A filozófia mint szigorú tudomány 9630936097 [PDF]

Zitiervorschau

Husserl

__ Edmund .

A FILOZÓFIA MINT SZIGORÚ TUDOMÁNY

ua LMlD DÖÍDOlid i ri

lU t o h h j

A FILOZÓFIA MINT SZIGORÚ TUDOMÁNY

KOSSUTH KÖNYVKIADÓ 1993

A MŰ EREDETI CÍME: PHILOSOPHIE ALS STRENGE WISSENSCHAFT FRANKFURT/MAIN, KLOSTERMANN VERUU3, 1965.

FORDÍTOTTA:

BARÁNSZKY JÓB LÁSZLÓ A FORDÍTÁST ÁTDOLGOZTA ÉS A BEVEZETÉST ÍRTA:

FEHÉR M. ISTVÁN

ISBN 963 09 3609-7 © HUNGÁRIÁN TRANSLATION BARÁNSZKY JÓB LÁSZLÓ ÖRÖKÖSE, 1972 (4850)

Bevezetés

Edmund Husserlnek (1859-1938), a fenome­ nológia megalapítójának kötetünkben szerep­ lő programatikus tanulmánya a Logos című folyóirat 1910-1911-es I. évfolyamában látott napvilágot. Mint minden igazán klasszikus mű, Husserl ezen írása sem csupán korának, a XX. század elejének történeti kontextusá­ ban, avagy szerzője életútjának, gondolati fej­ lődésének tengelyében értelmezhető, értékel­ hető, hanem egyúttal a filozófia univerzális kérdéseihez való hozzájárulásként, úgyszól­ ván a „philosophia perennis” részeként is. Alábbi bevezető sorainkkal mindkét szem­ ponthoz megpróbálunk némi rövid útbaigazító megjegyzéssel szolgálni. Filozófia és tudomány kapcsolatának kér­ dése, a filozófia tudományosságának s ezáltal a filozófia mibenlétének, önmeghatározásá­ nak problémája korántsem új keletű - végig­ kíséri magának a filozófiának a történetét. A filozófiának a tudományhoz való viszonya egyfelől, s önmaga tudományosságának állí­ tása, a reá való törekvés másfelől, korántsem esik egybe, noha persze a kettő között nyil­ vánvaló összefüggések állhatnak fenn. Az, hogy a filozófia a tudományhoz mint valami rajta kívülállóhoz viszonyul, mindenesetre nem öröktől fogva fennálló adojttság: filozófia és tudomány cs^k az újkorban vált ketté (va­ lamikori egységükre utal már Husserlnek az a megfogalmazása is, mely szerint a szigorú tudományosságra igényt tartó újkori filozófiai

5

erőfeszítések „egyetlen érett gyümölcse a szi­ gorú természet- és szellemtudományok, vala­ mint új, tisztán matematikai diszciplínák meg­ alapozása és önállósodása volt”1). Ettől kezd­ ve létezik a filozófiának a tudományhoz mint valami rajta kívülállóhoz való viszonya egyál­ talán, s vetíti valamiképpen előre azt, hogy a filozófia vajon igényt tart-e a tudomány státu­ szára, s ha igen, miképpen, milyen példát követve óhajtja elérni azt. A tudományfilozó­ fia, ezen tipikusan XX. századi jelenség szá­ mára például a tudomány többszörösen is középponti szerepet játszik - például mint saját vizsgálódásának tárgya, továbbá mint ami számára az emberi tudás mintaképeként, paradigmatikus formájaként jelenik meg a tudományfilozófia számára azonban önmaga - mint filozófia - tudományosságának kérdé­ se többnyire nem merül fel - ezt úgyszólván hallgatólagosan előfeltételezi, foglalatossá­ gának tárgya mintegy visszasugárzik önma­ gára, felmentvén őt a vonatkozó kérdés és igazolás alól. Hogy miben áll a tudományosság ama pa­ radigmája, mely a filozófia mint szigorú tudo­ mány létrehozására irányuló husserli erőfe­ szítések mintaképéül szolgál, egyértelműen kiderül Husserl ama mégjegyzéséből, mely szerint „a matematika és a természettudomá­ nyok csodálatos teóriáinak objektív igazságá­ ban, illetve objektíve megalapozott valószínű­ ségében értelmes ember nem kételkedik.”2 Husserl ugyanakkor - szemben a pozitiviz­ mus régi és új formáival - nem elégszik meg azzal, hogy a filozófia tudományosságának formáját valamely létező tudománytól kölcsö­ nözze, a filozófiát így úgyszólván valamely pozitív tudomány gyámsága alá helyezze, ez­

6

által pedig eredeti értelméből kiforgassa: a filozófia klasszikus, átfogó meghatározása mellett kitartva, teljesen önálló filozófiai mód­ szer segítségével kívánja a filozófiát szigorú tudománnyá tenni. E módszer a fenomeno­ lógia, illetve - ahogy e tanulmányban első­ sorban megjelenik - a fenomenológiai lé­ nyegelemzés. A filozófia tudományossá tételének husserli programja egy ténymegállapításból indul ki, amit az újkorban többen rögzítettek már, hogy azután e panaszos megállapítás az újkori filo­ zófia legkiemelkedőbb műveinek ösztönzőjé­ vé váljék: eszerint a filozófia jelenleg (még) nem tudomány.3 Nem tudomány - ez itt annyit tesz: nincs objektíve tanítható és tanulható anyaga, a filozófiában minden „álláspont”, „egyéni meggyőződés”, vélekedés kérdése. Husserlt az újkori tudomány iránti lelkesedés tölti el, a tudomány feltétlen autoritásába ve­ tett hit. Az igazi tudomány, írja, mindenki szá­ mára hozzáférhető, tanítható, tanulható, félre­ érthetetlenül egyértelmű; nincs helye benne „privát” nézeteknek, nem ismeri a mélységet; belátásai, igazságai kiállják az idő próbáját, maradandóak; a tudomány sosem lehet egyetlen ember befejezett alkotása.4 A tudo­ mány, illetve a tudományként felfogott s ek­ képp létrehozandó filozófia Husserl szemé­ ben nem valamely zseni terméke, hanem ge­ nerációk munkájáé,5a tudományosság garan­ ciáját a filozófiában pedig az újkori filozófia fő vívmánya, az észkritika nyújtja.6 Az a tudományfogalom, mely a filozófia mint szigorú tudomány programjának fölvázolásá­ ban a husserli tanulmány gondolati hátteré­ ben munkál, nagyszabású és átfogó, továbbá - csöppet sem mellékes - magasztos és

7

emelkedett; a klasszikus tradíció majd’ min­ den lényeges jegyét magában hordozza, s a filozófiát ezáltal oly igényekkel terheli meg, melyek együttes kielégíthetősége korántsem nyilvánvaló - ennek vizsgálatába Husserl mindenesetre nem bocsátkozik. (A filozófia effajta „túlterhelése" egyébiránt - jegyezzük meg közbevetőleg - éppanyira a klasszikus filozófiai tradíció sajátossága, úgyszólván a filozófia fogalmához tartozik.) A tudomány­ ként felfogott filozófiának, hangzik rögtön az elején, eleget kell tennie a „legmagasabb ren­ dű teoretikus igényeknek”7; a filozófia „minden tudomány közül a legmagasabb rendű és a legszigorúbb, s az emberiség olthatatlan vá­ gyát képviseli a tiszta és abszolút megismerés iránt”8. A filozófia nyújtja minden tudomány „végső lezárását”9, a tudomány pedig „abszo­ lút időtlen értékek számára szolgáló elneve­ zés”10. Ám ez még mindig nem minden. A „legma­ gasabb rendű teoretikus igényeken” túl - vél­ hetően épp azok révén - a filozófiának lehe­ tővé kell tennie az „etikai, vallási tekintetben tiszta észelvek szabályozta életet" is; a „tiszta és abszolút megismerés” mellett (vagy épp általa) a „tiszta és abszolút akarást és értéke­ lést”11. A feladat aktualitását az a feszültség jelzi, hogy egyfelől „az egész újkori életben nincs még egy olyan eszme, amely erőteljesebben, feltartóztathatatlanabbul nyomulna előre a tu­ domány eszméjénél”, s hogy ennek megfele­ lően korunkban, a XX. században „a szigorú­ an módszeres, objektivált tudomány roppant hatalmat jelent”12- „a tudomány iránti eleven­ tevékeny bizalom”13 pedig nagyon is élteti Husserlt - , ám ez a tudomány ugyanakkor

8

\

másfelől - amint azt Husserl ugyancsak jól érzékeli - a reá épülő filozófiával, az e tudo­ mány világképét filozófiai síkon általánosító s kifejező naturalizmussal együtt mégis letért az igaz útról, kezdi értelmét veszíteni, puszta technikává, számítássá átalakulni, s épp ez­ által a tudomány fentebb jelzett magasztos eszményét elárulni. A filozófia szigorúan tudo­ mányos újraalapozása irányában meghirde­ tett husserli fordulat így egyszerre képes dön­ tő kortendenciákhoz - a kor tudományos kul­ túrájához - kapcsolódni, s azokat egyúttal alapjaiban bírálni. A közvetlen kapcsolódási-elrugaszkodási pontot a naturalizmus jelenti. A filozófia szigo­ rú tudományként való újraalapozásának re­ formja ugyanis, írja Husserl, korántsem ide­ gen a korban; épp ellenkezőleg, „teljesen ele­ venen él, éppen az uralkodó naturalizmuson belül”; mely egyenesen úgy véli, „már meg is valósította a reformot”14. E nézet Husserl szerint azonban nem csupán „elhibázott”, ha­ nem egyre növekvő veszélyt jelent kultúránk­ ra”. így hát „a naturalista filozófia radikális bírálata a kor parancsa”, éspedig épp „a tudo­ mányos filozófia lehetőségébe vetett bizalom” megőrzése érdekében.15 Hiszen a naturaliz­ mussal szembeforduló filozófiai irányzatok a historicizmus és a világnézeti filozófia - a naturalizmus bírálatával a filozófia tudo­ mányosságára irányuló törekvést is föladni látszanak - a fürdővízzel együtt magát a gye­ reket is kiöntik.16 A tudományos filozófia érdekében a korabe­ li tudományos - önmagát tudományosnak tar­ tó, a tudományosságot önmagának kisajátító - filozófia bírálata, olyképpen, hogy az ezzel a tudományos filozófiával szembeforduló - s

9

a tudományosság igényéről lemondó - filozó­ fiák (a történelem problémájára reagáló historicizmus s a kor dezorientáltságát, világnézeti ínségét szóvá tevő s azt orvosolni igyekvő világnézeti filozófia) jogigényét is elismerje, törekvésüket önmagába fölvegye; más szó­ val, a tudományos filozófia eszméjének olyan szélesre szabott felfogása, amely a tudo­ mányos filozófia leszűkített értelmezésének és megvalósulásának alapvető-elvi bírálata mellett képes a vele szembehelyezkedő áramlatok filozófiai gondjait is befogadni, anélkül, hogy a tudományosság igényéről le­ mondana: ekképp határolhatnánk körül azokat a koordinátákat, melyek között a filozófia mint szigorú tudomány husserli programja ebben az írásban mozog. Nézzük most röviden a kifejtés lépéseit. A naturalizmus a tudományosság husserli eszméjét nyilvánvalóan már azáltal leszűkíti, hogy az értékelő, gyakorlati mozzanatot ki­ kapcsolja, illetve teljesen a háttérbe szorítja. Ám ezen túlmenően - s épp ezáltal - a teore­ tikus igényeknek is fölöttébb rosszul tesz ele­ get. A naturalizmus mint egyfajta „termé­ szettudományos filozófia”17, voltaképpen a természettudós tipikus világszemlélete, aki hajlamos mindenben, ami létezik, fizikai ter­ mészetet megpillantani, illetve annak az összefüggésében szemlélni. „Mindaz, ami van, az ő számára fizikai, a fizikai természet egységes összefüggésébe tartozik, vagy pszichikai ugyan, ámde ez esetben pusztán a fizikaitól függően változó, legjobb esetben is csak másodlagos, »párhuzam os kísérő tény«”18. A naturalista ezáltal a tudatot is naturalizálja - puszta természeti ténnyé teszi - , s mindazt, ami vele együtt jár: eszméket, el­

10

veket (így például a logikai elveket is), normá­ kat, értékeket. A tudományosság kritériumát a naturalizmus egyoldalúan a természettudo­ mányos értelemben vett tapasztalatra, kísér­ letre szűkíti, s mindent, ami ennek a követel­ ménynek nem tesz eleget, merő tudo­ mánytalanságként elutasítja. Mint egyfajta el­ mélet, persze ő maga is elveken, normákon, az igazság egyfajta felfogásán nyugszik, eze­ ket azonban nem hogy nem alapozza meg, hanem tökéletesen vak is irántuk. „A natura­ lista tanít, prédikál, moralizál, reformál. De tagadja azt, amit minden prédikáció, minden követelmény mint olyan, értelme szerint felté­ telez. ”19 A naturalizmus olyan filozófia, mely nem ismeri az önreflexiót, önmagának mint filozófiának nincs tudatában, s így noha értel­ metlenségekkel, ellentmondásokkal teli, épp­ oly nehéz, szinte lehetetlen erre rádöbbenteni (hiszen számára az ellentmondás logikai elve is csupán természeti tényként jöhet tekintet­ be/nem pedig olyan valamiként, amitől neki mint elméletnek illenék mentesnek lennie).20 A természettudományos világképnek szer­ ves része a természettudományos-kísérleti pszichológia, s a naturalizmus hajlik rá, hogy benne pillantsa meg mindenfajta szigorúan „tudományos” filozófia alapját. Husserl a kö­ vetkezőkben azt mutatja meg nagy erővel, hogy ez a pszichológia nemhogy nem lehet a filozófia alapja, hanem - fordítva - önmaga is valamely előzetes, s önmaga számára átlát­ hatatlan filozófián nyugszik. A természet ugyanis - abban az értelemben, ahogy a ter­ mészettudománya természetre vonatkozó is­ meretek hálójában állítja elénk - maga is tu­ dati konstrukció, az emberi megismerés ter­ méke, s így az ismeretelmélet problémáinak

11

megoldását már előfeltételezi: „természettu­ dományos” avagy „pszichologisztikus” isme­ retelméletről beszélni tehát abszurditás. Az, hogy Husserlnek a naturalizmussal kap­ csolatos kritikai észrevételei a modern egzakt pszichológia bírálatára összpontosulnak, aligha véletlen, hiszen itt kell saját fenomenológiája kiindulópontja számára helyet teremtenie.21 A modern (tapasztalati) tudománynak a sko­ lasztikával szembeni jelszava az volt: félre az üres spekulációkkal, fogalmi elemzésekkel, vissza a dolgokhoz, az eleven tapasztalathoz! A természet dolgaiban az üres szóelemzések bizonyára nem igazítanak el minket, a termé­ szet dolgait meg kell figyelni, s hasonló a helyzet a pszichológiában is. Ám a pszicholó­ giai jelenségek megfigyelése vajon ugyan­ olyan jellegű-e, mint a természeti jelensége­ ké? Az észlelés mint pszichológiai jelenség lényegében elmélyedni, tudományos elemzé­ sét adni: mit is jelent ez? Vajon oly kézenfek­ vő-e, hogy ehhez természettudományos kí­ sérletekre van szükség, nem pedig arra, hogy egyszerűen elmélyedjünk abban, alaposan megfigyeljük azt, mi megy végbe akkor, ami­ kor valamit észlelünk, mi módon megy végbe az észlelés? Hogy miképp történik egy villám­ lás s miképp egy észlelés - ehhez (mondhat­ nánk) nem ugyanolyan jellegű megfigyelésre van szükség. A villámlás lényegének leírásá­ hoz bizonyára nem elég a szóelerrízés, az önreflexió - ami fordítva nagyon is alkalmas lehet annak leírására, miben áll az észlelés lényege. Egy másik megfontolás abból adó­ dik, hogy a természettudományos-kísérletező pszichológia, amikor kísérleti feltételeit meghatározza, abból indul ki, hogy már tudja, mi az észlelés, emlékezés stb. lényege, azaz

12

hallgatólagosan már fölhasználja az „észle­ lés”, „emlékezés” fogalmait - abban az érte­ lemben ti., ahogy a pszichológus a termé­ szetes, tudományelőttes hétköznapi életben úgyszólván fölszedte őket. „De igényt tarthate »egzaktságra« egy olyan pszichológia, amely az objektumait meghatározó fogalma­ kat tudományosan nem rögzíti, módszertani­ lag nem munkálja ki? Természetesen éppoly kevéssé, mint az a fizika, amely beérné az olyan köznapi fogalmakkal, mint »nehéz«, »meleg«, »tömeg«.”22 Ha a fizika Galilei révén tette meg a döntő lépést a naiv tapasztalattól a tudományhoz, úgy a természettudományos pszichológia - hangzik a meghökkentő és provokatív, ám a fentiek fényében csöppet sem alaptalan következtetés - „a dolog lénye­ gét illetően megrekedt a Galilei előtti kor­ ban”23. A tanulság pedig a következő: „Az igazi módszer mindenkor a vizsgálandó dolgok ter­ mészetéhez igazodik, nem pedig előítélete­ inkhez és mintaképeinkhez.”24 Ha a dolgot innen szemléljük, kitűnik, hogy „a naturalista beállítódás [...] elrekesztette az utat egy hatalmas, páratlan eredményekkel kecsegtető tudomány felé”; s nem pusztán egy igazán tudományos pszichológia lehető­ ségéről van itt szó, hanem arról, hogy ezen a területen volna „végrehajtható az igazi észkri­ tika” zs. A pszichikai fenomének, a tiszta feno­ menológia szférája nyújtja a dolgok lényegei­ hez való hozzáférést, ebben pedig nincs semmi misztikus, hiszen „lényegeket” állan­ dóanlátunk, legföljebb a naturalizmus hatása alatt nem engedjük érvényesülni őket.25 Ha a naturalizmus mindenben csak termé­ szetet lát, és a természettudományos megis­ merést abszolutizálván - önmaga eredete

13

iránt vakon - minden normát, értéket, érvé­ nyességet, s így tulajdonképpen magát a filo­ zófiát is fölszámolja, akkor vele való minden szembenállása ellenére ugyanide jut a historicizmus is, amely viszont mindent - így a vallást, a tudományt és a filozófiát is - „szel­ lemnek”, „történelmi képződménynek” te­ kint,27 melyet történeti alakulásában, változá­ sában, struktúrájában vizsgál. A történelem­ ben azt látjuk, hogy minden szellemi alakzat sorsa az elmúlás hogy nem létezik semmi örök érvényű, így a történeti megismerést ab­ szolutizáló histuricizmus hasonló szkeptikus relativizmusba torKomk, mint a naturalizmus, a szigorúan tudományos filozófiát hasonló­ képpen fölszámolja (hiszen a filozófia, mint tudjuk, az „abszolút megismerés” iránti vágyat jelenti). Husserl itt vitába keveredik Wilhelm Diltheyjel, aki elsőként mutatott érdeklődést és megbecsülést a husserli gondolatrendszer iránt, s e vita azután a két filozófus levélváltá­ sához vezetett.28 A történelmi szkepticizmus­ ra épül végül az ún. világnézeti filozófia, mely ugyancsak föladja a tudományos filozófia esz­ méjét; törekvésének középpontjában a böl­ csesség áll, a helyes emberi élet. Világnézet és tudomány nem szükségképpen állnak szem­ ben, ám az újkorban mégiscsak végleg szétvál­ tak. A világnézeti filozófia a véges emberi életre pillantván feledi a végtelent, s noha a kornak is meglehetnek a maga igényei, hangzik a tanul­ mány vége felé, „a kor kedvéért nem szabad föláldoznunk az örökkévalóságot, hogy a ma­ gunk nyomorán enyhítsünk, utódainkra nem hagyhatunk örökségként szakadatlan nyomort [...] Ez a nyomor a tudományból ered. De a tudomány okozta bajt csupán a tudomány ké­ pes végérvényesen leküzdeni”29.

14

Vajon tudomány-e a filozófia, avagy világné­ zet, esetleg életforma vagy életmód? Ezek a kérdések végigkísérik a filozófia történetét. Husserl életműve a XX. századi filozófia egyik legnagyobb szabású kísérlete a filozófia szi­ gorú tudományként való kiépítésére. A köte­ tünkben található írás e nagyszabású progra­ mot vázolja, miközben kritikailag számot vet a kor többi jellemző irányzatával: a naturaliz­ mussal, a historicizmussal és a világnézeti filozófiával. A beható kritikák közepette Hus­ serl fölvázolja saját filozófiájának, a fenome­ nológiának a lényegét, s azt sugallja, hogy az általa körvonalazott filozófia mint szigorú tu­ domány egyúttal magasabb szinten egyesíti magában a bírált nézetek törekvéseit. A filo­ zófiának mint szigorú tudománynak a prog­ ramja ugyanis egyfajta - igen határozott választ sugall a „világnézethiányra”, továbbá vele összefüggésben a történelem problémá­ jára, „korunk szellemi ínségére” is.30 A világ­ nézeti filozófiát Husserl ugyan a bölcsesség „ódivatúnak" nevezett31 - eszméjével hozza összefüggésbe, s a tudományos filozófiával szemben végül is elutasítja, ám - csakúgy mint az erény és a humanitás hozzá kapcsolt ideáljait32 - oly empátiával, plaszticitással és emelkedettséggel ecseteli, hogy az elutasí­ tást szinte visszavonja - főként akkor, amikor a vonatkozó okfejtés végén, némiképp kétér­ telműen fogalmazva ugyan, de mégiscsak megengedi: „ezeknek az ideáknak a megva­ lósulásai [ti. a világnézeti filozófia és tudo­ mányos filozófia ideáié] [...] a végtelenben aszimptotikusan Közelednek egymáshoz”.33 Életútja későbbi szakaszaiban Husserl újra és újra kezdte a fenomenológia kiépítését, míg végül gondolatai a fenomenológia mint

15

szigorú tudomány eszméjétől fokozatosan az életvilág fenomenológiája felé fordultak. Ta­ nítványa, Martin Heidegger számára a filozó­ fia mint szigorú tudomány eszméje a fundamentálontológia fogalmában jelent meg újra, hogy azután a késői korszakára jellemző ún. léttörténeti perspektíva fényében az újkori ember szubjektivizmusának egyfajta kitelje­ sedéseként kerüljön ábrázolásra. „A filozófia mint szigorú tudomány” - hogy’ is állunk e kérdéssel ma? Vajon mára immár szigorú tudománnyá vált a filozófia, ha pedig nem, mikor válhat azzá? Ha korunk filozófiai tudata felé fordulunk, azt látjuk, hogy a kér­ désre ebben a formában aligha tudunk egyér­ telmű választ adni. A helyzet nem úgy áll ugyanis, hogy a filozófia még nem - továbbra sem - vált szigorú tudománnyá, hogy az erre irányuló erőfeszítések hiábavalóak, hogy te­ hát a célkitűzés továbbra is nem pusztán ér­ telmes, lényeges és fontos, hanem egyene­ sen abszolúte elsődleges, úgyszólván min­ dennél előbbre való, miközben legföljebb a fáradozások eredménytelenek, az utak homá­ lyosak és járhatatlanok, vagy hogy szinte tel­ jesen a sötétben tapogatózunk. Hanem ú g y miként az a filozófia történetében gyakorta szokott lenni -, hogy valamiképpen már a célkitűzés értelme és tétje sem olyan világos és kézenfekvő, mint amilyennek elődeink, így Husserl is látták. Mára ugyanis nemigen tud­ juk immár, mit is jelentene a filozófia mint szigorú tudomány, amikor az elmúlt évtizedek fejleményeiként, mitikus státuszától megfosztatván, a tudomány már rég nem örvend an­ nak a szinte vallásos vagy kvázi-vallásos áhí­ tatnak, mellyel korábbi évszázadok övezték, nem örvend már abban a negatív formában

16

sem, hogy tudománykritikát, dühödt tudományeilenességet kiprovokálhatna. A tudo­ mányhoz kapcsolt emfatikus újkori s mindenek­ előtt XIX. századi elvárások ma már a tényleges tudományok gyakorlatát illetően egyre kevés­ bé vetődnek fel. Olyan, Husserlnél a tudo­ mánnyal kapcsolatban felmerülő kifejezések, mint „emberiség”, „örökkévalóság”, „a felelős­ ség, mellyel az emberiségnek tartozunk”34, ma már nem pusztán a tudománnyal össze­ függésben, de attól függetlenül is egyre üre­ sebb és tartalmatlanabb retorikának tűnnek föl - ma, amikor a kultúrák pluralitásának és egymásra való visszavezethetetlenségének erősödő tudata magának az „emberiségnek” a fogalmát is mindinkább merő „eurocentrizmusként” láttatja velünk; azt a fogalmat, me­ lyet a reá való hivatkozással (például: „az emberiség előtörténetének lezárulása”) szá­ zadunkban már amúgy is kellőképpen lejárat­ tak. A tudományra vonatkozó filozófiai gondol­ kodás számára napjainkban a tudomány már nem sugall megfellebezhetetlen tekintélyt s megrendíthetetlen igazságot, hanem sokkal inkább egyfajta praxist, életgyakorlatot. Ha a jelenkori filozófiai tudat a tudományt valami­ lyen szempontból követendő példaként állítja elénk, úgy a tudomány tudományosságát nem annyira az „objektív megismerésben”, mint inkább valami másban keresi - a tudományos közösségekben megvalósuló szolidaritás­ ban, a közösségi együttélés példaszerű mo­ delljében, a kényszermentes megegyezés­ ben. Vajon akkor Husserl írása időszerűtlenné vált? Erre a kérdésre sem lehet egyértelmű igen-nel vagy nem-mel felelni. Hiszen a filozó­

17

fia tudományossá tételének törekvése a tanul­ mányban nagyon is emelkedett gyakorlati cél­ kitűzésekkel kapcsolódik össze: a tudo­ mánynak, a tudományossá tett filozófiának az emberiség életproblémáit kell megoldania, s ezek persze ma is aktuális, sürgető feladatok (noha az „emberiség” fogalmát kicsit óvato­ sabban, kevesebb teieologikus töltettel hasz­ nálnánk), legföljebb megoldásukat vonakod­ nánk immár valamely tudománynak nevezett ideologikus entitásra bízni, avagy továbbra is tőle elvárni.35 A husserli írás azonban a maga sodró gondolatmenetével, a filozófia klasszi­ kus igényeinek előtérbe állításával, kiérlelt, átlátható gondolati argumentációjával, nem utolsósorban pedig azzal az aranyfedezettel, amit a gondolkodó szenvedélyes személyes kiállása, állásfoglalása jelent, a filozófiai ha­ gyomány maradandó műve. Fehér M. István

Jegyzetek 1. Lásd ebben a kötetben, 23. old., egységükre vonat­ kozóan lásd még 97., 24. és 26. old. 2. Uo., 25. old. 3. Lásd pl. Kant: A tiszta ész kritikája. B XV: „A metafizi­ kának [...] eddigelé nem kedvezett a sors, nem jutha­ tott a tudomány biztos útjára, habár régibb a többiek­ nél, s akkor is fönnmaradna, ha a többit valamennyit egy mindent elpusztító barbárság örvénye elnyelné” (Budapest, Akadémiai Kiadó 1981.12. old. - Alexan­ der Bernát és Bánóczi József fordítása.). Fichte: Über den Begriff dér Wissenschaftslehre oder dér sogenannten Philosophie. Fichtes Werke. Sajtó alá rendezte I. H. Fichte. I. köt. 30. old.: „Ezen értekezés szerzője [...] meggyőződött arról, ami számára előtte

18

is fölöttébb valószínűnek tetszett: hogy a filozófia a legéleselméjűbb férfiak legújabb erőfeszítései ellené­ re sem emelkedett még a nyilvánvaló tudomány rang­ jára. S ő úgy vélte, megtalálta ennek okát Hegel: A szellem fenomenológiája. Budapest, Akadémiai Kiadó 1961.11. old. - Szemere Samu fordítása: „Az igazi alak, amelyben az igazság létezik, csakis ennek tudományos rendszere lehet. Közreműködni abban, hogy a filozófia közelebb jusson a tudomány formá­ jához - ahhoz a célhoz, hogy levethesse a tudás szeretete nevét és igazi tudás legyen -: ezt tűztem magam elé.” 4. Lásd ebben a kötetben, 24., 25., 26., 27. és 97. old. 5. Uo., 27., 95-96,. és 106. old. 6. Uo., 28. old. 7. Uo., 23. old. 8. Uo., 24. old. 9. Uo., 26. old. lábjegyzet. Lásd még 97. old: „[...] amennyiben a tudomány végtelenségét fiktiv módon mint »végtelen távoli pontot« képzeljük el [, a] filozófia fogalmát ennek megfelelően olyan tágan kellene fel­ fognunk, hogy a speciálisan filozófiai tudományok mellett az összes szaktudományt is felölelje, azt kö­ vetően, hogy azok észkritikai tisztázás és értékelés útján filozófiává változtak volna át.” 10. Lásd ebben a kötetben, 96. old. 11. Uo., 24. és 25. old. 12. Uo., 35. és 95. old. 13. Uo., 35. old. 14. Uo., 30. old. 15. Uo., 30. old. 16. Vö. különösképpen 34. old. 17. Lásd uo., 33. old. 18. Uo., 31. old. 19. Uo., 33. old. 20. „Nála az értelmetlenség egyáltalán nem nyilvánvaló, hanem saját maga számára is rejtett - éppen az ész naturalizálásának következtében” (uo., 34. old.). A filozófia történetében persze nem egy filozófusnak gyűlt meg a baja ezzel a - nevezzük így - filozófiael­ lenes filozófiával - olyan filozófiával, mely önmagá­

19

nak mint filozófiának egyáltalán nincs tudatában. Em­ lítsük csak meg az újkorból Fichtét, aki a „dogmatizmussal” vitázván szintén arra a konklúzióra jut, hogy a „dogmatikust” - aki a Husserl által bírált naturalis­ tához hasonlóan „csak a természeti mechanizmus egyszerű sorát” tudja felfogni - „nem tudjuk megcá­ folni az előadott bizonyítással, bármilyen világos is az, mert e bizonyítás nem hatolhat el a tudatáig”; s hogy a dogmatizmus éppen ezért voltaképpen nem is filozófia, „hanem puszta kijelentése és bizonygatása valaminek”. (Lásd J. G. Fichte: Első bevezetés a tudománytanba. In: Fichte: Válogatott.tanulmányai. Budapest, Gondolat Kiadó 1981. 41. és 40. old. Endreffy Zoltán fordítása.) 21. Lásd kifejezetten pl. a kicsit később elhangzó kijelen­ tést: „[...] a pszichológia közeli, sőt a legközelebbi viszonyban áll a filozófiával” (ebben a kötetben, ,77. old.) 22. Uo., 53. old. 23. Uo., 55. old. 24. Uo., 57. old. Ehhez a ponthoz kapcsolódik majd kritikusan a fiatal Heidegger, aki magáévá téve a husserli maximát, a következőképpen fordítja Hus­ serl ellen: mi is a „vizsgálandó dolog” maga? Vajon valóban a tudat s annak tárgyiságai - amint azt Husserl állítja -, avagy inkább a létező léte? (Lásd M. Heidegger: Zu Sache des Denkens. Tübingen, Niemeyer 1976. 87. öld.) 25. Lásd ebben a kötetben, 66. old. 26. Uo., 66. old. 27. Uo., 31. old. 28. Lásd W. Dilthey: A történelmi világ felépítése a szel­ lemtudományokban. Szerk. Erdélyi Ágnes. Buda­ pest, Gondolat Kiadó 1974. 543. skk. old. A vita hátteréhez vö. Guy van Kerckhovan: In: Die Grundsátze von Husserls Konfrontation mit Dilthey im Lichte dergeschichtlichen Selbstzeugnisse. In: Dilthey und dér Wandel des Philosophiebegriffs seit dem 19. Jahrhundert. Phánomenologische Forschungen, 16. köt. 1984.134—160. old. 29. Lásd ebben a kötetben, 103. old. 30. Uo., 101. és 102. old.

20

31. 32. 33. 34. 35.

Uo., 91. old. Uo., 91. és 93. old. Uo., 97. old. Uo., 98. és 103. old. A bölcsességként, épülésként felfogott filozófia husserli kritikájával szemben napjainkban a Hans-Georg Gadamer által képviselt hermeneutikai filozófia visszaperelte az épülés [Bildung] fogalmát, s a jelenkori angol­ szász filozófiában Richard Rorty Gadamerhez kap­ csolódva állította szembe a szisztematikus és az épületes filozófiát (lásd H.-G. Gadamer: Igazság és módszer. Budapest, Gondolat Kiadó 1984.36. és 31. old. - Bonyhai Gábor fordítása; R. Rorty: Philosophy and the Mirror of Natúré. Princeton, Princeton University Press 1979. 357. skk. old.). Érdemes egyébként Rorty „A filozófia ma Amerikában” c. nagy hatású előadásából némely passzust idézni, melyen mar­ kánsan lemérhető a Husserl által vitatott problémák mai állása. Az angolszász pozitivista-analitikus filozó- fiához hasonlóan, írja Rorty, „a Husserl utáni »kontinentális« filozófia fejlődése úgyszintén a »módszer« ellenében ment végbe. Husserlnek a fenomenológiai módszerre irányuló vizsgálódása, [...] a logikai poziti­ vizmushoz hasonlóan, a »tudomány« biztos útjával kap­ csolatban elhangzott sürgető igény kifejezése volt. Hus­ serl azonban csak rövid [...] intermezzót jelentett” a XIX-XX. századi filozófia fejlődésében; ezt a fejlődési vonalat pedig az jellemzi, hogy a mérvadó filozófusok „egyre növekvő [...] mértékben adják fel a »rendszer«, a »módszer« és a »tudomány« fogalmát”. A mai helyzetet az jellemzi, vonja le a következtetést Rorty, hogy „ [...] mind a posztpozitivista analitikus filozófia, mind a posztfenomenológiai kontinentális filozófia határozottan tagadja az állandó semleges [...] mátrix fogalmát". - Ami a tudománnyal kapcsola­ tos filozófiai elvárásokat illeti, „egészen Kantig a sze­ kularizált entellektüel a fejlődő természettudományok által szerzett tudásban látta élete célját. A XIX. szá­ zadban olyan emberek, mint Huxley és Clifford és Peirce továbbra is a tudományos igazság tiszteleté­ ben látták megtestesülni a legmagasabb emberi erényt - azt, ami a keresztény felebaráti szeretettel

21

és az isíenféielemmeí morálisan egyenértékű. [...] Ám a XIX. század egy másfajta szekularizált entellektüel felnövekedésének is tanúja volt; azé, aki épp­ oly alapvetően elvesztette a hitét a tudományban, mint a felvilágosodás Istenben. Carlyle és Henry Adams ezen újfajta entellektüelek példái, azoké, akiknek tudatát a történelem kontingenciájának érzé­ se uralja [...]; az az érzés, hogy a természet és a tudományos igazság nem érinti a dolgok velejét, és hogy a történelem nagyon is törékeny. Ez a fajta entellektüel a kelleténél is jobban szekularizálódott; a »tudomány« vagy az »emberiség « vallását ugyanis éppannyira öncsalásnak tartja, mint e régi korok val­ lását”. Ezzel összefüggésben végül Rorty arról a különbségről ejt szót, „amely azon entellektüelek kö­ zött áll fenn, akik azt hiszik, az emberi szabadság legfőbb reménysége valami olyasmiben rejlik, mint »a tudományos módszer alkalmazása^ és azok kö­ zött, akik [...] a »tudományos módszer« eme fogal­ mában az álarcot látják, mely mögött egy nihilisztikus kór kegyetlensége és kétségbeesése rejtőzkö­ dik” (R. Rorty: A filozófia ma Amerikában. Magyar Filozófiai Szemle 1985. 3-4. sz. 596. sk., 598., 599. old.). A tudomány mint szolidaritás, mint közösségi létmód fogalmával kapcsolatban lásd R. Rorty: Philosophical Papers. Cambridge, University Press 1991.1. köt. 39. skk., 61. old. (A vonatkozó helyeket idéztem „Nemzet, filozófia, tudomány” c. írásomban: Existentia Jl 1992.1-4. sz. 534. sk. old.)

A filozófia, mint szigorú tudomány1 A filozófia a legkorábbi kezdetektől fogva szi­ gorúan tudományos kívánt lenni, olyan tudo­ mány, amely eleget tesz a legmagasabb ren­ dű teoretikus igényeknek is, és ugyanakkor etikai, vallási tekintetben tiszta észelvek sza­ bályozta életet tesz lehetővé. Ezt az igényt hol kisebb, hol nagyobb energiával érvényesítet­ ték, teljesen azonban soha fel nem adták. Még olyan időkben sem, amikor a tiszta elmélet iránti érdeklődés és művelésének képességei hanyatlottak, vagy pedig vallási hatalmak kor­ látozták az elméleti vizsgálódás szabadságát. A szigorú tudományosság igényének fejlő­ dése egyetlen korszakában sem tudott a filo­ zófia teljes egészében megfelelni. Fejlődése legutóbbi szakaszában sem, melyet pedig az irányzatok sokfélesége és ellentétessége ellenére is - a reneszánsztól a jelenkorig lé­ nyegében egységes fejlődésvonal jellemez. Ámbár az újkori filozófiának éppen ez az ural­ kodó ethosza: nem adja át magát naivul a filozófusi ösztönnek, hanem a kritikai reflexió közegén keresztül mind mélyebbre hatoló módszertani vizsgálódások segítségével szi­ gorú tudománnyá akar szerveződni. Ámde ezeknek a fáradozásoknak egyetlen érett gyü­ mölcse a szigorú természet- és szellemtudo­ mányok, valamint új, tisztán matematikai disz­ ciplínák megalapozása és önállósodása volt. Maga a filozófia ebben a csupán most kiala­ kuló különleges értelemben éppúgy nélkülöz­ te a szigorú tudományos jelleget, mint meg­

23

előzőleg. Még csak azt sem határozták meg szigorú tudományossággal, mit is jelent elkü­ lönülése a többi tudományoktól. Mi a filozófia viszonya a természet- és szellemtudomá­ nyokhoz, vajon az, ami a filozófia - mégiscsak lényegileg a természetre és a szellemre irá­ nyuló - munkájában specifikusan filozófiai, elvileg újfajta beállítódásokat kíván-e meg, olyanokat, melyekkel sajátos célok és mód­ szerek járnak együtt, hogy tehát vajon a filo­ zófia eme specifikuma új dimenzióba vezet-e bennünket, vagy a természetet és a szellemi életet vizsgáló empirikus tudományokkal azo­ nos síkon működik-e: mindez a mai napig is vitás, ami azt bizonyítja, hogy még azt sem sikerült tudományosan tisztázni, mi is a filozó­ fiai problémák tulajdonképpeni értelme. A filozófia tehát, amely történelmi célja sze­ rint minden tudomány közül et legmagasabb rendű és a legszigorúbb, s az emberiség olthatatlan vágyát képviseli a tiszta és abszolút megismerés iránt (és ami elválaszthatatlan ettől: a tiszta és abszolút akarás és értékelés iránt), képtelen volt arra, hogy magát valódi tudománnyá fejlessze. A humanitás örök al­ kotásainak hivatott tanítómestere teljesen képtelen tanítani: objektíve érvényes módon tanítani. Kant kedvenc szavajárása volt, hogy filozófiát senki sem taníthat, csupán arra lehet képes valaki, hogy megtanítson filozofálni.2 Mi egyéb ez, mint bevallása annak, hogy a filo­ zófia tudománytalan. Ameddig a tudomány, a valódi tudomány elér, addig tanítható és tanul­ ható is, éspedig minden vonatkozásban félre­ érthetetlen egyértelműséggel. Valamely tudo­ mány elsajátítása sohasem valamely szellem­ től idegen anyag passzív befogadása; mindig öntevékenységen alapszik, a teremtő széllé^

24

mek által elért ésszerű belátások belső utánalkotásán, ami indokok és következtetések alapján történik. Filozófiát nem lehet tanulni, mert nincsenek ilyen objektíven megragadott és megalapozott belátásai, és nem lehet azért sem, mert - s ez is ugyanazt jelenti - ezen a területen a problémák, módszerek és elméle­ tek értelme nincsen tökéletesen tisztázva, a problémák, módszerek és elméletek nincse­ nek fogalmilag pontosan körülhatárolva. Nem azt állítom, hogy a filozófia tökéletlen tudomány; minden további nélkül azt mon­ dom, hogy a filozófia még nem tudomány, mint tudomány még csak keletkezőben sin­ csen. És ezt azon mérem le, hogy egyáltalá­ ban nincsen objektíven megalapozott teoreti­ kus anyaga, amelyet tanítani lehetne. Vala­ mennyi tudomány tökéletlen, még az annyira csodált egzakt tudományok is. Egyrészt ugyanis lezáratlanok, a nyílt problémák végte­ len horizontja áll előttük, mely a megismerés ösztönét sosem hagyja megnyugodni; más­ részt már kialakult tartalmuk is sokféleképpen hiányos, s itt-ott a bizonyítékok és elméletek szisztematikus rendjében a homály és a töké­ letlenség maradványai mutatkoznak. Mégis rendelkezésünkre áll bizonyos tanítható anyag, ez állandóan növekszik, és egyre in­ kább szerteágazik. A matematika és a termé­ szettudományok csodálatos teóriáinak objek­ tív igazságában, illetve objektíve megalapo­ zott valószínűségében értelmes ember nem kételkedik. Az egész vonatkozásában itt nincs helye privát „véleményeknek”, „nézeteknek”, „álláspontoknak”. Amennyiben a részleteket illetően mégis találkozunk ilyennel is, annyi­ ban a tudomány még nem befejezett, nem

25

kész, hanem csak születőben levő tudomány, s általánosan így is ítélik meg * A filozófia tökéletlensége egészen más, mint a többi tudományok imént jellemzett tö­ kéletlensége; a filozófia nem csupán hiányos, nem csupán részlegesen tökéletlen tudo­ mányos rendszerrel rendelkezik, hanem egyáltalán nem rendelkezik semmiféle tudo­ mányos rendszerrel. Vitás itt minden; egyéni meggyőződés dolga, az iskolától, az „állás­ ponttól” függ minden állásfoglalás. Amit a filozófia tudományos irodalma az óés újkorban vázlattervekben elénk tárt, ko­ moly, valóban roppant méretű szellemi mun­ kán nyugszik, sőt mi több, lehetséges, hogy igen nagy mértékben járul hozzá szigorúan tudományos rendszerek jövőbeni kialakításá­ hoz: ámde egyelőre semmit sem tartalmaz, amit a filozófiai tudomány alapjaként ismer­ hetnénk el, és nincs kilátás arra, hogy a kritika ollója itt-ott egy-egy darabka filozófiai tant metszhetne ki belőle. E meggyőződésnek megint egyszer nyers őszinteséggel hangot kell adni, és éppen ehe­ lyütt, a Logos indulásakor, minthogy e folyó­ irat arról kíván tanúságot tenni, hogy filozófiá* Természetesen én itt nem a filozófiai-matematikai és természetfilozófiai vitakérdésekre gondolok, melyek, ha jól meggondoljuk, nem is a tan elszigetelt pontjai, hanem az egyes diszciplínák egész tudományos teljesítményé­ nek „értelmét” érintő problémák. Ezeket a diszciplínáktól maguktól meg lehet és meg is kell különböztetnünk, s a szaktudományok legtöbb képviselője számára meglehe­ tősen közömbösek is. Talán a filozófia kifejezés vala­ mennyi tudománnyal kapcsolatban olyanfajta kutatáso­ kat jelöl, amelyek e tudományok új dimenzióját alkotják, s ezáltal végső lezárásukat nyújtják. De a dimenzió kife­ jezés egyben azt is jelenti, hogy az adott tudomány szigorú tudomány, tanítható anyag marad akkor is, ha nem történik meg az átmenet ebbe az új dimenzióba.

26

bán jelentős fordulat következik be, és elő akarja készíteni a talajt a filozófia eljövendő „rendszere” számára. Mert amikor azt hangsúlyozzuk, hogy min­ den eddigi filozófia tudománytalan volt, azon­ nal felvetődik az a kérdés is, hogy a filozófia vajon a továbbiakban is ki óhajt-e tartani azon célja mellett, hogy szigorú tudomány legyen, vajon akarhatja-e ezt egyáltalában, és kell-e ezt akarni. Mit jelentsen számunkra az új „for­ dulat”? Talán azt, hogy elfordulunk a szigorú tudomány eszméjétől? És mit jelentsen szá­ munkra a „rendszer”, amely után áhítozunk, amelynek ideálként szemünk előtt kell lebeg­ nie kutatásaink jelenlegi mélypontján? A ha­ gyományos értelemben vett filozófiai „rend­ szert” jelentse-e, Minervát, aki készen és tel­ jes fegyverzetben pattan elő a teremtő zseni fejéből - hogy azután a későbbi korokban más hasonló Minervák mellett a történelem elha­ gyatott múzeumában állítsák ki? Vagy olyan filozófiai rendszert, amely nemzedékek hatal­ mas előmunkálatai után alulról, minden ké­ telytől mentes alapzaton valóban épülni kezd, s mint minden tisztességes épület, úgy nő fel a magasba, hogy egymás után rakunk téglát téglára, s az irányadó szempontoknak megfe­ lelően szilárd alakként kapcsolódik a szilárd áíaphoz? Ez a kérdés a szellemek és az utak vízválasztója. A filozófia haladása szempontjából azok a döntő „fordulatok”, ahol az előző filozófiáknak az az igénye, hogy tudománynak számítsa­ nak, tudományosnak vélt eljárásuk kritikáján szertefoszlik; és az az öntudatos akarat, hogy szigorúan tudományos szellemben radikáli­ san újjáalkossák a filozófiát, válik a vezérlő gondolattá és szabja meg a munkálatok

27

rendjét. Valamennyi gondolati energia min­ denekelőtt arra összpontosul, hogy a szigorú tudománynak a megelőző filozófia által naivan figyelmen kívül hagyott vagy félreértett felté­ teleit szisztematikus mérlegelés segítségével világosan tisztázzák, hogy azután hozzáfog­ hassanak a filozófiai építmény újjáalkotásához. A szigorú tudományra irányuló ilyen tel­ jesen tudatos szándék uralja a filozófia szókratészi-platóni fordulatát, az újkor kezdetén pedig a skolasztikaeílenes tudományos reak­ ciókat, főleg a kartéziánus fordulatot. Ennek impulzusát veszik át a XVII. és XVIII. század nagy filozófiái, ez újul meg radikális erővel Kant észkritikájában, és uralkodik még Fichte filozofálásán is. A kutatás mindig újból az igazi kezdetekre [wahren Anfánge] irányul, a prob­ lémák döntő megfogalmazására, a helyes módszerre. Csak a romantikus filozófiában következik be e tekintetben változás. Bármennyire bi­ zonygatja is Hegel a maga módszerének és tanításának abszolút érvényességét, rend­ szeréből mégis hiányzik a filozófiai tudo­ mányosságot mindenekelőtt lehetővé tevő észkritika. Ez a filozófia, mint a romantikus filozófia általában is, a következő korszakok­ ban a szigorú filozófiai tudomány kialakítására való törekvések ellen hatott: akár úgy, hogy gyengítette, akár úgy, hogy tartalmukban meghamisította őket. Ami az utóbbi, a meghamisításra irányuló tendenciát illeti, köztudomású, hogy az egzakt tudományok megerősítésével a hegelianizmus olyan reakciókat hívott életre, melyek eredményeképpen a XVIII. század naturaliz­ musa hatalmas méretekben lendült fel újra, és az érvényesség minden abszolút idealitá-

28

sát és objektivitását kétségbe vonó szkepticiz­ musával a legújabb kor világnézetét és filozó­ fiáját döntően meghatározta. Másrészt gyengítve a filozófiai tudományos­ ság iránti hajlandóságot, nagy hatást gyako­ rolt a hegeli filozófia úgy is, hogy azt hirdette, minden filozófia saját korának tekintetében relatív jogosultsággal rendelkezik: oly tanítás, melynek természetesen az abszolút érvé­ nyességre igényt ta rtó . rendszeren belül egyáltalában nem volt historisztikus értelme, mégis egész nemzedékek értelmezték a his, toricizmus szellemében; e nemzedékek az­ után a hegeli filozófiában való hittel együtt mindenfajta abszolút filozófiába vetett hitet is elveszítettek. A hegeli, metafizikai törté­ netfilozófiának a szkeptikus .historicizmusba való átcsapása eredményezi lényegében az új „világnézeti filozófia” felszínre kerülését; úgy tűnik, hogy ez éppen napjainkban igen gyorsan terjed; egyebekben ez a filozófia többnyire maga is antinaturalista, és alkal­ manként majdhogynem antihistorista polémi­ át folytat, ugyanis a legkevésbé sem óhajt szkeptikus lenni. Minthogy azonban sem szándékának egészét, sem eljárását a tudo­ mányosságra való ama radikális törekvés im­ már nem hatja át, mely az újkori filozófia Kan­ tig töretlenül haladó nagy fejlődési vonalát alkotta, vonatkozik rá mindaz, amit a filozófiai tudományosságra törekvés gyengüléséről el­ mondottunk. A következő fejtegetéseknek az a vezérgon­ dolata, hogy az emberi kultúra legfőbb érdekei megkívánják egy szigorúan tudományos filo­ zófia kialakítását, hogy ha korunkban egyálta­ lában jogosultsága van egy filozófiai fordulat­

29

nak, akkor azt mindenképpen a filozófia szi­ gorú tudományként való újraalapozása kell hogy éltesse. Ez a szándék korántsem idegen a jelenben. Teljesen elevenen él, éppen az uralkodó naturalizmuson belül. Itt kezdettől fogva és a leghatározottabban érvényesül a filozófia szigorúan tudományos reformjának az ideája, s a naturalizmus mind korábbi, mind pedig modern alakzataiban szinte mindig azt is hiszi, hogy már meg is valósította a refor­ mot. Mindez azonban, elvi szempontból te­ kintve, olyan formában jelentkezik, amely el­ méletileg tökéletesen elhibázott, gyakorlatilag pedig egyre növekvő veszélyt jelent kultúránk­ ra. A naturalista filozófia radikális bírálata a kor parancsa. A csupán a következmények alapján cáfoló kritikával szemben itt különös­ képpen szükség van az alapokat és módsze­ reket illető pozitív kritikára. Csupán ez alkal­ mas arra, hogy töretlenül megőrizze a tudo­ mányos filozófia lehetőségébe vetett bizal­ mat, amelyet a szigorú tapasztalati tudo­ mányra épülő naturalizmus ellentmondásos következményeinek felismerése megingat. E pozitív kritika szolgálatában állnak azok a fej­ tegetések, amelyek a jelen értekezés első részét képezik. Ami viszont a sokat emlegetett korfordulatot illeti, ez lényegét tekintve ugyan antinaturalista irányultságú - ez pedig kétségkívül jogos - , ám a historicizmus befolyása alatt, úgy tűnik, el akar térni a tudományos filozófia vonalától, és puszta világnézeti filozófiába kíván torkoll­ ni. E két filozófia közötti különbséget világítjuk meg s viszonylagos jogosultságukat mérle­ geljük értekezésünk második részében.

Naturalista filozófia

A naturalizmus a természet - az egzakt ter­ mészettörvények szerinti tér-időbeli lét vala­ mely foglalatának értelmében vett természet - felfedezésének kísérőjelensége. Azzal pár­ huzamosan, ahogy ez a természeteszme az egyre újabb, az egzakt ismeretek bőségét meg­ alapozó természettudományokban lépésrőllépésre realizálódik, a naturalizmus is egyre inkább tért hódít. Teljesen hasonlóan alakult ki később a historicizmus, a „történelem felfe­ dezésének”, az új és új szellemtudományok megalapozásának kísérőjelenségeként. Az uralkodó és megszokássá vált felfogásmó­ doknak megfelelőén a természettudós hajla­ mos rá, hogy mindent természetnek, a szel­ lemtudomány művelője pedig, hogy mindent szellemnek, történelmi képződménynek te­ kintsen, mindazt pedig, ami nem tekinthető természetnek, illetve szellemnek, azt ilyen ér­ telemben egyszerűen félremagyarázza. A na­ turalista tehát — hiszen most elsősorban ő érdekel bennünket - nem lát maga körül egye­ bet, csak természetet, mindenekelőtt pedig fizikai természetet. Mindaz, ami van, az ő számára vagy fizikai, a fizikai természet egy­ séges összefüggésébe tartozik, vagy pszichikai ugyan, ámde ez esetben pusztán a fizikaitól függő, a fizikaitól függően változó, legjobb esetben is csak másodlagos „párhuzamos kí­ sérő tény”. Minden létező pszichofizikai ter­ mészetű, azaz szilárd törvényszerűség sze­ rint egyértelműen meghatározott. Semmi lé-

31

nyegeset nem változtat e felfogáson az, ha a fizikai természetet a pozitivizmus szellemé­ ben (legyen ez annak a naturalista módra értelmezett Kantra támaszkodó, vagy Humeot felújító, annak tanát következetesen végig­ gondoló változata) szenzualista módon érzet­ komplexumokban oldják fel, színekben, han­ gokban, tapintásérzetekben stb., az úgyneve­ zett pszichikait pedig éppen így, ugyanezek, vagy más „érzetek” kiegészítő komplexumaiban. Ami az extrém és következetes naturaliz­ mus valamennyi formáját, kezdve a vulgáris materializmustól egészen a legújabb érzetmonizmusig és energetizmusig3, jellemzi: ez egyrészt a tudat naturalizálása, valamennyi intencionális-immanens tudatadottságot bele­ értve; másrészt az ideák naturalizálása, s ez­ zel együtt valamennyi abszolút eszményé és normáé. Az utóbbi tekintetben a naturalizmus, anél­ kül, hogy észrevenné, önmagát szünteti meg. Vegyük, mint minden idealitás példáját, a for­ mális logikát; a formállogikai elveket, az úgy­ nevezett gondolkodási törvényeket a natura­ lizmus, mint ismeretes, a gondolkozás termé­ szeti törvényeiként értelmezi. Hogy ez olyas­ fajta értelmetlenséghez vezet, amely minden pregnáns értelemben vett szkeptikus teóriára jellemző, azt másutt* részletesen kimutattuk. Hasonló radikális kritikában részesíthető a na­ turalista axiológia és gyakorlattan, s ezen be­ lül az etika is, valamint maga a naturalista praxis. Mert a teoretikus értelmetlenségeket szükségképpen értelmetlenségek (evidens ' meg nem egyezések) követik az aktuális teo­ retikus, axiológiai, etikai magatartásban is. A *Vö. Logische Untersuchungen. I. köt. 1900.4

32

naturalista, mindent egybevéve, a maga ma­ gatartásában idealista és objektivista. Az a szándék tölti el, hogy tudományos - tehát minden értelmes lényre kötelező - ismerete­ ket szerezzen arról, mi egyáltalán a valódi igazság, a valódi szép és jó, miként kell azt általános lényege szerint meghatározni, s mi­ lyen módszerrel jutunk hozzá az egyes ese­ tekben. Úgy hiszi, a természettudomány és természettudományos filozófia révén ez a cél lényegében elérhető, s e tudat kölcsönözte teljes lelkesedéssel száll mármost síkra taní­ tóként és gyakorlati reformátorként a „termé­ szettudományi értelemben” igaz, jó és szép érdekében. A valóságban azonban idealista, . aki olyan elméleteket állít fel - s állítólag meg is alapozza őket melyek éppen azt tagad­ ják, amit ő maga idealista magatartásában előfeltételez, amikor elméleteket gyárt, vagy olyan értékeket, gyakorlati normákat indokol és ajánl, amelyek állítólag a legszebbek és egyben a legjobbak is. Előfeltételez tudniillik abban az értelemben, hogy egyáltalán teoretizál, hogy egyáltalán felállít objektív értéke­ ket, amelyekhez az értékelésnek igazodnia kell, valamint olyan praktikus szabályokat, amelyekhez mindenki tartani köteles akaratát és cselekedeteit. A naturalista tanít, prédikál, moralizál, reformál.* De tagadja azt, amit minden prédikáció, minden követelmény mint olyan, értelme szerint előfeltételez. Ám nem úgy prédikál, mint az antik szkepticiz­ mus, expressis verbis: egyetlen ésszerű do­ log az ész tagadása - legyen az teoretikus, axiológiai vagy gyakorlati ész. Ezt mereven * Haeckel és Ostwald ilyen tekintetben példaként szol­ gál számunkra.5

33

elutasítaná. Nála az értelmetlenség egyálta­ lán nem nyilvánvaló, hanem saját maga szá­ mára is rejtett - éppen az ész naturalizálásának következtében. E tekintetben a dolog érdemét illetően már eldőlt a vita, még ha tovább emelkedik is a pozitivizmus, s a még nála is relativistább pragmatizmus dagálya. Persze, éppen ez a körülmény mutatja, milyen csekély gyakorlati hatóereje van a következményekből merített érveknek. Az előítéletek elvakítanak, és aki nem lát egyebet tapasztalati tényéknél, s csu­ pán a tapasztalati tudományokat tekinti bensőleg érvényesnek, azt nemigen zavarják az olyan képtelen következmények, amelyek ter­ mészeti tényekkel szembeni ellentmondások­ ként a tapasztalatban nem mutathatók ki. Eze­ ket mint afféle skolasztikát félretolja. A követ­ kezmények felőli érvelés azonban igen könnyen téves hatást gyakorol a másik olda­ lon is, azokra nevezetesen, akik fogékonyak meggyőző ereje iránt. Azáltal, hogy a natura­ lizmus teljességgel diszkreditáltként jelenik meg - a naturalizmus, amely a filozófiát szi­ gorú tudomány alapján és mint szigorú tudo­ mányt akarta létrehozni - , mármost egyúttal a naturalizmus módszertani célja is diszkredi­ táltként jelenik meg, éspedig annál inkább, mivel erről az oldalról is igencsak nagy hajlan­ dóság mutatkozik arra, hogy a szigorú tudo­ mányt pusztán pozitív tudományként s vala­ mely tudományos filozófiát csupán az ilyen tudományra alapozott filozófiaként képesek maguknak elgondolni. Ez azonban maga is előítélet, és teljesen értelmetlen lenne, ha ezért akarna bárki is elfordulni a szigorú tu­ dománytól. Hogy a naturalizmus a szigorú tudományosság alapelvét a természet és a

34

szellem valamennyi szférájában, elméletben és gyakorlatban egyaránt nagy energiával igyekszik megvalósítani, s hogy a filozófia létés értékproblémáit ugyancsak nagy energiá­ val törekszik tudományosan - véleménye sze­ rint „egzakt természettudományosán” - meg­ oldani: éppen ebben rejlik érdeme, és ez az oka hatásának is korunkban. Talán az egész újkori életben nincs még egy olyan eszme, amely erőteljesebben, feltartóztathatatlanabbul nyomulna előre a tudomány eszméjénél. Diadalmenetét semmi sem tartóztathatja föl. Céljai jogosultan terjednek ki mindenre, s ha ideális tökéletességben képzeljük el, akkor maga lenne az ész, amely mellett és felett egyáltalán nem létezhet más tekintély. Min­ den bizonnyal a szigorú tudomány birodalmá­ ba tartoznak tehát az összes teoretikus, axiologikus, praktikus ideálok. De a naturalizmus, miközben empirikusan átértelmezi, egyben meg is hamisítja őket. Az általános meggyőződés keveset jelent, ha nem alapozzuk meg, s egy tudománnyal szemben táplált remények sem jelentenek so­ kat, ha képtelenek vagyunk meglátni a céljai­ hoz vezető utakat. Ahhoz tehát, hogy a filozó­ fiának mint szigorú tudománynak az ideája a már jelzett és lényegileg rokon természetű más problémák következtében ne maradjon hatástalan, tisztában kell lennünk azzal is, miként lehet realizálni. A problémák tisztázá­ sával és a tiszta értelmükben való elmélyedés segítségével olyan módszereket kell teljes tu­ datossággal kidolgoznunk, amelyek megfelel­ nek az ilyen problémáknak, minthogy saját lényegük követeli meg őket. Ezt kell teljesíte­ nünk, és egyúttal szert kell tennünk a tudo­ mány iránti eleven-tevékeny bizalomra, s el

35

:

kell jutnunk annak valódi kezdeteihez. Ebben a tekintetben nagyon kevés segítséget jelent számunkra a naturalizmusnak következmé­ nyei felől történő, máskülönben igen hasznos és nélkülözhetetlen cáfolata. Egészen más dolog, ha a naturalizmus alapjai, módszerei, teljesítményei felett gyakoroljuk a szükséges pozitív s ezáltal mindig elvi kritikát. Amennyi­ ben megkülönböztet és tisztáz, s egyúttal arra kényszerít, hogy a filozófiai motívumok tulaj­ donképpeni értelmének utánajárjunk - ama motívumok értelmének, melyeket többnyire oly elmosódottan és kétértelműen fogalmaz­ nak meg a kritika alkalmas arra is, hogy elképzeléseket keltsen megfelelőbb célokat és utakat illetően, s pozitív irányban befolyá­ solja célkitűzéseinket. Ezzel a szándékkal tár­ gyaljuk meg tüzetesebben a vitatott filozófia fentebb különösképp kiemelt karakterét, a tu­ dat naturalizálását. A következőkben szinte önmaguktól tárulnak majd elénk az érintett szkeptikus következményekkel való mélyebb összefüggések, * és teljesen érthetővé lesz második ellenvetésünk is, hogy tudniillik mi­ képp értendő és hogyan támasztandó alá az ideák naturalizálását illető szemrehányás. Kritikai analíziseink természetesen nem filo­ zofáló természettudósok - többnyire populá­ ris - reflexióihoz kapcsolódnak, hanem a va­ lóban tudományos fegyverzetben fellépő, tu­ dományos filozófiával foglalkozunk. Különös­ képpen pedig azzal a módszerrel és diszcip­ línával, mely által e filozófia úgy véli, véglege­ sen az egzakt tudomány rangjára emelkedett. Ebben pedig oly biztos, hogy szinte megve­ téssel tekint bármely másfajta filozofálásra, amely szerinte úgy viszonyul az általa művelt

36

egzakt tudományos filozofáláshoz, mint a re­ neszánsz zavaros természetbölcselete Galilei fiatalos erőtől duzzadó egzakt mechanikájá­ hoz, vagy mint az alkímia Lavoisier egzakt kémiájához. Ha felvetjük a kérdést, mi is lehet ez az egzakt, ámbár egyelőre még csupán korlátozottan kiépített filozófia, az egzakt me­ chanika analogonja, akkor a pszichofizikai, kiváltképpen pedig a kísérleti pszichológiá­ hoz utasítanak bennünket, amelytől mégsem vitathatja el senki sem a szigorú tudomány rangját. Ez lenne az oly régóta keresett, és végre megvalósult egzakt-tudományos pszi­ chológia. Logika és ismeretelmélet, esztétika, etika és pedagógia általa végre elnyerték vol­ na a maguk tudományos alapját, sőt már a legjobb úton volnának afelé, hogy kísérleti diszciplínává alakuljanak át. Egyébként a szi­ gorú pszichológia szerintük magától értetődő­ en alapja mindenfajta szellemtudománynak és nem kevésbé a metafizikának. Végső so­ ron természetesen nem kizárólagos alap, hi­ szen ennek a legáltalánosabb valóságtannak a megalapozásában hasonló mértékben vesz részt a fizikai természettudomány is. Ellenvetéseink: mindenekelőtt - mint arról már egy rövid megfontolás is meggyőzhetbe kell látnunk, hogy a pszichológia általában is, mint ténytudomány, alkalmatlan arra, hogy azon filozófiai diszciplínák alapjául szolgáljon, amelyeknek minden normakijelölés tiszta el­ veivel, tehát a tiszta logikával, s a tiszta axiológiával és gyakorlattannal van dolguk. Ennek részletesebb kifejtését meg is takaríthatjuk magunknak: az ilyen megalapozás nyilvánva­ lóan a már tárgyalt szkeptikus képtelenségek­ hez vezetne minket vissza. Ami azonban az

37

ismeretelméletet illeti, melyet részünkről kü­ lönválasztunk a tiszta mathesis universaiis értelmében vett tiszta logikától (mint aminek semmi köze sincs a megismerési folyamat­ hoz): az ismeretelméleti pszichologizmus és fizicizmus ellen sok minden felvethető; bizo­ nyos momentumokra ehelyütt utalnunk is kell. Kiindulópontját tekintve valamennyi termé­ szettudomány naiv. A természet, melyet ku­ tatni óhajt, egyszerűen ott van, adva van a számára. Magától értetődően vannak dolgok, vannak, mint a végtelen térben nyugvók, moz­ gók, vátozók és mint időbeli dolgok a végtelen időben. Észleljük, közvetlen tapasztalati ítéle­ tekben leírjuk őket. Ezeket a magától értetődő adottságokat objektív érvényességgel, szigo­ rúan tudományos módon megismerni - ez a természettudomány célja. Hasonló áll a ter­ mészetre tágabb, pszichofizikai értelemben is, illletőleg az azt kutató tudományokra, így különösképpen a pszichológiára. A pszi