Mick Jagger 9786155247057 [PDF]

Zitiervorschau

Christopher Andersen

MICK JAGGER Egy féktelen zseni extrém élete

Fordította Gömöri Péter

Christopher Andersen

MICK JAGGER Egy féktelen zseni extrém élete

bookline Budapest, 2012

A fordítás alapjául szolgáló mű: Christopher Andersen: Mick: The Wild Life and Mad Genius of Jagger Copyright © 2012 by Andersen Productions All rights reserved, including the right to reproduce this book or portions there of in any form whatsoever. Designed by Jaime Putorti

Photo Insert Credits: IPOL-Globe Photos: 1; Alpha/Globe Photos: 3; Dezo Hoffmann/Rex USA/BEImages: 4, 5, 7, 8, 12; Rex USA/BEImages: 15, 16, 34; Popperfoto/Getty Images: 9; Richard Polak-Globe Photos: 10; Everett Collection/Rex USA/BEImages: 11, 13;Retna: 17; AFP/Getty Images: 18; Getty Images: 19; Richard Young/Rex USA/BEImages: 21; WireImage: 23; News Ltd./Newspix/Rex USA/BEImages: 25; Pazzazz.GB.com/Globe Photos: 33; Ken Babolcsay-Globe Photos: 44; Sonia Moskowitz-Globe Photos: 45; Anthony Harvey-Allstar-Globe Photos: 46. Hungarian translation © Gömöri Péter, 2012 © XXI. Század Kiadó, 2012 ISBN 978 615 5247 057

Feleségemnek, Valerienek, aki ott volt, amikor

„Hát, ez nyilván nem megy örökké!” MICKJAGGER 1969. november

ELŐSZÓ AMIKOR Justin Timberlake „CryMe a River” című dalában megénekelte fájdalmas 2002-es szakításukat Britney Spearsszel, Lizzy Jagger megmutatta ezt az önéletrajzi ihletésű videót az apjának. ‒ Látod ezt a jelenetet a videón? ‒ kérdezte. ‒ Mert ez valójában is megtörtént, apa. ‒ Mick Jagger ösztönösen érezte, hogy a más sztárokra vonatkozó szabályok nem feltétlenül vonatkoznak rá is. ‒ Ha én is őszintén megírnám az életemet, ha mindent kipakolnék ‒ felelte ‒, az emberek elborzadnának. Mindez cseppet sem számít több generáció sok millió rajongójának, akiknek a „Jagger swagger” (Jagger utánozhatatlan, kihívóan peckes fel-alá járkálása a színpadon ‒ a ford.) ma is egyenértékű azzal, hogy valaki menő és élvonalbeli, akárcsak ötven éve, amikor Mick először lépett színpadra a Rolling Stonesszal. Miközben a Stones pályafutásának fél évszázados évfordulójához közeledik, egyre több olyan nagyszerű művész, mint Ke$ha, Kanye West, vagy mint a Black Eyed Peas tiszteleg egy-egy számmal Jagger előtt, és közülük a legemlékezetesebb Adam Levine és Christina Aguilera a Maroon 5-ból, akik a „Moves Like Jagger” című felvétellel járultak hozzá a Jaggernek hódoló művésztársak népes seregéhez. A „Moves Like Jagger”, ami az NBC televízió nagy sikerű valóságshowjában, a The Voiceban volt először látható 2011 júniusában, azonnal a slágerlisták élére tört. A rövidesen megjelent videó segítségével ‒ benne a magas és karcsú, tetovált Adammel és a csábító Christinával meg egy felkavaró dokumentumfilm-részlettel, amely a fürge lábú, ifjú Micket, a produkció valódi főszereplőjét mutatta ‒ a „Moves Like Jagger” az egész 2011-es év fő zenei szenzációja lett. Ki ez az ember: „Jumpin’Jack Flash” (Ugráló szatír)? A „Street Fighting Man” (Utcai harcos)? Vagy a „Midnight Rambler” (Az éjszakai rém)? Esetleg „A Man of Wealth and Taste” (Egy gazdag, jó ízlésű ember)? Mint kiderül, van belőle mindegyikből egy kicsi, meg még sok minden másból is. Akárhogy próbáljuk körülírni, Mick Jagger vitán felüli őstehetség, korunk egész kultúrájának egyik domináns alakja. Peckes fel-alá futkosása a színpadon, kihívóan páváskodó magamutogatása, hol rosszkedvűen nyers, hol elkápráztató előadásmódja szinte földhöz vágta ötven évvel ezelőtti közönségét, és karizmája ‒ eltérően megannyi tehetséges kortársától ‒ ugyanolyan eleven ma is. Jagger kétségtelenül az utolsó titán a rocktörténet nagyjai közül, bár még ez a megfogalmazás sem szolgáltat neki igazságot. Az elmúlt fél évszázadban ‒ a kavargó hatvanas évektől az élvhajhász hetvenes, a virágzó nyolcvanas és a szabados kilencvenes éveken át egészen a válságoktól terhelt 2012-ig ‒ Mick olyan fokon intézményesült a popkultúrában, ahogy csak keveseknek sikerült. A baby boomer generáció és az utánuk következők számára Mick úgy mutatott meg minden fázist, divathóbortot, mozgalmat és irányzatot, mintha az elvarázsolt kastély görbe tükreit tartotta volna eléjük. Amint a Beatles megnyitotta az utat az új zenei ízlés felé a maga pedánsan tiszta, ifjonti lázadásával, a Stones mocskos szájú, topis, érzékien testi, karcosabb stílusával csinált forradalmat. Az utcákat elözönlötték a vietnami háború ellen tüntető diákok, és Mick szállította nekik a dühös harci indulókat.

Nincs még egy együttes a Stoneson kívül, amelyik ennyire a szimbólumává tudott volna válni e tudatra ébresztő korszak szabad szerelmes, kábítószeres, rock and roll zenével teli életérzésének. Amikor aztán a keverékhez még az okkultizmust is hozzáadták, Mick a titokzatos jós köpönyege helyett Lucifer vérvörös palástját öltötte magára. Mikor maga mögé dobta macsó utcaiharcos-imázsát, Mick arcfestéket kezdett használni, rúzsozta a száját, biszexuális hajlamai felfedezésére indult ‒ és ezzel is divatot teremtett, ezúttal a kétes nemi azonosság izgató sikkességét. Ez viszont könnyedén simult bele a diszkókorszak divatjába, amikor Mick csontos testét fehér szaténpizsamába bújtatta, teliszórta magát csillámporral, és egy-egy kokainszeánsz után mindig sikerült valamilyen ütős dallal is előrukkolnia. A reagani nyolcvanas évek ,Just Say No”-mentalitása Jaggernek is újabb stílusváltást hozott. Addigra Mick már családapa volt, és mereven drogellenes. ‒ Hiszen én ilyesmiben sosem vettem részt ‒ nyilatkozta rezzenetlen arccal, mintha az előző harminc év meg sem történt volna. Kiderült, Micknek nem csak szája volt nagy. Minden, amit csinált, akár a színpadon, akár máshol, nagyobbnak, gyorsabbnak és hangosabbnak tűnt. A Rolling Stones frontembereként több ember előtt énekelt, ugrabugrált, parádézott, mórikált és ‒ igen ‒ járt fel-alá peckes pávaként, mint bárki a történelemben. A 2010-es statisztikák szerint minden idők tíz legjövedelmezőbb koncertturnéja közül az első, a harmadik, a negyedik, az ötödik és a kilencedik a Rolling Stones nevéhez fűződik. Aztán persze ott van a tengernyi lemez ‒ elképesztően sok, 250 millió albumot adtak el ‒ és az évente elvégzett közvéleménykutatások, amelyek a Rolling Stonest kivétel nélkül mint minden idők legnagyobb rock and roll együttesét méltatják. Amiből egyenesen következik, hogy Mick minden idők legnagyobb rockénekese. Mick a magánéletével sem okozott csalódást: élte az arrogáns, önző, látszólag minden gátlásuktól megszabadult rocksztárok élvhajhász életét, ahogy illett. A szenzációra éhes sajtó a körülötte zajló nyilvános drámák és magánéleti szívfájdalmak minden apró részletét kiteregette, akárcsak kicsapongó életvitelét: méregdrága otthonait és limuzinjait, magánrepülőgépeit és jachtjait, a kábítószert és a nőket ‒ olykor pedig a férfiakat. De elsősorban a nőket. Az évek során Mick a Londoni Közgazdasági Egyetemen szerzett tudásával járult hozzá ahhoz, hogy az együttes tagjai milliárdokat keressenek, és mindnyájan dúsgazdaggá váljanak ‒ Mick esetében úgy négyszázmillió dollár erejéig. Mick mindvégig dédelgette azt a régi álmát is, hogy bekerüljön a brit társadalom legelőkelőbb köreibe, és lám csak, fáradozása jutalmául idővel lovagi címet kapott. Az egyik Jaggerrel kapcsolatos zavarba ejtően érthetetlen ellentmondás, amelytől többek között összeáll az erről a fenegyerekről alkotott kép, hogy miközben egész felnőtt életében hangos ellensége volt a fennálló hatalmi rendszernek, valamiképp mégis mindig otthonosan mozgott az angol arisztokrácia köreiben. Mick a kertvárosi angol iskolás fiú, aki az amerikai Dél blueszenéjének az érzelemvilágával robbant be a köztudatba; a tornatanár fia, akiből a hedonizmus koronázatlan királya lett; a kérges lelkű utcagyerek, akinek igazi angol úriemberhez méltó, kifinomult ízlése van; a többneműséggel kacérkodó szexuális szabadságharcos,

aki biszexuális kapcsolatai és csillapíthatatlan heteroszexuális étvágya között őrlődik; a királyság lovagja, aki idestova ötven esztendeje fürdik az őt mint a rockzene forradalmának világszerte elismert vezéralakját körülvevő dicsfényben; a legendás nőcsábász, akit egyetlen időtálló kapcsolata egy másik férfihoz, Keith Richardshoz köti, aki viszont azt állítja, hogy számára Jagger merő talány. Elérkezett a Rolling Stones fennállásának ötvenedik évfordulója, és Jagger továbbra is az a személy, akiről az egész földkerekségen a legtöbbet vitatkoznak, a legtöbbet írnak és beszélnek. Mégis sikerült megőriznie minden igazi nagyság egyetlen közös ismertetőjegyét: a személyét körülvevő titokzatos aurát. Végül is tehát ez az eredeti, csak a természeti erőkhöz hasonlítható, felvillanyozó energiákkal teli, karizmatikus ember az, akiből alighanem a Rolling Stones nélkül is nagy sztár lett volna, és aki fél évszázad elteltével még mindig elvarázsol, felizgat és elképeszt valamennyiünket. Botrány, pénz, dráma, zene, hírnév, drog, szex és a zsenialitás ‒ ezekből és még sok minden másból áll össze a képe annak az embernek, akinek a puszta neve egy egész korszakot jelöl. Ez Jagger. És persze Mick.

„Én vagyok az egyik legnagyobb ász Angliában. Én meg a királynő. ” MICK

„Engedjék meg, hogy bemutatkozzam Gazdag, jó ízlésű ember vagyok. ” „SYMPATHY FOR THE DEVIL”

„Hát, el kell ismernem, egész ügyes kis faszkalap. ” KEITH RICHARDS

1 „Mondd meg nekik, hogy bekaphatják!” BUCKINGHAM-PALOTA 2003. DECEMBER 12., PÉNTEK

KÁROLY herceg megigazította ellentengernagyi egyenruháján a hímzett ujjpaszományt, majd a torkát köszörülve nekifogott a névsor felolvasásának. Egy bizonyos nevet keresett a többieké között. ‒ Aha ‒ mondta, és az ujja megakadt félúton a papírlapon. ‒ „Sir Michael Jagger.” Értem, szóval most itt lesz személyesen. ‒ Igen, uram ‒ válaszolt neki a főkamarás, akinek teendői közé tartozott, hogy gondoskodjon az aznapi avatási ceremónia zökkenőmentes lebonyolításáról. ‒ Nehezen tudom elképzelni, hogy elmulasszon egy ilyen alkalmat. Mick finoman szólva fölényeskedőn állt hozzá az egész lovaggá ütéshez. Addigra már tízszer módosíttatta az időpontot, legutóbb december 10-én. Akkor a halasztás oka az volt, hogy a kevesek egyikét, akik képesek voltak őt háttérbe szorítani, a rögbiszupersztár Jonny „Wilko” Wilkinsont készültek ugyancsak lovaggá ütni, miután a világkupában ő vezette győzelemre az angol csapatot ‒ és a hatvanéves Micknek esze ágában sem volt a reflektorfényt megosztani egy huszonvalahány éves sztársportolóval. ‒ Szinte hihetetlen ‒ csóválta a fejét a walesi herceg. ‒ Mick Jagger… meg a lovagi cím. Micsoda képtelenség. ‒ Aztán a királynő szertartásmesteréhez fordulva még hozzátette: ‒ Anyám ízlésének ez egy kicsit túl sok volt, nemde? Nem számított ritkaságnak, hogy Károly az anyját helyettesítse az ilyen szertartásokon ‒ különösképp, ha a királynő gyengélkedett, vagy más elfoglaltsága akadt. Jelen esetben a királynő azzal lepte meg a fiát, sőt egész udvartartását, hogy váratlanul elhatározta, december 12-én megoperáltatja a bal térdét ‒, holott a műtétre bármikor sort keríthettek volna az egész év során, hiszen nem volt rá sürgető szükség. Ami azt illeti, két nappal azelőtt makkegészségesen és jókedvűen jelent meg a Buckingham-palotában Wilkinson és csapattársai fogadásán, akiket a Londonban a világkupa-győzelem tiszteletére rendezett győzelmi parádét követően hívott meg. ‒ A királynő csak egy pillantást vetett Mick Jagger nevére azon a listán ‒ jegyezte meg később egy főudvaronc ‒, és azonnal világossá vált, hogy nincs az a hatalom, amely rákényszeríthetné, hogy részt vegyen a szertartáson. Egyszerűen tett róla, hogy a kérdéses időpontban valahol máshol legyen. A királynő négyszemközt valóban ellenezte Tony Blair miniszterelnök azon erőfeszítéseit, hogy a kitüntetendők évente két alkalommal összeállított listájára a tiszteletre méltó emberi jogi harcosok, tudósok, diplomaták, művészek, akadémikusok, közszolgák, sportemberek, valamint az üzleti élet kiválóságai és szakszervezeti vezetők nevei mellé Jaggeré is felkerüljön. A listán szereplők nagy többsége MBE (Member of the Most Excellent Order of the British Empire), OBE (Officer of the Most Excellent Order of the British Empire), esetleg CBE (Commander of the Most Excellent Order of the British Empire) kitüntetést kapott. Minden évben vagy 2500 ilyen királyi kitüntetést

adnak át, és noha az uralkodó beleegyezése formálisan szükséges, a királynő ritkán szentel figyelmet a listán szereplőknek. A lovagi cím odaítélése egészen más ügy. A főnemesi címek adományozása mellett ez a legmagasabb kitüntetés, amelyet a királynő adhat, és az uralkodó ennek a rövid, a jövőbeli Lovagokat és Hölgyeket (az angol női lovagi cím ‒ a ford.) tartalmazó névsornak mindig nagy figyelmet szentel. Mégis, eddig szinte sosem fordult elő, hogy az uralkodó nemtetszésének adott volna hangot ‒ még négyszemközt sem ‒, ha egyszer a kormány összeállította a kitüntetendők névsorát. Jagger eme ritka kivételek közé tartozott. Tony Blair 1997-ben, nem sokkal az után, hogy megválasztották miniszterelnöknek, már javasolta egyszer Jagger lovaggá ütését. Blair, maga is nyíltan vállalt rockrajongó és a léggitározás önmaga kikiáltotta bajnoka, akkoriban még fiatal parlamenti képviselő volt, és Jaggerrel először egy Lord Mandelsonnál rendezett vacsorán találkozott. ‒ Tony összeszedte minden bátorságát ‒ emlékezik vissza Lord Mandelson ‒, aztán odalépett Mickhez. Egyenesen a szemébe nézett, és így szólt: „Csak azt szeretném elmondani, hogy milyen sokat jelentett mindig is a számomra.” Úgy nézett ki, mint aki szeretne valamit ‒ teszi hozzá Lord Mandelson. ‒ Egy pillanatig azt hittem, autogramot fog kérni tőle. Eléggé szerencsétlen módon Blair igyekezete, hogy Mickből lovagot csináljon, szinte azonnal a királynő heves ellenállásába ütközött. A miniszterelnök a következő öt évben minden alkalommal rátette Jaggert a lovaggá ütendők listájára, de csak annyit ért el, hogy a királynő minden alkalommal a „nem méltó” megjegyzést írta a neve mellé. Ehhez semmi köze sem volt Jagger szakmájának. A királynő akkor már több popsztárt is nagy örömmel ütött lovaggá, köztük Paul McCartneyt és Elton Johnt. Jaggerrel más volt a baj. Ellentétben a többi kitüntetettel, ő láthatóan nem nagyon hajlott a jótékonykodásra, pedig már óriási vagyonra tett szert. A hazafiságával is akadtak kisebb problémák. Miközben más brit hírességek otthon maradtak Angliában, és elképesztően magas adók formájában hatalmas árat fizettek a hazafiságukért, addig Jagger, hogy a hasonló adókat megúszsza, technikai értelemben már az 1970-es évek eleje óta külföldinek számított. Persze a kitüntetés ellenzésének bőven voltak személyes okai is: Jaggernek és mindannak, amit az 1960-as évek óta képviselt, a zsigeri utálata. Micknél jobban senki sem szimbolizálta a hatvanas évek hedonista szex- és drogmániás, rock and roll-lal megfejelt életérzését. Jagger korai ‒ topis, faragatlan, obszcén és a fennálló társadalmi berendezkedést határozottan elutasító ‒ nyilvános imázsa arra volt jó, hogy minél több embert megsértsen, csoda-e, ha az e berendezkedés csúcsán helyet foglaló asszony némiképp magára vette? Ami Mick magánéletét illeti, hét gyermek apja, akik négy különböző kapcsolatból születtek, de mindenki tisztában volt azzal, hogy ez a termés alighanem csak a csúcsa egy Mount Everest méretű szexuális jéghegynek. Drogügyben volt néhány letartóztatás, két ítélet is ‒, sőt egy rövid időre még a börtönnel is ismeretségbe került. Volt idő, amikor Jaggert mintha a sötét oldal kerítette volna a hatalmába, hiszen a sátán dicsőségéről énekelt a „Sympathy for the Devil” című dalában, és a Pokol Angyalai nevű motoros bandát alkalmazta biztonsági őrként a hírhedt kaliforniai Altamonti,

Rockfesztiválon. Utóbbi döntése súlyos zavargásokhoz és véres gyilkosságokhoz vezetett. Az sem lendített sokat az ügyön, hogy Jagger az évek során folyton gúnyt űzött a királyi család tagjaiból, és hogy a királynőt többször is „Anglia Főboszorkányának” nevezte. Szokása volt továbbá, hogy általános forradalomra buzdítson. Szavaiban nyoma sem volt bármi iróniának vagy akár feszélyezettségnek, amikor egyszer kijelentette, hogy „Az anarchiában van a remény egyetlen, halványan pislákoló lángja. Az olyan dolgokra, mint a magántulajdon, semmi szükség.” Jagger pózolásától és túlkapásaitól függetlenül, a királynő dühét egy jóval személyesebb ügy váltotta ki: mindig mély aggodalommal töltötte el az addigra már megboldogult húga, a híresen szabad szellemű Margit hercegnő és Jagger között kialakult meglepően intim és potenciálisan katasztrofális kapcsolat. A királynőnek többször is közbe kellett lépnie, amikor kis híján napvilágra került egy-egy Jagger és Margit hercegnő barátságát taglaló botrányos leleplezés ‒ többek közt egy szex-és-drog partiról, amely, ha megjelenik, könnyen a kormány, de talán még az egész monarchia bukását is okozhatta volna. Őfelségének ugyanilyen visszatetsző volt, hogy miközben Mick a lázadó pózában tetszelgett, napnál világosabb volt, hogy társadalmi ambíciókat is táplál. ‒ Mick mindig is közéjük szeretett volna tartozni ‒ mondja róla régi barátja és ősidők óta a publicistája, Keith Altham. ‒ Elejétől fogva arra ácsingózott, hogy arisztokrata legyen. Miféle lovagi cím? Ugyan már, ő a birodalom hercege akar lenni! A királynő szemében még ennél is csúnyább dolog volt, hogy Jagger az ő érzelmileg labilis húgát óhajtotta felhasználni arra, hogy feljebb jusson a társadalmi ranglétrán. A királynő őszintén szerette a húgát, és aggódott érte. Jagger negyven évig ápolta ezt a baráti kapcsolatot Margit hercegnővel, és ez alatt az idő alatt a királynő végig úgy gondolta, hogy rossz hatással van a testvérére. Így aztán azon a reggelen, amikor Mick a lovaggá ütés elébe nézett, a királynő szép csöndben átvitette magát a palotából a VII. Edward Király Kórházba. Ha már arra járt, az orvosok az arcáról is eltávolítottak néhány rákos foltot. A bal térdéből levált porcdarabkáknak az eltávolítása nagyszerűen sikerült, de az arcán végzett műtéttől a királynőnek vastag hegei keletkeztek a bal szeme alatt és fölött, valamint az orra mentén. Amikor két nappal később egy botra támaszkodva, bizonytalan léptekkel kijött a kórházból, a kíváncsiskodókat megdöbbentette a kinézete. „Mintha csak egyetlen varázsütésre történt volna ‒ írta a Daily Mail egyik riportere ‒, a királynőből egyszerre törékeny, legyengült Öreg hölgy lett.” Semmi baj. Sokkal szívesebben vagyok itt ‒ mondta az egyik orvosának ‒, mint a Buckingham-palotában, ahol épp egy bizonyos illetőt kellene lovaggá ütnöm. Így esett, hogy a feladat elvégzése Károly hercegre hárult. Évekkel azelőtt az egyik gálavacsorán, amelyet a herceg saját jótékonysági szervezete, a Prince’s Trust támogatására rendeztek, Károly már találkozott Jaggerrel, akinek akkor azt mondta, „elképzelni sem tudja”, miként fordulhatott elő, hogy Mick egyszer sem került fel a királynő által félévenként összeállított kitüntetési listára. Aztán később az egyik szárnysegédjének azt mondta, persze a lovagi cím fel sem ötlött benne ‒ „egy CBE kitüntetésre gondolt, legfeljebb”.

Történetesen Károly herceg is összeakasztotta már egyszer a bajszát Jaggerrel. Diana hercegnő lelkes híve volt a Stonesnak, és különösen Micknek. Nem sokkal az után, hogy 1981-ben húszévesen hozzáment Károlyhoz, Diana szerette volna meghívni Jaggert teára a Kensington-palotába. Károlynak, noha már javában tartott a Camilla Parker Bowlesszal folytatott viszonya, bőven volt oka féltékenységre. Pontosan tudta, milyen nőfaló hírében áll Jagger, és hogy épp a Dianához hasonló korú, hosszú lábú szőkék a gyengéi, ezért ragaszkodott hozzá, hogy Diana mondja le a meghívást. Az ügyből csúnya veszekedés támadt, végül aztán Diana duzzogva elfogadta a Károly által felkínált kompromisszumot: vigaszul meghívhatott teára egy Mick Jaggernél kevésbé fenyegető külsejű másik popsztárt ‒ az akkor még boldog házasságban élő, kissé potrohos, idő előtt kopaszodásnak indult Phil Collinst. Károlyt talán még inkább zavarta Jagger nyíltan modortalan viselkedése. Egy korábbi, ugyancsak a Prince’s Trust tiszteletére ezúttal a windsori kastélyban rendezett 1991. júniusi protokollvacsorán Micket úgy kapták lencsevégre, hogy miközben kezet fog Károly herceggel, másik kezét zsebre dugja. A királyi etikett ellen elkövetett eme súlyos kihágást a másnapi lapok mint „a királyi családot vérig sértő' inzultust” tálalták. A királynő és Károly herceg, akik mindig kínosan vigyáztak az ilyen és hasonló incidensek elkerülésére, még nagyon élénken emlékeztek erre a fotóra, amely bejárta az egész világsajtót. ‒ Károlyt szörnyen felháborította a dolog ‒ nyilatkozta egyszer Diana a Jagger-féle zsebre dugott kezes baklövésről. ‒ Az ilyen ostoba semmiségeket sosem felejtik el. Az egyedüli személy, akinek a véleményére Mick a leginkább adott, csöppet sem rejtette véka alá a lovaggá ütéssel kapcsolatos érzéseit. Két évvel azelőtt Mick felhívta Keith Richardsot, hogy elújságolja neki az ügyet. ‒ Keef ‒ kezdte selypítve Mick ‒, muszáj elmondanom neked, hogy mi történt. Tony Blair azt akarja, hogy fogadjam el a lovagi címet. ‒Ne hülyéskedj, öregem ‒ horkant fel Richards. ‒ Hát ez kibaszottul röhejes. Lovaggá ütnek? És az mi a faszra lesz jó neked? Ez nem te vagy. Ehhez nekünk az égvilágon semmi közünk. ‒Miért, Paulnak és Eltonnak is van ‒ felelte elbátortalanodva Mick. ‒ Az ilyesmit nem olyan könnyű visszautasítani, nem igaz? Hallgattak egy sort. Mick nem sokkal korábban nyitotta meg a Mick Jagger Központot a Dartfordi Gimnáziumban, abban a kertvárosi magániskolában, ahol annak idején, az ötvenes évek végén még azért keveredett bajba, mert túl hosszú volt a haja, és túl szűk szárú a gatyája. Ennyire megváltozott volna Keith öreg barátja? Lehet, hogy a negyven évig semmiféle konvenciót és tekintélyt nem tűrő Mick most egyszerre polgári tiszteletreméltóságra vágyik? ‒ Nincs a világon semmi, amit ne lehetne visszautasítani, kisfiam ‒ mondta végül Keith Micknek még mindig hitetlenkedve. ‒ Mondd meg nekik, hogy bekaphatják!

A fekete Bentley végiggördült a Birdcage Walkon, ráfordult a Buckingham Gate-re, és miután az őrök továbbintették, odaállt a követeknek fenntartott, nyitott oszlopcsarnokos

bejárat elé. A palota egyik alkalmazottja odasietett, és kitárta az autó feléje eső ajtaját, de az ismerős, vézna figura a kocsi túloldali hátsó ajtaján bújt ki, és egyetlen szó nélkül fellépdelt a vörös szőnyeggel borított lépcsőkön, aztán eltűnt a palota belsejében. Amikor beért, megmászta a lópatkó formájú Nagy Lépcsőház lépcsőfokait, majd bevezették egy várószobába, ahonnan majd a többi kitüntetendővel együtt behívják. Mick várakozás közben a falakat borító Rembrandt-, Vermeer-, Van Dyck- és Rubensfestményeket nézegette. Észrevette, hogy kitüntetésre váró honfitársai közül néhányan népviseletbe öltöztek: a skótok kockás szoknyában, a buddhisták sáfrányszínű köntösben, egyes nők pedig élénk színű selyemszáriban jelentek meg. Volt ott néhány egyenruhás is, sőt sok férfi szalonkabátban, de a túlnyomó többség mégiscsak sötét öltönyben feszített. A jelen lévő hölgyek nagyobb része sikkes kosztümöt vagy koktélruhát viselt ‒ és szinte mindegyiken ott volt a hagyományos brit etikettnek megfelelő kalap is. A palota stábjának legnagyobb megkönnyebbülésére Jagger, mint kiderült, miután kibújt a bőr viharkabátjából és átadta nekik majd kétméteres vörös kasmírsálját, csíkos öltönyben, nyakkendősen érkezett ‒ igaz, az öltöny hajtókáját bőrcsík szegélyezte. Jagger lábbelije már nem aratott ilyen osztatlan sikert: Mick egy negyvenfontos Adidas tornacipőben jött. A ceremóniára a tágas, fehér-arany bálteremben, alighanem a palota legnagyobb termében került sor, amelyet még Viktória királynő építtetett 1854-ben. Odabent már több száz vendég ült programfüzettel az ölében (mind a száz kitüntetett három vendéget hívhatott meg), türelmetlenül várva a pillanatot, amikor barátját vagy családtagját szólítják. Mick az apját, a kilencvenkét éves Joet hívta meg, és két gyermekét, a harminchárom éves Karist és a tizenkilenc éves Elizabetht. ‒ A többiek is szerettek volna eljönni ‒ mondta Mick ‒, de hát háromnál többet nem engedtek. A koruk szerint választottam őket, meg aszerint, hogy ki ért rá. Pontban délelőtt tizenegykor a galérián helyet foglaló zenészek rázendítettek, és a két széksor közötti folyosón végigmasírozott a még VII. Henrik által 1485-ben létrehozott elit alakulatnak, a királynő testőrségének ‒ hétköznapi nevükön a Beefeaterek ‒ öt tagja. Azután belépett Károly herceg, nyomában két gurka őrtiszttel, hűen a Viktória királynő idejéből származó, 1876 óta fennálló hagyományokhoz. A zenekar belefogott a „God Save the Queen”-be, Károly pedig vigyázzállásba merevedett az ikertrón előtti pódiumon, amelyet egy hatalmas, bársonyból készült sámjána alatt állítottak fel. Ez az impozáns, indiai ünnepélyeken szokásos napellenző 1911 óta állt ott, amikor V. Györgyöt ebben a teremben koronázták indiai császárrá. ‒ Kérem, foglaljanak helyet ‒ szólalt meg Károly, aztán szárnysegédjével az oldalán, aki majd az egyenként előlépő kitüntetettek személyi adatait sugdossa a fülébe, várakozón a főkamarásra tekintett. Mick türelmetlenül álldogált a várószobában, rágógumit rágott, és az aprót csörgette a zsebében. Amikor végre a királynő egyik szertartásmestere ‒ esetünkben a Királyi Haditengerészet egyik ellentengernagya ‒ közölte Mickkel, hogy ideje csatlakoznia a következő tízes csoporthoz, amely már ott sorakozott a bálterembe vezető ajtó előtt, Mick sietve megszabadult a rágógumijától, és beállt egy pap meg egy idősebb férfi mögé, mely utóbbit a birkatenyésztésben elért elévülhetetlen érdemeiért készültek

kitüntetni. Az aznapi rengeteg kitüntetett közül Jagger volt a lovagi cím egyetlen várományosa. ‒ Sir Michael Philip Jagger ‒ jelentette be a királyi ház ceremóniamestere, Tom Blackburn altengernagy. ‒ A popzenében végzett szolgálataiért. Jagger mosolyogva előrelépett, miközben Károly szárnysegédje odanyújtotta a hercegnek a királynő apjának, VI. György királynak, az egykori yorki hercegnek, egyben a Skót Őrezred ezredesének a kardját. Egy másik szárnysegéd sietve odakészítette a hagyományos vörös-arany bársonykárpitozású avatószékecskét. Mick, miután előbb meghajlással tisztelgett Károly előtt, odalépett a székhez, jobbjával annak farácsába kapaszkodva letérdelt a herceg elé, és lehajtotta a fejét. ‒ A neved ezentúl ‒ mondta Károly herceg, miközben a karddal finoman megérintette Mick bal vállát, aztán a jobbat is ‒ Sir Michael Jagger. ‒ Aztán Mick felállt, Károly pedig visszaadta az ott várakozó szárnysegédjének a kardot, miközben egy másik adjutáns vörös bársonypárnát nyújtott feléje. A párnán a Mick új rangját jelző medál pihent, amit a herceg feltűzött Mick zakójának hajtókájára. Egy futó kézfogás és pár rövid, udvarias közhely elmormolása után Mick kurtán biccentett, majd öles léptekkel öt lépést hátrált, sarkon fordult és távozott.

‒ Tele lett a tököm, amikor megtudtam, mi történt ‒ reagált Richards még mindig dühösen. ‒ Úgy gondoltam, röhejes plecsniket elfogadni a nagykutyáktól, amikor annak idején mindent elkövettek azért, hogy sittre vágjanak és tönkretegyenek minket. Mi köze a Stonesnak az ilyesmihez, nincs igazam? Én aztán nem fogok színpadra állni valakivel, akinek egy kibaszott korona van a fején és egy flancos hermelinpalástban akar villogni. Mondtam is Micknek: „Feldughatod magadnak az ócska kitüntetésedet.” Keith még azt is mondta, hogy a barátja alighanem csalódott volt, amiért nem a királynő, hanem Károly herceg ütötte lovaggá. ‒ Szerintem ezzel Micket inkább lóvá tették, mint lovaggá. Mick régi szerelme, Marianne Faithfull, akit öngyilkossági kísérlete után egyszer Mick élesztett újra, kíméletesebb volt Jaggerrel. ‒ Mick igazi sznob ‒ mondja a lovagi címről. ‒ Egész életében erre vágyott. Szóval én értem, hogy miért fogadta el. Jaggert, ahogy kilépett a palota kapuján büszke apja és leányai társaságában, azonnal megrohanták a riporterek. Milyen érzés volt, kérdezték tőle, hogy épp attól az uralkodó osztálytól kap ilyen magas kitüntetést, amelyik ellen annyit lázongott fiatalon? ‒ Szerintem az az uralkodó osztály, ahogyan mi annak idején ismertük, egyáltalán nem létezik már ‒ felelte nekik, aztán még hozzátette: ‒ És az embernek jólesik a kitüntetés, csak nem kell túl komolyan venni. Fölösleges állandóan viselni, és nem szabad, hogy az embernek a fejébe szálljon a dicsőség. Jaggert láthatóan felbosszantotta, amikor Keith fenntartásai kerültek szóba. ‒ Ugyan már, olyan, mint egy bömbölő kissrác, akinek az apukája nem vett fagylaltot ‒ vágott vissza Mick. ‒ Nem mindenki kap, de mindenki vágyik rá. Láttunk már ilyet. Szerintem ő is szeretne egy kitüntetést. ‒ Majd így folytatta: ‒ Meg aztán Keith szeret balhézni… Nem az a jóllakott óvodás típus. ‒ (Richards semmiféle illúziót

nem táplált afelől, hogy bárki lovaggá akarná ütni. ‒ Pontosan tudják, mit mondanék, hová tegyék a plecsnijüket ‒ mondta egyszer, még egy megjegyzéssel egészítve ki az uralkodóházzal kapcsolatos véleményét. ‒ Ezeket a népeket még egy szalonnasütő nyárssal se engedném a közelembe, hát még egy karddal.) De Jaggernek esze ágában sem volt hagyni bárkinek, hogy elrontsa a kedvét ‒ még Keithnek sem. ‒ Gondolom, mostantól mindenki Sir Micknek fog szólítani ‒ jegyezte meg, aztán egy pillanatra elgondolkodott. ‒ Viszont a Sir Michaelnek határozottan jó csengése van. Richards közben a Connecticut állambeli vidéki kúriájából felhívta Charlie Wattsot, a Stones dobosát. ‒ Mi a francot jelent ez? ‒ kérdezte tőle Keith. ‒ De hiszen tudod, hogy egész életében erre várt ‒ felelte neki Watts, legalább annyira elképedve azon, miképp lehetséges, hogy a Jaggerhez legközelebb álló, testilelki jó barátja ennyire ne ismerje Micket. ‒ Dehogy tudom ‒ válaszolta keserűen Keith, mert az emlékezetében ő egy másik Micket őrzött, akivel együtt nőtt fel, és akiről úgy gondolta, bárkinél jobban ismeri. ‒ Nem tudtam. Fogalmam se volt róla…

„Hurrikán erejű kereszttűzben születtem. ” „JUMPIN’ JACK FLASH”

„Mickkel azért ismerkedtünk meg, mert alig néhány háznyira laktunk egymástól… De aztán »a sínek ellenkező oldalára vetett minket a sors«. ” KEITH RICHARDS

Amióta csak az eszemet tudom, Micknek mindig is az volt a legfontosabb, hogy meggazdagodjon. ” CHRIS JAGGER, MICK ÖCCSE

2 A Csillám Ikrek felnőnek, szomszédokként, de két külön világban DARTFORD, KENT UGYANABBAN a kórházban születtek, mindössze 145 nap különbséggel ‒ Mick 1943. július 26-án, Keith december 18-án ‒, de csak hétéves korukban találkoztak először. Addigra Mickből (családtagjainak és barátainak: Mike) mintatanuló lett, a tanárok kedvence, és a beszámolók szerint a legmagasabb gyerek az osztályban. Keith viszont, saját bevallása szerint, kis vakarcs volt, aki folyvást az őt csúfolódva hazáig kergető nagyobb fiúk elől menekült. Aztán néhány év múlva olyan barátságot kötöttek, amely megváltoztatta a popzene történetét. Közben ők maguk is változtak: Dartfordban, ebben a londoni külvárosban születtek és nőttek fel mindketten, az formálta őket hangjaival, illataival és hangulataival. Keithnek a gyermekkoráról a „lócitromok és a szénfüst orrfacsaró bűzkoktélja” jut rögtön az eszébe. Számára a háború utáni Dartford egyetlen dolgot jelentett: „eliszkolni onnét, amint lehet”. Mégis Mick és Keith is úgy vélik, volt valami abban a külvárosban és abban a korszakban ‒ talán az ottani élet szövete? ‒ ami kifejezetten jótékony hatással volt a tehetség kibontakozására. Joe Jagger már néhány pillanattal Mick születése után felfigyelt az első jelekre ‒ nemkülönben a dartfordi Livingstone Kórház szülészetének ügyeletes nővérei. Mind egyetértettek abban, hogy a háborús anyák aznapi terméséből nemcsak hogy Michael Philip Jaggernek volt a legjellegzetesebb bömbölése, de csakis az övé harsogta túl a légvédelmi szirénák fülsiketítő vijjogását. A „hurrikán erejű kereszttüzet”, amelybe a kis Mike Jagger beleszületett, nem a természet idézte elő; az ember műve volt. Bár Hitler 1940-41-es bombázásának hetvenezer brit áldozata többnyire London belső kerületeinek a lakóiból került ki, szerencsétlenségére a Jagger család épp abban a keskeny, ipari létesítményekkel sűrűn teletűzdelt sávban élt, amely Kent délkeleti tengerpartjától egészen Nagy-London határáig húzódik, és amit a szűnni nem akaró Luftwaffe-támadások után végül „Temetőnek” keresztelt el a népszáj. A Jagger család ifjú sarja persze túl fiatal volt ahhoz, hogy tudatosan élje át a háború borzalmait, még arra sem emlékszik, hogy a szomszéd házat egy bomba telibe találta, és mind a nyolc lakója bennégett. De kétségtelen, hogy a tudatalattijába mélyen beleivódott a háború minden, rémálmot keltő robaja: a pilóta nélküli V-1 rakéták fenyegetően közeledő süvítése, a brit légvédelmi ütegek szaggatott, ugató dübörgése, a becsapódó német bombák fültépő robbanása. Jaggernek azóta is, ha bármilyen szirénahangot hall, hideg fut végig a hátán. Mick szülővárosáról tudni való még, hogy egy tűzijátékokat gyártó üzem működött benne, amelyet egy Joseph Wells nevű ember alapított 1837-ben, valamint jó néhány,

dickensi hangulatot árasztó elmegyógyintézet; volt idő, amikor a hírhedten drákói szabályokat alkalmazó Metropolitan Asylums Board egyszerre öt ilyen intézményt működtetett Dartfordban. A tűzijátékgyártó üzemnek írmagja sem maradt, amikor 1953ban egy robbanás ízeire szedte; négy munkás is meghalt, és a városban ablakok százai törtek ki, de az elmegyógyintézetek ma is állnak. A háborúnak és a légitámadásoknak már régen vége volt, amikor még mindig fel-felsikítottak a szirénák úgy hetente egyszer, de most már csak arról tudósítottak, hogy megint megszökött valamelyik lakó az egyik elmegyógyintézetből. Éva Scutts Jagger ilyen körülmények között próbálta minden erejével fenntartani a látszatot, ahogyan az egy rendes brit háziaszszonyhoz illik. Közvetlen, bájos egyéniség volt, bár a család egyik barátja szerint „volt némi hajlama a sznobériára” is, „néha megjátszotta magát”. Ha Mick mamája valóban kisebbrendűségi komplexustól szenvedett, annak okát minden bizonnyal a Scutts família ausztráliai gyökereinél találjuk meg. A többi, Angliában élő ausztrál emigránshoz hasonlóan Eva is meg volt győződve róla, hogy orrhangú akcentusa és közvetlen modora miatt őt is az egykori gyarmatra száműzött exfegyencek leszármazottjának nézik. Félelmét anyjától örökölte, aki Londonban született ugyan, de nem sokkal azután, hogy férjhez ment Eva apjához, egy hajóácshoz, a házaspár Sidney-be költözött. Mick nagyanyja, egy pályatévesztett énekesnő, aki rendkívüli módon rajongott a Gilbert és Sullivan szerzőpárosért, szinte azonnal megbánta ezt a döntését. Az 1913-ban született Evának az sem vált túlzottan előnyére, hogy szívesebben lógott az apjával és a fivéreivel a sydney-i kikötőben, mint hogy az etikett és a méltóságteljes viselkedés apró finomságaiban szerezzen jártasságot. Eva anyja mindenáron meg akarta kímélni a leányát attól, hogy keserves gürcöléssel teljen az egész élete ott, a világ végén, ezért úgy döntött, hogy visszatér valami „civilizáltabb” országba. Így aztán rábeszélte Eva apját, hogy szedjék fel a sátorfájukat, és költözzenek vissza Angliába ‒, vagy ha nem, hát ő akkor is megy, akár egyedül, ha kell. Amint a család letelepedett Dartfordban, Eva mamája egyre sűrűbben ült fel a vonatra, hogy a harmincöt perces zötykölődés végén előadásokra járjon a londoni Palladiumba, vagy a West End színházaiba. A dartfordi Rialto moziban anya és leánya szívesen fészkelte be magát a kényelmes zsöllyékbe, hogy Greta Garbót, Gary Coopert, Ronald Colemant, Bette Davist, vagy a kor más hírességeit bámulják a vásznon. Bár a nagy gazdasági világválság különösen súlyosan érintette a londoni munkásosztályt, az akkor huszonkét éves Evának mégis sikerült állást kapnia egy fodrászüzletben. De mindjárt az első héten súlyos hibát követett el, amikor a rádió keresőjét egy olyan állomásra tekerte, ahol épp Bing Crosby énekelt egy szívtipró dalt. A tulajdonos teljesen kikelt magából, és Evát a boltban ülő kuncsaftok füle hallatára lehordta a sárga földig. ‒ Ez nem zene! ‒ kiabálta az idősebb úr. ‒ Az ilyesmit nálunk nem szokás éneklésnek hívni! ‒ Évtizedek múltán, amikor Elvist, a Beatlest és a saját fiát érte hasonló kritika úttörően új zenei stílusuk miatt, Eva előszeretettel mesélte el ezt az incidenst mindenkinek, aki egyszerűen csak zajnak titulálta a rock and rollt.

1935-öt írtunk akkor ‒ a swing és a big bandek születésének az évét ‒, és a csinos, szórakozni vágyó Evának esze ágában sem volt, hogy bármiből kimaradjon. Hétvégenként Dartford egy kézen is könnyen megszámolható éjszakai klubjainak és mulatóhelyeinek valamelyikébe járt: imádott táncolni. Sorban randizott a város leghírhedtebb éjszakai figuráival, senkihez sem tartozó és semmit tiszteletben nem tartó fiatalemberekkel, akik éppúgy keresték a szórakozást, mint ő. Amikor azonban élete párja kiválasztására került a sor, Evának egészen más elképzelései voltak. Egyszer csak színre lépett a nyurga, kissé félénk Basil Fanshawe ,Joe” Jagger, az egyik helyi gimnázium tornatanára. Eva mamája épp ilyen férjet képzelt el a lányának: diplomás, úriember kinézetű, választott szakmájában szép karrier elé néző fiút. És ami a legfontosabb volt: ha sikerül bekerülni a Jagger családba, az rohamléptekkel vinné előre az ő társadalmi felemelkedésüket is. ‒ Anyám a lelke mélyén igazi munkásosztálybeli asszony ‒ mondja Mick ‒, apám pedig ízig-vérig polgárember… így aztán én valahonnan a kettő közül jövök. Se ilyen, se olyan nem vagyok. Eva és Joe 1940. december 7-én esküdtek örök hűséget egymásnak ‒ éppen egy évvel az előtt, hogy a japánok megtámadták Pearl Harbort. Mindketten huszonhét évesek voltak, és Eva, aki a korabeli házasulandó hajadonoknál jóval idősebb volt, alig várta, hogy felmondjon a munkahelyén, és végre belőle is tipikus kertvárosi angol háziasszony váljon. Joeról közben kiderült, hogy cseppet sem átlagos középiskolai tornatanár. Évekig elmélyülten tanulmányozta a testedzés pszichológiáját, míg végül felkérték előadó tanárnak a St. Mary’s Collegeban, ebben a nagyon jó nevű katolikus tanárképző intézményben a közeli Strawberry Hillben, a Twickenham kerületben. Miközben Joe a legjobb úton haladt afelé, hogy az Egyesült Királyság egyik legelismertebb fitneszszakembere váljék belőle, arra is maradt ideje, hogy szorgos munkával az ízig-vérig amerikainak tartott kosárlabdajáték legfőbb szaktekintélyévé nője ki magát Angliában. Miután megjelent a kosárlabda szépségeit honfitársainak bemutató, úttörő jellegű könyve, az idősebb Jaggert a tekintélyes Brit Sporttanács azzal jutalmazta, hogy a tagjai közé választotta. Eva 1943. július 26-án adott életet első gyermekének ‒ pontosan azon a héten, amikor a britek egymás sarkát taposták a mozikban, hogy megnézhessék Ingrid Bergmant és Humphrey Bogartot, amint egymással incselkednek a Casablancabán, és amikor a Brit Királyi Légierő pilótái, válaszul az előző két év angliai bombázásaira, gyakorlatilag a földdel tették egyenlővé Hamburgot. Jaggerék a csecsemőt anglikán szertartás szerint keresztelték meg a nagyszülők és néhány kósza nagybácsi meg nagynéni jelenlétében, és fiuknak a Michael Philip nevet adták. A kisded néhány évtized alatt majd a történelem leghíresebb „Mick”-jévé cseperedik, de élete első húsz esztendejében a jóval szürkébb, lágyabban csengő „Mike” megszólításra hallgatott. Sőt szüleinek örökre Mike maradt. Mick, aki mindaddig szülei osztatlan figyelmét és imádatát élvezte, négyéves korában hirtelen azzal szembesült, hogy kiszorítják a reflektorfényből. 1947. december 19-én megszületett a kisöccse, Christopher, amire a következő nyáron az amúgy jó kisfiú Mick drámai módon reagált. Eva úgy emlékezett vissza erre, hogy a család a

tengerparton nyaralt, és „Mick egyszer csak felpattant mellőlem, végigrohant az egész parton, és közben szétrugdosta az összes többi gyerek homokvárát. Lehetett látni, hogy szörnyen mérges.” Micket feldühítette, hogy meg kell osztania a környezete figyelmét bárkivel, különösképp, ha az a valaki a bűbájos testvére. ‒ Nekem ez a kiskrapek mindig olyan volt ‒ mondja Jagger az öccséről ‒, mint a bokszolok homokzsákja, és szépen meg is raktam rendszeresen. Amikor véget ért a háború, Dartford, továbbra is zsúfolt elmegyógyintézetei és a bombázások okozta jelentős károk ellenére, jobb állapotban volt, mint számos környező település. A forgalmas városközpont vadonatúj szupermarketet kapott (amelyet nem sokkal később átvett az egyik amerikai üzletlánc, a Safeway), és gomba módra nyíltak az új teázók, kávézók és pubok, köztük némelyik olyan fellengzős névvel, mint a Róka és a Kopók, a Víg Molnár vagy a Dart. Jaggerék a Denver Road 39. számú házban laktak, alig egysaroknyira a Darttól és egy önkiszolgáló mosodától. Kétszintes ikerházuk, amelynek a család a jobb oldali felét foglalta el, egy még 1928-ban munkáscsaládok számára épített, végtelennek tűnő sorház egyik tagja volt. Mick első emeleti szobája az aprócska hátsó udvarra nézett, ahol majd testedzésőrült apja hároméves korától fogta fekvőtámaszokra és súlyzózásra oktatja. A szigorúan megkövetelt napi tornagyakorlatok csak az egyik részét képezték Jaggerék gyakorlatias gyermeknevelési elveinek. Ezen kívül Micknek és Chrisnek részt kellett vennie a házimunkában, nekik kellett felváltva elmondaniuk a házi áldást a közös étkezések előtt, továbbá Joe és Eva még egy sor házi szabály betartását is szigorúan megkövetelte. A legkisebb szófogadatlanságért is fenekelés járt, és nemritkán egy-egy pofon is elcsattant. Mick már a kistestvére megszületése előtt is erős érdeklődést mutatott a zene iránt ‒, de az talán még jobban izgatta, ha szerepelhetett. A családi összejöveteleken, amikor megkérték a gyerekeket, hogy énekeljenek el egy gyermekdalt, Mick mindig igyekezett a figyelem középpontjába kerülni. ‒ Mindig én üvöltöttem leghangosabban a szöveget ‒ emlékezik vissza. ‒ Az sem nagyon zavart, ha nem jutott eszembe a vers, csak nyomtam tovább. Atyaisten, micsoda harsány kölyök lehettem… A házban nem volt lemezjátszó ‒ Joe Jaggernek a zenehallgatásnál sokkal fontosabb volt, hogy a fiai rendesen eddzék a testüket ‒, de Micknek azért megengedték, hogy az állami tulajdonban lévő BBC rádióban könnyű- és klasszikus zenét hallgasson, sőt néha a dzsesszadásokat is élvezhette a kereskedelmi Rádió Luxembourgon, ami a kalózrádiók elődje, és egy ideig Európa talán leghallgatottabb adója volt. Jagger kezdetben nem a rock and rollhoz vonzódott ‒ a műfaj még nem is létezett ‒, hanem az akkoriban nagyon divatos Benny Goodman- és Glenn Miller-számokat hallgatta. ‒ Ugrándozott, és a csípőjét rázta ‒ emlékezett vissza Éva ‒, de úgy, hogy olyat még életemben nem láttam. Persze majd megszakadtunk a nevetéstől, hiszen még csak négy- vagy ötéves volt, és ott majomkodott nekünk azzal a széles vigyorával a képén. Olyan volt az egész, mintha a zenétől beindult volna valami benne. Nem mintha Micknek pont zenére lett volna szüksége ahhoz, hogy mozgásba lendüljön. Mintha meg se kottyant volna neki a mindennapos kőkemény fizikai kiképzés, amiből az apja soha egy jottányit sem engedett, a maradék napját azzal

töltötte, hogy fára mászott, kerítéseken ugrott át, köveket dobált, és a pajtásaival ész nélkül rohangált a környéken. Amiből persze számtalan horzsolás és kisebb sérülés származott, egyszer pedig egy olyan komolyabb baleset, amelynek a helyi kórház sürgősségi osztálya lett a végállomása. Mick az egyik játszótársát üldözte a hátsó kerteken át, megbotlott, és hogy visszanyerje az egyensúlyát, belekapott az első keze ügyébe kerülő kapaszkodóba ‒ egy szögesdrót kerítésbe. ‒ Elég rondán nézett ki a keze ‒ mesélte Eva ‒, de amennyire emlékszem, kifejezetten büszke volt a csupa vér kötésére. A szigorú fegyelem és a magasra emelt mérce nem volt hiába: Mick ötévesen bekerült a Maypole Általános Iskolába, ahol villámgyorsan mintatanuló lett belőle. Az egyik hírhedt dartfordi elmegyógyintézettel épp szemközt álló Maypole, ez a téglából és habarcsból összehányt épületszörnyeteg mintha egyenesen a Twist Olivérből tűnt volna elő. Mick imádott iskolába járni, és az ott töltött két év alatt valósággal lenyűgözte tanárait sugárzó jókedvével és szolgálatkészségével. ‒ Okos volt, mindig jókedvű, és folyton jelentkezett, ha bármilyen segítségre volt szükség az osztályban ‒ emlékezett vissza Ken Llewellyn, Mick egyik maypolebeli tanára. ‒ Szinte már olyan jó volt, hogy igaz se volt… Mick a Maypoleból a Wentworth Megyei Általános Iskolába került át. Ennek modern, egyszintes, sárga téglás és csupa üveg épülete mindössze kétsaroknyira volt Jaggerék lakásától. Mick itt került először ‒ egyelőre csak futó ‒ kapcsolatba későbbi sorsával egy cowboymániás iskolatársa, Keith Richards személyében. Jóllehet Richardsék mindössze kétsaroknyira laktak Jaggeréktől a Chastilian Road 33. számú házban, a két családot a valóságban egy világ választotta el egymástól. Míg Joe Jagger karrierje, és vele a családja pénzügyi helyzete egyre biztatóbban alakult, Bert Richards, a közeli hammersmithi General Electric gyár művezetőjeként örült, ha a hónap végén csörgött még néhány garas a családi kasszában, Keith szavaival élve az apja, akiből teljességgel hiányzott Mick papájának iskolázottsága és ambíciója, „talán a legigénytelenebb ember volt az egész világon”. Keith anyja, Doris, hogy valamivel hozzájáruljon a szegényes családi jövedelemhez, Hotpoint mosógépekkel házalt a környékbeli háziasszonyoknál, de amit keresett, abból nem telt még egy telefonra vagy hűtőszekrényre sem. ‒ Akkoriban nem voltunk még szoros barátságban Keithszel ‒ mondja Jagger Richardsról ‒, de azért ismertük egymást. Keith folyton cowboyruhában járt, pisztolytáskával meg cowboykalappal a fején, a hatalmas fülei meg kiálltak a kalap karimája alól. Kérdeztem tőle, mi akar lenni, ha felnő. Azt felelte, gitározni akar, és úgy szeretne kinézni, mint Roy Rogers. Jaggert hidegen hagyta Keith vonzódása az amerikai cowboyideálhoz, de arra emlékszik, hogy „amit a gitározásról mondott, az viszont érdekelt”. Sőt mióta egy spanyol vakáció végén az anyja egy gitárt vett neki, Mick egyre jobban beleszeretett a latin zenébe. Képes volt órákig elüldögélni a szobájában, a hangszert pengette és érzelmes balladákat énekelt hozzá, amelyek meglepően hitelesen hangzottak, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a spanyolnak hangzó szöveget végig halandzsázta.

Keitht, aki egyke volt, szintén elhurcolták néha a rokonokhoz, hogy énekeljen nekik. Keith alig volt kétéves, és az anyja máris égre-földre esküdözött, hogy a kisfia tökéletesen együtt énekli a rádióban felcsendülő divatos dalokat Sarah Vaughannal, Louis Armstronggal, Nat King Colelal vagy épp Ella Fitzgeralddal. Hétéves korában az anyja egy szaxofont vett neki. Míg Mick folyton a gitártokját hurcolta magával mindenhová, addig a szerencsétlen Keith ‒, akinek csak tízéves korában adta kölcsön az első bélhúros klasszikus gitárt különc nagyapja, Gus Dupree ‒ egy jókora szaxofon alatt roskadozott, amely alig volt kisebb, mint ő maga. Korántsem a zene iránti korai vonzalom volt Mick és Keith egyetlen közös vonása. A Wentworth általánosban mindketten mintatanulók voltak, a tanáraik szerint „talán túl jók is”. Micket senki sem bántotta, mert colos volt ‒ fél fejjel magasabb a legtöbb osztálytársánál ‒, Keitht viszont, aki csak kamaszkora vége felé nőtt meg rendesen, megállás nélkül csúfolták. Richards ezért magának való kölyök lett, legszívesebben az udvarukban felállított indiánsátorban ücsörgött egyedül. A Micket és Keitht egymástól elválasztó szakadék csak tovább mélyült, amikor 1954-ben mindkét család lakóhelyet változtatott, és ezzel a távolság a szó minden értelmében alaposan megnőtt közöttük. Joe Jagger az ország vezető fitneszgurujaként egyre sikeresebb lett, és az ezzel járó anyagi jólét méltó kifejezéseként Dartford egyik zöldövezeti kertvárosába költöztek. Ráadásul azon belül is a Close nevű zárt lakóparkba, ahol csupa felső középosztálybeli család lakott. Jaggerék új házához félkör alakú felhajtó vezetett, háromszáz négyszögölnyi gondosan nyírt pázsit vette körül, az íves ablakkeretekben elegáns ólomüveg ült, és a háznak még neve is volt; a bejárati verandára árnyat vető almafáról lógó táblán finoman vésett betűkkel ez állt: Newlands. Keith már nem volt ilyen szerencsés. A vasút éppen középen szelte át Dartfordot, és a költözéssel Richardsék a szó szoros értelmében a sínek túloldalára kerültek, a Spielman Roadra a Temple Hill nevű negyedben, amit a környék egykor majd leghíresebb exlakója a „kibaszottul nyomasztó egy lakótelep volt” szavakkal tudott csak méltóképp jellemezni. Míg az elálló fülei miatt „Majom”-nak becézett Keitht továbbra is állandóan csúfolták és időnként jól helybenhagyták az osztálytársai („Egész nap csak rettegtem”), addig Mick továbbra is nagyszerűen érezte magát az iskolában. A Wentworth Általános Iskolában töltött utolsó évében minden diáknak le kellett tennie a rettegett „Tizenegy Plusz” záróvizsgát, amelyen további tanulmányi előmenetelük, és végeredményben az egész jövőjük múlott. Akiknek jól sikerült a vizsga, bekerülhettek valamelyik elit gimnáziumba, és onnan egyetemre vagy főiskolára mehettek, aminek az elvégzése után vonzó szakmai karrier várt rájuk. A szerényebb eredménnyel végzők rendszerint valamelyik szakiskolába kerültek, és nagy valószínűséggel munkásosztálybeli élet elé néztek. Mick kiváló eredménnyel ment át a vizsgán, és néhány hét múlva már meg is kapta a Dartfordi Gimnázium bíborvörös formaruháját. („Istenem, azok a vörös egyenruhások!” ‒ cukkolta Micket évekkel később Keith.) A Dartfordi Gimnáziumot 1576-ban alapították; borostyánnal befuttatott, íves, gótikus ablakok tarkította Tudor korabeli épületét, amelyhez még számos, csak Etonban látható minőségű sportpálya is tartozott,

egy elegánsan lekerekített tetejű téglafal rejtette el a kíváncsiskodók szeme elől. A finom, úri világ szigete volt ez a háború utáni Dartford plebejus sivárságában. A továbbra is szófogadó gyermek és szorgalmas tanuló Mick kitűnő jegyeket kapott, tanárai jobbkeze volt az osztályban, és tagja az iskola rögbi- és krikettcsapatának is. Mivel még mindig érvényben volt az általános sorozás, és Mick az osztálytársaival együtt arra számíthatott, hogy a gimnázium elvégzése után behívják tisztképzésre a hadseregbe, belépett az amerikai ROTC (Reserve Officers Training Corps ‒ tartalékostisztképző) brit megfelelőjébe, a Combined Cadet Forceba. Akárcsak bármi mást, amibe belefogott, az ifjú Jagger a katonai kiképzést is halálos komolyan vette. William Wilkinson, Mick egyik akkori tanára így emlékezik vissza az ambiciózus fiatalemberre: ‒ Rendkívül keményen dolgozott, mondhatni keményebben, mint ahogy megköveteltük… Elszántabb volt a társainál, és végtelenül segítőkész. Mindannyiunkra nagyon jó benyomást tett. Ettől függetlenül Mick sosem volt az a fajta, aki bármiféle csoporthoz csatlakozik. Nem tartozott egyetlen diákszervezethez sem, nem lépett be klubokba, sosem vállalt semmiféle vezetői megbízatást az osztályban, nem énekelt a kórusban, nem játszott az iskola zenekarában, és nem szerepelt egyetlen iskolai színielőadásban sem. Kizárólag az apja kedvéért vállalta, hogy a Dartfordi Gimnázium kosárlabdacsapatának a kapitánya legyen, bár ez a megtiszteltetés nem a pályán mutatott képességei (‒ Nem volt éppenséggel egy adu ász ‒ nyilatkozza róla egykori csapattársa, Keith Hawkins), hanem a vezetői erényei miatt érte. ‒ Nem vitás ‒ teszi hozzá Hawkins ‒, mindig imádott főnököt játszani. A város túlsó végében Keith élete egészen más irányt vett. Ő Mick után egy évvel tette le a „Tizenegy Plusz” vizsgát, és eredménye csak arra volt elég, hogy felvegyék a Dartfordi Műszaki Szakközépiskolába. Keith itt is végig ki volt téve a többiek gúnyolódásának. Ezen még az sem változtatott, hogy az iskola fiúkórusának egyik sztárja lett, és mint a Westminsteri Apátság Kórusának tagja, Händel Hallelujáját énekelte Erzsébet királynőnek. Ennek a korai zenei karriernek hirtelen vége szakadt, amikor Keith hangja egy másik királyi előadás kellős közepén mutálni kezdett. A két egymástól homlokegyenest eltérő életpályára kerülő Mick és Keith szót sem váltott egymással a következő hat évben. De Jagger néha azért megpillantotta Keitht, amint szokás szerint iszkol hazafelé, sarkában néhány kötekedő kölyökkel. Míg Keith az egyszerű túlélésért küzdött, a tizenkét éves Mick belekóstolhatott az ismertség hódító élményébe. Apját a BBC felkérte a csatorna Seeing Sport című sorozatához konzultánsnak, ő pedig kikötötte, hogy magával hozhasson egy jó erőben lévő fiatalembert is, aki majd a képernyőn bemutatja a sziklamászás vagy a kenuzás csínját-bínját. Mick valósággal fürdött a rá irányuló figyelemben. ‒ Már akkor is sztár voltam ‒ mondta később. ‒ A fejemben egyre csak az járt: „Ki nem szarja le a hülye kenut, de vajon a hajam jól áll?” ‒ Lehet, hogy ő így állt hozzá, viszont Joe Jagger nagyon is komolyan vette mind a sorozatot, mind a fia szereplését benne. Miközben apja árgus szemekkel figyelte, Micknek minden áldott nap több száz felülést, fekvőtámaszt kellett végeznie, és utána vagy hússzor-harmincszor körbefuthatta az udvart.

‒ Mindennél fontosabb volt számára, hogy a szülei, különösképp az apja, elégedettek legyenek vele ‒ állítja Dick Taylor, Mick volt iskolatársa. ‒ Szerintem szörnyen félt az apjától. ‒ Taylor szerint nemegyszer megtörtént, hogy Mick már csak pár lépésre volt az ajtótól, amikor az apja utánakiáltott: „Eszedbe ne jusson elmenni hazulról, amíg a súlyzózást be nem fejezted!” Mick hamar kiszagolta, hogy fitnesztudományával akár pénzt is lehet keresni, és tornára kezdte oktatni a közeli amerikai támaszpont katonáinak a gyerekeit. Eközben megtanulta az amerikaiak két nagy szenvedélyének, az amerikai futballnak és a baseballnak a fortélyait. A sereg egyik afroamerikai szakácsától, Josétól, az amerikai zenéről is megtudott sok mindent ‒ főleg a rhythm and bluesról. Amikor Mick végzett a vele lényegében egykorú gyerekek egzecíroztatásával, órákig hallgatta Jose felvételeit, köztük olyan bluesénekes legendák dalait, mint Leadbelly, Robert Johnson, Howlin’ Wolf vagy Muddy Waters. ‒ Életemben akkor hallottam először igazi fekete zenét ‒ emlékszik vissza Mick. ‒ Sőt azt is mondhatnám, akkor ismerkedtem meg az egész amerikai gondolkodásmóddal. Mick hamarosan jókora saját lemezgyűjteményre tett szert, amelyet részben további munkák vállalásából finanszírozott. Karácsony táján üdvözlőkártyákat hordott szét, amikor beköszöntött a nyár, fehér zakót és hozzá illő fehér papírcsákót öltött, és mozgó fagylaltárusként dolgozott. Keith Richardsszal épp így futott össze sokévi szünet után, miközben épp a fagylaltot mérte ki a dartfordi városháza előtti téren. ‒ Épp csak megpillantottuk egymást aznap ‒ mondta Richards később. ‒ Vettem egy csokifagyit, aztán évekig megint nem találkoztam vele. Mick életében először vállalta, hogy esetleg összevesszen ellentmondást nem tűrő apjával, mert Chuck Berry, a Fats Domino és Little Richard legújabb dalait játszotta otthon, noha ezeket Joe „őserdei bennszülöttek kornyikálásának” tartotta. ‒ Ja ‒ válaszolta általában fapofával Mick apja fitymáló kritikájára ‒, ez tényleg bennszülött zene. Én sem tudnék jobb nevet adni neki. Mick más téren is lázadozni kezdett. Clive Robson, Mick egy másik gimnáziumi barátja emlékszik rá, hogy Jagger volt az, aki kitalált egy cseles tervet arra, hogy miként lógjanak meg félúton az iskola minden héten kötelezően előírt öt mérföldes terepfutásáról. ‒ Jagger rájött, hogy ha egy bizonyos ponton hátramaradunk ‒ meséli Robson ‒, akkor el lehet bújni a dűnék mögött, és elszívhatunk egy amúgy szigorúan tilos bagót, hogy aztán úgy fél óra múltán észrevétlenül ismét csatlakozzunk a hazafelé tartó futókhoz. Akárha a jövő üzent volna, a város másik végében a Dartfordi Műszaki Szakközépben ugyancsak kötelező heti egyszeri terepfutást tartottak, ahonnan Keith Richards ugyanúgy meglépett félúton, hogy a haverjaival elszívjanak egy cigit. Csakhogy őt végül elkapták, és csalásért megbüntették. Mondani sem kell, Mick egyszer sem bukott le. Ezek után talán nem meglepő, hogy Jaggernek a Dartfordi Gimnázium szigorúan betartatott egyenruha-viseletéből is hamarosan elege lett. ‒ Már akkoriban is azokban a szűk szárú nadrágokban járt ‒ emlékezik vissza Mick akkori felügyelő tanára ‒, és a haját is olyan hosszan viselte, hogy eltakarta a fülét. ‒ Mick valóságos szenzációt okozott, amikor az egyik koedukált iskolai ismerkedési esten nem az előírásos

bíborvörös blézerben, hanem egy virító kék, ezüstös szálakkal hímzett kaftánban jelent meg. ‒ A lányok csak úgy nyüzsögtek körülötte ‒ meséli a felügyelő tanár. Ronald Loftus (becenevén Lofty) Hudsont, a Dartfordi Gimnázium zsémbes igazgatóját oly mértékben felbőszítették a szűk szárú gatyában grasszáló tanulók, hogy külön iskolagyűlést hívott össze a kérdés tisztázására. A dörgedelmes előadás kellős közepén, emlékezik vissza az esetre az egyik tanuló, David Herrington, Jagger egyszer csak besétált, és olyan szűk farmer volt rajta, amilyet még életemben nem láttam. Hudson feje paprikavörös lett, és ott helyben hazazavarta Jaggert. Mick meg csak vigyorgott.” A hormonoknak alighanem nagy szerep juthatott Mick hirtelen megváltozott viselkedésében. ‒ Tizenhárom évesen egyfolytában csak a szex járt a fejemben ‒ mondja. ‒ Sokat persze nem tudtam róla. Otthon nem úgy neveltek. Soha senki nem beszélt velem ezekről a dolgokról. ‒ Jagger, akit felkavartak az ebben a tisztán hímnemű környezetben feltörő első szexuális vágyai, ugyanúgy igyekezett illedelmesen viselkedni, mint generációkon át előtte a többi (szintén önfegyelemre nevelt) angol iskolásfiú. ‒ Az első szexuális élményeimet fiúkkal éltem meg az iskolában ‒ mondja Jagger. ‒ Azt hiszem, így van ez szinte minden sráccal. ‒ Ez Keithre láthatóan nem vonatkozott, főként azért nem, mert Keith nem olyan bentlakásos iskolába járt, mint Mick. Richards naponta bejárt hazulról a munkásosztálybeli fiúkkal teli Dartfordi Műszaki Szakközépiskolába, amelynek a légköre nem sokban hasonlított a régi, patinás iskolákéra. Mick korai homoerotikus élményei, bármennyire felületesek és szokványosak voltak is, erős hatást gyakoroltak későbbi életére és egész munkásságára. És fontos szerepet játszottak a popkultúra egyik legbonyolultabb és szexuálisan legkétértelműbb személyiségének a formálásában. A zenei ízlésében azonban nem volt semmi kétértelműség. Mick tizenöt éves volt, amikor a barátaival és egy másik bluesrajongóval, Dick Taylorral átrándultak a közeli Woolwichbe, ahol az Odeon moziban Buddy Holly adott koncertet. ‒ Micket valósággal megbabonázta az előadás ‒ idézi fel Taylor, főként, amikor Holly belefogott akkori legnagyobb slágerébe, a „Not Fade Away”-be, amely később a Rolling Stones-repertoár egyik legtöbbet játszott darabja lett. ‒ Szinte hallani lehetett, ahogy a fejében forognak a fogaskerekek, amint megpróbál minél többet magába szívni a látottakból. Akkoriban a brit rock and roll-rajongók, emlékezik vissza Taylor, két táborra szakadtak. ‒ Valaki vagy Elvis- vagy Buddy-őrült volt. ‒ Jagger, aki az akkor huszonhárom éves Presleyt valamilyen oknál fogva „őskövületnek” tartotta, vitán felül a Buddy-táborhoz tartozott. De akkor is a blues volt az első szerelme. ‒ Hát persze hogy mindannyian rajongtunk a rockért ‒ meséli Dick Taylor ‒, de Jaggerre a bluesimádata miatt figyeltem fel. Angliában még alig hallottak erről a zenéről, és akkor jön ez a kölyök, és a világon mindent tud Muddy Watersről és Bo Diddleyről. Jagger és Taylor nemsokára összeállt két hasonló érdeklődésű osztálytársukkal, Bob Beckwithszel és Allen Etheringtonnal, és megalapították a Little Boy Blue and the Blue Boys zenekart, amelynek Mick lett az énekese. A szülei úgy érezték, Mick erőlködése, hogy olyan hangokat csaljon ki magából, mintha a Mississippi deltavidékéről

származna, „hihetetlenül komikusan” hatott. ‒ Nagyon vissza kellett fognunk magunkat, nehogy kipukkadjon belőlünk a nevetés ‒ mesélte Eva. Mick új frizurája már nem aratott ilyen osztatlan sikert. Igaz, mintaképe, Holly vastag keretes szemüvege, kinőttnek tűnő fekete öltönyei és szerény megjelenése miatt mintha a mindent kigúnyoló, lázadó Presley balfék ellenpólusa lett volna, Jagger új, kócosan bohém külseje mégis felborzolta a kedélyeket az iskolában. ‒ Még a szavam is elakadt ‒ mesélte Eva. ‒ Bár mai mércével mérve a haja nem is volt olyan hosszú, én mégis borzadva néztem, ahogy elkezdett lenőni a fülére. ‒ Anyja ahhoz mindenképp ragaszkodott, hogy legalább ő igazíthasson fia hajviseletén olykorolykor. Az ilyen alkalmakkor Mick általában a hajvágás közepén sírva fakadt és elmenekült. Mick nem csak a szűk farmerjai és a hosszú haja miatt vált az iskola lázadójává. Hudson igazgató úr idegeit sikerült még tovább borzolnia, amikor előbb a kapitalista rendszert kérdőjelezte meg, aztán külön kirohant a brit kormány antikommunista, hidegháborús politikája ellen is. Amikor a parlament megszavazta a kötelező sorozás megszüntetését, Mick valóságos exodust szervezett diáktársai körében, és szinte mindnyájan kiléptek a Dartfordi Gimnázium Combined Cadet Force-képzéséből. Az iskolai kosárlabdacsapat is egyre kevésbé érdekelte. ‒ Mick abszolút közepes játékos volt ‒ jegyzi meg volt edzője, Arthur Page. ‒ Ha valami nem sikerült neki azonnal ‒ teszi hozzá ‒, akkor dobta a dolgot, és másvalami után nézett. Mielőtt Mick végképp felhagyott volna a kosárlabdázással, még történt vele valami a pályán, ami örökre megváltoztatta az életét, sőt talán az egész zenetörténetet. Az egyik különösen heves összecsapásban Jagger összeütközött az ellenfél egyik játékosával, és leharapta a saját nyelve hegyét. Dőlt a vér a szájából, összevérezte az egész mezét, és még mielőtt tudatosult volna benne, hogy mi történt, önkéntelenül lenyelte a levált húsdarabkát. Mick legalább egy hétig nem szólalt meg. ‒ Mindnyájan azon tanakodtunk, hogy vajon itt van-e a vége, már tudniillik Mick énekesi pályafutásának ‒ idézi vissza Dick Taylor az összes Blue Boys akkori félelmeit visszhangozva. Amikor Mick végre újra kinyitotta a száját, hogy énekeljen, a zenekar többi tagjának elakadt a lélegzete ‒ eltűnt nyelve hegyével mintha felső osztálybeli attitűdje is felszívódott volna. Mick hangja egyszerre érdessé, erősebbé, olyan utcafiússá vált. ‒ Pokoli furán hangzott, valahogy úgy, ahogyan most is ‒ mondja Taylor. ‒ A baleset tökéletesen megváltoztatta a hangját. Lehet, hogy Mick Jaggert akkor érte élete nagy szerencséje, amikor leharapta a nyelve hegyét. Újonnan megtalált hangját és szépen fejlődő lázadó énjét nem számítva, Mick továbbra is megmaradt amolyan szobaintellektusnak. Szerette kedvenc klasszikusait, Blake-et, Baudelairet és Rimbaudt olvasni, és szívesen tanulmányozta az olyan tizenkilencedik századi politikai személyiségek életrajzait, mint Disraeli, William Gladstone vagy Abraham Lincoln. Ezt az oldalát persze nem reklámozta. A haverjainak inkább a másik nem körében aratott sikereiről szeretett dicsekedni. Végül aztán mégiscsak belépett egy klubba ‒ a fotós szakkörbe ‒, kizárólag azért, mint később bevallotta, hogy az arra járó nőnemű látogatókat egy kicsit megszorongathassa a sötétkamrában. Azzal is felvágott, hogy

rendszeresen kicsalja a lányokat a Dartfordi Hangásba titkos, iskola utáni pásztorórákra. Az egyik barátja, Clive Robson szerint Micknek „őrületes híre volt”. Pedig az egészből egy szó sem volt igaz. Micken, aki cseppet sem emlékeztetett holmi nőcsábászra, a környékbeli iskolák lánytanulói egyszerűen átnéztek. ‒ Tényleg járt néhány jóképű srác abba a suliba, akikért az összes csaj odavolt ‒ emlékezik vissza az egyik lány ‒, de Jagger nem tartozott közéjük. Sőt, őt kifejezetten randának találtuk. A tizenhat éves Micknek nemsokára sikerült kifejlesztenie egy tuti módszert a lányok figyelmének felkeltésére. Eva újra munkába állt, Avon kozmetikai szerekkel házalt, és amikor sem ő, sem Joe nem voltak otthon, Mick beinvitálta magukhoz a lányokat, hogy próbáljanak ki néhányat anyja mintadarabjai közül. Ilyenkor odaültek egymás mellé Eva öltözőasztala elé, és Mick meg kis barátnői felváltva kenték egymásra a különböző kozmetikumokat. ‒ Úgy tűnt, nagyon élvezi, amikor rúzst meg arcfestéket kentem rá ‒ meséli ezeknek a fura és többnyire ártatlan találkozásoknak az egyik résztvevője. ‒ Kicsit furcsállottam a dolgot, de jól szórakoztunk. ‒ Aztán még hozzátette, hogy számára ez a randi inkább olyan volt, mintha „valamelyik barátnőmmel töltöttem volna a délutánt”. Bozontos sörényétől és a randizásról alkotott kifejezetten nem szokványos elképzeléseitől függetlenül Micknek továbbra is az volt az álma, hogy egyszer meggazdagodik ‒ nem mint előadóművész, hanem mint üzletember. Mivel szeretett volna bekerülni a rangos Londoni Közgazdasági Egyetemre ‒, amelynek az öregdiákjai között olyanokat találunk, mint David Rockefeller, George Soros vagy John F. Kennedy ‒, Jagger valósággal rávetette magát a tanulásra a Dartfordi Gimnáziumban töltött utolsó hónapjaiban. A záróvizsgái annyira jól sikerültek, hogy huszonöt fős osztályából sikerült a tizenkettedik legjobb eredménnyel leérettségiznie ‒, ami elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy ha vonakodva is, az iskola kérlelhetetlen igazgatója ajánlólevelet írjon számára. ,Jagger megbízható jellemű fiatalember ‒ írta benne Hudson igazgató úr ‒, bár későn érő típus. A biztató jel az, hogy mostanában, ha rászánja magát valamire, akkor állhatatosságot mutat a cél elérésében… Alighanem sikeres lesz a későbbi tanulmányaiban, bár kiemelkedő aligha.” Sok évvel később Hudson még ezt a felemás ajánlást is megbánta. ‒ Minél sikeresebb lett a Rolling Stones ‒ mondja az egyik tanár, William Wilkinson ‒, Hudson annál jobban utálta. Mindezek ellenére a záróvizsgája és Hudson ajánlólevele elégnek bizonyult ahhoz, hogy állami ösztöndíjjal felvegyék a Londoni Közgazdasági Egyetemre, és ezáltal a fiatal Jagger végre kikerülhetett Dartford kisszerű légköréből a valódi életbe. ‒ A kertvárosi létben a legundorítóbb a sok irigység, pletyka és kicsinyesség, ami valósággal agyonnyomja az embert ‒ jelenti ki Jagger. ‒ Szívből utáltam, és boldog voltam, hogy végre megszabadulok tőle, ha csak naponta néhány órára is. Persze a szüleinek nem árulta el az érzéseit. Otthon továbbra is segített a házimunkában Evának, és engedelmeskedett az apjának. ‒ Még mindig nem mehetett sehova anélkül, hogy az apja utána ne kiabáljon, hogy mi lesz a súlyzózással meg a fekvőtámaszokkal ‒ mondja Dick Taylor. ‒ Mick pedig szépen szót fogadott, és elvégezte a gyakorlatokat! Már kész felnőtt volt, de egyszer sem láttam, hogy akár csak egy szóval is ellene szegült volna a szülei akaratának.

Szülei többek között ahhoz is ragaszkodtak, hogy Mick fizesse a saját költségeit. Azon a nyáron, mielőtt Mick megkezdte volna a tanulmányait az LKE-en, heti hétfontos fizetésért dolgozott beteghordozóként a Bexley Elmegyógyintézetben. Később erre úgy emlékezett vissza, hogy a diliház „nyüzsgött a nimfomániás nővérektől és ápoltaktól”, akik mind a fiatal beteghordozókra buktak. Micknek az ápoltaktól kevesebb félnivalója volt, mint az ápolónőktől. Egyikük, egy frissen bevándorolt, sötét hajú olasz, belökte Micket az egyik takarítószeres kamrába, ahol hősünk az ágyneműhalmok, felmosórongyok és ágytálak között állva veszítette el a szüzességét. Akárcsak máshol, az elsőéves hallgatók az LKE-n is rögtön belepottyantak a campus kavargó társadalmi életének a sűrűjébe. Nem így Mick, aki diáktársai többségének kezdetben visszahúzódónak és félénknek tűnt. ‒ Jóformán elbujdosott előlünk ‒ emlékezik vissza egyikük. ‒ Akik bejárók voltunk, általában megbeszéltük, hogy hova megyünk lógni a városba az előadások után, de ő sosem jött velünk. Több mint egy hónapig tartott, míg végre Micknél megmutatkoztak az önállóság első jelei. Összebarátkozott néhány, a művészetek iránt érdeklődő, főként diákszínész társával, és nemsokára már elfogadta a meghívásukat a tanítás utáni, délutáni városi kiruccanásokra, ahol Sir John Gielgud és Sir Laurence Olivier színészi teljesítményét vitatták meg az elmaradhatatlan néhány korsó sör mellett. Erről az időszakról később majd kiderül, hogy fordulópontot jelentett Jagger életében: ebben a stimuláló, új környezetben, idegenek társaságában, immár megszabadulva gyermekkora terheitől, ez a vézna, mulatságosan szélesre sikeredett szájú fiatalember most találja meg igazi önmagát. Innentől kezdve a családtagok kivételével mindenkinek örökre megszűnik Mike lenni. Ő mostantól Mick. Jagger új nevéhez és attitűdjéhez új imázs is tartozott, amelynek szerves része volt egy alaposan eltúlzott szexuális múlt ‒ és jelen. ‒ Mick tiszta ciki volt ‒ mondja Jilly, az egyik akkoriban csinos diáklány a Londoni Egyetemről, aki járatos volt Jagger köreiben. ‒ Ha véletlenül kettesben maradtunk, mindig elhúzódott tőlem… Szerintem pokolian tapasztalatlan és félénk volt még. Jaggernek hamarosan sikerült úrrá lennie a félénkségén, amihez nem az új londoni ismerőseitől kapta a segítséget, hanem egy meglehetősen dagi és egyszerű dartfordi bolti eladólánytól, Bridgettől. Jagger tizenkilenc éves volt, azaz egy-két évvel idősebb, mint amikor a legtöbb haverjának megvolt már az első barátnője, de biztonsággal megállapítható, hogy ezt a lemaradást szépen sikerült bepótolnia élete hátralévő részében. Miközben Jagger Mickként nagykanállal habzsolta új szabadságát, rég nem látott gyerekkori haverja, Keith Richards ugyancsak a főiskolai élet szépségeit kóstolgatta a Sidcup Művészeti Főiskolán mint „Ricky”. Richardsot, aki mindvégig megrögzött iskolakerülő volt a Dartfordi Műszaki Szakközépben, az érettségi előtt harminc perccel csapták ki az iskolából, miután elmulasztott megjelenni az érettségi napjára meghirdetett gyűlésen. (‒ Ez volt az utolsó szög a koporsómban ‒ emlékezik vissza.) De igazából nem bánta. A háború utáni Nagy-Britanniában rengeteg művészeti iskola működött, hogy a főiskolával szemben alternatívát kínáljanak bárkinek, akiben volt legalább körömfeketényi tehetség akár a vizuális, akár az előadóművészethez. Fene tudja, mi okból, de ezekből az iskolákból lényegesen kevesebb valamirevaló festő vagy

szobrász került ki, mint rockzenész szupersztár, ideértve John Lennont, David Bowiet, Eric Claptont, Jimmy Page-et vagy Pete Townshendet. Mire Keith bekerült a Sidcup Művészeti Főiskolára, Doris, az anyja már megvette neki az első saját hangszerét, egy Rosetti akusztikus gitárt, egészen pontosan hét angol fontért. Keith, aki végérvényesen a rock and roll szerelmesévé vált attól kezdve, hogy először hallotta Elvis Presley „Heartbreak Hotel”-jét, rühellte, hogy megtanuljon rendesen kottát olvasni, inkább tehát megtanult hallás után játszani („a szívből egyenesen az ujjakba”), és órákon át hallgatta John Lee Hooker, Muddy Waters, Chuck Berry és Buddy Holly lemezeit. A Sidcupban megismerkedett egy másik autodidakta zenészszel, Mick gimnáziumi iskolatársával és volt Blue Boy-taggal: Dick Taylorral. Azonnal rácuppantak egymásra. Bár Taylor eredetileg dobolni tanult, most rájött, hogy akárcsak Richardsnak, neki is az a szenvedélye, hogy olyan legendás blueszenészeket utánozzon akusztikus gitáron, mint amilyen Waters és Hooker. Akárcsak Micknek, Keithnek is rosszfiú híre volt az iskolában ‒ és Keith el volt rá szánva, hogy meg is szolgálja a hírét. ‒ Folyton szűk gatyákban járt, és bíborszínű ing meg farmerdzseki volt rajta, évszaktól függetlenül ‒ mondja Taylor. ‒ Nem emlékszem, hogy akár egyszer is láttam volna rajta mást. Meglepő módon kettejük közül Taylor volt a jobb muzsikus ‒ legalábbis akkoriban még. Richards mohón szívta föl a tudományt nála kissé csiszoltabb osztálytársától. Valahogyan ki kellett bírniuk a késő éjszakába nyúló zenélést anélkül, hogy másnap elaludjanak az órákon, így aztán előkerültek a drogok: a diétás tabletták, az orrcseppek, sőt a Midol brit variánsa is. ‒ Teljesen veszélytelennek tűnt az ügy ‒ mondja Taylor ‒, amíg az ember arra nem gondol, mihez vezetett ez az út Keithnél. Keith tudott a barátja bandájáról, a Little Boy Blue and the Blue Boysról, de Taylor nem szólt neki, hogy lépjen be hozzájuk. ‒ Keith igazából amolyan iskolai rocker volt ‒ mondja róla. ‒ Soha fel sem merült bennem, hogy érdekelhetné a dolog… Keith meg mafla volt, hogy megkérdezzen. De a sors 1961-ben közbeszólt egy decemberi reggelen, amikor Mick és Keith egymásba botlottak a dartfordi vasútállomáson, ahonnan mindkettejük vonata indult a saját iskolájába. Keithnek ott lógott a gitárja a nyakában, és észrevette, hogy Jagger néhány albumot szorongat a hóna alatt. De Mick volt az, aki végül odament hozzá. ‒ Azonnal megismertük egymást ‒ idézi fel Richards. ‒ „Szia!”, mondtam neki. Mire ő: „Hová mész?” És a hóna alatt Chuck Berry-, Little Walter- meg Muddy Waters-lemezek voltak. ‒ Chuck Berry! ‒ kiáltott fel Richards, amikor meglátta, hogy Micknél a Rockin’ at the Hops, Berry legújabb lemeze van. Keith mindaddig úgy gondolta, hogy Tayloron és néhány más emberen kívül ő az egyetlen egész Dartfordban, aki egyáltalán hallott Berryről. ‒ Te tényleg Chuck Berryt hallgatsz, apám? ‒ kérdezte Micktől Richards. A helyzet még ennél is izgalmasabb volt. Minthogy Berry albumait az Egyesült Királyságban nem lehetett kapni a boltokban, Mick egyenesen a chicagói Chess Recordsnak írt, hogy küldjenek neki néhány lemezt. És azok épp előző nap érkeztek

meg a postával. ‒ Hogy egymásra találtunk-e? ‒ kérdezi Richards. ‒ Hát persze! Ott áll egy hapsi Chuck Berryvel meg Muddy Watersszel a hóna alatt ‒ jóságos ég, naná hogy egymásra találtunk! A vonaton Richards megmutatta Micknek a gitárját, és megkérdezte, hogy gitározike. Mick tartózkodón csak annyit mondott, hogy pusztán szórakozásból énekel egy helyi bandával. Amikor a vonat befutott a sidcupi állomásra, Richards odafordult Jaggerhez, és meghívta teázni. ‒ És el ne felejtsd elhozni a lemezeidet! ‒ kiáltott még utána, miközben a vonat újra elindult. ‒ Később aznap Keith odajött hozzám, és így szólt: „Találkoztam a Mick haveroddal” ‒ emlékezik vissza Taylor, aki ekkor végre megkérdezte Keithtől, nem volna-e kedve a Blue Boysban játszani. ‒ Ésszerűnek tűnt, hogy mindnyájan összeálljunk ‒ mondja Taylor. ‒ Amit meg is tettünk. Mick Jagger és Keith Richards azonnal összebarátkoztak, és nem csak a zene miatt. ‒ Mi testvéreknek születtünk, csak épp véletlenül mások a szüleink ‒ jelenti ki Keith. Pedig alapvető különbségek voltak kettejük közt, hiába születtek mindketten ugyanabban a városban. Jagger, aki jó néhány fokkal feljebb állt a társadalmi ranglétrán, mint Richards, szófogadó és szorgalmas gyerekként nőtt fel, aki mindig is tiszteletben tartotta a szabályokat, ha ezen állt vagy bukott az előrejutása. Richards viszont még csak nem is a mentegetőző lógós volt, hanem „igazi bugris” ‒ nyilatkozza róla szeretetteljesen Taylor ‒, és magányos farkas. Keith kezdettől fogva tisztelte Micket. ‒ Keithnek imponált Mick intelligenciája, a drámai megjelenéshez való érzéke és az ambiciózussága ‒ állapítja meg Taylor. Mégis Mick rögeszmés ragaszkodása Keithhez volt az a szilárd alap, amelyre a világ legnagyobb rock and roll együttesének a hírneve épült. ‒ Keith sokkal felszabadultabb személyiség, mint Mick ‒ jelenti ki Taylor. ‒ Őneki egyetlen rögeszméje van, és az a gitárja meg a zene, és ez az, amit Mick kezdettől fogva felismert és ösztökélt is benne. ‒ Vagy még konkrétabban: ‒ Keithnek mindig volt annyi vér a pucájában, hogy bárkit elküldjön a francba, ha bármiben akadályozták. Mick túl számító, túl nagyravágyó az ilyen direktséghez. Phil May, egy másik Sidcup-növendék, akinek saját zenekara volt, a Pretty Things, néha beült, hogy meghallgassa a Blue Boyst. ‒ Hát, elég amatőrök voltak akkoriban még ‒ mondja May. ‒ De Mick már akkor is különleges figura volt. Képes volt rá, hogy megértse egy blues szövegének igazi jelentését, és azt a játékában ki is tudja fejezni. Mick nem egyszerűen énekelte a szöveget, hanem el is játszotta. Elérkezett 1962 kora tavasza, és Mick úgy érezte, ideje fizető közönség előtt is kipróbálnia új stílusát. Miközben a népszerű brit heti magazin, a New Musical Express egyik kiadását lapozgatta, felfigyelt egy parányi hirdetésre, amelyben egy új dzsesszklub március 17-i nyitásáról adtak hírt a közeli Ealingben. A klub tulajdonosa, Alex Korner, akkor már több mint tizenhat éve gitározott és bendzsózott a Chris Barber’s Jazz Bandben, és most, harminchárom évesen már az angliai R&B-mozgalom alapító atyjának számított. ‒ Amikor az ember belépett abba a klubba ‒ meséli Dick Taylor ‒, hirtelen úgy érezte magát, mintha Chicago déli oldalán járna, már ahogy mi azt elképzeltük. ‒ A vasútállomással átellenben lévő, parányi alagsori klubnak áporodott és fülledt levegője volt. Felette az utcán egy pékség és egy ékszerüzlet állt. A mennyezeten szabadon futó

vezetékekből állandóan csepegett a víz, ezért, emlékezik vissza Mick, kénytelenek voltak „egy irdatlanul mocskos lepedőt” kifeszíteni a színpad fölé. De hiába volt minden elővigyázatosság, minden este rácsöpögött a víz az erősítőkre, amitől csak úgy röpködtek a szikrák a közönség közé. A színpadon néha megállt a víz, olyankor a szanaszét kígyózó elektromos vezetékek némelyike akkorát szólt, mint a tűzijáték. Az áramütés fenyegető veszélye cseppet sem izgatta Micket és társait. Három héten át minden áldott este ott voltak, hogy meghallgassák a gitározó Kornert, kecskeszakállas szaxofonosát, Dick Heckstall-Smitht, a száznyolcvan kilós Cyril „Mókus” Daviest, a harmonikást és Charlie Wattsot, a dobost. ‒ Mire a harmadik hét végére értünk ‒ emlékszik vissza Taylor azt mondtuk: „Ezt mi is meg tudjuk csinálni. Sőt, jobban meg tudjuk csinálni.” A közönség soraiban olyan R&B-imádók is felbukkantak, mint Eric Burdon, Jeff Beck és Eric Clapton, és majd minden este megjelent egy alacsony, vörös képű és szalmasárga hajú fickó, aki a Ramrods nevű rockzenekar altszaxofonosa volt. Brian Jonesnak hívták, és Mickhez hasonlóan ő is egy viszonylag jómódú londoni kertvárosban nőtt fel. De őróla nehéz lett volna azt állítani, hogy szófogadó fiú. Tizenhat évesen sikerült teherbe ejtenie tizennégy éves barátnőjét, amire azonnal kirúgták az iskolából. Jones már tizenhét éves korában elkerült otthonról, és az éjszakai zenélés mellett (jó néhány hagyományos londoni jazz bandben megfordult) a legkülönfélébb munkákkal, teherautósofőrként, optikussegédként és buszkalauzként próbálta fenntartani magát. Tizenkilenc évesen faképnél hagyta az akkori barátnőjét, Pat Andrewst, miután a lány gyereket szült neki 1961-ben. Andrewst azonban nem lehetett lerázni, kinyomozta, hol lakik Brian, és kisfiát, Juliant kézen fogva egy szép napon megjelent, és beköltözött hozzá. Közben az ealingi klubban, ahol szombat esténként a Blues Incorporated nevű zenekarába énekeseket kereső Korner meghallgatást tartott az énekesi ambíciókat dédelgető rockerpalántáknak, Mick szorgalmasan iszogatta egyik korsó sört a másik után, hogy bátorságot gyűjtsön első nyilvános fellépéséhez. Mire felkapaszkodott a színpadra és matatni kezdett a mikrofonnal, saját bevallása szerint „már tök részeg” yolt. Sebaj. Richardsszal, Kornerrel és Wattsszal megtámogatva, Mick Chuck Berry „Around and Around” című számával debütált, és az előadás annyira jól sikerült, hogy a klub hírhedten szedett-vedett közönségének tátva maradt a szája. Korner és a klub többi házi zenésze, akik Richards vad gitározását egyszerű zajcsinálásnak tartották, Keitht félrelökve rohantak oda Mickhez, hogy gratuláljanak neki. Az ilyen, részben valódi, részben képzelt méltánytalanságok fél évszázadon át tartó sora akkor kezdődött. Micket azon melegében meghívták, hogy álljon be a következő hétre a Blues Incorporated majd kétméteres állandó vokalistája, „Long John” Baldry helyett. Jaggernek ez volt az első fizetős bulija ‒ néhány shillinget kapott, és ingyensört ‒, de ahhoz elég volt, hogy még akkor májusban otthagyja a saját zenekarát, és állandó háttérénekesnek szerződjön a Blues Incorporatedhez. Keith, Dick Taylor és a többi Blue Boys-tag tökéletesen megértette, hogy Mick nem szalaszthatja el ezt a fantasztikus

alkalmat. De azon azért elcsodálkoztak, mennyire nem esik nehezére megválnia a régi barátaitól. Az az igazság, hogy Korner csak hosszú vívódás után szerződtette le Micket. Annak ellenére, hogy a fiatal énekesnek ellenállhatatlan színpadi jelenléte volt, és az éneklése ellen sem lehetett kifogás, nem tudhatta, vajon Mick modorossága nem fogja-e elriasztani a klub nagy piás, proli törzsközönségét. Mick akkor még nem volt az az extravagáns, kétes nemű, magát illegető páva, aki később lett belőle. De már akkoriban is fel-alá ugrált a színpadon, félreérthetetlenül rázta ide-oda a csípőjét, és sejtelmesen lágy, nőies kézmozdulatai voltak. ‒ Őszintén szólva, Mick mozgása bárkit zavarba hozna ma is ‒ mondja Korner. ‒ Képzelje csak el, milyen hatása lehetett akkoriban. Az ealingi klubot szombat esténként zsúfolásig megtöltő bluesrajongókat még jobban zavarba ejtette volna, ha tudják, ki az, akit Mick utánoz a színpadon. Micket ugyanis valaki még Chuck Berrynél és Little Richardnál is jobban inspirálta ‒ és az nem volt más, mint Marilyn Monroe. Úgyhogy a színpadon egy gonosz Marilyn-paródiát adott elő esténként, kigúnyolva a színésznő minden gesztusát: a ringó járását, az ajakcsücsörítését, a kacér fejmozdulatát, ahogyan a haját hátraveti. ‒ Fogalmam sincs, miért ‒ mondta egyszer Kornernek Jagger ‒, de Marilynnek érzem magam. ‒ Amikor 1962 augusztusában Monroe meghalt, mindössze három hónappal az után, hogy Mick profi énekesi karrierje elkezdődött, Jaggert borzasztóan megviselte a dolog. ‒ Monroe igazi csábító volt ‒ mondja Korner és Mick is annak képzelte magát. Jagger tökéletesen felforgatta a férfiról alkotott általános elképzelést. Micknek azonban volt némi hiányérzete ‒ egészen addig, amíg meg nem jelent a színen egy újonc, bizonyos P. P. Ponti, és énekelni nem kezdte a blues egyik legnagyobbjának, Robert Johnsonnak a „Dust My Broom” című számát. Richards és Jagger elmélyült figyelmének tárgya azonban nem P. P. Pond volt, hanem az őt kísérő slidegitáros: egy szőke fiatalember, tökéletesen szabott öltönyben, akit Pond mint Elmo Lewist mutatott be a hallgatóságnak. Lewis bravúros játéka ‒ különösképp a fogástechnikája és kemény, szaggatott stílusa ‒ valósággal elbűvölte Keitht. Mickre ugyanilyen mély benyomást tett Lewis színpadi mozgása, ahogy behajol a közönség fölé, incselkedik velük, hogy aztán hirtelen megpördülve visszavonuljon. Jagger valami latens kegyetlenséget vélt felfedezni Elmo Lewisban, amit egyszerre érzékinek és izgalmasnak is talált. Mick aznap éjjel elhatározta, hogy magáévá teszi a fiatalember igencsak goromba arckifejezését. Ahogy a szám véget ért, Mick felrohant a színpadra, és meghívta Lewist egy italra. A fura jövevény elfogadta a meghívást, azzal a feltétellel, hogy Jagger lesz szíves őt az igazi nevén szólítani: Brian Jonesnak hívták. Alig telt el néhány hét, és Jones magához ragadta a kezdeményezést: új bandát alakított a sajátja és a Blue Boys alkotórészeiből. Nem kérdezett senkit, egyedül eldöntötte, hogy az új együttest Muddy Waters „Rollin’ Stone” című dala után Rolling Stonesnak fogják hívni. Mindannyian szívből utálták ezt a nevet, Mick talán a leginkább. Jagger fő kifogása furcsamód éppen az volt, hogy ő R&B-énekesnek tartotta magát, és a „Rollin”’ szó sokakat félrevezethet, még azt hihetik, hogy a zenekar rock and rollt

játszik… De senki sem erőltette tovább a témát, végül is akkor még az együttes Jones bandája volt. Mégis, amikor a Jazz News tudósítani akart arról, hogy a zenekar július 11-én debütál a népszerű londoni Marquee Clubban, az interjút Mick vállalta el mint a zenekar szóvivője. A riportban arról sem hallgatott, hogy erős fenntartásai vannak a Rolling Stones névvel kapcsolatban. ‒ Remélem, nem gondolják majd ‒ nyilatkozta a lapnak ‒, hogy mi valami rock and roll banda vagyunk. Pedig pontosan ezt gondolták, amikor Mick a szokásos világoskék pulóverében elkezdett fel-alá ugrabugrálni a színpadon, miközben Keith és Brian (egyelőre még mindig Elmo Lewis álnéven) ádáz harci kedvvel a húrok közé csaptak. ‒ Három taktus után kiderült, hogy utálják, amit csinálunk ‒ emlékezik vissza DickTaylor, a Stones basszusgitárosa. ‒ Ki nem állhatták a pofánkat, különösen Mickét. De azért volt egy hangos kisebbség a közönség soraiban, akik nem értettek egyet a dzsessz purista rajongóival, és a véleményüknek úgy adtak hangot, hogy épp akkora hangerővel biztatták őket, mint amekkorával a klub törzsközönsége pfujolt. Harold Pendleton, a Marquee menedzsere a fellépés után azt mondta ugyan, esze ágában se lett volna, hogy szerződtesse Micket, ha tudja, hogyan énekel, de rájött, hogy soha életében nem tapasztalt még ilyen érzelmi kitörést, mint amilyet ez a banda váltott ki a közönségből. Pendleton nagyon világosan értésükre adta, hogy ő személy szerint „undorodik” az előadásmódjuktól, de azért meghívta őket, hogy játsszanak attól kezdve minden csütörtök este. Noha nem volt állandó dobosuk ‒ akkoriban még nem sikerült Charlie Wattsot a fedélzetre csalni a Rolling Stones hétről hétre nagyobb tömegeket vonzott. Pendleton, aki ráérzett a zenei közízlés küszöbönálló korszakváltó átalakulására, a kedd estékre leszerződtetett egy másik, ugyancsak nem túl jól fésült zenekart, a High Numberst. Az együttes később a The Whora változtatta a nevét. Mick, aki annak ellenére, hogy az együttes sikeres volt, és fellépései megtöltötték a Marquee Clubot, még mindig nem volt meggyőződve arról, hogy a zenei karrierben találja meg a biztos jövőt, folytatta a Londoni Közgazdasági Egyetemen megkezdett tanulmányait. Egy ideig eljátszott az ötlettel, hogy esetleg újságíró vagy politikus legyen belőle, de aztán gyorsan feladta mindkettőt, mert úgy látta, „túl sok kemény munkára lenne szükség”. Esze ágában sem volt csalódást okozni a szüleinek, sem az, hogy feladja az ösztöndíját, amiből élt. Egy az önállóság irányába tett fontos lépésre azért elszánta magát, amikor kiköltözött a szülei házából, és Briannel és Keithszel együtt bérelt egy két hálószobás lakást az Edith Grove 102. szám alatt, Chelseaben. A nyirkos, penészszagú lakás, amelyben a fürdőkád a konyhában állt, egyetlen bánatos villanykörte csüngött le a plafonról, a falakról hámlott a festék, és a közös illemhely két emelettel följebb, a folyosó végében volt, nem nagyon emlékeztette Micket kényelmes, felső középosztálybeli dartfordi múltjának körülményeire. Akármilyen meglepő, Jagger azonnal otthon érezte magát. A padlót hamarosan elborították a cigarettacsikkek, a penészes, félig megrágott szendvicsek és az üres sörösüvegek. A szeméthalomban patkányok futkostak. A hely lakályosságát tovább

fokozandó, Mick, Keith és Brian telekenték a falakat ürülékkel, aztán szignálták az „alkotást”. Egy ideig köztük tanyázott egy fura szerzet is, Jimmy Phelge. Ha lehet még überelni, az ő szokásai még a lakótársaiéinál is visszataszítóbbak voltak. Amikor Mick hazaért az iskolából, Phelge többnyire a fejére húzott pisifoltos, kakacsíkos alsógatyában fogadta ‒ amúgy más nem is volt rajta. De Phelge képtelen volt előteremteni a reá jutó bérleti díjat, és alig egy hónap elteltével nyoma veszett. ‒ Magamban azon gondolkoztam: „Tényleg vannak emberek, akik így élnek?” ‒ meséli Dick Taylor, aki mindig úgy ismerte Jaggert, mint aki kínosan nett. ‒ Láthatóan ez az egész a szülei elleni lázadásról szólt. Komolyan mondom, óriási élmény volt Micket ebben a disznóólban látni… ahogy térdig gázol a ganajban. ‒ Olykor az alattuk lévő emeletről feljött hozzájuk az ott lakó két középkorú asszony (Keith csak „a két vén csoroszlyának” becézte őket), és kitakarítottak. Cserébe Brian, Keith és Mick felváltva kefélgették őket. ‒ Úgy tűnt ‒ mondja Keith ‒, meg voltak elégedve ezzel a felállással. Ahogy Mick megszabadult polgári életének minden rekvizitumától, a beszéde is megváltozott. Kicsit affektált nagypolgári beszédmódját egyik napról a másikra orrhangú cockney kiejtésre változtatta. Közben Keith meg egyre választékosabban kezdett el beszélni. ‒ Beszédstílust cseréltünk ‒ hülyéskedett később Mick. Akkor, 1962 telén, nem a zenélés volt a fő problémájuk, hanem a puszta létfenntartás. Egyetlen fillér nélkül a sivár lakásban, ahol az elektromos kályha csak érme bedobása után kezdett el működni, Keith, Brian és Mick minden éjjel egymáshoz bújva aludtak ugyanabban a dupla ágyban, hogy valamiképp átmelegítsék egymást. Ez a kissé szokatlan együtt alvás csak kihangsúlyozta a Stones tagjait egymáshoz fűző homoerotikus szálakat. Lakótársai legnagyobb megdöbbenésére Mick, aki talán még mindig a nemrég elhunyt Marilyn hatása alatt állt, kifejezetten női szerepre vállalkozott a háztartásban. Vastagon alapozót kent a képére, arra jó sok arcfestéket, a lábkörmeit pedig tulipirosra lakkozta, hogy passzoljanak az ajakrúzsához. Pulóverét hintőporszínű vászon házikabátra cserélte, a haját levendulaszín háló fedte, nejlonharisnyát és magas sarkú cipőt viselt. ‒ Mick mindenkinek boldogan integetett az utcán ‒ idézi fel Keith. ‒ „Ó! Kérlek, ne!” ‒ úgy nézett ki, akár egy igazi köcsög a King’s Roadról. Briannel elkezdtünk kan buzit játszani, és jót röhögtünk rajta. Ez a szörnyűséges szerepcsere és szereptévesztés most is megy még. Mick vagy hat hónapig játszotta a homokost. Jagger nemcsak a saját személyisége biszexuális hajlamait akarta megismerni, hanem arra is kíváncsi volt, milyen hatást tud gyakorolni másokra ezzel az állandó nemi bújócskázással. Amikor levetette a férfiasság álarcát, attól Keith és Brian hite is megingott a sajátjukban. Ha ilyen heves hatást tud kiváltani a barátaiból, vajon mit szólna hozzá a közönség? Mick tulajdonképpen Brianre volt féltékeny, amiért ellopta tőle Keitht. Jagger továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy folytassa a tanulmányait, és amíg ő ideje javát az egyetemen töltötte, társai otthon maradtak és egész nap gyakoroltak, csak rövid időre mentek ki az utcára, hogy összekaparjanak valami kis pénzt, hogy legalább cigire teljen. Amikor napközben a lakásban csökkent a hőmérséklet, egymás mellé bújtak az ágyba Mick nélkül, mocskos vicceket meséltek egymásnak és hülye pofákat vágtak, hogy

megröhögtessék a másikat. A „Nanker” ‒ égnek álló orr, lecsüngő szemhéj ‒ Jones specialitása volt, amitől Richards kivétel nélkül minden alkalommal hisztérikus röhögőgörcsöt kapott. Nem szült jó vért, hogy Mick nem szentelte ugyanúgy minden energiáját a zenekarnak, ahogyan a társai. Ő egyelőre még mindig több vasat tartott a tűzben azáltal, hogy folytatta az iskolát, és bár ösztöndíjat és a szüleitől nagyvonalú apanázst kapott, abból a társainak semmit sem adott. Miközben Mick egyedül járt vacsorázni az éttermekbe, Keith és Brian kínjában hívatlanul beállított a szomszédoknál tartott bulikra valami ételmaradékért, vagy betörtek egy közeli lakásba, hátha valamelyik komódfiókban akad egy kis félretett aprópénz. Amikor Mick rájött, Brian arra készül, hogy visszahozza a helyére a régi énekesét, P. P. Pondot (alias Paul Jones, a Manfred Mann későbbi vezető énekese), nekifogott, hogy a Jones és Richards között szövődött köteléket örökre elvágja. Jagger olyan ügyes szexuális játékba kezdett, amelyet a későbbi élete során még sokszor megismételt. Elcsábította Pat Andrewst, Brian kisfiának, Juliannek az anyját. Bár Brian már nem volt szerelmes Patbe, sőt nyíltan csalta, érzékeny egója nem bírta elviselni, hogy „ez a kis King’s Road-i köcsög” felszarvazza. ‒ Szerintem kizárólag azért kefélgette Patet, aki igazán nem volt túl vonzó ‒ vélte Ian Stewart, a tagbaszakadt irodai kézbesítő, aki akkor már az együttes billentyűse volt ‒, hogy Briant kikészítse. Amikor már úgy érezte, Brian elbizonytalanodott és már elég sérülékeny, Mick rászánta magát a kegyelemdöfésre. Ha éket akar verni Keith és Brian közé, legjobb, ha elcsábítja Briant. El is csábította, legalábbis a hosszú combú német modell, Anita Pallenberg szerint, akinek Briannel, Keithszel és Mickkel is akadt dolga. Állítólag magától Briantól tudta meg a Mickkel folytatott viszonya részleteit. Mick mesterkedése azonban visszafelé sült el. A Jonesszal lezajlott rövid szexuális kaland mélyen felkavarta, és nem tudta eldönteni, végül is ki csábított el kit. ‒ Brian jó néhány hidat felégetett maga mögött, amikor úgy döntött, hogy Mick ágyába bújik ‒ mondja Pallenberg. ‒ És ha jól gondolom, Mick mindig is megvetette őt, amiért belement a csapdába. A későbbi évek során rengeteg pletyka keringett arról, hogy Mick meleg, de akkor meg az volt a látszat, hogy Brian követett el durva tapintatlanságot azzal, hogy megszellőztette Mick gyengeségeit. Brian számára ez a fura szerelmi háromszög tragikus következményekkel járt. Bár az is igaz, hogy a csoport tagjai között fennálló fura viszony olyan szakmai, fizikai és érzelmi energiákat szabadított fel mindnyájukban, amelyre külön-külön képtelenek lettek volna. Mindeközben Mick sasszemmel figyelt egy újsütetű formációt, amelynek a nevét legalább annyira utálta, mint a Rolling Stonest. Amikor a tudomására jutott, hogy mekkora sikert aratott a Beatles 1962 novemberében megjelent első dala, a „Love Me Do”, Jagger berontott a fürdőszobába, és azonnal okádni kezdett. Cseppet sem volt meggyőződve arról, hogy Nagy-Britanniában egyszerre két jól menő zenekarnak is helye van. A Beatles egy hajszállal lekörözte a Rolling Stonest. Valójában Angliában éppen akkor kezdett kibontakozni egy kulturális reneszánsz, amelynek a hatása messze túlmutatott a popzene világán. Mary Quant lett a Carnaby Street környéki divatközpont új királynője, és attól fogva az ifjúság kizárólag Edward

korabeli stílusban szabott kabátban, magas sarkú csizmában, testhez simuló, fekete harisnyanadrágban és műanyag miniszoknyákban járt. A divatmagazinok címlapjait Twiggy és Jean Shrimpton képei borították el, akik először viselték a fiatal, kreatív női fodrász, Vidal Sassoon fura, ék alakban vágott frizuráit, és a divatot érzékenyen követő ifjak is felcserélték a háborús évek óta változatlan stílusban rövidre nyírt hajviseletüket az új gombafrizurára, amelyet a négy liverpooli divatdiktátor tett örökre halhatatlanná. Abban az évben mutatták be az Oscar-díjas Tom Jonest, James Bond lett mindenki kedvenc akcióhőse, és az olyan brit filmsztárok, mint Peter O’Toole, Albert Finney, Vanessa és Lynn Redgrave, Alan Bates és Julie Christie lassan az Egyesült Államokban is hódító útra indultak. David Frost szatirikus tévésorozata, a That Was the Week That Was hatalmas sikert aratott az Atlanti-óceán mindkét partján, míg a Beyond the Fringe, a Stop the World ‒ I Want to Get Off és az Oliver! telt házak előtt futott mind a West End, mind a Broadway színházaiban. Ezek csak az első ágyúlövései voltak a küszöbönálló Brit Inváziónak, amelyből Mick sem szeretett volna kimaradni. De Jagger, aki még mindig távolról sem gondolta volna, hogy a zenélésből megélhet, folytatta a tanulmányait, miközben az együttesben egymást érték a balhék. Dick Taylor otthagyta a bandát, és beiratkozott a Királyi Művészeti Főiskolára. (Később aztán mégis visszatért a zenei karrierhez, és a Pretty Things basszusgitárosa lett.) Taylort Bill Wyman (igazi nevén Bill Perks) váltotta fel, egy nős raktári alkalmazott, aki korábban passzióból játszott más londoni zenekarokban. Wymant, aki 26 évesen és egy kisfiú apjaként jóval idősebb volt a többieknél, kizárólag azért vették be, mert hozta magával a saját hangfalát és erősítőjét. Ideiglenes jelleggel az R&B-veterán Carlo Little ült be dobosnak. ‒ Eszelős egy társaság volt ‒ mesélte. ‒ Fogalmuk se volt róla, miből fognak megélni, az egyéni szokásaik pedig, mit mondjak, gusztustalanok voltak. A ruhájuk olyan büdös volt, mintha hónapok óta nem mosták volna ki. ‒ De Littlet is lenyűgözte Mick ambiciózussága. ‒ Nem úgy, mint a többiekről, róla érezni lehetett, hogy sztár akar lenni ‒ mondta Little. ‒ Nem lehetett nem észrevenni. Az is nyilvánvaló volt, hogy Mick egészen különleges képességekkel járul hozzá az együttes sikeréhez. Little addig még hasonló előadót sem látott. ‒ Már azokban az időkben is egészen fura légkört árasztott magából ‒ mesélte Little, aki olyan lebujokban játszott velük, mint a windsori Ricky-Tick Club vagy a suttoni Red Lion Pub. ‒ Az ember szinte feszengett, amikor Jagger őrült ugrándozását nézte a színpadon, de mégsem tudtam levenni róla a szemem. Hihetetlenül szuggesztív volt, amit csinált. De Mick továbbra is rajta tartotta a szemét Charlie Wattson, és 1963-ban újévkor végre sikerült rádumálnia a kutyaképű, jampecruhás dobost, hogy csatlakozzon hozzájuk. Az új felállású Rolling Stones ‒ Jagger, Richards, Jones, Wyman, Watts és a zongoránál Ian „Stu” Stewart ‒ 1963. január 14-én debütált a sohóbeli Flamingó Jazz Clubban. A Flamingó fekete bőrű törzsközönségének nem nagyon tetszett, ahogy Mick véres verejtékkel megpróbál úgy énekelni, mintha közülük való volna. A fehérek meg, csupa keményvonalas dzsesszrajongó, egyszerűen amatőrnek tartották őket. Egyetlen fillér nélkül a zsebükben, csüggedten és újabb csonthasogatóan hideg tél elé nézve a fűtetlen Edith Grove-i lakásban, Micknek, Keithnek és Briannek lassan kezdett teljesen kicsúszni a talaj a lába alól. A fehérneműiket néhány havi hordás után mosás

helyett egyszerűen kihajigálták az ablakon, és máglyát raktak belőlük a ház előtti gyepen. Amikor Keith egyszer véletlenül kizárta magát a lakásból, hazatérve a gitártokjával beverte az egyik ablakot, és úgy mászott be. Az üveget nem pótolták, attól fogva beesett az eső, és befolyt a hólé. Mick rászokott, hogy a lakásba érkező vendégeket anyaszült meztelenül fogadja, a szomszédoknak pedig minden átmenet nélkül trágárságokat vágott a fejéhez, ha összetalálkozott velük a folyosón. A legbiztosabb jele annak, hogy az Edith Grove 102. számú ház lakóit hajszál választja csak el a teljes őrülettől, talán az az eset volt, amikor Mick és Keith, az új fellépéseik dátumait hírül adó röplapok széthordása után hazatérvén, a maradék plakátragasztót a fürdőkádba öntötték. A hagymázas kísérlet további részeként Mick öreg zoknikat, cigarettacsikkeket, ételmaradékot, újságokat és sörösüvegeket dobált a bugyborékoló, ragacsos masszába. ‒ A ragacs egyre csak nőtt, lassan kihömpölygött a fürdőszobaajtón, be a konyhába, végül ellepte az egész lakást ‒ mondja Taylor. ‒ Maga volt a kész őrület. A csapat életkörülményei talán Bili Wymant borzasztották el a legjobban. ‒ Ezek csak ültek ott az ágyon, körülöttük több száz félig üres üveg, volt, amelyikből már kinőttek a gombák ‒ mondja. ‒ Úgy éltek, mint a patkányok. Mick egy tizenhét éves, kezdő énekesnőnél, Cleo Sylvestrenél keresett vigaszt. Cleo, aki trinidadi szülők gyermeke volt, még iskolába járt, de valahogyan minden este megtalálta a módját, hogy elszökjön hazulról és a Stones nyomába eredjen, bárhol léptek is fel. ‒ Mick akkoriban nem volt az a típus, akitől minden lánynak megdobban a szíve ‒ idézi fel Sylvestre, aki később színésznő lett, a brit televízióban és a színpadon is ismertté vált. ‒ A barátnőim cseppet sem voltak féltékenyek. ‒ Először kikosarazta Micket, azt mondta neki, már van barátja. De Mick elszántságát csak fokozta, hogy egy másik hímmel kell megküzdenie a lány kegyeiért. Ez a jellemvonása a következő évtizedekben is megmaradt, bármelyik nemről lett légyen szó. ‒ Jóformán féltem találkozni vele ‒ mondja Sylvestre. ‒ Én csak egy búcsúpuszira vágytam, de ő szexet akart. ‒ A lányt Mick műproli viselkedése sem tévesztette meg. ‒ Én tényleg cockney akcentussal beszéltem ‒ meséli Cleo úgyhogy pontosan tudtam, hogy ő csak játssza az agyát. ‒ De ez a fiatal, fekete bőrű lány tényleg szeretett volna mindent megtudni az amerikai zenéről, és kezdettől fogva világosan látta, hogy Mick „hihetetlenül jó előadó. Más volt, mint a többiek, igazán eredeti. És ha énekelni kezdett, tökéletesen amerikainak hangzott.” Mick a következő másfél éven át szerelmes levelekkel árasztotta el Sylvestret, amelyekből ‒ azon túl, hogy kissé negédesek voltak ‒ valósággal sütött a gyermetegség. „Olyasvalakire vágyom, akivel mindent megoszthatok, akit tisztelhetek, akivel nem csak lefekszem időnként ‒ írta Mick az egyik levélben. ‒ Cleo, mit tettél velem?” Az egyik korai Stones-slágert Mick Sylvestrenek küldött egyik Valentin-napi üdvözlőkártyája inspirálta. „Let’s spend the night together ‒ állt a kártyán ‒, before I fall apart.” Brian mindeközben az együttes puszta fennmaradása miatt aggódott. A Rolling Stonest ugyanis kitiltották megszokott helyükről, a Marquee Clubból, miután Keith ittas állapotban kezet emelt Harold Pendletonra, a klub tulajdonosára.

Óriási szerencséjükre váratlanul megjelent a színen Giorgio Gomelsky, ez a fellengzős fehérorosz impresszárió, aki éppen akkor nyitott egy vadonatúj bluesklubot Richmondban, ebben a felkapott londoni negyedben. Gomelskynek megtetszett a Stones zenéje ‒ és különösen Mick. Méghozzá annyira, hogy megígérte, amíg talál nekik helyet a klubja sűrű programjában, megpróbálja elhelyezni őket más szórakozóhelyeken, hogy legalább addig se kelljen bolti lopásból fenntartaniuk magukat, ha nem akarnak éhen halni. Bill Wyman tátott szájjal nézte, ahogy Mick Surrey koszos lebujaiban, az Eal Pie Islandben meg a Ken Colyer’s Clubban utánozhatatlan színpadi szökdécselését tökéletesíti. ‒ Hát, nem kevés bátorság kellett hozzá ‒ állapítja meg Wyman. ‒ Mert, mondjuk, ha én ültem volna a közönség soraiban, biztosan azt gondoltam volna, hogy Mick egy közönséges kis buzi. Nem így Gomelsky, aki egészen a kezdetektől olyan őszintén hitt az együttesben, hogy hirdetéseket vásárolt a szakmai lapokban, és azokban kürtölte világgá az „utánozhatatlan, semmihez sem hasonlítható, mindenkit megőrjítő Rolling Stones” közelgő fellépését. Rövidesen minden hétvégén önfeledten sikongató, lábukkal a ritmust verő hívek százai keltek útra London központi kerületeiből, hogy a félórás vonatozás végén dugig megtöltsék Gomelsky egyelőre még névtelen klubját. ‒ Ezek teljesen bediliztek ‒ mondta Gomelsky. ‒ Letépték az ingüket, és az asztal tetején táncoltak. ‒ A Stones a negyvenöt perces szetteket mindig Bo Didley „Doing the Craw-Daddy” című számával fejezte be, és bár Gomelskynek halvány sejtelme sem volt róla, hogy mi a fene lehet az a crawdaddy (apró, homárra emlékeztető, tízlábú páncélos tengeri rák ‒ a ford.), úgy gondolta, tökéletesen jó lesz egy klub nevének. ‒ Kezdettől fogva Mick volt a csodafegyverük ‒ mondja Phil May, Richards egyik haverja a Sidcup Művészeti Főiskoláról. ‒ Elképesztő jelenség volt, mindenkit felvillanyozott, hamisítatlan őstehetség. Mielőtt Mick feltűnt, az volt a szokás, hogy a csajok körbevették a színpadot, közben a pasik hátravonultak a bárpulthoz, és igyekeztek közömbös képet vágni. Most fordult elő először, hogy inkább a férfiak tolongtak a színpad körül; némelyik képes volt félrelökni a nőket, és akár összeverekedni valamelyik másik pasival, hogy közelebb furakodhasson Mickhez. Jagger volt az első olyan előadó, akinek mindkét nemre hatása volt ‒ nőkre, férfiakra, és a melegekre is. Soha senkinek nem sikerült sem előtte, sem azóta ennyire felizgatnia mindkét nembelieket. A Stonesnak Jaggeren kívül volt más titkos fegyvere is. Miközben Mick valósággal fürdött a reflektorfényben, a háttérben Brian fáradhatatlanul azon dolgozott, hogy a Stonest leszerződtesse valaki egy lemezfelvételre. Segítséget kért az egyik barátjától, az IBC Studio hangmérnökétől, Glyn Johnstól, hogy elkészíthessenek egy öt dalból álló demolemezt. Amikor egymás után hét lemezkiadótól is visszajött a demó, senki nem volt úgy elkeseredve, mint a mindig szemfüles Mr. Jones. De akadt jó hír is: 1963. április 13-án a Richmond and Twickenham Timesban megjelent az első újságcikk a Rolling Stonesról. „A dzsessz beatnikjeit a zene mágnese vonzza Richmondba” ‒ írta Barry May, hozzátéve, hogy Mick „az együttes motorja”.

Bár a leírás Jonesra is igaz lett volna, ő szívből örült az írásnak, és mindenkinek boldogan mutogatta. Gomelsky ennél is tovább ment. Felbérelt egy stábot, hogy egy R&Bdokumentumfilmhez vegyék fel a Rolling Stones játékát, aztán addig nyaggatta Peter Jonest, az egyik legbefolyásosabb zenei magazin, a Record Mirror szerkesztőjét, amíg az beleegyezett, hogy ő személyesen készítsen velük riportot a filmben. ‒ Nem teljesen önszántamból mentem oda ‒ emlékszik Jones. ‒ De Giorgio kedvéért elvállaltam. A medveölelésű, mindenkit vállon veregető, nyájas oroszt szinte mindenki szerette, aki ismerte. Mick viszont a kettejük közötti viszonyban hűvös, igazi brit tartózkodással bánt vele, és Gomelsky kicsit földhözragadt beszédstílusát faragatlannak és „idegesítőnek” tartotta. Abban persze nem akarta megakadályozni, hogy az együttesért kitegye a lelkét ‒ főleg ha a Stonest semmi sem kötelezi arra, hogy később hálásnak kelljen lennie. Amikor Brian szerződésben is rögzíteni akarta, hogy Giorgio a menedzserük ‒, aki pedig még a hétvégi fellépésekből neki járó pénzről is lemondott, hogy a fiúk valahogy átvészeljék a telet ‒, Mick kifogást emelt. Ez az ember nemcsak idegesítő, érvelt Jagger, de ráadásul jelentéktelen figura, akinek nincsenek olyan kapcsolatai, amelyek lökést adhatnának az együttes szakmai karrierjének. Gomelsky a maga részéről egy cseppet sem aggódott. Ő úgy gondolta, szóban megegyeztek Mickkel és Briannel, és az neki bőven elég volt. Amikor Peter Jones eljött a filmfelvételre, a Crawdaddyben a fiúkon kívül egy lélek sem volt, csak Giorgio állítgatta a kamerákat. De Mick és a fiúk így, közönség nélkül is olyan pokoli erővel adták elő Bo Diddley egyik dalát, a „Pretty Thing”-et, hogy Jones szerint „még az üres teremben se bírt az ember ülve maradni a székén”. Mick és Brian, akik tisztában voltak vele, hogy a Record Mirror tulajdonosa a Decca lemezkiadó, sarokba szorították az újságírót. Miközben Peter Jones udvariasan hallgatta őket, folytonosan egymás szavába vágtak, amiből kínosan kiviláglott, hogy micsoda ádáz harcban van egymással Mick és Brian az együttes vezetői pozíciójáért. A Record Mirror áprilisi számában megjelenő cikkben Mick azt a furcsa kijelentést tette, hogy az együttes kizárólag amerikai szerzők dalait fogja játszani. „Mert legyünk őszinték, el tudnak képzelni egy brit szerző által írt R&B-dalt? Kizárt esetnek tartom.” Éppily furán hatott a riporternek az a véleménye, miszerint a Stones zenéje „csak távoli rokonságot mutat a rock and roll-lal”. 1963. április 14-én a Crawdaddy közönsége hangos lábdobogással és őrült sikoltozással nyilvánította ki tetszését, amikor Mick teli torokból üvöltve előadta Bo Diddley „Road Runner” című számát. Micknek elsőre nem tűnt fel az a négy, egyforma, bokáig érő fekete bőrkabátot viselő férfi, akiket Giorgio odakísért egy asztalhoz. Bár Jagger véleménye Gomelsky kapcsolatairól a zenei világban, és ennek következtében menedzseri kvalitásairól mit sem változott, Giorgio mégiscsak ismerte Johnt, Pault, Georgeot és Ringót, és meghívta őket a klubba, hogy hallgassák meg a Rolling Stonest. Miközben széket tolt Lennon alá, Giorgio felpillantott a színpadra, és intett Micknek, aki azonnal hamuszínűre sápadt. Richards csak tátott szájjal bámult, Bill Wymannek meg, mint később elmesélte, csak az villant az agyába, hogy „Na, bazdmeg, itt a Beatles!”.

Ami azt illeti, a Beatlest teljesen lenyűgözte, amit ott láttak aznap este. A zene világában nem volt párja ennek a vézna, sápadt bőrű angolnak, aki úgy tudott énekelni, mint egy Mississippi deltavidékéről származó fekete, és közben úgy ugrált és vonaglott a színpadon, mint egy ideggörcsös báb. Afelől sem lehetett kétség, hogy bármilyen bizarr látványt nyújtott is Jagger a kificamodott, ide-oda lóbált tagjaival, hihetetlenül erős szexuális aurája volt, amely megbabonázta a nőket és a férfiakat egyaránt. Amikor befejezték a szettet, Mick odalépett a négy gombafejűhöz, és meghívta őket egy italra az Edith Groveba. Hasonlóan az előttük járókhoz, belépve ebbe a szentélybe, a Beatles tagjai is azonnal úgy reagáltak, hogy ilyen förtelmes lakásban még sohasem fordultak meg. Mindazonáltal méltóztattak még további három órán át ott maradni, és Mickékkel piálni. Ez a kilenc srác, akik nemsokára egy egész generáció zenei ízlésének a formálóivá lettek, aznap éjjel csak viccelődött egymással, nevetgéltek, történetekkel szórakoztatták egymást, és a bluesénekes kontra rocker témáról vitatkoztak, miközben derekasan döntötték magukba a sört. John Lennon cseppet sem titkolta vendéglátói előtt, hogy az általuk oly nagyra tartott Jimmy Reed dalait „vacaknak” tartja, de ettől még Brian megkérte mind a négy Beatlest, adnának neki egy kézjegyükkel ellátott fényképet. Miután elmentek, Jones fogta a hússzor huszonöt centis, fényes, aláírt fényképet, és felrajzszögezte az Edith Grove-i lakás mocskos falára. A rá következő hónapokban, miközben a banda tagjai azt tervezgették, miként körözzék le a Beatlest, és váljanak ők a világ legelső együttesévé, John, Paul, George és Ringó fényképe nemcsak inspirációul szolgált Micknek és haverjainak. Dartscéltáblának is használták.

„Mick mindig pontosan tisztában volt a világban elfoglalt helyével, és azzal is, hogy ez mit jelent. Mindig is szimbólumnak képzelte magát, és ha még lehetett bármit fokozni rajta, fokozta is.” PHIL MAY, ZENÉSZ ÉS BARÁT

„Micknek muszáj mindig a kezében tartania a kormányrudat ‒ ő adja ki a parancsokat, és ő hozza meg a döntéseket.” CHRISSIE SHRIMPTON, KORÁBBI SZERETŐ

„A szája hatalmas. Egyszerre vonzó és gusztustalan, nőies és férfias ‒ ritka jelenség.” CECIL BEATON

„Az a helyzet, hogy Mick nem szereti a nőket. Sohasem szerette. ” CHRISSIE SHRIMPTON

„Amikor megismertem Micket, az első pillanattól fogva tudtam, hogy Keithbe szerelmes. Ez azóta sem változott.” ANITA PALLENBERG

3 Koszos, udvariatlan, morc, láncdohányos, pofátlan ‒ és zseniális ÁLLANDÓAN nevetett, csinos volt, és folyton játszotta az eszét ‒ mondja Chrissie Shrimpton, az akkor tizenhét esztendős, titkárnőképző tanfolyamra járó diáklány, aki már akkor szemet vetett Mickre, amikor az először lépett színpadra még Alexis Korner ealingi klubjában. Chrissie mindig igyekezett a színpad közelében helyet találni, és bár Mick sokszor szemezett vele előadás közben, személyes találkozásra nem került sor. Elhatározta, hogy aznap este majd másképp lesz. Miután fogadást kötött a barátnőjével, eléri, hogy Mick megcsókolja, Chrissie a számok közötti szünetben felfelrohant a színpadra, és teljes erőből szájon csókolta Micket. A csók átszellemültsége meglepte: Mick kifejezetten nőiesnek tűnt, és a lány arra számított, hogy a srác majd hátrahőköl. Ehelyett azon kapta magát, hogy lihegve bámul Mick kék szemébe, amelyben észrevett egy barna csíkot ‒ ez is csak megerősítette azt a benyomását, hogy Mick „senkihez sem hasonlítható”. Noha Jagger a színpadon, alulról nézve a valóságosnál nagyobbnak tűnt, közelről kiderült, hogy erről szó sincs: százhetvenhárom centiméter magas volt, ötvennyolc kiló, és a feje aránytalanul nagy a törékeny termetéhez képest. És az arcát pattanások borították. Mindez azonban nem sokat számított a feltűnően csinos, vörösesbarna hajú Chrissienek, akinek a nővéréből, Jean Shrimptonból később az egyik legkeresettebb manöken lett. Chrissiet ugyanaz a szexuális vonzerő érintette meg Mickben, amelyet egy szemfüles fiatal ügynök, Andrew Oldham is felfedezett benne. ‒ A Rolling Stones mellett a Beatles tagjai templomi kóristafiúknak tűntek ‒ mondja Oldham, egy a háborúban elpusztult amerikai pilóta törvénytelen fia. ‒ Amint megláttam Micket azon a színpadon, rögtön éreztem, hogy az egész banda egyetlen dologról szól: a szexről. Ennyi. Szex és varázslat. Oldham, ez a megátalkodott vagány, aki már tizenkilenc évesen is tudta, hogy „olyan tinédzser milliomos faszi” szeretne lenni, korábban rövid ideig a Beatles publicistája volt. De igazán fontossá az tette, hogy a colos, szőke, pirospozsgás Oldham bejáratos volt Sir Edward Lewishoz, a Decca lemezgyár elnökéhez. ‒ Sir Edwardnak eléggé nyilvánvaló meleg hajlamai voltak ‒ mondja Peter Jones ‒, és Andrewt imádta volna ledönteni. Úgyhogy Andrew szinte bármit ki tudott járni nála. Giorgio Gomelskynek el kellett utaznia az apja temetésére azon az 1963-as tavaszon, és Oldham, kezében egy menedzseri szerződéssel, elérkezettnek látta az időt. A Stones részéről Brian Jones volt a tárgyalófél, akinek a legelső javaslata az volt, hogy ősellenfelét, Micket rúgják ki az együttesből. Eric Easton, Oldham üzlettársa egyetértett vele. ‒ Ez a Jagger kölyök ‒ mondta Easton ‒ egyszerűen nem tud énekelni. ‒ Oldham nem sokat késlekedett a válasszal: ‒ Nektek tökéletesen elment a józan eszetek ‒ mondta Briannek és Eastonnak. A Stones billentyűse, Ian Stewart volt a másik, aki alatt inogott a szék. A testes, popeye-es állú, jófiú-frizurás Stunak „nem volt jó a megjelenése; egyszerűen nem illett

oda” ‒ vélte Oldham. Stewartot tehát kirakták ‒ bár nem teljesen. Elvállalta, hogy ő lesz az együttes koncertturnéinak a szervezője, és beleegyezett, hogy csak a stúdiófelvételeken játszik. Gomelskyt mélyen megdöbbentette ez az árulás. Amikor hazatérve apja temetéséről megtudta, hogy a Stones leszerződtette Andrew Oldhamet, „Giorgio rettentően feldühödött, és nagyon rosszulesett neki ‒ mondja Peter Jones. ‒ Hiszen a világon mindent megtett ezekért a fiúkért.” Jaggernek, aki szó nélkül nézte végig az egykori dobosuk, Tony Chapman, aztán most Stu és Gomelsky kirúgását, láthatóan sem akkor, sem most nem volt semmiféle lelkiismeretfurdalása. ‒ Micket cseppet sem érdekelte a dolog ‒ jegyzi meg Oldham. ‒ Mit számított neki átgázolni néhány emberen a csúcshoz vezető úton? Mick bárkit gondolkodás nélkül beáldoz. Oldham nem sokat vacakolt, meghívta a Decca egyik főnökét, Dick Rowet, hogy nézze meg az együttest a Crawdaddyben. Rowe, aki arról volt híres a szakmában, hogy „ez az az ember, aki kirúgta a Beatlest”, nem akarta kétszer ugyanazt a hibát elkövetni. 1963. május 14-én lemezszerződést írt alá a Stonesszal, és az együttes néhány nappal később már a londoni Olympic Stúdióban Chuck Berry „Come On” című számának a felvételén dolgozott, persze a saját átiratukban. Mick szívből utálta ezt a dalt, és kezdetben nem volt hajlandó elénekelni. Miután azonban Oldham leordította a fejét, engedett. De amikor felmerült, hogy mostantól új egyenruhában, egyforma fekete garbóban és fekete nadrágban, hozzá való magas sarkú csizmában vagy fekete bőröltönyben és fekete ingben-nyakkendőben kellene megjelenniük, abban már a zenekar egyetlen tagja sem volt hajlandó bármi engedményt tenni. Bár hevesen ellenálltak Oldham minden próbálkozásának, amellyel érezhetően a Beatles-imázst akarta rájuk erőltetni, Mick és a többi srác abba azért belement, hogy egyforma, szálkamintás szövetblézerben jelenjenek meg a Thank You Lucky Stars című zenei televíziós program felvételén, miközben némán tátognak a playbackhez. Ez az 1963. június 7-i fellépés a brit kereskedelmi ITV csatornán volt a Stones első televíziós szereplése, és ahogy kihunytak a lámpák, Mick leszaggatta magáról a blézerét, és ott helyben a szemétbe dobta. Az együttes többi tagja ugyanígy tett. De hiába volt minden. Mick mozgásától még ezekben a viszonylag konzervatív ruhákban is kiborult az Egyesült Királyság felnőtt lakossága, jóllehet a fiatalságot meg felvillanyozta minden mozdulata. Mick egyik régi barátjának az apját annyira elragadták az indulatai, hogy puskát ragadott, és Jagger fekete-fehér alakjára tartva a fegyvert, belelőtt a tévé képernyőjébe. A Rolling Stonesról és gunyoros arckifejezésű vezetőjéről készült képek nemsokára elborították az Egyesült Királyság szinte valamenynyi zenei magazinjának a címlapját. Júliusra a „Come On” elindult felfelé a listákon, ahol a tiszteletre méltó, ha nem is éppen lélegzetelállító huszonegyedik helyig vitte. Mick és Keith végre-valahára kiköltözhettek az Edith Grove-i mocskos odúból egy jóval tágasabb és kényelmesebb albérletbe a West Hampsteadi Mapesbury Roadon. Andrew Oldham és Chrissie Shrimpton is csatlakozott hozzájuk, akinek Mick hivatali munkát szerzett a Deccánál.

Brian, aki még mindig úgy gondolta, hogy az együttes őt tekinti a vezetőjének, szintén elköltözött, az akkori barátnője, Linda Lawrence családjának windsori otthonába. Oldham, akit Keith „fantasztikus vagánynak” és „világbajnok süketelőnek” titulált, azért költözött hozzájuk, mert úgy érezte, be kell töltenie a Brian hirtelen távozásával keletkezett hatalmi vákuumot. Oldham lakásszentelő ajándéka új lakótársainak azon az 1963-as őszön egy kislemez volt ‒ a Beatles jóvoltából. Oldham nyakon csípte az éppen egy taxiból kikászálódó Lennont és McCartneyt, és elújságolta nekik, hogy a Stones lázasan keres egy új dalt, amit lemezre énekelhetnének. A dalszerző páros történetesen éppen akkor készült el egy új szerzeménnyel, amelyről úgy gondolták, nagyszerűen illene a Stones vadabb stílusához, különösképp Mick gurgulázó torokhangjához. John és Paul azon melegében visszaült a taxiba, és a stúdióba hajtattak, ahol az éppen próbáló Stones-csapattal végigvették az „I Wanna Be Your Man” című dalt. Amikor Brian megfűszerezte egy kicsit a nótát félreismerhetetlen gitárszólójával, és Mick is hozzátette a maga hajlításokkal teli, szaggatott éneklését, azonnal világossá vált, hogy megszületett a második brit sikerdaluk. (A Beatles a készülő második albumába szánt saját verziójáról még másnap lemezfelvételt készített; ebben Ringó énekelte a szólót.) A Stones a „jótett helyébe jót várj” elv szellemében hálából előzenekarként lépett fel a Beatles egy héttel későbbi, Albert Hall-beli koncertjén, és zenéjükkel alaposan felfűtötték a közönséget, mielőtt a gombafejűek egyáltalán megjelentek volna a színpadon. A forró hangulatot persze sosem bízták a véletlenre. Oldham minden egyes fellépésükön beült a közönség soraiba, és addig sikoltozott kislányos fejhangon, amíg az igazi lányok fel nem vették a fordulatszámot. Oldham, aki olykor tinédzser srácokat is lepénzelt, hogy a lányokat félrelökdösve és nagy kavarodást keltve nyomuljanak előre a színpad közelébe, hihetetlenül élvezte ezt „a felhajtást, a műbalhét és a vagánykodást”, amiket a zenei pályán való érvényesülés nélkülözhetetlen tartozékainak tartott. Addigra Jagger és Lennon között szoros barátság alakult ki ‒ Mick nagy tisztelője volt John zeneszerzői tehetségének, Lennon pedig őszintén irigyelte Jagger nyers énekhangját és még annál is nyersebb, fizikai színpadi jelenlétét. Kettejük szoros kapcsolata tette lehetővé, hogy a két együttes egymással összekacsintva hozza létre a külvilágnak szánt ádáz versengés illúzióját. Az Albert Hall-beli koncertet követő sajtófogadáson Mick mély benyomást tett műcockney kiejtésével és rosszfiús manírjával az egyik újságíróra, Keith Althamre. ‒ Ezek a fiúk cseppet sem voltak munkásosztálybeliek abban az értelemben, ahogyan a Beatles tagjai ‒ mondja Altham, akiből később a Stones sajtóügynöke lett. ‒ Középosztálybeliek voltak. Ehhez képest Mick elképesztő ügyességgel alakította az utcagyereket. Oldham hamarosan rájött, hogy súlyos hibát követett el, amikor a Stonest a gondosan kimosakodott, mindig udvarias és épp csak egy csipetnyit feminin Beatles kissé nyersebb, életszagúbb verziójaként akarta eladni a közönségnek. A Stones akkor lesz sikeres, ha imázsuk a spektrum ellenkező végén, mintegy anti-Beatlesként pozicionálja őket ‒, ha szakadtnak, modortalannak, mogorvának, láncdohányosnak és a lehető legpimaszabbnak tűnnek. Ugyan túl sok buzdításra nem szorultak a fiúk, Oldham mégis a lelkükre kötötte, hogy minél többet köpködjenek, rágógumizzanak, böfögjenek,

piáljanak, káromkodjanak, és ha egy mód van rá, mindenkinek fújják a képébe a füstöt, aki interjút készít velük. Oldham találta ki azt a provokatív egysorost is, amely aztán rövidesen az együttes mantrája lett: „Hagyná, hogy a lánya egy Rolling Stonehoz menjen feleségül?” ‒ Mire mindennel elkészültem ‒ mondja Oldham ‒, egész Angliában nem volt egyetlen olyan család sem, akiknek a Rolling Stones puszta említésére fel ne kavarodott volna a gyomra. Mick nem csak az utcagyereket alakította. A Stones első, 1963-as kora őszi országos turnéján ‒ ahol Bo Diddley, az Everly Brothers és Little Richard mögött ők szerepeltek negyedik helyen a plakátokon ‒ Jagger alaposan szabadjára engedte szexuális kisugárzását, olyannyira, hogy tudni lehetett, a jó modorra kínosan ügyelő NagyBritanniában ki fog gyulladni néhány piros lámpa. Mick a gyógyíthatatlan feltűnési viszketegségben szenvedő Little Richardtól kölcsönkért néhány szempillaspirált, és hozzászokott, hogy erősen kifestett arccal, sőt rúzsozott ajakkal járkáljon a színpadon kívül is. Attól fogva Jagger „úgy ki volt mázolva, mint egy transzvesztita… Ez már nálunk is kiverte a biztosítékot” ‒ jegyezte meg az egyik zenész. Oldham, aki a Stones tagjaihoz hasonlóan szintén kedvelte a szűk szárú farmerokat, a fekete garbót, a csizmát és a napszemüveget, egy szóval sem ellenezte Mick egyre nőiesebb megjelenését. Oldham néha maga is annyira hivalkodó öltözetekben jelent meg, hogy túltett az általa szervezett fellépések szereplőin is, így senkinek sem okozott meglepetést, amikor az irodába egyre többször járt be kifestett szemmel és sminkelt arccal. Még Chrissie Shrimptonnak is feltűnt, aki épp nyakig volt a Mickkel folytatott viharos, és olykor hatalmas balhéktól sem mentes szerelmi viszonyban, hogy mennyi pletyka kering Mick nemi identitásáról. Nem is csodálkozott rajta. ‒ Mick nagyon is férfias gondolkodású. Erős és agresszív ‒ magyarázza. ‒ De a fizikuma mindig is nőies volt. Szerintem is szörnyen ciki volt az egész. Chrissie nem állt egyedül ezzel a véleményével. Bár meg volt róla győződve, hogy Mick a bolondos szerepjátékot szigorúan csak a jobb színpadi hatás kedvéért veti be, kétségei támadtak, amikor az egyik koncerten Sheila Klein, Oldham akkori barátnője félrevonta. ‒ Te, mondd csak, Mick és Andrew egy ágyban alszanak? ‒ érdeklődött Klein. ‒ Ha én is ott vagyok, akkor nem ‒ felelte a kissé megszeppent Chrissie ‒, mert olyankor én alszom Mickkel. ‒ Shrimpton hamarosan rájött, hogy Oldham és Jagger bizony ugyanabban az ágyban alszik, ha a barátnőik nincsenek velük. ‒ Egyszer láttam is őket együtt ‒ meséli Chrissie. A két férfi meztelenül aludt egymás mellett. ‒ Akkoriban még nagyon naiv voltam, és azt gondoltam, milyen helyesek így együtt. De ma már tudom, hogy Mick már akkor is biszexuális volt. Chrissien kívül más is látta, ahogy Mick és Oldham egymás karjában hevernek. Egyszer Oldham mamája is rájuk nyitotta az ajtót, és Andrew szerint „távolról sem volt boldog”. Oldham édesanyja főként azért tette szóvá a dolgot, mert nem szerette Micket. ‒ Jobban kedvelte Keitht ‒ mondta Oldham ‒, egyszerűen azért, mert Keith kedvesen bánt a mamám kutyáival. A kettejük közti viszonyról később Oldham így nyilatkozott: ‒ Mindketten akkor ébredtünk rá, akkor csodálkoztunk rá a belső énünkre, és akkor kezdtünk konspirálni

miatta ‒ próbálta magyarázni a bizonyítványt. ‒ Végre úgy tűnt, megtehetjük azt, amire vágyunk. Furcsamód ugyanekkor Mick szilárdan eltökélte, hogy a Stones minden egyes tagjának a független agglegény szerepét kell játszania. Minden erejükkel a rajongóik táborát igyekeztek növelni, és ebben a helyzetben lényegesnek tűnt, hogy a lemezvásárlók és a koncertre járók szabadon fantáziálhassanak róluk ‒ ahhoz pedig nem volt szabad olyan látszatot kelteni, hogy bármelyikük is komoly kapcsolatban él. Mick úgy döntött, ő maga fogja szigorúan betartatni az új szabályt, ezért kényszerítette Charlie Wattsot és vele élő menyasszonyát, Shirleyt, hogy további értesítésig mondják le a régóta tervezett esküvőjüket. Wymanre ráparancsolt, hogy a feleségéről és a gyermekéről egy mukkot se szóljon, amikor a sajtónak nyilatkozik. Brian is megkapta a magáét: őt arra utasította, hogy szót se ejtsen a terhes barátnőjéről, Linda Lawrenceről, no és persze tartsa a száját a fészekaljnyi zabigyerekével és kedves mamáikkal kapcsolatban is. Akárcsak a Stones-fiúk többi nőjének, Chrissienek is a háttérben kellett meghúzódnia, miközben a nyilvánosság előtt Mick csak fölényesen kinevetett mindenkit, aki felvetette, hogy neki barátnője volna. Négyszemközt azzal csitítgatta a zúgolódó Shrimptont, hogy ha majd a Stonest már mindenki ismeri az Atlanti-óceánon innen és túl, ő maga fogja a kettejük szerelmét közhírré tenni. De egyelőre szó sem lehetett semmiféle nyilvános érzelemnyilvánításról. A Stonesfiúk barátnői még a stúdiók közelébe se mehettek, és a csajok persze tudták, ki áll a tilalom mögött. ‒ Mick sosem respektálta a nőket ‒ mondja Shrimpton. ‒ Megdugni őket, az rendben van, de ugyanakkor alapvető ellenségesség is van benne a nőkkel szemben. ‒ Ahányszor csak összetalálkoztak vele, a Stones-csajok „Heil Jagger!” kiáltással köszöntötték Micket. ‒ Ettől persze szörnyen dühös lett ‒ állítja Chrissie ‒, de hát mi tényleg így éreztünk. Chrissie kénytelen volt beérni a lopva, háttérbe húzódva lebonyolított találkákkal. Még egy egyszerű kézfogás is problémát jelentett. Ha egy járókelő felismerte őket, Mick azonnal elengedte Chrissie kezét és arrébb lépett, mintha idegenek volnának. Sok-sok hétig tartó ilyen és ehhez hasonló bánásmód után a helyzet kritikussá fajult, amikor az egyik londoni utcán váratlanul autogramkérők vették őket körül. Mick ezúttal valósággal a járdára lökte Chrissiet, hogy zavartalanul elvegyülhessen vihogó, a váratlan találkozástól teljesen felizgult rajongói között. Amikor az utolsó autogramot is kiosztotta, Jagger elindult, hogy újra csatlakozzon Chrissiehez, aki gyors és jól irányzott tökön rúgással üdvözölte. Mint várható volt, Mick barátnő-mentesítő törvénye csak elmérgesítette a már amúgy is eléggé zűrös helyzetet. ‒ Kezdettől fogva mindketten szenvedélyesek voltunk ‒ mondja Chrissie. ‒ Minden szempontból rendkívül heves volt a kapcsolatunk. ‒ Mick minden igyekezete ellenére, hogy a kettejük viszonyát elzárja a külvilág elől, viharos románcuk nem volt mentes az éttermek vagy szállodák előtt lezajlott hangos veszekedésektől, az ajtócsapkodástól és a repkedő konyhaedényektől. Chrissie nemegyszer megütötte Micket, aki olykor viszonozta a pofont. ‒ Mindketten

napszemüvegben jártunk, hogy eltakarjuk a monoklijainkat ‒ meséli Chrissie és sminket kentünk az arcunkra, hogy ne látsszanak a horzsolások. 1964 januárjában a Stones ismét brit koncertkörútra indult, ezúttal a rendkívül népszerű amerikai női együttessel, a Ronettesszel együtt. Ronnie Bennett, akinek a panaszosan előadott „Be My Baby” című dalából a popzene egyik klasszikusa lett, akkor jegyezte el magát a csapodár dalszerző-producerrel, Phil Spectorral. Micket, akit Ronnie „szexinek, kihívónak és szívdöglesztőnek” írt le, ez egy cseppet sem érdekelte. Mindazonáltal, amikor Jagger rástartolt, Ronnie kikosarazta, és ‒ vállalva a hírhedten féltékeny Spector bosszúszomjas haragját ‒ titokban összeszűrte a levet Keithszel. Micknek a szeme sem rebbent: átváltott Estellere, Ronnie húgára. A viszonyuk a körút végéig tartott. Minden heteroszexuális villogásuk ellenére, a Stones-csapat tagjai akkor már mindenütt nevetség tárgyául szolgáltak. Az egyik Ronettesszel közös koncertjük után az együttes tagjai betértek egy kávézóba, ahol szinte azonnal gúnyolódni kezdtek velük a szomszéd asztalnál ülő amerikai turisták. Mick egy darabig ügyet sem vetett a „Hülye buzi!” meg „Homo!” beszólásokra, de aztán felpattant, és harcosan odaállt az őket heccelők elé. Alig telt el néhány másodperc, és Jagger is, Richards is a földön hevert kinyúlva. Egy másik alkalommal Jagger Nick Haslam belsőépítésszel vacsorázott éppen egy étteremben a King’s Roadon, amikor a szomszéd asztaltól egy idősebb férfi áthajolt hozzájuk, és egyenesen Mick képébe vágva, jó hangosan azt kérdezte: ‒ Maga férfi vagy nő? Az étteremben síri csend lett, miközben Mick kifejezéstelen tekintettel bámult a férfi szemébe. Aztán felállt, egyetlen szó nélkül lehúzta a sliccén a cipzárt, és az illető orra alá dugta a bizonyítékot. Semmivel sem lehet összehasonlítani azt a felfordulást, amelyet a Stones 1964-es tavaszi fellépései produkáltak. A zene hatása alatt a becsavarodott rajongók mindig megpróbáltak egészen közel furakodni a színpadhoz, de a biztonsági őrök mindig visszalökdösték őket. Gyakran összeverekedtek az emberek, székek röpdöstek, miközben a mentőautók odakint várakoztak, mert biztonsággal lehetett rá számítani, hogy minden egyes Stones-koncerten legalább tucatnyi fiatal nő elájul. Oldham tudta, hogy ez még mindig kevés. Ha a Stones komoly riválisa akar lenni ősi ellenfelének, a Beatlesnek a popzenében folyó versengésben, akkor ugyanazt kell tenniük, amit Lennon és McCartney tesznek. Saját szerzeményekkel kell előállniuk. Oldham meg volt róla győződve, hogy Jaggerben és Richardban is ott szunynyad a dalszerzői tehetség, abból ítélve, hogy milyen remek feldolgozást készítettek Buddy Holly „Not Fade Away”-éből. Ebből a dalból készült el a harmadik kislemezük, amelyiknél mind a mai napig a Stones egyetlen dalának sem volt nagyobb sikere NagyBritanniában. Ezt megelőzően sem Mickben, sem Keithben fel sem merült, hogy dalokat írjanak. Mint később Mick nyilatkozta egyszer, „abszurd ötletnek tűnt”, hogy megpróbáljanak ők is a Lennon-McCartney-szerzőpároshoz hasonlóvá válni. Oldham azonban ütötte a vasat. Beültette Jaggert és Richardsot egy szobába, aztán rájuk zárta az ajtót, mondván, akkor jöhetnek ki, ha írtak egy dalt. Kettőt is írtak ‒

mindkettőről az volt Oldham véleménye, hogy „pokolian rosszak”. A kettőből az egyik, a „Tell Me” bekerült az első albumukba, amelyet a Decca hozott ki az Egyesült Királyságban 1964. április 17-én. Oldham ragaszkodott hozzá, hogy a lemezborítón ne legyen semmi szöveg, így aztán csak az együttesről készült hideg, tárgyilagos fotó szerepelt rajta. A Rolling Stones első nagylemeze egyik napról a másikra a listák első helyére ugrott. (Az amerikai kiadás borítóján rajta volt az együttes neve, meg még egy sor: „Anglia legújabb sikeregyüttese”.) Jagger, akin a kezdetektől fogva látszott, hogy van üzleti érzéke, most összeállt Oldhammel, és közösen létrehoztak egy új céget, az együttes tagjai által írt szerzeményekre beérkező jogdíjak kezelésére. Az új céget Nanker Phelge Music, Ltd.nek keresztelték el ‒ Nankernek a Brian-féle mulatságos grimasz után, amellyel még az Edith Grove-i lakásban szórakoztatta őket, Phelgenek pedig korábbi ápolatlan lakótársuk, Jimmy Phelge emlékére. Oldham egy percet sem akart elvesztegetni, ezért rábeszélte Jaggert és Richardsot, hogy egy másik vevőnek, Adrienne Posternek (később Postára változtatta a nevét) is írjanak egy dalt. Oldham, hogy kellő publicitást adjon az ifjú énekesnő első kislemezének, nagy születésnapi bulit rendezett a lány tizenötödik születésnapjára április 9-én, nagypénteken. Azon az estén Mick élete éles fordulatot vett, bár a szülinapos lánynak ehhez nem sok köze volt. Igazából Chrissie Shrimptonnak sem, pedig akkorra már Mick megkérte a kezét, és Chrissie igent is mondott. A partin megjelent az akkor még csak tizenhét esztendős, egyházi iskolába járó gimnazista lány, Marianne Faithfull egy cambridge-i diák, a művészettörténet szakos John Dunbar társaságában. Senkit sem ismertek, két másik vendég, Paul McCartney és a barátnője, Jane Asher hívta meg őket, hogy ugorjának be, ha nincs más dolguk. Marianne az egykori balett-táncos Eva Sacher-Masoch bárónő és a háborúban brit hírszerző tisztként működő, később nyelvészprofesszori pályát befutó Glyn Faithfull leánya volt. A szülei hétéves korában elváltak, Marianne a bárónővel maradt, aki csak sok küzdelem árán tudta a lányát egyházi iskolába járatni, és közben mindvégig biztosítani a csonka család tisztes megélhetését Reading polgári hangulatú külvárosában. Ha meggondoljuk, milyen önsorsrontó életút előtt állt ez a lány, nehéz nem észrevenni a baljós előjelet, hogy tudniillik egyik anyai ági ősének a nevéből született meg a mazochizmus szakkifejezés. Faithfull jövőjére egy gyermekkori tuberkulózis nyomta rá a bélyegét, ami ugyanakkor valamiféle földöntúli szépséggel is felruházta. A betegség miatt szinte egy porcelánbabáéhoz hasonlóan áttetsző arcával, benne a hatalmas, kobaltkék szempárral, selyemszál finomságú hajával és egész arisztokratikus megjelenésével még ebből az amúgy válogatott társaságból is kirítt. A bő, levendulaszín ingbe és fehér nadrágba öltözött Oldham odavitorlázott hozzá a termen át, és bemutatkozott. ‒ Elképesztő jelenség volt ez a csaj ‒ mondja Oldham. ‒ Egyszerre volt éterien könynyed, és ugyanakkor modern. ‒ Oldhamet szikrányit sem érdekelte, hogy tud-e énekelni. ‒ Engem a megjelenése varázsolt el, az a szűzies, angyali és tiszta arc, amelyről rögtön éreztem, hogy aranyat ér.

Meg aztán az eredeti nevénél képtelenség lett volna ütősebb művésznevet találni neki. Chrissienek is feltűnt a jövevény, aztán végignézte, ahogy Mick sután odaoldalog hozzá, bemutatkozik neki ‒ majd gondolkodás nélkül a blúzára löttyinti a kezében tartott, Dom Perignonna) teli pezsgőspohár tartalmát. Jagger mindenféle bocsánatkérés nélkül, egyszerűen a puszta kezével törölgette le a kilöttyent italt a lány melléről, aki zavarában a konyhába menekült. Faithfull a méregtől fuldokolva távozott a partiról, annyira felbosszantotta Jagger ócska kis trükkje. ‒ Marianne őszintén undorodott az egész csapattól akkoriban ‒ meséli Barry Miles, Faithfull egyik barátja, aki később a Stones belső körének is a tagja lett. ‒ Azt mondta nekem: „Micsoda szörnyűséges, undorító, közönséges stricik!” Komolyan úgy gondolta, hogy nyálasak és gusztustalanok. Ami egy pillanatig sem gátolta Faithfullt abban, hogy már másnap délután lemezszerződést írjon alá Oldhammel. ‒ Egyszerűen árucikknek néztek: egy rakás anyagnak, amit előbb felhasználnak, aztán kidobnak ‒ mondja Faithfull, aki a fölényeskedő stílustól „kiborulva” jött el az első próbáról. De aztán megbocsátott Micknek és Keithnek is, amikor a neki komponált, lágyan dallamos balladájukkal, az „As Tears Go By”-jal világhíressé vált még azon a nyáron. A lágy szó amúgy aligha illett rá a Stonesra, akiknek az egész Angliát feldúló rossz híre egyre szélesebb körben vált ismertté. Akárhol léptek fel, a tömeg mindenütt felbolydult, ablakokat törtek be, buszokat dobáltak meg kővel, és autókat borogattak fel. ‒ A rajongóik olyanok voltak, mint a vadállatok ‒ panaszkodott az egyik skót koncertszervező. ‒ De a lányok mindenkin túltettek. Hazai pályán a Stones most már felülkerekedett egyetlen valódi vetélytársán. Első nagylemezük letaszította a Beatlest a listák első helyéről, és legalábbis az egyik népszerűségi felmérés Micket hozta ki a legkedveltebb férfi előadónak egész Angliában, messze megelőzve bármelyik Beatlet. Amerika egészen más kérdés volt. A tengerentúlon még nem volt egyetlen sikerlemezük sem (a „Not Fade Away” a második helyre került ugyan az Egyesült Királyságban, de odaát csúfosan leszerepelt), ezért Mick kockázatosnak érezte, hogy sort kerítsenek egy amerikai koncertkörútra. Oldham azonban biztos volt benne, hogy a szakszerűen megrendezett médiacirkusz bőven pótolja majd a hiányzó rádiós ismertséget. Mick kétségei hamar szertefoszlottak, amikor 1964. június 1-jén az újonnan John F. Kennedy nemzetközi repülőtérre átkeresztelt New Yorki reptéren (JFK meggyilkolása óta még csak hat hónap telt el) az együttest több száz sivalkodó rajongó fogadta. A lelkes fogadtatás okozta kezdeti jó hangulatnak hamar vége lett, amikor három nappal később az ABC televízió főműsoridőben sugárzott The Hollywood Palace című varietéműsorának az azon a héten soros vezetője, Dean Martin szándékosan tönkretette a Rolling Stones szereplését. Martin, aki egy pillanatra sem titkolta, hogy milyen ellenérzéseket táplál ezekkel a szakadt betolakodókkal szemben, befogta az orrát, miközben bemutatta az együttest, a szemét égre emelte minden egyes daluk után, és egyszer még külön meg is kérte a közönséget, nehogy más csatornára kapcsoljanak, és magára hagyják őt a Rolling Stonesszal.

A túra következő állomásán azonban helyreállt az önbizalmuk. Az első, San Bernardinóban adott koncertjükre több mint ötezren voltak kíváncsiak, a tömeg zászlókat lengetett, áttörték a rendőrségi barikádokat, és elözönlötték a színpadot. ‒ Teljesen otthon éreztem magam ‒ jegyezte meg Mick. De a kitörő lelkesedés nem volt tartós. Ahogy beljebb jutottak az ország belsejébe, olykor tizenötezer férőhelyes stadionokban játszottak mindössze pár száz fős közönség előtt. Aztán ez a hullámzó színvonalú körút ismét csúcspontra ért, amikor a New Yorki Carnegie Hall előtt, a Hetedik sugárúton többezres tömeg várta a Rolling Stones érkezését. A koncert után (amelynek igen jót tett a néhány beépített ember hangoskodása, akiket Oldham bérelt fel, hogy kissé „élénkítsék a hangulatot”) a kiáramló tömeggel a rendőröknek komolyan meggyűlt a bajuk, és alig tudták a randalírozókat visszatartani, hogy a Stones meglóghasson a hátsó bejáraton. Másnap a Carnegie Hall általános érvényű új szabályozást léptetett érvénybe, amelyben kategorikusan megtiltották a rockegyüttesek fellépését a házban. A Rolling Stones Carnegie Hall-beli szereplése, amely kis híján utcai felkelésbe torkollott, javított valamit Mick kedvén, de ez már nem sokat számított. Amiképp Mick jó előre tartott is tőle, legalább egy nagy lemezsiker nélkül az USA-ban képtelenség volt meghódítani ezt a hatalmas és sokféle piacot. A Stones olyannyira fontos első amerikai koncertkörútja minden szempontból kudarcot vallott. A repülőgépük még le sem szállt a Heathrown, amikor Oldham ‒ az együttes megtépázott önbecsülésének helyreállítására ‒ már egy európai fellépéssorozat terveit szövögette. Miközben az együttes menedzsere egy harcoló egység sokat látott parancsnokának a precizitásával készítette elő a következő támadás tervét, Mick, Chrissie és Keith eldöntötték, hogy a közös lakásból egy kényelmesebbe költöznek a Holly Hill 10/A szám alá, Hampsteadbe. Ezúttal Andrewt nem hívták, hogy tartson velük. Chrissienek innentől kezdve eggyel kevesebb gondja volt: a Mick és menedzsere közötti viszony mibenléte nem kellett hogy aggaszsza. Viszont el kellett viselnie a mindenütt feltűnő rajongók hadát. Egyik éjjel szeretkezés közben halk kuncogásra lettek figyelmesek, és kiderült, két bakfislány bújt el a gardróbjukban. Amikor a két lány afelől kíváncsiskodott, hogy kicsoda Chrissie, Mick azt válaszolta nekik: „Senki”, és útjukra bocsátotta őket. Shrimpton ezért jól képen törülte, aztán ismét ágyba bújtak. A nyár hátralévő heteiben a Stones körül otthon és Európában is egyre szaporodtak a botrányok. Egy belfasti fellépésükről több mint ötszáz rajongójukat kellett hordágyon elszállítani. Blackpoolban egy Steinway zongorát taszítottak le a színpadról, Watts dobfelszereléséből csak roncsok maradtak, a vörös színpadi bársonyfüggönyt lerángatták és csíkokra szaggatták. A Rolling Stones párizsi koncertje után az Olympiából kiözönlő rajongók dúvad módjára randalíroztak, belekötöttek a kávéházak teraszain ülőkbe, és kirakatokat törtek be. ‒ Mick nagyon erős indulatokat szabadított el a férfi hallgatóság körében ‒ mondja Oldham. ‒ Szexuális vágyak, düh és lázadás ‒ a hatására ez mind a felszínre tört. Senki sem tagadhatta, Mick a legkevésbé, hogy ő maga a kitörő erőszakhullám fő okozója. ‒ A színpadon mindig fura érzésem támad. A közönségből valósággal árad

felém az energia ‒ magyarázza. ‒ Valamire nagyon vágynak, amit az élettől nem kapnak meg, ezért tőlünk várják. ‒ Én igazából a szexualitásomat adom nekik a színpadon ‒ folytatja Jagger, kiegészítve azzal, hogy amit ő csinál, nem más, mint egy „táncba hívó” vetkőzőszám. ‒ Azért tartják botrányosnak az emberek, mert nem nő vagyok, hanem férfi. De azt azért ne képzeljék ‒ teszi hozzá sietve ‒, hogy a tükör előtt gyakorolom, miképp legyek szexi. Jóllehet pontosan erről volt szó. Shrimpton többször megfigyelte, ahogy Mick órákon át a hálószobai tükör előtt pózol, ugrál és vonaglik. Jagger ráparancsolt, hogy erről senkinek se szólhat egy szót sem. Pedig Chrissie híven őrizte a titkokat ‒ többek között azt is, hogy Charlie megszegte Mick házasságellenes házi szabályát, és anynyi várakozás után végül mégiscsak megszökött a régi barátnőjével, Shirleyvel. Amikor Mick tudomására jutott, hogy Watts a háta mögött tönkreteszi az együttes szexi rosszfiúimázsát, tajtékzott a dühtől. De még ennél is jobban kiakadt Brianre. ‒ Mick szívből utálta Briant, ami érthető ‒ mondja Phil May. Jones gyakorlatilag amfetaminokon élt, amire még ráivott napi néhány pohár Jack Daniel’s whiskeyt, és rendszeresen hiányzott a fellépéseikről, a barátnői fizikai és lelki gyötrésében pedig szadista örömét lelte. ‒ Brian fantasztikus zenész volt ‒ teszi hozzá May ‒, de egyúttal hatalmas seggfej is. Mick megszokta, hogy neki kell a Brian által hátrahagyott romokat eltakarítania. Amikor Brian számtalan barátnője közül az egyik közölte, hogy várandós (Brian akkor már vagy ötödik zabigyerekével), Mick meg Andrew adott neki ezerötszáz fontot, cserébe azért, hogy lemond bármiféle további követelésről Briannel szemben, aztán kidobták ‒ mindezt anélkül, hogy Briannek akár egy szót is szóltak volna. Őszre már sejteni lehetett, hogy az első nagylemezük és két új daluk, a „Time Is on My Side” és az „It’s All Over Now” sikerre számíthat az Egyesült Államokban is, ezért Mick belement, hogy újra megpróbálkozzanak egy amerikai koncertkörúttal, ezúttal a második albumuk, a 12 x 5 népszerűsítésére. Úgy döntöttek, a turné legfontosabb fellépésére most nem egy őrjöngő ezrekkel teli stadionban fog sor kerülni, hanem a CBS televízió négyszáz férőhelyes 50-es stúdiójában. A Rolling Stones az „Around and Around” és a „Time Is on My Side” című dalaival debütált az Ed Sullivan Show 1964. október 25-én sugárzott adásában. Sullivan el volt ragadtatva attól, hogy ő, aki televíziós történelmet írt Elvis felfedezésével, és alig néhány hónappal azelőtt a Beatles amerikai bemutatásával, ismét tanúbizonyságát adhatja tévedhetetlen ösztönének, amellyel mindig rátalál az új, még ismeretlen tehetségekre. A műsor után az öltözőben szívből gratulált Micknek, és megdicsérte az együttest, amiért nagyobb izgalmat keltettek a közönség soraiban, mint a műsor bármelyik korábbi vendége ‒ ideértve Presleyt és a gombafejűeket is. De már másnap sok ezer feldühödött szülő levelei és telefonhívásai árasztották el a CBS-t. A nyilvános felháborodás villámgyors pálfordulásra kényszerítette Sullivant. ‒ Én is elképedtem, amikor megláttam őket ‒ nyilatkozta az egyik riporternek. ‒ Nyugodt szívvel mondhatom, ez volt az utolsó szereplésük a műsorban… Tizenhét évembe telt, amíg felépítettem ezt a showt, és nem hagyom, hogy néhány hét alatt tönkretegyék. (Amikor a Stones már egész Amerikában elismertté vált, Sullivan megváltoztatta a véleményét, és ismét tárt karokkal várta az együttest a műsorába ‒ méghozzá öt alkalommal.)

A New Yorki műértő körökben nyoma sem volt az ilyenfajta hezitálásnak, ott lábhoz borulva tisztelegtek Mick és semmirekellő haverjai előtt, alighogy földet ért a gépük a JFK-n. A fotóművész és egyben bártulajdonos Jerry Schatzberg („Modernek és Rockerek Bálja” címmel partit rendezett, ahol Jagger megismerkedett Andy Warhollal. Jaggert lenyűgözte a sápadt arcú, fehéresszőke hajú, a Campbell-féle leveskonzervekről sorozatot festő Warhol, akiről már akkor úgy gondolta, hogy idővel a huszadik századi művészet egyik óriásaként fognak tekinteni rá. Warholt pedig Jagger utánozhatatlan, nyers, zsigeri tehetsége és az egyneműséget megkérdőjelező, ellenállhatatlan színpadi kisugárzása fogta meg. Mick a kettejük között kialakult személyes és szakmai köteléket, amelyet csak Warhol huszonnégy év múlva bekövetkező halála vágott ketté, a mai napig élete egyik legfontosabb barátságának tartja. A Warhol-féle társaság nem csak vendégszeretetet kínált. Akkortájt Angliában még nem volt könnyű kábítószerhez jutni ‒ még gazdag rocksztároknak sem. Pályafutásuk során legelőször, Mick és a haverjai most első ízben jutottak korlátlan mennyiségben mindenféle illegális anyaghoz. Bármerre jártak a Stones-fiúk az Egyesült Államokban, mindenhol feléjük nyújtott kezek kínálták a füvet, kokaint, LSD-t, amfetaminokat, sőt néhol heroint és morfiumot is. Watts, és különösképp Wyman, aki huszonnyolc évesen az együttes bölcs öregjének számított, tudták, hogy nem árt némi óvatosság. De Richards, Jones és Oldham számára nem volt többé visszaút. Mick az arany középutat választotta, bár nemsokára az egy-egy marihuánás cigarettáról ő is keményebb szerekre váltott át. Később mindig azt mondta, ő csak egy szerény szimbóluma volt a tudatmódosító szerek élvezetéről elhíresült hatvanas éveknek. Az igazság ezzel szemben az, hogy a drogok Mick életének szerves részévé váltak, és azok is maradtak évtizedeken át. Utolsó előadásukra a Santa Monicai Városi Színházban került sor, csupa sztár előadó társaságában, ahol a Rolling Stones Marvin Gaye, Smokey Robinson and the Miracles és a Beach Boys fölött, a műsorfüzet fő attrakciójaként szerepelt. Ez ellen csak James Brown tiltakozott, akinek néhány hét múlva jelentek meg első nagy pop sikerdalai, a „Papa’s Got a Brand New Bag” és az „I Got You (I Feel Good)”. ‒ Én majd teszek róla ‒ mondta a soulzene nagypapája ‒, hogy a Rolling Stones alig várja, hogy végleg eltűnhessenek innen. Végül Brownt annyira lenyűgözte Mick színpadi mozgása, hogy az öltözőbe menet gratulált neki. Mick pedig a maga részéről később megpróbálta Brown némelyik jellegzetes mozdulatát beépíteni a saját színpadi mozgásába ‒, de aztán, bármily furcsa, rádöbbent, nem elég lazák a tagjai ahhoz, hogy utánozni tudja Brown összetéveszthetetlen, csípőficamos spárgáit. Mick nem csak a kábítószer-élvezetet és Brown mozdulatait hozta magával Amerikából. Bár minden áldott nap írt egy levelet Chrissienek, ez cseppet sem gátolta abban, hogy az együttest városról városra követő groupiek közül is kedvére válogasson esténként. Oldham nem túl elegáns megfogalmazása szerint a Stones „minden tagja trippert hozott haza Amerikából ‒ ez volt az ára annak, hogy válogatás nélkül mindenkit megkúrtak”. Micket 1965-re már az egész világon mint anarchistát és az ifjúság megrontóját ismerték ‒ hála főként Oldhamnek, aki sok egyéb mellett a Stones tagjait az Anthony

Burgess által írt Gépnarancs című futurisztikus regényből megismert vérszomjas, jampec külsejű huligánokhoz hasonlította. Amitől persze a Rolling Stones vonzereje csak tovább nőtt a brit elit körökben. ‒ Egyszerre csak végtelenül divatos lett, hogy az embert rocksztárok társaságában lássák ‒ emlékezik vissza Brian Morris, a népszerű éjszakai bár, az Ad Lib volt tulajdonosa. ‒ Különösképp, ha egy Beatle vagy egy Stone volt az illető. Talán Mick volt mindannyiuk közül a legkívánatosabb társaság, hiszen őt gondolták a legveszedelmesebbnek. Akármilyen furcsa, Dennis Hopperre, az amerikai színészre várt a szerep, hogy Micket bevezesse az angol arisztokrata körökbe. Hopper ugyanolyan kokainfüggő volt, mint a ragyogó társadalmi kapcsolatokkal büszkélkedő londoni galériatulajdonos, Robert Fraser, akinek bemutatta Jaggert. Fraser volt aztán az, aki Jaggert összeismertette régi etoni egyetemi évfolyamtársával, Christopher Gibbsszel. Gibbs pedig ‒ chelsea-i régiségkereskedőként ‒ bevezette Micket a marokkói festett drapériák, keleti szőnyegek, párnák, rézlámpák és bútorok világába, amelyek később a klasszikus „hippi” enteriőr elmaradhatatlan kellékeivé váltak. Mick dartfordi kisfiúkora óta vágyott rá, hogy bebocsátást nyerjen az előkelő neveltetés és finom ízlés kiváltságos köreibe, Gibbs pedig készséggel eljátszotta Pygmaliont Mick Galateájának. Gibbs egyik elegáns vacsorapartiján Mick átszellemülten suttogta a divatdiktátor tervező, Michael Fish fülébe: ‒ Azért vagyok itt, hogy megtanuljam, miként kell úriemberként viselkedni. Nem volt neki könnyű. Amikor éppen nem Gibbs biztos ízléssel berendezett londoni lakásán, a Cheyne Walkon vacsorázott finom társaságban, akkor a stonesos haverjaival lógott, és javíthatatlan huligánt alakított. Egyik késő este egy koncert után hazafelé tartottak Jagger fekete Mercedesében, és Kelet-Londonban megálltak valahol egy benzinkútnál, hogy könnyítsenek magukon. A benzinkutas kerek perec megtagadta, hogy odaadja nekik a WC kulcsát, amire heves ordibálás következett, majd Mick úgy oldotta meg a patthelyzetet, hogy egyszerűen odavizelt a benzinkút oldalfalára. Keith és Bill Wyman követte a példáját ‒ emiatt aztán három hónapig le sem kerültek az újságok címoldaláról, majd „közszemérem elleni kihágás” miatt elmarasztalta őket a bíróság, és pénzbírságot rótt ki rájuk: öt kemény angol fontot. A bíró így indokolta a döntést: ‒ Önöket úriemberhez méltatlan magatartás miatt találtam bűnösnek. ‒ Jól mondta. Mire fellépéseikre, amelyeket olykor „Mick Jagger és a Rolling Stones” címen reklámoztak, 1965 áprilisában ismét sor került az Egyesült Államokban, már nem volt kétséges, ki miatt tódul a nép. Nem Brian Jones volt az, ez egészen biztos. Miközben Mick egyetlenegy koncertjükről sem maradt el soha, az együttes alapítója, aki addigra már súlyos kábítószer-függőségtől szenvedett, egyre több fellépésükről hiányzott. ‒ Brian bonyolult, szeszélyes hangulatú, kiismerhetetlen figura volt ‒ mondja Gered Mankowitz, az a fotós, aki azokban az időkben az együttes lemezborítóinak a képeit készítette, és a Stones belső körének a tagja lett. ‒ Volt benne hajlam a kegyetlenségre is. Szerette nézni mások gyötrődését ‒ teszi hozzá. És úgy tűnik, okozni is szívesen okozott fájdalmat másoknak. Brian a sok felcsípett lány közül nem egyet kékre-zöldre vert. Ezt még a köztudottan nőgyűlölő Mick is sokallta. Az egyik különösen brutális verés után, amelynek a csapat körül lebzselő tinilányok egyike volt az áldozata, Mick hallgatólagos beleegyezésével a Stonest valamennyi fellépésére elkísérő törzsrajongói

közül néhányan visszafizették a kölcsönt Briannek, aki két törött bordával került a kórházba. Ha Mick táplált is némi kétséget afelől, hogy a Stones képes lesz-e sikert aratni a bonyolult amerikai piacon néhány ütős dallal, ez végképp szertefoszlott, amikor néhány 1965-ben megjelenő kislemezük, a „The Last Time”, a „Play with Fire”, a „Heart of Stone” és a „Get Off of My Cloud” hetekig uralta a tengerentúli slágerlistákat. De ezek is elhalványultak az 1965-ben kiadott Rolling Stones-szerzemény mellett, amely sokak szerint a zenetörténet legnagyobb rock and roll slágere. Az „(I Can’t Get No) Satisfaction” dallama Keith Richardsot ihlette meg álmában, május 9-én éjszaka. Amikor felébredt a Carlton Hilli lakásán, St. John’s Woodban, azonnal gitárt ragadott, és magnóra vette a futamokat. Aztán félredobta a gitárt, és visszafeküdt aludni. Másnap reggel, amikor felébredt, Richards, aki már jó ideje képtelen volt ébren maradni jókora adag kokain és amfetaminok nélkül, semmire sem emlékezett. De észrevette, hogy a hordozható Philips kazettás magnójába előző nap behelyezett új szalag teljesen lefutott. ‒ Akkor megnyomtam a visszatekercselőt, és ott volt a szalagon a „Satisfaction” ‒ emlékezik vissza. A szalagon ezen kívül negyvenpercnyi teljesen hiteles Richards-féle horkolás is volt. Jó néhány nappal később a Stones a floridai Clearwaterben járt, ahol új dalokat próbáltak írni. Ahogyan akkoriban szokásos volt kettejük között, Richards most is megadta Micknek kiindulópontként a dallamot és a témát. ‒ Ennek a szövege úgy fog kezdődni, hogy „I can’t get no satisfaction” ‒ emlékezik vissza Keith. ‒ De ezt csak munkacímnek szántuk. Ezzel az erővel lehetett volna az is, hogy „Millie néninek beszorult a csöcse a mángorlóba”. Először úgy gondoltam, jó lesz nagylemezanyagnak. El se bírtam volna képzelni, hogy megálljon önmagában, egy kislemezen. Mick csak ült az ágy szélén a hotelszobájukban, és kiengedte magából mindazt a keserűséget, amely az út során felgyülemlett benne. Néhány nappal később a chicagói Chess Studióban felvették a „Satisfaction” akusztikus verzióját, aztán később, amikor a turné Los Angelesbe ért, csináltak még egy felvételt az RCA lemezstúdiójában, a klasszikus Gibson lábpedálosvibrátor-hangzással. Mick és Keith még finomítgatták ‒ ők legalábbis úgy gondolták ‒, amikor Minnesotán áthaladva egyszer csak meghallották a rádióban. Oldham a megkérdezésük nélkül kiadatta a számot mint az együttes új kislemezét, és a „Satisfaction”-nek tíz nap sem kellett, hogy a Stones első listavezető amerikai sikerlemezévé váljon. ‒ Amikor meghallottam, megállt bennem az ütő ‒ mondja Richards. ‒ Én ezt még csak az alapnak szántam. Ha rajtam múlik, a „Satisfaction”-t sosem jelentetjük meg. ‒ Mindnyájunk legnagyobb szerencséjére nem őrajta múlott. A „Satisfaction” már vagy egy hónapja az első helyen állt, mire valaki végre megfejtette a dal szövegének talán legprovokatívabb sorát: „Baby, better come back / maybe next week / ’cause you see I’m on / a losin’ streak1. Ez a nyilvánvaló utalás a menstruációra elég volt ahhoz, hogy a dalt betiltsák az ország néhány államában, míg 1

Az eredeti dalszöveg, „Baby, better come back / maybe next week / ’cause you see I’m on / a losin’ streak” körülbelüli jelentése: Bébi, inkább gyere vissza / talán jövő héten / mert mint látod / most vesztésben vagyok. A „losin’ streak” szójáték: azt is jelentheti, hogy csíkot húzok magam után.

máshol egyszerűen kihagyták az inkriminált versszakot. Akárhogy is, Mick nagyon meg volt elégedve az általános felháborodással ‒ hiszen végig ezt akarta. Jagger attól már kevésbé volt elragadtatva, hogy Marianne Faithfull, akibe immár reménytelenül szerelmes volt, terhes, és májusban már hozzá is ment születendő gyermeke apjához, John Dunbarhoz. Miután elkészültek a népszerű amerikai televíziós show, a Shindig! felvételeivel, Mick vigasztalásképp a show két táncoslányával távozott az Ambassador Hotelban bérelt rózsaszínű bungalója felé. Mick később azt mondta erről az estéről régi barátjának, Rodney Bingenheimernek, hogy „eszelős buli volt ‒ a matracokat dobáltuk, párnacsata, miegymás, fantasztikus éjszaka volt”. Jagger egyik aznapi ágyas pajtásából később híres koreográfus lett, és egy listavezető dalnak is ő a szerzője. A másikból filmsztár vált, az egyik szerepéért még Oscar-díjra is jelölték. Eközben otthon, Angliában, mind a négy Beatles felkerült a királynő születésnapi kitüntetési listájára: az MBE-érem (Member of the Most Excellent Order of the British Empire) várományosai lettek. Mégis Mick volt az, aki egyre otthonosabban mozgott a mindenféle címmel kidekorált arisztokraták köreiben. Jagger legfontosabb kapcsolata az uralkodóházzal akkor keletkezett, amikor Lady Victoria Ormsby-Gore, a korábbi washingtoni brit nagykövet, Sir David Ormsby-Gore lánya a tizenhatodik születésnapját ünnepelte. A partin jelen lévő Jaggert a szokásához híven mélyen dekoltált estélyi ruhában megjelenő Margit hercegnő magához intette, jelezvén, hogy szeretné, ha átülne az asztalukhoz. Jagger nyomban felpattant ‒ és a vérig sértett Chrissiet faképnél hagyva, engedelmeskedett a meghívásnak. Shrimptonnak minden oka megvolt az aggodalomra. Bár Margit és Lord Snowdon válása még éveket váratott magára, a hercegnő már akkor híres volt a fiatalabb férfiakkal folytatott viszonyairól. ‒ Nem is kérdéses, hogy flörtöltek-e egymással ‒ jelenti ki Lady Elsa Bowker, akinek a férje, Sir James Bowker nagyköveti rangban valaha Burmában és Ausztriában teljesített szolgálatot. ‒ Margit hercegnő akkoriban még csak a harmincas éveiben járt, és kifejezetten csinos volt. És mint mindenki tudja, vonzódott a fiatalabb férfiakhoz. Mick személyiségének különleges koktélja, a belőle áradó nyers szexualitás és a könnyedség elegye, amellyel a makulátlan angol úriembert tudta alakítani ‒ még alpári cockney beszédstílusát is suttogva selypegős, az arisztokraták között szokásos zöngicséléssé halkította a kékvérű társaságban ‒, kívánatossá tette őt még a legfelsőbb körökben is. ‒ Margit hercegnő és Jagger állandó telefonkapcsolatban álltak ‒ mondja az egyik udvaronc és ő volt az, aki meghívta Micket a legkülönfélébb társadalmi eseményekre. Sok más nőhöz hasonlóan, a hercegnő is izgalmasnak találta őt. Amikor az ember együtt látta őket, ahogy nevetgélnek, táncolnak, ahogy a hercegnő felszabadultan kacag Mick sztorijain, mint egy gimnazistalány, és közben a kezét Mick térdén pihenteti, könnyen olyan érzése támadhatott, hogy kettőjük között van valami. Margit hercegnő nővére, a királynő, már nem volt ilyen felhőtlenül boldog. ‒ A királynő azért tudta elviselni a Beatlest, mert ők rendes, helyes fiúknak tűntek, vagy legalábbis ilyen hírük volt ‒ mondja Harold Brooks-Baker, a Burke’s Peerage kiadója. A Stones tagjaival egészen más volt a helyzet. ‒ Margit hercegnő körül épp elég pletyka

keringett. A királynőnek más sem hiányzott volna, mint hogy a húga megszökjön Mick Jaggerrel! Chrissienek is valami hasonló járhatott a fejében, és aggályait Mickkel is megosztotta. Az ezt követő újabb heves veszekedés után ‒, ami közben Mick olyan sérülést szerzett, amelynek a nyomát még évekig viselte: Shrimpton ezúttal a Micktől kapott öt gyémánt eljegyzési gyűrűje közül az egyikkel felhasította az arcát ‒ a pár megállapodott abban, hogy összeházasodnak, amint a Stones visszatért az Egyesült Államokba tervezett, immár negyedik koncertkörútjáról 1965 őszén. De mielőtt elindultak volna Amerikába, még el kellett intézni néhány üzleti ügyet. Mick huszonkettedik születésnapján a Stones tagjai találkoztak a pocakos New Yorki könyvelőből show-biznisz menedzserré avanzsált Allen Kleinnel, és figyelmesen végighallgatták, miként szeretné a Rolling Stonest pályafutásuk következő szakaszába vezetni. Legelőször is arra volt szükség, hogy az utolsó nekik járó fillért is kivasalják a lemezgyártó cégekből és a koncertszervezőkből. Klein olyan ember benyomását keltette, akinek nem kenyere az üres fenyegetőzés. Stephanie Bluestone szerint, aki akkoriban a Stones pénzügyeit intézte, Klein állandóan pisztollyal a zakója alatt járt, úgy kacsázott fel-alá az irodában, s közben meg-meghúzott egy whiskys flaskát. ‒ Allen Klein ‒ emlékezik vissza Bluestone ‒ szörnyű egy ember volt. Zsíros hajú, dagadt és közönséges. És sötét alakokkal vette magát körül, olyan figurákkal, akikről lerítt, hogy hajszál választja el őket a börtöntől. A Klein és a Rolling Stones közötti egyezség, amelyet a kábítószertől végleg megzápult agyú Oldham segített összehozni, számára ‒, akinek oly döntő szerepe volt az együttes nemzetközi hírnevének a megalapozásában ‒ mindenféle kontroll elvesztésével járt. ‒ Klein szemmel láthatóan el akarta venni tőlem a Stonest ‒ mondja Oldham. ‒ Csak én agyalágyult voltam, és nem vettem észre. Meglehet. De Oldham maga volt a józanság szobra, ha az ember a napról napra egyre kiszámíthatatlanabbá váló Brianhez hasonlította. Jones, aki szentül meg volt győződve róla, hogy Mick és Oldham összeesküvést szőnek ellene, és aki teljesen elcsüggedt, látván, milyen könnyedséggel komponálja Jagger és Richards sorozatban a jobbnál jobb dalokat, egyre mélyebbre süllyedt a kábítószer-függőség és a paranoia mocsarába. ‒ Már attól is teljesen a padlóra került, ha be kellett jönnie a stúdióba, hogy felvegyünk egy dalt, amit Mick és én írtunk ‒ mondja Richards Brianról. ‒ Olyan volt szegény, mint egy elüszkösödött seb. Amikor közöttük volt, Jones összeférhetetlenül, sértőn és pimaszul viselkedett. Cserébe Mick és Keith egyfolytában cikizték ‒ a rövid lábai, az apródfrizurás frufruja, a szeme alatt kialakult csüngő, sötét zacskók miatt gúnyolták. ‒ Az ember nem lehetett Stones-tag, ha nem volt lélekben elég erős ‒ jelenti ki Bili Wyman. ‒ Mick és Keith folytonos piszkálódását képtelen lett volna elviselni egy bociszelídségű, érzékeny lelkű valaki. ‒ Oldham még annyit tesz hozzá: ‒ Lehet, hogy az együttes tagjai meg én is kegyetlenek voltunk néha Briannel, akár a gyerekek, de csakis magát okolhatja érte. Az esetek többségében Brian egyszerűen igazolatlan hiányzónak számított. ‒ Meg kellett szoknunk, hogy az a természetes, ha nem jelenik meg ‒ mondja Keith Jones mind a lemezfelvételekről, mind a koncertkörutakról való örökös hiányzásairól. ‒ Az volt a csoda, ha mégis feltűnt.

De Münchenben, a Stones 1965. szeptemberi koncertjén, amelyre közvetlenül az amerikai turné előtt került sor, Jones mégiscsak feltűnt. Ott történt, hogy egy hosszú combú, szőke, tizennyolc éves, kezdő svájci német modell, Anita Pallenberg hasist kínált fel Micknek („Ó, nem, fellépés előtt nem lehet” ‒ szabadkozott Mick), de végül aztán Brian ágyában kötött ki. Pallenbergnek kulcsszerepe lett a Rolling Stoneshőstörténetben az elkövetkező tizenöt évben, és mielőtt végképp eltűnt volna az életükből, még megküzdött a súlyos drogfüggőség, az őrület, az okkultizmus és a halál árnyaival. ‒ Anita egzotikus, becsvágyó, szexi, dekadens és veszélyes nő volt ‒ emlékszik Gered Mankowitz. ‒ Szóval röviden: baj járt vele. Anita hatása azonnal érezhető volt. Másnap a berlini koncertjükön Mick, tudván, hogy fellépésük színhelye ugyanaz az amfiteátrum, amelyben Hitler beszélt sokezernyi éljenző híve előtt annak idején, a „Satisfaction” kellős közepén váratlanul a nácik jellegzetes díszlépésére váltott. A rá következő tömegverekedésben több mint száz ember sérült meg. (Később Pallenberg rávette Jonest, hogy fényképeztesse le magát náci egyenruhában, amint épp egy rongybaba fejére tapos ‒ nem kellett sokat várni a sajtóban tömegesen megjelenő kommentárokra, amelyek érthető módon mind az antiszemitizmus kirívó példájaként elítélték a fotót.) Azon az őszön a Stones feltartóztathatatlan gépezete csak dübörgött tovább. A narkót alig leplezetten dicsőítő himnuszuk, a „Get Off of My Cloud” a listák élén tanyázott, és a Stonest újabb hódító útján az Egyesült Államokban most is a szokásos fogadtatás várta. ‒ Ijesztő volt ‒ emlékezik vissza Mankowitz. ‒ A rajongók ököllel verték az ablakokat, és ide-oda billegették az autónkat. Aztán felmásztak a tetőre, ami kezdett beszakadni. A kezünkkel kellett aládúcolnunk. Ennek a túrának 1965. november 9-e estéje volt a legemlékezetesebb pontja, amikor egy áramszünet miatt egész New York (és az északkeleti partvidék nagyobb része is) sötétségbe borult. Amikor Mankowitz és Watts beléptek a manhattani City Squire Szállóban a lakosztályukba, ott találták Briant és Bob Dylant néhány meztelen nő társaságában, akikkel egymás hegyén-hátán önfeledten piáltak, és persze füvet szívtak ‒ mindezt kellemes gyertyafénynél. Kétségtelen, hogy Mick bőven kivette a részét mindabból, amit az együtteshez csapódó lányok, a groupiek nagylelkűen felajánlottak. De mire a turnénak vége lett, kiégettnek, halálosan fáradtnak és magányosnak érezte magát, és rettentően hiányzott neki Chrissie. Sírva fakadt, amikor telefonon beszéltek egymással, és minden áldott nap hosszú szerelmes leveleket küldött neki. (Shrimpton végül több mint hatszáz levelet őrzött meg.) Amikor eljött az ideje, hogy elutazzanak a City Squireból, Jagger úgy engedte szabadjára felhalmozódott frusztráltságát, hogy a Stones-legénységgel nekifogtak, hogy az addigra már hagyományossá vált menetrendhez híven, amúgy rocksztáros ízlés szerint kicsit átépítsék a szállodaszobát. Ez abból állt, hogy ripityára törték a lámpákat és a televíziókészülékeket, felborogatták az asztalokat és a székeket, kihajigálták az ágyneműt és a törülközőket az ablakon, végül ‒ Mankowitz emlékei szerint ‒ Mick kedvenc búcsúszertartásával zártak: belepisiltek a mosdóba és a kádba. Mostanáig Mick mindig ellenállt az LSD-nek; Los Angelesben a Száll a kakukk fészkére írója, Ken Kesey házában rendezett partin, miután Keith és Brian már egyaránt

„elszállt”, Mick továbbra is viszszautasította a szert. ‒ Attól félt, hogy elszalad vele a ló ‒ mondja Chrissie ‒, és Mick számára semmi sem fontosabb annál, még a szerelem vagy pénz sem, mint hogy kézben tartsa a gyeplőt. Bármennyire hiányzott is neki Chrissie, amíg úton voltak, alighogy hazaért, máris egymás torkának estek ‒ és a feszültségeket csak tovább fokozta a kábítószer. Attól kezdve több-kevesebb rendszerességgel, szinte állandóan marihuánát szívtak, és Shrimpton nemsokára rádöbbent, hogy Mick végül mégiscsak meggondolta magát, és LSD-vel is kísérletezik. ‒ Nagyon furcsán viselkedett, és összevissza beszélt ‒ emlékezik vissza. ‒ Egy szót sem értettem abból, amit öszszehordott nekem, de mivel én is füvet szívtam, azt hittem, velem van a baj. A Mick és Chrissie közötti feszült viszonyról egész köteteket lehetett megtudni az 1966 februárjában kiadott „19th Nervous Breakdown”-ból. Chrissie nagyon megörült, amikor Mick elmondta neki, hogy a következő sikerdala, a „Lady Jane” igazából nem VIII. Henrik szomorú sorsú feleségéről, Jane Seymourról, hanem őróla szól. Mick a címet tulajdonképpen D. H. Lawrence Lady Chatterley szeretője című regényéből vette: abban hívja a főhős „Lady Janenek” Lady Chatterley vagináját. Chrissie hisztizett és tehetetlenül háborgott, de Micknek sikerült a saját dühét sikerdalokká nemesítenie. Következő nagylemezük, az Aftermath dalai között több nyíltan nőgyűlölő is akadt, de talán a legdurvább közülük az „Under My Thumb” (A markomban tartalak), benne ezzel a nőket végtelenül lenéző sorral: „squirming dog who’s just had her day” (tüzelő szuka, ki megkapta már a magáét). Még a „Mother’s Little Helper” című nótában, amely állítólag (persze merő képmutatással) kifejezetten a vényre kapható gyógyszerek kábítószerként való használatát állítja pellengérre, van egy olyan sor, amelyet Chrissie nagyon a szívére vett: „What a drag it is getting old” (kész kölönc, és egyre csak öregszik). Húszévesen már aggódott, hogy Mick egyszer csak lecseréli egy fiatalabb modellre. Pedig a kornak semmi köze sem volt az egészhez. Jaggernek először is túl kellett jutnia a saját idegösszeroppanásán, miután 1966 júniusában egy újabb európai koncertkörút kellős közepén olyan fizikai és lelki kimerültség jelei mutatkoztak rajta, hogy hazatérve az orvosa szigorú szobafogságot és pihenést javasolt. Micknek, aki egyre elszántabban igyekezett feljebb kapaszkodni a meredek és buktatókkal teli brit társadalmi ranglétrán, olyan társra lett volna szüksége, aki már egykét fokkal magasabban jár, mint ő ‒ mint például Marianne Faithfull. ‒ Jagger teljesen bele volt zúgva ‒ mondja Mankowitz, aki közelről figyelte a kettejük románcát. ‒ De hát ki csodálkozhat rajta? Marianne az apáca, az angol szépség és a popsztár tűzveszélyes elegye volt, amihez még egy szexi alkat is társult. Csak rá kellett pillantania Mickre, és ő máris elolvadt. Faithfull, jó neveltetés ide vagy oda, jóval praktikusabban közelített a kérdéshez. ‒ Először is elhatároztam, hogy egy Rolling Stone lesz a barátom ‒ vallja be őszintén. ‒ Hármukkal is lefeküdtem, aztán eldöntöttem, hogy a szólóénekes lesz a legjobb választás. ‒ Faithfull elhatározását, hogy végleg elhagyja a férjét, John Dunbart, ugyanilyen tisztafejű mérlegelés előzte meg. ‒ Amellett döntöttem, akinek a legtöbb pénze volt ‒ mondja kis vállrándítással. ‒ Az pedig Mick volt.

Mick, aki közben a Billboard-listák élére kúszott fel az „As Tears Go By” Stonesverziójának tőle szokatlanul visszafogott előadásával, láthatóan nem a hölgy első választása volt. Marianne előbb Briannel bújt ágyba az egyik közös LSD-utazásukon. Pedig a Stones-csapatból nem is Brian, hanem Richards keltette fel igazán az érdeklődését. Azt remélte, Keithszel huzamosabb kapcsolata lesz, de miután lefektette, Keith közölte vele, hogy Mick reménytelenül odavan érte. ‒ Keith ott feküdt mellettem a takaró alatt ‒ meséli Faithfull ‒, és azt magyarázta, hogy jobb, ha ez az éjszaka kettőnk közt marad, mert Mick halálosan szerelmes belém… Azt gondoltam magamban: „Te jóságos isten, milyen kár!” De miután eldöntötte végre, hogy melyik Stonet választja, Faithfull akkor sem állapodott meg. Miközben 1966 szeptemberében a Stones New Yorkban az új sikerszámuk, a „Have You Seen Your Mother, Baby, Standing in the Shadow?” amerikai kislemezének a felvételein dolgozott ‒ Mick addig erőszakoskodott, míg a lemezborítóra mind az öt fiút női ruhában ábrázoló fotó került ‒, Faithfull összeszűrte a levet Jimi Hendrixszel. (Mindössze két évvel korábban, amikor Hendrix még ismeretlen gitárosként Jimmy James néven működött, meghallgatást kért Micktől, akinek nem tetszett a játéka. Hendrix nemcsak Faithfull-lal állt bosszút rajtuk, hanem Keith barátnőjét, Lindát is elcsábította.) Na persze Mickről sem lehetett volna megmintázni a hűség szobrát. Miközben a Mariannenal folytatott viszonyát is gondosan titkolta az életveszélyesen féltékeny Chrissie előtt, hónapokon át az Ikettes-tag P. P. Arnolddal, az Ike és Tina Turner-duó egyik háttérénekesnőjével is volt egy kalandja. De ami a legfontosabb volt, az Ikekal és Tinával közös angliai koncertsorozaton Jagger („Te jó ég, ki az a nagy szájú srác?” ‒ kérdezte Tina Turner, amikor először látta Micket, ahogy ott állt a díszletek között) egy csomó új figurával bővítette a színpadi repertoárját. ‒ Mick Tina Turner szeretett volna lenni ‒ meséli Allen Klein. ‒ Nekem elmondta, hogy amikor énekel, pontosan olyannak látja magát. 1966. december 18-án Chrissie éppen a bőröndjeiket csomagolta a karácsonyra tervezett bahamai vakációra, amikor Mick odalépett hozzá, és hűvösen közölte, hogy már lemondta a repülőjegyeiket, a nap hátralévő részét pedig Mariannenal szándékozik tölteni. ‒ Elképesztő volt, és hihetetlenül kegyetlen ‒ mondja Shrimpton, akit őszintén „meglepett”, hogy Jagger még mindig ragaszkodott ahhoz, hogy Faithfull-lal szigorúan csak üzleti kapcsolatban áll. ‒ Mick tud kedves és figyelmes is lenni ‒ jelenti ki Chrissie ‒, máskor meg manipulatív és önző… Senki sem tud nála jobban szóval bántani. Gonosz, nagyon gonosz nyelve van. Aznap éjjel Mick arra érkezett haza, hogy Shrimpton egy jókora adag altatóval megpróbált öngyilkosságot elkövetni, ami hajszál híján sikerült is neki. (A sors különös fintora, hogy Tara Browne, a Guinness sörgyárak örököse és Mick egyik aranyifjú haverja, éppen aznap halt meg egy balesetben, miután áthajtott egy piros jelzésen ‒ a tragédiát a Beatles „A Day in the Life” című klasszikusa örökítette meg.) Szenteste Mick kidobta Chrissiet a közös lakásukból. ‒ Mick a végén nagyon csúnyán elbánt velem ‒ emlékezik vissza bánatosan a szakításukra Shrimpton. ‒ De amíg tartott a kapcsolatunk, mindig én voltam az erősebb.

Alig néhány hét múltán Mick unottan nyomta az ipart a The Ed Sullivan Show egy újabb műsorának a felvételén, és ahányszor csak a Sullivan által ráerőltetett „Let’s spend some time together”-hez ért az éneklésben, amit az eredeti, „Let’s spend the night together” helyett vágtak be, szemét mártírarccal az égnek emelte. Mick valósággal fürdött kedvenc „törvényen kívüli vagány” szerepében. De amikor 1967. február 5-én a brit News of the World egy állítólagos interjút közölt vele, amelyben Jagger nyíltan beismerte, hogy hasis- és speedhasználó, igencsak felment a pumpája. Mint kiderült, a riporter azt hitte, Mickkel készít interjút, holott valójában Briannel beszélt. Más kérdés, hogy Mick maga is rendszeresen használt hasist és speedet, sőt, ami azt illeti, LSD-t is. Jagger másnap bejelentette a televízióban, hogy becsületsértésért pert indít a News of the World ellen, amely akkoriban talán a legolvasottabb újság volt az egész világon. Nem sokkal később figyelmeztették, hogy a londoni Marylebone Roadon lévő Harley House-beli lakása előtt parkoló, mindenféle jelzést nélkülöző furgonból őt figyelik ‒ és hogy alighanem lehallgatják a telefonját. Akkor ugyan még negyvennégy év volt hátra, amire egy telefonlehallgatási botrány kis híján tönkretesz egy hatalmas médiabirodalmat, alapjaiban ráz meg egy konzervatívok vezette kormányt, és örökre megszünteti ezt a százhatvannyolc éves bulvárlapot, de a News of the World már azokban az időkben is szerteágazó megfigyelési tevékenységet folytatott ‒ mindezt úgy, hogy közben egészen alvilági kapcsolatok fűzték a hatóságokhoz. Jagger sokszor használta ugyan a sajtónyilvánosságot, ha az alkalmasnak kínálkozott a céljai elérésére, de amúgy nem szívelhette a Fleet Streeti médiavilágot. Később, ügyvédjével beszélve „eszelősnek” nevezte azt, hogy egy nagy és ismert kiadvány illegális telefonlehallgatásokra szánja el magát. Most viszont, mit sem törődve a figyelmeztetésekkel, víkendezni indult Redlandsbe, Keith főúri, vizesárokkal körülvett vidéki birtokára. Jaggert és Mariannet már nagy társaság várta, köztük egy felső osztálybeli, valakihez mindig odacsapódó hölgy, Nicky Kramer, a galériatulajdonos Robert Fraser, a mindenütt jelen lévő Christopher Gibbs, valamint George Harrison és az akkori felesége, Pattie. A díszvendég mindazonáltal nem a Beatles-, és nem is a Stones-tag volt, hanem egy Kaliforniából jött fiatalember, akit később a bíróságon „Dr. X”-ként azonosítottak: David Schneiderman. „Acid King David”, ahogyan a barátai szólították, egy kézitáskával érkezett, ami telis-tele volt az összes létező illegális szerrel. A hallucinogénválaszték legizgalmasabb darabja a DMT (dimethyltriptamin) volt, ez a nagyon húzós tudatmódosító szer, amelynek a kipróbálását Mick és Keith is alig várta. Ezen a szombaton egy „névtelen bejelentő” (Keith belga származású sofőrje, Patrick) fülest adott a News of the Worldnek arról a szex-és-drog tivornyáról, amely a bejelentő szerint várhatóan egész hétvégén zajlik majd Redlandsben. Keithnek azonban csak vasárnap este nyolckor szóltak, hogy valaki vadul dörömböl a kapun, és addigra már ‒ Richards szavaival ‒ „a társaság minden tagja rózsaszín felhők fölött repült, és tökéletesen ki volt ütve”. Richards az ablakon kipillantva „egy rakás törpét” látott, „akik furamód mind ugyanolyan ruhában voltak”. A „törpékről” hamarosan kiderült, hogy tizenkilenc rendőr, akik házkutatási paranccsal érkeztek. Amikor a rendőrök beléptek a tett színhelyére, szürreális kép fogadta őket. Marianne egy rőt subaszőnyegbe csavarva ült egy kereveten, és szétvetett lábbal kényelmesen

hátradőlt, miközben Mick, fejével Marianne lába közt, önfeledten nyammogott egy stratégiai céllal elhelyezett Mars csokin. Mars csokiból mellesleg mindig volt bőven, magyarázta később eléggé szerencsétlen szóhasználattal Richards, „mert ha be van lőve az ember, leesik a cukra, és olyankor valami nyalánkságot kíván”. A rendőrség átkutatta a helyszínt, de valahogy elkerülte a figyelmüket egy fiola heroin, amit valaki egyszerűen bedugott a nappali kerevetjének a párnái alá. Ami pedig Acid King David kézitáskáját illeti, amikor a rendőrök kinyitották, és látták, hogy dugig van alumíniumfóliába tekert csomagokkal, Schneiderman azt mondta nekik, hogy az film. ‒ Biztos urak, az isten szerelmére, azonnal csukják vissza! Tönkreteszik a felvételeimet! ‒ A rendőrök szót fogadtak, Schneiderman pedig nemcsak hogy sietve távozott, de végképp nyoma veszett. (Évtizedekkel később derült csak ki, hogy a razziára az ő tudtával került sor, és azért ment bele, hogy cserébe ejtsék ellene a vádat egy másik kábítószeres ügyben. Angliából Los Angelesbe menekült, ahol David Jove álnéven élt egészen 2004-ben bekövetkezett haláláig.) De a rendőrség nem távozott üres kézzel az 1967-es redlandsi razziáról, mert a Robert Fraser kabátbélésébe rejtett heroint és a Mick kedvenc zöld bársonyzakójának a mellényzsebében lapuló négy amfetamintablettát azért megtalálták. Jagger John Challen rendőrfelügyelőnek azt mondta, az „élénkítő tablettákat” az orvosa írta fel neki. A tabletták mellesleg Marianne-éi voltak, és bár ő később felajánlotta, hogy ezt a rendőrségen is elismeri, Mick nagylelkűen ragaszkodott hozzá, hogy ő vigye el a balhét. Másnap megjelent Keith állandó drogdílere, „Spanyol Tony” Sanchez, aki elmagyarázta, miért nincs hír a sajtóban az előző napi házkutatásról. A rendőrség, mondta nekik, arra vár, hogy megvesztegessék. Az egész ügyet el lehetne sikálni hatezer fonttal ‒ mire Sanchezt útjára bocsátották egy köteg bankóval. Miután egy egész hónap is eltelt anélkül, hogy vádat emeltek volna ellenük, Mick eléggé megnyugodott, és úgy érezte, ideje vakációra menni Marokkóba. Marrákesben Marianne (akit Mick egyszer csak elkezdett „Mariannak” szólítani) és Mick Gibbsszel, Fraserrel, és a legendás fotóssal és ruhatervezővel, Cecil Beatonnal találkoztak. Az akkor hatvanhárom éves Beaton azonnal Mick varázsa alá került. ‒ Egymás mellett ültünk ‒ írta a naplójába ‒, Mick egy vodka collinst ivott, és égnek álló ujjai között egy cigarettát tartott. A bőre finom és olyan fehér, mint egy csirkemell. Veleszületett elegancia sugárzik minden mozdulatából. Jagger szexuális vonzerejéről Beaton azt írta, hogy „különleges”. ‒ Mick nagyon is szexi, pedig tökéletesen nem nélküli. Kis híján eunuch is lehetne. De modellként természetesség árad belőle. ‒ Beaton számára Mick egyik testrésze különleges vonzerővel bírt. A marokkói vakáció során Sir Cecil egyszer arra kérte Micket, tolja le a gatyáját, mert szeretné lefényképezni a hátsóját. Beaton ennek felhasználásával később egy „portrét” vetett vászonra a rocksztár fenekéről. A képet végül aukcióra bocsátották a Sotheby’snél, ahol az akkoriban tiszteletre méltó kétezer fontért kelt el. 1967. március 18-án Mick az újságok főcímeiből értesült, hogy a Spanyol Tony Sancheznek adott hatezer font kenőpénz ellenére Keitht és őt kábítószertartás vádjával bíróság elé akarják állítani. A tárgyalásra azonban csak májusban került volna sor, addig pedig egy kilenc országot érintő európai turné volt betervezve. Minthogy Keith és Mick

rákerültek az Interpol által figyelt személyek listájára, a túra minden egyes állomásán kénytelenek voltak megalázó, egész testre kiterjedő motozáson átesni. A nehézségekre fittyet hányva Mick és a Stones megérkezett Lengyelországba, a turné első állomására. Amikor a több mint háromezer rajongó a rendőrségi kordonon áttörve megrohanta a koncert színhelyéül szolgáló stadiont, a városközpontot tankok özönlötték el, és a randalírozók ellen könnygázt és vízágyúkat vetettek be. Ugyanilyen erőszakos cselekményekkel tűzdelt felfordulás kísérte a fellépéseiket Milánóban és Zürichben; utóbbin egy feldühödött rajongó felmászott a színpadra, és mielőtt a rendőrök elrángathatták volna onnan, rátámadt Mickre, és leütötte. Amikor Jagger visszaért Londonba, ismét belemerült fura kettős életének másik felébe ‒ és tovább játszotta a finom úri társaság felkapott üdvöskéjének a szerepét. Mick újabb csodálói közé tartozott a beatköltő, Allen Ginsberg, aki a Jaggernél tett 1967. áprilisi látogatásakor magával hozta a barátját, Tom Driberget is. Mindketten nyíltan vállalták, hogy melegek, Ginsberg mégis tökéletesen elhűlt, amikor a hatvanhárom éves Driberg, aki mellesleg kétes hírű parlamenti képviselő is volt, kezét Mick combjára téve durva megjegyzést tett Mick „csomagjára”. ‒ Jagger nekem is tetszett ‒ vallotta meg Ginsberg ‒, de tartózkodtam tőle, hogy ezt kinyilvánítsam. Erre jön Driberg, és ajtóstul ront be a házba. ‒ Úgy tűnt, Micket csöppet sem háborította fel a megjegyzés. Egyik barátjának, Barry Milesnak állítólag többször is mondta, hogy együtt töltött egy éjszakát Driberggel és Ginsberggel. Akár intim volt a viszonya Driberggel, akár nem, tény, hogy a két férfi szoros kapcsolatot tartott fenn egymással több mint egy évtizedig. ‒ Micknek több olyan barátja is van ‒ mondta Spanyol Tony Sanchez ‒, akikről pontosan tudja, hogy szívesen lefeküdnének vele. Úgy látszik, Mick bonyolult személyiségének a női fele élvezi a hízelgésüket és az udvarlásukat. Micknek, akinek a kábítószeres ügyében rövidesen súlyos vádakkal szemben kellett megállnia a helyét a bíróságon, nagyon jól jött egy befolyásos szövetséges, akiről tudni lehetett, hogy minden rendelkezésére álló eszközzel Mick védelmére fog kelni a képviselőházban. Driberget őszintén lenyűgözte az a varázslatos erő, amellyel Mick az ifjúságot kénye-kedve szerint irányította, és évekig győzködte, hogy választassa meg magát munkáspárti képviselőnek. Dribergről széles körben tudták, hogy a Brit Kommunista Párt tagja volt húsz éven át, amíg át nem nyergelt a Munkáspártba, de az csak a halála után derült ki róla, hogy kémkedett is. Nem sokkal az után, hogy 1942-ben parlamenti képviselővé választották, Driberg belépett a brit MI5 titkosszolgálat kötelékébe, és kettős ügynök lett, amikor nem sokkal később a hírhedt szovjet KGB is beszervezte, hogy jelentéseket küldjön törvényhozó társai magánéletéről. Amikor Erzsébet királynő 1974-ben nemesi rangot adományozott neki, a hírszerzők bennfentes világában Driberget csak „Lord of the Spies”‒ ként2 emlegették. Még ha tudta volna is előre, hogy a barátja, Tom Driberg mint szovjet kém kerül majd be a brit történelembe, Mick valószínűleg akkor is hű marad hozzá. Mert amikor májusban Keithszel és Robert Fraserrel mindhárman ártatlannak vallották magukat az 2

„Lord of the Spies”, a Kémek Ura: szójáték William Golding híres regénye, a „Lord of the Flies” (A Legyek Ura) címével.

ellenük felhozott kábítószertartási vádakban, Mick pontosan tudta, hogy nagy szüksége lesz minél több befolyásos barátra. A Redlands-ügy bírósági meghallgatása után néhány órával ‒ egészen véletlenül riporterek is voltak ott a helyszínen ‒ a rendőrség behatolt Brian Jones chelsea-i lakásába, és miután hasist, amfetaminokat és kokaint találtak a helyszínen, őrizetbe vették a popsztárt. Ha az ember elolvasta a másnapi lapok főcímeit, egyvalami világossá vált: a brit hatóságok úgy döntöttek, példát statuálnak Anglia (és ami azt illeti, az egész világ) ifjúságának arrogáns megrontóival ‒ a Rolling Stonesszal.

„Mick Jaggernek a világon a legfontosabb Mick Jagger.” KEITH ALTHAM, ŐSIDŐK ÓTA JAGGER PUBLICISTÁJA ÉS BARÁTJA

„Tudja, mi az én legnagyobb tragédiám? Hogy az ap… egy nagy előadóművész.” BILL GRAHAM, LEGENDÁS ROCKKONCERTSZERVEZŐ

4 Angyalok és démonok 1967. JÚNIUS 29. MICK térde megremegett, az arcából kiszaladt a vér, egy pillanatig úgy érezte, rögtön elájul. Keitht pár perce ítélték egyévi börtönre, és a parókás bíró, Leslie Block épp az ő ítéletét hirdette ki: három hónap a rács mögött. ‒ Amikor a bíró kimondta az ítéletet, mintha lehúzták volna a rolót ‒ emlékezik vissza Mick, meg arra is, hogy hallotta, amint odakint, a nyugat-sussexi Chichester városi bíróságának épülete előtt összegyűlt nyolcszáz fős tömeg azt kiáltozza: „Szégyen!”, meg „Engedjék el őket!” ‒ Ez az egész olyan volt, mint egy James Cagney-film ‒ teszi hozzá. ‒ Aztán egyszerre csak minden elsötétedett. Néhány perccel később már ott állt a bírósági fogdában Marianne karjai között, és mindketten sírtak. Micket már korábban is sírásra késztette ez az ügy. Mindössze kétnapi tárgyalás után bűnösnek találták, és megbilincselve átszállították a lewesi fogházba, hogy ott várja meg, amíg megszületik az ítélet. Ott is elsírta magát, amikor ujjlenyomatot vettek tőle, lefényképezték és rabruhát nyomtak a kezébe. Annak a gondolata, hogy a következő kilencven napot Londonnak még a tizenkilencedik században épült, nyomasztó brixtoni börtönében kell eltöltenie, összezárva egy cellába egy másik elítélt bűnözővel, tökéletesen feldúlta a lelkét, és félelmet is keltett benne. A csenevész, minden porcikájában reszkető, könnyáztatta arcú Jagger minden látogatójának azt mondta, nem hiszi, hogy ezt túléli. Mick és Keith, akiket Fraserrel együtt végül is az ugyanolyan középkori hangulatot árasztó Wormwood Scrubs börtönbe szállítottak át, abban leltek sovány vigaszt, hogy az ellenük hozott ítélet világszerte tiltakozást váltott ki. Számos országban tüntetők vonultak a brit nagykövetségek elé, hogy Mick és Keith azonnali szabadon bocsátását követeljék. A disc-jockeyk mindenhol fogadkoztak, hogy addig játsszák megállás nélkül a Stones számait, amíg az elítélt rockereket szabadon nem engedik. A Who pedig dupla kislemezt készített szolidaritásuk jeléül a Stones idevágó című dalaiból, a „The Last Time”-ból és az „Under My Thumb”-ból, amelyek júliusban már a brit listák élén álltak. A brit parlament képviselőházában Mick barátja és politikai mentora, Tom Driberg szólásra jelentkezett, és arról beszélt, milyen „visszatetszőnek” tartja, hogy Jaggert és Richardsot olyan büntetéssel sújtották, „mint a közönséges gyilkosokat”. Driberg szenvedélyes védőbeszédét követően másnap Micket és Keitht hétezer font óvadék ellenében szabadon bocsátották, hogy így várhassák meg fellebbezésük eredményét. A „Szabadítsátok ki Micket és Keitht” mozgalom dühösen folytatódott a közvélemény ítélőszékén. Sok újság szerkesztőségi cikkben ítélte el a Stonesra kiszabott súlyos büntetést, amelyet „a brit képmutatás újabb példájaként” aposztrofáltak (a londoni Evening Newsban) vagy „elképesztően aránytalannak” minősítettek (Sunday Express). De a kegyelemdöfést a kissé avíttas londoni Times szerkesztője, William Rees-Mogg adta meg. Az általa írt szerkesztőségi cikk címe, amelyet tizennyolcadik

századi angol költőtől, Alexander Popetól kölcsönzött, azóta az angol újságírás történetének egyik leghíresebb sorává vált: „Who Breaks a Butterfly on a Wheel?” (Ki törne kerékbe egy pillangót?) Anglia főbírája, Lord Parker július 31-én bizonyíték hiányában semmissé nyilvánította Keith ítéletét, majd ugyanazzal a lélegzettel ‒ átmenetileg óriási pánikot keltve ‒ megerősítette a Mickre kiszabott verdiktet. Lord Parker aztán a következő mondatában Jagger börtönbüntetését is visszavonta és egy év próbaidőre változtatta. Értesülvén a fejleményekről, Mick lenyelt néhány Valium tablettát, aztán egy RollsRoyce limuzinnal élete első televíziós sajtókonferenciájára vitette magát. Miután tizenöt percen át válaszolt a riporterek reá záporozó kérdéseire („A saját akaratomon kívül kerültem reflektorfénybe… Én sosem próbáltam másokra ráerőltetni a nézeteimet, mint ahogy azt sok popsztár teszi.”), Mick karon ragadta Mariannet, és mindketten beugrottak a már várakozó helikopterbe, amely egy György korabeli kastélyba vitte őket Essexbe. Ott is kamerák hada várt rájuk, meg egy politikusokból, egyházi személyekből és a sajtó vezető munkatársaiból álló csoport, akikkel Mick olyan nagy horderejű témákat beszélt meg a nyilvánosság színe előtt, mint a drogpolitika, a társadalmi elégedetlenség, valamint Nagy-Britannia ifjúságának a jövője. ‒ Nem én törekedtem arra, hogy valamiféle véleményvezér legyek ‒ nyilatkozta Mick, ezúttal félretéve a műcockney zsargont, és egy igazi úriember megfontolt stílusában formálva a szavakat. ‒ Engem és a hozzám hasonlókat a társadalom kényszeríti erre a szerepre. Micket ez a botrányos kábítószerügy egyik napról a másikra tökéletesen átalakította, és így történt, hogy mint a világ fontos dolgaiban járatos szakértőre, hirtelen mindenki az ő véleményére lett kíváncsi. Jagger pedig komoly arccal ült a televíziós kamerák kereszttüzében, és olyan éretten és intelligensen beszélt jóformán bármiről, ami meghazudtolta fiatal korát (még csak huszonnégy éves volt), és olyan színben tüntette fel, mintha ő volna az erényes polgár mintaképe. A színfalak mögött persze nagyon is élvezte, hogy sikerült győztesként kikerülnie a fennálló hatalommal vívott küzdelemből, amelyben pedig a torkára tették a kést, és hogy ugyanezek a vaskalapos intézmények egyszerre csak az ősz hajú talpnyalóikat küldik hozzá, hogy a kegyeiért esedezzenek. De hamarosan Mick újra az igazi formáját hozta ‒ ebben az esetben józan üzleti megfontolásból. A Stones fő vonzereje nem az okos vitákban vagy a mérsékelt nyilvános diskurzusban rejlett. Ők a kendőzetlenül tálalt mondanivalóban, a fiatalos lázadásban és az anarchiában voltak jók. Pár nappal az után, hogy kiszabadult a börtönből, Mick máris megpróbálkozott mind a hárommal. ‒ Megérett az idő a forradalomra ‒ mondta Jagger az egybegyűlt riportereknek, akik újabban kötelességszerűen megjelentek valamennyi sebtében összehívott sajtókonferenciáján, hogy feljegyezzenek minden szót, vagy bármilyen felületes eszmefuttatást, amelyet társadalmi-politikai kontextusban érdemesnek talált elereszteni. ‒ Az anarchia jelenti a remény egyetlen halvány fénysugarát ‒ jelentette ki. Aztán az addigra már arcátlanul gazdag rocksztár a sajtómunkások füle hallatára még hozzáfűzte: ‒ A magántulajdonra pedig semmi szükség. Miközben Mick imigyen a barikádokra szólította híveit, a Cheyne Walk 48. szám alatt újonnan vásárolt, Anna királynő korabeli stílusban épült városi palotája

berendezésével, foglalatoskodott, ahová teherautószám hordták az elképesztően finom ízlésű Christopher Gibbs által összeválogatott méregdrága antik bútorokat, flamand szőtteseket és perzsaszőnyegeket. Jagger új, elegáns Temze-parti palotája rajta kívül Mariannenak, a lány kisfiának, Nicholasnak ‒ és egy vadonatúj Bentleynek adott otthont. Alig néhány lépéssel odébb Gibbs impozáns udvarháza állt, amelyben egykor James McNeill Whistler, az amerikai festő lakott. Gibbs itt, ennek a háznak a marokkói stílusban berendezett, állandóan tömjénfüstöt árasztó, félig elsötétített szobáiban látta vendégül a zene, a művészet, a divat, a film, az üzleti és a politikai élet hírességeit. Amikor azon a nyáron Allen Ginsberg Olaszországból hazafelé átutazóban megállt Londonban, Gibbs nagy fogadást adott a tiszteletére, amelyre meghívta Margit hercegnőt számos magas rangú unokatestvérével egyetemben, öt kormánytagot, egy sereg oxfordi meg cambridge-i értelmiségit, valamint szupergazdag szomszédait, Paul Getty Ilt és bájos feleségét, Talithát. (Talitha Getty, aki szokása szerint aznap este is egy átlátszó ruhát viselt, alsónemű nélkül, néhány évvel később herointúladagolásba halt bele.) Mick és Marianne legalább olyan jól néztek ki, mint bármelyik vendég. Marianne-on nem volt melltartó, csak egy szűk, bíborszín blúz és miniszoknya, Mick pedig egy eperszínű, viktoriánus divat szerint fodros kézelővel ellátott zubbonyt viselt. Miközben a királynő egyetlen testvérével csacsogtak, egy komornyik körbesétált egy ezüsttálcával, amely roskadásig meg volt rakva az Alice B. Toklas Szakácskönyvéből vett recept alapján készült barnasütivel. Esetünkben azonban a cukrász úgy döntött, hogy a receptben előírt adag hasis dupláját teszi a keverékbe. Az est egyik vendége, John Michel, amúgy Mick jó barátja, úgy vélte, a felszolgált süti „mérgező anyagokkal teli és nagyon veszélyes” volt. ‒ Az emberek kezdtek rosszul lenni ‒ folytatja Michel. ‒ A sok finom lady és előkelő lord, a British Múzeum kurátorai, a parlamenti képviselők mind-mind hanyatt-homlok futottak az ott várakozó limuzinjaikhoz, hogy minél előbb kimosassák a gyomrukat. ‒ Hogy Margit hercegnőt már ne is említsük. Nem sokkal éjfél előtt a Buckinghampalotában felébresztették a királynőt, és közölték vele, hogy a húgát „súlyos ételmérgezéssel” kórházba szállították. Még a drogokkal sokkal intimebb kapcsolatot ápoló Jagger és Faithfull is kirohantak az utcára, és fel-alá futkároztak a Cheyne Walkon, mint Mick később John Michelnek elmondta, „felpörgetve, de azért boldogan”. Mindenki szerencséjére a brit sajtó nem értesült az incidensről. Mert ha értesültek volna, mondja Michel, „akkor elképzelni is nehéz, hogy a botránynak milyen következményei lehettek volna a kormányra és a királyi családra nézve”. Mick minden közismertsége ellenére az 1967-es nyár zenei híreiben a Beatles játszotta a főszerepet, amely akkor jött ki korszakalkotó Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band című albumával. Még a Stones is játszott némi szerepet a Beatlessikerekben: ők is részesei voltak annak a stúdiófelvételnek, amelyben szinte a stúdió egész hallgatósága velük énekelte az „All You Need Is Love”-ot. A Beatles igyekezett viszonozni a szívességet, és ugyanúgy együtt énekeltek velük a Stones „We Love You” című kislemezének a felvételekor. Amikor Jagger azt látta, hogy a „We Love You”

sikere messze elmarad a hasonló című Beatles-dalétól, figyelmét egészen máshová irányította: arra kereste a választ, mitől vált a Beatles mindaddig legnagyobb zenei sikerévé a Sgt. Pepper. Nem vitás, a Beatles pszichedelikus útra tért. De a Stonesnak többre volt szüksége, mint hogy újabb variációt kínáljon a Sgt. Pepper’s témájára, angyali békéjére, az áradó szeretetre és az előbbieket kiváltó LSD-re. A Stones új koncepciót és új mérföldkövet jelentő albumának akkor egészen más irányt kell vennie, a sötétség, a túlvilág birodalma felé. Micket a minden brit útlevélben megtalálható sor: „Her Britannic Majesty’s Principal Secretary of State for Foreign and Commonwealth Affairs Requests… (Ő brit felségének külügyi és nemzetközösségi minisztere azzal a kéréssel fordul…)” ihlette meg; ebből lett a Their Satanic Majesties Request (Ősátáni felségeik kérik). A lemez anyagát a londoni Olympic Studiosban vették fel, és elkészültével lényegében véget ért Andrew Oldham felettébb jól jövedelmező és szoros kapcsolata a Rolling Stonesszal. Miután vagyonát elherdálta a kábítószerekre, egyre kevésbé volt ura kreatív képességeinek, ráadásul depressziója már állandó klinikai felügyeletet igényelt. Oldham a hétvégét azzal töltötte, hogy valamiképp összekotorja személye romjait az elektrosokk-kezelések után, mert azt tervezte, hogy ‒ mint addig is mindig ‒ bemegy a stúdióba, és elmondja a csapatnak az elképzeléseit. Mick bántóan világossá tette, hogy többé nincs szükségük Oldhamre. ‒ Ha a Stones megjelenéséről, az imázsukról volt szó ‒ mondja Gered Mankowitz, a fotósuk ‒, mindig Andrew zseniális meglátásaira hagyatkoztak. ‒ De ennek most vége szakadt. ‒ Azzal, hogy Mick nem kérte ki a véleményét, végeredményben a tudtára adta, hogy annyi. Még ma is emlékszem Andrew arckifejezésére. Mankowitz „döbbenten” figyelte, milyen „kőszívű” tud lenni Mick ‒ és hogy milyen eget verően hálátlanul volt képes bánni olyanokkal, akiknek pedig kulcsszerepük volt abban, hogy sztár lett belőle. ‒ Ha valaki kitár előtted egy ajtót, amelynek a túloldalán ott van minden, amire valaha is vágytál ‒ mondja Mankowitz ‒, akkor talán mégsem kellene az illetőt úgy kezelni, mint egy londinert. Jagger azonban kötötte az ebet a karóhoz: közölte, hogy a Stonesnak immár semmi szüksége külső menedzserre. Allen Klein majd ellátja a napi pénzügyeket, de a lényeges kreatív és üzleti döntéseket ők maguk ‒ értsd: Mick ‒ hozzák majd a jövőben. Akárhogy is, Oldhamnek be kellett perelnie Kleint, hogy megkapja a bánatpénzét. Végül Oldham beleegyezett, hogy lelép, ha készpénzben kap félmillió fontot ‒ ez ma úgy négy és fél milliónak felelhet meg, de még ez is aprópénz, ha figyelembe vesszük, hogy az együttes az évek során milliárdokat keresett. Jaggert, akinek, mint láttuk, fikarcnyi lelkifurdalást sem okozott Oldham eltávolítása, ahogyan korábban Giorgio Gomelskynek és még sokaknak könnyű szívvel hátat fordított, Brian Jones kínlódása is hidegen hagyta. Néhány nappal az után, hogy Oldham megvált a Rolling Stonestól, Briant a rettegett Wormwood Scrubs börtönben letöltendő hat hónapos szabadságvesztésre ítélték. Jones akkor már régóta küszködött mindenféle légzőszervi nyavalyával, és az ítélet hallatán súlyos asztmás rohamot kapott. Nem mintha Jones méltó lett volna bárki együttérzésére. Még óvadék ellenében volt szabadlábon az ítélethirdetés előtti napon, amikor felcsípett két tinilányt, felvitte őket a

lakására, aztán egy LSD-vel fűszerezett hármas után úgy összeverte őket, hogy a lányok véresen, sikítozva, meztelenül rohantak ki az utcára. Jones büntetését később három év próbaidőre enyhítették, de ehhez arra volt szükség, hogy egy pszichiáter szakvéleményt adjon a bíróságnak, amely szerint Jones „ödipuszi rögeszméktől” szenved, ezenkívül „öngyilkosságra hajlamos”, és bebörtönzése könnyen „a valóságtól való teljes elszakadáshoz és lelki összeomláshoz” vezethet. Jagger sem állt éppen sziklaszilárd alapokon a valóságban. A Cheyne Walkon álló palota bespalettázott félhomályában, távol a külvilágtól, Marianne-nal egész nap hasist szívtak, belőtték magukat valamivel, szeretkeztek, és ‒ mint később bevallották ‒ azzal szórakoztak, hogy egymás ruháiba öltöztek Éveken át Keith és Brian is sűrűn cseréltek ruhát Pallenberggel meg a többi barátnőjükkel, most meg ez a bitang Mick bújt bele Marianne ruháiba, aki cserébe Mick trapéznadrágját és fodros szegélyű ingét húzta magára. Jagger, ha éppen olyan kedvében volt, néha a végsőkig elment: magára aggatta Faithfull ékszereit, nyakára tekerte az egyik tollas boáját, aztán kínnal-keservvel belepréselte a lábát valamelyik magas sarkú cipőjébe, és táncra perdülve úgy adta elő a „River Deep, Mountain High”-t, hogy az példaképének, Tina Turnernek is a becsületére vált volna. Ez a játékos cross-dressing3 akkoriban nem volt ismeretlen a brit felső osztály köreiben sem, és ebből még nem lehetett következtetni arra, hogy a résztvevők melegeke, vagy sem. Jagger és Faithfull a maguk részéről bármiben benne voltak. ‒ Voltak barátnőim, akikkel le is feküdtem ‒ emlékezik vissza Marianne. ‒ Erről Mick is tudott. ‒ És valóban, ha Mick hazatérvén olykor egy nővel találta ágyban Faithfullt, többnyire ő is beszállt a csintalankodásba. Marianne tökéletesen megértette, hogy Mick készséggel elfogadja az ő leszbikus kalandozásait. Jaggert halálosan féltékennyé tette volna, ha egy másik férfival kell megküzdenie Marianne kegyeiért. ‒ Egyszerűen úgy gondolta, még mindig jobb, ha barátnőm van, mint ha barátom lenne ‒ magyarázza. ‒ Nekem ugyanígy kisebb problémát okozott, ha egy másik férfival feküdt le, nem egy nővel. Marianne még hozzátette, hogy a honfitársai mindig is lazábban viszonyultak a homoszexualitáshoz, ami szerinte azért van, mert az „a nárcisztikus önimádat lényege. Arról az ellenállhatatlan vágyról van szó, hogy az embert mindenki szeresse. Szinte mindegy, hogy ezek nők vagy férfiak.” Az egyik olyan férfi, akivel Jaggert állítólag rajtakapták, az ifjú Eric Clapton volt, az akkoriban megjelent „Sunshine of Your Love” című dalt előadó virtuózan tehetséges, háromtagú Cream gitárosa. Clapton és Jagger barátsága az ealingi Jazz Club napjaira nyúlt viszsza, amikor Mick még a Blue Boys zenekarral lépett fel, Eric pedig épp akkoriban alapította első komoly együttesét, a Yardbirdsöt. ‒ Ericet és Micket tényleg rajtakapták egymással ‒ mondja John Dunbar. ‒ Meglehetősen nárcisztikus jelenet volt, szexuális szempontból eléggé kétértelmű. A biszexualitás és a hermafroditizmus akkoriban nemcsak elfogadott, még divatos is volt. Bár a Stones belső köreiben mindnyájan tudtak Jagger és Clapton szoros barátságáról, intim kapcsolatukról csak keveseknek volt tudomásuk. De Marianne 3

Keresztbe öltözés, transzvesztita öltözködés.

exférje láthatóan abban a nagyszerű helyzetben volt, hogy értesült róla, ki kivel fekszik le. Ezekben az években Dunbar nemcsak Jaggerhez és Faithfullhoz állt közel, de ő volt a londoni szvingerek, a szabados nemi életet élők Mekkájának számító Indica Gallery társtulajdonosa is. Itt, az Indicában történt 1966 novemberében, hogy Dunbar bemutatta a barátját, John Lennont Yoko Onónak. Mick egyik barátja, az angliai születésű újságíró, Victor Bockris, aki akkoriban a londoni zenei élet krónikása volt, nagyon jól tudta, hogy Jagger pályatársai közül többen is benne vannak az ilyenfajta „gyanús ügyekben”. Mindannyiuk viselkedése „felettébb hedonisztikus és a narkózástól zabolátlan” volt. Clapton, aki később évekig küszködött a kábítószerfüggőséggel, „nyakig benne volt ebben”. ‒ Semmi sem volt szent; épp a tabuk ledöntése volt a cél. Akkoriban senkire sem mutogattak ujjal, csak mert biszexuális. Az emberek az ilyesmit nem tartották szégyellnivalónak. A nagy kísérletezések kora volt ez, és ebből kivették a részüket a heteroszexuális rocksztárok is ‒ mondja Bockris. ‒ A biszexualitás és hermafroditizmus nemcsak elfogadott volt, de még bátorították is ‒ teszi hozzá Dunbar. Bár Eric Claptonnak a későbbiekben gondja lett rá, hogy merőben más képet alakítson ki magáról, Gered Mankowitz szerint 1967-ben még „meglehetősen merészen hermafrodita hajlamú” volt. Clapton fodros, pszichedelikus kinézetű felsőruházatban, repkedő szárnyú kaftánokban és magasított sarkú cipőkben parádézott, és ő volt az egyik első rocksztár, aki egyenes szálú haját afrofrizurába göndörítette, és lakkozta a körmét ‒, amire még Mick is csak ritkán volt hajlandó. A mindkettejüket ismerők tökéletesen kézenfekvőnek tartották, hogy ez a két férfi vonzódjon egymáshoz. A Yardbirdsben, John Mayall Bluesbreakersében és a Creamben mutatott tehetsége miatt Claptont egyes körökben már akkoriban is mint az egyik legnagyobb rockgitárost emlegették. Legalábbis Nagy-Britanniában sokan így éreztek, és rajongói Londontól Edinburghig sok helyen írták fel a falakra a szlogent: „Clapton az Isten”. ‒ Egyesek istenítették őket ‒ mondja Dunbar ‒, a rendszer talpnyalói pedig megpróbálták elszigetelni őket. Az ennyire népszerű rocksztárok előbb-utóbb maguk is elhiszik, amit a saját sajtójuk ír róluk. Elszállnak, és éppúgy elszakadnak a valóságtól, mint az olvasóközönség. Annak, hogy Mick ilyen nagy örömét lelte a férfiakkal folytatott intim viszonyaiban, alighanem volt egy másik, mélyebben gyökerező lelki oka is. ‒ Szerintem Mick azért fordult a férfiakhoz, mert a lelke mélyén minden nőről úgy gondolta, hogy csak groupie, az együtteshez odacsapódó kis kurva ‒ véli Dunbar. ‒ A férfiakkal kialakuló viszony meg egyenrangúak kapcsolata, hiszen azok a pályatársai voltak. Mick mindennél jobban szerette volna, ha ezek a társak birodalmi körökből kerülnek ki. ‒ De az arisztokraták ‒ mondja Dunbar ‒ sohasem fogadták be őt maguk közé. Érdekes csudabogárnak, annak persze jó. Jaggernek sikerült elhitetnie magával, hogy igazi angol gentleman voltának immár egyetlen rekvizituma hiányzik csak: egy vidéki kúria. Keith Richardsnak ott volt Redlands, Bill Wymannek a Gedding Hall Suffolkban, így hát mi sem volt természetesebb, mint hogy Mick a státusának megfelelő, tiszteletet parancsoló angol kúria után nézzen.

Végül Stargrovest választotta, egy kastély méretű, Erzsébet korabeli udvarházat, a Berkshire megyei Newbury városában. Néhány évtized múlva a környéket majd ellepik a paparazzik és a turisták, abban a reményben, hogy akár csak egy pillanatra megláthassák Kate Middletont, Berkshire egy másik híres lakóját. Tizenegy hónapja volt már, hogy kijött az utolsó nagylemezük, a Between the Buttons, amely már tisztán megmutatta, hogy az együttes, maga mögött hagyván a blueszenében gyökerező hagyományait, új utakra indult, a tudatmódosító szerek okozta érzet irányába. Most pedig Jagger abban reménykedett, hogy az új, Their Satanic Majesties Request című albumuk képes lesz a Sgt. Pepperéhez hasonlóan átütő sikert elérni. Mi sem tűnt valószínűbbnek. Végül is a Beatles és a Rolling Stones közelebb álltak egymáshoz mind személyes, mind kreatív vagy üzleti szempontból, mint bármikor azelőtt. Titokban besegítettek egymásnak a különböző kisebb-nagyobb projektekben, sőt még arra is rászoktak, hogy összehangolják kislemezeik piacra dobását ‒ akkoriban ezt az olyan menő együttesektől, mint a Beatles vagy a Rolling Stones, nyolc-kilenc hetenként várta el a közönség ‒, hogy elkerüljék a közvetlen versengést, nem úgy, mint a múltban. Az egész mögött az a törekvés állt, nehogy a Stones akaratlanul megfossza a Beatles valamelyik friss kislemezét a lista első helyétől, és persze ugyanez fordítva is érvényes volt. Attól kezdve Lennon és Jagger minden ötödik-hatodik héten tájékoztatták egymást arról, hogy hol tartanak együttesük éppen készülő új lemezével. Valahogy így: ‒ Nem vagyok elégedett azzal, ahogy állunk. Úgyhogy kezdjük az egészet elölről. És ti? ‒ Nekünk van egy, ami tök jó, akár holnap kijöhet. ‒ Jó, akkor ez most a tietek. Felőlem mehet. ‒ Hihetetlenül okos stratégia volt ‒ állapítja meg Allen Klein. Mi több, miközben a világ azt hitte, ezek ketten ősellenségei egymásnak, Mick valójában a Stones zenei lelki társaként tekintett a Beatlesre, különösképp Johnra és Paulra. Elérkezett egy pont, amikor Jagger úgy gondolta, partnerségüket hivatalossá kellene tenni. Néhány hónappal azelőtt, a szórakoztatóipar legnagyobb megdöbbenésére, véletlen altatótúladagolástól meghalt a Beatles menedzsere és atyai tanácsadója, Brian Epstein. Most, hogy már Oldham sem volt többé az útjában, Mick azt javasolta, a Beatles és a Rolling Stones osztozzanak egy stúdión, és hozzanak létre közös irodát Londonban. John és Paul azonnal belement a tervbe, de miután kiválasztottak egy stúdiót, az ökumenikus hajlammal cseppet sem vádolható Klein gyorsan kifarolt az egyesülési megállapodásból. Miközben Mick alig várta, hogy megjelenjen az új albumuk, azon morfondírozott, miként lehetne még jobban felbosszantani a rajongóik szüleit, még jobban provokálni az egész fennálló hatalmi rendszert. Hamar kiderült, hogy a hétköznapi, példásan élő polgárokat semmi sem hozza ki jobban a sodrukból, mint a sátánizmus. A koktélhoz minden kéznél volt: egy kis erőszak, csipetnyi anarchia, istentagadás, nagyot durranó látványosság, szex. Micknek magának is elállt a lélegzete, amikor erre rájött. Jagger ettől fogva nem elégedett meg azzal, hogy egy közönséges antihőst alakítson. Antikrisztussá vált.

Mick felhagyott kedvenc beatgenerációs íróinak ‒ Burroughs, Jack Kerouac, Ginsberg ‒ olvasásával, és helyettük az olyan okkult bibliákat kezdte falni, mint a The Book of the Damned, Manuscripts of Witchcraft (Az Elátkozottak könyve, a boszorkányság kéziratai) vagy A Mester és Margarita, az az orosz regény, amelyben Lucifer alászáll Moszkvába, hogy ellenőrizze, alapos munkát végzett-e, amikor rájuk eresztette a bolsevik forradalmat. Ez a regény inspirálta később a Stonest a nagy sikerű „Sympathy for the Devil” című dal megkomponálására. Az okkult dolgokban való eligazodáshoz ott volt Micknek Kenneth Anger, a korábbi gyermekszínész, aki most azt állította magáról, hogy mágus, azaz egyfajta ördögi varázsló. Akárcsak Driberg, Anger is a „Nagy Bestiának”, a modern idők legismertebb okkult írójának, az angol Aleister Crowleynak a műveiből tanulta a tudományát. Anger szívesen megbabonázta, vagy ha kellett, elátkozta a követőit, és nemsokára odaadó hívőre talált a könnyen megszédíthető (és állandóan labilis lelkiállapottól szenvedő) Anita Pallenbergben. Pallenberg egyszer a Fez és Marrákes közötti úton Keith Bentleyjében utazott, amikor egy borzalmas baleset színhelyére értek. Szólt a sofőrnek, hogy álljon félre, kiszállt, odafutott a baleset egyik sebesültjéhez, aki az oldalán fekve hevert az útszélen, és selyemsálja csücskét belemártotta az áldozat vérébe. Anger korábban azt mondta neki, hogy a haldoklók vérének mágikus hatalma van, így hát attól fogva Anita a sállal átkozta meg az ellenségeit. Végül azzal próbálta megbabonázni Micket. Alig lehet szavakat találni arra, milyen elementáris meggyőző ereje volt Angernek. Okkult mondanivalóját szerette volna filmekben is terjeszteni, és hollywoodi tapasztalatai révén el is készített néhány underground filmet, köztük a kultikus klasszikussá vált 1947-es Fireworksöt (Tűzijáték) és az 1963-ban bemutatott Scorpio Risingot (A Skorpió eljövetele). De ezek egyike sem volt olyannyira komor, sejtelmes és felkavaró, mint a Lucifer Rising (Lucifer eljövetele), amelytől alkotója azt remélte, hogy élete mindent megkoronázó mesterművévé válik. Az élet később lemásolta a művészetét. Anger egy akkoriban ismeretlen rockert, Bobby Beausoleilt választotta ki a címszerepre. Beausoleil, aki már korábban is bensőséges kapcsolatokat ápolt Charles Mansonnal és a vérontástól cseppet sem visszariadó bandájával, a közte és Anger közötti állandó veszekedéseket megelégelve minden figyelmeztetés nélkül meglépett a forgatásról, majd nem sokkal később egy brutális gyilkosságot követett el. Miután megölte áldozatát, a vérével sátáni üzeneteket mázolt a falra. Amikor Beausoleil már a halálra ítélteknek fenntartott börtöncellában várta az utolsó harsonát, Anger végül Micket kereste meg, nem vállalná-e, hogy beugrik Lucifer szerepébe. Jagger sokáig komolyan fontolgatta, hogy elvállalja a szerepet, aztán végül udvariasan nemet mondott. De azt azért megígérte Angernek, hogy megkomponálja és fel is veszi a film zenéjét ‒ ezt az ígéretét azonban nem tartotta be. A Their Satanic Majesties Request nagy izgalmat keltve 1967. december 12-én érkezett meg a boltokba, történetesen éppen azon a napon, amikor Brian és Mick megjelent a bíróság előtt, és megtudták, hogy Jones ítéletét ‒ elfogadva az első fokon benyújtott fellebbezést ‒ a bíróság megsemmisítette. Az új nagylemezt a kritikusok fanyalogva fogadták, mondván, a Stones kísérlete a Sgt. Pepper utánzására igen

halványra sikeredett. A Their Satanic Majesties Request ugyan rejtélyes módon a második helyre kúszott fel az amerikai sikerlistákon, ugyanakkor a boltokba kiszállított egymillió lemez java része eladatlan maradt. Később Mick is bevallotta, hogy ettől, és az album egyetlen sikerszámától, a „She’s a Rainbow”-tól (a Stones nagyon is átlátszó „Lucy in the Sky with Diamonds”-klónjától) eltekintve ez az albumuk „vacakra” sikeredett. Mick és a Rolling Stones tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy a következő, 1968as év az igazság pillanata lesz: vagy végképp megvetik a lábukat, vagy lassan eltűnnek a süllyesztőben. Miután sokan már a Their Satanic Majesties Requestet is az együttes hanyatlásának biztos jeleként értelmezték, és leírták őket, szembe kellett nézniük azzal a ténnyel, hogy valóban, az utolsó listavezető nótájuk, a „Paint It, Black” megjelenése óta már két esztendő telt el. ‒ Muszáj volt kijönnünk egy új dallal, ami képes a listák élére törni ‒ mondja Bill Wyrnan. Mindenesetre inspiráló témában nem szenvedtek hiányt. A háború utáni évtizedekben szinte lehetetlen még egy olyan tizenkét hónapos időszakot találni, amely annyi társadalmi és politikai eseménnyel lett volna terhes, mint 1968. Az Egyesült Államokban, ahol a kedélyeket már amúgy is épp eléggé felborzolta a vietnami háború, őrült iramban kergették egymást az újabb és újabb újsághírek: Lyndon B. Johnson visszavonulása az újraválasztástól, a Martin Luther King és Robert Kennedy elleni gyilkos merényletek, a véres összecsapások a tüntetők és a rendőrség között a Demokrata Párt chicagói kongresszusának épülete előtt, és a faji elnyomás ellen kitört lázadások Washingtonban, Kansas Cityben, Chicagóban és Baltimoreban. A híreket azonban továbbra is a vietnami háború uralta. A világ számos nagyvárosában került sor erőszakos rendőrségi fellépésre a háború ellen tüntetőkkel szemben. Amikor 1968 tavaszán a háborúellenes tüntetők megrohamozták az Egyesült Államok londoni nagykövetségét, Mick azonnal tudta, kár lenne kihagynia egy ilyen tálcán felkínált alkalmat, hogy a világ elégedetlen ifjúságának a szószólójaként léphet fel. Mick az elfogódottság legcsekélyebb jele nélkül odahajtatott sofőrjével az amerikai nagykövetség elé, ahol kart karba öltve beállt a tüntetők közé. Volt egy pár perces időszak, amikor ő vezette a tüntetést az Egyesült Államok ellen ‒, de azért időnként megállt, hogy autogramot osztogasson és fényképeztesse magát, mielőtt Bentleyjében sietve elhagyta a helyszínt. Ezekből az élményekből táplálkozott, Mick „Street Fighting Man” (Utcai harcos) című szerzeménye, amely azon a nyáron Párizstól Berkeley-ig a feliratos táblákat lengető, köveket dobáló tüntetők harci indulójává vált. Tom Driberg, ráérezve az alkalmas pillanatra, ismét azt javasolta Micknek, választassa meg magát parlamenti képviselőnek. Jaggert most először mintha érdekelte volna a dolog. ‒ Ha az embernek anarchista meggyőződése van, és politikus lesz belőle ‒ kérdezte Dribergtől ‒, akkor hová fog tartozni? ‒ A jövőbeli Lord Bradwell azzal győzködte az őt figyelmesen hallgató Micket, hogy „a régi rend letűnőben van”, és hogy „egy fiatalembernek a Munkáspártban a helye, amikor ez majd bekövetkezik”. Kiderült, Mick sokkal durvább társadalmi változásokra gondolt. ‒ Lehet, hogy igazuk van a trockistáknak ‒ mondta Driberg a barátjának és a forradalom már el is

kezdődött. ‒ Driberg, aki szilárdan hitte, hogy Jagger rengeteg fiatal szavazót nyerhet meg a pártjának, és egy ilyenfajta vérátömlesztésre égető szükség volt, később elismerte, hogy alighanem elragadtatta magát. ‒ Ha az ember olyasvalaki társaságában van, mint Mick ‒ emlékezik vissza Driberg ‒, akkor hajlamos rá, hogy őt is elragadja a forradalmi hév. Bill Wymanre várt a feladat, hogy a Stones megakadt karrierjének újabb lökést adjon. Amikor Mick és Keith egy nap beléptek a stúdióba, és meghallották, milyen dallamot játszik Brian és Charlie Watts Wyman egy zongoraalapjára építve, földbe gyökerezett a lábuk. Keith ugyan nem egészen így emlékezik vissza a történtekre, ő azt mondja, az ihlet ugyanúgy tört rá, mint annak idején a „Satisfaction”-nél, és hogy most is azonnal felvette az alaptémát az állandóan nála lévő magnójára. ‒ A „Flash” ‒ magyarázza Keith ‒ lényegében a „Satisfaction” visszafelé játszva. ‒ A dal szövegét illetően már nincs semmiféle vita. Mick éppen Keithnél volt Redlandsben, és az egyik esős reggelen a birtok kertészének, Jack Dyernek a dübögő lépteire ébredt, ahogy az nehéz gumicsizmájában elhaladt az ablaka alatt. Amikor Jagger megkérdezte Keithtől, hogy ki volt az, Richards azt felelte neki: ‒ Ja, az Jack. Jumping Jack. (Jumping Jack a nemi szervét széttárt kabátja alatt mutogató szatír gúnyneve ‒ a ford.) ‒ Mick előkapta a gitárját, és próbált valami dallamot találni, ami illik a „jumping Jack” kifejezéshez, aztán csak rápillantott Keithre, és kitört belőle: ‒ Flash! Jagger alig egy óra alatt megírta a teljes dalszöveget. A „Jumpin’ Jack Flash”, amelyben Mick egyötödrészt Fürge Jancsit, négyötödrészt sátánivadékot alakított, azonnal az első helyre kúszott fel a brit slágerlistákon, és a harmadikra Amerikában. Miközben Allen Klein egész nyáron át azzal nyaggatta őket, hogy egyszer s mindenkorra szabaduljanak meg végre Brian Jonestól, Mick és Keith tett még egy utolsó kísérletet, hogy Briant valahogy visszahozzák a banda kötelékébe. Nem sok esélyük volt. Jones ismét vád alatt állt kábítószertartásért, és továbbra is az volt a meggyőződése, hogy Mick ki akarja túrni az őáltala alapított zenekarból, emiatt aztán még esztelenebbül viselkedett, mint azelőtt. Az együttes többi tagja, pusztán praktikus megfontolásból, már régóta nem is számolt a megjelenésével a lemezfelvételeken. Inkább arra kérték, ha éppen józan állapotban volt, hogy vegye fel a saját szólamát a szitáron vagy az elektromos cimbalmon külön, egy másik stúdióban. Miközben Jones feszülten várta a következő tárgyalását, Jagger és Richards meghívták, hogy töltse velük a hétvégét Redlandsben. De ahelyett, hogy békülékeny hangot ütöttek volna meg, Brian és Mick heves veszekedésbe bonyolódott. Brian azzal vádolta Micket, hogy Eric Claptont akarja a helyére ültetni, aztán felordított, hogy megöli magát, és belevetette magát a Redlandset körülvevő vizesárokba, ahol el is merült a csendes, fekete felszín alá. Mick utánaugrott, hogy kimentse, és azt látta, hogy Jones ott gubbaszt a mellig se érő vízben. ‒ Remélem, hogy börtönbe kerülsz ‒ üvöltötte Mick ‒, méghozzá jó hosszú időre! Ha Briant tényleg lecsukják, akkor a Stones kénytelen lett volna lemondani új nagylemezük, a Beggars Banquet beharangozására szervezett koncertkörútját ‒, hacsak rá nem szánják magukat valahára, hogy végképp búcsút mondjanak neki. Mick, aki nem volt még felkészülve lelkileg, hogy megadja a kegyelemdöfést, azt remélte, hogy mint

addig annyiszor, Brian most is megússza a börtönbüntetést. Úgy mégiscsak egyszerűbb lett volna az élet, az újságok se cikkeztek volna róluk. A csapat úgy döntött, Brian töltse a nyár hátralévő részét új barátnője, az elképesztően csinos, szőke modell, Suki Poitier társaságában Redlandsben. (Poitier, aki ott ült az autóban a Guinness család egyik tagja, Tara Browne halálos balesetekor, akkor túlélte az ütközést, de évekkel később egy másik autószerencsétlenségben meghalt.) Egy hét sem telt el, és Micknek máris vissza kellett jönnie, ezúttal Marianne Faithfull hívására, aki szerint Jones élete veszélyben forgott. Brian a Halak jegyében született, a víz volt az eleme. A Ji Csingben világosan benne volt a jövője: vízbe fulladás. Jagger jóformán még be sem tette a lábát, a két férfi máris egymásnak esett. Ezúttal Brian próbálta meg Jaggert leszúrni egy konyhakéssel, de Mick hátraugrott előle, aztán amikor a döfés nem sikerült, Brian ismét azt kiáltozta, hogy meg akar halni, és újból a vizesárokba vetette magát. Jagger éppúgy, mint az első alkalommal, most is kirángatta onnan, egymás után háromszor is. Az utolsó után felcipelte a hátára vetett, fülét-farkát elengedő, zokogó és persze tök részeg Briant a szobájába. Mick még Brian paranoiás pszichózisát leszámítva sem volt abban a helyzetben, hogy bárkit is kritizáljon illegális kábítószerfogyasztása miatt. Mick és Keith, még mindig a zsigereikben érezve a félelmet, amely a hatóságok kitüntetett figyelme miatt költözött beléjük, elhatározták, hogy létrehoznak egy klubot, egy olyan saját zugot, ahol ‒ legalábbis a körülményekhez képest ‒ biztonságban érezhetik magukat. A Vesuvio ünnepélyes megnyitójára 1968 júliusában került sor egy fergeteges bulival egybekötve, amelyen Mick huszonötödik születésnapját ünnepelte az egybegyűlt közönség, köztük John és Yoko, Paul McCartney, valamint a brit társasági élet színejava. A Richards régi haverjával és drogdílerével, Spanyol Tony Sanchezzel felesben megnyitott Vesuvióban kikristályosított mefedrintarajos koktélokat lehetett kapni, és a vendéget minden bárasztalkához előre odakészített marihuánás cigi várta. A buli közepén Mick és Marianne félrevonultak egy külön szobába, mert a születésnapos ifjút ott várta a legfőbb ajándéka arra az estére: egy vízipipa, melyből az est hátralévő részében mindketten önfeledten szipákolták a valódi thaiföldi ópiumot. De a nyár igazi meglepetése az volt, amikor kiderült: Faithfull anyai örömök elé néz. Tekintve, hogy napi étrendje főként kábítószerekből és alkoholból állt, Marianne nem kevés pirulát nyelt le ‒ ám úgy látszik, ezek között nem mindig szerepelt a fogamzásgátló tabletta. De semmi vész. Mick repdesett a boldogságtól a hír hallatán. Az ultrahangos vizsgálatra, amellyel a magzat nemét meg lehetett volna állapítani, még hosszú éveket kellett várni, a leendő szülők azonban hamar megegyeztek abban, hogy Mariannenak kislánya lesz. Odáig mentek, hogy előre nevet is választottak neki: Carenának fogják hívni. Apró zavaró körülmény: Faithfull hivatalosan még mindig Dunbar felesége volt. Bár Dunbar beleegyezett a válásba, Faithfull önérzete tiltakozott ellene, hogy ezentúl Mrs. Mick Jaggernek hívják. Esze ágában sem volt, hogy pusztán a születendő gyermeke kedvéért hozzámenjen Mickhez, aki ebben egyet is értett vele. ‒ Összeházasodni? ‒ tréfálkozott. ‒ Az a pancsereknek való. ‒ Aztán komolyabb hangnemben még

hozzátette: ‒ Ha egy nőnek, akit szeretek, nagyon nagy szüksége volna rá, elvenném… De most nem ilyen nővel élek. Micket nemcsak Marianne szűzies szépsége és királynői tartása nyűgözte le, éppilyen mélyen tisztelte vitathatatlan színésznői kvalitásait is. Faithfull, aki akkor már több West Endi színpadi fellépést és két kisebb filmszerepet is maga mögött tudhatott, most azt mondta Micknek, ideje neki is belekóstolnia a színészmesterségbe. Alkalomban aztán cseppet sem volt hiány. Jagger akkorra már több tucat forgatókönyvet is visszaadott, mert, mint Dunbar megjegyzi: ‒ Utált kockázatot vállalni… Úgy félt, mint egy gyerek. Akkor jelent meg a színen Marianne. Ő aztán gondoskodott róla, hogy Mick önbizalma erőre kapjon, és hajlandó legyen legalább próbát tenni. Micket sajnos veleszületett bizalmatlansága megakadályozta abban, hogy elfogadjon egy forgatókönyvet, ha annak íróját nem ismerte személyesen, bármilyen nagy névről lett légyen szó. Viszont amikor egy amerikai barátja, Donald Cammell, a hatalmas Cammell szállítmányozási cég örököse, botcsinálta párizsi festőművész felajánlotta neki új filmjében, a Performanceben a főszerepet, Mick gondolkodás nélkül igent mondott. Az sem ártott, hogy a filmbeli szadista hajlamú, útszéli gengszter szerepét, akinek egy volt rocksztárral való fura találkozása után komoly kétségei támadnak a saját nemiségét illetően, kifejezetten Micknek írták. Jaggerrel a fedélzeten, és miután a jó nevű filmrendező, Nicolas Roeg is elfogadta a neki felkínált társrendezői ajánlatot, Cammell könnyedén el tudta adni a film ötletét a Warner Brothersnek. Marion Brando is játszadozott egy ideig az ötlettel, hogy elfogadja a Mickkel szemben álló huligán szerepét, de aztán végül meggondolta magát, és a szerepet a Harrowban végzett angol színész, James Fox kapta. Fox és Jagger már régi ismerősök voltak. ‒ Volt egy rövid viszonyuk is ‒ mondta közös haverjuk, Cammell ‒, de hát igazából mindketten afféle szalonbuzik voltak. Miközben Fox mohón belevetette magát, és mély átéléssel alakította a neki kiosztott huligánszerepet, Micket arra kérték, játssza minél karakteresebben a magának való, biszexuális Turnert. Ez anynyit tett, hogy Micknek derékig érő harisnyanadrágokban, fodros blúzokban és repkedő szárnyú kaftánokban kellett föl-alá parádéznia a jelenetekben. Túl a minden felvétel előtt a szájára kent Joan Crawford-féle tulipiros ajakrúzson és az arcára-szemére mázolt festéken, Micket arra biztatták, hogy „adja önmagát”. Mariannenak kezdettől fogva nem tetszett ez a felfogás. Ő inkább azt tanácsolta Micknek, próbálja egybegyúrni magában „az alulról jött, tönkrement, kiábrándult, hermafrodita hajlamú, kábítószertől likacsos agyú Brian és a vonzóan törvényen kívüli Keith figuráját”. Amikor Mick először lép színre a filmben, fekete balettdresszben, a derekán hatalmas ezüstcsatos övvel, Fox sokat eláruló első sora így hangzik: „Mire ötvenéves leszel ‒ mondja a gengszter a rocksztárnak ‒, elég hülyén fogsz kinézni.” Eredetileg Faithfull is szerepet kapott volna a filmben, de erről le kellett mondania, amikor az orvosai figyelmeztették, könnyen komplikációk adódhatnak a terhességében. A szerepet ‒ Mick nimfomániás titkárnőjének a szerepét ‒ végül Keith barátnője, Anita Pallenberg kapta, aki maga is terhes volt. Nyomban elvégeztette magán az abortuszt, és másnap korán reggel frissen és mosolygósan már a kamerák elé állt.

Keithnek semmi kifogása sem volt Anita szerepvállalása ellen, annak ellenére sem, hogy a forgatókönyv szerint az egyik jelenetben Micknek, Anitának és egy fiús külsejű tizennyolc éves színésznőnek, Michele „Mouche” Bretonnak egy forró, háromszereplős szerelmi aktust kellett előadniuk. Ezt később kivágták a filmből, amikor világossá vált, hogy Mick és Anita szexjelenete a kamerák előtt cseppet sem megjátszott ‒ és ezt Anita meg sem próbálta leplezni. De azt már nem verte nagydobra, hogy közben Cammell-lel, a korábbi szeretőjével is lefeküdt. Richards szívből rühellte Cammellt, akit „szemétláda, rámenős nőcsábásznak” nevezett egy későbbi nyilatkozatában. ‒ Soha még ilyen undorító szarcsimbókkal nem találkoztam ‒ így Keith. Keith egész nap ott ült a stúdió előtt leparkolt kék Bentleyjében, és szinte fuldoklott a féltékenység tehetetlen dühében. Féltékenysége nem volt ok nélkül való. Gyanúja, hogy Cammell végeredményben csak egy „harmadosztályú pornót akar forgatni”, nem állt messze az igazságtól. A Performance vágatlan verzióját később bemutatták az egyik amszterdami pornófilmfesztiválon, ahol a mű elnyerte a fődíjat. Pallenberg a filmkészítés alatt kialakult csiklandós helyzetet arra használta, hogy Keithszel kötekedjen, és azzal fárassza, hogy kezdettől fogva csakis Mickkel szeretett volna ágyba bújni, és hogy vele és Briannel is csak azért feküdt le, hogy Jagger közelébe férkőzhessen. Ha ezzel az volt a célja, hogy éket verjen a két férfi közé, akkor elérte. Ismeretségük kezdete óta először ‒ de korántsem utoljára ‒ Richards és Jagger kapcsolata veszélybe került. Sandy Lieberson, a Rolling Stones akkori ügynöke „feszültségekkel terhes drámának” írja le a filmezés heteit. ‒ Az egész stáb végtelenül ingerlékeny volt. Mintha más gondjuk sem lett volna, csak hogy minél több érzelemkitörést, veszekedést és hisztériás jelenetet produkáljanak. Mick pedig még a többinél is izgágább; igazi kedélyember. Az volt a benyomásom, hogy ami nem nagyobb az életszerűnél, az fel sem kelti az érdeklődését. A Performanceről, amely annyira színültig volt káromkodással, kábítószerrel és erőszakossággal, hogy „18 éven aluliak számára nem ajánlott” besorolást kapott, előre tudni lehetett, hogy mély hatással lesz a mozilátogatókra. A filmstúdió vezetőit mindenesetre eléggé megrázta, akik valamilyen rejtélyes oknál fogva végig abba a hitbe ringatták magukat, hogy ők egy olyasféle ártatlan zenés filmre írtak alá szerződést, mint a Beatles nagy sikerű A Hard Day’s Nightja vagy a Help! Az elkészült film egyik próbavetítésén egy női néző, akinek kissé mélyre ment az egyik, a kelleténél kifejezőbbre sikerült szexjelenet, leokádta az egyik stúdiófőnök cipőjét, mielőtt ideje lett volna kimenekülni a mosdóba. Kétéves jogi hercehurca után végül 1970-ben jelent meg a film a mozikban, és csak langyos fogadtatásra talált a kritikusok körében. Ennek ellenére a legtöbb kritikust elbűvölte Mick játéka, különösképp ‒ a New York Times munkatársának, Roger Greenspunnak a szavaival ‒ „a belőle áradó szadizmus és mazochizmus, az összképet nagyszerűen árnyaló dekadencia és alakításának bágyadt, többnemű érzékisége”. Roeg viszont azt nyilatkozta, hogy a film őt „majdnem tönkretette”. Fox pedig, akit őszintén feldúlt a film forgatása közben eluralkodó valódi dráma, különösképp Mick „kisded játékai”, örökre visszavonult a színészmesterségtől, és élete következő húsz esztendejét azzal töltötte, hogy a Navigators nevű keresztény szekta tagjaként az igét

terjesztette. Cammell még további három kisebb filmet készített, mielőtt öngyilkossági szándékkal főbe lőtte magát ‒, amit akkurátusán videoszalagra is vett, miközben a felesége a szomszéd szobában ült. A Stones köreiben pedig Jagger Pallenberggel elkövetett árulása „talán nagyobb éket ütött közénk, mint bármi más ‒ mondja Keith. ‒ És lehet, hogy ez örökre szól.” ‒ Persze kiderült, hogy a nő terhességét megelőző években, Keith ugyanabban a cipőben járt Mariannenal. Egyszer Mick váratlanul érkezett haza Cheyne Walki otthonába, és Richards olyan sietve távozott, hogy ottfelejtette a zokniját. ‒ Még most is a zoknidat keresem! ‒ Ez a meghitt, csak kettejük által értett tréfa járta a következő negyven évben Keith és Marianne között. Faithfull a terhessége hetedik hónapjának közepén járt, amikor 1968. november 22én elvetélt. Bármilyen hihetetlen, Yoko Ono, aki John Lennon gyermekét hordozta a szíve alatt, és szintén hét hónapos terhes volt, ugyanezen a napon vetélt el. Mariannenak az orvosai megmondták, az ő esetében világosan megállapítható az ok: a szervezetét sok-sok éve romboló kábítószer. Mariannet mardosta a lelkiismeretfurdalás, de Mick könnyedén túltette magát a történteken ‒ talán a kelleténél hamarabb is. Nemsokára már teli volt tervekkel, az új nagylemezük megjelentetésével volt elfoglalva, amely ugyanazon a héten kellett hogy az üzletekbe kerüljön, mint a Beatles hasonló című albuma, ismertebb nevén a Fehér Album. Évek óta akkor fordult először elő, hogy a két együttes ennyire fej fej mellett indítson útjára egy-egy új nagylemezt, és ettől Micknek, aki még élénken emlékezett a Their Satanic Majesties Request csúfos bukására, súlyos kétségei támadtak. Pedig nem volt rá oka. Ezúttal a Rolling Stones zenei teljesítménye semmivel sem maradt le riválisukétól, és a Beggars Banquet című új albumukat ‒ rajta olyan karcos, ütős nótákkal, mint a „Sympathy for the Devil”, a „Stray Cat Blues” vagy a „Street Fighting Man” ‒ mind a közönség, mind a kritika az addigi legjobban sikerült nagylemezükként ünnepelte. Jon Landau, a Rolling Stone magazinban azt írta: „A Street Fighting Man”-ben a Stones „az első olyan együttes, amelyik nyíltan az arcunkba vágja: »Velünk ne szórakozz, a kurva anyádat!4«”A New York Times egyszerűen „démoninak… és elképesztően izgalmasnak” találta Micket. Mick eltökélte, hogy kihasználja a hirtelen feltámadt hátszelet. Bár a Magical Mystery Tour, a Beatles előző évben a BBC-n főműsoridőben sugárzott egész estés tévéfilmje, amit pedig oly nagy várakozás előzött meg, csúfosan megbukott, Jagger éppen ezt a szegmenst célozta meg, hogy bebizonyítsa, a Stones ott is képes sikert aratni, ahol a gombafejűek nem. Három nap alatt elkészült a The Rolling Stones Rock and Roll Circus, amelyben Mick mint porondmester csattogtatta az ostorát, bohócok, tűznyelők, állatidomárok és 4

Az eredeti „Up against the wall, motherfucker!” két dolgot is jelent. A Rolling Stone magazin kritikusa dicséri a Stones bátor kiállását a fennálló rendszer képmutatásával szemben ‒ itt ebben az értelemben szerepel. De az Up against the wall, motherfucker! egy anarchista szervezet neve is, amely a 60-as évek szerteágazó emberi jogi mozgalmainak az egyik ‒ radikális ‒ szereplője. Egy New Yorki dadaista művészeti csoportosulásból, az 1966-ban alapított Black Maskból (Fekete Álarc) nőtt ki 1967-68-ban, majd háborúellenes aktivisták csatlakozásával radikalizálódott, és nevét a sajtóban kinyomtathatatlan, fekete, utcai útonállók által használt „Up against the wall, motherfucker”-re (kb.: nyomás, állj a falhoz, faszszopó!) változtatta.

artisták számai követték egymást ‒ hogy John Lennon, Eric Clapton és a Who vendégszereplését ne is említsük. Lennon „szívderítőnek” titulálta a filmkészítés folyamatát, és ‒ miután vagy tucatszor újra meg újra felvették az egyes jeleneteket ‒ végül Jagger is elégedettnek tűnt. De amikor Mick a próbavetítésen először látta a már megvágott anyagot, elképedve állapította meg, hogy milyen fáradtnak és öregnek néz ki, különösképp a Who ifjú énekesével, Roger Daltreyval összehasonlítva. A The Rolling Stones Rock and Roll Circus a polcra került, és ott is maradt a következő huszonnyolc évben. Micknek és Keithnek ‒ legalábbis ideiglenesen ‒ végre sikerült félretenniük kettejük ellentéteit. Decemberben Marianne és Anita társaságában tengeri hajóútra indultak Lisszabonból Rio de Janeiróba, és az úton két nagyszerű szám is született: a „Honky Tonk Women” és a „You Can’t Always Get What You Want”. A szerzőpáros hazatérve új becenévvel is gazdagodott. Útközben Keith és Mick sok időt töltött a hajó bárjában, egyik whiskyt nyomták a másik után, és egy idősebb asszony, aki sehogyan sem tudta hová tenni őket, folyton azt kérdezgette, hogy kik ők. „Ugyan, ne hagyjanak könyörögni, mondják már meg végre, hogy kicsodák ‒ rimánkodott nekik. ‒ Vagy ha nem, legalább csillantsák meg a reményt.” Attól kezdve Mick és Keith Csillám Ikreknek hívták magukat. Jagger egyelőre még mindig filmszínészi álmokat dédelgetett, ezért elvállalta a Ned Kelly címszerepét Tony Richardson szélesvásznú filmeposzában, amely a híres tizenkilencedik századi ausztrál útonálló életét elevenítette meg. Bár Mick igazán nem volt az a macsóalkat, úgy tűnt, kis híján a valóságban is a rács mögé kerül. Azon a napon, amikor hivatalosan is bejelentették a filmben vállalt szerepét, este rendőrök törték rá az ajtót, és végigkutatták az egész házat. Végül kétszázötven font pénzbírságra ítélték hét gramm marihuána tartásáért. Közeledett 1969 nyara, és napnál világosabbá vált, hogy Brian képtelen lesz elutazni velük a közös turnéra. Mick szólt Allen Kleinnek, hogy szerinte elérkezett a pillanat, amikor egyszer s mindenkorra lezárhatják az ügyet. Azt javasolta, a végleges távozásáért cserébe ajánljanak fel Jonesnak százezer fontot, plusz az addig megjelent Rolling Stones-dalok jogdíját. ‒ Mick nagyon határozott volt ebben a kérdésben ‒ emlékezett Ian Stewart. ‒ Azt mondta, muszáj megszabadulnunk Briantől, hogy végre olyasvalaki kerüljön az együttesbe, akire számítani lehet. Június 1-jén, nem sokkal éjfél előtt Mick odahívott egy huszonegy éves gitáros srácot, Mick Taylort, hogy álljon be Jones helyére a „Honky Tonk Women”-ben. Miután Jagger úgy találta, hogy Taylorban ‒, aki korábban John Mayall Bluesbreakersében játszott ‒ megvannak azok a képességek, amelyekre az együttesnek szüksége van, a következő héten Keith és Charlie Watts kíséretében útra kelt Brian új, sussexi vidéki birtoka felé. Küldetése egyszerű volt: közölnie kellett a Rolling Stones alapítójával, hogy ki van rúgva. Brian jól választotta ki ezt a birtokot, a Cotchford Farmot, amely valaha a Micimackó írójának, A. A. Milnenek az otthona volt, s amelynek bukolikus nyugalmában most ő is bizonyos mértékig megtalálta lelki békéjét. Amikor Mick közölte vele, hogy „itt a vége, Brian”, ahelyett, hogy dührohamot kapott volna, csak némán bólintott. „Továbbra is barátok maradunk ‒ ígérte Jones az együttesből való kilépését hírül adó sajtónyilatkozatokban ‒, mert én szeretem azokat a srácokat.” Amikor Mick és a többiek

sietve távoztak, Brianen még nem látszott, hogy megviselte volna a szakítás. Aztán aznap este magára zárta a szobája ajtaját, és órákon át zokogott. Mick, miután végre maga mögött tudhatta Brian eltávolításának terhes nyűgét, figyelmét az együttes üzleti ügyeire irányította. ‒ Mick láthatóan imádott a pénzügyekkel foglalkozni ‒ mondja Stephanie Bluestone. ‒ Csak besétált az igazgatótanácsi ülésekre, és azok a finom, fekete öltönyös urak mind egyszerre felpattantak. Jagger úgy számolta, hogy a Stonesnak addig több mint nyolcmillió font bevétele volt. Ennek ellenére a mérlegből az derült ki, hogy az együttes veszteséges. Jagger meg volt róla győződve, hogy Klein enyves kézzel turkál a kasszában, ezért leszerződtette az együttes pénzügyi tanácsadójának a pocakos kereskedelmi bankárt, Rupert Loewenstein herceget, akit Christopher Gibbs előkelő köreiben csak „a Német Gombócként” emlegettek. Loewenstein, a tizenharmadik században uralkodó I. Habsburg Rudolf német császár egyik leszármazottja és a tiszteletben álló londoni Leopold Joseph cég társtulajdonosa, már a legelső alkalommal mély benyomást tett Mickre, amikor közölte vele, halvány elképzelése sincs róla, hogy ő kicsoda, és soha életében nem hallott még Rolling Stones nevű együttesről. Loewenstein közreműködésével Jagger kiderítette, hogy a Nanker Phelge amerikai testvére, a Nanker Phelge USA nemcsak a Stones egyik leányvállalataként szerepel az ottani cégjegyzékben, hanem önálló vállalatként is, amelynek száz százalékban Klein a tulajdonosa. Ugyancsak Klein birtokolta a Stones-lemezek mesterszalagjait és az összes Stones-szerzemény kiadói jogát. Ez a helyzet mindaddig fennmaradt, amíg a Stones 1970-ben fel nem mondta a szerződést a Decca lemezkiadóval. Mick és Rupert herceg vezetésével a Stones apránként végérvényesen kiszabadította magát Klein fojtogató szorításából. Bár ehhez hét, összesen tizenhét éven át tartó perre volt szüksége. Egyelőre Mick beérte annyival, hogy megkérte Loewensteint, próbálja meg legalább az ő személyes pénzügyeit kibogozni. A végeredmény elképesztő volt: Mick, akárcsak az együttes többi tagja, nyakig úszott az adósságban. Mindezzel persze Brian keveset törődött; ő repesett az örömtől, alig néhány héttel az után, hogy minden teketória nélkül kirúgták. Mindössze néhány nappal azt követően, hogy a Rolling Stonesból kitessékelték, valósággal elhalmozták ajánlatokkal, többek között Jeff Beck, John Lennon és Jimi Hendrix. ‒ Akárha hirtelen elfújta volna a szél a Brian feje fölé tornyosuló fekete felhőket ‒ mondta Stewart. ‒ Soha többé nem kellett Mick ármánykodásaitól rettegnie. Egészen más emberré lett, hirtelen megtelt energiával, elképzelésekkel és optimizmussal. Jagger is úgy érezte, nem ártana valami újat kitalálnia. Eric Clapton és Steve Winwood, akik nem sokkal azelőtt váltak ki az együtteseikből, Eric a Creamből, Steve a Trafficből, összeálltak a Cream dobosával, Ginger Bakerrel, és új szupercsapatot hoztak létre Blind Faith néven, amely először egy Hyde Parki ingyenkoncerten lépett a közönség elé. Az új alakulat elképesztő tömeget mozgósított: a park pázsitján százötvenezer ember szorongott. Mick és Marianne, akik a legtöbb összegyűlt koncertrajongóhoz hasonlóan az LSD, a kannás bor és a marihuánás cigaretták keverékétől kissé ködbe borult tudattal, szinte a föld fölött lebegve hallgatták a zenét, ott a helyszínen eldöntötték, hogy a Stones is adjon egy ingyenkoncertet, amelyre egészen

biztosan kétszer akkora tömeg fog eljönni. Allen Klein már három nap múltán be is jelentette a dátumot: július 5-ét. Brian olvasta az újságokban az ingyenkoncertről szóló híreket, és azzal viccelődött új barátnőjének, a svéd Anna Wholinnak, hogy Mick valószínűleg egyedül tőle kérne pénzt a belépőjegyért. ‒ De nem nagyon izgatta a dolog ‒ mondja Wholin. ‒ Tervei voltak, új együttest akart alapítani. Teli volt az újrakezdés örömével. Azon a nyáron különösen száraz volt a levegő, tele pollenekkel, és július 2-án Brian a szokásosnál is sűrűbben szorult rá a „fújókájára”, erre a széndioxiddal meghajtott inhalálókészülékre, amelyet mindig előkapott, ha úgy érezte, asztmás rohama készülődik. Aznap a Cotchford Farmon szinte lépni sem lehetett a százötven éves főépület javítási munkálatain dolgozó rengeteg mesterembertől, akiknek Brian azt javasolta, ha végeztek a munkával, hívják meg a barátnőiket egy kis pancsolásra a birtok úszómedencéjében. Aznap este úgy tíz óra tájt, amikor vége lett a televízióban kedvenc műsoruknak, a Rowan & Martin's Laugh-Innek, Jones és Wholin úgy döntöttek, ők is lemennek a medencéhez, és csatlakoznak az ott bulizó munkásokhoz. Brian, aki már épp eléggé be volt állva egy fél üveg whisky, néhány amfetamintabletta és némi nyugtató elfogyasztása után, belebújt a tarka fürdőnadrágjába, aztán a medencébe ugorva spriccelni kezdte a melósok barátnőit. Wholin hamar megunta Brian gyermeteg viselkedését, és viszszament a házba, hogy átöltözzön. Közben a munkásoknak is kezdett elegük lenni Jones idétlen tréfáiból. Úgy döntöttek, ők is viccelődnek egy kicsit ‒ csak épp a maguk módján, és elkezdték Brian fejét a víz alá nyomkodni, aztán felengedték egy pillanatra, épp csak hogy levegőt tudjon venni, majd megint alányomták. Brian két barátja, Richard Cadbury és Nicholas Fitzgerald tizenegy óra körül érkeztek, és tanúi voltak a jelenetnek. De rögtön el is menekültek, amikor az egyik munkás fenyegetőn elindult feléjük, és közben azt kiabálta: ‒ Ti lesztek a következők! Mire Wholin visszaért, a munkások és barátnőik régen szanaszét futottak, Brian pedig széttárt karokkal ott lebegett a medence alján. Wholint megdöbbentette, hogy Jones bentlakó munkavezetője, Frank Thorogood és a barátnője, aki történetesen ápolónő volt, „csak állnak ott tétlenül” és nézik Briant. Az ápolónő megpróbálta szívmasszázzsal újraéleszteni, közben Wholin a szájába fújta a levegőt, míg Brian egyszer csak megszorította Anna kezét, „aztán nem mozdult többé”. A boncolás Brian huszonhét évesen bekövetkezett halálának okaként fulladást és „súlyos májelégtelenséget” állapított meg. De a halottkémi jelentésben mégis ködös, tizenkilencedik századi nyelvezettel kendőzték a Cotchford Farmon történt különös esetet. Abban az állt, hogy Brian halálát „szerencsétlenség” okozta. (Frank Thorogood huszonöt évvel később a halálos ágyán bevallotta, hogy ő fojtotta a vízbe Jonest. Keith egy cseppet sem lepődött meg. ‒ Brian, ez a szerencsétlen balfasz, biztosan feldühítette a melósokat ‒ jelentette ki.) A Stones tagjai éppen Stevie Wonder „I Don’t Know Why” című dalának a Rolling Stones-féle verzióján dolgoztak a stúdióban (ez a nóta csak évekkel később, a Metamorphosis című nagylemezükön került újra elő), amikor július 3-án hajnali két

órakor megcsörrent a telefon. Amikor pár pillanat múlva Keith Altham belépett a stúdióba, Micket hamuszürke arccal, a könnyeivel küszködve találta a vezérlőpultnál. Amikor Mick elmondta neki, hogy Brian meghalt, Altham azt gondolta, most bizonyára összepakolnak, és aznapra abbahagyják a munkát. ‒ Dehogyis! ‒ vágott vissza neki Mick, és intett a többieknek, hogy térjenek vissza a hangszereikhez. ‒ Ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. A világméretű szimpátiahullám, amely Brian idő előtt bekövetkezett halála miatt várható volt, aligha árthatott a Stones új, kétoldalas kislemezének, rajta a „Honky Tonk Women”-nel és a „You Can’t Always Get What You Want”-tal. Egy újabb hátborzongató véletlen folytán a lemez megjelenése is Brian halálának a napjára esett. Mick arra sem látott semmilyen okot, hogy lemondják a tervezett Hyde Parki koncertet, amelyet élőben közvetít majd a televízió az egész országban. Úgy döntöttek, a fellépést Brian-emlékkoncertnek fogják hívni, így nem tűnik tapintatlanságnak a megtartása. Igazság szerint Micknek nem volt választása: a koncertet muszáj volt megtartania július 5-én, hiszen négy nappal később már Ausztráliában kellett lennie, a Ned Kelly kezdődő forgatásán. A koncert napján már délután fél háromra háromszázezer rajongó árasztotta el a Hyde Parkot ‒ ameddig a szem ellátott, virágok, tollak, színes gyöngyök és foltosra festett trikók tarka tengere. A színpad őrzését a bőrdzsekis, horogkeresztet viselő Pokol Angyalaira bízták, az eredeti, gyűlöletes kaliforniai motorkerékpáros bandának ezekre a vérszegény brit klónjaira. A tömegből kiáltások szakadtak fel, amikor a színpadon a bizarr kreációiról híres Michael Fish tervezte fehér „partiruhában”, alatta szűk fehér nadrágban, váratlanul feltűnt Mick, és csókokat kezdett dobálni a közönségnek. Az arca vastagon ki volt festve, a száján rúzs, a nyakából fakereszt csüngött. Aztán Mick csendet kért, és felolvasott néhány versszakot Percy B. Shelley Adonais című elégiájából: „Nem halt meg ő s nem szendereg ‒ csak az élet álmából ocsúdott.”5 Pár percig még folytatta az olvasást, aztán amikor abbahagyta, felnyitottak több tucat kartondobozt, és azokból negyedmillió hófehér pillangó röppent fel a tömeg feje fölé. Rögtön utána megszólalt egy akkor még szokatlan, mára bárki által azonnal a Stonesszal azonosítható hang, egy marhakolomp bongása, és a zenekar rázendített a „Honky Tonk Women”-re. A koncert hátralévő részének kevés köze volt a költészethez; Mick ugrált, vonaglott, fel-alá futkosott és páváskodott, míg verejtékezve át nem rágta magát vagy egyórányi Stones-sikerdalon. Úgy látszott, cseppet sem zavarja, hogy akár több millió tévénéző kísérheti szemmel minden mozdulatát, mert a színpad elején térdre rogyva olyan félreérthetetlen mozdulattal dugta a szájába a kézimikrofont, hogy az, finoman szólva is, meglehetősen egyértelműnek tűnt. De Jagger kirobbanó tornamutatványai sem tudták ellensúlyozni az együttes gyenge muzsikálását. A kritikusok és a közönség egyaránt csalódott volt; a tévénézők csatornát váltottak. A Hyde Parki koncert, amelyet az évszázad zenei eseményeként harangoztak be, bizony csúnyán megbukott. 5

Kosztolányi Dezső fordítása.

Marianne Faithfull, aki ott ült a színpadon a Stones-tagok feleségei és hivatalos barátnői között, túl sok kábítószert fogyasztott aznap, hogy törődjön ezzel. A Stones belső köreiben talán őt viselte meg a legjobban Brian hirtelen halála. Az is felkavarta az érzelmeit, hogy a többieket láthatóan nem nagyon érdekelte az ügy. Napközben meghallotta, hogy Mick szipákol a fürdőszobában, és azt hitte, végrevalahára az ő lelkét is feldúlta a barátja halála. Mint kiderült, Mick csak futó szénanáthájával küszködött. A koncert után Mick azt mondta Mariannenak, menjen előre a Cheyne Walk 48.-ba, ő majd rövidesen utánamegy, csak előbb el kell még intéznie néhány apró-cseprő ügyet. Aztán fogta magát, és hazatérés helyett az éjszakát új barátnőjével, Marsha Hunttal töltötte. Hunt, egy fekete bőrű philadelphiai pszichiáter leánya, akkor már színésznőként sikereket aratott a Hair londoni előadásában a West Enden, de Mick szeme akkor akadt meg rajta, amikor egy élő televíziós közvetítésben ‒ valószínűleg egy hanyagul fércelt jelmez miatt ‒ hirtelen kibukott a melle a ruhájából. Jagger azt szerette volna, hogy ő legyen a „Honky Tonk Women” lemezborítójának és a lemez hirdetéseinek az arca, de Hunt elutasította az ajánlatot. Kezdetben Mick szexuális közeledését is elhárította, bár Jagger gyorsan felmorzsolta az ellenállását a Marianne kábítószeres ügyeiről szóló mindenféle történettel meg a könnyek között előadott vallomásával, amelyben elrebegte neki, hogy minden látszólagos imádat ellenére mennyire „magányos”. A Hyde Parki koncerten Huntot aligha lehetett nem észrevenni, ahogy ott ült a tíz méterrel a színpad fölé ácsolt állványzat egyik VIPülésén. Tetőtől talpig hófehér, rojtokkal szegélyezett szarvasbőrbe öltözött, de a legfeltűnőbb ismertetőjegye a fején tornyosuló afrofrizurája volt ‒ Mick azon nyomban el is keresztelte „Torziborzi kisasszonynak”. Másnap reggel Mick a zuhogó esőben búcsút vett Hunttól, aztán a rá következő nap Mariannenal elrepült Ausztráliába ‒, de előtte még szólt Huntnak, hogy róla fogja írni a következő dalát. Már a címét is tudta: „Brown Sugar” (Barna cukor). Jaggernek éppen aznap kellett elkezdenie a Ned Kelly forgatását, amikor Briant temették Londonban, ezért úgy gondolta, nagyszerű mentsége van rá, hogy miért nem rója le ő is a kegyeletét. A Brian temetésén elhangzó búcsúbeszéden a Stones szerteágazó szervezetének tagjai közül végül is csak Bill Wyman és Charlie Watts volt jelen. Alighogy Mick és Marianne megérkeztek a kimerítő, huszonnégy órás repülőút után a sydneyi szállodájukba, azonnal lefeküdtek aludni. Marianne, akit sokkal jobban felkavart Brian idő előtt bekövetkezett halála, sokáig forgolódott, mielőtt álom jött volna a szemére. Miközben Jagger már réges-rég az igazak álmát aludta, Marianne követte szokásos lefekvés előtti menetrendjét, ami egy csésze forró kakaóból és két szem altatóból állt. Csakhogy ezúttal nem állt meg kettőnél. Százötven tablettát vett be, mielőtt odabújt az ágyba Mick mellé. Néhány perc múlva már ólmos kábulatban lebegett az élet és a halál határmezsgyéjén, hol fenn az égben, Briannel az oldalán, hol visszazökkenve a földi valóságba a fiához és az édesanyjához. Mick egy óra múlva felriadt álmából, és ahogy tekintete az ágy túlsó oldalán álló éjjeliszekrényre tévedt, észrevette, hogy Marianne altatós fiolája teljesen üres.

Megragadta Marianne karját, arcul ütötte és hevesen megrázta. De semmi sem történt, az asszony teste nem reagált. Rémülten mentőért telefonált, és Mariannet bevitték a kórházba. Az aggodalom még akkor sem múlt el, amikor már túl voltak a gyomormosáson is, mert Marianne épp heroinelvonó kúrán volt, és az orvosok szerint kétséges volt, kibír-e ekkora terhelést a szervezete. Azt mondták, talán soha sem nyeri vissza az eszméletét. Mick el sem mozdult Marianne ágya mellől, amíg magához nem tért, és ezért ‒ meg a határozottságáért, hogy azonnal mentőt hívott ‒ Faithfull egész életében hálás maradt neki. Marianne két hónapig feküdt még egy Sydney melletti kórházban, mire teljesen felépült. Ez persze azzal is járt, hogy elesett attól a kis mellékszereptől a Ned Kellyben, amelyet Mick megígért neki, de hát mit számított ez már! Közben a forgatókönyv körüli viták csak szaporodtak, Micket pedig egyre jobban bosszantották rendezőjének instrukciói, és lassan világossá vált, hogy Jagger bizony a lehető legszerencsétlenebb választás volt ehhez a tetőtől talpig macsó, ausztrál Robin Hood-szerephez. Mivel a film főszereplője Írországban született és ott is nőtt fel, Micktől azt várták el, hogy ír akcentussal játssza a szerepét ‒ ez pedig neki, az amúgy tehetséges utánzóművésznek is meghaladta a képességeit. Aztán ott volt a sok bunyós jelenet, amelyekre ‒ mint kiderült ‒ Mick, minden színpadi atletizálása ellenére, fájdalmasan alkalmatlan. És ha mindez a sérelem még nem lett volna elég ‒ a szó legszorosabb értelmében ‒, Mick volt az egyetlen az egész stábból, aki fizikailag is megsérült forgatás közben. Kis híján leszakította a jobb kezét egy robbanás, amikor az egyik kellékpisztoly meghibásodott. Szeptemberben Marianne és Mick arra jött haza, hogy új szomszédokat kaptak: Keith és Anita költöztek be a Cheyne Walk 3.-ba, épp csak öt nappal azelőtt, hogy Pallenberg megszülte volna a kisfiukat. A gyermeket Marlonnak keresztelték el, Richards kedvenc színésze után. Keith stratégiai megfontolásból költözött oda a szomszédba. Azt akarta, hogy a Csillám Ikrek minél közelebb legyenek egymáshoz, hogy a lehető legtöbbet komponálhassanak és próbálhassanak együtt a közelgő, tizennyolc várost érintő amerikai turnéra ‒ a Rolling Stones három esztendő óta első koncertkörútjára. Nem akartak semmit sem a véletlenre bízni, így hát megnyerték nyitószámnak a blues királyát, B. B. Kinget és a színpadot mindig felforrósító Ike és Tina Turner Revuet. Mick és Keith október 13-án érkeztek meg Los Angelesbe, és azonnal a Laurel Canyonba autóztak, ahol Stephen Stills haverjuknak, a Crosby, Stills, Nash and Young gitárosának volt hatalmas birtoka. A következő hét folyamán Mick szépséges szerelmes leveleket írogatott mind Marsha Huntnak, mind Mariannenak, közben pedig egy sor ismeretlen tinédzser korú és veterán Stones-groupienak szerzett életre szóló élményt; a szerencsés kiválasztottak között nem egynek olyan sokatmondó neve volt, mint például Rátarti Suzy, Szexi Starr, Édes Connie vagy épp Szopós Suzie. A hatvanas-hetvenes években őrült divat volt a hírességek szerszámának gipszformába öntése, és ebben alighanem két fiatal chicagói nő, a híres „Gipszöntők” vitték el a pálmát, akik olyan rockistenek legféltettebb testrészét tették halhatatlanná, mint Jagger, Hendrix, Jim Morrison, valamint a Led Zeppelin összes (hím)tagja. De a sok elszánt, különböző együttesek uszályához csapódó csaj, azaz groupie között is

kiemelt státus illeti meg Pamela Des Barrest. Mick nem sokat törődött ezzel a kaliforniai Resedából származó önhitt kis tyúkkal, amikor bemutatták neki a Stones 1966-os koncertkörútján. Csakhogy Jagger különös szenvedéllyel vadászott a haverjai feleségeire. Most, hogy Des Barres ‒ akit akkor még Pamela Millernek hívtak ‒ köztudottan a Led Zeppelines Jimmy Page-dzsel járt, Mick bármire hajlandó lett volna, hogy Pamelát elhódítsa Jimmytől. Mick heteken át ostromolta Pamela kisasszonyt, mindhiába. Amikor a konvencionális trükkök sorra csődöt mondtak, Jagger cseppet sem riadt vissza attól, hogy térdre rogyva könyörögjön neki. Nem mintha női társaságból súlyos hiánnyal küszködött volna. A Los Angelesi zenészkörök egyik bennfentese, Rodney Bingenheimer emlékezett rá, hogy eljövet az egyik buliról, ahol Jaggerrel együtt voltak, éjjel egykor még megálltak a North Vermont Avenuen lévő House of Piesnál, hogy felcsípjenek egypár csajt. ‒ A helyen lépni sem lehetett a millió kicsicsázott gyereklánytól ‒ emlékezik vissza Bingenheimer. ‒ Csomóan odasereglettek Mick köré, és azt mondták „te tök úgy nézel ki, mint a Mick Jagger!”, mire Mick azt felelte: ,Ja, mondták már.” Aztán felcsípett kettőt, és felvitte őket magához. A helyzet gyökeresen megváltozott, amikor Mick Dallasban az első koncertjük után megtudta, hogy Marianne elhagyta őt, és összeállt Mario Schifanóval, egy olasz posztmodern festővel, aki korábban Anita Pallenberg körül is megfordult. Jagger, aki sértve, sőt megalázva érezte magát, és attól félt, hogy ez a váratlanul jött cserbenhagyás tönkreteheti a róla mint a rocksztárok koronázatlan főszatírjáról kialakult képet, felhívta Faithfullt Rómában, és könnyek között esedezve kérte, hogy térjen vissza hozzá. Faithfull idővel engedett neki. De eközben Pamela kisasszony előtt felcsillant a lehetőség, hogy egyszerre több lépcsőfokot is ugorhat felfelé a rockvilág presztízslétráján ‒ és akkor végre kapitulált. Jagger a Sunset Boulevard egyik szórakozóhelye, a Whisky a Go Go egyik bokszában csábította el. ‒ Azok az ajkak!!! Te jóságos ég!! ‒ lelkendezett Des Barres. ‒ Órákig szeretkeztünk. Mick az amerikai közönségnek kevésbé jött be, részben mert a zenéjük „csiszolatlan” volt (Mick kifejezése), meg azért sem, mert a magamagáról a saját gondos keze munkájával felépített imázs lassanként túlnőtt a színpadra lépő hús-vér emberen. Ahogy városról városra haladtak, a kritikusok mindenhol csalódottságuknak adtak hangot, és az egykori, minden egyes Stones-koncertet megelőző, elsöprő hisztériának nyoma sem volt. A dolgok ilyetén menete azonban éles fordulatot vett, amikor a Stones 1969 novemberében, hálaadás napján New Yorkba érkezett. Jimi Hendrix, Janis Joplin, Mick régi barátja, Andy Warhol és a világhírű zeneszerző-karmester, Leonard Bernstein mind ott voltak, és tanúi lehettek annak, miképp zsongatja be Jagger úgy a közönségét, hogy a végén egy tömeges epilepsziás rohamra emlékeztet a látvány. Warhol szerint „Bernsteint egészen felizgatta Jagger szexuális kisugárzása. Lenny teljesen belezúgott Mickbe.” Bernstein nem is titkolta az érzelmeit Jagger előtt. Mick őszinte csodálója volt a nagy karmesternek, később még azt is elismerte, hogy hízelgett neki a tőle kapott figyelem, de úgy döntött, a viszony plátói marad.

Amikor hol mint kerek szemű, szelíd ünő, hol mint tökös pulykakakas parádézott felalá a színpadon, Jagger ‒ Kenneth Anger szavaival ‒ „egyfajta biszexuális vonzerőt” árasztott magából, és ezzel csigázta fel az amerikai közönség érdeklődését. A túra állomásain a Stones egymás után döntötte meg az addigi közönségrekordokat, és az eladott jegyekből több mint kétmillió dollár folyt be ‒ mindaddig hallatlan összeg, és egyben világcsúcs. A Stones elképesztően magas jegyárait ‒ addig soha, semelyik rockegyüttes nem merészelt ennyit kérni egy belépőjegyért ‒ már nem fogadta ilyen osztatlan lelkesedés. Miután a sajtóban több helyen is kipellengérezték őket, amiért ennyire megkopasztják fellépéseik közönségét, Mick sajtókonferenciát tartott, és bejelentette, hogy a Rolling Stones egy ingyenkoncerttel szeretné kárpótolni amerikai rajongóit. Mick, aki csak az után mert odaállni az összesereglett újságírók elé, hogy egyiküktől kapott egy szem nyugtatót, egyre azt bizonygatta, hogy ennek az USA-ban tartandó ingyenkoncertnek a terve már régóta foglalkoztatja őket. ‒ Akkor gondoltunk rá először, amikor abba a kurva Los Angelesbe értünk, a túra első állomására ‒ szakadt el Mick cérnája. ‒ Úgy bizony, ott rögtön elhatároztuk, hogy megcsináljuk, amint a túra véget ér. Ott akartuk megtartani, mert arrafelé mindig jó az idő. Csak ott nincs hozzá megfelelő hely, meg aztán azt mondták nekünk, San Franciscóban sokkal egyszerűbb volna. És tényleg, miért is ne? Hiszen a San Franciscói Haight-Ashbury körzet számított a hippimozgalom, sőt tágabb értelemben az egész akkoriban kibontakozó amerikai ellenkultúra bölcsőjének. A szépséges Golden Gate Park pedig pompás helyszínnek tűnt ahhoz, hogy a Rolling Stones ott tartsa meg első amerikai ingyenkoncertjét. A város elöljárói azonban másképp gondolták, és indoklásul a korábbi rockkoncerteken tapasztalt féktelen kábítószerezésre hivatkoztak. Erre a Stones áttette a koncert helyszínét a San Franciscótól ötvenhat kilométerre északra fekvő Sears Pointi autóversenypályára. A színpad már készen volt, és épp a reflektorhidak felállításánál tartottak, amikor a versenypálya tulajdonosai közölték, hogy százhuszonötezer dollárnyi előleget kérnek ‒ azonnal. Jagger annyira felkapta a vizet, hogy azonnal mindent lebontottak, és továbbálltak, de azért Mick előbb még elmagyarázta Sears Point képviselőinek, hogy hová dugják a reflektorhídjaikat… Ekkor a semmiből egyszer csak feltűnt Dick Carter, és közölte, szívesen odaadja a Rolling Stonesnak a harminchárom hektáros altamonti autóversenypályáját, használhatják ingyen. Az altamonti pálya közigazgatásilag Livermore városka határán belül, San Franciscótól hetvenkét kilométerre keletre fekszik, és a porlepte, ellipszis alakú pályát szegélyező ütött-kopott, fedetlen tribünökön és a furnérlemezből összetákolt bemondófülkén kívül az égvilágon semmi sem volt rajta. Az isten háta mögötti kietlen pályát egyetlen földúton lehetett megközelíteni. 1969. december 6-án nem sokkal hajnali kettő után egy helikopter landolt a versenypálya közepén, és Mick ugrott ki belőle vörös köpönyegben, fejébe csapott, ugyanolyan harsánypiros színű svájcisapkában. Mick, aki időnként összerezzent a fogvacogtatóan hideg kaliforniai éjszakában, Keithszel a nyomában végigbotladozott a pályát már akkor ellepő, többezresre rúgó tömeg csoportjai között, akár egy csapatai lelkesítésére érkező tábornok a csata előtti estén.

Először úgy tűnt, az altamonti koncertet is ugyanaz a derűs, „béke-és-szerelem” hangulat fogja belengeni, mint amilyet Woodstockban lehetett érezni alig négy hónappal azelőtt. Az egész területet bevilágították már a dízelaggregátorokkal működő reflektorok, amelyeket San Franciscóból szállítottak oda teherautókkal, a leendő közönség pedig vidáman frizbizett, néhányan pedig touch footballt, az amerikai futball egyik változatát játszották. A többség főleg azzal volt elfoglalva, hogy valahogy melegen tartsa magát: hálózsákokban kuporogtak, vagy meg-meghúzták a körbejáró olcsó üveges bort. A domboldalban itt-ott vidám tábortüzek világítottak, amelyekhez a szomszédos farmok kerítéseiből kirángatott lécek szolgáltatták a tűzifát. Akik nem voltak elég előrelátók, és nem hoztak magukkal hálózsákot, régről ott maradt, roskadozó marhavagonokban kerestek menedéket, és fohászkodva várták a hajnalt. Mick és Keith a színpaddal elégedetten, és megnyugodva, hogy a minden idők legnagyobb szabadtéri koncertjéhez minden készen áll, visszaültek a helikopterbe, és pár perc alatt visszarepültek a szállodájukba, az egyik San Franciscói domb, a Nob Hill tetején álló Huntington Hotelba. Ezt a kora hajnali látogatást, akárcsak a rá következő huszonnégy óra eseményeit, Albert és David Maysles filmesek örökítették meg az utókor számára. (Utóbbi később egy egészen más szájízű dokumentumfilmet is készített Két nő ‒ egy ház címmel.) Azért voltak ott, mert Mick égett a vágytól, hogy borsot törjön a Warner Brothers orra alá, amiért dobozban pihentették szexuálisan szabados filmjét, a Performancet, és azt gondolta, ennek az a legjobb módja, ha nagyobbat durranó filmet készíttet a koncertjükről, mint a Warner Brothers agyonreklámozott Woodstock-filmje. Mint utóbb kiderült, a Gimme Shelterrel ez tökéletesen sikerült is neki. Micket többen előre figyelmeztették, hogy baj lesz a koncertből. A csillagtérképeiket tanulmányozó asztrológusok végítéletről beszéltek, de ami ennél lényegesebb, sokat látott koncertszervezőknek is az volt a véleményük, hogy nem fordítottak elég gondot a koncert közönségének a biztonságára. Bill Graham rockkoncertszervező, a San Franciscó-i Fillmore West Auditorium és a New Yorki Fillmore East működtetője egy pillanatig sem titkolta, hogy ő kit tenne felelőssé, ha bármi baj történne; Graham „önző kis fasznak” titulálta .Micket, akinek egy a fontos, hogy ő legyen a középpontban, nem számít, hány ember életébe kerülhet. Ahogy a dugó kezdett besűrűsödni az 50-es úton, a helyi discjockeyk a rádión keresztül figyelmeztették a rajongókat, hogy több kilométeres körzetben meg se próbáljanak az esemény közelébe jutni. A fiatalokat azonban ez sem zavarta, egyszerűen ott hagyták az autóikat az út szélén, és gyalog mentek tovább. Déltájt már háromszázötvenezren voltak ‒ ideális piaca a dílereknek, akiknél volt minden, mi szem-szájnak ingere: marihuána, speed, LSD, kokain, hallucinogén gombák és persze heroin. Ebből később majd százával lesz rosszullét és túladagolás, amivel aligalig birkózik meg a helyszíni készültség, teszik, amit tudnak, hogy valahogy stabilizálják őket, amíg a mentőautók a közeli, a kelleténél jóval kisebb személyzettel működő livermorei kórházba szállítják az áldozatokat. Hordozható WC-ből mindössze egy tucat volt ‒ ez kellett volna, hogy ellásson annyi embert, mint Oakland teljes lakossága. Ahogyan előre bárki megmondhatta volna, a sok

ezer dolga végzésére váró, olykor hosszú órákon át sorban álló ember közül néhányan összeverekedtek. Az idő előrehaladtával a kép egyre szürreálisabbá vált. Borotvált fejű, narancssárga köntösbe öltözött krisnások kígyóztak lassú sorokban a tömegben, lóbálták a tömjénfüstölőiket, énekeltek ‒ és olykor átléptek egy-egy földön szeretkező párt. Eközben egy már bekábítószerezett srác elténfergett a többiektől, és beleugrott a San Joaquin-völgyet északról vízzel ellátó betoncsatornába. A holttestét az egyik átereszből húzták ki vagy két kilométerrel lejjebb. A helyzet már jóval azelőtt megérett a káoszra, mielőtt nagy felhajtással megjelentek volna a Pokol Angyalai. A félelmetes motoros bandát a Grateful Dead ajánlotta melegen Micknek, aki amúgy is elégedett volt harmatosabb brit fivéreik teljesítményével, amikor azok felügyelték a Hyde Parkban felállított színpad biztonságát. A spórolós Jaggernek az ár is megfelelt: az Angyalok néhány színpadhoz közeli ülésért és számolatlan hideg sörért cserébe vállalták el a feladatot. Meg aztán még tovább erősítették a sátáni imázst, amelyet Mick oly fáradhatatlanul építgetett maga köré. A tetőtől talpig bőrbe öltözött Angyalok ijesztő hatást keltettek agyontetovált végtagjaikkal, a motorjaikra kitűzött kalózzászlókkal és náci rohamosztagos sisakjaikkal ‒ bárki elhihette nekik, hogy valóban a Gonosz vérszomjas hóhérsegédei. Nem is okoztak csalódást. Amikor déltájt megérkeztek, felbőgették a Harleyk motorjait, és minden teketória nélkül belehajtottak a tömegbe, úgyhogy az emberek felugráltak, és hanyatt-homlok menekültek a szélrózsa minden irányába. Elsőként szétkergették a népet, hogy ösvényt nyissanak a színpadhoz egy sárga, általában az iskolás gyerekek szállítására használatos busznak, amely az Angyalok aznapra szánt felszerelését hozta: drogot, piát, egy láda fegyvert, benne pisztolyokkal, késekkel, láncokkal és ólmozott dákókkal ‒ mintha tudták volna, hogy ezeknek majd még jó hasznát veszik. A Stones fellépését bevezető neves zenekarok közül elsőként Santana együttese lépett színpadra. A Santana tüzes, latin ritmusától felrázott közönség elkezdett nyomulni előre, hogy közelebb kerüljön a színpadhoz ‒ és egyszerre csak szembetalálkozott a késeikkel hadonászó, láncaikat lóbáló Angyalok tömör sorfalával. A banda tagjai sokukat véresre rugdosták vasalt orrú csizmáikkal, másokat eszméletlenre vertek a bokszereikkel meg az ólmosbotjaikkal. ‒ Jézusom ‒ kiáltott fel Mick, a Stones helikopteréből lepillantva az alatta hullámzó sokaságra. ‒ Ti láttatok már ennyi embert egyszerre, egy helyen? ‒ kérdezte a többiektől. Széles jókedve azonban hamar lelohadt, amikor leszállás után, alighogy kilépett a helikopterből, a tömegből odaszaladt hozzá valaki, és azt kiabálta: ‒ Gyűlöllek! Érted? Gyűlöllek! ‒ és ököllel az arcába vágott. Micket gyorsan félrerántották, és bevitték a Stones öltözőnek használt utánfutójába, miközben a Pokol Angyalai alaposan helybenhagyták a támadóját. Eközben az éppen a színpadon zenélő Jefferson Airplane tagjai sem unatkoztak. Grace Slick éppen teli torokból énekelte az együttes sikerszámát, a „Somebody to Love”-ot, amikor az egyik énekesük, Marty Balin észrevette, hogy a nézők között egy fiatal fekete srácot ütnek-vernek az Angyalok. Marty megpróbált a bajba jutott

fiatalember segítségére sietni, erre az egyik motoros úgy fejbe vágta egy dákóval, hogy a dákó szilánkokra tört, Balin pedig elveszítette az eszméletét. A felkorbácsolt kedélyeket még a Crosby, Stills, Nash and Young melodikus, derűs dalai sem tudták lecsillapítani. Sőt a „béke-és-szerelem”-hívő tömeg megpróbált volna közelebb húzódni a zenészekhez, ami újabb kegyetlen megtorlásra ingerelte az Angyalokat. A CSNY harminc percig bírta, aztán ‒ félbeszakítva az előadásukat ‒ elhúztak az első visszafelé induló helikopterrel. ‒ Olyan ez ott lent, mint Vietnam ‒ mondta Graham Nash. ‒ Azt hittem, összeszarom magam, annyira féltem. Már régen besötétedett, amikor Mick magára húzta jellegzetes Lucifer-jelmezét ‒ egy fekete-vörös bohócruhát, amelyet a brit dizájner (a királyi család egyik kedvenc tervezője), Ossie Clark kreált neki ‒, és nekikezdett a „Jumpin’ Jack Flash”-nek. De a nóta felénél leállt, mert most már olyan sok Pokol Angyala nyüzsgött a színpadon, hogy maga a sátán is alig bírt lépni közöttük. Néhány meggondolatlan néző megpróbált közelebb nyomulni Jaggerhez, de borzalmas árat fizettek érte. Az egyik tinédzser letépte magáról a ruháit, és valahogyan sikerült felkapaszkodnia a színpadra, ahol azonnal teljes erőből úgy arcon rúgta egy motoros, hogy eltört az állkapcsa. Miközben a „Sympathy for the Devil”-t játszották, egy ugyancsak meztelen lánynak is sikerült feljutnia a színpadra; őt a motorosok előbb jól felpofozták, aztán fejjel előre visszahajították a tömegbe. ‒ Érdekes, amikor belekezdünk ebbe a számba ‒ mondta Jagger ‒, mindig történik valami fura dolog. A helyzet úgy állt, hogy Micknek sikerült szabadjára engednie talpig bőrbe öltözött démonjait, de a gyeplő végleg kicsúszott a kezéből. A színpadon egy farkaskutya rohangált fel-alá, hogy Mick végig tudja ugrálni a megszokott manírjait, a Pokol Angyalai meg folyton ott álltak a közvetlen közelében, még éneklés közben is. A Stones által odacsődített rohamosztagosok dühétől még az együttes legszűkebb környezetének a tagjai sem menekülhettek. Miután az egyik Pokol Angyala minden teketória nélkül arcul köpte Pamela Des Barrest, a Stones törzsrajongója fogta magát, és felszállt az egyik hazafelé tartó helikopterre. ‒ Amint később kiderült ‒ emlékezik vissza ‒, nagyon okosan döntöttem. A Stones épp belefogott az „Under My Thumb” című nótába, amikor egy magas, tizennyolc éves fekete fiú, Meredith Hunter jött feléjük futva a tömegben, a nyomában egy, motorossal, aki egyszerűen kiakadt azon, hogy a srácnak fehér csaja van. Hunter a színpad lábához érve csapdába szorult, és ‒ messziről is jól láthatóan feltűnő, élénkzöld öltönyében és karimás kalapjában ‒ kétségbeesetten előrántott egy pisztolyt, hogy megvédje magát. A kaotikus állapotok ellenére Mick kiszúrta a fegyvert a pisztoly csövén megcsillanó erős reflektorfényben. ‒ Bassza meg! ‒ kiáltott oda Jagger Mick Taylornak. ‒ Odalent egy hapsi pisztolyt fogott ránk! Az iszonyatos zűrzavarban Mick nem hallotta, hogy a srácnak üvöltve könyörög a barátnője, hogy tegye el a pisztolyt, és azt sem látta pontosan, mi történik a nagy kavarodásban. Hunter még mindig a pisztollyal hadonászott, amikor az egyik Pokol Angyala egy késsel hátba szúrta. A gyerek előretántorodott, és akkor egy másik motoros az arcába döfött. Akármilyen hihetetlenül is hangzik, Hunter még megpróbált

elmenekülni támadói elől, de azok követték a tömegben, és addig szurkálták, míg végül a földre rogyott. Ahogy az Angyalok ott álltak föléje tornyosulva, Hunter még feltámaszkodott a fél karjára, és azt mondta: ‒ Nem akartam rátok lőni. ‒ Üldözőit ez nem hatotta meg. ‒ Akkor minek van nálad pisztoly? ‒ kérdezte tőle egyikük, és egy súlyos, fém szemetesládával teljes erőből lesújtott a fejére. Aztán felváltva rugdosták, ahol érték a szerencsétlent egészen addig, míg oda nem ért az az Angyal, aki legelőször kiszemelte, hogy ő adhassa meg a kegyelemdöfést: egy hirtelen, erős rúgást az arca közepébe. A Pokol Angyala még percekig állt győzedelmesen a nyomorult fején, mielőtt visszament volna a színpadhoz, hogy meghallgassa az „Under My Thumb” (A markomban tartalak) utolsó taktusait. Miután az Angyalok otthagyták a helyszínt, az áldozat segítségére sietők mély, szúrt sebeket találtak a hátán, az oldalán és a jobb halántékán. Amikor Mick észrevette a tömeg feje fölé emelt hordágyat, megállt a szám közepén, és a mikrofonon keresztül kérte, hogy jöjjön oda egy mentőautó. ‒ Tudjátok, ez egy csodálatos este lehetne ‒ mondta a tömegnek. ‒ Kérlek benneteket, próbáljatok lehiggadni. Pokol Angyalai, mindenki, csillapodjatok, és hozzuk össze együtt ezt az egészet… De a zűrzavarnak csak nem akart vége szakadni. Egy félmeztelen nő megpróbált felmászni a színpadra, mire azonnal megtaposták, megverték, aztán visszadobták a tömeg közé, miközben Mick épp a kísértetiesen az alkalomhoz illő dalukat, a bostoni fojtogatóról, Albert DeSalvóról szóló „Midnight Rambler”-t énekelte. ‒ Hé, hé, hé, hé, hé, hé! ‒ üvöltötte torkaszakadtából Mick. ‒ Hé, gyerekek, egy közületek épp elég, hogy elintézze. ‒ Fogalma nem lévén róla, hogy Meredith Hunter élettelen teste ott fekszik a versenypálya bemondófülkéjében, Mick rázendített a „Gimme Shelter” nagyon is aktuális refrénjére (Rape, murder, it’s just a shot away ‒ Erőszak, gyilkosság, kéznél mindkettő), aztán összeszedte a „Satisfaction” és a „Honky Tonk Women” alatt a színpadra feldobált rózsákat. A Rolling Stones a „Street Fighting Man”-nel fejezte be a koncertet, amelynél ‒ tekintve az aznapi vérengzést ‒ Jagger aligha választhatott volna alkalmasabb nótát. Mielőtt végleg levonultak volna a színpadról, Mick még előrehajolva csókokat dobált a közönségnek. ‒ Most csókkal búcsúzunk tőletek, és azt kérjük, ti is csókkal búcsúzzatok egymástól ‒ szólt oda nekik még végül, akárha ez a fellépés is éppolyan lett volna, mint a többi. ‒ Igazán nagyon klasszak voltatok. Jó éjszakát mindenkinek! A klassz szóval aligha lehetett jellemezni az eltelt napot, amely után most a Stones hanyatt-homlok menekült az ott várakozó helikopter felé, hogy minél előbb elhúzhassanak onnan. ‒ A kurva életbe, ezt majdnem megszívtuk ‒ mondta Mick már a helikopterben ülve. ‒ Viszont kibaszott jó film lesz belőle. Mick tökéletesen tisztában volt azzal is, hogy az aznapi események miatt kitörő közfelháborodás a szintén aznap piacra dobott új nagylemezüket azonnal a sikerlisták élére fogja katapultálni. Az elmúlt nap után a nagylemez címe mélyebb jelentésre tett szert, s tökéletesen tükrözte Jagger és a Stones akkori hitvallását: Let It Bleed (Hadd vérezzen).

Mintha egy háború sújtotta övezet menekültjei lennének ‒ sok szempontból azok is voltak ‒, a rájuk boruló sötétségben ott maradt háromszázötvenezer ember összeszedte a cókmókját, és nekivágott a hosszú és göröngyös útnak vissza a civilizációba. Nem mindegyiküknek sikerült. Az egyik Stones-rajongó, siettében, hogy a kivonulók tömegét megelőzze, autójával halálra gázolt egy tábortűz mellett békésen alvó párt, akiket nem vett észre, és további két embert életveszélyesen megsebesített. Ez az ingyenkoncert, amelyet a Stones köszönetnyilvánításnak szánt amerikai rajongói számára, végső mérlegét megvonva eposzi méreteket öltő szerencsétlenséggé vált: négy halott, több tucat súlyos, kórházi ápolásra szoruló sebesült, sok száz könnyebb sérült, valamint a körülbelül kétezer drogtúladagolás áldozatai, akik közül sokan kisebb rosszulléttel megúszták, néhányan viszont majdnem belehaltak. Visszaérve San Franciscói szállodai lakosztályukba, Mick, Keith és egy rocker haverjuk, Gram Parsons, korábban a Byrds, akkoriban a Flying Burrito Brothers zenészének a társaságában alaposan belőtték magukat. (Parsons négy évvel később, huszonhat évesen, kábítószertúladagolásban halt meg.) Jagger, aki még mindig a bohócruháját viselte, addigra már cseppet sem volt ujjongó hangulatban. ‒ Engem terhel a felelősség, minden az én hibám ‒ ismételgette Mick az időközben előkerült Des Barresnak, aki nem sokkal a Stones visszaérkezése után csatlakozott megint hozzájuk. ‒ Ki tudja, lehet, hogy most kéne abbahagynom ezt az egész rock and rollt. Nem igazán érdemlem meg… Az a rengeteg kibaszott szörnyűség, ami ott történt… Én vagyok érte felelős… Bill Graham nem vitatkozott vele. ‒ Milyen jogon búcsúzkodtál tőlük úgy, ahogy tetted? ‒ tette fel a kérdést a sajtóban Micknek Graham. ‒ Hogyan volt képed mindenkinek megköszönni, még az Angyaloknak is, hogy olyan nagyszerűen viselkedtek? Ki adott jogot ennek a kisistennek, hogy így meggyalázza ezt az országot? Mick egyelőre azzal igyekezett kiűzni a fejéből ezeket a gondolatokat, hogy egy hármast javasolt Des Barresnak meg a The Papas and the Mamas épp akkor betoppanó énekesnőjének, Michelle Phillipsnek. A nagy sikerű Knots Landing című televíziós sorozatban később, a nyolcvanas és kilencvenes években sztárrá avanzsáló Phillipsnek ez ellen, és sok minden más ellen sem volt kifogása. Pamela kisasszony ellenben nem volt olyan hangulatban; ő csendben visszavonult a szállodaszobájába, és képtelen volt kiverni a fejéből a pár órával azelőtti szerencsétlenséget, amely azon az isten háta mögötti senki földjén, Altamontban történt. Jó néhány hónap eltelt, mire a Maysles testvérek bemutatták a Stonesnak a Gimme Shelter egyelőre még csak durván vágott változatát. ‒ Szentséges ég! ‒ kiáltott fel Mick, amikor végignézte a vásznon Meredith Hunter meggyilkolását. ‒ Hát ez egészen borzalmas! ‒ És valóban, annyira borzalmas volt a látvány, hogy még Alan Passaro, a Huntert először megszúró Pokol Angyala sem tagadhatta, hogy ő volt az, de mivel a filmen még vagy tucatnyi Angyal döfte a kését a fiatalember testébe, nehéz lett volna megállapítani, hogy melyiküké okozta a halálát. Hihetetlen, de igaz: az esküdtszék nem találta bűnösnek Passarót. Az altamonti koncert tucatnyi pert vont maga után, és Mick egy életre magára haragította a Pokol Angyalait. ‒ Ez a Jagger megpróbált mindent ránk kenni ‒ füstölgött az Angyalok vezetője, Sonny Barger, aki később több évig volt az egyik szövetségi

börtön lakója, miután összeesküvés vádjával elítélték: egy rivális banda főhadiszállását készült felrobbantani. ‒ Jól átvert bennünket, a rohadt anyját. ‒ A Pokol Angyalai közül sokan bosszúért lihegtek, és Mick csak évek múlva döbbent rá, milyen közel állt hozzá, hogy a vágyuk be is teljesüljön. Altamont sokak szerint kulturális vízválasztóvá lett ‒ Woodstock árnyoldala, és az énekes-zeneszerző Don McLean szavaival „a nap, amikor meghalt a zene”. A Rolling Stones számára ez a nap végleg keserű, terhes örökség maradt, még ha az adott pillanatban jól szolgálta is Jagger céljait. Mick hosszú évek tudatos munkájával építette fel ennek a veszélyes, fenyegető, sőt olykor gonosz figurának az imázsát. És most, a tetőponton, Jagger felkavaró, komor alakjának a képe, ahogy ott áll a sátán színeiben a tömeg fölött, hogy aztán akaratával fanatizálva a több százezres sokaságot, gyilkos őrületbe hajszolja őket, csak megerősítette a róla kialakult képet: Jagger, a popzene Antikrisztusa. Altamont emléke évtizedeken át sötét árnyat vetett a Rolling Stonesra, és különösképp Mickre. Don McLeant pedig, aki meg akarta örökíteni ezt a pillanatot, újabb két sor megírására ösztönözte, amely így hangzik 1971-ben megjelent, azóta klasszikussá vált dalában, az „American Pie”-ban: No angel born in hell / Could break that Satan's spell (Nem született olyan angyal a pokolban / Aki szabadulni tudott volna e sátán bűvöletéből).

„Mick tulajdonképpen megveti a nőket. Azok úgyis csak az ő tükörképei. ” MARIANNE FAITHFULL

„Mick mélyen Bianca arcába nézett ‒ és ott önmagát látta. Ennél sosem jutott közelebb ahhoz, hogy önmagával szeretkezzen. ” DONALD CAMMELL, BARÁT

„Az ember nem lehet a végtelenségig hiú. ” MICK

5 A markában tart MICK számára a hatvanas évek nagy durranással végződtek. Több is volt belőlük. Miután Marianne olasz szeretője karjába vetette magát, Jagger egyszerűen követhetetlenül sok nővel került kapcsolatba. Marsha Hunt ugyan kitartott mellette még néhány napig a Cheyne Walki házban, de ész nélkül menekült, amikor a folyton heroinos kábulatban botorkáló Anita és Keith elkezdett rendszeresen ‒ és minden bejelentés nélkül ‒ átjárni hozzájuk. Amint Marsha kitette a lábát, Mick presztízskérdést csinált belőle, hogy minden áldott este egy ‒ vagy több ‒ új nőt cipeljen haza. Többen közülük amerikaiak voltak, őket Mick különösen szerette. ‒ Többször is előfordult ‒ meséli Christopher Gibbs ‒, hogy odajött az asztalunkhoz valamelyik csaj, aki korábban megfordult Mick ágyában, de neki halvány fogalma sem volt, hogy melyikük az. De aztán, amikor Marianne visszatért Londonba, hogy a karácsonyi ünnepeket a fiával, Nicholasszal töltse, Mick úgy döntött, visszaszerzi őt. Karácsony estéjén felkereste Mariannet meg az új szeretőjét, Mario Schifanót, akiről Marianne azt állította, hogy sokkal jobb az ágyban, mint ő. Marianne ráhagyta a két férfira, küzdjenek meg a kegyeiért, és amikor másnap reggel felébredt az ágyában, Mick feküdt mellette, Schifano pedig javában csomagolt, hogy hazautazzon Rómába. Pedig Mick már nem volt szerelmes Marianneba, és ezzel mindketten tisztában is voltak. „Az én visszaédesgetésemnek ‒ mondta később Faithfull ‒ az égvilágon semmi máshoz nem volt köze, mint hogy ő véget vethessen a nyilvánosság előtti kellemetlen megaláztatásának, és helyreállíthassa a macsó imázsát.” Faithfull szerint Mick úgy bánt vele, ahogy az ember „egy gombostűre szúrt pillangóval vagy rovarral szokott… Nem szabadulhattam, ő meg kedvére nézhette, ahogy vergődöm.” Mariannenak fogalma sem volt róla, hogy közben Mick úgy akar bosszút állni rajta, hogy rábeszéli Marsha Huntot, csináljanak egy közös gyereket. „Torziborzi kisasszony” belement, és alig két hónap múlva elkotyogta, hogy novemberre várja a kis jövevényt. Jagger sugárzott az örömtől. ‒ Senkinek se szólj ‒ kérte Huntot. ‒ Egyelőre nem akarom, hogy a sajtó megtudja. De Micknek nem állt szándékában, hogy Mariannet ilyen könnyen elengedje a horogról. Egy újabb hisztérikus jelenetet követően, amelyben Marianne ismét megfenyegette, hogy elhagyja, Mick odaültette maga mellé, és elénekelte neki azt az új dalát, amelyet éppen őróla írt, a „Wild Horses”-t (Vadlovak): Graceless lady, you know who I am / You know I can’t let you slide through my hand. (Hálátlan hölgy, tudod, ki vagyok / És tudod, nem csúszhatsz ki ily könnyen a kezemből.) Marianne könnyekig meghatódva Mick nyakába borult, és kibőgte magát. ‒ Istenem, milyen gyönyörű dal! ‒ mondta neki azután. ‒ És tényleg nekem írtad? Szeretlek! Nem mintha lett volna bármiféle illúziója Mickkel kapcsolatban. Pontosan tudta, hogy a férfi rendszeresen látogatja Huntot Marsha St. John’s Woodi lakásán, és hogy hetente többször is a Stargrovesba vezet, ahol ismeretlen számú nővel van légyottja. Mick még a Stones régi lakását is megtartotta az Edith Groveon, hogy sose jöjjön

zavarba, ha kapás van. Ott történt, emlékezik vissza Pamela Des Barres, hogy Mick „egyszerűen hanyatt vágott engem a matracra, mint valami ócska ribancot, aztán… fantasztikus volt!”. Des Barres felmelegítette a Mickkel folytatott viszonyát, noha közben az egyik haverjával járt. Ha bárki váratlanul kopogtatott, Jagger azonnal sietősen menekülőre fogta. ‒ Hipp-hopp ‒ mondja Pamela kisasszony ‒, és Micknek már nyoma sem volt. Mariannenak olyanokkal is meg kellett harcolnia Jaggerért, akikre igazán nem gondolt volna. Mick és Mick Taylor az évek során nagyon közel kerültek egymáshoz. Egyik reggel Marianne a mindenütt felbukkanó drogdíler, Spanyol Tony Sanchez társaságában váratlanul beállított a Cheyne Walk 48.-ba, ahol meglepetten látták, hogy „ott szundizik egymás mellett a két Mick, mint két elfáradt kisfiú”. Faithfull végül mégiscsak elhagyta Jaggert, összeköltözött az anyjával, és új viszonyt kezdett Lord Rossmoreral, egy nála tizenhat évvel idősebb ír nemessel. Mick, aki mindig is utálta, ha egy kapcsolatban őt hagyják faképnél és nem fordítva, ismét egész pályás letámadásba kezdett Marianne visszahódítására. ‒ Ha véget akartam vetni ennek a kapcsolatnak ‒ emlékezik vissza Marianne ‒, abból nem láttam más kiutat, mint hogy valamelyikünk meghal. De aztán támadt jobb ötlete is: híznia kell vagy húsz kilót. ‒ Mick szörnyen öntelt a saját testével kapcsolatban, és nagyon kényes rá, hogy milyen nőkkel látják ‒ mondja Marianne. ‒ Faithfull úgy gondolta, amint kövér vénasszonynak néz ki, nyert ügye van. ‒ És így is történt. Soha többé nem jött vissza. ‒ Faithfull a Mickkel töltött „lélekölő” ötéves viszonyát teszi azért is felelőssé, hogy képtelenné vált az orgazmusra. Mick éppen az ellenkezőjét mondja: „Marianne kis híján tönkretett.” Épp úgy, mint a Ned Kelly. A film jóval a Performance bemutatója előtt került a mozikba, azaz Jagger ebben láthatta magát először szélesvásznon. A film mind a közönség, mind a kritikusok körében megbukott. Jagger túl elvarázsolt ‒ írta az egyik kritikus Mick igyekezetéről az izmos ausztrál népi hős szerepében ‒, túlságosan sebezhető és törékeny ahhoz, hogy bárki megijedjen tőle.” Jagger bölcsen távol maradt a film londoni premierjétől, inkább sorra látogatta kiterjedt háreme gyöngyszemeit. Köztük Janice Kennert, a feltűnően szép, szőke Los Angelesi bombázót, akit úgymond házvezetőnőként, szakácsnőként és „személyes asszisztenseként” alkalmazott; aztán a tizenkilenc éves modellt és színésznőt, a New Yorkból jött Patti D’Arbanvillet; egy másik hosszú combú kaliforniai lányt, Catherine Jamest; és végül Brian exbarátnőjét, Suki Poitiert. De még ezeknek a nőknek is időnként elegük lett abból, hogy megosztozzanak Micken. Amikor az egyik lány a Stargrovesba váratlanul betoppanva Micket Catherine Jamesszel találta az ágyban, Mick egyszerű megoldást javasolt: mit szólna egy „édeshármashoz”? A feldühödött James faképnél hagyta. Miután Jagger lenyomott egy gyors numerát a betolakodóval, az este hátralévő részét azzal töltötte, hogy megpróbálta Jamest lebeszélni arról, hogy a következő géppel hazarepüljön. Ez ugyan sikerült neki, de James úgy döntött, hogy „nem én vagyok a neki való barátnő. Előbb-utóbb alighanem megöltem volna álmában. Féltékeny természetű vagyok.” Előfordult, hogy nem Mick volt a csábító, hanem neki udvaroltak. Az Atlantic Records alapítója, Ahmet Ertegun majdnem egy teljes éven át győzködte fáradhatatlanul

Micket, hogy a Rolling Stones váltson kiadót, és menjen át hozzá. Mick nem is álmodhatott volna hozzáértőbb kérőről. Ertegun, ez a kopasz, szemüveges, kecskeszakállas figura a Török Köztársaságnak az Egyesült Államokba delegált legelső nagykövetének volt a fia, és alighogy 1947-ben megalapította egy társával az Atlanticot, azonnal olyan legendás R&B-előadóművészeket szerződtetett le, mint Ruth Brown, a Coasters, a Drifters és Ray Charles. Az Atlanticot 1967-ben ugyan eladta a Warner Recordsnak, de mind azt megelőzően, mind utána olyan fantasztikus tehetségekkel bővítette a kínálatát, mint Aretha Franklin, a Led Zeppelin, a Blind Faith, a Crosby, Stills, Nash and Young, a Yes, Ben E. King, az írón Butterfly, Percy Sledge, a Cream, a The Rascals, a Buffalo Springfield és Bette Midler. Mickre az Atlantic Records aranyat érő R&B-katalógusánál is mélyebb benyomást tett az örökösen felfelé tekingető Ertegun veleszületett finom előkelősége. Kitűnő stílusérzékű, elegáns feleségével, Micával az oldalán, aki a Chesebrough Pond-vagyon örökösével, Chessy Raynerrel közösen alapította meg a MAC II belsőépítészcéget (a cég neve a Mica and Chessy rövidítése), Ahmet már akkor is „beérkezettnek” számított a manhattani társadalmi elit köreiben, amikor udvarolni kezdett Jaggernek. Mivel Keith és Anita továbbra sem tudott szabadulni a drogoktól, Mickre hárult a feladat, hogy végleg kiszabadítsa Allen Klein fojtogató szorításából a Rolling Stonest. ‒ Nem volt mese, Micknek kézbe kellett vennie a gyeplőt ‒ mondja Victor Bockris. ‒ Ha ő sem hozta volna meg a nehéz döntéseket, ugyan kire lehetett volna számítani? Jagger Rupert herceg támogatásával megbízást adott a Stones jogtanácsosainak, hogy indítsanak pert Klein ellen huszonkilencmillió dollár kártérítésért. Lényegében azzal vádolta, hogy egy csomó pénzt elszívott az együttes bevételeiből, ami aztán a saját zsebébe vándorolt. Klein kezében volt minden, a Stones tevékenységéből származó szerzői és kiadói jog, és nála volt az összes, 1970-ig készült stúdiófelvétel eredeti mesterszalagja. Még 2009-ben bekövetkezett halála után is az örökösei e jogok tulajdonosai. Közben Rupert herceg azt tanácsolta Jaggernek, nyeljen egy nagyot, és fogadjon el egy peren kívüli egyezséget, és az azzal járó kétmillió dollárt, hogy a Stonest megszabadítsák végre Kleintől. Ezáltal viszont a Stones konfliktusba keveredett a Deccával, mert a lemezkiadó ragaszkodott egy utolsó albumhoz, amely az eredeti szerződés szerint még járt neki. Jaggert mindig is irritálta a Decca folyamatos mesterkedése, ahogyan megpróbálták cenzúrázni a Rolling Stones dalait és lemezborítóit, a Decca pedáns elnökének, Sir Edward Lewisnak a fölényeskedő modorát pedig személyes sértésnek vette. Jagger egy megejtő búcsúajándékkal akart kedveskedni neki, ezért bement Lewis irodájába, mondván, egy nagyszerű új nótát hozott neki, amelynek a címe „Cocksucker Blues” (Faszszopó Blues). Jaggernek bőven elég volt csak az első két sort elénekelnie: „Where do I get my cock sucked? Where do I get my ass fucked?”(Ki szopja le a farkam? Ki kúrja meg a valagam?), és Sir Edward, duzzogva bár, de búcsút intett a Rolling Stonesnak. Azon a nyáron, 1970 nyarán a Stones ismét útra kelt: egy tizennégy várost érintő, hathetes európai turnéra. Mick minden egyes állomásról írt az immár öthetes terhes Marshának egy-egy levelet, amelyben kötelességtudóan beszámolt az útközben

felszedett tyúkokról. ‒ Majd megszakadtam a nevetéstől ‒ mondja Marsha ‒, ahogy részletesen elmesélte, kinek a csaját kefélgeti éppen. A turné rengeteg találgatást indított el, úgy tűnt, a Stones Altamont tanulságaiból okulva nagyon vigyáz, nehogy erőszakot idézzen elő a fellépéseivel, és hogy talán a bajkeverésben örömét lelő Stones napjai a végüket járják. De erről egyelőre szó sem volt. Ahogy haladtak városról városra, a Stockholm, Hamburg, Nyugat-Berlin és Róma utcáin randalírozó fiatalok, a felborogatott és felgyújtott autók és betört kirakatablakok mind-mind arról tanúskodtak, hogy a Rolling Stones még mindig képes káoszt kelteni maga körül. A Stones által előidézett, szinte forradalmi állapotok addigra rászoktatták a kontinens rendőrségeit, hogy a Rolling Stonest ne egyszerű rockzenekarnak, hanem kisebb megszálló csapatnak tekintsék. Mick nem kevés örömét lelte abban, hogy mefisztói kézjegye még mindig jól felismerhető, ezért rendkívül elégedetten szemlélte az 1968-as diáklázadások óta nem tapasztalt méretekben elharapózó felfordulást és utcai erőszakot, amely a Stones Párizsba érkezésekor kitört. És mindezek ellenére, ami ott történt, az Olympia Színházban tartott Stones-koncert után, sorsfordító eseménynek bizonyult, amely örökre megváltoztatta az életét. ‒ Mick, hadd mutassam be neked Biancát ‒ szólította meg Jaggert régi barátja, Donald Cammell, és a mellette álló karcsú, dögös, talán kissé veszélyesnek tűnő lány felé fordult. Cammell, aki már annyi nő társaságában látta Micket, most első ízben vélt valami meglepő hasonlóságot felfedezni kettejük között. ‒ Szerintem ti ketten nagyon szerelmesek lesztek egymásba ‒ folytatta Cammell. ‒ Látszik, hogy egymáshoz valók vagytok. A nicaraguai születésű, rátarti Bianca Perez Moréna de Maciasnak (tizenhat éves korában változtatta a nevében lévő 1-t i betűre) valóban a Mickére emlékeztető, enyhén lekezelő stílusa volt. Több nyelven beszélt folyékonyan, de Micket nem is az ragadta meg, amit mondott, hanem az a rekedtes, szexi, Eartha Kittesen búgó hangja. Az éjszakát Cammell párizsi lakásában töltötték. Bár az éjszaka eseményeit Bianca úgy élte meg, mint „egy villámcsapást”, azért azt mondja, „elsősorban nem fizikailag vonzódtam Mickhez. Félénknek, sebezhetőnek, szóval egészen emberinek találtam ‒ ami épp az ellenkezője volt annak, mint amire számítottam.” Mick nem tudta pontosan, hányadán áll Biancával, és ezt el is újságolta Marshának másnap reggel a telefonban. De azért közölte Hunttal, hogy legújabb szerzeményét magával viszi Olaszországba ‒ „egy kis magömlésre”. Nem csak Jaggernek esett nehezére, hogy kiismerje Biancát. A lány mindjárt az elején, amikor 1970-ben összeismerkedtek, azt mondta Micknek, hogy huszonegy éves, pedig valójában huszonöt volt. A papájáról hol azt mondta, hogy gazdag árutőzsdei alkusz, hol azt, hogy kávébáró, hol meg, hogy karrierdiplomata, mikor mi jutott eszébe. A nagybátyja valóban Nicaragua kubai nagykövete volt. De amikor a szülei elváltak, Bianca anyja egy fillér nélkül maradt. Señora Perez Morena de Macias ezért arra fanyalodott, hogy ‒ akárcsak Joan Crawford az 1945-ös Mildred Pierce című, klasszikussá vált film címszerepében ‒ egy étkezdét vezessen Managuában, hiszen valamiből csak meg kellett élniük. Biancát ugyanúgy halálra kényeztette a mamája, mint Pierce a filmbéli Vedát, és ennek az eredményeként nőtt fel a kelleténél kissé

öntudatosabbnak. ‒ Soha életemben nem mosogattam, főztem meg egy tojást, vagy vettem egy partvist a kezembe ‒ ismeri el maga is. Neki is ugyanabban az egyházi iskolai neveltetésben és a vele járó „rettenetes szexuális elnyomásban” volt része, mint Marianne Faithfullnak. Bianca, miután a fejébe vette, hogy belőle lesz Nicaragua első női nagykövete, két éven át tanult a párizsi Institut d’Etudes Pofitiquesben, ahol, mint mondja, keményen dolgozott, és „tizennyolc és fél éves koromig szűz maradtam.” Ekkortájt kezdett kifogyni a pénzből, és hogy fizetni tudja a Párizs egyik szutykos munkásnegyedében megbúvó, napi egydolláros hónapos szobája bérleti díját, kisegítő munkákat vállalt. Az egyik unokatestvére révén, aki kulturális attaséként dolgozott a nicaraguai nagykövetségen, Bianca irodai munkát kapott a nagykövet személyi stábjában, és ‒ ami jóval fontosabb volt ‒ ezáltal bebocsáttatást Párizs csillogó és egymást érő követségi fogadásaira. Mégis London volt az, ahol az akkor húszéves Bianca találkozott „élete majdnem első szerelmével”, Michael Cainenel, a színésszel. Pár nap múlva már együtt éltek Caine mayfairi lakásán. Szenvedélyes kapcsolatuk ‒ veszekedtek mindenhol, éttermekben, bulikon, szállodák halljában, az utcán ‒ hamarosan kávéházi pletyka lett. Bianca úgy emlékszik vissza Cainere, mint „morc, felszínes férfira, aki úgy tartott engem, mintha a gésája volnék”. Caine ennél valamivel tapintatosabban fogalmaz, amikor a szenvedélyes Biancát egy „hosszú távon veszélyes, de átmenetileg még pátyolgatásra szoruló párduckölyökhöz” hasonlította. Bianca viharos románca Cainenel egy évig tartott, és amikor vége lett, Bianca visszaköltözött Párizsba. Hat hónap sem telt bele, és a nála huszonnégy évvel idősebb, a francia lemeziparban fontos pozíciókat betöltő, mellesleg (összesen kilencszer nősült) házasember Eddie Barclay szeretője lett. Szakításuk mindössze néhány nappal előzte meg ama bizonyos sorsfordító találkozást Mickkel. ‒ Aznap lett belőlem felnőtt ‒ mondja Bianca, aki úgy véli, Caineben és Barclayben inkább „az apai gondoskodás és szeretet” vonzotta. Mickben valami sokkal vonzóbbra lelt, róla úgy érezte: „mintha a bátyám lett volna”. Ez a báty, akárcsak a többi férfi az életében, persze nagyon gazdag is volt. ‒ Bianca ‒ állítja róla a barátja, Donald Cammell ‒ az a fajta lány, aki megfontoltan mindig azt is mérlegeli, hogy „na, és öt év múlva ki fogja fizetni a lakbért?”. Mások még tovább mentek a találgatásban, amire a Bianca életrajzában fellelhető jókora lyukak sarkallták őket ‒, hogy mást ne is említsünk, ez a fiatal lány állandóan Yves Saint Laurent és Givenchy ruhákban járt. Így röppent fel az a teljesen megalapozatlan híresztelés, miszerint Bianca a „Madame Claude-lányok” egyike, vagyis azok közé a kifinomult, főiskolát vagy egyetemet végzett, gyönyörű nők közé tartozik, akik az 1960-as években sokszor szolgáltak hölgytársaságul facér uraknak a társadalmi elit összejövetelein. Madame Claude lányaival, akik közeli kapcsolatokat ápoltak olykor államelnökökkel, miniszterelnökökkel, diktátorokkal, diplomatákkal, iparmágnásokkal, filmsztárokkal, sőt néha még rocksztárokkal is, nemritkán előfordult, hogy beházasodtak ezekbe a felsőbb körökbe. ‒ Lapozza csak át az újságok társasági rovatait ‒ ajánlja a téma szakavatott krónikása, Cleveland Amory ‒, és ne lepődjön meg, ha a Madame

Claude-lányok közül nem egyet köztiszteletben álló, Park Avenuei matrónaként lát bennük viszont. De most ott tartottunk, hogy a riporterek oldalát fúrta a kíváncsiság, miféle szerzet lehet ez az egzotikus teremtés, aki Mick életében átvette Marianne Faithfull helyét. Amikor Londonban a riporterek mikrofonvégre kapták őket, Jagger még a lány nevét sem volt hajlandó elárulni. ‒ Bocsánat, nem mondhatom meg, hogy ő kicsoda ‒ válaszolta a záporozó kérdésekre. ‒ Ez csakis kettőnkre tartozik. ‒ Amikor elkezdtek rajzani a lesifotósok, Mick sokkal hevesebben védelmezte titokzatos kísérőjét, mint valaha is tette Mariannenal. Egyszer még az is előfordult, hogy amikor az egyik fotós erőszakosan Bianca arcába nyomta a fényképezőgépét, Mick utánament, és jól képen törölte. El is ítélték testi sértésért, és fizethetett hétszáz font büntetést. Ahogy Bianca megmelegedett Mick mellett a Stargrovesban, nekifogott, hogy rendbe tegye a házat. A Mick körül lebzselő többi nőnek szépen egyenként megparancsolta, hogy tűnjenek el az életéből. Amikor Pamela kisasszony odatelefonált, meglepetten tapasztalta, hogy egy rekedtes hangú nő veszi fel a kagylót. ‒ Eszébe ne jusson, hogy még egyszer idetelefonáljon Micknek ‒ mondta neki Bianca. ‒ Ugye, elég világos, amit mondtam? Anita Pallenberggel kicsit más volt a helyzet. Amióta Marianne eltűnt a képből, Pallenberg a Stones-hárem első számú hölgyévé avanzsált. Nemcsak azért, mert már hosszú ideje Keith barátnője volt; speciális helyzetét a Briannel és Mickkel folytatott korábbi viszonyainak köszönhette. Bill Wyman svéd barátnője, Astrid Lundstrom, Mick Taylor menyasszonya, Rose és Shirley Watts mind nagyon kesztyűs kézzel bántak Anitával. Bianca pechjére Pallenberg az első perctől fogva ki nem állhatta őt. Az volt a rögeszméje, hogy ez a kiálló csonttá nicaraguai tyúk igazából férfi volt eredetileg, ezért huszonötezer fontot ajánlott fel Spanyol Tony Sancheznek, Keith drogdílerének, ha bizonyítékot szerez rá, hogy Biancának műtéttel változtatták meg a nemét. Amikor erről az abszurditásról kiderült, hogy ostobaság, Pallenberg a fekete mágiához folyamodott. Mindenféle voodooátkot szórt Biancára, tűket szurkált egy rongybabába, egyszer még egy másik voodootrükköt is előadott, amellyel állítólag az ember megszabadulhat ellenségétől, és egy kézzel írt, s a cipőjébe gyűrt átokkal háromszor körbejárta az értetlenül bámuló Biancát. Nemsokára Bianca rájött, hogy nem Pallenberg az egyetlen megmaradt ellenlábasa. 1970. november 3-án Mick közölte az elképedt Biancával, hogy Marsha Hunt aznap adott életet kettejük közös gyermekének. Hunt bölcsen Karisnak keresztelte el a kislányt, a Mick által javasolt Midnight Dream (Éjféli Álom) helyett. Bianca ugyan el volt rá szánva, hogy ő legyen Mick következő gyermekének az anyja, de hamar kiderült, Mick nem kifejezetten apának való férfi. Az elkövetkező két hétben az újdonsült apuka mindössze kétszer volt kíváncsi a csecsemőre, és akkor is csak néhány percre ugrott be hozzá futó látogatásra két megbeszélés között. Huntot felháborította Mick látható érdektelensége a kislányukkal kapcsolatban, és ezt meg is mondta neki. De Jagger hallani sem akarta a szemrehányásokat. ‒ Sose szerettelek ‒ üvöltözött Marshával ‒, és hülye vagy, ha az ellenkezőjét hiszed!

Hunt elkeseredett, de ettől Mick csak még jobban feldühödött. ‒ Ez az én lányom ‒ vágta Marsha arcába, nem hagyván kétséget afelől, ki az erősebb kettőjük közül, ha befolyásról és ügyvédek felvonultatásáról esne szó. ‒ Bármikor elvehetném tőled, ha úgy akarnám. ‒ Ha megpróbálod ‒ felelte neki Hunt ‒, szétloccsantom a fejed. Az év karácsonyán a Stones az élő koncerten felvett, és a kritikusok által is nagy ovációval fogadott új nagylemezük, a ‘Get Yer Ya-Ya's Out!' sikerétől magasan szállt. A Newsweek Micket tette a címlapjára, és leszögezte: „A rock valamennyi karizmatikus egyénisége ‒ Paul McCartney, Bob Dylan, John Lennon, Jimi Hendrix, Janis Joplin és Eric Clapton ‒ közül vitán felül Mick Jagger a legelképesztőbb figura. A kezdetektől megtartotta rikító színpadiasságát és démoni erejét, amely előtt még azok is meghajolnak, akik amúgy ösztönösen viszolyognak tőle, és még ma is éppoly rendíthetetlenül polgárpukkasztó, mint az indulásakor volt.” Marianne ugyan már nem volt vele, Mick mégis szívesen szipákolt időnként némi kokaint a Cheyne Walk 48. szám alatt, gyakran barátai, Paul és Talitha Getty társaságában. Spanyol Tony Sanchez szerint sűrűn előfordult, hogy a szeánszhoz Keith és Anita is csatlakozott, és Micknek olykor heroinnal kellett „lecsillapítania őket”. Bármilyen hihetetlen, úgy tűnt, Micknek kitűnő érzéke van ahhoz, hogy a Rolling Stones bonyolult pénzügyeit igazgassa. ‒ Mick állandóan értekezleteket tartott ‒ mondja Trevor Churchill, aki később a Rolling Stones Records európai igazgatója lett. Miközben mindenki türelmesen ült a hosszú tárgyalóasztalnál, Jagger fel-alá járkált, és valóságos kérdésözönt zúdított ezekre az üzletember fazonokra. ‒ Mick tökéletesen kézben tartotta az ügyeket ‒ állítja Churchill. ‒ Meglepően sokat tudott az üzletről. Folyton kitalált valami különöset, hogy mindenkit sakkban tartson. ‒ Cseppet sem volt szokatlan, ha Jagger nekiszegezte a kérdést Churchillnek, vagy pénzügyi tanácsadói valamelyikének, például az után érdeklődve, hogy miként állnak legújabb albumuk olaszországi vagy svédországi bevételei. Az együttes banki kapcsolatai fölött is ő gyakorolt ellenőrzést. ‒ Micknek nagyszerűen rájár az agya az üzleti kérdésekre ‒ teszi hozzá Churchill. ‒ Nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire okos ezekben a dolgokban. Mick döntéseit csak egyvalaki vétózhatta meg. ‒ Mielőtt bármit érvénybe léptetett volna ‒ mondja régi üzleti partnerük, Sandy Lieberson ‒, Mick mindig megkérdezte Keitht. Ha Keith nemet mondott, akkor sajnos Mick rácseszett. A Rolling Stones 1971. március 4-én jelentette be, hogy áttelepülnek Franciaországba ‒, de előbb még tartanak egy kilenc várost érintő „Búcsú NagyBritanniától” koncertkörutat. Mick hiába ragaszkodott hozzá, hogy a Stones kizárólag „a jobb klíma” miatt költözik Franciaországba, a valóságban az együttes milliókat takarított meg 1969-ig visszamenőlegesen is az adójából azáltal, hogy az 1971/72-es költségvetési év fordulóján olajra léptek. Mielőtt végleg elhúztak volna a francia partok irányába, a Stones még jó néhány, a tiszteletükre rendezett búcsúpartin vett részt. Ezek közül az egyiket a Rolling Stones „keltetőjében”, a Marquee Clubban tartották, és Keith annyira berúgott, hogy piros Gibson gitárját meglóbálva kis híján lecsapta a klub menedzserének a fejét.

Micknek még Keithen is sikerült túltennie egy későbbi búcsúpartin, amelyre egy jóval rongyrázóbb helyen, a Temze Buckinghamshire felőli partján fekvő maidenheadi Skindles Hotelban került sor. Amikor az igazgató hajnali négy óra tájt megkérte a randalírozó társaságot, hogy most már térjenek haza, Jagger bepöccent. Eric Clapton és John Lennon hiába próbálták megfékezni a díszvendéget, Mick felkapott egy széket, és teljes erővel belevágta az egyik földig érő síküveg ablakba. ‒ Most, hogy elhúztok innen a francba ‒ tréfálkozott vele Lennon ‒, legalább nem lesz probléma, hogy honnan veszel pénzt az üvegezésre. Mick az utolsó percig kitartott amellett, hogy a Stones nem fordít hátat imádott Angliájának, de március végén ő és az együttes többi tagja adóelkerülés céljából DélFranciaországba költözött. Wyman Grasse lankás dombjain vásárolt egy házat, Watts Vaucluse középkori városa mellett vett egy farmot, Keith és Anita pedig kibérelték Nellcôteot, egy csillogó-villogó tengerparti villát, fantasztikus kilátással a földközitengeri Villefranche kikötőjére. Eközben Mick és Bianca Saint-Tropez méregdrága szállodájában, a Hotel Byblosban múlatták az időt, és közben egy olyan házra vadásztak, amely méltó vetélytársa lehet Keithék villájának. Meg is találták a megfelelőt: egy stukkózott falú, cseréptetős udvarház képében, Keithéktől alig félórányira, lent a parton, Biotban. Miután kényelmesen berendezkedtek az új adóparadicsomban, a Stones bejelentette, hogy új, hat nagylemezre szóló, ötmillió dolláros szerződést kötött Ertegun Atlantic Records lemezkiadójával. A négyéves szerződés ideje alatt az Atlantic terjeszti a lemezeket, de Rolling Stones Records védjegy alatt. Az Atlantictól kapott tekintélyes előleg egy részét új tehetségek piaci bevezetésére tették félre, és ez volt az egyik fő oka, amiért Marshall Chess, a Chess Records alapítójának, Leonard Chessnek a fia elvállalta az új lemezkiadó vezetését. De Mick óvatos duhaj természete szinte lehetetlenné tette a feladatot. ‒ Hiába más a nyilvánosság előtt róla kialakult kép ‒ mondja Churchill ‒, Mick nem az a bevállalós típus. És a Stonesnak esze ágában sem volt, hogy akár a pénzen, akár a hírnéven bárkivel megosztozzanak. ‒ Amikor olyan ismeretlen együtteseket lehetett volna leszerződtetni, mint a Genesis vagy a Queen, amelyek később jóval több lemezt adtak el, mint a Rolling Stones, Jagger „egyszerűen lesöpörte őket az asztalról” ‒ teszi hozzá Churchill. ‒ Kétségbeejtő volt végignézni, ahogy Mick egymás után szalasztja el egyik fantasztikus alkalmat a másik után, amelyeken mind milliókat lehetett volna keresni. Pontosan egy hétre rá, hogy aláírták Ertegunnal a szerződést, megjelent a Stones új nagylemeze, a Sticky Fingers (Matató ujjak), amelyet már az új címkével gyártottak. Ennél a lemeznél Jagger már nem elégedett meg azzal, hogy jó a zene; olyan számokkal, mint a „Brown Sugar” vagy a „Wild Horses”, ez, úgymond, nem volt kunszt. Azt akarta, hogy a Sticky Fingers vizuálisan is megragadja a figyelmet, és hogy ez sikerüljön, ahhoz régi barátját, Andy Warholt hívta segítségül. ‒ Mick sok mindenkitől vett kölcsön, egy kicsit Marlon Brandótól, egy keveset Marilyn Monroetól ‒ észrevételezi Warhol életrajzírója és Jagger ismerőse, Victor Bockris. ‒ De a legtöbbet Andytől tanult. ‒ Bizonyos értelemben, teszi hozzá Bockris, a határokat feszegető popart úttörő „a képzőművészek Mick Jaggerje volt”.

Jagger rövid, de velős instrukciót adott Warholnak: ‒ Valami egészen sokkolót szeretnénk, Andy ‒ mint mindig. ‒ Warhol nem okozott csalódást. Az eredmény ‒ egy szűk farmerban kidudorodó nemi szerv, a nadrágon egy valódi műanyag cipzárral, amit le is lehetett húzni a lemezborítón, és akkor kivillant alóla a Stones új, John Pasche tervezte lógója, a vérvörös ajkak közül kicsüngő, nyálát csorgató, csúfondáros nyelv ‒ ragyogóan olvasztotta egybe a művészetet, a divatot és a rockot. Mick Michelin-gumi méretű ajka (amire a női komikus, Joan Rivers azt mondta, olyan, mint „egy viselős ajak”), benne a vörös nyelvvel, hamarosan éppoly könnyen felismerhetővé vált, mint egy McDonald’s ‒ vagy egy Coca-Cola-felirat. A közhiedelemmel szemben a lemezborítón a farmernadrágban dudorodó szerszámnak semmi köze Jaggerhez. Warhol számtalan férfi modellel próbálkozott, aztán végül ugyanazt csinálta, amit Mick maga is számtalanszor színpadra lépés előtt, hogy elérje a kívánt hatást: összegöngyölt egy zoknit, és bedugta a modell slicce mögé. Miután a provokatív és minden elképzelést felülmúlóan sikeres Sticky Fingers nagylemez egy új korszak kezdetét jelezte a Stones pályafutásában, Mick úgy döntött, a magánéletében is eljött az ideje néhány változásnak. Amikor Bianca szólt neki, hogy négy hónapos terhes, ugyanúgy reagált, mint amikor Marsha Hunttal történt ugyanez. Eksztázisba esett, őrjöngve ujjongott. De Bianca esetében volt egy különbség: Mick úgy érezte, valóban szerelmes születendő gyermeke anyjába. Mick megkérte Biancát, legyen a felesége, és legnagyobb megrökönyödésére, a lány elsőre nemet mondott. ‒ Mindig megtartottam a saját önazonosságomat ‒ jelentette ki. ‒ Nem akarom Mick árnyékában leélni az egész életemet. ‒ Mick még hetekig győzködte, míg végül igent mondott. Eva Jagger hangos zokogásban tört ki, amikor Mick felhívta telefonon, és elmondta neki az újságot. A május 12-éré kitűzött menyegzőnek ‒ legalábbis egyelőre ‒ szigorúan őrzött titoknak kellett maradnia, kizárólag a legszűkebb család tagjai tudhattak róla. Mick rezzenéstelen arccal hazudott összevissza a riportereknek még akkor is, amikor elkezdett katekizmusoktatásra járni, amire okvetlen szüksége volt, hiszen az esküvőt a Côte d’Azur fölé magasodó sziklára épült római katolikus Saint-Anne-kápolnában szándékoztak megtartani. ‒ Egyelőre szó sincs házasságról ‒ mondta nekik. Közben a titkárnője, Shirley Arnold már lázasan dolgozott a meghívandók listáján. A lista hamarosan hetvenöt főre dagadt ‒, akiket mind ki kellett buszoztatni a londoni Gatwick repülőtérre, hogy onnan egy chartergéppel Nizzába repüljenek. Huszonnégy óra sem telt belé, és Ringo Starr, a filmrendező Roger Vadim, Paul és Linda McCartney (akivel Micknek volt egy egyéjszakás kalandja, mielőtt Linda megismerkedett volna a Beatlelel), a Who dobosa, Keith Moon, Nathalie Delon színésznő, Eric Clapton és a királynő unokatestvére, Lord Lichfield sok más híresség társaságában már úton voltak az évtized legnagyobb rockesküvőjének kikiáltott eseményre. Bármilyen hihetetlen, Keith volt az egyetlen Stones-tag, akit meghívtak, Anitával együtt. Közvetlenül az esküvőt megelőző napon Mick azért még telefonon felhívta Bill Wymant, Charlie Wattsot és Mick Taylort, és közölte velük, hogy ettől függetlenül szívesen látott vendégek az esküvőt követő fogadáson. ‒ Nem tudom, hogyan mondjam finoman ‒ nyilatkozta egyszer később Wynan ‒: meg voltunk döbbenve. Igen, döbbentek voltunk, és végtelenül rosszulesett.

A menyegzőhöz vezető úton, mint kiderült, volt még néhány buktató. Magát az esküvőt kétrészesre tervezték: előbb egy világi szertartás, amelyet a St. Tropezi polgármester celebrál a városházán, és azután kerül sor az egyházi esküvőre a SaintAnne-kápolnában. Már két óra sem volt hátra a városházán kezdődő esküvői szertartásig, amikor Bianca és Mick máris összekaptak a pénzügyeken. A kérdést a kényszer hozta elő, a francia törvények ugyanis előírják, hogy az újonnan házasulandóknak nyilatkozatot kell tenniük a házasságkötés előtt arról, hogy vagyonukat külön-külön akarják-e megtartani, vagy javaikat egyesíteni óhajtják. Talán senkit sem lep meg, de Micknek esze ágában sem volt, hogy vagyonát megossza Biancával ‒ különösképp most, amikor további ötszázezer fontot kaszál majd be 1971-ben, tekintettel új, az adóterhek miatt külföldön élő státusára. Csakhogy Bianca nem tágított. Közölte Mickkel, inkább mondják le az egész cirkuszt, de ő nem hagyja magát kényszeríteni ennek a házassági szerződésnek az aláírására. ‒ Hülyét akarsz csinálni belőlem mindenki előtt? ‒ üvöltötte Jagger úgy, hogy a násznép is hallhatta. Bianca, minden ízében remegve, Jagger tanúként közreműködő régi sofőrjének, Alan Dunn-nak a jelenlétében végül aláírta a dokumentumot, amelyben lemondott Mick millióiról. Most Micken volt a sor, hogy az esküvő lemondásával fenyegetőzzön. Amikor tájékoztatták, hogy a városházát már több mint száz paparazzo szállta meg, Mick dühösen kitört. ‒ Sem az akváriumban úszkáló, bámulni való aranyhal nem vagyok, sem a francia király! ‒ Aztán üzent a polgármesternek, hogy vagy megtisztítják a terepet a sok lesifotóstól, vagy be sem teszi a lábát a városházára. Marius Estezan polgármester azonban elzárkózott attól, hogy kiebrudalja a fotósokat („a városháza nyilvános hely, bárkinek joga van itt lenni”), és maga is ultimátumot adott: ha a menyasszony és a vőlegény nincs ott tíz percen belül, ő mondja le az egészet. Még azután is, amikor kézen fogva feltűntek a városháza kapujában, időnként olybá tűnt, hogy Mick bármelyik pillanatban meglóghat. Odabent a városházán a sajtó képviselőinek lökdösődésétől feldühödve, Mick egyszer csak megtorpant, és azt mondta: ‒ Nem megyek tovább. Ez a cécó nem méltó hozzánk. ‒ De a Stones sajtótitkára, Les Perrin másképp gondolta. A kifelé induló párt visszapenderítette, és finoman a polgármester felé tuszkolta. Az előrehaladott állapotban lévő menyasszony mindent megpróbált, hogy kidudorodó hasáról lehetőleg elterelje a figyelmet, ezért széles karimájú, rózsabimbókkal szegélyezett kalapban, és egy hófehér, mélyen dekoltált Yves Saint Laurent kosztümben vonult be, amiből, az ünneplő közönség legnagyobb örömére, ideértve a polgármestert és a celebráló papot is, időnként; ki-kivillantak Bianca saját bimbói is. Ha a vőlegény nyitott nyakú, virágmintás inge és törtfehér színű nyári öltönye a szokásosnál kissé unalmasabbnak tűnt is, Keith bőven kárpótolt mindenkit. Mick Csillám Ikrén fekete, testhez simuló nadrág volt, fölül pedig egy terepmintás katonai zubbony, inget pedig nem vett alá. Richards hangosan szóvá tette felháborodását, amiért a polgármester minden dumája ellenére, miszerint a városháza nyilvános hely, ahol bárki szívesen látott vendég, a csendőrök meg akarták őt és Anitát gátolni, hogy tanúi

lehessenek a barátjuk esküvőjének. ‒ Már azért is négyszer kellett pofozkodnom ‒ kiabálta hogy egyáltalán beeresszenek! Aztán jött az őrült iramú autózás fel, a hegytetőn álló Saint-Anne-kápolnához, nyomukban a lerázhatatlan fotósok és kíváncsiskodók hadával. Amikor a frissen esküdött pár felért a hegytetőre a sarkukban lihegő csőcselékkel, a kápolna ajtaját bereteszelve találták. Szerencsére az utolsó pillanatban a nehéz ajtó feltárult, a holtsápadt Mick eszelősen berontott, és mindenkit félrelökve előrement az oltárhoz. Aztán megfordult, és látta, ahogy Bianca lassan végigvonul a széksorok között Lord Lichfield karján ‒ mintegy emlékeztetőül, hogy bár a királynő sosem járult volna hozzá, hogy a húgát, Margit hercegnőt elengedje egy ilyen eseményre, azért Jagger kapcsolatai az arisztokráciával továbbra is erősek maradtak. Mick épp csak a szemöldökét vonta fel, amikor az orgonán felcsendült a Bianca által erre az alkalomra kiválasztott zene: a nagy sikerű film, a kicsit érzelgős Love Story betétdala. A szertartás folyamán eljött egy pillanat, amikor Lucien Baud atya csakis Mickhez szólt. Sok boldogságot kívánt a vőlegénynek, aztán pillantása a kint várakozó fotósok tömegére tévedt. ‒ Persze ha az embert Mick Jaggernek hívják ‒ fejezte be lemondó mosollyal az atya ‒, akkor hiába kívánok én itt nyugodt és bensőséges boldogságot. Ha bárkinek lettek volna még kétségei afelől, hogy Mick méltó párra talált Biancában, az hamar eloszlott, amikor a Café des Artsban tartott fogadáson az asszony áttetsző selyemblúzban és flitteres turbánban jelent meg. Időnként megigazgatta a Micktől esküvői ajándékba kapott gyémánt karkötőjét, amely mindig más-más színben csillant meg a rávetülő fényben. Jagger egy reggae-együttest választott ki, a Rudiest, hogy élénkítsék fel az ünnepség hangulatát. Amikor belefogtak a Stones „It’s All Over Now” című dalába (Már mindennek vége) ‒ amely az alkalmat tekintve elég fura választásnak tűnt Mick kézen fogta Biancát, és kivezette a parkettre, hogy eltáncolják a lakodalmas táncukat mint férj és feleség. Az összegyűlt kétszáz meghívott vendég és néhány hivatásos belógós jól mulatott rajta, hogy az est folyamán éppen az „It’s All Over Now”-t játszotta a legtöbbször a zenekar. Ha voltak is titkolt remények, hogy esetleg a Stones spontán öszszeáll egy házikoncertre, azokat Keith szertefoszlatta, mert már jóval éjfél előtt eszméletlenre itta magát. Így Mickre maradt, hogy az összejövetel fénypontjával szolgáljon. Bár Mick is alaposan be volt rúgva, azért összeállt az amerikai R&B-énekesnő Doris Troyjal és a korábbi Ikettes-tag P. P. Arnolddal, és hárman együtt bomba jó soulválogatást rögtönöztek vagy huszonöt percen át. Az újdonsült Mrs. Jagger ott ült Roger Vadim és Paul McCartney társaságában, és önfeledten nézte, ahogy Mick és Arnold egymáshoz verik a csípőjüket, pörögnek és izzadtan nyomják a jobbnál jobb R&B-slágereket ‒ és persze fogalma sem volt róla, hogy P. P. és Jagger valaha szeretők voltak. A buli egyre csak tartott, már hajnalodott, és Bianca kezdte úgy érezni, hogy elhanyagolják, és ezt eléggé világosan meg is mondta Jaggernek. ‒ Mick utálja a szemrehányást ‒ mondja Wyman. ‒ Most is végighallgatta Biancát, aztán visszament a barátai közé, és élvezte tovább a bulit. ‒ Bianca erre fogta magát, és jól felpaprikázva visszavonult a Hotel Byblos-beli lakosztályukba.

Másnap a friss házasok nászútra indultak egy százhúsz tonnás jachttal, a Romeanggal. A tíznapos útitervben Szardínia és Korzika szigete szerepelt. Vajon elkíséri-e őket valamelyik barátjuk, faggatta őket az egyik vállalkozó kedvű riporter. ‒ Ugye csak viccel? ‒ felelte neki Jagger. Ahogy visszatértek a hajóútról, Mick összedugta a fejét a többi Stones-taggal, és még azon a nyáron hozzáfogtak az új nagylemezük ‒ pontosabban egy új dupla album ‒ elkészítéséhez, hogy az új lemez épp akkor kerüljön a boltokba, amikorra a következő USA-inváziót tervezték 1972-ben. Azt várták az új albumtól, hogy legalább akkorát durranjon, mint a Sticky Fingers. Mivel az összes dél-franciaországi Stones-rezidencia közül meszsze Keith hatalmas Nellcôte udvarháza volt a legtágasabb, Mick beleegyezett, hogy ott készítsék el az új lemez anyagához szükséges felvételeket. A pincében bőven volt hely a berendezéseknek, és kényelmesen elfért a Stones egyre népesebb technikai és adminisztratív személyzete is. Légkondicionálás sajnos nem volt a Nellcôteban, bár ami azt illeti, áram se mindig. Azon a nyáron a hőmérő higanyszála nemritkán az ötven fokhoz közelített, úgyhogy Mick mindent ledobált magáról, hátha úgy képes lesz átverekedni magát a „Tumbling Dice” és a „Rocks Off’ című dalok buktatókkal teli felvételén. Olyan pokolian magas volt a levegő páratartalma, hogy „egyszerűen képtelen voltam kibírni ‒ emlékezik vissza Mick. ‒ Ahogy énekre nyitottam a szám, azonnal elment a hangom.” Az elektromos hálózat is sok problémát okozott: a fények hol elhalványodtak, hol teljes áramszünet állt be. ‒ Ott álltam egy dal felvételének a közepén, minden tök jól ment, erre zsupsz!, minden elaludt ‒ idézi fél Jagger. ‒ Kezdhettük elölről az egész kibaszott nótát. Kész agyrém volt az egész ‒ mondja. Mindebből Keith és Anita nem sokat vettek észre. Őket mélyen beszívta a folytonos drogos kábulat, és bőven megfelelt nekik az állandóan körülöttük lebzselő narkós haverok, drogdílerek, élősködők, a „slepphez” tartozó talpnyalók és vadidegen semmirekellők szakadt gyülekezete. Botrányos hírükre még büszkék is voltak. Amikor az új bivalyerős motorcsónakjának kellett nevet adnia, Keith először a Marlon névre gondolt, de végül jó nagy betűkkel a Mandrax, kedvenc antidepresszánsának a neve került fel a hajó oldalára. Bianca úgy gondolta, egy hét hónapos terhes nőnek távolról sem ideális ez a környezet, ezért hát a patinás párizsi L’Hôtelben, Jagger szállodai lakosztályában töltötte a nyarat. A Rue des Beaux Artson, a Szajnától csak pár lépésre megbúvó szálloda arról volt híres, hogy az ott lakó Oscar Wilde nem sokkal a halála előtt így szólt: „Egyikünknek muszáj lesz örökre távoznia. Vagy én maradok, vagy ez a szörnyű tapéta.” Bianca távozásán senki nem izgatta fel magát. Ahogy azt tőle már mindenki megszokhatta, Anita Pallenberg most is felborzolta a kedélyeket a Nellcôteban, mert gátlástalanul vadászott mindenkire: hangtechnikusokra, mesteremberekre, dílerekre ‒ még heroinélvező haverjára, Eric Claptonra is rászállt. Nemsokára már pletykák keringtek róla és Mickről. Mick beleegyezett, hogy minden héten legalább három napot Biancával tölt Párizsban, mert el akarta oszlatni felesége látható aggodalmait, hogy netán Anitával megismétlik a Performanceből jól ismert ‒ és alaposan begyakorolt ‒

fülledt ágyjeleneteiket. Gyakori hiánya a stúdióban azzal járt, hogy Stones-társai kénytelenek voltak nélküle rögzíteni a dalokat, Mick énekét pedig később vették fel külön sávra. 1971. október 21-én Bianca egy 2700 grammos kislánynak adott életet a párizsi Belvedere Szülőotthonban. Szüleinek két teljes nap kellett, hogy megállapodjanak a nevében: Jade Sheena Jezebel. Miért pont Jade? ‒ Mert olyan drága ‒ felelte Mick ‒, és egészen tökéletes. Két hét múlva a két nagyszülő, a fiukat továbbra is Mikenak szólító Eva és Joe Jagger is gyöngéden gügyöghetett az unokának Londonban. Mivel Bianca otthon maradt, Mick áthívta Marshát is a Cheyne Walki házba, hogy csoportképet készíthessen vele, Karissza1 és Jadedel. Marsha nem kis fájdalommal állapíthatta meg, hogy nem Karis, hanem Jade az apja szeme fénye. Egy hónap is eltelt, mire Mick újra beszélt Marshával, akkor is csak azért, mert az asszony vonakodva bár, de megkérte, járuljon hozzá valamivel Karis élelmiszer- és ruházkodási költségeihez. Ezt megelőzően Marsha csak egyszer kapott Jaggertől pénzt a gyermekük ellátására, mert panaszkodott neki, hogy egy vasa sincs; Mick mindössze kétszázötven fontot adott neki. Hunt emlékszik rá, hogy Mick lehajtott fejjel írta meg a csekket, egy pillanatra sem nézett a szemébe. „Gondolom, azért, mert szégyellte magát” ‒ mondta később Marsha. Amennyire Mick elhanyagolta Karist, annyira kényeztette Jadeet. ‒ Jagger őszintén élvezte az apaságot ‒ mondja Janie Villiers, Jade volt dadája. ‒ Elképesztően fura jelenet volt: megjelent Mick Jagger teljes harci díszben, az esténként viselt selyemingben, fehér szaténnadrágban, a szemén zöld festék, és az a színpadias, karizmatikus lénye betöltötte az egész gyerekszobát. Bianca viszont panaszkodva viselte az anyasággal járó „állandó és fárasztó igénybevételt”: ‒ Senki sem tudja, mekkora megterhelést jelent egyszerre házat vezetni, ellátni Jadeet, és mellette még folyton jól is kinézni. ‒ Villiers szerint Bianca kevesebb időt töltött Jade mellett, mint az apja, és ha mégis felvette a kicsit, „úgy dobta a vállára azt a gyereket, mint a tűzoltók a tömlőt” ‒ jegyzi meg Villiers. ‒ Egyszer még le is ejtette, és Jade legurult a lépcsőn.” Elérkezett 1972 tavasza, és a Stones még mindig nem véglegesítette olyannyira fontos következő USA-turnéja részleteit. De a nagylemez címe megszületett: Exile on Main St. Miután már egy éve kivonultak Angliából az adójuk csökkentése érdekében, Micknek be kellett ismernie, hogy honvágya van. Még olyanokat is mondott a barátainak, egyáltalán nem kizárt, hogy megfogadja régi barátja, Tóm Driberg tanácsát, és a Munkáspárt színeiben elindul a parlamentiképviselő-választáson. ‒ Egy probléma van csak ‒ tette hozzá ravaszkásan Jagger ‒, ehhez a feleségem nem a megfelelő nő. Mick otthon hagyta Biancát a dél-franciaországi házukban, és egyedül indult el New Yorkba, ahol Ahmet Ertegunnal volt jó néhány megbeszélése. Ott találkozott össze teljesen véletlenül a hórihorgas, bajuszos amerikai énekessel, James Taylorral, aki még a nemrégen megjelent Sweet Baby James című nagylemezének a sikerében fürdött. Taylort már jóval azelőtt önveszélyes elmezavarral kezelték, mielőtt Peter Asher, Mick régi haverja, korábban a népszerű Peter and Gordon duó egyik tagja, akkoriban pedig már top zenei producer felfedezte volna. Taylor mostanra könyörtelenül a heroin rabjává

vált, akárcsak Keith, Anita vagy Eric Clapton, és a Mick életében fel-feltűnő egyéb barátok. Taylor mindenképpen be akarta mutatni Micknek új barátnőjét, Carly Simont, aki szintén nemrég felfedezett, emelkedő csillaga volt a popzene világának. Jagger nagyon jól ismerte Carly művészi teljesítményét, tudta, hogy finoman hangszerelt, a szokásosnál jóval tartalmasabb szövegű dalai, mint a „That’s the Way I’ve Always Heard It Should Be” meg az „Anticipation” óriási sikerszámok ‒, de igazából a lány háttere még jobban érdekelte. Simon apja volt a Simon & Schuster kiadó egyik alapítója, és Carly gyermekkorában cseppet sem számított szokatlan eseménynek, ha a családi vacsoraasztalnál Albert Einstein, Salvador Dali vagy éppen John Steinbeck vendégeskedett. Taylorhoz hasonlóan Simont is a gyermekkori sérülések bizonytalanították el, de a zenei pályára is ez irányította. Carlyt gyermekkorában analízisbe vitték, hogy megszabadítsák a dadogásától, és amikor az sikertelenül végződött, Andrea Simon, Carly mamája azt javasolta, hogy nagy zenei tehetséggel megáldott kislánya egyszerűen énekelje el azt, amit mondani akar. Láss csodát, az anyai gyógymód bevált. Amikor a dalok éneklésében egyre erősebbé és tisztábbá vált a hangja, az így nyert önbizalomtól elmúlt a dadogása is. Ráadásul Mick mint nőt is nagyon vonzónak találta Carlyt. Akárhogy is, a kedvenc típusa volt. Magas, vékony csontú, túlméretezett szájú, és rakoncátlan hajával úgy nézett ki, mintha Bianca amerikai változata lenne. Vagy még pontosabban: Mickre is nagyon hasonlított. Hosszan tartó kapcsolatuk után Taylor éppen akkor szakított a folkénekes Joni Mitchell-lel, amikor 1971 késő őszén megismerkedett Simonnal egy koncerten a Carnegie Hallban, miközben Carly még mindig a hollywoodi szívrablóval, Warren Beattyvel járt. De mostanra már láthatóan fülig szerelmesek voltak egymásba Taylorral ‒ ez pedig azt jelentette, hogy Micknek muszáj volt elcsábítania Carlyt. Mick és Carly Simon viszonyának a hírei hamarosan az Atlantióceánon túlra is elszálltak. Bianca a bioti házukban ennek megfelelően viselkedett. Odament Mick hatalmas gardróbszekrényéhez, s egyenként kirángatta és foszlányokra szaggatta a kedvenc ingeit ‒ a fogával. Meg sem próbálta elrejteni a Carlyval kapcsolatos érzelmeit. ‒ Van egy bizonyos amerikai énekesnő ‒ mondta nem egy embernek ‒, akiből nagyon szívesen aprófát hasogatnék. Bianca érzelmei magával Mickkel szemben sem voltak sokkal könyörületesebbek. Kizárta a bioti villájukból, és amikor Mick rávett egy inast, hogy mégis engedje be, Bianca újra kidobta. Később Jagger megesküdött rá, hogy a felesége egyik „féltékenységi rohamában” még pisztolyt is fogott rá. Évekkel később Bianca megvallotta Andy Warholnak, hogy Mick összes szeretője közül Simontól tartott a leginkább. Andy szerint ennek az lehetett az oka, hogy „Carly Simon intelligens, és az a fajta, akit Mick szeret ‒ éppúgy néz ki, mint ő vagy Bianca”. A Mickkel folytatott viszonya után néhány hónappal Carly végül is hozzáment Taylorhoz, és a következő kilenc évet azzal töltötte, hogy megpróbálta leszoktatni a férfit a heroinról. Taylort láthatóan nem viselte meg túlzottan felesége dévajkodása Jaggerrel, mindhárman közeli barátok maradtak. Annyira közeliek, hogy amikor Carly a

stúdióban szalagra énekelte a „You’re So Vain” (Olyan hiú vagy) című sikerszámát, Mick vele ment, és barátságból aláénekelte neki a vokálszólamot. (Annak ellenére, hogy sokak szerint a dal Beattyról szólt, azokat, akik tudtak Mick és Carly viszonyáról ‒ és ismerték Mick kedvenc barackszínű selyemsálját ‒, nem lehetett becsapni: „a sálad barackszínű volt… a jó barátod felesége, a jó barátod felesége”.) Az ominózus barackszínű sálnak még egyszer döntő szerep jutott, amikor még abban az évben Mick közölte az amerikai turnéjuk előtt Biancával, hogy egyedül óhajt elutazni az Egyesült Államokba. Mick a házuk előtt állt a járdán, körülötte húsz bőrönd, épp a limuzinra várt, amelynek a repülőtérre kellett vinnie, amikor Bianca kirontott a kapun, és mérgesen ráförmedt: ‒ Ha én nem mehetek veled, akkor a selyemsálam is itthon marad! Nyugodtan pakold csak ki az összes bőröndöt, hátha megtalálod. Janie Villiers, Jade dadusa teljesen elképedt a következő jelenettől. Mick, aki Biancát egyszerűen csak „Bi”-nek hívta, mérgesen dobbantott egyet a lábával, aztán sírva fakadt. ‒ Bi, azt akartam felvenni a szerepléshez ‒ bömbölte Mick. ‒ Most hogy a fenébe találjam meg!? ‒ Pedig megtalálta. Mick, miközben egy pillanatra sem hagyta abba a bömbölést, a következő háromnegyed órát azzal töltötte, hogy az összes bőröndöt alaposan feltúrta, míg végre kezébe akadt a barackszínű sál ‒ persze a legutolsó csomagban. ‒ Na végre! ‒ mondta Mick, és hozzávágta a sálat Biancához. ‒, Remélem, most boldog vagy! Mert a gépemet biztosan lekésem. (Minden hiszti ellenére az amerikai turné vége felé Bianca mégiscsak csatlakozott Mickhez.) Mick nem sokkal később édes bosszút állhatott, amikor ismét összefutott Marianne Faithfull-lal egy egyéjszakás kaland erejéig. Mesélt Mariannenak a délkelet-ázsiai útjukról, amelyről pár hónappal azelőtt tértek vissza, és elmondta, hogyan járta végig a híres bangkoki szexnegyed szórakozóhelyeit, miközben Bianca a vásárlással volt elfoglalva. ‒ És tudod ‒ panaszkodott Mariannenak ‒, azóta se dugtam egy rendeset. Bianca pontosan tudta, hogy Micknek tucatjával fogják felkínálni magukat a nők, ahogy a Stones ‒ most ráadásul a hihetetlen sikersorozat felhajtóerejét is kihasználva (hiszen a rádióadókon szinte más sem szólt, csak a Stones dalai, az Exile on Main St.-ből pedig egymillió példányt adtak el, még mielőtt a lemez a boltokba ért volna) ‒ mint valami hódító tatár horda, újból végigviharzik Észak-Amerikán. ‒ Micknek egész egyszerűen be kellett bizonyítania saját magának, hogy még mindig a csúcson van ‒ mondja Ertegun. ‒ Pedig fölösleges volt az aggodalom. Nem akadt párja. Akárhogy is, Mick közeledett a huszonkilencedik születésnapjához, és szembe kellett néznie azzal, hogy kortársai közül sokan vagy már halottak voltak (Hendrix, Joplin, Jim Morrison és Brian), vagy mint a Beatles és sok más hasonló zenekar, akik nyolc-tíz évvel azelőtt ott voltak az angolok vezette zenei világforradalom élvonalában, mára erősen megkoptak, és sokan úgy gondolnak rájuk, mint egy elmúlt korszak már kissé avíttas relikviáira. A tizenéves lemezvásárlók szinte minden pénzüket az olyan új együttesek lemezeire költötték, mint a Jackson 5 és David Cassidy, míg a tántoríthatatlanul rockmániás kemény mag Alice Cooper, a Grateful Dead, a The Who és a Led Zeppelin táborát erősítette. Elton John, Lou Reed és David Bowie ahhoz az új zenei vonulathoz tartozott, amelyet éppen Mick hozott létre: a glam rockhoz. Mick még most is új dolgokkal kísérletezett. Mivel nem akart lemondani az ifjúság által dominált piaci szegmensről, és mert továbbra is úgy gondolta, hogy minél nagyobb

felhajtás van a színpad környékén, annál jobb, kitiltotta a VIP-vendégeket az arénák első húsz sorából, és helyettük sikítozó tinédzserekkel töltötte meg az üléseket. Jagger valósággal felszívta a belőlük áradó energiát. ‒ Azokból a gyerekekből ott lent, belőlük merítem az erőmet ‒ mondta. ‒ Mindegyikőjükre szükségem van, külön-külön és együtt is. Attól a pillanattól kezdve, hogy a felső combjáig felhasított fehér szatén trikóruhájában megjelent a színpadon, tudni lehetett, hogy Mick semmit sem bíz a véletlenre. Jagger a gatyájába rutinszerűen begyömöszölt, összetekert zoknival már évtizedekkel azelőtt megoldotta a dilemmát, hogy Keith kitalálta volna a lógójukat: a Mick farkával nagyjából megegyező méretű, csúfondárosan kiöltött nyelvet. Mick patakzó verítékben úszva végigszaladgálta pokoli fizikai erőbedobást igénylő, vicsorgó-vonagló előadását, amelyben sorra végigénekelte a „Midnight Rambler”-t, az „Under My Thumb”-ot, a „Brown Sugar”-t és a „Tumbling Dice”-t, és csak egy-egy korty lopva megivott Jack Daniel’s, vagy némi suttyomban beszippantott kokó kedvéért szakította meg néhány pillanatra. A Life magazin „A Stones lerohanja Amerikát” című címlapsztorijában Thomas Thompson így ír róluk: „És persze mindenekelőtt ott van Jagger. Kevés előadót ismerek, aki olyan megszállott, mint ő ‒ talán Callas, El Cordobés vagy Nurejev jöhet szóba ‒, és aki ilyen mellbe verő, áramütéshez hasonló, elementáris hatást tud produkálni a színpadon.” Thompson a cikkben máshol még egy „bábosa által magára hagyott marionettfiguraként” és „egy orgiára beszabadult mazsorettként” jellemzi Jaggert. A Stones számára talán semmi sem jelentett akkora örömet, mint azt látniuk, hogy még mindig képesek jó nagy felfordulást kelteni. A kanadai Vancouverben több mint harminc embert kellett kórházba szállítani, miután a koncertről kint rekedt kétezres tömeg összecsapott a lovas rendőrökkel. A montreali Forum előtt több mint háromezer, hamis jegyekkel átvert rajongó rendezett hatalmas zavargást. San Diegóban a rendőrségi kordont gyújtották fel a koncertre benyomulni akarók, és az ennek nyomán kitörő utcai összecsapásokban tizenöten megsérültek, hatvanan pedig a rendőrségi fogdában végezték a napot. De ez még csak kismiska volt az arizonai Tucsonban történtekhez képest, ahol a rendőrség könnygázgránátokkal igyekezett megfékezni a feldühödött tömeget. Mire a kedélyek végre lehiggadtak, a rendőrség több mint háromszáz rajongót vezetett el bilincsbe verve. A nemzet fővárosában is ugyanez volt a forgatókönyv. Itt hatvanöt randalírozó fiatalt tartóztattak le a rendőrök. Igaz, a Rhode Islandi koncert után csak két embert vettek őrizetbe ‒ csakhogy ez a kettő Mick és Keith volt, akik rátámadtak egy fotóriporterre. Később, amikor már az indulásra kész „Lefetyelő Nyelvben”, a Stones DC-7-es magánrepülőgépében ültek, amelynek az oldalán a John Pasche tervezte, azóta világszerte ismertté vált lógó díszelgett, Mick még egy csinos fiatal nőt is felpofozott, mielőtt letuszkolta a repülőgép lépcsőjén. Mint utóbb kiderült, a nő bírósági alkalmazott volt, aki egy tárgyalásra szóló idézést akart kézbesíteni Micknek, mert néhány altamonti földbirtokos háromszázhetvenötezer dolláros kártérítési pert indított ellene a földjeikben okozott károk miatt, ami akkoriban nem kevés pénz volt. (Jaggernek szokása volt, hogy amint repülőgépre szállt, úgy érezte, bármit megengedhet magának. Egy korábbi alkalommal, úton Los Angelesbe az egyik stewardess elkövette azt a hibát, hogy

figyelmeztette, rossz helyre ült. ‒ Ha még egyszer ilyen hangon beszél velem ‒ mondta állítólag Jagger Pauline Laugh légiutaskísérőnek, miközben karon ragadta és megperdítette ‒, úgy seggbe rúgom, hogy megemlegeti. ‒ Aztán még odamordult a barátainak: „A legszívesebben jól felpofoztam volna, mert megérdemelte.”) Ez az agresszivitás csak Jagger szinte kitapintható félelmét volt hivatott leplezni; folyton attól rettegett, hogy merényletet követnek el ellene valamelyik fellépése során. Ezért mindig legalább két testőr kísérte a koncertkörútjaikon. De felkészülve a legrosszabbra is, ha netán saját magának kellene megvédenie magát, zakója belső zsebében mindig ott lapult egy .38-as kaliberű pisztoly, ha nem volt épp a színpadon. Szaporodó fóbiái, ideges rángatózásai és az utóbbi időkben elharapózott repülőfrásza ellenére ‒ a legkisebb légörvénytől is azonnal pánikba esett ‒, Micknek esze ágában sem volt, hogy lassítsa a maguknak diktált iramot. Épp ellenkezőleg; a Stones vándorcirkusza különös, sőt néha kimondottan szürreális körülmények között vágtatott városról városra. A filmes Robert Frank fel is vette ezt az őrületet egy készülő dokumentumfilmje számára, amelyet egyelőre Cocksucker Blues (Faszszopó Blues) munkacímen forgatott, és amelyet, mint az igen hamar világossá vált, soha az életben nem lehetett volna nyilvánosság előtt bemutatni. A film egyik jelenetében a láthatóan tök részeg Mick és Keith összefüggéstelenül dadogva válaszol a riporter kérdéseire, és közben marihuánás cigarettát sodornak. Egy másikban Keith épp heroinnal lövi be magát. De volt még jó néhány kedves jelenet: Bianca, amint marihuánát szívó férjét fényképezi, miközben valahol az amerikai Délen egy földúton száguld velük a limuzin; Mick, amint a Stones Los Angelesi főhadiszállásán az úszómedence körül sétál, keze félreérthetetlen mozdulattal a fürdőnadrágjában; egy másik, ismeretlen férfi, akinek az arca nem látszik, de a törzse igen: éppen a szaténnadrágjába mélyedő kézzel maszturbál; meztelen groupiek, amint épp belövik magukat meg egymást; Jagger, amint fellépés előtt egy összesodort százdollárossal szipózza a kokaint; végül Mick, amint a Lefetyelő Nyelv fedélzetén veri a tamtamdobokat, miközben a technikai személyzet tagjai pucérra vetkőztetnek három fiatal groupiet, aztán körbekergetik őket a fedélzeten. Az egyik tipikusan groteszk felvételen Mick az ágyban ül, tükröt tart az arca elé, és úgy bámulja magát, mint a gonosz királynő a Hófehérkében. Körülötte groupiek és a turné résztvevői, amint önfeledten szexelnek, kokót szippantanak fel éppen, vagy amilnitrátos üvegcsét nyomnak egymás orra alá. Még a Rolling Stone amúgy harcedzett riporterének, Robert Greenfieldnek is tátva maradt a szája a látványtól: „Öt üveg Demerol és egy fiolában ötszáz altató, ami mind pillanatok alatt eltűnik, mintha ott sem lett volna; egy literes köcsög teli kokainnal, gondolom, bemelegítésnek; négy szem antidepresszáns, hogy ellazulj, de ha elszállsz vele, kapj be még egy szem Placidylt… Ötszáz dollár ára kokain szépen vonalba rendezve, úgy másfél méter hosszan egy tükrön… Az egyik pasi egy kotonban tartja az adagját, és esküszik rá, hogy ez az igazi megelőző gyógyszer, hehe.” A Stones drogmeghajtású bulijainak egy másik tanúja volt Truman Capote, akit ugyancsak a Rolling Stone küldött ki, hogy írjon egy cikket, amely aztán sosem jelent meg. ‒ Kezdettől fogva az volt az érzésem, mintha két hülye kurva marakodna egymással ‒ kommentálja a dolgot Truman egyik barátja. ‒ Micknek nagyon

ellenszenves volt Tru, amiért olyan „könnyen kapható”… Ezen senki sem nevetett, mert nem volt vicces. ‒ Capote meg „beszart kisfiúnak” nevezte Micket, aki „betévedt a felnőttek közé”. Jagger állítólagos szexepiljéről pedig azt mondta a kávéházi körökben „Törpe Terrorként” ismert híres író: „Higgyék el nekem, Jagger éppoly vonzó, mint egy hugyozó varangyos béka.” Nők milliói szálltak volna felháborodottan vitába Capoteval, és egyikük fel is tűnt a Stones tiszteletére adott egyik, hírességektől hemzsegő partin. ‒ Pamela kisasszony! ‒ Kiáltott oda Mick időről időre felbukkanó szeretőjének. ‒ Álmaim nője! ‒ Pamela kisasszony éppen akkoriban jött rá, hogy az új szíve választottja, egy Don Johnson nevű ismeretlen ifjú színész megcsalja őt a színésznő Tippi Hedren tizennégy esztendős lányával, Melanie Griffithszel. Azt is elsusogta Micknek, hogy minden addigi szeretője közül messze Johnsoné a legnagyobb szerszám ‒ amit „persze Mick azonnal a férfiassága ellen intézett aljas támadásnak vett. És mint tudjuk, Jagger mindig felvette az odadobott kesztyűt” ‒ teszi hozzá Pamela ravaszkás mosollyal. Tekintve, hogy Bianca mindössze kétszer tűnt fel a turné során („Egyszerűen magamra akartam maradni” ‒ magyarázta Mick), Jagger szinte az egész úton szabadon csipegethetett a szexuális büféasztalról. A falatkák között akadt két melles playmate is, akikkel Hugh Hefner chicagói Playboy-kastélyában találkozott, amikor néhány éjszakát ott töltött nála. Jagger csillapíthatatlan étvágya még Hefnernek is szemet szúrt. ‒ Mick láthatóan nem szorul az én tanácsaimra ‒ mondta. A Stones második fellépése a New Yorki Madison Square Gardenben 1972. július 26-án egyúttal a turné utolsó állomása is volt, és egybeesett Mick huszonkilencedik születésnapjával. Miután az eredeti tervet, hogy dobáljanak ötszáz eleven csirkét a nagyérdemű közé, a többség leszavazta, a Stones megelégedett annyival, hogy egymás képébe hajigáltak habos tortát, miközben húszezer néző énekelte a „Happy Birthday”-t. A show utáni búcsúparti, amit Ertegun rendezett a St. Regis Hotelban, az előzményekhez méltó, fellinis befejezése volt a turnénak. Andy Warhol polaroid fényképeket csinált, miközben a Warhol Factory színésznője, Pat Ast és a transzvesztita Candy Darling a színdarabíró Tennessee Williams körül nyüzsgött. A napszemüveget és fehér puhakalapot viselő Bob Dylan a televíziós műsorvezetővel, Dick Cavett-tel beszélgetett, mielőtt megkérte Warholt, róla is csináljon egy képet a színésznő Gábor Zsazsa társaságában. Woody Allen az este nagyobb részében egyedül húzta meg magát egy sarokban, George Plimpton, az író Capoteval és Jackie Onassis húgával, Lee Radziwill hercegnővel beszélgetett. A hömpölygő tömegben, kezükben pezsgőspoharat tartva felbukkant még jó néhány ismerős arc, a New Yorki társadalmi élet kiválóságai, köztük az ékszermágnás Gianni Bulgari, a szupermarketlánc-tulajdonos Huntington Hartford, a minden fogadáson megjelenő C. Z. Guest és Síim Keith, Oscar de la Rentadizájner, a kiadómogul Sy Newhouse és Rex Reed, az ismert kritikus. Hajnali kettőkor spontán jam session alakult: Mickhez csatlakozott Stevie Wonder és Mick bluesénekes idolja, Muddy Waters. Amikor a parti nem sokkal pirkadat előtt véget ért, Dylan úgy jellemezte, hogy „mindent felölelő volt ‒ akár a kozmikus tudat kezdete”. A hírügynökségeknek dolgozó újságíró, Harriet Van Horne más véleményen volt. Úgy gondolta, hogy Néró, Caligula, de Sade márki, vagy akár a Manson család is otthon érezte volna magát „egy akkora orgián, mint amilyen Jagger születésnapi partija volt”.

Van Horne nyugodtan hozzáadhatta volna a fenti listához Rudolf Nurejev nevét is. Bár Nurejev nem tudott megjelenni a bulin, Jagger és ő nagyon közel álltak egymáshoz, és jó néhány napot töltöttek egymás társaságában azon a nyáron. Nurejev több mint tíz évvel azelőtt disszidált a Szovjetunióból, és még mindig ereje teljében volt, még mindig el tudta varázsolni a közönséget bárhol a világon az elképesztő, gravitációt megkérdőjelező ugrásaival és az egyéniségéből áradó elementáris, állati energiával. A balettől teljesen függetlenül ez a csücsöri ajkú, tatáros képű, teátrálisan egzotikus figura éppúgy habzsolta az életet, mint Mick ‒ válogatás nélkül csábította el a férfiakat és nőket, köztük híres szeretőjét, Margot Fonteyn úrhölgyet, Leonard Bernsteint, Anthony Perkinst és a két dizájnert, Giorgio Sant’ Angelót és Halstont. Mick mindig is vonzódott az olyan emberekhez, akik hasonlítottak rá, és Nurejev sok szempontból olyan volt, mint ő. ‒ Nurejevvel vérre menő vitáink voltak arról, hogy mihez kell több tehetség meg kitartás: ahhoz, hogy balettáncos, vagy ahhoz, hogy popénekes legyen valakiből ‒ meséli Mick baráti rivalizálásuk történetét. ‒ Kezdetben eléggé lenézett, de azt hiszem, sikerült megváltoztatnom a véleményűt. Elmondtam neki, hogy én is szerettem volna balettáncosnak tanulni, csak nem volt rá alkalmam. Hogy a kettejük közötti viszony mennyire intimmé vált, akkor derült ki, amikor a televíziós újságíró Geraldo Rivera meghívta őket egy partira manhattani otthonába. Amíg Rudolf és Mick vígan marihuánás cigiket szívtak, és egymással táncoltak a nappaliban, Rivera elnézést kért, és visszavonult a konyhába, hogy keverjen néhány italt. ‒ Váratlanul valaki odalopózott mögém ‒ emlékszik vissza az estére Rivera. ‒ Éreztem, hogy átöleli a derekam, és a vállam fölött hátrapillantottam, hogy lássam, ki az. Nurejev volt az, aki lassan ringatózott a zene ütemére, és közben hátulról hozzám dörgölőzött. A gesztusai játékosak voltak, de egyértelműek, az egész nyílt felhívás volt a táncra, és még mielőtt eldönthettem volna, miképpen reagáljak, Jagger lépett oda hozzám, és ugyanazt csinálta elölről. Persze hülyéskedtek, kicsit spiccesek is voltak, mégis valahogy az volt az érzésem, komolyan versengenek egymással, hogy melyiküket tartom kívánatosabbnak. Miközben Mick Geraldo mellkasát simogatta, Nurejev a hajával játszott. ‒ Tudod, ő még szűz ‒ mondta aztán Nurejev Micknek. ‒ Ó, az nem probléma ‒ felelt neki Mick, és kacsintott. ‒ Majd betörjük. Akkor Geraldo ‒, aki a mai napig meg van róla győződve, hogy Nurejev és Jagger azon az estén komolyan el akarták csábítani ‒ hirtelen mozdulattal kipenderült a fura szendvicsből, és harsány nevetéssel úgy tett, mintha semmi sem történt volna. ‒ Ha az lenne megírva a sorsomban, hogy valaha is homoszexuális kalandom adódjon, hát az hétszentség, hogy azon az estén Nurejevvel és Jaggerrel kellett volna hogy megtörténjen ‒ teszi hozzá végül. Később, amikor Geraldo egyszer elmesélte Biancának a történetet, ő csak a vállát vonogatta. ‒ Mick nem sokra tartja a nőket ‒ mondta egyszerűen. Szeptemberben Mick visszatért Londonba, és bejelentette, hogy most már végleg ott marad; Jaggeréknek elegük lett a dél-franciaországi életből. Ugyanez állt Keithre és Anitára is, igaz, egészen más okból: miután a francia hatóságok évek óta kerülgették

őket, most fülest kaptak, hogy ezúttal már letartóztatási parancsot is kiadtak ellenük kábítószerfogyasztás miatt. Mick kevés dolgot élvezett annyira az életben, mint a sajtóval való macska-egér játékot. Így hát most bejelentette, hogy négy év múlva, harminchárom éves korában visszavonul. ‒ Nem bírnám ki, hogy úgy végezzem, mint Elvis Presley, és has Vegasban háziaszszonyok meg a retiküljüket szorongató öregasszonyok előtt kelljen énekelnem. Hányingert kapok csak a gondolatára is. Lehet, hogy Elvisnek ez tök jó. Ha ezt szereti, az ő dolga. Én más vagyok. Én nem akarok ‒ mondta egészen tisztán és félreérthetetlenül ‒, nem akarok egész életemben megmaradni rock and roll énekesnek.

„Mindenki tudja, hogy lényegében mindannyian biszexuálisak vagyunk. ” MICK

„Nem lehet azt mondani róla, hogy homoszexuális, még azt sem, hogy biszexuális. Ezekbe a kategóriákba ő egyszerűen nem fér bele. Mick Jagger szexualitása egyetlen szóval írható le: határtalan.” BEBE BUELL, MICK SZERETŐJE ÉVEKEN ÁT

„Eszem ágában sincs örökké húszévesnek lenni. Az végtelenül veszélyes dolog. ” MICK

„A Biancával való házassága semmit sem változtatott meg. Ugyanúgy szedte fel egymás után a lányokat. Minél fiatalabbat, annál jobb. ” RODNEY BINGENHEIMER, BARÁT

Riporter: Hány gyermeke van? Mick: Fogalmam sincs. De nem túl sok.

6 „Ó, fogd már be, Keith, hogy lehetsz ilyen hülye!” BIANCA nagyon boldogtalan volt ‒ még a szokásosnál is boldogtalanabb. Meg is mondta Micknek. ‒ Mick és Bianca egyfolytában veszekedtek ‒ meséli az egyik korábbi személyi titkáruk. ‒ Nem lehettem mellettük úgy két percnél tovább, hogy mindketten ki ne törjenek, akár egy tűzhányó. Hogy mi baja volt Biancának? Hát, hogy az a híres férje elhanyagolja. Mick ugyan vett neki még egy gyönyörűen berendezett házat ‒ ezúttal Ocho Riosban, Jamaicán ‒, de a férje cseppet sem titkolta, hogy ki nem állhatja a házaséletet. Bianca viszont nem az a nő volt, aki hajlandó szó nélkül pongyolás háziasszonnyá öregedni. Az utóbbi időben kialakult közismertségét felhasználva Bianca hozzáfogott, hogy nevet szerezzen magának a divat kifinomult világában. Yves Saint Laurent továbbra is a kedvence maradt, aki ujja egyetlen csettintésére hajlandó volt neki fehér zsákruhát, Micknek hozzá illő fehér szaténöltönyt tervezni. Bianca rövid idő alatt behálózta a divatszakma más nagyságait is: Halstont, Ossie Clarkot, Calvin Kleint, Bill Blasst, Ralph Laurent és másokat ‒ hiszen mindnyájan értékelték azt az óriási nyilvánosságot, amelyet csakis a világ legnagyobb rocksztárjának a felesége adhatott nekik. Bianca a kreációkhoz hozzáadta a saját elképzelését is: tollboákat, áttetsző blúzokat, szőrmekeppeket, csipkés pelerineket meg az arany-, elefántcsont és ezüsthegyű sétapálcák egész kollekcióját, amely végül a védjegyévé vált. Biancát fokozatosan az egész világ komoly divatdámaként kezdte ünnepelni, és férjével együtt bekerült a divatlapok „Legjobban öltözött hírességek” rovataiba. Az 1972-es év lassan a végéhez közeledett, és a veszekedő Jagger házaspár úgy döntött, legalább Jade téli vakációja idejére félreteszik az ellentéteiket. Mindannyian készülődtek a boldognak ígérkező karácsonyra, amikor december 23-án egy irtózatos erejű földrengés sújtott le Bianca szülővárosára, Managuára, a nyomában hatezer halottal és félig romba dőlt városrészekkel. Mick képtelen volt telefonon elérni Bianca szüleit, még azt sem tudták, életben maradtak-e egyáltalán, így hát kibérelt egy magángépet, és telerakatta gyógy- és kötszerekkel. Amikor megérkeztek Managuába, Biancának számolnia kellett azzal a kijózanító lehetőséggel, hogy a családtagjai ‒ köztük az édesanyja ‒ esetleg életüket vesztették. Mert ahol egykor a mamája kantinja állt, ott most csak egy romhalmaz púposodott. Hosszú napokba tellett, mire Biancának végre sikerült a szülei nyomára bukkannia egy közeli faluban. Csodával határos módon ép bőrrel úszták meg a szörnyű katasztrófát. Bianca sürgetésére a Rolling Stones a földrengés áldozatainak a megsegítésére koncertet adott a Los Angelesi Fórumban, ahol 787 500 dollárt sikerült összegyűjteniük. Ez az emberbaráti gesztus a japán kormányra láthatóan nem volt nagy hatással. A tokiói hatóságok már néhány nappal a koncert után bejelentették, hogy ‒ tekintettel a Mick

1967-es kábítószerügyében hozott bírósági ítéletre ‒ nem járulnak hozzá, hogy belépjen az ország területére. Ez súlyos csapás volt a Rolling Stonesnak, hiszen távol-keleti koncertkörutat terveztek. És előrevetítette a jövő árnyékát, azt a negyven évet, amelyben Mick és a többi Stone az ellenük korábban kiadott letartóztatási parancsok miatt csak igen körülményesen jutottak vízumhoz, ha külföldön akartak fellépni. Most viszont Mick abban reménykedett, hogy a nicaraguai segélyszállítmányok talán segítségére lesznek abban, hogy megnyerje Washington jóindulatát. És azt is nagyon szerette volna, ha végre egyszer s mindenkorra lekerül a neve az évek során kiadott repülőtéri körözött személyek listájáról. Az Egyesült Államok ugyan még nem döntötte el, hogy a japán példát követve végérvényesen kitiltják-e a Rolling Stonest az országból, de Mick ‒ még az 1960-as évek közepén történt kábítószeres letartóztatásai miatt ‒ szerepelt az INS, az Amerikai Bevándorlási Hivatal nemkívánatos személyeket tartalmazó nyilvántartásában. Az USA Vámhivatalának feljegyzéseiben is piros jelzés állt Jagger neve mellett, és rosszul állt a szénája a CIA-nál és az Egyesült Államok Külügyminisztériumánál is, amiért 1968-ban csatlakozott a londoni amerikai nagykövetség elleni tüntetéshez. Az, hogy Mick a Fekete Párducok ügyének is hangos szószólója volt, azé a fekete nacionalista szervezeté, amelyet az FBI igazgatója, J. Edgar Hoover tűzzel-vassal szándékozott kiirtani, vagy az, hogy Jagger számtalanszor nevezte magát anarchistának, szocialistának, kommunistának, valamint maoistának, már csak hab volt a tortán. Cseppet sem meglepő módon Hoover, az FBI nagyhatalmú igazgatója már szinte rögeszmés módon érdeklődött Mick dolgai iránt. Altamontban az ő közvetlen utasítására vegyült el több mint egy tucat FBI-ügynök a tömegben, ki drogdílert, ki meg hippit, vagy épp motoros bandatagot alakított. 1970-re már számos fizetett ügynök épült be a Stones szervezetébe, akik rendszeres jelentéseket küldtek J. Edgar Hoovernek a kábítószerrel való visszaélésekről és az orgiákról. Micket állandó megfigyelés alatt tartották. A szállodai telefonjait lehallgatták. Az FBI-igazgatónak személyes oka is volt rá, hogy gyűlölje Jaggert. Hoover, akinek állítólag azért terjesztették széles körben a vaskezű bűnüldözőről kialakított mítoszát, hogy azzal kompenzálják a suttogó pletykákat, miszerint meleg, sokszor utasította az ügynökeit, hogy igyekezzenek homoszexualitásra utaló bizonyítékokat gyűjteni. Aztán az így szerzett ‒ akár valódi, akár hamis ‒ információt arra használta, hogy politikai ellenfeleit megzsarolja vagy tönkretegye. Hoover az amerikai ifjúság elvetemült, ledér erkölcsű megrontóját látta Mickben. Kétség sem férhetett hozzá, hogy ez az ember, akinek az igazi arcát gondosan elfedő macsó álarca csak kivételes pillanatokban csúszott félre, idegesítőnek találta Mick kétes nemű lényét és szabados, biszexuális kalandozásait. ‒ Hoover ki nem állhatta Jaggert ‒ állítja egy korábbi FBI-ügynök ‒, alighanem jobban utálta, mint generációja bármely másik popzenészét. Hoover ezzel nem állt egyedül. 1972-es újraválasztási kampánya tetőfokán Nixon elnök is meglátott a Life magazinban egy fotót Mickről, amint az egyik koncerten épp a „Jumpin’ Jack Flash”-t énekli, a fején amerikai zászlót mintázó kürtőkalapban. ‒ Nixon pokolian feldühödött ‒ mondja Ron Ziegler, az elnöki stáb akkori sajtófőnöke. És elrendelte, hogy Jagger hivatalosan is kerüljön fel a hírhedt nixoni ellenséglistára.

Mindezek ellenére Washingtonban szívélyes fogadtatás várt Mickre és Biancára, amikor megérkeztek, hogy átadják 787 500 dolláros adományukat a Pan American Fejlesztési Alapnak. A szenátusi irodaház díszcsarnoka színültig megtelt ismert törvényhozókkal és a diplomáciai testületek tagjaival, akik mind szerettek volna legalább egy futó pillantás erejéig találkozni a Jagger házaspárral. Még az általában igen mértéktartó Washington Postban is lelkendezve írtak Biancáról, aki a „család legújabb tagja, Jagger felesége és kinézete szerint az ikerpárja, a felsőbb társasági körök és a divat világának üdvöskéje.” A terv bevált. Bianca elmondása szerint Minkkel közölték, hogy a nicaraguai földrengés áldozatainak megsegítésére tett erőfeszítéseiért hálából az amerikai kormány állandó tartózkodási engedélyt ad neki. Elég, ha kérvényezi. De Bianca úgy emlékszik, hogy Micket már nem érdekelte a dolog. Az FBI vagy a Bevándorlási Hivatal zaklatásait elviselni az egy dolog, de esetleg az USA nagyhatalmú adóhivatalának a látókörébe kerülni az egészen más ügy. ‒ Mick azt mondta nekem, nem akar tartózkodási engedélyt kérni, mert akkor az USA-ban kellene adót fizetnie, ami esze ágában sem volt… Sokszor ismételgette, hogy mindenáron fenn akarja tartani azt a látszatot, hogy nem készít lemezeket az Egyesült Államokban, holott épp az ellenkezője volt igaz. És sikerült is kijátszania őket. A sok amerikai kormányhivatal közül, egészen érthetetlen módon, egyedül az adóhivatal nem eredt Jagger nyomába. Ugyanezt nem lehetett volna elmondani Marsha Huntról, akinek végül elege lett abból, hogy Micknél alamizsnáért kuncsorogjon, ha etetni és ruházni akarja a lányukat. 1973 júliusában gyermektartási pert indított Jagger ellen, amire az egész világon megteltek az újságok a világhírű sztár családi életét feldúló szerencsevadászról, aki azt állítja, hogy Mick szerelemgyermekének az anyja. Jaggert nagyon feldühítette, hogy ez a nő, akit valaha Torziborzi kisasszonynak becézett, zsarolni akarja, és váltig állította, hogy nem ő Karis apja, hajlandó vérvizsgálatnak is alávetni magát. Amire sohasem került sor. Mick ehelyett felajánlotta Marshának, hogy huszonötezer dolláros letéti alapot nyit Karis nevére, és heti húsz (!) dollárral hozzájárul a dada költségeihez ‒ de csakis akkor, ha Marsha tanúk előtt aláír egy nyilatkozatot, amelyben kijelenti, hogy nem Mick Karis apja. Marsha beleegyezett. De Mick jól sejtette, hogy nem akkor hall róla utoljára. Mick meg sem próbálta, hogy jó apa legyen, és kész. Amikor Bianca időnként nyaggatta, hogy nem tölt elég időt Jadedel, Mick nem is tiltakozott. ‒ Én döntöttem így ‒ ismerte be. ‒ Én már csak ilyen kurvára nemtörődöm pasi vagyok. Igen, az vagyok. Jagger ennél fontosabb dolgokkal volt elfoglalva: augusztus 31-én kellett kijönnie az új albumuknak, a Goats Head Soupnak (Kecskefejleves). Meg akarta adni a kellő kezdőlökést iparkodásuk e legújabb termékének, ezért hát a Blenheim-palotában ‒ Marlborough hercegeinek tizennyolcadik századi otthonában, és egyúttal Winston Churchill szülőházában ‒ tartandó fogadásra, mely a lemez megjelenését volt hivatva ünnepélyessé tenni, meghívta Margit hercegnőt, Lord Lichfieldet, az összes fontosabb Ormsby-Gore bárót és bárónét, jó néhány parlamenti képviselőt, valamint a könnyűzenei szakma tótumfaktumait. Miközben Sir Winston őseinek figyelő szemei szegeződtek rájuk a falon lógó portrékról, Mick és Bianca méltóságteljesen fogadta az érkező notabilitásokat,

mindaddig, amíg be nem masírozott a kábítószertől karikás szemű, enyhén bizonytalan járású Anita Pallenberg, és az ő Keithje keresésére nem indult. Miután Bianca fejéhez vágott néhány ordas szitkot, karon ragadta Richardsot, és elindultak kifelé, valami friss narkót keresni. Keith ugyan váltig állította, hogy csak viccelt, amikor két héttel később azt nyilatkozta néhány riporternek, hogy teljes vérátömlesztést akar elvégeztetni magán („mint egy vámpír, csak fordítva”), a valóságban mégiscsak befeküdt egy svájci klinikára, ahol kínáltak ilyenfajta kezeléseket. Akármi történt is, amikor ismét előkerült, Keith nagyszerű formában volt, így hát csatlakozhatott a Stoneshoz az együttes soron következő brit és amerikai koncertkörútjain. A Goats Head Soup, amelynek a borítóján egy igen nőies kinézetű, rózsaszín árnyalatú Mick kukucskál ki tátott szájjal egy sűrű gézháló mögül, azonnal sikert aratott mind az eladott lemezek számát, mind kritikai fogadtatását illetően. De a nagylemez számai közül csak kettőből lett igazi nagy sláger, egy kőkemény, fegyverekről és drogról szóló nagyvárosi történetből, a „Doo Doo Doo Doo Doo (Heartbreaker)”-ből (Szívtipró) és egy szenvelgőn panaszkodó, kicsit hamiskás dalból, az „Angie”-ből ‒ az viszont mindjárt a listák élére ugrott. Az „Angie” tizenhárom héten keresztül ott is maradt, így a találgatók elég hosszan eltöprenghettek azon, vajon ki ihlette meg a szerzőpárost a dal megírására. Az egyik feltételezés szerint Keitht újszülött kislánya, Dandelion Angela Richards neve indította arra, hogy ezt a címet adja a dalnak. Egy másik, szélesebb körben elterjedt feltételezés szerint a dalt Mick mintázta David Bowie feleségéről, Angela Bowieról. Mindkét feltételezés téves volt. Micket nem David Bowie felesége ihlette meg, hanem maga David. Az új, glam rocknak elkeresztelt zenei stílusirányzat követői közül senki ‒ még a Liberace-imitátor Elton John sem ‒ tolta annyira a szélsőségek felé a műfaj határait, mint David Bowie. A munkásosztály lakta Dél-Londonban felnőtt David Jones (ez Bowie eredeti neve) kezdő rocker korában arra törekedett, hogy a Beatles szelíd, mindenkihez szóló dalait ötvözze Mick Jagger ütős, jóval karcosabb stílusával. ‒ Folyton Mick Jaggerrel álmodtam ‒ mondja ‒, és nem csak azért, mert ő egy szexisten. ‒ Bowienak Mick afféle „anyafigura volt”. Még a művészneve kiválasztásánál is szerepet kapott olthatatlan vágya, hogy Jagger nyomdokaiba lépjen. Mick számos interjújában elmondta, hogy a „jagger” az óangolban kést jelentett. A bowie knife (bowie kés), amit egy amerikai vadnyugati hősről, Jim Bowieról neveztek el, még azzal a bonusszal is járt, hogy B betűvel kezdődött ‒ Dávid főhajtása jeléül a Beatles előtt. És így született meg David Bowie. Mary Angela Barnettet épp akkor zárták ki a Connecticuti Női Egyetemről az egyik társával folytatott leszbikus viszonya miatt, amikor egy közös fiú barátjuk bemutatta őt Bowienak. ‒ Mindketten ugyanazzal a sráccal keféltünk ‒ emlékszik vissza Bowie. Egy másik közös ismerősük, egy fiatal, Clare nevű nő együtt töltötte velük hármasban az 1970-es esküvőjük napját megelőző éjszakát, aztán másnap reggel ő volt a tanújuk a szertartáson. Tízéves házasságuk során David és Angie hol egymással háltak, hol különkülön élték a szexuális életüket, férfiakkal és nőkkel, ahogy jött. ‒ Akárcsak mindenki mást ‒ mondja Angie ‒, minket is teljesen lenyűgözött, mekkora kockázatot vállal Mick. Hiszen teljesen kifestve járt és Michael Fish ruhákat

hordott. ‒ De Angie volt az, aki arra biztatta Davidet, hogy fokozza ezt a biszexuális sikamlósságot egészen a végletekig. Nem kellett hozzá sok idő, és a műanyag diszkócsizmájával, narancssárgán fluoreszkáló hajával, kabuki sminkjével és festett körmeivel magamagának megalkotott Ziggy Stardust alteregója Bowiet a többnemű rock koronázatlan királyává tette. Ők ketten egyszerűen lenyűgözték egymást, úgy is, mint sztárok, és úgy is, mint férfiak. Jagger alig négy évvel volt csak idősebb Bowienál, és mégis, már Bowiet tartották az új, igazán izgalmas sztárnak. A testhez tapadó spandex kezeslábasba öltözött és aranyszínű testfestékkel bevont Ziggy őszinte barátsággal ölelte meg Micket, mikor Jagger 1973 tavaszán felkereste őt az öltözőjében. Amikor néhány hónappal később Bowie és az élettársa, Scott voltak hivatalosak egy Rolling Stones-koncertre, Mick nemcsak a pár szállodaszobáját fizette ki, de még rózsákat és egy üveg pezsgőt is bekészíttetett nekik egy kis üdvözlőkártyával: „Szeretettel, Mick”. Míg Jagger még mindig szemérmes volt a maga szexuális preferenciáit illetően, Bowie egészen nyíltan vállalta, hogy ő is, és a felesége is biszexek, és nemritkán osztoznak egymás partnerein. ‒ Mick csak rábámult Davidre, és láthatóan azon töprengett: lehet, hogy ez a jövő? ‒ mondja Leee Black Childers, a Bowiet menedzselő Main-Man impresszárió cég korábbi alelnöke. ‒ Mick mindig hajlandó volt elmenni a végsőkig, csak hogy ő maradjon a legkeresettebb sztár a piacon, és akkoriban bizony David volt az. ‒ A csillogás kora volt az, és mindenki részese akart lenni a biszexuális forradalomnak ‒ magyarázza az énekesnő Chuckie Starr, aki éppen azon a héten futott össze Mickkel egy partin Beverly Hillsben, amikor az „Angie” a slágerlisták éllovasa lett. ‒ Mick sem volt kivétel. Ő is strasszokat hordott, kék szemfestéket kent fel, és telitalpú cipőkben járt. Akkor minek átöltözni, amikor lejön a színpadról? ‒ kérdezte Starr. ‒ Azért, mert én őszintén tisztelem David Bowiet ‒ volt Mick válasza. Keith Richards például egyáltalán nem értette, mit eszik a barátja David Bowien. Ha engem kérdez bárki ‒ mondta Keith ‒, Mick egy sima trikóban és farmerban is tízszer annyira képes, mint Bowie. Ha az embert Mick Jaggernek hívják, mi a frásznak akarna bárki mást majmolni? Angie Bowienak is voltak bizonyos fenntartásai a Mick és David között kiteljesedő kapcsolattal szemben, bár neki egészen más okból. Angie úgy gondolta, a férjének az égvilágon semmi előnye sem származik a Jaggerrel való bizalmas viszonyból, sőt attól félt, hogy ezzel csak hiteltelenné válik a legutóbbi divatot követő ifjú rajongói szemében. De Bowienak, aki Jaggert Mikenak szólította ‒ még tévedésből sem Micknek ‒, más volt erről a véleménye. Nemcsak felvillanyozó színpadi teljesítményéért tekintett nagy tisztelettel Jaggerre, ugyanígy becsülte a veterán rocker dalírói vénáját és üzleti képességeit is. ‒ Micket igazi pénzügyi zseninek tartotta ‒ mondja erről Angie. ‒ És nem csak ő, mi is. Bowiet és Jaggert egyre többször lehetett együtt látni a feleségeik nélkül: ahogy ott ülnek a Muhammad Ali-Ken Norton-bokszmeccsen a ring mellett, ahogy együtt lógnak a londoni Tramp diszkóban, tetszésük jeléül boldogan dobognak és kiabálnak egy Diana Ross-koncerten, vagy egyszerűen csak egymás mellett ülnek, kényelmesen befészkelve magukat egy kereveten valamelyik szállodában. Egyik szupersztár sem emelt kifogást,

amikor egy vállalkozó kedvű fotóriporter meghitt kettesben kapta le őket, ahogy Bowie gyöngéden az ölébe veszi Mick fejét. Bowie sokszor elvitte Micket olyan mozikba is, ahol homoszexuális filmeket vetítettek. ‒ David született hittérítő ‒ mondja a brit televíziós producer, Kevin Kahn. 1973 októberében a Bowie házaspár az Oakley Streetre költözött, mindössze rövid sétányira a Cheyne Walktól. Angie pár napra vidékre utazott, és amikor egyik reggel hazatért, egyenesen a konyhába ment, hogy teát főzzön. Bowieék szobalánya, aki már egy órája megérkezett, különös arckifejezéssel lépett oda a ház asszonyához. ‒ Valaki van az ágyában, asszonyom ‒ mondta Angienek. Angie felment az emeleti hálószobájukba, óvatosan benyomta az ajtót, és mit nem lát: az ágyban, meztelenül egymáshoz bújva, ott alszik David és Mick. Hirtelen mindketten felriadtak. ‒ Ó, szia ‒ mondta Bowie, láthatóan alaposan meglepődve. ‒ Hogy vagy? ‒ Jól, koszi ‒ válaszolta Angie. ‒ Kértek teát? ‒ Mick szaporán pislogott, de nem szólt semmit. Angie néhány perccel később viszszatért egy tálcával, rajta teával és narancslével. Bár a helyzet nem volt éppen in flagranti, Angie úgy gondolta, „száz százalék, hogy ezek egy jó nagyot kúrtak. Annyira nyilvánvaló volt, hogy fel sem merült bennem, hogy ne kúrtak volna.” Angiet akkor őszintén feldúlta az eset, mert nem tudta, David mennyire gondolja komolyan ezt a dolgot Mickkel ‒ és azt sem, hogy ha komolyan gondolná, akkor neki ugyan mennyi esélye volna Mickkel szemben. ‒ A dolog egyáltalán nem volt közömbös nekem ‒ mondja ‒, de ugyan mit tehettem volna… Lehet, hogy pont akkor írták az „Angie”-t, amikor rajtakaptam őket az ágyban ‒ próbált később viccelődni. Otthagyta őket, hogy elintézzen egyet s mást, és amikor délután visszatért, Mick már nem volt ott. Épp elég fura, hogy miközben megpróbálta Davidet eltántorítani a Mickkel folytatott viszonytól, ő is vágyott Mick figyelmére. ‒ Azt kívántam, bárcsak én feküdtem volna ott mellette ‒ mondja. ‒ Mindig úgy gondoltam, hogy Mick egészen őrületes lehet az ágyban. Nagyon szexi pasi. ‒ Az az igazság, hogy Angienek lett volna alkalma, de elpasszolta. Mick egyszer megpróbálta elcsábítani, de Angiere megmagyarázhatatlan „kuncogógörcs” jött rá. Mick korábbi szeretőjének, Marianne Faithfullnak nem voltak ilyen problémái: közte és Bowie között volt egy röpke kaland 1973 késő őszén, érdekes módon éppen akkor, amikor Mick és David viszonya a legszorosabb volt. De a rendszeres dévajkodás másokkal kevés hatást gyakorolt Bowie és Jagger egymás iránt táplált érzelmeire. Ava Cherry, egy fekete bőrű vokálénekesnő, aki hosszabb ideig együtt élt a Bowie házaspárral, a hírek szerint azt mondta az egyik barátjának, hogy „Mick és David tökéletesen beleestek egymásba szexuálisan. Sokszor én is ott voltam velük az ágyban, de többnyire csak nézőként, mert ők egymással foglalatoskodtak.” Cherry szerint a két férfi közötti kapcsolat sokkal mélyebb volt a puszta szexuális vonzódásnál. „Nagyon közel” kerültek egymáshoz érzelmileg, és „gyakorlatilag egymással éltek hónapokon át”. Amire Lee Childers csak vállat rándít: ‒ Mindenki tudta, hogy mi van kettejük közt. Egyikük sem próbálta kendőzni az érzelmeit. A Los Angelesi discjockey és zenész körökben bennfentes Rodney Bingenheimer nem érti, miért próbálták később oly sokan kisebbíteni a Jagger és Bowie közötti

viszony jelentőségét. ‒ Hát persze hogy Mick és David szeretők voltak ‒ állítja. ‒ Igazán nem lehet azt mondani, hogy nagyon titkolták volna. Jagger és a többi ‒ mondjuk így ‒ szexuálisan nyitott haverja, különösen Bowie és Nurejev, rokon lélekre találtak Andy Warholban. Akárcsak Mick, az ő híre is a pletykák szárnyán terjedt; ehhez nagyban hozzájárult „csevegő, feminin” habitusa, amitől „könnyen a nők kedvenc bizalmasává vált”, ahogyan ezt Liz Derringer, hosszú időn át Warhol közeli barátnője (akkoriban a rockénekes Rick Derringer felesége) állítja. Jagger és Warhol egyik kedvenc szórakozása volt, hogy jól megnéztek más hírességeket, és megpróbálták kitalálni, mekkora az illető szexuális vonzereje. ‒ Mick mindig kiszúrta a jóképű férfiakat ‒ mondja Warhol egyik bizalmasa, Christopher Makos. ‒ Aztán odaszólt nekem: „Hú, odanézz, milyen jóképű fickó.” Én mégis azt gondolom, Jagger inkább hetero-, mint biszexuális. Ettől függetlenül Makos, és a Warhol köréhez tartozó többi ismerős is meg volt győződve róla, hogy Jagger és Warhol között is van valami. Mick „olykor berúgott, és Andyvel táncolt a Max’s Kansas City bárban ‒ mondja Makos. ‒ Andy azt állította, hogy lefeküdt Mickkel. Ezt többször is elmondta, én pedig elhittem neki. ‒ Jagger biszexuális hajlamának további bizonyítékául szolgálnak a nemi szervéről készült Warhol-festmények: ezeken a művész igen hitelesen ábrázol egy hímvesszőt, Mick pedig súlyos ezreket fizetett a képekért. Az évek során ezek a festmények hol ott díszelegtek Jagger különböző otthonainak a falán, hol a pincében porosodtak, aszerint, hogy ki jött látogatóba. A Bowie és Jagger közötti viszonyt alighanem legbensőségesebben ismerő személy a magas, feltűnően szép Playboy-modell, Bebe Buell, aki mindkettőjükkel járt hosszú éveken keresztül. De Buellnek két férfi meg se kottyant. Szerelmi kalandozásainak névsora ennél jóval tekintélyesebb, szerepel rajta többek között Elvis Costello, Rod Stewart, Jimmy Page, Steve Tyler az Aerosmithből, Todd Rundgren és Prince is. (Buell azt állítja, Prince róla írta a „Little Red Corvette” című dalát.) Buell mindössze tizennyolc évesen már Rundgrennel, a nagy sikerű „Hello, It’s Me” és „I Saw the Light” című dalok előadójával járt, amikor 1973-ban a New Yorki Max’s Kansas City éjszakai mulatóban David Bowie szeme megakadt rajta. David nagyon hamar elcsábította. Nem sokkal azután Mickkel is megismerkedett egy Eric Claptonkoncerten. A koncert utáni partin Mick egyszerre két dolgot csinált: láthatóan megpróbálta felfrissíteni a kapcsolatát régi barátjával, Eric Claptonnal, közben lázasan dolgozott azon is, hogy Buellt két vállra fektesse. ‒ Hihetetlen, hogy flörtölt velem ‒ emlékezik vissza Buell. ‒ Le nem szállt rólam, és egyre csak erősködött, hogy ejtsem Toddot. Rundgrennek akkor „szállt el végképp az agya”, amikor látta, hogy Jagger a barátnője után indul a konyhába. ,Jó, akkor mi most hazamegyünk” ‒ szólt oda Buellnek, aztán útban hazafelé még komolyan kioktatta az „olyan férfiak természetéről, mint Warren Beatty és Mick Jagger”. Végül aztán Mick mégis rábeszélte, hogy menjen el vele vacsorázni. ‒ Ez az ember ugyanolyan otthonosan mozog a toprongyos külvárosi csatornatöltelékek között, mint az ilyen-olyan bárók társaságában ‒ mondta Buell, miután Mick megvendégelte őt élete

első szusijával. ‒ Mick végtelenül sokoldalú és sokféle tehetséggel megáldott egyéniség. Imponált nekem. Mick végül rábeszélte, hogy menjen fel hozzá a New Yorki Plaza Hotelbeli lakosztályába. Mick minden habozás nélkül azonnal levetkőzött, és bebújt az ágyba. ‒ Nagyon meglepődtem rajta, hogy milyen kicsi, milyen törékeny ‒ emlékezett vissza Buell. ‒ Talán sosem láttam még ilyen madárcsontú srácot. De szeretőként egyáltalán nem volt törékeny vagy félénk. És nem éreztem úgy, mintha egy csontvázzal feküdtem volna le. A szexben agresszív volt, erős és magabiztos. ‒ Ami pedig Mick altesti adottságait illeti, amit Keith többnyire csak mint „aprócska kukit” emleget, arról Buell sokkal jóindulatúbban nyilatkozott. ‒ Szerintem azzal semmi gond, több mint megfelelő. Amikor Bowie és Jagger rájöttek, hogy mindkettőjüknek viszonya van Buell-lel („Senki sem volt monogám. Mindenki lefeküdt mindenkivel” ‒ kommentálta Bebe), a két sztár összebeszélt, hogy mi lenne, ha rávennék egy-két orgiára. ‒ Furcsa telefonhívásokat kaptam hajnali három körül Micktől és Davidtől ‒ mondja Buell ‒, hívtak, hogy ugorjak át hozzájuk, mert ott van az ágyban még másik négy dögös fekete csaj, és akkor… De volt, hogy négy fekete fiúról volt szó ‒ teszi még hozzá. ‒ Mick mindig a végsőkig akar eljutni a szexben, ki akar próbálni minden bőrszínt és minden fajtát ‒ vonja meg a végső mérleget Buell. ‒ Imádja a szőkéket. Meg a feketéket. Rajong az indiaiakért, latinokért és ázsiaiakért. Nehéz kitalálni, mi az, ami nem izgatja. Buell mégis oda lyukad ki, hogy a kettejük viszonya Mickkel inkább szólt a romantikáról, mint a szexről. Mick elhalmozta őt méregdrága ajándékokkal, és egy percet sem gondolkodott, ha el kellett érte küldenie a magánrepülőgépét, csak hogy meghitten, gyertyafénynél együtt vacsorázhassanak. Buellnek, ugyanúgy, mint az összes többi nőnek Mick életében, tudomásul kellett vennie, hogy Mick végtelenül igényes. ‒ Megkövetelte, hogy a szeretői elegánsan járjanak ‒ mondja. Minden egyes közös programjuknál indulás előtt alaposan végigmérte őt. ‒ Ha nem tetszett neki, amit felvettem, akkor visszaküldött, hogy öltözzem át. ‒ Buell arra is céloz, hogy Mick valósággal megszállottja volt a cipőknek; sokszor előfordult, hogy a randin egy cipősdobozzal a hóna alatt jelent meg. És a csomagban mindig ott volt „egy tökéletes pár papucscipő, vagy egy dögös tűsarkú, esetleg egy csinos telitalpú cipő”. Ahogy azt már könnyű elképzelni, Mick smink- és bőrápolási kérdésekben is otthonosan mozgott. ‒ Mick zseniálisan bánik a bőrével. Ő tanított meg rá, hogyan kell átgőzölnöm az arcom pórusait, meg hogy milyen gyógyfüveket használjak ‒ mondja Buell. ‒ Az egész földkerekségen nincs olyan nő, aki Micknél többet tudna a kozmetikumokról. Hiába csalta meg egy egész hadseregnyi nővel és férfival, Mick érzelmileg továbbra is csak egyetlen személyhez kötődött: Biancához. ‒ Sokkal, de sokkal jobban szerette, mint ahogy bevallotta volna ‒ mondja Buell, aki Jaggert egy „hagyományos angol gentlemannek” tartja, a szónak abban az értelmében, hogy Mick úgy gondolja, a feleségnek otthon, a gyerekek mellett a helye, amíg ő oda megy, és azt csinál, amit csak akar. ‒ Mick őrülten, szenvedélyesen szerelmes volt Biancába ‒ visszhangozza Buell véleményét Liz Derringer is.

‒ Mindannyian úgy gondoltuk, hogy Mick szerelmes belé, Bianca pedig nem viszonozza az érzelmeit. Bianca, akiről korábban a féltékeny feleség szobrát lehetett volna mintázni, akkoriban már láthatóan nem különösebben pályázott Mick érdeklődésére. Sőt a férje szeretőit már nemcsak tisztelettel, de egyfajta fura ragaszkodással kezelte. Buellt például, aki százhetvenhét centiméteres magasságával mindkét Jagger fölé tornyosult, csak „Mick kis barátnőjeként” emlegette. ‒ Bianca nagyon aranyos volt velem ‒ meséli Buell, és hozzáteszi, hogy Mick felesége soha el nem mulasztotta volna, hogy megdicsérje őt az új hajviseletéért vagy a ruhájáért. ‒ Tényleg mindent elkövetett, hogy az ember úgy érezze magát, mint egy hercegnő. ‒ Buellnek az volt a benyomása, hogy Mrs. Jagger a férjének akar valamit üzenni ezzel. ‒ A partikon Bianca gyakran mellém ült, és a kezemet fogta ‒ és Buell szerint ezzel azt akarta a férje tudomására hozni, hogy már nem törődik vele, mit csinál, és merre jár. Nem így Mick, aki nagyon is törődött vele, hogy mi történik Biancával, amikor fordult a kocka. Bianca nevét egyszerre csak együtt kezdték emlegetni az újságokban olyan híres színészekével, mint például Helmut Berger, Elliott Gould és Ryan O’Neal. Micket különösen dühítette Bianca hol kialvó, hol ismét fellobbanó románca Ryan O’Neallel, amely 1974-ben kezdődött, amikor a fiatal színész Stanley Kubrick rendező Barry Lyndon című filmjében játszott, és aztán hosszú éveken át tartott. Jagger úgy érezte, O’Nealben méltó ellenfelére talált. A Love Story fiatal sztárjának alaposan megszellőztetett viszonyai voltak Joan Collinsszal, Anouk Aiméevel, Ursula Andressszel, Barbara Streisanddal és Diana Ross-szal, hogy itt most csak a fontosabb állomásokat említsük, már jóval azt megelőzően, hogy beleszeretett volna az első Charlie angyalai-sorozzt egyik eredeti angyalába: Farrah Fawcettbe. Mick és Bianca házassága technikai értelemben még további öt esztendeig elhúzódott, bár Mick később a különköltözésük időpontját, 1973-at jelöli meg a végeként. A rá következő válóperes háború kezdő sortüzét Bianca adta le, amikor a Viva magazinban mintegy mellékesen ezt nyilatkozta: „Ha valaki, aki fontos nekem, a szemembe hazudik, azt én nem tudom megbocsátani. Aki hazudik, az semmibe veszi a másik intelligenciáját.” Aztán az addig nyilvánosság előtt ennyire sebezhetőnek még sosem tűnő Bianca találgatásokkal folytatta: „Ki tudja, lehet, hogy már nem vonzódik hozzám. Amikor először találkoztunk, pontosan tudtam, hogy ki ő. De ma már nem tudom.” Mick nem sokat várt a visszavágással. ‒ Soha életemben egyetlenegyszer sem voltam még őrülten, a szívem mélyéből szerelmes ‒ vallotta meg fesztelenül. ‒ Amúgy sem vagyok az az érzelmes típus. Háziasnak meg végképp nem tartom magam ‒ tette még hozzá dacosan. Mick a következő albuma címdalában is odabökött egyet a feleségének. Bianca éveken át gyötörte Micket, hogy jöjjön már meg végre az esze, és forduljon olyan „felnőtt” dolgok felé, mint a színészet vagy akár a politikai szereplés. Most Mick azzal vágott vissza a nagylemez ‒ előbb szóló kislemezként megjelent ‒ címadó dalának szövegében, hogy „I know it’s only rock ’n roll / But I like it! (Tudom, hogy ez csak rock and roll / De én így szeretem!)

Mivel a Stones sem az Egyesült Államokban, sem az Egyesült Királyságban nem maradhatott kilencven napnál tovább, különben jövedelmi adót kellett volna fizetniük, a lemezt Münchenben vették fel. Mick sértést sértésre halmozva a müncheni stúdióba sem eresztette be Biancát, viszont egy korábbi szeretőjét, David Bowiet kérte fel, hogy háttérvokált énekeljen az „It’s Only Rock ’n Roll (But I Like It)”-hez. A Michael Lindsay-Hogg által rendezett, még az MTV-klipek előtti időkben készült videoelőzetes, amelyben a Rolling Stones tagjai matrózruhában ugrabugrálnak, mielőtt elmerülnének egy szappanhabtengerben, sokban hozzájárult ahhoz, hogy az új nagylemez azonnal a listák élére szökött. Mick azzal viszonozta a szívességet, hogy 1974 júliusában megjelent a Madison Square Gardenben Bowie varázslatos Diamond Dogs showjának a megnyitóján, hogy ő is gratuláljon a barátjának. Bianca ugyan nem jött el, de a Plaza Hotelban megtartott bemutató utáni partin Mick többek között Angie Bowie és Nurejev társaságában mutatkozott. Mindenkinek feltűnt, amikor Mick, Bowie és Bette Midler hármasban bezárkóztak a szállodai lakosztály gardróbszobájába. Több mint egy óra hosszat bent is maradtak, és a vendégek egybehangzó véleménye szerint a kiszűrődő zajok eléggé világosan arra utaltak, hogy azok hárman odabent kedélyes „édeshármassal” múlatják az időt. ‒ Nem sok kétségünk maradt ‒ mondta az egyik lemezkiadó igazgatója. ‒ Nyögdécselés és fészkelődés zaja hallatszott. Meg kéjes kuncogás. Aztán amikor később előjöttek, kicsit kusza volt rajtuk a ruha, de mind vigyorogtak, mint a vadalma. Nem mindenki élvezte ennyire ezt a sztároknak való életstílust. Mick Taylor december közepén, épp csak egy nappal az előtt, hogy meg kellett volna jelennie a müncheni stúdióban a Black and Blue album felvételi munkáin, bedobta a törülközőt. Taylor, aki valaha nem dohányzó antialkoholista volt, mostanra olyan súlyos kokainfüggőségbe esett, hogy a szer lyukat mart az orrsövényébe. Ezért áttért a heroinra, és úgy érezte, eljött az ideje, hogy kilépjen az együttesből, hacsak nem akar Richards és Pallenberg sorsára jutni, akik számára látszólag már nem volt semmiféle visszaút. Jagger olyan méretű tehetségkutató kampányt indított, mint annak idején az amerikaiak, hogy megtalálják a Scarlett O’Harát alakító színésznőt, és már azon a ponton volt, hogy Taylor helyére leszerződteti az Alabamában született sessionzenészt, Wayne Perkinst, amikor valaki szólt neki, hogy úgy tűnik, Rod Stewart együttese, a Faces a felbomlás határán van. Mick mindig is őszinte csodálója volt a Faces ösztövér, koromfekete hajú gitárosának, Ron Woodnak, és azonnal lecsapott a lehetőségre, hogy leszerződtesse őt a Rolling Stones közelgő 1975-ös koncertkörútjára. Wood elfogadta Mick ajánlatát, bár egyelőre még a Facesnek is a tagja maradt az együttes egy évvel későbbi feloszlásáig, és épp Münchenben volt a többiekkel együtt az új Stones-album felvételi munkáin, amikor híre érkezett, hogy a London egyik divatos kertvárosában, Richmondban lévő házában házkutatást tartott a rendőrség ‒ kábítószert kerestek. Drogot ugyan nem találtak, viszont Wood akkori feleségét, Krissyt rajtakapták egy másik nővel az ágyban. A másnapi újságok botrányos szalagcímei megnyugtatták Jaggert: jól választott. Nem sokkal az előtt, hogy a Stones nekivágott mindaddig legambiciózusabb koncertkörútjának ‒ a nyugati félteke, a Közel-Kelet és Ázsia huszonkilenc városa szerepelt a műsortervben ‒, Mick egy étteremből kijövet forgóajtónak nézett egy

síküveg kirakatot, amely vagy tizenöt centiméter hosszan felhasította a karját. Annie Leibovitz, a Rolling Stone magazintól a turnéra akkreditált hivatalos fotós rádumálta Micket, hogy engedje neki lefényképezni a sebét. Mick bele is egyezett ‒ feltéve, ha a képek színesben készülnek. Leibovitzot a Rolling Stones társaságában töltött három hónapos turné végére alaposan feldúlta mindaz, aminek az út során szemtanúja volt, és az az életstílus, amelynek akaratán kívül a részese lett. ‒ Az emberek folyton az óvó bácsik (az eredetiben: sitter, vagyis sokat látott LSD-fogyasztó, aki végigüli egy kezdővel annak az első „útját”, nehogy valami butaságot csináljon ‒ a ford.) lelkivilágával foglalkoznak ‒ mondja Leibovitz, aki olyan súlyosan kábítószerfüggővé vált, hogy rehabilitációs kezelésre kellett mennie. ‒ De, tudja, a fotósnak is van lelke. És az enyém majdnem odalett ezen az úton. A showt, mint előtte is mindig, nagyszabású, mindenen túltevő gigafelhajtásnak tervezték, hogy hatásos legyen. Minden előadás kezdetén szétnyíltak a hatalmas fémvirágra emlékeztető színpad golyóálló szirmai, s mögöttük előtűnt az együttes. Mick, vadabbul kisminkelve, mint előtte bármikor, el volt rá szánva, hogy túltesz David Bowien is. Volt új tettestársa is, az énekes és billentyűs Billy Preston. A két férfi derékon ragadta egymást, aztán összedörgölték az ágyékukat, hogy kétség se maradjon. A show leglátványosabb pillanata akkor jött el, amikor a színpad hátsó részében váratlanul az égre szökött egy tizenkét méter magas, felfújható fallosz. Akkor Mick boldogan felmászott rá, megsimogatta, aztán teli torokból énekelni kezdte a groupiekhoz írt, tizennyolc éven felülieknek szóló ódáját, a „Star Star”-t. (Mivel a dal szövegében többek között arról esik szó, hogy Steve McQueent orálisan teszi boldoggá valaki, Jagger kénytelen volt magától a színésztől írásbeli engedélyt kérni. McQueen boldogan beleegyezett. A dal eredeti címe, mielőtt a lemezkiadó arra kényszerítette volna Micket, hogy megváltoztassa, „Starfucker” [Csillagbaszó] volt.) „Kevin” az egyik akkori Stones-groupie álneve, aki civilben divattervező New Yorkban. Ő visszaemlékezik, hogy annak idején Mick törzsvendége volt a manhattani melegek kedvenc szórakozóhelyeinek, többek között a 82 Clubnak, a Les Mouchesnak, a Gilded Grapenek és a Nyugati 23. utcán lévő Galaxy 21-nek, ahol a párnákkal és heverőkkel lakályossá tett „társalgóban” homoszexuális pornófilmeket vetítettek. Kevin a Gilded Grapeben volt egyszer a szemtanúja, ahogy David és Angie Bowie, Mick és a Queen biszex énekese, Freddie Mercury „kurjongatva mulatnak egy rakás transzvesztitával”. Egyik késő éjjel az alaposan elázott Mick hazatérve a Plaza Hotelba a hallban észrevette az ott ülő Kevint, és meghívta a lakosztályába egy italra. Amikor felértek, Jagger elkezdte faggatni a túlnyomórészt női ruhákba öltözött, sovány, húszéves fiatalembert a ruházatáról. ‒ Állati dögösen nézel ki ‒ mondta Mick Kevinnek. ‒ Hol vetted a cipődet? És az ingedet? Miután Mick pontról pontra kikérdezte a fiatal rajongót („Jaggernek rögeszméje volt a kinézet, az öltözködési stílus. Minden szavamat úgy itta, mint a szivacs.”), csókolózni kezdtek, végül lefeküdtek egymással. ‒ Szexuálisan Mick volt az aktív fél. Az ágyban egyszerűen letepert.

Miután felébredtek, Mick reggelit rendelt a szobába, ők ketten pedig meztelenül hevertek az ágyban és ezüsttálcáról ettek, miközben, emlékezik vissza Kevin, „egész délelőtt egyfolytában kopogtattak az ajtón”. Később bármikor összefutottak, Jagger „csak üres tekintettel bámult rám” ‒ mondja Kevin. ‒ Mick mindig úgy tett, mintha nem venne észre. Jade egyre inkább úgy érezte, hogy elhanyagolják a szülei. Mick is, Bianca is világosan megmondták, hogy nekik megvan a maguk saját élete, amiből egyenesen következett, hogy gyermekük hosszú napokon, sőt heteken át csak a dadájával vagy a házvezetőnővel találkozott. A Jade iránt érzett kölcsönös szeretet eleinte összetartotta a kapcsolatukat. Mick akkor még hajlandó volt rá, hogy a vállán cipelje egy szeretet nélküli házasság minden nyűgét, csak hogy a lányát megkímélje a válással járó traumától. Hosszú ideig még őszinte kísérletet is tettek mind a ketten, hogy megpróbálják fenntartani a látszatokat. Minden nyáron pár hétre együtt volt a család az Andy Warholtól kibérelt tengerparti nyaralóban, a Long Islandi Montaukban. Az előkelő társaság által preferált, nyüzsgő Hamptonokkal szemben a sziget legtávolabbi, keleti csücskében megbúvó Montauk, ez a trendi éttermektől, üzletektől és kluboktól mentes, álmos kis halászfalu nyugalmat kínált. Jaggerék azzal múlatták az időt, hogy odarepítették a barátaikat, többek között Claptont, Bowiet, John Lennont és Yoko Onót, a Mamas and the Papasból John Phillipset, Jack Nicholsont és Warren Beattyt ‒ aztán Andy bájos, facserepes „víkendházából” lüktető, éjszakai tengerparti szórakozóhelyet varázsoltak. Warhol szomszédja, Dick Cavett emlékezett rá, hogy ‒ nem számítva a hatalmas ricsajt ‒ mindig onnan vették észre, ha megjelentek Jaggerék, hogy az egész környéket ellepte a marihuánás cigik füstje. Néha olyan szag jött onnan ‒ mondta Cavett mintha a bozót égne a Sonora környéki hegyekben. Cavett hamar felfedezte, hogy Mick baráti köre nem csak narkós rocksztárokból és nőcsábász hollywoodi színészekből áll. A beszélgetős műsor házigazdája épp a tengerparton lovagolt, amikor Jaggerék házából kijött egy fekete hajú nő, és megállította. ‒ Amikor a nő közelebb jött ‒ mondja Cavett ‒, megismertem, és láttam, hogy Jacqueline Onassis az. ‒ Jacqueline, maga is tapasztalt lovas, körbejárta Cavett lovát, megveregette a nyakát, aztán szó nélkül visszasétált Jaggerék házába. Akik látták a Mick és Jackie között zajló eseményeket, arra kellett gondolniuk, hogy a kettejük között lévő viszony túlmegy egy véletlen ismeretség határain. Cavett szerint Jackie képzeletét „megmozgatta” Mick, és persze „Mick ugyanolyan tisztelettel vegyes csodálattal” viselkedett vele, mint mindenki más. Tény, hogy Jackie érdeklődését Mick iránt nem csak a társasági együttlét motiválta. A világ leghíresebb asszonya, aki előbb a Viking Press, később a Doubleday kiadó szerkesztője volt, mindig is érdeklődött a hírességek iránt, mert azt remélte, megszerezheti kiadója számára memoárjaik megjelentetésének a jogát. Az évek során folyton ott volt Frank Sinatra, Marlon Brando, Michael Jackson, Diana hercegnő, a windsori hercegnő, Elizabeth Taylor és Erzsébet királynő sarkában. Jagger sem volt kivétel. Amikor Jackienek végül nem sikerült meggyőznie Micket, hogy az önéletrajzát adja el a Vikingnek, arra kérte, hogy akkor legalább járjon közbe az

érdekében régi barátjánál, Margit hercegnőnél, akit Jackie szintén régóta üldözött. ‒ Jackie tudott nagyon kihívó és nagyon tartózkodó is lenni, aszerint, hogy épp mire volt szükség ‒ mondja Kennedy elnök volt bizalmasa és korábbi elnöki sajtófőnök, Pierre Salinger. ‒ Könnyen elképzelhető, hogy Mick Jaggeren is kipróbálta a vonzerejét. Kennedy elnök meggyilkolása és második férje, Aristotle Onassis 1975 márciusában bekövetkezett halála után Jackiet egyre jobban vonzották a fiatalabb férfiak, mint például az újságíró Pete Hamill vagy a dokumentumfilmes Peter Davis. ‒ Volt egy időszak, amikor a kicsit fiatalabb, izgalmasabb férfiak érdekelték ‒ jegyzi meg Salinger. ‒ De Jackie igen magasra tette a mércét. Jagger a világ legnagyobb rocksztárja és óriási szexszimbólum is. Ugyanakkor nagyon okos, kifinomult, világi férfi. És ha nőkről van szó ‒ teszi hozzá Salinger ‒, Jaggerben láthatóan sok hasonló vonás van Kennedyvel. Jackie és Jagger flörtje nagyon hamar véget ért. Éppily rövid életű volt az a fura kapcsolat is, amely Bianca és az épp akkor hivatalban lévő amerikai elnök fia között alakult ki. Biancának, aki az év tavaszától Andy Warhol extravagáns celeb havilapjának, az Interviewnak dolgozott, sikerült tollvégre kapnia egy interjú erejéig Jack Fordot, Cierald R. Ford elnök huszonhárom éves fiát. Az interjúra a Fehér Házban került sor, és a Warhol által készített fotó, amelyen Jack Ford Bianca vállát átkarolva áll a Lincoln-hálószobában, rövidesen elindította az ilyenkor szokásos újságcikkek láncolatát, és bennük a találgatásokat a Bianca és az elnök fia közti kapcsolat természetét illetően. Jack kijelentése, miszerint fiatalemberként normális életre vágyna, hogy úgy érzi, csapdában vergődik ebben a világtól elzárt elnöki rezidenciában, és bármit megadna, ha „elcserélhetné az életét” valaki mással ‒ csak olaj volt a tűzre. Bianca és Andy annyira megsajnálták, hogy elvitték Manhattan legendás szórakozóhelyére, az El Morocco Klubba, és a melegek kedvenc diszkójába, a Le Jardinbe ‒ hadd tanuljon valamit a való életről szegény gyerek. Ha igazi, velejéig dekadens szórakozásról volt szó, az égvilágon semmi sem jött a közelébe Jagger New Yorki törzshelyének, a Studio 54-nek. Ez a manhattani klub, amelyet a New York Times csak mint „az új Ózt” emlegetett, a celebvilág lüktető epicentruma volt ‒ olyan hely, ahol a híres, a hírhedt és a csak egyszerűen kíváncsi keveredett egymással, ivott, táncolt és szeretkezett az eldugottabb zugokban. A közönség egy része jókora adag kábítószert is fogyasztott ‒ ezt a klub vezetősége sem nagyon titkolta. Előbb-utóbb mindennap elérkezett az est fénypontja: a közönség lelkes ujjongása közepette egy kivilágított holdféltekén ülő neonember nagy ívben megérkezett a mennyezetről, mint a trapézosok a cirkuszban, és egy fénylő kanálból kokszot szipózott. A hetvenes évek közepére Biancát már a világ legismertebb és legizgalmasabb asszonyai között tartották számon. És ő nem akart csalódást okozni a közönségnek. A Stúdió 54 még csak pár napja nyitott, amikor a harmincadik születésnapjára rendezett partira Bianca egy hófehér paripa hátán poroszkált be. Szerette volna a belépőjét még emlékezetesebbé tenni, ezért a lovat egy százkilencvenöt centiméter magas, fekete bőrű férfi vezette, akinek az estélyi öltözéke mindössze a testére szórt aranyflitterekből állt. A Stúdió 54 tulajdonosai, Steve Rubell és Ian Schrager kifejezetten hálásak voltak Biancának, amiért a klubra később oly jellemző extravagancia mércéjét rögtön nyitáskor ilyen magasra tette. A Dühöngő bika című film 1980-as bemutatója után rendezett partin

például majdnem tökéletesen meztelen trapézartisták csüngtek a menynyezetról, a természetfotós Peter Beard fogadására odahozott afrikai elefánt pedig kis híján nagyobb érdeklődést keltett, mint a megjelent díszvendégek, Jackie Onassis, Elizabeth Taylor és Elton John. De Bianca és Mick még ebben a környezetben is mást-mást szerettek. Mick, ha beugrott a klubba, egyenesen a pincébe, a VIP-vendégeknek fenntartott külön helyiségbe ment. Bianca inkább a klub hatalmas, bankettasztalokkal szegélyezett táncparkettje fölött magasan körbefutó, keskeny acélgalérián szeretett tanyázni, ahonnan jól beláthatta az egész terepet. Mint általában máskor is, az egyik, Elizabeth Taylor tiszteletére adott fogadáson megjelent mindkét Jagger. Mindketten más-más bejáraton, a saját sleppjükkel érkeztek, és a nagy tumultusban sikerült elkerülniük, hogy akaratlanul összefussanak egymással. ‒ Nem vitás, hogy a Stúdió 54-nek Bianca volt a királynője ‒ mondja Jaggerék egy közös barátja a házaspár közötti presztízsharcról. ‒ Mick viszont nem szenvedhette, ha nem ő áll a figyelem középpontjában. Amire ‒ a Stúdió 54 bensőséges védőburkán kívül ‒ szinte soha nem akadt példa, bár olykor azért Mick sem bánta volna, ha egy kissé könnyebben el tudna bújni a világ elől. Ilyen eset volt például a Stones párizsi koncertje, amikor néhány perccel az együttes fellépése előtt megjelent az egyik elhagyott szerető féltékeny udvarlója, és egy töltött pisztollyal fenyegette meg Jaggert. Szerencsére a biztonságiak hamar ártalmatlanná tették, úgyhogy a show zavartalanul elkezdődhetett. Mióta anyja a New Yorki éjszaka koronázatlan királynője lett, apja meg ide-oda repkedett, és közben milliókat keresett, nehéz lett volna kitalálni, hol juthat hely ebben a családi felállásban Jadenek. Néha egyszerűen otthagyták az apai nagyszülei házában, Kentben. De legtöbbször ő is New Yorkban vagy Londonban élt, és olyankor válogatott dadák vigyáztak rá. Amikor azonban mindkét szülője a közelében volt, egymást érték az elkeseredett csatározások, és Jade ott őrlődött kettejük között. Ennek ellenére Jaggerék csinos, gesztenyebarna hajú, kicsit talán koravén lányát mindenki elbűvölőnek találta, aki kapcsolatba került vele. A barátok közül Warhol volt Jadenek a legkedvesebb ‒ és a szimpátia kölcsönös volt. ‒ Nekem Jade az igazi narkotikum ‒ tréfálkozott Andy. ‒ Én tanítottam meg a színes festékek használatára, ő meg cserébe megtanított monopolizni. Akkor négyéves volt, én meg negyvennégy. ‒ Két év múlva Warhol egy barátjával együtt jött látogatóba hozzájuk, és amikor két vodkát kért jéggel, Jade közvetítette a rendelést a spanyolul beszélő szobalánynak, imigyen: ‒ Dos vodkas con hielo. Óriási lelki teher nehezedett erre az egyke kislányra, a világ leghíresebb és legveszekedősebb házaspárjának a gyermekére. Bár a család felnőtt barátait, Dick Cavettet, Halstont és Warholt továbbra is elbűvölte a legkisebb Jagger, Jadenek távolról sem volt kiegyensúlyozott a személyisége. Amikor egyszer Mick elvitte őt egy gazdag angol társasági ember otthonába húsvétitojás-vadászatra, Jade hamar összeszedte az összes tojást, aztán egyenként odavágta mindet a parkettára. Amikor a szülei éppen Londonban tartózkodtak, Jade a

Garden House Schoolba járt, ahol sokszor megzavarta az órákat. Tanárai szerint ezek a „roszszalkodások” mind a törődés utáni vágyakozás kétségbeesett segélykiáltásai voltak. Mick bálványozta ugyan Jade-et, ha a közelében volt, de ezek a meghitt pillanatok egyre ritkábban fordultak elő. Bezzeg a kedvteléseire Jagger mindig talált időt. Miközben a különböző filmes szerepajánlatokat fontolgatta ‒ a számtalan visszautasított ajánlat között volt például az A Star is Born felújításának a férfi főszerepe Barbra Streisand oldalán (a szerepet végül Kris Kristofferson kapta) ‒, Mick szeretett John Lennon és Keith Moon társaságában a hollywoodi veterán színész, Peter Lawford otthonában biliárdozni. Lawford, aki szintén Angliától távol élt, nagyvonalúan osztogatta a kokaint híres vendégeinek. Lawford özvegye, Patricia Seaton őszinte elképedéssel figyelte annak idején, milyen jól bírja mind a négy férfi a kábítószert. ‒ Nem mindennapi élmény volt ‒ mondja ‒, hogy közelről figyelhettem ezt a négy híres sztárt, amint kokainkábulatban biliárdoznak. Azon az estén még valamivel kedveskedett Micknek a házigazda. Peter Lawford, aki házassága révén rokonságba került a Kennedy családdal, felkínálta a teljesen elázott Jaggernek, hogy üljön bele a megboldogult elnök egyik kedvenc hintaszékébe. ‒ Mick csak ült ott keresztbe tett lábbal Kennedy elnök hintaszékében ‒ emlékezik viszsza Lawford özvegye ‒, és jól látszott, hogy rettentően élvezi. Ha lehetett még egyáltalán fokozni, a Stones 1976-os európai turnéján még jobban kicsúszott a gyeplő az együttes tagjainak a kezéből, mint bármelyik megelőző túrán. Az író Nick Kent, aki végigkísérte a turnét, úgy emlékszik rá, hogy Jagger, Wood és Richards mindig eltűntek, és elképesztő mennyiségű narkót vettek be… Nem is értettem, hogyan bírják.” A kábulat ködét néha durva kézzel kergette szét a valóság. Az együttes épp a színpadra készülődött a párizsi Les Abattoirsban, amikor telefonhívás jött, és vele a hír, hogy Keith két hónapos kisfia, Tara ‒, aki a szerencsétlenül járt Guinness-örökös, Tara Browne emlékére kapta ezt a nevet ‒ váratlanul meghalt, valószínűleg a bölcsőhalálként ismert tragédia következtében. Richards még indulás előtt úgy döntött, hogy a hétéves Mariont magával viszi a turnéra, a két kisebbet, a négyéves Angelát és Tarát pedig otthon hagyja az anyjukkal, Anita Pallenberggel. Onnantól kezdve, hogy Keith értesült Tara halálhíréről, lényegében hétéves kisfia, Marlon vigyázott súlyosan heroinfüggő papájára. De sem ő, sem Mick nem tehetett semmit, amivel megállíthatták volna Keitht a szakadék felé vezető lejtőn. A gyász hamar dühös tombolásba torkollott. Miközben Jaggerről sorra jelentek meg az újságok fényképei, amelyeken New York és Los Angeles szellemi elitjének a legfénylőbb csillagai vették körül, Richards ‒ a született punk rocker ‒ egyre dühödtebben morgolódott amiatt, amit ő Mick gátlástalan társasági alakoskodásának tartott. Keith boldog-boldogtalannak elmondta, hogy a haverja egy jellemtelen áruló, és bizonyítandó, hogy ő hű maradt a legendás Stones-szellemhez, verekedést provokált a kocsmákban, kötekedett a rendőrökkel, folyvást civakodott a nemkülönben veszekedős Pallenberggel, és olykor eszméletét vesztette a Bentleyje kormányánál. Ha Keith esetében egyszerűen felfoghatatlan volt, hogyan bír ki egy ember ennyi narkotikumot, éppily meglepő volt Mick kiapadhatatlan energiája. A Stones akkor augusztusban adta az első ingyenes koncertjét Altamont óta, amelynek a helyszíne

ezúttal a hertfordshirei Knebworth House volt. A műsorban az Utópia nevű banda is szerepelt, és vezetője, Todd Rundgren ezúttal is magával hozta elmaradhatatlan barátnőjét, Bebe Buellt. Mick gátlástalanul flörtölt Buell-lel, miközben Bianca a háttérből figyelte az eseményeket. ‒ Todd szörnyen kényelmetlenül érezte magát, és nagyon dühös volt ‒ emlékezik vissza Bebe. ‒ És akkor Mick elkezdte a szokásos játékát, a „Na most szépen lecsaplak téged a másik rocksztár kezéről” címűt. ‒ Én vagyok a nagyobb sztár, Todd ‒ mondta Mick Rundgrennek. ‒ Úgyhogy most szépen elcsórom a csajod. Arról sem Jagger, sem Rundgren nem tudott, hogy Buellt már „elcsórta” valaki: Jagger szakasztott mása, Steve Tyler, az Aerosmith cingár, telt ajkú énekese. Buell és Tyler ügyesen titokban tartották a kapcsolatukat. De amikor Bebe töredelmesen bevallotta Jaggernek, hogy Rundgrent a rockvilág egyik legvadabb alakulatának a frontemberével csalja, Mick elszántsága, hogy Bebét ismét ágyba döntse, csak fokozódott. ‒ Ettől még kétszer olyan vonzóvá váltam Mick szemében ‒ mondja Bebe. ‒ Mert így nem is egy, de mindjárt két nagy rocksztár karjából rabolhatott el. Amikor Bebe elmesélte neki, hogy Tylerről sokan azt mondják, hogy ő a csórók Jaggerje, Mick ellenérve nemcsak előre látható, de igen meggyőző is volt: ‒ És akkor minek kell neked ‒ kérdezte ‒, amikor itt van neked az igazi? Mire Buell akkor ősszel állapotos lett, Mick már rég megfeledkezett a Tylerrel folytatott viszonyáról, és biztosra vette, hogy a születendő gyermek vagy az övé, vagy Rundgrené. Buell kislánya, Liv, 1977. július 1-jén született, és Mick már másnap telefonált. ‒ Átjövök, hogy megnézzem a gyerekemet ‒ mondta Bebének. Néhány óra múlva már ott is volt Mick és Ron Wood: anya és gyermeke első látogatói. Steve Tyler akkoriban a heroinfüggőségével küszködött, ezért egyetértett Buell-lel abban, hogy Liv érdekét az szolgálja a legjobban, ha Todd Rundgren gyermekeként nő fel. Tekintve, hogy még a zenészvilág bennfentesei sem tudtak a Buell és Steve Tyler közötti konspiratív viszonyról, „majd mindenki azt hitte, hogy a gyerek Mické” ‒ mondja Bebe. Micknek tökéletesen megfelelt ez a szerep. Éveken át úgy mutatta be Buellt mindenkinek, hogy „ez itt az egyik törvénytelen gyermekem anyja”. Liv Todd Rundgren lányaként nőtt fel, és már nyolcéves volt, amikor az anyjától megtudta az igazságot. Még hosszú évekbe telt, mire Buell elszánta magát rá, hogy tudassa a nyilvánossággal: Steve Tyler Liv igazi apja. ‒ Azt hiszem, Mick egy kicsit féltékeny lett ‒ mondja Bebe. ‒ Sokaknak jó nagy meglepetés volt, amikor kiderült, hogy az apa se nem Todd, se nem Mick, hanem Steve Tyler. ‒ A meglepettek táborába tartozott Mick is. Liv Tylerből előbb keresett tinimodell lett, aztán filmsztár ‒ olyasmi, amit Micknek sosem sikerült elérnie. 1976 vége felé jártunk, és Jaggerék még mindig nem akarták belátni, hogy a válás elkerülhetetlen. Beköltöztek egy elegáns városi palotába a New Yorki Keleti 73. utcában, ott ünnepelték a karácsonyt, és mindenhol azt nyilatkozták, hogy a kettejük közti kapocs erősebb, mint valaha. ‒ Eszünk ágában sincs elválni ‒ bizonygatta mindenütt Mick. Olyankor, amikor Bianca ‒ akiről tévesen elterjedt, hogy Warren Beattyvel jár ‒ éppen úgy látta, hogy Mick alkalmi női nem fenyegetik a státusát, úgy tűnt, a

házasságuk akár túl is élheti a sok viszontagságot. ‒ Mick sok nőt megkefél ‒ mondta többek előtt ‒, de komoly viszonya alig akad. Mick új női között azért mégiscsak akadt egy, aki aggaszthatta volna Biancát, egy rocksztár, akiről az a hír járta, hogy nemcsak számos viszonya van, de partnerei is igen különböző figurák. Linda Ronstadt már túl volt vagy fél tucat platinalemezen, és olyan sikerszámokat énekelt, mint a „You’re No Good”, a „When Will I Be Loved”, a „Long Long Time”, a „Tracks of My Tears” vagy a „Blue Bayou”, amikor a hetvenes évek végén összeismerkedtek Mickkel. A férfiak, akikkel járt, szintén nem voltak ismeretlenek: a rocker Jackson Browne, az énekes-zeneszerző J. D. Souther, a két komikus, Steve Martin és Albert Brooks, Pete Hamill és az akkori, majd újraválasztott későbbi kaliforniai kormányzó, Jerry Brown ‒ hogy csak néhányat említsünk közülük. Ronstadt nem volt különösebben elragadtatva a szerelmi életétől. ‒ Bárcsak annyi jutna nekem az ágyban is ‒ jegyezte meg egyszer ‒, mint amennyi az újságokban kijut nekem. Ronstadt Mick segítségével saját feldolgozású lemezt készített a „Tumbling Dice”ból, bár a dal szövegével csak igen nehezen boldogult. Ronstadt country stílusban elénekelt verziója a nagyon kevés olyan Stones-feldolgozás egyike, amelyik a listákon a Top 10 közé tudott kerülni. Biancának nem tartott sokáig, hogy tudomást szerezzen Ronstadt és a férje gyakori meghitt együttléteiről az énekesnő tengerparti házában. Bár Bianca azonnal repülőre ült, Kaliforniába repült és kérdőre vonta Micket ‒ ezzel a viszonynak vége is lett ‒, később beismerte, hogy tulajdonképpen kedvelte Ronstadtot; az egyetlen nő, akit komoly vetélytársának tartott, Carly Simon volt. Volt még valaki a láthatáron, aki Biancával majd egy csapásra elfeledteti Simont. De egyelőre Bianca csak vállat vont; a Jagger életében feltűnő, majd hamarosan eltűnő nőcskék nem nagyon izgatták. Köztük volt az egzotikus modell, Apollonia van Ravenstein (Mick folyton csak „Apples”-nek szólította), az angol színésznő, Carinthia West (a NATO-tábornok Sir Michael West lánya) és Mick régi szeretője, Sabrina Guinness. Kis híján hat hónap telt el az óta, hogy mind az öt Stone együtt volt ugyanabban a szobában ‒ mindaddig a leghosszabb idő, amit egymástól távol töltöttek. Mindenáron el akarták kerülni a média idegesítő érdeklődését, ezért megbeszélték, hogy munkához látnak, és új, élő koncertes lemezük, a Love You Live anyagát a torontói El Mocambo klub közönsége előtt veszik fel. Mick 1977. február 20-án érkezett meg Torontóba, és teljes létszámot talált ‒ egy hiányzóval. Keith túlzottan ki volt ütve a kokaintól és a herointól, ezért egyelőre még Londonban volt. Ötnapi izgatott telefonálgatás és számtalan távirat után („HOL VAGY MÁR? Mick”) Richards végre elrepült Torontóba ‒ hogy azután a repülőtéren a vámosok elkobozzák az Anita bőröndjében talált kiskanalat, rajta a rászáradt heroinnal. Három nappal később a rendőrség a Harbour Castle Hilton-beli szállodai lakosztályában tört rá Keithre. Ezúttal mintegy harminc gramm heroint találtak nála, és ez már elég volt ahhoz, hogy vádat emeljenek ellene forgalomba hozatali szándékkal elkövetett kábítószertartásért. Richards ezért akár életfogytiglant is kaphatott, ami a Rolling Stones halálos ítéletével lett volna egyenlő. Miután a még csak meg sem szeppent Keitht

óvadék ellenében szabadon bocsátották, a fogdából egyenesen az El Mocambóba ment, ahol „olyan kurva jól játszott, ahogyan hosszú évek óta nem hallottam” ‒ mondta Mick. A Stones reményei, hogy ezt a lehető legrosszabbkor jött botrányt valahogy eltussolják, pillanatok alatt füstté váltak, amikor Margaret Trudeau úgy döntött, hogy átmenetileg kiszabadítja magát a kanadai elnök feleségének napi protokolltól terhes szerepéből, és inkább lóg egy kicsit a bandával. A szomorkásán szép „Maggie” Trudeau a maga huszonkilenc évével épp feleannyi idős volt, mint nagyvilági férje, Kanada miniszterelnöke, Pierre Trudeau. Ez a hirtelen döntése, hogy férjét és három kisgyermekét otthon hagyva Ottawában felkerekedik, és meglátogatja a rock hírhedt fenegyerekeit, hónapokon át a nemzetközi sajtó érdeklődésének a homlokterében állt. És azzal fenyegetett, hogy megingatja Trudeau amúgy is gyenge lábon álló kormányát. Mrs. Trudeau beköltözött a Ronnie Woodé melletti szobába a Harbour Castleban, Mick pedig minden este átkísérte az El Mocambóba. Tudható, hogy Maggie napokon át a szállodai fürdőköpenyében mászkált fel s alá a folyosón, és ki-be járt Mick lakosztályába. Amikor eljött az ideje, hogy a Stones továbbinduljon az Egyesült Államokba, Maggie lemondta a hivatalos programjait, és velük utazott. Így aztán Trudeauék hatodik házassági évfordulóját a miniszterelnök magában háborogva otthon töltötte, miközben kikapós, ifjú felesége a Stonesszal bulizott New Yorkban. Mick később határozottan cáfolta, hogy bármilyen intim kapcsolatba került volna Maggie Trudeauval. ‒ Meg sem fordult a fejemben, hogy akár egy ujjal is hozzáérjek ‒ hajtogatta. ‒ Szegény asszony lázasan keresett valamit. Később meg is találta ‒, de nem velem. ‒ Mint kiderült, Ronnie Wooddal találta meg azt, amit keresett, aki később bevallotta, hogy közte és Kanada rakoncátlan első asszonya között „az alatt a rövid néhány nap alatt kialakult valami”. Richards kommentárja már nem volt ilyen homályos: „Az a nő egy sima kis groupie, nincs ezen mit szépítgetni.” Bianca is ezen a véleményen volt. ‒ Milyen végtelenül furcsa, hogy az összes nő úgy érzi, az a csúcs, ha megvolt neki Mick ‒ jegyezte meg. ‒ Döbbenetes, hogy mennyire nem tartják magukat semmire. Mick is visszataszítónak találja ezt. Mick életében annyi klasszikusan szép, szellemes és kifinomult fiatal nő fordult meg, hogy Biancának már a szeme sem rebbent, amikor az újságok pletykarovatainak a képein a férje mellett egyre gyakrabban tűnt fel egy elég közönséges kinézetű, száznyolcvan centiméter magas, szőke texasi modell. Jerry Fay Hall Mesquiteben, Dallastól nem messze született, és egy teherautósofőr öt lánya közül (az ikertestvérével, Terryvel együtt) a legfiatalabbként nőtt fel. Az osztálytársai „Colinak” csúfolták, és az esetlen kamasz lánynak a gimnáziumban egyetlen udvarlója sem akadt, viszont tizenöt évesen nagy fogadalmat tett: elhatározta, megszabadul a szüzességétől. A barátnőjével esténként a helyi Dairy Queenben dolgoztak, és ott kérték meg a kisváros rodeóbajnokát, volna-e kedve segíteni rajtuk. A bajnok tette a dolgát („a szénakazalban, zuhogó esőben”), és közben még a csizmáját se húzta le. A rá következő évben Hall megsebesült egy autóbalesetben; a biztosítótól kapott pénzből megműttette az orrát, és még egy repülőjegyre is tellett Párizsba. Nemsokára már abból élt, hogy a barátnőjével, az amazonasi énekesnő és színésznő Grace Jonesszal erotikus táncszámokat adtak elő privát partikon. Az egyik legelső tisztelője az iráni sah

volt, akit annyira lenyűgözött a nyúlánk texasi lány azzal a természetes, torokhangú beszédstílusával, hogy elrepítette Teheránba, és vendégül látta a palotájában. Hallt nemsokára a divatillusztrátor Antonio Lopez oldalán találjuk, és már befutott modell, mire a Roxy Music rockzenekarból Bryan Ferrynek 1975-ben megakad rajta a szeme a Vogne magazin olasz kiadásának a címlapján. Hat hónappal később eljegyezték egymást. Mivel egyiküknek sem volt sürgős, a jó szándékú Ferry pechjére az esküvőt egy évvel későbbre halasztották. 1977 tavaszán Ferry épp Japánban turnézott, amikor egy vacsorapartin Jerryt Mick és Warren Beatty, Jagger régi szerelmi riválisa közé ültették. Micket szokás szerint hajtotta a vágy, hogy még egy rocksztár nőjét megszöktesse, de nagyon a terhére volt, hogy Hall figyelméért egész este Beattyvel kellett megmérkőznie. Odahívta hát telefonon egyik modell ismerősét, bemutatta Beattynek, aztán Hallt kézen fogva meglógott vele a Studio 54-be. Hajnali négy is elmúlt már, amikor Mick felajánlotta Hallnak, hogy hazaviszi. Ehelyett a lány Jaggerék Keleti 73. utcai városi házában találta magát. ‒ Másnap reggel ‒ emlékezik vissza Jerry ‒ az volt az első gondolatom: „Te jóságos ég, hogy csinálhattál ekkora hülyeséget?” Mondani is felesleges, Ferry irtózatosan dühös volt, de megtalálta a módját, hogy édes bosszút álljon manöken exbarátnőjén. Szétköltözésük után egyszerűen nem adta vissza neki a méregdrága ruháit. Hall nem ment a szomszédba ötletekért, hogy miképpen kell egy nőnek megtartania a pasiját. ‒ Anyám három alapvető dologra tanított ‒ mondja. ‒ A nappaliban viselkedj úgy, mint egy szobalány, a konyhában főzz, mint egy szakácsnő, a hálószobában pedig légy kurva. Úgyhogy ha van egy szobalányom meg egy szakácsom, a többit egyedül is el tudom intézni. ‒ De leginkább becsben tartott jó tanácsa nem a mamájától származik: ‒ Ha nincs több időd, csak egy perced, akkor is dobj el mindent, és szopd le a pasid. Akkor eszébe se jut mások után kajtatni. Ha más nők hajtottak rá a pasijára, Hall késlekedés nélkül tudatta velük, hogy mi mennyi. Nem volt olyan elegáns összejövetel, ahol visszariadt volna attól, hogy az illetőt ilyenkor arrébb lökje, bökdösse, vagy akár meg is rúgja, amíg nem tágított. Ezekben az időkben Hall legnagyobb riválisa egy másik, ugyancsak magas növésű és szókimondó modell, Janice Dickinson volt. ‒ Éjjel-nappal szólt nálam a telefon, tán naponta százszor is, hívott a világ minden sarkából ‒ emlékezik vissza Janice. ‒ Egyszerűen rögeszmésen belém esett. A szobámban kazlakban álltak a rózsaszín rózsacsokrok, és mindegyiken kis kártya: „Szeretettel, Fülöp herceg”. ‒ Ezen a ponton Mick a sokszor kipróbált és már bevált egysorosához folyamodott: ‒ Akarod, hogy csináljak neked egy gyereket? ‒ Hát nem elbűvölően csábító ajánlat? ‒ kérdezi Dickinson. ‒ De szó sem lehetett róla. Viszont egyet meg kell hogy mondjak: Mick Jagger a leges-leges-leges-legjobb szerető a világon. ‒ Mick koitusz utáni viselkedése már nem volt ennyire elbűvölő. Legelső szeretkezésük után Mick odavágott az ágyra négyszáz dollárt, és azt mondta, „Tessék, vegyél magadnak egy új ruhát”. ‒ Mickkel a szex ‒ folytatja Dickinson ‒ olyan volt, mint egy bokszmeccs. Az én dupla matracom volt a szorító. Hol ő terített le engem, hol meg én őt ‒, ami nem volt túl

nehéz, mert ha mindketten álltunk, Mick a vállamig ért. A szenvedély kábulatában néha arra gondoltam, ki volna nekem az ideális férfi ‒ ilyenkor nem Mick Jagger jutott az eszembe. Én egy zsidó Jim Morrisonról ábrándoztam. Mick inkább a festékesdobozokon látható holland fiúra emlékeztetett. Egyáltalán nem a típusom. De hát mit számít az ‒, ha egyszer ő Mick Jagger. Dickinson nem ért egyet a Mick fösvénységéről keringő híresztelésekkel. Karácsonyra egy szív alakú, rubinkővel ékesített brosst kapott ajándékba tőle, amit egy gyémántokból kirakott nyíl fúrt át. ‒ Hatalmas volt ‒ meséli ‒, akkora, mint az öklöm, és lefogadom, hogy egy vagyonba került. ‒ Két hónappal később Janice éppen a Studio 54-ben táncolt, amikor a mellére pillantva észrevette, hogy az ékszer eltűnt. Amikor közölte Jaggerrel, hogy elvesztette a brosst, Mick csak ennyit mondott: „Hiába, mit várjon az ember egy nőtől?” A Dickinson életében fel-felbukkanó más férfiakkal Mick már nem volt ilyen elnéző. Különösképp, ha egy rocksztár volt az illető. Amikor egyszer kiszúrta, hogy Janice lakásában egy Rod Stewart-poszter lóg a falon, megkérdezte tőle, hogy lefeküdt-e vele. Janice mondta, hogy nem, de úgy tűnt, ez nem elégíti ki Jaggert. ‒ Csak állt ott egy darabig ‒ mondja Dickinson ‒, aztán leszaggatta a posztert a falról. Dickinson egyszer elhatározta, hogy kipróbálja magát énekesnőként, és elintézett magának egy fellépést a Studio 54-ben. Keith Richards és Ronnie Wood eljött, de Mick nem. Miután a másnapi lapokban a kritikusok alaposan lehúzták, Jerry Hall felhívta őt telefonon. ‒ Hahaha, hallom, csúnyán leégtél a műsoroddal ‒ gúnyolódott Janiceszel. ‒ Nagyon helyes. Most már nyugodtan leszállhatsz a pasimról. ‒ Aztán Jerry még hozzátette: ‒ A retikülömben mindig van egy pisztoly, és tudom, hogyan kell használni. ‒ Világos volt az üzenet ‒ mondja Janice kettejük csatározásáról. ‒ Ettől egy kicsit beijedtem. Nem sokkal ezután Janice egyszer telefonon beszélt Mickkel, és világosan hallotta Jerry hangját a háttérben. ‒ Azt akarja ‒ mondta neki Jagger ‒, hogy szakítsak veled. ‒ És azzal letette a kagylót. Mick legtöbb barátját ‒ főként a briteket ‒ elbűvölte Hall melegszívűsége, őszintesége és kirobbanóan jó, spontán humorérzéke. ‒ Jerry már azzal is jókedvet ébreszt mindenkiben ‒ mondja róla az ír szerző és a Guinness serfőződinasztia egyik sarja, Desmond Guinness ‒, ha bejön a szobába. ‒ Keith Altham csak megerősíteni tudja ezt az állítást: ‒ Jerry tündéri, kedves, és hihetetlenül türelmes teremtés. Türelmes éppenséggel Mick is tudott lenni, különösképp, amikor a Csillám Ikrével kellett kesztyűs kézzel bánnia. Keith, miközben kábítószeres ügyének torontói tárgyalására várt, engedélyt kapott rá, hogy heroinfüggőségét megpróbálja gyógyíttatni az USA-ban. Keith és Anita gyengeáramú elektrosokkos kezeléseket kapott Philadelphiában, Mick pedig leutazott hozzájuk az együttes Love You Live koncertjének a felvételeivel, hogy közben Keithszel munkához láthassanak. ‒ Meg kell hogy mondjam ‒ ismerte el később Richards ‒, hogy a torontói narkós letartóztatásom után ‒ bár ami azt illeti, az összes letartóztatásom után ‒ Mick mindig végtelenül kedvesen gondoskodott rólam, és soha egy szó panasz el nem hagyta a száját. Mindent ő intézett; dolgozott helyettem is, és mindig ő talált rá azokra az emberekre, akik végül kihúztak a csávából. Úgy törődött velem, mint egy igazi testvér.

A Csillám Ikreknek, legalábbis egyelőre, sikerült félretenniük a nézeteltéréseiket. Ez azonban nem tartotta vissza Richardsot attól, hogy megállás nélkül piszkálta Micket, amiért újabban mániásan mindent megpróbál, hogy a sokévi dorbézolástól és állandó kimerültségtől megroggyant külsejét visszafiatalítsa. Jagger először plasztikai műtétre gondolt, amely eltüntetné a rengeteg szarkalábat és mély árkot, és ismét feszesen fiatalossá varázsolná az arcát, de erről végül letett; úgy döntött, inkább valami csicsás ékszerrel teszi hangsúlyosabbá azt a híres mosolyát. Először berakatott egy Cartier smaragdot a jobb felső szemfogába, de erre Keith azt mondta neki, úgy néz ki, mint akinek a foga közé ragadt egy kis spenót. Erre Mick kicseréltette a smaragdot egy rubinkővel, ami Keith szerint vérfoltnak látszott. Jagger végül egy gyémántnál kötött ki. ‒ Meg kell mondanom ‒ mesélte később ‒, hogy a személyzet igazán nagyon kedves volt a Cartiernél. 1977 ősze ismét a párizsi Pathé Marconi stúdióban találta a Stonest, ahol megkezdték új nagylemezük, a Some Girls felvételi munkáit. Most, hogy Keitht bármikor börtönbüntetésre ítélhették, ami egyenlő lett volna a Rolling Stones megszűnésével, Mick olyan energiával és kreativitással vetette bele magát a munkába, mintha az együttes utolsó lemezét készítenék. ‒ A nagy igyekezet mögött valami olyasfajta kényszer volt ‒ kommentálta Richards ‒, hogy „punkosabbnak kell lennünk a punkoknál is”. ‒ Akárcsak más, már befutott rockzenészek, Keith is fenyegetve érezte magukat az olyan kőkemény, a punk rock mozgalom úttörőinek számító együttesektől, mint a Sex Pistols, a Clash vagy a Ramones. Ezért aztán el volt rá szánva, hogy az új lemezük, a Some Girls dalainak combosabb hangzást adjon, amit a „kis zöld dobozával” ‒ egy MXR visszhangpedállal ‒ ért el. Ugyanakkor Mick, akit megfertőzött a Studio 54-ben sok-sok órán át végighallgatott, ájulásig egyforma diszkónóta, azt akarta, hogy legalább egy diszkószám is legyen a lemez dalai között. A következő évben piacra dobott Some Girlsből hétmillió példány kelt el, és a lemez dalai közül több sikerszám lett: a „Beast of Burden”, a „Shattered”, és még egy, amelyet Keith eredetileg úgy aposztrofált, hogy „Mick diszkóvacka”: a „Miss You”. Mick az ünnepekre visszarepült Londonba, de nem Jade és Bianca társaságára vágyott. Ehelyett karácsony estéjén Jerry Halllal megszálltak a Savoy Hotelban, majd három nap múlva ismét repülőre ültek ‒ ezúttal Barbados felé, nyomukban a sajtóval. Mick szilvesztereste egy fotós fejéhez vágott egy sörösüveget; néhány nap múlva a lesifotósokkal vívott újabb tusa után Mick a járdán elterülve végezte. Mire Mick 1978 márciusában visszakeveredett végre New Yorkba, már mindenki számára világossá vált ‒ ideértve Biancát is ‒, hogy a házasságuknak vége. Liz Derringer jött épp látogatóba Mickhez és Jerryhez a savoybeli lakosztályukba, amikor megérkeztek a válóperes iratok. Bianca Londonban adta be a válókeresetet, és indokként a Jerryvel mint társtettessel elkövetett házasságtörést jelölte meg. ‒ Érted te ezt? ‒ kérdezte Mick Derringertől. ‒ Hogy ő akar válni tőlem? ‒ Aztán némi töprengés után még komolyan hozzátette: ‒ Láttál te engem az elmúlt hosszú évek során valaha is másik nővel az újságokban? Bár Biancát a zűrös saint-tropezi esküvő előtt az utolsó pillanatban rákényszerítették annak a meglehetősen durva házassági szerződésnek az aláírására, most el volt rá

szánva, hogy nem hagyja magát kisemmizni. Két ügyvédje, a kaliforniai tartásdíjas perekre specializálódott Marvin Mitchelson és a New Yorki cápa, Roy Cohn segítségével (Cohn a hírhedt 1954-es Amerikai Hadsereg kontra McCarthy kongresszusi meghallgatások során vált széles körben ismertté mint a kommunistaüldöző szenátor fő jogtanácsosa) Bianca azt szerette volna elérni, hogy a keresetet Kaliforniában tárgyalják, mert az ottani joggyakorlat szerint a közös tulajdonból neki tizenkét és fél millió dollár járt volna ‒ azaz Mick teljes vagyonának a fele. Jagger ellenajánlata százezer dollár volt, készpénzben. Közben letiltatta Bianca hitelkártyáit, és kiköltöztette a bútorait a Cheyne Walk 48.-ból. ‒ Jagger végtelenül könyörtelen ember ‒ mondja a Stones publicistája, Keith Altham. ‒ A lojalitás abszolút nem az erőssége. Nála hamar jönnek-mennek az alkalmazottak, és közben tizedeli is őket. ‒ Ez utóbbi a régóta nála dolgozó munkatársakra vonatkozott. ‒ És Mick gyáva is, mindig valaki mással rúgatja ki az embert. ‒ Ugyanez az irgalmatlan bánásmód jutott ki azoknak is, akik pedig kulcsszerepet játszottak a Stones világsikerében, mint például Sir Edward Lewis, a Decca elnöke. Amikor Sir Edward meghalt, és Altham megkérte Micket, adjon ki egy nyilvános kommentárt, a válasz ez volt: ‒ Mondd meg nekik, azt üzenem, már éppen ideje volt. Ahogy 1978 nyarán a Some Girls-turnéjuk során a Stones egyik amerikai stadiontól a másikig száguldozott, az együttes minden tagja visszatért jól megszokott rutinjához. ‒ Narkó mindig volt kéznél ‒ mondja Daniel Stewart, az együttes biztonsági csapatának az egyik akkori vezetője. ‒ Valósággal hegyekben állt a kábítószer, és Jagger a világért sem hagyott volna ki semmit. Meg persze Keith sem, pedig a kanadai drogügye még mindig Damoklesz kardjaként függött a feje fölött. Richards büntetőügyének tárgyalására végül 1978. október 24-én került sor Torontóban. Akárcsak tíz évvel azelőtt, amikor a hírhedt redlandsbeli házkutatás után Jagger társaságában Keitht is bíróság elé citálták kábítószertartás miatt, most is több száz rajongó gyűlt össze a törvényszék épülete előtt, és hangosan követelték, hogy „Engedjék szabadon Keitht! Engedjék szabadon Keitht!” Odabent a bíró rögtön az elején leszögezte, hogy nem szándékozik Keitht „gazdagságból eredő kábítószerfüggés” miatt bebörtönözni. Cserébe azért, hogy Keith bűnösnek vallotta magát, a „kábítószer forgalomba hozatalának szándéka” vádpontot ejtették, és Keitht egyéves próbaidőre bocsátották. Keithnek közben eszébe jutott Rita, a vak rajongójuk, aki mindenhová elkísérte a bandát, ezért azt is felajánlotta, hogy koncertet adnak a Kanadai Vakok Nemzeti Intézetének. Mick megkönnyebbülten sóhajtott fel. A Rolling Stones nevű pénzcsináló gépet, legalábbis egyelőre, egy darabban hagyták. Viszszarepült New Yorkba, ahol újult erővel vetette bele magát az éjszakai életbe, hol Hall társaságában, hol egyedül. ‒ Akárhová ment, a nők és a férfiak még mindig a lábai előtt hevertek ‒ mondja Altham. ‒ És Jerry türelmes maradt, legalábbis bizonyos fokig. ‒ Micknek könnyebb volt a dolga, amikor Jerry fotózáson volt valami távoli, egzotikus helyen. De még amikor ismét összejöttek a megszokott Carlyle Hotelban, ahol „Mr. és Mrs. Phillips” néven jelentkeztek be, Mick akkor is mindig talált valami zsákmányt a régi vadászterületén, a Plazában.

A Plaza környékén mindig sündörgött néhány Stones-groupie, akik tudták, hogyan lehet kijátszani a szálloda biztonsági embereinek éberségét, és tudták azt is, hogy Jagger bármelyik pillanatban felbukkanhat. 1978 vége felé feltűnt köztük egy új arc: egy alacsony, sötét hajú, rágógumit pukkasztgató húszéves lány, aki ‒ akárcsak a New Yorki divattervező, Kevin ‒ rövid ideig kezdő táncosként dolgozott az Alvin Ailey tánckarban. A fiatal nő, aki imádta az állatos grafikákat, a testhez simuló nadrágokat, és nagyon hangos is volt, nem sokat kérette magát, ha énekelni kellett. ‒ Az járt a fejemben: „Vigyék innen ezt a szemtelen csajt!” ‒ mondja Kevin. ‒ Még a végén leleplez! ‒ Kevin rögtön úgy döntött, hogy ezt az új groupiet bizony csakis Mick érdekli, hiszen többször is mondta neki, hogy „biztos tudna segíteni az előbbre jutásban”. Ki tudja, miért, Micket azonnal megfogta a rossz modorú jövevény, és többször is felhívta őt a lakosztályába. ‒ A csaj olyan volt, mint egy vadmacska, és Micknek ez láthatóan tetszett ‒ mondja Kevin. ‒ De az is lehet, hogy Mick a nevére figyelt fel: Madonnának hívták. Persze, mint már tudjuk, Micknek senki sem lehetett vonzóbb, mint egy másik rocksztár nője. Hacsak nem egy másik rocksztár tinédzser korú lánya, esetünkben Mick régi barátjának és Keith heroinhaverjának, a The Mamas and the Papas vezetőjének, John Phillipsnek a lánya. ‒ Kicsi koromtól fogva ismerem Micket, talán nyolcéves lehettem, amikor ő meg Keith folyton ott lógtak nálunk apával ‒ mondja Phillips lánya, Mackenzie, aki már tizenhat éves korában ismertté vált, mint a One Day at a Time című televíziós komédiasorozat egyik fiatal sztárja. ‒ Gyerek voltam még, de már akkor is vonzódtam Mickhez. Olyan volt, mint egy macska. Összegömbölyödött, aztán felugrott és továbbszaladt, és csinos volt, és érzéki. Phillips sajnos már tízéves korában rászoktatta a lányát a marihuánára, négy évvel később pedig jött a kokain. A heroinra úgy szoktatta rá, hogy a lány még csak tizenhét éves volt, és saját apja lőtte be. Mackenzie később azt is bevallotta, hogy apja és közte hosszú időn át vérfertőző kapcsolat is volt. Ilyen groteszk családi háttérrel talán nem is meglepő, ami Mick és Mackenzie között történt 1978-ban. Akkoriban John Phillips ugyanabban a New Yorki háztömbben lakott, mint Mick, Jerry pedig fotózáson volt valahol. ‒ Mindannyian egy partiról tartottunk hazafelé, és Mick meghívott minket egy tonhalas szendvicsre a házába ‒ mondja Mackenzie, aki tizennyolc éves volt akkor. Mikor hazaértek, Mick rájött, hogy nincs otthon majonéz. ‒ Apám azt mondta, szerinte nálunk van, mindjárt hoz, és azzal elment ‒ Mick pedig kulcsra zárta mögötte az ajtót. Mick a karjába zárta Mackenziet, és lassan a hálószoba felé terelte. ‒ Tízéves korod óta várok erre a pillanatra ‒ mondta neki Mick. ‒ Néhány perc múlva Phillips visszatért a majonézzel, és „dörömbölni kezdett az ajtón”, emlékezik vissza Mackenzie. ‒ De Mick és én akkor már a hálószobában voltunk. Mick fantasztikus szerető, minden álmomat túlszárnyalta. Másnap reggel Mick éppen teát töltött Mackenzienek, pirítóst és epret adott neki, amikor megszólalt a telefon. ‒ Nálad van a lányom? ‒ kérdezte John Phillips. ‒ Igen ‒ felelte neki Mick, aki tíz évvel azt megelőzően Michelle Phillipsszel, John második feleségével és Mackenzie mostohaanyjával is lefeküdt. ‒ De vigyázok rá.

Mackenzie továbbra is neheztelt Keithre, amiért apját megismertette a kemény drogokkal, de Mick iránt mindig is meleg érzelmeket táplált. ‒ Mick sokféle személyiség ‒ mondja ‒, de nem perverz. Amikor azt mondta, várni fog rám, úgy értette, megvárja, amíg már nem törvénytelen a kettőnk közötti kapcsolat. Úgy feküdt le velem először, hogy már nő voltam. És csodálatos volt. Abban az időben nem Mackenzie volt az egyetlen tinédzser Mick életében. Nem sokkal később már Natasha Fraser, a brit Lord Longford unokája és a népszerű író, Lady Antonia Fraser lányának a társaságában bukkan fel. A család nemhogy felháborodott volna a kettőjük kapcsolatán, hanem később még meg is hívta Micket Lady Antonia és a színdarabíró Harold Pinter esküvőjére. Mick saját lányának nem volt ilyen jó dolga. A tizennyolc éves Karis Hunt segélyből tengette az életét Los Angelesben, mert az anyja végképp belefáradt a kilátástalan harcba, hogy Mickből valami pénzt sajtoljon ki. Bianca példáján felbuzdulva Marsha Hunt is felfogadta Marvin Mitchelsont, és pert indított Mick ellen havi 2190 dollár gyermektartási hozzájárulásért. Hunt azzal érvelt, hogy Jaggernek láthatóan bőségesen van pénze és energiája más nőkre, „miközben a saját lányának ebből semmi sem jut”, és egyúttal felszólította Micket, hogy formálisan is ismerje el az apaságát. ‒ Akárhányszor kinyitom a rádiót vagy kézbe veszek egy magazint, mindenütt ő van ‒ nyilatkozta Marsha. ‒ Ha már így alakult, és Karisnak ezzel kell élnie, nem hiszem, hogy az apjának még szegénységben is kellene tartania. Jagger végül engedett, de csak az után, hogy Mitchelsonnak sikerült egy olyan bírósági végzést szereznie, amely felfüggesztette két, a kaliforniai Anaheimben tartott koncertjük után Micknek járó részesedés kifizetését. Micknek valamivel kevesebb, mint évi huszonötezer dollárt kellett kiköhögnie legidősebb gyermeke támogatására, és nem is késlekedett, hogy Marshát „kisstílű zsarolónak” és „lusta kurvának” bélyegezze. Mick Biancával diplomatikusabban bánt ugyan, de az érzelmei ugyanazok voltak vele kapcsolatban is. A válóperük, éppen úgy, mint annak idején a házasságkötésük, a média felfokozott érdeklődése mellett zajlott. Az első tárgyalásra Los Angelesben került sor, ahol a bíró kijelentette, hogy életében nem hallott még Mick Jaggerről („Nekem, ha zenéről van szó, Lawrence Welkig terjed az érdeklődésem”), majd áttették az ügyet Londonba. Ott hosszú hónapokig zajlottak a tárgyalások, amíg végül egy mindössze tizennyolc percig tartó meghallgatáson végre egyezség született. Biancánál maradt Jade, és a bíróság ítélete szerint 1,4 millió dollár kártérítés járt neki. Végül Bianca ügyvédeinek sikerült meggyőzniük az angol bíróságokat, hogy az összeget emeljék fel 2,5 millióra. ‒ Egyszerűen azt akarta, hogy minél tovább ott legyen a lapok címoldalán, azért húzta-halasztotta a tárgyalásokat ‒ mondta róla Mick. ‒ Olyan nemtelen volt ez az egész, hogy ezután aligha maradunk barátok. Ahhoz, hogy Jaggerék zűrös válópere végre lekerüljön a címoldalakról, jókora durranásra volt szükség ‒ például egy öngyilkosságra, amelynek az egyik szereplője egy másik Stone élettársa. Hónapokkal azelőtt, 1979-ben Szent Patrik napján, Keith a Stúdió 54-ben megismerkedett egy feltűnően csinos, szőke szupermodellel, Patti Hansennel,

akibe fülig beleszeretett. Anita Pallenberg válaszul szintén új partner után nézett, és összeállt a tizenhét éves Scott Cantrell-lel, aki ezek után kimaradt a gimnáziumból. Július vége tájt Pallenberg ájultan aludt az ágyában Westchester megyei házában, Scott Cantrell pedig ott heverészett mellette, és közben orosz rulettet játszott Pallenberg .38-as revolverével. Bekövetkezett a tragédia: Cantrell veszített. A kiérkező rendőrök egy hisztérikusan sikoltozó Anitát találtak, akinek szinte az egész testét elborította a halott tinédzser vére. Amikor a botrány zaja, amely Anita kábítószeres és sátánista múltjának az újbóli felhánytorgatása miatt tört ki, végre elült, vád alá helyezték engedély nélküli fegyvertartásért. Mint később kiderült, alakulhattak volna a nyár eseményei ennél még sokkal, de sokkal rosszabbul is. Mick azon a nyáron is montauki tengerparti házban tartózkodott jó néhány meghívott vendég társaságában, miközben állítólag valakik arra készülődtek, hogy kommandóakciót indítsanak a ház ellen, és megöljék az összes bent lévőt. Egy FBI-informátor szerint jó néhány Pokol Angyala, akiket még mindig bosszúvágy fűtött, amiért Jagger nem állt ki mellettük az altamonti gyilkossági ügy tárgyalásakor, gumicsónakba szállt valahol Long Island déli partjainál, és az éjszaka leple alatt elindultak Montauk felé, ahol Jagger az Andy Warholtól bérelt házban lakott. A csónak valósággal roskadozott a robbanóanyagtól ‒ akkora plasztikbombát lehetett volna összerakni belőle, mondta az informátor az amerikai szenátus igazságügyi bizottsága előtt tett vallomásában, „amitől nemcsak az együttes, hanem valamennyi vendég is a levegőbe repült volna”. Az állítólagos terv ijesztően közel került a megvalósuláshoz. Már csak percek voltak hátra a partot érésig, amikor a gumitest egy helyütt megrepedt, és a beözönlő víz elsüllyesztette, a gyilkosjelöltek pedig úszva menekültek, ki amerre látott. Az informátor eskü alatt tett vallomásában az állt, hogy a csónakban felhalmozott fegyverek ‒ köztük a robbanóanyaggal, amelyet Jagger háza alá szándékoztak elhelyezni, valamint több tűzfegyverrel ‒ a tengerbe vesztek, amikor a csónak elmerült. Jóllehet a Pokol Angyalainak a szervezete hivatalosan tagadta, hogy valaha is lett volna ilyen, Jagger likvidálására kidolgozott terv, az egyik beszédesebb korábbi Pokol Angyala, akit a szenátusi dokumentumok csak mint „Butchot” emlegetnek, állította, hogy még mindig bőven akad olyan motoros, aki boldogan törlesztene. ‒ Bárki fogja is megtenni, nos… az megérdemli a babérkoszorút ‒ nyilatkozta. ‒ Sokan esküdöznek, hogy megteszik… Nagyon sokszor beszéltünk erről egymás között… És előbb-utóbb sor kerül rá. Nem sokkal azután Jerry és Mick beköltöztek a Central Park West 135. számú házba, alig egy sarokra a híres Dakotától, amelyben John és Yoko lakott háromszintes luxuslakásukban. Az évtized elején, amikor Lennon még a Keleti 52. utcában lakott a szeretőjével, May Panggel, a rocktörténet e két halhatatlanja sok időt töltött együtt. ‒ Mick sűrűn felugrott hozzánk ‒ mondja Pang ‒, és olyankor arról beszélgettek, hogy ki a legújabb menő gitáros, vagy egyszerűen leültek törökülésbe a padlóra, kínai kaját ettek, és a tévét nézték. De most, hogy Yoko és John ismét összeköltöztek, Mick szinte sosem találkozott a régi barátjával. ‒ Én tényleg nagyon kedvelem Johnt ‒ mondta Mick, akit sosem engedett be a portás a Dakotába, akárhányszor próbálta. ‒ Mit tudom én, talán most is a

szaros felesége előtt hajbókol. ‒ De azért néha hagyott egy-egy üzenetet Johnnak a recepción: „Erre jártam, Mick”. Az egyik ilyen cédulán az állt: „Tudom, hogy már nem érdekellek, de ha mégis, hívj fel”. Később egyszer Jagger, némi merengő búslakodással a hangjában, megjegyezte: ‒ Persze nem hívott vissza. Nem mintha Mick unalmában otthon malmozott volna, amikor Manhattanben tartózkodott. A közmegegyezés ugyan még mindig úgy tartotta, hogy az éjszaka akkor kezdődik el igazán, amikor megjelenik a színen Bianca, Mick és Jerry ettől még továbbra is rengeteg időt töltött a Studio 54-ben. A High Times magazin szilveszteri számának vele készült interjújában Mick azt nyilatkozta, hogy „rendkívül ritkán” használ csak narkotikumokat. A befutott, ismert fotóriporternek, David McGoughnak azért nem teljesen ez volt a véleménye, miután egyik estéjét a Studio 54-ben töltötte, alig néhány méterre Jerrytől és Micktől a mulató emeleti galériáján. ‒ Mick és Jerry csak ültek ott, és ha bárki arra járt, az narkót nyomott a kezükbe ‒ mondja McGough. ‒ Gondolom, mindenki odavan azért, hogy elmondhassa: „Én derítettem jobb kedvre Mick Jaggert.” Mick érdeklődése az utóbbi időben a szexen, a narkón, a rock and rollon és a pénzen túl az ingatlanok felé fordult. Jagger kezdett rájönni, hogy ha fenn akarja tartani afféle helyi adókat fizetni nem köteles „vándorénekes” státusát, főként, mivel Bianca a válóperes tárgyaláson azt vetette a szemére, hogy megpróbál kibújni az amerikai adótörvények alól, akkor kiesebb, távolabb fekvő rezidenciák után kell néznie. Londoni és New Yorki házai mellé vásárolt még egy elegáns lakást Párizs Île de la Cité városrészében, továbbá egy látványos tizenhetedik századi kastélyt a Loire völgyében. A La Fourchette („a Villa”) a francia kormány rendelkezése értelmében műemléki védelem alatt állt, saját szőlő és egy kis barlang is tartozott hozzá, a házban pedig tizenkét hálószoba, sőt még egy kis kápolna is volt ‒ ez utóbbiban lakott Mick és Jerry az alatt a három év alatt, amíg elkészültek a kétmillió dolláros újjáépítéssel. Aztán ott volt még Mick viszonylag szerény víkendháza a L’Ansecoy-parton, Mustique-en, a Grenadine-szigeteknek ezen a távol eső, paradicsomi tagján. Mustique (a francia moszkitó szó egyik variánsa) 1958-ban került a brit ingatlanmágnás, Colin Tennant (később Lord Glenconner) birtokába. Tennant elhatározta, hogy a Karib-tenger eme aprócska, eldugott szigetén létrehozza a világ legexkluzívabb üdülőhelyét, ezért mindjárt építtetett is magának egy palotát, a Tádzs Mahal kicsinyített mását; a barátjának, Margit hercegnőnek pedig szintén birtokot adományozott, hogy ő is felépíthesse magának a saját búvóhelyét. A hercegnő az elkészült házat Les Jolies Eauxnak, „Gyönyörű Vizeknek” keresztelte el. A nagyvilági életet élő Margit, akinek az egyik ottani kertészmérnökkel, Roddy Llewellynnel a szigeten szövődő románca gyakorlatilag véget vetett a házasságának Lord Snowdennel, 1971-ben rávette a haverját, Micket, hogy ő is építtessen a környéken egy házat. A végül Stargrovera keresztelt épület ‒ Mick a még Marianne Kaithfullnak vett vidéki kúria után nevezte el így ‒ japán pavilonok füzéréből állt, amelyekben vendégszobák voltak, egy jakuzzis fürdőház, külön gyermekbirodalom, egy teaház, egy holdfényterasz és egy játékterem, amelynek tíkfa padlódeszkái közé sok ezer piros-fehér Contac-kapszula szorult.

Az Emotional Rescue című nagylemezük 1980-as megjelenésekor rendezett partin, amelyre a négyemeletes New Yorki éjszakai mulatóhelyen, a Danceteriában került sor az év júniusában, már többre volt szükség a jó hangulathoz a Contachoz hasonló köhögéscsillapító szereknél. Az író Victor Bockris szerint, aki jelen volt az epizódnál, Mick rögtön érkezéskor berontott a férfi WC-be, és ott, testőre jelenlétében „felszippantott egy fél gramm kokót, elszívott egy szivar méretű jointot, és bedöntött vagy fél üveg whiskyt, hogy a következő háromnegyed órában a megszokott »Mick Jagger« formáját hozza”. Az Emotional Rescue, amelynek Mick énekelte fejhangon a címdalát, a Rolling Stones első sikerlemeze volt az új évtizedben, és nem is keltett csalódást: azonnal a listák élére kúszott, és ott is maradt hét héten át. Keith, mint mindig, most is alig várta már, hogy útra keljenek a lemez népszerűsítésére. De Micknek új stratégiája volt: háromévente egyszer tervezett koncertkörútra menni, hadd fokozódjon közben a várakozás. Tudván, hogy ez a döntés nem fog népszerűségi versenyt nyerni Keithnél, Mick megvárta, amíg Jerryvel Marokkóba utaztak nyaralni, és onnan telexezte meg a Stones New Yorki irodájába a hírt, hogy az 1980-as turné elmarad. Ez volt az az időszak, ahogyan Keith visszaemlékezik rá, amikor „Mick és közöttem majdnem tettlegességre került sor”. ‒ Mick megrészegedett a hatalom mámorától, közben én megmaradtam „művésznek”. ‒ Ha Keith csak megpróbálta, hogy az üzleti tárgyalásokon, a próbákon vagy akár a partikon az elképzeléseiről mondjon valamit, Mick azonnal letorkolta, „Ó, fogd már be, Keith, hogy lehetsz ilyen hülye!” ‒ Rohadtul durva volt velem ‒ emlékezik vissza Richards. ‒ Olyan régen ismerjük egymást, hogy nincs semmi, amit meg ne bocsátanék neki. De az ember elgondolkodik. Mert azért rosszulesik. Addigra Keithnek már feltűnt, mennyire megváltozott öreg barátja. Jagger meg volt róla győződve, hogy mindenki csak akar tőle valamit, és bezárkózott. ‒ Régen annyi melegség áradt belőle ‒ mondta Keith. ‒ Most meg mintha beült volna a fagyasztóba. ‒ Mickről nagyon régen köztudott volt zenész körökben, hogy lekezelően bánik a munkatársaival, pont azokkal, akiken egy koncert, egy turné vagy egy lemezfelvétel sikere múlik. Soha nem fárasztotta magát azzal, hogy megtanulja az alkalmazottai nevét, pláne, hogy megdicsérje őket. ‒ Ha odaszóltam neki, hogy „Helló, Mick”, tízből kilencszer úgy nézett át rajtam, mint a kirakatüvegen ‒ mondja Altham. ‒ Ugyanezt csinálta a zenekar többi tagjával, Charlie Wattsszal, Bill Wymannel és Ronnie Wooddal is. Akkoriban már Keithre sem figyelt oda. ‒ Jagger annyira megszállottan gyanakodott, hogy mindenki hátsó gondolatokkal közelít hozzá, hogy a gyanúját még a lelki testvére, Keith sem kerülhette el. ‒ Addig szűkítette a bizalmasai körét ‒ mondja Keith ‒, amíg már én is kívülre szorultam. Ez a hűvös, távolságtartó stílus jó szolgálatot tett Jaggernek az igazgatótanácsi üléseken. Arthur Collins, aki Earl McGrath utódja lett a Rolling Stones Records vezetői posztján, „elképedve” figyelte, mennyire gyakorlatiasan irányítja Jagger a Stones márkát. ‒ Mick távlatokban gondolkodó, mégis minden részletre odafigyelő ember ‒ mondta róla Collins. ‒ Amikor elkérte a forgalmi adatokat, elvárta, hogy fejből tudjam a számokat… És tévedésnek nem volt helye, mert akkor egyszerűen faképnél hagyott. ‒ Jagger megkövetelte, hogy a rivális művészek dolgairól is naprakész információik

legyenek: menynyi lemezt adott el Michael Jackson, Elton John, Bruce Springsteen, vagy akár Barry Manilow. ‒ Micket ‒ tette hozzá Collins ‒ végül is csak a kockás papíron álló legalsó sor érdekli. Micket, vagy éppenséggel az egész világot, semmi sem készíthette volna fel előre arra, ami 1980. december 8-án történt. Egy tébolyodon rajongó, Mark David Chapman megállította a hazatérő John Lennont a Dakota kapujában, aztán hidegvérrel agyonlőtte. Mick barátja még csak negyvenéves volt. Mick nyilvánosan nem kommentálta a történteket, de az eset mélyen megrázta. Sofőrje azt meséli, hogy Jaggernek, amikor meghallotta a hírt, „teljesen kifutott a vér az arcából, kivörösödtek a szemei, és egész testében remegett”. Jaggert részben talán azért dúlta fel az, ami történt, mert ‒ szemben a Rolling Stonesszal ‒ Lennon közismerten békés, jámbor természete aligha kelthetett dühöt vagy ellenérzést a rajongóiban. John Lennon hajmeresztő körülmények között bekövetkezett váratlan halála hosszú hónapokig borzolta még Mick idegállapotát ‒ nem is ok nélkül. Mint később kiderült, Mark David Chapman kiválasztott célpontjai között Jagger neve is szerepelt. Jerry segítségével Mick új lakás után kezdett nézni, Manhattan keleti oldalán, az Ötvenedik és Kilencvenedik utcák közötti nyugodalmasabb környéken. És most már nem ment el otthonról anélkül, hogy egy revolvert ne csúsztasson a zsebébe. Semmi gátlása sem lett volna, hogy meghúzza a ravaszt, ha kell. ‒ Minek pisztolyt hordani ‒ kérdezte egyszer tárgyilagosan ‒, ha az ember nem meri használni?

„Mick a világon az egyik legszexibb ember, és soha nem volt még ilyen nagyszerű szeretőm. ” JERRY HALL

„Képtelenség, hogy az ember örökké tizenhat éves lányokkal szaladgáljon. Nagyon sok energia kell hozzájuk.” MICK

„Ők ketten igazi kutya-macska viszonyban élnek egymással. Állandóan van valami súrlódás köztük.” JANE ROSE, RÉGI BARÁT ÉS A STONES STÁBJÁNAK TAGJA MICK ÉS KEITH KAPCSOLATÁRÓL

„Nagy nehezen leszoktattam őt a kábítószerekről, és most szexszel pótolja. ” JERRY HALL

„Hát, el tudom képzelni, hogy ötvenéves koromig folytatom, bár lehet, hogy őrültség ilyet mondanom. ” MICK ARRÓL, HOGY MIT GONDOL, MEDDIG FOG MÉG FELLÉPNI A ROLLING STONESSZAL

7 Acélkerekek, voodoo és négyezer nő EGÉSZEN biztos vagy benne, hogy tényleg akarod? ‒ kérdezte Micktől a színész Jason Robards. A két férfi akkor már néhány hónapja a német rendező, Werner Herzog Fitzcarraldo című filmjének a forgatásán dolgozott az Amazonas partján. A film abszurdnak tűnő, de igaz története egy olyan ember életét dolgozza fel, aki éveken át megszállottan dolgozik azon, hogy egy operaházat építsen fel egy perui hegycsúcs tetején. Mick ‒ kimerülten, és kissé talán elszakadva a való világtól ‒ épp azon a ponton volt, hogy kipróbál egy ősi amazoni házassági rítust, amelytől állítólag megnő a pénisze. ‒ Egy darazsakkal teletöltött bambuszcsövet kellett ráhúznia a hímvesszőjére ‒ mondja a filmrendező Julian Temple, Jagger egyik barátja és a Stones „Undercover of the Night” című dalához Mexikóban forgatott videó készítője. ‒ Ettől aztán az ember farka akkorára duzzad, mint a bambuszcső. ‒ Temple szerint Mick azt mondta neki, hogy legalábbis megpróbálkozott ezzel a fájdalmas eljárással. ‒ Mick akkor hónapokat töltött ott a perui őserdőben, és szerintem egy kicsit bekattant ‒ teszi hozzá Temple. Mick maga is elismerte, hogy akkor már „fáztam, át voltam ázva, fáradt voltam, féltem, és elegem volt” a forgatáson uralkodó kibírhatatlan állapotokból. A forgatás még csak a félidejénél járt, amikor Jason Robardsnál trópusi vérhast diagnosztizáltak, és a színész kiszállt a filmből. Mick nem sokkal később követte a példáját. A főszerepet Klaus Kinski vette át, ezért az egész filmet újból le kellett forgatni, de Herzog meg volt győződve róla, hogy kizárólag Jagger lett volna képes tökéletesen eljátszani a szerepet, amelyet ráosztott: egy féleszű színész figuráját. Micket cseppet sem riasztották el a Fitzcarraldo forgatásán tapasztalt embert próbáló körülmények, és továbbra is kereste a filmszerepeket ‒ csak éppen nem akármilyen feltételek mellett. Elutasított például egy kétmillió dolláros ajánlatot, hogy játssza el Rooster szerepét az Annie megfilmesített változatában ‒ ezt a szerepet végül a Rocky Horror Picture Showból ismert Tim Curry kapta ‒, helyette inkább megpróbált jelentkezni Mozart szerepére az Amadeusban. Ezt végül egy fiatal, ismeretlen színész, Tom Hulce kapta. Volt azonban egy szerep ‒ a rockzene istenének a szerepe ‒, amelyet Mick semmi áron nem lett volna hajlandó egy ismeretlen ifjúnak átengedni. Hat hétre beköltözött egy edzőtáborba a Massachusetts állambeli Berkshire-hegységben, és „úgy hajtott, mint az állat”, hogy felkészítse magát a Stones soron következő, 1981-es, huszonnyolc várost érintő, tízhetes turnéjára. ‒ Mindennap többórás kínlódás… ahogy öregszem, egyre rosszabbul bírom ‒ írta le az edzőtáborban elszenvedett gyötrelmeket. Mire küszöbön állt a turné, Micknek hatvankilenc centiméterre zsugorodott a derékbősége, és ifjúhoz méltó ötvenhat kilót nyomott a mérlegen. Mickre nem csak fizikai nyomás nehezedett. Az együttes tagjai, mint mindig, hátradőlve figyelték, ahogy a vezetőjük szinte minden részletkérdésben magához ragadja az irányítást, a pénzügyektől a publicitáson át egészen a fellépőjelmezek

kiválasztásáig, a színpadi beállításokig, az utazás és a szállodai foglalások megszervezéséig. ‒ A többiek még a kisujjukat sem mozdítják ‒ panaszkodott Mick. Mick nem is találhatott volna alkalmasabb dalt hitvallása himnuszának, mint a „Start Me Up” (Indíts be) című kedves reggae-melódiát, amiből a stúdióban egy sodró, ütős számot faragtak, pontosan abban a stílusban, amely addigra a Rolling Stones védjegyévé vált. A „Start Me Up” 1981 augusztusában került a boltokba kislemezen; azonnal óriási sikert aratott, majd oroszlánrésze volt az együttes új, Tattoo You című albumának szárnyalásában, és előkészítette a talajt a Rolling Stones történetének legsikeresebb koncertkörútjához. Elő volt készítve a talaj a Jagger és Richards közötti további konfliktusokhoz is. Amikor a szólógitáros megtudta, hogy az együttes pénzéből 1,2 millió dollárt irányoztak elő csak a színrevitel költségeire ‒ többek között egy kosaras darus kocsi beállítására, hogy Jaggernek legyen honnan szegfűszálakat dobálnia a tömeg feje fölé ‒, Richards kifakadt Mick ellen, mondván, hogy az egész turnét egy „kibaszott vurstliszámmá silányítja”. Mick vurstliszámát végül kétmillió néző látta, és ötvenmillió dollárt hozott a konyhára, amitől a Stones koncertkörútja az addigi rocktörténet legjövedelmezőbb turnéja lett. Egész úton bőven akadtak feszült pillanatok. New Orleansban harminc kézifegyvert koboztak el a nézőközönség tagjaitól. Seattleben egy nő, kezében egy revolverrel, egészen a színpadon álló Mick közvetlen közelébe juthatott, mielőtt feltartóztatták volna. A Virginia állambeli Hampton Roadsban, a túra utolsó állomásán épp az HBO csatorna stábja forgatott, amikor egy rajongó felugrott a színpadra, és egyenesen Mick felé indult, még mielőtt a biztonságiak megállíthatták volna. Keith nem sokat teketóriázott; lekapta a gitárját a válláról, és darabokra törte a közeledő férfi fején. Voltak pillanatok, amikor Richards legszívesebben ugyanezt tette volna Mickkel is. A helyzet faramuciságát csak fokozta, hogy a kettőjük közötti nézetkülönbség talán még sosem volt annyira szembetűnő, mint épp akkor, amikor új sikerszámuk, a Waiting on a Friend (Egy barátot szolgálva), Mick kissé szirupos megemlékezése a kettejük barátságáról, a boltokba került. Ha Keith valamelyik dalt komolyra akarta venni, akkor mérget lehetett venni rá, hogy Mick elripacskodja, és a csuklójára akasztott női táskával grasszál szenvelegve keresztül-kasul a színpadon, hadd üsse meg Keitht a guta. Richards úgy vágott vissza, hogy véget nem érő gitárszólóival magához ragadta a figyelmet, addig meg Mick füstölöghetett tétlenül a színpad szélén. Ezt az érzést Jerry Hall is nagyon jól ismerte, aki igyekezett jó képet vágni Mick legújabb csínytevéseihez ‒ a Jagger körül bódultan keringő tinédzserhad képviselői most már Mick kortársainak a lányai közül kerültek ki. Jagger a manhattani Xenon klubban és a Regine’sben szórakozott a tizennyolc esztendős Cornelia Guesttel, „az évtized felfedezettjével”, amúgy a társasági körök két titánjának, C. Z. és Winston Guestnek a bájos, szőke lányával. David McGough emlékszik rá, hogyan „ment neki és üvöltözött” Mick néhány fotóssal, amikor azok rajtakapták a párt hajnali fél hatkor a Carlyle Hotel halljában. (Később Guest a ruhásszekrényben válogatott éppen, amikor egyik barátnője kivett egy fekete lamédzsekit, és felpróbálta magára. ‒ Hú, de rohadt jó! ‒ tört ki a barátnőből. ‒ Naná hogy jó ‒ felelte neki Guest. ‒ Mické.

Jaggert ugyanígy feldúlta, amikor a paparazzik egyszer a Studio 54-ben hajnali négykor lekapták, amint a táncparketten éppen egy másik tizennyolc éves lányt, Gwynne Riverst ölelgeti. Gwynne még pelenkában volt, amikor Jagger először találkozott az édesapjával, az ismert művésszel, Larry Riversszel. Nem csoda, ha Mick szívből utálta a fotósokat, akik egyre jobban megnehezítették kalandozásait a fiatal nőkkel. McGough egyszer épp Paul McCartney érkezését készült lefilmezni a Kennedy repülőtéren, amikor észrevette, hogy a láthatóan erősen kapatos Jagger kiszáll az egyik repülőgépből, és elindul a várakozó limuzinja felé. Bár McGough meg a vele lévő másik filmes, Ron Galella is biztosították Jaggert, hogy igazán nem akarják feltartani, hiszen ők McCartneyra várnak, Mick csúnyán leteremtette őket: ‒ Szarok én a McCartneyra! Ki a picsa ez a Paul McCartney? Egy seggfej, annyi! ‒ Azzal rúgott feléjük egyet, összetörte Galella kameráját, és mint aki jól végezte dolgát, kitámolygott a limuzinjához. Hallnál végül betelt a pohár; torkig lett Mick kényszeres szoknyavadászatával, és bosszúból a lemenő napot követve elutazott egy nős, negyvenhat éves lótenyésztővel, Robert Sangsterrel. ‒ És mihez kezdjek, ha egyszer vége lesz Mickkel? ‒ magyarázta a helyzetét Jerry. ‒ Robert, ha akarja, megveszi kilóra. ‒ Ami azt illeti, Jerry fején találta a… nos… a kilót. Sangsternek összesen háromszáz telivér lova volt szétszórva Angliában, Írországban és Ausztráliában, mintegy négyszázmillió dollár értékben, és emellett valóban eltörpült Mick akkori „szerény”, negyvenmilliós vagyonkája. Micknek nagyon fájt ez ‒ megalázva érezte magát. Felhívta telefonon Jerryt, és Sangster szerint „úgy sírt, mint egy kisgyerek”. Végül aztán kibékültek, de Micknek egyvalamit ünnepélyesen meg kellett ígérnie: azt, hogy családot alapítanak. Hat hét sem telt belé, és Mick ott folytatta, ahol abbahagyta. Ezúttal egy Tina Turnerkoncertre ment a New Yorki Ritz Szállóba, ahol külön neki lefoglaltak egy VTP-asztalt a galérián. McGough úgy emlékezik vissza erre, hogy „Mick egy feltűnően szép ázsiai nővel ült ott. Jagger napszemüvegben volt, a nő keze meg a nadrágjában matatott. Az egész teremben mindenki őket bámulta.” Mick döntésének, hogy családot alapít Jerryvel, egészen váratlan következménye lett: eszébe jutott a lánya, Karis, akit felhívott a tizenkettedik születésnapján. Ez azt jelentette, mondta a könnyeivel küszködő Marsha Hunt, hogy Mick mégiscsak részt kér a lánya életéből. 1983-ban, mindössze néhány héttel Mick nagy csinnadrattával beharangozott, és messze a jelentőségénél nagyobb felhajtással megünnepelt negyvenedik születésnapja után (a New York Times, a Washington Post, a londoni Times és még a Wall Street Journal is egész hasábokat szentelt annak, hogy megemlékezzen erről a kulturális mérföldkőről), Jerry közölte Mickkel, hogy állapotos. Évekkel korábban már egyszer teherbe esett Bryan Ferrytől, de elvetette a gyereket, és az eset pokolian megviselte. Ezúttal azonban csak hat hónapos próbálkozás és számtalan manhattani, párizsi és londoni mesterséges megtermékenyítést végző szakorvosnál tett látogatás után fogant meg. Amikor megtudta, hogy áldott állapotban van, felhívta Mick egyik párizsi barátját, és megkérdezte, nem tudná-e kisegíteni egy új ruhatárral. Amire a barát, Yves Saint Laurent, felajánlotta, hogy tervez egy egész kismamaruha-kollekciót, kifejezetten Jerry számára.

Most, amikor Jerry már a hasában hordta a gyermekét, Mick minden riporternek azt nyilatkozta, hogy még kettőt szeretne tőle. Házasság? Nem, azt annyira nem… ‒ Szabályosan klausztrofóbiás leszek már a gondolatra is ‒ mondta Mick, hozzátéve, hogy a házasság intézményét „paragrafusízű, szerződéses porhintésnek” tartja. A barátainak viszont azt mondta, el tudná képzelni, hogy mégiscsak összeházasodjanak, feltéve, hogy Hall hajlandó aláírni egy házassági szerződést. Jerry azonban ‒ ellentétben Biancával ‒, legalábbis egyelőre, nem volt hajlandó előre lemondani a házasságból származó jogairól. Mick közben éppen azon volt, hogy kilépjen egy másik házasságból ‒, abból, amely Ahmet Ertegun Atlantic Recordsjához kötötte ‒ és a bombasztikus Nagy Varázsló, Walter Yetnikoff személyében új menyasszonyt válasszon. Yetnikoff a Columbia Records elnökeként (a céget később felvásárolta a Sony) többek között Bruce Springsteen felfedezésével szerzett nevet magának, de a legnagyobb húzása Michael Jackson korszakos nagylemezének, a Thrillernek a kiadása volt 1982-ben. A Stones mind a négy legutóbbi albuma elképesztő világsikert aratott, de a Thriller eladásait meg sem közelítették. Ez az album, amely hét jobbnál jobb, külön-külön is világsikerű dalt tartalmazott, harminchét héten át volt képes a listák első helyét megtartani, és negyvenmillió példányt adtak el belőle ‒ messze minden idők legnagyobb bevételt hozó hanglemeze volt. Mick tisztelte Michael Jackson teljesítményét. De tisztában volt azzal is, hogy a Thriller sohasem ért volna el ilyen világraszóló sikert, ha nem a megfelelő lemezkiadó hozza ki. Mick furcsamód az erő pozíciójából tárgyalhatott Yetnikoff-fal. Előadóként nem akadt párja; húsz évvel az után, hogy a dartfordi vasútállomás peronján öszszeakadt Keithszel, még mindig képes volt rá, hogy az izgalomtól remegő tinédzserhad szívében ‒ újabban már baby boomer generációs szüleikében is ‒ félelmet, szeretetet, dühöt, megvetést vagy éppen szexuális vágyakat ébresszen. Micknek sikerült az, ami senki másnak, hogy a botrányosságot sikkessé tegye. Mick ráadásul okos, számító és két lábbal a földön járó üzletemberként is megállta a helyét, nem hozhatta őt zavarba a szórakoztatóipar semelyik nagykutyája. A Stones és a Columbia Records között folyó tárgyaláson, amelyre a párizsi Ritz Hotelban került sor, ez hamarosan világossá is vált. Yetnikoff és Mick heves vitába keveredtek arról, jogában állna-e a Stonesnak, hogy ők válasszák ki készülő albumaikból azokat a dalokat, amelyekből kislemezt is szeretnének megjelentetni; a vita közben Mick egyszer csak elveszítette a türelmét, és felpattant. ‒ Mi a francot képzelnek maguk, rohadt hájfejű nagyokosok? ‒ üvöltött tárgyalópartnerei képébe. ‒ Mit ért maga ehhez? ‒ vágott vissza neki Yetnikoff. ‒ Különben is, kapja be! ‒ Bármilyen hihetetlen, Keith mindvégig a helyén maradt, és csak szótlanul szemlélte a körülötte dúló vihart. Hajnali háromkor Mick és Yetnikoff aláírták a lemezkiadás történetének legvonzóbb üzleti megállapodását: a Stonesnak járó huszonnyolc millió dollárról, és ‒ erről a társai mit sem sejtettek ‒ két, Mick által készítendő szólóalbumról. Amikor Keith később rájött Mick külön kis bulijára, elborult az agya. ‒ Azt hittem, szétrúgom azt a szemét kis valagát… Bánom is én, hogy ki ő ‒ mondja. ‒ Micsoda

pofátlanság személyes előnyt húzni egy Rolling Stones-szerződésből… Mindannyian úgy éreztük, hogy elárult bennünket. Hát ennyit ér a barátság? Mick a kritikát egyszerűen „kicsinyes féltékenységnek” tudta be, és azonnal nekilátott, hogy első szólóalbumához felsorakoztasson néhány húzós nevet, köztük Herbie Hancockot, Pete Townshendet és Jeff Becket. A She’s the Boss hat hónap alatt készült el jamaicai, New Yorki és londoni stúdiókban. Ideiglenesen még a munkát is háttérbe szorította, amikor 1984. március 2-án a New Yorki Lenox Hill kórházban megszületett Elizabeth Scarlett Jagger. Jerry boldogan büszkélkedett mindenkinek, hogy a három kiló hatvanhat dekával született csecsemőnek „a világ legcukibb szája van, akár a papájának”. Eközben a pár új, ötemeletes városi házában a Nyugati 81. utcában ‒ ahol a nappali márványpadlójába nagy kék betűkkel MICK volt bevésve, az egyik falat pedig teljes szélességben egy brit zászló takarta ‒ Mick egészen világosan leszögezte, szó sem lehet arról, hogy ő pelenkákat cserélgessen. Sem arról, hogy Jerry odahozza a csecsemőt kettejük közé az ágyba az éjjeli szoptatás idején. Hall anyatejének a szagától hányinger kerülgeti, jelentette ki. Amikor ezeket a nyalánkságokat elmesélte Michael Jacksonnak kettejük találkozásakor, amelyre a Helmsley Palace Hotel egyik lakosztályában került sor április közepe táján, a Kesztyűs Kezű őszintén elképedt. De továbbra is alig várta, hogy együtt dolgozhasson Mickkel. Jackson akkor már túl volt két nagy sikerű duetten, amelyeket Mick kortársával, Paul McCartneyval közösen készítettek el, a „Say Say Say” és a „The Girl Is Mine” című lemezeken, és úgy érezte, Mick vagányabb stílusa nagyon jól menne az egyik új, keményebb hangvételű dalához, a „State of Shock”-hoz. Mick elsőre kérette magát. ‒ Ott van neked az egész családod ‒ mondta Jacksonnak. ‒ Semmi szükséged rám. ‒ De Michael nem hagyta magát lebeszélni, és amikor a kettejük duettje, a „State of Shock” végül június 5-én mégiscsak megjelent, azonnal a harmadik helyre szökött fel ‒, ami igen jót tett Jagger önbizalmának, mert az utóbbi időkben kétségei támadtak, vajon viheti-e bármire egyedül, a Stonestól függetlenül is. Ami a kettejük együttműködését illeti ‒ nos, egyik sztár sem volt túlzottan elragadtatva a másiktól. Jackson szerint Jagger hamisan énekelt („Hogy az ördögbe lehetett belőle sztár egyáltalán?”), Mick pedig fitymálóan úgy nyilatkozott Michael tehetségéről, hogy az „súlytalan, akár a sörön a hab”. Mick, aki immár meg volt győződve róla, hogy ha kell, egyedül is boldogul, még a szokásosnál is arrogánsabban viselkedett, amikor az együttes tagjai összegyűltek az ősz végén Amszterdamban, hogy átbeszéljék a dolgaikat. Miután átmulatták Keithszel az éjszakát, a szállodába visszatérve Mick telefonon megcsörgette Charlie Watts szobáját. ‒ A dobosom az? ‒ kérdezte tőle. ‒ Mert akkor húzzál le ide, most rögtön. ‒ A mindig kínosan jól öltözött Watts belebújt a Saville Row egyik úri szabóságában készült elegáns, kétsoros öltönyébe, nagy műgonddal megkötötte Hardy Amies nyakkendőjét, felhúzta kézzel varrott Lobb-féle cipőjét, aztán leballagott Mick szobájába, és behúzott neki egyet. ‒ Charlie teljesen kiakadt ‒ mondja Keith. ‒ Akkora balhorgot nyomott be Micknek, hogy az estében fejjel belebukott egy füstölt lazacos tálba. Nem sok híja volt, hogy Mick kirepüljön az ablakon, pont bele a csatornába.

‒ Meg ne próbálj még egyszer a „dobosomnak”szólítani ‒ üvöltötte felháborodottan Watts. ‒ Te vagy az én kibaszott énekesem! Bár Keithnek is sűrűn viszketett a tenyere, hogy jól képen törölje Micket, végül sosem tette meg. ‒ Mi örömöm volna abban ‒ kérdezte ‒, ha felpofoznék egy gyáva kukacot? ‒ Többnyire beérte annyival, hogy kigúnyolja. Miután egyszer véletlenül rábukkant egy könyvre, amelyet egy Brenda Jagger nevű nő írt, Keith rájött, hogy halálra tudja bosszantani Micket, ha folyton Brendának szólítja. De azért voltak olyan pillanatok, amikor kettejük között is fizikai erőszakra került sor. Párizsban az együttes új albumán, a Dirty Workön dolgoztak éppen, és a vak is láthatta, hogy Jagger, akinek a figyelmét lekötötte a szólókarrierje, csak fél szívvel végzi a dolgát. Egy ponton Keith elveszítette a türelmét, torkon ragadta Micket, és ráüvöltött: ‒ Kinyírlak! Isten bizony, egy szép nap kinyírlak, baszdmeg! Jaggert nem nagyon rendítette meg a dolog. ‒ Ó, Keith már csak ilyen ‒ mondta nyugodt hangon az egyik kiadói főmuftinak, aki tanúja volt az incidensnek. ‒ Mindig úgy pattog, mint aki mindjárt felrobban, pedig a légynek sem tudna ártani. Ez éppenséggel ugyanúgy érvényes volt Mickre is, bár nem szerette volna, ha erről a lányai pasijai is tudomást szereznek. ‒ Ha majd felnő ‒ mondta egyszer Mick ‒, megtanítom Jadenek, hogyan tartsa távol magától az olyan palikat, mint én. ‒ Most, hogy Karis már tizenöt, Jade pedig tizennégy éves lett, Jagger imádta terrorizálni a fiúikat, akárhányszor látogatóba jöttek New Yorkba. ‒ Úgy gondolom ‒ mondta az a férfi, aki valaha minden szülő rémálma volt ‒, hogy az ember helyesen teszi, ha bátorítja az arra érdemeseket, és elriasztja a lányai mellől a seggfejeket. ‒ Jade szörnyen szégyellte magát apja nyilvános megjegyzései miatt, és megfogadta, bosszút áll: Mickből és Biancából nagypapát és nagymamát csinál. Az 1985 márciusában megjelent She’s tbe Bossból villámgyorsan platinalemez lett, és az egyik dala, a „Just Another Night” kislemezként is óriási sikert aratott. Az album népszerűsítésére készült másfél órás videóban Mick egy körülajnározott rocksztárt alakít (mi mást?), akit megtámad három transzvesztita. A megtámadottnak valamiképp sikerül úgy intim kapcsolatba kerülnie három üldözőjével, hogy közben a teljes harci dísze: a női paróka, a magas sarkú cipő és a tűzoltóautó-piros ruhája is rajta marad. A Julien Temple által rendezett filmet, amelyet később Running Out of Luckra kereszteltek át, azonnal videoforgalmazásba adták, és sosem került a mozik közönsége elé ‒ Rae Dawn Chong, Mick filmbéli partnere legnagyobb megkönnyebbülésére. ‒ Nekem igazán semmi kifogásom a szerelmi jelenetek ellen, ha ízlésesen vannak megcsinálva ‒ nyilatkozta Rae a film néhány zaftosabb jelenetéről, amelyekben Jaggerrel szerepel félreérthetetlen szituációkban. ‒ Csak sajnos ennek a videónak a jeleneteiről ezt nehéz elmondani. De Micknek sikerült elhallgattatnia a kritikus hangokat az 1985. július 11-i, zenetörténeti jelentőségű Live Aid koncerten nyújtott huszonöt perces, fantasztikus produkciójával. A koncertre, amely Bob Geldof, az ír Boomtown Rats együttes frontemberének a kezdeményezésére jött létre, a philadelphiai JFK Stadionban került sor kilencvenezres közönség és világszerte úgy 1,6 milliárd televíziónéző szeme láttára. Daryl Hall, John Oates és zenekara kíséretében Mick és Tina Turner először a „State of Shock”-ot énekelte el, majd átváltott az „It’s Only Rock ’n Roll”-ra. A forró hangulatú

duett legizgalmasabb pillanata akkor érkezett el, amikor Mick letépte Tináról a bőrszoknyáját, és alóla kivillant az énekesnő fűzője és fekete harisnyás lába. Aztán jött Jagger második hozzájárulása a Live Aid sikeréhez, amely egyúttal világpremier is volt: a David Bowieval közösen készített „Dancing in the Street” videó, amelynek ripacskodó, megbotránkoztatóan kétnemű hangvétele szöges ellentétben állt az előző produkcióval. Úgy tűnt, közös videójuk újra összehozta Jaggert és Bowiet, mert ismét egyre többször lehetett őket együtt látni a New Yorki és londoni éjszakai élet szórakozóhelyein. Bowie közben zűrös körülmények között elvált Angietől, levedlette glam rock imázsát, sőt színészként is sikerült komoly elismertségre szert tennie (a The Man Who Fell to Earth című film egyik szerepében és a Broadwayn játszott The Elephant Manben). Jagger és Bowie ‒ akik mindketten azt nyilatkozták az utóbbi időkben, hogy sosem voltak igazán biszexuálisak ‒ komolyan fontolgatták, hogy felújítják a Some Like It Hot (Van, aki forrón szereti) című filmet, amelyben pedig gyakorlatilag az elejétől a végéig női ruhában kellett volna játszaniuk. Bármily furcsának tűnhetett is ez a Jagger-Bowie-szövetség a külvilágnak, Jerry egy csöppet sem bánta. Éppen ellenkezőleg: Bowie Micknek pontosan azt a szabad idejét töltötte be, amit amúgy a kollégái barátnőinek, vagy éppenséggel tinédzser lányainak szentelt volna. Hall egyvalamire hajtott nagyon: szeretett volna Mrs. Jagger lenni. Már évek óta nem utazott el úgy, hogy egy műanyag gyűrűt és egy narancsvirágos fűzőt el ne csomagoljon ‒ arra az esetre, ha Micknek véletlenül kedve támadna az esküvőhöz. Hall már arra is kész lett volna, hogy ‒ ha csak azon múlik ‒ lemondjon minden házastársi jogáról. Úgy tűnt, ennél azért többre van szükség. ‒ A monogámiát ‒ vont vállat egyszer Mick ‒ nem nekem találták ki. ‒ Hall úgy döntött, kivárja az alkalmas pillanatot. ‒ Engem tulajdonképpen nem zavar, hogy így vagyunk ‒ nyilatkozta. ‒ Csak épp jobban örülnék, ha összeházasodnánk. Aztán még egy okkal szolgált Micknek, hogy komolyan fontolóra vegye a házastársi kötelék előnyeit. 1985. augusztus 28-án Jerry tizenkét órányi vajúdás után életet adott a háromkilós és tizenöt dekás James Leroy Augustin Jaggernek. Mick szinte végig ott volt mellette a szülőszobán, és fogta a kezét, de a döntő pillanatban majdnem elájult, és inkább a fal felé fordult, semhogy végignézze magát a szülést. ‒ Nagyon szeretem a lányaimat ‒ mondta a kedves apuka ‒, de semmi sem pótolja azt az érzést, amikor az embernek megszületik az első fia. Néhány hónap múlva valami egészen másból is sor került az elsőre, ami érthetetlenül váratott ilyen sokáig magára. Hosszú karrierje során a Rolling Stones soha sem kapta meg a Grammy-díjat ‒ egészen mostanáig, mert 1986-ban Eric Claptontól vehették át az életműdíjukat az ünnepségen. Jagger először attól félt, hogy az elismeréstől valóságos őskövületnek fognak hatni, de a díjátadás lehetővé tette, hogy hatalmas televíziós közönség előtt mutathassák be az új videójukat. A „Harlem Shuffle”, egy 1964-es Bob and Earl-dal feldolgozása nagy sikert aratott, akárcsak az új albumuk, a Dirty Work, amelyben a dal szerepelt. Szerették volna fenntartani a lendületet, ezért Richards meg a többiek is alig várták, hogy újabb koncertkörútra induljanak. Keith azt mondta, mivel a Columbiával kötött új

szerződésükben ez az első nagylemez, „hülyék lennének, ha nem állnának mögé minden erejükkel”. Mick azzal jött, hogy szerinte a társai egyáltalán nincsenek olyan fizikai állapotban, hogy turnéra menjenek. ‒ A Champs-Elyséesn sem tudnának átkelni ‒ gúnyolódott ‒, nemhogy végigcsináljanak egy koncertkörutat. ‒ De ha Micknek esetleg szólókörút járt a fejében, Keith nem hagyott kétséget a szándékai felől. ‒ Ha Mick turnéra indul nélkülünk ‒ mondta egy riporternek ‒, akkor elvágom a kurva torkát! Mint kiderült, Mick turné nélkül is szinte mindenütt ott volt, és többnyire Bowie társaságában. A Prince’s Trust koncertjén a londoni Wembleyben Diana hercegnőnek és Károly hercegnek énekelték a „Dancing in the Street”-et, megzavarták Prince nyitókoncertjét a Madison Square Gardenben, és Madonna wembleybeli koncertje után az énekesnőt kábították. (Madonna feltehetően nem emlékeztette Jaggert a Plaza Szállóban lefolyt korábbi találkájukra, amely után Mick éreztette vele, hogy mi a véleménye róla: „Gyűszűnyi tehetség, tengernyi ambícióba mártva.”) Mick híres barátai megkönnyítették a számára, hogy maga is elhiggye, egész jól elvan ő a Stones nélkül is. Amikor Jagger betöltötte a negyvenharmadik évét, a Londonban megtartott születésnapi partiján megjelent Sting, Tina Turner, Eric Clapton, a színésznő Faye Dunaway, Michael Caine ‒ és persze David Bowie ‒, hogy csak a lista töredékét említsük. Mick élvezte ezt a Stones nélküli új, izgalmas életet. ‒ Már nem vagyok tizenkilenc éves ‒ mondta. ‒ A Rolling Stones nem az egyetlen dolog az életemben. ‒ 1987 januárjában Jagger Barbadosra utazott, vitte magával Jerryt és a gyerekeiket is, hadd pancsoljanak a tengerben, amíg ő a következő szólóalbuma, a Primitive Cool felvételi munkáival van elfoglalva a sziget Blue Wave Lemezstúdiójában. Az album két dalában ‒ a „Shoot Off Your Mouth”-ban és a „Kow Tow”-ban ‒ Mick alaposan kiöntötte a szívét Keith haverjával kapcsolatban. Mick ezúttal sem dolgozhatott zavartalanul, most is közbeszólt egy narkóügy ‒ csak épp ezúttal nem ő, hanem Jerry volt a célpont, őt tartóztatták le és vádolták meg alaptalanul azzal, hogy hatvanezer dollár értékű marihuánát akart becsempészni Barbadosra. A vádat később ejtették, de Jerry azért előbb még nagy cirkuszt rendezett, és szemére vetette a helyi hatóságoknak, hogy kizárólag azért zaklatták, mert „amerikai, nő, híres és gazdag”. A Primitive Cool hiába kapott egekig magasztaló kritikákat („Miközben a Rolling Stones lassú tűzön fő, Mick Jagger nagy lángon forr” ‒ írta róla a USA Today), a sikerlistákon csak a negyvenegyedik helyig vitte. Micknek ez óriási csalódást okozott, de ahhoz nem volt elég, hogy hason csúszva visszakéredzkedjen Keithhez és a fiúkhoz. Sőt, inkább még jobban meg volt győződve róla, mint valaha, hogy szólókarrierje útjában éppen a Rolling Stoneshoz fűződő kapcsolata áll. ‒ Képtelen vagyok újra színpadra lépni velük ‒ nyilatkozta, félreérthetetlen célzással arra, hogy a Stonesszal töltött napjai meg vannak számlálva. ‒ Semmi szükségem ezekre a vén faszokra. Volt benne némi igazság. Bár az arcán alighanem több barázda volt, mint a lemezein, Mick kőkeményen megdolgozott azért, hogy jó erőben maradjon; így aztán ő volt az egyetlen Stone, aki nem őszült meg, nem volt nyúzott, és nem roskadt meg.

Mick kifogyhatatlan energiája még a legifjabb Jaggerre is mély benyomást tett. A húsz hónapos Jimmy Jagger, ahogy a televíziókészülékre tapadva egy Tarzan-filmet nézett, hirtelen sikongatni, fészkelődni és izgatottan hadonászni kezdett, amikor a képernyőn feltűnt Csita. ‒ Papa! ‒ visította boldogan a kicsi, és a képernyőre mutatott. Azokban az időkben Micknek nemcsak a Primitive Cool okozott csalódást. A következő hónapokban akadtak más kellemetlenségek is, például amikor lemondták a tervezett amerikai szólóturnéját, mert cseppet sem voltak biztatók az előzetes jegyeladások. Mick kedve akkor derült fel ismét, amikor 1988 áprilisában elindult élete első turnéjára Japánba, abba az országba, ahonnan közös narkós múltjuk miatt a Rolling Stonest negyedszázadon át száműzték. A százhetvenezer rajongónak, aki eljött nyolc szólófellépése valamelyikére, nem kellett csalatkoznia. Jagger tökéletesen a tudatában volt, hogy legalább olyan koncertélményben kell részesítenie a közönségét, mintha az egész Rolling Stones állna előttük a színpadon, ezért negyvenfős tánckart hozott magával, és a „Satisfaction”-höz tűz- és lávaesőt okádó vulkánok szolgáltak háttérdíszletként. A turné nyolcmillió dolláros bevételt hozott Micknek. A következő koncertkörútja, amelyre majd Ausztráliában kerül sor, húszmillió dollárral zár. Miközben Jagger színültig megtelt nézőterek előtt énekelt Sydneyben és Melbourneben, a kritikusok elragadtatott dicséretétől övezve megjelent Richards saját szólóalbuma, a Talk is Cheap is, a Richard Branson-féle Virgin Records gondozásában. Az album egyik dala, a „You Don’t Move Me” is pedzegette a Csillám Ikrek között dúló ellenségeskedést, de a lemez címadó dala már nyílt kirohanás a „kapzsi, nyomorúságos” Mick ellen. Jaggernek fájt, hogy Keith így nekitámadt, ezért leült, és megírta a „Mixed Emotions” című nótát, ami végül bekerült a következő Stones-nagylemezbe és a Top 5ba is. Lassacskán kiderült, a családban nem Mick az egyetlen, aki szeret sok pénzt keresni. Akkor tavasszal Jade bejelentette, hogy kimarad a gimnáziumból és aláír egy egymillió dolláros modellszerződést. Amikor Mick és Bianca egyaránt a sarkukra álltak, Jade végül meghátrált. Ettől függetlenül kirúgták az elegáns angol bentlakásos iskolából, mert rajtakapták, amint éjjel kettőkor kimászott a hálóterme ablakán, hogy a huszonegy éves fiújával randizzon. ‒ Az apám meg fog ölni! ‒ mondta Jade az iskolaigazgatónak. Nem egészen ez történt. Jade-et odarendelték a család Loire-völgyi châteaujába, ahol Mick és Jerry egy percre sem tévesztették szem elől, amíg aztán Firenzébe nem küldték, hogy művészettörténetet tanuljon. Jade az Olaszországba tartó repülőgépen megismerkedett egy fiatal képzőművészet szakos diákkal, Piers Jacksonnal, és ‒ apukája legnagyobb bosszúságára ‒ haladéktalanul belé is szeretett. Mick hasonlóan kínzó gondokkal küszködött az otthoni fronton is. Közeledett együttélésük tízedik évfordulója, és Jerry szerette volna, ha megkéri a kezét. De az évforduló elmúlt, és semmi sem történt, ezért Hall ‒ emlékezvén még Mick reakciójára, amikor megszökött Robert Sangsterrel ‒ úgy döntött, ismét kézbe veszi a dolgok irányítását. Egymillió dollárért eladta a nevét egy fürdőruhakollekcióra, finom figyelmeztetésként, hogy pénzügyileg meglehetősen független, és elkezdett ismert angol arisztokratákkal randevúzni.

Mick úgy tett, mintha nem érdekelné a dolog. Amikor Jerrynek felkínáltak egy kisebb mellékszerepet az óriási sikerű Batmanben, Mick még biztatta is. Mit lehet tudni, talán csak azért, mert élvezte volna végignézni, ahogy a gonosz Joker szerepét alakító Jack Nicholson sósavval lefröcsköli Jerry arcát. Néha úgy nézett ki, Mick kifejezetten szeretné, ha a kettejük kapcsolata békés maradna. Amikor Jerry a New Jersey állambeli Montclair színházában debütált William Inge Bús Stop című színdarabjában, Mick elment a premierre. Történetesen aznap volt a negyvenötödik születésnapja is. Mick halálra unta magát, így hát odafordult a barátnőjéhez, Liz Derringerhez, és megkérdezte, nincs-e nála egy kis marihuána. ‒ Nincs ‒ felelte neki Liz. Na és kokó? Az sincs. Mick egy pillanatig gondolkodott, aztán azt kérdezte: ‒ Akkor esetleg leszopnál? Ez, mondja Derringer, „ízig-vérig Mick-duma” volt. Az előadás utáni zártkörű fogadáson, amit a szereplőgárdájának tartottak, valaki hangosan megkérdezte a pártól, hogy mikor házasodnak össze. ‒ Jézusom, a h betűs szót ki ne ejtsétek! ‒ nyögött fel Hall. ‒ Én igazán próbálkozom. De nem lehetne valami másról beszélni? ‒ Mick csak a fejét csóválta, és mosolygott. De Micknek nemcsak Jerryvel akadt gondja ebben a kritikus időszakban, hanem a másik „párjával” is. Amikor bejelentették, hogy az újonnan létrehozott Rock and Roll Hall of Famebe (a Rock and Roll Legendák Dicsőségcsarnoka) az 1989. január 18-án rendezendő ünnepségen a Rolling Stonest is beveszik, azonnal elindultak a találgatások, vajon a Jagger-Richards-szerzőpárosi kapcsolat nem romlott-e meg végérvényesen. Mert ha ez a helyzet, akkor hol is lehetne az együttes feloszlását alkalmasabb helyen bejelenteni, mint éppen a Hall of Fame beiktatási ünnepségén. ‒ Erre ‒ nyilatkozta Mick ‒ nyilvánvalóan egyikünknek sem volt semmi szüksége. Jagger és Keith ‒ a köztük lévő ellentétek elsimítására tett utolsó kísérlet gyanánt ‒ az utolsó pillanatban megegyeztek, hogy Barbadoson találkoznak. A két férfi csak foghegyről köszöntötte egymást, és percek sem teltek belé, máris teli torokból ócsárolták egymást. Mégis, mire véget ért a nap, Richards kijelentette: „Olyan volt, mint a régi szép időkben.” A Csillám Ikrek már vagy az ötödik Jack Daniel’snél tartottak, és közben visítoztak a nevetéstől, ahogy végigsorolták a szörnyűségeket, amiket egymás fejéhez vágtak a dalaikban ‒ és persze a sajtóban. Mick egyik kedvence így hangzott: Riporter Keithhez: ‒ Mit gondol, mikor fogják abbahagyni a gonoszkodást egymással? Válasz: ‒ Ezt kérdezze meg a Gonosztól. A Hall of Fame beiktatási ünnepségét követően a Stones tagjai Barbadoson gyűltek össze. A Steel Wheels (Acélkerekek), a Stones három év óta első nagylemeze felvételekkel, keveréssel, tokkal-vonóval, mindössze tíz hét alatt készült el. ‒ Tényleg feltűnően simán ment ‒ ismeri el Mick is. ‒ Talán nem mondanám, hogy könnyen ‒ sohasem könnyű az ilyen munka ‒, de vitán felül jól ment minden. Ennél jóval rémisztőbb feladat volt egy újabb világkörüli koncertkörút összeállítása. Végül egy száztizenöt koncertből álló turnéban állapodtak meg, amelyre tizenhárom hónap alatt kerülne sor. 1989 júliusában a Rolling Stones beköltözött a Wykeham Riseba, ami eredetileg egy leányiskola volt a Connecticut állambeli csinos kis falucskában, Washingtonban, és elkezdték a próbákat. A helyiek nemsokára ismerősként

tekintettek Mickre, ha összetalálkoztak vele, amint hátrafelé fut valamelyik félreeső földúton ‒ ezt a trükköt, amely állítólag fejleszti a mozgékonyságot és a kitartást, Mick nemrég tanulta ‒, és cseppet sem lepődtek meg, ha Keith beugrott a vegyesboltba egy pakli cigarettáért. Több mint háromszáz riporter szorongott a New Yorki Grand Central Station peronján, amikor a Rolling Stones begördült egy matuzsálemi korú fékezőkocsi fedélzetén, és bejelentették a küszöbönálló Steel Wheels-turnét. Na, és mi a helyzet az eposzi méretekre duzzadt Jagger-Richards-viszállyal? ‒ Lemondtunk a mazochizmusról ‒ válaszolta Keith. Végül Micknek jutott a feladat, hogy véget vessen a sajtókonferenciának. ‒ Tessék, még egy utolsó kérdés ‒ szólt oda az újságíróknak. ‒ Aztán muszáj mennem, mert folyik a szemfestékem. A rajongók ilyet még sosem láttak. A torontói koncertszervező, Michael Cohl hallatlan összeget, hetvenmillió dollárt ajánlott a Stonesnak előre ‒ ötvenmilliót a tervezett jegybevételből és további húszmilliót a reklámholmik eladásából. A koncertek közönsége most már sok minden mást is vehet majd, nem csak reklámtrikókat és szuvenír katalógusokat, ráadásul a koncertek színhelyén kívül a nagyobb áruházakban is kaphatók lesznek a termékek. A Macy’s és a JCPenney nagyáruházakban külön Rolling Stones-„butikokat” hoztak létre, ahol Steel Wheels- vagy Rolling Stones-logóval ellátott hosszú ujjú pólókat, gördeszkákat és négyszázötven dolláros pilótadzsekiket lehetett kapni. Az éles szemű Mick minden egyes darabot jóváhagyott, mielőtt árusításba engedték volna. De legelsősorban az érdekelte, hogy magán az előadáson a nézők megkapják a pénzükért azt, amire befizettek. Közel négyszázfős műszakot kellett kiállítani ahhoz, hogy működtetni tudják a két, egyenként harminc méter magas „gigászi halálgyár” színpadképet, a négy generátor által táplált, 2,4 millió watt összteljesítményű lézereket, stroboszkópokat és a tűzijátékot ‒ hogy a kilencven méter széles tűzfalról már szó se essék. A színpadon szökdécselő, ugrabugráló, táncoló, peckesen fel-alá járó Jaggert a közönség feje fölé emelt óriás kivetítőkön is nyomon lehetett követni. Három órával és huszonhét dallal később Mickról szakadt a verejték ‒ és az elégedett vigyortól fülig ért a szája. Minden oka megvolt rá. A Steel Wheels kereskedelmi szempontból egészen fantasztikus eredményt produkált a Stones számára. Az amerikai turné száznegyvenmillió dollárt hozott a konyhára ‒ éppen dupla annyit, mint amennyit garantáltak ‒, és közben a nagylemez is kétszeres platinalemez lett. Mick és Keith örömmel vágták pózba magukat a Forbes magazin címlapfotójához, amelyen egyetlen szimpla kérdés volt olvasható: „Mihez kezdenek ezzel a tenger pénzzel?” A Rolling Stone magazin olvasóira, a rockzene igazi szerelmeseire ugyanilyen meggyőzően hatott az együttes teljesítménye. Óriási fölénnyel az Év Művészeinek és az Év Együttesének szavazták meg a Rolling Stonest, a Steel Wheels-turné pedig az Év Legjobb Koncertkörútja címet érdemelte ki. A turné utolsó koncertjét egyenesben közvetítette a New Jersey állambeli Atlantic Cityből az egyik (fizetős) televíziós csatorna; a közvetítést 13,5 millió háztartásban vették meg, ami világcsúcs nézőszámnak számít a fizetős műsorszórás történetében. „Nem vitás, a Rolling Stones ismét visszatért” ‒ írta a Time magazin címlapsztorijában Jay Cocks a banda újjászületéséről.

„Nézzék csak meg ezeket a fiúkat! Óriások, gólemek, vén szivarok… de még mindig tudják, mitől megy fel a pulzusunk.” Ezt senki sem tudhatta jobban Jerrynél, aki az egész turné ideje alatt rajta tartotta a szemét Micken. Jóllehet Hall a kis Elizabeth Scarlettel és Jamesszel mindössze pár méternyire állt tőle a színpadi bejáróban, Jagger akkor sem tudta megállni, hogy ki ne kezdjen Eric Clapton akkori, tizennyolc éves barátnőjével. ‒ Abban a szent pillanatban, hogy Clapton hátat fordított ‒ meséli az egyik műszakis ‒, Mick máris flörtölni kezdett a kiscsajjal. Jerry úgy tett, mint aki nem látja, de az ember önkéntelenül is megsajnálta. A Stones, minthogy már nem volt kitiltva Japánból, előbb átnevezte a Steel Wheelsturnét Urban Junglere (Nagyvárosi Dzsungel), aztán két hétig a tokiói Korakuen Csarnokban koncertezett ‒ ennek harmincmillió dollár volt a hozadéka. Utána pedig lehetett is indulni Európába, hogy végigjárják az ottani harminchét várost. Mire a teljes turné végére értek, Mick majd másfél esztendőn át alig találkozott Halllal. Mick azzal ünnepelte meg együttlétük tizenkettedik évfordulóját, hogy ajándékképpen egy százezer dolláros, szív alakú úszómedencét építtetett Jerrynek az asszony texasi farmján. Jerry nem tudta, mire vélje. ‒ Lefogadom, hogy megint csinált va1ami disznóságot… Mick egyet még biztosan nem csinált: nem kérte meg a kezét. De ezúttal komolyan vette, amikor az asszony megfenyegette, hogy elhagyja. Kiadta az ügyvédeinek, hogy készítsenek elő egy vaskézzel írt házassági szerződést, aztán Jerryvel és a gyerekekkel repülőre ült, és elmentek egy hathetes vakációra Indiába, Nepálba, Bhutánba, Thaiföldre és Indonéziába. 1990. november 21-én este hat óra körül Mick és Jerry örök hűséget esküdött egymásnak az egyik barátjuk dombtetőn álló házában, Bali egzotikus szigetén. A szertartást egy hindu szerzetes vezette le, aki szanszkrit nyelven mondta el az áldást, és sáfrányt kent a homlokukra. Aztán, miközben Jerry lefekvéshez készülődött, Mick állítólag a házigazda felesége után kajtatott. ‒ Rám ugrott, el tudod ezt képzelni? ‒ mesélte az asszony az egyik barátjának. ‒ Mick engem akart lefektetni a nászéjszakáján! Fényűző tengerparti házukban, a Stargrovesban Mustique szigetén aztán Mick egészen világosan asszonya értésére adta, hogy lényegében minden maradt a régiben. A nappalok, éppúgy, mint azelőtt, most is pancsolással teltek családi körben, vagy a helyiekkel piknikeztek a Macaroni-parton. De az estéket gyakran Mustique egyetlen éjszakai szórakozóhelyén, Basil bárjában töltötték, és ott Jagger cseppet sem zavartatta magát, ha más nők keltették fel az érdeklődését. Alig telt el néhány hét az esküvő óta, amikor egyik este Hall és a velük lévő társaság többi tagja végignézhette, amint Jagger egymás után táncoltatja meg igen kihívó taglejtéssel a bennszülött lányokat. ‒ Jagger egészen pofátlanul flörtöl ‒ mondta az egyik szemtanú, Stephanie Mansfield, az írónő. ‒ Végtelenül kínos az egész, de láthatóan Jerry eldöntötte, hogy nem csinál jelenetet. Hall azt is szó nélkül fogadta, hogy David Bowie egyszer csak betoppant új feleségével, az afrikai születésű Imannal. Úgy tűnt, Jerry nem veszi a szívére a Jaggert a korábbi Ziggy Stardusthoz fűző fura viszonyról még mindig keringő pletykákat, sőt úgy gondolja, az Imanhoz láthatóan erősen vonzódó Bowie akár még pozitív hatással is lehet a férjére. ‒ Ki tudja, talán ha látja, milyen boldogok ezek ketten ‒ vallotta meg egyik mustiquei szomszédasszonyának ‒, ő is felhagy a léhasággal.

Aligha. De egy darabig úgy tűnt, Micket jobban leköti, hogy átmenetileg megfeneklett filmes karrierjének ismét lendületet adjon, mint hogy az idejét a szoknyák után való futkosással töltse. Jagger és Bowie megpróbálták úgy eladni magukat, mint az új Bing Crosby és Bob Hope, még próbajátékra is sor került két filmkomédia, a Dirty Rotten Scoundrels (A Riviéra vadorzói) és az Ishtar szereplőválogatásán, de a szerepeket az előbbinél végül Steve Martin és Michael Caine, az utóbbinál Dustin Hoffman és Warren Beatty kapta. Micknek végül sikerült szerephez jutnia egy, a nem túl távoli jövőben, 2009-ben játszódó sci-fi thriller, a Freejack (Szabad préda) című filmben: a kegyetlen bandavezért játszhatta benne. A film, amelyben Emilio Estevez és Rene Russo is főszerepet játszott, végül éppoly csúfosan megbukott, mint annak idején a Ned Kelly ‒ a jegybevételekből mindössze a harmincmillió dolláros ráfordítás fele térült meg. Miközben Mick filmszínészi karrierje finoman szólva is botladozva haladt csak előre, a Rolling Stones furcsamód igazi kasszasikernek örülhetett a szélesvásznon ‒ már tudniillik a nagyon-nagyon széles vásznon. A Steel Wheels/Urban Jungle-turnéjukról Berlinben, Torinóban és Londonban forgatott IMAX-film mind a közönség, mind a kritikusok körében igén meleg fogadtatásra talált, amikor 1992-ben bemutatták. Ennek fényében nincs mit csodálkozni, hogy a Virgin Recordsszal nemsokára megkötött, három nagylemezre szóló, negyvenötmillió dolláros szerződésük a lemezkiadás történetének legnagyobb összegű üzletkötése. ‒ Mick zseniális üzletember, aki többet tud erről az iparágról, mint bárki ‒ mondja Ahmet Ertegun, aki nem is álmodhatott róla, hogy akár megközelítően annyit ajánljon, mint a Virgin. ‒ Kőkemény tárgyalófél, ravasz, és van szeme az apró betűs részekhez is. Az a lemezkiadó-vezér, aki alábecsüli őt, címeres ökör. Nem vitás, Jagger mindig is a szimultán végzett többféle tevékenység mestere volt. Az előző évi Urban Jungle-turné egyik koncertjén kiszúrta régi haverját, Eric Claptont, aki egy huszonhárom éves modellel, Carla Brunival jött el. A Pirelli gumiabroncsbirodalom egyik örököseként Bruni minden olyan tulajdonsággal rendelkezett, amit Jagger mindig is keresett a nőkben: elképesztően szép volt, fiatal, saját vagyonnal (évi négymillió dolláros jövedelemmel a modellkedésból, plusz az örökségi részesedése), és ami ennél is fontosabb: rocksztár volt a barátja. ‒ Tudtam, hogy Carlára bukni fog ‒ mondja Clapton, aki még nagyon jól emlékezett rá, miképpen próbálta Jagger elhódítani tőle ‒ sikertelenül ‒ az exfeleségét, Pattie Boyd Harrison Claptont. Könyörgött is neki, hagyja békén Carlát. ‒ Mick, kérlek ‒ esedezett neki Clapton ‒, most az egyszer ne. Most tényleg szerelmes vagyok. ‒ De néhány napba sem telt, és megkezdődött az, amit Clapton „a kettejük titkos viszonyának” nevez. ‒ Miután Carla két megbeszélt randinkra sem jött el, felhívott az a csaj, aki bemutatott minket egymásnak, és elmondta, hogy Carla Mickkel jár, és a dolog komoly. Clapton teljesen magába roskadt. ‒ Mick és Carla valósággal a rögeszmémmé váltak, és képtelen voltam őket kiverni a fejemből az év hátralévő részében ‒ mondja Clapton. ‒ Voltak egészen borzasztó pillanatok is, amikor vendég fellépő voltam néhány Stoneskoncerten, és tudtam, hogy Carla ott bujkál valahol a háttérben. ‒ (Claptont néhány hónappal később még sokkal nagyobb megrázkódtatás érte, amikor a négyéves kisfia,

Conor, 1991 márciusában kizuhant az egyik New Yorki felhőkarcoló 53. emeletén lévő lakásuk ablakából, és halálra zúzta magát. Ez a tragédia ihlette meg Claptont a Grammydíjas „Tears in Heaven” című dala megírására.) Jerrynek is fülébe jutottak az Urban Jungle-turnéról keringő pletykák, de nem vette komolyan Carlát, úgy gondolta, ő is csak a szokásos groupiek egyike. De amikor még egy év múlva is cikkek jelentek meg a sajtóban a viszonyról, jelezve, hogy az ügy elég komoly, Hall ráparancsolt Mickre, hogy azonnal fejezze be. Mick ehelyett dühösen elrohant hazulról. Jerry most meg egy bocsánatkérő levelet írt neki, mert attól félt, talán ezúttal messzebbre ment a kelleténél. Úgy tűnik, a terv bevált. Három nappal később egy arra járó turista együtt látta Jerryt és Micket a barbadosi Crane Beach Hotel bárjában, amint békésen koktéloznak. Megcsókolták egymást, aztán felálltak, hogy távozzanak. A turista észrevette, hogy ottfelejtettek egy borítékot az asztalon, és úgy döntött, belekukucskál: Ó, te drága Mick… annyira sajnálom, hogy féltékenykedtem… Pedig az egész világon senki sem számít nekem rajtad kívül… Kérlek, ne tagadd meg tőlem a szerelmedet. Megígérem, olyan szabad leszel, amilyen csak akarsz, és nem fogom bánni, ha más lányokat is megkefélsz. Majd én is lefekszem más lányokkal, meg te is… Egész lényemmel tisztellek, csodállak és szeretlek, bízom benned, és szükségem van rád. Tudom, hogy zseni vagy [sicc!]… Imádok baszni veled… És nincs más vágyam, mint hogy én legyek az első számú csajod. SZERETLEK! Szerelmed, Jerry Úgy tűnik, Jerry őszinte bocsánatkérése érzékeny húrokat pendített meg Mick lelkében, mert azonnal legombolt négymillió dollárt a Downe House-ért, azért a huszonhat szobás, hófehér, György korabeli kis palotáért, amely Richmondban, London zöldövezeti kertvárosában, a Temze partján állt. Miközben Jerry nekiállt, immár a harmadik gyermekükkel a hasában, hogy kicsinosítsa a család legújabb szerzeményét, Mick úgy döntött, szaván fogja a feleségét. Bár időközben Bruni, akinek láthatóan azt súgták az ösztönei, hogy Hallnak jobbak az esélyei ebben a játszmában, mint neki, fokozatosan hozzálátott, hogy megváltoztassa az addigi „mindent egy lóra” taktikát. Épp akkor ért véget egy rövid románca Dimitri jugoszláv trónörökössel, és máris Donald Trump, a morc New Yorki ingatlancézár társaságában látták. Később ugyan Trump elismerte, hogy Bruni „reménytelenül bele volt esve” Jaggerbe, Carla állítólag mégis felajánlotta neki, hogy elhagyja Micket a kedvéért, ha ő is hajlandó ejteni az akkori menyasszonyát, Maria Maplest. ‒ Carla állandó telefonálgatásai az agyamra mentek ‒ mondja Trump. ‒ Mindenáron rá akart venni, hogy szabaduljak meg Mariától, amire amúgy már én is gondoltam, de ő csak nyomatta, és a lelki zsarolás minden trükkjét kipróbálta rajtam. Ha visszagondolok, azt kell hogy mondjam, Carla olyan nő, akit még kedvelni sem olyan könnyű. 1992. január 12-én három és fél kilóval megszületett Georgia May Ayeesha Jagger. Másnap reggel Mick már repülőgépen ült, úton Thaiföld felé, ahol Brunival bejelentkeztek Phuket fényűző Amunpuri Szállodájának 15-ös számú villájába.

Bejelentkezéskor a meglehetősen szűkszavú (ám távolról thainak hangzó) „Someching” nevet adták meg. Jerrynek valahogyan sikerült Mick nyomára bukkannia. ‒ Kivel mentél oda? ‒ követelte a választ. ‒ Carlával vagy? ‒ Mick letagadta, de ez még sovány magyarázat volt arra, miért nem a felesége mellett van. ‒ Egy férfinak a felesége mellett van a helye, amikor az éppen gyereket szült neki! ‒ emlékeztette Hall. Mick más véleményen volt. A következő néhány nap azzal telt, hogy Carlával a tengerparton sétáltak, a villa saját úszómedencéjében pancsoltak, esténként pedig Phuket éjszakai szórakozóhelyeit járták. ‒ Összeölelkezve táncoltak és csókolóztak ‒ emlékezett vissza az egyik mulató pincére. ‒ Mindketten agyonfogdosták egymást. Meg sem kíséreltek diszkréten viselkedni. Brunit megnyugtatta, hogy Hall immár nem jelent komoly veszélyt, és a barátnőinek azzal dicsekedett, hogy a negyvennyolc éves Mick („a pasim”) „elképesztően jó az ágyban. Nagyszerű szerető, pláne egy öregemberhez képest.” A sajtónak viszont szemrebbenés nélkül hazudott, és felháborodottan tagadott mindent. ‒ Alig ismerem azt az embert. Ugyan, micsoda képtelenség. Nem is értem, honnan veszik. Lehet, hogy valaki eljátszotta, hogy én vagyok. Nem mintha Bruninak ez lett volna az első zűrös története. Egyszer a lakására kiküldött riportert, aki azért jött, hogy meginterjúvolja, félmeztelenül fogadta. A hosszas kérdezz-felelek hátralévő részében Bruni tett néhány tétova kísérletet, hogy fedetlen mellét két doromboló sziámi macskája, Betty és Mitzy valamelyikével eltakarja. ‒ Halálra untat a monogámia ‒ nyilatkozta egyszer egy másik újságírónak. ‒ Jobban szeretem a poligámiát és a poliandriát. ‒ A poliandria a férfi többnejűség női változata. Az Angliában magára hagyott Jerry, aki egész nap a kis Georgia Mayjel volt elfoglalva, őszintén bánta már, hogy szabad kezet adott Micknek. Egyszer sikerült elkapnia Bruni egyik Micknek szánt üzenetét, és megmutatta Keithnek. Az üzenetet titkosírással írták, bár a kód nem volt túl bonyolult; rögtön olvashatóvá vált, amint Jerry a papírlapot a tükör elé tartotta. Bruni Micknek küldött üzenetében az állt: „Örökké a szeretőd leszek.” ‒ Kis híján idegösszeomlást kaptam… A lelkemet is kisírtam, amikor Mick meglógott Carla Brunival ‒ nyilatkozta egyszer később Jerry. ‒ Hányingerem volt. Hogy lehetett velem ilyet tenni? ‒ Amikor Hall újból kérdőre vonta Micket, az megint elviharzott. Akkor Hall felhívta Brunit. ‒ Hagyd békén a páromat! ‒ mondta Carlának, aki persze rögtön lecsapta a telefonkagylót. Brunit láthatóan nem érdekelték Hall problémái. Jerry egyik délután éppen Georgia Mayt szoptatta, amikor megszólalt a telefon. Hall ezúttal megpróbált józanul a lelkére beszélni férje pillanatnyi kedvesének. ‒ Értsd meg, itt egy családról van szó ‒ magyarázta Jerry Carlának ‒, és három kisgyerek jövőjéről. Jerryt „szörnyű szomorúság” kerítette hatalmába, de esze ágában sem volt egyszerűen tudomásul venni, hogy a házassága szétesőben van. ‒ Semmi nem tesz olyan jót az alakomnak, mint a szeretkezés ‒ nyilatkozta pajzánul egy francia riporternek, pedig akkoriban már egy pszichiáterhez jártak házassági tanácsadásra. ‒ Ezért utálom, amikor Mick hosszú időre elutazik. De nekem elhiheti, hogy amikor végre hazajön, mindig bőségesen bepótoljuk a mulasztást.

Úgy tűnt, Mick az egyetlen fél, akit ez az egész dráma hidegen hagy. Amikor ismét Hall társaságában végre visszaérkezett Franciaországba, Mick számára a következő néhány hónap azzal telt, hogy a La Fourchetteben hétvégi partikon látta vendégül arisztokrata haverjait. Az utóbbi időben divatossá vált hőlégballonos sétarepüléseken kívül Jaggerék a francia vidékre szervezett lovaglótúrákkal és a Loire folyó partjára telepített piknikebédekkel szórakoztatták a vendégeiket. Aztán ott voltak a társasjátékok, az ostábla meg a különféle szójátékok, bár népszerűségben egyikük sem vetekedhetett az egyszerű beöltözősdivel. ‒ Elég, ha mindenki nőnek öltözve jön le vacsorára ‒ mondta az egyik vendég ‒, és máris nagyszerűen szórakozunk. ‒ Ezt a figurát senki sem élvezte jobban Micknél, akit egyik este Madonnának öltöztettek: fekete hálós harisnyanadrágba bújtatták, szőke parókát és kúpos melltartót adtak rá. Mick és Jerry júniusban visszautaztak az Egyesült Államokba, hogy ott lehessenek Karis diplomaosztó ünnepségén a Yale Egyetemen. Mick életében újabb mérföldkő következett ‒, ami történetesen éppen Hall születésnapjára esett ‒, amikor húszesztendős lánya, Jade, aki a barátjával, Piers Jacksonnal egy angliai farmon élt, otthon szüléssel egy kislánynak adott életet. A Jagger-klán legújabb tagja az Assisi nevet kapta. Mick, a negyvennyolc éves nagypapa, semmi jelét sem adta annak, hogy lassítani akarná a tempót. Most, hogy a Rolling Stones a Sonytól átszerződött a Virgin Recordshoz, Mick úgy döntött, a következő szólóalbumát Ahmet Ertegun Atlanticjával adatja ki. Los Angelesbe utazott az új album, a Wandering Spirit (Vándor lélek) előkészítő munkáira, és ezzel önkéntelenül is igazolta, hogy ő maga az a vándor lélek. Napok múlva máris lencsevégre kapták egy újabb modell társaságában ‒ ezúttal a kecses kis huszonkét éves kaliforniai lány, Kathy Latham volt a szerencsés. Hamar kiderült azonban, hogy Jagger fantáziáját még jobban beindította Latham barátnője, a magas, szőke, erősen Jerry Hallra emlékeztető, huszonhét éves Melissa Behr. Mick számára még csak fokozta Behr vonzerejét, hogy a rocker Charlie Sexton barátnője volt. Jerryt nem izgatta különösebben sem Latham, sem Behr, annál inkább egy újonnan felbukkant sötét hajú, „titokzatos nő” ‒ majd mindenki úgy gondolta, hogy csakis Carla Bruni lehet, aki ismét meg-megjelent Kaliforniában a Mick körüli társaságban. A helyzet azon az őszön végképp kiéleződött Hall és Bruni között, amikor mindketten Párizsba utaztak fotózásra, és véletlenül összefutottak a Ritz Hotel halljában. Hall a beszámolók szerint lekurvázta Brunit, aztán ráüvöltött. ‒ Miért nem bírsz végre leszállni a férjemről? ‒ Akkor mondd meg a férjednek ‒ felelte neki dölyfösen Bruni ‒, hogy ő szálljon le rólam! ‒ Ami pedig a Jerryről szóló véleményét illeti, arról azt nyilatkozta: ‒ Senkinek sem árt, ha megtanulja, hogy nem ildomos a nyilvánosság előtt kiteregetnie a szennyesét. Lehet, hogy Texasban ez finom, úri viselkedésnek számít, szerintem viszont ez a magatartás minden diszkréciót és eleganciát nélkülöz. Mire a londoni napilap, a Daily Mail riporterének sikerült Jerryt mikrofonvégre kapnia a Thierry Mugler divatbemutatón, ahol manökenként szerepelt, addigra Hall már bedobta a törülközőt. ‒ Igen, a hír igaz ‒ ismerte be. ‒ Szétköltöztünk, és alighanem el is fogunk válni. Túl sok mindent viseltem el az elmúlt évek során, nem mehet így tovább. Szeretnék végre nyugodt életet élni. ‒ A későbbi interjúkban azt is belátta, hogy a

folytonos félrenézésért, abban a reményben, hogy Mick egyszer majd megváltozik, súlyos lelki árat fizetett. Nincs annál megalázóbb, mint amikor az ember annyira szeret valakit, hogy még a hűtlenségeit is megbocsátja ‒ mondta Hall. Keith, akinek a házassága Patti Hansennel tíz év után is kitűnően működött, nyilvánosan is felszólította Micket, hogy „térjen észre”. Tudják, hogy van ez… ahogy a használtautó-katalógus mondja… ötven körül már zörög kicsit a karosszéria, és a motor is rángat néha. Keith jó nyomon járt. Mick a tudósítások szerint megmondta Carla Bruninak, hogy addig négyezer nővel feküdt már le. Barátja tanácsától teljesen függetlenül, Micket riasztotta, hogy belemenjen egy költséges válásba. Az is igaz, hogy a házasság törvényes volta a kezdetektől fogva kérdéses volt; nem sokkal a Bali szigetén lezajlott szertartás után megkereste őt a hindu szerzetes, aki összeadta őket, és azt mondta neki, a házasság érvénytelen, mert nem kapta meg Jaggertől a szükséges iratokat. Mick maga sem tudta biztosan. Ha azt kérdezték tőle, legális-e a házassága, rendszerint azt felelte: „Kérdés, mit jelent az, hogy valaki házas… Amúgy meg azt hiszem, igen.” Ettől persze Mick még pontosan tudta, hogy akár így, akár úgy, Jerryvel élettársi viszonyban él, és aligha valószínű, hogy tizenöt évi kapcsolat után az asszony csak úgy kisétáljon, és ne követeljen legalább egy nyolc számjegyű összeget. Négy nappal az után, hogy a lapokban megjelent a különköltözésük híre, Mick telefonon felhívta Jerryt, és könyörgött neki, hogy fogadja vissza. Ez meg is történt ‒ bár Jerry ezt hamarosan nagyon megbánta. Eközben Párizsban a rendes körülmények között mindig jókedvű Bruni vigasztalhatatlan volt. ‒ Azt hittem, sosem heverem ki ‒ emlékezik vissza. ‒ Minden reggel iszonyú leverten ébredtem. Úgy éreztem, soha többé nem szeretek bele másba. Amikor az embernek sajog a szíve, úgy érzi, a fájdalom örökké fog tartani. Egy házasemberrel való hosszas kapcsolat kész tragédia. Biztos út vezet tőle a kétségbeeséshez és a keserűséghez. Most, hogy a házassági mizéria pillanatnyilag lekerült a napirendről, Jagger önmaga démonaival viaskodott, és a Primitive Cool körüli gondok tanulsága után azon töprengett, vajon megvannak-e benne mindazok a tulajdonságok, amelyek nélkülözhetetlenek egy sikeres szólókarrierhez. A Wandering Spirit albumban, amelyben Lenny Kravitz vendégként háttérvokált énekelt, a basszust pedig a Red Hot Chili Peppersból kölcsönkért Flea játszotta, Mick már megpróbálkozott vele, hogy visszatérjen a rockzenéhez és az R&B gyökereihez. És ez a stratégia be is vált. Micknek ez a harmadik szólóalbuma nemcsak kereskedelmileg teljesített kiválóan, hanem a kritikusok is évek óta a legjobb munkájaként üdvözölték. A Wandering Spiritből, ömlengett Karen Schoemer a New York Timesban, „több őszinte élvezet árad, mint amennyit a Stonesnak összesen sikerült összehoznia az évek során. Mintha Mr. Jagger végre beismerné, hogy hosszú út áll mögötte.” Az immáron helyreállított önbizalmú Jagger belement, hogy ismét munkához lásson a csapat. Keith és Mick megint megállapodtak, hogy Barbadoson találkoznak, ha már egyszer bevált, hiszen az előző alkalommal kettejük közt ott létrejött tűzszünet elég

hosszúnak bizonyult ahhoz, hogy létrehozzák a Steel Wheelst. És a rövid tartózkodás alatt ki is találhatnák a következő albumuk címét. Keith leszaladt cigarettáért a helyi boltocskába, de útközben egy lefolyóban rábukkant egy girhes kóbor macskára. Keith hazavitte a macskát, és mert mély benyomást tett rá a kiscica túlélőképessége, elnevezte Voodoonak. Azt a teraszt pedig, ahol a cicának almot készített, „Voodoo Loungenak”. Új albumuk, a Voodoo Lounge felvételi munkái során a Stonesnak újabb problémával kellett szembenéznie: ötvenhat éves basszusgitárosuk, Bill Wyman úgy döntött, hogy kiszáll az együttesből. Jagger nagy körültekintéssel látott neki, hogy gondoskodjon Wyman pótlásáról, mondta a Stones egyik régi technikusa, „mert semmiképp sem szerette volna, hogy valami rocksztárpalánta kerüljön a csapatba, aki esetleg fölé kerekedhet, vagy aki mellett a többiek túl öregnek néznek ki”. Végül Darryl Jones, a mokány afroamerikai basszusgitáros mellett kötöttek ki, aki a szakmát a nagyszerű Miles Davis dzsesszzenekarában tanulta, és aztán többek között olyan hírességekkel turnézott, mint Madonna, Peter Gabriel, Cher, Eric Clapton és Sting. Jonesból, becenevén „Csócsiból” nem csináltak teljes jogú Stones-tagot, csupán fizetett alkalmazottként vették fel, és ez így is maradt a következő húsz esztendőre. A Stones elkezdte a Voodoo Lounge felvételi munkáit a dublini Windmill Stúdióban, de nem kellett rá sokat várni, és Mick meg Keith megint egymás torkának ugrottak. Az egyik veszekedést az váltotta ki, hogy Keith tréfálkozva letolta Micket, amiért eljátszott néhány gitárszólót. ‒ Ebben a bandában csak két gitáros van ‒ tört ki Richards és te nem vagy egyikük sem. ‒ Ettől aztán elszabadult a pokol, mindketten teli torokból üvöltöttek egymással, és előjött az évek során felhalmozódott összes sérelem ‒ Keith kábítószer miatti beszámíthatatlansága, Marianne Faithfull és Anita Pallenberg, Mick suttyomban készített szólólemezei, meg hogy Keith elárulva érezte magát ‒, közben mindenki más, zenészek, hangtechnikusok és a stáb többi tagja csak feszengve hallgattak a porond szélén. Don Was producerre várt a feladat, hogy létrehozzon egy törékeny békét. Az alatt a hat hónap alatt, amíg a Voodoo Lounge nagylemez elkészült, Mick és Keith mindössze egyszer váltottak szót egymással a stúdión kívül ‒ akkor is merő véletlenből, pusztán mert Keith, aki jeget akart rendelni a konyháról, a telefonja gyorstárcsázó gombjai közül tévedésből rosszat nyomott meg, és a hívás Micknél csörgött ki. ‒ Az ember azt hinné, hogy ezek munkán kívül is nagy haverok ‒ mondta Was. ‒ Pedig erről szó sincsen. Kizárólag akkor beszélnek egymással, ha okvetlenül muszáj, és ez elképesztő. Mick és Keith egyetlenegyszer jöttek össze, az album munkálatainak úgy a félideje táján, amikor mindkettőjüket beiktatták a Dalszerzők Dicsőségcsarnokába. De abban a szent pillanatban, hogy New Yorkban az ünnepség véget ért, ki-ki ment a saját dolgára. Mick és Keith az év júliusában találkoztak újra a Mick ötvenedik születésnapjára rendezett nagyszabású ünnepen. Jerry elszántabb volt, mint valaha, hogy fenntartsa a látszatot, miszerint Jaggeréknél minden a legnagyobb rendben van, ezért aztán kibérelt egy a nyári szünet miatt üresen álló londoni tanárképző főiskolát, és ott rendezett a férje tiszteletére a „Bastille napja” témára egy kosztümös bankettet. Az ünnepségre Mick szőkébb baráti köréből több mint háromszázan jöttek el, és mindenki korhű jelmezt viselt, a kitalált Madame Defargetól Robespierre-en át Marie Antoinetteig.

Függetlenül attól, hogy ez a bankett meg további két ötvenedik születésnapi megemlékezés összesen mintegy félmillió dollárt emésztett fel, Mick igyekezett fél évszázados évfordulója jelentőségét, amennyire csak lehet, bagatellizálni. ‒ Én nem helyezek túl nagy súlyt ezekre az állítólagos mérföldkövekre ‒ nyilatkozta. ‒ Veszélyes túl sokat foglalkozni velük. Úgy értem, amíg az ember hozza a formáját… Mindkét Csillám Iker ott volt Los Angelesben is, hogy megosszanak egy emlékezetes pillanatot. 1994. január 17-e reggelén a northridgei földrengés lesújtott Kalifornia déli részére, s a nyomában ötvenhét halott, nyolcezer-hétszáz sebesült és húszmilliárd dolláros anyagi kár maradt. Az év májusban a Stones J. F. Kennedy mahagónifa testű elnöki jachtjával, a Honey Fitzcel kötött ki a New Yorki 60-as mólónál, és ott mutatták be a Voodoo Loungekoncertkörút terveit. ‒ A pénz miatt csinálják? ‒ kérdezte tőlük az egyik riporter. ‒ És mi a helyzet a rengeteg sörrel, meg a szép lányokkal odalent? ‒ felelte neki Mick, és arcára kiült lefegyverző, fültől fülig érő vigyora. ‒ Úgy értem, annyi minden más is van a pénzen kívül. Jagger lassanként unta már a rengeteg újságcikket, amely mind arról írt, hogy ő micsoda nagyszerű üzletember. ‒ Szerintem az emberek nem tudják könnyen elfogadni, hogy lehet valaki jó előadó és egyúttal tehetséges üzletember is ‒ mondta egyszer Mick Ertegunnak. ‒ Nekem éppen elég, ha a népek tudják, hogy én egy kurva jó előadóművész vagyok. Érted, Keithnek nem kell ezzel a szarral foglalkoznia. Engem mindenki Scroogenak néz, Keith meg az igazi művész. Őt bezzeg mindenki szereti. A Stones a nyár nagyobb részét próbával töltötte egy magánfiúiskolában Torontó egyik külvárosában. Évek óta először fordult elő, hogy Mick és Keith nagyszerűen kijöttek egymással. ‒ Nekem úgy tűnik, Mick tízszer kiegyensúlyozottabb, mint régen ‒ mondta Richards ‒, és most tényleg az együttes az élete. Meg aztán… valahogy már nem játssza az agyát, hogy ő a nagy sztár, meg minden, mert én attól voltam mindig kiborulva. Ez tetszett Jaggernek. A Voodoo Lounge-turné előkészületei még az olyan sokat látott veteránokat is próbára tették, mint a Stones. A Steel Wheels/Urban Jungle hatalmas színpadképeinél is nagyobb, űrállomásra emlékeztető díszlet készült, és jóval bonyolultabb különleges effekteket terveztek (az egyik egy gigászi méretű kivetítő volt, ami ‒ a korábbi két kisebb kivetítőt kiváltva ‒ majd integrálódik a színpadi látvánnyal). Micket ez a kihívás csak még jobban feldobta. ‒ Nagyon szívesen csinálom meg az eddigi legnagyobb showt ‒ magyarázta ‒, de nem az üzleti része érdekel, hiába vádolnak ezzel, hanem a showt a semmiből megcsinálni, az izgat. Nekem az az üzleti siker, hogy ezt itt képesek vagyunk létrehozni. ‒ Persze volt azért még más is. ‒ És aztán a színpadképből jönnek az újabb ötletek: megtervezzük a trikókat meg a többi holmit is, hadd nézzen ki jól. Mert higgye el nekem, ha az ember nem száll bele minden részletbe, akkor majd valami vancouveri cég csinálja, persze pocsékul. „Tetszik az a trikó, Mick? Tudod, az a fekete a kinyújtott nyelvvel.” A Voodoo Lounge-turné, amelyet a Budweiser szponzorált és a VH1 és az MTV csatorna reklámozott éjjel-nappal, 1994. augusztus 1-jén kezdődött a washingtoni Robert Kennedy Stadionban tartott nyitókoncerttel. A Rock ötvenéves Nagypapája huszonhét számon vezette át a Stones-csapatot a mára már megszokottá vált szürreális-

nagyvárosi színpadképben ‒ benne a felfújható monstrumokkal, a vakító pirotechnikai effektekkel és a világégés utáni tájat ábrázoló díszletekkel, amelyek mintha az 1982-es klasszikus sci-fi, a Blade Runner (Szárnyas fejvadász) filmkockáiból kerültek volna oda. A koncert a „Not Fade Away”-jel kezdődött („Lassúval kezdem, mert ha nem vigyáztok, ez veszélyes ám, és még bajotok esik”), és a „Jumpin’ Jack Flash”-sel fejeződött be. A következő tizenhárom hónapban a Rolling Stones még százhuszonhárom koncertet adott, a varázslatot hat és fél millió néző előtt hozták létre estéről estére hat kontinens nyolcvanhat városában. A Voodoo Lounge 320 millió dolláros összbevételével felállították a koncerttörténet világrekordját ‒ legalábbis mindaddig, amíg ők maguk meg nem döntötték néhány évvel később. Ahhoz képest, hogy a pénz nem is érdekelte olyan nagyon, Mick ismét tanúbizonyságát adta különleges üzleti érzékének, amikor Bill Gates, a Microsoft elnöke megkereste őt egy váratlan ajánlattal. A Microsoft új Windows 95-ös operációs rendszerének volt egy Start gombja, és Gates, maga is megrögzött Stones-rajongó, azt akarta, hogy az új termék reklámjaiban a „Start Me Up” című Rolling Stones dal legyen az aláfestés. Így hát a Microsoft megkérdezte Micktől, vajon mennyit kérne ő és a nóta társszerzője, Keith Richards, a dal jogáért. Mick félig viccből mondott egy tökéletesen abszurd összeget ‒ tízmillió dollárt ‒, gondolván, hogy Gates ettől úgyis hanyatt vágódik. Nem vágódott hanyatt. Keithnek ez csak újabb adalék volt arra, hogy a Mickkel közösen írt dalok jogdíjai hogyan „fialják nekem a pénzt, még olyankor is, amikor alszom”. Hát igen, kétségtelenül sokkal többet, mintha nem Mick kezelte volna az ilyen ügyeket. ‒ Nem vitás, ravasz a hapsi ‒ ismerte el Richards is. ‒ Ezzel biztosan nem fogok vitatkozni. Bármilyen hihetetlen, Mick még mindemellett is talált időt a kedvenc szórakozására ‒ Hall legnagyobb rémületére. 1994. október 10-én este a Rolling Stones már a New Orleansi Louisiana Superdomeban tartott koncertjük végén járt, másnap mentek volna tovább Las Vegasba, amikor egy Micknek szánt telefaxüzenet véletlenül Jerry kezébe került. A faxot Carla Bruni küldte, és mindössze ennyi állt benne: „Nemsokára találkozunk az MGM Grandben.” Hall az első géppel elrepült Nevadába. Jóllehet Hall abban a meggyőződésben élt, hogy már rég megszabadult Brunitól, a lerázhatatlan olasz nő még évekig folytatta ezt a hol fellobbanó, hol megint kihunyó viszonyát Mickkel. ‒ Igen, volt egy kalandunk ‒ ismerte be végül Bruni. ‒ Én a húszas éveimben jártam, úgyhogy még nem akartam komoly kapcsolatot. ‒ Na és mi a helyzet azzal, hogy Claptonnal és Jaggerrel is „kalandozott”? ‒ Jól éreztem magam velük, meg hát érzelmi kérdés is volt ‒ mondja Bruni. ‒ És tanultam is tőlük, vagy talán inkább magamba szívtam sok mindent. Ha nem tanultam volna annyi mindent tőlük, akkor én is csak egy lettem volna a groupiek közül. Hall szempontjából nézve ez eléggé elhanyagolható különbség volt. Bruni azonban meg volt győződve róla, hogy nem ő az egyetlen oka a Jagger házaspár szétválásának. ‒ Mick körül annyi más nő is forgolódott ‒ mondja Carla. ‒ Nem hiszem, hogy én voltam mindennek az oka… Legalább tíz másik nője is volt.

Meg még egypár. 1995 márciusában a turné éppen Japánban járt, és Mick az Okura szállóbeli lakosztályában ült és pezsgőt szopogatott a huszonkét éves brit modell, Nicole Kruk társaságában, amikor berontott a testőre, és figyelmeztette, hogy Jerry jön, már a liftben van. Mick valósággal pánikba esett, hamar körbenézett a szobában, nincs-e valami árulkodó jele, hogy hölgytársaságban volt, aztán Nicollal együtt meglógtak a hátsó lépcsőn, épp amikor Hall betoppant. ‒ Én is szörnyen meg voltam ijedve ‒ mondja Kruk. ‒ Nem szívesen akadtam volna össze egy dühöngő Jerry Hall-lal. Nicole akkor egy hat hónapos modellszerződés miatt volt Japánban. Az egyik munkaadója, egy dizájner szólt a káprázatos barna lánynak, hogy Jagger okvetlenül „találkozni” szeretne néhány csinos fiatal nővel. Nicole bevállalta, nem mintha Stonesrajongó lett volna ‒ bár a mamája az volt. A szállodában, ahol Jagger „Mr. Brook” álnéven vette ki a lakosztályt, crème brüléet hozatott, és kiskanállal etette Nicolet („Szörnyen szexi volt, engem az anyámon kívül még soha senki sem etetett”), miközben a kanapén kényelmesen befészkelték magukat, és a Mrs. Doubtfire (Apa csak egy van) DVD-jét nézték. A filmben van egy jelenet, amelyben Robin Williamst kisminkelik egy idősebb hölgynek, és panaszkodni kezd, hogy az arcbőre „úgy lötyög, mint a Mick Jaggeré”. Kruk jót kacagott a bemondáson, de Micket felzaklatta az ügy, és jó erősen harapdálni kezdte Nicolet. ‒ Elég durva volt ‒ mondja Nicole. ‒ Úgy éreztem magam, mint egy darab hús. ‒ Amikor másnap a tükörbe nézett, tökéletesen elhűlt. ‒ Úgy néztem ki, mint akinek autóbalesete volt; a mellbimbóm vérzett, és pokolian fájt. ‒ Kruk végül beismerte, hogy bár szólt Micknek, hogy hagyja abba, végül ő is „izgalmasnak” találta az egészet. Ez volt az a pont, amikor Mick berángatta őt a hálószobába. ‒ Az egész szeretkezésből az arca maradt meg leginkább az emlékezetemben ‒ mondja Nicole. ‒ Annyira petyhüdt az arcbőre, hogy amikor szeretkezik, a szája egészen lefittyed, mint az állatoké… De nagyon jó szerető. Másnap reggel Nicole felhívta Micket, és közölte vele, hogy úgy néz ki, „mint akit visszafelé rángattak át egy sövénykerítésen”. Mick elnevette magát, és megígérte, hogy máskor gyengédebb lesz, de amikor a modell megfenyegette, hogy lefényképezi a kékzöld testét, és a képet eladja az újságoknak, Mick azonnal elcsendesedett. A viszony egy hétig tartott; Kruk minden este megjelent Mick lakosztályában, és reggel távozott. Közben feltűnt Nicolenak, hogy Mick más nőkkel is lefekszik Tokióban. ‒ Hoszteszbárokba járt, és mindenfelé csajokat szedett fel ‒ mondja. ‒ Mick egyszerűen képtelen rá, hogy hűséges legyen. Ha nem én lettem volna vele, amikor Jerry betoppant, akkor valaki más. Amikor végre lepergett a Voodoo Lounge-turné, Jerry azt remélte, Mick most majd talán több időt tölt a családjával. Még új unokája is született, akit babusgathatott volna: Jade kislánya, Amba, aki az anyaság hindu istennője után kapta a nevét. Következő tavasszal Mick tényleg tett néhány kísérletet, hogy több időt töltsön tizenegy éves kisfiával, Jamesszel. Elment, hogy szurkoljon neki egy iskolai krikettmeccsen, meg kivitte az egyik vidéki vásárba, és végignézte, ahogy a srác egy aranyhalat nyer a célba dobó mutatványosbódénál.

Nos, ez a páter familias6 figura nem nagyon vágott egybe azzal a filmszereppel, amelyet akkor júliusban játszott. Jagger a Bentben, Martin Sherman sok vitát kavart 1979-es színdarabjának a filmadaptációjában játszotta Greta, a női ruhába bújt homoszexuális férfi szerepét, akinek az SS megrohamozza az éjszakai mulatóhelyét. A film a náci Németországban játszódik a második világháború idején, és a homoszexuálisok megpróbáltatásairól és üldöztetéséről szól. A filmet Sean Mathias rendezte, és Jaggeren kívül többek között szerepelt benne Sir Ian McKellen és az újonnan felfedezett Clive Owen. Júliusban a forgatás Skóciában folyt, és Micket arra kérték, bújjon bele egy combig felhasított szatén estélyi ruhába és egy hálós harisnyába, vegyen parókát, a nyaka köré gyémánt nyakéket, aztán üljön bele egy plafonról lecsüngő hintába, és énekelje el az avantgárd zeneszerző, Philip Glass megható slágerét, a „Streets of Berlin” című dalt ‒ mindezt, ha lehet, Marlene Dietrich stílusában. Mick, aki hozta a formáját, pontosan tudta, miképp kell a filmbeli „Georgeot”, ezt a nőies férfit alakítania, aki azért változik át, hogy ne hurcolhassák el a koncentrációs táborba. Jagger utóbb azt mondta, „órákon át” vitatkozott a rendezővel a földig érő estélyik miatt. „Sokkal jobban néztem ki a rövid ruhákban” ‒ bizonygatta Mick. Jóllehet Mick ezt a legutóbbi filmszereplését „kielégítőnek” minősítette, és később még jó néhány szerepet elvállalt, már nem táplált illúziókat arról, hogy valaha filmcsillag lesz belőle. Viszont úgy gondolta, a kamera másik oldalán talán még várhatnak rá babérok. 1996 augusztusában Mick és a partnere, egy korábbi filmes gyártásvezető, Victoria Pearman, bejelentették a Jagged Films névre keresztelt vállalat megalakulását. Az új, londoni központú cég terveiben a következő öt év során tizenhárom film elkészítése szerepelt, 350 millió dolláros büdzséből. Jagger hamar éreztette Hollywoodban, hogy színre lépett; lecsapott Robert Harris bestsellerének, az Enigma című második világháborús kémregénynek a jogaira, és megbízást adott a brit drámaírónak, Tom Stoppardnak, hogy készítse el a könyv filmes adaptációját. Közben Antonio Banderast is megkörnyékezte, hogy játssza el Che Guevarát a Tania című szerelmi történetben, és filmötletekért meg tanácsokért nyaggatta a régi haverjait, Jack Nicholsont, Warren Beattyt és Harrison Fordot. Mick nyilvánosan vállalt célkitűzése filmesként az volt, hogy „okos” filmeket készítsenek ‒ olyan „intelligens mozikat, amelyek, ahogy a gyerekeim mondják, nem csak »jobbanásokból« állnak”. Külön felizgatta annak a lehetősége, hogy egyszer az életben olyan angol filmet készítsen, amelyben nem Hugh Grant szerepel. ‒ Hugh Grant… ‒ kuncogott Jagger, aki cseppet sem igyekezett véka alá rejteni a színész iránti megvetését. ‒ Pokoli nehéz úgy filmet csinálni Angliáról, hogy sem különleges effektek, sem valami nagyon híres színész ne legyen benne. Így aztán mi marad? Mindenki vígjátékokat gyárt, na, kivel is… persze, Hugh Granttal. Most, amikor Mick ennyi időt és energiát fektetett a Bent forgatásába, a saját cége beindításába, és még egy új Stones-nagylemez is szerepelt a tervei között, Jerry el nem tudta volna képzelni, hogy még maradjon energiája nők után koslatni ‒ legalábbis nem 6

Családapa (latin).

olyan mértékben, mint azelőtt. Jerry barátnői ebben a kérdésben nem osztották teljesen a véleményét. ‒ Jerry nagyszerű asszony ‒ mondta egyikük, arra az általános aggodalomra utalva, hogy Jerry egyre mélyebbre süllyed a depresszióba. ‒ Lehetetlen nem szeretni őt, és mindannyiunkat felháborította, milyen csúnyán bántak vele. Nem dughatja örökké homokba a fejét. Meggyőződésüknek gyakorlati kifejezést is adtak, és Jerry tudta nélkül felfogadtak egy magándetektívet. A detektív néhány hét elteltével jó vastag dossziét tett le elébük, benne Mick éjszakai viháncolásainak részleteivel Londonban és a város környékén, köztük egy beszámolót a legújabb modellről, akivel Mick jó pár éjszakát töltött el az igen találó nevű Halcyon Hotelban (Gyöngyélet Szálló). ‒ Egyszerűen nem akartuk, hogy Jerrynek még több fájdalmat okozzon ‒ mondta az a barátnő, aki a magándetektívet felfogadta. ‒ De sajnos visszafelé sült el a dolog. Mindazonáltal Mick újabb fogásai Hollywoodban kavarták fel legjobban a port. 1996 őszén Micknek több héten át tartó szenvedélyes viszonya alakult ki a színésznő Urna Thurmannal, aki huszonhat évesen éppen huszonhéttel volt fiatalabb Micknél. Thurmant korábban rövid házasság fűzte Gary Oldmanhez, a színészhez, de kapcsolatban állt Robert Downey Juniorral, Richard Gererel, Nicholas Cage-dzsel és Robert De Niróval is. Thurman éppen a Mickkel kezdődő viszonya előtt fejezte be a Batman & Robin című film forgatását. A filmben a csábító intrikusnőt, Poison Ivyt alakította. A közismert párosnak valahogyan sikerült az újságírók radarja alatt repülnie úgy, hogy együttléteiket kevéssé ismert éttermekre és klubokra korlátozták. Egyik este meghúzták magukat egy bokszban, a Sunset Boulvard egyik hírhedt bárjának, a Viper Roomnak az egyik sötét zugában, miközben a színpadon a Wallflowers játszott, és Bob Dylan fia, Jakob énekelt. Amikor váratlanul betoppant Russell Einhorn, a hollywoodi fotós, az álla is leesett a látványtól. ‒ Nem hittem a szememnek ‒ mondja Einhorn. ‒ Jagger teli szájjal csókolózott Thurmannal, de nem akárhogyan, szenvedélyesen, úgy, ahogy néha az ilyen jeleneteket túljátsszák a filmekben, és a keze sem tétlenkedett. A lábát meg átvetette keresztbe a csajén. ‒ Einhorn számára ez a kínálkozó alkalom „túl jó volt ahhoz”, hogy elmulassza. Abban a pillanatban, hogy a vakuja fénye felvillant a sötét teremben, Mick föléje tornyosuló testőre máris ott termett Einhorn mellett. ‒ Pokoli nagy ütést kaptam ‒ emlékezik vissza Einhorn, aki a fényképezőgépét még idejében vaktában eldobta, jó messzire magától. ‒ Úgy vágódtam el, mint egy krumpliszsák, és szörnyű fájdalmat éreztem. ‒ A következő néhány percig Einhornt lefogták, miközben a sötétben mindenki lázasan kereste a kamerát, benne a szenvedélyes ölelésben összeforrt Mick és Urna fényképével. Amikor Mick testőrei végre megtalálták, kitépték belőle a filmet, Einhornt pedig kilökték a klubból az utcára. Einhorn Jaggert és a klubot is beperelte, azzal, hogy a képért valószínűleg egymillió dollárt vagy még többet is kaphatott volna. Mick a beszámolók szerint 350 000 dollárt adott neki, hogy befogja a száját, és így megspórolja magának a bíróság előtti tanúvallomást, ahol részleteznie kellett volna, hogy mi is történt pontosan aznap este. A Viper Room viszont ártatlannak vallotta magát, és inkább vállalta a tárgyalást. A bíróság végül Einhornnak adott igazat, és további 600 000 dollár kártérítést ítélt meg neki. Így végül Einhorn egyetlen este majdnem megkereste azt az egymillió dollárt.

De Urna igézete Mick fölött ezzel még nem ért véget. Jó néhány hónappal később, amikor Thurman már állapotos volt a jövőbeli férje, Ethan Hawke gyermekével, Jagger felhívta őt egyszer késő este, abban a reményben, hogy a románcot ott lehet folytatni, ahol abbamaradt. Hawke vette fel a telefont. ‒ Urnát kereste! ‒ mondja Hawke, akinek végül sikerült a humoros oldaláról felfogni Mick mókás erőlködését. ‒ Emlékszik a régi mondásra, miszerint „Az ember sohase rúgja ki Mick Jaggert az ágyából”? Mit mondjak, elég feszült helyzet volt! Ha a Viper Roombeli botrány talán nem volt elég ahhoz, hogy Jerryt végképp kiborítsa, ami másnap történt, megtette a magáét. Amikor Hall meglátta a reggeli lapokban a huszonkilenc éves cseh polinéz származású modell, Jana Rajlich fényképét, amint éppen kilép a férje társaságában Jagger Beverly Hillsi bungalójából, Jerry végképp összeomlott. Mick és a száznyolcvan centiméter magas Jana között állítólag akkor már évek óta tartott egy hol fellobbanó, hol ismét kialvó viszony. Nem elég, hogy végig együtt lakott Mickkel az atlantai Ritz-Carltonban, amikor Jagger ott készített lemezfelvételeket, de egyszer egy hosszú, háromhetes időszakot is együtt töltöttek a New Yorki Carlyle Hotelban, miközben Jerry is ott volt Mickkel ‒, aki Hall tudta nélkül ingázott a két nő között. Janának valahogyan sikerült megszöknie a Los Angelesi háza előtt tanyát vert paparazzik elől, és Londonba repült, ahol Mick már várta. ‒ Annyira felfújták ezt az ügyet, hogy kész röhej ‒ mondta az egyik barátnőjének. ‒ Nekem ez az egész olyan vicces. Nem is, inkább nevetséges. ‒ Évek óta most először Mick őszintén aggódott, hogy ezúttal talán túl messzire ment. Azt javasolta Janának, minél kevesebbet mutatkozzanak együtt, amíg a sajtó érdeklődése el nem ül. Jana végül úgy nyilatkozott a Mick és közte tartó többéves viszonyról, hogy „Vége, ennyi volt”. És az egyik Rolling Stones-klasszikusra, a „Mother’s Little Helper” szövegére utalva az egész viszonyt „egy koloncnak” minősítette. Hallnak is pontosan ez volt a véleménye. Felfogadta a híres angol válóperes ügyvédet, Anthony Juliust, aki éppen akkor ütött nyélbe egy 26 millió dolláros egyezséget Diana hercegnő javára, majd közölte Mickkel, hogy a házasságuknak vége. ‒ Magamtól biztosan nem azt választottam volna, hogy egyedül neveljem fel a gyerekeimet ‒ mondta bánatosan. ‒ Én is szeretek normális családi kötelékben élni. Amikor a válás híre felbukkant az újságokban, furcsamód Mick éppen élete egyik olyan szakaszát élte, amikor őrá voltak bízva a gyerekek. Miközben Jerry DélFranciaországban az RPM című, fordulatos filmvígjátékot forgatta, amelyben David Arquette játszotta a főszerepet, apuci Desmond Guinness fantasztikusan szép, a Dublin környéki Leixlipben lévő kastélyában húzta meg magát a tizenhárom éves Elizabeth, a tizenegy éves James és hároméves kislánya, Georgia társaságában. A dada felügyelete alatt a gyerekek lovagoltak, a kastély hatalmas kertjében játszottak, közben Jagger elmélázhatott azon, mi lesz a következménye legutóbbi kicsapongásainak: hogy tudniillik Jerry éppenséggel a mértéktartó becslések szerint is legalább 200 millió dollárra rúgó vagyona jókora részét magával viheti a válásuk után. Keith évtizedeken át töprengett azon, vajon mi lehet a rugója barátja féktelen kalandvágyának. De csak most gondolt rá először, hogy javasolja Jaggernek, próbáljon szakemberhez fordulni szexfüggősége orvoslására. ‒ Néha értem, hogy ez a vén farok

mit szeretne kapni az élettől ‒ mondja Keith. ‒ Mindenáron Casanova vagy Don Juan akar lenni. Folyton keresi az alkalmat, bárhogy fáj is ez a családjának. De hát mindig is ilyen volt. Ezzel csak egy baj van ‒ véli Keith ‒, az, hogy a végén egyedül marad az ember. Ha kíváncsi a véleményemre, elég szomorú ez az egész. A következő néhány hónapban Mick gyöngéd szerelmes levelekkel halmozta el Jerryt, virágot, drága ajándékokat küldözgetett neki. Bármilyen hihetetlen, Jerry ismét visszafogadta („A rossz dolgokat hamar elfelejtem”), de csak azzal a feltétellel, ha Mick hajlandó szexfüggőség elleni terápiának alávetni magát. ‒ Azt reméltem, előbb-utóbb kinövi ezeket a dolgokat ‒ mondta Jerry ‒, de tévedtem. ‒ Arra a kérdésre pedig, hogy mit gondol, Mick betartja-e a szavát, és tényleg elmegy-e a terápiára, Jerry bölcs nyugalommal felsóhajtott: ‒ Majd hiszem, ha látom. Mick és Jerry ezúttal is úgy tettek, mint korábban annyiszor, és ‒ elsősorban a gyerekek érdekében ‒ eljátszották, hogy a Jagger-házban minden a legnagyobb rendben van. A család megint együtt vakációzott a richmondi házban, aztán Mick átrepült Kaliforniába, és csatlakozott az együttes többi tagjához a Los Angelesi Ocean Way Recording stúdióban. Ismét sok súrlódás adódott, ezúttal abból, hogy Mick a többiek megkérdezése nélkül felfogadott több jó nevű producert, hogy külön-külön dolgozzanak a készülő nagylemez egyes dalain. Az ügy komplett káoszba torkollott. ‒ Kis híján két külön lemez lett a vége ‒ mondja Richards. ‒ Egyik az enyém, a másik meg Mické. Végül valahogyan megoldották a nézetkülönbségeket meg még egy a nagylemez egyik dalával kapcsolatban váratlanul felmerült problémát. Már készült a lemez mesterszalagja, amikor Keith lánya, Angela észrevette, hogy az „Anybody Seen My Baby” című nóta feltűnően emlékeztet k. d. lang 1992-es sikerszámára, a „Constant Craving”-re. Nehogy pereskedésre kerüljön a sor, Mick rögtön azt javasolta, hogy kerüljön fel a lemezre társszerzőként Lang és a partnere, Ben Mink neve is. Lang boldogan elfogadta az ajánlatot. Bár az album kis híján készen volt, Micknek egyelőre fogalma sem volt arról, hogy milyen címet adjanak neki meg a lemezt bemutató turnénak. ‒ Még ötletünk se volt, mi legyen a téma ‒ mondja Mick ‒, és majd összetörtem a fejem, hogy kitaláljak valamit. Nekem mindig is a hidak voltak a rögeszmém… ‒ Végül Mick a Bridges to Babylonnál kötött ki, mert ez utalt a mániájára is, és kicsit sugallta azt a gonoszságot is, amiről a Stones annyira híres volt. Mick most már arra koncentrálhatott, hogy mi legyen a legifjabb Jagger neve. Jerry, aki abban az évben lett negyvenegy éves, tavasszal közölte Mickkel, hogy várandós a negyedik gyermekükkel. ‒ Mindannyiunkat nagyon meglepett a hír ‒ mondta az egyik richmondi szomszédjuk. ‒ Ha az ember meggondolja, mi minden történt velük az utóbbi időben, egy újabb terhesség nem tűnt túl valószínűnek. 1997. augusztus 18-án a Stones tagjai a tőlük megszokott jókora felhajtás közepette beszálltak egy piros Cadillacbe, aztán áthajtottak vele a Brooklyn Bridge túloldalára. Odaát, a híd manhattani oldalán már várta őket az ilyenkor szokásos pár száz riporter, akik ezúttal a Stones új, Bridges to Babylon-turnéjának a részleteire voltak kíváncsiak. A Rolling Stones másnap hozzálátott az „Anybody Seen My Baby” videoklipjének a forgatásához. A díszlet: egy szakadt sztriptízbár, ahol Mick a közönség soraiban ül, és a ledéren öltözött lányokat mustrálja.

Attól a pillanattól fogva, hogy a színen megjelent egy buján gyönyörű ismeretlen, akinek Mick „hiányzó babyjét” kellett alakítania, Mick egy pillanatra sem tudta levenni róla a szemét ‒ igaz, a többiek sem. Úgy hívták: Angelina Jolie.

„Mick helyes srác és förtelmes férj.” JERRY HALL

„Mint látható, nem én vagyok az erény mintaképe MICK

8 Az utolsó csepp: „Angelina, itt Mick beszél. Hívj vissza!” ANGELINA Jolie rögtön az elején világosan leszögezte, szó sem lehet róla, hogy sztriptíztáncosnőt alakítson egy Rolling Stones-videóban. ‒ Se énekelni, se táncolni nem tudok, baszd meg! ‒ vetette oda a rendezőnek egy dühös pillantás kíséretében. ‒ Mi a picsát keresek én itt egyáltalán? ‒ Angelina, az Oscar-díjas színész, Jon Voight lánya, éppen akkor fejezte be egy televíziós film forgatását, amelyben a szomorú sorsú Gia Carangit alakította, és a szerep teljesen kiszívta belőle minden fizikai és érzelmi tartalékát ‒ és, akárcsak Gia, aki végül AIDS-ben hal meg alig huszonhat évesen, Jolie is a heroin rabja lett. Angie mamája, a színésznő és producer Marcheline Bertrand, nagyon is támogatta, hogy Jolie szerepet vállaljon a Rolling Stones-videóban. Bár Angelina akkor már az angol színész, a Trainspotting című filmben hírnevet szerzett Jonny Lee Miller felesége volt, és közben Timothy Huttonnal is összeakadt egy időre, Marche úgy gondolta, a lányának olyan férfira van szüksége, mint Mick. ‒ Marche Angie helyett is szerette Micket ‒ mondja Marcheline egyik barátnője, Lauren Taines. ‒ Úgy képzelte, hogy Mick majd megtanítja Angiet, hogyan váljon híressé, és ha sikerül, hogyan kezelje a sztárságot. Egyelőre Angelinát csak az érdekelte, miképp lehetne minél hamarabb túl azon a videofelvételen. A forgatás közben egyszer váratlanul lekapta szőke parókáját, és előbukkant alóla a kopasz feje, amit a Giabeli szerepéhez borotváltak le. Aztán, amikor a forgatás véget ért, vastag szőrmebundájában, amely alól minden lépésnél kivillant aranylamé felsője, Angelina veszett fékcsikorgás és ámuló pillantások közepette végigsétált Manhattan belvárosának az egyik utcáján, nyomában a loholó Mickkel. Szembetűnő testi adottságain és azon túl, hogy egy valódi hollywoodi sztár lánya (Mick mindössze négy évvel volt fiatalabb az apjánál, Jon Voightnál), Jolieban volt még valami: a veszély érzetét árasztotta magából. Vibrálóan ideges természetű volt, mocskos szájú, hirtelen haragú, és sokszor rosszkedvű is. Kemény drogokat szedett. Szerette a tetoválást, a testékszereket és a szadomazót („A legfurcsább és legjobb öntisztulás”). Ő maga mondta magáról, hogy „vagdalós” ‒ olyasvalaki, akinek annyira alacsony az önbecsülése, hogy vezeklésül kis vágásokat ejt a lábán és a karján. Színésznőként teljesen átadta magát a szerepeinek, volt, hogy napokra vagy hetekre eltűnt. Mick ugyan nem tudott erről, de Angelina időnként hajlamos volt öngyilkosságközeli depresszióra is. Ezt csak súlyosbította, hogy akkoriban még a színésznői karrierje sem ívelt fel. Egyszer odáig ment, hogy megkeresett egy bérgyilkost, és megérdeklődte, miként lehetne elrendezni, hogy az végezzen vele. Amikor már sikerült megharcolnia a démonaival, Angelina maga is elismerte, hogy ez a bérgyilkossal elkövetett öngyilkosság meglehetősen „bizarr ötlet” volt. Micket pontosan ez a vadság izgatta Jolieban. ‒ Kicsit ijesztően hat rám ‒ mondta. ‒ De ez az, ami tetszik benne. ‒ Mick, akit Marcheline mindig csak biztatott, mert

meseszép leányát mindig is Mick párjaként képzelte el, nem sokat tétovázott, és amint leálltak a kamerák, azonnal rászállt Joliera. Először Jolie nem is válaszolt a telefonhívásaira, és a telefonja üzenetrögzítőjén csak gyűltek és gyűltek a Mick által hagyott üzenetek: „Angelina, itt Mick beszél. Lennél szíves végre-valahára visszahívni?” „Jolie kisasszony, miért nem hív soha vissza?” „Angelina, muszáj beszélnem veled. Hívj vissza, kérlek.” Angelina ősszel végül mégiscsak elfogadott egy meghívást Micktől a floridai Palm Beachbe, amikor a Bridges to Babylon-turné éppen szünetet tartott. Az együtt töltött víkend Jolieban nem hagyott mély nyomokat, Mick viszont ismétlésre vágyott. Miután Jolie egy ideig megint nem válaszolt Mick telefonhívásaira, Mick úgy döntött, taktikát vált. Tudta, hogy Angelina és Jonny Miller időközben baráti körülmények között elváltak egymástól, és hogy ha ő szerepet oszt Millernek a Jagged Films készülő Enigma produkciójában, akkor Jolie nagy valószínűséggel eljön a forgatásra, hogy meglátogassa. Amikor Angelinának tudomására jutott, miben mesterkedik Mick, felhívta telefonon, és a nyakába zúdított néhány keresetlen szót. Közölte vele, nem óhajtja többé látni, és elege van a panaszos telefonüzenetekből. De Mick nem fogadott szót, és az üzenetek továbbra is érkeztek, egyik könyörgőbb hangon, mint a másik. Taines, aki végighallgatta a legutolsó adagot, úgy nyilatkozott, hogy az üzenetek „elképesztők”. Mert akárhogy is, itt van Mick Jagger, aki „lényegében zokog” a telefonban. Angie, tette hozzá Taines, nagyszerűen ért hozzá, hogy „elcsavarja Mick fejét”. Innentől további két évig tartott Jagger meg-megszakadó románca Angelina Jolieval ‒ bár még akkor sem lett egészen vége. Ez azonban cseppet sem vonta el Mick figyelmét a legfontosabbtól: attól, hogy összehozzon egy olyan színpadi látványt, amilyenben a közönségnek még sohasem volt része. Az 1997. szeptember 9-én Torontóban induló egyéves Bridges to Babylon-turné száznyolc fellépésből állt, amelyet négy kontinens 4,58 millió nézője láthatott. Ezek a nézők összesen 339 millió dollárt pengettek ki a megtiszteltetésért, és ezzel az együttesnek sikerült még a saját, a Voodoo Lounge-koncertkörúttal felállított rekordját is túlszárnyalnia. Ennek a túrának a szcenikusa, a veterán látványtervező Mark Fisher, a nagy epikus témájú filmeket rendező Cecil B. DeMilletől merített ötleteket, és azok alapján tervezte meg a főszínpad díszletének babiloni motívumait. Hűek akartak maradni a turné nevéhez, ezért egymillió dolláros költségvetésből egy negyvenöt méter hoszszú, kihúzható konzolos hidat építettek, amely a nézőtér első néhány sora fölött átívelve a „B” színpadra vitt. Először mindenki attól félt, hogy a híd rászakad a nézőkre. ‒ Mindenki ordítozott, hogy „Egyszerre csak egy ember!” ‒ emlékezik vissza Jagger. ‒ Meg: „Ne olyan gyorsan, Mick!” De úgy az ötvenedik előadás táján már elmúlt a feszültség, és „úgy futkároztunk fel-alá a hídon, hogy csak úgy dongott”. December 9-én a Rolling Stones éppen a színpadra lépéshez készülődött Atlantában, amikor Mick még gyorsan hagyott egy üzenetet Angelinának, amelyben esdekelve kérte, hogy látogassa meg. Hívás közben bejött a vonalba Jerry, aki Londonból hívta Micket a hírrel, hogy hatodszorra is apa lett. Hall éppen akkor szülte meg a negyedik

gyermeküket, köztük a második fiút: Gabriel Luke Beauregard Jaggert. Sajnos az apafiú találkozó még váratott magára. A Stonesnak előbb még St. Louisban kellett egy koncertet adnia, és Mick csak utána, december 13-án repülhetett haza, hogy életében először megpillanthassa újszülött fiát. Az elkövetkező hónapokban mind Micknek, mint a Stonesnak adódott még néhány első alkalom. Amikor januárban a Bridges to Babylon-turné folytatódott, Mick az egyik mikrofonpróbán a New York állambeli Syracuseban kitátotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. A diagnózis: gégegyulladás. Emiatt le kellett mondaniuk, illetve át kellett ütemezniük a következő három fellépésüket ‒ mindaddig ez volt a legelső alkalom, hogy egyetlen fellépést is le kelljen mondani Jagger miatt. Később a turné európai koncertjeit is elhalasztották egy hónappal. Ezúttal Keith volt a ludas: connecticuti otthonában egy könyv után nyújtózkodott, leesett a könyvtári tolólétráról, és megrepedt három bordája. ‒ Hát, édes istenem ‒ mondta akkor Keith ‒, ez is része a pompás tablónak, amit amúgy életnek hívunk. A megváltozott adótörvények miatt Nagy-Britanniában is arra kényszerült a Stones, hogy lemondják néhány fellépésüket, de Micknek támadt egy kézenfekvő ötlete, miképp lehetne pótolni a kiesett bevételt. A híradások szerint kétmillió dollárt kaptak a PepsiColától azért, hogy a februárban a honolului Aloha Stadionban tartott koncertjükből lecsípjenek egy fél órát, amikor kizárólag a cég százéves évfordulóját ünneplő négyezer alkalmazottnak játszanak. ‒ Húsz esztendeig a coke7 volt a mindenem ‒ jelentette be a műsor elején Jagger. ‒ De most a Pepsi a kedvencem! ‒ A tömeg boldogan éljenzett. Amikor tavasszal Dél-Amerika felé vették az irányt, Mick még a szokásosnál is rögeszmésebben hajkurászta Angelinát, hogy csatlakozzon hozzá. Márciusban aztán Charlie Wattsot hívta segítségül. Jolie korábban tanult dobolni, részben művészi ambícióból, részben, hogy levezesse a dühét. Akkor barátkozott össze Charlieval. Most Watts Mick kedvéért bevetette magát, és arra kérte Joliet, hogy legyen olyan jó, és viszonozza Mick hívásait. Amikor Jolie végre felhívta Micket, ő arra kérte, hogy csatlakozzon hozzá Rióban a turné brazíliai részére. De ezúttal Angelinának jó oka volt arra, hogy ne fogadja el a meghívást. Épp forgatott, a Girl, Interrupted (Észvesztő) című filmben alakított egy szociopata lányt, amiért később a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscar-díjat kapott. Mick tehát más társaság után nézett. Az egyik áprilisi estén barna blézerjében és a szokásos szűk szárú, fehér nadrágjában betért egy partira a brazil olaj- és gázmágnás, Olavo Egydio Monteiro De Carvalho villájába. Megtáncoltatott jó néhány szemrevaló fiatal teremtést, de egyikükön külön is megakadt a szeme: a száznyolcvan centi magas, gesztenyebarna szépséget Luciana Gimenez Moradnak hívták. Luciana, egy éjszakai mulató impresszáriójának és egy viszonylag enyhébb filmekben játszó pornószínésznőnek a leánya, tizenhárom éves korában kezdett el modellkedni szülővárosában, Sâo Paulóban, és már három évvel később felfedezte őt az Elite Model Agency alapítója, John Casablancas. Luciana tíz évig járta a divatbemutatók kifutóit Párizstól Londonon és Milánón át egészen New Yorkig, mire elege lett a napi gyűrődésből. Kis ideig úgy tűnt, Rod Stewart a segítségére siet. A viszonyuk majdnem 7

Az eredetiben a coke kétértelmű: jelenthet Coca-Colát, de kokaint is.

egy esztendőn át tartott, mire Lucianának világossá vált, hogy Stewart mégsem érett meg rá, hogy elhagyja miatta a feleségét, a modell Rachel Huntert (utóbb Hunter dobta ki Rodot). Tekintve, hogy Luciana azon kevés fiatal és csinos hölgy egyike volt a partin, akik beszéltek angolul is (a portugálon, spanyolon, németen, olaszon és francián kívül), Jagger végül az este java részét azzal töltötte, hogy a lány fülébe sugdosott. Aztán egyszer csak felállt, és közölte a többi vendéggel, hogy ő meg a fiatal hölgy most visszavonulnak a villa kertjébe, hogy „meditáljanak”. Ehelyett a villa kutyafarmján végezték, ahol ‒ Luciana állítólag ezt mondta az egyik brazil társasági embernek ‒ szexeltek egy kicsit. Másnap hajnali három órakor Mick egy fekete Mercedesben távozott. Mick még mindig nem mondott le Angelináról, de egyelőre Luciana is nagyszerűen megfelelt. ‒ Imádom a szexet ‒ szaladt ki egyszer Luciana száján egy meghökkent riporter jelenlétében. ‒ Szeretkeztem már elhagyott tengerparton, repülőgépen, sőt egyszer egy éjszakai bárban is. Az nem vitás, hogy mindent elkövetett, hogy Jagger urat kielégítse ‒ azt az embert, aki a saját apjánál is évekkel idősebb volt. ‒ Micknek elég volt telefonálnia ‒ mondja a barátja és korábbi szobatársa, Lars Albert ‒, Luciana máris csomagolt, és néhány perc múlva már úton volt a repülőtérre. ‒ Albert szerint erre legalább havonta egyszer sor is került, és ilyenkor Luciana maga fizette a repülőjegyét. Egyszer kizárólag egyetlen Jaggerrel töltött éjszaka kedvéért repült át Hamburgból Dániába. Azon a nyáron egy másik alkalommal Luciana egy párizsi fotózásról repült át Hamburgba, és megkérte Albertet, hogy jöjjön ki érte a repülőtérre. A férfi ütött-kopott VW-jával ment Moradért a reptérre, és onnan a hamburgi Atlantic Hotelba fuvarozta, ahol Mick már előzőleg lefoglalt számára egy lakosztályt. ‒ Begördültünk a szálloda elé az én rozsdás járgányommal az egész flottányi csillogó-villogó limuzin közé, amelyek már a Rolling Stones tagjaira vártak ‒ mondja Albert ‒, nem csoda hát, ha a kutya se figyelt fel ránk. Valószínűleg azt hitték, a takarítószemélyzet érkezett meg. ‒ Így aztán Luciana észrevétlenül surranhatott be a szállodába a Mickkel megbeszélt randevújukra. Másnap reggel ismét megjelent Albert, és visszavitte Lucianát a repülőtérre. ‒ Bizony, így ment ez ‒ mondja az egyik biztonsági őr, aki a turné európai ágára volt beosztva. ‒ Nem volt olyan állomása a turnénak, ahol Micknek ne lettek volna csajai, akik közül némelyik máshonnan repült oda, de nagyon ritkán fordult elő, hogy a riporterek szagot fogtak volna. A Mickkel folytatott viszonya elején Luciana egyszer elmondta Albertnek, hogy Jaggerrel biztonságos szexet folytatnak. ‒ Egyelőre nagyon vigyázok Micknél mindenre ‒ mondta neki Luciana. ‒ Mindig figyelek a fogamzásgátlóra. Erről én gondoskodom. Nem fogok úgy maradni, csak ha én akarom. Albert meg volt róla győződve, hogy pedig éppen azt szeretné kezdettől fogva. ‒ Luciana tökéletesen bele volt habarodva Mickbe ‒ mondja ‒, de tisztában volt vele, hogy rendes körülmények között Mick nem hagyná el Jerryt a kedvéért, hiába tesz meg mindent, hogy kielégítse. ‒ Így aztán Luciana tervet szőtt. ‒ Nagyon akarta Micket ‒ állítja Albert. ‒ És úgy döntött, egyetlen módon ejtheti csapdába ‒, ha teherbe esik tőle. Akkor majd Jerry kidobja, és Mick őnála köt ki.

Luciana mindent elkövetett, hogy Mick érdeklődését fenntartsa. Egyszer, amikor Dom Perignon pezsgőt iszogattak az ágyban, Luciana öntött egy keveset a tűsarkú cipőjébe. ‒ Aztán odakínálta Micknek ‒ mondja Albert ‒, aki megitta, aztán a háta mögé hajította a cipőt. ‒ Luciana azt is elmesélte Albertnek, hogy voltak meztelen párnacsaták is, és közben mindketten „úgy kacarásztak, mint a gyerekek. Luciana őszintén élvezte ezt az egészet; végig nagyszerűen mulatott.” Júliusban Luciana abbahagyta a fogamzásgátló használatát ‒ csak éppen erről elfelejtette Micket tájékoztatni. ‒ Az volt az álma, hogy gyerekei legyenek ‒ mondja Albert ‒, és most nekilátott, hogy Mickkel megvalósítsa az álmát, akár akarja, akár nem. Az, hogy mi történt a kettejük kapcsolatában, tökéletesen Luciana kezében volt. Jagger hódításai között akkoriban akadt más is, nem csak hoszszú combú modellek. Micknek állítólag arra is maradt ideje, hogy a személyzetnek is szerezzen egy kis örömet. Mick 1998 júniusában vette fel a kis Gabriel mellé Claire Housemant dadának; a hölgy azt megelőzően már a Dire Straits-tag Mark Knopflernél és Stingnél is dolgozott hasonló beosztásban. Houseman rögtön az első találkozásukkor, amelyre a turné brüsszeli állomásán került sor Jerry társaságában, érezte, hogy a Jagger házaspár nem hasonlít egyik korábbi munkaadójára sem. Jerry a csecsemő Gabriellel egy ágyon feküdt, amikor a harminckét éves Housemant, kezében a bőröndjével, bevezették hozzájuk. Csak néhány másodperc telt el, máris megjelent Mick, egyenesen a zuhany alól, „anyaszült meztelenül”. ‒ Nem tudtam, hova nézzek ‒ mondja Houseman, aki emlékszik rá, hogy ijedtében elejtette a bőröndjét. ‒ A következő pillanatban Jagger kezet nyújtott, és azt mondta: „Üdv, Mick vagyok.” Cseppet sem látszott zavartnak… az egész teljesen valószínűtlen volt. ‒ Ami pedig Jerryt illeti: ‒ Nem szólt egyetlen szót sem. Következő délután Houseman éppen kávét főzött a konyhában, amikor Mick odalépett mellé. ‒ Jókat nevettünk és hülyéskedtünk ‒ emlékezik vissza. ‒ Meg kell hogy mondjam, Mick végtelenül sármos. A konyha olyan szűk volt, hogy folyton egymásba ütköztünk. ‒ Mick simogatni kezdte a haját, aztán pillanatok múlva már fel is ültette a konyhapultra, és lehúzta róla a bugyiját. ‒ Szenvedélyesen csókolóztunk ‒ mondja a dada ‒, és én megszédültem. Csak arra emlékszem, hogy aztán a magáévá tett. Az egész nem tartott tovább néhány percnél. ‒ Nehogy azt higygye, hogy szakadékok nyíltak meg alattam, vagy ilyesmi ‒ mondja Houseman. ‒ Az jutott eszembe: Jóságos isten, ennyi volt az egész?” Mick felhúzta a cipzárt a sliccén, lesegítette a dadát a konyhapultról, és egy puszit nyomott az orrára. ‒ Rendben, kicsim ‒ mondta. És ‒ összegzi Houseman ‒ ennyi volt. ‒ Talán hihetetlen, de egész idő alatt Jerry mindössze nyolc-tíz méterre volt tőlük Gabriellel a hálószobában. ‒ Mintha álmodtam volna az egészet ‒ fejezi be Houseman. ‒ Mick visszament a feleségéhez, én meg folytattam a kávéfőzést. Nagyon furcsa volt. Most, hogy már betöltötte az ötvenötöt, Mick legalább felsőbb osztályba lépett, és a tinédzserekről áttért a húszon-, sőt a harmincegynéhány évesekre. Egyikük, egy nem akármilyen huszonhat éves, nem akármilyen figyelemre tartott igényt. Jade, immár elváltan két leánya apjától, Piers Jacksontól, úgy döntött, hogy a londoni Notting Hill

kerületből, ahol addig a Micktől kapott egymillió dolláros házban lakott, átteszi székhelyét egy dombtetőn álló parasztházba a spanyol Ibiza szigetére. Július 12-én reggel Mick éppen a turné bécsi állomásán tartózkodott, amikor valaki a kezébe nyomta az egyik legnagyobb londoni bulvárújság aznapi példányát. „Felfedeztük: Jagger Jade lányának szexfilmbotránya.” Jade, mint kiderült, puszta szívességből modellt állt az egyik barátja, a sziget egyik leghírhedtebb éjszakai bárja, a Manumission tulajdonosának kérésére néhány fotóhoz, amelyeket egy plakáthoz akartak felhasználni a mulató reklámozására. Ha már benne voltak, egy sor pornófilmet is reklámoztak vele. A fotón, a „rózsaszín cicus” felirat alatt, Jade egy fekete macskaszemálarcon kívül semmit sem viselt, a testén fehér kötélből font rácsozat feszült. Egy másik felvételen egy meztelen pár társaságában pózolt ‒ mindkettejüket jól bekenték ketchuppal, a lány lábai széttárva, a férfi a térdét harapdálja. A plakátokat szerte az egész szigeten kiragasztották, bárki láthatta őket, beleértve Mick unokáit és az unokák pajtásait, a többi szülőt, valamint az odalátogató brit turistákat. Nagyon sokan megdöbbentek. ‒ Mocskos, ízléstelen dolog ‒ mondta az egyik. ‒ Bántónak és döbbenetesnek találtam a képeket. Nehezen tudom elképzelni, hogy az apja másképp gondolná. Jade barátai, a Manumission tulajdonosai, Mike McKay és Claire Davis rendszeresen szeretkeztek a színpadon, néha több száz lelkes szurkoló néző előtt. Az üzlet zsírosabb fele abból állt, hogy videofilmeket forgattak, amelyekben transzvesztiták, vetkőzőszámok és mindenféle félreérthetetlen szexuális aktust előadó törpék szerepeltek. ‒ Jade jó barátunk. Szívesen vállalta azokat a képeket ‒ mondta McKay. ‒ Nem kért pénzt érte. Ha részt akar venni valamelyik pornófilmben vagy az élő szexshowban, az csak az ő dolga. És mit szól hozzá Mick? ‒ A faterja le se szarja ‒ felelte McKay. Különben is, ki a fene akar itt moralizálni, nem igaz? Mick és Bianca, amióta elváltak, tartották a három lépés távolságot, de ha a lányukról volt szó, gyakran vállvetve reagáltak. Azt is tudták, ha az önfejű Jade egyszer eldöntött valamit, nem sok esély van rá, hogy rábírják a véleménye megváltoztatására. ‒ Mick elég ódivatú, ha a gyerekeiről van szó ‒ mondja Jerry. ‒ Nemegyszer mondta nekem, hogy ő pontosan az a fajta, akitől a lányát eltiltaná. Nem Jade volt az egyetlen Jagger csemete, aki okot adhatott Micknek az aggodalomra. Azon a nyáron már a tizennégy esztendős Elizabeth is megjelent a fotózásokon a mamája mellett a kifutón ‒ minden jel szerint azért, hogy, úgymond, egy kis színt vigyen az immár negyvenkét éves Jerry egyre fakóbb karrierjébe. A párizsi Thierry Mugler-divatbemutatón Jerry és Elizabeth valóságos szenzációt keltettek, ahogy egymás mellett, ugyanabban a kreációban végiglibegtek a kifutón. Nem sokra rá ugyanezt tették a Vivienne Westwood-bemutatón, ugyancsak Párizsban, aztán ősszel a híres divatfotós, David Bailey készített egy sorozatot anyáról és leányáról a Harper’s & Queen magazin címoldalára. Jagger hazatelefonált, és közölte Hall-lal, hogy semmilyen körülmények között nem engedi, hogy Elizabethből modellt neveljen. ‒ Mick tényleg borzasztóan dühös emiatt ‒ ismerte be Jerry. ‒ Azt mondja, micsoda hülyeség, hiszen nincs is szüksége a pénzre.

Azt akarja, hogy Elizabeth csakis a tanulmányaival foglalkozzon. ‒ Hall igazából nem értett egyet Mickkel, hiszen éppen ő készítette fel Elizabetht minden szereplés előtt a modellmunkára. ‒ Pedig mondtam neki, hogy alig van olyan iskolás lány, aki ne szeretne modell lenni. Elizabeth érett lány, udvarias, úgy viselkedik, mint egy felnőtt, és amúgy is csak nyaranta dolgozik… Soha nem járulnék hozzá ahhoz, hogy olyan ügynökségnél vállaljon munkát, amelyik elviszi a lányokat valahová külföldre, és aztán rábeszélik őket, hogy menjenek szórakozni mindenféle playboyokkal. Pfuj! Anyu nagyon ügyesen megtalálta a módját, hogy a többi Jagger gyereket is megismerje a nyilvánosság. Azon a tavaszon Annie Leibovitz fotósorozatot készített Jerryről a Vanity Fair magazin számára, amelynek a képei királyi pózban ábrázolják Jerryt egy gyönyörű szőrmebundában, estélyi ruhában és tűsarkú cipőben ‒ meztelen keblén pedig a kisded Gabriel, vacsora közben. Közvetlen környezetében senki sem vette komolyan, hogy Jerry fontolgatná a visszavonulást, és hogy teljesen le akarna mondani a nyilvános szereplésről. De ő is pontosan tudta, hogy a kifutó világában modellként meg vannak számlálva a napjai. Hall a Harper’s & Queen riportjában bejelentette a visszavonulását, amivel az volt a szándéka, hogy helyet csináljon az utánpótlásnak ‒ tudniillik Elizabethnek. ‒ Meg hát nincs is igazán szükségem a pénzre ‒ mondta Jerry, akinek a modellkedésből és a névhasználati jogok eladásából származó saját vagyonát több mint hétmillió dollárra becsülték. ‒ Most már szeretnék csak háziasszonyként és anyaként élni. ‒ És persze nem bírta megállni, hogy a nyilvánosság előtt ki ne osszon egy képzeletbeli gyomrost Mick egyik szeretőjének, egy bizonyos modellnek, aki „nem is sejti, hogy én tudom, hogy lefeküdt Mickkel, pedig én bizony tudom, meg azt is, hogy ő csak egy jelentéktelen kis cafka”. Amikor Jerry ezt nyilatkozta, még nem tudhatta, hogy a „kis cafka” nagy bajt fog keverni. Luciana az ősszel modellként Párizsban dolgozott, és ott vette észre, hogy terhes. Rögtön felhívta Micket, hogy elújságolja neki. ‒ Elsírtam magam, és úgy, hüppögve mondtam el neki a telefonban ‒ emlékezik vissza. ‒ Ha jól hallottam, ő is sírt. Nagyon megértőn viselkedett. Megmondtam neki, hogy már hallom a kicsi szívverését, úgyhogy abortuszról szó sem lehet. Mindenképpen meg akartam tartani a gyereket. Mick azt mondta, rendben; eléggé kedves volt velem. Mondani sem kell, Jagger kicsit másképp tálalta az ügyet Jerrynek. November közepén hazarepült Londonba, és elmondta Jerrynek, hogy Luciana Morad állapotos ‒ és hogy a gyerek az övé. ‒ És akkor most…? ‒ tudakolta Jerry. ‒ Na nem, azt azért mégse ‒ felelte neki Mick. ‒ Megőrjítesz! ‒ kiáltott fel Jerry. ‒ Azt akarod, hogy szép lassan én is bedilizzem, mint az a nő a Gázlángban? ‒ Másnap bebugyolálta az egyéves Gabrielt, és elrepült New Yorkba. Mick a Loire menti kastélyukba vette az irányt. Útközben megállt Párizsban, ahol meglátogatta Carla Brunit a lakásán, együtt vacsoráztak, és Mick éjfél felé jött el tőle. Másnap reggel Carla nem is igyekezett eltitkolni, hogy előző este Jaggerrel volt. ‒ Van olyan, aki ne szeretné Micket? ‒ mondta az egyik fotósnak. ‒ Annyira helyes. ‒ Meg még azt is kikotyogta, hogy arról álmodik, egy szép napon Mrs. Jagger lesz belőle.

‒ Ha azelőtt találkoztam volna Mickkel, mielőtt megházasodott, nagyon örültem volna, ha engem vesz feleségül ‒ jelentette ki. ‒ Mickből fantasztikus férj lehetne. Aztán nekiment Jerrynek. ‒ Jerry Hallnak problémái vannak a férjével, de az eszébe sem jut, hogy esetleg vele van a gond. Mindig mindennek Mick meg én vagyunk az oka ‒ folytatta Bruni. ‒ Mindenkitől együttérzést vár, szerintem pedig nevetséges dolog az embernek mindent kiteregetnie. Ha Micknek az volt a célja, hogy ezzel a Bruninál tett nyilvános „látogatással” is Jerryt bántsa, akkor sikerült neki. Bár ez még eltörpült a mellett a megaláztatás mellett, amelyet Jerrynek el kellett tűrnie, amikor a Sun november 27-i számában megírták, hogy Luciana Morad Jagger gyermekével terhes. Soha nem volt még ennyire világos Hall előtt, hogy Mick „soha nem fog megváltozni”. ‒ Olyan ez az egész, mint egy függőség, képtelen megszabadulni tőle. Mick egy szexuális ragadozó ‒ fűzte még hozzá ‒, aki egyszerűen nem tud betelni a nőkkel. Jerry attól veszítette el végképp a türelmét, hogy a gyermekeinek megváltozott a viszonyulásuk apjuk állandó csajozásához és ‒, ami még fontosabb ‒ az anyjuk elnéző magatartásához. ‒ Az utolsó csepp a pohárban az volt ‒ mondja ‒, amikor azt kellett látnom, hogy a gyerekeim elkezdenek gúnyolódni és tiszteletlenül beszélni velem. Azt gondoltam: „Szóval ez a helyzet, szörnyű példát mutatok nekik.” Én vagyok a hibás, amiért eltűröm ezt a tűrhetetlen helyzetet… Az én hibám is, hogy így alakult. A lapok minden áldott héten megírták. Nyilvános megaláztatás, nekem meg belül a szívfájdalom. Ez egy aszszonynak sem könnyű. Jerry most ismét Diana hercegnő válóperes ügyvédjéhez, Anthony Juliushoz, a köztiszteletben álló londoni Mishcon de Reya ügyvédi iroda jogtanácsosához fordult. 1999. január 15-én Hall „ismételt házasságtörésre” hivatkozva beadta a válókeresetet, és ötvenmillió dolláros elégtételt követelt. Mick éppen San Franciscóban próbálta a No Security-turné dalait a banda többi tagjával ‒ a No Security a Bridges to Babylon lebutított változata volt, amit a kisebb városokra találtak ki ‒, amikor utolérte a hír. Mondani is felesleges, az ügyvédeit már régen eligazította, azok tehát pontosan tudták, mire lehet számítani, úgyhogy most nem is késlekedtek a válasszal. Leegyszerűsítve arról volt szó, hogy Mick azzal utasította el a keresetet, hogy a Balin kötött hindu házasságuk valójában érvénytelen; hogyan válhatnának el, ha egyszer össze sem házasodtak. Ugye senki sem gondolja, hogy egy olyan apróság, mint egy válás, útjába állhatott volna Jerry és Mick barátságának? Miközben mindkét fél ügyvédei lázasan vitatkoztak az ügy apró részletein a londoni legfelsőbb bíróságon, a házaspár úgy határozott, a gyermekeik érdekét az szolgálja leginkább, ha ők ketten továbbra is megtartják a civilizált érintkezés szabályait. Annyira, hogy az év februárjára Mick kibérelt egy napi 7500 dolláros alpesi villát Aspenben, hogy ott síeljen a család. Valentin-napon Jerry és Mick még egy gyertyafényes vacsorára is elmentek együtt. ‒ Ahhoz képest, hogy gyűlölniük kellene egymást ‒ mondta a család egyik barátja ‒, egész jó barátságban vannak. Látszik, hogy a régi, mély érzelmek még nem múltak el. Ez az állapot még hónapokig tartott: Micknek akárhányszor szünete volt a turnén, Jerryvel és a gyerekeivel töltötte az időt: hol a parkba vitte őket játszani, hol vásárolni,

hol meg valahová Dél-Franciaországba, a tengerben lubickolni. ‒ Mick nagyon jó ember. Egyáltalán nem gonosz ‒ mondta róla Jerry, aki azonban a sok idegeskedés miatt visszaszokott a dohányzásra. ‒ Jó apa, okos és szórakoztató, vonzó, szóval jó vele lenni. Annyit nevetünk együtt… ‒ Milyen fura ‒ folytatta ‒, mostanában valahogy jobban elvagyunk egymással, mint évek óta bármikor, amióta tudja, hogy vége. ‒ Annyira elvoltak egymással, hogy Mick a Jerryével szomszédos házba költözött be Richmondban, és átüttette az étkezője Jerry házával érintkező falát, hogy könnyebben átjárhassanak egymáshoz. ‒ Én isten bizony nem látom ‒ mondta a barátjuk, a korábbi Stone-tag Bill Wyman ‒, hogy egyáltalán bármi változott volna. Tényleg nem sok minden változott. Miközben a Jerryvel való kapcsolatának jobbá tételén fáradozott, Mick azért még megajándékozta Angelina Joliet egy ötezer dolláros fülbevalóval. Jolie ugyan bőven el volt látva rajongókkal, akkor éppen Tim Hutton, a jövőbeli férje, Billy Bob Thornton, Nicolas Cage és az ausztrál színész, Russell Crowe szívével zsonglőrködött, de azért még mindig szívesen játszadozott Mick érzelmeivel is egy kicsit. Angelina még valamit imádott: felültetni a minden lében kanál anyját. Egyik este felhívta Marchelinet, és előadta neki, hogy ő és Mick nemsokára összeházasodnak. Marcheline alig várta, hogy beszélhessen Jaggerrel. ‒ Őszintén gratulálok, Mick! ‒ lelkendezett Marcheline a telefonban. ‒ Micsoda nagyszerű hírek! ‒ Elárulná ‒ kérdezte tőle válaszképp Mick ‒, hogy miről van szó? Pedig Angelina apró kis trükkjei nemhogy elvették volna Mick kedvét, épp ellenkezőleg. Ha bárkivel szemben voltak kesernyés érzelmei, akkor az a születendő gyermeke anyja volt. Luciana Morad 1999. május 17-én egy New Yorki kórházban fiúgyermeket szült. A Lucas Maurice nevet adta neki, de a születési anyakönyvi kivonatnak azt a rovatát, ahová az apja nevét kellett volna beírnia, a Micktől kapott törvényes megerősítés híján egyelőre üresen hagyta. Még bent a kórházban Luciana észrevett valami feltűnő hasonlóságot. ‒ Azt nem mondanám, hogy Mick száját örökölte, de a tüdejét, azt igen ‒ hallgassák csak meg, hogy bömböl! Akárcsak Hall, Luciana is egyszerre próbálta meg, hogy peres úton érvényesítse az érdekeit, és ugyanakkor Mickkel is jó viszonyban maradjon. Luciana ötmillió fontos pert indított Jagger ellen Londonban ‒ ennyiért lett volna hajlandó elállni az apasági pertől. A híres New Yorki válóperes ügyvéd, Raoul Felder segítségével azt próbálta elérni, hogy valamelyik amerikai bíróság adjon ki olyan értelmű végzést, amelyben kötelezik Jaggert egy DNS-tesztre, hogy kiderüljön, ő-e a csecsemő apja. Luciana egészen biztos volt benne, hogy elég, ha Mick meglátja újszülött fiát, és azonnal vállalni fogja az új családját. ‒ Egyszerűen tündéri ez a csöppség ‒ jelentette ki Luciana. ‒ El sem tudom képzelni, hogy Mick ne szeressen belé rögtön. Olyan édes, hogy egy pillanatra sem tudom levenni róla a szemem. Azt akarom, hogy Mick is lássa őt minél előbb. ‒ Ez a fiatal modell, aki bárhová hajlandó volt egy füttyszóra elrepülni Jagger kedvéért, most azt mondta, hogy bármiről szívesen lemondana, csak hogy megmutathassa Micknek az újszülött fiát. ‒ Ha nem tud idejönni, akkor majd mi repülünk el hozzá ‒ mondta. ‒ Bárhol akar találkozni velünk a világon, odamegyünk. Azt akarom, hogy Lucas megismerje az apját.

A lelkesedés nem volt kölcsönös. Mick meg volt róla győződve, hogy Luciana csellel tette őt apává, ezért a nőt hibáztatta házassága megromlásáért ‒ és persze abba a tévhitbe ringatta magát, hogy Jerry a végtelenségig tűrni fogja a hűtlenségét. Egy hónappal Lucas születése után Mick a Stonesszal Londonban lépett fel, és ott mintha különösen keserű hangsúllyal énekelte volna a „Some Girls” egyik sorát ‒ Some girls give me children /I never asked them far (Némelyik lány gyerekkel ajándékoz meg / pedig én sose kértem). A közönség kurjongatott, hiszen pontosan ismerték az apasági botrány részleteit. Még szegény Eva Jaggert is bevonták a botrányba, pedig ő az utóbbi időben szívproblémákkal küszködött, és már csak kerekes székkel tudott közlekedni. Amikor felhívta őt egy riporter, és az után érdeklődött, hány unokája van, Mick mamája elgondolkodott. ‒ Pontosan tudtam, hogy mit akarnak hallani ‒ idézte fel ‒, úgyhogy azt feleltem neki: „Huszonkettő.” Na, erre nem tudott mit mondani. Nem mindenki mulatott a történeten. ‒ Szörnyűséges, undorító ember, egy randa nőcsábász ‒ csattant fel Veronica Doyle, a Lucianánál dolgozó skót dada. Doyle nemcsak a kis Lucasra vigyázott, annak idején már Luciana dadája is ő volt, ezért érezte most úgy, hogy őszintén megmondhatja a véleményét Jaggerről. ‒ Utálom a zenéjét. Meg őt is. Még mielőtt júliusban elkészültek volna a DNS-vizsgálatok, amelyekből egyértelműen kiderült, hogy valóban Mick Lucas papája, Jerry és Mick már egyezségre jutottak az asszony által kezdeményezett válóperes ügyben. Cserébe azért, hogy Jerry nem támadja meg a bíróságon Jagger állítását, miszerint az egész házasság érvénytelen, kap tizenötmillió dollárt készpénzben, és a nevére íratják át a richmondi udvarházat, amelynek az értékét akkoriban hétmillió dollárra becsülték. Ezenkívül mind a négy gyermeke számára fejenként másfél millió dollárt helyez letétbe. Azáltal, hogy a megállapodással közvetve érvénytelennek nyilvánították a házasságukat, egyetlen tollvonással törvénytelenné vált mind a négy gyermekük ‒ bár ez a csekélység láthatóan a legkevésbé sem zavarta Jaggert. Hall-lal már más volt a helyzet. Annak ellenére, hogy visszavonta a keresetet és elfogadta az egyezséget, Jerry még egyszer nyilvánosan is leszögezte, hogy szerinte a kettejük házassága tökéletesen törvényes volt. ‒ Amennyire én meg tudtam ítélni, a házasságkötési ceremónia magán viselte egy normális esküvői szertartás minden ismertetőjegyét ‒ mondta Jerry. ‒ Hosszadalmas és elég komplikált szertartás volt, és egy konverziós ceremónia előzte meg, amelynek során át kellett térnünk a hindu hitre. Mick és én gyűrűt cseréltünk, és megesküdtünk egymásnak. ‒ Annyit azonban Jerry is elismert, hogy házassági anyakönyvi kivonat sohasem volt a kezében. Végül mindketten úgy látták, hogy mindenkinek egy gyors és békés megegyezés szolgálja leginkább az érdekeit. „Mick Jagger és Jerry Hall eltökéltek, hogy továbbra is fenntartják barátságukat és a kölcsönös tiszteletüket egymás iránt ‒ állt az ügyvédeik által kiadott közös közleményben. ‒ Mindig össze fogja őket kötni a közös szeretet, amelyet négy gyermekük iránt éreznek, és az elhatározásuk, hogy Elizabethnek, Jamesnek, Georgia Maynek és Gabrielnek teljes értékű szülei maradjanak.” Azt egyelőre még nem lehetett tudni, vajon mennyire „teljes értékű” szülője szándékozik lenni Mick a kis Lucasnak. Luciana, immár a DNS-tesztekkel

felfegyverkezve, tovább erőltette mind Angliában, mind az amerikai ügyvédeivel, hogy több millió dolláros egyezséget érjen el Jaggerrel, és mindeközben még mindig abban reménykedett, hogy sikerül Micket valamiképp rábírnia egy hosszabb távú kapcsolatra. ‒ Pontosan tudta, hogy Mick gyermekének az anyjaként olyan befolyása van Jaggerre, mint csak nagyon kevés nőnek a világon ‒ mondja az egyik barátnője. ‒ Szeretett volna Jerry Hall nyomába lépni. Hall úgy nyilatkozott, hogy „semmiféle ellenséges érzést nem táplál sem vele, sem a gyermekével kapcsolatban”. Azt is mondta Micknek, hogy ha bármikor azt szeretné, hogy a kis Lucas megismerje a mostohatestvéreit, neki nincs kifogása ellene. Jaggernek egyelőre Lucianával kellett dűlőre jutnia. ‒ Ez nem az én gondom ‒ vont vállat Jerry. ‒ Ezt Micknek kell megoldania. De Jagger már jóval Lucas megszületése előtt újabb latin bombázóra lelt. Méghozzá olyanra, akinek ‒ akárcsak egykoron Carla Bruninak ‒ saját vagyona volt. Sőt, Vanessa Neumannt Mick tulajdonképpen négyéves kora óta ismerte; a papája, a venezuelai iparmágnás Hans Neumann volt az, aki a hetvenes évek közepén megvásárolta Mustiqueot Colin Tennanttól, és a Neumann családnak mind a mai napig jókora birtokai voltak a szigeten. Vanessa időközben felcseperedett, huszonhét évesen kétszázmillió dolláros saját vagyona volt, és épp a közelmúltban vásárolt egy hatalmas házat London exkluzív St. John’s Wood negyedében. Ennek ellenére ideje java részét New Yorkban töltötte, ahol a Columbia Egyetemen filozófiát tanult. Mick és Vanessa viszonya 1998ban, egy karácsonyi partin kezdődött. Neumann számára Mick kora kifejezett előnynek számított. ‒ Jó néhány fiúcskát vittem már utakra, megvettem a repülőjegyüket Párizsba vagy Mustiquera, ajándékokkal halmoztam el őket ‒ mondja Vanessa. ‒ Nagyvonalú voltam velük, és közben halálra untam magam. Az az igazság, hogy a velem egykorú férfiaknak én túl nagy falat vagyok. Neumann, akit a brit sajtó szeretett a „caracasi tűzhányónak” aposztrofálni, rövidesen csatlakozott Mick korábbi szeretőinek hoszszú sorához, és belőle is ugyanúgy dőlt a „fantasztikus az ágyban” és a „soha még ilyen szeretőm nem volt” típusú ömlengés. De azért tudott újat is nyújtani. Mick új, művelt barátnőjével két hancúrozás között német filozófusokról, Schopenhauerről és Nietzschéről, valamint a világ dolgairól és üzleti kérdésekről cseveghetett. Micknek persze Vanessán kívül is voltak szerelmi kalandjai, például Ortensia Viscontival, a legendás olasz filmrendező, Luciano Visconti unokahúgával, meg a mandulaszemű, száznyolcvan centi magas brit feminista-szocialista színésznővel, Saffron Burrowszal. A huszonnyolc éves Burrows a Jagged Films produkciójában, az Enigmában játszott, és éppen akkor szakított az ötvenkét éves filmrendezővel, Mike Figgisszel (Leaving Las Vegas ‒ Las Vegas, végállomás). Burrows nyíltan vállalta biszexuális hajlamát is, sőt egyszer bevallotta, hogy tetszik neki Hillary Clinton ‒ ezen később jól szórakozott a férjével, Bill Clintonnal, amikor 2001-ben többször is találkozott a volt elnökkel. De pillanatnyilag Jagger és Burrows körül forrt a levegő, akárhol jártak, Londonban, New Yorkban vagy a francia Riviérán. Jerry most már a partvonalról figyelte Mick ágyról ágyra vonulását, és még együttérzésre is futotta neki a volt férjével kapcsolatban. ‒ Sajnálom Micket ‒ jelentette

ki. ‒ A szexuális kicsapongás kaotikus állapotokat teremt, és ezt a rendetlenséget később valakinek fel kell takarítania. Boldogságot kívánok neki, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez életem legnagyobb vágya. Hogy Mick valaha is megváltozik-e? Hall nem zárta ki a reményt. ‒ Kívánom neki, hogy megváltozzék ‒ mondta. ‒ És talán meg is fog; Mick rettentően okos. Én még mindig hiszek benne, de tudom, hogy nem megy könnyen. Mick olyan, mint egy görög isten ‒ a termékenység szimbóluma. Volt még egy oka, tette hozzá sietve Jerry, amiért megtalálta a lelki békéjét. Mivel képtelen volt egyedül megküzdeni Mick állandó csalárdságával, a kabbalához fordult, ahogy tette előtte megannyi híresség: Madonna, Michael Jackson, Elizabeth Taylor és még sokan mások, abban a reményben, hogy a zsidó miszticizmusnak ebben a divatos változatában spirituális nyugvópontra lelnek. Mick, aki akkor még a férje volt, hogy örömet szerezzen a feleségének, maga is kabbalaórákra járt, sőt egyik társával még egy pénzgyűjtési estet is összehozott Londonban a mozgalom támogatására. Jerryre mély benyomást tett Mick újonnan megtalált spiritualizmusa, attól meg végképp elérzékenyült, hogy Mick végre elment egy szexterapeutához ‒ egészen addig, amíg el nem csábította a terapeutát. ‒ Mick imádott engem elfenekelni ‒ emlékezik vissza Natasha Terry a viszonyukra. ‒ Én halálra nevettem magam, mert nekem a fenekelés sosem volt izgató. ‒ Hogy mi a szakmai véleménye? ‒ Szerintem Mick olyan, mint egy szexvámpír. A rengeteg különböző partneréből energiát merít, és attól érzi magát olyan fiatalnak. Képtelen megmaradni egyetlen nőnél. Attól elégül ki, ha sok nőt fektet le szimultán. Ez bizony azon a bulin volt a legszembetűnőbb, amelyet a lemezproducer Richard Perry rendezett 1999 novemberében, az Evander Holyfield-Lennox Lewis nehézsúlyú világbajnoki címért játszott bokszmérkőzés estéjén. Mick Angelina Joliet vitte magával partneréül, de az est folyamán egyszer csak eltűnt egy másik generációból való szexszimbólummal, Farrah Fawcett-tel. Már 1999 vége felé jártunk, és a Rolling Stonesnak (és Micknek is külön) milliókat ajánlottak, ha hajlandók volnának koncertet adni a millenniumi évforduló éjszakáján. De Mick csak egyetlen meghívást fogadott el, Jerryét, hogy töltsék együtt a karácsonyt és az újévi ünnepeket a gyerekekkel. ‒ Nem tudom az ezredforduló éjszakáját Mick nélkül elképzelni ‒ mondta Jerry. ‒ Mi ketten mindig is szeretni fogjuk egymást egy bizonyos fokig. Ez sosem fog elmúlni. Még valami nem múlt el ‒ Mick zsugorisága. ‒ Imád Marokkóba járni ‒ mondja Hall. ‒ Olyankor képes napokig alkudozni arra a két szőnyegre, amit kiválaszt, és hiába mondom neki: „Édesem, ez egy szegény ország, miért nem adod meg neki, amit kér?” ‒ Bianca ennél valamivel konkrétabban fogalmazott. ‒ Mick ‒ mondta egyszer régebben ‒ egy szarrágó Scrooge. Bár kétségtelenül egész életében a fogához verte a garast ‒ Keith Altham, a korábbi publicistája gyakran figyelte, ahogy Jagger megpróbálta huszonöt centes borravalóval kiszúrni a New Yorki taxisok szemét egy-egy fuvar végeztével ‒, arra azért nem sajnálta a pénzt, hogy négymillió dollárból egy művészeti központot építtessen a volt alma materében, a Dartfordi Gimnáziumban. Persze az volt a kikötés, hogy róla nevezzék el.

2000 márciusában Eva és Joe Jagger is jelen voltak a Mick Jagger Központ ünnepélyes megnyitásán, de a fiuk egyetlen kellemes emléket sem tudott felidézni az ott töltött évekből. ‒ Nem voltam valami kellemes srác ‒ mondja Mick, hozzátéve, hogy voltak olyan tanárok is, akik egyszerűen kiütötték az embert. ‒ Akkora pofonokat kevertek le, hogy az ember elvágódott. Vagy a fülét rángatták. Odavonszolták az osztály elé, és közben szünet nélkül leckéztették, és a fülét csavargatták. Mick a cannesi filmfesztiválon volt Jerryvel, amikor május 18-án hírt kapott, hogy édesanyja nyolcvanhét éves korában elhunyt. „Michael”, ahogy a mamája mindig hívta, nagyon közel állt Eva Jaggerhez, és bármerre járt a világban, pár naponta mindig hazatelefonált („Akármerre jár, mindig odaszól nekünk, hogy megtudja, hogy vagyunk”), gyakran virágot, csokoládét vagy ajándékokat küldött nekik. Öt évvel korábban Mick kétszázezer fontért hozzáépíttetett a richmondi házhoz egy „nagyiszárnyat”, hogy a szüleinek könnyebben gondját viselhesse. ‒ Mick mindig is nagyon közel állt Evához ‒ mondja Keith, aki gyerekkora óta ismeri az egész Jagger famíliát. ‒ Nagyon lesújtotta őt ez a hír. ‒ Mick végtelenül elszomorodva visszarepült Londonba, hogy apját és az öccsét, Christ megvigasztalja. A temetésen a többi Stones-tag megilletődve nézte, ahogy Mick a könnyeivel küszködve elénekli Eva két kedvenc egyházi énekét, a „Morning Has Broken”-t és a „Will the Circle Be Unbroken”-t. „Egy hideg és ködös reggel ablakomnál álltam ‒ énekelte Mick meg-megbicsakló hangon ‒, és láttam, hogy közeledik a halottaskocsi, hogy anyámat elvigye.” Mick később zokogni kezdett, amikor elvitték a koporsót. Jerry azonnal átölelte, és vigasztalni próbálta. Mick nemsokára erőt vett magán, és most rajta volt a sor, hogy megölelje az apját, Joet, ahogy elindultak kifelé a templomból. ‒ Sokan azt hihetik, hogy Michael rossz fiú ‒ viccelődött egyszer Eva ‒, de mint a fiam, nagyszerű. Öt héttel később a család ismét egybegyűlt, de ezúttal egy örömteli eseményre: Karis feleségül ment egy filmgyártási asszisztenshez, Jonathan Watsonhoz, és ezen a napon tartották az esküvőjüket San Franciscóban. Megható volt ez a gyülekezet, amely négy generáció tagjait hozta össze: ott volt Joe Jagger, Marsha Hunt (aki közben sikeres íróvá nőtte ki magát), Mick hét gyerekéből hat, Jerry Hall és az összes unoka. (A tizenhárom hónapos Lucas otthon maradt Londonban a mamájával, Luciana Moraddal.) A menyasszony apja karján érkezett; Mick hagyományos fekete szalonkabátot, alatta sötétszürke mellényt viselt. A jelenet semmiben sem emlékeztetett a régi időkre, amikor Karis lánya születésekor Mick megtagadta az apaságot, és aztán nyolc éven át pereskedett, hogy ne kelljen gyerektartást fizetnie. ‒ Rettentően megviselt annak idején, amikor hallani sem akart a lányáról ‒ mondta a menyasszony anyukája. ‒ De azóta sok idő telt el, és nem igazságos, ha az ember újra meg újra feltépi a régi sebeket. A rá következő hónapokban Micknek bőségesen akadt dolga a családi ügyekkel. Amikor a tizenhat esztendős, 178 centiméteres Elizabeth közölte, hogy otthagyja az iskolát és a hivatásos manökeni pályára lép, Mick azonnal Jerryre hárította a felelősséget. ‒ Addig halogattam, ameddig csak bírtam ‒ mondta anyu ‒, de hát mit tehettem volna, Elizabeth vékony és nagyon csinos, még az utcán is folyton leszólították a modellügynökségek emberei, és a kezébe nyomták a névjegyüket.

‒ Mindig azt szerettem volna, hogy Elizabeth úgy nőjön fel, mint a többi gyerek ‒ mondja Mick ‒, de ez nem olyan egyszerű, ráadásul Jerry híres modell. Pokoli sokat vitatkoztunk erről. ‒ Jaggernek az volt a véleménye, hogy Elizabeth, aki közben rászokott a dohányzásra is, egyszerűen túl gyorsan nőtt fel. Ha meghívták különféle partikra, az apja ragaszkodott hozzá, hogy kísérőként vele menjen. ‒ Felettébb szokatlan és furcsa volt ‒ mutat rá a londoni Groucho Club egyik régi törzsvendége. ‒ Az emberek megőrülnek, ha Mick Jagger közelébe kerülnek. Sosem lehet tudni, mi történik. Úgyhogy nem vagyok benne biztos, hogy Mick a legtökéletesebb gardedám. Aztán ott volt a másik ügy: Jerry Mrs. Robinsont alakította a The Graduate (Diploma előtt) színpadi adaptációjában az egyik West Endi színházban, és az egyik jelenetben meztelenül lépett színpadra. Jerry anyja Texasból telefonált Micknek, és arra kérte, vessen véget ennek. ‒ Hogy tehet ilyesmit a lányom? ‒ kérdezte. ‒ Milyen végtelenül megalázó az egész. Négy gyerek anyja, és a királyi család fogadásaira jár. Most aztán mindent tönkretesz! Mick úgy döntött, ahhoz kell a nagyobb vitézség, ha nem avatkozik bele. Jerry igen világossá tette, hogy Mrs. Robinson figurája „olyan asszony, aki úgy él együtt a férjével, hogy nem szereti, és a férje sem őt”. ‒ Ezért dühös ‒ tette hozzá ‒, és azok után, amiken keresztülmentem, bennem is sok düh halmozódott fel, amit valahogy ki kell engednem. A darab júliusi bemutatóján a Gielgud Színházban Mick és jó néhány Jagger gyerek is a közönség soraiban ült, amikor Jerry ledobta a magára csavart törülközőt, és ott állt a színpadon anyaszült meztelenül. ‒ Te jó ég! ‒ emlékszik vissza Jerry. ‒ Abban a pillanatban elszabadult a pokol. A fotósok felpattantak, majdnem kiestek az erkélyről, úgy nyújtózkodtak, akik meg a zsöllyében ültek, felálltak a helyükről. Tökéletes volt a zűrzavar. ‒ Hall akkor már viszszautasította a Playboy egymillió dolláros ajánlatát, hogy meztelenül fotózhassák a magazinnak, és most „halálra mérgelődtem magam, hogy ezek a disznók ingyen megkapják ugyanazt”. Mick tökéletesen megértette ‒ hiszen őt is mindig a bevétel érdekelte a legjobban. Miközben igyekezett a Stones pénzügyeit egyensúlyban tartani, fél szemmel az Enigma költségvetését figyelte és saját szólókarrierjének a terveit szövögette, Micknek azért még maradt ideje, hogy újabb pénzkereső manővereket találjon ki. Novemberben összeállt a U2 rockegyüttessel, és közösen létrehoztak egy kétszázmillió dolláros offshore ingatlanbefektetési alapot. A Csatornaszigeteken bejegyzett új cég kisebb irodákba és üzletekbe fektette a pénzt London West End negyede és a külvárosi Docklands kerület környékén. Micknek ugyan ez volt az első kalandozása az ingatlanüzletben, de nem így a U2-nak. Az ír együttes addigra már hatalmas profitot vágott zsebre a Maimaison hotellánc felfejlesztéséből, majd később az eladásából. Bono és az Edge később megvették és felújították Dublin egyik híres szállodáját, a Clarencet. A U2-val közös ingatlanvállalkozás még inkább ráirányította a figyelmet Mick vagyoni helyzetére; egyes becslések szerint már háromszázmillió dollárra volt jó a rocksztár. És sokan úgy gondolták, egy ilyen dúsgazdag ember nyugodtan kifizethetné Lucianának a Lucas tartására kért nyolcmilliót. Miközben a kettejük csatározása tovább folytatódott a bíróságokon, Mick azért megpróbált meghitt viszonyba kerülni a kisfiúval. Londonban látták, ahogy egy gyerekkocsiban tolja Lucast az egyik parkban, aztán megáll, és egy favonatot nyom a

kissrác kezébe. Pár perc múlva pedig már visítozott a gyerek a gyönyörűségtől, amikor az apja pofákat vágott neki. ‒ Lucasnak szüksége van az apjára ‒ jelentette ki Luciana. ‒ Mick majomszeretettel csügg rajta‒ Agyonkényezteti, és szerintem szeretné, ha többször láthatná a fiát. ‒ Nincs kizárva, bár a kedves mama alighanem többre gondolt, mint egyszerű apa-fiú kapcsolatra. ‒ Még mindig bízom benne, hogy közös jövő áll előttünk ‒ mondta Luciana a magáét. ‒ Mostanában jó barátok vagyunk, és én még mindig elképzelhetőnek tartom, hogy később újra összejöjjünk. Nem mondhatni, hogy ez az ötlet Luciana apjának is nagyon tetszett volna. Joâo Morad az unokája apját általában csak mint „a vén szatírt” emlegette. Ez a Mickről adott leírás nem is esett messze attól a figurától, akit Jagger alakított a The Man front Elysian Fields (Egy férfi titkos órákra) című filmben, amelynek novemberben kezdődött el a forgatása. A filmben ‒, amelyben rajta kívül Andy Garcia, Julianna Margulies, Anjelica Huston és James Coburn is szerepet kapott ‒ Mick egy „Elíziumi mezők” névre hallgató, férfipartner-közvetítő szolgálat kissé kenetteljes tulajdonosát alakítja. ‒ Érzelmi és lelki vigaszra vágyó magányos hölgyek sebeit igyekszünk gyógyítgatni ‒ mondja a filmben Mick a Garcia által játszott figurának. ‒ Csak hölgyeknek? ‒ kérdezi tőle Garcia. ‒ Tudom, kissé ódivatú felfogás ‒ feleli neki Mick. „Itt nem is magáról a válaszról van szó ‒ írta Roger Ebert filmkritikus egy évvel az után, hogy a The Man from. Elysian Fieldset bemutatták a mozikban. ‒ Hanem inkább arról, ahogyan Mick Jagger ezt a sort elmondja. Mert így ez senki más szájából nem hangozhatott volna el.” A film végeredményben vegyes fogadtatásra talált, és nem hozta meg a várt kereskedelmi hasznot. Ebert ennek ellenére az év tíz legjobb filmje közé sorolta, főként Mick „dacos flegmája” okán. Ezektől az alkalmi karakterszerepektől eltekintve Mick nem ábrándozott már filmsztárságról. Inkább új szerepére koncentrált, amely a kamera túloldalára szólította. A Saturday Night Live megalkotójával, Lorne Michaelsszel közösen Mick volt a producere az Enigma (Rejtély) című filmnek, benne Kate Winslettel, Dougray Scott-tal, Jeremy Northammal, valamint a színes egyéniségű Saffron Burrowszal. Az Enigma a szövetségesek rejtjelfejtőiról szóló igaz történetet dolgoz fel a második világháború idejéből. (Mick csak apró szerepet osztott magára: a Brit Királyi Légierő tisztjét játssza egy táncos jelenetben; Lizzy lánya pedig statisztált a filmben.) Tekintve, hogy az egész film cselekménye azon áll vagy bukik, sikerül-e a szövetségeseknek feltörniük a nácik rejtjeles üzeneteit, amelyeket az Enigma kódológépen készítenek, Jagger vásárolt egy ilyen berendezést az egyik Sotheby’saukción, és megmutatta a Paramount Pictures fejeseinek. ‒ Nem volt hiábavaló vállalkozás ‒ mesélte később Jagger ‒, segített nekem, hogy elindíthassam a filmet. Mert ékesen bizonyította, hogy nem csak valami fantazmagóriáról van szó. A gép nem csak létezett ‒ még működött is. Magán a forgatáson Mick, mint a film producere, azzal próbálta a megfelelő hangulatba hozni a színészeit, hogy elhozta saját lemezgyűjteményét a negyvenes évekből származó Tommy Dorsey-, Benny Goodman- és Glenn Miller-felvételekkel. ‒ Mick nagyszerűen átérezte azt, amit a legtöbb producer nem tud: hogy a színésznek

óriási segítség, ha nemcsak a karakterről, hanem az időről és a helyről is pontos fogalmat alkothat ‒ nyilatkozta Kate Winslet. ‒ Megmutatta, hogy Micknek van érzéke a részletekhez, és az is kiderült a dalokból, hogy ő hogyan élte meg a háborús Angliát. A rendező, Michael Apted (Coal Miner’s Daughter; Gorillas in the Mist ‒ A szénbányász lánya; Gorillák a ködben) lassacskán hozzászokott, hogy Mick délután négy óra körül megjelenik a színen ‒ úgy kilenc órával az után, hogy az aznapi forgatás elkezdődött. ‒ Néha igazán idegesítő volt, akár a legtöbb producer ‒ mesélte Apted. ‒ Aztán volt olyan is, hogy megjelent, én rápillantottam, és azt gondoltam magamban: „Baszd meg, hát ez a Mick Jagger!” Mick többé-kevésbé tudatában volt, hogy a jelenlétében néha még a felső kategóriás rendezők és filmsztárok is kissé megilletődnek. ‒ De azért nem ez foglalkoztat folyton. Ezekkel az emberekkel én a munkájuk körülményei között találkozom, és el is feledkezem erről ‒ mondta elgondolkodva. ‒ Szóval, ha én az életben is az a nagypofájú, elhanyagolt öltözetű figura lennék, aki a színpadon, akkor valószínűleg mindenki hamar lefáradna tőlem. Elég hülyén venné ki magát, ha, mondjuk, odamennék a forgatásra, és ott is elüvölteném magam: „Mindenki jól érzi magát?” Mick tehát tekintélyes celeb mivolta teljes súlyát latba vetette az Enigma mellett, kötelességtudóan smúzolt a Sundance Filmfesztiválon nyüzsgő filmgyári fejesekkel, és kezet rázott Károly herceggel is a film királyi magánvetítésén Londonban. A rengeteg erőfeszítés dacára a film mindössze alig ötmillió dollárt hozott az Egyesült Államokban. De Micket nem rázta meg a dolog. ‒ Ezt a munkát szerelemből csinálom ‒ mondta ‒, ami annyit tesz, hogy csak nagyon keveset keresek rajta. A pénz ‒ és különösen annak a művészete, miképpen ne kürtölje világgá, hogy mennyije van ‒ mindig központi szerepet kapott Mick gondolkodásában. Végül a Lucas Morad-féle apasági keresetet is azért zárta le inkább egyezséggel, mert rettegett tőle, hogy a New Yorki bíróságon esetleg ki kell teregetnie pénzügyei legféltettebb részleteit is. Elfogadta, hogy egy összegben kifizet Lucianának ötmillió dollárt, plusz havi huszonötezer dollár gyermektartást. Mick, akinek a bíróság megengedte, hogy ne személyesen vegyen részt a tárgyaláson, hanem konferenciabeszélgetés útján Londonból, nagyszerűen elszórakoztatta a tárgyalóterem közönségét. Amikor a lakcímét kérdezték, Mick azt felelte, hogy a Stargroves, a karib-tengeri adóparadicsom, Mustique szigetén. ‒ Star…? ‒ Stargroves ‒ ismételte Mick. ‒ Akarja, hogy betűzzem? ‒ Nem állt alkohol vagy kábítószer hatása alatt, amikor aláírta az egyezséget? ‒ Neeeeeem ‒ válaszolta a telefonban Mick jól hallhatóan gunyoros hangon. ‒ Volt-e valaha bebörtönözve? ‒ Ó, dehogy. ‒ A fél tárgyalótermet rázta a nevetés. Luciana, aki akkor már egy főműsoridőben játszott televíziós show műsorvezetője volt Brazíliában, megkönnyebbülten sóhajtott fel. ‒ Nem akartam a bíróságra vinni ezt az ügyet ‒ mondta. ‒ Nagyon megviselt, hogy mégis rákényszerültem. Mindketten bolondnak tartjuk magunkat, amiért ennyi pénzt szórtunk ki ügyvédekre. Végül mindkettőnknek engednie kellett valamennyit. Nekem érzelmileg, Micknek meg az anyagiakban.

A nagy távolság miatt Micknek esélye sem volt rá, hogy állandó szerepet kapjon Lucas életében. De azért az évek során mindig megtalálta a módját, hogy legalább hetenként egyszer találkozzon a fiával Londonban vagy New Yorkban, és őt is, akárcsak az összes többi gyermekét és unokáját, elhalmozta méregdrága karácsonyi és születésnapi ajándékokkal. ‒ Mick nagyszerű apa ‒ ismerte el Luciana is. ‒ Persze nem csoda, ha tudja, hogyan kell bánni a gyerekekkel, hiszen van neki éppen elég! És hogy miképpen képzeli el a kettejük jövőjét? ‒ Mindig is kedvelni fogom Micket ‒ jelentette ki Luciana. ‒ Nagyon dögös vénember. Még a ráncait is szexinek találom. De nem akarok tőle semmi mást, csak a barátságát. Van egy közös gyermekünk, és az ő érdekében jobb, ha kettőnk között is jó a viszony. Luciana ezután mintha szóról szóra megismételte volna Carla Bruni véleményét arról, van-e értelme nős férfiakkal járni. ‒ Mostanában már széles ívben elkerülöm az olyan férfiakat, akik akár nősek, akár megpróbálnak több barátnőt tartani egyszerre ‒ mondta. ‒ Az volna a leghelyesebb, ha minden házas férfinak a NŐS felirat díszelegne a homlokán. ‒ Mindazonáltal Luciana készséggel elismerte, hogy valószínűleg most is Mick hatása alá kerülne. ‒ Mick annyira szexi. Akármit mond, izgató. Kíváncsi vagyok, képes lesz-e Lucas is ennyire elcsavarni a lányok fejét. Az eredeti kérdés azonban még most is kísért: vajon csakis azért esett teherbe, hogy tőrbe csalja Micket? ‒ Micsoda őrültség azt gondolni, hogy szántszándékkal estem teherbe ‒ ragaszkodott a régi nyilatkozataihoz Luciana, és már a puszta feltételezéstől is dühbe gurult. ‒ Én nem vagyok afféle lány! Mick éjt nappallá téve dolgozott, hogy elkészüljön végre a negyedik szólóalbumával, és szerényen mindenkinek azt mondta, mostanában már csak „barátság” fűzi a nőkhöz. ‒ Megszoktam, hogy egyedül vagyok ‒ mondta. ‒ Esténként többnyire a meleg vizes tömlővel bújok ágyba. Külön Burberry kasmírtakarót is vettem neki… Ügyes… nagyon ügyes. Micket nagyon megrázta a szakításuk Jerryvel, de annyira azért nem, hogy ne újra a jóval fiatalabb nők után koslasson. ‒ Mick nem szívesen van egyedül, ezért utál hazamenni ‒ mondja Keith Badgery, Mick személyes sofőrje immár tizennégy éve. ‒ Elmegy, mondjuk, vacsorázni, onnan két-három partira, aztán hajnali háromkor még mindig telefonálgat, hátha talál még valakit… Badgery a világ számos szállodájában vett már fel szobakulcsot különböző álneveken („Mr. Archer” és „David Jones” a két kedvence), hogy azután Micket és az aznapra kiszemelt leányzót valamelyik oldalbejárathoz vigye. Mick mindig nagy gondot fordított rá, akkor is, ha csak egy éjszakát töltött egy szállodában, hogy a conciergehez8 eljusson a komplett kívánságlistája. Alaphelyzetben a listán négy üveg bor szerepelt ‒ két fehér, két vörös ‒, aztán válogatott sörök, frissen pörkölt kávé Jáváról, valamint friss virágok és még valami: Mick ragaszkodott hozzá, hogy a szálloda ragasztasson belülről fekete fotópapírt az ablakokra, mert, mint indoklásul mondta: „Világéletemben zavart a fény alvás közben.” Ebben az időszakban Mick hódításai javarészt névtelenek maradtak. Badgery egy chelseai meg egy Notting Hilli lányra emlékszik. De az egyik legfurább kapcsolata egy francia nővel volt Micknek ‒ a nő vadidegen volt, az utcán találkozott össze vele. 8

Itt: kb. főportás.

Elválás előtt megadta Micknek a telefonszámát, és Jagger három hónapon át járt a nő nyugat-londoni lakására, és minden egyes alkalommal kínai ételt hozott magával. ‒ Én komolyan úgy gondolom, hogy akkoriban nagyon magányos volt ‒ vonja le a végkövetkezést Badgery. ‒ Hiába szexel az ember heti hét alkalommal, attól még nem biztos, hogy érzelmileg is történt vele valami. Ha Mick nem talált senkit, akkor is a kora hajnali órákig bulizott valahol. Dominic Mohan, az író emlékszik egy ilyen tipikus esetre, amelyre a Soho egyik áporodott levegőjű szórakozóhelyén, a Kabaret Clubban került sor hajnali két óra húsz perckor. Kate Moss, a szupermodell pezsgőt iszogatott az egyik sarokban, Ronnie Wood pedig „fel-alá támolygott”, amikor a DJ úgy döntött, elindítja a „Jumpin’ Jack Flasht”. Mick egyszer csak előjött a félhomályból, és ő is énekelni kezdett. ‒ A világ leghíresebb ajka lebiggyedt ‒ meséli Mohan ‒, aztán Mick a hajába túrt, megpördült a csizmája vastag sarkán, csapkodni kezdett a karjával, és vonaglott, mint egy kígyó… Azt hiszem, mindannyian láttunk már részegeket, akik esküvőkön Jagger-imitátort játszanak, de ez itt most az igazi volt. Mick a rászegeződő tekintetek össztüzében ezután végigugrándozta a „Satisfaction”-t és a „Brown Sugar”-t is. ‒ Fantasztikus produkció volt ‒ folytatja Mohan ‒, egészen elképesztő teljesítmény egy ráncos, idős férfitól. A ráirányuló figyelem ma is elvarázsolja, és ahogy tökéletesen megfeledkezik magáról, olyan, mint a saját maga két lábon járó karikatúrája. Jerrynek lassanként elege lett belőle, hogy megossza a richmondi házat Mickkel („Mondtam neki, hogy ezt fejezze be!”), és egyetértett Badgeryvel abban, hogy Mick „fél egyedül maradni… Szerintem is nehéz idők járnak rá ‒ mondta Jerry. ‒ Végül is Mick reménytelen eset. De biztos vagyok benne, hogy nemsokára talál megint valakit, akihez hűtlen lehet. Szegény Mick…” Ez az illető végül a szobortartású szőke modell, Sophie Dahl lett, akinek a nagyszülei közé tartozott az író Roald Dahl (Willy Wonka, James and the Giant Peach ‒ James és az óriásbarack), az angol karakterszínész Stanley Holloway (leginkább az 1964-es My Fair Lady-filmből ismert, amelyben Eliza Doolittle papáját játszotta) és a legendás hollywoodi sztár, Patricia Neal. Mick még mindig küzdött azért, hogy a tizenhét esztendős Lizzy hagyja abba a modellkedést, és menjen szépen vissza az iskolába. De amikor Lizzy és a barátnője, a huszonhárom éves Sophie egy New Yorki karaokebárban elénekelték Carly Simon „You’re So Vain” című dalát, apu egy pillanatig sem késlekedett megkérni a lányát, hogy mutassa be neki a barátnőjét. A másik Jagger lány, a huszonkilenc éves Jade nem nagyon állhatta apja új társát. ‒ Kérlek szépen, apa, ne hozd ide nekem ezeket a fiatal csajokat ‒ mondta Micknek. ‒ Senkit, aki akár fiatalabb, akár nagyobb nálam. Kérlek, apa. Sophie az Opium parfüm erotikusan túlfűtött reklámjainak telt idomú, nyolcvanegy kilós, 12-es (európai 44-es) ruhákat hordó modelljeként vált hírhedtté. Amikor Mickkel megismerkedett, a száznyolcvan centiméter magas Dahl már elképesztő kitartással fogyott huszonkét kilót, és a ruháit is a 8-asok (36-os) közül válogatta. Rövid idő múlva Mick már szerelmes dalokat búgott neki a telefonba, és kevésbé ismert éttermekbe és klubokba hurcolta. ‒ Mick és Sophie rengeteget vihorásztak a

kocsi hátsó ülésén ‒ emlékezik vissza Keith Badgery, Mick sofőrje. ‒ Egyik éjjel annyira rámászott Sophiera, hogy én inkább megállítottam az autót és kiszálltam, hadd érezzék egyedül magukat. Az autó fel-alá hintázott, mint egy bölcső, mielőtt a csaj kiszállt volna belőle. ‒ Amikor Sophie már elindult haza, Badgery visszaült a sofőrülésbe, Mick pedig megnyalta a száját, és csak annyit mondott: „Ez volt Sophie.” Micket láthatóan cseppet sem zavarta, hogy Sophie nála harmincnégy, sőt még a lányánál, Jadenél is hat évvel fiatalabb. Ugyanezt nem lehetett volna elmondani Sophie amerikai nagymamájáról. Patricia Neal, aki Oscar-díjat kapott az 1963-as Hud című westernfilmben Paul Newman partnereként nyújtott alakításáért, igazán nem volt prűd asszony; ötven évvel korábbi botrányos viszonya a meglehetősen nős Gary Cooperrel Hollywood legendás szerelmi történetei közé tartozott. De őszintén megvetette Jaggert, és kérlelte az unokáját, ne bonyolódjon vele semmibe. ‒ Tartsd magad minél távolabb attól a disznótól ‒ mondta neki kertelés nélkül Neal. ‒ Ha Sophienak bármi köze lesz ehhez az emberhez, akkor elment a józan esze. Sophie olyan aranyos kislány. Megmondtam neki, hogy ez egy senkiházi, és össze fogja törni a szívét. Ki nem állhatom ezt az embert. Ki lepődne meg, hogy Sophie barátja, Griffin Dunne sem volt elragadtatva. Amikor az amerikai színész-rendezőnek tudomására jutott, hogy Sophie összeköltözött Mickkel a londoni Lanesborough Hotel egyik napi kétezer dolláros lakosztályában, egyszerűen kidobta. Dahl végül hét hónap után, 2001 augusztusában szakított Jaggerrel ‒ de addigra Mick legalább már ihletet kapott tőle az új albumához. Annak a férfinak, aki bőven az apja is lehetett volna, Sophie a Goddess in the Doorwayt (A küszöbön álló istennőt) jelentette. Mick egy percet sem vesztegetett, hogy pótolja Dahlt egy még fiatalabb kiadású modellel: a tizenhat éves Caroline Winberggel, egy svéd szépséggel, akivel egy párizsi divatbemutató öltözőjében akadt össze. Megadták egymásnak a telefonszámukat, és Jagger napokon át hívogatta a lányt ‒ ezt később Mick letagadta, és azt állította, a lány hívta őt koncertjegyekért. ‒ Az az állítás ‒ mondta Mick ‒, miszerint bármilyen formában zaklattam volna Carolinet, nevetséges, és teljességgel nélkülöz minden alapot. Az nem egészen úgy volt, ragaszkodott a maga igazához Caroline, mondván, ő mindössze egyszer hívta fel Jaggert, és akkor sem kért tőle semmiféle koncertjegyet. ‒ Ő hívott fel engem először ‒ mondta. ‒ Nagyon sármosnak találtam, és jól kijöttünk egymással… Mick gyakran telefonál, hogy találkozzunk. De én nemet mondok. Azt akarja, hogy menjek el vele a koncertkörútjukra. Én barátként nagyon kedveltem Micket, de nem is gondoltam rá, hogy járjak vele. Mick annyi idős, mint a nagyapám. ‒ Majdnem hatvan már ‒ szólt bele a beszélgetésbe Caroline negyvenéves mamája, Camilla ‒, és amikor egy Mick korabeli férfi rástartol egy tizenhét évesre, nem nehéz kitalálni, mit akar. Mick viselkedése átlépett bizonyos határokat, és őszintén szólva ijesztő, amit művel. Caroline szeretné, ha békén hagyná. Micknek más sem hiányzott, mint hogy valaki figyelmeztesse, két év múlva betölti a hatvanat. Pedig éppen ez történt vele, amikor a Saga magazin, Anglia legkedveltebb, időseknek szóló magazinja a szeptemberi számának a címlapjára tette a fényképét. A magazin belsejében pedig ‒ idősotthonok és ortopéd ágyak hirdetései között ‒ Mick részletesen beszámolt az életéről, a zenéléstől egészen az Enigma forgatásáig.

Bár a késő ötvenes korosztályból boldogan szerepeltek többen is a Saga címlapján, köztük Goldie Hawn, Twiggy és Sting, és szívesen meséltek a legújabb terveikről a magazin egymillió olvasójának, nevetségessé egyedül Jaggert tette a sajtó. A Daily Mail „Sittin’Jack Flash”-nek („Ülő szatír” ‒ a dal eredeti címének, a „Jumpin’ Jack Flash”nek, vagyis „Ugráló szatírnak” a kiforgatása ‒ a ford.) titulálta, a Vogue brit kiadásában pedig „a nyugdíjasok kedvencének” csúfolták. Mick nyilatkozatot adott ki, amelyben „csalódottságának” adott hangot a Saga címlapsztorijával kapcsolatban, de belül nagyon elkeseredett volt. ‒ Szerintem nevetséges volna úgy viselkednem, mintha tizenhét éves lennék ‒ mondta. ‒ De ettől még nem kell folyton a kocsmában ülnöm, mint egy vén faroknak, aki csak arról tud beszélni, ami a hatvanas években történt vele. Mick éppen sértett Jagger-egója sebeit nyalogatta a La Fourchetteben, amikor az egyik alkalmazott berontott a dolgozószobájába, és szólt neki, hogy kapcsolja be a televíziót. Alig néhány perccel azelőtt egy repülőgép csapódott be a New Yorki World Trade Center ikertornyainak egyikébe. Akárcsak sok millió televíziónéző szerte a világon, Mick is elképedten nézte, ahogy nem sokkal később egy második gép nekirepül a másik toronynak. ‒ Adjátok ide a telefont ‒ kérte Mick. ‒ Muszáj beszélnem Lizzyvel; ott van New Yorkban.

„Én is egyike voltam a négyezer nőnek. Szerintem Mick olyan, mint Don Juan.” CARLA BRUNI-SARKOZY Soha életemben nem voltam őrülten, szenvedélyesen szerelmes. Nem vagyok érzelmi beállítottságú ember. ” MICK „Tudja, Mick igazából Keitht szereti. Olyanok, mint egy házaspár.” JERRY HALL

9 Amikor beindul a kaszálógép MICK pánikba esett. Lizzy Manhattan divatos környékén, a Tribeca negyedben lakott, alig tizenöt saroknyira a Ground Zerótól. Jagger tizenhét éves lánya fotózáson volt Isztambulban, de mostanra haza kellett már érnie New Yorkba. Mick fejében egymást kergették a gondolatok. Felkapta a telefonkagylót, és tárcsázta Elizabeth otthoni számát, de senki sem vette fel. Aztán megpróbálta a lánya mobilszámát is, de ott sem volt válasz. Pár perccel később felhívta Jerryt a richmondi házban. Jerry a könynyeivel küszködött. Neki sem sikerült utolérnie a lányukat, sem azt a fiatal, deltás dél-afrikai férfi modellt, Damien Van Zylt, akivel Lizzy az utóbbi időben együtt élt. Jó néhány órán át hiába próbálkoztak, hogy utolérjék a lányukat, vagy bárki mást, aki esetleg találkozhatott vele. ‒ Tökéletesen magam alatt voltam ‒ mondta később Jagger. ‒ A torkom is elszorult a rettegéstől. ‒ Aztán megpróbálkoztak valami mással, mert a New Yorki vonalak annyira túlterheltté váltak, hogy ott reménytelen volt a helyzet. Jerrynek végül Dél-Afrikában, Van Zyl családján keresztül sikerült elérnie Lizzyt ‒ amit, ismerte be Mick, „elég furcsának találtunk”. Lizzyt borzasztóan megrázta, hogy tanúja volt a tornyok leomlásának, akárcsak a legtöbb New Yorki, de élt és épségben volt. Mick, aki nagyon sok időt töltött New Yorkban az elmúlt harminc év során, át tudta érezni, hogy milyen lehet most nekik. ‒ Minden együttérzésem az övék ‒ mondta. ‒ New York többet jelent számomra, mint bármelyik másik amerikai város, hiszen minden zugát ismerem. Szóval nem csoda, ha az embernek elszorul a szíve, amikor ekkora baj történik, bizony nem. ‒ Amerikai, és nem is csak New Yorki barátaihoz hasonlóan Jagger is úgy érezte, „szörnyű erőszak történt. Mindannyian úgy éreztük, hogy Amerika az utolsó hely, ahol biztonságban lehet az ember, és ezt a hitet most aljasul örökre szétzúzták.” Az érzés nem múlt el egyhamar. ‒ Egy teljes héten át képtelen voltam bármihez hozzáfogni, béna voltam, és mindenki ugyanígy volt vele. Az egész életem, a dolgaim mind annyira triviálisnak tűntek ‒ mondta Jagger. ‒ De a döbbenet és gyász napjait az újrakezdés kell hogy kövesse… Nem engedhetjük meg a terroristáknak, hogy átalakítsák az életünket. Pontosan ezt szeretnék. Az felérne a győzelmükkel. ‒ Az embereket óriási veszteség érte ‒ folytatta ‒, de az összetartásról és a reményről nem szabad lemondanunk. Igen, gyászoljuk meg a halottakat, az ember órákig nem tud felállni a CNN-közvetítések elől… De a végén azt kell tennünk, amit mindig is szoktunk, az életnek vissza kell térnie a normális kerékvágásba. Amikor október 20-án Paul McCartney emlékkoncertet rendezett a szeptember 11-én életét áldozó 343 tűzoltó és 87 rendőr tiszteletére a New Yorki Madison Square Gardenben, amelyet országszerte minden televízióállomás élőben közvetített, Mick és Keith azzal járult hozzá a koncert sikeréhez, amihez a legjobban értenek. A korábbi Saturday Night Live sztár műsorvezetőjének, Mike Myersnek (mostanában a Wayne’s

World, az Austin Powers: International Man of Mystery és a Shrek című filmekből lehet ismerős) a felvezetése után Jagger és Richards azt a két dalt énekelte, amit Mick az alkalomra a leginkább megfelelőnek ítélt: a „Salt of the Earth” és a „Miss You” címűt. A koncert ‒, amelyben többen is szerepeltek Mick közeli haverjai közül, így David Bowie, Eric Clapton, Billy Joel, Elton John, James Taylor, a Destiny’s Child és Bon Jovi ‒ több mint harmincmillió dolláros bevételét az áldozatok hozzátartozóinak a megsegítésére fordították. ‒ Jó dolognak, szívem szerint valónak éreztem ezt az ötletet ‒ mondta később Jagger. ‒ Örültem, hogy részt vehettem benne. Miután megtette, amit tehetett, Mick visszarepült Párizsba, és nekiállt, hogy felkorbácsolja az érdeklődést az új album, a Goddess in the Doorway iránt. Tanulva első két szólóalbuma mérsékelt sikeréből, Mick ennél a nagylemeznél mindent bevetett. A Goddess készítésében együttműködött a régi haverjaival, Lenny Kravitzcal, Wyclef Jeannel és Pete Townshenddel a Who együttesből, és bevonta még a Matchbox 20-tag Rob Thomast, Bonót és az Aerosmith gitárosát, Joe Perryt is. Mick már előre tudta, hogy a többi Stones-tag ezt az alkalmi zenésztársaságot majd „bandának” fogja hívni, és ez szörnyen elkedvetlenítette. ‒ Egyszerűen nem tartom alkalmasnak az együtteseket arra, hogy szólólemezt készítsen velük az ember ‒ mondta. ‒ A világon semmi értelme. Hiszen ha volna, együttesem éppenséggel van, és még nagyon jó is… Micket többször is megkérdezték, mi készteti rá, hogy a nélkül a „nagyon jó” együttes nélkül dolgozzon, különösképp, hogy ő a frontemberük, meg különben is, a világ legjobb zenekarának tartják. ‒ Azért dolgozom másokkal, mert a Rolling Stonesnál mindenről népszavazást tartunk ‒ válaszolta nekik Mick ‒, a demokrácia pedig nem feltétlenül a legjobb módszer a zenében. Mick telepakolta a Goddesst funkkal, diszkós elemekkel, szerelmes dalokkal és himnikus hangvételű balladákkal. Jerry úgy hitte, az új dalok mind őróla szólnak. ‒ Jerry mindig azt hiszi, hogy róla szólnak a dalok ‒ vonta meg a vállát Mick. ‒ Ezt imádom benne. ‒ Az eléggé egyértelmű „Don’t Call Me Up” (Ne hívj fel) mindenesetre másvalakiről szólt: Carla Bruniról, aki a Jerryvel történt konfrontáció után is évekig hívogatta még Jaggert. Mick tágabb amerikai televíziónéző közönséghez is el akarta juttatni az új album hírverését, ezért megállapodott az Oscar-díjas filmessel, Kevin Macdonalddal, hogy dokumentumfilmet készít egy évéről. A Being Mick (Ilyen, ha az ember Mick) java részét maga a főszereplő forgatta a kézikamerájával, és többek között ilyesmik szerepeltek benne: a Goddess készítése; az Enigma premierje; jelenetek az Elton John otthonában rendezett velencei témájú jelmezbálból; Mick repked a világban; Mick felvételt készít a stúdióban; Mick Bonóval egy teraszon reggelizik stb. Talán azok a legárulkodóbb jelenetek, amelyek röpke bepillantást engednek Mick családi életébe: egyperces játék Gabriellel, aztán az aggodalom, mert a kilencesztendős Georgia a körmét rágja. ‒ Ugye aggódsz valamiért? ‒ kérdezi Jagger. ‒ Csak nem az iskolai feladataid miatt? ‒ Apu ‒ feleli neki a lánya a szemét forgatva ‒, egyszerűen csak rágom a körmöm. Mick belátta, hogy ‒ hasonlóan minden más apához ‒ ő is tévedhetetlenül ráhibáz, hogyan kell viselkednie ahhoz, hogy a gyerekei frászt kapjanak. ‒ Hát persze, tőlem is állandóan zavarban vannak a gyerekeim ‒ mondja. ‒ Rám szólnak, hogy „Ugye nem

akarsz így kimenni az utcára? De az iskolába ebben a nadrágban semmiképp se gyere be.” Néha ‒ teszi hozzá ‒ persze igazuk is van. De az is előfordul, hogy ellopják, és ők hordják a ruháimat. ‒ Azt már elfelejtette hozzáfűzni, hogy a tinédzser fia és a lányai nagyjából ugyanakkora ruhákban járnak, mint ő. ‒ Fura érzés, hogy az embernek ilyen hatalmas, szerteágazó családja van ‒ mondta Jagger, mintha a családtagjai váratlanul mind most pottyantak volna az égből az ölébe. ‒ Egyszerűen imádom őket. Amikor 2001 novemberében, hálaadás napján leadta a filmet az ABC televízió, Macdonald a bevezetőjében elmagyarázta, hogy egy „olyan rejtélyes ember” portréját akarta bemutatni, „aki örök túlélő is… Mert az a csodálatos benne, hogy Mick még ma is ugyanolyan szenvedélyes és határozott, mint régen.” A szenvedély stimmelt, és a tárgya legújabban egy százkilencven centiméter magas, harmincnégy éves, hollófekete hajú modell és stylist volt, akivel Mick novemberben találkozott Párizsban. A fura nevű L’Wren Scottot (valódi nevén Luann Bambrough) egy mélyen vallásos mormon házaspár fogadta örökbe ‒ a mamája egy bankban dolgozott, az apja biztosítási ügynök volt, de egy ideig mormon püspökként is tevékenykedett ‒, így egy Utah állambeli kisvárosban, Royban nőtt fel. ‒ Rajtam kívül mindenki alacsony volt, szőke és világos bőrű ‒ emlékezik vissza ‒, én meg magas voltam, a fekete hajamat hosszúra növesztettem, és a bőröm is sötétebb volt. Bizony kilógtam a sorból. ‒ Bár neki mindig is a román olimpiai bajnok Nadia Comaneci volt a mintaképe, a tanárai azt javasolták, inkább a kosárlabdacsapatba jelentkezzen. ‒ Hogy merik azt mondani, hogy túl magas vagyok tornásznőnek? ‒ emlékezik vissza arra, mi járt folyton a fejében. Végül mégis tornázni és balettozni tanult, gondolván, miért ne húzna hasznot extra nyúlánk, egy méternél is hosszabb lábaiból. Scott épp csak betöltötte a tizennyolcadik évét, amikor a fotóművész Bruce Weber őt és a gimnáziumi barátját választotta ki egy Calvin Klein-hirdetéshez. ‒ Ebben a porfészekben sosem fognak „felfedezni” ‒ mondta neki Weber, és azt javasolta, hogy üljön fel az első, Párizsba tartó gépre. De amikor odaért, mindenhol azt mondták neki, hogy túl magas a divatházak ízlésének. A lábára azonban rögtön buktak. Scott lábai voltak az óramutatók David Bailey híres Pretty Polly harisnyanadrág-hirdetésében, amelyek a Kinks „All Day and All of the Night” című számára tiktakoltak, de megjelent jó néhány más olyan híres divatfotós alkotásaiban is, mint Jean-Paul Goude vagy Guy Bourdin. Az egzotikus kinézetű modell meglehetősen kilógott az átlagból a jobb párizsi körök rendezvényein ‒ pontosabban szólva, felülemelkedett rajta ‒, és nem sok időre volt szükség ahhoz, hogy L’Wren olyan befolyásos barátokra leljen, mint Thierry Mugler vagy Kari Lagerfeld. ‒ Mindig is nagyon izgatott, mi zajlik a színfalak mögött ‒ emlékezik vissza L’Wren a kezdeti időkre Párizsban. ‒ Összebarátkoztam jó néhány szabásminta-készítővel, és rettentően érdekelt, hogyan is készül el egy ruha. 1994-ben visszakerült Los Angelesbe, ahol az egyik kolléganője, Helena Christensen bemutatta Herb Ritts fotósnak, aki akkoriban a Rolling Stone és a Vanity Fair címlapjait készítette. Előbb Ritts kérte meg L’Wrent, aztán Helmut Newton és Mario Sorrend fotóművészek is, hogy tucatnyi divatlapfotóhoz, hirdetésekhez és magazincímlapokhoz

vállalja el a stylist szerepét olyan művészek felvételeinél, mint Nicole Kidman, Penelope Cruz, Jennifer Lopez, Sarah Jessica Parker vagy Sandra Bullock. 2000-ben Scottot megtették az Oscar-díj-kiosztó gála vezető stylistjának ‒ ilyen állás abban az évben volt először. Az évek alatt L’Wren, kihasználva jó hollywoodi kapcsolatait, több filmnek is megtervezhette a ruháit, többek között Stanley Kubrick Eyes Wide Shut (Tágra zárt szemek) című filmjében, amelyben Kidman a nála jóval alacsonyabb férjével, Tom Cruisezal játszott együtt, továbbá a Diaboliqueban és az Ocean’s Thirteenben szerepeltek a kreációi. L’Wrennek volt egy álma, és megfogadta, valóra is váltja: szeretett volna létrehozni egy saját divatházat. Egyelőre azonban beérte annyival, ha arról ismert széles körben, hogy ő Mick legújabb, hosszú combú babája. Nemsokára már együtt laktak a Carlyle egyik lakosztályában, és együtt is mutatkoztak a gálákon és premiereken. Ha valaki elég idős hozzá, hogy értse az utalást, a képregényekből ismert Mutt és Jeffi mintha a prototípusuk lett volna. Mivel Scott úgy tizenhét centiméterrel tornyosult Mick fölé ‒ bár nincs közmegegyezés arról, hogy igazából milyen magas ‒, megtanult egy furcsa pózt: a lábait fura szögben behajlította, és amikor fényképezték őket, mindig így állt a pasija mellé. De amúgy ragaszkodott a saját egyéniségéhez, és ha őrá volt bízva a döntés, soha nem bújt volna lapos sarkúba, ha úgy érezte, hogy egy félarasznyi magas tűsarokkal megtoldott Jimmy Choo cipő jobban áll neki. L’Wren szinte sosem mosolygott, és hosszú, ébenfekete fürtjeihez illőn majd mindig tetőtől talpig feketében járt (ideértve a feketére lakkozott körmeit is) ‒ az összkép újabb kézenfekvő hasonlóságra utalt: az embernek Morticia Addams jutott az eszébe. ‒ A magasságnak sosem volt szerepe a kapcsolataimban ‒ mondja L’Wren, aki három évig járt a londoni ingatlanmágnással, a százhatvan centiméter magas Andrew Ladskyvel, és rövid ideig felesége volt a londoni óriásnál nem sokkal magasabb Los Angelesi üzletembernek, Anthony Brandnek. ‒ Érdekelne, vajon melyikük volt a magasabb: Ádám-e vagy Éva. Ha most félretesszük Mick jól ismert vonzódását a felhőkarcoló méretű és nálánál évtizedekkel fiatalabb modellekhez, kiderül, volt még ebben a furcsa párt összetartó kapcsolatban sok minden más is. Közös barátjuk, Rachel Feinstein Currin szerint mindketten „imádták a nagyzolót, a barokkosan túldíszítettet” a művészetben, az építészetben és a divatban egyaránt. Talán még ennél is fontosabb, mondta egy másik, szintén közös New Yorki barátjuk, hogy „L’Wren igazán nem csóró, és nem olyan, aki ráakaszkodik egy férfira. Okos, józan, és két lábbal a földön jár, ami nem feltétlenül jellemző a divatszakmában dolgozók többségére. Esze ágában sincs lekötni magát egy házassággal, és ez most külön is tetszik Micknek. Ugye nem kell elmagyaráznom…” Ezt a véleményt L’Wren Scott legjobb ismerője, a mamája is osztja. ‒ L’Wren tényleg független személyiség, és nem hagyja magát senkitől befolyásolni, bármilyen híres legyen is az illető ‒ mondja Lula Bambrough, akinek a veleszületett stílusérzéke és utahi üzletasszonyi józansága mély nyomokat hagyott L’Wrenben. ‒ A lányom általában tudja, mit akar, és amit akar, el is éri. ‒ Évekkel később Lula Bambrough azt is elmondta, szerinte miért tart még mindig a lánya és Mick kapcsolata, utóbbi gyógyíthatatlan gyarlósága ellenére is. ‒ Cseppet sem lep meg, hogy L’Wrennek sikerült

megszelídítenie Micket ‒ jelentette ki Lula. ‒ Ő tökéletesen a maga ura, és meg merem kockáztatni, hogy Mick Jagger épp ezért szereti. (L’Wren végül azzal hálálta meg a mamája lankadatlan lojalitását, hogy róla nevezett el egy kézitáskát.) Mick, ha Angliában volt, továbbra is Jerry közvetlen közelében élt, bármilyen furcsán hangzik is. ‒ Mick nem igazán boldog ‒ mondja Hall. ‒ Csak akkor tud igazán önfeledten szórakozni a nőivel, ha engem ott tud maga mögött, lelki támasznak. Ha ezt nem tudnám nyújtani neki, már régen kiköltözött volna a közvetlen szomszédságomból. Pedig ezt már nem lehet sokáig halogatni, mert így is mindenki rajtam mulat, hogy képtelen vagyok őt kirakni. De erre nem kerül sor addig, tette hozzá Jerry, amíg Mick meg nem hozza azt a józan döntést, hogy „szembeszáll a démonaival, és abbahagyja ezt a képtelen szoknyapecérkedést… Ez igazából egy betegség. Talán valamilyen kémiai probléma, lehet, hogy a kelleténél jóval több a tesztoszteron hormonja. De amíg el nem ismeri, hogy valami nincs rendjén, addig sosem fog meggyógyulni.” Hát, „a démonokkal való szembeszállás” láthatóan nem állt az első helyen Mick tervezett tennivalói között. Nem is nagyon ért rá, mert továbbra is a Goddess in the Doorway reklámozása volt számára a legfontosabb, ennek érdekében bármire hajlandó volt, nem tudtak olyat kérni tőle, amit meg ne tett volna. Elkészíttette a főműsoridőben leadott televíziós dokumentumfilmet, megjelent a VHl-on és az MTV csatornán, és soha még annyi televíziós és lapinterjút nem adott, mint most. Ám a Virgin Records vezetőinek, akik továbbra is ragaszkodtak hozzá, hogy a lemez szóljon a lemezvásárló Y-generációhoz, a tinédzserek és a húszas éveik végén járó fiatalok csoportjához is, még ennyi sem volt elég. A Mick Jagger-márkát óhajtották új arculattal ellátni, amire, úgy gondolták, az internet lesz a legalkalmasabb eszköz. Új weboldalt hoztak létre, a mickjagger.com-ot, és mindent elkövettek, hogy pontosan úgy nézzen ki, mint a fiatalok által kedvelt többi rocksztár weboldala, rajta Mick egy képével, amely derékig kigombolt fekete ingben ábrázolja. Micknek azt mondták, tanuljon Britney Spears példájából, akiből tizenkilenc évesen csinált hónapok leforgása alatt világsztárt a popzenei marketingipar. Sőt a Virgin fejesei úgy képzelték, Mick hódítson is el minél többet Spears rajongói közül. ‒ Ennél valószínűtlenebb, azt ne mondjam, nevetségesebb ötlettel már rég találkoztam ‒ mondta Craig Marks, a Blender magazin zenei szerkesztője. Marks azt is elmondta, hogy Spearsnek már van saját feldolgozása a „Satisfaction”-ből, ami lemezen is megjelent, és hogy bárki megizzadna, mire elmagyarázná az énekesnő fiatal rajongóinak, hogy az tulajdonképpen Jagger szerzeménye. Ehhez, folytatta Marks, „lényegében Micknek kellene egy feldolgozást készítenie a Britney Spears-féle feldolgozásból, és ha bárki úgy gondolja, hogy egy tizennégy éves tinit ezzel át lehet verni az interneten, hogy a Jaggerlemezt vegye meg ‒, annak fogalma sincs róla, hogy miről beszél”. Micket a maga részéről lenyűgözte Spears lófarkos iskolás lány-szexboszorkány imázsa. (Abban az időben Britney Spears a videókon és a fellépésein is rakott szoknyás iskoláslány-szerelésben jelent meg.) Amikor aztán Mick megtudta, hogy Britney korábban az ’N Sync-tag Justin Timberlakekel járt, „szinte látni lehetett, ahogy forogni kezdenek a kerekek a fejében” ‒ mondja a Stones egyik törzsrajongója. És persze az

sem ártott, hogy ‒ akárcsak Timberlake ‒ korábban Britney is sztárszerepet játszott a Disney Channel felújított Mickey Mouse Clubjában. ‒ Micsoda, hogy Britney Mouseketeert alakított? ‒ tréfálkozott Mick. ‒ Kíváncsi vagyok, hogy még az egérfüleket is hajlandó volna-e felcsatolni. Mick évekig hajkurászta Spearst, a világ minden sarkából hívogatta, és e-maileket küldözgetett neki. De semmire se ment. ‒ Mick egy zseni, egy legenda… és ami azt illeti, még mindig szexi. Ugyanakkor meg ‒ mondta Spears az egyik vokálénekesének ‒ annyi idős, mint a nagyapám, az isten szerelmére! Szakmai szempontból ezeket a Britney Spearsszel való összehasonlítgatásokat („Mi a fenétől lesz olyan a hangja ‒ élcelődött egyik alkalommal Mick ‒, csak nem a héliumtól?”) Jagger nemcsak fárasztónak, de egyenesen sértőnek találta. Mint kiderült, egyszer hallotta már a Spears-féle „Satisfaction”-feldolgozást, amikor a kilencéves kislánya hálószobájából bömbölve megszólalt a rádión. ‒ Az eleje még egész jó volt ‒ mondta Jagger ‒, de aztán valahogy semmi se lett belőle. Akárcsak ‒ mindenki döbbenetére ‒ a Goddess in the Doorway albumból. Miközben az ugyanakkor kibocsátott Driving Rain, Paul McCartney új szólóalbuma szinte osztatlan dicséretet kapott, a Goddess kritikái ‒ a Rolling Stone magazin Jann Wennerének ötcsillagos dicshimnuszától eltekintve ‒ jobbára lesújtok voltak. „Miközben Mick újonnan megtalált csendes nyugalma hamar elveszíti a szavatosságát ‒ írta a Timeban Benjamin Nugent ‒, addig Paul karakánsága időtállónak bizonyul.” Mick kísérletéről pedig, hogy a hangzást valamelyest modernizálja, Nugentnek az jut eszébe, hogy „egy idős ember és a dobgépek valahogy nem igazán passzolnak egymáshoz”. Jim Farber, a New Yorki Daily News kritikusa szerint Jagger új dalai „túlontúl formakövetők, zárkózottak és magukba fordulók”, ugyanakkor a Driving Rainről azt írta, hogy „McCartney eddigi legjobb melódiái bukkannak fel benne… Még a legbugyutább szerelmes nótáinak is magával ragadó a zenéjük.” Ha Mick arra számított, hogy szellemi testvérétől majd vigasztaló szavakat kap, keserűen csalódnia kellett. ‒ Mi van? ‒ horkant fel Keith, amikor a Goddess in the Doorwayről kérdezték a véleményét. ‒ Talán inkább Dog Shit in the Doorway. („Istennő a küszöbön?” Ugyan már, inkább „Kutyaszar a küszöbön”.) Meghallgattam az első három dalt, aztán feladtam. Az ember tényleg nem érti. Amikor a Stonesban énekel, nagyszerű. Azt hiszem, jobb lesz rövid pórázon tartani. A fitymáló vélemények még csak hagyján, a végső igazság a számokban rejlett ‒ és azok lesújtók voltak. Ahhoz képest, hogy micsoda reklámgépezet igyekezett az egekig magasztalni Micket mint szólóénekest, a Goddess in the Doorway első nap eladott 954 lemeze kétségbeejtő eredménynek számított. Összehasonlításul, a brit popsztár, Robbie Williams kritikusok által ugyancsak lehúzott Swing When You’re Winning című albumából a megjelenés napján 73 600 darab fogyott. Mick Jaggernél nyolcvannégy művész teljesített jobban, köztük egy Tweenies nevű gyermekegyüttes, valamint a brit énekes-táncos, Des O’Connor. Afeletti igyekezetükben, hogy valamiképp eltereljék a figyelmet az értékesítési eredményekről, Mick publicistája, Bemard Doherty könyörögve kérte a londoni Daily Mirrort, hogy hozzanak le egy sztorit Jagger állítólagos viszonyáról egy fiatal angol színésznővel. Másnap mind az ifjú színésznő, mind Mick heves cáfolatot adtak ki.

Az eladott lemezek ijesztően alacsony számától „mindenkiben megállt az ütő” ‒ mondta az egyik lemezkiadói vezető. ‒ Én ilyen pocsék eladási statisztikát még sosem láttam. Mondhatnánk úgy is, hogy katasztrofális. Néhány nappal a lemez megjelenése előtt Mick megpróbálta előre tompítani a várakozásokat. ‒ Az anyagi siker mindig múlandó ‒ nyilatkozta ‒, és amúgy is furcsa idők járnak. Én mindig nagyon konzervatív vagyok előzetesen… Egyébként is, nem ma kezdtem a szakmát, és nem vagyok olyan kissrác, akinek minden hétfőn első dolga, hogy rávesse magát az eladási statisztikákra. De amikor az album a rá következő héten sem indult be, Mick megrendült. ‒ Mick mindig azt mondja, csak az számít, hogy az ember elégedett legyen azzal, amit letett az asztalra ‒ jegyezte meg a Stones szervezetének az egyik tagja ‒, de érzésem szerint arra, hogy a szólóalbuma ekkora bukta legyen, ő sem számított. Nem tudom, kapott-e már valaha ekkora pofont. Micknek rövidesen egészen más jellegű krízissel kellett szembenéznie ‒ olyannal, amely mellett a szólókarrierje problémái eltörpültek. Luciana Morsd Sâo Paulóban éppen a SuperPop című televízióműsora felvételén dolgozott, amikor egyszer csak rosszul lett, és be kellett szállítani a kórházba. A vizsgálatok kiderítették, hogy vírusos agyhártyagyulladást kapott. Micket aggodalom töltötte el, vajon a fiuk, Lucas nem kapta-e el az esetenként halálos végű kórt, úgyhogy azonnal telefonált a kisfiúnak és Lucianának, tehet-e értük bármit. Kiderült, hogy Lucasnak semmi baja, és még a szokásosnál is beszédesebb kedvében volt, mivel „apu” volt a telefon másik végén. Három nap múltán Luciana gyógyultan elhagyhatta a kórházat. ‒ Iszonyúan megijedtem ‒ ismerte el Mick. ‒ Ez is olyan dolog, amitől az ember életében egy csapásra helyreáll a fontossági sorrend. Ilyen esemény volt az is, amikor George Harrison alig néhány nappal később rákbetegségben elhunyt. Jagger magát Harrison egykori „ivócimborájának” vallotta, és mindig is úgy gondolta, hogy a „csendes Beatle” jellemzés nem volt elég méltányos Harrisont illetően. Hát persze, szeretett egyedül meghúzódni a sarokban. De ennél sokkal többről szólt. Bonyolult, ugyanakkor elbűvölő és barátságos személyiség volt. Harrison halála éppúgy megrázta Micket és Keitht is, mint korábban Lennoné. ‒ Tök mindegy, hogy mit beszélek itt összevissza az érzéseimről, a szavak nevetségesen hatnak, és nem írják le, amit érzek. Végtelenül szomorú voltam… persze nyilván mások is. Mert a Beatles mindenki életében nagy szerepet játszott. És amikor egy ilyen ember meghal, a saját életünkből is örökre vele megy egy fejezet. Mick egyelőre még nem volt rá felkészülve, hogy búcsút intsen rocksztár mivoltának. Igyekezett a Goldess-katasztrófát minél hamarabb maga mögött tudni, és közben nekilátott, hogy a Rolling Stones legjobb dalaiból összeállítson egy nagylemezt, amit egy világ körüli koncertkörút is kiegészít majd. ‒ Egy rock and roll bandában énekelek, ennek pedig velejárója, hogy az ember úton van ‒ mondta Mick. ‒ Ennél egyszerűbben ezt nem tudom megfogalmazni. Ez az életem. Keith, aki maga is készített néhány szólóalbumot, amikor Mick úgy döntött, hogy külön utakra indul, most is pontosan tudta, hogy hol a helye. ‒ A Stones a numero uno ‒ mondta. ‒ A Stones nélkül én sem lennék. Abban az együttesben éltem le az egész aktív

életemet. Mindannyian próbálkoztunk szólóbulikkal is, de végül mindig visszatérünk az origóhoz. És ugyan mivel lehetne méltóbban megünnepelni a Rolling Stones negyvenedik születésnapját, mint egy turnéval? Rögtön felmerült néhány húsba vágó kérdés. Mick, Keith és Ronnie már mind közel jártak a hatvanhoz; Charlie Watts már be is töltötte. Vajon nem csinálnak magukból bohócot a színpadon ilyen vénen? Egyáltalán, menni fog a játék? Amikor Londonban és Párizsban összejöttek, hogy megvitassák ezeket a kérdéseket, Mick és Keith a turné pártján voltak. ‒ Ugyan már! Mi van veletek? Hát persze hogy meg tudjuk csinálni ‒ biztatta a csapatot Mick. Watts azt mondta ezekről a fontos előkészítő megbeszélésekről, hogy „az ember nyámnyilának érzi magát, ha azt mondja, hogy ne csináljuk”. 2002. május 7-én, oldalán a jól ismert Stones-logóval (száj és kinyújtott nyelv) a bronxbeli Van Cortland Park füvére egy sárga léghajó ereszkedett alá, amelyből Mick és az együttes többi tagja szállt ki. ‒ Kezd a vérünkké válni ‒ mondta az újabban józan életű Ron Wood a környéket a kellemes tavaszi napfényben ellepő riporterhadaknak, akik a turné részleteit firtatni gyűltek össze. ‒ Voltunk már vonaton, hajón és hídon ‒ folytatta Wood. ‒ Legközelebb valószínűleg a tengeralattjárót választjuk. Mick, ahogy addig is mindig, most is úgy edzett, mint egy olimpiára készülő atléta: órákig súlyzózott, futott és tornázott azzal a rendíthetetlen elszántsággal, amelyet az apja vert belé még sráckorában. Azt akarta, hogy szigorú felügyelet alatt álljon, ezért most is odakérette megszokott személyi edzőjét, a norvég fitneszgurut, Torje Eikét. ‒ Maga a pokol ‒ ismerte be az önkínzásról Jagger, aki most megvonta magától az alkoholt a turné idejére, és a futók által használt zsírtalan, magas szénhidráttartalmú ételekből álló étrendet írt elő magának, sok teljes kiőrlésű lisztből készült kenyérrel, tésztával, barna rizzsel és gyümölccsel. Hála ennek a szigorú étrendnek és a következetes fizikai megterhelésnek, Mick úgy érezte, olyan erőben van, hogy könnyedén fel fogja szántani a színpadokat New Yorktól Tokióig. ‒ Alig várom, hogy szembenézhessek a kihívással, tökéletesen felkészültem rá ‒ mondta. ‒ És egyáltalán nem esik nehezemre. Pedig voltak olyan jelek, amelyek arra utaltak, hogy igenis vannak bizonyos kétségei, vajon tényleg bírni fogja-e. A Bridges to Babylon-turné alatt a gégegyulladása miatt kénytelen volt három fellépést lemondani. Még ha sikerült is hangot kicsalnia a torkából, mindig a szakadék szélén táncolt. Ezúttal leszerződtetett egy Don Lawrence nevű hangképző tanárt, hátha találnak valamilyen „tudományosabb módszert ‒ magyarázta Mick ‒, ami a sportolók melegítéséhez nagyon hasonló, megfelelő bemelegítő beéneklésből állna”. Mick a testére is gondolt, úgyhogy balettórákat is vett Stephen Gallowaytől, a Frankfurti Balett egyik táncosától. ‒ Nagyon sokat tanultam arról, hogy mi mindent lehet mozgással kifejezni ‒ mondta Mick. ‒ Jézusom, miben töri már megint a fejét Brenda? ‒ tréfálkozott Keith, Micket az egyik kedvenc csúfnevén szólítva. („Őfelsége” volt a másik.) Richards képtelen volt megérteni, mi az ördögnek fogad fel valakit Mick arra, hogy megtanítsa neki azokat a mozdulatokat, amelyeket ő maga talált ki negyven évvel azelőtt. ‒ Egészen varázslatos. És tökéletesen értelmetlen ‒ mondta Keith. ‒ Mintha Micknek az volna az egyetlen

vágya, hogy Mick Jaggerré válhasson, és egy fantomot kergetne. És ehhez vesz fel segítségül konzulenst. ‒ A balettleckékről pedig azt mondta: ‒ Basszus, negyvenegynéhány éve nézzük a seggét Charlieval. Már előre tudjuk, mikor fogja beindítani azt a kaszálógépet, sőt azt is, hogy miért. Na és Keith Richards mit tervez, hogy méltóképp előkészüljön a körútra, amelynek a Nyalintás turné nevet adták? Csak sejtelmesen mosolygott, és szívott egy slukkot az elmaradhatatlan cigiből. ‒ Ott leszek ‒ mondta. A Stones most is az utóbbi időkben bevezetett taktikát alkalmazta a fellépések színhelyeinek kiválasztásakor: a százezres befogadóképességű stadionokat kisebb sportcsarnokokkal, színházakkal, sőt néha klubokkal keverték. Keith a turnét „Alsónemű turnénak” keresztelte át, mert ez is „kis, közepes és nagy méretben kapható. Persze nekünk sokkal izgalmasabb így.” Ezzel Mick is egyetértett. ‒ Tényleg jó mulatság ‒ mondta ‒, hiszen nagy kihívás folyton váltogatni a fellépések stílusát. Ezért igyekszünk még jobbak lenni. Mick és Keith ezt az igyekezetet a komponálásban is fenn óhajtották tartani. A Nyalintás turnét is arra tervezték, hogy megadja a kellő kezdősebességet egy CD-nek: erre a dupla albumra ezúttal Forty Licks (Negyven nyalintás) volt írva, és egy negyven dalból álló válogatást tartalmazott a Stones pályafutásának különböző korszakaiból vett legsikeresebb nótákból. De Keith nem akarta, hogy az egész CD „csak a nosztalgiázásról szóljon”, ezért ebbe a visszatekintő válogatásba bekerült négy új Jagger-Richards-kompozíció is. ‒ Számomra nagyon fontos, hogy még mindig írok dalokat ‒ mondta Mick ‒, függetlenül attól, hogy közülük hány a jó és hány a rossz. Én tényleg imádok nagyon keményen dolgozni. Az utolsó öt évben betegre melóztam magam. Mick már előre elismerte, hogy az új nótákból bajosan lesz közönségsiker. ‒ Ostobaság volna úgy tenni, mintha a Rolling Stones vadonatúj együttes lenne ‒ mondta. ‒ A régen elavult elképzelés szerint az ember csakis akkor lehet jó, amikor még ismeretlen, kis szerencsével még szegény is, sőt még jobb, ha enyhén dilis is… de ha még narkós is ‒ az maga a tuti recept a sikerre. Mindettől az ember nagyon érdekes lesz. Mondom, az ember ‒, de nem feltétlenül a zenéje. Mick összeállt Charlieval és két tervezővel, Mark Fisherrel és Patrick Woodroffe-fal, hogy együtt alkossanak egy olyan lélegzetelállító színpadképet, amely a nagy és a közepes nagyságú helyszínekre is alkalmazható. Ebből aztán született egy hatvan méter széles digitális falikép, Jeff Koons alkotása (egy bizarr kotyvalék, ami többek között egy női szájat, egy felfújható kutyát és szétszórt szemetet ábrázol), valamint lejátszottak egy rajzfilmes videót, amely alatt Mick harsogta a „Honky Tonk Women”-t. A videó egy meztelen keblű nőt ábrázolt, aki a szájas-nyelves lógón lovagol, mielőtt a száj elnyelné. ‒ Hát, nem kifejezetten mesekönyv-illusztráció ‒ szellemeskedett Jagger. A Csillám Ikrek egész jól elvoltak egymással, és harmonikusan együtt tudtak dolgozni ismét, annak ellenére, hogy már nyoma sem volt kettejük között a régi meghittségnek (a turnékon például már évek óta nem jártak egymás öltözőjében). De ennek a békés együttműködésnek 2002. június 14-én váratlanul vége szakadt ‒ pedig még két hónap volt hátra a turné indulásáig ‒, amikor a Buckingham-palotából híre jött, hogy Mick Jagger rajta van a királynő születésnapi kitüntetettjeinek a listáján.

Mick sejthette, hogy Richards nem lesz felhőtlenül boldog a hír hallatán, ezért már jó előre szólt neki, hogy Tony Blair emlegetett valami lovaggá ütést. De most, hogy a lehetőségből konkrétum lett, Keith tényleg feldühödött. Üvöltözött Mickkel, hogy elárulta őt meg az egész együttest, és azzal fenyegetőzött, hogy kiszáll a turnéból. Három hét alatt ugyan lecsillapodott valamelyest, de még mindig arról beszélt, hogy „mardossa a düh” Mick lovaggá ütése miatt. ‒ Tényleg a plafonra másztam, amikor megtudtam, a kurva életbe! De hát, kérdem én: Mick annyiszor elbaszta már, mit számít még egy alkalom? Miután kiderült, hogy a turné tervei még sincsenek veszélyben, Mick igyekezett méltósággal fogadni a barátja reakcióját. ‒ Keithnek megvan a maga sajátságos személyisége ‒ mondta ‒, és szereti ő is hallatni a hangját. Szerintem azért nyüzsög, mert azt hiszi, hogy ez hozzátartozik az imázsához. ‒ Néhány kirívó példától eltekintve, Mick általában „felnőttekhez méltónak” írta le a kettejük kapcsolatát, „hiszen másképpen hogyan is tudnánk szinte nap mint nap együtt dolgozni?”. Mick lovagi címe nem csak Keitht bosszantotta fel ennyire. Egy újságíró, aki Micket „Fekete Lovagnak” keresztelte el, szintén csatlakozott azokhoz, akik szerint Jagger, a világ első számú élvhajhásza talán mégsem méltó erre a megtiszteltetésre. „Nők sorozatos elcsábítása és szexuális ledérség ‒ írta James Reynolds az edinburghi Scotsmanban ‒, alkohol és kábítószer fogyasztása iszonyatos mennyiségben, gyors fogházi kitérő… aztán menekülés az adófizetés elől. Ja, és közben helyenként egy kis éneklés meg lemezkészítés.” Mick a családtól, a barátoktól és a rajongóktól érkező jóval kellemesebb hangú reakciókat könnyedén vette. Előfordult, hogy vadidegenek megjátszott hódolattal letérdeltek elé az utcán, mások műanyag kardokkal hadonásztak az orra előtt. ‒ Rengetegen ugratnak ‒ mondta ‒, de összességében örülök neki. Elégedett vagyok. ‒ Az ötéves Gabriel elmondta az iskolában a társainak, hogy az apját lovaggá fogják ütni. ‒ És ez mit jelent? ‒ kérdezte tőle a tanító. ‒ Hát ‒ felelte Gabriel ‒, apu elmegy a kastélyba a királyhoz, ott lovaggá ütik, és onnantól folyton páncélban fog járni. Később Mick azt mondta a tanárnak: ‒ Ki tudja, azok után, amiket összehordtak rólam a sajtóban, talán nem is olyan rossz ötlet. 2002. július 16-án a Stones visszatért ugyanabba a torontói magán-fiúiskolába, ahol a Bridges to Babylon-turné előtt is gyakoroltak. Két nappal később a Stones turnéinak ősidők óta velük utazó stábfőnöke, Royden „Chuch” Magee éppen a hangterelő lemezeket igazgatta, miközben Mick egy új dalt próbált, a „Don’t Stop” címűt. Magee váratlanul összeesett, mert egy súlyos szívrohamot kapott. A fitneszedző Torje Eike megpróbálta szívmasszázzsal újraéleszteni, de már nem tudott rajta segíteni. ‒ Mick meg az együttes többi tagja ‒ mondja Alan Dunn, a Rolling Stones logisztikai igazgatója ‒ kétségbeesetten nézték, de ők is tehetetlenek voltak. Szörnyű látvány volt. Chuch Magee nem csak egyszerűen a Stones stábfőnöke volt; amióta 1976-ban belépett az együtteshez, ő volt a lelki tanácsadójuk, a mentoruk, és sokszor az iránymutatójuk, főként Micknek. ‒ Chuch ritkaságszámba ment ‒ mondja Jagger ‒: igaz barát volt.

Bár Micket teljesen lebénította a nála öt évvel fiatalabb (még csak 54 éves volt) Magee hirtelen halála, azért egy jottányit sem engedett a felkészülés terveiből. Még aznap, amikor Magee meghalt, a Rolling Stones új próbaterembe költözött, a torontói Old Masonic Templebe. Másnap este Jagger már három fiatal nővel vacsorázott a város egyik legdivatosabb éttermében, néhány nap múlva pedig átmulatta az éjszakát a Revival nevű táncklubban. Az ötvenkilencedik születésnapja megünneplésére rendezett partin Mick többször is tósztot mondott Magee emlékére, és nem mulasztotta el megjegyezni, hogy ‒ ha élne ‒ ő is arra bátorítaná a barátait, hogy „élvezzék az életet, amennyire csak tudják. Mert az élet nem áll meg. Minden olyan hamar elmúlik…” ‒ mondta Jagger ritka, önmagába tekintő pillanatainak egyikében, kezében egy áfonyadzsúszos pohárral. Magee temetésén, amelyet a Michigan állambeli Marquetteben a Messiah evangélikus templomban tartottak, hétszáz ember zsúfolódott össze. Amikor az istentisztelet feléhez értek, Mick, Keith, majd Ronnie Wood csendben felálltak az első padsorban elfoglalt helyükről, és átültek az oltár mellé odakészített székekre. Mick a gitárja kíséretével előbb elénekelte az „Amazing Grace”-t, aztán Richardsszal és Wooddal közösen előadták a „Rivers of Babylon”-t, azt a reggae-dalt, amelynek a szövege a 137. zsoltáron alapul. Azután, amikor ez a rocktitánokból álló trió tökéletes harmóniában a dal végére ért, ismét felálltak, és visszamentek az első padsorba. Mick ‒ akárcsak a gyülekezet többi tagja ‒ csak nagyon nehezen tudott uralkodni kitörni készülő érzelmein. Két héttel később a Stones egy szokásos, bemelegítésnek szánt, szőkébb közönségnek adott koncerttel elindította a Nyalintás turnét a torontói Palais Royale báltermében. Három év óta most fordult elő először, hogy a teljes Rolling Stones-csapat színpadra lépett, és az új évezredben is ez volt az első fellépésük. Meg is látszott. ‒ Az együttes többi tagja ‒ emlékezik vissza Mick ‒ hihetetlenül idegeskedett. Életemben nem láttam őket ennyire izgulni. Próbáltam nyugtatgatni őket, annyira feszültek voltak: „Nyugi, gyerekek, állati jók leszünk, minden tök jól szól.” De a nyugtatás nem sokat ért. ‒ Iszonyú sok hibát ejtettek, és folyton kiestek a ritmusból ‒ mondja Mick. ‒ Az ember önkéntelenül is arra gondolt: „Jóságos ég, hányszor elpróbáltuk ezt a dalt!” Szóval meglehetősen széteső volt az egész produkció, de hát, gondolom, Keith meg a többiek akkor már nagyon hosszú ideje nem léptek színpadra. Azért a 2002. szeptember 3-i hivatalos nyitókoncertre, amelyet a bostoni Fleet Centerben tartottak, sikerült összekalapálniuk a produkciót, amely a következő két fellépésen, a Gillette Stadionban és a város Orpheum Színházában is jól működött. A kicsi-közepes-nagy helyszínes koncepció (Boston esetében ez az Orpheum-Fleet CenterGillette Stadion-hármast jelentette) arra feltétlenül alkalmas volt, hogy Mick közelebbi kapcsolatba kerüljön a Stones közönségével. ‒ Amikor az ember egy egész hetet eltölt egy városban ‒ mondja Mick ‒, sokkal jobban meg lehet érezni a hangulatát. Amikor Jaggernek a régi énjét kellett adnia a színpadon, kiderült, hogy a világon semmi sem változott. Mindössze a szünetekben kellett egy oxigénmaszkból néhány jó mélyet húznia, és a színpad mögött minden eshetőségre számítva elhelyeztek egy defibrillátort.

Miközben a Stones végigviharzott a glóbuszon és hetvenhárom különböző városban száztizenhétszer lépett fel, Jaggernek most is éppúgy pörgött az agya, mint régen, akárhányszor kirontott a színpadra, mintha ágyúból lőtték volna ki. ‒ Az embert elkerülhetetlenül sok benyomás éri: „Jézusom, mennyi ember!” ‒ fut át ilyenkor az agyadon. Ha olykor észreveszek egypár üres ülést, akkor meg arra gondolok: „Édes istenem, csak nem…” És az ember külső szemlélőként látja magát: „Ezt csinálom, azt csinálom”, és közben figyeled magad, ahogy tényleg megteszed. „Odanézz, micsoda csaj! Állati csinos. De most ne rá figyelj!” Pedig jólesik rá figyelni, na, majd előadás után… ‒ Pokoli magas ilyenkor az adrenalinszint ‒ folytatja. ‒ Mint amikor egy autóval száguldozik az ember, vagy egy döntő mérkőzést játszó kosárlabdacsapatnak az egyik játékosa… ‒ Aztán voltak időnként „megvilágosodott pillanatai” is. ‒ Nem tudom, igazából örül-e az ember az ilyennek. Néha örömteli, néha meg kész őrültség. Az egyik ilyen „őrült pillanatnak” semmi köze nem volt magához a túrához, és akkor jött el, amikor egy excentrikus amerikai milliárdos feltette magában, hogy közelgő születésnapjára valami igazán emlékezetes bulival fogja meglepni magát. David Bonderman, a Texas Pacific Group egyik alapítója, úgy tett szert ötmilliárd dolláros vagyonára, hogy három légitársaság, a Continental, a Ryanair és a US Airways, valamint a Burger King részvényeivel kereskedett. Most, hogy közeledett a hatvanadik születésnapja, amire Micknek is már csak nyolc rövid hónapot kellett várnia, Bonderman meghívta ezerötszáz közeli és kedves barátját a Las Vegasi Hard Rock Hotel és Casinóba. Tekintve, hogy a Stones amúgy is Las Vegasban készült befejezni a Nyalintás turné 2002-re eső fellépéssorozatát, elfogadták a milliárdos meghívását, hogy lépjenek fel a születésnapi partin hatmillió dollárért ‒, amitől a Stones kétségtelenül a történelem legdrágább partizenekarává avanzsált. Mintha a Rolling Stones önmagában kevés lenne, Bonderman még felfogadta a középnyugati államok híres rockénekesét, John Mellencampot nyitószámnak, és Robin Williamst egy kabarészám erejéig a kettő közé. A milliárdos végül hét és fél millió dollárt fizetett ki az est fellépőinek. Nem mintha a Stonesnak olyan égető szüksége lett volna a pénzre. A Fortune magazin számításai szerint az együttes az elmúlt tíz évben mintegy 1,7 milliárd dollárt keresett, amivel könnyedén megelőzte Michael Jacksont, a U2-t és Madonnát is. ‒ Elsősorban nem üzletember vagyok ‒ mondta szerényen Mick ‒, hanem alkotóművész. Az üzletről csak annyit tudok, amennyi rám ragadt az elmúlt évek során. Na persze, meg amennyit a Londoni Közgazdasági Egyetemen megtanult. A Stones imponáló anyagi teljesítményének továbbra is Mick kifinomult üzleti elképzelései, meg persze Rupert herceg támogatása volt a szilárd alapja. Mick figyelme nemcsak a pénzkereső turnék legkisebb részleteire terjedt ki, hanem arra is, hogy létrehozzák azt a bonyolult, sok-sok cégből álló hálózatot, ahová a bevételeket befolyatták. Ezeknek a Stones tulajdonában lévő vállalatoknak jó néhány tagja adózási megfontolásokból Hollandiában székelt. Mielőtt megkezdődött volna a turné második része, Jagger azért még megtalálta a módját, hogy L’Wrent elvigye egy karib-tengeri hajóútra a Revlon cég főnökének, Ron Perelmannak az ötvenhat méteres, hetvenmillió dolláros jachtján, az Ultima III-on.

Jagger a gyerekei dolgainak is utánanézett, akik közül az egyik eléggé fura helyzetbe hozta őt. Amikor Jerry felhívta Micket, és beszámolt neki arról, hogy a tizenkilenc éves Lizzy egy negyvennégy éves kanadai színésszel, Michael Wincottal jár, apu ‒ Lizzy szavaival élve ‒ „a plafonra mászott”. Wincott baljós filmekben játszott gonosz figuraként vált ismertté, köztük olyanok főszerepeiben, mint a The Crow (A holló) vagy az Along Came a Spider (A pók hálójában), a magánéletében pedig arról volt híres, hogy buliról bulira járó szívrabló. Micknek, a világ talán legismertebb liliomtiprójának, aligha lett volna módja rá, hogy a lányát az idősebb férfiaktól óvja. Így hát Jerryt kérte meg rá. ‒ Nem tetszik nekem ez a dolog ‒ mondta Hallnak. ‒ És tudod, hogy rám úgysem hallgatna. ‒ És ugyan miévt nem, dvágám? ‒ búgta neki a telefonba Jerry. ‒ Nem is sejted, mi lehet az oka? ‒ És azt tanácsolta Micknek, hogy „tartsa a száját”. 2003 következő hónapjaiban, miközben Lizzy és Wincott jártak egymással, majd szakítottak, végül újra kibékültek, Mick a partvonalról füstölögve kísérte figyelemmel az eseményeket. Végül aztán apu mégis csak magára vállalta az ódiumát annak, hogy rábeszélje a lányát: ejtse az udvarlóját. ‒ Túl öreg hozzád ‒ mondta Lizzynek ‒, és még unalmas is. Lizzy végül megfogadta apja tanácsát, bár erre csak az után került sor, hogy Mick előbb még bevallotta, a sajtó addig mesterkedett, amíg „egy kibaszott képmutató állatot” nem csináltak belőle. Arra a kérdésre, hogy a saját szerepéről mi a véleménye, azt felelte, hogy ő „egy erkölcsös ember, csak éppen, akár mindenki másnál, nálam sem tisztázottak teljesen az erkölcsi értékek”. A következő családi szükségállapot tükrében Lizzy szerelmi kapcsolatai igazán elhanyagolhatónak tűntek. A Rolling Stones éppen Szingapúrban lépett fel, amikor Micket zokogva felhívta Luciana Morad, és arról számolt be neki, hogy a fiuk, Lucas, miközben az iskolai játszótéren játszott a pajtásaival, elesett és alaposan megütötte a fejét az aszfalton. A hároméves kisfiút, akinek ömlött a vér a fején lévő mély sebből, a mentők azonnal kórházba szállították, ahol haladéktalanul begurították a műtőbe. Az orvosok attól tartottak, hogy Lucas esetleg agysérüléseket szenvedett, és azt mondták pánikba esett mamájának (aki az egyik nővér elmondása szerint „A haját tépte és artikulálatlanul üvöltözött”), hogy sajnos a helyzet „kétesélyes”. Mick már éppen azon volt, hogy felül a legközelebbi, Brazíliába tartó gépre, amikor néhány órával később felhívta őt Luciana a legújabb hírekkel. Az orvosok időközben huszonnégy öltéssel összevarrták Lucas fejsebét, és a közben elvégzett két agyi CTvizsgálatnak biztató volt az eredménye. Éjszakára még ott tartották megfigyelésre a kisfiút az intenzív osztályon, de Mick legnagyobb megkönnyebbülésére másnap már hazamehetett. Jaggernek ezt a másik oldalát ‒ az aggódó apáét és nagyapáét ‒ a közönség nem ismerhette, aminek jó oka volt. Mick nem is akarta, hogy ez köztudomású legyen róla. Mert miért is reklámozná a korát ‒ a nőknek, a sajtónak, pláne a koncertek közönségének? A turné ázsiai részének úgy a fele táján történhetett, hogy Mick rátalált a fiatalkori énjére, és ismét randevúzott egyik régi szerelmével Bangkokban. Angelina Jolie éppen

akkor írta alá a szerződését a Mr. and Mrs. Smith című filmre, amelyben Brad Pitt-tel játszotta a főszerepet. De mielőtt még megkezdődött volna a forgatás, Jolie azért utazott oda, mert új minőségében, mint az ENSZ menekültügyi főmegbízottjának jószolgálati nagykövete, thaiföldi kormányhivatalnokokkal volt találkozója. No meg azért, mint Micknek elmondta, hogy egy újabb tetoválást készíttessen magának. Jolie, aki éppen akkor vált el a színész Billy Bob Thorntontól, azt is elmesélte régi hódolójának, hogy nagy izgalommal tekint a Brad Pitt-tel való közös munka elé. Pitt akkoriban még Jennifer Aniston férje volt ‒ bár már nem túl sokáig. A régi idők emlékére Angelina és Mick együtt töltötték az éjszakát Mick lakosztályában, Bangkok talán leghíresebb szállodájában, az Orientalban. Jagger 2003. július 26-án töltötte be a 60. évét ‒ és nem számíthatott rá, hogy a világ megfeledkezik erről. „Együttérzés a nyugdíjasnak: Mick 60 éves” ‒ üvöltötte a Boston Herald szalagcíme, a brit Sun címoldalán pedig a „Még nem halványult el ‒ Jagger ma tölti be a 60.-at” díszelgett. A londoni Sunday Times „Hatvanévesen sátáninak” nevezte Micket; az Independent on Sunday azt írta: „Együttérzés a Vén Ördögnek”; és persze vagy tucatnyian, köztük az Associated Presstől a New York Postig és a Timeig nem bírták megállni, hogy a „Mother’s Little Helper” című szám „Kész kolonc, és egyre csak öregszik” kezdetű sorából ki ne hozzanak valami elmés variációt. Ez, természetesen, Mick Jaggerre nem vonatkozott. Az az ember, aki valaha kijelentette, hogy „inkább meghal”, semhogy a „Satisfaction”-t énekelje negyvenöt éves korában, most azt ígérte, hogy a végtelenségig folytatja. ‒ Addig fogok komponálni, énekelni és fellépni, amíg csak bírok ‒ remélem, még a hetvenes éveimben is ‒ nyilatkozta egy riporternek Prágában, a Nyalintás turné egyik európai állomásán. ‒ Már régen megmondtam, hogy mi az örökkévalóság szimbólumai vagyunk. Erről sok millió rajongónk győzött meg bennünket. Aznap este egy kiválasztott társasággal az ő tiszteletére rendezett gyertyafényes vacsorán vett részt a prágai Four Seasons Hotelban, az ódon Károly híd szomszédságában. Az esten 1943-ból, Mick születése évéből való bordói bort szolgáltak fel. A vendégek között volt a színész Matt Damon, Bob Geldof (akit 1968-ban, a Live Aidet követően ütött tiszteletbeli lovaggá Erzsébet királynő) és a filmrendező Terry Gilliam, továbbá Jagger nyolcvankilenc esztendős apja, a gyermekei közül öten, két unokája és legújabb szerelme, L’Wren. Mick kivételével azonban minden vendéget elhomályosított a jelenlétével a lelkes Jagger-rajongó, és akkoriban cseh államelnök Vaclav Hável, aki annak idején, a cseh kommunista kormány összeomlásakor, 1990-ben személyesen hívta meg a Stonest, hogy száztízezer fős közönség előtt játsszanak ‒ amely Hável frissiben szabaddá vált honfitársaiból állt. Éjfél után a társaság ‒, amely közben kibővült a koncertkörút teljes stábjával ‒ átvonult a Vencel téri Duplexbe, abba a retró éjszakai bárba, amelynek a tetején egy rózsaszínű VW bogár parkol. A színész Jeremy Piven, aki később az HBO Entourage (Törtetők) című sorozatának a sztárszereplője lett, a hajnali órákban csatlakozott hozzájuk. ‒ Micknek meg nekem ugyanarra a napra esik a születésnapunk, csak az évtized nem stimmel! ‒ mondta Piven. ‒ A szemtanúja voltam, ahogy öt órán át megszakítás nélkül

táncolt. Méghozzá úgy, ahogy az ember elvárja tőle: mint egy csirke, aminek túl sok metamfetamint adtak be. Félelmetes volt. A kor, Mick nem győzte hangsúlyozni, most már csak egy szám. ‒ Amikor az ember huszonegy éves lesz, alig akarja elhinni ‒ elmélkedett. ‒ Amikor harminc, azt is hitetlenkedve fogadja. És persze egyre jobban megy neki, ahogy öregszik, hiszen már van benne gyakorlata. Negyvenévesnek lenni ‒ pfű, az már tényleg nagy dolog, szinte elképzelhetetlen. És így, szép lassan, megbarátkozik vele az ember. Mick a turnén estéről estére újra bebizonyította, még mindig képes rá, hogy ‒ kedvenc szófordulatával élve ‒ „hozza a formáját”. Nem mintha nem fordultak volna elő kisebb egészségi problémák; mivel nem fogadta meg az új hangképző tanára tanácsát, Micknek megint ki kellett maradnia ebből-abból az időnként előtörő gégegyulladása miatt. De a Nyalintás turné menetrendjében az igazán nagy változásokra nem az együttes tagjainak az egészségi állapota szolgáltatta az okot. Az előző év novemberében Ázsiában kitört SARS-járvány arra az évre már Észak-Amerikát is elérte, ezért több 2003-as koncertjüket is későbbre kellett halasztaniuk. Torontóban különösen súlyos helyzet alakult ki, és mindössze négy nappal Mick születésnapja után, a Rolling Stones minden tőle telhetőt megtett, hogy valamit enyhítsen a bajokon. Július 30-án Rolling Stones SARS jótékonysági koncertet hirdettek, amelyre 490 ezren mentek el ‒ technikai értelemben ez volt az együttes addigi legnagyobb számú koncertközönsége ráadásul a koncert sok millió dolláros bevétele nagyon jól jött a nehéz sorsú városnak. Bár a Stones-hagyományoknak megfelelően még akkor sem szólt minden a jóságról és a békéről, amikor kifejezetten jótékonysági koncertet adtak. A kemény rockot kedvelő közönséget felbőszítette, amikor Justin Timberlake lépett a színpadra, és előadása közben végig üres üvegeket és ételmaradékot hajigáltak a lába elé. Később aztán Timberlake sportszerűen újra a színpadra lépett, és Mickkel közösen elénekelték a „Miss You”-t, amitől a tömeg hangulata megenyhült, és az énekes még a Stones tiszteletét is megszolgálta. A Nyalintás turné egy újabb SARS jótékonysági koncerttel ért véget a Hongkongi Kikötői Fesztivál részeként, és itt Prince, Santana és Neil Young is csatlakozott a Rolling Stoneshoz. Ez volt az első alkalom, hogy a Stones a kínai szárazföldön lépett színpadra. Amikor elvégezték a bevételek összesítését, Rupert herceg felhívta Micket, hogy elmondja neki a végeredményt. Miután a jegyek átlagosan körülbelül 350 dollárba kerültek, az internetes közvetítések ára pedig 5000 dollár körül volt, a Nyalintás turné ‒, amely több mint egy évtized után az együttes talán legkisebb várakozással indított turnéja volt ‒ valamivel több mint 300 millió dollárt hozott. Ebben persze még nem voltak benne a reklámáruk bevételei, illetve a lemezeladások. De nem volt az az anyagi siker, amely felért volna azzal a legnagyobb megtiszteltetéssel, amelyre Mick egész életében vágyott. Miután attól való félelmében, hogy más hírességek elhomályosíthatják őt, Mick több ízben is elhalasztotta az alkalmat, végül 2003. december 12-én mégiscsak eljött az a nap, amikor Károly herceg lovaggá ütötte a Buckingham-palotában. Sir Micknek persze feltűnt Őfelsége tüntető távolmaradása. ‒ Biztos vagyok benne ‒ élcelődött Jagger ‒, hogy a királynő jobban

kedveli a Beatlest, hiszen ők annyira helyes, tisztességes srácok. Bárcsak tudná az igazságot! De minden viccet félretéve, aznap a Buckingham-palota körül még a szokásosnál is szorosabbra vonták a biztonsági gyűrűt. Ugyanis a londoni városi rendőrséghez beérkezett egy telefonhívás, amelyben Jagger elleni merénylettel fenyegetőzött az ismeretlen telefonáló, és ezt a hatóságok ‒ John Lennon meggyilkolása és az 1999-es, kis híján halálos végű, Harrison elleni késelős támadás után ‒ nem ereszthették el a fülük mellett. Hosszú-hosszú évek megannyi tapasztalatával a háta mögött Mick az ilyen típusú fenyegetést általában könnyedén vette már. Január elején az ibizai rendőrség fülest kapott arról, hogy valaki ötmillió dolláros tervet szőtt arra, hogy emberrablókkal elraboltassa Jade tízéves kislányát, Assisit és a húgát, a hétéves Ambát. Akkoriban Jade, aki 2002 óta kreatív igazgatóként a Garrard and Co. („a Korona ékszerészei”) szolgálatában állt, a lányaival és egy éjszakai bár DJ-je, Dan Williams társaságában a festői szépségű faluban, San Juan Bautistában élt. Mick egy pillanatig sem habozott, hogy heti 40 000 dollárért testőröket fogadjon, akik éjjel-nappal vigyáztak a lányára és az unokáira. Hosszú távon Mick azt szerette volna ‒ nem is csak az emberrablók fenyegetése miatt ‒, hogy Jade és a családja költözzön be abba a házba, amelyet kifejezetten az ő számára vásárolt Kensal Riseban, London északnyugati részén. Micknek mindig is az volt a véleménye, hogy a hedonista és drogkereskedelméről elhíresült Ibiza aligha alkalmas hely a gyermeknevelésre. Jerry Hall ugyanúgy aggódott Jade és a családja biztonságáért, mint Mick, ezért mindenképp rá akarta beszélni Micket arra, hogy vásároljon magának egy jó nagy házat valahol Londonban, ahol ők is csatlakozhatnának hozzá. Ehhez persze hozzájárult az a nem is titkolt igyekezete, hogy Micket valahogyan eltávolítsa a saját maga közvetlen közeléből Richmondban. ‒ Hosszú távon ez az egymás hegyén-hátán élés nem fog működni ‒ mondta Jerry. ‒ Mick utálja, hogy udvarlóim vannak, ugyanakkor ő az, akinek a legkevésbé járhat a szája, nem igaz? Hallt az sem töltötte el kitörő örömmel, hogy a szomszédban megjelent észrevétlennek igazán nem nevezhető utódja is. L’Wren igyekezete, hogy feltűnés nélkül meghúzza magát, végtelenül komikus volt. Amikor a lesifotósok egy csapata egyszer meglepte őt, amint éppen kilép Mick richmondi házának az ajtaján, L’Wren sarkon fordult és megpróbált visszamenekülni a házba ‒ csakhogy sajnos az ajtót becsapta maga után, kulcsa pedig nem volt. ‒ Úgyhogy ott állt a lépcsőfeljáró tetején ‒ mondta az egyik fotós ‒ és a csengőt nyomogatta, hátha beengedi valaki. Végül aztán a semmiből megjelent egy Mercedes, és az magával vitte. Amikor Jerry tudomására jutott, hogy amíg ő a The Graduate vendégszerepléseivel úton volt, Mick becsempészte a barátnőjét a házba, San Franciscóból felhívta Micket, és ultimátumot adott neki: vagy kiköltözik a szomszédból, vagy ő adja el az egész richmondi házat, aztán felpakolja a gyerekeket, és máshová költözik. Mick valamivel később valóban kiköltözött, és a mayfairi Claridge’s Hotel heti 21 000 fontos, három hálószobás tetőlakosztályában szállt meg mint a szálloda „állandó vendége”. A Jerryé mellett lévő richmondi házat azonban nem adta el. Ellenkezőleg:

500 000 fontért vett még egy földszinti lakást, és nekilátott, hogy átalakítsa a maga és L’Wren céljaira. Mick azt szerette volna elérni, hogy 190 centis mormon barátnője kényelmesen érezze magát az új lakásban, ezért huszonöt centiméterrel lejjebb vitette a padlót. ‒ Láthatóan azt akarta ‒ kommentálta az ügyet a helyi önkormányzat építési engedélyeket kiadó munkatársa ‒, hogy az asszony ne verje be a fejét a plafonba. Mick szándékai nem maradtak rejtve Jerry előtt: érezte, hogy a férfi azt szeretné, ha L’Wren, aki már eltöltött némi időt Georgia Mayjel és Gabriellel, míg az édesanyjuk városon kívül volt, nagyobb szerephez jutna a legfiatalabb Jaggerek életében. Hall ezúttal is lehordta Micket, és azt állította, barátnője látogatásai „rossz hatással” vannak a gyerekekre. Jerryt épp ennyire bosszantotta Micknek az a szokása, hogy bármely napszakban minden előzetes bejelentés nélkül egyszer csak megjelenik a két lakrészt elválasztó ajtóban, ami olykor katasztrofális hatással volt Jerry szerelmi életére. ‒ Két percig képtelen egyedül lenni ‒ panaszolta Jerry ‒, és ettől a frászt kapom. A Mick és Jerry közötti feszültség 2004 során sem csökkent, mert most azon huzakodtak, vajon Jerrynek van-e joga arra, hogy a richmondi házban lévő bútorok és festmények közül ‒ ideértve egy egymillió dolláros Roy Lichtenstein-képet is ‒ bármit is eladjon, amíg Mick a Stonesszal turnézik. Jerry „aljasnak” és „kicsinyesnek” nevezte Micket; ő pedig egyre azt hajtogatta, hogy a kettejük egyezségébe nem tartozik bele a bútorzat, és most szeretné az összeset visszakérni. Végül Hall kerekedett felül. ‒ Elkéstél, Mick ‒ mondta neki. ‒ Ezzel már elkéstél. Egy dologban azért sikerült egyetérteniük, ez pedig Lizzy és Sean Lennon bontakozó szerelmi kapcsolata volt. Lizzynek amúgy épp akkor újította meg az egymillió dolláros szerződését a Lancôme kozmetikai cég. John és Yoko egyetlen fia, Sean, Leelee Sobieski színésznővel járt, amikor a New Yorki Rock and Roll Dicsőségcsarnok beiktatási ünnepségén Keith Richards bemutatta neki Lizzyt. A két rockdinasztia ifjú leszármazottai néhány nap múlva már a New Yorki Soho egyik vegetáriánus éttermében randiztak. Egyiküket sem nyomasztotta, hogy a másiknak ki az apja ‒ nem úgy, mint korábbi kapcsolataikban, amelyeknek rendszerint éppen ez az örökség volt az egyik legkényesebb pontja. ‒ Nagyon nehéz olyasvalakit találnom ‒ mondta Lizzy ‒, akit ne nyomasztana a családom. ‒ A huszonnyolc éves Sean, lévén magának is éppen elég tiszteletet ébresztő a családfája, úgy tűnt, éppen egy ilyen illető. ‒ Annyira szerelmesek egymásba, és Sean annyira helyes ‒ lelkendezett Jerry. ‒ Most már egyre jobban hasonlít Johnra, és fantasztikusan szép verseket ír. ‒ Sean azzal is elvarázsolta Jerryt, amikor odaült a zongorához a richmondi házban, és apja gyönyörű dalával, az „Imagine”-nel adott neki szerenádot. Mick valamivel visszafogottabban jelezte csak a helyeslését, bár annak nagyon örült, hogy a huszonnyolc esztendős Sean mindössze hét és fél évvel idősebb a lányánál. Mick egyre nyugtalanabb lett, és márciusban Stones-közgyűlést hívott össze Párizsban. Még csak négy hónapja ért véget a Nyalintás turné, de már az együttes mind a négy tagja alig várta, hogy ismét színpadra léphessen. Egyikük azonban hamarosan élet-halál krízis elé nézett, ami nemcsak az újabb turnét veszélyeztette, hanem az együttes fennmaradását is kérdésessé tette. A Csillám Ikrek újra lázasan együtt dolgoztak, dalokat komponáltak és demókat vettek fel a La

Fourchetteben, amikor Charlie Watts telefonált, és közölte velük, hogy az orvosok gégerákot állapítottak meg nála. ‒ Ágyba bújtam, és rázott a zokogás ‒ mondta később Charlie. ‒ Azt hittem, itt a vég, legfeljebb három hónapom lehet hátra. Az orvosok végül is azt mondták Wattsnak, kilencven százalék esélye van rá, hogy életben marad. ‒ Ha én lennék a helyében, én valószínűleg összeomlottam volna ‒ ismerte be Mick. ‒ Ha Charlie azt mondta volna: „Nem tudom végigcsinálni ezt a túrát, mert a halállal kell szembenéznem”, akkor biztosan elhalasztottuk volna a turnét. Senki sem akarta őt erőltetni. Watts azon a nyáron sugárterápiát kapott, és Mick többször felhívta, hogy az állapota felől érdeklődjön. ‒ Jobban leszel, hidd el ‒ mondta Charlienak. ‒ Miattunk pedig ne izgasd magad. ‒ Valójában azonban Mick „rettenetesen megrémült”. ‒ Tele voltam aggodalommal: „Vajon tud enni?” Ilyen szempontból olyan vagyok, mint egy dadus. ‒ Charlie öt hónap múltán visszatért közénk ‒ mondta Keith ‒, és az égvilágon semmit sem változott, mintha csak azért ment volna ki, hogy megfésülködjön. ‒ Watts később elmondta, hogy az együttes és a közelgő turné gondolata tartotta benne a lelket. ‒ Negyven éven át mást sem láttam magam előtt, mint Mick fenekét, ahogy fel-alá rohangászik a színpadon, mert onnan, ahol én ülök, mást nem nagyon látni. Nem mintha panaszkodni akarnék. Mert mire vághatna föl jobban egy dobos, mint hogy valaki direkt neki táncol? Jagger is türelmetlenül „rángatta a zablát”, szeretett volna minél előbb útra kelni. ‒ Szinte a rabja vagyok a késő éjszakai televíziós ismétléseknek ‒ mondta Mick, és ettől hirtelen érződött rajta a kora. ‒ Néha egészen hajnalig nézem a TCM csatornát. ‒ Már ha éppen nem krikettmeccset nézett; Mick annyira odavan a krikettért, hogy létrehozta a Jagged Internetworksöt, kizárólag azért, hogy élő közvetítésben nézhesse a világ bármely táján zajló krikettmeccseket. Ami nem jelenti azt, hogy henye életmódot folytatott volna. Mick nem sokkal azelőtt végzett a Ruthless People (Borzasztó emberek) című film kísérőzenéjének a megkomponálásával, most pedig a korábbi Eurythmics-sztárral, Dave Stewarttal az 1966-os nagy sikerű, Michael Cainenel forgatott film, az Alfie felújított változatának a zenéjén dolgoztak. A sima beszédű nőcsábász szerepét ezúttal Jude Lawra osztották. ‒ Ha bárkinek kétségei lehettek afelől, hogy ki legyen a szövegíró ‒ mondta Stewart, több mint húsz éve Mick barátja ‒, annak megmondom én: csakis Mick lehet az. Mert Mick Alfie maga. ‒ Jagger többé-kevésbé egyetértett vele. ‒ Tulajdonképpen mindenkiben vannak vonások a figurából ‒ mondta. ‒ De legalábbis minden férfinak volt az életében olyan pillanat, amikor Alfienek érezte magát. ‒ Na jó, de olyan sokszor? ‒ Rendben ‒ vont vállat Mick egy fanyar mosoly kíséretében. ‒ Hát, ha muszáj, legyen. ‒ Később, amikor megkapta a film új betétdaláért, az „Old Habits Die Hard”-ért a Golden Globe-díjat (és a színpadról köszönetet mondott L’Wrennek, amiért „nem tűsarkú cipőben jött el a díjátadó gálára”), Micket már nem érte váratlanul, hogy a főhőshöz hasonlítják. ‒ Bármi felfedezni vélt hasonlóság egy playboy élete és az enyém között, csupán a véletlen műve ‒ szellemeskedett. Aztán karácsonykor Mick minden erőlködés nélkül ismét viszszavedlett családapává. Jerrynek nem is szólt róla, de amikor néhány héttel korábban római vakációra vitte a tizenkét éves Georgia Mayt és a hatéves Gabrielt, L’Wren is velük tartott. Nagyjából

ugyanez idő tájt L’Wren hivatalos volt Jade harmincharmadik születésnapi bulijára Londonban, és ami talán még fontosabb, sok időt töltött Mick unokáival is. Az ünnepek közeledtével most pompás alkalom kínálkozott L’Wren számára, hogy megismerje a legkisebb Jaggert, az ötéves Lucast is. A kisfiú anyjának, Luciana Moradnak híre-hamva sem volt, amikor L’Wren átvezette a gyereket ‒ mostanra Mick kiköpött mását ‒ a Claridge’s hallján, be a liftbe, hogy felvigye Jagger palotának is beillő lakosztályába. Micknek nagy segítséget jelentett L’Wren, hiszen neki karácsonykor Karis, Jade, Jerry és a gyerekei, Lucas és a kilencvenesztendős apja között kellett ingáznia. ‒ Imádom Mick gyerekeit és az unokákat ‒ mondta L’Wren az anyjának. ‒ Mindegyik úgy bánik velem, mint egy családtaggal. Nagyszerűen megvagyunk. Jerry el tudott volna képzelni ennél jobb hírt is. Nem sokkal karácsony előtt összeszedte az összes ékszert, amit valaha kapott Jaggertől, és elhelyezte egy bank széfjében. ‒ Mick rendszerint olyankor adott nekem egy-egy gyémántot, amikor rossz fát tett a tűzre. Úgyhogy képzelheti, milyen szép gyűjteményem van „bűntudatékszerekből” ‒ magyarázta Hall. ‒ Azért nem hordom őket, mert túl sok rossz emlékem kapcsolódik hozzájuk. Hogy az ütés igazán öv alatti legyen, Jerry most már csak azt az egyszerű gyémántés rubinberakásos eljegyzési gyűrűt viselte, amit még Bryan Ferrytől kapott, mielőtt Mick elrabolta volna őt tőle. ‒ Én felajánlottam, hogy visszaadom neki a gyűrűt, amikor felbontottuk az eljegyzést ‒ mondta Jerry ‒, de Bryan végtelenül gálánsán azt mondta, nyugodtan megtarthatom. Most pedig újra viselem. Sokat jelent nekem ez a gyűrű. De Jerrynek még ez sem volt elég. Mialatt Mick L’Wrennel Mustiqueon töltötte az újévi ünnepeket, Jerry életében először lemezt készített, rajta egy „Around This Table” (Az asztalomnál) című dallal. Ebben elég világosan Mick csapodárságára céloz az alábbi sorokkal: „Then you bring other women, while I’m out of town / And I can always sense when a stranger has sat down” (Aztán más nőket hozol fel, míg távol vagyok / De én azonnal érzem az idegen szagot).

Rolling Stones-koncertet ilyen helyen még valószínűleg sosem tartottak. Miután volt már vonat, hajó, híd és léghajó, az együttes most a híres New Yorki zenei és művészeti konzervatórium, a Julliard School előtti teret választotta a következő turnét beharangozó koncert színhelyéül. Az együttes tagjainak összesített életkora elérte a 245 évet, Mick mégis külön kihangsúlyozta, hogy a következő turné ‒ egyelőre A Bigger Bang (Még nagyobb durranás) néven ‒ nem az utolsó koncertkörútjuk lesz. Mick szeretett rámutatni, hogy ezt a kérdést már 1966-ban is nekiszegezték. („Erre tisztán emlékszem.”) Mindig lesznek újabb lemezek és újabb turnék is, amíg a közönség kíváncsi a Rolling Stonesra. ‒ Ha van rá igény, mi kielégítjük. ‒ És meddig folytatja még a Stones? ‒ kérdezte a riporter. ‒ Az örökkévalóságig ‒ felelte neki Keith. ‒ És majd szólunk, ha már felfordultunk.

De legalább ilyen fontos volt számukra az új CD-jük, a korszakos Exile on Main St. című nagylemezük óta eltelt nyolc évben az első albumuk, és egyúttal a leghosszabb is. ‒ Ha turnéra megyünk, akkor lemeznek is kell lennie ‒ magyarázta Mick. ‒ Van, aki azzal jön, hogy „nekem sokkal jobban tetszik a »Brown Sugar«, mint ezek az új nótáitok”. Hát, az a helyzet, hogy szarok rá, mi tetszik neki. A Rolling Stones nem nosztalgiacsapat. Lehet, hogy Charlie Wattsnak a rákkal való viaskodása tette őket megilletődötté, tény, hogy Mick és Keith a szokásosnál sokkal kevesebbet veszekedtek az A Bigger Bang elkészítése során. Volt olyan idő, ismerte el Richards, amikor a világ legtriviálisabb dolgain is képesek voltak hajba kapni. ‒ Előfordult, hogy a lemez borítójának a színe váratlanul élet-halál fontosságú kérdéssé változott… Eléggé veszekedős testvérek vagyunk. Az ikrek közötti örökös vetélkedés ez. A Csillám Ikrek most megváltoztatták a szokásos komponálási munkamegosztást. Richards véresre gyötörte Micket, hogy ásson mélyebbre, próbáljon többet adni magából a szövegekben. ‒ Úgy gondoltam, éppen ideje, hogy Mick kilépjen végre a csigaházából ‒ mondja Keith. ‒ Hát persze hogy én is éppolyan sérülékeny vagyok, mint bárki más ‒ mondja Mick. ‒ Ostobaság azt képzelni, hogy aki híres, vagy páváskodik a színpadon, attól már mindjárt rinocéroszbőre is van. ‒ Ezúttal Mick Keith segítségével szabadjára engedte az érzelmeit, amit azelőtt sosem tett meg. Aztán a stúdióban Micken volt a sor, hogy megfeleljen a várakozásnak ‒, de előbb még átment egy átváltozáson, amitől a producer Don Wasnak mindig újra és újra térdig esett az álla. Micknek létkérdés volt, hogy ne ismerjék fel a való világ bevásárlóközpontjaiban és cineplexjeiben, mondja Was, ezért megtanulta, hogyan rejtse el „hatalmas, karizmatikus énjét”. És bizony eltartott egy darabig, mire a plázákban észrevétlenül sétafikáló Mick átvedlett a színpadon megismert Mick Jaggerré. ‒ Ilyenkor leveszi a fehér ingét, és csak az atlétatrikót tartja magán ‒ mondja Was. ‒ Az egész izomzata átalakul, és kitelnek az ajkai. Egyik pillanatról a másikra negyven évet fiatalodik. Annyira elementáris a látvány, hogy érzem, amint tátott szájjal figyelem, mint valami hülye turista, amitől annyira zavarba jövök, hogy el kell kapnom a tekintetem. Az A Bigger Bang dalai között számos lágyabb, bluesos hangvételű is akad. A kritikusokat az fogta meg, hogy Jagger dalszövegeit mégsem a pátosz, hanem inkább a düh hatja át. Az „Oh No, Not You Again” (Hát már megint te vagy?) című dalban Mick ismét odavág egyet Jerrynek az asszony „Around This Table” című nótájáért. („Oh no! Not you again, fucking up my life ‒ Már megint te baszod el az életemet ‒ énekli Mick. ‒ It was bad the first time around, better take my own advice ‒ Már elsőre is épp elég szar volt, nekem elhiheted.”) Az album legprovokatívabb dala mindazonáltal nem személyes természetű volt, sokkal inkább politikai. A „Sweet Neo Con” súlyos vádirat George W. Bush elnök és az egész amerikai külpolitika ellen. „You call yourself a Christian, I think that you’re a hypocrite” (Kereszténynek vallod magad, szerintem meg álszent vagy) ‒ üvölti a lemezen Jagger. „You say you are a patriot, well, I think that you’re a crock of shit” (Azt mondod, hazafi vagy, nos, szerintem meg süketelőművész). A dal ezután még ad

rendesen a Pentagonnak, az emelkedő olajáraknak és a Haliburton óriáscégnek, Dick Cheney alelnök egykori cégének is. Mick annak az embernek sem kegyelmezett, aki az ő lovagi címét javasolta a királynőnek: Tony Blair brit miniszterelnök is megkapta a magáét. Jagger nem tudta pontosan, mit szóljon Irak 2003-as megszállásához, de annyit elismert, hogy Szaddám Huszein eltávolítása „ajándék az egész emberiségnek”. Amikor azonban rájött, hogy „Blair már előre tudta, hogy a tömegpusztító fegyverekről tálalt mese csak a megszálláshoz szükséges ürügy”, és hogy „semmiféle terv nem volt arra nézve, miképp lehet Irakot majd ismét talpra állítani a megszállás után”, akkor Mick „megdöbbent”. Richards kezdetben hangot adott aggodalmának a „Sweet Neo Con” szövegének egyes kitételei miatt, és felhívta rá a figyelmet, hogy a rajongóik közül is sokan támogatják az iraki háborút. ‒ Tényleg azt akarjuk, hogy mindenki csak erre az egy dalra figyeljen az album nótái közül? ‒ kérdezte. ‒ Mert azt, ugye, senki nem gondolja, hogy a szövege metaforikus? ‒ Nem, azt Mick is elismerte, hogy a dal szövege „elég direkt”. ‒ Szerintem Keith csak azért aggódik enynyire, mert az USA-ban él ‒ vonta le a tanulságot Mick. ‒ Én viszont nem ott élek. ‒ Meg aztán, mutatott rá Mick, a Rolling Stones nem most nyúlt először kesztyű nélkül politikai témához, ezt tették már a „Street Fighting Man”-nel is. Nem vitás, ismerte el, az új nóta talán kissé „konkrétabb”, de végül is mi a baj „egy becsületes pofonnal”? Mint kiderült, egy ilyen becsületes pofont éppen Mick kapott Keithtől. 2005. augusztus 21-én, miközben a Rolling Stones javában készülődött, hogy a bostoni Fenway Parkban megtartsa a Bigger Bang-turné nyitókoncertjét, az egyik bostoni újság interjút közölt Richardsszal. Ebben Keith meglehetősen becsmérlő hangnemben méltatta Mick férfiasságát. „A farka az orra hegyén van ‒ humorizált Keith. ‒ Jó nagy golyók, aprócska fasz.” Mick, amint elolvasta, átvágtatott a Four Seasons Hotelban lévő lakosztályából Keithébe. ‒ Ez meg mi a fasz? ‒ érdeklődött izgatottan, és meglengette a kezében szorongatott újságot. Keith, aki a hat évvel később kiadott önéletrajzában megismételte a vádat, úgy tűnt, őszintén meglepődött Mick heves reakcióján. ‒ Ugyan már, Brenda ‒ mondta neki. ‒ Hát még egy hülye viccet se bírsz elviselni? A turné már több hete tartott, mire kettőjük között kissé felengedett a jeges viszony. Ugyanez nem volt elmondható Mick és Jerry viszonyáról, amióta utóbbinak a VH1 televízió elkezdte vetíteni a Kept című műsorát, amelyben vagy tucatnyi ifjú töri magát a kegyért, hogy a játékszere lehessen. ‒ Nem is tudom ‒ füstölgött Mick ‒, majd én is csinálok egy műsort, amelyben egyszerre harminc tizenhat éves csajjal randizom! Hall nem izgatta fel magát túlzottan. ‒ Mick ezen a házi feladaton már túl van ‒ vágott vissza. ‒ Húsz éven át mással sem foglalkozott. Hát, annál azért több volt. De most, hogy betöltötte a hatvankettediket, sokan úgy gondolták, hogy a rock legendás szívrablójának gyógyszeres segítségre van szüksége, ha helyt akar állni. „Az ember, ugye, nem lehet a végtelenségig elbűvölő és szórakoztató ‒ nyilatkozta a GQ magazinnak. ‒ Előbb-utóbb ‒ tette hozzá, miközben lepillantott a lába közére ‒ szüksége lesz valami egyébre is, nincs igazam?” Szedett-e valaha Viagrát? „Soha! ‒ felelte Mick gondolkodás nélkül. ‒ Semmi szükségem rá.”

Nagyjából ez idő tájt jelentette be a Bayer HealthCare, hogy Jerry Hallt választotta Levitra nevű, kifejezetten az erekciós zavarokra kifejlesztett gyógyszerük reklámarcának. Dr. Christa Kreuzburg, a cég európai és japán farmakológiai részlegeinek igazgatója úgy nyilatkozott, hogy Jerry „tökéletes nagykövete” lesz a Levitrának, mert benne megtalálták azt a „világszerte ismert személyiséget, aki az őszinte, magabiztos és merész szexuális kapcsolatok nagyszerűségét egész életével példázza”. Ha az ember meggondolja, mi mindenen ment át Jerry a középkorú Mick mellett, akkor a magyarázata arra nézvést, hogy miért fogadta el a Levitra felkérését, eléggé gyenge lábon áll: „Az egészséges szex nem csak a húszas és harmincas években járók privilégiuma. Erre minden korosztálynak szüksége van.” Hát, ezt Jagger sem vitatta ‒, de L’Wren sem. Hogy szedett-e potencianövelő szereket Mick, vagy sem, egyre kevésbé volt érdekes. Kéjenc imázsát az utóbbi időkben alaposan megtépázta a sajtó: L’Wrent már csak mint „az Ágyéklágyítót” emlegették, amiért megszelídítette a kicsapongó Micket. Persze a részleteket senki sem ismerte, nem tudhatták, pontosan milyen hatást gyakorolt Mickre mormon szeretője. Hallatszottak olyan hangok, hogy L’Wren, aki épp akkoriban készült útjára indítani a saját címkéjű ruhái tervezését, állítólag feldühítette a többi Stonet azzal, hogy kéretlen tanácsokat osztogatott nekik a színpadi ruhaviseletükkel kapcsolatban. Sőt olyan pletykák is kerengtek, hogy egyenesen rá akarta beszélni Keith Richardsot és Ronnie Woodot, hogy szokjanak le a dohányzásról. L’Wrent végül a sok vélt vagy valódi bajkeverésért a banda tagjai a Stones Yoko Onójának kezdték bélyegezni. Tőle szokatlan módon Mick nyilvánosan állást foglalt a kérdésben. ‒ Tökéletesen megalapozatlan az az állítás, hogy L’Wren bármiféle szakadást idézett volna elő köztem és a banda többi tagja között ‒ szögezte le. ‒ Ez képtelenség. Mindenkinek megvan a maga stílusa. Semmiféle nézeteltérésünk nem volt sem az öltözködés, sem a dohányzás tekintetében, és L’Wrenről sem vitatkoztunk. De az biztos, hogy ez az egész hercehurca neki nagyon fájdalmas. L’Wrennek eszébe sem jutna ‒ folytatta ‒, hogy beleavatkozzon egy olyan banda dolgaiba, amelyik negyven esztendeje együtt van. Volt néhány jel, amely arra utalt, hogy a pár szorosabb kötelék létrehozására szánta el magát. 2006 januárjában L’Wren a barátnőjével, Victoria Beckhammel egy párizsi divatbemutatón járt, és ott L’Wren bal kezén többen is látni véltek egy tízkarátos zafírkő berakásos gyémántgyűrűt. A gyűrűt, mondta szerényen, Micktől kapta ajándékba. Mint már annyi nőt előtte megannyi útra, Mick L’Wrent is meghívta, hogy csatlakozzon hozzá az A Bigger Bang-turné egyes szakaszain. De L’Wren a saját karrierjét legalább olyan fontosnak tartotta, mint a Mickhez fűződő kapcsolatát. ‒ L’Wren nagyon ambiciózus nő ‒ mondja egyik barátnője még a stylistidőszakából. ‒ Összeszedett, okos, és el van rá szánva, hogy nevet csinál magának a szakmában, teljesen függetlenül Micktől vagy bármely más férfitól. L’Wren, pusztán azért, mert csak nehezen talált rá a ruhatárában arra a „kis fekete ruhára”, amelyre, úgymond, minden divatosan öltözködő nőnek szüksége van, kreált egy egész kollekciót „Kis fekete ruha” címkével. A márka legnagyobb sikerét az a darab aratta, amelyet L’Wren „Iskolaigazgatónő-ruhának” keresztelt el: épphogy a térd alá érő,

háromnegyedes ujjú fekete gyapjúruha, széles fehér gallérral. A ruha, amelynek a szabását főként Micknek az 1950-es években látott angol leányiskolái igazgatónők ruháiról megmaradt emlékeihez igazították, óriási siker volt. L’Wrennek ezt a korszakalkotó darabját később olyanok is viselték, mint Madonna, Sarahjessica Parker, Amy Adams, Demi Moore, Reese Witherspoon, Jennifer Lopez, Oprah Winfrey, Renée Zellweger, Sandra Bullock ‒ sőt még az amerikai elnök felesége, Michelle Obama is. L’Wrennek attól sem voltak skrupulusai, hogy olyan nőket is öltöztessen ‒ például Carla Brunit, Uma Thurmant vagy Angelina Joliet ‒, akikkel Micken osztozott. Micket mindig is nagyon érdekelte a divat, de amióta L’Wrennel megismerkedett, jóformán a divatbemutatók elmaradhatatlan kellékévé vált. Nem volt olyan bemutató New Yorkban, Londonban, Párizsban vagy Milánóban, ahol ott ne ült volna L’Wren mellett az első sorban. Ha pedig L’Wren új kreációi kerültek a kifutóra ‒. és ahogy a birodalom gyorsan terjeszkedett, ezekből egyre több lett: a ruha után jöttek a táskák, a cipők, az ékszerek és a kozmetikumok ‒, Mick mindig ott volt a közelben, gratulált, bravózott, fel-felugrált, hogy fényképezzen, vagy közelebbről is szemügyre vegyen valamit. ‒ Micknek mindig van mondanivalója arról, amit viselek, vagy amit tervezek ‒ mondja L’Wren. ‒ Érdemes megnézni, ahogyan öltözik! Aligha van olyan férfi az egész világon, aki nála jobban ügyelne rá, hogy mindig divatos holmikban járjon. L’Wren azonban Mick hivatásának is ugyanolyan odaadó figyelmet szentelt, mint a sajátjának, és bármikor hajlandó volt repülőre ülni, hogy csatlakozzon hozzá a Föld bármely zugában. Így ott volt 2006. február 5-én a detroiti Super Bowl XL-meccsen is, ahol Micknek a Stones egyik új dalát, a „Rough Justice”-t kellett énekelnie a háromnótásra tervezett minikoncerten, amit a bandának a félidő szünetében kellett előadnia. Az utolsó pillanatban szóltak neki, hogy a közvetítést végző ABC televíziós csatorna cenzorainak problémájuk van a dal egyik sorával: „Once upon a time I was your little rooster / but now I’m just one of your cocks.” (Valaha a kedvenc kiskakasod voltam / de mára csak egy vagyok a faszok közül ‒ az angol cock szó kakast is és faszt is jelent ‒ a ford.). Az utolsó szót végül ki is vágták az élő közvetítésből. ‒ Eszelős, elképzelem ezt a sok véresen komoly embert ‒ mondta Jagger ‒, akik arról értekeznek, vajon a fasz szó adásba mehet-e, vagy sem. A Rolling Stones fellépését a Super Bowl-döntőben 89,9 millió tévénéző látta, és az élményt Mick „tökéletesen agyahibbantnak” írta le. ‒ Az embernek azonnal, bemelegítés nélkül fullra kell járatnia magát. Aztán amikor elérte a hőfokot, mindjárt le is lehet kapcsolni. ‒ Két héttel később egészen másfajta izgalmak vártak rájuk, amikor Rio de Janeiro tengerpartján, a Copacabanán elképesztően nagy, másfél milliós közönség előtt adtak ingyenkoncertet. Soha ennyi ember előtt nem játszott még a Rolling Stones. Az együttes szállodájától hidat építettek, ami a tömeg feje fölött egyenesen a színpadra vezetett, hogy közvetlenül az előadás színhelyére juthassanak. ‒ Meg kellett magam csipkedni ‒ emlékezik vissza Mick ‒, mert ilyenben még nem volt részem. A tömeg akkora volt, hogy nem is láttuk a végét. De úgy morajlott, mintha sok száz méhkas zúgását hallottam volna egyszerre; pokoli volt a zsivaj. A zsongás egyúttal dollárbankjegyek zizegését is jelentette az együttes számára, mert a brazil kormány állta a cechet. Mire a televíziós közvetítések jogdíjait és az eladott

reklámcuccok bevételét is hozzáadták, az egyestés riói fellépés 17 millió dollárt hozott a konyhára. Mintha a riói koncert körülményei nem lettek volna önmagukban is épp elég szürreálisak, Luciana Morad új barátja, Marcelo de Carvalho, számtalan televíziós csatorna tulajdonosa, épp a Stones-koncertet választotta ki arra, hogy megkérje Luciana kezét. Amikor a koncert véget ért, az izgalomtól kipirosodott Luciana újdonsült vőlegényét kézen fogva hátraszaladt az öltözőbe, hogy Micknek is elújságolja a meglepetést. ‒ Mick nagyon örült a hírnek, mert tudta, hogy boldog vagyok ‒ meséli Luciana. ‒ De a látvány, ahogy ott beszélgetett Marcelóval, hát az egészen eszelős volt. Amikor a Rolling Stones az A Bigger Bang-turné ázsiai fellépéseinek is a végére ért, Mick és Charlie visszatértek Londonba, Keith meg Ronnie pedig elrepült a Fidzsiszigetekre, valamilyen exkluzív üdülőparadicsomba. Miután kiúszták magukat a tengerben, Keith felmászott egy göcsörtös törzsű pálmafa ágára szárítkozni. Aztán amikor le akart mászni a körülbelül két méter magasból, a keze megcsúszott a síkos ágon, lezuhant a földre, és alaposan beverte a fejét a fa tövébe. ‒ Azt hitte, hogy ő a Tarzan, de megcsúszott a keze ‒ mondja Wood. ‒ Én hirtelen hátrafordultam, és már csak azt láttam, hogy a földön fekszik. A fejét fogta, és erősen vérzett. Miután Keith lemosta a vért, úgy érezte, nincs komolyabb baj. De két nappal később, amikor egy csónakban kiment a tengerre, hirtelen szaggató fejfájást érzett. A fájdalom csak nem akart múlni, sőt egyre rosszabb lett, és egyik éjjel Richardsot két helyen is agyvérzés érte álmában. Keithnek jókora vérömleny alakult ki az agyában, úgyhogy azonnal az új-zélandi Aucklandbe kellett röpíteni, ahol nyomban megműtötték. ‒ Egészen biztosan nem élte volna túl, ha nem távolítjuk el ‒ mondja Andrew Law, a Keitht megoperáló idegsebész. Dr. Law csak a műtét után mondta meg Keithnek, hogy kissrác korában az ágya fölött az ő képe volt a falon. ‒ Kész szerencse ‒ próbál humorizálni Keith ‒, hogy egy rajongót fogtam ki! Micket abban a pillanatban, mikor Keith hordágyát rögzítették a felszállni készülő mentőrepülőgépben, felhívták telefonon, és érezhetően nagyon megijedt, hogy elveszítheti a legjobb barátját. ‒ Érthető, hogy nagyon feldúlta az eset ‒ mondja L’Wren. ‒ Nagyon szeretik egymást. ‒ Persze mindenféle döntéseket is kellett hozni. A sajtóval először csak annyit közöltek, hogy Keith kisebb agyrázkódást szenvedett, de már gyógyulófélben van. Aztán a turné még hátralévő részét el kellett halasztani, hogy Keithnek legyen ideje felépülni. Micknek megmondták, hogy ez akár hat hónapig is eltarthat ‒ már feltéve, hogy Keith valóban teljesen rendbe jön. Meghökkentő módon Keith már hat hét elteltével ott volt közöttük a milánói próbákon. ‒ Csak hat hét volt! ‒ jelentette ki talán valamelyest alábecsülve a történtek súlyát. ‒ Úgy értem, nem is rossz egy agyműtétre. Senki nem lélegzett úgy fel, mint Mick, aki most már meg volt győződve róla, hogy a Bigger Bang-turné maradéka a tervek szerint zajlik majd. ‒ Az az igazság, hogy feszülten vártuk, mi lesz vele ‒ mondja Mick. ‒ És akkor egyszer csak váratlanul megjelenik köztünk, és pont olyan jól játszik, mint mindig. ‒ Aztán még hozzátette: ‒ De legközelebb sehová sem engedjük felmászni ejtőernyő nélkül.

Mint kiderült, Keithnek ez a szerencsés kimenetelű balesete, amely azonban könnyen végzetessé válhatott volna, csak egy volt a Mick idegeit a következő hónapokban próbára tevő események sorában. Augusztus végén tudta meg, hogy Marianne Faithfullnál, az alkalmankénti filmszínésznőnél és ‒ amióta 1979-ben megjelent a Broken English című első nagylemeze ‒ a zene világának állandó szereplőjénél, pár héttel azelőtt mellrákot diagnosztizáltak, sőt már meg is operálták egy párizsi klinikán. Faithfull épp aludt, amikor megcsörrent a telefon. ‒ ‘ello, Marian drágám ‒ szólalt meg Mick hangja a kagylóban. ‒ Hogy érzed magad? ‒ Mick Miamiból hívta. ‒ Egy szóval sem mondta, hogy ki beszél ‒ emlékezik vissza Marianne. ‒ De nem is volt rá semmi szükség. Rajta kívül senki sem szólít Mariannak ‒ mint Marit, a cselédlányt. Harmincöt év után ez volt az első alkalom, hogy beszéltek egymással. ‒ És ez az ember képes volt felhívni ‒ mondja Marianne ‒ csak azért, hogy megérdeklődje, jól vagyok-e. ‒ Faithfull csak később tudta meg, hogy Micknek hosszú órákba tellett, mire ügynökökön és barátokon keresztül végre sikerült kinyomoznia a klinika számát. ‒ Amíg beszélgettünk, végig az járt a fejemben: „Milyen végtelenül kedves tőle…” Nem lehetett könnyű megtalálnia. Igazán nagyon jólesett. Mick jó ember és nagyszerű pasi. Ha az ember szerelmes valakibe, az sosem múlik el. Örökké úgy marad. Az egykori szerelmesek többek között arról beszélgettek, hogy milyen állapotban van Mick hangja. Marianne ugyanis olvasta valahol, hogy Mick ismét gégegyulladással kínlódik, ami miatt több koncertet is le kellett mondaniuk. Micknek azért mégiscsak sikerült összeszednie magát annyira, hogy október 29-én fel tudjon lépni egy New Yorki koncerten a viszonylag kicsinek számító Beacon Színházban. A híres fellépő művészektől csak úgy hemzsegő jótékonysági előadást, amely a Bill Clinton hatvanadik születésnapjára tervezett háromnapos ünnepségsorozat része volt, és amelynek teljes bevételét a volt elnök által létrehozott Clinton Alapítvány részére ajánlották fel a részt vevő művészek, Martin Scorsese is filmre vette a Rolling Stonesról készülő dokumentumfilmje számára. A „Csörgőkígyó fogadóban”, ahogyan az együttes tagjai a színpad mögötti VIPkávézót hívták, már gyülekezett a rengeteg meghívott híresség, köztük Mick régi barátja és mentora, Ahmet Ertegun is, miközben a banda a színpadra lépéshez készülődött. A nagy lökdösődésben és izgalomban az Atlantic Records nyolcvanhárom éves alapítója és a könnyűzenei ipar egyik kimagasló egyénisége megbotlott, egyensúlyát veszítve elvágódott, és alaposan megütötte a fejét a betonpadlón. A Stones a történtekről mit sem sejtve folytatta a műsort, miközben az időközben kihívott mentők Ertegunt kórházba szállították. ‒ Hová lett Ahmet? ‒ kérdezte a tanácstalan Mick a koncert végeztével. ‒ Mi a franc történt vele? Mick kétségbeesetten felhívta a kórházat, hogy Ertegun állapota felől érdeklődjön. Először nyomasztó híreket kapott. Ertegun eszméletlenül feküdt az intenzív osztályon, és az orvosok nem sok esélyt adtak neki a túlélésre. És mégis, alig egy hét múlva Ertegunt már levették a lélegeztetőgépről, és állapotát életveszélyesről stabillá minősítették át. Jagger szinte még fel sem dolgozta ezt a fura balesetet, amikor épp csak két nappal az után, hogy Ertegunt kórházba szállították, a kilencvenhárom éves Joe Jagger is elesett

richmondi otthonában, eltörte két bordáját, amelyek közül az egyik a tüdejét is felsebezte. Az elkövetkező tizenkét napban Jagger több mint huszonötezer kilométert repült ide-oda az Atlanti-óceán két partja között, hogy minél többet lehessen az apja mellett. ‒ Mindig vörös volt a szeme, és láthatóan erős érzelmi viharok dúltak benne, akárhányszor megjelent ‒ mondja az egyik kórházi nővér. ‒ Még olyankor is beszélt a papájához, amikor az öreg nem is volt magánál. Arról beszélt neki, hogy mennyire szereti. Nem gondoltuk volna Mick Jaggerről, hogy ennyire érzelmes. Mindannyiunkat mélyen meghatott. L’Wren és Mick nyolc órát töltött el Joe ágya mellett a Surrey megyei Kingston kórházában, aztán repülőgépre ültek, hogy idejében Las Vegasba érkezzenek a Stones következő fellépésére. Épp a színpadra készülődtek az MGM Grand Garden Arénában, amikor közölték Mickkel, hogy édesapja tüdőgyulladásban elhunyt. Mick úgy döntött, nem mondják le a koncertet. ‒ Micket láthatóan összetörte az apja halálhíre ‒ mondja az egyik Stones-stáb-tag. ‒ Minden ki volt írva az arcára. De ilyenkor az ember úgy működik, mint a robotpilótára állított repülőgép: megy és teszi a dolgát. Egyszerűen nem lehet eléggé hangsúlyozni, milyen mély lelki kapcsolat fűzte Micket mindkét szülőjéhez, és hogy ez az öregedő rocksztár mit köszönhetett nekik, kiváltképp az apjának. ‒ Mick legnagyobb szakmai erőssége, az a fantasztikus fizikai erőnlét, amellyel mindig színpadra lép, sohasem jött volna létre az apai nevelés nélkül ‒ mondja Mick valamikori dartfordi iskolatársa és korai Stones-tag kollégája, Dick Taylor. Ezzel egyetért Ray Connolly is, az a brit újságíró, aki annak idején Mickkel egy időben járt a Londoni Közgazdasági Egyetemre. ‒ Mick mindig is rendkívül fegyelmezetten dolgozott ‒ mondja. ‒ A Rolling Stonesból semmi sem lett volna Mick fantasztikus munkabírása és etikája nélkül. Azt pedig az apjától tanulta. De volt ott még valami. ‒ Mindannyian a régi, gyermekkorunkban megszokott biztonság után sóvárgunk ‒ jegyzi meg Dick Taylor. ‒ Ebből a szempontból Mick sem kivétel. Hihetetlenül közel állt az édesanyjához és az édesapjához. Édesapja elvesztése vízválasztónak bizonyult Mick életében, és a hozzá közel állók világosan értették, milyen mélyen gyökerezik a szomorúsága. Az öreg temetésén ezúttal együtt jelent meg L’Wren, Jerry Hall, Bianca (aki addigra már rengeteg elismerést kapott világszerte végzett humanitárius tevékenységéért) és Marsha Hunt, hogy Micket vigasztalja. A Brazíliában otthon maradt Lucas és a mamája, Luciana kivételével ott volt az összes Jagger sarj is a twickenhami St. Mary’s College-kápolnában tartott gyászszertartáson. Mick most még jobban le volt törve, mint korábban, az édesanyja temetésekor. Könnyek gördültek végig az arcán, miközben a gyülekezet édesapja kedvenc templomi énekét, a „Morning Has Broken”-t énekelte ‒ Eva Jagger temetésén is ez volt az egyik ének ‒, és nagy fájdalmában L’Wren és a lányai próbálták vigasztalni. ‒ Nagyon jó apám volt nekem ‒ mondta Mick az egybegyűlteknek. ‒ Nagyon jó apám. Az abban az évben reá váró szörnyűségek azonban ezzel még nem értek véget. Miután Ahmet Ertegun hat héten át kómában élet-halál között lebegett, belehalt a Bill Clintonnak rendezett Rolling Stones-koncerten szenvedett agysérüléseibe.

Micket borzasztóan megviselte ezeknek a tragédiáknak és kis híján végzetes baleseteknek a sorozata ‒ különösen Charlie gégerákja, Keith agyvérzése, Marianne mellrákja, valamint Ahmet Ertegun és az édesapja, Joe Jagger elvesztése. Karácsony napján meghalt James Brown, a soulzene Nagypapája és Mick egyik korai példaképe is. ‒ Hogy is hívta azt az évet a királynő, amikor majdnem leégett a windsori kastély? ‒ tűnődött el Mick. ‒ Annus horribilis9, ugye? Nos, hát ilyen volt nekünk ez az elmúlt év.

9

Rettenetes év (latin).

„Amikor kezdtem, még egy másik századot írtunk, és ez meg is látszik. Az ember meg csak halad tovább az úton.” MICK

10 Együttlét Williammel és Kate-tel/A francia elnök féltékeny/A kis farkinca bosszúja A FRANCIA elnök féltékeny volt ‒ méghozzá Mick Jaggerre. Nicolas Sarkozy azt hitte, felesége nyolc éven át tartó szerelmi viszonya Mick Jaggerrel már a múlté, de az asszony lakásában, amelyet továbbra is megtartott magának a sikkes párizsi 16. kerületben álló Villa Montmorencyban, a falon még most is ott lógott egy ezüstkeretes fénykép, amelyen Mick tartja a karjában a tengerparton. Vajon még mindig szerelmes Mickbe? Az elnök nagyon szerette volna tudni. Mint ahogy azt is, vajon Mick szerelmes-e még belé. A két férfinak számtalan közös vonása volt. Mindketten alacsonyak, karizmatikusak és életerőtől duzzadók voltak, mániákus testedzők és ‒ ki-ki a maga módján ‒ szexszimbólumok. Mindketten megvetették a konvenciókat, és örökösen ellentétes érzelmeket váltottak ki maguk körül. Egyik is, másik is renegátként indult, és onnan küzdötte fel magát a hatalom és a presztízs magaslataira. A nevüket a földkerekség minden zugában ismerték az emberek. Mindkettejük szexuális kalandjai állandóan ott szerepeltek a világlapok címoldalán. És most, két tönkrement házasságot és megszámlálhatatlan szerelmi viszonyt követően (Sarkozy második felesége, Cecilia, szintén egykori modell, „nőcsábásznak” és „olcsónak” bélyegezte őt) mindketten ott tartottak, hogy ugyanabba a nőbe szerettek bele. Azt éppen nem mondhatnánk, hogy vonzalmuk tárgya feltűnés nélkül élte volna le azt a néhány évet, ami azóta telt el, hogy Jerry Hall-lal jól beolvastak egymásnak. 1997ben Mick tanácsára Carla sanzon-énekesnői pályára lépett, hogy így kamatoztassa elcigarettázottan érzéki hangját. Első nagylemeze nagy sikert aratott francia nyelvterületen, hiszen több mint kétmillió példány kelt el belőle Európában. Bruni magánélete mindeközben számtalan kanyarával és kitérőjével a monte-carlói Forma-l-es pályára emlékeztetett. Az évtized eleje óta Carla szép gyűjteményre tett szert: viszonya volt két színésszel, Vincent Perezzel és Charles Berlinggel; a francia filmrendezővel, Leos Caraxszal; a nácivadász Arno Klarsfelddel (aki mellesleg együtt dolgozott a későbbi férjével, az akkori francia belügyminiszter Sarkozyvel), és még a korábbi francia miniszterelnökkel, Laurent Fabiusszel is. 2001-ben összeköltözött az ismert francia értelmiségivel, Jean-Paul Enthovennel, majd mindjárt bele is szeretett a fiába, a filozófiaprofesszor Raphael Enthovenbe. Az ifjabb Enthoven akkor még házas volt, a francia regényírónő, Justine Levy volt a felesége. Kettejük szerelmi viszonya véget vetett ennek a házasságnak, és 2001-ben Carla fiút szült Raphaelnek, a kis Aurelient. Levy meg is örökítette az egészet 2004-ben megjelent Nothing Serious (Semmi komoly) című regényében, amelyben elmeséli „Paula” történetét, ezét az „ájtatos manóét”, akinek „olyan a mosolya, mint a Terminátoré”, és aki végül megszökik a főszereplő férjével.

Carla sohasem bánt meg semmit, sem a Mickkel folytatott viszonyát, sem azt az esetleges szerepet, amelyet talán játszhatott Mick és Jerry Hall házasságának a felbomlásában. ‒ Mick körül mindig annyi a nő ‒ mondja. ‒ Én is csak egyike voltam a négyezernek, és semmiféle felelősséget nem éreztem… Mick olyan, mint Don Juan. Én ehhez szokva vagyok, mert az olasz férfiak mind ilyenek, imádják a nőket. Néhány hónappal az előtt, hogy hozzáment volna a francia elnökhöz, Carla elismerte, hogy ő és Mick legalábbis „közeli barátok”, és hogy soha nem gondolta, hogy a köztük lévő viszony valaha is rossz hatással lett volna a jó hírnevére. ‒ Ami azt illeti, még büszke is vagyok rá ‒ mondta. ‒ Akkor szégyenkeznék, ha Pinochet tábornokkal vagy Mussolinivel lett volna viszonyom. Meg aztán ‒ fűzte még hozzá ‒, amikor az ember szoros kapcsolatba kerül egy férfival, akkor a férfit szereti benne. Ha az illető tehetséges is, annál jobb. De hát egy férfi akkor is csak egy férfi. 2007 novemberében, nem sokkal az után, hogy Carla szakított Raphaellel, és mindössze egy hónappal az után, hogy Sarkozy második házassága is válással végződött, a francia reklámmágnás Jacques Seguela a párizsi lakásán tartott vacsorán bemutatta Brunit a francia elnöknek. Seguela beszámolója szerint Sarkozy és Bruni már akkor, az első alkalommal is Mickről beszélgettek. ‒ Ha a celebekről szóló bulvárhírekről van szó, ön láthatóan tájékozatlan ‒ ugratta Carla Sarkozyt. ‒ A Mickkel együtt töltött éveinkről nyolc esztendőn át semmi sem szivárgott ki. Pedig körbejártuk a világ fővárosait, de egyetlenegyszer sem kaptak minket lencsevégre. Sarkozy úgy tett, mint akit nem különösebben érdekel a dolog, és megpróbált Mick vékony testalkatából gúnyt űzni. ‒ Hogy az ördögbe tudott nyolc hosszú éven át kitartani egy férfi mellett ‒ kérdezte Brunitól ‒, akinek ilyen nyamvadt vádlija van? Nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy Sarkozy sétára invitálja Carlát az Élysée-palota hatalmas kertjébe. ‒ Egyre csak sorolta nekem a virágok neveit… Mindnek tudja a latin nevét, és minden tulipán- és rózsaféle összes apró tulajdonságát ‒ emlékezik vissza Carla. ‒ Azt mondtam magamban: „Édes istenem, hozzá kell mennem ehhez az emberhez. Hiszen ő Franciaország elnöke, és még a virágokról is mindent tud. Hát nem elképesztő?” Sarkozy nemsokára komolyan udvarolni kezdett Bruninak ‒ Bruni pedig neki. ‒ Ha a húgomnak megtetszik valaki ‒ jegyzi meg Carla nővére, a színésznő Valeria BruniTedeschi ‒, olyankor le is csap rá. Amikor az elnöki szerelem kezdett komolyra fordulni, Mick felhívta Carlát, és kikérdezte Sarkozyről. ‒ Akkor is a régi rivalizáló ösztöne hajtotta ‒ jegyzi meg Mick egyik korábbi barátnője. ‒ Mert elcsaklizni egy másik rocksztár csaját, az, ugye, egy dolog ‒, de a francia elnök kezéről leütni a nőjét? Brunit kétségek gyötörték. Miután évekig hol forró, hol jéghideg volt a viszonyuk, hol lázas szerelemről beszélt, hol kirúgta Micket a hálószobából, most a nyilvánosság előtt már csak mint „futó kalandot” emlegette a kettejük kapcsolatát. De a barátaikat nem lehetett ilyen könnyen átverni. Mert ők Carla szájából csak egyszer hallották azt, hogy „életem nagy szerelme”, azt pedig Mickre mondta. Sarkozy és Bruni 2008. február 2-án házasodtak össze az Élysée-palotában. A vőlegény anyja, Andrée Sarkozy kevéssé volt elragadtatva. ‒ Nekem már épp elegem van a menyasszonyokból ‒ mondta a kedves mama. Alig telt el néhány hét, az elnöki pár

éppen hivatalos látogatásra készülődött Nagy-Britanniába, amikor a Christie’snél aukcióra bocsátottak egy meztelen nőt ábrázoló fényképet. A képen Carla Bruni volt, és negyvenötezer fontért kelt el. Miközben Franciaország minden képzeletet felülmúlóan nagyvilági, új first ladyje, Carla Bruni-Sarkozy a mindennapi teendőit végezte, továbbra is kapcsolatban maradt azzal a legendás figurával, akihez annak idején szívesen férjhez ment volna. Carla és Mick továbbra is érintkeztek egymással telefonon ‒ Bruni személyi titkára, Franck Demules megesküdött rá, hogy Bruni továbbra is „Istennek” tartotta Micket ‒ Sarkozy pedig csak füstölgött tovább. A francia elnöknek még egy oka volt a féltékenységre, ugyanis Carla, akinek iparmágnás apja utáni örökségét több mint 35 millió dollárra becsülték, úgy döntött, hogy a 16. kerületben álló városi háza helyett új lakást keres. A Sarkozy házaspár hivatalos lakhelye természetesen az Élysée-palotában volt, de Carla mindig is fenntartotta a saját lakását ‒, hogy a palota falain kívül is maradjon neki egy szentélye. Végül egy 15 millió dolláros kertes duplexet nézett ki magának a Szajna bal partján lévő Rue de Babylone 55. szám alatt. A fantasztikus luxussal berendezett házat korábban a dizájner Yves Saint Laurent és a partnere, Pierre Bergé lakták. A háromszintes lakásban tartották előzőleg a Saint Laurent-Bergé-képgyűjteményt, amelyet csak néhány héttel azelőtt árvereztek el 600 millió dollárért. Első pillantásra a lakás tökéletesnek tűnt. A 7. kerület egyik széles utcájában állt, közel a parlamenthez, és pontosan szemben a Szajna másik partján magasodó Elyséepalotával. Sarkozy rá is bólintott a vételre ‒, amíg meg nem mondták neki, hogy a két emelettel feljebb lévő luxuslakás tulajdonosa Jagger. Talán nem meglepő, ha az elnök ezek után visszaszívta a vételi szándékát. Nem ez volt az egyetlen olyan eset, amikor úgy tűnt, az elnöknek van oka az aggodalomra. Carlának az volt a szokása, hogy nyaranta hajóval ide-oda ingázott Fort de Brégangon, a hivatalos elnöki nyári rezidencia és a Cap Nègre közelében található Chateau Faraghi, Carla családjának hatalmas tengerparti birtoka között. Történetesen a Faraghi-kastély mindössze egy kőhajításnyira volt Jerry Hall mediterrán villájától, aminek pedig Mick továbbra is gyakori látogatója volt, ha a gyermekei körében akart némi időt tölteni. Amikor Sarkozy rájött, hogy Jagger a közelben van, egyre több időt kezdett tölteni Carlával a Faraghi-kastélyban ‒ „vélhetően azért”, mondta Bruni egyik ismerőse, „hogy rajta tarthassa a szemét”. Carla számára, akinek feltett szándéka volt, hogy folytatja énekesnői karrierjét, amint a férje elnöki ciklusa lejár, ésszerűnek tűnt, hogy Mickkel továbbra is fenntartsa a kapcsolatot. Csakhogy időközben beindultak a találgatások egy esetleges Sarkozy-Bruni-Jagger-háromszögről. ‒ Carla tipikus olasz nő ‒ mondja Sarah Doukas, akinek a párizsi modellügynökségénél Carla kezdetben dolgozott. ‒ Végtelenül színpadias. Az a fajta nő, aki imád zavaros helyzeteket teremteni. Erről Mick is tudott volna mesélni egyet-mást. Az élén Mickkel, mint a hatalmas gépezetet irányító agytröszttel, időközben az egész földgolyót körbeutazó Rolling Stones könnyedén félresöpörte öszszes versenytársát, hiszen ilyen nézőszámmal senki más sem büszkélkedhetett. Mire a turné utolsó állomásán, a londoni 02 Arénában is hajlongva fogadhatták a közönség vastapsát, az A Bigger Bang-koncertkörút

száznegyvenhét előadáson volt túl, amelyeken rajtuk kívül olyan művészek léptek fel, mint a Maroon 5, a Black Eyed Peas, John Mayer, Christina Aguilera, Beck, a Smashing Pumpkins, a Pearl Jam, a Metallica, Alice Cooper, Mötley Crüe és a Dave Matthews Band. A teljes hozam: 558,3 millió dollár, amivel a Bigger Bang minden idők legnagyobb bevételű koncertkörútjává vált. Miután Mick maga mögött tudhatta az állandó utazás nyűgét, ismét a filmes projektjei felé fordulhatott ‒ a Jagged Films Clare Boothe Luce 1939-ben forgatott klasszikusának, a The Womennek a felújítását készítette éppen ‒, és több időt tölthetett L’Wrennel és a családjával. A The Women, amely az eredeti változat Norma ShearerRosalind Russell-Joan Crawford szereposztása helyett most Eva Mendesszel, Annette Beninggel és Meg Ryannal készült, 2008-as bemutatásakor megbukott a kritikusoknál. A. O. Scott a New York Timesban „unalmas, fárasztó zűrzavarnak” titulálta, a Time kritikusa, Richard Schickel pedig az írta, hogy a film egyszerűen „az egyik legpocsékabb film, amit valaha is láttam”. Még ennél is nagyobbat bukott az eleve beteg alapötletből létrejött The Knights of Prosperity (A jólét lovagjai), az ABC televíziós csatornának szánt és érezhetően a nézők ájult csodálatára ácsingózó komédiasorozat, amelyben néhány mafla csirkefogó igyekszik válogatott celebek otthonába betörni ‒ mindjárt az első adásban a műsor producerének, Micknek a lakásába. A sorozat egy idő után a Let’s Rob Mick Jagger (Raboljuk ki Mick Jaggert) címen futott. Az egyik, talán túlontúl őszintére sikeredett jelenetben Mick körbevezeti a nézőket 25 millió dolláros New Yorki (persze mű) rezidenciáján. ‒ Helló, Mick vagyok ‒ mondja. ‒ Üdvözlöm önöket a lakásomban. Olyan jól érzem itt magam, hogy szinte sohasem akarok elmenni hazulról. ‒ A lakás szokványosnak éppenséggel nem nevezhető berendezési tárgyai között volt egy színarany szökőkút, amely formájában a Stones száj-és-kiöltött-nyelv lógóját mintázta, egy kontrollált hőmérsékletű, tizenhat és fél fokra beállított kalapszoba („nagyjából ezen a hőmérsékleten érzi jól magát egy igazán finom kalap”), valamint egy belső uszoda, kizárólag Mick négy kutyája számára, mert Mick amúgy „utálja a vizet”. Az ABC kilenc hétig bírta, aztán bedobták a törülközőt. Mintegy kárpótlásul a fenti melléfogásokért ott volt Martin Scorsese dokumentumfilmje, a Shine a Light (A Rolling Stones Scorsese szemével), amelyet a Clinton elnök hatvanadik születésnapjára rendezett, két évvel azelőtti koncertről forgatott a rendező tizennyolc kamerával a Beacon Színházban. A film, amelyben kendőzetlenül megjelent a színfalak mögötti visszafojtott indulat és civakodás, a fellépés előtti lámpalázas készülődés, és persze a rajongók által már eleve elvárt elsöprő erejű koncert képsora, eddig még sosem látott közelségből mutatta meg a Rolling Stones igazi arcát. Az együttes hallgatólagos beleegyezését kihasználva Scorsese meg sem próbálta, hogy bármelyikük korát kozmetikázza, akár a forgatás, akár a vágási munkálatok során. „Bárki legeltetheti a szemét ezeken a mélyen barázdált, ráncos és sebhelyes arcokon ‒ írta David Gritten a londoni Daily Telegraphban ‒, de az együttes éppen ettől olyan, mint a tapasztalt oroszlánok méltóságteljes gyülekezete.” Mick 2008 júliusában betöltötte 65. életévét, és ‒ akárcsak a Stones többi tagja ‒ semmiféle hajlandóságot sem mutatott, hogy plasztikai műtéttel próbáljon szabadulni az arcát borító ráncoktól, mély barázdáktól és szarkalábaktól. Ráncfelvarrásról tehát szó

sem eshetett, mint ahogy arról sem, amit az egyik plasztikai sebész javasolt Micknek, hogy próbálja meg az ajkát némi kollagén segítségével még teltebbé varázsolni. (Joe Jagger, aki egyszer azt nyilatkozta, hogy a fia tőle örökölte a „nagy Jagger-száját”, azt is megjósolta, hogy Mick ajka az idő múlásával keskenyedni fog.) Akárhogy is, Mick nem hagyta magát eltéríteni. ‒ Az ember nyugodtan lehet hiú ‒ mondta ‒, de valahol meg kell húznia a határt, különben könnyen nevetségessé válhat. Mick egyelőre mindenféle kozmetikai beavatkozást elvetett, ideértve a botoxkezelést is. A szépségápoló kezelések azonban más megítélés alá estek. Mick egész életében kísérletezett a különféle krémekkel, hidratálókkal és kenőcsökkel, és ez a szokása csak erősödött, ahogy lassan a hatvanas évei közepe felé közeledett. A londoni Claridge’s Szálloda Olympus Health and Fitness lakosztályának a törzsvendégei közé tartozott, és a legdrágább La Prairie márkájú bőrápoló készítményeket használta ‒ ezek közül is a kaviáros, búzacsírát és tengeri algát tartalmazó termékük volt a kedvence. A 150 grammos tégely ára 250 font. Ahogy öregedett, egyre többen spekuláltak arra, hogy most már végre megállapodik. L’Wren továbbra is lezserül meg-megvillantotta a zafíros gyémántgyűrűjét, és továbbra sem volt hajlandó elárulni, hogy az ékszer eljegyzési gyűrű-e, vagy sem. ‒ Igazán pompás gyűrű ‒ mondta ‒, és szeretném, ha ennyivel beérnék. ‒ Mick pedig továbbra sem volt hajlandó lemondani évtizedes „A monogámiát nem nekem találták ki” hitvallásáról. Ettől függetlenül az eltelt hat év során Mick és Utahban nevelkedett barátnője egyre közelebb kerültek egymáshoz. ‒ Szinte kórusban nevetnek ugyanazokon a dolgokon ‒ mondja róluk a barátjuk, a dizájner Nicky Haslam. ‒ Egyforma az ízlésük, akár ételről, akár lakberendezésről vagy az emberekről van szó. Én úgy látom, hogy Micknek még sosem volt olyan élettársa, aki ennyire közel állt volna hozzá, az ízléséhez, talán az egész életfelfogásához… L’Wren hihetetlenül tapintatos és szórakoztató, és Mick ezt nagyon élvezi. Apja halála után Mick életében először fordult igazán befelé, próbálta megismerni a saját lelkét, és ebben támogató partnerre lelt L’Wrenben. Kettesben elmentek a szokásos indiai zarándokútra és a jodhpuri maharadzsa háromszázhetvennégy szobás palotájában laktak, közben járták az ásramokat10 és a népzenei fesztiválokat. Mielőtt elutaztak volna, Mick megígérte II. Gaj Singh (Gádzs Szing) maharadzsának, hogy a jövőben patronálni fogja a jodhpuri nemzetközi néptánc- és énekfesztivált. Mick dicsérte neki az indiai zenét, amit „különböző stílusokból összerakott hatalmas mozaikként” emlegetett, és azt mondta, talán a sokszínűség és a kiáltó ellentétek fogták meg a leginkább ‒ „a csillogóvillogó bevásárlóközpont, előtte meg egy férfi teve vontatta kordéval. Egyszerűen lenyűgöző.” Jagger jobb csuklóján egy vörös szálból font karkötővel tért viszsza ‒ nem egészen olyannal, mint Jerry kabbalás karkötője, hanem egy radzsasztáni szent szalaggal, amely állítólag elűzi a rossz szellemeket. Innentől kezdve Mick felkelés utáni foglalatosságai jógával, meditációval és buddhista imával egészültek ki.

10

Lelki menedékhely, ahol a guru él a tanítványaival, a spirituális visszavonulás helye (szanszkrit).

De Mick ennél konkrétabb változtatásokra is készült: Jerry őszinte megkönnyebbülésére elhatározta, hogy végre kiköltözik a richmondi házból. Mick 2008-ban 12 millió fontért megvásárolt egy tizenhetedik századi palotát Chelseaben a Temze-parton, aztán még ráköltött jó néhány milliót a renoválására. A palota így kiegészült egy György korabeli stílusban épült pálmaházzal, benne úszómedencével, a tetőre napelemek kerültek, valamint hozzáépítettek még egy-egy öltözőszobát ‒ Mické kétszer akkorára sikeredett, mint L’Wrené. Miközben a chelsea-beli palotában folytak a munkálatok, Mick a Mustiqueon lévő birtokot is megnagyobbította: megvásárolta a Stargroves mellett lévő villát, amelyet Pelican Beachnek nevezett el. Mick, aki soha egyetlen alkalmat sem szalasztott el, ha pénzt lehetett keresni, kiadta a Stargrovest (heti 22 000 dollárért), valamint a Pelican Beachet is (azt már csak szerény heti 7000 dollárért), amikor másfelé járt. 2008 augusztusában Mick és L’Wren is ott volt a valamivel több, mint 100 VIPvendég között, akiket a sziget ügyeit intéző Mustique Company alapításának 40. évfordulójára rendezett ünnepségre hívtak meg. A vendégek közül a legtöbb figyelmet William herceg és a barátnője, Kate Middleton vonzották („ruha: ezüst és fehér”). William előzőleg szolgálatban volt a Királyi Haditengerészet egyik hajóján a nyílt tengeren ‒ emiatt öt hétig távol volt a kedvesétől, ami addig még sosem fordult elő ‒, és most mindketten a Villa Hibiscusban, ebben a kőfallal körülkerített, dombtetőn álló és a Macaroni Beachre pazar kilátást kínáló luxusvillában szálltak meg. Aznap este Basil Bárjában Sir Mick a „Satisfaction”-t, a „Jumpin’ Jack Flasht”-t és a „Brown Sugar”-t énekelte, miközben a jövendőbeli király és királyné a táncparketten ropta. Jagger később felkérte Kate-et, de arra még ő sem merészkedett, hogy bármiféle gyanús mozdulatot megengedjen magának William szíve választottjával szemben. Ez nem feltétlenül vonatkozott Kate csinos húgára, Pippára. A következő két évben az összes Middleton ‒ Kate szülei, Carole és Michael, valamint Pippa és az öccsük, James ‒ egyre gyakoribb látogatójává vált Mustiquenak, míg aztán a sziget vakációik állandó helyszínévé nem lett. Ahogy az összes Middleton és a herceg is egyre sűrűbben fordult elő Mustiqueon, a szigetlakók azt állították, többször is együtt látták Micket és Pippát, amitől ismét szárnyra kelt a pletyka, hogy úgy látszik, Mick semmit sem javult. Furcsamód a brit Hudson Jeans márka, amelynek addig Mick lánya, Georgia May volt az „arca”, épp akkoriban próbálta becserkészni Pippát Georga May helyére. Ezen nincs mit csodálkozni: Kate esküvőjén a húga majdnem háttérbe szorította őt; a menyegzőt követően Pippa hátsójának valóságos nemzetközi fanklubja alakult ki. Middletonék mustiquei szomszédai közül többeket is az a megtiszteltetés ért, hogy bekerültek ama kisszámú kiválasztott közé, akik részt vehettek William és Kate esküvőjén. Mick nem volt közöttük. ‒ Micsoda? Elton mehet, én nem? ‒ viccelődött Mick, amikor megtudta, hogy a neve nincs a meghívottak listáján. Pedig igazából nagyon csalódott volt, mondja az egyik barátja, bár „ennél már csak az lett volna rosszabb, ha Paul McCartneyt meghívják”. Őt sem hívták meg. A brit sajtóban nem kis kajánsággal jegyezték meg, hogy mint brit alattvaló, aki már elmúlt hatvanöt éves, Mick gyakorlatilag nyugdíjasnak számít, és mint ilyen ‒ többek között ‒, jogosult ingyenes buszbérletre is. De a nála jóval fiatalabb hölgyekkel

folytatott dévajságok hírével (némelyik hihetőbb, mint a többi) még mindig folyamatosan tele volt a sajtó. Az előző nyári Wight-szigeti fesztiválon fordult elő első ízben, hogy Mick Amy Winehouse-szal duettet énekelt. A Temptations klasszikus számát, az „Ain’t Too Proud to Beg”-et adták elő, és ahogy egymáshoz verték a csípőjüket, ahogy összetapadva táncoltak és vonaglottak a színpadon, az bizony elindította az újabb, és a közvéleményt hónapokig foglalkoztató találgatásokat, vajon nincs-e Mick és az éppolyan kicsapongó természetű Winehouse között valami a színpadon kívül is. ‒ Amy istenítette Micket ‒ mondja az egyik zenész ismerős. ‒ Majd elszállt a boldogságtól, hogy egyáltalán a közelében lehet. ‒ Ami Micket illeti, ő már akkor megjósolta, hogy Winehousera tragikus sors vár. ‒ Amy nagyszerű művész ‒ mondta. ‒ De őszintén aggódom, hogy akár bele is halhat abba az életmódba, amit választott magának. ‒ Mick nem a levegőbe beszélt, tudta tapasztalatból. ‒ Évekkel ezelőtt én is hasonló cipőben jártam ‒ mondta Jagger. ‒ Végül aztán rádöbbentem, hogy nem akarok fiatalon meghalni. Más kapcsolatokról is szólt a fáma, például egy szépséges, fiatal arisztokrata hölggyel, Molly Miller Mundyval. Molly egy régi barát lánya volt, és még csak huszonhárom éves. Ám Mick életében a legfontosabb asszony továbbra is L’Wren maradt ‒ bár még ennek a természetfölötti nyugalommal megáldott teremtésnek is elállt a szava, amikor elődje berontott a 2010-es karácsonyi koktélpartijukra, amit Mick új, folyóparti palotájában rendeztek Chelseaben. Azzal az ürüggyel, hogy az időközben tizenhárom évessé cseperedett fiukért, Gabrielért jön, Jerry Hall váratlanul megjelent a bejárati ajtóban, aztán nyílegyenesen L’Wren felé vette az irányt. A teremben néma csend lett: a két nő még soha az életben nem találkozott, és, mint az egyik vendég mondja, „ismerve Jerryt, nem voltunk benne biztosak, nem fogja-e szó nélkül bokán rúgni L’Wrent”. Szerencsére nem ez történt, Hall kedvesen bemutatkozott neki, és elmondta, mennyire tetszenek neki a L’Wren által tervezett ruhák. Mick, aki mindaddig a partvonalon lapulva figyelte az eseményeket, ezután boldog karácsonyt kívánt Jerrynek ‒ amire a többi harminc vendég megkönnyebbülten felsóhajtva tapsban tört ki. Jerry békülékeny hangulatban volt, és nem győzte hangsúlyozni, hogy Micket továbbra is „jó embernek” és „nagyszerű apának” tartja. Mindössze egyetlen problémát lát, tette hozzá ‒ ezt a világért ki nem hagyta volna ‒, azt, hogy Mick „minden nővel lefekszik, aki csak arra jár. Az embert halálra fárasztja, hogy folyton haza kell rohannia, nehogy Micknek ideje legyen mással ágyba bújni.” Úgy tűnt, L’Wren meg tudja oldani ezt a feladatot, bár Mick egyelőre semmi jelét sem adta, hogy a házasság kérdésében puhult volna az álláspontja. Épp az eseménydús karácsonyi parti napján jelent meg egy cikk a New York Timesban, amelyben Mick kijelenti, hogy nem hisz a házasságban. „Én nem mondom, hogy a házasság nem nagyszerű dolog, és hogy az emberek tartózkodjanak tőle… ‒ magyarázta a bizonyítványt Mick. ‒ De nekem nem való… Szerintem az emberek jóval nagyobb felhajtást csinálnak belőle, mint amennyit megér. A valóság sokkal szerényebb, mint a fantázia.”

Lehet, hogy Mick úgy érezte, örül, ha egyszerre egy hitvessel elbír, arra pedig a kezdetektől fogva ott volt neki Keith. Mert minden kakaskodó veszekedés, egymás képébe vágott ajtó és kölcsönös sértegetés dacára a Csillám Ikreknek valahogy mindig sikerült elsimítaniuk a nézeteltéréseiket, hogy azután békével visszatérjenek a zeneszerzéshez. Bár most, miután megjelent Richards azonnal szétkapkodott önéletrajzi könyve, a Life (Élet), kettejük kapcsolata meglehetősen hadilábon állt. Mick még a könyv megjelenése előtt felületesen átfutotta a még kötetlen hasáblevonatot, amit Keith adott oda neki. Fennakadt rajta, hogy Keith külön megemlíti az ő hangképző tanárát, és azt kérte a barátjától, hogy ezt töröltesse ki. Richards kereken megtagadta a kérését. ‒ Hát ez elég jópofa volt ‒ mondta később Keith ‒, hogy pont azt a részt akarta kivetetni… Hiszen az égvilágon mindenki tudott róla! Mick csak 2010 késő októberében döbbent rá, hogy a barátja alaposan belémart, amikor a könyv első részletei kiszivárogtak a sajtóba. Mick nemcsak „kiállhatatlan” és „elviselhetetlen” volt, de az is kiderült, hogy Keith fél évszázadon keresztül kéjesen titulálta „Brendának” és „Őfelségének” a barátját és szerzőtársát. Aztán egy helyen „vén csókának” hívta, megint máshol arról írt, hogy lassan már úgy érzi, nem is ismeri igazán a barátját. „Néha azt gondolom: »Úgy hiányzik a barátom!« És azon töprengek: »Vajon hová tűnhetett?«” Talán nem okoz meglepetést, hogy a fenti nyalánkságok is eltörpültek Keith egy másik ‒ 2005-ben egyszer már hangoztatott, de a könyvben most megismételt ‒ kijelentése mellett, miszerint Mick férfiassága sem az a lehengerlő látvány. Keith szerint, amikor Marianne Faithfull először feküdt le Mickkel, „nem könnyen boldogult Mick kis farkincájával. Tudom, hogy méretes tökei vannak ‒, de hát azok se jók mindenre.” „Nyugodjon békében a Rolling Stones, amelyet egyik tagjának féltékenysége szenderített jobblétre ‒ írta Ray Connolly a Daily Mailben. ‒ Keith Richards holnap megjelenő önéletrajza szexualitásában gúnyolja ki és alázza meg Jaggert.” Jerry azonnal Mick védelmére kelt. ‒ Keith egyszerűen irigykedik rá ‒ mondta. ‒ Egy fikarcnyi igazság sincs abban, amit állít. Amióta csak ismerem őket, mindig egymást heccelték. Olyanok, mint a kamaszok. Mick méretével az égvilágon semmi probléma, én csak tudom, hiszen huszonhárom évig éltem vele. Keith csak szeretné, ha neki akkora volna. Pamela Des Barres is kiállt Jagger mellett ‒ Engedtessék meg nekem, hogy vitába szálljak Keithszel az együttes szólóénekesének erotikus képességeit illetően ‒ hallatta hangját a groupiek koronázatlan királynője. ‒ Nekem például több alkalommal is volt szerencsém a kérdéses alkatrészt kipróbálni, és állíthatom, hogy minden szempontból ‒ a méretét is ideértve ‒ teljes megelégedésemre szolgált. ‒ Még Mick régi haverjának, Pete Townshendnek is akadt mondanivalója a témában. ‒ Szerintem végtelenül szomorú, hogy Keith könyvére kizárólag azért fogunk emlékezni, mert Mick nemi szervének a méretéről értekezik benne ‒ mondta Townshend. ‒ Ez az egész, hogy ideillő szót használjak, nem más, mint kibaszás. Én láttam a kérdéses szerszámot, és nem csak a töke nagy. De a könyvben Keith nem állította, csak utalt rá, hogy Marianne nem volt megelégedve Mick „farkincájával”. Vajon helytálló volt-e Richards megfigyelése? ‒ Nem egészen ‒ mondja Marianne ‒, de majdnem.

Faithfull azonban azt is nyilatkozta, hogy azt kívánja, „Keith bárcsak ne mondta volna azokat a szörnyűségeket Mickről. Szerintem ez túlment minden határon.” Marianne azzal folytatta, hogy az újságírók „éveken át próbálkoztak, hogy találjanak valakit, aki ilyesmit állít”, és hogy ő visszautasította, amikor erre kérték, pedig az „jó sok pénzt jelentett volna” neki, amikor arra került a sor, hogy az előlegekről tárgyaljon két saját önéletrajzi írásával kapcsolatban. Képtelenség lett volna előre kiszámítani, vajon mennyi pénzt hozhatna a Stonesnak, ha valóban jubileumi turnéra indul 2012-ben, az együttes fennállásának 50. évfordulóján, mint ahogy az már felmerült. De hogy ez lenne a történelem legnagyobb bulija, ahhoz kétség sem fér. Most fordult először elő, hogy a nyálukat csorgató koncertszervezők egymás közt arról sutyorogtak, hogy ha a U2-nak sikerült a 20092011-es turnéjával 720 millió dollárt összemuzsikálnia, akkor egy Stones-koncertkörút alighanem áttörhetné az egymilliárd dolláros álomhatárt is. A Stones tagjai korábban magánbeszélgetésekben már mind kifejezték az érdeklődésüket egy 2012-es ötvenedik évfordulós turné iránt. Most, hogy Keith bohócot csinált Mickből, úgy tűnt, mindez veszélybe került. Keith teljes gőzzel visszakozni kezdett. ‒ Mick egy kicsit bepöccent egy-két dolog miatt ‒ mondta Richards ‒, de továbbra is jó barátok vagyunk, és együtt akarunk dolgozni. Őszintén szeretem ezt a krapekot. És még mindig én vagyok a társa. Micket ‒ érthető módon ‒ ez nem lágyította meg annyira, hogy Keith kebelére omoljon. L’Wrennek és szűkebb baráti körének Londonban és New Yorkban Jagger többször is elmondta, mennyire rosszulesett neki, és mennyire elkeseríti a könyv néhány kifejezetten neki szóló undok kitétele. Keith sűrűn ismételt magyarázata, miszerint: „Hát, én azt hittem, hogy Mick szembe tud majd nézni az igazsággal”, egyáltalán nem hatotta meg. Mick heteken keresztül azt a taktikát alkalmazta, amellyel máskor is sikerült Keitht kiborítania: fütyült rá, nem fogadta a telefonhívásait, és nem kommentálta a könyvet sem. Két hónapon át tartotta magát ehhez, és akkor is csak burkolt célzás formájában reagált. ‒ Én személy szerint megvetem a múltban való vájkálást ‒ mondta fitymálóan. ‒ Az ilyesmire rendszerint némi készpénzzel szokták rávenni az embereket. ‒ Pedig 1980ban Mick majdnem pontosan ezt tette, amikor a brit könyvkiadótól, Lord Weidenfeldtől elfogadott egy akkor rekordmagasnak számító, ötmillió dolláros összeget az önéletrajza megírására. Jagger nyolc év múlva visszaadta neki a pénzt, és megesküdött rá, hogy soha nem írja meg az élete történetét. ‒ Ki a fene akarja úgy végezni, mint egy kivénhedt focista, aki napszám csak a kocsmában ül ‒ mondta most Keith könyvére utalva ‒, és másról sem beszél, mint hogy miképp nyerte meg a csapata az 1964-es bajnokság döntőjét? Nem, ez soha nem fog megtörténni Mickkel, aki most boldogan nézte, ahogy Keith fő a saját levében, és azon izgul, vajon nem puskázta-e el az ötvenedik évfordulós világ körüli túrát. Közben pedig Jagger nevétől volt visszhangos a nyilvánosság. Jagger dús fekete sörényével és fiatalkora óta változatlan 70-es derékbőségével még mindig olyan ifjonti vitalitást és energiát árasztott magából, hogy azt a harmadannyi idős rockerek is megirigyelhették volna. Ha pedig bárkinek kétsége támadt volna afelől, hogy a tinédzserek hatalmas tömegei még mindig Micket tekintik-e a rockzene

mindenható istenének, ez hamar szertefoszlott, amikor megjelent Ke$ha legelső nótája, a „Tik Tok”. Ez az első tánc-pop lemeze, amelyen a „Tik Tok” is szerepelt, benne a szöveggel: „We kick ’em to the curb unless you look like Mick Jagger” (Porig alázzuk őket, ha nem úgy néznek ki, mint Mick Jagger), valósággal berobbant a popzene világába: egyedül 2010-ben több mint 12,8 millió darab fogyott belőle, és ezzel világviszonylatban is a legtöbbet eladott lemezzé vált. Hasonló hatása volt a brit énekes, Cher Lloyd listavezető bulilemezének, a „Swaggerjagger”-nek, amelynek a címe még mélyebben bevitte a köztudatba azt az új fogalmat, amelyet az Urban Dictionary (Városi szlengszótár) így határoz meg: „Az a pimaszul peckes és öntelt magamutogatás, ahogyan Mick Jagger páváskodik a színpadon.” Mick ebből a ,Jagger swaggerből” igazi mesterkurzussal szolgált a 2011-es Grammy Díj-kiosztó ünnepség televíziós közönségének, ahol azért jelent meg, hogy lerója kegyeletét a blues megboldogult nagysága, Solomon Burke előtt. A Rolling Stones egyetlen tagja sem szerepelt azelőtt a Grammyn. Jagger háttal állva a színpadon megpördült a sarkán, és a Los Angelesi Staples Center közönségének lelkes tapsától kísérve széles mozdulattal lerántotta a köpönyegét a válláról. Mick olyan felvillanyozó hatással adta elő Burke „Everybody Needs Somebody to Love” című számát, hogy amikor a végére ért, a sztároktól roskadozó nézőtéren a hallgatóság egyként ugrott talpra, hogy vastapssal jutalmazza az előadást. A Maroon 5 szólóénekese, Adam Levine és Christina Aguilera számára is hasznos dobásnak bizonyult későbbi pályafutásuk szempontjából, amikor úgy döntöttek, hogy tisztelegnek Mick előtt. Listavezető „Moves Like Jagger” (Úgy mozog, mint Jagger) című daluk a Maroon 5 első olyan lemeze volt négy év után, ami felkerült a Top 10-be, és egyúttal Aguilera első listavezető dala a tíz évvel korábbi „Lady Marmalade” után. A „Moves Like Jagger” hónapokon át megállás nélkül szólt a rádiókból, és később Grammyre is jelölték. Az utóbbi idők zeneszámaiban jó néhány más csalafinta utalás is található, hiszen roppant könnyű a Jaggert a swaggerrel rímeltetni. Íme néhány példa: a Jonas Brothers „Heart and Soul” című nótája („That won’t matter if you can swagger like old Mick Jagger” ‒ Mit sem számít, ha te is úgy tudod riszálni, mint a jó öreg Mick Jagger), a Black Eyed Peas „The Time” című dala („All these girls, they like my swagger, they callin’ me Mick Jagger” ‒ A csajok imádják, ahogy riszálom, és Mick Jaggernek hívnak), vagy Kanye West, ahogy T. I. „Swagger Like Us” című számában azzal vág fel, hogy „My Swagger is Mick Jagger”. Jagger pontosan tudta, milyen fontos, hogy bent maradjon a fő áramlatban, ezért mindig gondosan kerülte, hogy kritizálja a fiatal korosztályok zenei ízlését. Négyszemközt éveken át lehúzta a legkeményebb rapet és a hiphopot, mondván, ez „nem igazán zene”. De miután Kanye West „pokolian frissnek” nevezte azt, amit Jagger csinál, Mick a barátjának nevezte, akárcsak P. Diddyt és Jay-Z-t. Mick újonnan szerzett rajongóinak egyike, bármily valószínűtlen, a tinédzsereknél is fiatalabb korosztályok kedvence, Justin Bieber, aki így írt Jaggerről tizenötmillió követőjének a Twitteren: „Mick Jagger az egyik legkirályabb téma. Hogy miért? Mert

Mick Jagger a király, és már jóval azelőtt is az volt, hogy Twitter lett volna. Ez a pasi igazi élő legenda.” Jagger hagyta elmenni a dicséretet a füle mellett. ‒ Szerintem egyszerűen nincs szíve, hogy valami rondaságot mondjon egy olyan tündéri kölyöknek, mint Justin ‒ kommentálja az egyik lemezkiadói fejes, aki mindkettejüket ismeri. ‒ Pedig Mick valószínűleg hányingert kap a gyerek dolgaitól. Nem valami nagy meglepetés! Jagger annál lelkesebben magasztalta Beyoncét, mondván, „mély benyomást tett rám, komolyan. Beyoncé Tina Turner nagyon modern, nagyon mai követője.” Micknek ‒ amennyire ő egyáltalán képes valakit dicsérni ‒ volt egy-két jó szava Lady Gagára is: „Nagyszerű zenész, jó dalokat ír, és jó zongorista is.” Lady Gaga a maga részéről megvallotta, hogy Jagger az egyik követendő példaképe. Lady Gaga úgy gondolta, hogy mivel normális, boldog gyermekkora volt, ha komolyan azt akarja, hogy előadóművész legyen belőle, akkor meg kell ismerkednie az élet árnyékosabb oldalával is. Hozzátartozott a „művészet lényegét kutató felfedezőutamhoz ‒ mondta ‒, hogy pojácát csináljak magamból, mint Warhol, Bowie vagy Mick ‒ aztán meg neki lehet gyürkőzni.” Jagger egész életében mást se tett, csak gyürkőzött. Miután a Fleet Streeti médiabirodalom évtizedeken át kémkedett utána ‒ ebben a News of the World riporterei jeleskedtek leginkább ‒, Mick most terveket szőtt, hogy saját főszereplésével leforgatja a Tabloidot (Bulvárlap), egy „18 éven felülieknek szóló thrillert”, ami „egy kétes erkölcsű médiacézár életéről szólna”. Zenei téren Mick teljesen új irányba indult: összeállt a régi haverjával, Dave Stewarttal, a brit soulénekesnővel, Joss Stonenal, Bob Marley legkisebb fiával, Damien Marleyval és az Oscar-díjas Slumdog Millionaire (Gettómilliomos) zeneszerzőjével, A. R. Rahmannal, hogy létrehozzanak egy szupercsapatot. Mick őszintén remélte, hogy a formáció méltó lesz a nevére, a SuperHeavyre. Azért, hogy az új együttes teljes nyugalomban és titokban tudjon felvételeket készíteni, a Microsoft társalapítója, Paul Allen kölcsönadta Jaggernek 125 méteres magánjachtját, az Octopust, amelyen két helikopter, két tengeralattjáró és egy jet ski indítópad szolgálta a vendégek kényelmét. Mick „Mr. Gibson 3.3” fedőnéven írta be magát a hajó nyilvántartásába, a SuperHeavy pedig elkészítette első nagylemezét, miközben a hajó a tenger habjait szelte Jamaica, Kalifornia, Törökország, Olaszország, Görögország, India és Florida között. Stonet, akárcsak a többieket, megeskették, hogy senkinek nem szól egy szót sem. ‒ Még William hercegnek és Katenek sem említettem a dolgot ‒ mondta Joss két jó barátjáról. ‒ Pedig tündéri emberek, és őszintén érdekli őket, amit csinálok, de mert megígértem, tartottam a számat. A SuperHeavy ugyanilyen című első albuma a teljes spektrumot kínálta, volt benne soul és ballada, és reggaetől az urdu nyelven énekelt indiai nótáig minden. A kritikusok nem győzték dicsérni, Mick pedig ‒ aki mindig is arra vágyott, hogy a Rolling Stones körein kívül is valami rendkívülit sikerüljön alkotnia ‒ végtelenül boldog volt. ‒ Ez a banda, ez az egész elképzelés ‒ mondta elgondolkodva ‒, úgy érzem, a legjobb úton halad.

A zenei világ ennek ellenére nagyobb figyelmet fordított arra a másik együttesre, amelynek Mick is tagja volt, meg a viharokra, amelyek az utóbbi időkben dúltak körülötte. ‒ A Rolling Stones a nyugati világ ikonikus zenekara ‒ mondta Sting, és ezzel milliók érzéseinek adott hangot. ‒ Remélem, abbahagyják előbb-utóbb a veszekedést. Én akkor szeretem őket, amikor azt csinálják, amihez a legjobban értenek. Keith gondolatai állandóan a közelgő ötvenedik évforduló körül forogtak, így hát 2011. december 1-jén Londonba repült, hogy a stúdióban ‒, ahogy az mindig is a Stones alkotófolyamatának a részét képezte ‒ rögtönözzenek egy kicsit Ronnie Wooddal és Charlie Wattsszal. Valamivel később csatlakozott hozzájuk a korábbi Stones-tag Mick Taylor is, és szó volt róla, hogy esetleg Bill Wyman is beszáll. A gyakorlatnak persze az volt az igazi célja, hogy valahogy rávegyék Micket, ne erőltesse tovább a haragszomrádot. ‒ Örülünk, ha Mick is eljön ‒ mondta Keith. ‒ Szerintem el is fog. ‒ A harmadik napon Mick valóban eljött, „ami ‒ jegyezte meg Keith ‒ nagyon klassz volt. Ezt az egészet azért csináltam, hogy mint egy mágnes, idevonzza…” ‒ A sebeknek be kell gyógyulniuk ‒ toldotta meg Wood, aki látott már épp elég hasonló törést, bár ennyire véglegesnek látszót talán még soha. ‒ Azt hiszem, ez már el is kezdődött, miközben beszélünk, de a nyitott kérdéseket el kell rendezni. Szóval, valami megoldást kell találnunk… Charlie meg én majd teszünk róla, hogy megtaláljuk. Kívánjon sok szerencsét! Ami azt illeti, Micknek épp elég dolga akadt 2012 első felében, ami elvonta a figyelmét a Rolling Stones dolgairól. Többek között február 21-én adta élete első koncertjét a Fehér Házban. A blues nagyságai, B. B. King és Buddy Guy után került rá a sor, és ‒ miközben L’Wren szeme rászegeződött ‒ Mick az „I Can’t Turn You Loose”-t és a „Miss You”-t énekelte az elnöki párnak, méghozzá úgy, hogy Michelle Obama és az elnök is felállva, a zene ütemére ringatózva hallgatta. „Soha nem volt még fellépésen ilyen fantasztikus élményem” ‒ mondta Mick, különösen, amikor a száma végén az elnök kezébe nyomta a mikrofont, aki elénekelt néhány ütemet a „Sweet Home Chicago” című slágerból. Néhány héttel később egy sztárparádéra emlékeztető emlékkoncertre került sor a Carnegie Hallban, amit a Rolling Stones tiszteletére rendeztek, és a nézőtéren meg a színpadon is egyaránt mindenki lázasan azt találgatta, vajon miképp alakul Mick és Keith viszonya, és vele az együttes jövője. A rajongók azonban fölöslegesen aggódtak. Mert, ahogyan az már annyiszor megtörtént a múltban, a Csillám Ikrek most is egymásnak ugrottak, aztán sértődötten visszavonultak, kiki a saját sarkába, hogy végül ismét összejöjjenek a banda kedvéért. A Stones bejelentette, hogy új nagylemezt készítenek, 2012 őszére pedig újabb „pillantás a kulisszák mögé” jellegű dokumentumfilm bemutatását ígérték az együttesről. Utóbbit Brett Morgen rendezte, akit a színes életű hollywoodi producerről, Robert Evansról készített The Kid Stays in the Picture (A kölyök képben marad) című munkájáért már Oscar-díjra jelöltek. Az új dokumentumfilm, fogadkozott Morgen, „szembeszáll minden konvencióval, és egy hangból szőtt színes kárpit segítségével repíti el majd a nézőt a Rolling Stones világába”.

A rajongóknak egyelőre tehát be kellett érniük Morgen filmjének „színes kárpitjával”. Hosszas töprengés után ugyanis az együttes végül elvetette a 2012-es világ körüli turné tervét. ‒ Az nem egészen úgy megy, hogy kiállunk, aztán nyomatjuk ‒ mondta Mick a fehér házbeli fellépés után. ‒ Rengeteg gyakorlásra van szükség. Én hiszek magunkban. Igazán nem akarok elbizakodottnak tűnni, pedig az is hozzátartozik a szakmához. Előbb jön a felkészülés, utána lehet elbizakodottnak lenni. Jagger zsémbeskedésének Richards becsmérlő megjegyzései miatt végül semmi köze nem volt ahhoz, hogy a Stones 2013-ra halasztotta a jubileumi koncertkörútját. Éppen ellenkezőleg, az örökösen nagy formában lévő Micktől akár rögtön útra is kelhettek volna. Állítólag főként Keith egészségi állapota miatt került sor a turné elhalasztására. Nemcsak a 2006-os agysérüléséről volt szó, hanem Keith súlyos ízületi gyulladásáról is, ami egyre jobban megtelepedett a kezében, és amitől a múltban oly sokszor végigcsinált, halálosan fárasztó több földrészes túra ezúttal talán több terhet rótt volna rá, mint amennyit kibír. Bár senki sem vitatta, hogy a Rolling Stones első fellépésére 1962. július 12-én került sor a londoni Marquee Clubban, Richards most mégis azzal hozakodott elő, hogy ő személy szerint 1963-at tartja az együttes valódi születési évének, hiszen akkor egészültek ki Charlie Wattsszal. Keith szerint 1962 „igazából a Stones fogantatásának az éve. Az ötvenedik születésnapja pedig jövőre lesz.” Mick most is rendíthetetlenül halad előre, mint egész életében mindig, és nem nézeget hátrafelé. ‒ Én a mában élek ‒ mondja. ‒ És soha nem jut eszembe az, hogy „Te jóságos ég, hát hogy lehet, hogy én még mindig ezt csinálom?”. Mert csinálom. Teszem a dolgom. És sosem gondolok arra, hogy „nahát, milyen hamar elmúlt”, mert számomra nem múlt el, ma is, most is történik. Magam se mondhattam volna jobban.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS AZT HISZEM ‒ mondta Mick, amikor az 1993-ban megjelent, róla készült Jagger Unauthorized című biográfiámról kérdeztem ‒, hogy nem ártott a jó híremnek. ‒ Nem vitás, a Mickről is ez lesz a véleménye, hiszen ez a könyv talán még többet tesz azért, hogy igazságot szolgáltasson egy olyan fél évszázados teljesítménynek, melynek során hősünk felszántotta azt a bizonyos közmondásos pályát ‒ még ha olykor némi malíciával a tekintetében ki-kipillantott is a lelátók közönségére. A könyv megírása során amolyan légy-a-falon státusnak örvendhettem ‒ kezdve azzal, amikor 1969-ben még a Time fiatal riportereként a hírhedt altamonti rockfesztiválról tudósítottam, folytatva a Studio 54-ben töltött meglehetősen szürreális évekkel, amikor a People magazin főszerkesztő-helyettese voltam, egészen Mick 2003as lovaggá ütéséig ‒, amiről ‒ úgy éreztem, hogy ‒ a királyi családról megjelent, a New York Times bestsellerlistáján helyet foglaló öt könyvem után kiváltképp alkalmas vagyok tudósítani. Minden életrajz megírásához elképesztő mennyiségű kutatómunkára van szükség, és különösen igaz ez a Mickre. A munka lényegében akkor kezdődött, amikor egy barnás színű észak-kaliforniai domboldalon állva végignézhettem, hogyan babonázza meg Jumpin’ Jack Flash a majd félmilliós tömeget ‒, amit aztán a korszakos jelentőségű Gimme Shelter című dokumentumfilm és Don McLean dala, az „American Pie” is halhatatlanná tett. Évek teltek el azzal, hogy interjút készítettem a barátokkal, a családtagokkal, zenésztársakkal, producerekkel, a könnyűzenei ipar szereplőivel és kollégákkal, Mick korábbi tanáraival, osztálytársaival, szomszédaival, mentoraival, pártfogoltjaival, alkalmazottaival, fotósokkal és újságírókkal, akik ott voltak Mick mellett az évek során ‒ és persze a feleségekkel, meg a szeretőkkel. Forrásaim közül néhányan ragaszkodtak hozzá, hogy név nélkül maradhassanak, és én tiszteletben tartottam a kívánságukat. A hozzá legközelebb állók közül Mick többeket megkért ‒ így például az Atlantic Records alapítóját, Ahmet Ertegunt ‒, hogy ne adjanak nekem interjút. Ertegun ettől függetlenül hajlandó volt beszélni velem, azzal a feltétellel, hogy nem tulajdonítom neki a megjegyzéseit. Több száz emberrel beszéltem, akik ‒ hol a nevüket is adva hozzá, hol csak nem hivatalosan ‒ őszinték voltak velem, anélkül, hogy érdekelte volna őket, mit szól majd Mick Jagger. Mint mindig, most is sokkal tartozom a képszerkesztőmnek, a tehetséges és végtelenül professzionális Mitchell Iversnek. Ugyancsak nagy hálára kötelezett a rendkívül segítőkész Simon & Schuster-csapat, és különösképp Louise Burke, Carolyn Reidy, Jennifer Bergstrom, Jennifer Robinson, Eric Rayman, Felice Javit, Jean Anne Rose, Lisa Keim, Jessica Chin, Philip Bashe és Natasha Simons. Az eltelt huszonnyolc évben most huszonnyolcadszor mondok köszönetet Ellen Levinenek bölcs tanácsaiért és baráti segítségéért. Ugyancsak szeretnék mindent megköszönni a Trident Media Group munkatársainak, külön is Ellen kollégáinak, Claire Robertsnek, Monika Woodsnak és Alanna Ramireznek. A bátorításért, a támogatásért és a szeretetteljes türelemért, amellyel idestova több mint negyven éve elhalmoz engem, a feleségemnek, Valerienek vagyok hálás. A

lányaink, Kate és Kelly, mindketten intelligens és széles látókörű nők, olyan ifjonti szempontokkal segítették a munkámat, amelyek nemcsak nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy ez a könyv hitelesebb legyen, de azt is minden kétséget kizáróan bizonyították, hogy Mick Jagger varázsa több generációt is képes rabul ejteni. Köszönetet érdemel továbbá Chrissie Shrimpton Messenger, Andrew Oldham, Bianca Jagger, Gered Mankowitz, Bebe Buell, Angéla Bowie, Ahmet Ertegun, Christopher Gibbs, Marianne Faithfull, Keith Altham, John Dunbar, Dick Taylor, Dick Cavett, May Pang, Barry Miles („Miles”), Phil May, Peter Jones, Dick Clark, Earl McGrath, Brian Knight, Sam Cutler, Greg Phillinganes, Geoff Bradford, Carlo Little, Lee Black Childers, Rodney Bingenheimer, Nicolas Roeg, Jerry Schatzberg, Tom McGuinness, Victor Bockris, Steve Turner, Harold Pendleton, John Michel, Sandy Lieberson, Arthur Collins, Trevor Churchill, Chris O’Donnell, Stephanie Bluestone, Giorgio Gomelsky, David McGough, Christopher Makos, Danny Fields, Pat Hackett, Patricia Lawford Stewart, Allie Willis, Daniel Stewart, Kevin Kahn, Alan Hamilton, Valerie Watson Dunn, Tony Brenna, Norah Darwen, Wayne Darwen, Fred Hauptfuhrer, Richard Kay, Fred Hughes, Stephanie Mansfield, Rita Jenrette, Victoria Balfour, Jouet Moreau, Elena Brenna, Lance Loud, Ruby Mazur, Michael Gross, Gael Love, Brian Morris, Chuckie Starr, Kenny Valente,Tom Freeman, Hazel Southam, Joyce Wansley, Peter Gillman, Leni Gillman, Peter Frame, Wendy Leigh, Steven Karten, William Wilkinson, Dick Allen, Walter Bennett, Arthur Page, David Herrington, John Wilkinson, Tony Smith, Vinnie Zuffante, Russell Turiak, Mary Boone, Michael Horowitz, Robert Littman, Erika Bell, a néhai Truman Capote, Halston, Marvin Mitchelson, Steve Rubell, Roy Cohn, Cranston Jones, Malcolm Forbes, Jesse Birnbaum, Bill Graham, Donna Miller, Bobby Zarem, Susan Crimp, Peter Archer, Barbara Levine, Baird Jones, April Todd, Rosemary McClure, Wendi Rothman, Peter Newcomb, Mary Vespa, Mary Beth Whelan, Brooke Mason, Kendra Kabasele, Chris DiNenna, Shantel Burgess, Anne Di Pasquale, Lindzee Smith, a Dartfordi Gimnázium tantestülete, a Londoni Közgazdasági Egyetem, a Lincoln Center Library for the Performing Arts, a National Academy of Recording arts and Sciences, a Rock and Roll Hall of Fame, a New York Public Library, a Silas Bronson Library, a Litchfield Library, a Gunn MemOrial Library; a Lansdowne Club, a Garrick Club, a Reform Club és a Lotos Club; a Sotheby’s, a The Times of London, a The Daily Mail, a The New York Times, a Reuters, a Bloomberg, az Associated Press, a Rex USA, a BEImages, a Retna, a Getty Images, az Alpha Photos és a Globe Photos.

FORRÁSOK ÉS FEJEZETJEGYZETEK A következő fejezetjegyzetek azt a célt szolgálják, hogy általános képet adjanak a Mick elkészítése során felhasznált forrásokról, de semmi esetre sem lépnek fel a teljesség igényével. A szerző tiszteletben tartotta jó néhány interjúalanyának azt a kívánságát, hogy megőrizhesse névtelenségét, ezért abba is beleegyezett, hogy sem itt, sem máshol nem szerepelteti őket név szerint. Mondani is fölösleges, hogy az elmúlt fél évszázad során megszámlálhatatlanul sok riport, tudósítás és cikk jelent meg Mick Jaggerről és a Rolling Stonesról, amelyek szintén forrásul szolgáltak ehhez a könyvhöz. Ezek a tudósítások olyan különböző kiadványokban jelentek meg, mint például a The Times of London, a The New York Times, a Time, a Newsweek, a Life, a Vanity Fair, a People, a Rolling Stone, a The New Yorker, a The Los Angeles Times, a Paris Match, a The Guardian, a The Daily Mail, a Le Monde, az Esquire, az Entertainment Weekly, a Spin, a USA Today, a Forbes, a The Economist és a The Wall Street Journal, valamint megtalálhatók voltak a Reuters, a Bloomberg, a Gannett, a United Press International és az Associated Press hírügynökségek anyagai között is, akárcsak a főbb internetes hírportálokon, mint például a Yahoo!, a News, a Google News, vagy a Huffington Post. 1-3. FEJEZET Ezekben a fejezetekben a szerző többek között az alábbi személyekkel folytatott beszélgetésekből idézett: 2003; Philip Norman, “Who’d Make This Man a Knight?” Daily Mail, December 7, 2005; Sally Brompton, “I’m an Ordinary Mum, Says Mrs. Jagger,” London Sunday Express, May 16,1971; Danny Danziger, Eton Voices (London: Viking Penguin, 1978); Chrissie Shrimpton, Andrew Oldham, Marianne Faithfull, John Dunbar, Dick Taylor, Keith Altham, Phil May, Carlo Little, Christopher Gibbs, Brian Morris, William Wilkinson, Dick Allen, Walter Bennett, Arthur Page, John Wilkinson, David Herrington, Tony Smith, Valerie Watson Dunn, Giorgio Gomelsky, Chris O’Donnell, Victor Bockris, Paul Jones, Geoff Bradford, Brian Knight, Peter Jones, Harold Pendleton, Tom McGuinness, Michael Horowitz, John Mayall, and Steve Turner. A közreadott források között szerepelt: Andrew Pierce, “Jagger’s Hard Day’s Knight,” Times of London, November 16, 2001; Matthew Fearn, “That’s Sir Street Fighting Man to You,” Associated Press, December 12, 2005; Leah McLaren, “Knight in Black Armor?” Toronto Globe & Mail, June 12, 2002; Aly Sujo, “Nice Shoes, Sir Mick,” New York Post, December 13, 2005; “Official Announcement of Knighthood,” London Gazette, August 24, 2004; “Jagger Knighted by the Queen,” Guardian, June 15, 2002; “Sir Mick Enters the World of the Establishment,” Times of London, December 13, 2003; “Stones Frontman Becomes Sir Mick,” BBC, December 12, Henrietta Knight, “Mick Jagger’s Mum Shares Their Secrets,” TVTimes, July 7,1990; “Everyone Has to Be Tied Down to Something…” Radio Times, April 5, 1973; John Salmon, “Mick Jagger as a Schoolboy Rebel?” Today, May 8, 1992; John Carpenter, “Mick Jagger Raps,” Eye, November 1968; “Introducing the Rolling Stones,” Rave, July 1964; Robert Greenfield, “The Rolling Stone Interview: Keith Richards,” Rolling Stone, August 19, 1971; G. R., “Can Rolling Stones Crush the Beatles?” Chronicle, November 29, 1963;

Anthony Carthew, “Shaggy Englishman Story,” New York Times, September 6, 1964; Denna Allen and Matthew Norman, “Darling Cleo,” Mail on Sunday, August 16, 1992; Michael Iachetta, “They Wouldn’t Dare!” Sunday News, January 5, 1969; Unity Hall, “What Makes Mick Tick,” Sun, March 11, 1970; David Dalton, The Rolling Stones: The First 20 Years (London: Thames and Hudson, 1981); Bill Wyman with Ray Coleman, Stone Alone (New York: Viking Penguin, 1991); Ian Dickson, “Marianne Faithfull,” Vox (1974); A1 Aronowitz, “Brian Jones,” New York Post, July 10, 1969; A. E. Hotchner, Blown Away (New York: Simon & Schuster, 1990); Tina Turner and Kurt Loder, I, Tina (New York: William Morrow, 1986); Anthony Haden-Guest, “She Devil,” Sunday Correspondent, February 11, 1990; Mandy Aftel, Death of a Rolling Stone (London: Sidgwick & Jackson, 1982); Keith Richards, Life (New York: Little, Brown, 2010); Chrissy Iley, “I Should Have Chosen Keith Instead of Mick: Life for Marianne Faithfull Hasn’t Exactly Gone as Planned,” London Sunday Telegraph, March 6, 2011. Kevés kábítószeres botrányról írtak annyit a sajtóban, mint a redlandsi botrányról, amelyről szinte minden nagyobb lapban jelentek meg cikkek, így a The Times of London, The Guardian, The New York Times, Time, Newsweek, Der Spiegel, Paris Match, sőt még a Pravda is írt róla az akkori Szovjetunióban. A szerző a tárgyalás jegyzőkönyveit is átnézte. Cecil Beaton naplója szolgáltatta a legtöbb anyagot Jagger marokkói kirándulásairól. 4-6. FEJEZET Az itt olvasható információk alapjául részben az alábbi személyekkel folytatott beszélgetések szolgáltak: Nicolas Roeg, Bebe Buell, Grace Slick, Gram Parsons, DickCarter, Bill Graham, Sam Cutler, Sandy Lieberson, Barry Miles, Stephanie Bluestone, Gered Mankowitz, John Dunbar, Lindzee Smith, Allie Willis, Greg Phillinganes, Earl McGrath, Rodney Bingenheimer, Robert Littman, Keith Altham, Jerry Schatzberg, Pete Frame, Trevor Churchill, Ruby Mazur, Lance Loud, Christopher Makos, John Marion, Arthur Collins, Pat Hackett, Gael Love, Truman Capote, Mary Boone, Halston, Kenny Valente, Melvin Belli, Wendy Leigh, Joanne Bobrowicz, Fred Hughes, and Rosemary McClure. A publikált források között megtalálható: Nik Cohn, “A Briton Blasts the Beatles,” New York Times, December 15, 1968; Ronald Maxwell, “Marianne Faithfull,” Sunday Mirror, December 5, 1971; Martin Elliott, Rolling Stones: The Complete Recording Sessions (London: Blandford, 1990); Barry Norman, “Mick Jagger Talking as Never Before,” Daily Mail, August 19, 1970; “No, the Rolling Stones Are Not Fascists,” New York Times, December 28, 1969; James Fox, “Madame Sex,” Vanity Fair, May 1987; “Mick Jagger and the Future of Rock,” Newsweek, January 4,1971; “Prince Rupert Loewenstein Is the Man,” lndependent on Sunday, August 23,1992; Marsha Hunt, Real Life (London: Chatto & Windus, 1986); “Eclectic, Reminiscent, Amused, Fickle, Perverse,” The New Yorker, May 29, 1978; Robert Greenfield, “Prodigal Sons Tour Mother Country,” Rolling Stone, April 15, 1971; Martha Smilgis, “Bianca Is Tired of Playing Zelda to Jagger’s Scott,” People, May 2, 1977; Fredric Dannen, Hit Men (New York: Random House, 1990); Tony Scadutto, “Everybody’s Lucifer,” New York Post, August 1, 1974; Pamela Des Barres, I’m with

the Band (New York: William Morrow, 1987); Carey Schofield, Jagger (New York: Beaufort Books, 1985); Don Heckman, “Feeling…” New York Times Magazine, July 16, 1972; Thomas Thompson, “The Stones Blast Through the Land,” Life, July 14, 1972; Robert Greenfield, “Stones Tour: Rock & Roll on the Road Again,” Rolling Stone, July 6, 1972; Jack Lewis, “Mick Jagger Shocks Lady X onjumbo Jet,” Daily Mirror, December 1, 1971; Harriet Van Horne, “The Rolling Stones Party,” New York Post, July 29, 1972; Kenneth Eastaugh, “Ask a Silly Question,” Sun January 23, 1971; Grace Lichtenstein, “Jagger and Stones Whip 20,000 intő Frenzy at Garden,” New York Times, July 25, 1972;Judith Martin, “Jagger Stones ’Em in D.C.,” Washington Post, May 3, 1973; Don Short, “When I’m 33 ‒ That’s When I’ll Quit!” Daily Mirror, August 5, 1972; Andrew Loog Oldham, Stoned (New York; Vintage, 2004); David Wigg, “Baby, That’s the Way It’s Going to Be,” Daily Express, August 24, 1973; Anthea Disney, “There’s a Certain Singer I’d Like to Tear into Pieces,” Daily Mail, November 1973; Rosemary Kent, “Bianca Jagger’s Interview,” Viva, November 1973; Stanley Booth, True Adventures of the Rolling Stones (Chicago; Chicago Review Press, 2000); Sheila Weller, Girls Like Us: Carole King, Joni Mitchell, Carly Simon, and the Journey of a Generation (New York; Atria/Simon & Schuster, 2008); John Rockwell, “The Praginatic Jagger: Planning Stones Onslaught,” New York Times, May 15, 1975; Mary Campbell, “Jagger Talks of Latest Tour,” Associated Press, May 29, 1975; Marian McEvoy, “Mick Rolls On,” Women's Wear Daily, June 24, 1975; Steve Lawrence, “Moving Mick Jagger,” New York Post, June 7, 1975; Roderick Gilchrist, “Mick and Marsha End Baby Row,” Daily Mail, February 12, 1975; “Mick Jagger Had Drug Overdose,” Evening Standard, February 27, 1976; Ian Ball, “Canada Agog over Stones and Mrs. Trudeau,” Daily Telegraph, March 10, 1977; James Johnson, ‘“Mrs. Trudeau? I Wouldn’t Go Near Her with a Barge Pole,’” Evening Standard, September 14, 1977; Robin Denselow, “People Like Bing Crosby…” Guardian, October 10, 1977; David Felton, “Absolute, Ultimate Fantasy,” Washington Post, June 16, 1978; Gordon Burn, “Mick Jagger Holds Court in New York,” Sunday Times, June 25, 1978; Pauline McLeod, “Money, Women, and Me!” Daily Mirror, August 29, 1978; Jonathan Cott, “Mick Jagger; The King Bee Talks About Rock’s Longest Running Soap Opera,” Rolling Stone, June 29, 1978; “Jaggers Divorced,” New York Times, November 3, 1979; Marsha Hunt, “Mick Made Me Beg for Money,” London Star, October 14, 1986; Liz Derringer, “Mick Jagger: The Man Behind the Mascara,” High Times, June 1980; Maureen Cleave, “Confessions of a Dilettante Englishman,” Observer, August 30, 1981; Carl Arrington, “Mr. Rolling Stone Finds Sweet Satisfaction with Rock’s Richest Tour Ever,” People, December 28, 1981; “Mickjagger: Cocktails with Jerry Hall, Charlie Watts, Bob Colacello & Andy Warhol,” Interview, August 1981; Rick Sky, “Mick Jagger: ‘What I Want from a Woman,’” London Daily Star, June 16, 1982; “The Rolling Stones: Once Adolescent, They’ve Grown Up,” New York Times, August 26, 1981; “Mick Jagger and Model Jerry Hall Call It Quits,” People, November 22, 1982; Lauren McKay, “There’s a Gun in My Bag and I Know How to Use It,” Glasgow Sunday Mail, August 11, 2002; Julian Brouwer, “My Romps,” Daily Record, February 7, 2002; Mick Jagger, “When He Was the Young Man About Town…” Rolling Stone, January 17, 2002. A szerző több mint 130 jogi dokumentumot nézett át, ideértve a bírósági

jegyzőkönyveket és írásbeli nyilatkozatokat, amelyek Bianca és Michael Philip Jagger válóperében keletkeztek a Los Angeles-i Fellebbviteli Bíróságon (Ügyiratszám: D 985 336). 7-10. FEJEZET Dick Cavett, Angela Bowie, May Pang, Truman Capote, Liz Derringer, Ahmet Ertegun, Marvin Mitchelson, Malcolm Forbes, Steve Rubell, George Plimpton, Ruby Mazur, Allen Klein, Patricia Neal, Leee Black Childers, Kevin Kahn, Richard Kay, Rita Jenrette, Barbara Levine, Susan Crimp, Peter Archer, Jouet Moreau, Guy Pelly, Patricia Lawford, Fred Hauptfuhrer, Stephanie Mansfield, April Todd, Roy Cohn, Andrew Hamilton, Keith Altham, Alan Hamilton, Victor Bockris, Bobby Zarem, David McGough, Russell Turiak, Pat Hackett, Daniel Stewart, Lee Wohlfert, Vinnie Zuffante, Victoria Balfour és Bebe Buell. A publikált anyagok és cikkek között többek között a következők szerepelnek: Pete Townshend, “Jagger: A Butterfly Reaches 40,” Times of London, July 25, 1983; Vincent Coppola with Nancy Cooper, “Rock Grows Up,” Newsweek, December 19, 1983; “Why I Want Babies with Jerry ‒ by Jagger,” Sun, July 3, 1983; Lisa Robinson, “Mick Jagger,” Interview, February 1985; Bill Flanagan, “Mick Musically,” Musician, April 1985; Jay McInerney, “Jagger-Watching,” Esquire, May 1985; Jay Cocks, “Roll Them Bones,” Time, September 4, 1989; Christopher Connelly, “Stepping Out,” Rolling Stone, February 14, 1985; David Gates, “The Stones Start It Up,” Newsweek, September 11,1989; Peter Newcomb, “Satisfaction Guaranteed,” Forbes, October 2, 1989; Anthony DeCurtis, “The Rolling Stones: Artista of the Year,” Rolling Stone, March 8, 1990; Stephanie Mansfield, “The Jagger Mystique,” Vogue, May 1991; Stephen Schiff, “Mick’s Moves,” Vanity Fair, February 1992; Edna Gundersen, “Mick Jagger’s Hard Rock Life,” USA Today, February 9, 1993; Danae Brook, “Marriage, Jagger, Babies and Me,” Daily Mail, January 21, 1996; Richie Taylor, “Mick’s Out of My Life, Says Model Lover Jana,” Mirror, October 19, 1996; Rachael Bletchley and Nigel Bowden, “Exposed: Jagger’s Daughter Jade in Sex Film Scandal,” The People, July 12, 1998; Tracy Connor, “Paint It Green: Furious Jerry Hall Wants $50 Millión Divorce from Mick,” New York Post, January 16,1999; Brian Degen Leitch, “Jumpin’ Jade Flash,” New York Times, January 24, 1999; Jane Mayer, “Bianca Jagger Lobbies Her Black Book,” June 7, 1999; Peter Allen and Jane Kerr, “Jagger the Lover,” Mirror, October 17,1996; Sarah Hall, “The End of the Affair: After 22 Years Together and a Marriage That Never Was, Jagger and Hall Split Up,” Guardian, July 10, 1999; Anne Shooter, “Has Jagger Met His Match in Daughter Elizabeth?” Daily Mail, June 24, 1999; Maria Croce, “I Pity Mick,” Daily Record, June 26, 2000; Thomas Whitaker, “Jagger Mourns Mum He Adored,” Sun, May 19, 2000; Alan Rimmer, “Mick Walked Naked from the Shower…” Sunday Mirror, May 19, 2002; Jane Moore, “Hall Together: Interview,” Sunday Times, December 24, 2000; Doug Sanders, “Mogul Mick,” Toronto Globe & Mail, January 24, 2001; Geoffrey Levy, “Mick Jagger Really Has Fallen for Miss Dahl,” Daily Mail, June 30, 2001; James Dohert, “Jagger’s Girls Disgusted by His Exploits,” Edinburgh Scotsman, March 4, 2002; David Wilkes, “The Night Jagger’s Limo Was Rocking,” Daily Mail, May 6, 2002; Bemard Weinraub, “Half

a Lifetime on the Road,” New York Times, September 26, 2002; Nick Parker, “Hey You, Get Off My Child,” Sun, November 15, 2002; Kira Cochrane, “Old Father Jagger’s Piece of Cheek,” Sunday Times of London, January 26, 2003; Leigh-Ann Jackson, “Jerry Hall Bares Some,” Austin American-Statesman, September 14, 2003; Anna Hunt, “Mick Was a Womanizer,” Mail on Sunday, May 11, 2003; Adam Sherwin, “World Tour Triumph Sees Stones Earnings Roll Past One Million Pounds,” Times of London, November 28, 2003; Robin Eggar, “Most Men Have Had an Alfie Moment,” Daily Telegraph, October 6, 2004; Anthony Bames, “Jerry Hall’s Single…” Independent on Sunday, March 20, 2005; Casper Llewellyn Smith, “The Observer Profiles Mick Jagger,” Observer, August 28, 2005; Nicholas Wapshott, “It’s Not Only Rock and Roll,” Sunday Telegraph, September 11, 2005; Michael Hainey, “What a Drag It Is Getting Old ‒ Unless You’re Mick Jagger,” GQ, October 2005; Eric Gillin, “Mick Jagger at 62,” Maximonline.com, October 2005; Natalie Clarke, “The Loin Tamer,” Daily Mail, January 2, 2006; Reuters, “Joe Jagger, Fitness Expert 1913-2006,” November 14, 2006; Tom Pettifor, “Jagger’s Women Turn Out for Dad’s Funeral,” Daily Record, November 29, 2006; Jane Wheatley, “Sir Mick’s Gazelle, L’Wren Scott,” Times, May 17, 2007; The Rolling Stone Interviews (New York: Little, Brown, 2007); Charles Bremner, “Bonjour, Madame le President?” Times, December 18, 2007; John Dingwall, “I Used to Be One of Jagger’s 4,000 Other Women,” Daily Record, June 4, 2007; Oliver Harvey, “Ooh Carla La,” Sun, December 19, 2007; Simon Mills, “The Day Carla Bruni Opened the Door to Me Topless,” Mail Online, January 24, 2008; James Kaplan, “Mick Jagger Is Still Ready to Party,” Parade, March 30, 2008; David Fricke, “Blues Brothers,” Rolling Stone, April 17, 2008; Jancee Dunn, “Icon: Mick Jagger,” Maxim, April 2008; Maureen Orth, “Carla Bruni: The Newjackie O?” Vanity Fair, September 2008; Todd Venezia, “Wild Mackenzie: Papa’s Old Pal Mick Bedded Me,” New York Post, September 25, 2009; John Robinson, “The House of the Unholy,” Guardian, May 15, 2010; William Norwich, “A Day in the Life of L’Wren Scott,” Vogue Daily, June 9, 2011; Mick Jagger Interview, Larry King Live, CNN, June 21, 2010; Jerry Hall, My Life in Pictures (London: Quadrille, 2010); Robert Crampton, “I Never Really Felt Confident Because of Mick’s Infidelity,” Times, October 2, 2010; Christine Lennon, “Georgia Girl,” Harpers Bazaar, November 2010; Mackenzie Phillips, High on Arrival (New York: Gallery Books, 2009); Nandini D’Souza, “L’Wren Takes Flight,” W, January 2010; Bridget Foley, “L’Wren Scott: Fearlessly Chic,” WWD, April 12, 2010; Zoe Heller, “Mick Without Moss,” New York Times, December 5, 2010; Phoebe Eaton, “L’Wren Scott Interview,” Harpers Bazaar, March 23, 2011; “Mick Jagger Forms New Group SuperHeavy,” Financial Times, May 23, 2011; Gavin Edwards, “Lizzy Jagger: Between the Sheets with Mick’s Daughter,” Playboy, June 2011; Louise Gannon, “SuperHeavy ‒ It Was All Very Secret…” Mail Online, September 10, 2011; Nate Chinen, “SuperHeavy: A New Album from Mick Jagger and Friends,” New York Times, September 19, 2011; Christine Ockrent, “Carla Bruni: My Love for Sarkozy the Gardener,” BBC News Magazine, September 25,2011.

BIBLIOGRÁFIA Aftel, Mandy: Death of a Rolling Stone. London: Sidgwick & Jackson, 1982. Aldridge, John: Satisfaction. London: Proteus Publishing, 1984. Altham, Keith: The PR Strikes Back. London: John Blake, 2001. Andersen, Christopher: Jagger Unauthorized. New York: Delacorte Press, 1993. Andersen, Christopher: Jackie After Jack: Portrait of the Lady. New York: William Morrow, 1998. Andersen, Christopher: William and Kate: A Royal Love Story. New York: Gallery Books, 2010. Balfour, Victoria: Rock Wives. New York: William Morrow, 1986. Bockris, Victor: Keith Richards. New York: Poseidon Press, 1992. Bockris, Victor: The Life and Death ofAndy Warhol. New York: Bantam, 1989. Booth, Stanley: The True Adventures of the Rolling Stones. London: Sphere Books Ltd., 1985. Bowie Angela ‒ Patrick Carr: Backstage Passes. New York: G. P. Putnam’s Sons, 1993. Clapton, Eric: Clapton: The Autobiography. New York: Broadway Books, 2007. Clarke, Gerald: Capote: A Biography. New York: Carroll and Graf, 1988. Cohn, Nik: Rock: Frorn the Beginning. New York: Stein and Day, 1969. Coleman, Ray: Clapton! New York: Warner, 1985. Cooper, Michael: Blinds and Shutters. London: Genesis, 1990. Cutler, Sam: You Can't Ahvays Get What You Want. New York: Random House, 2010. Dalton, David: The Rolling Stones. London: Rogner & Bernhard, 1981. Dannen, Fredric: Hit Men. New York: Random House, 1990. Danzier, Danny: Eton Voices. New York: Viking, 1988. Des Barres, Pamela: I’m with the Band. New York: William Morrow, 1987. Edwards, Henry and Tony Zanetta: Stardust: The David Bowie Story. New York: McGraw-Hill, 1986. Elliott, Martin: The Rolling Stones: The Complete Recording Sessions. London: Blandford, 1990. Faithfull, Marianne ‒ David Dalton: Faithfull: An Autobiography. New York: Little, Brown, 1994. Flippo, Chet: On the Road with the Rolling Stones. New York: Doubleday, 1985. Frame, Pete: Rock Family Trees. London: Omnibus Press, 1980. Goodman, Pete: Our Own Story by the Rolling Stones. New York: Bantam, 1965. Graham, Bill ‒ Robert Greenfield: Bill Graham Presents. New York: Doubleday, 1992. Greenfield, Robert: S.T.P.: A Journey Through America with the Rolling Stones. New York: Dutton, 1974. Hackett, Pat(ed.): The Andy Warhol Diaries. New York: Warner, 1989. Hall, Jerry: Jerry Hall: My Life in Pictures. London: Quadrille Publishing, 2010. Hall, Jerry ‒ Christopher Hemphill: Jerry Hall’s Tall Tales. New York: Pocket Books, 1985. Hebel, Francois: Mick Jagger: The Photo Book. Rome: Contrasto, 2011. Hoffman, Dezo: The Rolling Stones. New York: Vermillion, 1984.

Holt, Georgia and Phyllis Quinn ‒ Sue Russell: Star Mothers. New York: Simon & Schuster, 1988. Hotchner, A. E.: Blown Away: The Rolling Stones and the Death of the Sixties. New York: Simon & Schuster, 1990. Hunt, Marsha: Real Life. London: Chatto & Windus, 1986. Mankowitz, Gered: Satisfaction. New York: St. Martin’s Press, 1984. Miles, Barry: Mick Jagger in His Own Words. London: Omnibus, 1982. Morton, Andrew: Angelina: An Unauthorized Biography. New York: St. Martin’s Press, 2010. Norman, Philip: Symphony for the Devil: The Rolling Stones Story. London: Linden Press, 1984. Oldham, Andrew Loog: Stoned. New York: Vintage, 2004. Pang, May and Henry Edwards: Loving John. New York: Warner, 1983. Philips, Julia: You'll Never Eat Lunch in This Town Again. New York: Signet, 1992. Phillips, Mackenzie: High on Arrival. New York: Gallery Books, 2009. Richards, Keith: Life. New York: Little, Brown, 2010. Rivera, Geraldo ‒ Daniel Paisner: Exposing Myself. New York: Bantam, 1991. Sanchez, Tony: Up and Down with the Rolling Stones. New York: William Morrow, 1979. Scaduto, Tony: Mick Jagger: Everybody’s Lucifer. New York: Dávid McKay, 1974. Schofield, Carey: Jagger. New York: Beaufort Books, 1985. Turner, Tina and Kurt Loder: I, Tina. New York: William Morrow, 1986. Weller, Sheila: Girls Like Us: Carole King, Joni Mitchell, Carly Simon, and the Journey of a Generation. New York: Atria/Simon & Schuster, 2008. Wheen, Francis: Tom Driberg: His Life and Indiscretions. London: Pan, 1990. Wood, Ronnie: Ronnie. New York: St. Martin’s, 2007. Wyman, Bill ‒ Ray Coleman: Stone Alone. New York: Viking Penguin, 1991. Wyman, Bill ‒ Richard Havers: Rolling with the Stones. London: DK Publishing, 2002.

Kiadta a Shopline Nyrt. együttműködő partnere, a XXI. Század Kiadó Szerkesztette Simonyi Ágnes Tördelte Váraljai Nóra Nyomta és kötötte az Álföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető György Géza vezérigazgató

Michael Philip Jagger (itt kétéves korában) ‒ műcockney beszédstílusát meghazudtolva ‒ ízig-vérig középosztálybeli családban nőtt fel London egyik elővárosában, Dartfordban, és még a Dartfordi Gimnázium kosárlabdacsapatának is kapitánya volt. Jagger (az álló sor jobb szélén) az egyik mérkőzésen leharapta a nyelvét, amitől a beszéde egész életére megváltozott

Keith és Mick ‒ a Csillám Ikrek ‒, akiknek az a sorsuk, hogy szeszélyes fordulatokkal teli, hol szeretetteljes, hol gyűlölködő viszonyban éljék le egymással a következő fél évszázadot; kapcsolatukat olykor még a feleségeik is „házasságként” jellemzik

Ez az eredeti, még békés természetű Rolling Stones. Hátsó sor: Billy Wyman, Charlie Watts és Ian Stewart. Első sor: Brian Jones, Mick és az egyelőre még meglehetősen „balfék” kinézetű Keith Richards. A megtermett Stewart megjelenését nem tartották eléggé vonzónak, ezért őt hamarosan háttérbe szorították

Mick, aki már kora gyermekkorától ismerte a kozmetikumokat, a hajápolás trükkjeit és a divatot (a mamája Avon kozmetikumokkal ügynökösködött a háború után), itt egy Stones-koncert előtt az öltözőben cicomázza magát

Mick itt Marianne Faithfull-lal látható 1967-ben, mielőtt Marianne elindult volna a heroinfüggőséghez vezető meredek lejtőn. Micket megbilincselve viszi el a rendőrség a hírhedt redlandsi kábítószerbotrányt követő tárgyalásról ‒ a sajtóban megjelent kép nemzetközi tiltakozó akciókat váltott ki

A Performance című filmben Jagger Michelle Breton színésznővel (a képen) és Anita Pallenberggel osztotta meg a fürdőkádat. Jagger filmen kívül is folytatódó szerelmi viszonya Pallenberggel alaposan feldühítette Richardsot. Mick és Marianne itt ismét a bíróságra tart, kábítószeres ügyük tárgyalására 1969 nyarán, mindössze hét hónappal az után, hogy Marianne elvetélt a közös gyerekükkel

Alig két nappal Brian Jones titokzatos halálesete után 1969 júliusában Mick „partiruhájában” a Stones túlélő tagjaival együtt egy Hyde Parki ingyenkoncertre készülődik, amely több mint 250 000 rajongót vonzott. Öt hónappal később majdnem kétszer annyian tolongtak a kaliforniai Altamontban ‒ az ottani Stones-koncert tragikus eseményeit a Gimme Shelter című dokumentumfilm örökíti meg

Miközben Mick Ausztráliában forgatja a Ned Kelly című filmet, amelyben a banditát játssza, Marianne már a második nő Mick életében, aki öngyilkosságot kísérel meg. Nem így Bianca, akinek ilyesmi meg sem fordul a fejében, sőt Mick szerint egyszer az asszony fogott rá pisztolyt, amikor feldühödött férje kicsapongásaitól

Marsha Huntnak (alias Torziborzinak) csak sokévi jogi hercehurca után sikerült elérnie, hogy Mick elismerje, ő az apja közös lányuknak, Karisnak

A londoni Café Royale 1973-ban: Mick lakkozott körömmel épp egy meghitt, kétes nemiségű pillanatát osztja meg David Bowieval és Lou Reeddel

Mick hosszan tartó barátsága a királynő egyetlen testvérével, Margit hercegnővel sok rosszallással találkozott a Buckingham-palota falain belül és kívül egyaránt

Ezen az 1976-os felvételen Mick a könnyűzenei ipar egyik legendás alakjával, Ahmet Ertegunnal beszélget; 30 évvel később Micket nagyon megviselte, amikor mentora és barátja egy színfalak mögötti fogadáson ostoba balesetet szenvedett, amibe bele is halt

„A világon senki sem tud nála többet a divatról és a szépségről” ‒ mondta egyszer Jerry Mickről, aki itt a tincseit igazgatja, mielőtt Jerry a kifutóra lépne

Jagger a Beatles minden tagjával baráti viszonyt ápolt ugyan, de John Lennon állt hozzá a legközelebb

1985-ben a Jagger-David Bowie-kettős „Dancing in the Streets” előadása akkora sikert aratott, hogy komolyan fontolóra vették, ne készítsenek-e nőnek öltözve egy felújítást a Some like It Hot (Van, aki forrón szereti) című filmből

A családapa. Bár Luciana Moraddal közös házasságon kívüli gyermeke véget vetett huszonkét éven át tartó kapcsolatuknak, Mick és Jerry itt mosolyogva bolondoznak a gyerekekkel

Nem sokkal később Mick és Luciana a kisfiúkat, Lucast sétáltatják annak a richmondi háznak a környékén, amelyben Mick Jerryvel lakott évtizedeken át

Az a két ember, aki ‒ a gyermekeit nem számítva ‒ a legfontosabb szerepet játszotta Mick életében: L’Wren és, mondani is fölösleges, Keith Richards