LSD 9632104021 [PDF]

Zitiervorschau

Albert Hofmann LSD BAJKEVERŐ CSODAGYEREKEM EGY „VARÁZSSZER” FELFEDEZÉSE Fordító: Bereczky Tamás

Előszó a magyar kiadáshoz Új sorozat első kötetét tartja kezében az olvasó. Sok tekintetben különleges kötetet. Talán meglepő, hogy Albert Hofmann, először közel negyedszázada napvilágot látott könyve, amely nagy felfedezését, az LSD-t mutatja be, mindezidáig magyarul nem jelent meg. Meglepő, mert a kötet kiváló és kiemelkedően magas színvonalú tudományos munka. Meglepő, mert a szerző, a drog népszerűvé válását követően maga is világhírre tett szert. Nevét ma nemcsak a kémikus vagy az addiktológus szakma ismeri, hanem a téma iránt kicsit is érdeklődők széles rétege. Szájról szájra adódik tovább az anekdota az LSD-hatás alatt bizonytalanul hazafelé bicikliző Hofmannról, sőt a felfedezés 50. évfordulójára külön Hofmann típusú LSD-bélyeget dobtak piacra az illegális laboratóriumok. Míg a heroinnal vagy az amfetaminnal kapcsolatban nem tartjuk számon a felfedező nevét, addig az LSD-használók gyakran nagy tisztelettel emlékeznek meg Albert Hofmannról. És meglepő, hogy ilyen sokat váratott magára a fordítás, hiszen olyan szerről van szó, amely a felfedezését követően villámgyorsan terjedt el a világban, előbb terápiás szerként, majd azonban hamarosan ennél is gyorsabban vált az egyik legnépszerűbb tudatállapot-módosításra használt szerré. Az alapok e tekintetben az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején teremtődtek meg az Egyesült Államokban, a hippimozgalom kialakulásával párhuzamosan. Nem kisebb nevek jelennek meg az LSD népszerűvé válásával kapcsolatosan, mint Timothy Leary, Aldous Huxley, Ken Kesey, Allen Ginsberg, Arthur Koestler. Jelen kötet magán hordozza mindazokat a jegyeket, amelyek reményeink – és terveink – szerint a sorozat egészét jellemezni fogják. Tudományos mű, amelyet a század egyik igen jelentős szerves anyagokkal foglalkozó kémikusa írt, de tette ezt oly módon, hogy az érthető legyen a legszélesebb olvasóközönség számára. A kötet ugyanakkor korántsem vegyészeti írás. A kevés kémia mellett rengeteg kultúrtörténeti, botanikai, kulturális antropológiai ismeret kerül benne feldolgozásra, de sok leírást találunk a szubjektív élményekről is (művészektől, tudósoktól és hétköznapi emberektől egyaránt), és az életrajzi elemek is fel-feltűnnek a műben. Olyan kötetről van tehát szó, amely különböző szakterületeket ölel fel, amely mind tartalmában, mind nyelvezetében közérthető, s ily módon széles olvasóközönség érdeklődésére tarthat számot, és emellett tudományosan is megalapozott. Ez a könyv egy induló sorozat első kötete. Továbbra is hasonló szellemű, közérthető, izgalmas és informatív kötetek megjelentetését tervezzük. A tervek széles spektrumot érintenek, elsősorban olyan szerzőket és olyan területeket, akik, s amelyek magyarul még nem jelentek meg. Timothy Leary több kötete vár fordításra, de alig-alig jelentek meg a drogfogyasztás etiológiájával (kóroktanával) vagy terápiájával kapcsolatos művek magyarul. Szintén szerény a magyar nyelven hozzáférhető alkohológiai szakirodalom. Heterogén sorozatról van [1]

tehát szó, sokféle témával. A jövőbeli válogatás fő vezérelve olyan művek megjelentetése, amelyek a droghasználatot, drogfüggőséget a maga komplexitásában, biológiai, pszichológiai és társadalmi jelenségként értelmezik. A sorozat célja az ismeretek bővítése, a gyakran parttalan ideológiai, érzelmi-indulati viták helyett a jelenség vizsgálatának tudományos megközelítése. Jelen pillanatban ugyanis tagadhatatlanul sok a droghasználattal kapcsolatos indulati megnyilvánulás, s ezek sokszor teljesen elfedik az objektív tényeket, a racionalitás szempontjait. A drogprobléma olyan terület, amely sokak érdeklődésére tart számot. Ahogy mondani szokás fokozott társadalmi érzékenység jellemző a téma vonatkozásában. Sokan érintettek, kipróbálóként, rokonként, barátként, vagy félnek, aggódnak, hogy érintetté válhatnak. Sok a rémtörténet, és sok misztika lengi körül a témát. Hol eltúlzott veszélyekről olvashatunk, míg más vélemények szerint egyáltalán nincs is veszély. Mindeközben mindenki kialakította a véleményét; kevés olyan vitaterület van, ahol ilyen alacsony lenne a tartózkodók aránya. Fontosnak látjuk tehát, hogy minél több információ álljon az érdeklődők rendelkezésére, hogy segítse a tájékozódásunkat, a véleményformálásunkat. Bízunk benne, hogy jelen kötet és maga a sorozat is, be tudja tölteni ezt a szerepet. Budapest, 2003. május 21. Demetrovics Zsolt sorozatszerkesztő

Előszó Vannak olyan élmények, amikről a legtöbb ember fél beszélni, mert nem illeszkednek a hétköznapi valóságba, és kibújnak az értelem alapján történő magyarázat alól. Nem a külvilág különös eseményeire gondolok, hanem a bensőnkben zajló folyamatokra, amiket legtöbbször puszta képzelgésként becsülünk le, és elfojtunk emlékezetünkben. Környezetünk jól ismert képe egyszerre csak furcsa, örömteli vagy ijesztő változáson megy át, más fényben tűnik föl, más jelentést kap. Egy-egy ilyen élmény megérinthet minket fuvallatként, de mély benyomást is hagyhat bennünk. Kisfiú koromból különösen eleven emlékem maradt egy ilyen varázspillanatról. Egy májusi reggelen történt. Az évre már nem emlékszem, de egész pontosan meg tudom mondani még ma is, hogy hol történt velem, a Baden (Svájc) fölötti Martinsberg erdei útjának melyik pontján. Ahogy a frissen kizöldült, a reggeli napban ragyogó és madárdallal teli erdőben sétálgattam, egyszer csak mindent szokatlanul éles fényben láttam. Vajon eddig soha nem figyeltem oda igazán, és most egyszerre a maga tényleges valójában láttam a tavaszi erdőt? Az erdő ugyanis egy sajátosan szívhez szóló, beszédes szépségben ragyogott föl, mintha be akarna szippantani pompás bensőjébe. Az odatartozás és a boldog védettség leírhatatlan örömérzete öntött el. Nem tudom, mennyi ideig álltam ott megigézve, de emlékszem az engem foglalkoztató gondolatokra, ahogy ez a megvilágosodott állapot lassan eltűnt, és én továbbindultam. Miért nem tartott tovább a boldog jelenés, ha már egyszer ilyen közvetlen, mély élményben meggyőző valóságként jelent meg? És hogyan tudnék bárkinek is beszámolni erről az élményről – amire túláradó örömöm késztetett – miközben azonnal éreztem, hogy nem találok szavakat a látottakra? Furcsának tűnt, hogy gyermekként valami ilyen csodálatosat láttam, amit a felnőttek nyilvánvalóan nem vettek észre, hiszen soha nem hallottam, hogy erről beszéltek volna. Későbbi fiúkorom idején megéltem még néhány ilyen boldog pillanatot az erdőben és a mezőn tett kószálásaim során. Ezek az élmények határozták meg világképem alapvonásait, amennyiben bizonyosságot adtak arról, hogy létezik egy a hétköznapi pillantásaink elől rejtett, felfedezhetetlen, élettel teli valóság. Akkoriban gyakran foglalkoztatott az a kérdés, vajon később, felnőttként képes leszek-e arra, hogy ezeket az élményeket másokkal megosszam, vajon költőként vagy festőként meg tudom-e mutatni, amit láttam. Csakhogy sem egyikhez, sem másikhoz nem éreztem magamban elhívatást, ezáltal úgy tűnt, magamnak kell megtartanom ezeket az oly sokat jelentő élményeket. Ugyan váratlanul, de semmiképpen nem véletlenül teremtődött összefüggés életem közepén a munkám és gyermekkorom látomásos jelenései között. Vegyész lett belőlem, mivel bepillantást akartam nyerni az anyag felépítésébe és lényegébe. Gyerekkorom óta szoros a kapcsolatom a növényvilággal, ezért a

gyógynövények hatóanyagainak kutatását választottam munkaterületemül, amire a Sandoz AG bázeli gyógyszervegyészeti laboratóriumában kínálkozott lehetőség. E munkám során találkoztam a pszichoaktív, hallucinációkat okozó anyagokkal, melyek meghatározott körülmények között az imént leírt spontán élményekhez hasonló látomásos állapotokat tudnak okozni. E hallucinogén anyagok közül a legfontosabb „LSD” néven vált ismertté. A hallucinogének tudományos szempontból érdekes hatóanyagai miatt vonultak be az orvosi kutatásokba, a biológiába és a pszichiátriába, majd később a drogkultúrában is széles körben elterjedtek. Ez főként az LSD-re igaz. A munkámmal összefüggő irodalom tanulmányozása során megismertem a látomásos jelenségek általános jelentőségét. Maguk a jelenségek nemcsak a vallások és a misztika történetében foglalnak el fontos helyet, hanem az alkotó folyamatban, a művészetekben, az irodalomban és a tudományban is. Az újabb vizsgálatok kimutatták, hogy sok ember hétköznapi élete során is tapasztal látomásos élményeket, de ezek értelmét és értékét többnyire nem ismerjük fel. Úgy tűnik, egyáltalán nem is oly ritkák azok a misztikus élmények, mint amikben nekem gyerekkoromban részem volt. Manapság a legkülönbözőbb módokon igyekszünk víziók révén is megismerni azt a mélyebb, átfogóbb valóságot, ami megfelel racionális hétköznapi tudatunknak. Nem csupán a keleti vallásos áramlatok követői, hanem az akadémiai pszichiátria képviselői is ezt keresik, akik a teljességélményt a terápia gyógyító alapelemeként alkalmazzák. Egyetértek sok kortársam azon gondolatával, hogy a nyugati iparosodott társadalmunk minden életterületén tapasztalható szellemi válságot csak akkor tudjuk leküzdeni, ha az embert és a környezetét egymástól elválasztva tartó materialista világképet a mindent átfogó valóság tudatával váltjuk fel, ami magában foglalja a tapasztaló ént is, és amiben az ember egységben érzi magát az élő természettel és a teljes teremtéssel. A valóság megélésének ilyen alapvető változásához vezető minden eszköz és út tehát komoly vizsgálatot igényel. Ebbe a körbe tartoznak mindenekelőtt a vallásos vagy világi keretekben folytatott meditáció különböző módszerei. A meditáció célja a misztikus teljességélmény megteremtése és ezáltal az elmélyült valóságtudat elérése. Ugyanezt a célt tűzi maga elé egy másik, de még vitatott módszer, nevezetesen a tudatmódosító, hallucinogén pszichofarmakonok alkalmazása. Például az LSD a pszichoanalízisben és a pszichoterápiában segédanyag lehet ahhoz, hogy a páciensekben a problémák a maguk valós jelentőségében tudatosodjanak. A misztikus teljességélmény különösen LSD-vel és rokon hallucinogén anyagokkal történő, tervezett előhívása nem lebecsülhető veszélyeket rejt a spontán látomásos élményekhez képest. Főként akkor igaz ez, ha nem tartjuk tiszteletben az ilyen anyagok specifikus hatásjellemzőit, tehát azon képességét, hogy az ember lényének legbensőbb magját, a tudatát befolyásolják. Az LSD eddigi története elégséges példa arra, hogy milyen katasztrofális következményei lehetnek annak, ha félreismerjük az anyag mély [2]

hatását, és ha a hatóanyagot összetévesztjük az élvezeti szerrel. Gondos külső és belső előkészületekre van szükség ahhoz, hogy az LSD-kísérlet ésszerű élménnyé váljon. A téves és visszaélésekben megmutatkozó alkalmazás miatt vált az LSD igazi bajkeverő csodagyerekemmé. Ebben a könyvben átfogó képet szeretnék adni az LSD-ről, annak keletkezéséről, hatásairól és alkalmazási lehetőségeiről, és szeretném felhívni a figyelmet azokra a veszélyekre, amelyek az anyag – szokatlan hatásait figyelmen kívül hagyó – használatából adódnak. Ha megtanulnánk azt, hogy hogyan lehet jobban hasznosítani az LSD azon képességét, hogy megfelelő körülmények között látomásos élményeket hívjon elő, és ezt az orvosi praxisban és meditációval összekapcsolva alkalmaznánk, akkor nézetem szerint ez az újfajta pszichofarmakon bajkeverő gyermekből csodagyerekké változhatna.

Előszó az 1993-as kiadáshoz 50 évvel az LSD felfedezése után A tizennyolc évvel ezelőtt megírt előszavam végén azt a véleményemet fejeztem ki, hogy az LSD bajkeverő gyermekből csodagyerekké változhatna, ha megtanulnánk jobban használni rendkívüli pszichikai hatásait. Ám az LSD továbbra is bajkeverő gyermek maradt. Azt követően, hogy az LSD-t szinte kizárólag a gyógyászatban és a biológiai kutatásban alkalmazták, a hatvanas években átkerült a kábítószerek világába, és egy darabig a tömegfogyasztás, és az azzal összefüggő problémák szempontjából az első számú drog volt, mindenekelőtt az Amerikai Egyesült Államokban. Az egészségügyi hatóságok erre drákói szigorral reagáltak, olyan tilalommal, ami az LSD és a rokon anyagok használatát az orvosi gyakorlatban, a pszichiátriában és a pszichológiában is lehetetlenné tette – ez a tilalom máig életben van. Így a gyógyászati alkalmazás megrekedt, mégis az anyag használata privát körökben folytatódik, persze az illegalitásba kényszerített fogyasztás minden veszélyével és negatív kísérőjelenségével együtt. Mind a mai napig sikertelenek maradtak a pszichiátria igyekezetei arra, hogy az egészségügyi hatóságok ismét szabadítsák fel az LSD-t gyógyászati alkalmazás céljából. Nehezen érthető ez, hiszen a rendelkezésre álló tapasztalatok azt mutatják, hogy a gyógyászati keretek között történő alkalmazás veszélytelen, és hogy az LSD-t a pszichiátriában gyógyszeres kisegítő anyagként célszerűen lehet alkalmazni. A tilalom más szempontból is megkérdőjelezhetőnek tűnik, miután bizonyos már évezredek óta gyógyászati céllal alkalmazott mexikói varázsnövényekben az LSD-hez hasonló hatóanyagokat találtunk. Ezen anyagok esetében a tapasztalatok olyan tárháza áll rendelkezésre, amit méltó lenne figyelembe venni. Nem véletlen, hogy éppen az LSD hozta el ezeket a növényeket a laboratóriumomba kémiai vizsgálat céljából. A varázsnövények és az LSD hasonló pszichés hatása késztette a Dél-Mexikó hegyvidékein élő indiánokat kutató antropológusokat és botanikusokat arra, hogy a kémiai elemzést arra a laboratóriumra bízzák, amely az LSD-t felfedezte. Az elemzés azt a meglepő eredményt hozta, hogy a növényekből izolált hatóanyagok kémiai struktúrája közeli rokonságot mutat az LSD felépítésével. Ebből az a jelentős következtetés származott, hogy az LSD kémiai szempontból és pszichikai hatásai alapján a mexikói varázsdrogok csoportjába tartozik. Így az LSD felfedezésének kalandja tizenöt évvel később meglepő folytatáshoz vezetett, nevezetesen a varázsnövények izgalmas kutatásához, amelyek bemutatására ez a könyv is jelentős részeket szán.

1. Az LSD keletkezése Dans les champs de l'observation le hasard ne favorise que les espritspréparés. Louis Pasteur [3]

Újra és újra azt mondják és írják az emberek, hogy az LSD véletlen felfedezés eredménye. Ez csak részben igaz, hiszen tervezett kutatási program keretében állítottuk elő, és a véletlen csak később jutott szerephez: az LSD már öt éve létezett, amikor saját testemen, vagyis pontosabban saját lelkemben tapasztaltam meg váratlan hatásait. Ha gondolatban visszatekintek szakmai karrieremre, és megpróbálom számba venni az összes iránymutató döntést és eseményt, amelyek végül erre a kutatási területre és az LSD szintetizálásával kapcsolatos tevékenységhez vezettek, akkor a kémiai tanulmányaim lezárása utáni munkahelyválasztásommal kell kezdeni: ha bármilyen más munkahely mellett döntöttem volna, akkor valószínűleg soha nem jött volna létre az a hatóanyag, amit ma az egész világ „LSD” néven ismer. Éppen ezért ha az LSD keletkezésének történetéről akarok beszélni, akkor kénytelen vagyok röviden vázolni kémikusi karrieremet is, minthogy e kettő elválaszthatatlanul összekapcsolódik. A Zürichi Egyetemen folytatott kémiai tanulmányaim lezárása után 1929 tavaszán kezdtem dolgozni a Sandoz cég bázeli gyógyszervegyészeti kutatólaboratóriumában Dr. Arthur Stoll professzor munkatársaként, aki a gyógyszerészeti részleg alapítója és vezetője volt. Azért választottam ezt a munkahelyet, mert itt kínálkozott lehetőség arra, hogy természetes anyagokkal dolgozzak. A bázeli vegyiparban ismert két másik vállalat munkaajánlatát visszautasítottam, mert ott szintetikus kémiával kellett volna foglalkoznom.

Első kémiai munkák Az állat- és növényvilág vegytana iránti lelkesedésem már a Paul Karrer professzorhoz írott doktori munkám témáját is meghatározta. Az éti csiga emésztőcsatornájának nedvével sikerült először enzimes úton felbontani a kitint, vagyis azt a vázanyagot, amiből a rovarok, rákok és egyéb alacsonyabb rendű állatok páncélja, szárnya és ollója felépül. A lebomláskor keletkező bomlástermékből, egyfajta nitrogén tartalmú cukorból le lehetett vezetni a kitin kémiai struktúráját, ami hasonló a cellulóz, tehát a növényi vázanyag struktúrájához. A csupán három hónapig tartó vizsgálat ezen fontos eredményeképpen kitüntetéssel minősített doktori dolgozatot írtam. Amikor a Sandoz cégnél kezdtem dolgozni, a gyógyszervegyészeti részleg személyzeti állománya még igazán szerény volt. A kutatásban négy, a termelésben pedig három tudományos fokozattal rendelkező vegyész dolgozott. Stoll laboratóriumában olyan munkát találtam, ami nagyon is illett hozzám, kutatóvegyészhez. Stoll professzor azt tűzte ki célul, hogy kíméletes módszerekkel izolálja az ismert gyógynövények ép hatóanyagait, és ezeket tiszta formában állítsa elő. Ez különösen olyan gyógynövények esetében fontos, amelyek hatóanyaga gyorsan bomlik, illetve hatóanyag-tartalma széles határok között ingadozik, ami lehetetlenné teszi a pontos adagolást. Ha azonban a hatóanyag tiszta formában áll rendelkezésre, akkor lehetővé válik a stabil, mérleggel pontosan adagolható gyógyszerészeti preparátum előállítása. Ilyen meggondolások alapján kezdte vizsgálni Stoll az olyan régről ismert, értékes gyógynövényeket, mint a gyűszűvirág (Digitalis), a tengerihagyma (Scilla maritima) és az anyarozs (Secale cornutum), amelyeket bomlékonyságuk és bizonytalan adagolhatóságuk miatt addig csak korlátozott körben alkalmaztak az orvoslásban. A Sandoz-laboratóriumban folytatott munkám első éveit szinte kizárólag a tengerihagyma hatóanyagainak vizsgálatával töltöttem el. A munkába Dr. Walter Kreis, Stoll professzor egyik első munkatársa vezetett be. A tengerihagyma legfontosabb aktív összetevői már rendelkezésre álltak tisztított formában. Ezek izolálását, illetve a gyapjas gyűszűvirág (Digitalis lanata) hatóanyagainak tiszta formában történő kinyerését alapvetően Dr. Kreis végezte el rendkívüli kísérleti ügyességgel. A tengerihagyma hatóanyagai a szívglikozidok (cukortartalmú anyagok) csoportjához tartoznak, és így a gyűszűvirággal együtt a szívizomgyengeség kezelésére szolgálnak. A szívglikozidok rendkívül aktív anyagok. A terápiás (gyógyító) és toxikus (mérgező, szívleállást okozó) dózisuk egymáshoz nagyon közel esik, éppen ezért különösen fontos a tisztított anyagok segítségével történő pontos adagolásuk. A vizsgálataim elején a Sandoz a terápiában már meghonosított egy tengerihagymából származó glikozidokkal készült gyógyszerterméket, de ezeknek a

hatóanyagoknak a kémiai szerkezete a cukorrész kivételével még teljesen ismeretlen volt. A tengerihagyma kutatásával kapcsolatos legfontosabb munkám az volt, hogy tisztázzam a Scilla-glikozidok alapvázának kémiai felépítését, amiből egyrészt kiderült a digitalis-glikozidokhoz képest fennálló különbség, másrészt pedig a békák bőrmirigyeiben termelődő méreganyagokkal megfigyelhető közeli szerkezeti rokonság. Ezeket a munkákat ideiglenesen 1935-ben zártam le. Új munkaterület után kutatva engedélyt kértem Stoll professzortól arra, hogy folytathassam az anyarozs alkaloidjaival 1917-ben általa megkezdett vizsgálatokat, ugyanis ezek során már 1918-ban sikerült izolálni az ergotamint. A Stoll által felfedezett ergotamin volt az anyarozsból nyert első, kémiailag egységes formájú alkaloid. Annak ellenére, hogy az ergotamint hamarosan bevezették a szülések során használt vérzéscsillapítóként, illetve migrének kezelésére, és így jelentős szerepet is kapott a gyógyszerek világában, az ergotamin tiszta változatának előállítása és összegképletének megállapítását követően mégis leállt az anyarozs vegyészeti kutatása a Sandoz-laboratóriumokban. Eközben a harmincas évek elején angol és amerikai laboratóriumokban megkezdték az anyarozs alkaloidjai kémiai szerkezetének kutatását. Ennek során hamarosan felfedeztek egy új, vízben oldódó anyarozs-alkaloidot, amit az ergotamin gyártása során keletkező anyalúgból izoláltak. Időszerűnek tűnt tehát, hogy ismét elkezdjünk foglalkozni az anyarozs-alkaloidok kémiai vizsgálataival, nehogy a Sandoz a már akkor is jelentős gyógyszerágazatban betöltött vezető szerepe veszélybe kerüljön. Stoll professzor egyetértett az elképzelésemmel, de a következő megjegyzést tette: „Hadd figyelmeztessem azokra a nehézségekre, amikkel az anyarozs-alkaloidok feldolgozása során szembesülni fog. Rendkívül érzékeny, könnyen bomló anyagokról van szó, amelyek stabilitása nagyon eltér azoktól a vegyületektől, amelyekkel a szívglikozidok területén találkozott. De ha akarja, hát próbálja csak ki.” Ezzel tehát kijelöltetett a jövőm útja, megállapíttatott jövőbeli szakmai karrierem központi témája. Világosan emlékszem még arra az érzésre, ahogy a felfedező szerencséjét várom. Ez öntött el az anyarozs-alkaloidok akkor még kevéssé feltárt területén tervezett vizsgálataimra gondolva.

Az anyarozs [4]

Visszatekintésül álljon itt néhány adat az anyarozsról . Az anyarozst egy alacsonyabb rendű gombafaj (Clavicepspurpurea) okozza, ami mindenekelőtt rozson, de más gabonákon, sőt akár vad fűfajtákon is élősködik. A gombától megtámadott magvak világosbarnától lilás barnáig terjedő színű íves nyúlványokat növesztenek (szkleróciumok), amelyek a normális mag helyett türemkednek elő a fellevelek közül. Botanikai értelemben az anyarozs évelő micélium, ami az anyarozsgomba áttelelő formája. Hivatalosan tehát gyógyítási célokra a rozson termő anyarozst (Secale cornutum) használjuk. Az anyarozson kívül alig találunk olyan növényt, aminek ilyen lenyűgöző története lenne. Ennek során szerepe és jelentősége épp az ellenkezőjére fordult: eleinte mérgező anyagként rettegték, majd idővel az értékes gyógyító anyagok gazdag tárházává nemesedett. Először a kora középkorban, mint járványosan megjelenő tömeges mérgezések oka került az anyarozs a történelem előterébe. Ezeknek a mérgezéseknek minden alkalommal több ezer ember esett áldozatul. A betegség, amit sokáig nem hoztak összefüggésbe az anyarozzsal, két jellemző formában jelent meg: anyarozsmérgezés (ergotismus grangaenosus), illetve merevgörcsök (ergotismus convulsivus) formájában. Az ergotizmus gangrénás (üszkösödéses) formáját a betegségeket leíró katalógusok mai des ardents (orbánc-járvány) vagy ignis sacer, szent láz néven említik . Az anyarozsbetegek védőszentje Szent Antal és a Szent Antal-rendi szerzetesek voltak azok, akik leginkább vállalták az ilyen betegek ápolását. A legtöbb európai országban és Oroszország bizonyos területein egészen az újkorig előfordultak járványszerű anyarozsmérgezések. A mezőgazdasági technológia javulásával, illetve azt követően, hogy a XVII. században felismerték, hogy az anyarozs tartalmú kenyér okozza az ergotizmust egyre inkább csökkent az anyarozsjárványok gyakorisága és kiterjedése. Az utolsó nagyobb járvány 1926-27-ben következett be Dél-Oroszország bizonyos területein. Az anyarozs gyógyászati használatáról, nevezetesen vajúdást megkönnyítő szerként történő alkalmazásáról először Adam Lonitzer, vagyis Lonicerus frankfurti városi orvos tesz említést 1582-ben kelt füveskönyvében. Annak ellenére, hogy – amint az ebből is kiderül – az anyarozst a bábák mindig is használták vajúdást könnyítő szerként, a növényt mégis csak 1908-ban fogadta el az orvostudomány, méghozzá John Stearns amerikai orvos Account of the Vulvis Parturiens, a Remedy for Quickening Childbirth című munkája alapján. Az anyarozs szüléskönnyítő szerként történő használata azonban nem vált be. Már korán felismerték, milyen nagy veszélyt jelent a gyermekre nézve mindenekelőtt, a bizonytalan és könnyen eltúlozható adagolás, ami méhgörcsöt okoz. Innentől kezdve az anyarozs szülés során történő használata a szülés [5]

[6]

utáni vérzés csillapítására szorítkozott. Azt követően, hogy a XIX. század első felében az anyarozs bekerült a különböző gyógyszerkönyvekbe, megkezdődtek a növény hatóanyagainak izolálására irányuló első vegytani munkák is. Mindazonáltal, a probléma kutatásával az első száz évben foglalkozó számtalan tudós közül egyiknek sem sikerült azonosítania a terápiás hatás tényleges hordozóját. Először G. Barger és F. H. Carr angol kutatók izoláltak 1907ben egy hatásos, de – mint harmincöt évvel később kiderült – nem egységes alkaloidpreparátumot, amit ergotoxinnak neveztek, ugyanis sokkal inkább mutatta az anyarozs toxikus, semmint terápiás hatásait. Ugyanakkor H. H. Dale farmakológus már az ergotoxinnal kimutatta a méhösszehúzó hatás mellett a bizonyos anyarozs-alkaloidok terápiás alkalmazása szempontjából fontos vegetatív idegrendszerre gyakorolt, és az adrenalinnal antagonisztikus hatást. Csak az ergotamin A. Stoll által történő, már említett izolálása vezetett ahhoz, hogy egy anyarozs-alkaloid bevonuljon az orvostudományba, és az egész világon elismert legyen. A harmincas évek elején az anyarozskutatás új szakasza kezdődött, amikor is – amint már említettem – angol és amerikai laboratóriumok kezdték kutatni az anyarozsalkaloidok kémiai struktúráját. W. A. Jacobs és L. C. Craig, a New York-i Rockefeller Intézet munkatársainak sikerült először kémiai bontással izolálni és leírni az összes anyarozs-alkaloid közös építőelemét. Ezt „lizergsavnak” (lysergic acid) nevezték el. Később mind kémiai, mind orvosi szempontból fontos előrelépés volt az anyarozs kifejezetten az anyaméhre ható, vérzéscsillapító alkotójának izolálása, amit egyszerre négy egymástól független intézet, köztük a Sandoz-laboratórium is publikált. Ebben az esetben egy viszonylag egyszerű felépítésű alkaloidról volt szó, amit A. Stoll és E. Burckhardt ergobazin névvel jelölt (ismert még ergometrin és ergonovin néven is). Az ergobazin kémiai lebontása során W. A. Jacobs és L. C. Craig a lizergsav és az aminoalkohol propanolamin bomlástermékeket kapták. Az első feladat, amit ezen az új munkaterületen kitűztem magam elé, az volt, hogy ezt az alkaloidot szintézissel állítsam elő, méghozzá az ergobazin két építőeleme, tehát a lizergsav és a propanolamin kémiai összekapcsolásával. Az ezekhez a kísérletekhez szükséges lizergsavat valamilyen más anyarozs-alkaloid kémiai lebontásával kellett előállítani. Mivel tiszta alkaloidként kizárólag az ergotamin állt rendelkezésre, amit a gyógyszerészeti termelő részleg már akkor is kilós mennyiségekben gyártott, ezt akartam a kísérleteim kiinduló anyagaként használni. Amikor az anyarozzsal foglalkozó gyártórészlegtől 0,5 gramm ergotamint akartam vételezni, és a belső megrendelőívet ellenjegyzésre átadtam Stoll professzornak, aki egyszer felkeresett a laboratóriumban. Felindultan korholt: „Ha anyarozsalkaloidokkal akar dolgozni, akkor először meg kell tanulnia a mikrokémia módszereit. Nem engedhetem meg, hogy a drága ergotaminomból ilyen nagy mennyiséget pazaroljon el a kísérleteire.” („Mikrokémiának” nevezzük a nagyon kis anyagmennyiségekkel végzett kémiai vizsgálatokat.)

Az anyarozzsal foglalkozó termelési részlegben az ergotamin előállításához használt svájci eredetű anyarozs mellett portugál anyarozskivonatot is készítettek, amiből azonban egy a már említett Barger és Carr által először előállított ergotoxinnak megfelelő amorf alkaloidpreparátum származott. A lizergsav kinyerésére tehát ezt a kevésbé értékes alapanyagot használtam fel. Mindazonáltal a gyártásból beszerzett alkaloidot tovább kellett tisztítani ahhoz, hogy a lizergsav kiválasztásához alkalmas legyen. A tisztítási folyamat során olyan megfigyeléseket tettem, amik arra utaltak, hogy az ergotoxin nem egységes alkaloid, hanem több különböző alkaloid keveréke. Ezen megfigyelések mélyreható következményeiről később még szót ejtek. Itt szeretnék néhány megjegyzést tenni az akkoriban szokásos munkafeltételekről és munkamódszerekről. A mostanság már más viszonyokhoz szokott kutatókémikusok mai generációja számára ezek érdekesek lehetnek. Akkoriban nagyon takarékosak voltunk. Az önálló laboratóriumok elfogadhatatlan luxusnak számítottak. A Sandoznál folytatott munkám első hat éve alatt a laboratóriumomat két kollegámmal osztottam meg. Így tehát három diplomás vegyész és fejenként egy laboráns dolgozott ugyanabban a szobában három különböző területen: Dr. Kreis szívglikozidokkal, a Sandozhoz nem sokkal utánam belépő Dr. Wiedemann a leveleket színező klorofillal, míg jómagam az anyarozs-alkaloidokkal foglalkoztam. A laboratórium két „bűzkamrával” (elszívóval felszerelt résszel) volt ellátva, amelyek gázlángos szellőztetése alacsony hatékonyságú volt. Amikor abbéli kívánságunknak adtunk hangot, hogy ezeket ventilátorra cseréljék ki, azt a főnökünk elutasította azzal az érvvel, hogy a Willstátter-féle laboratóriumban is elégséges volt az ilyen szellőztetés. Stoll professzor az első világháború utolsó éveiben Berlinben és Münchenben dolgozott a világhírű Nobel-díjas kémikus Richard Willstátter professzor asszisztenseként, és vele együtt végezte el a klorofillal és a szén-dioxid asszimilációjával kapcsolatos alapvető vizsgálatokat. Nem igen volt olyan tudományos vita Stoll professzorral, melynek során szóba ne került volna nagyra becsült tanára Willstátter, illetve az ő laboratóriumában végzett munka. Akkoriban, tehát a harmincas évek elején a vegyészek számára a szerves kémiában rendelkezésre álló munkamódszerek lényegében azonosak voltak azzal, amiket Justus von Liebig száz évvel korábban alkalmazott. A legfontosabb azóta elért fejlemény az volt, hogy B. Pregl bevezette a mikroanalízist; ez lehetővé tette, hogy egy-egy vegyület elemi összetételét akár néhány milligrammnyi anyagból kimutassuk, míg korábban ugyanehhez néhány tizedgramm volt szükséges. Egyáltalán nem létezett még a kémikusok számára ma elérhető többi fizikai-kémiai módszer, amely a munkát egyszerűbbé, gyorsabbá és hatékonyabbá tette volna, és amely mindenekelőtt a szerkezetkutatásban egészen új lehetőségeket nyitott. A Scilla-glikozidokkal kapcsolatos vizsgálatokhoz és az anyarozs területén folytatott első munkákhoz a Liebig idejéből ismeretes régi elválasztási és tisztítási

módszereket használtam: frakcionált extrakció, frakcionált kicsapatás, frakcionált kristályosítás stb. Az oszlopkromatográfia bevezetése, úgy is mint az első lépés a modern labortechnika felé, csak későbbi vizsgálataim során vált nagy hasznomra. Az első alapvető anyarozzsal kapcsolatos munkáim során a ma már spektroszkópiai módszerekkel, és kristályszerkezeti elemzéssel gyorsan és elegánsan elvégezhető szerkezetazonosításhoz nekem csak a kémiai lebontás, és kémiai származékok régi, fáradságos módszerei álltak rendelkezésre.

A lizergsav és származékai A lizergsav könnyen bomló anyagnak bizonyult, és nehézséget jelentett kapcsolása bázikus gyökökhöz. Végül a Curtius-féle szintézis néven ismert módszer kínált lehetőséget arra, hogy a lizergsavat bázikus gyökökhöz kössem. Ezzel a módszerrel nagyszámú lizergsav-származékot készítettem. A lizergsavnak az aminoalkohol propanolaminnal történő összekapcsolása során olyan vegyület jött létre, ami azonos volt az ergobazin néven ismert anyarozs-alkaloiddal. Ezzel az egyik anyarozs-alkaloid első részleges szintézise sikerrel járt. (A részleges szintézis olyan mesterséges előállítást jelent, melynek során egy természetes eredetű anyagot – ebben az esetben a lizergsavat – is felhasználunk.) Nem csupán tudományos szempontból volt érdekes, mint az ergobazin kémiai felépítésének igazolása, hanem gyakorlati haszna is volt, hiszen a specifikusan méhösszehúzó, vérzéscsillapító ergobazin csak nagyon csekély mennyiségben van jelen az anyarozsban. A részleges szintézis segítségével immár lehetővé vált, hogy az anyarozsban bőségesen előforduló egyéb alkaloidokat a szülésben értékes ergobazinná lehessen alakítani. Az anyarozs területén elért ezen első eredmény után a vizsgálataim két irányban folytak tovább. Először megpróbáltam az ergobazin farmakológiai tulajdonságait az aminoalkohol részmódosításaival javítani. Dr. J. Peyer kollegámmal közösen kidolgoztunk egy olyan eljárást, amivel ésszerűen lehetett előállítani propanolamint és más aminoalkoholokat. Tulajdonképpen az ergobazinban található propanolaminnak az aminoalkohol butanolaminnal történő kicserélése vezetett olyan hatóanyaghoz, ami a természetes alkaloidot terápiás tulajdonságaiban még felül is múlta. Ezt a feljavított ergobazint az egész világon sikeresen alkalmazták Methergin márkanév alatt hatékony méhösszehúzó és vérzéscsillapító szerként, ma pedig már vezető gyógyszernek számít a születéssegítés területén. A továbbiakban ezt a szintézismódszert alkalmaztam arra, hogy olyan újfajta lizergsav-származékokat hozzak létre, amelyeknél nem a méhre gyakorolt hatás állt a középpontban, hanem amelyektől másfajta értékes tulajdonságok voltak várhatók a kémiai struktúrájuk alapján. Ezen szintetikus lizergsav-származékok sorában 1938-ban állítottam elő először a 25. anyagot, a lizergsav-dietilamidot, amit a laboratóriumi használat céljából LSD-25 néven rövidítettünk. E vegyület szintézisét azzal a szándékkal terveztem meg, hogy eredményeként a vérkeringésre és a légzésre ható stimulánst (analeptikumot) állítsak elő. A lizergsav-dietilamidtól jogosan várhattam egy ilyen izgatószer tulajdonságait, hiszen kémiai felépítése hasonlatos volt az akkor már ismert nikotinsav-dietilamid (Coramin) nevű analeptikumhoz. A Sandoz cég Ernst Rothlin professzor által vezetett farmakológiai részlegén történő vizsgálatok során az LSD-25 anyaméhre gyakorolt számottevő hatását sikerült kimutatni. Az ergobazin hatásának körülbelül 70%-át produkálta. A továbbiakban a vizsgálati jelentés leírta,

hogy a kísérleti állatok narkózisban nyugtalanságot mutattak. Ugyanakkor az új anyag a farmakológusokban és orvosokban nem ébresztett különösebb érdeklődést, éppen ezért elmaradtak a további vizsgálatok. A következő öt évben csend volt az LSD-25 jelű anyag körül. Ez alatt az anyarozzsal kapcsolatos munkám más irányban folytatódott. Az ergotoxin, tehát a lizergsav kiindulóanyagának tisztítása során – ahogy már említettem – az a benyomásom támadt, hogy ez az alkaloidkészítmény talán nem egységes, hanem inkább különböző anyagok keveréke. Az ergotoxin egységességével kapcsolatos kétségeim csak megerősödtek, amikor hidrogénezése során egyértelműen két különböző hidrogénezett termék keletkezett, míg az egységes ergotamin-alkaloid azonos feltételek mellett csak egyetlen hidrogénezett termékhez vezetett. A vélelmezett ergotoxin-elegy kiterjedt analitikai vizsgálatai végül célra vezettek, ugyanis sikerült ezt az alkaloidkészítményt három egységes komponensre bontanom. A három kémiailag egységes ergotoxin-alkaloid közül az egyik azonosnak bizonyult egy röviddel azelőtt a termelési részlegnél izolált alkaloiddal, amit A. Stoll és E. Burckhardt ergokrisztin néven írt le. A másik két alkaloid új volt. Az egyiket ergokorninnak, a másik utoljára izoláltat, ami sokáig rejtve maradt az anyalúgban, ergokriptinnek neveztem el (a „kryptos” szó rejtettet jelent). Később megállapítást nyert, hogy az ergokriptin két szerkezeti izomer formában fordul elő, amiket α- és β -ergokriptin néven különböztetünk meg. Az ergotoxin-probléma megoldása nemcsak tudományos szempontból volt érdekes, hanem gyakorlati következménye is volt. Eredményeként ugyanis értékes gyógyszer született. A vizsgálat során általam előállított három hidrogénezett ergotoxin-alkaloid, tehát a dihidroergokrisztin, a dihidroergokriptin és a dihidroergokornin gyógyászati szempontból érdekes tulajdonságokat mutatott a farmakológiai részlegnél Rothlin professzor által elvégzett vizsgálatok során. A három anyagból jött létre a Hydergin nevű gyógyszerkészítmény, ami a perifériás és cerebrális vérkeringés javítására és az agyfunkciók javítására szolgál az öregség okozta panaszok kezelésében. Az ilyen indikációk esetén a Hydergin a geriátriában alkalmazva hatásos gyógyszernek bizonyult. A forgalom szempontjából ma (1979) vezeti a Sandoz gyógyszertermékeinek eladási listáját. A szintén ezen vizsgálatok keretében előállított dihidroergotamin is bekerült a gyógyszerek körébe, méghozzá Dihydergot név alatt vérkeringés- és vérnyomásstabilizáló orvosságként. Amíg a fontos projektekkel kapcsolatos kutatás ma szinte kizárólag munkacsoportokban, teamekben történik, addig az anyarozs-alkaloidokkal én magányosan végeztem el ezeket a vizsgálatokat. Ugyancsak az én kezemben maradtak a fejlesztés további kémiai lépései egészen a piacra kerülő készítményig, tehát a nagyobb anyagmennyiségek klinikai vizsgálatok céljára történő előállításáig, illetve végezetül a Methergin, a Hydergin és a Dihydergot nevű gyógyszerek ipari

termeléséhez szolgáló első eljárások kidolgozásáig. Ugyanez volt a helyzet a három készítmény, az ampullák, az oldatok és tabletták első galenusi formáinak fejlesztésére vonatkozó analitikai ellenőrzésével is. Akkoriban egy laboráns, egy laboratóriumi segédmunkatárs, majd később még egy laboránsnő és egy vegyésztechnikus volt az összes segítségem.

Az LSD pszichés hatásainak felfedezése Mindazonáltal az itt röviden leírt, eredményes, az ergotoxin-probléma megoldásából kialakuló munka során sem feledkeztünk meg teljesen az LSD-25 jelű anyagról. Az a különös sejtésem volt, hogy ez az anyag még az első vizsgálatnál megállapított hatásokon túlmutató további tulajdonságokkal is rendelkezhet, és ennek alapján az első szintézis után öt évvel ismét előállítottam az LSD-25-öt, hogy azt most már szélesebb körű vizsgálatra átadjam a farmakológiai részlegnek. Ez annyiban mindenképpen szokatlan volt, hogy a farmakológiai szempontból egyszer már érdektelennek bizonyult vizsgálati anyagokat általában véglegesen törölték a kutatási programból. 1943 tavaszán tehát megismételtem az LSD-25 szintézisét. Ahogy az első előállításkor, úgy most is csak néhány tizedgrammot nyertünk a vegyületből. A szintézis utolsó szakaszában, a lizergsav-dietilamid tartarát (borkősavas só) formájában történő tisztításakor és kristályosításakor szokatlan tapasztalatok zavarták meg a munkámat. Az eset leírását itt abból a jelentésből veszem át, amit akkoriban Stoll professzornak küldtem: „Múlt pénteken, 1943. április 16-án a délután közepén félbe kellett szakítanom a laboratóriumi munkámat és haza kellett mennem, ugyanis furcsa, könnyű szédüléssel párosuló nyugtalanság szállt meg. Otthon lefeküdtem, és bódulatszerű, de nem kellemetlen állapotba merültem, amire rendkívül élénk fantáziálás volt jellemző. Az alkonyatban csukott szemmel – a napfényt zavaróan élesnek érzékeltem – szakadatlanul fantasztikus, rendkívül plasztikus képek, és intenzív, kaleidoszkóp-szerű színes forgatag lepett meg. Körülbelül két óra múlva ez az állapot eltűnt.” A figyelemreméltó szimptómák jellege és lefolyása külső, mérgező hatás gyanúját vetette fel, és úgy véltem, hogy ez összefügg azzal az anyaggal, amivel éppen dolgoztam, tehát a lizergsav-dietilamid-tartaráttal. Nehezen tudtam elképzelni, hogyan juthatott a szervezetembe bármennyi is ebből az anyagból, hiszen az anyarozsból származó anyagok közismert mérgező volta hozzászoktatott a kínosan tiszta munkához. De talán az átkristályosítás során kevés LSD-oldat mégis az ujjbegyeimre kerülhetett, és talán az anyag kicsiny hányada a bőrömön keresztül a szervezetembe került. Ha valóban ez az anyag volt az említett esemény oka, akkor vélhetően olyan anyaggal lehetett dolgunk, ami már a legkisebb nyomokban is hatékony. Hogy a dolog végére járjak, önkísérletre szántam el magam. Óvatos akartam lenni, ezért a tervezett kísérletsorozatot a legcsekélyebb mennyiséggel kezdtem, amitől – az akkor ismert anyarozs-alkaloidok hatását alapul véve – még egyáltalán bármilyen megállapítható hatás volt várható: tehát 0,25 mg (mg = milligramm, a gramm ezredrésze) lizergsavdietilamid-tartarátot alkalmaztam. A következő oldalon látható kép a kísérletről készített 1943. április 19-ki

laboratóriumi naplójegyzetem fénymásolata. A felső előállításával kapcsolatos jegyzeteket tartalmazza.

rész az LSD-tartarát

IV. 19. 16:20 – 0,5 ml V2 ezrelékes vizes dietilamid-tartarát oldat = 0,25 mg tartarát. Kb. 10 ml vízzel hígítva ízetlen, megiszom. 17:00 – Kezdődő szédülés, szrongásérzés. Látászavarok. Bénaság, nevetőgörcs. Kiegészítés – Bicajjal haza. 18-tól kb. 20 óráig IV. 21-én Legsúlyosabb válság. (Lásd külön jelentés) Az utolsó szavakat csak nagy erőfeszítés árán tudtam leírni. Akkora már világossá vált, hogy a lizergsav-dietilamid volt a megelőző pénteki különös élmény oka, ugyanis az érzékleti változások és a benyomások az akkorival azonosak, de sokkal mélyebb hatásúak voltak. Csak a legnagyobb erőfeszítés árán tudtam érthetően beszélni, és arra kértem a laboráns segítőnőt – akit tájékoztattam az önkísérletről –, hogy kísérjen haza. Már a kerékpárral megtett hazafelé úton (autó akkor nem állt a rendelkezésemre, a háború ideje alatt csak néhány kitüntetett személy használhatott autót) fenyegető formát öltött az állapotom. A látóteremben minden hullámzott és torz volt, mintha görbe tükrön át nézném. Úgy éreztem, hogy a kerékpárommal tapodtat sem mozdulok. Az asszisztensem később arról számolt be, hogy nagyon gyorsan tekertünk. Miután végül mégis egészben hazaértem, éppen annyira voltam képes, hogy megkérjem kísérőnőmet, hívja fel háziorvosunkat, és kérjen a szomszédoktól tejet. A zavarodott bódulatszerű állapotom ellenére rövid pillanatokra világosan és célszerűen voltam képes gondolkodni – ugyanis a tej egy általános méregtelenítő anyag. A szédülés és az eszméletvesztés érzése időközben annyira erőssé vált, hogy képtelen voltam tovább egyenesen állni, és le kellett feküdnöm egy szófára. A környezetem ijesztő módon elváltozott. A szobában minden forogni látszott, és a jól ismert tárgyak és bútorok groteszk, többnyire fenyegető alakot öltöttek. Minden folyamatosan mozgásban volt, mintha élne, és mintha belső nyugtalanság töltené el. Alig ismertem meg a szomszédasszonyt, aki tejet hozott – az este során több, mint két literrel ittam meg. Már nem R. asszony volt, hanem gonosz, alattomos boszorkány színes pofával. Azonban a külvilág ilyen groteszk elváltozásánál sokkal rosszabbak voltak azok a változások, amiket saját magamban, belső lényemben éreztem. Hiábavalónak tűnt az akaratom minden erőfeszítése arra, hogy feltartóztassam a külvilág széthullását és énem felolvadását. Egy démon költözött belém, és átvette a hatalmat a testem, az érzékeim és a lelkem fölött. Felugrottam és sikoltozni kezdtem, hogy megszabaduljak tőle, aztán ismét öntudatlanul hanyatlottam vissza a szófára.

Átvette felettem a hatalmat az az anyag, amivel kísérletezni akartam. Az anyag volt az a démon, ami gúnyosan győzedelmeskedett az akaratom fölött. Iszonyú félelem szállt meg, hogy megbolondultam. Másik világba érkeztem, ahol más volt a tér, és más az idő. A testem érzelemtelennek, élettelennek, idegennek tűnt. Meghaltam vajon? Ez volt az átmenet? Időnként úgy éreztem, a testemen kívül vagyok, és mint kívülálló megfigyelő teljesen világosan láttam a helyzetem egész tragikumát. Itt halok meg anélkül, hogy búcsút vettem volna a családomtól – a feleségem és három gyermekünk aznap a nagyszülőkhöz utaztak Luzernbe. Vajon megérti-e valaha a családom, hogy nem könnyelműen, felelőtlenül, hanem a legnagyobb körültekintéssel kísérleteztem, és hogy ez az eredmény sehogyan sem volt előrelátható? A félelmemet és kétségbeesésemet tovább fokozta nemcsak az, hogy ifjú családom idő előtt elveszíti az apját, hanem az a gondolat is, hogy kutatóvegyészi munkámat – ami nekem oly sokat jelentett – gyümölcsöző, nagy jövőt ígérő fejlődés közepén kell félbeszakítanom. Eközben keserű iróniával jutott eszembe az is, hogy pont a lizergsav-dietilamid, amit én hoztam a világra, kényszerít arra, hogy idő előtt elhagyjam azt. Kétségbeejtő állapotom csúcspontja már elmúlt, mire megérkezett az orvos. Laboráns munkatársnőm felvilágosította őt az önkísérletemről, mivel én magam még nem voltam képes arra, hogy összefüggő mondatokat formáljak. Miután megpróbáltam felvilágosítani őt a szerintem halállal fenyegető testi állapotomról, tanácstalanul csóválta a fejét, ugyanis semmilyen abnormális szimptómát nem tudott megállapítani a rendkívül tág pupillákon kívül. A pulzusom, vérnyomásom és légzésem normális volt. Ezért aztán semmilyen gyógyszert nem írt fel, bevitt a hálószobába és virrasztott az ágyam mellett. Lassan visszatértem a kényelmetlenül idegenszerű világból a megszokott hétköznapi valóságba. Az ijedelem elpárolgott, és helyét a boldogság és hála érzése foglalta el, ahogy egyre inkább visszatértek a normális érzések és a gondolkodás, illetve nőtt bennem a bizonyosság, hogy végül elkerültem a téboly veszélyét. Innentől valójában elkezdtem élvezni a – csukott szemem mögött tovább tartó – színek és formák hallatlan játékát. Kaleidoszkópszerűen változva leptek meg tarka, fantasztikus képzetek, amelyek körökben és spirálokban nyíltak és csukódtak be újra, szín-szökőkutak fakadtak, átrendeződtek és keresztezték egymást egyetlen töretlen folyamban. Különösen érdekes volt, ahogy az összes akusztikus észlelésem, például a kilincs vagy elhaladó autó hangja optikai érzékletté vált. Minden hang egy formában és színben megfelelő, élőn változó képet produkált. Késő este a feleségem hazaért Luzernből. Telefonon közölték vele, hogy rejtélyes rohamot szenvedtem. A gyerekeket a szüleinél hagyta. Addigra azonban már annyival jobban voltam, hogy el tudtam mesélni, mi történt velem. Kimerülten aludtam el, és másnap reggel frissen és tiszta fejjel ébredtem, habár testileg kissé fáradt voltam. Elégedettség és az új élet jó érzése töltött el. A reggeli pompásan ízlett, rendkívüli élvezet volt.

Amikor később kimentem a kertbe, ahol a tavaszi eső után már kisütött a nap, minden friss fényben fénylett, ragyogott és csillogott. Mintha újonnan teremtődött volna a világ. Minden érzékem a legnagyobb érzékenység állapotában működött, és ez az érzés megmaradt egész nap. Ez az önkísérlet bebizonyította, hogy az LSD-25 rendkívüli tulajdonságokkal rendelkező pszichoaktív anyag. Tudomásom szerint még nem volt ismeretes semmilyen olyan anyag, ami ennyire kis adagban ilyen mélyreható pszichés hatásokat okozna, és ennyire drámai változáshoz vezetne a külső és a belső világ megélésében, és az emberi tudatban. Azt is nagyon jelentősnek éreztem, hogy az LSD-kábulatban megélt dolgok minden részletére emlékezni tudtam. Erre csak azt a magyarázatot találtam, hogy a normális világkép intenzív megzavarása ellenére az emlékezőképes tudat még az LSDtapasztalat csúcspontján sem vesztette el működését. A próba teljes ideje alatt tudatában voltam annak, hogy kísérlet tárgya vagyok, ugyanakkor nem voltam képes arra, hogy a helyzetemet felismerve és minden akaratomat megfeszítve kilépjek az LSD világából. Ijesztő valóságossággal teljesen reálisnak éltem meg, és rémisztőnek, ugyanis a másik, a megszokott hétköznapi valóság képe tökéletesen megmaradt a tudatomban. Ezen kívül megdöbbentőnek találtam az LSD-nek azt a tulajdonságát, hogy ennyire átfogó és letaglózó kábulati állapotot okozott mindenféle másnaposság nélkül. Sőt, éppen ellenkezőleg, az LSD kísérlet utáni napon – ahogy már leírtam – remek fizikai és lelki állapotban voltam. Egyértelmű volt a számomra, hogy az új LSD hatóanyag ezekkel a tulajdonságokkal egyértelműen hasznos lehet a farmakológiában, a neurológiában és főként a pszichiátriában, és felkelti majd a szakemberek érdeklődését. Ugyanakkor egyáltalán nem tudtam még elképzelni, hogy az új anyag az orvosi területen kívül kábítószerként lesz használatos. Annak alapján, ahogy én az LSD-t a maga rémisztő démoni hatalmával az első önkísérletem során megtapasztaltam, egyáltalán eszembe sem jutott, hogy ez az anyag valaha is úgymond élvezeti szerként szerepel majd. Az LSD-kábulatnak a spontán látomásos tapasztalatokkal való jelentős összefüggését is csak később, további kísérletek után ismertem fel, amiket sokkal kisebb dózisokkal, más feltételek mellett végeztem el. A következő napon megírtam a már említett jelentésemet Stoll professzornak az LSD-25 anyaggal szerzett rendkívüli tapasztalataimról, és ebből egy példányt elküldtem Rothlin professzornak, a farmakológiai részleg vezetőjének. Amint arra számítani is lehetett, a jelentésem először hitetlenkedő csodálkozást váltott ki. Az igazgatóság azonnal felhívott, és Stoll professzor ezt kérdezte: „Biztos benne, hogy nem hibázott a kimérésnél? Valóban helyes a megadott dózis?” Rothlin professzor is ugyanezt a kérdést tette fel. Ugyanakkor biztos voltam a dolgomban, hiszen a mérést és adagolást saját magam végeztem el. A kétségeik annyiban jogosak [7]

voltak, hogy addig semmilyen olyan anyag nem volt ismeretes, ami az ezredgramm töredékeivel akárcsak a legkisebb pszichikai hatást is gyakorolta volna. Szinte hihetetlennek tűnt egy ilyen hatékonysággal rendelkező anyag. Maga Rothlin professzor és két munkatársa voltak az elsők, akik megismételték az önkísérletemet, habár az általam alkalmazott dózisnak csak egyharmadával. Még így is rendkívül lenyűgözők és fantasztikusak voltak a hatások. Minden kétség eloszlott a jelentésemben szereplő adatokkal kapcsolatosan.

2. Az LSD állatkísérletekben és a biológiai kutatásban Rendkívüli pszichikai hatásainak felfedezése után az LSD-25 jelű anyagot ismét fölvették az orvosi vizsgálati anyagok közé, jóllehet öt évvel korábban az első állatkísérletek után kizárták a további vizsgálatok köréből. Az alapvető állatkísérletek legnagyobb részét a Sandoz Rothlin által vezetett farmakológiai részlegénél Dr. Aurelio Cerletti végezte el, akit az LSD-vel kapcsolatos farmakológiai kutatás úttörőjének tekinthetünk. Még mielőtt bármilyen új hatóanyagot módszeres klinikai vizsgálatok keretében embereken lehetne kipróbálni, farmakológiai vizsgálatok során kell átfogó adatokat gyűjteni az anyag hatásairól és mellékhatásairól, a szervezetbe történő felszívódásról és kiválasztódásáról, de mindenekelőtt a toleranciáról illetve a mérgező jellegről. Mindez állatkísérletekben történik. Itt csak a legfontosabb és az orvosi szempontból laikusok számára is érthető állatkísérleti eredményeket tárgyalom. Messze túlmutatna e könyv keretein, ha tárgyalni akarnám, a Sandoz-laboratóriumban az LSD-vel kapcsolatos munka nyomán az egész világon elvégzett sok száz farmakológiai vizsgálat minden eredményét. Az állatkísérletek nem sokat árulnak el az LSD által okozott pszichikai változásokról, hiszen ezek az alacsonyabb rendű állatokon szinte egyáltalán nem, de még a magasabb rendű állatokon is csak korlátozott mértékig figyelhetők meg. Az LSD hatása legfőképpen a magasabb és legmagasabb lelki és szellemi funkciók területén jelentkezik. Így aztán érthető, hogy az LSD esetében csak a magasabb rendű állatoknál számíthatunk specifikus reakciókra. Az állatokon nem figyelhetők meg szubtilis pszichikai változások, mert még ha ezek be is következnek, az állat képtelen ezeket kifejezni. Így aztán csak a viszonylag jelentős, a kísérleti állat megváltozott viselkedésében kifejeződő zavarok ismerhetők fel. Ehhez olyan anyagmennyiségekre van szükség, ami még a fejlettebb állatok, tehát például macska, kutya vagy majom esetében is jóval meghaladják az emberre hatásos LSD dózist. Míg az egereknél csak mozgászavarok és a nyalási viselkedés megváltozása figyelhető meg, addig az LSD-vel kezelt macska olyan jeleket is mutat, mint a borzolt szőrzet és nyálfolyás, amik hallucinációk jelenlétére utalnak a vegetatív szimptómák mellett. Az állatok félve bámulnak a levegőbe, és a szóbeszéd ellenére a macska nem egerész, sőt kifejezetten retteg az egértől. Az LSD befolyás alatt álló kutyák esetében is következtethetünk hallucinációkra a viselkedésükből. Csimpánzok ketrecközössége igen érzékenyen reagál arra, ha valamelyik tag LSD-t kap. Jóllehet egy adott állaton semmilyen változás nem állapítható meg, mégis az egész ketrec felbolydul, ugyanis az LSD-vel kezelt csimpánz nyilvánvalóan nem pontosan tartja be a nagyon finoman

összecsiszolt, hierarchikus családi rend törvényeit. Az LSD tesztelésnek kitett különlegesebb állatfajok közül itt most csak az akváriumi halakat és a pókokat említem. A halak furcsa úszási pozíciókat mutattak, míg a pókok esetében a hálószövésben figyelhetünk meg LSD okozta módosulásokat. Nagyon alacsony, optimális adagolás esetén a hálók a szokásosnál még sokkal rendszeresebbek és pontosabbak, nagyobb adagok esetében azonban hibásak vagy csak töredékesek.

Mennyire mérgező az LSD? Az LSD toxicitását különböző állatfajokon vizsgálták. Bármilyen anyag mérgező jellegének mércéje az LD érték, ami a közepes halálos adag, tehát az a dózis, amelynél a vizsgált állatok ötven százaléka elpusztul. Ez általában állatfajonként erősen változik, ami igaz az LSD-re is. Egerek esetében az LD 50-60 mg/kg i. v., vagyis egy kiló testsúlyra 50-60 milligramm intravénásan beadott LSD-oldat. Patkány esetében az LD testsúly-kilogrammonként 16,5 mg-ra csökken, míg nyúl esetében testsúly-kilogrammonként 0,3 mg. Pár perc alatt kimúlt az az elefánt, aminek 0,297 g LSD-t adtak. Ha az állat súlyát ötezer kilogrammnak becsüljük, akkor ebből testsúlykilogrammonként 0,06 milligrammos halálos adagra következtethetünk. Mivel egyedi esetről van szó, ezt az értéket nem tekintjük összehasonlíthatónak, de arra azért következtethetünk belőle, hogy a legnagyobb szárazföldi emlős viszonylag nagyon érzékenyen reagál az LSD-re, hiszen az elefánt halálos adagja nagyjából ezerszer kisebb, mint egy egéré. Halálos LSD adag esetén a legtöbb állat légzésbénulástól pusztul el. Az állatkísérletekben halálhoz vezető csekély dózisokból az a benyomás kelhet bennünk, hogy az LSD rendkívül mérgező anyag. Ha azonban az állatoknál megfigyelt halálos adagot összehasonlítjuk az emberre hatásos dózissal, ami testsúlykilogrammonként 0,003 és 0,001 milligramm között van, akkor azt találjuk, hogy az LSD rendkívül jól tolerálható. A nyúl halálos adagjához képest az embernél csak az LSD háromszázszoros és hatszázszoros közötti túladagolása, az egérben megfigyelt toxicitáshoz képest pedig ötvenezerszeres vagy százezerszeres túladagolása vezetne halálhoz. Ezek a toleranciaértékek ugyanakkor csak a nagyságrend szempontjából értelmezhetők, hiszen a terápiás hatásszélességet (így nevezzük a hatásos és a halálos adag közötti tartományt) ugyanazon a fajon kellene meghatározni. Ez a módszer azonban itt nem lehetséges, ugyanis az LSD emberre halálos hatású adagját nem ismerjük. Tudomásom szerint még nem ismeretes olyan haláleset, ami LSD-mérgezés közvetlen következménye lenne. Persze számos olyan balesetről tudunk, amely LSD bevétele után halálos kimenetelű volt, de ezek olyan szerencsétlenségek vagy öngyilkosságok voltak, amelyek az LSD-kábulatban bekövetkező zavarodottságra vezethetők vissza. Az LSD veszélyessége nem annak mérgező voltából, hanem pszichikai hatásainak idegenszerűségéből és kiszámíthatatlanságából ered. Néhány évvel ezelőtt a tudományos irodalomban és a laikus sajtóban is megjelentek olyan beszámolók, miszerint az LSD kromoszómakárosodást, tehát az örökítő anyag sérülését okozza. Ezeket az eredményeket azonban csak egyedi esetekből vezették le. Ezt követő, az esetek nagy és statisztikailag bizonyításra alkalmas számát lefedő vizsgálatok azt mutatták, hogy nincs összefüggés a kromoszóma-anomáliák és az LSD fogyasztása között. Ugyanez vonatkozik a magzati fejlődési rendellenességekről szóló 50

50

50

beszámolókra, amiket állítólag LSD okozott. Valóban lehetséges túlzott LSD dózisokkal magzati rendellenességeket okozni állatkísérletekben, ám ezek a dózisok messze meghaladják az embernél alkalmazott adagokat. Mindez azonban olyan feltételeket jelent, amelyek mellett ártalmatlan anyagok is ugyanilyen károsodásokat okoznak. Az embereknél bekövetkező fejlődési rendellenességekről szóló jelentések vizsgálata azt bizonyította, hogy itt sincs összefüggés az LSD-használat és az ilyen károsodások között. Ha létezne ilyen összefüggés, akkor annak már régen fel kellett volna tűnnie, hiszen jó néhány millió ember használt már LSD-t. Az LSD az emésztőrendszerben könnyen és maradéktalanul felszívódik. Bizonyos célok kivételével tehát nem szükséges az LSD-t injekcióban beadni. Egereken radioaktívan megjelölt LSD-vel végzett kísérletekben megállapították, hogy az intravénásan beadott LSD csekély maradványtól eltekintve igen gyorsan eltűnik a véráramból, és eloszlik az egész szervezetben. Meglepő módon a legkisebb koncentrációt éppen az agyban találjuk. Itt a köztiagy bizonyos központjaiban halmozódik fel, amelyek az érzelmek szabályozásában játszanak szerepet. Ezek az eredmények egyébként utalnak bizonyos pszichés funkciók az agyban történő elhelyezkedésére is. Az LSD koncentrációja az injekció után tíz-tizenöt perccel éri el a csúcsértéket a különféle szervekben, majd gyorsan esni kezd. Az egyetlen kivétel a vékonybél, ahol a koncentráció két óra alatt ér el a maximumra. Az LSD kiválasztása legnagyobbrészt, mintegy nyolcvan százalékban a májon és epén keresztül a bélben történik meg. A kiválasztott anyag egy és tíz százalék közötti hányadban tartalmaz változatlan LSD-t, míg a maradék különböző bomlástermékekből áll. Mivel az LSD pszichikai hatásai azt követően is fennmaradnak, amikor a szervezetben már nem mutatható ki, fel kell tételezzük, hogy az LSD nem önmagában a maga jelenlétével hatásos, hanem bizonyos biokémiai, neurofiziológiai és pszichikai mechanizmusokat indít el, amelyek a bódulatot okozzák, és amelyek a hatóanyag hiányában is folytatódnak. Az LSD a szimpatikus idegrendszer központjait stimulálja a köztiagyban, ami pupillatágulatot, a testhőmérséklet megnövekedését és megemelkedett vércukorszintet okoz. Az LSD méhösszehúzó hatását már említettem. Az LSD különösen érdekes farmakológiai tulajdonsága az, amit J. H. Gaddum fedezett fel Angliában, nevezetesen a szerotonin-gátló hatás. A szerotonin minden melegvérű szervezet bizonyos szerveiben természetesen előforduló, hormonszerű anyag. A köztiagyban halmozódik fel, és bizonyos idegek ingerület-átvitelében és ezzel bizonyos pszichikai funkciók biokémiai rendszerében játszik fontos szerepet. A szerotonin természetes funkcióinak zavarával magyarázták egy ideig az LSD pszichikai hatásait. Azonban hamarosan kiderült, hogy az LSD származékai, tehát olyan vegyületek, amelyekben az LSD kémiai struktúrája csekély mértékben módosított

változatban van jelen, és amelyek nem rendelkeznek hallucinogén tulajdonságokkal, éppen olyan erősen vagy akár erősebben gátolják a szerotonin hatását, mint a nem módosított LSD. Az LSD szerotonin-gátló hatása tehát nem elégséges ahhoz, hogy megmagyarázzuk hallucinogén tulajdonságait. Az LSD olyan neurofiziológiai funkciókat is befolyásol, amelyek a dopaminnal, egy másik, szintén természetesen előforduló hormonjellegű anyaggal függenek össze. Az LSD a legtöbb dopaminra reagáló központot aktiválja az agyban, míg másokat gátol. Még keveset tudunk azokról a biokémiai mechanizmusokról, amelyeken keresztül az LSD kifejti hatását. Az LSD olyan agyi faktorokkal fennálló kölcsönhatásának vizsgálata, mint a szerotonin vagy a dopamin, jó példa arra, hogy az LSD hogyan lehet eszköze a pszichikai funkciók alapjait jelentő biokémiai folyamatokkal foglalkozó agykutatásnak.

3. Az LSD kémiai változatai Amikor valaki a gyógyszerészeti, kémiai kutatásban valamilyen új hatóanyagot fedez fel akár valamilyen növényi hatóanyag vagy állati eredetű anyag izolálásával, vagy akár szintetikus előállítás útján – mint az LSD esetében – akkor a vegyész a molekula különféle módosításaival további új vegyületeket igyekszik létrehozni, amelyeknek hasonló, sőt lehetőleg jobb a hatása, esetleg más értékes hatásokat mutat fel. Ilyen esetben az adott hatóanyag „kémiai változatairól” beszélünk. Az egész világon a gyógyszervegyészeti kutatólaboratóriumokban évente előállított nagyjából húszezer új anyag viszonylag kis számú ilyen hatóanyagtípus származéka. Ritka és szerencsés eset valamilyen kémiai szerkezet és farmakológiai hatás szempontjából valóban új anyag felfedezése. Az LSD pszichikai hatásainak felfedezése után nem sokkal két munkatársat rendeltek mellém, akikkel elkészíthettem az LSD származékait, illetve további vizsgálatokat végezhettem az anyarozs-alkaloidok területén, immár szélesebb bázison. Dr. Theodor Petrzilka segítségével folytatódtak a peptid-típusú anyarozs-alkaloidok kémiai felépítésével kapcsolatos munkák; ide tartoznak az ergotamin és az ergotoxin csoport alkaloidjai. Dr. Franz Troxlerrel közösen az LSD egy sor kémiai változatát állítottuk elő, és megpróbáltuk mélyebben megismerni a lizergsav felépítését, amire amerikai kutatók már javasoltak egy szerkezeti képletet. 1949-ben sikerült tökéletesítenünk ezt a képletet, és megadtuk az anyarozs-alkaloidok és ezzel az LSD alapvázának érvényes struktúráját. A peptid-anyarozs-alkaloidokkal folytatott vizsgálatok ezen anyagok teljes szerkezeti képletének leírásához vezettek, amit 1951-ben publikáltunk. Ezek helyességét az ergotamin totálszintézise igazolta, amit tíz évvel később két fiatalabb munkatárssal, Dr. Albert J. Frey és Dr. Hans Ott kutatókkal együttműködve végeztünk el. A szintézis ezt követő, ipari méretekben megvalósítható eljárássá történő továbbfejlesztése főként Dr. Paul A. Stadler érdeme. A peptid-anyarozs-alkaloidok lizergsav alkalmazásával történő, az anyarozs-gomba speciális kultúráiból nyert tápoldatban történő előállítása gazdasági szempontból igen fontos. Ezzel a módszerrel ésszerű módon lehet termelni a Hydergin és a Dihydergot gyógyszerek alapanyagait. De térjünk vissza az LSD kémiai változataihoz. Az 1945 óta Dr. Troxlerrel előállított, az LSD-vel rokon számos lizergsav-származék közül egyik sem bizonyult hatásosabb hallucinogén anyagnak, mint az LSD. Még a legközelebbi rokonok is sokkal kevésbé voltak aktívak ebből a szempontból. Az LSD molekulában négy különböző lehetősége létezik az atomok térbeli elrendezésének. Ezeket a szaknyelvben az izo előtaggal, illetve a D és L betűkkel különböztetjük meg egymástól. Az LSD mellett, amit pontosabban D-lizergsavdietilamid néven írunk le, a másik három térbeli elrendezés szempontjából eltérő

LSD-formát, tehát a D-izolizergsav-dietilamidot (izo-LSD), az L-lizergsavdietilamidot (L-LSD) és az L-izolizergsav-dietilamidot (L-izo-LSD) is előállítottam és kipróbáltam önkísérletben. Az LSD ezen három eltérő térbeli szerkezetű változata semmiféle pszichikai hatást nem mutatott 0,5 milligrammos dózisig – ami a még egyértelműen hatásos LSD adag húszszoros mennyisége. Egy az LSD-vel nagyon közeli rokon anyag, a lizergsav-monoetilamid (LAE-32), amelyben az LSD dietilamid gyökén az egyik etilcsoportot hidrogénatommal cseréljük ki, körülbelül tízszer kevésbé volt pszichoaktív, mint az LSD. Ezen anyag hallucinogén hatása minőségében is más: inkább a narkotikus komponens jellemző rá. Még világosabban érezhető ez a hatás a lizergsav-amid esetében (LA-111), amelyben az LSD mindkét etilcsoportját hidrogénatomokkal helyettesítjük. Az LA-111-gyel és az LAE-32-vel végzett összehasonlító önkísérletekben megfigyelt hatásokat a későbbi klinikai vizsgálatok is igazolták. A vizsgálatok céljára szintetikusan előállított lizergsav-amiddal tizenöt évvel később ismét találkoztunk, mint az ololiuqui nevű mexikói varázsnövényben előforduló természetes hatóanyaggal. Ezzel a meglepő felfedezéssel alaposabban is foglalkozom egy későbbi fejezetben. Az LSD kémiai változatainak előállításából a gyógyszerkutatás számára az az értékes eredmény származik, hogy olyan LSD-származékokat találtunk, amelyek csak kissé vagy egyáltalán nem voltak hallucinogének, viszont erősebb mértékben mutatták az LSD egyéb hatásait. Az LSD egyik ilyen hatása az, hogy blokkolja a szerotonin nevű neurotranszmittert, amire az LSD farmakológiai tulajdonságainak tárgyalásakor már utaltam. Mivel a szerotonin az allergiás-gyulladásos folyamatokban és a migrének keletkezésében is szerepet játszik, az ilyen specifikus szerotonin-gátló anyag előállítása nagy jelentőségű lépés volt a gyógyszerkutatásban. Éppen ezért szisztematikusan kerestük a hallucinogén hatás nélküli LSD-származékokat, amelyek a lehető legnagyobb hatással rendelkeztek a szerotoningátlás területén. Az első ilyen hatóanyag a bróm-LSD volt, ami BOL-148 név alatt vált ismertté az orvosbiológiai kutatásokban. Dr. Troxler ezt követően szerotonin-antagonisták használatával még erősebb és specifikusan hatásosabb vegyületeket állított elő a vizsgálatok során. Ezek közül a leghatásosabb később Deseril (angol nyelvterületen Sansert) néven migrének intervallum-kezelésére szolgáló gyógyszerként került piacra.

4. Az LSD alkalmazása a pszichiátriában Az LSD első rendszerezett vizsgálatát emberen Dr. med. Werner A. Stoll, Arthur Stoll professzor egyik fia végezte el a zürichi egyetem pszichiátriai klinikáján. Eredményeit 1947-ben tette közzé a Schwei%er Archiv für Neurologie und Psychiatrie című folyóiratban A lizergsav-dietilamid, egy fantasztikum az anyarozs csoportból címen. A vizsgálatot elvégezte egészséges vizsgálati alanyokon és skizofrén betegeken is. Az adagok lényegesen kisebbek voltak, mint első önkísérletem során, amit 0,25 mg LSD-tartaráttal végeztem; ők csak 0,02 és 0,13 mg közötti adagokat alkalmaztak. Az érzések az LSD-kábulat során ez esetben főként eufórikusak voltak, míg nálam a túladagolás és a bizonytalan kimenetel miatti félelem súlyos mellékjelenségei terhelték az élményt. Ez az úttörő publikáció már tudományosan írja le az LSD-kábulat minden fontosabb jellemzőjét, és az új hatóanyagot „fantasztikumként” határozza meg. Az LSD terápiás alkalmazásának kérdése itt még nyitva marad. Ezzel szemben kiemeli az LSD rendkívül nagy hatásfokának jelentőségét, ami abban a tartományban mozog, amiket a szervezetben előforduló, és bizonyos elmebetegségekért felelős nyomnyi mennyiségű anyagoknak tulajdonítunk. Már ez az első kiadvány mérlegeli, vajon alkalmazható-e az LSD kutatási eszközként a pszichiátriában, ami éppen erre a hallatlan hatékonyságra vezethető vissza.

Az első önkísérlet pszichiáterrel W. A. Stoll publikációjában részletesen leírja saját LSD-vel végzett önkísérletét is. Mivel ez az első olyan önkísérlet, amit egy pszichiáter végzett és publikált, és mivel leírja az LSD-utazás sok jellemző vonását, helyénvaló ha itt – kissé lerövidítve – újra közlöm. A szerzőnek megköszönöm szíves engedélyét, hogy beszámolóját itt megismételhetem.

„Nyolc órakor bevettem 60 mikrogramm (0,06 mg) LSD-t. Körülbelül húsz perccel később jelentkeztek az első jelenségek: a végtagok elnehezültek, könnyű ataktikus jelek. Az általános rossz közérzet szubjektíven igen kellemetlen szakasza következett, amivel párhuzamosan objektíven kimutathatóan csökkent a vérnyomás... Ezután egyfajta eufória lépett fel, ami azonban gyengébbnek tűnt, mint egy korábbi kísérletnél. Az ataxia megnőtt; „vitorlázva”, nagy léptekkel jártam körbe a szobában. Valamivel jobban éreztem magam, de szívesebben feküdtem. A szoba elsötétítése után (sötétben végzett kísérlet) egy elképzelhetetlen intenzitású, mindaddig számomra ismeretlen tapasztalás kezdődött, mely egyre erősödött. Az optikai hallucinációk hihetetlen gazdagsága volt jellemző rá, amelyek nagyon gyorsan keletkeztek és tűntek el, illetve engedtek teret számtalan újabb képzetnek. Fellendülés, körbeszáguldás, örvénylés, permetezés, eső, keresztirányú mozgások és körülfonódás egyetlen gyors folyamban. A mozgások főként a kép közepe vagy a bal alsó sarka felől látszottak felém irányulni. Ha a képmező közepén valamilyen kép jelent meg, akkor a mező többi részét egyszerre hasonló jelenségek hatalmas tömege töltötte meg. Minden színes volt: fényesen ragyogó piros, sárga és zöld volt a legjellemzőbb. Egyszer sem sikerült elidőzni semelyik képnél sem. Amikor a kísérlet vezetője nagy fantáziámat és az adataim gazdagságát hangsúlyozta, azon csak szánakozva mosolyogni tudtam. Ereztem ugyanis, hogy a képeknek csak töredékét tudom egyáltalán megragadni, nemhogy még be is számoljak róluk! Kényszerítenem kellett magamat az elmondásukra. A színek és formák kavalkádja, amire a „tűzijáték” vagy a „kaleidoszkóp” szavak szegényesek és elégtelenek, egyre inkább azt az igényt ébresztette fel bennem, hogy elmélyüljek ebben az idegenszerű és lebilincselő világban, hogy ezt a túlzást, ezt az elképzelhetetlen gazdagságot egyszerűen engedjem hatni magamra. A hallucinációk eleinte egyszerű formák voltak: sugarak, sugárkötegek, esőzés, körök, örvény, sávok, permet, felhők stb. Ezután magasabb szervezettségű jelenségek következtek: ívek, ívsorok, boltívek,

sivatagi tájak, teraszok, lobogó tűz, csillagos ég, mindez soha nem látott pompában. E magasabb szervezettségű képzetek között folyamatosan előfordultak az eleinte uralkodó egyszerűbb képek is. Konkrétan a következő képekre emlékszem: Magasba törő gótikus ívek sora, végtelen oszlopsor anélkül, hogy az alsó részt láttam volna. Felhőkarcolók alkotta táj, ahogy azt a New York-i kikötő bejárata felől készült képekről ismerjük: egymás mögött és egymás mellett zsúfoltan álló toronyházak számtalan ablaksorral. Az alapok megint hiányoztak. Árbocok és kötelek rendszere, ami egy előző nap látott festmény reprodukciójára (egy cirkuszi sátor belseje) emlékeztetett. Elképzelhetetlenül lágy kékségű esti ég egy spanyol város sötét háztetői fölött. Furcsa várakozással teltem meg, örültem, és kifejezetten vágytam az élményre. Egyszerre felragyogtak a csillagok, egyre több lett belőlük, majd sűrű csillag- és szikraesővé változtak, ami felém áramlott. A város és az ég eltűnt. Egy kertben jártam, sötét rácsozaton keresztül ragyogó vörös, sárga és zöld fényeket láttam hullani: leírhatatlanul boldog élmény volt. Fontos megjegyezni, hogy minden kép ugyanazon elemek beláthatatlanul nagyszámú ismétlődéséből állt: sok szikra, sok kör, sok ív, sok ablak, sok tűz, stb. Soha nem láttam semmit önmagában, hanem mindig ugyanazt végtelen számban ismétlődve. Egynek éreztem magam a romantikusokkal és a fantasztikus írókkal, E. T. A. Hoffmann jutott eszembe, láttam Poe Maelström-jét, habár maga a leírás annak idején túlzásnak tűnt a számomra. Gyakran éreztem úgy, hogy a művészi megtapasztalás csúcsain járok, beleolvadtam az isenheimi oltár színeibe, éreztem a művészeti élmény boldogító és megnemesítő érzését. Újra és újra modern művészetről beszéltem, absztrakt képek jutottak eszembe, amiket, úgy éreztem, egyszerre megértek. Ezután hirtelen azt éreztem, hogy mindez rendkívül giccses, mind a formák, mind a színek kombinációi. A legrémesebb olcsó és modern lámpaernyők és kanapépárnák jutattak eszembe. A gondolatok áramlása felgyorsult. Nekem azonban nem tűnt olyan gyorsnak, hogy a kísérletvezető ne tudta volna követni. Tisztán intellektuálisan persze tudtam, hogy hajszolom őt. Eleinte gyorsan eszembe jutottak a leírások. A mozgások egyre növekvő sebességével azonban lehetetlenné vált a gondolatok végiggondolása. Sok mondatot valószínűleg csak elkezdtem. Általában kudarcot vallottam, amikor megpróbáltam magamat bizonyos képzetekre kényszeríteni. Sőt, bizonyos értelemben ellentétes képek merültek fel: templom helyett felhőkarcolók, hegy helyett tágas pusztaság. Azt hiszem, pontosan becsültem meg az eltelt időt. Nem voltam azonban túlzottan kritikus, ugyanis ez a kérdés egyáltalán nem érdekelt. A hangulatom tudatosan eufórikus volt. Élveztem az állapotomat, jókedvű voltam és aktívan részt vettem a megélésben. Néha kinyitottam a szememet. A gyenge vöröses fény sokkal titokzatosabbnak tűnt, mint máskor. A szorgosan jegyzetelő kísérletvezetőt

nagyon távolinak láttam, gyakran éreztem sajátos testi érzeteket. Úgy éreztem például, hogy a kezeim valamilyen testen nyugszanak, de nem voltam benne biztos, hogy az az én testem-e. Az első sötétben végzett kísérlet megszakítása után kicsit körbejárkáltam a szobában, bizonytalanul álltam a lábamon, és ismét rosszabbul éreztem magam. Reszkettem és hálás voltam, hogy a kísérletvezető egy takarót terített körém. Elesettnek, borotválatlannak és mosdatlannak éreztem magam. A szoba idegen volt és távoli. Később egy magas széken gubbasztottam, és folyton arra gondoltam, hogy úgy ülök ott, mint madár a dróton. A kísérletvezető hangsúlyozta, hogy mennyire rosszul nézek ki. Feltűnően gyengédnek tűnt. Nekem hirtelen apró, törékeny kezeim lettek. Amikor megmostam őket, az valahogy tőlem távol történt valahol jobbra lent. Bizonytalan, de teljesen mindegy is volt, hogy ezek a saját kezeim-e. A jól ismert környezetben minden módosultnak tűnt. A hallucinációk mellett egyszerre a valóságost is láttam. Később ez már nem volt lehetséges, habár végig tudtam, hogy a valóság más. A közeli kaszárnya és az előtte balra álló garázs hirtelen lerombolt, romos vidéknek tűnt. Leomlott falakat és kiugró erkélyeket láttam, amit nyilván az éppen az ezen a környéken tapasztalt háborús élmények emléke hívott elő. Az egyenletes, széles mezőn újra és újra megálló figurákat fedeztem fel, amiket megpróbáltam leírni, de még a legegyszerűbb kezdetekig sem jutottam el. Ijesztően gazdag és plasztikus díszeket láttam, amelyek feltartóztathatatlan áramlásban folyton változtak. Úgy éreztem, egyszerre emlékszem minden lehetséges idegen kultúrára, mexikói, indiai motívumokat láttam, erkélyecskékből és lépcsőfokokból épült rácsozat között rongyokat, bálványokat, maszkokat láttam, amelyek között érdekes módon egyszerre csak gyerekrajzszerű pálcikaemberkék jelentek meg. A tempó lelassult a sötétben végzett kísérlethez képest. Az eufória egyszer csak elmúlt; depresszívvé váltam, ami főként a második sötétben végzett kísérlet során vált uralkodóvá. Míg az első sötétben végzett kísérletben a hallucinációkra a nagy gyorsaság, a világos és a ragyogó színek voltak jellemzők, addig most főként kéket, lilát és sötétzöldet láttam. A nagyobb képzetek mozgása lassúbb, puhább, nyugodtabb volt, még úgy is, hogy ezeket finoman záporozó „elemi pontok” alkották, amelyek folyamatosan köröztek és áramlottak. Az első sötétben végzett kísérletben a mozgások többnyire felém irányultak, most viszont úgy éreztem, hogy tőlem elfelé, a kép közepe felé irányulnak, ahol egy szívó hatású nyílás látszott megjelenni. Barlangokat láttam fantasztikus vízmosásokkal és cseppkövekkel, majd egy régi, közismert gyerekkönyv jutott eszembe. Nyugodt ívrendszerek emelkedtek. Jobbra egy sor nádtetőt láttam; eszembe jutott egy haza vezető esti lovaglóút katonakoromból. Fontos, hogy hazafelé tartó út volt. Teljesen elmúlt a lendület vagy a kalandvágy. Nyugodt voltam, anyai gondoskodás ölelt körül, védve éreztem magam. A

hallucinációk már nem felzaklatóak, hanem lágyak és megnyugtatóak voltak. Kicsit később úgy éreztem, hogy én magam is rendelkezem anyai képességekkel; odaadást, segíteni akarást éreztem, és kifejezetten szentimentálisan és giccsesen kezdtem ömlengeni az orvosi etikáról. Ezt azonban beláttam, és abba tudtam hagyni. Ugyanakkor a depresszív hangulat megmaradt. Újra és újra megpróbáltam világos és boldog képeket látni, viszont ez lehetetlennek bizonyult: csak sötét, kék és zöld képzetek merültek fel. Szerettem volna világos tüzet elképzelni, ahogy az első sötétben végzett kísérletben. Láttam is tüzet: csakhogy ezek áldozati tüzek voltak egy vár éjszakai ormán a széles, őszi pusztában, egyszer sikerült világos, felfelé törő szikraívet megpillantanom, de az félúton sötét éjszakai pávaszemek lassan vonuló csoportjává változott. A kísérlet során nagy hatással volt rám az, hogy a hallucinációk hangulata és jellege ennyire zártan és áthatolhatatlanul egybecsengett. A második sötétben végzett kísérlet alatt megfigyeltem, hogy a véletlen majd később a kísérletvezető által szándékosan kiváltott zajok az optikai képzetekben szinkron jellegű változásokat okoznak (szinesztéziák). Ugyanígy a szemgolyóra gyakorolt nyomás a látott képek módosulásához vezetett. A második sötétben végzett kísérlet vége felé a szexuális képzetekre figyeltem, ám ezek tökéletesen hiányoztak. Semmilyen szexuális vágyat nem éreztem. El akartam képzelni egy nő képét; de csak egy modern-primitív, absztrakt szobor merült fel, ami teljesen mentes volt az erotikától, és amelynek formái azonnal mozgó körökké és hurkokká változtak, majd feloldódtak. A második sötétben végzett kísérlet megszakításakor kábult voltam és testileg rosszul éreztem magam. Izzadtam és levert voltam. Hálás voltam, hogy nem kellett lemennem a kantinba ebédelni. Kicsinek és távolinak láttam a laboránsnőt, aki az ebédet hozta nekünk, ugyanolyan sajátosan törékeny volt, mint a kísérletvezető... Körülbelül délután háromkor már jobban éreztem magam, úgyhogy a kísérletvezető visszatérhetett munkájához. Habár fáradságosan, de magam is képes voltam folytatni a jegyzőkönyvet. Az asztalnál ültem, olvasni akartam, de nem tudtam koncentrálni. Úgy éreztem magam, mint a szürreális képeken megfestett alakok, amelyeknek a végtagjai nincsenek kapcsolatban a testükkel, hanem csak melléjük vannak festve. Depresszív voltam, és érdekes módon az öngyilkosság lehetőségére gondoltam. Bizonyos riadalommal vettem észre, hogy ezek a gondolatok érdekesen otthonosak voltak. Sajátosan magától értetődőnek tűnt, ha egy depresszív ember öngyilkosságot követ el. A hazafelé tartó úton és este megint eufórikus hangulatba kerültem, és elöntöttek a délelőtti élmények. Váratlanul nagy benyomást tett rám, amit megéltem. Úgy tűnt, mintha életem egy jelentős fejezetét zsúfoltam volna bele néhány órába. Mindez arra csábított, hogy a kísérletet megismételjem. Másnap a gondolkodásom és a cselekvésem szórakozott volt, igen nehezemre esett koncentrálni, egykedvű voltam. Ez a szórakozott, kissé álomszerű állapot délután is

fennmaradt. Egyszerű feladat esetén is nagy fáradságot okozott, hogy akár csak kicsit is rendszerezetten reagáljak. Egyre nőtt az általános fáradtságom, egyre erősebb lett az az érzés, hogy ismét visszatértem a valóságba. A kísérlet utáni második napon határozatlan létezés... Könnyű, de egyértelmű depresszió a következő héten, ami természetesen már csak közvetetten kapcsolható az LSD-hez.”

Az LSD pszichikai hatásai Az LSD hatásképlete, ahogy az az első kísérletekből kiderült, nem volt új a tudomány számára. Nagy mértékig megfelelt a meszkalin, egy már a századfordulón vizsgált alkaloid hatásainak. A meszkalin a Lophophora williamsii (vagy Anhalonium lewinii) mexikói kaktusz pszichoaktív hatóanyaga. Ezt a kaktuszt az indiánok már a Kolumbusz előtti időkben is szakrális drogként fogyasztották vallási ceremóniák során, és ez a mai napig így maradt. Az aztékok által peyotlnek nevezett növényi anyag történetét L. Lewin részletesen leírja Phant ast i ca (Berlin, 1924) című monográfiájában. A meszkalin nevű alkaloidot 1896-ban izolálta A. Heffter a kaktuszból, majd E. Spáth 1919-ben állapította meg kémiai szerkezetét, és szintetikusan is előállította. Ez volt az első tiszta anyagként rendelkezésre álló hallucinogén vagy (ahogy Lewin a hatóanyagok ezen típusát nevezte) fantasztikum, aminek segítségével tanulmányozni lehetett a kémiai úton előidézett érzékleti csalódások, tévképzetek (hallucinációk) és tudatmódosítások hatását. A húszas években állatokon és embereken is széles körű kísérleteket végeztek meszkalinnal, amiről K. Beringer Der Meskalinrausch (Berlin, 1927) című munkájában összefoglalóan beszámol. Mivel ezekből a vizsgálatokból nem derült ki, hogy a meszkalint bármire lehetne alkalmazni a gyógyászatban, hamarosan elhalt a hatóanyag iránti érdeklődés. Az LSD felfedezésével új lendületet kapott a hallucinogén anyagok kutatása. A meszkalinhoz képest az LSD újdonsága a nagy hatáserősség volt, ami más nagyságrendekben mutatkozott meg, mint a meszkalinnál. A 0,2 és 0,5 gramm közötti hatásos meszkalin-dózissal szemben 0,00002 és 0,0001 gramm hatásos LSD dózis áll, ami azt jelenti, hogy az LSD nagyjából ötezerszer vagy tízezerszer hatásosabb, mint a meszkalin. Az LSD pszichofarmakonok között egyedülálló hatáserőssége nem csupán mennyiségi szempontból jelentős, hanem az anyag fontos minőségi jellemzője is, hiszen benne rendkívül specifikus, tehát célzott hatás jelenik meg az emberi pszichére. Arra is következtethetünk, hogy az LSD a pszichikai és szellemi funkciók legmagasabb szintű irányító központjaira hat. Az LSD pszichikai hatásai, amiket ennyire csekély anyagmennyiség is kivált, túl jelentősek és túl sokrétűek ahhoz, hogy pusztán az agyi funkciók toxikus módosulásával magyarázhatnánk őket. Ha mindössze az agyra gyakorolt mérgező hatásról lenne szó, akkor az LSD-tapasztalatoknak nem pszichológiai és pszichiátriai, hanem csak pszichopatológiai jelentősége lenne. Valószínűleg az LSD esetében sokkal inkább az idegek vezetőképességének módosulásáról, és a neuronok kapcsolódási pontjain (szinapszisokon) tapasztalható események befolyásolásáról van szó, amit kísérletek is igazoltak. Ilyen módon lehetséges, hogy befolyásoljuk a magasabb

pszichikai és szellemi funkciók alapjait kínáló több milliárd agysejt között létező keresztkapcsolatok és átviteli pontok rendkívül komplex rendszerét. Valószínűleg ebben az irányban kereshetjük az LSD elemi hatásának magyarázatát.

A Sandoz cég használati utasítása: Delysid (LSD 25) D-Lysergsäure-diaethylamid-tartrat Dragées à 0,025 mg (25 [ig) Ampullen à 1 cm = 0,1 mg (100 [ig) zur oralen Verabreichung Die Ampullenlösung kann auch s.c. oder i.v. injiziert werden. Die Wirkung ist dieselbe wie bei oraler Verabreichung mit etwas kürzerer Latenzzeit. Eigenschaften Delysid erzeugt in sehr kleinen Dosen (Vá bis 2 [ig/kg Körpergewicht) vorübergehende Affektstörungen, Halluzinationen, Depersonalisationserscheinungen, BewuBtwerden verdrángter Erlebnisse und leichte neurovegetative Symptome. Die Wirkung tritt nach 30-90 Minuten ein. Dieser Zustand dauert im allgemeinen 5-12 Stunden, doch können gelegentlich gewisse Nachwirkungen in Form phasischer Affektstörungen noch wáhrend einiger Tage andauern. Anwendungsweise Zur oralen Verabreichung wird der Inhalt der Delysid-Ampullen mit destilliertem Wasser, 1 %iger Weinsáure oder halogenfreiem Leitungswasser verdünnt. Die Ampullenlösung wird etwas rascher und zuverlássiger resorbiert als die Dragées. Uneröffnete Ampullen, vor Licht geschützt und kühl aufbewahrt, sind unbegrenzt haltbar. Angebrochene Ampullen oder verdünnte Lösungen, im Kühlschrank aufbewahrt, behalten ihre Wirksamkeit wáhrend 1-2 Tagen. Indikationen, Dosierung a) Zur seelischen Auflockerung bei analytischer Psychotherapie, besonders bei Angst- und Zwangsneurosen: b) Anfangsdosis 25 [μg (¼ Ampulle oder 1 Dragée), nach Bedarf Erhöhung der Dosis um je 25 [μg bis zur wirksamen Dosis, die im Mittel je nach Patient zwischen 50 und 200 μg variiert. Die Delysid-Behandlungen werden in etwa wöchentlichen Abstánden wiederholt. c) Experimentelle Untersuchungen über das Wesen der Psychosen: Delysid vermittelt dem Arzt im Selbstversuch einen Einblick in die Ideenwelt des Geisteskranken und ermöglicht durch kurzfristige Modellpsychosen bei normalen Versuchspersonen das Studium pathogenetischer Probleme. Bei psychisch Gesunden genügt im allgemeinen eine Dosis von 25-75 μg

(durchschnittlich 1 μg/kg Körpergewicht). Gewisse Psychotiker und chronische Alkoholiker reagieren erst auf höhere Dosen (2-4 μg/kg Körpergewicht). VorsichtsmaBnahmen Psychisch abnorme Zustánde können durch Delysid verstárkt werden. Deshalb ist das Medikament bei Psychose-gefáhrdeten oder suicidalen Patienten mit besonderer Vorsicht zu verwenden. Die durch Delysid bedingte psychische Labilitát und die Neigung zu impulsiven Handlungen kann in Ausnahmefállen einige Tage anhalten. Bei jeder Delysid-Verabreichung ist deshalb, solange das Medikament wirkt, eine strenge fachárztliche Überwachung unerláBlich. Antidot Durch i. m. Injektion von 50 mg Chlorpromazin können durch Delysid hervorgerufene Rauschzustánde rasch beseitigt werden. Literatur steht auf Anfrage zur Verfügung. SANDOZ A.G., BASEL (Schweiz)

Az LSD hatásjellemzőiből sokoldalú orvosi-pszichiátriai alkalmazási lehetőségek származtak, amikre már W. A. Stoll is utalt fent hivatkozott alapvető tanulmányában. Éppen ezért a Sandoz kísérleti anyagként a kutatóintézetek és az orvostársadalom rendelkezésére bocsátotta az új hatóanyagot, amit a javaslatom alapján Delysid (Dlizergsav-dietilamid) néven jegyeztettek be. A következő oldalon látható betegtájékoztató leírja az alkalmazási lehetőségeket, és felhívja a figyelmet a szükséges elővigyázatossági intézkedésekre is. Elsősorban a következőkben leírt hatásoknak köszönhető az LSD lelki felszabadításra történő alkalmazása az analitikus pszichoterápiában. LSD-kábulatban a hétköznapi világkép mélyreható változáson és megrázkódtatáson megy keresztül. Ezzel kapcsolatban bekövetkezhet az én és a másik személy közötti határ fellazulása vagy akár eltűnése. Mindkettő segít az olyan betegeknek, akik megrekedtek valamilyen én-vonatkozású problémában, hogy oldják fixációjukat és izolációjukat, és így jobb kapcsolatot találjanak az orvosukkal, és nyíltabbá váljanak a pszichoterápiás befolyásolásra. Ugyanebbe az irányba hat az LSD kiváltotta nagyobb befolyásolhatóság. Az LSD-kábulat további jelentős, pszichoterápiás szempontból értékes jellemzője az, hogy annak ideje alatt gyakran ismét tudatossá válnak elfelejtett vagy elfojtott élménytartalmak. A pszichoanalízis során esetleg keresett traumatikus események hozzáférhetővé válnak a pszichoterápiás kezelés számára. Számos olyan beszámolót ismerünk, melyek szerint az LSD hatása alatt végzett pszichoanalízisben a legkorábbi gyerekkorból származó élmények emlékei is előkerültek. Ilyen esetben nem szokásos emlékezésről van szó, hanem valóságos ismételt megélésről, tehát nem réminiscence,

[8]

hanem réviviscence , ahogy ezt Jean Delay francia pszichiáter megfogalmazta. Az LSD tulajdonképpen nem gyógyszer, hanem inkább gyógyszer formájú segédanyag a pszichoanalitikus és pszichoterápiás kezelés számára, amelynek segítségével a kezelések hatásosabbak, és időtartamuk rövidebb lehet. E funkciójában két különböző módon alkalmazható: Az első, európai klinikákon kialakított módszer, amit „pszicholitikus terápiának” nevezünk, arra épül, hogy a páciens közepesen erős LSD adagokat kap egymást bizonyos időben követő kezelési napokon. Az LSD-élményt ezt követő csoportmegbeszélésen és kifejezés-terápiás módszerrel, rajzolással és festéssel dolgozzák fel. A pszicholitikus terápia (psycholytic therapy) kifejezést Ronald A. Sandison, jung-i módszerrel dolgozó angol terapeuta és a klinikai LSD-kutatás úttörője vezette be. A lysis tő az emberi pszichében megtalálható feszültségek vagy konfliktusok feloldására utal. A második módszer, az Egyesült Államokban kedvelt kezelés során a páciens megfelelően intenzív szellemi felkészítése után egyszeri, igen nagy LSD-adagot (0,30,6 mg) adnak. Ennél a pszichedelikus terápiának (psychedelic therapy) nevezett módszernél az a cél, hogy az LSD sokkhatásával misztikus-vallásos élményt váltsunk ki. A kezelést követő pszichoterápiás folyamat során ez az élmény szolgál kiindulási pontként a páciens személyiségének újrastrukturálásához és meggyógyításához. A „psychedelic” kifejezést, amit „a lelket levetkőztetőnek vagy kibontónak” fordíthatunk, Humphrey Osmond, az LSD-kutatás Angliában és az Egyesült Államokban dolgozó úttörője javasolta. Az LSD-nek a nyugtató (trankvilláns) típusú pszichofarmakonok hatásával ellentétes hatása az alapja a pszichoanalízisben és a pszichoterápiában segédanyagként történő lehetséges használatának. Míg a trankvillánsok inkább elfedik a páciens problémáit és konfliktusait, úgy hogy azok kevésbé súlyosnak vagy jelentősnek tűnnek, addig az LSD ezeket éppen a felszínre hozza, megélésüket intenzívebbé teszi, ami által világosabban felismerhetővé, és a pszichoterápiás kezelés számára jobban hozzáférhetővé válnak. Ma még vitatott szakmai körökben a pszichoanalízis és a pszichoterápia LSD segítségével történő gyógyszeres támogatásának ésszerűsége és sikere. Ugyanez igaz azonban a pszichiátriában alkalmazott más módszerekre is, mint az elektrosokkra, az inzulinkezelésre vagy a pszichosebészetre, melyek alkalmazása ráadásul az LSD használatánál sokkal nagyobb kockázatot jelent. Szakszerű feltételek mellett gyakorlatilag veszélytelennek mondhatjuk az LSD alkalmazását. Sok pszichiáter úgy értékeli, hogy inkább hátrány, semmint előny az elfelejtett vagy elfojtott élmények LSD hatása alatt gyakran megfigyelhető, gyors tudatossá válása, ami a kezelés tartamának lerövidítéséhez vezethet. Azt a véleményt képviselik, hogy így a pszichoterápiás feldolgozásra megmaradó idő nem elégséges, és következésképpen a gyógyító hatás kevésbé lesz tartós, mintha a traumatikus élmények lassan válnának tudatossá, és fokozatosan kezelnék ezeket.

A pszicholitikus, de különösen a pszichedelikus terápia is a páciens alapos felkészítését igényli az LSD megtapasztalására; nem szabad, hogy a pácienst megijessze a szokatlan, idegenszerű élmény. Csak így lehetséges a tapasztaltak pozitív kiértékelése. Fontos a páciens kiválasztása is, ugyanis nem minden típusú pszichikai zavar reagál egyformán jól ezekre a kezelési módszerekre. Az LSD által támogatott pszichoanalízis és pszichoterápia sikeres alkalmazása ilyen módon speciális ismereteket és tapasztalatokat feltételez. Ide tartoznak a pszichiáter önkísérletei is, melynek hasznára és eredményeire már W. A. Stoll is utal. A saját élményen keresztül az orvos közvetlen bepillantást nyer az LSD-kábulat idegen világaiba, és csak ez teszi számára lehetővé, hogy ugyanezt a jelenséget valóban megértse a páciensénél is, majd ezt analitikusan helyesen értelmezze és ki tudja aknázni. Az LSD a pszichoanalízis és a pszichoterápia gyógyszeres segédanyagaként történő alkalmazásának úttörői elsősorban a következők: A. K. Busch és W. C. Johnson, S. Cohen és B. Eisner, H. A. Abramson, H. Osmond, A. Hoffer az Egyesült Államokban; R. A. Sandison Angliában; W. Frederking, H. Leuner Németországban; J. Roubíček és S. Grof Csehszlovákiában. A Delysidhez készített, korábban bemutatott Sandoz-prospektusban szereplő második javallat a pszichózisok természetével kapcsolatos kísérleti vizsgálatokban történő alkalmazásra vonatkozik. Alapja az, hogy az LSD-vel egészséges kísérleti személyekben előidézett módosult pszichikai állapotok hasonlítanak több, bizonyos elmebetegségekben tapasztalható jelenséghez. Az LSD-kutatás kezdetén többször megjelenő gondolat – miszerint az LSD-kábulat esetén egyfajta „modellpszichózissal” van dolgunk – később nem bizonyult igaznak, ugyanis kiterjedt összehasonlító vizsgálatok igazolták, hogy lényegi különbségek vannak a pszichózisok jelenségformái és az LSD-élmény között. Ugyanakkor a normál pszichikai és szellemi állapottól való eltéréseket és az ezekkel kapcsolatos biokémiai és elektrofiziológiai változásokat igenis lehet tanulmányozni az LSD-modellen. Ilyen módon valószínűleg új szempontokat kapunk a pszichózisok mibenlétéről. Léteznek olyan elméletek, amelyek szerint bizonyos elmebetegségeket talán pszichotoxikus anyagcseretermékek okoznak, amelyek esetleg már minimális mennyiségben is megváltoztatják az agysejtek működését. Az LSD-vel olyan anyagot találtunk, amely bár nem fordul elő az emberi szervezetben, de létezése és hatása mégis azt mutatja, hogy elképzelhetők olyan abnormális anyagcseretermékek, amelyek már nyomnyi mennyiségben is elmezavart okoznak. Ezzel ismét alátámasztást nyert az az elmélet, hogy bizonyos elmebetegségeket biokémiai okokra vezethetünk vissza, és lendületet kaptak az ilyen irányú kutatások. Az LSD haldoklóknak történő adása az orvosi etika alapjait feszegető technika. A módszer amerikai klinikákon tapasztalt megfigyeléseken alapul, ami szerint különösen a rákos betegek súlyos fájdalmas állapotai csökkenthetők vagy akár teljesen

eltüntethetők LSD-vel, amikor azok a szokásos fájdalomcsillapító szerekre már nem reagálnak. Ebben az esetben tulajdonképpen nem analgetikus (fájdalomcsillapító) hatásról van szó. A fájdalomérzés eltűnése sokkal inkább azért következik be, mert a páciens az LSD hatására pszichikailag annyira elszakad a testétől, hogy a testi fájdalom már nem hatol el a tudatáig. A siker szempontjából az LSD ilyen alkalmazásakor is döntő fontosságú, hogy a pácienst felvilágosítsuk a rá váró élmények és változások jellegéről. Emellett sok esetben áldásos volt, ha a páciens gondolatait vallási kérdésekre irányították, akár egy pap, akár egy pszichoterapeuta segítségével. Számos beszámolót ismerünk olyan páciensekről, akik a halálos ágyukon LSD-eksztázisban, a fájdalomtól eloldva jutottak megvilágosító gondolatokra az életről és a halálról, majd sorsukkal megbékélve, félelem nélkül és békében néztek az elmúlás elébe. Az LSD haldoklók esetében történő alkalmazásával eddig gyűjtött tapasztalatokról S. Grof és J. Halifax számol be The Human Encounter with Death című könyvében (New York: E. P. Dutton 1977). Ezek a szerzők és mellettük E. Kast, S. Cohen és W. A. Pahnke az LSD ilyen alkalmazásának úttörői. Az LSD a pszichiátriában történő használatáról összefoglaló módon publikált S. Grof, az Egyesült Államokba kivándorolt cseh pszichiáter, aki az LSD-élmény kritikus értelmezését adja Freud és Jung nézeteinek szempontjából, valamint a lételemzés alapján: Realms of the Human Unconscious, Observations from LSD Research (New York: The Viking Press 1975).

5. A gyógyszertől a kábítószerig Felfedezése utáni első években az LSD boldogságot és kielégülést hozott számomra, amit az a gyógyszervegyész érezhet, aki lehetőséget lát arra, hogy egy általa előállított anyag értékes orvossággá fejlődjön. Hiszen minden kutatási tevékenység célja az új gyógyszerek létrehozása; éppen ez a kutató munkájának értelme.

Nem orvosi kísérletek Az LSD létrehozása fölött érzett örömömbe azonban üröm vegyült, amikor több mint tízévnyi zavartalan tudományos kutatás és orvostudományi alkalmazás után az LSD-t elsodorta az a hatalmas kábítószerhullám, ami a nyugati világban és főként az Egyesült Államokban jelentkezett az ötvenes évek végén. Az LSD elképesztő gyorsasággal csinált karriert új szerepében, vagyis kábítószerként, és egy ideig a legkedveltebb drog volt – legalábbis ami a nyilvánosságot illeti. Minél inkább terjedt kábítószeres használata és azzal párhuzamosan a könnyelmű, orvosi felügyelet nélküli használatból eredő balesetek száma, az LSD annál inkább bajkeverő gyermekünkké vált: nekem és a Sandoz cégnek. Kézenfekvőnek tűnt, hogy az érzékekre és a külső és belső világ megélésére ilyen fantasztikus hatást gyakorló anyag az orvostudományon kívül is érdeklődésre tarthat számot. Arra azonban soha nem számítottam, hogy az LSD, ami a maga kiszámíthatatlan, ijesztően mély hatásával ráadásul nem is rendelkezik egy élvezeti szer jellemzőivel, valaha is kábítószerként terjedhet el világszerte. Úgy képzeltem, hogy az orvostudomány világán kívül esetleg bölcsészek, művészek, festők és írók érdeklődhetnek az LSD iránt, a laikusok nagy csoportjai azonban semmiképpen. A századforduló környékén a meszkalinról szóló tudományos publikációk nyomán – amiről már említettem, hogy minőségében az LSD-hez hasonló pszichikai hatásokkal rendelkezik – annak a hatóanyagnak a használata az orvostudományra, illetve művészek és írók köreiben végzett kísérletekre korlátozódott, és ugyanerre számítottam az LSD esetében is. Es valóban, az első LSD-vel végzett nem orvosi önkísérleteket írók, festők, zenészek és a szellemtudományok iránt érdeklődő személyek hajtották végre. Olyan LSD-szeánszokról hallottunk, amelyek rendkívüli esztétikai élményeket tettek lehetővé, és az alkotás folyamatának lényegébe engedtek bepillantást. A művészeket nem konvencionális módon befolyásolta a szer az alkotás folyamatában. Létrejött egy különleges műfaj, ami „pszichedelikus művészetként” vált ismertté. Ez alatt olyan alkotásokat értünk, amelyek LSD és más pszichedelikus drogok hatása alatt jöttek létre, melynek során a drog stimulánsként és az ihlet forrásaként játszott közre. Ezen a területen irányadó publikáció Robert E. L. Masters és Jean Houston Psychedelic Art (Balance House, 1968) című könyve. A pszichedelikus műalkotások nem a drog hatása alatt, hanem azt követően, az élmény befolyása alatt jöttek létre. A mámor állapotának idején nehézkes, ha nem egyenesen lehetetlen bármilyen alkotó tevékenység. A képek áramlása túl hatalmas és túl gyorsan változó ahhoz, hogy rögzíteni és alakítani lehessen. A lenyűgöző látvány bénítja a tevékenységet. Az LSD-mámorban létrejött alkotások éppen ezért általában töredékes jellegűek, és nem művészi értékük miatt érdemesek figyelemre, hanem

sokkal inkább egyfajta pszichogrammként tekintendők, vagyis betekintést nyújtanak a művész LSD által aktivizált, tudatos szintre emelt, mély lelki struktúráiba. Ugyanezt igazolta egyértelműen Richard P. Hartmann müncheni pszichiáter egy későbbi nagyszabású vizsgálata, amelyben harminc ismert festő vett részt. Az eredményeket Malerei aus Bereichen des Unbewupen. Künstler experimentieren unter LSD. (Köln, 1974) című könyvében tette közzé. Az LSD-kísérletek új, bizonyos művészeti irányzatok pszichológiája és pszichopatológiája szempontjából értékes felismerésekhez vezettek. A vallásos és misztikus tapasztalat kutatása is új impulzusokat adott az LSDkísérleteknek. Teológusok és filozófusok vitatták meg azt a kérdést, hogy vajon az LSD-utazásokon gyakran előforduló ilyen jellegű élmények valódiak-e, tehát egyenértékűek-e a spontán misztikus-vallásos élményekkel és jelenésekkel. Az LSD-kutatás ezen nem orvosi, mégis komoly fázisa részben párhuzamosan zajlott az orvosi munkával, részben pedig követte azt. Ám egyre inkább a háttérbe szorult a hatvanas évek elején, ahogy az LSD szinte járványszerűen és igen gyorsan elterjedt az Egyesült Államokban jelentkező kábítószeres hullám során, mint szenzációs mámorító drog minden társadalmi rétegben. Az Egyesült Államokban körülbelül harminc évvel ezelőtt kezdődő, gyorsan növekvő drogfogyasztás nem az LSD felfedezésének következménye volt, ahogy azt a felületes szemlélők gyakran állítják, hanem mélyen rejlő szociológiai okokra vezethető vissza. Olyan okokra, mint a materializmus, a növekvő iparosodás és egyre nagyobb mérvű urbanizáció miatti eltávolodás a természettől, a kielégülés hiánya a szakmai munkában, a munka mechanikus, lélektelen világában, unalom és céltalanság a jóllakott jóléti társadalomban, továbbá a vallásos, oltalmat és értelmet nyújtó filozófián alapuló életmód hiánya. A drogokért lelkesedők egyenesen sorsszerű fordulatnak tartották, hogy az LSD éppen ebben az időpontban jelent meg: számukra pont jókor történt ahhoz, hogy a mai viszonyok közepette szenvedő embereknek segítséget nyújtson. Nem véletlen, hogy az LSD éppen az Egyesült Államokban került forgalomba kábítószerként, tehát abban az országban, ahol az iparosodás, a mezőgazdaság gépesítése és az urbanizáció a legmagasabb szinten fejlett. Ugyanazokról a tényezőkről van itt szó, amelyek a hippimozgalom létrejöttéhez és elterjedéséhez vezettek, ami az LSD-hullámmal egy időben történt. A kettő egymástól nem elválasztható. Erdemes lenne megvizsgálni, hogy a pszichedelikus drogok fogyasztása milyen mértékben ösztönözte a hippimozgalmat és fordítva. Az orvostudomány és a pszichiátria világából a kábítószeres világba történő átlépést bevezették és gyorsították a szenzációs LSD-kísérletekről szóló kiadványok, amiket ugyan még pszichiátriai klinikákon és egyetemeken végeztek el, viszont amikről aztán már nem szakfolyóiratok, hanem nagy példányszámú magazinok és napilapok számoltak be. Riporterek jelentkeztek kísérleti nyúlnak, mint például Sidney Katz, aki Kanadában a Saskatchewan kórházban neves pszichiáterek felügyelete alatt végzett

LSD-kísérletet. Az élményeit aztán nem egy orvosi folyóiratban hozta nyilvánosságra, hanem saját lapjában, a MacLean's Canada National Magazine-ben tarka illusztrációkkal és fantáziadús részletességgel My twelve hours as a madman cím alatt. A Quick című az egész világon kapható német képeslap 1954. március 21-i kiadása szenzációs riportot közölt Wilfried Zeller festőművész „vakmerő tudományos kísérletéről”, aki a bécsi egyetemi pszichiátriai klinikán „pár csepp lizergsavat” vett magához. A számtalan hasonló publikáció közül, amik hatásos laikus propagandát csináltak az LSD-nek, essen itt szó még egy nagyformátumú, illusztrált cikkről, ami 1959 szeptemberében az amerikai Look magazinban jelent meg The curious story behind the new Cary Grant cím alatt. Ez az írás valószínűleg nagyon jelentősen hozzájárult az LSD-fogyasztás elterjedéséhez. A híres filmszínész Cary Grant LSDkezelésben részesült pszichoterápiás folyamata során egy nagy tekintélyű kaliforniai klinikán. A Look riporternőjének elmondta, hogy egész életében a belső békét kereste. Sajnos a jóga, a hipnózis és a miszticizmus nem vezetett sikerre. Csak az LSD-kezelés volt képes belőle új, saját magában megszilárdult embert faragni, aki három sikertelen házasság után végre úgy érzi, hogy tényleg tud szeretni, és boldoggá tud tenni egy asszonyt. Az LSD gyógyszerből kábítószerré történő átalakulását nagyon jelentősen ösztönözte az a munka, amit Dr. Timothy Leary és kollegája, Dr. Richard Alpert, az amerikai Cambridge-ben működő Harvard Egyetem munkatársai végeztek. Egy későbbi fejezetben részletesebben szólok majd Learyről, az „LSD apostoláról” és a hippimozgalom társalapítójáról, illetve kettőnk találkozásáról is. Az Egyesült Államokban olyan könyvek is megjelentek, amelyek részletesen beszámoltak az LSD fantasztikus hatásairól. Itt csak kettőt szeretnék megemlíteni a legfontosabbak közül: Exploring Inner Space, Jane Dunlap könyve (New York: Harcourt, Brace and World, Inc. 1961), illetve Constance A. Newland My Self and I című munkája (New York: N. A. L. Signet Books, 1963). Habár mindkét esetben az LSD-t pszichiátriai kezelés keretében alkalmazták, mégis a szerzőnők a széles nyilvánossághoz szóltak az egyébként bestsellerré váló könyvekkel. Constance A. Newland könyvében arról számol be intim részletességgel, hogy hogyan gyógyult ki frigiditásából. A kiadó így dicsérte a könyvet: „the intimate and completely frank record of one woman's courageous experiment with psychiatry's newest drug LSD-25” . Könnyen elképzelhető hát, hogy milyen sok ember akarta saját maga is kipróbálni a csodaszert ilyen vallomások után. Ezek a beszámolók csak alátámasztották azt a téves véleményt, hogy elég egyszerűen bevenni az LSD-t ahhoz, hogy csodálatos hatásokat és változásokat érjünk el saját magunkban, és ez rövid időn belül az új droggal végzett önkísérletek széles elterjedéséhez vezetett. Persze tárgyilagos, felvilágosító jellegű könyvek is megjelentek az LSD-ről és annak problematikájáról, mint például Dr. Sidney Cohen pszichiáter kitűnő írása, a [9]

The Beyond Within (New York: Atheneum, 1967), ami világosan kiemeli a könnyelmű használat veszélyeit. Ugy tűnik azonban, hogy ezek a könyvek nem voltak képesek megfékezni az LSD-járványt. Mivel ezeket a kísérleteket gyakran az ijesztő és előre nem látható, mély hatás ismerete nélkül és orvosi felügyelet hiányában végezték el, nem ritkán csúnya véget értek. A kábítószeres világban egyre növekvő arányú LSD-fogyasztással párhuzamosan nőtt a horrortrippek száma, tehát az olyan LSD-kísérleteké, amelyek zavarodottsághoz és pánikhoz vezettek, és amelyeknek gyakran súlyos baleset vagy akár bűntény volt a következménye. A nem orvosi jellegű LSD-fogyasztás gyors növekedése a hatvanas évek elején részben arra is visszavezethető volt, hogy a legtöbb állam akkoriban érvényes drogtörvényei nem vonatkoztak az LSD-re. Ezért a kábítószerfüggők a törvény által tiltott drogokról az akkor még legális LSD-re tértek át. 1963-ban lejártak az LSD gyártására vonatkozó, a Sandoz tulajdonában lévő utolsó szabadalmak is, amivel újabb gát omlott le az illegális LSD-gyártók előtt. A mi cégünk számára hatalmas és terméketlen munkát és terhet jelentett az LSD elterjedése a kábítószeres világban. Az állami kontroll-laboratóriumok és egészségügyi hatóságok adatokat kértek tőlünk a kémiai és farmakológiai tulajdonságokról, az LSD toleranciájáról és mérgező voltáról, további analitikai módszerekre volt szükség az elkobzott kábítószeres minták vizsgálatához, vagy az emberi testben, vérben és vizeletben kimutatott minták elemzéséhez. Mindezt tetézték a balesetekkel, mérgezésekkel és bűntettekkel kapcsolatos, LSD-vel való visszaélésre visszavezethető kérdések és a folytonos levelezés az egész világgal. Mindez hatalmas, szerencsétlen és nem kifizetődő munkával járt, amit a Sandoz ügyvezetése rosszallóan vett tudomásul. Így jutottunk odáig, hogy egy szép napon Stoll professzor, aki akkor már a cég legfelsőbb vezetője volt, szemrehányóan így szólt hozzám: „Jobban örülnék, ha soha nem találta volna föl az LSD-t.” Akkoriban bennem is gyakran támadt kétely, vajon arányban állnak-e az LSD értékes farmakológiai és pszichikai hatásai annak veszélyeivel, és a helytelen használatból eredő károkkal. Vajon az LSD áldás vagy átok lesz-e az emberiségnek? Gyakran tettem fel magamnak ezt a kérdést, valahányszor elgondolkodtam erről a problémás gyermekről. Ezek a gondok és nehézségek nem jelentkeztek a többi készítménynél, mint a Methergin, a Dihydergot és a Hydergin. Azokkal nincsen baj, nincsenek extravagáns, visszaélésre csábító tulajdonságaik és örvendetes módon értékes orvosságokká fejlődtek a terápiában. Az LSD körül tapasztalható nyilvánosság 1964 és 1966 között érte el tetőpontját mind ami a drogfanatikusok és a hippik az LSD csodahatásairól szóló lelkes beszámolóit illeti, mind pedig ami az LSD hatása alatt bekövetkezett balesetekről, lelki összeomlásokról, bűntényekről, gyilkosságokról és öngyilkosságokról szóló jelentésekre vonatkozik. Valóságos LSD-hisztéria tört ki.

A Sandoz leállítja a forgalmazást A helyzetet látva a Sandoz ügyvezetése úgy döntött, hogy nyilvánosság előtt is állást foglal az LSD-problémával kapcsolatban, és ismerteti a szerre vonatkozóan hozott intézkedéseket. A cég által 1966 áprilisában kiadott sajtóközlemény szövege:

„Az Észak-Amerikában működő Sandoz Inc. gyógyszerészeti részlege néhány nappal ezelőtt közleményt juttatott el a sajtóhoz, melynek alapján leállítja a kutatási célokra felhasznált lizergsav-dietilamid, tehát az úgynevezett LSD-25, továbbá a pszilocibin nevű készítmény minden további forgalmazását. Ez a határozat azonban nemcsak az Egyesült Államokra vonatkozik, hanem azt a Sandoz kiterjeszti minden további országra, beleértve Svájc területét is. Jóllehet, az 1943-ban a laboratóriumainkban felfedezett LSD-25-öt illetve az 1958-ban ugyancsak a Sandoz-laboratóriumban először egy mexikói gombából előállított pszilocibint soha nem hoztuk kereskedelmi forgalomba, az intézkedésünknek alapot adó különleges körülmények további magyarázatot igényelnek. Az LSD és a pszilocibin az úgynevezett fantasztikumok vagy hallucinogén anyagok csoportjába tartozik, vagyis olyan készítmények, amelyek az érzékelést befolyásolják. A modern pszichiátriai és pszichofarmakológiai kutatás szempontjából különösen az LSD-nek volt jelentősége, ugyanis már rendkívül kis mennyiségben is pszichikai hatásokat gyakorol. A Sandoz sok éven át ingyenesen az egész világon működő laboratóriumokban és klinikákon dolgozó képzett kutatók rendelkezésére bocsátotta ezt a készítményt, valamint a kevésbé intenzív hatású pszilocibint. A rendkívül szigorú önszabályozó elővigyázatossági intézkedések lehetővé tették, hogy megakadályozzuk ezen anyagok nem hozzáértő személyek részéről történő felhasználását. Ugyanakkor sajnálatos módon az utóbbi időkben megfigyelhető a hallucinogén drogokkal való egyre nagyobb mérvű visszaélés főként külföldi fiatalok körében. A helyzet elmérgesedése nem utolsó sorban arra vezethető vissza, hogy a bulvársajtóban ellenőrizhetetlen tömegben megjelenő cikkek és torzított beszámolók egészségtelen érdeklődést ébresztettek a laikus közönségben az LSD és más hallucinogén anyagok iránt. Döntő tény az is, hogy az utóbbi időben az LSD előállításához szükséges bizonyos kiinduló anyagok a vegyianyag-kereskedelemben általánosan hozzáférhetővé váltak, így tehát lehetővé vált, hogy ezeket az anyagokat gyártsák felelőtlen és főként az ilyen anyagok csempészésében és fekete kereskedelmében érdekelt körök. Emellett a Sandoz utolsó LSD-re vonatkozó szabadalma 1963-ban lejárt. Annak ellenére, hogy világosan kimutatható, hogy az eddig alkalmazott rendkívül szigorú intézkedéseink következtében a Sandoz által gyártott LSD vagy pszilocibin gyakorlatilag nem jelent meg a feketepiacon, mégis az új helyzet fényében arra az elhatározásra jutottunk, hogy

nem tudjuk vállalni az ezen anyagok forgalmazásával és terjesztésével kapcsolatos további felelősséget. A hatóságok feladata, hogy megfelelő intézkedéseket hozzanak a hallucinogén anyagok gyártásának és forgalmazásának szabályozására, és annak biztosítására, hogy egyrészről a jogos kutatói érdekek kiszolgálhatók legyenek, másrészről viszont meg lehessen akadályozni a visszaéléseket.”

Bizonyos ideig tehát a cég teljesen leállította az LSD és a pszilocibin forgalmazását. Amikor ezt követően a legtöbb ország szigorú törvényi rendelkezéseket hozott a hallucinogén anyagok birtoklásáról, terjesztéséről és használatáról, az orvosok, pszichiátriai klinikák és kutatóintézetek ismét kaphattak LSD és pszilocibin szállítmányokat, amennyiben rendelkeztek az állami egészségügyi hatóságok külön engedélyével arra, hogy ilyen anyagokkal dolgozzanak. Az Amerikai Egyesült Államokban a NIMH (National Institute of Mental Health) foglalkozott azzal, hogy az anyagokat elossza az engedélyezett vizsgálati helyek között. Mindezek a jogszabályi és hatósági intézkedések azonban csak csekély mértékben befolyásolták az LSD-fogyasztást a kábítószeresek köreiben; sőt éppen ellenkezőleg inkább megakadályozták – és a mai napig megakadályozzák – az LSD-vel folytatott kutatásokat a gyógyászati-pszichiátriai alkalmazási területeken, a biológiában és neurológiában. Ugyanis sok kutató retteg attól a papírháborútól, ami az LSD alkalmazásának engedélyezésével kapcsolatban fenyeget. Az LSD rossz híre csak további okot szolgáltat arra, hogy sok orvos még mindig nem használja az LSD-t pszichiátriai praxisában – hiszen nevezték „az őrület szerének”, illetve „a sátán művének” –, aminek oka a kábítószeres világban történő sok visszaélés és az ezekből következő balesetek és bűntények. Az utóbbi évek során lecsendesült az LSD körüli nyilvánossági vihar, és csökkent az LSD kábítószerként történő fogyasztása is. Erre az LSD fogyasztására visszavezethető balesetekről és más sajnálatos eseményekről szóló beszámolók kisebb számából is következtethetünk. A balesetszám csökkenésének oka azonban nemcsak az LSD-fogyasztás visszaesése lehet, hanem talán az is, hogy a kábítószer-fogyasztók idővel jobban megismerték az LSD különleges hatásait és veszélyeit, és ezáltal óvatosabbak is lettek. Az bizonyos, hogy az LSD – ami egy ideig a nyugati világ és főként az USA legfontosabb kábítószere volt – elvesztette vezető szerepét, és azt más kábítószerek vették át: a hasis, illetve a függőséget okozó és a fizikai egészséget is romboló drogok, a heroin, a kokain és az amfetamin. Főként ez utóbbiak jelentenek ma aggodalomra okot adó szociológiai és népegészségügyi problémát. [10]

6. A nem orvosi LSD-kísérletek veszélyei Míg az LSD szakszerű alkalmazása alig rejt kockázatot a pszichiátriában, addig a gyógyászat keretein kívül és orvosi felügyelet nélkül történő alkalmazás sok veszélyt hordoz magában. Ezek a veszélyek egyrészt a külső és az illegális drogfogyasztás körülményeiből erednek, másrészt az LSD sajátos pszichikai hatásával függenek össze. Az LSD és más hallucinogén anyagok szabályozatlan, szabad használata mellett érvelők arra alapozzák álláspontjukat, hogy az ilyenfajta drogok nem okoznak függőséget, és hogy mindeddig még nem sikerült kimutatni a hallucinogének semmilyen egészségkárosító hatását mérsékelt fogyasztás mellett. Mindkettő igaz kijelentés. Soha nem figyeltünk meg valódi függőséget, amit az jellemez, hogy az anyag megvonásakor pszichikai és gyakran súlyos testi zavarok lépnek fel; ilyenek még abban az esetben sem fordultak elő, amikor valaki gyakran és hosszabb időn át élt LSD-vel. Nem ismerünk semmilyen szervi károsodást vagy akár halálesetet, ami LSD-mérgezés közvetlen következménye lenne. Ahogy azt Az LSD állatkísérletekben és a biológiai kutatásban című fejezetben részletesen leírtam, az LSD tulajdonképpen viszonylag kevéssé mérgező anyag ahhoz képest, hogy milyen rendkívül nagy a pszichikai hatása.

Pszichotikus reakciók Ahogy az összes többi hallucinogén, úgy az LSD is egészen más módon veszélyes. Míg a függőséget okozó drogok, az opiátok, amfetaminok stb. esetében a pszichikai és testi károsodások csak krónikus használatkor jelentkeznek, addig az LSD esetében minden egyes utazásnál fennáll a potenciális veszély. A veszély abból ered, hogy minden LSD-kísérletben súlyosan zavarodott állapotok léphetnek fel. Igaz ugyan, hogy az ilyen balesetek az utazásra való gondos belső és külső felkészüléssel jól elkerülhetők, de biztonsággal nem zárhatók ki. Az LSD-krízis hasonlít a mániás vagy depresszív jellegű pszichotikus rohamokra. A mániás, hiperaktív állapotban megtapasztalt mindenhatóság vagy sebezhetetlenség érzése súlyos balesetekhez vezethet. Ilyen állapotban következhetett be, hogy a szer befolyása alatt álló személy zavarodottságában egy autó elé áll, hisz azt gondolja, sebezhetetlen, vagy kiugrik az ablakon abban a hiszemben, hogy tud repülni. Az ilyen jellegű LSD-balesetek száma viszont nem olyan nagy, mint ahogy azt a média által szenzációsra felhabosított jelentésekből gondolhatnánk. Ennek ellenére komoly figyelmeztetésnek számítanak. Ezzel szemben nem felel meg a valóságnak az 1966-ban az egész világon elterjesztett jelentés egy állítólag LSD befolyása alatt elkövetett gyilkosságról. A gyilkos, egy New York-i fiatalember, meggyilkolta az anyósát, és közvetlenül a bűncselekmény utáni letartóztatásakor kijelentette, hogy semmiről nem tud, ugyanis már három napja LSD-utazáson volt. Azonban bármilyen LSD-utazás sem tart tovább tizenkét óránál még a legnagyobb dózis esetén sem, míg az ismételt bevétel toleranciához vezet, tehát a további adagok hatástalanok maradnak. Ráadásul, az LSDkábulatra éppen az jellemző, hogy pontosan emlékszünk arra, ami annak ideje alatt történt. A gyilkos valószínűleg az enyhítő körülményekre számított, mondván, nem volt beszámítható. Ugyancsak nagy a veszélye annak, hogy pszichotikus reakció következik be, ha valakinek úgy adunk be LSD-t, hogy nem tud róla. Ez történt abban a balesetben is, ami nem sokkal az LSD felfedezése után az új hatóanyaggal végzett egyik első kísérletben következett be a zürichi egyetemi klinikán; akkoriban még senki nem ismerte az ilyen tréfák valódi veszélyét. Az egyik fiatal orvos, akinek a kollegái viccből titokban LSD-t kevertek a kávéjába, télen mínusz húsz fokban akarta átúszni a zürichi tavat, amitől végül csak erőszakkal tudták visszatartani. Megint más jellegűek a veszélyek akkor, ha az LSD által kiváltott zavartság nem mániás, hanem depresszív karakterű. Ilyen esetben rémképek, halálfélelem vagy a megtébolyulástól való félelem következhet be, ami veszélyes lelki összeomláshoz és öngyilkossághoz vezethet. Ilyenkor az LSD-utazás horrortrippé válik. Különös figyelmet érdemel egy bizonyos Dr. Olson esete, akinek tudomásán kívül

adtak LSD-t az ötvenes években az amerikai hadseregnél folytatott drogkísérletek során, és aki aztán az ablakon kiugorva öngyilkosságot követett el. Családja egyáltalán nem értette, hogy ez a nyugodt, kiegyensúlyozott férfi hogyan lehetett képes ilyen tettre. Csak tizenöt évvel később tudták meg a teljes igazságot, amikor megnyitották a kísérletekről szóló titkos aktákat. Gerald Ford, az Egyesült Államok akkori elnöke, nyilvánosan tolmácsolta a nemzet bocsánatkérését a hozzátartozóknak. Az LSD-kísérlet pozitív lefolyásának feltételei – melyek mellett a pszichotikus kisiklás valószínűsége csekély – egyfelől magában a személyben, másfelől a kísérlet külső keretfeltételeiben rejtőznek. A belső, személyes tényezőket az angol nyelvhasználatban „set” néven, míg a külső körülményeket „setting” néven ismerjük. Különösen mélyen élhetjük meg egy-egy szoba vagy a természetben található helyszín szépségét az LSD-utazás során kiélesedő érzékekkel, és ez jelentős mértékben befolyásolja az utazás lefolyását. A jelenlévő személyek, azok megjelenése és személyiségvonásai is részét alkotják az élményt meghatározó settingnek. Éppen ennyire fontos az akusztikus környezet is. Már az önmagukban ártalmatlan neszek is kínzóvá válhatnak, és fordítva, a szép zene lelkesítő élményt kínálhat. Ugyanakkor a csúnya vagy zajos környezetben folytatott LSD-utazásnál nagyobb a pszichotikus krízishez vezető negatív lefolyás veszélye. A modern, gépekkel és berendezésekkel telezsúfolt világ számtalan helyszínt és mindenféle olyan zajt kínál, amelyek a fokozott érzékenység állapotában könnyen pánikot okozhatnak. Ugyanilyen meghatározó, sőt a külső környezetnél talán még fontosabb az utazó lelkiállapota, az adott pillanatban uralkodó hangulata, beállítottsága a kábítószeres élményhez, illetve az azzal kapcsolatos várakozásai. A tudattalan boldogságtartalmak vagy félelmek is hatással lehetnek. Az LSD tendenciája, hogy az ember éppen uralkodó pszichikai állapotát felerősíti. A kellemes érzés boldogsággá fokozódhat, a depresszió kétségbeeséssé mélyülhet. Éppen ezért az LSD nyilván a legkevésbé sem alkalmas arra, hogy átsegítsen valamilyen depresszív szakaszon. Veszélyes próbálkozás zavarodott, boldogtalan állapotban, vagy akár félelem közepette bevenni LSD-t, ugyanis igen nagy a valószínűsége annak, hogy a kísérlet lelki összeroppanással végződik. Semmiképpen nem tanácsos, hogy LSD-kísérletet végezzen olyan ember, akinek személyiségstruktúrája nem stabil, és hajlamos a pszichotikus reakciókra. Ilyenkor az LSD okozta sokk maradandó lelki károsodásokat okozhat, és felszínre hozhatja a látens pszichózist. A nagyon fiatal emberek lelkivilágát is instabilnak nevezhetjük, legalábbis abban az értelemben, hogy még éretlen. Az LSD által okozott hatalmas érzékleti áradat sokkja mindenképpen veszélyezteti a még fejlődő, érzékeny pszichoorganizmust. Szakmai körökben óva intenek az LSD orvosi alkalmazásától is pszichoanalitikus vagy pszichoterápiás kezelésben tizennyolc év alatti fiatalok esetében – és szerintem nagyon helyesen. A fiatalokból általában még hiányzik az a fajta megszilárdult kapcsolat a

valósággal, ami ahhoz szükséges, hogy a valóság új dimenzióinak drámai erejű megélését értelmesen tudják integrálni a világképükbe. Az ilyen élmény a valóságtudat bővülése és mélyülése helyett inkább elbizonytalanodást és az elveszettség érzését okozhatja a fiatalokban. Az érzékek frissessége és a korlátlan élményre való képesség a fiatalokban azt is jelenti, hogy ők sokkal gyakrabban élnek át spontán látomásos élményeket, mint ami a későbbi életkorokban jellemző; tehát már csak ezért is tartózkodnunk kell attól, hogy fiatalok esetében pszichostimuláns szereket alkalmazzunk. Az LSD-kísérlet félresikerülhet és pszichotikus reakciókhoz vezethet még egészséges felnőtteknél és minden tisztázott előkészítő és elővigyázatossági intézkedés mellett is. Sürgősen ajánlatos lenne tehát, hogy az orvosi felügyelet a nem orvosi jellegű LSD-kísérleteknél is biztosított legyen. Ehhez hozzátartozik az egészségi állapot vizsgálata is a kísérlet előtt. Az utazás során nem szükséges orvos jelenléte, de tanácsos lenne, hogy az orvosi segítség gyorsan elérhető legyen. Az akut LSD-pszichózist gyorsan és megbízhatóan lehet leállítani és szabályozni klórpromazin vagy más ilyen jellegű nyugtatószer injekciós beadásával. Pszichológiai okokból is szükséges biztosíték egy olyan ismerős személy jelenléte, aki szükség esetén orvosi segítséget tud hívni. Habár az LSD-mámorra általában a saját belső világba történő elmerülés a jellemző, mégis időnként – főként depresszív szakaszokban – mély igény ébred az emberi kapcsolat iránt.

Az LSD a feketepiacon A nem orvosi jellegű LSD-fogyasztás az eddigiekhez képest egészen eltérő veszélye rejlik abban, hogy a kábítószeres világban hozzáférhető LSD általában ismeretlen eredetű. A feketepiacról származó LSD-készítmények megbízhatatlanok, mind a minőséget, mind az adagolást illetően. Ritkán tartalmazzák a megadott mennyiséget, többnyire kevesebbet vagy semennyit, de az is előfordul, hogy túl sok LSD-t; és sok esetben más drogokat, akár mérgeket is árulnak LSD név alatt. Ezt a megállapítást saját laboratóriumunk tette annak alapján, hogy nagyszámú a feketepiacról beszerzett LSD mintát elemzett. Megállapításaink egybecsengenek az állami felügyeleti szervek tapasztalataival. A fekete kábítószeres kereskedelem adatainak megbízhatatlansága veszélyes túladagolásokhoz vezethet. Gyakran bebizonyosodott, hogy a balszerencsés LSDutazások oka a túladagolás volt, melynek során súlyos pszichikai és fizikai összeomlás következett be. Ugyanakkor nincs bizonyíték az állítólagos halálos LSD-mérgezésekre. Az ilyen esetek pontos vizsgálata mindig más okokat állapít meg. A feketepiacon beszerzett LSD veszélyeit jól példázza a következő eset. 1970-ben Bázel város rendőrségétől LSD-nek nevezett por alakú kábítószert kaptunk vizsgálatra. Egy olyan fiatalembertől származott, akit életveszélyes állapotban szállítottak kórházba. A barátja, aki ugyancsak bevette a készítményt, meghalt a kísérletben. Az elemzés kimutatta, hogy a por nem LSD-t, hanem egy másik, rendkívül mérgező alkaloidot, sztrichnint tartalmazott. Az anyag igen nagy bomlékonysága az oka annak, hogy a feketekereskedelemben hozzáférhető LSD-készítmények általában a megadott mennyiségnél kevesebbet vagy semennyit nem tartalmaznak – kivéve persze azt az esetet, amikor szándékos hamisításról van szó. Az LSD rendkívül érzékeny a levegőre és a fényre. A levegő oxigénjétől oxidációs bomlás következik be, míg fény hatására hatástalan anyaggá bomlik. Erre egyébként már a szintézis során, és főleg az eltartható, hosszú ideig tartós készítményformulák előállításakor is figyelni kell. Hamis az az állítás, hogy az LSD-t könnyű előállítani, és hogy arra minden kémia szakos egyetemista képes egy nagyjából berendezett laboratóriumban. A szintézis elvei valóban nyilvánosak, és azokhoz mindenki hozzáférhet. Ezen részletes adatok alapján egy vegyész valóban elvégezheti a szintézist – feltéve, hogy rendelkezik lizergsavval, ami korábban szabadon kapható volt a kereskedelemben, de aminek birtoklására ma már az LSD-vel azonos törvényi rendelkezések vonatkoznak. Viszont különleges berendezésekre és nem könnyen beszerezhető speciális tudásra van szükség ahhoz, hogy az LSD-t a reakciós oldatból tiszta, kristályos formában izoláljuk, éppen az anyag fent említett erős bomlékonysága miatt. Az LSD-t csak teljesen oxigénmentes ampullában és fénytől védve lehet korlátlanul

eltartani. A Sandoz ilyen ampullákat gyárt biológiai kutatás és orvosi alkalmazás céljából. Az ampullák 0,1 mg LSD-t tartalmaznak borkősavas só formájában egy köbcentiméter vizes oldatban. Bár nem korlátlanul, de hosszabb ideig eltartható az LSD olyan tabletta formájában, amit az oxidációtól védő töltelékanyagokkal állítanak elő. Általában néhány hét vagy pár hónap alatt lebomlanak a feketepiacon gyakran előforduló LSD-készítmények, mint például a kockacukron vagy itatóspapíron árult oldat. Az adagolás a legfontosabb kérdés egy ilyen rendkívül aktív hatóanyag esetében. Szokatlanul igaz ebben az esetben Paracelsus mondása, mely szerint csak az adagolás dönti el, hogy egy anyag orvosság-e vagy méreg. A feketepiacról származó készítményeknél lehetetlen a pontos dózis meghatározása, ezek hatóanyag-tartalmát ugyanis semmi sem garantálja. Tehát a nem orvosi jellegű LSD-kísérletek egyik legnagyobb veszélye az ismeretlen eredetű készítmények használatában rejlik.

7. Dr. Leary esete Az illegális LSD-fogyasztás elterjedésére az Egyesült Államokban különlegesen nagy hatással volt Dr. Timothy Leary, aki az egész világon „drogapostolként” vált ismertté. Leary 1960-ban Mexikóban nyaralt, és megkóstolta a legendás „szent gombát”, amit egy füvesembertől vásárolt. A gomba okozta kábulatban misztikus eksztázis állapotába került, amit élete legmélyebben vallásos élményének írt le. Dr. Leary akkoriban az amerikai Cambridge-ben működő híres Harvard egyetem pszichológia tanszékének tanársegédjeként dolgozott, de ettől kezdve teljesen a pszichedelikus drogok hatásával és alkalmazási lehetőségeivel foglalkozó kutatásnak szentelte magát. Kollegájával, Dr. Richard Alperttel együtt különböző tanulmányi projektekbe kezdett az egyetemen, amelyekben LSD-t és pszilocibint, tehát a mexikói szent gomba időközben általunk izolált hatóanyagát használta. Tudományos módszerességgel próbálta ki az LSD és a pszilocibin hatását az elítéltek társadalmi reintegrációjában, vallásos-misztikus élmények generálásában teológusok és papok esetében, a kreativitás fokozására képzőművészeknél és íróknál. A vizsgálatokban egy ideig olyan személyiségek is részt vettek, mint Aldous Huxley, Arthur Koestler és Allen Ginsberg. Különös figyelmet szentelt annak a kérdésnek, hogy az utazásban résztvevő személy szellemi felkészülése és elvárásai, illetve a kísérlet külső környezete milyen hatással van a pszichedelikus mámorállapot lefolyására és karakterére. Leary 1963 januárjában részletes beszámolót küldött nekem ezekről a tanulmányokról, amelyben lelkes szavakkal írta le az elért pozitív eredményeket, és kifejezte, mennyire hisz abban, hogy ezek az anyagok hasznosak és sok lehetőséget kínálnak. Ezzel egy időben a Sandoz egy Dr. Timothy Leary által aláírt megrendelést kapott a Harvard egyetem társadalmi kapcsolatok tanszékétől, amelyben száz gramm LSD-25 és huszonöt kilogramm pszilocibin szállítását kérték. Az elképesztő mennyiség magyarázatául (a megadott mennyiségek egymillió LSD és két és félmillió pszilocibin adagnak felelnek meg) a szövettani, szerv- és állatkísérletek tervezett kibővítését adták meg. Mi az anyagok leszállítását attól tettük függővé, hogy bemutatják-e az Egyesült Államok egészségügyi hatóságától származó importengedélyt. Postafordultával megérkezett az említett LSD- és pszilocibinszállítmányokra vonatkozó megrendelés, és mellette egy tízezer dolláros előlegről szóló csekk – viszont hiányzott a szükséges importengedély. A megrendelést Leary ekkor már nem a Harvard egyetem munkatársaként, hanem mint az általa alapított szervezet, az IFIF (International Federation for Internal Freedom) elnöke írta alá. Amikor a Harvard egyetem illetékes dékánjától beszerzett információkból kiderült, hogy az egyetem hatóságai nem engedélyezték Leary és Alpert kutatási projektjeinek folytatását, azonnal töröltük a megrendelést és visszaküldtük az előleget. [11]

Röviddel ezután Learyt és Alpertet elbocsátották a Harvard egyetem tanári karából, mert az eleinte akadémiai keretek között folytatott vizsgálataik elvesztették tudományos jellegüket. A tesztsorozatok LSD-partikká változtak. Egyre több hallgató tolongott önkéntes jelentkezőként a kísérletekre, amelyek közös egyetemi bulivá változtak: az LSD volt a menetjegy a lelki és testi tapasztalás új világaiba tett kalandos utazáshoz. Az egyetemi ifjúság köreiben az LSD-trip lett a legújabb izgalmas divat, ami a Harvardról kiindulva hamarosan az ország összes egyetemén elterjedt. Az LSD-fogyasztás gyors elterjedéséhez a fiatalabb generáció köreiben döntő mértékben hozzájárult Learynek az a tanítása, hogy az LSD nemcsak arra jó, hogy felfedezzük Istent és saját magunkat, hanem ráadásul az emberiség által valaha felfedezett legerősebb afrodiziákum is. Leary később egy interjúban elmondta a Playboy magazinnak, hogy az LSD-divat egyik legfontosabb oka a szexuális élmény intenzitása, illetve a szexuális eksztázis LSD általi felfokozása volt. A Harvard egyetemről történő kizárása után Leary pszichológia docensből teljes mértékig a pszichedelikus mozgalom messiásává változott. Ő és az IFIF-ben dolgozó barátai pszichedelikus kutatóközpontot alapítottak Mexikóban, Zihuatanejo leggyönyörűbb természeti környezetében. Dr. Leary engem személyesen hívott meg, hogy vegyek részt az ott 1963 augusztusában tartott tanfolyamon, melynek tárgya a pszichedelikus drogok legfelsőbb szintű tervezése volt. Szívesen eleget tettem volna a nagyvonalú meghívásnak, ráadásul térítették volna az utazási költségeimet és ingyen tartózkodást is kínáltak. Saját magam szerettem volna megvizsgálni a módszereket, a működést és azt az atmoszférát, ami egy ilyen pszichedelikus kutatóközpontban uralkodik, hiszen erről már akkor is ellentmondásos, részben figyelemre méltó beszámolók keringtek. Sajnos szakmai kötelezettségeim lehetetlenné tették, hogy elrepüljek Mexikóba. A zihuatanejoi kutatóközpont nem sokáig létezett. A mexikói kormány kiutasította Learyt és követőit. Leary, aki most már nemcsak messiása, hanem egyenesen mártírja volt a pszichedelikus mozgalomnak, hamarosan segítséget kapott Billy és Tommy Hitchcock New York-i milliomosoktól, akik egy fejedelmi házat bocsátottak rendelkezésére Millbrookban, New York Államban. Ez lett Leary új otthona és főhadiszállása. Millbrook volt a központja egy másik szervezetnek, a pszichedelikus, transzcendens életmódot ösztönző Castalia alapítványnak is. Leary indiai utazását követően 1965-ben áttért a hindu vallásra. A rákövetkező évben vallási közösséget alapított League for Spiritual Discovery néven, melynek rövidítése megegyezik az LSD rövidítésével. Leary fiatalokhoz intézett kiáltványa, amit híres szlogenjében foglalt össze: „Turn on – tune in – drop out!” , a hippimozgalom egyik központi hitvallásává vált. Leary a hippi kultusz egyik alapító atyja. A három parancsolat közül főként a legutolsó bírt szociális és politikai jelentősséggel. Drop out: lépj ki a polgári életből, fordíts hátat a társadalomnak, hányj fittyet az iskolára, a tanulásra és a munkára, szenteld magad [12]

maradéktalanul a belső univerzumnak és idegrendszered tanulmányozásának, és mindezt azután, hogy LSD-vel felpörgetted (turn on) magad – ez a felszólítás túlmutatott a pszichológiai és vallásos kereteken. Érthető tehát, hogy Leary nemcsak az egyetemek, illetve a pszichológiával és pszichiátriával foglalkozó tudományos kollegák szemében vált szörnyeteggé, hanem a politikai hatóságoknak is gondot okozott. Rendőrségi felügyelet alá került, megfigyelték, majd végül börtönbe zárták. Egy texasi és egy kaliforniai bíróság LSD és marihuána birtoklása miatt tíz-tíz év börtönre ítélte, illetve egy később megsemmisített ítéletben harminc év börtönt kapott marihuána csempészéséért, és ezek a jelentős büntetések azt mutatják, hogy az általa elkövetett dolgok megbüntetése csak a homlokzata volt annak a szándéknak, hogy rács mögé juttassák a fiatalok elcsábítóját és felkavaróját, akin másként nem találtak fogást. Leary 1970. szeptember 13-áról 14-ére virradó éjjel megszökött a kaliforniai San Luis Obispo börtönéből. Svájcba Algíron keresztül érkezett, ahol megismerkedett Eldridge Cleaverrel, a Black Panther mozgalom ott száműzetésben élő vezetőjével. Itt politikai menedékjogot kért.

Találkozásom Timothy Learyvel Leary feleségével, Rosemaryvel a wallisi nyaralóhelyen, Villars-sur-Ollonban lakott. Dr. Leary-vel ügyvédje, Dr. Mastronardi közvetítésével kerültünk kapcsolatba. 1971. szeptember 30-án találkoztam vele Lausanne-ban a pályaudvar büféjében. Szívélyesen üdvözöltük egymást, hiszen sorsszerűen összekötött minket az LSD. Középtermetű, karcsú, rugalmas, mozgékony férfi, arcát barna, kicsit már őszülő, enyhén hullámos haj keretezte, fiatalos benyomást keltett, és világos, nevető szemeivel inkább teniszbajnoknak tűnt, mint volt harvardi docensnek. Autóval Buchillons-ba utaztunk, ahol az A la Grande Forét nevű étterem kerti lugasában hal és egy üveg fehérbor mellett kezdetét vette az LSD apjának és apostolának párbeszéde. Sajnálatomat fejeztem ki amiatt, hogy az LSD-vel és a pszilocibinnel a Harvardon megkezdett és sokat ígérő vizsgálatok olyan módon fajultak el, hogy lehetetlenné vált azok tudományos keretek között történő folytatása. Legsúlyosabb szemrehányásom Leary felé mégis azzal volt kapcsolatos, ahogy az LSD-t a fiatalok körében népszerűsítette. Leary nem próbált szembehelyezkedni a nézeteimmel, ami az LSD fiatalokra gyakorolt különleges veszélyeit illeti. Elmondta azonban, hogy nem indokolt a szemrehányásom, miszerint drogfogyasztásra csábított volna éretlen embereket, ugyanis az Egyesült Államokban a tinédzserek szerinte ugyanazon a szinten állnak, mint Európában a felnőttek, legalábbis ami a tájékozottságot, és a külső élettapasztalatot illeti. Szerinte ezek a fiatalok már nagyon korán elérik az érettség állapotát, ezzel egy időben viszont a túlzott jóllakottság és a szellemi stagnálás állapotát is. Ezért gondolta úgy, hogy az LSD megtapasztalása az ilyen, éveik számát tekintve még nagyon fiatal emberek számára is értelmes, hasznos és produktív. További beszélgetésünk során kifogásoltam azt a nagy nyilvánosságot, amivel Leary az LSD-vel és a pszilocibinnel végzett kísérleteit körülvette, azt, hogy az utazásokra napilapok és magazinok riportereit hívta meg, mobilizálta a rádiót és a televíziót, és a széles nyilvánosság előtt számolt be a történtekről. A közönségsikert és nem a tárgyi információt emelte ki. Leary azzal védte ezt a túlhajtott nyilvánossági munkát, hogy az az ő sorsszerű történelmi szerepe, hogy az LSD-t ismertté tegye az egész világon. Szerinte az LSD annyira pozitív hatással volt főleg az amerikai társadalom fiatalabb generációjára, hogy a helytelen használatából eredő csekély károk és sajnálatos balesetek ehhez képest súlytalanok, és olyan kockázatot jelentenek, amit vállalnunk kell. A beszélgetés során megállapítottam, hogy nem igazságos az, aki Learyt differenciálatlanul „drogapostolként” jellemzi. Határozott különbséget tett a pszichedelikus drogok (LSD, pszilocibin, meszkalin, hasis) között, amelyek jótékony hatásáról meg volt győződve, és a függőséget okozó kábítószerek, tehát a morfin, a

heroin stb. között, amelyek használatától újra és újra óva intett. Ez a személyes találkozás Learyvel egy szeretetreméltó személyiség benyomását hagyta bennem, aki meg van győződve küldetéséről, és aki nézeteit, ha tréfálkozva is, de kompromisszumokat nem ismerve képviseli. Olyan személyiség, aki a pszichedelikus drogok csodálatos hatásába vetett hittől és az ebből eredő optimizmustól vezetve szinte a fellegekben jár, és hajlamos arra, hogy alulbecsülje vagy akár figyelmen kívül hagyja a praktikus nehézségeket, a nemkívánatos tényeket és veszélyeket. Leary ugyanilyen gondtalansággal viseltetett a személyével kapcsolatos vádakkal és veszélyekkel szemben, amit élete további folyása is világosan mutat. Svájci tartózkodása során 1972 februárjában még egyszer találkoztam Learyvel Bázelben egy Michael Horowitznál tett látogatás során, aki a Fitz Hugh Ludlow emlékkönyvtár kurátora volt. A könyvtár Chicagóban működik és drogirodalomra specializálódott. Együtt hazahajtottunk, ahol folytattuk előző szeptemberben megkezdett beszélgetésünket. Úgy tűnt, hogy Leary megváltozott. Szórakozottnak és szétszórtnak tűnt, úgyhogy ezúttal nem volt termékeny a beszélgetés. Egyelőre ez volt utolsó találkozásom Dr. Learyvel. Az év végén szerelmével, Joanna Harcourt-Smith-szel elhagyta Svájcot, miután elvált feleségétől Rosemarytől. Rövid ideig Ausztriában maradt, ahol közreműködött egy a heroinról szóló felvilágosító film elkészítésében, majd barátnőjével együtt továbbutazott Afganisztánba. Az amerikai titkosszolgálat ügynökei letartóztatták a kabuli repülőtéren, és visszaszállították a San Luis Obispo börtönébe, Kaliforniába. Ezután hosszabb ideig csönd volt Leary körül, majd 1975 nyarán ismét felbukkant a neve az újságokban. Sikerült kijárnia szabadlábra helyezését, de csak 1976 tavaszán bocsátották el. A barátaitól megtudtam, hogy az űrutazás pszichológiai problémáival foglalkozott, illetve az emberi idegrendszer kozmikus megfelelőit kutatta a csillagközi térben, tehát olyan problémákat vizsgált, amelyek tanulmányozása nyilván már nem okoz nehézséget a hatóságokkal.

8. Utazások a lélek világűrébe Ezt a címet adta Dr. Rudolf Gelpke iszlámkutató az LSD-vel és pszilocibinnel végzett önkísérleteiről szóló beszámolójának, ami az Antaios című folyóirat 1962 januári számában jelent meg; és ezt a címet választhatjuk a különféle LSD-utazások alábbiakban következő leírásához is. Azért megfelelő kifejezés ez, mert a lélek belső tere éppoly végtelen és titokzatos, mint a külső világűr, valamint mert sem a külső, sem a belső világűr kozmonautái nem maradhatnak e másik térben, hanem vissza kell térniük a földre, a hétköznapi tudat állapotába. Ráadásul mindkét utazáshoz alapos előkészítésre van szükség, hogy a lehető legkevesebb veszély mellett lehessen végrehajtani őket, és tényleg eredményes vállalkozások legyenek. Az alább következő beszámolók bizonyítják, hogy mennyire sokfélék lehetnek az LSD által kiváltott kábulatélmények. A kiválasztás során szempont volt az, hogy milyen motiváció alapján hajtották végre a kísérleteket. Minden alkalommal olyan személyek beszámolóiról van szó, akik az LSD-t nem csupán kíváncsiságból vagy furcsa élvezeti szerként vették magukhoz, hanem kísérleteztek vele, hiszen keresték a lehetőségét annak, hogy tágítsák a belső és külső világ megtapasztalását. A drogot, mint kulcsot használva meg akarták nyitni „az érzékelés kapuit” , vagy – hogy a Gelpke által választott hasonlatnál maradjunk –, felül akartak kerekedni a téren és időn, hogy új kitekintést és ismereteket szerezzenek a lélek világűrében. Az itt következő kísérleti protokollok közül az első kettőt Rudolf Gelpke fent hivatkozott beszámolójából vettem át: [13]

Lelkek tánca a szélben (0,075 mg LSD 1961. június 23-án 13:00 órakor) Az átlagosnak mondható adag bevétele után körülbelül tizennégy óráig nagyon lelkesen beszélgettem egy kollegámmal. Ezt követően egyedül elmentem a Werthmüller-féle könyvesboltba (Bázelben), ahol a drog egyértelműen hatni kezdett. Ezt főleg abból ismertem fel, hogy teljesen érdektelenné vált számomra a könyvek tartalma, amik között zavartalanul bóklásztam az üzlet hátuljában, miközben a környezetem véletlenszerű részletei hirtelen nagyon erősen az előtérbe kerültek, és valahogy „jelentőségteljesnek” tűntek... Már mintegy tíz perc múltán felfedezett egy ismerős házaspár, és kénytelen voltam beszélgetésbe elegyedni velük, ami egyáltalán nem volt kellemes, de tulajdonképpen kellemetlen sem. Csak hallgattam a beszélgetést (saját magamat is), mintha „távol lennék”. A dolgok, amikről beszéltünk (perzsa elbeszélésekről volt szó, amiket én fordítottam) „egy másik világ” részei voltak: egy olyan világé, amiről persze véleményt tudtam alkotni (hiszen nemrégiben még én is ebben éltem, és emlékeztem a „játékszabályokra”!), de amihez már semmilyen érzelemszerű viszony nem fűzött. Megszűnt az érdeklődésem iránta – csak nem volt szabad kimutatnom, hogy így van. Miután sikerült elbúcsúznom, tovább barangoltam a városon keresztül a piactérhez. Nem voltak „látomásaim”, mindent úgy láttam és hallottam, mint máskor, és mégis minden leírhatatlan módon megváltozott: „láthatatlan üvegfalak” vettek körül mindenütt. Minden megtett lépéssel egyre automatikusabbá váltam. Főként az tűnt fel, mintha egyre jobban elveszíteném az ellenőrzést az arcizmaim fölött – meg voltam győződve arról, hogy az arcom teljesen kifejezéstelen, üres, ernyedt és álarcszerűen merev. Csak azért tudtam menni és mozogni, mert emlékeztem arra, hogy „korábban” hogyan mentem és mozogtam. Viszont minél messzebb került ez az emlék, annál bizonytalanabbá váltam. Arra is emlékszem, hogy a saját kezeim valahogy, útban voltak: zsebre tettem őket, himbáltam, összefontam a hátamon. olyanok voltak, mint valami zavaró tárgy, amit muszáj magammal cipelnem és nem tudom, hova rakjam. Aztán az egész testemmel kapcsolatban ugyanezt éreztem. Nem tudtam már, hogy mire való és azt sem, hogy mit kezdjek vele. Mindenféle döntés iránti képességem teljesen eltűnt, és fáradságosan, a „korábban történtekre való visszaemlékezés” kerülőútján kellett rekonstruálnom a dolgokat, köztük a piactérről a lakásomhoz vezető rövid utat is, ahova végül tizenöt óra után tíz perccel értem haza. Eddig nem volt az az érzésem, hogy kábulatban lennék. Amit tapasztaltam, az sokkal inkább fokozatos szellemi elhalás volt. Nincs ebben önmagában semmi ijesztő, de el tudom képzelni, hogy bizonyos elmebetegségekhez vezető átmeneti szakaszban nagyon hasonló folyamat játszódik le – persze hosszabb időn át elhúzódva: Mindaddig, amíg

még létezik a valamikori saját egzisztencia emléke az emberek világában, az elveszett beteg ember még (nagyjából) eligazodik önmagában, azonban később, amikor az emlékek elhalványodnak majd kihunynak, teljesen elveszíti ezt a képességét is. Röviddel azután, hogy a szobába léptem, eltűnt az „üveges tompaság”. Ugy ültem le, hogy egy ablakra láttam rá, és azonnal hatása alá kerített a kép: Az ablakszárnyak szélesre voltak nyitva, viszont az átlátszó gézfüggönyök összehúzva, és a kívülről jövő könnyű szél ezekkel a fátylakkal, a cserepes növények árnyékával és a párkányon lévő indákkal játszott, amiket a napsütés a szellőben lélegző függönyökre festett. Teljesen lenyűgözött ez a színjáték. Egészen „elmerültem” benne, csak a növények árnyékának ezt a lágy és végeérhetetlen hintázását és ringatózását láttam a napfényben és a szélben. Pontosan tudtam, hogy „mi ez”, de kerestem a nevét, a képletét vagy a „varázsszót”, amiről tudtam, hogy ismerem – és már eszembe is jutott: haláltánc, a lelkek tánca. Ez volt tehát, amit a szél és a fény a gézfátylakra festett nekem. Rettenetes volt? Féltem, vajon? Talán – eleinte. De aztán nagy vidámság költözött belém, meghallottam a csend zenéjét, és az én lelkem is együtt táncolt az eloldozott árnyékokkal a szél fuvolájának hangjára. Igen, megértettem: Ez a függöny – és éppen ő maga, a függöny maga a titok, az utolsó, amit elrejt. Mi értelme lenne hát szétszakítani? Aki így tesz, csak saját magát szakítja szét. Ugyanis „mögötte”, a függöny mögött „semmi” nincs...

Polip a mélyből (0,150 mg LSD, 1961. április 15-én 9:15-kor) A hatás már körülbelül harminc perc múlva jelentkezett, erős belső izgatottsággal, kézremegéssel, libabőrrel és fémes ízzel a számban. Tíz óra: A szoba környezete foszforeszkáló hullámokká változik, amelyek a lábam felől a testemen is keresztülhaladnak. A bőröm és főleg a lábujjaim mintha elektromosan fel lennének töltve; a folyamatosan növekvő izgatottság megakadályoz minden világos gondolatot. Tíz óra húsz perc: Nem találok szavakat a jelenlegi állapotom leírására. Olyan, mintha „valaki más”, egy idegen venné át fölöttem a hatalmat lépésről lépésre. Nagyon nehezemre esik írni („gátolt” vagyok vagy „gátlástalan”? – magam sem tudom!). Az önmagamtól való fokozatos elidegenedés ijesztő folyamata a magatehetetlenség, a reménytelen kiszolgáltatottság érzését ébresztette bennem. Tíz óra harminc perc körül csukott szemmel számtalan, egymásba csavarodó fonalköteget látok vörös felszínen. Mindenre rátelepedni látszott az ólomszürke ég; úgy éreztem, hogy az énem önmagába sajtolódik össze, és összezsugorodott törpének láttam magam. Röviddel tizenhárom óra előtt elmenekültem a műteremben összegyűlt társaság egyre nyomasztóbb atmoszférájából, ahol kölcsönösen csak akadályoztuk egymást abban, hogy tökéletesen elmerüljünk a bódulatban. Egy kicsi üres szobában üldögéltem a földön a hátamat a falnak vetve, és a szürkésfehér, felhős eget bámultam velem szemben, az egyetlen ablakon át a szoba keskenyebbik végében, ebben a pillanatban vigasztalanul normálisnak tűnt ez, és tulajdonképpen az egész környezetem. Levert voltam, és annyira csúnyának és gyűlöletesnek éreztem magam, hogy nem volt merszem akár tükörbe, akár egy másik ember arcába pillantani (amit a nap folyamán valóban többször görcsösen elkerültem). Nagyon kívántam, hogy az utazásnak végre vége legyen, de az teljesen hatalmába kerítette a testemet. Az volt a benyomásom, hogy mélyen belül érzem nyersen terhes erejét és azt, ahogy száz polipkarral átfonja a tagjaimat – igazából mindezt elektromos érintések titokzatos ritmusában éltem meg, mintha egy valódi, bár láthatatlan, de rémisztően mindenhol jelenlévő lény érintene meg, akihez én hangosan szóltam, szidalmaztam, könyörögtem hozzá, és nyílt harcra hívtam ki. „Ez csak a benned lévő gonosz vetülete – biztosított egy másik hang –, a lelkedben lakó szörnyetegé!”. Ez a felismerés olyan volt, mint egy kardcsapás. Megváltó élességgel vágott belém. A polipkarok lehullottak rólam – mintha átvágták volna őket –, és a nyitott ablak mögött az addig oly tompa és nyomasztó szürkésfehér ég hirtelen napsütötte víztükörként ragyogott. Ahogy döbbenten megbámultam, (számomra!) valóban vízzé változott: egy földalatti forrás jutott eszembe, amit egykoron elrekesztettek, és ami

most ismét felbuzgott, felém ömlött, áradattá, tóvá, tengerré akart változni milliónyi és milliárdnyi cseppel – és minden egyes cseppen, a cseppek mindegyikén a fény táncolt. Amikor a szoba az ablak és az ég visszatért a tudatomba (tizenhárom óra huszonöt perckor), a kábulatnak még nem volt vége, de az utóhatása, ami a következő két órában vonult át rajtam, nagyon hasonlatos volt a vihar után következő szivárványhoz.

Gelpke fent bemutatott két kísérletében szerzett élményei, tehát a külvilág és a saját test idegenné válása, valamint az az érzése, hogy egy idegen lény, egy démon veszi át az uralmat az ember felett, olyan jellemzői az LSD-kábulatnak, amelyek a legtöbb kísérleti protokollban megjelennek a legkülönbözőbb formákban és variációkkal az egyéb élmények mellett. Már a legelső tervezett önkísérletemben is ijesztő élményként írtam le az LSD démonja általi megszállást. Akkor még különösen erősen kerített hatalmába a félelem és az ijedtség, hiszen még nem rendelkeztem azzal a tapasztalattal, hogy a démon szabadon is ereszti áldozatát.

A gémek tánca Erwin Jaeckle nagy jelentőségű LSD önkísérletet ír le egy csodálatos kivitelű, magánkiadásban megjelent könyvében, melynek címe Schicksalsrune in Orakel, Traum und Trance (Arbon, 1969). A kísérletet 1966. december 2-án végezte el Rudolf Gelpke felügyelete mellett, aki arról szó szerinti jegyzőkönyvet vezetett. Később a kísérletező ezt a saját emlékezte alapján leírta és kommentálta:

Mivel hittem abban, hogy a varázskörön belül lakom, ártatlan természetességgel kezdtem bele a kísérletbe. Cseppet sem féltem. Ugyanakkor nem bíztam magamban, ismertem kiszámíthatatlan kitöréseimet és összeomlásaimat, tehát attól a bennem lakó másiktól tartottam, féltem a vele való találkozástól. Ezért az autókulcsot odaadtam a kísérőmnek, sőt hajlandó voltam kulccsal elzárni japán kardjaimat is. Két órával a közös helyiségbe történő belépés után és egy órával a kísérlet megkezdése után növekvő ellazulásommal együtt nőtt a fáradtságom is. Csak a hangok változtak meg. Ugy tűnt, hogy a hangok rekedtek, nincs utózöngéjük, olyanok, mint amikor havas tájban beszél az ember. Ez később elmúlt. A pulzusom enyhén megnövekedett. Majd a kísérlet megkezdése után két órával hatvannégyre esett vissza. Könnyebbnek, szinte súlytalannak éreztem magam, gond nélkül megmásztam volna a város fölötti meredek várormot. A falak közötti tér is igazán súlytalannak tűnt. Az árnyékok füstkékké változtak a sarkokban és a lámpa alatt. A testem lebegő és súlytalan lett, számtalan póruson keresztül mindenhol jelenlévő, már nem is test, sem itt, sem ott. A Banderherr fogadó nagyterme egyszer csak itt, majd ott kezdett lélegezni. A dolgok lélegeznek. Ha valahova akarattal odapillantok, ott az adott tárgy hétköznapivá és osztatlanná válik, míg a látómező peremén a tárgyak egyenként lélegeznek, és hullámokban mozognak, mintha egyetlen lélegzetvétel fogná át mindegyiket. – A színek felragyogtak, teljesebbek, emelkedettebbek lettek, a boltívben látható nagy falikép térszerűvé vált. Fel tudtam volna oldódni benne. Azonban semmilyen igény nem ébredt bennem. A hátamon feküdtem, és nem találtam okot arra, hogy megmozduljak. Minden félelmem megbüntetett hazugságnak bizonyult. Egyetértettem saját magammal, és szándéktalanul csak jelen akartam lenni. Szélesre tárt érzékeim elárulták, hogy minden az egyetlen igazi világbölcsesség egy-egy akrosztichon-betűjét rejti; most tehát az a dolgunk, hogy ezt megtaláljuk, és a világköltemény egységét felfedezzük a sok vagy összes dologban. Ezt elkötelezett, szerelmes érzésként éltem meg. Nem gondolat volt. Ilyesmi volt a lényege annak az üzenetnek is, amit a Kleine Schule des Redens und des Schweigens című német aforizma alapján nemrégiben latinul és akrosztichon formájában megfogalmaztam: amor maximus amor rei est . Erre felhívtam a kísérőm figyelmét, és megkértem, hogy [14]

[15]

írja föl, mert tudni akartam, hogy részese a dolognak. Neki is része volt a világakrosztichonban. Próbáltam megtalálni az ő betűjét, amit neki kell megvalósítania. Ez kizárja a gyűlöletet. A gyűlölet határokat szab. Az én élményem határtalan volt. A kísérletnek ebben a szakaszában a megfelelő szót próbáltam megtalálni, de a helyes szó nem merült fel, hanem kint rekedt: a pontatlanság banálissá vált. A kísérlet során tapasztalt élményeket csak irodalmi nyelven tudtam megfogalmazni. Órákon keresztül az írott beszéd eszközei között mozogtam. Értékeltem a tapasztalataimat. Csalódott voltam, ha a definíciók nem sikerültek, ismét nekifutottam, szenvedélyesen újra és újra elkezdve, körbehaladva, huncut mosollyal a sarkokban ugrálva, nevetve, hiszen ismertem, de nem találtam a szavakat. A nevetésből eredt a belátással való egyetértés. Ez az egyetértés teljesen igénytelen volt. Tudtam, hogy nem éri meg fölemelni a kezemet. Sőt ellenkezőleg: a tétlenség közelebb állt a tudáshoz. Az akarat ugyanis elhalványítja a belátást. Ugyanakkor az akaratnélküli ember előtt felragyog. Tetten értem magam, hogy ennek mintha ellentmondana a szavak iránti szenvedélyem. De a keresett szó minden szándéknak ellenállt. Ott volt, de nem hatolt. Nem kábulat volt, hanem a szellem erejének mindent beragyogó önigazolása. A szellem ereje a pórusokban és nem az agyban lakozott. Ekkor rájöttem, hogy a világakrosztichon majd csak a sok, az összes költeményben jelenhet meg. Megígértem, hogy a jövőben is vállalom a szó végtelen keresését. Az egyetlen hivatkozás erotikus vonzásáról van szó. Biztos voltam abban, hogy a jövőben mindig erős leszek, még a hasi idegközpontom fájdalmát is szerettem. Fájt is. Nem feküdtem, vagyis nem éreztem, hogy fekszem, a kezeimmel meggyőződtem a durva szövésű takaróról, örültem a felszínének és az ujjaimmal értettem meg a tárgyat, kiélezett érzékeimmel felfedeztem. Ezután jelentek meg gémek a mézarany színű kazettás mennyezeten. Halkan lebegtek, mint a virágok. Ketten voltak. Az egyikük rám nézett és figyelt engem. Figyelmesebben odanéztem és láttam, hogy csak egy csomó a fában. Mégis a pillantás megmaradt. A gémek virágszerű táncbeszélgetést folytattak. Hangtalanul. Én értettem őket. Az egész a megértésről szólt. Nekik is részük volt az áradó világritmusban, algaszerű lebegéssel vettek részt benne. Rájuk mosolyogtam, és kísérőmnek megerősítettem, hogy tisztában vagyok vele, ezek a lények csak árnyékvalóság, mégis kacérkodtam velük. Ennek ellenére. Hiszen melyek az igazi valóságok? Amennyire igénytelen voltam, ez a kérdés elhibázott volt. Csak a belenyugvásnak volt értelme. A gémekkel való egyetértés, amelyek magasra emelt csőre végül összeért, a kísérőm nyugodt és résztvevő hangjával való egyetértés, amelynek része voltam én is, amint eljutott hozzám. A bennem egyre növekvő belenyugvás érzésével a famennyezet arany árnyalata bensőségesen, mégis földöntúli módon, napszerűen ragyogott fel. Ez a fény később önmagába roskadt, és ismét előtérbe került a szoba, ami szinte ellenséges és hűvös volt, de én mégis repülésre kész maradtam. Amikor ismét felragyogott a mennyezet, akkor tudtam, hogy megvan a szó, amit keresek. De nem mondtam ki, ugyanis

megettem. A pulzusomban, a lélegzetemben lüktetett, a dolgok lélegzetében a látómező peremén, maga a szó sem volt mint hatalmas ritmus. Mindenféle időmértékkel szembeni ellentmondásként definiáltam. A teremben lévő freskóról újra és újra ragyogó színek szakadtak le, kialudtak, képpé lettek. Térszerűek voltak, mintha egy másik valóságból érkeznének. A színeknek dimenziója volt. A szélek átlátszóvá váltak. A lecsengés végtelenül egyenletes volt, rövid fellendülések tarkították, lebegve hullottam alá. A felfelé és lefelé tartó zuhanás igazán fényszerű volt, hol felvillant, hol kialudt. A kazettás mennyezet ívessé kezdett hajlani. A kazettákat immár ívek határolták, az egész csodálatosan egységes méhkaptárrá változott, melynek közepe egy alattam található golyóbis. A súlyom megegyezett a fény súlyával. Tehát súlytalan voltam. A kísérlet elején egy fehér lapra pillantottam, ami azonban most kék volt, mint a hajnali pára, majd az ég rózsaszínjéhez hasonlatos. Végül, tartósan mályvaszínű maradt. Addigra az egész világ aranyos ragyogásban fürdött. A mennyezet tehetett mindenről. Mégsem a mennyezet volt az. A ragyogás földöntúli volt, de nagyon is jelenlévő. Egyszerűen ott volt. Így tehát megérkeztem, de nem szálltam ki. Reggelinél, sőt délután, amikor autóval Schaffhausenbe utaztam, majd visszatértem Stein am Rheinbe, még akkor sem szálltam ki. Pedig megérkeztem. A felfelé tartó szakaszok élményei tükörszerűen ismétlődtek a lefelé tartó szakaszokban, a történések könnyedsége, a lélegzés szabadsága, a hangok rekedtsége. Ugyanakkor az érzékeim salaktalanodtak. Ez megmaradt, és meg is marad. Megváltozott a világ, egységben színesebb. Kiegészült még egy dimenzióval. Plaszticitása belsőséges. Örültem annak, hogy rettegett veszélyeim alakjai nem bukkantak fel. Saját magam jó bajtársa voltam. Saját magam jó bajtársa is maradok. A kísérletből rengeteg önigazolást nyerek. Biztonságot, szabadságot és készséget ad nekem. Lefelé haladva magammal vittem magamat – vagyis inkább jobbik részemet –, megértjük egymást, rámosolygok, mert együtt voltunk ott, mert az akrosztichonnal egybefonódunk és azt magunkkal visszük. Nem a tudat zavaráról, hanem a tudat beteljesítéséről, a világegység megéléséről, egyetlen lélegzetről volt szó, amihez mindketten hozzátartozunk. Ezért voltak a zajok pontosak, érthetőek. Különös jelenlétükkel a mindenség jelenléte mellett tettek tanúságot. Ugyanez történt a színekkel. Amikor felragyogtak, akkor az őket kitöltő fényt jelentették, és nem a színt. Vagyis a színt is; a kettő egy volt és azonos. A legjelenlévőbb biztonság diadala. Ezért is voltam tudomással az idő pontos múlásáról, ami azonban újra és újra időtlen végtelenségbe csapott át. Az idő extenzív lépésekben telt és egyszerre volt intenzíven végtelen. Ezért is volt, hogy a gondolataim hol ide, hol oda ugrottak. Az ott és itt ugyanis mindig középen volt. Ez el nem múló érzés. Szerencsés dolognak tartottam, hogy az egész kísérletre jellemző volt a maradéktalan vidámság. Ritkán fordult elő velem, hogy ilyen

sokat és szívből nevettem volna. Mindig akkor nevettem, amikor egységben éreztem magam a dolgokkal, amikor szavak nélkül tudtam a létezésemet. Minden nevetésben benne volt az egyetértés és a világ teljes bölcsessége. Rímelt az akrosztichonnal, mennyei mosoly volt.

Erwin Jaeckle kísérleti beszámolójára az a legjellemzőbb, hogy neki íróként és költőként sikerül szavakba önteni az LSD-utazás sok olyan részletét, amit a legtöbb LSD-utazó „kimondhatatlannak” vagy „leírhatatlannak” jellemez. Személyes filozófiája átszövi az LSD képeket és azokban jelenik meg. Ez a kísérlet azt is bizonyítja, hogy a kísérletet végző személyisége milyen mértékig befolyásolja az LSDkábulatot.

Egy festő LSD-élménye Egészen más típusú LSD-tapasztalatot mutat be egy festő alábbi beszámolója. Azért keresett meg engem, mert szerette volna megtudni tőlem, hogyan is fogja fel és értelmezze az LSD hatása alatt tapasztaltakat. Attól félt, hogy talán csak látszat, szemfényvesztés személyes életének mélyreható megváltozása, ami az LSD-vel végzett kísérletének volt következménye. Végül bizalmat ébresztett benne belső változására adott magyarázatom, miszerint az LSD biokémiai szerként csak kiváltotta, de nem megteremtette látomásait, és hogy ezek a látomások egészen az ő saját belső világából erednek.

...Tehát Évával egy magányos völgybe utaztunk. Arra gondoltam, hogy ott fent, a természetben bizonyára különösen szép lesz Évával. Éva fiatal volt és bájos. Én húsz évvel idősebb lévén már életem derekán jártam. Annak ellenére, hogy erotikus kicsapongásaim miatt már annyi fájdalmas tapasztalatot szereztem, az összes fájdalom és azokkal kapcsolatos csalódás ellenére, amit az engem szeretőknek és bennem hívőknek okoztam, minden alkalommal ellenállhatatlan erővel vonzott ez a kaland, Éva és az ő fiatalsága. Belehabarodtam ebbe a kislányba. Viszonyunk még csak az elején tartott, de a csábító hatalmakat minden eddiginél erősebben éreztem. Tudtam, hogy már nem sokáig tudok ellenállni. Életemben másodszor megint kész voltam arra, hogy elhagyjam a családomat, hogy feladjak mindent és felégessem a hidakat. Akadálytalanul akartam belevetni magam ebbe a kéjes mámorba Évával. Ő volt az élet, a fiatalság. Csak még egyszer, kiáltotta bennem valami, csak még egyszer az utolsó cseppig kiiszom a gyönyör és az élet poharát, a halálig és a romlásig. Azután utánam az özönvíz! Istennel és az ördöggel már korábban végeztem. Csak emberi kitalálásnak tartottam őket, amit egy hitetlen, gátlástalan kisebbség arra használ, hogy elnyomja és kizsákmányolja a hívő, naiv többséget. Nem akartam, hogy bármi közöm legyen ehhez a hazug társadalmi morálhoz. Csak élvezni, gátlástalanul élvezni akartam, mondom – utánam az özönvíz. „Mit érdekel engem a nő s a gyerek, sokkal nemesebb vágy táplál; kolduljanak, ha éhesek...' [16]

A házasság intézményét is társadalmi hazugságnak éreztem. Erre kellő igazolást kaptam a szüleim, illetve az ismerőseim házasságát elnézve. Azért maradtak együtt, mert így kényelmesebb volt, úgy hozzászokott mindenki és: „Persze, ha a gyerekek nem volnának...” A jó házasság álcája alatt lelkileg mindenki a kiütésekig vagy a

gyomorpanaszokig kínozta magát, vagy járta a maga útját. Minden tiltakozott a bensőmben arra a gondolatra, hogy egy életen át csak ugyanazt a nőt szabad szeretnem. Kifejezetten taszítónak és természetellenesnek éreztem ezt a gondolatot. Ez volt hát a belső állapotom azon a baljóslatú nyári estén, ott a tengerszem partján. Este hét óra körül mindketten viszonylag erős, körülbelül 0,1 mg LSD-adagot vettünk magunkhoz. Ezután sétára indultunk a tó partján, majd letelepedtünk. Köveket dobáltunk a vízbe, és bámultuk a hullámok gyűrűit. Könnyű, belső nyugtalanságra lettem figyelmes. Nyolc óra körül betértünk a vendégfogadóba, teát és szendvicseket rendeltünk. Volt még ott pár vendég, akik nagyokat nevetve vicceket meséltek. Odaintettek nekünk is. A szemük furcsán csillogott. Mi idegennek és távolinak éreztük magunkat, és úgy éreztük, hogy valamit észrevesznek rajtunk a többiek. Odakint lassan besötétedett. Csak nehezen szántuk rá magunkat, hogy visszatérjünk szállodai szobánkba. A tó fekete tükre mellett kivilágítatlan út vezetett a távolabb fekvő vendégházhoz. Amikor bekapcsoltam a világítást, úgy tűnt, mintha a parti úttól a házhoz vezető gránitlépcsőt fokról fokra elöntenék a lángok. Éva riadtan összecsuklott. Pokoli, futott át a fejemen, és hirtelen minden tagomat hatalmába kerítette a rettegés, és már tudtam, rosszra fordulnak a dolgok. Messziről, a falu felől hallottuk, ahogy egy óra kilencet üt. Alighogy felértünk a szobánkba, Éva az ágyra vetette magát és tágra nyílt szemmel meredt rám. Szerelemre gondolni sem tudtunk. Én az ágy peremén ültem, és a kezemben tartottam Éva mindkét kezét. Az iszonyat ezután következett: mély, leírhatatlan rettegésbe merültünk el, amit egyikünk sem értett. Nézz a szemembe, nézz rám, könyörögtem Évának, de pillantását újra és újra elfordította tőlem, hangosan sikoltozott a félelemtől és egész testében reszketett. Nem volt kiút. Odakint csak a sötét éj és a mély, fekete tó. A fogadóban eloltottak minden lámpát és az emberek mind aludni tértek. Egyébként is, mit szóltak volna hozzánk? Esetleg kihívták volna a rendőrséget, de akkor minden csak még rosszabbra fordult volna. Drogos botrány – elviselhetetlen, kínzó gondolatok. Meg se tudtunk moccanni. Ott ültünk négy fából ácsolt fal közé bezárva, amelyek között a tömítés pokolbéli lánggal ragyogott. Egyre elviselhetetlenebb volt a helyzet. Hirtelen kinyílt az ajtó, és „valami iszonyatos” lépett be. Éva vadul sikoltozni kezdett, és elbújt a takaró alatt. Ismét sikoly. A takaró alatti rettenet még rosszabb volt. „Nézz egyenesen a szemembe!” – kiáltottam rá, de csak ide-oda forgatta a szemeit, mint akinek elment az esze. Most fog megőrülni, vágott belém a felismerés. Kétségbeesésemben megragadtam a hajánál fogva úgy, hogy az arcát nem tudta elfordítani tőlem. Borzalmas félelmet láttam a szemében. Körülöttünk minden ellenséges volt és fenyegető, mintha a következő pillanatban nekünk akarna esni. Meg kell védened Évát, végig kell kísérned őt reggelig, amikor majd elmúlik a hatás – mondtam magamnak. De ezután én is újra elmerültem a néven nem nevezhető rettegésben. Többé nem volt értelem vagy idő, úgy tűnt, mintha ennek az állapotnak

soha többé nem lenne vége. A tárgyak a szobában minden részletükben megelevenedtek, körülöttünk minden gúnyosan vigyorgott. Láttam Éva sárga-fekete csíkos cipőit, amiket olyan izgalmasnak tartottam; ezek most két hatalmas, gonosz darázs módjára másztak a padlón. A mosdókagyló fölötti vízvezeték sárkányfővé változott, amelynek gonoszul méregetett két szeme, a két vízcsap. György a keresztnevem, jutott eszembe, és egyszerre Sárkányölő Györgynek éreztem magam, akinek harcolnia kell Éváért. Éva sikolyai szakítottak ki ebből a gondolatból. Verítékben úszva és reszketve fonódott rám. Szomjas vagyok, lihegte. Sikerült odanyújtanom neki egy pohár vizet hatalmas erőfeszítéssel és anélkül, hogy elengedtem volna a kezét. De a víz iszamósnak tűnt, és belőle fonalak eredtek, mérgező volt és nem tudtuk oltani vele a szomjunkat. A két éjjeli lámpa furcsa ragyogásban égett, pokoli fénnyel. Az óra tizenkettőt ütött. Ez hát a pokol, gondoltam. Bár nyilván nincsenek ördögök, sem démonok – ezek mégis érezhetően bennünk voltak, megtöltötték a szobát és elképzelhetetlen ijedséggel kínoztak minket. Képzelem csak, vagy nem? Hallucinációk, lelkünk vetületei? Esetlen kérdések azzal a realitással, és félelemmel szemben, amely a testünkben rejtőzött, és onnan rázott minket: csak a félelem volt, semmi más. Eszembe jutott néhány idézet Huxley könyvéből, Az érzékelés kapuiból, és ez rövid időre megnyugvást hozott. Évára pillantottam, erre a reszkető, kétségbeesett lényre a maga kínjában, és nagy megbánást és szánalmat éreztem. Valahogy idegenné vált számomra, szinte alig ismertem meg. A nyakában finom aranyláncon Máriát, az Isten anyját ábrázoló medál lógott. Az öccsétől kapta ajándékba. Úgy éreztem, mintha a láncból jóságos, megnyugtató áramlat indulna, ami tiszta szeretettel párosodott. De ezután ismét erővel tört rám a félelem, mintha a végleges megsemmisüléstől rettegnék. Minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy Évát megtartsam. Hangosan hallottam, hogy kint az ajtó előtt ketyeg az elektromos számláló, mintha a kővetkező pillanatban valami fontos, gonosz, megsemmisítő közlést akarna tenni. Minden sarokból és résből gúny, megvetés és gonoszság áramlott. E kín közepette tehenek nyakában lógó kolompok távoli hangját csodás, jelentőségteljes zenének hallottam. Viszont hamarosan ismét elhallgattak, és megint következett a félelem és kétségbeesés. Ahogy a fuldokló reménykedik egy menekvést hozó párkányban, úgy kívántam én is, hogy azok a tehenek jöjjenek közelebb a házhoz. Ám minden csendes maradt, csak az árammérő fenyegető ketyegése és zümmögése vett körül minket, mint valami láthatatlan gonosz rovar. Végre ránk virradt. Nagy megkönnyebbüléssel vettem észre, hogy világosodnak az ablaktáblák rései. Végre magára hagyhattam Évát, immár megnyugodott. Kimerülten lehunyta a szemét és elaludt. Én még mindig az ágy szélén üldögéltem megrázva és mélységes szomorúsággal eltöltve. Odavolt a büszkeségem és az öntudatosságom; egy rakás szerencsétlenség maradt csak belőlem. Megnéztem magam a tükörben és megrettentem: tíz évet öregedtem egyetlen éjszaka alatt. Leverten

bámultam az éjjeli lámpa fényébe, amit rút, műanyag szálakból font ernyő árnyékolt. Egyszer csak úgy tűnt, hogy a fény világosabb lesz, és a műanyag szálak ragyogni és csillogni kezdtek; úgy ragyogott az összes színben, mintha gyémántok és drágakövek lennének, bennem pedig hatalmas boldogságérzés uralkodott el. A lámpa, a szoba és Éva egyszerre eltűnt, és én csodás, fantasztikus tájban találtam magam. Egy hatalmas gótikus templomhajó belsejéhez hasonlított, benne végtelen sok oszlop és boltív. Ezek azonban nem kőből, hanem kristályból voltak. Kékes, sárgás, tejszínű és tisztán átlátszó kristályoszlopok vettek körül, mint fák egy ritkás erődben. A csúcsok és az ívek szédítő magasságba vesztek. Belső szemem előtt ragyogó fény jelent meg, és a fényből csodálatos, lágy hang szólt hozzám. Ezt nem a külső valódi fülemmel hallottam, hanem világos, bennem keletkező gondolatként érzékeltem. Felismertem, hogy az elmúlt éjszaka rémségeiben a saját állapotomat éltem meg: az önzésemet. Egoizmusom elválasztott az emberektől, és belső elmagányosodáshoz vezetett. Csak saját magamat szerettem és nem a felebarátaimat, hanem csak azt az élvezetet, amit ők nyújtottak. A világ csak a vágyaim kielégítésére létezett. Keménnyé, hideggé és cinikussá váltam. Ez volt tehát a pokoli önzés és a szeretet hiánya. Ezért tűnt számomra minden idegennek és elszigeteltnek, ezért volt minden oly gúnyos és fenyegető. Felszabadultan zokogva jöttem rá, hogy az igazi szeretet az önzés feladását jelenti, valamint hogy nem a bírvágy, hanem az önzetlen szeretet ver hidat embertársaim szívéhez. Kimondhatatlan boldogság hullámai öntötték el a testemet. Megtapasztaltam az Isteni kegyelmet. Hogyan volt azonban lehetséges, hogy ez éppen ebből az olcsó lámpaernyőből áramlott felém? – A belső hang így válaszolt: Isten mindenhol jelenvaló. A tengerszemnél szerzett tapasztalat bizonyosságot adott nekem abban, hogy a múlandó anyagi világon kívül létezik egy múlhatatlan szellemi valóság is, ami az igazi hazánk, én pedig immár a hazafelé tartó úton járok. Éva számára az egész csak rossz álom maradt. Röviddel ezután elváltunk egymástól.

A lét boldog dala Az egy huszonöt éves hirdetési ügynöktől származó alábbi feljegyzések John Cashman LSD – Die Wunderdroge című könyvéből származnak. Azért választottam bele az LSD-ről szóló beszámolók ezen gyűjteményébe, mert a benne szereplő eset sok LSD-kísérletben jellemző. A rémlátomásokat a legmagasabb fokú boldogság érzete követi, ami a halál, és a feltámadás élményéhez hasonlatos.

Első élményemet az LSD-vel egy barátom lakásában szereztem, aki vezetőm volt az utazás során. A környezetet ismertem, az atmoszféra barátságos volt, és feszültségmentes. Két ampulla LSD-t vettem be (200 mikrogramm) fél pohár tiszta vízzel elkeverve. A drog hatása közel tizenegy órán át tartott, szombat húsz órától másnap reggel kevéssel hét óra előttig. Persze nincs összehasonlítási lehetőségem, mégis meg vagyok győződve arról, hogy egy szent sem tapasztalt még emelkedettebb vagy pompásabb látomásokat, vagy a transzcendencia áldottabb állapotát, mint én. Korcsos és a feladathoz semmiképpen nem méltó a képességem arra, hogy ezt a csodát másoknak közvetítsem. Meg kell elégednünk egy esetlen vázlattal, hiszen csak egy igazi, valóban gazdag palettával bíró mester lenne képes megfelelni a tárgynak. Elnézést kell kérnem ezért a gyenge próbálkozásért, ahogy puszta szavakkal megpróbálom visszaadni életem legnagyobb benyomását keltő tapasztalatomat. Az a fensőbbséges mosoly, ahogy mások esetlen próbálkozásait fogadtam, amikor megpróbálták nekem elmagyarázni saját mennyei látomásaikat, mára az összeesküvők cinkos mosolyává változott – a közös tapasztalatokhoz nincs szükség szavakra. Az LSD bevétele utáni első gondolatom az volt, hogy a drog egyáltalán nem hat. Azt ígérték nekem, hogy harminc perc multán jelentkeznek az első tünetek – szúrós érzés a bőrön. Én nem éreztem semmilyen szúrós érzést. Ezt szóvá is tettem, de azt a választ kaptam, hogy nyugodtan várjam ki az eseményeket. Mivel nem volt jobb dolgom, a rádió kijelzőjének fényét bámultam, és fejemmel egy sláger ritmusát bólogattam, ami azonban nem volt ismerős. Azt hiszem, eltartott pár percig, mire észrevettem, hogy a kijelző fénye kaleidoszkóp módjára változtatja a színét. Ráadásul a magasabb hangoknál fényes piros és sárga árnyalatokat, míg a basszusnál bíbor és lila színeket láttam. Nevetnem kellett. Fogalmam sem volt, hogy mikor kezdődött a színjáték. Azt tudtam csak, hogy most ez történik. Becsuktam a szemem, de a színes hangok nem tűntek el. Lenyűgözött a színek rendkívüli fényereje. Beszélni akartam, elmagyarázni, amit látok, le akartam írni a vibráló, fénylő színeket. Aztán az egész már nem tűnt olyan fontosnak. Figyeltem, ahogy a ragyogó színek elárasztották a helyiséget, és a zene ritmusára egymásra rétegződtek. Egyszerre megértettem, hogy a színek maguk voltak a zene, de ez a felfedezés valahogy nem lepett meg. Hirtelen elvesztették a

fontosságukat olyan fogalmak, amiket oly sokáig szentnek tartottam. A színes zenéről szerettem volna beszélni, de egy szót sem tudtam kinyögni, csak egyszótagos dadogást, miközben a tudatomon sokszótagos benyomások száguldottak át fénysebességgel. A szoba dimenziói mozogni kezdtek, folyamatosan változtak, először remegő rombusszá csúsztak el, majd oválissá tágultak, mintha valaki addig pumpálna levegőt a szobába, amíg a falak szétrepedéssel fenyegetnek. Nehezemre esett a tárgyakra koncentrálni. Vagy zavaros semmivé olvadtak, vagy kivitorláztak a világűrbe, lassított felvételben röpködtek ide-oda, amit rendkívül érdekesnek találtam. Szerettem volna az órára pillantani, de a mutatók bujkáltak a tekintetem elől. Meg akartam kérdezni, hány óra, de mégsem tettem meg. Túlságosan lekötött az, amit láttam és hallottam: vidám harmonikus hangok – rendkívüli arcok. Le voltam nyűgözve. Fogalmam sincs, meddig tartott ez a bűbáj. Azt tudom csak, hogy a tojás volt a következő. A tojás – nagy, lüktető, ragyogó zöld tojás – már akkor ott volt, mielőtt felfedeztem volna. Éreztem, hogy ott van. A szoba közepén lebegett. Lenyűgözött a szépsége, de attól féltem, hogy leesik a földre és összetörik. Azonban még mielőtt ezt végiggondoltam volna, a tojás feloldódott és belőle egy hatalmas, tarka virág került elő. Még soha nem láttam ilyen virágot. A szobában hihetetlen finomságú virágszirmok nyíltak fel, és pompázatos színeket árasztottak minden irányba. Élveztem és hallottam ezeket a színeket, ahogy körülvették a testemet, hűvösek voltak és melegek, csendültek és fuvoláztak. Az első ijesztő érzés később következett, amikor a virág közepe lassan kezdte felemészteni a szirmokat. A virág közepe fekete volt és ragyogó, és úgy tűnt, mintha számtalan hangya háta alkotná. Kínos lassúsággal zabálta fel a szirmokat. Kiáltani akartam, hogy vagy hagyják abba, vagy csinálják gyorsabban. Fájdalmas volt látnom, hogy ezek a gyönyörű virágszirmok ilyen lassan tűnnek el, mintha valamilyen gonosz betegség emésztené őket. Aztán villámgyors megvilágosodással és hatalmas ijedelemmel vettem észre, hogy ez a fekete dolog engem is elnyel. Én voltam a virág, és ez az idegen csúszómászó valami engem zabált fel! Sikoltoztam vagy kiabáltam – már nem emlékszem pontosan. A félelem és az undor minden mást háttérbe szorított. Hallottam a vezetőmet: „Maradj nyugodt – sodortasd magad, ne állj ellen, sodródj!” Próbáltam megfogadni a tanácsot, de ez az iszonytató fekete dolog olyan undort keltett bennem, hogy kiabálni kezdtem: „Nem megy! Az Isten szerelmére segíts!” A hang megnyugtatott és vigasztalt: „Engedd, hogy jöjjön! Minden rendben van. Csak ne félj. Menj vele és ne ellenkezz.” Éreztem, ahogy feloldódom a rettenetes jelenségben. A testem hullámokban olvadt el és egyesült a fekete dolog lényegével, a szellemem megszabadult az éntől, az élettől, sőt a haláltól is. Egyetlen kristálytiszta pillanatban felismertem, hogy halhatatlan vagyok. Megkérdeztem: „Halott vagyok?” De ennek a kérdésnek semmi értelme nem volt. Hamarosan ragyogó fényt, és az egység csillogó szépségét láttam

meg. Mindent kitöltött ez a fény, leírhatatlan tisztaságú fehér fény. Halott voltam és megszülettem, és az egész egyetlen tiszta és szent ijedelem volt. A tüdőmből felszakadt a lét boldog dala. Egység és élet volt, és a szent szeretet, ami kitöltötte a lényemet, mindez pedig határtalanul. A tudatom éles volt, és mindent befogadó. Láttam Istent és az ördögöt, és minden szenteket, és felismertem az igazságot. Éreztem, ahogy kiröppenek a világűrbe súly és kötelékek nélkül, és eléggé szabad vagyok ahhoz, hogy megmártózzak a mennyei jelenség áldott ragyogásában. Ugrálni akartam, és eldalolni e csodás új életet, érzést és alakot. Mindent tudtam és megértettem mindent, amit tudni és érteni lehet. Halhatatlan voltam, bölcsebb a bölcsességnél és olyan szeretetre képes, ami minden szeretet fölött áll. A testem és a lelkem minden atomja látta és érezte Istent. A világ melegségből és jóságból állt. Nem volt idő, nem volt tér, nem volt én. Csak a kozmikus harmónia létezett. Mindez benne volt a fehér fényben. A lényem minden rostjával tudtam, hogy ez az igazság. Magamba szívtam ezt a megvilágosodást, maradéktalanul átadtam magam neki. Amikor halványodni kezdett, azon erőlködtem, hogy megtartsam és makacsul tiltakoztam az ellen, hogy a tér és az idő valósága fölülkerekedjen. Számomra már nem volt érvényes korlátos létezésünk valósága. Láttam a végső igazságokat, és azokat tőlem már senki nem veheti el. Ahogy lassan visszatértem az órák, határidőnaplók és apró bosszúságok zsarnoki birodalmába, megpróbáltam beszámolni az utazásomról, a megvilágosodásról, az ijedtségről, a szépségről, mindenről. Valószínűleg bolond módjára beszéltem össze-vissza. A gondolataim szédítő sebességgel kavarogtak, és a szavaim nem tudtak lépést tartani velük. A vezetőm mosolygott és azt mondta, hogy megérti.

A „lélek világűrébe tett utazásokról” szóló beszámolók fenti válogatása bár a legkülönbözőbb élményeket fogja át, mégsem nyújt átfogó képet arról, hogy milyen széles skálán mozoghatnak az LSD-re adott lehetséges reakciók; a legfinomabb szellemi, vallásos és misztikus élményektől a durva pszichoszomatikus zavarokig. Leírtak olyan LSD-utazásokat is, ahol a fantázia és a látomásos tapasztalatok teljesen elmaradtak az itt közölt LSD-jegyzőkönyvekben és beszámolókban közöltekhez képest, és ahol a kísérleti személy egész idő alatt a legrémesebb testi és szellemi rosszullét állapotában maradt, vagy úgy érezte, hogy súlyosan beteg. Ugyancsak ellentmondásosak azok a beszámolók, amelyek a szexuális tapasztalat LSD befolyása alatti megéléséről szólnak. Mivel az LSD hatásának egyik fontos jellemzője az összes érzéklet stimulálása, a nemi aktus érzékleti vihara váratlan felfokozottságot okozhat. Így leírtak olyan eseteket is, amelyekben az LSD nem a várt erotikus paradicsomba, hanem a tisztítótűzbe vagy akár egyenesen a pokolba vezette a kísérletezőket, ahol mindenféle érzés ijesztően elhalt, és csak halott üresség maradt. A drogra adott reakciók ilyen sokrétűségét és ellentmondásosságát csak az LSD és a

vele rokon hallucinogének esetében tapasztaljuk. Ennek magyarázata az ember mély lelki-szellemi struktúrájának komplex és változékony volta, amibe – úgy tűnik – az LSD képes belépni, és azt megtapasztalhatóvá és bemutathatóvá teszi.

9. Az LSD mexikói rokonai 1956 végén az egyik napilapban megjelent jegyzet keltette fel az érdeklődésemet. Amerikai kutatók Mexikó déli részén az indiánok között olyan gombákat fedeztek fel, amelyeket vallásos ceremóniák alkalmával fogyasztanak, és így hallucinációkkal kísért bódult állapotot érnek el.

A teonanacatl, a szent gomba Mivel akkoriban az ugyancsak Mexikóban előforduló meszkalinkaktusz kivételével nem ismertünk más olyan drogot, ami az LSD-hez hasonlóan hallucinációkat okoz, szerettem volna felvenni a kapcsolatot ezekkel a kutatókkal, hogy többet tudjak meg a hallucinogén gombákról. Azonban a rövid újságcikkből hiányoztak a nevek és a hely meghatározása, így hát nem voltam képes további információkat szerezni. Ennek ellenére a gondolataimat tovább foglalkoztatták a titokzatos gombák, amelyek kémiai vizsgálata izgalmas feladat lett volna. Amint később kiderült, az LSD tehetett arról, hogy a gombák a következő év elején az én közreműködésem nélkül mégis megjelentek a laboratóriumomban. Dr. Y. Dunant, a Sandoz Párizsban működő leányvállalatának akkori igazgatója közvetítésével megkeresett minket R. Heim professzor, a Párizsi Természettudományi Múzeum kriptogámiai laboratóriumának vezetője. Megkérdezte, hogy a Bázelben működő gyógyszerészeti kutatást érdekelné-e a hallucinogén mexikói gombák vegytani vizsgálata. Nagy örömmel jelentettem ki, hogy kész vagyok ezt a munkát a saját részlegemnél, a természetes eredetű anyagok kutatására szakosodott laboratóriumban elvégezni. Így tudtunk csatlakozni a mexikói varázsgombákkal kapcsolatos izgalmas vizsgálatokhoz, amelyek során az etnomikológiai és botanikai jellemzőket tudományos szempontból már alaposan feltárták. A varázsgombák létezése hosszú ideig rejtély volt. Ismételt felfedezésüknek történetét első kézből ábrázolja a Mushrooms, Russia and History (New York: Pantheon Books, 1957) című, pompás kivitelű, kétkötetes etnomikológiai alapmű, ugyanis ennek szerzői, az amerikai Valentina Pavlovna és R. Gordon Wasson kutatópár jelentős szerepet játszott a gombák új felfedezésében. A gombák történetéről szóló alábbi leírást a Wasson házaspár publikációjából veszem át. A kábító hatású gombák ünnepi alkalmakkor vagy vallásos ceremóniák, illetve mágikus gyógyító eljárások keretében történő használatáról szóló első írásos beszámolókat már a tizenhatodik századi spanyol történetírók és természettudósok leírásaiban megtaláljuk, akik nem sokkal azután érkeztek az országba, hogy Hernan Cortez meghódította Mexikót. Ezek között a legfontosabb tanú Bernardino de Sahagún ferences rendi szerzetes, aki több helyen megemlíti a varázsgombákat, azok hatását és használatát híres Historia General de las Cosas de Nueva España című 1529 és 1590 között született történetírásában. Leírja például, hogy a kereskedők hogyan ünnepelték „gombapartival” egy-egy sikeres üzleti útról való hazatérésüket:

Azokon az ünnepélyes együttléteken, amikor a sípokat is megfújták, gombát fogyasztottak. Nem vettek magukhoz semmilyen más eleséget; egész éjjel csak

csokoládét ittak. A gombákat mézzel elegyítették. Amikor a gomba hatni kezdett, az emberek táncoltak és sírtak... Néhányan látomásukban látták, ahogy meghalnak a háborúban... Néhányan látták, ahogy vadállatok falják fel őket... Néhányan látták, hogy jómódúak lettek és rabszolgákat vásárolhattak maguknak. Mások, hogy házasságtörést követnek el, majd megkövezik őket és betörik a fejük. Volt, aki látta, ahogy vízbe fúl. Volt, aki látta, ahogy a halálban nyugalmat talál. Megint más, ahogy a háztetőről a halálba zuhan. Mindezeket a dolgokat látták. Amikor elmúlt a gomba hatása, összegyülekeztek, és elmesélték egymásnak, hogy miket láttak látomásaikban.

Egy azonos időből származó írásban Diego Durán dominikánus szerzetes arról számol be, hogy a híres II. Montezuma azték császár trónra lépésekor 1502-ben rendezett ünnepségeken is kábító gombákat fogyasztottak. Don Jacinto de la Serna tizenhetedik századból származó krónikája egy helyütt a gombák vallásos keretben történő használatára utal:

Történt pedig, hogy egy Juan Chichitón nevű indián érkezett a faluba Tenangóból. Gombákat hozott magával amiket a hegyekben gyűjtött, és amik segítségével nagy ünnepélyt rendezett az Istenségnek. Az egyik házban, ahol a szent ünneplésére gyűltek össze az emberek, egész éjjel játszottak a teponasztlin (azték hangszer), és énekeltek hozzá... Éjfél után Juan Chichitón, aki az ünnepélyes rítus során papként szerepelt, a szentáldozáshoz hasonlóan minden jelenlévőnek gombát adott és pulquét inni... Úgyhogy mindenki elvesztette az értelmét, és bűnösen viselkedett.

Az aztékok nahuatl nyelvén a gombákat „teo-nanácatl” néven nevezik, amit „isteni gombának” lehet fordítani. Vannak utalások arra, hogy a gombák ceremoniális használata messze a Kolumbusz előtti időkre nyúlik vissza. Guatemalában, El Salvadorban és Mexikó környező hegyvidékein úgynevezett „gombaköveket” találtak. Ezek kalapos gombát formázó kőplasztikák, melyek törzse egy-egy Isten vagy állatszerű démon arcát vagy alakját formázza. A legtöbb ezek közül körülbelül harminc centiméter nagyságú. A legrégebbi példányokat az archeológusok az időszámításunk előtti ötödik századra datálják. Ha igaz R. G. Wasson álláspontja – amit meggyőző érvek támasztanak alá –, és valóban van összefüggés a gombakövek és a teonanácatl között, úgy ez azt jelenti, hogy a gombák kultusza, tehát a varázsgomba mágikus-gyógyító és vallásosceremoniális használata több, mint kétezer éves hagyomány. A gombák kábító, látomásokat és hallucinációkat okozó hatását az ördög művének tartották a keresztény misszionáriusok. Ezért minden eszközzel megpróbálták kiirtani

annak használatát. Ez azonban csak részben volt sikeres, hiszen az indiánok titokban mind a mai napig használják a szent teonanácatl gombát. Figyelemre méltó módon a következő évszázadok során mindenki figyelmét elkerülték a varázsgombák használatáról a régi krónikákban szereplő beszámolók, valószínűleg mert ezeket többnyire egy babonás kor fantáziatermékeinek tartották. A „szent gombák” létezésével kapcsolatos tudás végső eltűnéssel fenyegetett már akkor, amikor 1915-ben egy híres amerikai botanikus, Dr. W. E. Safford előadást tartott a Washingtoni Botanikai Társaság előtt, és egy tudományos publikációban is közzétette azt az elméletét, hogy varázsgomba egyáltalán nem létezett, hanem a spanyol történetírók a meszkalin-kaktuszt keverték össze a gombával. Végső soron Safford ezen megállapítása – még ha téves is volt – ismét felhívta a tudományos világ figyelmét a titokzatos gombák rejtélyére. Dr. Blas Pablo Reko mexikói orvos fordult először nyíltan szembe Safford elméletével. Utalásokat talált arra, hogy Mexikó déli hegyvidékének távoli területein mind a mai napig használják a gombát gyógyító-vallásos ceremóniákban. Ugyanakkor Robert J. Weitlaner antropológus és Dr. Richard E. Schultes, a Harvard Egyetem botanikusa csak 1936 és 1938 között talált először valóban ilyen gombákat; majd 1938-ban fordult elő első ízben, hogy Jean B. Johnson vezetésével fiatal amerikai antropológusok csoportja részt vehetett egy ilyen titkos éjszakai gombaszertartáson. Ez Huautla de Jimenezben történt, a mazatékok földjének fővárosában, Oaxaca tartományban. A kutatók csak nézők voltak, a gombák élvezetét megtiltották nekik. Johnson az itt tapasztaltakról egy svéd folyóiratban (Ethnological Studies 9, 1939) számolt be. A varázsgomba kutatásában ezután ismét szünet következett. Kitört a második világháború. Schultes az amerikai kormány megbízásából az Amazonas környékén kaucsukkereséssel foglalkozott, míg Johnson elesett a szövetséges hatalmak északafrikai partraszállásakor. A már említett amatőr kutatóházaspár, Dr. Valentina Pavlovna és R. Gordon Wasson voltak azok, akik a problémát annak etnográfiai oldaláról ismét vizsgálni kezdték. R. G. Wasson bankár volt, a J. P. Morgan Co. bank alelnöke New Yorkban. 1958-ban elhunyt felesége gyerekorvosként dolgozott. A Wasson-házaspár 1953-ban ott folytatta a munkát, nevezetesen Huautla de Jimenez mazaték faluban, ahol tizenöt évvel korábban J. B. Johnson és mások abbahagyták, amikor megállapították a régi indián gombakultusz továbbélését. Különösen értékes információkat kaptak egy akkor már évek óta ott dolgozó amerikai misszionáriusnőtől, Eunice Victoria Pike-tól, a Wycliffe Bible Translators közösség tagjától, aki mindenkinél több ismerettel rendelkezett a varázsgombák jelentőségéről. Ismerte az őslakosok nyelvét, és nagy gonddal bánt a helyi lakosokkal. A Wasson házaspár többször tartózkodott hosszabb ideig Huautlában és környékén, és így részletesen tanulmányozni tudta a gombák modern használatát. Ezt összehasonlították a régi krónikákban szereplő leírásokkal.

Kiderült, hogy a „szent gombába” vetett hit azon a környéken széles körben elterjedt volt. Az indiánok azonban titokként őrizték az idegenekkel szemben. Sok ravaszságra és ügyességre volt szükség ahhoz, hogy a kutatók megszerezzék az őslakosok bizalmát és betekintést nyerjenek ebbe a titokzatos világba. A gombakultusz mai formájában az ősi vallási elképzelések és szokások keverednek keresztény gondolatokkal és a keresztényi terminológiával, így például a gombát gyakorta „Krisztus véreként” említik, mondván, hogy csak ott terem ilyen gomba, ahol Krisztus vére a földre hullt. Más elképzelések szerint ott teremnek a gombák, ahol a Krisztus szájából származó nyál nedvesítette meg a földet, így tehát maga Jézus Krisztus beszél a gombákon keresztül. A gombaceremónia konzultáció formájában zajlik. A tanácskérő, a beteg vagy annak családja szerény fizetség ellenében kérdezi meg a „bölcset” vagy „javasasszonyt”, a „sabiót” vagy „sabiát”, akit „curandero” vagy „curandera” néven is tisztelnek. A curandero legjobb fordítása talán a „gyógyító pap”, ugyanis egyszerre látja el az orvos és a pap feladatait, lévén, hogy mindkét funkció igen ritka ezeken a távoli területeken. A mazaték nyelvből úgy tűnik hiányzik a spanyol „curandero” pontos megfelelője. A gyógyítót „co-ta-ci-ne” szóval illetik, vagyis „olyan ember, aki tudással bír”. A mindig éjszaka megtartott ceremónia keretében ő veszi magához a gombát. Többi jelenlévő személy is kap a gombából, de a curandero mindig lényegesen nagyobb mennyiséget fogyaszt. Az események imák és fogadalmak között zajlanak. A gombákat elfogyasztás előtt röviden megfüstölik egy olyan tál fölött, amiben kopált (tömjénhez hasonló gyantát) égetnek. A többi jelenlévő nyugodtan fekszik a kiterített gyékényeken teljes sötétségben vagy néha egy-egy gyertya fénye mellett. A curandero térdelve vagy ülve imádkozik és énekel egy oltárszerű építmény előtt, amin egy feszületet vagy szentképet és más kultikus tárgyakat helyezett el. A szent gomba hatására elrévült állapotba kerül, amiben a passzívan jelenlévő személyek is többé-kevésbé részt vesznek. A curandero monoton énekhangján keresztül a teonanacatl gomba válaszol a feltett kérdésekre. A gomba mondja meg, hogy a beteg személy meghal-e vagy meggyógyul, és hogy milyen gyógyfű gyógyíthatja meg; a gomba leplezi le, hogy ki volt valamelyik szomszéd gyilkosa, vagy ki lopta el a lovat; a gomba tanúskodik arról, hogy a távolban élő rokonnak hogy megy a sora stb. A gombaceremónia nemcsak a tanácskérés funkcióját tölti be, hanem sok szempontból az indiánok számára hasonló jelentőségű, mint a hívő keresztényeknek a szentáldozás. A bennszülöttek sok megnyilvánulásából arra lehet következtetni, hogy hitük szerint a szent gombát Isten ajándékozta nekik, mivel szegények, nincs orvosuk, sem gyógyszereik, és azért is, mert nem tudnak olvasni, így tehát a Biblia számukra nem hozzáférhető, viszont Isten a gombán keresztül közvetlenül tud beszélni velük. Eunice V. Pike misszionáriusnő utalt arra a nehézségre is, amit a keresztény üzenet, az írott szó közvetítése jelent egy olyan népnek, amely abban hisz, hogy rendelkezik egyfajta eszközzel – nevezetesen a szent gombával – arra, hogy Isten közvetlen, látható

módon tudassa akaratát velük. Hiszen Isten számukra közvetlenül tudja megmutatni a mennyországot, ahol magával Istennel kerülhetnek kapcsolatba. Az indiánok a szent gombával szemben tanúsított tiszteletét mutatja az is, hogy hitük szerint gombát csak „tiszta” személy fogyaszthat kockázat nélkül. A „tiszta” ebben az esetben szertartásosan megtisztított személyt jelent, amihez többek között legalább öt napos szexuális önmegtartóztatás is hozzátartozik a gomba fogyasztása előtt és után. A gomba szedésekor is be kell tartani bizonyos előírásokat. Ha ezeket elmulasztják, akkor előfordulhat, hogy a gomba őrületbe vagy akár a halálba kergeti elfogyasztóját. A Wasson-házaspár 1953-ban szervezett először expedíciót a mazatékok földjére, de csak 1955-re sikerült annyira feloldaniuk az időközben barátaikká vált mazaték indiánok szemérmességet és tartózkodását, hogy számukra lehetővé tették az aktív részvételt egy gombaceremónián. R. Gordon Wasson és kísérője, Alan Richardson fényképész tehát 1955 júniusának végén kóstolhatta meg a szent gombát egy éjszakai gombaceremónián. Valószínűleg ők voltak az első idegenek, az első fehér emberek, akik valaha is megkóstolhatták a teonanacatlt. Wasson a Mushrooms, Russia and History második kötetében lelkes szavakkal írja le, hogy a gomba hogyan kerítette teljesen hatalmába, annak ellenére, hogy megpróbált harcolni a hatása ellen, hogy objektív szemlélő maradhasson. Először geometrikus színes mintákat látott, amik aztán építészeti jelleget öltöttek. Ezt csodálatos oszlopcsarnokok, ékkövekkel kirakott, földöntúli harmóniát és pompát sugárzó paloták, meselények által húzott győzelmi kocsik látomásai követték, olyanok, amit az ember csak a legendákból ismer, majd mesebeli ragyogású tájakat látott. Lelke a testétől elszakadva időtlenül lebegett a magasabb valóság képeivel terhes fantáziában, ahol a jelentés a szokásos hétköznapi világnál mélyebb volt. Úgy tűnt számára, mintha meg akarna mutatkozni az Ős-ok, a kimondhatatlan; ám a legutolsó kapu mégis zárva maradt. Ez az élmény Wasson számára végleges bizonyíték volt arra, hogy a gombáknak tulajdonított varázserő valóban létezik, és nemcsak babona. Már korábban felvette a kapcsolatot a már említett Roger Heim gombaszakértő professzorral Párizsban annak érdekében, hogy a gombákat természettudományos vizsgálat alá vessék. Heim elkísérte a Wasson házaspárt a mazatékok földjén szervezett további expedíciókra, és elvégezte a szent gombák botanikai meghatározását. Kiderült, hogy a Strophariaceae családjához tartozó lemezes gombáról van szó, körülbelül egy tucat különböző, tudományosan korábban nem leírt faj, amelyek nagyobb részt a Psilocybe nemzetséghez tartoznak. Heim professzornak sikerült néhány fajt laboratóriumban is tenyészteni. A mesterséges kultúrában történő tenyésztésre főként a Psilocybe mexicana fajt találta alkalmasnak. A varázsgombákkal végzett botanikai munkákkal párhuzamosan folyt a kémiai elemzés azzal a céllal, hogy a gombaszövetből kinyerjék a hallucinogén hatóanyagot, és azt tiszta kémiai formában leírják. Ezeket a vizsgálatokat Heim professzor

megbízása alapján a Párizsi Természettudományi Múzeum vegytani laboratóriumában végezték el, míg az Egyesült Államokban két nagy gyógyszergyár, a Merck és a Smith, Kline & French munkacsoportjai foglalkoztak ezzel a problémával. Az amerikai laboratóriumok a gombákat részben R. G. Wassontól kapták, részben pedig maguk gyűjtötték a Sierra Mazateca környékén. Mivel a kémiai vizsgálatok Párizsban és az Egyesült Államokban eredménytelenek maradtak, Heim professzor a Sandoz AG-hoz fordult arra gondolva, hogy az izolációs kísérletekben is hasznosak lehetnek a hatásában a varázsgombákkal rokon LSD-vel gyűjtött kísérleti tapasztalataink. Így tehát az LSD volt az, ami a teonanacatlnak utat mutatott a laboratóriumaink felé. Akkoriban a gyógyszervegyészeti kutatólaboratóriumok természetes anyagokkal foglalkozó részlegét vezettem, és az volt a szándékom, hogy a varázsgombákkal kapcsolatos munkát átadom az egyik kollegámnak. Ő azonban nem lelkesedett túlságosan a feladatért, mivel tudta, hogy a vállalat felső vezetése körében sem az LSD, sem semmi azzal összefüggő dolog nem volt kedvelt téma. Mivel a sikeres munkához elengedhetetlen lelkesedést nem sikerült benne felkeltenem, úgy döntöttem, a vizsgálatokat magam végzem el. A kémiai elemzés megkezdéséhez néhány száz grammnyi szárított Psilocybe mexicana gomba állt rendelkezésemre, amit Heim professzor laboratóriumban tenyésztett ki. Az extrakciós és izolációs kísérletek során Hans Tscherter nevű laboránsommal dolgoztam együtt, aki évtizedes közös munkánk során megbízható munkatárssá vált, és tökéletesen ismerte munkamódszeremet. Mivel a keresett hatóanyag kémiai tulajdonságaival kapcsolatban semmilyen kiindulási pontunk nem volt, a meghatározással kapcsolatos kísérleteket a kivonatok hatása alapján kellett elvégeznünk. Ugyanakkor a különböző kivonatok közül egyik sem mutatott semmilyen egyértelmű farmakológiai hatást sem egerekben, sem kutyákban, amiből a hallucinogén jellemző meglétére következtethettünk volna. Ezért kétségeink támadtak arról, vajon a Párizsban tenyésztett és kiszárított gombák egyáltalán hatásosak-e még. Ezt csak a gombával emberen végzett kísérlettel lehetett megállapítani. Ahogy az LSD esetében, úgy most is magam végeztem el ezt az alapvető kísérletet. Ugyanis nem illendő, hogy a kutató a saját vizsgálataihoz szükséges de egyben kockázatot is rejtő önkísérletet másra testálja. A kísérlet során harminckét darab, összesen 2,4 gramm szárított Psilocybe mexicana gombát fogyasztottam el. Wasson és Heim adatai szerint ez a mennyiség közepes adagnak felelt meg a curanderók gyakorlatában. A gombáknak erős pszichés hatása volt, amint az a kísérleti jegyzőkönyv alábbi részletéből is kiderül:

„Fél óra múlva a külvilág idegenszerű változáson ment át. Minden mexikói jelleget öltött. Mivel tökéletesen tudatában voltam annak, hogy a gombák mexikói eredetének ismeretében mexikói jeleneteket képzelek, megpróbáltam szándékosan úgy tekinteni a

környezetemet, ahogy azt normálisan ismerem. Ugyanakkor eredménytelen maradt az akaratom minden erőfeszítése arra, hogy régről ismert formájukban és színeikben lássam a dolgokat. Nyitott és csukott szemmel is csak indián motívumokat és színeket láttam. Amikor a kísérletet felügyelő orvos fölém hajolt, hogy a vérnyomásomat ellenőrizze, egyszerre azték áldozati pappá változott, és nem lepődtem volna meg, ha hirtelen obszidián kést vett volna elő. A helyzet komolysága ellenére felvidított, ahogy a kollegám németes arca teljesen indiános arckifejezést vett fel. A révület tetőpontján, a gombák bevétele után körülbelül másfél órával a belső képek özöne (többnyire absztrakt, gyorsan változó motívumú formák és színek) olyan ijesztő méretet öltött, hogy attól féltem, a formák és színek örvénye magával ragad, és feloldódom benne. Az álom körülbelül hat óra multán véget ért. Szubjektíven nem tudtam volna megmondani, hogy pontosan meddig tartott ez a teljesen időtlennek megélt állapot. A megszokott valóságba történő visszalépés megnyugtató visszatérés volt, mintha egy idegen, teljesen reálisan megélt világból érkeznék megszokott otthonomba.”

Ez az önkísérlet ismét igazolta, hogy az ember sokkal érzékenyebben reagál a pszichoaktív anyagokra, mint az állatok. Amint már említettem, ugyanezt állapítottuk meg az LSD-vel végzett állatkísérletek során. Nem a gombaanyag hatástalansága, hanem a kísérleti állatok ilyen hatóanyagokkal szemben mutatott reakcióképességének hiánya volt az oka annak, hogy a kivonatok egérben és kutyában látszólag hatástalanok maradtak.

A pszilocibin és a pszilocin Mivel az emberen végzett kísérlet volt az egyetlen rendelkezésünkre álló próba a hatásos elemek megállapítására, nem maradt más választásunk, minthogy a további tesztelést magunkon végezzük el, ha sikeresen be akarjuk fejezni a vizsgálatokat. Mivel a fentiekben leírt, 2,4 gramm szárított gombával elvégzett kísérlet erős, több órán át tartó reakciót okozott, a vizsgálandó szárítmányból most már csak a mennyiség egyharmadának megfelelő, tehát 0,8 grammnyi gombát használtunk. Ezek a minták – ha volt bennük aktív anyag – csak enyhe, a munkaképességet rövid időre befolyásoló hatást fejtettek ki, ami azonban annyira egyértelmű volt, hogy segítségével világosan meg lehetett különböztetni egymástól az üres és a hatóanyagot tartalmazó szárítmányokat. A tesztsorozatban önkéntes kísérleti nyúlként további munkatársak és kollegák vettek részt. E megbízható, embereken végzett vizsgálattal sikerült izolálni és feldúsítani a hatásos anyagrészeket, majd a legújabb szeparációs eljárás használata mellett megtaláltuk ennek tiszta kémiai változatát is. Két új, egyformán színtelen kristályos anyagot találtunk, amiket „pszilocibinnek” és „pszilocinnek” neveztem el. Heim professzorral és munkatársaimmal, Dr. A. Brack és Dr. H. Kobel kutatókkal közösen 1958 márciusában tettem közzé az eredményeket az Experientia című folyóiratban. Két utóbbi munkatársam jelentős mennyiségű gombaanyagot biztosított a vizsgálathoz, miután sikerült lényegesen javítaniuk a gombák laboratóriumi kultúráját. A vizsgálat következő szakaszában, melynek során a pszilocibin és a pszilocin kémiai szerkezetét igyekeztünk megállapítani, illetve ennek alapján a vegyületek szintézisén dolgoztunk, Dr. A. J. Frey, Dr. H. Ott, Dr. Th. Petrzilka és Dr. F. Troxler vett részt. A gomba hatóanyagának kémiai felépítése sok szempontból figyelemre méltó. A pszilocibin és a pszilocin az LSD-hez hasonlóan az állatok és a növények világában előforduló, biológiai szempontból fontos indolvegyületek csoportjába tartozik. A mindkét gomba-hatóanyagban és az LSD-ben közös kémiai jellemzők azt mutatták, hogy a pszilocibin és a pszilocin nemcsak a pszichikai hatás szempontjából rokon az LSD-vel, hanem kémiai felépítésük is nagyon hasonló. A pszilocibin a pszilocin foszforsavas észtere, és mint ilyen, ez az első és eddig egyetlen a természetben fellelhető foszforsav-tartalmú indolvegyület. A foszforsav-csoportnak semmi köze a hatáshoz – hiszen a foszforsav nélküli pszilocin épp olyan hatásos, mint a pszilocibin –, viszont stabilabbá teszi a molekulát. Míg a pszilocint a levegőben jelenlévő oxigén hamar lebontja, addig a pszilocibin stabil anyag. A pszilocibin és a pszilocin kémiai felépítése a szerotonin felépítéséhez is hasonlít. Ahogy azt már leírtam Az LSD állatkísérletekben és a biológiai kutatásban című fejezetben, a szerotoninnak fontos szerep jut az agyfunkciók kémiai rendszerében. A farmakológiai kísérletek során mindkét gombából származó anyagról kiderült, hogy az

LSD-hez hasonlóan gátolja a szerotonin hatását különböző szervekben. A pszilocibin és a pszilocin egyéb farmakológiai tulajdonságai is hasonlítanak az LSD-hez. A legfontosabb különbség a hatásos mennyiségben mutatkozik mind az állatkísérletekben, mind az embernél. A pszilocibin vagy a pszilocin közepesen hatásos adagja emberben 10 mg (0,01 g), tehát mindkét anyag százszor kevésbé hatásos, mint az LSD, amely már 0,1 mg adagban erős hatású. Ehhez képest a gombaanyagok hatása rövidebb ideig tart, mint az LSD-é, tehát csak 4-6 órán át szemben az LSD 8-12 órás hatásával. Sikerült kidolgozni a pszilocibin és a pszilocin teljes szintézisét is, tehát azt a technikai eljárást, amivel ezeket az anyagokat nagyobb mennyiségben lehet mesterségesen előállítani a gomba használata nélkül. A szintetikus előállítás ésszerűbb és olcsóbb, mint a hatóanyag kivonása gombából. A hatóanyagok izolálásával és szintézisével kivettük a varázslatot a varázsgombából. Tisztáztuk a kémiai szerkezetét azoknak az anyagoknak, amelyek csodálatos hatása alapján az indiánok évezredeken át hitték, hogy a gombában Isten lakik, majd lombikban mesterségesen elő is állítottuk ugyanezeket az anyagokat. Miben rejlik tehát az a felismerhető haladás, amit ebben az esetben a természettudományos kutatásnak köszönhetünk? Tulajdonképpen csak abban, hogy a teonanácatl csodálatos hatásának rejtélyét két kristályos anyag hatásának rejtélyévé fordítottuk át, hiszen magát a hatást a tudomány legfeljebb leírni tudja, de megmagyarázni nem. A pszilocibin pszichikai hatásának hasonlóságát az LSD-vel, illetve a látomásos, hallucinogén jelleget Rudolf Gelpke itt közölt pszilocibin-kísérletről származó jegyzőkönyvével mutatom be, ami az Antaios című, már említett kiadványban jelent meg.

Ahol megáll az idő (10 mg pszilocibin, 1961. április 6. 10 óra 20 perc) A hatás körülbelül húsz perc múlva jelentkezik: vidámság, beszédesség, könnyű, de kellemes szédülés és „élvezetesen mély légzés”. 10:50 erős! szédülés, már nem tudok koncentrálni... 10:55 izgatottság; színek intenzívek: minden rózsaszín és piros. 11:05 a világ az asztal közepére szűkül be. A színek nagyon intenzívek. 11:10 hasadtság érzése, hallatlan – hogyan is tudnám leírni ezt az érzést? Hullámok, különböző ének, össze kell szednem magam. Közvetlenül ezután a bejegyzés után felálltam a reggeliző asztaltól, ahol Dr. H-val és feleségeinkkel étkeztünk, kimentem a szabadba és lefeküdtem a gyepre. A bódulat hamar csúcspontjára érkezett. Igaz, hogy szilárdan elhatároztam, hogy folyamatosan jegyzetelek majd, ez most mégis merő időpocsékolásnak tűnt, az írás mozdulatai végtelenül lassúak voltak, a nyelv kifejezőeszközei elmondhatatlanul szegényesek – legalább is a belső élmény áradatához képest, ami elborított, és felrobbanással fenyegetett. Ugy éreztem, száz év sem lenne elég ahhoz, hogy leírjam egyetlen perc hatalmas élményanyagát. Először még az optikai benyomások álltak a középpontban: döbbenettel néztem a közeli erdőben álló fasorok parttalan egymásutánját; azután a napsütötte égen a felhőfecniket, amelyek folyton hangtalanul és lélegzetelállító nagysággal, több ezer rétegben tornyosultak egymásra – ég fölött ég –, és arra vártam, hogy odafönt a következő pillanatban valami hatalmas, hallatlan, még soha nem volt dolog jelenik meg vagy történik – vajon meglátom Istent? – , de csak a várakozás, a sejtés maradt, „a végső érzelem küszöbén”... Azután ismét továbbálltam – zavart a többiek közelsége –, és a kert egyik sarkában leheveredtem egy naptól meleg farakásra – az ujjaim túláradó, állatiasan érzéki gyengédséggel simogatták a fahasábokat. Ezután teljesen magamba süppedtem; abszolút csúcspont volt: elöntött a boldogság érzése, minden kívánnivaló nélküli kielégültség – csukott szemeim mögött cseréppiros díszekkel teli üres teremben találtam magam, ami egyben „a teljes szélcsend világközepe” volt. Biztosan tudtam, hogy minden rendben van – a mindenség alapja és eredete jó. Ugyanebben a pillanatban megértettem a szenvedést és az undort is, a hétköznapi élet rossz hangulatait és félreértéseit: olyankor az ember soha nem „egész”, hanem darabokban van, felszabdalva, a másodpercek, percek, órák, napok, hetek és évek apró cserepeire törve; ott az ember az idő bálványának rabszolgája, ami darabonként zabálja fel; mindannyian tolakodásra, tipródásra és aprómunkára vagyunk ítélve; mindannyiunknak magunkkal kell cipelnünk a tökéletest és az abszolútot,

minden dolgok egyidejűségét, az arany idők örök pillanatát, a létezés Ős-okát – ami mindig is létezett és létezik majd – ott, az emberi lét hétköznapjaiban, ahol ez mélyen a lélekbe fúródott kínzó tüske, emlékeztető a soha nem teljesült igényre, az elveszett és megígért paradicsom délibábja ebben a lázálomban, amit „jelennek” nevezünk, miközben mindez a bealkonyult „múltból” származik, és mi a ködös „jövőbe” visszük. Megértettem. A kábulat űrutazás volt, de nem a külső, hanem az ember belső űrutazása, és a valóságot egy pillanatra olyan helyzetből tapasztaltam meg, ami valahol az idő gravitációján túl fekszik. Amikor ismét érezni kezdtem ezt a gravitációt, balga módon megpróbáltam kitolni a visszatérés időpontját, és 11 óra 45 perckor újabb hat milligrammos adag pszilocibint vettem magamhoz, majd 14 óra 30-kor ismét 4 milligrammot. A hatás csekély volt, és említésre semmiképp nem érdemes.

Az LSD-vel és pszilocibinnel végzett kísérletsorozatban három alkalommal Li Gelpke asszony is részt vett. Az élményeit megörökítő tusrajzhoz a következő megjegyzéseket fűzte:

„A lapon látható dolgok közül semmit nem alakítottam tudatosan. Miközben dolgoztam rajta, az emlékeim (arról, amit a pszilocibin hatása alatt megéltem) ismét valósággá váltak, és vezették a tollamat. Ezért a kép is olyan sokrétegű, mint az emlékkép, és a jobb alsó sarokban fekvő alak az álmai rabja. Amikor hetekkel később kezembe került néhány a mexikói művészetről szóló kötet, azokban viszontláttam a látomásaim motívumait – igazán ijesztő volt.” A mexikói motívumok jelentkezését pszilocibin-kábulatban már én is megfigyeltem első szárított Psilocybe mexicana gombával végzett önkísérletem során. A jelenség R. Gordon Wassonnak is feltűnt. Ezen megfigyelések alapján adott hangot annak a gyanújának, hogy az ősi mexikói művészetre befolyással lehettek a gombamámorban megjelenő látomásos képek.

Az ololiuqui „varázsszulák” Azután, hogy viszonylag rövid idő alatt sikerült megoldani a szent teonanacatl gomba rejtélyét, egy másik, vegytani szempontból még nem tisztázott mexikói varázsnövény, az ololiuqui problémája kezdett foglalkoztatni. Az „ololiuqui” az azték neve egy bizonyos szulákféle (Convolvulaceae) magjának, amit már a Kolumbusz előtti időkben az aztékok és a szomszédos népek vallási ceremóniákhoz és mágikus gyógyeljárásokhoz használtak, hasonlóan a peyotl meszkalinkaktuszhoz és a teonanacatl gombához. Bizonyos indián törzsek, például a zapoték, chinantet, mazaték és mixték indiánok mind a mai napig használják az ololiuquit. Ezek a törzsek DélMexikó távoli hegyei között egész a legutóbbi időkig élték elszigetelt, a kereszténység által csak kevéssé befolyásolt életüket. Az ololiuqui történeti etnológiai és botanikai szempontjairól kitűnő tanulmányt írt 1941-ben R. Evans Schultes, az Egyesült Államokbeli Cambridge-ben működő Harvard Botanikai Múzeum igazgatója. A címe: A Contribution to our Knowledge of Rivea corymbosa. The Narcotic Ololiuqui of the Aztecs. Az ololiuqui történetéről szóló alábbi adatok főként Schultes monográfiájából származnak. A gyógynövényről szóló első feljegyzéseket spanyol történetíróknál találjuk a XVI. században, akik egyébként a peyotlt és a teonanacatlt is említik. Például Bernardino de Sahagún ferences szerzetes a már idézett híres krónikájában, a Historia General de Los Cosas de Nueva España című könyvben így ír az ololiuqui csodás hatásairól: „Létezik egy növény, amit coatl xoxouhqui (zöld kígyó) néven illetnek, ami olyan magot terem, melynek ololiuqui a neve. A mag elkábítja és összezavarja az érzékeket; varázsitalként isszák.”

Az ololiuqui első leírása (Francisco Hernandez, „Rerum Medicarum Novae Hispaniae Thesaurus Seu Plantarum, Animalium, Mineralium Mexicanorum Historia”, Róma, 1651 De OLOLIUQUI, seu planta orbicularium foliorum. Cap XIV. OLOLIUQUI, quam Coaxihuitl, seu herbam Serpentis alii vocant, volubilis herba est, folia viridia ferens, tenuia, cordis figura. Caules teretes, virides, tenuesq;. Flores albos, & longiusculos. Semen rotundum simile Coriandro, unde nomen. radices fibris similes. Calida quarto ordine planta est. Luem Gallicam curat. Dolores ex frigore ortos sedat. Flatum, ac praeter naturam rumores discutit. Pulvis refina mixtus pellit frigus. Luxatis aut fractis ossibus, & lumbis faeminarum laxis, aucto robore mirum auxiliatur in modum. Seminis etiam est usus in medicina, quod tritum, ac devoratum, illitumq; capiti, & fronti, cum lacte & Chilli, fertur morbis oculorum mederi.

devoratum vero, venerem excitat. Acri est sapore, & temperie, veluti & planta eius, impense calida. Indorum sacrifici cum videri volebant versari cum Superis, ac resposa accipere ab eis, ea vescebatur planta, ut desiperent, milleq; phantasmata, & daemonu obversatium effigies circumspectarent. Qua in re Solano maniaco Dioscoridis similis fortasse alicui videri possit.

További tanúságot tesz a magok létezéséről Francisco Hernandez orvos, akit II. Fülöp spanyol király küldött Mexikóba, hogy ott 1570 és 1575 között a bennszülöttek gyógyszereit tanulmányozza. Az 1651-ben Rómában Rerum Medicarum Novae Hispaniae Thesaurus Seu Plantarum, Animalium, Mineralium Mexicanorum Historia cím alatt megjelent monumentális munkájának Az ololiuqui-ról szóló fejezetében részletesen leírja és először illusztrálja is az ololiuqui-t. A rajzot kísérő latin szöveg kivonatának fordítása így hangzik: „Az ololiuqui, amit mások coaxihuitlnek vagy kígyófűnek neveznek, kúszó növény, vékony, zöld szív alakú levelekkel., a virágok fehérek, középnagyok., a magok kerekdedek., amikor az indiánok papjai az istenekkel érintkeznek és tőlük tanácsot akarnak kérni, ebből a növényből esznek, hogy elkábuljanak. Ilyenkor sok ezer fantáziakép és démon jelenik meg előttük.” Ezen viszonylag jó leírás ellenére az ololiuqui a Rivea corymbosa Hall f. (mexikói hajnalka) magjaként történő botanikai azonosítása sok vitát okozott szakmai körökben, és újabban a Turbina corymbosa (L.) Raf fajtát javasolják pontos botanikai leírásként. Amikor 1959-ben elhatároztam, hogy megkísérlem az ololiuqui aktív hatóanyagának izolálását, semmi más nem állt rendelkezésemre, mint egyetlen beszámoló a Turbina corymbosa magjával folytatott vegytani munkákról. Ezt C. G. Santesson farmakológus írta Stockholmban 1937-ben. Santessonnak azonban nem sikerült tiszta formában izolálnia a hatást hordozó anyagot. Az ololiuqui magok hatásosságáról ellentmondásos beszámolók jelentek meg. 1955ben H. Osmond pszichiáter önkísérleteket végzett a Turbina corymbosa magjával. Körülbelül hatvan-száz mag elfogyasztása után apátiával és ürességgel jellemezhető állapotba került, amit fokozott vizuális érzékenység kísért. Négy óra eltelte után ellazult és kellemes állapotú, hosszabb ideig tartó periódus következett. E megfigyelésnek ellentmondtak azok az eredmények, amiket V. J. Kinross-Wright tett közzé Angliában 1958-ban, melyek szerint nyolc önkéntes kísérleti személy 125 mag bevétele után sem érzett semmilyen hatást. R. G. Wasson közvetítésével két mintányit kaptam az ololiuqui magokból. 1959. augusztus 6-án kelt kísérőlevelében ezt írta nekem Mexikóvárosból: „Elküldök Önnek egy kis csomagot, amelyben nézetem szerint Rivea corymbosa magok vannak, amit ololiuqui néven az aztékok híres drogjaként is ismerünk. Huautlában semilla de la Virgen a neve. Amint látni fogja, a csomagban két kicsi üveg van magokkal, amiket

Huautlában kaptam, illetve egy nagyobb tartály ugyancsak magokkal, amiket egy Francisco Ortega nevű zapoték indián adott nekem, és amiket ő maga gyűjtött a növényekről a San Bartolo Yautepec nevű zapoték település mellett...” Az először említett, Huautlából származó világosbarna, kerek magok a botanikai meghatározás során valóban Rivea corymbosa (vagy Turbina corymbosa) magnak bizonyultak; míg a San Bartolo Yautepecből származó fekete, szögletes magokat Ipomoea violacea L. (mexikói ibolyaszulák) növényként azonosítottuk. Míg a Turbina corymbosa csak trópusi vagy szubtrópusi klímában él meg, addig az Ipomoea violacea a mérsékelt égövben is megterem, és az egész világon elterjedt dísznövény. Voltaképpen azonos a hajnalkával, ami különböző változataiban, kék vagy kék és piros csíkos virágkelyheivel majdnem minden kertben megörvendeztet minket. A zapotékok az eredeti ololiuqui mellett, ami tehát a Turbina corymbosa magja, és amit „badoh-nak” vagy „badoh negronak” neveznek, felhasználják az Ipomoea violacea magját is. Ezt a megfigyelést T. MacDougall is megerősítette, aki egy második, nagyobb tételt is küldött nekünk ez utóbbi magokból. Az ololiuqui növény kémiai vizsgálata során szorgalmas laborasszisztensem, Hans Tscherter volt segítségemre, akivel már a gombák hatóanyagait is izoláltuk. Azt a munkahipotézist állítottuk föl, hogy az ololiuqui mag aktív hatóanyaga esetében azonos kémiai osztályba tartozó anyagokról lehet szó, mint ahová az LSD, a pszilocibin és a pszilocin tartozik: tehát indolvegyület. Mindazonáltal rendkívül csekély volt a valószínűsége annak, hogy igaz lesz a feltételezésünk, különös tekintettel arra, hogy milyen nagyszámú egyéb anyagcsoport létezik, amelyek az ololiuqui hatóanyagaként szóba jöhettek volna az indolvegyületekhez hasonlóan. Tételünket könnyen kipróbálhattuk. Az indolvegyületek jelenlétét ugyanis gyorsan és egyszerűen ki lehet mutatni színreakcióval. Az indolvegyületek már nyomokban is intenzív kékre színezik a megfelelő reagenssel elkészített oldatot. Hipotézisünkkel szerencsénk volt. Az ololiuqui magokból bizonyos oldószerekkel készített kivonatok az indolvegyületekre jellemző kék elszíneződést mutatták. A színreakció segítségével rövid idő alatt sikerült izolálni a magokban lévő indolvegyületeket, majd előállítottuk ezeket kémiailag tiszta formában. Az azonosítás meglepő eredményt hozott. Először alig tűnt hihetőnek, amit találtunk. Csak a kísérlet megismétlése és a végrehajtott munkafázisok leggondosabb felülvizsgálata oszlatta el minden kétségünket saját eredményünk iránt: Az ősi mexikói varázsdrog, az ololiuqui hatóanyagai tökéletesen megegyeztek azokkal az anyagokkal, amik a laboratóriumomban már megtalálhatók voltak: nevezetesen azokkal az alkaloidokkal, amiket az elmúlt évtizedekben végzett vizsgálataink során részben izoláltunk az anyarozsból, részben pedig ezen anyagok kémiai variációjával előállítottunk. Az ololiuqui legfontosabb hatóanyagaiként a lizergsavamidot, a lizergsavhidroxietilamidot, és kémiailag ezekkel közeli rokonságot mutató alkaloidokat

találtunk. Köztük volt az ergobazin nevű alkaloid is, melynek szintézise az anyarozsalkaloidokkal végzett vizsgálataim kiindulópontja volt. Az ololiuqui-ban megtalálható lizergsavamid és lizergsav-hidroxietilamid nagyon közeli rokona a lizergsavdietilamidnak, amint az valószínűleg már az anyagok nevéből is kiderül a nem vegyész foglalkozásúaknak is. Az LSD-t tehát felfoghatjuk az ololiuqui hatóanyagának apró módosításaként. Ebből az a jelentős tény következik, hogy az LSD – amit kezdetben a szintetikus kémia egy termékének tartottunk – voltaképpen a szakrális mexikói drogok csoportjába tartozik, méghozzá nem csupán pszichikai hatásai, hanem kémiai struktúrája alapján is. A lizergsavamidot S. Smith és G. M. Timmis angol vegyészek írták le először az anyarozs-alkaloidok bomlási termékeként; és azt nekem magamnak is sikerült már szintetizálnom azon vizsgálatok keretében, amelyek az LSD-hez is vezettek. Akkoriban azonban még senki sem sejtette, hogy ez a lombikban előállított vegyület húsz évvel később természetesen előforduló hatóanyagként köszön vissza egy ősi mexikói varázsnövényben. Az LSD pszichikai hatásainak felfedezése után a lizergsavamidot is kipróbáltam önkísérletben, és megállapítottam, hogy ugyancsak álomszerű állapotot eredményez – habár csak tízszer vagy hússzor nagyobb adagban, mint az LSD. Az állapotra a szellemi üresség és valótlanságérzés volt jellemző, a külvilág értelmetlennek tűnt, míg a hallás érzékenysége megnőtt. Mindezt egy nem kellemetlen testi fáradtság kísérte, ami végül alváshoz vezetett. A Dr. H. Solms pszichiáter által elvégzett szisztematikus vizsgálat igazolta a kísérleti anyagként LA-111 néven ismert lizergsav-amid ilyen hatásképletét. Szakmabeli társaim szkeptikusan fogadták beszámolómat, amidőn előadást tartottam az ololiuqui-vel végzett vizsgálatokról 1960 őszén Sydneyben, Ausztráliában a Tiszta és Alkalmazott Kémia Nemzetközi Szövetségének (IUPAC) természetes anyagokkal foglalkozó kongresszusán. A referátumot követő vitákon az a gyanú merült föl, hogy a laboratóriumomban, ahol olyan sokat dolgozunk lizergsav-származékokkal, esetleg az ololiuqui-kivonatok véletlenül ilyen vegyületek nyomaival szennyeződtek. A fenntartások abból eredtek, hogy az eddig csak alacsonyabb rendű gombákban megtalálható anyarozs-alkaloidok magasabb rendű növényekben, tehát szulákfélékben való előfordulása ellentmond annak a tapasztalatnak, hogy bizonyos hatóanyagok az adott növénycsaládra jellemzőek, és arra is korlátozódnak. Valóban igaz, hogy ritka kivételnek minősül egy jellemző anyagcsoport előfordulása a növényvilág fejlődéstörténeti szempontból egymástól két távol eső részében – ebben az esetben az anyarozs-alkaloidokra ez vonatkozik. Az eredményeinket azonban igazolták, miután ezt követően különböző laboratóriumok ismét elvégezték az ololiuqui maggal folytatott vizsgálatainkat az Egyesült Államokban, Németországban és Hollandiában. A kétkedés olyan fokú volt, hogy azt a lehetőséget is felvetették, vajon a magokat nem fertőzte-e meg valamilyen

alkaloidokat termelő gomba, amit azonban sikerült kísérleti úton kizárni. Az ololiuqui mag hatóanyagával végzett munkának váratlan utójátéka is volt, habár ez csak a szaksajtóban ismeretes. Két holland vetőmag-nagykereskedő értesített minket arról, hogy az utóbbi időkben rendkívül megnőtt az Ipomoea violacea, tehát a kékvirágú hajnalka magjának forgalma. Ráadásul szokatlan vevőkör jelentkezett a magokért. Feltételezték, hogy a nagy kereslet a laboratóriumainkban a maggal folytatott vizsgálatokkal függhet össze, és erről szerettek volna többet tudni. Kiderült, hogy az új vevőkör hippikből és más olyan emberekből állt, akik hallucinogén drogok iránt érdeklődtek. Azt gondolták, hogy az ololiuqui magja helyettesítheti az egyre nehezebben hozzáférhető LSD-t. A hajnalkamag sikere csak viszonylag rövid ideig tartott, nyilván a kevés jó tapasztalat következtében, amit a kábítószeres világ ezzel az új és egyszerre ősrégi droggal szerzett. A porrá tört és vízzel, tejjel vagy más itallal elkevert ololiuqui mag íze borzalmas, és a gyomor nehezen viseli el. Ráadásul az ololiuqui pszichikai hatásai eltérnek az LSD hatásától, ugyanis az eufórikus és hallucinogén komponens kevésbé jellemző, hanem sokkal inkább uralkodik a szellemi üresség, a félelem és a depresszió érzése. Semmilyen drog esetében nem kívánatos az itt jellemző levertség és fáradtságérzés. Mindez oka lehet annak, hogy alábbhagyott a kábítószeres világ érdeklődése a hajnalkamag iránt. Csak kevés vizsgálatot végeztek eddig arról, hogy lehet-e a gyógyászatban hasznosítani az ololiuqui hatóanyagát. Véleményem szerint mindenekelőtt tisztázni kellene, hogy a bizonyos ololiuqui-hatóanyagokra jellemző erősen szedatív, narkotikus hatás – vagy a kémiailag módosított változatok – hasznos lehet-e az orvostudomány számára. Az ololiuqui-val végzett vizsgálatokkal szépen beteljesedett a hallucinogén drogok területén végzett munkám. Immár valóságos kört alkottak, mondhatjuk, „mágikus” kört: a kiindulópont a természetesen előforduló ergobazin anyarozs-alkaloid alapján előállított lizergsavamidok voltak. Ezek vezettek a lizergsav-dietilamid, vagyis az LSD szintéziséhez. Az LSD hallucinogén hatóanyaggal folytatott munkák vezettek a teonanacatl hallucinogén varázsgomba vizsgálatához, amiből a pszilocibin és a pszilocin hatóanyagokat izoláltuk. A teonanacatl mexikói varázsnövénnyel folytatott munkából következett egy második mexikói varázsnövény, az ololiuqui vizsgálata. Az ololiuqui-ban megint lizergsavamidokat találtunk hallucinogén hatóanyagként, köztük ergobazint is; ezzel tehát bezárult a bűvös kör.

10. A Ska Maria Pastora varázsnövény nyomában Gordon Wasson, akihez a mexikói varázsgombák vizsgálata óta baráti kapcsolatok fűztek, 1962 őszén meghívott engem és a feleségemet, hogy vegyünk részt egy mexikói expedícióban. A vállalkozás célja egy további mexikói varázsnövény felkutatása volt. Wasson Mexikó déli hegyeibe tett utazásai során megtudta, hogy a mazatékok egy növény leveléből préselt levet használnak vallásos-gyógyító eljárásaikhoz, nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy a teonanacatl gombákat és az ololiuqui magokat használják. Ez a növény a hojas de la Pastora vagy hojas de Maria Pastora, illetve mazatékul a Ska Pastora vagy Ska Maria Pastora (a pásztornő levele, vagy Isten anyja, Mária, a pásztornő levelei). Az volt hát a feladatunk, hogy megállapítsuk, melyik növényről származnak „Mária pásztornő levelei”, majd ezt a növényt meghatározzuk botanikailag. Emellett az is a szándékunk volt, hogy lehetőleg annyi növényi anyagot gyűjtsünk össze, amiből el lehet végezni az anyagban található hallucinogén hatóanyagok kémiai vizsgálatát.

Öszvérháton a mexikói felföldön át 1962. szeptember 26-án feleségemmel Mexikóvárosba repültem az expedícióra, és itt találkoztunk Gordon Wassonnal. Ő már elvégzett minden szükséges előkészítő munkát, úgyhogy már két nap múlva továbbutazhattunk délnek. Csatlakozott hozzánk Irmgard Johnson-Weitlaner, a szövetségesek észak-afrikai partraszállásakor elesett Jean B. Johnson, a mexikói varázsgombák néprajzi kutatásában úttörő szerepet játszó tudós özvegye. Apja, Robert J. Weitlaner Ausztriából vándorolt be Mexikóba, és szintén közreműködött a gombakultusz újrafelfedezésében. Johnson asszony a Mexikóvárosban működő Néprajzi Nemzeti Múzeumnál dolgozott az indián szőttesek szakértőjeként. Két napig utaztunk egy hatalmas Land Roverrel a felföldön át, elhaladtunk a hófödte Popocatapetl mellett, majd Pueblán át le az Orizaba völgyébe, ahol pompás trópusi vegetáció fogadott; ezután komppal átkeltünk a Popoloapan (Pillangó) folyón, majd a volt azték helyőrség Tuxtepec érintésével jutottunk el Jalapa de Diazba, ebbe a dombon fekvő mazaték faluba, ahonnan az expedíció indult. Az egész falu összeszaladt, amikor megérkeztünk a vadonban szélesen elterülő település központi piacterére. Idősebb és fiatalabb férfiak hagyták ott félig nyitott kunyhóikat és bódéikat, ahol guggoltak vagy álldogáltak. Bizalmatlanul, mégis kíváncsian tolongtak a Land Rover körül, legtöbben mezítláb, de mindenki sombreróban. Nőket vagy lányokat egyáltalán nem láttunk. Az egyik férfi értésünkre adta, hogy kövessük őt. Elvezetett minket a falu vezetőjéhez, egy kövér mesztichez, aki bádogtetős egyemeletes házában tartotta székhelyét. Gordon megmutatta neki igazolványainkat, amiket a civil hatóságok és Oaxaca tartomány katonai kormányzója állított ki, és amikben leírták, hogy tartózkodásunk célja tudományos kutatások végzése. A falu vezetőjét láthatóan lenyűgözték a nagyformátumú, pecsétekkel ellátott dokumentumok – valószínűleg olvasni sem tudott. Tágas pajtában biztosított nekünk szállást. Kicsit körülnéztem a faluban. A falu főterének a hegyoldal felé emelkedő oldalán egy nagy, valamikor bizonyára igen szép, a gyarmati időkből származó templom romjai emelkedtek szinte kísértetiesen. Most már nőket is láttam, akik fehér, piros szegéllyel díszített ruhában és hosszú copfba font kékesfekete hajjal bújtak elő szégyenlősen a kunyhókból, hogy megszemléljék az idegeneket. Az étkezésünkről egy idős mazatéknő gondoskodott, aki egy fiatal szakácsnőt és két cselédet dirigált. Egy tipikus mazaték kunyhóban lakott. Ezek egyszerű nyolcszögletű építmények, szalmával fedett sátortetővel, és egymás mellé sorolt farönkökből emelt falakkal, ablakuk nincsen, hanem a rönkök közötti rések biztosítanak elégséges kilátást. A kunyhó közepén a döngölt agyagos talajon szárított agyagból vagy kőből rakott, a talaj szintjéből kiemelkedő nyílt tűzhely áll. A füst a falakba vágott nagy nyílásokon át

távozik a tetőorom két végén. A hálóhelyek háncsból fonott matracok az egyik sarokban vagy a falak mentén elhelyezve. A kunyhót lakói háziállatokkal osztják meg: fekete disznókkal, pulykákkal és csirkékkel. Enni sült csirkét, fekete babot és kenyér helyett tortillát, egyfajta kukoricalisztből sütött omlettet kaptunk. Hozzá sört és tequilát, vagyis agavépálinkát ittunk. Másnap kora reggel összeállt kis csapatunk, hogy öszvéren nekivágjunk a Sierra Mazatecának. A falu lótenyészetétől béreltünk öszvéreket és kíséretet is. Guadelupe, az utat ismerő mazaték indián ült a vezető állaton, és vezette a csapatot. Gordon, Irmgard, a feleségem és én középen lovagoltunk öszvéreinken. Az oszlop végén Teodosio és a mindenki által csak Chicónak nevezett Pedro, két mezítlábas fiatal fiú menetelt a csomagjainkkal megrakodott hátasok mellett. Eltartott egy ideig, amíg hozzászoktunk a kemény fanyergekhez. Azután viszont éppen ez bizonyult az utazás elképzelhető legeszményibb módjának. Az öszvérek egyenletes lépésekben libasorban követték a vezető állatot. A lovasoknak egyáltalán nem kellett irányítaniuk őket. Döbbenetes ügyességgel használták ki a járhatatlan, részben sziklás, részben süppedő talajt, haladtak árkon-bokron, patakokon, vagy meredeken lejtős szakaszokon át vezető ösvényen. Az út minden gondjától megszabadulva maradéktalanul a táj és a trópusi vegetáció szépségének szentelhettük figyelmünket. Hatalmas, kúszónövényekkel benőtt fákból álló őserdő, aztán banáncserjékkel vagy kávéültetvénnyel tarkított tisztások a lazán álló facsoportok között, az út mentén virágok, amelyek fölött csodás pillangók nyüzsögtek. Utunk fullasztó hőségben és párás levegőben haladt, hol meredek emelkedőkön, majd szédítő lejtőkön át a Rio Santo Domingo folyómedrében fölfelé a völgyben. Egy-egy rövid, heves trópusi záporban jól jöttek a viaszosvászonból készült hosszú, széles poncsók, amikkel Gordon szerelt fel minket. Indián kísérőink óriási szív alakú levelekkel védekeztek a hirtelen eső ellen, amiket hamarjában az út szélén vágtak maguknak. Teodosio és Chico nagy zöld szöcskének tűnt, ahogy így eltakarva lábaltak az öszvérek mellett. Már esteledett, amikor elértük első táborhelyünket, a „La Providencia” nevű tanyát. Vendéglátónk, Don Joaquim Garcia, a nagycsalád feje vendégszeretően és méltósággal fogadott minket. Gordon és én az előtető alatt, a szabadban terítettük ki hálózsákjainkat. Reggel arra ébredtem, hogy egy malac röfögött az arcom fölött. Ujabb napi utazás után derék öszvéreink hátán értük el Ayautlát, ezt a hegyoldalban elszórtan fekvő mazaték települést. Útközben sokszor rám köszöntek a bokrokból a varázsszulák, vagyis az Ipomoea violacea kék virágkelyhei. A fekete ololiuqui magok erről a növényről származnak. Itt vadon terem, míg nálunk kerti dísznövényként termesztik. Ayautlában több napig maradtunk. Doña Doñata Sosa de Garcia házában kaptunk szállást. Doñata asszony egy egész nagycsaládot vezetett, köztük betegeskedő férjét is.

Ráadásul a környékbeli kávétermesztés úrnője is volt. A frissen szedett kávébabot egy melléképületben gyűjtötték. Szép látvány volt, amikor a fiatal indián nők és lányok estefelé hazatértek a kávéültetvényekről világos színű, színes szegéllyel ékesített köpenyeikben, a hátukon hordott kávézsákot a homlokukra erősített pánttal tartva. Este a mazaték mellett spanyolul is tudó Doña Doñata gyertyafény mellett beszélt a faluban folyó életről: A látszólag oly békés és paradicsomi természeti környezetben álló kunyhók majd mindegyikében lejátszódott már valamilyen tragédia. A most üresen álló szomszédos házban egy férfi lakott, aki megölte a feleségét, és most életfogytiglani börtönbüntetését tölti. Doña Doñata egyik vejének egy másik nővel volt viszonya, és féltékenységből megölték. Ayautla főnöke, egy fiatal mesztic suhanc, aki előtt már délelőtt tiszteletünket tettük, csak két állig felfegyverzett férfi kíséretében merte megtenni a kunyhójától a bádogtetős tanácsházban berendezett „irodáig” tartó rövidke utat. Attól félt, hogy lelövik, mivel törvénytelen adókat szedett. Doña Doñata jó kapcsolatainak köszönhetően egy idős asszonytól kaptunk először mintát a keresett növényből: néhány levélnyi hojas de la Pastorát. Mivel azonban hiányoztak a virágok és a gyökerek, ezt a növényi anyagot nem tudtuk botanikai meghatározáshoz felhasználni. Sikertelenek maradtak a próbálkozásaink is arra, hogy közelebbit tudjunk meg a növény termőhelyéről vagy arról, hogy ezen a tájékon mire is használják. Ujabb kétnapi lovaglás után értünk el Rio Santiagóba. Előtte San Miguel-Huautla faluban éjszakáztunk magasan a hegyek között. Rio Santiagóban csatlakozott hozzánk Doña Herlinda Martinez Cid, egy Huautla de Jimenezben dolgozó tanárnő. Gordon Wasson meghívására érkezett ide, aki még az egyik gombaexpedícióból ismerte őt. Feladata az volt, hogy mazaték és spanyol tolmácsként dolgozzon, illetve segítsen nekünk abban, hogy számos, a környéken szétszórtan élő rokonán keresztül kapcsolatot találjunk olyan curanderókkal és curanderákkal, vagyis füvesemberekkel és asszonyokkal, akik használják a hojas de la Pastorát. Mivel késve érkeztünk Rio Santiagóba, Doña Herlinda már aggódott értünk, ugyanis ismerte a környék veszélyeit, és attól félt, hogy lezuhantunk valamelyik sziklameredélyen vagy esetleg rablótámadás áldozatai lettünk. Következő állomásunk a mélyen a völgyben fekvő San José Tenango volt. A település a trópusi vegetáció közepén fekszik, narancs- és citromfák valamint banánültetvények veszik körül. Itt is a tipikus falukép fogadott: a centrumban piactér, a gyarmati időkből származó félig leomlott templommal, két-három boltocska, egy vegyesbolt, és esővédők a lovaknak és öszvéreknek. A hegyoldalban a sűrű dzsungelben forrást fedeztünk fel, amelynek pompás friss vize egy természetes sziklamedencében gyűlt össze, és fürdésre csábított. Felejthetetlen élvezet volt ez azok után a napok után, amikor egyáltalán nem volt lehetőségünk rendes mosakodásra. Itt láttam először a szabad természetben kolibrit, ezt az aprócska kékeszöld, fémes csillogású ékszert, amint a vastag liánok virágai

között szálldosott. Doña Herlinda rokoni kapcsolatainak segítségével sikerült először kapcsolatot találni egy gyógyítóval: ez volt Don Sabino, a curandero. Ő azonban tisztázatlan okokból nem volt hajlandó fogadni minket, és válaszolni a hojassal kapcsolatos kérdéseinkre. Ugyanakkor egy egész csokornyit kaptunk a keresett növény virágzó példányaiból egy idős füvesasszonytól, a feltűnően pompás mazaték köpenyben járó, nagytiszteletű és gyönyörű nevű Natividad Rosa asszonytól, de őt sem sikerült rábírni arra, hogy elvégezze előttünk a hojas ceremóniát. Azt a kifogást hozta föl, hogy túl öreg a mágikus utazás fáradalmaihoz, és hogy hosszú utat kell megtenni bizonyos helyekig, ahhoz a forráshoz, ahol a bölcs asszonyok az erejüket összegyűjtik, ahhoz a tóhoz, ahol a verebek énekelnek, és ahol a dolgok megkapják a nevüket. Natividad Rosa azt sem árulta el nekünk, hogy az ajándékba adott hojas csokrot hol szedte. Állítólag egy nagyon, nagyon messze fekvő erdei völgyben nőttek. Azt mesélte, hogy ahol kiásott egy növényt, ott egy kávébabot ültetett a földbe, és ezzel mondott köszönetet az isteneknek. Immár tehát a birtokunkban voltak egész növények virággal és gyökérrel együtt, és ezek alkalmasak voltak a botanikai meghatározásra. Látnivalóan a Salvia (zsályafélék) neméhez tartozó növényről volt szó, a közismert mezei zsálya rokona. A növénynek kék, fehér sisakos virágai vannak, amelyek húsztól harminc centiméterig terjedő hosszúságú fürtben helyezkednek el, a száruk kékes. Néhány nappal később Natividad Rosa egy egész kosárnyi hojast hozott, amiért ötven peso fizetséget kért. Valószínűleg híre ment az üzletnek, mivel két további asszony is hozott nekünk még leveleket. Egy mozsárban összetörtük a friss leveleket, és egy kendővel kinyomtuk a levét, mivel tudtuk, hogy a ceremóniák során a hojas kipréselt levét isszák meg, tehát valószínűleg ez tartalmazza a hatóanyagot. Ezt alkohollal hígítottuk a tartósítás végett, majd üvegekbe töltöttük, hogy később Bázelben megvizsgálhassuk a laboratóriumban. A munkában egy indiólány segített nekünk, aki ismerte a metate nevű kőmalom használatát, amivel az indiánok már ősidők óta kézzel őrlik a kukoricát.

A Salvia-ceremónia Tervezett továbbindulásunk előtti napon, amikorra már feladtuk a reményt is, hogy valaha részt veszünk egy ceremónián, azt mégis sikerült megszervezni, méghozzá egy curandera segítségével, aki késznek mutatkozott „nekünk szolgálni”. A kapcsolatot megteremtő, Herlinda rokonságába tartozó bizalmi ember a sötétség beállta után titkos ösvényen vezetett minket a curandera magányos, a falu fölött a hegyoldalban álló kunyhójához. A faluból senki sem láthatott minket, és senki sem tudhatta meg, hogy a füvesasszony fogad. Nyilvánvalóan a szent szokások büntetendő megsértése volt, hogy idegenek, fehérek vesznek részt a szertartáson. Ez lehetett az igazi oka annak, hogy a többi gyógyító megtagadta részvételünket a hojas ceremónián. Ahogy fölfelé kapaszkodtunk, a sötétben idegen madarak kiáltása hallatszott, és mindenhonnan kutyák ugattak minket. A curandera, Consuela Garcia a negyvenes éveiben járó asszony volt, mezítláb járt, ahogy a környéken minden indián nő. Félénken engedett be minket a kunyhójába, majd a bejáratot azonnal eltorlaszolta egy nehéz gerendával. Felszólított minket, hogy feküdjünk le a döngölt agyagpadlóra helyezett gyékénymatracokra. Herlinda a csak mazatékul beszélő Consuela szavait spanyolra fordította. A curandera gyertyát gyújtott egy asztalon, amin néhány szentkép állt mindenféle limlom között. Ezután némán, gyakorlott mozdulatokkal dolgozni kezdett. Egyszer csak furcsa zajokat és jövésmenést lehetett hallani a szobában – vajon valaki idegen rejtőzködött a kunyhóban, akinek alakját nem ismertük fel a gyertyafényben? Consuela láthatóan nyugtalanul kutatta át a helyiséget égő gyertyával a kezében. Kiderült, hogy csak a patkányok rendetlenkedtek. A curandera most egy tálban kopált, tömjénszerű gyantát gyújtott, aminek illata hamarosan megtöltötte az egész kunyhót. Ezután körülményesen elkészítette a varázsitalt. Consuela megkérdezte, hogy közülünk ki akar vele együtt inni. Gordon jelentkezett. Mivel én éppen súlyos gyomorpanaszoktól szenvedtem, nem tudtam velük tartani. Helyettem a feleségem vállalta a feladatot. A curandera magának hat pár levelet készített ki. Ugyanennyit osztott ki Gordonnak is. Anita három pár levelet kapott. A gombákat is mindig párokban adják, aminek valószínűleg mágikus jelentősége van. A hojast a metate segítségével összetörte, majd finom szitán keresztül egy pohárba préselte. A metatét és a szitát gondosan kiöblítette vízzel. Végül a teli poharakat szertartásosan megfüstölte a kopál fölött. Consuela a poharak átadása előtt megkérdezte Anitát és Gordont, hogy hisznek-e a szertartás igazságában és szentségében. Miután igennel válaszoltak, és ünnepélyesen elfogyasztották a nagyon keserű ízű italt, Consuela elfújta a gyertyát. A háncsmatracokon a sötétben fekve vártuk a hatást. Mintegy húsz perc múlva Anita azt suttogta, hogy furcsa, világos peremű képzeteket lát. Gordon is érezni kezdte a drog hatását. A sötétből felcsendült a curandera félig

beszélő, félig éneklő hangja. Herlinda fordított: Azt kérdezte, hogy hiszünk-e a rítusok szentségében és Krisztus vérében. „Creemos” (hiszünk) válaszunk után folytatódott a szertartásos cselekmény. A curandera meggyújtotta a gyertyát, az „oltárasztalról” a földre állította, énekelt és imákat vagy varázsigéket mondott, majd a gyertyát ismét a szentképek közé helyezte. Ezután megint csend és sötét következett. Ezt követte a voltaképpeni tanácskérés. Consuela megkérdezte, mi ügyben járunk. Gordon a lánya állapota felől érdeklődött, akit közvetlenül elutazása előtt New Yorkban idő előtt kellett kórházba szállítani, ugyanis kisbabát várt. Azt a megnyugtató választ kapta, hogy anya és lánya jól vannak. Ezután megint éneklés következett, ima és a gyertya manipulációja az „oltárasztalon”, a földön és a füstölőedény fölött. A ceremónia végén a curandera felszólított minket, hogy egy darabig még maradjunk a háncsmatracokon és pihenjünk. Hirtelen vihar tört ránk. A rönkfalak résein keresztül a kunyhó sötétjébe hasított a villámok fénye, hangos mennydörgés kísérte, miközben hirtelenjött trópusi eső dobolt a tetőn. Consuela aggódott, hogy nem fogjuk tudni még sötétben elhagyni a kunyhóját úgy, hogy senki ne lásson meg. Ám a váratlan vihar napkelte előtt elállt, és lehetőleg hang nélkül, az elemlámpa fénye mellett ereszkedtünk le a hegyoldalból bádogbarakkjainkhoz úgy, hogy a falu lakói nem vettek észre. Persze a kutyák mindenhol egyre csak ugattak. Részvételünk a ceremónián az expedíció csúcspontja volt. Megerősítette, hogy a hojas de la Pastorát az indiók ugyanarra a célra és ugyanolyan szertartásos keretek között használják, mint a teonanacatlt, vagyis a „szent gombákat”. Kellő mennyiségű eredeti növényi anyag is rendelkezésünkre állt nemcsak a botanikai meghatározáshoz, hanem a tervezett kémiai elemzéshez is. A Gordon Wasson és feleségem által átélt hojas miatti kábulat nem volt mély, sem tartós, viszont egyértelműen hallucinogén jelleget mutatott. Az élménygazdag éjszaka reggelén búcsút mondtunk San José Tenangónak. Vezetőnk, Guadelupe és a két legény, Teodosio és Pedro a megbeszélt időben jelent meg az öszvérekkel a barakk előtt. Hamarosan felmálháztunk és nyeregbe szálltunk, majd csapatunk ismét elindult felfelé a völgyben az éjszakai vihartól most a napfényben ragyogó, termékeny tájon át. Santiagón keresztül estefelé értük el utolsó állomásunkat mazaték földön, Huautla de Jimenez központi települését. Terveink szerint innen autóval tértünk vissza Mexikóvárosba. A Posada Rosaurában, Huautla akkoriban létező egyetlen fogadójában elköltött ebéddel búcsúztunk el indián kísérőinktől és hűséges öszvéreinktől, akik oly biztonsággal és kellemesen vittek keresztül minket a Sierra Mazatecán. Másnap tiszteletünket tettük a Wasson kiadványaiból híressé vált curanderánál, Maria Sabinánál. Gordon Wasson 1955 nyarán egy éjszakai ceremónián az ő kunyhójában kóstolta meg a szent gombákat – valószínűleg ő volt az első fehér ember, akinek ebben része lehetett. A curandera egy távolabbi hegyoldalban lakott Huautla fölött. Azt a házat felgyújtották, amiben az a történelmi találkozó történt Gordon

Wassonnal; valószínűleg a felindult helyiek, vagy egy irigy kollega amiatt, hogy a füvesasszony a teonanacatl titkát elárulta az idegeneknek. Az általunk most látott új kunyhóban – ahogy valószínűleg már a régiben is – elképesztő rendetlenség uralkodott, amelyben félmeztelen gyerekek, csirkék és malacok kavarogtak. Az idős curandera arca okos volt, szokatlanul változékony és kifejező. Láthatóan nagy benyomást tett rá, amikor elmeséltük, hogy sikerült a gombák szellemét tablettákba préselni, és azonnal késznek mutatkozott a tablettákkal „szolgálni”, vagyis konzultációt tartani nekünk. Abban maradtunk, hogy ez a rákövetkező éjszaka Doña Herlinda házában történik majd meg. Napközben Huautla de Jimenezben sétáltam, amely a hegyoldalban lévő főút mentén terül el. Ezután elkísértem Gordont, aki meglátogatta az Institute Nacional Indogenistát. Ennek az állami szervezetnek az a feladata, hogy tanulmányozza és segítse megoldani a bennszülött lakosság, tehát az indiók problémáit. Az intézet vezetője nehézségekről számolt be, amelyek a kávépolitika területén merültek fel. Huautla főnöke az Institute Nacional Indogenista közreműködésével megpróbálta kedvezőbbé tenni a termelő indióknak fizetett kávéárakat azzal, hogy igyekezett megszüntetni a közvetítő kereskedelmet. Azonban tavaly júniusban meggyilkolták, és holttestét megcsonkítva találták meg. Sétánk során betértünk a dómba is, ahonnan gregorián kórus hangja hallatszott ki. Az idős Aragon atya, Gordon barátja még korábbi utazások idejéből, meghívott minket egy pohárka tequilára a sekrestyébe.

A gombaceremónia Amikor este visszatértünk Herlinda házába, oda már megérkezett Maria Sabina és hatalmas kísérete. Ott volt két csinos lánya, Apolonia és Aurora, két gyakornok curandera, valamint egy unokahúg, ráadásul mindenki hozott magával néhány gyereket. Apolonia minden alkalommal a melléhez emelte gyerekét, amint az kiabálni kezdett. Később megjelent az öreg curandero, Don Aurelio, nagyhatalmú, félszemű férfi feketefehér mintázatú köpenybe öltözve. A verandán kakaót és édes süteményeket szolgáltak fel. Eszembe jutott az a régi krónikában szereplő beszámoló, amelyben azt írják, hogy a teonanacatl élvezete előtt chocolatl italt szokás inni. A sötétség beállta után mindannyian bementünk abba a szobába, ahol a szertartás zajlott. A szobát lezártuk, vagyis az ajtót eltorlaszoltuk az egyetlen ággyal. Csak a hátsó kertbe vezető vészkijárat maradt nyitva a sürgető szükség esetére. Már éjfél felé járt, amikor elkezdődött a szertartás. Addig az egész társaság a földön lefektetett háncsmatracokon aludt, vagy éberen várta az előtte álló eseményeket. Maria Sabina időről időre egy-egy darab kopált dobott az edényben izzó szénre, amitől kicsivel elviselhetőbb lett a túlzsúfolt szoba nehéz levegője. A tolmácsként ismét jelenlévő Herlinda segítségével elmagyaráztam a curanderának, hogy egy tablettában két pár gomba szelleme van bezárva. (Egyenként 5,0 mg szintetikus pszilocibint tartalmazó tabletták voltak.) Amikor eljött az idő, Maria Sabina ünnepélyes megfüstölés után párosával kiosztotta a tablettákat a jelenlévő felnőtteknek. Ő maga két párat vett be, ami húsz milligramm pszilocibinnek felel meg. Az ugyancsak curanderaként fellépő Apolonia lányának és Don Aurelionak ugyanekkora adagot osztott ki. Aurora egy párat kapott, Gordon szintén, míg feleségem és Irmgard csak egy-egy tablettát vett be. Nekem Maria Sabina irányítása mellett az egyik gyermek, egy körülbelül tíz éves kislány készített italt öt pár friss hojas de la Pastora levél levéből. Szerettem volna bepótolni az ezzel a droggal szerzett tapasztalatot, amit San José Tenangóban kihagytam. Állítólag az ital különösen hatásos, ha azt egy ártatlan gyermek készíti el. A levet tartalmazó poharat ugyancsak megfüstölte és megáldotta Maria Sabina és Don Aurelio, majd átnyújtották nekem. Minden előkészület és az ezt követő szertartás is nagyon hasonló volt ahhoz, ahogy a tanácskérés zajlott le Consuela Garcia curanderánál San José Tenangóban. Sötétben vártuk a hatást a drogok kiosztása és az „oltárasztalon” álló gyertya eloltása után. Fél óra sem telt el, amikor a curandera valamit mormolni kezdett, és lányai és Don Aurelio is nyugtalanná vált. Herlinda lefordította és elmagyarázta, hogy mi történik. Maria Sabina azt mondta, hogy a tablettákból hiányzik a gombák szelleme. A helyzetet megvitattam a mellettem fekvő Gordonnal. Számunkra egyértelmű volt, hogy a

hatóanyag felszívódása a tablettákból lassúbb, azoknak ugyanis előbb fel kell oldódniuk a gyomorban, míg a gombák szétrágásakor már a száj nyálkahártyáin keresztül felszívódik a hatóanyag egy része. Csakhogy mire megyünk a tudományos magyarázattal egy ilyen helyzetben? Úgy döntöttünk, hogy magyarázkodás helyett cselekszünk. További tablettákat osztottunk ki. A két curandera és a curandero még egy-egy pár tablettát kapott. Így már összesen fejenként 30 mg pszilocibint vettek be. Körülbelül tíz perc múlva a tabletták szelleme is elkezdte éreztetni hatását, ami aztán a hajnali pirkadatig tartott, Maria Sabina imájára és énekére a lányai áhítatosan, Don Aurelio pedig mély basszusban válaszolt. Apolonia és Aurora hevesen izgatott lihegéséből arra következtettünk, hogy a fiatal nők kábulatban átélt vallásos élménye szexuális, érzéki benyomásokkal párosul. A szertartás közepe táján Maria Sabina megkérdezte, milyen ügyben jöttünk. Gordon ismét a lánya és az unokája sorsa felől érdeklődött. Ugyanolyan jó hírt kapott, mint Consuelától. Mire visszaért New Yorkba, az anya és gyermeke valóban jól volt, ami persze nem bizonyíték arra, hogy a két curandera valóban jóstehetséggel bírna. Én a hojas hatására egy ideig felfokozott érzékenységet és intenzív megélést tapasztaltam, amit azonban nem kísértek hallucinációk. Anita, Irmgard és Gordon az idegenszerű, misztikus környezet által meghatározott eufórikus révületet élt át. A feleségemre nagy benyomást tett egy bizonyos furcsa vonalmintázat. Megdöbbent és meghatódott, amikor pontosan ugyanezt a képet látta viszont az oltár fölötti gazdag díszítésben egy régi templomban Puebla mellett. Ez a Mexikóvárosba vezető visszaúton történt, amikor a gyarmati időkből származó templomokat látogattunk. Ezek azért különösen érdemesek a figyelemre és fontosak kultúrtörténeti szempontból, mert az építkezés során segítő indián kézművesek és művészek indián stíluselemeket csempésztek a munkába. Klaus Thomas Die künstlich gesteuerte Seele (Stuttgart, 1970) című könyvében így ír arról, hogy a közép-amerikai indián művészetet esetleg befolyásolhatták a pszilocibin-kábulat látomásai: „Az indián művészet régi és új termékeit elfogulatlanul szemlélőt már egyetlen művészettörténeti összehasonlítás is meggyőzheti... a képek, formák és színek egyezéséről a pszilocibin kábulatban látottakkal.” Az általam szárított Psilocybe mexicana gomba bevétele után látott képek mexikói karaktere és Li Gelpke pszilocibin kábulatban készült rajza is utal erre az összefüggésre. Amikor pirkadatkor elköszöntünk Maria Sabinától és családjától, a curandera úgy nyilatkozott, hogy a tablettáknak ugyanaz az ereje, mint a gombáknak, nincs különbség. Ez a legkompetensebb szempontból adott megerősítést arra nézve, hogy a szintetikus pszilocibin azonos a természetes anyaggal. Búcsúajándékként kis fiolányi pszilocibin tablettát adtam Maria Sabinának. Az örömtől ragyogva magyarázta tolmácsnőnknek, Herlindának, hogy így akkor is tud konzultációt tartani, amikor nem terem gomba. Hogyan értékeljük a javasasszony Maria Sabina viselkedését, aki az idegen, a fehér ember előtt megnyitotta a szent szertartást, és megengedte a szent gomba

megkóstolását? Mindenképpen nagy érdem, hogy ezzel kaput nyitott a mexikói gombakultusz mai formájának kutatása előtt, illetve lehetővé tette a szent gombák tudományos botanikai és kémiai vizsgálatát. Az eredmény egy értékes hatóanyag, a pszilocibin lett. E segítség nélkül talán – sőt igen valószínűen – nyomtalanul eltűnt volna az egyre terjedő nyugati civilizációban az az ősi tudás és tapasztalat, amit ezek a titkos praktikák rejtettek, és mindennek semmi eredménye nem lenne. Más szempontból a curandera viselkedését a szent szokások profanizációjának vagy akár elárulásának is tekinthetjük. Honfitársainak egy része is így vélekedett, amit kifejeztek különböző bosszúálló cselekmények, többek között az is, hogy állítólag felgyújtották a házát. A gombakultusz profanizációja nem állt meg a tudományos feltárásnál. A varázsgombákról szóló publikációk a hippik és kábítószerfüggők valóságos invázióját indította el mazaték földön. Sokan közülük rosszul viselkedtek, nem egy bűnöző volt közöttük. További hátrányos következmény volt az, hogy igazi idegenforgalom alakult ki Huautla de Jimenezben, ami teljesen tönkretette a település eredeti jellegét. Ezek a megállapítások és meggondolások igazak a legtöbb néprajzi kutatásra. Ha a kutatók és tudósok bárhol megtalálják és feltárják a láthatóan egyre fogyatkozó régi szokások maradékait, úgy azonnal elvész azok eredetisége. Ezt a veszteséget csak többé-kevésbé ellensúlyozza az, ha a kutatás eredménye maradandó kulturális hozadékkal jár. Huautla de Jimenezből először nyaktörő kamionúton indultunk vissza egy helyenként részben összeomlott úton át Teotitlanba, ahonnan már kényelmes autóút vezetett Mexikóvárosig, expedíciónk kiindulópontjáig. A kaland során bár vesztettem néhány kilót a súlyomból, mégis felbecsülhetetlen mennyiségű élményt és benyomást szereztem. A hojas de la Pastora magunkkal hozott növénymintáinak botanikai elemzését Carl Epling és Carlos D. Jativa végezte el a cambridge-i Harvard Egyetem Botanikai Intézetében. Ebből kiderült, hogy a növény a zsályafélék neméhez tartozó, addig le nem írt fajta, amit a szerzők Salvia divinorumnak neveztek el. A varázs-zsálya préselt levének kémiai elemzése sikertelen volt a bázeli laboratóriumban. A növény pszichikailag hatásos összetevője valószínűleg nem túl ellenálló anyag, ugyanis a Mexikóból magunkkal hozott és alkohollal konzervált lé az önkísérletekben már nem mutatott hatást. A Ska Maria Pastora varázsnövény problémája még megoldásra vár, ami a hatóanyagok kémiai természetét illeti.

11. Ernst Jünger sugárzása Könyvemben eddig főként tudományos munkámmal foglalkoztam és azokkal a dolgokkal, amik szakmai tevékenységemmel függenek össze. Ugyanakkor a munka jellegéből adódik, hogy annak hatása volt az életemre, és persze a személyiségemre is, nem utolsó sorban amiatt, hogy érdekes és fontos kortársaimmal hozott kapcsolatba. Ezek közül már megemlítettem néhányat: Timothy Learyt, Rudolf Gelpkét vagy Gordon Wassont. A következő oldalakon kissé kilépek a természettudós tartózkodó szerepéből, és olyan találkozásokat mutatok be, amelyek nekem személyesen nagyon sokat jelentettek, és segítettek leküzdeni azokat a problémákat, amiket az általam felfedezett anyagok vetettek fel.

Első kapcsolatom Ernst Jüngerrel A „sugárzás” szó fejezi ki legjobban azt, ahogy Ernst Jünger irodalmi munkássága és személyisége hatott rám. Szemléletmódján keresztül az egész világ új, ragyogó fényt kapott számomra, mert benne a dolgok felszíne, anyagi aspektusa, ugyanakkor mélysége és szellemi lényege egyszerre jelenik meg. Ez már jóval az LSD felfedezése előtt és azelőtt bekövetkezett, hogy a hallucinogén drogok kapcsán személyes kapcsolatba kerültem volna a szerzővel. Már negyven éve újra és újra előveszem Jünger Das abenteuerliche Herz című könyvének első és második változatát. Megragad Jünger prózájának szépsége és varázslata – a virágok és álmok, a magányos séták, a véletlenről, a szerencséről, a színekről és más témákról szóló gondolatok, amelyek közvetlenül vonatkoznak saját személyes életünkre. A felszín pontos leírásában és a mélység a felszín mögötti ragyogásában mindenhol megjelenik a teremtés csodája és az egyes emberben rejtőző egyszeri és örök valóság. Nincs még egy olyan költő, aki így felnyitotta volna a szememet. A Das abenteuerliche Herz című mű a drogokról is szól. Sok évnek kellett eltelnie, amíg magam is érdeklődni kezdtem ez iránt a téma iránt – nevezetesen az LSD pszichikai hatásainak felfedezése után. Levelező kapcsolatom Ernst Jüngerrel eredetileg szintén nem a drogok kapcsán jött létre, hanem hálás olvasójaként egyszer a születésnapjára írtam neki. Bottmingen, 1947. március 29. Igen tisztelt Jünger Ur, Olyan emberként, aki Öntől évek óta gazdag ajándékokat kap, most szerettem volna Önt a mai születésnapján egy üvegnyi mézzel megajándékozni. Sajnos ez az örömöm meghiúsult, mivel Bernben elutasították a külföldre szállítás iránti kérelmemet. A küldeményt igazából nem üzenetnek szántam egy tejjel, mézzel folyó országból, hanem sokkal inkább szerettem volna utalni Auf den Marmorklippen című könyvében olvasható csodálatos mondatokra, ahol az „aranyló zümmögésről” ír... Az itt említett könyv 1939-ben, röviddel a második világháború kitörése előtt jelent meg. Az Auf den Marmorklippen nemcsak a német próza mesterdarabja, hanem azért is jelentős, mert benne a zsarnok alakja és a háború, az átbombázott éjszakák borzalma költői látomásként, jóslatként jelenik meg. Levelezésünk során Ernst Jünger az LSD-vel kapcsolatos munkám iránt is érdeklődött, amiről egy barátjától értesült. Erre elküldtem neki az erre vonatkozó publikációkat, amire viszont a következő választ küldte.

Kirchhorst, 1948. március 3. ...térjünk át az Ön új fantasztikumáról szóló két mellékletre. Úgy tűnik, hogy Ön valóban olyan területekre lépett, ahol számos titok csábít. Küldeménye az Egy angol ópiumevő vallomásaival együtt érkezett, aminek új fordítása nemrégiben jelent meg. A szerző azt írja, hogy éppen a Das abenteuerliche Herz olvasása ihlette a fordításra. Ami engem illet, én már rég túl vagyok a praktikus tanulmányozáson. Olyan kísérletek ezek, melyek során előbb vagy utóbb mindenki veszélyes vizekre téved, és csak örülhet, ha ép bőrrel megússza. Ami engem leginkább foglalkoztatott, az ezen anyagok viszonya volt az alkotás folyamatával. Az volt azonban a tapasztalatom, hogy az alkotó munkához éber tudatra van szükség, és hogy a tudat gyengül, ha a drogok nyűge alatt van. Ezzel szemben maga a koncepció jelentős, és az ember olyan benyomásokat szerez, amelyek egyébként nyilván nem lehetségesek. Az ilyen benyomásokhoz sorolom azt a szép tanulmányt is, amit Maupassant írt az éterről. Különben lázas állapotban is úgy éreztem, hogy az ember új tájakat és szigetcsoportokat fedez fel, új zenét, ami egészen egyértelmű lesz majd, ha megjelenik a Zollstation . Ezzel szemben a földrajzi leíráshoz tiszta tudatra van szükség. Ami a művésznek az alkotás, az az orvosnak a gyógyítás. Ezért számára is üdvös, ha néhányszor átlép a tapétán, és belép azokra a területekre, amelyekből talán az érzékeink szövődnek. Egyébként azt hiszem, a mi korunkban sokkal kisebb a hajlandóság a fantasztikumok, mint inkább az energetikumok iránt – ide tartozik a Pervitin, amit a hadseregek a vadászpilótáknak és más harcosoknak is adtak. Nézetem szerint a tea fantasztikum, míg a kávé energetikum – éppen ezért a tea összehasonlíthatatlanul nagyobb múzsai ranggal bír. A kávénál azt veszem észre, hogy szétrombolja a fény és árnyék finom hálózatát, a termékeny kételyt, ami egy-egy mondat leírásakor felmerül. Az ember keresztülrohan a gátlásain. Ezzel szemben a tea hatása alatt a gondolatok hitelesen sorakoznak elő. Ami a tanulmányaimat illeti, volt azokról egy kéziratom, amit aztán elégettem. Kirándulásaim a hasisnál értek véget, ami roppant kellemes, de sokszor mániás állapotokhoz, keleties zsarnokoskodáshoz vezetett. [17]

[18]

Nem sokkal ezután Ernst Jünger egyik leveléből megtudtam, hogy Heliopolis című, akkor éppen írás alatt lévő regényében szerepel egy okfejtés a drogokról. Az itt előforduló drogkutatóról ezt írta nekem: „.A földrajzi és metafizikus világokba tett kirándulások sorában, amiket itt megpróbálok leírni, szerepelnek olyanok is, amiket egy helyéről soha el nem mozduló ember tesz, aki a bejárható tengerek szigetcsoportjain úgy jut túl, hogy a drogokat használja közlekedési eszközként.

Kivonatokat közlök a hajónaplójából. Persze nem hagyhatom, hogy a belső glóbusz e Kolumbusza jó véget érjen – mérgezésben hal meg. Avis au lecteur.” A rákövetkező évben megjelenő könyv alcíme Rückblick auf eine Stadt , a jövő városára pillant vissza, ahol a jelen technikai berendezései és fegyverei a mágikus tartományban fejlődtek tovább, és ahol a démoni technokraták és a konzervatív erők között folyik a hatalomért vívott harc. Antonio Peri alakjában formázza meg Jünger az említett kábítószeres felfedezőt, aki Heliopolis óvárosában lakik. „...Almokat fogott magának éppen úgy, ahogy mások pillangót vadásznak hálóval. Vasárnap és ünnepnapokon nem utazott a szigetekre, és nem látogatta a kiméréseket a Pagos mentén. Bezárkózott a szobájába, és az álom birodalmába kirándult. Azt mondta, a tapéta anyagába van szőve minden ország és minden ismeretlen sziget. A drog volt az a kulcs, amivel e világ termeibe és barlangjaiba belépett. Az évek során hatalmas ismereteket szerzett, sőt naplót vezetett kirándulásairól. Szobájához kicsiny könyvtár is tartozott, ami részben füveskönyvekből és orvosi tanulmányokból, részben költők és mágusok munkáiból állt. Antonio szerette ezeket olvasgatni, amíg a drogok hatása be nem állt. Az agya univerzumába tett felfedező utakat.” A helytartó zsoldosai által Antonio Peri elfogásakor kifosztott könyvtár középpontjában „...a XIX. század nagy lázítói álltak: de Quincey, E. T. A. Hoffmann, Poe és Baudelaire. De voltak régebbi nyomatok is, füveskönyvek, a fekete mágiáról szóló írások és démonológiák a középkorból. Olyan nevektől, mint Albertus Magnus, Raimundus Lullus és Agrippa ab Nettesheym. Aztán persze ott volt Wierus nagy fóliánsa a De Praestigiis Daemonum és Weckerus diák oly különös tanulmányai, amik 1582-ben jelentek meg Bázelben...” Gyűjteménye egyik részében úgy tűnt, Antonio Peri elsősorban „régi gyógyszerkönyvekre, recept- és orvosságos könyvekre fordította figyelmét, és mintha folyóiratokban és évkönyvekben vadászott volna a vegyületek után. Ott volt többek között egy heidelbergi pszichológus régi kötete a meszkálrügy kivonatáról és Hoffmann-Bottmingen egyik írása az anyarozs fantasztikumáról.” Még a Heliopolis megjelenésének évében személyesen is megismerkedtem a szerzővel. [19]

Az első próba Két évvel később, vagyis 1951 februárjának elején következett el a nagy kaland: LSD-utazást tettünk Ernst Jüngerrel. Mivel akkoriban még csak pszichiátriai problémafelvetésekkel kapcsolatos LSD-kísérletekről születtek beszámolók, különösen érdekesnek találtam ezt a kísérletet, mivel lehetőség támadt arra, hogy az LSD hatásait nem orvosi keretek között, és egy alkotó ember kapcsán vizsgáljuk meg. Ez jóval azelőtt történt, hogy Aldous Huxley hasonló kérdésföltevés mellett elkezdett volna meszkalinnal kísérletezni, amiről aztán két könyvében, Az érzékelés kapuiban, illetve a Menny és pokolban számolt be. Az esetleg szükséges orvosi segítség biztosítására megkértem barátomat, Heribert Konzett orvos- és farmakológus professzort, hogy vegyen részt a kalandunkon. Az utazás délelőtt tízkor kezdődött akkori házunk nappalijában Bottmingenben. Mivel nem láthattuk előre, hogy milyen lesz a reakciója egy olyan erősen érzékeny embernek, mint Ernst Jünger, az első kísérlethez az óvatosság kedvéért alacsony dózist választottunk, csak 0,05 milligrammot. Így a kísérlet nem is vitt minket túlságosan mélyre. [20]

Az induló szakasz az esztétikai tapasztalás intenzívebbé válásával kezdődött. A vöröseslila rózsák soha nem látott fénnyel ragyogtak, és jelentőségteljessé vált a csillogásuk. Mozart fuvolára és hárfára írt koncertje mennyei zenének tűnt a maga földöntúli szépségében. Közös döbbenettel bámultuk a japán füstölőből a gondolatok könnyedségével felszálló füstgomolyagokat. Ahogy a bódulat mélyebbé vált, és a beszélgetés elnémult, fantasztikus álomképek jelentek meg, amíg mi csukott szemmel hevertünk a fotelben. Jünger orientális képek színpompáját élvezte; én ÉszakAfrikában utaztam berber törzsekkel, színes karavánokat és buja oázisokat láttam. A most Buddha-szerűen megvilágosultnak tűnő Konzett vonásai valahogy időtlennek látszottak, megszabadultak a múlttól és jövőtől és boldogan élvezték a teljes „itt és most” létet.

A módosult tudatállapotból történő visszatérés erős hidegérzettel párosult. Didergő utazókként csavartuk magunkat takarókba a leszálláshoz. A megszokott létezésbe történő visszatérést jóféle vacsorával ünnepeltük, ahol bőségesen került burgundi bor is. Kirándulásunkra a tapasztalás közös és párhuzamos volta volt jellemző, ami mély örömmel töltött el minket. Mindhárman megközelítettük a misztikus léttapasztalás kapuját, de az nem nyílt ki előttünk. Túl alacsony dózist választottunk. E tényt ismerte félre Ernst Jünger, aki nagyobb adag meszkalinnal már mélyebb területekre is eljutott,

és így nyilatkozott: „A meszkalin tigrisével összehasonlítva az Ön LSD-je házimacska.” Későbbi, nagyobb dózis LSD-vel végzett próbálkozások után felülvizsgálta ezen nézetét. A füstölővel tapasztalt és fentebb leírt jelenetet Jünger feldolgozta Besuch auf Godenholm című elbeszélésében, ami a drogbódulat mélyebb tapasztalataival foglalkozik:

„...Schwarzenberg füstölőt gyújtott, ahogy azt néha megtette a levegő megtisztítására. Az izzó peremről kék csík emelkedett fel. Moltner ezt először csodálattal, majd elbűvölve nézte, mintha szemeibe új erő költözött volna. Ez az erő fedte fel az illatos füst játékait, ami karcsú szárként emelkedett, majd finom koronává ágazott szét. Olyan volt, mintha saját képzelete szülte volna – sápadt vízililiomok szövete a mélyben, amelyek alig mozdulnak az ár hullámverésétől. A jelenségben az idő dolgozott – barázdálta, felkavarta, gyűrűkbe csavarta, mintha képzeletbeli érméket rakott volna egymásra oszlopszerűen. A tér sokfélesége lepleződött le ebben a szövetben, ezekben az idegszálakban, amelyek ijesztően nagy számban váltak fonalakká, majd csúsztak ismét szét a magasban. Most egy fuvallat érte el a látomást, ami tengelye körül ügyesen megfordult, mint egy táncosnő. Moltnerből a meglepetés kiáltása szakadt fel. A csodálatos virág sugarai és hálózatai új szintekre, új mezőkre lebegtek. Milliónyi molekula hajolt meg a harmónia előtt. A törvények már nem a jelenség fátyla mögött hatottak; az anyag oly finom és annyira súlytalan volt, hogy világosan megmutatta magát, mennyire egyszerű és lenyűgöző volt mindez. A számok, méretek és súlyok kiléptek az anyagból. Ledobták a ruhájukat. Nincs istennő, aki merészebben és szabadabban tudná megmutatni magát a beavatottaknak. A piramisok a maguk súlyosságával nem érhettek a megnyilatkozás nyomába. Pitagoraszi ragyogás volt. Nem volt még színjáték, ami valaha is ilyen varázslattal érintette volna meg.”

Az ilyen esztétikai tartományba tartozó élmény tipikus az LSD-utazás korai szakaszában, ahogy azt itt a kék füstgomolyag megfigyelésének példája bemutatja. Arra a szakaszra jellemző ez, mielőtt bekövetkezne a tudat mélyebb módosulása. A következő évek során alkalmanként meglátogattam Ernst Jüngert Wilflingenben, ahová Ravensburgból költözött, vagy Svájcban, Bottmingenben találkoztunk nálam, Bázel közelében vagy Bündnerlandban. A közös LSD-élmény szorosabbá tette kapcsolatunkat. Beszélgetéseinkben és levelezésünkben központi témává váltak a drogok és a velük összefüggő problémák, de eleinte nem szántuk el magunkat újabb gyakorlati kísérletre. Drogokról szóló írásokat csereberéltünk. Például Jünger átengedte a

drogkönyvtáram részére Dr. Ernst Freiherr von Bibra 1855-ben Nürnbergben kinyomtatott Die Narkotischen Genufímittel und der Mensch című ritka, értékes monográfiáját. Ez a könyv a drogirodalom úttörő és mértékadó munkája, első osztályú forrás, főként ami a drogok történetét illeti. Bibra a „narkotikus élvezeti szerek” fogalma alatt nemcsak olyan anyagokat foglal össze, mint az ópium vagy a csattanómaszlag, hanem olyanokat is, mint a kávé, a dohány vagy a khat, amik ma nem tartoznak a „narkotikumok” fogalmába. Ugyanígy foglalkozik a kokával, a légyölő galócával és a hasissal is. Figyelemreméltó, és az akkorihoz hasonlóan ma is aktuális néhány olyan általános megfigyelés a drogokról, amiket Bibra több mint száz évvel ezelőtt állapított meg, és amikről így ír:

„...Elenyésző arányt képvisel az az ember, aki túl sok hasist fogyaszt és őrjöngve járja az utcákat, és minden szembejövőt megtámad, azokkal szemben, akik étkezés után mérsékelt adaggal néhány vidám és boldog órát töltenek el, vagy azokkal szemben, akik a koka segítségével a legnehezebb erőfeszítésekkel is meg tudnak küzdeni, sőt akár az éhhaláltól is megmenekülnek. Tehát ők jóval többen vannak, mint az a néhány coquero, aki mértéktelen fogyasztással ásta alá egészségét. Ugyanígy hamis alakoskodás lenne átkoznunk Noé gondűző kupáját csak azért, mert néhány iszákos képtelen célt és mértéket tartani.”

Jüngert rendszeresen tájékoztattam a drogok területén előforduló aktualitásokról és szórakoztató jelenségekről. Így történt 1955 szeptemberében kelt egyik levelemben is:

„...Múlt héten érkezett meg az első 200 gramm abból az új növényből, aminek vizsgálatával foglalkozni szeretnék. Egy mimózafajta (Piptadeniaperegrina Benth.) magjairól van szó, amit az Orinoco mentén élő indiánok ajzó hatású drogként használnak. A magokat megőrlik, megerjesztik, majd összekeverik égetett csigaházak lisztjével. Az indiánok ezt a port szippantják fel egy üreges, villa alakú madárcsont segítségével, ahogy arról már Alexander von Humboldt is beszámol (Reise nach den Aequinoctial-Gegenden des Neuen Kontinents, nyolcadik könyv, huszonnegyedik fejezet). Főleg az otomaco indiánok harcias törzse használja ezt a drogot, amit niopónak, yupának, nopónak vagy cojobának neveznek, használata még ma is elterjedt. P. J. Gumilla, S. J. monográfiájában (El Orinoco Ilustrado, 1741) ezt olvashatjuk: „Az otomacók azelőtt szívták a port, hogy harcba indultak volna a caribe törzs ellen, ugyanis korábban vad háborúk dúltak ezen törzsek között. A szer teljesen elvette az eszüket, és dühöngve a fegyvereik után kaptak. Ha az asszonyaik nem lennének oly

ügyesek, és nem tartanák vissza vagy kötöznék le őket, akkor minden nap rettenetes pusztítást végeznének. Micsoda szörnyűséges bűn. Más jóságos és szelídebb törzsek, akik szintén szívnak yupát, nem válnak dühöngővé, mint az otomacók, akik a szer miatt a harc előtt saját magukat is megsebezvén véreztek, és vad tombolással rohantak a harcba.” Kíváncsi vagyok, hogy a niopo milyen hatással lenne ránk. Ha egyszer niopo-ülést tartanánk, semmiképpen nem szabad elküldeni az asszonyainkat otthonról, ahogy azt a tavasz eleji álmodáskor tettük (egy 1951 februárjában tartott LSD-utazásra célzok), hogy alkalmasint minket is lekötözhessenek.”

A drog kémiai elemzése során az anyarozs-alkaloidokhoz és a pszilocibinhez hasonlóan az indolalkaloidok csoportjába tartozó hatóanyagok izolálására jutottunk, amiket azonban a szakirodalom már leírt, így a Sandoz-laboratórium nem foglalkozott további vizsgálatokkal. A fent leírt fantasztikus hatás úgy tűnik, csak a konkrétan felszívott por formájában történő használat esetén következik be, és valószínűleg az érintett indián törzsek pszichés karakterével is összefügg.

A drogprobléma A drogproblémák további kérdéseivel foglalkoztunk az alább idézett levélváltásban is: Bottmingen, 1961. december 16. „Egyrészről a hallucinogén hatóanyagok természettudományos, kémiaifarmakológiai feldolgozása mellett nagy kedvem lenne személyesen is mélyebben kutatni ezek mágikus drogként történő használatát más területeken... Másrészről be kell valljam, hogy nagyon foglalkoztat az az alapvető kérdés, vajon az ilyenfajta drogok használata, tehát az olyan anyagok, amelyek ennyire mély hatással vannak, nem jelentik-e már a határok megengedhetetlen átlépését. Nyilván semmi kivetnivaló nincs ezekben az anyagokban, mindaddig, amíg bármilyen eszköz vagy módszer használata mellett a tapasztalásunk csak a valóság egy további új aspektusát mutatja meg; sőt ellenkezőleg a valóság további homlokzatainak megélése és ismerete azt csak még valósabbá teszi számunkra. Azonban felmerül a kérdés, hogy a vita tárgyát képező, nagyon mély hatású drogok vajon valóban csak további ablakot nyitnak-e az érzékeink és tapasztalásunk előtt, vagy pedig a szemlélő maga, a lényének magja szenved-e változást. Ez utóbbi azt jelentené, hogy valami olyan változik meg, aminek véleményem szerint örökre érintetlennek kellene maradnia. Gondolkodásom arra a kérdésre vonatkozik, hogy lényünk belső magja valóban érinthetetlen-e, és nem sérülhet-e azáltal, ami anyagi, fizikai-kémiai, biológiai és pszichikai rétegeiben lejátszódik – vagy másként fogalmazva, hogy az anyag ezen drogok formájában rendelkezik-e olyan potenciállal, ami a személyiség szellemi központját, a selbstet támadhatja. Ez utóbbit úgy magyarázhatnánk, hogy a mágikus drogok hatása olyan határterületen következik be, ahol az anyag és a szellem egymásba folyik – tehát ezek a mágikus anyagok maguk is törésvonalak az anyagi világ végtelen birodalmában, amelyek mentén az anyag mélységei és a szellemmel való rokonsága különösen nyilvánvalóvá válik. Ezt Goethe ismert szavainak átfogalmazásával így fejezhetnénk ki: Ha nem volna nap-lényegű a szem, Hogyan érnék el a nap fényei? Ha isteni erő az anyagban nincsen, A szellemet hogyan szédíthet [21]

Olyan törésvonalaknak felelne ez meg, mint amit a radioaktív anyagok jelentenek az elemek periódusos rendszerében, ahol az anyag energiává való átalakulása érhető tetten. Hiszen az atomenergia használata során is az ilyen megengedhetetlen

határátlépés kérdése merül fel. A legmagasabb szintű szellemi funkciók egy valamilyen anyag nyomaival történő befolyásolhatóságából következő további nyugtalanító gondolat a szabad akaratra vonatkozik. Az olyan erősen aktív pszichotróp hatóanyagok, mint az LSD vagy a pszilocibin kémiai felépítésükben nagyon közeli rokonságot mutatnak azokkal a szervezetben természetesen előforduló anyagokkal, amelyeket a központi idegrendszerben megtalálhatunk, és amelyeknek fontos szerep jut a központi idegrendszer szabályozásában. Elképzelhető tehát, hogy az anyagcsere valamilyen zavara nyomán a normális neurotranszmitterek helyett az LSD-hez vagy a pszilocibinhez hasonló jellegű vegyület keletkezik, ami megváltoztathatja és meghatározhatja a személyiség jellegét, világnézetét és cselekedeteit. Sorsunkat formálhatja egy nyomokban jelenlévő olyan anyag, melynek keletkezéséről vagy keletkezésének hiányáról akaratunkkal nem rendelkezhetünk. Ezek a biokémiai gondolatok vezethettek ahhoz a mondathoz, amit Gottfried Benn Provoziertes Lben című esszéjében idéz: Isten anyag, Isten egy drog! Fordítva viszont bizonyított, hogy gondolataink és érzéseink a szervezetünkben anyagokat keletkeztetnek vagy engednek szabadon, mint például az adrenalint, amelyek ismét csak meghatározzák az idegrendszer funkcióit. Feltételezhetjük tehát, hogy ugyanolyan mértékben, ahogy szellemi létünket befolyásolhatják és formálhatják a bennünk zajló kémiai folyamatok, úgy szellemünk is befolyásolhatja és formálhatja anyagi szervezetünket. Hogy melyik áll az első helyen, az valószínűleg éppoly kevésbé lesz valaha is eldönthető, mint az a kérdés, hogy a tyúk volt-e előbb vagy a tojás. A hallucinogén anyagok alkalmazásában rejlő alapvető veszélyekkel kapcsolatos bizonytalanságom ellenére folytattam a mexikói varázsszulák aktív hatóanyagaival kapcsolatos vizsgálataimat, amikről egyszer már röviden írtam Önnek. A szulákféle magjaiban – amit a régi aztékok ololiuquinek neveztek – lizergsav-származékokat találtunk, amelyek kémiai szempontból az LSD egész közeli rokonai. Szinte hihetetlen felfedezés volt. A szulákféléket egyébként mindig is különösen szerettem. Ezek voltak az első növények, amiket gyerekkoromban saját kertecskémben magam is neveltem. Kék és piros kelyheik első gyerekkori emlékeim közé tartoznak. Nemrégiben D. T. Suzuki egyik Zen és a japán kultúra témájú írásában olvastam, hogy ott milyen nagy szerepet játszik a szulák a virágok szerelmesei körében, az irodalomban és a képzőművészetben. Mulandó pompája gazdag ihletforrása a japán képzeletnek. Suzuki többek között Chiyo költőnő (1702-1775) egy háromsorosát idézi, aki egy reggelen a szomszéd házba ment vizet hozni, amikor. „A teknőmet meglepte egy hajnalka kelyhe, így hát vizet kértem.”

A szulák tehát mutatja az ember szellemi-testi létének kétirányú befolyásolhatóságát: Mexikóban vegyi úton, varázsnövényként hat, míg Japánban a szellem oldaláról, a virágkelyhek szépségével ejt rabul.” Erre Jünger 1961. december 27-én így válaszolt: „...Hadd mondjak köszönetet december 16-án kelt részletes leveléért. Átgondoltam annak központi kérdését, és valószínűleg az An der Zeitmauer átnézésekor fogok foglalkozni vele. Ott hivatkozom arra, hogy mind a fizika, mind pedig a biológia területén olyan módszereket kezdünk kidolgozni, amelyeket már nem foghatunk fel fejődésnek a szokásos értelemben, hanem amelyek az evolúcióba avatkoznak be, és túlmutatnak a fajok fejlődésén. Mindenesetre fordítok egyet a dolgon, és felvetem azt a sejtést, hogy a föld történelmében olyan új kor jött el, ami evolúciós hatással van a típusokra. Az elméleteket és találmányokat eredményező tudomány tehát nem az ok, hanem többek között az evolúció egyik következménye. Az állatok, a növények, az atmoszféra és a bolygó felszíne mind egyszerre érintett. Nem egy szakasz pontjain lépünk túl, hanem egy határvonalon. Az Ön által említett kockázatot alaposan mérlegelni kell. Ugyanakkor a kockázat létezésünk egész vonalán jelen van. A közös nevező hol itt, hol ott jelenik meg. A radioaktivitás említésekor a törésvonal szót használja. A törésvonalak nemcsak olyan helyek, ahol találhatunk valamit, hanem olyanok is, amiket át kell ugranunk. A sugárzás hatásával összehasonlítva a varázsdrogok hatása hitelesebb és kevésbé elnagyolt. Klasszikus módon vezet minket túl az emberi dimenzión. Gurdjieff tudna erről mesélni. A bor már sokszor változott, új isteneket és új humanitást hozott magával. Ugyanakkor a bor úgy viszonyul az új anyagokhoz, ahogy a klasszikus fizika a modernhez. Ezeket a dolgokat csak kis grémiumok előtt lehet kipróbálni. Nem értek egyet Huxley gondolatával, miszerint lehetőséget kéne biztosítani a tömegeknek a transzcendenciára. Hiszen nem vigasztaló fikciókról, hanem realitásról van szó, ha komolyan vesszük a dolgot. Itt pedig kevés kapcsolat is elég az utak és vezetékek kiépítéséhez. Ez a teológián is túlmutat, és a teogónia területéhez tartozik, hiszen szükségképpen egy asztrológiai értelemben vett új házba történő átlépés része. Ezzel a felismeréssel eleinte megelégedhetünk, és főként az elnevezésekkel kell óvatosnak lennünk. Nagyon köszönöm a kék hajnalkáról küldött szép képet. Ugy tűnik, ez ugyanaz a növény, amit én évről évre nevelgetek a kertemben. Nem tudtam, hogy különleges erővel bír; valószínűleg azonban ez minden növényre igaz. A legtöbbnél nem ismerjük a kulcsot. Egyébként pedig kell, hogy legyen egy olyan centrális pont, ahonnan kiindulva nemcsak a kémiai összetétel, a felépítés, a szín, hanem minden tulajdonság jelentőssé válik.” [22]

Kísérlet pszilocibinnel A mágikus drogokról folytatott teoretikus értekezéseket gyakorlati kísérletek egészítették ki. Ezek közül egyet 1962 tavaszán rendeztünk, amikor összehasonlítottuk az LSD-t a pszilocibinnel. A megfelelő alkalom Jünger házában kínálkozott, Wilflingenben, a Staufenberg kastély valamikori főerdészi lakában. A gombaszimpóziumon részt vett már két említett barátom, Konzett és Gelpke is. A régi krónikák leírják, hogy az aztékok a teonanacatl fogyasztása előtt csokoládét ittak. Ezért aztán a ráhangolódás kedvéért Liselotte Jünger asszony is forró csokoládéval kínált minket. Ezután sorsára hagyta a négy férfit. Egy sötét famennyezetű, fehér cserépkályhával és stílbútorokkal berendezett, szolid szobában gyűltünk össze. A falon régi francia metszetek lógtak, az asztalon pompás tulipáncsokor. Jüngeren hosszú, bő, sötétkék csíkos kaftánszerű köpeny volt, amit Egyiptomból hozott magával; Konzett tarkán hímzett mandarinruhában pompázott; Gelpke és én házikabátban voltunk. A hétköznapokat a külsőségekben is le akartuk vetkőzni. Röviddel naplemente előtt vettük be a szert – nem a gombákat, hanem azok hatóanyagát, fejenként 20 mg pszilocibint. Ez körülbelül kétharmada volt annak a nagyon erős dózisnak, amit a curandera Maria Sabina psilocybe gombák formájában általában magához vett. Egy óra multán még mindig nem éreztem semmilyen hatást, miközben a társaim már elég mélyen jártak a dologban. Abban a reményben érkeztem, hogy a gomba hatása alatt sikerülni fog ismét életre hívni néhány pillanatképet a gyermekkoromból, amelyek boldog élményként maradtak meg emlékezetemben: ahogy a kora nyári szélben lágyan hullámzik a margarétamező, a rózsabokor a vihar utáni naplemente fényében, a kék liliomok a szőlőhegy fala fölött. Az otthonos mezők ilyen könnyed képei helyett idegenszerű jelenetek merültek fel, amikor a gomba anyaga végre hatni kezdett. Félig bódultan süppedtem egyre mélyebbre, és mexikói jellegű, kihalt városokon haladtam át, melyek egzotikusak voltak, de pompájuk halott. Rémülten próbáltam magam felszínen tartani, próbáltam éber maradni a külvilág iránt, és a környezetemre koncentráltam. De ez csak rövid időkre sikerült. Ezután Jüngert láttam, ahogy hatalmasra nőve föl-alá lépdel a szobában, egy óriási, nagyhatalmú mágus. Konzett a selyemfényű kabátban veszélyes kínai bohócnak tűnt. Gelpkét is ijesztőnek láttam, magas volt, vékony és rejtélyes. Minél mélyebbre mentem a révületben, annál idegenebbé vált minden. Saját magamat is idegennek éreztem. A halott fényben elnyúló városok félelmetesek, hidegek, értelmetlenek és kihaltak voltak, ahogy csukott szemmel bennük sétáltam. Ha kinyitottam a szemem és megpróbáltam a külvilágba kapaszkodni, akkor környezetem is értelmetlennek és kísértetiesnek tűnt. Ez a teljes üresség azzal fenyegetett, hogy

leránt az abszolút semmibe. Emlékszem, ahogy megragadom a fotelom mellett elhaladó Gelpke karját, és megkapaszkodom benne, hogy ne csússzak le a sötét semmibe. Halálfélelem tört rám és végtelen vágy arra, hogy visszatérjek az élő teremtésbe, az emberek világának valóságába. Végre lassan visszatértem a helyiségbe. Láttam, ahogy a nagy varázsló folyamatosan, világos csengő hangon szónokol Schopenhauerről, Kantról, Hegelről és Geáról, az ősanyácskáról. Konzett és Gelpke is már visszatért a földre, ahol én éppen csak nagy fáradsággal kezdtem talajt fogni. Számomra a gomba világába történő ezen belépés vizsga volt, konfrontáció egy halott világgal és az ürességgel. A kísérlet máshogy folyt le, mint amire számítottam. Mégis a semmivel való találkozás is nyereség. Annál csodálatosabb az a tény, hogy létezik teremtés. Már elmúlt éjfél, mire mindannyian a háziasszony által az emeleten megterített asztalhoz ültünk. Visszatérésünket csodás vacsorával és Mozart zenéjével ünnepeltük. Élményeinkről egész reggelig folyt a beszélgetés. Ernst Jünger 1970-ben megjelent Annaherungen. Drogen und Rausch című könyvének Gombaszimpózium fejezetében leírja az utazással kapcsolatos élményeit. Az alábbiakban ebből közlök részletet:

„Szokás szerint fél óra vagy egy kicsivel több telt el csendben. Ezután következtek az első jelek: az asztalon lévő virágok ragyogni kezdtek, és villámok csaptak ki belőlük. Hétvége volt; odakint söpörték az utcát, ahogy minden hétvégén. A seprű hangja fájdalmasan hasított a csendbe. Ez a kaparászás és söprés, néha egy-egy csikordulás, potyogás, zörgés és kalapálás egyszerre véletlen esemény és egyben szimptomatikus is, mint valami betegséget előrejelző tünet. Ujra és újra szerepet játszik az összeesküvések történetében... A gomba egyre inkább hatni kezdett; a tavaszi csokor erősebben ragyogott, ez már nem volt természetes fény. A sarkokban árnyékok mozgolódtak, mintha alakot keresnének. A kályhából sugárzó hőség ellenére szorongani és fázni kezdtem. Végigheveredtem a szófán és a fejemre húztam a takarót. Mindenem bőrré változott, és tapintott még a retinám is – ott a fény változott érintéssé. A fény sokszínű volt; fonalakká rendeződött, amelyek lágyan ringatóztak ide-oda, mintha keleti bejáratok előtt lógó üveggyöngy-függönyök lennének. Aztán ajtók lesznek belőlük, olyanok, amiken álmában halad keresztül az ember, a gyönyör és a veszély függönyei. A szél mozgatja őket, mint egy fátylat. A táncosnők övéről hullanak alá, a csípők lendületével nyílnak és csukódnak, és a gyöngyökből a kiélesedett érzékek a legfinomabb hangok permetezését hallják meg. A bokákon és csuklókon lévő ezüstpántok csendülése már túl hangos. Veríték, vér, dohány, levágott lószőr és olcsó rózsaolaj szaga. Ki tudja, mi folyik az istállókban. Hatalmas palota lehet ez Mauritániában, nem jó hely. A táncteremhez

mellékhelyiségek, a föld alá vezető folyosók csatlakoznak. És mindenhol a függönyök, ragyogó csillogó függönyök – radioaktív káprázat. Ráadásul üveghangszerek zenebonája, csábító és izgató felszólítási: „Szép gyermekem, gyere, indulj velem ” Hamarosan félbeszakadt, aztán újrakezdte erőszakosabban, rámenősebben, mint aki már biztos a beleegyezésemben. Ezután formák következtek – történelmi kollázsok, a vox humana, kakukkhang. Santa Lucia szajhája volt-e az, oki az ablakon kidugta a mellét? Akkor aztán vége volt a mókának. Salome táncolt; borostyánláncból szikrák fakadtak, és lendülés közben fennakadt a mellbimbókon. Mit meg nem tesz az ember a maga Jánosáért? – Az ördögbe is, milyen undok, trágár vicc, nem is tőlem származik, csak átjött a függönyön. A kígyók nyálkásak, szinte élettelenek voltak, lassan tekeregtek a lábtörlőkön. Testükből törött szemüveg darabjai álltak ki. További piros és zöld szemű kígyók tekeregtek elő a mennyezetből. Minden csupa ragyogás és suttogás, sziszegés és szikrázás, mint az apró sarlók a varázsló kezében. Aztán csend lett, majd elölről kezdődött halkabban, tolakodóbban. Máris a kezükben voltam. „Azonnal megértjük egymást.” A madame lépett ki a függöny mögül; dolga volt, elment mellettem anélkül, hogy rám figyelt volna. Láttam piros sarkú cipőjét. Vastag combját harisnyakötő szorította el középen, húsa rálógott. Ijesztő mellei, az Amazonas sötét deltája, papagájok, piranhák, féldrágakövek mindenütt. Most bement a konyhába – vagy van itt pince is? A csillogást és suttogást, sziszegést és ragyogást többé nem lehetett megkülönböztetni; olyan volt, mintha minden koncentrálódna, boldog ugrándozás, várakozással teli. Elviselhetetlenül melegem lett, ledobtam magamról a takarót. A szobában matt fény; a gyógyszertudós az ablaknál állt fehér mandarinkabátban, amit én nemrég még Rottweilben hordtam a karneválon. Az orientalista a cserépkályha mellett ült, lihegett, mintha rémálom gyötörné. Képben voltam: rohamom volt és mindjárt újra kezdődik. Az idő még nem telt el. Az anyácskát már máshogy is láttam. Ám a szenny is a föld része, az átváltozáshoz tartozik éppúgy, mint az arany. Ezzel meg kell békülnünk mindaddig, amíg csak a közelítés marad nekünk. Ezek földi gombák voltak. Több fény lakozik a sötét magban, ami a rozsból tör elő, és még több a pozsgások zöld levében, amelyek Mexikó izzó lejtőin teremnek. Az utazás félresiklott – talán még egyszer beszélnem kellene a gombával. Ám ekkor újra kezdődött a mormolás és suttogás, a villámlás és csillogás – a csali húzta maga után a halat. Ha egyszer már adott a motívum, akkor az megragad, mint a verkliben – az újabb löket, az újabb fordulat megismétli a dallamot. A játék nem tud túllépni a rossz események sorozatán. Nem tudom, hányszor ismétlődött mindez, és nem akarok találgatni sem. Vannak dolgok, amiket az ember szívesebben megtart magának. Akárhogy is, elmúlt éjfél. Felmentünk, az asztal már meg volt terítve. Az érzékek még élesek, nyitottak voltak: [23]

Az érzékelés kapui. A fény a kancsóban álló vörösborból áradt, a peremén rezgő habkoszorú izzott. Fuvolakoncertet hallottunk. A többiek sem voltak jobb bőrben: „Milyen jó megint emberek között lenni” – mondta Albert Hofmann. Az orientalista viszont Szamarkandban járt, ahol Timur nyugszik nefrit koporsójában. Győzelmi menetben vonult végig a városokon, amelyek reggeli adománya a bevonuláskor egy szemekkel teli edény volt. Sokáig állt egy koponyákból rakott piramis előtt, ami az embereket volt hivatva elijeszteni, és a levágott fejek tömegében a sajátját is felismerni vélte. Kövekkel törték be. A gyógyszerkutató hirtelen megvilágosodott, amikor ezt hallotta: „Most már értem, miért ült a fotelben fej nélkül – csodálkoztam is; ekkorát nem tévedhetek.” Gondolkodom, nem kellene-e törölnöm ezt a részletet, hiszen ez súrolja a kísértettörténetek határát.”

A gomba hatóanyaga négyünket nem könnyed magaslatokba, hanem súlyos mélységekbe repített. Ugy tűnik, hogy a pszilocibin okozta kábulat az esetek többségében sötétebb színezetű, mint amit az LSD idéz elő. A két hatóanyag befolyása egyértelműen különböző egyénről egyénre. Én személyesen azt tapasztaltam, hogy az LSD kísérletekben több fény van, mint a gombával végzett kísérletekben, ahogy azt Ernst Jünger is lejegyzi a fent idézett esetleírásban.

Még egy kísérlet az LSD-vel A következő és egyben utolsó utazásunk a belső kozmoszba Ernst Jüngerrel – amit ismét az LSD-vel végeztünk – nagyon messze vezetett a hétköznapi tudattól. Az utazás során számottevően „megközelítettük” az utolsó kaput. Ernst Jünger szerint ez csak akkor nyílik meg előttünk, ha az életből a túlvilági dimenziókba távozunk. Ez az utolsó közös kísérlet 1970 februárjában történt, megint csak a főerdész lakában Wilflingenben. Ezúttal csak ketten voltunk. Jünger 0,15 milligramm LSD-t vett be, én 0,10 milligrammot. A kísérlet során vezetett „naplóját”, tehát az általa készített jegyzeteket kommentár nélkül közölte az Annaherungen című kötetben. Szűkszavú jegyzetek, és az én feljegyzéseimhez hasonlóan csak keveset mondanak el az olvasónak.

A kísérlet korán, a reggeli után kezdődött és a sötétség beálltáig tartott. Mozart fuvola-hárfa versenye, ami máskor mindig nagyon megörvendeztetett, és amit az utazás kezdetekor hallgattunk, most furcsa módon olyan volt, „mintha porcelánfigurák forognának”. Ezután a kábulat szavak nélküli mélységekbe sodort minket. Amikor megpróbáltam elmesélni Jüngernek az általam megélt tudatváltozásokat, két-három szónál többet nem tudtam kinyögni, és azok nagyon hamisnak, az élményhez nagyon nem méltónak tűntek. Olyanok voltak, mintha valami végtelenül távoli, idegen világból származnának, úgyhogy reményemet vesztve, mosolyogva feladtam. Szemmel láthatóan Jünger sem boldogult jobban; de nem is volt szükségünk a beszédre, egyetlen pillantás elég volt a szótlan egyetértés megteremtéséhez. Sikerült papírra vetnem néhány mondatfoszlányt. Mindjárt az elején: „Hajónk erősen hánykolódik.” Később, amikor a könyvtárban a gazdag kötésű könyveket nézegettük: „Mintha vörös arany türemkedne ki bentről – aranyfényt izzad.” Kint havazni kezdett. Az utcán jelmezes gyerekek és traktorok vonta farsangi szekerek vonultak. Ahogy az ablakon át a hófoltokkal tarkított kertbe pillantottam, a magas kerítésfalak fölött tarka maskarák jelentek meg végtelenül megnyugtató kék színbe ágyazva: „Egy breugheli kert – élj a dolgokkal és a dolgokban.” Majd később: „Ez az idő – nincs összefüggés a megélt világgal.” A vége felé pedig a vigasztaló belátás: „Eddigi utam igazolást nyert.” Az LSD ezúttal boldog megközelítéshez segített hozzá.

12. Találkozás Aldous Huxley-val Az ötvenes évek közepén két olyan könyv is megjelent Aldous Huxley tollából, a The Doors of Perception (Az érzékelés kapui) és a Heaven and Hell (Menny és pokol), amelyekben a hallucinogén drogok okozta kábulattal foglalkozik. Mesterien ábrázolja ezekben az érzékelés és a tudat módosulásait, amiket a szerző meszkalinnal végzett önkísérletben tapasztalt. Huxley számára a meszkalin-kísérlet látomásos tapasztalat volt. Uj fényben látta a dolgokat; azok felfedték előtte saját, időtlen létüket, ami a hétköznapi pillantás előtt rejtve marad. Mindkét könyv alapvető megfigyeléseket tartalmaz a látomásos megélés lényegéről és arról, hogy mi a jelentősége a világ ilyenféle felfogásának a kultúra történetében, ami a mítoszokat és a vallásokat, illetve a művészi alkotófolyamatot illeti. Huxley a hallucinogén drogok jelentőségét abban látja, hogy az egyébként a misztikusokra, szentekre és nagy művészekre jellemző spontán látomásos jelenségekre képtelen embereknek is lehetőséget adnak arra, hogy ilyen szokatlan tudatállapotokat éljenek meg. Ez Huxley szerint a vallásos vagy misztikus tartalmak mélyebb megértéséhez és a nagy műalkotások újszerű észleléséhez vezethet. Ezeket a drogokat kulcsként tekinti, amelyek talán a tapasztalás új kapuit nyitják meg, kémiai kulcsok más bevált, de fáradságosabb „ajtónyitók” mellett, mint a meditáció, az izoláció és a böjtölés, vagy bizonyos jógagyakorlatok. Már korábban is ismertem e jelentős író munkásságát. Különben már az 1932-ben megjelent Szép új világ című regényében is szerepet kap egy pszichotróp anyag, amit ő „szómának” nevez, és ami az embereket eufórikus állapotba hozza. A szerző említett két másik művében figyelemreméltó fejtegetéseket találtam a hallucinogén drogok által indukált tapasztalásról, és így mélyebben megérthettem saját LSD-kísérleteim élményeit is. Örömteli meglepetés volt tehát, amikor Aldous Huxley 1961 augusztusában egy délelőtt telefonon felhívott a laboratóriumomban. Feleségével átutazóban volt Zürichben. Feleségemmel együtt ebédre hívott a Sonnenberg szállodába. Igazi úriember, gomblyukában sárga frézia, magas, előkelő jelenség jóságos kisugárzással – Így emlékszem Aldous Huxley-ra erről az első találkozásról. Az asztal körül folyó beszélgetés főként a mágikus drogok problémája körül forgott. Huxley és felesége, Laura Huxley Archera már kipróbálta az LSD-t és a pszilocibint is. Huxley ezt a két anyagot inkább nem akarta „drognak” nevezni, mivel a „drug” szó az angolban – ahogy egyébként a „Droge” is a németben – gyanúsan hangzik, és mert szerinte fontos, hogy az ilyen fajta hatóanyagokat nyelvi szempontból is megkülönböztessük a többi drogtól. Ugy vélte, hogy a látomásos tapasztalatokat nyújtó ágensek nagy jelentőséggel bírnak az emberi fejlődés adott szakaszában. A laboratóriumi körülmények között folyó kísérleteket kevéssé tartotta értelmesnek

mivel – a rendkívül felfokozott érzékenység és a külső benyomásokra való fogékonyság miatt – meghatározó fontosságú a környezet. Azt javasolta a feleségemnek – éppen a hegyek között meghúzódó szülőfalujáról beszéltünk hogy egy alpesi mezőn vegyen be LSD-t, aztán nézze egy encián virág kék kelyhét, mert abban a teremtés teljes csodáját megpillanthatja. Amikor elbúcsúztunk egymástól, Huxley a találkozó emlékéül hangszalagon átadta Visionary Experience című előadása egy példányát, amit egy héttel korábban tartott Koppenhágában, egy alkalmazott pszichológiáról szóló kongresszuson. Az előadásban a látomásos tapasztalás mibenlétéről és jelentéséről beszélt, és a világ szemlélésének ezen módját szükséges kiegészítésként állította szembe a valóság verbális és intellektuális megragadásával. A következő évben jelent meg Aldous Huxley új, utolsó könyve, az Island (Sziget). Azzal a kísérlettel foglalkozik, hogy a Pala nevű utópisztikus szigeten a természettudományok és a technikai civilizáció vívmányait keleti bölcsességgel vegyítse, és így új kultúrát teremtsen, olyat, amiben a ráció és a misztikum termékenyen egyesül. Pala népének életében fontos szerepet játszik egy mágikus drog, a moksha-gyógyszer (a moksha szó megváltást, megszabadítást jelent ), amit egy bizonyos gombából nyernek. Használata a döntő életszakaszokra korlátozódik. Pala fiataljai beavatási szertartásokon kapják; a regény hőse élete kritikus szakaszában fogyasztja egy pszichoterápiás beszélgetés keretében, amikor egy hozzá lélekben közel álló személlyel együtt élvezi; a haldoklónak pedig megkönnyíti a földi lét elhagyását és a másik világba történő átlépést. Zürichi beszélgetésünk során már megtudtam Huxleytől, hogy új regényében ismét foglalkozik majd a pszichedelikus drogok problémájával. Nos, kaptam is egy példányt a Szigetből, benne kézzel írt ajánlással: „To Dr. Albert Hofmann, the original discoverer of the moksha-medicine, from Aldous Huxley ” Huxley 1962. február 29-én kelt levele is mutatja, milyen reményt fűzött ahhoz, hogy a pszichedelikus drogok segíthetnek a látomásos élmények előhívásában, illetve hogy ezeket hogyan lehet hasznosítani a hétköznapi életben: [24]

[25]

Azt remélem, hogy ez és a hasonló munkák a látomásos tapasztalás valódi Természettudományának kialakulásához vezet majd annak minden változatosságában, ahogy azt a testalkat, a temperamentum és a foglalkozás különbözőségei meghatározzák, és egyben elérik az „Alkalmazott miszticizmus” technikáját – olyan technikát, amely lehetővé teszi az egyén számára, hogy transzcendentális tapasztalataiból a lehető legtöbbet nyerje, és hogy a „Másik világból” szerzett benyomásait az „Evilági” ügyeiben hasznosítsa. (Eckhart mester úgy fogalmazott, hogy „Amit értelmeddel befogadsz, azt szeretetben add vissza”.) Alapvetően tehát ezt kell

elérnünk – annak művészetét, hogy szeretetben és intelligensen adjuk vissza azt, amit a látomásainkban befogadunk, illetve azt, amit az önmagunkra vonatkozó transzcendenciából és az Univerzummal létező szolidaritásból tapasztalunk.

1963 nyarának végén Aldous Huxley-val közösen vettem részt a World Academy of Art and Science (WAAS) éves találkozóján Stockholmban. Az Akadémia ülésein alapvetően az ő javaslatai és vitaindítói határozták meg a tárgyalásokat, azok tartalmát és lefolyásuk formáját. A WAAS megalakítása azon a terven alapult, hogy a világ problémáit a leginkább hozzáértő szakemberek dolgozzák fel egy olyan nemzetek fölötti, az egész földet átfogó szempontok szerint szerveződő, világnézeti és vallásos tekintetben nem elkötelezett grémium keretei között, amely a felelős kormányok és megvalósító szervezetek rendelkezésére bocsátja az eredményeket, javaslatokat és gondolatokat megfelelő publikációk formájában. Az 1963-as konferenciát megelőző WAAS találkozó a népességrobbanással és a föld nyersanyagtartalékainak és élelemforrásainak kimerülésével foglalkozott. A megfelelő vizsgálatokat és javaslatokat a WAAS második kötetében The Population Crisis and the Use of World Resources cím alatt foglalták össze. Mi tehát már utaltunk ezekre a világproblémákra és megoldási javaslatokat tettünk a föld döntéshozói felé egy évtizeddel azelőtt, hogy a „születésszabályozás”, „környezetvédelem” vagy „energiaválság” fogalmai címszavakká váltak volna. Az említett területeken, azóta megfigyelhető katasztrofális fejlemények nyilvánvalóvá teszik a felismerés, az akarat és a cselekvőképesség közötti tragikus ellentmondást. Aldous Huxley azt javasolta a stockholmi találkozón, hogy a World Resources (globális erőforrások) téma mellett kiegészítésül és folytatásként foglalkozzunk a Human Resources (emberi erőforrások) problematikájával, tehát az emberben rejtőző, még nem hasznosított képességek kutatásával és feltárásával. A magasabb fejlettségi szintű szellemi képességekkel, a létezés felfoghatatlan csodája iránt szélesebb tudattal rendelkező emberiség valószínűleg földi létezésének biológiai és anyagi alapjait is jobban fel tudná ismerni és tisztelni tudná. Éppen ezért főként a túlfejlett racionalizmussal jellemezhető nyugati ember számára lenne evolúciós jelentőségű azon képesség fejlesztése és kibontása, hogy a valóságot közvetlenül, a szavak és fogalmak torzítása nélkül, az érzelmek szintjén élje meg. Huxley a pszichedelikus drogokat is az ilyen irányú fejlődés egyik segédeszközének tartotta. A pszichedelikus szerek ésszerű alkalmazási lehetőségeiről szóló beszámolójával megtámogatta Huxley gondolatát a kongresszuson ugyancsak résztvevő Dr. Humphrey Osmond pszichiáter, aki eredetileg bevezette a „psychedelic” („a lelket kibontó”) fogalmat. A stockholmi konferencia volt az utolsó alkalom, hogy Aldous Huxley-val [26]

[27]

találkoztam. Külső megjelenésén már látszott súlyos betegsége, de szellemi kisugárzása töretlen maradt. Ugyanezen év november 22-én, ugyanazon a napon, amikor Kennedy elnököt meggyilkolták, Aldous Huxley is elhunyt. Laura Huxley asszonytól megkaptam Julian és Juliette Huxley-nak írt levele egy másolatát, amiben férje utolsó napjáról tudósítja sógorát és sógornőjét. Az orvosok drámai végre készítették őt fel, mivel a légzőszervek rákbetegsége (Aldous Huxley ebben szenvedett) a végső fázisban általában görcsökkel és fulladásos rohamokkal jár. Ő azonban nyugodtan és békésen távozott. Aznap délelőtt, amikor már annyira gyenge volt, hogy beszélni sem tudott, egy darab papírra ezt írta föl: „LSD – try it – intra-muscular – 100 mmg” . Huxley asszony értette, hogy mire gondol, és a jelenlévő orvos fenntartásaival nem törődve saját maga adta be neki a kért injekciót – a moksha-gyógyszerrel segített rajta. [28]

13. Levelezésem Walter Vogt költő-orvossal Az LSD-nek köszönhető személyes kapcsolataim körébe tartozik az író és pszichiáter Dr. Walter Vogttal ápolt barátságom is. A levelezésünkből az alábbiakban közölt részletekből kiderül, hogy őt orvosként sokkal kevésbé érdekelték az LSD orvosi vonatkozásai, hanem sokkal inkább mély pszichológiai és tudatmódosító hatásai, amit az író talált érdekesnek, és ami levelezésünk témáját alkotta. Muri/Bern, 1970. november 22. Tisztelt, kedves Hofmann Ur! Ma éjjel azt álmodtam, hogy Rómában vagyok, ahol egy baráti család teára hívott meg egy cukrászdába. A család ismerte a Pápát is, úgyhogy a Pápa szintén ott ült velünk az asztalkánál teázva. Egészen fehérbe volt öltözve, és fehér sapkácska is volt rajta. Ott ült szépen és hallgatott. Ma pedig hirtelen az jutott eszembe, hogy elküldöm Önnek Vogel auf dem Tisch című könyvemet – névjegyként, ha tetszik –, azt a könyvet, ami kissé apokrif maradt, ami miatt én réflexion faite még csak boldogtalan sem vagyok, bár az is igaz, hogy az olasz fordító szent meggyőződése szerint ez a legjobb munkám. (Hát persze, a Pápa is csak olasz. So it goes...) Talán érdekesnek találja majd a művecskét. 1966-ban egy olyan szerző írta, aki akkoriban még leheletnyi tapasztalattal sem bírt a pszichedelikus anyagok terén, és értetlenül figyelte az ilyen anyagokkal végzett orvosi kísérletekről szóló beszámolókat – ez egyébként nem sokat változott, csakhogy most a fejcsóválás a másik oldalról érkezik. Ugy sejtem, hogy az Ön felfedezése az én munkámban (még egy nagy szó) hiátust okoz (nem éppen Saulus fordulása Paulussá, ahogy Roland Fischer mondaná.) – méghozzá amit írok, immár reálisabb vagy legalábbis kevésbé expresszív. Spiele der Macht című tévéjátékom hűvös realizmusát mindenesetre nem értem volna el e nélkül. Ezt a különböző változatok bizonyítják, ha egyáltalán megvannak még valahol. Ha érdekelné egy személyes találkozás és van rá ideje, akkor nagyon örülnék, ha egy beszélgetés erejéig felkereshetném. ... W. V.

Burg i. 1., 1970. november 28. Kedves Vogt Úr!

Végső soron megint csak az LSD varázslatos hatásának köszönhetem, hogy az asztalomra telepedett madár végül utat talált hozzám. Lassan akár könyvet is írhatnék mindazokról a jelenségekről, amik azt az 1943-as kísérletet követték. [29]

... A. H.

1971. március 13. Kedves Hofmann Úr! Mellékelek egy kritikát Jünger Annäherungen című munkájáról, amit a Tagesanzeiger közölt; valószínűleg érdekli Önt... Ugy érzem, hogy a hallucináció, álmodás és írás mind a hétköznapi tudatnak ellentmondó dolgok, és egymást kiegészítik, mint funkciók. Természetesen csak saját nevemben beszélhetek. Lehet, hogy másoknál más a helyzet – igazán nehéz is másokkal ilyen dolgokról beszélni, hiszen gyakran nagyon különböző nyelven szólunk. ...Mivel azonban Ön amúgy is kéziratokat gyűjt, és megtisztel azzal, hogy egyik levelemet is felveszi gyűjteményébe, mellékelem Önnek „testamentumom” kéziratát – amiben az Ön találmánya, „a huszadik század egyetlen vidám eredménye” ugyancsak szerepet játszik. ... W. V. Dr. Walter Vogt Új testamentuma 1969 nem akarok különleges temetést csak rengeteg drága és obszcén orchideát számtalan pici madarat, tarka nevűt nem kellpucér tánc de pszichedelikus leplek minden sarokban álljon hangszóró és csak a legújabb beatles lemez százezermilliószor és do whatyou like végtelenített szalagon más semmi csak egy populáris krisztus hozzá glória színaranyból [30]

[31]

és kedves gyászoló tömeg mind savval tele till they go to heaven one two three fourfive six seven ott talán majd összefutunk [32]

[33]

Szívből ajánlom Dr. Albert Hofmann-nak 1971 tavaszának elején

Kedves Vogt Úr! Ismét szép levéllel és egy egész különleges kézirattal, az 1969-es testamentummal örvendeztetett meg. Az utóbbi idők furcsa álmai arra késztetnek, hogy megvizsgáljam a vacsora (kémiai) összetételének összefüggését az álmok minőségével. Hisz az LSD is olyasmi, amit megeszünk. A. H.

Kedves Hofmann Úr! ...Úgy tűnik, hogy beindul az LSD-dolog. A klinikán egyfajta „sajátélménycsoportot” akarunk indítani ambiciózus kutatási programok nélkül, amit nagyon okos dolognak tartok. Remélem, hogy jövőre be tudok ügyeskedni a klinika és a praxis közé fél év tiszta irodalmat. Mindenképpen a fő műveimen kéne dolgoznom, főként ismét hosszabb prózát kellene írnom, aminek látom elmosódott kontúrjait. Az Ön felfedezése ebben jelentős szerepet kapna. W. V.

1971. szeptember 5. Kedves Hofmann Úr! A Murtensee mellett töltött hétvégén gyakran gondoltam Önre – ragyogó őszi napok – tegnap, szombaton nagyon vicces flashbackem volt a tablettányi aszpirintól (fejfájás vagy könnyű nátha miatt), mintha meszkalint vettem volna be (amit eddig pontosan csak egyszer és csak keveset próbáltam). [34]

Nagyon vidám dolgozatot olvastam Wassontól a gombákról; az embereket mykofil vagy mykofób kategóriákba rendezi. Önöknél az erdőben mostanra már gyönyörű galócák teremhetnek. Ne próbáljuk ki egyszer valamelyiket?... W. V.

1971. szeptember 7. Kedves Hofmann Úr! Gyorsan le kell még írnom, hogy mit is csináltam odakint a stégen, a napon az Ön ballonja alatt: Végre leírtam néhány jegyzetet a Villars-sur-Ollon-ban (Dr. Learynél) tett látogatásunkról, amikor a tavon egy hippibárka úszott el; házi gyártmány volt, mint valami Fellini filmben, azt gyorsan lerajzoltam, majd fölé rajzoltam az Ön ballonját is. W. V.

1972. április 15. Kedves Vogt Úr! Spiele derMacht című tévéjátéka rendkívül nagy benyomást tett rám. Gratulálok Önnek ehhez a remek darabhoz, ami tudatosítja a pszichikus károkat, tehát a maga módján „tudattágító” hatású, miáltal a magasabb értelemben, tehát az antik tragédiákhoz hasonlóan terápiás hatásúnak bizonyulhat. A. H.

1973. május 19. Kedves Vogt Úr! Már háromszor olvastam el laikus prédikációját, a sinai utazás leírását és értelmezését... LSD-trip volt ez ugyebár?... Bátor tett volt, hogy egy olyan gyanús eseményt, mint a drogos élmény, a prédikáció témájává tett, még akkor is, ha laikus prédikáció volt. Alapjában véve a hallucinogén drogok által felvetett kérdéseknek a templomban van a helye, elsősorban is a templomban, hiszen ezek szakrális drogok (a peyotl, a teonanacatl vagy az ololiuqui, amikkel az LSD kémiai struktúrája és hatása szempontjából közeli rokonságot mutat). Teljesen egyetértek azzal, amit a bevezetőben a jelenleg létező egyházi vallásosságról mond. A három tudatállapot (a szüntelen munka és kötelességteljesítés éber állapota, az alkoholos kábulat, az alvás), a pszichedelikus révület két fázisának megkülönböztetése (az első fázis a trip [35]

csúcspontja, ahol kozmikus vonatkozásokban élünk vagy a saját testünkben süppedünk el, amiben minden létező egyszerre létezik; és a második fázis, amit a fokozott szimbólumértés fázisaként jellemezhetünk), valamint a hallucinogén anyagok által előidézett tudatállapot nyitottságára való utalás – ez mind olyan megfigyelés, amely alapvető jelentőségű a hallucinogén kábulat megítélése szempontjából. LSD-kísérleteim egyik felismerhető fő nyeresége az volt, hogy megtapasztaltam a testi és a szellemi dimenziók feloldhatatlan egymásba szövődését. „Krisztus az anyagban” (Teilhard de Chardin). Ön is a drogos tapasztalatai alapján találta-e meg azt a felismerést, hogy „abba a húsba öltözve, amiből vagyunk” kell leszállnunk az új próféciákért? Es most prédikációjának kritikája: A „létező legmélyebb tapasztalatot, hogy „a mennyek királysága benned lakozik”„Timothy Learyvel mondatja ki. Ha a prioritás megadása nélkül idézi ezt a mondatot, az úgy értelmezhető, mintha nem ismernénk a kereszténység egyik vagy helyesebben legfőbb igazságát. Altalános figyelmet érdemel egyik megállapítása, miszerint „nem létezik nem eksztatikus vallásos élmény”. Jövő hétfő este interjút készít velem a svájci televízió. (Az LSD-ről és a mexikói varázsnövényekről az Aus erster Hand című műsor számára.) Kíváncsi vagyok, az urak milyen kérdéseket tesznek majd fel. A. H.

1973. május 24. Kedves Hofmann Úr! ...Persze, hogy LSD volt – csak nem akartam egyértelműen odaírni, tulajdonképpen magam sem tudom pontosan. Az, hogy a jó Learyt – akit időközben magam is kissé dilisnek látok – ilyen koronatanúként hívom, tulajdonképpen a beszéd vagy prédikáció időpontjával magyarázható. Be kell valljam, hogy valóban csak az LSD révén lepett meg az a felismerés, hogy „a minket alkotó húsba öltözve” kell leszállnunk – még most is rágódom rajta, talán ténylegesen „túl későn” jöttem erre rá még akkor is, ha egyre inkább osztom az Ön azon nézetét, hogy az LSD-nek a fiatalok számára tabunak kell maradnia (tabunak és nem tilalmasnak, ez fontos különbség.). Az Önnek tetsző mondat, hogy „nem létezik nem eksztatikus vallásos élmény” szemmel láthatóan nem tetszett annyira másoknak – például (szinte egyetlen) irodalmár barátomnak, a pap-költő Kurt Martinak sem. De hát gyakorlatilag amúgy sem vagyunk egy véleményen szinte semmiről, és mégis valószínűleg Svájc legkisebb mini-maffiája vagyunk, amennyiben időről-időre felhívjuk egymást és a kis cselekedetekre koncentrálunk.

W. V.

1974. április 13. Kedves Vogt Úr! Tegnap este feszülten figyeltük Vilatus vor den schweigenden Christus című tévéjátékát. ... Az ember és Isten ősi viszonyának bemutatása: az ember, aki a legnehezebb kérdéseivel fordul Istenhez, majd végül kénytelen ezeket megválaszolni, hiszen Isten hallgat. Nem szavakkal válaszolja meg a kérdéseket. A válaszok a teremtések könyvében foglaltatnak (amihez maga a kérdező ember is tartozik). A valódi természetkutatás = e szöveg megfejtése. A. H.

1974. május 11. Kedves Hofmann Úr! A félhomályban csináltam egy „verset”, amit bátorkodok elküldeni Önnek – először Learynek akartam elküldeni, de this would make no sense. Leary in jail Gelpke is dead Kur in Asylen is this your psychedelic revolution? Vajon komolyan vettünk-e valamit, amivel csak játszani szabad vagy éppen ellenkezőleg... W. V. Ez a Vogt versében szereplő kérdés – komolyan vettünk-e valamit, amivel csak játszani szabad, vagy éppen ellenkezőleg? – éppen a pszichotróp drogokkal való foglalkozás alapvető ambivalenciáját fogalmazza meg szűkszavúan és lényeglátóan.

14. Látogatók a világ minden tájáról Az LSD sokrétű hatása a legkülönbözőbb emberekkel és embercsoportokkal hozott kapcsolatba. A tudományos területen kollegák, vegyészek, farmakológusok, orvosok, gombaszakértők, akikkel főiskolákon, kongresszusokon, előadásokon találkoztam, vagy akikkel publikációkon keresztül találtam kapcsolatot. Az irodalom és a filozófia területén írókkal ismerkedtem meg; a korábbi fejezetekben beszámoltam a számomra jelentős ilyen jellegű ismeretségeimről. Emellett az LSD révén a személyes ismeretségek tarka forgatagát szereztem a drogok világából és a hippik köreiből, amelyekről itt szeretnék röviden beszámolni. Látogatóim közül a legtöbben az Egyesült Allamokból érkeztek. Altalában fiatal emberek voltak, gyakran átutazóban a Távol-Kelet felé, ahol a keleti bölcsességet vagy egy gurut kerestek; esetleg azt remélték, hogy ott könnyebben jutnak drogokhoz. Néha Prága volt a cél, mivel ott akkoriban könnyen lehetett jó minőségű LSD-t szerezni. Ha már Európában voltak, ki akarták használni az alkalmat, hogy lássák „az LSD apját”, „the man who made the famous LSD bicycle trip”. De voltak olyan látogatóim is, akik komoly ügyben jöttek. Be akartak számolni saját LSDélményeikről, és úgymond a forrásnál akartak beszélgetni ezek értelméről vagy jelentéséről. Csak ritkán derült ki, hogy a látogatás igazi célja az, hogy LSD-t szerezzenek; az erre vonatkozó kívánságot általában úgy tálalták, hogy szívesen kísérleteznének egyszer garantáltan tiszta anyaggal, eredeti LSD-vel. Svájcból és más európai országokból is érkeztek különböző látogatók a legkülönfélébb ügyekben. Az utóbbi időkben ritkábbá váltak az ilyen találkozások, ami talán azzal függ össze, hogy az LSD háttérbe szorult a kábítószeres világban. Mindig fogadtam ezeket a látogatókat, amikor csak lehetséges volt, és elmentem a megbeszélt találkozókra. Ezt egyfajta kötelezettségemnek éreztem, ami az LSD történetében játszott szerepemből adódott; és mindig megpróbáltam felvilágosító és tanácsnyújtó módon segíteni. Néha nem alakult ki igazi beszélgetés. Egyszer például egy gátlásos fiatalember látogatott meg mopedjén. A látogatás célja nem volt világos előttem. Rám bámult, mintha az a kérdés foglalkoztatná, hogy hogy lehetséges, hogy így, tehát tulajdonképpen nagyon hétköznapian néz ki az ember, aki valami olyan rémséget talált föl, mint az LSD. Nála is és más hasonló látogatóknál is éreztem, mintha azt remélnék, hogy a jelenlétemben majd valahogy megoldódik az LSD-rejtély. Megint más jellegűek voltak az olyan találkozások, mint amit egy torontói fiatalemberrel éltem meg. Ebédelni hívott egy exkluzív étterembe. Imponáló jelenség, magas, karcsú üzletember, egy jelentős iparvállalat tulajdonosa Kanadában, ragyogó elme. Köszönetet mondott nekem az LSD feltalálásáért, ami új irányt adott az életének. Régebben száz százalékosan, tisztán materialista beállítottságú „businessman” volt, de

az LSD az élet szellemi területeire nyitotta rá a szemét, felébresztette benne a művészet, irodalom és filozófia iránti érzéket, és azóta intenzíven foglalkozik vallásos és metafizikai kérdésekkel. Az volt a szándéka, hogy most megfelelő keretek között ifjú feleségét is bevezeti az LSD élményébe, és azt remélte, hogy nála is hasonlóan áldásos változás következik be. Kevésbé mélyek, de felszabadítóak és vidámak voltak azok az LSD-kísérletek, amelyekről egy fiatal dán férfi tudósított sok humorral és fantáziával. Kaliforniából érkezett, ahol Henry Miller mellett volt háziszolga Big Surben. Onnan Franciaországba költözött, és azt tervezte, hogy megszerez egy lepusztult parasztházat, amit majd saját maga állít helyre, lévén tanult asztalos. Arra kértem, hogy volt munkaadójától szerezzen nekem egy kéziratot a gyűjteményem számára, és bizonyos idő után tényleg kaptam egy – a szó mindkét értelmében – eredeti írást Henry Miller kezéből. Egy fiatal nő is felkeresett, hogy elmesélje LSD-élményeit, amik rendkívül fontosak voltak belső fejlődése szempontjából. Felületes kamaszként hajszolta az élvezeteket, míg a szülei csak kevéssé törődtek vele, úgyhogy kíváncsiságból és kalandvágyból elkezdett LSD-t szedni. Három éven át gyakran utazott LSD-vel. Ezek az utazások olyan befelé forduláshoz vezettek, ami őt magát is meglepte. Keresni kezdte létezése mélyebb értelmét, amit elmondása szerint fel is fedezett. Ekkor jött rá, hogy az LSD már nem tudja továbbsegíteni, és nehézségek vagy különösebb akarati erőfeszítés nélkül tudta letenni a szert. Immár abban a helyzetben volt, hogy mesterséges segédanyagok nélkül foglalkozhasson önmagával. Beszámolóját azzal fejezte be, hogy most már boldog, belülről megszilárdult ember. Ez a fiatal nő azért mesélte el nekem saját történetét, mert gyanította, hogy gyakran ér támadás olyan személyek részéről, akik egyoldalúan csak azokat a károkat látják, amelyeket az LSD néha a fiatalok körében okoz. Látogatásának közvetlen indítéka egy olyan beszélgetés volt, amit egy vonatút alkalmával véletlenül hallgatott végig. Egy férfi szidalmazott ott engem, mert felháborítónak találta azt, ahogy egy újsággal folytatott beszélgetésben állást foglaltam az LSD-problémával kapcsolatban. Véleménye szerint az LSD-t mindenestül meg kellett volna tagadnom, mint az ördög munkáját, és nyilvánosan el kellett volna ismernem bűnösségemet. Én személyesen soha nem találkoztam olyan LSD delíriumban lévő személlyel, aki indokolttá tett volna egy ennyire szenvedélyesen elítélő véleményt. Általában a klinikákon vagy a rendőrőrsökön végződtek azok az esetek, amelyek felelőtlen körülmények között történő LSD-fogyasztásra, túladagolásra vagy pszichotikus hajlamokra voltak visszavezethetők. Ezek rendre nagy nyilvánosságot kaptak. A tragikus LSD-következmények példájaként maradt meg az emlékeztemben egy fiatal amerikai nő látogatása. A déli szünet idején történ ez, amit én szigorú bezártságban szeretek eltölteni az irodámban – nem fogadok látogatókat, a titkárságom zárva van. Valaki mégis diszkréten, de kitartóan kopogott az ajtómon, amíg végül

kinyitottam. Alig hittem a szememnek: egy nagyon szép, fiatal, szőke nő állt előttem, hatalmas kék szemekkel, hosszú hippiköpenyben, homlokpánttal és szandálban. „I am Jane, I come from New York – you are Dr. Hofmann?” Némileg döbbenten kérdeztem tőle, hogy hogyan jutott át két ellenőrző ponton a gyárterület főbejáratánál és a ház portásánál, hiszen látogatókat csak úgy engedtek be, ha előtte telefonon felszóltak, és ez a virággyermek bizonyosan feltűnt mindenhol. „I am an angel and can pass everywhere.” Magasabb rendű küldetésben jár, mondta aztán. Meg kell mentenie hazáját, az Egyesült Államokat, méghozzá úgy, hogy először jó útra téríti annak elnökét (akkoriban L. B. Johnson). Ez csak úgy lehetséges, ha valahogy rábírjuk, hogy vegyen be LSD-t. Attól megfelelő gondolatai támadnának, miáltal lehetségessé válna, hogy kivezesse az országot a háborúból és a belső nehézségekből. Azt mondta, azért látogatott meg engem, hogy segítsek neki e feladata teljesítésében és adjunk LSDt az elnöknek. A neve, Jane – Johanna – szerinte azt jelenti, hogy ő az Egyesült Államok Jeanne d'Arcja. Nem tudom, sikerült-e meggyőznöm őt a szent felbuzdulása iránt mutatott minden tisztelet mellett felhozott érveimmel, nevezetesen, hogy terve miért ítéltetett sikertelenségre pszichológiai és technikai, belső és külső okok miatt. Csalódottan és szomorúan hagyott ott engem. Néhány nap múlva Jane felhívott telefonon. Arra kért, hogy segítsek, mert anyagi forrásai kimerültek. Elvittem őt egy barátomhoz Zürichben, ahol lakhatott, és aki munkát szerzett neki. Jane foglalkozására nézve tanárnő volt, emellett pedig bárzongorista és énekesnő. Egy ideig egy elegáns zürichi étteremben játszott és énekelt. A jól nevelt vendégeknek nyilván sejtelme sem volt arról, hogy miféle angyal ül fekete estélyiben a zongoránál és szórakoztatja őket érzékeny játékával és érzéki, puha hangjával. Valószínűleg csak kevesen figyeltek a dalok szövegére; jobbára hippidalokat énekelt, és köztük sokban titokban a drogok dicséretét zengte. A zürichi vendégjáték nem tartott sokáig: csak néhány hét telt el, amikor megtudtam a barátomtól, hogy Jane hirtelen eltűnt. Három hónappal később levelezőlapot kaptam Izraelből. Ott egy pszichiátriai klinikára szállították be. Végezetül szeretnék még egy találkozásról beszámolni, amiben az LSD csak közvetett szerepet játszott. H. S. kisasszony, egy kórház titkárságvezetője levél útján kért tőlem személyes találkozót. Teára hívtam meg. Látogatását azzal magyarázta, hogy az egyik LSD-élményről szóló beszámolóban olyan állapot leírását találta, amit fiatal lányként maga is átélt, és ami a mai napig nyugtalanítja; talán én tudnék segíteni neki abban, hogy megértse ezt az élményt. Kereskedelmi iskolás lány korában üzemi kiránduláson vett részt. Egy hegyi szállodában éjszakáztak. H. S. nagyon korán felébredt, és egyedül elhagyta a házat, hogy végignézze a napfelkeltét. Amikor a hegyek felragyogtak a sugarak tengerében, hirtelen addig soha nem ismert boldogságérzés öntötte el, ami akkor is megmaradt, amikor később a kápolnában a reggeli misén találkozott a többi utassal. A szertartás alatt mindent földöntúli [36]

[37]

ragyogásban látott, és boldogságérzése annyira felfokozódott, hogy hangosan sírnia kellett. Visszavitték a szállodába, és úgy bántak vele, mint egy idegbeteggel. Ez az élmény messzemenőkig meghatározta élete későbbi folyását. H. S. maga is attól tartott, hogy nem egészen normális. Egyrészt félt attól, amit neki idegösszeroppanásként magyaráztak, másrészt vágyott arra, hogy ez az állapot megismétlődjön. Belső megosztottsága miatt bizonytalan életet élt. Tudatosan vagy tudattalanul gyakori állásváltoztatásokkal és változó személyes kapcsolatokkal igyekezett visszaállítani azt a boldog világképet, ami egykor úgy megörvendeztette. Megnyugtathattam látogatómat: amit régen átélt, az nem pszichopatológiás jelenség volt, tehát nem idegösszeroppanás. Abban a kegyelemben volt része, hogy spontánul megélhette a mélyebb valóság látomásos képét, amit sokan pont az LSD segítségével igyekeznek elérni. Aldous Huxley könyvét, az Örök filozófiát ajánlottam figyelmébe, amiben összegyűjti minden kor és kultúra megvilágosodást átélt tanúit. Huxley azt írja, hogy nemcsak a misztikusok és a szentek, hanem az általunk sejtettnél sokkal több hétköznapi ember is megél ilyen áldott pillanatokat, viszont a legtöbben nem ismerik föl ezek jelentőségét, és mivel ezek a pillanatok nem illeszkednek a hétköznapi értelem világába, ezért elfojtják őket, ahelyett hogy sokat ígérő reménysugárként tekintenének rájuk.

15. AZ LSD-élmény és a valóság Was kann ein Mensch im Leben mehr gewinnen, Als daß sich Gott-Naturihm offenbare. Goethe [38]

Gyakran felteszik nekem azt a kérdést, hogy LSD-kísérleteim során mi tette rám a legnagyobb benyomást, és hogy vajon ezek a tapasztalatok új felismerésekhez vezettek-e.

A valóság eltérő érzékelése Az LSD-kísérletekből szerzett legfontosabb felismeréseim a valóság mibenlétére vonatkozó gondolatok. Előtte úgy hittem, hogy a világnak csak egyetlen igaz képe létezik az, amit „valóság” néven illetünk. Az LSD-kábulatban szerzett tapasztalatok, melyek során az idegen világokat pont olyan valóságosnak éljük meg, mint a hétköznapi valóságot, bebizonyították, hogy a valóság semmiképpen sem valamiféle abszolút, rögzült dolog, hanem annak képét és megélését megváltoztatja a szemlélő módosult tudatállapota. Ehhez a felismeréshez tudományos megfontolások is elvezethetnek. A „valóság” problematikája mindig is a filozófia egyik központi kérdése volt. Alapvető különbség van azonban aközött, hogy ehhez a problémához racionálisan, a filozófia gondolkodásmódjával állunk-e hozzá, vagy pedig emocionálisan, valamely egzisztenciális élmény alapján döbbenünk rá. Az első tervezett LSD-kísérlet ezért volt olyan mélyen megrázó és ijesztő; ugyanis az addig általam egyedül érvényesnek tartott hétköznapi valóság és az azt megélő én egyszerre feloldódott, és idegen énem egy másik, idegen valóságot élt meg. Emellett felmerült az arra a bizonyos felettes énre vonatkozó kérdés, amely a külső és belső változásoktól érintetlenül volt képes regisztrálni ezt a másik valóságot. A valóság nem elképzelhető az azt megélő szubjektum, az én és a megélendő objektum, a külvilág nélkül. A valóság e két komponens kivetülése, melyek együtthatására használhatjuk a kép és a hang előállításának a televíziós technikából vett metaforáját. A külső anyagi világ adóként működik: fény- és hanghullámokat, szag-, íz- és tapintási ingereket sugároz. A vevő az egyes ember tudata, amelyben az érzékszervek – mint antennák – által felvett impulzusok a külvilág élő képévé változnak át. Ha a valóságot az adó és a vevő produktumaként fogjuk fel, akkor a másik valóságba az LSD hatása alatt történő belépést úgy magyarázhatjuk, hogy az agyunkat, tehát a vevő központját biokémiai módszerrel módosítjuk. Ezáltal a vevőnket a normális, hétköznapi valóságnak megfelelő hullámhosszokról, és érzékenységekről más hullámhosszokra állítjuk át. Mivel a teremtés végtelen sokszínűsége és sokrétűsége végtelen számú különböző hullámhossznak felel meg, ezért a vevő beállításától függően sok különféle valóság léphet be a tudatunkba. Ezek egymást nem zárják ki kölcsönösen, hanem komplementer viszonyban vannak, és együttesen alkotják a mindent átfogó, időtlen, transzcendentális valóság egy szeletét, amiben a tudat érinthetetlen és a saját én változásait rögzítő magja is lakik. Az LSD és a vele rokon hallucinogén anyagok egyetlen jelentősége abban a képességben rejlik, hogy a vevő „ént” más hullámhosszokra tudja beállítani, és ezzel képes előhívni a valóságtudat változásait. Ez a valóság eltérő, új képeinek

megjelenítését lehetővé tevő képesség, ez a valós kozmogóniai potenciál teszi érthetővé a hallucinogén növények szakrális drogok formájában történő kultikus tiszteletét. Mi tehát a hétköznapi valóság és az LSD-kábulatban megtapasztalható világképek közötti lényeges, jellemző különbség? – A tudat normális állapotában, a hétköznapi valóságban elválik egymástól az én és a külvilág; az ember szembesül a külvilággal, ami tárggyá változik. LSD-kábulatban a kábulat mélységétől függően többé-kevésbé elmosódnak a megélő én, és a külvilág közötti határok. A vevő és az adó között visszacsatolás jön létre. Az én egy része a külvilágba, a dolgokba áramlik át: ezek életre kelnek, más, mélyebb értelmet kapnak. Ezt megélhetjük örömet okozó, de ugyanígy démonikus, a megszokott én elvesztésével fenyegető, ijedtséget előidéző változásként is. A boldogabbik esetben az új én bensőséges kapcsolatba kerül a külvilág dolgaival és így embertársaival is. Ez az élmény addig az érzésig fokozódhat, amikor az én és a teremtés eggyé válik. Ez a tudatállapot, amit szerencsés körülmények között az LSD vagy a mexikói szakrális drogok csoportjába tartozó valamilyen más hallucinogén anyag idézhet elő, rokonítható a spontán vallásos megvilágosodással, az unio mystica jelenségével. Mindkét gyakorta csak egyetlen időtlen pillanatig tartó állapotban olyan valóságot élünk meg, amit a transzcendens valóságból érkező fény ragyog át. Azonban a misztikus megvilágosodást és a drogokkal kiváltott látomásos élményeket nem tekinthetjük minden további nélkül egyenlőnek, ahogy azt R. C. Zaehner Mystik – religiös undprofan (Stuttgart, 1957) című könyvében nagyon élesen leírja. Gottfried Benn Provoziertes leben című dolgozatában (In: Ausdruckswelt, Wiesbaden, 1949) „skizoid katasztrófáról, a nyugat sorsneurózisáról” ír. Így fogalmaz:

„Kontinensünk déli részén kezdett el kialakulni a valóság fogalma. Alapvetően alakította a hellén-európai agonális elv, ami a görögöknél az areté formájában jelenik meg, a teljesítmény, furfang, ravaszság, tehetség és hatalom által történő küzdés, ami Európa későbbi koraiban a darwinizmusban és az übermensch alakjában köszönt vissza. Előtérbe lépett az én, eltiport, harcolt, amihez eszközökre, anyagra, hatalomra volt szüksége. Máshogy viszonyult az anyaghoz, eltávolodott tőle az érzékek szintjén, de formálisan közeledett hozzá. Feldarabolta, megvizsgálta és szétválogatta: fegyver, cseretárgy, váltságdíj. Elemzések útján tisztázta, képletekké egyszerűsítette, darabokat szakított belőle, és ezeket tovább darabolta. Olyan fogalom ez, amely vészjóslóan nehezedett a nyugatra, amivel a nyugat birkózott anélkül, hogy meg tudta volna ragadni, ami előtt a vér és a szerencse hekatombáit áldozta, és amelynek belső feszültségeit és töréseit nem sikerült természetes szemlélődés vagy a megbonthatatlan egységbe és a létezés logika előtti formáinak békéjébe vezető módszeres vizsgálat útján sem feloldani... Sokkal inkább a fogalom kataklizmatikus jellege vált egyre

nyilvánvalóbbá... Egy állam, egy olyan társadalmi szervezet, olyan közmorál, amely számára csak a gazdaságilag értékesíthető élet számít életnek, és amely nem ismeri el a provokált élet világát, amely nem tudja megállítani destruktív erőit. Egy olyan társadalom, amelynek higiéniája és fajgondozása modern rítusként kizárólag üres biológiai statisztikákon nyugszik, amely csak a tömeg külső szempontját képes képviselni, amiért aztán szüntelen háborúkat folytat, hiszen a realitás csupán nyersanyag, míg metafizikai háttere mindörökre rejtve marad.”

Ahogy Gottfried Benn ezekben a mondatokban leírja, az ént és a világot egymástól elválasztó valóságtudat határozta meg döntően az európai szellemtörténet fejlődési irányát. Végül a modern természettudomány és technika fejlődéséhez vezetett a világ tárgyként, objektumként történő megélése, mellyel az ember szemben áll. Segítségével az ember uralma alá hajtotta a földet. Rablógazdálkodást folytatunk a föld gazdagságával, és a technikai civilizáció nagyszerű teljesítményeivel a környezet katasztrofális rombolása áll szemben. A tárgyias szellem egészen az anyag belsejéig, az atommagig és annak további hasításáig hatolt előre, és olyan energiákat fedezett fel, amelyek a bolygón létező minden életet fenyegetnek. Ha az ember nem választotta volna le magát a környezetről, hanem az élő természet és a teremtés részeként élne, akkor nem lett volna lehetséges a felismeréssel és a tudással való ilyen visszaélés. Amikor manapság megpróbáljuk ezeket a károkat környezetvédelmi intézkedésekkel helyreállítani, minden fáradozásunk csak felszínes, reménytelen fércmunka mindaddig, amíg meg nem gyógyítjuk a – Benn szóhasználatával élve – „nyugati sorsneurózisunkat”. A gyógyítás pedig az ént is magában foglaló mélyebb valóság egzisztenciális megélése lenne. Nagyvárosaink és iparvidékeink halott, emberkéz alkotta környezete megnehezíti ezt a megélést. Itt erősebben nehezedik ránk az én és a külvilág ellentéte. Az elidegenedés, a magányosság és a fenyegetettség érzései tolulnak fel. Ezek határozzák meg a nyugati iparosodott társadalom hétköznapi tudatát; felülkerekednek mindenütt, ahol a technikai civilizáció elterjed, és mélyen meghatározzák a modern művészetet és irodalmat. Természetes környezetben kisebb a veszélye annak, hogy ilyen hasadt valóságmegélés alakuljon ki. A mezőn és az erdőben és az ott rejtőző állatvilágban, tulajdonképpen már minden kertben olyan valóság mutatkozik meg, ami végtelenül valóságosabb, öregebb, mélyebb és csodálatosabb, mint bármi, amit emberkéz alkotott, és ami ráadásul akkor is fennmarad még, amikor a gépek és a beton halott világa majd eltűnik, elrozsdáll és széthull. A növények csírázása, növekedése, virágzása, gyümölcstermése, pusztulása és újjászületése, kapcsolatuk a nappal, amelynek fényét szerves vegyületek formájában kémiailag megkötött energiává tudják alakítani, és amiből aztán a földön minden élő dolog felépül – tehát a növények

lényében ugyanaz a titokzatos, kimeríthetetlen örök életerő nyilatkozik meg, ami minket is megszült, és ami ölébe majd visszafogad, amiben otthonosak és egységesek vagyunk minden élő dologgal. Semmiképpen nem szentimentális természetimádatról vagy a rousseau-i „vissza a természethez” jelszóról van szó. A természetben az idillt kereső romantikus áramlat sokkal inkább szintén az ember azon érzéséből táplálkozik, hogy a természettől elválasztva létezik. Amire ma van szükség, az az összes élő dolog egységének ismételt megélése, olyan átfogó valóságtudat, ami spontán módon egyre kevésbé alakul ki, ahogy a föld eredeti flórája és faunája kénytelen utat engedni a halott technikai környezetnek.

Misztériumok és mítosz A valóság az énnel szembeállított külvilágként meghatározott fogalma kontinensünk déli részén, az antik görög világban kezdett kialakulni, ahogy azt Benn magyarázza. Az emberek már akkor felismerték az ilyen hasadt valóságtudattól elválaszthatatlan szenvedést. A görög géniusz ezt úgy igyekezett gyógyítani, hogy a szubjektum és objektum szétválasztásából eredő formákban és színekben gazdag, az érzékeket gyönyörködtető, de egyben szenvedéssel teli apollói világképet kiegészítette a dionüszoszi élmények világával, amelyben a megosztottság eksztatikus kábulatban oldódik fel. Nietzsche A tragédia születésében így ír: „Vagy a narkotikus ital hatásától, melyet a primitív emberek és népek mind himnuszokban zengnek meg, vagy a tavasz hatalmas, az egész természetet kéjesen átható közeledtétől támadnak életre azok a dionysosi gerjedelmek, melyek fokozásával az ember szubjektivizmusa a teljes önfeledtségbe olvad át. A dionysosi igézet nemcsak az embert fűzi össze újra az emberrel: az elidegenített, ellenséges vagy megigázott természet is újra békeünnepét üli tékozló fiával, az emberrel.” A Dionüszosz isten tiszteletére rendezett ünnepségekkel és mulatságokkal szorosan összekapcsolódottak Eleuszisz misztériumai, amiket közel kétezer éven át, körülbelül Kr. e. 1500-tól az Kr. u. IV. századig ünnepeltek ősszel. Ezeket Demeternek, a földművelés istennőjének ajánlották hálából, amiért lányát, Perszefonét ismét megtalálták, őt ugyanis elrabolta Hádész, az alvilág istene. További hálaajándék volt az a gabonakalász, amit a két istennő Triptomelosznak, Eleuszisz első főpapjának nyújtott át. Megtanították őt a gabonatermesztésre, amit aztán az egész földön elterjesztett. Ugyanakkor Perszefoné nem maradhatott örökre az anyjánál, mivel a legnagyobb istenek intelme ellenére ételt fogadott el Hádésztól. Ezért büntetésből az év egy részében vissza kellett térnie az alvilágba. Ez alatt az idő alatt tél volt a földön, a növények elpusztultak, és visszahúzódtak a földbe, hogy aztán tavasszal új életre ébredjenek Perszefoné földi tartózkodásával együtt. Demeter, Perszefoné, Hádész és a drámában résztvevő többi isten mítosza azonban csak a történések külső keretét adta. Az éves ünnepségek csúcspontja az éjszakai beavatási ceremónia volt. A beavatottaknak halálbüntetés terhe mellett tiltották meg, hogy elárulják, amit a templom legbelső, legszentebb kamrájában a teleszterionban (célpont) láttak és tapasztaltak. Számtalanul sokakat avattak be Eleuszisz titkába, mégsem árulta el a titkot soha senki. A beavatottak közé tartozott Pauzaniász, Plató, olyan római császárok, mint Hadrianus vagy Marcus Aurelius és az ókor sok további híres férfija. A beavatás valószínűleg valamilyen megvilágosodás lehetett, látomásos betekintés a mélyebb valóságba, a teremtés örök okának felvillantása. Erre abból következtethetünk, amit a beavatottak a látottak értékéről és jelentőségéről mondtak. Például Homérosz így ír egyik himnuszában: „Boldog az a földön az emberek között, [39]

aki láthatta! Akit nem avattak be a szent misztériumba, akinek ebben nem volt része, az tompa sötétben botorkáló halott marad.” Pindarosz a következő szavakkal írja le az eleusziszi áldást: „Boldog az, aki ezt látta, majd a földre vezető útra lép. Ő ugyanis ismeri az élet végét, és az élet Zeusz által adott kezdetét is.” Egy másik híres beavatott, Cicero szintén arról számol be, hogy Eleuszisztól milyen fény vonta be életét: „Ott nemcsak okot kaptunk arra, hogy örömben éljünk, hanem arra is, hogy jobb reményben haljunk meg.” Vajon hogyan lehetséges, hogy egy ennyire nyilvánvaló, a szemeink előtt évről évre lezajló történés, nevezetesen, hogy a földbe elvetett mag ott elpusztul, majd belőle új növény, új élet kel ki, ennyire felemelő élmény legyen, ahogy arról az idézett beszámolók tanúskodnak? Tudunk arról, hogy a beavatás előtt állókkal az utolsó szertartás előtt egy bizonyos italt, a kükeont itatták. Azt is tudjuk, hogy a kükeonba árpakivonatot és mentát kevertek. Vallástudósok és mítoszkutatók véleménye szerint a kükeon valamilyen hallucinogén drogot is tartalmazott . Ezt az álláspontot képviseli Kerényi Károly is, akinek az eleusziszi misztériumról szóló könyvéből (Zürich, 1962) a fenti adatokat vettem, és akivel a titokzatos ital kutatása miatt kapcsolatban is álltam . Ez érthetővé tenné a Demeter-Perszefoné mítosz eksztatikus-látomásos megélését, ami az élet és a halál körforgásának szimbóluma volt egy olyan időtlen valóságban, amely mindkettőt felöleli. Amikor Alarich gót király Kr. u. 396-ban északról betört Görögországba és lerombolta Eleuszisz szentélyeit, akkor nemcsak a vallási központ semmisült meg, hanem elkövetkezett az antik világ végleges bukása is. Az Alarichot kísérő szerzetesekkel a kereszténység is bevonult Görögországba. Aligha becsülhetjük túl Eleuszisz misztériumának kultúrtörténeti jelentőségét és befolyását az európai szellemtörténetre. Ebben a misztériumban a racionális, objektivizáló szellemtől meghasadt, szenvedő ember misztikus teljességélményben talált gyógyulást, ami hitet adott neki abban, hogy az örök létezésben halhatatlan. Ez a hit az őskereszténységben is továbbélt, habár más szimbólumok mellett. Még az evangéliumok bizonyos helyein is előfordul ígéretként, a legtisztábban János evangéliumában. A 14. fejezet 16-20. szakaszban Jézus így szól a tanítványokhoz, amikor elbúcsúzik tőlük. „Én pedig kérem az atyát, és más vigasztalót bocsát néktek, hogy veletek maradjon mindörökké, tudniillik az igazságnak lelkét, melyet ez világ bé nem vehet, mert nem látja, és nem esméri őtet, ti pedig esméritek őtet, mert bennetek lakik és bennetek marad. Nem hagylak titeket árvául, megtérek hozzátok. Még egy kevés idő vagyon, és ez világ nem lát engemet többé, ti pedig megláttok engem, mert élek és ti is éltek. Az napon megtudjátok, hogy én az én atyámban vagyok és ti énbennem, én is tibennetek.” Ez a kinyilatkoztatás a magja saját keresztény hitemnek, és elhivatottságomnak a természettudományos kutatás mellett: nevezetesen, hogy az igazság lelkén, szellemén [40]

[41]

keresztül eljutunk a teremtés megismeréséhez, és ezzel annak felismeréséhez, hogy egyek vagyunk a legmélyebb, legátfogóbb valósággal, Istennel. A teremtő és teremtménye dualizmusa által meghatározott templomi kereszténység a maga természetidegen vallásosságával viszont maximálisan kitörölte az antik világ eleusziszi-dionüszoszi örökségét. A keresztény hit világában csak néhány áldott személy találkozott a spontán látomásos élményekben megtapasztalt, időtlen, megnyugtató valósággal, amihez az ókorban számtalan generáció elitje férhetett hozzá az eleusziszi beavatás során. A katollkus szentek unio mysticája és a keresztény misztika képviselői, tehát Jakob Böhme, Eckhart mester, Angelus Silesius, Thomas Traherne, William Blake és mások írásaiban ábrázolt látomásos jelenések nyilvánvalóan rokoníthatók azzal a megvilágosodással, amiben az eleusziszi misztérium beavatottjainak volt része. A misztikus teljességélmény a gyógyulás szempontjából alapvető jelentősége az egyoldalúan racionális-materialista világképtől szenvedő ember esetében ma már nemcsak az olyan keleti vallási áramlatok követői esetében nyer fontosságot, mint a zen buddhizmus, hanem az akadémiai pszichiátria vezető képviselői is erre koncentrálnak. Hadd utaljak itt Balthasar Staehelin Zürichben dolgozó bázeli pszichiáter Haben und Sein (1969), Die Welt als Du (1970), Urvertrauen und zweite Wirklichkeit (1973) és Der finale Mensch (1976) című könyveire. Számtalan további szerző foglalkozik ugyanezzel a problematikával. A pszichológiában új irányzat, a transzperszonális pszichológia kezdett foglalkozni az emberben lakó metafizikus szempontokkal, ami a mélyebb, a dualizmust meghaladó valóság megélésében ölt testet. A transzperszonális pszichológia ezt teszi a terápiás praxis alapvető elemévé. Még fontosabb jelenség, hogy társadalmunkban nemcsak az orvosok, hanem egyre szélesebb körben mások is a dualisztikus világkép meghaladását tartják alapkövetelménynek ahhoz, hogy a nyugati civilizáció és kultúra egészségessé váljon és szellemileg megújuljon. A mélyebb, átfogóbb valóság felismeréséhez vezető útként ma a meditáció különböző formái kerültek előtérbe, melynek során védett marad a mélyebb valóságot megtapasztaló ember is. A meditáció lényegében abban különbözik a teremtő és teremtmény dualizmusának megfelelő, szokásos értelmű imától, hogy benne átlépjük az én-te határt, és az objektum és a szubjektum, az adó és a vevő, az objektív valóság és az én egymásba olvadása a cél. A természettudományok által közvetített, az objektív valóságot megragadó és egyre inkább kibővülő tárgyi tudás nem feltétlenül profanizál. Eppen ellenkezőleg: ha kellő mélységig hatol el, akkor elkerülhetetlenül beleütközik a teremtés már nem megmagyarázható Ős-okába, a csodába, a misztériumba – az isteni köszön vissza az atomok mikrokozmoszában, a spirálködök makrokozmoszában, a növények magjaiban, az ember testében és lelkében. A meditáció az objektív valóság azon mélységében kezdődik, ameddig a tárgyi

tudás és ismeret eljutott. A meditáció tehát nem az objektív valóságtól való elfordulást jelenti, hanem éppen ellenkezőleg mélyebb, megismerő elmerülést jelent; nem menekülés valamilyen imaginárius álomvilágba, hanem az átfogóbb igazságot keresi az objektív valóság felszínének és mélyének egyidejű és sztereoszkópikus szemlélésével. Ebből újfajta valóságtudat alakulhat ki. Ez válhatna az új vállásosság alapjává, ami nem a különböző vallások dogmáiba vetett hiten, hanem az „igazság lelkén” keresztül történő felismerésen alapul. Ertem ezalatt az első kézből származó szöveg felismerését, olvasását és megértését, „azt a könyvet, amit Isten ujja írt” (Paracelsus), tehát a teremtést. A tárgyias világkép elmélyült, és ezáltal vallásos valóságtudattá történő változása a meditáció folyamatos gyakorlásával fokozatosan következhet be. Ugyanakkor megtörténhet hirtelen, spontán megvilágosodás formájában is valamilyen látomásos jelenés során; ilyen esetben a hatás különösen mély és boldogító. Ilyen misztikus teljességélményt „évtizedes meditációval sem kényszeríthetünk ki”, ahogy azt Balthasar Staehelin írja. Ráadásul nem jut mindenkinek osztályrészül még akkor sem, ha a misztikus tapasztalásra való képesség hozzátartozik az ember szelleméhez. Mégis Eleusziszban a szent misztériumba beavatott számtalan embernek sikerült közvetíteni a misztikus jelenést, a gyógyító, vigasztaló élményt, méghozzá előre eltervezett helyen, előre meghatározott időben. Erre magyarázatul szolgálhat az, hogy valamilyen hallucinogén drogot használva farmakológiai segédanyagként, ahogy azt – a korábban leírtak szerint – bizonyos valláskutatók feltételezik. A hallucinogén anyagok tehát eksztatikus-emocionális élményben törlik el a tapasztaló én és a külvilág közötti határokat. Talán ez a jellemző hatás tette lehetővé, hogy egy ilyen drog segítségével és megfelelő belső és külső előkészületek után úgymond programszerűen váltsanak ki teljességélményt az Eleusziszban látott módon. A meditáció előkészület ugyanarra a célra, amit az eleusziszi misztériumokban kívántak elérni. Elképzelhető lenne, hogy a jövőben az LSD-t nagyobb arányban használjuk a meditációt megkoronázó megvilágosodás elérésére. Az LSD igazi jelentőségét abban a lehetőségben látom, hogy a misztikus megtapasztalásra irányuló meditációt az anyag oldaláról támogassuk meg. Ez a fajta alkalmazás tökéletesen megfelel az LSD, mint szakrális drog természetének és hatásjellemzőinek. A meditáció LSD által történő segítése ugyanazokon a hatásokon alapul, amelyek alapján a pszichoanalízis és a pszichoterápia gyógyszeres támogatására használják, tehát azon a képességén, hogy átmenetileg fellazítja vagy akár eltünteti az én és a te közötti határokat és a külvilág tudatos elhatárolását. Ez lehetővé teszi a valamilyen énben rögzített problémakörből való kiszakadást és a rejtőzködő valóság megtalálását.

Az LSD ma

Bevezetés Albert Hofmann könyvének megjelenése óta kis híján negyedszázad telt el. Lezárult a hippikorszak, veszített erejéből a pszichedelikus mozgalom . Az LSD pszichoterápiás használata már korábban tiltás alá került, s bár a téma nem tűnt el teljesen az irodalomból – sőt valószínűleg a gyakorlatból sem –, legális keretek között érdemben ma sem folytatható ilyen jellegű tevékenység. Az LSD mindazonáltal továbbra is jelen van az ifjúsági szubkultúrákban, s használatával kapcsolatosan ma is rengeteg kérdés merül föl. A következőkben az LSD jelenlegi használatával kapcsolatos legfontosabb jellemzőket foglalom össze. [42]

[43]

[44]

A használat elterjedtsége a normál populációban A hippikorszak lezárultával, a 70-es évek közepétől jelentősen csökkent az LSD-t kipróbálók aránya. A mintegy másfél-két évtizedes alacsonyabb fogyasztási arány után azonban a 90-es évek elején ismét emelkedni kezdett az LSD-t használók aránya. Az Egyesült Államokban a 80-as évek alacsony kipróbálási értékeit követően 1991-től tapasztaltak növekedést. Az emelkedés azonban nem tartott sokáig, 1996-tól kezdődően ismét csökkenés volt tapasztalható . 1997-ben a 12. évfolyamon tanulók 13,6%-a jelezte, hogy használt már valaha életében LSD-t, míg az elmúlt havi használat aránya 3,1% volt. 2002-re ezek az értékek jelentősen csökkentek: 8,7%, illetve 0,7%. Magyarországon, 1999-ben a második osztályos középiskolások 4,5%-a jelezte, hogy használt már életében LSD-t vagy valamilyen egyéb hallucinogén szert . A hazai trendekre jellemző, hogy ez az érték négy évvel korábban ennek harmada, 1,4% volt . Felnőtt (18-65 éves) populáció esetében a kipróbálók aránya hazánkban 1,6%. Az európai átlagérték ennek valamivel több, mint kétszerese, 3,6% . [45]

[46]

[47]

[48]

LSD a partilátogatók körében Az LSD használatának a kilencvenes évek elejére tehető fellendülése egyértelműen a partikultúra megjelenéséhez köthető. A Chicagóban és Detroitban megjelenő új elektromos zenei irányzat, az „acid house” a nevében is magában hordozta az LSD-t. Bár a partikultúrában a későbbiek során lényegesen nagyobb szerepre tett szert az MDMA (ecstasy) . az LSD sem szorult ki ebből a fogyasztói körből. Sőt, bizonyos típusú partikon (ilyen például a goa irányzat) egyértelműen dominál. Egy hazai felmérés szerint a táncos szórakozóhelyeket látogató fiatalok 25,8%-a próbált már ki valamilyen hallucinogén szert, de hatalmas különbségek mutatkoztak az egyes helytípusok szerint. Így a hagyományos diszkókban a kipróbálók aránya relatíve alacsony, 12,2% volt, míg a partikon közel ötszörös érték, 59,2% volt tapasztalható. A partikon még az elmúlt havi használat is magasan meghaladta a diszkókban megkérdezettek között mért kipróbálás mértékét. Így a diszkókban 2,1%, a partikon 17% nyilatkozott úgy, hogy a megkérdezést megelőző 30 napban használt valamilyen hallucinogén szert. A hallucinogén szerek között az LSD bizonyult a domináns szernek, 19,5% próbálta ki életében legalább egyszer ezt a szert, s pontosan a megkérdezettek 3%-a jelezte, hogy a kérdezést megelőző hónapban is használta. Mint azt korábbi tanulmányok is jelezték az LSD esetében nem jellemző az intenzív használat. Ezt jelzi az elmúlt havi használat viszonylag alacsony aránya a valaha használókhoz képest, illetve az is, hogy az elmúlt hónapban használók 46%-a úgy nyilatkozott, hogy mindössze egyetlen alkalommal használta az LSD-t ebben az időszakban. További 49% az elmúlt hónapra vonatkozóan heti-kétheti gyakoriságot jelzett, míg ennél intenzívebb használat az esetek 5%-ában fordult elő. Napi használatra egyáltalán nem volt példa. Hasonló értékekkel találkozunk Európa nagyvárosaiban. Egy hét városra kiterjedő vizsgálatban 21% és 67% között változott a hallucinogén szereket kipróbálók aránya a partikon megkérdezettek körében . A legalacsonyabb értéket Rómában (21%) és Bécsben (35%) mérték, míg Berlinben, Prágában, Madridban, Zürichben és Amszterdamban egyaránt 40% fölött volt a kipróbálók aránya. Az elmúlt havi használat gyakorisága 8% és 19% között változott. [49]

[50]

[51]

[52]

A partikultúra Mint jeleztük fentebb, az LSD használata a kezdetektől szorosan kapcsolódott a partikultúra megjelenéséhez. A mai elektronikus zenei irányzatok közül talán a goa mutatja a legszorosabb kapcsolatot az LSD használatával. A drog tudatállapotmódosító hatásánál fogva hozzájárul a partiélmény kialakulásához. Fejér rámutat, hogy a parti sok szempontból hasonlatos a törzsi társadalmak táncos rítusaihoz. Maga a parti zenéje is táplálkozik ezekből a törzsi forrásokból. A parti egyszerre individuális és társas élmény. Egyszerre magány a tömegben, hiszen a dübörgő zene elszigetel, nincs mód a beszélgetésre, s egyszerre feloldódás a tömegben, hiszen ugyanez a zene, a közös ritmus, a közös tánc, az órákon át tartó közös eksztázis összeköt, sőt a beszámolók szerint megismételhetetlen közösségi élményt eredményez. A parti tehát a bizonyos fokú elszigeteltség ellenére is jellegzetesen kollektív élmény, amely az együttléten, a közös táncon, az élményben való közös feloldódás megélésén alapul. A jelenséget jól jellemzi a house-kultúra mottója: „A house mindenkié”, vagy egy népszerű szám klasszikussá vált sora: „A harmónia a kulcs testvéreim” . A kezdetektől jellemző volt a partik légkörének elfogadó attitűdje, a diszkrimináció bármiféle megnyilvánulásának teljes elutasítása. Az elmúlt tizenöt évben azonban a parti világa is jelentősen differenciálódott. A legkülönbözőbb irányzatok jöttek létre, s ezek gyakran teljesen eltérő szubkulturális jellemzőket alakítanak ki, s egyben jelzik is a más irányzatoktól való elkülönülésüket. Bár a zene és a monoton tánc önmagában előidézheti a módosult tudatállapotot, sokan különböző drogokkal élnek az élmény elérése érdekében. Mint említettük, az LSD egy, s ma már nem is a legnépszerűbb ezen szerek közül. A hatvanas években az író, Ken Kesey volt az, aki az első LSD használathoz kötődő partikat megrendezte. Ő, Leary óvatos, a belső világra koncentráló, önmegismerést elősegítő megközelítésével szemben, a külső ingerek fokozását, az érzések kiélését, kifelé való megnyilvánulását, kitörését tartotta fontosnak. Az úgynevezett acid-tesztek (az acid itt megint csak az LSD-re utal) hatalmas partik voltak, dübörgő zenével, foszforeszkáló színekkel, folyamatos tánccal. Ezek az események a mai partik egyértelmű elődjeiként tarthatóak számon. A 80-as évek végén, elsőként Chicagoban és Detroitban, megjelenő acidpartik és a 60-as évek acid-tesztjei közötti hasonlóság megdöbbentő . Különbséget elsősorban a jelenlegi zene elektronikus voltában találunk, bár a 60-as években már megjelentek olyan hangszeres zenei irányzatok, melyek a maihoz hasonlóan a dallamossággal szemben előtérbe helyezték a ritmikusságot, illetve a monotóniát. Mint említettük az LSD használata a legjellemzőbben a g o a nevű irányzathoz kötődik. Ez a leginkább pszichedelikusnak tekinthető irányzat szoros szálakkal kötődik az amerikai pszichedelikus mozgalom eszméihez . Bizonyos értelemben annak továbbéléseként is értelmezhető. [53]

[54]

[55]

[56]

[57]

Más irányzatokon azonban egyre inkább más szerek kezdtek dominálni. Egyes – elsősorban gyorsabb – irányzatoknál jelentősebb szerephez jutott például az amfetamin használata, de a legszélesebb körben az ecstasy vált használatossá. Ez a szer nem hordozza magán az LSD hallucinogén hatásait, ugyanakkor növeli a közösségre való nyitottságot, érzékenységet. Az amfetamin és az ecstasy mellett számos más drog is megjelenik, és sok közülük hamar el is tűnik az illegális drogpiacról. Szokás ezeket az újabb előállítású szereket – néha tévesen a régebbieket is – a designer drug elnevezéssel illetni, utalva arra, hogy olyan anyagokról van szó, amelyek „megalkotásának” célja nem más, mint egy illegális listára került szer helyett egy hasonló hatású, de attól eltérő kémiai szerkezetű, s ily módon még nem illegális szer kikísérletezése, létrehozása. Úgy tűnik azonban, ezen drogok mellett is megmarad az LSD népszerűsége.

Az LSD hatásmechanizmusa Hofmann is jelzi könyvében, hogy az LSD hatását elsődlegesen a szerotoninrendszeren keresztül fejti ki. Ez a mechanizmus még ma sem teljesen tisztázott. Úgy tűnik különböző szerotonin-receptorok, az agy különböző területein más-más módon érintettek . Külön érdekesség azonban az LSD hatásmechanizmusával kapcsolatosan, hogy az LSD azon kevés drog közé tartozik, amelyek nem hatnak az agy úgynevezett örömközpontjára. A legtöbb illegális szer pozitív megerősítő hatása – amely alapvető szerepet játszik a függőség kialakításában, az ismételt használat szükségletének megjelenésében – ezen az örömközponton, vagy gyönyörközponton keresztül valósul meg. Az LSD és néhány más hallucinogén szer kivételt jelent ebből a szempontból. Ez a különbség természetesen a pszichés hatások szintjén is jelentkezik. Míg a legtöbb drog esetében – az akut hatást tekintve – pozitív élmények várhatóak, addig az LSD és más hallucinogén szerek esetében ez nem így van. A hallucinációk, az „utazás” iránya nagy mértékben befolyásolja, hogy az élmény végül pozitív vagy negatív színezetet ölt. Talán a hallucinogén szerek esetében a legjelentősebb a s e t és a setting tényezők szerepe a hatás alakulásában . [58]

[59]

LSD és pszichoterápia – a kilencvenes évek A kilencvenes évek során valamelyest elindult az LSD szerepének újraértékelése, mind Európában, mind az Egyesült Államokban . Ennek első lépéseként a Swiss Academy of Medical Sciences szervezésében sor került egy szimpózium megtartására, amelynek konklúziója a korábbi kutatások újraértékelésének és újabb vizsgálatok elindításának szükségessége volt. A kilencvenes évek közepén Rick Strassman az ÚjMexikói Egyetemen, míg Franz Vollenweider Svájcban kapott lehetőséget a hallucinogének támogatta pszichoterápia vizsgálatához. [60]

Az önmegismerés kérdése Végezetül érdemes röviden megemlékezni arról a kérdésről, amely az LSD önmegismerést elősegítő hatásával kapcsolatosan merül fel. Ez a használati irány, amely Kesey-vel szemben inkább Timothy Leary nevéhez fűződött, majd értelemszerűen a pszichoterápiás alkalmazás mentén erősödött tovább, ma is jelen van a társadalomban. Bár a használatot látszólag a parti világa uralja, beszámolók jelzik, hogy ezzel a domináns és „hangosabb” használati formával szemben, a kevésbé feltűnő, a befelé fordulásra, a spirituális élményre, az önmegismerés lehetőségére hangsúlyt helyező csoportosulások, szubkultúrák is működnek. Különösen főiskolás, egyetemista körökben erős az elképzelés, miszerint az LSD hatásos utat jelent az önmegismerés felé. Az elmúlt évtizedek tapasztalatai azonban azt jelzik, hogy a képlet korántsem ilyen egyszerű. Nem véletlen ugyanis, hogy az LSD pszichoterápiás alkalmazása során is gondos előkészületek és tervezés mellett történt a drog alkalmazása. Az LSD az elfojtott élmények, érzések hozzáférhetővé válásában, felszabadulásában működik közre. Ez a folyamat valóban alapja lehet az önmegismerésnek, de alapja lehet egy pszichózis belobbanásának is. Az önismeret nem pusztán az elfojtott tartalmak felszínre hozását jelenti, ehhez szervesen kapcsolódnia kell az élmények (és itt alapvetően traumatikus élményekről van szó, hiszen ezért kerültek elfojtásra) személyiségbe történő integrálásának is. Ehhez azonban az LSD egyáltalán nem nyújt segítséget, sőt magát az integrációs folyamatot feltehetőleg inkább nehezíti. Nem szabad elfelejteni, hogy az elhárítás, normál mértékben, adaptív működése a személyiségnek. Nem tudunk, nem is lehet valamennyi minket érő eseménnyel, traumával, tapasztalattal aktívan megküzdeni; ezért kerül ezen tapasztalatok egy része a tudat nem hozzáférhető tartományaiba. Tudjuk, hogy az elhárítások túlzott mértéke neurotikus folyamatok kialakulásához fog vezetni, hiszen ezekben az esetekben az egészséges működéshez szükséges dolgok is a tudattalanba száműzetnek. Ilyenkor szükséges ezek felszínre hozása, ami azonban egy terápiás folyamatban fokozatosan történik, mindig lehetővé téve a folyamatos integrációt is. Az LSD veszélye abban rejlik, hogy ezek a tartalmak az integráció lehetősége nélkül szabadulhatnak rá a használóra. Fontos emlékeznünk arra, hogy még az LSD-t alkalmazó pszichoterápiák radikálisabb változata, a pszichedelikus terápia során is, az intenzív (nagy dózisú) LSD hatást intenzív feldolgozás követi. Ennek – szakember vezette – hiányában azonban sajnos inkább a kockázatok, mint a jótékony hatások kerülnek előtérbe. Demetrovics Zsolt ELTE Személyiség- és Egészségpszichológiai Tanszék Nemzeti Drogmegelőzési Intézet

JEGYZETEK [1]

[2] [3] [4]

[5] [6]

[7]

A lizergsav-dietilamidot először ugyan 1938-ban állította elő Hofmann, a felfedezés hivatalos évszáma azonban 1943, hiszen, az öt évvel korábbi szintézist követően, ekkor került sor annak felismerésére, hogy mennyire jelentős szerről van szó. Az LSD vegyulet eredeti nemet neve: Lysergsaure-diathylamid. (a szerk.) A tudományos megfigyelésben a véletlen csak a felkészült elmének kedvez. Aki közelebbről érdeklődik az anyarozs iránt, annak ajánlom G. Barger: Ergot and Ergotism (London: Gurney and Jackson, 1931) és A. Hofmann: Die Mutterkornalkaloide (Stuttgart, 1964) című monográfiáit. Az első könyvben a drog történetének klasszikus bemutatása olvasható, míg a második a vegytanra koncentrál. Magyarul: Szent Antal tüze (a ford.) A Pont-St. Esprit dél-francia városban 1961-ben megfigyelt tömeges mérgezésnek nem volt köze az ergotizmushoz, habár azt sok kiadvány anyarozs tartalmú kenyérhez kapcsolta. Sokkal inkább egy szerves higanyvegyület általi mérgezésről volt szó, amit a vetőmag fertőtlenítéséhez használtak.

A szerző a könyvében az LSD és más természetes eredetű pszichoaktív anyagokra szinte kivétel nélkül a „drog" (németül „Droge") szót használja. Ez a magyar szóhasználatban jelenthet növényből készült gyógyhatású kivonatot, de manapság nagy általánosságban – eredettől függetlenül – az összes tudatmódosító (pszichoaktív) szert is e névvel illetjük. A kábítószer kifejezés egyrészt az adott kémiai anyag kábulatot okozó hatásmegjelölése, másrészt pedig egy szűkebb, jogi szempontok alapján meghatározott kategória: ide tartoznak a nemzetközi egyezmények alapján az egyes országok törvénykezésében meghatározott illegális drogok, azaz tiltott kémiai anyagok, amelyek egyaránt lehetnek természetes anyagok vagy szintetikus készítmények, köztük egyes orvosi receptre felírható pszichotróp gyógyszerek. A kötetben a drog szót általános értelemben a pszichoaktív szer ekvivalenseként, míg a kábítószer kifejezést az illegális (illetve kezdetben még legális), orvosi területen kívül történő fogyasztással kapcsolatosan használjuk. (a lektor) [8] réminiscence – emlékezés; réviviscence – újra átélés [9] „Intim és maradéktalanul őszinte beszámoló egy asszony bátor kísérletéről a pszichiátria legújabb orvosságával, az LSD-25-tel." [10] Nemzeti Elmeegészségügyi Intézet [11] Nemzetközi Szervezet a Belső Szabadságért [12] pörögj fel – rezegj rá – lépj ki [13] Ezt a kifejezést először William Blake használta Menny és pokol házassága című művében, később Aldous Huxley írt ezen a címen könyvet. (a szerk.) [14] A Haus zur schwarzen Tulpe szálloda terme Stein am Rheinben, ahol a kísérlet lezajlott. [15] Az igaz szeretet az ügy szeretete. (a szerk) [16] Heinrich Heine: A gránátosok (Eörsi István fordítása)

[17] [18] [19] [20]

Magyarul: Thomas de Quincey: Egy angol ópiumevő vallomásai, Cartaphilus Kiadó, 2001. (a szerk.) An der Zollstation, az egyik fejezet címe a Das abenteuerliche Herz című könyv második változatában. Visszatekintés egy városra

Magyarul a két kötet együtt jelent meg: Aldous Huxley: Az érzékelés kapui címen. (Szukits Kiadó, 2002) (a szerk) [21] Tandori Dezső fordítása alapján [22] Gurdjieffnek Magyarországon eddig egy könyve jelent meg Találkozások rendkívüli emberekkel címen. (Sophiris Kiadó, 2002.) (a szerk.) [23] Goethe: A rémkirály (Képes Géza fordítása) [24] Szanszkrit nyelven (a ford) [25] Dr. Albert Hofmann-nak, a moksha-gyógyszer eredeti felfedezőjének, Aldous Huxley-től [26] Művészeti és Tudományos Világakadémia [27] A népesedési válság és a világ erőforrásainak használata [28] LSD – próbáld ki – intramuszkulárisan – 100 mmg (100 mmg = 0,1 mg) [29] Walter Vogt hivatkozott könyvének címe magyarul Madár az asztalon (a ford.) [30] Abbey Road [31] Blind Faith [32] sav = acid = LSD [33] Abbey Road, második oldal [34] Azon a vasárnapon én (A. H.) E. I. barátom hőlégballonjával a Murtensee fölött lebegtem, mert ő utasként magával vitt. [35] Walter Vogt: Mein Sinai-Trip. Eine Laienpredigt (Zürich, 1972) Az írás egy olyan laikus prédikáció szövegét tartalmazza, amit W. V. 1970. november 14-én Christoph Möhl tiszteletes meghívására tartott Liechtensteinben, Vaduz protestáns templomában. A prédikáció különböző írók által tartott prédikációk sorozatába illeszkedett, amit a szerző és a meghívó tiszteletes utószava egészít ki. Témája egy az LSD által kiváltott eksztatikus-vallásos élmény leírása és értelmezése, ami a szerző szerint „távoli, ha tetszik felületes analógiája a nagy mózesi utazásnak Sinaiba". A leírásokból nemcsak az „ősatya-atmoszférát" lehet kiérezni, hanem inkább a szöveg sorai között rejtőző mélyebb utalások eredményezik a távoli analógiát. [36] Jane vagyok, New Yorkból érkeztem – Ön Dr. Hofmann? [37] Angyal vagyok és bejutok mindenhova. [38] Mit nyerhet többet az ember az életben, Mint hogy a Természet-Isten néki megmutatkozik? [39] Kertész Imre fordítása [40] Gordon Wasson, Albert Hofmann és Carl A. P. Ruck: The Road to Eleusis (New York: Harcourt Brace Jovanovich, Inc. 1978), ebben a publikációban azt a lehetőséget mérlegeljük, hogy esetleg valamilyen anyarozs-

preparátumról lehetett szó. [41] Kerényi Eleusis című könyvének angol kiadásában (New York: Schocken Books, 1977) hivatkozik erre az együttműködésre. [42] Bayer I. A drogok történelme. A kábítószerek története az ókortól napjainkig. Aranyhal Könyvkiadó, Budapest. 2000. [43] . pl. Feldmár A. A kapcsolat fontossága az entheogénekkel segített pszichoterápiában. Addik tológia, 2003/1: pp. 105-112., Buda B. Gondolatok Feldmár András írásához. Addiktológia, 2003/1: pp. 113-116. [44] Mint látni fogjuk néhány kísérleti alkalmazás történt az elmúlt években. [45] Johnston, L. D., O'Malley, P. M., Bachman, J. G. 2003. Monitoring the Future. National Results on Adolescent Drug Use, Overview of Key Findings. U. S. Department of Health and Human Services, Rockville. 2002. [46] A hallucinogén drogok olyan kémiai anyagok, amelyek elsődleges hatása az érzékelés, az észlelés és a tudatállapot módosítása. Ilyen szerek az LSD mellett a meszkalin, a mágikus gombák, a PCP (angyalpor), ketamin stb. [47] Elekes Zs. és Paksi B. Drogok és fiatalok. Középiskolások droghasználata, alkoholfogyasztása és dohányzása az évezred végén Magyarországon. ISMertető 8. Ifjúsági és Sportminisztérium, Budapest. 2002. [48] Elekes Zs. és Paksi B. A felnőtt népesség droghasználata és alkoholfogyasztása Magyarországon. Kézirat, Budapest. 2002. [49] Demetrovics Zs. Ecstasy: szakirodalmi áttekintés. Addictologia Hungarica, 2002/2: pp. 84-113., 2002. [50] Demetrovics Zs. Droghasználat Magyarország táncos szórakozóhelyein. L'Harmattan Kiadó, Budapest. 2001. [51] A vizsgálat 1999 őszén-telén zajlott, összesen 1507 fő töltött ki kérdőívet szórakozási szokásaira vonatkozóan Budapesten, illetve négy vidéki nagyvárosban. A megkérdezettek átlagéletkora 21 év volt, mintegy kétharmaduk 17 és 24 év közötti. [52] Tossmann, P., Boldt, S., Tensil, M. D. The Use of Drugs within the Techno Party Scene in European Metropolitan Cities. European Addiction Research, 2001/1: pp. 2-23. [53] Rácz J., Geresdi Zs. Az underground partikultúra értékvilága Magyarországon. Educatio, 2001: pp. 530-542. [54] Fejér B. LSD és popkultúra. In: Demetrovics Zs. (szerk.) A szintetikus drogok világa. Diszkódrogok, drogfogyasztók, szubkultúrák. Animula, Budapest. 34-69., 2000. [55] Koster S. Manapság kell a house. In: Demetrovics Zs. (szerk.) A szintetikus drogok világa. Diszkódrogok, drogfogyasztók, szubkultúrák. Animula, Budapest. 28-33., 2000. [56] Adelaars, A. XTC. Alles over Ecstasy. Globe Pockets 38, In de Knipscheer, Amsterdam. 1996. [57] Rácz J., Geresdi Zs. Az underground partikultúra értékvilága Magyarországon. Educatio, 2001: pp. 530-542. [58] Pechnick, R. N., Ungerleider, J. T. Hallucinogens. In: Lowinson, J. H., Ruiz, P., Millman, R. B. and Langrod, J. G. (eds.) Substance Abuse. A Comprehensive Textbook. Williams & Wilkins, Baltimore. 230-238., 1997. Lin, G. C., Glennon, R. A. Hallucinogens: An Update. NIDA Research Monograph 146. U. S. Department of Health and Human Services, Rockville. 1994. [59] A s e t tényezőn alapvetően a droghasználó személy különböző jellemzőit értjük, úgymint testi, lelki állapotát,

aktuális hangulatát, korábbi tapasztalatait, a droggal kapcsolatos elvárásait. A setting tényező ugyanakkor a fizikai és szociális környezet jellemzőire utal; azaz hol, milyen helyszínen, milyen társaságban történik a droghasználat. A drog pszichofarmakológiai hatása mellett ezek a tényezők is jelentősen befolyásolják a kialakuló hatást; úgy tűnik azonban, hogy az egyes szerek esetében – ilyenek a hallucinogének – ez a befolyásoló erő kifejezettebb, mint más szereknél. A témáról lásd Zinberg, N. E. Drug, Set and Setting. The Basis for Controlled Intoxicant Use. Yale University Press, New Haven-London. 1984. [60] Griffiths, P., Vingoe, L., Jansen, K., Sherval, J., Lewis, R., Hartnoll, R., Nilson, M. New Trends in Synthetic Drugs in the European Union: Epidemiology and Demand Reduction Responses. EMCDDA Insights Series, No 1. European Monitoring Centre for Drugs and Drug Addiction (EMCDDA). Luxembourg. 1997.

TARTALOM Előszó a magyar kiadáshoz Előszó Előszó az 1993-as kiadáshoz 50 évvel az LSD felfedezése után 1. Az LSD keletkezése Első kémiai munkák Az anyarozs A lizergsav és származékai Az LSD pszichés hatásainak felfedezése 2. Az LSD állatkísérletekben és a biológiai kutatásban Mennyire mérgező az LSD? 3. Az LSD kémiai változatai 4. Az LSD alkalmazása a pszichiátriában Az első önkísérlet pszichiáterrel Az LSD pszichikai hatásai 5. A gyógyszertől a kábítószerig Nem orvosi kísérletek A Sandoz leállítja a forgalmazást 6. A nem orvosi LSD-kísérletek veszélyei Pszichotikus reakciók Az LSD a feketepiacon 7. Dr. Leary esete Találkozásom Timothy Learyvel 8. Utazások a lélek világűrébe Lelkek tánca a szélben Polip a mélyből A gémek tánca Egy festő LSD-élménye A lét boldog dala 9. Az LSD mexikói rokonai A teonanacatl, a szent gomba A pszilocibin és a pszilocin Ahol megáll az idő Az ololiuqui „varázsszulák” 10. A Ska Maria Pastora varázsnövény nyomában Öszvérháton a mexikói felföldön át A Salvia-ceremónia A gombaceremónia

11. Ernst Jünger sugárzása Első kapcsolatom Ernst Jüngerrel Az első próba A drogprobléma Kísérlet pszilocibinnel Még egy kísérlet az LSD-vel 12. Találkozás Aldous Huxley-val 13. Levelezésem Walter Vogt költő-orvossal 14. Látogatók a világ minden tájáról 15. AZ LSD-élmény és a valóság A valóság eltérő érzékelése Misztériumok és mítosz Az LSD ma Bevezetés A használat elterjedtsége a normál populációban LSD a partilátogatók körében A partikultúra Az LSD hatásmechanizmusa LSD és pszichoterápia – a kilencvenes évek Az önmegismerés kérdése JEGYZETEK