy saját elveink feláldozása nélkül, békében lehet és kell élnünk a szomszédainkkal, akiknek más, merőben ellentétes elveik vannak. Együttműködni annyi, mint saját elveinket feláldozni. Tartós békét a Közel-Keleten csak az arabok és Izrael közvetlen tárgyalásai, Izrael egyértelmű nyugati támogatása és biztos határok megállapítása révén lehetne létrehozni. Mint 1938-ban Münchenben, a demokráciák ismét elárulták önmagukat. Mivel azonban nem lehet, hogy londoni hotelszobámban én mindezt jobban tudjam, mint a Fehér Ház, a White Hall vagy az Elysée-palota hatalmasai, ismételnem kell azt, amit ebben a könyvben már szinte az unalomig ismételgettem, s amiért azt a szemrehányást kapom majd − nem félek a kockázattól −, hogy érzelmi alapon ítélem meg a helyzetet. Az izraeliek zsidók. S egy pontban jobban megértem a Keletet, mint a Nyugatot. A Kelet harc nélkül akar hódítani, ha lehet − és harccal, ha nincs más lehetőség. Lehetnek erkölcsi különbségek a zsaroló és a megzsarolt között, de a megerőszakoltak szomorú történelme nélkül sosem írták volna meg az erőszak véres történelmét − amely azonos a világtörténelemmel. A politikában, a magánélettel ellentétben, az erőszak mindig egyfajta titkos beleegyezés aktusa. Ámde az, ami most a Földközi-tenger partján történik, annyira új, amennyire a zsidók történelme régi. A világ egyik része nekitámad Izraelnek. A másik része végignézi ezt. Szégyentelen és szégyenlős antiszemiták, akikről Herzl beszélt? Azok is. De mindenek előtt erőszaktétel és a kulcslyukon nézelődők kéje. Egyébként meglehetősen lényegtelen, hogy a zsidókra olyan békét kényszerítenek, amely a harmadik világháborúba torkollik, mint ahogy München torkollott a második világháborúba, vagy pedig arra kényszerítik, hogy már itt és ma védjék meg létüket. Sol Linowitz, az amerikaiak egykori, az OAS-hoz kiküldött követe − egyébként zsidó ember − azt mondotta a hatnapos háború után, hogy ez a háború „a végét jelentette annak a képnek, amely a zsidót legyőzöttként

ábrázolta. Most olyan férfivé vált, aki inkább hasonlít Dávidra, mint Shylockra.” Ha ma azt olvasom londoni hotelszobámban, hogy a világ Szádátot, az egyiptomi elnököt gyöngéd és bölcs Porziává hazudja át, ha azt hallom, milyen szigorúan ítélik el az izraelieket, mert uzsoráskodnak Jeruzsálemfontjukkal, akkor már látom, hogy a követ téved. A világ, alig három és fél évvel az izraeli győzelem után, megpróbálja ismét a régi képet megfesteni. A legyőzött vagy átejtett Shylockét a győztes Dávid helyett. Ebben a célkitűzésben megegyezik a Kelet a Nyugattal. A zsidó állam meg úgy marad, ahogy a zsidók mindig. Egyedül. Ma már azonban nem vihető keresztül az, amit a zsarolók és megzsaroltak terveznek. És ezért kezdődött oly hallatlanul újszerű fejezet a zsidók történelmében Izrael állama megalapításával. A zsidó állammal − „nem katonai diktatúra, hanem teljes és bonyolult nyugati demokrácia”, ahogyan barátom és háborús bajtársam, Richard Crossmann, Anglia szocialista minisztere írta − „ténnyé vált az ősi mítosz, csakhogy az istennő ez alkalommal nem Jupiter, hanem Janus fejéből pattant elő.” A világ tudatos vagy öntudatlan, szégyenlős vagy szégyentelen, zsaroló vagy gyáva magatartása kevéssé változott meg azok óta a napok óta, amikor Chájim Weizmann, akkor még alig tizenegy éves tanuló, ezt írta pinszki tanítójának: „Mindnyájan úgy döntöttek, hogy a zsidó halálra van ítélve” − majd így zárta levelét: „…hadd térjünk vissza a mi édesanyánkhoz … hadd induljunk zászlónkkal Cionba.” Amióta Cion fölött zsidó zászló lobog, van ugyan zsidó magárahagyatottság, de nincs zsidó gettó. Az a világ, amely triumfálva kényszeríti látszatbékére Izraelt, tulajdon öngyilkosságára készül. Chamberlain 1938-as esernyőjéből 1971-re orosz ejtőernyő lett. A szétszóratásban meg lehetett ölni hatmillió zsidót anélkül, hogy a világ elsüllyedt volna. De Izrael két és fél millió zsidója nem úgy fogja végezni, ahogy Shakespeare vígjátékában végzi a zsidó. Háborúban vagy békében, de a világnak meg kell tanulnia, hogy Dávid nem hal meg úgy, ahogy Shylock lépett le. Izraellel Mózes hatodik, megíratlan könyve kezdődik.