Magyar tájak művészete [2. kiad. ed.] [PDF]

Zitiervorschau

„Vigyázzunk — írta Juhász Gyula —, hogy ki ne haljanak az éneklő népek, a mítoszalkotó népek, a képíró-asszonyok és faragó emberek, mert az ember hal ki velük. Őrizzük, gyűjtsük, terjesszük műveiket, tanuljunk tőlük, legyen eleven lelkünk eleven része a nép léttől el nem különült művészete, amely önmagát mondja, mint a természet, s épp ezért bizonysága a múltnak és a maradandóságnak." Kiss Ivor Sándor, a Magyar Népművészeti Tanács titkára és Gink Károly fotoművész könyve is bizonyítja, hogy őrizzük, gyűjtjük és terjesztjük a magyar népművészet gazdag örökségét, alkotóit megbecsüljük. Az album lapjain a népművészeti alkotásokat a szemünk előtt készítik, viselik és használják. A höveji leány csipkekészítés közben a szálakkal mintha nemcsak virágokat teremtene, hanem halk dalt is pengetne húrjain. Mese és humor, rusztikus csendes ház és vad busó tűztánc váltják egymást. Az alkotó kéz finom csipkére, súlyos agyagba és kemény csontra munkálja a természet inspirálta fantázia virágait. Élő népművészet kerül a néző elé, mely a modern körülmények között éledt újjá és indult ismét virágzásnak. Második kiadás

CORVINA

KIADÓ

MAGYAR TÁJAK MŰVÉSZETE

Gink Károly—Kiss Ivor Sándor

MAGYAR TÁJAK MŰVÉSZETE

CORVINA KIADÓ

A F E L V É T E L E K „ P E N T A C O N S I X " (VEB P E N T A C O N , D R E S D E N )

FÉNYKÉPEZŐGÉPPEL,

F L E K T O G O N ÉS O L Y M P I A S O N N A R ( C A R L Z E I S S J E N A ) O B J E K T Í V E K K E L , CTP AGFA ( L E V E R K U S E N ) SZÍNES F I L M R E ÉS A G F A ( L E V E R K U S E N ) 17, 2 1 , 27 D I N F E K E T E - F E H É R F I L M R E K É S Z Ü L T E K . A T I P O G R Á F I A , K Ö T É S - ÉS B O R Í T Ó T E R V L E N G Y E L LAJOS M U N K Á J A . ©

G I N K K Á R O L Y —KISS IVOR S Á N D O R , 1968.

MÁSODIK KIADÁS FELELŐS KIADÓ A CORVINA KIADÓ IGAZGATÓJA. MŰSZAKI VEZETŐ: HORVÁTH ISTVÁN. FELELŐS SZERKESZTŐ: VIDA KATALIN. MŰSZAKI SZERKESZTŐ: HORVÁTH

FRIGYESNÉ.

K É S Z Ü L T 3 , 1 5 Í V É S 128 T Á B L A T E R J E D E L E M B E N , 7 4 0 0 P É L D Á N Y B A N , CO 700—h—7175 KOSSUTH NYOMDA, BUDAPEST

1971-BEN.

BEVEZETÉS

A magyar parasztság évszázadok óta sajátos művészi igénnyel alkotta és díszítette környezetét, használati tárgyait, munkaeszközeit és sokszor ruházatát is. Az elmúlt évszázadok e paraszti művészetének gazdag forma- és díszítőhagyományai élnek tovább a mai magyar népművészet alkotásaiban. A feltárt leletekből, hagyományanyagokból és az írott forrásokból megállapítható, hogy ez a leegyszerűsített és kollektív művészet az évszázadok során ismételten feltűnik új, stílust formáló erejével, majd elhalványul és azután a klasszikus hagyományok közvetítésével ismét élővé válik, az előzőnél sokkal szélesebb társadalmi gyűrűzésben. „Vigyázzunk — írja Juhász Gyula költő —, hogy ki ne haljanak az éneklő népek, a mítosz-alkotó népek, a képíró asszonyok és faragó-emberek, mert az ember hal ki velük. Őrizzük, gyűjtsük, terjesszük műveiket, tanuljunk tőlük, legyen eleven lelkünk eleven része a nép léttől el nem különült művészete, amely önmagát mondja, mint a természet, s épp ezért bizonysága a múltnak és a maradandóságnak." A nép művészete bővebb értelemben átfogja a népköltészetet, a népzenét, a népszokásokat, a táncot; szűkebb értelemben a tárgyművészetet, a háziipari munkából kiemelkedő „ösztönös" művészkedő tevékenységet, más szóval a népi díszítőművészetet. A népi díszítőművészetet, annak anyagát, technikáját és eszközeit a sajátos gazdasági, történeti, földrajzi és éghajlati adottságok határozzák meg. Ez a művészet Magyarországon főleg a paraszti életközösség sajátos kifejezőeszközévé vált; a tanyák és falvak lakóinak ízlését és vágyait tükrözte. Kollektív művészet, mert tárgyainak — melyek mindig használati célt szolgáltak — formáját, díszítését, színeit, szerkezetét többnyire a közösség választotta. A népi

5

6

díszítőművészet jellemző alapvonása minden korban a célszerűség és az anyagszerűség. így jelentkezett anyagának, formájának, díszítésének, színeinek, szerkezetének harmonikus összhangja a népi kultúra tárgyi világán: az ünnepi és hétköznapi viseleti ruhadarabokon, az ágyravalókon, vászonkendőkön, használati tárgyakon, munkaeszközökön, lakó- és gazdasági épületeken és bútorokon. Az általános ízlés is alakította azt a díszítőművészeti formakincset, amelyből az egyéni alkotó ihletét merítette az újabb műves, hasznos és szép tárgyak elkészítéséhez. Az ő egyéni tehetsége, az átélés és a kifejezőképesség szolgálja a hagyományok színesedését: új stílusok és feldolgozási technikák alakultak ki. Ez az alkotó folyamat, amely már a hagyományozó szerepét tölti be a népi díszítőművészetben, ellentmond annak a helytelen konzervatív felfogásnak, amely a „hamisítatlan" népművészetet a múlt formai és díszítőhagyományainak szigorú ismétlésére, szolgai utánzására akarja korlátozni. A formai és díszítő kincs mint a hagyományanyag és az egyéni alkotás állandó kölcsönhatása tette lehetővé a népi díszítőművészet szakadatlan megújulását és a közösségi ízlés gazdagodását. A népi díszítőművészet mesterei majdnem mindig a nép soraiból kerültek ki, részben a parasztok vagy paraszti életközösségben élő kézművesek és kismesterek közül. A művészi munkák többnyire saját használatra készültek vagy ajándéknak, a szerelem vagy barátság jeléül. De nem szabad a népművészet fogalmát leszűkíteni a csak paraszti közösségek számára dolgozó kézművesek tevékenységi körére, mert a XV—XVIII. század fazekas- és kályhamestere egyaránt dolgozott főúri várakban, gazdag kolostorokban, udvarházakban és szegény paraszti vályogházakban.

A „kismesterek": a magyar szűcsök, szűrszabók, takácsok, kékfestők, gyertyaöntők, mézeskalácskészítők, fésűsök és fazekasok vándorlásuk során több stílusközpont forma- és díszítőelemeivel bővítették saját közösségük hagyományanyagát. A céhes fazekas is vándorlásra kényszerült, legalábbis vásározott, és feltételezhető, hogy ismerte a különböző piacok vásárlóinak változó ízlését. A népművészeti kismesterségeknél kisebb-nagyobb helyi jellegű stíluseltérésektől eltekintve a nyugati határtól Erdélyig erősen egységes képet mutatott a formai és díszítővilág. A szövő-fonó és hímző asszonyok és a faragó pásztorok alkotásain jelentkező díszítőhímek, motívumok és jelenetek kompozíciója, színezése egy-egy tájegységben művészi tradícióját tekintve sokkal elkülönültebb, még ha bizonyos elemek közös eredetre utalnak is. Ezeknek az etnikai egységeknek forma- és díszítő-kifejezése annyira sajátos és egyéni maradt, hogy még ma is világosan megkülönböztethető egyik a másiktól. Ilyen például a valószínűleg közös eredetű, alapanyagában, díszítő gyapjúfonalában azonos „vásárhelyi" (Hódmezővásárhely) és „kun hímzés" (Karcag), melyek a kompozíciók szerkesztésében, színezésében már lényegesen különböznek egymástól. Különböző a két tájegység gazdasági és földrajzi adottságaiból fakadó érzelemés gondolatvilág, a nép meseszövése is. A Nagykunság szikes földjén elhalványulnak a „tavaszmocsári" virágok, ezért fakóbb a durva gyapjú szőrfonállal hímzett „kun párnahéj" virágornamense. A „vásárhelyi" népi hímzés kompozícióiban több a díszítőelem, sokkal árnyaltabb szímpompában jelentkeznek a virágok, napraforgó, gránátalma, sőt madaras és pillangós stilizált motívumok. Az egyes vidékek népi díszítőművészetének különbségei a formai és díszítőmegoldásban nyilvánulnak meg. Különösen a színek kiválasztásában és a kom-

7

pozícióban mutatkoznak eltérések. Amiben teljesen egyöntetű: mindig tiszta, egyértelmű művészi formanyelven fejezi ki a nép derűjét vagy szomorúságát és őszinte óhaját a szép átélésére.

A magyar népi díszítőművészet jellegzetes stílusai, az anyag feldolgozási technikája, a szerszámok, készítési munkaeszközök kialakulása hosszú történeti fejlődés eredménye. Ez a fejlődés a XIV—XVI. század óta követhető a legrégibb tárgyi emlékek alapján: néhány cserépedény, szarvasagancsból készített lőportartó és hímzések. A megelőző korok népi díszítőművészetére csak írott források utalnak. A nomád életmód eszközeire néhány szórványos töredékből következtetünk: például kéregből készített sótartó, csontgyöngyök. Gazdagabb az a formai és díszítőkincs emlék, amely a középkorban gyökerezik. Főleg mázatlan és mázas cserépedények, kályhaszem-csempék, kék-piros, kék-fekete színezésű, fogazott, csillagos szőttesek, ácsolt ládák, néhány asztalés székforma maradt fenn. A reneszánsz kori motívumokat is átvette a népi díszítőművészet, természetesen leegyszerűsített formában. A szegfű, a gránátalma, a liliom mint díszítőelem jelentkezett textileken vagy falusi házak árkádos tornácain. A 150 éves török megszállás sem múlt el nyomtalanul. A keleti ornamentika egyaránt felfedezhető a korabeli és egyes későbbi cserépkultúrákon és népi hímzéseken is. A barokk a házak faoromzati díszein, a parasztházak homlokzatán, főként a faragásoknál, famunkáknál érvényesült. Vonalvezetése a faragott bútorokon mutatkozott erőteljesen, meg is tartotta vezető szerepét a népi bútorok formakultúrájában.

A rokokó, de különösen az empire, kisebb mértékben hatott a parasztbútorok változataira. Hatása főleg a díszítőelemek arányos elhelyezésében érvényesült. A szűrhímzők, a szűcsök, a szűrszabók hímzéseire — amelyeket többnyire csak a parasztoknak készítettek — a rokokó virágcsokor került fel tömörebb fogalmazásban, de tagadhatatlan stíluseredettel. A rokokó, késői stílusegyszerűsítéssel, a vésett technikával díszített fadobozok felületén jelentkezett még a XIX. század végén. A szecesszió, a századforduló stílusirányzata is hatással volt a népi díszítőművészetre, különösen a mohácsi és a mezőtúri cserépkultúrára. Ennek egyes elemeit, ha feloldottan is, még ma is alkalmazzák. A szélesebben elterjedt és általános népi díszítőművészeti stílusok a XVIII. század végén, de főként a XIX. században alakultak ki. A népművészet felvirágzása egyes vidékek eltérő gazdasági és kulturális adottságai szerint különböző időben indult meg és más-más irányt vett. Fejlődésének tetőpontját a XIX. század közepén érte el, majd a századforduló után hanyatlásnak indult, és az 1950-es években bontakozott ki újra teljes színességében, a magyar állam bőkezű anyagi támogatása révén. A népművészetet mint a magyar népi kultúra nagy nemzeti kincsét a második világháború után meg kellett menteni, olyan értelemben, hogy az egykori parasztművészet megtalálja helyét a modern társadalom viszonyai között. 1953-ban megalakult a Népi Iparművészeti Tanács, valamint a Háziipari és Népi Iparművészeti Szövetkezetek Országos Szövetsége a népművészet haladó hagyományainak felkutatására és megfelelő szervezeti formák megalapítására. Mindezek elősegítésére a magyar állam pénzügyi alapot teremtett. A Népi Iparművészeti Alapból évente sok millió forinttal segíti az új népi iparművészet

fejlesztését: főképpen a népművészeti tájházak létrehozásával, ahol a népi iparművészek zavartalan alkotómunkáját biztosítják. E törekvések eredményeképpen sajátos népi iparművészet jött létre, amely általános társadalmi igények kielégítését szolgálja a modern magyar lakáskultúrában, és mind több külföldi érdeklődőt vonz Magyarországra.

10

KÉPEK

Lakodalom Boldog községben

Mézeskalácsok

DUNÁNTÚL

Hazánk legváltozatosabb tája a Dunától nyugatra elterülő országrész. A hegyek, az erdőborította dombok, a folyók és az ezüst tükrű Balaton szépsége nagyban hozzájárult a gazdag népművészet kialakulásához. A természetben található igen változatos anyag önként kínálkozott megmunkálásra, ami a faépítkezés, a fa haranglábak, fazekasmunkák, pásztorkészségek és szerszámok leletanyagában jelentkezik. A színpompás népviselet, a változatos gyapjú és pamut népi szőttesek, hímzések és csipkemunkák, a jellegzetes népi építkezési formák, valamint a népszokások eredetének és fejlődésének felkutatása még sok időt és munkát igényel. FAZEKASSÁG A dunántúli díszítőművészet egyik legváltozatosabb ága a fazekasság. A cserépedények formailag, technikailag és díszítésben is eltérnek egymástól. A mórágyi edények alapszíne fehér, díszítésük: színes növényi elemek. Püspökbogád fazekasai fekete alapszínezésű edényeiket fehér-zöld-középbarna stilizált virágmintákkal és vonalakkal díszítették. Háry János, a nagyotmondó magyar huszár mesealakjának városában, a dél-dunántúli Szekszárdon terrakotta-vörös alapszínű cserépedények készültek tarkamintás virágdíszítéssel. A Balaton északi részén a legérdekesebb fazekas-központ Csákvár volt. Az itteni fazekasok többnyire tűzálló anyagból formáztak használati edényeket, ami nagy formaérzéket és mesterségbeli fortélyosságot, rutint kívánt. Mázas cserepeik középzöld alapszínezésűek, vésett díszítéssel. A Duna menti Mohácson készült mázas és mázatlan edények messze földre elkerültek a dunai hajósok közvetítésével. Jelenleg Horváth János fazekas, a Népművészet Mestere vezetésével újra készítik a híres fekete mohácsi cserepeket, széles formaválasztékban. Nagy-

21

méretű fekete aratókorsóik, bödöneik a mai népi cserépkultúra legszebb formájú darabjai közé tartoznak. A Balatontól délre fekvő Kaposvárott az 1950-es évektől újra fellendült a népi agyagművesség. Hagyományos sárközi edényeket formálnak a műhelyekben, balkáni eredetű, „cirokozás"-nak nevezett eljárással (színes vonalazással), és stilizált virágelemekkel díszítve. Itt újították fel 1955-ben a habán eredetű fazekasművészetet is, amelynek formavilága tovább él a népi kerámiában. A Tihanyi Szabadtéri Múzeum fazekasműhelyében 1966-tól újra készítik a Balaton-felvidéki mázas cserepeket. PÁSZTORMŰVÉSZET A Dunától határolt dombos vidék másik, jelentős díszítőművészeti ága a pásztorművészet. A pásztorfaragványok anyaga: a dió-, körte-, szilva-, cseresznye-, nyár-, nyír- és fűzfa, ezen kívül használták még az állattartásból adódó szarvasmarha csontot és szarut is. Díszítő technikájuk és mintáik igen különbözőek, itt nemcsak tájak szerinti különbségekről lehet szó, hanem egy-egy stílust kialakító művészegyéniség hagyományformáló szerepéről is. A pásztorművészet díszítő technikái: a „karcolás", a „spanyolozás", a „domború faragás" és a „berakási díszítés". A fa és szaru anyagára „karcolás" útján viszik fel a díszítményt, amelyet különböző festékanyagokkal dörzsölnek be. Ezt követően az anyag felületét ledörzsölik, és így a karcolt pórusokban ott marad az árnyékolt, színezett rajzolat. Sok faragáson színesek a díszítmények. Ez „spanyolozás"-i technikával készül. A tárgy felületén a motívumok helyét mélyebben kivésik és megfelelő

színű olvasztott viaszt öntenek a vésetbe, amely ott megkeményedik. így készül a díszes kürt, ivótülök, kaszafenőkő-tartó, paprika-, sótartó. A spanyolozott munkákon általában egy központi, körös díszítményből indák és stilizált virágok ágaznak ki. A faragók spanyolozási-díszítő technikát alkalmaznak különböző rendeltetésű fadobozok, pl. a „tükrösök" felületén is. Az elmúlt évtizedek legnagyobb faragó népművésze id. Kapoli Antal somogyhárságyi pásztor volt. Maga faragta furulyáit meg is szólaltatta. Ismerte a környék régi dalait, mondáit és balladáit. Művészi munkájáért 1955ben Kossuth-díjat kapott. A legelterjedtebb díszítő technika ma is a „domború" faragás. A domború faragásnál a faragó éles késével mélyen az anyag felületébe hatol, aprózással eltávolítja a felesleges részeket és így a díszítmény plasztikussá válik. E technika egyik legkiválóbb mestere a dunántúli Nagy Ferenc, aki csodálatosan szép faragott csontmunkákat készít. A hun—magyar mondavilágból merített, nagyméretű kürtön alkalmazott kompozíciójával 1955-ben elnyerte a Varsói Világifjúsági Találkozó Népművészeti Nagydíját. A „berakási" díszítő technika — ólommal, cinnel, rézzel és kaucsukkal — hasonló módon történik, mint a spanyolozás, azzal a különbséggel, hogy az ólmot és a cint felolvasztva, a rezet és a kaucsukot hideg eljárással helyezik be a faanyagba. A pásztorfaragásnál a díszítmények között szerepelnek egyszerű geometrikus díszek, ember- és állatfigurák, olykor egész történetek a pásztoréletből, valamint virág- és növénymotívumok. A díszítmény ornamentikájáról és stílusáról egyben a készítés idejére is következtethetünk. A pásztorok elsősorban saját munkaeszközeiket díszítették. A juhász dúsan

faragott ünnepi kampót készített a köznapi mellé, a gulyás terelő botot, a csikós faragott, berakásos és cifra bőrfonással díszített karikásostort. Ezek az eszközök egyben a különböző pásztorhivatások jelképei voltak, és akkor sem hiányoztak a pásztorok kezéből, ha vásárra, lakodalomba vagy hivatalos ügyeik intézésére mentek. A pásztorfaragók utódai, több mint kétszázan, ma is folytatják művészetüket. Űj stílusok alakulnak ki, és a formaalkotás is sokoldalúan gazdagodik. Művészi tárgyaik Európa nagy városainak néprajzi múzeumaiban is megtalálhatók. A faragással rokon tevékenység a maszk-készítés. BUSÓJÁRÁS A történelmi emlékű Mohács, ahol a magyar sereg 1526-ban a törökökkel szemben súlyos vereséget szenvedett, mondai homályba vesző népszokásáról, a busójárásról is híres. A környéket lakó sokác nemzetiség a törökök kiűzésével hozza összefüggésbe. Ezzel szemben a busójárás valószínűleg farsangi szokásokban gyökerezik. Karneváli vigasság tölti be a várost a nagyböjt előtti három utolsó farsangi napon. A busók faálarcokkal fedik arcukat, rövid, szőrével kifordított bundát öltenek, színes, ciframintás gyapjúharisnyát húznak, lábukon bocskor. Bundájukra kolompot akasztanak. Kezükben fából eszkábált buzogány és kereplő, amellyel nagy zajt csapnak. így vonulnak fel, hogy mímelt harcban legyőzzék és kiűzzék a törököket. A legfontosabb játékelem a vigasság. A felvonulási utak mentén a játékban részt vevő lefátyolozott arcú nők és lakodalmas viseletbe öltözött férfiak állnak. Ezeket a karneváli alakokat „maskarádnak nevezik. Busónak csak a maszkkal takart alakot mondják.

Mohácson ma is két jeles mester készíti a busómaszkot. A maszk készítésének egyik érdekessége, hogy soha nem faragnak két egyforma álarcot. A kifaragott maszkot először befestik, azután behintik hamuval és kéménybe akasztják, hogy megfüstölődjék, ezáltal „öreg színt" kap. Ezután következik a maszk díszítése: kifúrt kos- vagy marhaszarvat tesznek rá, és báránybőrrel szegélyezik. Mivel kevés álarcot készítenek, egy-egy példány ritkaságszámba megy, és a gyűjtők jó árat kínálnak érte a busójárás után. A NÉPI SZŐTTES A mintás szövés általában a takácsok munkája volt, de a parasztasszonyok is jeleskedtek a szőtteskészítésben. A XIX. század közepéig egyszerűbb szőtteseket készítettek az asszonyok: ruházatukhoz tiszta fehéret, ágyneműbe, terítőbe, törülközőbe kevés piros csíkot szőttek. A XIX. század második felében egyre jobban elterjedt a mintás, cifra szövés. A szőtteseket ünnepi alkalomra készítették — lányok kelengyéjére, ágyneműre, ingvállra. Egy-egy környéken a nép gazdasági helyzetét is tükrözte a változatosabb és színesebb szőttesmustra, de megtalálható a táji-természeti differenciáltság is, ami a minták alkalmazásában, ritmusában és a színek kiválasztásában jut kifejezésre. A legszebb népi szőttesek ma is a Dunántúlon készülnek: a Duna menti Sárközben, s a közeli sokác falvakban: Alsószentmártonban, Felsőszentmártonban, valamint egy jellegzetes ormánsági kisközségben, Csányoszrón. Sárköz. A tájegység magvát négy falu: Öcsény, Decs, Sárpilis és Báta képezi,

távolabbról Szeremle és Váralja tartozik még ide. Sárköz a XIX. század közepén végrehajtott folyószabályozás után termékeny földhöz jutott. Népművészete ezért is páratlanul gazdag. Szőtteseik egész felületét beborítja a dús díszítőminta. Hagyományos színeik: fekete-piros, fehér-piros, fehér-fekete. Újabban bronzbarna, zöld, halványkék színekkel, ezüst és aranyszállal szövik be a „szedett" mintákat. Baranya megyében nemcsak a magyar, de a sokác, horvát és német népcsoportok is több helyen megőrizték hagyományos viseletüket. Népi szőtteseik sokfélék, mintáik rendkívül színesek és gazdagok. A színek és mintaelemek tobzódása jelentkezik a Dráva menti falvak gyapjúszőttesein is. Ezek a minták az asszonyok ünnepi kötényeit díszítették, de megtalálhatók azokon a szőnyegeken is, melyeket az asszonyok a templomba vittek „térdeplődnek. Az Ormánságban fehér alapon kék vagy piros színezésű, geometrikus díszítésű szőtteseket készítenek. NÉPI HÍMZÉSEK A magyar népi hímzések között előkelő helyet foglalnak el a Dunántúlon készültek. A legszebbek közé sorolhatók a sárközi parittya alakú „főkötő" fehér hímzésmotívumai és a jellegükben ezektől elütő „bíborvég" mintaelemek. Ez a bizánci eredetű díszítőmód török közvetítéssel került Magyarországra. A Sárközi Sióagárd női népviseletének hímes mintaelemei kerültek át a ma használatos terítőkre és falifutókra. A Balaton déli partjához közel fekszik Buzsák. A buzsáki hímzés egyike a legkedveltebbeknek az országban. Legfontosabb díszítőeleme a rózsa, melyet

stilizált levelekkel egyenes vonallal kapcsolnak össze. Alapszínük piros és kék. A másik ismert népi hímzés a karádi. Itt a vásznat különböző minták szerint átlyuggatják, és a lyukak széleit színes fonállal kivarrják. A fehérhímzés igen elterjedt az észak-dunántúli Hövej és Kapuvár vidékén, ahol a fejre és vállra való kendőket díszítették lyukhímzéssel, laposöltéssel. Alapanyaguk leheletfinom, készítésük a legfinomabb öltéstechnikát követeli.

27

A korsókat kiégetik

Szedettmintás szőttesek

mír

II

fi

#

M

. t e

#

M Hl Szúnyoghálós sárközi ágyrészlet

Szedettmintás sokác gyapjúszőttesek

Sokác asszonyok

_

< Csillagmintás buzsáki hímzés

Buzsáki hímzőasszonyok

Sióagárdi kislány

Spanyolozás

Halászat u t á n

M » »| k t *»k,é

i *»

0

W

1

«

•:[

i

!

>! * !• *>, VÍ

I

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG

Magyarország északi hegyes vidékén, az Ipoly folyótól délre és északra alakultak ki a palóctelepülések. A gazdasági adottságok és talán a hegyvidéknek — Börzsöny, Mátra és Bükk hegység — az emberi természetre is kiható zártsága következtében művészetük sok régies vonást megőrzött. Néhány parasztházban még ma is megtalálható az ősi szarkofághoz hasonló ácsolt láda, a parasztmesterek által készített áttört faragású támlás pad és szék. Díszítményeiken figurális és növényi elemek keverednek. A pásztorok faragásai közül legismertebb a fából készített ivóeszköz; a csanak, melynek füle sokszor ember- vagy állatalakot ábrázol. NÉPVISELET — HÍMZÉS A hegyvidéki népviseletek között a legnevezetesebb a palócoké: az őrhalmi, a rimóci és a hollókői. E csoporthoz tartoznak a boldogi, a turai és a galgamenti viseletek. A népviseletekben egyaránt megtalálható az egyszerű tartózkodás és a túlzó pompa. Petőfi Sándor e tájon tett utazásáról írta egyik levelében: „ . . .utamba esett Ludány község, hol a legszebb fejkötőket láttam életemben. Ha megházasodom, onnan hozatok fej kötőket a feleségem számára." A palóc népszokások között a legérdekesebb a lakodalmas volt. Színes forgatag s gazdag nyelvezetű rigmusok jellemezték. A palócföld hímzésvilága éppoly jellegzetes, mint a dunántúlié, kialakulásához még a hegyvidék zártsága is hatott. A turai népviselet legszebb darabjai a nemesen egyszerű, aprólékos fehér hímzésű ingvállak, vállkendők és fej kendők. Az utóbbi években a hímzések mértéktartóan kiszínesedtek. Mintáik: őszirózsa, szív, galambos és madaras motívumok. Színezésük: kék-piros, a sötét- és világoskék ritmikus váltakozása.

77

A palócföldön azelőtt az ágytakarókat és a lepedővégeket igen régi, ún. „áttöréses" technikával varrták ki. Ezt a hímzést újították fel a Mátra-vidéki Recsken. Fő motívumai geometrikus ábrák. Mezőkövesd a matyóság központja. Az 1860-ban kiadott Vachot-féle Nagy Naptárban ezt írják róluk: „nevöket Mátyás királytól vették, aki őket több szabadsággal megajándékozta, sőt egy okmányt részükre Mezőkövesden adott ki és írt alá, ahonnan Mátyás fiainak és végül matyóknak neveztettek el később." A matyó falvak lakóinak viselete és népi hímzései különleges sajátosságokat mutatnak. Földjük nem volt, az ország más vidékeire szegődtek mezőgazdasági munkára. Szegénységük ellenére színes, ragyogó és változatos díszítőstílust alakítottak ki, mely az 1880-as évektől követhető. A legrégibb matyó hímzések egyszerű vászonvarrások a lepedővégeken, piros és kék díszítéssel. Ugyancsak korai hímzéstípus a szűcshímzés. Ezzel díszítették a „kuzsu"-t, a derékig érő bundabéléses kiskabátot. A szűcshímzés férfi kézműves munka volt, de a motívumok és színek hatottak a női hímzésmunkákra is. Nagyon szép a matyó díszítőszínek szimbolikája. A fekete a földet jelképezi, ahonnan az élet sarjad, a piros a nyár, a fény és az öröm színe, a kék a bánaté, az elmúlásé. A matyó népi hímzés világszerte ismert. SZŐTTESEK A szövőasszonyok megtartották a régi palóc szőttesek egyszerű mintáit. A díszítőcsíkok mustrái kemények, színezésük: fehér-piros-kék vagy fehérpiros-fekete. Az elmúlt évtizedekben elevenítették fel az egyik legértékesebb népművészeti hagyományt a palócföldi Heves községben és környékén. Ezen a vidéken

már évtizedek óta nem szőttek, és még az egyszerűbb szőttes minták készítése is feledésbe merült. 1953-tól felkutatták a környék hagyományanyagát, és újra megtanították szőni az asszonyokat. A palóc szőttes egyszerű díszítő technikáját továbbfejlesztették a művesebb „szedettes" készítési móddal. Díszítőhímeik mintái madaras, galambos, kiscsibés, babás, csillagos és virágos motívumok; fehér alapon piros, óarany, kék, piros-kék és zöld színekben. ÖTVÖSSÉG Néhány éve újjáéledt a népi kovácsoltvas munkák készítése Átány községben. Ivák Pál parasztkovács a régi parasztházak oromvas-díszeit gyűjtötte össze. Műhelyében „gólyás", „huszárbajszos", „gömbvirágos" díszítőformákat és elemeket kalapál ki a rusztikus gyertyatartók, fali virágtartók, lámpavasak még izzó anyagára. A hagyományos díszítőelemeket idézi a régi kincsesládák mintájára készített faládák vasalása is.

79

í J^

Recski hímzés

*

v ^ V A L V •ví sI í

m

é

•"kíí