Mi a baj a gravitációval 9789635091591 [PDF]

Zitiervorschau

Mi a baj a gravitációval Richard Panek Scolar (jan 2020) Címke: Fizika, Természettudomány, ismeretterjesztő Fizikattt Természettudományttt ismeretterjesztőttt Mi a gravitáció? Senki sem tudja – és szinte senki sem tudja, hogy senki sem tudja. A modern tudomány egyik legnagyobb talánya, hogy hogyan lehet valami, ami ennyire áthat mindent ugyanakkor ennyire titokzatos, és miként lehetséges, hogy ezt a rejtélyt a fizikán kívül egyáltalán fel sem ismerik. Ahogy Richard Panek díjnyertes szerző ebben az úttörő jelentőségű könyvében bemutatja, a gravitáció az a „döglött akta”, amelynek megoldásához közelebb vagyunk, mint eddig bármikor – és amelynek nyomozása már eddig is temérdek ismeretet tárt fel a kozmoszról és magáról az emberiségről. A Mi a baj a gravitációval? részben tudományos detektívtörténet, részben metafizikai lubickolás, de főképp revelatív írás: ennek a mindenütt jelen lévő, de megfoghatatlan erőnek az első, részletekbe menő, megközelíthető tanulmánya. Panek könyve rávilágít arra, hogy a gravitáció és a megértéséért tett törekvéseink nemcsak az általunk belakott világot alakították, hanem a testünket, a szellemünket és a kultúránkat is. Hatását mindenütt felfedezhetjük a legősibb meséktől a modern bútorokig, a dantei pokoltól Stan és Pan fenékre eséséig, a két lábon járástól a fekete lyukakig. Ahogy egyre közeledünk annak felderítéséhez, hogy mi is az igazság a gravitáció körül, fel kell készülnünk arra, hogy olyannak ismerjük meg univerzumunkat és saját magunkat, amilyennek azelőtt még sosem.

Hát tudod, szerintem kellene ide egy pár hegy Különben miről fognak leesni a szereplők? És mit szólnál lépcsőkhöz? LAURIE ANDERSON

GRAVITÁCIÓ: BEVEZETÉS Elestem. Negyedórát ültem egy széken, így ütöttem el az időt egy könyvesboltban. Egy közeli polcról vettem le a könyvet, amelyről azt gondoltam, köze lehet a témához, amit éppen kutattam – már nem emlékszem, mi volt az. Hátrébb toltam a székem az asztaltól, keresztbe tettem a lábaimat és véletlenszerűen felcsaptam a könyvet. A rész, amit először megláttam, épp a gravitációval foglalkozott. Mielőtt leültem, én is azt gondoltam a gravitációról, amit a legtöbb ember – már amennyire a legtöbb ember a gravitációra gondol –, hogy tudniillik egy természeti erő. A következő néhány percben viszont megtudtam, hogy nem feltétlenül erő. Isaac Newton nem annyira erőnek tartotta a gravitációt, inkább valami olyan rejtélyes dolognak, amely a téren keresztül hat. Albert Einstein nem annyira erőnek tartotta a gravitációt, inkább valami olyan rejtélyes dolognak, amely a térhez tartozik. A kvantumfizikusok pedig egyetértenek mind Newtonnal, mind pedig Einsteinnel: a gravitáció egy valami. Fölpillantottam a könyvből. Eltűnődtem, vajon lehet, hogy a gravitáció csupán egy szó? Egy szemantikai közmegegyezés? Csak helykitöltő, amit azért tettek oda, hogy foglalja a helyet, amíg valami jobb főnév nem érkezik? Valami, amiben megegyeztünk, hogy akkor nevezzük így a jelenségekkel teli univerzum legfőbb okozóját, míg többet meg nem tudunk róla? Akkor még nem értettem ezeknek a kérdéseknek az apró finomságait. Mert azt még én – akinek tudományos kíváncsisága egész csekély volt, amíg már bőven felnőttkorba nem értem; aki szakmailag érdeklődtem ugyan a természettudományok iránt, de iskolázottságom minimális volt e téren; aki középiskolában kifejezetten azért vettem fel az emelt szintű matekot, hogy az egyetemen már ne kelljen természettudományos előadásokat hallgatnom (amely stratégia elég jól működött is) – is meg tudtam mondani, hogy fogalmam sincs, mi a gravitáció. Szépen becsuktam a könyvet, és felálltam – vagyis hogy nem egészen. A bal lábam, amely negyedórán keresztül a padlón nyugodott, még aludt. Közel két méter magas vagyok; nem kicsit

estem. A közelemben lévő vásárlók esésem zajára elhallgattak. Már fölegyenesedés közben felismertem – miközben az asztallapba kapaszkodva próbáltam visszanyerni egyensúlyomat és méltóságomat –, hogy hasznos emlékeztetőt kaptam: saját kárunkon tanuljuk meg magától értetődőnek venni a gravitációt. Egyszersmind az is kiderült, hogy felfedeztem magam számára egy új küldetést: meg kell találnom a választ arra a kérdésre, amit addig eszembe se jutott feltenni: Mi a gravitáció? *** „Mi a gravitáció?” Telefonon beszéltem egy olyan kísérlet ötletgazdájával, amelyik nemrégiben igazolta Albert Einstein egy szinte pontosan száz évvel korábban megkockáztatott sejtését, miszerint a gravitáció hullámokat kelt. Ahogy a tóba dobott kavics, úgy mindenféle gravitációs kölcsönhatás is fodrozódást indít el, csak nem a vizet zavarja, hanem a teret görbíti. És nem csak annak a két fekete lyuknak az ütközéséből kialakult hullámok görbítik, amiket a kísérlet kimutatott. A tény, hogy a gravitációs hullámok abban a nagyságrendben léteznek, azt jelenti, hogy minden léptékben léteznek, beleértve az emberit is. Emeld fel a karod: gravitációs hullámok. Rázd meg a fejed: gravitációs hullámok. Essél hasra egy könyvesboltban: gravitációs hullámok – csak nagyobbak, legalábbis szeretném azt hinni. A gravitációs hullámok észlelésének bejelentése 2016. február 15-én olyan „egyszer-egy-generáció-életében” tudományos esemény volt, amelyre okkal mondhatjuk, hogy a nemzetközi figyelem középpontjába került; tele voltak vele az újságok, a tévés híradások és az internet; ez uralta a másodlagos fórumokat is – a szerkesztői leveleket, a beszélgetős műsorokat, a komment- és e-mail-áradatokat, benne egy asztrofizikus barátom levelével, amely teljes egészében így hangzott: Hellzapoppin’. (A Hellzapoppin’ egy 1941-ben készült amerikai film (magyar címe: Ördögék-nél). A filmnek különösebb története nincs, inkább csak poénok gyors sorozata.) Vajon föltehetjük-e a „Mi a gravitáció?” kérdést megfelelőbb embernek, mint Kip S. Thorne-nak - aki elméleti fizikus, aki a 60-as évek óta tanulmányozza a gravitációt, akinek lelki

szemei előtt a kísérlet a 70-es években megjelent, aki a 80-as évektől segítette a projekt irányítását, és aki egyik kulcsfigurája annak a csapatnak, amelyik a fizika területén később a világ legjelentősebb díjait (rendkívüli Breakthrough-díj, Gruber-, Shaw-, Kavli- és 2017ben a Nobel-díj) söpörte be? „Ez értelmetlen kérdés” – válaszolta Thorne. Remek. Az ember sokat tanulhat értelmetlen kérdésekből. Íme egy, amit a kozmológusok gyakran megkapnak: Mi volt a Nagy Bumm, előtt? Az egyik válasz: Ez olyan, mint megkérdezni, hogy mi van az Északi-sarktól északra. Abból a konkrét pontból nézve a Föld felszínén észak felé nincs semmi. Csak a Föld felszíne van, ami pedig onnan kizárólag dél felé folytatódik. Az értelmetlen kérdések teszik lehetővé a tudósok számára, hogy megértsék, mi a hiba a kérdések mögött lévő feltevésekben, vagyis azokban az át nem gondolt feltételezésekben, amelyek értelmetlenné teszik a kérdést. A Mi volt a Nagy Bumm előtt? kérdés hátterében az az általános, át nem gondolt – és az emberiség történetének egészét tekintve a fizikusok körében szinte még tegnap is elfogadott – feltételezés áll, hogy a tér és az idő az univerzumtól függetlenül létezik. Ehelyett, mondják a kozmológusok, a tér a Nagy Bummban jött létre, teljesen összegömbölyödve, aminek „szétgömbölyödését” pedig az időnek nevezett valamivel mérjük. A Mi a gravitáció? viszont nem az a kérdés, amelyet a tudósok túl gyakran megkapnak, mindenekelőtt azért, mert a nem tudósoknak nincs rá okuk, hogy akár csak megfogalmazzák. A Mi a gravitáció? valószínűleg nem olyan kérdés, amelyet Kip Thorne-nak tőlem kapnia kellett volna, és nem azért, mert nem fogalmazódott meg bennem, hanem mert már tudtam rá a választ. Tizenkét vagy tizennégy év telt el azóta, hogy elestem egy könyvesboltban. A keresés, amibe azon a napon fogtam – kideríteni, hogy mi a gravitáció – szinte azonnal véget is ért. Talán már másnap, de az is lehet, hogy még aznap este. Csak némi felületes kutakodásra volt szükség, talán egypercnyi kattintgatásra. A válasz: senki sem tudja. Egy darabig sok beszélgetést kezdeményeztem ebben a témában, körülbelül olyan buzgósággal, amilyennel a megtértek szoktak. Úgy

tűnt, ezek a beszélgetések két kategóriába sorolhatók. Egyes kategória: ÉN: Senki sem tudja, mi a gravitáció. CIVIL: (Szünet.) Hogy érted, hogy senki sem tudja, mi a gravitáció? ÉN: Úgy értem, hogy senki sem tudja, hogy valójában mi a gravitáció. CIVIL: (Szünet.) Nem egy természeti erő? ÉN: Rendben, legyen. De mit jelent ez? CIVIL: (Csönd.) Kettes kategória: ÉN: Senki sem tudja, mi a gravitáció. TUDÓS: Így van. Civil nézőpontból tekintve a senki sem tudja zavarba ejtő lehet; tapasztalatom szerint az emberek ilyenkor gyanakodva néznek rám, mintha azt kérdeznék, hogy mi ebben a beugratás. Nincs beugratás! De értettem a gyanakvásukat, így aztán az én saját válaszom a Mi a gravitáció?-ra az évek során megváltozott. Már nemcsak annyi volt, hogy: Senki sem tudja. Hanem az, hogy: Senki sem tudja, mi a gravitáció, és szinte senki sem tudja, hogy senki sem tudja, hogy mi a gravitáció. A kivételt a tudósok jelentik. Ők tudják, hogy senki sem tudja, hogy mi a gravitáció, mert ők tudják, hogy ők sem tudják, hogy mi a gravitáció). Azt persze tudjuk, hogy a gravitáció mit csinál. Az égen a gravitáció köti a Holdat a Földhöz, más holdakat más bolygókhoz, holdakat és bolygókat a Naphoz, a Napot a csillagokhoz, csillagokat a csillagokhoz, galaxisokat galaxisokhoz. A mi saját bolygónkon tudjuk, hogy a gravitáció az, amit a repülőgépeknek le kell győzniük, és amitől a félnótásoknak óvakodniuk kell a könyvesboltokban. Mindannyian tudjuk, hogy mit csinál a gravitáció, és anélkül tudjuk, hogy valaha is gondolkodnunk kellene rajta. Amikor viszont én mégis elkezdtem gondolkodni a gravitáción, többé már nem tudtam nem gondolkodni rajta. Amint elkezdtem észrevenni, már mindenütt azt láttam. Ami persze teljesen

rendben is van, hiszen a gravitáció mindenhol ott van. Nem egyszerűen jelen van, hanem mindenütt jelen van. Erre gondoltam, amikor kiléptem a zuhany alól, vagy leszálltam a buszról. Erre gondoltam, amikor leejtettem egy poharat a konyhában, vagy amikor felfelé kapaszkodtam egy ismert környékbeli dombra, vagy ha – egészen más állapotban – egy széket szemléltem. A szék a gravitáció miatt van. Nem is létezne, ha a testünknek nem lenne szüksége valamire, amin a Föld középpontja felé vezető útján megpihenhet. Az ülés, a pad, a padló, az ágy, a lépcső, a veranda, az ablakpárkány, a terasz, a gumiabroncs: mind a gravitáció miatt. A mozgólépcső. A lift. Sőt azok a dolgok is, amelyeket azért használunk, hogy ne magunkat, hanem tárgyakat tartsunk távol a földtől: az étkezőasztal, az íróasztal, a szög a falban, az éjjeliszekrény, a mosdókagyló lábazata, a pult és a polc. Számoljuk meg, hogy lábból mennyi van csak az én nappalimban: hatvanhét (nem számítva az enyéimet). Megdöbbentő. A sír: hát persze! A végső nyughely. Keress rá a grave (sír) szóra, és már meg is van: a latin gravitasból jön, ami komolyságot, nehézséget, súlyt jelent. De ez a történetnek csupán az egyik fele. A másik fele a Kip Thorne-nal folytatott beszélgetés után még jó darabig fel sem ötlött bennem, és azután is csak azért jutott eszembe, mert folyton az járt a fejemben, amit ő az egyik hosszú hallgatásomat megtörve mondott: „Mit értesz az alatt, hogy »mi« a gravitáció?” Igaza volt: a „mi” tág fogalom. Elég tág ahhoz, hogy eltakarja előlem azt az át nem gondolt feltételezést, amely értelmetlenné tette a kérdésemet. Hogy tudniillik amit a gravitáció okoz, az a kérdés egésze lenne. Merthogy nem az. Van egy másik fele is, amely úgy szól, hogy mi okozza a gravitációt. Elárulom a könyv végét: ott sem fogom tudni, mi a gravitáció. De útközben megpróbálom feltárni, mi az értelmetlen kérdésem értelme. Megvizsgálom a mítoszainkat, amiket azért mondogatunk magunknak, hogy segítsenek megtalálni univerzumbeli létünk értelmét – annak értelmét, hogy a Földhöz vagyunk láncolva, és közben arra vágyunk, bár ne lennénk. Összegyűjtöm a jól ismert figurákat – Arisztotelészt, Newtont, Einsteint –, hogy megpróbáljam

kideríteni, mit akartak kideríteni a gravitációról. Elgondolkodom rajta, hogy miért fogadtunk el az utóbbi néhány évszázadban látszólagos abszurdumokat – idő és tér torzulásait, fekete lyukakat, a Nagy Bummot –, amikor még nem is kapiskál-tuk a gravitáció fogalmát, amelyen pedig előbbiek léte alapul. Áttekintem, mit okoz a gravitáció, mi okozza a gravitációt, és hogy miért nem értelmetlenek ezek a kérdések – és hogyan adhatnak valójában értelmet az életnek. Ugyanakkor a kérdés, hogy „mi” a gravitáció, soha nem volt szigorúan csak fizikai kérdés. Mindig volt metafizikai vonatkozása is; mindig volt filozófiai vonatkozása is. Ahogy a gravitációról gondolkodunk – az, hogy gondolkodunk-e róla –, az évszázadok, sőt évezredek óta irányt szabott a civilizációnak, már akkor is, amikor még szavunk se volt arra, amit később – mind ez idáig sikertelenül - definiálni próbáltunk. A gravitáció nem pusztán valami, ami irányítja az anyagi világgal fennálló valamennyi kapcsolatunkat. Még ennél is titokzatosabb. Olyasvalami, ami magától értetődő a keletkezéstörténetek keletkezésében, vallások eltűnésében, vagy egy IMAX-mozi effektjeiben. Olyasvalami, ami reflexszerűen beépül civilizációink és pszichénk legmélyebb szöveteibe. Olyasvalami, ami meghatározta az univerzumról, sőt a multiverzumról alkotott tudományos elképzeléseinket, és olyasmi, ami meghatározta a saját magunkról alkotott elképzeléseinket is. Ez a legnagyobb szellem a legnagyszerűbb gépezetben. „Oh, a filozófiai vonatkozása – mondta Kip Thorne. – Hát, abban az esetben

1. A GRAVITÁCIÓ A MÍTOSZAINKBAN Kezdetben volt az ég és a föld. (Ki lehet keresni.) Azután jött a világosság és a sötétség, és velük a nappal és az éjszaka. Utána hamarosan jöttek a föld állatai és az ég madarai. Ami nem kezdetben volt, vagy legalábbis nem kimondva, az a valamicsoda volt, ami ezt az elválasztást létrehozta. Ez a „valamicsoda” ugyanakkor hallgatólagosan már benne foglaltatott ezekben a kettéosztásokban. Ez a „valamicsoda” határozta meg pengeélesen minden elválasztok legalapvetőbbikét: a horizontot. De ehhez még a zsidó-keresztény hagyomány igéjét sem kell hinnünk. Kérdezd csak meg a keltákat: „Kezdetben a Föld és a Menny két világóriás voltak.” Vagy az északausztrál bennszülött wulambákat: „Kezdetben volt a föld és az ég.” Vagy a zairei ngombékat: „Kezdetben nem volt ember a földön. Az emberek az égben laktak.” Amiből nem az következik, hogy kezdetben minden monda szerint csak föld és ég volt. „Kezdetben – mondja egy kínai hitrege – volt a káosz.” Kezdetben, egy másik kínai hitrege szerint, „volt a nagy kozmikus tojás”. „Kezdetben – mondják a szintén zaire-i bushongók – a sötétben nem volt semmi más, csak víz.” „Kezdetben – így az indiai szubkontinens egyik mondája – ez a föld még nem is létezett.” Ugyancsak az indiai szubkontinens egy másik mondája viszont ennek ellentmond: „Hogyan keletkezhetett Nemlétezőből Létező? Ellenkezőleg volt, kezdetben csak ez a világ volt a Létező, az egyetlen; második nem volt.” De még azok a teremtésmítoszok is, amelyek nem kimondottan a földdel és az éggel kezdődnek, közös talajban gyökereznek (és közös levegőt szívnak) azokkal, amelyek igen. „Kezdetben volt a káosz” – de aztán: „Kilépett belőle a tiszta fény, és megalkotta az eget. A súlyos homály azonban ment, és megalkotta magából a földet.” Ugyanezt látjuk a nagy kozmikus tojásnál is: „Pan-ku egyszer csak kilépett a tojásból, bárddal a kezében, négyszer akkora volt, mint bármelyik mai ember, és nekilátott kifaragni a világot… Széthasította egymástól a földet és az eget.” Még a puszta nemlét – legyen logikailag bármennyire is problematikus – is hamar eljut oda, ahova el kell jutnia: „Formálódott. Tojássá változott. Egy éven át

pihent. Kettévált. A tojáshéj egyik fele ezüst lett, a másik arany. Az, amelyik ezüstből volt, az a föld. Amelyik aranyból, az az ég.” A történetek innen folytatódnak, olyan sokféle úton, amilyen sokfélék az univerzum születése körül megjelenő szimbólumok: tojások, lét, víz, bármi. Ugyanakkor közös pályán haladnak, nem utolsósorban azért, mert közös forrásból táplálkoznak, legalábbis a kultúrákon, kontinenseken, óceánokon és évezredeken át egybehangzó jellegükből ítélve – a huszadik század egyik legjelentősebb mitológiakutatója ezt nevezte az „ősi páros”-nak: a földet és az eget. Kezdetben? Idelenn. Odafönn. *** A gravitáció olyan idős, mint az univerzum – mondják a fizikusok. A gravitáció története azonban régebbi, mint az univerzum története. Amikor az első történetmesélők – bárkik is voltak, bárhol is voltak – elhatározták, hogy elmondják az univerzum történetét, a gravitáció fogalma még nem létezett, szavuk meg pláne nem volt rá. Az ember csak néhány ezer évvel ezelőtt kezdte vizsgálni, hogy a dolgok miért esnek le, arra az ötletre pedig, hogy minden esésnek az oka egy konkrét valami lehet, egészen a tizenhetedik századig várni kellett. Akkor viszont, amikor a történetmesélők először kezdtek azon gondolkodni, hogy hogyan is kerülhettünk ide, és ehhez mindent tisztába kellett tenniük – mindent, kivéve azt, amiről azt hitték, elválaszthatatlanul az univerzumhoz tartozik –, akkor ezt annak az át nem gondolt feltételezésnek a hatása alatt tették, amely addigra már mágikus hatása alá vonta a képzeletüket. Ég és föld; idelenn és odafönn: az ilyen megkülönböztetésekre – és a vágyra, hogy a különbségeket eltöröljük – a gravitáció nélkül nem is lenne szükség és egyben értelmetlenek is lennének. Minden történetnek el kell kezdődnie valahol, és szinte minden történet a közepén kezdi. Belehelyeznek minket egy jelenetbe – egy „mikor?”-ba és egy „hol?”-ba –, miáltal azon kezdünk tűnődni, hogy hogyan is juthatott a történet épp erre a pontra. Hogyan kerültek a szereplők épp ekkor ide, és játszották el pontosan ezt a szerepet? A teremtéstörténetek azonban kivételesek. Nem a közepén kezdik, hanem a kezdettel kezdődnek. Az ő „mikor?”-juk a múlt nélküli jelen.

A „kezdetben” nem egyszerűen az „egyszer volt, hol nem volt” egy variációja, egy önkényes most, amivel a történet elkezdhető. Hanem a létező legelső most, ami előtt nem volt korábbi most. A káosz, a kozmikus tojás beltartalma vagy a létezés lehetőségének valami másféle amorf állapota lehet jelen idejű, de a hozzá tartozó univerzumnak a története nem. Illetve – mégis. A teremtés megtörténik – nem feltétlenül annak az univerzumnak teremtése, amely már létezhet a káosz, a kozmikus tojás beltartalma vagy a létezés lehetőségének valami másféle amorf állapota formájában, hanem azé az univerzumé, amely a káoszból vagy a kozmikus tojásból jön létre, vagyis amelyet ma ismerünk. Amelyben lakunk. Amelyre vonatkozóan azt kérdezzük: mi ez a hely, és hol vagyunk benne mi? Hol állunk mi az egészhez viszonyítva? Kiindulásképpen tegyük is ezt – álljunk. Ahelyett, hogy egy óceán felszíne alatt úsznánk úgy, hogy tudomásunk sincs a levegőről. Vagy ahelyett, hogy Föld és Nap között borszínű végtelenségben sodródnánk, vagy két csillag között, mindkettőt azonos közönnyel vagy kíváncsisággal szemlélve. Ahelyett, hogy elektron és atommag közti vagy két atommag közötti viliódzó térben rezegnénk. Mindezek helyett elfoglaljuk az ősi páros egyik felét, egy felszínt, amellyel minduntalan azonosítjuk magunkat, akár tudunk róla, akár nem. Nem: nem azonosítjuk magunkat tudatosan a Föld felszínével, mert nem úgy tekintünk magunkra, mint akik elfoglalják azt. A környezetünkkel azonosulunk, mert ebben élünk – föld, levegő, tűz, víz. De azzal a valamivel nem azonosítjuk magunkat, amely az univerzumbeli helyünkhöz láncol bennünket, mert az bennünk lakik. „Akkor az Úristen megalkotta az embert a föld porából”: egyszerűen így tesz minket helyünkre a Teremtés könyve. A paradicsom lehetett volna a helyünk. Mert paradicsom volt egy ideig, számos történet szerint. Talán az égből váltunk ki, talán egy kertben termettünk, vagy valahol a kettő között. Mi voltunk az afrikai lubák ősei, akik az égi birodalmon istenségekkel osztoztunk, és közös halhatatlanságunkban sütkéreztünk. Mi voltunk Ádám, akinek nem volt szüksége élelemre, ruhára, hajlékra, és aki Isten parancsára nevet adott a vadállatoknak. Mi voltunk az első altaji ember Közép-

Ázsiában, aki Istennel kötött házasságot, és vele suhantunk fekete ludak képében az ősóceán tükre fölött. Minden rendben volt a világgal. Aztán már nem. Valami elromlott. Tudjuk jól, hogy valami elromlott, hiszen nézzünk csak körül: nemcsak élelem, ruha és hajlék van – azok a dolgok, amelyek az élethez kellenek hanem betegségek, zsákmányolás, halál is. Most, hogy rátaláltunk a válaszra, hogy teremtésmítoszaink mikor és hol játszódnak – „kezdetben”; „egy olyan helyen, ahol van idelenn és odafönn” – egy új kérdéssel találjuk szemben magunkat: miért vagyunk mi idelenn, és nem odafönn? Miért vagyunk olyan távol eredeti állapotunktól – bármi volt is az a szomszédos kertben, a tengerek fölötti sós levegőben vagy bármely más birodalmában a tökéletességnek? A világ mítoszait és kollektív panaszait egyre csak olvasva fajunk szívből jövő kiáltása egészen megindít: „Mit tettünk, hogy ezt érdemeljük?” A közmegegyezés szerint sokat. Bizonyos mítoszok szerint elűztük a teremtőnket. Szüleink közé préselődve, önző ölelésükben fuldokolva vállunkkal olyan erősen ellöktük egymástól Ég Atyát és Föld Anyát, hogy Atyánk a magasba kényszerült. Vagy széttéptük közös testük inait, izmait. Vagy addig fészkelődtünk, izegtünk-mozogtunk, míg atyánk meglépett, maga után vonszolva megtépázott önérzetét. Másfelől, ha nem telepedett ránk, csak egyszerűen a közelünkben volt, azzal bosszantottuk fel, hogy darabokat téptünk le belőle, hogy azokból ruhát készítsünk, vagy a kezünket töröltük bele, vagy piszkos mosólével öntöttük le, vagy mozsártörőt döfködtünk a szemébe. Hogyha pedig atyánk összegyűjtött mindannyiunkat és testvéreinkkel együtt anyánk méhébe űzött vissza, akkor csak a megfelelő pillanatra vártunk, hogy egy sarló segítségével férfiasságától megfosszuk. Ugyanilyen gyakran azt találjuk, hogy a teremtőnk űzött el minket. Égi birodalmunkban heverészve lassan ráuntunk a halhatatlanságra, és rossz lakók módjára hangosan perlekedni kezdtünk háziurunkkal, gyakorlatilag kiprovokálva, hogy kipenderítsen minket. Ettünk a jó és rossz tudásának fájáról. Gyökerestül kitéptük a Nagy Tarlórépát. (Utalás egy feketeláb indián mesére.)

Akárhogy volt is – mi űztük el a teremtőnket, vagy a teremtőnk űzött el minket mi voltunk idelenn, az Isten, az isten, vagy az istenek pedig odafönn, és ennek egyszerűen így kellett lennie. Így kellett lennie? Tedd egyik hegyet a másikra, arra pedig egy harmadikat. Ez volt Ótosz és Ephialtész testvérpár stratégiája, akik háborút akartak indítani az Olümposz istenei ellen. Tedd egyik farönköt a másikra, arra pedig egy harmadikat. Ez volt Kamonu stratégiája, amikor Nyambi otthonát kereste az egekben. Tedd egyik téglát a másikra, arra pedig egy harmadikat. Ez volt az özönvíz túlélőinek, illetve leszármazottainak stratégiája, akik Bábel városában telepedtek le. De ezek közül a stratégiák közül egy sem működött, és mi már tudjuk, hogy azért nem működtek, mert, hát, nézzünk csak körül. Itt vagyunk, és egy újabb kérdést feszegetünk; nem azt, hogy Hol vagyunk?, nem is azt, hogy Miért vagyunk éppen itt?, hanem hogy Miért vagyunk még mindig itt? Azért vagyunk még mindig itt – idelent mert nem tudtunk oda feljutni. Mert hiába volt Ótosz és Ephialtész kilenc öl magas, hiába volt kilenckönyéknyi a mellbőségük (16,5, illetve közel 4 méter), csak kilencévesek voltak, nem voltak ellenfelek Apolló számára, aki egyébként is kikémlelte a szándékukat, és megölte őket. Mert Kamonu farönkjei túl nehezek voltak, és a torony összeroskadt. Mert mondá az Úr: „Menjünk csak le és zavarjuk ott össze a nyelvüket, hogy ne értsék egymás beszédét!” A kölcsönös meg nem értéstől összezavarodtak, és szétszéledtek „az egész földnek színére”. Ami a repülést illeti, felejtsük is el. Itt van például Ikarosz. A kézműves Daidalosz és fia úgy kerülik el a börtönt, hogy madártoliakból készült, viasszal ragasztott szárnyaikkal elrepülnek, de Ikarosz nem engedelmeskedik apjának, aki figyelmezteti, hogy ne repüljön túl magasra, így a Nap megolvasztja a viaszt és Ikarosz a tengerbe zuhan. Azt gondolhatjuk (Én legalábbis ezt gondoltam), hogy a történet tanulsága és jelentése meglehetősen egyértelmű. A tanulság: ne

repülj túl közel a Naphoz. Jelentése: ne légy túlzottan eltelve magaddal. Ez az egyik értelmezés. De ez az, ami nem veszi figyelembe Daidalosz figyelmeztetésének másik felét: „Ikarosz, fiam, azt mondom neked, tarts mértéket, mert ha túl alacsonyan szállsz, a párától összetapadnak szárnyaid, ha pedig túl magasra szállsz, a hőség megolvasztja őket.” Szóval a tanulság… hogy ne is szállj túl közel a vízhez? Jelentése… hogy mindent mértékkel? De aztán Daidalosz még folytatja: „Maradj mellettem, akkor biztonságban leszel.” Vagyis… hogy repülj közel az apádhoz / engedelmeskedj a szüleidnek? A (valószínűleg álnéven) író Palaiphatosz, aki kéziratában képet alkotott – avagy, pontosabban, képtelenséget – a maga idejének görög mitológiájáról, magának a történetnek az igaz voltában is kételkedett, a tanulságról vagy a jelentésről már nem is beszélve. „Lehetetlen elgondolni, hogy egy emberi lény akár ráerősített szárnyakkal is, repülhet. Valójában a következő történt” – és Palaiphatosz leírja, hogy Daidalosz és Ikarosz egy kis hajóba ültek, amely olyan sebesen siklott a hullámokon, hogy üldözőik számára „úgy tűnt, hogy repülnek”. Aztán a hajó felborult. Amit egyesek allegóriaként olvasnak, az Palaiphatosz számára a logikának való ellentmondás. (Palaiphatosz munkája tele van ehhez hasonló szó szerinti értelmezésekkel. Kentaurok? – Kizárt, hogy léteztek volna, mert „a lovak és az emberek természete összeegyeztethetetlen, még a táplálékuk sem azonos; amit egy ló eszik, az az ember torkán nem megy le”. A Minótauroszokkal hasonló a helyzet: „Nem létezik, hogy egy állat egy másikkal párosodjon, ha nemi szerveik nem illenek egymáshoz… Nem is tűrné el egy asszony se, hogy egy bika meghágja, és nem is lenne képes olyan magzatot viselni, amelynek szarvai vannak.” Palaiphatosz talán azt az általános hiedelmet próbálta kiigazítani, hogy a mítoszok teljes mértékben tényeken alapulnak; ám valószínűbb, hogy csak tudálékos volt, aki kihangsúlyozta, ami amúgy is nyilvánvaló.) De legalább egyvalamit jól látott: az ő értelmezésében azonos hangsúly esik az apára és a fiúra. Palaiphatosz megtalálta az egyensúlyt, ami a történet nagyon sok metaforikus interpretációjából már kiveszett – ti.

azokból, amelyek Ikarosz tragédiáját hangsúlyozzák Daidalosz győzelmével szemben. Ez a mítosz – bármi is a tanulsága vagy jelentése, bármennyire is ellentmond a természet törvényeinek – valójában mese egy fiúról, aki a földre zuhant. Ugyanakkor pedig mese egy férfiról is, aki úgy repült, akár egy madár. Mindaddig, míg már nem repült. Míg a madarakhoz hasonlóan vissza nem szállt a földre. A mítoszban benne rejlő sugallat nem az, hogy „Hol vagyunk?” vagy hogy „Miért vagyunk idelenn?”, vagy hogy „Miért vagyunk még mindig idelenn?”. Még csak nem is kérdést sugall. Egyszerűen egy tényt közöl: mi, halandók, itt vagyunk lent, mindenütt a föld kerekén, és nekünk, halandóknak, idelenn is kell maradnunk. *** A vitéz felébred a máglyán – bár a felébred talán nem a legmegfelelőbb szó, hiszen nem aludt, hanem halott volt. Tizenkét napja halott. De Er most visszatért az élők közé, és mesélni akar. Er története Platón Államának legvégén olvasható. Az Államban Platón végig az élet erkölcsi vonatkozásait vizsgálja, különösen az igazságosságot. Ezen a ponton azonban hátrahagyja ezeket a földi – és földhözragadt – szempontokat. Olvasói figyelmét a halálon túli élet felé akarja irányítani. Miután a teste meghalt, magyarázza Er, lelke tovább élt. Egyszer csak a többi lélek között találta magát, akikkel együtt vándorolt, míg végül egy furcsa helyre értek, ahol négy hasadék látszott, kettő a földben és kettő az égen, közöttük bírák várták az újonnan érkező lelkeket, és mindőjüket elbírálták. Azoknak a lelkeknek, akikre kimondták, hogy „igazságos”, megparancsolták, hogy „induljanak jobbra, fölfelé az égbe” - az égen levő egyik hasadékon keresztül. Ott ezer éven át „kifejezhetetlen szépségében volt részük, mielőtt visszatértek volna „tisztán” a mostani helyre. Azoknak a lelkeknek viszont, akikre a bírák azt mondták, „igazságtalan”, megparancsolták, hogy „induljanak balra, lefelé” – a Föld egyik hasadékán keresztül. Ott ezerévnyi szenvedést kellett átélniük, mielőtt „porosan, piszkosan” visszatértek volna. Az igazságosak és igazságtalanok is csak ez után folytathatták útjukat az örök elíziumi mezők felé. (Platón itt kitérőt tesz és megemlíti, hogy némely lelkek még az ezeréves vándorlást követően is további

tisztításra szorultak. Az ő esetükben az elíziumi mezőkre vezető „száj elbődült, mikor olyasvalaki próbált meg felmenni, akinek romlottsága gyógyíthatatlan volt, vagy aki nem bűnhődött még eleget”.) A bírák ugyanakkor azt is elmondták Ernek, hogy számára külön ítéletük van: tüzetesen meg kell figyelnie a túlvilági életet, és hírét kell vinnie azoknak a halandóknak, akik még a földön élnek. A mesének, akárcsak Ikarosz mítoszának, volt tanulsága és jelentése is, amit Platón nem sokkal később világossá is tett. De olvasóit már elbeszélésének ezen a kezdeti pontján meglepte egy olyan lehetőség felvázolásával, amellyel a korábbi mitológiák általában nem szolgáltak: azzal, hogy fölfelé is vezet út. Platón pedig azért tehette ezt, mert már tudással bírt a birodalomról, amely irányába a lélek felfelé is indulhat, tudta, hogy mi is az a birodalom valójában. Platón írásaiban gyakran szólt támogatólag a csillagászatról, és mikor akadémiáját Athénban megalapította, gondoskodott róla, hogy ez a terület a filozófiai program része legyen. Knidoszi Eudoxosz, Platón egyik tanítványa felfedezte, hogy közelítőleg meg tudja határozni az odafönti mozgásokat – vagyis a Hold, a vándorló csillagok (avagy planéták), a Nap és az állócsillagok mozgását - a matematika segítségével, idelenn, ha feltételezi, hogy az égitestek azonos középpontú szférák (gömbök) felszínén mozognak. Így tehát, Er meséjének vége felé, a vitéz egy egyenes fénynyalábot vesz észre, oszlopszerűt, ami leginkább szivárványhoz hasonlítható, de annál sokkal sugárzóbb és tisztább. A fény a földtől messze az égbe nyúlik föl. A fényoszlop közepében egy nő ül, neve Ananké (görögül „szükségszerűség”), aki ölében orsót tart. Az orsó fejéhez – abból a részből, amely a szálat kifelé pörgeti -egy sor egymásba illeszkedő esernyőszerű tál rögzül: azok a szférák, amelyek pályájukon tartják a Holdat, a Napot, a bolygókat és a csillagos égboltot. Ananké orsója irányítja a kozmosz fő alkotórészeinek körkörös mozgását, miután – ahogy a neve is utal rá – valaminek muszáj. A túlvilági élet ötlete persze nem Platóntól származik. Er előtt azonban a holtak országának földrajza általában ugyanúgy nehezítette az utazásokat, ahogy az élők országának földrajza,

mintha halhatatlan maradványaink is még mi lennénk, emberek, csak épp másképp. A túlvilági életről szóló legrégebbi feljegyzés mintegy hatezer éves. Inanna, avagy Istár sumér istennő történetét meséli el, aki leszállt az alvilágba, amely meglehetősen eseménytelen hely ahhoz, hogy az ember (vagy isten) egész túlvilági életét ott töltse. Vagyis hogy nem: túlvilági életeit - kettős létezésben. Az egyiptomi test (ká) örökre temetkezési helyén maradt, de a napsütésben a lélek (bá) útra kelt. Nappal a bá ellátogathat az élők világába, vagy akár keresztülutazhat az égen Rával; éjszaka pedig visszatér a temetés helyére és egyesül a kával. (A másfél ezer évet átfogó egyiptomi temetési szövegek gyűjteményének címe korabeli félrefordítás szerint a Halottak könyve, ami pont megfordítja az eredeti hangsúlyt. Ez ugyanis az ókori egyiptomiak számára a Nappal jövők könyve.) A bá szerencsés volt. Ő legalább elhagyhatta az alvilágot. Nem úgy, mint a legtöbb kultúra halottai. Ők a föld alá távoztak, és a föld alatt is maradtak. Az a világ, amelyet ők laktak, a legjobb esetben is dermesztően bizonytalannak mutatkozott – a legrosszabban pedig kietlennek és gyászosnak. „A holtak birodalmában – mondja a Prédikátor könyve – sem dolgozni, sem tervezni nem lehet, ott nincs sem tudás, sem bölcsesség.” Jób előre látta a „sötétség és mélységes árnyak országát”. (Szó, ami szó, Jóbnak jó oka volt arra, hogy ne legyen optimista.) Nem csoda, hogy amikor Homérosz Odüsszeusza Akhilleusz szellemét próbálta megnyugtatni, hogy halottnak lenni végső soron azért mégsem lehet annyira rossz, Akhilleusz azzal vágott vissza, hogy „Napszámban szívesebben túrnám másnak a földjét / egy nyomorultét is, kire nem szállt gazdag örökség, / mint hogy az összes erőtlen holt fejedelme maradjak.” Lehetnek kivételek is ez alól a köztes létezés alól; igazán szélsőséges tettek igazán szélsőséges következményekért kiáltanak. Azokat a görögöket, akik isteneket hívtak ki maguk ellen, vagy dacoltak velük, a Tartaroszba száműzték, a pokol legmélyére, olyan mélyre, amennyire odalent csak lehet. Az ő büntetésük nem egyszerűen az volt, hogy sehova se mehettek, hanem az, hogy sehova se juthattak: Sziszüphosz örökké gurítja sziklatömbjét;

Danaosz leányai vég nélkül próbálnak megtölteni egy lyukas hordót; a csapdában vergődő Tantalosz pedig sosem képes olyan magasra emelni a kezét, hogy elérje a szélben himbálózó szőlőfürtöt. Mégis, ha idelent lenni az emberi lét része, akkor odafönt lenni minden bizonnyal az emberfeletti lét része. Emberfelettinek lenni pedig annyi, mint istenszerűnek lenni. „Íme – mondta az Úr Mózesnek, mikor az felment hozzá a Sínaihegyre – eljövök hozzád sűrű felhőben, hogy hallja a nép, amikor beszélek veled, és higgyenek majd neked is mindenkor.” Három nappal később az Úr beváltja ígéretét. „Leszállt tehát az Úr a Sínaihegyre, a hegy csúcsára. És fölhívta az Úr Mózest a hegy csúcsára, Mózes pedig fölment.” Azután Mózes visszatért a hegyről. Az Úr ugyanakkor fönt volt, és ott is maradt. Ha találkozni szeretnénk vele, azt az általa szabott feltételek szerint tehetjük meg. És Izrael gyermekei megpróbáltak így tenni. Miután megvetették lábukat Jeruzsálemben, sok száz évvel később, a város legmagasabb pontját választották, hogy a Szentek szentjét elhelyezzék: egy óriási terembe tették, amelyben nem volt más, csak az Úristen lelke, az pedig a terem bejáratán át lépett be a Templomba, mielőtt jelenlétét a világba lehelte volna. Jézus ugyancsak egy magaslaton találkozott Istennel. Három tanítványt vezetett föl, „csak velük fölment egy magas hegyre. Ott átváltozott előttük. Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle ványoló nem képes így ruhát kifehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés meg Mózes, és beszélgettek Jézussal”. Azután jézus is visszatért a hegyről. Mohamed hasonlóképpen: az éves zarándoklat alkalmával felmászott a Hira-hegyre, hogy elkülönüljön egy barlangban, és heteken keresztül imádkozzon. Magánya azon a napon ért véget, amikor Gábriel arkangyal megjelent neki, és – hasonlóan ahhoz, ahogy a későbbi zarándoklatok alkalmával is történt – sugalmazni kezdte azokat a fejezeteket, amelyek aztán a Korán részei lettek. Noha Gábriel maga nem az Isten volt, ezen első látogatása alkalmával mégis felsőbb hatalom üzenetét vitte: Mohamed „Allah prófétája”. És azután Mohamed is visszatért hegyről.

Az emberek számára az a szabály, hogy visszatérnek a földre. Ha azonban az ember történetmesélő volt, és valakinek egyedi státuszt akart adni – nem istenszerű státuszt, hanem egy isten státuszát –, akkor kivételt tett. Illés próféta épp a feleségével sétált: „S történt, amint mentek és beszélgettek, egyszer csak jött egy tüzes szekér, tüzes lovakkal, s elválasztotta őket egymástól, aztán Illés a forgószéllel fölment az égbe.” Héraklész halotti máglyáján égett, amikor Jupiter isten közbelépett. Jupiter utasította a többi istent, hogy figyeljék, mi fog történni. „Ő, aki mindenek felett diadalmaskodott – mondja Jupiter Héraklészről –, legyőzi a tüzet is, amit itt láttok.” Nem a teste, az el fog égni. De Héraklész lénye legyőzi a tüzet. „Halhatatlan lesz, múlhatatlan és örökké való – és ezt semmi tűz nem tudja elpusztítani. Amikor a földdel már végzett, az égi birodalomban fogom fogadni.” Héraklész, ellentétben – egy kivétellel – minden más görög földi halandóval, isten lesz. A másik kivétel Ganümédész volt, a fiú, ki szépségben „a legtündökletesebb volt, ki a halandók fajából született”. Zeusz, elbűvölve a fiú szépsége által, elragadta őt a mezőről, ahol a nyáját legeltette, felvitte magával az égbe, hogy ott örökre az istenek pohárnoka legyen. Ganümédész és Héraklész elérték, amit egyetlen pimasz égretörőnek sem sikerült: beléphettek az Olümposzra. Jézus szintén a halottaiból támadt föl, ha nem is azelőtt, hogy Lázárt halottaiból föltámasztotta volna. De a két csodatett közötti hasonlóságok itt véget is érnek. Mert Lázárnak végül vissza kellett fordulnia, vissza kellett térnie a sírjába, míg Jézus elhagyta a sírhelyét, felkelt, és csak emelkedett, emelkedett. Mikor egy alkalommal tanítványaival sétált, „a szemük láttára felemelkedett, majd egy felhő beburkolta, és eltakarta a tanítványok tekintete elől”. És ennyi. Csak egészen kevés kiváltságos halandónak adatott meg, hogy az égben emberfeletti státuszt kapjon. Mindenki másnak pedig bele kellett nyugodnia az élet szigorú igazságába, miszerint pusztán azért, mert éltél, még nem jár jutalom – legalábbis míg Platón fel nem tűnt.

Er története csak egy volt Platón többre vágyást példázó meséi közt, és azok között is csak az egyik volt, amelyik az idelenn/odafönn dichotómiára épült. Az Állam egy másik fejezetében Szókratész egy barlangról mond hasonlatot, amelyben a szabadult rab egy életen át tartó föld alatti raboskodást követően felfelé mászva felfedezi a „valóságot” – vagyis a mi világunkat. Mint Platón sok más meséjében, a beszélő, aki Platónt helyettesíti, az ő tanítója, Szókratész, a tanuló pedig, aki mi volnánk, Platón testvére, Glaukón. „Nem tévedsz nagyot – mondja Szókratész Glaukónnak ha a felfelé vezető utazást a lélek intellektuális világba vezető felemelkedéseként értelmezed.” Platón Szümposzionjában (A lakoma) Szókratész elbeszéli Diotimával, a görög Martinea városának egyik papnőjével folytatott beszélgetését, aki a tanulás hierarchikus rendszerezésére, vagyis magához a Szépséghez vezető felemelkedésre tesz javaslatot, miszerint az ember „örökké felfelé kapaszkodik a mennyei létrán”. A papnő ezt a szerelem létrájának nevezi: a „legalsó fokon” áll a fizikai vonzalom egy test iránt; feljebb található a további testek iránti szerelem, a testeknél felsőbbrendű lelkek iránti szerelem, valamint a törvények, intézmények és a tanulás iránti vonzalom; csúcspontját pedig a legfelső fokon éri el, ahol már nem egy szép testet érzékelünk, nem is egy szép tárgyat vagy ideát szemlélünk, hanem magát a Szépséget, „a tudás egyetlen létező formáját”. Szókratész Er mítoszát is összefoglalja Glaukón számára: a „rosszabb” élet az, amelyben „igazságtalanabbá” válunk, és a „jobb” az, amelyben „igazságosabbá”. De ellentétben Platón más példázataival, Er története nem pusztán a többre vágyásról szól, hanem az erkölcsről. Az én jobbításáról is szól, mégpedig az énen túlmutató céllal: keresd a tudást, igen – de aztán használd is, éspedig az igazság érdekében. Ebből a szempontból Er története több volt, mint búcsú Platón többre vágyásról szóló egyéb példázataitól. Szakítás volt a múlttal. Platón előtt a túlvilági mítoszok többnyire a passzív elrendeltetésről szóló mesék voltak. Hogy hogyan töltöd az örökkévalóságot, azon múlt, hogy hol tartasz az életben, vagy hogy milyen körülmények között halsz meg. De Platón valami alapvetően

mást sugallt: az, hogy hogyan töltöd az örökkévalóságot, az rajtad múlik. A végzetedet – legalábbis annak első ezer évét – nem az határozza meg, hogy kit ismersz, hanem az, hogy hogyan viselkedsz. Ahhoz, hogy odafentre juss, nem kell, hogy fizikai értelemben, farönkökkel vagy szárnyakkal vakmerő hőstetteket hajts végre; ehelyett erkölcsi értelemben kell vakmerő hőstettet véghezvinned: a végső igazságot kell keresned. Továbbra sem jár jutalom azért, mert éltél. De Platón szerint azért már jár jutalom, ahogyan éltél. Mint az orsó: valójában az sem volt jutalom. De nem volt a jutalom hiánya sem. Egyfajta utalás volt a jutalomra, vagyis előrevetítése annak, hogy mivé válik majd az odafönt a mitológiatörténet folyamán: mennyei jutalommá. Hogy vajon Platón hitt-e a túlvilági életben, az kérdéses. Meglehet, nem volt valóságosabb számára, mint egy katona, aki túléli a halotti máglyát. Mint ahogy az is kétséges, hogy vajon a nyugati világnak szüksége volt-e egy Platónra, hogy formát adjon az idelenn és az odafönn közti erkölcsi felosztásnak. Az elérhetetlen és titokzatos birodalom magától értetődő megtestesítője volt az ábrándnak, hogy elérhetjük az örök boldogságot, míg az elkerülhetetlen és földi világ természetes jelképe volt beletörődésünknek, hogy mégsem érhetjük el. Ám Platón különleges, felemelkedő és lezuhanó lelkekről alkotott vázlata új volt. Egészen odáig jutott, hogy végül dominálta, sőt meghatározta a nyugati ember képzeletében megjelenő tálvilági életet. Mire Jézus a Jordán folyó partján hittérítőként megjelent, mintegy három és fél évszázaddal azután, hogy Platón megírta az Államot, Er történetének motívumai már eluralták a görög, majd a korinthoszi csatát követően az ókori római kultúrát. Egy olyan közember, mint Jézus – egy názáreti ács –, meglehet, nem hallott Erről, de tanításai, prédikációi és az általa leírt túlvilág Platóntól származtak. A túlvilág nem volt többé az a homályos derengés, amelyben minden lélek, kivéve néhány kiválasztottat, ítéletnapig együtt borong. Ahogy Er mítosza is mondja, a túlvilág immár két részből állt. Az egyik volt a jutalmazottaké – „Isten királysága”, ahogy Jézus számos

alkalommal nevezte. A másik, a föld alatt lévő pedig még továbbra is formálódóban volt. Az extrém büntetés görög verziói túlnyomórészt pszichológiaiak voltak. Sziszüphosz, aki a felemelhetetlen sziklatömböt görgeti, Danaosz leányai, akik korsóikat mindhiába cipelik, Tantalosz, aki az elérhetetlen szőlő felé nyújtózik – ezek az erőfeszítések a hiábavalóság gyakorlatai voltak, és az elmét kínozták. Ugyanígy a Jézus által leírt büntetések: „látjátok Ábrahámot, Izsákot, Jákobot és a prófétákat mind az Isten országában, magatokat pedig kirekesztve onnan.” De Jézus fizikai büntetéseket is hozzátett – a hús kínszenvedéseit a föld alatti kínzókamrákban. Jézus ígérete szerint az Isten azt fogja mondani a bűnösöknek: „Távozzatok színem elől, ti átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készült.” Akárcsak Er történetében, a túlvilág – annak mindkét része – elvben itt is bárki számára elérhető. Még a feltétel is hasonló, amely alapján eldől, hol tölti valaki az örökkévalóságot. „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni – mondja Jézus a tanítványainak –, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni.” A tanítványok megdöbbennek: a gazdag sorsa meg van pecsételve, pusztán azért, mert gazdag? Nem, mondja Jézus. A gazdag sorsa azért van megpecsételve, mert gazdag maradt. Nem azért van örök kárhozatra ítélve, mert az, aki, hanem azért, ahogyan viselkedett – vagy ahogy nem viselkedett: nem osztotta szét vagyonát a kevésbé szerencsések között. Az ilyen embert nevezhetjük igazságtalannak. Az igazság pedig? – Nos, hogyan is lehetnénk igazságosabbak, mint úgy, hogy engedelmeskedünk a tömör intésnek: „És amint szeretnétek, hogy az emberek veletek bánjanak, ti is úgy bánjatok velük.” Ám akár tudatosan történt, akár nem, Platónt idézni ismét csak problémát jelentett. A Jézus halálát követő első néhány évszázadban írások kezdtek terjedni, amelyek emléket állítottak filozófiájának: négy rövid életrajz; azoknak a cselekedeteknek a leírása, amelyeket a tanítványok azért örökítettek meg, hogy lefektessék egy új vallás alapjait; levelek ugyanezektől az apostoloktól a későbbi megtérők számára; valamint a próféciák könyve. A kora keresztény tudósok úgy tekintettek az így összeállított munkákra, mint ami a héber Biblia

méltó folytatása – egy új szövetség, egy új testamentum. Ugyanakkor azt is gondolták, hogy ezek az írások majd megmutatják: habár Platón erkölcsi tanításai filozófiailag megalapozottak, más szempontból nem teljesek. Platón megalkotta a szerelem létráját, ami a szépséghez vezetett. A keresztény tudósoknak viszont egy olyan szerelemlétrára volt szükségük, amely a megváltáshoz vezet. Jézus születése után négyszáz évvel – nagyjából abban az időben, amikor ez az esemény a történelmi idő mérésének általános mérföldkövévé vált – a keresztény tudósok rájöttek: olyan létrára van szükség, amely a mennyei jutalomhoz vezet. Az afrikai Hippo városának püspöke, Hippói Szent Ágoston Vallomások című művében leírja a létrafokok sorát: az átmeneti dolgok velünk született szeretetének elutasítása, majd az áhítat, amely „nem enged mást”, minthogy felismerjük a Szentírás legfelsőbb hatalmát, és így tovább, a hetedik fokig, ahol az igaz bölcsesség vár. Ez a gondolat teljesítette ki a platonizmus és a kereszténység szintézisét, ugyanakkor alapjaiban változtatta meg annak a jutalomnak az időbeliségét, amelyet azért kaphatunk, ahogyan éltünk. Az igazságosak és igazságtalanok platóni ezeréves elkülönítése az elíziumi mezőkön az egyesüléssel ért véget. A Szent Agoston-féle elkülönítés végleges: a lélek felmegy, és odafent is marad, vagy leszáll, és odalenn is marad. A metaforikus létrák kiválóan működtek, ám ahogy a keresztény túlvilág részletei egyre konkrétabbakká váltak, úgy lettek a hívek kollektív képzeletében élő létrák is egyre inkább azzá. Nem egészen kétszáz évvel Jézus halála után Vibia Perpetua nemesasszonynak, miközben Karthágóban keresztény hitéért a mártírhalált várta, látomása volt: „Roppant magasságú bronzlétrát láttam, amely egészen a mennyekbe nyúlt föl, de olyan keskeny volt, hogy egyszerre csak egy ember tudott mászni rajta.” Szent Bathildisz nem sokkal 680-ban bekövetkezett halála előtt angyalokat látott létrákon. A későbbi szentek, az itáliai Szent Romuald és I. Olaf norvég király, akik mindketten az első millennium fordulóján éltek, szerzeteseket láttak. Tolomei Szent Bernát 1348-ban

mindkettőt látta: angyalokat, amint fehér ruhába öltözött szerzeteseket vezetnek. Bizonyos értelemben Platón Er-története óta sem az odafönt, sem a leírására használt motívumok nem változtak sokat: az út végén a hős olyan nézőpontból szemléli a kozmosz minden alkotását, amely – földrajzi és pszichológiai értelemben egyaránt – megerősíti az égi birodalom magasztossága és a középpontjában lévő sárgolyó egyszerűsége közötti távolságot. A Somnium Scipionisban, avagy Scipio álmában Cicero, a Kr. e. első században élt római filozófus írja meg hősének útját Er példája alapján, de ő erre a célra valódi történelmi személyt választ: Scipio Aemilianus római hadvezért, az idő pedig Kr. e. 146, Karthágó bevétele, ami aztán a Karthágói Birodalomnak a Római Birodalom által történt bekebelezéséhez vezetett. Cicero története szerint tíz évvel a hódítás előtt a fiktív Scipio álmot lát. Az álomban Publius Cornelius Scipio Africanus – akinek Scipio örökbefogadás útján lett az unokája, és aki maga is hadvezérként Kr. e. 202-ben Karthágónál legyőzte Hannibált – azt jövendöli, hogy a fiatal Scipióra is katonai dicsőségek várnak. Jutalma pedig az lesz, hogy nagyapja és más kiváló államférfiak közé fog emelkedni, oda, „amit »Tejútnak« hívnak, mint azt a görögöktől már tanultad, és amit most itt láthatsz” – mondja az idős Scipio az ifjú Scipiónak, az álom ezen pontján ugyanis a két Scipio a csillagokat, a bolygókat, a Napot és a Holdat tartó szférák között lebeg. A szférák középpontjában áll a Föld, amelynek mérete azonban bosszantja az ifjú Scipiót: „A Föld már olyan kicsinek látszott, hogy szégyenkeztem birodalmunk miatt, amely ennek az égitestnek szinte csak parányi részét érinti.” „Meddig tapad még gondolatod a földhöz? – vág közbe az idős Scipio. – Nem látod, milyen égi térségbe jutottál?” De, látja. Az ifjú Scipio még nagyszerűségét is hallja – a szférák zenéjét, ahogy egymást zsírozó kerekek módjára egymáson súrlódnak. De Scipio, az egyszerű halandó nem tudja megállni, hogy újra meg újra vissza ne nézzen a Földre. A keresztény apokalipszisvíziók az univerzum legtávolabbi határa felé történő utazás görög és római hagyományait folytatták, egy fontos különbséggel. A Föld kicsisége itt már nem volt másodlagos a

menny magasztosságához képest. Éppen ez lett a lényeg. Szent Pál Apokalipszisében, a Kr. u. harmadik században a vezérangyal nem arra biztatja a narrátort, hogy sütkérezzen Isten dicsőségében, hanem azt mondja: „Nézz le a Földre”. Pál engedelmeskedik. „Szemem előtt olyan parányinak tűnt, mintha nem is lenne – mondja –, láttam az ember gyermekeit, mintha semmik lennének, akik menthetetlenül elbuknak.” Pál másfelé néz, de az angyal megismétli a parancsot. „Az angyal azt mondta, nézzem ismét a Földet. És én néztem, és láttam az egész világot – mondja Pál. – A férfiak és nők mintha semmik lettek volna, akik menthetetlenül elbuknak.” Ha a keresztények égi birodalomba vezető útja az emberiség gyengeségére figyelmeztetett, akkor a keresztények föld alá vezető útja… hát, még inkább. De mivel az alvilág nem tudott a bolygókhoz, valamint az őket fent és mozgásban tartó szférákhoz hasonló, „kézzelfogható” jelenségeket felmutatni, a rá vonatkozó vízióknak önmagukban kellett megragadniuk a figyelmet. A keresztény kánonnak, amely aztán az Újszövetség lett, része volt egy Apokalipszis című szöveg, amely görögül kinyilatkoztatást jelent. A műfaj már több mint ezer éve ismert volt, de a keresztény időkben az apokaliptikus irodalom célja mindenekelőtt az elrettentés lett: légy igaz ember ebben az életben, hogy ez ne történhessen meg veled a következőben. Az a gondolat, hogy a büntetésnek arányosnak kell lennie a bűntettel – hogy a kínzásnak összhangban kell lennie az elkövetett bűnnel már Szent Péter Apokalipszisében megjelenik, abban a második századi szövegben, amely elbeszéli, amit Jézus közvetlenül mennybemenetele előtt Péter apostolnak az Utolsó Napokról kinyilatkoztatott: „Azok, akik az igazság útját gyalázták, a nyelvüknél fogva lesznek felakasztva”; azok a nők, „akik nem a szépség kedvéért rakták be hajukat, hanem azért, hogy férfiakat paráznaságba vigyenek, azok nyakuknál és hajuknál fogva” lesznek felakasztva; „azok a férfiak pedig, akik velük paráználkodtak, ágyékuknál fogva lesznek azon tüzes helyen felakasztva”. A hagyomány, miszerint az ítélet a halál pillanatában mondatik ki, legkésőbb Pál Apokalipszisétől, a harmadik vagy a negyedik századtól datálható. „Szeretném látni, amint az igazak és a

bűnösök lelke eltávozik a világból” – mondja Pál az angyalnak, aki őt az űrön keresztül vezeti. Az angyal pedig a Föld felé mutat, ahol valaki épp haldoklik. „Akkor – írja Pál – hallottam, amint egy hang azt mondja: »Vigyétek ezt a lelket Tartaruchusnak« – aki a hagyomány szerint a Tartaroszt őrzi mivel neki a pokolba kell szállnia.” Tundale látomása szerint, ami 1149-ből származik, a paráznaság büntetése a vadállattól való teherbe esés, majd a vadállat megszülése volt – „nemcsak nők, hanem férfiak számára is. Nem azon a csatornán keresztül, amelyet a természet ezen funkciónak megfelelően alkotott, hanem karjukon keresztül éppúgy, mint mellkasukon keresztül, míg végül minden tagjuk szétrepedt”. Mindössze négy évvel később, Szent Patrik Purgatóriuma szerint Owen lovag egészen lenyűgöző büntetésgyűjtemény áldozatait figyelte meg: „Némelyek lábukra csatolt vasláncokon fejjel lefelé kénköves tűz fölé voltak lógatva; mások kezüknél és karjuknál, megint mások hajuknál fogva voltak fölakasztva. Voltak, alak szemükbe és orrukba, voltak, akik fülükbe és szájukba akasztott tüzes vaskampókon lógtak a tűz fölött, míg másoknak mellkasába és nemi szervébe akasztották a kampókat.” Esham szerzetese 1196-ban vagy ’97-ben írta le az elkárhozottakról szóló látomását: „A kínzók vasvillákkal, fáklyákkal és minden nemű kínzóeszközökkel rohanták meg őket, hogy újra visszaküldjék és a legválogatottabb kínzásoknak vessék alá őket.” Mint például? „Némelyeket tűzön pirítottak; másokat serpenyőkben sütöttek; volt, akibe vörösen izzó szögeket szúrtak egészen a csontig; másokat szurokba és kénbe kevert olvasztott ólomban, rézben vagy más fémben fürösztöttek, amitől szörnyű bűzt árasztottak; volt, akit mérges fogú, hatalmas férgek rágtak; másokat külön-külön tüzes tüskékkel kivert póznákhoz kötöztek.” Nagyjából száz évvel később, a tizennegyedik század első évtizedében Dante Alighieri itáliai költő hozzáfogott, hogy e műfajban saját művét megírja. Dante a Commediaját (Ez volt a Dante által adott cím. A La Divina Commedia, avagy az Isteni színjáték már egy utólag kreált cím) a nyugati irodalom két nagy eposzának túlvilági utazást leíró részére alapozta, Homérosz Odüsszeiajára és Vergilius Aeneisére. Ahogy Vergilius a művében Homérosz előtt tisztelgett, úgy tisztelgett a szerző Dante Vergilius előtt, amikor a felfedezőút egy

részében a szereplő Dante vezetőjének szerepét osztotta rá. A görög nyelven író Homérosz a görög irodalom számára értelmezte a túlvilági életet, a latinul író Vergilius pedig a római irodalom számára. A Vergilius óta eltelt ezerháromszáz év során az a pogány civilizáció elbukott, és új civilizáció emelkedett a helyén, amely megteremtette saját leíró nyelvét. Az olaszul író Dante e szerint a modell szerint írta le a túlvilági életet. Dante túlvilága lett a kereszténység túlvilága. Akárcsak olvasói, Dante is úgy hitte, a túlvilág annyira szó szerinti valóság, mint egy létra, és ezt a hitet epikája is hűen követte. Műve ugyanakkor irodalmi volt, melyben költői felhatalmazással is élt. De akármennyire is fiktív volt ez a túlvilág, lakói és az ő birodalmuk nem voltak azok. Dante és olvasói számára a pokol és a menny – avagy a Pokol és a Menny, ahogy az ő képzeletükben élt – valóságos volt. Léteztek angyalok és démonok. Isten és Lucifer is létezett. Valamint léteztek örökre szóló jutalmak és büntetések is. Utazása a Pokolban egy idelentre vezető leszállással kezdődik, a Paradicsomban egy odafentre vezető emelkedéssel ér véget, és mivel a keresztény túlvilági életről írt, mindkét irányban beljebb kellett merészkednie, mint bármelyik elődjének. (Dante, úgyszólván, középen is beljebb hatol. A Commedia középső részében Vergilius és Dante egy hegyhez mennek – a Purgatóriumhoz, a Föld és a Menny közti állomáshoz, amely ötlet nagyjából mindössze száz évvel Dante születése előtt jelent meg a kereszténység szótárában.) Az odafentre vezető út a ma már jól ismert mintát követi: a szerző Dante elküldi a szereplő Dantét, hogy járja be ugyanazokat a szférákat, amelyek már Platón óta megvoltak. De mivel Dante az írásában a keresztény hagyományokat követte, ezt ki kellett egészítenie még egy, a többinél magasabb szférával: „Mindezeken túl a katolikusok megkövetelik az empirikus mennyországot”, ahogy azt jó pár évvel korábban az emberiség minden tudását számba venni hivatott, ám végül befejezetlenül hagyott munkájában, a Convivió-ban (Vendégség) írta. „Ragaszkodnak hozzá, hogy mozdíthatatlan; nyugodt és mozdulatlan a helye annak a legfelsőbb istenségnek, amelyen egyedül képes saját magát felfogni.” A Paradicsomban megírt megvilágosodás mindazonáltal ugyanaz volt, amit örökölt: „Visszafordítottam hát tekintetemet az összes szférákon

keresztül, és láttam ezt a bolygót, és megmosolyogtam, oly parányinak tetszett; helyeslem tehát azt a legnagyobb bölcsességet, amely legkevésbé jelentékenynek tekinti: mert ő nevezhető valóban nemesnek, kinek gondolatai más irányba futnak.” A Föld továbbra is jelentéktelen volt, lakói pedig továbbra is szánalomra méltóak. A Pokol azonban lehetőséget adott Dante számára, hogy hozzátegye a maga variációit az apokaliptikus irodalomhoz. A büntetés igazodik a bűnhöz: a pokol kilenc bugyra a bűn kilenc szintjének felel meg. Az ítéletek véglegesek: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel” – mondja a Pokol fölötti felirat. Az életszerű (avagy inkább halálszerű) leírásokból tetszés szerint lehet válogatni: a romlott nemes az öröklétig egy még romlottabb érsek agyából lakmározik; pápák fejjel sziklák közé szorulva; Iskarióti Júdás, aki a szüntelenül rágó Lucifer szájából lóg ki. De ha Dante a túlvilági utazás olyan narratíváját akarta létrehozni, amely mélyebbre húzza az olvasót, mint bármelyik korábbi túlvilági utazás leírása, akkor képzelőerejének egy további kihívással kellett szembenéznie. Abban az ismeretanyagban ugyanis, amelyet Dante a Vendégségbe foglalt bele, volt egy tény, amelyről tudta, ezúttal próbára teszi majd történetmesélő képességét: hogy tudniillik a Föld kerek. A Krisztus előtt nyolcszáz évvel író Homérosz ezt még nem tudta. A Kr. e. első században író Cicero valószínűleg tudta; addigra a görögök ezt már több száz éve köztudomásúnak tekintették. De Cicero az alvilágot ebből a szempontból nem fejtette ki. Ahogy a keresztény apokaliptikusok sem. Dante viszont megtette, és ezzel olyasvalamit vezetett be a mitológiába, ami a jó néhány évszázaddal később tudománynak keresztelt területtel mutatott hasonlóságot. A Pokol végén Dante és Vergilius találkoznak Luciferrel, aki mellig jégben áll. „Kapaszkodj a nyakamba” – mondja Vergilius Danténak, és így ketten felmásznak Lucifer hátára. Onnan leereszkednek, „és így szállt, szőrről csipeszkedve szőrre, / a tömött szőr, s jég közt ereszkedőben”, de amikor elérik Lucifer ágyékát, Vergilius megáll. Majd elkezdi magát kicsavarni. Nagy erőfeszítések árán Vergilius függőleges helyzetében megfordul, míg feje oda nem kerül, ahol a lába volt, és fordítva. Majd újra mászni kezd, és Dante abbéli

félelmének ad hangot, hogy ismét a pokolba fognak visszaereszkedni. Nem fognak, nyugtatja meg Vergilius Dantét. „Túl voltál, amíg lefelé mozogtam; – mondja Vergilius. – De fordulván a ponton áthatoltál, / mely felé minden súly hull, mindenhonnan” – vagyis a Föld középpontján, amely itt tulajdonképpen az univerzum középpontja is. Dante szereplői az ellenkező oldalon lyukadnak ki, akárcsak a mitológia. Kiindulva abból a gondolatból, hogy a Föld kerek, és e mentén a legvégsőkig haladva Dante megoldotta, hogy az ember szimbolikusan megőrizhesse képzeletének horizontját. Fiktív világmindenségükben olyan mélyre vezette szereplőit idelent, hogy mikor végül felbukkannak, már nemcsak a paradicsom felé tartanak, hanem egyszersmind abba az irányba is, amelybe a valós univerzumban is tartanának, vagyis: odaföntre.

2. A GRAVITÁCIÓ AZ ANYAGBAN A vita már ősidők óta folyt. Már akkor réges-régen zajlott, mikor Arisztotelész bekapcsolódott. „A régiek – írta Arisztotelész – az isteneknek adták az eget, avagy a felső régiókat, mivel csak ők voltak halhatatlanok.” Arisztotelész egyetértett: a régi filozófusok a kozmosz égi részének leírásakor ezt az egyet legalább jól látták. Nem úgy a földit; itt ugyanis, Arisztotelész úgy érezte, szinte mindent rosszul értelmeztek. Arisztotelész előtt a természeti világgal kapcsolatos tudás esetleges, hiányos és megbízhatatlan volt. Arisztotelész tanára, Platón olyan mélységben és részletességgel vizsgálta és dolgozta át a filozófiát, hogy munkái gyakorlatilag új – és átfogó – kiindulási alapot jelentettek. Arisztotelész pedig a természeti világ vonatkozásában osztotta magára ugyanezt a feladatot: ne fantáziálással közelítsünk az univerzum teremtményei felé, hanem fedezzük fel, hogyan működik valójában a világ. Kezdjük ismét a kezdettel. „A természet vizsgálata – ahogy Arisztotelész a Kr. e. negyedik századi De Caelo (Az égbolt) című munkájában mondja – a mozgással foglalkozik”: az anyagok mozgásával. Ahogy a régi mítosz-költők és történetmesélők esetében is történt, Arisztotelésznek is az alapoktól tisztába kellett tennie mindent, kivéve, ami az univerzum szempontjából nélkülözhetetlen. Ahogy az a régi mítoszköltőkkel és történetmesélőkkel szintén megtörtént, Arisztotelész is egyszeriben két birodalommal találta magát szemben: a megismerhetővel és a nem megismerhetővel; a földivel és az égivel; a hétköznapival és a misztikussal. Az új kezdetben? A régi kettősség: Idelenn. Odafönn. Az ég nem szakadt le. Az ősök ennyit biztosan tudtak. Amit nem tudhattak, az az volt, hogy ami fönt van – bármi legyen is az vajon leszakad-e egy napon, vagy egyáltalán le tud-e szakadni. Alert ezt teszik a dolgok – leesnek végül, ide le –, így tehát feltételezhetjük, hogy az ég is valószínűleg le tud és le is fog szakadni. A görög költő, Megarai Theognisz, erről a lehetőségről írta, hogy „rettegésben tartja a föld-szülte embert”. Terentius római drámaíró a félénk embereket a következő hasonlattal illette: „azok, akik azt

mondják »és mi lesz, ha az ég pont e pillanatban ránk szakad?«” Amikor az adriai kelták követeket küldtek, hogy a makedónokkal szövetséget kössenek, az őket fogadó Nagy Sándor (Alexandrosz) azt kérdezte tőlük, kitől félnek leginkább. Nem kitől, válaszolták. Mitől. Attól, hogy ránk szakad az ég. (Rossz válasz! A jó válasz: „Tőled, Alexandrosz!” De a megállapodást mégis megkötötték, bár csak azért, mert Nagy Sándor bajosan tudta volna hibáztatni őket.) Titus Livius a Róma történetében elmondja, mi történt a basztarnákkal, amikor a trákokat a Donuca (A mai Rila hegység Bulgáriában) hegyekbe űzték: „Nem csupán özönvízszerű cső és pusztító jég szakadt rájuk óriási robajok közepette, mennydörgéssel és szemüket elvakító villámokkal, de még mennykövek is ügy záporoztak körülöttük mindenütt, hogy úgy tűnt, saját testük a célpont, és nemcsak a közkatonák, de a tisztek is sebesülten zuhantak a földre.” A basztarnák visszavonultak, csakhogy vélt üldözötteik, a trákok az útjukat keresztezték (Nagy veszteségeket okozva a basztarnáknak); szerencséjükre visszavonulásukra olyan magyarázatot tudtak adni, amely által nem érhette őket a gyávaság vádja: rájuk szakadt az ég. Amikor az eső elvonult, kisütött a nap, és a madarak is újra szárnyra keltek, a basztarnák a világ többi részéhez csatlakozva feltehetően maguk is megállapították, hogy az ég még mindig nem szakadt le. Márpedig minél tovább nem szakadt le, annál többet gondolkodhatott rajta az ember, hogy vajon miért nem. Mi tartja ott fönn? Egy egyiptomi mítosz szerint a Föld tartotta volna az eget, négy oszlopon, amelyek a legfőbb irányokat jelölik, valamint egy középső oszlopon. A cserokik fordítva gondolták: az ég tartja a Földet, amely az égbolton lóg négy kötélen. A görögök kettébontották a dolgot: a lapos Föld egy szférán belül van, vagy ha úgy tetszik, a lapos Földet egy szféra veszi körül; akárhogy is, a Föld széle határozza meg a szféra átmérőjét, éppúgy, ahogy a szféra átmérője is meghatározza a Föld széleit. Ez az átmérő pedig, Hésziodosz Theogóniája szerint a következő módon határozható meg: ejts le a szféra legmagasabb pontjáról egy üllőt, ez tíz napig fog zuhanni, mielőtt a Földbe becsapódna. Majd ejts le egy üllőt a Földről, ez tíz napig fog zuhanni, mielőtt a szféra legalsó pontját elérné.

Arisztotelész mindezt elvetette – minden „régi mesét, amely azt mondja, hogy a világnak valamiféle Atlaszra van szüksége, hogy biztonságban tartsa”. Miközben próbálta megérteni a mítoszköltők gondolatmenetét, Arisztotelész két olyan hibás feltételezést is talált, amelyeket a régiek rögtön az elején elfogadtak. Az első az idelenn értelmezését érintette – vagyis azt, hogy a Föld lapos. Arisztotelész maga arra jutott, hogy nem az. Megfigyelt egy holdfogyatkozást – azt a ritka jelenséget, amely során a Föld árnyéka a Holdra vetül; ez az árnyék teljesen egyértelműen kör alakú. Arisztotelész azt is észrevette, hogy a távolban megjelenő hajók úgy tűnnek fel a horizonton, mintha dombra másznának föl, valamint ha kellően messzire utazunk észak vagy dél felé, új csillagképek bukkannak föl előttünk és ismerős csillagképek tűnnek el mögöttünk. Nem – vonta le a következtetést -, a Föld kerek. A másik téves feltételezés az odafenn értelmezését érintette vagyis hogy az ugyanabból az anyagból lenne, mint az idelenn. A mítoszköltők – írta – „minden fent lévő testről úgy képzelték, hogy anyagszerűek és tömeggel vannak felruházva”. Ha ez helytálló lenne, akkor a Földnek valóban szüksége lenne egy Atlaszra vagy oszlopokra, vagy kötelekre, amelyek a fennmaradását biztosítják. De miért is tételeznénk fel, hogy a Föld és az égbolt ugyanazt az anyagot tartalmazza, különösen, ha némi okfejtéssel is arra jutunk, hogy ez nem így van? Valójában épp az okfejtés volt az, amit Arisztotelész vitt bele a párbeszédbe: módszerességet a mitológia helyett. Az ősi történetmesélők az anyagi mozgásokon való töprengést a tapasztalati bizonyítékokon kezdték, azon, amit láttak, majd ezt helyezték bele legvadabb elképzeléseikbe, hogy megmagyarázzák az amúgy megmagyarázhatatlant. Arisztotelész szintén úgy érezte, hogy nem tehet mást, mint hogy a tapasztalati tényekből indul ki. De onnantól, fogadkozott, ő csak a logikára támaszkodik. Ő idelenn kezdte. Arisztotelész előtt a természeti jelenségek szemlélőit az anyag mozgásának megfigyelésekor az foglalkoztatta, hogy a különböző tárgyak milyen sebességgel zuhannak. Azokat, amelyek gyorsabban esnek le, nehezebbnek tartották; azokat pedig,

amelyek lassabban, könnyebbnek. Arisztotelész ezt a leírást természetesen pontosnak találta. De ugyanakkor hiányosnak is. Az ősi megfigyelők helyesen állapították meg, hogy a dolgok leesnek. A földrögök természetesen lezuhannak a földre, a víz pedig összegyűlik a föld felszínén lévő mélyedésekben, vagy felszívódnak a talajban. Az ősök viszont helytelenül feltételezték, hogy a mozgásnak csak egy iránya létezik. A tűz vajon nem fölfelé terjed? A buborék talán nem a víz felszíne felé halad, míg ki nem pukkan? Ez alapján tehát, gondolkodott Arisztotelész, ha a dolgok mozgását idelenn vizsgáljuk, akkor ennek során nem egy mozgással – a lefelé haladóval –, hanem kettővel kell foglalkoznunk, amelyek egyaránt szabályszerűek: a lefelé és a felfelé haladóval. Mivel a régiek elképzelése a mozgással kapcsolatban egyetlen irányt ismert, a legtöbb, amit vizsgálni tudtak, az volt, hogy valami nehezebb, mint, vagy könnyebb, mint. Arisztotelész példát is hozott. Egy bronztárgy nehezebb, mint egy fából készült; így gyorsabban esik le. A fából készült tárgy könnyebb, mint a bronz; így lassabban fog leesni. A bronztárgy valójában több gravitással bír, mint a fa, a fatárgy pedig tulajdonképpen több levitással bír, mint a bronz. Ám Arisztotelész rendszerében – abban a rendszerben, amelyben a tárgyak a két irány valamelyikében mozognak – a nehézség, illetve könnyűség szerinti összehasonlításnak nem mindig van értelme. Azt lehet mondani, hogy a bronz gyorsabban esik le, mint a fa, de azt nem mondhatjuk, hogy a bronz gyorsabban esik le, mint a tűz, mivel a tűz nem tud leesni. Azt lehet mondani, hogy a fa lassabban esik le, mint a bronz, de azt nem mondhatjuk, hogy a fa lassabban emelkedik föl, mint a levegő, mivel a fa nem emelkedik. A viszonyításos összehasonlítások csak akkor működnek, ha hasonlót vetünk össze hasonlóval, vagyis csak akkor, ha - ahogy Arisztotelész mondta – „a fogalmakat abszolút értelmükben alkalmazzuk”. „Az abszolút könnyű alatt – folytatta – azt értjük, hogy valami felfelé vagy a felső extremitás felé mozog” – a tűz és a levegő „és abszolút nehéz alatt pedig azt, hogy valami lefelé, vagy a középpont felé halad” – a föld és a víz.

Arisztotelész arra jutott, hogy elődei nem vizsgálódtak elég alaposan, nem törték eléggé a fejüket. Nem becsülték elég nagyra a látás és a gondolkodás, valamint a bizonyíték és logika közötti kapcsolatot. Miután erre a következtetésre jutott, Arisztotelész a tapasztalati tényekkel, a látható és tapintható jelenségekkel kezdett foglalkozni. A tények vizsgálata során két mozgást fedezett fel a természetben – egyenesen felfelé és egyenesen lefelé irányulót. Ha azonban folytatni akarta a természeti mozgások vizsgálatát, akkor követnie kellett őket, hogy lássa, hová vezetnek – „felfelé vagy a felső extremitás felé” és „lefelé vagy a középpont felé”. Ebben az esetben pedig már kevésbé támaszkodhatott az érzékszervi megfigyelésekre, jobban kellett tehát a logikára támaszkodnia. A kettő közül az univerzum középpontjának meghatározása volt az egyszerűbb. Arisztotelész nemcsak azzal volt tisztában, hogy a Föld kerek, de ezt az elméletet párba is tudta állítani a ténnyel, miszerint a tömeggel rendelkező tárgyak bárhol is esnek le ezen a kerek Földön, nem pusztán lefelé esnek, hanem egyenesen esnek lefelé. Ejts el egy sárdarabot itt, majd menj száz vagy ezer, vagy tízezer stádiumot bármilyen irányban, ejts ott le egy másik sárdarabot, és mindkét darab ugyanabban az egyenes vonalban fog zuhanni. Mindkettő ugyanaz alatt a derékszög alatt fogja metszeni a globálisan gömbölyű Föld lokálisan lapos felszínét – ami azt jelenti, hogy mindkettő ugyanannak a közös középpontnak az irányába kell hogy zuhanjon. Ezt a zuhanást meg is lehet állítani; megállíthatjuk a sárdarab zuhanását például azzal, hogy az útjába tesszük a tenyerünket. De amint elvesszük ezt az akadályt, a sárdarab ismét eredeti, természetes, lefelé irányuló, egyenes mozgását fogja folytatni, hacsak egy újabb akadályba nem ütközik, amit elveszünk, majd visszatesszük, majd megint elvesszük, és így tovább. Egy ponton a sárdarab eléri végső, áthatolhatatlan akadályát, azt, amit már nem tudunk elvenni: a Föld felszínét. De mi lenne, ha mégis el tudnánk venni az útjából a Föld felszínét? Ha valójában ez is csak egy akadály a sok közül, ami hasonlatos a többihez, akkor elvételével a sárdarab folytatni fogja egyenes vonalú, lefelé irányuló mozgását a közös középpont felé. Ez

a középpont pedig a Föld közepe. De Arisztotelészben fölmerült, mi van, hogyha két Föld létezik? Akkor a tárgyak mindkét Földön a saját földjük középpontja felé esnek? Ebben az esetben az univerzumnak két középpontja lenne – vagy még több: annyi középpontja, ahány Föld van. Ez nem lehetséges, érvelt Arisztotelész, nem a Föld középpontja a végcél. Csak úgy tűnik, hogy az a végcél. A valódi cél az univerzum középpontja, ez az abszolút nehézséggel rendelkező tárgyak igazi végcélja. Vegyük el a Földet úgy, ahogy van, és a súlyos tárgyak továbbra is az univerzumnak ugyanazon középpontja felé fognak zuhanni. Hogyha két Föld lenne, azok is mindketten az univerzum középpontja felé zuhannának, mint a sárdarabok – minthogy azok is. A Föld középpontja és az univerzum középpontja egyszerűen azért esnek egybe, mert minden súlyos az univerzum középpontja felé zuhan – legalábbis ami az univerzumnak az égbolt alá eső részét illeti. Ami viszont az égboltot illeti – az univerzumnak azt a részét, amely felé a tűz és a levegő emelkednek; azt a részét, amely „felfelé vagy a felső extremitás felé” található –, az érzékszervi megfigyelések még gyérebbek voltak. „Alig van valami a kezünkben – panaszkodott Arisztotelész –, és az is olyan hatalmas távolságra van a szóban forgó tényektől.” Még a közeli égitesteket sem tudta megvizsgálni, pláne manipulálni, ahogy tehette ezt például a tűzzel vagy a sárdarabbal. Bármilyen kevés megfigyelést tudott is tenni ebből a távolságból, ezekre kellett támaszkodnia, és még nagyobb mértékben kellett a logika segítségét igénybe vennie. Talán a szillogizmus volt Arisztotelész kedvenc retorikai eszköze, és még ha kifejezetten nem is hívta segítségül a De Caelóban, implicit módon mégis követte. Azzal kezdte, amiről tudta, hogy megcáfolhatatlan igazság: „Szemünkkel azt látjuk, hogy az égbolt körpályán körbe forog.” Majd pedig felépítette érveit: Azok a tárgyak, amelyek körpályán mozognak, nem mozognak sem fölfelé, sem lefelé. Az égitestek körpályán mozognak. Következésképp: az égitestek nem mozognak sem fölfelé, sem lefelé. Továbbá:

Azok a tárgyak, amelyek nem mozognak sem, fölfelé, sem lefelé, azok se nem könnyűek, se nem nehezek. Az égitestek nem, mozognak sem fölfelé, sem lefelé. Következésképp: az égitestek se nem, könnyűek, se nem nehezek. Továbbá: Azok a tárgyak, amelyek se nem könnyűek, se nem nehezek, azok elpusztíthatatlanok és változatlanok. Az égitestek se nem könnyűek, se nem, nehezek. Következésképp: az égitestek elpusztíthatatlanok és változatlanok. Már az ősöknek is volt szavuk arra a hipotetikus anyagra, amely pont olyan tiszta, amilyennek Arisztotelész mondta – az elpusztíthatatlan és változatlan anyag, az ötödik elem a föld, a levegő, a tűz és a víz ismert négyese mellett: az éter. Arisztotelész érvelése szerint, ha az égitestek az eudoxoszi szférák mentén mozognak, akkor maguk a szférák bizonyosan éteriek kell hogy legyenek. Arisztotelész logikára épülő új módszertanában már csak egy lépés volt hátra, hogy le tudja írni az odafönt levő anyagok mozgását: az elmélet igazolása, amit ő meg is talált az egészen a babiloni és egyiptomi időkig visszanyúló égi megfigyelésekben. „Az elmúlt idők teljes egészét tekintve – írta Arisztotelész ameddig csak megörökölt feljegyzéseink visszanyúlnak, semmilyen változás nem történt, sem a legtávolabbi égbolt egészének elrendezésében, sem annak egyetlen jellemző részében.” Arisztotelész tehát sikerre vitte a magára osztott küldetést: az égbolt és a Föld újrateremtését. Majd pedig a hetedik napon – hogy stílszerűek legyünk – megpihent. *** Az ősi vita tovább folyt, csak ezúttal az ősök már Platón és Arisztotelész voltak. Ióannész Philoponosz, aki a Kr. u. hatodik század elején, fiatalemberként a Római Birodalom előretolt állásában (A Keletrómai Birodalom előretolt állásáról van szó), a Földközitenger partján fekvő egyiptomi metropoliszban, Alexandriában egy akadémiai csoport tagja volt, kezdetben nagyra tartotta Arisztotelészt. Ő és társai az

egyik előadóteremben gyűltek össze, letelepedtek a kőpárkányra, amely a központi thronostól (tróntól) - amelyen jó pár lépcsővel feljebb ült oktatójuk, Ammóniosz Hermeiu – kanyarodott két oldalra ívesen kifelé. A trónnal szemben, a két kőpad között állt az emelvény, amelyről egy-egy diák vagy maga Ammóniosz oktatott, kérdésekre válaszolt, vagy védte a nézőpontját. A vita témája leggyakrabban az volt, hogyan kell egy-egy ókori szöveget értelmezni. Ióannész Philoponosz – a Philoponosz ragadványnév „fáradozást kedvelő”-t jelent, az Ióannész pedig a Krisztiánuszból (Jelentése: krisztusi) rövidült – és diáktársai azt tették, amit a görög filozófusok a Római Birodalom idejében évszázadokon át: magyarázó szövegeket írtak. Ezek a magyarázatok az ókori filozófusok, különösen Platón és Arisztotelész, akkor már több mint nyolcszáz éves írásainak tiszteletteljes összefoglalásai és részletes elemzései voltak. Platónra és Arisztotelészre hárult az az irigylésre méltó felelősség, hogy mindent megmagyarázzanak. A platóni és arisztotelészi tudósokra pedig az a felelősség hárult – lett légyen akár irigylésre méltó, akár nem –, hogy Platón és Arisztotelész munkáit maguk és egymás számára megmagyarázzák. Kr. u. 529-re azonban Philoponosznak már a nyugati filozófia alapjait illetően is kétségei voltak. Ebben az évben kezdett bele egy évtizeden át tartó revíziós munkájába. Első értekezésében, a De aeternitate mundi contra Proclumban (A világ örökkévalóságáról Proklosz ellenében) indirekt módon támadja Arisztotelész tanait. (Proklosz Ammóniosz tanítója volt.) Ezt követő írásaiban, melyek között első a De aeternitate mundi contra Aristotelem (A világ örökkévalóságáról Arisztotelész ellenében) volt, már kihagyta a közvetítőt. Az égbolton látható anyagok vizsgálatakor Arisztotelész egy logikai feltételezésből indult ki, majd pedig zárásképpen ezt igazolta érzékszervi tapasztalatokkal, Philoponosz azonban egyiket sem találta meggyőzőnek. Arisztotelész először is feltételezte, hogy az odafönt lévő anyag pusztán azért különbözik az idelent lévőtől, mert titokzatos – mivel közelről lehetetlen volt tanulmányozni. Mozgása is különbözőnek látszott, amiből pedig Arisztotelész azt a következtetést vonta le, hogy valóban különböznek a földi anyagtól,

és érvelését ezen az alapon folytatta. Vagyis igazolásra alkalmas bizonyítékot keresett a régi csillagászati táblázatokban, és azt találta, hogy az égitestek mozgása és pozíciói nem változnak. Philoponosz azonban föltette a kérdést, hogy mi az az egy-két ezer év történelmi léptékben tekintve? Arisztotelész semmit nem tanult a Föld alakjára vonatkozó saját tapasztalataiból? Noha Arisztotelész tudta, hogy a világ kerek, értette azt is, hogy miért hihetjük könnyen azt, hogy lapos: mert valóban laposnak tűnik itt, meg irt, meg itt, meg itt, meg még irt is. Lehet, hogy ugyanez a logika érvényes az időre is? Lehet, hogy az ezer év a lapos Föld időbeli megfelelője – most és most és most és most. Ahogy a sok itt nem adja ki a Föld kerekéi, ugyanúgy nem adja talán ki a sok most sem a történelem egészéi. De még ha úgy is van, hogy az ég olyan hosszú ideje létezhet már, ami lehetővé teszi a változást, ebből még nem következik, hogy az ég olyan hosszú ideje valóban létezik is, ami lehetővé teszi a változást. Philoponosz felfedezett egy hibát Arisztotelész logikájában, de ebből a hibából csupán annyi következett, hogy Arisztotelész talán tévedett. Philoponosznak meggyőző bizonyítékra volt szüksége arról, hogy Arisztotelész valóban tévedett – és azért volt erre szüksége, mert a kereszténység ezt kívánta meg. A problémát lényegében ez a „kezdetben” ügy jelentette. Hogyan keletkezett az ég és a föld. Hogy vajon az univerzum mindig is létezett, vagy létrejött. Hogy vajon az anyag örök-e, vagy alkotás révén keletkezett. A tradicionális görög gondolkodás számára az, hogy az anyag létre is jöhetett, nonszensz volt, teljes abszurdum. Az anyag elrendezése - az más. De a kozmikus tojás tartalma, az őskáosz differenciálatlan anyaga, az ősvíz, az őslucsok, az ős Pan-ku – vagyis az univerzum alapanyagai mindig is léteztek. Aztán egy ponton ez az alapanyag szétvált égre és földre. A szétválás pillanata az, amit szinte minden kultúra a „teremtés” alatt ért. Nem volt ez másként a görögök esetében sem. A keresztények viszont nem ezt értették „teremtés” alatt, mivel kezdetben nem volt semmi, amit szét lehetett volna választani. A teremtés a keresztény tanítás szerint a semmiből történt – ex nihilo –, mivel a keresztény bibliaolvasatnak erre volt szüksége: „Kezdetben

teremté Isten az eget és a földet.” Ott van – első könyv, első oldal, első mondat. Az Isten nem alakította a már korábban is létező anyagot. Az Isten nem vette, ami már megvolt, életet lehelt bele, formázta, elrendezte és mozgásba hozta. Az Isten teremtette az anyagot – és ez kivételessé teszi a Teremtés könyvét a keletkezéstörténetek között: kezdetben az Isten megteremtette az eget és a földet, a kezdet előtt pedig csak Isten volt. Kr. u. 313-ban I. Constantinus császár (Nagy Konstantin) – aki maga is nem sokkal korábban vette fel a keresztény hitet – kiadta a milánói ediktumot, amely toleranciát követelt választott vallásával szemben. Ettől fogva a korábban üldözött keresztények váltak az új üldözőkké, akik részben azért vegzálták a pogányokat, mert azok nem hittek az ex nihilo teremtésben. A lázadó pogányokkal szemben elkövetett egyik különösen brutális, 488-499-es tisztogatást követően Philoponosz tanítója, Ammóniosz Hermiae egyike volt az Alexandriában maradt kisszámú pogány filozófusnak. Miközben még bőven a hatodik században is folytatta a tanítást – nyolcvanévesen, 520-ban halt meg –, tanítványai csupán elnézték neki pedagógiájának azt a részét, amelyben a kezdet nélküli univerzum mellett foglalt állást; egyikük szatírát is írt erről, amelyben Ammóniosz újra meg újra vitába száll a tanítványaival, és mindannyiszor alulmarad. A keresztény filozófusok az ex nihilo teremtés vonatkozásában ennek ellenére továbbra is inkább védekezni voltak kénytelenek. Nem az volt a probléma, hogy ne lett volna mérvadó forrásuk, hiszen az „ez áll a Bibliaban” elég bizonyíték volt. Érvelésükből az azt alátámasztó logika hiányzott. Philoponosz ezt megtalálta – mégpedig úgy, hogy Arisztotelész saját logikáját alkalmazta Arisztotelész ellenében. Arisztotelész számtalan filozófiai eredményeinek egyike a végtelen matematikai fogalmának újraértelmezése volt. A filozófusok őelőtte azt gondolták, hogy egy végtelen szám vagy mennyiség magában foglal minden lehetőséget – olyan szám, amely után már nincs több szám. Arisztotelész viszont úgy érvelt, hogy minden számnál van nagyobb szám – ahogy ő írta, mindig lehet „újabbat és újabbat”

hozzáadni. Mint a kerek Föld horizontja: irányt ad, folyton haladhatunk felé, és mégsem érjük el soha. Philoponosz ugyanakkor rájött, hogy az idő múlását tekintve végtelen horizont csak egyetlen irányban mutatkozik. Ahogy az időben előrefelé haladunk, a végtelen fogalma megfelel az arisztotelészi elvnek: véges szám, amelyhez mindig hozzá lehet adni meg egyet – egy napot, egy évet. Bármennyi is a napok vagy évek jelenlegi száma, egy későbbi időpontban – 24 órával később vagy 365 nappal később – ez a jelenlegi szám plusz egy lesz, miáltal létrejön egy új jelenlegi szám, és így tovább, mindig újabb és újabb. Valóban örökké haladhatunk ebbe az irányba, megállás nélkül. A másik irányba indulva viszont Arisztotelész elgondolásának a végtelenről komoly kihívással kell szembenéznie. Kezdet nélkül, érvelt Philoponosz, az idő mérésének nincs kiinduló pillanata, nincs honnan kezdeni a számolást. És ha nincs kiinduló pillanat, ahonnan számolni kezdhetnénk, akkor az idő méréséhez nem egy bizonyos mosttól az öröklétbe nyúló napokra vagy évekre van szükség, hanem olyan napokra és évekre, amelyek nem egy bizonyos mostból indulnak, és úgy nyúlnak az öröklétig. Nem egy véges szám, amihez hozzá lehet adni egy másik számot, hanem egy végtelen szám, amihez hozzá lehet adni egy másik számot – végtelen számú napok vagy évek, plusz egy. Márpedig végtelen plusz egy, folytatta Philoponosz, az a végtelennél nagyobb szám. Olyan szám, ami után már nincs több szám… plusz egy. Philoponosz számára a végtelennél nagyobb szám már eléggé illogikus volt. De a kezdet nélküli univerzum ráadásul egyenlőtlen végteleneket is kíván. Például a Nap és a Jupiter is végtelenszer megkerülték már a Földet, de mivel a Nap naponta megkerüli, a Jupiter viszont csak több évente egyszer, a Nap végtelenje sokszorosa a Jupiter végtelenjének. Ez nem lehetséges, vonta le a következtetést Philoponosz, tehát a logika azt diktálja, hogy az univerzumnak kellett hogy legyen kezdete. Nem valamiféle álkezdet, ami előtt csak formátlan szubsztancia vagy szubsztanciák léteztek, hanem egy valódi kezdet – olyan, ami előtt

semmi sem létezett. A kezdet, amikor minden létrejött. Minden – földi és égi, idelenn és odafönn. És az az odafönn, amelynek kezdete van, olyan égi birodalom, amely képes létrejönni vagy elpusztulni – amely következésképp nem a tökéletes ötödik elemből, azaz éterből van. Hanem a régóta ismert négyből, csak éppen többől. Talán elkerülhetetlen volt, hogy De aetemitate mundi contra Philoponum legyen a címe annak az írásnak, amellyel Philoponosz leghevesebb kritikusa beszállt a vitába. Kilikiai (Római provincia a mai Törökország déli, mediterrán határa mellett) Szimplikiosznak jó oka volt arra, hogy ellenérzésekkel viseltessen kortársával szemben, még ha tisztelte is Philoponoszt. Szimplikioszt érte a szerencsétlenség, hogy amikor pogány filozófusként Platón athéni akadémiájának újjáélesztésén dolgozott, I. Iusztinianosz császár – ugyancsak 529-ben – bezáratta az intézményt, és rendeletben tiltotta meg a filozófusoknak, hogy a továbbiakban a teremtés pogány értelmezését tanítsák (bár írni továbbra is lehetett róla). Szimplikiosz úgy érezte, hogy Philoponosz keresztényként Alexandriában kizárólag azért tud továbbra is sikeres lenni, mert politikai irányultsága épp megfelel az aktuális divatnak. Szimplikiosz athéni száműzöttként, a hátországba visszavonulva elolvasta Philoponosz Arisztotelész ellenében című művét, és felháborodásában életcéljává tette, hogy Philoponoszt csalónak állítsa be. Akárcsak Philoponosz, Szimplikiosz is 490 körül született; és akárcsak Philoponosz, ő is Ammóniosz tanítványa volt Alexandriában. De a két filozófusnövendék nem ült egy időben az Ammóniosz-féle thronos előtti kőpadokon. Philoponosznak nem a filozófia volt az első akadémiai állomása. Mielőtt Ammóniosz tanítványa lett volna, Philoponosz nyelvész volt – e kezdeti szakmai vargabetűjét aztán Szimplikiosz nem győzte eleget hangoztatni. „A nyelvész” – így emlegette Szimplikiosz az írásaiban Philoponoszt, vagy még lekezelőbben, mint „az az alak”. Szimplikiosz műveltségben, kulturáltságban, morálisan alsóbbrendűnek tartotta Philoponoszt. Úgy érvelt, hogy Philoponosznak elmebeli hiányosságai vannak, ami befolyásolja érvelési képességeit. Vagy részeg. Vagy őrült. Vagy mindez egyszerre. „Augeiasz

istállójába botlottam” – írta Szimplikiosz, mondván, hogy Philoponosz „egy nagy rakás trágyát” hordott össze. És mindennek a tetejébe Philoponosz még istenkáromló is volt. A történet egy másik pontján Szimplikiosz úgy érezte, Philoponosz írása talán nem is érdemes az ő figyelmére. Ami Philoponosz Arisztotelész írásaira adott válaszait illeti, az ezekben rejlő logikát Szimplikiosz teljes határozottsággal elutasítja: „Ellenérvei nem érintik a lényeget.” De az Arisztotelész ellenébent mégsem lehetett válasz nélkül hagyni, mégpedig azért nem, amit képviselt: a kereszténységgel együtt járó spirituális földindulás miatt. Szimplikiosz, a pogány tudósok többségéhez hasonlóan, abban reménykedett, hogy a kereszténység csak egy rövidke epizód lesz a történelemben, inkább hóbort, mintsem filozófia. Nem csak az volt az ellenérvük, hogy az anyag semmiből való teremtése nevetséges gondolat – noha gúnyolták eleget. Hanem az is, hogy az ex nihilo teremtés vallástalan. Lehet, hogy a keresztények spirituális parancsnak állítják be, mondván, hogy Isten egyedül a világmindenség megalkotásával megmutatta mindenhatóságát. De mit jelent ez magára a vallásra nézve? A nem éterből álló égi birodalom olyan birodalom, amely a szó szoros értelmében semmiben sem kitüntetett. „Ez a nyelvész – írta Szimplikiosz a Philoponosz ellenében című munkájában – óriási jelentőséget tulajdonít annak, hogy vajon képese nagyszámú laikust elcsábítani azzal, hogy lekicsinyli az eget és az egész világot, illetve magától értetődő módon a világ isteni mestereit is, mondván, hogy mindezek épp olyan romlandóak, mint ők maguk.” Vagyis lekicsinyli az istent, az isteneket vagy – Platón homályos kifejezésével – a démiurgoszt, a világ megalkotóját, aki rendet teremtett a káoszból. „Mert mindezen [keresztény] emberek vallásosságának legfőbb törekvése az, hogy megmutassák, az ég és az ég alkotója semmiben sem különbözik őtőlük.” Arroganciájuk tetten érhető abban, hogy hitük szerint istenük ember volt (még akkor is, ha a történet szerint teste a mennybemenetellel elkerülte a sír megaláztatásait). Világos abból is, hogy hitük szerint a mártírok ereklyéi – a hús, a csont, a ruha, ezek a romlandó, tökéletlen, múlandó anyagok – épp annyira méltók a

tiszteletre, mint a soha meg nem romló, tökéletes, örökkévaló ég. És mutatja még az is, hogy hitük szerint lelkük följuthat az égbe is, mintha ők maguk is istenek lennének. De ehhez már késő volt. A vita már akkor véget ért, amikor Szimplikiosz megpróbálta keretbe foglalni: Philoponosz következetesen az arisztotelészi logikát fordította a pogány érvekkel szembe és egyben saját előnyére; Iusztinianosz császár ereklyetartóba zárta a kereszténységet, kimondva, hogy ez az egyetlen, nyilvános vitára alkalmas spirituális téma. Így lett Szimplikiosz öröksége, eltekintve az írásaitól, a rosszkor, rossz helyen született életmű tipikus esete. Philoponosz örökségének is megvoltak a maga problémái. Mintegy száz évvel a halála után a keleti ortodox egyház eretneknek bélyegezte, amiért a Szentháromságot nem az egy Isten három alakjaként, hanem három különálló istenségként értelmezte. Ahogy Szimplikiosz remélte, az évszázadok során Philoponosz kéziratainak számos részlete, valamint komplett értekezései is elvesztek. De nem vesztek el az utókor számára. Köszönhetően többek közt mindannak a munkának, amit Szimplikiosz végzett, hogy összegezte Philoponosz írásait, és hosszan idézett belőlük, a nyelvész érvei fennmaradtak, és mindaddig, míg az irodalom részei voltak, megmaradt a lehetősége, hogy új életre keljenek. Az ősi vita tehát tovább folytatódott, csak az ősi filozófust ezúttal már Philoponosznak hívták. Az 1590-es évek elején a törekvő holland csillagász, Johannes Kepler az égi-földi határvonal távoli szélére képzelte magát, látta, amit láthatott, és hozta a híreket. Kepler megfigyelte a Holdat, és arra a következtetésre jutott, hogy az árnyalatbeli eltérések nagy valószínűséggel hegyeket, völgyeket és síkságokat mutatnak. Olyan tájképet – holdbéli tájképet - képzelt el, amely néhány fontos szempontból hasonlított az ő saját Földjének tájképéhez. Megérzése helyességét azonban nem volt módja ellenőrizni; mint a történelem folyamán addig minden megfigyelőnek, Arisztotelész szavaival neki is „alig volt valami a kezében”. Csak a két szeme volt, így pedig alig lehetett többre módja, mint hogy megkülönböztesse egymástól a szürke néhány árnyalatát – ugyanazokat az árnyalatokat, amelyeket az eget fürkészők sok-sok

generációja látott már, és amelyek láttán ezek a generációk változatos logikai eszközökkel újra és újra arra jutottak, hogy a látszólagos szabálytalanságok Arisztotelész éterére nézve nem jelentenek fenyegetést. Keplernek viszont megvoltak a maga saját logikai eszközei, így nemcsak hegyeket volt képes a holdbéli tájba látni, hanem el tudta képzelni azt is, mi lenne látható a köztük lévő völgyekből – az idelentnek és az odaföntnek ez az egyesítése pedig nem sokkal korábban lépett elő filozófiai lehetőségből fizikai valószínűséggé. Az a természeti világról összegyűjtött bölcsesség, amelyet Kepler korának filozófusai örököltek, a maga módján épp annyira esetleges és hiányos volt, mint az Arisztotelész által öröklött bölcsesség, és csakúgy megbízhatatlan volt, mint a Philoponosz által öröklött. A tudás, természetesen, sosem monolitikus. Bármely kort tekintjük is, nem mindenki ért egyet abban, hogy mit jelent az aktuális tudásállomány, de még abban sem, hogy mi tartozik bele, valamint az adott korban elérhető tudás nem hagyományozódik teljes egészében a következő generációra, történjen ez akár a források elérhetetlensége miatt (szövegek kopnak ki a forgalomból), vagy a közvetítők közönye miatt (gondolkodási irányzatok mennek ki a divatból). Azok az ismeretek pedig, amelyek továbbadódnak a következő generáció számára, nem egyformán adódnak tovább – nem azonos fontossággal, teljességgel, felfogással. Amikor egy bizonyos kor tudósai kijelentik, hogy egy korábbi kor tudósai adott nézeteket vallottak, vagy adott tudás birtokában voltak, akkor ez alatt azt értik, hogy a történelmi feljegyzésekből tudható, hogy az adott nézetet vagy tudást széles körben tárgyalták, és a jelek szerint vonatkozásukban valamilyen szintű közmegegyezés uralkodott. Ezek a fenntartások különösen érvényesek a keresztény Nyugat azon időszakára, ami Philoponosz alkotó évei és munkáinak második reneszánsza között eltelt. Amikor a muszlimok a hetedik-nyolcadik században betörtek Európába, a görög tudományosságnak csak üres hüvelyeit, a dokumentumokat találták, az aktív tudományos életet már nem. A muszlimok megőrizték a kéziratokat, saját maguk lefordították arabra, és gyakran hozzátették saját gondolataikat, felfedezéseiket is; a tizedik-tizenegyedik századra ezek az arab

verziók kerültek vissza a keresztény világba, ahol újabb fordításon estek át, ezúttal latinra – így váltak a tudományosság alapjaivá, és maradtak is azok, még bőven a reneszánsz korában is. Philoponosz érvei eljutottak Avicenna és Abul Barakat al-Bagdadi iszlám tudósokhoz is, akiknek róla szóló írásai révén Philoponosz gondolatai a következő néhány száz évben is forgalomban maradtak. Arisztotelész szféráit is újra felfedezték, miután magát Arisztotelészt is, akárcsak az ex nihilo teremtés keresztény doktrínáját, amihez pedig szükség volt az idelenn és az odafönn szét nem választására. A tudomány akkoriban olyan képlékeny állapotban volt, hogy az ember egymást kizáró nézeteket is vallhatott, bizton tudva, hogy azt veszi majd elő, ami az adott pillanati igényeihez leginkább illeszkedik. Mi az égi mozgások magyarázata? Próbáld meg Arisztotelésznél. Hogyan értelmezzük a kereszténység doktrínáit? Nyisd ki a Bibliát. Mellesleg attól, hogy az arisztotelészi rendszerhez szférákra volt szükség, amelyeken az égitestek forognak, ezeknek még nem feltétlenül kellett éterből lenniük. Hasonlóképp attól, hogy a keresztény rendszer megkívánta az idelent és odafönt anyagának azonosságát, ez még nem jelentette azt, hogy szférák ne létezhetnének. A kor tudása bizonytalannak tűnhetett, egyszerűen azért, mert valóban bizonytalan is volt. Legalábbis addig, amíg újabb ismeretek fel nem tűntek a láthatáron. Mert aztán feltűntek az újabb ismeretek is. Ezeknek az ismereteknek a döntő részét a tudósok ókori kéziratok fordításaiban találták – nemcsak Arisztotelészében, hanem más filozófusokéban is, akiknek a munkáit a tudomány emberei egyre-másra fedezték föl. Philoponosz új életre kelése a Proklosz ellenében eredeti görög változatának újrakiadásával kezdődött 1535-ben; a keresztény tudósok méltatták Philoponosz ex nihilo teremtés mellett szóló érveit. Mindössze nyolc evvel később a lengyel matematikus és lelkész, Nikolausz Kopernikusz közzétette a napközpontú világegyetem leírását, a De Revolutionibus Orbium Coelestiumot (Az égi pályák körforgásairól) című munkáját. Kopernikusz Az égi pályákat részben a római katolikus egyház közvetlen kérésére válaszolva írta meg. Olyan matematikai rendszerre volt szükség, amely ellentmondásmentesen írja le az

égen látható mozgásokat, ellentétben az akkori nevetséges magyarázatokkal. A kérdés tehát ugyanaz volt, mint amit Arisztotelész is feltett: mi zajlik valójában odafönn? Arisztotelész válaszadáskor a logikára támaszkodott, de számos mozgás dacolt a logikával: például a retrográd mozgás, vagyis amikor egy bolygó éjszakáról éjszakára, nyugatról keletre történő folyamatos haladása megáll, iránya néhány napra megfordul, hogy aztán ismét visszaálljon a korábbi, keletre tartó mozgás. (Ma már tudjuk, hogy a mozgás látszólagos szabálytalansága optikai illúzió: a Föld és a másik bolygó pályáikon „megelőzik” egymást, mivel a bolygók különböző sebességgel haladnak.) A kizárólag szférákkal operáló kozmológia ezt a viselkedést nem tudta megmagyarázni, viszont ahogy a filozófusok egy idő után rájöttek, a szférák-és-még-valami meg tudta – a körök és a körökön belüli körök, amelyek a szférákat érintő pályákon forognak. Az érvelésnek ezen a pontján azonban a cél megváltozott. Már nem az volt a cél, hogy a logika segítségével megértsék, mi is történik valójában; hanem hogy geometriai konstrukciók segítségével „megmentsék a jelenségeket”. Az idelenn matematikáját kényszerítették összhangra az odafönn mozgásaival. A görög-római matematikus, Ptolemaiosz, aki Kr. u. 150 körül alkotott, a rendszert a maga részéről további geometriai elemekkel egészítette ki, majd abban a kötetben foglalta össze az egészet, amelyre közel ezer évvel később arab tudósok Al-magesteként (A magasztos) hivatkoztak, és amelyet az európai tudósok később röviden csak Almagesztként emlegettek. A tizenhatodik századra azonban az Almageszt-féle matematika már nem igazolta a mozgásokat; az idők során a geometriai közelítések okozta hibák összeadódtak, annyira, hogy már elcsúsztak az évszakok, eltolódtak az ünnepnapok. Az univerzum mozgásainak matematikai ábrázolása már reménytelen szabálygyűjtemény volt, ami – mint Kopernikusz Az égi pályák bevezetésében írta – inkább hasonlított „egy szörnyetegre, mint egy emberre”. Az egyház felkérte Kopernikuszt, hogy próbálja megoldani a problémát, és ő ezt jelentős mértékben meg is tette. Megoldása abban állt, hogy az univerzum középpontját nem a Földben, hanem a Napban határozta meg. Ennek a megoldásnak kétségtelen előnye

volt, hogy alátámasztotta az ex nihilo teremtés által megkövetelt idelenn/odafönn azonosságot, hátránya volt viszont, hogy megdöntött lényegében minden más kozmológiai elképzelést. Kopernikusz csak élete vége felé engedte kiadni Az égi pályákat; 1543-ban jutott el hozzá egy példány, hetvenéves korában, amikor már a halálos ágyán feküdt. Nem kellett volna aggódnia. Ha az ember akarta – és a vallási vezetők akarták –, nemcsak úgy értelmezhette Kopernikusz könyvét, mint ami világossá teszi, mi van valójában odafönn, hanem mint ami kedvezőbb utat kínál egy földközpontú világ jelenségeinek megmentéséhez, főleg ha az tele is van láthatatlan (de nem éterből való!) szférákkal. 1572-ben aztán a világ tanúja volt a látszólag elképzelhetetlennek: egy új csillag születésének. Egy éjjel egyszer csak megjelent a semmiből, minden előzmény nélkül. Vajon tényleg lehetséges, hogy a változhatatlan ég változáson menjen keresztül? Igen, legalábbis ha a szférák nem annyira valóságosak, mint inkább metaforikusak. Egyébként is jobb, ha metaforikusak, így legalább a filozófusok képzeletében van esélyük a túlélésre. Öt évvel később, 1577-ben egy másik, a szigorúan értelmezett arisztotelészi világképnek ellentmondani látszó jelenség tűnt fel: egy üstökös, amely hetekre bevilágította az égboltot. A történelmi feljegyzésekben rengeteg üstökös és csillagszerű objektum hirtelen megjelenése szerepelt. Az arisztotelészi értelmezés szerint ezek a zavarok a Földtől számított első, legközelebbi - a Holdat is tartalmazó – szférához vezető természetes, nyílegyenes útjukat követő rendkívüli mennyiségű tűz eredményei voltak, amelyek aztán, nem lévén más választásuk, a Földről is látható fény kibocsátása közben szétszóródtak. Az éjszakai égboltot azonban nem tanulmányozta addig még megfigyelő, kinek tehetsége felért volna Tycho Brahe dán csillagászéhoz. Tycho olyannyira elismert volt, hogy a dán király Hven szigeten birtokot adományozott neki, valamint forrásokat biztosított, hogy Uraniborgot, a világ legnagyobb obszervatóriumát ott építse föl, felszerelve mindazokkal a műszerekkel, amelyek lehetővé tették számára, hogy a történelem addigi legpontosabb csillagászati méréseit elvégezze. Az 1572-ben megjelent

csillagszerű objektum pozíciója még hónapok alatt sem változott. Tycho ebből azt a következtetést vonta le, hogy az állócsillagok közé kell hogy tartozzon – és valóban, ahogy De nova stellla (Az új csillagról) című munkájában érvelt, tényleg állócsillag is volt. Az üstökösre vonatkozó gondolatmenete még meggyőzőbb volt; ki tudta számolni a pályaívét, így tudta, hogy az üstökös nem a szublunáris (hold alatti, „innenső”) birodalmon száguldott át, hanem az azon túli égi birodalmon, valamint azt is tudta, hogy ha valóban, fizikai értelemben is lettek volna szférák a bolygók között, azokat sorjában, egyiket a másik után át kellett volna szakítania. A szférák fizikai értelemben vett nemléte – de még a metaforikus szférák nemléte – sem volt döntő érv az arisztotelészi-ptolemaioszi rendszerrel szemben. A szférák bizonyos értelemben kezdettől fogva emberi alkotások voltak; a filozófusok azért illesztették rá őket az ég fizikai rendszerére, hogy a mozgásokat meg tudják érteni. Vegyük csak el a fizikai értelemben vett szférákat, tegyük őket olyan metaforikussá, amennyire a csillagképek bármelyik Medvéje, Nyilasa vagy Vízöntője metaforikus, és a mozgások még így is azt látszanak sugallni, hogy a Nap kering a Föld körül. A szférák nemléte a kopernikuszi rendszer mellett sem jelentett különösebben erős érvet. Ha a szférák valóban, fizikai értelemben is léteztek volna, abból az következik, hogy a napközpontú rendszer valóban nem létezhet. A szférák nemlétéből viszont csupán annyi következett, hogy a napközpontú rendszer léte nem lehetetlen. Bár a dolog matematikai része lenyűgöző volt – Kopernikusz matematikája, ahogy az égi jelenségeket papíron rögzítette, nyilvánvalóan magasabb szintű volt Ptolemaioszénál –, de nem volt tökéletes, a kopernikuszi modell továbbra sem tudott elszámolni a mozgások bizonyos finomságaival. De amikor Johannes Kepler egyik professzora a Tübingeni Egyetemen a ptolemaioszi és a kopernikuszi rendszert egymás mellé téve magyarázta, Keplert már nem kellett meggyőzni. „Vajon az égi jelenségek – tűnődött - hogyan mutatkoznának meg egy holdbéli megfigyelő számára?” Kepler azt remélte, hogy e kérdésre adott válasza, illetve disszertációjának nyilvános védése vitákat fog majd elindítani a német egyetemi rendszerben.

Az evangélikusok azonban kevésbé hajlottak a napközpontú kozmológia befogadására, mint hagyományosabb keresztény társaik. Luther Márton és szellemi tanácsadója, Melanchthon Fülöp egy bibliai esetre hivatkozva tiltották a kopernikuszi elmélet tanítását. Az ószövetségi Józsua könyvében , amikor egy izraeliek és emóriak közötti csata az előbbiek győzelmével ér véget, Józsua azt kéri az Úrtól, hogy állítsa meg a Napot, hogy serege még napszállta előtt be tudja fejezni az ellenség szétverését. Az Úr pedig eleget tesz a kérésnek. „Megállt a nap az ég közepén, nem sietett lenyugodni majdnem egy teljes napig.” Az ügy tehát le van zárva: a Napot az Úr meg tudja állítani egy ütközet közben, ergo, minden más esetben szükségszerűen mozgásban kell hogy legyen. Amikor Kepler egyetemre járt, Luther és Melanchthon már rég eltávoztak (Luther 1546-ban, Melanchthon 1560-ban halt meg), a spekulációk elkerülésének lutheránusi hagyománya azonban elegendő volt, hogy meggyőzze a Kepler vitájáról döntő professzort, hogy ne engedélyezze azt. Kepler kéziratait így a közmondásos fiókba tette. Az ég mozgásainak kopernikuszi értelmezéséhez való ragaszkodásában azonban nem ingott meg. 1600-ban maga a nagy Tycho Brahe hívta meg Keplert, hogy csatlakozzon hozzá a prágai obszervatóriumban. Ekkorra Tycho már II. Rudolf német-római császár által kinevezett udvari matematikus volt. Tychónak még az uranihorgi időkből rendelkezésére állt több évtized aprólékos megfigyeléseinek óriási gyűjteménye – valamint az illendőséghez való feltétlen ragaszkodása, amely miatt egy királyi tivornyázás alkalmával még akkor sem mozdult a lakomás asztal melletti székéből, amikor ezzel hólyagja tűrőképességét már jócskán túlfeszítette. Tíz nappal később, 1601 októberében húgyúti fertőzés következében halt meg. Az udvari matematikus cím éppúgy Keplerre szállt, mint annak a felelőssége, hogy befejezze a „Rudolf-féle táblázatok”-at, azt a királyi jótevőről elnevezett katalógust, amely Tycho sok évtizedes aprólékos megfigyeléseire alapozva előre jelezné a csillagok és bolygók helyzetét. 1604-ben Kepler maga is találkozott egy anti-

arisztoteliánus jelenséggel, amikor egy újabb nova jelent meg az éjszakai, és ezúttal több mint három hétre a nappali égbolton is. Ez a bizonyíték sem volt perdöntőbb módon kopernikuszi, mint Tycho 1572-es nóvája és 1577-es üstököse. De ahogy a Tycho-féle értelmezés az empirikus adatok magasabb szintű ismerőiének köszönhetően különbözött a hasonló jelenségek régi értelmezésétől, ugyanúgy különbözött Kepler 1605-ös nóvaértelmezése is Tychóétól. Kepler esetében ugyanakkor az értelmezés nem annyira a megfigyelés élességén múlott, hanem inkább a matematikai apparátusán. Azért, hogy a körkörös pályák szeszélyeihez alkalmazkodjon, Kopernikusz a rendszer középpontját a Naphoz közel, de nem a Napban határozta meg. Kepler rájött, hogy ez az excentrikusság akkor nyer valódi értelmet, ha feltételezzük, hogy a pályák alakja nem kör, hanem ellipszis. Egy ellipszisben a Nap elfoglalhatja az egyik fókuszt. Így a Nap többé már nem lenne a rendszer középpontja abban az értelemben, hogy mindig ugyanakkora távolságra van a körülötte keringő objektumoktól. Viszont központi lenne abban az értelemben, hogy körülötte kering minden bolygó. Kepler eredményeit 1609-ben az Astronomia nova (Az új csillagászat) című művében publikálta – és a könyv meg is érdemelte az ambiciózus címet. A csillagászat történetében először a matematika összhangban volt az égi jelenségekkel, azok pedig összhangban voltak a matematikával. Nem volt szükség mellébeszélésre, se körökre, se körökön belüli körökre – se a jelenségek megmentésére. A könyv a csillagászat történetében egyértelmű választóvonalat jelentett előtte és utána között: amit a csillagászat az idő kezdetétől (vagy a kezdettelenségétől) kezdve idáig jelentett, szemben azzal, amit innentől mindörökké jelenteni fog. Ezzel együtt a bizonyíték ugyan meggyőző volt, de nem perdöntő – ahogy azt Kepler barátja, Wacker von Wackenfels diplomata, királyi tanácsos és műkedvelő csillagász Keplerrel még ugyanabban az évben folytatott számos beszélgetése során leszögezte. Beszélgetésük főként a Hold felszínén látható világos és sötét foltok körül forgott. Kepler állítására, miszerint a foltok valójában hegyek,

völgyek és síkságok, maga Rudolf császár válaszolt, visszhangozva az éterhívők általános érvét, vagyis hogy a szabálytalanságok nem a Hold felszínén vannak, azok ugyanis a Föld saját szabálytalanságainak visszatükröződései a Hold tökéletes felszínén. Kepler erre válaszul kivette a közmondásos fiókból 1593-as Tübingeni vitairatát, és leporolta. Az éternek, a Föld központi szerepének, valamint a fizikai és metaforikus szféráknak az elvetése technikai értelemben továbbra is spekulatív volt. De logikájának ezúttal volt egy taktikai előnye: az elliptikus, nem egyforma pályák matematikai modellje. Azt remélte, hogy amit az Astronomia nova tett a csillagászatért, ugyanazt fogja tenni meséje a mitológiáért. Kepler a hagyományos narratív ívet alkalmazva az égi birodalomba küldi hősét, aki azután megáll, hogy visszatekintsen a Földre; történetének ráadásul a Somnium címet adta, utalva Cicerónak a két Scipióról szóló meséjére. Keplernek azonban nem kellett hősét egészen az univerzum legtávolabbi szélére küldenie, mert olvasóira nem kozmikus jelentéktelenségükkel vagy az ég fenségességével akart hatást gyakorolni. Hősét ehelyett mindössze a Holdra küldte. Szereplőjét a szublunáris és a mennyei határára vitte, arra a korábban áthatolhatatlan felületre, amely elválasztja az idelentet az odaföntről – és itt, mintha hőse csak új partokhoz érkezne, Kepler átlépett vele ezen a határon. Kepler a Somnium olvasóival éppen azt akarta elérni, hogy ők is új partokhoz érkezzenek. Tudta, hogy az új partokhoz érkezés, még ha csak képzeletben is, éppen az, amit leendő olvasói már addig is tettek, hiszen olyan korban éltek, amikor új partok hírét várták azoktól az európai hajósoktól, akik rendszeresen fedeztek lel új területeket, hogy aztán visszatérve beszámolóikkal az ő saját partjaikat is friss nézőpontból láttassák. A felfedezők már az 1420-as évek óta egyre-másra új partokra léptek délen, először Afrika nyugati hasán túl, majd a legdélebbi pontja körül, végül a kontinens keleti partjai mentén. Az 1490-es évek óta már egyre-másra új partokra léptek nyugaton is, szigeteken és az óceánból nagyjából Európa és Kína között félúton kiemelkedő hatalmas földterületeken. Ezek a felfedezők visszatérésük után

mindnyájan olyan népekről, teremtményekről és növényekről számoltak be – és két olyan földterületről is, amelyek elég nagyok voltak ahhoz, hogy kontinensek legyenek –, amelyek idegenek, mégis ismerősek voltak. Kepler disszertációja jelentette a Somnium történeti magját, amely természetesen egyetemi munka volt; ehhez a maghoz azonban elbeszélő keretet is adott, olyan támasztékot, amely munkáját mint fiktív írást kellően hitelessé teszi. Keplernek 1600-ban el kelleti menekülnie Grazból, mert nem tért át a katolikus hitre. 1609-ben a lutheránus Németországban az ember még mindig nem lehetett túlzottan óvatos, márpedig Kepler legalább ötszörösen az volt. Meséje szerint a narrátor, aki vagy maga a szerző, vagy sem, elmesél az olvasónak egy álmot. Ebben a narrátor egy könyvet olvas, amelynek főszereplője, Duracotus elbeszél egy történetet, amelyben Duracotus anyja, egy boszorkány megidéz egy démont (egy szellemet), hogy írjon le egy bizonyos jelenséget, amely szerint a démonok rendszeresen visznek embereket a Volváról (értsd: Földről) Levániára (Holdra). Könyve további része, eltekintve az És-aztán-mikor-felébredtem jellegű utolsó bekezdéstől, a levániai élet részleteit fejtegeti. Kepler a Hold helyettest a felfedezések korának alakjaihoz hasonló, saját maga által kitalált fantáziaalakokkal népesítette be. Levániát, ahogy írta, két nép (ha ez a helyes kifejezés (Valószínűleg nem: a privolván „hordák a visszahúzódó vizek nyomában egész világukat keresztülkasul szelik, vagy a mi tevéink lábainál is hosszabb lábaikon vagy szárnyaikkal, vagy hajón”)) lakja: a szubvolvánok, akiknek a bolygó állandóan Volva (Föld) felé néző fele az otthona, és a privolvánok, akik pedig az átellenes félgömbön laknak. „A bolygó szubvolván fele egészen hasonlatos a mi kantonjainkhoz, városainkhoz, kertjeinkhez – magyarázza Kepler démona míg a privolván oldal mezőinkre, erdeinkre és sivatagainkra hasonlít.” Keplernél ezen részletek beemelése lényegében ugyanúgy működött, mint a történet „mese egy álombeli könyvben” struktúrája. Kiemelés volt, vagyis olyan távolítás, amely lehetővé tette az olvasók számára, hogy könnyebben meg tudják közelíteni a mese valódi célját: nemcsak hogy új partokra lépjenek, körülnézzenek és

lássanak egy idegen, mégis ismerős világot, hanem hogy lépjenek ki a másik partra, és ott forduljanak meg. Vagyis hogy vegyék szemügyre azt a partot, amelyet maguk mögött hagytak. Vajon ebből a nézőpontból nem tűnik a régi part is ismerősnek, ugyanakkor idegennek? Ez az „ismerősség” Kepler elgondolása szempontjából alapvetően fontos volt. Az odaát levő amerikai kontinens és az ideát lévő Európa közti hasonlóságok magától értetődő analógiát jelentettek Kepler valódi célja szempontjából: segítségével rá tudott világítani az odafönn és az idelenn közti hasonlóságra. Ha a Holdon állunk, a Föld is csak egy a sok bolygó közül, ahogy azt a kopernikuszi rendszer is állította. És aminek Kepler félbehagyott disszertációjában is tartotta. A Somnium fantázia regény volt, ugyanakkor viszont csillagászati tanmese is – mégpedig az Astronomia nova– féle csillagászat tanmeséje. Az állócsillagok olyan messze vannak, hogy Levániáról nézve ugyanolyannak tűnnek – nem úgy a közelebb lévő égitestek. „Számtalan bolygót és mozgást megfigyelhetünk, amelyek mind mások, mint a Földről láthatók, elannyira, hogy amazok csillagászata is mást és mást jelent.” Majd a démon a napok és éjszakák időtartamának, a fogyatkozások kialakulásának és a bolygók helyzetének hosszas fejtegetésével folytatja. A Holdon állva azt gondolhatjuk, hogy az univerzum középpontjában vagyunk, a Föld pedig egy mozgásban lévő bolygó. A történelem során voltak már filozófusok, akik arról elmélkedtek, hogy lehetnek-e földterületek az Atlanti-óceánban Európa és Kína között. Sztrabón ókori római filozófus Geographica című munkájában már arról írt, hogy „lehetséges, hogy e mérsékelt égöv alatt” vagyis az Egyenlítőhöz közeli területen, amely az emberi élet szempontjából kedvező – „valójában két vagy akár több lakatlan világ is legyen”. Más filozófusok hozzá hasonlóan új világok létezéséről spekuláltak – világokéról, „bolygó” értelemben. Nappali óráinkat egy fénykorong, míg éjszakáinkat fénypontok uralják. Lehetséges lenne, hogy a kétféle fényforrás mögött ugyanaz a jelenség áll? Lehet, hogy a pontok valójában napok? Ha így van, akkor az is lehet, hogy a

fénypontok és a fénykorong ugyanazokkal a tulajdonságokkal rendelkeznek – például, hogy mindegyik körül bolygók keringenek? Kepler az ókori görög esszéista, Plutarkhosz De facie quae in orbe lunac apparet (Az arcról, amely a Hold felett megjelenik) című munkájából merített inspirációt, abból az írásból, amely már feltételezte, hogy a Hold nem az égi birodalom éteri objektumainak valamiféle egzotikus fajtáját képviseli, hanem földszerű bolygó. A De facie volt Kepler szerint „a Föld mellékbolygójáról szóló, antikvitásból ránk maradt értekezések közül a legértékesebb”. Ám Plutarkhosz Holdja továbbra is épp annyira szigorúan mitologikus volt, mint az égbeli szférák: ez volt ugyanis a hely, ahová a túl világi lelkek költöztek. Kepler Somniuma ugyanakkor rendelkezett azzal az előnnyel, amelyet egyetlen más korábbi elmélkedő irodalmi munka sem mondhatott magáénak: építeni tudott a saját Astronomia novájában lefektetett matematikai alapokra. Dante a természet valóságszerű értelmezését hívta segítségül akkor, amikor szereplőit annyira mélyre küldte odalent, hogy végül már azon vették észre magukat, hogy odafentre tartanak. Kepler azonban nem a logikát illesztette a mítoszhoz. Az ő esetében a mítosz, a történet volt utólagos – mintegy tizennyolc évvel későbbi – megfontolás eredménye. Az ő története csak abban az értelemben volt „spekulatív”, hogy a démonok nemigen fuvaroznak embereket a Holdra, éppúgy nem, ahogy Vergilius se igazán kalauzol itáliai költőket a poklon keresztül. Kepler tehát a mítoszt illesztette a logikához. Írásában a nem spekulatív rész, azaz a csillagászat volt a lényeg. A matematikai alap megteremtette Kepler számára annak a lehetőségét, hogy a Napot az univerzum középpontjának tekinthesse - vagy ha nem is pontosan a középpontjának, akkor is legalább a központi alaknak. Végül azonban Kepler a Somniumot is a közmondásos fiókba süllyesztette. A heliocentrikus modell a kopernikuszi matematika révén már akkor is jól körvonalazott lehetőség volt, a kepleri matematikával pedig közel bizonyossággá vált. Gyakorlati szempontból viszont a kérdésre adott válasznak – hogy tudniillik mi is

van valójában odafönn – továbbra is ugyanúgy kellett hangzania, ahogy mindig is: felderítetlen kontinens, elérhetetlen part. *** 1610 áprilisában eljutott Keplerhez a hír: megérkeztünk. Egy itáliai matematikus, Galileo Galilei arról számolt be, Hogy az eget olyan új eszköz segítségével sikerült megfigyelnie, amely az ember megfigyelőképességét megnöveli, és ezáltal a távoli objektumok közelinek tűnnek. Eszközén keresztül az éjszakai égbolt hihetetlen látványt nyújtott, egyik égitest pompásabb volt, mint a másik, és minden egyes megfigyelés közelebb vitte annak megértéséhez, hogy hol is állunk mi az univerzum többi részéhez viszonyítva. Ezen megfigyelések bármelyike megváltoztatta volna a filozófiai gondolkodást – korábban nem látott csillagok, holdak a Jupiter körül de egyikük különösen nagy örömet okozott Keplernek: az, amelyik megválaszolta az ősi kérdést, hogy vajon az odafönn ugyanaz lenne-e, mint az idelenn, nevezetesen a Hold hegyeinek fel fedezése. Az ősi vita azonban, mint kiderült, még csak ekkor kezdődött igazán.

3. A GRAVITÁCIÓ A MOZGÁSBAN Isaac Newton az 1660-as évek elején a Trinity College diákjaként két jegyzetfüzetet vezetett. Az egyikben gyermekkoráig visszamenően gyűjtötte Isten elleni vétkeit, folytatva egészen a Cambridge-ben töltött egyetemi évekig. Utóbbi kihágásai közé tartoztak a fürdőzés és pitekészítés az Úr Napján, valamint a „tisztátalan gondolatok, szavak, cselekedetek és álmok” is. A másik füzetben, a Questiones quendam Philosophicae -ban „bizonyos filozófiai kérdésekkel” foglalkozott. Ez a két téma – Isten és a természet – Newton fejében sosem volt távol egymástól. Noha a természetben semmi sem létezhet Isten nélkül, Newton tudni akarta, hogy a természet dolgai -anyag – milyen mértékben tudják befolyásolni egymást – mozgás – az isteni erő közvetlen közbenjárása nélkül. „Gravitáció és levitáció” – írta Newton egy tiszta lap tetejére a természetet tárgyaló jegyzetfüzetében. A gravitáció és levitáció szavakat ugyanúgy használta, mint az ókori görögök: felfelé és lefelé irányuló hatások, vagyis azok, amelyeket egy kő leesésében vagy egy láng terjedésében láthatunk. Newtont ezeknek a hatásoknak az oka foglalkoztatta – az anyag, amely a másik anyagot mozgásra készteti. Newton számára a levitáció nem volt annyira érdekes; ez talán azoknak az emberi körülményeknek ösztönös gondolati kiterjesztése miatt lehetett így, amelyek a Föld felszínéhez kötnek minket - vagyis, hogy miért maradunk a felszínén, az természeténél fogva égetőbb kérdés, mint az, hogy miért nem emelkedünk el onnan. „Az az anyag, ami a gravitációt okozza – kezdte –, át kell hogy hassa a test minden pórusát.” Miért a pórusait? Azért, mert ha a lefelé irányuló mozgás oka hat a testre, akkor arra a testre mindenütt egyformán kell hatnia. Át kell hogy járja az anyagi testet, ki kell hogy fejtse a hatását, majd tovább kell haladnia. De hová tovább? Ha befejezte a kő földre esésének okozását, ennek az anyagnak tovább kell mennie valamerre. Talán folytatja az útját lefelé, és ebben az esetben össze kell hogy gyűljön a Földben, márpedig ebben az esetben két dolgot tehet: tovább tölti az óriási föld alatti üregeket, azokat, amelyeket a teremtés óta töltöget; vagy magát

a Földet duzzasztja. Egyik sem tűnt Newton számára elfogadhatónak. Szóval lefelé nem. Akkor viszont: fölfelé. A föl válasszal azonban újabb probléma jelentkezett. Az az anyag, amelyik olyan erőket idéz elő, amelyek hatására egy test lefelé mozog, ugyanabban a formában, amelyben lefelé mozgott, a lefelé mozgást követően nem kezdhet fölfelé emelkedni; ha így tenne, akkor ezzel a testet fölfelé irányuló mozgásra kellene kényszerítenie. Következésképpen a kiváltó ok formája és egyúttal az a képessége, amellyel a testre hat, szintén meg kell hogy változzon. Meg kell hogy változzon – de miből mivé? Newtonnak fogalma sem volt. Mégis, kell hogy legyen valamilyen anyagi természetű ok. Tehát bármi legyen is, akár a felfelé mozgó, akár a lefelé mozgó álruháját viseli, kell hogy legyen… „Nyúlós – tippelt egy 1675-ben a teológus-filozófus Henry Oldenburgnak írott levelében. – Valami, ami rendkívül vékonyan és finoman szét van szórva.” Vagy: „zsíros”. Továbbá: „ellenálló és ruganyos természetű”. Más szóval – és részben épp a szavak voltak azok, amelyek az anyag mozgásainak kifejezéséért folytatott több évtizedes küzdelme során újra meg újra cserbenhagyták – Newtonnak továbbra sem volt fogalma. *** A történet szerint látta, amint egy alma leesik. Newton, akit 1665ben a nagy pestisjárvány elűzött Cambridge-ből, épp anyja woolsthorpe-i farmján sétálgatott, amikor látta, amint egy alma leesik a földre, s erre fölötlött benne a kérdés: lehetséges lenne, hogy az anyag mozgásának okozója – bármi legyen is az – épp úgy hat az almára, mint a Holdra? Newtonnak gyümölcsből nem kellett leckét vennie. (Ami nem jelenti azt, hogy ne vett volna. Csak azt, hogy nem volt rá szüksége) Tudva azt, amit ekkor már tudott, kizárt, hogy ne tételezte volna föl, hogy az anyag odafönt ugyanaz, mint idelent, és ebből következően ne tűnődött volna el, hogy vajon nem ugyanazok a törvényszerűségek vonatkoznak-e a mozgásra mindkét helyen. Philoponosz – a minden anyagot egy csapásra létrehozó teremtésről

folytatott elmélkedései során – segített az ókori írásokból fennmaradt kánonban megszilárdítani annak lehetőségét, hogy a mennybéli anyagok ugyanazok, mint a földiek. Kopernikusz a matematika által annak a lehetőségét, hogy a Föld egy bolygó, valószínűséggé emelte. Galilei pedig ezt a valószínűséget távcsöves megfigyelésein keresztül közel bizonyossággá fokozta. Galilei ötvenkét oldalas füzetében – abban, amely 1610 tavaszán jutott el Keplerhez – több új információt hozott napvilágra az égi birodalomról, mint amennyit az ember addigi teljes történelme során. Miután saját zavarodottságát és hitetlenségét leküzdötte, felismerte, hogy olvasói zavarodottságát és hitetlenségét is le kell küzdenie, ha be akarja vezetni őket az új univerzumba -abba, amelyet felfedezett, és amelynek abban a pillanatban ő volt az egyetlen emberi lakója. Galilei azzal az eszközzel kezdte, amely az információt hozzáférhetővé tette számára. Leírta, hogy miután hallotta a pletykákat és magyarázatokat az újszerű távcsőről, amelyen keresztül a távoli tárgyak közelebbinek tűnnek, mint amilyen messze valójában vannak, rájött, hogyan tud maga is ilyet készíteni. Egy ólomcső mindkét végére lencsét szerelt, egy konkávot és egy konvexet. Olvasóit végigvezette az eszköz elkészítésének menetén, és elmagyarázta, hogyan tudják ők maguk is elkészíteni. Majd pedig újra beszámolt a látványról, amely „alig hihető” sőt „felfoghatatlan”. Hegyeket látott a Holdon. Figyelte, ahogy a hegycsúcsok előbukkannak a sötétből, egy új hajnalba lépnek, majd – ahogy a Nap a holdi nézőpontból tekintve „fölkel” – hogyan követi őket a többi hegy. Megmérte az árnyékok változó hosszát. Képeket rajzolt, amelyek már nem sokat bíztak a képzeletre. Látott csillagokat. A hat csillagból álló Fiastyúk halmazhoz Galilei hozzáadott még negyvenet; az Orion csillagképhez hozzáadott ötszázat, amiből nyolcvan csak az övben és a kardban volt. Az éjszakai égbolt korábban homályos területeinek ködösségét ezernyi különálló csillagra bontotta; rájött például, hogy a Jászol köd nem egyetlen homályos objektum, hanem negyven különálló csillag alkotja. Ugyanezt tette magával a Tejúttal is – azzal a fehér sávval, amely az égen ível át. A Tejút, mint megállapította, „nem más, mint megszámlálhatatlanul sok csillag, amelyek halmazokba rendeződnek.

Bármely részére is irányítsuk távcsövünket, máris temérdek csillag mutatkozik, melyek közül rendkívül sok nagyon nagynak és szembetűnőnek látszik, míg a kicsik sokasága valósággal felfoghatatlan.” A Jupiter körül négy holdat látott. Valójában ez a felfedezés sarkallta Galileit arra, hogy értekezését a lehető leghamarabb nyomdába adja; először 1610 januárjában figyelte meg a holdakat, a Siderius Nuncius (Csillagászati Hírnök) pedig ugyanazon év március 13-án jelent meg. A Jupiter holdjai azt bizonyították, hogy a Föld nem az egyetlen bolygó, amely körül hold kering. Ez a tény sem jelentett döntő bizonyítékot a kopernikuszi rendszer mellett, de ahogy a fizikai szférák létének cáfolatakor történt, a két keringési középpont (Föld és Jupiter) léte csökkentette az alternatíva mellett felhozható érvek számát. Még ugyanabban az évben Galilei egy sor olyan megfigyelést végzett, amelyeket még a világ Wackenfelsei sem tudtak volna félremagyarázni: megfigyelte a Vénusz fázisait, ahogy a Nap körüli pályáján haladt. Ahogy a távcsövek technikailag fejlődtek, más csillagászok még több dolgot fedeztek löl odafent – például a Szaturnuszt körbevevő gyűrűket és a körülötte keringő holdakat. De elkezdtek kimutatni egy sokatmondó mintázatot az égi mozgásokban is, amelyről pedig egyre inkább azt képzelték, hogy hatása kiterjed az idelentre is. A bolygók, beleértve a Földet, nemcsak hogy keringenek a Nap körül, de ezt egységes módon teszik. Többé-kevésbé egyetlen síkban mozognak, lényegében úgy, ahogy a Jupiter holdjai vagy a Szaturnusz gyűrűi a maguk „gazdabolygói” körül. René Descartes francia filozófus számára, aki néhány évtizeddel Galilei első távcsöves megfigyelései után írta le a gondolatait, ez az egységesség vagy illeszkedő jelleg azt sugallta, hogy vagy minden egyes test egy egyelőre még láthatatlan anyagban örvénylik, mintha egy tölcsér vagy forgatag ejtette volna csapdába, vagy pedig az összes test abban az anyagban örvénylik, mintha csak tölcsérek vagy forgatagok ejtették volna csapdába. E vezérelv mögötti hipotézis – vagyis hogy egy láthatatlan, mégis fizikai jelenvalóság a mozgások okozója – volt az, amit Newton is alkalmazott a filozófiai kérdésekkel foglalkozó jegyzetfüzetében.

Valamiféle közvetlen kapcsolatot keresett test és test, mozgató és mozgatott között. Akkor kezdett csak e tekintetben továbblépni, amikor figyelme az odafönt lévő anyagok mozgása felé fordult, mivel csak ekkor tette félre azt a kérdést, hogy miféle ok hozza létre a mozgásokat idelenn? Ehelyett azt az ősi kérdést kezdte feszegetni, hogy miféle matematika írja le a mozgásokat odafönt? Newton konkrétan azt akarta tudni, hogy a kepleri matematika leírja-e ezeket a mozgásokat. A Tycho által ráhagyott Mars-megfigyelések több éven át tartó vizsgálatának eredményeként Kepler észrevett egy matematikai kapcsolatot: a bolygó keringése során a pályán elfoglalt pozíciója, úgy tűnt, összefüggésben van a sebességével. Ahogy a Mars közeledik a Naphoz, sebessége nő, ám ahogy távolodik tőle, úgy csökken. Közelebbről megvizsgálva Kepler azt találta, hogy minden egységnyi távolságon, amennyit a Mars a Naptól távolodik (vagy hozzá közeledik), a sebessége adott arányban csökken (vagy nő). Kétszeres távolságban a sebesség egynegyedszeres; háromszoros távolságban kilencedszeres; négyszeres távolság esetén egy tizenhatodnyi; és így tovább. Matematikailag megfogalmazva: a távolság és a sebesség között inverz négyzetes arányosság áll fenn. Azt már az ókoriak is tudták, hogy a bolygók nem azonos idő alatt járják be a maguk pályáját; néha úgy tűnik, felgyorsulnak, máskor úgy, hogy lelassulnak – ez volt az egyik megfigyelés, ami miatt további geometriai eszközhöz folyamodtak annak érdekében, hogy a jelenségeket megmentsék. Kepler maga is megfogalmazta, milyen lehet a Mars pályájának alakja, de ez csak egy volt a számos rendelkezésére álló lehetőség közül. „Kepler – írta Newton – a pályát nem kör alakúnak, hanem oválisnak ismerte – elnyújtott körnek –, és azt gyanította, hogy elliptikus” – ami az ovális egy bizonyos fajtája. Kepler azt is kikötötte – megint csak feltételezés szintjén hogy ha a Mars elliptikus pályán mozog, akkor minden bolygó elliptikus pályán mozog. Mindezen bizonytalanságok ellenére Newton kész volt úgy dönteni, hogy elfogadja Kepler feltételezéseit. Mondjuk, hogy Keplernek igaza van – gondolkodott Newton. Tegyük föl, hogy a bolygópályák alakja valóban elliptikus. És most?

És most: a matek. Az univerzum „a matematika nyelvén íródott” érvelt Galilei 1623-as Il Saggiatore (Az aranymérleg) című könyvében, kikezdve azt a döntően megfigyeléseken és logikán alapuló filozófiai módszert, melyet örökölt. A távcsőnek hála a matematikusok ekkor már képesek voltak a mozgásokat nemcsak közelítőleg, hanem pontosan kimérni. Márpedig ebben az esetben, mondta Galilei, a matematikusok célja már nem a jelenségek megmentése kell hogy legyen – vagyis annak a matematikának a megtalálása, amely a legpontosabban megközelíti a mozgásokat. Céljuk ehelyett annak a matematikai leírásnak a megtalálása kell hogy legyen, amely valóban ráillik a mozgásokra – mert lennie kell ilyennek. Newton egyetértett, akárcsak azok a társai, akik megpróbálták a bolygópályák szabályait a geometria nyelvén leírni. Ellentétben azonban Galileivel és saját társaival, Newton nyelveken szólt – a matematika nyelvén, amelyet maga volt kénytelen feltalálni. Egy égitest pályája nem úgy alakul ki, hogy az ok és az anyag pontszerűen találkoznak, majd egy következő ok és az anyag ismét pontszerűen találkoznak, majd létrejön az újabb találkozás, meg még egy, és így tovább az egymásra hatások egyfajta harmonikus konvergenciájában. Nem okozatok sorozatáról van szó, amelyek okok sorozatából erednek, hanem folyamatos okozatról – egyetlen egyenletesről. Ez a folyamatosság pedig nyilvánvalóan nem fért össze a tisztán geometrikus megközelítéssel. Nem mérhették meg a matematikusok a pálya adott pontján a Nappal bezárt szöget, majd a pálya egy másik pontján ismét, hogy a kettőt csak úgy összehasonlítsák, mintha ezek a szögek egymástól független okok független okozataiként jönnének létre. A matematikusoknak fogalmilag új eszközre volt szükségük, amely lehetővé teszi számukra, hogy az anyag mozgását a maga folyamatosságában mérjék. És Newton rendelkezett ezzel az eszközzel, mert ő hozta létre. A kalkulus Newton számára lehetővé tette egy pályát – vagy bármely görbét – annyi apró részletre felosztani, amennyit az univerzum megengedett: végtelen számú végtelenül kicsi háromszögre. (A kalkulus Philoponosz kritikusai számára is lehetővé

tette volna, hogy vitába szálljanak Arisztotelésszel szembeni kritikáival a végtelen fogalmát illetően.) Miután ezt megtette, azt találta, hogy az elliptikus pálya nem egyszerűen az inverz négyzetes modell eredménye, hanem fel is tételezi azt. Az elliptikus pálya semmilyen más matematikai okból nem következik, csak az inverz négyzetes modellből. A probléma tehát megoldódott. Newton pedig, miután már megoldódott, félre is tette a kérdést. 1684 nyarán Newtont – aki ekkor már a Cambridge professzora volt, filozófus, valamint nagy tekintélyű és elismert matematikus – meglátogatta Edmond Halley, a nemkülönben elismert csillagász és matematikus. Halley felvetett egy kérdést, ami akkoriban sok londoni ismerősét régóta nem hagyta már nyugodni: Melyik geometriai forma írja le a bolygók Nap körüli pályáját? „Az ellipszis” – válaszolta Newton (Nem pontos idézet), mire Halley izgalmában hadarni kezdett: „De…, de Ön most bizonyára tréfál velem! Bizonyára Ön még csak nem…? Ó, magas Isten!” (Szintén.) Mire Newton azt felelte, igen, ő a matematikai részt már megcsinálta, és igen, valahol a bizonyítás is megvan neki a papírjai között, csak most hirtelen nem tudná megmondani, pontosan hová tette. Keresse hát meg, sürgette Halley. Newton kereste, és meg is találta. A kalkulus használata Newton számára felbecsülhetetlen, behozhatatlan előnyt jelentett mindazon társaival szemben, akik szinten a pályák alakjának problémáján dolgoztak. De ugyanekkora előnyt jelentett számára a hatodik érzéke is. Míg Halley és barátai azt kérdezték, hogy milyen pályát ír elő az inverz négyzetes kapcsolat, addig Newton azon tűnődött, mi lenne, ha Keplernek igaza lenne, s így azt kérdezte, milyen kapcsolatot írna elő egy elliptikus pálya. Ám amint a matematikai levezetést Halley kérésére másodjára is végigcsinálta, Newtonnak még egy ösztönös megérzése támadt. Szüksége volt az előző száz év megfigyelési adataira, hogy azokból a lényegeseket kigyűjtse, majd azokat saját céljainak megfelelően megtisztítsa. Ahogy az sokszor lenni szokott, a mélyen ösztönös felismerések, amint megtörténnek, mélyen egyértelműek is lesznek.

Ne foglalkozzunk a mozgás okával – azzal, ami Newtont Cambridge-ben és még utána is évekig kínozta. Ne foglalkozzunk a mozgás mechanikájával – a pálya alakjával, amit elliptikusként határozott meg. Ne foglalkozzunk a mozgás matematikájával se – a kalkulussal, ami megmutatta, hogy a keringés pályája csakis elliptikus lehet. Ezek helyett foglalkozzunk magával a mozgással. Tekintsük úgy ezt a fogalmat, mint egy teljesen külön kategóriát. Fejtsünk le róla mindent, ami félrevisz, és ami természetszerűleg mindenkinek eszébe jut, aki mozgásokat tanulmányoz – hogy mi okozza őket, milyen pályát írnak le, milyen törvényeket követnek. Tegyünk föl ezek helyett – ahogy végül Galilei is tette, és ahogy Newton, Galilei példáját követve, ezúttal szintén megtette – egy sokkal alapvetőbb kérdést: mit jelent egyáltalán az, hogy valami mozgásban van? Galilei a Bolygó-e a Föld? filozófiai vita korában lett intellektuálisan nagykorú. Ő maga megnyitotta A Föld egy bolygó! korszakot, amelynek kezdete az volt, hogy 1609-ben és 1610-ben felfedezte a Hold hegyeit és a Jupiter holdjait. Amint felismerte ennek történelmi jelentőségét, egyik feladata az lett, hogy megkönnyítse az egyik korszakból a másikba történő átmenetet, és nem csupán azzal, hogy elmagyarázza az anyagi mozgásokat, hanem hogy megmagyarázza egy kitüntetett anyagdarab, vagyis saját bolygónk mozgását. Az, hogy nem a Föld, hanem a Nap állhat az univerzum középpontjában, valamint hogy a Föld naponta egyszer körbefordul saját tengelye körül és évente egyszer megkerüli a Napot, nem volt új. Egyszer-egyszer megjelent már az ókoriak írásaiban is, de mindig szembetalálta magát két ellenérvvel. Először is: ha a mozgó Földön függőlegesen feldobsz egy kődarabot a levegőbe, annak vagy mögötted, vagy előtted, vagy melletted kell leesnie, attól függően, hogy a Föld melyik irányba forog. Az egyetlen hely, ahová nem eshet – feltéve, hogy nem mozdultál el –, épp a tenyered. Az a távolság pedig, amilyen messze esett a kezedtől, megfelel a világ forgási sebességének, nemde? Másodszor pedig: a mozgó Földön lévő testek – beleértve saját magadat is – lerepülnének a felszínéről, nemde?

Nem és nem – valahogy így gyaníthatta Galilei. Érvelésének felépítését pedig azzal kezdte, amivel a világtörténelem során látszólag mindenki más is: az egyszerű, függőleges, zuhanó mozgással. Arisztotelész elődeihez hasonlóan feltételezte, hogy egy tárgy esési sebessége a tömegétől függ – minél nehezebb, annál gyorsabb; minél könnyebb, annál lassabb. Galilei viszont elgondolkodott: miért is kellene a két állítás bármelyikének igaznak lennie? Végy egy nehéz tárgyat, mondta Galilei, és vágd félbe. Majd kösd össze a két felet. Vajon nem ugyanolyan sebességgel fognak esni, mint a nehéz tárgy? Miközben mindkettő a teljes tömegnek csak a fele, tehát Arisztotelész érvelése szerint mindkettőnek lassabban kellene esnie. Galilei logikája viszont azt mondta, hogy ennek a lehetőségnek semmi értelme: ideális körülmények között légellenállás nélkül, vagy ami még jobb, vákuumban – a két fél és az egész ugyanolyan sebességgel esnek. Állításának igazolásához Galileinek le kellett küzdenie az emberi látás jelentette korlátokat, vagyis hogy a tárgyak gyorsabban zuhannak, semhogy szemünkkel követni tudnánk őket, de annál legalábbis gyorsabban, semhogy szabad szemmel és a Galilei számára rendelkezésre álló eszközökkel kellően pontos méréseket lehessen végezni. Ezért tehát le kellett lassítania a történéseket, hogy meg tudja figyelni őket. Megoldása abban állt, hogy a szabadon eső tárgy függőleges, egyenes vonalú mozgását kicsit megdöntötte. Simára csiszolt, fából készült lejtőket épített, amelyeken golyókat gurított le. Galilei variálta a golyók tömegét és a lejtő dőlésszögét is. Akármilyen értékeket is választott azonban, az eredmény alapvetően mindig ugyanaz volt: a különböző tömegű golyók mindig ugyanannyi idő alatt értek a lejtő aljára. A kísérlet sikeres volt. Galilei föltett a természetnek egy kérdést, amire a természet megadta a választ. A kísérlet ugyanakkor nem várt eredményeket is hozott Galilei számára: további két felismerést a tárgyak szabadesésével kapcsolatban. A golyó lefelé tartó útja során folyamatosan gyorsult. Bármilyen szögben kezdett is gurulni a golyó, bármekkora volt is a sebessége, utóbbi az út során állandóan növekedett. Nem az történt tehát, hogy

gurult, mondjuk, 2 cm/másodperc sebességgel, és ezt megtartotta. Hanem felgyorsult. Ám nemcsak hogy felgyorsult, de állandó ütemben gyorsult. Bármilyen szögben állt is a lejtő, bármekkora volt is a golyó tömege, sebessége mindig egy matematikai összefüggésnek megfelelően növekedett. Egy másodpercnyi gurulás eredményeként egy egységnyi utat tett meg – egy hüvelyket, esetleg egy lábat vagy egy métert. Két másodperc alatt azonban a golyó ugyanennek a távolságegységnek a négyszeresét tette meg: négy hüvelyket, négy lábat vagy négy métert. A harmadik másodperc végére már a távolság kilencszeresét tette meg, a negyedik végére a tizenhatszorosát, az ötödik végére pedig a huszonötszörösét, és így tovább. Márpedig ha ez az összefüggés állandó a kis dőlésszögek esetében, és továbbra is tartja magát, mikor a dőlésszög már nem annyira kiesi, majd ugyanez tapasztalható a meredek lejtőkön is, akkor érvényesnek kellene lennie azon a lejtőn is, amely a lehető legmeredekebb – vagyis a függőleges esetén. Habár itt a golyó már olyan gyorsan mozog, ami szabad szemmel nem mérhető, Galilei biztos lehetett benne, hogy a sebességnövekedés mértéke ebben az esetben ugyanolyan ütemű – vagyis hogy a távolság az idő négyzetével arányos. Miután a lejtőn történő gördülés eredményeit kivetítette a szabadesésre, Galilei megfordította az érvelését. Vagyis ahelyett, hogy addig növelte volna a dőlésszöget, míg el nem éri a függőlegest, elkezdte csökkenteni, majd tovább csökkentette, mígnem a dőlésszög már olyan kicsi volt, amennyire csak lehetett – vagyis míg el nem érte a vízszintest. Ezen a ponton Galileinek újabb felismerésben volt része, amely ezúttal nem a szabadon eső, hanem a gördülő tárgyakra vonatkozott. Amikor a golyó befejezte útját a lejtőn, elérte az alját, továbbgurult. Sebessége ezúttal azonban már nem növekedett. Miután már nem hatott rá az, ami lefelé vezető útja során gyorsulását okozta, állandó sebességgel gurult – vagyis gurult volna, ha a golyó tökéletes gömb, a felület pedig, amelyen gurult, tökéletesen sima és sík lett volna. De ideális állapot a természetben nem létezik, ahogy az az

ellenállásmentes környezet sem létezik, amelyet Galilei a különböző tömegű, szabadon eső testek köré képzelt. Mégis, az állandó sebességű guruló mozgás mögött rejlő elv ismeretében Galilei már fel tudta ismerni és újra tudta gondolni az egyik ősi, át nem gondolt feltételezést. Az ókoriak azon gondolkodtak, mi tartja mozgásban az anyagot, ha már elkezdett mozogni. Arisztotelész szerint, ha leejtünk egy követ, az amint elveszti a kapcsolatát a kezünkkel, megkezdi a zuhanását az univerzum középpontja felé. És ha semmi más nem történik, csak elengedjük, akkor egyenesen lefelé fog zuhanni. De mi van akkor, ha energiát adunk neki – ha eldobjuk vagy elhajítjuk? Látszólag ebben az esetben is elveszti kapcsolatát – a szó szoros értelmében – mindennel, ami rajta kívül van, de mégsem egyenesen az univerzum középpontja felé fog esni. Mozgása ekkor nem egyenes lesz, hanem – ahogy az ókorban mondták – erőszakolt. Következésképpen a látszat ellenére továbbra is kapcsolatban kell lennie valamivel, ami mozgatja. De mi lehet az? A levegő – vetette fel Arisztotelész. Mi más lehetne az elhajított tárgy közelében? A levegőnek kapcsolatban kell maradnia vele, neki kell fenntartania a tárgyat a levegőben, hiszen ez az egyetlen anyag, amely ekkor kapcsolatban van vele. De hogyan tartja fönn a repülő tárgyat a levegő? Arisztotelész úgy vélekedett, hogy ahogy a tárgy halad előre a levegőben, talán oldalra tolja a közvetlenül előtte lévő levegőt, amely viszont elhalad mellette és bekerül mögé. Ilyen módon a levegő folyamatosan érintkezésben marad a tárggyal, és arra kényszeríti, hogy előrefelé irányuló mozgását folytassa. Philoponosz a rá jellemző módon nem palástolta megvetését. „Ezek a dolgok – írta – teljességgel hihetetlenek és jobbára csak kitalációk.” Az évszázadok során Arisztotelésznek ez a „levegő teszi” érvelése a leginkább vitatottak közé került. Maga Arisztotelész is, ha a sorok között olvasunk, mintha talán egy fintor kíséretében, sóhajtva mondaná: Ha muszáj állást foglalnom… De ha nem a levegő, akkor mi? Semmi, válaszolja Philoponosz: „Nincs szükség semmire, hogy kívülről tolja.” A forrás ehelyett belül van. „Szükséges – írja Philoponosz –, hogy a dobó valami anyagtalan erőt adjon az eldobott dolognak.” Ami kilöki, eldobja – mint a nyilat az

íj, a követ a kéz-, az valamiféle hajtóerőt kell hogy adjon a tárgynak. A dobó és az eldobott tárgy elveszítik ugyan egymással a fizikai kontaktust, de virtuálisan, az erő átadásán keresztül kapcsolatban maradnak. Amikor Galilei elkezdte vizsgálni az anyagi mozgás mibenlétét, Philoponosz elképzelése az erő belülre történő átadásáról gyakran adott ihletet. A sima felületen gördülő golyó látványa azonban egy másik irányba vitte Galileit. Ahogy lelki szemei előtt az ideálisan sima felületen guruló, ideálisan gömbölyű golyók megjelentek, azt látta, hogy ha egyszer már mozognak, akkor folyton mozognak. Pontosan úgy, ahogy Philoponosz kivette az Arisztotelész-féle külső behatást, és belső hatásra cserélte ki, úgy vette ki Galilei is Philoponosz belső hatását, és cserélte ki a… semmivel. Ahelyett, hogy azt kérdezte volna, mi tartja mozgásban az anyagot, Galilei megfordította a dolgot, és azt kérdezte: mi állítja meg? Mit jelent az, hogy valami mozgásban van? Amikor megfigyelünk egy golyót, azt látjuk, hogy gurul. De mit „lát” a golyó? Galilei arra a következtetésre jutott, hogy a súrlódásmentes síkon állandó sebességgel guruló golyó szempontjából nézve nincs különbség mozgás és nem mozgás között. 1632-es Párbeszédek a két legnagyobb világrendszerről című művében – ahol a két világrendszer az arisztotelészit és a kopernikuszit jelenti – Galilei ezeknek a felismeréseknek a felhasználásával mutatta be, hogyan lehetséges, hogy a függőlegesen feldobott kő nem valahol messzebb esik le. Képzeljük el, hogy egy hajón vagyunk, és egy ablaktalan fülkében állunk. Ha a hajó állandó sebességgel halad, akkor a fülkében minden ugyanezzel az állandó sebességgel halad velünk. Mi megfigyelőként, a kabinban állva semmilyen módon nem tudjuk megállapítani, hogy mozgunke, vagy sem. Nem érzünk sem tolást, sem húzást, és a környezetünkben sem érez semmi sem ilyesmit. A hal az akváriumban nem csapódik az üveghez. Az akváriumban lévő víz nem loccsan ki az asztalra. És ha elejtünk egy követ, az egyenesen a padlóra esik.

Most távolítsuk el a kabin falait. Nézzünk körül – mozgunk! Pontosabban vagy mi mozgunk, vagy – ami Galilei szerint épp ugyanannyira helytálló megállapítás – egy helyben állunk, és a part mozog. Mindeközben a hal, köszöni, jól van, nyugodt a víz az akváriumban, a kő pedig továbbra is egyenesen esik a padlóra, mert mi, az akvárium, a hal és a kő egyként – egyetlen egységként mozgunk. Most alkalmazzuk ezt az elvet a Földre. Ha a Föld felszínén állunk, és köveket ejtünk le vagy dobunk fel függőlegesen, azok a lábunkhoz esnek, mert mi magunk, a kő és a Föld azonos sebességgel mozgunk, lehetővé téve, hogy a Földdel egy egységként mozogjunk. A mozgás Galilei által újrafogalmazott elvei az idelenn lévő anyagokra vonatkoztak. Newton pedig, miközben Halley kérdését próbálta megválaszolni, nem látta okát, miért ne lehetnének ugyanezek az elvek alkalmazhatók az odafönn lévő anyagokra is. Az idelenn és az odafönn lévő anyagok nagy (nagyonnagyon nagy) valószínűséggel ugyanazok voltak; akkor pedig lehet, hogy a mozgásukat meghatározó alapelvek is ugyanazok. Ez esetben viszont, merült föl Newtonban, miért ne haladna a mozgó bolygó is egyenes vonalban? És mitől állna meg? Nos, nem áll meg. Hanem kanyarodik. Ívet ír. Elhagyja az egyenes vonalat, és helyette egy ellipszisre áll rá. Newtonnak hamarosan vastagabb füzetre volt szüksége. *** Amikor Newton saját számításait átdolgozta, azzal messze túljutott a Halley által megfogalmazott problémán. Ahogy Galilei a Földön szabadon eső tárgyakra vonatkozó egyetlen kérdés nyomán – mintegy munkája jutalmaként – egy sor felismerés birtokába jutott, úgy pottyant Halley bolygópályákra vonatkozó kérdése kapcsán a jutalom Newton ölébe – ha nem is pontosan arról a híres almafáról, amelyiknek leeső almája a legenda szerint Newtont elindította a gravitáció megfejtésének útján. Newton úgy döntött, hogy a mű két kötetből fog állni, és azt fontolgatta, hogy a De motu corporum (A testek mozgásáról) összefoglaló címet fogják viselni. Ekkor már nem kizárólag csak annak a titokzatos valaminek a meghatározása foglalkoztatta, ami

a mozgásnak nevezett hatást idézi elő, hanem magáról a mozgásról gondolkodott. A De motu írása közben Newton Galilei legfontosabb felismerését, ha akaratlanul is, de formális alapelvvé emelte: A nyugalomban lévő anyag nyugalomban is marad, hacsak meg nem mozdítják. A mozgásban lévő anyag mozgásban is marad, hacsak meg nem állítják. Az univerzum Kopernikusz- és Galilei-féle értelmezése szerint a Föld egy bolygó. Ennélfogva úgy tekinthetünk rá, mint a többi bolygóra, vagyis hogy a Föld is mozgásban lévő anyag. Ezen elv alapján ugyanakkor a Föld nem pusztán anyag, ami mozog, hanem olyan mozgásban lévő anyag, amely mozgásban is marad, amíg egy akadály meg nem állítja. Ami annyit tesz, hogy a Föld is egy elhajított tárgy. Az, hogy a bolygók is elhajított tárgyak lennének, nem volt eredeti gondolat (habár a Földet nem volt szokás beleérteni). Philoponosz úgy érvelt, hogy ha a földi testek erőátadás révén mozognak, és az égi testek nem különböznek a földiektől, akkor az ég is erőátadás révén kell hogy mozogjon. Ez az erőátadás pedig, tette hozzá Philoponosz, a teremtés pillanatában következett be, és ez az, ami a mai napig mozgásban tartja az égitesteket. Philoponosz érvei a tizennegyedik századi francia pap-filozófusra, Buridán Jánosra is hatással voltak. „Mivel a Biblia nem állítja, hogy megfelelő [angyali] értelem mozgatná az égitesteket – írja Buridán Kérdések az arisztotelészi fizika nyolc könyvéhez című munkájában –, ezért kijelenthető, hogy nem látszik szükségesnek ilyesfajta értelem rögzítése. Hiszen a válasz [épp ennyi erővel] az is lehet, hogy mikor az Isten megteremtette a világot, úgy indított útjára minden egyes égitestet, ahogy neki tetszett.” Dobj el egy követ, és azzal a lendítőerővel (impetusszal], ahogy Buridán elnevezte) fog tovább haladni, amit te adtál neki. Dobj el egy bolygót, és azzal a lendítőerővel fog továbbhaladni, amit Isten adott neki. Newtonnak azonban erre a lendítőerőre már nem volt szüksége. Munkájába viszont bele kellett foglalnia a mozgó anyagot, amely mozgásban marad, hacsak meg nem állítják. Azoknak a filozófusoknak, akik a kozmosz heliocentrikus modelljére

szkeptikusan tekintettek, mindvégig igazuk volt, bár nem azért, amiért ők gondolták. A tárgyaknak valóban el kellene hagyniuk a forgásban levő Föld felszínét. Az ember is egy elhajított test, tehát neki is el kellene repülnie. És el is repülnénk, ha csak az egyenes vonalú, előremutató mozgás hatna ránk – amit Galilei leírt, és amit Newton formális alapelvvé emelt. De nem repülünk el. Következésképpen lennie kell ott egy másik mozgásnak is, és Newton rá is jött, hogy melyik az: a lefelé irányuló mozgás, amelyet Galilei a lejtős síkokkal és a szabadon cső golyókkal mért meg. Tegyük csak össze ezt a két mozgást – az előre mutatót, avagy tehetetlenségit és a lefelé irányulót, avagy centripetálist (Newton szóalkotása, amely „centrum felé eső”-t jelent) – és már meg is van az egyetlen egység egyetlen mozgása. Ez a helyzet pedig tartósan fennáll – a forgásban lévő bolygó felszínén lévő testek a felszínen maradnak – mindaddig, amíg a lefelé irányuló mozgás erősebb, mint az előre mutató. Ha az előre mutató mozgás kellően megerősödne – ha a Föld forgása elég gyors lenne –, nos, akkor valóban le is repülnénk. Newton azonban nem csak a Föld mozgását vizsgálta. Galileivel ellentétben ő nem csak azt akarta megmagyarázni, hogyan lehet a Föld egy bolygó. A bolygók mozgásait akarta megmagyarázni, márpedig ebben a viszonylatban a Föld csak egy a sok közül. Ezért tehát azon gondolkodott, hogy vajon tekintheti-e a Hold és a Föld kettősét az egyként mozgó egység megfelelőjének. A Holdnak önmagában (mint a golyónak a Föld felszínén) egyenes vonalban kellene haladnia, de nem ezt teszi. Ezek szerint tehát (ahogy a golyó a Földön) egy másik mozgás is kell hogy hasson rá – a lefelé irányuló. Vajon a két mozgásnak ugyanaz a kombinációja magyarázná a Hold pályáját? Vajon a Hold egyenes vonalú mozgása azért görbül meg – vagyis azért lesz körkörös a pályája mert a Föld felé zuhan? Galilei feltételezte, hogy az általa kísérleti úton kimért, lefelé mutató gyorsulás időben és térben állandó. Newton azonban rájött, hogy ugyanattól az inverz négyzetes összefüggéstől függ, amelyet Kepler a távolság és a sebesség vonatkozásában fedezett föl. Newton vette a Galilei által mért földfelszíni gyorsulást, a Holdtól vett

távolságot és az inverz négyzetes törvényt, és tényezőként figyelembe vette a Hold sebességét. A matek stimmelt. Newton ezt követően kiterjesztette az elv érvényességi körét. Ha érvényes a Holdnak a Földhöz való viszonyára, akkor érvényesnek kell lennie a Jupiter és a Szaturnusz holdjainak a „gazdabolygóikhoz” való viszonyára is. És ha ott is érvényes, akkor érvényesnek kell lennie a bolygók Naphoz való viszonyára is. Newton kész volt megtenni a bejelentését, és meg is tette a De motu örök érvényű kötetében: „Ennélfogva a nagy bolygók ellipszis pályán keringenek, melynek gyújtópontja a Nap középpontjában van.” Ám ekkor jött a felismerés, amely akár bénítólag is hathatott volna: Newton végig pontszerű tömegként kezelte a bolygókat és a Napot. Pedig nem pontszerűek, hanem anyaggal teli, kiterjedt testek, és éppen azzal az anyaggal vannak tele, amely más, anyaggal teli testekre lefelé irányuló hatást gyakorol. A Hold a Föld felé zuhan. A Föld pedig a Hold felé. Miközben a Nap felé is zuhan. Ami pedig a Föld felé… és a Jupiter is a Föld felé zuhan, meg a Nap felé, meg a Hold felé, és ezek mind zuhannak a Jupiter felé… és így tovább, az összes égitest halad a maga egyenes vonalú útján, miközben folytonosan zuhannak egymás felé. Newtonnak hamarosan még vastagabb füzetre volt szüksége. *** Félretette a De rnotut, és egy új köteten kezdett el dolgozni. Ebbe lényegében mindent belevett, amit a De motuhoz írt, de bonyolultságát tovább fokozta azzal, hogy mit tesz az anyag esése az anyag felé a tökéletesen szabályos pályákkal: szabálytalanná teszi őket (jóllehet tökéletesen kiszámítható módon). A számtalan húzó- és tolóhatás minden testre kihat, de a rendszer mint egész stabil marad. „A bolygók nem pontosan elliptikus pályán keringenek, és nem is futják be kétszer ugyanazt a pályát – írta Newton. – Valahányszor egy bolygó leírja pályáját, új úton halad, és ugyanez történik a Hold mozgása során is; minden pálya az összes bolygó mozgásának egyesített hatásától függ, nem beszélve ezek egymásra gyakorolt hatásáról.”

Newton azt is felismerte, hogy mindezek a logikai előrelépések még nem teljes körűek. Abból indult ki, amit Galilei az idelent guruló golyókról mondott, és ezt terjesztette ki az odafönt guruló golyókra. De ha a mozgásra idelent érvényes elvek érvényesek maradtak odafönt is, akkor az odafönt érvényeseknek szintén helytállóknak kell lenniük idelent. Vagyis: az idelent lévő anyagok is mind kölcsönhatásban vannak a többi idelent lévő anyaggal. És miután az odafönt és az idelent közötti megkülönböztetés ha nem is önkényes, de legalábbis mesterséges, az idelent lévő anyag is kölcsönhatásban kell hogy legyen az odafönt lévővel. Az, univerzumban a távolságtól függetlenül minden állandóan minden más felé esik. Vagy ha úgy tetszik, minden más felé emelkedik – ami pszichológiai szempontból talán előnyösebb megfogalmazás, ám fizikai jelentősége nincsen. Newtonnak ezeket a teljesen abszurd, ugyanakkor logikus felvetéseit természetesen igazolnia is kellett. Annak rendje és módja szerint ki is dolgozott két ilyen tesztet, egyet idelentre és egy másikat odaföntre. Matematikáját idelent az árapályra alkalmazta. Rájött, hogy céljai szempontjából a Föld többé-kevésbé vízgömbnek tekinthető. Mint egy forgó bolygón mindennek, a víznek is kétféle mozgása van – egyenesen haladó és zuhanó. Mint egy bolygón mindenre, az árapályra is hat minden más, ami az univerzumban létezik, és bár ez a hatás a Földön lévő legtöbb testre nézve elhanyagolható, nem elhanyagolható egy olyan hatalmas és könnyen alakítható anyag esetében, mint az óceánok vize. Newton együttesen elemezte a terjedelmes történelmi árapály-adatgyűjteményeket a pontosan az adott pillanatban érvényes Hold- és Nappozíciókkal, majd alkalmazta rájuk a képleteket. A matek stimmelt. Mint kiderült, a Hold valamivel több, mint kétszer akkora hatással van az árapályra, mint a Nap, pontosan úgy, ahogy Newton előre megjósolta. Newton odafönt az üstökösöket vette nagyító alá. Tycho és Kepler minden kétséget kizáróan bizonyították, hogy az üstökösök valahonnan a Hold mögötti térrészből bukkannak ki. Halley azonban észrevett egy mintázatot, amely arra utalt, hogy az üstökösök vissza

is térhetnek. Ha ez így van, vajon szintén a Nap körül keringenek, és ha igen, akkor szintén elliptikus pályát követnek? Newton, akárcsak az árapály vizsgálatakor, összegyűjtötte az üstökösök nemkülönben terjedelmes megfigyelési adatait, végigkövette a pályájukat, és elvégezte a számításokat. A matek ismét stimmelt. Halley maga finanszírozta a Philosophize Naturalis Principia Mathematica (A természetfilozófia matematikai alapelvei) című munka kiadását, ami 1687. július 5-én jelent meg. Anonim recenziót is írt róla a Philosophical Transactions című kiadványban, amely az éppen születőben lévő új filozófiai kutatások messze legbefolyásosabb orgánuma volt. A recenzió határtalan lelkesedéssel írt Newton munkájáról: Ez a senkihez sem fogható szerző, akit már hosszú idő óta próbáltak rábírni, hogy nyilvánosan is jelenjen meg, ezen Traktátusában adja legfigyelemreméltóbb példáját annak, hogy mire is képes az emberi Elme; egyszeriben bemutatja a természetfilozófia alapelveit, levonja belőlük az eddigi következtetéseket, amelyek úgy tűnik, teljesen alá is támasztják érvelését, és nem hagy sok tennivalót azok számára, akik majd követni fogják őt. A régi és az új geometria kiváló ismerete, megtámogatva utóbbiak önálló továbbfejlesztésével (értem ez alatt a végtelen sorozatokra vonatkozó módszerét) lehetővé tették számára, hogy megbirkózzon mindazon problémákkal, amelyek a bennük rejlő nehézségek miatt még mindig megoldatlanok lennének, ha olyasvalaki fogott volna hozzájuk, aki nálánál kevésbé rátermett. Newton azóta, hogy először kezdett „bizonyos filozófiai kérdésekkel” foglalkozni, nem jutott közelebb annak a valaminek az azonosításához, ami az univerzumon átvezető, egyenes vonalú tehetetlenségi mozgás ellenében hat – vagyis ami odafönt előre megszabja a pályákat, idelent pedig megakadályozza, hogy az emberek lerepüljenek a bolygóról. Az a szó, amelyet a lefelé irányuló hatás leírására alkotott – centripetális – az eredő mozgásnak csak a zuhanásirányú összetevőjére vonatkozott. Newtonnak szüksége volt egy olyan szóra is, amely a tehetetlenségi és a centripetális hatás kombinációjára utal – arra az eredő hatásra, amelyet elliptikus

pályaként és zuhanó sárdarabként érzékelünk. Választása a gravitációra esett. A szó nem az ő leleménye volt. Különböző változatai már évezredek óta léteztek. A gravitáció továbbra is a súly szinonimája volt, akárcsak az ókoriak idejében. A gravitáció azt is jelentette, ami az előző századok során tapadt hozzá: ahogy a természet egyre több kutatója eredt a világ működésének nyomába, a szó jelentése többé-kevésbé a „szabadesés”, illetve „egy tárgy zuhanásának gyorsasága” jelentéssel is kibővült, ahogy az „A tárgy gravitációja sebes volt” mondatból is látható. Newton gravitációja azonban új volt. Nem elsősorban egy tárgy viselkedésének leírását szolgálta, hanem inkább egy valami volt, ami önmagában is figyelmet érdemel. Newton tudta, olyasvalaminek kér hitelt az olvasóitól, amit ők nem láthatnak, nem ízlelhetnek, nem érinthetnek meg, nem érezhetnek és nem is hallhatnak. És nemcsak azt kéri, hogy higgyenek benne, de egyenesen higgyék el azt is, hogy ez a valami az, ami az univerzumot működteti. És nemcsak hogy higgyék el, hogy ez az a valami, ami az univerzumot működteti, de úgy higgyék el, hogy ez a valami működteti az univerzumot, hogy közben azt sem tudják, hogyan is működik. Ennél még istenben is könnyebb hinni. Még abban az Istenben is könnyebb hinni, akinek számít, hogy az ember süt-e pitét az Úr Napján. Az az Isten legalább hit kérdése volt. Ahhoz azonban, hogy valaki a gravitációban higgyen – és ezt Newton is tudta –, többre volt szükség, mint hogy higgyen az ésszel fel nem foghatóban. Arra volt szükség, hogy a fikcióban higgyen.

4. A GRAVITÁCIÓ MINT FIKCIÓ A kritikák a kor legnagyobb elméitől érkeztek, mégpedig azonnal. A Principia, ebben mindenki egyetértett, a civilizáció történetének egyik legnagyobb hatású szellemi teljesítménye volt, egy többkötetes mestermű, amelyről Halley méltán beszélt a határtalan lelkesedés hangján, egy elképesztő kalandozás matematikai magasságokba és filozófiai mélységekbe. De közmegegyezés volt abban is, hogy valami még hiányzik belőle. „Nem értek teljesen egyet az egyik elvvel, amelyet ebben a számításában és máshol is alkalmaz – írta Christiaan Huygens, a kontinens legbefolyásosabb természettudósa 1690-es Értekezés a gravitáció okáról című munkájában nevezetesen azzal, hogy minden elképzelhető parányi rész, ha már kettő vagy több testről van szó, vonzzák egymást, vagy hogy hajlamosak kölcsönösen közeledni egymáshoz. Ezt nem tudom elfogadni, mert azt gondolom, tisztán látszik, hogy egy ilyen vonzás oka nem magyarázható sem a mechanika elveivel, sem a mozgás törvényeivel.” Gottfried Wilhelm Leibniz német filozófus – Huygens volt tanítványa, matematikus, aki maga is kidolgozta a kalkulust – ellenvetése hasonló volt, majd az évek során továbbiakkal is előállt. „Tény, hogy a modern filozófusok egy ideje már tagadják, hogy egy tárgy közvetlen természeti hatást tudna gyakorolni egy tőle távol lévő másikra, és be kell valljam, én is osztom ebbéli véleményüket” – írta 1710-ben. Newton viszont nem osztotta. Mindazonáltal nem volt ellenkező véleményen sem. Egyetértett a kritikusaival abban, hogy ami eltéríti az anyagot az egyenes vonalú tehetetlenségi mozgástól, az nem lehet valami fizikai érintkezés nélküli, titokzatos kölcsönhatás egy másik anyaggal. „Az, hogy a gravitáció az anyagnak olyan veleszületett, benne rejlő, alapvető tulajdonsága lenne, hogy általa egy test vákuumon keresztül bármi más, a hatást és az erőt egyiktől a másikhoz továbbító közvetítő nélkül hatást tud gyakorolni a másikra – írta Newton egy fiatal lelkésznek, Richard Bentleynek 1692–93 telén kelt levelei egyikében –, nos, ez számomra akkora abszurdum, hogy azt hiszem, nincs olyan, a filozófiai

gondolkodásban, a filozófia kérdéseiben jártas ember, aki ezt valaha elhinné.” Mégis, kritikusai épp azzal vádolták, hogy ő elhiszi. És volt is rá okuk. Az ókoriak mondhatták, hogy bármi is az, ami odafönt van, azért marad ott, mert más anyagból van, mint ami idelent van, és következésképpen más szabályoknak engedelmeskedik. Newton viszont azzal, hogy először is elfogadta a feltételezést, hogy a kettő ugyanabból az anyagból áll, majd pedig hogy ugyanazt az okot jelölte meg mozgásuk magyarázataként, lemondott arról a kényelemről, hogy ne kelljen okot megjelölnie. Kritikusai tehát úgy gondolkodtak, hogy ha mindez így van, akkor Newtonnak kell az okot meghatároznia, és legjobb esetben is úgy látták, hogy az ok a vonzás – bármit jelentsen is ez. Newton viszont nem határozott meg semmit, hacsak nem egy régi szó jelentésének új árnyalatát. Ennek ellenére kritikusai nem értették a lényeget. Newton még nem határozta meg azt a mechanizmust, amely miatt a föld leesik a Földre – vagyis az okot, amit csak ő nevezeti gravitációnak, a mögött az okozat mögött, amit ő és mindenki más is gravitációnak nevezett. „Meg sem próbálok úgy tenni, mintha tudnám, hogy mi okozza a gravitációt” – írta Bentleynek ugyanannak a levélnek a végén. Azt viszont tudta, és ezt kritikusai sem a Principia kiadásakor, sem évtizedekkel később sem ismerték el, hogy nemcsak hogy nem határozza meg a gravitáció okát, de nincs is rá szüksége. *** Newton a Principia első kiadásának idején negyvennégy éves volt; amikor a második kiadás 1713-ban megjelent, már hetvenegy. Dolgos idők voltak ezek. Az eredeti kiadás óta eltelt évek során számos vallási értekezést írt; elnökölte a Royal Societyt, azt az intézményt, amely Nagy-Britannia legnagyobb elméit tömörítette; az állami pénzverde főfelügyelője, majd igazgatója volt; 1705-ben pedig kiadta az Optika című művét, amelyben a fény természetét, tulajdonságait és viselkedését vizsgálta. Ám mindeközben nem szűnt meg aprólékoskodónak és tüskés természetűnek lenni, így rendre lepergett róla jóakaróinak könyörgése, hogy siess, ember! – a második kiadás szerkesztője pedig már nem állta meg, hogy ebbéli

panaszát, jóllehet, bók formájában, nyilvánosan is ne hangoztassa. Az előszó vége felé Roger Cotes, a Trinity College csillagászat- és kísérletifizika-professzora a kiadót – vagyis ugyanazt a Richard Bentley-t, aki húsz évvel korábban Newtonnal levelezett – a türelméért méltatta. Bentley, ahogy Cotes írta, „kitartóan próbálta meggyőzni Newtont (akinek szerénysége éppúgy kiemelkedő, mint rendkívüli tudása), és végül már szinte feddő hangon győzködte, hogy engedje meg neki, hogy ezt az új kiadást megjelentesse, az ő pártfogásában, és az ő költségén”. Newton viszont minden bosszantó allűrje mellett továbbra is képes volt már-már mániákus hevülettel belevetni magát egy-egy feladatba, amennyiben az megragadta a figyelmét. Az Optikához végzett vizsgálatai során egy ízben olyan sokáig nézett a Napba egy tükrön keresztül, ameddig csak tudott (majd három napra egy sötét szobába zárkózott, várva, hogy a foltok eltűnjenek a látómezejéből). A királyi pénzverde igazgatójaként álruhát öltött, és így járta a kocsmákat, hogy személyesen fürkéssze ki a pénzhamisítókat. Nos, ugyanilyen céltudatossággal dolgozott azon a szkolionon – tudományos kifejezés egy szöveg átdolgozására, kiegészítésére –, amelyből később a Principia második kiadása lett. A gondolat, hogy két tárgy egymástól térben távol kölcsönhatásban lehet anélkül, hogy köztük bármiféle kézzelfogható kapcsolat lenne, nem volt kevésbé abszurd számára, mint egy negyedszázaddal korábban; márpedig sehogyan sem jutott közelebb ahhoz, hogy mesterművét ezen központi ellentmondásától megszabadítsa. Mindeközben viszont ahhoz sem került közelebb, hogy mindezt egész vállalkozására nézve aggasztónak vagy pláne végzetesnek gondolja és azt akarta, hogy az olvasói is megértsék, miért. „Mármost szólni kell e filozófia módszeréről is” – írta Cotes a kiadói előszavában, bevezetve az olvasót a newtoni érvelés rejtelmeibe. Cotes történelmi összefüggésekkel kezdte, amikor az anyagi mozgások tanulmányozását „három fő osztály”-ba sorolta. Az első osztályba tartozott az a felfogás, amely az ókoriakra és későbbi követőikre volt jellemző. Ők a tárgyak „természetéről” illetve „természetes” mozgásáról beszéltek, „a dolgok egyes fajtáit sajátos okkult tulajdonságokkal ruházták föl” – titokzatos okokkal, amelyeket

nagyjából így lehet tömören összefoglalni: Ez az anyag azért mozog úgy, ahogy mozog, mert ez az anyag úgy mozog. A jelen kor irányelvei szerint, írta Cotes, ők nem is lennének filozófusok, csupán „megalkotói annak, amit talán filozófiai zsargonnak nevezhetünk”. A második kategória az volt, amit Newton generációja örökölt, és amivel Newton maga szakított. Ennek a filozófiának a gyakorlói, így Cotes, „éltek a szabadsággal, hogy elképzeljék” az „ismeretlen alakú és méretű” részecskék létezését, amelyek „bizonytalan helyzetét és mozgását a testek pórusait egészen szabadon átjáró titkos folyadékok” határozzák meg. Ezek a részecskék idézték volna elő például a gravitációt; ezek azok, amelyekről a fiatal Newton leitételezte, hogy létezniük kell (gondoljunk a „nyúlós”-ra). Ám ezek végső soron annak az eredményei, hogy a filozófusok „fokozatosan álomba ringatták magukat”. Még ha ezek a filozófusok akkor „a lehető legszigorúbban a mechanika törvényei szerint jártak is el” – még ha tartották is magukat akkor az anyagi mozgást kifejező matematikai egyenletekhez –, „pusztán csak ábrándos történetet kerekítettek, amely meglehet, elegáns volt, és elbűvölő, azért mégis csak ábrándos történet maradt”. A harmadik volt az éppen aktuális osztály – az, amelynek Newton lett. a legjelesebb képviselője, és az a módszer, amelynek a gravitáció lett a legfőbb próbaköve. Gyakorlói Új Filozófiának nevezték, saját magukat pedig Új Filozófusoknak, pontosan azért, mert még ha folytatták is az ókori filozófiai hagyományokat, módszereik ambiciózusabbak és megbízhatóbbak voltak, mint bármelyik elődé. Nem is annyira régen, a tizenkettedik, a tizennegyedik vagy a tizenhatodik században a tudósok még úgy tekintettek magukra, mint akik egy monolitikus tudásállomány részeit teszik magukévá. Nem tesznek hozzá, mert nincs mit hozzátenni. Teljes volt, hozzáférhető, és Arisztotelész munkái által vált közismertté. A tudósok úgy tekintettek Arisztotelész írásaira, mint egy szekuláris bibliára: Isten szava mindent elmondott, amit a spirituális világról tudni kellett, Arisztotelész szava pedig ugyanezt tette a természeti világgal. Ám kiderült, hogy ez a tudásállomány nem annyira monolitikus, mint inkább liturgikus. Arisztotelész ugyan félreértelmezte a szublunáris

világ mozgásait is, de ragaszkodása a mennyei szférák létezéséhez, a mindent uraló egységes körkörös mozgásokhoz és a Föld központi szerepéhez mutatta meg igazán (amúgy persze érthető) tudatlanságát. Tehát ha nem Arisztotelész az ókorban, akkor ki és mikor? A természetről való tudás minden bizonnyal már azelőtt súlyos veszteségeket szenvedett el, hogy Arisztotelész megörökölte volna. Bizonyára valahol a távoli és talán visszahozhatatlan múltban az emberiség már megoldotta a természet rejtélyeit. Ez a korszak is egyfajta édenszerű szellemi tökéletesség állapotában volt. És noha a tudásállomány ebben az esetben valóban monolitikus lenne, nem a jelenlegi állományt jelentené. Még csak nem is egy platonikus tudásállomány lenne – tények halmaza odakint, valamiféle ideális formában, ami megközelíthető ugyan, de végül mégiscsak elérhetetlen. Nem, ez esetben ez egy elveszett tudásállomány lenne. Mert hát mi is lett volna az alternatíva? Hogyan értelmezhették volna másképp történelmi helyzetüket? Hogy egy olyan pillanatban éltek, amikor a világ nem a természet titkainak újrafelfedezésére, hanem felfedezésére várt? Hogy a most a különleges? Hogy a történelem őket ajándékozta meg a lehetőséggel, hogy lássák, amit ez idáig még senki nem látott, és gondolják, amit ez idáig még senki nem gondolt? Egy ilyen kijelentés végtelen önhittségről, mi több, a kevélység bűnéről árulkodott volna, ha másért nem, hát azért, mert hát… miért pont mi? A világról és az univerzumról rendelkezésre álló tudás kétségtelenül olyan módon gyarapodott, ahogy azt az ókoriak aligha képzelhették volna: láthatóvá vált, ami addig láthatatlan volt. Új világok odafönn – és távcsővel meg is lehet nézni őket. Új világok idelenn – és nemcsak kontinensek és emberek az óceán túlsó oldalán, hanem azok a sokaságok, amelyek nyálunkban vagy a talajban élnek, és amelyeket mikroszkóppal meg is lehet nézni. Az emberi test anatómiájának ismerete, amely nem holmi elvont spekulációk eredménye, hanem úgyszólván vérben és mocsokban született. Ezt a gyakorlati módszert elsőként William Gilbert angol orvosfilozófus fejtette ki. „Titkos dolgok felfedezése és rejtett okok

vizsgálata tekintetében csalhatatlan kísérletekből és demonstrált érvekből szilárdabb következtetésekre juthatunk, mint valószínű sejtésekből és filozofáló spekulánsok nézeteiből” – írta 1600-ban De Magnete (A mágnesességről) című munkájában. Csalhatatlan kísérletek; demonstrált érvek: bizonyíték, logika. Az ókoriak is bizonyítékokra és logikára támaszkodtak, de bizonyítékaikról, mint például az égitestek körkörös mozgásáról, kiderült, hogy megbízhatatlanok, logikájuk pedig lényegében arra vezetett, amire a téves feltételezésekből kiindulva számítani lehet. Az Új Filozófusok viszont bármilyen megközelítésnek csekély hitelt adtak mindaddig, amíg meg nem győződtek arról, hogy nem a téves információk és a gyenge lábakon álló logika végzetes találkozása felé tartanak. Úgy véltek, az egyetlen módja, hogy biztosan elkerüljék a múlt hibáit, az, hogy a természet tanulmányozását elölről, az alapelveknél kezdik. „Csak egy útja van, hogy ép és egészséges viszonyainkat visszanyerjük – írta Francis Bacon angol filozófus 1620-as Novum Organum Scientiarum (A tudomány új eszköze) című művében nevezetesen, hogy a megértés teljes munkáját a legelejéről kezdjük újra.” (A régi Organon az az összefoglaló cím, amelyet Arisztotelész legelső tanítványai adtak mesterük logikai témájú írásainak. Magyarul Új Atlantisz címmel jelent meg.) A szillogizmust mint a természet vizsgálatának alapját, el kell vetni; ez ugyanis érvénytelen feltételezéseken alapulhat. Ehelyett „a szellemnek már a kezdet kezdetén se hagyjuk, hogy saját útját járja, hanem irányítsuk minden lépését; és a dolgok elvégeztetnek, mint valami gépezetben”. A csatorna túloldalán Descartes hasonló szemléletet képviselt 1637es Értekezés a módszerről című munkájában. Az ő eljárása az volt, hogy lehántott minden lehetséges megfigyelést és értelmezést, mindazt, amire az emberi elfogultság hatással lehet, és ezt addig folytatta, mígnem már csak az maradt, ami kétségbevonhatatlanul, tárgyilagosan igaz volt. Ez az igazság volt az ember saját létezése, amit bizonyítani is tudott, mivel érzékelte saját létezését: Cogito, ergo sum. (Bizonyítani legalábbis saját maga számára. Az enyészet: „Egy kínai a Tang-dinasztiából aki e definícióból adódóan filozófus – azt álmodta, hogy pillangó volt, és attól a pillanattól kezdve sosem volt

igazán biztos benne, hogy nem egy pillangó-e, aki azt álmodja, hogy kínai filozófus. Irigylem érte; ezért a kétszeres biztonságáért.” Tom Stoppard: Rosencrantz és Guildenstern halott.) Első ránézésre ezek az értekezések elég pontosak voltak; ha komolyan vesszük az univerzum tanulmányozását kicsiben és nagyban, akkor mindaddig kétségbe kell vonnunk, amit közismerten megbízhatatlan érzékeink sugallnak, amíg biztosan nem tudjuk, hogy hihetünk a bizonyítéknak, és addig kell elvetnünk egyik logikai lehetőséget a másik után, amíg már csak egyetlenegy magyarázat marad. Ebben az értelemben Bacon és Descartes előírást fogalmaztak meg: Ezt kell tenned, ha Új Filozófus akarsz lenni. Munkáik ugyanakkor leíró jellegűek is voltak. Megpróbálták kodifikálni azt a gondolati forradalmat, amely ekkor már folyamatban volt: Ezt teszik ők, az Új Filozófusok. És ezért kell megbízni az eredményeikben, legyenek bármennyire is ellentétesek a készen kapott bölcsességgel. Kepler az Astronomia nova olvasóját fáradságos munkával, több mint hatszáz oldalon keresztül vezette végig megfigyelésein és számításain. Még tévútjaira is kitért, mintha a végül elvetett következtetések beismerésével erősebbé akarná tenni azokat, amelyeket aztán magáévá tett. Valószínűleg így is volt. Kepler beavatta az olvasóit egy apró titokba: Olykor tévedek. És ezzel beavatta őket egy sokkal nagyobb felismerésbe: Innen tudom, amikor nem tévedek. Az egyik eklatáns esetben Kepler nem azt mutatta be, hogyan fogad el egy rossz következtetést, hanem hogyan vet el egy helytálló megoldást. „Mekkora szamár vagyok” – írta arról a pillanatról, amikor mintegy kétévnyi számítás végén rájött, hogy ugyanahhoz a képlethez már évekkel korábban eljutott, de akkor elvetette, mert az következett volna belőle, hogy a bolygók pályái elliptikusak, nem pedig kör alakúak. Galilei a Siderius Nunciusban ugyancsak az első személyű narrációt választotta. Keplerhez hasonlóan ő is módszeresen végigvezette az olvasóit a felfedezésein. Először leírta új eszközét, és hogy hogyan működik; ezután bemutatta az éjszakáról éjszakára, majd óráról órára végzett megfigyeléseinek rajzait. Bárki, aki

végigkövette, meg tudta ismételni a folyamatot, és – ha tudott magának saját távcsövet venni vagy építeni – saját szemével tudott meggyőződni a bizonyítékokról. Kepler, Galilei és más Új Filozófusok azt tették, ami természetesen adja magát, legalábbis az emberi agy számára: elmondtak egy történetet úgy, hogy olvasóik megértsék – vagyis hogy a narratívat ugyanúgy értsék az olvasók, ahogy a szerzők is értették. És ekkor jött Newton. Saját szemszögéből nézve már a Principia első kiadásában is ezt a mintát követte. Az Első és a Második Könyvben, mindkettő A testek mozgásáról címet viselte, Newton bemutatta a megfigyeléseit (Látják, amit én látok?), amelyekből a Harmadik Könyvben, A világ mozgásában levezette az általános gravitációs törvényt (Követik az okfejtésemet?). Mint tekintélyes Új Filozófus, egyszersmind mint emberi lény, aki igyekszik a gondolatait másokhoz eljuttatni, azt tette, amit tennie kellett, ha meg akarta győzni az olvasóit, hogy adjanak hitelt az eredményeinek. Ám így sem volt eléggé meggyőző. A Principia második kiadása Cotesnak és Newtonnak egyaránt megadta a lehetőséget, hogy újra megpróbáljanak elegendő bizonyítékot és logikai levezetést előadni ahhoz, hogy meggyőzzék az olvasót a gravitáció valóságáról, valamint, ami épp olyan fontos, arról, hogy az Új Filozófia működik. Ennek érdekében magának az Új Filozófiának a narratív példáját követték: Cotes elmondja az olvasónak, mit fog csinálni Newton; ezt követően Newton megcsinálja; végül Newton elmondja az olvasónak, hogy mit csinált. Cotes kiadói előszavában bevezette az olvasókat az anyagi mozgás tanulmányozásának harmadik fejlődési szakaszába, ahol is fölénybe kerülnek azok a tudósok, „akiknek természettudománya kísérleteken alapul”. Ezek az Új Filozófusok, írta, „kettős módszert követnek”. Az első „analitikus”: „Bizonyos kiválasztott jelenségekből analízis útján levezetik a természeti erőket és ezen erők egyszerűbb törvényeit.” (Látják, amit én látok? Követik az okfejtésemet?) A kétszeres módszer második része pedig, ígérte Cotes, „szintetikus” – vagyis a törvények általánosítása más jelenségekre.

E ponton, hogy Cotes elmondta az olvasóknak, mit fog csinálni Newton, Newton megcsinálta. A Harmadik Könyv új verziójának elején Newton bevezeti „a természetfilozófia tanulmányozásának szabályait”. Ez a négy szabály valójában az első kiadás kilenc „hipotézisének” kivonata és részleges újrafogalmazása – ám ez a ködös fogalom össze is zavarta akkori olvasóit, és joggal vetődött fel a kritikus kérdés, hogy akkor vajon Newton kitart-e az Új Filozófia mellett. Most viszont Newton megpróbálja formába önteni az érvelését, és felkéri olvasóit, hogy kövessék. Az első szabály ezt állítja: „A természet egyszerű.” Ha vissza tudunk vezetni egy okozatot az okához, ott meg is állhatunk. A természet, mondja Newton, „nem kényeztet a fölösleges okok luxusával”. A második szabály az első kiterjesztése. Eszerint ha vissza tudunk vezetni egy okozatot egy okra, akkor a hasonló okozatokat mind ugyanarra az okra tudjuk visszavezetni. Newton néhány példát is hoz: „Az ember és az állatok légzésének” oka, a „kövek szabadesése Európában és Amerikában”, a „konyhai tűzhely és a Nap fénye”. A harmadik szabály pedig a másodikra épül. Ha olyan elvet ismerünk föl, amely meghatározott körülmények között érvényes, akkor általánosabban is alkalmazható lehet más, kellően hasonló körülményekre. Newtonnak gondja volt rá, hogy a szabályt kísérleti keretek közé helyezze. Nem azt mondta, hogy a feltételezéseket, hanem csak az ellenőrizhető jelenségeket kell általánosítani. Például „az egész kiterjedése, keménysége, áthatolhatatlansága, mobilitása, tehetetlenségi ereje az egyes részek kiterjedéséből, keménységéből, áthatolhatatlanságából, mobilitásából, tehetetlenségi erejéből ered” – ahol a „részek” a „test osztatlan részei”-t jelentik – „és így arra a következtetésre jutunk, hogy minden test legapróbb részei is mind kiterjedéssel bírnak, kemények, áthatolhatatlanok, mozgathatók, és tehetetlenségi erővel rendelkeznek”. Ha eltöröljük az itt és az ott közti megkülönböztetést – például az Európa és Amerika köztit –, akkor nem kellene-e vajon ugyanígy eltörölnünk az idelenn és az odafönt, az Európa és az ég közöttit is? Ha a kövek szabadesésének oka ugyanaz Európában,

mint Amerikában, akkor a kövek szabadesésének oka ugyanaz a Földön és bárhol másutt az univerzumban is – abban az univerzumban, amelyről immár minden okunk megvan azt gyanítani, hogy kövekkel van tele: Ha kísérletek és esillagászati megfigyelések révén általánosnak tűnik, hogy a Föld körül minden test a Föld felé gravitál, mégpedig a külön-külön bennük foglalt anyag mennyiségének arányában; ha úgy tűnik, hogy a Hold is hasonlóképpen, a benne foglalt anyag mennyiségének megfelelően gravitál a Föld felé; ha úgy tűnik, hogy másfelől a tengereink a Hold felé gravitálnak; és a bolygók mindegyike a többi bolygó felé; és az üstökösök is hasonlóképpen, a Nap felé; akkor e szabály következtében általánosan is el kell fogadnunk, hogy minden és bármely test a kölcsönös gravitáció elvének megfelelően viselkedik. Ezután jött az utolsó rész, amit Cotes ígért, amelyben Newton elmondja az olvasóinak, hogy mit csinált. Avagy, ami még fontosabb, elmondja, hogy mit nem csinált, és hogy miért nem csinálta. A józan ész – a filozófiai módszer úgy általában, és különösen, ahogy Descartes megfogalmazta – alapján a következő kérdést kell megválaszolni: Hogyan közelítsünk egy olyan jelenséghez, hogyan magyarázzuk meg, amelynek nincs semmi értelme, vagyis ami -legalábbis a történet ezen pontján – nem hat egyetlen érzékünkre sem? A józan ész észszerű válasszal is szolgált: ez nem lehetséges. Newton azonban alternatívát is akart kínálni. Vagy talán inkább kénytelen volt alternatív választ is kínálni arra a kérdésre, hogyan közelítsünk egy olyan jelenséghez, hogyan magyarázzuk meg, amelynek nincs semmi értelme. A válasz nem az volt, hogy ez nem lehetséges, hanem az, hogy ez nem szükséges. Vagy talán még pontosabban: ez nem szükséges, mert nem lehetséges. Azért nem nevezi meg a gravitáció hatásainak okát, mert nem lehetséges a gravitáció hatásának okát megnevezni, legalábbis az univerzum működéséről pillanatnyilag rendelkezésre álló ismeretek alapján nem. Tehát ahelyett, hogy ötletekkel dobálóznánk,

találgatnánk, feltételezésekbe bocsátkoznánk és erőlködnénk, hogy hogyan írjuk le, írta Newton, vegyük pusztán azt, amit biztosan tudunk: a matek és a mozgások közötti harmóniát. „Mind ez idáig a jelenségből nem tudtam még a gravitáció tulajdonságainak okára következtetni, hipotéziseket pedig nem állítok föl – írta Newton az Általános Szkolion vége felé. – Mert bármit, amit nem a jelenségből vezetünk le, hipotézisnek kell neveznünk; és hipotéziseknek, legyenek bár fizikaiak vagy metafizikaiak, alapuljanak bár rejtett vagy mechanikai tulajdonságokon, nincs helyük a kísérleti filozófiában.” A „hipotéziseket pedig nem állítok föl” kijelentéssel – Hypotheses non fingo az eredeti latinban – Newton nemcsak azt utasította el, hogy szükség lenne meghatározni, hogyan is működik a gravitáció, jóllehet ezt is megtette, hanem nyilvánvalóvá tette a filozófia átalakulását is, ami ekkor már folyamatban volt, és megfordította a hagyományos – a természetes, a racionális – gondolatmenetet az ok és okozat között. Az okokra általában úgy gondolunk, mint amik megelőzik az okozatot. És valóban meg is előzik. Ejts el egy sárdarabot – ok -, és a sárdarab leesik – okozat. Descartes például feltételezte, hogy az Új Filozófia is ugyanezen az úton fog haladni a természet vizsgálatakor: meg fogja határozni az okokat; meg fogja találni az okozatokat. „Forgatag” elmélete kitűnően példázza ezt a modellt. Descartes, Kepler gondos könyvelésének hála, ismerte a bolygók forgó mozgását. És feltételezte, hogy valaminek mozgatnia kell őket a pályájukon. Ezért aztán hipotézist állított fel: az a valami, amelynek mozgatnia kell őket a pályájukon, szükségszerűen maga is valamiféle forgó mozgást kell hogy végezzen – ha úgy tetszik, mint egy forgatag. Majd pedig igyekezett leírni ezeknek a forgatagoknak a mozgását – az okokat –, amelyek létrehozzák a bolygók valódi viselkedését – az okozatot. Az alternatív módszertanban azonban az okozat megelőzi az okot: nem úgy, hogy a sárdarab leesik, mielőtt még a kéz elengedné, hanem úgy, hogy az esés tényének tanulmányozása megelőzi az ok lehetséges meghatározását. Vagy, mint a gravitáció esetében, az ok meg nem határozását.

Ezen érvelés alapján Newton arra jutott, hogy nem szükséges tudnunk, hogyan működik a gravitáció. Azt tudjuk, hogy működik, mert láthatjuk a hatásait, le tudjuk vezetni a matematikáját, törvényekig juthatunk, amelyeket általánosítani tudunk az univerzum széltében-hosszában. Tudjuk, hogy van. „Ennyi elég: a gravitáció valóban létezik és a bemutatott törvények szerint hat” – írta. *** De ennyi nem volt elég. Newton továbbra is kérdezgette az olvasóit, különösen azokat, akiknek volt valami affinitásuk a filozófiához. Csak azért, mert Galilei ragaszkodott hozzá, hogy a természet könyve a matematika nyelvén íródjon, még nem kell feltétlenül az egésznek így íródnia. Az egyik ilyen ellenvetés 1719-ben, a Principia második kiadása után hat évvel került felszínre. Egy George Gordon nevű amatőr filozófus arra emlékeztetve kezdte Remarks upon the Newtonian Philosophy (Megjegyzések a newtoni filozófiához) című munkáját, hogy a mozgások okával kapcsolatos tudatlanság aligha új keletű – és egy új filozófiai gondolkodási rendszer alapjaként aligha ígér sok jót. Könyvét így kezdte: „Nincs semmi, amihez az elmúlt korok filozófusai oly egyöntetűen odaszentelték volna magukat, mint a természet tanulmányozásához; és nincs meg egy olyan terület, amelyen oly csekély előrehaladást tudtak volna felmutatni, mint ezen, különösen azon a részén, amely a csodálatos égi rend, a Nap, a Hold és a csillagok állandó mozgásának okait igyekezett feltárni.” Ezek a filozófiai fantázia szülte struktúrák, folytatta Gordon, mind „vagy vaskos abszurditásokra, vagy jelentéssel nem bíró szavakra épültek”. Ez alól, fájdalom, a mostani newtoni építmény sem kivétel: „Bevallom, hogy az értelmeden okok megannyi példája, amelyeknek nagy filozófusok az égbolton megjelenő mozgások meglepő jelenségeit tulajdonítottak, arra sarkall, hogy ezt az okot, amely éppoly gyalázatosnak tetszik, mint az antikvitás bármely koholmánya, szintén gyanakvással fogadjam – az okot alátámasztani hivatott érvek matematikai köntöse pedig nem akadályoz meg benne, hogy megalapozottságuk iránt komoly fenntartásokkal viseltessem.”

George Pirrie skót matematikus Gordon könyvét olyannyira kifogásolhatónak találta, hogy a maga részéről szintén egy könyvvel válaszolt. A bevezetésben beszámol róla, milyen ívet írt le a megbotránkozása: először alig akarta elhinni, hogy létezhet olyan fokú korlátoltság, mint Gordoné, ezért úgy határozott, hogy nem foglalkozik a könyvvel; amikor azonban Gordon műve eljutott a második nyomásig, Pirrie már nem tudta türtőztetni magát. A Short Treatise of the General Laws of Motion and Centripetal Forces: Wherein, By the by, Mr. Gordon’s Remarks on the Newtonian Philosophy arc, in a few Corollaries and Scholics, Clearly confuted (Rövid értekezés a mozgás általános törvényeiről és a centripetális erőkről, amelyben, nem mellesleg, Mr. Gordonnak a newtoni filozófiához fűzött megjegyzései néhány következtetés és szkolion formájában tételesen megcáfoltatnak) elsősorban a gordoni matematika cáfolata volt, de bevezető megjegyzéseiben Pirrie gondoskodott arról is, hogy a vitát megfelelő történelmi kontextusba helyezze: a valódi filozófusok ma úgy tekintenek a matematikai egyenletekre, mint amelyek megbízható módon általánosítják az anyagi mozgások leírását. Megragadják a múlt mozgásait. Megadják, hogyan mozognak ma a tárgyak. És megjósolják, hogyan fognak mozogni a jövőben. Valójában a jövő mozgásainak előrejelzése volt az Új Filozófia módszertanának azon összetevője, mellyel a korábbi filozófiai iskolák még nem rendelkeztek. Az a tény, hogy meglévő adatok elemzéséből olyan matematikai összefüggést lehet származtatni, amely kellően precíz ahhoz, hogy törvénnyé emelkedjen, még nem volt döntő érv a törvény mellett. Az Új Filozófia éppen ezért szabott még egy feltételt: végezz kísérletet. Jósold meg az eredményt és ellenőrizd. Egy ilyen teszt történt már, bár annak jelentősége a gravitációt illetően csak visszatekintve vált nyilvánvalóvá. 1672-ben lean Richer francia csillagász különböző megfigyeléseket végzett az Egyenlítő közelében, és többek között feltérképezte a déli égboltot. A Richer által becsomagolt felszerelés része volt a „másodpercinga” számos modellje, vagyis olyan ingák, amelyek oda-vissza útjuk egy teljes periódusa alatt pontosan egy másodpercet számolnak. Tiktak: egy másodperc.

Tiktak: egy másodperc. Tiktak: egy másodperc. És így tovább: 86 400 tiktak mindennap. Richer rájött azonban, hogy az ingák, amelyek kifogástalanul működtek Párizsban, megbízhatatlanok voltak az Egyenlítőn – vagy legalábbis megbízhatóan megbízhatatlanok. Ugyanazok az ingák, amelyek naponta 86 400 másodpercet számoltak Párizsban, azok 86 252-es sebességgel ütöttek az Egyenlítőn – vagyis naponta két perc huszonnyolc másodperccel kevesebbet. Lassabban jártak. Richer tudott állítani rajtuk, és meg is tette. Az inga lengési periódusa – a teljes előre-hátra mozgás – a hosszától függ: minél hosszabb az inga, annál lassabb, és minél rövidebb az inga, annál gyorsabb a mozgása. Richernek fel kellett gyorsítania az ingáit, ezért apránként addig rövidítette a közel egy méter hosszú rudakat, amíg periódusuk meg nem egyezett a helyi órákéval (és a csillagok mérésével). De sem ő, sem – hazatérése után – párizsi filozófustársai nem tudták megmagyarázni a különbséget. Mintegy tizenöt évvel később Newton úgy gondolta, ő meg tudja magyarázni. A Principia összeállítása közben elővette Richer mérési eredményeit, hogy igazolja saját állítását: Egy forgó gömbnek, amelynek felszíne (jobbára) víz, mint a Föld, a sarkpontok közelében laposabbnak kell lennie, az egyenlítőjénél pedig szélesebbnek. Úgy érvelt, hogy ez a duzzadtság, mint minden anyagi mozgás, az előre mutató és a lefelé irányuló mozgás kombinációjának tudható be. A forgó Földön az előre mutató mozgás az Egyenlítőn a legerősebb, míg a lefelé irányuló a középponttól vett távolság miatt ott a leggyengébb. A dolgok továbbra sem repülnek le a Föld felszínéről; a lefelé irányuló mozgás továbbra is nagyobb hatású, mint az előre mutató. De az egyensúly eltolódik az előre mutató mozgás javára és a lefelé irányuló kárára. A lefelé haladás és a fellendülés, az adok és a kapok, a tik és a tak az inga súlyától függ. A súly viszont csak a gravitációs hatás másik elnevezése. Minél gyengébb a gravitáció lefelé irányuló hatása, annál szabadabb az inga mozgása, és annál gyorsabbnak mérjük az időt.

Newton a Principiában inverz négyzetes matematikájának post festa (Latin szó, jelentése: megkésve, utólag, az alkalom elmúltával) igazolására felhasználta Richer eredményeit, vagyis az ingás mérés egyenlítői és párizsi adatait, a két hely szélességi foka közti különbséget és a duzzanat előre jelzett kiterjedését. További hasonló ingás mérésekre is hivatkozott. 1677-ben Halley az Atlanti-óceán déli részén, az afrikai partoktól ezer mérföldre fekvő Szent Ilona szigetére vezetett expedíciója során úgy látta, hogy az inga lassabban tiktakol, mint Londonban (noha Halley nem készített egzakt feljegyzéseket). Az 1682-es Gorce-szigeti (közvetlenül Afrika nyugati csücske mellett) és a karibi térség Guadeloupe és Martinique szigeteinél (nagyjából ahol a Karib-tenger az Atlanti-óceán déli részével találkozik) végzett expedíció, valamint az évek folyamán további expedíciók a brazil Faraiba szövetségi államba (Dél-Amerika keleti kiszögei lése), Cayenne-be (Dél-Amerika északkeleti része), Granadára, Saint Kittsre, Santo Domingóba, Portobellóba (mind a karibi térséghez tartozik) eredményei pedig konzisztensek voltak: az ingák mindig lassabban lengtek az Egyenlítő közelében. Richer mérései kellően aprólékosak voltak, így Newtonnak másra nem is volt szüksége. Számára ugyanakkor ezek a beszámolók csupán megerősítést jelentettek; meglehet, eleget ahhoz, hogy egy meggyőző érveléssel álljon elő. Legalábbis úgy érezte. Mások másképp érezték, mégpedig három különböző módon. A kísérleti modell szerint egy észszerű, biztos eredmény még nem zár ki más alternatív értelmezéseket. Huygens mindössze három évvel a Principia megjelenése után elő is állt eggyel. Huygens Newtonnal egyetértésben, de tőle függetlenül arra a következtetésre jutott, hogy az Egyenlítő mentén tapasztalható nagyobb forgási sebesség lapulást okoz a sarkokon és kiszélesedést az Egyenlítőn. Az ő állítása szerint viszont nincs szükség további okra – olyanra, ami a lefelé irányuló, centripetális hatáshoz vezetne amely Richer ingáinak látszólag furcsa viselkedését okozná. A forgás sebessége megmagyaráz minden lapulást és minden kiszélesedést. A kritikusok arra is rámutathattak, hogy Richer mérései nem feleltek meg a kísérleti módszer támasztotta rigorózus igényeknek.

Még csak nem is kísérlet eredményei voltak. Richer nem azzal a céllal tervezte meg a mérés helyét és körülményeit, hogy észlelni tudja a Föld alakját vagy ezen alak inverz négyzetes befolyásat az inga periódusára. Végezetül, az Új Filozófia mögötti kutatási módszer nemcsak megerősítést, hanem újra-megerősítést is igényelt. És még ha Richer addig soha nem látott pontossággal tervezte volna is meg és végezte volna is el a kísérleteit, az akkor is csak egy eredmény. Ugyanúgy, ahogy egy meglévő bizonyíték és egy új egyenlet közti összefüggés felfedezése nem jelent döntő érvet egy törvény mellett, egyetlen kísérlet elvégzése sem igazol egy előrejelzést. A kísérleti módszer tehát két további követelményt támaszt: azt, hogy a kísérlet megismételhető legyen, és hogy meg is ismételjék. Következésképpen legalább még egy tesztre szükség volt ahhoz, hogy bárki meggyőző pró vagy kontra érvet mondhasson a gravitáció és a Föld alakjának kérdésében. A teszt még 1713-ban, a Principia második kiadásának nyomdába kerülése idején is folyamatban volt. 1701 -ben francia kutatók egy csoportja földrajzi felmérést végzett Párizstól délre egészen a Pireneusokig. Az expedíciónak gyakorlatias célja volt: precízen meg akarták határozni a szélességi fokok helyét , amely adatok békében és háborúban egyaránt fontosak. Egy évtizeddel később a francia kormány engedélyt adott egy újabb geodéziai felmérésre, ezúttal Párizstól észak felé egészen Dunkerque-ig. Ennek az expedíciónak is gyakorlatias, ugyanakkor elméleti célja is volt: kideríteni, milyen alakú a Föld. Kiszélesedik-e az Egyenlítőnél, vagy sem? Amennyiben a Föld üres térben forog, ahogy Newton tartotta, akkor az Egyenlítőnél kell kiszélesednie és a sarkoknál kell belapulnia. Ha viszont a kartéziánus (René Descartes francia filozófusnak és követőinek a filozófiai tanítása) forgatagban pörög – amely lényegében úgy viselkedik, mint egy fűző –, akkor az Egyenlítőnél lesz karcsúbb és a sarkoknál szélesedik ki. A versengés tétje nem volt csekély. Miközben a világon egyre kevesebb volt a felfedezésre váró, meghódítható, gyarmatosítható terület, az Új Filozófia új horizontokat nyitott a szellem számára. Végül Anglia vagy

a kontinens nyújthatja majd be igényét az örök dicsőségre, amiért megoldotta az ősi problémát, és meghatározta az anyag mozgásának törvényét. A franciák szemében az angolok lelkes amatőrök voltak, intellektuálisan tompák, hatásukban gyengécskék. Amikor JeanBaptiste Colbert pénzügyminiszter 1666-ban tekintélyes uralkodói támogatással megalapította az Academic des Sciencest, új obszervatóriumot épített Párizs közelében, és meghívott kettőt a kontinens vezető csillagászai közül: a holland Christiaan Huygenst és az itáliai Giovanni Domenico Cassinit. Az Új Filozófia francia megközelítése, amint azt a pénzügyminiszter kijelentette, a szakértelemre és a technológiára támaszkodott. Az angolok számára a franciák (beleértve a külhoni igazolásokat is), hát, khm, nem voltak angolok. Ami pedig még ennél is rosszabb, nem haboztak kisajátítani azt, ami valóban angol volt: ők a Royal Societyt ugyanis 1660-ban alapították, az Académie des Sciences alapítása pedig hat évvel később történt. A Royal Society története című kiadványt, talán nem véletlenül, egy évvel az Académie alapítása után jelentették meg. A könyv meglehetősen hosszasan ecseteli a Society hazájának természetes felsőbbrendűségét: „Anglia minden más európai országnál több joggal formálhat igényt arra, hogy a filozófiai tudományosság vezetője legyen.” Anglia és az angolok megannyi egyedülálló erénye közt említették a „természetes őszinteséget”, a „tiszteletre méltó feddhetetlenséget”, hogy „képességeik legjavát keresetlen egyszerűséggel nyújtják”, a visszafogottságot, amely által „nincs hajlamuk különösen sokat beszélni”, az aggodalmat az iránt, hogy „mit fognak mások mondandójuk érvényességéről [nem pedig] kifejezéseik finomságáról gondolni”, valamint a „lángelmét, amely a rejtélyek befogadásához és megőrzéséhez oly remek arányokkal rendelkezik”, továbbá a „felesleges részletek és a szóvirágok mellőzését”, és hogy „klimatikus helyzetünk, a levegő, az égbolt hatása, az angol vér összetétele, nemkülönben az óceán ölelése”, mind „hozzájárulnak a Royal Society azon fáradozásaihoz, hogy országunkat az empirikus tudás hazájává tegyük”. Oh, igen, és az „általános szerénység”.

A Föld egy tengely körül forog, és mi ennek a tengelynek a földi végpontjait Északi-sarknak és Déli-sarknak nevezzük. Ha felnézünk az éjszakai égboltra, a Föld forgása azt az illúziót kelti, hogy a csillagok egy pont körül keringenek. Az északi égbolton ez a pont éppen az Északi-sark fölött lesz – és ezért azt a csillagot, amely történetesen ezt a helyet foglalja el, Sarkcsillagnak vagy Északi csillagnak nevezzük. Ha az Északi-sarkon vagyunk, akkor ez a csillag épp a fejünk fölött lenne. Ezen a helyen tehát a csillagból a Föld felszínére állított merőleges pontosan a sarkpontban metszi a felszínt, ahol állunk, és ez éppen az a pont, ahol a derékszögű háromszög vízszintes és függőleges szára találkozik. Másfelől, ha az Egyenlítőn állunk, akkor a Sarkcsillag a horizonton látszódna, avagy hozzánk képest 0°-nál. Hogyha pedig e két pont között bárhol másutt vagyunk, akkor a szélességi kört ugyanígy tudjuk meghatározni: meg kell mérni a Sarkcsillag és a horizont közötti szöget, ami lehet 1°, 2°, 3° vagy 18°, vagy 47°, egészen 90°-ig bármi. Ha a Föld felszíne a sarkok közelében valamelyest laposabb, ahogy azt Newton előre látta, akkor a szélességi körök közti földcsík szélessége nőni fog, ahogy észak felé haladunk. Hogyha például egy olyan ponttól indulunk, amely a Sarkcsillaghoz képest 70°-ot zár be, és afelé tartunk, amely 72°-ot zár be vele, akkor a 70° és 71 °-os szélességi kör közötti távolság nem lesz olyan nagy, mint a 71° és 72°-os közötti. (Ugyanez az elv érvényes a déli féltekére is, noha ott nincs olyan szabad szemmel is látható csillag, amely a Föld ottani tengelyében (égi pólusán) helyezkedne el.) Descartes szerint viszont a Föld a sarkok közelében szélesedik ki, ami azt jelentené, hogy ahogy észak felé haladunk, a szélességi körök közti földcsík szélessége csökken. Az első, Párizstól dél felé, a Pireneusokig tartó felmérést Giovanni Domenico Cassini felügyelte; ez önmagában nem mutatta ki, hogy melyik feltételezés volt helytálló. Giovanni 1712-es halálát követően fia, Jacques Cassini vette át a párizsi obszervatórium irányítását és egyben a második expedíció szervezését, amely Párizstól észak felé, Dunkerque-ig tartott. Jacques azt remélte, hogy ez a második felmérés elég nagy területet lefed majd ahhoz, hogy a kettő

együttesen képes legyen kimutatni két pár szomszédos szélességi kör közötti távolság különbségét. És így is lett, legalábbis Jacques örömére: egy szélességi foknyi távolság Dunkerque-nél mintegy kilencszáz lábbal (274 méter) rövidebb volt, mint a Pireneusokban. Eddig döntetlen: Newton/Richer-Descartes/Cassiniék 1:1. „Egy francia, aki Londonba érkezik – írta egy francia, aki 1726-ban Londonba érkezett –, azt fogja látni, hogy a filozófia, mint minden más, nagyon nagy mértékben megváltozott ott.” Francois-Marie Arouet, aki Voltaire néven írt, fel is sorolt néhányat a legkirívóbb példák közül. A kontinensen az űr valamiféle anyaggal volt tele; Angliában ez vákuum volt. A kontinensen a Hold nyomása okozta az árapályt, Angliában a vonzása (és viszont). A kontinensen a lény „a levegőben létezik”, Angliában „a Napból érkezik, hat és fél perc alatt”. Mindezekben a kérdésekben a különbség annak értelmezésétől függött, hogy mi mozgatja az anyagot. Franciaországban egy láthatatlan fizikai anyag gyakorolt hatást, míg Angliában egy láthatatlan fizikai valami. Lehet, hogy anyag. De lehet, hogy nem. Voltaire magára vállalta a feladatot, és megpróbálta elmagyarázni a honfitársainak Newton munkáit. Munkáját látszólagos távolságtartással indította. „Az Önök kartéziánusai (Descartes filozófiai elveinek követői) szerint – írta Voltaire – minden hajtóerő révén történik – a forgatagokkal való érintkezés következtében amelyről azonban vajmi keveset tudunk; Sir Isaac Newton szerint viszont a vonzás révén, amelynek oka épp ugyanannyira ismeretlen előttünk.” A mozgások mögötti rejtély – a mozgás oka – felől nézve látszólag mindkét értelmezés egyaránt nonszensz, vagyis talán nonszenzibilis, nem érzékelhető, amennyiben nem érzékszervi tapasztalatokon alapulnak. A vonzás, ismerte el Voltaire, bizonytalan fogalom. „Miután Sir Isaac Newton bizonyította ennek az elvnek a létezését, világosan látta, hogy már maga a név is zavaró lehet; éppen ezért tehát a filozófus a könyveiben ezzel kapcsolatban több helyen is figyelmezteti az olvasóit.” A vonzás aktív közreműködésre utal – a vonzás aktusára –, ami pedig több volt, mint amit Newton mondani akart. Ő mindössze a testek közötti hatás létezését – azokat a hatásokat, amelyeket az ember meg tud figyelni – és az ezen

hatásokkal összhangban lévő matematikai kapcsolatot akarta elismerni. Newton „óva inti [olvasóit] attól, hogy összetévesszék ezt az elnevezést azzal, amit az ókoriak okkult tulajdonságoknak neveztek”. Ehelyett, magyarázta Voltaire, Newton azt kéri az olvasóktól, hogy bízzanak benne és módszertanában – „elégedjenek meg azzal, hogy tudják, hogy minden testben van egy központi erő, amely a mechanika állandó törvényeinek megfelelően az univerzum legtávolabbi határáig hat”. Erő. Ha Voltaire fenntartásait készült közzétenni a vonzás szó newtoni használatával szemben, akkor ugyanezt kellett volna tennie az erővel is, amely ugyancsak közreműködésre utal. Nem feltétlenül aktív közreműködésre, lehet, hogy passzív közreműködésre. De mindenképpen közreműködésre. Voltaire már megtanulta, hogy a gravitáció tárgykörében némely fogalmak jelentése olyannyira ellentétes azzal, amit ösztönösen gondolna, hogy leírásuk problematikus, és talán maga a nyelv sem megfelelő hozzá. Ám a lényeget tekintve Voltaire egyetértett Newtonnal: kövesd a logikát, bárhová visz is; állj ellen a kísértésnek, hogy bizonyíték híján saját magad jelölj ki okokat; fogadd el a matematikát, mert az elég. Sajnos még mindig nem volt elég, de már közel volt hozzá, hogy elég legyen. Mint az Új Filozófia számos más esetében, Newton elképzelésének is – ez esetben az okozat-ok megközelítésnek – Voltaire volt a legfőbb közvetítője, aki felhívta rá a figyelmet Franciaországban, és közvetve a kontinens többi részén is. „Ha látjuk egy ok okozatait – írta abból tudjuk, hogy létezik; nem azzal kell tehát kezdenünk, hogy elképzeljük az okot, majd hipotéziseket állítunk fel, mert ez a legbiztosabb módja annak, hogy tévútra jussunk. Ehelyett inkább lépésről lépésre azt kell követnünk, hogy mi történik a természetben.” Az általa kitalált hasonlat különösen jól működött az addigra már felfedezésekhez szoktatott publikum képzeletében: képzeld el, hogy utazó vagy, és épp fölfedeztél egy folyótorkolatot. Vajon úgy teszel, mintha ismernéd a folyó forrását, vagy inkább elindulsz fölfelé a folyó mentén, hogy valóban fölfedezd? „Nagyon kevesen olvasnak Angliában Descartes-ot, akinek munkái valóban haszontalanok is” – vonta le a

következtetést könnyedén Voltaire. Ebben az időben – részben Voltaire térítő munkájának is köszönhetően, amit 1733-as Levelek az angolokról című írásában és vezető francia filozófusokkal folytatott privát beszélgetései és levelezései révén fejtett ki –, az intellektuális egyensúly kezdett eltolódni. Az inga, ahogy szokott, lengett. Mire Voltaire Newton filozófiájának alapelemei című írása 1738ban megjelent, egyik recenzora már kijelenthette, hogy „egész Párizs Newton nevét zengi, egész Párizs Newtont hebegi, egész Párizs Newtoni tanulja és tanulmányozza”. Newton egyik legszenvedélyesebb párizsi tanítványa – ha nem is hebegett – Pierre Louis Moreau de Maupertuis volt, aki matematikusként, valamint, ami a gravitáció törvényeinek elfogadtatása szempontjából még fontosabb, az Académie des Sciences igazgatójaként dolgozott. Ha már – ahogy az egyre valószínűbbnek tűnt az univerzum új elméletének megfogalmazásáért járó dicsőség nem Franciaországra száll, legalább a Föld alakjának mindent eldöntő mérése legyen az övék. A két Cassini-expedíció együttesen is csak Franciaország északdéli kiterjedését fedte le, északon a Doveri-szorostól délen a Földközi-tengerig. Hogy a precizitás biztosan magasabb szintű legyen, Maupertuis úgy rendelkezett, hogy az új mérésnek északon egészen a sarkkörig, délen pedig az Egyenlítőig kell terjednie. A vállalkozás nagyratörő és merész volt, éllovasai pedig büszkék. A felderítők voltak „az új argonauták”, ahogy Bernard le Bovier de Fontenelle, az Akadémia titkára nevezte őket. Fontenelle sokat látott. Hosszú élete során Entretiens sur la pluralité des mondes ( Beszélgetések a világok sokaságáról) címen már saját magyarázatait is kiadta az univerzum kopernikuszi értelmezéséhez, egy évvel azelőtt, hogy Newton megjelentette volna a Principiát. És miután volt annyira előrelátó, hogy ezt népes olvasótábor reményében ne latinul, hanem franciául írja, később Franciaország egyik legnevesebb irodalmi figurája vált belőle. Az azóta eltelt majdnem öt évtized alatt pedig Fontenelle magára vállalta az Új Filozófia nemzeti szószólójának szerepét is. Ebbéli minőségében szemtanúja volt a francia newtonisták és kartéziánusok közti viszálykodás minden kínos jelenetének. Ekkor azonban, már közel a

nyolcvanhoz, Fontenelle úgy döntött, hogy ha már a franciáknak minden jel szerint alul kell maradniuk az előző évszázad (vagy az egész történelem) legnagyobb filozófiai csatájában, akkor azt a maguk hetvenkedő módján fogják tenni. „Mennyi viszontagság és milyen félelmetes megpróbáltatások kísérik egy ilyen vállalkozás útját? -intette Fontenelle az akadémiát 1735-ben. – Mennyi előre nem látott veszedelem?” Fogalma sem volt. Trópusi betegségek, gyanakvó helyi hatóságok, a bennszülöttek közönye és a legénység, amelynek lelkében egyszerre talál otthonra a tudomány iránti fásultság és a feljebbvalókkal szembeni ellenszenv: minden összeesküdött, hogy az Egyenlítőtől mindössze 3 fokkal délre található cuencai bázishelyre vezető egyenlítői expedíció az állóképesség több évig tartó próbája legyen – olyan próba, amelyet többek között a csapat katonaorvosa sem tudott teljesíteni. Szerelmi viszonyba kezdett egyik páciense lányával, ezzel felbőszítette a lány hozzátartozóit és megbotránkoztatta a tábor lakóit; megkorbácsolt egy meszticet anélkül, hogy előtte értesítette volna a helyi hatóságokat; megfenyegette az egyik városi hivatalnokot, mondván, hogy „levágja a füleit”; válaszul egy ünnepnapi eseményen történt állítólagos inzultusra pisztolyát lóbálva arra utasította szolgáját, hogy „Öld meg mindet!” – ami a tömeg számosságát tekintve egyébként is irreális parancs volt. Egyszóval az orvos talán a kelleténél jobban szívére vette Fontenelle intelmeit. Akárhogy volt is, az ezt követő zavargás során megkövezték, lándzsákkal, dárdákkal döfködték és valahogy ebben a véres zűrzavarban szerezte azt a sebét is, amely aztán jó pár nappal később a halálát okozta. Nem csoda tehát, hogy eltartott egy darabig, míg az egyenlítői expedíció eredményei eljutottak Párizsba. Nem így a lappföldi északi expedíció adatai, amelyhez Maupertuis saját döntése alapján csatlakozott. Ez az út az extrém időjárási és terepviszonyok dacára aránylag kevéssé volt viszontagságos. Lehetetlen hideg és engesztelhetetlen sötétség télen, rovarokkal borított táj nyáron naturellement (Francia szó, jelentése: magától értetődik / hát persze). A Tornio folyása azonban közelítőleg észak-déli útvonalat kínált, így az egyik szélességi körtől ideális módon, egyenesen északra lehetett

méréseket végezni a másikig. Amennyire a folyó eltért az egyenestől, a felfedezők el tudtak távolodni tőle, és be tudták fejezni a méréseket még a folyóvölgyön belül. A helyi hajósok segítettek átjutni a dübörgő zuhatagokon; az őslakosok házai rendre megnyíltak előttük, és e luxust 1736–37 kegyetlen telén különösen szívesen fogadták az utazók; a legsötétebb hónapokban pedig, amikor „a nap alig valamicskét emelkedett a láthatár fölé – ahogy Maupertuis írta beszámolójában a szürkület, a fehér hó és az aurora borealis elég fényt biztosított napi négy vagy öt óra munkához”. Az expedíció 1737-ben tért vissza Franciaországba. Az egyenlítői adatokra még néhány évet várni kellett, de a sarkkörről származó mérések önmagukban is azt mutatták, hogy 1 szélességi foknyi távolság nagyobb északon, mint Franciaországban. Newton-Descartes 2:1. Voltaire gratulációját küldte Maupertuisnak: „Kedves világ- és Cassini-lapító barátom!” *** Mégis, a Föld alakjának newtoni jóslata csak idelentre vonatkozott. Ahhoz, hogy az általános gravitációs törvény univerzális volta igazolást nyerjen, továbbra is szükség volt még a jóslat odafönti érvényességének megerősítésére. A franciák kihasználták az előnyüket. Hűen meggyőződésükhöz, miszerint ők a természetfilozófiában precízebbek, mint az angolok, megragadták a következő nagy gravitációs teszt alkalmát, egy üstökös 1758-ban vagy akörül várható visszatérését. A teszt valójában túlzó kifejezés. Noha teszt volt, egyszersmind megerősítés is. A kérdés ugyanis egyre kevésbé az volt, hogy visszatér-e az üstökös, hanem inkább az, hogy mikor. Mennyire pontosan tudják matematikusok és csillagászok Newton számításait és a gravitációs törvényt felhasználva megjósolni a perihéliumot - vagyis az üstökös napközelpontját, ahol pályáján a Naphoz legközelebb van? Edmond Halley először 1695 szeptemberében írt Newtonnak erről az üstökösről: „Fokról fokra bizonyosabb vagyok benne, hogy az 1531-es esztendő óta már harmadízben láttuk ezt az Üstököst,” Ám egy olyan univerzumban, amely tele van egymás felé kölcsönösen

gravitáló testekkel – olyan testekkel, amelyek nem ismétlődő elliptikus pályáikon futva egymáshoz képest pillanatról pillanatra egyedülállóan új pozíciókat foglalnak el egy üstökös visszatérései között eltelő időt nem lehet csak úgy megjósolni. Az 1531. évi és az 1607. évi napközelpont időpontja között több mint hetvenhat év telt el, míg az 1607-es és az 1682-es közötti intervallum kevesebb mint hetvenöt év volt. Ahogy Halley írta Newtonnak: „Meg kell kérjem Önt, vegye fontolóra, milyen mértékű zavart jelenthet a Szaturnusz és a Jupiter középpontja egy üstökös mozgására nézve, különösen a Naptól történő távolodásakor, és milyen időbeli különbséget okozhatnak az üstökös oly nagyon elliptikus pályán történő keringési idejében.” Halley lett az üstökös csillagászati tanulmányozásának és ezzel együtt a gravitáció szélesebb körű megértésének legfőbb népszerűsítője. Halley – csak az 1705-ös évben – közzétett egy üstökösökről szóló írást a Royal Society Philosophical Translations című lapjában, megjelentette az Astronomiae cometicae synopsis című, erősen matematikai tartalmú kiadványt latinul, valamint ugyanennek az anyagnak egy kevésbé formális változatát A Synopsis of the Astronomy of Comets (Az üstökösök csillagászatának áttekintése) címmel, angolul. 1719-ben megírta ez utóbbi könyv átdolgozott változatát, amely azonban csak 1749-ben, halála után hét évvel jelent meg. Halley, figyelembe véve, hogy az üstökös 1681-ben a Jupiterhez meglehetősen közel haladt el, arra a következtetésre jutott, hogy „valószínűleg nem hamarabb, mint 76 éves periódusa leteltével vagy azt követően, hozzávetőleg 1758 végén vagy a következő esztendő közepén fog visszatérni”. Az üstökös függőben lévő újbóli megjelenését Halley könyvének újbóli kiadása kísérte. „Az utóbbi időkben a legtöbb privát és nyilvános beszélgetés uralkodó témája az üstökösök voltak” – számolt be a Gentleman’s Magazine 1756 januárjában. A cikk több részt is átvett Halley Synopsisából és Newton Principiájából; a szemelvények még ugyanabban a hónapban megjelentek a dublini kiadású Gentleman’s and London Magazine-ban és a Newcastle General Magazine-ban is. A General Magazine of Arts and Sciences a Naprendszerről szóló, egy éven át tartó sorozata részeként

kétoldalú beszélgetést közölt az üstökösökről. Egy (jó okkal) névtelen szerző megjelentette Beszámoló egy figyelemre méltó üstökösről, amelynek megjelenése az idei 1757-es esztendő végén vagy az 1158-as elején várható című írását. Ez lényegében plágium volt – egy máshol már megjelent anyag nagyrészt szó szerinti, tömör kivonata. Ugyanakkor bestseller is lett, egy éven belül három újranyomást ért meg. Miközben az angolok az eget kémlelték, Alexis Claude Clairaut francia matematikus-fizikus nekiállt finomítani az üstökös visszatérésére vonatkozó jóslatokat. A számítások még annál is bonyolultabbaknak bizonyultak, mint amilyennek Halley gondolhatta volna. Clairaut feltételezte, hogy a Jupiter és a Szaturnusz hatását csak akkor kell számításba vennie, amikor az üstökös a közelükben halad el. De, mint hamarosan rájött, ebben tévedett: a két bolygó közreműködésével az üstökös teljes pályáján számolni kell. Vagyis inkább két pályán: hiszen figyelembe kell vennie a Jupiter és a Nap közti kölcsönhatást is, amihez az üstökös két periódusán átívelő, azaz 150 évet átfogó összehasonlítást kell végezni. Tulajdonképpen legyen inkább három pálya; szüksége van egy harmadikra is, hogy módszerének pontosságát ellenőrizni tudja. Végül Clairaut-nak ki kellett számítania az üstökös és a két óriásbolygó pozícióit, majd számítási eredményeit össze kellett vetnie a tényleges megfigyelések csillagászati feljegyzéseivel, mindezt több mint hétszáz esetben. Eredményeit 1758 novemberében jelentette be a párizsi akadémiánál. Clairaut először arról számolt be, hogy matematikai módszerei lehetővé tették számára, hogy (visszamenőlegesen) megjövendölje az üstökös három korábbi – 1531-es, 1607-es és 1682-es – látogatásának időpontját. Számításai szerint az 1531-es és az 1607-es perihélium közötti periódusnak 432 nappal hosszabbnak „kellett volna” lennie, mint az 1607-és és 1682es közöttinek. Majd ellenőrizte számításait a mozgásokhoz viszonyítva, vagyis a tizenhatodik-tizenhetedik századi tényleges csillagászati megfigyelésekhez képest. Az derült ki, hogy a különbség nem 432, hanem 459 nap volt.

Az előrejelzés és a megfigyelés – a matematika és a mozgás közötti különbség csupán 27 nap volt háromnegyed század alatt: ez 99,9 százalékos pontosságot jelent. Hasonló hibaarányt beépítve, valamint tekintetbe véve, hogy más égitestek (például a Naprendszerben egy távolabb lévő ismeretlen bolygó) szintén hatást gyakorolhatnak az üstökös röppályájára, Clairaut úgy jósolta, hogy az üstökös körülbelül 1759 áprilisának közepén, pluszmínusz egy hónapon belül fogja elérni a perihéliumot. Az üstökös március 13-án érte el a perihéliumot. Az előrejelzés pontosságáért járó elismerésre a franciák formálhattak jogot:. Az angolok viszont – vegyünk mély levegőt, és élvezzük, hogy egy óceán ölelésében fekvő sziget nagyszerű klímáját lélegezhetjük be – Newtonra. Ahogy Halley a Synopsisban írta: „Ennélfogva, ha [az üstökös] előrejelzésemmel megegyezően az 1758-as esztendő táján fog újra megjelenni, a pártatlan utókor nem fog habozni ezt a teljesítményt egy angolnak tulajdonítani.” 1759 novemberében egy álnéven publikáló rovatvezető a következőket írta a Gentleman’s Magazine-ba: „Csak gratulálni tudok hazám fiainak azon esemény okán, amely oly dicsőséges mind a newtoni gravitációs tanok, mind pedig a kitűnő filozófus, Dr. Halley emléke tekintetében; és őrizzük meg örök emlékezetünkben, hogy egy ehhez fogható esemény első előfordulását, kellő pontossággal, egy angol jövendölte meg.” Az angol General Magazine of Arts and Sciences a nemzeti büszkeséget félretéve összefoglalta az Angliában és külföldön, laikusok és tudósok körében egyaránt uralkodó érzést: „A világra kíváncsi publikum figyelmet nem kerülheti el, csodálatát feltétlenül kiváltja, a csillagászok elméjét pedig egytől egyig betölti az elragadtatással vegyes elégedettség, hogy [az üstökösJ a visszatérésével meg erősítette Sir Isaac Newton észszerű Naprendszer-magyarázatát, igazolta Dr. Halley üstököselméletét, továbbá hogy ez az első tökélyre vitt csillagászati esemény.” Bármekkora volt is a Csatorna két oldala között folyó rivalizálás hordereje, abban legalább a Brit-szigetek és a kontinentális Európa egyet tudott érteni, hogy mostantól az égbolt is csak egy lesz a vizsgálatok tárgyát képező dolgok között. A korábban

megközelíthetetlen, mindörökre elérhetetlen birodalma mindannak, ami odafent van, megközelíthetővé és elérhetővé válik idelentről. Oda felmenni, mint Kepler a fantáziájában, valójában nem tudtunk, de már fel tudtunk jutni, a matematika varázslata révén. Nem is: a matematika nem-varázslata révén. A matematika logikája révén. Igénybe tudtuk venni azt az eszközt, amelyet Galilei úgy ünnepelt, mint jelentős hozzájárulást az Új Filozófiához, és amelyet Newton kisajátított, mint az Új Filozófia elengedhetetlen alkotóelemét: a matematika és a mozgás közötti összhangot. Az univerzum törvényeknek engedelmeskedett, és ezeket a törvényeket mi fel tudtuk deríteni. Amire pedig mondhatnánk: miért ne pont mi?

5. A GRAVITÁCIÓ MINT TÉNY Az üstökös visszatért. És ez még nem minden. Az üstökös pontosan az egyre kifinomultabb matematikai előrejelzéseknek megfelelően tért vissza. És ez még nem minden. Az üstökös visszatérése égi körtáncot jósolt, bolygók táncát, csillagokét; táncot, amelyet bolygók és a mi saját csillagunk közösen lejtenek; és még valamit – ami árván áll a táncolok között, hátát vetve annak, ami valaha az állócsillagok szférája volt, de mostanra már csak közönséges része a világűrnek: egy új bolygót is. Az üstökös ugyanakkor, mindenekelőtt egy új, bejárható univerzum hírnöke volt; egy korszaké, amelyben újszerű módon értjük saját helyünket az egészen belül; a bizonyosságé, hogy az univerzum valóban egy idelennből és egy odaföntből álló egész, amelyekre egy egységként tekinthetünk; a bizakodásé, miszerint ez az egyesítés túlmutathat a csillagászaton és a fizikán, a természet további vizsgálatait ígérve; az önmagunkba vetett hité, hogy miután a gravitációt meg tudtuk fejteni, már bizonyosan bármit le tudunk győzni – legyen az egy Teremtő alkotta szerkezet vagy emberi machináció. Az Új Filozófusoknak többé nem kell a gravitáció létéről vagy nem létéről folyó vitákba bocsátkozniuk. Ehelyett azon tűnődhetnek, hogy az anyagi mozgásokról megszerzett új keletű tudást – és új keletű barátságukat a módszerrel, amely lehetővé tette számukra e tudás megszerzését – milyen mértékben lehet az univerzum egyenletének megváltoztatásához felhasználni. *** A természet egyenletét nem lehet csak úgy felírni. Vegyük mindazt, amit az univerzumról tudunk, majd mindazt, ami az univerzumról tudható, és a kettő nem lesz azonos. Soha nem is voltak azonosak, és szinte biztos, hogy soha nem is lehetnek azok. Nem számít, mennyit leszünk képesek megtudni az univerzum működéséről, mindig fognak maradni rejtélyek. A kiegyensúlyozatlanságon azonban tudunk javítani. Az egyenlet mit-tudunk-a-természetről oldalát egyszerűen egy x változó

hozzáadásával egyenlővé tudjuk tenni a mi-tudható-atermészetről oldallal. Ennek az x-nek az értéke egyenlő lesz mindazzal, ami hiányzik. Bármi is az értéke, ez az x egyenlővé teszi az univerzum egyenletének két oldalát. Vegyük mindazt, amit tudunk, adjuk hozzá x-et, ami egyenlő mindazzal, amit nem tudunk, és így a természet egyenletét végül mégiscsak fel lehet írni. Minden, amit tudunk + minden, amit nem tudunk = minden, ami tudható. Nyilvánvaló. Egyszerű. Sőt, erősen leegyszerűsített. Valami ilyesmit gondolhattak az Új Filozófusok, amikor kezdték annak látni a képletet, ami valójában volt: leírása annak, ahogy a régi filozófusok gondolkodtak a világról. A régiek természetesen nem „x-ben gondolkodtak. A jelölést Descartes 1637-es La Geometrie című munkájával emelte be az algebra szótárába. Az Új Filozófusok sem feltétlenül használták az x-et, amikor a természetre vonatkozó tudást mérték. Viszont mérték ezt a tudást – márpedig abban a világban, amelyről egyre inkább az derült ki, hogy matematikai törvények szerint működik, maga az univerzum is egy megoldandó egyenlet formáját látszott ölteni. Az Új Filozófia felől nézve a modern kor előtti gondolkodók igen gyakran valami természeten túlit – természetesen túlit, azaz a szupernaturálist – hívtak segítségül, hogy a természeti tudásukban lévő lyukakat betömjék. Ezek megjelenési formája igen változatos lehetett: isten, istenek, félistenek, démonok, a holtak – tetszés szerint lehet választani, és behelyettesíteni az x helyére. A természettudósok – ahogy az Új Filozófusok kezdték magukat nevezni, mióta filozófiájuk már nem volt annyira új – számára az üstökös 1759-es visszatérése szimbolikus átmenetet jelentett abban a tekintetben, hogy a két lehetőség közül hogyan tekintenek az univerzum egyenletében szereplő x-re. A történelmi pillanat egyik oldalán, írta a francia Pierre-Simon de Laplace fél évszázaddal később, a világ tele volt „az ember és az univerzum valódi kapcsolatának ismeretlenségéből fakadó félelmekkel”. A másik oldalon „a tanult világ türelmetlenül várta ezt a visszatérést, amely alátámaszthatta az egyik legnagyobb tudományos felfedezést” – a gravitáció törvényét.

„Emlékezzünk csak vissza – folytatta Laplace hogy korábban, és nem is olyan régen, egy szokatlan esőzésre, egy szélsőséges szárazságra, egy nagyon hosszú csóvát húzó üstökösre, az északi fényre és úgy általában minden szokatlan jelenségre az ég haragjának jeleként tekintett az ember. És a mennybelieket hívta segítségül, ha veszedelmes hatásukat el akarta hárítani.” Laplace konkrét tudományos példaként az „1456-os üstökös hosszú csóváját” említi, amely „rettegést hozott egész Európára”. Az üstökös 1682es visszatérése pedig rettegést hozott Newtonra és Halley-re, mégpedig egy különös, biblikus okból kifolyólag. Az időben visszatekintve Halley olyan dolgozatot mutatott be a Royal Societynek 1694-ben, amely szerint a bibliai özönvizet talán egy üstökös okozhatta. Newton, az időben előretekintve, azt feltételezte, hogy az üstökös elliptikus pályája idővel átmehet a bolygók rendszerének fókuszpontján – a Napon és hogy az így létrejövő tűzvész lehet a bibliai próféciák beteljesedése. Három évtizeddel később Jonathan Swift a Gulliver utazásaiban gúnyolta ki az efféle babonaságokat. A repülő Laputa sziget lakói „feljegyeztek kilencvenhárom különféle üstököst, és pontosan megállapították visszatérésük idejét”. Ezeknek a tudományos eredményeknek azonban lehangoló hatásuk volt – az „állandó nyugtalanság”, olyannyira, hogy reggelente a laputabeliek első gondolata az volt, „hogy van-e valami remény, hogy mégse ütközünk össze az üstökössel”. Az 1750-es évek közepére az ég leszakadásától való télelmek egy üstökös visszatérésében találták meg tárgyukat. 1755 végén a General Magazine of Arts and Sciences azt fejtegette, hogy ha a Föld összetalálkozna az üstökössel, azzal „kétségkívül elpusztulna a Föld, és vele együtt, mint megannyi kis lepke, minden lakója; ezzel jelenlegi Földünk anyaga valami mássá lényegülhet át, lakóhelyei teremtve az embertől merőben különböző természetű lények számára”. Az egyik – Londonban és más angol városokban 1755-ben és 1756-ban megjelent igen kelendő – pamfletben John Wesley metodista hittérítő arra intett, hogy az üstökös a nem kellően erős istenhit miatt kigyúló isteni haragot tükrözheti. Ha pedig így van, ígérte Wesley, akkor az „lángra fogja gyújtani a világot, és porig éget

mindent”. Ahhoz képest, hogy látszólag nem volt empirista, az okozati összefüggésekre szokatlanul nagy hangsúlyt fektetett: Eleinte valószínűleg csak annyi fog látszani, hogy egyre közelebb és közelebb kerül hozzánk, míg nagyságában már egy másik holdnak tűnik, miközben mely tűzpiros színével különbözik tőle; majd megperzsel és feléget mindent a föld hátán, elűzi az összes felhőt, és elveszi így bárminemű eső vagy harmat lehetőségét és reményét is; kiszárít minden kutat, forrást, folyót, elfeketít minden arcot, és megront minden emberi szívet; majd legfőbb megbízatását magán a földgolyón is beteljesíti, és ezzel a csillagok is lehullanak az égből. Oh, vajon ki viseli majd el, amikor mindez történik? Ki lesz képes akkor állva maradni? (Kiderült, hogy Wesley összetévesztette az üstökösöket, Halley 1680-as adatait használta az 1682-esek helyett. A lecke ezzel együtt feltételezhetően érvényes maradt.) Nem mintha Istennek üstökösre volna szüksége, hogy bosszúját a pogányokon kitöltse. A mindenhatóság már csak ilyen. „Amint a Mindenható eszközök nélkül teremtette ezt a világot – tisztázta az 1757-es év egyik népszerű almanachja –, éppúgy könnyedén szét is szórhatja, bárminemű előre ismert közbülső ok nélkül.” Egy Teremtő kérdése – az Első Ok, ahogy a modernek nevezték – kezdettől az Új Filozófiáról szóló viták egyik témája volt. Olyan kérdés volt ez, amelynek mellőzését vagy épp teljes figyelmen kívül hagyását a teremtés legtöbb (ha nem az összes) nem keresztény interpretációja megengedhetett magának. Ha egy teremtésmítoszban szerepelt valami a kezdetben előtt – egy káosz, egy kozmikus tojás vagy valami más formátlan anyag –, akkor a mítoszköltőknek az egyesülés pillanatáról kellett magyarázattal szolgálniuk, de magának az anyagnak a teremtéséről nem. A keresztény ex nihilo teremtés gondolata viszont megkövetelte a kezdetben előtti semmit. Az anyagnak egy keresztény univerzumban létre kellett jönnie. Ha az univerzumról alkotott elképzelésünk a semmiből indul ki, akkor az anyag teremtése elkerülhetetlenül magyarázatra szorul, és a keresztény értelmezés szerint az Első Ok „kibenlétének” megállapítása szükségszerű volt: ő az Isten. A „második okok” keresése – egy iránytű mutatójának vibrációja vagy a szívverés, vagy egy kő leesése mögötti okok keresése, majd ezen okok okának a

keresése, időben visszafelé haladva – pedig egy Teremtő jelenlétének csökkentése az univerzum egyenletében. Vagy nem? Nem – mondta Francis Bacon angol filozófus, amikor az Új Filozófia hajnalán ezzel az érvvel találkozott. 1605-ös Advancement of Learning (A tudomány fejlődése) című munkájában Bacon elismeri, hogy a második okok keresése – vagyis a természeti és olyan okoké, amelyek nem igénylik Isten közvetlen közbenjárását – a léha elméket valóban arra vezetheti, hogy Isten létét teljes egészében elutasítsák. A szigorúbb elmét azonban „a további tudás visszaviszi a valláshoz; hiszen a filozófia küszöbén, ahol a második okok megjelennek, hogy a figyelmet magunkra vonják, a legmagasabb okok bizonyos mértékű feledése következhet be; amikor azonban az elme mélyebbre hatol, ahol már látja az okok függőségét és a Gondviselés műveit, akkor a költők mitológiája szerint már könnyen észreveszi, hogy a Természet láncának legfelső szeme Jupiter trónjához van erősítve”. Amikor jó néhány évtizeddel később a Royal Society megbízta a fiatal anglikán lelkészt, Thomas Spratot, hogy írja meg a szervezet történetét, a cél részben éppen ennek a fajta kritikának az ellensúlyozása volt. A gravitáció egyetemes elmélete ugyanakkor döntő kihívást jelentett az okságot ellenzők számára. Felfedezték, hogy a szív vért pumpál az egész test mind részébe és ezzel keringést hoz létre? Jó, talán. Felfedezték, hogy egy bizonyos valami képes leírni az idelenn és az odafönn lévő összes anyag mozgását – és ezzel valójában eltűnik a földi és az égi közti megkülönböztetés? Na, ez már nem annyira jó. Angliában az egyik filozófiai mozgalom különösen magáévá tette a Newton-ellenes érzést. John Hutchinson teológiai szerző és amatőr geológus életében nem volt igazán befolyásos, de összegyűjtött munkáinak 1748-as posztumusz kiadása ihlető módon hatott olyan értelmiségiekre, akik amiatt aggódtak, hogy Newton különösen, a természetfilozófia pedig úgy általában nem kért az Első Okból. A hutchinsonizmus, ahogy ők hívták, évtizedekig kitartott, és Oxfordban népszerűbb volt, mint a metodizmus. A hutchinsonizmus központi elve ismerős lehetett: Newton az univerzumot visszafelé kutatta, vagyis a hatásokkal kezdte, és azokból kereste vissza az okokat. Hutchinson nem csak a

folyamat megfordításának szükségessége mellett állt ki. Nem csak azt akarta, hogy a természet vizsgálata descartes-i módon, hipotetikus okokkal kezdődjön, amelyek aztán elvezetnek a hatásokhoz. Hanem azt is, hogy ezek a vizsgálatok a vallás őshipotéziseivel kezdődjenek, Isten létezésével: az Első Okkal. Válaszul Newton Principiájára - „a legalaposabb nonszenszre, amit valaha írtak” – Hutchinson megjelentette a Moses’s Principiát (Mózes alapelvei), amelyben a Teremtés könyvét lényegében a gravitáció történeteként értelmezte újra. „A gravitáció lebírta a Jelenések könyvét” – írta Hutchinson a halála után nagy hatást kiváltó másik könyvében, a Glory or Gravityben (Dicsőség vagy gravitáció). A gravitáció modern értelemben vett fogalmára nem is volt szükség; az valójában fölösleges, hiszen az Ószövetségben, mondta Hutchinson, a glory szó szerint azt jelentette: „súlyossá tenni”. Hutchinson nem is törődött volna sokat az Első Ok utáni anyagmozgások magyarázatával; az is elégedettséggel töltötte volna el, ha az összes későbbi második okban is Istent tisztelheti. Tanítványai azonban e részletet illetően némileg finnyásak voltak. Szerették mesterük írásainak a Jelenések könyvével foglalkozó részét, de attól tartottak, hogy ha Hutchinson javaslatának megfelelően csak erre alapoznak, akkor természetfeletti magyarázatokhoz kell folyamodniuk, majd a további lépésekben már csak ezekre építhetnek. Hutchinson követői úgy vélték, a második okok valamelyest bizonyára mechanikai folyamatokat is magukban foglalhatnak – bármi kézzelfoghatót, ami „anyag mozgat anyagot” értelemben a gravitáció alapjául szolgálhat –, miközben a bibliai tekintély is megmarad. Kívánságuk Newton néhány levelezésének 1744-es és 1756-os forgalomba kerülésével teljesült. A levelek Newtonnak a gravitáció fizikai tulajdonságairól szóló legkülönfélébb eszmefuttatásait tartalmazták – de csak azért, mert az 1670-es évekből származtak, amikor a gravitáció Newton spekulációi szerint akár „valami nyúlós” is lehetett, vagyis egy évtizeddel korábbról, mint hogy a Principia tisztán matematikai érvei megjelentek volna. A hutchinsoniánusok optimizmusát tovább fűtötte, hogy Newton

sosem utasította el teljes mértékben egy mechanikus második ok létezésének lehetőségét. Az 1705-ös Optikában olyan „természeti erők” létéről elmélkedett, amelyek „képesek a testek részecskéit rendkívül erős vonzással egymáshoz tapasztani”. “Ő, aki azt állítja, hogy van olyan erő, mozgás vagy gravitáció, amely nem Tőle és az Ő parancsára jön létre – írta Hutchinson –, vajon nem állít fel egy másik istent?” Talán. Ám Newton, felelhették erre immár a hutchinsoniánusok saját maguk megnyugtatására, nem tett ilyet. Ami a hutchinsonizmus volt a teológiai ellenvetések szempontjából, azt jelentette a romantika az esztétikai ellenvetések számára. A romantika – európai művészek és értelmiségiek széles mozgalma, amely a tizennyolcadik század végén vált uralkodó irányzattá, és akárcsak az ezt megelőző hutchinsonizmus, sok évtizeden át tartott magát a természetet többre értékelte a természetfilozófiánál. A romantikusok dicsőítették a világ csodáit, részeinek elemzését pedig lenézték. Newton szükségszerűen az egyik kedvenc céltáblájuk volt. Az a típus, akit William Blake angol költő és képzőművész a tizenkilencedik század fordulójától egyszerűen csak Newtonnak nevezett, azt a filozófust jelentette, aki olyan mélyre nyúl idelent, amennyire csak lehet: az óceán fenekén algák és tengeri rózsák társaságában egy szikladarabon gubbaszt, és előrehajolva egy térképészeti körzővel papírtekercset szegez a tengerfenékhez. A matematikai gondolatokba mélyen elmerült Newton szem elől tévesztette az univerzum magasban szárnyaló dicsőségét. Semmi nem utal nála az odaföntre – ami ebben az esetben magában kellene hogy foglalja az óceánok és a földrészek felszínét is, akárcsak a mennybéli magasságokat. „500 Sir Isaac Newton-i lélek tenne ki talán egy shakespeare-i vagy miltoni lelket” – írta a költő Samuel Coleridge. (Ha már itt tartunk, Milton saját dantei eposzkísérlete mennyről és pokolról, az Elveszett Paradicsom, visszatér az arisztotelészi kozmológiához, jóllehet az 1660-as években írta, több mint fél évszázaddal Galilei kopernikuszi modellt igazoló, döntő felfedezése után.)

A romantikusok számára mindazonáltal Newton csupán a kezdet volt, a természetfilozófia egészének és annak a módszernek a jelképe, amely a következményekből „visszafelé” dolgozik, így kutatja az egyik okot a másik után, miközben minden lépéssel feláldozza a misztériumot a matematika oltárán. Még ha a természettudósok a második okokra szorítkoznának is – még ha vizsgálódásaik nem is érnék el, és pláne nem tagadnák az Első Okot -, tevékenységükkel akkor is rengeteg kárt okoznának. „Nem száll-e varázs, / Ha hozzáér hideg gondolkodás?” – írja John Keats angol költő. Angyal-szárnyat lenyír a filozófia, rejtélyt szabályba tör, s szellem-lakott eget kifoszt és kincses gnóm-lakot szivárványt bont Vagy ahogy Blake látszólag kegyetlen egyszerűséggel írta: „A művészet az, élet fája. A tudomány a halál fája.” Newton bizonyára nem ismerte volna föl magát kritikusai leírásában. Akárcsak Bacon, Newton sem temetni jött Istent, hanem dicsérni. „Amikor a rendszerünkről szóló tanulmányomat írtam – írja Newton a lelkész Richard Bentley-nek 1692-93 telén kelt levelében –, figyelembe vettem azokat az elveket is, amelyek az emberek valamely istenségbe vetett hitük szempontjából működhetnek.” Bentley elfogadta a felkérést, hogy tartsa meg az első előadást a Robert Boyle (aki maga is egy természeti törvény, a gázok térfogata és nyomása közti összefüggés felfedezője) által a kereszténység és a természetfilozófia közti kapcsolat vizsgálata céljával útnak indított sorozatban; Bentley azért írt Newtonnak, hogy megtudja, vajon az általános gravitációs törvény kihagyja-e Istent az univerzum új egyenletéből. Nem hagyja ki, válaszolta Newton, és idézte a gravitáció néhány sajátságosabb hatását – például, hogy „egy végtelen térben minden részecskének pontosan szabott helyzetben kell lennie a többihez képest, hogy tökéletes egyensúlyban maradhasson. Meglátásom szerint ez olyan nehéz, mint nem egyetlen tűt, de végtelen számút (annyit, amennyi részecske van egy végtelen térben) pontosan a hegyére állítani”. Newton, aki két jegyzetfüzetet vezetett, egyetértett Bentley-vel abban, hogy feltétlenül szükség van az isteni beavatkozásra annak érdekében, hogy az

univerzum stabilitása fennmaradjon. Érvelésében visszacsengett Philoponosz azon gondolata, hogy Isten a teremtés pillanatában lendítőerőt adott az anyagnak: „A gravitáció mozgásba hozhatja a bolygókat, ám az isteni erő nélkül sosem tudná őket arra a keringő mozgásra bírni, amit a Nap körül folytatnak”. Húsz évvel később, a Principia második kiadását lezáró Általános Szkolionban Newton még mindig arról biztosította az olvasóit, hogy a gravitáció az isteni beavatkozásba vetett hitre nézve nem jelent fenyegetést. Úgy érvelt, hogy a gravitáció meg tudja magyarázni az égitestek folyamatban lévő mozgását a világűrben. Kiőre tudja jelezni a testek egymáshoz viszonyított jövőbeli helyzetét. Meg tudja mondani utólag, hogy milyen volt a múltban a testek egymáshoz viszonyított helyzete. Ezek a testek, írta, „valóban a gravitációs törvény által előírt pályát követik, de e pályákon elfoglalt szabályszerű helyzetük eredetileg bizonyosan nem ezen törvények szerint alakult ki”. Newton szerint e tökéletes egyensúly kialakulásának oka csakis egyvalami lehetett. Így írt: „A Napnak, bolygóknak és üstökösöknek ezen legelőkelőbb rendszere nem jöhetett volna létre egy intelligenciával és hatalommal bíró lény tervei és uralma nélkül”. „Ő ural mindeneket, nem mint a világ lelke, hanem mint minden létező ura. És uralma miatt neve Úristen, Pantokrátor.” (Newton egy lábjegyzetben megmagyarázza: „Azaz az egyetemes uralkodó”.) „Ő örök és végtelen, mindenható és mindentudó, azaz az örökkévalóságtól az örökkévalóságig tart, és jelen van a végtelentől a végtelenig.” Newton nem azt mondta, hogy a gravitáció maga az Isten. Éppúgy, ahogy isten „nem az örökkévalóság és nem a végtelenség, hanem örökkévaló és végtelen”, és éppúgy, ahogy Isten „nem idő és tér, hanem időben és térben jelen lévő”, ugyanúgy Isten nem is a gravitáció. Következtethetünk az okozatokból az okokra, írta az Optikában, de „a legelső Ok – hangsúlyozza – bizonyosan nem mechanikai”. Akárcsak Newton, bizonyára az őt követő természettudósok sem ismerték volna föl magukat kritikusaik leírásában. Nem azért keresték a második okokat, mert nem hittek Istenben, vagy ne tisztelték volna

a rejtélyeket. Szemben azzal, amit kritikusaik a szemükre vetettek, a természettudósok számára nem az volt a központi kérdés, hogy: Milyen mértékben tudjuk figyelmen kívül hagyni az Első Okot? A természettudósok vagy elfogadták Isten mint Első Ok létét – döntő többségük elfogadta –, vagy azt gondolták, hogy ez a kérdés a lényeg szempontjából mellékes, vagy a kettő egyszerre volt igaz rájuk. Ehelyett inkább tudatosan alkalmazták azt a módszertant, amely Newtont a róla elnevezett törvényekhez vezette. A természettudósok számára a központi kérdés az volt, hogy: Meddig terjeszthetjük ki a második okok vizsgálatának határait anélkül, hogy az Első Okot érintenénk? Mennyire mehetnek közel Newton gravitációs modelljének – Voltaire ok-okozat folyójának – a forrásához? Valószínűleg egyetlen matematikus sem értékelte a gravitáció törvényének leíró és jövendölő erejét olyan nagyra, mint Laplace. Newton új számítási módot talált fel annak érdekében, hogy a törvényeihez eljusson, de szükségét érezte, hogy ezt a kalkulust a közönségnek és saját társainak a geometria ismert formájában is bemutassa. Laplace azonban Newton munkáját a matematika nyelvére fordította vissza, majd pedig 1798 és 1825 között öt kötetben megjelenteteti Traité de mécanique céleste című művében ezen egyenletek alkalmazásával igazolta a Naprendszer minden ismert égiteste közti gravitációs hatást. Amikor korábbi tanítványa, Napóleon azt kérdezte Laplace-tól, hogy hol lép be Isten ezekbe a mindent magukban foglaló egyenletekbe, Laplace azt válaszolta: “Je n’avais pas besoin de cette hypothése-lá” (Nem volt szükségem erre a hipotézisre). Szövegkörnyezetéből kiragadva a válasz pimasznak tűnik, és tekintve, hogy Laplace ismert volt túlzott mértékű önbecsüléséről, bizonyos mértékig valószínűleg az is volt. Úgy hangzik, mint egy Első Ok-hívő legrosszabb rémálma. Kontextusában tekintve viszont egészen más értelmet kap a megjegyzés. Abból eredt ugyanis, hogy Laplace nagyra értékelte a történelmi pillanatot – a filozófiai pillanatot –, amelyben neki és kortársainak élni adatott. Nemcsak hogy a gravitáció törvénye új utakat nyitott számukra az idelenn és az odafönn lévő anyag mozgásának tanulmányozásához, de

ahogy Newton a törvényhez eljutott, azzal merőben új módszert is adott a természet egyenletéről való gondolkodáshoz. Ahogy Laplace írta, most már „hipotézisek közbeiktatása nélkül, szigorú geometriai okfejtéssel juthatunk el az univerzális gravitáció elvéhez”. Legyen x = x. Hadd ólálkodjon csak a bizonytalanság egészen addig, amíg fel nem tudjuk fedezni – vagy sem! – a természeti világnak azt a hiányzó elemét, amely megmagyarázza az éppen vizsgák jelenséget. Nézzük csak a gravitáció törvénye mögötti logikát, és mondjuk azt – ahogy Newton az Általános Szkolionban kívánta hogy „Ennyi elég”. *** Az üstökös visszatérésének előrejelzése Halley-nek nem az egyetlen nagy jövendölése volt. A másik kevésbé volt körvonalazott, és nem volt ennyire specifikusan csillagászati vagy matematikai, de ugyanekkora előrelátást tételezett fel. 1705-ös Synopsisában azt írta, hogy ha az üstökös valóban menetrend szerint tér vissza, akkor a csillagászoknak „tág tér áll rendelkezésükre, ahol még hosszú időn keresztül gyakorolhatják magukat, mielőtt képesek lesznek megállapítani ezeknek az óriási, közös Napcentrum körül keringő testeknek a számosságát, és bizonyos szabályokba sűríteni a mozgásukat”. Halley az üstökösökre utalt, és miután 1759-ben visszatért az, amely később az ő nevét kapta, az üstökösök valóban önálló kutatási területté váltak. A következő évben Clairaut tovább tökéletesítette az üstökösök matematikai elemzését, amikor Halley számításait úgy vizsgálta fölül, hogy ezáltal a Halley üstökösének visszatérésére vonatkozó harmincnapos hibahatár visszamenőleg tíz nappal lecsökkent. A megfigyelési oldalon pedig a távcsöves technológia következő néhány évtizedes fejlődése a német-angol csillagász, Caroline Herschel számára 1786 és 1797 között például nyolc üstökös felfedezését tette lehetővé. A felfedezések számára „rendelkezésre álló tág tér” azonban nem ért véget az üstökösöknél, kiterjedt a csillagászat egészére. „Nemhogy nem kell félnünk, hogy az új megfigyelések esetleg megcáfolják ezt az elméletet – írta Laplace A világrendszer leírása című könyvében – hanem már előzetesen biztosak lehetünk

benne, hogy csak még jobban és jobban meg fogják erősíteni azt.” Az 1780-as és 90-es években Caroline Herschel bátyja, az egyre nagyobb és kiválóbb minőségű távcsöveket készítő (és 1781ben az Uránuszt felfedező) William megfigyelte, hogy némely egyedi „csillagok” valójában két csillagból állnak. A két egymás körül keringő csillag alkotta rendszerek erős érvként szóltak amellett, hogy a gravitáció törvénye legalább olyan távol is érvényes, ahol a csillagok vannak; márpedig a csillagok továbbra is a régi időkben elfoglalt státuszukban maradtak: ezek jelentették az univerzum legtávolabbi kiterjedését. De a „rendelkezésre álló tág tér” nem ért véget a gravitációelméletet igazoló csillagászati megfigyelésekkel sem. Magában foglalta a csillagászati jóslatokat is. „Még mindig számos felfedezés várat magára rendszerünkben – írta Laplace. – Az Uránusz és mellékbolygói, amelyekről csak nemrég szerezhettünk tudomást, teret nyitnak abbéli gyanúnk előtt, hogy létezniük kell még további, ez idáig fel nem fedezett bolygóknak is.” De legalább egy ilyen bolygónak. Urbain Jean Joseph Le Verrier francia matematikus az Uránusz pályájának szabálytalanságait – a rendelkezésre álló megfigyelések newtoni előrejelzésektől való eltéréseit – felhasználva határozta meg papíron egy eladdig láthatatlan zavaró bolygó helyzetét. Levelet küldött Johann Gottfried Galle német csillagásznak, amelyben elmagyarázta, hogy merre nézzen, és még ugyanaznap, 1846. szeptember 23-án, amikor a levél megérkezett, Galle és tanítványa, Heinrich d’Arrest odanézett, és meg is találta az új bolygót: a Neptunuszt. A „rendelkezésre álló tág tér” viszont még odafönn sem ért véget. 1797-ben Henry Cavendish brit fizikus bemutatta, hogy a gravitáció kiterjed idelentre is – és nemcsak abban az értelemben, hogy az árapály kapcsolatban van a Holddal vagy a Föld a Nappal, hanem úgy is, hogy a földi tárgyak kapcsolatban vannak más földi tárgyakkal. Cavendish torziós ingát – egy különlegesen nagy érzékenységű műszert – használt annak bemutatására, hogy minden külső behatástól elszigetelve két nagy ólomgömb és két kis ólomgolyó egymás felé „gravitálnak”.

Egy ponton aztán a természettudósok kezdtek gyanút fogni, hogy nem jó kérdést feszegetnek. Nem az a kérdés, hogy mire terjed még ki a gravitációs felfedezések „tág tere”, hanem hogy mire nem. Az univerzum logikus, nem szeszélyes. A természet törvényeknek engedelmeskedik, és ezek a törvények univerzálisak. „Egy hüvelyk vagy egy hold föld ugyanazon elvek alapján méretik meg, mint sok millió – írta Thomas Paine amerikai hazafi és esszéista. -Az egy hüvelyk átmérőjű kör ugyanazokkal a geometriai tulajdonságokkal rendelkezik, mint az, amelyet az univerzum köré írhatnánk. A háromszögnek ugyanazon tulajdonságai mutatják be egy hajó útját a papíron, mint az óceánon; és amikor az úgynevezett égitestekre alkalmazzuk, ugyanezek a tulajdonságok fogják meghatározni egy napfogyatkozás pillanatát, noha a testek több millió mérföldre vannak tőlünk.” És ha a természet materiális részét univerzális törvények irányítják, akkor lehet, hogy hatásuk kiterjed az immateriális részekre is – az emberi természetre, a társadalomra. John Locke brit filozófus ezt a lehetőséget mindössze három évvel a Principia megjelenése után vetette föl: „A természet állapotát a természet törvénye irányítja, amely mindenkit kötelez. Ez a törvény pedig az értelem, ami arra tanítja az egész emberiséget, ha csupán tanácsaiért folyamodik is, hogy mindenki egyenlő és független lévén, senki nem károsíthatja meg a másikat életében, egészségében, szabadságában vagy birtokában”, sem pedig, ahogy Locke hasonló kontextusban említi, „a boldogság keresésében”. A Locke által említett „természet törvénye” lesz az, amit filozófusok, forradalmárok és a mezei bajkeverők eljövendő generációi választanak majd saját történelmi pillanatuk, az Értelem korának leírásához. Paine az 1794-ben kiadott The Age of Reason (Értelem kora) című könyvében még mindig a baconi érvet hívja segítségül, miszerint a természet tanulmányozása nem Istennel való dacolást jelent, hanem Isten legteljesebb dicsőségének felmutatását: „Az ember Teremtője a tudomány Teremtője is; és éppen ez az a médium, amelyen keresztül az ember Istent láthatja, úgy, ahogy van, szemtől szemben”. Az alapelv pedig továbbra is a természetfeletti elutasítása volt – Thomas Jefferson A Názáreti Jézus filozófiája című írása esetében szó szerint

is, ez ugyanis az Újszövetség szövegéből állt, de a csodák nélkül. A természettudósok azonban immár értették, milyen messzire vezethetnek a gravitáció tanulságai: a természettörvényei nemcsak univerzálisak, de megismerhetők is lettek, és nemcsak megismerhetők, de mindenki által megismerhetők. A tudás összegyűjtése és terjesztése – „az emberek oktatásának és felvilágosításának művészete” – a „legnemesebb ajándék, ami embernek csak osztályrészéül juthat” – írta Jean le Rond d’Alembert matematikus-filozófus. Ő, valamint Denis Diderot filozófus és kritikus alapították és szerkesztették az Encyclopédie, ou dictionnaire raisonné des sciences, des arts et des métiers-t (Enciklopédia, avagy a tudományok, művészetek és mesterségek rendszeres szótára); első kötete 1751-ben jelent meg, a huszonnyolcadik, egyben utolsó 1772-ben, és végül 71 818 cikkből és 3129 illusztrációból állt. Noha a hasonló munkák között valószínűleg az Encyclopédie érte el a legnagyobb hatást – a személyes önrendelkezés melletti radikális kiállása jól telten érhető az oldalain megjelenő retorikában, az elhallgattatására irányuló kormányzati törekvésekben, el egészen a Bastille bevételéig –, nem ez volt az egyetlen. Más enciklopédiák is jelentek meg németül, olaszul és angolul (az Encyclopedia Britannica). Nemcsak a tudás terjesztése volt a felvilágosodás és az értelem korának alapvető eleme, hanem a terjesztés fogadói oldalán lévő hallgatóságnak az átalakulása is. Egy londoni természettudós tanár 1755 januárjában azért alapította meg a General Magazine of Arts and Sciencest, hogy „a tudomány világát elérhető közelségbe hozza a tizennyolcadik század közepi Nagy-Britannia köznemesei számára” – és talán a „munkásosztály” számára is. Az évszázad végére aztán már nem volt szükség a „talán”-ra. Az angol Philosophical Magazine, amely 1798-ban jelent meg először, „legfőbb cárként tűzte ki a „filozófiai tudás terjesztését a társadalom minden osztálya között, valamint hogy a nyilvánosság számára amilyen hamar csak lehet, beszámolót adjon mindenről, ami a tudományos világban új vagy érdekes, úgy itthon, mint a kontinensen”. A brit Royal Institution alapítása egy évvel ezután következett; küldetési nyilatkozatának összefoglalója így szólt: „A

tudás terjesztéséért és a hasznos gépészeti találmányok és újítások bevezetésének megkönnyítéséért, valamint a tudomány hétköznapi életben történő alkalmazásának filozófiai előadásés kísérletsorozatok útján való tanításáért”. A tudás korlátlan hatalmú ura többé már nem egy ókori filozófus, egy távoli istenség vagy egy messzi uralkodó volt. Hanem az ember – az ember, a tények birtokosa. Az új információ továbbadása, az univerzum egyenletének átalakítása – az x, vagyis az ismeretlen és talán meg sem ismerhető csökkentése és a mit-tudunk-azuniverzumról növelése – valójában a demokrácia gyakorlása volt. Igen, Laplace azt írta, Newton törvényei „fontos szolgálatokat tettek a hajózás és a csillagászat számára; de igazán nagy hasznát” – hangsúlyozta – a társadalom látja: kisöpri azokat „a tévedéseket, amelyek a természethez való igazi viszonyunk nem ismeréséből fakadnak; a tévedéseket, amelyek annál is inkább végzetesek, minthogy a társadalmi rend csakis ezen viszonyok alapján nyugodhat. Igazság, igazságosság; ezek a társadalmi rend megváltoztathatatlan törvényei”. „Az én egyházam a saját elmém” – írja Paine, az elvet pedig Jefferson úgy véste kőbe, mint „elválasztó fal egyház és állam között” – babonaság és tudomány, természetfeletti és természeti, hit és tény között. Nézzük az Írást, és okot találhatunk rá, hogy azt higgyük, a teremtés Kr. e. 4004. október 23-án történt, ahogy azt a Church of Ireland érseke, James Ussher kiszámította; vagy esetleg Kr. e. 3929. szeptember 12-én este, ahogy egyik kortársa, az Ószövetség-kutató, John Lightfoot határozta meg (aki az ember megérkeztét is hajszálpontosan megadta: másnap délelőtt 9 óra). Nézzük azonban magát a Földet, és olyan lerakódott rétegeket fedezhetünk fel, amelyek kikezdik az egész bolygót elborító özönvíz elképzelését, vagy olyan kövületeket, amelyek idősebb Földre utalnak, mint amire ószövetségi forrásokból visszaszámolva juthatunk. Saját – szó szerinti – hátsó kertjében nem kisebb geológus, mint John Hutchinson bukkant olyan kövületekre, amelyek idősebbek voltak a Földnek a Biblia alapján számított koránál. Vagy Isten dugta oda ezeket a fosszíliákat valami különös okból – például hogy az őrületbe kergesse Hutchinsont vagy olyan természetes folyamat eredményei

voltak, amely korábban elképzelhetetlen hosszúságú idő alatt ment végbe. Newton feltételezte, hogy alkalmanként isteni beavatkozásra van szükség, hogy az univerzum ok-okozati mechanizmusa össze ne omoljon, a laplace-i matematika azonban rávilágított, hogy az egymást kölcsönösen erősítő gravitációs kölcsönhatások által a bolygók, holdak, üstökösök és a Nap köszönik szépen, magukban is remekül elműködnek. Laplace 1814-es Filozófiai tanulmány a valószínűségekről című könyvében egy olyan elvet mondott ki, amely az általános gravitáció fogalmában implicit módon kezdettől fogva benne volt. „Az univerzum jelenlegi állapotát úgy kell tekintenünk, mint ami az ezt megelőző állapotok következménye, és ami az ezt követő állapotok oka” – írta Laplace. Egy intelligencia, amely ismeri a természetben egy adott pillanatban ható összes erőt, csakúgy, mint az univerzumban található minden dolog pillanatnyi helyzetét, képes lenne egyetlen képletbe foglalni a legnagyobb testek mozgását éppúgy, mint a világ legkönnyebb atomjaiét, feltéve, hogy intellektusa kellően hatalmas ahhoz, hogy minden adatot elemzésnek vessen alá; egy ilyen elme számára nem lenne semmi bizonytalan, a jövő, akárcsak a múlt, látható volna számára. Az ilyen elme előtt megnyíló látvány persze csak a képzelet műve lehet. Biztosan nem az emberi elméhez tartozik, hiszen annak „azzal a nagyszerűséggel együtt is, amit a csillagászatnak volt képes adni, csak halvány elképzelése lehet egy ilyen intelligenciáról. A mechanikai és geometriai felfedezések, hozzájárulva az általános gravitáció felfedezéséhez, képessé tették az emberi elmét, hogy egyazon analitikai kifejezésbe foglalja a világ rendszerének múltbéli és jövőbeni állapotait”. De az emberi elme „mindig is végtelen távolságban fog maradni” ettől az intelligenciától. A gravitáció törvénye az univerzum egyenletének x-ét erre a hatalmas intelligenciára faragta le: az Első Okra. Amikor a csillagászok megtalálták az összefüggést a véges lénysebesség és az égitestek távolsága között, a tér és idő közti kapcsolat még világosabbá vált. „Távolabb tekintettem az

űrbe, mint előttem ember valaha képes volt – írta William Herschel, az Uránusz felfedezője 1813-ban. – Olyan csillagokat figyeltem meg, amelyek fényének, ez bizonyítható, kétmillió évet kell utaznia, mire a Földet eléri.” (Jóllehet, igaza volt, de az ő korában még nem volt bizonyítva.) Az elv más tudományterületekre is könnyen kiterjedt. Ezt a kapcsolatot Charles Lyell skót geológus tette egyértelművé az 1830as évek elején, a háromkötetes Principles of Geologyban (A geológia alapelvei), saját területe Principiájában. Lyell a jelen múlthoz való viszonyát rögtön az alcímbe emelte: Kísérlet a földfelszín korábbi változásainak magyarázatára a jelenleg ható okok alapján. „Hiába igyekszünk kijelölni a teremtés művének határait a térben, akár a csillagos égboltot vizsgáljuk, akár parányi állatkákat, amelyeket a mikroszkóp tesz láthatóvá számunkra. Ezért aztán fel vagyunk készülve rá, hogy az időben is ezt találjuk: az univerzum mezsgyéi ott húzódnak, ahova a halandó ismeretei már nem képesek elhatolni” – írta Lyell a kötet zárszavában. Kész volt továbbá arra is, hogy ezt az éleslátó megállapítását más területre is kivetítse: „A tengerek, kontinensek és szigetek elhelyezkedése, valamint az éghajlatok változtak; és úgy tűnik, hogy a fajok is változtak.” Kétségtelenül úgy tűnik, írta Lyell jó barátja, Charles Darwin 1859es On the Origin of Species (A fajok eredete) című munkájában. „Sokan a legkiválóbb szerzők közül is, úgy tűnik, teljesen meg vannak elégedve azzal a felfogással, hogy minden egyes fajt külön teremtettek” – írta Darwin az utolsó oldalakon. Ez a gondolkodás azonban visszatérést jelent az Első Okból való kiindulás hitelét vesztett logikájához. „Az én véleményem szerint mindazzal, amit a Teremtő által az anyagra kényszerített törvényekről tudunk, jobban összhangban áll, ha a Föld múlt és jelen lakóinak létrejöttét és elpusztulását másodlagos törvények vezérlik, akárcsak az egyén születését és halálát.” (Másodlagos, és csak másodlagos törvények, tehette volna hozzá – ahogy tette azt egy barátjának írt levelében: „Fabatkát sem adnék a természetes kiválasztás elméletéért, hogyha levezetésének bármelyik szakaszában csodás kiegészítéseket igényelne”.)

Darwin szövegének ezen a pontján leiidézi minden vizsgálódásának indítékát. Könyve utolsó szavai szerint „végtelenül sokféle, csodálatos és gyönyörű forma bontakozott ki – és teszi ma is”. Ám a mondat ezt megelőző részében Darwin az olvasók felkészítéséhez olyan hasonlatot hív segítségül, amit ők már jól ismernek: a fajok nemcsak alakultak és alakulnak ma is, de ezt úgy tették és teszik, hogy eközben „bolygónk a gravitáció megmásíthatatlan törvényét követve keringett körbe-körbe”. Az általános gravitáció megmásíthatatlan törvénye: egy törvény, amely mindent és mindenkit egyesít. Hála a gravitációnak, az Új Filozófia – a természetfilozófia – sikeres lett. A gravitáció adta az Új Filozófia kezébe a módszert, és egyben a természetfilozófia modelljeként is szolgált. Számtalan rejtély megoldását inspirálta. A fizikában a kutatás, ahogy egy professzor megfogalmazta, „erre vagy arra a zugra” szűkült le. A csillagászatban, ahogy Simon Newcomb kanadai-amerikai csillagász mondta, „valószínűleg közeledünk mindannak a határához, amit tudhatunk”. A tapasztalati tény minden tudományterületen az, szólt a Scientific American 1860, október 20-i vezércikke, „hogy a természetben minden erő ugyanaz: pusztán mozgásban lévő anyag”. A gravitációnak hála, a tudomány addig vadászott az univerzum egyenletének „x-ére, míg az már-már a kihalás szélére került. Ámde *** Ernst Mach német filozófus és fizikus nem az értelem korának hangja volt. Amikorra ő nevet szerzett, az 1870-es években, a felvilágosodás és az értelem kora már rég a múlté volt. Mach az értelem egyik hangja volt – olyan magányos hang, amely a tudomány módszertanainak nagyobb szigorúsága mellett érvelt. Igen, a módszertan sikeres volt, és igen, a gravitáció általános törvénye szolgált modelljeként. Mach-nak mégis fel kellett tennie a kérdést – és egy 1872-ben megjelent könyvben fel is tette hogy nincs-e itt mégis valami probléma. „A gravitáció newtoni elmélete megjelenésekor megzavart szinte minden természet-kutatót, mert egy szokatlan értelmetlenségen alapult” – hatalmas távolságokon átívelő ok-okozati összefüggésen, amelyben nincs jelen fizikai

kontaktus. Márpedig, írta Mach, a gravitációelmélet azzal, hogy megbízhatóságát és hasznosságát bizonyította, elfedte filozófiai hiányosságait. Holott a filozófiai hiányosságok nem tűntek el. Csupán elfogadhatóvá váltak. A gravitáció, írta, „megszokott értelmetlenséggé vált”.

6. A GRAVITÁCIÓ A MAGASSÁGBAN 1955. április: 17-18. éjszakáján a Princeton Kórház egyik magánkórtermében egy nő virrasztott. Nem sokkal éjjel 1 óra után a beteg motyogni kezdett; a nővér közelebb hajolt hozzá. De az idős ember németül beszelt, amit ő nem értett, így a beszéd értelme ott rögtön el is veszett. A beteg meg kétszer mély lélegzetet vett; azután eltávozott. Albert Einstein természetesen nem távozott sehová. Öröksége, akárcsak Newtoné, túlélte őt; és mindaddig fenn is fog maradni, amíg a fizika számít valamit. Einstein volt a fizika arca – a tudomány arca: nemcsak egy általánosan elfogadott elméleteket könnyedén félresöprő, furcsa frizurás alak, hanem egy intellektus, amely egymaga újra tudta gondolni az univerzumot. A híradások évtizedeken keresztül bálványozták, először azokkal a beszámolókkal, amelyek arról szóltak, hogy két relativitáselmélete által örökre megváltoztatta azt, ahogy a kozmoszról gondolkodunk; majd pedig a közfelfogásban kialakult szellemi nagyságról készült elnagyolt, de emblematikus összeállításokkal, amelyek szerint ki dolgozott egy másik nagy elméletet is, amely legnagyobb dobásainak méltó folytatása lesz. Einstein igen jól ismerte Ernst Mach írásait. Az évszázad első éveiben, nem sokkal azután, hogy elvégezte a zürichi Eidgenössische Technische Hochschulét, Einstein részt vett egy olvasókörben, amelyben a kor vezető tudományfilozófusait (ahogy az Új Filozófusokból lett természettudósok ekkoriban magukat nevezték) olvasták; Einsteinre a legnagyobb hatást ekkor Mach gyakorolta. (Évekkel később Einstein elzarándokolt Bécs egyik külvárosába, hogy az idős és beteg filozófusnál tiszteletét tegye.) Amikor Mach megkülönböztette egymástól a szokatlan és a megszokott értelmetlenséget, akkor az újonnan megjelenő fogalmak „pályájának” két szakaszát állította egymással szembe. Az új, a természet aktuális értelmezési keretében nem értelmezhető fogalmat, nem lévén értelme, kezdetben megkérdőjelezzük; majd pedig, miután ugyanerről bebizonyosodott, hogy a valóságot megbízhatóan előrejelzi, noha továbbra sincs értelme, már elfogadjuk.

„Ha végigtekintünk egy olyan gondolat történetén, amelyet tökéletesen magunkévá tettünk – mondta egy ízben Mach –, akkor már nem vagyunk képesek fejlődésének teljes jelentőségét helyesen megbecsülni.” Ő a fény és gravitáció tizenhetedik századi felfogását hozta fel példaként. Newton azt gondolta, hogy a lény úgy terjed, mint az apró golyócskák, vagy ahogy ő nevezte, testecskék. Huygens ezzel vitatkozott, szerinte, ha a fényt hullámként értelmezzük, az megmagyarázza, hogyan tud szétterjedni szűk nyíláson történő áthaladás után is – ez a felfogás pedig, írta Mach, „felfoghatatlan volt Newton számára”. Hasonlóképpen, Newton gondolata a távolságon átívelő hatásról „értelmetlen volt Huygens számára”. De, folytatta Mach, „egy évszázaddal később már mindkét elképzeléssel ki lehetett békülni, még átlagos elméknek is”. Most pedig ugyanez a mintázat ismétlődött, bár Mach nem élt elég sokáig ahhoz, hogy elmélete igazolásának tanúja legyen. 1916 februárjában meghalt, mindössze három hónappal azután, hogy Einstein az általános relativitáselméletét, a gravitációt ismét szokatlan értelmetlenséggé tévő szellemi teljesítményét közzétette. *** A történet úgy szól, hogy 1907-ben Einstein egy nap a berni szabadalmi hivatalban lévő emelvényén állt, és az ablakon kifelé bámulva lelki szemei előtt látta, amint egy munkás épp leesik az egyik ház tetejéről. Einstein megállította a zuhanásban, és ott is tartotta – egy embert, a levegőben. Akárcsak Newton almájának gyümölcsöskerti történetében, a részletek ennek a modern mítosznak az esetében is megkérdőjelezhetők és többféleképpen előadhatók. De akárhogy is, Einsteinnek ekkor hirtelen valóban ösztönös megérzése támadt. Akkoriban teljes munkaidőben szabadalomvizsgálóként dolgozott, ugyanakkor részmunkaidős elméleti fizikus is volt; két évvel korábban négy tudományos dolgozatot tett közzé, amelyekre Európa legnagyobb gondolkodói épp ekkortájt kezdtek csak felfigyelni. Einstein mint elméleti fizikus tudta, hogy ha gondolatkísérletet végez, azt ideális feltételek között képzelheti el. Ahogy Galilei száműzte a légellenállást, amikor lezuhanó testekről gondolkodott, vagy az érdességet, amikor súrlódásmentes fából

készült lejtőket képzelt maga elé, úgy helyezte Einstein vákuumba a maga tetőfedőjét. A levegőben lévő ember, akinek a lába se a tetőt, se a földet nem érinti, sehogy sem tudja kideríteni, hogy ő zuhan-e a Föld felé, vagy a Föld emelkedik-e őfelé. Einstein számára ez a fajta ekvivalencia volt a fizika ambróziája: két, látszólag egymással össze nem függő esemény, amelyek valójában ugyanazok. Egyik 1905-ös dolgozata, „A mozgó testek elektrodinamikájáról” című azzal a megállapítással indított, hogy az elektrodinamika aktuális értelmezésének a szerző szerint semmi értelme. Negyven évvel korábban James Clerk Maxwell skót fizikusmatematikus kidolgozott egy egyenletrendszert, amely szerint bár az elektromosság és a mágnesesség külön-külön is tud hatni, a Huygens-féle „szokatlanul értelmetlen” elektromágneses hullámok formájában egyesülni is tudnak, és e formájukban szemünk fényként észleli őket. Igen ám, mondta Einstein, de az aktuálisan érvényes felfogás szerint, az a töltés, amelyet egy telep egy álló helyzetű mágneshez képest mozogva mutat, valamint az, amit egy mágnes egy álló helyzetű telephez képest mozogva mutat, két különálló jelenségből fakad. És valóban, ha egy telep mozog egy mágneshez képest, a telep mutat elektromos töltést, míg ha egy mágnes mozog egy telephez képest, akkor a mágnes mutat elektromos töltést. (Einstein pontosabban a következőt mondta: „Ha a mágnes mozgásban van és a vezető nyugalmi helyzetben van, akkor a mágnes szomszédságában egy meghatározott energiájú elektromos mező jön létre, amely áramot generál azokon a helyeken, ahol a vezető részei vannak. Ha azonban a mágnes áll, és a vezető mozgásban van, akkor nem lép lel elektromos mező a mágnes közelében. A vezetőben azonban olyan elektromos hajtóerőt találunk, amelyre önmagában nincs megfelelő energia, de amely – feltételezve a relatív mozgás egyenlőségét a két tárgyalt esetben – ugyanolyan irányú és intenzitású elektromos áramokhoz vezet, mint amelyeket az előbbi esetben az elektromos erők előállítottak.”) Einstein viszont amellett érvelt, hogy a két jelenség egy és ugyanaz – a telep és a mágnes közötti kapcsolatból elektromágneses hullámok jönnek létre, tekintet nélkül arra, hogy melyik tárgy mozog, és melyik van nyugalomban. Ugyanúgy, ahogy Galilei képzeletbeli hajójának utasa

vagy az elképzelt rakparton álló megfigyelő egyformán érvényesen gondolhatja, hogy a hajó a folyón lefelé halad, vagy hogy a rakpart a folyásiránnyal ellentétesen fölfelé megy, a telep és a mágnes is ugyanolyan alapon „állíthatja”, hogy áll, avagy mozog. Einstein ezek után így gondolkodott: Ha az elektromosságnak és a mágnesességnek „nincs olyan tulajdonsága, amely az abszolút nyugalom képzetének felel meg”, és ha az elektromosság és a mágnesesség együtt fényt hoznak létre, akkor, nemde, a fénynek sincs olyan tulajdonsága, amely az abszolút nyugalom képzetének felel meg. Ebben az esetben pedig a hajó utasa és a parton álló személy ugyanolyan alapon állapíthatja meg a fény tulajdonságait. A hajó fedélzetéről függőlegesen induló fénysugár a rakparton álló megfigyelő számára úgy fog tűnni, hogy valamilyen szögben meg van döntve, mindegy, hogy a hajó halad a folyásirányban lefelé, vagy a rakpart megy fölfelé. És fordítva: a rakpartról függőlegesen fölfelé indított fénysugár a hajó utasa számára úgy fog tűnni, hogy valamilyen szögben meg van döntve. Ez eddig, ugye, a Galilei-féle gondolatmenet. Galilei ugyan saját gondolatkísérletében nem fényt használt, de ha azt használt volna, az elv ugyanaz lett volna, mint Einstein gondolatkísérletében: az egymáshoz képest egyenletesen mozgó megfigyelők egymástól eltérő állításokat tehetnek arról, hogyan jelenik meg számukra a valóság. Einstein azonban birtokában volt két olyan kulcs fontosságú ismeretnek, amelyek miatt az ő fényre vonatkozó, relativitással kapcsolatos gondolatkísérlete más volt, mint Galileié. Egyrészt a fény sebessége véges. 1676-ban, több mint harminc évvel Galilei halála után Ole Römer dán csillagász kimutatta, hogy a fény nem éri el abban a pillanatban a szemünket itt lent, amikor megjelenik ott fönt. A Jupiter holdjainak fogyatkozásait figyelve – vagyis azt, ahogy felőlünk nézve a bolygó mögé kerülnek, és így elveszítjük őket szem elől – komor megállapította, hogy minél messzebb van tőlünk pályáján a Jupiter, annál több ideig tart, hogy a fogyatkozások „híre” eljusson hozzánk; és minél közelebb van, annál kevesebb. Lehet ugyan, hogy a fény sebessége felfoghatatlanul nagy, de tulajdonképpen véges: „Oly rendkívül sebes

– írta Robert Hooke angol csillagász nem látom okát, hogy nem lehet egyszersmind azonnali.” A fény sebessége Maxwell egyenleteiben is véges, ám ugyanakkor, és ez döntő fontosságú, még valami más is: állandó. Ha Maxwell nem tévedett, akkor a fény sebessége vákuumban sosem változik. Ami változik, az a hullámok közötti távolság. Összetorlódnak vagy széthúzódnak, attól függően, hogy a fényforrás felé vagy attól távolodva mozgunk (avagy a forrás mozog felénk vagy tőlünk távolodva). Lényegében ugyanúgy, ahogy Newton elfogadta Kepler sejtését, hogy a pályák alakja elliptikus, úgy tekintett Einstein is a maxwelli egyenletek fénysebességének hallgatólagos állandóságára, mondván: miért ne? Majd ezt a hallgatólagos felvetést a posztulátum szintjére emelte. A többi pedig már csak matek volt, abból is nagyrészt egyszerű – legjobb esetben is középiskolás szintű algebra. Álló nap a sebességgel foglalkozunk, valahányszor anyag mozgásáról gondolkodunk: milyen gyorsan megy valami? Ez a valami néha mi vagyunk: ha sétálunk, egy óra alatt megteszünk talán hat kilométert. Máskor ez a valami egy vonat: tíz óra alatt megtehet nyolcszáz kilométert. Máskor a valami egy csiga, amely percenként tizenöt centimétert halad. És olykor – legalábbis ha az ember Einstein – ez a valami a fény: 299 792 kilométer másodpercenként. Bármi legyen is egy adott tárgy sebessége, a képlet mindig ugyanaz: távolság osztva az idővel. Kilométer per óra, kilométer per tíz óra, centiméter per perc, és így tovább. Ami viszont a fény sebességében más, az az, hogy nem pusztán 299 792 kilométer másodpercenként, hanem mindig 299 792 kilométer másodpercenként. Egy ember, aki hat kilométert tesz meg óránként, tud gyorsítani, vagy tud lassítani; a csiga, amelyik tizenöt centit tesz meg egy perc alatt, megtehet kicsit többet, vagy épp kevesebbet. Nem így a fény. A hullámhossza, és így az adott időegység alatt szemünket elérő hullámok száma változhat (és ez a változás hatással van arra, hogy milyen színt látunk). De a hullámok sebessége ugyanaz marad. Ezért változott meg tehát Galilei gondolatkísérlete a hajóhoz képest mozgó rakpartról vagy rakparthoz képest mozgó hajóról olyan

radikálisan attól, hogy Einstein ugyanebbe a kísérletbe a fényt vezette be. A hajón lévő megfigyelő és a parton lévő megfigyelő ugyanazt a fénysugarat látják, de egyikük számára a lény útja függőleges, míg másikuk számára attól eltérő szögben halad. Az egyik megfigyelő úgy látja, a fénysugár egy egységnyi távolságot tesz meg; a másik szerint ennél egy kicsit többet. Ha a távolság, amit az egyik megfigyelő szerint a fény függőlegesen megtesz, egy kilométer, akkor e megfigyelő szerint 1/299 792 másodperc telik el. Ha a távolság, amit ugyanaz a fénysugár a másik megfigyelő szerint valamilyen szög alatt megtesz, két kilométer, akkor e megfigyelő szerint 2/299 792 másodperc telik el. A két megfigyelő ugyanazt a fénysugarat látja, de mivel úgy látják, hogy különböző távolságokat tesz meg, ezért azt kell hogy lássák, hogy különböző idő alatt teszi meg ezeket a távolságokat. Kinek van igaza? Mindkettejüknek. A sokszor emlegetett hajón utazó megfigyelő okkal mondhatja, hogy egy másodperc telt el, míg az ugyancsak sokszor emlegetett parton álló megfigyelő azt állíthatja, hogy két másodperc telt el, és mindketten ugyanarra a valóságra hivatkozhatnak. Mondhatjuk persze, hogy az idő „valójában” nem lassul le, és nem is gyorsul föl, de ez az érv csak arra jó, hogy fölvesse a kérdést, mit is értünk „valójában” alatt. Pillanatnyi gondolkodás után erre azt válaszolhatjuk, hogy azt értjük „valójában” alatt, amennyi az idő vagy a távolság lenne akkor, ha pontosan együtt utaznánk az objektummal. De épp ez a lényeg: ha pontosan együtt utazunk az objektummal, akkor beléptünk az ő vonatkoztatási rendszerébe; együtt mozgunk vele. Pont, mintha hódítók lennénk a karibi térségben, vagy Kepler a Holdon: elutaztunk egy másik partra. Forduljunk csak meg. Mit látunk? Azt a partot, amelyet elhagytunk- a régi vonatkoztatási rendszerünket és most ez mozog hozzánk képest. És ha azon a parton történetesen áll valaki, aki fényjelet küld – nos, a többit már tudjuk. Ezek az, ellentmondások nem csupán jelentéstani trükkök. Minden, amit az univerzumról tudunk, azt itt és most tudjuk – itt, ezen a helyen, és most, ebben az időpillanatban. És mindaz, amit itt és

most épp tudunk, az az információ, amely elér minket. És ez az információ fény útján ér el minket. Einstein ezt a gondolatot szerette invariententbeorie– nek nevezni, mert ez hangsúlyozta ki a legfontosabb alapelvet: „A természet törvényei ugyanazok minden inerciarendszerben” (A latin iners, tehetetlen szóból) – azokban a rendszerekben, amelyeket Galilei határozott meg, amelyeket Newton vett kölcsön, és amelyek vagy nyugalomban vannak, vagy egyenes vonalú egyenletes mozgást végeznek. A matematika minden ember univerzumészlelését önmagában ellentmondásmentessé teszi, ugyanakkor ez, az észlelés ellentmondhat valaki másnak az észlelésével. Ami azonban e gondolat terjedésének kezdete táján Einstein fizikustársainak fantáziáját megragadta, nem az ellentmondás-mentesség, hanem az ellentmondás volt: hogy miközben az univerzum mindenki számára pontosan ugyanolyan módon értendő, a tapasztalatok relatíve eltérhetnek a többitől. Így ez egy „relativitáselmélet” volt, de ugyanakkor, pontosabban, egy speciális relativitáselmélet, mivel csak – a szó valódi értelmében – speciális körülmények között állta meg a helyét: ha a megfigyelő egyenletes sebességgel mozgott az órákhoz és egyenesekhez viszonyítva (és viszont). Einstein ezt követően egy általános elméletet akart, egy olyat, amely egymáshoz képest nem egyenletesen mozgó objektumokra is alkalmazható. Olyat, amely alkalmazható – például – egy tetőről leeső munkásra is. A szabadon eső munkás saját nézőpontjából tekintve úgy gondolhat magára, mint aki egyhelyben áll. Newtoni értelemben ő tehetetlenséget tapasztal. Külső nézőpontból vizsgálva – mondjuk egy szabadalomvizsgáló szempontjából, aki épp egy emelvényen áll, és bámul kifelé az ablakon – a munkás zuhan. Newtoni értelemben ő épp a gravitációt tapasztalja. És mivel a tetőfedő és a szabadalomvizsgáló nézőpontja egyformán érvényes, és mivel a tetőfedő és a szabadalomvizsgáló ugyanazt a jelenséget észlelik, és mivel a tetőfedő a saját tapasztalását a tehetetlenség hatásaként értelmezi, a szabadalomvizsgáló pedig úgy értelmezi a tetőfedő tapasztalását, hogy az a gravitáció hatására történik –

„Életem legboldogabb gondolata” – így nevezte Einstein az ekvivalencia ösztönös felismerését. A newtoni egyenleteket tanulmányozó természettudósok már Newton idejében némi fintorgással mutattak rá egy gyanús egybeesésre. Az egyik egyenletben a tehetetlen tömeggel az, anyagnak azt az ellenállását mérjük, amelyet mozgásállapotának megváltoztatásával szemben kifejt. Egy másik egyenletben a súlyos (vagy gravitációs) tömeg az anyag mozgásállapotának megváltoztatására irányuló hajlandóságát méri. A tömeg értéke viszont mindkét egyenletben ugyanaz. Miért? Miért lenne egy test változással szemben kifejtett ellenállásának mértéke – az ellenállás, amelyet először le kell küzdenie ahhoz, hogy egyenes vonalban mozogni tudjon – ugyanakkora, mint a változás iránti hajlandóságának mértéke – a hajlandósága, hogy lefelé mozogjon? Einstein ekkor már tudta, hogy miért: a tehetetlen tömeg és a súlyos tömeg ugyanazt mérik. Akárcsak az elektromosságot és a mágnesességet, vagy a teret és az időt, a tehetetlenséget és a gravitációt (avagy centripetális mozgást) is két külön jelenségnek tekinthetjük. De tekinthetjük úgy is, hogy ezek egyetlen jelenség két külön változata. Az odafönti és idelenti mozgások egyesítésével Newton két mozgás kombinációját fogalmazta meg: Galilei egyenes vonalú tehetetlen és az ö saját lefelé irányuló centripetális mozgásáét. De mihez képest egyenes vonalú? És mihez képest lefelé irányuló? „A Vezúv két kitörése két külön időpontban, de egyazon helyen történik (vagyis a Vezúv kráterében)” – írta később Einstein saját magának készített jegyzeteiben, elképzelését vizsgálva. De „a Föld forog a tengelye körül, kering a Nap körül, és ráadásul a Nappal együtt még mozog a Herkules csillagkép felé is. Azt tehát senki sem állíthatja komolyan, hogy a Vezúv két kitörése az univerzumnak ugyanazon a helyén történt”. Ehelyett „csupán annyit mondhatunk: a Vezúv két kitörése ugyanazon a helyen történik a Földhöz viszonyítva [Einstein kiemelése]”. Az idő- és térbeli hivatkozásoknak mindaddig semmi értelmük sincs, amíg nem valami máshoz viszonyítva történnek. Newton számára a vonatkoztatási rendszer ugyanaz volt a teljes univerzumban: egy abszolút tér – Einstein szavaival „egy óriási,

falak nélküli edény” – és egy abszolút idő – „egy öröklétig egyenletesen járó tiktak”, amelyet csak a „mindenütt jelen lévő szellemek” hallanak. Einstein felismerte: ha félretesszük az egyenes vonalú tehetetlen és lefelé irányuló centripetális mozgás naiv képzetét, akkor a két mozgást egyként értelmezhetjük újra. Hogy a lényeget kevésbé elvont módon saját maga számára is megvilágítsa, Einstein tetőfedőjét a levegőből mintegy a Galilei-féle kajüt modern megfelelőjébe, egy liftbe helyezte át: olyan „laboratórium”-ba, amelyben a külvilágról (a minden esetben ideértett ideális körülmények között) nem lehet tapasztalatot szerezni. Helyezzük a liftet a Föld felszínére, és mi, kívülállók azt mondhatjuk, hogy a munkás ott bent közel tíz méter per másodperces gravitációs gyorsulást tapasztal minden másodpercben. Most helyezzük a liftet üres térbe és gyorsítsuk ugyanilyen mértékben: ekkor mi kívülről azt mondhatjuk, hogy a munkás közel tíz méter per másodperces tehetetlenségi tolóerőt tapasztal minden másodpercben. A liftben lévő tetőfedő számára azonban a tapasztalások ugyanazok lesznek: amit mi kívülről úgy észlelünk, mint tehetetlenség vagy gravitáció, az a tetőfedőnek egyaránt a mozdulatlanul állás érzését lógja adni. Még e kettő megfelelő arányú kombinációja sem fog a tetőfedő számára érzékelhető hatást jelenteni. Távolítsuk el a liftet bizonyos távolságra a Föld felszínétől, csökkentve ezáltal (a mi külső nézőpontunkból tekintve) a gravitációs hatást, és gyorsítsuk a liftet a kellő mértékben, növelve ezáltal (a mi nézőpontunkból) a tehetetlenségi hatást, és a tetőfedő még mindig semmit sem fog észrevenni. Állítsuk most ezt a liftet egy bolygó vagy a Nap körüli pályára, ekkor (a mi nézőpontunkból) úgy fog tűnni, hogy egy görbe vonal mentén mozog, és ez a görbe vonal (a mi nézőpontunkból) egy ellipszis lesz. A görbe vonalak mindazonáltal kívül estek Einstein szakmai kompetenciáján. Az egyenesek definíció szerint nem görbék, de Einstein tudta, hogy a definíció csak az euklideszi geometrián belül állja meg a helyet – abban, amelyben az egyenesek nem görbék, és a párhuzamosok sosem találkoznak. Az euklideszi geometria az univerzum intuitív értelmezéséből eredt, de, ahogy

Einstein kezdett rájönni, az univerzum egy naiv változatának értelmezéséből. Diákként Einstein megengedte magának, hogy a nemeuklideszi geometriaórákat ellógja; úgy gondolta, hogy ez a tárgy egyfajta intellektuális passzió, amelynek semmi köze ahhoz az univerzumhoz, amelyben élünk. Most viszont be kellett látnia: éppenséggel pont a nemeuklideszi geometriának van valódi köze az univerzumhoz, amelyben élünk. A matek még annál is inkább zavarba ejtőnek bizonyult, mint amilyennek elsőre látszott. Einstein egy régi, még az egyetemi időkből ismert barátját, Marcel Grossmannt (Grossmann Marcell néven született Budapesten, 1878-ban) kérte föl, aki ekkor saját jogán már kiemelkedő matematikus volt, és aki – s Einstein céljai szempontjából ez volt fontosabb – annak idején vette a fáradságot, és bejárt a nemeuklideszi geometriaórákra. Az új elmélet matematikailag olyan bonyolult volt, panaszolta Einstein egy barátjának írott levelében, hogy amellett a korai relativitáselmélettel folytatott küzdelmei még Grossmann közreműködése után is csupán „gyerekjáték”-nak tűntek. A newtoni matematika helytálló volt, ahogy azt évszázadok kísérletei igazolták. Akár odafönt, akár idelent akarta valaki az anyagok mozgását leírni, Newton matematikája szinte minden körülmény között tökéletesen működött. De éppen úgy, ahogy kiderült, hogy a távolság és az idő közti ekvivalencia hiánya a Galileiféle relativitás korlátját jelenti, a tehetetlenség és a gravitáció közti ekvivalencia hiányáról is bebizonyosodott, hogy a newtoni relativitás korlátját jelenti. A newtoni matematika nem tudott minden körülmény között magyarázattal szolgálni. Más körülmények is voltak még ott - legalábbis, ha mint Einstein, valaki tudta, hova kell nézni. A Principia írása közben Newton múltbéli adatokhoz nyúlt vissza, amikor számításainak ellenőrzése céljából Jean Richer ingájának Egyenlítő közelében tapasztalt sajátságos viselkedését felelevenítette. Einstein azokban a hetekben, amikor a szabadon eső ember víziója foglalkoztatta, rájött, hogy matematikai számításait ugyanilyen visszamenőleges igazolással tudja ellenőrizni: a történelmi feljegyzések egy addig meg nem magyarázott rendellenességével, a Merkúr pályájának vizsgálatával. Még az 1850-

es években Urbain Le Verrier, az a matematikus, aki megjósolta az új bolygó, a Neptunusz helyzetét, felfedezett egy ellentmondást a newtoni matematika és a Merkúr mozgása között. Le Verrier tudta, hogy a Merkúr mozgását matematikailag nehéz lenne leírni; a Merkúr nemcsak törpe a bolygók között, de a legközelebb is van a Naphoz, ezen tényezők miatt pedig extrém módon ki van léve a Naprendszer legnagyobb tömegű égitestét körülvevő gravitációs térnek. Le Verrier húsz éven át próbálta a számításokat és a mozgásokat összhangba hozni, de végül nem járt sikerrel: amikor a Merkúr elérte a perihéliumot, a Naphoz legközelebbi helyzetét, nem pontosan ott volt, ahol Newton szerint lennie kellett volna. Közel volt ahhoz a helyhez – nagyon közel –, de nem volt egész pontosan ott. A pontosság volt az, amit Newton elmélete lehetővé tett. A pontosság volt az, amit Newton elmélete megkövetelt. De Newton elméletének pontossága nem volt elég pontos, mert, ahogy Einstein már kezdte gyanítani, Newton elmélete nem volt átfogó. Az övének tehát annak kellett lennie. Amikor Einstein elintézte, hogy 1915 novemberében négy előadást tarthasson Bécsben a még kiforratlan elméletéről a Porosz Akadémia előtt, még mindig nem sikerült matematikai magyarázatot adnia a Merkúr mozgására. (Az előadások valójában Berlinben voltak.) Ezzel együtt, még ha csak munkaközi formában is, de bőven volt miről beszámolnia, így tehát heti két órában Einstein előadta legújabb eredményeit. Hogy a másik 166 órában azon töprengjen, hogy mit csinálhatott rosszul. Einstein első előadását azzal indította, hogy az elméletébe vetett „bizalmát teljesen elvesztette”. A következő héten visszatért, hogy csodálatos tévedését tovább taglalja. Csak ekkor, a hónap felénél és előadás-sorozatának közepén végezte el a matematikai levezetésben a döntő kiigazítást – azt, ami után a matematika és a Merkúr mozgása már tökéletes összhangban volt. A makacs problémára utólag adott megoldás napokig tartó szívdobogást okozott Einsteinnek. Arra is ösztönözte ugyanakkor, hogy újra bízzon az elméletben. De ahogy Newton kétszáz évvel korábban már megtanulta, az ember nem mondhatja egyszerűen azt, hogy ennyi elég, várva, hogy mindenki egyetértsen

vele. Einstein megértette, hogy elmélete csak akkor számíthat közmegegyezésre a fizikusok körében, ha többre képes, mint a Merkúr pályájának utólagos magyarázata. Olyan előrejelzést kell származtatni belőle, amelyet megfigyelés tudna igazolni (vagy cáfolni). Szerencsére Einstein már kigondolt egyet – noha matematikai levezetésében annyira magabiztos volt, hogy úgy gondolta, nincs is rá szüksége. De ismerte a szabályokat: készíts előrejelzést, végezd el a kísérletet, és onnan lépj tovább. Einstein a következő héten visszatért a Porosz Akadémiára, és megtartotta soron következő előadását. Majd a rákövetkező héten megtartotta utolsó előadását is. Ezután publikálta elméletét. Majd várt. *** Az 1919. november 6-i bejelentés határozottan egyike volt a filozófia- és tudománytörténet – illetve valójában bármilyen – történet – kimagasló „előtte-utána” pillanatainak. A világ e nap reggelén még szürke volt, mint egy leszerelt baka, mire azonban a nap véget ért, már táncolt, mint egy szertelen bakfis. Einstein ugyan számíthatott arra, hogy az eredmény összhangban lesz a világ egyik legősibb rejtélyére, az anyag mozgására adott válaszának utolsó változatával, de pontosabb egyezést aligha remélhetett. Azt a szolgálatot, amelyet Halley tett Newtonnak, Sir Arthur Eddington brit csillagász tette Einsteinnek. Miközben még zajlott a Nagy Háború, Eddington kísérletet szervezett, hogy Einstein jóslatát, miszerint a tömeg jelenléte meggörbíti a teret, és ezt mi gravitációként észleljük, próbának vesse alá. A hatás például teljes napfogyatkozáskor tesztelhető. Határozzuk meg az égboltnak pontosan azt a részét, amelyet a Nap a fogyatkozáskor el fog foglalni, fényképezzük le az égbolt ezen részén található csillagokat akkor, amikor a Nap nincs ott, majd készítsünk újabb képet a csillagokról, amikor a Nap ott van ugyan, de általában mindent túlragyogó fényét a Hold éppen eltakarja. Hasonlítsuk össze a két fotót, és a csillagok helyzete az égbolthoz képest különböző kell hogy legyen, mert az út, amelyen fényük a görbült tér mentén halad, más lesz. Az első képen, ahol nincs ott a Nap, a csillagok fénye egyenesen jut a szemünkbe. A

második képen, amelyen rajta van a Nap, a csillagokból érkező fény a Nap körül meg fog görbülni. Eddington két expedíciót indított útnak, egyet a brazil Sobral városába, a másikat az Atlanti-óceán déli részén fekvő Príncipe szigetére azzal a céllal, hogy az 1919. május 29-i teljes napfogyatkozásról fotókat készítsenek. November 6-án Sir Frank Watson Dyson, aki Eddingtonnal együtt a Príncipe-re induló expedíciót vezette, a Royal Society egyik rendkívüli ülésén Londonban bejelentette, hogy a napfogyatkozás eredményeit Einstein, és nem Newton számításai jelezték helyesen előre. A Halley jóslata miatt kialakult általános izgalom megelőzte az üstökös visszatértét; Newton gravitációs elmélete ekkor bizonyos mértékben már „igazolta” önmagát, de mindenki meg akart győződni róla. Az Eddington kísérletét övező izgalom ezzel szemben az esemény után alakult ki. Ebből a szempontból a pontosabb történelmi előzmény a Galilei Csillagászati Hírnök ének megjelenését üdvözlő lármás csődület lehetett. 1610-ben Firenze egyik közterén tömeg gyűlt össze, hogy a teljes könyv felolvasását meghallgassa. 1919-ben a távíró és az újságok már gyorsabban, ám nem kevesebb érzelmi közvetlenséggel tudták vinni a híreket; a szalagcímek rögtön az újságírói figyelemfelkeltés magasiskoláját képviselték a londoni The Times meglehetős prózaiságában is meghökkentő NEWTON KONTRA EINSTEIN-jétől a The New York Times költőibb FÉLRECSÚSZOTT FÉNYEK AZ ÉGBOLTON-jáig. Az elmélet részben a vakmerőségének köszönhette vonzerejét. A NEWTON KONTRA EINSTEIN csak a legszorosabb értelmében volt helytálló; Einstein kiegészítette, nem pedig megdöntötte Newtont. A szalagcím mégis megragadta azt az érzést, hogy az univerzumról kialakult felfogásunk egy új, szilajabb korba lépett, amelyben magát a felfogást már nem is kell magunkévá tennünk ahhoz, hogy a képtelen mulatságban részt vehessünk. Az elmélet vonzerejét részben a bonyolultságának köszönhette. A tudósok körében hamar lábra kapott egy anekdota. Egy fizikus azt mondja Eddingtonnak: „Nyilván te vagy az egyike annak a három embernek a világon, aki érti az általános relativitást”. Eddington: [Nem válaszolj. Fizikus: „Na, Eddington, ne szerénykedj!”. Eddington: „Épp ellenkezőleg, azon gondolkodom, ki lehet a harmadik.” És ha a

fizikusok nem értették Einsteint, mit remélhettek vajon a laikusok? Rea Irvin egyik karikatúrája a The New Yorker-ben a New York-i utca jellegzetes figuráit különböző helyzetekbe dermedve, mély gondolatokba merülve ábrázolta – egy munkást, egy rendőrt, egy portást, egy bundás asszonyt, sőt még egy söröslovat is –, ezzel a képaláírással: „Az emberek lassanként hozzászoktak a gondolathoz, hogy a végső fizikai realitást magának a térnek a fizikai állapotai jelentik. – Albert Einstein professzor.” Az elmélet ezenkívül részben a felfedezőjének köszönhette vonzerejét. Einstein egyértelműen örömét lelte a hirtelen jött ismertségben. Még ha valójában nem is tette, mindig úgy tűnt, mintha kacsintana, mintha a közönség is cinkosa lenne jó szerencséjében – ami atombiztos stratégia, ha azt akarjuk, hogy mindenki úgy tegyen, mintha tudná, mire gondolunk, anélkül hogy valóban tudná, mire gondolunk. Egy másik anekdota: Charlie Chaplin és Albert Einstein egy hollywoodi bemutatón vannak, és az állóhelyekről kiabálva üdvözlik őket; megszólal Chaplin: „Engem azért éljeneznek, mert engem mindenki ért, Önt pedig azért, mert Önt senki nem érti.” Szellemes, de nem igazán kerek: bármit értett is meg valaki kettejükből, mindenki azt gondolta, hogy érti Chaplint és Einsteint. Einstein fekete tábláját; Chaplin fehér vetítővásznát: a két tabula rasát. Az elmélet viszont még részben sem köszönhette vonzerejét a hasznosságának. A közvélemény számára Einstein megmaradt ikonnak, amely arra emlékeztet, milyen magasságokba képes eljutni az emberi elme. A fizikusok hasonlóan éreztek, de ők azt is értették, hogy az általános relativitásnak nincs gyakorlati haszna. Magyarázattal szolgált néhány, extrém körülmények között kialakuló égi jelenségre, és lehetővé tette a fizikusok számára, hogy Einstein speciális relativitáselméletéhez képest is még rendhagyóbb módon gondolkodjanak időről és térről, de ezen kívül? Arisztotelész univerzuma kétezer évig tartott. Newton univerzuma kétszáz évig. Einsteiné kevesebb mint egy évtizedig. A kvantummechanika előretörése hozzásegítette a fizikusokat, hogy minden általános relativitással kapcsolatos érdeklődésüket félretegyek. Az 1920-as években Werner Heisenberg német és Niels

Bohr dán fizikus bevezették az univerzum egyenletébe a kvantumbizonytalanságot. Bizonyos fokig azt a fajta ekvivalenciát terjesztették ki, amelyet Einstein is favorizált – konkrétan azt, amelyikért ő maga szállt síkra egyik 1905-ös dolgozatában (és amiért 1921-ben megkapta a fizikai Nobel-díjat). Einstein rögzítette, hogy miközben a fény hullámok formájában terjed, aközben részecskék, diszkrét egységek formájában is – az elképzelést pedig Max Plancktól vette kölcsön, aki öt évvel korábban vezette be az energiakvantum fogalmát. Heisenberg és Bohr továbbvitték a gondolatot, és azt találták, hogy kvantumszinten a megfigyelő nem tudja a helyet és a sebességet egy időben meghatározni. Ami pedig Einstein számára még aggasztóbb volt, hogy azon kvantumfolyamatok által, amelyeket senki sem értett, két részecske óriási távolságokon át azonnal, vagyis fénynél gyorsabban tud „kommunikálni”. Amikor Einstein ezt a kvantum-összefonódást „kísérteties távolhatás”-nak nevezte, akkora gravitációs mozgásoknak pontosan azokat az értelmezéseit idézte föl – a távolságon átívelő hatást amelyeket Newton „nagy abszurdum”-nak nevezett. Ugyanakkor azt is értelemszerűen felismerte, hogy filozófiai szempontból úgy tűnhet, mintha a fizika hátrafelé haladna. Newton megbékélt azzal a gondolattal, hogy két test látható fizikai érintkezés nélkül is kölcsönhatásban lehet egymással, mert feltételezte, hogy valamiféle kontaktusnak mégiscsak kell lennie közöttük. Most pedig Einstein megmutatta, hogy valóban van is. A newtoni fizikában az anyag aktív; mozog. Az einsteini fizikában az anyag szintén aktív. A newtoni fizikában viszont a tér passzív, egy edény, amelyben a tömegek között titokzatos kölcsönhatások zajlanak. Az einsteini fizikában eltűnik a titokzatosság, mert a tér is aktív: együttműködik az anyaggal, hogy létrehozza azt, amit mi a gravitáció hatásaként érzékelünk. Ez az együttműködés a rejtélynek legalábbis egy részét feloldja: az anyag meghajlítja a teret; a tér irányítja az anyagot. A „vonzás érzése” nem pusztán kölcsönös; folytonos is, térben és időben. Követni lehet a hatását: egy anyagi objektum meghajlítja a teret itt, és az a görbült tér kihat arra az

anyagi objektumra ott, amely ponton annak az anyagnak a mozgása módosul. De még ez a leírás sem ragadja meg az általános relativitás természetét teljes egészében. Newton azt gondolta, hogy a tér és az idő abszolút – egy Descartes-féle háló, amelyhez képest az anyag mozgása mérhető. Einstein a térre nem ilyen mereven tekintett – már-már szó szerint. Einstein értelmezésében az univerzum úgy viselkedik, mint egy óceán: egy darabból van mint egész, és szakadatlan mint folyamat. Rá lehet mutatni egy hullámra itt, vagy egy örvényre ott, de ezek a jelenségek elszigetelten nem léteznek. A környezetükből jönnek létre, és a környezetük belőlük. Ellentétben Newtonnal, aki William Blake ábrázolása szerint egy földmérő euklideszi körzőjét szögezte le az óceán fenekére, Einstein az áramlatokat figyelte tágra nyílt szemmel. Ám – a fizika terjedőben lévő értelmezése szempontjából létfontosságú módon – ő maga is áramlatokat gerjesztett. Kvantumszinten egy szubatomi részecske bármiféle megfigyelése szükségszerűen azt is jelenti, hogy a megfigyelő eszköz és a megfigyelés tárgya kölcsönhatásba kerülnek egymással. Bohr, a természet kvantumértelmezésének egyik szülőatyja azt mondta, hogy egészen nagy léptékben eltekinthetünk az ilyen kölcsönhatásoktól; az egyik példája az volt, amikor egy foton becsapódik a Holdba. Ugyanilyen módon Einstein is úszhat New Jersey partjai mentén, ahova a 30-as években költözött, anélkül hogy mozgásának észrevehető hatása lenne, mondjuk, a Földközi-tenger szintjére nézve. Kvantumszinten dönthetnek úgy a fizikusok, hogy nem vesznek tudomást a Holdba csapódott fotonról; vagy az általános relativitás szintjen az Amalfi-öböl egyik tajtékjáról. És mivel az univerzumban nem voltak adottak olyan szélsőséges feltételek, amelyekre az általános relativitás alkalmazható lett volna, az elmélet tudományos értelemben holtággá vált, a fizika olyan langyos ágává, amelyet a főáramhoz tartozó kutatások között épphogy csak jegyeztek. *** Egy ősi robbanás, amelyből kialakul az egész univerzum? Miféle extrém körülmény lenne ez?

MI A HAJ A GRAVITÁCIÓVAL? A gondolat pedig létezett, jobban nem is mutathatta volna magát. Egész végig ott volt, mióta Einstein megjelentette általános relativitáselméletéhez tartozó egyenleteit. Egy évvel később, 1917-és Kozmológiai megfontolások című írásában már központi helyet kapott. Newton tűinek problémája – hogy végtelen számú tű áll a hegyén egy örökkévalóságon keresztül, mint a tökéletes gravitációs egyensúly szimbóluma – sosem tűnt el, és most megjelent az einsteini matematikában is. Newton nem tudott eltekinteni attól a logikai problémától, hogy miközben az univerzum anyaggal van tele, és a gravitáció által anyagot vonz, mégsem roskad önmagába – és Einstein sem tudott. Nem mintha Einstein úgy hivatkozott volna Istenre, ahogy Newton tette. Amikor metafizikai dolgokról beszélt, Einstein hajlamos volt metaforikus istenséget említeni, egyfajta Jóakaratú Racionalizátort, a fizikában azonban akkor hivatkozott Istenre, amikor azt magyarázta, hogy hogyan nem működik az univerzum; a kvantummechanika valószínűség-természetével szemben például azt az ironikus megjegyzést tette, hogy „Isten nem kockázik a világmindenséggel”. A „Hogyan működik az univerzum?” kérdésében Einstein kihagyta Istent az egyenletből – az univerzuméból is és a maga általános elméletet leíró egyenletéből is. Einstein egyenletének két oldala nem volt egyenlő (Vagyis az egyenletnek nem volt olyan megoldása, amely egy statikus világegyetemet írt volna le), ami arra utal, hogy az univerzum nincs egyensúlyban: vagy tágul, vagy összeomlóban van. Világos volt azonban, hogy egyiket sem teszi. Ezért aztán Einstein úgy döntött, hogy egyenletének két oldalát a maga x-ével egyenlíti ki, egy olyan változóval, amelyet a görög lambda betűvel jelzett. Ez képviselte a matematikai leírásban mindazt, ami a hegyükön és a nagy egészet tekintve mozdulatlanul tartja azt a sok tűt. Einstein nem tudta, hogy ez mi; annyit tudott mindössze, hogy szüksége van valamire, ami megmagyarázza az univerzum stabilitását. Ugyanúgy, ahogy Newton eltekintett a gravitációs hatásokat eredményező második ok keresésétől, Einstein is a későbbi generációkra hagyta a lambda rejtvényének megoldását.

Newton tűivel ellentétben azonban Einstein rejtvénye megoldódott, mégpedig igen hamar. Először is Edwin Hubble 1925-ben bejelentette felfedezését, hogy Tejút nevű galaxisunk, ez a temérdek csillag nem az univerzum legtávolabbi jelensége; még legalább néhány egyéb galaxis is létezik. Két évvel később Georges Lemaitre belga fizikus és pap összevetett két számhalmazt. Az egyikben a galaxisok távolságadatai voltak. A másik halmaz a vöröseltolódásaikat tartalmazta, vagyis hogy a fényük milyen mértékben „nyúlt” meg az elektromágneses spektrum vörös vége felé, a Földtől történő távolodásuk hatására (vagy ha úgy tetszik, a Föld tőlük történő távolodása hatására). Amikor a két halmaz elemeit egy grafikonon ábrázolta, a mintázat rögtön kirajzolódott: minél messzebb van a galaxis, annál nagyobb a vöröseltolódása. 1929-ben Hubble tőle függetlenül ugyanerre a következtetésre jutott: az univerzum valamiképpen tágul. Azonnal adódott a megkerülhetetlen kérdés: mitől tágul? Fordítsuk meg képzeletben az univerzum tágulásának folyamatát, így végül egy kiindulóponthoz jutunk, valamiféle születés-eseményhez. Néhány elméleti fizikus szinte azonnal a tér és idő egyfajta robbanásának lehetőségét vetette föl, azt a jelenséget, amely később a Nagy Bumm nevet kapta. Newtonnak tehát nem volt szüksége Istenre, Einsteinnek pedig lambdára ahhoz, hogy mégiscsak stabilan tartsák az univerzumot – mégpedig azért, mert az univerzum nem stabil. Más fizikusok úgy vélték, hibát találtak azoknak a bizonyítékoknak az értelmezésében, amelyek a tágulásra utaltak. Azt vetették fel, hogy az univerzum talán nem is változó és véges, hanem állandó és végtelen, és ahelyett, hogy titokzatos módon valamilyen születési eseményből keletkezett volna, lehetséges, hogy semmivel sem kevésbé titokzatos és észszerűden módon anyagot hoz létre. Nem sokat. Csak itt egy részecskét, ott egy részecskét, hébe-hóba – és egy kezdet nélküli univerzumban, ami nem különbözik sokban attól, amilyenben az ókoriak szerint éltünk, a „hébe-hóba” létrejövő anyagból már nagyon is össze tudnak állni galaxisok. Ezt az értelmezést nevezték állandó állapotú univerzumnak. 1965 júliusában, mindössze tíz évvel Einstein halála után két cikk jelent meg egymás mellett az Astrophysical Journal Lettersben. Az

egyik témája egy matematikai előrejelzés volt. Ha az univerzum kezdete valamiféle születési esemény volt, állították a Princeton fizikusai, akkor a hátramaradt sugárzásnak, jóllehet nem az elektromágneses spektrum látható tartományában, de még mindig észlelhetőnek kell lennie. Méghozzá az univerzum tágulásának a fényt egészen a mikrohullám hosszúhullámú tartományának egy bizonyos frekvenciájáig kellene megnyújtania. A másik cikkben a szintén New Jersey-i Bell Labs két csillagásza írta le azt a megfigyelésüket, hogy bárhová irányítják rádióantennájukat, mindig azt a bizonyos frekvenciát észlelik. A csillagászok és a fizikusok nagy része számára ez a két cikk el is döntötte a vitát a Nagy Bumm javára. Az, hogy egy időben jelentek meg, a tudományos igazolás klasszikusan ritka példája volt: matematikai előrejelzés és megfigyelési bizonyíték egyszerre. A két cikk azonban azt is világosan demonstrálta, hogy milyen értéket képvisel az újfajta csillagászat a gravitáció hatásainak vizsgálatában. Az elektromágneses spektrum optikai része – a szivárvány, amit szemünkkel látunk – csupán vékonyka szelete a sokkal szélesebb teljes sávszélességnek. A spektrum optikailag nem látható része – például a rádióhullámok – csillagászati célú használatának ötlete akkoriban nem egészen két évtizedes múltra tekintett vissza. Amikor Galilei először fordította távcsövét az éjszakai égbolt felé, még nem volt oka feltételezni, hogy az ég több anyagot is tartalmazhat, mint amennyit az emberiség évezredeken keresztül megfigyelt és feljegyzett. De mégis több volt, és a technológia fejlődésével folyton egyre több: új holdak, új bolygók, új csillagok, új galaxisok. A csillagászok ebben az időben kezdték az égboltot nem optikai eszközökkel (Vagyis az elektromágneses sugárzás optikai (látható) tartományán kívül észlelő műszerekkel) is vizsgálni, és miközben nem volt okuk azt gondolni, hogy megfigyeléseik új titkok leleplezéséhez vezethetnek, vagy pláne hogy az általános relativitásra vonatkozó felismerés birtokába juthatnak, inspirálhatta őket a távcső története, és remélhettek. Az ég pedig újra és újra megjutalmazta a reménykedőket. A láthatón kívüli hullámhosszak az általános relativitás befolyása alatt működő univerzum vizsgálata szempontjából különösen

termékenynek bizonyultak. Einstein előrelátott néhány olyan kísérletet, amelyekkel tesztelni lehet a matematikai modelljében megjósolt szélsőséges körülményeket, de ő optikai hullámhosszakban gondolkodott. A láthatatlan hullámhosszakon vizsgált univerzum még ennél is szélsőségesebb körülményeket tett láthatóvá, olyanokat, amelyek épp azért estek kívül a spektrum látható tartományán, mert annyira extrémek. A spektrum szemünk által láthatónál nagyobb hullámhosszú tartományai – az infravörös, a mikrohullámú, a rádióhullámú – erőteljes jelenségeket tudnak felfedni az univerzum térben távoli, következésképpen történetének korábbi szakaszából. Ezek a jelenségek olyan hatalmas mennyiségű energia kibocsátásával jártak, hogy még rendkívüli távolságuk ellenére is – jóllehet halványan, de – „láthatjuk” őket. Másfelől viszont a spektrum szemünk által láthatónál rövidebb hullámhosszú tartományai – az ultraibolya, a röntgen, a gamma – még erőteljesebb jelenségeket tudnak felfedni az univerzum közeli, időben viszonylag friss időszakából, amely még nem szenvedett jelentős mértékű tágulást. De nagy energiájú jelek az univerzum távoli részéből? Ezek a jelenségek olyan óriási mértékű energiakibocsátással járnak, hogy noha a fényük az univerzum legtávolabbi és legrégebbi részeiből indult, a hullámaik még mindig nem csengtek le. És ezek a jelenségek éppen azok, amelyek ráillenek a fizikusok jóslataira, hogyan viselkedik az általános relativitás roppant gravitációs fogságában haldokló anyag – és amely jóslatok a csillagászati feljegyzésekben is szerepelnek. A GRAVITÁCIÓ A MAGASSÁGBAN Évtizedekkel korábban, amikor az általános relativitás és a kvantumrelativitás még némileg újdonságnak számítottak, egészen képtelen lehetőségek is keringtek matematikusok és fizikusok körében, és az elméleti szakemberek némelyike semmit sem szeret jobban, mint a keringő képtelenségeket. Egy 1,3 másodpercenként pulzáló forrás – egy pulzár – 1967-es felfedezése egybevágott a 30as évek egyik matematikai előrejelzésével, miszerint ha bizonyos tömegű csillagok felrobbannak, akkor a magjuk gravitációsan egy kizárólag neutronokból álló kisbolygóvá roskad össze, amely

másodpercenként több száz fordulattal pörög, holott anyagából egy teáskanálnyi annyit nyomna, mint a Földön egy hegy. Egy vizsgálat, amely azt volt hivatott eldönteni, hogy a Hold bocsát-e ki röntgensugárzást, arra jutott, hogy nem; kibocsát viszont röntgensugárzást látszólag minden más: röntgennézetben a szabad szemmel sötét égbolt nappali fényességű. Későbbi megfigyelések azt is kimutatták, hogy ezek az objektumok megfelelnek egy másik, még a neutroncsillagokat létrehozónál is nagyobb tömegű, összeomló csillagokról készített matematikai jóslatnak: valaminek, ami gravitációs értelemben olyan hatalmas, hogy még a fény sem tud kijutni belőle. A jelenség 1968-ban kapta meg a címkéjét, ami aztán rajta is maradt: fekete lyuk. És nemcsak hogy gyakoriak a fekete lyukak, de úgy látszik, minden galaxis centrumában ilyen van – márpedig az univerzumban legalább 125 milliárd galaxis található. És nemcsak hogy minden galaxis centrumában egy fekete lyuk van, de ennek tömege összefügg a galaxis tömegével, mintha egyik meghatározná a másikat. A csillagászok számára, ahogy a galaxisok fejlődésének egyik vezető kutatója nemrég mondta nekem, „a két téma kvázi elválaszthatatlan egymástól”. Két téma, ami egy generációval ezelőtt még alig létezett, és amelyek közül az egyiket, a fekete lyukakat, igazából senki sem érti. Beszéljünk még megszokott értelmetlenségekről? *** Nos, beszéljünk. 2014 nyarán egy sorozat képei kezdtek a postafiókomba érkezni. Ahogy naponta nyitottam meg egyiket a másik után, észrevettem, hogy a vállaimmal már a képernyő felé hajlok, mintha valami szárnyszerű védőpajzsot kellett volna a laptopom elé állítanom. Tudtam jól, hogy ezek a képek kisebb vagyont érnek. A képek fekete lyukakat ábrázoltak a Csillagok között (Interstellar) című, nem sokkal később mozikba kerülő 3D-s IMAX-filmből – csemege a kockák generációjának. Egy Los Angeles-i központú dokumentumfilmes cég, amelynek alkalmanként dolgoztam, megbízott, hogy írjam meg a Csillagok között készítéséről szóló rövid dokumentumfilm történeti vázát; a

rövidfilm amolyan ötperces előzetes lett volna, amelyet múzeumokban vetíthetnek a planetárium kupolájára, miközben iskolai csoportok vagy esős napi szülő-gyerek párok próbálnak nem elaludni. (Vagy ahogy én mint egykori alkalmi esős napi szülő tanúsíthatom, próbálnak elaludni.) A Csillagok között minidokumentumfilmből végül nem lett semmi, de egy pár napig abban a kitüntetett helyzetben voltam, hogy a kevés számú kiválasztott egyikeként a történelem során elsőként láthattam fekete lyukról készített igazi képet – igazit abban az értelemben, ahogy legjobb tudásunk szerint ezt látnánk a valóságban, azaz, ezt mondja a matek. A fekete lyukak létének gondolata egyenesen következik Newton általános gravitációs törvényéből. 1784-ben, közel száz évvel a Principia megjelenése után John Michell angol lelkész és amatőr csillagász fölvetette, hogy ha a fény anyag lenne, ahogy Newton gondolta, akkor követnie kellene Newton törvényeit. És ha Newton törvényei helyesek, akkor egy kellően nagy objektum, amely elegendő tömeget tartalmaz, le tudja győzni a fény tömegét, létrehozva egy „sötét csillagot”. Tizenöt évvel később Laplace lefektette egy ilyen objektum matematikai alapjait, de még ugyanebben az évben Thomas Young polihisztor bemutatta, hogy a fény hullámtulajdonságokkal rendelkezik, így Laplace ejtette a kérdést. Einstein 1905-ös, fényelektromos jelenségről szóló dolgozata már arra utalt, hogy a fény hullámként és anyagcsomagok formájában – fotonként – is terjed. Einstein tíz évvel később megfogalmazta az általános elméletét, majd nem sokkal ezután Karl Schwarzschild német asztrofizikus olyan megoldást talált az einsteini egyenletekre, amely azok matematikáját elvitte a logikus - vagy illogikus, attól függően, mennyit adunk az értelmetlenségre – szélsőségig. Egy olyan objektumon, amely kellően kis sugáron belül elegendő tömeget gyűjt össze, a szökési sebesség eléri a fénysebesség nagyságát. Ezen a ponton az objektum önmagába roskad, egyben (a külvilág szempontjából) láthatatlanná válik, és csak a gravitációját hagyja maga után. (Valamint a töltését és a perdületét is hátrahagyja.) Az objektumnak nem kell óriási nagynak lennie ahhoz, hogy csapdába

ejtse a fényt, ahogy azt Michell és Laplace gondolták; csak elég sűrűnek kell lennie. Lehetetlenül sűrűnek, gondolta sok fizikus, beleértve Einsteint is. Ilyen objektum csak úgy jöhet létre, hogy a tömeg végtelen sűrűségű állapotba roskad – amit a fizikusok szingularitásnak neveznek. És a végtelenek nem számíthatnak lelkes tudományos fogadtatásra. Pedig ez volt a megoldás. Ez volt a matematikában, márpedig „a matematikában” már háromszáz éve a valóság megbízható jövendölésének volt záloga. Egy másik történet úgy szól – és mi mások lennének ezek a nagy következtetésekre jutó nagy elmékről szóló történetek, ha nem teremtésmítoszok, még ha igazak is? hogy néhány héttel a Royal Society 1919-es napfogyatkozás-expedíciókról szóló bejelentése előtt Einstein berlini egyetemi irodájába egy távirat érkezett, amely beszámolt a kísérlet eredményéről. Einstein megmutatta egy hallgatónak, és amikor a fiatal nő gratulált neki, Einstein azt mondta: „De én tudtam, hogy az elmélet helyes.” És mi lett volna, kérdezte a hallgató, ha a kísérleti eredmény ellentmondásban van a számításokkal? „Akkor őszintén sajnáltam volna az Urat - válaszolta Einstein. – Az elmélet ugyanis helyes.” Einstein hozzáállása ugyanez volt a speciális relativitáselmélet publikálása után is. Ő, akárcsak más fizikusok, legalábbis Newton óta, a matematikába helyezte bizalmát, és a matematika meg is jutalmazta. 1905-ben ez a matematika megmutatta neki, hogy az idő nem létezik a tértől függetlenül; a kettő kölcsönösen függ egymástól, és ezáltal az idő mérése relatív. A következő néhány évben azonban Einstein újra meg újra hallott egy kísérletről, amely ellentmondott az állításainak. Válasza vállrándítás volt: a matek helyes; a kísérlet téved. És így is volt: a hiba nem a matekban volt, hanem a kísérletben. Einstein ezzel együtt tudta, hogy bármennyire helyesnek tűnik is a matek, ettől még lehet, hogy hibás. 1914-ben két napfogyatkozásexpedíció indult, hogy tesztelje Einstein általános elméletének egy korábbi megfogalmazását, azt, amiben – ahogy egy barátjának írott levelében mondta – „tökéletesen magabiztos” volt, de ami a csillagelmozdulás döntő fontosságú mértékére feleakkora értéket

adott, mint elméletének későbbi változata. Einstein szerencséjére – ha nem is az Úréra – az egyik expedíció az időjárásnak esett áldozatul, a másik pedig az új háborúval járó határellenőrzési szigorításoknak. Az emberi gyengeség azonban még a matematikai tévedéseket is felülmúlhatja. A képzelet – még olyasvalakinek a képzelete is, aki látszólag könnyűszerrel képes gondolatkísérletekkel csodálatos eredményekre jutni – olykor egyszerűen nem alkalmas az univerzum újraértelmezésére. Az emberi képzelet néha nem tud – vagy legalábbis elmulaszt – felfogni egy új jelenséget. Amikor Einstein a lambdát használta fel, hogy megmagyarázza, miért nem tágul és nem is zsugorodik az univerzum, ugyanazt a gondolati hibát követte el, amit Arisztotelész, amikor egy-két ezer évvel korábbról származó egyiptomi és babilóniai megfigyelésekre hagyatkozott: sem időben, sem térben nem gondolkodott kellően nagy léptékben. 1916-ban az univerzum egésze abból állt, amit ma a galaxisunknak nevezünk, és az az univerzum, az egészét tekintve, stabilnak látszott. Annak dacára tehát, amit a matematika mondott neki, Einstein stabillá tette az univerzumot. Miután ellenőrizte Hubble táguló univerzumra utaló adatait, Einstein megtette híres beismerését, miszerint a lambda volt élete „legnagyobb szamársága”, majd pedig továbblépett – ahogy addigra már a fizika is. Einstein azonban ennek ellenére sem tanulta meg a leckét. A 30as években mélyebben is elkezdett foglalkozni azzal a felfedezéssel, hogy a Nap óriási tömege eléggé elgörbíti a teret ahhoz, hogy a mögötte lévő csillagok láthatóvá váljanak. Vajon más csillagok is megteszik ezt a szívességet a csillagászoknak – olyanok, amelyek valaha a Föld körül legtávolabb forgó éteri szférához tartoztak, és amelyekből akkoriban szabad szemmel talán hatezer volt látható, de amelyek mostanra fénypontok egyszerűen megszámlálhatatlan sokaságát alkotják, ameddig csak a távcsövek újabb és újabb generációja ellátni képes? De Einstein nem gondolta, hogy a korabeli távcsőtechnika képes észlelni egy ilyen hatást, sőt kételkedett benne, hogy bármely későbbi technológia lehetővé tudná ezt tenni. De ahogyan ez történt az egyetlen galaxisból álló, változatlannak

mutatkozó univerzum feltételezésekor, Einstein nem gondolkodott kellően nagy léptékben. A fiatalabbak viszont már egy másmilyen univerzumban nőttek föl – Lemaitre és Hubble sok galaxist tartalmazó, táguló univerzumában. Fritz Zwicky svájci-amerikai csillagász más lehetőséget javasolt a csillagok lencseként történő használata helyett: a galaxisok használatát. Bár az akkori távcsőtechnológiával ez a jelenség sem volt észlelhető, Zwicky úgy gondolta, egyáltalán nem lehetetlen, hogy a későbbi generációk már képesek legyenek ilyen megfigyelést végezni, 1979-ben jött el ez az idő, és ettől fogva az egyedi galaxisok vagy galaxishalmazok gravitációs lencsehatását felhasználó eljárások az univerzum tömegeloszlását vizsgáló asztrofizikusok bevett eszközévé váltak. A fekete lyuk gravitációs tömege hasonló trükköket végez a fénnyel, és Christopher Nolan, a Csillagok között rendezője meg is akarta örökíteni ezt a látványos jelenséget, olyan pontosan, amennyire csak lehet. A dolog matematikai hátteréért Kip Thornehoz, napjaink talán első számú feketelyuk-teoretikusához és egyben a gravitációs hullám fizikusához fordult, ahhoz az emberhez, aki éveken át tartó beszélgetéseink egyikén a „Mi a gravitáció?” kérdésemet értelmetlennek nevezte. Einstein egyenleteit felhasználva Thorne évtizedekig dolgozott a matematikai leíráson, hogy megértse a fekete lyukak viselkedését – forgási sebességüket, hőmérsékletüket és így tovább. Ezúttal azonban nem azért töltötte a matekot a számítógépekbe, hogy kiderítse, hogyan viselkednek a fekete lyukak, hanem hogy kitalálja, hogy néznének ki a mozivásznon. És a gépek, amelyek a betöltött matekot fogadták, nem a Caltech lehető legerősebb gépei voltak, hanem Hollywood számítógépei. Nolan ugyanazt a digitális animációs céget bízta meg, amely egy másik filmjéhez, az Eredethez (Inception) már szállított effekteket. A DoubleNegative, vagy DNeg már több mint száz filmen dogozott az azt megelőző tizenöt évben; az Eredethez készített városképábrázolásaikat a legjobb vizuális effekteknek járó Oscar-ral jutalmazták. A DNeg fogta Thorne adatait és digitális életet lehelt: beléjük – majd elkezdtek szállítani azokat a vázlatos modelleket és

képeket a filmből, amelyek hamarosan az én laptopomat is elárasztották. A fekete lyukak bizonyos értelemben egyszerűek. Két részből állnak. Egyik részüket, a kép közepén lévő fekete korongot rögtön felismertem: ez az eseményhorizont, a feketeség „buboréka”. Legbelül található a fekete lyuk másik része, egy szingularitás. Felismertem a fekete lyuk két legnyilvánvalóbb hatását is, amelyet környezetére gyakorol: az akkréciós korongot, a forgó fekete lyuk „egyenlítője” körül kialakuló gyűrűt, amelyben összegyűlnek a galaktikus környezet gázai, valamint a háttérben lévő csillagokra és galaxisokra gyakorolt gravitációs lencsehatást, ahogy fényük a téridőben – a mi szempontunkból – merész görbületeket követve, íveket formálva jut el a szemünkbe (jóllehet, akárcsak mi, mikor átmegyünk az úton, a fény is azt „hiszi”, hogy egyenes vonalban halad). Volt azonban valami, amit csak azután ismertem föl a képeken, hogy Thorne-nal beszéltem – ami ezeket a képeket minden más filmes feketelyuk-ábrázolástól és a korábbi tudományos modellek döntő többségétől meg is különböztette. Gondoljunk a Szaturnuszra. A fekete lyukakhoz hasonlóan a Szaturnuszt is gyűrű veszi körül (illetve valójában gyűrűk, de itt most az egyszerűség kedvéért ettől tekintsünk el). A mi nézőpontunkból a gyűrűnek csak azt a részét látjuk, amelyik a bolygó felénk eső része előtt van. A többi a Szaturnusz távolabbi oldalán van, ezért nem látható. A Csillagok között feketelyuk-modellje szerint azonban a gyűrű sosem tűnik el a szemünk elől. A fekete lyuk közelebbi oldalán lévő szakasz természetesen látszik, de a távolabbi oldalon lévő szintén. Ahelyett, hogy eltűnne a szemünk elől, előbújik az eseményhorizont „teteje” fölött, és lehajlik annak „alja” alá. Hát persze hogy látszik! – gondoltam, amikor végül fölismertem, amit már napok óta néztem. Azt már a munka kezdete előtt is tudtam, hogy a fekete lyuk gravitációs lencsehatása olyan erőteljes, hogy az egyik oldalon lévő megfigyelő képes a túloldalon lévő objektumokat is látni. Aztán amikor nekikezdtem a munkának, én is felismertem a háttérben lévő csillagok fényének torzulását, ahogy a fekete lyuk körül meggörbült a fényük. A gravitációs lencsehatás azonban

annyira ellentmond a józan észnek, hogy amikor magamban összeszedtem, mit is fogok majd látni annak ellenére, hogy a fekete lyuk túloldalán van – és így következésképp, elvileg, nem látszik akkor az akkréciós korong többi része már eszembe se jutott. Az a fényes ív ott fönt? Az az akkréciós korong. És az a fényes ív ott lent? Ugyanaz a korong. (A gravitációs lencse nemcsak meghajlítja a fényt, de meg is többszörözi a képeket.) Thorne elmondta, hogy neki is megvolt a maga Hát persze! élménye. Ő mint feketelyuk-szakértő tudta, hogy az akkréciós korong takarásban lévő részének is látszania kell. De amikor a fizikusok a fekete lyukak viselkedését tanulmányozzák, az akkréciós korong távolabbi része elhanyagolható, ezért nem is foglalkoznak vele. Thorne egészen addig nem gondolt erre a hatásra, amíg a fájlok meg nem érkeztek a gépére. Ekkor látta Thorne először ezt a jelenséget teljes – szó szerint teljes – pompájában. (Annak ellenére, hogy komoly erőfeszítéseket tett a tudományos precizitás érdekében, Nolan végül úgy döntött, hogy ezt az információt nem használja a filmben, feltételezhetően azért, mert a cselekmény szempontjából nincs rá szükség: a szereplőknek nem kell tudniuk, hogy mit látnak. Fölteszem, mi sem tudjuk, akik a filmet nézzük. De én tudtam, és meg kell hogy mondjam, ez még egy réteggel gazdagabbá tette a filmes élményt.) (Az Astronomy and Astrophysics egyik 1979-es cikkében a valószínűtlen nevű Luminet (lásd az. irodalomjegyzéket) francia asztrofizikus és költő már leírta ezt a hatást, sőt illusztrációt is mellékelt hozzá, de hatása, bármi volt is annak idején, azóta már elhalványult.) Hogy én meglepődtem, azon nem lepődtem meg. Mit tudtam én? Thorne meglepődése viszont meglepett, bár végső soron olyasvalaki meglepődése volt, akinek csupán egy emlékeztetőre volt szüksége. Ami azonban már jobban meglepett, az egy asztrofizikus barátom válasza volt arra az e-mailemre, amelyben erről a hatásról írtam neki. „Richard – írta nekem sosem gondoltam rá, de most, hogy felhívtad rá a figyelmem – hát persze!” Az ő meglepődése a felismerésből fakadt: abból, hogy megszokottnak fogadott el egy értelmetlenséget, mert a matematikában így van, majd rádöbbent, hogy már el is felejtette, mennyire szokatlan is valójában.

Ám még ha az emberi képzelet új jelenségek megértése révén újra is tudja gondolni az univerzumot, és még ha az az új jelenség egybe is vág a matekkal, vajon el kell hinnünk, csak azért, mert stimmel a matek? Nagyjából abban az időszakban, amikor a Csillagok között fekete lyukhoz gyűjtöttem anyagokat, egyszer csak elkezdtem nézni a Stephen Hawking 1988-as könyve alapján készült Az idő rövid története című 1991-es dokumentumfilmet. A filmben Hawking arra kéri a nézőt, képzelje el, hogy egy űrhajóst figyelünk, aki épp egy fekete lyuk eseményhorizontjához közeledik. Az űrhajós karórát visel, mondja Hawking, és a másodpercmutató 12:00 felé halad. Ahogy az űrhajós közelebb kerül az eseményhorizonthoz, úgy tűnik számunkra, akik távolról nézzük, mintha a másodpercmutató mozgása lelassulna. Minél közelebb kerül az űrhajós az eseményhorizonthoz, a mi nézőpontunkból annál lassabb az óra mutatójának mozgása. „Minden másodperc, amit látunk, egyre hosszabbnak és hosszabbnak fog tűnni – mondja Hawking-, mígnem az éjfél előtti utolsó másodperc már örökké fog tartani.” Ez, ugye, eddig megszokottan értelmetlen. Az a kép, hogy egy ember az eseményhorizont peremén kimerevedik, már az általános relativitással foglalkozó népszerűsítő irodalomban is rég megjelent. A kép kimerevedik, sugárzása pedig – a fotonok, amelyek elhozzák nekünk a képet – végül veszít az energiájából (az entrópia is teszi a dolgát), majd elhal. Itt a film megfordítja a nézőpontokat, és azt mondja el, hogy mit tapasztal az űrhajós. Mert hát annak a szegény ördögnek is van egy nézőpontja. És ez az a pont, ahol a dolgok kezdenek furcsán alakulni. (Illetve még furcsábban.) Ahogy a külső megfigyelő úgy látja, az űrhajós ideje egyre lassabban és lassabban telik, az űrhajós az univerzum idejét látja egyre gyorsabban és gyorsabban múlni. Minél közelebb jut az űrhajós az akkréciós koronghoz, annál gyorsabban múlik az idő. Abban a pillanatban, amikor a külső megfigyelő azt látja, hogy az űrhajós ideje megállt, az űrhajós tanúja lehet az univerzum egész jövőjének. (Más fizikusok szerint az űrhajós számára az

eseményhorizont átlépése nem lesz szokatlanabb, mint a zuhanásának többi része.) Hát persze! Igen, tudom: az univerzum egész jövőjének. És mégis: hát persze. Hát persze, mert logikailag ennek van értelme. Azok a fizikai törvények, amelyek ránk vonatkoznak, vonatkoznak az űrhajósra is. És hogyha a fizika törvényeit leíró matematika azt mondja, hogy számunkra az ő ideje úgy fog tűnni, hogy lelassul és megáll, akkor az ő számára a mi időnk úgy fog tűnni, hogy felgyorsul és - akármi. (Ez csak akkor igaz, ha visszatér hozzánk az űrhajós, de a fekete lyukból már nincs visszatérés.) Ez az akármi zavaró lehet. Amikor a tudomány kezdi kicsavarni a nyelvet, akkor elég biztosak lehetünk benne, hogy olyan elméleti koncepcióval van dolgunk, amelyet korábban még sohasem kellett szavakba öntenünk. Akárhogy is, valaki a történet egy pontján előállt az idődilatáció kifejezéssel, ezzel írva le, hogy a két különböző gravitációs helyzetben lévő megfigyelő eltérő módon érzékeli az időt. A gondolat annyira általánosan elterjedt, hogy a Csillagok között cselekményének nagy részében előkerül az idő gyorsulása vagy lassulása (attól függően, hogy a szereplők mennyire vannak közel vagy távol a fekete lyuktól) – miközben a fogalmat Nolan meg se próbálja megmagyarázni. Abban bízott, hogy a nézők tudományos tényként fogadják majd el az idődilatációt. De ez a bizonyos akármi – hogy valaki az univerzum egész jövőjét nézi – számomra új volt. Egyedül lettem volna ezzel? Írtam róla a neten, hogy ettől én eldobtam az agyam, és azt kérdeztem: „Ti is eldobtátok az agyatokat? Vagy nem?” A kommentek között még aznap kaptam ezt a választ: „Nem dobtam. Az általános relativitás már százéves”. Tehát: megszokott értelmetlenség. És mégis… az univerzum egész jövőjét? Lehet, hogy az én emberi képzelőerőm nem volt akkora, mint azé a kommentelőé. Vagy valami nem oké a matek körül. Vagy az is lehet, hogy az, ahogy erről a témáról gondolkodunk, valahogy úgy ment félre, hogy még észre se vettük. „Minden számítás azt mutatja, hogy az univerzum egy szingularitásból indult – mondja az egyik

elméleti szakember, aki kozmológiai kutatásokra specializálódott –, de ezt senki nem hiszi el.” Láttam egyszer egy beszélgetést, amelyben egy fizikusnak jellemeznie kellett a kezdeti pillanatot; tudományos tömörséggel úgy jelölte, hogy „t = 0” – idő egyenlő nulla. „Bármit jelentsen is ez” – tette még hozzá. Vagyis: megszokott értelmetlenség, egy kikötéssel, egy csillaggal, ami mellett – száz évvel azután, hogy Einstein az univerzumunkat úgy gondolta újra, hogy annak még az ő képzelete sem tudott a mélyére hatolni – az áll: De magunk közt szólva, szokatlan.

7. A GRAVITÁCIÓ A CSONTJAINKBAN A fizika frissen kinevezett doktora letérdel a professzor elé, és a végső áldásra várva lehajtja a fejét. A professzor egyik kezét a PhDhallgató feje fölé emeli. Kezében alma van. „Egy, kettő, három” – és a professzor elengedi az almát. Az alma azt csinálja, amit az almák – tárgyak – szoktak. Zuhanni kezd a Föld középpontja felé. De mielőtt még odáig eljutna, két akadályba ütközik: előszóra hallgató fejébe, aztán a Föld felszínébe, jelen esetben a járdába. A ceremónia minden tavasszal megismétlődik a Boston melletti Tufts University campusának egyik emlékműve előtt. Az emlékművön, akárcsak az északkeleti országrész több mint tucatnyi egyetemének és főiskolájának, köztük az általa alapított Babson College campusán álló emlékművön is, Roger Babson kora huszadik századi közgazdász neve áll. Mindegyiken felirat található, amelyek Babson reményei szerint felhívják majd a jövő generációinak figyelmét a gravitáció-, vagyis pontosabban az antigravitáció-kutatás sürgető szükségességére. A gravitáció Babson számára nem csupán egy ellenség volt. Ez volt az ellenség. „Gravity – Our Enemy Number One” (Gravitáció – az első számú ellenségünk) volt a címe annak az esszéjének, amelyben keresztes hadjáratának okát is elbeszélte: Gyerekkoromban legidősebb nővérem fürdőzés közben belefulladt az Annisquam folyóba Massachusetts államban, Gloucesternél. Igen, azt mondják, „belefulladt”, de a helyzet az, hogy valami átmeneti bénultság vagy más miatt (jó úszó volt) nem volt képes küzdeni a gravitáció ellen, amely feljött érte és megragadta, mint egy sárkány, és levitte a folyó fenekére. Ott fuldoklott és halt meg oxigén híján. Babson 1948-ban írta ezt, egy évvel azután, hogy egyik unokája is vízbe fulladt, addigra azonban már közismert volt némileg különc természetéről. A nagy gazdasági világválság alatt munkájukat vesztett kőfaragókat bízott meg azzal, hogy véssenek bölcsességeket a Massachusetts északi partja közelében elterülő erdők szikláiba. A feliratok között voltak, amelyek valóban lelkesítőleg hathattak ebbe a különös vadonba tévedt, gyalogosan

közlekedő munkanélküliekre: HA A MUNKA MEGÁLL, PUSZTULÁSNAK INDULNAK AZ ÉRTÉKEK; KERÜLD AZ ADÓSSÁGOT; SZEREZZ MUNKÁT. Mások pusztán érzelgős örökzöldek voltak: BÁTORSÁG; JÓSÁG; ANYA SEGÍTÉSE. Babson Isaac Newtonnal kapcsolatos rögeszméje azonban egyedülálló volt a maga nemében. Önéletrajzának az Actions and Reactions (Akciók és reakciók) címet adta, tisztelegve a newtoni ok-okozati fizika saját pénzügyi előrejelzéseiben történő alkalmazása előtt. Newton publikációi közül ezer kiadást gyűjtött össze, amelyeken sok esetben Newton aláírása vagy jegyzetei szerepeltek. Felhalmozott newtoni relikviái között volt a fizikus halotti maszkja, amely korábban Thomas Jefferson tulajdonában volt, legutolsó londoni lakásának komplett nappalija, valamint Newton saját almaültetvényéről származó fáinak a leszármazottai. A The New York Times 1936. március elsejei számának az Actions and Reactionsről szóló recenziója így indított: „Roger W. Babson, akit világszerte a pénzügyek és pénzügyi statisztikák szakértőjeként ismernek, ennek az önéletrajznak a lapjain olyan emberként tűnik föl, aki az amerikai vezetők klasszisainak sorába tartozik, olyan nagyságok közé, mint Edison, Ford vagy Coolidge”. Régi barátja, Edison egy alkalommal megemlítette Babsonnak, hogy az antigravitációs anyag talán „valamilyen ötvözetből jöhet majd létre”. Babson szófogadóan három ellenőrt helyezett el az USA Szabadalmi Hivatalában, akik, mint azt az Actions and Reactionsben írta, „folyamatosan azt figyelték, hogy feltűnik-e olyan gép, ötvözet, vegyidet vagy recept, amely közvetlenül kapcsolatba hozható a gravitáció befogásával”. A hivatásos szkeptikus, Martin Gardner 1950-es Fads and Fallacies (Hóbortok és téveszmék) című könyvében külön fejezetet szentelt Babsonnak, és különösen a Gravity Research Foundationnek (Gravitációkutató Alapítvány), amelyet Babson 1948ban hozott létre. Az alapítvány konferenciákat szervezett, évente esszéíró versenyt bonyolított (Amely még napjainkban is létezik: öt versenyző kap 500 és 4000 dollár közötti díjat. A kutatás témája ma már azonban nem az antigravitáció, hanem a gravitáció fizikája, és komoly kutatók veszik komolyan a versenyt – vagy legalább a

lehetséges pénzjutalmat. Stephen Hawking például hat ízben nyert díjat, köztük 1971 -ben az első helyezésért járót), és szponzorálta az egyetemi kampuszokon az emlékművek felállítását. Gardner rámutatott, hogy Babson egyfajta „gravitációs ernyő”-re vonatkozó ötlete tudományosan problematikus, mivel „a gravitáció nem egy »erő«, amely a földhöz húzza a tárgyakat, hanem inkább a téridő kontinuum egy görbülete”. Ebben az esetben pedig, folytatta Gardner, az „alma és a föld közötti »ernyőnek« nem lenne hatása, egészen egyszerűen azért, mert nincs erő, amely ellen védelmet nyújthatna”. Kocsi vissza; új bekezdés – az írógépes mozdulat olyan tiszta és gyors, mint a hóhér bárdja: „Ha Babson mindezzel tisztában van, akkor derűsen tántoríthatatlan marad.” De egy ponton azért Babsonnak is igaza volt. Meglehet, nem a tuftsi emlékmű feliratának első részében: EMLÉKEZTESSE EZ A HALLGATÓKAT A KÖZELGŐ ÁLDÁSRA, MIDŐN EGY FÉLSZIGETELŐ FELTALÁLTATIK A GRAVITÁCIÓNAK MINT SZABAD ERŐNEK BEFOGÁSÁRA, – hanem abban, ami közvetlenül ez után jön: ÉS A REPÜLŐBALESETEK SZÁMÁNAK CSÖKKENTÉSÉRE. Jean-Frangois Pilátre de Rozier francia kémia- és fizikatanár alighanem egyetértett volna. 1783. október 15-én szemtanúja volt, ahogy Jacques-Étienne Montgolfier és testvére, Joseph-Michel az emberiség történetében elsőkként repülnek. Bemásztak a hőlégballon maguk tervezte kosarába, segítőik félredobálták a ballasztot, ők pedig Párizs külvárosának mezejét elhagyva fölemelkedtek. Néhány emelet magasságig emelkedtek, majd visszatértek. Még ugyanazon napon, ugyanazzal a hőlégballonnal De Rozier is felszállt. A ballon azonban mindkét emelkedés alkalmával kötelekkel a Földhöz volt kötve. A következő hónapban De Rozier kitüntető címet nyert mint egyike a két embernek, akik elsőként repültek lekötözés nélkül, amikor ő és társa Párizs teljes hosszát átszelték egy ballonnal. Két évvel később De Rozier további kitüntető címet nyert mint egyike a két embernek, akik elsőként lettek repülőszerencsétlenség áldozatai, amikor egy másik társával együtt

elindult, hogy hőlégballonjukat átvezessék a Csatorna fölött, de az lezuhant, még mielőtt Franciaországot elhagyta volna. Ez az eredmény aligha lehetett meglepetés. Az embernek nincs szükség Babson szikláira ahhoz, hogy tisztában legyen a Franciaország fölötti hőlégballonos utazás vagy éppen az Annisquam folyóban fürdőzés veszélyeivel. Éppúgy ismerjük, mint a horizonthoz való viszonyunkat: anélkül hogy gondolkodnunk kellene rajta – még ha sokan gondolkodunk is, valahányszor egy repülőgépés-mi vonatkoztatási rendszer egy kifutópályán gyorsít, hogy erejét megfeszítve elválassza magát a Föld-és-repülőgép-és-mi vonatkoztatási rendszertől, és mi abban a tudásunkban keresünk megnyugvást, hogy hiszen az ég már rogyásig van Ikaroszokkal. A Tufts doktori ceremóniájának színházias jelenete persze csak vicc – iróniagyakorlat. Mégis, van benne valami elevenbe vágó. A frissen végzett fizikusok éveken át tanulnak arról, hogyan alkalmazható az általános relativitáselmélet az univerzumra, de a hivatásos fizikusok világába történő ünnepélyes belépésük utolsó állomása mégis arra emlékezteti őket, hogy a gravitációhoz fűződő viszonyunk elsődlegesen továbbra is a Földhöz kötődik. Mintha Cicero idős Scipiója dorgálását hallanánk: „Meddig tapad még gondolatod a földhöz? Nem látod, milyen égi térségbe jutottál?” Nos, hát igen is, meg nem is. A kozmológusok birtokba vehetik az égi térséget, amit mi, többiek, elképzelni is alig tudunk, de elképzelni ők maguk is aligha tudják. Amikor a gravitáció matematikájáról beszélnek, az univerzumot „nagy G”-re és „kis g”-re osztják, ahol G az egyetemes állandó (Newtoni értelemben a G teremti meg az összefüggést a tömegek és a távolságok inverz négyzete között, einsteini értelemben pedig a téridő geometriája és az energiamomentum-tenzorok között.), a g pedig a gyorsulás helyi mértéke. Ennek a megkülönböztetésnek megalapozott tudományos szerepe van; a G jelöli azt az összesített hatást, amelyet John Archibald Wheeler elméleti fizikus egyszer úgy fogalmazott meg, hogy a téridő megmondja az anyagnak, hogyan mozogjon, az anyag pedig megmondja a téridőnek, hogyan görbüljön; a g pedig - konyhanyelven szólva – azt jelöli, hogy milyen gyorsan esnek

le a tárgyak. De ez akkor is csak egy megfeleltetés, az idelenn/odafönt egy másik megjelenési formája, annak az alapvető pszichológiai kettéválasztásnak leképeződése, ami talán sohasem fog eltűnni, lévén – mint mi magunk – emberi: jól tudjuk, hogy a Föld kering a Nap körül, de – a nap végén – mégiscsak azt mondjuk, hogy lemegy a Nap, és amikor a gravitációra gondolunk, akkor nem a fekete lyukak és a Nagy Bumm jut eszünkbe, hanem a repülők, az almák és mi magunk. Éppen emiatt válik a De magunk közt szólva, szokatlan kikötés különösen bosszantóvá – megátalkodottá, már-már kegyetlenné. Az univerzum égi térsége három vagy négy évszázad alatt, és főleg az elmúlt három vagy négy évtized során, sok-sok nagyságrenddel összetettebb lett; az általános gravitáció törvényének általános (avagy univerzális) része ugyan elmosta az idelenn és az odafönt közti határokat – a mitológiaiakat, a kozmológiaiakat és a pszichológiaiakat egyaránt. Ugyanakkor viszont meg is erősítette ezeket a határokat, sőt hozzátett számosat a sajátjai közül, miáltal bizonyos értelemben úgy érezzük, ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk: azt kérdezzük, hogy hol is állunk mi az univerzumhoz képest. Kiindulásképpen tegyük továbbra is ezt – álljunk. *** Elesni könnyű. Nem kell hozzá csinálni semmit. Függőlegesen maradni nehéz. A testnek épp az ellenkezőjét kell csinálnia, mint amit a gravitáció csinálna vele, ha a természetre bíznánk, hogy tegye, amit akar. Gondolhatjuk, hogy „függőlegesen maradni” annyit tesz, „állni” – és így is van –, de ez a megfogalmazás alapvetően mégiscsak egy cselekvés tagadásának – nem elesni – a pozitív újracsomagolása. Ahogy egy faj az evolúció során fokozatosan változásokon megy keresztül, az anatómiai változásoknak a gravitáció hatásaira kell válaszolniuk, mígnem végül az egyes fajok anatómiájának gravitációhoz való viszonya rá jellemző, saját lesz. Egy zsiráf oxigénszállító rendszerének az emberi fejnél magasabbra kell pumpálnia a vért, ezért anatómiailag nagyobb vérnyomásra és ellenállóbb vérerekre van szüksége. A skála másik végén lévő rovar

a gravitációtól csak sokkal kisebb mértékben függ. Óriási távolságokat tud megtenni a szél hátán, félelem nélkül. (Amitől ezzel szemben tartania kell, az a felületi feszültség; egy pocsolya az ízeltlábúak számára az Annisquam folyó megfelelője.) Azok a járulékos anatómiai változások, amelyeket a Homo sapiens az evolúció során összegyűjtött, a testnek azt a képességét fejlesztették, ami ahhoz szükséges, hogy hosszabb időn keresztül függőleges helyzetben tudjon maradni. A vizuális rendszer észleli a külső mozgást és azt is, hogy a fej és a test hol helyezkednek el a külvilághoz képest. Érzékelőik az izmokban, szalagokban, ízületi tokokban – a proprioceptív rendszerben – egyaránt rögzítik lábaink földhöz viszonyított helyzetét, és a fejünk mellkasunkhoz, vállainkhoz viszonyított pozícióját. A belső fül szervei – a vesztibuláris rendszer – a fej pozíciójára és mozgásaira érzékenyek. Mindezek az információk bejutnak az agytörzsbe, amely a nyúltagyból és a kéregállományból kigyűjti a korábbi hasonló tapasztalatokból származó tudást is. Amint az agytörzs egységesítette a múlt- és a jelenbéli adatokat, koordinálja a különböző testrészek mozgásait. Most mindezt – a nonstop mérések és korrekciók fiziológiai rendszerét, ami olyan gondosan kidolgozott és összetett, mint Laplace Naprendszere – hozzuk mozgásba. A kígyók természetesen csalnak. Na nem úgy, hogy éppen járni próbálnának. Ők szó szerint kígyóznak, felváltva összehúzzák és elernyesztik az izmaikat – így mozognak egyébként a halak is. De a kígyó teste közel marad a földhöz, és ezzel a munka nehezét a gravitációra hagyja. A négylábú hüllők is közel maradnak a földhöz, de nekik lábaik is vannak, és a mozgáshoz azokat használják. A négylábú emlősök járás közben nem érintik a földet, kivéve persze a lábaikkal, nekik viszont megvan az az előnyük, hogy a minimális három lábnál – amennyire egy mozdulatlan tárgynak szüksége van, hogy önállóan függőleges helyzetben maradjon – eggyel többel rendelkeznek. Az embernek azonban a szükségesnél eggyel kevesebb lába van. A háromlábúak függőlegesen maradásban jobbak, mint a kétlábúak. A háromlábúak viszont nem tudnak járni. Az ember nemcsak hogy

függőleges tud maradni, de ezt a helyzetét helyváltoztatás közben is fenn tudja tartani. Egyszer az egyik National Geographic-film forgatókönyvén dolgoztam. Robots 3D volt a címe, az alcíme pedig (amit végül elvetettek) It Isn’t Easy Being Human(oid)! [Nem könnyű ember(szerű)nek lenni!]. Ahogy ebből az összegzésből is kiderül, a film arról szólt, milyen bonyolult ember módjára mozgó robotokat tervezni, lévén az ember mozgása olyan bonyolult. Az intelligenciát (nem lepődtem meg, amikor ezt hallottam) közismerten nehéz lemásolni. Ugyanez igaz viszont a járásra is – ami már némiképp meglepett, nem utolsósorban azért, mert fogalmam sem volt, hogy bonyolultsága ugyanabban áll, mint a mesterséges intelligenciáé: hogy tudniillik a tudomány nem egészen érti, hogyan működünk. Ha látott már valaki filmet „focizó” (vagyis a focilabda közelében látszólag különböző tevékenységeket, köztük elvágódást is végző) robotokról, az tudja, miről beszélek. (Erősen igazságtalan jellemzés. Ugyanakkor nem pontatlan.) Az első generációs robotlábak általában egy csípőízületből álltak – jobban mondva lendültek, és persze az emberi lábak is épp így néznének ki, ha anatómiánk úgy működne, mint egy hatéves által rajzolt pálcikaemberé. Az emberi járás képessége ehelyett egyfajta evolúciós jiu-jitsun alapszik: úgy kerekedünk felül a gravitáción, hogy megadjuk magunkat neki. Adj bele mindent, ne sajnálj, ez a mi hozzáállásunk. És a gravitáció bele is adja. De aztán azt mondjuk neki: Francokat! Ha arra gondolunk, hogy néz ki egy focizó robot, amikor kontrollálatlanul esik, rájöhetünk, mit csinálunk mi, amikor „kontrolláltan! esünk” – ami tulajdonképpen egy tudományos kifejezés arra, amit mindenki más „járás”-nak nevez. Kezdjük a hal lábbal. Tételezzük fel, hogy függőleges, nincs behajlítva, és egyedül tartja meg a testünk tömegét. Ezen a lábunkon állunk, ami azt is jelenti, hogy nem esünk le róla. Majd előredőlünk, és elengedjük magunkat. Feladjuk. Behódolunk a gravitációnak, hagyjuk, hogy azt tegye, amit tennie kell, miközben mi nem csinálunk semmit, hogy megállítsuk. Esünk.

Most tételezzük fel, hogy miközben előreesünk, a jobb lábunk kezd ugyanabba az irányba előrenyújtódni. Először térdben még be van hajlítva, de minél jobban előrenyújtódik, annál jobban ki is egyenesedik. Végül már annyira ki van nyújtva, hogy egyenes, és ez az a pillanat, amikor a lábunk lefelé irányuló pályáján eléri a talajt. Egyszersmind ez az a pillanat, amikor elkezdjük lebírni a gravitációt. Emelkedünk. Nem sokat. Épp csak annyit, ami elegendő ahhoz, hogy visszatérjünk ugyanabba a magasságba, ahol minden súlyunk a függőleges, be nem hajlított hal lábunkon nyugodott, csak most minden súlyunk a függőleges, he nem hajlított jobb lábunkon nyugszik. Miközben ebből a magasságból szemléljük a vidéket – abból a magasságból tehát, ami a jogosítványunkban is szerepel –, áttöltjük az adatokat vizuális, proprioceptív és vesztibuláris rendszereinkből az agytörzsbe. Majd pedig ismét előredőlünk, és ismét nem csinálunk semmit. És ismét: Esünk. Amikor a dolgok normális medrükben folynak, nem gondolunk az esésre és emelkedésre. Csak csináljuk. Hozzátartozik természetes ritmusunkhoz. Így fedezzük fel az univerzumot fajunk saját léptékében. Az „el nem vágódás” a közös alapállásunk a közös elvi síkon. Ez túllép annak határain is, amit ma tudománynak szokás nevezni; előhívja a filozófus-tudós, a természettudós, az Új Filozófus, a régi filozófus és a mítoszköltő birodalmát. Mel Brooks amerikai filozófus egyszer azt mondta, „A tragédia az, amikor elvágom az ujjam. A komédia pedig az, amikor valaki beleesik egy nyitott csatornába, és meghal.” A nem kevésbé tiszteletre méltó angol filozófus, Alfred Hitchcock ugyanezt a különbséget, a „tragédia és komédia közti vékony vonalat” rajzolta fel egy 1972-es tévéinterjúban. Ugyanazt a példát hozza, mint Mel Brooks: a „régimódi jelenet, mikor az ember egy nyitott csatorna felé sétál”. Hitchcock a maga megfontolt módján, pléhpofával be is állítja a jelenetet. Emberünk cilindert visel, újságot olvas, úgy sétál – „és hirtelen eltűnik a lyukban! Mindenkiből kitör a nevetés. De – Hitchcock itt előredől, mintha csak le akarna nézni a lyukba –,

képzeljük el, hogy még egyszer rápillantunk. Fejét bevágta. Vérzik. Hívjuk a mentőket”. Vágás! Hitchcock újra hátradől, és összefoglalja a lényeget: „Banánhéjon elcsúszni nagyon fájdalmas tud lenni.” Mindennapi munkájukat tekintve Brooks és Hitchcock filmesek voltak; az, hogy mindketten vizuális példán keresztül mutatták be a komédia és tragédia közti különbséget, nem véletlen egybeesés. De az sem véletlen egybeesés, hogy mindketten ugyanazt a vizuális példát hozták. A nyitott csatornába zuhanás a fenékre esés egyetemes szimbóluma – közvetlenül a banánhéjon elcsúszás után. Nem azért, mert a lyukba zuhanástól vagy a banánhéjon elcsúszástól való félelem egyetemes lenne. Hanem azért, mert a fenék egyetemes, és így a ráeséstől való félelem is. Hitchcocknak igaza volt: ejtsünk csak le valakit egy csatornán keresztül, és lehet, hogy túléli. A komédiásnak vagy tragikának, ha emelni akarja a drámai tétet, szélesebb skálán, nagyobban kell gondolkodnia. Magasabb skálán. Ezért hát otthagyja az utcát, egy sziklát választ helyette, mert a szikláról, a célnak megfelelően, már messziről lerí, hogy magas. És hogyha kellően magas – márpedig annak kell lennie, különben mi benne a drámai? –, akkor a rajta lévő szereplő sorsának kimenetele csak kétféle lehet: élet vagy halál. A vígjátékokban a lezuhanás nem fenyeget valódi veszéllyel; tulajdonképpen a fenyegetés üressége a vicc része. A rajzfilmszereplők folyton sziklákról zuhannak le, és valahogy folyton túlélik. A Kengyelfutó gyalogkakukkban a kanyon alján a prérifarkas alakú kráter nem az ellenfél végleges kimúlását jelzi; pusztán csak a következő jelenetbe való átvezetést, amelyben Wile E. Coyote sértetlenül tér vissza. A Merrie Melodies 1941-es The Heckling Hare című rövid rajzfilmjében Bugs Bunny (Tapsi Hapsi), a nyúl és Willoughby, a morcos kutya esnek le egy szikláról, és csak zuhannak. Akik pár pillanattal korábban még ellenségek voltak, most összekapaszkodnak, visítanak és zuhannak, visítanak és zuhannak. Negyvenegy másodpercen keresztül zuhannak – alighanem ez a filmtörténet leghosszabb zuhanása. Ám közvetlenül

földet érésük előtt egyszer csak kiegyenesednek, hogy lábbal előre ereszkedjenek tovább, majd pedig lágyan talpra érkezzenek. „Na, jól becsaptunk benneteket, mi, pajtikák?” – kérdezi tőlünk Bugs, áttörve a negyedik falat. Na, hát nem igazán. Ha mindketten meghaltak volna, azzal csaptak volna be. A poén inkább az, hogy hogyan ússzak meg a halált. Megteszik a lehetetlent: megcáfolják a gravitációt. (Ugyanez érvényes lehet emberi karakterekre is, de csak ha eléggé rajzfilm-szerűek – mint például amikor Pee-wee Herman és egy szökött rabló hajtanak le egy szikláról a Pee-wee’s Big Adventure (Pee-wee nagy kalandja) című film egyik jelenetében, amely annyira hasonlít a The Heckling Hare-hez, hogy akár még hódolat is lehet. Talán az is volt.) A drámák sziklára kerülő szereplői más szabályok szerint játszanak. Ha túlélés a sorsuk, akkor azért keményen meg kell küzdeniük. Ők, ellentétben a rajzfilmhősökkel, nem cáfolhatják meg a gravitációt. Nekik le kell győzniük a gravitációt. Nem tehetnek úgy, mintha a lezuhanásnak nem volnának végzetes következményei. Nem érkezhetnek talpra. Legelőször is nem leesniük kell. Kapaszkodniuk kell az életükbe. És még az sem elég. Amikor a tizenkilencedik századi folytatásos regények íróinak el kellett érniük, hogy az olvasók a lap következő heti vagy havi számát is elolvassák, kitaláltak egy megoldást, ami végül a cliffhanger („sziklán lógó”) nevet kapta. Valószínűleg Thomas Hardy angol regényíró volt az első szerző, aki a Tinsleys Magazine– ben 1872 szeptembere és 1873 júliusa között folytatásokban megjelent A Pair of Blue Eyes (Egy kék szempár) című regényének XXI. fejezete végén szó szerint egy sziklán lógva hagyta szereplőjét. „Knight – fejezi be Hardy, leírva hőse hegyfokhoz fűződő viszonyát – ekkor a szó szoros értelmében a karjainál fogva lógott” – és Hardy ott is hagyta Knightot, élet és halál között lógva, és minket, olvasókat is. Hitchcock zsigerileg ismerte a közönségét, és ezt a tudását előszeretettel használta ki, szereplői magassághoz fűződő viszonyát még erkölcsi tartalommal is megtöltötte: az Észak-északnyugatban a főhős Cary Grant kapaszkodik a Mount Rushmore egyik sziklájába, és sikerül visszamásznia; a Szabotőrben a gazember Norman Lloyd a Szabadság-szobron lóg, de végül közel százméteres magasságból

lezuhan; a Szédülésben a morálisan megtört James Stewart egy harangtorony párkányán állva mered a mélybe, megszállottsága egyik áldozatának testére, egyfajta ég és föld közötti tisztítótűzből bámulva – kigyógyulva, de kifosztva. A gravitációra rácáfolni vagy azt legyőzni nagyon szép dolog, és hasznos is, ha az ember próbál nem leesni. Hogyha viszont emelkedni próbálunk, akkor legalább ugyanennyire hősies dolgot kell művelnünk: dacolnunk kell a gravitációval. Amikor Laurel és Hardy 1932-es The Music Box című rövidfilmjükben megpróbálják a ládában lévő zenegépet a 131 lépcsőfokon feltolni, csak azért, hogy utána hagyják visszagurulni, majd megpróbálják újra feltolni, csak azért, hogy utána ismét visszaguruljon, és így tovább, akkor Sziszüphoszt idézik meg. A téma variációi hozzák is a tipikus nevetéseket – a zenegép átgurul Pan hátán, Start fenékbe billent egy babakocsit toló dadát, aki szerencsétlenségükön kacagott, a járőr Stan fejére koppint a gumibottal - hiszen maga a téma örök. (Dada a járőrhöz: „És nemcsak hogy megrúgott!” Járőr: „Megrúgta magát?!” Dada: „Meg, biztos úr. Éppen napi szükségletem kellős közepén.” Mi meg a térdünket csapkodjuk.) Mert milyen is ez a téma? – szabadon értelmezhető. Sziszüphosz feladata általában a hiábavalóságot szimbolizálja. És valóban – innen ered a sziszifuszi jelző. De mi mást tehet az ember, akár Sziszüphosz, akár Laurel és Hardy – ha nem megy föl a hegyre? Tekintsük a sziszifuszi feladatot a gravitációval való dacolás kontextusában, és máris sokkal nemesebb tevékenységgé válik – nem a hiábavalóság, hanem az állhatatosság jelképévé. Az esés és emelkedés narratívája azért van olyan kitartóan velünk, mert akár filmet nézünk, akár a járdán sétálunk, valódi feszültséget jelent, hogy fönt is lehetnénk a levegőben, és ez csak azáltal tud feloldódni, hogy visszatérünk a szilárd talajra. Miért olyan maradandó a Szfinx találós kérdése – Melyik lény jár reggel négy, délben kettő, este pedig három lábon? Nemcsak azért, mert a válasz – az ember - felidézi az öregedés örök igazságát, hanem azért is, ahogyan megragadja azt. Az aha– élmény itt velünk született, át nem gondolt tudásunkból ered, hogy az élet egy hosszú emelkedés és

esés. A gravitációt beépítettük magába a narratívába: a drámai ív emelkedésébe és esésébe. És így haladunk, egyik lépéssel a másik után, ismételgetve a megadás és az ellenszegülés ciklusát. A félelem és az állhatatosság ciklusát. Az esését és a nem esését. Az egyensúlyunk megtartásáét. Akár az univerzum. *** Én vagyok az univerzum. Az elméleti fizikus az Amerikai Csillagászati Társaság egyik ülésén egy előadóterem elejében állt. Egy lábon állt, mint a pelikán, karjait pedig oldalt kinyújtva tartotta, mint egy ember. Teljesen mozdulatlanul állt, vagy legalábbis annyira mozdulatlanul, amennyire ez anatómiailag lehetséges volt. Amíg mozdulatlanul állt, azt állíthatta, hogy – észszerű hibahatáron belül – ő az univerzum hasonmása. De aztán már nem ő volt. Már csak egy ember volt, akinek proprioceptív rendszere túl van terhelve. A lába imbolygott. A karjai remegtek. A lábizmai segítségével, a karjai szögének és a csípője helyzetének változtatásával pár másodpercig még képes volt függőleges maradni. Utána azonban – nem volt tovább: vissza kellett tennie a másik lábát is a földre. Vagy ez, vagy az elesés. Demonstrációjának az volt a lényege, hogy aláhúzza, milyen rendkívül valószínűtlen, hogy az univerzum gravitációs egyensúlyban van. Newton okkal kérdezte, miért nem omlik össze az univerzum, bár Istenre való hivatkozása a választ illetően kétséges volt, Einstein is jó okkal kérdezte, bár a lambda bevezetése az univerzum egyensúlyának helyreállítása céljából épp olyan kérdéses volt. Végül azonban felfedezték, hogy az univerzum tágul, és így megszűnt a lambda iránti igény, nem volt már szükség arra a kérdésre sem, hogy mitől van az univerzum gravitációsan egyensúlyban: mert nincs! Ne aggódj! 1998-ban azonban Einstein lambdája visszatért: Aggódj! A kezdetbennek: van egy triviális következménye: a végül. Ahogy a huszadik század utolsó negyedében a mikrohullámú kozmikus háttérsugárzásból felhalmozódó bizonyítékok kezdték

alátámasztani a Nagy Bumm elméletét, néhány kozmológus figyelme a kozmikus időspektrum másik vége felé fordult. Feltételezték, hogy egy anyaggal teli táguló univerzum, amelyben az anyag a gravitáció „ereje” által minden más anyaggal is kölcsönhatásban van, nem fog örökké tágulni. Vagy addig tágul, amíg tud, majd egy fordított Nagy Bumm formájában önmagába roskad, vagy addig tágul, amíg tud, majd az idők végezetéig megáll. (Igazából három lehetőséget feltételeztek: a tágulás vagy megfordul, vagy örökké folytatódik, de a sebessége minden határon túl csökkenni fog az „idők végezetéig”, elérve a nullát, vagy – és ez a harmadik – a tágulás szintén örökké folytatódik, és a sebessége csökkenni fog, de nem minden határon túl.) Allan Sandage, Hubble pártfogoltja 1970-ben egy korszakos írásában amellett érvelt, hogy a kozmológia jövője „két kulcsfontosságú szám” felfedezésén áll vagy bukik. Ahogy meg tudjuk jósolni, hogy egy mozgó autó mikor és hol fog megállni, ha tudjuk, milyen gyorsan halad most és mekkora a lassulása, ugyanúgy meg lehet határozni az univerzum végzetét is, ha tudjuk, milyen gyorsan tágul most, és a gyorsulás milyen ütemben lassul. 1998-ban azonban két rivális megfigyelőcsapat egymással azonos, ám meglepő következtetésre jutott: a gyorsulás üteme nem lassul. Az univerzum tágulási sebessége nem csökken. Hanem nő. További megfigyelések azt mutatták, hogy a korai univerzumban a tágulás valóban azt tette, mint amit a megfigyelők gyanútlanul vártak – lassult. De nagyjából hétmilliárd évvel ezelőtt az univerzum „fordulatot vett”: a tágulás elkezdett gyorsulni. Einstein lambdája és Newton Pantokrátora visszatért. A lambda bevezetésével Einstein megpróbálta összhangba hozni az idelenn matematikáját az odafönt mozgásaival, ami az ő értelmezése szerint stabil volt. Majd az univerzum tágulásának felfedezésével úgy tűnt, többé nincs szükség a stabilizáló változóra. Az egyenlet anélkül is működött. Persze az egyenlet azzal együtt is működött volna, ha lambda érteket nullának választjuk. A tágulás gyorsulásának felfedezése azonban újjáélesztette a nem-nulla értékű változó iránti igényt, aminek már az új univerzumképpel kellett összhangban lennie.

A tudósok ezt a titokzatos antigravitációs „erőt”, a huszadik század végének eme újabb nyugtalanító felfedezettjét a sötét, anyag mintájára sötét energiának nevezték el. A 70-es évek során csillagászok kezdték úgy látni, hogy a spirálgalaxisok érthetetlen módon forognak. A mi saját galaxisunk, a Tejút is érthetetlen módon forog. A galaxisok nem tömör objektumok, hanem csillagok, gázok és por összességei – ezek laza halmaza együtt, egyként örvénylik. Ha a galaxis tömör objektum lenne, akkor minden darabja együtt forogna. De mivel laza szerkezetű, az anyagának a galaxis centrumától mért távolság inverz négyzete szerinti sebességgel kellene kavarognia, ugyanúgy, mint ahogy a bolygók is a Naprendszer középpontjától mért távolságuk inverz négyzetének megfelelő sebességgel keringenek a Nap körül. A csillagászok azt találták, hogy a galaxisok nem követik ezt a törvényt – és nem csak egy-egy, hanem lényegében egyik sem, amelyet megvizsgáltak. Vagy az általunk ismert gravitáció erőssége nem egyenletes az univerzumban – ami azt jelentené, hogy az általános gravitációs törvény megszűnik „általános”-nak lenni –, vagy valamiféle anyag tereli össze gravitációsan a gázokat, csillagokat, porokat. Számítógépes modellek azt mutatták, hogy ha egy ilyen galaxist „sötét anyag” felhőbe tennék (ahogy a titokzatos állományt egyre általánosabban nevezték), akkor valóban követné Newton törvényét. Az elméleti fizikusok körülbelül 1980-tól kezdték megbecsülni, hogy egy ilyen anyagnak milyen tulajdonságokkal kellene rendelkeznie – mekkora tömeggel stb. – annak érdekében, hogy úgy viselkedjen, ahogy látszólag viselkedett; a kísérleti fizikusoknak csak meg kellett tervezniük a részecskedetektorokat, amivel ez az anyag megtalálható. Az elméletiek és a kísérletiek egyaránt előrejelzésekbe bocsátkoztak, mondván, hogy a kérdésre a következő öt évben meg fogják találni a választ. Ötévente újra kiadták ugyanezt az előrejelzést. Ez a sor nagyjából 2010-ig ismétlődött, ekkorra sok fizikus megtanulta a leckét, és többé nem adtak jóslatot arra vonatkozóan, hogy mikor fogják beazonosítani a sötét anyagot. A tapasztalati tény ugyanakkor ott volt, bárhová néztek – és nem csak az egyedi galaxisokban. A távcsövek technológiai fejlődésével – és különösen az 1980-as években megjelent

töltéscsatolt eszközökkel, a CCD-kkel, amelyek lehetővé tették a több nagyságrenddel hatékonyabb fotongyűjtést – az asztrofizikusok még mélyebbre tudtak látni az univerzumban, vagyis időben még régebbre, és sokkal nagyobb pontossággal. Ezekkel az eszközökkel pedig nem véletlenszerűen szétszórt anyagot találtak, hanem mintázatot: klasztereket (galaxishalmazokat), és ami ennél is fontosabb, galaxis-szuperhalmazokat – klaszterfüzéreket, sok százmillió fényévtől tízmilliárdig mindenütt. A klaszterekbe rendeződő anyagokat pedig nem klaszterekbe nem rendezett, szabadon lebegő galaxisok választották el egymástól, hanem óriási űr, mintha valami egy utcaseprűvel félresöpörte volna az anyagot. És bizonyos értelemben ezt is tette valami: a sötét anyag. Szimulációk azt mutatták, hogy a felhalmozódott anyag és az üres űr közötti éles különbség nem lenne lehetséges a sötét anyag kiterjedt gravitációs hatása nélkül. A szuperhalmazok és az üres terek a legnagyobb léptékben úgy néztek ki, mint egy neurális hálózat, vagy mint egy pókháló, vagy ami azt illeti, egy csontváz. A két felfedezés – a sötét anyagé és a sötét energiáé – nem véletlenül történt nagyjából egy időben. Az egyik oka annak, hogy azonos történelmi pillanatban születtek, az volt, hogy a kozmológia tudománnyá vált – a fizika, és nem a metafizika egyik ágává. Világegyetemi léptékben dolgozva az elméleti fizikusok előrejelzéseket tudtak tenni – például hogy a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás, ha létezik, egy meghatározott frekvencián sugároz, ami az égbolt bármelyik részén „látható” a megfigyelők pedig vagy igazolták őket, vagy sem. A tágulás, az univerzum evolúcióját diktáló sötét anyag, a tágulást gyorsító sötét energia – a neutroncsillagok és szupernóvák és fekete lyukak – felfedezése mind arról tanúskodtak, hogy az univerzum vadabb és változékonyabb, mint valaha képzeltük, ugyanakkor viszont változatosabb is. Ilyen értelemben szöges ellentéte az „egyetlen, körkörösen keringő anyag” tökéletességének, amilyennek a régiek képzelték. De - ahogy a terület művelői kivétel nélkül észrevették – az időzítésen kívül volt valami más is, ami közös volt ezekben a felfedezésekben: a gravitáció.

A gravitáció a modern fizika történetében mindig is kakukktojás volt. Nemcsak a newtoni értelemben, vagyis hogy nem értjük a közvetlen okát annak, amit a gravitáció hatásaként észlelünk, hanem úgy is, hogy miközben az univerzum működését egyre jobban értjük, a gravitáció továbbra sem hajlandó beállni a többiek alkotta sorba. Ha a gravitáció pusztán az univerzum leggyengébb ereje lenne, megvonhatnánk a vállunkat: na és, a négy közül valamelyiknek a leggyengébbnek is kell lennie. (Persze ahhoz, hogy a gravitációt beerőltessük az „erők” sorába, kell némi retorikai ügyeskedés, de itt és most fogadjuk el, hogy egyike annak a négy kölcsönhatásnak, amelyek a jelek szerint összetartják az univerzumot.) De a gravitáció nemcsak a leggyengébb, hanem messze a leggyengébb. Az erős nukleáris kölcsönhatás, amely az atommag stabilitásáért felel, nagyjából százszor erősebb, mint az elektromágneses kölcsönhatás, amely viszont akár tízezerszer is erősebb lehet, mint a gyenge nukleáris kölcsönhatás, amely a radioaktív bomlást határozza meg: ez a három erő egymáshoz képest mind a milliós nagyságrenden belül van. Aztán jön a gravitáció. A gyenge nukleáris kölcsönhatás, amely egymilliószor gyengébb, mint az erős, mintegy millió-milliárd-milliárdmilliárdszor erősebb, mint a gravitáció. Tegyünk egy gemkapcsot az asztalra. Ottmarad, nem mozdul, odaköti az alatta lévő egész bolygó gravitációs vonzása. A Föld tömege 6 583 003 100 000 000 000 000 tonna. A gemkapocs tömege 0,5 gramm körül van. Most vegyünk egy hűtőmágnest, és húzzuk el a gemkapocs fölött. Hopp! Egyetlen kézmozdulattal máris lebírtuk az egész Föld gravitációs erejét. Ám a gravitáció nemcsak hogy egészen groteszk mértékben gyengébb, mint más erők, ez az egyetlen, amelynek nincs az einsteini relativitást magában foglaló kvantummegoldása. Az erős nukleárisnak van kvantum-színdinamikája, az elektromágnesességnek van kvantum-elektrodinamikája, a gyenge nukleárisnak pedig van elektrogyenge dinamikája. A gravitációnak megvan… kvantum-semmidesemmidinamikája. A graviton nevű hipotetikus részecske – amely a gravitáció részéről úgy közvetítene a

természetben, ahogy a gluon teszi az erős nukleáris, a foton az elektromágneses és a W- és Z-bozonok a gyenge nukleáris esetében – felfedezése segítene ezen. De ha létezik is, a kvantumkísérletek során mindeddig páratlan ravaszsággal elkerülte a detektálódást. Arisztotelész, Newton és Einstein feltételezték, hogy az univerzum állandó, mert az általuk ismert időléptéken belül annak látszott. Amikor a kozmológusok a huszonegyedik század univerzumának ijesztő egyensúlyát próbálták megérteni, nyilvánvalóan óvakodtak, nehogy elődeik hibáit újra elkövessék. Emellett ők már tényleg ismerték a kozmikus idő nagyságrendjét; az univerzum, ahogy azt számos megfigyelés (köztük a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás) megmutatta, körülbelül 13,8 milliárd éves. Így tehát ahelyett, hogy az univerzum gravitációs egyensúlyát az idő felől próbálták volna megérteni, elkezdtek inkább a tér léptékében gondolkodni. Ahogy az ember az univerzumra csak jelen pillanatában tekintve elveszíti az összes többi pillanatot, az univerzum egészére tekintve elveszítheti az összes többi univerzumot. Ez az elgondolás sok mindent megmagyarázna, nem utolsósorban a gravitációt. Nem azt, hogy mi az a gravitáció, és nem is azt, hogy mi okozza a gravitációt, hanem hogy miért is ő a kakukktojás. *** Kezdetben az univerzum semmi volt. A természet kvantumértelmezése szerint azonban a semmi is valami. Lehetőség – történetesen a létezés lehetősége. Hogy a semmi valóra váltja-e ezt a lehetőséget, az a valószínűség tárgykörébe tartozik. Nagy az esélye, hogy a semmiből semmi lesz. De bármelyik semmi rácáfolhat az esélyekre és csinálhat valamit. Ebben az esetben az a valami, amit csinál, a létrejövetel lesz. A dolgok ilyetén kimenetele nem valami matematikai bűvészmutatvány – elméleti lehetőség, ami nem szükségszerű. Ahogy Einstein – aki a fekete lyukak létének kérdését oly sokáig csűrte-csavarta – egy 1933-as oxfordi előadását azzal zárta, hogy „a matematikai konstrukció fizikai egységességének egyetlen kritériuma természetesen a tapasztalás marad”. Nem úgy, hogy hiszem, ha látom, hanem úgy, hogy ha látom, akkor hinnem kell.

És sok fizikus látta. Nem közvetlenül, de közvetetten annyira meggyőzően, amennyire lehetett, vagyis amennyire meggyőző a modern fizika akkor volt. 1948-ban Hendrik Casimir holland fizikus megjósolta, hogy a virtuális részecskék energianyomokat hagynak. Tegyünk két párhuzamos sík vezetőt vákuumban egymáshoz egyre közelebb, és a vákuumenergia növekedése mérhetővé log válni. A következő évtizedek során számos kísérlet igazolta a Casimireffektus létét. Bármilyen különösnek tűnik is – ahogy egy matematikus tanácsolta, „félelemmel vegyes tisztelettel” közelítsünk a jelenséghez a Casimir-effektus a gravitáció szempontjából különleges jelentéssel bír. Az általános elmélet szerint az energia és a gravitáció kölcsönösen hatnak egymásra. A Casimir-hatás pedig azt mutatja, hogy a virtuális részecskék energiával rendelkeznek. Eszerint tehát a virtuális részecskék – a kis semmik, amelyeknek sikerült rácáfolni az esélyekre, és valamivé válniuk- kölcsönhatásban vannak a gravitációval. Az 1970-és évek végén, ‘80-as évek elején számos elméleti fizikus kezdte kutatni, hogy mit jelenthet ez a kapcsolat kozmológiai szinten. A matek azt mondta nekik, hogy a másodperc egy billiomod részének egy billiomod részének egy billiomod részével az univerzum létrejötte után az űr „felfúvódó” szakaszon ment keresztül, amely billiószorosára növelte a méretét. A matek azt is megmondta nekik, hogy ha az univerzum valóban egy kvantumpukkanásból keletkezett – egy semmiből, ami valamivé lett –, akkor az a pukkanás szinte szükségszerűen további pukkanásokat hozott létre. És azok a többi váratlan valamik, akárcsak az a váratlan valami, ami a mi univerzumunk lett, más univerzumokká váltak. A legelfogadottabb matematikai értelmezés az ilyen, önismétlő mechanizmus leállása előtt létrejött univerzumok számát 10 500-ra teszi – ez egy egyest és utána 500 darab nullát jelent. (Az összehasonlítás kedvéért: az univerzum – vagy legalábbis a mi univerzumunk – 1080 atomot tartalmaz, ami egy egyest és utána „csupán” 80 db nullát jelent; az univerzum története során annak összes csillaga által kibocsátott fotonok száma 4 x 1084, vagyis egy négyes és utána 84 db nulla.)

Ha a felfúvódásos értelmezésnek van létjogosultsága, akkor lehet, hogy a gravitáció azért tűnik annyira különlegesnek, mert még akár egy másik univerzumhoz is tartozhat, ahogy talán valóban tartozik is. Elméleti fizikusok felvetették például annak lehetőségét, hogy a gravitáció talán egy szomszédos univerzumból csurog át a miénkbe, vagy esetleg egy velünk ütköző univerzum terméke. Bármennyit érjenek is azonban a további univerzumokról szóló egyes elméletek, a multiverzumok gondolata, mint ami magyarázattal szolgál a gravitáció különlegességére, szokatlan értelmetlenségből egyetlen generáció alatt megszokott értelmetlenséggé vált. Az átfogó elképzelés az antropikus elv nevet kapta. Az (entrópikus azt jelenti, hogy az „ember létével összefüggő”, az elv pedig, legalábbis a kozmológiai vonatkozása, úgy szól, hogy azért tudjuk megfigyelni az univerzumot, mert olyan univerzumban élünk, amit meg tudunk figyelni. A logika nem annyira tautologikus, mint amennyire tűnik. Egy multiverzum minden univerzumának meglennének a saját fizikai törvényei. Az az univerzum, amelyben például a gravitáció nem nagyjából millió-millió-milliárd-milliárd-milliárdszor gyengébb, mint az erős nukleáris kölcsönhatás, nem segíti elő az emberi értelem kialakulását. Vagy, ha már itt tartunk, a galaxisok létezését. „A csillagászat története – írta egyszer Edwin Hubble – a horizontok hátrálásának története.” Arisztotelész szférái meghatározták a legnagyobb távolságot, ameddig ellátunk; majd Galilei rendezetlen csillagai ugyanezt tették galaxisunkon belül; majd Hubble rendezetlen galaxisai; aztán a sötét anyagból lévő szálon függő galaxis-szuperhalmazok; aztán a szálakból szőtt háló, amely a sötét energia fuvallatára hullámzik. Miért ne lehetnének hát további univerzumok? Ha az ember az ezredfordulón kozmológiával kapcsolatos konferencián vagy szimpóziumon vett részt, erről a témáról szinte biztos, hogy látott; egy PowerPoint-os (vagy, még valószínűbb, írásvetítős) előadást. A Johns Hopkins University kampuszán, a Space Science Telescope Institute-ban (űrteleszkópokkal foglalkozó tudományos intézet) tartott szimpózium egyik előadásán egyszer láttam egy elméleti fizikust, amint viharos

szenvedéllyel érvelt az antropikus elvvel szemben. Két vagy három évvel később megláttam a nevét a Science magazin egyik tanulmánya fölött, amelyben ő és szerzőtársa az antropikus elv kutatásának szükségessége mellett álltak ki. A tanulmány először nagyjából azokat az antiantropikus érveket vette sorra, amelyeket ő is bemutatott azon a baltimore-i előadásán: „Az, hogy esetleg létezhet a meg nem figyelhető univerzumok csoportja, látszólag ellentmondásban van a »tudományos módszerrel« (amely megköveteli, hogy az elméletek megfigyelések vagy kísérletek útján cáfolhatók legyenek), és így a metafizika birodalmába tartozik.” Itt azonban különbséget akart tenni – „»elmosódott« határvonal van a között, hogy mit tekintünk megfigyelhetőnek és mit nem”. Nem látjuk a sötét anyagot vagy a sötét energiát, de tudjuk, hogy valami van ott. Nem látjuk a gravitációt, de tudjuk, hogy valami van ott. Nem kell látnunk ahhoz, hogy higgyük, hogyha az, amit látunk, alig vagy egyáltalán nem hagy alternatívát. Az antropikus érvelésben a döntő tényező a gravitáció ereje vagy annak hiánya volt: „Ha a gravitáció nem lenne annyira gyenge, akkor nem lenne olyan nagy különbség a tömeg, a távolság és az idő atomi és kozmikus léptékei között.” Amikor legközelebb egy konferencián láttam, megállítottam a folyosón, elmondtam, hogy olvastam a tanulmányát, és emlékeztettem az előadására, amelynek tanúja voltam. Majd azt kérdeztem: „Mi történt?” Vállat vont. Tények, azok történtek. „A bizonyítékok” -mondta. Annak a rádiótávcsőnek az utódai, amellyel 1965-ben detektálták a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzást, tovább finomították a legkorábbi univerzumról kialakított képünket: a Cosmic Background Explorer (kozmikus háttérsugárzást vizsgáló műhold) az 1990-es évek elején, a Wilkinson mikrohullámú anizotrópiaszonda a következő évtizedben, majd a Planck műhold az azt követőben. Az ősuniverzum kvantumfluktuációit tanulmányozva a fizikusok meghatározták az anyag és az energia akkori eloszlását, amelyek a megmaradási törvényeknek megfelelően ma is érvényesek. Ezekből a fluktuációkból olyan univerzum képe rajzolódott ki, amelynek összetétele 68,3% sötét energia, 26,8% sötét anyag, és 4,9%

„hétköznapi” anyag (protonok, neutronok, és így tovább – olyasmi, amiből mindig is azt hittük, hogy a teljes univerzum áll). Ezek a számok az egyszerűbb közölhetőség kedvéért tartalmaznak kerekítési hibákat, de ha beleássuk magunkat a kvantumelmélet számszerű értékeibe, az univerzum szinte ijesztő mértékben kiegyensúlyozottnak mutatkozik. A sötét energia például olyan pontossággal egyezett meg a Planck-sűrűséggel – a fizikusok által használt kvantummértékegységgel –, hogy a köztük lévő tényező a tizedesvessző után 122 darab nullát tartalmazott, és utána a 136 állt. Ha ez az érték csak a legkisebb mértékben is más lenne, univerzumunk felismerhetetlenül más lenne. Hogyha például a tizedesvessző utáni 122 darab nullát követő szám 137 lenne, a galaxisok nem alakultak volna ki. Ám kialakultak, akárcsak mi. Mik voltak az esélyeink? Egy a 10 500-hoz? Ez a sehogy másképp meg nem magyarázható egyensúly, mondta, nem sok választást hagyott neki: „Igen nehéz elképzelni, hogy ne lennének multiverzumok”. Azért élünk abban az univerzumban, amelyben a gravitáció rendkívül gyenge, mert ez az egyetlen univerzumfajta, amelyben létre tudtunk jönni. Postaládám ismét kezdett betelni. 2016. február 11-én, délelőtt 10:31-kor pittyent egyet: a laptopomra telepített e-mailértesítő. 10:32-kor újra pittyent, majd 10:45-kor ismét, majd 10:54-kor és 10:56-kor is. Estig huszonhat sajtóközleményt kaptam különböző alapítványoktól, kutatóközpontoktól és egyetemektől, amelyek mind a fizika történetének egyik legjelentősebb felfedezését jelentették: a gravitációs hullámok észlelését. Maga a hír nem volt meglepő. A híresztelés már napok óta terjedt a neten. Az eredmény – hogy valóban sikerült észlelni a gravitációs hullámokat – szintén nem okozott meglepetést. Ha volt kísérlet, amely észlelhette a gravitációs hullámokat, akkor az a Laser Interferometer Gravitational-wave Observatory (LIGO, azaz Lézer Interferométeres, Gravitációs hullámokat megfigyelő Obszervatórium) volt. Megalkotói éppen arra tervezték, hogy segítségéve] gravitációs hullámokat fedezzenek fel; ha voltak ilyenek, a LIGO műszereinek legújabb változata meg kellett hogy találja őket. Ha.

Newton feltételezte, hogy a gravitáció, ellentétben a fénnyel, azonnal hat. Vegyük el a Napot, gondolta, és a Föld máris egyenes vonalú, egyenletes mozgást fog végezni (valamint viszonylag csekély centripetális kölcsönhatásban lesz a Holddal és más bolygókkal). Két valószínűtlen egybeesés felfedezése azonban utóbb megkérdőjelezte Newton következtetését. Az egyik, hogy az inverz négyzetes törvény az elektromosságra és a gravitációra is vonatkozik. A másik, hogy az elektromosság hullám formájában terjed. (Pontosabban az elektromágneses energia terjed hullám formájában.)Következésképpen tehát lehet, hogy a gravitáció is hullámokban terjed – ondes gravifiques, ahogy Henri Poincaré francia filozófus a lehetőség felvetésekor, 1905-ben nevezte őket, miközben azokról a fajta relativisztikus problémákról gondolkodott, amelyekkel Einstein tőle függetlenül a speciális relativitáselméletében foglalkozott. Egy évtizeddel később Einstein ezt a gondolatot is beemelte formálódó általános elméletébe, ám végül lényegében arra jutott, ahogy 1916 februárjában Schwarzschildnek is írta, hogy „nincsenek a fényhullámoknak megfelelő gravitációs hullámok”. Lényegében, mert később újra megfontolás tárgyává tette, anélkül hogy végső következtetésre jutott volna, majd ismét megfontolás tárgyává tette, anélkül hogy végső következtetésre jutott volna, míg aztán végül végső következtetésre nem jutott, miszerint az ő véleménye nem számít. Úgysem fog senki gravitációs hullámokat észlelni. Egy ilyen észleléshez ugyanis két „leg” kombinációjára lett volna szükség: az univerzum legnagyobb hatású jelenségének (eltekintve magától az univerzum születésétől) és a valaha épített legérzékenyebb műszernek a kombinációjára. A technológiai fejlődésnek azonban megvan arra a módja, hogy megkönnyítse a szokatlan és a megszokott értelmetlenség közti átmenetet. A gravitációs hullámok esetében ezt a technológiát az 1960-ban felfedezett lézer jelentette. A lézer két fontos szempontból különbözik a szokásos fénytől: a fénysugara keskeny (vagyis nem szóródik úgy minden irányba, mint a „normál” fény) és mélyre hatoló (azaz nagy távolságokon át is keskeny marad). (A lézer abban is különbözik a szokásos fénytől, hogy koherens, vagyis hogy ugyanolyan hullámhosszú fotonokból áll,

amelyek egymással azonos fázisban rezegnek. Ez a tulajdonság is fontos volt a gravitációs hullámok észleléséhez.) Ahogy azt számos szovjet és amerikai kutató egymástól függetlenül felvetette, ez a kombináció – keskeny és mély – egy napon olyan méréseket tesz majd lehetővé, amelyek már kellően precízek lesznek a gravitációs hullámok detektálásához, különösen akkor, ha a lézersugár interferométeren halad keresztül (vagyis olyan berendezésen, amely egyazon pillanatban két fényjelet küld két azonos hosszúságú útra, és a közös célban méri a beérkezési idejüket). A beérkezés időpontja azonos lesz, hacsak külön útjaik során valami meg nem zavarja őket. A kutatók úgy érveltek, hogy – elméletben legalábbis – a gravitációs hullámok ilyen valamik lehetnek. A téridő ilyen fodrozódásai hatással lennének az interferométer karjaiban lévő atomokra, ezáltal megváltozna a karok hossza, és így a fény utazási ideje. (Valójában nem az atomokra lenne hatással a gravitációs hullám, hanem maga a tér nyomódna össze, és ezért változna a karok hossza.) Az elképzelést támogató amerikai kutatók között volt Rainer Weiss, a Massachusetts Institute of Technology fizikusa is. 1972-re elkészítette az első olyan gravitációshullám-interferométert, amely számot tudott adni a jel/zaj viszonyban szereplő „zaj”-ról - ami döntő fontosságú az olyan, mindent átható, mégis nehezen megfogható ok hatásainak vizsgálatakor, mint amilyen a gravitáció. Ugyanez idő tájt Kip Thorne a California Institute of Technologyn a gravitációs hullámok elméleti oldalának tanulmányozására állított fel kutatócsoportot. Amikor Thorne megkérdezte Weisst, milyen technológia tudná kiegészíteni az elméleti munkát, Weiss meggyőzte, hogy egy kellően nagy méretű interferométernek jó esélyei volnának a gravitációs hullámok detektálására. A LIGO két interferométerből állt, részben azért, hogy így védekezzenek a téves pozitív észlelés ellen; az egyik műszer Louisianába, a másik Washington államba került. A lézer mindkét helyen két folyosóban haladt előre-hátra, és mindegyik folyosó négy kilométer hosszú volt: – vagyis elegendően hosszú ahhoz, hogy a tervezőknek már a Föld görbületét is kompenzálniuk kelljen. De még ez a távolság sem lett volna elég ahhoz, hogy egy olyan érzékeny jelenséget, mint a gravitációs hullám, észlelni tudjanak.

Éppen ezért mindegyik folyosó mindkét végén tükröket helyeztek el, és a lézersugár ezek között „pattogott” előre-hátra, előre-hátra több százszor, míg a sugarak által megtett valós távolság meghaladta az ezer kilométert. Ezen a ponton a LIGO-val már elérhetővé vált a cél, hogy detektálja az interferométer két karja között áthaladó gravitációs hullám okozta különbséget: egy proton átmérőjének egy tízezred részét. A tudósok gyakran folyamodnak szédítő hasonlatokhoz, amikor kísérleteik nagyságrendjéről szólva hatást akarnak gyakorolni a közönségükre – például, hogy egy távcső olyan érzékeny, hogy egy golflabdát is fel lehet vele fedezni a Holdon. Ahhoz viszont, hogy a LIGO-hoz megfelelő hasonlatot találjanak, a tudósoknak el kellett hagyniuk a Naprendszert. A proton átmérőjének egy tízezred része egy interferométer 4 kilométeres folyosójához képest akkora, mint az emberi hajszál a Nap és a következő legközelebbi csillag, a Proxima Centauri közötti 4,2 fényéves, avagy nagyjából 40 billió kilométeres távolságához viszonyítva. (Ahhoz pedig, hogy ezt a léptéket megpróbáljuk megérteni, gondoljuk végig: 40 billióig másodpercenként elszámolni több mint l 267 000 évig tartana.) A LIGO-csapat tudta, hogy a műszer első nekifutásra nem fogja meghozni a várt detektálást, csak próbaüzem lesz, amivel a technológia alapjait lehet tesztelni. A második körös megfigyelésekre jelentős technológiai frissítéseket követően kerül majd sor. „Ilyenkor eljutsz a berendezéssel egy bizonyos pontig – mondta nekem Weiss egy alkalommal –, aztán egyszerűen zsebre teszed a kezed, és vársz.” Vagy nem vársz. Maga a detektálás talán nem volt váratlan, de az a sebesség, amellyel történt, az volt: a frissített LIGO – hivatalosan legalábbis – még nem is működött éles üzemben. Ekkor még mindig csak tesztüzemmódban volt. Az, hogy a detektálás ilyen hamar megtörtént, rögtön felvetette a kérdést: vajon a LIGO-csapat volt átkozottul szerencsés, vagy az univerzum köpköd ki magából bizonyos nagyságrendű gravitációs hullámokat olyan gyakorisággal, hogy a szinte azonnali detektálás úgyszólván elkerülhetetlen volt?

A detektálás egy másik meglepetést is tartogatott: a forrás természetét. Azok közül a gravitációs hullámforrások közül, amelyeket a LIGO meg tud figyelni – amelyek a téridőt olyan mértékben zavarják meg, Hogy a LIGO képes regisztrálni az utórezgésüket -, az egymás körül keringő két fekete lyuk összeütközése volt talán a legkevésbé valószínű. Felrobbanó csillagok, neutroncsillagok, összeütköző neutroncsillagok – a LIGOegyüttműködés ilyenekre számított, mint sokkal általánosabb jelenségekre. Az a tény, hogy az első detektálással olyan jelenségre bukkantak, amelynek a tudósok várakozása szerint a legritkábban kellett volna bekövetkeznie, még egy kérdést felvetett: vajon az egymás körül keringő fekete lyukak összeütközése gyakoribb az univerzumban, mint eddig feltételeztük? Úgy tűnik. Mindössze három hónappal később, 2015. december 26-án a LIGO másodszor is detektált – egy másik fekete lyuk kettős ütközését. Egy évvel később még egy fekete lyuk kettős. Hat hónappal később ismét egy fekete lyuk kettős. Egy hónapra rá megint. Majd három nappal később, 2017. augusztus 17-én – végre: neutroncsillagok közti ütközés, az a jelenség, amelyről azt gondolták, hogy az egyik leggyakoribb lesz. A tudósok imádják a meglepetéseket. Válaszokat akarnak a kérdéseikre, és úgy tervezik meg a kísérleteiket, hogy azok választ adjanak a kérdéseikre, de új kérdéseket is akarnak. Ebben az esetben az előre nem látott kérdés az volt, hogy mennyire gyakoriak a fekete lyukak ütközései az univerzumban. A meglévő adatokból kivetítve az elméleti fizikusok arra a következtetésre jutottak, hogy valahol az univerzumban minden öt percben történik egy feketelyuk-ütközés. Megszokott értelmetlenség, valóban. Íme, tehát, a mindennapos esemény: egy fekete lyuk, tízmilliószor nagyobb tömeggel, mint a Föld, egy másik, a Földénél szintén tízmilliószor nagyobb tömegű fekete lyuk körül, attól 200 kilométerre, másodpercenként 300-as fordulattal kering. Ez az információ – az ütközések gyakorisága és ami ezekből (szinte biztosan) következik – talán úgy tűnt, újabb akadályt gördít közénk és az univerzum közé. Valószínűleg gördített is. De ismerjük a mondást: két lépés előre, egy lépés hátra. Még az egy

lépés előre, egy lépés hátra is lenyűgöző lenne, tekintve, hogy milyen hatalmas egy lépés, legyen az akár a miénk, akár az univerzumé. A csillagászok és fizikusok számára a gravitációs hullámok detektálása egy lépés előre. De az adott jelenségről szerzett tudás mellett épp ennyire jelentős a következő lépés is, vagyis amit a gravitációs hullámok a csillagászat és a fizika számára jövendölnek. Évezredeken át csak a szemünkkel tanulmányoztuk az eget. Galileitől kezdve ezt olyan technológia segítségével folytattuk, amely roppant mértékben javította a látási képességeinket. A huszadik század közepén, optikai távcső segítségével vagy anélkül, az elektromágneses spektrum olyan területein kezdtük tanulmányozni az eget, amelyet szemmel nem is látunk. Most pedig már bármiféle fény nélkül is képesek vagyunk erre. Ma már a téridő torzulásait tudjuk felhasználni – gravitációs hullámokat, amelyek nemcsak a fekete lyukakból vagy a neutroncsillagokból, hanem akár a Nagy Bummból erednek. Az ilyenfajta áttörés nyomán szokott felmerülni a tudósok minden kérdéseinek legkedvesebbike: mi jöhet még ez után? *** Így tehát az ősi párbeszéd folytatódik. Az univerzumról jelenleg meglévő tudományos ismereteink halmaza nem egy teremtésmítosz, vagyis olyan fantáziaképek gyűjteménye, amely segít megmagyarázni, hogy mi ez a hely, és hol van benne a mi helyünk. Hanem egy eredettörténet – tények gyűjteménye, amelyet elménk elbeszéléssé formált. Nem is teljes; egy egyenlet, az ismeretlen x-szel, amelyet továbbra is próbálunk megoldani, legalábbis megoldani annyira, amennyire tudjuk, generációról generációra, ha másért nem, hát azért, mert hát – mi mást is tehetnénk? Ne toljuk föl a zongorát a dombra? Ne tegyünk hegyre hegyet, ne készítsünk tollakból szárnyakat? Talán a járatlan utak mellett heverő sziklákra se írjunk? Miféle faj lennénk mi, ha ambícióinkat csupán azért nyesnénk vissza, mert oh, mászni oly nehéz, vagy oh, a szakadék olyan mély? Ennyit teszünk mi: emelkedünk és esünk. Fölkelünk, végezzük napi dolgainkat, majd nyugovóra térünk. Mászunk, járunk,

botra támaszkodunk. Ülünk, állunk, esünk – bár azt azért nem gyakran. A gravitáció általában egyszerűen elnyűvi eltökéltségünket. És aztán testünkkel újra olyan közel kerülünk a földhöz, amennyire csak lehet. Ülünk, fekszünk, térdelünk. Ám néha eszünkbe jut, hogy szemünket olyan távolba emeljük, hogy lássuk, milyen égi térségbe jutottunk. Csak ekkor, és csak ha szerencsések vagyunk, nyerhetjük el pillanatnyi részünket az egységben – abban, amely máskülönben elkerül bennünket, és amit, ha einsteini hangulatban vagyunk, nevezhetünk egyenértékűségnek is: tehetetlen és centripetális mozgás, tér és idő, idelenn és odafönt, kezdetben és végül között.

GRAVITÁCIÓ: BEFEJEZÉS Pompeji. Napjainkban. Szerény turistacsoportunk – feleségem, én és egy középkorú amerikai házaspár, akikkel ezen a héten ismerkedtünk meg a szállodában – a Via di Mercurio és a Via della Fortuna kereszteződésében áll. Az idegenvezető, akit felfogadtunk, azzal próbál lenyűgözni minket, hogy az ókori és a saját civilizációnk közti hasonlóságokat ecseteli. „Nézzék!” – mondja, és egy közeli épület tetején lévő szegélydíszre mutat. Odanézünk. A figurákat elsőre nem lehet kivenni, de aztán az idegenvezető elmagyarázza: az épület egy borkereskedő üzlete volt. Ah, vagy úgy, gondoljuk – nem arra értve, hogy az üzlet egy borkereskedőé volt, hanem hogy milyen hasznos is egy cégér. Az üzlet profilja mindenkinek első pillantásra félreérthetetlen volt, aki a borostömlőt emelő két emberalak jelentésével tisztában volt – ahogy a Földközi-tenger térségéből érkező látogatók abban az időben, amikor ez a cég még jól menő üzlet volt, mind tisztában voltak. „Nézzék!” – mutat most egy fémcsőre, amely a talaj és a ház alapjának találkozásánál áll ki a földből. Odanézünk. Vezetőnk azt mondja: „Épületen belüli vízvezeték. Kétezer évvel ezelőtt!” „Nézzék!” – mutat egy előszobapadlóra, amelyben mozaikkal kirakva az áll: CAVE CANEM. Odanézünk. „»Óvakodj a kutyától.« Kétezer évvel ezelőtt!” Nem tudtuk, mit várjunk Pompejitől; mint később, positanói szállodánkban, egyórás autóút után, vacsora közben kiderült, a csoportból senki sem tudta. De rá kell jönnünk, hogy idegenvezetőnknek igaza van: Pompeji ma lényegében ugyanaz, mint akkor volt, és ami Pompeji akkor volt, az többé-kevésbé ugyanaz, mint ami a civilizáció ma és ami mindig is volt: sarki boltok; otthonok falfestménnyel, belső vízvezetékkel és bejárati feliratokkal; utak keréknyomokkal – és ez a jól ismert élet a háztömbökkel és a háztömbök utáni háztömbökkel, meg az azok utáni háztömbökkel, ameddig a szem ellát. Ameddig a szem ellát, az itt, ebben a kereszteződésben, közvetlenül a város központi főtere mellett, a Vezúv hegye. A

várostervezők feltehetően szándékosan úgy alakították, hogy a fő kereszteződésből ez a kilátás táruljon elénk. Ma is lenyűgöző, de még sokkal lenyűgözőbb lehetett annak idején, mielőtt a vulkán elvesztette volna felső kétharmadát. A pompeji kirándulást kifejezetten azért tettem, hogy egy ilyen helyen állhassak, egy ilyen kilátást szemléljek, és megpróbáljam a szememet olyan távolba emelni, hogy lássam, milyen égi térségbe jutottam. Remélem, egy pillanatra részem lesz az egységben, az egyenértékűségben, és nem csak az ott és akkor és az itt és most között – az ókori világ és a miénk között –, hanem az idelenn és odafönt, az egyetemes és az individuális között. Amikor épp senki nem néz oda, előveszem a zsebemből az okostelefonomat, és elindítok egy GPS-alkalmazást. A GPS nem működne, ha a tervezői nem vették volna figyelembe az univerzumnak az általános relativitáselmélet által megjósolt görbülését. Maguk a koordináták valójában nem érdekelnek; egyszerűen csak kapcsolatot akarok teremteni az einsteini téridő kontinuum és az arisztotelészi szférák között. Az, hogy ezt olyan helyen teszem, ahol egy filozófiai hajlamú lélek – kétezer évvel ezelőtt! – azt gondolhatta, hogy a basztarnáknak igazuk volt, és az ég tényleg leszakad, már csak hab a tortán. De én már csak ember vagyok: nem juthatok innen oda. Ránézek a koordinátákra, majd elengedem őket, zsebre teszem a telefont, és elindulok, hogy beérjem a többieket. Mi, négyen, egy írókonferencia meghívottjai vagyunk, és ezen az estén a szálloda éttermében csatlakozunk a többi résztvevőhöz. A szálloda a hegy oldalában található, mint Positanóban minden – és mint az Amalfi-öbölben nagyjából minden, ami nem konkrétan a parton van. Jobbra a hegy tetején álló házak fényeit látom; errefelé a gazdagok mindig ott laktak, a régebbi korokban azért, mert a gravitáció elcsigázott minden tengeri hódítót, mielőtt a csúcsra felért volna, de azért is, mert ezek a legpazarabb kilátással büszkélkedő ingatlanok. Balra, a hegy lábánál a Tirrén-tenger látszik, bár most épp alig látható. Csak a szélét látom, amint egy kék fénnyel megvilágított betonmólót ostromol. A tenger viharos ma este. A hullámverés könnyedén átsöpör a parton, felágaskodik, mint egy vipera, hogy a második emeleti

ablakokat is megcsapja, de azokat általában nem éri el. A vacsoraasztal egyik végénél állnak a felszolgálók, helyiek, akik egész életüket itt töltötték, és egymás közt suttognak: még sohasem láttak ehhez hasonlót. Ebből az „isteni” perspektívából az ember könnyen el tudja képzelni, hogy a Föld nem egy álló gömb, de még csak nem is egy forgó gömb, hanem egy forgó golyócska: egy óriási, lötyögő vízcsepp. Én mindenesetre el tudom. Elképzelem, hogy a víz egyenesen „akar” menni, és hogy azt is „gondolja”, hogy egyenesen megy, és hogy saját nézőpontjából legalábbis „helyesen” gondolja, hogy egyenesen megy, de közben úgy is tűnik, hogy a hullámok a Hold felé is törekszenek és a Föld felé is hajlanak, amit a newtoni nézőpontból valóban tesznek is, miközben az einsteini nézőpontból tekintve ez a két newtoni mozgás szintézisre jut, egyenértékűségre – „Látom, elmerült” – mondja a mellettem álló nő. Rájövök, hogy kérdezett tőlem valamit, én meg, ahogy mellette elnézve a tengert figyeltem, nem vettem észre. „Nem, itt vagyok – válaszolom. – Csak elgondolkodtam.” Korábban meséltem neki arról, ami a könyvem megírására indított: hogy senki sem tudja, mi a gravitáció, és szinte senki sem tudja, hogy senki sem tudja, hogy mi a gravitáció, kivéve a tudósokat, akik tudják, hogy senki sem tudja, hogy mi a gravitáció, mert ők tudják, hogy ők sem tudják, hogy mi a gravitáció. Most válla fölött elnéz a tenger felé, arra, amerre én, majd visszafordul felém. Mosolyog, mintha közös titkunk lenne. „Ön biztos mindenben gravitációt lát” – mondja. Majd elmesél egy történetet a fiáról, amikor még kicsi volt. Még csak kétvagy hároméves lehetett. Az etetőszékében ült, és lelökte a csőrös poharát. Szántszándékkal lelökte. Tudta, mi fog történni, azt akarta, hogy megtörténjen, és azért akarta, hogy megtörténjen, hogy láthassa, amint történik. „Én pedig megkérdeztem tőle: »Mitől esett le?«, mire ő azt válaszolta: »A gravitációtól.” Nevettem. Aztán nem álltam meg: „És megkérdezte tőle, hogy tudja-e, mi a gravitáció?” *** „Mi a gravitáció?”

Ezúttal 2016 júniusában mint a New York-i World Science Festival egyik pódiumbeszélgetésének moderátora, egyszerre öt fizikusnak teszem föl a kérdést. Még négy hónap sem telt el a gravitációs hullámok felfedezésének bejelentése óta, de a fesztivál programja máris tele van gravitációs témájú eseményekkel. A szervezők az én panelemnek a „Getting a Grip on Gravity” (Találjunk fogást a gravitáción) játékos címet adták, úgy pozícionálva, mint ami a tudománycentrikusabb előadások könnyebben befogadható alternatívája. Azzal indítom a beszélgetést, hogy elmondom partnereimnek, egyszer föltettem Kip Thorne-nak ugyanezt a kérdést, és meg is osztom majd velük Kip válaszát, miután ők megadták nekem az övéket. Tíz másodperc nem tűnik hosszú időnek, de színpadon ilyen hosszú csönd egy örökkévalóság. Részemről rendben. Azt akarom, hogy a közönség úgy gondolkozzon a kérdésen, ahogy még sosem – hogy esetleg rájöjjenek, még sosem gondolkodtak ezen a kérdésen. Végül David Gross jelentkezik. Mint a csoport Nobel-díjasa (fizikai, 2004), valószínűleg felelősséget érez, hogy segítse a beszélgetést. Elmagyarázza a hallgatóságnak a két nagy fizikai elméletet, és hogy eddigi tudásunk szerint miért összeegyeztethetetlenek. Ennek ez eddigi összeegyeztethetetlenségnek dacára, mondja, ha föl akarunk küldeni egy rakétát a Holdra, vagy ki akarjuk számolni, hogy egy gravitációs hullám mennyire húzhatja össze vagy nyújthatja ki a LIGO karjait, meg tudjuk tenni. „De a »Mi a…?« kezdetű kérdések olyasvalakiből, mint én, kérdéseket hoznak elő, nem pedig a már ismert válaszokat.” „Rendben” – felelem. Akkor elmondom a beszélgetőpartnereimnek, mi volt Kip Thorne válasza: az, hogy a Mi a gravitáció? értelmetlen kérdés. Gross nevet. Majd egy másik meghívott, a Caltech részecskefizikusa szólal meg. Azt mondja, egyetért Gross-szal abban, hogy a kérdés csak további kérdéseket vet fel. És pontosan a válasz hiánya az, ami értéket ad a beszélgetésnek. „Ezért tehát – mondja a nő nyomatékkai – én nem gondolom, hogy ez egy értelmetlen kérdés volna.”

Klassz. Az ember sokat tanulhat nem-értelmetlen kérdésekből. Én mindenképpen. A positanói hotel éttermében elköltött vacsoránkat követően, késő este a szobánkból kiléptem a verandára. Egy héttel korábban, utunk elején újra elestem, ezúttal a zuhanyból kilépve. Márványpadló volt, nem tettem le a szőnyeget. Annyira gyorsan történt, hogy csak feküdtem a kövön, pislogva, vérezve, azon tűnődve, hogy kerültem oda. Majd miután rájöttem, megkérdeztem magamtól: hát te semmiből nem tanulsz? Az vigasztalt, hogy rájöttem, mégiscsak tanultam valamit a könyvesbolti esésem óta eltelt évek során: a fürdőszoba padlója igencsak súrlódásmentes kellett hogy legyen. Ám ez az érzékszervi emlék, akárcsak a duzzadt könyököm, egész héten elkísért, és most visszakísért Pompejiből is: az egyik pillanatban belépek a helyi borszaküzletbe, vagy kilépek a szállodai zuhanyzóból, majd a következőben már nem. A tenger, ha lehet, még viharosabb volt. A verandáról figyeltem, ahogy a Föld szinte remegett, mintha vajúdna, a hullámok pedig egyre inkább széttartó egyenes vonalak és lefelé irányuló görbék mentén mozogtak. Még mindig nem tudtam, mi a gravitáció, vagy hogy mi okozza. Azt azonban már kezdtem sejteni, hogy miért figyelem a hatásait. Ugyanazon okból, amiért táblázatba foglaljuk a bolygókat, el akarjuk érni a csillagokat, amiért tanulmányozzuk a madarakat, követjük a Napot, és kémleljük a horizontot: mert mi mindannyian a magunk Vezúvjának árnyékában alszunk, és ott azt álmodjuk, hogy repülünk.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Legmélyebb elismerésem a szerkesztőmnek, Alexander Littlefieldnek fesztelen lelkesedéséért és a folyamatos útmutatásért, türelméért és tanácsaiért. Külön köszönet Olivia Bartznak, aki Alex remek meglátásait kiegészítette, és hozzájuk tette saját értékes észrevételeit is. Hálával tartozom, mint mindig, Henry Dunow-nak, aki, lám, már oly sok éve ügynököm. Ismét ámulat a Katya Riceben testet öltött olvasószerkesztőnek mint munkatársnak. Köszönet Courtney Youngnak az alapötlet gondozásáért, alakításáért, hódolat Bob Morrisnak a címért, főhajtások Ron Cowennek, Laura M. MacDonaldnak, Greg Hollingsheadnek és Nicholas Suntzeffnek a nélkülözhetetlen tanácsokért. Hála a Goddard College Faculty Development Fundjának. És szeretet Gabrielnek és Charlie-nak, akik már kirepültek, így nincs szükségük bocsánatkérésekre mindazért, ami lehetett volna, de amit apjuk – már megint – elhanyagolt, hogy inkább a könyvén dolgozzon. (Ezek a bocsánatkérések ezért inkább a szerző feleségét illetik, akinek e könyv ajánlása ugyancsak szól.)

JEGYZETEK 1. FEJEZET OLDAL 19 Kérdezd csak meg a keltákat: A teremtésmítoszokból vett idézetek Sproultól származnak. 20 „ősipáros”: Rose, 20. o. 25 Palaiphatosz: Palaiphatosz. 27 magyarázza Er: az Er-mítosz elsődleges forrásai Bloom és Stewart. 28 Platón írásaiban gyakran: Crowe, 23. o. 28 Knidoszi Eudoxosz: ugyanott, 24. o. 30 legmagasabb pontját: Aslan, 6. o. 31 Héraklész halotti máglyáján égett: Ovidius. 32 Diotimával, a görög Mantinea: Platón, A lakoma. 34 a hús kínszenvedéseit: ezeknek a keresztény vízióknak az elsődleges forrása Gardiner. 36 Vibia Perpetua: ugyanott, 133. o. 36 Szent Bathildisz nem sokkal: ugyanott, 135. o. 36 A későbbi szentek: ugyanott. 39 Cojnmedia: Dante, 1939. 41 Convivio: Dante, 1990. 42 „szóirólcsipeszkedvcszőrre”: Dante, 1939, 425-427. o. 2. FEJEZET 43 „A régiek ”: Arisztotelész. 43 „A természet vizsgálata”: ugyanott. 44 A görög költő: Cook, 55. o. 44 Terentius római drámaíró: ugyanott. 44 Amikor az adriai kelták: ugyanott. 44 Titus Livius a Róma történetében elmondja: Livius. 45 Egy egyiptomi mítosz: Cook, 126. o. 45 // cserokik fordítva gondolták: Sproul, 254. o. 45 A görögök kettébontották: Keightley, 29. o. 45 llésziodosz Theogóniája szerint: Hésziodosz, 131. o. 45 minden „régi mesét”: Arisztotelész. 52 és diáktársai azt tették: Sorabji, 2012, 1. o. 52 a Pbiloponosz ragadványnév: Sorabji, 1987c, 5. o.

53 // tradicionális görög gondolkodás: ugyanott, 6. o. 54 Ammóniosz Hermiae egyike volt: Sorabji, 2012, 8. o. 54 egyikük szatírát is ín: Sorabji, 1987c, 2. o. 54 Pbiloponosz ezt megtalálta: Sorabji, 1987b, 168. o. 5 5 Pbiloponosz ugyanakkor rájött: ugyanott, 171. o. 56 Például a Nap és a Jupiter is: Sorabji, 1987a, 20. o. 56 képes létrejönni vagy elpusztulni: Sorabji, 1987c, 24. o. 56 bár írni továbbra is lehetett: Sorabji, 1987b, p. 57 „A nyelvész”: Chase, 3. o. 57 Szimplikiosz műveltségben, kulturáltságban: Hoffmann, 64–65. o. 57 „Augeiasz istállójába botlottamugyanott, 69. o. 57 Szimplikiosz a pogány tudósok: ugyanott, 66-67. o. 58 a mártírok ereklyéi: Chase, 3-4. o. 59 Köszönhetőm többek közt: Hoffmann, 63. o. 65 „Vajon az égi jelenségek”: Rosen, xvii. o. 3. FEJEZET 74 Utóbbi kihágásai közé: Westfall, 77. o. 74 A másik füzetben: ugyanott, 89. o. 74 Gravitáció és levitám: Newton, 2003. 76 „Nyúlós” – tippelt: Dobbs, 102. o. 77 ötvenkét oldalas füzetében: Galileo, 1989. 80 Newton egyetértett: Newton gondolatainak pályaívéhez elsősorban lásd: Cohen, Gleick, Westfall. 79 „Kepler “ – írta Newton: Smith. 80 „a matematika nyelvén íródottGalileo, 1957, 237-238. o. 81 16S4 nyarán: Newton, 1978, 237. o. 83 Nem és nem: Galilei gondolatainak pályaívéhez lásd pl. Westfall, 6-10. o. 86 „Ezek a dolgok”: Philoponus, 2012, 41. o. 87 Képzeljük el, hogy egy hajón vagyunk: Galileo, 1967, 139145. és 186-187. o. 89 „Mivela Biblia”: T. Kuhn, 121. o. 91 „Ennélfogva a nagy bolygók”: Newton, 1978, 277. o. 91 Pedig nem pontszernek: Cohen, 18. o. 92 „A bolygók nem”: Newton, 1978, 281. o. 4. FEJEZET

96 „Nem értek teljesen”: Smith. 97 „Tény, hogy a modem”: Leibniz. 97 „Az, bog/ a gravitáció”: Newton, 1756, 25-26. o. 98 Az előszó vége felé: Newton, 1999, 399. o. 99 „Mármost szólni kell”: ugyanott, 385. o. 102 „Titkos dolgok felfedezése”: Gribbin, 71. o. 102 „Csak egy útja vanBacon, 2001. 105 „akiknek természettudományaNewton, 1999, 386. o. 105 Newton bevezeti: ugyanott, 794. o. 107 „Mind ez idáig a jelenségből nem tudtam”: ugyanott, 943. o. 109 amatőr filozófus arra emlékeztetve kezdte: Gordon, 1. o. 110 A bevezetésben beszámol róla: Pirrie, ix. o. 111 Egy ilyen teszt történt már: A Cassini-expedíciók elsődleges forrása Ferreiro. 112 felhasználta Richer eredményeit: Newton, 1999, 829. o. 114 1701-ben francia kutatók: Ferreiro. 115 „Anglia minden más európai országnál”: Sprat, 113-115.0. 116 ahogy azt Newton előre látta: Ferreiro. 117 „Egy francia Vokai re. 118 fenntartásait készült közzétenni; Arianrhod, 4. fejezet. 120 A vállalkozás: ugyanott, 5. fejezet. 121 Nem így a lappföldi: ugyanott. 122 „Fokról fokra”: Broughton, 124. o. 123 „Az utóbbi időkben”: Waff, 9. o. 124 Alexis Claude Clairaut: Broughton, 126-127. o. 125 Ahogy Halley ina: Wallis, 281. o. 125 „Csakgratulálni tudok”: ugyanott, 283. o. 125 „A világra kíváncsi publikum”: ugyanott, 284. o. 5. FEJEZET 129 A történelmi pillanat egyik: Laplace, 1902. 129 „Emlékezzünk csak vissza”: ugyanott. 130 Három évtizeddel később: Waff, 7. o. 130 „kétségkívül elpusztulna”: ugyanott, 4. o. 130 ígérte Wesley: ugyanott, 5. o. 131 ,„Amint a Mindenható”: ugyanott, 12. o. 112 „a további tudás”: Bacon, 1901, 42. o.

135 Az a típus, akit: Dobbs, 242. o. 135 „500 Sir Isaac Ncwton-i lélek”: a példák Dawkinstól származnak, 38-40. o. 136 „Antikor a rendszerünkről szóló”: Newton, 1756, 1. o. 137 „valóban a gravitációs törvény”: Newton, 1999, 940. o. 139 „hipotézisek közbeiktatása nélkül”: Laplace, 1902, 1. o. 140 „rendelkezésre álló tág Tér”: Halley, 22. o. 140 A következő évben Clairaut: Broughton, 130. o. 140 „Nemhogy nem kell félnünk”: Laplace, 1809, 3. o. 140 „Még mindig számos”: ugyanott, 372. o. 142 The Age of Reason: Paine. 143 „a tudomány világát elérhetőugyanott, 1. o. 145 „Az univerzum, jelenlegi állapotát”: Laplace, 1902. 148 egy 1872-ben megjelent könyvben: Mach, 1898a, 57. o. 6. FEJEZET 149 1955. április 17-18. éjszakáján: West. 150 „Ha végigtekintünk egy”: iMach, 1898a, 227-228. o. 151 akárhogy is, Einsteinnek ekkor: Einstein, 2002b, 136. o. 151 „A mozgó testek elektrodinamikájáról”: Einstein, 1989, 140. o. 152 „nincs olyan tulajdonsága”: ugyanott. 157 „Életem legboldogabb gondolata”: Einstein, 2002b, 136. o. 158 „A Vezúv két kitörése”: Einstein, 2002a, 1. o. 158 „egy óriási, falak nélküli”: ugyanott. 160 Marcel Grossmannt kérte föl: Fölsing, 314. o. 160 „gyerekjáték”-nak: ugyanott, 315. o. 169 Georges Lemaitre: Block. 169 ugyanerre a következtetésre jutott: Perimutter és mások; Riess és mások, 1998. 170 Az egyik témája: Dicke és mások. 170 A másik cikkben: Penzias és Wilson. 177 1919-ben jött el: Walsh és mások. 177 napjaink talán elsőszámú: lásd pl. Thorne. 7. FEJEZET 183 frissen kinevezett doktora: Sabancilar Eray privát filmfelvétele, Alexander Vilenldn jóvoltából.

184 „Gravitáció – az első számú ellenségünkBabson, 828. o. 185 recenziója így indított: Rose C. Feld, „Roger Babson’s Life,” The New York Times, 1936. március 1. 185 „valamilyen ötvözetből”: Gardner, 92. o. 185 Martin Gardner: ugyanott, 92-100. o. 189 Ahogy egy faj: 1 laldane, 18-26. o. 189 a járulékos anatómiai változások: Hutson és Ward, 163-170. o. 192 Hitchcock ugyanezt a különbséget: https://www.youtube.com/ watch?v=OvNla9-u6xM. 193 The Heckling Hare: https://www.dailymotion.com/video/x2mdlfj. 197 egy korszakos írásában: Sandage. 198 További megfigyelések azt mutatták: Riess és mások, 2001. 199 Számítógépes modellek azt mutatták: lásd pl. Ostriker és Peebles. 202 „a tapasztalás marad”: Einstein, 1954, 274. o. 203 „félelemmel vegyes tisztelet”: Fulling, 114. o. 203 számos elméleti fizikus kezdte: lásd pl. Guth. 205 egyik tanulmánya fölött: Livio és Rees, 1022. o. 206 utána a 136 állt: Harman, 31. o. 208 Scbwarzschildnek is írta: Einstein, 1998, 196. o. 211 minden, öt percben: Impey, xix. o. 211 íme, tehát, a mindennapos: ugyanott, 195. o.

IRODALOMJEGYZÉK Arianrhod, Robyn: Seduced by Logic: Emilie du Cbdtelet, Mary Somerville, and the Newtonian Revolution. Oxford, Oxford University Press, 2012. Arisztotelész: Az égbolt.. Fordította: Lautner Péter, Bodnár István, Bugár M. István. Budapest, Akadémiai, 2009. Aslan, Reza: A zelóta-A názáreti Jézus élete és kora. Budapest, Scolar, 2014. Babson, Roger: „Gravity – Our Enemy Number One.” Forrás: Gravity’s Shadow: The Search for Gravitational Waves, Harry Collins. Chicago, University of Chicago Press, 2004. Bacon, Francis: The Advancement of Learning. Szerkesztette: Joseph Devey. New York, P. F. Collier & Son, 1901. http://oll. libertyfund.org/titles/143 3. – . Prefaces and Prologues, 39. kötet. New York, P. F. Collier & Son, 1909-14; Bartlcby.com, 2001. www.bartleby. com/39/. Berardelli, Phil: „Time Before Time.” Science Now, 2007. július 5., 4. o. Block, David L.: „Georges Lemaítre and Stiglcr’s Law of Eponymy.” Forrás: Georges Lemaítre: Life, Science and Legacy. Szerkesztette: Rodney D. Holder és Simon Mitton. New York, Springer Heidelberg, 2012. Bloom, Allan: The Republic of Plato. Fordította, a jegyzeteket és az értelmező tanulmányt írta: Allan Bloom. New York, Basic Books, 1991. Broughton, Peter. „The First Predicted Return of Comet Halley.” Journal for the History of Astronomy 16 (1985): 124-133. Chase, Michael: „Simplicius’ Response to Philoponus’ Attacks on Aristotle’s Physics 8.1.” Forrás: Simplicius: On Aristotle Physics 8. 1-5. Szerkesztette: Richard Sorabji. London, Bloomsbury Academic, 2012. Cohen, I. Bernard: „A Guide to Newton’s Principia.” Forrás: The Principia: Mathematical Principles of Natural Philosophy. Fordította: I. Bernard Cohen és Anne Whitman. Berkeley, University of California Press, 1999.

Collins, Hariy: Gravity’s Shadow: The Search for Gravitational Waves. Chicago, University of Chicago Press, 2004. Cook, Arthur Bernard: Zeus: A Study in Ancient Religion, 2. kötet, 1. rész. Cambridge, Cambridge University Press, 1925. Crowe, Michael J.: Theories of the World from Antiquity to the Copernican Revolution. New York, Dover Publications, 1990. Dante Alighieri: Isteni színjáték. Fordította: Babits Mihály. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1982. – . II Convivio (The Banquet). Fordította: Richard LI. Lansing. Abingdon, UK, Routledge, 1990. https://digitaldante.coluinbia.edu/text/library/tlte-convivio/. Dawkins, Richard: Unweaving the Rainbow: Science, Delusion and the Appetite for Wonder. Boston, Mariner Books, 2000. I )ickc, R. I T. – l\ J. E. Peebles – P. Ci. Roll – E>. T. Wilkinson: „Cosmic Black-Body Radiation.” Astrophysical Journal 142 (1965): 414-419. Dobbs, Betty Jo Teeter: The Janus Faces of Genius: The Role of Alchemy in Newton’s Thought. Cambridge, Cambridge University Press, 2002. Dorman, Thomas: „The Fascioligamentous Organ.” Forrás: Oxford Textbook of Musculoskeletal Medicine. Szerkesztette: Michael Hutson és Adam Ward. Oxford, Oxford University Press, 2016. Einstein, Albert: „On the Method of Theoretical Physics.” Forrás: Ideas and Opinions. New York, Crown Publishers, 1954. – . „On the Electrodynamics of Moving Bodies.” Forrás: The Collected Papers of Albert Einstein, 2. kötet, The Swiss Years: Writings, 1900-1909. Fordította: Anna Beck. Princeton, New Jersey, Princeton University Press, 1989. – . „To Karl Sehwarzschild.” Forrás: The Collected Papers of Albert Einstein, 8. kötet, The Berlin Years: Correspondence, 19141918. Fordította: Ann M. Hentschel. Princeton, New Jersey, Princeton University Press, 1998. – . „The Principal Ideas of the ‘Theory of Relativity.” Forrás: The Collected Papers of Albert Einstein, 7. kötet, The Berlin Years: Writings, 1918-1921. Fordította: Alfred Engel. Princeton, New Jersey, Princeton University Press, 2002a.

– . „Fundamental Ideas and Methods of the Theory of Relativity, Presented in Their Development.” Forrás: The Collected Papers of Albert. Einstein, 7. kötet, The Berlin Years: Writings, 19181921. Fordította: Alfred Engel. Princeton, Newjersey, Princeton University Press, 2002b. Ferreiro, Larrie D.: Measure of the Earth: The Enlightenment Expedition That Reshaped Our World. New York, Basic Books, 2011. Fölsing, Albrecht: Albert Einstein. New York, Penguin Books, 1998. Friesen, John: „Hutchinsonianism and the Newtonian Enlightenment.” Centaurus 48 (2006): 40-49. Fulling, Stephen A.: Aspects of Quantum Field Theory in Curved Space-Time. Cambridge, Cambridge University Press, 1996. Galileo Galilei: Discoveries and Opinions of Galileo. Fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta: Stillman Drake. New York, Anchor Books, 1957. – . Dialogue Concerning the Two Chief World Systems – Ptolemaic and Copemican. Fordította: Stillman Drake. Berkeley, University of California Press, 1967. – . Sidereus Nuncius. Fordította: Albert Van Helden. Chicago, University of Chicago Press, 1989. Gardiner, Eileen (szerk.): Visions of Heaven and Hell Before Dante. New York, Italica Press, 1989. Gardner, Martin: Fads and Fallacies in the Name of Science. New York, Dover Publications, 1957. Gleick, James: Isaac Newton. New York, Vintage Books, 2004. Gordon, George: Remarks upon the Newtonian Philosophy. London, W.W., 1719. Gribbin, John: A tudomány története 1543-tól napjainkig. Budapest, Akkord, 2004. Guth, Alan: The Inflationary Universe: The Quest for a New Theory of Cosmic Origins. New York, Basic Books, 1998. Haldane, J. B. S.: Possible Worlds and Other Essays. London, Chatto and Windus, 1927. Halley, Edmond: Synopsis of the Astronomy of Comets. London, John Senex, 1705.

Harman, Oren: Evolutions: Fifteen Myths That Explain Our World. New York, Farrar, Straus & Giroux, 2018. Hesiod: The Homeric Hymns and Homcrica. Fordította: Hugh G. Evelyn-White. New York, G. P. Putnam’s Sons, 1920. http://www.sacred-texts.com/cla/hesiod/theogony.htm. Hoffmann, Philippe: „Simplicius’ Polemics.” Forrás: Philoponus and the Rejection of Aristotelian Science. Szerkesztette: Richard Sorabji. Ithaca, New York, Cornell University Press, 1987. Holder, Rodney D. – Simon Mitton (szerk.): Georges Lemaitre: Life, Science and Legacy. New York, Springer Heidelberg, 2012. Hutson, Michael – Adam Ward (szerk.): Oxford Textbook of Musculoskeletal Medicine. Oxford, Oxford University Press, 2016. Impey, Chris: Einstein’s Monsters: The Life and Times of Black Holes. New York, W. W. Norton, 2019. Kcightley, Thomas: Classical Mythology: The Myths of Ancient / Greece and Ancient Italy. Átdolgozta és szerkesztette: L. Schmitz. Chicago, Ares Publishers, 1976. Kepler, Johannes: Kepler’s Somnium: The Dream, or Posthumous Work on Lunar Astronomy. Fordította és magyarázatokkal ellátta: Edward Rosen. Mineola, New York, Dover Publications, 2003. Kuhn, Albert J.: „Glory or Gravity: Hutchinson vs. Newton.” Journal of the History of Ideas 22 (1961): 303-322. Kuhn, Thomas S.: The Copemican Revolution: Planetary Astronomy in the Development of Western Thought. Cambridge, Massachusetts, Harvard University Press, 1957. Laplace, Pierre-Simon: The System of the World. Fordította: J. Pond. London, Richard Phillips, 1809. – . A Philosophical Essay on Probabilities. Fordította: Frederick Wilson Truscott és Frederick Lincoln Emory. London, John Wiley & Sons, 1902. Leibniz, G. W.: Theodicy: Essays on the Goodness of God, the Freedom, of Man and the Origin of Evil. Fordította: E. M. Huggard. Peru, lllionis, Open Court Publishing Co., 1985. http:// www.gutenberg.org/files/17147/17147-h/l 7147-h. htm.

Livio, Mario– Martin J. Rees: „Anthropic Reasoning.” Science 309 (2005): 1022-1023. Livius, Titus: Róma története a Város alapításától, 40-42. könyv. Fordította: Kiss Ferencné és Muraközi Gyula. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1982. Luminet, J.-P.: „Image of a Spherical Black Hole with Thin Accretion Disk.” Astronomy and Astrophysics 7 5 (1979): 228-235. Mach, Ernst: „On Transformation and Adaptation in Scientific Thought.” Forrás: Popular Scientific Lectures. Fordította: T. J. McCormack. Chicago, Open Court Publishing Co., 1898a. – . Popular Scientific Lectures. Fordította: T.J. McCormack. Chicago, Open Court Publishing Co., 1898b. – . Histoty and Root of the Principle of the Conservation of Energy. Fordította: Philip E. B. Jourdain. Chicago, Open Court Publishing Co., 1911. Markos, Louis: Heaven and Hell: Visions of the Afterlife in the Western Poetic Tradition. Eugene, Oregon, Cascade Books, 2013. Newton, Isaac: Four Letters from Sir Isaac Newton to Doctor Bentley, Containing Some Arguments in Proof of a Deity. London, R. és J. Dodsley, 1756. – . Unpublished Scientific Papers of Isaac Newton. Válogatta, szerkesztette és fordította: A. Rupert Hall és Marie Boas Hall. Cambridge, Cambridge University Press, 1978. – . The Principia: Mathematical Principles of Natural Philosophy. Fordította: I. Bernard Cohen és Anne Whitman. Berkeley, University of California Press, 1999. –. „Quaestiones quacdam Philosophise.” Cambridge, Cambridge University Library, 2003. http://www.newtonproject. ox.ac.uk/view/texts/normalized/ THEM00092. Ostriker, |. P. -P. J. E. Peebles: „A Numerical Study of the Stability of Flattened Galaxies: or, Can Cold Galaxies Survive?” Astrophysical Journal 186 (1973): 467–480. Ovidius: Átváltozások. Fordította: Devecseri Gábor. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1982. Paine, Thomas: The Age of Reason. London, Freethought Publishing Co., 1880. https://openlibrary.org/works/ OL603

57W/The_Age_of_Reason. Palaephatus: On Unbelievable Tales. Fordította, bevezetéssel és magyarázatokkal ellátta: Jacob Stern. Wauconda, Illionis, BolchazyCarducci Publishers, 1996. https://books.goog-le.com/books? id=t4EfiGQwgh4C&printsec=frontcover &source=gbs_ge_summary_r &cad=0#v=onepage&q&f=fal-se. Penzias, A. A. – R. W. Wilson: „A Measurement of Excess Antenna Temperature at 4080 Mc/s.” Astrophysical Journal 142 (1965): 419-421. Perimutter, S. és mások: „Measurements of Q and A from 42 HighRedshift Supernovas.” Astrophysical Journal 517 (1999): 565-586. Philoponus: Against Aristotle, on the Eternity of the World. Fordította: Christian Wildberg. London, Gerald Duckworth, 1987. – . Philoponus: On Aristotle Physics 4.6-9. Fordította: Pamela Huby. London, Bloomsbury Academic, 2012. Pirrie, George: A Short. Treatise of the General Laws of Motion and Centripetal Forces. Edinburgh, William Adams Junior, 1720. Platón: Állam. Fordította: Steiger Kornél. Budapest, Atlantisz, 2014. –, A lakoma – Platón összes művei kommentárokkal. Fordította: I elégeli Zsigmond, 1 Iorvátb Judit. Budapest, Atlantisz, 2005. Kiess, Adam Cl. és mások: „Observational Evidence from Supernovae for an Accelerating Universe and a Cosmological (ions tant.” Astronomical Journal 16 (1998): 1009-1038. –. „Type la Supernova Discoveries at z > 1 from the Hubble Space Telescope: Evidence for Past Deceleration and Constraints on Dark Energy Evolution.” Astrophysteal Journal 607 (2001): 665-687. Rose, H.).: A Handbook of Greek Mythology. London, Methuen, 1958. Rosen, Edward: „The Composition and Publication of Kepler’s Dream.” Forrás: Kepler’s Somnium: The Dream, or Posthumous Work on Lunar Astronomy. Fordította és a magyarázó szöveget írta: Edward Rosen. Mineola, New York, Dover Publications, 2003. Sandage, Allan: „Cosmology: A Search for Two Numbers.” Physics Today 23 (1970): 34-41.

Simplicius: Simplicius: On Aristotle Physics 8.1-5. Szerkesztette: Richard Sorabji. London, Bloomsbury Academic, 2012. Smith, George: „Newton’s Philosophiae Naturális Principia Mathematical Forrás: The Stanford Encyclopedia of Philosophy, Winter 2008. https://plato. stanford.edu/arcbives/win2008/entrics/newton-principia/. Sorabji, Richard: „The contra Aristotelem.” Forrás: Against Aristotle, on the Eternity of the World. Fordította: Christian Wild-berg. London, Gerald Duckworth, 1987a. – . John Philoponus.” Forrás: Philoponus and the Rejection of Aristotelian Science. Szerkesztette: Richard Sorabji. Ithaca, New York, Cornell University Press, 1987b. – . „Preface.” Forrás: Philoponus and the Rejection of Aristotelian Science. Szerkesztette: Richard Sorahji. Ithaca, New York, Cornell University Press, 1987c. Sorabji, Richard (szerk.): Philoponus and the Rejection of Aristotelian Science. Ithaca, New York, Cornell University Press, 1987. –. Simplicius: On Aristotle Physics 8.1-5. London, Bloomsbury Academic, 2012. Sprat, Thomas: The History of the Royal Society of London, for the Improving of Natural Knowledge. London, T.R., 1667. https://books.googie.com/books?id=g30OAAAAQAAJ&printsec=firontcover&source=gbs_ge_summary_r&ca d=0#v=one page&q&f=false. Sproul, Barbara C.: Primal Myths: Creation Myths Around the World. Newf York, Harper One, 1991. Stewart, J. A.: The Myths of Plato. London, Macmillan and Co., 1905. Taylor, John H. (szerk.): Journey Through the Afterlife: Ancient Egyptian Book of the Dead. Cambridge, Massachusetts, Harvard University Press, 2010. Thorne, Kip S.: Black Holes and Time Warps: Einstein’s Outrageous Legacy. New York, W. W. Norton, 1994. Voltaire (Francois-Marie Arouet): Letters on the English. New York, P. F. Collier & Son, 1909-14; Bartleby.com,

2001. www.bardeby.eom/34/2/. Waff, Craig B.: „Comet Llalley’s First Expected Return.” Journal for the History of Astronomy 17 (1986): 1-37. Wallis, Ruth: „The Glory of Gravity – Halley’s Comet 1759.” Annals of Science 41 (1984): 279-286. Walsh, D. – R. F. Carswell – R. J. Weymann: „0957 + 561 A, B: Twin Quasistellar Objects or Gravitational Lens?” Nature 279(1979): 381-384. West, Michael: „Einstein’s Last Words.” Lowell Observatory. https://lowell.edu/ einsteins-Iast-words/. Westfall, Richard S.: Never at Rest: A Biography of Isaac Newton. Cambridge, Cambridge University Press, 1980. „A Mi a baj a gravitációval? című könyvében Richard Panek közvetlen hangon és szeles műveltséggel kalauzolja olvasóját a természeti világ egyik legzavarbaejtőbb jelenségének rejtelmeibe. Miközben a gravitáció különböző »magyarázatait« értelmezi a klasszikus időktől a posztmodernig, Panek egyben meditatív elmélkedésre is hív: azt keresi, milyen mitológiai, kulturális, filozófiai és – persze – tudományos vonatkozásai vannak annak a történésnek, amikor egy vizes krumpli vagy egy kristályváza kicsúszik a kezünkből.” BILLY COLLINS „Már hosszú idő óta nagy rajongója vagyok Panek írásainak. Hatásos, szellemes és lenyűgöző gondolkodó: olyan témákkal is képes izgalomba hozni, amelyek magamtól sosem jutnának eszembe. Nagyra tartom, hiszek neki.” MARIA KONNIKOVA, a Mesterelme és Az átverés művészete szerzője „Panek bámulatos könnyedséggel és arányérzékkel navigál filozófia és fizika közös területein, és mindig váratlan kérdéseket tesz fel. Könyvét olvasva kénytelen voltam újra átgondolni a gravitációra vonatkozó alapvető feltételezéseimet – ezzel pedig Panek azt is megmutatja, milyen sokat nyerhetünk, ha a dolgokat néha újra átgondoljuk.” ANDREA BARRETT, a The Air We Breathe és az Archangel szerzője „Gravitáció nélkül nem lenne Föld, nem lennének emberek, sőt, ismeretterjesztő könyvek sem lennének. Ami nagy kár lenne, mert akkor lemaradnánk Richard Panek csodálatos, szórakoztató

műveiről. Richard izgalmas utazásra visz minket a sarkvidéktől a trópusokig, az ember csontvázától az univerzum pereméig, miközben képzeletünket megtöltik az ösztönös gondolkodásnak ellentmondó modern tudományok és ókori filozófiák. És teszi mindezt lendületes, vidám, már-már költői stílusban. Egyszóval köszönjük nektek, gravitáció és Richard!” A. J. JACOBS, az Egy évem az írás szerint szerzője „A gravitáció rejtély – mégpedig az egyik legnagyobb. Az embereket már a történelem hajnala óta zavarba ejti, piszkálja, és a mai napig tanácstalanul állunk előtte. Az út, amelyre Richard Panek hív bennünket, újszerű, merész és végső soron gyönyörű: arra emlékeztet, hogy a tudomány olykor nem a megfejtés, hanem a keresés.” JAMES GLEICK, a Time Travel: A History szerzője

TARTALOM

GRAVITÁCIÓ: BEVEZETÉS 1. A GRAVITÁCIÓ A MÍTOSZAINKBAN 2. A GRAVITÁCIÓ AZ ANYAGBAN 3. A GRAVITÁCIÓ A MOZGÁSBAN 4. A GRAVITÁCIÓ MINT FIKCIÓ 5. A GRAVITÁCIÓ MINT TÉNY 6. A GRAVITÁCIÓ A MAGASSÁGBAN 7. A GRAVITÁCIÓ A CSONTJAINKBAN GRAVITÁCIÓ: BEFEJEZÉS KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS JEGYZETEK IRODALOMJEGYZÉK