Keresztesvitézek I-II. 9635472676 [PDF]

Zitiervorschau

Keresztesvitézek I-II. Stefan Heym Magyar Könyvklub (2000) Címke: regény, Fasizmus, 2. világháború regényttt Fasizmusttt 2. világháborúttt Ennek a regénynek a témája a fiatal olvasók számára már történelem: a második világháború egyik fontos szakaszát, a második front harcait fogja át, a normandiai hadműveletektől az Elba-parti találkozásig. S ha nem tudnánk, hogy Stefan Heym, a fasizmus elől emigrációba menekült kitűnő német író az amerikai hadsereg katonájaként személyesen vett részt ezekben a harcokban, az ábrázolás hitelessége, a regény eseményeinek, figuráinak érzékletes és pontos bemutatása akkor is erről árulkodnék. S Heym nem csupán az amerikai katonák életéről, mindennapjairól számol be, nem csupán eleven, jellegzetes embertípusokat sorakoztat fel: megmutatja azt is, ami a jelenségek mögött van, látja és láttatja a politikai, társadalmi, erkölcsi problémák teljes szövevényét, a fasizmus hatását emberekre és társadalmakra, nyomon követi azokat a tendenciákat, melyek már itt, az amerikai hadsereg szervezetében is jelen vannak, hogy később, a békekötés után a hidegháború Amerikájában bontakozzanak majd ki igazán.

STEFAN HEYM KERESZTESVITÉZEK I-II.

AZ ÍRÓ MEGJEGYZÉSE Ez a könyv történelmi regény, bár az ábrázolt események sora kortársaim közül sokak számára nem jelent visszapillantást a régmúltba, s így nem is igazi történelem, hanem csupán tulajdon életüknek egy szakasza – mégpedig alkalmasint igen fontos szakasza. De könyvet nemcsak a mának írunk, s azok a művek, melyek erről a háborúról szólnak, idővel mindenképp történelmivé fognak érni. Az itt leírtak közül bizonyos események valóban megtörténtek. Volt egy július negyediki röpcédula, az amerikai hadsereg csakugyan részt vett Párizs felszabadításában, s működtetett rádióadót is Luxemburgban. Megvívta a katlancsatát, körülzárta a Ruhr-vidéket. Vonalainkon szivárogtak át németek amerikai katonai egyenruhában, és egyeseket közülük ki is végeztek. Ensdorf bányavároska is létezik, s az ensdorfi asszony tragédiája nagyban-egészben úgy játszódott le, ahogy leírtam. Élt Kovaljov is. Kettejük történetét az életből merítettem. Azt hiszem, érdemes volt. Ezzel szemben a regény összes többi alakját – és szerepüket a való vagy költött eseményekben – pusztán én találtam ki. Ha netán valakinek az az érzése támad, hogy tette vagy szavai hasonló körülmények közt hasonlítottak a regénybeliekhez, az talán örül, talán bosszankodik, mikor úgy véli, az ő alakja került a nyomtatott szövegbe. Pedig téved: nem ő az. Egészen másvalaki, aki az írógépemből pattant elő. New York, 1948. július S. H.

Gertrudnak

ELSŐ KÖTET

ELSŐ KÖNYV Negyvennyolc ágyú negyvennyolcszor dörren

1 A fű, ez a pompás, bársonyos, buja fű. Ha belefeküdt az ember és elnyújtózott, ki sem látszott a szélborzolta fűszálak közül. A szél a Csatorna felől fújdogált, a hídfőállások felől. Ott még mindig szanaszét hevertek az invázió emlékei: harc közben elhányt felszerelés, német ágyúroncsok, összetört, alaktalanná görbült kocsik. Bing néha mintha érezte volna még a szélben egy-egy pillanatra a halottak édeskés, nehéz szagát. De csak képzelete játszott vele – a holtakat már eltemették „Omaha” és „Utah” dűnéi közt. Tulajdon szemével látta a német hadifogolyosztagokat, amint ásták a sírokat; azóta pedig minden sírt teleraktak holttesttel, s betömték homokkal. Ez a szél, mely itt körülötte most a füvet birizgálta, odább a homokbuckák, a dűnék közt már csak fejfákat cirógatott. Oldalt fordította a fejét. A fűszálak közén áttűnt a kastély, a kerek tornyú, roskadt tetejű Château Vallѐres apró, félig hunyt redőnyű ablakaival. Távolabb patak torkollott a hallgatag várárokba, mely sötétzöld övként fonta körül a kastélyt. A patakparti kalyiba felől szakadatlan, egyenletes csattogás hallatszott. A bérlő két lánya – kövérek, erősek, a képük pirospozsgás, alig lehetett megkülönböztetni, melyik Manon és melyik Pauline – sulykolta a ruhát, a különítmény ingét, nadrágját, gatyáját, zokniját és trikóját. Az isten is mosásra teremtette ezt a szép napot, gondolta Bing. Nemsokára előbukkan majd Manon és Pauline a kalyibából, s fölteregeti a ruhát. Ágaskodva igyekeznek elérni a patak menti csalit fái közt kifeszített kötelet, szoknyájuk felcsúszik, és fekete gyapjúharisnyájuk fölött kilátszik rózsás combjuk. Bing összekulcsolta a kezét a feje alatt, s az égre pillantott. Egészen kék! Angliában az invázió előtt mélyebbnek látta. Itt más. Ez a kontinens ege, az az ég, amelyre gyermekkorából emlékezett. S a verőfényes égen szemernyi felhő sem mutatkozott. Egy felderítőgép bogárként mászott végig rajta, halk zümmögését elnyelte a magasság. Ha a repülő nincs, teljes a béke.

A két lány, telt karján a vizes ruhával, kilépett a házikóból. Bing fölkelt, és lassan feléjük indult. 1

– Bon jour, mes petites – köszöntötte őket. 2

– Bon jour, m’sieur le sergent – válaszolt Manon, és mind a két nővér kacarászott hozzá. – Mikor kapom a tisztát? Remélem, tudjátok, mit mondtam? Hogy végre egyszer vasalt inget szeretnék már látni. – Lesz chocolat? – kérdezte Pauline szemét lehunyva, mintha nyelve máris csokoládét ízlelgetne. – Az még elválik. Amúgy is szinte gurultok már. – Holnap estére tán végzünk – szólalt meg Manon. – Jól tűz a nap, hamar szárad minden. Különben miért olyan sürgős? Úgysem indulnak még tovább! – De jól értesült vagy – szólt Bing. – Honnét tudod? A lányok összevihogtak. – Le capitaine Loomis két katonával ma hurcoltatta át a grófné öreg nyoszolyáját a szobába. Födele is van ám, olyan ágy az, libazöld a födele, s ujjnyi por állt a tetején. Hallotta volna, hogy. prüszköltek, mekkorákat káromkodtak a katonák! Monsieur le 3

commandant Willoughby pedig kiadta a parancsot, hogy két libát vágjunk le holnap vacsorára, és sergent Dondolót Isignybe küldte sajtért. Pauline közbevágott. – Hát az a Dondolo! Az is megéri a pénzét! Nekünk eladja a katonák cigarettáját calvadosért, a calvadost meg a katonáknak adja el jó áron. Agyafúrt fickó az. Abból még gazdag ember lesz! Bing nevetett: – Na, és belőlem nem lesz gazdag ember? A két lány némán méregette. Aztán Manon szólalt meg. – Magából? Maga túl komoly ahhoz. Örökké csak gondolkozik. Bing nem válaszolt. A lányok hozzáfogtak a teregetéshez. A várárok felvonóhídját már több emberöltő óta nem húzták fel. Pántjait, láncát szétmarta a rozsda. Valahányszor egy-egy nehéz

amerikai teherautó behajtott a kastély udvarára, vén pallója nagyokat nyögött. Dávid Yates hadnagy a korlátnak vetett háttal a hídon álldogált. Sarkával idegesen tiporta-vájta a finom szálkaréteget a palló felületén. A nap csak úgy ontotta rá tüzét. Az volt az érzése, hogy a rohamsisakban már dagadozik a feje, mint a kelt tészta, ha kemencébe vetik. Még az árok is visszaverte, valósággal megkétszerezte a hőséget, s poshadó vízinövények bűzét árasztotta feléje. Yates füle mögül egy csöppnyi veríték szivárgott elő, s ahogy gördült lefelé, csiklandozni kezdte a nyakát. Letörülte. Úgy érezte, hogy ragad, mocskos rajta minden, undorító. És ráadásul még az a gyötrelem, hogy önmagával is viaskodnia kell. Az öblös, mély árnyék egyre csalogatta a kastély belsejébe, csábította a kút, hogy megmártsa arcát-kezét, de nem merte otthagyni a hidat, mert félt, hogy el találja kerülni Binget, és elkésnek. Mint mikor otthon, az utcasarkon taxira vadászik. Azzal sincs szerencséje, véletlenül sem. Ha egy-kettő arra vetődik, az biztosan foglalt. De amint lelép a járdáról, hogy gyalog vágjon neki, vagy villamos után vesse magát, befut a várva várt taxi, és más csípi el az orra előtt. Hol marad ez a Bing annyi ideig? – Abramovici! – harsant fel a hangja. A kastély főépületének árnyékában lépkedő káplár megtorpant. Sisakja alól úgy pislogott ki a hang irányába, mint a teknősbéka, ha kiszabott útján megmászhatatlan akadályba ütközik. Azután fölfedezte Yates-et, és az udvaron át – szaporán szedve kurta lábát – a hídon termett. – Húzza följebb azt a nadrágot! – szólt rá Yates unottan. – Legyen már egy kicsit katonásabb! Ez fájt. Amióta Abramovici bevonult, szüntelenül azon törte magát – s úgy vélte, némi sikerrel –, hogy katonásnak lássék. De mindennél jobban fájt, hogy ezt éppen Yates veti szemére, az a tiszt, akit igazán kedvel, s akinek különben kisebb gondja is nagyobb annál, hogy katonás-e valaki vagy sem. – Nem tehetek róla – mentegetőzött –, ha a kincstár olyan nadrágot ad, ami nem rám való.

Yates elfojtotta mosolyát. Ne a kincstárról, a pocakjáról beszéljen inkább! Abramovici a pocakjára sandított. Szeplős szemhéja eltakarta lesütött, vizenyőskék pillantását. Nadrágja lecsúszott a hasa alá, és inge szétnyílt a dudor fölött. Aztán feltekintett, és összehasonlította saját domborúságát a hadnagy keménykötésű alakjával. Yates még az átizzadt, mellére tapadó ingben is elegánsan festett. – Érti, miről van szó? – kérdezte Yates. – Ha Loomis százados úr látja meg így, elkapja a frakkját. Na, indulás! Kerítse elő Binget! Mondja meg neki, hogy siessen! – Tudom is én – tette hozzá, amint leolvasta Abramovici arcáról a kérdést –, fogalmam sincs, hol jár. Legyen már magában egy kis öntevékenység, ember! Keresse meg! – Igenis, hadnagy úr! Yates követte a szemével. A kis káplárnak a puskatus kocogás közben a lába szárát verdeste, aztán eltűnt a felvonóhíd végében. Derék emberke volt ez az Abramovici. Minden pénzt megért. Angol és német gyorsírásban egyformán megállta a helyét. De néha az idegeire ment. Van még egyáltalán valami, ami nem idegesít? – kérdezte magától Yates. Mintha minden semmiség összeesküdött volna ellene, hogy ingerelje. Alaposan kikezdték a nyugalmát. És legjobban éppen az bosszantotta, hogy olyan drága neki ez a nyugalom. Elég nehezen barátkozott meg a gondolattal, hogy David Yates bölcsészdoktor, a germán nyelvek tanára a Coulter College-ban, csak úgy – egyik napról a másikra – katona lett. Ennek az átváltozásnak okát is, célját is képes volt világosan felfogni. Mindez azonban nem ingatta meg abban a meggyőződésében, hogy a háború bűn, öröklött fogyatékosság, lealacsonyító kísérlet: olyan problémákat akar megoldani, melyeknek föl sem lett volna szabad merülniük. Mindamellett, ha már egyszer benne volt, ment a többi után, azt tette, amit vártak tőle, nem zúgolódott, sőt még jó képet is vágott hozzá, és remélte, hogy majd csak megszűnik az életét összekuszáló apróságok zűrzavara.

Yates azon kapta rajta magát, hogy izzadt tenyerével néhány perce a szemölcsöt dörzsölgeti bal mutatóujján. Több szemölcse is nőtt, s emiatt tele volt gátlással. Az első szemölcs mindjárt bevonulása után jelentkezett a kezén, és minél közelebb került az igazi háborúhoz, annál inkább elszaporodtak. Mindegyik ujján ugyanott. A katonaorvosok ecsetelték, villannyal égették, röntgennel kísérleteztek. De minden szemölcse kiújult. És feszélyezték, utálkozott tőlük. – Ne törődjék velük. Majd elmúlnak – mondta az egyik doktor. – Pszichoszomatikus jelenség. – Pszichoszomatikus – ismételte Yates –, értem. – Dehogy érti – válaszolt a doktor. – De ne izgassa magát. Akkor elmúlik. Így hát valójában nem a teste növel szemölcsöket, gondolta Yates, hanem a lelke. Hátborzongató. Egy darabig még fúrta az oldalát, hogy mi lehet ennek az oka. De sohasem mert igazában megfelelni erre a kérdésre. Tovább kísérletezett a gyógyszerekkel, s rákente a hibát a kosztra, az ételre, a hidegre, a hőségre. Pedig az igazság az volt, hogy sok különféle ember közé keveredett, háborúba taszították, s ettől jelentkeztek bőrén az apró követek. Végre visszaérkezett Abramovici, ott bóklászott Bing háta mögött. Yates bosszúsága közben már elpárolgott. – Hol a fenében mászkált – kérdezte nyugodtan, minden szemrehányás nélkül –, mikor tudja, hogy jelentkeznie kell nálam? Bing jókedvének már akkor lőttek, mikor meglátta, hogy a köpcös káplár feléje tart a réten, és a magas fűben széles, legázolt csapás mutatja a nyomát. Eltökélte, hogy bármit akarjon is tőle Yates, megpróbálja lebeszélni róla. – Nekem nem szólt senki – jegyezte meg Bing szárazon. Ezt a kavarodást már megint Loomis csinálta, gondolta Yates, egyéb sem telik tőle. A százados többnyire csak magával törődik, saját kényelmével, a maga biztonságával. A legénységet kint hálatja a szabad ég alatt, a tisztek persze ágyban alusznak, bent a kastélyban. Yates tudta, hogy Bing, Preston Thorpe és néhány

katona talált magának egy száraz zugot a torony padlásán, ezt azonban nem kötötte Loomis orrára. – A Matador átszólt telefonon – mondta Yates –, különleges röpcédula kell nekik. Készüljön fel, és gyerünk! Más körülmények közt Bing örült volna, ha átruccanhat Farrish tábornok páncélos hadosztályához – annak volt Matador a fedőneve. Egy kis kirándulás: levegőváltozás, mindjárt vége az egyhangúságnak. De most kegyetlenül fáradtnak érezte magát. Az előbb jöttem meg a fogolytáborból – mondta. Két napig voltam oda. Tucatszámra beszéltem velük, egészen kába vagyok még tőle. Most semmi hasznomat sem venné. Yates látta a kimerültség karikáit az őrmester szeme körül. Alig áll a lábán a fiú. Yates habozott. De ha elhozza hadnagy úr a Matador parancsnokságától az adatokat, majd összeütöm azt a röpcédulát. Tudja, hogy nem hagyom cserben. De aludnom is kell valamit. Yates felfortyant. – Megírja? Épp arról van szó, hogy nem akarjuk megírni a röpcédulát! – Nem akarják? Bing a hadnagy arcát fürkészte, s a nyilvánvaló ellentmondásban valamilyen értelmet próbált felfedezni. Yates orrcimpája mellől két markáns redő futott le telt, érzéki szája szegletéig. Bing látta, mennyi por rakódott le bennük. Nyilván Yates maga is kutyafáradt lehet. A különítmény parancsnoka, Willoughby őrnagy mindenüvé őt küldözgeti, mert a hadnagyon kívül alig akad az egység tisztikarában olyan, akire rábízhatna valamit. Yates pedig, mint afféle jó bolond, mindent vállal, és el is intéz. – Hát ha úgysem kap röpcédulát a Matador – szólalt meg Bing –, mi az ördögnek kell odamennünk? Yates-et végleg elhagyta a türelme. – Kíváncsi vagyok, van-e még egy alakulat ebben a hadseregben, ahol ennyi süket kérdést tesznek fel. Szedelőzzék, és indulás! Nem én adtam ki a parancsot, hanem Mr. Crerar és Willoughby őrnagy úr!

Bing vállat vont, és sarkon fordult. A keskeny, bolthajtásos ajtón át belépett, s eltűnt az ódon, kerek vártoronyban. Yates a repedéseket tanulmányozta a torony oldalában. Mintha mélyülnének-tágulnának: éjszakánként rengett a bombázásoktól az öreg falaknak még az alapzatuk is. A szívéhez nőtt ez a kastély. Volt érzéke a hagyományok és a romantika iránt. Bár ami azt illeti, a német megszállás óta bizony mutatóba is alig maradt efféle. Pár napja mademoiselle Vaucamps, a kulcsárnő – filigrán kis jószág, csupa fodor, csipke, a bőre pergamen észrevette, hogy érdekli a dolog, és néhány cigarettáért megmutatta neki a megmaradt műkincseket. Egy finom mívű sѐvres-i óra előtt megállt a mademoiselle, s mesélni kezdett arról a nagy, melák bajor tisztről, a vallѐres-i német parancsnokról, aki megfenyegette, hogy úgy vigyázzon az órára, mint a szeme világára. Mert a németek – amint mondta – egykettőre itt lesznek megint, s ezt az órát haza akarja küldeni Bayreuthba. – Nyugodt lehet – biztatta Yates az öreg kisasszonyt –, nem jön az már vissza. De a lelke mélyén egyáltalán nem volt annyira biztos benne, nem játssza-e a sors még egyszer a bajor tiszt kezére az órát. Por lepte az út menti sűrű, magas sövényt. Az út fölött is por lebegett. A kocsik verték föl, nehéz kerekük morzsolta-marta az utat, lyukakat vájt benne, s azokból egyre több és több por szállt a magasba. Olyan finom volt a por, hogy csak lassan-lassan ülepedett le, ha egyáltalán leszállt valamikor. Rárakódott a gépkocsivezetők és utasok arcára, áthatolt az egyenruhán, kiszárította a torkukat, szemük-szájuk égett tőle. Telefondrótok kusza tömege húzódott végig a sövény mentén, s az is portól fehérlett. Yates ismerte a vidéket, tudta, hogy minden sövénysor mögött másik következik. Mintha egész Normandiát sövénnyel kerített, apró kockákra osztották volna. Azoknak, akik ennyi sövényt ültetnek-nyesegetnek, nagyon fejlett lehet az érzékük a tulajdonjog iránt, gondolta. A sűrű, zöld lombfal meggátolja, hogy elbitangolhasson a jószág, de ugyanakkor a szomszéd tekintetét is kívül rekeszti.

Most a legtöbb táblán egy-egy alakulat táborozott. Felhasználták a legkisebb fedezéket is, szorosan a sövény mellé húzódtak, és beásták magukat a gyökérrel sűrűn erezett földbe. Vagy ha a jó sorsuk éppen gyümölcsösbe vezette őket, bevették magukat a gyümölcsfák alá. – Ha a németeknek több gépük volna a levegőben, szétverhetnék itt az egész hadsereget – mutatott Yates tétován maguk elé. Bing felnézett. A szűk úton mindkét irányban gépkocsioszlop kecmergett előre: teherautók, hernyótalpasok, személykocsik. Az egyik kereszteződésnél dugó képződött. – Nem is kéne más – folytatta Yates –, mint hogy végigpásztázzák a sövényt, és megszórják bombával a földeket. Ember ember hátán. – Levetette sisakját, hadd járja a szellő átizzadt haját. Bing hátradőlt, tekintete megakadt Yates őszülő halántékán, az egyébként teljesen barna, hullámos fürtű fej egyedüli szürke foltján. Látta, hogy Yates ráncolja szépen formált homlokát. – A náci foglyoktól hallom, hogy a légierejük megint össze fogja szedni magát – mondta Bing elgondolkozva. – Eszembe jutnak az első napok ideát, hogy ugráltunk ki úton-útfélen a kocsiból, és vágódtunk bele az árokba. Amazok meg csak úgy süvítettek lefelé! Milyen átkozottul csupasznak érzi magát az ember, mikor felfröccsen körülötte a sár! Csupasz és fél. A feje nehéz. El szeretné hitetni magával, hogy ilyen pindurka, ni, pedig egész idő alatt nagyon is tudja, hogy életnagyságú célt mutat… Yates két nappal az invázió megindulása után érkezett át. Alaposan kijutott neki is az árokba ugrálásból a rácsapó Messerschmittek elől. Maga előtt látta a bokrot, mely alatt olyan kegyetlenül öklendezett, látta minden egyes levélkéjét. Kényszeredetten nevetett. – Rágyújt? – kínálta Bing. – Köszönöm. – Yates a szélben nagy nehezen cigarettára gyújtott. Felhasználta a szünetet, hogy kevésbé veszélyes vizekre evezzen. – Szerencsétlen flótások ezek a német foglyok is. Csak rájuk kell nézni. Ők is ugyanazt csinálták végig. Vagy még komiszabbat.

Bing a hadnagyára sandított. Mi ez, tréfa? – Gyűlölöm őket – szögezte le határozottan. Ő aztán megizzasztotta a nácikat. Kipréselt belőlük mindent, amit tudni akart, s egyet-mást még azon felül is. Megnyíltak előtte, mint a büdöske bimbói a napon. – Gyűlöli őket…? – csodálkozott Yates, és szokott, tanáros modorában fűzte hozzá: – Ugyan kérem, ez tudományos hadviselés. Maga, ugyebár, meg akarja érteni a németeket? Hát pedig ha egyszer az a feladata, hogy fölmérje a lelkiállapotukat, akkor értenie kell ahhoz is, hogy belebújjék a bőrükbe. Lehetséges ez, ha gyűlöli őket? – Miért ne? – válaszolta Bing gúnyosan. – Talán ha nekem is Németország lenne a szülőhazám, s engem is elkergettek volna onnét, én is ezt érezném. De a mi munkánknál az embernek meg kell tanulnia, hogy félretegye az egyéni érzelmeit. – Eszem ágában sincs – felelt Bing. – Maga még nagyon fiatal! – szólt Yates. – Az embernek úgy kell látnia a dolgokat, ahogy vannak. Nem csak egy oldaluk van, s meg kell vizsgálnia minden oldaláról. Az a másik odaát ugyanazt teszi, amire itt magát kényszerítik: parancsot teljesít. Neki is az a legfőbb gondja, hogyan mentse az irháját. Ő az ottani politikusok áldozata, mi az ittenieké. Ez szabja meg, hogy mit gondol. Márpedig a gondolkodásukat akarjuk megismerni. Nem igaz? – Úgy beszél, akárcsak a német foglyok – jegyezte meg Bing. Yates keze magasba lendült. De erőt vett magán, és csak inge átizzadt gallérját igazította meg. – Ha akarja, befoghatom a számat – ajánlotta Bing. – Joga van a véleményéhez – válaszolt Yates savanyúan. Bing ki akarta köszörülni a csorbát. Végtére is, Yates rendes fickó. – Hadnagy úrnak mi a módszere – kérdezte –, hogy beszél velük? – Tegnap – mondta Yates – egy ejtőernyősöm akadt. Ő nem náci, hangoztatta. És azt kérdezte, mit keresünk mi ideát. Hiszen a németnek és az amerikainak ugyanaz a kultúrája. Sem a német nép, sem Hitler nem akarta megtámadni az Egyesült Államokat. Ezt mondta. Pedig tanult ember volt.

– És mit felelt rá? – Megkérdeztem tőle, hogy egyezteti össze a koncentrációs táborokat a kultúra fogalmával. Hirtelen fordulattal kijelentette, hogy a koncentrációs táborokat az angolok találták ki. – Na ugye hogy náci volt! – Na ugye hogy! – Yates kijött a sodrából. Hangja kihívóan csattant fel. – Tessék, feleljen rá maga! – Túl sok oldala van a kérdésnek – válaszolt Bing. Yates elértette a célzást. És nem tudott rá mit válaszolni. Bing hirtelen elkomolyodott. – Ezek azt hiszik, tudják, miért harcolnak. És azt gondolják, mi nem tudjuk. – Ők sem tudják. Senki sem tudja. Néhány nagybetűs újságcím az egész fölszerelésünk, azzal indulunk a háborúba. Papírbakancs! – Az „Omaha-parti” fogolytábor egyik részébe – szólt Bing – amerikaiakat zártak, szökevényeket. Beszéltem eggyel. Farrish hadosztályába való. Amióta csak partra szálltak, tűzvonalban volt. Harmadmagával maradt meg az egész szakaszából. Három ember! Azt mondta, élni akar, egyszerűen élni. Bánja a fene, hogyan és miféle uralom alatt. Yates együtt érzett a szökevénnyel. – Ha ez így van – jegyezte meg bizonytalanul –, akkor mivel traktáljuk szegény fickókat? – És a szegény fickók közé odaértette saját magát is. – És milyen maszlaggal vegyük rá a németet, hogy elhagyja a fajtáját, a közösségét, hogy életre-halálra megadja magát? Hol az az eszme, aminek ekkora az ereje? Bing nem tudott ilyet. Érzett valamit, de nem volt képes szavakba foglalni. Yates kiköpött az útra. – Márpedig Farrish épp ilyesféle röpcédulát akar velünk csináltatni, nyakon öntve mindenféle szósszal igazságról, demokráciáról, szabadságról. – Farrish? – kérdezte Bing. – Éppen ő?… – Igen, Farrish – mosolygott Yates. – De nem kapja meg. Ezt kell megmondanunk neki. – Szép kis feladatot varrtak a nyakunkba – mondta Bing.

– Csak az enyémbe – javította ki Yates. – Magának előreláthatólag ki sem kell majd nyitnia a száját. Magával csak azt bizonyítjuk, hogy nem rajtunk múlik. – De miért? – valami ágaskodott Bingben a fölényes elutasítás és következetlenség ellen. – Miért ne kaphatná meg azt a röpcédulát? Yates a kezére meredt, az átkozott szemölcsökre. – A magunkfajta ember hajlamos rá, hogy túlbecsülje a szavak jelentőségét. Pedig végtére is, mi az, ami számít? Fegyver és repülő, több fegyver és több repülő. Ez: ez a harcoló sereg. De miért vinné Willoughby őrnagy vagy Mr. Crerar vásárra a bőrét? A mi különítményünknek állítólag úgyis csak annyi a feladata, hogy megértesse a németekkel, benne vannak nyakig a pácban, de ha feltartják a kezüket, jól bánunk velük, kapnak marhahúskonzervet és nescafét. – Talán épp ezért sikerül bennünket még mindig itt rekeszteni, ezen a Normandia nevű tenyérnyi folton. Hát ez legalább új szempont, gondolkozott el Yates. Ennek a kölyöknek helyén van az esze. De még kölyök. Akkor lehettem ilyen idős, mikor apámnak az inge is ráment a nagy gazdasági összeomlásra. És ettől kezdve minden csupa bizonytalanság volt körülöttem, míg a Coulter College-ban révbe nem jutottam. Sosincs bizonyosság. Túl sok a kérdés, a felelet kevés, és az sem világos. Ezért nincs más komoly érvünk, amelyre a németek előtt hivatkozhatnánk, mint a marhahúskonzerv, a nescafé és a genfi egyezmény gyönyörei. Farrish az arcvonal közelében szerette felütni hadiszállását. Ezúttal egy francia kereskedő kastélyának elvadult parkját választotta. Ez a kastély egészen másféle volt, mint az omladozó Vallѐres. Yates nem minden irigység nélkül csodálta meg a rokokó szobrocskákat, tágas ablakokat és a kapu magas ívét. A kapun éppen két vérszegénynek látszó gyerek lépett ki, csinos kabátkájuk alól előtűnt csöppnyi pipaszár lábuk. A gyerekek nyomában ezüstgombos fekete gérokkban öregember haladt. Kézen fogta és kivezette őket a parkba, délutáni sétára.

Yates is, Bing is leesett állal bámult a gyerekek és az öregember után. Micsoda képtelenség! Mintha ezek hárman egy Maupassantregényből toppantak volna egyszerre ide – a közeli motoros nehézüteg tüzétől rázkódó talajra. Egy katona lépett Yateshez. – Carruthers százados úr várja a hadnagy urat – szólt. – Legyen szíves, gondoskodjék az őrmester úrról – intézkedett Yates –, ma még nem evett… Aztán Binghez fordult. – Kár lenne értünk, ha mind a ketten éhen halnánk. Majd jelentkezzék a G–2–ben. Bing elindult. A kis katona komoly képpel haladt az oldalán, mint a gyerek, aki túl korán csöppent ki az életbe. – Hallottak már ilyet? – szólalt meg a katona. – Én egy földbe vájt lyukban alszom, mégpedig igazán nem szórakozásból. Azok az apróságok meg az öregemberrel fönt maradnak a házban egyesegyedül. Mondtuk nekik, költözzenek le a pincébe, de az öreg félti a kicsinyeket, hogy megfáznak. Éjszaka a német rákezd a tüzelésre, hallani, hogy süvölt el egy-egy nagy csomag a fejünk fölött: hijj–hijj! De a kicsik fönt maradnak az emeleten, persze sötétben. Őrület. Egy fasorra mutatott. – Látja azt az utat? Arra menjen háromszáz lépést, aztán forduljon balra, ott lel majd egy kis fás részt. Az alatt van a konyhasátor. Talán egy órája ebédeltünk. Muriznia kell majd egy kicsit az őrmesterrel. Bing rátalált a konyhára. Nem is kellett vitatkoznia. Kapott a maradékból – fölmelegített és azóta újra kihűlt frontadagot, sós kekszet, langyos kávét. Leült a földre, hátát nekivetette egy fa törzsének, és ímmel-ámmal nekilátott. Három fekete koca farolt melléje, csupa sár volt a csecsük. Orrukkal a lába fejét, a combját bökdösték, és dühödten röfögtek, mikor fölhúzta a térdét, úgy próbálta távol tartani őket az ennivalótól. Egy hang szólalt meg a háta mögött. – Ez most semmi. Akkor látná őket, mikor hullik a nyakunkba az áldás. Rohangálnak körbe, mint az eszeveszettek, s összefröcskölnek mindenkit. – Miért nem durrantják le őket?

– Már egész jól megbarátkoztunk velük – folytatta a hang –, kezes jószág ez. Odább a kút mellett, annak a gazdának a disznai. Két lánya van a parasztnak. Azok meg azt mondják: „Ha leölitek a 4

disznónkat, nem lesz coucher avec vous!” Még csak az kéne! Bing belerúgott abba a kocába, amelyik a legkevésbé akart tágítani az ételétől. Az néhány lépést hátrált, és fejét rázva lefeküdt. – Csak a tiszteket kell távol tartanunk a disznóktól – folytatta a hang –, és fordítva. A napokban azért az egyik coca mégis fölfordult. Aknára lépett, vagy mi a szösz. Aznap disznóhúst ettünk. – Mit gondol, ma délután nem lép aknára megint valamelyik, például ez a nagy koca itt? Elintézhetném, hogy vacsorára maguknál maradjak… A hang gazdája, egy katona, előlépett a fa mögül, és védőleg odaállt a disznók elé. Hórihorgas legény volt, a szeme villogott, az ökle pedig akkorának látszott, mintha akármelyik disznót fél kézzel agyon tudná csapni. – Mi maga, gyilkos? – kérdezte Binget. Bing fölkelt, és odaszórta az ebédje maradékát a disznók elé. – Szeretem a disznóhúst – mondta –, tehetek én arról? – Én meg azt a lányt szeretem, aki ott lakik lentebb az úton – szólt az ember –, érti? Bing határozottan csattantotta össze a csajkáját. – Nem akarom zavarni a köreit – mosolygott. – Na, isten áldja. – Isten áldja. Bing épp akkor lépett be a fedezékbe, mikor Yates azt magyarázta egy másik tisztnek, hogy miért nem kaphat a Matador különleges röpcédulát. Bing hallotta Yates hangját, de látni csak a másik ember széles vállát látta a mennyezetről lógó villanykörte halvány világánál. Yates éppen ezt mondta: – Mert gondolja csak meg, százados úr, mit jelentene egy ilyen papiros. Nyilvános színvallást háborús céljaink felől. Ez politikai állásfoglalásnak számítana, arra pedig sem önöknek, sem nekünk nincs felhatalmazásunk.

Bing szeme hozzászokott a fedezék gyönge világításához.. Komoly; biztos fedezék volt. Csak telitalálat rombolhatta volna össze. Mélyen beásták a földbe, falát kitapétázták térképpel és üres liszteszsákokkal. Hézag nélküli, sűrű gerendarétegből állt a mennyezete, s a kiásott földet mind a tetejébe hányták. Yates észrevette Binget, és odahívta. – Százados úr, itt van Bing őrmester. Egyik különleges munkatársunk. Rá várna a szövegezés, ha a főparancsnokságtól megkaphatnánk rá az engedélyt. Carruthers századosnak széles vállához képest igen apró feje volt. Kerékpárkormány-szerű, hatalmas bajusza ezt az aránytalanságot még feltűnőbbé tette. Míg Yates mondta a magáét, Carruthers kelletlenül pödörgette a bajuszát. De most elengedte, és diadalmasan szólalt meg: – Na látja, Yates, hiszen már magával hozta a szakemberét is! Nincs itt másra szükség, mint hogy megállapodjunk benne, mi legyen a szöveg. Hát ahogyan mondtam: kora reggel lesz az az össztűz. De olyan, amilyen még nem volt. Amilyenre máskor csak az általános támadásnál kerül sor. Az majd kicsiklandozza belőlük a jézusmáriát. Aztán… – De százados úr, most mondom, hogy ehhez a főparancsnokság semmiképpen sem járul hozzá! És ha minden úgy menne, mint a karikacsapás, akkor is elkéstünk már az egész cirkusszal. Miért nem használnak olyan cédulát, amiből van készletünk? Yates nem rajongott túlságosan azért a szerepért, melyet Crerar és Willoughby őrnagy sózott rá. Carruthers ugyan egyáltalán nem győzte meg róla, hogy a kívánt röpcédulának lenne valamilyen hatása: de ártani nyilván nem ártana. – Van, nálam néhány. Például ez itt: a Cherbourg eleste utáni helyzetre készült. Térkép is van rajta. A térképet mindenki szereti, még az is megnézi, aki különben egy sort sem hajlandó elolvasni… Carruthers fölállt. Bing azt hitte, menten beleveri fejét a plafonba, de még jócskán maradt hely a százados kobakja fölött. – Ilyenünk van milliószámra – folytatta Yates, de hangja egyre kevesebb meggyőződést árult el. – Holnapután töltésre készen átadhatjuk a lőszerraktáruknak.

Még szerencse, gondolta, hogy Farrish nincs a közelben. Carruthers kénytelen végighallgatni ellenvetéseit, és vitatkozni is lehet vele. A tábornok bezzeg fütyülne mindenféle érvelésre. – Kell a fenének az az ócska limlom – háborodott fel Carruthers. – Azzal semmit sem érünk. Ugyanilyen erővel klozettpapírt is lövöldözhetnénk át, vagy legalábbis megtakaríthatnánk a muníciót. És miért ne kaphatnák meg azt a röpcédulát, vetette fel a kérdést Yates önmagának. Vajon én is annyira ellene vagyok? Vagy inkább mellette? Igazában mit érdekli őt, hogy a hadseregben kinek mire van hatásköre, és hogy ki szabja meg a politikai irányvonalat? Az összes vetélkedő parancsnokság csak azért hangsúlyozza örökké saját óriási fontosságát, hogy bebizonyítsa, mennyire nélkülözhetetlen. – Akkor lőjenek át egyszerűen oltalomleveleket – mondta szórakozottan. – Azon kapnak a németek! Rengeteg hadifogolynál ott találtuk. Százados úr is említette a jelentésében. Azt legalább maga Eisenhower írta alá. Az mindig hat. Nem, határozottan ellenezte. Az új röpcédula olyan kérdéseket szegezett a mellének, amelyekre nem volt kész válasza. Igaz, hogy Bingnek kell megírnia, nem neki… De mit számít az? Fejlett volt benne a felelősségérzés. És ha egyetlen szóval, egyetlen gondolattal sem járul hozzá, saját lelkiismerete előtt akkor is neki kell elfogadnia vagy elvetnie a tervezetet. – Yates hadnagy úr! – Carruthers hangja oly szemrehányóan dörrent, hogy egy katona, aki épp elbóbiskolt a fedezék másik végében a telefonközpont kapcsolótáblája mellett, felriadt, és egyszerre felpattant a helyéről. – Már megmondtam, hogy ez a tábornok úr ötlete! Mégpedig ragyogó ötlet, ezt én mondom! Július negyedikén… Yates kimerülten vágott közbe: – Tudom már. Július negyedike hazánk születése napja, és a nemzet háborút vív… De miért nem akarja megérteni, amit mondok? Annyira fél a tábornok úrtól? – Eszem ágában sincs, hogy féljek tőle. – Jó, jó – hagyta rá Yates. – Teljesíteni akarja a tábornok úr parancsát. Nekünk meg az a kötelességünk, hogy a saját

parancsunkat teljesítsük. – Az istenfáját!.Hát nem egy hadseregbe tartozunk?! – Pontosan erről van szó! Farrish tábornok úr is beletartozik a hadseregbe! De sajnos erről százados úrnak kell őt felvilágosítania. – Miről kell felvilágosítani?.– kérdezte egy mély torokhang a bejárat felől. Mindenki oda fordult. – Vigyázz! – bődült el a katona a kapcsolótábla mellett. Titokban áldotta védőszentjét, hogy idejében fölébresztette a nagyjelenethez. Farrish, nehogy fejét a tetőbe verje, meggörnyedve lépkedett oda a tábori asztalhoz. Lovaglócsizma volt rajta és pálca a kezében. A pálcát az asztalra tette, s odazökkent Carruthers helyére. A szék recsegett a súlya alatt. – Pihenj! Tovább! – szólt Farrish. – Milyen felvilágosításra van szükség? Kik ezek az emberek itt, Carruthers? – Yates hadnagy a propagandakülönítménytől, tábornok úr… az őrmester pedig… – Bing őrmester, tábornok úr. Yates nem ijedt meg Farrishtől, bár hallotta hírét, milyen könnyen méregbe gurul. De ő sem ma bújt ki a tojásból. Mégis hatott rá ennek az embernek az egyénisége. Mindenkit nyomban bűvkörébe vont. A tábornok hatásától akkor sem lehetett volna szabadulni, ha nincsenek csillagok széles, egyenes vállán. – Azért jöttek – magyarázta Carruthers –, hogy megbeszéljük a július negyediki tervet. – Pompás! – ragyogott föl Farrish. Csupa energia volt. És ezt nagyon jól tudta magáról. Minden tette erről árulkodott. Hangja, modora, minden mozdulata, de még megjelenése is ehhez igazodott. Annyira, hogy az évek során ez a szándékolt hatás levedlette már minden mesterkéltségét, teljesen vérévé vált. – Ismerik a helyzetet? – kérdezte Farrish. Yates „igen”-nel válaszolt. Carruthers már mindent elmondott. A hadműveleti területen valóban ismerte is a helyzetet. De saját helyzete, az a szerep, melyet ebben a kis játékban ráosztottak, Farrish belépésével gyökeresen megváltozott. Yates azon

morfondírozott, vajon megéri-e azt a sok izgalmat, amely most a nyakába szakad, megéri-e, hogy mindenáron ragaszkodjék a kapott parancshoz. Mégpedig pusztán azért, hogy Crerart és Willoughbyt személyileg megóvja a kényelmetlenségtől. Farrish vázolni kezdte a tervet. Egyáltalán nem törődött azzal, hogy Carruthers mit mondott már el, mit nem. Élvezte saját hangját. – Több a tüzérségem, mint amennyi papírforma szerint kéne, hogy legyen. Hadosztályomnak negyvennyolc ágyúja van. Elég lőszert takarítottam meg ahhoz, hogy szét tudjam lövetni St.-Lót, vagy Coutances-ot, vagy Avranches-ot, vagy bármelyik hasonló várost. Július negyedikén hajnali öt órakor mindegyik ágyúmmal negyvennyolc lövést adatok le. Negyvennyolc ágyú negyvennyolcszor dörren. Mert negyvennyolc államunk van, és negyvennyolc csillag a lobogónkon. Ez lesz Amerika hangja, az Úrnak 1944. esztendejében. Óriási, mi? – Igenis, tábornok úr – helyeselt Yates akarata ellenére. Közben arra gondolt, hogy ez az ember megbolondult. De meg kell hagyni, hogy van őrületében valami imponáló. Bing rájött az ötlet ízére. Izgatni kezdte a dolog. Farrish pálcája után nyúlt. Fogantyújával enyhén ütögette az állát. – El tudják képzelni, milyen döbbenetes lesz az ágyúzás hatása a német állásokra? Megpuhítja a fritzeket, alaposan megtépázza az idegeiket. A negyvennyolc dörrenés után pedig halálos csönd. Hallják azt a csöndet? Hallják? – Igenis, tábornok úr – szólt Yates. Különös, de csakugyan hallotta. Farrish őrülete magával ragadta. Aki életben marad közülük, feszülten figyel. Várja, hogy támadjon a gyalogság meg a harckocsik. Ehelyett azonban a röpcédulákat fogjuk kilőni. Nagyobb lesz a füstje, mint a lángja, gondolta Yates. – Azokban aztán elmondjuk nekik, miért szakadt ez a pokol a nyakukba. Megmagyarázzuk, hogy mi, igenis, pazarolhatjuk a lőszert. Hogy mit jelent nekünk a július negyedike, miért harcolunk. Miért nincs számukra semmi remény. Ha tehát egy csöpp eszük van, megadják magukat! Hangja az utolsó szavaknál ijesztően felcsattant. A tábornok szigorú, kék szeme összeszűkült, rövidre nyírt, ősz haja szinte

felborzolódott, s kipirult arcán engesztelhetetlenül megkeményedtek a vonások. Carruthers húzogatni kezdte a bajuszát. Nem volt bosszúálló természet, de úgy érezte, Yates rászolgált arra, amit most kap majd. Valamivel több jóakaratot is mutathatott volna. – A hadnagy úrnak az a véleménye – mondta szavait fontolgatva–, hogy nem készíthetik el a kívánt röpcédulát. Ebben politika van, ahhoz pedig a főparancsnokság döntésére volna szükség. Farrish szeme még inkább összeszűkült, de nem szólt. Yates kétségbeesetten törte a fejét, mit mondjon. Farrishsel nem szállhat vitába. Nem mondhatja meg neki, hogy annak, amiért harcolnak, rengeteg különféle, zűrzavaros oka van – egyik bevallott, a másik titkos, némelyik ideális, némelyik önző, van politikai oka is, van gazdasági is, és hogy erről inkább könyvet lehetne írni, nem röpiratot, de még könyvben sem volna túlságosan világos. Farrish a gondolatok fölött is át akarja venni a parancsnokságot, és azt hiszi, ez éppoly könnyen és egyszerűen megy majd, mint ahogy muníciót, élelmet vagy légi támogatást rendelhet. – Úgy érti, hogy az ön felettesei képesek lennének elutasítani ezt a teljesen jogos és ésszerű kívánságomat? – kérdezte a tábornok fojtott hangon. – Elgáncsolnak egy vállalkozást, melyet a hadműveleti parancsnok határozott el? Dehogy, szó sincs róla, ezt Yates nagyon jól tudta. „Csak szőrmentén Farrishsel – ezzel indította útba Willoughby a Matadorhoz. – Fontos ember. Nagy a tekintélye még ÉszakAfrikából. Könnyen rabul ejti az ember képzeletét. Legyen nagyon tapintatos vele szemben.” – Szíves örömest segítenénk – védekezett Yates. Hirtelen az jutott az eszébe, hogy a tábornokra a technikai nehézségek fognak majd leginkább hatni. – Az őrmester különleges szakemberünk. Ő mindenben megerősítheti, amit mondok. Ennyi idő alatt képtelenség lenne szállítanunk a kívánt röpcédulát. Ha megengedi, tábornok úr, ismertetem a szükséges eljárást. Tehát: el kell készíteni a fogalmazványt, majd el kell fogadtatni. Kiszedetni a szöveget, bekérni a kefelevonatot, kijavítani. Megcsinálni a kliséket.

Ezerszámra kinyomatni az íveket, megszárítani, felvágni. Kötegelni és összecsavarni a röpcédulát, hogy beleférjenek a lövedékbe. Kiszállíttatni a lőszerraktárba. Megtölteni velük a lövedékeket. Mindehhez idő kell. Márpedig nincs elég időnk. Így van, Bing őrmester? Farrish pálcája az asztalon csattant. – Idő! Idő! – bömbölte. Aztán szinte, suttogva folytatta: – Tudja, hadnagy úr, mit jelent az idő? Emberéletet jelent! A katonáim életét! Ki akarom vágni magam ebből a csapdából, mert itt minden egyes sövény valóságos erődítmény! Páncélos egységeimet ott akarom bevetni, ahol eredményt érhetek el velük! Mondja, intézett ön már életében rohamot sövény ellen? Próbálja csak meg egyszer! Nyílt terepen kell átvágnia, németet nem lát, csak golyóik pattogását hallja! Mikor pedig sikerül őket végre kipörkölni, és összeszámolja az ember a katonáit, a fele hiányzik! Farrish veszteséglistája nagyobb volt, mint bárki másé. Ezt Yates is nagyon jól tudta. De vajon őszinte most ez az ember? Yates, ha csak tőle függ, szívesen hisz neki, és melléje áll. De a veszteséglistának igazán nincs sok köze a kívánt politikai állásfoglaláshoz. Bingre nézett. Tekintetével szinte könyörgött. Az őrmester műszaki véleménye végleg el kell, hogy döntse a kérdést. Vagy csak a felelősséget akarta lerázni magáról és Bingre tolni? Carruthersnek már a nyelvén volt, hogy megjegyezze: Yates eredetileg egészen másféle kifogásokkal hozakodott elő. Azokban a politika és a főparancsnokság játszotta a főszerepet. De Bing megszólalt: – Tábornok úr, azt hiszem, július negyedikére még idejében elkészülhetünk azzal a röpcédulával. – Na ugye! – vágta rá Carruthers. Yates hallgatott. A puskája visszafelé sült el. Orákulumra bízta az ügyét, és az orákulum ellene nyilatkozott. Fura kis helyzet. Már előre látta, milyen képet vág majd hozzá Willoughby. Hát a fricskát mindenesetre Willoughby kapja. Néha a hadsereg piramisszerű felépítésének is megvannak az előnyei. Farrish helyeslőleg bólintott.

– Majd ha írja a fogalmazványt, őrmester, mindig arra gondoljon, mit mondanék én, ha magam szólhatnék a németekhez. Mert én amerikai vagyok. Pokolian nagy dolog ez, őrmester. Ez járjon az eszében. Bing feszes vigyázzban állt. Úgy érezte, hogy nem szükséges válaszolnia. Hirtelen rádöbbent, mekkora fába vágta a fejszéjét. Mi ütött bele, hogy így ellentmondott Yatesnek? Először is ezt kell most önmagában tisztáznia. Igazában az a kísértés csábította, hogy megtréfálhatja a történelmet. Ő, Walter Bing őrmester, a senki és semmi, aki testi és szellemi gyökerek nélkül csak úgy becsöppent Amerikába, mert kikergették hazájából: most ő fogalmazza meg Amerika háborús céljait. Mert ez a lényeg abban a röpcédulában. És ha egyszer kilövik, többé nem szívhatják vissza. Ehhez tarthatják magukat a nagy irányítók, akik gyűlölnek színt vallani. Farrishnek fogalma sincs róla, mibe fogott. Sőt, amikor az előbb odaugrott a gátra, még maga Bing sem tudta. De most már tudja. Megértette vajon, mekkora felelősséggel jár ez? Igen. De végig is futott tőle a hideg a hátán. Valaki lebotladozott a durván összeábdált lépcsőn a fedezékbe. Az új vendégre szemmel láthatóan a lámpafényben ülő generális egy tömbből faragott alakja sem hatott különösebben. – Hello, Jack! – szólalt meg a jövevény. – Életveszélyes ez a lépcső! Azt akarja, hogy kitörjem a nyakam? Nő volt. Még a tábornok is odafordult. A lány arca nem volt szép, inkább csúnyácska. A rohamsisak sem állt túl jól neki, elrejtette a haját. Alakját pedig ki sem lehetett venni, annyira elnyelte a kezeslábas. Mégis, puszta jelenlététől egyszerre mindenki megváltozott a fedezékben. A távbeszélős katona a kapcsolótábla mellett sürgősen tisztogatni kezdte körmét. A nő már hozzászokott, hogy ekkora feltűnést kelt. Mindig ez történt, ha egyenruhás férfiakkal találkozott a fronton vagy közvetlenül a front mögött. Eleinte feszélyezte, mert nem tudta mire vélni, hogy annyira kijönnek a sodrukból. Utóbb azonban rájött, hogy ennek semmi köze ahhoz, vajon szép-e vagy csúnya, izgató-e a megjelenése vagy unalmas. Egyszerűen ő volt az egyetlen nő az

örökké egymás társaságára utalt sok-sok férfi közt, s méghozzá a nyelvüket beszélte. Ez a tapasztalat eleinte csalódást okozott neki, aztán már csak komikusnak találta, végül pedig meghatónak. Hát ami azt illeti, elég szomorú jelenségnek is kellett találnia, s egy csöppet sem hízelgőnek önmagára nézve, hogy olyan férfiak, akik otthon vagy egyebütt, ahol nőben nincs hiány, meg sem fordulnak utána, itt egyre a nyomában sompolyognak, és valósággal koldulnak azért a kegyért, hogy néhány szót váltson velük, vagy kezet nyújtson nekik. A tábornok félig fölemelkedett, és könnyedén meghajolt. Carruthers – büszkén és kissé zavartan amiatt, hogy a nő olyan bizalmas hangot ütött meg vele szemben – bemutatta. – Miss Karen Wallace. Yates emlékezett a nevére. Olvasta néhány színes cikkét az olasz hadszíntérről. Abból a fajtából valók voltak, amelyektől mindjárt kinyílt a bicska a zsebében, mert vállveregető nyájassággal és bizalmaskodással „fiaink”-nak szerették aposztrofálni a katonákat, és végtelenül naiv képet festettek róluk. De az amerikai közönség, úgy látszik, ilyennek akarta látni hadseregét, mert az emberek falták Karen Wallace tudósításait, és sok pénzt kapott értük. Egyébként meg kell hagyni, hogy azért helyén lehet a lány szíve. Elég messzire előremerészkedett az első vonalba. Csak azt nem tudta az ember, mennyit tulajdonítson ebből a bátorságnak, és mennyit a szenzációhajhászásnak. – Rengeteget hallottam már magáról, tábornok úr – hangzott fel a nő meglepően meleg alt hangja. – Nem is gondoltam, hogy itt találom. Éppen csak rányitottam az ajtót Carruthers százados úrra, hogy halljak tőle valamit. Farrish mindjárt kedélyeskedni kezdett. – Ejnye, Jack, de nagyon titkolta előlünk a hölgyet! – Aztán sugárzó arccal tette hozzá. – Egyébként tökéletesen megértem! A lány nevetett. Őszinte nevetés, állapította meg Yates. Hál’ istennek, nem valami nebáncsvirág. De ha már magyarázkodik, meggyőzőbb kifogást is kereshetne. Carruthers nem sajtótájékoztató tiszt, hogy hallani lehessen tőle valamit. A hadosztályparancsnok segédtisztje.

Különben pedig egészen jóképű ember, ha valakinek éppen a bajusz az esete. Carruthers bemutatta Yates-et és Binget is. A nő letette a sisakját, s az a földre gurult. Bing hajolt le érte. A lány haja rövid volt, sűrű és vöröses. A sisakbetét karimája piros nyomot hagyott a homlokán. Tekintetük találkozott. Milyen szürke, nyugodt szem. Bing ínye egyszerre kiszáradt. – Köszönöm – szólalt meg a lány. Farrish közbelépett. Talán észrevett valamit a közjátékból, Karen maga sem tudta. Vagy tán csak azt nem tudta elviselni, hogy ne ő legyen a figyelem központjában. – Jó témát kap tőlem! – kezdett nyilatkozni. – Ragyogó cím: „Negyvennyolc ágyú negyvennyolcszor dörren!” Mit szól hozzá? Carruthers odasúgott valamit a tábornoknak. – Ugyan, hadd tudja csak meg! – hárította el Farrish a százados aggályait. – A nők úgyis jobban ismerik a férfi gondolatait, mint mi magunk. Igazam van? A lány mosolygott. – Bizonyos kérdésekben talán… – Hát most is arról van szó, hogyan gondolkoznak a férfiak, mégpedig a német férfiak! – folytatta Farrish. Újból kifejtette a tervét. Ahogy csillogtatta a részleteket, még pompásabbra nőtt az egész. – Ez a fiú itt… Bingnek hívják, ugye?… majd németre fordítja a gondolataimat. Kitűnő tollú ember! – Az csak természetes, hogy aki Farrishnek dolgozik, az máris kiváló. – Maga elé tudja képzelni a németeket, ha belepasszírozzuk majd őket a földbe, aztán reszkető kézzel, rémülten kaparják ki magukat, és várják, hogy mi következik most? Várják, és egyszerre csak szállingózni kezd rájuk a sok ezer röpcédula. Óriási fellélegzés! Mind olvasni kezd. Mi pedig úgy szólunk hozzájuk, mint férfi a férfihoz! Van mit mondanunk nekik! Azt, hogy július negyedike nem ásatag, poros történelem, friss értelme van, ma különösen! A történelemről írjon riportot, Miss Wallace! Mert mi itt most történelmet csinálunk! Elégedetten dőlt hátra. Olyan boldog, akár a gyerek, ha a staniclija nagyot pukkan, gondolta a lány. Yatesnek vigyoroghatnékja támadt. „Felvág” a nagy

ember. Karenben már kibontakozott a téma. Nem a nagy tábornok és legújabb, szenzációs vesszőparipája az érdekes itt. Hanem ez a Bing, ez az őrmester, akinek most neki kell ülnie és megírnia, miért előbbre valók az amerikai eszmék a németekéinél. Úgy meg kell győznie a konok ellenséget, hogy ettől ne tudjon többé oly keményen küzdeni, sőt hogy hagyja végleg abba a harcot. Ez izgalmas téma – és vadonatúj. Aki ilyen feladatra vállalkozik, annak tudnia kell, tökéletesen kell tudnia, mit akar. Annak bíznia kell önmagában és ügye igazában. Szilárdan kell hinnie a jó és rossz örök ellentétében. Meggyőzni valakit annyi, mint két vállra teríteni a gondolatok küzdőterén. Mindenekelőtt mérhetetlenül erősebb meggyőződés kell hozzá, mint amilyen a másiké. Ez a probléma annál jobban izgatta, mert egyáltalán nem volt biztos önmagában, és valami mástól vagy valaki mástól várta, hogy megerősítse abban, amit hinni szeretett volna. Vagy tán ezek az emberek is éppoly cinikusak, mint akik különféle élelmiszereknek, cigarettának vagy fejfájás elleni poroknak csinálják a reklámot? Vagy egyszerűen csak kedve támadt, hogy elbeszélgessen ezzel a kölyökszájú, fáradt szemű őrmesterrel? – Mondja, Jack – kérdezte –, nem tudna átvitetni ennek a propaganda-miacsudának a hadiszállására? Carruthers habozott. Azt remélte, hogy a lány vele marad estére vagy – ha úgy hozza a hangulata – talán még éjszakára is. – De még mennyire, hogy átviteti! – harsant fel Farrish hangja. – Miért a püspököt kérdi, mikor kéznél van a pápa is? – Hátravetette fejét, és csak úgy mennydörgött a nevetése. Yates azon vette észre magát, hogy – lám – nőnek az esélyei. Igyekezett mindig tiszteletben tartani a nyilvánvalóan fennálló kapcsolatokat. De úgy látszik, Carruthers birtokjoga nem áll olyan szilárd alapokon, mint ahogyan eleinte gondolta. – Szívesen magunkkal visszük, Miss Wallace – ajánlotta. – Egyenest indulunk vissza a hadiszállásunkra, és elég nagy a kocsink. Karen ránézett Yatesre. Látta arcán a biztató mosolyt, a játékos villanást a szemében, és finoman ívelő, enyhén felvont szemöldökét,

mely mintha ezt a néma kérdést tolmácsolná: „Remélem, értjük egymást?” – Ha megengedi, tábornok úr – szólalt meg a lány –, elfogadom a meghívást. – De aztán visszajön? – Farrish igyekezett minél több melegséget vinni a hangjába. – Tudja, hogy maga nálunk mindig szívesen látott vendég. És el ne felejtse a riport címét: „Negyvennyolc ágyú negyvennyolcszor dörren!”

2 Isigny községen át vitt az útjuk. A templomból a csupasz gerendák maradtak csak meg, a cinterem kövei pedig körös-körül lebucskáztak talapzatukról. A gépkocsi erősen lassított. Yatesnek a kőkerítés hatalmas, zegzugos repedésén egy pillanatra szemébe villant a feszület. Látta a durván faragott bordákat és a fájdalomtól szinte négyszögletesre torzult szájat. A Krisztus-testnek oda volt a jobbja és mindkét lába, már csak bal kezén függött. Yates nem volt vallásos. Otthon még szívesen el is büszkélkedett vele, milyen felvilágosult és szkeptikus. Csupán abban hitt, hogy a világmindenségben titkos, benső értelem munkálkodik. Abban is inkább csak azért, mert nem szívesen tulajdonította volna véletlennek saját létezését. De az a pillanat, amíg Isignyben ott volt szeme előtt a megcsonkított Krisztus, nyomot hagyott benne. – Látta maga is? – kérdezte a lányt. Nyilván igen, mert azonnal válaszolt. – Még mindig nem találtunk jobb istent nála, ő az egyetlen, akit el tudunk képzelni. Isten olyan, amilyennek elképzeljük. Bing megjegyezte: – Kemény harc folyt ezért a városkáért. Nem megy másképp. Orvlövészek a templomtoronyban, lőnek minden sírkő mögül… Yates hallgatott. A partraszállás óta gyakran csapta meg a halál szele. Sóvárgott az után, hogy megpihenjen, hogy biztonságban érezhesse magát egy Mindentudó és Mindenható ölében. S ugyanakkor mégis tudta, hogy önnönmagán kívül nincs hová menekülnie félelme elől. – Isten, és még saját magát sem tudja megvédelmezni – törte meg a csöndet. A piachoz értek. Az egyik házon óracégér, mellette a cégtábla – felhólyagzott, fekete alapon fakult, arany betűkkel: AUGUSTE GLODIN.

– Megállhatnánk egy kicsit? – kérdezte Karen. – Meg kéne csináltatnom az órámat. De nem szeretném feltartani magukat – fűzte hozzá bocsánatkérően. – Nyugodtan megállhatunk – szólt Yates. A járda mellé kanyarodtak. Glodin házán az ajtó zárva volt. Bing kopogott. Aztán újra. Karen odalépett melléje. Föltűnt neki, milyen fiúsan kerek az őrmester álla, haja hogy lenőtt hátul a nyakára, mint valami kis kölyöknek. – Bing szeme fölragyogott, és rámosolygott a lányra. Yates csatlakozott hozzájuk. Elvette Bing karabélyát, és megdöngette vele a faajtót. Csoszogó léptek. Az ajtó nyílni kezdett, nagyon lassan, és egy nő fél arca jelent meg a nyílásban. – Itthon van az órás? – kérdezte Bing. – Monsieur Glodin. Egyszerre megjelent az egész arc: görbe pillantás, görbe orr, görbe száj, mintha minden görbe volna rajta. Aztán megkönnyebbülés ömlött el az arcon, és az ajtó hirtelen szélesre tárult. Már esztendők óta kénytelenek voltunk bezárkózni, bocsássanak meg, de annyira belénk rögződött… – magyarázta az asszony. – A jobb időkhöz sem tudunk egyik napról a másikra hozzászokni, szinte hihetetlen még az egész… Ó, női katona! – fedezte föl Karent. – Maguknál nők is szolgálnak? Ott sincs elég férfi? Mert nálunk, franciáknál, bizony nincs elég. Annyit elhurcoltak a németek. Csak innét, Isignyből több mint százötvenet… – A hölgy nem katona – szakította félbe Bing –, újságíró. Haditudósító. Az ő órája romlott el. – Glodin! – kiáltott fel az asszony az emeletre. – Amerikaiak! Siess! A kék kabátod vedd föl! A komódban van! – sopánkodva fordult vendégeihez: – Mert képes ám ítéletnapig keresni! – Mondja meg neki, hogy csak az órámat szeretném megcsináltatni – szólt oda Karen Bingnek. Nyugtassa meg a férjét, hogy azt elintézheti ingujjban is. Glodin megjelent az ajtóban. Egyik kezével kabátját gombolgatta össze köténye fölött, a másikkal rakoncátlan, deres haját boronálta végig.

– Hozta Isten mindnyájukat – köszönt. – Ezek az asszonyok 5

mindig csak idegesek. C’est la guerre! Tessék befáradni! A hal- és almaborszagú előszobán át bementek a boltba. Glodin a szemébe csíptette nagyítóját, kinyitotta Karen óráját, és a szerkezetet nézegette. – Fürdött vele? – Fejest, kellett ugranom, monsieur Glodin – nevetett Karen. – Eltalálták a hajónkat. Glodin feltolta a nagyítót: mintha szarv meredezett volna a homlokán. Olyan lett tőle, mint valami szatír. – Szerencséje, mademoiselle, hogy csak az órája vallotta kárát. Mert az órát pár nap alatt rendbe tudom hozni. – Egyszerre az eszébe jutott valami. – Ugye koccintanak egyet velünk? Arra, hogy egy fiatal amerikai hölgy annyi viszontagság között szerencsésen áthajózott hozzánk. A feleségem már le is ment a pincébe vörös borért. De finomat hoz ám! Mindig mondtam az asszonynak, hogy azt a borocskát valami nagy napra tartogassuk… Yates az órájára nézett. Úgy érezte, mintha a lábához törleszkedett volna valami. Egy csöppnyi lány volt. A kicsi hátrált egy lépést, és zavarában csuklójára csavargatta a szoknyáját. Yates látta sovány combocskáját. – Édes kis kölyök – szólalt meg Bing. Yates megsimogatta a fejét. A kislány dörömbölni kezdett, aztán megszólalt: – Chocolat? 6

– Chocolat! – mondta Yates Karenhez fordulva. – Liberté és chocolat. – De azért kotorászni kezdett a zsebében. – Nem szereti a gyerekeket? – Imádom őket – felelt a férfi. – Magának hány van? – Egy sincs. – Yates habozott egy pillanatig. Aztán hirtelen tovább beszélt: – Tudja, Ruth meg én… Ruth a feleségem… Szóval azt gondoltam, nem állunk még olyan jól. Karen figyelmét nem kerülte el, hogy előbb hallgatni akart, és megszólalt:

– Az igazat megvallva, hadnagy úr, magáról sem látszik, hogy nős. 7

Yates befelé mosolygott. Touché! – gondolta magában. Glodin előjött a pult mögül, és karjára vette a gyermeket. – Ez a mi csöppünk. Sosem gondoltuk volna, hogy még egy legyen … csak hát szívós fajta a miénk. A nagyobbik, az fiú. Beteg szegény. De már kel is fel. – Nehogy felkeltsék! – szólalt meg Yates. – Úgyis mindjárt indulnunk kell tovább. – Most jöttek! – ellenkezett Glodin. – Hát legfeljebb fél órát maradhatunk – adta meg magát Yates. – De aztán egy perccel sem tovább. Sötétedés előtt oda kell érnünk. Glodin átvezette vendégeit abba a helyiségbe, amely nyilván szalonjuknak számított. Bicegős, ovális asztal köré ültette le őket, s közben girbegurba felesége előhozta a bort meg a poharakat. Aztán egy nagy darab, esetlen, bajuszkás nő – hosszúnadrág és ócska szvetter volt rajta – halvány fiút támogatott be a szobába. A gyerek vállát házilag eszkábált mankó nyomta magasra. – Mademoiselle Godefroy, a tanítónőnk – mutatta be Glodin a sovány nőt. – Most itt lakik nálunk. – Büszkén mutatott a fiúra. – A fiam, Pierre… akkor történt a lábával baj, mikor a németek kivonultak. – Hogyan? – kérdezte Karen. Az isignyi tanítónő egy székre ültette a fiút. Pierre Karenre mosolygott. – Fönt álltunk a háztetőn – mondta –, a kishúgom, az egész család meg az összes szomszéd. Hallottuk a nagy lövöldözést a templom felől. Aztán csönd lett. Az utcán összegyűlt a német. Égett a föld a talpuk alatt. Itt kellett hagyniuk jóformán mindent, amit addig összehordtak maguknak. Megláttak bennünket. Az egyik tisztjük szólt valamit. A németek ránk céloztak, és lőttek. De azzal már fordultak is. Szaladtak. Apa is, anya is látta, hogyan futnak, csak én nem láttam egyebet, mint valami sötétzöld fátyolt a szemem előtt. Egészen sötétzöld volt, a jó ég tudja, mitől.

Mademoiselle Godefroy gyöngéden megpaskolta a fiú kezét, és megszólalt: – Hiszen értem én, értem, hogy miért lőttek ránk a németek, mégis megáll az ember esze tőle. Az órás magyarázólag tette hozzá: – Mademoiselle Godefroy háza egy amerikai légitámadásnál porrá égett. Egy szál ruhája sem maradt. Yates zavart pillantást vetett isignyi kolléganőjére. – Bizony, megáll az ember esze tőle – szólalt meg. – Akárcsak ettől az egész háborútól. A nő vonásai megkeményedtek. Yates érezte, hogy megjegyzése, bármilyen jó szándékú volt is, rossz szájízt okozott. Megpróbálta maga elé képzelni, mit érezne, ha otthon, Coulterben, azt a kis fakósárga házikót – Ruthtal még ki sem fizették az árát – egyszerre tönkrebombáznák, fölperzselnék könyvestül, íróasztalostul, mindenestül. – Hogy éppen mi romboltuk össze a maga házát… ettől is megáll az ember esze… Engesztelő volt a hangja. A nő nyílt tekintettel nézett a szemébe. Karen is várakozóan fordult feléje. – Azt hiszi – szólalt meg mademoiselle Godefroy –, hogy csak azért látjuk szívesen, én is meg a többiek is, mert most maguk itt az urak, maguknál a fegyver? – Nem – válaszolt Yates kényelmetlenül. Nem akart ilyen messzire menni. A nő komolyan folytatta: – Az igaz, hogy a francia szereti a házát meg a vagyonát. Talán senki más a világon nem szereti annyira. De mégis azt mondom: megérte, hogy elveszítsem a házam, a bútorom, a ruhám és minden kedves, apró emlékét az életemnek, csak hogy végre szaladni 8

lássam a boche -okat. – Bravó! – kiáltott Karen. Yates ivott egy korty bort. Az imént az eszét igyekezett használni. Értelmével akart a kérdés mélyére hatolni. De lám, az isignyi tanítónőnek, úgy látszik, épp ez

nem tetszik. – Értsen meg, kérem – folytatta a nő. – Valahogy olyan erősek voltak, s olyan régen befészkelték már ide magukat, hogy az éveket sem voltunk képesek tovább számolni. Szinte azt hittük, örökké tart, sosem érjük meg, hogy ennek a fajtának meglássuk végre a hátát. Aztán egyszerre csak szaladtak. – Maguk, amerikaiak kergették el őket – tette hozzá Glodin, az udvarias házigazda. A tanítónő keze apró kört rajzolt a levegőbe. – Ezzel visszaállt az élet rendje úgy, ahogy gyermekkorunkban tanultuk, és ahogy én is tanítottam. Yates most látta csak, milyen óriási hatása volt az itteni lakosságra annak a pillanatnak, mikor a németek odábbálltak. Ha közülük való, nyilván ő maga is ugyanazt érzi. De nem volt közülük való. Olyan volt, mint az orvos, mikor könnyű kézzel érinti a beteg tüzes homlokát, érzi a lázat, de őt magát nem rázza a hideg. Még egy darabka csokoládét adott a kislánynak. De semmi sem jutott az eszébe, amit mademoiselle Godefroy-nak válaszolhatott volna. Mikor továbbindultak Isignyből, Glodinék és a szomszédok az utcán integettek utánuk. Yates gondolataiba merült. Valami nagyot döccent benne az imént. – Ha egyszer vége lesz a háborúnak… – mondta – … és valamikor csak vége szakad… hogy élnek ezek itt majd egymás mellett, ekkora gyűlölettel! Ha még egy tanítónő is ennyire elfogult! Karen saját bakancsos, lábszárvédős, formátlan lábára pillantott. Volt néhány nylonholmi a csomagjában, de vajon mikor viselhette volna akármelyiket is?! Pedig nagyon vágyott már rá. – Nem tűnt fel eddig magának, hadnagy úr – kérdezte –, hogy annak a nőnek a szelleméből ráférne magára is egy kevés? – Én azt a nőt igazán nagyra becsülöm! – jelentette ki Yates nyomatékosan. – Minden részvétem az övé! – Igen – szólalt meg a lány –, mert az ingyen van.

Yates rájött, hogy más hangot kell megütnie Karennel szemben. Ugyan mit is várjon tőle az ember, mikor az a dolga, hogy dicsőítse ezt a mocskos, büdös, értelmetlen és méregdrága háborút?! Kesernyésen elmosolyodott. Ilyenek a nők. Nem elég nekik, ha jóképű a katonájuk, annak még lelkesednie is kötelező. – Nem hagynánk abba a veszekedést? – ajánlotta. Bing arckifejezése tapintatosan közömbös maradt. Alkonyattájt értek a Château Vallѐres–hez. A kocsi megállt a főkapu – két több százados kőoszlop – előtt, mely éppen ott fogta közre az utat, ahol előkanyarodott az erdőből. A nagy rét és a várárok túlsó oldalán elébük tárult a kastély. Sok kéménye, tornya, oromfala feketén rajzolódott a lángoló, narancsszínbe és vörösbe játszó égre. Ahogy a motorzúgás elhallgatott, nyomban fenyegetőbbnek hatott az estéli ágyútűz dübörgése. Már hűvösödött. Karen megborzongott. Yates érezte, hogy reszket. – Szálljunk ki, Karen, és menjünk gyalog tovább. A vezető .majd beáll a kocsival. Én meg viszem magát egyenest Mr. Crerar-hoz, nála mindig akad egy kis skót whisky – ajánlotta, és kisegítette a lányt a kocsiból. – Magánál persze nem akad. Mert ahogy kiadják az adagját, nyomban elszopogatja – mosolygott Karen. – Mr. Crerarnál azért van whisky, mert ő civil, a haditájékoztató hivataltól van itt. Aztán azért is, mert tiszteletbeli alezredes. És végül mert ő az operatív főnökünk: ő fogadja a Rendkívül Fontos Személyiségeket. Yates a lányt az út jobb oldalán a kaptató felé vezette. Ott volt Crerar sátra. Előtte Abramovici álldogált, szétterpesztette kurta lábát, és puskájára támaszkodott. Egy macska szökdécselt elő olyan mozdulatokkal, mint mikor zsákmányra vadászik. Aztán gondolt egyet: odatörleszkedett Abramovici lábához, és farkát égnek meresztette. – A cicát Plotznak hívják – szólt Yates –, Mr. Crerar hozta Angliából.

Abramovici elébük lépdelt a lejtőn, óvatosan emelgette hatalmas lábát. Mikor odaért Yatesékhez, hitetlenkedve meresztette Karenre a szemét, aztán kerek képe fülig vörösödött, és akadozva szólalt meg: – Az őrnagy úr várja a hadnagy urat. – Tudom – válaszolta Yates. Épp akkor látta kilépni a sátorból a testes Willoughbyt, s nyomában ott jött a hórihorgas, csupa kéz, csupa láb, szűk vállú Crerar is. Willoughby lerobogott a lejtőn, és már messziről nyújtotta kövérkés kezét: – Hölgyvendég! Ez aztán váratlan öröm! Igazán örült. Dagadt képét üdvözült mosoly húzta még széjjelebb. Ravasz, apró szeme előszikrázott párnás arcából. – Willoughby őrnagy úr – mutatta be Yates –, a parancsnokunk. Miss Karen Wallace azért jött, hogy riportot írjon a július negyediki akcióról. – Miről? – pillantott föl rá Willoughby meglepetten. De nyomban fegyelmezte magát. – Erről különben majd később – fűzte hozzá, és már ismét Karenre mosolygott. Belekarolt. Karen érezte a tömpe ujjak enyhe nyomását tenyere felől a csuklóján. Siet benevezni, gondolta Yates. De azt is észrevette, hogy Karen biggyeszti kissé az ajkát – nincs kedve belemenni a játékba. Úgy látszik, az imént ő is elvetette egy kicsit a sulykot. Kevésre taksálta, hogy olyan könnyen velük jött, s faképnél hagyta Carrutherst térképeivel, fedezékével és Farrishsel együtt. Amint az operatív főnöki sátor felé haladtak, Yates folytatta a bemutatást. – Most pedig megismertetjük Mr. Crerarral, tőle majd mindent megtud, amire csak szüksége van, Miss Wallace. Crerar kezet nyújtott. Plotz, a cica már visszatért gazdájához, ott ült a vállán, és a füléhez törleszkedett. – Úgy van – szólt Willoughby –, bemutatjuk Mr. Crerart, ő a mi mindentudónk. Crerar hosszú, húsos orra előrekonyult vékony szája fölé. Szeme körül a mély ráncok cinikus emberre vallottak. – Willoughby mindig bókol – mondta –, majd meglátja. De azért ne bízzék benne, kislány. Túlságosan érdekember.

Willoughby nevetett. – Máris féltékeny, mint minden férfi, ha ritka a nő a láthatáron. Kedélyesen lapogatta Crerar hátát. A cica rémülten huppant le a földre, nyivákolt, nyújtózott egyet, és elsuhant a sátor felé. – Odabent várja a tejecske – fűzte hozzá Crerar a magyarázatot. – Megünnepeljük Miss Wallace érkezését! – lelkesedett Willoughby. – Nem lesz felhajtás, csak magunk, a fiúk, egymás közt. Yates, kérem! Szóljon a franciáknak a konyhán, hogy ma estére várjuk azt a libapecsenyét. Hallotta már, Miss Wallace, hogy történt, mikor az egyszeri ember váratlanul beállított az atyjafiaihoz? Nem elég az, hogy hátba veri a barátait, még anekdotákkal is gyötri őket – gondolta Karen. Yatesnek nem akaródzott a konyhába menni. Továbbadta az utasítást Bingnek. Az őrmester látván, hogy vetélkednek egymással a nagyfejűek, habozás nélkül engedelmeskedett, s indult, hogy szóljon Manonnak és Pauline-nak, a bérlő két pirospozsgás leányának. – Ismeri a sztorit? – ragaszkodott Willoughby a viccéhez. – Nem – válaszolt Karen. – Egy kicsit hosszú, de majd csak a lényegét mondom. – Inkább elengedjük – szólalt meg Crerar. – Ilyen lengő szakálla van már. – Mondom ugye, hogy féltékeny – ismételte Willoughby. – Crerart be kell rúgatni, hogy elmosolyodjon. Én bezzeg nem vagyok olyan komplikált. Szeretem a kemény munkát, szeretem ezt a kutya életet, szeretem a mókát. Mi ketten meg fogjuk egymást érteni, Miss Wallace, meglátja, milyen jól megleszünk. – Én általában mindenkivel jól megvagyok – szólt Karen elvonva karját az őrnagytól. Yatesre pillantott. A hadnagy elmerülten tanulmányozta az alkony színpompáját. Gépkocsi közeledett. Egy hang rikkantott ki belőle: – Itt vagyunk! – A többit nem lehetett érteni. – Azt hittem, bezáratta már azt a kocsmát a faluban – jegyezte meg Crerar.

– Persze hogy bezárattam – vágta rá Willoughby. – Alaposan megmosom majd Loomis fejét, hogy kocsmázni hagyja az embereit. Ez a calvados műve… – Nevetett. Crerar figyelmesen nézte, hogy támolyog ki egy tiszt a kocsiból. – Íme, maga Loomis – szólalt meg. – Különös véletlen. A tiszt egy kacsázó civilt hajtott maga előtt, úgy sunyított a nyomorult, mint a megvert kutya. Loomis teli szájjal káromkodott. Vadnyugatiasan nyújtotta a szót, ez enyhített némiképp kifejezései durvaságán. Dühösen taszította hátba a civilt. Mikor mind a kettő odaért Willoughby és a többiek elé, megálltak. Loomis enyhén imbolyogva tisztelgett. – Loomis százados, jelentkezem – mondta. – Letartóztattam ezt az embert – a verejtékező civil hátába nyomta pisztolya csövét. – Mi a neved? – förmedt rá. – Hogy hívnak? Mondd a neved! A civil moccanni sem mert, csak tekintete cikázott ide-oda, mint a gyík. – Léon Poulet – suttogta. – Loomis, maga részeg – állapította meg Crerar. – Kollaboráns, letartóztattam – harsogta Loomis. A civil hátába bökött. – Szép kis kövér kollaboráns! Ekkor vette észre Karent. – Nő! – dadogta. – Jesszusom, hogy kerül ide nő?! Odalépett hozzá, jobb keze még mindig a pisztollyal hadonászott. – Asszonyom, magát itt látni mennyei gyönyörűség sóvár szemeimnek! – A szokottnál is jobban elhúzta a szót, nehezen forgott a nyelve. – Rá se nézzen az ilyen alakra, mint ez a Poulet. Majd ellátom én a pasi baját, ne féljen… – Egy kis szünetet tartott. Aztán új ötlete támadt. – Kivégzést tartunk! Szabályszerű kivégzést! – Ráfogta Poulet-re a pisztolyt, az reszkető kézzel takarta el a szemét. – Piff! Puff! – mutatta Loomis. Willoughby kivette kezéből a pisztolyt. – Nyugalom, pajtás – mondta. – Eredj, feküdj le szépen. – Nem megyek! – A hölgy haditudósító – figyelmeztette Willoughby. – Ne lásson ilyen állapotban.

– Ír? Újságba? – kérdezte Loomis. Ezen eltűnődött. Aztán megrázta a fejét. – Én úriember vagyok, Willoughby! – Persze hogy az vagy! Na, eredj! – Hallod-e – gesztikulált Loomis a fogoly orra előtt. – Ide hozzám, hé! Benne lesz a nevünk az újságban, az enyém is, meg a tied is! Hogy a fenébe hívnak? Mondd a neved! – üvöltött Poulet-re. A nyomorult ott állt Karen előtt. Kockás mellénye felcsúszott gömbölyű pocakjáról, remegett a térde lötyögő nadrágjában, gyér, fekete tincsei bánatosan kornyadoztak kopasz feje búbjának rózsaszínje körül. Yates figyelte Karent, hogy hat rá az eset. Az egész ügy bántóan nevetséges. Loomis még józan állapotban sem tud különbséget tenni a kollaboráns és a vakablak között. – Hogy fogtad el a fickót? – kérdezte Willoughby. Loomis legyintett. – Á, semmi az egész! Szóra sem érdemes! – Kemény legény – szólalt meg Crerar. – Állni képes a lábán ilyen nyomás alatt… – Ezt teszi a calvados! – vágta ki Loomis büszkén. – Mindig mondom, hogy minek iszik az olyan, aki nem bírja az italt. Megoldja az ember nyelvét. Csak álldogál a kocsmapult mellett, dumál, dumál, és pácba kerül. De még mekkora pácba! Hullára pofázza magát! – Hol? Miféle pult mellett? – kérdezte Willoughby. – Vallѐres–ben! A faluban! – Loomis még nyeregben érezte magát. Odafordult Poulet-hez: – Vallj be mindent! Poulet nagyot szusszant. Aztán térdre vetette magát Karen előtt. Pergő francia tájszólással hadarni kezdett, és riadt, segélykérő mozdulattal simogatta a lány bakancsát. – Kelsz föl azonnal! – tombolt Loomis. Kezdett rájönni, hogy balul üthet ki a história. Poulet nem kelt fel. Zokogott. Karen hátrálni próbált, de a lábába csimpaszkodott. Yates-et valami szégyenkezésféle fogta el. Nem azért, hogy térden csúszkál előttük egy ember, még csak Loomis miatt sem. Az emberi méltóságot úgyis naponta lábbal tiporják a háborúban, senki

sem akad fönn ilyen apróságon. Ami pedig a részeget illeti, nem rossz gyerek az sem. Az szorongatta torkát, attól süllyedt volna legszívesebben a föld alá, hogy mindez egy kívülálló, Karen szeme láttára történik. Egyszerre rájött, hogy maga se különb már, mint azok, akikkel összehozta a sors. Mivel önmagukon kívül senki kedvéért nem kellett adniuk magukra, nem is adtak egyáltalán. Ha nincs véletlenül ott Karen, Loomis bohóckodását Poulet-vel legföljebb mókásnak találja, és harsány nevetéssel tér napirendre az eset fölött. Keményen vállon ragadta Poulet-t, és a potrohos embert fölrántotta a földről. – Mit bömböl? – szólt rá franciául. – Nem bántja magát itt senki! Poulet rákancsalított, és két ujja közt kifújta az orrát. Ha nem citerázik annyira, és nem bűzlik az olcsó szappantól, Yates egész barátságosan tud beszélni vele. Loomis harciassága kissé alábbhagyott, ehelyett most duzzogni kezdett. Willoughby határozatlannak látszott. – Mit csináljak ezzel az alakkal? – kérdezte Yates bosszúsan. – Bár tulajdonképpen semmi közöm hozzá. Az út felől egy asszony és egy katona közeledett. A nő szaladni kezdett, fapapucsa alatt földre lapult a fű. Yates megismerte a katonát mögötte. Az tisztelgett és megszólalt. – A vallѐres-i polgármesterért jöttem. – Tolachian – kérdezte Yates –, maga ismeri ezt az embert? – Igenis, hadnagy úr! – Tolachian levette a sisakját, és megtörülte homlokát. Még az alkonyi félhomályban is feltűnő volt az ellentét sűrű hajának hófehérje és mélyen ülő szemének cseresznyefeketesége között. Loomis, bármekkora köd telepedett is az agyára, érezte, hogy Tolachian megjelenése kritikus fordulatot jelent. – Magának ki adott parancsot, hogy idetolja a képét?! – kérdezte nyomatékkal. – Semmi keresnivalója itt, mars vissza a faluba! – Türelem! Várjunk csak egy kicsit! – szólt közbe Willoughby. – Előbb ezt az ügyet tisztázzuk! Mielőtt bárki bármit is tisztázhatott volna, az asszony nekiesett Poulet-nek. Pedig a nyomorult, amint meglátta, már ismét Karen

lábához próbálta vetni magát. 9

– Cochon! – süvöltötte feléje a nő, és szúrós szeme valósággal földhöz szögezte Poulet–t. – Leiszod magad egy américainnel, mi? Azzal sebtében eligazgatta kötényét, melynek madzagja úgy megszorult a derekán, hogy csontos csípője messze kiszögellett, és körülnézett, hogy melyik férfinak lehet itt legnagyobb szava. Willoughby-nál kötött ki. – Monsieur! Az én uram ártatlan! Nem vétett az soha a légynek sem… Na megállj, legyünk csak otthon, te gyalázatos!… ő, kérem, a polgármester itt, Vallѐres-ben, meg a kávéház tulajdonosa, az amerikai hatóságok is megerősítették az iparengedélyét… Vadul rázta a fejét. Karen esküdni mert volna rá, hogy göbnyi kontyocskája mindjárt le fog repülni lapos fejéről. – Poulet! – szűkölt az asszony. – Te szerencsétlen, mondd, mért kellett beengedned?! Ezt a jófélét itt! Perdült egyet, és Loomisra förmedt. – Maga az oka, meg az a ronda calvados! Bejön hozzánk, és telebeszéli ennek az ártatlannak a fejét, hogy csak egy pohárkával adjon, egy icurka-picurka pohárkával, aztán még eggyel és megint eggyel… Madame Poulet egy lélegzetvétel erejéig kénytelen volt elhallgatni. Amíg ő tombolt, Loomis kezdett kijózanodni. Willoughby vigyorgott. Esze ágában sem volt, hogy odaálljon Loomis és a dühpergőtűz közé, mely a százados nyakába zúdult. 10

– Monsieur, az én férjemnek Légion d’Honneurje is van – kezdett rá újult erővel az asszony –, törvénytisztelő polgár, csak ennek a kapitánynak akart kedvére tenni! Én meg hiába mondom neki, hogy zárjon be azonnal, mindjárt nyakunkon a rendőrség, hisz azért nem szabad pálinkát kiszolgálni az américaineknek, mert hogy az Isten áldja meg szegényeket, mindjárt kifog rajtuk… – Ide figyeljen, asszony! – szedte össze magát Loomis. – Amerikai tiszttel beszél! 11

– Fou! Ekkora szégyenbe hozza az ember házát! Képes elrabolni a férjemet! Maga emberrabló!

Hegyes orra segítséget, megértést keresve hol egyikük, hol másikuk felé döfött. Most Yates-et célozta meg. 12

– Képzelje, mon lieutenant! Kezdi mondogatni ez a nyomorult Poulet a részegjének: eredj szépen haza! Noszogatja, vezetgeti szelíden kifelé az ajtón, akárcsak a paraszt a kerge birkát. Mert ettől a szegény Poulet-től egy goromba szót se hallott még senki… És akkor amaz…! – Most Loomisnak rugaszkodott neki. – Maga! Van magának egyáltalán szíve?! Nem kíméli az ártatlant, csak megy neki…! Ő magának a részeg?! Tudja meg, hogy az én uram, a polgármester sosem részeg! Maga meg kirángatja az utcára, piszkolja a parasztok előtt… őt, a hatóságot! Hogy szerezzen érvényt az amerikaiak rendelkezéseinek, ha maga üti, veri, rugdalja és pisztollyal fenyegeti? Hogyan? Ezt mondja meg! Hogyan? Loomis fülére tapasztotta a kezét. Üveges szemét madame Poulet sovány arcára, hadonászó karjára és arra a sárga brossra meresztette, mely a nő inas nyakát a blúz szűk kivágásának kalodájába szorította. Aztán meglátta Tolachiant. Annak az a kötelessége, hogy ott legyen a faluban, Vallѐres–ben a mozgó nyomda mellett. Loomisban derengeni kezdett, talán lehet valami összefüggés Tolachian jelenléte és aközött, hogy ő ilyen pácba került. – Mi történt, Tolachian? – tette fel a kérdést. Igyekezett uralkodni a hangján. – Úgy látszik, a százados úrnak le tetszett tartóztatni a polgármestert – válaszolt Tolachian egykedvűen. – Az asszony meg odajött hozzánk… Madame Poulet-re mutatott. A nő épp akkor ragadta galléron az urát, s nekigyürkőzött, hogy megtáncoltassa kicsit a pohos férfiút. – Nekem kezdett ríni – Tolachian ügyefogyottan tárta szét a kezét, majd hozzátette: – Én meg láttam, ahogy kijöttek a kávéházból a százados úrral! Crerart szórakoztatta a cirkusz. Yates hozzá fordult: – Nem kéne abbahagyatni már ezt a cécót? Crerar bólintott. – Rajta! Tessék! Yates odalépett Loomishoz, és a fülébe súgott.

– Az lesz a legokosabb, ha fölmégy a kastélyba. Majd mi elintézünk mindent a polgármesterékkel. De Loomis is rájött, mekkora csorba esett a tekintélyén, és ordítozni kezdett. – Nem megyek innét egy tapodtat sem! Mit avatkozol az én dolgomba! Félretolta Yates-et, és madame Poulet-t nagy ívben elkerülve, Tolachian felé tartott. – Maga meri beleütni azt a ronda orrát az én ügyeimbe, mi?! Utálom az ilyen minden lében kanál népséget! Utálom! Tolachian feszes vigyázzban állt. Majdnem kétszer annyi idős volt, mint a százados. Ahogy kitört a háború, önkéntesen állt be katonának. Tudta, mikor kell némán vigyázzba vágnia magát. Loomis gyűlölte Tolachiant. Most úgy érezte, gyűlöli, amióta csak jelentkezett náluk otthon, az Egyesült Államokban, a különítménynél. Azóta, hogy ez a fehér hajú, határozott ember először tette be hozzájuk éveinek nyugodt biztonságával a lábát. – Megtanulhatná végre, hogy ez hadsereg itt, maga pedig katona! Majd később, este jelentkezik nálam! Yates közvetíteni próbált: Szerintem Loomis százados úr tulajdonképpen nem is tartóztatta le a polgármestert. Mind a ketten jó hangulatban voltak, és kedvük szottyant, hogy kiruccanjanak ide, a kastélyhoz. Nem így volt? – De igenis, letartóztattam – makacskodott Loomis. – Mert lázító kijelentéseket tett. Willoughby időközben szellemes megjegyzésekkel igyekezett szórakoztatni Karent, de végül is észrevette, mennyire ízetlennek találja a lány az egész jelenetet. – Loomis százados úr! – avatkozott közbe éles hangon. – Remélem, nincs kifogása ellene, ha foglyát most már madame Poulet és Tolachian őrizetére bízzuk! Intett, hogy távozzanak, s ezzel belefojtotta a polgármesternőbe az újabb, fenyegető szózuhatagot. – Jó, jó! Tolachian, vigye őket vissza a faluba! A jövőben pedig csak akkor szállítson nekünk helybeli nőket, ha biztosan tudja, hogy kellő lelkesedéssel fogadjuk.

Maga nevetett a tréfáján. Aztán így szólt Karenhez: – Ha velem jön, megmutatom a szobáját a kastélyban. Nem valami főúri lakosztály, de a körülményekhez képest ez a legjobb. Loomis százados úr majd lesz olyan szíves, átengedi mennyezetes ágyát Miss Wallace-nek, és éjszakára beköltözik Yates hadnagy úrhoz! – A hölgyekért mindent! – szólt Loomis, táskájába csúsztatva pisztolyát, melyet Willoughby visszaadott neki. – Nem tudom, hogy ússzuk ezt meg – fejezte be Yates a jelentését. – Farrishnek kell a röpcédula, mégpedig csakis az, amit kigondolt. Azt akarja, mondjuk meg benne a németeknek, miért harcolunk. Sarokba szorított. Mr. Crerar elég régen van a hadseregnél, tudja, hogy van ez. Én hadnagy vagyok, ő meg tábornok, így hát, azt hiszem, csak ön vagy az őrnagy úr tudhatja megmagyarázni neki. Crerar keresztbe vetett lábbal tábori ágyán ült, a cica, Plotz, az ölébe kuporodott. Willoughby, úgy látszik, csak fél füllel hallgatott oda. – Ez volt a legjobb sztori az egész háborúban – szólalt meg vidáman –, Loomis és a kollaboráns. Érdemes lesz csínján bánnunk a lánnyal, ha nem akarjuk, hogy kiszerkesszen bennünket!.. DeWitt nem nagyon örül majd neki. Minek nem örül? – A röpcédula-ügynek – válaszolt Willoughby. Én mindenesetre inkább lapítok. Engem hagyjanak ki a játékból. Ki tudja, hogy miért harcolunk? Ön talán tudja? Crerar bólintott. – Én egy édes kis zugért harcolok. Egy tanyáért. Vagy nyolcvan kilométerre van Párizstól északra. Teheneim voltak ott, meg néhány hátaslovam. Egy kis gyümölcsös meg egy tenyérnyi erdő. Az enyém volt. Most a náciké. Ugyan mit csinálhattak a jószággal? – Nyilván levágták mindet – válaszolt Yates. Crerar folytatta: – Legszebb éveimet azon a tanyán töltöttem Eve-vel. Mint a gyerek, úgy rajongott érte. Imádta. Most pedig be van zárva egy szűk New York-i lakásba… Ebbe nem nyugodhat bele az ember.

Yates az öreg gubancos hajára pillantott. Neki arra kell csak az egész háború, hogy a hadsereg visszahódítsa a fiatalságát. Szent Isten, hát őrültek vagyunk mindannyian? – Farrish pedig követeli a röpcéduláját – ismételte. – Nem kapja meg – szólt Willoughby. – Ha megcsináljuk, a közös főparancsnokság akkora botrányt csap, hogy még. – Ha pedig nem csináljuk meg, Farrish bepanaszol bennünket, és megfúr – jegyezte meg Crerar. – Már látom előre: a hadtestnél izgatottak, a hadseregnél üvöltöznek, végül beleszól a közös főparancsnokság, és mindenképpen a mi hátunkon csattan az ostor. – Mi lenne, ha érintkezésbe lépnénk DeWitt–tel? – vetette föl Yates. – Értelmes ember, nekem legalábbis az volt róla a benyomásom. – Hivatásos katona – tűnődött Willoughby gondba merülten. – Sőt, West Pointban végzett. Tudatában van saját kiváltságainak. De itt ő sem tehet semmit. A háború céljai! Ez politika, ehhez hadügyminisztérium kell, külügyminisztérium, elnök, Churchill, Sztálin… Loomis lépett a sátorba. Már teljesen kijózanodott, és tele volt búbánattal. – Most beszéltem Binggel – bocsátkozott bele a társalgásba. – Személy szerint ki nem állhatom. Felvág a kölyök az eszére. De most príma munkát kapunk tőle. Ennél nagyobb szerencse nem is érhetett bennünket, ilyen óriási feladat Farrishtől! Persze, gondolta Yates, neki ez óriási szerencse! Mert amíg a különítmény igazolni tudja létjogosultságát, és nem ugrasztják szét őket, Loomis biztos távolban csücsülhet a fronttól. Föltétlenül kellemesebb, mintha át találnák helyezni a gyalogsághoz. Crerar a macskát simogatta. – Én ellene vagyok – szólt Willoughby. Loomis elképedt. Beletúrt gyér hajába. Aztán megszólalt: – Természetesen van a kérdésnek másik oldala is. Ilyen röpiratot nem rázhatunk ki csak úgy a zubbonyunk ujjából. Yates erre nyilván felhívta a Matadornál a figyelmet. Yates majd felrobbant az idegességtől.

– Persze hogy felhívtam – mondta –, de már pattanásig feszült volt a helyzet. – Hát megcsináljuk, vagy nem? – kérdezte Crerar. Senki sem válaszolt. – És ha nem, mit mondunk Farrishnek? Ha pedig igen, mit mondunk DeWittnek? Atyaúristen, kérdezte Yates magában, hát ez az a nagy kérdés, melyre úgy kell kitotóznunk a választ? Az, hogy mikor járunk jobban: ha egy Farrish nevű emberrel rúgjuk össze inkább a patkót, vagy egy DeWitt nevűvel? Mi számít ezeknél – az elvek? Szegény mademoiselle Godefroy, ő még hiszi, hogy az elvért zúzták ripityává a házát: azért, hogy – amint mondta – „ismét visszaálljon az élet rendje”. Ezeket viszont egyéb sem érdekli, mint olcsó kis fogásaik és saját egyéni érdekük. De mégsem ítélheti el őket. Ő sem tud jobbat ajánlani az olcsó kis fogások és saját egyéni érdekük helyett. És nem is olyan különösen elvetemültek. Willoughby rendkívül ügyes ember. Jó szimatú, ötletes, sőt még szíve is van, ha nem kerül neki semmibe. Loomis ostoba és önző. De alig valamivel ostobább és önzőbb akár az otthoni, akár az itteni átlagnál. Támadni pedig csak akkor támad, ha fél, hogy rá találnak taposni a drágalátos tyúkszemére. És Crerar? Crerart szereti. Húsz év múlva talán belőle is egy második Crerar lesz. Mint mindig, megérzi majd akkor is, hol rothad valami, de nem lesz már kedve, hogy beleártsa bármibe magát, hiszen úgyis annyi minden bűzlik körülötte. Másfelől, ha az egyszerű tanítónő képes azt mondani, “megérte, hogy elveszítsem mindenemet, csakhogy a boche-okat végre szaladni lássam”, ha egy kisfiú hajlandó ugyanezért egész életén át bicegni, akkor mégis többnek kell lennie ebben, mint amit ő tud, vagy amit hajlandó magának bevallani. Karen szerint ráférne egy kevés ebből a szellemből. Ezek a nők! Ruth szóról szóra ugyanezt mondaná. Boncolgatná a kérdést, előadást tartana neki, míg bizseregni nem kezd minden tagja a türelmetlenségtől, és inkább világgá nem szalad, csak be ne kelljen látnia – hogy valami új dolog jelent meg ezeknek az embereknek az életében, mégpedig a mi révünkön, amerikaiak révén, a szabadság révén, melyet mi hoztunk fel nekik, és hogy épp nekünk, magunknak nincs fogalmunk sem

róla, mit jelentenek saját ajándékaink és ez a háború, melyet mi vívunk. Yates észrevette, hogy megint a szemölcseit birizgálja. Fenébe az egésszel! Ez csak elmélet! Mi köze ennek az ügyhöz? Willoughby a combjára csapott. – Mondd csak, Yates – kiáltott. – Hadd halljam újra, mit is mondott pontosan Farrish? „Negyvennyolc ágyú negyvennyolcszor dörren”? Ez volt az? – Ez. Willoughby a megfellebbezhetetlen fensőbbség és titokzatosság köntösébe burkolózott. – A probléma megoldódott – közölte. Elintézem magam az egészet. – Hogyan? – kérdezte Crerar. De nem látszott túlságosan kíváncsinak. Fáradt volt. Hosszú életének sok tapasztalata megtanította rá, hogy a kátyúba jutott problémák valahogy általában maguktól szoktak megoldódni. Örült, hogy ráhagyhatja Willoughbyra a kérdést. Willoughby meg akarta őrizni a titkát. Mivel pedig olyan egyszerű volt, olyan kézenfekvő: nem állhatta meg, hogy tovább ne élvezze a titok gyönyörűségét. – A háborúval is csak úgy vagyunk –jelentette ki –, mint bármi mással az életben. Az embert összehozza a véletlen másokkal, megismerkedik, kezet fog, barátkozik. És egy szép napon még hasznát veszi ennek. Ilyen szép napról van szó most is. Nyújtózkodott. – Mindenesetre Bing csak készítse el azt a tervezetet. Az a második védelmi vonalunk. De nem hiszem, hogy szükség lesz rá.

3 Pete Dondolónak jó hangja volt. Iskolás korában mondogatta is neki Miss Walker, a tanítónője: – Csak találnánk valakit, akitől énekelni tanulhatnál! S ilyenkor oldalt billent fejjel méregette a fiút, mint a madár, ha nem tudja elhatározni magát, odább rebbenjen-e vagy sem. A kis Dondoló csak méregette rá vissza bámész szemét, és nem szólt. Énekleckét! Még mit nem!? Dondoló sosem képeztette a hangját. De titokban büszke volt rá. Bizonyos technikával lélegzett, nekiszorította szájpadlásának a hangját, s ezáltal az erősen, tisztán csengett, messzebbre, mint bárki másé. Olyan éles fejhangokat tudott megszólaltatni, hogy felesége, Lina belesápadt, és rémülten a konyha sarkában keresett menedéket. A második baba után az asszony elhízott, megvénült, s ettől kezdve Dondoló hangja már mindig ilyen éles maradt. Aztán új tehetséget fedezett fel magában. Ragyogóan tudta utánozni mások beszédét, hanghordozását, apró modorosságát és hangjuk színét. Néha teljesen a nagyobbik fia, Larry hangján sivalkodott. Lina már azt sem tudta, mikor hallja a fiút a szobából, mikor nem: szólni sem mert a gyerekhez. Egyszer a kerületi nemzeti szövetségben felszólalt az ellenzéki jelölt – a szövetség nagy hatalom volt, és Marcelli, a pártvezér, nem tűrte a konkurrenciát –, így aztán közvetlenül a szerencsétlen jelölt után fölkapaszkodott Dondoló az emelvényre, és oly tökéletesen majmolta a nyomorultat, úgy elcsavarta minden szavának az értelmét, hogy a jelöltet harsány röhögés kergette ki a teremből. Maga Marcelli is alig tudott parancsolni a vonásainak. Meg is jegyezte: – Igazi színész vagy te, Pete, tökéletes színész! A háború derékba törte Dondoló karrierjét a kerületi szövetségben. Mindenképp szerette volna kihúzni magát belőle. Marcelli is mondta:

– Ostobaság az egész háború. Mintha én mennék ölre Sheavel… – Shea a szomszéd kerületi vezér volt. – Odaálljak tán verekedni Shea-vel, mikor szép szóval is megérthetjük egymást? Marcellivel megígértette, hogy gondoskodik a két kicsiről. Ezzel azonban nem elégedett meg. Tovább törte a fejét, mit tehet értük. A fele zsoldját és mindennek a felét, amit csak sikerült mellékesen összekaparnia, befizette a gyerekek külön bankszámlájára. Ehhez Lina nem nyúlhatott, tudnia sem volt szabad róla. Egyedül Marcellit értesítették az egyenlegről, ő rendelkezhetett a pénzzel. A hadseregnél aztán bedugták Dondolót mint élelmező őrmestert ebbe az egységbe. A különítmény pedig tele volt nem az ő szája íze szerinti népséggel. Nehéz bizony az embernek ügyesen manipulálni, jól élni, gyönge lappal is folyton nyerni, ha közben örökké vigyáznia kell a bőrére. Persze nem volt egészen egyedül. Akadt még néhány hasonszőrű – például Lord, a gépkocsi-tiszthelyettes, és Vaydanek, a másodszakács. Belőlük alakult meg a klikk. Hamar rájöttek, hogy könnyen sakkban tarthatják a többieket. Mert a legtöbbje általában csak a dolgával törődött, máskülönben meg szerette, ha békén hagyják: ezzel elárulták gyönge pontjukat. Dondoló színésztehetsége itt megint kapóra jött. Szeme éles volt, füle jó, és nem ismert irgalmat. Áldozatát vad túlzással utánozta, nevetségessé tette. Lehetetlen volt védekezni ellene. Hiszen csak ártatlan móka az egész, kénytelenek voltak zsebre vágni. Dondoló bármelyik pillanatban visszakozhatott, s azt mondhatta: – Ugyan, csak tréfáltam. A háta mögött pedig ott állt Loomis. Mert Loomis tartott tőle. Jó orra volt, megérezte, hol az igazi erő. 13

Aznap este Dondoló Abramovici -ot szúrta ki. Crerar, mikor befejeződött nála a megbeszélés, lediktált még neki egy jelentést DeWitt számára – azt le is kellett gépelnie s továbbítania a hírközpontba. Ezzel aztán Abramovici lekéste a vacsoraidőt. – Emmegmi? – fújta meg Dondoló a harci kürtöt. Ez az „emmegmi?” volt a csatakiáltása. Valamelyik fellegekben járó katonának csúszott ki egyszer a száján, mikor a való élet és a háború, keservesen fejbe kólintotta: „Ez meg mi?” Dondolónak soha

életében nem jutott volna eszébe ilyet kérdezni – ő mindent tudomásul vett, igyekezett azonnal megemészteni, alkalmazkodni hozzá, vagy legalábbis a maga javára fordítani –, így aztán ellenállhatatlanul röhögségesnek találta ezt a mondást. – Emmegmi? – ismételte. Lord és Vaydanek a csatakiáltás hallatára megjelent a konyhasátor előtt, hogy el ne mulassza a népünnepélyt. – Kaját kérek – szólt Abramovici, s odanyújtotta a csajkáját. – Szóval kaját kérsz! – visszhangozta Dondolo. – Kaja kell neki! Szavát az odaképzelt, hatalmas publikumhoz intézte. Lord és Vaydanek nevetett. – Ideállít vacsoraidő után, és zabálni akar! – Hangja egyszerre felcsattant, élesen harsant. Csípőre tette a kezét, előrehajolt, vékony alsó ajkát lebiggyesztette, bikanyakán megfeszültek az inak. – Mit gondolsz, mi ez itt, vendéglő?! Későn jöttél, megvárod a reggelit! Emmegmi? Abramovici kitartóan nyújtogatta tovább a csajkáját. Éhes volt. Örökké éhes. Zömök kis teste óriási adag táplálékot volt képes eltüntetni. Alaposan megrágta az ételt, lassan evett, megszívlelte a közmondást, melyet szülőhazájában, Romániában hallott: „Jó fog, fél emésztés – jó munka, fél siker.” Abramovici féltő gonddal ügyelt az emésztésére és minden szerve hibátlan működésére. Dondolo felkapott egy merőkanalat, és kiverte a csajkát a kis katona némán előrenyújtott kezéből. Csörömpölve hullott a földre. Abramovici türelmesen nyúlt érte. Aztán – betéve tudta a szabályzatot, az pedig neki ad igazat – határozottan kezdte citálni: – A katonának, ha szolgálatban volt, jár a vacsora. – A katonának jár a vacsora! – Dondolo tökéletesen majmolta Abramovici–ot. – De az őrmesternek bezzeg nem jár semmi, ugye? Én talán nem vagyok szolgálatban? Nem kelek hajnali négykor? Nem állok egész nap a forró kondér mellett? Nekem nem jár pihenő, ha vége a munkámnak? Én sem kapok százötven százalékot a túlóráért! Mert katona vagyok!. De te is az vagy! A kajaosztásnak vége!

Ha most Abramovici kijön a sodrából, visszakiabál, üvöltözve köti az ebet a karóhoz, s ezzel Dondolo, Lord és Vaydanek megkapja a várva várt cirkuszt, az őrmester szívesen ad némi elemózsiát a kis zsidónak. Ő azonban békésen álldogált. Nyújtotta a csajkáját és várt. Nagy lába gyökeret vert, szemén – mintha nem is lett volna szembogara – nyoma sem látszott az ingerültségnek. Dondolo mindent várt, csak ezt nem. Kezdett dühbe gurulni. Mindez nem volt újság Abramovici életében. Látott már néhány pogromot gyermekkorában. Dondolo az ő szemében egyszerűen csak egy újabb példány volt a hatalmaskodó zsandárok fajtájából. Az ilyen kiskirálynak tűrni kell a szeszélyeit. Ha pedig bal lábbal kelt fel, mit tehet mást az ember: tudomásul veszi, és komiszságait úgy rázza le magáról, mint partot érve kacsa a vizet. Dondolo viszont azt hitte, hogy most újfajta mókát sikerült kitalálnia. És pompás ötlete, lám, csütörtököt mondott. – Ugyan, adj már neki valamit – szólalt meg Vaydanek. – Mi a fenének játszol vele? Ez a váratlan gyengeség saját hadsoraiban olaj volt Dondolo maga gerjesztette tüzére. És talán Vaydanek is épp ezt akarta. Dondolo előlépett az asztal mögül, melyen még ott hevertek a vacsoraosztás maradványai, és mellbe taszította Abramovici-ot. Nem lökött nagyot rajta, csak épp akkorát, hogy hátratántorodott, és megint elejtette a csajkáját. – Ehhez nincs jogod! – szólt Abramovici. – A katonának… – Nincs jogom? Majd megmutatom én neked… A jól indult tirádát valaki félbeszakította. – Adj neki enni – hallatszott. – Van miből! A gyep felfogta a léptek neszét, s Preston Thorpe észrevétlenül bukkant fel a csoport mellett. Egy ideje figyelte már a jelenetet, és kinyílt tőle zsebében a bicska. Nem bírta, ha az erős basáskodik a gyengével. Aljasság az ilyen. Utálta Dondolo szüntelen kötözködését is: messze bűzlött róla a faji elfogultság és mindaz, amitől undorodott, amióta csak az eszét tudta. Dondolo szembefordult az új ellenséggel. Thorpe nagyobb nála, és van olyan izmos, mint ő. Dondolo sosem mert belekötni. Thorpe az egyetlen ember a különítményben, aki már a normandiai

partraszállás előtt is harcolt ebben a háborúban. A gyalogságnál szolgált, Észak-Afrikában. – Úgyis csak a moslékba menne – folytatta Thorpe. – És neki is jár… Amint Thorpe kiejtette a száján azt, hogy „jár”, Dondolo szeme előtt vérbe borult a világ. Mert ahol ő van, ott nem járhat senkinek semmi. Köszönje meg, akinek kegyeskedik adni valamit. A konyhaasztal mellett a nagy kondérban feketén csillogott a vacsorakávé maradéka. A nagy merőkanál, mellyel a kávét mérték, ott lógott a kondér oldalán. Dondolo megragadta, hirtelen telemerítette, és szemközt loccsantotta vele Thorpe-ot. A meleg kotyvalék végigcsurgott Thorpe arcán. Egy pillanatra elvesztette tőle a szeme világát. Megvakult, szédült, tehetetlen volt. Érezte, hogy folyik le nyakán, be az inge alá, végig a mellén, hátán. Olyan ragacsos volt, akárcsak – akárcsak a vér. Igen, éppolyan. Felordított – jaj, megint megsebesült! Minden, amit erőnek erejével ki akart törölni az emlékezetéből, most egyszerre ott volt körülötte megint, rárontott, leteperte… A tompa fájdalom, az, hogy az élet cseppenként szivárog ki belőle, a rettegés az örök homálytól, a semmitől, mely körülfogja az embert, a nagy, nagy, nagy, véghetetlen ürességtől. Mindez ismét rátört, sem karját emelni, sem mozdulni, sem szólni nem tudott. Agyán vékony fonálként kígyózott át a gondolat: vesd rá magad, verd össze, öld meg! De irtózott. Irtózott attól, hogy valamit meg kelljen érintenie, és még inkább attól, hogy hozzá talál érni valami. Izmai, bőre, mindene azt követelte, hogy fusson meg, rohanjon innét, s önmagába visszahúzódva, összegubózva keressen menedéket. Thorpe gyáva volt, nagyon jól tudta. És azt is, hogy most már Dondolo is tudja. Olyan volt ez, mint valami végtelen lánc, és most tökéletesen belegabalyodott. Arra tért magához, hogy valaki letörli az arcát. Bing jött a vacsorájáért, még később, mint Abramovici. – Emmegmi? – kukorékolta Dondolo. – Megérdemelnéd, hogy becsukassalak, csirkefogó – szólt Bing.

– Gyere csak közelebb – válaszolt Dondolo. – Gyere ide, itt mutasd meg, ki vagy! Biztosra vette, hogy Bing nem áll ki vele. Mert ha verekszik, számíthat rá, hogy ő kerül hadbíróság elé, legalábbis itt az egységnél, ahol Loomis parancsol. Annál pedig Bingnek több esze van. Állj ki, ha mersz! – tüzelte Dondolo. – Szeretnéd, mi? Bing nem állt kötélnek. Valószínűleg ő kap többet. A tetejében meg ott van még a hadbíróság is. Másrészt pedig a röpcédula, a háború. Többet ér a németekkel harcolni, mint Dondolóval. Hiszen Németország, az egész német sereg, a náci párt – mind csupa Dondolo, milliószámra. De hogy harcoljon velük az ember, ha saját fegyvertársai közt háborítatlanul és hozzáférhetetlenül ugyancsak ott lehetnek a dondolók? – Gyáva kutya! – Dondolo nagyot köpött. – Gyáva kutyák vagytok, mind! Zsidók! Jöttmentek! Emmegmi! Dondolo elhallgatott. Nyomasztó volt a csönd. Egyszerre meglódult alattuk a föld, tompán morajlott. Rákezdett az amerikai tüzérség, feleletül a németeknek. – Gyerünk – szólt Abramovici. – Már nem vagyok éhes. – Vaydanek! – kiáltott Dondolo. – Adhatsz nekik valamit! – Na, fiúk! – kurjantott Vaydanek. – Ide hozzám, vigyétek! – Köszönöm, nem kérek – szólalt meg Abramovici. – Már kihűlt. Dondolo vállat vont. – A te hibád. Gyere időben, kapsz kaját. – Hadd kérdezek valamit tőled, Dondolo. Bing összecsukta csajkáját, és elindult az élelmező őrmester felé. Dondolo önkéntelenül hátrált egy lépést. Az előbb elvetette kicsit a sulykot. Olyasmi csúszott ki a száján, amit gondolni gondolhat az ember, barátok közt ki is mondhatja – de ki azért nem kürtöli, legalábbis most még nem. Miben sántikál ez a Bing? Amilyen ravasz, be akarja ugratni valamibe. – Mit gondolsz, mi a fenének harcolunk mi itt? – kérdezte Bing. – És mi dolgod neked az egésszel? Dondolo gondolkozni próbált. A nagy izgalom után nem volt könnyű. Dondolo köreiben verekedés után nem szokás beszélgetni.

Hívják a rendőrséget, vagy gyorsan kereket oldanak. De úgy látszik, ezek olyan anyámasszony katonái, hogy dumálni akarnak. Dörgölőznek, mintha mi sem történt volna. Nahát, ha ez a békesség olajága, Dondolo kísértést érzett, hogy elfogadja. Már csak azért is, mert az előbb túl messzire ment. – Nekem? – szólalt meg óvatosan. – Nekem aztán semmi közöm az egészhez. Egyszerűen behívtak. – Engem is. Megkaptuk a behívóparancsot. De megtagadhattad volna az engedelmességet. – Még mit nem?! Hogy zűröm legyen? – Ennél nagyobb zűr nem kell. Idehoztak. Hallgasd csak az ágyút! Bekapsz egyet, és passz! – Pattintott az ujjával. Csönd. – Valamilyen elképzelésed csak van talán, hogy mért halsz itt meg? – Nem halok én meg. – Reméljük – folytatta Bing nyugodtan –, de megvan rá minden esélyed. Lord, a gépkocsi–tiszthelyettes eddig hallgatott. Most cigarettára gyújtott, és megszólalt: – Duma az egész. – Emmegmi? – igyekezett Vaydanek tréfára fordítani a dolgot. A németek megint tüzelni kezdtek. Mintha most közelebbről szólna. Az esti csöndben tisztább a hang. – Duma az egész! – ismételte Lord lelkesedés nélkül. – Látod, félsz a haláltól – mondta Bing. – Még beszélni sem szeretsz róla. Mi lenne a két szegény kis kölyköddel? – A kölykeimet hagyd ki a játékból! Semmi közöd hozzájuk! – De neked van! Mondd, értük harcolsz? Dondolo megint megvadult, de most másképp. Bing ütése övön alul érte. Larrynek és a kisebbiknek, Saveriónak itt még a nevét sem lett volna szabad kimondani. És most mintha megverte volna őket a szemével, de még magát Dondolót is. – Kuss! – hördült fel. – Persze hogy a kölykeimért harcolok. És haza is megyek hozzájuk. A te fajtád miatt kellett otthagynom őket. De csak essék bajuk, ki is taposom a beled! Azért, mert egypár zsidó bajba keveredett, az egész amerikai hadsereg áthajózhat miattuk az

óceánon. Az a fickó, a Hitler, bezzeg tudja, mit csinál, meg a Mussolini, az is. Marhaság az egész! Inkább az ő oldalukon harcolnánk a kommunisták ellen! Azok teszik tönkre a családot meg mindent… Hangja mormolásba veszett. – Gyerünk! – szólt Lord. Gyerünk a dolgunkra! – Kap mindenki egy-egy csésze kávét! – kiáltott közbe Vaydanek. – Köszönöm, nem kell mondta Bing. A felvonóhíd korlátjának támaszkodtak. A várárok most szurokfekete volt, alig tarkította néhány világos petty, ahol a holdfény a vízinövények egy-egy foltjára esett. A bérlő konyhájából fojtottan hallatszott ide Manon és Pauline hangja. Thorpe ledobott egy kavicsot, és figyelte a csobbanást. Egy fél pillanatra elhallgatott a békák kuruttyolása. Abramovici képen törülte saját magát. – Szúnyog –jegyezte meg magyarázatképpen. – Eltaláltad? – kérdezte Bing. – Nem. – Abramovici köhögött. A szúnyog mindenféle betegséget terjeszt. Például maláriát is. – De nem itt. – Ki tudja? – Abramovici betegesen érdeklődött a különböző bajok iránt. Állandóan orvosi könyveket bújt, tanulmányozta, hogy védekezzék. És igyekezett minden előíráshoz szigorúan tartani magát. – A hadseregben mindig akadhat olyan, aki a trópusokon járt, és maláriája van. A szúnyog rászáll, aztán megcsípi az egészségeset. Így kaphat az ember Normandiában is maláriát. – Akkor gyújts rá. A füst majd elhajtja őket innen. – Nem dohányzom – válaszolt Abramovici. – Saját jószántamból nem fogom mérgezni a szervezetemet. Egyébként sötétben nem is szabad cigarettázni. A gyufa lángja éjjel mérföldekre ellátszik. Ezt a hadseregnél számos kísérlettel igazolták. Az ember elárulhatja az álláspontját a német repülőknek. Bing odább húzódott Abramovici-tól. Általában nem volt szívesen együtt vele. Abramovici túlontúl sokat mosdott, állandóan nyomasztó tisztaságszaga volt. Szabályosan, mélyen aludt, és halkan horkolt,

mintha csuklott volna. Hacsak tehette, lehúzta bakancsát és zokniját, szellőztette a lábát. Vörös lábaujja szétállt – gyerekkorában nyilván szögletes orrú, ortopéd cipőt kellett hordania. Most el nem mozdult volna Bing és Thorpe mellől, annyira hálás volt nekik, hogy Dondolóval szemben melléje álltak. Bing alig várta már, hogy csillapuljon egy kicsit a hálája. Abramovici viszont biztonságban érezte magát, és boldog volt. – Apám megjárta az első világháborút – mesélte. – Most, mikor útnak indultam Európába, azt mondta: „Leopold, jól figyelj apádra. A háború, ha nem vigyázol magadra, kész veszedelem. Jól nézd meg, mit eszel, mit iszol, hová mész. Csak akkor harcolj, ha nagyon muszáj. Én téged taníttattalak, sok mindent tudsz, és annak jó hasznát is veheted. Harcolni mindenki tud, de a katonaságnál jó koponyákra van szükség. És jegyezd meg: semmi hasznod az egész háborúból, ha nem sikerül élve megúsznod.” Thorpe megint ledobott egy kavicsot. – Nyavalyás békák! – Csak legalább öntenének petróleumot ebbe az árokba – magyarázott tovább Abramovici –, attól megfullad a lárva, és nem lesz több szúnyog. – Neked tehát az a legfőbb célod az egész háborúban, hogy megúszd élve – állapította meg Bing. – Dehogy – szólt Abramovici meglepetten –, ezt nem mondtam. – Ezt mondtad bizony. Hát akkor mi lenne az? Abramovici a homlokát ráncolta. – Amerika… – mondta. Aztán elnevette magát, és bizalmaskodó képet vágott. – Hát persze. Valljuk meg őszintén. Szeretnék élni. Ti talán nem? A többiek hősködnek… én nem. Egy rókalyukban alszom. Tudom, ti a kastélyban, a torony padlásán. És ha eltalálják a kastélyt? Összedűl, leég? Mi lesz veletek? – Elhallgatott, fölrántotta a nadrágját, aztán tovább beszélt. – Teljesítem a kötelességem, nélkülözhetetlen vagyok. Ezt Mr. Crerar is megállapította rólam. – Na, kis katona, akkor most bújj az ágyba, takarodó! – szólalt meg Thorpe. Abramovici megérezte az enyhe gúnyt ebben a .felszólításban.

– A katonát egész napi szolgálat után megilleti a pihenés! – védekezett teljes meggyőződéssel. – Aludni – sóhajtott Thorpe –, aludni! Talán ma éjjel elfelejtenek átlátogatni hozzánk a németek. – Gondolod? – kérdezte Abramovici reménykedve. – Na, tűnj már el! Mikor Abramovici elmasírozott, Thorpe Binghez fordult. – Undorítóan egészséges pacák! Rágyújtott egyszerre két cigarettára, s az egyiket odanyújtotta Bingnek. – Eloltani! – kiáltott valaki. – Ideges – állapította meg Thorpe. – Mindenki ideges. Csak én nem. És nem azért, mert régebben csinálom. Azt mondják, minél többön megy át az ember, annál jobban begyullad. Lehet. Mi tagadás, félek én is. De nem annyira ettől, másvalamitől sokkal inkább. Az a Dondolo… én meg csak állok, moccanni se tudok. Mintha földbe ragadt volna a lábam, karom meg az oldalamhoz. Volt már ilyen érzésed? Most fáj a fejem. Nem is tudok lenézni a vízre, azok a világos foltok, a levelek… forog velem az egész. – Neked is hiányzik az alvás. Adok egy kis aszpirint. Micsoda kutya éjszakák! – Nem tudok aludni – mondta Thorpe. – Már szinte örülök a német repülőknek. Megjönnek, kezdődik a csihipuhi, kidobják a vörös, zöld, sárga világító csokrétákat. Elnézegetem, hogy ereszkednek lassan lefelé. Amíg bámészkodom, sikerül elfelejtenem azt a másik dolgot. – Milyen másik dolgot? – Magam sem tudom pontosan. Most próbálom éppen gondolatban megfogalmazni. Ez a Dondolo segített valamicskét… Igen. Egy kicsit világosabban látom. – Fáj a fejed. Mit fecsegsz annyit? – Mit akartál Abramovici–tól azzal, hogy miért harcol? – Ugyanezt kérdeztem Dondolótól is. – Miért? – Mert magam sem tudom – válaszolt Bing. – Van egypár gondolatom, de egyik sem az igazi. És erről kell röpcédulát írnom,

ezt kell megmondanom a németeknek. Farrish parancsa. – Farrishé? – Furcsa, mi? Olyan istentelenül csökönyös, hogy azt hinné az ember, csizmatalp van az esze helyén. És mégis gondolkozik, kifundál valamit ezzel az ésszel, és tűzön-vízen keresztülviszi… – Neked viszont kell tudnod! Mit mondasz a németeknek, ha magad sem tudod? – Frázis akad elég. – Nem ér az semmit – Thorpe öklével a karfára csapott. – Végigpróbáltam már valamennyit. Azokat hajtogattam, mikor a kórházban feküdtem, mikor láttam a szenvedőket. „Szenvedők”, ez is csak frázis. Pedig milyen bátran tűrték mind. Már azt hittem, csak én egyedül nem vagyok bátor. Aztán rájöttem, hogy valamennyi csak színházat játszik, én magam is. Szerintem mind folyton színészkedünk, akár megtapsolnak, akár kifütyülnek. Ha egyszer magad maradnál, ha senki, de senki, se közkatona, se tiszt nem lát – vajon nem szaladsz el? Nem rohannál innét, mint az eszeveszett? Csak azért csináljuk tovább, mert sosem vagyunk egyedül. Ez az egész titka. A szervezés. Agyafúrtan megszervezték ezt. Tömegben senki sem meri bevallani, hogy mozdulni se tud a rémülettől, és legszívesebben hazaszaladna. A sötétből Tolachian lépett elő. – Most jövök Loomistól – szólalt meg. – Mit akart? – kérdezte Thorpe. – Azt mondta, nem tetszik neki a viselkedésem. Súrolja a függelemsértés határát. – Tolachian nehezen forgó nyelve alig tudott megbirkózni a komplikált kifejezéssel. – És azt mondta, gondja lesz rá, hogy ne üthessem bele semmibe az orrom. – Az ő ügyeibe a franciákkal? – Madame Poulet és Loomis összecsapásának története bejárta már az egész különítményt. – Azt hiszem, abba – Tolachian megvakarta a csuklóját. – Hű, de csípnek ma este! Bing a fejét csóválta. – Jó lesz, ha vigyázol magadra. Nevetségessé tetted. Az ilyet ritkán bocsátják meg. Különösen Loomis.

– Szemét népség – szólt Thorpe meggyőződéssel –, mind, az összes. Tolachian a korlátra könyökölt, összekulcsolta a kezét. Nagy keze volt, az ujja vastag, erős. A sötétben Bing arcát fürkészte, olvasni szeretett volna róla. – Nem izgat – mondta. – Hát azért csak gondolj néha egy kicsit magadra is. Tudod, hogy otthon vár a feleséged. Agyondolgozza magát. Egyszer még haza akarsz kerülni te is hozzá, hogy könnyíts valamit a sorsán … – Szeretnék bizony – hagyta rá Tolachian –, de még mennyire! Csönd volt. Thorpe–ot a maga dolgán kívül semmi sem érdekelte igazán, hát visszatért a vesszőparipájához. – Jó, mondjuk, hogy az ember végigcsinálja – mondta –, kitart, nem szalad el. És akkor veszi észre, hogy ami ellen harcolt, újra felüti a fejét a háta mögött… – Például? – Megint csak frázisokat tudok… és a szavakban nincs benne minden, amit mondani akarok. Igazságtalanság. Türelmetlenség. Kegyetlenség. Elfogultság. Önzés. Hiúság. Amit akarsz. – Dondolo – tette hozzá Bing. – Igen, az is. – Mit csinált Dondolo? – kérdezte Tolachian, kíváncsi volt rá, hová akar a másik kettő kilyukadni. – Mit csinált? – felelt Bing. – Azt, amit szokott. Rámászott Abramovici-ra a bandájával együtt. Aztán nekiestek Thorpe-nak. – Valaki igazán betörhetné már a fejét – kívánta szíve mélyéből Tolachian. – Az én dolgom lett volna – jegyezte meg Thorpe magába roskadva. – Nyugodtan másra bízhatod – szólt Tolachian. – Te már kaptál eleget. De Thorpe szemében ez nem volt elég mentség a maga számára. – Dondolo! – szólalt meg. – Csak egy a sok közül! Sorolhatom őket tovább akármeddig! Loomis, Willoughby, Farrish! Volt szerencsém Farrishhez, mikor végigszemlélte a kórházunkat Észak-

Afrikában. Az egyik fiúnak idegsokkja volt, bedilizett. Ott állt vigyázzban az ágya előtt, s végig kellett hallgatnia, hogy hordja le Farrish mindennek. Utána aztán vihették egyenest egy másik osztályra, ahova nem mehet látogató. Mondhatom, örültem, hogy legalább néhány tisztességes, gránát vágta lyukat tudtam mutatni neki a testemen. – Nagyot lélegzett. – Szóval a demokráciáért harcolok, a fasizmus ellen. Ragyogó eszme, ugye? Néphatalom, a néppel, a népért. Aztán, ha jobban megkaparom, rájövök, mit jelent: mindenki szabadon nekieshet a másik torkának. A kuruttyolás fortisszimóba csapott. De Tolachian nyugodt hangját nem nyomta el. – Volt egyszer egy barátom – kezdte –, Tony volt a neve. Hatalmas szál ember, gyermekszívű óriás. Bemesélhetted neki, hogy egy angyal havonta levág egy-egy karéjnyit a hold ezüstjéből, s szétosztja az özvegyek és árvák között. Elhitte, mert boldogan hitt minden szép mesében… Ez a Tony egyszer verekedésbe csöppent. Chicagóban történt, sztrájk volt. Tudjátok, hogy van az, legalább valami kis rongy kéne az asszonyra, a kölyköknek ennivaló meg iskola is… Vasárnap volt, a munkások asszonyostul, gyerekestül ott sétálgattak a gyár környékén, a város déli negyedében. A nap sütött, és az egész sztrájk szinte olyan volt már, mint valami ünnep. Csakhogy egyszerre mindenütt rendőrök tűntek fel, gumibotozták az embereket, némelyik még lövöldözött is. Tony látta ezt. Nem tartozott azokhoz a munkásokhoz, másutt dolgozott, nyomdász volt, akárcsak én. De azért beleszállt ő is, erős markával nyakon csípte a legközelebbi zsarut, és leszedte egy nőről. Aztán belejött. Olyan volt ő is, akárcsak… hogy is hívják azt az óriást?… akárcsak Paul Bunyan. És az emberek körülötte egy kis lélegzethez jutottak. De ő is kapott egy golyót. Meglátogattam a kórházban. Kerek képe megnyúlt, kiment belőle a vér. „Köhögnöm kéne – panaszolta –, de nem tudok, annyira fáj…” Úgy odalett, hogy még csak köhögni se tudott. Kérdem tőle: „Tony – mondom –, mért avatkoztál bele? Hogy lehettél ilyen ostoba?”

Egy ideig semmit sem szólt. Aztán azt mondja: „Hidd meg, Sarkis – mert a keresztnevemen szólított –, hidd meg, Sarkis, jól tettem.” „Persze hogy jól tetted” – mondtam. Nem akartam izgatni. „Nem, még nem érted – mondta. – Ha fegyveresek támadnak fegyvertelenekre, nőkre, gyerekekre, az nincs rendjén. És én tudom: ha valahol előfordulhat ilyesmi, ez történik majd mindenütt. Ha megtörténhet azokkal az emberekkel ott, Dél-Chicagóban, megtörténhet velem is. És én megint csak ugyanazt tenném. Azt bizony! Ha az ember gyomot lát, kitépi, gyökerestül. Mert ha nem, elburjánzik az egész földön. Ha valahol gyomot látsz, Sarkis – mondta –, márpedig látsz eleget…” Akkor aztán rázni kezdte a köhögés. Bing agya villámgyorsan munkához látott. Mintha másé volna a hang, úgy ismételte: Ha valahol előfordulhat ilyesmi, megtörténhet velem is… Ez Amerika! – Mi lett Tonyval? – kérdezte Thorpe. Tolachian leengedte a karját. – Meghalt.

4 Karen Wallace elindult, hogy megkeresse Binget. Csak annyit vallott meg önmagának, hogy tudni szeretné, mire jutott a fiú a röpcédulával. De amint megkerülte a kastélyt, s az óriásira nőtt hold éles kontúrral rajzolta az égre az épület körvonalait – katonák vetődtek az útjába, önkéntelenül megindultak néhány lépést feléje, majd félszeg „helló”-val vagy „jó estét”-tel torpantak meg, esetleg fütyörészni kezdtek –, aztán ahogy ráfordult a kocsiútra, mely a felvonóhídhoz vitt, és meglátta Binget, érezte, hogy alig észrevehetően, de mégiscsak szaporábban ver a szíve: s akkor már tudta, hogy a röpcédula csak ürügy. Mulatott magán. Véletlen találkozás egy fedezékben, közös autóút Normandia egy csücskén keresztül, s valószínűleg öregebb is vagyok nála. Eszeden légy, te lány, lassan a testtel! Túlságosan jól ismerte saját szerelmi menetrendjét. Előre megmondhatta, mi lesz, ha belesodródik – lépésről lépésre tudta, hogy folyik majd le a játék. Közeledik a fiúhoz, csalogatja, megkapja – aztán megint csak ugyanaz a vége, mint mindig: nem sokat érzeleg, szakítani fog vele. Igen, ilyenek az ő szerelmei. Bing észrevette, hogy közeledik. Örült, hogy Thorpe még ott van – Tolachian már elment, vissza a faluba, a körletébe. Kétszeresen is örült. Félt, nem akart kettesben maradni vele, mert úgy érezte, nem állja meg, próbálkozni fog, a lány pedig ridegen vissza találja utasítani, vagy sikít, ebből pedig jelenet lesz: kellemetlen és kiábrándító jelenet. De azt is tudta, hány vágyakozó, sóvár, mohó és magányos szempár lesi Karen minden mozdulatát. Ha kettejükkel látják beszélgetni, Thorpe-pal és vele, abban nincs semmi. De ő meg a lány egyes-egyedül… A többiek holnap már a vállát veregetik, irigy bizalmaskodással faggatják, hogy volt, mint volt, s ugyanakkor kissé büszkék is lesznek rá, hogy neki sikerült: úgy érzik, az ő révén egy kicsit mindannyian megkapták. És ez a

jóindulatú, mocskos összetartás még a jobbik eset – akad olyan is, aki azt gondolja magában: Ha ennek a kölyöknek lehet, mért ne lehetne nekem is? Leállt vele, hát nyilván leáll a nőcske mindenkivel. – És egész nap koslatnak a nyomában, arcátlanul átfúrja szemük a ruháját, gusztálják a mellét, combját, lába közét. „Hé, cicababa!” – kurjongatnak rekedten utána. Ettől akarta megkímélni. – Preston Thorpe – mutatta be a barátját. – Megjárta ÉszakAfrikát, úgy került ide hozzánk. Thorpe magán érezte a lány tekintetét. Fölemelte a kezét. – Ne is beszéljünk Észak-Afrikáról! Legszívesebben elfelejteném! Bár… Bing hallotta, milyen riadtság rezdül Thorpe hangjában. Mindjárt tudta, hogy bakot lőtt. Mert ő bizony úgy gondolkozott: Ha én most Thorpe helyében vagyok, s késő este egyszerre elém toppan ez a lány – üstökön ragadom a szerencsét, levágom a nagy dumát, és elhencegek, mi minden történt velem Észak-Afrikában. – Úgy fáj a fejem, hogy majd széthasad – szólt Thorpe. Bingre nézett, aztán Karenre, és mosolyogni próbált. Karen Thorpe homlokára tette a kezét. Thorpe megborzongott. – Azt hiszem, jó lesz hamar lefeküdni – tanácsolta neki Karen. Hangja tele volt részvéttel, megértéssel. Bing azt kívánta, bár egyedül lehetne a lánnyal, akárhol, csak itt ne, ennyi katona közt. – Kutya baja – jegyezte meg, hogy Thorpe-ot visszatartsa. Thorpe feszengett. Félt a nőtől, épp azért félt, mert oly kedvesen szólt hozzá, félt, mert kívánta ő is, mint körös-körül minden egyes férfi. Ha el nem takarodik innét azonnal, össze talál roppanni benne valami, ami tartja, s vagy úgy áll majd előtte is, mint az imént Dondolo előtt, mikor kávé és vér folyt végig a nyakán, vállán, vagy maga sem tudja, de még borzalmasabb dolog történik vele. A lány, úgy látszik, megérezte ezt. Semleges témát keresett. – Mi van a röpcédulában? – fordult Binghez. – Willoughby őrnagyból és a többi tisztből harapófogóval sem tudok kihúzni egyetlen szót sem. Mindenre kíváncsi volt, hogyan fejti ki, és mik azok az érvek, amelyek a németekre hatni fognak.

– Tudja, Miss Wallace – válaszolt Bing –, ha legalább egyvalaki meg tudná világosan mondani, hogy miért kell harcolnunk, mindjárt többre jutnék. Könyökével oldalba bökte Thorpe-ot. Thorpe nem szólt egy szót sem. Egy kicsit elfordította a fejét, a vízililiomok levelét bámulta – azokat a nyugodt, lebegő, világos pettyeket a várárokban. – Az utóbbi néhány órát azzal töltöttem – folytatta Bing, hogy körbe kérdeztem mindenkit… 14

– Hát ott van a négy szabadságjog – ajánlotta Karen bizonytalanul. – Az csak elég jó lesz. – És ködösnek is elég ködös. Kérdezze csak meg az átlagembert, hogy ő a szólás- és vallásszabadságért küzd-e: mások szólásszabadságáért, mások vallásszabadságáért? A szabad életért harcol-e, hogy ne legyen nyomor, ne legyen félelem: mások ne nyomorogjanak, és ne kelljen félniük? A németek nem veszik be ezt a tésztát. Thorpe hirtelen szembefordult Karennel és Binggel. – Na és a zászló, az kutya? – mosolygott csúfondárosan. – Meg a mi dicső hagyományaink? Bing okosabbnak látta, ha komolyra veszi a kérdést. – Magad is tudod – szólt –, hogy a fritzeknek több a hagyományuk, mint nekünk, zászlóban pedig éppen dömping van náluk. – Oké, oké – válaszolt Thorpe –, akkor mit faggatsz sorra mindenkit, ha úgysem fogadod meg a jó tanácsot? Látod, nekem a zászló is tökéletesen elég! Hát akkor jó éjszakát, Miss Wallace! Nevetni kezdett magában, hibbant, torz nevetéssel, aztán elment; távozása menekülésnek is beillett. Egy percig nyomott hangulatban hallgattak. Aztán Karen megkérdezte: – Mi baja a barátjának? – Nem tudom. Ilyen furcsán még nem viselkedett. – Gondolja, hogy azért, mert… idejöttem magukhoz?

– Nem – válaszolt Bing tétován. – Talán utána is kéne mennem, hogy megnézzem… – De nem ment. – Majd megnyugszik – szólalt meg végül. – Agyára ment egy kicsit a háború meg talán ez a fura hold is… Mit csinált azóta? – Benyomásokat gyűjtöttem. – Képzelem, miket tapasztalt. Karen ráemelte a szemét. Bing látta benne a hold csöppnyi tükörképét. Feszélyezte, hogy magára maradt a lánnyal, bár hallja a katonák örökös járás-kelését a híd túlsó végén és a kastély udvarán. Azon volt, hogy ne maradjanak egyedül. Ott akarta tartani Thorpe-ot. De nem sikerült. – Karen – szólalt meg fojtott hangon. – Nana! Bing visszahúzta a kezét. – Szóval… milyen benyomásokat gyűjtött? – Csak a tisztekkel beszéltem. Magának sem lehet könnyű dolga velük, Bing őrmester. Bár a katonaságnál alaposan beleverték magukba, hogy mindenkire hallgassanak, akinek egy kis fémvacak aranylik a vállán. – Persze. Hallgatok én is. De magunk közt szólva – tette hozzá –, általában mégiscsak azt csinálom, amit jónak látok. Jó és rossz tiszt között annyi az egész különbség, hogy a jó tiszt ráhagy az emberre mindent, a rossz meg bakafántoskodik. – És maga viszi így valamire? – mosolygott Karen. – Hát tudja – kezdett bele valamibe, aztán elhallgatott. Nem volt benne biztos, jó lesz-e, ha elmondja a St.-Sulpice-i esetet. Még azt találja hinni a lány, hogy felvág, pedig most istenuccse föl akart vágni… csak Karen észre ne vegye. Hol az a katona, aki nem jön tűzbe, ha egy normandiai éjszakán, nyáron, a háború kellős közepén, mikor senki sem tudja, mi vár rá holnap, nőt érez maga mellett? – Mit akart mondani? – unszolta a lány. – Szeretem a jó sztorikat. Bing szándékosan fapofát erőltetett magára. – Vegyük például Willoughby őrnagyot – kezdte. – Sok hibája van, de a jó tisztek közé tartozik. Mikor St.-Sulpice-be mentünk, hogy bevegyük az erődöt, volt annyi sütnivalója, hogy beült egy

vendéglőbe, leitta magát, a feladat elvégzését pedig Clements őrmesterre és rám hagyta. – Hallottam már valamit harangozni róla… Mi történt tulajdonképpen? – kérdezte a lány, és nőből egyszerre átvedlett riporterré. – A németek százszámra… fogalmunk sem volt, hányan… bent rekedtek az erődben, elvágva a külvilágtól. Csak annyit tudtunk, hogy legalábbis jó időre van még élelmük és lőszerük. Sok galibát okozhattak volna, s a tábornokaink úgy döntöttek, utat kell vágni rajtuk keresztül Cherbourg felé. Willoughby nyilván felajánlotta nekik a hangszóróskocsinkat… majd később megmutatom, ott parkol mindjárt a híd túlsó oldalán. Az volt tehát a dolgunk, hogy kicsiklandozzuk a németeket az erődből. – És Willoughby közben a vendéglőben ült? Bing nevetett. – Úgy látszik, megbízott bennünk… Mi pedig törtük Clementsszel a fejünket, hogy mit tegyünk. Aztán ultimátumot intéztünk a németekhez. Hangszórón figyelmeztettük őket: annyi a tüzérségünk és tankunk, hogy kő kövön nem marad az erődjükből. S adtunk nekik tízpercnyi gondolkozási időt, hogy előjöjjenek. Tíz percet, semmivel sem többet… Végül pedig… és ez volt mindennek a teteje… számolni kezdtük a perceket. A számolás alkalmasint meglehetősen próbára tette az idegeiket: még kilenc perc, még nyolc, már csak hét perc… de biztosan nem szorult jobban az ő torkuk sem, mint a miénk. – Meddig számoltak? – kérdezte a lány. – Mikor már három percnél tartottunk, előszivárogtak az első németek, föltartott kézzel. Aztán megindult a többi, özönlöttek kifelé, mintha dézsából öntötték volna őket; nem akart végük szakadni. Körülvettek bennünket. Az ágyúk és tankok helyén pedig nem láttak egyebet, mint a hangszóróskocsit és egy nyamvadt kis szakasznyi tábori csendőrt, á, talán még egy szakaszra való sem volt. Látták, hogy lóvá tettük őket, s mi is elég ostobán éreztük magunkat az ideoda futkosó tábori csendőr hadnaggyal együtt, aki kezét-lábát törte, hogy erősítést szerezzen. Erre aztán a németek megdühödtek.

Kijelentették, hogy becsaptuk őket… ebben bizony igazuk is volt… és hogy így nem adják meg magukat. Karen nevetett. – Becsületkérdést csináltak az ügyből. Mi pedig nem tudtuk, mihez fogjunk, hiszen a németek szemében a becsület nagy dolog, mármint az, amit ők annak tartanak. Nem hagyhattuk, hogy visszamenjenek az erődbe… és azt hiszem, nem is volt túl nagy kedvük hozzá. Olyan szépen összecsomagolták már a motyójukat, hogy látszott rajtuk: ők már döntöttek. – És ha maguknak esnek, megölik mindnyájukat… – Nem voltak, olyan hangulatban. Csak azon sértődtek meg, hogy nincsenek tankjaink. Az egyik tisztjük elő is lépett, követelte, hogy állítsuk elő a tankokat, s azok lőjenek néhány sorozatot az erődre. Igazolásra volt szükségük, hogy csak a túlerőnek adták meg magukat. Mítosz kell nekik, ehhez ragaszkodnak… ugye milyen furcsa? – Na és mit csináltak? – Elküldtem Clementset a vendéglőbe Willoughbyért, hogy szerezzen tankokat. De Willoughby nem volt ott. Azt mondták, elment valamilyen lánnyal, és most nem lehet zavarni. De ott volt Yates és Laborde… Laborde szintén az egyik hadnagyunk, majd megismeri őt is. Úgy volt, hogy ő is részt vesz a feladat végrehajtásában, de hál’ istennek, elkésett. Mert Laborde nyilván lövet a németekre, ha ott van. Yates aztán előkerítette a harckocsikat, vagy fél tucatot, azok ágyútűz alá vették az erődöt, mi pedig békén elvezethettük a németjeinket. – És maga ezt így mondja el, ilyen semmiségként? – kérdezte a lány. – Számításból – nevetett Bing. – Azt akarom, hogy csodáljon. Más úgysem teszi. – Kitüntetést kaptak érte? –Fenét. Na, ezt szívesen megírnám. – Ne írja meg, kérem. Örüljünk, hogy a mieink közül néhány fickó életben maradhatott, mert Clementsnek és nekem sikerült a németeket megadásra bírnunk. De ha ennek híre megy, Willoughby,

Loomis és a többi megorrol rám, s elveszik még azt a kevés szabadságomat is, ami eddig megvolt… A lány szerette volna valahogy kifejezésre juttatni, mennyire tetszik neki Bing. Az őrmester megszólalt: – Ugye nem marad sokáig itt, Vallѐres–ben? – Nem, nem maradok sokáig. – Menjünk egy kicsit odább – ajánlotta Bing. – Úgy álldogálunk itt édes kettesben, mint valami kirakatban. – Hamarosan vissza kell mennem – szabadkozott Karen kedve ellenére. – Vacsorát rendeznek a tiszteletemre. Nem hagyhatom csak úgy faképnél őket. Lesétáltak a felvonóhídról. Valaki utánuk füttyentett. Bing összerezzent. – Megengedi? – karolt bele Karen. Bing vállat vont. Némán lépkedtek tovább. A fák alatt ott állt az egyik hangszóróskocsi. Rejtőháló borította, s egy szerelőládát raktak nyomatéknak a háló földre nyúló szegélyére. A ládára telepedtek. – Kezd izgatni az a röpcédula – szólalt meg Bing. – Pedig igazában magamnak köszönhetem az egészet. Egy pillanattal azelőtt, hogy maga belépett Carruthers fedezékébe, akkor támadtam éppen hátba Yates-et. Igen, a szó szoros értelmében hátulról bunkóztam le csupa szemtelenségből. Yates-et kifejezetten azért küldték oda a Farrish-hadosztályhoz, hogy megmagyarázza, röpcéduláról szó sem lehet. Nem tudom, mi ütött egyszerre belém: kijelentettem, hogy megcsinálhatjuk. Illetve mégiscsak tudom. Én akartam megírni. Meg akartam írni, miért harcolunk… hogy magam is tisztán lássam végre. Mert azt hiszem, ebben a háborúban nemcsak az ágyúk, tankok és repülők csatáznak, hanem az eszmék is. Maga nem így látja? – De igen. A lányt türelmetlenség fogta el. Ilyen lapot ad neki, hozzásimul, testével éreznie kell a testét… ez a fiú pedig csak beszél. Halálosan, szinte meghatóan komoly. – Bizonyos szempontból csakugyan így van – állapította meg. – De másfelől egyesek milliókat keresnek rajta, azért csinálják. Sok katona meg úgy csöppent bele, hogy egyszerűen behívták, nem volt

mit tennie. Mások a csupasz életükért harcolnak. De akaratlanul harcolnak ugyanakkor azért is, hogy az első csoport minél busásabb hasznot zsebeljen be. Szerintem a háború ezt is jelenti. Az egész keresztül-kasul szövődik-fonódik egymásba, és igazán nem tudom, hogy hozhatná mindezt közös nevezőre. – Furcsán beszél… – Hogy beszéljek? – Valamivel nőiesebben… több szeretettel… több részvéttel az elnyomottak… s több szívvel azok iránt, akik harcolnak… – Ugyan – válaszolt a lány –, én sem járok behunyt szemmel. – Tudom. – Az én eszményeim már szétfoszlottak. Ha pedig a csupasz tényekre szorítkozunk, számokkal kalkulál az ember: ennyi meg ennyi katona, ennyi meg ennyi gép és ennyi meg ennyi pénz. Enélkül a maga eszményei a levegőben lógnának, azok pedig, akik hisznek bennük, kötélen. – Szeretném megcsókolni – szólalt meg Bing rekedt, mély hangon. Megsimogatta a lány kezét, érezte bőre selymét s alatta az élet lüktetését. – Ne! Ma este már nagyon elszaladt az idő. Én is túl sokat beszéltem. Maga annyi kiábrándító dolgot hozott ki belőlem. És igazában nem is akar megcsókolni. Csak azt gondolja, itt ez a nő, kettesben vagyunk. Egyszerűen megállapítja magában, hogy kedvező az alkalom, és kötelességének érzi, hogy kihasználja. Na, legyen jó fiú! Ujjai végigfutottak Bing tarkóján. – Haragszik? – Nem. Dehogy! Visszasétáltak az udvarba. Yates jött szembe velük. A hadnagy gyorsabbra fogta a lépést, mikor meglátta a lányt. – Már mindenütt kerestem, Miss Wallace. De látom, akadt társasága… Karen némi gúnyt érzett a hangjában, de a továbbiak rácáfoltak erre az első benyomásra. – Bocsásson meg, kérem. Figyelmetlen házigazda vagyok. Örülök, hogy Willoughby őrnagy úr egészen tűrhető vacsorát

rendezett mára… és mikor éppen indulok magáért, tőle hallom, hogy elment. Köszönöm, Bing, hogy olyan jól gondját viselte a vendégünknek. – A röpcéduláról beszélgettünk – szólalt meg Bing. – Interjút kértem.. . – erősítette meg Karen. – Köszönöm, Bing – ismételte Yates hangsúlyozottan. Úgy érezte, hogy bizonyos jogok őt illetik. Elvégre ő fedezte fel a lányt, ő hozta el Carrutherstől. Az igaz, hogy egész délután, végig a hosszú, isignyi úton, minden szavába belekötött. De talán csak azt akarta ezzel tudtára adni: ilyen könnyen és gyorsan az én szerelmem nem kapható. Bing tisztán látta, mit érez most a hadnagy. Akármilyen liberális felfogású, mégiscsak tiszt. Kereslet és kínálat kérdése az egész. Ha van elég ágy, kap a legénység is. Ha kevés van, az a tiszteké. A nőkkel is ugyanez a helyzet. Karen játszott velem – gondolta Bing –, mert az, hogy én írom a röpcédulát, most érdekesebbnek mutat, mint amilyen igazában vagyok… de a döntő pillanatban ő is nemet mondott. Elhatározta, hogy visszavonul. – Köszönöm – búcsúzott Karentől. – Köszönöm a segítséget. Yates természetesnek vette, hogy Bing eltűnik a. színről. – Jó éjszakát, őrmester – mondta. Karen az egyik férfiról a másikra nézett. Mintha valamilyen hallgatólagos megegyezés, titkos jelrendszer volna érvényben köztük. – Miféle emberek maguk? – tört ki egyszerre. – Nem tudják abbahagyni, hogy örökösen hadnagyot és őrmestert, ezredest és káplárt játsszanak? – Hogyhogy? – kérdezte Yates. A kitörés készületlenül érte. – Miss Wallace – szólalt meg Bing –, várják vacsorára. Nem akarom tovább föltartani. Valamiféle bizalmasság szövődött Bing és a nő közt. Yatesnek ez sehogy sem tetszett. A normand parasztlányokat nem számítva, ő volt az első igazi nő, akit azóta látott, hogy elhagyták Angliát. Sőt, mivel az invázió minden napja, melyet sikerült túlélnie, új és új élettel

ajándékozta még, bizonyos értelemben ő volt a legeslegelső nő az életében. – Azt talán majd én döntöm el – mondta a lány –, hová megyek, mikor és kivel. Ez mind a kettőjüknek szólt, Yatesnek is, Bingnek is. Tanulja meg a fiú, hogy őt nem passzolhatja csak úgy egyszerűen tovább, ha elérkezettnek látja rá az időt. Sarkon fordult és megindult. Már szinte el is nyelte a sötétség. Yates éppen utána akart sietni, mikor a lányt és körös-körül az egész mindenséget egyszerre nappali fény árasztotta el. Mint óriás gyertyatartók, úgy lebegtek a német ejtőernyős világító rakéták a levegőben. Mély hangú búgás közeledett hármukhoz lélegzetelállító sebességgel. A légvédelmi ágyúk tüzet nyitottak. A nagyobb kaliberűek is, meg a könnyű gépágyúk is, melyek csak úgy ontották a tüzet. Akkora zenebonát csaptak, mintha a legénység későn riadt volna föl álmából, és be akarná hozni az elvesztegetett időt. A világító lövedékek íve a cél körül találkozott. A lány, az őrmester és a hadnagy egyszerre visszazökkent a valóságba, a háború kellős közepébe. Karen a kastély felé indult. Yates utánarohant, és megragadta a karját. – Álljon meg! – sziszegte. – Nem hiszem, hogy észrevennének bennünket – szólt Bing. De ő is állva maradt. Nem messze hullni kezdtek a német bombák. Yates érezte, hogy reszket meg robbanásuktól talpa alatt a föld. Hasát mintha üresség szívta volna be mellétől le a lágyékáig. – Nem kell megijedni – szólt Karenhez. – Elég messzire esnek. – Gyönyörű! – lelkesedett Karen. – Megint egy rakéta… sőt egész csokorra való! Pontosan a fejünk fölött. Arcuk fehér lett a világító rakéták fényében, és mintha megnőtt volna, olyan mélynek, élesnek, feketének hatott rajta minden természetes árnyék. – Hát ennek is megvan a maga szépsége! – hagyta rá Yates. Ha a lány gyönyörködni tud benne, tud ő is, hogy a fene enné meg.

– Nem szeretem, ha légvédelmi repesz hull a nyakamba – jegyezte meg Bing. – Fölöttébb kellemetlen. Hangja hűvösnek tetszett. – Maga nem fél? – kérdezte Karen. Legszívesebben sutba vágott volna minden szemérmet. A fiú karjába szerette volna vetni magát, és behunyni a szemét. – Dehogynem félek… Hohó, nézzék csak! Ezt ugyan eltrafálták! Eddig a repülőket nem lehetett látni, eltakarták az alattuk lebegő, kidobott világító rakéták. De most az egyik fellángolt. Nagyot billent. És egyszerre csillag lett belőle, üstökös, ragyogó, égő hullócsillag. Bing keze villámgyorsan előrenyúlt. És Karen még nem is eszmélt, mi történik vele, máris ott hevert a kemény földön, sajgó, horzsolt tagokkal, mert Bing magával rántotta, s most ott feküdt szorosan az oldalán, test test mellett. Forró levegőhullám csapott át felettük: a detonáció légnyomása. Karen odatapadt Binghez. A fiú fülénél érezte a lány kapkodó lélegzetét. – Hű, de közel volt! – hallotta Karen Yates hangját, egész halkan, mintha nagyon távolról jönne. – Ott esett le a réteken. Látja, hogy ég? Érezte, hogy Bing karja elereszti. Aztán Yates megfogta a könyökét, és fölsegítette. – Csak nem sérült meg? – kérdezte a hadnagy. Hangján érzett, hogy őszintén félti, s óvatosan porolta le a földet a lány zubbonyáról. Karen engedte, hadd vezesse. Egyszerre gyámoltalan lett és nagyon boldog – azért talán, mert Bing karjában fekhetett, vagy a robbanás hatott így rá? Maga sem tudta. – Ostobán viselkedtem – mondta –, csúnyán begyulladtam. Nem attól, hogy jön egyenest lefelé… nem is fogtam fel, hogy zuhan. Hanem attól a szörnyű dörrenéstől… – Úgy látszik, maradhatott még néhány bombája – szólt Yates. A megkönnyebbüléstől beszédessé vált. Érezte, hogy a lány keménysége megoldódott, s lehullottak a korlátok köztük. – Azok robbantak föl. Nem sok maradhatott a gépből. Megnézzük? – Nincs túl nagy mehetnékem.

– Jó, hogy olyan gyorsan sikerült földhöz vágódnia – jegyezte meg Bing. Valamivel odébb állt, de mintha sokkal, de sokkal távolabb lett volna már. Most teljes volt a csönd, csak a lángok sercegése hallatszott el hozzájuk a nagy némaságban. – Marha trükk volt – mordulta el magát Bing. – Miss Wallace! – csendült fel Yates hangja mesterkélt vidámsággal. Várnak bennünket. Induljunk! A lány ment, engedelmesen. A kastély tornyának padlásán Bing a hálózsákjában feküdt, s kétségbeesett erővel igyekezett felidézni, mi volt a lényege annak, amit Tolachiantól hallott. Hogy is mondta? „Ha valahol előfordul ilyesmi, megtörténhet velem is…” Micsoda? Nyilván az, hogy lábbal tiporják az igazságot, hogy kegyetlenkednek. Akkor határozottan úgy érezte, hogy a megoldás ott van Tolachian meséjében Tonyról, erről a második Paul Bunyanről, a gyermeklelkű óriásról. De most semmiben sem volt biztos. Igen, ha az előbb rámegy, és megkapja a lányt. Az használt volna. Pedig tulajdonképpen nem is szép, de a hangja ott muzsikál az ember vérében. És micsoda teste van, ezt a mozgásáról is látni. Overall és bakancs – szép kis maskara! Amit az mutat, attól még botlába is lehet. De a melle, az kemény, érezte, mikor a náci gép lezuhant. A nők… Oltalmaznunk kell őket; s milyen jó volt, hogy az előbb oltalmazhatta ezt a lányt! Már megint tovább mélyülnek a falon a repedések. Hull a vakolat, mállik máskor is, de most tele van vele minden. Holnap jól ki kell majd ráznom ezt a hálózsákot is, csupa por, piszok. És holnap majd gondolkozom: Tony és a gyermeki szív, Karen és az asszonyi szív… Ugyan, hagyd már a fenébe, felejts el mindent, és aludj! De nem lehet, mindjárt jönnek megint a repülőikkel, és kaffogni kezdenek a gépágyúk… Karen, milyen szép név. De nagyon egyenes a természete, kertelés nélkül kimondja, amit gondol… Ez a hiba, oda az ember minden illúziója. Ilyen nővel se volt még dolgom. Ó, a keserves mindenségét! Ennek az egész háborúnak!

5 A glédába állított palackok látványa szerfölött impozánsnak hatott. A sherry és a benediktiner egy isignyi pince mélyéről került elő, a whisky és a gin még abból maradt, amit Angliában kaptak, a pompás, erős calvadost pedig Dondolo cserélte a parasztoktól cigarettáért. Hála Yates diplomáciai tevékenységének, mademoiselle Vaucamps hajlandó volt adni nekik néhányat a Párizsban élő gróf poharaiból… mégpedig a legszebb velencei készletből, melynek minden darabjába külön belemetszették a grófi címert: az egyszarvút két egymásnak rontó oroszlán fölött. – A kutyafáját! – kiáltotta Willoughby. – Sose halunk meg! Nem vette le a szemét Karen lábáról. A lány átöltözött, most szoknya volt rajta. A gróf XIV. Lajoskorabeli, kék pamlagának sarkába húzódott, a foszladozó selymű párnák kellemesen süppedtek be alatta. A sziporkázó, ragyogó üvegcsillárban minden körte égett, s ez némiképp visszaidézte a szoba hajdani pompáját. Az ablakokat élelmiszeres dobozok kartonjával és plakátokkal sötétítették el, a plakátok amerikai páncélos katonát ábrázoltak, amint éppen kibújik a harckocsi tornyán, és nagyot parolázik egy hálás, fölszabadított családdal. – Tegye szívére a kezét, Miss Wallace! – kedélyeskedett Willoughby. – Ugye, hogy jó itt? Amennyire rajtunk áll, kizárjuk innét a háborút! Énekelni kezdett, és taktusra himbálta hozzá a poharát: 15

– Malbrough s’en va-t-en guerre! Rataplom! Rataplom! egyes plom-nál lefelé ütemezett, s a szesz kiloccsant. pamlag karfáján ült, lóbálta lábát. Egyik kezében pohár, óvatosan nyomult előre, hogy átölelje Karen vállát. – Rataplom! Rataplom! – Mit gondol – szólalt meg Yates –, vajon honnét vette Poulet, hogy mi nem bírjuk az italt?

Minden Yates a a másik

madame

Willoughby abbahagyta a nótát, s elnehezült pillái alól Karent és Yates-et nézte. A rádiós százados és három hadnagy a szoba sarkában a padlóra telepedett. Pokrócot terítettek maguk közé, és pókereztek. Egész rakás inváziós frankot tologattak ide-oda. Az egyik hadnagy – középkorú, szőke, tésztaképű férfi – föltápászkodott, és kijelentette: – Én kiszállok. Teljesen kikészültem. A többi szidta. – Kapsz tőlem, amennyi kell! – ordított a százados. – Ne félj, talpra állsz megint. Sokáig eltart még ez a háború! – Ez a parti örökké tart – magyarázta Yates. – Még a hajón kezdték el, mikor áthoztak bennünket a Csatornán. És ha kapnak egy kis nyakolajat, mindjárt jobban gurul a pénz is. Tudja, Miss Wallace – tette hozzá halkan –, azért iszunk, hogy el tudjuk felejteni az egyedüllétet. Keze már ott pihent a lány vállán. Karen finoman eltávolította onnét, úgy, hogy meg ne bántsa vele. –Olyan jó – szólt a férfi –, hogy itt van, Karen. Köszönöm a bókot – válaszolt lágy hangon a lány. Most, hogy Yates nem játszotta meg a hadnagyot, kezdte szimpatikusabbnak találni, sokkal emberibbnek… bár az is lehet, hogy csak a többi jelenlévőhöz képest hatott ilyennek. Willoughby megindult feléjük. Yates észrevette, és figyelmeztetni akarta Karent. De a lány épp az után érdeklődött, ki az a tiszt ott, velük szemközt. Laborde hadnagy magányosan üldögélt, aszkétaarcán ezer barázda, s elmerülten nézte saját kezét. Kétségbeesetten vágyott rá, hogy valamivel magára vonja a nő figyelmét. Most, hogy ez sikerült, szerencsére nem vette észre, mert képtelen lett volna bármit kiagyalni, ami érdekelhetné a lányt. Mit mondjon neki? Azt, hogy igazi hőssel ül szemben? Hogy a legcsekélyebb kihívásra szívesen áldozza föl az életét? Harsány röhej kergetné ki a szobából. A többinek inkább az a gondja, hogy amennyire rajta múlik, ő bizony nem lesz hős. De Laborde mindig ilyen volt, már akkor is, mikor egy nagy vegyitrösztnél dolgozott, és bement a gázkamrába, bár az ördög tudta, kikerül-e még egyszer élve onnét, meg amikor sok ezerszer megpörgették a kísérleti pilótafülkében, hogy megtudják,

mit áll ki az emberi gyomor: az ő gyomra azt is kiállta. De ki a fene törődik az ő gyomrával? – Az ott Laborde hadnagy – válaszolt Yates Karennek olyan hangsúllyal, hogy azt rögtön utána egy pohár whiskyvel kellett leöblítenie. – Idehívjam? Nagyon boldoggá teszi vele. Willoughby odatelepedett Karen másik oldalára. Ezzel már nem is maradt hely, ahová áthívhatták volna Laborde-ot. – Igazán kellemes itt! – állapította meg Willoughby. Loomis újabb palackot bontott. A dugó nagyot pukkant, és Loomis rámeredt. – Emlékeztek még, hogy jöttünk el Carentanból? – kérdezte, mintha feleletet várt volna valakitől. – Senki sem emlékszik már, hogy jöttünk el Carentanból? Mikor véges-végig lőtték az utat? Mi, Crabtrees? A hadnagy, akihez fordult, hórihorgas testét egy fotelban pihentette. Crabtrees elnevette magát. – De még mennyire emlékszem! Soha életemben nem felejtem el. Nem én. Akkor bizony még nagyon meleg volt a helyzet – tette hozzá. – Át a hídon… Már el is felejtettem annak a vacak kis folyónak a nevét… – Képzelje, Miss Wallace, mindennap ledurrantották a tábori csendőreinket. Már az orrukat se dughatták elő! – erősítette meg Loomis. – A németek ott voltak mindjárt szemben, a dombon, és figyelték az utat. Került már aknatűzbe? Nehezen tudnék választani, melyiket szeressem jobban, a tüzérségi gránátot-e vagy a légi bombát, de annyi biztos, hogy az akna nem az esetem. Az a legrondább. – Határozottan! – tette hozzá Crabtrees. Nádszálderekán még szorosabbra húzta a derékszíját. Végre sikerült Loomisnak kierőszakolnia egy kérdést Karen-ből: – Na és mi történt, százados úr? Loomis előredőlt, hogy ezzel is nyomatékot adjon a nagy mesének. Hát… éppen azon az úton kellett végigmennünk… másfelé nem lehetett, mégpedig abban az időpontban, amikor a németek rá szoktak kezdeni…

– Délután ötkor! – szólt közbe Crabtrees. – Minden áldott délután! Német óramű pontossággal! – Úgy, úgy! – intette le Loomis. – Odaszólok a gépkocsivezetőnek: „Most aztán kockán az életünk, de nincs pardon!” „Oké, százados úr!” vágta rá a sofőr. Pompás embereink vannak a különítménynél, nagyszerű fickók! Azzal nekivágunk… – A németek meg odasóztak, mi? – szólalt meg Willoughby. – Mi az, hogy odasóztak? Az istókját, az volt ám csak a zárótűz! Dirr–durr! Egyik az orrunk előtt, a másik a hátunk mögött! Mondom is a sofőrnek: „Bele a gázba, gyerünk!” „Nyomom én, amennyi csak belefér, százados úr!” – mondja ő. Röpülünk előre, száz, száztíz kilométerrel… – Legalább száztízzel! – eresztette meg Crabtrees a derékszíját. Nagyokat fújt, hadd lássék, milyen izgatott. – Na és aztán? – kérdezte Karen. – Aztán kijutottunk a tűzből! Megtettük, amit, kellett! És megmenekültünk! – Még szerencse jegyezte meg Crerar, és fölvette Plotzot, a cicát. Yates hátradőlt, és enyhén pukkadozott a nevetéstől. – Nem is gondolná, milyen nagy volt a kockázat! – erősgette Loomis. – Azon az úton! Véges-végig tűz alatt! De nem volt más választásunk. Willoughby fölállt. Kiürítette a poharát, és lekoppantotta az asztalra. – Ne hagyja, Miss Wallace – mondta –, hogy rémtörténetekkel traktálják. Persze mindenki megteszi a kötelességét. Ezért vagyunk itt. De a miénk, ahogy mondani szokták, nem harcoló alakulat. Néha lőnek ránk, bomba vagy gránát hullik a nyakunkba… de csak úgy mellesleg. Nem hasonlíthatjuk magunkat a frontkatonához, aki ott fekszik a lövészteknőben, és közelharcot vív a németekkel. Azok az igazi hősök, azok a fiúk… Micsoda szerénység! – gondolta Yates. Az asztalhoz lépett, megint töltött magának, aztán visszatért Karen mellé. Mi a fenének nézi Willoughby ezt a lányt? Csillogó szemű, idealista, első bálozó kislánynak? Willoughby joviálisan elmosolyodott.

– Nem azért mondom, mintha lekicsinyelni akarnám, amit tett, Loomis… – Ugyan, dehogy! – szabadkozott Loomis. Úgy érezte, hogy két vállon fekszik. Hogy kevesebbet ér mindenkinél: Willoughbynál is, de a fronton az utolsó, tetves közkatonánál is. – Néhanapján mi is csinálunk azért egyet-mást – szólt Willoughby. Egy üveggel a kezében odalépett Karenhez, öntött a lány poharába meg a sajátjába is. – Megbocsát, ugye, Yates… – Oda ült szorosan a lány mellé, nekinyomult és birtokba vette. – Egyet-mást… nem nagy dolgokat, de hát… mi is számíthat nagynak vagy kicsinek a hatalmas és teljes háborús erőfeszítésben? Egyszerűen megtesszük a kötelességünket. Yates fölemelkedett a pamlag karfájáról. Szembefordult Willoughbyval és a lánnyal. Kiitta poharát, s érezte, hogy égeti végig torkát a szesz, s milyen könnyű a feje, milyen kellemesen könnyű. – Haha! – nevetett. – A barátunk becsípett – szólt oda Willoughby Karennek. Aztán Yateshez fordult: – Ne zavartasd magad! Van belőle elég… csak aztán holnap elő ne állj nekem azzal, hogy fáj a fejed! Yates nem válaszolt. Odament Loomishoz, és hangosan megszólította. – Silány fickó vagy, hallod, nálad se láttam még silányabbat! – Miért? – kérdezte Loomis. Még mindig olyan mélyponton volt, hogy nem tudta összeszedni magát. De Yates ezzel el is ejtette a témát. – Mint például St.-Sulpice-ben – folytatta Willoughby –, ott, Miss Wallace, mi voltunk a főszereplők. Több mint ezer hadifogoly, rengeteg élelem, anyag és muníció… az egészet nekünk köszönhetik. Nem haragszik meg, ha dicsekszem egy kicsit? – Tessék – szólt Karen –, csak dicsekedjék. A benediktiner kezdett hatni. Willoughby fakó arca elmosódott a szeme előtt. – Egyszerű volt, akár a pofon! – kezdett bele az őrnagy. – Odaértem. Fölmértem a helyzetet. A harcoló csapatoknak napok kellettek volna hozzá, hogy bevegyék az erődöt. „Na – mondom –, intézzünk ultimátumot hozzájuk. Mégpedig kemény ultimátumot…

hogy tíz percen belül mind előbújjon az odújából.” Közöltük a nácikkal: „Tankjaink és tüzéreink alig várják, hogy miszlikbe aprítsanak benneteket!” Aztán hangosan számoltattam nekik a perceket… Képzelheti a lélektani hatást, Miss Wallace! Még nyolc perc az élet… még öt… még három! – Nagyszerű ötlet – szólt Karen. A combján érezte Willoughby kezét. – És ezt mind maga találta ki? – Semmiség az egész – szerénykedett az őrnagy, a keserűvíz– hirdetés kis emberkéjének elfogulatlanságával. – Ez már beletartozik a játékba… igazán semmiség. – Hazudik – szólalt meg Yates. Hangja nyugodt volt, éles és dühös. A többiek abbahagyták a beszélgetést. Még a pókerjátékosok sem tologatták tovább egymásnak a pénztornyokat. Csak Crerar hangját lehetett hallani: – Plotz! Plotz! Ide gyere! Gyere szépen a papához! Yates sínen futott, nem tudott letérni róla. Kénytelen volt támadni… belehajszolta Willoughby arcátlansága, Willoughby bizalmaskodása Karennel szemben, és rávitte bizonyos összetartás katonáival, Binggel és mindazokkal, akik derekasan megtették a magukét. Karen odább tolta Willoughby kezét. Felállt, Yateshez lépett, és odasúgta neki: – Mit vitatkozik? Kérem, ne folytassa. Fölösleges. Ismerem az egész történetet, tudom, mi az igazság. Persze Bingtől, gondolta Yates. – De mikor olyan istentelenül nagyot hazudik – szólt. Willoughby halvány mosollyal szólalt meg. – Jöjjön, Miss Wallace! Üljön vissza a helyére. Semmi ok az izgalomra. Yates hadnagy úrnak igaza van… bizonyos mértékig. A feladatot tulajdonképpen két őrmester hajtotta végre. Az, hogy a hadnagy úr gorombáskodik, mindannyiunk szerint rossz nevelésre vall. De tulajdonítsuk annak, hogy ivott. Én viszont, mint a kiküldött egység parancsnoka, vitán felül felelős voltam a vállalkozásért, s így bizonyos jogom van az elismerésre. Ha valami balul üt ki, én tarthatom a hátamat… ez a katonaság, Miss Wallace.

– Tökéletesen így van – kapcsolódott bele a beszélgetésbe Loomis. – Az őrnagy úr igazán megértő, amikor ilyen könnyen, hogy úgy mondjam, elsiklik az ügy fölött, amelybe Yates hadnagy úr sajnálatra méltóan… – belebonyolódott saját mondatába, nem tudta befejezni. – Egyáltalán… – Csönd legyen! – szólt rá Willoughby. Crerar a cicát csiklandozta. Az a hátán feküdt, kitárta fehér hasacskáját, és puha mancsával oda-odakapott gazdája ujjához. – Csik-makk-makk-makk – játszott Crerar a cicával. – Te kis Plotz, bezzeg nem tudsz semmiről… csik-makk-makk-makk… mert te csak ártatlan civil cica vagy, ugye! – Különös megjegyzés! – fortyant fel Laborde. – Hogy mondja? – Crerar elengedte a macskát. – Mi katonák vagyunk! És ez a megjegyzés nyilván nem a macskának szólt! – Csönd! – bömbölte el magát Willoughby. – Ha nem tudtok egy hölgy jelenlétében rendesen viselkedni, azonnal föloszlatom az összejövetelt! Az egyik pókerező hadnagy előjött a szoba sarkából. – Csak nem hagyjuk ezt a sok szeszt kárba veszni, őrnagy úr? – Na… Willoughby enyhülni látszott. Tűnődve hunyta le a szemét. Elképzelte, mit gondolhat ez a lány róla és az egész társaságról. Töltött magának. – Tudja, Miss Wallace, valamit mégiscsak el kellett mondanom a munkánkról, mert különben azzal megy el majd tőlünk, hogy kár volt idejönnie. Kérdést várt, de Karen hallgatott, benediktineréből ivott egy kortyot. – Hogy kár volt idejönnie! – ismételte az őrnagy. Mert a röpcédula-ügyet akarta megírni, és… abból bizony nem lesz semmi. Crerar halkan elfüttyentette magát. – Nem csinálunk röpcédulát – folytatta Willoughby. Nem halljuk majd, hogy „Negyvennyolc ágyú negyvennyolcszor dörren!” – Miért? – kérdezte a lány. – Lefújtam. – De miért?

Ez már az ő szenzációja volt. Csak végig kellett néznie az arcokon, hogy lássa, mennyire az. Lehet az ő különítménye akármilyen kicsi, minden hadtest ide-oda rángathatja, a közös főparancsnokság és a frontegységek gurigázhatnak vele… mégis ő az, akihez a tábornokoknak is alkalmazkodniuk kell. Hadd tudja meg ez a lány! – Hogy miért? – kérdezte. – Lefújtam, mert az egész terv nevetséges. Farrish ért valamit a páncélos csatákhoz, az ollóba fogáshoz meg más ilyesfélékhez… de fogalma sincs róla, hogy működik az emberi agy. Én egész jónak találtam a tervét. – Komolyan gondolja, Miss Wallace, hogy a német katona egy fikarcnyit is törődik vele, miért harcolunk? Ugyan miért hatná meg őt az ilyesmi? Hát mi ő, politikus, filozófus vagy lélekelemző? Erre válaszoljon! – Nem tudom – szólt a lány. Most már egészen józan volt, s Willoughby tokájára szegezte a szemét. – De hogy tudja ezt maga lefújni? Nekem az a benyomásom Farrish tábornokról, hogy amit akar, azt keresztül is viszi. Crerar figyelmesen hallgatott. Kíváncsi volt rá, vajon Willoughby most kibeszéli-e azt a titkot, amelyet a tanácskozáson nem volt hajlandó elárulni. Ha megteszi, eszeveszett hülye, gátlástalan fecsegő. Különben, ha Willoughby mindenáron kockáztatni akarja a nyakát, csak tegye… az ő nyaka. Willoughby maga is habozott. De Yates az előbb leplezte le, mekkorát hazudott a St.-Sulpice-i erőd feladásáról. Ha most visszakozik, úgy látszik majd, mintha önmagára sütné rá a szájhősködés bélyegét. És különben is, ingerlőén jó a mese. Szembefordult Karennel. – Bízom magában, kislány – szólt. – Ugye ez nem kerül bele az újságba? – Nem kerül bele – nyugtatta meg a lány. – Különben – fűzte hozzá elgondolkodva –, ha kiszivárog belőle valami, egyszerűen letagadom… Egyik kedvenc elméletem, hogy a háború csak annyiban különbözik a mindennapi élettől, hogy több kockázat fenyegeti az embert. Egyébként azonban az emberi

viszonylatok tökéletesen ugyanazok. Becsvágy, hiúság, politika… jól tudja maga is. Nem állíthatom, hogy különösebben okos volnék, szó sincs róla… – Dehogynem, őrnagy úr! – szólalt meg Crabtrees. Nagyon elázott, és csak Loomisba kapaszkodva tudott talpon maradni. – Farrish terve hatalmas hadianyag-pocsékolással jár. Így hát felhívtam telefonon a hadtest tüzérségi parancsnokát, Dore tábornokot. Dore tábornok régi barátom, társaságból ismerem. Ő Clarence-nek szólít engem, én őt Charlie-nak. Hát azt mondom neki: „Mit szólsz hozzá, Charlie, öreg fiú… Farrishnek az a pompás terve, hogy július negyedikén negyvennyolc ágyú negyvennyolcszor dörrenjen… ilyen hatalmas tűzijátékkal ünnepeljük meg a nagy évfordulót. Nem nagyszerű, hogy kiáll ez a Farrish régi dicsőségünkért meg minden egyébért?” Kár, hogy nem hallotta Dore-t. „Micsoda!” – hördült föl. „Tudja Farrish, hogy ez mennyi lőszert jelent? Milyen sok időbe kerül, míg azt átszállítjuk a Csatornán? Nahát, ez felháborító…” Nos, Miss Wallace és tisztelt uraim, ez a telefonbeszélgetés ma este kilenckor folyt le. És most már, azt hiszem, Farrish tábornok úr kénytelen lesz föladni a tervét. Willoughby leült. Elégedett volt önmagával. A lány őt nézte, szeme kitágult. Gyönyörű szem, ragyog a bámulattól. Modern lány ez, becsüli a szellemet és a hatalmat. Yates igyekezett tárgyilagosan gondolkozni, de a szesz megzavarta. Az ilyen kulisszák mögötti játékból lesz a történelem! Az egyetemen azt tanulta, vannak céltudatos emberek, akik néptömegekben és a fejlődés nagy vonalaiban gondolkoznak, s befolyásukat, hatalmukat mindig úgy gyakorolják, hogy közben tekintettel vannak az egész közösségre. Eddig azonban mindig csak willoughbykkal találkozott, akik miniatűr sakktáblán tologatják a bábukat. Félelmetes elgondolni: Willoughby ma még csak egy röpcédulát végzett ki; de holnap talán – őt magát, Yates-et. Karen valóban bámulni kezdte Willoughbyt. Volt ebben a „fúrásban” valami kolosszálisán kicsinyes. – Komolyan azt hiszi, őrnagy úr – kérdezte –, hogy ilyen kevés volna a különbség a háború és a… szóval a béke között? Nem

gondolja, hogy a háborúban minden döntés emberéletekbe kerül, sokkal inkább, mint a békében? – Ez csak mennyiségi különbség – válaszolta Willoughby –, nem minőségi. – Az én szempontomból nagyon is minőségit jelent! – szólalt meg Yates. – Mert a háborúban őrnagy úrtól függ az életem! – Plotznak az a véleménye, hogy piszkos kis fogás volt, de nagyon hatásos – szólt közbe Crerar. Nevetett, és Karenhez fordult: – Ezek az agyafúrt spekulánsok nagyon nagyra vannak önmagukkal, és büszkék a tudományukra. De a többi ember és a tevékenységük olyan lassan mozdul tovább, mint a melasz, és valahogy tömegében is mindig ugyanaz marad. Loomis csak most jutott el odáig, hogy értékelni tudja Willoughby előadását, és szaporán magasztalni kezdte. – Óriási! – fordult az őrnagy felé. – Óriási! – Majd irigykedve tette hozzá: – Hogy mennyit számítanak a jó kapcsolatok! Willoughby most azon mesterkedett, hogy – visszanyert tekintélyét kihasználva – ismét közelebb nyomuljon Karenhez. Egy percen belül a lány ölébe mászik – gondolta Yates. – Miért nem rázza le magáról? Vagy talán neki is tetszik a játék…? Elment a kedve, hogy ezt tovább nézze. Elege volt az egész társaságból. Fölállt, távozni készült. Az ajtót kívülről elállta valaki. Mintha egy részeg torz látomása kelt volna életre: falfehér arc, elvékonyodott, színtelen ajak, az ing nyaka feltépve, mintha aki felszakította, fuldokolna. Thorpe volt. – Ember, az isten szerelmére! – ugrott oda Yates, mert attól félt, hogy Thorpe összeesik. De nem. A katona visszanyerte egyensúlyát, belépett a szobába, és izgalomtól rekedten beszélni kezdett: – Nem tudok aludni – mondta –, nem tehetek róla, nem tudok aludni. Karen töltött neki egy pohárral, és megindult feléje. Azt kívánta, bár ott volna Bing: ő segíteni tudna a barátján is és rajta is. Thorpe úgy látszik nem vette észre sem őt, sem a feléje nyújtott poharat.

– Nem tudok aludni! – hangja olyan volt, mint a segélykiáltás. – Na, Thorpe! Szedje össze magát! – szólt Yates. Loomis megkérdezte: – Nincs valakinél idegcsillapító? Thorpe-nak fogalma sem volt róla, hol van, és milyen zűrzavart okozott. – Miért nem tud aludni? – kérdezte Karen. Thorpe nem nézett rá, furcsa, személytelen hangon válaszolt: – Túl nagy a csönd. Túlságosan nagy. Körülfogtak bennünket. – Kicsoda? – kérdezte Willoughby. – Ostobaság. Thorpe szemét Yatesre szegezte. – Maga becsületes ember – beszélt tovább színtelen hangon. – Ugyanegy hajóban evezünk. Nem látja, hogy elvesztjük a háborút? Minden nappal jobban elveszítjük. Nyakunkon a fasiszták. Nem vagyok őrült, hadnagy úr, higgye el. Nem vagyok őrült. Látom, a saját szememmel látom, hogy kerekednek mindenütt fölénk. Még itt is, ebben a szobában, ebben a kastélyban, ebben a hadseregben, és otthon is. Yates érezte, hogy a tisztek figyelme Thorpe-ról rá irányul. Karen megjegyezte: – Észak-Afrikában volt… – A bombázástól van – szólalt meg Crabtrees –, némelyik ember nem bírja. – De hiszen épp azt panaszolja, hogy túl nagy a csönd – jegyezte meg Crerar. Thorpe fölemelte kezét. – Hallgassanak! Mind! Mi értelme, hogy csatákat nyerünk, ha a háborút elveszítjük? A zászlónk? Színes rongydarab az egész! Nem igaz, hadnagy úr? Mondja meg igaz szívéből! Yatesnek megbénult a nyelve. Nem értette meg teljesen, miről beszél Thorpe, mi játszódik le ennek az embernek a lelkében. Csak nyomorúságát érezte a szerencsétlennek, és azt, hogy mennyire gyötrődik. De ugyanakkor tudta, hogy az efféle tiszti összejövetel nem a legalkalmasabb hely idegrohamok számára. – A maga embere, Yates? – kérdezte Willoughby. – Legyen szíves, távolítsa el innét.

Thorpe, bár szinte egészen belefelejtkezett a rettegésbe, valamit mégiscsak fölfogott Willoughby parancsából. – Ne! – kiabált. – Ne dobjon ki, hadnagy úr! Választ kell kapnom! Igazam van? Vagy nincs igazam? Válaszra sem várt, tovább beszélt, de halkan, mintha bizalmába akarná avatni Yates-et. – Nincs hová menni! Hová legyen az ember? Egyetlen, mindent elemésztő éjszaka jön, fekete, sűrű, sötét, s az fojt meg bennünket. – Nyugodjék meg – szólalt meg Yates habozva –, nem hagyom magára. Loomis az ajtóhoz lépett, és kikiáltott: – Ügyeletes altiszt! Ügyeletes altiszt! Thorpe közelebb húzódott Yateshez. – Ameddig még lehet, maga meg én meg minden becsületes ember… menjünk el valahová! – Igya meg ezt! – biztatta Karen Thorpe-ot. Úgy látszott, hogy a katona megismeri. – Maga az újságoktól van itt… tudom, tudom… Várjon csak egy kicsit! Olyat nyilatkozom mindjárt, ami meg fog döbbenteni mindenkit. Előbb azonban más, sürgősebb dolgom van, bocsásson meg. Belekapaszkodott Yates zubbonya ujjába. – Majd azt mondják, baj van az eszem körül, mert átlátok rajtuk, mindegyiken. Tudom, mit akarnak. De ne higgyen nekik, hadnagy úr, ígérje meg, hogy nem hisz nekik! – Jó, nem hiszek nekik. Yates lelke mélyéig megrendült. Thorpe őrült könyörgése, a képzelgésnek, félelemnek és a gondolatoknak ez az egyvelege, mely néha homályosan benne is felködlött, de sosem merte tisztázni magában, most mázsás súllyal nyomta lelkét. Szerette volna, ha semmi köze sincs az egész problémához… és mégis érezte, ettől a pillanattól fogva többé nem szabadulhat tőle, hogy Thorpe a többiek szemében is, de saját maga előtt is tüzes bélyeget sütött rá. – Valahogy segítenünk kell ezen a szegény emberen – szólt oda Loomisnak. Loomis bocsánatkérően fordult Willoughby és Karen felé.

– Reggel majd gyengélkedőre küldjük. Aztán meglátta, hogy belépett Dondolo, teljes szolgálati felszereléssel. – Dondolo őrmester – szólalt meg Loomis. – Maga mit keres itt? – Beugrottam az ügyeletes altiszt helyett, százados úr. Lord őrmester… – Értem, értem… – Loomis már el is képzelte a többit. Lord nyilván adott vagy tíz dollárt Dondolónak, hogy vegye át tőle a szolgálatot egy időre. – Hát ha maga az ügyeletes altiszt – folytatta katonásan –, vigye el innét ezt az embert, és dugja ágyba. – Thorpe – szólalt meg Dondolo. – No nézd csak… hiszen ez Thorpe… Thorpe úgy rándult meg, mintha ostorcsapás érte volna. Mondani akart valamit, de egy hang sem jött ki a torkán. Két kézzel kapaszkodott Yates karjába, akár a fuldokló. – Ereszd el a hadnagy urat – szólt Dondolo. Aztán az egész társasághoz fordulva tette hozzá: – Ismerem ezt az embert. Néha furán viselkedik egy kicsit, de különben ártalmatlan… Na gyere, Thorpe, nem kell itt zavarogni. – Kedvesen, szinte gyöngéden beszélt hozzá. Thorpe karja erőtlenül hullott alá. Lehajtott fejjel, lassan, de engedelmesen indult meg Dondolo és az ajtó felé. Dondolo átkarolta Thorpe vállát. – Ne tessék aggódni, százados úr… majd én gondját viselem. Mindenkitől bocsánatot kérünk a zavarásért. Jó éjszakát. Kimentek. Yates megkönnyebbült. Egy pillanatig úgy érezte, utána kellene mennie Thorpe-nak. Volt valami gyanús Dondolo baráti gesztusában, valami félelmetes. De már az is elég kellemetlen, hogy az egész eset központjába éppen ő, Yates került. Nem akarta tovább mélyíteni a szakadékot, amelyet Thorpe közte és a többi tiszt között támasztott. Inkább be szerette volna tömni, áthidalni valamivel. És ez a jelenet valahogy elszakította Karent Willoughby mellől, márpedig az estének még csak a fele múlt el. Holnap is lesz nap. Majd holnap utánanéz, mi van Thorpe-pal. Karen megkérdezte Loomist:

– Vajon csakugyan megértőén bánik majd az őrmester ezzel a fiúval? Szerintem idegorvosra volna szüksége. – A katona néha rosszul alszik – szólalt meg Willoughby. – A háború nem gyerekjáték. De ha mindenkit idegorvoshoz küldünk, aki rosszat álmodik, nem marad, aki harcoljon a háborúban. Felejtse el az egészet! – Thorpe-nak majd gondját viselik! – szólt Loomis. – Hagyjuk békén a legénységet… megértik azok egymást. Egy emelettel lejjebb Dondolo hasba rúgta Thorpe–ot. Mikor fájdalmában előregörnyedt, vesén bokszolta. És minden egyes ütésnél sziszegett néhány szót: – Fölmész a tisztekhez… bemártani az embert… árulkodni… majd adok én neked… te bitang. Thorpe térdre rogyott. Dondolo fölrántotta. „Mert az csak a jópofa ám! Édes kicsi, jópofa lány!” – hallotta Dondolo énekelni a tiszteket. Nekem bezzeg egy pohárral se tudtak adni – gondolta –, egy nyamvadt kis pohárkával sem. Azzal megint belerúgott Thorpe-ba. Végül is a németek mentették ki Thorpe-ot Dondolo karmai közül, azok vetettek véget az őrmester féktelen örömének, hogy a fiú így a kezébe került. A német repülők alacsonyan támadtak. Bombájuk régen hullott már, mielőtt a légvédelmi ütegek tüzet nyithattak volna rájuk. Dondolo földhöz vágta magát. Izmos testét beszorította a lépcső és a fal közötti hajlatba, Thorpe letámolygott a lépcsőn az ott szorongó Dondolo mellett, le az udvarra. Dondolo hagyta, hadd menjen. Ha meg akarja öletni magát a fickó, az ő dolga. Odafönt Willoughby arról szónokolt, hogy teljesen ki kell élni az életet. – Ha valaminek meg kell lenni, essünk túl rajta azonnal! – mondta. – És azon igyekezzünk, hogy lehetőleg örömet is leljünk benne. Ez a gondolkodás Loomisnak is tetszett. Bólogatott hozzá. – A háború megtanít rá bennünket – folytatta Willoughby, hogy ne várjunk semmit a holnaptól…

Erre következett az első robbanás, utána pedig teljes sötétség. Dermedt csönd. – Megvan mindenki? – kérdezte Loomis. – Nyilván az áramfejlesztő kapott – szólt valaki. – Világosságot! Gyújtson gyufát valaki! – üvöltött Crabtrees. – Az ablaktól! El az ablaktól! Mindenki ide-oda rohangált, hogy megtalálja a zseblámpáját, gyertyát kerítsen, vagy valahol jó fedezéket találjon. Most robbant a második bomba, még közelebb, mint az első. Az ablaküveg szilánkokra tört, és csörömpölve hullott a padlóra. Karen érezte, hogy megragadja valaki, s a földre rántja. Egy test nehezedett rá. Érezte, hogy egy száj keresi az övét, ajka az ajkára tapad. Az illető arcába vágott. Meggyulladt a villany. Amilyen messze csak lehet az ablaktól, a falhoz lapulva szorongott az egész társaság. Willoughby fejét egy szék alá dugta. Crabtrees Loomis háta mögé bújt. Crerar melléhez szorította a cicát, és megjegyezte: – Na, ez, azt hiszem, elég nagy csinnadratta volt ahhoz, hogy Thorpe végre nyugovóra térjen. Yates ott térdelt Karen előtt, és mentegetőzött: – Csak magát akartam megvédeni, bocsásson meg, félreértett. Laborde hadnagy az asztalon ült, keresztbe rakott lábbal, mint valami szabó, s karját a megmaradt palackok köré terjesztette. Mikor mindenki rábámult, elégedetten mosolygott. Végre elérte, hogy ő kerülhetett a figyelem központjába.

6 Abramovici a rejtjelezőtől kapott távmondatot másolta. Lassan gépelt, módszeresen, büszke volt rá, milyen szépen megtartja az előírt formát, s hogy egyetlen betűt el nem vét. Ha valaki noszogatni találta – „Gyerünk már, ember! Ne akarjon most remekelni… egyszerűen kopogtassa csak le!” – Abramovici sértődötten nézett fel, és kijelentette: – A modern hadviselés titka a pontosság. Abramovici-csal nem lehetett vitatkozni. Ma reggel senki sem sürgette. Crerar és a legtöbb tiszt még az elmúlt éjszaka következményeit igyekezett kiheverni. Abramovici időmilliomos volt, újra meg újra végigolvashatta a távmondatot. Az elején egy sor titokzatos név szerepelt, az első „-tól”, a következők ,,-on át”, az utolsó ,,-nak” raggal ellátva: mindazoknak az egységeknek a fedőneve, amelyeken a távmondat átjött, és természetesen a küldő és a címzett egységé is. Ezután következett maga a szöveg: „Matadort tervről határozottan lebeszélni. Elvi döntés megy.” Végül az aláírás: DeWitt. Abramovici bólintott. Nagyon helyes. Farrish tábornok tegyen csak le a tervéről. Abramovici tökéletesen egyetértett a távmondat tartalmával. Mi lenne a hadseregből, ha mindenki beleüthetné az orrát a másik dolgába? Crerar lépett be borotválatlanul, ősz haja is kócosan lógott. Borostás képén még petyhüdtebben lógott a bőr, öregnek és levertnek látszott. Nyomában ott jött Plotz, a cica, és mancsával piszkálni kezdte a szemétkosárból kikandikáló papírgalacsint. Crerar a tábori ágyra vetette magát. – Mit csinált az éjszaka? – kérdezte. – Többet virrasztottam, mint aludtam – nyilatkoztatta ki Abramovici. – Ha már meg kell halnom – tette hozzá nyomatékkal –, legalább ne álmomban érjen a halál.

– Szamárság! – bosszankodott Crerar. – Mostanában nem sok dologban vagyok biztos… de abban az egyben száz százalékig, hogy maga túléli ezt a háborút, sőt még jobban kivirul és meggömbölyödik tőle. – Magam is remélem, Mr. Crerar. De az ember álljon mindig készen. Készenlét, fél győzelem. Ha ez a fickó nem olyan jó gyorsíró – gondolta Crerar –, ebben a szent pillanatban kirúgom. Ami sok, az sok. Abramovici elégedetten beszélt tovább: – Bizonyára érdekelni fogja, Mr. Crerar, hogy DeWitt ezredes úr tökéletesen osztja az álláspontját a Farrish tábornok úr által javasolt röpcédulák ügyében. – Ne mondja! – Teljes támogatást ad. – Jött valami tőle? – Igenis… parancsoljon. Abramovici fölcsippentette a papirost, és ameddig csak tömzsi karjával elért, odanyújtotta Crerarnak. Crerar sóhajtott – Nem gondolja, hogy azon nyomban ide kellett volna adnia ezt a távmondatot, amint beléptem? Itt áll rajta, hogy sürgős! – Ezt tessék csak rám bízni, tudom én, mit miért csinálok – válaszolt Abramovici. – Amint belépett, máris láttam, hogy nincs most hangulata hivatalos ügyekhez. Különben is ez az a ritka eset, amikor a magasabb parancsnokság egyetért az alárendelt alakulat döntésével. Crerar egy fintorral összegyűrte a papírt, és földhöz csapta. Abramovici lehajolt, fölemelte, és betette a papírkosárba. – Ne legyen már olyan istentelenül rendes! – kiáltotta Crerar. – Kibírhatatlan, fölfordul a gyomrom tőle! Dobálja össze az asztalát! Egy-kettő, szórjon szét mindent! – Hozhatok egy kis aszpirint – ajánlotta Abramovici. Crerar fölpattant a tábori ágyról. Egyetlen ugrással ott termett Abramovici mellett, és a papirosok közé markolt. Máris szállt a sok röpcédulaminta, tiszta papír és indigó mindenfelé. Tele lett vele a padló.

– Na végre – szólt Crerar, és visszazökkent a tábori ágyra –, így mindjárt más! Látszik, hogy itt munka folyik, van élet! Abramovici megingathatatlanul szedegette föl a sok papirost, kupacokba rakta, szétválogatta, és megint szépen elrendezte. Crerar lehunyta szemét. A pokol fenekére kívánta az egész hadsereget. Az éjjel, mikor Willoughby kifecsegte világraszóló cselszövénye titkát, akkor támadt föl benne először a gondolat, bár jönne közbe valami, ami ezt az aknamunkát meghiúsítja – bár lenne ismét ember az ember, ne csupa bürokrata szellemű, bürokrata szempontokon rágódó, könyökvédős hivatali közegecske – és lövetnék ki azokat az átkozott röpcédulákat, csak hogy borsot törjenek Willoughby orra alá, és gátat vessenek másoktól kölcsönzött hatalmának. Crerar tudta, hogy DeWitt meg fogja vétózni a röpcédulaügyet. Más volna a helyzet, ha az ezredes itt van. DeWittnek – bár tudj’ isten, milyen ősidők óta katona már – van fantáziája és ha az ügy megérdemli, gerincesen helytáll a magasabb parancsnokságokkal szemben is. De minthogy most DeWitt maga képviseli a magasabb parancsnokságot, ez a terv máris kútba esett. Crerart, mennél többet gondolt rá, annál inkább izgatta egy ilyen politikai felhívás esetleges sikere. Hátha éppen Farrish találta fején a szöget, a látványos tetteknek ez a nagyhangú embere? A majorjára gondolt, és mindarra, amit azért veszített el, mert az emberekben nincs képzelőerő, nem tudták fölfogni, mi készül a világban. Hogy mennyi ostobaság és gyávaság tapad elválaszthatatlanul az ember életéhez! – Eve – gondolta – ma petité 16

Eve – Látta maga előtt, amint átmegy könnyű, gyors léptekkel a major udvarán, és puha, selymes haja meglibben a járás ütemére. Az ő kis felesége, az a gyerekasszony, hogy áldaná meg az Isten, és vezérelné vissza hozzá! De az első lépés – a major. Légkör kell ennek az asszonynak, olyan légkört kell teremteni számára, hogy élhessen, virulhasson benne. Hallotta, hogy kopácsol Abramovici az írógépen, hallotta a józanságnak ezt a szüntelen, tiszta staccatóját. Aztán egyszerre megszólalt egy határozott hang. – Mr. Crerar!

– Tessék! – Olyan hirtelen ült föl, hogy a vér kifutott a fejéből, és megszédült egy kicsit. – Meg szeretném mutatni a röpcédulát. – Bing két összevissza javítgatott papírlapot tartott kezében. – Hevenyészett szöveg csak, de azt hiszem, nagyjából erre lesz szükségünk. Crerar a szemét dörgölte. Hunyorgott. – Mellékelt hozzá fordítást is? Helyes. Bing figyelte Crerart, miközben olvas. Igyekezett kikémlelni arcának minden apró rezdülését – minden félmosolyt, minden leheletnyi árnyékot a homlokán. Ez nem egyszerű parancsvégrehajtás volt számára, hanem több, sokkal több. – Ha ezek a szavak meg tudják fogni Crerart, és elszakítják Willoughbytól, lehet a dologból valami. Nem az én egyéni érdekemben fontos ez – gondolta Bing –, még csak azért sem, hogy megtréfálhassam vele a történelmet, hanem a többiekért, Tonyért, Tolachianért, Thorpe-ért, Karenért, sőt Yatesért, de még Farrishért is… Crerar lassan olvasni kezdett: Díszlövéssel ünnepeljük július negyedikét! Ágyúink beszéltek. Ez Amerika igazi hangja ma, 1944. július negyedikén. Július negyedike szent napunk. Az Egyesült Államok 1776. július negyedikén ébredt önálló állami létre: ezen a napon lett a törvény előtt egyenlő, saját kormányzatuk alatt élő emberek állama. Ezekért a jogokért, ezért a szabadságért szálltunk harcba 1776– ban. Ezekért a jogokért, ezért a szabadságért harcolunk ma is. Mert ahol ezeket bántják, bennünket bántanak. Ahol eltiprással fenyegetik az emberi méltóságot, bennünket fenyegetnek. Ahol elnyomnak és kínoznak valakit, az nekünk fáj. Azért jöttünk Európába, mert ilyen nemzet a miénk. Azért jöttünk, hogy megfékezzünk egy zsarnokot: ne tudja rákényszeríteni akaratát egy egész nemzetre, rá egész Európára, az egész világra! De ti, németek – miért harcoltok? Hogy hosszabbra nyújtsátok a már elvesztett háborút. Azt a háborút, mely ha tovább tart, benneteket morzsol össze.

Harcoltatok öt hosszú éven át. Milliók estek el a tieitek közül Oroszországban – s az oroszok mégis egyre közelebbről szorongatják a német határokat. Olaszország kétharmadát föl kellett már adnotok – és vonultok visszafelé, hátra, egyre hátrább. Itt, a nyugati frontokon nap nap után erősödik a nyomás. S közben romhalmazzá és hamutengerré válnak kis- és nagyvárosaitok egyaránt a szövetséges légierők csapásai nyomán. Ha meg akartok maradni, ha meg akarjátok menteni Németországot, nincs más segítség: Hagyjátok abba a háborút! – Rágyújt? – tartotta oda Crerar Bing elé a cigarettatárcáját. Összehajtotta a papírlapokat, és átadta Abramovici-nak. – Tisztázza le néhány példányban! Abramovici elolvasta a szöveget. Aztán elfintorította a képét: – Milyen kár, hogy ezt sosem nyomatják ki. Bing, hogy leplezze nyugtalanságát, cigarettára gyújtott. Eszébe jutott Karen. Ő talán sakkban tudná tartani ezt az egész megalkuvó bandát, ha megfenyegeti őket, hogy megír mindent a lapokban. Persze katonai cenzúra is van a világon – de azért megpróbálhatná. – A nagy kérdés – szólalt meg Crerar hirtelen –, az igazán nagy kérdés most ez: maga hisz ebben? És vajon mennyire tud hinni benne? – Istenem, hát különben minek írtam volna meg…? Binget meglepte, mennyi együttérzés cseng Crerar hangjában. – Hiszen én indítottam el az egészet, Mr. Crerar! Volt egy pillanat Farrish főhadiszállásán, mikor játszva zátonyra lehetett volna futtatni a tervét. Yates hadnagy úr kijelentette, hogy nem lehet a röpcédulákat időre elkészíteni, és a tábornok úr, azt hiszem, már hajlandó is volt beletörődni, hogy nem megy. Akkor szóltam közbe, hogy én meg tudnám csinálni. Crerar rápillantott. Beesett ajkát mintha rosszallóan szorosra zárta volna. Miért adtam ki magam? – kérdezte magában Bing. – Meg fog orrolni érte. Nekem is több eszem lehetne. Hogy miért nem tudom befogni a számat?

– Nem mondom, egész jól hangzik ez a szöveg – szólalt meg Crerar könnyed hangon. – Csak azt tudnám, hogy elég meggyőzőnek bizonyul–e… különösen a németeknél. Én valahogy nem bízom benne. – Nem? – Nézze, Bing őrmester, a mi forradalmunk már a múlté. Manapság az ember, ha egyetlen szóval említeni találja, mindjárt vörösnek kiáltják ki! Maga pedig itt forradalmi röpiratot szerkeszt… Törvény előtti egyenlőség! Maga is nagyon jól tudja, hogy milliók élnek nálunk, akiknek még csak választójoguk sincs… Saját kormányzatuk alatt élnek! Valami fogalmam azért nekem is van róla, kik kormányoznak nálunk. Magam is egy nagy gazdasági érdekeltség igazgatója voltam. És a háború ezen egy fikarcnyit sem változtatott. Ugyanaz a réteg uralkodik Európában, ugyanaz csinálja ezt a cirkuszt is Németországban. Még azzal sem áltatom magam, hogy olyan nagy volna a különbség a módszerekben. Amerikában pillanatnyilag nincsenek még koncentrációs táborok, nem likvidálunk tömegesen kisebbségi csoportokat. De ha egyszer a mi hatalmasaink is ezt látják majd szükségesnek – pattintott az ujjával –, egyetlen füttyentésre nyakunkba szakad az egész. – Nem – szólalt meg Bing. – Nem szakad a nyakunkba. Megvallom, hogy én is tele voltam kétséggel, mikor hozzáfogtam a röpcédulaíráshoz. Magam sem tudtam, miért kellett az egészbe beleugranom. Fogalmam sem volt, mit írjak. De aztán elbeszélgettem néhánnyal a mieink közül. Némelyik teljesen rohadt már belülről, szívesen beállna őrnek abba a koncentrációs táborba. De a többi azt mondaná: „Kivel akartok ilyesmit megetetni?” Azt kérdeznék: „Hogy van pofátok ilyet művelni?” Azt hiszem, még fegyvert is fognának, ha kell. – Azt hiszi. De mérget azért nem venne rá maga sem – szólt Crerar. – Higgye meg, ha egyszer nálunk lesz fasizmus, az Egyesült Államokban, ahhoz képest ártalmatlan pásztorjátéknak tűnik majd a németeké. Hozzám akkor sem nyúlnak, sőt én még nyernék is rajta. De hogy magával végeznének, az halálosan biztos. A maga szemében ez a háború, tudj’ isten, valami olyan keresztesháborúféle. Tudom, ez a kifejezés már néhány sokszorosított parancsban is

szerepelt. Nekem tetszik a maga idealizmusa, a naivitása. Bennem is ébreszt még némi reményt. De inkább hajlok arra, hogy realista legyek. – Tehát az a véleménye, hogy nem jó a röpirat? – Dehogynem jó. Kitűnő. Csak éppen, hogy csupa képmutatás az egész. – Én komolyan így érzem, Mr. Crerar. – Persze, Bing, maga igen… és nyilván mások is ezerszámra így érzik. De ezen a július negyedikén nem Bing, az egyén szól a németekhez, hanem Amerika. Amerika kínálja a maga portékáját. Csakhogy abból az idők folyamán már bóvli lett. Bing most már Tolachiant akarta megvédeni, és a néhai Tonyt, akit sosem látott. – Lehet, hogy így van, Mr. Crerar. De most az egyszer próbáljuk meg legalább. Ez a háború… mégiscsak más, mint a többi. Erre szükség van, a kutyafáját, ez igazságos. Crerar tenyerébe temette az arcát. Halálosan fáradt volt. Őszintén szeretett volna hinni ő is abban, amit Bing mondott, de élettapasztalata ellene szólt, s ez elcsüggesztette. – Nem tudjuk meggyőzni egymást – szólt tompán –, és tulajdonképpen céltalan is ez a vita. De Bingnek meg kellett őt győznie, nem annyira a maga, mint inkább a röpcédula érdekében. – Tudom, hogy nem vagyunk keresztes vitézek – szólalt meg. – Önzők vagyunk, megalkuvók, gyávák. Jó. De van mégis valami különös ebben a háborúban. Egyeseknek csak a maguk kicsinyes céljain jár az eszük, de mégsem tudják pusztán azokat megvalósítani. Mert minden ügyeskedésük közben is magával ragadja őket az ár. Ha mondjuk, az a nyavalyás Dondolo melegíti a húskonzervet, nekem is segít, pedig én írom meg ezt a röpcédulát… Vagy beszéljünk olyasvalakiről, akit jobban ismer… akárkiről… akár Willoughby őrnagy úrról, Willoughbyról St.-Sulpice-nél… Crerar elnevette magát. – Igen, beszéljünk csak róla. Kitűnő példa. Talán érdekli, őrmester, hogy a röpcédula kinyomatását és kilövését éppen

Willoughby őrnagy személyes és rendkívül hatásos közbelépése hiúsította meg. Mondtam, hogy kár erről vitatkozni… Bing leült. – Úgy érezte, egyszerre elhagyja minden ereje. Farrish úgy jelent meg Crerar sátrában, mint maga a végítélet. Ezt a szerepet csakugyan a testére szabták. – Mi van a röpcédulával? Elkészült már? – kérdezte, futó pillantást vetve a bemutatkozó Crerarra. A csüggeteg bajszú Carruthers százados odasúgta Crerarnak: Ma reggel vette a fejébe, hogy személyesen jár utána… – Mit sugdosódik? – bődült el Farrish: – Minden szót hallok! Persze hogy én járok utána! Mert amit nem magam csinálok, abból nem lesz semmi! – Crerarhoz fordult. – Legalábbis más alakulatoknál. Az én hadtestemnél más a helyzet. Hatalmas Isten, mi lenne ott, ha az enyéim közt fordulna ilyesmi elő! – Miért? Mi történt, tábornok úr? – kérdezte Crerar. Carruthers már éppen válaszolni akart, de Farrish közbevágott: – Na, hadd látom! Azóta csak összeütöttek már valamit! A szűk sátorban Abramovici kénytelen volt átfurakodni Farrish mellett, mikor fölállt, hogy átadja a fordítás tisztázatát Crerarnak. Farrish kivette a papirost Crerar kezéből. Bing igyekezett a sátor félhomályos sarkában észrevétlen maradni, s onnét figyelte a tábornokot, amint átfutja a szöveget. Tisztában volt vele, mennyire nem képes ez az ember értékelni a politikai és lélektani hatások finomságát, de azt is tudta, ha Farrishnek tetszik a munkája, szövetségest kap Willoughby ellen. Farrish lassan olvasott, az ajka is mozgott hozzá. – Vajon igazán érti-e a tábornok ezt a szöveget, s minden burkolt célzást, ami csak benne van?– kérdezte magában Bing. Ha azt találja mondani, hogy rossz, késő már az egészet újraírni, s egyszerűen elejtik a tervet. – Kicsit vértelen. Nem? – Farrish maga sem látszott biztosnak a véleményében. – Szerintem… jobban az orruk alá dörgölhetnénk a büdösöknek! Keményebben! Látta, hogy Crerar ellent akar mondani. – Ne szóljon még közbe, tisztelt úr! Nem azt akarom én, hogy gorombáskodjunk velük… de vegyék tudomásul, hogy a lelket is

kirázzuk belőlük, ha nem hajlandók tovább látni az orruknál. Otthon, a szűkebb pátriámban volt egy papunk… az aztán tudott szónokolni, de még hogy! Baromi jól ki tudta színezni, milyen az ördög és a pokol, hogy fogják ott majd vörösre izzított piszkavassal döfködni az ember elkárhozott lelkét! A legnagyobb kánikulában is végigfutott hátunkon a hideg… És mikor abbahagyta a prédikálást, biz’ isten, úgy érezte az ember, új életet kell kezdenie. Ilyesmire gondolok én. Nem mondom, ügyes fogalmazvány ez, művelt, finom. Aki olvassa, úgy érzi, büszke lehet rá, hogy amerikai… De azért elég nyimnyám amerikai az, aki így beszél, nem egészen az én fajtám… Minthogy senki sem mondott ellent, elköhentette magát, és dobolni kezdett a sisakján. Az üresen kongott, mint a bádog. – Különben… maguk értenek jobban hozzá. Az orvosaimnak sem én mondom meg, hogyan kell összevarrni valakinek a zúzáját… maguknak se rághatom a szájukba, hogyan csinálják a dolgukat. Hát… jó lesz így is, na! – csapott rá keze fejével a papirosra, s azzal visszaadta Crerarnak. Bing kíváncsi volt, mit csinál most Crerar. Úgy tesz vajon, mintha egy hangot sem hallott volna róla, hogyan ártotta bele magát Willoughby az ügybe, és hogy a röpcédulaszórásból semmi sem lesz? – A lőszer-felvételező helyemen július harmadikán töltik meg velük a gránátokat. Carruthers majd megadja a közelebbi eligazítást. Van személyzetük a töltéshez? – kérdezte Farrish. – Van, tábornok úr – válaszolta Crerar –, természetesen. – Sokkal ügyesebb tárgyalófél volt annál, semhogy bármit is kérdezzen, vagy kétséget áruljon el. Farrish szemében veszedelmes tűz izzott fel. – Zavarban vagyunk, mi? – Én zavarban, tábornok úr? – rázta Crerar a fejét, és mosolygott. – Örvendünk az együttműködésnek és annak, hogy megfelelőnek találta a tervezetünket. – Pompás – szólt Farrish –, igazán pompás… Persze, talán még nem is tudja… Willoughby és Loomis vonult be. Lélegzet-visszafojtva tisztelegtek a vendégnek.

Farrish ügyet sem vetett a tisztelgésükre, leült, és kinyújtóztatta hosszú lábát. Szikrázóan fényes csizmája még a sátor homályán is átragyogott. Carruthers észrevette a közelgő égiháború jeleit. Farrish arcán és homlokán piros foltok ütköztek ki az indulattól. Robbanni készült. Carruthers meg akart szólalni… de már késő volt. Farrish kitört: – Valami aljas kutya beköpte az ügyet a hadtestnél! – Sisakját az asztalra vágta. – Valami istenverte, áruló júdás! De figyelje meg, Crerar, előkerítem én azt a kutyát, és kitöröm a nyakát! Elhiheti, hogy bennem emberére talál az illető! Bing ajka hangtalan füttyre csucsorodott össze. Ha tudnád, hogy pontosan ott áll az orrod előtt az az illető! Willoughby, mintha nem is ő volna, aki ellen Farrish mennydörög, megbűvölten nézte a tábornokot. Eleinte habozott még, mikor megtudta, hogy maga Farrish jött ki a különítményhez, de utóbb úgy döntött, okosabb lesz szembenéznie a zivatarral, ő a maga módján mégiscsak ügyesebben tud felelni, ha kérdőre találják vonni. Így aztán kiperdült az ágyból, és Loomisszal együtt lélekszakadva rohant át a kastélyból, hogy bemutatkozzanak a tábornoknak, és jó hatást keltsenek benne. Farrish elemében volt. – Ma reggel fölhív Dore tábornok… az ágyból ugraszt ki!… És azt mondja: „Farrish, abból a július negyediki tűzijátékból nem lesz semmi!” Azt mondja, a lőszer hadicélokra való. Na, most erre válaszoljon: honnét kapta Dore a drótot? Crerar vállat vont. – Na honnét? – Azt hittem, a hadtest egyetért tábornok úr tervével! – füllentett Crerar. – Most már igen! – diadalmaskodott Farrish. Willoughby nagy zavarban volt – nem annyira azért, hogy Dore tábornok nem tudott helytállni Farrish szóáradatával szemben, még csak azért sem, mert, amint előre sejtette, meggyűlik majd a baja a főparancsnoksággal és DeWitt-tel, hanem, hogy ekkorát tévedett. Mert nem volt kétsége, melyiket kell itt választani DeWitt és Farrish közül. Hogy az utasítással okosabb-e szembeszállnia, vagy

ezzel az emberrel. Ehhez elég volt egyetlen pillantást vetnie Farrishre. Yatesnek, annak a professzornak persze nincs szeme hozzá. Az egy szóval sem mondta, hogy itt micsoda nagy emberről, micsoda vezérről, micsoda erőről van szó! Ez nem valami közönséges nagyfejű – ez az az ember, akihez föltétlenül csatlakoznia kell, akit, ha megindul valamerre, olyan szótlanul kell követnie, mint Costert, az Öreget, otthon a Coster, Bruille, Reagan és Willoughby-féle ügyvédi irodában. – Igen, most már az egész hadtest a hátam mögött áll! – bömbölt Farrish. – Egy emberként! „Hogyhogy? – mondom Dore-nak – hiszen ez is hadművelet! Mégpedig bombajó taktika! Leadunk negyvennyolc tűzcsapást negyvennyolc ágyúval, hadd tudják meg, mi az: Amerika ereje! Amerika hangja!” Mind a kettőjüket, Binget is, Willoughbyt is magával ragadta ez az elképzelés. Csak Crerar hosszú orra lógott változatlanul, ő maradt közömbös. És Abramovici nem törődött mással, mint hogy kartávolságon kívül maradjon a hadonászó Farrishtől. – Amerika eszméje! És ezt nem akarja Dore megérteni! Mert valaki telezsongta a fejét! Pazarlás, fújta egyre, közönséges lőszerpazarlás! Így aztán, tudják, mit csináltam? Tiszteletteljes csönd. Carruthers előrehajolt, és odasúgta a parancsnokának: – Tábornok úr, legénység is van a sátorban! – Fütyülök rá! Nem titok! Titok volt, de most már nem az! Tudják, mit csináltam? Kiegyeztem. Egy helyütt visszavonulok, hogy az egész frontot egyszerre törhessem át. Nos, uraim, az egész normandiai hadsereg át fogja venni az ötletemet. Persze így majd feleannyit sem mutat. Ellaposodik tőle. Nem lesz belőle Farrishakció… De bánja fene. Végig, az egész fronton, minden tüzéregység pontosan reggel öt órakor össztűzzel ünnepli meg a nagy napot… De röpcédula csak nálam lesz! – Óriási! – szólalt meg Willoughby. – Hm? – Óriási, tábornok úr! Farrish most fedezte föl, hogy Willoughby is ott van. – Óriási bizony. Maga kicsoda?

– Willoughby őrnagy úr, a különítmény parancsnoka – mutatta be Crerar. – Ő pedig a helyettese: Loomis százados úr. A két férfi tisztelgett. Farrish hanyagul intett feléjük. – Tábornok úr – szólt Willoughby szerényen –, én vagyok felelős a röpiratkészítésért. – Willoughby? – szólalt meg Farrish. Willoughby őrnagy úr fogalmaz németül? – Nem, tábornok úr. Sajnos nem. De én adtam rá parancsot. – A parancsot én adtam, őrnagy úr. Valami hadnagynak. – Igenis, tábornok úr, Yates hadnagy úrnak – mondta Willoughby. Intett Abramovici-nak. – Hívja ide Yates hadnagy urat! – Már így is épp elegen vagyunk – szólt Farrish. – Carruthers százados úr, magyarázza meg az őrnagy úrnak, hogy ki nem állhatom, ha beleüti valaki az orrát az én dolgomba!… Most a következőre van szükségem: arra, hogy az egész vállalkozásnak valami kézzelfogható eredménye is lássék. Azt akarom, hogy Dore kénytelen legyen visszavonni, amit mondott. Mert én nem szoktam pocsékolni sem a katonáim életét, sem az anyagot. Mit ér az egész cirkusz, ha nem lesz belőle semmi? El kell érnem, hogy néhány fritz átjöjjön hozzánk, ha már kilövetem azokat a cédulákat. Ezt hogy csináljuk meg? Loomis is szerette volna a hangját hallatni. Mindenáron azon volt, hogy megszólalhasson. De nem mert. Fölemelte a kezét, lábujjhegyre állt, és nagyokat fújt. Willoughby lehúzta a százados karját. – Mi az ördögöt akarsz? – sziszegte. – Hangszóróskocsit! – súgta Loomis az őrnagy fülébe. – Hangszóróskocsit! Kiküldeni egy csoportot rögtön az össztűz után! – Hallgass! – szólt rá Willoughby. – Azt hiszem, tábornok úr – vetette közbe Crerar –, kénytelenek leszünk a röpcédula hatására bízni magunkat. Willoughby előrelépett. – Nem, kérem, ennél többet tehetünk… sokkal többet! Farrish hol Crerarra, hol Willoughbyra nézett. – Próbáljanak meg végre talán közös nevezőre jutni! Willoughby látta, hogy itt a nagy alkalom.

– Rendelkezésére bocsáthatunk egy hangszóróskocsi-egységet, tábornok úr. Előremennek az első vonalba, s onnét fognak beszélni a németekhez. Ha meg tetszik jelölni azt a frontszakaszt, ahol a hadtesttel szemben álló egységnek már nagyok a veszteségei, a hangszóróskocsi és a röpcédula együtt feltétlenül megteszi a magáét.– Bizonyára hallott róla tábornok úr is, milyen kitűnő eredményt értek el hangszórósaink St.-Sulpice mellett. Megadásra bírtuk az erődöt… Maga, hm? Loomis nem tudta tovább türtőztetni magát. – Ha megengedi, tábornok úr… éppen van is megfelelő emberünk erre a feladatra. Itt van Bing őrmester… ő fogalmazta a röpcédulát… kitűnően fog beszélni utána élőszóval is… Nesze neked! – gondolta Bing. Újabb ötletek cikáztak át Loomis agyán. Az izgalomtól kiütött homlokán a veríték. – Melléje pedig egy tapasztalt, nyugodt embert adunk, képzett rádiótechnikust… Tolachiant… ezzel biztosítjuk a vállalkozás sikerét. Az egységet Laborde hadnagy úr vezeti, ő a legalkalmasabb tisztünk ilyen feladatra… – Mi van itt? – emelte föl a hangját Farrish ingerülten. – Mindenki megőrült? Az ilyen piszlicsáré részletkérdések magukra tartoznak, nem énrám. Cserkésztáborban vagyunk, mi?… A hangszóró jó ötlet. Megfelel. Megfelel – visszhangzott a gondolat Bing fejében. – Tolachian, Laborde és én – ez aztán az összeállítás! Szeme Crerarét kereste. De Crerarnak most más dolga volt. A tábornokot kísérte ki. Miután ez a megbeszélés lefolyt, és Farrish eltávozott, Loomisnak nem volt türelme hozzáfogni napi munkájához. Föl-alá járkált a kastély udvarán, és üdvözülten mosolygott maga elé. Mennyi mindent sikerült máris elintéznie ma reggel! Méghozzá milyen ragyogóan! Egészséges ötletével magára tudta vonni a tábornok figyelmét – Willoughby ugyan mindjárt kivette az érdemből a maga porcióját, de Willoughby mindig ilyen. Úgy intézte a dolgot, hogy Tolachian alapos leckét kapjon – máskor majd kétszer is

meggondolja, hogy nevetségessé merje-e őt tenni. És Bing – ez az ifjú szellemóriás, ez az arcátlan fickó – most majd megmutathatja, nem hagyja-e cserben az a fenenagy esze, ha golyók röpködnek a füle körül! Laborde-ban pedig bízhat, az megy majd a saját feje után, őt nem befolyásolja Bing és Tolachian uraságok természetes hajlandósága, hogy kihúzzák magukat a pácból. Loomis látta, hogy Karen lép ki a kastélyból. Kedélyesen kiáltott oda neki: –A tábornok úr volt itt. Hallotta már?… Maga a tábornok úr! Karen bólintott. – Mit akart? Megtudott valamit Willoughby akciójáról? – Á, dehogy! Meglesz a röpcédula! Óriási dolog ez, Miss Wallace… igazán óriási! – Csakugyan? Bing boldog lesz – gondolta a lány. – Nagy lesz a mellénye, de milyen kedves a fiú, amint komolyan lelkesedik. – Bocsásson meg, százados úr – szólalt meg –, sietnem kell. – Azzal nekiindult, hogy megkeresse Binget. Loomist nem kedvetlenítette el, hogy a nő ilyen kurtán bánt vele. Crerar tűnt fel az udvaron, karján Plotzcal, a cicával. A százados nagy buzgalommal integetett arrafelé. Mikor Crerar hallótávolba ért, Loomis észrevette, hogy a macskájához beszél. Mintha mesélne valamit neki. A cica pedig bólogatott rá, mint aki minden szót ért. Crerar odaért Loomishoz, megállt, aztán megkerülte a századost, és közben tovább mesélt a macskának: – Ilyen módon írta vala pedig Dávid a levelet: „Állassátok Uriást legelöl a kemény harcon; és hátul fussatok el mellőle, hogy 17

megölettessék, és meghaljon.” – Mit jelentsen ez? – húzta ki magát Loomis sértődötten. Crerar ráemelte csuparánc arcát. – Csak nem a maga inge, százados úr?

7 Karen még aznap elhagyta Château Vallѐres-t, amikor Farrish ott járt. A hadsereg sajtóközpontjába ment, és nekilátott, hogy megírja a röpcédula történetét. Általában gyorsan dolgozott – gondolatban fölvázolta a cikket, sőt még az egyes mondatokat is megfogalmazta, mielőtt papírra vetette volna. Büszke volt rá, hogy egyéni stílusa van. Nyelve egyszerű volt, néha egyenest szófukar – bár többnyire kevesebbet foglalkozott az eseményekkel, mint a háttérrel. Nemrégiben azt ajánlotta a szerkesztősége, domborítsa ki erősebben azt, amit „női szemmel” alatt értenek. – Legyen valamivel több szív az írásaiban – kérték –, úgy, ahogy annak idején a Közkatonák arcképé-ben csinálta… – Több érzés? – kérdezte. – Az, igen… több érzés. Nem adta be a derekát. – Amióta azokat a cikkeket írtam, sok mindent láttam a háborúban. Talán magam is más lettem már. A nyelvtan szabályai ugyanazok, akár férfi, akár nő az, aki ír. Ugyanígy állunk a tényekkel is. A szerkesztősége aztán békén hagyta, hiszen sikere volt így is. Cikkeit változatlanul átvették sorra a lapok, ha az érzelmi elemek már hiányoztak is belőlük. De a röpcédula-cikk szokatlanul kemény diónak bizonyult. Csak bámulta az írógépet, és szórakozottan babrált a billentyűkön. Nem írhatott a röpcédula körüli bonyodalmakról, Farrishről és vesszőparipájáról, Willoughby aljasságáról és arról, hogyan találta meg Bing a jó megoldást. Nincs az a cenzor, aki ezt átengedné… Mennyi mindenre ki nem terjed a katonai biztonság fogalma – gondolta –, ezek a fiúk persze állandóan a BIZTONSÁG önként adódó fedezékével takargatják egymás gyöngeségét. Talán igazuk is van, hiszen fontos, hogy megmaradjon a közönség bizalma a hadseregben. Feleségek, anyák reszketnek mindenfelé kedveseik

életéért; nem szabad megingatni bennük azt a meggyőződést, hogy a drága életet lelkiismeretes, széles látókörű, előrelátó férfiak derék, felelős kezében tudják. Így azonban az egész cikk mindössze annyira zsugorodik, hogy július negyedikének hajnalán egyszerre ezernyi ágyútorok bömböl majd egy hatalmasat, a németek közé pedig röpcédula hull a következő szöveggel… Negyedike után a cenzúra nyilván magát a szöveget is átengedi. De akkorra, hacsak nem sikerül a dolgot valami egyéni szenzációval megfűszereznie, szakálla lesz már az egész történetnek. Bármelyik tudósító megírhatja, ha kedve tartja. És ha kommentárral látná el? Akkor aztán nincs pardon: nyakig benne van a „Miért harcolunk?” kérdés csapdájában. Kénytelen lesz véleményt nyilvánítani. Pedig gyűlöli a vezércikkírást. És tudja, hogy bizonytalansága nehézkessé, aprólékossá tenné a cikket. Ha Bingre gondol, úgy érzi, igaza van a fiúnak, és csábítja a gondolat, hogy kiálljon a röpcédula ügye mellett – de csak addig, míg őrá, magára gondol. Valahányszor átfutja a fiú szavait, a betűk elmosódnak a szeme előtt, és mintha Bing arca volna ott, a papiroson, kicsit elmosódottan ugyan, de kitartóan. Csakhogy most szét kell önmagában választania az embert és az eszmét, márpedig épp ez az eszme szólaltatta meg benne azt a rengeteg kételyt és rossz tapasztalatot, amelyek bizalmatlanná tették a politikával, a háborúval és a mindkettőben szerepet játszó emberekkel szemben. Nem állhat ki a röpcédula mellett, de nem támaszthat vele szemben kétséget sem a nagyközönségben – hiszen megint csak a feleségekről és anyákról van szó, s azoknak amúgy is épp elég a keserűségük. Mikor ehhez a ponthoz ért, levette a kérdést a napirendről, majd dönt benne később… Hallod-e, te lány – kérdezte magában –, miért nem vagy őszinte magadhoz? Ha fáradt vagy, aludnod kell, ha éhes vagy, egyél. Nincs a te cikkeddel semmi baj, csak befejezetlen. Pihend ki magad, eredj vissza és fejezd be. Eredj csak vissza oda, fogadd el, amit az élet ad. Hiszen ki tudja, meddig tart akár az ő élete, akár a tiéd…? Megkérte a sajtó-összekötőtisztet, intézze el, hogy részt vehessen a hangszórós vállalkozásban.

Yates Crerartól tudta meg, hogyan állították össze a hangszórós csoportot. Crerar csak úgy mellékesen említette a dolgot. Mint befejezett tényről, úgy beszélt róla. – Laborde, Bing és Tolachian – sorolta fel a neveket –, kíváncsi vagyok, mi lesz belőle. – Nem gyerekjáték – szólt Yates –, és kétlem, hogy lesz-e valami haszna az egésznek. Miért nem lép közbe? – Nincs rá módom, és nem is akarok katonai vállalkozás részleteibe beleszólni – válaszolt Crerar. – Ez Willoughbyra és Loomisra tartozik. – Nem értem, Mr. Crerar – szólt Yates bosszúsan. – Nagyon jól látja előre, milyen meleg lesz a helyzet, azt is tudja, hogy ha valakit, hát Laborde-ot semmiképp sem volna szabad kiküldeni… és közben mit csinál? Ül és hallgat. – Úgy van – hagyta rá Crerar. – Hallgatok… Gondolja csak végig azt a sok szellemi akrobatamutatványt, amit a nyavalyás röpcédula miatt mind végigcsináltunk… és a végén mégis kicsúszott a kezünkből az egész. – Látta Yates arcán az elégedetlenséget, és csípősen tette föl a kérdést: Hát a maga kedves barátjával, Thorpepal, mi van? – Azt hiszem, semmi különös – válaszolt Yates kitérően. Azóta is figyelte Thorpe-ot. A katona sápadt volt, hallgatag, és úgy végezte a dolgát, mintha mi sem történt volna. Yates beszélni szeretett volna vele, de Thorpe szinte kerülte, nyomban másfelé indult, ha közeledni látta. Yates-et bosszantotta a dolog. De nem érzett magában elég energiát hozzá, hogy meg tudja győzni, visszanyerje bizalmát. Nevetséges lett volna megkísérelnie. Végtére is katonák, felnőtt, edzett férfiak mind a ketten. Így hát nincs különösebb joga, hogy éppen ő tegyen Crerarnak szemrehányást, miért hallgat, mikor más bajba került. Ez a baj viszont egyre fenyegetőbb. – Nincs kifogása ellene, hogy megpróbáljak én beavatkozni? – kérdezte. Minthogy Crerar vállat vont, Yates megkérdezte Loomist. A százados a szobájában volt, a grófnő ágyán heverészett. Önelégült arca zöldesbe játszott az ágy mennyezetéről visszaverődő

fényben. Crabtrees és Laborde volt nála. Crabtrees az ágy végében ült, testtartásával juttatta kifejezésre, milyen csodálatos ez a környezet itt. Laborde egyébként örökké mord hangulata pedig ma egyfajta bajtársi kedélyességben oldódott fel, Yatesnek nyomban fölkeveredett tőle a gyomra. – Épp rólad beszélgettünk – selypítette Crabtrees. – Bámuljuk, hogy tudsz bánni az emberekkel. Szerintem talán azért, mert pedagógus vagy. Neked mi a véleményed róla? Yates elképzelte, mit beszéltek ezek róla igazában a háta mögött. – Nem hiszem, hogy valami különleges módszer kellene hozzá. – Akár kell, akár nem – szólalt meg Laborde is, – mindannyiunk tekintélyét aláásod vele. – Gondolom, nemcsak beszélgetni jöttél – mondta Loomis. – Mit akarsz? Yates jobban örült volna, ha az ügyet nem Laborde jelenlétében kell megtárgyalnia. Előbb habozott is egy kicsit, de aztán arra gondolt, hogy Laborde úgyis azon melegében megtudná, mi történt. Yates megszólalt: – Azért jöttem, hogy önként vállalkozzam. – Önként vállalkozzál? – kérdezte Loomis. – A St.-Sulpice-i mókából amúgy is kimaradtam. Egyszer már én is szeretnék kimenni a hangszóróskocsival. – Mi az ördög bújt beléd? – csodálkozott Crabtrees. – Helyes – válaszolta Loomis –, a következő feladatnál számítok rád. Szándékosan érti félre ez a Loomis? Yates a süppedő ágyon elnyújtózó századosra pillantott. A fiú egész jámbornak hatott. – Nem – szólt Yates –, nem általánosságban beszélek. A július negyediki vállalkozásra gondolok. Loomis felült. Crabtrees apró lábával Yates sípcsontja felé bökött. – Persze, mert ott lesz az a lány is, mi? – Nem is tudtam, Crabtrees, hogy ott lesz. – De úgy érezte, hevesebben dobog a szíve. – Nem személyi okokból kérem. Izgat a vállalkozás sikere. – Elhallgatott. Csakugyan így van? Kezd talán az a röpcédula neki is

jelenteni valamit. – Mindannyiunkat egyformán izgat, hogy sikerüljön – helyesbített Loomis Yates kifejezésén. – Csakhogy a beosztást már megállapítottuk, parancsban is kijött. Előbb szólhattál volna. – Csak egyetlen nevet kell megváltoztatnod – igyekezett Yates meggyőzni. – Szeretném én vezetni a csoportot. – És vajon miért? – kérdezte Laborde. – Helyes a kérdés, tisztelt uram – szólalt meg Loomis vontatott hangon. – Miért akarsz mindenáron épp ebben a vállalkozásban részt venni? Yatesnek meg kellett hagynia, hogy indokolt a kérdés. Miért foglalkoztatja őt annyira, hogy nyakát szegi-e akár Bing, akár Tolachian? És mi a biztosíték, hogy – ha ő lesz a parancsnok – kevésbé bizonyul halálosnak az ellenség tüze? Ahogy Willoughby vallja, a háborúban egyszerűen csak nagyobb a kockázat… – Jó, megmondom… – fordult Loomis felé. – Szerintem nem jól választottátok ki az embereket a feladatra. – Kinek tartod te magad? – kérdezte Laborde. – Kérlek, ne vedd személyeskedésnek – folytatta Yates. – De az az érzésem… – Az az érzésed! – vágott a szavába Loomis. – Csakhogy mi nem érzések alapján döntünk. Egyelőre még katonák vagyunk. Már régóta figyelem, hogy erről egyre többször megfeledkezel. Okosabb volna hagynom inkább az egészet a fenébe – gondolta Yates. De föltűnt neki, milyen sértődött Loomis hangja – még sokkal inkább, mint Laborde-é –, és sehogy sem látta indokoltnak ezt a nagy érzékenykedést ilyen semmiséggel kapcsolatban, mint hogy kit hová és kivel küldjenek ki. – Én itt professzorokat és doktorokat is ugyanúgy beosztok konyhai szolgálatra, mint bárki mást – folytatta Loomis. – Katonáéknál nincs különbség. Nekem odahaza csak egy kis rádióüzletem van. De ugye azért még nem fordult föl a világ? Vagy szerinted talán nincs jól, hogy én vagyok a százados, és te a hadnagy? Legyen fordítva inkább? Azt szeretnéd? – Jó – szólalt meg Yates, ügyet sem vetve Loomis demagóg kifakadására. – Beszéljünk magyarán. De aztán meg ne

haragudjatok érte. Te kényszerítesz rá. – Ki fogjuk bírni! – nevetett Crabtrees. – Nem vagyunk taknyos gyerekek. – Nem tetszik nekem, hogy Tolachiant jelölted ki. Túl idős hozzá, nem való az első vonalba. – Folytasd! – szólt Loomis. – Azt sem helyeslem, hogy Laborde-ot választottad. – Ugyan! –jegyezte meg Laborde maró gúnnyal. – Nem a személyed ellen van kifogásom, Laborde! Te is érsz annyit, mint a többi, bátor is vagy, satöbbi… Hogy a fenébe nem akarod megérteni az embert?!… Csak Tolachiannal együtt nem vagy alkalmas erre a feladatra, odakint, a zárótűztől fölizgatott első vonalban… Loomis az ajkába harapott. Lám, Crerar és Yates egy követ fúj – Crerar azzal a süket bibliai mesével jön, és Yates most ezzel a nyílt figyelmeztetéssel. De ha ezek után visszavonulót fúj, és Yatesnek adja a csoportot, elismeri, hogy bűnös. – Sajnálom – mondta –, de az egység változtatás nélkül fog elindulni. Tolachiant besorozták a hadseregbe. Az orvosok nyilván jobban meg tudják ítélni, hogy valaki alkalmas-e, mint te vagy én. Laborde hadnagy úr egységparancsnoki beosztását pedig Willoughby őrnagy úr is megerősítette, sőt tájékoztattuk róla Farrish tábornok urat, és ő is. Punktum. – Mondd, miért rúgsz úgy ki Tolachianra? – makacskodott tovább Yates. – Figyelj ide, Yates. Én nem rúgok ki senkire. Mi alkalmat adunk minden egyes katonánknak, hogy kitüntethesse magát! – Még neked is lesz rá alkalmad! – tette hozzá Crabtrees. Micsoda arcok! Yates már tudta, hogy minden hiába, tudta ezt különben elejétől végig. Magára maradt köztük – nem azért, mert Thorpe őrült rohamában őbelé kapaszkodott, hanem mert kezdett lassanként olyasfajta emberré válni, akiben Thorpe bízhat. Négyen ültek azon a kis teherautón, mely a július negyedikére virradó éjszaka a front felé tartott: Karen Wallace, Bing, Tolachian és Laborde hadnagy. Tolachian vezetett. Laborde még mindig azon

rágódott, amit Yates mondott. Kényelmetlenül izgett-mozgott az első ülésen Tolachian mellett. Yates nyilatkozata lázas igyekezetre sarkallta Laborde-ot, hogy kitörjön egyénisége korlátai közül. Ez mutatkozott meg Binghez és Tolachianhoz intézett kurta, éles hangú parancsain, a jelentőségteljes és férfias istenhozzádon, amellyel Loomistól elbúcsúzott, kimértségén Karennel szemben, és azon a kemény elhatározásán, hogy inkább sosem tér haza élve, ha nem járhat teljes sikerrel. A teherautó hátsó felében egyik oldalt az erősítő egység és a rádió volt felszerelve, a másik oldalon Bing és Karen ült. Besötétedés után jöttek el Vallѐres-ből. Az volt a tervük, hogy fél éjszaka haladnak, és a kora hajnali órákban érkeznek majd az F. üteghez, mely ugyancsak azok közé tartozik, amelyek részt vesznek a röpcédulák kilövésében. Itt Karen hátramarad, a kocsi pedig továbbmegy a Monitor, a Farrish-hadtest páncélos gyalogezredének C századához. A hangszórós feladatot a C század arcvonalszakaszán kell megoldani. Laborde térképet vitt magával, azon berajzolt jelek mutatták a szóban forgó egységek elhelyezkedését. Ezenkívül egy tasakba zárt iránytű is fityegett fontoskodva a derékszíjáról. Laborde hanyagul magabiztos volt. – Miss Wallace –jegyezte meg indulás előtt –, kényelmes utunk ugyan nem lesz, de veszély azért nincs. Szóltam Bingnek, hozzon magával néhány pokrócot, hogy le tudjon pihenni útközben, és alhasson mégis valamit. Bing nem volt ilyen optimista. Crerar megkapta Carruthers térképének másolatát, azon szerepelt az ellenséges csapatok pillanatnyi elhelyezkedése is, és innét tudta: a Monitor C századával szemben álló németek egyáltalán nincsenek olyan kutyaszorítóban, hogy meg akarják adni magukat. Ők is ugyanolyan erősen megvetették a lábukat, mint az amerikaiak, nem voltak körülfogva, nem vágták el őket a többiektől, arcvonaluk szemmel láthatólag egységes volt, összefüggött a szomszédos alakulatokéval. Szó sem volt olyan körülményekről, mint amelyek St.-Sulpice-nél megadásra késztették a németeket. Bing úgy találta, hogy a katonák, ahelyett hogy valamilyen különleges srófra járna az eszük, nagyon is civil

módra – sőt kifejezetten asszony módra gondolkoznak. Ha egyszer lapos sarkú cipő a divat, azt hordja minden nő, akár jól mutat benne a lába, akár nem. És ha egyszer bevált a hangszóró St.-Sulpice-nél, miért ne válnék be a C századdal szemben álló németeknél is? Ilyen a logikájuk. Bing úgy érezte, az a szellemi lomháság, mely inkább gépiesen megismétel valamit, mint hogy kénytelen legyen az újabb esetet az adott körülményeknek megfelelően önállóan mérlegelni, ellene, egyénileg őellene irányul. Ha St.-Sulpice-nél bakot lő, most vitatkoznak rajta, hogy kit küldjenek ki. De mivel ő érte el, hogy az erőd megadja magát, most valahányszor nyaktörő mutatványra van szükség, mindjárt őt rángatják elő. És mindezt csak azért, hogy Willoughby és Loomis szívességet tegyen annak a Farrishnek, akinek a tervét az előző nap még javában fúrták! Micsoda hülyeség, hogy ezek szemében a röpcédulaügy csak akkor ér valamit, ha sikerül néhány halálfáradt fritzet átcsalogatni vele az arcvonalon. Ha nem sikerül, rossz az egész. Pedig a fogalmazvány célja az, hogy belevésődjék a gondolat az ellenség agyába, beleivódjék a vérébe – de ezt sosem fogja megérteni sem Willoughby, sem Farrish… Bing a legnagyobb szerencsétlenséget abban látta, hogy Laborde-ot jelölték ki parancsnokul. Az ilyen feladat megköveteli, hogy az ember a mikrofonnál saját belátása szerint dolgozzék, és csak saját megérzésére hallgasson. Nahát – gondolta Bing –, ha Laborde megpróbál beleszólni a dolgomba, egyszerűen rá sem hederítek. Tudta, milyen erős a pozíciója az alakulatnál. Semmivel sem büntethetik meg, hisz nem egykönnyen akad más az ő posztjára. Az is elég nagy szamárság, hogy Tolachiant adták melléje rádiótechnikusnak. Megvan ugyan hozzá a megfelelő kiképzése, de ellenséges tűzben még sosem dolgozott a hangszórós felszereléssel. Magától értetődően a tábori nyomdába osztották be, hiszen civilben is nyomdász. Attól Bing nem félt, hogy a néhai Tony barátja benne találja hagyni a slamasztikában. De technikai hibákat elkövethet, s akkor fölöslegesen sokáig kell kint maradniuk az ellenséges tűzben, vagy egyáltalán sor sem kerül a nagy attrakcióra… Loomis nyilván egyszerűen meg akar szabadulni Tolachiantól.

Kiküldhették volna Clementset, vele dolgozott St.-Sulpice-nél is. Nem kellett volna Laborde-ot a nyakába varrniuk. Vagy ha már mindenáron tisztet akartak, rendelték volna ki Yates-et. No de kár annyit gyötörnie magát az egésszel. Már késő bármin is változtatni, minden kerékfordulattal közelebb érnek a bevetés helyéhez. Sokszor elgondolkozott rajta, milyen kikerülhetetlen, borzalmas logikával is dolgozik az a gépezet, amelynek hadsereg a neve. Hogy meg tudja ragadni az embert! S úgy nyeli el, akár az örvény. A szerencsétlen hánykolódik, kétségbeesetten rúgkapál, igyekszik kiszabadulni a forgatagból – van, akinek kétségkívül sikerül is –, de általában folyton mélyebbre kerül, míg egy szépséges éjszakán el nem ér arra a pontra, ahol már csupán a vakszerencse dönti el, vajon elnyelik-e, megfullad-e vagy sem. Ha az ember visszagondol, látja, hogy minden e felé az egyetlen pont felé sodorja – attól a naptól kezdve, hogy angyalbőrbe bújtatták, a különféle kiképzéseken, az óceánon való áthajózáson, az angliai gyülekezőtáboron és a vallѐres–i fűben való heverészésen át – minden, de minden. A reménytelen kiszolgáltatottság érzése dühíti annyira az embert, különösen, mivel csak igen ritka pillanatokban sikerül fölfedeznie valami értelmes okát annak, hogy miért került ilyen kiszolgáltatott helyzetbe. És soha, de soha, senki nem adhat elfogadható választ rá, miért éppen ő sodródott bele, és mások nem. Az emberek milliói otthon maradhattak a feleségük, a gyerekeik mellett. Más milliók biztonságban kuksolhatnak a front mögött. Te pedig, szerencsétlen flótás, mész az arcvonalba! Miért? Miért? Ki határozta el, hogy éppen neked kell mindenbe beletörődnöd, abba is, hogy ott vagy a kevés kiválasztott között, aki vásárra viszi a bőrét? Ki döntött úgy, hogy éppen téged szakítson darabokra a gránát, a te beleid fröccsenjenek szét, a te véred trágyázza a földet? Nem csoda, ha a legtöbb katona ébren is, de többnyire még álmában is csak gyűlölni tud – gyűlöli az altisztet, a tisztet, a kosztot, a nyomorúságos elhelyezést, az örökös kimerültséget, azt, hogy annyi mindent követelnek tőle, a sok ide-oda rohangálást, a végtelen sorakozókat… és ami mindennél inkább letöri: hogy gyűlöletét sosem vághatja az arcába egy mindezért igazán felelős személyiségnek, cserébe azért a sok szörnyűségért, mely az embert

aznap érte először, amikor ki kellett szállnia az otthoni, puha ágyból, tudva, hogy nagyon-nagyon sokáig nem kerülhet oda vissza. Jóindulatú csak az olyan katona lehet, aki vagy nagyon ostoba, vagy teljesen fatalista – vagy annyira bölcs, hogy képes értelmet látni mindezekben. De még ha nagyon bölcs is, ha tudja, miért van, mire jó a háború, akkor is nap nap után tovább törheti a fejét, hogy a háború nagy folyamatának ezernyi apró eseményében is fölfedezze az értelem némi szikráját, olyasmikben, amiknek végleg nincs egy csöppnyi értelmük sem. Legjobb nem is gondolkozni. Az a legokosabb, aki megragad minden adódó alkalmat, s életét a minimális elemi funkciókra korlátozza: alszik, eszik, emészt, nőzik – egye fene a többit és az ember halhatatlan lelkét! – Amióta elindultunk, hallgat – szólalt meg Karen. – Nem tetszik, hogy én is magukkal jöttem? Bing fölriadt. Szinte el is felejtette, hogy a lány ott ül mellette. Itt van egy teherautó ponyvával borított hátsó részén, egyes-egyedül egy amerikai nővel, aki tetőtől talpig megmosdott, mindene tiszta, rúzsos a szája, és ki van tépkedve a szemöldöke. Normandiában több ezer férfi emelné égre vágyakozva a szemét, ha hall az ő elképesztő szerencséjéről, és sóhajtozna, hogy cserélhessen vele. – Hogy nekem nem tetszik-e? A kocsi hátul födetlen volt, s elég fény szűrődött be ahhoz, hogy megláthassa a lány arcának, nyakának, vállának, mellének körvonalait. – Megveszek az örömtől, nem látja? Csak azért tartom a szám, hogy olyat ne találjak mondani, amivel megijesztem. Vallѐres–ben más volt: ott senki sem rohanhatta le magát, mert mindenki a másikat leste. De itt magunk vagyunk, egy lélek sincs körülöttünk, csak maga és én… előttünk áll szinte az egész éjszaka, sőt ha Tolachian el találja téveszteni az utat, valóban az egész hosszú éjjel. És senki sem láthat, egyedül csak én figyelem saját magamat. – Most pedig goromba. – Igyekszem fékezni magam, hogy nagyon okosan viselkedjem, Karen… Szólíthatom a keresztnevén? – Azt persze már Vallѐres-ben is tapasztalhattam, hogy mindegyik férfi lesi ugyan a másikát, de velem közben a kutya sem törődik, s

azzal sem, hogy nekem mihez van kedvem. – De én egy ujjal sem nyúltam magához, ugye? Pedig megérthetné, az isten szerelmére, hogy mi nem vagyunk egész emberek … férfiak vagyunk, férfiak, csak férfiak… csontunk velejéig rémült férfiak. Én is tele vagyok rémülettel. És a világ minden kincsénél többet érne, ha mellébe temethetném a fejem. Karen kinézett a kocsiból. Odakint az országút kissé világosabb szürkesége mintha alóluk folyt volna hátrafelé, az éjszakába. – Magukkal akarok menni – mondta –, végig. – Végig? Mit akar ezzel mondani? – Előre, a gyalogsághoz. Oda, ahol maga beszélni fog a németekhez. Bing megfogta a lány kezét. – Nem Karen. Becsülöm érte. Csodásnak tartom magát, bátornak, mindennek. De nem akarom, hogy jöjjön. Karen éles hangon válaszolt: – Ennek kettőnkhöz semmi köze. Magának az a dolga, hogy beszéljen a németekhez… nekem, hogy cikket írjak róla. Én úgy írok, és úgy szerzem a cikkanyagot, ahogy nekem tetszik. Abba maga ne üsse bele az orrát! – Karen! – kérlelte. Annyi kedves szemrehányás volt a hangjában, hogy a lány kezdett ellágyulni tőle. Pedig nem akart ellágyulni. De az elutasító hangot sem tudta tovább tartani. Dühös volt magára. Bármit tesz vagy mond, hamisnak hat, mert örökösen agyonkomplikál minden egyszerű, primitív dolgot. Most mit akar tulajdonképpen? Együtt szeretne maradni ezzel a fiúval. Ha az veszélybe rohan, meg akarja osztani vele a veszélyt is. A fiú viszont védelmezni akarja őt, el szeretné hárítani a feje fölül a veszélyt. Miért nem beszélhetnek nyíltan egymással? Miért kell örökké vitatkozniuk, viaskodniuk? – Ha csak cikkre van szüksége – mondta Bing –, majd elmondok én magának mindent részletesen, amint túl leszek rajta. Ha viszont élményt akar… Az isten szerelmére… higgye el, egyáltalán nem fog hiányozni az életéből, ha nem járt néhány méternyire a német vonaltól. Én még csak tudok magamra vigyázni, bizonyos mértékig.

De maga olyan védtelen volna ott, mint az agyaggalamb a lövészeten. – Nagyon jól tudok én is vigyázni magamra. – Ha nem tesz le róla – folytatta Bing –, szólok Laborde-nak, hogy ne engedje tovább velünk, mert engem zavar a munkámban. És nekem fognak igazat adni… nem lehetünk ott annyian. És ha Laborde nem merné magát visszatartani, majd merik a fiúk, odakint a tűzvonalban… – Aljasság, mondhatom! De pompásan illik ahhoz a bánásmódhoz, ahogy mindenfelé fogadnak; nagy tisztelettel, de mindegyiknek ugyanazt mondja a szeme: „Hagyjuk ezt a híg dumát, kicsikém, térjünk gyorsan a lényegre!” Hát én már határoztam, és tudom, mit tegyek. Ne beszéljünk róla. – Én pedig mindent megteszek, hogy ne kerüljön veszélybe – mondta Bing. – Nem érdekel, mit gondol rólam, milyennek tartja az eszközeimet. Azt akarom, hogy életben maradjon, és sértetlenül, mert… Nem fejezte be a mondatot. – Miért? – kérdezte a lány. De a fiú nem beszélt. Karen szerette volna, ha most azt mondja, „mert nem vagy közömbös nekem”, vagy „mert ki sem mondhatom, mennyit jelentesz számomra”, vagy „mert szeretlek”. De ha kitalálja valamelyiket ejteni a száján, Karen máris tudja, hogy hazudott, hogy üres frázis az egész. Ehelyett Bing így szólt: – Valahogy az az érzésem, hogy maga mindenütt csak színházat játszik: azzal is, hogy riportereskedik, ide-oda utazgat, katonák közt lóg, nadrágban jár, és sisakot hord. Higgye meg, Karen, nagyon szeretném, ha mellettem volna, amikor előremegyek a mikrofonnal, és még saját magam is védtelen vagyok, mert odaláncoltak ahhoz a nyomorult vacakhoz, és azon kell törnöm a fejem, mit mondjak! Őrjítően szeretném… de még ennél is jobban szeretnék a végén visszajönni, hogy megtaláljam magát… Karen már ott volt a fiú karjában, és vállára hajtotta a fejét. – Féltelek – mondta. Bing a haját simogatta. – Ott maradsz az ütegnél, és vársz rám. Nem tart az egész tovább félóránál,

legföljebb, mondjuk, háromnegyed órát. Akkor aztán majd mind a ketten úgy érezzük… – Beszélj tovább – kérlelte Karen. – Mit érzünk? – Hát azt – mosolygott Bing –, hogy együtt vittünk végbe valami nagyot, te meg én, mi ketten… A lány elaludt. Bing betakarta pokróccal, azzal hátradőlt, és ölében nyugtatta Karen fejét. Újra meg újra végigcirógatta a lány homlokát egyik halántékától a másikig, mintha mély álmot akarna rá bocsátani. A sötét éjszaka mintha valamivel világosabbra fordult volna. Széthúzódtak a felhők, csillagok ragyogtak elő. Az utat nézte, hogy himbálódzik az is ide-oda, ahogy a kocsi megzökken. Nagyon kihalttá vált az út. Eleinte találkoztak még más kocsikkal. Nagy, tovasikló árnyakként tűntek elő az éjszakából, s elzúgtak mellettük. Teljesen elsötétítve hajtottak azok is, a macskaszem hátul mindössze két kis vörös résnek látszott rajtuk, s egykettőre az is eltűnt. De míg kocsik jártak körülöttük, az mégis adott némi biztonságérzetet. A sötétségbe burkolózva ott volt a hadsereg, és őrködött fölöttük. Erről tanúskodtak a néma kocsik. Most azonban Bingnek úgy tűnt, ezer éve nem látott már egyetlen kocsit sem. Pedig lehetetlen volt, hogy ne vegye észre… Hiszen már a hold is előbújt, és világosan kirajzolódott az út. Úgy érezte, hogy karjában a lánnyal, a semmiből a semmibe viszi az autó. Aggódni kezdett. Az ő útvonaluk nem lehet ilyen kihalt. Haladtak tovább. Bing érezte, hogy a makadámútról macskakövekre futnak át. Kiáltott Tolachiannak, hogy álljon meg. Mikor a kocsi megállt, Karen fölébredt. Fogalma sem volt, hol van. Összevissza beszélt, mindenféle zagyvaságot. Bing fogta a karabélyát, és előrement a vezetőüléshez. – Tudják, merre járunk? – kérdezte. – Hogyne tudnám! – igyekezett Laborde megvédeni tekintélyét. Előhúzta a térképét, s a félhomályban megmutatta rajta Bingnek azt az utat, amelyen haladniuk kell. – Körülbelül itt lehetünk – mondta. Csontos ujjával a térkép egy pontjára bökött.

– Hát ha ez az a város, ahol lennünk kellene – tolta félre Bing a hadnagy ujját–, át kellett volna jönnünk itt, ezen az útkereszteződésen. De nem jöttünk át. Állandóan figyeltem az utat. – Csakugyan nem – szólalt meg Tolachian is –. én sem láttam útkeresztezést. Laborde előszedte az iránytűjét. Lefeküdt a földre, beállította, és hunyorogva nézegette a számlap foszforeszkáló jeleit. – Erre van észak! – mutatta bizonytalanul. – Délnek tartunk, jó irányba. Mindjárt ott leszünk az ütegnél. Ne féljen. – Ami engem illet, nem túlságosan izgat, hogy odaérünk-e vagy sem – válaszolt Bing. – De nem nagyon szeretném, ha váratlanul a német vonalban találnánk magunkat… A fritzek szívesen megkaparintanák a kocsink rakományát. Ez a gondolat Laborde-ot is megfontolásra késztette. Tovább tanulmányozta a térképét, időnként reménykedve mormogott, és hol ezt, hol azt a helységet vélte felfedezni maguk előtt. Karen is leszállt, és előrejött a férfiakhoz. – Eltévedtünk? – érdeklődött. Bing mosolygott. – Tulajdonképpen nem is tévedhetünk el – magyarázta. – Ha délnek vagy délkeletnek tartunk, mindenképpen a frontra jutunk, és azt csak észrevesszük, ha már ott vagyunk. De nem vagyunk egészen biztosak benne, merre járunk. – Laborde–hoz fordult. – Hadnagy úr, körülnéznék egy kicsit, hátha találok valami barátságos helybélit vagy katonát, aki meg tudja mondani, hol vagyunk. Laborde bólintott, és kelletlenül engedte át Bingnek a kezdeményező szerepét. – Mehetek én is? – kérdezte Karen. Minthogy egyik férfi sem válaszolt, megindult Bing nyomában. Befelé tartottak, a városba. Bing óvatosan lépkedett, szorosan a fal mellett haladt. De minél beljebb értek a városkába, annál nehezebb lett a járás… Az út csupa kő, tégla és törmelék. Bingnek úgy kellett kitapogatnia az utat, gyakran meg-megbotlott. Karen jól tartotta a lépést. Elég megerőltető lehet neki, gondolta Bing, de nem lassított. A lány akart vele jönni, most nem árt, ha megizzad egy kicsit.

Karen hirtelen megfogta a zubbonyát. – Oda nézz! – Hova? A lány szótlanul kinyújtotta a karját. Bing arrafelé nézett. Egyszerre meglátta ő is. Eddig csak a maga dolgára ügyelt, vakon ment el minden egyéb mellett. De most mintha fátyolt vontak volna el a szeme elől. A városka teljesen lerombolt részébe értek. A házaknak csak kiégett faluk állt. Hátuk mögül a kísértetiesen fehér hold árasztotta sápadt világát. A romok sok-sok üres ablaknyílása megtelt ezzel a fénnyel, sajátos életre kelt tőle. Mardosón fájdalmas szépségű életre. A félig ledőlt falak zegzugos körvonala élesen, tisztán rajzolódott ki, és az egész színtér a halál tökéletes csöndjébe merült. – Micsoda díszlet! – szólalt meg a lány. Bing bólintott, és odasúgta neki: – Mit gondolsz, milyen darabot játszhatnának itt? – Szerinted élhet ember a közelben? – Ember? – szakította el magát Bing a látványtól..– Ó, ember szinte mindenütt élhet. Valahol leesett egy kő, és egy pillanatig hallani lehetett, amint gurul. Bing lerántotta magával Karent. Lekuporodtak. Csak a visszhang felelt a kő ütötte zajra. Bing várt még egy kicsit, aztán fölsegítette a lányt és továbbindult. – A fene enné meg – mondta –, itt csakugyan senkit sem találunk. – Hadd nézzek még vissza – kérlelte Karen. Visszatekintett az ezüstös fényben úszó, elvarázsolt, könyörtelen tájra. Emlékezetébe akarta vésni ezt a képet. Ez is hozzátartozott Binghez. – Bár tudnék festeni mondta. – Csinálnék most rólad egy képet… csak a sisakos fejedről, háttérben az üres ablakok fehér fényével. – Inkább ne – szólt Bing. – Nem ez az igazi életem. Sosem vágytam erre, sosem kerestem… – De belenőttél – válaszolta a lány halkan, határozottan. Továbbmentek. Hozzászokott a szemük a hold és a romok látványához. Aztán éppoly váratlanul, mint ahogy ott találták

magukat a romhalmaz kellős közepén, egyszerre az egész mögöttük maradt, és kiértek az országútra. Közeledő kocsi lassan erősödő berregését hallották. – Lépj egy kicsit odább – rendelkezett Bing. A lány némán engedelmeskedett. Amióta együtt jöttek át a romok között, gondolkodás nélkül rábízta magát a fiúra. Látta, hogy Bing is az árnyékba húzódik, és figyeli az utat. Mikor a kocsi már majdnem melléjük ért, a fiú előlépett és intett. Az autó csikorogva fékezett. Amerikai dzsip volt, harcra készen, minden fölösleges holmi lekopasztva róla. Szélvédőjét leszerelték, és homokzsákok hevertek az aljában. Három katona ült rajta, ugyancsak harcra készen. Képük borostás, egyenruhájuk szennyfoltjairól látszott, hogy sokat heverhettek sárban. A kocsivezető mellett gubbasztó katonának kés volt a lábszárához szíjazva. – Ni csak, de fura – szólalt meg a katona. Szeme egészen kicsi volt a kimerültségtől. Igyekezett jobban szemügyre venni Karent. – Na, téged ugyan alaposan kiadjusztáltak. Aztán még fegyvered sincs. Honnét jösztök, fiúk? – Nem fiú, hanem lány – közölte Bing. Látta, mennyire meglepődnek mind a hárman. Tudta, hogy további kérdésekre kerülne sor, ezért inkább önként tájékoztatta őket, hogy minél előbb rátérhessen saját kérdéseire. – Újságírónő. A kocsink ott áll ennek az átokvárosnak a másik végén. Tulajdonképp mi a neve a helységnek? – Tudja a fene! – válaszolt a katona. – Ez a sok francia név mind egykutya. Mit csináltok itt? – Eltévedtünk egy kicsit. Jó, hogy erre jöttetek. Úgy látszik, nincs egy teremtett lélek sem az egész romhalmazon. – Persze hogy nincs. Ti is jobb lesz, ha továbbálltok innét. A németek néha gondolnak egyet, és büdösül megveretik aknavetővel… Mégpedig olyan fene sokszor gondolnak egyet, hogy nemigen lógok erre szívesen. A dzsip három katonáján csakugyan látszott, hogy nem szívesen időznek errefelé. A kocsivezető lába türelmetlenül berregtette a motort.

– Azt azért szeretném tudni, hol vagyunk – szólt Bing. – A hadosztály tüzérségéhez igyekszünk. Nem tudjátok, merre vannak? – Nem – válaszolta a katona. – Néhanapján én is kíváncsi lennék rá, hová bújtak. Szívesen hátrasétálnék hozzájuk, hogy megmondjam nekik a magamét… Mert azok csak aludni tudnak. – Na jó… Hát ti hová a csudába mentek? – kérdezte Bing. – A századhoz – válaszolta a kocsivezető mellől a katona óvatosan. – És honnét jöttök? A századtól. – Szóval egyik századtól a másikhoz? – Ühüm… úgy valahogy. – Akkor hát.. . elöl vagyunk a századoknál? – De ott ám! – nevetett a katona. A kocsivezető és hátul a másik katona vele nevetett. – Olyan ritkán kerültök ide, előre, hogy ekkora a riadalom? Bing nem reagált a csípős megjegyzésre. – És merre vannak a németek? Itt, tovább az úton, vagy háromszáz méternyire. – Köszönöm, fiúk! – Bing a legszívesebben hangosan fölnevetett volna a megkönnyebbüléstől. – Ne hajtsatok erre – óvta őket a katona. – A németek elég jól belőtték már az utat. Aztán egyszer olyankor látogassatok el hozzánk a hölggyel, ha nincs ennyi dolgunk! – Köszönjük! – mondta Karen. A három katona továbbhajtott. A német vonalak felé vezető út ártatlan csöndben tárult eléjük. – Gyerünk vissza – szólt Bing. Laborde vár ránk. Mire az ütegálláshoz értek, az éjszaka már végét járta. Keleten halványan szürkülő pára készült kioltogatni a csillagokat. Olyan enyhe és zsenge volt a szürkület, hogy képtelenségnek látszott elhinni: ez a hírnöke egy új napnak, amelyen majd ismét rakásra halnak az emberek. És csakugyan nem is gondolt az ütegnél senki ilyesmire. A tüzérek most ébredeztek – már aki nem volt közülük szolgálatban, hunyorgó szemmel üldögéltek, ásítoztak, és várták, hogy elkészüljön

a kávé. Néhányan az ágyút készítették elő arra a szokatlan tüzelésre, amelyre pontban öt órakor kerül majd sor. Egyikük sem tudta, milyen nap van, és hogy mit jelent az az egyetlen, óriási össztűz. Ha valamelyiknek egyáltalán volt megjegyzése rá, az legföljebb ennyiben állt: „Mi a fészkes fenének költik fel az embert ilyen istentelen korán egyetlen össztűzért?” De a legtöbbje még ennyit sem kérdezett. A messzehordó ágyú bonyolult gépezet. De a tüzérek ügyes fickók, megtanultak bánni vele, gondját viselni és tökéletesen kiszolgálni a másodperc egyetlen sokat számító tört részecskéje kedvéért, amikor a lövedék elhagyja a cső torkolatát, s végigsüvölt a megszabott ívelésű pályán, egyenest a célba – abba a célba, amelyet ők sosem látnak, s amelyet a tábori telefonon kutyafuttában megadott néhány szám jelképez csupán. Tolachian ott állt az egyik ágyú mellett, és a lövegzárat tanulmányozta. Volt benne valami végérvényes, ahogy becsukódott – mint mikor a kriptára rázárják az ajtót. Néhány tüzér lőszert cipelt az ágyúhoz. Inkább nézte volna őket az ember acélgyári munkásoknak, mint katonáknak, csakhogy ez az acélgyár kint volt, a szabad ég alatt, és botokkal feltámasztott álcázóhálóból volt a teteje. – Nem valami könnyű munka – állapította meg Tolachian. Az egyik – föl volt gyűrve az ujja, inge derékig kigombolva, s arca eltorzult a nagy erőlködéstől – visszaszólt: Á… nem is olyan különös. A másik tüzérrel együtt letette a terhet az ágyú mellé. Aztán fölegyenesedett, megtörülte a homlokát, és az égre pillantott: – Szép időnk lesz ma… Azt hiszem, nagy meleg készül megint. Meglátta, hogy Karen a lövegállás felé tart, és megkérdezte Tolachiant: – Mit keres itt ez a nő? Őt fuvarozod? Mielőtt Tolachian válaszolhatott volna, Karen már hozzájuk lépett. A másik tüzér, aki eddig hallgatott, feléje fordult, megnyalta cserepes ajkát, és rekedten megszólalt: – Nem tetszik egy csésze kávé, kisasszony? A lány rámosolygott, és bólintott. Elképesztően fiatal volt a fiú. Szőke hajfürt lógott a szemébe, és keskeny arca szinte szürkének hatott a kora hajnali félhomályban. Jön föl a nap – mutatta –, nézze!

Bal kéz felől, egy facsoport ágai közt, narancsszínű fényesség csillant elő. Az ágak és a levelek még feketék voltak, s most megremegtek. Enyhe szél támadt, hűvösen, frissen. Aztán mintha kipattant volna a nap a fák közül, már odafent függött az égi tűzgolyó. Mindennek egyszerre megváltozott a körvonala, minden új, valóságosabb alakot öltött. Az ágyú eddig óriási szörnyetegként meredt az égnek. Most visszakapta igazi méreteit. Mintha a földből bújtak volna elő, ott termett körülötte egy csomó tüzér. Csupa szorgalmas, határozott ember, aki tudja a dolgát, és néma hangyabuzgalommal lát neki. Tudja, hová kell mennie, mit keressen meg, anélkül hogy bárki irányítaná. Bing egy csajka feketekávéval került elő. Odanyújtotta Karennek. A lány ivott belőle, és érezte, amint belsejét meleg járja át. Mintha csak most ébredt volna fel igazában. Megfésülködött, és rendbe hozta az arcát. A fiú kritikus mosollyal figyelte. – Jobb így? – kérdezte Karen. – Jobb. Az előbb még ott volt az éjszaka nyoma az arcodon. – Szeretnék megmosakodni. – Az előbb körülnéztem – mondta Bing. – Ezeknek itt csak egy kis ivóvizük van, és arra nap közben még szükségük lesz. Tolachian elővette kulacsát. Odanyújtotta Karennek. – Öntsön belőle – ajánlotta. – Egészen tele van, nekem nem kell annyi. – De talán maga is meg akar mosakodni. Tolachian arca széles mosolyra húzódott a boldogságtól, hogy valakivel megoszthatja, amije van. Karen látta bőrén az út szennyét, és kivörösödött szeme sarkában a port. – Ugyan, dehogy – válaszolta a katona –, minden attól függ, mihez szokott az ember. Én már nem is érzem jól magam, ha nem lehetek szutykos egy kicsit. Bing megszólalt: – Mindjárt öt óra. Július negyedike nagy pillanata. Velem jönnek? Tolachian és Karen utánaindult az ágyúhoz. A tüzérek már ott voltak. Épp akkor töltötték be azt a gránátot, mely hírül adja majd az ellenségnek, milyen nap is ez a mai. A földön ott sorakozott a röpcédulával töltött lőszer, már a gyújtó is rá volt mindegyikre

csavarva. Néhány pillanat múlva azok is mennek majd az első, halált osztó gránát után. A lány csodálattal nézte a tüzérek nyugodt biztonságát az ágyú mellett. Milyen különös ipar virágzott ki egyszerre ezeken a földeken! A katonák kerekeket forgatnak, és az ágyú emeli vagy leereszti tömpe orrát. A hatalmas talp biztosan kapaszkodik a talajba, mint a rövidtávfutóé rajt előtt a startgödörben. A tüzérek tesznek-vesznek az ágyú körül, már helyére is csúsztatták a gránátot, és rákattantották a lövegzárat. Mindezt látható erőfeszítés nélkül. Hallotta, amint az egyik viccet mesél egy szűz lányról, aki lóra ült – a történet kellős közepén a mesélő észrevette, hogy ő is ott van, és elhallgatott. A fiatal, szőke fiú zavarában elnevette magát. Karen figyelte a fiú karján az izmok játékát, amint az egyik röpcédulával töltött hüvelyt odább vonszolja a ponyván. Aztán kiált valamit egy odalépő őrmesternek – a lány nem érti, mit mond, de az őrmester szemmel láthatólag egyetért vele. Nyomban Karen felé is fordul, mosolyog rá és int neki. – Tüzelésnél nyissa ki majd jól a száját – kiált oda incselkedve. – Hatalmasat durran. – Jó! – kiált vissza Karen. – Így gondolja? Kitátotta a száját. Az őrmester mulatságosnak találhatta, mert nagyot nevetett. – Úgy, úgy, kisasszony! Most röpül ki a kismadár! Ebben a pillanatban dörgés reszkettette meg az egész arcvonalat. Messze, jobb kéz felől indult, dühös basso profundóval. Egy pillanat, és máris ott volt a közelben, ágyúk százainak közös dörrenésétől remegett a föld. Látta, hogy valaki a karját emeli apró emberke, nevetséges mozdulattal. Az üteg tüzelt. Karen csak állt, lenyűgözve. A dübörgés egyfolytában hangzott tovább, mert most már az ágyúszóba a gránátok hatalmas hangja is belevegyült, a másik oldalról, ahol becsapódtak, robbantak, fölszakították a földet, s mindenféle törmelékkel együtt szórták a németek fejére és fedezékébe. A mennydörgés néhány pillanatig még folytatódott. Aztán ugyanolyan váratlanul és meglepetésszerűen, ahogy fölhangzott, elhallgatott. A csönd szinte éppoly nyomasztóan hatott, mint előbb a

tüzelés. Valaki fejhangon nevetett, mikor kinyitották a lövegzárat, s a még mindig füstölgő hüvely kiesett, és végiggurult a letaposott gyepen. Bing hozzá beszélt. Az óriási robaj süketítette meg talán egy pillanatra, vagy az össztűz roppant színjátéka ragadta magával? Hirtelenében nem értette, mit mond. De aztán világosan hallott már minden szót, s most úgy hatottak, mint soha azelőtt. – Ez Amerika igazi hangja – mondta Bing – ma, 1944. július negyedikén … Ezen a napon lett a törvény előtt egyenlő, saját kormányzatuk alatt élő emberek állama… Ezekért a jogokért, ezért a szabadságért harcolunk ma is… Mert ilyen nemzet a miénk… Azért jöttünk, hogy megfékezzünk egy zsarnokot: ne tudja rákényszeríteni akaratát egy egész nemzetre, rá egész Európára, az egész világra… Jól meg tudja választani a kellő pillanatot – gondolta Karen –, kitűnően… Illett ide ez a szöveg, nagyon illett. A szavak most olyan erőre kaptak, úgy megteltek tartalommal, hogy egészen átadta magát hatásuknak. Megremegett. Tanúja lett valami új születésének. Talán új kor született most: ágyúk százainak mennydörgésében és vérben fogant kor. Jaj istenem, hogy magával ragadta most ez a szöveg, hogy felkavarta! S mint valami borzalmas katasztrófa után, egyszerre tisztának érezte szívét. A németek, miután felocsúdtak a meglepetés után, rendszertelenül tüzelni kezdtek. Valahová, elég közel, vijjogva csapott be a gránát. – Sejtettem, hogy harapósak lesznek tőle – mondta a tüzér őrmester. Bing megfogta Karen kezét, megszorította, s érezte, hogy a lány visszaszorítja az övét. – Itt az idő – szólt –, indulnom kell. Látta, hogy a lány szeme könnyben úszik. – Vigyázz magadra – szólt Karen. – Jövök vissza hamarosan.

8 A teherautó zötyögve vonszolta magát előre. Itt már nem volt országút, csak kétoldalt sövénnyel szegett, keskeny dűlő. Bing örült a sövénynek, mert az legalább menet közben takarta őket. Irgalmatlanul rázta a kocsi, kapaszkodott az ülésbe, és káromkodott. De azt sem bánta, hogy ilyen nyomorúságos ez az út. Az ember esze legalább nem jár örökké egy lányon, ha közben kétségbeesetten kell kapaszkodnia, nehogy lebukjék az ülésről, és összeverje magát. Mert most el kell feledkeznie Karenről. És a félelmet sem babusgathatod magadban, nem töprenghetsz rajta, mi vár rád a következő néhány órában, ha arra ügyelsz, nehogy egyszerre csak ott hemperegj nevetségesen a teherautó kemény padlatán, vagy beverd a fejed valami szerszámosláda sarkába. Márpedig a félelmen is túl kell adnia, ha elég meggyőző erejű mondatokat akar magában megfogalmazni ahhoz, hogy a németek majd felfigyeljenek rá. Már vagy tíz perce haladtak így, mikor a teherautó zökkent egyet s megállt. Bing lekászálódott. Laborde akkor kezdett épp beszélgetni egy századossal. A tiszt bemutatkozott, Troynak hívták, ő volt a C század parancsnoka. Troy a teherautó sárhányójának támaszkodott. Jól megtermett ember volt, de hajlott tartású. A feszes Laborde-hoz képest nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak hatott, bár az, amit mondott, nem hangzott túlságosan biztatónak sem saját helyzetére, sem másokra nézve.. – Ezzel a kasznival akar előremenni? – kérdezte, és a teherautóra mutatott. – Persze! – válaszolt Laborde. – Mindjárt fölállítjuk a hangszórókat, s nem tehetjük őket messzire a kocsitól. Minél hosszabb a vezeték a kocsira szerelt erősítőegység és a hangszórók közt, annál nagyobb az ellenállás, és annál kisebb a hangszórók hatósugara.

– Miért, milyen erősek? – kérdezte Troy bizalmatlanul. Bing látta, hogy amilyen hirtelen feltűnt az előbb arcán a mosoly, ugyanolyan gyorsan le is törlődött róla. – Ha azt akarjuk, hogy a németek megértsék, amit mondunk – magyarázta Laborde –, hatvan és száz méter közötti távolság kell, nem lehet több. Elég gyöngék ezek a hangszórók. Eredetileg úgy volt, hogy ezeknél tízszer erősebbet kapunk… de valahogy nem lett belőle semmi. Tudja, hogy van ez a hadseregnél. No, mindegy. Ez csak annyit jelent, hogy közelebb kell mennünk a németekhez. – Közelebb a németekhez… – ismételte Troy gondterhelten. – Itt nem vagyunk olyan közel hozzájuk. És nem is szeretnénk olyan közel lenni. – Mi szeretünk – szólt Laborde. – Maga őrült! – Troy többé-kevésbé tisztában volt már a vendégével. – Vagy őrült, vagy fogalma sincs róla, mi van itt. Nem fogom kockáztatni a katonáim életét, csak mert maguknak nincs megfelelő fölszerelésük. Ez a nagy teherautó halálosan biztos, hogy tüzet kap. A tűz pedig az én katonáim nyakába szakad. Laborde aszkétaarca még inkább elkeskenyedett. Szemében olyan meggyőződés égett, mint a keresztény mártírokéban, mikor az oroszlánok elé vetették őket. – Háborúban lőnek az emberre. Ez ellen nem tehetünk semmit. – Hallgasson ide, fiatalember – szólt Troy rendkívüli nyugalommal. Arcáról eltűnt a gödröcske, és álla megfeszült. – Nem tudom, maga hol járt eddig, hol nem. De ez a század, amióta csak partra szálltunk, harcol, és egyetlen nap sem múlt el anélkül, hogy néhány emberemet el ne veszítettem volna. Márpedig a katonáimért én felelek. Minden reggel jelentést kell adnom, hogy aki aznap veszteséglistára került, milyen körülmények közt halt vagy sebesült meg. – Ne idegeskedjék, százados úr! – szólt Laborde. Nem szabad összekapnia Troyjal, bár a százados már attól a pillanattól kezdve nem tetszett neki, mikor előlépett a sövény közül, megállította a kocsit, és kijelentette, hogy nem mehetnek tovább. Troynak szemmel láthatólag elvei vannak, s azokból nem szándékszik engedni. És mivel ő itt a századparancsnok, sok akadályt gördíthet a feladat

végrehajtása elé, ha mindjárt teljesen meg nem hiúsítja. Laborde tehát kénytelen volt féken tartani büszkeségét és ellenszenvét. – Én sem passzióból jöttem ide – folytatta Laborde – Parancsot kaptam rá, és az, hogy végrehajtsam a kapott feladatot, nemcsak nekünk, de önöknek is fontos. Ha sikerül átcsalogatnunk néhány németet, azok az önök hadifoglyainak számítanak. Troy nem kapta be a horgot. – De arról nem tud biztosítani, ugye, hogy a németek csakugyan megadják magukat? Én viszont biztosíthatom, hogy a teherautó, a hangszórók meg az egész járás-kelés nagyon is felhívja ránk a németek figyelmét. Ebből pedig, ha meggondolom, milyen erőben vannak az embereim, és milyen fontos ez az arcvonalszakasz, szívesen kimaradnék. Laborde egy papirost húzott elő a zsebéből. A parancs volt, Farrish tábornok aláírásával. Úgy szólt, hogy a hangszórós-csoportot Laborde hadnagy vezetésével a C század arcvonalszakaszára irányítja, és hogy a C század köteles a csoportnak minden szükséges támogatást megadni. Mialatt Troy átfutotta a tábornoki parancsot, Laborde megjegyezte: – Tüzérségünk néhány perccel ezelőtt röpcédulák ezreit lőtte át a németekhez. Most olvassák őket odaát. Megfelelően elő vannak tehát készítve a hangszórós felhívásra. – Nem tudom… – Troy odább lépett a sárhányó mellől, amelyre eddig támaszkodott, és a teherautó hátsó feléhez került. Megnézegette a felszerelést: a különféle skálákat, a kábelt és a kivilágítható kapcsolótáblát. – Minden támogatást megkapnak tőlem, ami csak az embereimet és helyzetünket nem veszélyezteti. Bing látta, hogy Laborde nem megy semmire Troy századossal. Tetszett neki Troy álláspontja, felelősségérzete a katonáival szemben. Ha Troynak sikerülne lebeszélnie Laborde-ot az egész vállalkozásról, ő igazán nem bánná. De a legjobb esetben csak annyit érhet el, hogy Laborde vakon rohan a saját feje után, és teljesen elfuserál mindent. – Százados úr – szólalt meg Bing –, nem tarthatnánk együtt egy kis terepszemlefélét? Addig itthagyjuk a kocsit. Talán sikerül olyan helyet találnunk, ahonnét megoldhatnánk a feladatot, és sem a

katonáit nem sodorjuk bajba, sem magunkat nem veszélyeztetjük túlságosan. Troy arca földerült. – Ez az első értelmes szó, amit hallok, őrmester! Gyerünk! Laborde savanyú képet vágott, de nem tett ellenvetést. Troy nagy léptekkel megindult, Bingnek szinte szaladnia kellett utána, hogy nyomában tudjon maradni. Troy feje és felsőteste mélyen előrehajlott – mindig így járt, hogy kisebb célpontot mutasson. Szorosan a sövény mellett haladtak. Jobboldalt, a réten békésen legelészett néhány tehén a friss, fekete földhányások között. – Bombakráterek – válaszolt Troy Bing kérdő pillantására. – Odaföntről jól céloznak. Csak éppen, hogy a saját repülőink voltak. A sövény végében megállt, és szóba elegyedett egy katonával, aki mintha a földből bukkant volna elő – és csakugyan úgy is volt. Bing nem értette, mit beszélnek, de látta, hogy a katona előremutat, és Troy bólint. A következő kétszáz méteren már nem volt sövény. Gránáttölcsérekkel és kisebb, feketéllő mélyedésekkel tarkított tábla terült el előttük – a sok kisebb mélyedés egy-egy lövészgödör volt, néha mozdult valaki bennük. Erős, édeskés szag terjengett a levegőben, és állandó, mély hangú dongás hallatszott. Troy visszajött Binghez, a katona, akivel az előbb beszélgetett, nyomtalanul eltűnt. – Megdöglött egy tehén – szólt Troy –, csúnyán kinyúlt. Ott hever a sövény másik oldalán. Nem tudom elásatni, mert a németek odalátnak. Furcsa dolog, hogy ezt a dögszagot lehetetlen megszokni. – A legyek dongának úgy? – Azok. Egy csomó hatalmas légy. Iderajzik mindenünnen. Van közte zöld, kék. – Merre vannak a németek? – Nézzen csak végig ezen a táblán. Látja azt a sövényt, amelyik körülbelül merőlegesen fut erre az ittenire? Ott vannak az elsők. Ott a géppuskafészkük is… tulajdonképp van több géppuskafészkük is,

de géppuskájuk csak egy. Elég gyakran változtatnak vele állást. Megpróbáltam kilőni aknavetővel, de nem sikerült. – Mehetünk még előbbre? – kérdezte Bing. – Most nemigen – válaszolt Troy. – A németek nagyon nagy csöndben vannak… akárcsak mi. Ha valaki mozog, gyanút fognak. Elég jól ki lehet venni innét is az állásaikat. A németek is idelátnak, kivéve néhány helyütt, ahol ez a dimb-domb takar bennünket. – Amott – mutatott előre –, a bokrok mellett három embert vesztettünk. Egy teljes napon át nem tudtuk őket eltemetni, mert valahányszor nekiindult valaki, hogy hátrahúzza a holttesteket, a német visszakényszerítette. Gondolja csak el, abban a hőségben a holttest egyik pillanatról a másikra fölpuffad. Borzalmasan nagyra. És mintha élne, úgy mozog… a gázok mozgatják. Nyújtogatja kezét– lábát. Csak a ruha fogja össze, hogy szét ne pukkadjon, mint a léggömb… Az ember nem akar odanézni, de nem tudja levenni róla a szemét. Valósággal megbűvöli… Végigsimított a homlokán, mintha ki akarná törölni a képet az emlékezetéből. Éles hang hallatszott, mint mikor ostor pattan. – Valaki nem húzta be eléggé a fejét – mondta Troy. – A reggeli össztűztől meg a szállingózó röpcéduláktól… úgy látszik, idegesek. – Nem nagyon tetszik a dolog – szólt Bing. – Nekem sem. – Troy elővette tábori látcsövét, és a német sövényt figyelte. – Ez a maguk hadnagya… hős ökör, úgy hívom az ilyet: hős ökör. Jó kifejezés, mi? – Találó! – Na? Látott már olyan helyet, ahol dolgozhatnának? – Nem volna jó az az emelkedő, ott… körülbelül a tábla közepén? Odahajthatnánk mögéje a kocsival. Bizonyos mértékig takarna. Jobbra-balra a bokrokba raknánk a hangszórókat, én pedig majdnem a kocsi mellől beszélhetnék, de mégiscsak a domb mögül. Troy a domb és a bokrok felé fordította a látcsövét. – Néhány emberünk elég közel ásta be ott magát… de ezen már nem segíthetünk. Igen, azt hiszem, az lesz a legjobb helye a nyavalyás kocsijuknak. Mit akar mondani a németeknek? – Hát… még nem sokat gondolkoztam rajta.

– Azt mondja, ami éppen eszébe jut? – Többé-kevésbé azt, százados úr. Persze vannak bizonyos elvek, azokhoz tartjuk magunkat… – És általában… lesz belőle valami? Már visszafelé haladtak, óvatosan, a sövény mellett. – Néha. – Bingnek új problémája támadt. – Mondja, százados úr… nem telepítettek aknákat erre a közbeeső táblára? – Mi nem. De azt sosem tudja az ember, mi történik éjszaka a németek oldalán. Nyilván megtudjuk majd, ha rohamra megyünk ellenük… ha egyáltalán oda jutunk, hogy mi rohamozzuk meg őket, s nem ők előbb bennünket. – Mert ha aláaknázták a német állások előtti szakaszt, kétszer is meggondolja mindegyik, hogy neki merjen-e vágni, és átjöjjön-e hozzánk. Nem nagy öröm, ha az ember a saját aknáján repül az égbe, amikor pedig leghőbb vágya, hogy az amerikai hadifogolytábor luxusát élvezze. – Azt meghiszem. – Troy elmosolyodott, amint a hadifogolytábor luxusára gondolt. – Mindenre magának kell gondolnia munka közben, őrmester? – Nem gondolok én semmire. Laborde hadnagy úrnál tartom az eszem. Közeledtek a várakozó kocsihoz. Troy odafordult Binghez, és úgy nézett rá, mintha ebben a pillanatban látná csak meg. – Ne izgassa magát amiatt a fickó miatt – mondta szelíden –, hadd legyen egyszer neki is jó napja. A teherautó már ott volt az állásban. Tolachian nekiszáguldott vele a táblának, hajszál híján sikerült csak kikerülnie vele a gránáttölcséreket, aztán az emelkedő mögött hirtelen lefékezett. Néhány puskalövés elcsattant a németek oldalán… de sokkal kevesebb, mint amennyire Bing számított. A németeket, úgy látszik, elképesztette a kocsi utasainak példátlan szemtelensége. Nem értik, miért hajt egy teherautó olyan közel a vonalukhoz, és várják a további fejleményeket. Vagy esetleg aknavetőért küldenek, hogy kipörköljék őket kocsistul az emelkedő háta mögül s most arra várnak.

Tolachian leszerelte a hangszórókat a kocsiról. Mind a négyet. Bing azt ajánlotta, állítsanak kettőt-kettőt a domb két oldalára. – Mit kerestek itt? – üvöltött rájuk valaki, de láthatatlan maradt az illető. – Eredjetek a francba innét… Azt akarjátok, hogy mindannyiunkat kinyírjanak? Tolachian szétnézett, honnét jön a hang. Nem látott senkit. – Pofa be! – szólt vissza az illetőnek. – Nektek segítünk. – Segíttek a fenét! – Mi lesz itt, mozi? – kiáltott másvalaki. – Rég nem láttuk már oktatófilmről, milyen is a háború. Bing akaratlanul elnevette magát, bár pattanásig feszültek az idegei. – Nem mozizni jöttünk – kiáltott vissza –, hanem patkányt fogni! – Azzal jó lesz vigyázni, pajtás! Mert a patkány harap! – Méghozzá nemcsak belétek, hanem belénk is! – tette hozzá az első hang. Egy sorozatnyi éles, kurta csattanás hallatszott – mintha fémvonalzóval verné valaki az asztalt., – Halljátok? – ordított az első hang. – Ez csak az adjonisten volt. Bing legalább olyan kutyául érezte magát, mint az, aki kiabált. Valami baj van a térde körül, mintha vízben kellene gázolnia, és sodró áradat akarná kirántani alóla a lábát. Megint érezte az émelyítő dögszagot, pedig tudta, hogy messze oda a sövény, azon túl oszladozik a kimúlt tehén, nedve ott szivárog a földbe, ott lakmároznak rajta a kék és zöld legyek. Mintha benneragadt volna egy csipetnyi bűz az orra lyukában, s az birizgálná még mindig a szaglóidegeit. És a hangszórók súlyosabbak, mint amilyennek látszanak. Az egyiket magához szorította, nekiiramodott vele, és mélyen meghajolva igyekezett átfutni a domb mögül a jobb oldali bozótosba. Közben úgy érezte, minél kisebbre húzza össze magát, annál nagyobb célt mutat. Valami fütyült mellette – furcsa madár volt, annyi szent. Levágódott a földre. Nem volt képes megint fölkecmeregni. Ez az egész nem is az én dolgom – cikázott át az agyán. – Mi az ördögöt cipekedem én itt?

Tolachian odakúszott hozzá, és kivette kezéből a hangszórót. Arcán fénylett a veríték. Megnyalta felső ajkát. Mekkora nyelve van – gondolta Bing –, olyan vastag a nyelve, mint a barmoké. Tolachian visszakúszott a bokorba. Az előbb már fölszerelt oda egy hangszórót, s most vonszolta a Bingét is maga után. Rákapcsolta a vezetékre, s odaintett Bingnek: – Ez kész! Eredj vissza! Tolachian remekül viselkedett. Az, ahogy kivette Bing kezéből a hangszórót, több volt, mint a segítség egyszerű gesztusa – azt fejezte ki vele, hogy átveszi a manőver irányítását. Bing megnyugodott egy kicsit. Mélyet lélegzett. Mikor visszatért a kocsihoz, már ott állt Laborde, és türelmetlenül dobolt a lábával. – Elkésünk – szólt szemrehányó hangon. – Mozgás! Mozgás! Bing észrevette, hogy a hadnagy a fogát csikorgatja, szemöldökét magasra vonja, és ajka szabadon hagyja az ínyét. Az ilyen pillanatok szokatlan éleslátásával figyelte meg, milyen széles a hézag Laborde két nagy metszőfoga közt, és kísértést érzett, hogy ököllel odavágjon. – Mit áll itt, mint a bálvány, miért nem segít inkább kihordani a hangszórókat! – kiáltott rá. – Mi az? – hüledezett Laborde. – Csináljon már maga is valamit! – ordította Bing. Azzal a kocsihoz lépett, és előszedte a mikrofont. Vagy tízlépésnyire a teherautótól alkalmas helyet talált magának – egy kis gödörfélét, éppen elfért benne. Belefeküdt, és lehunyta a szemét. Mikor megint fölnézett, látta, hogy Laborde engedelmesen visz egy hangszórót, cipeli Tolachian után a bal oldali bokrok felé. De Bing nem élvezhette nyugodtan ezt a látványt. A németek úgy találták, akármi is az amerikaiak szándéka ezzel a teherautóval, egy biztos: jóban nem törik a fejüket. Lövöldözni kezdtek hát mindenre, ami az amerikaiak oldalán moccanni látszott. Egyre több ostorcsattanás hallatszott, s egyre szabályosabb ütemben. Bing odakívánta most Troyt maga mellé. Amíg vele volt, a százados hatalmas teste, kimért mozgása, tárgyilagos hangja bizalmat öntött beléje, és megnyugtatta. Most Tolachian vette át Troy szerepét, de csak részben, mert közben buzgón végzi a maga dolgát

is. Hogy képes Tolachian mindezt így csinálni! Valóságos csoda! Ő maga mozdulni sem tud – moccanni sem, verítéke mintha összevegyült volna a talaj nedvességével, s odaragasztaná a földhöz. Pedig most gondolkoznia kell. Legfőbb ideje már, hogy úrrá legyen félelmén, s azon a kétségbeesett igyekezetén, hogy összehúzza magát, valahányszor a németek megint tüzelnek. Fogalma sincs még róla, mit fog mondani. Agya kiürült, más gondolat el sem fér benne, mint hogy el innét, de hamar! És most újabb rémület fogja el, valósággal görcsbe rándul tőle a gyomra: Mi lesz, ha meg se tud szólalni? Ha dadogni kezd majd összefüggéstelenül? Mi lesz akkor? Ezért kellett csak az egész, szörnyű istenkísértés? Valaki megérintette a vállát. Tolachian feküdt mellette, és mosolygott. – Mindent fölszereltem – szólt. – Készen vagy? – Nem – válaszolt Bing –, még nem vagyok. – Mi baj? – Semmi. Tolachian hanyatt fordult. Zsebéből előhúzott egy gyűrött csomag cigarettát. Megpöckölte, s előbukkant belőle néhány cigaretta. – Még szívhatunk egyet – mondta. Bing is megfordult. Hanyatt dűlve cigarettáztak, és nézték az eget. – Gyönyörű ez a vidék – nyújtózott egyet Tolachian. – Egyszer majd, a háború után visszajövök ide a feleségemmel szabadságra. Meg kell hagyni, hogy szép helyet találtak a háborúzáshoz. Figyelted azokat az almafákat, ahol megálltunk a kocsival?… Tudod, az előbb, mikor vártunk rád. Megkóstoltam egy almát, kemény volt még, de hamarosan megérik. – Kezébe vett egy marék földet, szétmorzsolgatta az ujja közt, aztán finomra törve lecsorgatta. – Jó föld ez – állapította meg –, minden megterem benne, és a háború után még jobb lesz. Annyi vas került bele… – És annyi vér. – Igen… az is. Egy kicsit odább becsapódott valami.

– Akna volt – szólt Bing. – Az. – Tolachian elnyomta a csikket a földön. – Akit eltalál, nem hallja. Egész jó is lehet. Hirtelen jön, nem fáj… nem igaz? – Vajon mit gondolhatnak most azok, odaát? Bing hüvelykujjával a német állások irányába bökött. – Tudj’ isten. Na, indulok, bekapcsolom a masinát. Fújj bele a mikrofonba, ha készen vagy. – Jó. Bing elnézte Tolachiant, amint nehézkesen felmászik a kocsira. Korához és termetéhez képest elég fürgén mozgott. Megint becsapódott egy akna, és körülbelül ugyanolyan messzire robbant tőlük, mint az első. Bing kezébe vette a mikrofont. Hirtelen mozdulatától megriadt egy csöppnyi, fekete bogár, villámgyorsan leszaladt egy fűszálon, s elbújt egy göröngy mögé. Okos kis bogár gondolta magában Bing. Beszélni kezdett. – Achtung! Achtung! Az erősítő meglepően ércessé tette a hangját. 18

– Achtung! Deutsche Soldaten! Ez nem is az ő hangja. Furcsán, határozottan, magabiztosan, szinte önhitten csengett. Bing elmosolyodott. Egyszerre eltűnt izmaiból a görcsös feszültség. Mindjárt sokkal jobban érezte magát, és egy kicsit továbbcsúszott, hogy föl tudja támasztani könyökét, s biztosabban tartsa a mikrofont. Agya is egyszerre kitisztult. – Deutsche Soldaten… az előbb érezhettétek, mit jelent Amerika ereje. Minden lövegünk csak egyetlenegyet lőtt… de ennyi is elég, hogy fogalmatok legyen róla, mi lesz, ha egyszer majd általános zárótűz zúdul az állásaitokra. Ez eddig jó – szólt magában. – Csak ilyen könnyed hangon tovább, mintha társalognánk. Úgy kell beszélni ezekkel, akár a taknyos kölykökkel, ha nem lehet már bírni velük. Józanul, mint akit nem túlságosan érdekel, hallgatnak-e rá, annyit akar csak, vegyék

tudomásul, hogy szólt, nehogy később, ha szorul a kapca, neki tegyenek szemrehányást, miért hallgatott. – Röpcédulát is küldtünk nektek. Elmondtuk benne, miért szólalt meg ma reggel minden ágyúnk az egész arcvonalon. Mert nagy nap ez a mai… július negyedike! Amerika nemzeti ünnepe: ezen a napon alapították az Egyesült Államokat. Nyilván olvastátok a röpcédulát… Nem hiszem, hogy tisztjeitek megakadályozhatták volna. Odaát megszólalt a géppuska: ideges kattogásba kezdett. Jobboldalt az egyik hangszóró találatot kapott. Bing hallotta, hogyan verik át a golyók a fémtölcsért. – Hagyjátok abba! – ordította el magát. Hagyjátok abba ezt az ostoba lövöldözést! Annyira féltek az igazságtól, hogy meghallgatni is gyávák vagytok? Már hallgatták. A géppuska egyszerre elnémult. Bing szinte élvezte a játékot. Érezte, hogy kezében van a hallgatóság. Szerette volna látni az arcukat – a sok kíváncsi és szorongva figyelő arcot, amint várják, mi következik most. A dühös és elkeseredett arcokat, azokét, akik legszívesebben nyomban elhallgattatnák, de nem tehetik, mert nem akarnak gyöngének mutatkozni. A ma reggeli össztűz csak azt bizonyítja, amit különben is tudtok. Hogy minden egyes fegyveretekre nálunk fél tucat esik, hogy minden lövésetekre egy tucat lövéssel válaszolunk. Légierőtök nappal már mutatkozni sem mer. A miénk viszont akár minden lövészgödrötöket külön bombázhatná. Ezek tények – gondolkozott Bing. – Most hallgass egy kicsit. Hadd vésődjenek beléjük minél mélyebben a tények. – Vezetőitek bizonygatták, hogy Atlanti Falatokon a madár sem röpülhet át. Mi áttörtük és szétzúztuk az egészet. Führeretek kijelentette, hogy tizenkét órán belül a tengerbe szorít bennünket. Ma már csaknem egy hónapja, hogy partra szálltunk, és mi szorítunk benneteket egyre hátrább. Cherbourg-nál tábornokok és

tengernagyok adták meg önként magukat. Mert katonáikkal együtt ráeszméltek, mi vár rájuk. Újabb szünet… Hagyj időt nekik, hogy ezen is elgondolkozzanak. Ne siesd el a következtetést, bízd inkább rájuk: elég lesz, ha majd te is megerősíted a végén. – Ezek a katonák és tisztek, németek ők is, akárcsak ti, ezek a katonák és tisztek tudták, hogy ha amerikai hadifogságba esnek, tisztességesen bánunk velük, és megérik a háború végét. Most nektek is ajtót nyitunk. Mostantól számítva tíz percig nem lövünk. Gyertek elő az állásból, fegyvertelenül, föltartott kézzel. – Várunk benneteket, és azonnal hátraviszünk, ki a harci övezetből. Az alkalom itt van… ragadjátok meg. Lehet, hogy ez az utolsó. Bing elhallgatott. Intett Tolachiannak. Kikapcsolta a mikrofont. Hála istennek – gondolta –, túl vagyok rajta. – Ruhájából facsarni lehetett volna a verejtéket. – Gyerünk innét, az isten szerelmére, gyerünk! Mert ezt azok, odaát, nem nyelhetik le válasz nélkül. Ezt nem! Végtelenül hosszúnak tetsző csönd következett. Most még az a néhány puskalövés is elnémult, amely Bing beszédének nagyobb része alatt szórványosan fel-felcsattant. Az amerikaiak oldalán a sövény mellől, ahonnét Bing kiszemelte a hangszóróskocsi állását, integetett valaki. – Bing úgy gondolta, nyilván Troy int, hogy vonuljanak vissza. De Laborde időközben előremászott az őket fedező dombnak a németek felé eső oldalára. Bing utánakúszott, hogy jelentse neki. Troy hívja már vissza őket. Amint megkerülte a dombot, és megpillantotta a németeket, váratlan látvány tárult eléje. Egy alak bukkant elő az ellenséges oldalon húzódó sövény mellől, egy pillanatig még habozott, aztán futásnak eredt Bingék felé. Furcsán, mereven mozgott, mintha karját-lábát egy láthatatlan kéz dróton rángatná. Egy fél perc múlva utánaeredt egy második alak is, aztán a harmadik és még néhány. Bing tizennégyet számolt össze: a sövény mellől tűntek elő, és bukdácsolva, föltartott kézzel szaladtak át a táblán. Már teljes erővel

sütött a reggeli nap, s a futók figurája éles árnyékot vetett. Bing képtelennek, hihetetlennek érezte az egész jelenetet, mintha csak filmfelvételhez állították volna be mesterségesen. Ezért valahogy nem is vette komolyan, s arra sem gondolt, hogy készüljön a fogadásukra, ha a szökevények majd elérik a dombocskát. Bing látta, hogy Laborde föláll. A hadnagy rágyújtott, a cigarettát a szája zugába biggyesztette, hátratette és összekulcsolta a kezét, s napóleoni pózban kezdett föl-alá sétálni a dombocska előtt. A német oldalon ismét megszólalt a már régen elnémult géppuska. Bing látta, hogy porzik a föld a golyóktól: ezek a saját embereikre lőnek. Laborde nem izgatta magát. Tovább sétált föl és alá, Bing szinte a megvetés betanult mosolyát is látni vélte az arcán. Az egyik szökevény arcra bukott, és a földön maradt. Egy másik megtorpant futás közben, lassan hátrafordult, mint aki csodálkozik, mit csinálnak azok ott, a háta mögött, aztán térdre rogyott, hosszan, fejhangon felsikoltott és előrebukott. A többi szökevény még inkább nekiiramodott: a géppuska kergette őket ostorcsapásaival. Nyilván észrevették Laborde magányos alakját. Eleinte határozatlan irányban indultak el, de most mind az amerikai felé tartottak abban a reményben, hogy az, akinek van ereje a géppuskával is farkasszemet nézni, aki ott áll nyugodtan, és cigarettázik, őket is megvédheti. Odaértek hozzá. Még mindig magasra tartott kézzel, nyomorultul reszketve topogtak körülötte. Valami emberfölöttit vittek végbe: kiszakították magukat saját közösségük oltalmából, hogy nagyobbat és időállóbbat találjanak helyette. De az új közösség még nem fogadta be őket. Hamuszürke arcukon, rémült tekintetükben ott ült az elképedés saját elhatározásuk fölött, ott ült a teljes kimerültség a szörnyű erőfeszítés után, és a megválaszolatlan kérdés: Jaj, mit csináltam? Mi lesz most velem? Laborde megvetően végigmérte őket. Az egyiknek a zubbonyára mutatott – a katona bocsánatkérő vigyorgással begombolkozott, és vigyázzba vágta magát. Az egész olyan valószínűtlen volt, hogy Bing értelmetlenül nézte, mintha mindez nem is ezen a világon történt volna. Laborde úgy

viselkedik, mintha a tizenkét értékes fogoly – mindegyiktől fontos felvilágosításokat lehet majd kapni – személyes tulajdona volna: ruhavizsgát tart náluk. Közben pedig a többi német, aki odaát maradt – sőt nyilván időközben már sürgős erősítést is kértek – célba lődöz a dombocska előtt álldogáló csoportra. De Laborde magatartása mégiscsak hatott. A domb jobb és bal oldaláról valami éljenzésfélét lehetett hallani. Troy emberei közül négyen kimásztak fedezékükből, hogy közelebbről lássák a cirkuszt, nem is gondolva rá, hogy teljes célt mutatnak az ellenségnek. Nemrég vonultak csak be a századhoz az elesettek pótlására, és teljesen tapasztalatlanok voltak még. Újabb becsapódás, közvetlenül mellettük. Már megint az a dög aknavető, gondolta Bing. A négy amerikai hanyatt-homlok rohant vissza a fedezék felé. De Bing fölállt, és megállította őket. A hadifoglyokat hátra kell vinni. Sem ő, sem Tolachian nem állhat oda fogolykísérőnek, Laborde-ra sem bízhatja – a hadnagy képes volna végigmasírozni velük a fél arcvonalon, hadd lássa mindenki, hogy őt nem fogja a golyó. – Hé, fiúk! – kiáltott oda nekik Bing. – Vigyétek hátra ezeket az embereket! A négy katona körülnézett, meglátta az őrmestert, és többékevésbé felfogta, mi a parancs. Újabb becsapódások következtek, most már közelebb. Az aknavető, kezdte belőni a célt. A német szökevények kétségbeesetten álltak Laborde előtt, parancsra vártak, és úgy tömörültek, mint viharban a nyáj. – Igenis, őrmester úr! – szólt vissza szemre bátran az egyik amerikai. Kezükben lövésre készen tartott puskával odamentek a szökevények szánalmas csoportjához. Intettek nekik, hogy induljanak. A szökevények lassan utánuk eredtek. Bing fölsóhajtott. Na, ezen is túl vagyunk. Visszaereszkedett a földre, és hátra akart kúszni a dombocska mögé, mert ott legalább nem láthatják odaátról. Ha Laborde tovább akar még parádézni, ám tessék. A hülyék magukban tudnak a legjobban elszórakozni. A német géppuskatűz állandósult, szabályos időközökben egy-egy akna is robbant. Porfelhő emelkedett a dombocska fölé.

Még egy utolsó pillantást vetett hátra. Bing azt hitte, végleg tótágast áll már körülötte a világ. Ez nem lehet igaz. Nem, ez már aztán nem! Az idegei űznek játékot vele – túl sok volt ez mára, először a mikrofonba beszélni, figyelni teljes erővel minden szóra, majd utóbb ez a váratlan, kézzelfogható, nyilvánvaló eredmény! Megint odanézett. A négy amerikai katona a német szökevényekkel egyenest a német vonal felé menetelt. Őket is megszédítette a sok lövöldözés. Attól, hogy fedezékük körül, amelyben kuksoltak, állandóan ott járt a halál, és hogy állandóan éberen kell figyelniük, teljesen megkótyagosodtak, s azt is elfelejtették már, merre van jobbra és balra, merre van előre és hátra. Laborde pedig még mindig ott állt, a dombocska előtt. Most már összefonta mellén a karját, fél lábát előrerakta, és rendkívül élvezte saját markáns profilját. Bingnek nevethetnékje támadt. De torkán akadt a nevetés. Pedig nem kellene már semmivel sem törődnie. Mindent végrehajtott, amit csak elvárhattak tőle. Sőt még többet is. Az átkozott barom! – mondta magában. Átkozott barom, te! Aztán fölugrott, és mint az őrült, futásnak eredt, hogy utolérje a négy amerikai katonát és a tizenkét foglyot. Pillanatnyilag nem lőttek rájuk. A németek – mikor a szökevények és őreik feléjük indultak – tüzet szüntettek. Isten tudja, mire gondolhattak. Azt hitték talán, a szökevények rábeszélték az amerikaiakat, hogy cseréljenek szerepet. Bing utolérte őket. – Vissza! – üvöltött rájuk. Vissza! Vissza! A négy katona feléje fordult, és kifejezéstelen tekintettel bámult rá. Arcukon ugyanaz a bizonytalanság, ugyanaz a kérdés ült, mint a német szökevényekén: Mit akarsz tőlünk? Hagyj békén! Miért nem mondja már valaki, hogy vége az egésznek ? – Vissza! Bing az amerikai állások felé mutatott. Az egyik katona lassan megrázta a fejét.

Bingnek váratlan ötlete támadt. Elmosolyodott. A gyakorlótér jutott az eszébe. Az órák hosszat tartó menetelés föl s alá, gépiesen, mintha rugóra járnának. Ő pedig őrmester. – Raj… vigyázz! Hátra arc! Irány az állás: indulj! – ordította. Ez használt. A négy amerikai katona engedelmeskedett. És ahogy ők hátra arcot csináltak, velük együtt visszafordultak a németek is. Bing intett nekik, és futásnak eredt. Azok pedig kocogtak szépen utána. Laborde-nak egyszerre az eszébe jutott, hogy neki parancsnoki teendői is vannak. A foglyok és őreik az egyre hevesebbé váló gyalogsági és aknatűzben már elérték az amerikai oldalon húzódó sövény viszonylagos biztonságot jelentő vonalát. Csak a teherautó Binggel és Tolachiannal a domb mögötti, nyílt terepen, valamint a hangszórók a bozótosban maradtak meg Laborde fennhatósága alatt. Bing azon volt, hogy haladéktalanul induljanak, mégpedig teljes iramban. Közel-távol nincs már egyetlen alkalmas cél sem rajtuk kívül. A németek minden tűzerejüket rájuk fogják összpontosítani – különben is dühöngenek, hogy a szökevények kicsúsztak a kezükből. – Micsoda? – háborodott föl Laborde. – És a hangszórókat itt hagyjuk? Tolachian már a kormánynál ült, indulásra készen. – Azt nyugodtan feláldozhatjuk – szólt Bing. – Csak végső szükségben! –jelentette ki Laborde mereven. – És ott van még a vezeték is! Nem hagyhatjuk veszni a kincstári tulajdont! – Ugyan, hadnagy úr! – szólt Bing. – Ma már épp elég eredményt értünk el. Ez már istenkísértés volna. Gondolja meg – kérte. – Mi az? Fél? – kérdezte Laborde. – Jó – hagyta rá Bing –, hát mondjuk azt, hogy félek. Gyerünk innét!… Tolachian, indulunk! – Néhány lépést tett a kocsi felé. Tolachian megindította a motort.

– Állj! – üvöltötte Laborde. – Hadbíróság elé állíttatom! Ez parancsmegtagadás! Gyávaság az ellenség előtt! – Laborde egyre vadabb indulatba hergelte magát. Végre akadt valami, amibe ő is belekapaszkodhatott. A feladat végrehajtásából teljesen kimaradt. A helyet, ahonnét a felhívás elhangzott, nem ő választotta meg. A beszédet sem ő tartotta. A szökevények önszántukból jöttek át. Idegen katonák vitték őket hátra. De a hangszórókat, azokat ő fogja visszavitetni. – Ugyan, hallgasson már… – szólt Bing. – Addig nem mehetnek! – torkolta le Laborde. – Tolachian! – Parancs! – dugta ki a fejét Tolachian a kocsiból. – A hangszórókat… futás a hangszórókért! Tolachian kimászott a kocsiból. Bingre nézett… kétségbeesetten, tehetetlenül. Az ő dolga volt, hogy visszahozza a hangszórókat. Megindult. Bing érezte, hogy erősödik a tűz. Laborde újabb cigarettára gyújtott. Egészen megrészegedett – részeg volt a hatalomtól, részeg a dicsőségtől. Aztán Bing maga is nekilódult, otthagyta azt a csöppnyi biztonságot, amit a dombocska jelentett. Ment Tolachian után. Az lassan kúszott előre, és éppen elérte a jobb oldali bokrokat, amelyek közé az egyik hangszórót rejtették. Bing csak sokkal később tudta összerakosgatni magában az élmény egyes részleteit: hogy szökött egyszerre az ég felé a föld, milyen fülsiketítő volt a robbanás, hogy verték a visszahulló kövek és rögök a hátát, s végül az a csípős szag és a nagy feketeség a szeme előtt. Egész testét elöntötte a fájdalom – aztán hirtelen ez is elmúlt. Nedves, ragacsos melegség folyt végig az arcán. Odanyúlt. Volt rajta egy vágás – nem túlságosan mély. Mozogni is tudott. Megint látott – elsőnek azt a széttépett fűcsomót vette észre, amelybe belefúrta az arcát. Fölnézett. Tolachian előtte hevert – a hátán, mint nemrég – mikor is? – évszázadokkal ezelőtt – mikor a domb mögött cigarettáztak, mielőtt még Bing beszélni kezdett volna a németekhez. Tolachian nyugodtan feküdt. Meghalt, gondolta Bing.

Ez a gondolat egész magától értetődően ötlött föl benne. Számított talán rá, hogy barátja meg fog halni? Vajon mindig is tudta, hogy egy nap így találja majd Tolachiant, elnyúlva, holtan? Bing kétségbeesetten kúszott át azon a néhány méteren, mely a holttesttől elválasztotta. Megérintette Tolachian kezét. Súlyos volt ez a kéz. Megragadta Tolachian ingét, meg akarta fordítani a testet. Az ing kicsúszott a kezéből. Teljesen át volt ázva. Bing átkúszott Tolachian másik oldalára. Hogy is volt képes így végignézni egy emberi testnek minden kis részletét, a szétroncsolt húst, a csontszilánkokat, az egyenruha, a bőr és a belső részek zagyva tömegét, melyben minden ott lehet együtt: tüdő, vese, máj, zsigerek – alaktalanul, fölismerhetetlenül, péppé mállva, ragacsosan…? De megnézte, s mindent megjegyzett, teljes öntudattal. Nem állt meg az esze. Nem messze Tolachiantól ott volt Laborde hangszórója, sértetlenül. Bing visszacipelte Tolachian holttestét a kocsihoz. Megragadta Tolachian ép karját, mint valami fogantyút, s annál fogva húzta föl a testet a hátára. Egészen lucskos lett a vértől. A halott nagyon nehéz volt. Bing attól félt, hogy Tolachian egyszerűen darabokra szakad, szétmegy, mint ahogy az összeroncsolt oldala szétment, ő maga pedig megfullad, olyan erővel szorította magához a holttestet. De Tolachian egyben maradt. Bing berakta halott barátját a teherautó hátsó felébe. Ott feküdt saját szerszámosládája mellett. Bing kezébe akadt Laborde esőköpenye, azt párnaszerűen összehajtogatta, és Tolachian feje alá tette. Aztán előrement, beült a kormány mellé, és megindította a motort. Közvetlenül a kocsi mellett ott látta Laborde-ot. A hadnagy a földön feküdt. Igyekezett beásni magát a földbe, de nem sokra haladt vele. A cigaretta még mindig ott volt a szája sarkában. Csak éppen kialudt. A hadnagy szájából szivárgó nyál teljesen átáztatta a cigarettapapírt. – Álljon meg! – kiáltotta Laborde, mikor Bing elindította a kocsit. De Bing nem állt meg. Laborde kénytelen volt mozgás közben

felugrani a felhágóra, és görcsös kapaszkodással menteni az életét, míg Bing nyomukban a németek tüzével végigszáguldott a táblán. Troy nyugodtan fogadta őket. Néhány emberének parancsot adott, hogy emeljék ki Tolachian holttestét. Aztán maga mellé vette Binget, és bevitte a fedezékébe. Troy a sövény alá ásott üregben lakott – elég tágasra ásták, ki is tudott nyújtózni benne. Kifeszített sátorlap borult ernyőként a bejárata fölé, az védte némiképp a naptól, esőtől. – Ülj le – mondta. Bing levette a sisakját, és leült. Troy kotorászott a sötétben, és egy üveget húzott elő. – Calvados – mondta. – Igyál. Bing ivott, s érezte, hogy égeti végig az ital a torkát, aztán a gyomrát. – Még! – szólt Troy. – Igyál még! Bing engedelmeskedett. – Jobban érzed magad? – Igenis, százados úr. De nem volt jobban. Gyomra kavargott, már ott érezte az egészet a torkában, nem volt segítség. – Csak hányd ki magad! – szólt Troy. Bing föladta a harcot görcsben rángatózó gyomra ellen. Megkönnyebbült, hogy nem kell tovább uralkodnia magán. Újabb roham jött. rá, aztán megint újabb. Valamicskét kitisztult a feje. Egy idő múltán Troy behozott egy lapát földet, és ráborította Bing lába mellett a mocsokra. – Vetkőzz le! – adta ki a parancsot. Adok másik inget és nadrágot. – Köszönöm, százados úr – szólt Bing. A lapát még mindig ott himbálózott lassan ide-oda Troy kezében. – A halál mindig ronda – mondta Troy. Ne higgy annak, aki mást mond. De azért hozzá lehet szokni. – Mindig rossz helyre talál – mondta Bing. – Nem, ez az intézmény elég pártatlanul működik – állapította meg Troy. Bátorítóan mosolygott. – Csak olyankor érzi igazságtalannak az ember, mikor az hal meg, akinek élnie kellene.

9 Karent az ütegnél vették föl. A kocsit Laborde vezette. Bing nem volt rá hajlandó. Megmondta kereken a hadnagynak, ha vissza akar menni Vallѐres–be, vagy ő maga hajt, vagy kerít más vezetőt. Laborde, látva az őrmester dúlt arcát, nem sokat okoskodott. Attól félt, hogy a végén árokba borítja a kocsit, ott törik ki a nyakukat, és tudta, hogy Binget most nem érdekli különösebben, ha így történik is. Őt azonban határozottan érdekelte. Rémület járta át Karent, mikor a kormánynál Laborde-ot pillantotta meg, s mellette senki sem ült, nem szállt ki, hogy őt fogadja. Laborde maga mellé akarta ültetni. – Hol vannak a többiek? – kérdezte a lány. Nagy erőfeszítéssel tudott csak hangot kiszorítani a torkán. Laborde fejével a kocsi hátsó része felé intett. Karen megkönnyebbült egy kicsit, de még mindig ott remegett benne a kérdés: Akkor miért nem jön elő? Megsebesült, vagy annyira oda van? – Köszönöm – mondta –, inkább hátra ülök. – Van itt is hely! – biztatta Laborde. – Ez sokkal kényelmesebb! Karen meglátta Binget. A fiú hátradőlt, szemét lehunyta, vonásai ráfagytak az arcára. Aludni látszott. Aztán egyszerre, anélkül, hogy megmozdulna és fölnyitná a szemét, megszólalt: – Te vagy az, Karen? Szállj föl. Vigyázz, csúszós a padló. Csakugyan az volt. Kénytelen volt rálépni a rozsdavörös, sötét foltokra, és enyhén fölkavarodott tőle a gyomra. Kérdés nélkül is tudta, mi az. – Tolachian… – szólt Bing. – Még nem mosták le a kocsit. – Meghalt? – Igen. Az autó egy rándulással megindult. Bing nekiütődött a lánynak.

– Bocsánat – mondta gépiesen. Aztán olyan pillantást vetett Karenre, mintha egy más, idegen világból csöppent volna oda melléje. – Tudom, hogy nem értheted meg. De gyűlölöm ezt a dögöt. Ő gyilkolta meg Tolachiant. A lány érezte, most csak izgatná azzal, ha megszólal. Örült, hogy beszél a fiú. Akármi történt is, az a legjobb, ha kiadja magából. Bárcsak segíthetne rajta hallgatással és megértéssel. Karen most semmi egyébbel a világon nem törődött. – Róla beszélek – bökött Bing hüvelykujjával a ponyva felé, amely mögött Laborde vezette a kocsit. – Úgy álltunk kint, mint a bábuk a céllövöldében… a németek pedig tüzeltek ránk, gyalogsági fegyverrel, aknavetővel, mindennel, amijük csak volt… és Laborde arra kényszerítette Tolachiant, hogy hozza be a hangszórókat. – Már jöhettetek volna? – Persze! Készen voltunk. Tizennégy német átjött a felhívás után… kettőt lelőttek közülük… de tizenkettő maradt. – Az elég sok, nem? – Egyre sem számítottam. – És aztán mi történt? – Nem akarok beszélni róla. – De most beszélj. – Te, Karen! Nem engedett vissza bennünket! A hangszórók helyébe kapunk mást, érted? Annyit kapunk, amennyi csak kell! De mért nem lőttem le, mint a kutyát? Ezt mondd meg! Miért? – Meghallja! – Na és? Hadd hallja? Úgy lepuffanthattam volna, hogy még. Senki sem veszi észre, ki volt. Épp eleget lőttek a németek. De nekem… nekem mindig későn jut eszembe, mit kellett volna tennem. Most Tolachian élne, s nem az az őrült barom, ott elöl! Bing a zsebébe nyúlt, s egy maréknyi apró holmit szedett elő. – Ennyi maradt belőle… nézd: dögcédula, bicska, óra, egy tárca… vagy százötven frankkal, kantinjegy, fénykép… vajon ki lehet ez az ember itt, örmény népviseletben? Talán az apja… aztán ez a nyakérem… Bing fölnyitotta.

– Ez itt Tolachian, mellette meg nyilván a felesége… rossz kép, mindig rossz képeket hordanak a katonák maguknál, de a képnél úgyis az számít, hogy mit lát az ember benne… És ez a föladatlan levél. Fölolvasom. Újra meg újra végig kell olvasnom. „Kedves Anja – írja… valószínűleg Anasztázia az asszony neve… – nem írod ugyan egyik leveledben sem, de a sorok közt mégis azt olvasom ki, hogy örökösen fáradt vagy. Vigyáznod kell magadra. Ne dolgozz annyit! Bánt, hogy egyáltalán dolgoznod kell. Hagyd inkább abba egy kicsit, vegyél ki egy hónap szabadságot. Eredj el a bácsidhoz Schenectadybe, ő mindig szívesen lát. És miattam sose aggódj. Remek dolgom van. A háborúnak, remélem, hamarosan vége, akkor hazamegyek, és többet nem kell dolgoznod. Jó a beosztásom, nem érhet semmi baj, ezzel ne emészd magad. Most rendeltek ki egy kisebb útra, indulnom kell, majd befejezem a levelet, ha visszatérek…” – Hogy esett el? ‘ – Észre sem vette, hogy eltalálta valami. Nem hiszem, hogy észrevette volna. – Így még jó – mondta a lány –, néha olyan sokáig eltart, míg meg tud halni az ember. – Nem értesz, Karen, semmit sem értesz az egészből. Haza akart jutni, hogy Anjának ne kelljen tovább dolgoznia. És most már, úgy látszik, egész életében dolgozhat szegény… – Hacsak nem akad valakije. – Hogy beszélhetsz így! – Tolachian is ezt találná helyesnek. Az élet megy tovább. – Legyen már egy kis szíved, Karen! – szólt Bing. A kocsi padlóján fölszáradtak a csillogó foltok. Csak a rozsdaszín maradt ott, furcsa ábráival. – A te érdekedben beszélek így – szólt a lány eltökélten. – Tudod, mi őrjít meg? – kérdezte Bing. – Pontosan az, hogy az élet megy tovább. Hogy évről évre megint kitavaszodik, amikor mi már nem leszünk. Hogy lányok mennek könnyű ruhában randevúra fiatalemberekkel, s fogják egymás kezét, mikor a mi kezünk már elporladt… Én olyan telhetetlen vagyok, nem akarom, hogy vége legyen. Mit kaptam én eddig? Semmit. És ha akármilyen gazdag lett

volna az életem, akkor is még többet, még gazdagabbat kívánnék magamnak. És mondok valamit, te talán nem is tartod szépnek tőlem, hogy így beszélek: de itt nemcsak Tolachianról van szó… pedig ő igazán a föld sója volt, nála sosem lesz derekabb… hanem rólam, magamról. Mikor a hátamon cipeltem, rájöttem, hogy az az akna nekem is szólt. És ha az ember ezt egyszer így érzi, nem ugyanaz már többé. Minden pillanatba annyit szeretne belezsúfolni, amennyit más egy egész esztendő alatt élhet csak át… Karen már nem áltatta magát tovább. Ehhez az emberhez tartozik ő, ehhez, itt, aki most jött vissza hozzá, sebesülten. Micsoda borzalmas rémület fogta el, mikor a kocsi befutott az üteghez, és nem látta rajta – milyen vadul dobbant meg a szíve, mikor mégis rátalált –, mennyire nem érdekli semmi más, még az sem, hogy Tolachian elesett, csak ő érdekli, egyedül ő! Bing a kimerültségtől ismét szinte teljes kábulatba süllyedt. Teste ide-oda ingott, ahogy a kocsi himbálta. Karen kigombolta a fiú ingét. Nézte mellkasán a sápadt, finom bőrt, és végtelen részvét fogta el. Laborde megállás nélkül hajtott Vallѐres–ig. Loomisszal a kastély udvarán találkoztak, ott hallgatta meg Laborde beszámolóját. Tizenkét német hadifogoly, egy fő veszteség amerikai részről: egészen jól fog hangzani a reggeli jelentésben, amelyet ő szokott aláírni. És Loomis mégis ideges volt. Hát azt azért nem akartam, hogy meghaljon ez a Tolachian – nyugtatta meg gyorsan önmagát. – Csak annyit, hogy alapos leckét kapjon. Az aztán, hogy a lecke közben véletlenül elesett, már igazán nem az én hibám, a legtúlzóbb fantázia sem vádolhatna engem érte. Laborde ügyesen átsiklott Tolachian halálának részletei fölött. Egy szóval sem említette, milyen parancsot adott neki, csak azt jelentette, hogy a hangszórókat nem sikerült visszahozniuk. Bing túlságosan kába volt ahhoz, hogy megszólaljon. Ekkor érkezett oda Yates. Nagyon várta már vissza a hangszórósokat, az órákat számolgatta, s azt is későbbre halasztotta, hogy átmenjen a fogolytáborba. Amint meghallotta, hogy a teherautó befordul az udvarra, megkönnyebbülten futott elő

szobájából, mert az egység mégis visszaérkezett, s alig várta már, hogy Karennel találkozzék. Loomis vette észre elsőnek, hogy Yates is ott áll mellettük, s azonnal nagy tirádába fogott. Szertelenül magasztalni kezdte Binget, kijelentette, hogy valóságos hős, az alakulat minden egyes katonájának példaképe, dicshimnuszt zengett lélekjelenlétéről és nyugalmáról az ellenséges tűzben. Tudja, mondta, mennyire megrázta Binget Tolachian halála, őszintén együttérez vele, és segítségére lesz, hogy megint össze tudja szedni magát. Nem akar néhány nap szabadságot? Mert kaphat. És bronz vitézségi érmet? Nagyonis megérdemli, tizenkét hadifoglyot ejtett. Ő maga fogja személyesen felterjeszteni. – Szóval Tolachian meghalt… szólalt meg Yates. – Mi történt? Laborde ott folytatta, ahol Loomis elhagyta. Egyszeriben elfeledkezett róla, hogy Binget nem sokkal előbb még hadbírósággal fenyegette. – Bing őrmester példásan viselkedett – mondta, és zord képe kipirult. – Amit Loomis százados úr javasol, magam is tökéletesen aláírom, és minden erőmmel támogatni fogom. – Tolachiant megölték – szólt Bing. Lehorgasztotta a fejét. Loomis tovább folytatta a dicshimnuszt. Yates rámeredt: Miféle szánalmas utójáték ez itt, ahogy a százados lelkendezik, és tücsköt-bogarat összefecseg. Most már késő – gondolta Yates –, nagyon is késő. – Úgy érezte, egyszerre minden porcikájából kiszáll az erő. És viszketnek a szemölcsei. Szeretett volna beszélni Karennel, megmondani neki, hogy ő igyekezett ezt megakadályozni. És hogy azért a röpcédulát mégiscsak sikerült kilövetni. Szeretett volna Bingen is segíteni. De mielőtt elhatározta volna, hogy mit is mondjon, Karen belevágott Loomis nagy, önigazoló szónoklatába: – Miért nem hagyja már békén ezt az embert, százados úr? Láthatja, hogy nem érdekli ez a sok mellébeszélés. Loomis egyszerre elhallgatott. Dadogott valamit, fölfújta a képét és elvörösödött. – Hogy tetszik mondani?

– Jól értette – folytatta a lány nyugodtan. – Egy emberük meghalt. És ha kikérdezi Laborde hadnagy urat, megtudhatja tőle, hogy fölöslegesen halt meg. Ezzel a sok dumával pedig nem élesztik föl. Loomis arca megkeményedett. – Bing őrmester! – Parancs, százados úr! – Ön parancsnokának engedélye nélkül katonai ügyben tájékoztatást adott a sajtónak! Yates nem hagyhatta, hogy Tolachian után Bing legyen a százados következő áldozata. – De nagyon gyorsan áll elő a százados úr a váddal! Miért nem kérdezed meg előbb Laborde-tól, mi történt? Laborde ajka szólásra nyílt. A két nagy metszőfoga közti résen nyál tolakodott át. Odasisteregte Karennek: – Honnét tudja, milyen körülmények közt halt meg az az ember? Mondhatom, szeretem az ilyen népséget… aki hátul kuksol, de közben vad meséket költ arról, hogy mi történt a fronton! Én vagyok talán a hibás abban, hogy hová találtak a németek? Engem is éppúgy lelőhettek volna! Én sem dekkoltam… Yates bosszúsan szólalt meg: – Nem az a kérdés, hogy dekkoltál-e vagy sem… hanem hogy nem akadályoztál-e meg másokat a fedezésben. Különben pedig kérj bocsánatot Miss Wallace-től… Azonnal kérj bocsánatot! Mert ha nem, jössz velem a kastély mögé, és szétverem a fejed! Laborde látta Yates szemét. Látta azt is, hogy elfehéredett az ajka. És az az ember, aki annak idején szédítő sebességgel pörgettette magát a kísérleti fülkében, aki habozás nélkül lépett be a gázzal elárasztott kamrába, most egyszerre nagyon kicsi lett, nagyon szánalmas, és így szólt: – Elnézést kérek… Bocsásson meg, kérem, Miss Wallace… nagyon sajnálom… Karen ügyet sem vetett a bocsánatkérésre. – Ha megtámadnak, én is meg tudom védeni magamat, Yates hadnagy úr! – szólt éles hangon. – De mit akarnak kezdeni ebben az ügyben? Yates nem tudott a kérdésre válaszolni.

– Ugyan, ugyan, ugyan! – szólalt meg Loomis, igyekezve lecsillapítani a fölbolygatott kedélyeket. Örült, hogy Yates bocsánatot kéretett Laborde-dal… Willoughby nem tűrte volna el, hogy sértegessék a sajtót. De ezt a nőt egyszerűen ki kell kapcsolni az ügyből, mert csak zavart csinál. – Nem veszi észre, Miss Wallace, hogy szigorúan katonai természetű ügybe avatkozik? Remélem, nincs panasza az ellátásra, sem arra, hogy nem támogatjuk kellőképp a munkájában! Ha bármi kifogása van, a sajtó-összekötőtiszt készséggel a rendelkezésére áll. Mi mindannyian teljesítjük a kötelességünket… ugyanúgy, mint Bing őrmester, és ugyanúgy, mint Tolachian, amikor szolgálat közben, fájdalom, elesett. Nem jön be velünk?… Bing őrmester! Végeztem! Karen egy szót sem válaszolt. Ment át az udvaron és a felvonóhídon, követte Binget. Yates már utánaindult, hogy visszahívja. De aztán meggondolta magát. Talán jobb így – gondolta. – Jobb nekem is, jobb a lánynak is: ő már választott, és jobb Bingnek is… – Szomorúan mosolygott: Lám, milyen nagylelkű vagyok!… – Na nézze meg az ember! – hallotta Loomis hangját. – Micsoda pimasz nőszemély! – A katonáink nagyon elkanászkodtak az utóbbi időben – szólalt meg Laborde. – A te dolgod volna, hogy rendre tanítsd őket. – Fogd be a szád! – vágott vissza Loomis ingerülten. – Neked meg az a dolgod, hogy élve hozd vissza az embereidet! – Miért nem adsz olyanokat mellém, akik fürgébben mozognak? Loomis megbökte Laborde-ot. A hadnagy körülnézett, és észrevette, hogy Yates odafigyel. – Nahát, mit szólsz hozzá? – szólalt meg Laborde lelkesen. – Mégiscsak fogtunk tizenkét fritzet. – Derék, csöndes fickó volt ez a Tolachian! – mondta Loomis. – Tudod, rég megbocsátottam már neki azt a baklövést a francia polgármesternével… Olykor-olykor mindenki követhet el hibát! – Tizenkét fritzet! – ismételte Laborde. Loomis erőltetetten mosolygott. – Mit gondolsz, mit szól majd hozzá Farrish?

– Látom, jól kiagyaltátok már ehhez is a megfelelő szöveget, igaze? – mondta Yates. A kastély mögött átvágtak a réten, elhaladtak a tűző délutáni napsütésben üresen álló mosóház mellett, s a vizesárokba folyó patakocska mentén fölsétáltak egy fiatal kis erdőbe. Az árnyékban letelepedtek. – Ezt miért csináltad? – kérdezte Bing. Addig fészkelődött, míg feje a lány ölébe nem került. Fölpillantott Karenre, nézte a szemét, az orrát, a nyaka vonalát és a napfényben megcsillanó finom pelyhet az arcán. – Miért nem hagyod, hogy elkenjék az egészet? Ő már úgyis meghalt. Én tudom csak igazán… mennyire meghalt. Karen a fiú homlokát cirógatta. – Szamár voltam. Most majd még jobban rád másznak… De még mennyire! – gondolta Bing. Mondani azonban ezt mondta: – Ugyan, dehogy! Mit árthatnak nekem? Emiatt sose bánkódj. De innét el kell menned. Túl sokat tudsz az egész bandáról, és addig nem lesz nyugtuk, míg itt vagy. Pedig, ha ezek félnek valamitől, mindenféle ostobaságra képesek ám! Karen halkan elnevette magát. Aztán megszólalt: – Te akarod, hogy elmenjek? – Nem. A lány nem szólt, lehunyta a szemét. – Mi lesz a cikkeddel? – kérdezte Bing. – Nemsokára megírom. Küldjek majd példányt belőle? – Szép vagy innét… lentről. – Csakugyan? – Emlékszem, milyen volt az anyám fiatal korában. Szép volt, legalábbis én annak láttam. A haja puhább volt, mint a tiéd, de neked most nyilván kevés időd van rá, hogy azzal bajlódj. Karen dajkálni szerette volna most a fiút. Szerette volna a karjába venni, visszavarázsolni kisbabává, odaszorítani a mellére, és elringatni. Milyen őrült kívánság, mennyire nem illik hozzám! – gondolta. – Férfimunkát végzek, férfiruhában járok, s épp itt jut az eszembe ilyesmi, a férfiháború kellős közepén!

– Sok nő volt az életedben? – kérdezte. – Volt néhány. – Szerelmes vagy még beléjük… vagy egyvalakibe? – Magam sem tudom. Hogy kérdezhetek ilyeneket? Nem a Central Parkban üldögélünk, és nem vagyok a babája. – Hamarosan elmegyek – mondta. Lehet, hogy soha többé nem látjuk egymást. Szeretném megmondani, mennyire… mennyire jól éreztem magam veled. Mikor találkoztunk, még semmiben sem hittem… – És most már hiszel valamiben? – Valamiben igen… nem tudnám pontosan megmondani, miben, de talán abban… hogy az ember éljen meggyőződése szerint, nem számít, hogy más mit csinál, mit mond, mit gondol… – Ez rendes dolog, nagyon rendes – mondta Bing. – Jó. Felejtsd el. Felejtsd el, hogy egyáltalán mondtam valamit. – Nem – válaszolt a fiú. – Szívesen hallgatlak. Ezt szokták ilyen alkalmakkor mondani? Mi volna, ha egyszerűen csöndben maradnál? Hallgasd csak odalent a patak vizét, az folyik, folydogál… nem társalog udvariasan… egyszerűen csak van. – Neked akartam egy kicsit segíteni. – De hiszen segítesz, Karen, nagyon sokat segítettél rajtam. Egyszer majd meglátogatlak, a háború után, talán… – Csacsiság. Addigra régen elfelejtesz, és én is téged. – Igazad van – mondta Bing. – Csak úgy gondoltam… A beszélgetés elakadt. A fák koronája hajladozni kezdett, s a vér zsongott a fiú agyában, úgy szólt, mint valami távoli-távoli tücsökkar szüntelen, üveghangú cirpelése. A lány keze újból és újból végigcirógatta az arcát… minden ujja külön életet élt, csak hegyével becézte a bőrét. Bing fölemelte a fejét. Hasra fordult. Az arcuk ott volt, szorosan egymás mellett. Érezte a lány hajának illatát; száraz, meleg illat, mint amikor nyári délután fenyőfák között a tűlevéltakaróra hull a napfény. Kigombolta a lány kezeslábasát és ingét. Karen bágyadtan hátradőlt, fejét a földre hajtotta. Kulcscsontja alatt fehér és selymes volt a bőre. Bing belecsókolt a válla és melle közti mélyedésbe.

A lány szinte észrevétlenül segített, hogy le tudja vetkőztetni – emelt egy csöppet a vállán, a csípőjén. – A csizmád – szólt Bing, és elnevette magát. – A csizmádat is le kell húznunk. Aztán ott hevert már minden ruhája a lába mellett. Tökéletes szabadságban nyújtózott el a leánytest. Kezét is elvonta a fiútól, összekulcsolta a feje alatt. Milyen duzzadt az ajka. Bing még sosem látta ilyennek. Karen szaporán lélegzett. – Gyere – mondta –, gyere, szívem. Bing agyában ott kavargott a nap sok benyomása. Mintha nőtt, egyre nőtt volna a lány teste. Épp ez a nagy készség hatott most rá visszariasztóan. Egyszerre Tolachiant látta – Tolachian összeroncsolt fél oldalát. Ott volt a szeme előtt az a tábla a futó szökevények furcsán kirajzolódó alakjával. Maga előtt látta a dombocskát és kétoldalt a bokrokat, Troyt, ahogy integet. A lány mellét szerette volna látni, a sötétlő göndörséget a hóna alatt. Erőltette magát, hogy csókolja a fülét, a nyakát, az ütőeret a nyakán. De minél inkább rá akarta irányítani a gondolatait, azok annál messzebb kalandoztak. Kiverte a hőség, megizzadt a beleit markoló, heves rémülettől. Félt, hogy nevetségessé válik, félt, hogy csalódást okoz a lánynak, félt, hogy tehetetlen lesz. Rávetette magát, a női testtől várt segítséget. Érezte, milyen odaadóan öleli őt Karen. De mintha a halottat ölelte volna kétségbeesetten, mikor cipelte kifelé a szörnyű lövöldözésből. – Karen – szólt. – Bocsáss meg, Karen. A lány szelíden meglapogatta a hátát. – Nem számít, szívem. Igazán nem. Maradj csak így, nyugodtan. Bing zokogni kezdett. A feloldatlan izgalom könnytelen zokogása tört ki belőle. Érezte, amint a lány lassan elhúzódik mellőle. Karen megkereste az ingét, és betakaródzott vele. – Segítsek? – kérdezte Bing esetlenül. A lány ajka a homlokát súrolta. – Ne – suttogta Karen –, nem kell. – Belebújt a ruhájába. – Olyan.. . olyan nevetséges vagyok…

– Dehogy vagy az – válaszolt Karen határozottan. – Egyszerűen nem vagyunk egymáshoz valók. És ezeken a mai dolgokon is túl kell esni. Komisz nap volt. Ne vedd a szívedre. Én sem veszem a szívemre… látod? Pedig nekem még rosszabb, mint neked… hiszen végtére is én vagyok a nő, s én nem tudtam elérni, hogy szeress… – Elnevette magát. – Nem a te hibád. – Szeretlek, Karen – mondta Bing könyörgő hangon. A lány megrázta a fejét. Az ajkát festette. – Nézd, drágám… nem csak kettőnkből áll a világ. És most hagyjuk a nagy szavakat. Így is nagyon szép volt. Karen elment. Bing nézett utána, amint haladt a kastély felé. És most végre őt látta – őt, a csípője, a válla mozdulatát. Mintha átlátszó lett volna rajta a ruha. Kívánta, kívánta teljes szívéből, egész testével-lelkével. Belemarkolt a földbe. Jólesett az éles fájdalom a körme alatt.

MÁSODIK KÖNYV Álmunk városa: Párizs

1 Farrish sajtóértekezletet tartott a haditudósítókkal. Festői tartásban helyezkedett el saját külön parancsnoki harckocsija előtt. A tankon ott ékeskedett minden egyes csata neve, amelyben csak részt vett a Farrish-hadosztály Észak-Afrika és Szicília földjén. Legutóbb még egy került a sor végére, a betűk meg sem száradtak még teljesen: Avranches. Most is pózol, mint mindig, de nekem azért szimpatikus – gondolta Karen. – Avranches jelenti a háború egyik döntő fordulatát. Képzeljenek maguk elé egy jól lelakatolt, erős kaput; ez nem engedett ki bennünket a két félszigetről: Cotentinből és Bretagne-ból. Mindaddig, amíg tovább nem jutottunk az európai kontinens két nyúlványáról, fönnállott a veszély, hogy a németeknek sikerül elég csapatot és hadianyagot összevonniuk, s beleszorítanak az óceánba. Avranches volt a sarokvas ezen a kapun. Mi pedig szétvertük a sarokvasat, s úgy emeltük ki a kaput a helyéből. Most aztán vonulhatunk tovább. – Hogy állunk Le Havre-ral? – kérdezte Karen. – Mi lesz a többi kikötővel, amelyből támaszpontot csináltak a németek? Hol és mikor alakítanak ki új frontot? Farrish egyetlen nagy kézmozdulattal intézte el az egész kérdést. – Az, hogy a németek mikor és hol alakítanak ki új frontot, kizárólag rajtunk áll; azon, hogy milyen gyorsan mozgunk, mennyi az utánpótlásunk, milyen ellenállóak a csapataink. Egy csomó olyan harapófogó-hadmozdulatra gondolok itt is, mint amilyent annak idején az észak-afrikai hadjárat utolsó szakaszában hajtottunk végre. Kihasználjuk fölényünket, hogy fürgébben mozgunk náluk, meglepjük őket, „kinn a bárány, benn a farkas”t játszunk minden egyes hadosztállyal, hadtesttel, hadsereggel, közéjük ékelődünk, és egyenként végzünk velük. Nyugodtan megírhatják, hogy ezt én mondtam. De amit most hallanak tőlem, egyelőre nem írhatják meg: a legfőbb támadás iránya Párizs.

– Pedig épp ez volna a legérdekesebb! – igyekezett az egyik riporter engedékenységre bírni a tábornokot. – Azt én is tudom – ragyogott fel Farrish arca. – Ezt az értesülést azonban, sajnos, nem adhatják tovább. De mikor nemsokára majd Párizsról írnak riportot, jusson eszükbe, mit mondtam! Mert Párizs, hölgyeim és uraim, maga a győzelem! Ezzel tesszük fel a koronát eddigi tetteinkre! Ezért törtük magunkat, ezt tervezgettük kezdettől fogva, erre készültünk már otthoni hadgyakorlatainkon, ezért harcoltunk Észak-Afrika sivatagjaiban és Szicília hegyei közt. Ugyanott vonul hamarosan végig a mi diadalmenetünk is, ahol Napóleoné masírozott el óriási győzelmei után. Tankjaim robaja a Champs-Élysées-n örök időkre elnyomja a német csizma csattogásának még az emlékét is. – Csak vissza ne kelljen szívnia – súgta oda valaki Karennek. Farrish fölpattant a harckocsijára. Amint a tank nagy robajjal elvágtatott, ragyogó sisakja, integető karja kivillant még egy darabig a porfelhőből. – Istenemre, ez a fickó élvezi a háborút – mondta ugyanaz a hang, most már minden tartózkodás nélkül. – Van érzéke a frappáns fogalmazáshoz – válaszolta Karen. Ezzel sok munkát takarít meg az embernek. Tex Myers, az az ösztövér emberke, aki az előbb is beszélt, megrázta a fejét: – Hát persze, mások vérével nem nagy dolog hangzatos jelmondatokat irkálni… Azzal sarkon fordult, s otthagyta Karent bőséges jegyzeteivel. Az egyszerű katona a háború minden apró fordulata iránt fogékonnyá vált ösztönével érzi már, mi történt, pedig a nagy tábornok még ki sem adta napiparancsát, s eszébe sem jutott nyilatkozni a sajtónak. Ő azonban már kényelmesen elnyújtózott az anyaföldön, lehúzta bakancsát, cigarettát halászott elő egy összeizzadt papírcsomagból, és javában igyekszik behozni, amit az alvás terén elmulasztott. De nem sokáig hagyják aludni. Alighogy szétbomlott a front, máris irányítják tovább, előre. Fölkapaszkodik hát egy teherautóra,

és ha szerencséje van, még ülőhelye is akad. Úttalan utakon zötyögtetik, kirázzák belőle a lelket, és ha megint el talál bóbiskolni, alaposan beverheti a fejét. Aztán megérkezik az újabb állomásra. Ott leparancsolják a kocsiról, és megint meghallja a harci zajt. De akármilyen fárasztó is az út, az ő szemében ez már békés passzió csupán. Mert tudja jól, mennyivel könnyebb az ember dolga, ha szalad az ellenség, mint ha megveti a lábát. És nem is tart még olyan régen a menetelés, már lógó orral állapítja meg: minden egyes megmászott domb után új, meredekebb domb, hegylánc, sőt egész hegység következik, s ez a pöttömnyi Európa bizony jóval nagyobb, mint amilyennek a térképről gondolná az ember. Troy katonái is így menetelnek. A szakaszparancsnok-helyettes őrmester ott ül a félhernyótalpas teherautó hátsó ülésén. Nyeli a port, arca egészen szürke tőle, csak szeme villog. – Hű, gyerekek! Úgy látszik, egyenest Párizsba megyünk! – szólal meg Sheal. Fiatal még, arca sima, keze esetlen. Traub óvszert húzott a puskája csövére, hogy bele ne szálljon a por. Most bizalmatlan a szerencséjük iránt: – Majd elfoglaltatják velünk Párizst, és a végén kiderül, hogy semmi keresnivalónk a városban. Cerelli kinyújtóztatja a lábát, és igyekszik úgy támasztani meg hátizsákját, hogy a szíj ne vágja a vállát. – Ha egyszer Párizs a miénk lesz, vége a háborúnak. Ezt így olvastam valahol. De logikus is. Mert gondoljátok csak meg, milyen végtelenül hosszú fronton harcolnak keleten a németek. Most pedig már itt is. – Nincs mese, abba kell hagyniuk. Nézzétek csak meg a hadifoglyokat … Hosszú sor német katona mellett haladnak el, azokat hátrafelé hajtják, a kocsik pedig vágtatnak előre. – Ha vége lesz a háborúnak – folytatja Cerelli –, üzletet nyitok. Van egy óriási trükköm használt autókkal… Senki sem hallgat rá. Mindenkinek a könyökén jön már ki a mese, mihez fog majd a használt autóival: úgy hozza rendbe őket, hogy egy-két napig, vagy legalább, míg a vevő elhajt velük, szaladjanak, akár az új.

Lester őrmester végigsimít a homlokán. Álmodozott: tiszta ágy, hűvös lepedő, pompás fürdő képe jelent meg előtte. Órákig ázik majd a kádban, és valahányszor hűlni kezd a víz, mindig enged hozzá még egy kis meleget. – Hülyeség! – szólal meg. – Én tudom, hová megyünk. – Hová? – Még a nevét se hallottátok, olyan vidékre. Bár magam se hallottam volna! A képzelet színes léggömbjeit akarja csak kipukkasztani, de az ijesztgetés gyöngén sikerül: nem tudja vele kedvét szegni a többieknek. Lester már harmincéves, igazi, morózus vénember: innét fúj a szél. Troy százados a kocsivezető melletti ülésen kornyadozik. Nyitva szeretné tartani a szemét, de nem megy. Álla a mellére csuklik. Már alszik is. Yates egy málhával rakott teherautó tetején feküdt. Ez volt a különítmény előretolt részlege: amint Párizs elesik, azonnal be kell hatolniuk a városba. Yates egészen jól érezte magát: addig cibáltarakosgatta maga körül ide-oda a holmit, míg kényelmesen el nem nyújtózhatott, és sem sátorcövek, sem más kemény tárgy nem bökdöste az oldalát, valahányszor a kocsi egy-egy kátyún keresztülhuppant. Meleg volt, sütött a nap. Az országutat végtelenbe nyúló jegenyesor szegélyezte kétfelől, s amint továbbsuhantak, a sok-sok fa két összefüggő, szél rezgette, zöld fallá állt össze. Mintha hosszúhosszú katedrálison hajtottak volna át, s a mennyezet szédítő magasságban lebegne odafönt, egészen közel az Istenhez. Eltűnődött rajta, milyen vén is lehet már ez az országút, hogy ekkorára nőttek mellette a fák. Arra gondolt, hány sereg vonulhatott rajta végig, amíg mára az övék is ideért tankjaival, félhernyótalpasaival, dzsipjeivel, vontatóival, teherautóival és motoros ágyúival. Normandiában nem vették sok hasznát ennek a több milliónyi keréknek. Ott katonák szökelltek egyik sövénytől a másikig, és már az is komoly eredménynek számított, ha nagy áldozatok árán bevettek egy-egy falut. Ha egy kicsit oldalt fordította

a fejét, láthatta a szétlőtt és elakadt német kocsikat. Mintha csak udvariasan félreálltak volna az út két oldalára, hogy helyet adjanak. Különös, barna, sárga, zöld foltos terepfestésüket sok helyütt feketére kormozta a vasvázból előtört tűz lángja. Némelyiken, mint valami kísérteties virág szirma, úgy nyílt szét a kocsi belsejéből kinyúló fegyverek hosszított csöve, és a félhernyótalpasok rémséges, törött lánckereke kétségbeesett kapkodásról árulkodott. A hajszolt visszavonulás e néma tanúi között haladtak – előre az amerikaiak, és kétoldalt, nem messze az elhagyott páncéltörő ágyúktól és szétrobbantott tankcsapdáktól, már nagyban szántottak a parasztok. Yates soha rá nem unt volna erre a látványra. Minden egyes kilométer, amelyet megtettek előre – minden szétzúzott német kocsi ugyanazt igazolta, bizonyította, amit a teherautó kereke is egyre muzsikált a macskaköveken: Le tudjuk verni őket… le tudjuk verni őket… Csak most értette meg igazán, mikor lényegében maga is átesett ugyanazon a tapasztalaton, mit mondott annak idején mademoiselle Godefroy, az isignyi tanítónő: Szinte azt hittük, örökké tart, sosem érjük meg, hogy ennek a fajtának meglássuk végre a hátát. Aztán egyszerre csak szaladtak. A partraszállás kezdeti sikere ellenére Normandia a németek kitartásáról tanúskodott. Yatesnek – nem úgy, mint az isignyiek-nek – sosem kellett elviselnie a nácik valóságos jelenlétét. De azok az évek, mikor a német akadálytalanul nyomult előre, s az amerikai hírmagyarázók is súlyos veszteségekről számoltak be – egyik állást a másik után adták fel gyáván és értelmetlenül –, Berlin pedig teli torokkal üvöltötte nagy diadalát –, akárcsak sokan mások – ő is átitatódott a germán felsőbbrendűség szinte tudat alatti hitével. Az ő népe nem harcias nép. Ő maga sem harcias. Az amerikaiak, mint megannyi munkás, most kocsira rakták az üzemet, keréken gördül előre a gyár. Panama-csatornát ásnak a német hadseregen keresztül, kirobbantanak, félreszórnak és szétlapátolnak mindent az útjukból. A kilőtt német tankok és ágyúk csodálatos jelképei, ha még nem is a teljes győzelemnek, de legalább a lehetőségének. És ezt jelenti ez az út is Párizs felé. Yates arra gondolt, amit DeWitt ezredes

mondott, amikor megérkezett Angliából, és átvette a különítmény parancsnokságát. – Párizs elestére számíthatunk – mondta DeWitt –, és ez nagy lelki megrázkódtatás lesz a németek számára. Hadászatilag nem sokat jelent… sokkal fontosabb volna, hogy még egy kikötőt foglaljunk el a Csatorna mentén, s ott hozzuk át az utánpótlásunkat. De tudjuk, hogy az átlagnémet milyen nagy szimbolikus jelentőséget tulajdonít a francia fővárosnak. Óriási csapás lesz rájuk, ha ez a város elesik. És mi azt akarjuk, hogy ez a csapás minél keményebben sújtsa őket. Az ezredes arcán csak egészen közelről nézve látszott meg a kora. A szabad ég alatt élő ember ereje áradt belőle, arca pedig pirospozsgás volt, mintha örökké flaskát tartogatna a zsebében. Egyenes, magas, barázdák szántotta homloka tiszteletet parancsolt, komolyan kellett venni minden egyes szavát. – Mi baja az ezredes úrnak? – kérdezte Yates Crerartól. – Mindig így reszket a keze? – Tönkrementek az idegei – válaszolta Crerar. – Vannak különösen rossz napjai. Olyankor nagyon szenved. – Hát akkor mit keres ideát? – Azt hiszem, kifoghatott volna magának valami kényelmes posztot Washingtonban – vont vállat Crerar. – De mindenáron jönni akart. DeWitt így fejezte be a beszédét: – Feladatunk tehát világos. Csak nehogy abba a hitbe ringassuk magunkat, hogy könnyű is lesz! Yates mégis úgy érezte, ha DeWitt velük van, könnyebb volna… Párizs nemcsak mindannyiuk közös célja. Párizs volt az álmuk. Loomis és Crabtrees dzsipjét McGuire vezette. Neki is megvolt a maga álma Párizsról. Maga sem tudta, honnét származtak ennek az álomnak egyes adatai. Persze akadt bőven képeslap, mozi, fénykép, és mese is járta róla elég a katonák közt. Nagyszerű város, hatalmas házak, gyönyörű nők, pergő nyelvű lakosság. Járt ő már nagy városokban: kutyafuttában látta New Yorkot is, s a kentuckybeli Rocky Creekből többször átlátogatott

Louisville-be. De őszintén megvallva, Louisville nem egyéb, mint ötven vagy száz Rocky Creek egy rakáson, New Yorkban pedig baleknak nézik az embert: a katona ott mindent kétszer olyan drágán kap meg, mint amennyit ér, így aztán nincs sok haszna belőle, ha odamegy. De Párizs? Párizsban együtt van minden, amire az ember csak álmában is gondol, ott van a keze ügyében, szabadon vehet belőle, ingyen vagy csaknem ingyen… ő pedig ha szórni nem is, de költeni hajlandó a pénzét, nem fogja sajnálni a franciáktól. Párizsban jókat ihat az ember, van ott kabaré, tánc, nem kérdez senki semmit, olyan az egész, mint valami örökös, nagy vásár… ez folyik kivilágoskivirradtig! Persze mindebből semmit sem árult el, mikor Loomis parancsot adott neki, hogy hosszú útra készítse elő a dzsipet, mert meg sem állnak Párizsig. Most, míg az utat figyelte, olykor-olykor a századosra pillantott. Egész rendes embernek látszik ez a Loomis. McGuire hátradőlt. Semmi kifogása nincs az ellen, hogy ő vezesse a kocsiját. Mert az út végén – ott van Párizs. Loomis, amint hajtottak a sötétben, csodálta tulajdon bátorságát, de bölcsességében erősen kételkedett. Annak idején, a főhadiszálláson, egyszerű dolognak látszott az egész előrenyomulás. Mindenki azt bizonygatta, hogy fut a német, és nagyon is valószínűtlennek látszott, hogy csak úgy egyik pillanatról a másikra abbahagyná a futást, nem is szólva arról, hogy szembe merjen fordulni üldözőivel. Az embernek más dolga sem volt, mint hogy fölkapjon egy dzsipre, és megközelítőleg olyan iramban hajtasson Párizs felé, ahogy a németek visszavonulnak. Párizs olyan, mint az érett gyümölcs. Aki bele akar harapni, legyen ott, mikor lehull a fáról. Ő pedig nagyot akar harapni belőle. Annyit áldozott ezért a háborúért: elmulasztotta az óriási pénzkereseti lehetőségét – Dorothy, a felesége minden héten írja, hogy szedik meg magukat otthon az emberek –, otthagyta a rádiókereskedését, melyben a maga ura volt. A háború, a hadsereg nagyon sokkal adósa már. Megérdemli, hogy az elsők között érkezzék Párizsba. Crabtrees boldogan mosolygott.

– Mit szólnak majd Philadelphiában, ha meghallják, hogy az elsők közt vonultunk be Párizsba? Mit szól majd nagy darab, csontos nővére? Annak úgy sincs más témája, mint ő! Mit szól az anyja, hogy emlegeti majd rajongva, büszkélkedve az ő kis katona fiát? Most lesz csak igazi óriás a szemükben! Loomis valami tömör feketeséget pillantott meg az áttetsző, selymesen kék, nyári éjszakában. – Lassabban! – kiáltott rá McGuire-re. Bármelyik pillanatban ellenállásba ütközhetünk… Az ellenállás – néhány teherautóból állt: azok torlaszolták el az országutat. – Úgy látszik, van azért még néhány egység előttünk is állapította meg Loomis megkönnyebbülten. Thorpe is Párizsról álmodozott. Párizs csupa történelem – szűk utcácskák, rozzant házak; macskakövein valaha a középkor szennyvize és a király testőreinek vére folyt. Thorpe-ot elfogta az alázat, hiszen tudta, hogy saját népének szinte nincs is történelme: elfogadott az elmúlt korokból mindent jót és rosszat egyaránt, s meglátta bennük a nagyszerűséget. Szerette Párizs nagyvonalúságát is. Milyen más ez, mint Amerikáé, ahol mindennek csak a méretei hatalmasak! Otthon azért építenek utat, hogy jól lehessen közlekedni rajta: Párizsban azért, mert csodálatos, hogy legyen valahol egy Étoile, egy csillag, melyből mindenfelé utak ágaznak szerteszét. De mindenekfölött Párizs sok millió ember – sok millió civil városa. Elvegyülhet köztük az ember, úgy érezheti, hogy ide tartozik, semmi köze az utálatos hadsereghez, rátukmált bajtársakhoz és a gyöngeelméjűek szellemi színvonalának megfelelő fegyelemhez. Párizsban majd elmerülök a tarka emberforgatagban – ábrándozott –, és végre ismét megtalálom önmagam. Crerar viszolygott arra a gondolatra, hogy közeledik Párizshoz. De ugyanakkor reszketett attól is, hogy akár csak egyetlen percet

késsen. Remélte, hogy a németek nem állnak ellen a városban… Tudta, Párizs nyilván nagyon megváltozott, amióta olyan hirtelen eljött onnét. De akár megváltozott, akár nem, egy bizonyos: a németek mindenen rajta hagyják a kezük nyomát. Vajon mennyire sikerült Párizs élő, remegő testébe is beleégetni a bélyegüket? Nem, ennek a városnak meg kell maradnia. Vágyott rá, hogy újra láthassa a régi, meghitt zugokat a Montparnasse-on, a kávéházat, 19

ahol esténként Eve–vel üldögéltek, s crѐme de menthe–ot vagy közönséges limonádét iszogattak – mert ez éppúgy hozzátartozik a boulevard-ok forgatagához, mint a taxik tülkölése. Persze most taxi sincs. Vélo-taxi lesz csak – kerékpár kis pótkocsival. És mi lett az ismerőseivel? Élnek vajon, játszanak még a színpadon, megvan még a műtermük? Ugyan hányan szolgálták ki közülük a németeket? Hány nőnek – ezek a szeszélyes lényecskék mindig a gyorsan ellobbanó zsarátnokra emlékeztették, és lám, mégsem ég ki semmi belőlük –, vajon hánynak kell majd elnéznie a feje fölött, mert valamilyen botot nyelt vagy elegáns és világfias német tiszt ágyát szerencséltette? Pedig milyen lényegtelenek is az emberek! Neki Párizs szelleme, Párizs illata kell. Ezt akarja megtalálni, mert ez az illat hozzátartozik Eve-hez, enélkül el sem lehet őt képzelni. Párizs az utolsó állomás a major előtt, Párizson át jut el hozzá, aki nem élhet, nem virágozhat New York idegen talaján, kiszökik a keze közül, eltűnik mellőle, mint az ifjúsága. Eközben Párizs aludni látszott: ez az álom előzte meg a nagy ébredést. Hogy valóban az ígéret földje lesz-e? Senki sem tudhatta még.

2 Az első tank ott állt meg, ahol a mellékút betorkollott a Párizs felé vezető országútba. A térképen az úttorkolat mellett a Rambouillet név állt: nem volt különösen jellegzetes városka, akadt ilyen sok más Franciaországnak ezen a táján. Volt benne városháza, iskola, templom, bordély, garázs és benzinkút. A legtöbb házat egyformán szürke piszokmáz vonta be, még a korukat sem lehetett megállapítani tőle. Az alkonyi napsütésben a szürkeség rózsaszínbe játszott, némelyik ablak mélyfekete volt, a másikat arany ragyogás töltötte meg. A járdán egy német harckocsitorlasz maradványai álltak kupacban – szétrobbantott, hatalmas vasgerendák, betontömbök, összegubancolt szögesdrót. Lester őrmester a törmelék fölé hajolt. Az ő osztaga végezte el a munkát, s most utólag apróra ellenőrizte minden részletét. Jól elintézték ezt a tankcsapdát – de végig, az egész úton pompásan dolgoztak, mindent eltakarítottak az előrenyomuló Farrish-hadosztály útjából. Amint ott álldogált, látta, hogy harckocsioszlop érkezik és megáll. Ha nem ismer rá jellegzetes amerikai körvonalukra, alkalmasint sürgősen elpárolog onnét. De még így is nyugtalanság fogta el: honnét a csudából hajtott ide ez a sok, könnyű harckocsi a rambouillet-i mellékúton? Méghozzá milyen vigyázatlan fickók ezek a páncélosok: egyéb gondjuk sincs, mint hogy derékig kibújva szellőztessék magukat a könnyű, esti szélben! Lester odaballagott az első tankhoz. Most vette csak észre a francia felségjelet az oldalán, a festék ugyanis nagyrészt lepattogzott róla, és a jelzés elmosódott. A kocsi parancsnoka kimászott a nyíláson, leugrott, és lelkesen szorongatni kezdte Lester kezét. Az őrmester túl hosszúnak és melegnek találta a kézfogást. A páncélos egyre mosolygott, és megállás nélkül pergett a nyelve.

Végre elengedte Lester kezét, és a Párizsba vezető országút felé mutatott. Lester határozottan rázta meg a fejét. A francia tűzbe jött. Rendkívül kifejezően mutogatott a harckocsikra, aztán az országútra, Párizs irányába. – Nem lehet! – szólt Lester, és hüvelykujjával mellére bökött: – Párizs… mi! A francia égnek emelte a kezét. Csak úgy záporoztak belőle a felháborodott szavak. Megfordult, indult vissza a tank felé, látszott, hogy mindenre elszánta magát. Ideges népség! – gondolta Lester. Megfogta a francia zubbonya ujját, megmutatta neki a géppisztolyát, és magyarázni kezdett: – Puff! Puff! Le kell hogy lőjelek, papa, ha itt murizol nekem. A francia előhúzott egy kis pisztolyt a táskájából, és ugyanúgy érvelt: – Puff! Puff! Erre mind a ketten elnevették magukat, és Lester kijelentette: 20

– Vous… avec… mon capitaine… lá! A franciát az iskola felé terelte, ott volt Troy százados parancsnoki szobája. Alig haladtak néhány lépést, amikor egy második harckocsioszlop is megérkezett a mellékúton, és megállt az első háta mögött. Az első oszlop egy kicsit előrezötyögött, s befordult egészen az országútra. Annál a pontnál, ahol a szétrobbantott tankcsapda elfogta az utat, az első tank megállt, s várta a további parancsot. Ugyanakkor az országúton egy oszlop nyitott, félhernyótalpas amerikai teherautó nyomult előre, de meg kellett állniuk a francia tankok és a tankcsapda maradványainak torlasza előtt. A kocsi vezetők ordítozni kezdtek egymással. Mivel az amerikaiak egy szót sem értettek abból, amit a franciák mondtak, a franciák viszont nem értették az amerikaiakat, az egész bábeli nyelvzavarrá és átkozódássá fajult. Most már senki sem fordulhatott vissza, még ha valamelyik fél hajlandó lett volna is engedni a másiknak, mert a kocsikígyó mindkét részről szakadatlanul növekedett, s fejük egymásba mart.

Troy az iskola földszinti tantermében a katedrán ült, a tanári asztalnál. Az algebrapéldákat olvasgatta a táblán, kíváncsi volt rá, vajon sikerül-e megoldania őket, és igyekezett nem észrevenni a tábla tetején a feliratot: „Handler hadnagy nagy szamár!” Remélte, hogy Handler nem lép be az osztályba. Nyilván azonnal parancsot adna valakinek, hogy törülje le a táblát, meg akarná állapítani, ki volt a tettes, de semmire sem jutna az egész nyomozással, és mint mindig, most is csak nevetségessé tenné magát. És ami igaz, igaz, Handler csakugyan nagy szamár. Troy szerette volna tudni, mikor volt a rambouillet-i gyerekeknek utoljára algebraórájuk. A németek hajnalig itt voltak, akkor építették a tankcsapdát, és – tudj’ isten, miért – mindjárt rá is szánták magukat hogy továbbvonulnak. Tegnap amerikaiak lőtték a városkát, néhány házat el is találtak, és a lakosság zöme kénytelen volt kimenekülni az erdőre vagy a földekre. Alig néhányan jöttek még csak vissza, s ez most sokat könnyít a dolgán. Az ember sosem tudhatja, ki hová húz, s neki bizony semmi kedve civilekkel bajlódni, ahelyett hogy az utat szabadítaná föl Rambouillet-n át. Mikor Lester bevezette a francia tisztet, Troy mindjárt tudta, hogy baj van. A franciáknak itt most semmi keresnivalójuk. Fölkelt a kényelmes tanári székből, tisztelgett, és kezet fogott a franciával. – Hívja elő Traubot – adta ki Lesternek a parancsot. Traub volt ugyanis a század szakembere, ha tojás, almabor és erősebb italok ügyében kellett tárgyalást folytatni a francia parasztokkal. Traub jelentkezett. Amíg a tolmács a franciával egyezkedett, Troynak elég ideje volt rá, hogy alaposan szemügyre vegye a szövetségest. Lehetőleg feltűnés nélkül körüljárta az idegent. Nem látszott túlságosan jól tápláltnak, egyenruhája és felszerelése csupa szedett-vedett, amerikai, angol és régi francia holmiból állt. Traub szemmel láthatólag jól megértette magát vele, nagyokat nevettek, vonogatták a vállukat, és egyre járt a szájuk, mintha a háborúban bőven jutna idő baráti csevegésre, mintha a németek sok-sok kilométernyire járnának már, és mintha a világ legfontosabb dolga most az volna, hogy ők ketten kedvükre eltársalogjanak. Hát ami azt illeti, a

franciáknak bizony nem sok időérzékük van, nyilván ezért rohanhatták úgy le őket a nácik. A német az egyetlen nép Európában, mely átvette az amerikai tempót. A francia és Traub közti beszélgetésből Troy egyetlen szót tudott csak kivenni: De Jeannenet. Ez azonban elég volt ahhoz, hogy még kényelmetlenebbül érezze magát: De Jeannenet volt a francia páncélos hadosztály parancsnoka. És ugyan mi az ördögöt keresnek ennek a hadosztálynak az egységei most Rambouillet-ben? Traub megerősítette Troy aggodalmát. Miután még néhány udvariasságot mondogattak egymásnak a francia tiszttel, Traub a századoshoz fordult: – Azt hiszem, százados úr kérem, tudom már, miről van szó. A hadnagy úr tankjai a francia páncélos hadosztály elővédjéhez tartoznak. Az egész egység ott jön mögöttük. Azt a parancsot kapták, hajtsanak egyenest előre a rambouillet-párizsi úton, és vonuljanak be Párizsba, amilyen hamar csak tudnak. – Előttünk? Traub lefordította a kérdést a franciának. A hadnagy sokatmondóan vállat vont, és bő szóáradattal szabadkozott. – Igen – válaszolt Traub. – A keservit azoknak az összekötőtiszteknek! – Troy fölkapott egy darab krétát, célzott, és belevágta a sarokban álló köpőcsészébe. – Nekünk mért nem szólnak? Mondja meg ennek az embernek, hogy nekem mindegy, ki megy előre… de én is parancsot kaptam. Nem engedhetem őket addig tovább, míg nem tisztáztam az ügyet. Traub tolmácsolni próbált. A francia elmosolyodott. – Azt mondja, szívesen vár egy kicsit Rambouillet-ben, de nem sokáig – fordította Traub. – Neki is parancsot kell teljesítenie. – Ide hallgasson, Traub! – Apró izzadságcseppek ültek ki Troy ajka fölé. – Magyarázza meg ennek a fickónak, hogy addig egy tapodtat sem mozdulhat, míg azt nem mondom, mehet. Ezt értesse meg vele! – Igenis, százados úr! Troy lelki szemei előtt látta már, hogy elakadt francia harckocsik állják majd el az utat Párizs felé, s közben Farrish hatalmas tankjai

hiába szeretnének továbbjutni. Odafordult Lesterhez: – Kapcsoltassa az ezredet. Működik már a telefon? – Nem, százados úr… még nem. – Akkor próbálják meg rádióval! Nyomás! Az egyre gyérülő napfényben kétségbeejtő látvány tárult Troy szeme elé. Az út az iskola előtt francia és amerikai kocsiktól hemzsegett. A Rambouillet-n keresztül vezető úton, amelyen még két lovas kocsi sem igen térhetett ki egymásnak, most tankok, motoros ágyúk, pótkocsis teherautók, félhernyótalpasok és vontatók álltak párosával. Az amerikaiak föltartóztatták a franciákat – erről Lester gondoskodott, tíz elszánt képű katonát állított a szétrobbantott tankcsapda mellé. A franciák viszont azzal állnak bosszút, hogy nem engedik maguk mellett továbbmenni az amerikaiakat. A francra tankosok szellemeskednek, és hatalmasakat nevetnek. Némelyik rekedt hangon nótába fog. Minden versszak végén kitör az általános jókedv. Nekik ez az egész csak egyetlen pokoli nagy cirkusz, az amerikaiak meg közben hátradőlnek az ülésen, és azon morfondíroznak, hogy a katonaságnál hol rohanni kell, hol egy helyben topog az ember. Jól tudják, hogy itt versenyfutás folyik – versenyfutás Párizsért. Hajlandók is volnának mindenre, csak megnyerjék a versenyt. De mindaddig, míg a versenytársak az úton vesztegelnek, várnak türelmesen. Szent Isten – gondolta Troy –, ha ezt a németek megtudnák! – Nem volt nagy fantáziája, de ahhoz eleget látott már a háborúból, hogy el tudja képzelni, mit jelentene most, ennyi kocsi közt egy német légitámadás, amikor tengely tengelyt akaszt, és ha csak néhány centit mozdul valamelyik, lekaparja a festéket a másik oldaláról. De még légitámadás sem kell hozzá! Egyetlen század gyalogság, kézigránáttal és néhány géppuskával olyan pánikot kelt itt, hogy senki sem tudja, hol az ellenség, egymásra lövöldöznek, visszapattan rájuk a házak faláról a golyó, a sok különféle angol és francia vezényszó pedig lehetetlenné teszi a közös védekezést. Ez volna aztán az igazi tömegmészárlás! Összezúzott acél és emberi testek tömkelege! De még a páncélosok muníciója és a sok egyéb lőszer is mind levegőbe repülne!…

Körös-körül tisztek és altisztek állták útját, mind tudni akarta, mi baj, és meddig kell itt várakozniuk. Lester kilépett az iskolából. Troy az egész zsibongó gyülekezet feje fölött – az amerikai és francia katonák máris hozzáfogtak a pálinka és cigaretta csereberéléséhez – odakiáltott Lesternek: – Kapcsolták már az ezredet? – Még nem! De állandóan hívjuk! Lester őrmester megérezte a százados hangján, hogy nagyon sürgős a dolog. Visszarohant az iskolába, és istenkedni kezdett a rádióssal. A híradós védekezett: – Próbálja meg maga, ha azt hiszi, meg tudja kapni őket. Most az ezred is úton van… nagyon jól tudja, mit jelent az… A kocsik és csapatok tovább áradtak mindkét irányból, és nyomakodtak befelé Rambouillet-be. Leszállt az éjszaka. És azzal együtt megjelent De Jeannenet is. A tábornok magas, csont és bőr alakja botra támaszkodott, ott állt a Café Montauban előtt. A franciák a kávéház elsötétített ablakai mögött rendezték be ideiglenes parancsnokságukat. Egy ezredes, félrecsúszott sisakkal a fején magyarázkodni próbált: – Les Américains… Nem engednek bennünket tovább. Ha utat akarunk törni rajtuk keresztül, meg kell ütköznünk velük. – Nem engednek bennünket tovább! – ismételte De Jeannenet. – Ki nem enged? – Az amerikai százados. – Egy százados? Az ezredes ideges lett. – Mon Général… az amerikai százados Farrish tábornok úrtól kapott parancsot! Ide várja Farrish tábornok urat! – Akkor várunk! – szólt De Jeannenet. Intett a segédtisztjének, hogy hozzon egy tábori széket, és állíttasson egy asztalt is oda, melléje, a járdára. – Itt lesz a főhadiszállásom. Almabort! – parancsolt rá a segédtisztjére.

– Almabort! – adta tovább a segédtiszt a parancsot a Café Montauban tulajdonosának, aki szinte elveszett a sok egyenruha közt. Az almabort odatették a tábornok asztalára, De Jeannenet iszogatni kezdett, s közben le-lehunyta szomorú vizslaszemét. Az ezredes teljes tisztelettel azt bátorkodott hangoztatni, hogy Rambouillet túlságosan elöl van, s nem volna szabad a tábornok úrnak itt időznie. 21

– Trés dangereux! Trés dangereux, mon général! De Jeannenet botjával dobolt a járdán, és keresztbe rakta a lábát. – Végre itt vagyok, útban Párizs felé. Nem megyek vissza egy tapodtat sem! Willoughby dzsipje behajtott Rambouillet-be. Plotz, a cica, gazdája ujjasába fészkelte be magát, és Crerar a hátsó ülés vasszegélyébe kapaszkodott. Föllélegzett, mikor a dzsip végre lassítani kezdett. – Hová rohanunk annyira? – kérdezgette egyre útközben. – Párizsba! – válaszolt Willoughby, és csettintett a nyelvével. – Egyébként nem szeretném az öregünket sem megvárakoztatni. A dzsip megállt. Willoughby kiszállt, hogy utánanézzen, mi baj. – Úgy látszik, a szokásos fejetlenség – szólt oda Crerarnak, aztán parancsot adott a vezetőnek: – Tovább! Pártatlanul osztogatva a gorombaságokat franciáknak és amerikaiaknak, továbbirányította a gépkocsivezetőt az elakadt kocsik mellett, keresztül a járdán, lámpaoszlopok mögött s a házakból az utcára vezető lépcsők mentén. A dzsipet megint megállították. – Miért állt meg? A kocsivezető előremutatott egy katonára. Sheal mereven állt a kocsi előtt, s kezét fölemelte. Odaszólt a gépkocsivezetőnek: – Nem látja, hogy lezártuk az utat, és senki sem mehet tovább? Menjenek a fenébe, vissza oda, ahonnét jöttek. Willoughby kipattant a kocsiból, és odalépett Shealhez. Az őr látta a rangjelzést a tiszt porlepte vállán. Willoughby nem emelte föl a hangját.

– Ide figyeljen, fiatalember – mondta –, ne kiabáljon a gépkocsivezetőmmel. A kötelességét teljesíti. Legyen szíves, álljon félre, hadd menjünk tovább. Shealt már megedzette az a számtalan goromba jelző, amellyel az utóbbi órában megtisztelték, s kurtán válaszolt: – Parancsot kaptam rá. – Szóval parancsot kapott… – szólt Willoughby. Shealnek egy arcizma sem mozdult. – Hát parancsot éppen én is adhatok magának, nem igaz? – kérdezte Willoughby. Shealnek nem tetszett ez a vállveregető bánásmód. Willoughby hangja egy árnyalattal élesebbé vált. – Sietünk, fiatalember! – Mindenki siet, őrnagy úr! – szólt Sheal fáradtan. – Troy százados úrtól kaptam a parancsot. – Szóval Troy százados úrtól – bólintott Willoughby. –. Ki az? – A századparancsnokom, őrnagy úr. Odaát van az iskolában. – Nagyszerű! – mosolyodott el Willoughby. – Majd megmondom Troy százados úrnak, hogy derék embert állított ide őrnek … – Köszönöm, őrnagy úr. A katona előbb jól megnézte, hogy az őrnagy csakugyan hátat fordított-e már neki, aztán nagyot köpött. Az iskola volt a legközelebbi nagyobb épület. Troy néhány embere ott aludt a lépcsőn, az őrnagy és Crerar átlépte őket, és benyitott a tanterembe. Troy is aludt, a katedrán ült, és karjára fektette a fejét. Willoughby megrázta a könyökét. Troy felriadt. Pislogni kezdett: – Parancsoljon, őrnagy úr. – Willoughby őrnagy vagyok a propagandakülönítménytől. Ez az úr pedig Mr. Crerar. – Troy a nevem, James F. Troy. – Be kell jutnunk Párizsba, Troy százados úr. De ön kiállított egy kis katonát, és az nem enged bennünket tovább. – Úgy van – bólintott Troy. – Kiállítottam néhány kis katonát, s azok mindenkit föltartóztatnak. – Volna szíves megmondani, hogy miért?

– Őrnagy úr biztosan tudja, hogy Párizs elesett? – Most esik el éppen. Nem így van? – Nem egészen – szólt Troy halkan. – Mert tetszik tudni, őrnagy úr, nekünk kellene elfoglalnunk. Willoughby igyekezett jobban szemügyre venni Párizs jövendő meghódítóját. Troy arcán még piros folt mutatta, hol nyomódott az előbb alvás közben a zubbony ujjához, s egyébként is álmos gyerekre emlékeztetett ez az erős, tagbaszakadt ember. Szeme mintha ezt kérdezte volna: „Na, itt vagyok, és így áll a bál… most mit akartok?”: Willoughby egyszerre nagyon óvatos lett. – Úgy érti… senki sincs előttünk? Troy arcán megjelent az a bizonyos kis gödröcske. – Kedves őrnagy uram… ha át tudnak vergődni a városkában az elállt utakon… tőlem mehetnek jó szerencsével! Én készségesen hozzájárulok. Sőt, kiküldök mindjárt egy embert is, mondja meg az őrnek, hogy szabad az útjuk. – Sose fárassza magát, százados úr! – nevetett Willoughby. – Ennyire túlbuzgók azért nem vagyunk, sem Mr. Crerar, sem én! – Vajon ki vágyik ilyen babérokra? – kérdezte Troy. – Nem tudja, DeWitt ezredes úr járt-e már itt? Rambouillet másik végén kellett volna találkoznunk vele. – Sajnos nem tudom – szólt Troy. – De Rambouillet-nél senki sem jutott tovább. Erről biztosíthatom. – Hát akkor… volna szíves megmondani, hol tölthetnénk az éjszakát? Troy a tanteremre mutatott. – Parancsoljanak. De ne foglaljanak el túl sok helyet, kérem. Néhány katonám csak később jön vissza szolgálatból, és azoknak is kell valamicskét aludniuk. – Nem foglaltak le szállodát? – Willoughby nehezen tudta elképzelni, hogy sikerül majd bepréselnie nagy testét valamelyik gyerekméretre szabott iskolapadba. Még néhány házat sem? Tiszti szállásuk sincs? Troy az őrnagy borostás, zacskós képére pillantott. – Ez arcvonal, őrnagy úr. Nincs sok értelme, hogy szállodát szerezzünk, mikor ugyanolyan sebesen kipöndöríthetik az embert az

ágyból, ahogy belevetette magát. – De hiszen itt tökéletes a nyugalom – ellenkezett Willoughby kényelmetlenül. – Csak azért, mert fogalmunk sincs, merre járnak a németek – válaszolt Troy. – Hűha! – szólt Willoughby. Előhúzott a kenyérzsákjából egy flaskát, és odakínálta Troynak. – Ezzel az erővel talán mindjárt be is áshatnánk magunkat? Troy odatartotta az üveget a zseblámpája elé. – Egész jóféle! – szólt Crerar. Én már ittam belőle az úton. Kóstolja csak meg! Troy nagyot húzott a flaskából, aztán odaadta Willoughbynak. Az üveg az őrnagytól továbbvándorolt Crerarhoz, s onnét vissza megint Troyhoz. Lester őrmester lépett be, látszott rajta, hogy nagy újságot hoz. – Mindenekelőtt, őrmester, igyék egyet maga is szólt Troy. Willoughbyra pillantott, és ravaszkásan kérdezte meg: – Ugye, nincs ellene kifogása, őrnagy úr? Crerar mosolygott. Willoughby gyorsan lenyelte a bosszúságát. Persze hogy nincs! Tessék csak, őrmester! Lester is jól meghúzta az üveget, aztán megtörülte a száját, nagy szívfájdalommal vált meg a flaskától, és megszólalt: – Jobb lesz, ha el tetszik ezt most tenni, százados úr. Odahajolt Troyhoz, és súgott neki valamit. – Na végre! – mondta Troy. Ez legalább kibillent majd bennünket a kátyúból. Alig maradt annyi ideje, hogy az üveget a katedra alá rejtse, mikor fölpattant az ajtó, és mit sem törődve azzal, hogy padok zárják el az útját, Farrish vágtatott be rajta. Csak Carruthers volt vele. – Mióta tart ez itt, százados úr? – kérdezte. Ez a felháborító disznóság odakint? Willoughby úgy érezte, ismét energiával telik meg a levegő. Valóságos esztétikai élvezet volt számára megint látni a nagy embert, figyelni, hogy lép színre, és hogy ragad egyszerre mindent magához. Ugyanúgy vonzotta most is, mint annak idején Vallѐres– ben.

– Mióta tartanak föl itt bennünket ezek a franciák? – dobbantott Farrish a lábával. – Mi az, megkukult, nem tud értelmesen válaszolni, százados úr!? Ez volt az első alkalom, amikor Troy szemtől szembe találkozott Farrishsel. – Este érkeztek az első kocsik az út torkolatához, tábornok úr. Azóta. Tábornok úrtól azt a parancsot kaptuk, tartsuk szabadon az utat Párizs felé, hogy előrenyomulhasson. Az a hang, amelyet Troy Farrishsel szemben használt, fölháborította Willoughbyt. Vérlázítóan közönyös ez az ember. Persze mindenütt akad ilyen fafejű – ezt akár a legjobb nőre fektethetné rá az ember, ahhoz is lusta volna, hogy csináljon vele valamit. – És így tartja maga az utat nekem szabadon? – förmedt rá a tábornok Troyra. Ha most Farrish egyenes választ kap, még jobban legorombítja. De Troy kitért előle. – De Jeannenet tábornok úr is itt van a községben, tábornok úr – válaszolt azzal a hátsó gondolattal, hogy legjobb lesz, ha a vitát a két parancsnok egymás közt intézi el. – Tudom szólt Farrish –, majd a szeme közé nézek én annak az embernek! – Azt, hogy kitépi a fülét, és megszorongatja a torkát is, elhallgatta. – Ki tud itt beszélni azon a nyavalyás nyelven? Crerar és Willoughby egyszerre lépett elő. Willoughby dagadt képéről csak úgy sugárzott a nagy odaadás. – Maguk azok a röpcédulás fiúk? – kérdezte Farrish. Mi a fenét keresnek maguk itt, az isten háta mögött? Párizsba igyekszünk, mi? – Igenis, tábornok úr szólt Willoughby, ha magával tetszik vinni bennünket… – Itt kellett volna találkoznunk DeWitt ezredes úrral – tájékoztatta Crerar a tábornokot. – DeWitt-tel? – csapott Farrish jobb öklével a bal tenyerébe. Kicsi a világ, mi? Harsányan felkacagott, Willoughby széles mosollyal csatlakozott hozzá. Ezer éve ismerem. Mi van vele? Na, indulás, uraim! Jó munkát végeztek azokkal a cetlikkel… meg a

hadifoglyokkal is… emlékszem magukra, nagyon jól emlékszem! Most megmutatjuk annak a franciának… – Odább rúgott egy padot. – Dobassa ki ezt a kacatot innét, százados úr! Crerar egy pillanatig még hátramaradt. – Troy százados úr… ha DeWitt ezredes úr megjön, mondja meg neki, hová mentünk. – Indulás, tisztelt úr! – kiáltott rá Farrish. Úgy távozott el, mint az üstökös, Willoughby, Carruthers és Crerar hármasa képezte a csóvát a háta mögött. Lester őrmester benyúlt a katedra alá, és előhalászta onnét az üveget. Odanyújtotta Troynak. – Hű! – törülte meg Troy a homlokát. Aztán megemelte a flaskát. – Adja Isten, hogy ezután többet és jobban alhassunk! Lester bánatosan nézett az üveg rohamosan fogyó tartalmára. – Nagyszerű ember ez a tábornok, csak jó távol maradhasson tőle az ember – jegyezte meg. A találkozás Farrish és De Jeannenet között régimódi ütközet módjára kezdődött el: a küzdőfelek igyekeztek kipuhatolni egymás erejét. A nagyágyúkat mind a kettő későbbre tartogatta. De Jeannenet már a harmadik üveg almabort iszogatta, s hozatott egy poharat az amerikaiaknak is. Farrish köszönettel elfogadta a kínálást, és az udvariasságot szivarral viszonozta. – Mondja meg a tábornok úrnak – szólt oda Willoughbynak –, hogy már rég szerettem volna megismerkedni vele, sok szépet hallottam róla… a többi dumát úgy is tudja, na! – Hogyne tudnám – készségeskedett Willoughby. – Ügyvéd vagyok, kérem. – Azzal beszélni kezdett. A francia csípőből enyhén meghajolt. Hasonló bókokkal válaszolt ő is, de hozzátette, szerette volna, ha szerencsésebb körülmények közt sikerül találkozniuk. – Hogyan? – kérdezte Farrish. Kíváncsi volt rá, mennyire ismeri De Jeannenet az előnyomulási tervet. Ön bevonulhat utánunk Párizsba. Ezzel a hadművelettel is bizonyíthatjuk a szövetségesek teljes egységét és hibátlan együttműködését.

De Jeannenet kényelmetlenül érezte magát. A hosszú várakozás közben túl sok almabort ivott, és kínosan kezdett feszülni tőle a hólyagja. Mivel azonban az etikett embere volt, a világért sem szakította volna félbe ezt a fontos tárgyalást, s így kénytelen volt hamarább a lényegre térni, mint ahogy szerette volna. – Egység és együttműködés! – mondta. – Pompás! Ezzel 22

egyetértek. Absolument! De mi következik ebből, mon général, lássuk, mi következik ebből?! Az, hogy ön jön miutánunk Párizsba, és kérem, hogy adja ki azonnal a szükséges parancsot. Az idő sürget, és helyzetünk itt, Rambouillet-ben tarthatatlan. Ennek nincs bőr a képén – állapította meg magában Farrish. – Úgy van, tarthatatlan! – válaszolt. – Ezt eltalálta, valóban tarthatatlan! Nézze csak meg, a kocsijai hogy elállták az utat! Én nem voltam itt, amikor ez történt, de ön itt ül már órák óta! Hát nincs szeme? Nem látja, hogy az egész háborúban ez a hely a legjobb célpont? Beszéd közben pompásan sikerült dühbe gurulnia – persze azért megfelelő szüneteket tartott, hogy Willoughby és Crerar, némiképp átsimítva, elismételhesse szavai lényegét De Jeannenet nyelvén; közben pedig egész idő alatt azon az érven törte a fejét, amellyel kiüthetné az adut a francia kezéből. Mert Farrish nagyon jól tudta, hogy De Jeannenet-nek van joga továbbvonulnia, és hogy neki semmi keresnivalója Rambouillet-ben. Valahol ugyanis összedugták a politikusok a fejüket, és úgy döntöttek, hogy elsőnek francia csapatok hatoljanak be Párizs területére. Ezért ásták elő valahonnét De Jeannenet-t toldott-foldott, ósdi felszerelésével, mely valamire való harckocsi-elhárítással szemben nem állhatja meg a helyét, s így játszották a francia kezére azt a diadalt, amelyért Amerika és Farrish harcolt. – Ha valami baj történik – kiáltott Farrish –, önt teszem érte felelőssé! De Jeannenet ujját hosszú orrához nyomta. Előbb nézte volna az ember szorulásos bankhivatalnoknak, mint tábornoknak. Eddig csakugyan ő volt a rangidős tiszt Rambouillet-ben, Farrishnek tehát formailag igaza van, ha neki tesz szemrehányást. Ugyanakkor

azonban De Jeannenet tisztán látta, hogy Farrish izgatott vádjával csak blöfföl, el szeretné őt téríteni a téma lényegétől: attól, hogy Farrish eléje akar furakodni. Eltökélte, hogy megőrzi nyugalmát. – Mon général – mondta –, nekem is megvan a magamhoz való eszem. Öreg katona vagyok én már, akárcsak ön. Parancsot hajtok végre, nem a saját fejem után megyek. Farrish elnyomta a szivarját, és a végét almaboros poharába dobta. Jeannenet észrevette, hogy a parancs szóval rátapintott Farrish gyengéjére. – Nekem az a parancsom, hogy kövessem az ellenséget, és verjem szét, ahol csak érem – szólt Farrish. – És én követni is fogom egészen Párizsig! – Egyetlenegy út nyitva áll Párizs felé – válaszolt De Jeannenet –: ez az országút itt, Rambouillet-n keresztül. Nagyon könnyű módját választotta, hogy a nyomukban maradhasson. Farrish fölemelkedett. – A keservit! Azért szabad erre az út, mert én tisztítottam meg! Azért! – Még egy üveg almabort! – rendelkezett De Jeannenet. Nyugtalanul fészkelődött a székén, sovány képét eltorzította az erőlködés, hogy parancsolni tudjon feszülő hólyagjának. Üljön csak vissza, mon général! De Farrish úgy érezte, most olyan érvet talált, amellyel két vállra fektetheti De Jeannenet-t. Persze hogy megkerülte a politikusok döntését ezzel a rambouillet-i előrenyomulással – sőt, ha csak még egy egészen csöppnyi szerencséje van, ha néhány órás előnyt sikerül szereznie, már régen átrobogott itt, és fut neki egyenest, Párizsnak. Ez a francia tábornok azonban útját állta, csakhogy emögött nincs senki, sem igazi ország, sem igazi kormány, sem igazi ipar. De Jeannenet-nek csak egy csomó önkéntese van. NagyBritannia és az Egyesült Államok jóvoltából eszik, harcol, és kap minden anyagot. Javarészt a jó öreg Egyesült Államoktól. Farrish tehát nem kerülgette tovább a forró kását. – Nos hát, mit akar? – kérdezte, hátravetve magát a Café Montauban roskatag székén. – Hogy én tessékeljem előre Párizsba, s aztán úgy tehessen, mintha maga nyerte volna meg a háborút? Mit

gondol, ki maga itt? Amióta Normandiában partra szálltunk, mi vérzünk ezen a földön! Egyedül az én hadtestem hatezer embert veszített… És miért? Hogy besegítsük magát ezekkel a zörgő tragacsokkal Párizsba?! De Jeannenet-nek elfehéredett az orra hegye. – Farrish tábornok úr… – Most odafordult Willoughbyhoz: – 23

Legyen szíves, mon commandant, ezt fordítsa most szó szerint … Farrish tábornok úr, az én katonáim sokkal régebben vívják már ezt a háborút, mint a maguk katonái. Futnom kellett saját hazámból, hogy tovább harcolhassak. Föláldoztam a családomat. Végigmeneteltem fél Afrikán rongyokba burkolt katonákkal, s még enni-innivalónk sem volt. Mi is éppúgy végigküzdöttük az utat Párizsig, mint önök. Szeretném, ha azért erre is gondolna. Willoughby nagy műgonddal fordított. De akárhogy fuvolázta is a szöveget, De Jeannenet szavai az ő szájából még élesebben hangzottak. Mert azt akarta, hogy Farrish hengerelje le ezt az embert, hengerelje le az ő kedvéért, hengerelje le Amerika kedvéért. Az őrnagyban egy csapásra mértéktelen nemzeti öntudat gerjedt föl. Farrish most már tombolt De Jeannenet érvelésétől. Szegény rokonnak kuckóban a helye! – És hol volnának most – válaszolt vasvillaszemmel –, hol volnának tábornok úrék, ha mi nem vagyunk? Valahol a Csád-tó környékén aszalnák az irhájukat, mi?! Az egész fölszerelésüket tőlünk kapták, minden egyes töltényüket mi adtuk, minden falat ételt, amit esznek, mi vontunk meg a szánktól… És most ki akarja ütni a kezünkből a győzelmet? Ne nevettesse ki magát! Szövetségesek vagyunk… jó! De még szövetségesek közt is tudnia kell mindenkinek, hol a helye! De Jeannenet már nem tudta türtőztetni magát. Fölkelt, és merev léptekkel bement a kávéházba. Farrish elképedt. De Jeannenet nem tárgyal tovább? Nem maradhatnak itt, ahol vannak… minden egyes órával nagyobb lesz a veszély, hogy a németek rá találnak jönni, milyen óriási a zűrzavar itt, Rambouillet-ben.

Farrish is fölkelt, dühösen intett Willoughbynak és a többieknek, hogy maradjanak a helyükön, s azzal bement a Café Montaubanba, hogy megkeresse Jeannenet–t. Körülnézett a félhomályban, s végre meglátta Jeannenet fejét és vállát meg a lábát térdtől lefelé – a többit a francia testéből egy félmagasságban ide-oda lengő, kurta csapóajtó takarta. Farrish bevonult De Jeannenet mellé. Elgondolkozva nézte orra előtt a feketére kent falat, közben a két vízsugár egyesült, és lassan csordogált tovább a lefolyó felé. Farrish sugara vastag volt és határozott, a franciáé gyöngébb, bizonytalanabb. Még pisálni sem tud rendesen – állapította meg magában Farrish. Ez az összehasonlítás még jobban dühítette – most már nem is annyira De Jeannenet–re, mint inkább a főparancsnokság politikusaira és nagy intézkedőire volt dühös, az igazi bűnösökre, akik éppen akkor kötik meg a kezét, amikor a megérdemelt jutalomért nyúlhatna. Nekem ugyan – fogadta meg szent esküvéssel – nekem ugyan senki ne jöjjön többet az életben elő olyan zöldségekkel, mint egység, együttműködés meg közös hadvezetés! Mától kezdve, aki bírja, marja: és neki van szeme hozzá, hogy lássa, mi az érdeke. De Jeannenet rendbe hozta a ruháját. – Nézze csak – szólalt meg egyszerre –, nekem igazán mindegy. Kérdezzük meg a hadsereget. Döntsenek ők. – Ön beszél angolul? – Persze. –Ó! Farrish meghúzta a derékszíját. – Lehet, hogy az előbb nyers voltam egy kicsit. – A tolmácsai viszont annál udvariasabbak. Annak ellenére, hogy De Jeannenet bolondot csinált belőle, egyszerre szinte megsajnálta ezt az embert. A francia annyival vénebbnek, megviseltebbnek látszott nála. És azt sem hagyhatta, hogy az ügy a hadsereg elé kerüljön. Ha nem állják el az útját itt, Rambouillet-ben, hirtelen előrefutását utóbb még mindig kimagyarázhatja azzal, hogy harcászati szempontból volt szükség rá. Mivel azonban most De Jeannenet-nek is, neki is egy pontról kell

kiindulnia, és De Jeannenet nem hajlandó átadni neki az első helyet, az egész kavarodásért ő tarthatja majd a hátát. – Szépen megvárjuk itt – szólt De Jeannenet félretartva a csapóajtót Farrish elől –, amíg a válasz megérkezik a hadseregtől… – Fenét várjuk! – szólt Farrish. – Ha ön nem képes fölmérni, milyen kutyaszorítóban vagyunk, én annál inkább! Megint dühbe gurult. – Menjenek csak előre, de én tiltakozom! Induljanak… minél előbb, annál jobb! De Jeannenet igyekezett megragadni a kezét. – Ez aztán a bajtársi szellem, mon général! Ez az igazi bajtársi szellem! A két tábornok kilépett a kávéház ajtaján. De Jeannenet odament az asztalkához, és fölemelte a poharát, mely még mindig félig volt almaborral. Farrish poharát időközben kimosták, és ismét teletöltötték. A tábornok fanyar pillantást vetett a poharára. – Büdös ez a bor! – mondta. Nem ivott. Farrish ott állt az iskola előtt, onnét figyelte, hogyan kászálódik tovább De Jeannenet hadosztálya az övé elől. Mindenkit elkergetett maga mellől, egyedül akart maradni. Carruthers és a törzstisztek csoportja illő távolból figyelte, hogyan issza fenékig a tábornok a vereség keserű poharát. Ott állt közöttük Willoughby is, tele részvéttel. Annak ellenére, hogy Farrishnek visszakoznia kellett, Willoughby most még inkább esküdött rá. A két tábornok közötti vita során Willoughby tisztán látta, hogy Farrishnek nincs hol megvetnie a lábát. De annál inkább bízott benne, hiszen volt bátorsága mégis megpróbálkoznia vele. Farrish az ő embere talán rá kellene építenie egész jövendő életét. Ebben az emberben megvan a képesség, hogy mindent keresztülvigyen, amit csak akar. És ha most kudarcot vallott is, legközelebb sikerül neki. Hányszor elnézte Willoughby az öreg Costert a Coster, Bruille, Reagan és Willoughby-féle ügyvédi irodában, milyen rendíthetetlen nyugalommal fogadja az alsó bíróságok kedvezőtlen döntését: de aztán még keményebben ráharap az ügyre, előkotor néhány újabb

tanút és okiratot, s végül győztesen kerül ki a magasabb fórumok előtt! Az ember nézzen mindig messze előre! A tábornok pillantása követte a francia tankokat, amint továbbindultak Párizs felé, néha egy-egy szikra csapott elő valamelyiknek a kipufogójából, hernyótalpas kerekük csattogott, és a hibás gyújtástól időnként akkora durranások hangzottak, mintha lőttek volna. Végül, úgy látszik, megelégelte a látványt. Hirtelen sarkon fordult, és bement az iskolába. A teremben, mely azelőtt Troyé volt, kigombolt köpenyű, idősebb tiszt ült az egyik iskolapadon. A tiszt fölemelkedett, s néhány nehézkes lépéssel a tábornok elé ment. – Farrish! – szólította meg barátságosan. – Mi újság? Farrish kezet fogott vele, és el sem eresztette a kezét, míg oda nem értek a katedrához. – Ülj le, DeWitt! – szólt a tábornok, az asztal mellett álló székre mutatva. – Te ülj le! Fáradt lehetsz. – Hát ami azt illeti… elég sok van ma mögöttem. Hogy a fene enné meg… De ahhoz túl dühös vagyok, hogy most leüljek és nyugton maradjak. Hallottad, milyen piszokul bántak el velem? Csak néhány szót beszéltem Willoughbyval. Ő mondta, hogy látni akarsz. Tőle hallottam azt is, hogy összezördültél De Jeannenet-vel. Ez neked összezördülés…! – mondta Farrish. Odalépett az asztalhoz, és egyik ujját a tintatartó mellé, a másikat egy darabka krétára nyomta. – Ilyen közel vagyok Párizshoz, ni! És akkor elég egy kis suskus a hátam mögött… és messzebb vagyok, mint valaha. DeWitt figyelmesen nézett a tábornokra. – Mit akarsz tőlem? Érezhető volt kettőjük közt valami feszültség. Ennek Farrish kevésbé volt tudatában, mint DeWitt. Bár Farrish volt a fiatalabb, ő jutott magasabb rangra, váratlanul rúgtatott előre egy harmadrangú harckocsiosztály parancsnokából a harcedzett, híres páncélos hadosztály tábornok-parancsnokává, s ez arra késztette, hogy azzal az emberrel szemben is játssza a szerepét, aki újonckorától ismerte.

– Mit akarok tőled?… – ismételte DeWitt kérdését. – A véleményedet akarom hallani erről az egészről! Erről az átlátszóan ravasz, ostoba, kontár intézkedésről… – Ha mindenáron kíváncsi vagy a véleményemre… nem nagyon hiszem, hogy örülni fogsz neki… – Beszélj csak! Nem vagyok én olyan érzékeny! DeWitt kesztyűs kezével óvatosan félretolta a tintatartót. – Csakis azt tartom tisztességes dolognak, hogy a franciák szabadítsák föl saját fővárosukat. – Mielőtt Farrish sértődötten közbeszólhatott volna, máris tovább beszélt. – Most nem futballpályán vagy… emlékszel, milyen passzokat adtál annak idején? Farrish egy kézmozdulattal elhessegette magától ezt az emléket. – Akkor is ártottál vele a csapatnak – maradt meg DeWitt a téma mellett. – És most meg kell végre tanulnod, hogy csapatban játszol. – Jobban játszom, mint a többiek! – fortyant fel Farrish. DeWitt fölemelkedett. – Ugyan! Maradj itt még egy kicsit – szólalt meg Farrish. – Jólesik vitatkozni veled. – Minek? – kérdezte DeWitt. – Úgysem tudlak meggyőzni arról, hogy a háború nem csak játék. – Hallgatlak! – szólt Farrish rosszkedvűen. Végigcsinálta az előbb azt a cirkuszt a franciával, hát most végigcsinálja ezt is DeWitt-tel. DeWitt begombolkozott. – Magad is tudod, hogy csalódni fogsz, ha azt hiszed: ez a háború egyszerűen csak versenyfutás a dicsőségért. Én talán szerencsésebb vagyok, mint te, mert elég sokáig lehettem civil, míg újra be nem hívtak. így aztán nem forogtam örökösen katonák közt. És azt mondom: többet jelent ez a háború, nem csupán annyit, hogy katonákat tologatunk ide-oda a térképen. Van olyan csata is, amelynek a térképeden nyomát sem leled. Ezért helyes, hogy a francia hadosztályt küldték Párizsba. És ezért kell még sok-sok olyasminek történnie, ami nem fog tetszeni neked. – Pedig jobb lesz, ha nem nagyon igyekeznek kihozni a sodromból …! – nevetett Farrish. Hangjában fenyegetés bujkált. – Most hová tartasz?

– Indulok tovább – szólt DeWitt, igyekezve kímélni Farrish érzékenységét. – Párizsba, mi? DeWitt vállat vont. – Többek közt oda is. – És aztán majd elmeséled nekem, mi történt ott, ugye? Te meséled majd el, mert… – Miért? – Semmiért. – Viszontlátásra, Farrish. Minden jót. – Ne siess! Ne siess már, na! – szólt Farrish. – Hadd kérdezek még valamit, mielőtt elindulnál a Champs-Élysées-re. Mondd, hol szedted össze ezeket a fennkölt eszméket? – Magam sem tudom. – DeWittnek még sosem tűnt fel, hogy lenne valami különleges a gondolataiban.

3 Párizs felbolydult. Az autóbusz, amellyel Thérése Laurent hazafelé igyekezett, zsúfolásig tele volt. Egyik felől egy férfihoz szorult, akinek a vállán fesleni kezdett az ing, másik felől egy szalmakalaposhoz. A kalap karimáján piszkos, zsíros, elmosódott körvonalú folt dísztelenkedett ott, ahol fogni szokták. A szalmakalapos mintha sem a hőséget, sem a tömeget nem vette volna észre. Csak szívta a fagáz fojtó szagát, s közben olyan fintorral tartotta föl az orrát, mint aki azt mondja: „Ó, milyen pompás illat!” Thérése-re mosolygott, és mosolya tetszett a lánynak – milyen jó rajza van a szájának, a foga erős –, az a vékony kis bajuszka egyáltalán nem illik hozzá. Egyébként átnézett rajta: mit gondol ez az ember, hogy csak úgy egyszerűen rám mer mosolyogni? Az autóbusz hirtelen megállt. – Mi történt? – kérdezte a szakadt inges, és nyújtogatni kezdte a nyakát, hogy kilásson az ablakon. – Itt nincs megálló. Megint defektet kaptunk. A szalmakalapos a kocsi vége felé nyomakodott. – Mit tolakszik?! – kiáltott rá ingerülten egy bevásárlókosaras nő. – Nem tud várni, míg leszállnak maga előtt? Én bezzeg hajnaltól állok már sorba ezért a kis ennivalóért… várhat maga is! A férfi Thérése-re mosolygott. – Már indulunk is tovább – mondta. Az autóbusz nagyot rándult, s azzal megindult. A sofőr elkanyarodott a szokott útiránytól. 24

– Mesdames et m’sieurs! – A szalmakalapos beszélt. Elkomolyodott, hangja tisztán, bizalmat gerjesztően csengett. – Maradjon, kérem, mindenki a helyén, és ha megáll a kocsi, nyugodtan, rendben szálljanak le! Mindenkinek lesz elég ideje hozzá. Nagy hangzavar támad – némelyik utas fölháborodik, a másik rémülten kérdezősködik. Valaki elkiáltja magát:

– Rendőr! Hol a rendőr? Az autóbusz végleg elakad. A motor is leáll. Ahogy a motor elhallgat, elcsendesednek az utasok is. Némán fordul mindenki a szalmakalapos felé. Az leveszi a kalapját, megtörli az arcát, és köhent egyet. Thérése látja, hogy sűrű, fekete a haja, és sebhely van a homlokán. Vidáman hunyorog a fiú – talán egy kicsit zavartan is. 25

– Eh bien – szól –, itt a végállomás. Most valaki más visz bennünket tovább… – Föláll az ülésre, és figyeli, hogy szállnak ki az emberek. Mindenki nyugodtan mozog, mintha valami különleges fegyelem hatása alá kerültek volna. Úgy látszik, még a kalauz is tiszteletben tartja a váratlanul felbukkant új vezetőt: vagy ő talán előre tudta már, miféle szerepet játszik majd itt ez a szalmakalapos? Thérése, amint kiszállt az autóbuszból, megállt, s figyelte, hogy köszönti a férfit egy csomó fegyveres. – Itt van Mantin! – Jó, hogy jössz! – Mindenfelé boche őrjárat cirkál! – És két páncélautó! Mantin csak fél füllel hallgatta a híreket. Mintha már régen számított volna mindenre, semmi újat nem mondhatnának neki. – Mindenki leszállt az autóbuszról? – kiáltja. Köteleket hoznak, és ráerősítik a karosszériára. – Hórukk! Hórukk! – kiáltja Mantin, és úgy húzza a kötelet, hogy egészen belevörösödik az erőlködésbe. Az autóbusz fölborul. Férfiak egy kerítés kitört, jókora darabját cipelik elő. Valaki megjelenik egy köteg szögesdróttal. Mantin parancsot ad, hogy hordják ki a házakból a légoltalmi pincék homokzsákjait. – Hallják! – szól oda az autóbuszból kiszállt csoportnak. – Vagy segítenek, vagy menjenek haza! Mit tátják itt a szájukat! Láthatják, hogy nem babra megy a játék! De a szeme közben nevet hozzá. – Mademoiselle – szólítja meg Thérése–t. – Maga is segíthet. Csapjon föl hozzánk szanitécnek! Ha megsebesül valaki, maga majd

bekötözi, jó? – Igen – válaszolt Thérése –, természetesen. Hogy miért mondott igent olyan készségesen, miért engedelmeskedett a kérésnek, mely inkább illett volna be parancsnak? Maga sem tudta. Egész eddigi életében egy pillanatig sem törődött olyasmivel, ami nem csak szigorúan őrá, magára vonatkozott. Ha sikerül az embernek elérnie, hogy ne fájjanak neki túlságosan a megszállással járó korlátozások, távol tartja magát a boche-októl, nem szívja nagyon mellre a háború kényelmetlenségeit, csak a maga dolgával törődik, és igyekszik megszerezni azt a csekély örömöt, ami olyanoknak is juthat, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy feketepiacon vásároljanak: ha tehát sikerül megmaradnia nagyon kicsi pontnak – vajon kinek szúr szemet? És most mégis egyszerre belesodródik az új áramlat kellős közepébe. Pedig itt az emberek autóbuszokat borítanak fel, autóbuszokat, amelyek az imént még utasokat vittek. Arra kell számítani, hogy valaki megsebesül, vagy akár meg is halhat – és ő mégis boldog. Boldog és tanácstalan. Mert bár az eszével fölfog, megért mindent, amit lát és hall, mintha ez az egész valamilyen más régióban történnék, nem ott, ahová ő tartozik. Remeg tőle minden idegszála. – Kötszert hol kapok? – kérdi Mantintől. A férfi hüvelykujjával a túlsó oldalra bök, a patika felé. Azt épp az előbb zárták be, nagy csörömpöléssel ereszkedett le a redőny. Thérése szeretné megkérdezni, hogy most mit csináljon, de Mantin nem ér rá, éppen az embereit állítja föl a barikád mögé. Kalapját hátracsapta a fején. Thérése átmegy az üzlethez, és bezörget a rozsdás vasredőnyön. Kinyílik egy kis négyszögletű kémlelőablak. Férfiarc néz ki rajta, vastag lencséjű pápaszemmel. – Mit akar? – mordul rá Thérése–re. – Kötszert, sebkötöző holmit. Adjon mindent, amije csak van. Megdöbben saját magán, hogy ilyen határozottan képes követelni valamit. – Kinek kell? – kérdi a patikus. – Azoknak ott – int Thérése fejével a barikád felé. – Maga is hozzájuk tartozik?

Előbb bizonytalan még, hogy mit is válaszoljon. De aztán teljes meggyőződéssel vágja rá: – Igen! A vasredőnyön becsukódott a kis négyszögletes nyílás. A lány vár. Csak nem mondott valami szamárságot? Talán nem hisz neki ez a patikus, nem hiszi el, hogy olyan nagy szükség van arra, amit kért? Vagy esetleg az ellenséggel fúj egy követ? Thérése-nek sosem volt más ellensége, mint a boche-ok – és voltaképp azok is csak elméletileg. Most viszont Mantin révén vagy még inkább az események révén, amelyekbe belesodródott, egyszerre szerzett egy csomó barátot… de ugyanakkor egy csomó ellenséget is. A vasredőny lassan följebb gördül. Az ajtóban megjelenik a patikus. Kinyitja, és megszólal: – Mademoiselle, maga nagyon nagy értéket követel tőlem. Pótolhatatlant. Tudja, hogy állunk. És mégis azt akarja, hogy odaadjam valakinek, akit még csak nem is ismerek? – Szükségünk van rá! – válaszol Thérése. – Siessen, az Isten szerelmére! A férfi visszamegy az üzletbe, és ölében egy csomó kötszerrel tér vissza. Átadja. Egy kötszeres csomag legurul, a patikus fölkapja, és odanyomja a többi tetejébe. 26

– Merci m’sieur! – Csak egy pillanatra még – szól az induló Thérése után. – Ki fogja megfizetni az árát? A lánynak nincs pénze. Abból a néhány frankból, ami a retiküljében van, nem futná az átvett kötszer tizedének az árára sem. A patikus nyilván nem gazdag, nem adhat ennyit csak úgy oda, méghozzá ingyen. Töri a fejét, mit válaszolna erre Mantin – talán azt mondaná, hogy most mindenkinek áldozatot kell hoznia: az egyik az életét áldozza, a másik a pénzét. Ha, mondjuk, a németek fölgyújtják és kirabolják a patikát, vajon kitől kap kárpótlást érte? De neki sehogy sem áll rá a szája, hogy áldozatról beszéljen. – Mademoiselle! – siránkozik a patikus. Sem visszakövetelni nem akarja az áruját, sem odaadni.

Néhány pillanatig kétségbeesetten mered a gyógyszerész arcába. Aztán már ott is van nyelvén a válasz – nagyon forradalmi ez a válasz, és mégis csak ezt mondhatja… – Majd az új kormány fizet! – szólal meg. – Ja, az új kormány! – bólint rá a patikus. – Az más! Thérése már nagyban cipeli a kötszert a barikád felé, mikor felötlik benne a gondolat: Lám, már én is az új kormányhoz tartozom. Az Obersturmbannführer – illetőleg a Waffen-SS alezredese –, Erich Pettinger szemében a nép hirtelen mozgolódása fölöttébb természetellenes jelenségnek látszott. Hiába igazolta ezt szeme, füle, és minden jelentés, amely csak hozzá érkezett – mégsem volt hajlandó tudomásul venni. Hát nem a tömegek példátlan együgyűsége késztette őt annak idején, 1929-ben arra, hogy csatlakozzék a náci mozgalomhoz? A nép – éspedig kivétel nélkül minden nép – alapjában véve csupa gyáva kutya, csak az kell neki, hogy hagyják loholni mindennapjának apró szenvedélyei: pénze, söre, ványadt nője után. Erőszakot és lelki pórázon tartást kell csak alkalmas mértékben vegyíteni, s akkor mindig kormányozható. És mivel leghőbb vágya az, hogy kormányozzák, akik vezetni akarják, nyugodtan lehetnek akármilyen kisebbségben is, föltéve, hogy ennek a kisebbségnek hibátlan a szervezete, és központi irányítás alatt áll. Ami viszont a lelki pórázon tartást illeti, ez egyáltalán nem is olyan bonyolult dolog. Pettinger – útban Hotel Scribe-beli lakosztálya felé – áthaladt a Place de l’Opérán. Úgy látszott, megy minden változatlanul a szokott kerékvágásban, és egy pillanatig már szinte kedvet kapott, hogy élvezze a napsütést. De amint szembetalálkozott néhány férfival és nővel, egyszerre nem lelte többé örömét a szép időjárásban. Határozottan úgy érezte, hogy a háta mögül mindenki gúnyosan méregeti, aki szemből még egész közömbösnek, sőt alázatosnak mutatkozott. Olyan is akadt, aki leplezetlenül sunyi és sokatmondó mosollyal, kitartóan az arcába bámult, akármilyen keményen nézett is szembe az illetővel. Ez merőben új jelenség volt.

Kedve támadt, hogy elkapja valamelyiknek a nyakát, és jól megrázza a pimaszt, vagy fojtogassa egy kicsit. És mégsem tette meg. Ez is merőben új jelenség. Mert két hónappal ezelőtt az ilyen gondolatot nála azon nyomban tett követi, az utcán pedig minden járókelő torkában dobogó szívvel siet tovább, s közben úgy tesz, mintha semmit sem látott volna. De ma? Ma nyomban csődület támad, és neki mondania kell valamit. Csakhogy mit mondjon? Mélységesen megvetette a népet. És mégis tudta, hogy az az idő már elmúlt, amikor bárkit tetszése szerint megállíthatott az utcán, hogy lekenjen neki néhány pofont. Itt az ellentmondás. Ez az ellentmondás tehát benne magában, az ő gondolataiban fészkel: ott kell előbb rendet teremtenie, addig nem foghat semmi egyébhez. Megállt a Café de la Paix újságosbódéja előtt. A vastag betűs címek, lám, pontosan olyanok, amilyeneknek lenniük kell: JELENTÉKTELEN TÉRNYERÉS A SZÖVETSÉGESEK OLDALÁN – ERŐS NÉMET EGYSÉGEK VERIK VISSZA AZ ÁTTÖRÉSI KÍSÉRLETEKET – A NÉMETEK KEMÉNY HARCBAN ELFOGLALTÁK ELŐKÉSZÍTETT ÁLLÁSAIKAT – ISMÉT BIZTOSAN ÁLL A FRONT Ezek a címek múlt éjszaka születtek meg a sajtókonferencián: ő maga olvasta föl a francia újságírók előtt a Wehrmacht hivatalos közleményét, ugyanolyan mesterkélten unott hangon, ahogy szokta. Aztán egyszerre hangot váltott, s félretette a szárazon fogalmazott közleményt. Színesen vázolta a front képét, úgy, ahogyan láttatni akarta velük: vasakaratú katonák néznek farkasszemet az amerikaiak újra meg újra meghiúsuló rohamával – mert az amerikai csak tengernyi gépre számíthat –, ők azonban igazi katonák, s ha kell, igen, ha kell, akár vissza is vonulnak, de még visszavonulás közben is félelmetes és pótolhatatlan veszteségeket okoznak az ellenségnek. A francia újságírók megtanulták a hosszú együttműködés során, hogyan tegyenek föl olyan óvatos kérdéseket, amelyekre őszinte választ várhatnak tőle. Tudták jól azt is, hogy aki kényelmetlen kérdéssel hívja föl magára a figyelmet, máris nézhet más foglalkozás

után, vagy másnap már olyan transzportban talál fölébredni, amely indul egyenest Németországba, ott pedig módjában lesz munkaerejét az új Európa építésének nemes szolgálatába állítani. Az utóbbi napokban azonban ennek ellenére is valamiféle nyugtalanság volt érezhető a franciákon. – Csak nem kell Párizst is föladniuk? – kérdezte egy remegő hang. Pettinger megértette, hogy a kérdező nem pimaszkodni akar… hanem az életét félti. Így vannak ezzel itt sokan, mert joggal gyanítják, hogy a földalatti mozgalom feketelistára tette őket. Hát ez az ő bajuk. Ha egyszer csakugyan úgy fordul a helyzet, Pettinger sem védheti meg őket. Olyan korban élünk, ahol mindenkinek magának kell választania, melyik oldalra áll. És ha azt az oldalt, amelyet választott, akár ideiglenesen, akár véglegesen legyűrik, neki magának kell viselnie a következményeket. Azt azonban Pettinger semmiképp sem tűrhette, hogy az ilyesféle aggodalmak nyilvánosságra jussanak. Hová is jutnánk akkor? Arra sem adhatott választ, mi lesz Párizzsal. Könnyen meglehet, hogy a várost valóban föl kell adniuk: minden attól függ, mi történik a fronton. Az imént hallották tőle a hadi események hivatalos magyarázatát, az ő részéről be kell érniük ennyivel. Pettinger azonban maga egyáltalán nem maradt tétlen. Harcolt érte, és ki is vívta, hogy minden elérhető német állomás zavarja a szövetségesek adását. Az összes német és francia rendőri szerv rémhírek és rémhírközpontok után nyomoz. De vajon hol fogjanak hozzá a felgöngyölítéshez? Amióta felbomlott az arcvonal, mindenféle bizonytalan egzisztencia áramlik egyik helyről a másikra, és különösen ide be, Párizsba. Ezek hordják a híreket – olyat is, ami igaz, olyat is, ami igaz lehet, de közönséges koholmányokat is garmadával – arról, hogy egyes német seregtesteket körülzártak és szétvertek, hogy nagy nehezen megszilárdult arcvonalukat szövetséges páncélos ék törte át, hogy a hajdan büszke német katona most ezerszámra hányja el fegyverét, tartja föl a kezét, és masíroz el a hadifogolytáborokba. Pettinger megérkezett a Scribe-be. Mikor odalépett a szálloda előcsarnokában a pulthoz, hogy elkérje a kulcsát, a portás jelentette, hogy egy barátja kereste – bizonyos Dehn őrnagy.

–Dehn? 27

– Oui, mon colonel! Dehn tehát itt van, a városban. Mi a fenét kereshet itt? – Hagyott valamilyen üzenetet? 28

– Non, mon colonel! A portás hangján nem érződött semmilyen változás, megbízható volt, készséges, és örök időkre szóló szolgálatkészség csendült ki belőle. Amint Pettinger lassan fölfelé indult a lépcsőn, nevetett magában. Lám, Párizsban és a környéken mennyien vívnak most élethalálharcot, s igyekeznek elvágni egymás torkát. És mialatt azok történelmet csinálnak, a Hotel Scribe-ben megy minden tovább a szokott rendben. Érdemes elgondolkozni egy kicsit ezen a renden. Nincs más célja, mint hogy örökké fönnmaradjon. A portás holnap is ott áll majd a pultnál, s a lakosztály új vendégének fogja jelenteni, hogy keresték, közben pedig Pettinger, tudja a jó ég, merre lesz már. Az élet kétségkívül két különböző szinten és rétegben folyik egyszerre. Az egyikhez tartozik ez a portás odalent, a sarki fűszeres és a paraszt a földeken – az egyik vet, a másik heringet árul, a harmadik látogatókat jelent be. Az élet másik szintjén viszont, a Pettingerén, hadseregek ütköznek meg, újságokat nyomtatnak, és nagy emberek tartanak mindenfelé fontos beszédet. Pettinger számára – a nagy hatásfokú emberek szintjén élő Pettinger számára az ilyen szállodai portások létezése fölöttébb kényelmetlen. Azt bizonyítja ugyanis, hogy hiába igyekszik ő vihart támasztani, egy kis szellő kerekedik csak belőle, és ha egyszer kifújta magát, abban a sosem változó, másik rétegben ismét folyik az élet tovább. Sőt, ami még bosszantóbb: vihart csak úgy lehet támasztani, ha embermilliókat mozgatunk meg, a gyökeret vertek csoportjához tartozó emberek millióit, akik mindenáron vissza akarnak térni a rend gyökeréhez, hogy továbbra is látogatókat jelentsenek be, heringet áruljanak és árpát vagy más egyebet vessenek. Lényegi változást csak az hozna, ha gyökerestül kiirtanák az élet sosem változó, másik rétegét – csak akkor fog a paraszt, a fűszeres, a hotelportás vakon engedelmeskedni, ha nincs többé hová

visszatérnie. Új kor valójában csak akkor lesz, ha népvándorlás folyik nyugatról keletre és keletről nyugatra, ha lerombolunk minden otthont, minden várost, ha új embertípust teremtünk – otthontalan barakkembert, aki csak azért él, hogy dolgozzék, s legyen kit kihasználni. Ez volna a nemzetiszocializmus végső győzelmének biztosítéka, függetlenül attól, hogyan dől el a csata. És a szövetségesek, azok a marhák, a maguk módján ugyancsak ennek az új világnak a születésénél bábáskodnak, amikor előrenyomulva csatatérré varázsolják egész Európát, a tömegbombázással nap nap után több és több gyökeret pusztítanak el, és a sosem változó réteget egyre kisebb térre szorítják. Utána aztán jöhetnek majd elnyűtt, divatjamúlt államberendezkedésükkel, próbálhatják visszahozni a régi világot. Az már többé nem megy! Lehet, hogy a vihar, amelyet ő maga is segített fölkorbácsolni, vacak kis szél csupán. De csak fújjon elég erősen a szél, kicsavarja és magával sodorja még a leghatalmasabb fát is! Pettinger lakosztályán nem volt kulcsra zárva az ajtó. Pedig reggel ő maga zárta be! Villámgyors mozdulattal taszította be az ajtót. A kanapén egy férfi hevert. – Dehn! – szólította meg a férfit Pettinger. – Mit keresel itt? Hogy kerülsz a szobámba? – A szobalány engedett be. Azoknál mindig sikerem van. Valahol le kellett végre döglenem. Itt, nálad a legkényelmesebb. És gondoltam, most már neked is mindegy… úgysem maradhatsz itt tovább. Nem kelt föl, csak a lábával húzott oda egy széket a dívány mellé, és megveregette a kárpitozott ülést. – Jó puha! Ide ülj, Pettinger! A padlón egy üveg állt a keze ügyében. Most arra mutatott. – Látod, már ki is szolgáltam magam. Ez az egyetlen, árva üveg akadt csak a ház körül. Mit csináltál a többivel? Na, na, na! Csak nem fogsz megijedni tőlem! A megjelenésem? Tudom. A nadrágom csupa rongy. A legényem foltozgatta valahogy össze. Akkor láttam a fiút utoljára. Aztán vagy száz árokba vetettem bele magam, azért

ragad úgy a zubbonyom a mocsoktól, a csizmámon meg rajta látod minden kis vacak ösvény és erdő sarát, amerre csak végigszöktem. Még a borotvakészletemet is elhagytam valahol. És semmi kedvem, hogy francia borbélyhoz üljek be. Nem akaródzik odatartani a torkomat nekik. – Ugyan, ne nevettesd már ki magad! – Tudom, amit tudok – folytatta Dehn csökönyösen. – Láttam én, hogy bújnak mindenünnen elő, és hogy esnek nekünk. –Kik? – A nép! – ordította Dehn. Hangja egyszerre megtört. – Agyon kellett volna őket lőni, egytől egyig… – Hangja most tompa volt és erőtlen. Odább rakta a lábát, csizmája összesározta a Scribe finom kanapéját. – De most már késő. Nem vagyunk elegen, hogy az írmagját is kiirthassuk. – Hol hagytad el a borotvádat? Hol hagytad az egységedet? Pettinger emlékezett rá, milyen makulátlanul elegáns volt ez a Dehn legénykorában, mielőtt még sikerült volna becsúsznia Maximilian von Rintelen leányának selymes paplana alá… Hogy is hívják a feleségét? Pamela, igen. Pamela apja kezében volt az egész német acéltröszt. Dehn, ez az elszegényedett junker, valaha Pettingerrel együtt agyabugyálta Kremmen és más Ruhr-vidéki városkák utcáin a békés polgárokat, aztán benősült egy aranybányába, és egyszerre maga is tiszteletre méltó polgárrá vedlett. – Az egységemet… a borotvámat.–.. – ráncolta össze Dehn a homlokát. – Mit érdekel az téged, hol vesztettem el? – Pettinger felé fordult, és kutatóan nézett a szemébe. – Mi az, szaglálódni akarsz utánam? És ugyan hol? Időtlen idők óta mást sem csinálunk, csak menekülünk. Majd megtudod még, mit jelent az! Futsz még te is, ne félj! – Úgy azért nem futok, ahogy te! – Ach! – Dehn kísértést érzett, hogy köpjön egyet. Aztán mégis uralkodott magán, és húzott inkább egyet megint az üvegből. – Hagyhatsz azért valamit benne. Vendéget várok. Dehn visszarakta az üveget a padlóra. A keze remegett. – Fogalmad sincs róla, mi folyik ott. Te csak ülsz a fenekeden, itt, Párizsban, küldözöd haza a sok vég selymet és ládaszámra a

konyakot, nekünk pedig közben nyakunkon a kés. Hidd el, fogalmad sincs róla. Én Falaise-ben voltam. Azt hittem, sosem kerülök már ki abból a kutyaszorítóból. Azóta futok egyfolytában… végig, egész Franciaországon keresztül. De most már elég volt a futásból. Elfáradtam. – Mihez akarsz fogni? Jelentkeztél már a gyűjtőállomáson? Dehn lehunyta a szemét. –Jobb lesz, ha minél előbb jelentkezel! Tisztekre most nagy szükség van! – Minek? – Minek? Mi van veled, ember, mi bajod? Az eddigieket még hajlandó voltam a rossz idegeid számlájára írni. De mindennek van határa! Tiszt vagy! Egyszerűen át kellene, hogy adjalak a tábori csendőrségnek! Dehn félig föltápászkodott. – Hogy nekem mi bajom?– Nevetett. – Jó kérdés. Én is pont ezen töröm a fejem. Amíg az ember menekül, jut rá ideje bőven, hogy elgondolkozzék. Benyúlt a zsebébe, és egy összevissza gyűrt, szakadozott cédulát húzott ki belőle. Gondosan kisimította. Ide hallgass. Egy szép reggel ezt lőtték át hozzánk az amerikaiak: „… A törvény előtt egyenlő, saját kormányzatuk alatt élő emberek állama… Ezekért a jogokért, ezért a szabadságért harcolunk ma is… Ahol az emberi méltóságot eltiprással fenyegetik, bennünket fenyegetnek. Ahol elnyomnak és kínoznak valakit, az nekünk fáj. Azért jöttünk Európába, mert ilyen nemzet a miénk. Azért jöttünk, hogy megfékezzünk egy zsarnokot: ne tudja rákényszeríteni akaratát egy egész nemzetre, egész Európára, az egész világra!…” Dehn halkan olvasott. Szinte túlságosan is könnyen, simán mondta,a szöveget. – Add ide azt a szemetet! – szólt Pettinger. Hirtelen átfutotta. Dühbe gurult: jellemző a visszavonulásra ez a rendetlenség! Ennek a röpcédulának már réges-régen itt kellene lennie, a kezében, hogy megtehesse a megfelelő ellenlépéseket. És csak most látja belőle az első példányt! – Ezt megtartom magamnak. – Parancsolj!

– És most azt akarod bemesélni nekem – kérdezte Pettinger –, hogy te hiszel ebben az üres dumában? – Nem hiszek. – Szabadság! Emberi méltóság! Szép kis szabadság, amikor az embernek szabad kopognia az ajtón, csak éppen bevágják az orra előtt! Szép kis méltóság, hogy ötmárkás nagyságú lyukak tátongjanak a cipőnk talpán, és a decemberi fagyban is vékony vászonruhában dideregjünk! – Furcsa! – szólt Dehn. – Még sosem hallottalak így beszélni. Ennyire félsz tőle, hogy a végén visszamehetsz rongyos éhenkórásznak? Pettinger szúrós szemmel nézett föl. Nem is tudta, hogy önkéntelenül elárulta magát. – Dehogy hiszek! – folytatta Dehn. – Persze hogy egy büdös szót sem hiszek belőle. De nem ez a lényeg. Ilyesmivel bennünket sosem fognak megtéríteni. De amikor szalad az ember, amikor azt érzi, hogy tönkreverték, fölmerül benne a kérdés: mitől olyan átkozottul erősek azok a fickók? Persze, anyagi fölényben vannak. De mi azt halljuk mindig, hogy az erkölcsi fölény a miénk, s azért tudunk jobban harcolni náluk, mert nagy eszméért küzdünk. Nahát, én most már ezt sem hiszem. Mert Maxie Rintelen profitjáért harcolunk, és a haszon bizonyos részét egy szép napon majd én fogom örökölni. De sok katona még most is hiszi. És hisz abban is, mert egyebet sem hall, hogy az amerikaiaknak nincs miért harcolniuk. S akkor egyszer csak lehull egy darabka papír, és megtudjuk, hogy az amerikaiaknak is van miért. Mi pedig, németek, furcsa népség vagyunk, mindig látni szeretnénk a dolgok másik oldalát is, ha odamutatják egy pillanatra. Tehát nekik is van miért harcolniuk, bár Goebbels azt állítja, hogy csak nekünk lehet. És mivel ők vernek meg bennünket, tehát az ő érvük kell, hogy erősebb legyen. Látod, hogy hat az emberre az ilyesmi? Aki menekül, annak a fejében csak úgy zsibonganak a gondolatok… Fölkapta az üveget és ivott. Pettinger hagyta. – Ha áttörik a frontunkat, talán bevethetünk még néhány új hadosztályt – folytatta Dehn –, vagy visszavonul az ember, rövidebb arcvonalat keres, és ott veti meg a lábát. De mivel harcoljon szavak ellen?

Visszahanyatlott. – Hagyj aludni egy kicsit. Legalább tíz percet. Nagyon kényelmes ez a kanapé. Aztán majd elmegyek. – Szavak ellen szavakkal harcolunk – szólt Pettinger. – Majd én kigondolom, mi legyen az a szöveg. – Még hogy a gyűjtőállomásra! – motyogta Dehn félálomban. – Minek? Pettinger az alvó férfira nézett, aztán saját kezében a papírdarabkára. Gondosan összehajtogatta, és eltette a zubbonya felső zsebébe”. Eszmék!…. A telefonhoz lépett. Jó időbe telt, míg sikerült megkapnia a párizsi helyőrség szállítótörzsét, és mikor végre kapcsolták, kiderült, hogy csak egyetlen, halálfáradt hadnagyocska van már ott. A tiszt megígérte, hogy azonnal küld érte teherautót, amint sikerül egyet fölhajtania. – Én a sürgősség rangsorában mindenki mást megelőzök – üvöltötte Pettinger a telefonkagylóba. De a hadnagy azt felelte, hogy most mindenki ugyanezt mondja, s neki nincs ideje a rangsort vizsgálgatnia. Heil Hitler. Korhadt már az egész alkotmány, akár van ellenséges propaganda, akár nincs. Itt van ez a Dehn is, ez sem kivétel. Hogy elnyúlik ott, azon a díványon, nyöszörög, folyik róla a verejték, úgy látszik, megint azt álmodja, hogy a nyomában vannak! Pettinger ott volt a sztálingrádi visszavonulásnál. A fölmentő csapatokkal ment, nekik kellett volna fölszabadítaniuk a bekerített, Paulus-féle hatodik hadsereget, de megfutottak. Őt akkor sem kerítette hatalmába a vakrémület, és ezután sem fogja. Azzal vigasztalta magát, bölcs dolog volt akkora területet hódítani: most legalább van honnét visszavonulniuk, behúzhatják a csápjaikat, és mégsem kénytelenek a legfontosabb, belső körbe, az anyaországba hátrálni. Még mindig van mit föladni a jelenlegi arcvonal és az anyaország között, s amíg Németországot és a határos területeket tartani tudják, folytathatják a háborút. Azokat, akik már jajgatnak, és elvesztik a fejüket egy kis veszteségtől, nem a rossz idegrendszerük készíti ki: egyszerűen nem látnak túl a budi peremén. Ha Pettinger összehasonlítja saját

jelenlegi helyzetét, beleértve az utóbbi másfél év eseményeit is, a nácizmus uralomra jutása előtti idővel – amikor azt sem tudhatta, lesz-e másnap mit ennie, nem volt állása, jövője, saját hazájában az utcán kellett kóborolnia, s úgynevezett honfitársai kergették el a gyárak és irodák kapuja elől –, tudja, hogy az volt az igazi borzalom, s még ma is borsódzik a háta, ha visszagondol rá. Az volt az igazi rettegés, amikor attól kellett rettegnie, hogy éhen vész, úgy sodorja el a szél, mint a pelyvát, nincs miben megkapaszkodnia, lehull a szemét közé, elviszi a betegség, tönkremegy. Azóta arra tette föl egész életét, hogy ez még egyszer meg ne történhessék vele. Mert ő bizony a fölszínen marad, ha a fene fenét eszik is! Nem ő formálta ilyenre a világot, a világ tette őt ilyenné! Dehn fölriadt, és levegő után kapkodott. – Jaj, csak te vagy az! – nyugodott meg. – Okosabb lesz, ha most elmész – mondta neki Pettinger valamivel barátságosabb hangon, mint az imént. – A műszaki laktanyában gyűjtik össze azokat, akik elszakadtak az egységüktől. Ott jelentkezz. – Szóval barátságosan elküldesz a fenébe, mi? – Dehn föltette gyűrött sapkáját, de zubbonyát már esze ágában sem volt begombolni. – Remélem, idejében érted jön a teherautó. Köszönöm a szíveslátást, jólesett ez a kis szundikálás. Aztán csak vigyázz magadra, hogy téged is fülön ne csípjenek! Sarkon fordult és elment. Pettingernek leesett az álla. Szóval Dehn mégiscsak hallotta, hogy kocsit rendelt. Felsóhajtott, aztán kihúzta magát. Egy-két háztömbnyire a szállodától néhány szórványos puskalövés csattant. Elhessegette magától a hangjukat. Hallotta, hogy teherautók dübörögnek végig nagy iramban az utcán. De ezt a hangot is elhessegette magától. Ez tervszerű visszavonulás; magasabb célok érdekében történik. És ha egy vékonyka, fülbemászó hang a lelke mélyén azt susogja, hogy sok ilyen visszavonulás végül is az események olyan áradatává dagad, amelynek nem lesz képes többé megálljt parancsolni, amelyet senki a világon nem tud föltartóztatni, s amely félresöpri majd útjából a hozzá hasonlókat – ezt a hangot is elhessegette magától.

Csöngött a telefon. A portás jelentette, hogy Jasa Bereszkin herceg keresi. Pettinger kérte: fáradjon föl hozzá a herceg. Visszarakta a félig kiürült üveget a faliszekrénykébe. Aztán leült a kis mahagóni asztalkához egy karosszékbe, találomra kinyitott egy könyvet, és olvasni kezdett. Jasa herceg nesztelenül lépett be a szobába. – Micsoda idilli kép! – szólalt meg. – Valóságos művészi tanulmány: a könyvébe felejtkezett olvasó! Nem tudja, mi történik odakint? Vagy talán olyan értesülései vannak, hogy váratlanul fordul még a helyzet? Jasa herceg tökéletesen, nyelvtanilag hibátlanul beszélte a francia nyelvet. De még húsz év múltán is idegen volt számára ez a nyelv, mesterkélten és kissé fellengzősen orosz anyanyelvéből fordított le minden egyes szót. Ha egy kicsit összeszedi magát, nyilván ugyanolyan természetesen beszél, mint bárki más Párizsban, de Jasa herceg úgy érezte, ez a stílus illik hozzá, ez illik acélszürke, kefeszerű hajához, szögletes fejéhez, egyszerű, turcsi orrához és a világért sem moccanó, egyenes szemöldökéhez. Ez a stílus nagy szolgálatot tett neki. Ez gátolta meg, hogy elmerüljön a rég letűnt Oroszország emigránsainak hatalmas tömegében. Ettől látszott mindig tisztának a keze, akármilyen szennyes lében halászgatott is. És anélkül, hogy bármilyen látható erőfeszítésre lett volna szüksége, ez segítette be a legjobb körökbe, majd pedig néhány agyafúrt üzelme révén a Delacroix & Cie. Művek felügyelőbizottságának elnöki székébe. – Van valami újság azon kívül is, amit saját szememmel látok? Pettinger megrázta a fejét. – Ma egyszerűen csak jól érzem magam. Tehetek én erről? – Becsukta a könyvét, fölemelkedett a karosszékből, odalépett a faliszekrénykéhez, és kivette az üveget. – Ennyire csökkentette az italállományt? – kérdezte Jasa. Pettinger húzott egyet az üvegből, s azzal odakínálta a hercegnek. – Százszor megmondtam már a szállodai személyzetnek, hogy mindig legyen likőröspohár a szobámban… de mindig kiviszik. Jasa ivott, aztán megtörölte a száját.

– Azt hiszem, most már nem sok értelme volna, hogy bepanaszolja őket. – Amíg itt lakom jogom van megkövetelni, hogy tisztességesen kiszolgáljanak. Nem? – Kétségtelenül. – Jasának nem sok kedve volt hozzá, hogy csekélységekről vitatkozzék. – Meddig szándékszik még itt maradni? Pettinger hallgatott. – Régen ismerjük már egymást, meggyőződhetett róla, hogy tudok titkot tartani – mondta Jasa. – Különben pedig nem is érdekel túlságosan. – Minden percben várom, hogy értem jöjjenek. – Pettinger a faliszekrényre mutatott. – A készletet is ezért irányítottam már tovább. – Nos hát, kedves barátom – szólt a herceg –, mivel nem tudhatjuk, mennyire sürget az idő, ugye megengedi, hogy rátérjek jövetelem céljára. – Parancsoljon. Pettinger oldalát nagyon fúrta már a kíváncsiság. Amióta csak Párizsba helyezték, Jasa kezére dolgozott. Dehn hozta össze őket: a Delacroix- és a Rintelen-cég között szövevényes kapcsolat állott fönn az acélipari és bányászati érdekeltségek dolgában. Együttműködésük azzal kezdődött, hogy Pettinger elhallgatott bizonyos híreket, amelyeket Jasa kedvezőtlennek ítélt a Delacroix & Cie. Művek szempontjából. Ebből zavartalan és messzeágazó összeköttetés fejlődött ki kettejük között. Ennek ellenére az utóbbi hónapokban Pettinger egyre kevesebbet hallott a hercegről, egyre ritkábban találkozott vele, s végül már arra gondolt, hogy Jasa igyekszik megbízásait teljesen csöndben valaki másnak átjátszani. Ezért aztán Pettinger nem is lépett közbe, amikor a hadseregfőparancsnokság anyagi osztálya fontos gépi berendezéseket kezdett Franciaországból, a Delacroix Művektől Németországba szállítani. – Valahol Párizstól keletre és a Rajnától nyugatra – kezdett bele Jasa lassan a mondókájába – sikerül majd hadseregünknek újabb arcvonalat kialakítani. Mert minden támadás ereje annyival csökken, amennyivel a sereg távolodik támaszpontjától, s végül teljesen

elakad. A védelem ereje pedig annál nagyobb, minél közelebb van saját támaszpontjához. Igazam van? – Teljesen. Pettingernek tetszett, hogy Jasa herceg, ez a hűvös fejű megfigyelő és jól képzett katona – szolgált annak idején a cári hadseregben, Kerenszkij alatt és Kolcsaknál is – pontosan ugyanúgy ítéli meg a helyzetet, mint ő. Jasa tovább beszélt. – Ez jelesül az én számomra annyit jelent, hogy a Delacroix Művek beruházásainak egy része új fennhatóság alá kerül, míg a többi változatlanul az ön népének uralma alatt marad. Pettinger értette már, hová akar kilyukadni a herceg. – Érdekeink – folytatta Jasa herceg – azt kívánják, hogy Párizsban maradjak, s lépjek érintkezésbe az amerikaiakkal, mert nekik nagyobb szavuk lesz benne, milyen sorsra jut az iparunk. Hiszen régi mondás: az melegszik, aki a tűz mellé ül. Érti? – De még mennyire! – A maguk oldalán persze akadnak majd egyesek, kedves Pettinger, akad olyan szűk látókörű és irigy népség, aki esküszik rá, hogy áruló vagyok, mert Párizsban maradtam, és szóba álltam az új hatalmasokkal. Én azonban magától értetődően nem lehetek áruló. – Miért ne lehetne az? – kérdezte Pettinger kertelés nélkül. – Mert én sem az egyik, sem a másik oldalhoz nem tartozom – világosította föl a herceg. – Áruló viszont csak az lehet, aki előbb valamelyik oldalhoz tartozott. Nem így van? Ez az érvelés cáfolhatatlan. Pettinger nem válaszolt. – Azok az irigy és ostoba fickók – kanyarodott vissza Jasa az eredeti témára – esetleg igyekeznek majd lefoglaltatni a Delacroixcég német fennhatóság alatt maradó vagyontárgyait azzal az ürüggyel, hogy átálltam a másik oldalra, csatlakoztam az úgynevezett ellenséghez. – S ezeknek az irigy és ostoba fickóknak elég nagy hatalmuk lehet – jegyezte meg Pettinger. – Úgy van – hagyta rá Jasa. – Ezért fordulok magához. Magát jól ismerem, ismerem a befolyását, ismerem a kapcsolatait. Maga meg

tudja akadályozni az ilyesféle intézkedéseket. S én magát erre kérem. Pettinger az üveg címkéjét tanulmányozta. Most rajta a sor. Kezdhetné kéretni magát, emlegetni, milyen kevés az ideje, hogy ez az egész ügy nem is rá tartozik – de semmi kedve sem volt a bújócskához. Jasa nyíltan beszélt, s úgy érezte, erre egyenes választ kell adnia. – Mennyit kapok? – Kap tőlem egy utalványt – mondta Jasa –, és azzal fölvehet, mondjuk, egymillió frankot bármelyik számlánkról. – Kettőt. – Hallgassa csak, hogy lövöldöznek odakint – szólt Jasa. – Egyet. – Kettőt. Ha azok nem lövöldöznek odakint, magának eszébe sem jut hozzám jönnie. – Értelmes és tapintatos emberek vagyunk mind a ketten. Igyekezzünk hát okosan megegyezni. – Várjunk csak egy kicsit – szólt Pettinger. – Valamit nem egészen értek. – Parancsoljon, kérdezzen… Jasa arca kifürkészhetetlen volt. – Kapok magától egy utalványt. De vajon fizetnek-e rá? – Én magam írom alá. – És ha nem tudom teljesíteni, amit kíván? – Akkor nem tudja beváltani az utalványomat sem. Ha a Delacroix Művek német fennhatóság alatt maradó vagyonát más veszi át, annál az én aláírásom nyilván semmit sem ér. – De ha előre be találom váltani, és aztán nem sikerül?… – Erre a lehetőségre is gondoltam – bólintott Jasa. – Én ugyan tökéletesen megbízom magában, de az embernek minden eshetőségre számítania kell. Hát őszintén megvallva, nem hiszem, Pettinger, hogy maga beváltaná az utalványomat, ha a Delacroix-cég nem marad Delacroix, hanem, mondjuk, Göring Művek lesz belőle. – Miért? – kérdezte Pettinger. – Mit érdekel engem, mi lesz a maguk vagyonával, ha egyszer már megkaptam a pénzem? – Mert nyugta nélkül nem fizetnek egy vasat sem. És a nyugtája bármilyen, ismétlem, bármilyen német kézbe kerülhet. Göringék

pedig nyilván föltennének magának néhány kényelmetlen kérdést, és vagy elveszik magától a pénzt, vagy legalábbis komoly részt kérnek belőle. Ezt persze maga szívesen elengedné. Nem így van? – Akkor is kétmillió frank – kötötte az ebet a karóhoz Pettinger. Dehn rohant be a szobába. Arcán ott ült az utcai rémület. Nyoma sem volt már előbbi pökhendiségének. – Na nézze meg az ember, hiszen ez Dehn őrnagy úr! – szólt a herceg. Dehn elszáguldott Jasa mellett. – Ki kell jutnunk innét, Pettinger! – szólt lihegve. – Azonnal induljunk. Mindenki megy már. Azt akarod, hogy itt ragadjunk? – Itt ragadjunk? – Pettingert dühítette ez a fegyelmezetlenség. Hogy valaki ennyire ne legyen képes uralkodni magán! – Harc folyik az utcán! – kiáltotta Dehn. – Fegyveres francia bandák járnak mindenfelé… a rendőrség föllázadt… a helyőrség visszavonul… – Fogd be a szád! – szólt Pettinger. – Tárgyalok. Menj ki! Várj odakint! Volt valami a hangjában, ami egy pillanatra kijózanította Dehnt hisztériájából. – Bocsánat. – Most vette észre a herceget. – Ó, hogy van, herceg? Csúnya világot élünk, ugye… – Ismét Pettingerhez fordult. – Magaddal kell hogy vigyél. Nem hagyhatsz itt, képtelen vagyok továbbjutni. Mikor indulsz? Úgy látszik, nincs értelme, gondolta Pettinger, hogy lelket próbáljon verni ebbe az emberbe. – Jön majd értem egy teherautó, azzal megyünk. Dehnt rázni kezdte a nevetés. Annál furcsább volt, mert elkínzott arcán nevetés közben is ott ült a rémület. Jasa eddig szándékosan úgy tett, mint akinek semmi köze az egészhez, de most fölnézett. – Egészen elment már az eszed? – Pettinger arca eltorzult. – Teherautó? Miféle teherautót vársz te? – Dehn egy darabka papirost húzott elő a zsebéből. – Ezt adta ide az előbb a portás. Most telefonáltak a szállítótörzstől. Nincs kocsijuk.

– Nem hallottad, hogy parancsot adtam?! – kiáltott rá Pettinger. – Takarodj ki! Várj a sorodra odakint! Dehn megfordult, és szótlanul távozott. – Mi az? Barátunkat pánik fogta el? – kérdezte Jasa. – Megrendítő látvány az ilyen idegösszeroppanás. Pettinger haragja most Dehnről Jasa ellen fordult. Még ha van is köztük némi üzleti kapcsolat, ez az ember közönséges idegen – orosz, aki francia állampolgárságot szerzett –, mindenesetre alsóbbrendű fajtához tartozik, s nincs joga, hogy ítéletet merészeljen mondani egy német tiszt viselkedése fölött. – Majd én kikúrálom belőle – szólt éles hangon. – Nem sok ideje lesz rá – válaszolt Jasa. – Nagyon hamar megtörténhet, hogy más veszi kezelésbe a páciensét. A hercegnek igaza van. Ez az ostoba Dehn pedig kifecsegte, hogy nem jön értem a teherautó: ezzel alaposan megingatta a helyzetemet a tárgyalásnál. Másrészt viszont – gondolkozott tovább Pettinger –, ha én most nem jutok tovább Párizsból, Jasa hercegnek nem marad senkije német földön, aki képviselje a Delacroix & Cie. Művek érdekeit. Pettinger mosolygott. – Úgy látszik, mégiscsak szükségem lesz valamilyen alkalmatosságra. Jasa bólintott. – Telefonálhatok innét? Pettinger odatolta eléje az asztalon álló telefont. A herceg fölemelte a kagylót, tárcsázni kezdett, aztán egyszerre abbahagyta. Egymillió frank. Igen? – Makacs ember. – Nem – válaszolta a herceg. – Emberséges ember vagyok. Folytatta a tárcsázást, valaki jelentkezett, s ő kiadott néhány intézkedést. Aztán kért Pettingertől egy darab papírt. Egy ideig néma csönd volt. Jasa megírta az utalványt ágense részére. Mikor elkészült, s már ott volt a levélen határozott és szertartásos aláírása is, meglobogtatta a papírt, hogy megszáradjon a tinta, s azzal odaadta Pettingernek. Pettinger elolvasta. – Megfelel?

– Az adott körülmények közt – válaszolta Pettinger –, igen. Több beszélni valójuk már nem volt. A két férfi helyet foglalt egymással szemben. Nagyon lassan telt az idő. Közeli robbanástól csörömpölt az ablak. – Túl nagyok ezek az ablaktáblák – szólalt meg Pettinger. – Gondolja? – kérdezte Jasa. – Szerintem nem túl nagyok. A kisebb ablaktábla éppolyan könnyen betörik. Valaki kopogott. Mind a ketten fölnéztek. Dehn állt az ajtóban, s mellette egy jelentéktelen emberke overallban. – Bemutatom Sourire-t – szólt Jasa. Sourire meghajtotta a fejét, és mosolygott. Előtűntek rossz fogai. Szemét behunyta mosolygás közben, mintha attól félt volna, hogy pillantása meg találja hazudtolni a mosolyát. – Sourire-ban megbízhat – szólt Jasa –, hosszú évek óta ismerjük egymást. – Barátság jóban, barátság rosszban – szólt Sourire. – Sourire barátunk a feketepiacon dolgozik – folytatta Jasa az ajánlást. – Kitűnően ismer minden utat. Pettinger elővette az íróasztal fiókjából a derékszíját és a 29

pisztolyát. Sapkájához emelte a kezét. – Au revoir, prince! – Csak így, poggyász nélkül? Pettinger legyintett. – A poggyászomat már egy hete előreküldtem… Monsieur Sourire, néhány embert még föl kell vennünk, mielőtt kihajtunk Párizsból. Sourire vállat vont, mintha azt mondaná: most, kérem, ön a főnök. Mikor kimentek, Jasa még hallotta Sourire hangját: – Remélem, az urak közül senki sem neheztel, hogy nem tudtam rendbe hozni a kocsimat. Váratlanul jött az utasítás, és reggel még egy rakomány disznót szállítottam vele… A herceg, hogy végre egyedül maradt, az üveg után nyúlt. Most már eltűnt arcáról a merevség.

4 Szabadság! Harangzúgás, virágözön, általános csókolózás, folyik a bor! Egyszerre kitágult minden utca, könnyen, szaporán lélegzik az ember, és testvérek vagyunk mindannyian! Hogy vártam ezt a napot! Réges–régen, még anyám ölében tanultam meg beszélni. De csak ma, ma tért vissza ez az édes dallam a tőle tanult szavakba. Hogy az igazat megvalljam, nincs valami jó hangom, de most nekem is énekelnem kell, hogy együtt dalolhassak a többiekkel! Itt élek már mióta, ezeken az utcákon, ezek közt a házak közt, ezek közt az emberek közt! De most minden és mindenki egészen megváltozott – sokkal finomabb lett, jobb és szebb! Talán az én szemem lát mindent másnak. Most már mindent szabad! Nem is tudom, hol fogjak hozzá, akarok-e egyáltalán kezdeni valamibe, és mit akarjak. Talán semmit. De éltet a gondolat, hogy most már mindent szabad tennem, csak rajtam áll, mit válasszak! Ma mindent újból kezdhetek, mert ez most új világ: mindent megváltoztathatok, mindent átalakíthatok, ahogy csak akarom. Az Úristen sem hatalmasabb már nálam! McGuire most látott életében először barikádot. Hajtott végig az ütött-kopott üzletekkel, olcsó bisztrókkal, kopott címtáblákkal szegett, széles úton. De kénytelen volt a lassan kúszó francia tankok nyomában döcögni, s azok söpörték be előttük az éljenzés és örömujjongás legjavát. Loomist is bosszantotta, hogy a harckocsik ott vannak az orruk előtt, s mikor a dzsip egy jobbra kanyarodó, viszonylag üres utcához ért, parancsot adott McGuire-nak, hogy forduljanak be. Erre átvágunk! – szólt. – Mert különben lemaradunk a nagy parádéról! Hogy hol lesz és miben áll majd az a nagy parádé, maga Loomis sem tudta volna megmondani. De amint Rambouillet-től errefelé

tartottak, az út végén, amikor már közel jártak Párizs külső kerületeihez, egyszerre hevíteni kezdte a felszabadítás láza. S most már olyan magasra szökött benne, hogy el kellett kiáltania magát: ‘Te, Crabtrees! Felszabadítók lettünk! Felszabadítók a szentségit! De a kutya teremtésit, igazi felszabadítók ám! Felderengett benne az iskolai történelemórák emléke. McGuire befordult, ahogy Loomis parancsolta, s egyszerre csak szembe találta magát a barikáddal. Nézegette: ott volt a fölborított autóbusz, matracok és homokzsákok, egy-egy darabnyi vaskerítés, néhány köteg szögesdrót – akármilyen embernyi tankocska félretolhatta volna az egészet –, s a sok kacat közül néhány rájuk szegzett puskacső kandikált elő. És bár sosem hallott ezelőtt barikádról, sem városi népről, aki ilyesmit épít, egy kis izgalom futott át rajta, és valahogy büszkének érezte magát. Az, hogy ennek a háta mögött ellenség is rejtőzhet, eszébe sem jutott. Loomis és Crabtrees azonban korántsem volt ebben olyan biztos. Loomis máris gyors visszavonulásra gondolt, s éppen parancsot akart adni rá McGuire-nak, mikor egy férfi pattant föl a barikád tetejére, és lelkesen integetve kiabálni kezdett: – Américains! Hurrá! McGuire-nak nevetnie kellett. Az a fickó, mint valami keljfeljancsi, úgy ugrándozott a sok limlom tetején. Azt is észrevette, hogy ez valami jeladásfélének számít. Mert néhány szempillantás alatt tökéletesen megváltozott minden. Az üres és néma utcát elözönlötte a nép. A házakból tódultak elő és a barikád mögül, mind ordítozott és gesztikulált, átmásztak a maguk építette torlaszon, s ugráltak le róla. Az első “Américains! Hurrá!”-t mindenütt átvették, és egyszerre százféle formában hangzott föl. Egy öregasszony – ősz haja röpködött a feje körül – csókokat dobált McGuire-nak. Egy csomó gyerek furakodott elő a felnőttek lába közt, fölugráltak a dzsipre, ott lökdösték egymást a motorház tetején, és torkuk szakadtából kiabáltak mindenfélét, senki sem tudta, hogy mit, ők maguk sem. Egy fekete ruhás, keménykalapos ember olyan méltósággal, mintha valami fontos személyiség volna, három üveg bort nyújtott át McGuire-nak, és szónokolni kezdett, de hangja elveszett a pokoli

zsivajban, az általános kiabálásban, énekben, ujjongásban, visítozásban és éljenzésben, amellyel a tömeg minden egyes tagja vérmérsékletének megfelelően részt vett az ünneplésben. A bor átadásával özönleni kezdett a sok ajándék: először is egy kosárkában sült csirkét hozott egy piruló háziasszony, két apró gyerek fogódzott a szoknyájába, nagy kerek szemmel bámulták az idegeneket, s egyre túrták az orrukat. Aztán megint borosüvegek következtek egy mészárosforma férfiú jóvoltából, legalábbis véres köténye mészárosra vallott. Egy hölgy likőrt nyújtott föl, és feltehetően olyasvalamit magyarázott, hogy ez az üveg utolsó tanúja nála a hajdani jobb napoknak. Aztán jöttek a virágok. McGuire sosem gondolta volna, hogy ilyen rengeteg s ennyiféle virág kerülhessen elő Párizsnak ebből a szegény és szürke negyedéből. Rózsa, szegfű és egy csomó olyan virág, amilyet McGuire soha életében nem látott még: fehér, sárga, kék, piros, bíbor- és narancsszínű. Eleinte próbálta még valahogy elrendezni a kocsiban a csokrokat, de aztán abbahagyta, mert olyan vad áradatban és sebesen hullott rájuk az ezernyi virág, hogy sem ideje, sem helye nem volt rá. Loomis és Crabtrees kedélyesen tűzködte magára a sok–sok csokrétát, míg a végén olyanok nem lettek, mint két díjnyertes bika a tenyészállatvásáron. De figyelmük a virágokról hamarosan a nőkre terelődött. – Oda nézz! – kiáltott Crabtrees nekibuzdulva. – Azokat nézd! A dzsip körül integető tömegből most sikerült egy csomó elképesztően csinos lánynak előfurakodnia. Hogy tudták vajon ezek magukat így kicsípni az alatt a pár pillanat alatt, amióta McGuire dzsipje meghódította a barikádot? Vagy talán, a fölszabadítókat várva, már előre kiöltöztek? Vagy eddig is állandóan ilyen szép ruhát és frizurát hordtak? Kit érdekelt ez most? Itt voltak! Hajukat csodálatosan magasra fésülték, lenge, tarka, virágos ruhájukon átgömbölyödött a mellük; térdük, combjuk elővillant rövid szoknyájuk alól, amint az emberek közt ugrálva, tekergőzve vergődtek oda a három amerikaihoz, hogy kezet fogjanak velük, megöleljék, összecsókolják őket! A tartózkodásnak még a látszata is

szertefoszlott, mikor az első lány kacagva vetette magát Crabtrees karjába. 30

Fiatal nőiben az utca, az arrondissement , a város adta oda magát felszabadítóinak. Ilyesmi még sosem történt meg Loomisszal. Fölugrott, vigyorgott, csókokat osztott, ölelkezett, s mikor végre lélegzethez jutott, Crabtrees vállára csapott, és elordította magát: – Na mit mondtam? Ugye, hogy igazam volt? És Crabtrees bugyborékolva nevetett boldogságában. 31

– Liberté! Fraternité! Égalité! – kiabálta, és virágot tűzött a füle mögé. – Ez az enyém lesz! – harsogta Loomis, és átkarolta a lányt, aki épp akkor mászott föl a dzsipre. Thérése volt. Most került elő a barikád túlsó oldaláról. Mantin parancsot adott, hogy bontsák le a torlasz egy részét, hadd mehessen a dzsip tovább, ha az utca népe már kiéljenezte magát. Thérése előbb a háttérben maradt, s csak nézte a nagy farsangot. Aztán őt is magával sodorta a nyüzsgő tömeg, s minden egyes lépéssel, ahogy tovább botladozott, jobban és jobban elfogta a pillanat nagy lelkesedése. Mire odaért a dzsiphez, őt is ugyanolyan mámoros öröm töltötte el, mint a többieket. Most kezdődik az új világ! Megint nevetés ragyog az emberek arcán, szeretik egymást, élnek! Érezte, hogy a magasba emelik. Magán érezte a megtermett, vidám, nevető amerikai ölelő karját… a férfi mondott valamit, ő nem értette, aztán arca az övére hajolt. A boldogság melege járta át, és behunyta a szemét. Lövések csattanása hasított a levegőbe. A visszhang oda-vissza verődött a házak falán, valahová becsapódott a golyó, és egy darab vakolat hullott az utcára. Loomis megdermedt. Éppen meg akarta csókolni Thérése-t, de félig nyílt, puha szája egyszerre elkeskenyedett, és jéggé fagyott. Hirtelen az a rémítő érzés fogta el, hogy ellene, egyedül őellene irányul ez az egész láthatatlan, aljas orvtámadás.

Akaratlanul is maga elé tartotta a lányt, és lebukott mögéje. – Indíts! – üvöltött rá McGuire-ra. – Gyerünk innét! Taposs bele a gázba! Megint lövések csattantak. McGuire már szinte meg is tudta volna mutatni, melyik tetőről lőnek. Az első dörrenésre elhallgatott a tömeg, s állt mozdulatlanul. A másodikra aztán vadul nekilódult. Igyekezett szétfutni mindenfelé, az asszonyok cibálták maguk után a gyermekeiket, volt gyerek, aki a rohanó felnőttek lába közé gabalyodott, ellökték, és átgázoltak rajta. Mantin a dzsiphez rohant. – Segítsetek! – kiáltott oda nekik tört angolsággal. – A fasiszták! – fölfelé mutogatott a tetőkre. – Orvlövészek… áruló franciák… a németek hagyták itt őket… – Indíts! – üvöltötte Loomis. McGuire hátrafordult, s meglátta, hogy Loomis pajzsként tartja, maga elé a lányt. Mordult egyet, megragadta a százados kétségbeesetten kapaszkodó kezét, és letépte Thérése-ről. Loomis riadtan rázkódott össze, de elengedte a lányt. McGuire éppen lenyomta Thérése-t a virággal borított kocsi aljába, mikor a harmadik sortűz is eldördült. Akkor aztán megugratta a kocsit, s le sem vette az ujját a kürt gombjáról. Mantin kénytelen volt félreugrani. Nézte, hogy vágtat keresztül a dzsip azon a nyíláson, amelyet ő maga nyittatott az előbb a barikádon. Behunyta a szemét, nem akarta látni ezt az undorító kutyakomédiát. Néhány embere már ott volt a barikád mellett, s meghúzódott az autóbusz és a homokzsákok fedezéke mögött. Mantin összegyűjtötte őket, és bevezette abba a házba, amelynek tetejéről a fasiszták a népre lőttek. Az Hotel Seribe portása följegyezte Loomis és Crabtrees adatait, de Thérése-ről egy szóval sem érdeklődött. Mind a két katona meg volt rakva hadifelszereléssel és a hálás párizsi néptől kapott fiaskókkal. Thérése a kosarat vitte a csirkével.

Megéhezett. A kendő, amely a csirkét takarta, leoldódott a barikádtól a Scribe-ig tartó vad rohanásban. Loomis minden porcikájában érezte még a szörnyű veszélyt, tudta már, mit jelent, ha meg találnának állni valahol, hogy fogadják a nép ünneplését, s nem is engedett többé még csak lassítani sem. Thérése, beszorulva a kenyér- és hálózsákok, palackok és virágok közé, egész úton a csirkét nézte, s érezte az illatát. Nagyokat nyelt, hiszen egy kis nyamvadt zsömle volt csak a reggelije, s azóta egy falatot sem evett. Amint a csirke öntelt, nyugodt, kövér mellére pillantott, akkor döbbent rá először a nap folyamán, milyen nagyot változott a világ. Oly villámcsapásszerűen következett be a nagy fordulat, s ő oly lázas tevékenységbe bonyolódott, hogy eddig eszmélni sem volt ideje, most pedig már javában úszott ezzel az új, rohanó árral. Lélegzetelállító volt az iram. Valami bizonytalan érzés mégis bujkált benne: Én nem ide tartozom, ezek közé a vadidegen katonák közé… Isten tudja, hová mennek, mit akarnak. – A barikád a szörnyű izgalom ellenére is viszonylag biztos pont volt, szikla az áradatban, abba belekapaszkodhatott. Most pedig eleresztette, s éppen akkor, mikor a lövések eldördültek… ó, ez a lövöldözés már csak a vége, a harc befejeződött, itt vannak a fölszabadítók, és ő most azokkal tart. A kocsi túl gyorsan száguldott, a csirke illata a fejébe szállt, s egyáltalán, nagyon is nagy kaland volt ez az egész ahhoz, hogy csak úgy egyszerűen ki tudjon szállni belőle. Attól a pillanattól fogva, hogy az a fura Mantin fölboríttatta az autóbuszt, amióta becsöppent az új világ kialakítói közé, a végzet szelét érezte maga körül, és azt, hogy tehetetlen, nem tud szembeszállni vele. Mindaz, ami eddig hiányzott az életéből, ami után a várakozás hosszú évei alatt csak messziről sóvároghatott, most egy csapásra itt van körülötte. A szabadság minden gyümölcse! Adni és kapni ugyanaz. Egyszerre olyan gazdag az ember, hogy a nagy bőségtől megnyílik a szíve; odaadja mindenét, és viszonzásul ezerszeresen kapja vissza. – Nem jön föl velünk? – kérdezte Loomis. A lány még mindig bódult volt kavargó gondolataitól. Loomis átölelte a derekát, ez a mozdulat egyszerre jelentett birtokbavételt, védelmet és unszolást.

– De igen, megyek – válaszolt Thérése iskolás angolsággal. Engedelmesen ment a két amerikai tiszt után a lift felé. Az az új világ, amelybe most került, még valószínűtlenebb volt: a puhán süppedő szőnyeg, a bútorok sötét, meleg tónusa, a ragyogó, sárga rézkilincs. De most már tetszett neki. – Ez már igen! szólt – Loomis. Az ágyra vetette magát, lábszárvédőjének kapcsa beleakadt a kék selyem ágyterítő aranyhímzésébe. Ebben az „igen”-ben benne volt minden: ez az egész pompa, az állandó meleg fürdő, a pávadíszes tapéta, Európa, a tükör aranykerete, a lány, a sok finom innivaló, az az érzés, hogy megérkeztünk és itt maradunk meg hogy kit érdekel, vajon meddig. Crabtrees megcsókolta a lányt. Nevetve magyarázta, hogy neki még járt ez a csók csak az orvlövészek rosszkor avatkoztak közbe. Thérése engedte, hadd ölelje át. Hiszen még olyan fiatal. Még az arca sem borostás – az a kis árnyék az állán és puha felső ajka fölött alig nevezhető másnak, mint pehelynek. Loomis levetette köpenyét és sisakját, s Thérése észrevette, hogy ritkás, fekete haját hogy összeborzolta a sisak. Maga sem volt tisztában egészen, miért, de hirtelen részvét fogta el. Kiszabadította magát Crabtrees karjából. Táskájából elővett egy fésűt, odament Loomishoz, és finoman, könnyedén cirógatva ujjával a homlokát, végigfutott haján a fésűvel. Loomis nyújtózott, dörmögött, és odaszólt Crabtreesnek: – Ó, ezek a nők! Ezek a nők! Aztán leült, megfogta a lány combját, odahúzta magához, befogta a két lába közé, és fejével játékosan meggyomrozta Thérése-t. Keze tovább csúszott fölfelé. A lány szinte önmaga ellenére, a csodálatos érzés ellenére, hogy ajándékozni szeretne, visszahúzódott. 32

– Tu ne veux pas… – szólalt meg Loomis – coucher? Thérése hátravetett fejjel elnevette magát. Milyen esetlenek! Idegen ország idegen katonái! Átjöttek az óceánon, magányosak. Ő pedig milyen gazdag ebben az új világban, engedné, hogy

33

cirógassák, megfogják, csókolják… de csak doucement! Nem így!… – Éhes vagyok – mondta. Ezzel Loomis is egyetértett. Ő is éhes volt. A kosárért nyúlt, elővették a csirkét, megosztoztak rajta, nagyokat haraptak belőle, összezsírozták az állukat, ujjukat. Loomis fölvette a földről az egyik üveget, és szólt Crabtreesnek, hogy hozzon poharakat a fürdőszobából. Az asztal sarkán törte le a palack nyakát. A vörös bor végigfolyt a szőnyegen. Loomis nevetett. Arra gondolt, mit szólna otthon Dorothy, ha a bort a szőnyegre öntözné. De hála istennek, most nem vagyunk otthon! Megemelték a poharukat, és ittak. Loomis csak most vette észre, mennyire kiszáradt a torka. Fölhajtotta borát, teletöltötte poharát, és töltött megint a lánynak is. – Thérése-nek hívnak? Nagyon szép a neved, trés beau, trés 34

joli! Csakhogy nálunk inni kell ám! Idd ki az egész pohárral, jó bor ez, nem került egy pennynkbe sem! A lány ivott egy kortyot. – Idd ki az egészet. Fenékig! Így ni, látod? Amerikában az a szokás, hogy lépést tartunk! Tovább nevetett, és az ölébe vette a lányt. Szájához tartotta a poharat, és diktálta bele a bort. Thérése viaskodott, de aztán megadta magát. Hiszen ez az ember csak jót akar. Megosztja vele jó szívvel, amit kapott, nem szabad megbántania. Hogy durva? Hát milyen legyen? Hiszen katona. De olyan katona, aki azért jött ide, hogy új világot hozzon neki, Mantinnek és azoknak ott, a fölborított autóbusz mögött. Ettől lesz sokkal jobbféle katona, mint amilyen a többi. Ezért osztja meg vele a csirkéjét, a borát és mindenét. Persze nem könnyű, hogy az érzelmeit doucement tudja kifejezni. Hiszen mégiscsak katona. Crabtrees elámult rajta, milyen nagyvonalúan tud Loomis palackot nyitni. Ő is hozzálátott, hogy gyakorolja a kitűnő fogást, és alig várta már, hogy másutt is bemutathassa. A sok boros- és egyéb üveg egykettőre nyitva állt, így aztán mind a hárman kénytelenek

voltak tovább iszogatni, pedig a csirke rég elfogyott, és a csontokat is besöpörték már az ágy alatt a szőnyeg széle alá. Thérése Loomis mellére hajtotta a fejét. Crabtrees ölébe vette a lány lábát, simogatni kezdte a bokáját, a lábikráját, a térdét. És keze alamuszi módon fölcsúszott olykor a combjára is. A lány megpróbálta eltolni a kezét, de lustának és fáradtnak érezte magát, s olyan kedvesnek és ártatlannak ezt a simogatást! Loomis belefogott egy hosszú történetbe, a lány a felét sem értette: Amerikáról beszélt valamit, hogy ő ott milyen fontos ember. Csakugyan fontos személyiség lehet – gondolta –, ha egyszer saját kocsiján jön Párizsba, ebben a nagy szállodában száll meg, s a legcsodálatosabb, legpompásabb szobát veszi ki. Kapott tőle egy cigarettát. Nagyon régen, hetek, hónapok óta nem látott már cigarettát. Nagyot szívott belőle, s a bortól és a füsttől egyszerre kóvályogni kezdett a feje. Miről is beszél ez az ember? Nőkről, arról, hogy hány nője volt. Henceg vagy igazat mond? – mit számít? Nagy darab, erős férfi, sok nőnek tetszhetett. Neki is tetszik – egy kicsit. A másik most a combját simogatja. Úgy csiklandozza! Rácsapott a kezére. A fiú nevet. Jaj, milyen ostobán nevet! Persze, hiszen még valóságos gyerek. De mégiscsak előhívták az iskolapadból, egyenruhába bújtatták, és áthajózták ide, irdatlan messziségbe az otthonától, hogy segítsen kirúgni innét a bocheokat, és ő idejöhessen ebbe a csodálatos szállodába, ennek a fontos amerikainak a mellére hajthassa a fejét, igya a borukat, szívja a cigarettájukat, és olyan életbe kezdjen, amilyet érdemes élni. Loomis kibontott egy üveg konyakot, és vizespohárszámra kezdtek konyakozni. Thérése magyarázni próbálta, hogy ez így nem való – a komoly szeszt módjával issza az ember, kortyonként, apró pohárkából. Egy kicsit tartogatjuk a nyelvünkön, aztán lassan lecsúsztatjuk. Finoman ízlelgetjük, aztán annál jobban érezzük, hogyan árad végig tagjainkon a melege. Nem így! Ez túl erős ahhoz! Nem víz! Még csak nem is bor! De lépést kellett, hogy tartson velük. Ehhez kellemetlenül kötötték magukat. Hogy is taníthatná rendre őket ilyen rövid idő alatt? És amit nem akarnak megérteni, arra egyszerűen azt felelik:

35

Nem compris… A kicsi csókolgatja a térdét és a combját. Túl nedves a nyelve, és milyen ügyetlen a szája. Thérése még mindig nekidűlt a nagynak. Az most mond valamit. – Az én nevem Victor Loomis. Hallod? A te neved Thérése, trés beau, trés joli, az enyém pedig Victor… Mondd úgy, hogy Viki! – Victor Loomis – mondta utána. – Viki! Nem tudta türtőztetni magát, nevetnie kellett. Kezét a kicsi fejére tette. Hullámos volt a haja, érezte, hogy göndörödik az ujja alatt. Milyen őrült ez a kicsi, ez még bajba keveredik valahol, egy nő alaposan kizsebeli. De most jó azért, hogy itt van, legalább nincs egyedül Vikivel. A nagy rátenyerelt a mellére. Érezte, hogy megkeményedik a melle mint mikor otthon, a tükre előtt áll, nézegeti magát, és végigtapint a bőrén. Nagyon rossz a tükre, valahol mindig torzítja a képét. Egy kicsit nagy a melle, ezt ő is tudja. De ennek a Vikinek, a nagynak, úgy látszik, tetszik. A feje is nagy. Nagyon nehéz a feje, ez a két ember igazán hagyhatná már, hogy aludni menjen. Milyen nagy, puha, széles itt az ágy, mennyivel finomabb, mint az övé, bár a terítőjét az előbb csúnyán összepiszkolta az, amelyik Vikinek hívatja magát. Viki szólt valamit a kicsinek. Nem érti ezt a különös, elnyújtott angol kiejtést. De azt látja, hogy a nagy az ajtóra mutat – a fürdőszoba ajtajára. Majd aztán neki is ki kell mennie, annyi bort meg konyakot ivott. De ha a kicsinek előbb jutott az eszébe, hadd menjen, hiszen gyerek még. De miért van arra szükség, hogy Viki küldje ki? Talán olyan részeg már a kicsi, hogy magától nem tudja, mikor kell kimennie? Aztán egyedül maradt a naggyal. Loomis a konyakosüvegért nyúlt. Üres volt. A többi nyaka is mind letörve – egyikben sincs semmi. Loomis erőlködve dörgöli a homlokát, hogy a gondolatait egy bizonyos vágányról át tudja terelni a másikra. Végre tudta már, mit kell csinálnia. Odatámolygott a telefonhoz, és McGuire-t kereste.

– A sofőröm, igen persze… odakint kell hogy legyen… ez előtt a nyavalyás szálloda előtt… egy dzsipben… Még azt sem tudja, mi az a dzsip? Kisautó, nyitott, majd meglátja… hívja be, mondja meg neki, hogy hozzon innivalót… Loomis századosnak … Ell–két ó– emm–i–ess!… Persze hogy van nála ital… ezek az emberek… úgy adják, ingyen… mi csak ülünk a dzsipben, és összeszedjük… Liberté, Égalité… na, indulás, szedje a lábát… megértette?… Odafordult Thérése-hez. – Látod? Csak ki kell adnom a parancsot, és máris itt van! Karjába vette a lányt. Thérése reggel frissen vasalt ruhát vett föl, de azon ott volt már a barikád nyoma, a dzsipé meg a hentergésé itt, a szobában. – Jaj, a szép ruhácskád – mondta Loomis őszinte részvéttel –, 36

trés joli… hogy összegyűrődött! Pauvre petité… Vetkőztetni kezdte. A lány ellenkezett. Loomis mind a két kezét rátette meztelen vállára, és a szemébe nézett. Most még véresebbnek látszott a szeme, és a pupillájában villant valami. – Ide figyelj – mondta –, ebből most már elég legyen! Magad jöttél föl, tudod, mért jöttél! Nekem ne vacakolj! Az ilyen hercehurca ott sem szokás, ahonnét én jöttem. Ez pedig itt Párizs, a kutyaszentségit! Thérése a férfi ajkára nyomta az ujját. – A kutyaszentségit! – üvöltötte Loomis. – Ne kiabálj… A kicsi még mindig nem jött vissza. Úgy látszik, a nagy eltávolította, és ezek értik egymást. Fáradt volt, alig állt a lábán. – Na látod, így mindjárt más – mondta Loomis. – Édes vagy. – Jaj… elszakítod! Végigtapogatta a férfi keze. Thérése a szélesre tárt ablakra mutatott. A férfi bólintott. Megértette. Fölmarkolt két poharat az asztalról, egy kis konyak még maradt az alján mind a kettőnek. Az egyiket a lány kezébe nyomta, aztán kart karba öltve megindultak az ablak felé, hogy lehúzzák a függönyt. Karonfogva mentek. Mintha jó barátok lettek volna. Szinte vidáman.

Már ott álltak az ablakban. Thérése akkor pillantott végig magán. Derékig meztelen volt. Vissza akart szaladni a szobába, de nem tudott. Loomis karja, mint valami satu, úgy szorította az övét. A másik tenyerével pedig a mellét markolta. – A függönyt! – szólt Thérése. Akkor vette észre, hogy odaátról integet valaki. Az Hotel Scribe udvarának másik oldalán, a szemközti ablakban egy másik pár állt, anyaszült meztelenül. A férfi kihajolt az ablakon, és átkiáltott: – Hello, Loomis! A meztelen nőre mutatott maga mellett, és megemelte a poharát. – Hello, Willoughby! – ordította Loomis. Lelkesen köszöntötte vissza rá a poharát. – Pompás napunk van! – kiáltott át Willoughby. – Jól mulattok, fiúk? – Meglehetősen, őrnagy úr, meglehetősen! Megtesszük, ami tőlünk telik! Ebben a pillanatban lépett be McGuire. Kopogott ugyan, de senki sem válaszolt. Egyetlen pillantással fölmérte a helyzetet. Látta Loomist a félmeztelen Thérése-zel, az ablakon át pedig az őrnagyot a nőjével. Látta, hogy Thérése kiszakítja magát Loomis kezéből, és feléje rohan. De nyilván megismerhette őt, mert megtorpant, rávetette magát az ágyra, fölrántotta a térítőt, és alája bújt. McGuire nyugodtan letette az üveget a padlóra, és kiment. Sajnálta már, hogy fölhozta a bort. Olyan kedves fickónak látszott, akitől odalent kapta, míg a szálloda előtt várakozott. Lefelé menet a liften, McGuire egyre jobban dühbe gurult, és gondolkozott, mit csináljon. Sosem szerette túlságosan Loomist, de hát az mégiscsak tanult ember, tiszt, tudja, hogy mikor mi a teendő. Most pedig már kétségtelen, hogy ő, McGuire félreértette ezt az egész cécót a felszabadítással. Ez a népség itt, aki éljenzi őket, mind ennek a nagy, zabolátlan vidámparknak a személyzete, és a sok ajándékért, kézszorongatásért, csókokért vár is tőlük valamit: be akarja nyújtani a számlát. Ha tovább is így tartja csak a száját, integet és vigyorog, mint valami hülye, saját magát csapja be, és a végén nem kapja meg, ami a mókából kijár neki.

Hát ha ez a százados őt ekkora maflának nézi, nagyon téved! Hogy ő csak ott kuporogjon a dzsipen, ácsorogjon a szálloda előtt, mint valami nyavalyás, urasági sofőr, és szedegesse össze az innivalót Loomisnak, míg az a léha disznó odafönt szórakozik – ebből nem eszik, százados úr! McGuire áttörte magát az embergyűrűn, mely a dzsipje körül bámészkodott. Elkergette őket onnét… egy kivételével. Az szőke volt, a térde előgömbölyödött rövid szoknyája alól, és fekete lakktáskát himbált a karján. Megadta neki a jelt, s a nő csípőjét riszálva sétált oda a dzsiphez. – Hoplá, cicus! – biztatta. A nő fölugrott a dzsipre, és odaült szorosan melléje. Eléje tartott egy majdnem tele csomag cigarettát. – Akarsz egyet? A nő a csomag után nyúlt. – Nana… így nem! A nőnek a szeme is kérdezett: – Te… engem… zig-zig? Cigaretta? McGuire most hallotta először azt, hogy „zig-zig”, de mindjárt megértette. – Előbb zig-zig… aztán cigaretta… A nő beleegyezően bólintott. McGuire megölelte. A nő szakértelemmel kezdett mozogni, akkora szakértelemmel, hogy McGuire-t a szoknya sem zavarta rajta. Az sem izgatta, hogy újabb embergyűrű fogja őket körül – egészen másféle, mint az előbb. Ezeket érdekli a látványosság. Van, aki röhög rajta, van, aki megjegyzést tesz, nem ért egy szót sem, de nyilván jól mulatnak. Nem törődött velük. Ez itt mind a nagy vidámpark személyzete, és nemsokára a többi is cigarettát kunyerál tőle. Mélyen beszívta a nő illatát, erős szag volt, izgató. Nem is rossz nőcske ez: van olyan, mini a Loomis babája, vagy azé a másik pasasé, odafönt. Csak annyi a különbség, hogy azok finom ágyban csinálják, egy kicsit följebb, az ötödik emeleten, ő meg idelent. Csuda hely ez a Párizs! Amerikában ez nem megy, ott előbb el kellene vinni valahová a nőt, költeni rá a pénzt, és végigcsinálni egy csomó üresjáratot. Zig-zig! Elég hosszú utat kellett megjárnia ezért a kis zig-zigért, de megérte.

Aztán a nő nyugton maradt, és odanyújtotta eléje festett körmű, izzadt kezét. – Cigaretta? Nagylelkűen odadobta neki az egész csomagot. A nő rágyújtott, és mélyen leszívta a füstöt. Te… megint zig-zig? Cigaretta? – Eredj a fenébe – szólt rá McGuire. Most már érezte magán a tömeg szemét. Nem nevettek, és nem tettek több megjegyzést. Csak nézték, és ez nem tetszett neki. – Pusztuljatok innét! Mind! – ordította. De vagy nem értették, vagy nem akarták megérteni. Csak álltak kitartóan, és bámulták. És már tudta, hogy nem tud parancsolni nekik, mert olyasmit művelt, amitől minden ordítozása és parancsolgatása értelmetlen, üres szó marad csupán. – Zig-zig! – üvöltötte, és beindította a motort. – Zig-zig, de most ti következtek ám, mind! Amikor a dzsip megindult, a nő hanyatt-homlok vetette ki magát a kocsiból. Látszott, hogy fél tőle.

5 Végre elengedte a férfi, és most már szabad volt. Thérése nem akart semmire sem emlékezni, és hála istennek, már el is mosódott benne a legnagyobb része annak, amin átment. De ami megmaradt, még mindig elég volt, hogy egész életére bemocskoltnak érezze magát tőle: az a jelenet az ablaknál, ahogy Loomis az ágyra teperte, savanyú szagú és forró lehelete, az idétlen, otromba, hülye módja a becézgetésnek, aztán a gyors és kíméletlen befejezés. Amikor ellenkezett és sírt, a férfi fenyegetőzni kezdett: – Mire való ez a cirkusz? Nem tetszik? Majd teszek én róla mindjárt, hogy tessék! Most aztán túl van rajta, és alszik. A fürdőszobából behallatszik a kicsi halk, zokogásszerű horkolása. Thérése belebújt az ingébe, a ruhájába, a cipőjébe. Csak halkan, halkan, az isten szerelmére, meg ne hallja. Mert jaj, ha fölébred… Most csak egy gondja volt: el innét! Szája kiszáradt, karját, lábát mintha kalapáccsal verték volna össze, feje fájt, lüktetett. Agya tele volt kétségbeejtő gondolattal, mintha egyszerre minden kizökkent volna körülötte a helyéből. Igen, följött ebbe a szobába az amerikaiakkal. Vajon mire számított? Azok elfogadták a bort, az élelmet a néptől, látta, hogy mennyire kellett nekik minden. Vajon mért ne kellett volna nekik a nőink teste is? Csakhogy azt a bort és ennivalót önként adták, úgy nyújtogatták föl nekik, hálától túlcsorduló, könnyű szívvel. De édes istenem, ezek még azt sem hagyták, hogy önként adja oda magát nekik… Legalább ne zihált volna úgy ez az ember, és ne lett volna olyan büdös a lehelete! A birkáknak tavaly, mikor Neufville-ben járt, és a paraszt hátra vezette a ház mögé, a birkáknak volt ilyen szaguk! A paraszt azzal a pókhasával nekiszorította a kerítésnek: – Kapsz tőlem tojást, két tucattal, ha kell, három tucattal meg vajat is!

– Étienne… Éti-e-enne! – kotkodácsolta el magát a felesége, mint valami tyúkanyó. A paraszt köhécselt, motyogott, aztán egyszerre csak odább húzódott a pocakja. Ő nagyot nevetett, és elszaladt, de a birkaszag ott maradt az orrában. Ott álltunk az ablakban, és ittunk. Forróság volt a szobában, vagy bennem volt az a forróság?… Mindegy… Egyszerre csak egy kis szellő kerekedett, és végigcirógatta meztelen bőröm. Az jólesett. A szél cirógatása gyöngéd. Persze ki is ugorhattam volna az ablakon. Hány emeletnyi is volt a mélység? Három, négy, öt. Akkor értem jönnek, és elszállítanak. De összekacsintanak közben: „Vajon miért volt derékig meztelen a kicsike? Berúgott…” Persze, részeg voltam. „Idd ki!” Doucement… az ember ízlelgeti a nyelvével, tartogatja, sokáig. Becsüljétek meg az isten adományát! Bizony, igazi isten adománya… a kisujjukat se mozdították érte. Csak úgy ingyen kapták, mert idejöttek Párizsba a zöldesbarna kocsijukkal, és meghozták a szabadságot, és kikergették a boche-okat, és őt hanyatt döntötték a Scribe tiszta lepedőjén, aztán részegen 37

elaludtak. így nyelték a konyakot is… miért ne? Mon Dieu! Ki mondhat ezeknek nemet? És a kicsi azzal a babra ujjával! Ezek szépen elintézték egymás közt, persze. A kicsinek ki kellett mennie a fürdőszobába, és annyira oda volt, hogy nem is tudott a végén visszajönni, ezért nem mászott az is rá. Mind egykutya, de talán az mégsem lett volna olyan büdös. Most aztán majd fölébred, kijön, ott találja a nagyot, és rajta kívül 38

senkit az ég világon. Pauvre petit. Azért kellett átjönnie az óceánon, hogy üresen találja az ágyat. Pedig úgy jöttek át mindannyian, mint a legendás hősök. Pompásnak látszottak. Igazi óriásoknak. Hátuk mögött ragyogott a nap, mikor előkerültem a barikád mögül, és megláttam őket fényárban úszva, úgy álltak a kocsijukban, akár a hódítók. Ki lett volna képes ellenállni nekik? Mit tehetett az ember mást, mint hogy a mellükre vetette magát – mindenki ugyanezt tette, és mit ért az ember élete, míg ezek meg nem jelentek itt, a nap sugarával a hátuk

mögött? Ő is a nyakukba ugrott – s akkor kezdődött a lövöldözés. Nevetnie kellett magában. Az aztán nagy jelenet volt! A nagy, a hódító, elbújt a szoknyája mögé! Szabadság! Harangzúgás, virágözön, általános csókolózás, folyik a bor! Ha nem akarod, szívecském, majd teszek én róla, hogy akard. Mit képzelsz, minek jöttél föl ide? Ugyan, ne légy csacsi. Na igyál még. Látod, tele az üveg. Megtalálta a cselédlépcsőt, és azon ment le. Közben szennyes ruha és ételmaradékok szaga csapta meg. Nem bánta. Ez illik most hozzá, de még hogy illik! Egyszerre csak nem tudott továbbmenni. Leült a lépcsőre, és sírva fakadt. Mikor kisírta magát, megkönnyebbült. Nem akart tovább egyedül maradni. Emberek közé kívánkozott – a maga fajtája közé. Hová is tartozik ő tulajdonképpen? A barikádra. Arra a barikádra, amelyet sosem rohamoztak meg a németek. De ő és azok az emberek ott, a fölborított autóbusz háta mögött, készen álltak a harcra, s őt azért vették be maguk közé, mert ő is készen állt. Mantin beszélni kezdett vele egy csöndesebb pillanatban. – Thérése Laurent – mondta –, ne várjon itt nálunk semmit, még csak dicsőséget sem. A dicsőségből mindenkinek annyi jut, amennyivel sikerül teleaggatnia magát. A miénk csak a munka, a piszkos, komisz és veszélyes munka. Egyesek közülünk már évek óta csinálják, mások, mint maga is, csak ma léptek közénk. Hát tudja, mit vállal. Mégis velünk tart? Éppen abban a pillanatban volt a legnagyobb az izgalom. Egy géppuskákkal felszerelt német hernyótalpas kocsi jelent meg, két háztömbbel arrább vették észre, s akkor jelentették. Thérése megkérdezte: – Nem haragszik meg rám, ha elszaladok? Tudja, én még sosem láttam ilyesmit. – Nem haragszom meg – szólt Mantin –, de az lesz a legjobb, ha azonnal indul, mert most még van néhány percnyi idő.

Kétségbeesetten harcol a német meg az ittmaradt fasiszta milicia is! Nem szeretném, ha eltalálnák magát. – Az én életem sem drágább, mint a magáé – így válaszolt akkor. 39

Mantin csak ennyit szólt: – Ca va! Azzal megfordult, hogy összeteremtsen valakit, akinek homok ment a puskája závárzatába. Milyen végtelen távoli már az egész! A közelgő harc feszültségét fölváltotta a mindenkin eláradt győzelmi mámor, ledöntött minden korlátot, mindenki teli szívvel ujjongott, meggyőződéssel, teljes odaadással. Igazán nem tehetnek neki sem szemrehányást, hogy úgy elszaladt! Kilépett a szállodából, és keresni kezdte Mantint. De hogy találjon meg így valakit az ember, mikor milliók hömpölyögnek az utcán! Mást azonban nem tehetett. Óriási embertömeg közt tolongott a Madelaine felé, s kereste az ő szalmakalaposát. Valahányszor olyasféle kalapot látott, rohanni próbált, igyekezett áttörni magát a tömegen. Aztán odaért. De mindig más volt, nem Mantin. És mégis: minden arc a Mantinéhez hasonlított, akár tartozott hozzá szalmakalap, akár nem. Az új remény, az új erő, a közös cél, a közös eredmény tudata sugárzott róluk. Talán csak az illúzió. Valami, amit már ő is érzett egyszer, de aztán elveszítette – és megint vissza kell szereznie, mert aki ezt már érezte egyszer, többé nem élhet nélküle. Yates a kora délutáni órákban érkezett meg Párizsba. Az egész város örömmámorban úszott. Néhány utca kivételével, ahol kilátástalanul tovább harcoltak még az orvlövészek vagy egy-egy ottragadt német osztag, a néptömeg vidám színfoltokkal tarkított, tömör falként szorongott a járdán, időnként benyomult az úttestre is, s át-átfutott zajongva, kiabálva, énekelve, táncolva a katonai kocsik között. A lelkesedés Yatesre is ráragadt. Igyekezett továbbjutni teherautójával, s megtalálni a parancsnokságukat, ha van már ilyen. Tudta jól, hogy azonnal hozzá kellene fogniuk a munkához, mert ebben az ünneplésbe merült városban minden elmulasztott órával

végleg elpárologhatnak bizonyos személyek, nyomok tűnhetnek el, megsemmisíthetik a terhelő dokumentumokat. De mégsem tudott sietni. Higgadt, szürke életében ezt még sosem érezhette: hogy ezrekből árad feléje a melegség, a szemek neki mondanak köszönetet, a kezek az övéért nyúlnak. Kiállt a kocsi hágcsójára, bal kezével kapaszkodott, jobbja vad integetéssel viszonozta az örömrivalgást, nagy lelkesen kiabált mindenféle csacsiságot, s közben ilyeneket gondolt: Jézusom, de boldog is vagyok, hogy ezt 40

megérhettem! Le jour de gloire est arrivé! A nagy keresztes hadjárat! Ide jöttünk, hogy elhallgattassunk egy zsarnokot, s el is hallgattattuk, kikergettük innét. A Kilencedik szimfónia zárókórusa, Seid umschlungen, Millionen, átölellek, emberiség – tartsuk ki hosszan ezt a magas hangot, hadd szárnyaljon végig az egész világ fölött… De végül mégiscsak el kellett szakadnia tőlük. Teherautóját beállította egy francia harckocsi-elhárító század által lefoglalt garázsba, megkérte az ottaniakat, vigyázzanak rá, és bizakodott benne, hogy a rakomány java meglesz még, mire visszamegy érte. Érintkezésbe kell lépnie DeWitt-tel és Crerarral. Megpróbálkozott azokon a helyeken, ahol mondták, hogy jelentkezzék – de nyomukat sem lelte. Bement az Hotel Scribe-be, érdeklődött Loomis és Willoughby után, de az előcsarnokban a portás csak annyit mondhatott neki, hogy tele van a szálloda amerikai tiszttel. Szobát kért. – Nagyon sajnálom – válaszolt a portás (az utóbbi hetekben gondosan frissítgette már angoltudását). – Későn érkezett, mon lieutenant. Szíveskedjék talán másutt próbálkozni. Yates utálta a lazsálást, a rendetlenséget. Ugyan mi a fenére használható ez a tökkelütött Loomis? Kipanamázza, hogy előrejöhessen mint szálláscsináló – aztán még arra sincs gondja, hogy gyülekezőhelyet szervezzen valahol, és födelet kerítsen a különítmény feje fölé! Yates körülujjongott, boldog győztesből egyik pillanatról a másikra vedlett át a kongresszust tartó városba tévedt, csüggedt idegen turistává: az előbb még csókot dobáltak neki, most meg kijelentik,

hogy nincs szoba. Végül mégiscsak sikerült helyet találnia magának és a gépkocsivezetőjének a kis Hotel Pierre negyedik emeletén. Fölcipelték holmijukat a nyikorgó lépcsőn, aztán Yates végigvágta magát az ágyon. De most nem akart aludni. Bele akarta vetni magát ismét Párizs forgatagába, hogy érezze maga körül a várost, hogy ő is megrészegedjék a szabadság forró mámorától. Megborotválkozott, és megmosdott hideg vízben. Mindjárt jobban érezte magát. Aztán nekiindult. Amint a Pierre Szálló csöndes mellékutcájából kilépett a boulevard-ra, máris beleolvadt az ünneplő tömegbe, közéjük tartozott, de valami egészen sajátos módon. Mert egy személyben volt néző és látványosság. A nép örömtől ragyogó szemével nézte ő is, hogyan özönlik be hatalmas áradatban a szövetségesek rengeteg kocsija a városba – de ugyanakkor egy csöppecskéje volt annak az áradatnak is. És annyian szorongatták a kezét, csókolták az arcát, annyian verdesték a vállát, hogy ez már minden képzeletet felülmúlt. Már nem is gondolt rá, hogy tovább keresse a többieket – Loomist. Willoughbyt, Crerart és DeWittet. Elnyelte őket talán mindenestül ez az óriási forgatag? Ide-oda lökdösték, taszigálták, sodródott különösebb irány és cél nélkül, hiszen maguk az emberek sem tartottak sehová. Nem bánta, most ez is jólesett. Benyomásai nem voltak határozottak – inkább csak színeket látott, nem annyira részleteket, a hangok árapályát hallgatta, nem a szavakat, az egész tömeg áramlását érezte, nem az egyének mozgását. Bámulta, hogy ilyen gyorsan és tökéletesen befogadták maguk közé, hogy így bele tud olvadni ebbe a tömegbe. Egy idő óta egy szalmakalapos férfi oldalán sodorta magával a tömeg. Kis bajuszkája sehogy sem illett határozott vonásaihoz, a sebhelyhez a homlokán, kritikus, de mégis barátságos pillantásához. Yates rámosolygott. A szalmakalapos néhány ember válla fölött visszamosolygott rá. Megjegyezte, hogy alaposan megdögönyözik itt az embert, de sebaj, megéri. Yates bólintott, és még szélesebb mosollyal válaszolt. 41

– Parlez vous francais?

42

– Certainement! – felelt Yates. A férfi odafurakodott hozzá. – Mantin a nevem, monsieur. Műasztalos vagyok. Engedje meg, hogy szívből üdvözöljem. Nem is tudja, mennyire vártuk már ezt a napot. Mantin csodálatos szakértelemmel tudott helyet csinálni a könyökével. Izmos teste utat vágott a tömegen át, anélkül, hogy kíméletlen lett volna. Yates ment utána. Kikerültek az embersűrűből, és lassan, sétálva haladhattak tovább. – Csak vártunk, egyre vártunk – mondta Mantin. – Még ma reggel is ott voltunk a barikádon. A németek nem ürítették ki teljesen a várost, akadt néhány szervezett kötelékük is… – Barikádon! – szólt Yates. Elképesztőnek találta, hogy ezek az emberek a kommün technikai eszközeivel harcolnak egy huszadik századi háborúban. – Úgy látszik, maguk itt nem túlságosan barátkoztak meg a nácikkal… Mantin ránézett. – Tudja, hogy milyenek? – Elég sokkal volt dolgom a háborúban… hadifoglyokkal. – Ó, ha már ők a hadifoglyok! Az más. De mikor mi vagyunk az ő foglyaik… – Talán mégsem volt azért olyan rossz? Látom ezt a várost, szebb, mint valaha… – Ön ezt nem érti. Ön amerikai. – Mantin hangjában érezhető volt egy árnyalatnyi megvetés. – Önök Amerikában sosem értek meg ilyesmit. Arra a két amerikai tisztre gondolt a dzsipen, akiket olyan nagy örömmel fogadtak, még a barikádjukat is szétbontották a kedvükért, s azok a nyíláson át azonnal elsöpörtek, amint az orvlövészek okvetetlenkedni kezdtek. Végeredményben megértették őket. Mentik az irhájukat. Hiszen tulajdonképpen nem az a dolguk, hogy orvlövészekre vadásszanak. Persze, ha jobban gyűlölnék ezt a fajtát, szívesebben vadásznának rájuk. – Megpróbálom érzékeltetni valahogy – mondta Mantin. – Ismertem egy asszonyt, egy bizonyos madame Grosset-t. Volt

Clichyben egy kis penziója, csinos, tiszta. Jóízű, kiadós házikosztot is adott. Egy nap két úriember jelent meg nála, s kivették az egyik szobáját. Jól öltözött és finom modorú úr volt mind a kettő, örült, hogy olyan jó vendégeket kapott. Csak éppen nem fizettek, második hét végén aztán madame Grosset azt mondja nekik: „Uraim, szegény özvegyasszony vagyok, nem tarthatom magukat ingyen, kérem, fizessenek.” Azok azt felelték, nagyon is igaz, hogy özvegyasszony, de tudják, hogy egész szép kis bankbetétje van, jól keres a penzión is, így tehát nyugodtan tarthatja őket. Pisztolyuk volt, s megmutatták neki, hogy működik a pisztoly, az egyik még egy oklevelet is odatett eléje, hogy egy esztendeje nyert bajnokságot valamilyen céllövőversenyen. Semmi egyebet nem kívánnak tőle, csak egy kis élelmet meg a szobát, igazán szerények. Tulajdonképpen, magyarázták madame Grosset-nak, még jól is jár velük, a szomszédságban történt néhány rablás, az utcákat sem világítják elég jól este, így hát bizonyos mértékig ők vigyázhatnak majd a madame házára. Nem gondolja? Mantinen látszott, milyen szívesen meséli a történetet, Yates tehát érdeklődött a folytatás iránt. – És miért nem hívta a madame a rendőrséget? – Mon lieutenant! – hunyta le Mantin hamiskásan a szemét. Azok az urak erre is gondoltak! Megmondták madame Grosset-nak, ha netán eszébe jutna ellátogatni a rendőrségre, vagy fölvenni a telefonkagylót, erre az eshetőségre készen egyikük mindig otthon fog tartózkodni, és vigyáz rá. Aztán egy héttel később ismét elbeszélgettek madame Grosset-val, és megmagyarázták neki, hogy mivel egyiküknek mindig otthon kell rostokolnia, ennek folytán a keresetük ötven százalékkal csökkent. A tisztesség tehát azt kívánja, hogy megfelelő kártérítést kapjanak érte. Azt követelték, adja oda nekik a tiszta jövedelmét, ami a penzió bevételéből megmarad a vendégekre és rájuk, valamint a ház fenntartására fordított költségek levonása után. Megmutatták kedves ismerősömnek, madame Grosset-nak, hogy mind a kettőjüknél van egy pár bokszer, és megmagyarázták, hogy a bokszer a legkisebb zaj nélkül be tudja törni valakinek a koponyáját… nem úgy, mint a pisztoly, melyet ha

elsütnek, akkorát szól, hogy az egész környék összeszalad. Madame Grosset odaadta nekik a pénzt. – És mit tudtak még kivasalni belőle? – kérdezte Yates. Kezdett már derengeni neki, milyennek tartja Mantin a nácikat. – Várjunk csak egy kicsit! – folytatta Mantin. – A következő héten a két úriember új ötlettel jelentkezett. Botrányosnak tartják, hogy a drága pénzt a többi vendég lakására és ellátására költsék, mikor ez nem hajt hasznot sem nekik, sem madame Grosset-nak. Sokkal kényelmesebben élhetnének nélkülük. Mind a két úr egy-egy egész emeletet lakna, a madame pedig megkapná a manzárdot. Számítsa csak ki, hogy egyedül a mosáson mennyit takaríthatnak meg! – Viszont elesnek a penzió jövedelmétől – jegyezte meg Yates szárazon. – Maradjunk logikusak, monsieur Mantin. – Most térek rá éppen erre – válaszolta Mantin. – A két úriember a következő héten pontosan ezt a gondolatot vetette fel. A ház fenntartása így ráfizetéssel jár. Ezért azt ajánlották, hogy a madame vegye ki a pénzét a bankból. Majd ők elkísérik a bankba, hiszen idős hölgy ennyi pénzzel a táskájában nem járkálhat egyedül. Hogy meggyőzzék erről, odakötözték egy székhez, és ott kellett ülnie harminchat órán keresztül. Aztán gyönge egészségi állapotára való tekintettel, taxival vitték el a bankba. – Na és? – Yates-et mulattatta a történet, de ugyanakkor némi viszolygással figyelte, hogy Mantin milyen hibátlan logikával mondja végig a mesét. – A következő héten közjegyző előtt meghatalmazást írattak alá madame Grosset-val, hogy eladhassák a házát. – És sokat kaptak érte? – Nem adták el – válaszolt Mantin –, madame Grosset ciánkálival megmérgezte a két úriembert. Az előző évben patkányt talált a pincében, akkor vásárolta a mérget. Nagy port vert fel az ügy, mert a bíróságnak egyedül madame Grosset vallomása alapján kellett ítélkeznie. – De ha nem lett volna patkánymérge? – tette föl Yates a következő kérdést. Mantin mosolygott.

– Manapság, mon lieutenant, az ember mindig tartson a háznál ilyesmit. Már egészen közel jártak a Place de la Concorde-hoz, mikor lövöldözést hallottak. Yates lekapta válláról a karabélyát. A tér felé siettek, de ismét csődület állta útjukat. A közeli épületek mellől ugyanis, amelyek némi védelmet nyújtottak, kíváncsi tömeg leste az utcai harcot. Yates alig hitt a szemének – a közönség itt páholyból nézi a csatát, a rendőr mint valami jegyszedő sétál ide-oda, és a kíváncsiskodókat helyre küldi a csatatérről. Yates nem volt kíváncsi, beavatkozni sem akaródzott neki – de a nézők közül egyedül nála volt karabély, a többi fegyveres mind bent lövöldözött a téren. Mantin meglehetősen hűvös maradt. – Ez folyik most az egész városban – mondta. – Orvlövészek. A mi kerületünkben már felszámoltuk őket. Yates a térnek csak egy részét láthatta be. Éppen két páncélautó hajtott elő, s lőni kezdte bal kéz felől az egyik épületet. A célt már eltakarta előle egy ház sarka. A páncélautó háta mögül egy csomó baszksapkás ember ugrott elő. Géppisztoly volt náluk, s ők is ugyanabba az irányba futottak. Néhány néző éljenezni kezdte őket. Yates magán érezte Mantin szemét, s mintha néma kihívás lett volna benne. Volt is. Mantin gondolatban éppen a barikádnál felbukkant két felszabadítóval hasonlította össze Yates-et. – Na lássuk, mi van itt – engedett Yates a kihívásnak. Mantin ment utána. Már pisztoly volt a kezében. Yates összeráncolta a homlokát. Az ember nem túlságosan szereti, ha újdonsült barátja pisztolyt rejtegetve sétál az oldalán. Aztán elmosolyodott. Nyilván madame Grosset sem kevert mindennap ciánkálit mások ételébe. A rendőr megállította őket. Bőbeszédű előadásba fogott, s hevesen gesztikulált hozzá. Kék malaclopója úgy libegett, mint a pelikán szárnya, mikor föl akar emelkedni a levegőbe. – Elbírunk velük – kiáltotta, mert azt gondolta, jó hangosan kell beszélnie franciául, hogy Yates is megértse. – A rendfenntartó szervek túlerőben vannak. Már csak a tengerészeti minisztérium és

az Hotel Crillon tetejéről kell eltávolítanunk őket… kétségbeesetten harcolnak, kétségbeesetten! Nagyon kérem, monsieur, ne lépjen be a térre. Nem szabad, hogy többen legyünk itt, mint amennyi föltétlenül szükséges. Eltalálhatják az embert… –Jó! – Yates a vállára vetette a karabélyt. – Jó, csak ne idegeskedjék. A malaclopó már nem lobogott. A rendőr megkönnyebbülten ragadta meg Yates kezét, és megrázta. – Isten hozta nálunk, monsieur, isten hozta Franciaországban! A közönség éljenzett. Yates zavartan fordult hátra. Semmivel sem szolgált rá az éljenzésre – épp ellenkezőleg. De mert sisak van a fején és karabély a vállán, hősnek tartják, pedig csak statisztál itt, egy tömegjelenetben. Körülnézett, hogy merre van Mantin, s a közeli kapualjban látta meg. Egy lánnyal beszélgetett. Mantin intett neki. Yates hozzájuk lépett. Észrevette,, hogy a lány, amint ő közeledik, megragadja Mantin karját, mintha segítséget kérne tőle. – Bonjour, mademoiselle – köszöntötte Yates, és rámosolygott. A lány nem köszönt vissza. Mantinhez fordult, és hadart valamit franciául. Mantin megnyugtatta. Aztán Yateshez fordult. – Thérése Laurent, jó barátom. Együtt voltunk a barikádon. A lány bizalmatlanul, csaknem ellenségesen nézett Yatesre. A hadnagy észrevette, hogy tekintetében félelem bujkál. Talán itt járt éppen a Place de la Concorde-on, és túl közel süvítettek hozzá a golyók – gondolta. Viszont, ha együtt volt Mantinnel a barikádon, nem kellene ilyen könnyen begyulladnia. Másrészt megint éppen ő nem becsülheti le annak a hatását, ha váratlanul tüzelni kezdenek az emberre. Egyébként pedig lányoknak – és ez a lány méghozzá csinos is, van benne valami szokatlanul vonzó – igazán semmi keresnivalójuk sem a barikádon, sem ennél a lövöldözésnél itt, a téren. Megjegyezte, hogy bámulja a lány bátorságát. – De hála istennek – tette hozzá –, hamarosan elmúlnak azok a napok, amikor nőknek is ilyen feladatot kellett vállalniuk. – És ezután vajon milyen feladat vár majd a nőkre? – kérdezte a lány kesernyésen.

Megint ez az ellenséges hang… Yates látta, hogy csak úgy sebtében szedte rendbe összekuszált haját, ruhája pedig gyűrött. Arcáról, bár még így is kedves, lerí a halálos kimerültség. Ezt az arckifejezést ő nagyon jól ismeri a harctérről. Ruháján hónalja és melle körül – mintha a melle egy kicsit erős lenne törékeny alakjához – megszáradt izzadságfolt látszik. – Izgalmas nap –jegyezte meg kiszámítottan könnyed hangon. – Borzalmas nap – szólt a lány –, borzalmasan hosszú. – Aztán Mantinhez fordulva megkérdezte: – Nem kísérne haza, monsieur? Ha nincs fontosabb dolga… Szeretnék beszélni magával. A könyörgő hang Yatesben megmagyarázhatatlan részvétet keltett. Úgy látszik, ennek a lánynak semmi köze a mai nap nagy örömujjongásához. Mantin habozva válaszolt: – Ҫa va… Yates ebből következtetett, hogy a lány és Mantin közt nem lehet közelebbi kapcsolat. Neki most nincs semmi dolga, semmilyen terve, programja. És igazán vonzó ez a lány. Maga elé képzelte, amikor rendben van a frizurája, megfürdött, és frissen vasalt ruha van rajta. Milyen érdekes volna ruhát venni neki. A sartrőz-zöld jól állna a szeme színéhez. Nevetett magán. Őrá is ráférne a fürdő, és az út pora még mindig ott van a ruháján. – Ha maga vezet, mademoiselle Thérése – ajánlotta –, talán én is haza tudnám kísérni. 43

– Non! Csak úgy süvöltött a lány szájából ez az elutasítás. Maszatos keze végigsimított az arcán. Yates látta, hogy remeg a keze. – Thérése! – csillapította Mantin. Megfogta a könyökét. – Ez az amerikai… nekem barátom. – Aztán Yateshez fordult. – Sok volt szegénynek ez a mai nap. – Úgy látszik – hagyta rá Yates. – A nők lelki egyensúlya hamar felbillen. – Aztán jobban utánagondolva, úgy érezte, mégsem ez a helyes magyarázat, komolyabb háttere lehet ennek a hisztériának.

– Szomjas vagyok – jelentette ki a lány váratlanul. – Jó gondolat! – szólt Yates. – Nem tud valami jó helyet, arrább ettől a pokoli lövöldözéstől, monsieur Mantin… valami csöndes helyet, ahol kapunk egy kis frissítőt? Mantin bólintott. Tudott egyet, néhány percnyi járásra volt csupán. Egy pincehelyiségben ültek le. A hosszú nap a vége felé járt, és az egyre bágyadtabb fényből alig szüremlett le ide valami. A sötétbarna falak közt lassan megnyugodtak a nap izgalmától feszült idegek. – Vizet kérek – mondta Thérése. – De l’eau – ismételte a pincér közömbösen. A lány nagy, szomjas kortyokkal ivott. Aztán megtörülte az arcát. Yates szerette volna megkérdezni, miért fél annyira tőle – miért fél éppen ma, amikor ölelgetnek minden amerikait, aki csak felbukkan valahol. Ehelyett azonban mást kérdezett: – Miért ment harcolni monsieur Mantinnel a barikádra? –Hm? – Úgy értem, régóta bekapcsolódott már az ilyesféle tevékenységbe? Hogy harcoljon a németek ellen? Amerikában nehezen szánnák rá magukat az asszonyok, hogy csak úgy ukmukfukk beálljanak a lövöldözők közé. Thérése fürkésző tekintetet vetett Yatesre. Árnyék esik rá, de mégis látja, miféle ember. Ez nem Loomis. Mikor odalépett hozzájuk a Place de la Concorde-on, úgy látta, hasonlít Loomishoz, Vikihez, a nagyhoz. Úgy érezte, minden amerikai hozzá hasonlít. De mit kérdezgeti őt ez az amerikai a barikádokról? Mit akar tőle? – Thérése pedig pontosan így tett – válaszolt helyette Mantin. – Látta, hogy építjük a barikádot, és beállt közénk. így volt? – Így – szólt a lány. – De végül is nem került sor harcra – nevette el magát Mantin. Árnyékba borult homlokán most még mélyebbnek hatott a seb. – A boche-ok elszaladtak anélkül, hogy nekünk támadtak volna. így aztán nem folyt vér. De a dicsőségből sem kaptunk. Thérése lett volna köztünk a szanitéc. Már kötszert is szerzett, és készen állt rá, hogy teljesítse a feladatát. – De miért? – kérdezte Yates. – Mi késztette rá, hogy odaálljon?

– Nem tudom – felelte Thérése. – Elmentem a patikushoz, és szóltam neki, hogy adjon kötszert. Megkönnyebbült, hogy végre arról beszélhetett, amit ma jól csinált: a közösség érdekében, amelyhez tartozott. A fény visszatért szemébe. – A patikus pénzt kért. Nekem pedig nem volt egy vasam sem. Így aztán azt mondtam, majd fizet érte az új kormány. De hogy hol van ez az új kormány? Magam sem tudom. Rosszul tettem, monsieur Mantin? Mantin érezte, hogy most nemcsak a patikusnak tett ígéretéről van szó. Keze ökölbe szorult. – Nem. Jól tette. – Hirtelenében úgy gondoltam, becsülettel mondhatom ezt, mert én is az új kormányzathoz tartozom. Persze, csacsiság. Semmi közöm az új kormányzathoz. Hiszen én egy irodában dolgozom. – De ma – mondta Mantin nyomatékkal –, ma az új kormányzathoz tartozik. Igen. – De aztán elszaladtam – mondta úgy, hogy csak Mantin hallja. Mantin tudta, kitől mennyit lehet várni, és megveregette a kezét: – Ҫa va… Már majdnem túl voltunk az egészen. Nem akadt több dolgunk. A lány mosolygott. Yates most látta először mosolyogni. Észrevette, milyen szép. De mégis feszélyezte a helyzet. A műasztalos és a gépírókisasszony azt képzeli, hogy ők valamiféle kormányzatot alkothatnak… Akárcsak Ruth… Ő is mindig személyes tulajdonának nézi a saját kormányukat, fölöttébb komolyan veszi a közügyeket, fogalma sincs arról, milyen hatalmasság az, s milyen jelentéktelen senki ő a hatalom kezében. – Még mindig nem tudom, mademoiselle Thérése – mondta –, miért állt be a barikádon harcolók közé? – Miért olyan kíváncsi rá? – kérdezte Mantin. – Mert érdekelnek az emberek. – Érdeklik… – vont vállat Mantin. – Inkább próbálna meg együtt érezni velük.

– Nem tudom megmagyarázni – szólt Thérése. – Semmit sem tudok megmagyarázni, amit ma csináltam. Valami zsongott a levegőben, mint a húsvéti zene a templomban… – Igen – mondta Yates –, ezt már értem. Csakugyan azt gondolta, hogy érti: látja maga előtt, érzi minden érzékével. De nem azért, mert ez a lány maga a nép. Hanem mert egyéniség, egy bizonyos nő, a maga egyéni bájával. Jeanne d’Arc, gondolta Yates. – Az embernek az ösztöne súgja meg, mikor érett meg tettre az idő – mondta Mantin. Yates fölvette a karabélyát. Jeanne d’Arc – ostobaság. Szürke kis gépírónő, belekeveredett a felszabadítás nagy kalandjába. Mantin pedig csak egyszerű műasztalos, s volt az életében egy nap, amikor fontosnak érezhette magát. De mégis nagyot tettek, még ha csak néhány nácit sikerült is lefülelniük. Egyszerű emberek… Gyűlölik a boche-okat, kormányt akarnak, és tettek valamit azért, hogy fölszabaduljanak. Többet tettek, mint amennyit ő eddig egész életében. – Most pedig – szólt Mantin mind a ketten hazakísérjük Thérése Laurent-t.

6 Az Hotel St. Cloud konyhája kora délután csöndes volt és szinte elhagyatott. Dondolo őrmester a tisztára súrolt húsvágó deszka mellett ült, s unottan kapargálta a barázdákat, amelyeket a szakácsok több egymásra következő nemzedéke vágott a fába. Valahonnét egy régi vicclap összekötött példányai kerültek a konyhába, s azokból böngészett egy tréfás, folytatásos képregényt. A mese épp a közepén abbamaradt. Tovább forgatta a maszatos ujjlenyomatokkal teli lapokat, s rájött, hogy hiába minden – a folytatás hiányzik. Bosszúsan lökte félre a kötetet. Ez is rávall erre a nyavalyás szállodára, melyben annyi hercehurca és költözködés után végre megállapodott a különítmény. Ilyen itt minden. Fölnézett. A szuterénhelyiség rácsos ablaka mögött egy csomó topogó lábat látott. Tíz-tizenöt öregember és vénasszony tolongott a szemetesvödrök előtt. A katonák csajkájából odakerül az ételmaradék, azt keresik. Tülekednek, kapdosnak, mint az éhes keselyűk, míg oda nem ér a tábori csendőr, s el nem kergeti őket. Szegény nyomorultak – szólt magában Dondolo részvéttel. – Nálunk, a különítményben mindenki ócsárolja a kosztot. Pedig ha tudnák, milyen jó dolguk van. Amíg a hulladék is annyi utánuk, hogy a franciáknak érdemes guberálni közte, igazán jól tartjuk őket. Ha Loomis megint azzal jön elő, hogy nem kapnak eleget a katonák, megmutatom neki, mi folyik itt, a hulladék körül. Ez majd megteszi nála a magáét. A következő kihallgatáson jól letol mindenkit, aki panaszkodni mer a kosztra, s aztán végre engem is békén hagynak. Dondolo nem dédelgetett ábrándokat a franciák felől. Az érkezése utáni első napok lelkesedéséből neki is jutott, de ez sem hatotta meg. Amint elültek az ünneplés hullámai, máris a hétköznapok adottságaihoz igyekezett alkalmazkodni, és ugrásra készen leste, hogy az éhező város milyen természetes zsákmánylehetőségeket kínál.

Aki pedig még mindig ábrándos pillantással ejtette ki Párizs nevét, annak számára Dondolo csak fitymáló mosolyt tartogatott. A vicclapköteget bosszúsan bevágta egy szemetesvödörbe. Ideje már, hogy összerakosgassa a holmit Sourire részére. Furcsa dolog ezzel a Sourire-ral – tulajdonképpen azt sem tudja pontosan, mikor szedte föl. Lehet, hogy még bent szegődött hozzá, a kocsmában, a Rue Giannini sarkán, de az is lehet, hogy jóval később, mikor sehogy sem találta az utat hazafelé. Na mindegy, Sourire-ral kapcsolatban arra a jelenetre emlékszik legelőször világosan, hogy itt ülnek, ennél a konyhaasztalnál, neki őrjítőén hasogat a feje, mintha minden fájdalom a szemgolyója mögött gyűlne össze, Vaydanek pedig hozza a párolgó feketét őrmesterének és a franciának. Sourire nevetve bizonygatja, hogy a hátán hozta haza Dondolót. Ezt azonban senki nem hiszi el, mert a francia még Dondolónál is jóval kisebb, és közel sem olyan mokány, mint az amerikai. Nyilván segítettek ott mások is – Sourire barátai. Dondolót egyébként nem is érdekelte túlságosan, egyedül volt-e Sourire vagy sem, hiszen végtére is szerencsésen hazaért. Még akkor éjszaka – helyesebben hajnaltájt –, mikor a feketekávétól kezdett már jobban látni, észrevette, hogy fölcsillan Sourire szeme, amint lopva fölbecsüli a raktári készletet – mert Vaydanek nyitva felejtette az ajtót maga után, mikor kihozta a kávét –, nézi az oldal szalonnákkal, tojásporral, cukorral, liszttel, húskonzervvel megrakott polcokat és mindazt a földi jót, amelyhez a kulcs Dondolo zsebében van. – Nem is tudja, micsoda óriási kincsek vannak itt! – lelkesedett Sourire, behunyta a szemét és mosolygott. – Én ne tudnám? – gúnyolódott Dondolo. Sourire már válaszolni készült, azonban Dondolo fejével a mohón hallgatózó Vaydanek felé intett, mutatva, hogy zsindely van a háztetőn. Sourire azonnal kapcsolt. Dondolo ezzel a kis fejmozdulattal alapozta meg egész későbbi kapcsolatukat. És most már Sourire rendszeres látogató az Hotel St. Cloud konyhájában. Dondolóban bujkál is némi aggodalom, hogy túl sokat visz el – az, amit annak idején Normandiában „lovasított meg”, semmiség ahhoz a komoly rakományhoz képest, amely Sourire feneketlen zsákjában vándorol ki a francia ócska teherautójára.

Dondolo azonban egyszerű okoskodással oszlatja el aggályait: otthon mindenki megtollasodik a háborún, s ő csak az elmulasztott lehetőségekért kárpótolja magát. Ezzel tartozik Larrynek és tartozik Saveriónak, a kicsinek. Valahányszor száz dollárt küld Marcellinek, hogy tegye be a bankba, azt mondogatja magában: „Na, megint együtt van két hónapra való a középiskolában! Marha sok dohány kell hozzá, hogy az ember két sráccal ki tudja járatni az iskolát.” Dondolo kinyitotta a raktár ajtaját, és végignézte a polcokat. Milyen menüt állít majd össze, hogy Sourire is megkaphassa azért, amit ígért neki? Nagy számolgatásba merült, s törte a fejét, hányszor adhatna babot hús helyett, hogy mégis megmaradjon a változatos koszt látszata… Változatos koszt! Sourire elmesélte egyszer, mit kapnak enni a francia katonák, és Dondolo irigyelni kezdte kollégáit a régi francia hadseregben. De aztán eszébe jutott, hogy a francia élelmező őrmesternek, vagy hogy a csudába hívják ott az ilyet, a raktárában sem akad hasonló választék. Valaki udvariasan köhentett a háta mögött. – Sourire? – szólalt meg Dondolo. Hello! Sourire mosolygott. – Na, hogy ityeg a fityeg? – kérdezte kedélyesen. Jött már hír hazulról? hogy van a bébe Saverio? – Egy sor se jött még – panaszkodott Dondolo. – Amióta ide értünk, ebbe a rohadt városba, se levél nem jön, se más! – Majd jön garmadával, ne féljen! – vigasztalta Sourire. – Mikor 1940-ben a francia hadseregben szolgáltam, sosem kaptunk postát, nem ért utol bennünket, olyan gyorsan szaladtunk. – Csakhogy mi, nem szaladunk – szólt Dondolo. – Hát az igaz – hagyta rá Sourire. – Az a baj, hogy a magunkfajtával a fene se törődik. Ganéjnak nézik az embert. – Hát egyvalamit meg kell tanulni a katonaságnál – állapította meg Sourire –, mert szerintem ez minden hadseregben egyformán érvényes: szemesnek áll a világ. Ezt a megjegyzést még Dondolo is ízléstelennek találta: túl sokat árult el. Ennek a büdös Sourire-nak más gondja sincs, mint az üzlet, fenét érdekli őt Dondolo bébéje, humbug az egész.

– Na, fogjunk hozzá! – szólt Dondolo. – Itt van az, amit ma adhatok. Bevezette Sourire-t a raktárba, és megmutogatta neki, miből mennyit lehet lecsípni. Sourire máris nyúlt az egyik oldal szalonnáért. – Hohó! – szólt rá Dondolo. Szeretem, ha minél előbb odábbáll innét, de ennyire azért mégse siessünk. Mit kapok? – Az egészért? – Azért. Sourire számolt. Aztán megszólalt: – Négyezret. Négyezer frank – gondolta Dondolo. – Nincs száz dollár sem. – Mit gondol, megvesztem? – kérdezte. – Akkor inkább magam zabálom meg az egészet. – De ha egyszer nem ér többet! – Ne beszéljen – mondta Dondolo. – Nekem is van szemem! És ismerem az árakat a piacon! – Azokat maguk verik úgy föl! – Sourire-ban most ébredt föl a szociális lelkiismeret. – Gondolnom kell a vásárlóimra is! – Ne féltse őket! – nyugtatta meg Dondolo. – Fizetnek azok, mint a köles. Sourire kénytelen volt megadni magát. Tudta, hogy csakugyan fizetnek, megfizetnek boldogan minden árat. – Jó, legyen akkor öt – ajánlotta. – Az már más – mondta Dondolo. – Ide a stekszet! Sourire egy köteg sápkóros bankót húzott elő a zsebéből. – Micsoda istentelen nagy lepedők! – morgott Dondolo, amint összehajtogatta az ezerfrankosokat, és gyömöszölte befelé a tárcájába. – Mért nem tudnak itt is valami formásabb bankót nyomni? Ide süssön, ilyet ni! – Odadugott Sourire orra elé egy egydollárost, az egyetlent, amit a zsebében őrizgetett, emlékül az Egyesült Államokra, és figyelmeztetőül tengerentúli kötelezettségeire. – Ennek a pofája is rendes, és ér is valamit! A francia a dolláros után kapott. Adok érte száz frankot! – Fityiszt! – szólt Dondolo. – Ez az enyém. – Aztán megjegyezte: – Na, eleget vacakoltunk már itt, pucolja el innét a cuccot! Vaydaneket elküldtem, de örökké az sem maradhat el.

Egy ideig mind a ketten nagy munkában voltak, nyúlkáltak föl a polcokra, dobálták a zacskókat és dobozokat Sourire zsákjába. Mintha csakugyan feneketlen lett volna az a zsák. – Mit gondol, elbírja majd? – kérdezte Dondolo. – Figyelje csak meg – szólt Sourire. Beledobta a sóvárgott oldal szalonnát is a zsákjába. – A nők azt mondják, vasember vagyok, bírok én minden mennyiséget! Nevetett. De torkán akadt a nevetés. Valaki járt odakint a konyhában. – Van itt valaki? – kiáltotta egy hang. – Ne mozduljon – sziszegte Dondolo. – Talán nem vesz bennünket észre. – De a raktárajtón át a fény szélesen áradt kifelé a konyhába. Dondolo arra gondolt, hogy eloltja a lámpát, de ezzel még inkább magukra hívta volna az illető figyelmét. Az az egyszerű megoldás, hogy kimegy, és rázárja Sourire-ra a raktárajtót, csak későn jutott eszébe. Addigra Thorpe már ott állt a nyitott ajtóban. Éppen Thorpe! – gondolta magában Dondolo. Ha Vaydanek jön, vagy akárki más, talán szót ért vele, meg tudnak egyezni, szerény részesedéssel beveszi az üzletbe, vagy sikerül lekenyereznie valamivel. De Thorpe!… Dondolo nagyon jól emlékezett még a Château Vallѐres lépcsőjére, arra a pillanatra, mielőtt a német repülők megjelentek – arra, hogy milyen kegyetlenül összeverte akkor ezt a Thorpe-ot… – Mit akarsz? – kérdezte. – Mit keresel itt? Semmi keresnivalód a konyhában. Eredj a fenébe. – Éhes vagyok – szólt Thorpe. – Most nem adhatok semmit – válaszolt Dondolo. – Kaja hatkor. – Jó, jó – húzódott Thorpe visszafelé, még mindig szembefordulva Dondolóval. – Csak egy szendvicset szerettem volna. – Adjon neki! – súgta oda Sourire. De Thorpe egyre gyorsabban igyekezett kifelé. Én marha: kidobom – gondolta Dondolo –, szent Isten, mit csinálok? Abban a pillanatban, hogy kiteszi a lábát, telepofázza az egész házat.

– Gyere csak vissza! – ordított rá. Thorpe megállt. – Kapsz egy szendvicset. Erre az ajánlatra aztán Thorpe is kapcsolt. Lejött a konyhába, mert azt remélte, hogy csak Vaydanek lesz itt. Dondolo délután ki szokott menni a városba. Vaydanek pedig ad neki szendvicset. De ha most Dondolo is egyszerre ilyen jószívű lett, ez csakis ezzel a civillel és a megrakott zsákkal függhet össze. Végre tisztázódott: miért olyan komisz a koszt, és mi igaz a sok mendemondából. De mit csináljon ő? Loomishoz nem fordulhat. Talán valamelyik katonával beszélhetne, annak elmondhatná, mit látott, talán Yates le tudná leplezni ezt a bandát. . – Ide gyere – ismételte Dondolo. – Beszédem van veled. Thorpe látta, hogy az őrmester elszánta magát valamire. A katona sötétbarna képén megfeszült a bőr. Tudta, hogy veszély fenyegeti. Még mindig elfuthatok – gondolta Thorpe. De azok ketten voltak, a civil és Dondolo, s egyre közelebb nyomultak hozzá. És ő most nem akart megszaladni, valami belülről azt diktálta neki, hogy ne tegye. Szembe kell néznie velük. Ott, Normandiában, védtelen volt – mert Dondolo leöntötte kávéval, s attól egyszerre megint érezte régi sebét s a régi halálos félelmet. Pedig arról az éjszakáról mindössze annyi emléke maradt, hogy valami szörnyűség történt, s az kapcsolatban volt Dondolóval. A részletek belevesztek a furcsa ködbe, amely néha álmain is elömlik, fojtogatja, s anélkül hogy eloszlana, és megmutatná a fenyegető veszély igazi képét, ő jajkiáltással ébred, a köd pedig még napokig szüntelenül a nyomában kísért, és rejtélyes borzalommal tölti el. Dondolo hozzálépett, és azt kérdezte: – Talán azt hiszed, hogy itt valami nem kóser, mi? Thorpe hátrált, hogy megtartsa a távolságot maga és az őrmester közt. Későn vette észre, hogy Dondolo elállta a kijáratot. – Hát vedd tudomásul, hogy engem nem érdekel, mit gondolsz rólam – nevetett Dondolo. – Na lássuk, most mit csinálsz? – Én? – kérdezte Thorpe. – Semmi közöm az ügyeidhez. Amint ez kicsúszott a száján, máris megbánta. Látta, hogy Dondolo keskeny ajka mosolyra húzódik.

– De azt azért megmondhatom, hogy mi a véleményem rólad – folytatta Thorpe. – Ez az élelem a miénk. Az még rendjén volna, ha azoknak adsz belőle, akik odakint turkálnak a szemétben, de azok bezzeg nem kapnak tőled egy falatot sem. Csak a feketepiac kap. A gazdagok. – És most mi a szándékod? – kérdezte Dondolo. Thorpe nem szólt semmit. Figyelte Dondolót. – Kössünk békét – ajánlotta az őrmester. Maga sem gondolta ajánlatát egész komolyan. Ha Thorpe kívül kerül az ajtón, nem bízhat benne. De hátha nem is olyan becsületes ez a fickó – olyan ember még nem született, akit le ne lehetne venni a lábáról, ha elég sokat ajánlanak neki. Legalább arra az időre kellene elhallgattatni Thorpe-ot, míg Sourire odábbáll, és Dondolónak sikerült eltüntetnie a hiányokat a heti készletben. Mert akkor úgysem bizonyíthatnak rá semmit. – Miféle békét? – kérdezte Thorpe. Nyilván be akarja ugratni Dondolo, hogy közelebb mehessen hozzá, leüsse és végezzen vele. – Adni akarsz valamit, hogy befogjam a pofám? – Igen – szólt Dondolo, és feléje nyújtotta zsíros kezét. Jut ebből mind a kettőnknek, neked is, nekem is. – Mit képzelsz te rólam? – kérdezte Thorpe. – Úgy is jó – szólt Dondolo –, ahogy tetszik. Thorpe egy pillanatig még örült is, hogy végre áll a harc, s kialakultak a frontok. Dondolo az ő szemében nemcsak egyszerűen magát Dondolót jelentette, hanem mindazt, ami örökké kísérti, üldözi álmatlan éjszakáin, nyugtalan nappalain. És most kisült erről a Dondolóról, hogy közönséges csaló. Ettől az egész ember sokkal silányabbá vált, már nem is volt olyan ijesztő, a kísértetről egyszerre kiderült, hogy az is csak ember. Thorpe észrevette, hogy Dondolo odakacsint a civilnek. A civil oldalogni kezdett Thorpe felé. A katona rájött, hogy miben törik a fejüket – a civil neki akarja terelni Dondolónak. Thorpe szembefordult a civillel. Sourire végigmérte Thorpe-ot, és azon nyomban visszavonult. Mulatságos volt látni, hogy iszkol odább a riadt kis emberke. Thorpe elmosolyodott.

Ebben a pillanatban Dondolo rávetette magát. Dondolo dagadó izmú karját Thorpe álla alá feszítette, és fojtogatással igyekezett hátraszorítani a fejét. De azt elfelejtette, hogy Thorpe – bár nem olyan kemény fából faragták, mint őt – magasabb, mozgékonyabb nála. Thorpe-nak sikerült megfordulnia. Ezzel kicsúszott Dondolo lába alól a föld, érezte, hogy a magasba emelik. Aztán levágódott a padlóra. Nyögve tápászkodott föl. A vér patakzott a fejéből. Thorpe képe elmosódott a szeme előtt, egyszerre két, három Thorpe-ot is látott, s mind farkasszemet nézett vele. Ez alatt a rövid szünet alatt Thorpe-nak volt ideje gondolkozni. Ha Dondolo félholtra veri, akkor sem számíthat rá, hogy azután majd befogja a száját. Hát akkor mire készül? Meg akarja ölni? De hiszen keresni fogják. Abramovici tudja, hogy a konyhába indult. Mit csinálnak a holttestével? Eszébe jutott, hogy a civilnek nyilván van kocsija, a hátán nem cipelheti haza innét a lopott holmit. Hát majd elviszik a holttestét kézikocsin vagy teherautón, és beledobják a Szajnába vagy az első csatornába. – Ugyan! Dondolo azért mégiscsak amerikai katona! Amerikai ilyet nem tesz… De az is igaz, hogy ez a Dondolo elvetemült fickó, elvetemült fasiszta! Ez nemcsak hogy képes ölni, de legszívesebben lassan, apránként ölné meg! Ha rajta múlik, ott állna a fejénél, s úgy figyelné, mikor megy ki az utolsó szikrányi élet is agyonkínzott testéből. Dondolo tehát nem bízhat abban, hogy aki elég verést kapott, az majd eléggé meg is hunyászkodik. Thorpe azonban nem gondolkozhatott tovább, mert Dondolo az életéért harcoló ember vad erőfeszítésével ismét rávetette magát. Dondolónak sikerült eltalálnia Thorpe régi sebét. A seb azonnal fájdalomhullámokat bocsátott szét a katona egész testébe. Az őrmester most teljes erővel kapaszkodott Thorpe-ba. Nem hagyom, hogy még egyszer kifogjon rajtam – fogadkozott magában. És míg ő lefogta Thorpe-ot, a kis civil valami kemény dologgal kalapálni kezdte a katona veséjét. Először csak kellemetlen volt ez a kalapálás, de minél tovább tartott, annál hevesebb kínnal járt, s egyesült a régi sebből még egyre áradó fájdalomhullámokkal.

Thorpe észrevette, hogy lelkileg és testileg egyre gyöngül, s ha ez a kis civil tovább folytathatja a komisz kalapálást, tehetetlenné válik. Érezte, hogy már csak egy pillanat kell, s kitör rajta a pánik: ordítozni kezd. Elhatározta, hogy inkább most ordít azonnal – mikor még teljes öntudatnál van. Az ordítás arra kényszerítette Dondolót, hogy egyik kezével befogta Thorpe száját. Thorpe a kezébe harapott. Undor fogta el. Érezte Dondolo kezén az izzadság ízét és a belsőségekét, amelyeket Dondolo különféle állati hullákból bontott ki. De ezért jó mélyen beleharapott. Dondolo kirántotta kezét Thorpe foga közül. Hátrahajolt, s öklével olyan erővel sújtotta szájon Thorpe-ot, hogy a katona odábbtámolygott – távolabb Dondolótól és a kis civiltől. Thorpe ismét felüvöltött, most már azért, mert őrjítő fájdalom hasított a szájába, az állkapcsába. – Hallgattassa el! – hallotta Dondolo tompa hangját. Ez az a bizonyos „Emmegmi?”–hang volt. Thorpe világosan érezte, hogy még mindig nem fogta el a pánik, s tudta, hogy amíg a félelem el nem hatalmasodik rajta, nem ragasztja oda a karját az oldalához, nem gyökerezteti földbe a lábát, nincs baj. Látta, hogy Dondolo megint feléje rohan. Thorpe nevetett – Dondolo most fedezetlen. Thorpe villámgyorsan emelte a lábát, és teljes erővel ágyékon rúgta. Dondolo összegörnyedt a fájdalomtól, de nem esett el. Most Dondolo volt az, aki ordított. Ebben az ordításban benne volt minden kín és félelem – féltette önmagát, féltette Larryt, és féltette Saveriót, a kicsit. Thorpe hallotta az üvöltést – ennél szebb zenét nem is hallhatott volna. Aztán minden elsötétült a szeme előtt. Az a kemény holmi, amellyel Sourire az imént a veséjét verte: az a guminyelű, bőrrel bevont ólomgolyó – most pontosan fejbe találta. Thorpe arra eszmélt, hogy Dondolo egy vödör vizet önt az arcába. Az a tábori csendőr, aki ott szokott cirkálni a szálloda körül, az őrmester mellett állt. Egy másik pedig nem tágított a kis civil mellől.

Beszédük eleinte csak halk döngicsélésnek hangzott Thorpe fülében. Nagy erőfeszítéssel sikerült kivennie egy-két szót, s aztán a szavak lassan mondatokká álltak össze. – Lopott a raktárból – hallotta –, a feketepiacnak… már régen figyelem… most aztán tetten értem… – Dondolo beszélt. Thorpe a tábori csendőr hangját hallotta: – Na, ennek jól ellátta a baját! Dondolo nevetett: – Nem nagyon tetszett neki… nézze csak a kezemet! Igen, ezt mondják. Thorpe ebben már biztos volt. De még mindig nem érte föl ésszel. Vergődött, hogy föl tudjon állni a földről. Támolygott, a falnak dőlt. – Vigyázzon vele! – hallotta Dondolo hangját, amint a tábori csendőrt figyelmezteti. – Veszélyes fickó! Érezte, hogy a tábori csendőr karon ragadja. – Na, gyerünk, pajtás! Aztán semmi cirkusz! Érted? Gyerünk? Hová? Minek? Thorpe óriásinak érezte a fejét. Olyan nagy volt, hogy az a néhány gondolat, amely igyekezett fölbukkanni benne, reménytelenül tévelygett ide-oda az óriási térben. – Hová visznek? – kérdezte Thorpe. Nehezen forgott a nyelve. Dagadt szája minden egyes szótagtól külön fájt. – Nem csináltam semmit. – Hallottad az őrmester urat – mondta a tábori csendőr, szinte barátságosan. – Most adja a hülyét! – szólt Dondolo. – Ismerem az ilyet, nagyon jól ismerem! – mondta a tábori csendőr. – Mind ezt csinálja. Mert azt hiszi, ezzel segít magán. De hamar rendet tanulnak. Megtanítjuk őket kesztyűbe dudálni. Thorpe fejét rázta igyekezetében, hogy úrrá tudjon lenni a gondolatain. – Mondja csak el – kérte a tábori csendőrt. – Mit mondjak el? – A tábori csendőr megállapította magában: Ez a fickó jól megkapta a magáét. – Azt, amit Dondolo mondott az előbb… rólam. – Majd én elmondom neki! – kiáltott közbe hevesen Dondolo. – Itt csíptem rajta a raktárban… éppen akkor adja el az élelmet a francia barátjának… ott, azzal a teli zsákkal ni! Lisztet, szalonnát, tojást,

cukrot, konzervet. Fülön fogom, és azt mondom neki: „Na, most végre elkaptalak!” És akkor nekem támad! Nézzék meg a kezem… Mehetek gyengélkedőre! – Elég volt – szólt a tábori csendőr –, nem magyarázkodunk tovább. Indulás! Thorpe kiszakította karját a tábori csendőr kezéből. – Hallgassanak ide – szólt –, ez hazugság! Gyalázatos hazugság! Amit ő mond énrám… azt tette ő maga! Én kaptam rajta őt, hogy a raktárt árusítja! A tábori csendőr Dondolóra nézett. – Na? – kérdezte. – Hát olyan fiú vagyok én? – kérdezte Dondolo. – Mit gondolnak, ha én árulgatom az Egyesült Államok kincstári élelmiszer-készletét, majd épp ilyen trógerral kapatom rajta magam? Thorpe érezte, hogy most tör ki rajta a pánik. A konyha magas, csillogó falai meginognak, s mintha mindenfelől megindulnának feléje. – Hazudik! – nyögte ki nagy nehezen. – Miért nem kérdezik meg a franciát? – szólalt meg Dondolo. – Egész jól tud angolul. A tábori csendőr kérdő pillantást vetett Sourire-ra. Sourire és Dondolo az alatt a rövid idő alatt, míg Thorpe ájultan a földön hevert, s még nem futott be a küzdelem zajára a két tábori csendőr, kiosztotta egymás közt a szerepeket. – Melyikkel feketéztél? – kérdezte a tábori csendőr nyersen. Sourire Thorpe-ra mutatott. – Ezzel a katonával itt! – Hazudik – suttogta Thorpe. A tábori csendőr ügyet sem vetett rá. Ismét megragadta Thorpe karját. A konyha falai most már nemcsak összezárultak Thorpe körül, de átlátszóvá is váltak. Egész hadseregnyi Dondolót és Sourire-t látott egyszerre, amint föl-alá masíroznak, mosolyognak, vigyorognak, gyakorlatoznak. Körülvették a menetelő oszlopok, körülzárták, nem maradt rés, amelyen át menekülhessen. És ha lett volna ilyen rés, akkor sem tudna átrohanni rajta, mert lába nem engedelmeskedik.

Hiszen ez az egész csak álom! – mondta magában. – Kucorodj össze egészen kicsire, aludj szépen, s meglátod, anyád puha, meleg ölében ébredsz majd föl. Semmi sem igaz azóta, hogy kikerültél anyád öléből. Álom az egész, nem nőttél föl, nem vittek háborúba, nem sebesültél meg. – De közben, a lelke mélyén mégis tudta, hogy mindez nem álom. Az ellenség serege oly hatalmas, hogy nincs segítség, nem állhat meg velük szemben. Lábát vonszolva ment a tábori csendőrrel. Dondolo Loomishoz indult. Sehogy sem volt ínyére ez az út. Otthon, a kerületi pártszervezetben arra tanította őt Marcelli, a nagyfőnök, hogy minél kevesebben tudnak az üzletről, annál jobb mindenkinek, aki benne van, annál nagyobb haszon jut egyre-egyre. De azért Dondolo nem volt annyira ostoba, hogy most áltassa magát: beleavatkozott az ügybe a tábori csendőrség, letartóztatta Thorpe-ot, s ezzel az egész messze túlnőtt az ő őrmesteri hatókörén. Nagy kérdés, meddig marad meg a vallomásnál Sourire, ha majd rájön, hogy nem is olyan könnyű dolog kikerülni a tábori csendőrség fogdájából, s átjutni a kényelmes, francia vizsgálati fogságba. Dondolo lényegében ugyanúgy jelentette a dolgot Loomisnak is, mint ahogy a tábori csendőrnek mondta el. Loomis egy szavát sem hitte. Ismerte Thorpe-ot, és elég jól ismerte Dondolót is ahhoz, hogy körülbelül tudja, mi lehet az igazság. – Thorpe hol van? – kérdezte. Dondolo vállat vont. – Azt hiszem, a tábori csendőrőrsön. Loomis nem kérdezett többet. Most már csak egy dolog izgatta: mit akarhat Dondolo éppen tőle? Dondolóval nem bánhatott úgy, mint akárkivel a különítmény katonái közül. Mert Dondolo, mióta Angliából eljöttek, a saját kis köreiben ugyanolyan tevékenységet fejtett ki, mint nagyban a politikusok. Testhezálló kis pártot szervezett maga köré, barátokat szerzett, és igyekezett apró figyelmességekkel mélyíteni a barátságot, hiszen beosztása erre igen alkalmas volt. A katona legjobban a hasát szereti, és az élelemmel Dondolo gazdálkodott.

Loomis maga is részt vett néhány éjszakai zuglakomán: Dondolo rendkívül ügyesen készített finom, húsos szendvicseket a tiszteknek, még egy szelet uborka is került a hús fölé, mielőtt ráborította volna a másik kenyérszeletet. És mindez persze a legénységi élelemből került ki. Isten tudja, mire vezetett mindez, mennyire sikerült Dondolónak behálóznia a különítmény katonáit és tisztjeit. – Csúnya ügy – szólt végül Loomis –, súlyos bűntett. – Az, százados úr. – Eladni a kincstári tulajdont, szolgálat közben bántalmazni egy altisztet, ez a hadicikkek 94. és 65. pontja… Lássuk csak… legalább öt és fél év, ha bűnösnek találják. Dondolo szemével követte Loomis ujját, amint a könyvecskében lapozott. Nem érezte túl kellemesen magát. Larryre gondolt és Saverióra… úgy kell majd felnőniük, hogy az apjuk közben a dutyiban ül. Aztán egyszerre összeszedte magát, és elhatározta, hogy ebből semmi se lesz, még ha beledöglik is az a Thorpe vagy akárki más. – Még mindig nem egészen értem – mondta Loomis. – Jó, tudom, Thorpe bolond… de azért ennyire mégsem. És különben is, aki fosztogatja a raktárát, Dondolo, az egyáltalán nem bolond, sőt nagyon is számító fickó. Ebben a mesében valami sántít. – Azt én is tudom, hogy sántít, százados úr – mondta Dondolo, és hangjába igyekezett elég levertséget vinni. Loomis most egy kicsit jobb kedvre derült, hogy a máskor oly magabiztos Dondolót lesütött szemmel, lógó fejjel és térdig csüngő, esetlen kézzel látja maga előtt. – Segítenie kell rajtam – szólt Dondolo. – Tudja, hogy rám mindig számíthatnak a katonáim – mondta Loomis. – Ha valami nincs egészen rendben, jobb lesz, ha őszintén megmondja. Dondolo türtőztette magát, hogy el ne vigyorodjék. – Hát akkor csakugyan kirukkolok inkább az igazsággal – mondta. – Az a francia énnálam járt… – Miféle francia? Hol találkozott vele?

– A kocsmában – szólt Dondolo. – Kedves fiú, fizetett nekem egyszer-kétszer. – Értem – bólintott Loomis. Nyilvánvaló, hogy a francia lesz az ügyben a ludas. – Ma aztán meglátogatott – folytatta Dondolo –, és ennivalót kért tőlem. Azt mondta, nagy a családja, és a nácik alatt sokat éheztek. Beteg a két kisgyereke… angolkóros, vagy mi a csuda. Ha Larry és Saverio éhezne – Szűzanyám, csak azt ne! –, ő képes volna gyilkolni értük. – A felesége – beszélt tovább Dondolo –, azt mondja, a felesége annyit koplalt, hogy nincs teje. Pedig kéthónapos a kisbaba – tette hozzá. – Elég nyomorúságos itt a helyzet – szólalt meg Loomis. – De mégsem adhatunk csak úgy mindenkinek, aki hozzánk fordul. – Százados úr, kérem – mondta Dondolo, és most csakugyan őszintén beszélt –, tessék egyszer kijönni ebédosztás után a konyha mögé, és megnézni azokat a franciákat, hogy esnek neki a szemetesvödröknek. A moslékot is megennék! Hát meddig nézheti ezt tétlenül az ember? – Jól van, na! – szólt Loomis. – De hogy keveredett Thorpe ebbe az ügybe? – Bejött a konyhába. Hogy azon kezdjem, semmi keresnivalója nem volt nálunk! – Dondolóból kitört a régi sérelem. – De ebben az egységben mindenki beleüti mindenbe az orrát! Loomis hümmögött. Most nagyon megértette Dondolót. Tolachian is olyasmibe ütötte az orrát, ami nem rá tartozott… És Tolachian meghalt. – Szóval Thorpe bejön – beszélt tovább Dondolo –, meglátja, amint éppen ennivalót adok a franciának, és lármázni kezd, hogy én így meg úgy, hogy lopom a kincstárt, árusítom az élelmiszert! Elmondott az engem csalónak meg minden egyébnek. Hiszen tudja, százados úr… bolond az a Thorpe. De azt kérdezem, százados úr… van nálunk valaki, aki nem kap eleget? Nem gondoskodtam én jól mindenkiről? – Dehogynem – mondta Loomis.

– Valósággal belehergelte magát a dühbe – folytatta Dondolo. – Előbb pulykavörös lett, aztán halálsápadt… és egyszerre csak rám vetette magát. Amíg tudtam, próbáltam lefogni. De ide rúgott, kérem, ide bizony! Lehet, hogy egész életemre rokkant maradok… És csak úgy tombolt. Aztán jöttek a tábori csendőrök. – Ennyi az egész? – Igenis! – válaszolt Dondolo, és büszke volt szép meséjére. Ez egész jól hangzik – gondolta Loomis. – Csak éppen hogy egy lélek sem hiszi el az egész különítményből, hogy Dondolo az egészet szerelemből csinálta. Mindegy, a lényeget úgyis beismerte. – Hát ebből nehéz lesz kimásznia – szólt Loomis. Eladta az élelmiszert a franciának, és rajtakapták. Dondolo bólintott. – És azt sem hiszem el, hogy Thorpe támadta meg magát. Nem olyan ember az. – Na és? – bosszankodott Dondolo. Fölösleges, hogy Loomis még ezt is az orra alá dörgölje. – Micsoda hang ez! – háborodott föl Loomis. Gondolatai most új irányba kanyarodtak. Ezek a kivételezett emberek a különítménynél előbb-utóbb mindig vele akadnak össze, és csak az ő gondját szaporítják. Dondolo is nagyon nagyfiúnak érzi már magát. Megérett rá, hogy kivágják innét. – Ilyen hangot nem tűrök, őrmester! Nem maga fogja megszabni, hogy fontos-e, amit megállapítok vagy sem. Különben is sok van már a rovásán! Untig elég az örökös panaszból, hogy milyen gyönge a koszt… Maga sem most találkozott először a franciájával! Vagy egy egész csomó franciája is van, és mind megtalálja az utat ahhoz a jóságos szívéhez meg a pénztárcájához! Loomis látta, hogy ül a vágás. – Ne játsszunk itt bújócskát! – mondta türelmetlenül. – Úgy van… ne játsszunk bújócskát, százados úr – visszhangozta Dondolo. Apró, fekete szeme egyszerre szúróssá vált. Ajka elkeskenyült, arcára fennhéjázó szemtelenség ült ki. – Akar segíteni rajtam százados úr, vagy nem? – Én segíteni magán?! – Persze! Nem akarok bajba jutni!

Loomis elképedten rázta meg a fejét. – Maga kezd érdekesen viselkedni, Dondolo! Honnét veszi maga, hogy én majd elkenem a piszkos ügyeit? Ez is a hadicikkekbe ütközik. Csak ezért a feltételezésért már hadbíróság elé állíthatnám! – Mondtam már, hogy ne játsszunk bújócskát, százados úr! – jelentette ki Dondolo nyugodtan. – Hogy engem hadbíróság elé állít! Jó, meglehet. De ha egyszer ott leszek, kinyitom ám én is a számat, és elköpök mindent. – Miféle mindent, őrmester? Azt hiszi, hogy itt egyedül csak nekem vannak jó üzleteim? Mikor először tértünk a tárgyra azzal a franciával… Sourire-nak hívják, ismerheti a nevét!… arra hivatkozott, hogy magánál érdeklődhetek róla. Mert azt mondja, ő csak komoly emberekkel dolgozik. – Dondolo mosolygott magában. Mert én is vigyázok ám, hogy kivel kötök boltot! Azonkívül Lorddal is beszéltem, a gépkocsitiszthelyettessel. Azt mondja, duplán igénylünk benzint, és az egyik adagnak egyszerűen nyoma vész, még mielőtt megkapnánk. És még azt kérdezi, honnét veszem, hogy magához fordulhatok! Loomis úgy érezte, rohannia kell menten a latrinára. Dondolo figyelte szavai hatását. Mindent egy lapra tett fel, s nem volt egészen biztos a dolgában. Csak annyit tudott, amit Lordtól hallott, meg azt, hogy Loomisnak van valami köze a benzinigényléshez. – Nem én keverem a bajt, százados úr – folytatta Dondolo. – De az a véleményem, hogy itt néhányunknak jó volna egy kicsit összetartanunk. Loomis most tiszta szívből azt kívánta, bár sose hozta volna a sors Párizsba. Mert itt mindenki nagy lábon él. Egyhavi fizetése megy rá egy valamirevaló ebédre bármelyik párizsi vendéglőben, az ital egyszerűen megfizethetetlen, és arra a szép holmira, ami az üzletekben kapható, hogy legyen mit hazaküldeni Párizsból, arra már semmiből nem futja. Az ember kénytelen szerezni valahonnét egy kis mellékjövedelmet. Fogalma sincs, hogy csinálják a többiek, de úgy látszik, Willoughby számára nincs probléma. És végtére csak nem lehet örökké más vendége? Mi értelme megnyerni a háborút,

ha ugyanolyan földhözragadt marad az ember, mint amilyen volt? És az a benzinigénylés nagyon kapóra jött! A lelkiismeretet persze el lehet altatni. De ha eszébe jut, amit az iskolában tanult – márpedig hány tanulságos történetet hallunk gyerekfejjel… igen, a lelkiismeret szava előbb-utóbb számon kéri az embertől minden bűnét. Loomis kissé csüggedten szólalt meg: – Igazán nem tudom, mit tehetnék. Dondolo fölállt. Lám, minden úgy megy, mint a karikacsapás! Larrynek és Saveriónak, hogy az Isten áldja meg őket, lesz apjuk. – Ketten együtt majd csak elboronáljuk, százados úr szólt nyájasan –, attól ne féljen! Loomis undorodott a bizalmaskodástól, de most neki volt szüksége a másikra. – Csak azok a tábori csendőrök ne avatkoztak volna bele! – mondta. – Emlékezzék csak rá, hogy tört be Thorpe Vallѐres–ben a bankettjükre – tehénkedett rá Dondolo az íróasztalra. – Az a fiú sültbolond! Az egész egységben mindenki tudja, hogy diliházba való. Nem is értem, mért nem húzták rá a kényszerzubbonyt már ott. Normandiában… mikor úgy berohant az urakhoz, rácsimpaszkodott Yates hadnagy úrra, és alkalmatlankodott mindenkinek. Pedig azóta még rosszabbul van. Azt hiszi, mindenki ujjal mutogat rá. Veszélyes dolog, hogy futni hagyjuk az ilyet! – Jó, hát majd kórházba vitetem. De még mindig ott vannak a tábori csendőrök! – Az ám… csakhogy azok az én mesémet tudják. És ugyan már ki veszi be, amit Thorpe összefecseg, mikor az orvosok azért vizsgálgatják, hogy kitudják, hány kereke hiányzik a nyomorultnak? – Nem. Ez már azért mégiscsak sok! – mondta Loomis. – Ezt mégsem lehet! – Hát akkor mit akar? – kérdezte Dondolo türelmetlenül. – Határozza el magát végre, százados úr. Ha nem intézkedik, Thorpe a nyakamon marad… magának is, nekem is: itt marad a kettőnk nyakán. Érti ugye, hogy gondolom? Loomis becsukta a hadicikkek könyvecskéjét.

– Majd elkészítem a jelentést – mondta.

7 Bing vitte meg a hírt Yatesnek. – Mikor került kórházba? – kérdezte Yates. – Tegnap este. Egész délután ott tartották a tábori csendőrőrsön. Aztán este átszállították a kórházba. Odatelefonáltam, át is mentem, kértem engedélyt rá, hogy meglátogassam… de nem sikerült. Yates a szemölcsöket dörzsölgette jobb tenyerével a bal kezén. – Istenem, szegény fiú… – Thorpe arca, ahogy akkor betört a tiszti bankettre, és tőle kért segítséget, mélyen belevésődött Yates emlékezetébe. – Jól van, Bing, maga megtett mindent, amit csak tehetett. Köszönöm. Bing rámeredt. – Nincs mit köszönni rajta. – Majd meglátom, mit tehetek – tette hozzá Yates sietve. – Erre számítok is, hadnagy úr – mondta Bing. – Csakugyan? – Bing fellépése és a célzás bosszantotta Yates-et. Miért éppen őhozzá fordul mindenki segítségért, és miért kerül mindenki bajba, akin ő próbál segíteni? – Nem ígérhetem, hogy túl sokat tudok elérni. Bing félreértette. Azt hitte, Yates ki akarja húzni magát a dologból. – Ezt nem gondolhatja komolyan – mondta. – Nézze, hadnagy úr, valaki elintézte, hogy Thorpe-ot tartsák ott a kórházban… – Thorpe mindig túl volt, hogy úgy mondjam, valahogy a realitás határán. – Csak azért számítok a segítségére… Mert az emberek itt, az egységnél sokkal többet tudnak arról, ami történik, hadnagy úr, mint ahogy gondolná. Tudtuk például azt, hogy jelentkezett Laborde hadnagy úr helyett a július negyediki feladatnál. – Ott is csak kiadtam magam – válaszolt Yates bosszúsan. – És mit értem el vele? Kinek segítettem? Ez is azt mutatja, hogy milyen keveset tehet a kisember. Bing elgondolkozott.

– Talán későn fogott hozzá. Talán nem ment rá a dologra eléggé. De a hadnagy úr azért legalább megpróbálta. Yates arra gondolt, hogy Bing naiv igyekezetében, amellyel őt cselekvésre akarja bírni, talán közelebb jár az igazsághoz, mint gondolná. Mert ő eddig Tolachian esetében is, Thorpe-éban is megállt félúton, s azt mondogatta magában: valahogy majd csak elrendeződik ez is. És semmi sem rendeződött el. Nem is rendeződik el soha, mert az embernek nem szabad tűrnie, hogy fölébe kerekedjenek a körülmények: nekünk kell azokat megnyergelnünk. – Megígérem, hogy igyekszem meglátogatni Thorpe-ot mondta vonakodva. – Köszönöm, hadnagy úr – szólt Bing. Yates szerette volna, ha Bing nem köszönget semmit, de az őrmester nem hallgatott el. – Tudom én jól, hogy Thorpe dolga nem hadnagy úrra tartozik. Loomis százados úr és Willoughby őrnagy úr felelős azért, mi történik itt a különítménynél az emberekkel… de tudja, mit ér az. Ezért fordultam hadnagy úrhoz. Vannak dolgok, amelyeknek végre utána kell hogy nézzen valaki. Akkor éjszaka, a vallѐres–i bombázás után, Thorpe összeverve, szörnyű állapotban került vissza a toronyba… Átkozott éjszaka, átkozott bankett – gondolta Yates. – Összeverték? – kérdezte. – Kicsoda? – Nem tudtam kivenni belőle. Mikor kérdeztem, dühöngeni kezdett, s aztán egy ideig megint rájött a némaság. – Hát ezzel most már nem sokra megyünk. Elkéstünk vele. – Tolachian dolgával csakugyan elkéstünk – állapította meg Bing. – Viszont Thorpe még él. – Értem, értek mindent! Mondtam már, hogy megteszem, ami tőlem telik! – Köszönöm, hadnagy úr. – Azzal elment. Milyen nyakas ez a büdös kölyök – mosolygott Yates. Aztán elkomolyodott. – Elkéstünk! Megint jó kifogás arra, hogy ne csináljak semmit…

Yates fölhívta a kórházat, és erősködött, hogy hívják a telefonhoz valamelyik orvost. Végül nagy sokára egy száraz, de nem barátságtalan hang jelentkezett, és Philipsohn orvos századosként mutatkozott be. Igen, ismeri az esetet. Yates ne aggódjék, igyekeznek mindent megtenni, hogy Thorpe-ot magához térítsék. – Magához térítsék? – kérdezte Yates. – Igen – válaszolt Philipsohn orvos százados. – Bizonyos kábulatban van a beteg. Súlyos sokkon esett át. Testileg is nagyon rossz az állapota. Alaposan összeverték. Tud róla? De ne aggódjék, nem kell aggódnia, hadnagy úr… majd mi rendbe hozzuk. – Meglátogathatnám? – kérdezte Yates, nem túl sok reménnyel. – Sajnálom, nem – a hangon bizonytalanság érződött. Nem akarjuk, hogy zavarják. Az orvos megígérte, hogy azonnal értesíti, amint Thorpe látogatót fogadhat. – Köszönöm az érdeklődést – szólt Philipsohn orvosszázados. – Értettem! Vége! A beszélgetés után Yates néhány percig mozdulatlanul ült az irodai széken, s ujját a halántékára nyomta. Szóval nem egyszerű vaskalaposságból nem engednek Thorpe-hoz látogatót: olyan nagybeteg. Yates szerette volna, ha módot adnak neki arra a tetszetős gesztusra, hogy Thorpe-pal néhány barátságos szót váltson … de hát nem megy. Ami pedig még fontosabb lett volna: azt sem hallhatja, mit mond maga Thorpe az ügyről. Így nincs más hátra, mint a francia, aki az élelmiszert meg akarta vásárolni. Yates kilépett a különítmény St. Cloud-beli irodájából. Odakint üdének és tisztának hatott a levegő a szálloda bűze után: bent rég eltávozott vendégek szaga keveredett a katonák és felszerelésük egészen újkeletű szagegyvelegével. Yates remélte, hogy a franciát még nem küldték tovább a csendőrségtől. Nem ismerte még a francia polgári hatóságok előírásait – ha egyáltalán vannak már az új kormánynak valamiféle előírásai. Éppen Loomis érkezett a szálloda elé McGuire dzsipjén. Túláradó lelkesedéssel üdvözölte Yates-et, mert pillanatnyilag azon igyekezett, hogy jóban legyen mindenkivel. Yates úgy döntött,

kihasználja Loomis hangulatát, és kölcsönkéri tőle a dzsipjét. A százados boldog volt, hogy szívességet tehet. – Parancsolj velem, ez igazán a legkevesebb! – mondta, és utasítást adott McGuire-nak: – Ahová csak parancsolja a hadnagy úr oda viszi! Megértette?! McGuire morgott valamit. – Nem készülök messzire – mondta Yates, nem annyira Loomisnak, mint inkább azért, hogy a gépkocsivezetőt megnyugtassa –, csak át, a tábori csendőrőrsre. Loomis már a szálloda ajtajában volt. Hirtelen megállt. – Hová? – kérdezte. De nagyon jól értette Yates-et, mert választ sem várva folytatta: – Mit akarsz te a tábori csendőrőrsön? Yates a legszívesebben leharapta volna a nyelvét. Loomis mindjárt arra gyanakszik, hogy bele akar avatkozni a dolgába. – Semmi különöset – válaszolt Yates, s igyekezett fesztelennek látszani. – Tudod, a szokásos tudakozódás, valaki után. – Ja úgy! – mondta Loomis. Tovább nem kérdezősködhetett. – Hát csak járj szerencsével! – Köszönöm – mondta Yates. A népes utcák Yates-et még mindig első párizsi napjára emlékeztették, a felszabadulás mézesheteire. Az igaz, hogy a hadsereg elhelyezkedett, és a front továbbhúzódott keletre, de azért a háború még mindig rávetette hatalmas árnyékát Párizsra, s a város még most sem volt nagyon messze a hadszíntértől. Az orvlövészeket már fölszámolták. A fasiszta milíciát legnagyobbrészt elfogták, vagy maguktól adták meg magukat, mikor rájöttek, milyen kevéssé számíthatnak arra, hogy a németek visszatérnek. Azoknak a párizsiaknak a zöme, akik harcoltak városuk szabadságáért, beszolgáltatta fegyverét, és többé-kevésbé dohogva tért vissza a mindennapos taposómalomba: munkát kerestek, vagy legalább némi ennivalót. Meg kell kérdeznie Thérése-től, mi van Mantinnel, gondolta Yates, és jólesett neki, hogy Thorpe ügyével kapcsolatban most rágondolhat a félénk Thérése-re is. A Place de la Concorde óta csak egyszer találkozott vele. Thérése első szava az volt, hogy őt sem a szerelem, sem a

szerelmeskedés nem érdekli, ha tehát ilyesmit forgat a fejében, márpedig azt gyanítja, hogy forgat, legjobb lesz azonnal adieu-t mondaniuk egymásnak. Így aztán közölte vele, hogy nős, szereti a feleségét, és Thérése-től nem kell neki más, mint a társasága. Amikor ezt megmondta, maga is hitt benne. Az volt az érzése, hogy a lány egy kicsit naiv módon igyekszik elkerülni, nehogy olcsó nőnek tartsa, s ezzel akarja fokozni az érdeklődését. Az egészet nem vette túl komolyan, de nem bánta, hogy így történt – nőknél szerette a rátarti viselkedést. Most rendreutasította saját magát. Éppen azért, mert Thérése-zel semmi egyebet nem csinált, mint sétáltak egy kicsit, aztán kiültek az utcára egy kávéház elé, megittak egy-egy pohár mű-narancsszörpöt, és valami jó érzés volt bennük egymás iránt – szinte illetlenség, hogy rajta jártatja a szemét –, előre örül neki, milyen jó lesz megint együtt lenniük, miközben Thorpe kórházban van, egy csomó más idegbeteg közt, s addig valószínűleg nem is igen gyógyul meg, míg odabent tartják. Különben – miért ne? Az ő agya mindig így működik. Ruth néha csodálta, máskor szemére vetette, milyen könnyen siklik át a legfontosabb problémáról egyszerre a boldog ábrándozásba. Szerinte ez kamaszos viselkedés. Ő viszont azzal védekezett, hogy csak így tudja megtartani lelke egyensúlyát. Ruth szerint a fantáziálás csak ügyes fogás nála: kényelmét és békéjét őrizgeti vele, mert ezeket mindennél többre becsüli. „De egyszer majd – mondta Ruth – csapdába ejt az élet, s én sem leszek ott, hogy utánad vigyem a papucsodat.” Ő csak nevetett rajta, és kijelentette, hogy megbirkózik vele egyedül is. Hát ez a birkózás eddig nem nagyon sikerült. Tolachian meghalt, Thorpe zárt osztályra került. Jár egy lány után, aki megmondta, hogy nem kell neki. És ami a háborút illeti, abban sem tüntette ki magát. McGuire mondott valamit. – Mi az? – kérdezte Yates. McGuire megismételte, amit az előbb mondott. – Úgy látszik, ingajáratra állítottak be a szálloda és a tábori csendőrőrs között… – Ki állította be?

– Most jöttünk éppen onnét – mondta McGuire –, mikor a hadnagy úr találkozott velünk. – Loomis százados úr is ott járt? – Ott. Persze. Yates nem szólt semmit. McGuire-ra viszont rájött a beszélhetnék. Azóta, hogy Loomis és a lány az Hotel Scribe vendégszobájában az ablaknál ünnepelte a fölszabadulást, ő a századossal csak szolgálati ügyben beszélt. Néhány kitérő válasz után a százados tudomásul vette, hogy sofőrje hallgatni kíván. Ez azonban nem tetszett neki, s elkezdte kifogásolni, hogy piszok van a kocsi sarkában meg más hasonló apróságokat – ebből viszont McGuire látta, hogy Loomis valamilyen ürüggyel meg akar szabadulni tőle. McGuire most abban reménykedett, hogy Yates, mivel neki nincs kocsija, próbál szerezni magának egyet, s talán átveszi őt a dzsippel együtt. – Nem tudom, mi dolga volt ott a százados úrnak – társalgott nagy szívélyesen. – Csak gondolhatja az ember, hogy… Thorpe-ról van szó. – Nem hiszem – mondta Yates. – Thorpe-ot az éjjel átvitték a kórházba. – Ugyan, mit számít az – szólt McGuire könnyed hangon. Aztán egy idő után hozzátette: – Azt a fiút hamis váddal áztatják el. Ezt a megjegyzést a közömbös hang tette olyan erőssé. McGuire, ez az egyszerű, primitív jellem, kertelés nélkül kimond mindent, amit gondol – de ez már mégiscsak sok. Yates szigorúan szólalt meg: – Hallgasson ide… én ezt a megjegyzést nem hallottam. De azt ajánlom, vigyázzon a nyelvére, hogy mit beszél Loomis százados úrról vagy más tisztről! – Én? – McGuire lelassította a kocsit. – Nem mondtam én egy árva szót sem a százados úrról. Yates megriadt. McGuire–nak igaza van. Csakugyan nem mondott semmilyen tisztről rosszat, különösen Loomisról nem. Ő maga ejtette ki először a nevét. Olyan elszólás ez, mely többet árul el az ember gondolataiból, mint szeretnénk. – Hát azért csak vigyázzon – szólt Yates. McGuire bejelentette: – Na, itt vagyunk a tábori csendőrőrsnél.

Yates belépett. A vigasztalan fogadószoba az otthoni rendőrörsökre emlékeztette, csak a mocskos, réz köpőcsésze hiányzott belőle, azoknak a nyomával, akik belecéloztak, de melléje trafáltak. Megkérdezte a szolgálatban levő őrmestert, egy nagy, fekete pórusokkal tarkított arcú fiatalembert, nem tudja-e, hol az a francia, akit a Thorpe nevű amerikai katonával együtt hoztak be. – Az? – válaszolt az őrmester. – Azzal több bajunk volt már, mint amennyit az egész ügy ér. Rendben van, kérem, elengedjük, csak addig nem bocsáthatom el, míg a hadnagyunk hozzá nem járul, ő pedig most nincs itt. – Szóval a francia még itt van? – Persze. – És miért akarja elengedni? – kérdezte Yates. – Én ugyan nem akarom elengedni. Nekem igazán mindegy, hogy itt van-e vagy sem. – Az őrmester szavaiban, azok közt a határok közt, ahogy egy tiszttel beszélhetett, türelmetlenség csengett. – De épp egy pár perccel ezelőtt járt itt egy százados úr… a nevét nem tudom, de megállapíthatom, ha parancsolja. – Köszönöm, tudom, ki volt itt – igyekezett Yates megnyugtatni. – Szóval, mit akart a százados úr? – Hát… azt mondja, hogy akit kórházba küldünk, az a Thorpe, nem beszámítható, ezért visszavonja a följelentést, és nem kell tovább fogva tartanunk a franciát. Tudja, hadnagy úr, a fogdánk annyira tömve van… hogy csak egymás hegyibe fektethetnénk le őket. Örülünk, ha egyen-egyen túladunk! – Értem – nevetett Yates. Épp jókor jött. Talán most, hogy végre egyszer nem topogott előbb annyit ide-oda, hanem mindjárt nekivágott a sűrűjének, a dolgok is kezdenek majd jobban alakulni. – Nincs kifogása ellene, őrmester, hogy beszéljek néhány szót azzal a franciával, még mielőtt eleresztenék? – Nincs, hadnagy úr – szólt az őrmester. – A szomszéd szoba üres. Mindjárt fölhozatom oda. Yates átment a másik szobába, az kisebb volt, mint az első, de éppoly vigasztalan. Az ablakot nem mosták le már a Harmadik Köztársaság régmúlt napjai óta, és a festés lepattogzott a falról.

Yates bedugta az ujját a fölhólyagosodott festék alá, s úgy kezdte nagy darabokban lepiszkálni. Dühös volt Loomisra, hogy a vizsgálat folytatása előtt szabadon bocsáttatja Sourire-t – ez vagy szokatlan felületesség, vagy sokkal rosszabb annál. Meglepődve fordult meg, mikor a francia lépteit hallotta a háta mögül. Sourire nagy szóáradatban tört ki. – Lassabban a testtel! – szólt rá Yates. – Értek ugyan franciául, de nem ilyen jól. Beszéljen lassabban. – Tudok én angolul is, hadnagy úr kérem – válaszolta Sourire. – Tanult ember vagyok én. Engem, kérem, sérelem ért, súlyos sérelem. Ó, még nem is tudja a nevemet… Sourire vagyok, hadnagy úr, Amédée Sourire. A fogdai tartózkodás nem túlságosan javított Sourire megjelenésén, de így jobban tudta azt a hatást kelteni, amire készült. Arca a borosták alatt soványnak hatott. Keskeny vállát előreejtette, mint valami megfélemlített ember, magasabb erők szerencsétlen áldozata. Csak a szemére nem ügyelt eléggé, azzal árulta el, milyen ravasz, agyafúrt fickó. – Azért jött, hogy szabadon engedjen? – kérdezte Sourire. Sourire hozzászokott már a gyors kiszolgáláshoz, ha bajba került, de most senki sem akart jönni, hogy kimentse innét. Huszonnégy órája ült már a fogdában, és Yates volt az első látogatója. Föltételezte, hogy a hadnagy befolyásos barátainak követe lesz. Yates az ösztönére bízta magát. – Miből gondolja, monsieur Sourire, hogy az amerikai hadsereg magát ilyen egyszerűen elengedi?… Sourire egyszerre kiesett eddigi szerepéből. – Szóval nem engednek el? – kérdezte. Kiegyenesedett, és egy hirtelen fejrándítással hátravetette hosszú, gyér haját. – Hát én pedig nem hagyom, hogy bűnbakot csináljanak belőlem… nem én! Yates némán figyelte. Ismerte az ilyen dühkitöréseket. Valahányszor rájött az efféle dühroham egy-egy német hadifogolyra, akivel dolga volt, biztosra vehette, hogy az illető nem akar az előre várt kérdésre felelni. Ilyenkor az a legjobb, ha hosszú gyeplőre engedi az ember a fickót, hadd tombolja ki magát.

– Bűnbakot! – kapaszkodott bele Yates a szóba. – Maga érdekessé akarja tenni magát! – Hát hogy mondaná másképp? – kérdezte Sourire szemrehányó hangon. – De én mondom magának… – Hirtelen elhallgatott. – Mondja, ki maga tulajdonképpen? – kérdezte. Yates ügyesen kivédte a kérdést. – Nagyrészt tőlem függ, hogy maga kikerül-e innét, vagy sem. – Én nem csináltam semmi rosszat – mondta Sourire óvatosan. – Ajánlottak egy kis élelmet, hogy vegyem meg, odamegyek megnézni … és egyszerűen letartóztatnak. Akárcsak a nácik. És ha azt hiszi, hogy ez a börtön bármivel különb, mint a náciké, nagyon téved. – Ki ajánlotta? – Az ember azt gondolná, maguk, amerikaiak, annyit legalább tudnak, mi törvényes, mi nem. Ha valaki fölajánlja megvételre az élelmiszerét, az az ő dolga. Miért kell azért engem letartóztatni? – Ki ajánlotta? – Nem tudom a nevét. – Nem tudja, vagy nem akarja tudni? – Igazán nem tudom. Hihetően hangzott. Az ilyen ügyleteknél nemigen szokás bemutatkozni. – Milyen volt? – kérdezte Yates. – Hát… elég magas volt, sovány, sápadt, karikás a szeme, mi ezt 44

úgy mondjuk, un visage de la nuit… – A haja? – Szőkés. – Sourire nagy nehezen igyekezett emlékezetébe idézni, milyen is volt Thorpe. Ha az ember összever valakit, közben nem szokta nézegetni. Ez csakugyan Thorpe – gondolta Yates. Összeszorult tőle a torka. Nem mintha túlságosan fölháborodott volna azon, hogy valaki görbe úton szerez egy kis pénzt magának. Hiszen ő is ismerte a mindenható amerikai erkölcsi elvet: „Csak úszd meg szárazon …” De azért annak, aki Thorpe-ot becsüli, ez mégis nagy csalódás. Az ajtó felé fordult, hogy hívja az őrmestert.

– Mon lieutenant! – hallotta Sourire hangját. – Most már elengednek? – Nem – hazudott Yates. – Miért engednénk el? – Loomis kívánságának itt úgyis túl gyorsan eleget tesznek. Yates azt akarta, legalább addig hadd nyugtalankodjék ez a csirkefogó. – Őrmester! – kiáltott ki. – Mon lieutenant! – Sourire odarohant Yateshez, kérve, könyörögve topogott körülötte. – Szeretnék mondani még valamit! Az őrmester bedugta a fejét. Yates nyelt egyet. Rekedten szólalt meg: – Még nem kell, őrmester. Maradhat. Még nem végeztem. – Parancsol valamit? – kérdezte az őrmester. – Nem. Egyelőre semmit. Az őrmester eltűnt. Yates így szólt Sourire-hoz: – Nincs sok időm. Hazudozással nálam nem megy semmire. Gondolja meg jól, mit beszél. – Elenged, ha mindent elmondok? – Igen… ha csakugyan a színigazat mondja – szólt Yates barátságosan. Sourire mézesmázos mosolyával próbálkozott. Szemét lehunyta. – Nem hisz nekem, Sourire? – fúrt Yates mélyebbre. Ilyen rosszak a tapasztalatai az amerikaiakkal? – A legrosszabbak – mondta Sourire. – Egy őrmesterrel álltam üzleti kapcsolatban… Azt ígérte, azonnal kihozat a dutyiból. És nézze meg… mi lett velem! Itt rohadok! – Dondolo őrmester? –Az. Yates odalépett a falhoz, és megint lepiszkált egy darab málló festéket. Csakugyan szerencséje van. De a szerencsét ki kell fogni. – Maga ismeri Dondolo őrmestert? – kérdezte Sourire. – Persze. Szóval nem az az ember adta el magának a holmit, akit az előbb leírt… hanem Dondolo? Igen… Maga Dondolo barátja…? – Jól ismerem. – És csakugyan el tudja intézni, hogy elengedjenek? – El.

Sourire merően ránézett. Most már nem volt alázatos. – Mert ha nem – fenyegetőzött –, vannak ám barátaim magasabb helyeken is! – Mindjárt gondoltam. Maga az üzleti kapcsolataival sokfelé megfordulhatott. – Ha maga nem szabadít ki, majd kihozat a herceg! – fenyegetőzött Sourire. – Milyen herceg? – Jasa Bereszkin herceg. – Sourire előrelökte a kezét, mutató- és középső ujját szorosan egymásba fonta. – így vagyunk egymással, ni! Egy igazi herceggel! Oroszországból jött ide… ott azelőtt ezerszámra voltak hercegek. Jasa Bereszkin herceg… ezt a nevet Yates már hallotta valahol, de most nem tudta, hová tegye. – Hát ha ilyen jók a kapcsolatai, Sourire… miért van még mindig itt, a börtönben? Sourire egy kis ideig hallgatott, de arcán rángatóztak az izmok, aztán egyszerre kitört: – Mért? Mért? Hát honnét tudjam? Százszor is kockára tettem érte a fejem. – A feketepiacon? – mosolygott Yates. – Az ő kedvéért embereket vittem át a fronton! – Sourire észhez tért. – Most persze nem teszem – tette hozzá sürgősen. – Szolid ember lettem én, kérem. Már csak élelmiszerrel foglalkozom. – Kiket? – kérdezte Yates. – Mikor? Milyen fronton? – Most már elmehetek, ugye? Sourire zavarban volt. – Feleljen! – Német tiszteket. Egy bizonyos Pettinger ezredest. Aznap, mikor a szövetségesek bejöttek Párizsba. – A herceg mondta magának, hogy vigye ki a németeket? – Persze. Meg is fizetett érte. Mert én gyűlölöm, kérem, a bocheokat. Gondolja, hogy a magam jószántából tettem? – Sourire köpött. – Még csak ki sem tudtam borítani őket a kocsiból. Mert az a Pettinger az egész úton pisztolyt nyomott a bordáim közé. Mit tehet így az ember? – Nem sokat – jegyezte meg Yates.

– Most már elenged? – Azt hiszem, igen… Hívta az őrmestert, és így szólt hozzá: – Amint megjön a hadnagy úr, ezt a franciát elengedhetik. Nincs ellene kifogásom – fejezte be nagyképűen. Egy kis bosszúvágy bujkált benne: ha utóbb kérdezik majd, miért engedték Sourire-t szabadon, Loomis lesz érte a felelős. Aztán Thorpe-ra gondolt és Dondolóra. Miféle háborúba keveredett ő bele? Ott várta a szolgálatos asztalánál, hogy az őrmester elvigye Sourire-t, aztán visszajöjjön. Közben belelapozott a nyilvántartókönyvbe, az ott feküdt előtte az asztalon. Ez állt benne: „Sourire, Amédée” – aztán a dátum és a lakáscím. Sourire nem adott meg privát lakáscímet, a bejegyzés így szólt: „A Delacroix Művek címén.” Most már kapcsolt. Jasa Bereszkin herceg – Delacroix… Ez a francia vas- és acéltröszt neve. Yates eddig még meg sem próbálta, hogy a Sourire-tól szerzett információt összegezze és elraktározza. Delacroix – ezzel minden egészen új megvilágításba kerül. Yates nem várt tovább az őrmesterre. Elment. A Delacroix Művek irodaháza közel volt a Place de l’Opéra-hoz. Willoughby őrnagy megtapogatta zubbonya belső zsebében a levelet, s az épület roskatag oszlopait és kőfaragványait nézegette. Rendkívül szegényesnek tűnt ez a ház, hogy azé a cégé legyen, mely Párizs náci megszállása előtt Franciaország vasércbányászatának, vasműveinek és acéliparának nagy részét kezében tartotta, s valószínűleg ma is kezében tartja. Őt legalábbis a Coster, Bruille, Reagan és Willoughby ügyvédi iroda nemrég érkezett levele így tájékoztatta. Coster, az Öreg, a levél végére biggyesztett saját kezű utóiratban hívta föl rá a figyelmét, milyen rendkívül fontos, hogy Willoughby személyesen látogassa meg a Delacroix-nál Jasa Bereszkin herceget – ha él még a herceg –, és hogy teljes hatáskörrel megköthet az Egyesült Acél nevében minden olyan előzetes megállapodást, amelyre a herceg hajlandó. Nem volt szükség rá, hogy Coster bővebben tájékoztassa. Willoughby külön figyelmeztetés nélkül is nagyon jól tudta, hogy az Egyesült Acél a „C.

B. R. & W.” ügyvédi iroda legkomolyabb kliense, és hogy a háborút előbb-utóbb megnyerik, akkor pedig Willoughby őrnagy ismét visszavedlik az egyszerű Clarence Willoughby ügyvéddé, s megint ennek a nagyon visszakívánt pozíciónak jogai és kötelességei várnak rá. Ahogy most Willoughby elnézte a Delacroix Művek jelenlegi főhadiszállását, nem voltak túl nagy reményei a jövőt illetően. Úgy látszik, nem sok maradhatott ebből a nagy cégből, viszont az is igaz, hogy a Delacroix Művek bányáinak és kohóinak zöme keleten fekszik, Lotharingiában. Talán ott fényűzőbb irodákat tartanak fönn, és a párizsi központ inkább csak amolyan fióknak számít. Vagy az is lehet, hogy Delacroix-éknak ilyenek az üzleti hagyományaik – Franciaország nagyon konzervatív, itt nem szokás a vállalat nagy hozamát acél-, üvegés betonpalotákkal reklámozni. Végeredményben, morfondírozott Willoughby, a francia ipar teljes gőzzel dolgozott a németeknek – és ez, a legkomiszabb adózás és sarcolás ellenére is rengeteget hozhatott. Ugyan miért volnának a francia könyvelők ügyetlenebbek, miért tudnák kevésbé eltitkolni az aktívákat, mint kollégáik szerte a világon? Mire fölért a második emeletre, kezdte jobban érezni magát. Egy idősebb, zsakettes férfiú – szerencsés keresztezésnek látszott az igazgató és a titkár között – Jasa herceg irodájának előszobájába vezette. – Igen közölte örömmel a zsakettes úr, Jasa herceg a legjobb egészségnek örvend, sikerült átvészelnie a náci uralom kényelmetlenségeit testi épségének és vállalkozásainak különösebb sérelme nélkül. – Persze – fűzte hozzá elgondolkozva, ez a korszak senkivel sem bánt kesztyűs kézzel, áldozatot követelt mindenkitől… Ismerte a herceget a háború előtt? – Nem – mondta Willoughby. Ezt a zsakettes rendkívül sajnálta. – Mert a herceg igazi jó barát. Sosem felejtkezik el senkiről sem. Willoughby egy üvegezett ajtón keresztül szinte az összes irodahelyiséget át tudta tekinteni. Eszébe jutottak az otthoni irodák, a nagy sürgés-forgás, a szinte állandóan nyitva álló ajtók, a sok alkalmazott, amint egymásnak adják a kilincset, és kezükben

aktacsomókkal futkosnak ide-oda, s az úgynevezett „néma” írógépek, melyek olyan hangot adnak, mintha egyszerre száz ember kezdene csámcsogni nyitott szájjal a rágógumiján. Ilyesminek itt nyoma sincs. – Most, ugye, pang az üzlet? – kérdezte. – Azon igyekszünk éppen, hogy megint mozgásba hozzuk – mosolygott a zsakettes. – Helyreállítjuk, fölvesszük régi kapcsolatainkat. Vagyontárgyaink nagy része még német kézen van… de bízom benne, hogy már nem sokáig. – Ennél az utóbbi megjegyzésénél jelentőségteljes pillantást vetett Willoughby egyenruhájára. Ez a simulékony modor, ez a nyugodt és kiegyensúlyozott hanghordozás megnyugtatta Willoughbyt. De közben váltig azon törte a fejét, milyen hangot üssön majd meg Jasa herceggel szemben, s ettől megint izgalom fogta el. A közös ügyvédi irodának ma is ő még a benjáminja. A hadseregben viselt rendfokozata és fontos beosztása mit sem változtatott helyzetén Costerrel, de még Bruille-jel és Reagannel szemben sem. Ez az első eset, amikor a „C. B. R. & W.” ügyvédi iroda komoly ügyben rá hagyatkozik. Szinte hallotta az Öreg hangját, amint kijelenti: „Hát – ezt bizony most kénytelenek vagyunk Willoughbyra bízni. Ő van közülünk egyedül a helyszínen.” Vajon miféle ember lesz az, akivel most rövidesen találkozik? Ő itt a felügyelőbizottság elnöke, és méghozzá herceg is. Hogyan szólítsa? Fenséges úrnak? Ez a kérdés fúrta egyre Willoughby oldalát, de mégis kínos lett volna a zsakettes férfiúnál kérdezősködni. Királyi fenség… még mit nem? Nem színház ez, hanem üzlet, mégpedig óriási üzlet. .Csak legalább rajta lenne az az elegáns, konzervatív öltözet, amelyre Coster, az Öreg olyan sokat ad – persze, azért az egyenruhája sem fest éppen rosszul, csak arra figyelmezteti, el ne feledkezzék egy pillanatra se róla, hogy ennek az útnak távolról sincs köze a szolgálathoz. Mindegy, na… úgysem tud róla senki! A fogadószoba ajtajában egyszerre megjelent maga Jasa herceg. Willoughby elé jött. Szívélyes hangon szólította meg: – Fáradjon be, őrnagy úr… vártam már önre.

Angol beszéde éppoly mesterkélt volt, mint a francia. Hatalmas szoba. Falát világosra pácolt faburkolat borítja. Ez meleggé és otthonossá varázsolja, bár ugyanakkor érezhető a hivatalos jelleg is rajta. Jasa fürgén lépkedett Willoughby mellett, majd hellyel kínálta egy dohányzóasztalkánál, melyen palack állt poharakkal. – Foglaljon helyet! – szólt Jasa. – Whiskyt parancsol? Mindig akad nálam egy kevés. Szeretek a múló órák után egy-egy kortyocskával pontot tenni. Minden nap megfelel egy oldalnak valamilyen nagy könyvben, s vesszők és pontok nélkül a szöveg nemigen olvasható. – Tökéletesen így van – mosolygott Willoughby. Hátradőlt a kényelmes, mély fotelban. Jasa egyenes hátú széket húzott oda magának, s ezáltal fölülről lefelé nézhetett az őrnagyra. – Kérek egy pohárkával – mondta Willoughby. Igyekezett beskatulyázni valahová Jasa arcát. Az volt az elmélete, és ennél sok-sok bírósági tárgyalás tapasztalata után is kitartott, hogy csak bizonyos, korlátolt számú embertípus van… harmincöt, legföljebb negyven… és az egyes típusokhoz tartozó személyek jellemvonásai általában ugyanazok. Ha egyszer valakit sikerült a megfelelő csoportba sorolnia, Willoughby máris nyeregben érezte magát, s biztos volt benne, hogy milyen taktika lesz célravezető az illetővel szemben. De Jasa vonásai sehogy sem akartak beleilleszkedni egyik ismert típusba sem. Illetve többnek a jellegzetességei is együtt voltak benne. Mintha túl szögletes, túl nehézkes volna ahhoz, hogy jó üzletember lehessen – de Willoughby tudta, hogy még ebben is tévedhet. Végeredményben van benne valamilyen ázsiai jelleg. – Ha jól értettem, várt rám – szólalt meg az őrnagy. – Csakugyan várt? Egyébként bocsásson meg… nem egészen tudom, hogy illik címeznem. Mert nálunk, az Egyesült Államokban, amint tudja, nincsenek öröklött címek… A herceg kissé feszesen elnevette magát. – Ez igazán a legkevésbé sem fontos, őrnagy úr. Az én címem már régen a múlté. Én egy újjászületett demokrácia polgára vagyok. A barátaim hercegnek szólítanak. – Mintha észre sem venné saját

szavaiban az ellentmondást, úgy folytatta: – De hogy visszatérjek előbbi kérdésére… természetes, hogy vártam remek hadseregük képviselőjének látogatását. Hiszen nem kétséges, hogy a vezetésem alatt álló különféle ipari létesítmények jelentős segítséget nyújthatnak a háború győzelmes befejezéséhez. Willoughby rögtön tudomásul vette, hogy Jasa herceghez hivatalos részről eddig még senki sem közeledett. Annál jobb. – Ezt a levelet hoztam – mondta Willoughby, és átadta a vékony papirosra írt, légipostával érkezett sorokat, amelyekkel Coster őt a cégnek bemutatta. A herceg megnézte az aláírást, aztán Willoughbyra pillantott, de nem szólt egy szót sem. Az őrnagy szükségét érezte, hogy még valamit megjegyezzen: – Elsősorban és főképp követként jöttem.” – Értem – bólintott Jasa. Cvikkert húzott elő, és fölcsíptette hosszú, egyenes orra tövébe. Willoughbynak föltűnt a hasonlóság a herceg és a zsakettes férfiú között, aki az imént fogadta. Persze érthető, hogy az alkalmazott utánozni igyekszik a gazdáját, de mind az alkalmazott, mind a herceg viselkedésében tapasztalt valamiféle mesterkélt előkelősködést, mely szinte már a gőg határán járt, s kezdte Willoughbyt bosszantani. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy Jasa kapcsolatot keres az amerikai hadsereggel, s ezért az őrnagy elhatározta: amennyire csak lehetséges, veszi a lapot, s ezt a figurát is megjátssza. – Most pedig – szólalt meg, bár Jasa nem végzett még az olvasással –, túl vagyok a jegyzék átadásán, s ezzel követi szerepem is véget ért. – A továbbiakban milyen szerepet óhajt betölteni? – kérdezte Jasa anélkül, hogy föltekintett volna. – Nem volna szíves ezt talán ön megjelölni? – kérdezte Willoughby behízelgő hangon. Coster levele nem fukarkodott a dicsérő jelzőkkel: olyan emberként mutatta be őt, mint aki nagy tranzakciók lebonyolítására alkalmas. Jasa gondosan összehajtogatta a levelet, és zsebre tette. – Mindig rendkívül szívélyes viszonyban voltam az Egyesült Acél képviselőivel. Örülök, hogy ez a baráti kapcsolat most tovább

folytatódik. – Akkor talán rá is térhetnék a jegyzékben említett ajánlat lényegére. – Willoughby kényelmesen elterpeszkedett. – Én a magam részéről az üzleteimet legszívesebben kötetlen körülmények közt bonyolítom le. Golfozik? Igen? Pompás! Mert hogy az ember egész délután kénytelen legyen belemerülni a nemzetközi kartellügyek ingoványába… – Tömzsi keze beszédes mozdulatot tett. – De hát… ezek most nem normális idők. – Nem túlságosan – hagyta rá a herceg. – Az viszont nyilvánvaló, hogy a közeljövőben mire kell számítanunk – folytatta Willoughby. – Különösen Európában óriási pusztítást okozott a háború. A termelés pedig… Szinte azt mondhatnám… vakvágányon fut annak következtében, hogy termelőerőinket évek óta úgyszólván kizárólag a rombolást szolgáló cikkek előállítására szenteltük. Ez a két tényező azonban a háború után esztendőkig tartó konjunktúrát fog eredményezni iparunkban. Jasa csontos ujjával megfogta az állat. – Úgy látom, önök hosszú lejáratú gazdasági politikát folytatnak – jegyezte meg. – Azt bizony – helyeselt Willoughby, s a herceg elismerésétől lendületet kapva, buzgón igyekezett nézeteit tovább fejtegetni. – Manapság az ipar a maga módján bizonyos mértékig már Amerikában is előre tervez. Jasa egyetértően bólintott. – Az utóbbi időben egyre növekedő nehézségek akadályozták, hogy fenntarthassuk gyümölcsöző kapcsolatainkat – állapította meg a herceg. – De örömmel hallom, hogy az amerikai ipar ezalatt sem maradt le. Willoughby nevetett. – Mit gondol, különben hogy sikerült volna ide érkeznünk, Párizsba? Ebben a háborúban a két legfejlettebb, leghatalmasabb ipari csoportosulás mérkőzött meg egymással… és mi győztünk. – Úgy van – mondta Jasa. Willoughby egy pillanatra elfelejtkezett róla, hogy partnere talán egyik csoportosuláshoz sem akar tartozni, s miután az egyikbe beleerőltették, és aztán nagy nehezen sikerült kiszabadulnia, furcsa

volna azt kívánni tőle, hogy most a másikhoz csatlakozzék. Gyorsan helyesbített: – Ez persze nem jelenti azt, mintha le akarnánk kicsinyelni a Delacroix Művek fontosságát és jövendőbeli világpiaci szerepét. – Ó, a világpiac! – szólalt meg a herceg vágyakozva, de hangjából valahogy hiányzott az igazi lelkesedés. – Milyen rég hallottam ezt a frázist utoljára! – A világpiac nem puszta frázis – javította ki Willoughby. – A világpiac az egyetlen lehetőség arra, hogy fönnmaradjunk. Mert ha egyszer megnyertük a háborút, ha egyszer visszaállítottuk a béketermelést… világpiac nélkül ugyan mit is kezdhetnénk óriási termelőképességünkkel, rengeteg pénzünkkel? – Újabb háborút – válaszolt Jasa. – Nem tudom – mondta Willoughby. – Szerintem, legalább egy időre, normális üzleti életre volna inkább szükségünk. Mert mi, amerikaiak, hiszünk a liberális gazdasági rendben, a szabad vállalkozásban, a szabad kereskedelemben, a javak korlátlan csereforgalmában, a lehető legtöbb ember minél magasabb életszínvonalában. – Ha mindez beválik… nagyszerű lesz. – A hercegnek egy arcizma sem rándult. – De bocsássa meg, Willoughby őrnagy úr, ha én időközben elmaradtam egy kicsit, s nem vagyok elég jártas ebben a témakörben. Az elmúlt néhány esztendő alatt mások írták elő, mit kell termelnem, s azt hol kell behajóznom. Nem volt szabad választásom. És valahogy a gondolkozásom is hozzáidomult az ilyesfajta üzletvitelhez. Nem ment könnyen, azt meg kell hagyni! Nagyon kellemetlen volt! – Na, de most ezen végre már túl vagyunk! – mondta Willoughby lelkesen. – Az önök jóvoltából – tette hozzá Jasa, s derékból egy csöppet meghajolt. – Én viszont pillanatnyilag azon igyekszem, hogy ismét fölszedjem az elejtett szálakat, összekötözzem, és számolgassam, mim maradt, mihez foghatnék. Nagyon szerény ember lett belőlem. Willoughby szívből kívánta, hogy bár igazán valamivel szerényebb volna ez a herceg. – Ami pedig a jövendő konjunktúrát illeti….

Az őrnagy szerette volna a beszélgetést visszaterelni a régi mederbe. – Úgy van, a konjunktúra… mit is akartunk az előbb azzal? – kérdezte Jasa ártatlanul. Willoughby nyílegyenesen haladt tovább a cél felé. – Megérti, herceg, hogy a szabad gazdasági erők egyensúlyában az egyetértés hiánya, a nemkívánatos versengés, satöbbi, satöbbi, nemcsak az ön vállalatának és az általam képviselt barátainknak árthat, hanem a ránk váró újjáépítés közös művének is. Ezt pedig szeretnénk elkerülni. Jasa herceg akaratlanul is bámulta az amerikaiakat. Milyen csodálatosan össze tudják ezek házasítani az emberiség jólétéért érzett aggodalmat az egészséges üzleti szellemmel! A németek valóságos kis gyámoltalankák hozzájuk képest: szükségét érzik, hogy a hazaszeretet leple alá rejtsék, ha arcátlanul zsarolni, lopni akarnak – erről a pompás ürügyről csak az utóbbi időben mondtak le. De az amerikaiak csakugyan hisznek saját liberális felfogásukban, ez az őrnagy legalábbis hisz benne. Egészséges nép. Az Istent, a demokráciát és a haszonkulcsot tökéletes egységbe sikerül ötvözniük. Kár, hogy balsorsuk éppen a szégyenletesen hanyatló Európával hozta össze őket. De akkor sem az ő dolga, hogy ápolgassa a bimbózó amerikai reményeket. – Örömmel biztosíthatom, őrnagy úr – mondta –, hogy érdekeink teljesen egyezőek. Nagyszerű! Willoughby arca fölragyogott az elégedettségtől. – Akkor, azt hiszem, itt az ideje, hogy előzetes megállapodást létesítsünk a termelés százalékos aránya, az árak és a kivitel felől… szóval minden hasonló kérdésben, mely egészségtelen súrlódásra vezethetne. – Ezt én is nagyon szívesen tenném – szólt Jasa –, valóban nagyon szívesen. Elhallgatott. Megnyúlt arcáról, amennyire csak lehetett, lerítt, milyen szívesen tenné. – Akkor mi akadálya? – tört ki az őrnagyból a kérdés. A herceg megrázta a fejét.

– Önnek fogalma sincs róla, mi minden történt itt nálunk! A magamfajta ember Európában nem úr a saját portáján. – Hiszen a nácik már kint vannak! – mondta Willoughby. – A nácik csakugyan kint vannak – visszhangozta Jasa. – De kik jöttek be helyettük? Kedves Willoughby őrnagy uram, ön az első látogatóm, akitől jóindulatot tapasztalok. Mert öntől eltekintve, tudja, kik járnak nálam? Vizsgáló bizottságok, ellenőrző bizottságok, állami iparfelügyeleti bizottságok meg a jóisten tudja, miféle bizottságok. Örökké molesztálnak! – Csupa francia bizottság? – Persze! Az önök hazájában, remélem, nincs ilyesmi! Szinte azt mondhatnám, hogy a németek alatt szabadabban gazdálkodhattam! Sajnálom, uram… de pillanatnyilag nem vagyok olyan helyzetben, hogy megállapodásokat köthessek, s azt sem tudom, leszek-e valaha egyáltalán. – Hát a dolgok majd csak visszacsúsznak a rendes kerékvágásba – mondta Willoughby türelmesen. – A kormány még új, az ország nagy részét megszállva tartja az ellenség, ezért olyan idegesek. Jasa éles hangon fölnevetett. – Ez kormány?! – Aztán összeszedte magát. Kilökte maga alól az egyenes hátú széket, és jobbját Willoughby vállára tette. – Azzal vádolnak, hogy üzletet kötöttem a németekkel. Hát, az isten szerelmére, kivel kötöttem volna üzletet? Azt gondolják tán, örültem, mikor előírták, mennyit kereshetek minden százfranknyi befektetésen? Elvonta kezét a vendége válláról. – És ha nem állok kötélnek? – folytatta. – Tudja, mit jelentett volna az? – Mit? – kérdezte Willoughby. – Hogy a németek egyszerűen átveszik a Delacroix Műveket. Hogy azt a keveset is odalököm prédának, amit még megmenthettem Franciaország számára. Rintelen is próbálkozott meg a Göring Művek is… legalább egy tucatszor! De ez az, amit az itteni radikális és hazafiságról fecsegő urak nem értenek… hogy az igazi hazafi tovább dolgozik, és némán szenved.

Willoughby nem nagyon hitte, hogy a hercegnek olyan különösen kellett volna szenvednie. De az az értesülés mindenesetre nagyon érdekes, hogy az új francia kormány beleüti kollektív orrát a Delacroix-cég üzleti ügyeibe. Ha pedig ez a kollektív orr benne marad az ügyekben, a Coster, Bruille, Reagan és Willoughby-féle ügyvédi iroda máris kiesik a játékból, mert így minden nemzetközi megállapodást közvetlenül a washingtoni és párizsi kormány intéz el egymás közt. Ha most valaki a véleményét kérdezi, Willoughby kiáll a politika és a kereskedelem különválasztásának ügye mellett. – Például az is könnyen megtörténhet – magyarázta a herceg –, hogy egyszerre csak felszólítanak, pakoljam össze azt a kevés holmimat, amim van, és tűnjek el innét… a kormány veszi át a céget, és ennél az íróasztalnál kormánybiztos fog ülni! Államosítanak! Köztulajdonba vesznek mindent! Mindig ott lóg a levegőben amíg csak az emberek puskát éreznek a kezükben. Önöknek persze Amerikában ilyen veszélyről fogalmuk sincs, de óvja is meg önöket az Isten irgalma ettől!… mert én aztán tudom, mit jelent ez, higgye meg, nagyon jól tudom. Én már tapasztaltam, hogy ment ez Keleten, nagy szövetségesünk államában. Megérzek én már előre mindent. – Nem gondolnám, hogy ilyesmire kerülhetne sor – mondta Willoughby, és minden egyes szavának megfelelő nyomatékot adott. Éreztette, hogy van rá módja: ki tudja mondatni a kellő szót a hadsereg kellő nagy emberével a kellő időben, az új francia kormány kellő képviselője előtt. Ez a kormány az amerikai hadsereg jóindulatától függ. S az amerikaiak nyilván nem azért szállták meg Európát, hogy uralomra segítsék a szocializmust. Mert az egyik diktatúra ugyanolyan rossz, mint a másik. – Vajon nem azt az elvet hangoztatják önök állandóan – kérdezte Jasa –, hogy nem avatkoznak az úgynevezett felszabadított országok belügyeibe? – A Delacroix Művek ügye nem belügy – jelentette ki Willoughby határozottan. – Bizonyos vagyok benne, hogy hadseregünk számít az önök kohóinak és gyárainak segítségére. Hiszen a háború egyelőre még folyik! Nem? Az államosítás, a köztulajdonba vétel… vagy az ördög tudja, minek mondják… azt jelenti, hogy csökken a

termelőerő, márpedig válságos helyzetben ilyet nem tűrhetünk. A hadseregnek szüksége van a magas szakmai szinten álló iparra. Willoughbynak ugyan nem állt senki sem a háta mögött, de amit mondott, felelősségteljes kijelentésnek hangzott. Észre is vette, hogy nem téveszti hatását a hercegre. Éppen ki akarta teljesen aknázni ezt a helyzeti előnyt, mikor megszólalt a telefon. – Bocsánat! – szólt Jasa herceg, és fölvette a kagylót. Mindjárt így kezdte: – Megmondtam, hogy most ne zavarjanak… – Aztán figyelmesen hallgatta, amit mondanak, s közben ismételten Willoughbyra nézett. Végül tenyerével lefogta a beszélőt. – Mondja, őrnagy úr… ismer valami Yates hadnagyot? – Igen – szólt Willoughby –, persze hogy ismerem. Mi van vele? Yates nevének említése egyszerre megtörte a varázst. Pedig már olyan simán ment minden, olyan meggyőzően szónokolt a hercegnek, mintha az egész vezérkar ott állna a háta mögött, mégpedig abban a biztos tudatban, hogy senki sem tudja, merre jár, még kevésbé, hogy miről beszél – és most egyszerre fölbukkan a telefonnál ez a Yates! Utána szaglálódik vajon? Mi történik itt? – Yates van a telefonnál? Mit akar? – kérdezte. – Egy pillanat – Jasa tovább beszélt, aztán megint rátette a kezét. – Föl akar jönni, velem szeretne beszélni. – Kérdezze meg, mit akar! – suttogta Willoughby, bár Jasán kívül senki sem hallhatta, mit mond. – Miről óhajt beszélni velem? – Aztán megint letakarta a beszélőt. – Azt mondja, telefonon nem közölheti, de fontos. – Most nem beszélhet önnel! – Az őrnagy leplezni igyekezett a bosszúságát. Tudja isten, mit akarhat Yates a hercegtől! Mindegy… semmi esetre sem tűrheti, hogy az ilyen kényes kérdés, mint mai látogatása a Delacroix Műveknél, pletyka tárgya legyen a különítmény beosztottjai közt, és kínos kérdéseket kapjon akár DeWitt-től, akár Crerartól. Mondja meg neki, herceg, hogy nem tudja fogadni! De hiszen amerikai tisztről van szó! A herceg bizonytalankodott. – Ha a svájci tengerészet admirálisa, akkor sem! Vállalom érte a felelősséget. Mondja meg, hogy más elfoglaltsága van.

– Helyes – vont vállat a herceg –, az ön felelősségére! – Aztán beleszólt a telefonba: – Sajnálom, uram, most nagyon el vagyok foglalva. Nem, holnap sem. Már érintkezésben állok az Egyesült Államok hadseregének képviselőivel. Nem lehet semmi olyasmi, amit önnel kellene megtárgyalnom. Köszönöm. Jó napot kívánok. Letette a kagylót. – Mondja, őrnagy úr… mit akar olyan kitartóan tőlem ez az önök Yates hadnagya? Ön pedig miért tartotta fontosnak, hogy ne találkozzam vele? Willoughby rögtön észrevette, Jasa ki akarja használni ezt a kis közjátékot, hogy kedvező pozícióba kerüljön a tárgyalásnál. Elmosolyodott. – Kedves hercegem, én sem a portásával közöltem a javaslataimat. Önhöz jöttem. Ugyanúgy önnek sem a hadnagyommal kell tárgyalnia, hanem közvetlenül velem. Nem így van? – De igen. Nyilván. – Hát akkor folytassuk – tért Willoughby kurtán a tárgyra. – Amint mondtam, ne legyen gondja amiatt, hogy kormánya beleavatkozik az ügyeibe. Ezt majd mi elintézzük. Vesztett egy kicsit a lendületből – gondolta magában Jasa. Willoughby valóban zavarban volt. – Egész könnyen nyélbe üthetnénk a megegyezést önök és az általam képviselt barátaink között. Nagyon jól tudjuk… figyelembe kell vennünk a jelenlegi zavaros helyzetet… Úgy érezte, hogy a herceget is foglalkoztatja egy zavaró kérdés: ha Yates egyszerű portás, mire való volt a nagy igyekezet, hogy távol tartsa? Valójában azonban Jasa nem sokat törődött az egész incidenssel. Azon gondolkozott, hogy ha ad némi engedményt Willoughbynak – körülbelül még egy évig úgysem ér az egész semmit –, és cserébe egy kis közvetlen amerikai kapcsolathoz juthat, az egész jó vásár volna. Ha erre a szerepre Willoughby nem jó, majd akad helyette más. Minél nagyobb rész szabadul fel a Delacroix-vagyonból, annál több jelentkező lesz rá. Ha pedig egyszer újra kezében vannak a lotharingiai bányák, attól kezdve ura lesz a helyzetnek. Még ráér

vele. Az államosítás ügye korántsem olyan veszedelmes, mint amilyennek az előbb festette. Szándékosan fújta föl – hiszen az amerikaiak esküdt ellenségei mindenféle radikális intézkedésnek. Nagyon is ráér. Persze – ha egyszer le találják leplezni valódi 45

üzleteit a németekkel…! Eh bien! Kibúvó mindenütt akad. – Willoughby őrnagy úr – mondta –, majd megfontolom az ajánlatát, és értesítem. Nagyon rokonszenvesnek találom a gondolatot. Elbúcsúztak – a herceg kissé leereszkedően. Willoughby jó képet vágott a dologhoz, bár nagyon nehezére esett. A zsakettes úr őrizte elnöki iroda előtt Yates üldögélt. Willoughbyban volt annyi lélekjelenlét, hogy megjátszotta a kellemes meglepetést. A zsakettes férfiú fölhasználta Willoughby megjelenését, és megjegyezte: – Amint látja, mon lieutenant, Jasa herceg jelenleg is az amerikai hadsereg képviselőivel tárgyal, így tehát nincs szükség rá, hogy ön is meglátogassa. Miért, nem az őrnagy úr útján tetszik előterjeszteni a kívánságait? Yates fölkászálódott a pamlagról, amelyre kénytelen-kelletlen letelepedett, és szárazon üdvözölte Willoughbyt: – Hello, őrnagy úr! Willoughby megköszörülte a torkát. – Nicsak. Yates! Hát te mi jóban jársz? Segíthetek talán? Annak idején, mikor Normandiában partra szálltak, Yates azonnal kibökött volna mindent, arra számítva, hogy tiszttársa föltétlenül segít majd neki. Mindez azonban a St.-Sulpice-i erőd elfoglalása, a július negyediki röpcédula, Tolachian halála és Párizsba érkezésük előtt volt így. De most nem tudta, Willoughby melyik oldalon áll, milyen szálak fűzik Jasa herceghez, s így nem árult el semmit. Gyanította, hogy Willoughby bent lehetett Jasánál, mikor telefonon beszéltek. Jasának valószínűleg nem lett volna mersze őt visszautasítani, ha Willoughby nem áll a háta mögött, nem ad ilyen tanácsot, vagy nem utasítja esetleg kifejezetten erre. De mi lehet ennek a magyarázata?

– Hogy segíthet-e? Természetesen, őrnagy úr. Meg szeretném látogatni a herceget. De ez a zsakettes műemlék itt elállta az utam. – Miért akarsz beszélni a herceggel? – Willoughby fejében egymás után villantak föl a kérdések: Vajon figyelnek? Kicsoda? Egyszerűen csak Yates… vagy talán DeWitt figyeltet Yatesszel? Yates azt válaszolta, ami épp hirtelenében eszébe jutott: – Közvélemény-kutatást folytatok… hogyan gondolkoznak a franciák a felszabadulásról és annak következményeiről. Kikérdezek mindenféle réteghez tartozókat… munkást, kereskedőt, sőt néhány nagyfejűt is. Az eredmény bizonyos útmutatásul szolgál majd, milyen viselkedést írjunk elő csapatainknak a lakossággal szemben. – Erről még nem is hallottam. – Talán más úton jött volna rá az utasítás? – kérdezte Yates nagy ártatlanul. Nagyon is lehetséges, gondolta Willoughby bosszúsan. Már nem egyedül rajta futott át minden intézkedés, amióta DeWitt átvette a parancsnokságot. Különben is, a különítményt kibővítették, és több csoportra osztották… De Yates hirtelen megjelenése körül – éppen az acélipari tárgyalás kellős közepén – bűzlött valami. – Magának a hercegnek – folytatta Yates – néhány különleges kérdést szeretnék föltenni… Willoughby egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Yates túlságosan ért a foglyok kikérdezéséhez, őt semmiképp sem szabadíthatja rá a hercegre. – Egyáltalán hogy gondolja ezt a herceg? Csak úgy egyszerűen nem fogad? – beszélt tovább Yates. – Én udvarias vagyok, személyesen jövök hozzá, ahelyett hogy altisztet küldenék magam helyett. Jó, gondoltam, nagykutya, hát megteszem neki azt a szívességet, hadd lásson tiszti rendfokozatot. Ő meg egyszerűen fölül a magas lóra… kijelenti, hogy nincs ideje, más elfoglaltsága van… És ezt még a szemembe mondja! Yates egész jól belejött a hazudozásba. Nem érzett lelkiismeretfurdalást. Thorpe-ért tette. – Várjunk csak egy kicsit. – Willoughby átölelte Yates vállát. – Ebben az ügyben tapintatra van szükség. Épp most tárgyaltam vele. Nagy fiú ez az ember ebben a fura országban. Ha előre tudom,

téged is magammal hozlak. Két legyet üthettünk volna egy csapásra. Hogy engem miért nem tájékoztatnak semmiről?… Yates megjegyezte, hogy nagyon sajnálja. – Rossz képe volna a dolognak, ha egyikünk a másik után tör rá, és alkalmatlankodik neki. Az embernek rájuk is tekintettel kell lennie… nem úgy van? Keress magadnak más nagyfejűt… mit szólnál René Sadault-hoz, az autógyároshoz? Vagy fölteszem én a kérdéseidet legközelebb a hercegnek, ha eljövök hozzá. A fene enné meg – gondolta Yates, tehetetlenül a nagy udvariaskodástól. – Már hazudni sem tudok elég hihetően! – Sajnos, őrnagy úr – mondotta –, nem előírt formula szerint kell kérdeznem. Az egyik kérdésből adódik a másik. Willoughby levette a karját Yates válláról. – Úgy látom, az egész körkérdés csak mese! – És ha az volna – szólt Yates élesen –, miért nem találkozhatom a herceggel? – Mert Jasa Bereszkin herceg, hadnagy úr, véletlenül az én emberem. Ezt, légy szíves, jegyezd meg magadnak! – Igenis, őrnagy úr! – válaszolt Yates, s megindult Willoughby nyomában lefelé a lépcsőn. Amikor kiértek a Delacroix-székházból, Yates elbúcsúzott Willoughby-tól. Átvágott a Place de l’Opéra-n, neki a Café de la Paixnek, és leült a járdán az egyik asztalhoz. Szóval Willoughby is benne van a dologban. Ez valóságos összeesküvés. Nyilván nem Thorpe ellen irányul, de pillanatnyilag ő az áldozat: útban volt, félre kellett tenni. Ez az összeesküvés egyszerre több szinten folyik: Sourire és Dondolo van alul, Jasa és Willoughby fölül, Loomis pedig valahol a középütt. És ki az a Pettinger, az hová tartozik? 46

A pincér hozott Yatesnek egy csésze Ersatz-kávét és egy nyomorék Ersatz-kiflit hozzá. Az utcán nők és civilek tolongtak, meg katonák minden elképzelhető egyenruhában. Katonai teherautók kürtje bőgött, vélo-taxik csengője csilingelt. Minden kavargott Yates szeme előtt. Hát inkább behunyta.

Három kis majom – jutott az eszébe –, az egyik befogja a szemét, a másik a fülét, a harmadik a száját. Ne láss, ne hallj, ne adj tovább semmit, ezt mondta Ruth, mikor hazaért a kis szobrocskával, és oda rakta az íróasztalomra… Ne ide, az íróasztalra, úgyis annyira tele van, és ebben különben sincs semmi szellemesség!… Ez akkor történt, mikor nem akartam síkraszállni Spanyolország mellett, mert nagyon jól tudtam, hogy Archer Lytell rossz néven veszi, és rossz néven veszi a Coulter kurátori testülete is. Márpedig ki vagyok én, hogy ujjat húzzak olyan emberrel, mint Lytell, a tanszékvezetőm? Aztán jött mindjárt a háború. És hidd el, Ruth, az ilyen fickók, mint Willoughby vagy akár Loomis, százszorta hatalmasabbak, mint az a vén, reakciós Archer Lytell. Tolachian már meghalt, Thorpe pedig megőrült… Add csak ide a három bölcs majmodat, szívem, azoknak van igaza, istenúgyse azoknak, száz százalékig. Add ide, szívem. Hadd törjem pozdorjává.

8 A lány lassan vezette végig a folyóparton. Néhány könyvárus már kirakodott az asztalára. Az üzlet igen lanyhán ment. A legtöbb kereskedő – koros emberek, vérükben volt, hogy minden múlandó a nyomtatott betű és a bekötött könyv kivételével – asztalának vagy a kiépített Szajna-part kőkorlátjának támaszkodott. Némelyik még az esetleges vevőknek is egyszerűen hátat fordított, és váratlanul a horgászok iránt kezdett érdeklődni. A horgászok egészen lent álltak a víztükör mellett, vagy lapos fenekű ladikban üldögéltek, és látható eredmény nélkül – türelmesen kikivetették a horgukat. Henye délután, irdatlan messzeségben a háborútól. A levegő a napsütésben mintha apró pöttyökké állna össze. Yates kezdte megérteni azokat a francia festőket, akik sok ezer parányi színes ponttal hintik be a vásznukat, s ezzel érzékeltetik a levegőt. Nagy, áldott fáradtság hatalmasodott el rajta, a tökéletes elernyedés vágya. Most elégedett volt mindennel úgy, ahogy éppen van, szabadságot adott önmagának. Meg kellene kísérelnie áttörni az elszigeteltség falát a kórházban Thorpe körül, sok-sok elintéznivalója van ahelyett, hogy itt sétálgatna a Szajna partján. De így jobb. S az embernek joga van hozzá, hogy egyszerű kis pöttyöcske legyen a háborúnak, Párizsnak vagy bármi másnak óriási vásznán. Úgy érezte, valamilyen nagyobb egységbe tartozik. És beletartozik Thérése is. Kissé telt keblével, mogyorószínű, mélyen fekvő szemével, néhány elszabadult, laza hajfürtjével, mely imbolygó árnyékot vet nyakának selymes bőrére, tökéletesen illett a nap hangulatához. Kísértést érzett, hogy odacsókoljon egy csókot a nyakszirtjére, bele az ott húzódó árok mélyedésébe. Vitatkozni sem akart, mint amikor a lány méltatlankodva utasította vissza a csokoládét és cigarettát, amit hozott neki – „nem fogadok el magától semmit; nem kell; én sem adok magának semmit; mert maga csak

azért ad, hogy én is adjak” –, nem akart több ilyen szóváltást. Boldog volt már azért is, hogy együtt lehet vele, hogy ezen a békés nyári napon a lány kalauzolja. Thérése érezte maga mellett a férfi elégedettségét és nyugalmát. Amíg nem akar tőle semmit, gyógyulást ad ez az együttlét. Mind a ketten kerültek minden olyan témát, mely megbonthatta volna kapcsolatuknak nagy nehezen elért, érzékeny egyensúlyát. Thérése néha azt kérdezte magától, hogy is mehetett ebbe bele, miért is találkozik megint egy amerikaival. Nem tudott rá határozottan válaszolni. Egyvalamit azonban határozottan érzett: valami sajátos derű van a szívében, elömlik egész lényén, minél inkább közeledik újabb találkozásuk napja, annál nagyobb erővel, annál föllazultabban – míg végre szíve szorulni nem kezd mellkasában, s ez enyhe, nem is olyan kellemetlen sajgó érzéssel jár. És amikor meglátja Yates-et – egyszer a Café de la Paix előtt találkoztak, ma pedig a Pont Neufnél –, vissza kell fojtania a lélegzetét, kezének a retiküljébe kell kapaszkodnia, hogy uralkodni tudjon ösztönén, nehogy a férfi karjába bújjék, és ott maradjon, így aztán küszködött a férfi ellen, bántotta őt, maga sem tudta, miért – míg végül meg nem nyugodott, mert ez az ellenkezés olyan volt benne, mint hullámok hátán a hab, melyet magába szív a fövény. – Nem szeretem Párizst – szólalt meg. – Még ma sem? – mosolygott a férfi. – Itt nem lehet rendes emberekkel találkozni. – Milyen emberekkel akar találkozni? – Ha majd a vidék is felszabadul… és maga már elment – tette hozzá –, ha majd megint vonatra lehet ülni, itt hagyom Párizst, és vidéken, egy kisvárosban telepszem le. – Miért? – Mert ott találni csak rendes embereket. Becsületes népet, aki nem fél a munkától. Fiatalembereket, akik azért gürcölnek, hogy saját üzletük legyen, vagy talán már van is. Nekem nem kell izgalmas élet. Untig elegem van már az izgalomból. Békésen szeretnék megöregedni, esténként üldögélni a saját házam előtt,

nyugodtan nézni a leszálló napot, tudva, hogy másnap ragyogni fog megint. – És gyerekeket, sütést-főzést s mindennap ugyanazokat az arcokat? – Gyerekeket, sütést-főzést és mindennap ugyanazokat az arcokat… igen! – mondta hajthatatlanul. – Nekem milyen szerepet szánt ebben a környezetben? – kérdezte a férfi. – Magára nem is gondolok. Azt hiszi, eszembe jut olyankor is, mikor nincs velem? Nem jut, tudok én uralkodni magamon. És magát nem nehéz kirekeszteni a gondolataimból. Ne érjen hozzám, kérem, nem szeretem. – Hogyan tud uralkodni az érzésein? Thérése nem válaszolt. Csak egyszerűen föl kell szakítani a kötést, és már érezni a nyílt sebet. Csak behunyni a szemét, és visszaidézni „Viki” képét, amint ráhajol, bűzlik az izzadságtól és a szesztől, ott motoz rajta a keze, aztán érzi a testét, ahogy szaggatjatépi. Ez persze nem becsületes dolog Yatesszel szemben. De ki kérte tőle, hogy utánajárjon? Talán ő? És ővele szemben ki volt becsületes? Yates-et bünteti azért, amit a másik követett el. Nem, ez csakugyan nem becsületes eljárás Yates-szel szemben de annyiban mégis becsületes, hogy a „tartozik” és „követel” oldal között nagyjából kiadódik az egyenleg. Ő is férfi, amerikai, ennek hát így kell lennie. Még ha fáj büntetni, akkor is. És minél kedvesebb ez a férfi, minél jobban fáj őt büntetni, annál inkább gyógyítja a sebét – gyógyítja Yates kedvessége, gyógyítja az, hogy úgy kívánja őt, mind a két dolog egyformán gyógyítja. – Thérése – szólalt meg a férfi –, én nem maradok itt örökké. – Nem is akarom, hogy itt maradjon – válaszolta hetykén, bár érezte, hogy összeszorul tőle a szíve. – A katona ma itt van, holnap ott. Bolond az a nő, aki katonának adja a szívét. – Mielőtt én visszamegyek a háborúba, mielőtt maga vidékre vonul, hogy esténként a háza előtt üldögéljen, még nagyon boldogok lehetnénk – mondta Yates.

– Szép kis boldogság, mondhatom – felelte a lány. – Utána egyedül marad az ember, ott érezheti magát az ujja hegyén, a száján, és tudja, hogy mindezt igazában már sosem érzi többé. Most elárulta magát, pauvre petité! Yates igyekezett kihasználni az előnyt: – Ezt maga honnét tudhatja?!… – kérdezte. A lány hangja most lágy volt: – Csak elgondoltam, mit éreznék, ha szeretnénk egymást, és itt hagyna. Ez még sosem jutott az eszébe. Vágyott erre a lányra, minden ízében vágyakozott rá. De gyöngéd volt hozzá, nem erőltette, hiszen végtére is tanár, tiszt, úriember. De arra még sosem gondolt, milyen érzés volna, ha szeretnék egymást. Aztán el kellene válniuk, és semmi más nem maradna a lányból, mint az érzés az ujja hegyén, amellyel egyszer érintette. Vajon Ruthban is csak ennyi maradt utána? Mindig tudta, hogy felesége, ha megcsókolta, miért csókolta meg, miért nevetett, miért sírt. Sosem engedte magában túl mélyre hatolni az asszony csókját, nevetését, könnyét – vajon miért? Úgy élte az életét, hogy csak a saját érzéseit érezte. Elemezni talán elemezte másokét is, de sosem engedte, hogy más érzése felülkerekedjék az övén. Attól félt talán, hogy az őszinte érzés ki találja billenteni drágán megvásárolt biztonságából? De mi értelme volt ennek akkor, amikor már mindenféle biztonság megszűnt, mikor tudta, hogy rövidesen indul a tengeren túlra, és részt fog venni a partraszállásban? Miért maradt akkor is ugyanilyen? Úgy látszik, az egész világon minden nő szövetségben áll egymással – gondolta, s ez nagyon nem tetszett neki. – Kiállnak egymásért szóval és tettel, megvédik egymást a férfiak ellen. Thérése, pedig annyira más, mint Ruth, most szinte összeolvad a másik nővel. – Látja, kedves kis Thérése, én nem tudom, mit éreznek olyankor, mikor egy férfi otthagyja a nőt. Ebből a szempontból nagyon szegény vagyok. Pedig én is otthon hagytam a feleségemet: háborúba indultam. És amit az előbb mondott arról, hogy a kéz

milyen üresen marad… Csak most sejtette meg velem, mit érezhetett a feleségem, és mit érezhet most. Szörnyű népség ez az amerikai – az egyik teljesen gátlástalan, a másikat örökké nyomja a sok emlék és a rossz lelkiismeret. – Ha maga kellene nekem, egyszerűen megtartanám magamnak – mondta a lány kihívóan. A másik nő olyan távol van, hogy ezzel semmi olyat nem venne el, amivel megfosztaná jogos birtokától. Hiszen nem azé a másik nőé ez a férfi, aki vele, Thérése-zel sétálgat, most, ezen a nyáron, itt, Párizsban. – Ha én lettem volna a felesége – folytatta –, nem engedtem volna, hogy háborúba menjen… – Hogy tarthatott volna vissza? – kérdezte, mosolyogva a lány nagyotmondásán. – Nem tudom. Talán belekevertem volna valamit az ételébe, amitől gyomorfekélyt kap. Az asszonyok gyöngék. Nem ragaszkodnak eléggé a férjükhöz, nem ragaszkodnak elég szívósan… ha nem így volna, nem lenne háború, mert nem akadna elég alkalmas férfi a háborúzásra. Ha én szeretnék valakit, azt visszatartanám. Ha pedig nem sikerül, utánamennék a világ végére is. Bájos, romantikus elgondolás. Yates-et ez félig-meddig vonzotta, félig-meddig taszította – hogy ilyen kétségbeesetten ragaszkodnék egy nő a férjéhez. – Szóval maga vissza akarja tartani a férfiakat a háborúból – jegyezte meg –, de közben saját maga kimegy a barikádra? – Az más – felelte a lány –, maga nem tud semmit a nőkről. Maga azt sem tudja, mit érzett a felesége, mikor eljött hazulról. Érzéketlen maradt az asszony érzéseivel szemben. – Nem, Thérése – mondta Yates –, ebben téved. Egyszerűen csak túlságosan elfoglaltak a saját érzéseim. – Félt háborúba menni? – kérdezte a lány részvéttel. Irtózatos lehet a férfiaknak elindulni hazulról, s nem tudni, mi vár rájuk, nem halál-e, nem sebesülés… de mégis mindig elindulnak… – Igen, féltem – ismerte be Yates.

A lány megfogta a kezét. Megálltak. A lány úgy fogta a kezét, mintha mindenestül kezében tartaná az egész embert, és mintha védelmezné azzal, hogy fogja. – Nem baj – mondta a férfi. – Már túl vagyok rajta. Szerencsém volt. Vannak a háborúnál sokkal csúnyább dolgok is. Thorpe-ra gondolt. Az ő félelme ugyanaz volt, mint Thorpe-é – ezt a pánikot ugyanúgy nem lehet kikerülni, mint a puskagolyót. Vajon kit talál el: a szomszédodat vagy téged? – Csakugyan vannak csúnyább dolgok – hagyta rá a lány, és keze ott maradt az övében. – Az ember szeretné kilökni őket az emlékezetéből, de nem megy. Egyre visszatérnek, még a legboldogabb pillanatokban is. A lány, úgy látszik, szó szerint érti azt, amit mondott neki. És ő is valami határozott dologra gondol. – Mi bántja? – kérdezte Yates. – Nagyon csúnya dolog. Nem akarok beszélni róla. – A félelemnél is rosszabb, hogy az ember nem tud szabadulni a félelmétől. Nagyon bonyolult ez. – Nem tudta, mennyire érti őt a lány. – Maga nagyon szimpatikus nekem – mondta a lány fátyolos hangon. – Legyen bizalommal irántam. – Bizalommal vagyok. – Maga nem boldog. Azért, mert el kell mennie innét megint a háborúba? Vagy nem szereti azt, amit csinál? Vagy a társai nem jók magához? – Vannak dolgok, amelyeket el kell intéznem, és félek hozzáfogni. Vannak gonosz emberek, és félek hozzájuk nyúlni. – Olyan gonoszak… mint a boche-ok? – Igen… olyasfélék. – Maga elintézi őket – mondta a lány teljes bizonyossággal. Szinte kívánta, hogy elmondhassa Yatesnek, mit követtek el ellene, hogy Loomist is megbüntetné érte. De annyira szégyelli magát, hogy ezt sosem lesz képes közölni vele. – Maga elintézi őket – ismételte elégtétellel. Lelki szemei előtt már látta, hogy vonja Yates felelősségre a gonoszokat. – Nem olyan egyszerű ez – mondta a férfi.

– Miért nem? – kérdezte Thérése. – Ha egyszer elhatározza magát, megy minden, mint a karikacsapás. Erre már rájöttem. Amikor az itteni emberek elszánták magukat, hogy túladnak a boche-okon, összefogtak és megtették. Én magam sem tudtam, hogy ez ilyen egyszerű… és egyszerre ott találtam magam Mantinnal a barikádon. Csak ki kell verni a fejünkből a gátlásainkat. Mit szólhat erre? Hogy három hadseregnek kellett Normandiában partra szállnia, hatalmas ütközeteken átverekednie magát, elvergődnie egészen Párizs széléig, míg végre ez a lány is kiállhatott a barikádra a siker némi reményével? Még ha ezt megmondja, a lány igazában akkor sem hinné, mert csak saját magát látja a barikádon, ez életének nagy, felejthetetlen pillanata. – Majd megpróbálom – válaszolta. Nem sikerül ebben az ügyben egy tapodtat sem előbbre jutnia. Pedig égeti, kínozza ez a dolog. Azért nyugodott bele, hogy az orvos ne engedje Thorpe-ot meglátogatnia, mert fél ettől a látogatástól. Azért nyugodott bele, hogy Willoughby se engedje Jasa herceget meglátogatni, mert fél a nyílt összetűzéstől, pedig az elkerülhetetlen. Megint az az érzése támadt, hogy Ruth és Thérése személye egybeolvad. Ruth, ugyanúgy, mint Thérése, azt akarta: teljesítse, ami szerinte erkölcsi kötelessége. Ő viszont ragaszkodott csöndes dolgozószobája kényelméhez. Mind egyformák ezek a nők – vagy csak ő maga mindig egyforma, és minden nő, minden ember, aki ragaszkodik hozzá, csak egyféleképp viselkedhet vele szemben? – Maga gondolatban nagyon messze jár tőlem – mondta a lány. Szegény Thérése! Nem is tudja, hogy maga küldte őt épp most egyfajta háborúba. – El kell mennem – szólt Yates –, hogy elintézzem az egyik dolgot, ami rám vár. Nem csókolhatom meg búcsúképpen? – Nem – mosolygott a lány. – Nem jár még jutalom. Yates nem erőltette. A katonai kórház Párizs peremén volt, egy szürke épületben. Inkább nézte volna az ember börtönnek, mint olyan menedéknek, ahol visszaadják a betegek egészségét. Amint Yates végigment a folyosókon, tapasztalta, hogy az amerikaiak ezt az intézményt a

németektől vették át: a falakat még mindig a „Kraft durch Freude” izzadságosan vidám feliratai ékítették, melyek azt az elvet hirdették, hogy egy virágcserép elfelejteti az emberrel a gyomrát, egy képes levelezőlap pedig a feleségét. A Führer leglelkesítőbb kijelentései is ott díszlettek a folyosó fehérre meszelt falán, cikornyás, de kínosan pedáns gót betűkkel, méregzöld tölgyfalomb-füzérrel keretezve. A locsogó feliratok között naiv, színes falfestmények mutatták be a német katonaélet humoros oldalát, a nagy kínt, amellyel a díszlépést tanulták, a sok vesződséget a szalmazsákokkal és egyebeket. Philipsohn orvos századost egy szobácskában találta meg, melynek ajtaján ceruzával írt cédula lógott: „Idegosztály”. Philipsohn apró emberke volt, fekete szeme gondterhelt és megértő, hullámos haját újra meg újra idegesen hátrasimította. Igen, emlékszik Yates hadnagy úrra – nem a hadnagy úr kért tőle felvilágosítást egy Thorpe nevű betegéről? Az bizony súlyos eset, nagyon súlyos… Yates megkérdezte, vajon a beteg állapota javult–e már annyira, hogy meglátogathassa. – Sajnos nem – szólt Philipsohn százados, és mintha orvosi szemmel figyelte volna Yates-et. A hadnagy ugyanis nyugtalanul izgett-mozgott az összecsukható széken, amellyel az orvos megkínálta. – Próbálja meg így látni a dolgot – mondta Philipsohn. – Mondjuk, hogy nyitott sebe van. Azt természetesen kötés alatt tartja, nehogy idegen testek kerüljenek bele, bogarak, piszok meg miegymás. Az olyan ember, mint Thorpe, egyetlen nagy, nyitott seb. Reméljük, hogy idővel majd begyógyul – tette hozzá, látva Yates megrökönyödését. – Meg kell látogatnom – mondta Yates csökönyösen. Az orvos zsúfolt íróasztalának egyik papirostornyából előhúzott egy vékony dossziét. – Elég keveset tudok az ügyről… nem mondaná el, hadnagy úr, amit tud? – Hát Thorpe nem mondta el? – Thorpe nem beszél – mondta Philipsohn tárgyilagosan legalábbis annak, amit beszél, nincs értelme.

– Olyan rosszul van? – Yates szíve összeszorult. Philipsohn százados ezt a kérdést nem méltatta figyelemre. – Igyekeztem tájékozódni attól a tiszttől, akinek a parancsára behozták a fiút… – Loomis századostól? – Igen, Loomistól. De ő, úgy látszik, nem sokat tud, vagy sok mindent nem akar elmondani. Yates hirtelen pillantása ezt kérdezte: mire gyanakszik? Philipsohn azonban gyorsan témát változtatott. – Sajnos, a beteget este szállították be. Én akkor nem voltam itt. Az az orvos, aki akkor megvizsgálta, s kezelte Thorpe arcán és fején a vágásokat és zúzódásokat, azt jelentette, hogy a beteg már akkor is kissé zavartnak látszott, de különben rendben volt. A kórteremben helyezték el. Késő éjszaka azonban tombolni kezdett, dobált mindent, amit csak ért, ordítozott a fasizmusról és valamilyen összeesküvésről. Az ügyeletes orvos, megint egy másvalaki, átvitette különszobába. – Magánzárkába? – kérdezte Yates. – Olyasmibe – sóhajtott Philipsohn. – Szomorú dolgok ezek, hadnagy úr. Mi az élet árnyoldalával foglalkozunk, ne feledkezzék meg róla. – És ön mikor látta először? – Engem akkor mindjárt nem hívtak oda – mondta Philipsohn. Aztán kollégái védelmében hozzátette. – Miért is hívtak volna? Én sem tehettem volna egyebet, mint amit ők úgyis megtettek… injekcióval lecsillapították. Reggelre már a jelenlegi állapotban volt, s ez azóta sem javult. – Gyakori az ilyen eset? – Meglehetősen. – Valakinek beszélnie kellett volna vele, mindjárt, amint beszállították! – Yates hangja csupa keserűség volt. Philipsohn válasza élesen hangzott: – Valakinek segítenie kellett volna rajta, még mielőtt bevitték volna a tábori csendőrőrsre! Valakinek lennie kellett volna a tábori csendőrőrsön, akiben van némi megértés a fiú problémái iránt! Valakinek meg kellett volna akadályoznia, hogy összeverjék, tudom

is én, hol! Valakinek kellett volna! Valakinek! Ugyan, hagyjuk az ilyen vádaskodásokat, hadnagy úr… ezzel nem jutunk semmire. – Abbahagyta a kifakadást, és hirtelen nyugalommal szólalt meg: – Tárgyilagosan kell nézni a dolgot, egy kicsit távolabbról. Yates zsebre vágta a pofont. Philipsohn százados ránézett. – Értsük meg egymást, hadnagy úr. Mind a ketten segíteni akarunk a betegen. Én hátrányban vagyok, mert nem tudok eleget az ügy hátteréről. Csak annyit, amennyi a szolgálati lapján áll: Észak-Afrikában volt, megsebesült. Ott nem kezelték harctéri neurózis miatt… de nagyon könnyen lehetséges, hogy volt harctéri neurózisa, csak sokszor nem veszik észre. Aztán a letartóztatás és a verés… vagy talán fordított volt a sorrend. Végül a roham itt, éjszaka, a kórteremben. Mi következik ebből? Semmi új. Semmi olyan, amivel ne találkoznánk napról napra, semmi, ami nem történhet meg bárkivel ebben a háborúban. De miért kiabál éppen a fasizmus ellen? Ez még mindig idegen szó a nyelvünkben … olyasmi, ami, valljuk meg, kizárólag értelmi síkra tartozik. Thorpenak csak fölületes fogalma lehet a fasizmusról… született amerikai, ugye?… Tudattalanja mélyéből átvitte az eredeti sérülését a fasizmus fogalmára. Ez a folyamat: az identifikálás. De aztán még egyéb elemek is vegyültek közbe. Amitől csak irtózik, amivel csak nem képes megbirkózni, az mind ez alá a fedőnév alá kerül, mindaddig, míg olyan óriásivá nem növekszik, hogy megrémíti, és belekergeti ebbe a… ebbe az öntudatlan állapotba, mely, értse meg, hadnagy úr, semmi más, mint védekezés azzal szemben, ami őt eredetileg bántotta. Védekezés, menekülés. Érti a gondolatmenetet? – Igen – szólt Yates –, olyasmi, mint az álom? – Körülbelül. Philipsohn tovább akart beszélni, de Yates közbevágott: – Ha a test vagy az elme a védekezésnek ezt a módszerét választja, nem volna helyesebb talán hagyni, hogy végigaludja az ilyen álmot? – Ebből nem szoktak fölébredni – mosolygott Philipson. – Egyébként pedig vannak a védekezésnek olyan fajtái, amelyeket nem engedhetünk meg. Valaki ellop száz dollárt. Ezzel védekezik a

szegénység ellen, s ez lényegesen könnyebb, mint állást találni, és addig dolgozni, míg össze nem gyűlik száz dollárja. Mégis becsukjuk a dutyiba. Nem látom az összefüggést. – Az akut neurózis vagy a pszichózis, hadnagy úr, nem számít megengedett menekülésnek. A betegség kirekeszti az embert a társadalom hasznos tagjai közül: az adott esetben azok közül a katonák közül, akikre lőni lehet. Nekem is ugyanaz a kötelességem, mint annak a kollégámnak, aki bevarrja a katonák testén a srapnel szaggatta lyukakat. Miután betegünk, Thorpe, Észak-Afrikában megsebesült, szépen összefoltozták, hogy újra megsebesülhessen. – Mi ez, circulus vitiosus? – Yatesnek egészen más volt az elképzelése az orvostudományról. Segíteni, meggyógyítani a beteget és sebesültet, szerinte éppolyan emberi kötelesség, mint amit ő tűzött most maga elé. Itt minden összefüggött: Thorpe őhozzá fordult segítségért, mikor Normandiában az elmezavar környékezte; neki magának van szüksége arra, hogy a másik kigyógyuljon a bajából; az ő saját félelmének van szüksége rá: a „fasizmus-tól” való félelmének, mely Thorpe lelki egyensúlyát is megbontotta, és a háborútól való irtózatának. – Persze hogy circulus vitiosus – mondta Philipsohn. – Hiszen ez a háború. – Hát nekem teljesen mindegy, százados úr, miért gyógyítja meg. Hivatástudatból vagy katonai szükségességből… Csak gyógyítsa meg! – Van valamilyen különös oka, hogy ezt kívánja? – kérdezte Philipsohn. Yates egy kicsit elgondolkozott. Aztán így szólt: – Igazságtalanság történt. És ahhoz, hogy helyrehozzuk, felelős, épelméjű Thorpe-ra van szükség. Mint tanúra. A doktor kérdő pillantást vetett rá. – Talán nem tartja elég fontosnak – mondta Yates –, de Thorpe-ot azzal vádolják, hogy bizonyos dolgokat átadott a feketepiacnak. Kihallgattam egy franciát, és az beismerte, hogy a tettes nem Thorpe volt, hanem ugyanaz az amerikai őrmester, aki följelentette Thorpe-

ot. A franciát elengedték, képtelen vagyok újból előkeríteni. Így hát megérti, hogy szükségem van Thorpe-ra. – Ennyire fanatikusa az igazságnak? – kérdezte Philipsohn. – Sosem gondoltam, hogy az leszek! – ráncolta össze Yates a homlokát. – De egyszer ezt is el kell már kezdeni. Philipsohn orvos százados idegesen simított végig a haján. – Nem ér vele semmit. – Megígértem – tartott ki Yates az álláspontjánál –, elsősorban önmagamnak. Yates kezdett tetszeni Philipsohnnak. – Mi köze van tulajdonképpen a beteghez? – tette föl hivatásszerűen a kérdést. – Elég furcsa valami – kezdett hozzá Yates vontatottan. – Beosztott tiszt vagyok annál a különítménynél, amelyhez Thorpe is tartozik. Egyik éjszaka, még Normandiában, egy amolyan bankettfélénk volt… tisztek voltak jelen, és egy nő, amerikai laptudósító. A bankett javában tartott, mikor Thorpe megjelent… szinte azt mondhatnánk, ránk tört, feldúlt lelkiállapotban. Nem beszélt túlságosan összefüggően, így nem is emlékszem rá pontosan, mit mondott… de a lényege az volt, hogy a fasiszták mindenütt jelen vannak, mindenféle rendfokozatban. Hogy ez valami összeesküvésféle, ha jól mondom. És hogy éppen akkor veszítjük el a háborút, ha megnyerjük. – Akkor hallotta először így beszélni? – kérdezte Philipsohn. – Akkor. Őrültnek hatott. Olyan volt… olyan, mint aki azt mondja, fehér egereket lát, s vigyázz, mert az egyik épp ott van a zsebedben. – És hadnagy úr hogy keveredett bele az ügybe? – Hozzám fordult segítségért. Engem szemelt ki. Azt mondta, az olyan emberek, mint ő meg én… mi leszünk az áldozatok. – És ön mit csinált? – Semmit. – Értem – mondta Philipsohn. Yates kezére nézett, a szemölcsökre. Yates igyekezett elrejteni a kezét. – Pszichoszomatikus eredetűek – mondta bocsánatkérően. – Értem – szólt ismét Philipsohn.– Aztán mi történt?

– Hívtuk a napos tiszthelyettest, és az elvezette Thorpe-ot. Néhány pillanat múlva náci gépek jöttek, és bombáztak bennünket. Az ágyszomszédja jóval később jelentette nekem, hogy Thorpe akkor éjszaka összeverve ért a szobájukba. – Tudja, ki bántotta? – Erről Thorpe sosem beszélt. Egyébként – a jelenet hirtelen megelevenedett Yates szeme előtt – akkor éjszaka a napos tiszthelyettes ugyanaz az őrmester volt, aki most följelentette a feketepiaci ügy miatt. – És Thorpe-pal nem is beszélt azóta, hogy elvezették a bankettről? Egyszerűen magára hagyta? – Próbáltam beszélni vele. De későn fogtam hozzá. – Yates észrevette, hogy Philipsohn megint a szemölcseit nézi. – Na, csak ki vele! Mondja meg bátran! Mondja a szemembe, hogy mi a véleménye rólam! – Ne legyen gyerekes. A beteg valószínűleg már Észak-Afrikától kezdve zavart elméjű volt. Higgye meg, hadnagy úr… minél többet tapasztalok a háborúból, s látom, hová juttatja az embert, annál kevésbé tudom, hol az elválasztó vonal az egészséges és az elmebeteg közt. Ez ugyanúgy áll azokra, akik harcolnak, mint a többiekre. Gondolt ön álmában is valaha arra, hogy ölni fog? Most már nem kell álmodnia róla… megteheti! Gondolt arra, hogy lopjon, kurválkodjék? Erről sem kell álmodozni! Szabad a vásár! Most vegyük Thorpe esetét. Rátört ez a szörnyű pánik… és ehhez még hozzájárult a fantasztikus, háborús légkör is, amelyben minden őrült álom valósággá válik! Yates nem akarta tovább követni Philipsohn gondolatmenetét. Határozottan az az érzése támadt, hogy a doktorra ráragadt valami egy kicsit a betegeiről. – Pedig mindez nem valóság, sem itt, sem ott! – mondta Philipsohn. – Mégis úgy döntöttem, engedélyt adok, hogy meglátogassa Thorpe-ot. – Köszönöm. – Szeretné tudni, miért? Mert van némi halvány reményem… de jól értse meg, némi halvány reményem, nem több… hogy a beteg az ön segítségével megtalálhatja a hidat, vissza az innenső oldalra.

Csak ő tudja, miért, de Thorpe egy időben úgy érezte, hogy szorongatott helyzetében rokonlelket sikerül találnia önben. Ha ezt az érzést újra fölkelthetjük benne, legalább csak egy szikrányit belőle… – Most mindjárt? Mikor végre szembe kellene találkoznia Thorpe-pal, illetve azzal, ami – részben az ő hibájából – lett a szerencsétlenből, Yates szinte boldog lett volna, ha a doktor nem teljesíti a kérését. Érezte, hogy a találkozás mérföldkő lesz az életében, döntő jelentőségű fordulópont, s ettől visszariadt. – Most! –mondta Philipsohn százados. Ez valósággal parancsnak hangzott. Yates föllázadt az utasítás ellen. – Én nem vagyok a betege! Philipsohn fölemelkedett, s várt, míg Yates is fölkel és utánaindul. Yates hallotta, hogy a háta mögött bezárul az ajtó. Néhány pillanat múlva szeme alkalmazkodni kezdett a félhomályhoz. A szoba egyetlen ablakát sűrűn befüggönyözték, de úgy, hogy belülről, a helyiségből nem lehetett semmilyen fogódzóhoz hozzáférni. Orrfacsaró volt a bűz, széklet és vizelet, izzadság és hányadék szagának keveréke. A szag megrekedt, bár a sivár szobát szemmel láthatólag tisztán tartották. Az egyetlen bútorféle egy priccs volt, nyilván ez lehetett a beteg ágya, de most föltámasztották a falhoz, és odacsavarozták. Yates azt remélte, hogy egy idő múltán majd nem lesz olyan bántó a bűz. De az maradt. Le kellett küzdenie hányingerét. A kopár szoba nagyobbnak látszott a valóságosnál, de mégsem elég nagynak ahhoz, hogy ne éreztesse az emberrel a bezártságot, a végzetszerűséget, a kikerülhetetlent. Yates barátságos, felvidító környezetre számított, de itt még az egészséges is megbolondulna, gondolta, s elhatározta, hogy ezt majd Philipsohnnal is megtárgyalja. Valaki köhögött. Mindennapi köhentés volt, mint mikor valaki ezzel akarja magára hívni a figyelmet, mert beszélgetni szeretne.

Yates azonban éppen azért riadt meg tőle, mert annyira normálisnak hatott, annyira nem volt benne semmi erőltetettség. Meglátta Thorpe-ot. Erőszakkal fordította el róla a szemét, inkább a falat, az ablakot, a priccset, a padlót nézte. Erőszakkal kellett elfordítania a tekintetét, olyan betegesen vonzotta a szoba kellős közepén ülő vagy guggoló emberkupac látványa. Nem szabad rábámészkodni, gondolta, a púposok és a krumpliorrúak is rossz néven veszik, ha megbámulja őket valaki. Nem akarta tudomásul venni, hogy Thorpe valószínűleg olyan állapotban van, amelyben képtelen bármit is rossz néven venni. – Hello, Thorpe! – szólította meg. Ez egész jól hangzott. Sikerült elérnie, hogy hangja közömbösen csengjen. – Hello, Thorpe… hogy van? Rendesen ellátják? Most már meg tudta különböztetni a fejét a törzsétől. Előfehérlett Thorpe arca is. Fejét kopaszra nyírták. Egy helyütt dagadt volt, és színtelen ajka is dagadtnak látszott. Valami rezdülni látszott az arcán. Most nyitva volt a szeme, de nem volt élet benne, tompán csillogott, mint a borostyán. Lassan fölemelkedett a feje, de megmaradt valamilyen furcsa, ferde tartásban. Úgy tűnt, mintha figyelne, meg szeretne érteni valamit. Valahonnét fölhangzott egy hang, ismerős húr pendült meg. De vajon van-e még benne valami, ami visszhangzani tud, vagy az is teljesen szétroncsolódott? Yates tovább fecsegett. – Minden jó úton halad. Hamarosan kihozzuk. Már jobban van, sokkal jobban. A fiúk üdvözletüket küldik… mindegyik, Bing, Clements, Abramovici meg a többiek is… Thorpe keze megmozdult. Mintha vak emberé volna ez a hosszú, érzékeny kéz. Tapintani próbálta a világot, de csak a szoba sűrű, áporodott levegőjét kaszálta vele. Ez a mozdulat szíven ütötte Yates-et. – Thorpe! – kiáltotta. – Hallja a hangomat, Thorpe? A dagadt ajak megrándult. Az arc élénkebbé vált. Eltűnt a szeméből a borostyánszerűség, szembogara határozottabban nézett.

– Mondjon valamit, Thorpe! – Yates hangja egészen színtelenné vált az erőfeszítéstől. – Nem ismer meg? Én vagyok… Yates! Minden erejét beleadta ezekbe a szavakba. Olyan volt ez, mintha rádióadón keresztül beszélt volna, kétségbeesetten akarva, hogy sikerüljön a vétel. Erősítenie kell az adást, hogy meghallhassák a gyönge, vacak, viharvert vevőkészüléken át. – Yates! – mondta Thorpe. Sikerült! Most már minden könnyebb lesz. A fontos csak az, hogy el ne veszítse a kontaktust. – Persze hogy én vagyok! Tudta, ugye, hogy eljövök, hogy meglátogatom? Most mindegy, mit beszél, csak beszéljen, csak kösse le Thorpe figyelmét, és vezesse tovább azon a szálon, amelyet sikerült odadobnia neki. – Maga Yates…? – Persze, én vagyok, Yates! – Szegény fiú, még nem biztos benne. De most már rávezetem. – Eljöttem, hogy meglátogassam. Maga még nincs egészen jól, sok mindenen átment, de majd rendbe jön. Egyre jobban rendbe jön. – Maga nem lehet Yates. – Ugyan, ne beszéljen… – „bolondokat”, akarta mondani. – Nézzen csak meg jól! Nyissa ki a szemét. Adja ide a kezét, fogjon meg! Yates vagyok! A barátja! – Ahá! – Na látja! Megismer. Hoztam ám magának valamit. – Nem hozott semmit. A pillanat ösztönzésétől hajtva Thérése-től egyenest a kórházba jött. Kétségbeesetten igyekezett kitalálni, mit adhatna oda Thorpe–nak. – Egy zsebkendőt. Zsebkendőt hoztam magának. Gondoltam, szüksége lehet rá – tette hozzá ügyefogyottan. Yates odatette a zsebkendőt Thorpe elé, és várta, hogy érte nyúljon. – Yates meghalt. A hadnagy egy pillanatig úgy állt, mint akit villám sújtott. Thorpe hangjából most eltűnt a bizonytalanság. Azt, hogy ő, Yates, meghalt, erőteljesen, határozottan jelentette ki. Yates nevetni próbált.

– Ugyan, csacsiság! Ki mondott ilyet magának? Dehogy haltam meg, itt vagyok, magánál. Nem lát? Fogjon meg akkor! Megfogta Thorpe kezét, és odahúzta a zubbonya ujjához. Emlékezett, hogy annak idején Thorpe a zubbonya ujját ragadta meg, abba kapaszkodott. De a kéz lehanyatlott. Ez a kéz nem hitt. – Yates meghalt. Megölték. Agyonverték. Maga nem Yates. – Mit műveltek magával? – Micsoda kérdés! Vajon ő nem segített nekik? Nem bűntársuk? Éppolyan vétkes, mint a többiek! – Persze, az egyenruha! – mondta Thorpe. Hamiskásan nevetni kezdett. – Nem csapnak be. Értek én mindent. Nem mondok egy szót sem. Yates meghalt. Lehetséges, gondolta Yates. Yates meghalt, legalábbis az a Yates, aki ennek a fiúnak a gondolataiban élt… Az egészben csak az a furcsa: hogy az a Yates, akit Thorpe elképzelt, sosem élt! De az a Yates valaki kellett, hogy legyen – olyan ember, akibe Thorpe kétségbeesésében belekapaszkodhatott, független, bátor, bajtársias, megértő férfi – és Thorpe azt, hogy ez a nagy ember, ez a Yates őt cserbenhagyta, csak a halálával magyarázhatta meg önmagának. – Téved – mondta Yates. – Yates nem halt meg. Yates él! Szavait mintha kongva vernék vissza a falak. – Hallgasson rám, Thorpe! – mondta kétségbeesetten. – Yates él! Látta, hogy Thorpe még mindig figyel, de különben már nyilvánvalóan visszaroskadt önmagába, visszasüllyedt abba a nagy közömbösségbe, amelyben érkezésekor találta. Thorpe nyálazni kezdett. Szája bal sarkából hosszú szálat eresztett, s az lógott lefelé.

9 Vacsora után a bár nincs annyira tömve, mint később. DeWitt ezredes nagyevő volt, s általában nem vetette meg az élet örömeit: szeretett inni valamit egy-két pohárkával, mert az jót tett az emésztésének. Ott rejtőzött egy kis asztalkánál a sarokban, Crerar háta takarta el az elől a néhány csellengő vendég elől, aki ilyenkor bevetődött a bárba. DeWitt első pillantásra egészen szürke embernek látszott. Egyenruhája egyszerű volt és előírásos, nem lelte kedvét a csillogó aranyjelvényekben és rendjelszalagokban. Nyugodt vonásai arra vallottak, hogy a vágy, az erőfeszítés és a siker egyensúlyban van nála. Ajka meglepően telt volt korához képest, szeme fürgén mozgott, mindenre figyelt. Crerar már Angliában is együtt dolgozott vele, s úgy vélte, hogy az ezredes külső nyugalma csak álcázza nyugtalan, kutató szellemét, amely minden állásfoglalásért előzőleg derekasan megharcol. A hadügyminisztériumi körökben egyesek „csudabogár”-nak nevezték, de siettek hozzátenni, hogy igazában nem az: kedélyes, jó pajtás és lelkiismeretes tiszt, de egyáltalában nem rugalmas, anélkül pedig sosem lehet belőle igazán valaki. Egyszer, még Londonban, a Grosvenor Square-en, a sok, egyenruhában nyüzsgő amerikai között, akik a partraszállásra készülve, azon a környéken minden épületet megszálltak, DeWitt odafordult Crerarhoz, és így szólt: – Ezt az egészet már láttam egyszer, az előző háborúban. Akkor még fiatal voltam. Izgalmasnak találtam a dolgot, de ostobának és értelmetlennek is. Most pedig megint itt vagyok… – Vajon mit bizonyít ez? – kérdezte akkor Crerar. DeWitt kissé kiábrándult hangon válaszolt: – Azt reméltem, hogy az embereknek megjött azóta az eszük. Persze hogy nem jött meg, Crerar is így gondolkozott. És ha már Londonban is ez volt a véleménye, ez egy csöppet sem változott meg most, hogy visszatért földúlt majorjából, mely Párizstól északra

feküdt. Vacsora közben erről az útjáról beszélgettek, s Crerar megjegyezte: – Kár volt odamennem, megmaradhatott volna minden olyannak, ahogy az emlékezetemben élt, amilyennek régen láttam… DeWitt vigasztalta: – A föld megmaradt, és az épületek is. Kezdjen mindent újra! Van elég pénze rá! Nálunk otthon, New Englandben a vihar és az árvíz egész falukat rombol össze. De megint csak fölépítjük az egészet. – Én bizony az égvilágon semmit nem csináltatok meg – duzzogott Crerar. – Kivágták a fáimat, tudja, hogy jó kilövése legyen a tüzérségünknek. Aztán mikor sikerült kiirtaniuk az egészet, egyetlen lövés nélkül továbbálltak. – Ültessen új fákat – mondta DeWitt türelmesen. – Van fogalma arról, milyen lassan nőnek a fák? Ha most ültetem el, már régen sírban fekszem, és még mindig nem adnak valamirevaló árnyékot. DeWitt megértette. A majorral együtt Crerar életének egy szakasza múlt el visszavonhatatlanul. Ez fáj annyira Crerarnak. – A fák lombja kellemes árnyékot adott – folytatta Crerar. – Tudja, ez adta meg az egésznek azt a sajátos légkörét. A feleségem ott ült a fák alatt, és olvasott, vagy a cicájával játszott. – Plotzcal mi lett? – kérdezte DeWitt hirtelen. – Otthagytam a majorban – mosolygott Crerar. – Otthagytam magára az egerekkel és patkányokkal. Tulajdonképpen túl nagy is volt már ahhoz, hogy mindenüvé magammal hurcoljam. DeWitt nem akart ránézni, inkább kortyolt a poharából. Körülbelül egyidősek lehetnek Crerarral. Ismerte ő is az ilyen válságokat – mindig erre kerül sor, valahányszor lezárul az életnek egy-egy szakasza, és a kapu döngve csapódik be az ember háta mögött. A fiunk megnősül – mi pedig leisszuk magunkat, és úgy érezzük, hiábavaló volt az életünk. Az asszony egyszerre csak tiziánvörösre festett hajjal érkezik haza – s az ember rájön, hogy megőszült szegény. Közben pedig igyekszik lépést tartani a többiekkel, hasznossá tenni magát, s erősködik, hogy átjön az óceánon a fiatalokkal.

– Nem rólam van szó! – mondta Crerar. – Az a fenét sem érdekelné! De mi lesz Eve-vel… nem hozhatom őt vissza így a majorba. Itt a bökkenő – gondolta DeWitt – ennek az embernek fiatal a felesége. – Ha igazán szereti – mondta –, szeretni fogja másutt is. Ahhoz nem kellenek a fák. – Úgy látom, maga is kivágatta volna a fáimat! – mordult rá Crerar. – Ha a lövegálláshoz az kell… nyilván! – DeWitt szándékosan volt ilyen nyers. Ha Crerar Franciaország minden szépségét hazacipeli innét, és odaszórja az asszony elé, akkor sem biztos, hogy azzal boldoggá teszi. Épp azzal vágja maga alatt leginkább a fát, hogy annyira odavan a feleségéért. DeWitt témát változtatott. – Farrish tegnap este Párizsban volt. Láttam, de nem akartam beszélni vele. – Megrázta a fejét. – Valóságos futóbolond. – Mindig is az volt. – Crerar visszagondolt rá, mikor a tábornok megjelent Normandiában a sátrában, aztán a rambouillet-i esetre… ahogy Farrish berontott, fölfújta magát, és intézkedni kezdett. – Képzelem, mit jelent neki a visszavonulás. – Visszavonulás? – kérdezte Crerar. – Az bizony, visszavonulás. Miután majdnem ő vette be Párizst, miután végigszáguldott egész Franciaországon, meg kellett állnia Metznél, hogy visszahúzódjon, pedig jól tudja, alig találni szervezett ellenállást a másik oldalon… s mindezt csak azért, mert a tankjaiból kifogyott az utolsó csöpp benzin is. – De hiszen állandóan hoznak be benzint! Mi van a most épülő csővezetékkel? DeWitt egy árnyalatnyi keserűséggel a hangjában válaszolt: – Benzint csakugyan hoznak be. De el is adják, mindjárt itt, Párizsban. – Néhány kannányit, persze. Magam is láttam a ChampsÉlysées-n. Megérkezett egy katonai teherautó, tele benzineskannával. Megállt, és a vezető leadogatott néhány kannát a civileknek.

– Miért nem lépett közbe? Hiszen alezredesi rangja van, ha civilként dolgozik is? – DeWitt a poharát nézte. Arcán fölháborodás tükröződött. – Mindenki a feketézőkről beszél, de senki sem tesz ellenük semmit. Crerart bosszantotta, hogy neki tesz szemrehányást. Ha a hivatásos tisztek, azzal a sok léhűtő katonával sem érnek semmit, legalább fognák be a szájukat. DeWitt nevetése bántó volt. – Jellemző – szólalt meg egy kis idő múltán. – Egy-két kanna ide, egy-két kanna oda. Mire a készlet kiér a frontra, a fele eltűnik. Megmondom én, hol van a baj: a siker ártott meg nekünk. Mikor röpködött a golyó a fülünk mellett, ugyanezek az emberek dolgoztak, mint a parancsolat… most nézze meg őket, hogy parádéznak itt, hogy verik a mellüket! Senki se nyúlhat hozzánk egy ujjal sem, olyan fenegyerekek vagyunk! Néha már félek, mi lesz, ha egyszer megnyerjük a háborút. – Fiatal nemzet még a miénk – mosolygott Crerar. – Csakhogy a világ a felnőtteké. Sosem fogadtam el azt a kifogást, hogy a fiam gyerek még, nem tudhatja, mi a dolga. Azt mondtam neki: azért van eszed és szád, hogy kérdezz, ha nem tudsz valamit. Most pedig kiporolom a nadrágod, mert lusta voltál használni azt, amit az Isten adott. Loomis és Crabtrees lépett be a bárba. Loomis az ezredes asztala felé indult, azonban DeWitt nem nézett föl. Erre Loomis meggondolta magát jobbra átvágott a helyiségen, s a terem másik végében keresett helyet magának és Crabtreesnek. A négy pókerjátékos, aki már a Csatornán átjövet, a hajón kezdte meg a vég nélküli játszmát, ugyancsak belépett, és libasorban, a híradóstiszt vezetésével, végigmasírozott a termen. Loomis odaintett nekik, de azok továbbmeneteltek, egy másik asztalnál telepedtek le, whiskyt és kártyát kértek, s hozzáláttak, hogy inváziós frankkötegeiket az asztal egyik oldaláról a másikra tologassák. Loomisnak kezdett hiányozni a társaság. Ott volt ugyan mellette Crabtrees, de az nem számít. Kiközösítettnek érezte magát, bár

tulajdonképp semmi sem érte, hogy amiatt a többiek társaságában kellett volna vigasztalást keresnie. Nem támadt egy csöppnyi kellemetlensége sem Dondolo, Sourire, a tábori csendőrök és a kórház miatt. Már azt kívánta, bár segíthetne valahogy Thorpe-on. – Mi bajod? – kérdezte Crabtrees. – Elrontottad a gyomrod? – Hagyj békén – válaszolt Loomis. – Eredj, hozz egy konyakot… duplát. Botrányos ez a kiszolgálás. Már így is vannak néhányan, akik őt okolják Tolachian haláláért. Most, gondolta, akad majd, aki még azt is az ő nyakába varrná, hogy Thorpe bedilizett. Miért éppen őrá kennek mindent? Miért nem például Willoughbyra? Willoughbynak bezzeg szerencséje van. A július negyediki röpcédulánál, ott is ő kerekedett felül. Még DeWitt is elismeri, milyen szép munka volt, és ahogy ez már ilyenkor lenni szokott, egyszeriben elfelejtkezik róla, hogy megkerülték a fővezérséget. Willoughby, az ugyan sosem keveredik semmiféle bajba. Crabtrees visszatért a konyakkal. Loomis egy hajtásra lenyelte az egészet. – Torkig vagyok a háborúval, utálom – mondta kedvetlenül. Semmi öröme nem lehet az embernek. Crabtrees rábámult. – Mi bajod a háborúval ? Aranyéleted van Párizsban! Ott volt az a lány is… – Miféle lány? – Akiről engem lecsúsztattál. Jó, tudom, na, részeg voltam. De te talán nem szórakoztál jól vele? A kérdés kényelmetlenül érintette Loomist. Eszébe juttatta az esetet Thérése-zel, s most még egy emlékkel több kezdte furdalni a lelkiismeretét. – Nagy szórakozás volt! – mondta elkeseredetten. Maga előtt látta a lány fakó és elkínzott arcát, szemét, amint kidülled az erőlködéstől, hogy lelökje magáról. De ő fogja erősen. Crabtrees részleteket akart hallani. Loomis néhány üres frázissal fizette ki. Egyre nyugtalanabb lett. Titkon az az érzése támadt, hogy az ezredes és Crerar róla

beszélget. Bár volna benne annyi bátorság, hogy oda merjen menni az asztalukhoz, és rájuk erőltesse magát; akkor legalább hallaná, miről tárgyalnak. Látta, hogy Yates lép be a bárba. Odaintett neki is, mint az előbb a pókerezőknek. Yates egyenesen az ezredes asztalához tartott. – Fogd be már a szád! – reccsentett rá Loomis Crabtreesre, mikor az tovább kíváncsiskodott Thérése-nél aratott sikere felől. Crabtrees sértődötten elhallgatott, de ő így sem hallott semmit, mert a pókerezők harsányan licitáltak, az iddogáló vendégek kedélyesen hahotáztak és kiabáltak, a poharak pedig ütemesen megmegcsörrentek, amint a csapos mosta, törülgette és visszarakosgatta őket a polcokra. DeWitt nem úgy méregette Yates-et, mint valami tolakodót, hanem inkább kíváncsian. A hadnagy nem szokott körülötte sündörögni – úgy látszik, nem szeretné, ha azt gondolnák, be akarja hízelegni magát nála. – Üljön le, Yates – mondta. – Mi újság? – Most jártam éppen a kórházban, meglátogattam egyik katonánkat – tért rá Yates mindjárt a tárgyra. Maga is csodálkozott, milyen könnyen sikerült hozzáfognia. Amióta kilépett Thorpe zárkájából, állandóan ezen a mondókán törte a fejét. Mit tud majd bizonyítani? Tény kevés áll a rendelkezésére, csak a gyanúja sok. Márpedig DeWitt nem ad üres gyanúsítgatásra. Volt egy pillanat, amikor olyan nyomasztónak érezte a nehézségeket, hogy már azon gondolkozott, hagyja az egészet a fenébe. Thorpe helyzete úgyis reménytelen. De mindjárt el is vetette a visszakozás gondolatát. Jellemző rá, hogy megint ezen jár az esze. Az ezredes várta, mi következik. – Mint elmebeteget le fogják szerelni… ha még egyáltalán összeszedi magát annyira – folytatta Yates. – Thorpe? – kérdezte Crerar. – Hallottam róla. Az volt az a fiú, aki váratlanul beállított Château Vallѐres-ben Willoughby bankettjére? Yates bólintott.

– Most fordultam meg életemben először ilyen helyen. Legszívesebben nem is beszélnék róla. De foglalkoztat az eset háttere, ezredes úr. A szabad időmben utánanyomoztam, és sikerült néhány megállapításra jutnom. – Egyenest DeWitt szemébe nézett. – Úgy gondoltam, legjobb, ha mindjárt ezredes úrnak jelentem. DeWitt végighallgatta Thorpe és Sourire történetét. Arcvonásai lassan megkeményedtek. Miért nem bízza az ügy földerítését azokra, akikre tartozik? – mordult rá. – Mi köze a hadnagy úrnak Thorpe ügyéhez? Yates legszívesebben azt válaszolta volna, hogy az igazsághoz mindenkinek van köze. DeWitt azonban régi vágású katona. Ezért, Yates óvatosan így beszélt tovább: – Azon a banketten, amelyet az előbb Mr. Crerar említett, Thorpe hozzám fordult… nem tudom, miért. Talán úgy gondolta, én tudok segíteni rajta. Az ilyen bizalom, ugye, kötelezi az embert valamire? DeWittet ez a válasz, úgy látszik, kielégítette. – Az a Sourire még mindig ott van a tábori csendőrőrsön? – Sajnos, azt hiszem, nincs már ott, ezredes úr. De nekem még idejében sikerült elkapnom. Loomis százados úr hozzájárult Sourire elbocsátásához, és a tábori csendőrök azt mondták, annyira tele van a fogdájuk, hogy örülnek, ha megszabadulhatnak valakitől. – Akkor Dondolót kell megszorongatnunk egy kicsit – mondta Crerar. – És ha tagad? – kérdezte az ezredes. – Van még más tanú is? – Nincs. – Akkor megint csak ugyanazt a mesét halljuk majd… a Dondolóét. – Van az éremnek másik oldala is – ellenkezett Yates. Most már biztosabbnak érezte magát a továbbiak sikere felől, miután DeWitt úgy fogja fel az egészet, mint hivatalos vizsgálatot. – Megtudtam, hogy Sourire nem egyszerűen a saját szakállára dolgozik. Főnöke van, annak engedelmeskedik… a főnök egyik parancsa szerint néhány német tisztet kellett kivinnie teherautón Párizsból, amikor mi bevonultunk. Crerar halkan füttyentett. Yates folytatta:

– Azok közül a németek közül egy bizonyos Pettinger alezredes volt a legmagasabb rangú tiszt. Érdeklődtem a kémelhárítóknál. Ismerik a nevét. Az SS-hez tartozik, de tőlük mindössze ennyit sikerült csak megtudnom. – Kezd érdekes lenni! – mondta Crerar. – Ha Thorpe-nak azért kellett megőrülnie, hogy Pettingert fedezze… – Csak ne siessük el a következtetést! – szólt közbe DeWitt bosszúsan. – Lehet, hogy Sourire csak mellékesen foglalkozik feketeüzletekkel. Ki az a főnök? – Egy bizonyos Jasa Bereszkin herceg. – Jasa herceg! – kiáltott föl Crerar. – Ismeri? – kérdezte Yates. – Ismerem a nevét. – Jó, jó! – DeWitt igyekezett tovább is maga irányítani a beszélgetést. – Mondjon valamit a hercegről. Miféle üzelmeket folytat? – Semmiféle üzelmeket – válaszolt Crerar. – Ő a Delacroix Művek elnök-vezérigazgatója. A Delacroix név pedig Franciaországban az acélt jelenti. – Hihetetlen – csodálkozott DeWitt. Egészséges tiszteletet érzett a nagy gazdasági vállalkozások iránt… nem mintha félt volna belátása szerint rendelkezni velük, ha a hadviselés érdeke úgy kívánta. De azt hitte, hogy mivel olyan hatalmas pénzösszegek fölött rendelkeznek, ez szükségképpen magasabb erkölcsi szintet is teremt náluk. – Megkérdezhetnénk Jasa herceget – ajánlotta Crerar. Megkérdezhetnénk, ismeri-e Sourire-t, és hol találjuk meg. Yates habozott, hogy a következő lépést megtegye-e. Loomist már belekeverte a dologba, amennyire csak megtehette anélkül, hogy vele szemben táplált gyanújáról is számot adjon. De Willoughby mégiscsak más eset. Ő DeWitt helyettese, az ezredes jobb keze, és könnyen lehet, hogy benne vakon megbízik az öreg. – Arra még nem volt módja, hogy Jasa Bereszkinnel is érintkezésbe lépjen, hadnagy úr? – kérdezte DeWitt. – Talán Willoughby őrnagy úr segítségünkre lehetne – kerülte ki Yates az egyenes választ. – Ő ismeri a herceget.

Yates azt várta, hogy DeWitt megkérdezi: ezt honnét tudja? De az ezredes fölkelt az asztaltól, és nem sok jót ígérő hangon kijelentette: – Folytassuk talán az én szobámban! Észrevette, hogy Crerarnak nincs kedve velük tartani, s odaszólt neki: – Önre is szükségem van, Crerar. Loomis látta, hogy az ezredes távozik, Crerar és Yates kíséretében. Viselkedésük valahogy arra vallott, hogy nem privát jellegű társadalmi érintkezésről lehet szó. – Figyeld Yates-et! – szólt oda Crabtreesnek. – Hogy nyal! Crabtrees a menet után nézett. – Annyi bőr sincs a fickó képén, hogy legalább ne nyilvánosan csinálja! Willoughby őrnagy javában írta levelét Costernek, beszámolt a Jasa herceggel folytatott eszmecseréről. Csupa optimizmus volt az egész levél. Azt írta, teljes gőzzel belefeküdt az ügybe, amennyire csak más irányú kötelezettsége engedi. Jelenleg éppen tétlenségre van kárhoztatva, mert Jasa herceg elutazott Párizsból a lotharingiai Rollingenbe. Ez a helység éppen most szabadult föl. Rollingen, így próbálta jelentőségét Costerrel érzékeltetni, a Delacroix-birodalom Pittsburgh-je. Csöngött a telefon. Az őrnagy türelmetlenül mordult egyet, és fölvette a kagylót. – Tessék! Mit akar? – kérdezte, de hirtelen nagyon udvarias lett, mert rájött, hogy DeWitt recsegő hangját hallja a vonal másik végéről. – Igenis, ezredes úr. Azonnal megyek – mondta. Visszament az íróasztalához. Átfutotta a levelet, gondosan aláírta, leragasztotta a borítékot, és bedugta a mappája alá. Szűkszavúan telefonált az ezredes, mint mindig. Valószínűleg csak beszélgetni akar vele. Magányos az Öreg. Maradt volna inkább otthon, a kandalló mellett, hogy triktrakot játsszék a feleségével, vagy amit már a korához illően játszani szokott vele. Megkönnyebbült, mikor az ezredes szobájában társaságot talált. Megkönnyebbülése azonban rögtön foszladozni kezdett, amint azt kérdezte magában, vajon miért van Yates is jelen.

DeWitt egyenesen a tárgyra tért. – Hallom, hogy ismeri Jasa Bereszkin herceget. – Igenis, ezredes úr – Willoughby azon igyekezett, hogy arca kifejezéstelen maradjon. – Mi van vele? DeWitt nem látta értelmét, hogy bármit is takargasson az őrnagy elől. – Némi tájékoztatást szeretnék kapni arról az emberről – mondta. – Milyen tekintetben? – Úgy értesültem, hogy valami feketézés folyt az alakulatnál – mondta az ezredes. – Ilyesmit nem tűrök! Szeretném tudni, miért van itt ön meg az az egész csomó tiszt, ha nem tudják megakadályozni! – Már lelepleztük! Megtörtént! – nyugtatta meg Willoughby. – Egyébként – folytatta DeWitt –, úgy tudom, hogy egy fickó, akit Jasa herceg nagyon jól ismer… Sourire a neve… az üzletelt az embereinkkel. Ezt a Sourire-t akarom elkapni, és alaposan kikérdezni, hogy megtudjuk, ki van a dolog háta mögött. A keserves mindenségét! – tört ki. – Utálom, hogy ilyesmivel vacakoljak! Azért vagyunk itt, a háborúban, hogy harcoljunk! Yates látta, hogy az ezredes bosszúságában mellékvágányra fut… „Kérdezze meg Willoughbyt, honnét ismeri Jasát! – szerette volna odasúgni neki. – Ne mutassa a kártyáját! Bízza egy kicsit rám az ügyet, majd én elintézem, s mindjárt tovább jutunk!…” Aztán arra gondolt: Szent Isten, ez mindjárt kirukkol a Pettinger-üggyel is… Így történt. DeWitt barátságosan, „férfi a férfival”-modorban beszélt Willoughbyval: – Figyelmeztetem, hogy legyen óvatos ezzel a Jasa herceggel. Azt jelentették, hogy Sourire a herceg parancsára teherautót bocsátott néhány német tiszt rendelkezésére, hogy kimenekülhessenek Párizsból, mikor a szövetségesek bevonultak. Jó lesz tehát, ha vigyáz a herceggel, amennyire csak lehet. Willoughby hegyezte a fülét. Ezt kétségtelenül Yates köpte be. Ez a kis spicli ravaszabb, mint amilyennek nézte volna. Nem ártana egyszer elbeszélgetni vele. – Vigyázok minden szavamra, ezredes úr – mondta. – Azért vagyok ügyvéd.

Ilyen kényelmetlenül Yates még nem érezte magát. Az ügy teljesen kicsúszott az ezredes kezéből. A következő pillanatban már Willoughby fogja irányítani a beszélgetést. Közbeszólt: – Engedelmével, ezredes úr, kérdezni szeretnék valamit Willoughby őrnagy úrtól. DeWitt is, Willoughby is megrökönyödött. DeWitt azért, hogy ez a taknyos ki meri nyitni a száját, Willoughby pedig, mert úgy érezte, most kezdődik a tánc, ez a kis spicli az aduját a végére tartogatta. – Na, ki vele! – szólt DeWitt. – Tulajdonképpen kérni akarok valamit, őrnagy úr. Legközelebb, ha meglátogatja Jasa herceget… nem vinne magával? Nem – gondolta Willoughby –, ez még nem a nagyágyú. De már majdnem. – Nagyon szívesen! – mondta. – De sajnos, egyelőre várnunk kell vele, Yates. Legutóbb úgy értesültem, a herceg a lotharingiai Rollingenbe utazott, mert ott vannak a legfontosabb Delacroixüzemek. Ez az újság megzavarta Yates-et. Isten tudja, mikor akadnak rá megint Jasára, s meddig tart majd, míg sikerül kihúzni belőle a tájékoztatást Sourire holléte felől. És hogy ő visszajöhessen Párizsba a feketéző után vadászni, miközben a front már másutt lesz, neki pedig a feje búbja se látszik ki a sok munkából – nem, ez lehetetlen: A késedelem itt egyértelmű a teljes vereséggel. Önkéntelenül tolultak ajkára a szavak: . – Hát akkor miért tartott vissza? Miért nem engedte, hogy bemenjek a herceghez? – Megálljunk csak! – szólt az ezredes. – Ismételje meg, amit mondott! – Hangja fenyegető volt. – Mit titkolnak maguk ketten előlem? Arca téglavörös lett. A keze remegett. – Nyugalom – súgta oda neki Crerar. – Yates hadnagy úr mindjárt megmagyarázza. – Csak minél előbb, hadnagy úr! – szólt DeWitt. – Nos? – Amint mondtam, ezredes úr – szólalt meg Yates az érzéseire bízva, hogy megtalálja a helyes irányt –, Sourire-tól megtudtam,

hogy Jasa valószínűleg benne van a feketepiaci ügyben, és minden bizonnyal Pettinger kiszöktetésében is. Így aztán megállapítottam, ki az a Jasa, és hol találhatom meg. – És közben futni hagyta Sourire-t? – vágott közbe az ezredes. – Miért nem jelentette azonnal az egészet? Már Sourire elhamarkodott elengedését is az ő nyakába akarják varrni. Ez szinte mulatságos. – Nagyon jól tudtam – védekezett Yates –, hogy ezredes úr addig hallani sem akar az ügyről, amíg tények nem állnak rendelkezésemre. Különben is, Sourire szabadon engedéséért Loomis százados úr a felelős. Ő járult hozzá a tábori csendőrségnél. Szóval Loomis is belekeveredett – gondolta magában Willoughby. – Sasszemmel kell ügyelni ezekre a fickókra. – Erről majd később beszélünk – mondta DeWitt. – Elment tehát Jasához? – Telefonáltam a Delacroix-irodába, és Bereszkin herceget kértem. Kapcsolták, de ő kijelentette, túl sok az elfoglaltsága, nem fogadhat. Mondtam, hogy sürgős, de elutasított. Így aztán átmentem hozzá – Yates szünetet tartott. Willoughbyra nem vethet rossz fényt. Ezt az ezredes biztosan félremagyarázná. – Folytassa csak – biztatta Willoughby. – Mi történt ezután? Yates nagyot nyelt. – Willoughby őrnagy úr lépett ki a herceg szobájából. Willoughby fölnyomta hüvelykujjával a tokáját, és végiggördítette az ujján. – És azt mondtam, nem kell most meglátogatnia a herceget. – Igenis, őrnagy úr. Igenis, igenis, igenis – ez az ősi türelemjáték a hadseregnél. Az ember nem szállhat szembe a fölöttesével – mindig az kerekedik fölül. Valóságos piramis: minél magasabban helyezkedik el benne egy kő, annál inkább nyomja az alatta levőt, s az annál kevésbé mozdulhat. – És mit keresett maga ott, Willoughby? – kérdezte az ezredes. Már késő, mondta magában Yates. – Hogy én mit kerestem ott? – Willoughby türelmesen ingatta a fejét. – Pettingerről és egyéb dolgokról érdeklődtem a hercegnél –

hazudta. – Egészen szimpla eset volt… a herceg tulajdonképpen úgy mondta el, mint a náci módszerek kirívó példáját. Amint hallottam, az a Pettinger pisztollyal kényszerítette a herceget, hogy szerezzen neki teherautót. így aztán a herceg hívatott egy sofőrt. Willoughby Yateshez fordult. Nyilván az volt az a bizonyos Sourire, hadnagy úr. Yates úgy érezte, fölfordul a gyomra. Hiszen egész simán gördül a mese, nem mondom! De miért választotta ki erre Pettinger annyi ember közül éppen Jasát? És vajon mi volt az az „egyéb”, amiről Willoughby még beszélt a herceggel?… Nem kérdezhette meg. Ő itt a rangban a legfiatalabb, és méghozzá nagyon is benne van a kutyaszorítóban. – Így már világos minden – mondta az ezredes. – Még nem egészen – szólt Willoughby. – Hogy teljes képet kapjunk, szeretnék még valamit tisztázni, ha ezredes úr megengedi. Yates hadnagy úr… mit mondott nekem, miért akarja fölkeresni Jasa herceget? – Azt mondtam, egy körkérdést szeretnék föltenni neki. – Mosolyogj, szerencsétlen, mondta magában Yates. Ha esik, ha fúj: mosolyogjunk! – Hadnagy úr ezt olyan mulatságosnak találja? – kérdezte az ezredes. – Nem, ezredes úr. – Akkor hagyja abba a vigyorgást. Willoughby mintha megsajnálta volna Yates-et. – És erre én mit válaszoltam? – Azt, hogy a herceg fontos személyiség, s őrnagy úr nem akarja, hogy zavarjuk. – Úgy van – szólt Willoughby. – Köszönöm, Yates… Amint látja, ezredes úr – fordult oda DeWitthez –, ha tudom, hogy a hadnagy úr milyen ügyben jár… Crerar fölállt. – Nagyszerű! – mondta. – Most már mehetek? – Mi olyan nagyszerű? – kérdezte az ezredes mogorván. – Minden! – válaszolt Crerar. – A hadsereg, az élet, és amit akarnak! Elnézést kérek, uraim. Jó éjszakát!

– Hívják be Loomist! – szólt az ezredes. Loomis, mikor az ezredes szobájába lépett, úgy érezte, mintha bíróság elé állítanák. A két magasabb rangú tiszt bíró, esküdt és ügyész volt egy személyben. Yates nyilván a vád koronatanúja. És míg a vádlott minden civilizált bíróság előtt számíthat legalább a védő megnyugtató pillantásaira, itt Loomis, senkitől sem várhat segítséget. Figyelte, nem látja-e valakin a részvét némi jelét – de Yates szorosra zárta az ajkát, az ezredes a kezét nézegette, s bal kezét úgy tartotta, hogy elnyomja vele a jobb kéz remegését, Willoughby pedig elgondolkozva masszírozta a zsírhurkát álla alatt. Talán az volna a legokosabb, gondolta Loomis, ha töredelmesen megvallana mindent, s az ezredes és Willoughby könyörületére bízná magát. Nem mintha DeWitt-től túl sok könyörületre számíthatott volna, de Willoughbyban van megértés a katonái iránt. Az ezredes összekulcsolta kezét. – Loomis százados úr…. ismer egy Sourire nevű embert? Szóval így állunk. Yates kifürkészett mindent. Jelentette az egészet. És még ő maga adta kölcsön a dzsipjét Yatesnek, hogy elmehessen vele a tábori csendőrségre…! – Sourire-t! – kérdezte az ezredes. – Ismeri vagy nem? Igazán nevetséges. Loomis a homlokát ráncolta: ebben a pillanatban, amikor egész jövője azon áll vagy bukik, hogy megtalálja-e a helyes választ, egyre azon a kis balfogáson jár az esze – hogy odaadta a dzsipet Yatesnek. – Igen… ismerem Sourire-t… – mondta bizonytalanul. Willoughby ujja megállt. Ha Loomis most fecsegni kezd Sourireról, DeWitt véletlenül olyan fonálra bukkanhat, mely Sourire-tól továbbvezeti Jasához és az Egyesült Acél üzleti ajánlatához. Sötét karikákkal körülvett szeme szúróssá vált, mint a tű hegye. Elkapta Loomis pillantását, és fogva tartotta. Loomis valamit érzett a nézésében. – Talán fenyegetést, maga sem tudta biztosan. – Személyesen ismeri azt a Sourire-t? – kérdezte az ezredes. Loomis tétovázott. – Ezredes úr kérem, nem állt szándékomban…

– Szándékában! – vágott közbe Willoughby. – Nem a szándékaira vagyunk kíváncsiak. A tényéknél maradjon, Loomis, érti? Willoughby metsző hangja egyszeriben szétpukkasztotta Loomis illúzióinak és reményeinek buborékját. Itt nincs könyörület, nincs megértés. Nem maradt benne sem egyéb, mint dermesztő, józan félelem: jaj, mi várna rá, ha bármilyen csekélységet bevallana. – Nem, nem ismerem személyesen. Persze hogy nem. Hol találkoztam volna vele? DeWitt szétnyitotta a kezét, már egyik sem remegett. Loomis mégiscsak úriember. DeWitt utálta ezt a kényelmetlen szerepet, hogy neki kelljen kihallgatnia. Odabólintott Willoughby felé. Willoughby jól értette, mit jelent a bólintás: azt, hogy „rajta”. De neki ez most többet is mondott. Biztosan tudta már: nyert ügye van, annyira nyert ügye, hogy rábízták a vizsgálat továbbfolytatását. Sajnos, nem ismerte az ügyet sem Loomis, sem Yates szemszögéből. Ezért óvatosan fogott hozzá: – Loomis százados úr, ugyebár tudja, hogy az alakulatnál feketézés folyt? Yates nyugtalankodni kezdett. Willoughby valamire rá akarja vezetni ezt az embert! Loomis letörölte az izzadságot az orra alól. Ez a mozdulat talán el fogja palástolni nagy megkönnyebbülését. – Én akadályoztam meg a feketézést – mondta most már ismét rangjához illő méltósággal. – Közbeléptem, és amint az első szimatot kaptam, rögtön véget vetettem az egésznek. – Miért nem tett róla jelentést? – kérdezte Willoughby szigorúan. – Az elkészült jelentés ott fekszik már az íróasztalomon, ezredes úr – szólt Loomis, DeWitt felé fordulva. – Csak azért húzódott, mert le kellett gépeltetnem. Holnap akartam átadni. DeWitt megjegyezte, hogy őt nem ez érdekli. Egy kézmozdulattal elhallgattatta Willoughbyt. – Tudja, százados úr, hol találhatnánk meg azt a Sourire-t? – Nem, ezredes úr… sajnos, nem. – Loomis gratulált magának bölcsességéhez, hogy szabadon bocsáttatta Sourire-t. DeWitt elkomorodott. – Ez bizony igen sajnálatos!

Egy árnyalatnyi gyanú támadt benne. Ámbár Yates eléggé felsült, az ezredesben nyomot hagyott az a komoly meggyőződés, amellyel odalent a bárban eléje terjesztette az ügyet. És Yates azt állította, hogy Sourire-t Loomis utasítására engedték el. – Maga járult hozzá, hogy a tábori csendőrség szabadon bocsássa Sourire-t. Nem így van, Loomis? Mielőtt még jelentést tett volna. Mielőtt a vizsgálatot lezárták volna. Sőt, tulajdonképpen, mielőtt a vizsgálat megkezdődött volna! Yates egy pillanatig úgy érezte, van még remény. De Willoughby megint közbeavatkozott. – Fene sietős volt a dolog, nem gondolja, Loomis százados úr?! Loomis hirtelen megérzéssel így válaszolt az ezredesnek: – Rászolgáltam a haragjára, ezredes úr. Talán csakugyan elsiettem a dolgot. – Látta, hogy a gyanú eltűnik DeWitt arcáról. Willoughbyra nézett, és hozzátette még: – Hát nem eléggé megbűnhődött az a nyomorult Thorpe? Még tovább kellett volna üldöznünk érte? Már úgy értem; az a büntetése, hogy megbolondult… ezután nem ad el több kincstári holmit… Yates fölpattant. – Thorpe sosem adott el kincstári holmit, Loomis százados úr! Loomis falfehér lett. – Yates hadnagy úr! – DeWitt keze lecsapott a széke karfájára. – Ma este egyszer már leszerepelt! Legyen szíves, ne avatkozzék az ügybe! – Úgy látszik, kétséges, hogy igazán Thorpe volt-e, aki feketézett, mint ahogy a százados úr gondolja – jegyezte meg Willoughby, nyugodt, sima modorban. Csak ki tudna húzni Loomisból valami elfogadható nyilatkozatot arra nézve, hogy miért Thorpe-ot vádolják! Itt maradt még egy elkötetlen szál… ha DeWitt abba kapaszkodik bele és meghúzza, még mindig felgöngyölítheti az egész disznóságot. – Dondolo őrmester ezt vallotta, őrnagy úr! – védekezett Loomis. – És annak a Sourire-nak, a franciának a tábori csendőrségen tett vallomása is megerősítette, amit Dondolo állított. Hozzá is fűztem a jelentésemhez… DeWitt közbevágott.

– Megálljunk! Yates, maga azt mondta nekem, a francia bevallotta, hogy az élelmiszert Dondolótól vásárolta! – Ez az igazság, ezredes úr! – mondta Yates. Loomisnak arcára fagyott a mosoly. Most megfogták. Saját szavát fordítják majd ellene. – Nem állt szándékomban… – kezdte. De ezt már mondta egyszer. Elakadt. – Az igazság? – vont vállat Willoughby. – Ilyenek a franciák! Mindenkinek azt mondják, amit az illető éppen hallani akar tőlük! – Loomishoz fordult. – Kihallgatta Dondolót? – Igenis, őrnagy úr – mondta Loomis készségesen. – Van rá oka, hogy kételkedjék a szavában? – Nincs, őrnagy úr. – De Thorpe-ot nem kérdezte ki, ugye? – folytatta Willoughby a kihallgatást. – Nem kérdezhettem ki, őrnagy úr! Thorpe nem volt olyan állapotban. És mit is érne az olyan ember vallomása, aki huszonnégy óra múlva már diliházban csücsül? – Micsoda beszéd az, hogy diliház! – szólt közbe DeWitt. – Kórházat akartam mondani, ezredes úr. Úgy gondoltam… elmebeteget úgysem állíthatunk hadbíróság elé… hát akkor mi értelme annak, hogy Sourire-t fogva tartsák? Willoughby az ezredesre nézett. DeWitt megint a kezét figyelte, szemében bosszúság ült. Úgy látszott, nincs több kérdése. – Azt javasolnám–szólalt meg Willoughby –, emeljük ki Dondolót a konyhából. Tegyük át máshová. Legyen gépkocsivezető. Abban úgyis hiányunk van. DeWitt hozzájárult. – Függetlenül attól, hogy ki lopta el és ki árusította az élelmiszert… Dondolo kötelessége lett volna, hogy vigyázzon rá – mondta élesen. – A részletekről majd intézkedjék, Loomis! – adta ki Willoughby az utasítást. – Igenis, őrnagy úr! – vágta rá Loomis lelkesen. Az ezredes Yatesre nézett. A hadnagy álla erőtlenül csüngött, ajka lekonyult. DeWitt egy kicsit megsajnálta, hiszen Yates

végeredményben jót akart. – Na, hadnagy úr – mondta neki –, úgy látom, rossz nyomon indult el. Nincs semmi baj. Így legalább egy egész csomó dolgot sikerült tisztáznunk. Vigasztalásnak szánta, de csak még fájdalmasabbá tette vele a vereséget. – Igenis, ezredes úr – mondta rá Yates gépiesen. – Ami pedig a herceget és az SS alezredest illeti – folytatta DeWitt –, erről a kémelhárítóknak tegyen jelentést, Yates hadnagy úr. Szeretném, ha ön, Willoughby, és ön, Yates, tovább is figyelemmel kísérnék az ügyet. Nemsokára továbbmegyünk, közelebb leszünk az arcvonalhoz, és egy kis lotharingiai kiruccanásra könnyen sor kerülhet. Azt viszont jegyezzék meg, uraim, hogy az én szemem sokfelé ellát, és nem szeretem, ha egyesek a hátam mögött manipulálnak. Az igaz, hogy már nehezen hajlik a nyakam… tudják, az ilyesmi korral jár… de számítsanak rá, hogy bármelyik pillanatban váratlanul hátra arcot csinálhatok! Yates Thorpe-ra gondolt: Most már rohadhat, szegény, tovább a zárkában. Tolachianra gondolt, véráztatta, ősz fejére. Thérése-re: ő is segített, hogy belehajszoljam magam. És Ruthra: Ruth akart mindig harcba küldeni olyan ügyekért, amelyeket eleve veszett ügynek tartottam. Most pedig, lám, ez lett belőlem… veszett ügyek bajnoka: s én még ebben a szerepkörben sem tettem ki túlságosan magamért. De vajon nem ilyen veszett ügyekért vívjuk az egész háborút?

10 – Így hát ezen is túl volt. Yates bátor harca azok ellen, akiket magában a „bandá”-nak nevezett, katasztrofálisan végződött. Csak DeWitt jóindulata mentett valamicskét a presztízsén. Fölhívta Philipsohn orvos századost. Tőle tudta meg, hogy Thorpe állapota tovább romlott. Philipsohn kereken megmondta: nem nagyon hiszi, lesz-e Thorpe valaha is olyan jól, hogy elengedhessék. Mindenesetre jobb kezelést kaphatna az Egyesült Államokban, ezért rajta lesz, hogy Thorpe-ot, amint az állapota engedi, hazaszállítsák Amerikába. Igen, azt ajánlja ő is, hogy tudassák a szülőkkel a teljes igazságot. – Majd én írok a szüleinek – mondta Yates. – Miért nem bízza inkább az illetékesekre? – kérdezte Philipsohn. – Nem – válaszolta Yates. – Magam fogok írni nekik. Ennél többet már úgysem tehetett Thorpe-ért. Ez most már az ő kötelessége, nem Loomisé, sem Willoughbyé. Olyan feladat ez, mint megadáskor bevonni a lobogót. Ennyit még mindenképp meg kell tennie. Yates tudomásul vette vereségét, és önmagában kereste az okát: gondolataiban, érzéseiben. Ugyanúgy, mint amikor arról volt szó, ki értesítse Thorpe szüleit, itt sem a kényelmesebb utat választotta. Nem a bandát okolta vereségéért, hiszen azok nyilván kellett, hogy védjék magukat. De úgy látta, ezúttal is az a néhány, jól ismert, eredendő bűne az oka felsülésének. Nem cselekszik azonnal, amint józan esze és lelkiismerete parancsolná. Önelégült és lusta, szelleme túlságosan szereti a kényelmet. Mindjárt készen áll az olcsó kifogással: ez nem rád tartozik. Bármilyen kényelmetlen is, ezekből kell kiindulnia. Azt kérdezte tehát magától: Vajon miért, vajon mitől vagyok én ilyen? A katonaság hatott volna így rá? „Csak azt tedd, amit parancsolnak” – a hadsereg szigorúan tagolt, piramisszerű szervezete módszeresen ezt a szellemet igyekszik beleverni

mindenkibe. De hát mennyi ideje tart ez az egész? Két esztendeje – nem, két és fél is megvan, talán három is: az ember lassanként már az éveket is elfelejti számon tartani. De elég lehet ennyi idő, hogy gyökeresen megváltozzék tőle a jellemünk? Nem, bizonyos meglevő hajlamokat talán fokozhat, de ahhoz mindenképp kevés, hogy egészen más embert faragjon belőlünk! Hiszen hányan maradtak meg olyannak, amilyenek voltak. Bing például a július negyediki röpcédulát tulajdonképpen parancs ellenére csinálta meg. És akármennyire erőltethette volna Farrish a dolgot, ha Bing nem teszi meg az első lépést, ha Bing nem cselekszik úgy, ahogy a lelkiismerete parancsolja, sosem írják meg, sosem lövik ki azt a röpcédulát. Ezek szerint tehát az ember katonáéknál is megtarthatja belső függetlenségét, nem kell föltétlenül megalkudnia. Csak merészség kell hozzá – megvolt ez Thorpe-ban is a maga elsietett, ösztönös módján, és pórul járt. Pedig Thorpe alatt már recsegettropogott, ingott minden, amikor nekivágott – s ő azért mégis tett valamit, volt mersze hozzá. Yates úgy látta, még tovább kell visszafelé mennie, a múltba, hogy csakugyan a gyökerekig hatolhasson. Meg kell vizsgálnia életének azt a szakaszát is, amelyben még nem nyelte őt magába, és nem igyekezett saját képére gyúrni a hadsereg. Most a Coulter College következik. Gyepágyak, szilfák, juhar- és gesztenyefák közt vörös és fehér téglás épületek. Kövezett gyalogutak egyiktől a másikig, s hátra, a könyvtár felé. Béke, biztonság és hosszú évek sora, amelyekben nincs és nem is akadhat izgalmasabb esemény, mint egy-egy évzáró, diplomaosztó ünnepély, labdarúgó-mérkőzés, vagy olykor valamelyik csöndben elhunyt, agg professzor szerény temetése. Ez az életforma azon nyomban boldog nyugalommal töltötte el, amint a háta mögött maradt a város, és belépett a főiskola területére. És valahányszor visszaérkezett a főiskolára az egyre ritkuló kiruccanások után, úgy elfogta megint ez a nagy boldogság, hogy szinte fájt. Semmilyen ár nem volt nagy azért, hogy ezt elérhesse, és mikor végre elérte, megtarthassa. Házassága Ruthtal ugyancsak ennek a nagyon áhított, nyugodt életnek volt egy lépcsőfoka. Mert sokkal jobb, ha a fiatal, jóképű tanár házasember. S ő

leánytanítványai közül a legcsinosabbat és legérettebbet választotta, bár kétségtelen, hogy nem a leggazdagabbat. De a főiskola boldog nyugalma csak külső máz volt. Erre Yates hamarosan rájött, amint sikerült kiügyeskednie, hogy bekerüljön Archer Lytell tanszékére. A társalgóban tartott ötórai teákon feszült volt a légkör: akik már régebben voltak a tanszéken, minden ott töltött évüket szerzett jognak vélték, amelyet meg kell védelmezniük az újonnan jöttékkel szemben. Egy-egy vita során, hogy ki vezesse a „német haladó A” – vagy a „német haladó B”-kurzust, ki-kirobbant a lappangó gyűlölet. Szemeszter végén addig jól neveltnek látszó emberek egyszerre mérgezett nyilakkal kezdtek lövöldözni egymásra. Ügyelni kellett minden lépésre, féket rakni a nyelvre, és barátkozni minden emberfiával. S az egész fölött ott trónolt Archer Lytell, aki hol komisz célzásokat potyogtatott el, hol ügyesen egy kis olajat öntött a tűzre – ő maga viszont mindenható volt, megközelíthetetlen, és hűbérúri korbácsát fennen suhogtatta. Most, hogy visszagondolt, Yates látta, mennyire hasonlított mindez a katonasághoz. DeWitt ugyan nem Lytell, de ugyanolyan nagyhatalom. S ha Willoughbyt vagy Loomist rászabadítanák a Lytell-tanszékre, attól ugyan egy szemernyit sem változnék ott a légkör, sem jó, sem rossz irányban. Yates elmosolyodott persze azért egy különbség mégiscsak van a kettő közt. A katonaságnál a feljebbvaló élethalál ura, Lytell viszont csak az ember rongyos, évi háromezer dollárja fölött rendelkezett. De vajon az a háromezer dollár nem jelent-e igazában életet és halált, alapvető biztonságot a szilfák, juhar- és gesztenyefák alatt? Yates büszke volt rá, hogy reálisan lát, mindent úgy, ahogy van. Ha nagyon akart valamit, annak kedvéért tudott alkalmazkodni is. Egy hetébe sem került: máris tisztában volt a főiskolán a helyzettel, s belátta, csak úgy vetheti meg ott a lábát, ha mindig jó közepes marad, nem iparkodik túlságosan, s akkorra tartogatja az erejét, ha majd eljön az ő ideje. Így aztán egyszer talán ő lép majd Archer Lytell helyébe, miután rövid szónoklattal méltatta és dicsérő jelzőkkel illette az elhunyt tanszékvezető érdemeit. Ez a szellem bosszantotta annyira Ruthot, ezen akart mindenáron változtatni. Pedig tudta Yates is ugyanúgy, mint ő, mennyi fonákság

van a világon, nem kellett volna azért az asszonynak vállalnia azt a kellemetlen bögölyszerepet. – Eszem ágában sincs, hogy nyíltan kiállják akár a spanyol kérdés, akár más, hasonló szívügyed mellett – magyarázta neki Yates. – Egy főiskolai tanárral több vagy kevesebb igazán se nem oszt, se nem szoroz. – Gyáva vagy – válaszolta Ruth –, egyszerűen félsz, hogy Lytell megorrol rád. – Meg bizony, ő is, meg a rektor is. És nem vagyok bolond, hogy kockáztassam az állásomat. – Azt a rongyos háromezer dollárt! – mondta az asszony gúnyosan. – Igen, a rongyos háromezer dollárt! Ezt a kis házat, az élelmet a jégszekrényben, a legszükségesebbet, hogy legalább annyink meglegyen. Nekem ilyen áron nem kell semmi! – Ne nevettesd ki magad, Ruth! – Egyszer talán így is, úgy is kicsúszik a kezedből minden – jövendölte Ruth. És akkor vásárolta neki azt a három kis majmot. Úgy látszik, Ruthnak lett igaza, legalábbis részben. Mert jött a háború – s milyen távol is van már tőle a főiskola, egészen más világban, a szilfákkal, a juhar- és gesztenyefákkal együtt, s azok a vicik-vacak problémácskák azóta végképp érdektelenné váltak. De másrészt azért Ruth tévedett is. Mert a békebeli Amerika más volt, mint a háború, Európa, a partraszállás. Itt azt kell tenni, amit helyesnek tartunk – mert emberéletek függnek tőle. A főiskolán azonban folyhat tovább egyhangúan az élet, mindörökkön-örökké. Ott tovább lépegethet ki-ki fölfelé a szamárlétrán, tökéletes a rend, mindennek megvan a maga helye, a hagyományoknak és a jövőnek is: csak annyi kell, hogy beilleszkedjék közéjük az ember, és tudjon megalkudni. Őrültség volna feltételezni, hogy Tolachiannak azért kellett meghalnia, mert Archer Lytellnek hatalmában állt meghagyni vagy elvenni Yates hűbéri javadalmacskáját. És kétségkívül Thorpe sem azért őrült meg, mert Yates néhány évvel ezelőtt azon mesterkedett, hogy ő vezethesse a „német haladó B”-kurzust.

Kint ültek a Café Gordon előtt a Boulevard Montparnasse-on. Yates szalmafonatos széke minden mozdulatánál nagyot recsegett, de lusta volt rá, hogy felálljon, és másikat hozzon magának. Thérése ölbe tett kézzel ült, Yates pedig végtelenül finoman végig-végigcirógatta karján a gyönge pihét. – Szóval nincs több segítség – mondta a lány –, pauvre petit… Yates nem tudta, hogy a „pauvre petit”-n Thorpe-ot értse-e – tekintve, hogy éppen róla beszélgettek –, vagy magát. Talán mégis inkább Thorpe-nak szólt. De neki most csak az érzés volt fontos, mely ebből a kifejezésből kicsendült: a részvét. A nő, ha részvét fogja el, segíteni akar. És ugyan mivel segíthetne könnyebben, mint ha odaadja magát?… Thérése engedte, hogy cirógassa. Jólesett neki. Ettől a férfitól olyan minden kis gyöngédség, mint valami alázatosan fölkínált ajándék. Semmiség csupán, nem nagy érték – egy csokor virág, mely elhervad, és csak egy leheletnyi illat marad utána, semmi más. Nem lesz belőle semmi különös, de amíg tart, csodálatos. Előttük ott hullámzott a boulevard élete. Sokféle nemzetiségű katona rótta nagy léptekkel az utcát, mindenféle színű sapkában, mind nevetett, mellettük pedig lányok tipegtek művészien magasra fésült hajjal, magas sarkú cipőben, és ők is nevettek. Az élet haladt tovább, és mégis – mintha megállt volna. Vannak percek, amelyeknek sosincs végük, mert nem akarjuk, hogy végük szakadjon. 47

– Je t’aime – szólalt meg Yates. Ezt nem mondhatta angolul. Csak a francia fejezte ki pontosan azt, amit érzett. A lány kezébe vette a kezét, és játszani kezdett vele. Yates vissza akarta vonni a kezét, mert félt, hogy Thérése utálkozni fog a szemölcseitől. De mégsem húzta vissza. Milyen szép formájúak az ujjai – Yates megremegett az érintésüktől. Ruth sosem ért így a kezéhez – vagy egyszerűen csak elfelejtette volna már? A lány arcát nézte. Körvonalai elmosódtak a boulevard fölé boruló alkonyatban: édes az arca, nem szép, de megindítóan kedves. Nem tudnám megbántani – gondolta –, nem én, semmi kincsért.

– Je t’aime – ismételte. A lány megrázta a fejét, de nem szólt. – El kell mennem Párizsból – mondta Yates. – Igen? – Thérése keze mozdulatlanná vált. – Mikor? Reggel érkezett a parancs: a különítmény egy része – köztük ő is – átköltözik Verdunbe. Ott megint közelebb lesznek az arcvonalhoz. Yates örült neki, különösen azután, hogy Willoughbytól akkora vereséget szenvedett. Úgy érezte, az arcvonal – a sok kín, a sok mocsok ellenére is – valahogy tisztább, mint itt ez az élet, hátul. Ott az emberek sokkal derekabbak, nem mintha mások volnának; csupán azért, mert kikerülnek Párizs és az elvitathatatlan győzelem romboló hatása alól. – Hogy mikor indulok? Talán holnap, talán holnapután. – Hová? Nem félt tőle, hogy a lány tovább találja adni értesülését, inkább csak megszokásból hazudott: – Nem tudom. Azt nem szokták közölni. – Nem látom többé? – kérdezte a lány, nagyon halkan. – Nem, Thérése. Mintha Thérése várna még valamire. Yates nem tudta, mit mondjon. Azt persze nagyon jól tudta, mit mondana most legszívesebben: „Szeressük egymást, ez az utolsó alkalom, ragadjuk meg! Ebből áll az élet, bolondok volnánk, ha engednénk kisiklani a kezünk közül!” – Olyan volt, mint valami álom – mondta a lány. Szereti a nagy szavakat. Fiatal ez a lány, még saját koránál, saját testénél is sokkal fiatalabb. Ha most nem kezdi olyan szerencsétlenül az álmot emlegetni, talán elő mer állni vele, és megkéri, maradjanak együtt éjszakára. – Vagy mint valami költemény – folytatta a lány. – Megismerkedtünk, néhányszor együtt sétáltunk, itt volt mellettem… Költemény! Párizsban, nyári este a Boulevard Montparnasse-on! Micsoda hatásvadászat! És ő még beugrik ennek! Ugyan, dehogy ugrik be, csak ennél a lánynál mégsem lehet durván a lényegre térni. – Befejezetlen költemény, nem gondolja? – mosolygott. Thérése komolyan bólintott.

Yates híg, túl édes limonádéját iszogatta. Olyan volt az íze, mint ennek az egész esetnek. Erről nem beszélhet soha, senkinek. Kinevetnék érte. A lány arra gondolt, hogy Yates most indul vissza, a háborúba. Lőnek majd rá. Ő is ott volt a barikádon meg a Place de la Concorde-on is, tudja jól, hogy fütyülnek a golyók, és nagyon félt. De félelmét elnyomta a nap sok eseménye, az, amiért küzdöttek, és a megrázkódtatás, mely az Hotel Scribe-ben érte. Talán a háborúban is így van: az ember elfelejt félni, annyi mindent csinál, annyi minden történik vele. De az a félelem, amellyel a szeretett férfit féltjük, ezt a férfit, az örökké igazi félelem marad: annak szörnyűségén semmi sem fog soha enyhíteni. Ha most egyszerre össze tudna zsugorodni, icipicire – olyan csöppnyire, hogy meglapulhatna a zsebében, és vele mehetne –, akkor nem félne. Ha a bőrébe bújhatna, eggyé válhatna vele, ha odasimulhatna a mellére, mint valami talizmán, ki tudná űzni magából a félelmet, nem maradna benne egy szemernyi sem. Egyszerre megrohanta a részvét. Ez az ember holnap háborúba megy, és nagyon egyedül marad, mert olyan a természete. Nem számít, milyen emlékei maradtak a múltból, azokban nem lehet már annyi erő, hogy el tudnák felejtetni vele a magányosságát. Ha megkaphatná az utolsó verssort is, a végső rímet és ritmust, hogy megadja, kerekké tegye az egész értelmét, és könnyűvé a szívét… Mit számít az nekem? Milyen keveset kellene áldoznom érte? Hiszen igaz, hogy megsebeztek, borzalmas sebet ejtettek rajtam, s az még korántsem gyógyult be. De ezt a férfit szeretem, ez gyöngéd, ennek a keze nem fogja föltépni a friss, még nyers, finom hártyácskát a seben. És egyszer úgyis meg kell mutatnom valakinek a sebem, meg kell mutatnom az életemet – miért ne éppen most? És talán mert ilyen ez az ember, ő segít majd begyógyítani. Hiszen az a dolog örökké mégsem maradhat utálatos számomra, nem lehet, hogy mindig a hányás undok ízét érezzem tőle a számban, és azt, hogy egész testemet bemocskolták… – Nem szép a szobám – szólalt meg. – Nagyon kevés a pénzem. De ha föl akarsz jönni hozzám…

Yates megérezte, mennyi emberi méltóság van ebben a becsületes fölajánlkozásban. Gondolkoznia kellett rajta, hogy helyesen válaszoljon rá. Nem így: „Persze, nyuszikám, na, gyerünk, gyerünk!” Nem is azzal: „Je t’aime.” Föl kell emelkednie arra a szintre, ahová Thérése az egészet emelte. – Drága vagy, jó vagy – mondta. Végigmentek a boulevard-on, és szinte önkéntelenül egyszerre léptek. Yates olyan közel érezte most magához, hogy arra gondolt: Soha életemben ember még ilyen közel nem állt hozzám. Érezte a lány bizalmát, a lány örömét, s ez lassan őt magát is áthatotta. Egy harmadrangú szállodában vagy inkább garniszállóban volt a lány szobája, s még annál is silányabb volt, mint ahogy beharangozta: egy másodrendű vendégfogadó kiselejtezett holmijából került ki a berendezése. A bidé szemérmetlenül ott ácsorgott a mosdó alatt. Thérése kapkodva előrángatott egy spanyolfalat, hogy eltakarja vele a sarkot, de pont a szövet közepén hatalmas lyuk tátongott. Néhány apróság akadt azért, mely feledtetni igyekezett a helyiség siralmas múltját, s arra vallott, hogy a jelenlegi bérlő otthonának tekinti a szobát. A rozoga komódon, melynek festésén ujjak száza hagyta ott a nyomát, egy csokor virág állt vizespohárban – félig nyílt sárga, fehér és piros rózsák. Két szentkép között – olajnyomat volt mind a kettő üveg alatt, keretük olcsó aranyozását csak némileg tompította a rászáradt por – egy jó Renoir-reprodukció lógott. Thérése sietve meg is jegyezte, hogy ez saját tulajdona. A két apró színfolt azonban kevés volt hozzá, hogy enyhítsen a riasztó szegényszagon, melyet a foszladozó, fakult tapéta és az ágyon a rongyos paplan még feltűnőbbé tett. Yates mindjárt arra gondolt, hogy egy kis pénzt kell majd hagynia a lánynál. Égetően nagy szüksége van rá. Majd csak talál módot, hogy ne bántsa meg vele. Levetette a zubbonyát, egy szék hátára akasztotta, és lesegítette a lányról is a kabátkáját. Thérése bocsánatkérően nézett rá, és zavarban volt. – Nagyon szörnyű ez a szoba? – kérdezte.

– Sokkal kevésbé, mint egy sereg más hely, ahol az utóbbi időben megfordultam – válaszolta, és mosolygott, hogy feloldja a lány elfogódottságát. – Könyvem is van néhány – mondta Thérése –, ha nem is sok. A legtöbb holmimat kénytelen voltam eladogatni, olyan nagy a drágaság. Yatesnek most sehogy sem akaródzott Franciaország nehéz gazdasági helyzetéről kezdeni társalgást. Finoman, de határozottan át kell vennie a kezdeményező szerepet. Érezte, hogy nagyon óvatosnak kell lennie. Ruthtal minden másképp ment. Nem emlékezett rá, hogy valaha gondolkoznia kellett volna rajta, mit csináljon: könnyű, de biztos kézzel mindig az asszony irányította. Most viszont határozottan izgalmasnak találta, hogy ő a helyzet ura. Hízelgett férfiasságának, hogy ő szabhassa meg, mi történjék köztük, mikor és hogyan. Kezét Thérése vállára tette, s blúzának vékony selymén át érezte a lány rugalmas testét. Szeme a szemét kereste, és fogva tartotta tekintetét. A lány észrevétlenül, szinte akarata ellenére, vagy legalábbis önkéntelenül lépett közelebb hozzá. Yates megcsókolta. Thérése ajka lágy volt, meleg, adakozó. Testéből mintha elröppent volna minden önálló életerő, teljesen a férfira bízta magát. Yates a karjában tartotta, azt tehette vele, amit akart. Érezte szája, nyelve édességét, s különös, sosem tapasztalt szomjúsággal egyre inkább szomjazott rá. Ruth is így csókolt? Így csókoltatta magát, mint Thérése, ennyi odaadással? Kinyitotta a szemét: látni akarta Thérése-t, el akarta hessegetni magától a másik asszony emlékét. Könnyen ment. A lány ott volt a karjában, érezte a mellét, érezte egész testét, lehelete az állat cirógatta, látta, hogy tüzel az arca, milyen forró a bőre, s egy picinyke verítékcsöppet pillantott meg a két szemöldöke közt. Aztán Thérése kisiklott a karja közül, szelíden kiszabadította, magát. Már tudta, úgy kívánja ezt az embert, mint eddig még soha semmit. Megkérte, hogy forduljon el. Mikor újra szólította, már az ágyon feküdt, meztelenül. Látta, hogy a férfi nyel egyet. Követte a tekintetét, amint bejárja testét: vállát,

csípőjét, combját. Yates leült az ágyra. A matrac engedett egy kicsit a súlya alatt. A lány hallotta, amint cipője koppan a padlón, előbb az egyik, aztán a másik. Yates ismét fölállt, kikapcsolta a nadrágszíját. Thérése minden mozdulatát figyelte. Yates kapkodott. Ugyanúgy, mint a lány, ő is azt szerette volna, ha már túl vannak minden előkészületen, s végre egymáséi lehetnek. És akkor – olyan hirtelen, hogy a lány teste belevonaglott – visszatért minden. A végtelen undor. Ez a férfitest is csak arra vár, hogy mohón rávethesse magát, leszorítsa, agyonnyomja. A végtelen undor. Legalább szólalna meg, mondana egyetlen szót, hangjával próbálná elkergetni róla ezt a lidércnyomást, mint ahogy a kő szétoszlatja a víz színéről a tükörképet. De nem szól egy szót sem, csak a nadrágjával bajlódik, azt veti le éppen. Mintha valami kiszáradt volna benne, egy szépséges, zöld levél egyszerre elhervadt volna. Megszólalt, hangja alig volt több, mint suttogás: – Nem bírom elviselni. A férfi már épp le akart feküdni, ott volt közvetlenül mellette. – Kicsim – szólt –, mi baj? – Mivel a lány nem felelt, ő válaszolt helyette: – Megijedtél. Nincs mitől félned, szép lesz, érzed majd a kezem… hogy cirógatlak… Thérése elhúzódott mellőle. Yates keze megállt a levegőben. A lányra nézett, szerette volna megérteni. De nem értett semmit… Hiszen végtére is felnőttek mind a ketten. Meg akarta csókolni. Thérése elrántotta a fejét, mintha így akarna szabadulni a csókjától. Yates arcán tanácstalan, de még mindig türelmes mosoly jelent meg. De a lány már arra sem ismert rá. Loomist látta benne. Férfi, tehát Loomis. Mialatt egyik énje egyre inkább irtózott tőle, a másik kétségbeesetten úgy gondolkozott: Borzalmas, mit művelek, pedig szeretem, je t’aime, és ezt sosem fogja megbocsátani.

Tudta, ha most képes volna elmondani mindent, és Yatestől megértést kérhetne, kitörölhetné vele az emlékezetéből Loomist, talán örökre. De hogy beszélhetne saját szégyenéről? Nem éppolyan bűnös ő maga is, mint a férfi, aki azt művelte vele? Yates némán ült. Cigarettára gyújtott, és tüzet adott a lánynak is. Aztán gyöngéden szólalt meg: – Várunk egy kicsit. Az egész csak idegesség. Majd elmúlik. A lány megrázta a fejét, és halkan felsóhajtott. – Nem hiszem… Yates kérlelni kezdte. Odáig jutott, hogy már csak az alkalmat látta, mely egyszerre kicsúszik a keze közül. A Párizsban töltött hetek alatt, de azelőtt, már Normandiában is, kemény szerzeteséletet élt. Olcsó nő nem kellett neki. Legalább némi kedvesség legyen a kapcsolatban, káprázata a barátságnak, a rokonszenvnek és egy kis szerelemnek. És most az egész időt épp erre a lányra pazarolta! Az pedig itt fekszik mellette meztelenül, és ő is meztelen. Lenézett a lábára, és mozgatni kezdte a nagyujját. Időtlen idők óta nem nézte meg már ilyen tudatosan a nagyujját. Néha, mikor túl voltak Ruthtal a szeretkezésen, feküdt, hanyatt, mozgatta a nagyujját, és elnézegette. Nagyujját figyelni jelképe volt nála a kielégülésnek, a nyugalomnak, a megpihenésnek. Elszántan fordult Thérése felé. – Hallgass ide, Thérése – mondta –, hagyd abba ezt a gyerekeskedést. Szeretjük egymást. Vagy nem? Te meg én… csodálatos volna. Akarjuk: te is akarod, én is akarom. Nem tudom, mit rejtegetsz magadban, de akármi is az, nem tűrhetjük, hogy közénk álljon. Ha volna időnk, ha normális életet élnénk, békében, most ilyesmit mondanék: „Nem baj, na, öltözzünk föl, együnk valamit, aztán menjünk moziba.” De nem érted?… Háború van. Holnap, legkésőbb holnapután már nem leszek itt. Csak ez az este, ez az éjszaka a miénk, most kell bírnod magaddal. – Pauvre petit – mondta a lány. – Pauvre petit – utánozta a férfi. Thérése elfordította róla a szemét, s a szorosan zárt elsötétítő függönyre nézett, amelyre az esztendők és a becsurgott esővíz szeszélyes alakokat rajzoltak.

Arra gondolt, hogy a férfinak igaza van. Ez az egy estéjük van, ez az egy éjszakájuk. Több semmi. És mit jelent számomra az egész? Némán fekszem, összeszorítom a fogam, visszatartom a lélegzetem … nekem már úgyis minden mindegy, de ha ő holnap elmegy, hadd indulhasson el fölszabadultan, fütyörészve, megnyugodva. – Jó – mondta –, gyere. Oly tökéletesen megadta magát, hogy épp ez a passzivitás csigázta föl a férfit. Most ő az úr, az történik, amit ő akar, az övé ez a lány. De csakugyan az övé? Nem éppen most húzódott végleg teljesen vissza tőle? Megegyeztek, hát most állja az alkut, ha beleszakad is. Yates elnyomta a cigarettáját. A hamutartó, megfigyelte, egyszer négyfelé tört, de gondosan összeragasztották. Ráhúzta a lány testére a takarót, ráterítette, és gyöngéden betakargatta vele. Úgy érezte, szép az, amit tesz, igazi áldozat. Egyetlen kárpótlása ez volt az egészben. Thérése-en lassan végigömlött a melegség. A lábánál indult el, s onnét terjedt szét egész testén. Sírhatnékja támadt. Yates öltözködött. A lány figyelte, szerette volna tudni, most vajon megveti-e, vagy mit érez iránta. A férfi maga sem volt tisztában vele, mit érez, s mi volt az oka annak, hogy így tett. Elmondta magát tökkelütött hülyének, s ugyanakkor hitt benne, hogy helyesen járt el, hitt benne, hogy ha mást tesz, csak rossz érzéssel távozhatna innét. – Gyere ide, kérlek – szólt oda neki a lány, mikor elkészült az öltözködéssel. Yates az ágy mellé húzta a roskatag széket, leült, s úgy fogta meg a lány kezét, mint az orvos a betegét. – Isten veled, Thérése – mondta. A lány keze rásimult az övére, és megszorította a kezét. – Sosem foglak elfelejteni – szólalt meg Thérése. – Nem csókolnál meg búcsúzóul? Megcsókolta, végigsimított a lány homlokán, aztán fölállt, és indulni készült. – Meg akarom még köszönni – mondta. – Nagyon egyedül lettem volna nélküled. De most mennem kell. Visszatette Thérése kezét a takaróra.

Elment, halkan tette be az ajtót maga után. A lány egy percig csöndben feküdt, és arra gondolt, hogy az, ami az előbb elhervadt benne, most teljesen eltűnt. Helyébe nyugodt, szelíd érzés költözött – egyszer már érezte ezt egy kis csónakon, nyáron, egy békés tavacskán, amint kezét belelógatta a vízbe. Már tudta, hogy Loomis eltűnt, sosem tér vissza, nem fogja többé kísérteni. Tudta, hogy meggyógyult, és hogy ez a férfi, Yates gyógyította meg. Már szinte látta magát, amint kiugrik az ágyból, az ajtóhoz rohan, utánakiált, visszahívja – ó, milyen csodálatos is volna! De ott maradt elnyújtózva, érezte, hogy keményszik meg a melle, s hogy cirógatja meleg testét a hűvös lepedő. Nagyon boldog volt. Aztán elaludt; álomtalan, mély álomba merült.

HARMADIK KÖNYV Rögtönzés egy jól ismert témára

1 Néha a múlt különös erővel tör be a jelenbe. Mintha vasmarok szorítaná az ember koponyáját. Elmúlt idők rég halott, néma tanúi jutnak ismét szóhoz, és hangjuk egyszerre úgy harsog, hogy elnémul a tréfa, a nevetés, a dal és a vidám beszélgetés. Troy legtöbb katonája ezt érezte, mikor előrenyomultak, túl Verdun városán, méghozzá nem is csak az érzékenyebbje, komolyabbja. Nem is annyira a dombokról megpillantott emlékmű keltette ezt az érzést – a két kezét kardjának markolatán pihentető katona hatalmas kőszobra –, még csak a sírkeresztek beláthatatlan, hosszú sora sem, mely mint ezernyi tüske meredezett a dombok hátán. A földön csúf hegekként végighúzódó, fűvel benőtt lövészárkok hatottak úgy a katonákra. Igaz, hogy itt-ott beomlottak már, elmosódott az árkok éles szegélye. De közel harminc év sem volt elég, hogy eltörölje őket a föld színéről, hogy eltüntesse a százezer számra elvérzett katonák értelmetlen lemészárlásának szörnyű nyomát. Troy katonái nagyon keveset tudtak Verdunről. Legtöbbje még kisgyerek volt, vagy meg sem született, amikor itt harcok folytak. Csak az iskolában hallottak róla, vagy apáiktól, nagybátyáiktól, akik annak idején elolvasták az újság vastag betűs híreiben, hogy folyik minden talpalatnyi földért itt a harc, betűzgették az erődök és falvak furcsa, idegen nevét. Ezek az idegen nevek most jelentőséget kaptak. Lám, megvannak még, s itt látszanak a régi rombolás nyomai is: egészen aprónak tetszenek, ha összehasonlítjuk őket a rombolásnak azokkal a nyomaival, amelyeket a katonák ebben a háborúban láttak, és részben maguk okoztak. Normandiában és Észak-Franciaországban szűz talajon folyt a harc; ott emberemlékezet óta senki sem csatázott. Most azonban ide érkeztek, erre a földre… És az ősz már ott volt a levegőben. Az éjszaka csípős volt és hideg. Nyomultak előre, igen, de a cél most távolibbnak tűnt, mint valaha. Hogy karácsonyra otthon leszünk? Ezen csak nevetni

lehetett, keserűen. Némelyikük még emlékezett rá, milyen érzéssel tartottak Párizs felé, amikor elhagyták Avranches-ot, még kora nyáron. Azóta szertefoszlott a biztonság, szertefoszlott minden remény – és mi maradt helyette? Ez a keserves cammogás, ez a vergődés egyre tovább. Haladtak keresztül a nagy parlagon. Az utolsó barázdát itt még a múlt háború ágyúi vonták. Áztatta őket a szitáló eső, ott ragadt arcukon, kezükön. Csövével lefelé fordított puskájuk egyre súlyosabbá lett, és sisakjukról csöpögött a víz. A várost elkerülték. Más csapatok maradtak ott, hogy megszállják. Valahol, Verduntől keletre álltak meg éjszakára. Troy sorra látogatta minden szakasz katonáját. Feltűnt neki, milyen hallgatagok, s nem tetszett a nagy csönd. Maga is ugyanazt érezte, mint ők, tudta, mi bántja a katonáit. – Tudom, mire gondoltok – mondta –, mert nekem is ugyanaz jár az eszemben. Ennek az istenverte, tetves háborúnak sehogy sem akar vége szakadni. És vajon miért? Nézzétek csak amott az 1916os lövészárkokat… miért estek el azok a fiúk? És vajon húszharminc esztendő múlva megint újabb hadseregek vonulnak keresztül ezen a földön? Erre gondoltok. Mind ránéztek, Simon és Wattlinger, Cerelli, Traub, Sheal és Lester őrmester. Arcuk nyugodt volt, várakozás látszott rajta – és némi kételkedés. Troy arra gondolt, hogy hasonlítanak ezek az arcok mind egymáshoz, ugyanazok az élmények, tapasztalatok hagyták ott mindegyiken a bélyegüket. – Nincs erre a kérdésre semmiféle kész válaszom – mondta Troy. – És azt hiszem, egyáltalán nincs is készen vett megoldás. Nézzétek csak. Itt van ez a század katona. Most tábort ütünk éjszakára… tehát mit csinálunk? Őröket állítunk, s némelyikünknek föl kell áldoznia, legalább egy időre, az álmát a többiért. Ha megnyerjük a háborút, azt hiszem, ugyanezt kell majd tennünk. Az ember nehezen tanul, némelyik gyorsabban, a többi nagyon lassan. Az ember most igyekezzék tanulni, amíg van rá ideje. A háború jó iskola. – Az? – kérdezte Sheal. – Fogd be a szád – mondta Lester –, a százados úr még beszél. – Nem, már befejeztem – Troy hátratolta a sisakját.

Most fiatalabbnak hatott a katonáinál. Másnap késő délután Troy százada egy épületcsoporthoz érkezett. Amennyire a kifakult jelzésekből meg lehetett ítélni, valaha a francia hadsereg élelmiszerraktára volt itt, újabb jelzések pedig arra mutattak, hogy a németek is használták. Némelyik épület teljesen kiégett, mások csak részben omlottak össze, egyesek viszont jóformán sértetlenek maradtak. A katonák arcára várakozás és mohóság ült ki. A pusztulás nem tévesztette meg őket, jól ismerték már ezt a képet, máris emléktárgyakat, zsákmányt szimatoltak, azt a lehetőséget, hogy majd alaposan átkutathatnak mindent. Fulbright hadnagy vezette át a házak között az első szakaszt – kis termetű férfi volt, homloka, válla, akárcsak egy rugby-játékosé –, állandóan figyelt, nehogy tőrbe csalják őket. Fulbright már Normandiából eljövet került a századhoz, s nem szerette a fölösleges kockázatot. De mikor végigvizsgálta az épületeket, szó nélkül csatlakozott a katonái véleményéhez: a németek kivonultak innét, amit csak lehet, igyekeztek magukkal vinni, a maradékot pedig elpusztítani. Csak épp hogy nem volt elég idejük a készletek megsemmisítésére, az amerikaiak túl gyorsan hatoltak előre. Fulbright katonái senki mást nem találtak ott, csak néhány franciát, azok nagy szőrkucsmában, bundamellényben, szőrmével bélelt nadrágban másztak elő az épületek közül. A franciák félszegen mosolyogtak, mindjárt cigarettát kezdtek kunyerálni, de azon nyomban eloldalogtak, amint Fulbright rájuk üvöltött: – Eredjetek a fenébe! – Egész jó kis téli holmi – jegyezte meg Lester. – Kincstári tulajdon – állapította meg vonakodva és nehéz szívvel Fulbright –, azt hiszem, őröket kellene állítanunk. – Én is azt hiszem – hagyta rá Lester. Addig nem fájt a feje érte, míg a C század adja az őrséget. Azok legalább minden idegent távol tartanak, és először saját társaik válogathatnak a készletből. Hasonló gondolat járhatott Fulbright fejében is, mert megjegyezte: – Csak aztán vigyázzunk. Nehogy valami robbanó töltőtoll akadjon a kezünkbe.

Shealnek fölcsillant a szeme: – Á, gyorsabban füstöltek el ezek innét! Megérzem én a csapdát a szagáról is! – Ha egyszer a hadnagy úr azt mondja, hogy lehetnek csapdák – mondta Lester –, akkor igenis tartsátok nyitva a szemeteket. Már viheted is föl azt a roskatag tested, oda ni… ahhoz az épülethez, amelyiknek nincs egy ablaka sem az első emeleten! Te leszel ott az őr! – Nofene! – Sheal kiköpte a rágógumiját. – Futólépés, indulj! – kiáltott rá Lester. Fulbright szó nélkül hallgatta végig a szóváltást, mosolyféle játszott az ajka körül. Beletelt némi időbe, míg Troytól megtanulta, hogyan kerüljön közel a katonákhoz, és hogy fegyelmet tartani nem tanulhat meg semmiféle szolgálati szabályzatból sem. Mikor erre rájött, összenőtt a századdal, szorosan közéjük tartozott. – Állítsa fel a többi őrt is – adta ki a parancsot. Lester kiválasztott néhány katonát, a többinek meg odakiáltott: – Oszolj! Szinte azon nyomban eltűntek, igyekeztek kihasználni azt a kevés világosságot, amely a napból még hátra volt. Traub, Cerelli és Sheal lépett ki az egyik épületből, azzal szórakoztak, hogy fekete nyakkendőt kötöttek, és német matrózsapkát nyomtak a fejükbe. – Mit jelenthet ez?– kérdezte Sheal a sapka fekete szalagján az arany felírást betűzgetve. – Micsoda borzalmas nyelv! – Kriegsmarine – nevetett Traub. – Haditengerészetet jelent. – Húzd fel a horgonyt! – dalolta Cerelli, keresztülbukdácsolva néhány betondarabon és a romok közt tekergő, elgörbült vasrúdon. – Teljes gőzzel előre! – üvöltötte. – Torpedóhoz! Sutty! Pompás lövés! Csak a fejit, hogy meg ne sántuljon! Hadd menjenek a fészkes fenébe! – Odafordult Traubhoz. – Pályát tévesztettem. Nekem a haditengerészetnél volna a helyem. – Álmodozva állt meg. – Hajót nekem, hadd járjam a tengereket! – Kuss, admirális uram – szólt Sheal. Valami zajra figyelt. Lejjebb az úton egy csomó harckocsi csörömpölt végig a sötétben. –

Hazaküldöm ezt a sapkát, van egy kis húgom, annak jó lesz. – Mekkora a feje? – kérdezte Traub. – Ez egy kicsit nagy lesz neki. – Jesszusom – hőkölt meg Sheal –, már nem is emlékszem rá. Már egész nagy lehet a kicsi, és akkor a feje is megnő, nem igaz?’ – De a feje mégsem nő meg ennyire. – Büszke lesz majd rá – erősködött Sheal. – Azt írom neki, egy nácitól zsákmányoltam. – Sosem szabad a gyereknek hazudni – mondta Cerelli. – Felnőtteknek hazudhat az ember, de a gyerek anélkül is elég rosszat szed össze, ha nem tanítjuk rá. – Hiszen úgyse tudja meg, hogy hazudtam! – mondta Sheal. Aztán eldobta a sapkát. – Kell a fenének! Honnét vegyek papírt, amivel becsomagoljam? Az embernek saját magára sosem marad itt ideje… – Menjünk inkább át oda – ajánlotta Cerelli –, és lovasítsunk meg néhány bundát. Négy férfi lépett elő az alkonyatból, és elállta az útjukat. Karabély volt a vállukon, és valami furcsa, szedett-vedett ruha rajtuk, félig katonai, félig civil, de sem az egyik, sem a másik nem valami díszes. Sheal látta meg őket először. Megtorpant. Lekapta válláról a puskát, és rájuk kiáltott: 48

– Halt! A négy férfi engedelmesen megállt. Az, aki legelöl jött, előrenyújtotta üres kezét – talán kézfogásra, talán, hogy mutassa, nincs benne semmi. – Hello, amerikaiak! – mondta a férfi, és egész arca egyetlen széles mosoly volt. – Ne mozduljon! – kiáltott rá Sheal. Előreparancsolta Traubot és Cerellit, hogy tartsák sakkban a többieket, míg az első férfi, aki szemmel láthatólag vezette a többit, óvatosan előbbre lépett. A férfi magára mutatott, és megszólalt: – Ruszki! Aztán két társára mutatott, és ismét azt mondta: – Ruszki!

Végül az utolsóra: –Polyák! Aztán ismét elmosolyodott, és akkorát csapott Sheal vállára, hogy Sheal majd összerogyott. Ezután pedig egyszerűen félretolta az amerikai puskáját, és megölelte Shealt. Mindkét oldalról egy-egy csókot nyomott a képére, tüskés arca hozzádörzsölődött az amerikai puhább borostájához. Sheal zavarba jött, és igyekezett kiszabadítani magát az ölelésből. Az oroszra nézett. Az nem volt sokkal magasabb nála. De micsoda mellkasa volt! Mekkora keze, karja, lába! Az orosz magára mutatott, és bemutatkozott: –Kovaljov! Andrej Boriszovics Kovaljov! – Kérdően nézett Shealre. – Sheal a nevem – válaszolta Sheal. Ezzel a beszélgetés el is akadt. Most kétségtelenül Shealen lett volna a sor, de nem tudta, mit csináljon. Végül is eszébe jutott, hogy értesítenie kellene Lestert vagy a hadnagyát. De mikor odaszólt Cerellinek, hogy kerítse elő valamelyiküket, az bosszúsan dörmögte vissza: – Hol a fenében találom most meg őket? Sheal belátta, hogy van az ellenvetésben némi igazság – egy tucatnyi épület valamelyikében lehetnek, nyilván ők is bundát meg miegymást keresnek maguknak. Ez a gondolat végül is visszatérítette Shealt az eredeti elgondolásához. Ő sem akar kimaradni a zsákmányból, idegent pedig épp eleget látott már a háborúban. – Rajta, ürgék, vegyétek el a puskát tőlük, aztán induljunk! – kiáltott rá Cerellire és Traubra. Azzal Kovaljov fegyveréért nyúlt. Kovaljov nagy keze azonban keményen markolta a puskát. – Na, gyerünk már! – mondta Sheal, és cibálni kezdte. Az orosz a fejét rázta. Ragaszkodott a puskájához, nem ellenségesen, de makacsul. Sheal bosszankodott. Az orosz és a társai nem olyasféle népek voltak, akikkel szívesen összeakaszkodik az ember, ha nem muszáj. Kelletlenül húzta vissza a kezét, az orosz bocsánatkérően mosolygott.

Sheal egy fejmozdulattal intett neki, hogy induljanak. Kavaljov engedelmeskedett. Emelt fővel, nyugodt léptekkel indult el, látszott, sokat masírozott már. Sheal a századparancsnoki irodát egy kis házban találta meg, néhány száz méterrel odább, a raktárépületek felé vezető úton. A sarokban egy padon katonák kártyáztak. Troy éppen fát rakosgatott egy konyhai tűzhelybe, egy kék kötényes, fapapucsos öregasszony végigkopogott a konyha kőpadlóján, üstöt, fazekakat, lábosokat hozott. Troy egy darab fával a kezében fölnézett. – Ezeket az embereket hoztam, százados úr – jelentette Sheal. – Azt hiszem, oroszok. – Helyes – mondta Troy, és fölegyenesedett. – Mondja meg nekik, adják át a puskájukat a raktáros tiszthelyettesnek. – Ezt tessék inkább személyesen megmondani nekik, százados úr, én már próbáltam. – Aztán, mivel szeretett volna már kikerülni az egész ügyből s visszamenni a bundákhoz, megjegyezte, hogy neki tulajdonképpen kint kellene most állnia őrségben a raktáraknál. – Oké – bólintott Troy. Sheal és Cerelli távozott, Traub azonban meleget és kávészagot érzett, hát inkább maradt. Troy nézegette a négy férfit. Arcuk megviselt volt, látszott rajtuk, mennyi mindenen mentek keresztül. Troy bizalmatlansága lassanként alábbhagyott. A német, vagy aki a németek oldalán állt, nem volna ilyen nyúzott, és nem nézne rá ilyen nyugodt, reménykedő bizalommal, mint ezek itt. Troy kiválasztotta közülük a legkatonásabbnak látszót, és odaintette az asztalához. Az orosz tisztelgett. – Kovaljov őrmester – mondta –, Andrej Boriszovics Kovaljov. Aztán megragadta Troy kezét, és komolyan megrázta. Troy helyet mutatott neki maga mellett. – Beszél angolul? Kovaljov mosolygott. – Nye ponyimaju. – Micsodát nem? – Nye ponyimaju. Nix verstehn! – Ühüm! – Troy zavarban volt.

– Dajtsch! Ich sprech dajtsch! – igyekezett Kovaljov segíteni a helyzeten. Traub odaszólt a sarokból, a kártyázok mellől. – Azt mondja, németül tud! – Hát akkor jöjjön ide! – szólt rá Troy türelmetlenül. Traub odaballagott. . – Maga ért németül, hát fordítson – szólt rá Troy. – Nem tudok én németül – mondta Traub. – Az öregeim ugyan az óhazából jöttek Amerikába, de csak jiddisül beszéltek. – Csakugyan? – kérdezte Troy. Hát akkor mért írta be az adatai közé, hogy ért németül? – Mert a jiddis is egyfajta német – szólt Traub szelíden, hogy megbékítse a századosát. – Akkor próbálja meg! Traub élénk beszélgetésbe kezdett az orosszal. Troy közbevágott: – Azt akarom tudni, hogy kerültek ide ezek a fickók! – Jiddisül beszél – mondta Traub. – Azt hiszi, németül tanult meg a litvániai koncentrációs táborban, de mikor kérdezem, ki tanította, kiderül, hogy néhány öreg zsidó volt a mestere. Az öreg zsidókat halálra dolgoztatták egy kőbányában, azt mondja, nem tudott rajtuk segíteni. – Segíteni? – csodálkozott Troy, és kezdett kíváncsi lenni az ilyen legényre, akinek még a koncentrációs táborban is azon jár az esze, hogy másokat megmentsen. – Miféle őrmester ez tulajdonképpen? És mondja meg neki, hogy adja át a fegyverét. Traub cigarettát adott Kovaljovnak, és tovább kérdezgette. Válaszadás közben Kovaljov nagy bicskát húzott elő a zsebéből, igazságosan elvagdalta a cigarettát háromfelé, és szétosztotta a katonái közt. Troy az oroszra nézett, az visszanézett rá, és mosolygott. – Igazad van – szólt Troy, mintha Kovaljov értené, amit mond –, pocsék házigazda vagyok. – Elővett egy csomag cigarettát a kenyérzsákjából, és odaadta Kovaljovnak. – Szpasziba!

– Na, jól van… tovaris!… Elkészült már az a kávé? Traub összefoglalta Kovaljov történetét Troy számára. Kovaljov őrmester volt az orosz haditengerészetnél, ott volt az Oesel-sziget védői között a rigai öbölben, megsebesült, és foglyul ejtették a németek. De megszökött, vissza az oroszokhoz. – Hát akkor hogy kerül ide? – kérdezte Troy. – Partizán – magyarázta Traub. – Az oroszok megint átküldték az arcvonalon, hogy mint partizán dolgozzon tovább. Rigában aztán a németek elkapták, és megkínozták. – Elég hihetetlen történet! – mondta Troy. Ő egészen másfajta hadviseléshez szokott hozzá, sokkal szabályosabbhoz, civilizáltabbhoz. Hadifoglyokat nem szokás kínozni. A partizánharcot romantikus mesének tartotta, a még otthon, az Egyesült Államokban látott szovjet filmhíradók propagandafogásának. Traub mondott valamit Kovaljovnak. Az őrmester levetette foltozott könyökű zubbonyát. Alatta ócska, szvetterszerű, tisztára mosott, kék csíkos trikóinget hordott. Lehúzta a trikót is. Aztán odafordította a hátát Troy felé. A bőre is majdnem ugyanolyan csíkos volt, mint a trikója, csak vörös csíkokkal volt tele. Traub nézte a férfi bőrét. A kártyázók is fölálltak a sarokból, közelebb jöttek, s úgy bámulták. Troy nagyot nyelt. – Mondja, hogy öltözzék föl. Mondja meg azt is, hogy hiszek neki. – Arra kért, fordítsam le a százados úrnak – mondta Traub –, hogy ő sok németet megölt. Ő és az emberei bányában dolgoztak, Lotharingiában. Onnét kitörtek, és puszta kézzel elintéztek néhány németet. Elvették a fegyverüket, s azzal még több németet öltek. Traub fordításában benne volt Kovaljov egyszerűsége, és nehézkes beszéde. Kovaljov szólt néhány szót az embereinek, azok kezdték kiüríteni a zsebüket, és kirakosgatni, ami benne van, Troy elé, az asztalra – órákat, töltőtollat, tárcákat, papirosokat… – Német! – mondta Kovaljov, és keze megvetéssel söpört végig a kirakott holmin. Ez volt a bizonyíték, hogy igazat mond, meg az a puska, amelyet még mindig keményen a markában szorongatott.

Troy nézte az eléje szórt holmit – sötétben megfojtott, leszúrt, lelőtt német katonák hagyatékát, olyan katonákét, akik már nem lőhetnek többé az ő embereire. – Hiszek magának – mondta –, hiszek magának. – Aztán Kovaljov derékszíján a rézcsatra mutatott. – Orosz! – mondta Kovaljov. – Orosz tengerészet! – Megmutatta rajta Troynak a sarló-kalapácsos díszítést. – Ez maradt az egyenruhájából – magyarázta Traub. – A csat meg az ing. Ezeket még a németek se tudták elvenni tőle. Troy elgondolkozva egy csésze kávét nyújtott oda Kovaljovnak. – Traub! Mondja meg nekik, vigyék innét ezt a holmit. Ők vették el a németektől… tartsák is meg. És mondja meg Kovaljov őrmesternek, hogy új ruhát kap tőlünk, tetőtől talpig felöltöztetjük! Találtunk itt egy egész német haditengerész-raktárt… csupa finom holmi, nadrág, zubbony, mellény meg mindenféle. Kovaljov ismét zsebre rakta a zsákmányt, és erősen a szemébe nézve, mondott valamit Troynak. – Harcolni akar – fordította Traub. – Csatlakozni szeretne az egységünkhöz. Troy elnyomott egy kis mosolyt. Szólt Traubnak, hogy magyarázza meg, ez az amerikai hadsereg. Kovaljovot és társait majd visszaviszik Verdunbe, és más amerikaiak döntenek felőle, mi legyen velük. – Harcolunk? – kérdezte Kovaljov. – Persze! Troynak hirtelen az jutott az eszébe, milyen volna egy század csupa ilyen emberből. Lenne olyan jó, mint az övé. Pedig az övé csakugyan jó század! – Most pedig, Traub, mondja meg neki, hogy meg kell kapnom a puskájukat. Nem tűrhetünk ilyesmit az arcvonalunk mögött. Traub igyekezett tisztázni a dolgot az orosszal. – Harcolunk? – kérdezte Kovaljov újra. Széttárta a kezét, mint aki sehogy sem érti a dolgot. Troy értette, Kovaljov mire gondol. De akkor is meg kell kapnia a puskájukat. Ez a háború más, mint a Kovaljové – szabályosabb, civilizáltabb.

2 Yates és Bing áthaladtak a verduni Elhurcoltak Táborának udvarán. Yates begombolta a köpenye gallérját. Aztán fölnézett a szürke égre, s látta, hogy néhány piszkos felhőfoszlányt kerget szorgalmasan a szél. – Úgy látszik, ma sem áll el az eső. – Nemigen – hagyta rá Bing, és azzal mindjárt más tárgyra is tért. – Nem sikerült tejet kapnia a gazdasági hivataltól? – Nem. – Miért nem? Yates bosszúsan sóhajtott. Már harmadszor próbálta elintézni, de most sem sikerült. – Hivatalosan a franciák rendelkeznek a tábor fölött, és azt mondják, ők sem kaptak. Így aztán Heffernan őrnagyhoz fordultam. Azt mondja, próbált tejport szerezni a hadseregtől, de nem adtak, mert francia táborról van szó. Kövezetlen volt az udvar. Valaha francia csapatokat helyeztek el az udvar körüli rengeteg földszintes barakkban, s akkor a sok föl-alá masírozó láb keményre taposta a földet. Menetoszlopok kanyarogtak itt jobbra-balra, szakaszok, rajok gyakorlatoztak végtelen sok órán keresztül. De ez már réges-rég a múlté. Azt a hadsereget, mely ezt a földet taposta, legyőzték, szétverték. Az időjárás megrongálta azóta a barakkokat, megtépázta rajtuk a tetőt, megrepesztette a falakat, kitörte az ablakokat. Most pedig esik, napok óta esik már ez a nyomorult, kelet-franciaországi, őszi eső, s embert és eget egyaránt sivár borúval tölt el. A parancsnokság, a tábor egyetlen komoly kőépülete fölött ott kornyadozik ázottan, lottyadtan a francia, amerikai és brit lobogó: csak akkor mozdulnak, ha a szél nekivágja őket a zászlórúdnak. A föld is felázott. A soha el nem apadó, nagy tócsák közt, amelyeket egyre táplálnak a szüntelenül hulló esőcseppek, egy csomó férfi és nő álldogál vagy őgyeleg, gyerekek is akadnak köztük. Fejüket a

válluk közé húzzák, gallérjukat fölhajtják, kezüket a rongyos kabát vagy nadrág zsebébe dugják. – A fene egye meg, hadnagy úr – mondta Bing –, ha ebből áll a szabadság, akkor bizony nem sokat ér az egész. – Csak nem engedhetjük mindnyájukat egyszerűen szabadon? – mondta Yates mogorván. – Csoportosítani kell őket, kivizsgálni az ügyüket, megszervezni a továbbirányításukat… – De micsoda életük van itt? – Istenem, mit gondol, eddig hogy éltek? – Éppen azért! – kötötte meg magát Bing. – Ugyan, hallgasson már, az Isten szerelmére! – fakadt ki Yates ingerülten. – Megpróbálok mindent, ami csak tőlem telik! – Igenis, hadnagy úr… tudom, hogy mindent megpróbál – ismerte el Bing is. Nagyon jól látta, hogy Yates igyekszik megtenni minden tőle telhetőt… tele van a zsebe a harctéri tartalék élelmiszeradagból származó édességgel, s azt osztogatja a legsoványabb gyerekeknek. Miután két napja hallgatták már ki a tábor lakóit – mindig újakat hoznak be –, Yates rájött, hogy állandóan fejjel rohan neki valami rendkívül puha és rendkívül rugalmas falnak. Heffernan őrnagy, a táborparancsnokság amerikai összekötő tisztje, szívesen megígér mindent, a franciák is szívesen megígérnek mindent, mindenki barátságos és csupa segítőkészség, de mindenki azt magyarázza közben, mennyire meg van kötve a keze. Minden délben, mielőtt ebédelni mennének, Yates beszél valakivel a táborparancsnokságon, és ilyenkor sikerül annyira könnyíteni a lelkiismeretén, hogy le tud nyelni néhány falatot. De mikor visszatér a táborba, és megcsapja orrát az elhurcoltak bűze, az egész ebéd megint ott van a torkában, és valósággal fojtogatja. Yatesnek és Bingnek hivatalosan csak az itt a dolga, hogy kikérdezzen annyi elhurcoltat, amennyit csak tud, általános képet kapjon nézeteikről, hangulatukról, lelkiállapotukról. Ezek az elsők itt Verdunben, akiket a hitleri Európa kiöklendett magából: milliószámra élnek még társaik rabszolgasorban a német vonalak mögött, és mindenfelé, egész Németországban. Azt kell megtudniuk, vajon

számíthatnak-e ezeknek, a németek háta mögött élő millióknak jelentős részére a szövetségesek. Yates igyekezett, hogy érzéketlen tudjon maradni, csak a kötelességével törődjön, hiszen folyik még a háború. De voltak itt koravén arcú, fölfújt hasú gyerekek is. Egy sem szaladgált, egy sem kiabált, egy sem ugrált, csak a sárban kotorásztak, tudj’ isten, mit kerestek. Ténferegtek a konyhasátor körül, áhítattal szívták be az üstben rotyogó káposzta szagát, és nyál csorgott le az állukon. Öregek is voltak itt, gyermeteg arcú öregek, tapogatták a köpenyét, homlokuk és nyakuk ráncos bőrén piszokcsík húzódott, áradt róluk az áporodott, nyirkos ruha bűze, a mosdatlan testé és az ápolatlanságé. Nők is voltak itt, némelyik csont és bőr, a másik fölpuffadt az örökös krumplikoszton, rábámészkodtak, mosolyogtak, himbálták idétlen csípőjüket, a legtöbbje mezítláb járt, a sár keresztülszivárgott lábuk ujja közt, s végigfolyt mocskos, töredezett, eltorzult körmükön. És voltak itt férfiak is, arcukon a reménykedés és a bizalmatlanság furcsa keveréke ült, némelyik valami kis emberi méltóság látszatát igyekezett fönntartani, de a többi hason csúszott koszosak voltak, éhesek és megfélemlítettek. – Honnét való? – ez volt mindegyikhez Yates első kérdése. A válasz, szinte mindig valamelyik lotharingiai gyárváros neve volt. Nem Varsóból, nem Belgrádból, nem Pozsonyból kerültek ide… innét, a környékről, s ugyanitt élnek ma is rabszolgasorban, barakkokban. – Valaha mindegyiküknek volt otthona – mondta Bing. Megint rá akart kezdeni, hogy tovább biztassa: valamit kell tenni értük. – Mikor volt az? – kérdezte Yates gúnyosan. – Azóta minden megváltozott. Higgye meg, itt egy egészen új emberfajta keletkezett: a barakkemberé. A németek fogták őket, barakkba rakták, és dolgoztatták, hozzászoktatták, hogy megelégedjenek a legelemibbel: egy kis alvással, egy csajka levessel… közben pedig sokat, rengeteget dolgozzanak. Mi legalább nem dolgoztatjuk őket. Okolja ezért a németeket, ha mindenáron okolni akar valakit, de legyen már egy kis türelme, míg rendet teremtünk. Yates bosszankodva vette észre, hogy ugyanúgy viselkedik Binggel szemben, mint Heffernan ővele. Türelem!… – utánozta Bing.

– Hát mire számított? Ki készülhetett föl rá, hogy ennyien lesznek? – Igaz is – mondta Bing –, mi megtesszük, ami tőlünk telik. Most még csak rögtönzünk, hiszen alig foghattunk hozzá. De mihez kezdünk majd, ha milliószámra kerülnek a kezünkbe ezek az elhurcoltak a mostani ezrek helyett? És mit csinálunk a németekkel?… Hát eddig nem tudtuk, hogy Európában mi történik? Yates a „rögtönzés” szóba igyekezett belekapaszkodni. – A mi népünk igenis ért a rögtönzéshez! – mondta. – Ez a jellegzetes amerikai találékonyság. Maga nem született amerikai, ezért nem is tudja felfogni, mit jelent ez. De mi egy egész világrészt tártunk fel csupa rögtönzéssel. Senki sem tervezgetett előre. És azért egész jól sikerült! Nem? Yates öntudatlanul összehasonlította a tábor rongyos népét az amerikaiakkal – lám, ilyenek az európaiak, ezek juttatták ide Európát, vagy legalábbis ezek engedték, hogy Európából ez legyen. És most itt vannak, csupa emberi roncs, vacognak, büdösek, éhesek, és várják az amerikai alamizsnát. Bing nem válaszolt. Mondhatta volna, hogy itt nem arról van szó, vajon behatoljanak-e az amerikaiak a vadonba, fölszántsák-e a szűzföldeket, kivágják-e az őserdőket. Hanem arról, hogy a németek tervszerűen szakították ki ezeket az embereket a környezetükből, s ezért tervszerűségre van szükség ahhoz is, hogy helyrehozzuk a németek által okozott kárt, és ha lehet, valami jobbat teremtsünk helyette. De nem válaszolt, mert Yates ingerültségében kirekesztette őt maguk közül, elvitatta azt a jogát, hogy szót emelhessen mint amerikai. Bing nyilván nem is tudta beleélni magát abba a mitikus pionírszellembe, amelynek bűvöletében az amerikaiak kész recepttel szolgálnak mindenki bajára. Egy férfi lépett elő, agyonnyomorgatott katonasapka a kezében. Tűrhető angolsággal szólította meg Yates-et. Jugoszláviából származik, a neve Zovatics. Arra akarja kérni az amerikai urakat, segítsenek rajta és bajtársain. Yates azt válaszolta, hogy neki semmi köze nincs a tábor vezetőségéhez.

– De ön… amerikai! – erősködött Zovatics. Fekete, éhes szeme volt, és ádámcsutkája izgatottan ugrált inas nyakán. Yates Bingre mosolygott. Az amerikaiak kétségtelenül mindent el tudnak intézni. Zovatics sűrű bocsánatkérés és sok kitérő közben elmagyarázta, hogy az összes Jugoszláviából származó elhurcoltat egyetlen barakkban helyezték el. – Úgy van – állapította meg Yates, és örült, hogy a szervezés munkájából ennyit legalább még sikerült elvégezni. – És mi a panasza? Hol van itt a hiba? Zovatics összeszorította az ajkát. – Hiba? De még mekkora hiba! Hát azért szabadulunk meg a német náciktól, hogy a saját fasisztáink között kelljen élnünk? Náci besúgót fedezünk föl magunk közt, följelentjük, de annak barátai vannak, méghozzá sokan… piha! – köpött egyet. – Erre aztán nekiesünk, betörjük a fejét egy szék lábával… így ni! – Mutatta, hogy emelkedett magasba a szék, szögletes képe izzott a gyűlölettől… – Durr! A szék összetörik, az az ember máris lent van a földön, nagy verekedés, jönnek a rendőrök… A közeli, izgatott embercsoportból kivált egy másik férfi, és bicegve hozzájuk lépett. Felhevült vitába kezdett szerbül Zovaticscsal. Már el is felejtették, hogy Yates és Bing is ott van. De az arcukon, a tartásukban ott feszült minden erő, ami csak izmaikban megmaradt. – Nem értek semmit! – ordította Yates. Azzal odafordult Zovaticshoz. – Fordítsa le! – Ez hazudik! – mondta a bicegő tört angolsággal. Nyílván azért választotta őt a csoport, mert tud angolul, csak elfeledkezett küldetéséről, amint Zovatics közelébe ért. – Hazudik! – ismételte. – Ez titóista, mind hazudik, lop, öl. Szegény Karelt is meg akarták ölni ma reggel… – Ez náci – mondta Zovatics, és vállat vont. Vasvillaszemekkel nézett honfitársára. – Rajta… te beszélj! Amerikai nem hiszi. Tudja! Amerika van népért! – Maga miféle? – kérdezte Yates a bicegőtől. – Mihajlovics-párti! – válaszolta az büszkén.

– Áruló! – vágta rá Zovatics. – Kommunista! – Hagyják abba! – kiáltott rájuk Yates. Ott álltak mind a ketten, egyformán rongyosan, egyformán éhesen. Mind a kettőt a német csizma taposta meg. – Miért nem férnek meg egymással? – kérdezte Yates, de maga sem igen hitt benne, hogy meg tudnának férni. – Nem! – mondta Zovatics. – Nem, amerikai uram – mondta a Mihajlovics-párti. A gyűlölet. Yates megint ugyanazt érezte, mint az egyre homályosuló múltban, Normandiában, Glodin órás házában. De mademoiselle Godefroy, az isignyi tanítónő a boche-okat gyűlölte, az ellenséget – rendben van. Annak a háború volt az oka, és a németek alaposan rá is szolgáltak a gyűlöletre. De ez a két fickó –jugoszláv mind a kettő, egyformán a németek rabszolgái voltak, egy hete, tíz napja szabadultak csak föl… Olyasmi ez, mintha ő, Yates, annyira tudna gyűlölni, hogy képes volna megölni egy másik amerikait… És akkor – maga sem tudta, miért és hogyan – egyszerre Loomis és Willoughby arca jelent meg lelki szemei előtt, ahogy DeWitt szobájában ültek, még Párizsban, és hogy azok ketten nemcsak őrületbe kergették Thorpe-ot, de még a lopás szennyét is arra az ártatlan fiúra kenték, aki ott ül a magánzárkájában. De ez már csakugyan túlzás, mondta magában. Néhány bandavezér igyekszik leszámolni egymással a balkáni hegyek közt, azok féltékenysége és izgatottsága tükröződik itt, ennek a két szerencsétlen flótásnak a viselkedésén. Különben is, ez politika. De miféle politikai nézeteltérés volna közte, Loomis és Willoughby közt? Zovatics és a bicegő Mihajlovics-párti még mindig várt. – Mit csináljunk velük? – kérdezte Bing. – Mit csináljunk? – kérdezte vissza Yates bosszúsan. – Maga menjen végre a dolgára, és lásson munkához a magyarokkal, úgy, ahogy mondtam. Vagy elfelejtette már? – Nem felejtettem el, hadnagy úr. De mit kezdjünk ezekkel az emberekkel? Yates ajka elkeskenyedett idegességében. Ha a jugoszlávok barakkjukban halomra öldösik egymást, kevesebb elhurcoltról kell

majd gondoskodni. Ez is egy fajtája a rögtönzésnek. – Majd beszélek a táborparancsnoksággal – mondta. – Akkor minden megoldódik –jegyezte meg Bing, tisztelgett, és elindult jobbra, a magyar barakkok felé. Yates átvágott az udvaron. Négyszer is odament hozzá valaki, hogy egy kis ennivalót kolduljon tőle. Köztük egy tizennégy év körüli kislány is, akinek most kezdett csak kiütközni a melle, és ajánlkozott, hogy amilyen fajta szerelmi szolgálatot csak parancsol, tőle megkaphatja. Manuel, a spanyol megfontoltan, lassan beszélt angolul. Sokat köhögött, tompán, mélyről, és beleköpött a jobb kezében tartott, sötétkék zsebkendőbe. Bár sötétes volt a bőre, keze szinte áttetszett. – Egészen kis csoport a miénk – mondta –, kevesen maradtunk. A Jarama folyónál harcoltunk, Katalóniában, a Pireneusok közt. Mik a terveik velünk? Yates a férfi aszott testét, beesett szemét nézte. – Nem tudom. Nem tudom, van-e egyáltalán a mieinknek valamilyen terve magukkal. Most már a szabad Franciaországban élnek, ez is francia tábor, talán a franciák terveznek magukkal valamit. Majd megkérdezem őket. – Nem, azok nem terveznek semmit – mondta Manuel nyugodtan. – Különben is, bennük nem bízunk. Elárultak bennünket, kiszolgáltattak a németeknek. Tudja, hogy mi hetekig föltartottuk a németeket a Jaramánál? – A múlt most nem segít magukon – vitatkozott Yates. – A jelenre kell gondolniuk, a jelenlegi körülményekre. – De hiszen azt tesszük! – mondta Manuel, és köhögött. – Bocsásson még, én valaha nagyon erős ember voltam, egy spanyol kereskedelmi hajó kapitánya. Most nem magamért beszélek, én úgyis hamarosan meghalok. Csak a többiekért. Azok nem mehetnek sehová sem. Nincs hová menniük. Maguk megnyerik a háborút, és mindenki hazamehet. De mi nem mehetünk haza. Ez az ember már teljesen odavan. Nem kell neki semmi. De ahogy a spanyol ott ült Yates előtt egy felfordított ládán, egykori

cipőjét spárga fogta össze, ruhája kemény volt a mocsoktól és rongyos – benne testesült meg valamennyiük követelése. – Mit akarnak? – kérdezte Yates. Szeretnénk beállni a hadseregükbe. Katonák vagyunk. Régen voltunk ugyan már katonák, nagyon régen, de elég gyorsan pótolhatjuk, amit mulasztottunk. Engedjenek harcolni bennünket. – Az önök országa semleges. – Semleges? A mi országunk az önök ellenségének szövetségese, hadnagy úr. – Sajnálom, nem segíthetek. – Hadnagy úr, ön amerikai. Mi már egyszer belefogtunk ebbe az önök háborújába. De akkor önök nem segítettek. El is vesztettük. Furcsa – gondolta Yates –, Ruth is ezt szokta mondani. – Átjöttünk a Pireneusokon, hogy legyen hol lehajtani a fejünket – folytatta Manuel. – Akkor jött Pétain. Tudja, mi történt. Nem hagyhatnak itt rohadni bennünket, nem ezt érdemeltük. – Higgye el, őszintén együtt érzek önnel. De nekünk ágy kell, élelem kell, ruha kell! – Mióta vannak itt? Legyenek egy kis türelemmel. Ön katona, jól tudja, mit jelent a háború. A mi hadseregünknek is óriási készletre van szüksége. De vannak azért segélyező irodáink… A spanyolt rázta a hideg. Erőlködve beszélt tovább. – Alamizsnát kaphatunk… de mi azt hittük, valamihez jogunk is lesz. Rabszolgák voltunk, valóságos rabszolgák, úgy éltünk, úgy dolgoztattak bennünket, és a németek sosem felejtették el nekünk, mi történt a Jaramánál. Ezért maradtunk ilyen kevesen. – Most már szabadok – mondta Yates komolyan. Segíteni kellett volna ezen az emberen. A spanyol nevetni kezdett, de nevetése átcsapott köhögésbe, könny csurgott végig az arcán, s végül vonaglott egész teste. A többi spanyol eddig tisztes távolban várakozott. Most közelebb jöttek. Egyikük megrázta Manuelt. Manuel rohama megszűnt. Egy kicsit üldögélt még, behunyt szemmel. Aztán megszólalt: – Engedelmet kérek. Nagyon összevertek, azóta vannak ilyen rohamaim, nem tehetek róla. Ezt ne rója fel, kérem, a többieknek, hadnagy úr.

– Min nevetett? – Nevettem? Dehogy nevettem. Hogy min nevettem? Nevettem a boldogságtól. Hogy végre szabadok vagyunk. Tudja, mi az, szabadnak lenni? Ezek az emberek és én, már kóstoltuk egyszer, mi a szabadság. Hosszú évekkel ezelőtt, a Jarama folyónál. Lehajtotta a fejét. Yates mély, zegzugos, bíborvörös sebhelyet látott a feje tetején. – Majd meglátom, mit tehetek. Beszélek a táborparancsnoksággal. – Köszönjük – mondta Manuel. Yates megszabadulhatott volna ettől a megbízatástól. DeWitt nem kényszerítheti, hogy tovább csinálja, ha jelenti, mennyire nehezére esik, és az okát is megmondja. De ő maga ragaszkodott hozzá. Mert még mindig azt gondolta, hogy talán csak sikerül valamit segítenie is. És mert most legalább ezek az emberek töltik be minden gondolatát, eltakarják előle a zárkájában üldögélő Thorpe képét, Willoughbyét, amint megjelenik Jasa irodájának küszöbén, s meghiúsítja minden erőfeszítését, hogy tisztázhassa az igazságot, és Thérése-ét, amint ott fekszik előtte – igen, azt is. Útban Párizsból Verdun felé, Yates igyekezett elemezni, miért is engedett a lány hangulatának. Minél távolabb került Párizstól – ott mégiscsak olyan környezetben élt, hogy módja lett volna vágyait némileg civilizáltabb körülmények közt kielégíteni – annál kevésbé volt tisztában azzal, miért is mondott le arról, amit már a kezében tartott. A nagylelkűség egyetlen, üres pózáért dobta el magától a boldogságot, az örömöt, mindegy, minek nevezi az ember. Persze, ha visszagondolunk, az elmulasztott alkalmakat mindig szebbnek látjuk, mint azokat, amelyeket nem mulasztottunk el – de hát ez nem valami nagy vigasztalás. Nézegette a nőket a táborban. Szinte azt kaphatta volna meg közülük, amelyiket kiválasztja. Az ember eteti vagy egy hétig, kimosdatja, felöltözteti, megfésüli, szerez neki egy kis rúzst, púdert – mint embert is talpra állítja egy kicsit. Azon a szőke lengyel nőn például igazán megvan minden, ami kell. A tábori csendőr őrmester

babája, az őrmester külön szobát is kerített neki – ez igazán kényelmes megoldás. Az ilyesmitől azonban az tartja vissza, okoskodott Yates, hogy az egész ügynek nyolcezer olyan ember szeme láttára kellene lefolynia, akik benne és általában az amerikaiakban valamilyen magasabb rendű, nemesebb lényeket látnak. Így a nácik kezelték ezeket a nőket, mint a rabszolgatartók rabszolganőiket – némelyik lány beszélt is erről –, ő viszont nem akarja tovább fönntartani a nácik világát. Szerette volna elfelejteni Thérése-t, szerette volna elfelejteni Ruthot, szeretett volna mindent elfelejteni, ami vele történt. Munkájába temetkezett. De a munka megint csak problémák elé állította. Ha egyszer megint béke lesz – gondolta Yates –, ezeknek az embereknek: spanyoloknak, jugoszlávoknak és a többinek, el kell majd mindent felejteniük, ami velük történt, s új életet kell kezdeniük. De hogy legyenek erre képesek? Nekünk kellene őket megtanítanunk rá, nekünk kellene rávezetnünk őket. De hol fogjunk hozzá? És mi tanítsa meg őket rá, ki vezesse őket? Talán Willoughby őrnagy? Belépett a nyolcas számú barakkba – az oroszokhoz. Kinyitotta az első terem ajtaját. Megcsapta a sűrű emberszag, és majdnem ledöntötte a lábáról. Rothadó fa, dohos vakolat, fülledt szalma, mosdatlan testek, étel, széklet, vizelet, izzadság szaga és valami meghatározhatatlan bűz olvadt itt eggyé, az, amit a normandiai sövények mentén érzett néha – pedig itt nem volt hulla, legalábbis látni nem lehetett egyet sem. A kitört ablakot papírral ragasztották be. Az ablak erősen húzott, hideg volt, s Yates eltűnődött, vajon a hideg és a huzat miért nem közömbösíti ezt a szörnyű szagot. A szobában rengeteg nő és férfi hemzsegett. Mikor belépett, fölnéztek. Bennük is volt kíváncsiság, de igyekeztek zárkózottnak mutatni magukat. A többi barakkban azonnal körülvette őt a sok ember különböző kérésekkel, könyökükkel lökdösték egymást nagy

igyekezetükben, hogy felhívják magukra a figyelmét. Ezek itt tartózkodóak maradtak. Talán vérmérséklet dolga, gondolta. Hagyták, hogy végigvizsgálja a termet – a sarkot is, amelyet nem lehetett használni, mert lyukas volt fölötte a tető, és horpadt vödrökbe csöpögött az esővíz, fekhelyüket, a vékony, piszkos szalmaréteget, azt a néhány emeletes ágyat – inkább csak a vázuk volt meg, azt dróttal fonták be, és szalmazsák volt bennük matrac helyett. Ezeket, úgy látszik, a házaspároknak tartották fönn, a szoba lakói a családi sarkokat igyekeztek papírdarabokkal és zsákvászonnal elfüggönyözni. Yates körüljárt, nem szólt egy szót sem. Mosolyogni próbált, s látta, hogy a furcsa csomókban heverésző emberek némelyike visszamosolyog rá. Érezte, hogy a szemek őt követik. Aztán az összkép egyszerre részletekre bomlott. Egy dundi lányt látott, egy fiatalemberrel feküdt összeölelkezve. Olyan kétségbeesetten kapaszkodtak egymásba, mintha piszkos ágyukat egész világ választaná el a hidegtől és a mocsoktól. Egy asszony satnya kisbabát szoptatott, s a gyerek minden megmaradt erejével azon igyekezett, hogy az utolsó csöppet is kiszívja a nő lógó, szikkadt melléből. Egy meghatározhatatlan korú, rettenetesen piszkos férfi üres pipájából szipákolt, nézte az asszonyt, és bólogatott, mintha a bólogatással biztatta volna a nő tejmirigyeit, hogy még egy kicsit termeljenek. Az egyik sarokból hirtelen gitár hangja csendült. Egy férfihang lármás dalba fogott. Más hangok is csatlakoztak hozzá. Egy csomó bábuska – úgy üldögéltek, mint a feketerigók a sürgönydróton, fejük szorosan be volt kötve fekete kendővel – jobbra–balra hajladozott, és halk tapssal kísérte a zenét. Egy savóképű, vörös hajú, dülledt szemű fiatalember táncba kezdett, pörgött, le-leguggolt, majd megint fölpattant, míg a végén össze nem csuklott, akkor fölsegítették, s odatámasztották az egyik emeletes ágy oszlopához. Zihált a kimerültségtől. Yates gyanította, hogy ezt az előadást az ő tiszteletére rendezték. Tapsolt, cigarettát adott a táncosnak, az rágyújtott, szomjasan szívta be a füstöt, és köhögött tőle.

Egy komoly arcú, rövidre nyírt hajú, mezítlábas lány közeledett hozzá. Mikor oroszul szólt, és Yates csak a fejét rázta, a lány németre tért át. – Nem szeretem ezt a nyelvet – mondta. A népről nem vinném át ellenszenvemet a nyelvükre is – jegyezte meg Yates tanárosan. – Hiszen ez Goethe nyelve… bár azt hiszem, róla nemigen hallott.. . – Elhallgatott. – Hallottam róla – mondta a lány. – Egyetemi hallgató voltam Kijevben. – Én pedig tanár voltam – mondta Yates – a bevonulásom előtt. Akkor valószínűleg maga is egyetért velem… legalábbis abban, ami Goethét illeti. – Nézzen végig rajtunk – biztatta a lány, figyelje meg, hogy bántak velünk Goethe honfitársai. – Tudom. – Látja a hajamat? – kérdezte a lány. – Leborotválták. – Majd kinő megint – mondta Yates, egy kis szünet után. – Kinő – hagyta rá a lány is. – Miért vágták le? – Egyesek azt mondják, a németek felhasználják a levágott hajat, mások szerint azért csinálták, hogy el ne szökhessünk. – És maga mégis megszökött? – A németek szöktek meg. Magukkal akartak vinni bennünket is, de mi nem mentünk. Nem tudtak kényszeríteni bennünket, olyan sürgős volt már nekik. – Sokan voltak? – kérdezte Yates. A lány egy csapat nőre mutatott, a szoba közepén ültek, valami emelvényfélén. – Néhányan ide kerültünk. Három napot gyalogoltunk. – Férfi nem volt magukkal? – kérdezte Yates. – Csak kevés. A legtöbb férfi már két nappal előbb eltűnt, mikor a nácik kezdtek idegesek lenni. A férfiak megöltek néhány német őrt, elvették a fegyverüket, és azzal szöktek meg. – Hol történt ez? – Rollingenben. A bányában dolgoztunk. – Maga? Bányában dolgozott? És ezek a nők is?

– Igen. – Föld alatt? – Igen. Van erő ebben a lányban. Vagy legalábbis kellett, hogy legyen, mielőtt erre a munkára fogták. Aztán arra gondolt, csak orosz nővel lehet ilyet művelni, hogy a végén túl is élje, csak abban a fajtában van ennyi primitív erő. – Naponta hány órát dolgoztak? – kérdezte. – Tízet, néha tizenkettőt. De azért nem erőltettük meg magunkat túlságosan. – A lány kurtán, keserűen elnevette magát. – Nem kellett bizonyos mennyiségű ércet termelniük? – Az már Andrej gondja volt. – Ki az az Andrej? – Ő volt az ellenőr – magyarázta a lány. – Nincs itt. A férfiakkal ment. Nem tudom, hová lettek. Andrej szervezte meg az egészet. – Ember lehet a talpán – mondta Yates vállveregető hangon. – Ő tanított ki bennünket – folytatta a lány. – A bánya egy franciáé volt, de az ércet a németek kapták. – Delacroix Művek? Lehet, hogy az volt a neve. Nem tudom. Mind egykutya. – Az, mind egykutya – mondta Yates. Hangjában meggyőződés volt, és bizonyos mértékű gyűlölet is. A lány fölnézett rá, s szemén látszott, hogy máris elfelejtette a Goethéről folytatott vitát. Odavezette a többi nőhöz. Ládát hoztak neki, hogy leülhessen, Yates kigombolta köpenyét, ezzel mutatta, hogy otthon érzi magát köztük. A bűz kevésbé tűnt kibírhatatlannak, talán kezdett már hozzászokni. A lány bemutatta a nőknek. – Ez az amerikai tiszt eljött megnézni, hogy élünk. Lassan melléje oldalogtak, s Yates csak a sok piszkos fej és láb kavargását látta. Elővette az utolsó tábla csokoládét a zsebéből, és körülkínálta. – Finom! – mondták. – Köszönjük! – Azzal apró darabkákra tördelték, hogy mindenkinek jusson belőle. A lány odafordult hozzá: – Ez az első alkalom, hogy valaki törődik velünk.

Yates nem válaszolhatta azt neki, hogy szaglászni jött, nem azért, hogy a sorsukon javítson. Aztán észrevette, hogy már nem őt nézik. Még a kijevi lány is másfelé figyel. Yates követte a tekintetüket, maga is az ajtóra nézett. Hatalmas, széles mellű férfi állt ott, arcán vidám mosoly, hosszú karját kitárta, mintha mindenkit egyszerre akarna megölelni a szobában. – Andrej! – kiáltotta a lány, és csak úgy röpült feléje. Ó, Andrej… A férfi köréje fonta a karját, nem úgy, mint a szerelmes férfi – inkább, mint a védelmező. A lány nagyon kicsinek tűnt mellette. Rövidre nyírt haja alig ért a férfi mellén a kék tengerészzubbony kivágásáig, ahol előtűnt a keresztbe csíkozott trikó. A lány izgatott, orosz beszédbe kezdett, a férfi meglapogatta a hátát, hogy megnyugtassa. A többi nő is köréjük sereglett, míg a férfi félre nem tolta őket, hogy legyen egy kis helye, és beljebb jöhessen a szobába. Yates ott ült a ládán. Ez az Andrej volt az tehát, aki kitanította őket, ez az Andrej volt a szervezőjük, ez ment a férfiakkal. Nyilván katona, mert egyenesen tartja magát, és mégsem mereven. Tömött, szinte fehér, szőke haja, mint valami kis eresz, úgy nőtt előre sűrűn és simán szögletes, kemény homloka fölött. Kis szája volt, jó formájú. Az álla, akár a homloka, ugyancsak szögletes volt, kemény és előreálló. Pislogott, hogy alkalmazkodjék a szeme a félhomályhoz, aztán odament Yateshez, megállt előtte, és várta, hogy megszólítsa. Ennek az embernek olyan erős egyénisége volt, hogy Yates nem hagyhatta figyelmen kívül. Emellett vitán felül érdekes fickó. Kétségkívül ugyanolyan keserves tapasztalatokon esett át ő is, mint ezer más elhurcolt itt, a táborban. Hogy maradhatott benne mégis ennyi keménység, ilyen hatalmas lelki és testi erő? Van-e vajon több is ebből a fajtából? – Az amerikai hadsereg tisztje vagyok – mondta Yates, s most inkább érezte, mint valaha, milyen fonák dolog, hogy a szövetségesek a közös ellenség nyelvén értik meg leginkább egymást.

Azt várta, hogy az egyetemista lány majd fordítani fog, de Andrej maga válaszolt. – A Vörös Haditengerészet őrmestere vagyok, hadnagy úr, Kovaljov a nevem, Andrej Boriszovics Kovaljov. – Szép egyenruhája van! –jegyezte meg Yates. – Sikerült egész idő alatt így megőriznie? – Nem – nevetett Kovaljov. – Egy amerikai századostól kaptam. A barátomtól. Mikor az amerikai vonalhoz értünk, a bajtársaim és én – egy gesztussal hátrafelé intett a társai felé, s Yates csak most vette észre, hogy Kovaljov nem egyedül érkezett –, rongyokban jártunk, de puskánk volt. Most pedig ezt viselem. Megtapogatta zubbonyát. – Nem rossz holmi! Német tengerészegyenruha… De ez a kettő orosz! – az .egyik kezével derékszíjának csatjára ütött, a másikkal mellén a csíkos trikóra. – Ezeket senki sem tudta elvenni tőlem. – Hogy találtál ide? – kérdezte a lány. – Mit csináltál azóta, hogy ott hagytál bennünket a bányában? Kovaljov megfontoltan válaszolt, és szavát Yateshez intézte. – Németeket öltünk. Az erdőkben éltünk, és csak éjszaka mozogtunk. Partizánkodtunk… Amerikában is partizánnak mondják? Engem kiképeztek rá, sőt elég sokunkat. Ilyenkor aztán hasznát veszi az ember. Két nap múlva már több német fegyverünk volt, mint amennyit elbírtunk. Még sokáig folytathattuk volna. De azt mondom az embereimnek: ideje, hogy visszamenjünk a Vörös Hadseregbe. Megkeressük az amerikaiakat, megmondjuk nekik, kik vagyunk, és azok majd visszaküldenek bennünket. Ez a fiú nem lehet ilyen naiv – gondolta Yates. Mit gondol ez, hogy folyik nálunk a háború? – Attól félek, Kovaljov – mondta –, ez nem lesz olyan egyszerű. Ha már beléptek ebbe a táborba, maguk is éppolyan elhurcoltaknak számítanak, mint akárki más az itteniek közül… Kovaljov egyetlen kézmozdulattal intézte el az ellenvetést. Most nagyon jó kedve volt, s ezt semmi sem ronthatta el. Elszökött ő már a németektől is, ennél nehezebb problémákat is megoldott. – Na, akárhogy lesz is, itt vagyunk.

– Több gerillacsapat is volt… már úgy értem, partizán… vagy csak a maguké? – kérdezte Yates. – Találkoztunk néhány francia csoporttal. Négy hónapja bujkáltak már az erdőben, és csak néhány öreg puskájuk volt. Mi négy napig harcoltunk, de két géppisztolyunk is akadt már, egy csomó puskánk s rengeteg lőszerünk. Odaadtam nekik a géppisztolyokat. Az asszonyok bólogatva hallgatták. Elégedettek voltak. Tudták, hogy az ő fiaik derekabbak, mint bárki más. – Mondd el az amerikai tisztnek, hogy sztrájkoltunk! – mondta neki a lány. – Hol sztrájkoltak? Mikor? – Yates egyszerre izgatott lett. Ha sztrájk volt, nyilván kell, hogy akadjon még néhány olyan ember, mint Kovaljov, a német arcvonal mögött. Azért jött éppen ebbe a táborba, hogy ezt megtudja. – Te mondd el inkább. Én fáradt vagyok – mondta Kovaljov a lánynak. Ezzel azután nem is szólt többet. Behunyta a szemét. – Nem szeret magáról beszélni – mondta a lány. – Május elsején volt… tudja, az ünnep. Rollingenben voltunk. Hát Andrej azt mondja, meg fogjuk ünnepelni. Távol vagyunk a Szovjetuniótól, foglyok vagyunk, rabszolgák, de megmutatjuk a németeknek, hogy nem tart ez örökké. Így mondta. Barakkokban laktunk a városon kívül… minden váltáskor vonat jött értünk, az vitt le a bányába. A reggeli váltás ötkor volt. Összegyűjtöttünk minden vörös rongyot, ami csak a kezünkbe akadt, a lányok még az alsószoknyájukat, a kendőjüket is odaadták, fölvagdaltunk néhány lopott német zászlót is, kivágtuk belőle a horogkeresztet, hogy csak a vörös maradjon. És a május elseji vonat úgy robogott a bányába, hogy minden ablakában zászló lobogott, vörös zászló, a mi zászlónk, a munkások zászlaja, érti? Yates az ujját dörzsölte, érezte a szemölcsöket. Nem szerette a tüntetéseket; ezeknek sem használt, legalábbis gyakorlati értelemben nem. – A bányában aztán – folytatta a lány – a rendőrség lefoglalta a vörös zászlókat, letépdeste őket. Agyonlőttek volna mindnyájunkat, de szükség volt a munkásokra odalent. Levittek bennünket. De nem dolgoztunk. Gyűlést tartottunk a tárnában, és Andrej beszélt nekünk a május elsejéről, hogy mit jelent az, arról, hogy mi is katonák

vagyunk mindannyian, vállvetve harcolunk a Vörös Hadsereggel. – Elmosolyodott. – És a szövetségesekkel – tette hozzá. Yates szinte maga előtt látta a gyűlést a föld alatt, egy tárna mélyén – a pislákoló fényt a sötétben, a nők és férfiak Kovaljov felé irányuló tekintetét, érezte, milyen erőt képviselnek ezek együtt, még ha rabszolgák is. Egy kicsit irigyelte őket. Ezek tudják, miért harcolnak. A július negyediki röpcédula ügyére gondolt: én bezzeg elmentem Farrishhez, és mindenféle zagyvaságot fecsegtem össze, nehogy akár ő, akár más megmondja az ellenségnek: a magunk módján mi is tudjuk, miért harcolunk. A lány tovább mondta a történetet: – Akkor néhányunkat, nőket, elővettek, magánzárkába csuktak, vallattak erőszakkal, éheztettek… én is köztük voltam, meg Dunja itt, ő is. Tudni akarták, ki szervezte meg az egészet. De sosem tudták meg. Most Kovaljov is fölébredt. – Nem éheztetek – mondta. – Nem – hagyta rá a lány. – Sosem ettünk annyit a németeknél, mint akkor. Andrej gondoskodott rólunk. – Szóra sem érdemes – mondta Kovaljov. Mi van ebben a fiúban? – tűnődött el Yates. – Olyan ez, mint a kovász. – Nem tetszik itt nekem – szólalt meg Kovaljov. – Nem maradok itt. Yates kezdte már komolyan venni. És megértette. Ebben a táborban egyszerűen tovább folytatódik az a rothadás, amelyre a németek ítélték ezeket az embereket. – Csak úgy csinálja, hogy ne tudjam – mosolygott Yates. – De szeretném, ha szavát adná, hogy még egy napig itt marad. Holnap visszajövök magáért, és kiviszem. Szeretném, ha elmondaná a mieink közül is néhánynak, mit látott és mit csinált. Utána majd visszahozom a táborba. S akkor aztán azt tesz, amit akar. Érezte, hogy Kovaljov tekintete rajta nyugszik. Tudta, hogy az orosz mérlegeli az ajánlatot.

– Vacsorára szeretném meghívni – mondta Yates. Kíváncsi volt rá, mit szól majd hozzá Willoughby és DeWitt, ha egyszer csak bevonul az étkezdébe ezzel az orosz tengerésszel. – Elfogadom – szólt Kovaljov. – Bajtársaim nevében is tudomásul veszem, mert belátom, hogy mindannyiunkat nem tud meghívni.

3 Bing éppen akkor pillantotta meg távolról Yates-et, mikor kilépett az Elhurcoltak Táborának egyik barakkjából. Kiáltott neki. A hadnagy fáradtnak és kedvetlennek látszott. – Jó, hogy sikerült megtalálnom, hadnagy úr – szólt Bing. – Két újságom is van. – Mi baj? – Nincs semmi baj! Először is azt akarom mondani, hogy találtam az előbb egy hölgyet. Várja a hadnagy urat. – Mit talált? – Nem is csúnya az illető, hadnagy úr. – Ide hallgasson, Bing… azt hiszem, tapasztalta, hogy elég türelmes tiszt vagyok. Felnőttként kezelem, emberszámba veszem magát is, meg a többieket is. De maga már úgy elszemtelenedett, hogy a nemi életembe is bele akar szólni. Hát vegye tudomásul, hogy ezt nem tűröm. – Oké. Legföljebb vár egy kicsit az a hölgy!… Eszem ágában sem volt, hogy tolakodjam. – Bing kotorászott a zsebében, s végül sikerült előhalásznia egy gyűrött csomag cigarettát. Rágyújtott, és tovább beszélt: – A másik dologról itt beszélnek a táborban, sőt már nem is csak beszélnek róla. A tábori csendőr őrmestertől hallottam, attól, akinek az a szőke lengyel nő a babája. Kiszúrták a nőjét is, de ő töröltette a listáról. – Miféle szőke lengyel nőt? Milyen listáról? – Egy csomó elhurcoltat vissza akarnak küldeni megint oda, ahonnét kikerültek… a bányába. Bing elhallgatott. Yates az ujját dörgölte. A hadnagy egyszerre Bingre szegezte a szemét, és éles hangon megkérdezte: – Azt mondja, hogy egy hölgy vár. Hol vár? Itt, a táborban? – Ugyan dehogy! Odakint! – Ez a lehetőség Bingnek eddig eszébe sem jutott. Szóval Yates azzal gyanúsítja, hogy nőt akar

szerezni neki az elhurcoltak közül. Elnevette magát. Kerítő azért nem vagyok, hadnagy úr! – Hölgy vár? Szóval hölgy! Ki az a nő? Nem tudja a nevét? – Dehogynem, Megmondta… Thérése Laurent. És ha nem volna úgy oda a hadnagy úrért, azt mondanám, épp az én esetem. – Thérése! – Yates szíve hatalmasat dobbant. Egyszerre úgy tetszett, muzsikál a vére, de olyan hangosan, hogy azt mindenkinek hallania kell. Az egész kétségbeejtő, koszos tábor elsüllyedt körülötte, mintha váratlanul egyedül maradt volna valahol kint, a messzi határban… az orra előtt álló Bing is úgy tűnt a semmibe, akár a füst. – Hol van? Hogy került ide? Hol találkozott vele? Hirtelen nekiiramodott. Bing utánaszaladt, hogy visszatartsa. – Nyugalom, hadnagy úr. Odakint vár, a kapuban. Nem arra! – Ja? A kapuban? Persze, az erre van… – mosolygott Yates., – Idejött utánam, és kint vár a kapuban… – Hadnagy úr! Nem gondolja, hogy tennünk kellene valamit az elhurcoltak ügyében? Yates kötelességtudóan megállt, és hallgatta, – Csak az imént kerültek ki a rabszolgasorból, és máris… Nem értett semmit Bing szavaiból. Megint nekilódult, de most már egyenesen át az udvaron, s beleütközött mindenkibe, aki nem tért ki elég hamar előle. Bing utat tört magának az emberek közt, és Yates sarkában maradt. – Jó volna beszélni az ezredes úrral! Legalább megkérdezni, mit szól hozzá… Várjon már egy kicsit, hadnagy úr! Nem szalad el az a lány! Ha el tudott jönni Párizstól idáig, ennyit még várhat. – Hol találkozott vele? – A szállásunk előtt. Éppen ide készülök, és kilépek a házból, mikor megállít, s azt kérdezi, nem ismerek-e bizonyos Yates hadnagy urat. David Yates-et. – David Yates-et – bólintott Yates. – Mondom neki, dehogynem, mademoiselle, jöjjön csak velem. Ennyi volt az egész. Ugye, milyen egyszerű? Parancsolja talán, hogy

én beszéljek DeWitt ezredes úrral? Még ha szükség volna is a bányákban munkásokra… – Hogy került a szállásunkra? Hogy jöhetett ide Párizsból… – Tudja az ördög! Ezt tőle magától tessék inkább megkérdezni. Én csak azt szeretném tudni, mit csináljak az elhurcoltak ügyében! – Hogyhogy az elhurcoltak ügyében? – Szent Isten – gondolta magában Bing –, ez az ember nem értett meg egy árva szót sem. – Tudja mit, hadnagy úr? – szólalt meg. – Majd azt mondom az ezredes úrnak, hadnagy úr küldött, hogy jelentsem neki a dolgot. – Miféle dolgot? Miről beszél? – Azt a gazságot… hogy vissza akarják küldeni az elhurcoltakat dolgozni…. Mintha egy szikrányi megértés villant volna Yates arcán. – Majd elintézem magam. Később. – Hadd vegyem inkább én a kezembe, hadnagy úr! Már közeledtek a tábor bejáratához. A kaput, az őrséget és Thérése-t már csak a parancsnoksági épület sarka takarta el Yates szeme elől. Hirtelen megállt. – Mi baj? – kérdezte Bing. Yates habozott. Valakit bizalmába kell avatnia. De sehogy sem akaródzott. Utálta ezt a katonák közt nagyon is divatozó férfiszokást, hogy elfecsegik egymásnak nőügyeiket. És mégis… most nincs más választása, mint hogy Binggel beszéljen. Nemcsak azért, mert Thérése éppen vele akadt össze, hanem mert a nagyon kevesek közé tartozik, akiket Yates szeret, és akikben meg is bízhat. – Szobára volna szükségem, rendes szobára, és arra, hogy ne zavarjon ott senki. Szóval mégiscsak az kell, ugye, hogy beleüssem az orrom a nemi életébe – gondolta Bing. Ezt az indokolt megjegyzést azonban elhallgatta, és mindössze ennyit kérdezett: – Mikorra kell? – Ma este fél tízre. Tudja, meghívtam az orosz tengerészt az étkezdébe vacsorára… ezt már nem mondhatom le, de nem is

akarom lemondani. Utána viszont hazakísértetem az oroszt Abramovici–csal… én pedig szabad leszek. – Mit szólna valamelyik szállodához? – kérdezte Bing. – Melyikben foglaltassak szobát? – Maga is tudja: ami szálloda itt akad, az vagy közönséges kupleráj, vagy lefoglalta már a katonaság. – Akkor csak egyetlen lehetőség marad… – Hol? – Majd én elintézek mindent, hadnagy úr. –Azt kérdeztem: hol? – Nálunk, a szálláson. Hát hol lehetne másutt? – Nem, arról szó sem lehet. – Yates ezt a gondolatot határozottan elutasította magától. – Nem akarom, hogy az egész különítmény benne legyen a dologban. Az is elég baj, hogy magát kénytelen voltam belekeverni. – Más kedvéért én sem törném magam – válaszolta Bing. – Mi kifogása van a szállásunk ellen? Ha egy kis szerencsénk van, sikerül eltávolítanom a közelből mindenkit. Ugye szereti azt a lányt? Hát akkor mire vár még itt a háborúban? Hogy minden olyan kényelmesen és elegánsan menjen, mint otthon? Yatesnek hirtelen azaz érzése támadt, talán mégis okosabb lett volna, ha saját kasztjánál marad. De azt el sem tudta képzelni, hogy DeWitthez forduljon. Willoughby pedig örülne, ha a háború végéig a markában tarthatná egy kis szívességért. – Nagyon rendes lány… – mondta Yates. – Tudom. Nekem is van szemem. Bing elgondolkozott. Rettentő kutyaszorítóban van ez az ember, senkije nincs, aki segítsen rajta. Akárcsak két nyomorult hontalan elhurcolt – olyan most Yates meg az a lány. – Majd én elintézek mindent – mondta szolgálatkészen. – Meglesz estére a szoba, és gondoskodom róla, hogy senkibe se ütközzenek bele. – Hát ha másképp nem megy… – Yates kezet fogott az őrmesterrel. – Köszönöm. Tudja, ez a… barakk-légkör szörnyű… – Yates már előre félt, hogyan reagál majd Thérése a környezetre. Még egy visszautasítást nem tud a lánytól elviselni. – Érti, mire gondolok? – kérdezte. – Értem –.szólt Bing, s azzal távozott.

Yates látta meg előbb a lányt, nem az őt. Thérése már lemondott róla, hogy a kapuban lesse, s igyekezett távolabb húzódni a kíváncsi francia őr közeléből. Yates a kapu vasrácsán keresztül pillantotta meg: látta nyakának megható, gyermekes ívét és nyakszirtjén a csöppnyi bemélyedést. Selymes haját is látta a kis fekete baszksapka alatt. Elviharzott az őr mellett, s a lányra kiáltott: – Thérése! A lány megfordult. Minden olyan másképp történt, mint ahogy Yates előre várta. Nem rohantak oda egymáshoz, lassan, szinte habozva közelítettek, mintha keskeny függőhídon lépkednének. Csak mikor már ott volt karjában a lány, érezte testét, érezte, mit vált ki belőle az ölelés, akkor hitte el, hogy mindez csakugyan igaz. – Olyan boldog vagyok – mondta Yates. Nem értette, mit válaszolt Thérése. Ömlöttek belőle a pergő, becéző, francia szavak. Yates megcsókolta. A francia őrök a kapuban diszkréten félrefordultak. – Milyen csodálatos, óriási szerencsém van! – kiáltott föl Thérése. A tábort már maguk mögött hagyták. – Igen – mondta Yates meggyőződéssel. Most tökéletesen megelégedett azzal, hogy együtt vannak, egymás mellett lépkednek. Bár szerette volna tudni, hogy került a lány Verdunbe, hogy talált rá a különítmény szállására, a tény, hogy itt van, az a biztos tudat, hogy ami Párizsban közéjük furakodott, már eltűnt: ez egymagában is olyan sok volt, hogy a kérdezősködéssel igazán várhatott. Már nem muzsikált a vére, nagy nyugalom szállta meg. Thérése-ből azonban kikívánkozott, szavakat keresett a csodálatos érzés, hogy egymásra találtak. Büszke volt arra is, hogy dacolt a háborúval, s amibe belefogott, azt diadalra vitte. – Mikor elmentél… – kezdett hozzá. Yates megszorította a karját. – Tudom, szeretnéd inkább elfelejteni – folytatta Thérése –, és nem is beszélek róla soha többé, csak még most, az egyszer. Mikor az ajtó becsukódott mögötted, és egyedül maradtam, egyszerre

tudatára ébredtem, hogy szeretlek, és hogy az a fal leomlott köztünk. Ha akkor ott maradsz, és a tiéd leszek, sosem jövök utánad… soha: ezt is tudtam. Kezét rátette a férfi kezére, igyekezett elhallgattatni az ellenvetést. – Annak, hogy úgy viselkedtem, oka volt, de azt az okot már sikerült elfelejtenem: eltűnt mindkettőnk életéből, sosem kell többé törődnünk vele. Yates nem is törődött vele. Életében először volt biztos benne, hogy sikerült felülkerekednie a sorsán. – De nem mondtad meg, hová mész. – Nem mondhattam meg, szívem –jegyezte meg Yates. – Nem volt szabad. A lány bólintott. – Elmentem az Hotel Scribe-be, érdeklődtem utánad. Azt reméltem, találok ott valakit, aki talán ismer, és meg tudja mondani, hová irányítottak. Arról nem beszélt, hogy Loomist kereste: vállalta volna, hogy még egyszer találkozzék azzal az emberrel, csak megtalálhassa Yates-et. De Loomis nem volt a Scribe-ben. – Most már mindegy, itt vagy – mondta Yates. – Egy amerikai nő segített rajtam – folytatta a lány. – Újságíró. Karen Wallace a neve. Nagyon kedves volt hozzám, nagyon megértő. Ő is tudta, mi az, ha szeretünk valakit, és mégsem lehetünk az övé. Igazán megszerettem azt a lányt. Ő mondta, hogy talán itt talállak meg, Verdunben. – Ismerem Miss Wallace-t – mondta Yates, és mosolygott magában. Milyen bonyolult is ez a szövetség a nők közt. Mennyivel többet érnek, mint a férfiak, ha egyszer eltökélték, mit akarnak. És kíváncsi volt rá, vajon mit beszélhetett róla Karen Thérése-nek. Elmesélte vajon, hogy egyszer pofon ütötte, és hogy miért? De akár tud erről Thérése, akár nem, annyi biztos, hogy nem hagyott nyomot benne. – Akkor aztán elmentem monsieur Mantinhez, megmondtam neki, hogy Verdunbe kell jönnöm utánad. Azt kérdezte: teljesen biztos vagyok benne, hogy kell?

– Mit feleltél neki, szívem? – Azt, hogy tökéletesen biztos vagyok. Megmondtam, hogy itt érezlek, minden egyes ujjam hegyében, és hogy ez nem maradhat ennyiben, így nem bírom tovább. – Ez csakugyan nem maradhatott ennyiben. Igazad volt. Yates úgy érezte, szégyellnie kell magát ez előtt a lány előtt. – Mantintől igazolványt kaptam, föltett egy Verdunbe induló teherautóra, és megadta egy itteni család címét, ahol megszállhatok… Egy tábori ágyon alszom, egy szobában a család két lányával. – Szóval, mindenki segített… – Yates érezte, hogy a lányon keresztül részesévé vált egy lazán, de mégis remekül szervezett közösségnek. – Ez is a háborúval jár – mondta Thérése. – Mindenkinek van valakije, akit keres. Érted? – Értem. – Még a tieitek is igyekeztek segíteni – folytatta. – Mikor ideértem, kiderült, hogy sok ezer amerikai van itt. Annyi, hogy már egészen elszontyolodtam. Kérdezősködtem utánad, de senki sem ismert. Hiába faggattam mindenkit. Már azt hittem, hogy az a nő Párizsban rossz helyre küldött. – Je t’aime – mondta Yates. – Komiszul éreztem magam. Némelyik katonátok már dühbe gurult. Azt mondták, okosabb lesz, ha kiverlek a fejemből. Az egyik kijelentette: „Kislány, nálunk több a hadnagy, mint amennyi kellene. Sosem találja meg.” – De megtaláltál. És nagyon boldog vagyok. – Akkor valaki a városparancsnokságra küldött. Ott azt mondták, nincs idejük velem foglalkozni. De én vártam, kitartóan. És mikor beesteledett, és már el akartak menni, látták, hogy még mindig várok. Akkor aztán végignéztek egy csomó jegyzéket, s végül megmondták, hol a szállásotok. Szóval ennyire szereti. Elgondolta, mekkora bátorság, mekkora odaadás kellett hozzá, hogy gondolkodás nélkül belevesse magát egy előrenyomuló hadsereg szörnyű forgatagába anélkül, hogy a legcsekélyebb nyom vezetné; ez olyan óriási dolog, hogy meg kellett

kérdeznie önmagától: Hol éltél eddig, ember? Ha ez is lehetséges, mit tudsz te egyáltalán az emberi szívről? És milyen semmiség az, amit te ennek a lánynak viszonzásképp adni tudsz…? – Aztán egyszerre csak jöttél kifelé a táborból – mondta Thérése ujjongó hangon… majd alig hallhatóan tette hozzá: – Meg sem fordultam még, máris tudtam, hogy jössz. Tudtam, éreztem. De addig nem mertem arra nézni, míg meg nem szólítottál. Féltem. – De most már nem félsz? Boldog vagy? – Igen – válaszolta a lány –, nagyon boldog vagyok.

4 Abramovici recsegő trombitahangja betöltötte a különítménynek s egyben Willoughby és DeWitt irodájának berendezett szalont, amint Bingnek válaszolt: – Nem… DeWitt ezredes úr nincs itt. Átment a Matador harcálláspontjára Farrish tábornok úrhoz. Csak estére jön vissza… Bing igyekezett sürgősen visszavonulni. – Jó, jó… nem olyan fontos. A sarokban álló íróasztalnál Willoughby gondterhelt arca fölemelkedett az iratokról, amelyeken dolgozott. – Bing őrmester! – Parancs, őrnagy úr! – Mit akar az ezredes úrtól? – Semmit, őrnagy úr. Ráér. – Jöjjön csak ide, őrmester. Bing lassan haladt át a szalonon. Nem érezte túl kellemesen magát. A St.-Sulpice-i erőd elfoglalása óta nem nagyon állhatták egymást Willoughbyval. Bing tudta, mi a véleménye róla az őrnagynak. Ahol több ember örökösen együtt van, egymás szeme előtt, kénytelen-kelletlen súrlódás, összekoccanás keletkezik köztük, aztán megint csak ki kell békülniük, nem maradhat az ilyesmi titokban. Bing is nagyon jól tudta, hogy Willoughby szerint ő mindenbe beleüti az orrát, szemtelen és pökhendi fráter, s Loomisnak, amikor egyszer panaszkodott rá, ezt válaszolta: „Kerítsen helyette egy hasonló képességű embert, s legyen nyugodt, kivágom innét a maga Bing őrmesterét. Úgy röpül az a taknyos a gyalogsághoz, hogy a lába sem éri a földet.” Egyszer már Yates is figyelmeztette Binget: – Furcsa fickó maga. Nyitott szemmel jár a világban, esze is van, ítélőképessége is. Ez mind nagyon szép… De nem gondolja, hogy túl sokra tartja magát? Sőt, ami még rosszabb, mindenkinél többre? Miért kell mindig előre megtalálnia a kész megoldást, mikor a másik

még csak akkor kezdi a fejét törni rajta? Magának eszébe sem jut, hogy „ha” és „de” is van a világon? Megmondom őszintén, fene éles a nyelve, és fölöslegesen sok ellenséget szerez magának. Nincs kétség, Willoughby az ellensége: tűz és víz a természetük, nem férhetnek össze. Ellensége Karen miatt, a július negyediki röpcédula miatt, de már azért is, mert Bing a háborúnak ebben a szakaszában pótolhatatlan s ez különösen bosszantja Willoughbyt, hiszen őszerinte csak egyetlen pótolhatatlan ember van: s ez ő maga. – Bing őrmester – szólt Willoughby –, katonaságnál senki sem ronthat be csak úgy a parancsnokához. Sosem hallott még szolgálati útról? – De igenis, hallottam, őrnagy úr. Bing remélte, hogy ezzel megelégszik. De Willoughby nem engedte útjára. Többet akart tudni. – Hát akkor mit akar, őrmester? – Nem olyan sürgős. – Beállít ide, fölhevülten, izgatottan, és DeWitt ezredes urat keresi. Aztán egyszerre visszatáncol. Mit jelentsen ez? – Yates hadnagy úr… – Yates hadnagy úr küldte? – Igenis – mondta Bing bizonytalanul. – És azt mondta, hogy engem kerüljön meg? – Dehogy mondta, őrnagy úr. Szó sincs róla! – Bing érezte, hogy megfogták. Átkozta magában Abramovici harsány hangját. – A hadnagy úr hol van? Miért nem ő jött? Willoughby tokás képe fanyarrá vált, mikor Bing a valósághoz híven így válaszolt: – Az Elhurcoltak Táborában hagytam, ott láttam utoljára. – Szóval ő küldte.. . És miért? Bing tudta, ha Willoughby kérdezi, jelentenie kell mindent. Az ezredes távollétében ő a parancsnok. – Valami készül odakint a táborban. Úgy látszik, az a tervük … hogy az elhurcoltak legtöbbjét visszaviszik dolgozni a lotharingiai bányákba. – És Yates hadnagy úrnak ez nem tetszik?

Bing egy pillanatig hallgatott. Biztos volt benne, hogy Yatesnek fogalma sincs róla, miről van szó. – Yates hadnagy úrnak az a véleménye, hogy erről az ezredes úrnak tudnia kell. – És magának mi a véleménye az ügyről? – Hogy aljasság. Willoughby bólintott. – A tábor maga is elég szörnyű – folytatta Bing. Meglepte őt az őrnagy váratlan egyetértése. – De ez volna igazán mindennek a teteje. Csak azért, mert nem tudjuk, mit kezdjünk vele, nincs jogunk hozzá, hogy… – Örülök, hogy tájékoztatott – vágott közbe Willoughby. – Ilyesmit csakugyan nem tűrhetünk. Maga és Yates hadnagy úr persze az érzelmi oldaláról közelítik meg a dolgot. Nekünk viszont állandóan egy célt kell a szemünk előtt tartanunk, azt, hogy megnyerhessük a háborút. Ha visszakényszerítjük az elhurcoltakat a bányákba, a németek erről feltétlenül tudomást szereznek, és figyelje meg, hogy kihasználják! Ki is a mi összekötő tisztünk a táborparancsnokságon?… Heffernan őrnagy úr? Helyes. Willoughby átnyúlt íróasztalán a bőrtasakért, melyben benne volt a tábori telefon. Kihúzta a fogantyút, hogy csöngessen a központnak, s forgatott néhányat rajta. Ez aztán gyors elintézés, gondolta Bing. Ilyen sikerre nem is számított, különösen Willoughby részéről nem. És milyen igaza van Willoughbynak – a németek majd azt terjesztik, hogy az ő bánásmódjuk az elhurcoltakkal szemben valóságos jótékonykodás ahhoz képest, amit a szövetségesek művelnek velük. Passzióval figyelte, hogy dolgozik Willoughby hideg értelme, és örült, hogy végre egyszer a maga oldalán tudhatja az őrnagyot. Úgy látszik, a fülén ül a központ. Willoughby ismét csöngetett, egy kicsit várt, majd Binghez fordult. – Nem tudja, hová akarják küldeni az elhurcoltakat? – Ha jól hallottam… főképp ide, a szomszédságba irányítják, Rollingenbe, a Delacroix-Művekhez. Bing hallotta a telefonos torz hangját a készülékből. Willoughby nem válaszolt neki. Nyugodtan visszatette a helyére a kagylót, és

lecsöngette a hívást. – Valamit még meg kell fontolnunk… – mondta, és kényelmesen hátradőlt a székén, tömzsi kezét, kurta ujjait összefonta a gyomrán, ravasz, fekete zacskós szeme ártatlanul nézett Bingre. – De őrnagy úr… – Elfeledkeztünk arról, hogy a bányák ércet termelnek, az ércből vas lesz, a vasra és az acélra pedig szükségünk van a háborúhoz. Márpedig csak az számít, hogy megnyerjük a háborút… nem ezt mondtam az előbb is? Különben nagyon jól ismerem Heffernan őrnagy urat. Ő úgysem engedi, hogy bárkit is bányába kényszerítsenek… csak önként vállalkozókat visznek majd, s azok tisztességes bért kapnak érte. Nem vagyunk olyanok, mint a nácik! –Nem! Willoughby bizonyos jóindulattal beszélt tovább Binghez: – Derék ember maga, őrmester. Jól vág az esze, rámenős… alapjában véve szívesen evezek egy hajóban magával. De mondja, miért szeret néha úgy… akadékoskodni? Ezzel nem használ magának. Elhiszi? Bing még mindig nem tudott napirendre térni az őrnagy hirtelen pálfordulása fölött. Bizalmatlan volt. – Őrnagy úr is derék ember, ha szabad így kifejeznem magam. Willoughby mosolygott. – Van szeme hozzá, hogy meglássa a problémákat, és azt is, ami a háttérben van… – Bing egy kis szünetet tartott. – De hogy akadékoskodom-e vagy… – a jelzőt különös nyomatékkal ejtette ki – szemtelen vagyok-e, őrnagy úr kifejezésével élve, csupán attól függ, vajon csakugyan egy hajóban evezünk-e vagy sem… Willoughby arcán megfagyott a mosoly. – Mit gondol, kicsoda maga? Menjen ki – mondta hidegen. Bing szó nélkül távozott. Willoughby lehet derék ember, csak az a kérdés, hogy mit és kinek tesz meg. Mindenki más viszont csak akkor lehet derék ember, ha az ő szekerét tolja. DeWitt hajlott rá, hogy most kedvében járjon Farrishnek. Mindenkit fogadjon el az ember olyannak, amilyen – gondolta. Attól

függ, ki-ki mennyire hajlítható, hogy milyen fából faragták. Nem mintha hivatásának érezte volna, hogy mindenáron meghajlítson másokat. Ehhez nem volt elég erőszakos, sem túl nagyra nem tartotta magát. De ha azt látta, hogy valaki rossz úton jár, s ezzel szerencsétlenül befolyásolja az eseményeket, mégis megkísérelte, hogy – többé–kevésbé feltűnés nélkül – helyes irányba terelje. Most azonban Farrishnél ilyen kísérletre nem volt alkalmas az idő. DeWitt utoljára Rambouillet-ben beszélt személyesen a tábornokkal, de azért kapcsolatban maradtak egész franciaországi előnyomulása során. Farrish – az ék élén – elsőnek érezte meg, hogy csökken a lendület. Metznél akadt el. Úgy tervezte, villámgyorsan megkerüli a várost, körülveszi, mint ahogy a rohanó ár körülfogja a szigetet, az elözönlést pedig rábízza azokra, akik majd utánajönnek. Csapatai azonban egyszerre megálltak, az anyagi ellátás nem tartott lépést a hadosztállyal, és Farrish kénytelen volt visszaparancsolni üzemanyag híján maradt tankjait. A németek már beletörődtek abba, hogy kiürítik az erődítményekkel körülvett várost, de aztán észrevették, hogy megtört a támadás lendülete, erősítést hoztak, s azzal megrakták körös-körül az erődöket is és magát a várost is. Mire az üzemanyag, amelyért Farrish könyörgött, hízelgett, fenyegetőzött és imádkozott, végre megérkezett, a lerohanás lehetősége már megszűnt. Metz városát és körülötte minden egyes erődöt külön-külön, egyenként kellett hatalmas áldozatok árán megrohamozni és bevenni. Metzből tehát leszakadt szigetecske helyett a német védelem kulcspozíciója lett. Farrish úgy érezte, őt nem érheti gáncs. – Talán nagyon előrefutottál az ellátó oszlopod előtt mondta ki DeWitt hangosan a véleményét. – Ez az egész csak azon múlik, hogy jól számoltunk-e. Minden kilométerhez megfelelő mennyiségű ember és anyag kell. A számok törvényével nem lehet vitába szállni. Farrish átjött a forró zuhany alól a lakókocsi szobarészébe, rákvörös bőre még mindig gőzölgött, hatalmas testét kék fürdőköpenyébe burkolta. – Nincs kedved zuhanyozni egyet? kérdezte – DeWitt-től. Addig állj alá, míg forró a víz.

– Köszönöm, jó lesz – mondta DeWitt. Elég szép kis házat kaptunk Verdunben, de a fürdőszoba özönvíz előtti. – Ott találsz törülközőt! – mutatott Farrish az ágya mögötti fiókos szekrényre. – Ki mondja, hogy én a számokkal akarok vitába szállni? Nagyon jól ismerem az összes számot, öregem, és az én adataim helyesek. De annak vagyok a betege, igen, egyszerűen beteg vagyok tőle – tenyerével csupasz combjára csapott –, hogy kénytelen legyek nekizavarni az embereimet azoknak a rohadt fritzerődöknek, mikor egyszerűen kiéheztethettem volna őket, ha el nem adják a benzinemet a párizsi utcán. Az bizony! Nekem ne mondd, hogy nem így volt! Carruthers Párizsban járt, és saját szemével látta. Mások is látták a katonáink közül. – Mit? – kiabált DeWitt. A hátát csapkodó víz hangja erősebb volt, mint Farrishé. – Eladták! – ordított Farrish. – El, azok a büdös, áruló júdások! Minden csöppnyi vér, ami itt elfolyik, az ő lelkükön szárad! DeWitt elzárta a csapot, és a mellét kezdte dörgölni. – Elhíztál! – szólalt meg Farrish. – Sokat ülsz, öregem. Én bezzeg annál többet mozgok… mostanában, úgy látszik, inkább hátrafelé! DeWitt a lábát törülgette. Lehajlás közben nyögött egy kicsit. – Várj csak, megéred még az én koromat – válaszolt –, s akkor nem hencegsz majd te sem! Egy hét alatt másodszor kellett hátrább vonnom a harcálláspontomat – mondta Farrish. Itt valamit már tenni kell, és én majd teszek is róla. – Mit tehetsz? – kérdezte DeWitt. Más embert akarsz faragni minden amerikaiból? – Öltözz fel! – mondta Farrish, és belebújt a nadrágjába. Mutatok valamit. Erőszakos egy házigazda ez a Farrish! DeWitt meg sem kérdezte, mi lesz a látnivaló. Felöltözött, és megindult a tábornok után. Mikor már kocsiban ültek, Farrish, hogy szavának nyomatékot adjon, megfogta DeWitt karját. – A kórházba viszlek. Gyakran ellátogatok oda. Azt hiszem, örömet szerzek vele a katonáimnak is. Nekem pedig… nekem

valóságos injekció. Harci düh támad bennem, mire visszajövök. Szeretném, ha rád is ragadna belőle valami. – Gondolod, hogy nekem is szükségem van rá? – kérdezte DeWitt. – De még mennyire! – bizonygatta Farrish. – Mert ide figyelj, ha mi nem nyitjuk ki a szánkat… te meg én meg az a néhány tisztességes fickó, aki nem ijed meg a saját árnyékától… sosem történik itt semmi! DeWitt Farrishre pillantott. A tábornok egyenesen ült, mint a cövek, orra, álla előremeredt, tekintete mereven előre irányult. Nem ismert sem megértést, sem könyörületet, most szinte embertelen volt. – Ezt már nem fogom szó nélkül zsebre vágni. Rambouillet-től kezdve szüntelenül kitolnak velem – mondta Farrish. – Amióta azt a parancsot adták, hogy kerüljem ki Párizst, elcsaklizták a nagy számot az orrom elől, és átjátszottak annak a széltoló franciának! Amint Farrish kocsija végigszáguldott a hepehupás úton, DeWitt hallgatta, hogy üvöltöz az előttük vágtató négy motorkerékpáros szirénája. A tábornok gépiesen tisztelgett vissza a mellettük elsöprő kocsi láttára vigyázzba meredt legénységnek és tiszteknek. – Katona vagyok – mondta Farrish. – Szívesen teljesítek minden parancsot… – Na látod, ez az! – DeWitt ennél a pontnál szerette volna a tábornokot megállítani. – De – folytatta Farrish – csak katonák parancsát, nem politikusokét… akár egyenruhát hordanak egyes politikusok, akár nem. – Ez polgárok hadserege, mi pedig szolgák vagyunk, a nép szolgái. DeWitt ki nem állhatta a frázisokat, de ez most kivételesen nagyon kapóra jött. Farrish nem válaszolt. Nyilvánvaló volt, hogy DeWitt szavai úgy pattognak le róla, mint kavics a páncélautóról. Nagy épület előtt álltak meg, egyik szárnyát légibomba döntötte össze. Ahol megmaradt rajta a tető, fehér mezőben nagy vörös keresztek voltak ráfestve.

Farrish belépett, és udvariatlanul söpörte félre maga elől a tiszteletére előfutó orvosokat. Látszott rajta, hogy tudja már az utat, átvágott egy folyosón, és befordult balra, az első kórterembe. – Szent Isten, már megint itt van! – hallotta DeWitt az egyik ápolónő fojtott hangját. Tábori ágyakon, durva pokróc alatt feküdtek a sebesültek. Szemmel látható nyugtalanság futott végig az ágyakon, mint mikor szél hullámzik végig a napperzselte búzatengeren. Aki a sebesültek közül mozogni tudott, igyekezett katonásan kihúzni magát. Farrish kiválasztott magának egy embert a sor széléről. Az ránézett, tekintetében kétségbeesett rémület és várakozás kavargott. – Mell-lövés – jelentette tisztelettel egy őrnagy–orvos –, szépen gyógyul, tábornok úr. Farrish ügyet sem vetett az őrnagyra. – Hol kaptad, fiam? – kérdezte meg a katonát. – Metznél, tábornok úr – mondta látható erőlködéssel a katona. – Az Erzsébet-erődnél. Farrish megfogta a katona kezét. Úgy tartotta, mint valami kis madarat. Megjátssza a gyöngédséget – gondolta DeWitt. Szerette volna tudni, vajon csupán színház-e az egész, vagy van-e azért benne némi őszinteség is. – Melyik alakulatban szolgáltál? – kérdezte Farrish. – A harminchetesek F századában – válaszolta a katona. – Lombardo százados úr alatt? – kérdezte Farrish. – Tudom, min mentetek át. – Lombardo százados úr elesett, tábornok úr – mondta a katona. – Csakugyan, elesett – Farrish elengedte a katona kezét. Ki most az F század parancsnoka? A katonáról szakadt a veríték. Az az ápolónő, aki a tábornok belépésekor a megjegyzést tette, előrelépett, és letörölte a sebesült arcát. – Nem volna szabad annyit beszélnie, tábornok úr. A katona vagy nem hallotta, mit mondott, vagy úgy gondolta, hogy a tábornok mégis fontosabb személyiség az ápolónőnél.

– Mikor engem hátravittek, a szolgálatvezető őrmester vette át a parancsnokságot. – Nem sokan maradtak? – Kevesen. Bántott is, hogy ott kellett hagynom őket, tábornok úr. – Meggyógyulsz hamarosan. – A tábornok egy csomag cigarettát dobott a takarójára. – Nem szabad dohányoznia, tábornok úr – mondta az ápolónő. – Magát ki kérdezte? – förmedt rá Farrish, nem dühösen, inkább csak megszokásból. Úgy látszott, hogy mély gondolatokba merül. – Hát akkor adják másnak. Nekem sincs több. Én is csak egy adagot kapok. Továbbindult. Végigment a soron, néhány ágynál megállt, durva megjegyzéseket tett, abban a hiszemben, hogy felvidítja őket. – Mi az, Jimmy! – kiáltott fel hirtelen, odafordulva az egyik ágy felé a sor végén. – Hát belőled miféle maskarát csináltak? – Azzal máris magyarázni kezdte a nyomában lépkedő DeWittnek: – Ilyen fenegyerek nincs több a páncélelhárítóim közt, mint ez a fiú! A Jimmynek szólított katona homlokát és koponyáját vastag kötés fedte, úgy, hogy a feje természetellenesen nagynak látszott lefogyott vállához képest. Nem válaszolt. Áradt belőle a gennyszag. Keze a takarón lassan félköröket írt le, mintha meg akarna találni valamit, ami elveszett. – Nem hallasz, Jimmy? – kérdezte Farrish szívélyesen. Jimmy szeme tágra nyílt, vakon meredt elő duzzadt szemhéja alól. – Mi bajod, Jimmy? – Farrish hangja elbizonytalanodott. A tábornok, aki ezreket tud mozgatni, ezt az egy katonát most nem képes fölébreszteni. Ez az ember kikerült a bűvköréből, és ez izgatta Farrisht. – Narkotizáltuk – mondta halkan az őrnagy. – Nem érez semmit, fájdalmat sem. Farrish a lassan mozgó kezet nézte. – Mindig ezt csinálja? Nálunk otthon azt mondják erre, meg fog halni. – Ez csak olyan babona, tábornok úr – sietett az őrnagy megnyugtatni. – Nem kórtünet.

Farrish nem hallgatott rá. A hatalmas ember a keskeny ágy fölé hajolt, és jobbról–balról megcsókolta Jimmy beesett, borostás arcát. Az orvosok, ápolónők és sebesültek pisszenés nélkül hallgattak. DeWitt hallotta Jimmy kezének halk kaparászását a takarón. – Na! Mit bámulnak úgy? – kérdezte Farrish. – Azt mondták, nem érez semmit! – Jimmy takarójának egyik elszabadult végét betűrte a matrac alá. – Azt akarom, hogy ez az ember életben maradjon! – jelentette ki, ismét a régi hangján. – Igenis, tábornok úr! – szólt az őrnagy. Farrish úgy állt a priccs előtt, mintha láthatatlan ellenségtől akarná megvédelmezni. – Az emberélet érték! Megértették?! Többet ér, mint… – nem talált megfelelő hasonlatot, és kicsit habozott. – Mint bármi más! – fejezte be. Aztán kivonult. Amikor ismét a kocsiban ültek, így szólt DeWitthez: – Mind gyerekek. Az én fiaim. Azért harcolnak úgy, mint én. Azért követelek olyan sokat tőlük. S ezért nem tűröm, hogy elgáncsoljanak. – Hadd kérdezzek valamit – szólalt meg DeWitt. – Mire való ez a színház? Mit érsz vele? Előttem nem kell tettetned magad, elég régen ismerlek már. – Szerinted ez színház? – nevetett Farrish. – Nem. Én minden szót, amit kimondok, komolyan gondolok. Ezért nem állhatnak a politikusok. De tőlem ugyan felköthetik magukat. Én nyerek csatákat nekik. Igaz, vagy nem? Értek a dolgomhoz. A hangulat nagyon fontos dolog. Szegény fiúk legtöbbjét itt összefoltozzák, és megint kijönnek, az egységüknél pedig majd elmesélik, hogy látogatta meg őket Farrish. Hosszú még a háború. Az embernek gondolnia kell a jövőre is. – De tulajdonképpen mit akarsz? Mi a célod vele? – DeWittnek melege volt a vastag köpenye alatt. – Ne térj ki a kérdés elől… tábornok úr! Eddig sosem címezte Farrish tábornok úrnak. Ez nem is tévesztett hatást.

– Jó! – sóhajtott föl Farrish. – Megmondom. Sok mindent láttam, el is gondolkoztam rajta, sokat tanultam belőle. Ki kell söpörnünk a nemkívánatos elemeket: a szélhámosokat, politikusokat, azokat a fickókat, akik mindig visszapofáznak, akiknek mindig százféle ellenvetésük van. Túlságosan demokratikus ez a hadsereg, s ez így nem megy. Emberéletekbe kerül. Olyanokéba, mint Jimmy. – Mit értesz azon, hogy demokratikus? – Amit mondtam. Dumát, tehetetlenséget, politizálást, mások elgáncsolását, azt, hogy ellopják a benzinemet. Háborúzni csak diktatúra alapján lehet… – Észrevette, hogy DeWittnek ez nem tetszik. – Ez ellen hiába ágálunk, öregem! Majd aztán, ha meglesz a béke, mindenki visszakaphatja a maga játékszerét… a politikusok a politikájukat, a szélhámosok meg a kis panamájukat. Akármennyire nem tetszik… tanulnunk kell az ellenségtől. Istenemre, ha a Párizsban eladott benzinnek csak a tizedét merik ellopni náluk, azok százszámra állítják falhoz érte az embereket… és nagyon helyesen! Az én kezem tiszta, a tiéd is, és még sok másé az közülünk. Fogjunk össze, és takarítsuk ki végre ezt az istállót! – Elragadó gondolat! – mondta DeWitt. – Persze tudod, hogy mi ez! – Nem érdekel, hogy nevezed. Csak használjon. – De nem használ – mondta DeWitt éles hangon. – Egyszerűen nem ismered a tényeket. Nekem viszont ott vannak a bizonyítékok az asztalomon… A kezünkbe került bizonyítékok, a parancsok, meg a foglyok vallomása. Erkölcsi bomlásról beszélsz… ebben nagyok a németek csak igazán. Csupa vásári politikus, a hadseregen kívül és belül… több van belőle odaát, mint amennyit álmodban el tudnál képzelni. Tehetetlenek… hát mi az ördög magyarázná meg inkább a vereségüket? Az talán, hogy mi olyan pompás, jó katonák vagyunk, több a tüzérségünk és a légierőnk? A fasizmus a világ legkorruptabb rendszere… ezért állnak így! – Nem azt mondom én, hogy fasizmust akarok – mondta Farrish, gondosan megválogatva szavait. – De ha meg akarjuk nyerni a háborút, az katonák háborúja legyen, ott katonák irányítsanak a többi katona érdekében. Polgárok hadserege… Persze hogy szükségünk van a polgárra… Kikből állna a hadsereg? De vezetniük

a katonáknak kell, katonai rendszabályokkal, a katona acélos… acélos… – Acélos öklével? – Igen! Úgy van! Acélos öklével! – Egyszer írtunk neked egy röpcédulát. Emlékszel, mi volt abban? – Persze! Én hagytam jóvá! Július negyedikén! Azért harcolunk … Amerikáért, az erős Amerikáért, a tiszta Amerikáért, azért az országért, mely megérdemli, hogy büszkék legyünk rá! – És a törvény előtti egyenlőség? – Persze! De mi legyünk az a törvény. Olyan tisztikarunk legyen… – És a demokrácia? – Híve vagyok. De az a demokrácia védőpajzs legyen, ragyogó és erős, olyan demokrácia, amelyre fölnézhet az ember, amelyért büszkén harcolhat. – A nemzet nem csak katonákból áll. Egy kilométert sem haladhatnál előre sok ezer ember segítsége nélkül, akit sosem láttál, sosem hallottál róluk, és akiknek a munkájától függ mégis a sikered. A mi társadalmunk… ipari társadalom. Amit te kívánsz… nos, az valami középkori dolog… talán… – Nem értek a történelemhez. Én csak egyszerű hadosztályparancsnok vagyok. Van körülbelül tizenötezer emberem, a legtöbbjüket sosem láttam, nem is hallottam róluk. De mégis elérem, hogy együtt dolgozzanak velem. Így van? Arra is ráveszem őket, hogy álljanak helyt, és haljanak meg, ez pedig sokkal több, mint amit azoktól az emberektől kívánnak, akikről te beszélsz! – Attól félek, hogy a te megoldásod mégsem lesz eredményes. – DeWitt lassan beszélt, minden szót hangsúlyozott. – Mi amerikaiak vagyunk. Másféle nép. – Másféle nép! – gúnyolódott Farrish. – Olyan népség, mely elfeketézi a benzinemet. Attól félek, öregem, te már nagyon kivénültél a mai időkből! DeWitt visszatért Verdunbe. Örült, hogy legalább jó, meleg vízzel lezuhanyozhatta magát.

5 Yates pillanatnyi lelkesedésében hívta meg Kovaljovot, utóbb meggondolva azonban egészen másképp hatott már ez az ötlet – szinte hallotta is, hogy jegyzi meg Willoughby majd félhangon: – Mi ütött ebbe a Yatesbe? Minek hozza a nyakunkra ezt a csavargót? És ha most egyenest nekiszegzik a kérdést, maga sem tudott volna rá értelmesen válaszolni. Mit akar ezzel bizonyítani, és egyáltalán kinek akar bizonyítani valamit? Olyan fontos dolog ez? Van olyan fontos, mint – mondjuk – az, hogy Thérése várja őt? De Kovaljov olyan természetes könnyedséggel és méltósággal viselkedett, hogy Yates kétségei eloszlottak, s kezdte örömét lelni a játékban: az ismerkedésben – mintha új kölyökkutya csöppent volna be az ólba, kölcsönösen úgy szaglálják körül, s morogják meg egymást –, abban, ahogy egyszerre föllobbant iránta az érdeklődés, és végül az általános igyekezetben, hogy az idegen otthon érezze magát. Yates tudta, hogy a siker egyedül DeWitt türelmes szellemének köszönhető, annak, hogy az ezredes beosztottjai verduni életének szabályozásánál a közös munkát s nem a szokásos ceremóniát tartotta szem előtt. A különítmény zöme még mindig Párizsban várta a további parancsot, de az itteni kis csoport számára azért meglehetősen nagy házat foglalt le, s most itt laktak, és ugyanitt is dolgoztak. Willoughby ellenvetéseivel nem törődve úgy rendelkezett, hogy a legénység és a tisztek egy helyiségben étkezzenek, ha külön asztalnál is. Szívesen fogadta Kovaljovot is, s ezzel nagyot könnyített Yates dolgán. – Engem úgy neveltek, hogy a vendégszeretet nálunk hagyomány – mondta Yatesnek. – Most önnel együtt lakom, az ön vendége tehát az én vendégem is. S ő volt az első, aki kezet nyújtott Kovaljovnak.

Willoughby mustrálgatta Kovaljov erős testalkatát, izmait, és száraz hangon jegyezte meg: – Mutatós… De miért nem hoztál inkább egy átlagpéldányt közülük, Yates? – Nem kerestem én semmilyen példányt – vágott vissza Yates. – Ezt az embert csak azért hoztam magammal, mert tett valamit, hogy segítsen nekünk, s annyit legalább mi is megtehetünk, hogy megkínáljuk vacsorával. – Szent Isten, ha így kezded, fél Európát mi etethetjük! – Még akkor is átkozottul keveset adunk a vérükért – mondta Yates. – Többet, sajnos, nem tehetünk – állapította meg Willoughby. Aztán fitymálva nézegette tányérján a szürkés kotyvalékot. – Igazán utánanézhetnénk, hogy rendesebb ellátást kapjunk, ezredes úr… Az ezredes étvágytalanul piszkálta villájával a konzervdobozban melegített, bádogízű disznópástétomot. Kovaljovra pillantott, s megfigyelte, hogy az orosz módszeresen vagdalja föl a magáét, és ízlésesen, apró darabkákban eszi. – Éhes, őrmester? – mosolygott. Yates németre fordította a kérdést Kovaljov számára. – Köszönöm, nem túlságosan – mosolygott vissza DeWittre az orosz. Akármilyen farkaséhes az ember, művelt társaságban nem falhatja az ételt. Teljes tudatában volt annak, hogy hazáját és népét itt most az ő viselkedése alapján ítélik meg. – Itt az én részem is! – mondta DeWitt. – Nem vagyok éhes, csak kárba veszne! Yates bátorítóan bólintott a vendég felé. Kovaljov a többiek tányérjára pillantott. Senki sem kapott egy adag pástétomnál többet. Ő már csaknem végzett a magáéval. – Köszönöm, nem kérem – mondta, és visszavonhatatlan elhatározása jeléül összeszorította a száját. DeWitt vállat vont. Bosszantotta, hogy nem beszélhet közvetlenül az orosszal. Az eddig látottak alapján tetszett neki ez az ember. Nagyszerű fizikum: ez katonánál sokat jelent. És látta a szemét, hogy figyeli az új környezetet s az embereket maga körül, mindent megjegyez, és igyekszik fürgén alkalmazkodni ahhoz, amit a

szokásuknak tart. Kétségtelenül úriember: akár annak nevelték, akár nem. Márpedig a katona legyen úriember. Kovaljov odafordult az ezredeshez. – Mit akar a fiú? – kérdezte DeWitt. Yates előrehajolt, hogy jobban meghallják a szavát az általános hangzavarban. – Szeretné tudni, milyen élelmezést kapnak nálunk a német foglyok. – Miért? – kérdezte Willoughby. – Mert nagyon szűkös az ellátás odaát, az Elhurcoltak Táborában. – Hamarosan kikerülnek onnét – mondta Willoughby –, és akkor majd lesz keresetük. Úgy hallom, egyes elhurcoltak itt kapnak munkát a környéken, a lotharingiai bányákban. Yates összeráncolta a homlokát. Halványan emlékezett rá, hogy Bing említette már ezt a tervet. Itt valami nincs rendjén, csak azt nem tudta még, hogy mi. Gondolatai ide-oda jártak Kovaljov és Thérése között, egyfelől azon igyekezett, hogy jól sikerüljön Kovaljov fogadtatása, másfelől csupa várakozás volt, olyan nagy öröm várt rá, hogy nem is tudott teljesen hinni benne. DeWitt már nem kotorászott villájával a pástétomban. – Mondja meg, Yates, Kovaljov őrmesternek, hogy nálunk a hadifoglyok pontosan ugyanazt az élelmezést kapják, mint mi. Kovaljov arcán az érzelmek egész sora tükröződött: a meglepetéstől kezdve egészen a kiábrándulásig és undorig. – Magyarázza meg neki, mit mond a genfi egyezmény! – szólt DeWitt. Yates megpróbálta. De úgy érezte, hogy Kovaljov jelenlétében laposnak hangzik minden szép szólam, amelyet csak elmondhat a megvert fegyvertelen ellenséggel való bánásmódról. Kovaljov fölhajtotta zubbonya ujját, s megmutatta csuklója körül a sebhelyeket: mintha vörös tintába mártott vastag tollal húzták volna oda az éles vonalakat. – Dróttal kötöztek meg – mondta. Aztán hátul összekulcsolt kezét a szék támlája fölé emelte, úgy mutatta, hogy akasztották föl csuklójánál fogva.

– Ez Rigában volt – folytatta. – Én irányítottam egy partizáncsoportot. Lőporgyárunk a németek kezére került, azt kellett volna fölrobbantanunk. – … azt kellett volna fölrobbantanunk – ismételte Yates angolul. – Szabotázs az arcvonal mögött – jegyezte meg Willoughby. – Mi is komiszak lettünk volna. – Mi nem kínozzuk meg a foglyokat – szólalt meg DeWitt. – Persze hogy nem – helyeselt Willoughby. – De Keleten, úgy látszik, másképp folyik a háború. Kovaljov várt. Mikor DeWitt fürge szeme ismét rajta nyugodott, folytatta, de mindig várt egy kicsit, míg Yates tolmácsol. – Akkor érkezett új ember a csoportunkba… Vártuk már… Az igazolványai rendben voltak… Ő került a helyemre… Nekem az volt a parancsom, hogy még a robbantás előtt távozzam Rigából… A szobájába mentem, hogy átadjam neki a parancsnokságot… Sosem felejtem el azt a szobát… Sima faasztal… meztelen nőalak volt durván a lapjába vésve… Ő az asztalnál ült, aztán fölállt… Kezet fogtunk, jéghideg volt az övé… Még fogtuk egymás kezét, mikor beözönlöttek a németek… Nem is engedte el a kezem… Mikor kínoztak azt mondták, mindent bevallhatok… Úgyis tudnak mindent… Megmondták, hogy elfogták az emberünket, akit azért küldtek, hogy engem felváltson … és saját ügynöküket állították be helyette… Azt mondták, más nem bírja úgy a tortúrát, mint én… Nevettek, mint valami jól sikerült tréfán. Talán az is volt. – Talán az is volt – fejezte be Yates. Csak olykor koccant az evőeszköz valamelyik asztalon, különben síri csend volt az étkezdében. Willoughby törte meg a csöndet: – Kérdezd meg tőle, Yates, hogy élte túl. Kovaljov levágott egy szeletke amerikai sajtot, rátette sós kétszersültjére, leharapott belőle egy darabkát, alaposan megrágta és lenyelte. – Nem vallottam. – Aztán egy kis szünet után hozzátette: – És sikerült túlélnem. Willoughby elgondolkozva nyomta fel petyhüdt arcán a bőrt. – Nem szeretném, ha az ellenségem volna, Kovaljov! – Nevetett. Kovaljov halkan letette a kését.

– Együtt harcolunk, a közös ellenséggel szemben. És együtt fogunk győzni is. A nyomott hangulat egyszerre feloldódott. DeWitt megemelte a kávéscsészéjét: – Ez aztán az igazi pohárköszöntő! Kár, hogy a szeszünk elfogyott. Komolyan ittak rá, szertartásosan. Utána az ezredes szólalt meg: – Szeretnék segíteni ezen a fiún. Kérdezze meg, Yates, van-e valami kívánsága! Yates megkérdezte. Kovaljov nagy keze eddig az ölében nyugodott, most fölemelkedett. Ujja markolásra görbült, mintha meg akarta volna ragadni valakinek a nyakát. – Van – válaszolta Kovaljov –, van valami, amit szívesen csinálnék … Állítsanak egy tábor élére… egy német fogolytábor élére… Betű szerint követni fogom a maguk genfi egyezményét… Pontosan megteszek mindent, amit csak kívánnak tőlem… Csak egy napig lehessek ott. – … egy napig lehessek ott – visszhangozta Yates. DeWitt Kovaljov felé hajolt, hogy hangjának egyetlen kis árnyalatát se mulassza el. Megérezte az izgalmat, a mély, mindent átható gyűlöletet, mely átsütött Kovaljov udvarias hangján. – Legközelebb majd azt kéri, vegyük föl tisztnek az amerikai hadseregbe – kuncogott Willoughby. – Mondd meg neki, Yates, hogy már találtunk neki megfelelő beosztást. Ilyen jól megtermett, erős karú ember nagyon jó lesz bányásznak… Yates félresöpörte maga elől a terítéket. Kávéja kilöttyent a csészéből. Látta, hogy Bing és a katonák őt nézik a másik asztaltól. – Őrnagy úr! – szólalt meg. – Azt hiszem, ezzel az indítvánnyal nem nagy tetszést arat. Nem ismeri Kovaljovot. Eddig is bányában dolgozott, német fennhatóság alatt. És azoknak sem termelt semmit. A legénységi asztalnál valaki elnevette magát. Az ezredes fölemelte a kezét. – A katona az katona. Nincs rá módunk, hogy a foglyok őrzését bízzuk rá, és az nem is neki való. De ha itt akar maradni a különítménynél, szívesen látjuk. Ezt kérdezze meg tőle, Yates. – Ezredes úr…! – vonta össze Willoughby a szemöldökét.

– Miért ne? – kérdezte DeWitt egyszerre kényelmetlenül. – Mindig több és több elhurcolttal kerülünk érintkezésbe. Nem fordíthatna ő is együtt Yatesszel? És micsoda remek katona! – Biztonsága visszatért. – Maga hogy tud bánni a géppuskával, Willoughby? – Elég gyöngén, ezredes úr. De az nem is az én dolgom. – Aztán Willoughby tágra nyílt szemmel megkérdezte: – Ezredes úr bolsevista sejtet akar beépíteni a különítménybe? – Mit akarok én? A mi demokráciánk, őrnagy úr, elég erős ahhoz, hogy szilárdan megvesse a lábát. – Hirtelen eszébe jutott Farrish kitörése. Szeme összeszűkült. – Vagy talán ön nincs meggyőződve róla, hogy a mi életformánk, a mi gondolkodásmódunk a leghelyesebb? – Dehogynem, ezredes úr! – Akkor miért nem bízik meg a katonáinkban is? Kovaljov megérezte a hangjukon, hogy összecsaptak, és gyanította, hogy ő lehetett az oka. Kivárta a végét. Aztán nyugodtan kezdett beszélni Yateshez. Yates fordított: – Kovaljov arra kért, köszönjem meg nevében az ajánlatot, ezredes úr. Azt mondja, büszke volna, ha ezredes úr alatt szolgálhatna. De vissza szeretne jutni a saját hadseregébe. – Hogy akar visszamenni? – kérdezte Willoughby. Yates mosolygott. – Majd ő elintézi. DeWitt cigarettára gyújtott, és mélyet szippantott belőle. Meglehetősen lehangolt volt. De bizonyítékokat keresett arra, hogy Farrish terve sosem valósulhat meg. Meggyőző bizonyítékokra volt szüksége. Nem törődött vele, honnét kapja – milyen ország, milyen osztály, milyen színű emberfajta szolgáltatja –, csak támassza alá azt a meggyőződését, hogy az ember lényegében mégiscsak tisztességes lény. – Én szívesen itt tartanám Kovaljovot – mondta Yates. – Csakugyan? – kérdezte Willoughby rekedten. – Igen, őrnagy úr. Ha nehéz feladatra küldene, ezzel az emberrel együtt biztonságban érezném magam. Willoughby fölkelt.

– Én csak magamban bízom. Mire Yates és Thérése a házba ért, teljes sötétség borult a városra. Az elsötétítésre vonatkozó rendelkezést nem oldották még fel. Yates megismerte a házat a kis tornyocskáról a tető sarkában, de a kerti kapu kilincsét már alig sikerült megtalálnia. – Fogd meg a kezem, Thérése – súgta oda a lánynak. Ahogy ott érezte az apró kezet, amint bizalommal simul bele az övébe, fölelevenedett benne fiúkorának izgatott borzongása, mikor egy nyári este az első lányt lopta be szülei házának verandájára. Ott üldögéltek a verandán, hallgatták a levelek susogását és az autók berregését az úton. Aztán reszkettek, mert féltek, hogy együttlétük valami tiltott dolog. Thérése-zel való kapcsolatában nincs semmi tilos. Ha akarná, jelenthetné bármelyik felettesének, s zajos helyeslés volna rá a válasz. A férfi ki kell, hogy élje természetes ösztönét, s a háború az ilyesfajta igényeket állati szintre süllyeszti. De éppen ezt akarta elkerülni önbecsülése és a Thérése-é érdekében. Aztán egyszerre Ruthra kellett gondolnia. Amint áthaladt a kerten Thérése-zel, és csikorgott a kavics a talpuk alatt, olyan élesen látta Ruth arcát, hogy szinte fájt. Megpróbálta elhessegetni magától a képet, annak itt most semmi helye: Ruth a másik életéhez tartozik. Neki különben sem volna semmi kifogása ez ellen, hiszen ő is csak azt akarja, hogy a mostani körülmények közt is normálisan éljen. És érzései Thérése iránt egészen mások, mint amit Ruth iránt érez. Semmi köze nincs az egyiknek a másikhoz. Hűséges maradt Ruthhoz, hiszen Thérése-t nem engedi hozzáférni szívének, agyának ahhoz a részéhez, amelyet Ruth számára tart fönn. Néhány nap múlva pedig a háború árja úgyis eléri, továbbragadja: s ezzel vége. Ezek a gondolatok igazán nem a helyzethez illők, rótta meg magát. Miért nem olyan ő is, mint mások, miért nem fogadja el azt, ami az útjába kerül, miért nem fogadja el boldogan, miért nem örül neki anélkül, hogy mindenféle képzelt bonyodalmon jártatná az eszét? Ruth azzal nem lesz szegényebb, hogy Thérése-nek adja azt, ami úgysem lehet Ruthé. És Thérése nagyon jól tudja, milyen

rövid életű lehet csak a boldogságuk, nem panaszkodik miatta, hajlandó az után nyúlni, amit az élet kínál neki! – Hideg a kezed – mondta a lány halkan, gyöngéden. Yates azzal magyarázta, hogy hideg van. Ajtót nyitottak nekik. A gyöngén világított előcsarnokban ott állt Bing, és mosolygott. – Jó estét, mademoiselle… parancsoljon, jöjjön utánam. A bal kéz felőli üvegajtón át Yates férfihangokat hallott az étkezőből. Fölismerte Abramovici harsány tenorját, de nem értette, mit mond. Valaki az asztal lapjához ütögetve rendezte keverés előtt a kártyacsomót. Bing megszólalt: – Az ezredes úr és Willoughby őrnagy úr elment… parancsnoki értekezletet tartanak valahol. A többiek az étkezdében vannak. Szóltam a fiúknak, hogy ne lármázzanak, de ott fönt úgysem hallják. Fölmennek a második emeletre. – Köszönöm mondta – Yates. Thérése könnyű, kecses lépteit figyelte. Az ő csizmája alatt nyikorgott a lépcső, a lánynak szinte lába sem érte a deszkát. Már nagyon szerette volna magához szorítani. Nyugtatta magát, hogy még egy kicsit várjon, néhány perc múlva magukra maradnak, az ajtón kívül reked a háború és az egész világ. Fölértek. – Itt csak ez az egy szoba van – magyarázta Bing. – Amint látni fogják, nem valami előkelő hely… Kinyitotta az ajtót, s Thérése örömmel mosolyodott el. – Milyen kedves! – mondta. – Charmant! Maga nagyon jó hozzánk, monsieur le sergent. Bing a villanykörte fényénél – a körtét is csak délután szerezte – szemügyre vette a lányt. Tetszett neki, s ő maga is meg volt elégedve az előkészületekkel. Boldog volt, hogy a lány értékeli. Thérése a szőnyegre lépett: igazában egy jegesmedve bundája volt, néhol már egészen lekopott a szőre. – Ezt a zongora alól húztam ki! – súgta Bing Yatesnek. – Valósággal kifosztottam a házat, hogy mindenünk legyen, ami csak

kell. Takarók kerültek az ágyra… ne is kérdezze, honnét szereztem. És terítő is van az asztalon, nem túlságosan tiszta, de jól eltakarja a lyukat az asztal lapján. Thérése körüljárt, megérintette a komódot és a faragást az ágy végében. Megigazította a csipketerítőt a fotelon. Mint a fiatalasszony, mikor először lép a házba, melyet férje építtetett számára: mindenben örömét lelte. – Azt akarták, hogy otthonosan érezzem magam – mondta. – Hát ez igazi otthon! – Le ne ülj arra a székre! – szólalt meg Yates. – Csak három lába van. – Nagyon jól látta, milyen viharvert, roskatag állapotban van minden. Tudta, hogy Bing csodát művelt, de itt a csoda sem segíthetett. Már csak egyre vágyott: hogy végre elolthassa az ernyőtlen lámpát, mely minden nyomorúságot kíméletlenül megvilágított. – Itt a mosdó – húzott félre Bing egy függönyt. – A kancsóban víz, törülköző a tartón. – Benyúlt a komód felső fiókjába. Mosolygott. – És ez itt a legfinomabb… egy üveg harmincnégyes sauterne–i. Azt mondják, jó évjárat volt. Mellette a poharak. Három pohara volt, nyilván arra számított, hogy az első kortyot majd velük együtt issza. De Yates odafordult hozzá, és így szólt: – Az isten szerelmére, tűnjék el már! Angyali, hogy ezt mind összehozta, és nagyon hálás vagyok érte, de ne viselkedjék már úgy, mint a madám valami rosszféle műintézetben! Abban a pillanatban, mikor kicsúszott a száján, legszívesebben leharapta volna a nyelvét. Látta a fájdalmas vonást Bing szája körül. Bing hátrasimította a haját. Aztán gyorsan távozott. Lement az első emeletre, s leült a lépcsőre őrködni. Elhatározta, hogy ott ül, míg mindenki le nem fekszik. Megbántottsága ellenére vállalta az őrködést. Az egész dolgot igyekezett romantikussá tenni, s az is csak az ő hibája, hogy a rideg valóságból mégis kilátszott valami. Egy kis kacsalábon forgó varázskastélyt szeretett volna teremteni, hogy – még ha az nem is lesz az övé – egy csöppnyi fénysugár hadd essék belőle rá is. Lóvá akarta tenni a háborút, belelopni egy kis szépséget, mint ahogy lóvá

tette a röpcédulával is Normandiában olyan értelmet lopott a háborúba, amely talán nem is volt meg benne. Abramovici vonult el mellette útban a vízcsap felé, törülközővel a karján, fogkefével a kezében. – Fejbe váglak, ha ma este is gurgulázol nekem! – jelentette ki Bing, és mikor Abramovici éppen egy nagy lélegzettel neki akart fogni, hogy elmondja a gurgulázás védőbeszédét, így folytatta: – Egy mukkanás se legyen! Megértetted? Hallotta, hogy Willoughby és DeWitt hazaérkezik. DeWitt nehézkesen lépkedett fölfelé a lépcsőn. – Mit csinál itt, őrmester? Miért nem megy aludni? – Nem tudok még aludni, ezredes úr, nem vagyok fáradt. – Hát akkor menjen le a földszintre. Keressen egy kényelmes fotelt magának! – Köszönöm, ezredes úr, talán majd később. DeWitt vállat vont, és bement a szobájába. Bing tovább ült a helyén, s Karenre gondolt. Elképzelte Karent és magát odafönt a második emeleti manzárdszobában, kettesben, amint éppen egymásra találnak. Az a lány annyival érettebb nála, ő pedig úgy viselkedett, mint valami ostoba, nyakas, önző, szemtelen kölyök. Ez már a múlté, s neki az egészből csak a késő bánat maradt. De álmodnia azért szabad róla, hogy hajtotta hátra fejét a lány, milyen volt a nyaka, s hogy simogatták nyakszirtjét az ujjai. Feljött a hold. Elég meleg volt az éjszaka, s Yates kinyitotta a fölső ablakot. Sápadt fénypászma hullott az asztalon a félig kiürült üvegre és a poharakra. Hallgatta Thérése szabályos lélegzését. A lány feje ott nyugodott a vállán. Keze Thérése mellén pihent, érezte gömbölyűségét, melegét, az életet benne. Nyugalom szállta meg. Az imént még úgy lüktetett a halántéka, hogy azt hitte, mindjárt megpattan egy ere, amíg a lány teste az övének feszül –, de most már lecsillapult a vére, egyenletesen csörgedezett, s ujja hegyéig elernyesztette. 49

– Chéri – mondta a lány –, hogy bírom majd ki nélküled? – Nem maradsz nélkülem – felelte.

Thérése haja puha volt. Bőre selymes, mint tavasszal a zsenge fű. A férfi a lány combjához és könyöke hajlatába szorította a száját. A lány megmozdult. Oldalára fordult, s arca a férfi mellére került. Ajka mozgott. Álmában is őt csókolta. Yates erősnek érezte magát, s megbékélt magával. Ezt az erőt és békét a lány adta neki. Imádta érte.

6 Yates hátradőlt a kocsiban. A földszagú szél arcába csapott. Körülötte a dimbes-dombos vidék erdőbe folyt át. A motor egyhangúan berregett. Yates befészkelte magát az ülésbe, hagyta, hogy a kocsi ringassa az egyenetlen úton. Még ott volt benne a tompa fájdalom, hogy búcsút kellett venni Thérése-től. A lány szívet tépő bátorsággal mondta: „Au revoir”, bár tudták mind a ketten, hogy sosem látják többé egymást. – Máris… – Csak ennyit szólt, mikor közölte vele, hogy parancsot kapott: tovább kell mennie. – Igen, máris… Föllázadt a gondolatra, hogy ilyen lelketlenül elszakítják szerelmétől, föllázadt az aláírás ellen a sokszorosított papiroson, mely elvágott, megölt valami gyöngéd, finom, szépséges dolgot, valamit, ami csak az imént kezdődött. Lázadozott, s ugyanakkor mégis kábán bele kellett törődnie, hogy sem ő, sem a lány nem irányíthatja a sorsát. Aztán igyekezett okosan beszélni vele. Azt mondta neki, hogy ami közöttük történt, nem múlik el soha, gazdaggá teszi életüket, mint a dallam, mely ott pihen, ott vár az ember szívében, s onnét csendül föl újra meg újra. A lány hősiesen bólintott. – Igen, drágám – mondta, s közben kétségbeesetten kapaszkodott a kezébe. Mennyi mindent kapott Thérése-től, s nem adott érte semmit, amit a férfi kellene, hogy adjon a nőnek. Az otthon, mely befogadta őket, egy kis manzárdszoba volt csupán, s azt is Bing rendezte be számukra. A biztonság, amit ennek a lánynak jelentett, mindössze a karjában töltött néhány éjszaka volt. Ha nem lesz az övé Thérése, úgy talán jobb volna most? Eszébe jutott, hogy valamit nem értett. – Nem is tudod, mennyivel tartozom neked. Te gyógyítottál meg – mondta egyszer a lány.

Nem volt hajlandó megmagyarázni, mit ért rajta. Már hogy gyógyíthatnék meg én valakit – tűnődött el Yates –, ilyen ember, amilyen én vagyok… És arra gondolt, milyen kevéssé ismeri ezt a lányt, milyen kevéssé ismer bárkit a világon, közéjük értve feleségét, Ruth-ot is. Furcsa, hogy állandóan Ruthra kell gondolnia. Egyre többször tolakszik elő emlékezetében a képe. Visszagondolt rá, mit érzett az asszony iránt, mikor kikötöttek Normandiában, sőt még előbb, mikor egy ködös reggel kifutott vele a hajó a homályba vesző folyóról, ki, a nyílt tengerre, Európa, a nagy kaland felé. Félt akkor, őrjítőén félt. Nem valószínű – mondta magában –, hogy viszontlátom még egyszer ezt a partot, Ruthot és bármit, ami eddig az életemhez tartozott. – Figyelte a hajón a többi tisztet és a legénységet, milyen természetesen viselkednek, legalábbis látszatra, sőt valami különös izgalom árad el rajtuk, és szinte boldogok. El kell szakadnom a múlttól, s azzal együtt Ruthtól is – határozta el –, mert minél ritkábban gondol az ember arra, amit maga mögött hagyott, annál kevésbé érzi a veszteséget. A legjobb módszer, sőt az egyetlen, amivel az elkövetkező időket elviselhetem, ha egyszerűen kalandnak fogom fel, s amíg benne vagyok, nem törődöm semmivel. Az ilyen elképzelést persze csak részben lehet megvalósítani. Az ember önmagán kívül mindent levetkőzhet. De attól nem menekülhet, ami és amiből lett. Ezt hiába próbálja eltemetni, a sírból is kitör és feltámad. Ezzel számolni kell – az ember nem szabadulhat önmagától. És talán ez a lényege annak, hogy mit jelent számára Thérése: ő segített áthidalnia a szakadékot Yates, az ember, és Yates, a haláltól reszkető, de ugyanakkor állandóan a halál gondolatán rágódó katona között. Átültetett bele egy csöppnyit önmagából, s ez most már mindig benne marad. Ha őbele is ugyanúgy átkerült egy csöppnyi Yates lényéből, ezzel talán eloszlik szerelmük fájdalmas hiábavalósága, s legalább a szépség visszfénye megmarad mindkettőjükben. A lány segített, hogy kinőjön az önző kalandor szerepéből, és visszatérjen a maga életébe. Kinőjön? Thérése-nek köszönheti, hogy valóban megnőtt egy kicsit. Életében először érezte nővel szemben, hogy ő az erősebb,

hogy a másik rábízza magát. Boldoggá tette ez a bizalom, aggódott a lány jövőjéért, szenvedett attól, hogy nem segíthet rajta, bármennyire szeretne is. Életében először történt meg vele, hogy egy nővel többet törődött, mint önmagával. Egyszerre rádöbbent, hogy talán Ruth is ugyanazt várta tőle, amit Thérése-nek megadott, de amit ő sosem kaphatott meg. Nem ő maga erőltette rá vajon Ruthra azt a fensőbbséges szerepet, amelyért annyira neheztelt? Pedig Ruth talán türelmesen várta volna, hogy ő is olyan legyen, amilyennek minden asszony elképzeli a férjét. Nem is tudhatta, mennyire szereti őt Ruth, hiszen eddig azzal sem volt tisztában, mi az, szeretni. Ehhez előbb ide kellett kerülnie az elhagyott verdun-rollingeni országútra. – Rollingenbe szeretném küldeni – mondta DeWitt Yatesnek. – Vegyen magához néhány embert és egy hangszóróskocsit. Naponta kétszer-háromszor mondassa be a piactéren a híreket… nyilván lesz ott is piactér. Lépjen érintkezésbe a katonai közigazgatással, vegye igénybe a közreműködésüket, és ajánlja fel segítségét nekik. A legfőbb feladata az lesz, hogy képet kapjon a lakosságról, hogyan gondolkoznak, milyen a hajlandóságuk, melyik oldalon állnak, mennyire lehet számítani alkalomadtán a segítségükre. – Mikor induljak? – Holnap reggel. – Azzal átadta Yatesnek a sokszorosított utasításokat. Yates nagy igyekezettel összehajtogatta a papírokat; és gondosan a zsebébe tette. Csak ez a piszmogás segített, hogy úrrá lehessen szívébe hasító, első fájdalmán: Vége a szerelmünknek! Amíg a papírral babrált, zsebében kotorászott, és begombolkozott, sikerült lepleznie másik feltörő gondolatát is: Rollingen a Delacroixbirodalom központja. Jasa herceg is ott lesz, de most magam rendelkezem vele. DeWittre pillantott, arcáról szerette volna leolvasni, nem ugyanez jár-e az eszében. De az ezredes vonásain nem látszott semmi

szokatlan. Egy arcizma sem árulta el, hogy egyébre is gondolna, mint amit mond. – Még valamit – folytatta DeWitt – Ott egyedül lesz, legyen óvatos. Ne foglalkozzék semmi mással, kérem, csak szolgálati ügyekkel. Ebbe aztán minden belefér – gondolta Yates. – Ezek szerint nyugodtan meglátogathatom Jasát, hiszen van az ő véleménye is olyan fontos, mint akármelyik péké vagy hentesé. Vajon DeWitt nem azért kér tőlem éppen hangulatjelentést Rollingenből, mert annak idején, Párizsban én is ezzel az ürüggyel akartam meglátogatni a herceget? DeWittnek van humorérzéke. – Igenis. Csak szolgálati ügyekkel! – ismételte Yates. – Úgy tudom, a nép ott jellegzetesen határ menti lakosság. Lotharingia kétnyelvű. Rollingenben pedig inkább németül beszélnek az emberek. Mi tehát azt akarjuk megtudni, Yates, hogy nem német érzelműek-e? – Igenis. Megállapítom! – mondta Yates. – Ha szabad lesz, Binget és Abramovici-ot viszem magammal. És gépkocsivezetőnek nem kaphatnám meg McGuire-t? – Ezt intézze el Willoughbyval – válaszolt DeWitt hűvösen. Yates beszélt Willoughbyval. Az őrnagyot szemmel láthatólag kényelmetlenül érintette a dolog. Nagy léptekkel járt föl s alá a szobájában. – Szóval Rollingenbe mész? Pompás! Ez aztán érdekes megbízatás … sok sikert kívánok hozzá. Természetesen azt viszed, akit akarsz. Aztán tájékoztass majd engem is, mit találtál. – Megállt. Szúrós, fekete szeme vérbe borult. – Ugye, most azt hiszed, sikerült fölém kerekedned?! Leült, lábát föllendítette az íróasztalra, és önelégült hangon beszélt tovább: – Mondhatom, barátocskám, nagyon ostoba dolognak tartom, hogy ellenséget látsz bennem. Értek én mindent… Párizsban le kellett nyelned a békát. Pedig senki sem szereti, ha paprikajancsit csinálnak belőle. De lásd be, hogy nem tehettem mást! Vagy téged néznek hülyének, vagy engem… nem volt választásom. Te nem ugyanazt tetted volna az én helyemben?

– Nem arról volt szó, őrnagy úr, hogy melyikünket néznek hülyének. – Mindegy…! Nekünk inkább össze kellene fognunk, Yates. Sok mindenben segíthetnék én is neked. És igazában egyet akarunk: megnyerni a háborút, túl lenni rajta… Amit mondott, elég őszintén hangzott. De Yates nem vallott színt. S mikor kilépett Willoughby szobájából, hallotta, hogy az őrnagy tovább jár odabent föl és alá. Egyszerre egy egész sor olvasztókohó emelkedett ki a völgyből. Békésen sütkéreztek az őszi napfényben. Néhány ember tett-vett körülöttük, messziről csöppnyinek látszottak, Yates szinte játéknak nézte az egész sürgölődést. A városkában, az első útkeresztezésnél megállíttatta dzsipjét és a hangszóróskocsit. Alig lehetett néhány embert látni. Rollingent elfoglalták, itt már béke volt, de valamiféle vészterhes, riasztó béke, mely láthatatlan ködtakaróként vette körül az amerikaiak kis csoportját. Bing kiszállt a hangszóróskocsiból, és előrement Yates dzsipjéhez. – Mikor mentek ki a németek? – kérdezett meg Yates egy férfit, aki agyonmosott kék köténnyel a hasán suszternek látszott, de 50

ugyanúgy lehetett fűszeres vagy akár a sarki Schwarze Raabe söröspince tulajdonosa is. – Öt napja! – felelt az ember. – Akkor jöttek vissza utoljára. Három hete állandóan hol bejönnek, hol kimennek. – Legutóbb mennyien voltak? – Nem sokan. Talán csak egy járőr… Igyekezett visszavonulni. 51

– Kommen Sie her! – kiáltott rá Bing. A férfi félénken közeledett. – Mi történik itt? Mi bajuk az embereknek? A férfi körülnézett, nem figyelik-e valahonnét. Aztán behajolt a kocsiba, és odasúgta Yatesnek: – Az amerikaiak visszavonulnak! Yates nem így értesült. – Ugyan dehogy! Honnét szed ilyen rémhíreket?

– Saját szememmel láttam! Olyan igaz, ahogy itt állok! Erre vonultak be csütörtökön, páncélautókkal, tankokkal, ágyúkkal, itt maradtak szombatig, aztán éjszaka elmentek. – Persze hogy elmentek! – mondta Bing. – Mit akar? Talán örökre maradjanak itt a csapataink? A katonáknak általában a fronton a helyük, hogy harcoljanak. Nem hallott még róla? – Lehetséges! – a férfi széttárta a kezét. Ezzel a mozdulattal is jelezte, hogy valóban minden lehetséges. – Csakhogy arrafelé mentek! – Hüvelykujjával vállán keresztül hátramutatott, a hegyek közt kanyargó országútra, amerről Yates és egysége érkezett. – Senki sem véd meg bennünket! – Hangja egyszerre panaszos lett. – Feleségünk van, gyerekeink! Mi lesz velünk? Aztán megváltozott az arckifejezése. Széles, gondterhelt képén némi remény mosolya terült szét. De maguk itt maradnak? – Valószínűleg! – mondta Yates, hogy egy kis bátorságot öntsön belé. Nevetséges. Ő a három katonájával, ha megfeszül, akkor sem tudja megvédeni Rollingent. De ez az ember (és valószínűleg szép számmal akad még ilyen) egyetlen dzsipben és a hangszóróskocsiban – egész fegyverzetük egy pisztoly, egy karabély és két puska – már biztosítékot lát arra, hogy az amerikaiak tartani fogják a várost. Neki Verdunben azt mondták, hogy egy páncélos gyalog-zászlóaljat talál Rollingenben: nyilván az a zászlóalj volt, amelyik kivonult. Az persze mindegy, hogy merre mentek, bár a lakosság már általános visszavonulást olvas ki belőle. De hogy értesse meg ezzel az emberrel, milyen bonyolult hadmozdulatokat kell egy harcoló seregnek végrehajtania? Isten tudja, hol volt szükség hirtelenében arra a zászlóaljra. Időközben talán egytucatnyi, ugyancsak ijedt képű polgár gyűlt köréjük. – Hát Metzben mi újság? – érdeklődött valaki. Dühös, kihívó kappanhangja volt az illetőnek. – Bent vannak az amerikaiak! – válaszolt Bing határozottan. Úgyis közhírré kell tenniük hamarosan az információt, nem látta hát értelmét, hogy hallgasson róla. A kappanhang dühösből gunyorosra változott.

– Nagy tévedés. Nincsenek bent. Ezt mi már jobban tudjuk! Egy nő a másik oldalról a dzsip mellé lépett, megbökte Abramovici karját, és odasúgta: 52

– Ez a Goldene Lamm tulajdonosa. A nagyfejű nácik mind nála szálltak meg. Ne bízzanak benne! Abramovici nem szólt egy szót sem. Ő már úgyis eltökélte, hogy nem bízik senkiben, és mindig keze ügyében tartja a puskáját. A kappanhang fontossága teljes tudatában tovább szónokolt. Nem lehetett tudni, vajon saját polgártársainak vagy az amerikaiaknak tart-e a Goldene Lamm tulajdonosa szabadelőadást. – Miért, van talán vizünk a város felső végében? Pedig mindnyájan tudjuk, hogy az a rész Metzből kapja a vizet! – Egy kis szünetet tartott. – De most nincs víz. Mert a németek elzárták a csapokat. Így tehát igenis a németek vannak bent Metzben. Bing nekiindult a kocsi mellől, átvágott a kis embergyűrűn, s egyenest a szónok felé tartott. A férfi hátrált. Aztán érezve, hogy magára marad, s nem számíthat a többiek védelmére, hadarni kezdett: – Ez, kérem, a tiszta igazság! Tessék csak megnézni a vizet a város felső végén! Nem azt mondom én, hogy amerikaiak nincsenek Metzben, hanem csak annyit, hogy a németek is ott vannak. Alig néhány német persze, egy maroknyi az egész, és kitakarodnak azok is hamarosan. De kitakarodnak ám, mert azok csak szaladni tudnak, a gyáva kutyák! Láttuk őket, hogy szedték a lábukat itt, Rollingenben is, igaz-e? Hisztérikusan nevetett. De torkán akadt a nevetés, mert látta, hogy Bing egyre közelebb nyomul hozzá. – Mi a neve? 53

– Reuther, Herr Feldwebel. – Hány szoba van a Goldene Lammban? A férfi hebegett valamit. – Négy szobára van szükségünk, frissen húzott ággyal – mondta Bing határozottan.

54

– De, lieber Herr, hiszen még alig mentek ki tőlem az amerikai katona urak. Miért nem szállnak meg inkább a Schwarze Raabéban? Első osztályú szálloda, kérem, a Német Szállodatulajdonosok Nemzeti Szövetsége is elismerte! – Jöjjön csak ide, jóember, lépjen közelebb! – Bing fölöttébb udvarias hangon beszélt. Ő és a Goldene Lamm tulajdonosa most a csoportosulás közepén álltak, s egyre többen gyűltek köréjük. – Mi csupa jót teszünk magukkal – jelentette ki Bing. – Tőlünk kapnak szabadságot, biztonságot; régi vágyuk is teljesül, hogy megint csatlakozhassanak Franciaországhoz. Ezért viszonzásul igazán nagyobb lelkesedéssel vállalhatnák azt a néhány apró kényelmetlenséget. A „kényelmetlenség” kifejezés hallatára a csődület oszladozni kezdett, de aki ott maradt, vigyorgott. – Na jól van, Herr Reuther, pattanjon föl a kocsira, és mutassa szépen az utat a saját első osztályú műintézete felé, amelyet szintén elismert a Német Szállodatulajdonosok Nemzeti Szövetsége! Remélem, amit azok ajánlanak, abban mi is megbízhatunk. Bing szinte játékosan megpördítette emberét a tengelye körül, és épp akkorát billentett rajta, hogy megfelelő sebességgel kerüljön fel a kocsira. – Megoldottam a szálláskérdést – jelentette Yatesnek. 55

Yates és három embere az utcán a mairie felé tartott. Az volt az egyetlen épület, amelyen francia zászló lengett. 56

A polgármester, egy helybéli avocat szívélyesen fogadta. Vörös szakálla sehogy sem illett jól szabott, hajszálcsíkos ruhájához. De azt mondta, míg a németek ki nem ürítették a várost, az erdőkben bujkált, s ma sem tudhatja, meddig ülhet hivatalában, ezért egyelőre inkább meghagyja a szakállát. A rendőrfőnök, nagy örömében, hogy a helyi fölszabadító erők létszáma ismét gyarapodott, hosszan és lelkesen rázta Yates kezét. Biztosította róla, hogy a helyzet kitűnő, és hogy a Nancyból három napja ígért rendőri erősítés minden pillanatban várható. Egy egész

raj csendőrt kapunk – mondta áhítattal. – Mégpedig tisztességesen fölfegyverzett, egyenruhás csendőröket. Rajta magán overall volt és baszk sapka; derékszíján német pisztoly lógott. – Igazában nem is tartozom a rendőrséghez – vallotta meg Yatesnek. – Kohász voltam. Vagy hatvanan álltunk be partizánnak, 57

de a legtöbbjük már hazament. Hiszen ez érthető, n’est-ce pas? – Amint megjönnek Nancyból a csendőrök – mondta a polgármester –, megünnepeljük a felszabadulásunkat. Természetesen önökre is számítunk, hadnagy úr… a katonai közigazgatástól is részt vesznek az urak a felvonuláson. Elöl megy majd a rendőrség, utána az amerikaiak, aztán a tűzoltóság, a 58

rollingeni Société des Jeunes Femmes nemzeti viseletben… mondhatom, igazán csinosak, majd meglátja… a végén pedig azok, 59

akik a lakosságból csatlakozni akarnak. A curé meghúzatja a templomi harangokat, és most igyekszünk összeszedni néhány hangszert a zenekarunknak … mert a javát bizony elvitték a németek. Olyan könyörögve nézett Yatesre, hogy meg kellett ígérnie, örömmel részt vesznek a díszfelvonuláson. – Szerettem volna föllobogóztatni a várost – mondta a polgármester –, de a rendőrfőnök úr lebeszélt róla. Villeblanche-ban is kitűzte a nép a zászlókat. Közben pedig visszajöttek a németek. Elvitték a családfőt minden háztól, ahol kint volt a francia lobogó, és azóta nem tud róluk senki. – Csakugyan? – szólalt meg Yates. – Hát ez azért nálunk nem ismétlődhet meg. A polgármester hallgatott. Yates tovább beszélt: – Itt, ugyebár, egészen más a helyzet? Innét az első vonal… – Mon lieutenant – mondta a rendőrfőnök hátratolva sapkáját –, mi vagyunk itt az első vonal, mi, önök és a vasút túlsó felén beszállásolt amerikai katonai közigazgatási részleg. – És hol vannak a németek?

– Nem tudjuk. Ugyanúgy lehetnek huszonöt kilométerre innét, mint tízre. De reméljük, ez a frontszakasz nyugodt marad. – És ha mégis be találnának szivárogni? – Úgy érti, ha bevonulnak ide, mon lieutenant? Azt bizony könnyen megtehetik. Senki sem tartja vissza őket… legföljebb talán harminc-negyven ellenálló, keletre a várostól, egy tanyán. – Most már látja, hogy állunk – mondta a polgármester. Yates nagyon is látta. Ezek az emberek itt minden erejükkel azon vannak, hogy megvessék lábukat a csúszós talajon. És közben fütyörésznek a sötétben. Hát ha ezek képesek rá, képes ő is. – Ott leszek a felvonuláson – mondta – az embereimmel együtt. Sajnos, mindössze négyen vagyunk… Egy csendőrökkel megrakott, vén teherautó épp akkor hajtott végig nagy zakatolással az utcán, amikor Yates kilépett a mairie kapuján. Sosem szenvedhette ugyan túlságosan a rend őreit, de most az egyszer örömmel nézte a teherautón a sok csendőrt, és megállt, hogy néhány szót váltson az őrmesterükkel. Hogyne, a díszfelvonuláson ők is ott lesznek, mondta az őrmester. Útközben is két ünnepségen vettek már részt egy-egy felszabadult városban. De aztán tovább kell menniük. Persze, azért marad itt elég karhatalom Rollingenben. – Mennyi? – kérdezte Yates. – Négy csendőr – válaszolt az őrmester. Aztán bocsánatot is kért, mert sietnie kell a polgármesterhez. Yates kezdte átlátni Rollingen helyzetének tragikumát, s megállapította, hogy ezt csakis akasztófahumorral lehet elviselni. Benne is kell, hogy legyen annyi fatalizmus, mint a francia polgármesterben. Ha viszont ennyire borotvaélen áll a helyzet, annál fontosabb, hogy azonnal érintkezésbe lépjen Jasával. Csakhogy a felvonulás sajnos ma már az egész délutánját lefoglalja. Majd kiküldi Binget Jasa villájába. Kiáltott az embereinek. Csak Abramovici és McGuire jelentkezett, mind a kettő almát majszolt. Abramovici ártatlan komolysággal nyomban előadta, hogy Bing elunta a várakozást, és elment körülnézni egy kicsit a városban. Yates tombolt dühében.

Az utóbbi időben fölhalmozódott feszültség mind most robbant ki belőle. De a nagy tiráda kellős közepén egyszerre elhallgatott. Nincs értelme, hogy megrémítse Abramovici-ot, mikor – hála Bing felelőtlenségének őt lesz kénytelen ezek után Jasához küldeni. Persze Bing, ha megfelelő utasítást kap, kitűnően intéz el mindent, és ha kell, Jasát akár a fülénél fogva cibálja eléje. De Abramovici? Hiszen ennek csak annyi kell, hogy valami nagyság rámorduljon, s azon nyomban meghunyászkodik előtte! Talán mégis jobb volna McGuire? Nem, az egy szót sem tud franciául, márpedig, aki fönt a dombon beljebb akar kerülni Jasa házához, annak elég sokat kell előbb tárgyalnia különféle kapusokkal, inasokkal, szobalányokkal… Márpedig ha McGuire holmi szobalányba talál botlani, akkor meg éppen elveszett. – Díszfelvonulás készül – mondta Yates, és hozzáfűzte, hogy ők négyen fogják képviselni az Egyesült Államok fegyveres erőit. Abramovici kivirult a boldogságtól, s mellét kidüllesztette. Yates látta, hogy a kis emberke gondolatban máris a nagy szerepre készül. – De nem most mindjárt, Abramovici – folytatta Yates. – Még egy óránk van addig… McGuire, maga elmehet. Próbálja megkeresni Binget, és itt jelentkezzenek, pontosan egy óra múlva, a mairie előtt… Magának viszont, Abramovici, különleges megbízatást tartogatok. Elkeseredetten mustrálta Abramovici-ot. De aztán hirtelen eszébe jutott, hogy talán éppen ez az őrült örömkatona, ez az elképesztően komoly pléhpofa teszi majd meg Jasánál a magáét. Hiszen a herceg, mint afféle európai, nyilván rendkívüli mértékben respektálja a katonaságot. Ha Abramovici nem felejti el egy kicsit följebb húzni a nadrágját, egész félelmetes jelenség lehet belőle. – Látja azt a nagy házat a domb tetején? Igen, azt, amelyik olyan, mint valami Wagner-opera díszlete. Mikor a kohók üzemelnek, a ház bizonyosan füstbe burkolózik: Jasa talán még örül is, ha bőven hull rá a korom, mert annál nagyobb hasznot remélhet. – Vigye el a dzsipet, hajtson föl oda, és keresse Jasa Bereszkin herceget. – Yates sietett mindjárt hozzátenni: – Mi amerikaiak vagyunk. Nem adunk semmiféle vacak címre. Érti?

– Igenis, hadnagy úr! – A válasz hangja meggyőzte Yates-et, hogy Abramovici-ban töretlenül él az 1776-os forradalmi szellem. – Ha a herceg ott van, legyen gondja rá, hogy ott is maradjon. Mondja meg neki, Rollingenben vagyok, és holnap pontban két órakor találkozni akarok vele. Figyelmeztesse, hogy saját érdekében várjon rám. Ne fogadjon el semmiféle kifogást. Ha valaki akadékoskodni próbál, és nem akarja beereszteni a herceghez, juttassa eszébe, hogy van magánál fegyver. Abramovici a puskatusára csapott. – Helyes! – Yates nyugalmat parancsolt nevetésre húzódó arcizmainak. – A felvonuláson mi képviseljük a hadsereget, népünket és kormányunkat és ugyanezeket maga fogja képviselni, amikor a herceghez megy, de azonkívül még engem is. Abramovici zordon képet vágott. – Veszedelmes egyén a herceg? – Testileg nem az. – Yates nem engedhette, hogy félelem férhessen hírvivője szívéhez. – Politikailag veszedelmes. – Náci ügynök? – A herceg nagyon gazdag ember – magyarázta Yates óvatosan. – Itt, a környéken a gyárak háromnegyede az övé. Politikai magatartása viszont kétes. Tökéletesen megbízom magában, Abramovici, bízom tapintatában és erőteljes egyéniségében. – Igenis, hadnagy úr! – harsogta Abramovici. Végre neki való szerepet kapott: önálló megbízatást! Utána pedig jön a díszfelvonulás! Rohant a Goldene Lammba, hogy elhozza a dzsipet. Miközben fölfelé hajtott a dombra, Abramovici nyugtalanul fészkelődött az ülésen. A legkülönfélébb érzések viaskodtak benne egymással a milliomosok iránt. Szíve mélyéből irigyelte és gyűlölte őket, mert amazoknak van, neki pedig nincs. Másrészt viszont bámulta, csodálta őket, mert elérték, ami után ő csak vágyakozott. Otthon jámbor buzgalommal rakosgatta be a Long Island-i Bank és Takarékpénztár fiókjába azt a néhány dollárt, amit sikerült csekély heti keresetéből félretennie, s titkos elégedettséggel figyelte, hogy növekszik hétről hétre a betétje. Ideát azonban, Európában, az

értékes dolgok új rendjét ismerte fel azon az alapon, hogy ő most a felszabadító, győztes hadsereg katonája. Ebben az értékrendben, a hadsereg tagjaként többre tartotta magát bármilyen dúsgazdag hercegnél, s ennek az érzésnek bankszámlája nagyságához már semmi köze sem volt. De Jasa villájának előcsarnokában, mely nyomasztóan hatott rá nehéz bútorzatával s a bakancsa alatt süppedező, puha szőnyeggel, önbizalmának még súlyos próbát kellett kiállnia. Az inas, aki elment, hogy bejelentse a hercegnek, görbe szemmel nézett rá, egy másik inas meg szüntelenül ott lebzselt körülötte, szemmel láthatólag azt gyanítva, hogy a kis katona a hatalmas sisak alatt hajlamos lehet 60

elvinni magával valamilyen értékes objet d’art-ot emlékül. Abramovici ellenségesen méregette az inast. Megpróbált nagyot koppantani puskatusával a padlóra, de a szőnyeg minden zajt elnyelt. Az ilyen hercegféle – vajon igazán herceg? –, aki ebben a környezetben él, nem túlságosan siet, hogy engedelmeskedjék egy tizedes parancsának. Abramovici-ot váratták. S minél tovább kellett várnia, annál bizonytalanabbá vált talpa alatt a talaj. Hátha tőrbe csalják? Yates azt mondta, a herceg politikailag kétes egzisztencia. Mi lesz, ha németek rejtőznek ebben a nagy, sötét házban? Tulajdonképpen alig van szövetséges csapat Rollingenben. Yatesnek igazán nem lett volna szabad őt egyedül ide küldenie. Ha ő itt el talál tűnni, ugyan mit tehet akkor már Yates? Abramovici még keményebben markolta meg a puskáját, s azzal elindult az őt szemmel tartó inas felé. Rekedten szólalt meg: – Nincs időm várni! Beszélni akarok a herceggel, mégpedig most azonnal, aztán megyek! Valószínűleg az hatott rá, ahogy a puskáját fogta, mert az inas azonnal kisuhant, és visszajött az első inassal. Közölték, hogy a herceg elnézést kér, és máris várja őt. – Na ugye! – mondta Abramovici. – Ez mindjárt más! – Azzal a herceghez vezettette magát. Jasa csontos tagjait selyemköntösbe burkolta, és egy fotelban ült. Lábánál juhászkutya hevert, akkora, mint maga Abramovici.

A kutya fölemelkedett, morgott, és nedves orrát a katona tölténytáskájához nyomta. – Griska! – szólt rá becézve a herceg. – Ide gyere, Griska! – A kutya visszahúzódott, és kényelmesen lefeküdt a helyére. Jasa cirógatni kezdte. – Griska nem szereti az idegeneket. – Ez a megjegyzés úgy hangzott, mintha a kutya gazdájának is ugyanez volna a véleménye. Abramovici megköszörülte a torkát. Úgy helyezkedett el, hogy állandóan szembenézhessen a kutyával is meg a herceggel is. Végül eszébe ötlött valami. Hátrahúzta a puska gombját, és csőre töltött. Jasa fölnézett. Nem tetszett neki a kattanó hang. – Ez mire volt jó? – Ha ilyen közelről beleeresztek egy golyót – magyarázta –, akkora lyukat vág a kutyájába, mint az öklöm. – Térde remegett, és örült, hogy a herceg nem a roggyant nadrágját nézi. – Üljön le – mondta Jasa –, tekintse vendégemnek magát. Iszik valamit? – Sosem iszom – mondta Abramovici, híven az igazsághoz. Rögtön el is magyarázta volna a hercegnek az alkohol minden ártalmát, ha nem szorul úgy össze a torka, hogy egy-egy szót is csak nagy erőfeszítéssel tudott kipréselni rajta. A szűkszavú látogató csőre töltött puskájával kellemetlenül hatott Jasára. Ez volt az első eset, mikor valaki, aki nem tiszt, bemerészkedett hozzá. A rangjának kijáró udvariasság formáit gyakori zsarolási kísérleteik során még a nácik is megtartották. – Mit akar? – tört ki belőle a kérdés. – Nem sokat – nyögte ki Abramovici a választ. Nem sokat?– gondolkozott el Jasa. – Mi akar ez lenni? Rablótámadás? – Azért jött ide, hogy megnézze, mije maradt, és hogy bányáit, kohóit üzembe helyezze. Semmi olyat nem művelt, amibe a szövetségesek hatóságai belekapaszkodhatnának: még azt a vörös szakállú, őrült polgármestert is fogadta meg az amerikai századost is, aki a katonai közigazgatás parancsnoka. Helyzetét már minden jelenlegi hatalmassággal szemben tisztázta. Ez a látogatás

tehát mindenképpen és furcsán szabálytalan, ha nem kell egyenest életveszélyt látnia benne. – Parancsnokom azt kívánja – szólalt meg Abramovici végre hosszabb mondókához is elegendő lélegzetet gyűjtve össze –, hogy holnap délután, pontosan két órakor legyen készenlétben. – De mit akar tőlem? Én a Francia Köztársaság polgára vagyok, köztiszteletben álló üzletember. Annyi jogom csak van, hogy gondját viseljem itt a rám bízott vállalati vagyonnak… – Nem tudom – mondta Abramovici. Izgett-mozgott a székén, és véletlenül éppen a hercegre fogta puskája csövét. – Tegye már el azt a puskát, legyen szíves! – követelte a herceg idegesen. – Nem szoktam meg az ilyesfajta látogatásokat! – A puska – mondta Abramovici, elvi jelentőségű rendszabályok ismertetése terén biztos talajon érezve magát – a katona felszerelésének lényeges része. Háborúban a katona sose váljék meg puskájától. Álmában is tartsa keze ügyében. Jasa gúnyra értette, amit mond. Ez a hatalmas sisakú, nagy lábú emberke, akit eleinte olyan nevetségesnek tartott, most már komolyan fenyegeti. És az az egészben a legrosszabb, hogy fogalma sincs, honnét ered ez a fenyegetés. Képtelen rájönni. – Úgy érti, hogy valamiféle házi őrizetben vagyok? Legyek készenlétben … de mire? Nem értem! Végtére is nem Németországban vagyunk, ahol bárkit bármelyik pillanatban, mindenféle ürüggyel le lehet tartóztatni! Minél izgatottabb lett Jasa, annál inkább nyugodtabb Abramovici. Kitűnően emlékezett rá, milyen fontos küldetésben jár itt. És gondolt már sajátos, új értékrendjére is. – Maga, ugye, nagyon gazdag? – kérdezte. – Mindig szerettem volna igazán gazdag emberrel találkozni. Hogy lesz valaki gazdag? Maga hogyan gazdagodott meg? Gengszter – gondolta Jasa. – Azzal van tele egész Amerika. Persze, az ilyen egyenruhában is ugyanaz marad. – Csöngetni akart, hívatni a rendőrséget, a katonai közigazgatást. „Ha ilyen közelről beleeresztek egy golyót, akkora lyukat vág, mint az öklöm…”

– Mit akar? Mennyit akar? Itt nálam nincs pénz. Csak néhány napra jöttem… Abramovici nem értette. Mit jelentsen ez az ajánlat? Az ő kérdése tisztán elméleti jellegű volt. Végül, egy idő múlva mégis kezdett áthatolni tökéletes becsületességének vastag bőrén, mit akarhat Jasa. – Maga meg akar engem vesztegetni? Uram, én ezért magát itt most nyomban letartóztathatnám. Háborúban, a hadiövezetben minden egyes amerikai katonának joga van letartóztatni a bűnösöket! – Azért, mert maga nem iszik semmit, ugye nincs kifogása ellene, hogy én igyam? – Nincs – mondta Abramovici –, tegye csak tönkre az egészségét, ha mindenáron azt akarja. – Aztán fölkelt, a kutya utánaindult. Most nem szabad megijednem, gondolta magában. A kutya azonnal megérzi, ha félnek tőle. Amint megérzi, hogy fél tőle valaki, ráveti magát az emberre. Lassan, tervszerű hadmozdulatokkal haladt az ajtó felé. – Holnap kettőkor! – figyelmeztette még a herceget. – El ne felejtse. Jó lesz, ha itthon marad! Az ajtó becsukódott utána, s a herceg az ablakhoz rohant. Feszülten figyelt, hogy meglássa a katonákat, akik bizonyosan már körülvették a házat. Mivel nyomukat sem látta, arra gyanakodott, hogy nagyon jól sikerülhetett álcázniuk magukat. Furcsa érzés fogta el Binget, amint a mairie előtt várt, s megpillantotta a kisfiút az almákkal. Elcserélt vele egy tekercs cukorkát három almáért. Egyet-egyet odaadott Abramovici-nak és McGuire-nak, azzal továbbindult. A délelőtti benyomások már helyükre kerültek, egységes képpé álltak benne össze. S éppen ez kavarta föl úgy Binget: ma eltűnt gyermekkorával találkozott. Tudta is, hogy miért. Rollingen, bár a francia Lotharingiában fekszik, az első olyan város, amelybe érkezve fölfedezte a németség látható jegyeit: nem a hódító németekét, a náci csizmák nyomát, hanem azokét a németekét, akik itt éltek, és nemzedékeken át többségben voltak. Láthatta, hallhatta, tapinthatta

és szinte szagolhatta is: a rendszert, amellyel mindent tisztán tartanak; a szabályosan mázolt vaskerítéseket; a jellegzetes német címeket cégtáblákon és kapuk névtábláin; a söröskorsókat a Goldene Lammban, mindegyiken rajta a címke, hogy melyik vendég szokott inni belőle, a mozaikszerű mintába rakott macskaköveket az utcán; az alaposságot és komolyságot; a kicsinyességet és korlátoltságot – mindezeket tisztán és határozottan –, s ezenkívül azt az ívet, ahogy kalapot emelnek, pontosan kiszámítva, mi felel meg a köszöntött ember helyzetének az életben. Mindezt Bing nem szerette már, mert időközben belenőtt egy sokkal nagyvonalúbb társadalomba, annak lett tagja. Mégis ilyen környezetben élte végig többé-kevésbé boldog gyermekkorát, míg a nácik hatalomra nem kerültek. Szerette volna tudni, mennyi maradt meg ebből a lelke mélyén. Ezen a földön nőtt ki a nácizmus furcsa virága. Talán csakis ezen a talajon virágozhatott ki, ahol az emberek mindennapi életük kicsinyessége és acsarkodása után regényes és kegyetlen hatalmaskodásra sóvárognak, ahol a szigorú fölé- és alárendeltségi viszony s a felelősség áthárításának ösztöne mindenkiben azzal a vággyal párosul, hogy több és jelentősebb legyen, mint a másik. Túlontúl jól ismeri ezt a népet. Egyetlen pillantást kell csak vetnie az amolyan Reuther–fajtára, a Goldene Lamm tulajdonosára, s már tudja is, hogy kell bánni vele. Azért tudta ezt vajon gondolkodás nélkül is, ilyen ösztönösen, mert azokból mégiscsak maradt benne is valami? És ha így van, mit várjon a jövőtől? Hiszen gyűlöli őket, gyűlöli őket azért, amik, gyűlöli azért, amit okoztak, gyűlöli azért, amit eltűrtek! Vajon akkor ezek szerint önmagát is gyűlölnie kell? Erre a kérdésre nem találta meg az igazi választ. De tudta, hogy egyszer mégiscsak meg kell rá felelnie, mert addig folyton izgatni, zaklatni fogja, mégpedig annál inkább, minél közelebb nyomul a sereg a német földhöz, minél mélyebben be fog hatolni oda. Elhatározta, ha majd odáig jutnak, ellátogat egy kis városkába, Neustadtba. Ott született, ott gyerekeskedett, ott tudja majd csak igazán eldönteni, valóban kinőtt-e már a németségből, valóban elszakadtak-e már azok a gyökerek, amelyek valaha őt is ehhez a mérgezett talajhoz kötötték.

Céltalanul járta közben a várost, most már a mellékutcákat. Gondolataiból egyszerre egy viseltes pamutruhába öltözött nő zökkentette ki. Látszott rajta, hogy nagyon szaladhatott, vastag gyapjúharisnyája egészen a bokájáig csúszott le. Hirtelen belecsimpaszkodott Bing zubbonyába, karjába. 61

– Megöli az az ember! Megöli! Jaj, jöjjön, Herr Soldat, mentse meg! Már ő is hallotta távolabbról, az utca végéből a sikoltozást, és bár előbb részletesen ki kellett volna kérdeznie, miről van szó, s meggondolnia, nehogy valami bajba keveredjék, az asszony után indult. A nő bevezette egy kapun, hátra, egy munkáslakásokkal körülvett, zárt udvarra. Az udvar egyik végéből a másikig kihúzott kötélen mosott ruha libegett. A leghátsó lakás bejárata előtt rémült csődület állt, körülöttük egy csomó gyerek. A földszinti ablakokon hallatszott ki a sikoltozás, azt hallgatták. – Kegyelem! Kegyelem! – hangzott belülről a kiáltozás. Aztán ajtócsapkodás, üvegcsörömpölés, futó léptek koppanása és egy férfihang: – Gyere ki onnét, te dög! Egy férfi az udvarban összefont karral állt, csettintett, és megjegyezte. – Micsoda hirig! Ez aztán a hirig! Az a nő, aki odahozta Binget, kétségbeesetten sürgette: – A húgom! Megöli! Egy lompos, ősz asszony, haja egyik felől föl volt tűzve, a másikon kócosan lógott, kijelentette: – Na és ha megöli! Annál jobb! Megérdemli az a ringyó! 62

– Valóságos maison publique volt nála! – mondta egy nagy keblű, selyemblúzos lány Bing mellé sodródva. – Ki–be jártak nála a német katonák éjjel-nappal. Ittak! Aludni sem lehetett tőlük! – A férje meg közben kint volt az erdőkön, és harcolt a boche-ok ellen! – Na, megint kezdődik! Odabent beszakadt egy ajtó, sikoltozás hallatszott, aztán nyöszörgésbe ment át. Tompán puffant valami. A nyöszörgés

elhallgatott. Bing a lakás bejáratához lépett. Az emberek készségesen utat engedtek. Habozott. Felszabadultak – gondolta –, és ez is a felszabaduláshoz tartozik: annak az utójátéka. A férfi hazajön, s megtudja, hogy felesége náci ringyó lett; talán maga sem tehet róla, talán pénzért tette, talán más egyebet kapott érte. Most aztán itt van a férje, és agyonveri. Miért avatkozzam bele? Magamnak is van épp elég gondom. Az emberek figyelték, mit csinál. Egy gyerek bátortalanul odasündörgött melléje. 63

– Schokolade? – Majd később! – mondta, s azzal belépett. A lakásban a helyiségek egy csigalépcső köré épültek. Így tehát a hazatért férj kedvére vadászhatott körbe-körbe az asszonyra. Bing végigment a lakáson. Ami mozdítható bútor csak akadt a szobákban, mind egymás hegyén-hátán hevert már. A konyha felé indult. A nő ott feküdt a földön, fejét a gáztűzhelynek támasztotta. Inkább látszott holtnak, mint elevennek. Az ember mellette állt. Az asszony képe feldagadt, kék és zöld volt. Arcán, állán folyt a vér. De épen sem lehetett valami nagyon csinos. Keskeny ajak, lógó orr, kiugró áll, akár a paprikajancsié. Melle pedig lapos. Furcsa ízlésük lehetett azoknak a németeknek, gondolta Bing. – Jöjjön! Hagyja már békén! – szólt Bing a férfira. – Megkapta a magáét, elég volt. A férfi megrázta a fejét. Látszott, hogy nem érti, milyen jogon avatkoznak a dolgába. A nő lassan-lassan oldalt csúszott, aztán, mikor észrevette, hogy férje az amerikaira figyel, fölugrott és elszaladt. A férfi utánavetette magát. Bing számított rá, hogy hamarosan megint ugyanide kerülnek vissza, s úgy is volt. Előbb az asszony jelent meg, kibomlott haja repült utána, és segítségért kiáltozott. Sarkában pedig a férfi. A nő megtorpant, mert Bing puskájával elállta az utat. A férfi nekiesett, s nagyot vágott a fejére. Az asszony támolyogva rogyott össze.

– Elég volt! – üvöltötte el magát Bing. – Mondtam már, hogy elég volt! A férfi visszamorgott, hogy azt csinál, amit akar. – Én francia vagyok! – kiabált. – A fene ette volna meg magukat! Maguk mellett harcolok! Közben pedig ez lett az otthonomból! Megölöm a büdös ringyóját! – Nem öli meg! – csapott rá Bing jelentőségteljesen a puskájára. – Én vagyok itt a hatóság! Nem látja? A férfiról csöpögött a veríték, keze mocskos volt az asszony vérétől. Bingnek egy csöpp kedve sem volt rá, hogy viaskodjék vele. Néhányan már bejöttek az udvarról a lakásba, köztük az asszony nővére is: őt nézték és a férfit. Az asszony, fölocsúdva az utolsó ütés kábulatából, térdre emelkedett, és átölelte Bing lábát. Ha a férfi most nekitámad, már mozdulni sem tud. Kénytelen lesz tüzelni, s talán még a nézők közül is eltalál valakit. Félrelökte az asszonyt, de az csak kapaszkodott bele tovább. Bing a föld felé billentette a puskatusát, s eltalálta vele a nő térdét. Az asszony felüvöltve csúszott hátrább. Akkor aztán Bing puskája csövét a férfi hasának tartotta, és rászólt: – Indulás! A hazatért férj engedelmeskedett. – Maga is jöjjön! – parancsolta Bing a nőnek. Az sóhajtott egyet, és utánuk bicegett. Mint valami díszfelvonulás, úgy fordultak ki a mellékutcából Rollingen főutcájára. Elöl a véres kezű férj, Bing puskája még mindig rá volt szegezve. Mellette az asszony vonszolta alaposan meggyötört tagjait. Mögöttük Bing képviselte a törvényt és a rendet. Végül ott sorakozott az összes szomszéd, aki csak mozdulni tudott a bérkaszárnyában. A mairie felé tartó menethez számos járókelő is csatlakozott. Legtöbbjük kárörömmel nézte, hogy a házaspár most pórul jár. Bing értette minden szavukat, kezdte kényelmetlenül érezni magát, s arra gondolt: ezek ugyanígy viselkedtek, mikor a nácik kísérték végig a városon foglyaikat. Hátranézett: legalább százan jöttek már a nyomában.

– Oszoljanak innét, de mind! – ordított rájuk. – Takarodjanak! A tömeg megtorpant, de aztán megint továbbindult utánuk. Ekkor hallotta meg a zenét, s látta meg a lobogókat messziről az utcán. A Marseillaise-ből előbb csak egy-egy hangfoszlány érte fülüket, aztán már hallatszott az egész, egyre erősödött, s végül teljes erővel zengett. A fogoly, a hűtlen nő, Bing és az utánuk jövők akaratlanul is a zene ütemére kezdtek lépkedni. A francia csendőrök, zászlók, dobok és hivatali méltóságok vezette felvonulás egyre közeledett. A két menet végül is kölcsönösen kitért egymásnak. A rollingeni Société des Jeunes Femmes színpompás ruhákba öltözött, fiatal hölgyei – csipkéiket, szalagjaikat meg-meglebbentette a szél – ijedt ámulattal és nem csekély kíváncsisággal meregették szemüket Bingre és két védencére. Ott masírozott Yates, McGuire és Abramovici is. Bing vállára kapta a puskáját, és tisztelgett. De Yates mereven maga elé bámult. Nem köszönt vissza. Bár nem volt hosszú a menet, a díszfelvonulásnak hamarosan hatása mutatkozott. A napfényes ablakokban egyre-másra tűnt föl a francia lobogó. A piactéren álló hangszóróskocsi körüli csődület is nagyobb volt, mint amilyenre Yates számított. McGuire a templom mellett állt meg a teherautóval. A hatórai harangszó még ott zengett a levegőben. Bing a kocsi belsejében ült, s igyekezett fölkészülni azokra a dörgedelmekre, amelyeket Yates az adás utánra kilátásba helyezett. Yates kint állt, és színlelt egykedvűséggel figyelte az embereket. El-elkapott egy-egy mondatfoszlányt. Kíváncsiságuk még mindig félelemmel vegyült: vagy arra számítottak, hogy a szövetségesek Führere intéz beszédet hozzájuk, vagy arra, hogy parancsokat fognak hallani. Egyeseknek nyomott kedélyű hallgatása, másoknak feszült magatartása és túlzott önbizalma arra vallott, hogy nincs rendben a szénájuk. Szinte hallható volt megkönnyebbülésük, mikor végül rájöttek, hogy a tiszta, határozott hang semmi egyebet nem mond, mint a legújabb híreket.

Yates agyában, mint valami katlanban, ott fortyogott a város helyzetének általános feszültsége, az izgalom, hogy rövidesen találkozik Jasával, a düh Bing ellen, és a lassan csituló fájdalom Thérése elvesztése miatt. Idegesítette, hogy úgy elnyúlik a híradás. Mikor vége lett, benézett a kocsiba. Bing éppen a készüléket kapcsolta ki, és a kéziratokat tette el. Magához rendelte az őrmestert. Na, most jön a haddelhadd – gondolta Bing. – Micsoda dolog az, hogy maga elcsatangol? – kezdte rá Yates. Megkérdezte tőle, vajon ő kell-e, hogy megmagyarázza neki, mi a helyzet Rollingenben: a náci lakosság nagy része még itt van a városban, várja, mikor jönnek vissza a németek, és senki sem tudhatja, nem jönnek-e csakugyan vissza. Ez itt az első vonal! Ilyen körülmények közt meg kell hogy követelje a fegyelmet, különösen Bingtől, hiszen ha valaki, ő magától is jól kell hogy tudja mindezt. – És miféle bandával vonult maga végig a városon? – Bandával? Itteni emberekkel. Egy férj most jött haza az erdőkből, és a felesége közben náci ringyó lett. Magam sem tudom, hogy keveredtem bele. Egyszerre csak benne találtam magam. És hogy miért csatangoltam el? Azt sem tudom. Nem szeretem ezt a várost. Valami furcsa szorongást érzek tőle a gyomromban. Mégis neki kellett vágnom, hogy a magam szemével lássam. – A maga szemével lássa? Micsodát? – Nem tudom… – A kutya mindenségit! Egyikünk sem szeret itt! De szükségem volt magára, és maga nincs sehol. Ilyet nem tűrök… Yates elhallgatott… Mit fecsegek itt összevissza? Hogy is tudhatnám én azt, miért csatangol el valaki, vagy miért marad a helyén, miért tesz vagy nem tesz valamit, amit közönségesen kötelességének szokás mondani? Hogy miért állt ez a Bing őrt egy manzárdszobához vezető lépcső aljában, mikor én voltam ott egy lánnyal, és miért kell neki most bejárnia ezt a várost, magányosan? – Nahát! – mondta Yates. – Többet ne történjék meg ilyesmi. Megértette? – Igenis, hadnagy úr. – Bingnek megvolt a maga egyéni módszere, amellyel túltette magát a kényelmetlen dolgokon. Képes

volt ott állni valakinek az orra előtt nyitott szemmel, s mégis mély álomfélébe merült, gondolatai egész másutt jártak. Ezt még Németországban tanulta meg, az iskolában: bosszúszomjas, pöffeszkedő, ostobán büszke tanárai nevelték rá. Bing válaszában sem a komolyságnak, sem a meggyőződésnek nem volt nyoma, s Yates már éppen azon gondolkozott, mit fűzzön még hozzá szónoklatához, mikor az utca és a tér kövezete közeledő kocsioszlop robajától reszketett meg alattuk. Bing kifutott a tér sarkára, Yates utána. Már ott jöttek a kanyarban: elöl egy felderítő páncélos, utána félhernyótalpasok, aztán teherautók, tele katonával, hallgatagon gubbasztó katonával. A lenyugvó nap fénye elmélyítette az árnyékot feszült arcukon: ezek a frontra mentek. Metz felé tartottak. Yates fölismerte a jelzést a kocsikon: most veti be Farrish a tartalékát. Az egyik kocsiban fölállt egy tagbaszakadt, porlepett szőke tiszt, s odaintegetett Bingnek. Bing kiáltott neki valamit, és visszaintegetett. – Troy százados úr – mondta Yatesnek, s mintha fény csillant volna a szemében. – Ismeri? – kérdezte Yates kényelmetlenül. – Igen – válaszolt Bing egyszerűen –, július negyedikén szinte az ölébe rókáztam… – Értem. – Azt hiszem, ma már nem lesz bajunk a németekkel. Az oszlop végéről vagy hat kocsi elkanyarodott, és behajtott a térre. A katonák kiszálltak, és mintha vártak volna valamire. Maga az oszlop továbbhaladt, néha egy–egy szikra csapott ki a kocsik kipufogójából. – Máris jobban érzem magam – mosolygott Bing. – Nincs kifogása ellene, ha beszélgetek egy kicsit a fiúkkal? – Tessék! De Bing máris megtorpant. Ugyanabból az irányból, ahonnét a páncélos gyalogság érkezett, négy ócska, nyikorgó, civil teherautó döcögött elő, megrakva férfiakkal és nőkkel, ember ember hátán, fej fej mellett. Azok is a piactéren álltak meg. A katonák odamentek, lekapcsolták és lehajtották a kocsik hátsó falát, és nézték, hogy

tolakszanak lefelé az újonnan jöttek. Yates elkáromkodta magát. – Gyerünk! – mondta. – Tűnjünk el innét! – Miért? – kérdezte Bing. – Tudta, hogy jönnek! Előre megmondtam. – Látja azt a lányt? – kérdezte Yates. – Azt a levágott hajút! A nácik nyírták meg, talán fölhasználták a haját valamire, vagy azért, hogy ne tudjon megszökni. Egyetemi hallgató volt Kijevben. Goethéről is tud egyet-mást. Bing elnevette magát. – Mi van ezen nevetni való? – tört ki Yates bosszúsan. – Csak arra gondoltam, milyen sok hasznát veszi ennek a tudásnak, ha majd megint itt bányászik Delacroix-éknál. A katonák szakaszokba osztották az idegen munkásokat, és elvezették őket. Rollingen körül a dombokat máskor az üzemben levő kohók tüze világította meg, most távoli ágyútűz villódzott mögöttük.

7 Másnap délelőtt Willoughby érkezett Rollingenbe. Csak úgy sugárzott róla a szeretetreméltóság, mikor beállított a Goldene Lammba. Széket húzott magának, kényelmesen letelepedett, kinyújtotta lábát, és mosolygott: – Jól töltöttétek az éjszakát? Az ördögfajzat! – gondolta magában Yates. – Köszönöm á kérdést, őrnagy úr. Azután, hogy csapataink megérkeztek, jól aludtunk. De őrnagy úr korán kelt. – Hát, ami azt illeti… – Kár, hogy nem volt itt tegnap este, mikor visszahozták az elhurcoltakat a bányákba – mondta Yates, és keményen Willoughby szemébe nézett. Az őrnagynak egy arcizma sem rándult. – Csakugyan? – mondta. – Hát ez nem ránk tartozik, kár vitatkozni róla. Yates nem is vitatkozott… Willoughby hirtelen megjelenése most háttérbe szorította az elhurcoltak ügyét. Yates tudat alatt már az első pillanattól kezdve várta érkezését. Az őrnagy ugyanis Verdunben oly hangsúlyozottan búcsúzott el tőle hosszabb időre, hogy ez már semmiképp sem lehetett őszinte viselkedés. Sejthette, hogy nem fogja kényre-kedvre kiszolgáltatni neki Jasát. A fene ette volna meg azt a díszfelvonulást! Miért nem tudta megmondani annak a rőt szakállú polgármesternek, hogy érje be a katonai közigazgatás embereivel, a tűzoltósággal és a Société des Jeunes Femmes-mal! Willoughby most majd ismét bevált párizsi fogását igyekszik alkalmazni: közbelép, s fedezi Jasát mindenkivel szemben, aki meg akarná egy kicsit szorongatni. De Yates szilárdul megfogadta, hogy ezúttal kiverekszi az igazát. Willoughby, mintha gondolataiban olvasott volna,.megszólalt: – Na, hát beszéljünk végre értelmes, felnőtt emberek módjára, akik ismerik és kölcsönösen becsülik egymás álláspontját. Én igenis

azért jöttem ide, hogy meglátogassam Jasát. A herceg nekem, hogy úgy mondjam… különös szívügyem… Nem hagyom, hogy egyedül vedd vallatóra. Érted? – Értem, őrnagy úr. Tekintsem ezt a kijelentést parancsnak? Tudnom kell, mi kerüljön majd a jelentésembe. – A jelentésedbe? Mi az, hogy a jelentésedbe? Ne légy gyerek! Ha megmakacsolod magad, Yates, ha nem hallgatsz a jó szóra, nem megyünk egymással semmire. Willoughby elhallgatott. – Ugye még nem találkoztál vele? A hazugságnak semmi értelme sem lett volna. – Nem – válaszolt. – Még nem találkoztunk. – Nagyszerű! Nézd csak, Yates, te tulajdonképpen téves feltételezésből indulsz ki. Én annak idején, még Párizsban, utánajártam az ügynek. Bizalmasan beszéltem Loomisszal, sőt Dondolót is kihallgattam. – És sikerült megállapítania, hogy Thorpe-ot hamisan vádolták meg? Willoughby fölpillantott, és jóakaratúan mosolygott. – Hát téged csak ő érdekel? Thorpe? – Thorpe-ot nagyon is fontosnak tartom, helyesebben az ügyét! – Szemölcseit dörgölte, és az asztalt megkerülve Willoughbyhoz lépett. – Őrnagy úr, itt egy ember életétől vagy halálától függetlenül is nagy dolog forog kockán: a hozzáférhetetlenség, a becsület és tisztesség… Hozzáférhetetlenség, becsület és tisztesség! Uramisten – gondolta magában Willoughby –, hát majd azon leszek, hogy továbbra is csak ezek a marhaságok érdekeljék! Vagy talán mégis tud valamit ez a Yates az Egyesült Acél dolgáról, de végső ütőkártyának tartogatja? – Igazad van. Lényegében én is ugyanúgy gondolkozom, mint te. Csak nem szeretek sokat fecsegni róla. Miután Loomisszal, Dondolóval meg a többiekkel beszéltem, sikerült bizonyos következtetésekre jutnom. Lassanként kezdtem rájönni, mit is pedzel… Elgondolkozva csípte arcát az ujja közé.

– De gyanú alapján nem vádolhatunk senkit, sem a hadseregben, sem másutt. Neked tanúra és bizonyítékra lett volna szükséged, lehetőleg mind a kettőre. De nincs bizonyítékod. Mert ha van, nyilván az ezredes úr elé tárod. Loomis és Dondolo pedig… Vállat vont. – Hát Sourire? – kérdezte Yates. – Jasának ő az embere! – Kerítsd elő Sourire-t, ha tudod! – Azon igyekszem éppen! – Ha megengeded, Yates, majd én segítek. Tudod, miért? Alaposan átgondoltam az egészet, a köztünk lefolyt… nevezzük úgy… vitát az ezredes úr párizsi szobájában, egyes elejtett célzásaidat, és azt, amit Loomistól és Dondolótól hallottam. S egyszerre feltűnt valami. –Nos? – Te azzal gyanúsítasz engem, hogy benne vagyok a bűnszövetkezetben, ha… ismétlem… ha egyáltalán van itt valamiféle bűnszövetkezet. De nem ragad el túlságosan a képzeleted? Elég jól ismersz. Csakugyan föltételezed rólam, hogy ilyen pimf dolgokkal foglalkozom? Feketézek! Mintha nem találhatnék több haszonnal és kevesebb veszéllyel járó pénzkereseti forrást! Yates odament a bárpulthoz. Erre innia kellett egy pohár vizet. Micsoda éretlenség is Willoughbyt azzal gyanúsítani, hogy benne van a Thorpe elleni maffiában, micsoda oltári baklövés volt ilyen feltételezés alapján belemászni ebbe a dologba! Ő maga is ugyanabba a hibába esik, amit egyszer Bing szemére vetett: vagy angyalt, vagy ördögöt lát az emberekben. – Úgy látom, te engem két szempontból is rosszul ítélsz meg! – Willoughby megemelte hangját, hogy Yates a pultnál is jól hallja minden szavát. – Először is lebecsülöd a képességeimet, másodszor pedig föltételezed rólam, hogy ilyen sötét ügyekbe ártom magam. – Megrázta a fejét. – Lásd be, Yates, minden okom megvolna rá, hogy elkapjam a frakkod. Tudod, mért nem teszem meg? Mert… s ez a legfurcsább… valahogy mégiscsak szimpatikus vagy nekem. Tapintatlanul és ügyetlenül álltál oda DeWitt elé, de csak azért fordultál hozzá, mert rendes fiú vagy, jót akarsz. És ezt becsülöm benned. Ilyen emberekre van szükségünk. Ez a fajta visz előre

bennünket. Nem bízol bennem? Nem hiszed el, hogy szívemből mondom? Na, halljuk! Beszélj már! –Hát hogy az igazat megvalljam, bízom őrnagy úrban… néha. Willoughby elnevette magát. – Sir Galahad! – mondta. – A félelem és gáncs nélküli lovag, aki a Szent Grált hajszolja, és közben mindenkivel összeakasztja a bajuszt! De azért mégis szeretetre méltó fickó. – És saját magának milyen szerepet szánt őrnagy úr ebben a képben? – Én bizony semmiféle Grál-kehelyért nem töröm magam. Otthon az okosok már azt mondogatták: „Gyerünk csak mindig Willoughby után!” Aztán közbeszólt a háború. Alig várom, hogy túl legyünk már rajta… Most viszont azt szeretném megmutatni, milyen barátod vagyok. Tudod mit? Együtt megyünk el Jasához: és csak te fogsz kérdezni tőle! Na, mit szólsz hozzá? Yates mindjárt látta: Willoughby így varrja a nyakába magát, s közben úgy tesz, mintha nagy kegyet gyakorolna: hajlandó volna őt is magával vinni. De szavaiban azért mégiscsak bujkál egy kis őszinteség. – Kettőre kell ott lennem Bereszkin hercegnél. – Helyes! – szólt Willoughby. – Alig várom már, hogy munkában lássalak. – Hát maga az! – szólt Jasa, kezet fogva Willoughbyval. – Fogalmam sem volt, kire számítsak a tegnapi látogatás után. – Hercegem, bemutatom Yates hadnagy urat – mondta Willoughby. – Jasa Bereszkin herceg… Yates hadnagy! – Örvendek! – szólalt meg a herceg. A kandalló lángja rőtes fénybe vonta, s valamivel lágyabbnak mutatta Jasa kemény vonásait. Bársony házikabátjában és papucsban ízig-vérig megbízható polgárnak látszott, bár azért maradt egy árnyalatnyi különcködés is benne. Yates első látásra művelt, kellemes, jó házigazdának nézte, akivel kitűnően el lehet beszélgetni üzletről, politikáról és művészetről. – Kit várt tulajdonképpen, hercegem? – kérdezte Willoughby. – Valami gengsztert, valami zsarolót.

– Nem mondta meg a tizedes, hogy én szeretném meglátogatni? – kérdezte Yates. – Szóval ön küldte, hadnagy úr! Bár sejtettem volna! Az ön tizedese hamisítatlan Gestapo-módszerrel tárgyalt velem. Egész éjjel le sem tudtam hunyni a szemem. Egyre a puskájával fenyegetett! – Ki volt az, hadnagy úr? – ráncolta össze Willoughby a homlokát. Yates vállat vont. – Abramovici-ot küldtem. Willoughby gyors pillantást vetett a hercegre; Abramovici-tól még az egér sem ijed meg. Ha tehát Jasa csakugyan nem aludt egész éjjel, ennek nem maga Abramovici lehetett az oka. hanem az üzenet, amelyet hozott. – Yates barátom nem tudta önt Párizsban meglátogatni, s most azért jött, hogy néhány kérdést tegyen fel. Csak erről van szó – tájékoztatta Jasát. A herceg fölnézett. Aztán elmosolyodott. Ismerte Yates fajtáját. Túlbuzgó, fiatal adóhivatalnokok jönnek időnként feltúrni a könyveit, s azt hiszik, sikerül rájönniük valamire. A vége persze mindig az, hogy rendszeres „zseb”-pénzt kapnak tőle. És lám, előkerült Willoughby is. Nyilván azért, hogy a maga kis üzletét védelmezze. – Mit parancsol megtudni, hadnagy úr? – Willoughby, mintha egy csöppet sem érdekelné, miről is akar Yates a herceggel beszélni, tüntetően az ablakhoz lépett. A domb lábánál elterülő bányavidéket nézegette: a kohókat, zúzókat, a kötélpályák hálózatát és a sodronyon mozdulatlanul függő csilléket. Mi értelme volt egyáltalán, hogy ide jöjjek? – kérdezte magában. – Mire ez a nagy erőlködés? Mennyi mindent hordtam össze az előbb, csak hogy Yates gyanúját elaltassam! Mintha nem bízhatnám benne, hogy a herceg tud vigyázni a nyelvére, és elég titoktartó! Hiszen sosem kerülhetett volna arra a polcra, ahol van, ha nem tud akárhány ilyen Yates-féle alakot az ujja köré csavarni! – Ismer valakit, akit Sourire-nak hívnak? – kezdett hozzá a hadnagy. – Sourire… ki is az a Sourire… ?

Sourire szöktette meg Pettingert. Jasa látta a csapdát. Hiszen ez nem is ígérkezik kellemes beszélgetésnek. Willoughby pedig csak áll rendületlenül az ablakban, s nem törődik semmivel. – Igen… már rémlik valami, hadnagy úr. Nem gépkocsivezető az illető? Csak nem fogták el Pettingert? Vagy esetleg Sourire-t! Melyik fecseghetett a kettő közül – talán mind a kettő? – Úgy van, gépkocsivezető is – mondta Yates –, amikor éppen nem mással foglakozik. Jasa döntött. Nincs értelme, hogy tovább titkolózzék. Pettinger vagy szabad, és odaát van már, Németországban – vagy amerikai fogságba került. Őt sem így, sem úgy nem tudja megvédeni. Ami pedig Sourire-t illeti, az a jelentéktelen kis svihák megérdemli, hogy egyszerűen elejtse, ha olyan szamár és pácba kerül. – Nem hallott bizonyos Pettinger nevű SS ezredesről? Ez a kérdés Yates-et váratlanul érintette. Épp arra készült, hogy szép lassanként terelje ide a beszélgetést. – Mit tud róla? – adta vissza a kérdést. – Szörnyen agyafúrt, lelketlen, goromba fráter. Körülbelül olyan goromba, mint az a tizedes, akit tegnap hozzám küldött. Willoughby elköhentette magát. – Ugyan? Beszéljen, kérem, Pettingerről! – szólt Yates. A herceg egymásnak támasztotta két kezén az ujjak hegyét. Termetéhez képest túl nagy volt a keze, túl csontos, és túlságosan karomszerűek az ujjai. – Nincs sok mondanivalóm róla. Azt hiszem, a francia sajtóval volt valami dolga… talán ő cenzúrázott, vagy a propagandát irányította. Én egy panasszal kerestem fel. Zsaroló leveleket kaptam, mert németbarát lapokban nem adtam föl hirdetést. A gazdagoknak sem rózsás ám a helyzetük, hadnagy úr, rengeteg irigye van az embernek, és elképesztően sokfelől érheti támadás! Willoughby mosolygott. Elégszer hallotta ezt a panaszt otthon, Amerikában, és az illető milliomossal kötelességszerűen mindig együtt érzett. A C. B. R. & W.-iroda kliensei mindenben igényt tarthattak ügyvédjük részvétére.

Yates viszont nem szerette, ha a „szegény gazdagok” sajnáltatják magukat. – Folytassa, herceg! – Pettinger még látogatásával is szíves volt megtisztelni. Elmagyarázta, hogy okosabb lesz, ha… hogy is mondják angolul?… come across, igen: ha beadom a derekam… Tudja, hadnagy úr, milyenek a németek. Boldog voltam, mikor végre lerázhattam a nyakamról. – Többször nem is találkoztak? – Dehogynem! – mondta Jasa. Most már ment minden simán. Szép lassan sikerült kihoznia hajóját a dokkból, kifutott a biztos csatornára, s végre teljes gőzzel haladhat tovább. – Itt jutunk el éppen Sourire-hoz. Az utolsó napokban történt, mikor a németek bent voltak még Párizsban. Pontosabban a legutolsó napon. Úgy előttem van még az egész, mintha ma történt volna: a lövöldözés, a nagy izgalom és a várakozás, hogy végre felszabadulunk! Nagyot lélegzett, és kifújta a levegőt. Yates egy kis tollpihét pillantott meg, valamelyik párnából kerülhetett elő, onnét ragadt Jasa házikabátjára. Most fölrepült, és egy sárgás fénypászmában továbbvitorlázott. – Az a Pettinger… egyébként nem is ezredes volt, csak alezredes… bejelentés nélkül tört rám. Pisztoly volt nála, s azzal fenyegetőzött, hogy agyonlő, ha nem szerzek neki teherautót. Én bizony nem vagyok katonaember, hadnagy úr! S nekem az életem igazán megér egy teherautót. Leszóltam a garázsunknak, és küldettem egy kocsit Pettingernek. Annak a kocsinak a vezetőjét hívták Sourire-nak. Willoughby feszülten figyelt. Egy pillanatig minden hajszálon függött. De Jasa kitűnően mondta el a mesét. Szorul szóra ugyanazt, amit kényszerűségből ő eszelt ki Párizsban, mikor DeWitt és a többiek elé kellett tálalnia valamit! És ha nem így sikerül? De hiszen mi egyébre gondolna magától értetődően mindenki, aki csak ismeri a nácikat, mint hogy fenyegetőznek, és parancsuk teljesítését

erőszakkal csikarják ki? A herceg esze és az övé egy srófra jár. Egyébként pedig – ki tudja – hátha mégiscsak ez volt az igazság? Yates tovább feszegette a kérdést. – Találkozott utána, herceg, Sourire-ral… már úgy értem, miután Pettinger igénybe vette a szolgálatát? – Nem, hadnagy úr, azóta nem. – Tudja, hogy hol található meg ez a Sourire? – Nem… hacsak párizsi garázsunkban nincs meg a lakáscíme. Vegye figyelembe, hadnagy úr, hogy én itt olyasféle rangban vagyok, amit önöknél vezérigazgatónak hívnak. Fogalmam sincs róla, mi a rend nálunk, a garázsban. Erre nem gondolt? Yates bosszúsan nézett a hercegre. – Az mindegy, hogy én mit gondolok… Öntől szeretném hallani, herceg! Mit tud Sourire tevékenységéről azon kívül, hogy sofőr az önök garázsában? – Hadnagy úr! – Látszott, hogy Jasa unja már a játékot. – Mit képzel, önöknél talán Mr. DuPont figyelemmel kíséri minden sofőr magánéletét, aki valamelyik telepén dolgozik? A herceg hangján érzett, hogy amit akart, azt már elmondta, többet harapófogóval sem lehet kihúzni belőle. Yates élesen válaszolt: – Talán szabad figyelmeztetnem rá, herceg, hogy ilyen körülmények közt ön bűnös: elősegítette egy német tiszt szökését… – Egy kézmozdulattal elhallgattatta a herceg készülő ellenvetését, és csípősen folytatta; – Ön szerint Pettingernek pisztolya volt? Honfitársai közül ezrek szálltak szembe puskás németekkel, de nem kollaboráltak velük. Mert ez a helyes kifejezés rá… ez kollaborálás… erről ne tessék elfeledkezni! Jasa Willoughbyra nézett segítségért. Az őrnagy elhagyta figyelőhelyét az ablaknál, s közeledett Yates felé. De meg sem szólalhatott még, s már ismét a hadnagy beszélt: – Sourire feketéző. Hogy lehet az: oly sok más közül éppen csak Sourire volt alkalmas, hogy teherautójával megszöktesse Pettingert? És mi az oka annak, hogy Pettinger nem máshoz: épp önhöz fordult teherautóért? Ön, úgy látszik, mélyebben belemászott ebbe az ügybe, mint ahogy a szavai mutatják.

– Willoughby őrnagy úr! – kiáltott a herceg. – Ezt nem vagyok hajlandó tovább hallgatni! Az én helyzetemben, az én nevemmel, és ha ön valóban üzletet akar kötni velem… Willoughby fölemelte a kezét. – Várjunk egy kicsit! Uraim! De már megtörtént. Jasa elszólta magát. – Engedd meg, Yates, hogy itt beleszóljak. Kijössz a sodrodból, s ezzel nem érsz el semmit. Vádaskodol… igen helytelenül! Látni való, hogy a herceg mindent készséggel el akart mondani nekünk, amit csak tud… és máris többet tudunk, mint eddig. Fogadd meg egy öreg prókátor tanácsát… nincs értelme senkivel sem erőszakoskodni… ilyen esetben pedig különösen nincs. A herceg felé fordult. – Nem hallhatnánk még egyet-mást arról a Pettingerről, hercegem?… Yates kurtán szavába vágott: – Bocsánat, őrnagy úr, megállapodtunk. Itt most én kérdezek. Nos tehát, Bereszkin herceg, mit értett azon: ha ön valóban üzletet akar kötni velem.. . Miféle üzletről van szó? Jasa lecsillapodott. Willoughbyra nézett; az őrnagy összeszorította száját. – Ugyan – szólalt meg a herceg –, ez nálam csak egyszerű frázis. Nekem, hadnagy úr, az üzlet: kedvenc passzióm. Így aztán ez a szó itt-ott érthetően belecsúszik a mondataimba.,. – Kivel akar üzletet kötni, herceg? – Önnel, hadnagy úr… és bárki mással… A magamfajta ember számára mindenféle kapcsolat végeredményben üzletet jelent. – Megadással bólintott. Yatesnek ebből elege volt. Hiába hozta ki gorombasággal sodrából a herceget, Willoughbynak sikerült közbeszólásával annyira közömbösítenie a hatást, hogy ezek után ismét óvatos lesz. – Most már átengedem őrnagy úrnak a tanút! – mondta csípősen. Willoughby még habozott, ne folytassa-e tovább a komédiát. Jasán látta, hogy benne van a játékban. Hosszú arcára nyugodt, önelégült mosoly ült ki. Az őrnagy azonban mást gondolt. Sokkal fontosabbnak tartotta, hogy most Yatesszel beszéljen.

Visszaérkeztek a Goldene Lammba. Fölmentek Yates szobájába, és leültek, Yates az ágyára; Willoughby pedig a mosdó mellett a sarokban álló nagy, füles fotelba. A nyitott ablakon át egy verébcsalád izgatott csiripelése hallatszott be a szobába. Yates a Jasánál tett látogatás eredményét fontolgatta magában. Thorpe ügyére keresztet vethet, úgy látszik, nem sikerül Sourire nyomára bukkannia. Ez letörte – de mégsem annyira, mint várta volna. Már ő is elfásult volna? Vagy kezdi talán tágabb összefüggésben látni a dolgokat: új részleteként egy nagyobb képnek, mely ugyanilyen leleplezően tárult fel a július negyediki röpcédula körüli okvetetlenkedésben és a verduni Elhurcoltak Táborának zavaros ügyeiben is? Willoughby nem érezte kellemesen magát a nagy, puha fotelban. Azt gyanította, Yates a Jasával folytatott beszélgetés minden egyes szavát külön elemezgeti, de különösen azt a szerencsétlen elszólást az üzletről, s ebből kedvezőtlen következtetéseket von le. Na rajta! – szólalt meg gúnyosan. Miért nem kérdezel? – Mit kérdezzek? – Hogy miért védem úgy Jasát… – Ehhez a kérdéshez nincs jogom. Hagyjuk az udvariaskodást. Parancsolj, kérdezz. – Tehát mi az oka? – kérdezte Yates. – Kettő is van: az egyik személyes természetű, a másik általános. Vegyük először a személyeset. Az az ügyvédi iroda, amelynek én is tagja vagyok, képviseli a Delacroix-cég érdekeit az Egyesült Államokban. Willoughby nagyon jól tudta, hogy reményeit tünteti fel valóságként. De a felkínált és a megkötött üzlet közt olyan elenyésző a különbség, hogy ezzel most igazán nem érdemes törődnie. – Az ember nem szeret összeveszni a kliensével – folytatta –, még akkor sem, ha pillanatnyilag történetesen közszolgálatban áll. Egyébként sajátos helyzetemnél fogva határozottan kijelenthetem: Jasa nem kollaboráns. Egy bizonyos szinten felül az üzlet már nemzetközi, nemzetek fölött áll. Az ember ott már nem kollaborál,

hanem egyszerűen hozzátartozik egy kartellhez. Ez volt tehát a személyes indok. Érted? – Igen. Ez elég nyilvánvaló. – Ennél azonban sokkal fontosabb a második szempont: az, hogy kikkel akarunk, mi, amerikaiak, együtt dolgozni. Gondolkoztál már ezen? – Nemigen – vallotta meg Yates. – Amint látom, ez a háború az európai társadalmat fenekestül felforgatta. A nácik megrögzött tolvajok, szenvedélyesen happolnak el mindent, amit csak elérnek; s ezzel ők készítették elő a talajt. Maguk a háborús események viszont: az, hogy népmilliók szakadtak el környezetüktől… ebbe már neked is alkalmad volt belekóstolni… az, hogy ezek és sok más millió, elvesztették mindenüket… mindez tönkretette, amit a németek még meghagytak. Yates akarata ellenére kénytelen volt beismerni, hogy sok igazság van Willoughby fejtegetésében. – Most tehát az a kérdés – folytatta az őrnagy –, mit akarunk ezek után föltámasztani. Azt, ami volt, vagy egészen,másvalamit? Tudom, hogy közülünk sokakban föl sem merült ez a kérdés, olykor magas vezetőkben sem. Ez azonban nem jelenti azt, hogy válaszolnunk sem kell rá. Nos tehát, azt hiszem, olyan nemzet, mint a miénk, Európának csak konstruktív erőivel foghat és fog is majd össze, hogy olyan rendet hozzon létre, amely a miénkhez a lehető legnagyobb mértékben hasonlít. – És Bereszkin herceget is ezek közé a konstruktív erők közé számítja? – Természetesen. – Annak ellenére, amit megtudtunk róla és Pettingerről? – Mit tudtunk meg? Semmit. Sokkal többet számít ennél, amit ő tud: ért az acéliparhoz, és mozgásba tudja lendíteni a francia ipart. Yates hallgatott. – Ez már nem tetszik? – Nem. – Miféle más választásunk lehet? Talán földalatti bandák, francia ellenállók kezébe nyomjuk a gyeplőt?

Yatesnek eszébe jutott Mantin és Thérése, a sötét bisztró Párizsban, a Place de la Concorde közelében, ahogy ábrándoztak, hogy most ők lesznek az új rendszer. Je t’aime. Szerelmem: az új rendszer. – Segítettek nekünk. Többet segítettek, mint az ön Jasa hercege. Mert ő Pettingert támogatta. – Nagyon felületesen, nyersen fogalmazol, Yates. Tudom, háborúban ez a jó. De békében nem. Ne hidd, hogy cinikus vagyok. De tisztáznunk kell magunkban, mit akarunk. Zűrzavart, anarchiát, bolsevizmust? Csakugyan azt hiszed: az amerikai nép azért küldte át ide hadseregét, hogy kommunizmust csináljon Európában? – Nem – ismerte be Yates. Ezt maga sem kívánta. – Hát akkor azt kérdezem: mit lehet itt egyáltalán még választani? – A demokráciát… Willoughbyt már bosszantotta ez a nehézfejűség. A különítményben Yates az első ember, akivel ilyen nyíltan beszél. És mégsem akar, lám, következetesen gondolkozni. – A demokrácia, barátom, puszta forma. Itt viszont arról van szó: ki vezesse tovább a Delacroix Műveket? Jasa Bereszkin herceg, mert ő ért a termeléshez is, meg az üzlethez is? Vagy a sok mosdatlan vezesse inkább, az Elhurcoltak Táborának népe, akik legföljebb egyet tudnak: a két kezükkel dolgozni? – Nem csak ez a két lehetőség van. – Nem? – szólt Willoughby. – Hát még mi? Yates szerette volna azt válaszolni, hogy van még egy harmadik erő is, és a jövőt majd az hozza meg valahogy: a hozzá hasonlók, a jó szándékú, őszinte emberek, akik nem a maguk pecsenyéjét sütögetik. Ilyenekhez akar ő csatlakozni. Ezt azonban nem mondhatta ki. Tudta, hogy nem komoly érv Willoughby szemében. És mindaddig, amíg nincs megfogható elképzelése, amelyet szembeszegezhessen az övével, nem küzdhet meg Willoughbyval. Az ember nem harcolhat kialakult renddel szemben puszta reménységek alapján. Ma még kénytelen elismerni, hogy Willoughby indokoltan támogatja Jasát, ha közben egész bensője tiltakozik is ellene és minden hasonló eljárás ellen.

– Nem felelsz? – kuncogott Willoughby. – Akkor azt ajánlom, végezd csak inkább a magad dolgát, Yates, míg okosabbat nem tudsz. – Tudom a dolgom. – Látod, most megint haragszol rám… – Willoughby fölemelte a kezét, s ismét lehullatta. – Ember, én megvilágítottam előtted a kérdést, hogy tudd, melyik oldalra kell állnod. Hálás lehetnél érte. Én csak jót akarok neked, őszintén jót akarok! Végtére is mind a ketten ugyanazt szeretnénk!… Fölkelt, és kinézett az ablakon. A háztetők fölött látta a kohók tetejét. – Erre a vidékre még mindig nagy jövő vár! – Sok pénz van benne, ugye? – Miért volna az baj? Yates felé fordult. Ő azonban nem mondta ki, amit a pénzről gondolt. Arckifejezésén látszott, hogy elege van már a leckéztetésből. – Különben – vont vállat Willoughby –, előbb nyerjük csak meg a háborút… – Hamarosan az is meglesz… – Aki azt reméli, hogy Berlinbe csak úgy besétálhatunk, nem árt, ha óvatosabb menetrendet csinál! Nem, Yates, ennek a háborúnak még sokáig nem lesz vége, komisz dolgoknak nézünk még elébe. Willoughby szemében megvillant valami, és mintha most arca is kevésbé lett volna puffadt. Yates az ablakhoz lépett, egy kis kétszersültet apró darabkákra tördelt, s kiszórta a morzsát a verebeknek. A madárkák izgatottan csiripeltek, s ide-oda rebbentek az eleség fölött. Yates értette már, mire gondol Willoughby. S belátta, hogy ami a jelent illeti, szövetségeseknek kell lenniük. Fölnézett az égre, és megszólalt: – Esni fog, – Esni fog itt egész télen – hagyta rá Willoughby. – Ez már ilyen vidék.

8 Farrish végül is nekilendült, hogy lecsapjon áldozatára. A Monitor C százada Troy százados parancsnoksága alatt azt a feladatot kapta, hogy vegyen be három kiserődöt. Mert amíg ezek tartják magukat Metz déli részén, sok fejfájást okoznak a tábornoknak az egyes harci feladatok végrehajtásánál. Ezeké az erődöké ugyanis a 378-as magaslati pont, s a dombról keskeny, de fontos út vezet le a Mosel folyóhoz. Troy a kecsesen kanyargó vonalakat nézte, amelyek a térképen lépcsőzetes sorrendben mutatták a 378-as magaslat emelkedését, s ezt hasonlította össze a célról készült légi felvételekkel. Arról beszélt, hogy az erődök melyik területet tudják kereszttűz alá venni, és megjegyezte: – Ne áltassuk magunkat: ez bizony nem lesz gyerekjáték. Lester őrmester megszólalt: – Ha ilyen kitűnő felvételeket tudnak csinálni, miért nem bombáznak inkább? Troy vállat vont. – Ha menne az erődök leküzdése levegőből is, biztosan ezt választanánk. Közvetlen tüzérségi támogatást kapunk félórával a roham előtt, alaposan rájuk feküsznek, és beszorítják a németeket a kiserődökbe. Akkor jövünk majd mi. A második és harmadik szakasz a B és C erődöt kapja: ez a két kiserőd fedezi két oldalról a középsőt. Ez a középső erőd a legerősebb, A-val jelöltem, ez marad az első szakaszra. Szerintem több az erőnk, mint kell, csak pontosan egyszerre menjen a roham. Akar valamit mondani, Fulbright hadnagy úr? Fulbright alacsony, kemény homlokát ráncolva dörmögni kezdett: – Nem unalmas ez már egy kicsit? Mindig a C század kapja a legkeményebb diót, és állandóan én mehetek előre, hogy feltörjem… Fulbright szeretett morogni. Azt vallotta, legalább a száját mindenkinek joga van kinyitni. Különben tudta jól, hogy Troy azért

választotta éppen őt és az első szakaszt, mert ő veszti el legnehezebben a fejét, s mert kitűnő társaság van a keze alatt. – Gondolja, hogy változtassak rajta? – kérdezte Troy közömbösen. – Csináljak más beosztást? Fulbright a századosra mosolygott. Szerette Troyt, igazán könnyű vele boldogulni. – Sose fáradjon – mondta –, majd csak megleszünk vele. Kell hozzá egy és más a műszakiaktól, főleg nyújtott töltetre lesz szükségünk. – Már gondoskodtunk róla – válaszolt Troy. Tudta jól, Fulbright azonnal lehiggad, amint megkapja a feladatát. Olyan ez a hadnagy, mint a jó előmunkás, aki ismeri a gépeit, és ismeri az embereit: pontosan tudja, milyen eredményt várhat tőlük. Itt fejlődött ki Troy szeme előtt. Mikor három hónapos tiszti kiképzés után a pótkerettől a századhoz került, eleinte csak tengett-lengett, tele volt gátlással. De volt annyi esze, hagyta, hogy Lester őrmester vezesse a szakaszt, mert rájött, hogy az őrmester Normandiában szerzett bőséges tapasztalata révén előnyben van vele szemben. Aztán tanult az őrmestertől. Most pedig a hórihorgas Lester és a zömök Fulbright már elválaszthatatlan, s összekovácsolódtak velük katonáik is. Mindannyiuknak meg kellett tanulniuk, hogy kényelmük – már amennyire itt kényelemről egyáltalán szó lehet –, biztonságuk és életük egymástól függ. Akad persze a szakaszban személyi ellentét, harag, különcködés, súrlódás épp elég, sőt ezek még élesednek és mélyülnek is. Ha az ember kénytelen mindig együtt lenni a másikkal, együtt eszik, együtt alszik vele, sosem szabadulhat tőle, vadabbul képes gyűlölni társát bárki idegennél. Troy látta elégszer, hogy kap össze Lester és Fulbright, Sheal és Cerelli, Traub és Wattlinger semmiségek miatt. Egyikükre sem lehet ráfogni, hogy túlságosan finom fickó: azt a kis jólneveltséget, ami otthon és a vasárnapi iskolában ragadt rájuk, egykettőre levetkőzte mindegyik a mocsokban, letörölte róluk az örökös kimerültség, letörölték a közvetlen közelükben csapkodó, változatlanul félelmetes gránátok és puskagolyók. De az a tudat mégis ott élt bennük, hogy egyedül, külön-külön mindegyikük elveszett, s ez akaratlanul is új szellemet alakított ki

köztük, új kötelékeket font köréjük, olyan embereket nevelt belőlük, akik vállvetve segítik, s ugyanakkor tiszta szívből legazemberezik egymást. Lester például könyörtelenül legorombítja Simont, aztán megosztja vele az utolsó cigarettáját. Miért futott végig most mindez Troy agyán? Attól félt, hogy néhányan nem térnek vissza közülük a 378-as magaslaton álló kiserődöktől? Igazolni akarta maga előtt is, hogy helyes parancsot adott? Annyi parancsot kellett már kiadnia, s annyi embere veszett el, hogy a fele század már csupa új emberből áll. S ez bizony feltűnik annak, akinek van szeme hozzá. Troy már szinte sosem adott ki egyenes parancsot, inkább csak javasolt. Katonái bíztak benne. S valahányszor tudatára ébredt ennek a bizalomnak – ő maga nagyon is kételkedett önmagában –, kétségbeesésében a legszívesebben megszökött volna. Mert neki kell kimondania, hogy Fulbright szakasza támadja meg a legnehezebb erődöt. Ezek után akár Fulbright, akár Lester, akár Sheal vagy bárki más a szakaszból elesik, ő küldte a halálba. Ha viszont megcseréli a szakaszokat, ugyanez a helyzet. Troy érezte, milyen kemény megpróbáltatás ez. Mutatni nemigen mutatta, és képes lesz talán még sokáig ugyanígy folytatni, egészen a háború végéig, vagy míg el nem esik de belülről már teljesen felőrlődött tőle. Lester hallotta, hogy Fulbright káromkodik. Látni nem látta a hadnagyot, mert jobboldalt a dombhajlat mindent eltakart, s ő különben is behúzta a fejét. Az éjszakai eső még nem szívódott föl, a talaj ázott volt és csúszós. Ahogy a földhöz lapult, már néhány pillanat múlva egészen átnedvesedett a ruhája. Nyáron keblére öleli a föld a katonát, ilyenkor taszítja magától. Tehetetlen düh fogta el, de azért mégsem félt. A félelem azon nyomban kipárolgott belőle, amint fölfelé kezdett mászni a 378-as magaslatra. Nekik kellett azon a kritikus ötvenlépésnyi távolságon, ahol egy fűszál sem akadt, előrenyomulniuk egészen a kiserőd faláig. Amint elérik a falat, és közel tudnak húzódni hozzá, a védők már nem érhetik el őket, mert a

németek fegyverei csak a lőrésen tudnak kilőni. Indulás előtt Fulbright így szólt hozzá: – Huszonöt ember és az aknavetők fedezik magukat, míg át nem jutnak azon a szakaszon… – Igenis, hadnagy úr! – válaszolta Lester, bár nagyon jól tudta, hogy semmiféle igazi fedezésről nem lehet szó, hiszen a németek biztonságban vannak a betonfal mögött, nem számít nekik, ha lövik őket. Lester kúszott, s ügyelt rá, hogy csak éppen annyit lehessen látni belőle, amennyi föltétlenül szükséges. Egész idő alatt azon törte a fejét, hogy a csudában nem fél most, s úgy gondolta: nyilván elérkezett arra a pontra, ahol már semmit sem érez az ember. Az éjszaka hosszúra nyúlt órái alatt álmatlanul forgolódott. Gondolatban állandóan a kiserőd előtti ötvenlépésnyi részen járt. Elképzelte, mit érez majd, ha lövést kap: mintha teljes erővel lesújtana rá egy ököl. Látta magát, amint földobja kezét, előrebukik, hever a földön, vére folyik, mindig könnyebbnek és könnyebbnek érzi magát, míg szinte már úgy érzi, repülni tudna. Teljesen éber volt, mikor felkeltették, hogy mindjárt támadásra indulnak. Addigra már mindenen végigment, amin ember csak haláltusában végigmehet, s most üresnek érezte magát, csak feje hasogatott úgy, hogy majd szétszakadt. Az első bevetéstől kezdve minden egyes alkalommal ugyanez történt vele. De minél régebben volt már a háborúban, minél többön ment keresztül, annál aprólékosabban képzelt el előre mindent. Mikor az első összecsapásra készültek a sövények között, félelme még csak általános képet vetített eléje, de azóta annyit tapasztalt, hogy a haláltusa minden apró részlete tökéletesen kirajzolódott. A bevetés pontja előtti utolsó fél kilométeren már csak annyira volt képes, hogy gépiesen rakja egyik lábát a másik elé, és faarcot mutasson a másik öt ember előtt, akiket ő maga válogatott ki, hogy vele menjenek. Szótlanul haladtak. Mindent részletesen megbeszéltek már előre, kinek mi lesz a szerepe, s ki lép az illető helyébe, ha az első beadja a kulcsot, vagy harcképtelenné válik. Most azonban teljesen kiégettnek érezte magát, és nem félt.

Az emelkedő, amelynek tetején a kiserőd állt, nem volt meredek, de fölszaggatták a tüzérségi zárótűz gránáttölcsérei. Minden egyes tölcsér kísértést jelentett számára. Lester elkerülte őket. Érezte, ha valamelyikbe egyszer beveszi magát, sosem akaródzik megint kibújni belőle. Halálos fáradt volt, térden, könyéken csúszott, minden egyes mozdulatot úgy kellett kierőszakolnia magából. Apró, hegyes kövek karcolták össze. Igazán nem tudta, miért törődik most egyáltalán ilyen jelentéktelen fájdalommal, de mégis mindent érzett. Órájára pillantott. Mindössze négy perce kúsznak. Az emelkedő felét már megmászták, s eddig semmi sem történt. Hirtelen türelmetlenség fogta el. Jaj, csak túllennének már az egészen! Mérlegelni kezdte az esélyeket. Ha most fölugranak és futásnak erednek, kétségtelenül nagyobb célt mutatnak a németeknek. Ha viszont így másznak tovább, az igaz, hogy sokkal nehezebb fölfedezni és eltalálni őket, de elviselhetetlenül hosszú ideig maradnak kint, az erődben megbúvó németek szeme előtt. Szóval egykutya így is, úgy is. Félix fölemelkedett. A német géppuska azonnal kattogni kezdett. – Megőrültél? – hallotta Simon kiáltását. – Feküdj! Ennek inába szállt a bátorsága – gondolta magában –, pedig a legvadabb fickó az egész században, milyen széles mellel jár-kel, és mekkora a pofája! Lester már talpon volt. Intett a többieknek, hogy kövessék, s néhány lépést előrefutott. Kezdett közeledni! Minden egyes lépéssel jelentősen közelebb került az erődhöz, bár a csúszós talaj minden lépéséből visszavett néhány centiméternyit. Birkózott a sárral. Szíve a torkában dobogott, bent lüktetett a fülében. Mégis meghallotta az éles sikolyt: mintha gyerek sikította volna el magát félelmében. Tovább akart futni előre, de nem tudott. Arra gondolt, ha most hátrafordul, kockáztat vele mindent, amit eddig sikerült elérnie. Mégis meg kellett fordulnia. Látta, hogy gurult le Simon hatalmas teste a lejtőn. Tagjai lazán, tehetetlenül csapkodtak körülötte. Egész teste csupa sár lett, ahogy hengergőzött. Végre megakadt egy gránáttölcsérnél, s olyan furcsán terült el, mint valami nagy darab sárkolonc.

A géppuska megint kelepelni kezdett. Lester látta, hogy veri föl előtte a sarat. – Feküdj! – ordította el magát. Megint térden, könyéken, hason csúszott, gépiesen előre. Simon kiesett, most már vele együtt csak öten vannak. Az élő Simonért még az ilyen poklon is keresztülverekedte volna magát. A halott tizedes azonban egyszerű szám csupán: ettől kezdve a németeknek már csak ötfelé kell figyelniük, különösen a roham legvégén. Tehát az ő esélye is csökkent. Hallotta, hogy mögötte fújtat valaki. Sheal beszélt szaggatottan, mert közben sűrűn lihegnie kellett. – Visszamegyek Simonért… megsebesült, csak sebet kapott… – Fenét! Meghalt! – mondta Lester. – Lövést kapott… a térdébe… láttam… úgy jött ki belőle hátul… mintha világított volna! – Az istenfádat! – üvöltötte Lester. – Itt maradsz! Mellettem! Sheal maradt. De nagyon nekikeseredett. – Te aljas kutya! – mondta. Lester tovább kúszott. – Bár inkább te kaptad volna! – suttogta Sheal. Lestert mintha korbácsütés érte volna. De tovább kúszott. – Kellett neked fölugrálnod! – mondta Sheal. Most aztán vérezzen el miattad! – Majd a szanitécek elviszik! – szólt rekedten Lester. Ne mássz úgy a nyakamra! Sheal hátrább maradt. Az őrmester az órájára nézett. Újabb két perc telt el azóta. Már csaknem az emelkedő tetején voltak. Akik a roham végét is túlélték – Cerelli, Traub, Sheal és Lester, sosem felejtik el. Holtuk napjáig felriadnak majd éjszaka álmukból, látják maguk előtt a gránát szaggatta földet, s végében a betontömböt, mely letompított éleivel úgy festett, mint valami koporsó. Wattlinger nem érte meg. Cerelli is, Traub is látta, hogy halt meg. Szétoszlott a szemük előtt: lángban, füstben és fülsiketítő robbanás dörejével tért meg Teremtőjéhez. Egyes részeit látni vélték a

levegőben, de mikor ezt utóbb elmesélték, a tapasztaltak csak fejüket rázták, és kijelentették: lehetetlen. Aknára lépett? Hát ha maradt volna is belőle akkora darabka, amit látni lehessen, az is gyorsabban röpült, mintsem szemmel követhetné az ember. Lábuk földbe gyökerezett a borzalomtól. Cerelli hallotta a repeszdarabok süvítését füle mellett, s azt gondolta: Na, most végem! Aztán csodálkozott, hogy még mindig vannak gondolatai, s ebből arra következtetett, hogy talán még sincs vége. Úgy érezte, mindjárt zokogás tör fel torkából, de az is elakadt. Nem mintha Wattlinger olyan jó barátja lett volna: az rendítette meg annyira, attól nem tudott moccanni sem, hogy ahol az előbb még ember volt – most nincs egyéb, mint egy kis friss bemélyedés a földben. Traubot egy nedves göröngy teljes erővel eltalálta. Vesén vágta, de úgy, hogy a lélegzete is elállt tőle. Csak később tudta tisztázni magában, mi történhetett vele. Abban a pillanatban túlságosan dermedt volt hozzá, hogy megérthessen bármit is. Lélegzetért kapkodott. Az az eszeveszett gondolata támadt, hogy Wattlinger és a robbanás elszívott a környékről minden levegőt, s ő most légüres térben van, márpedig légüres térben nem maradhat élve az ember. „Jaj Istenem, jaj Istenem, jaj Istenem” – szerette volna mondogatni, de még hangja sem maradt. Látta a másik hármat: Cerelli áll, Lester és Sheal továbbszalad. De mintha fordított távcsövön nézte volna őket: nagyon kicsinek, nagyon távolinak, nagyon valószínűtlennek tűntek. Látta az erődöt is, a lőrésen egyegy kis füstgomoly csapott elő. Onnét tehát lőnek, őt lövik. Most fordult hátra Lester. Már csak mintegy tíz lépés kellett volna, hogy biztos fedezékbe érjen ott, ahol az erőd fala a földön áll. A németek közvetlenül a lőrés alá nem tudnak lőni. Ott, egészen közel hozzájuk, ahol már csak a vasbeton fal választja el tőlük, nyugodtan fekve tervezgetheti majd, hogy pusztítsa el a kiserőd lakóit. Már csak tíz lépés az egész. De ráeszmélt, hogy robbanást hallott, s még mindig futva hátranézett. Sheal haránt tőle, hátrább ugyancsak fut. Még távolabb azonban az a másik kettő úgy áll, mint a legelőről hazatérő jószág a

csukott kapu előtt. És hol a fenében lehet a harmadik? A harmadik ember és a robbanás valahogy összetartozhat. Ok és okozat: ezért tűnt el a harmadik ember. Cerelli és Traub ott tartogatja kezében a töltetet, így hát Wattlinger veszett el. De miért állnak azok úgy, mint a fababák? Itt emberek vesznek el, meghalnak: nem babra megy a játék. Nem maradhattok ott, ne várjátok meg, hogy lelőjenek! Rájuk ordított, de vagy nem hallották, vagy hallották ugyan, de nem hatott el értelmükig a kiáltás. Lester maga előtt látta az erőd aljában a biztos beszögellést. Az már hívogatta őt. Minden megmaradt erejével és az űzött vad kétségbeesésével vágyott oda, a biztonságba. Mégis megfordult, és visszafutott Traubhoz: tíz, tizenöt, húszlépésnyire, megkerülve közben a bemélyedést, ahol Wattlinger állt valaha. Megrántotta Traubot, hátba verte, és ráordított: – Tovább, te barom! Mozogj! Traub a lökéstől meglódult, és poroszkálni kezdett. – Gyorsabban! – üvöltött rá, látta, hogy Traub rákapcsol, s közben ugrándozik ide-oda a golyók elől. Meghajolva fut a töltet súlya alatt, mely egyenest a pokolba röpíti, ha eltalálják. Aztán tovább futott Cerelli felé. Úgy látszik, megijedt tőle a fiú, s ez Lestert egy pillanatig komisz elégedettséggel töltötte el. Cerelli kitért előle, és nekiiramodott. Csak sokkal utóbb mesélte el Lesternek, hogy nem is látta őt, amint vasvillaszemekkel rohant feléje. Csak azt vette észre, hogy Traub futásnak eredt, s ő sem akart hátul magára maradni. Most Sheal volt az élen, egymaga az egész erőddel szemben. Kétségbeesett düh szállta meg. Jól ismerte a dühnek ezt a fajtáját. Gyerekkorában, ha rájött, hanyatt vetette magát a földön, kapálózott, s nem engedett senkit a közelébe. Dühös volt Lesterre már azért is, hogy otthagyta Simont. Magát az eseményt tulajdonképpen el is felejtette közben, de a düh még forrott benne, s most még vadabbul föllángolt ettől az újabb sérelemtől: hogy ő itt marad, egyedül, tehetetlenül, s rohannia kell egy erőd felé, ahonnét igyekeznek lelőni. Irigyelte a kényelmesen, négy fal közé zárkózott németeket. Vadul gyűlölte őket, bár még az arcukat sem látta, azt sem tudta, öregek-e vagy fiatalok, hogy hányan vannak. Ami

ocsmányságot csak ki tudott eszelni, mindennel sorra piszkolta őket, s azt kívánta, bár hallanák és értenék. Ölni szeretett volna, legyilkolni mindet, de nem csak úgy, hirtelen, simán, hanem lassú, kínos, csúfos halállal. Patkányméreg kellene ide! Gyűlölte őket, mert ki volt szolgáltatva nekik, mert vadásztak rá, a védtelenre. Lester ért utolsónak az erődhöz. Órájára nézett. Nyolc és fél perc telt el. Bámulatos volt ez a nagy nyugalom. Fulbright parancsot adott azoknak, akik fedezték Lesterék előrenyomulását, hogy tüzet szüntessenek. A németek pedig az erődben nem láttak semmit, vártak és figyeltek. Cerelli fülét a betonfalhoz tapasztotta. – Úgysem hallod őket! – mondta Lester, de azért suttogott maga is, mintha a németek meghallhatnák. Aztán megszólalt: – Lássunk hamar hozzá, nehogy a végén még előbújjanak, és nagyot sózzanak a fejünkre! Add csak ide! Óvatosan adták kézről kézre a robbanó töltetet, Cerelli Shealnek, ő Lesternek. Az őrmester két kezébe fogta, mintha súlyát méregetné. Rövidesen jön a nagy pillanat, mikor feje, válla ott lesz a nyílás előtt, és farkasszemet néz a német fegyverrel. Elképzelte, milyennek látják majd odabentről: fekete, koromfekete árnyéknak. Talán nem is tudja a német, mi az, s nem csinál semmit. – Ha elsőre nem sikerül – mondta Lester, de ez annyit jelentett: „ha engem megölnek” –, Sheal következik. – Ha engem megölnek… Nem hitte, hogy igazán megölhetik. Magában elvetette ezt a lehetőséget, még azt is, hogy ezzel egyáltalán, mint lehetőséggel számoljon, bár úgy intézkedett, mintha sor kerülhetne rá. – Oké – mondta Sheal. – Tudom. Lester most meggyújtotta a zsinórt. Fölpattant. Betolta a rudat a lőrésen, s úgy csúsztatta be a töltetet, ahogy a pék veti be lapátjával a kenyértésztát a kemencébe, hogy odabent megnőjön, átsüljön, aztán majd az ember éhét csillapítsa. Lester nem gondolta végig ezt a hasonlatot, de a sok hiábavaló kúszás, rohanás, ügyeskedés, várakozás után úgy érezte, most végre érdemes dolgot művelt.

Nem történt semmi. Talán ez a külvilágból érkezett, váratlan hírnök túlságosan meglepte odabent a lőrés mögött álló katonát is, meg a többit is. Mindenesetre elég hülye dolog, hogy azok bent csücsülnek a biztos fal mögött, felszerelve a legmodernebb fegyverekkel – ágyúval, géppuskákkal, karabéllyal –, s közben be lehet hozzájuk dugni egy botot, meg lehet döfködni őket… Lester legalábbis ezt tette. Aztán kimerülten a földre vetette magát. Szemét lehunyta. Megrázkódott a föld. Egyszerre tudatára ébredtek, hogy sikerült végrehajtaniuk a feladatot, vége az egésznek, győztek. Cerelli fölugrott, és rekedt örömujjongásban tört ki. Traub nézte, nevetett. Lester mozdulatlanul gubbaszkodott tovább a földön, de tagjaiból kiszállt minden feszültség. – Nem szeretnék most odabent körülnézni – mondta Sheal. Dühe elpárolgott. Úgy érezte magát, mint a gyerek, mikor alaposan kidühöngte, kisikítozta, kirugdalózta magát.

MÁSODIK KÖTET

NEGYEDIK KÖNYV Rekviem az élőkért

1 A német visszavonulás kellős közepén von Klemm-Borowski tábornagyot nevezték ki a nyugati arcvonal középső szakaszán harcoló német hadseregcsoport parancsnokává. Pettinger néhány nappal azelőtt érkezett a főhadiszállásra, mielőtt a tábornagy átvette a parancsnokságot, s egy kicsit csodálkozott rajta, miért éppen Klemm-Borowskit szemelte ki Berlin arra, hogy nyakába varrja a csődtömeget és az átszervezés óriási feladatát. A tábornagy nem volt harcos egyéniség, még egy századot sem vezetett soha csatába. Matematikus volt, és az anyagi ellátás szakértője. Rajongott a kitüntetésekért: minél többre vágyott, hogy szűk mellét domborúbbnak mutassák. Pettinger éles szemét semmi sem kerülte el, megvetette a junkertábornagy elegancia-hajhászását, fitymálva nézte, milyen szorosra húzza derékszíját, pedig csak annyit ér vele, hogy hasa fölötte és alatta türemkedik elő. De úgy tűnt, mégiscsak több van ebben a von KlemmBorowskiban, mint amennyit Pettinger első pillantásra hajlandó volt feltételezni róla. Elődjének teljes vezérkarát kiszórta maga mellől. Ezt babonának is lehetett értelmezni, félelemnek a balszerencsétől, mert ha az egyszer odaszegődik valaki mellé, többé nem tágít, és bukások sorozatát zúdítja az illető nyakába. De lehetett igen nagy önbizalom jele is: talán fölismerte, hogy ha egy vezérkar olyan csúfos vereséget szenvedett, több időre van szüksége az átálláshoz, mint amennyit az adott helyzet enged. – Kedves Pettinger, az a nap, amelyen én veszem át valahol a parancsnokságot, új kor hajnalát jelenti a hadműveletek sikere szempontjából! – Aki ilyen fellengzős beszédet hall a tábornagytól, a legszívesebben kipenderítené ezt az embert innét, és siratná a percet, amikor kitört a Witzleben-féle lázadás, mert Berlin azóta vált bizalmatlanná a tábornoki kar úgyszólván minden kiemelkedő tagjával szemben. De Klemm-Borowski intézkedései – igyekszik velük megszilárdítani az arcvonalat és fékezni a visszavonulást – mégis azt bizonyítják: a tábornagy komolyan gondolja, amit mond, s nem véletlen, hogy a magas rangú tisztek közül épp ő küldte az első

gratuláló táviratot Hitlernek, amikor a vezér megmenekült a merénylő bombájától. Pettinger maga is úgy értelmezte a Witzleben-lázadást, mint a legmagasabb vezetők közötti meghasonlás nyilvánvaló jelét: hogy egy részük már vesztettnek hitte a háborút, és szeretett volna a lehető legkevesebb áldozat árán kiszállni belőle, más részük viszont még ma is kivívhatónak tartja a német győzelmet. Az üdvözlő távirat nem nagy dolog, de Klemm-Borowski azóta ennél is sokkal többet tett: elfogadta ezt a nehéz és valószínűleg hálátlan parancsnoki szerepet is. Pettinger szemében elképzelhetetlen volt a vereség. E megrögzött hitét állandóan tényekkel igyekezett alátámasztani. Bármilyen ellentétes volt is természetük, az a törekvés ösztökélte, hogy a tábornagy kegyeibe férkőzzék, és közvetlen közelébe jusson. Számos javaslattal állt elő, mert feltételezte róluk, hogy egy KlemmBorowski-féle fajsúlyú embert érdekelniük kell. Ha sikerül őket elfogadtatnia, ez mellékes haszonnal is jár Pettinger részére: korlátlanul utazgathat ide-oda, módja lesz utánanézni a Delacroixérdekeknek, s beváltani Jasa utalványának azt a részét is, amelyre még nem sikerült pénzt kapnia. Végül is hívatta a tábornagy. Részletesen kikérdezte viselt dolgai felől. Pettinger Párizsból való menekülésének csak kevésbé szenzációs részleteiről számolt be: arról, milyen szerencsésen sikerült neki és társainak egy német tüzérosztály parancsnokságára bukkannia, s onnét aztán mindjárt tovább is jött a hadseregcsoporthoz. Mellőzött minden olyan körülményt, mely a tábornagyot még inkább a megszalasztott katonák ellen ingerelte volna: a kétségbeesett futást, az elcsüggesztő tévelygést ide-oda a tüzérosztállyal, s azt, hogy barátját, Dehn őrnagyot pisztollyal volt kénytelen beterelni a kódorgókat összegyűjtő állomásra. Elhallgatta, hogy több Delacroix-telepen is időzött, és tárgyalt a helyi igazgatóval – ez igazán nem tartozik Klemm-Borowskira. A tábornagy csak hallgatta; olyan embernek látszott, aki szeret hallgatni. Aztán hirtelen mégis közbevágott: – Tudja, hogy lenyomoztattam? Pettinger a tábornagy vastag, szarukeretes szemüveg mögé vesző, vaksi szemébe nézett. Nem volt kétsége, mire szolgált a

nyomozás. Ő az SS embere, s a tábornagy a Witzleben-ügy után nyilván feltételezi, hogy különleges állambiztonsági feladattal rendelték ki őt ide, a hadseregcsoporthoz. – A párt közlése szerint ön kiválóan megbízható – mondta Klemm-Borowski egy kis szünet után. Pettinger bólintott. Ha ez a kis bagolyszerű emberke tart tőle, annál jobb. – Én matematikus vagyok – mondta a tábornagy. – Ki tudom pontosan számítani, mekkora területet kell feladnunk, hogy bizonyos időt nyerjünk, ha állandók maradnak a tényezők, s a véletlen nem játszik közre. Be tudom bizonyítani önnek, hogy egy jó katona három rosszal ér föl, és hogy egy rossz katona is felér egy jóval kedvező körülmények között, ha például betonerődbe rakjuk. De az emberekhez nem értek. – Az emberekhez? – kérdezte Pettinger. – Igen, az emberekhez. Márpedig önnek minden javaslata az emberekre, a népre vonatkozik. Javaslatait forradalmiaknak tartom. Ha megvalósítjuk őket, mindkettőnk feje benne lesz a hurokban. Márpedig jobb szeretem, ha nemcsak magamnak egyedül kell a fejemet kockáztatnom. Pettinger megértette. Az anyagi ellátás szakértője ugyan az emberekhez nagy tömegben nem ért, de az egyes emberhez annál inkább. – Viszont az ön javaslatai igen jól beleillenek az én terveimbe – folytatta Klemm-Borowski. – Mik a tervei, tábornagy úr? A tábornagy kuncogott, s kényelmesen elterpeszkedett karosszékében. – Talán inkább ön mondaná meg, Herr Obersturmbannführer, hogy ön szerint mi lehet most a tervem. Pettinger habozott. Sok minden forog kockán, nemcsak helyzete és kilátásai, hanem a távolabbi jövő is. – Nos? – kérdezte a tábornagy. – Hiszen ön is öreg katona már… – A terv igen egyszerű – mondta Pettinger. – Tábornagy úr abban a pillanatban, amint átvette a parancsnokságot, már hozzá is látott a hadműveletekhez. A szövetséges támadás taszítóerejét

másodrangú, komoly veszteséget nem jelentő csapatok párnájának kell fölfognia. Láttam, hogy morzsolódnak szét ezek: népfölkelők és újonccsapatok, gyerekek, horvátok, szlovákok, elzásziak, magyarok, a meghódított Európa hordaléka. – És aztán? – Majd igyekszik összevonni két elit hadsereget… A tábornagy fölkelt. – Össze is fogom vonni őket, Pettinger! Először csak azzal a korlátozottabb célzattal, hogy ellentámadásba menjek át, de már ez is elég jelentős lesz ahhoz, hogy további hat hónapot nyerjünk. Aztán jön a végső csapás vadonatúj fegyverekkel! – V-bombákkal? – kérdezte Pettinger kételkedve. – Valami sokkal nagyobbal! Igazi földrengető fegyverrel, mely egyszerűen letörli majd a szövetségeseket a föld színéről. Azzal fogjuk megnyerni a háborút! Észrevette a lelkesedést Pettinger szemében. – Látom, értjük egymást… – mondta egészen baráti hangon. Aztán ismét visszatért a szolgálati merevséghez. – Decemberre tervezem az előretörést. Az amerikai katona csak melegben ér valamit. Pettinger mosolygott. Itt az idő, hogy ő is beleszóljon a dologba. – Addig pedig, kegyelmes uram – mondta óvatosan –, ön területet áldoz, hogy időt nyerjen. – Helyes. – De azt is olyan drágán adjuk, ahogy csak lehet. Így van, tábornagy úr? – Na persze! – A tábornagy hangjába egy kis türelmetlenség vegyült. Pettinger érezte, Klemm-Borowskit az bosszantja, hogy vezetni akarják valamerre. – Ezen a területen emberek élnek! – A fali térképre mutatott. – Azon a területen, amelyen át most visszavonulunk, németek élnek, vagy legalábbis német ajkú lakosság. Itt csatlakozik javaslatom, tábornagy úr, az ön tervéhez. – Tudom! Nagyon jól tudom! – mondta Klemm-Borowski. – Mondtam már, hogy foglalkoztam vele.

– Csakhogy már a megvalósításnak is itt az ideje! Amit csak elpusztíthatunk, el kell pusztítanunk! – Pettinger igyekezett fölkelteni a tábornagy figyelmét. – Nem hagyhatunk az ellenségnek egyebet, mint a fölperzselt, puszta földet. Ha meg tudták tenni az oroszok, annál inkább megtehetjük mi is! – És mit csinál a lakossággal? – kérdezte Klemm-Borowski. – Kiürítem! Mit számít az? Csak nem hagyunk egy jól megszervezett közigazgatási rendszert az ellenség kezére jutni! Akár árusít a nép heringet, akár nem, akár termel árpát, akár nem, Németországnak élnie kell!… – Pettingerből kitört a régi gyűlölet azok iránt, akiknek vannak még gyökereik. Ki akarta szakítani őket, szétszórni, megteremteni azt a rendezetlen állapotot, amely biztosítja pártja végső győzelmét, függetlenül attól, vajon sikerül-e Klemm-Borowski terve, vagy sem. A tábornagy visszatette szemüvegét a tokjába, s becsattintotta a tokot. Szemüveg nélkül nem hatott annyira bagolyszerűnek. – És gondolt arra, Herr Obersturmbannführer, hogy ez milyen zavart okoz majd az államigazgatásban? Mindennek megvan a rendje. Ha népmilliók kerülnek utcára… – elhallgatott, közellátó szeme üresen nézett maga elé. Milliókat az utcára dobni könnyen úgy értelmezhető, mint a Witzleben-féle összeesküvés egy újabb mozzanata – fejezte be gondolatban Pettinger a tábornagy mondatát. – És Berlin bizony érzékeny… – Klemm-Borowski még mindig fázik tőle, hogy hurokba dugja a fejét. Pettinger vállat vont. – Megértem, ha kegyelmes uram nem bízik bennem. – Erről szó sincs – mondta a tábornagy bizonytalanul. – De ne tessék elfelejteni, itt a lehetőség, hogy Németország megmentője lehessen, a háború igazi győztese. Ehhez viszont meg kell bíznia egy-két emberben. A tábornagy az állat dörzsölgette. Pettinger nagyon jól fogja meg a dolgot: ha most győz, Németországot ő menti meg. A kérdés csak az, engedje-e, hogy Pettinger megvalósítsa tervét. – Nem lehetünk finnyásak! – érvelt tovább Pettinger. – Az idő kifut a kezünk közül! Ha a népet ott hagyjuk a helyén, rájönnek, hogy a

német is élhet szövetséges megszállás alatt. A népnek mindenféle államrend megfelel! – Keskeny ajka lebiggyedt. – És higgye meg, az amerikaiak ezt alaposan ki fogják használni. Otthagytuk nekik a luxemburgi rádióadót: teleharsogják majd a fülünket, hogy milyen pompás az ő uralmuk alatt élni. A lakosság pedig, ahelyett hogy támogatná seregünket, aláássa a katonaság szellemét. Tábornagy úr, nekem az a véleményem: ne adjunk oda egy teremtett lelket se az ellenségnek! Klemm-Borowski fölpillantott. Szúróssá vált a szeme. Pettinger látta, hogy fellobbant valami az anyagi ellátás szakértőjének szikkadt lelkében. Sőt többet is látott. Azt, hogy új jelmondata – Ne adjunk oda egy teremtett lelket se az ellenségnek! – ott áll majd kiírva az elpusztult falvak és romba dőlt városok falain mindenfelé. Hogy akár tetszik, akár nem, mégis mindenki belekeveredik a háborúba. Az a körülmény, hogy a határokon és a Saar-vidéken a Delacroix Művek telepe valamilyen gondoskodás folytán érintetlenül maradnak, fel sem tűnik majd, ha a menekültek hordái széles áradatban hömpölyögnek Kelet felé. – Gondolja, hogy mindezt úgy mellékesen el tudná rendezni? Beletelt egy pillanatba, míg sikerült kihámoznia a tábornagy furcsa kérdésének teljes értelmét: – Mellékesen? – Persze… hiszen ezeket a polgári ügyeket lényegében a polgári hatóságoknak kell elintézniük… – Nem értem, mire gondol, tábornagy úr. 64

– Kedves Pettinger – a tábornagy a Ritterkreuz szalagjával játszott –, én önnek ennél nagyobb feladatot szántam! Pettinger kissé zavartan hajolt meg. Ezek szerint vagy ellátja mindkét feladatot, vagy egyiket sem. – Egy kisebb vállalkozásra gondolok. Saját ötletem. Az „Ölyv” nevet szándékozom adni neki. – Kérdően hajtotta oldalt a fejét. – Jó név… – Pettinger nem akarta semmire sem elkötelezni magát, míg meg nem tudja, miről van szó.

– Ismeri Skorzenyt?– kérdezte a tábornagy. – Bámulom azt az embert! Mussolini elrablása óriási húzás volt: ez adta nekem is az ötletet! Milyen ragyogóan kitervelte! És milyen bámulatosán pontos volt a kivitel! – Szerintem is pompás munka volt… A tábornok nyihogásfélét hallatott. – Mi ugyanazt fogjuk megcsinálni, csak szélesebb körben. A nagy támadással párhuzamosan megvalósítjuk a hadtörténelem legnagyobb szabású figyelemelterelő akcióját. Ezt a feladatot az „Ölyv” fogja megoldani… mégpedig az ön parancsnoksága alatt, Herr Obersturmbannführer! – Hogyan? – Az általános támadással egyidejűleg különlegesen válogatott embereket küldök át a vonalon szövetséges egyenruhában – mosolygott a tábornagy. – Önnek úgyis van gyakorlata benne, hogy átmenjen a fronton, nem így van? Pettinger homlokát ráncolta. Ez az ember attól fél, hogy a nyakára küldtek megfigyelőnek, s így akar megszabadulni tőlem. – A fronton? – kérdezte. – Eddig csak egyszer jutottam át. – Az éppen elég. Néhányan majd átmennek a vonalon, másokat ejtőernyővel dobunk le. Azok is kifogástalanul fognak beszélni angolul, akárcsak ön. Látja, mindent kinyomoztattam önről. Megbénítják odaát az ellenséges hírközlést, hidakat és raktárakat robbantanak, hamis parancsokat adnak tovább, fölszámolnak egyes elszigetelt parancsnokságokat, s elrabolják vagy megölik a legfőbb szövetséges parancsnokokat: például Herr Eisenhowert, Bradleyt, Pattont, Farrisht. Huszonnégy órán belül akkora zűrzavart teremt az Ölyv-akció, s ugyanakkor páncélos seregem oly nagy területen töri át a szövetségesek frontját, hogy az amerikaiak eszeveszetten fognak menekülni. Eszeveszetten, Pettinger! – ordította, s úgy nézett az SS–tisztre, mintha személyisége sugárzó erejével akarná hipnotizálni. – Szerintem ez a feladat inkább Skorzenynek való – mondta Pettinger hűvösen. – Skorzeny most Keleten van, őt nem kaphatom meg.

– Egyébként a Hágai Egyezmény – mondta Pettinger – tiltja az ilyesfajta hadviselést. – Ugyan! – szólt a tábornagy. – A Hágai Egyezmény a polgári lakosság bombázását is tiltja! – De ellenünk fordíthatják. Az amerikaiak erősebbek nálunk. Több hadifoglyuk van, mint nekünk. – Ez aztán igazán nem érv, gondolta magában Pettinger… Egyszerűen csak attól félek, hogy engem, magamat el találnak fogni. Másrészt hihetetlenül izgalmas vállalkozás: lopakodni az éj leple alatt, odalopakodni hátulról, azzal a régi módszerrel, amelyet olyan tökéletesen alkalmaztam sok-sok utcai harcban 1933 előtt, és mindig érdemes volt. A marsall hangja fagyossá vált. – És ha az ellenség csakugyan erősebb! Ön milliószámra kihajtaná a német lakosságot a házából, sokat közülük egyenesen a halálba… és talán ez is a helyes. Én mindenesetre hajlandó vagyok ezt önnek megengedni. Hajlandó vagyok megszegni néhány elavult szabályt: mert hátha hasznunkra válik. Én mondom magának, Pettinger: vagy fordít a helyzeten a nagy támadás, az Ölyv-akció és az ön kiürítési terve… vagy végünk. Mindennek utánaszámítottam, minden eshetőséget mérlegeltem. És Caesarral együtt azt mondom: 65

alea iacta est! Caesar! Pettinger megborzongott. Ő mégiscsak többet ér, mint a kocka, amellyel játszanak. De Klemm-Borowskit már semmivel sem tudja visszatartani! Hirtelen világosan látta; az előbbi üres szólam, hogy a tábornagy Németország megmentője lehet, csak lovat adott a vén matematikus kényszerképzetei alá. És érezte annak borzalmas veszélyét, hogy e kritikus pillanatban egész Németország sorsa, de az ő személyi sorsa is kalandorok kezében van – méghozzá magafajta kalandorok kezében. Két alapon is hozzájuk kell kötnie magát: egyfelől ő ad ötletet nekik, másfelől ő lesz esetleges áldozatuk is. És bár látja az előtte tátongó szakadékot, rohanvást viszi a lába egyenest neki, mert hajtják, kergetik. 66

Itt Götterdämmerung készül! Kalandot kell kalandra halmoznia abban a reménységben, hogy az egyik talán mégiscsak fordít a

helyzeten. El kell fogadnia a tábornagy javaslatát, hogy megmentse kiürítési tervét és a saját bőrét. Pettinger a tábornagy idétlen frizuráját nézte, üres szemét, s a hasát, amely széles, ezüsthímzésű derékszíja fölött s alatt egyformán kidudorodott. – Azt hiszem, ilyen óriási tervet még senki sem gondolt ki! – mondta meggyőződéssel. – Tudtam, hogy ez lesz róla a véleménye – szólt KlemmBorowski. – Mert ön lesz a vállalkozás hőse, fiam. Ebben a pillanatban jött rá Pettinger, kire emlékezteti őt a tábornagy. Egyik hajdani tanárára a reálgimnáziumban. A fiúk szerették, mert olyan lelkesen adta elő az ógermán mitológiát, hogy mindannyiukban fellángolt a vágy: bár kiállhatnának egy szál karddal leverni Attila hordáit, és megbosszulni a derék Nibelungokat. Egy nap a tanár nem jött be az iskolába. A fiúk úgy hallották, zárt intézetbe szállították, mert azt üvöltözte, Siegfriedet elárulták, s neki kell figyelmeztetnie.

2 Az elhagyott bánya még abból az időből maradt ott, mikor bőven akadt szén, s az emberek nem tartották érdemesnek túl mélyre ásni érte a földbe. Mint valami alagút, úgy vonult el az Ensdorf városka és Schwalbach falu között húzódó hegylánc alatt. Ensdorfban is, Schwalbachban is volt bejárata, de átmenni rajta egyik helységből a másikba meglehetősen nehéz volt, annyi víz gyűlt össze az alagút mélyebben fekvő részén. Körülbelül nyolcvanlépésnyi távolságot csípőig érő, fekete, hideg vízben kellett keresztülgázolni, s közben nagyon vigyázni a lámpára, mert a nehéz, gázzal telt levegő ugyanúgy fojtogatta a pislogó lámpát, mint az ember mellét. Most ez az alagút lett mintegy ötezer ember menedéke. Bányászok és bányászok gyerekei gyűltek össze benne. Legtöbbjük kiskorában ott játszott a sötét üregekben. Azóta többé-kevésbé meg is feledkeztek róla. Elsőnek a suszter feleségének, Elisabeth Petriknek jutott eszébe. A határ menti falvakból napok óta menekült már a kiürített lakosság a front elől. Átvonultak Ensdorfon, cél nélkül, szervezetlenül, keservesen rótták az országutat, nyomorult motyójukat kocsin, targoncán vagy gyerekkocsival cipelték magukkal. Napok óta ott álldogált Elisabeth Petrik béna fiával, Paullal a házuk előtt, s nézték a végtelenbe nyúló menetet. – Hazátlanok – mondta Frau Petrik, szorosabbra vonva kendőjét ösztövér válla körül. Paulnak nyomorék lába jutott az eszébe, és riadtan kérdezte: – Vajon mi hová megyünk? Aztán az arcvonal hirtelen elérte Ensdorfot. A helyi hatóság, Konz polgármester személyében tüstént kereket oldott a hivatalos személyautón. A ragyás képű Franz Seidel, a Rathaus portása, irattárosa és minden lében kanala egyszerre helyettes polgármesterré avanzsált, föl-alá rohangált az ensdorfi utcákon, és azt kiabálta:

– Teljes kiürítés még ma! Teljes kiürítés még ma! Egy bedöglött gránát csapott a Rathaus előtt százszámra álldogáló férfiak és nők közé, akik a menekültigazolványukra vártak. Ekkor jutott Elisabeth Petrik eszébe a bánya. Összecsomagolt, maga mellé vette nyomorék fiát és engedelmes férjét, aztán mutatta nekik az utat. Utánament a Leonie nevű leányzó és az ensdorfiak legtöbbje. Az emberek megérezték, hogy van köztük valaki, aki után menni lehet. Az egészet senki sem tervezte ki. Annyi történt mindössze, hogy az egyik tekintély megszűnt, s egy másik lépett helyébe. Vagy ahogy Frau Petrikkel is történt, a többieknek is hirtelen eszükbe jutott a bánya, hiszen életük egy részét ott töltötték, a föld alatt. Mikor aztán odalent voltak, egyszerre égető kérdéssé vált, hogy legyen köztük valaki, aki vezet. Kialakult egy bizottság, mely az ezerszámra futkosó, kiabáló, rémüldöző emberek elé odaállt, s azt mondta nekik: – Ez lesz a ti helyetek, ide telepítsd a családodat, a kecskéidet meg oda. Akaratlanul is a tisztelendő Gregor atya, Elisabeth Petrik, Karg bányász, Wendt tanító és Krulle pék került az élre, hogy megszervezze a közösség életét a bányában, az alacsony és szűk alagút koromsötét mélyén. A bizottságnak annyiban szerencséje volt, hogy fegyelemhez és a hatóság iránti engedelmességhez szokott népet kellett irányítania. Miután Franz Seidel és a nácik cserbenhagyták őket, az ensdorfiak szinte szó nélkül alávetették magukat ennek az új rendszernek. Tizenkét évi fasizmus is meg tudja teremni a maga váratlan gyümölcsét. Így – amint Paul Petrik gúnyosan jegyezte meg Leonie előtt – ezt a nyomorúságot is zúgolódás nélkül fogadják. Hiszen annyiszor látták, annyiszor hallották, hogy kiforgatnak mindenükből, és elhajtanak másokat, hogy igazában még panaszkodni sem tudnak, mikor rájuk kerül a sor. Leonie érezte, hogy mozog benne a kicsi. Nem volt képes másra gondolni, csak önmagára. Náci munkaszolgálaton volt Saarlauternben, és ott sorra jóban volt előbb Hellestiellel, a

Hitlerjugend vezetőjével, aztán az egész bandájával. Tetszett neki a móka, de egyszerre vége szakadt. Nem maradt más hátra, mint hogy hazajöjjön Ensdorfba, és bevárja, míg megszületik a gyerek. Frau Petrik vette gondjába. – Ugyan, mit várt tőlük? – válaszolt Leonie. – Tiszta sor. Akkor is tehetetlenek voltunk, most is. Ott kuksoltak ketten Paullal egy sötét kis mélyedésben, közel az ensdorfi kijárathoz. Ezt a fülkét egy réges-rég halott bányász csákányozhatta ki, hogy legyen egy kis kuckója, amelybe behúzódhat, mikor a vak lovak húzta szenescsillék elhaladnak mellette. A bejáratnál beszüremlő napfény igen távolinak tűnt, nem nagyobbnak a tű hegyénél, de mégis úgy ragyogott, mint a gyémánt. – Nem segíthetünk magunkon – csúfolódott Paul. – Én csakugyan nem segíthetek a lábam miatt, de ti, többiek, miért nem, hiszen egészségesek vagytok, semmi bajotok?! Most vajon ki a hibás szerinted? A vezetőitek? Hol járnak azok már! Ha kibújhatnék a bőrömből, s úgy nézhetném végig ezt a komédiát, halálra röhögném magam! – Paul – mondta a lány –, én gyereket várok. Érezte, hogy a fiú olyan messzire húzódik mellőle, amennyire csak a fülke engedi. – Kitől? – Talán Hellestieltől vagy… mit tudom én. Választ várt. De nem kapott. Egy csoport férfi botladozott el mellettük. Frau Petrik hangját hallották: – Amint besötétedik, lementek a faluba. Karg majd vezet benneteket. Megfejitek a teheneket, takarmányt adtok elébük, s azzal már jösztök is vissza a tejjel. Én magammal viszek néhány asszonyt. Majd Konzéknál főzünk, meg a péknél. Valami kis meleg étel kell az ittenieknek. – Csodálatos asszony az anyád – mondta Leonie. Paul még mindig nem válaszolt. – Mért nem beszélsz? – Mit mondjak? Nem te mondtad az előbb, hogy nem tudsz segíteni magadon? – A germán faj kedvéért hagytam meg – suttogta a lány.

– Gonosz fajta ez – válaszolt a fiú. – Ki kell pusztulnia. – Anyád most hoz tejet nekik. – Majd megkeseredik még a szájukban, akár az epe! – jósolta Paul. – Hogy beszélhetsz így? – kérdezte Leonie a fiú kezét keresve. – Hiszen te is közülünk való vagy! – Épp ebbe bolondulok bele! – ordította Paul. A napfény ragyogó csillaga elhalványult. Most már csak olykorolykor villant egy-egy fáklya vagy gyertya imbolygó fénye rájuk, máskülönben bársonyos sötétségbe veszett a nyomorék fiú és a viselős lány. A bányában a közös cél hozta össze a közösséget: az, hogy megmeneküljenek, s ne kerüljenek ki az országútra. De a sötétség, a rossz levegő, az éhezés, a zsúfoltság percről percre, óráról órára követelt tőlük áldozatvállalást. Mikor az ágyútűz és a bombázás közvetlen veszélye megszűnt, az emberek érezni kezdték itteni életük egész nyomorúságát. A bizottság pedig fölfedezte, hogy fogyatkozóban van a tekintélye: az egyik férfi megtagadta a rárótt munkát, egy asszony meg morgott, hogy gondoznia kell egy árván maradt gyereket, akinek meghalt az anyja. Olyan új, olyan tapasztalatlan volt még ez a bizottság, tagjainak talán nem is volt igazi tekintélyük, vagy ha volt, erejükből nem tellett érvényt szerezni neki. Karg bányász, Wendt tanító, Krulle pék és Frau Petrik kint üldögélt a bánya ensdorfi bejáratánál, nézte a robbanófellegeket s a gránátok becsapódása nyomán magasba szálló, majd visszahulló por és kövek szökőkútját. – Tart még a lövöldözés mindenfelé? – kérdezte Krulle. A fehéresszürke szőrzet úgy vette körül kerek képét, mint valami kefe. Karg éppen most tért vissza a bánya schwalbachi oldaláról. Nadrágja szárát nézegette, melyből lyukas, szakadozott cipőjébe csöpögött a víz. – Húzza le a nadrágját – szólt oda neki Elisabeth Petrik –, még megfázik.

– Ugyanígy megy a másik oldalon is – válaszolt Karg a pék kérdésére. – Nahát – mondta Krulle, tésztaszínű kezét dörzsölve –, ha valaki mindenáron arrafelé akar kimenni, hát csak menjen! Nekem bizony semmi közöm hozzá, mi lesz a marha fejével! Elisabeth Petrik is beleszólt a beszélgetésbe: – Mért nem gondolkodnak egy kicsit, mi lesz ebből? Ha megindul a vad tülekedés, és ki akarnak az emberek jutni a schwalbachi oldalon, nem tudjuk majd visszatartani őket. Sokan odavesznek. Néhányan talán át is jutnak. És csak mi maradunk itt, mi magunk meg aki velünk tart. – Annál több helyünk marad! – mondta Krulle. – Igen. És annál könnyebben összeszednek bennünket a nácik. Mert azok visszajönnek, vissza kell; hogy jöjjenek még! Amit mi csináltunk, az lázadás. Akárhogy vesszük is, nem engedelmeskedtünk a parancsuknak. Seidel parancsának. – Több ezer német életet mentettünk meg! – mondta Wendt tanító, a nagy hazafi, az első világháború veteránja. Legkedvesebb beszédtémája a Bismarck-kor dicsőítése volt. – Fütyülnek is azok az emberéletre – szólt Karg. – Emlékeznek rá, mikor robbanás történt a Friedrich Wilhelm-tárnában? A betemetett bányászok valószínűleg még éltek, de ezek parancsot adtak, hogy el kell falazni a szintet, ahol a robbanás volt, mi pedig szálljunk le mélyebbre, s ott fejtsük a szenet tovább. – Nem engedelmeskedtünk a parancsnak – mondta tovább Frau Petrik a magáét. – Ezt nem fogják annyiban hagyni. No de mit tehetnek ötezer emberrel, aki összetart? Egy ezred csendőrt kellene értünk küldeniük a bányába, és sem emberük, sem bátorságuk nincs hozzá elég. Egyszer csak vége lesz majd a harcnak. A front vagy erre vagy arra tovább mozdul. Addig egybe kell tartanunk a népet. Más nem segít. Krulle igyekezett fölfogni, miféle szörnyűségekről beszél Elisabeth Petrik. Neki magának legfőbb gondja a péksége volt, s benne az a töméntelen pénzért felállított kemence. Azt nem akarta semmi áron itthagyni, ezért maradt itt, s ezért szerette volna, ha a többiek is ittmaradnak.

– Én semmi rosszat nem tettem! – mondta, és összeszorította száját. – Történelmi szempontból nem is – mondta a tanító. – De a mai törvények szempontjából igen. – Én az ilyen finom megkülönböztetésekhez buta vagyok – szólt Frau Petrik. – Csak annyit tudok, jó volna, ha mind a két kijárathoz őröket állítanánk: jelezzék, ha jön valaki. Aztán a továbbiakban bízzuk magunkat egyelőre a jó reménységre meg az imádságra. – Talán Gregor atya misézhetne holnap – javasolta Krulle. – Holnap nincs vasárnap – jegyezte meg Karg. A szálfaegyenes, poroszosra nyírt hajú Wendt tanító megszólalt: – Isten mindennap és minden órában tart hivatalos órát. Reméljük, hogy az amerikaiak végül mégiscsak előrerukkolnak. – Ezt maga mondja? – Krulle agya még nem szokott hozzá a gondolathoz, hogy jó sorsuk a volt ellenség sikerétől függjön. – Ezt csak úgy állapítom meg, mint öreg katona – mondta Wendt. – Mert a katonai szakértő csak figyel, de nem húz egyik oldalra sem. Karg vállat vont. Nem tudta követni a társalgást. Aznap este, besötétedés után, Seidel jelent meg a bányában. Egy magasrangú SS-tiszt volt vele, s igyekezett minél távolabb maradni mind Seideltől, mind a falak mentén tanyázó emberektől. Csípőig érő gumicsizmáján csillogott a víz, látszott, hogy úgy gázolt át. A két férfi háta mögött vagy húsz tábori csendőr tapogatózott óvatosan előre. A schwalbachi bejárathoz állított őrök riasztották a bizottságot, s így – amint átgázoltak a látogatók a vízen – már azok fogadták őket, hátuk mögött a bányászok tömör sorfalával, mely elállta az alagút keskeny nyílását. – Seidel! – kiáltott rá valaki gúnyosan. – Hát te honnét csöppentél ide? Hiszen itt nincs meleg szoba! Sem luxusellátás! Egy fáklya világította meg Seidel keshedt, bibircsókos képét. Szokatlanul sápadtnak látszott. – Merre van a pap? Vele akarok beszélni. Seidel feje búbjától alig néhány centiméternyire volt a folyosó durván ácsolt, csöpögős teteje. Zseblámpájának világa szurok- és

vízcseppeken csillant meg, s ahogy Seidel lejjebb fordította a fényt, az alagút mélyén tömörülő emberek szemén tükröződött vissza. Az első sor mögött állók ágaskodtak, vagy az előttük levők vállára támaszkodva föl-fölugráltak, hogy ők is lássák, mi történik elöl. Seidelnek úgy tűnt, mintha foszforeszkálna a szemük, s nem is ugyanazokat az embereket látná, akik akkor jártak el mellette, mikor még a Rathaus lépcsőjét söprögette. Aztán szétnyílt az emberfal, és fehér karingben előlépett Gregor atya. Hangja szinte földöntúlinak hatott, mert hol elnyelték a kiugró sziklák és bemélyedések, hol sokszorozva verték vissza. – Amit mondani akarsz, Franz Seidel, mondd csak itt, az emberek előtt. Nekem nincs titkolnivalóm. Seidel majd elveszett a ráadott tiszti esőköpenyben. Elkapta a pap kezét, és megcsókolta. Aztán hátralépett, amennyire lehetett, kihúzta magát, és beszélni kezdett: – Vállaltam minden veszélyt, és visszajöttem, hogy okosan beszéljünk. Azért jöttem vissza, mert tudom, hogy itt hallgatnak rám. Elrendelem, hogy azonnal ürítsék ki a bányát. Egy teremtett lélek sem maradhat itt. A schwalbachi bejáratnál teherautók várnak. A párt gondoskodott róla, hogy ideiglenes szállást kapjanak a Rajna menti Frankföldön. A kiürítés rendjére a tábori csendőrség felügyel. Azonnal hozzákezdünk! Seidel látta, hogy a pap szeme rászegeződik. Gregor atya hallgatott. Mozdulatlanul állt. Ha ezeket az embereket ki akarják vinni innét, vagy ki kell kerülniük őt, vagy át kell gázolniuk rajta. – Mire vár? – kérdezte Seidel idegesen. – Velem jött Pettinger Obersturmbannführer is. Ő a megmondhatója, hogy itt csak az azonnali kiürítés segíthet, másképp nem menthetik meg az életüket. – Azt mondod, teherautók várnak – szólalt meg Frau Petrik. – Negyednapja is teherautókat ígértél, hogy azok visznek tovább bennünket Ensdorfból. Ezek azok? Seidel megismerte a hangját. Ingerülten szólt vissza. – Mit számít, hogy azok-e? – Csak tudni szeretnénk! Mert üres ígérgetést már eleget hallottunk. Wendt is megszólalt:

– Herr Seidel, gondolja csak meg: egy teherautóra húsz embert rakathat fel csomagokkal együtt. Tehát a bánya kiürítéséhez kétszázötven kocsi kell. Vár bennünket odakint ennyi autó? Seidelnek a schwalbachi kijárat előtt két kocsija állt, s Wendt alaposságával nem számolt. Makogott valamit. – Nem hiszem, hogy annyi kocsijuk van – mondta Karg. – De ha volna is, őrültség ötezer embert, asszonyt és gyereket ekkora lövöldözés közben teherautóra szállítani. Krulle pék kövér arcára kiült a méltatlankodás: – Mihez fognak velünk? Nem elég menekülttel beszéltünk, akiknek ott kellett hagyniuk a falujukat? Tudjuk mindannyian… és maguk is jól tudják… hogy sem szállítóeszköz, sem szállás, sem ennivaló nem várta őket sehol! – Mért nem mennek inkább a dolgukra? – Mért nem hagyják békén az embert? – Majd mi gondoskodunk magunkról! – Itt nem lő ránk senki! – Itt legalább biztonságban vagyunk! Egy nő átfurakodott a tömegen, és éles, kotkodácsoló hangon kiabálni kezdett: – Én menni akarok! Gregor atya odafordult feléje. Frau Biermann volt, a postamesternő. A pap mosolygott, és megáldotta. – Mehet – mondta –, senki sem tartja vissza. És aki vele akar menni, tessék, induljon. Pettinger figyelte a tömeget. De csak ketten léptek ki a hisztériás Biermann-né után. Az emberfal a pap háta mögött ismét bezárult. Frau Petrik nagyot lélegzett. Ő bizony igyekezett volna Biermannnét visszatartani, mert úgy gondolta, ha egy meggondolja magát, megy utána az egész… Hogy lehet az, hogy az emberfal mégis mozdulatlanul áll? Ilyen erő volna az emberekben, vagy jobban félnek az odakint dúló háborútól, mint ahogy gondolta volna? Mellette állt férje, Johannes, s ő felelt a néma kérdésre: – Ha Frau Biermann átjut, és vele a másik kettő is, mindannyian megyünk. De előbb biztosan akarjuk tudni, sikerül-e.

– Plébános úr – szólalt meg Seidel. – Mindig jól megértettük egymást. Most miért nem akar segíteni? Pettinger félretolta maga elől Seidelt. Szenvtelen volt a hangja, egy csöppnyi fenyegetés sem érzett rajta, sőt inkább barátságosan beszélt: – Plébános úr! És maguk is, emberek! Méltányolom, hogy ragaszkodnak a földjükhöz, szeretik az otthonukat. Ugyanígy érez minden német, és büszkék is vagyunk rá. Alaposan megtárgyaltuk a helyzetüket Konz polgármester úrral, a Kreisleiter úrral és a többi magas beosztású vezetővel Saarbrückenben. Az ő nevükben is, de mint az SS tisztje, magam is szavamat adom, hogy azonnal visszatérhetnek otthonukba, amint az ellenséget visszavertük, és biztonságban lehetnek itt. Addig azonban ki kell üríteniük a bányát. – Ágyútűzben? – kérdezte Karg. Pettinger nem látta a sötétben, ki szólalt meg. A hang felé fordulva válaszolt: – Saját ostoba makacsságuknak tulajdonítsák, hogy itt maradtak a bányában, és ezért jár veszéllyel most a kiürítés. Ha akkor indulnak tovább, amikor a parancsot kapták, már régen ott lehetnének a Rajna menti Frankföldön előkészített szálláson. Tiszta barakkokban laknának, villanyvilágításuk volna, jó levegőjük, vizük, a gyerekeket óvodába adhatnák… Szünetet tartott. Mit csinál ő itt tulajdonképpen? Könyörög ezeknek az embereknek – könyörög, ahelyett hogy parancsolna nekik! Húsz csendőrére gondolt. Vajon hány emberrel tudnának végezni ebben az alagútban? Az volt az érzése, hogy sosem kerül ki innét többé élve. – Nézzenek végig magukon! – ordította. – Állatnak sem való ez az élet itt, a vaksötétben, víz csurog a falakról, a levegő büdös és mérgezett, széngáztól émelyeg a gyomruk, s ha tüzet gyújtanak, felrobbanhat az egész! Hát nincsenek itt bányászok, akik tudják, hogy így van? – Mi sem érezzük jól magunkat idelent – hallatszott most Frau Petrik nyugodt hangja. – De csak itt lehetünk biztonságban. Mindannyian kisemberek vagyunk. Egyikünknek sincs olyan pompás, fürge autója, mint Konz polgármester úrnak meg a többi

nagyfejűnek. Mi is szívesen mennénk. De élni akarunk. Tisztelettel arra kérjük, Herr Obersturmbannführer, eszközöljön ki az amerikaiaktól háromórás tűzszünetet, míg baj nélkül kijuthatunk a bányából. – Maga megbolondult, asszony! – Pettinger a paphoz fordult. – Ha szívén viseli, atyám, a hívei testi épségét, szóljon nekik, hogy engedelmeskedjenek. Az emberek hátrább húzódtak. A pap most egyedül állt elöl. – Seidel és a Herr Obersturmbannführer azt követeli, hogy menjetek – szólalt meg vontatottan. – De Isten és a saját lelkiismeretem előtt bevallom, nem tudom, mit tanácsoljak nektek. Nem tudhatjátok, hol kaptok majd egy falat ételt. Járjátok majd faluról falura az országutat, a gyerekek éhesek lesznek, és fáznak … – Hallgasson! – rántotta meg dühösen Seidel a pap ruháját. Gregor atya lerázta magáról a kezét. – Van-e parányibb, van-e jelentéktelenebb, mint az ember, ha átgázol rajta a háború kereke? Vajon el tudtok-e futni előle? A tankok, ezek az öldöklő szekerek, gyorsabbak nálatok… Pettinger zavarba jött. Életében először tapasztalta, hogy népe, a német nép nem engedelmes, gyúrható anyag csupán a kezében. Megtámadják, orvul oldalba támadják! Ezek nem érdemlik meg, hogy megmentse őket! Ugyan, hiszen őt nem is érdekli, hogy megmenekülnek-e vagy sem, csak a bányából kerüljön ki ez a társaság, az amerikaiak keze ügyéből, ki, az országútra, akárhová, csak ki innét… El kell távolítania közülük a papot. A pap itt a lázadás szíve-lelke. Ha nincs vezetőjük, megtörnek. A nép vezér nélkül semmit sem ér. – Plébános úr – mondta uralkodva hangján –, legyen szíves, jöjjön velünk. A Kreisleiter úr és a többi urak Saarbrückenben tanácskozni kívánnak önnel, meg szeretnék győzni az igazukról, hogy ön is meg tudja nyugtatni az embereket: fölösleges bármitől is félniük. Látta, hogy Gregor atya habozik. – Megígérem, hogy én magam hozom majd vissza ide a bányába, a hívei közé!

Elisabeth Petrik megérezte a pap bizonytalanságát. Az öregember nagyon is egyenes gondolkozású ahhoz, hogy észrevegye a csapdát. – Herr Obersturmbannführer – szólalt meg –, a mi Gregor atyánk már öreg ember, a Kreisleiter úr sokkal jobb erőben van, könnyebben mozog, mint ő. Nem úgy való inkább, hogy a fiatalabb látogasson el az öreghez? Ezeket csakugyan kár megmenteni, gondolta Pettinger. – Megérdemelné ez az asszony, hogy lelőjük, mint a kutyát! – ordította. – Vért akar látni, Herr Obersturmbannführer? – hangzott a nyugodt válasz. – Mért nem megy inkább a frontra? Ott láthat eleget! – Maga velünk jön, plébános úr! – rendelkezett Pettinger. – Csak ha erőszakkal visznek! – mondta Gregor atya. – Hát akkor viszem erőszakkal! – Pettinger megragadta a pap karját. Gregor atya azonban nem engedett, s korához képest sokkal erősebbnek bizonyult, mint amilyennek Pettinger gondolta. Kiszakította magát a kezéből. – Így nem! – mondta. Előrenyújtotta a kezét. – Bilincseljenek meg! – Még mit nem! – Pettinger leütötte Gregor atya előrenyújtott öklét. – Nem hoztunk mi semmiféle bilincset magunkkal! Az emberek hurrogni kezdtek. Látta, hogy előrenyomulnak, s a plébános eltűnik a tömegben. – Gyáva! – üvöltött. Felingerelt női hangokat hallott: – Ha ez az öregember gyáva volna, ott bújna ő is hátul, ahol maga meg a hasonlók! Vereséget szenvedett. Megfordult. Röhögéstől és gúnyos kiáltásoktól kísérve vonult vissza. Csak akkor maradtak mögötte az ingerült hangok, mikor keresztülgázolt a vízen. A hideg víz kijózanította. Semmi sem történt, amit egy utászosztaggal és egy kevés dinamittal helyre ne hozhatna. Amint visszaér Saarbrückenbe, kiadja a megfelelő parancsot, s véget vet ennek az egész marhaságnak.

Johannes Petrik tisztes távolból követte Seidelt, Pettingert és a tábori csendőröket, hogy lássa őket zseblámpájuk imbolygó gyenge fényénél, de közben láthatatlan maradjon. Maga sem tudta egészen, miért is követi őket, legfeljebb az a bizonytalan érzés hajtotta, hogy feleségének szerepéből és abból, amit ezeknek a fejeseknek mondott, nem sülhet ki semmi jó. Derék háziasszony, jó feleség, és hál’ istennek ép testileg is, lelkileg is. De azért mégiscsak asszony, méghozzá az ő felesége, ő aztán csak ismeri minden gyöngéjét, és mindössze négy elemije van! Olyan felelősséget vett a nyakába, amit még a magafajta férfi sem mert volna vállalni, aki egész életét tanult mesterségben töltötte, pedig ott elég ítélőképességre és előrelátásra van szükség! Mert végtére is, akármilyen szép volt, amit csinált, ezért még helyt is kell majd állnia… Megcsúszott a vízben. Amint kapálózott, hogy fönntartsa magát, nyelt is egy keveset, pedig a hideg víz még mindig egészen zavaros volt a csendőrök csizmája után. Köhögött, prüszkölt, köpködött, szabadulni próbált az áporodott széníztől. Közben majdnem elvesztette szem elől a hivatalos emberek nyomába szegődött Frau Biermannt és a másik kettőt. Lélekszakadva ért ki a schwalbachi kijárathoz, olyan állapotban, hogy az őrök azt hitték, rossz hírrel jön, nyomába szegődtek, s követték ki, a szabadba. Így történt, hogy Johannes Petrik és néhányan a schwalbachi kijáratnál álldogálók közül tanúi lettek Frau Biermann halálának. Látták, hogy szóródik szét a csendőrosztag, hogy fut le egyenként vagy kisebb csoportokban a dombról. Látták Pettingert is, amint beült a kocsijába, és elhajtatott. Franz Seidelt is látták, amint betessékeli a postamesternőt a kocsijába, miközben a másik kettő, aki velük akart menni, senkitől sem kap utasítást, hová menjen, mit csináljon. Seidel kocsija elindult, szépen haladt is Schwalbach irányába. Johannes Petrik irigyelte egy kicsit az asszonyt: milyen nagy kényelemben indul lám, a hontalanságba! Ekkor következett a telitalálat. Ami a kocsiból maradt, lángba borult. A meggörbült váz kifeketéllett a lángokból. Senki sem

menekült az utasok közül, sem a sofőr, sem Franz Seidel, sem a postamesternő. És a bánya felől sem futott senki segítségükre. Még csak megjegyzést sem tettek. Némán álltak, és nézték, hogy ég el a kocsi a benne ülőkkel együtt. Az egyik ember, aki Frau Biermann-nal ment, futva nekivágott a földeknek, s eltűnt a sötétben. A másik nehézkes, bizonytalan léptekkel indult vissza, a schwalbachi bejárat felé. Később, mikor Johannes Petrikkel együtt átértek az ensdorfi oldalra, azt mondta Kargnak, a bányásznak: – Hová mentem volna? Mit csinálhattam mást? Úgy éreztem magam, mint aki őserdőbe tévedt… Egy óra múlva négy német utász egy tizedessel megmászta a hegyet, s odaért az ensdorfi bejárathoz. Nehéz terhet cipeltek, nagyon elfáradtak. Letelepedtek egy kupac mögé, mely fedte őket az amerikaiak felől, kenyérzsákjukból kenyeret és kolbászt kotortak elő, és falatozni kezdtek. A tizedes pipára gyújtott, óvatosan, mert közel az ellenség. Megérdemelnek egy kis pihenőt, mondta a többieknek, egész éjjel hurcolták szét a sok robbanóanyagot. Most semmit sem kell elsietni, majd szép akkurátusan elvégzik a dolgukat. Odabent, a bányában Karg a bizottság nevében beszélt azzal a két bányásszal, aki az ensdorfi kijáratnál állt őrt. Jelentették, hogy váratlanul katonák érkeztek nagy és súlyos ládákkal. Karg azt kérdezte magában, vajon nem Pettinger félresikerült próbálkozásának lesz-e valamilyen folyománya. De mindjárt elutasította magától ezt a gondolatot, amint kibandukolva megpillantotta a kényelmesen heverő tizedest és a katonákat. Ezek nyugodtan hallgatják a néha-néha eldördülő lövéseket, s egész viselkedésük arra vall, hogy senkinek a világon nem tisztább a lelkiismerete, mint az övék. – Szégyellheted magad – mondta a tizedes, anélkül hogy megmozdult volna. – Miért? – Karg leült a katonák mellé, tépett egy szál füvet, s azt kezdte rágcsálni.

– Mert megszöktél, igaz-e? – szólt ismét a tizedes, de hangja nem sok meggyőződést árult el. – Tudod, mire készülünk? Karg köpött egyet. – Nem. A tizedes elnyűtt, sáros csizmája orrával meglökte az egyik ládát. – Ez dinamit. – Ravaszkásan rákacsintott Kargra. De csalódott. Karg arcán nem látszott, hogy érti a fenyegetést. – Úgy látom, nemcsak lógós vagy – folytatta a tizedes –, hanem 67

még Dummkopf is. – Mért mondod azt, hogy szökevény vagyok? – kérdezte Karg. – Vajon miért! – vont vállat a tizedes. – Én mondom neked, okosabban teszitek, ha kijöttök onnét. Nekem ugyan nem vagy se ingem, se gatyám. De mégis amondó vagyok, szebb halál is van, mint ha oda bezárva fordul föl az ember. Ezért hoztuk a dinamitot. Érted már, te Dummkopf? Karg értette. De mégsem volt képes teljes súlyában felfogni, mit jelent az, amit a tizedes egykedvűen közöl. – Szökevény? – kérdezte tanácstalanul. A tizedes mellett heverő katona letörölte kése pengéjéről a májas hurka maradványát, és becsattintotta a bicskáját. – Na én se szolgálnék szívesen az ilyen vén népfölkelők közt! – Nevetett. A fűszál kihullott Karg szájából. – A gyerekeim lent vannak a bányában! – mondta. – És ötezer ember! Nők! Élő emberek! Mit akartok ti itt? – Szent Isten! – hápogott a katona, bicskával a kezében. A meglepetéstől arról is elfeledkezett; hogy zsebre tegye. A tizedes egy kicsit fölemelkedett. – Ugyan! Innét már mindenkit kiürítettek. – Mi nem mentünk el – szólt Karg halkan. Aztán megemelte a hangját. – De hisz nektek is van otthon valakitek, asszony vagy talán már gyerek is! Szeretnétek, ha kikergetnék őket? A tizedes Lengyelországban szolgált, saját szemével látta, mit jelent az ilyesmi. – Dehogy szeretném – válaszolta.

– Gyertek, nézzétek meg őket! – mondta Karg. – Néhány lépés az egész. Gyertek csak, nézzétek meg! Besötétedett. A tizedes nem mozdult, nem akart semmit sem látni. Hallotta, hogy Ensdorf és a bánya közt becsapódnak a gránátok. Látta, hogy villan fel az amerikai lövegek torkolattüze. Ensdorfban kigyulladt egy ház, szélcsend volt, egyenest fölfelé csaptak a lángok. – Nem hiszem el az egész dumát – mondta. – Nekem parancsom van rá! Karg fölugrott, és a bánya bejáratának fekete odva felé szaladt. A tizedes utánakiáltott: – Gyertek ki onnét! Gyertek csak szépen elő! Nekem parancsom van rá! Karg hanyatt-homlok szaladt a bányába. Úgy futott, hogy még az ő, egyébként csúszós, egyenetlen talajhoz szokott lába is bizonytalanná vált, de azért csak rohant tovább. Elisabeth Petrik előtt állt meg. – Jöjjön! – sürgette. – Jöjjön velem. Most, azonnal, gyorsan. Az isten szerelmére, siessen! Megfogta az asszony kezét, és együtt futottak a családok fekhelye, a riadt férfiak és a sötétből fölemelkedő nők mellett a kijárat felé. Karg könyökével tört maguknak utat az emberek közt, az asszony pedig még mindig nem tudta, miről van szó, de igyekezett lépést tartani vele, s közben „Nyugalom! Nyugalom!” – kiáltott egyre oda a kérdezősködőknek. Mikor kiértek, Karg odaállt az asszonnyal a tizedes elé: – Na, ide nézz! Itt egy asszony! Most már elhiszed? A tizedes fölkelt. Jól megnézte az asszonyt, még meg is érintette. – Sok nő van bent? – kérdezte. Szívesen hitt volna Kargnak, de képtelen volt határozni. – Nem robbanthatjátok be a bánya bejáratát! – kiáltott Karg. – Lehetetlen! Odabent biztonságban vagyunk! Nem jöhetünk ki! Nem ölhettek meg bennünket így! Elisabeth Petrik már értette, miért vannak itt ezek a katonák. Halálos nyugalom szállta meg.

– Ötezren vagyunk odalent – mondta –, ötezer élő ember, akárcsak maga… vagy maga… vagy maga… – Értem már, na – szólt a tizedes –, de mit csináljak, ha parancsom van rá. Igaz is, mit csináljon, ha parancsa van rá? Elisabeth Petrik jól tudta, mit jelent a parancs, ő is német asszony volt. Az igaz, hogy ő maga szembeszállt a paranccsal, de ő is csak azért, mert nem volt más választása. Viszont hogy más némettől is ugyanezt kívánja, méghozzá katonáktól, az eszébe sem jutott. Teljesen átérezte, milyen óriási a veszély, ha egyszer a tizedes ilyen parancsot kapott. – Nem tehetek róla, nem én felelek érte – mondta a tizedes. Parancs van rá, tehát a parancson kell valahogy változtatni. – Hol a tisztjük? – kérdezte. – Parancsnokuk csak van? – A Herr Leutnant odaát van, Schwalbachban, ha jól tudom a falu nevét – vágta rá mohón a tizedes. Értette, hogy az asszony most az ő számára keres kibúvót. – Egy óra járás az egész. Most jöttünk át a hegyen. – A bányán keresztül rövidebb az út – szólt Elisabeth Petrik. – Maguk várjanak addig, tizedes úr! – Nem könyörgött; parancsolt, és a katona engedelmeskedett. – Itt várjanak, s addig ne csináljanak semmit, míg vissza nem érek! – Csak siessen! – mondta a káplár. – Nem várhatok sokáig. Parancsom van rá. Az utászok hadnagya tartalékos tiszt volt, Schlaghammernek hívták. Javakorabeli, füstösképű, ragyás, bizonytalan nézésű ember, nem túl meggyőződéses hazafi, de jó apa és jó férj. Egy percig sem kételkedett abban, amit Pettinger mondott neki. Az Obersturmbannführer kétségkívül megvizsgálta a bányát, s úgy találta, az amerikaiak kihasználhatják, átszivároghatnak rajta az ensdorfi oldalról a schwalbachira. Azon azért csodálkozott, miért kellett épp ilyen magas rangú tisztnek vállalkoznia rá, hogy egy sötét és piszkos odút maga szemléljen meg. Közben csuromvíz lett még a nadrágja is. De igazán nem rá tartozik, hogy az alezredes úr eljárásának indokait kutassa. Mikor Pettinger kiadta neki a parancsot, ennyit fűzött hozzá:

– Lehet, hogy vannak lent néhányan a bányában… szökött katonák a Volkssturmból, kötelességszegők. – Igenis, alezredes úr! – felelte Schlaghammer. Egy pillanatig maga elé képzelte, hogy emberek maradnak ott, befalazva a bányába, verik a sziklát, mely elzárja előlük a szabad levegőt, bicskával fúrják, puszta körmükkel kaparják, míg végül össze nem esnek, mert nem bírják tovább. Aztán legyintett, s eltűnt a látomás. Hiszen neki is három fia van a fronton, azok bezzeg vásárra viszik a bőrüket, miközben ezek a lógósok itt bujkálnak. Saarbrückenből azonnal áthajtatott Schwalbachba. Előbb átvizsgálta a terepet, aztán a magával hozott utászlegénység felét átirányította az ensdorfi oldalra, de meghagyta nekik, hogy a hegyen másszanak át. Nem akarta ugyanis, hogy a dinamit befulladjon, mikor átcipelik a vízen. Volt vele még két láda gondosan csomagolt robbanóanyag, ez elég lesz majd, hogy a schwalbachi bejárat mentén is berobbantsa a hegyet. Schlaghammer hadnagy most ott állt Frau Petrik előtt, és hallgatta, mit mond. Die sind ja auch Menschen, gondolta, ezek is csak emberek. Pettinger szerint legföljebb néhány szökött katona. Szent Isten! De hisz ezek nők, gyerekek és öregek, menekülő lakosság… Itt szivárognának át az amerikaiak?… Vajon hogyan? Úgy, hogy leütik, leszúrják előbb ezt a rengeteg embert, s átlépnek a fejük fölött? De hát a parancs parancs… – Értse meg – mondta –, eszünk ágában sincs, hogy magukat bántsuk. De a domb túloldalán ott vannak már az amerikaiak. Már Ensdorf egyik fele is az övék. Ha azok át találnak jutni a bányán, hátba támadhatják a mieinket. Ezek fontos katonai szempontok. A katonai szempont bizony roppant szó. Németországban többet jelent, mint ötezer ember élete. Elisabeth Petrik érezte, hogy fut ki minden eréből a vér. Ha valami egyszer katonai érdek, ott nincs vita. – Mi volna – mondta Schlaghammer hadnagy, ha csak az egyik bejáratot robbantanánk be? Így maguk is megmenekülhetnének. – Nem alagút az – szólt az asszony –, elhagyott bánya. Ha nincs benne huzat, megtelik széngázzal, bányaléggel. Ennyit én is tudok. Egész életemben bányavárosban laktam. Mind a két oldalon nyitva kell, hogy maradjon.

Schlaghammer összeráncolta a homlokát. Nem az ő dolga, hogy ítéletet mondjon Pettinger személye, Pettinger szempontjai, Pettinger hazugságai fölött. De az már az ő dolga, hogyan értelmezze a parancsot. Azt az utasítást kapta, hogy robbantsa be a bánya bejáratát, nem pedig azt, hogy öljön meg ötezer embert. Pettinger ilyesmiről egy szót sem szólt. Csak annyit, hogy akadályozza meg az amerikaiak beszivárgását. Mindegy, hogy arra sem kell komolyan számítani. – Az egész csak idő kérdése – könyörgött az asszony. – Az arcvonal hamarosan továbbmegy, s akkor majd megint kijövünk… Schlaghammer kigombolta a gallérját. Ha a bánya semleges területté válik, egyik fél sem használhatja, s ez éppoly jól megfelel a célnak, mint az, ha berobbantják. Ki ellenőrzi itt egyáltalán, hogyan értelmezte ő a parancs lényegét? Az ő parancsnoksága messze van innen, Saarbrückenben. És Pettinger nemigen tér ide még egyszer vissza. – Biztosítékra van szükségem, hogy az amerikaiak nem fogják kihasználni a bányán átvezető utat. Tud nekem erre biztosítékot szerezni? – kérdezte. – Megpróbáljuk! – Kivel akarja megpróbálni? Mi is a neve, Frau… ? – Petrik. – Miért nem maga próbálja meg, Frau Petrik? – Én csak asszony vagyok – mondta Petrikné gépiesen, számítva rá, hogy a bizottság, a férje és a bányában levők mind ugyanezt mondanák. Schlaghammer türelmetlenné vált. – Annál jobb! Ha az amerikaiak egyáltalán hallgatnak valakire, az csakis nő lehet. A férfi mind gyanús… hátha fegyver van nála! Az asszony határozottan a hadnagy szemébe nézett: – Megpróbálom hát én magam. – Talán hallgatnak magára – mondta a tiszt reménykedve, s közben azt gondolta: Die sind ja auch Menschen. Hangosan ki is mondta: – Azok is emberek. Menjen, próbálja meg, Frau Petrik. – Köszönöm – mondta az asszony. – Köszönöm… A hadnagy még visszatartotta egy pillanatra.

– Negyvennyolc órát adok. Többet nem tehetek. – Negyvennyolc órát. Igen, Herr Leutnant. – Nekigyürkőzött, s elindult. A tiszt nézte, hogy tűnik el a bányában, milyen határozottan lépked ez az öregasszony. És ha nem jut át? Ha odaát, a front másik oldalán nem értik meg, mit akar? Ha kinevetik? Amit ő most tett, az legalábbis – szokatlan. Nos, negyvennyolc óra múlva a dinamit még mindig ugyanúgy robban, mint most. – Tudom, mit kell tennem – mondta Elisabeth Petrik Gregor atyának és a bizottság többi tagjának. Végighallgatták az érveit. Nagy meglepetésére alig hangzott el ellenvetés, az is csak úgy ímmel-ámmal. Végül is megegyeztek benne, hogy mit fog csinálni. A pap elment a táskájáért, amelyet magával hozott a bányába. Nehézkesen letérdelt, s kivett belőle egy ruhadarabot. Odavitte az asszonyhoz, s gondosan összehajtogatva a kezébe tette. – Szüksége lesz fehér zászlóra – mondta. Petrikné látta, mit adott oda. – A miseruhája! De hiszen erre még szüksége van! A pap eres keze végigsimított a nehéz selymen. – Talán ez inkább megvédi – szólt nyugodtan. Ezután Petrikné továbbindult, oda, ahol családja meghúzódott. Nagy rendetlenség fogadta. Férje ott ült a szanaszét rakott holmi közepén; a nagy zűrzavar mutatta, meddig tart az ő helyük. Valaha szép paplanjaira volt leginkább büszke, most azok is szanaszét hevertek. A mosatlan edény kupacban állt. Egy gyertyacsonk már csaknem elfolyt, utolsókat pislákolt a láng. Paul és Leonie, kéz a kézben, egy kicsit távolabb ültek Johannestől. Frau Petrik tudatára ébredt, hogy elhanyagolta háziasszonyi kötelességét. Még itt lent is ügyelhetett volna rá, hogy családját összetartsa, hogy gondoskodjék róluk. Most pedig itt kell hagynia őket. Johannes Petrik tele volt szemrehányással.

– Nem szakadhatok százfelé – védekezett az asszony, s ugyanakkor érezte, valami idegenség telepedett közéjük. – Most el kell mennem – mondta, s egy kicsit abban reménykedett, hátha férje fölajánlja, hogy vele tart. – Átmegyek az amerikaiakhoz, majd azok segítenek rajtunk. Johannes Petrik fölpattant. – Megőrültél! Nahát, ez már igazán sok! Nem vagy te hivatalos személyiség! De még csak férfi sem! Megtiltom, hogy elmenj! Paul közelebb jött, a lány követte. Leonie nem tudta, a családhoz tartozik-e már annyira, hogy beleszólhasson a vitába. – Megtiltom! – dühöngött a suszter. – Gondolj egy kicsit ránk is! Arra gondolj, milyen nyomorult körülmények közt tengődünk. Szükségünk van rád… – Leverten hallgatott egy kicsit. – Mindig jó férjed voltam… – Igen, az voltál. A férfi könyörgött. – Nem hagyhatsz itt bennünket! Meg találsz halni odakint! És mi értelme az egésznek? Hogy tudnál te beszélni az amerikaiakkal, te, a suszter felesége, a négy elemiddel! Elment az eszük, ennek az egész bizottságodnak, hogy téged küldenek! Csupa férfi, de azok bezzeg nem mernének menni! – Asszonynak sokkal több az esélye – válaszolta Frau Petrik. A férfi kitárt karral eléje állt, mintha el akarná állni előle a kijáratot. – Maradj nyugton – szólt az asszony –, mit szólnak a szomszédok! – Én veled megyek – szólt Paul. Fiára nézett, és mosolygott. Ugyanígy mosolygott akkor is, mikor a szerencsétlenség érte, Paul világosan emlékezett rá. Fájt a szíve, annyi szeretet volt ebben a mosolyban, pedig ő most ebben a pillanatban hazudik az anyjának: nem akar vele menni, fél a lövésektől és a harci zajtól, fél azoktól a fel-fellobbanó fényektől az éjszakában. Még sosem számított ennyit neki az élete – hisz ezt az életet együtt akarja leélni Leonie-val. Majd az övé lesz a gyerek, örökbe fogadja. Boldog kis kölyök lesz, és sosem fogja megtudni, hogy nem ő az apja.

– Én is megyek – ismételte Paul. Ez most már becsület és férfiasság dolga, meg kell mutatnia Leonie előtt is. De mozdulni sem tudott. Lába megbicsaklott, nem bírta el a testét. Anyjába kellett kapaszkodnia. Az asszony érezte, hogy ránehezedik. – Derék fiú vagy, Paul, de látod… – Nem tudta, hogy fogjon hozzá, nem akarta megbántani. – Tudod, a lábad miatt nem tudnál elég gyorsan jönni, és olyan hosszú az út Ensdorfig, a föld mindenütt tele van gránáttölcsérrel… Igyekszem majd nagyon vissza… – Anyám! – kiáltotta Paul, s arcát az asszony vállába fúrta, megszégyenülten, de boldogan, hogy nem látják, mennyire megkönnyebbült. Elisabeth Petrik megcsókolta, aztán megcsókolta a férjét, és megcsókolta Leonie-t is. Azzal a miseruhát a hóna alá szorítva, elindult. Férficipő volt a lábán, Kargtól kapta, mert az övé tönkrement a latyaktól és a bánya göröngyös talajától. Kifakult, formátlan, szürke pulóvere fölött csak egy vékony kabát volt rajta. Az emberek, mikor elment mellettük, már tudták, hová megy, s látták, milyen beesett, milyen csontos lett az arca. A bányából kilépve mélyen beszívta a friss levegőt. Az utászok és a tizedesük ott őrködtek a dinamit mellett, s nézték, amint elhalad mellettük. Épp akkor bontotta szét a miseruhát, s tűzte föl egy póznára. Magasra emelte a fegyverszünetkérés és megadás lobogóját. Az ő számára azonban az egyéni győzelem zászlaja volt. Aztán hallotta, hogy valaki utánakiált, és már ott is botladozik a nyomában. Lassított, nem törődött a most már egyre közelebb becsapódó gránátokkal. Leonie volt. – Nem hagyhattam, hogy egyedül menjen – mondta a lány. Elisabeth Petrik Ensdorf irányába nézett. – Ha már idáig eljöttél – mondta –, gyere hát velem. Együtt mentek tovább.

3 Ensdorf nyugati felébe a C század nyomult be. Este még utcai harcot vívtak, háztól házig haladtak, de amikor leszállt az éj, Troy elhatározta, hogy nem mennek tovább. Nem akart addig behatolni a keleti városrészbe, míg nem számíthat rá, hogy a tüzérség – módszeresen átlőve a fejük fölött – ki nem űzi onnét a németek meglehetősen kisszámú erőit. Cerelli látta meg először a fehér miseruhát. Herr Krulle ágyán hevert, azt tolta oda a pékség kitört emeleti ablakába. Lesunyta a fejét, csak sisakja és szeme látszott ki az ablakdeszka fölött. Nem mozdult, figyelte az utat, s a használt kocsikra gondolt, amelyeket majd valósággal újjápofoz, amint vége lesz a háborúnak, és hazaér. Ezzel a kellemes képpel igyekezett távol tartani magától az egyre nyomasztóbb álmosságot, melytől feje gyakran előrebiccent. Meglátta a sajátos fényben ragyogó miseruhát: mintha kísértet imbolyogna végig az úton. Váratlan és természetellenes jelenség. Fogalma sem volt, mit csináljon. Az első gondolata ez volt: Csak nem követtem el valami gonoszságot?… Aztán mégis mást gondolt: Odalövök, és meglátom, mi lesz. Ekkor vette észre, hogy az a két alak a fehérség alatt: nő, és szinte már nem is járnak, inkább vonszolják magukat. Majd bolond leszek kidugni a fejem – gondolta Cerelli. – Hátha beugratás csak az egész? A két alak egyszerre megtorpant. A miseruha nem lengett, sután lógott a boton. Cerelli rájött, hogy ez valami zászlóféle, fehér zászló, egyezkedést vagy megadást jelent. Kiáltott, s hívta Clay tizedest. Ő helyettesítette a kiserőd megrohamozásánál megsebesült Simont. Clay odamászott az ágyra Cerelli mellé. A rugózat nyikorgott, súlyos fickó volt a tizedes. – Mit szólsz hozzá? – kérdezte Cerelli.

Clay összeráncolta szeplős homlokát, és lefelé lesett. Duzzadt ajka mozgott, mint mindig, ha gondolkozott valamin. – Civilek – mondta –, civil krumplizabálók. Talán valami pincében kuksoltak, és megelégelték már a nagy zenebonát. Most aztán éjszaka előmerészkedtek. Elhozom őket, te addig fedezz innét. Cerelli érezte, hogy emelkedik meg ismét Herr Krulle ágyában a matrac, ahogy Clay lemászik róla. Aztán látta, amint Clay átfut az utcán a szemközti ház mellé, és továbbhalad a furcsa pár irányában. Most odahívja őket. Óvatosan lépkednek oda, ahol Clay támasztja nagy testével a falat. A tizedes puskájával terelgeti őket az utcán Cerelli ablaka felé, aztán tovább, a pékség mellett, itt már Cerelli nem látja egyiküket sem. Az utca megint üres és csöndes, csak a tüzérség állandó dübörgő tüzelését hallani. Egy kis idő múlva Clay visszatért Cerellihez. – Jó kis mamzellek – mondta. – Az egyik ugyan meglehetősen vén már. Örökké azt nyavalyogja, hogy „Offizier”. Átadtam Shealnek, ő már úgyis őriz két fritz hadifoglyot. Tudod, mit akartak tőlem? Hogy vigyem őket sötét éjjel a százados úrhoz! Hát mondják csak meg Troynak holnap reggel, mit akarnak tőle… Egyszerre káromkodni kezdett. – Hogy mért nem maradnak az ilyenek a nyavalyában! Cerelli nevetett. Nyílt, fiús képe a tizedes felé fordult. – Talán ők tudják, hol találhatnánk itt egy kis tütüt! Nem kérdezted meg tőlük? – Nem, a keservit – mondta Clay –, elfelejtettem. – Nagyon új fiú vagy nálunk a bandában – vigasztalta Cerelli. – Előbb jobban bele kell még tanulnod, milyen szokás járja köztünk… Reggel Troy azt a parancsot kapta, hogy napközben maradjanak veszteg. Előbb föl akarják zárkóztatni a csapat jobb- és balszárnyát, s majd aztán nyomulnak megint előre. Megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy beáshatják, és egy kicsit rendbe szedhetik magukat, de megkönnyebbülésébe némi szorongás is vegyült. Minden nappal lassúdik a lendület, s ugyanakkor az a szimatja, hogy odaát a németek készülnek valamire. Ezt az érzését tulajdonképpen semmi sem támasztja alá. A németeknél szemmel láthatólag nincs felderítő tevékenység, márpedig, ha komoly dologra készülnek,

mutatkozniuk kellene a járőröknek. Nagyanyja jutott eszébe: ő arról tudta előre, ha változik az idő, hogy fájt a térde. Neki ugyan nem mond semmit a térde, mégis rossz sejtelem bujkál benne. Hallotta, hogy dzsip fordul a ház elé. Most itt lakik, s itt a századirodája is. Nehéz léptek dobognak a lépcsőn, a csizmatalp alatt üvegcserép csikorog. Igazán felsöpörhetnék már a bejárat környékét! Egy őrmester lépett be. – Adósa maradtam egy nadrággal meg egy inggel – szólalt meg Bing –, emlékszik még, százados úr?… Normandiában. Bing csomagot dobott le az egyik székre. – Na nézd csak, a patkányfogó! – kiáltott Troy, s fölállt, hogy kezet fogjon Binggel. De hirtelen tartózkodó lett. – Szent Isten, csak nem hoztátok megint azt a nyavalyás hangszórót is magatokkal? – Dehogy hoztam! Baráti látogatásra jöttem, hogy megköszönjem az akkori szívességét. Örülök, hogy egészségesen látom viszont, százados úr! – Én örülök, hogy egészségesen látlak viszont téged! Már nem azzal a hadnaggyal jársz? – Igyekeztem lerázni a nyakamról. Most kaptam egy másikat. Ez igazán rendes fickó, Yates a neve. A hadosztály hadifogoly– gyűjtőhelyén kellett volna találkoznom vele, de nem volt ott időben… Hát gondoltam, addig ide hajtatok. Úgysincs ott egyetlen fogoly sem. – Ezért a csomagért kár volt idejönnöd. Itt lőnek, fiam. Nadrágom meg úgyis van elég. – Ugyan, százados úr, nem nagy áldozat tőlem: úgyis a hadosztályuk készletéből kaptam ezt a nadrágot. És amióta csak elhajtottak mellettünk Rollingenben, egyre azon töröm a fejem, hogy tudnám meglátogatni… Troy Bingre nézett. Már értette, miért jött. – Megöregedtél. Iszol egy csésze kávét? Bing leült. A forró kulacs alja melege átjárta az ujját. Meg kellett fújnia a kávét. – Na, mi a véleményed a háborúról? – kérdezte Troy. – Kicsit lassan halad. Nem? – Mire készülnek a németek? Bing óvatosan ivott egy kortyot. – Hallott valamit?

– Én nem – mondta Troy hangsúlyosan.’ – Beszélgettem sok hadifogollyal. Néha célozgatnak valamire, különösen a vagányabbja. – Mire? – Nehéz rájönni. De ha a véleményemet kérdezi, százados úr, előre akarnak törni. – Jelentetted már? – Persze. És ugyanezt mondja mindenki, aki kihallgatja őket, végig, az egész arcvonalon. Habár meglehet, hogy egy szó sem igaz az egészből. Néha a németek azért terjesztenek ilyen híreket a katonáik közt, hogy tartsák bennük a lelket. Új fegyverekről beszélnek, általános támadásról meg más ilyesmiről. Nem kell nagyon komolyan venni őket. – Hm. Ez nem egészen az, amit a franciaországi sétáról jósoltunk – szólt Troy. – Tél van! – Bing belemosolygott a kávéjába. – Télen csak meleg szobában volna szabad harcolni… – Van két német foglyom – mondta Troy. – Általában Traub foglalkozik velük. Tudod, jiddist beszél, de a németek azért megértik. Nem furcsa? Ezek a zsidófalók! Szóval Traub karlövést kapott, és most ott van a kötözőhelyen. Nem néznéd meg őket, ha megittad a kávét? – Egész úton most van először szerencsém hozzájuk! – Bing sietve kortyolta tovább a kávéját. – Köszönöm a megbízást, nagyon szívesen beszélek velük! Lester őrmester lépett be. Troy bemutatta őket egymásnak. Bingnek tetszett Troyban ez a civil korából megőrzött udvariasság. – Százados úr – jelentette Lester –, két német nő jött át az éjjel fehér zászlóval. Sheal azt jelenti, egész éjszaka „Offizier” után kéredzkedtek. Fölhozzam őket? Troy Bingre pillantott. – Ha nem fáraszt túlságosan… – Fehér zászlóval? – érdeklődött Bing. – Nem igazi zászló – mondta Lester. – Én is láttam. Aranyhímzés van rajta, nagyon szép, Sheal azt mondja, szeretné megtartani emlékbe. Papok hordanak olyat a templomban.

– Ne hozza ide azokat a nőket – mondta Troy. – Bing magával megy, és beszél velük. – Te aztán jó sokáig elmaradtál! – szólította meg Dondolo Binget, mikor Lesterrel kiléptek Troy szállásáról. – Pedig kutya hideg van idekint! Bing átkozta rossz szerencséjét, hogy éppen Dondolót kellett kapnia gépkocsivezetőnek erre az útra. Amint Dondolo elsőt mukkant, rögtön tisztázta a volt élelmező őrmester előtt, hogy itt most ő parancsol; de azért eltart még egy ideig, míg Dondolo beletörődik a gondolatba. Bing most is letorkolta: – Persze nem túl kellemes kicsöppenni a jó, meleg konyháról, s helyette itt furikázni, ahol van okod félteni az életed, és cidrizel… Na, állj be valahová a kocsival, aztán jöhetsz te is utánunk. Bemegyünk, hadd szedjen magába egy kis meleget a te drágalátos habtested is. Dondolo nem szólt egy szót sem. Jön még kutyára dér, gondolta. Számított rá, hogy fölvirrad az ő napja is. Bing a Troyéval szomszédos házban ütötte föl tanyáját. A földszinten három szoba volt: a legjobbat magának foglalta le, ott hallgatja majd ki a foglyokat. A másik lesz a várószoba, abban őrzi őket Dondolo, míg sor nem kerül rájuk. A harmadik üresen marad. Bing hamar végzett a két német katonával. Csak nemrég osztották be őket egy másodrangú Volksgrenadier-egységbe, s visszavonulás közben elszakadtak a többiektől. Alig tudtak egyebet, mint századuk számát, hadosztályuk nevét meg a hadnagyukét, aki elsőnek lógott meg. Még az efféle alakulatok átlagkatonáinál is csüggedtebbnek látszottak, kijelentették, hogy a németek elvesztették a háborút, s minél előbb vége lesz az egésznek, annál jobb. Sheal átvette a két katonát Dondolótól. Bing előbb az idősebb nőt hívatta be. – Maga nem Offizier! – ez volt az asszony első szava. Bing széket húzott neki. Az asszony kimerülten, sápadtan leült. Az egész éjszakai feszült várakozás, a nagy gond és az éhség – előző nap dél óta nem evett egy falatot sem – olyan barázdákat vésett az arcára, hogy kemény rajzú fametszetnek is beillett volna.

Szeme azonban élénk volt, bár kialvatlan és karikás, pilláit szinte látni sem lehetett. Sikertelenül igyekezett letisztogatni kabátját és szoknyáját. Az éjszakát egy pince kövén töltötte: ez mérte a végső csapást ruházatára. – Miért akar mindenáron tiszttel találkozni? – kérdezte Bing. – A bánya ügyében… ötezer emberről van szó… föl akarják robbantani… meg akarják ölni mindnyájunkat… és a Herr Leutnant azt mondta, keressem meg az amerikai parancsnokot … adassam szavát vele, hogy… Egymás hegyén-hátán buggyant ki belőle egyszerre az egész. Az éjszaka hosszú órái alatt – pedig minden egyes tagja sajgott a kőpadlón, a jéghideg, nyirkos sötétben, s még az a gondolat is kínozta, hogy rettenetesen halad az idő, egyre halad – olyan okosan kigondolta, mit fog majd mondani. És most egyszerre nem találja a szavakat. Megint ott ül nyelvén az éjszakai rettegés, ingerültté teszi, ha az amerikai a legapróbb, ésszerű kérdéssel akasztja is meg: „Mi a neve… idevalósi-e Ensdorfba… miért vállalta ezt a nehéz küldetést… ?” Bing alig hallott még valamit összefüggéstelen elbeszéléséből, máris rájött, milyen nagyjelentőségű dologról van szó, s egyre növekvő izgalom fogta el. Tehát itt ötezer német lázadt fel, vagy ha kifejezetten nem lázadtak is fel, mégiscsak tudatosan szembeszálltak a nácik parancsával. A nácik pedig elhatározták, hogy megölik őket, tulajdon honfitársaikat. Itt a nagy alkalom, most kell ezeknek a bányászoknak és családjuknak a hónuk alá nyúlnunk, rendíthetetlen, makacs ellenállókat csinálnunk belőlük. Itt a jó példa, odaállíthatjuk az egész németség szeme elé, éket verhetünk a vezetők és vezetettek, a nácik és a nép közé. Egyre szélesebbé válhat a rés, csak gyors, határozott csapásokkal minél mélyebbre tudjuk verni az éket. És milyen pokolian kedvező most a pillanat, mikor éppen német földre lépett a szövetséges hadsereg, s az egész ország népe válaszút előtt áll: vajon kitartson-e a nácik mellett, vagy fölkeljen ellenük – illetve legalábbis azoktól a vezéreitől szakadjon el, akik a háború folytatására kényszerítik?

– Már csak harmincnyolc óránk van hátra – mondta Elisabeth Petrik. – Addig meg kell vinnem a hírt Schlaghammer hadnagy úrnak, hogy szavukat adták, nem jönnek át a bányán. Mondja, segít rajtunk? Elvisz az ezredesükhöz, elvisz a tábornokuk elé? Schlaghammer hadnagy úr azt mondta, a katona becsületszava szent. Ez az egyetlen reménységünk… Nem megyünk át a bányán? – kérdezte magában Bing. Nem ismerte sem a környék térképét, sem a harci helyzetet. Erről majd bővebbet tudhat meg Troytól. De az egész átszivárgási elméletet máris tudatos félrevezetésnek érezte, ezzel bolondítják az ensdorfiakat, hogy kicsalogassák őket a bányából, ezzel a jól hangzó ürüggyel küldték ki legyilkolásukra Schlaghammert. Hisz minden amerikai parancsnok ötször is meggondolná, be merje-e küldeni katonáit egy hosszú alagútba, amelyet három ember és egy géppuska tökéletesen elállhat. A másik szobában Dondolo Leonie-t méregette. Könnyen átlátott a rongyos külsőn, mert a nyakkivágásban a lány bőrének csöppnyi háromszöge ízelítőt adott a továbbiakból: hófehér tájakat, gömbölyűségeket, finom árnyalatokat ígért. S éppen az ilyen halovány bőrtől és aranyszőke hajtól vadult meg leginkább ez a fekete hajú, sötét bőrű férfi. A terhesség finom kék erekkel színezte át Leonie halántékát, s Dondolo ilyesféle bőrt sejtett mellén, ilyet a combján is, a szeméremtájék közelében. Az, hogy maszatos és fésületlen, nem számít. Dondolo szűkebb pátriájában a nők úgyis egész nap így ténferegnek. Leonie tisztában volt vele, mit akar az amerikai. Hellestiel meredt rá olykor ezzel a komisz, birtokló tekintettel. Igyekezett minél messzebb húzódni a katonától, csupa könyörgés volt a szeme, rémület ült benne – s éppen ez ingerelte támadásra Dondolót. Lassan, módszeresen beszorította a lányt a sarokba, hirtelen megragadta vállát, nekinyomta testének a testét, s ezt súgta a fülébe: – Na, Fräulein, most szórakozunk egy kicsit, jó? Ne te ne, nyughass! Inkább segíts szépen… ne rugdalózz, hallod… mert úgy elhúzom a nótád… hogy megemlegeted…!

A lány kabátja kinyílt, vékony ruháján és szvetterén át érezni lehetett telt, kerek mellét, domborodó hasát. Na megállj csak, te német szuka! Tőlem ugyan rugdalózhatsz! Fújhatsz! Düllesztheted a szemed… majd most dülled ki mindjárt igazán! Lenyúlt, hogy fölhúzza a szoknyáját, és egy röpke pillanatra már gyönge, meleg húsát is érezte. A lány elsikította magát. – Kuss! – bődült rá Dondolo. De már késő volt. Bing belépett a szobába. Dondolo meglátta Bing háta mögött a vénasszonyt is, hallotta, hogy valami érthetetlen zagyvaságot kiabál. Bizonyos koron túl minden nőt ki kellene irtani, úgysem valók már semmire. Dondolo szembefordult Binggel, nehogy a háta mögé kerülhessen. Ebben a pillanatban a lány elmenekült. Szaladt, mint a nyúl. Dondolo látta, hogy suhan el mellette, hallotta odakint csapódni az ajtót, hallotta a rohanó lépteket a lépcsőn, az utcán – aztán csönd lett. Verítékcseppek ültek a homlokán. Rekedten fölnevetett, és rendbe hozta a nadrágját. – Ezt nem úszod meg szárazon – mondta Bing. Ajka elfehéredett a dühtől. – Mért? Mit csinálhatsz velem? – kérdezte Dondolo. – Kutyább helyre úgysem kerülhetek, mint ez. Nem sokkal békésebb dolog a tábori csendőrségen csücsülni? Na ugye? Dondolónak bizonyos tekintetben igaza van. Lehet súlyosabban büntetni annál valakit, mint ha katonát csinálnak belőle, s oda kell mennie, ahol a halált osztogatják? – Kommen Sie! – mondta Bing Frau Petriknek. Beterelte a másik szobába, s becsukta utána az ajtót. Dondolo kívül maradt. Bing azt sem tudta hirtelenében, hol kezdje. – Sajnálom, ami történt – szólalt meg egy idő múlva –, végtelenül sajnálom. Nincs rá mentség, amit ez az ember művelt. De meg fogja kapni érte a büntetését. Látszott, hogy az asszony figyel, de nem őrá. Csak lesz annyi esze Leonie-nak, hogy visszajön! – reménykedett Frau Petrik. Leste, nem csattan-e föl egy lövés odakint, nem jelzi-e, hogy egy katona –

akár amerikai, akár német – azzal igyekszik megállítani a menekülő lányt. De nem hallatszott semmi zaj. – A leánya? – kérdezte Bing. – Nem. Elisabeth Petrik ott nyugtatta kezét az asztal szélén. Bing látta egyenesre vágott körmét, s körülötte a bőr alá gyűlt piszok csíkját. – Csak egy lány innét, a városból, Leonie – mondta az asszony fakó hangon. – Derék dolog volt tőle, hogy magával jött. Férfi nem akadt? – Úgy gondoltuk, jobb, ha nők jönnek… Hány óra? Volt valami embertelen, valami nagyon németes konok céltudatosságában, korlátoltságában, abban, ahogy belekapaszkodott az Offizier és a bányán való átszivárgás eszméjébe. – A családja is ott van, a bányában? – Igen. Így már valamivel érthetőbb, de még mindig nem egészen. – Most nem állhatok neki, hogy megkeressem a lányt… – mondta Bing. Ezt az asszony is tudta, Bingre nézett. Elveszítette Leonie-t, Paul szerelmét, de ez még inkább arra ösztökélte, hogy legalább a fiát s azt az ötezer embert mentse meg, aki odalent maradt a bányában. És most ebben az amerikaiban van minden reménye, rajta keresztül vezet az egyetlen út az amerikai parancsnokhoz. Márpedig csak a parancsnok adhat biztosítékot neki és Schlaghammernek, hogy a bányán nem fognak átmenni. – Hány óra? – kérdezte megint. – Fél tizenegy – válaszolta Bing. – Vigyen az Offizierhez, kérem! Bing töviről hegyire elmondott mindent Troynak. Együtt fundálták ki, hol lehet a bánya, mert már oly régen nem használták, hogy az újabb térképeken nyomát sem lehetett találni. – Mit gondol, százados úr, átmehetnénk ezen az alagúton a schwalbachi oldalra? – Átmenni éppen átmehetnénk – mondta Troy –, de nem valószínű, hogy csakugyan átmennénk rajta.

– Miért? – Hát a fenébe is, előbb vágok neki akármerre inkább, mint azon a bányán keresztül. Magad mondtad az előbb, hogy ezt az alagutat… és egyáltalán bármelyik alagutat… három ember is elállhatja egyetlen géppuskával. Én pedig tudom, mibe került, hogy bevegyük a metzi erődöket: ott is valósággal föld alatti folyosókon kellett átvágnunk magunkat. – Egy kis szünetet tartott. – Megmondhatod annak az asszonynak, ne féljen, menjen csak szépen vissza, és nyugtassa meg az övéit, hogy mi nem fogjuk fejükre szakasztani a hegyet! – Szeretném itt tartani, míg Yates hadnagy úr meg nem jön. Végül mégis sikerült megkapnom a hadosztály fogoly-gyűjtőhelyén, s azt mondta, azonnal itt lesz. Troy vállat vont. – Ahogy gondolod! Csöngött a telefon, aztán belépett a szobába Fulbright hadnagy, és Troy máris mással foglalkozott. Bing nyugodtan várt, s azon törte a fejét, miféle úton-módon hasznosíthatná gyakorlatilag, amit ösztönösen érez. Mert ha ez az asszony és az emberek odalent, a bányában, csakugyan azt jelentik, hogy a németeknél recseg-ropog minden: legfőbb ideje, hogy most akaszkodjanak bele a hasadékba, és maguk is siettessék az összeomlást. De mint mindig – ez történt a július negyediki röpcédula és a verduni elhurcoltak esetében is –, most sem látja előre senki a fejleményeket. Yates valószínűleg megint a rögtönzés előnyeiről fog bölcselkedni. Belépett Yates. Kezet fogott Troy századossal. A tagbaszakadt Troy mellett karcsúnak, szinte elegánsnak hatott. – Köszönöm, százados úr, hogy ilyen hamar értesített bennünket – mondta Yates. Troy homályosan emlékezett még Laborde-ra és a hangszóróskocsi elhelyezése fölötti vitára, így hiába jelezte Bing előre, hogy Yates egészen más, lényegében mégis hasonló fajsúlyú emberre számított. Szerepet játszott ebben Troy természetes ellenszenve is azok iránt, akik ott kuksolnak a front mögött, s nem szívesen kockáztatják az életüket.

– Ha úgy áll a helyzet, ahogy az őrmester telefonon tájékoztatott – folytatta Yates –, ebből talán százados úrékra is háramlik némi haszon, s legalább sikerül megkímélni néhány katonája életét. Troy ugyan nem tartotta ilyen jelentősnek az ensdorfi asszony ügyét, de az tetszett neki, hogy Yates az ő katonái életére is gondol. – Az egészet az őrmester intézte – mondta. – Ő beszélt az asszonnyal is. De mit akarnak kezdeni vele? Mi hasznom lehet ebből? – Őszintén szólva még magam sem tudom. Csak dereng még valami bennem. De mindenekelőtt még egyszer ki kellene hallgatnunk Binggel együtt az asszonyt. Yates tehát nem tud valamit, és ezt be is vallja. Ez ugyancsak mellette szól. Troy megtanulta már, hogy a háborúban többnyire sötétben tapogatózik az ember, és hálát adhat az égnek, ha valami jó sül ki belőle. – Márpedig, ha ki akarnak találni valamit – mondta Troy –, csak jót találjanak ki és minél előbb. – Bingnek mindig van ötlete! – mosolygott Yates. Bing komoly maradt. – Ha egyszer csak azt venné észre százados úr, hogy odaát, szemben a századával, védtelen az arcvonal, nincs ott egy fia ellenség sem, üres minden… vajon előrenyomulna? – Föltéve, hogy nem érhet baj kétoldalról sem… – nevetett Troy. – Bár amióta partra szálltunk, hiába várok ilyen nagy szerencsére. – Pedig most pontosan ez a helyzet! – Bing nagyon jól tudta, hogy túlságosan leegyszerűsíti a problémát. De azt akarta, hogy mind a két tiszt kövesse végig gondolatmenetét. – Ennek a népnek odaát, egyszerre lépett meg minden vezetője, s ezzel füstbe ment minden illúziójuk. Ha mi most nem vonulunk be, vezetés nélkül hagyjuk őket, nem kapnak új eszményeket tőlünk, nem adjuk át a mi eszményeinket nekik: tovább fognak harcolni, mert nem tehetnek mást. Hogy mit jelent nekünk az ensdorfi asszony? Egyszerűen azt, hogy itt a nagy alkalom. Troy elmosolyodott. Mulattatta a dolog. – Én mindenben benne vagyok, amivel akár csak egynapi harcot is megtakaríthatunk. Mert lehet, hogy épp azon a napon lőnének ki

egy golyót, mely egyenest nekem szól. – Hagyjuk most az elméleteit, Bing! – mondta Yates. – Van ennél egyelőre sürgősebb feladatunk is. Ötezer emberre az a sors vár, hogy a bányába fullasztják őket. Szeretnék már beszélni azzal az asszonnyal. Kaphatnék egy szobát valahol, százados úr? Esetleg fönt, az emeleten? – Persze! – Troy már úgy megbarátkozott Yatesszel, hogy vállára tette széles tenyerét. – Csak annyit tegyenek meg a kedvemért, hogy megszabadítanak tőle. – Ez hamarosan meglesz – ígérte Yates. Bing Yatesszel ment. Nem túl vidáman. Sem Troy, sem Yates nem értett meg semmit. Fogalmuk sincs róla, mekkora változás történt odaát. Mikor Elisabeth Petrik Yatesnek mondta el a történetet, agyában már határozott alakba kristályosodott a szöveg. Az izgalmat, amellyel annak idején Bingnek számolt be róla, most józan nyugalom váltotta föl szavaiban. Yates úgy érezte, semmi szív nincs ebben a nőben. A hadnagy csak később jött rá, milyen jól látta meg Bing az ügy lényegét. Akkor már csak azt kívánta, bár életének olyan szakaszában találkozott volna az ensdorfi asszonnyal, amikor megérett rá. Mert ebben a pillanatban még minden, amit hallott, csak egyénileg és érzelmileg hatott rá. A legszívesebben azt kérdezte volna ettől a nőtől, miért nem vetették rá magukat az emberek a bányában Pettingerre, miért nem tépték nyomban ízekre – hiszen ez a Pettinger Jasa embere, és neki magának is úgyszólván személyes ellensége. Mikor az asszony elmondta, hogy Pettinger hajlandó ugyanolyan könyörtelenül irtani tulajdon német testvéreit, mint a többi náci az isignyi franciákat és Európa minden tájának elhurcoltjait, pedig még azt az ürügyet sem hozhatja föl, hogy ellenségről vagy zsidókról van szó – mikor Bing megjegyezte, hogy az amerikaiak átszivárgásáról szóló, átlátszó mese egyszerű porhintés mindannyiuk szemébe: Yates úgy érezte, nőttön-nő benne a gyűlölet, éspedig nemcsak Pettingerrel, de az egész náci rendszerrel szemben is.

– Biztosíthatom, a mi részünkről senki sem próbál majd Ensdorfból Schwalbachba menni azon a bányán át, amelyben önök menedéket találtak. – Megmagyarázta ennek katonai okait is, és hogy még világosabb legyen, hozzátette: – El tudja képzelni, hogy tankjaink, ágyúink, teherautóink azon a hegybe fúrt lyukon vonuljanak keresztül? Az első fordulóban, az alagút első szűkületében elakadnának. 68

– Jawohl, Herr Leutnant. – Az asszony megértette. – Egyébként ezt Herr Schlaghammer is nagyon jól tudja, dicső utászhadnagyuk, aki hajlandó volna berobbantani a bejáratokat, és betapasztani magukat a hegy mélyébe… mint katonának, ezt neki is tudnia kell. Pettinger pedig nem lehetne Obersturmbannführer a Waffen-SS-ben, ha még ennyi sütnivalója sincs. Ők mind a ketten egyszerűen csak… így vagy úgy… meg akarnak szabadulni maguktól, mert fölkeltek a náci rendszer ellen. Yates fején találta a szeget, gondolta Bing. De ha ezt ilyen jól látja, miért nem gondolkozik tovább? Bing odaszólt neki angolul: – Hadnagy úr! Most saját maga mondta ki, hogy ez fölkelés. Mégpedig alapvető, lényeges dolog miatt keltek föl, az otthonuk miatt. Mert ragaszkodnak ahhoz a földhöz, ahol egész életüket töltötték. Ha ezt a szellemet tovább tudnánk terjeszteni, ha legalább a német nép egy részét rávehetnénk, hogy vegyen részt saját felszabadításában…! Már nem is csak arra gondolok, mennyit segítene ez most nekünk, hanem mindjárt arra is, mit kezdjünk majd azután Németországgal! Most kell programot adnunk nekik, most kell megmagyaráznunk, miféle demokráciát hozunk mi el nekik, és hogy mi lehet a szerepük majd a jövőben, ha maguk is hajlandók valamit tenni saját magukért. De Yatesnek most épp elég gondot okozott az is, hogy a közvetlen feladathoz kellően össze tudja szedni az eszét, megtalálja a megfelelő szavakat. – Itt konkrét ügyről van szó, Bing: ennek az asszonynak és a bányában rekedt embereknek az ügyéről. Először azt kell megoldanunk. Ha nem veszi észre, mennyire a kezünkre játszott

Pettinger, és hogy tudjuk ezt mi meglovagolni, az bizony öreg hiba. A politizálással ráérünk később is. – A kutyafáját, hadnagy úr… már megint a régi nóta! Megérkeztünk Verdunbe, és belekeveredtünk az elhurcoltak körüli disznóságba, mert senkinek sem jutott eszébe egy kicsit előre gondolkozni, mit kell majd ott megoldanunk. Mert még mindig abban a tévhitben élünk: a hadseregnek csak annyi a dolga, hogy harcoljon, de a lakossághoz semmi köze. Viszont ha most is ugyanebbe a hibába esünk, mikor egész Németország a tét: egyszerűen lekéssük az utolsó csatlakozást, és aztán már hiába várunk következőre. – Most nem egész Németországgal, csak egy asszony ügyével kell foglalkoznunk. Én csupán hadnagy vagyok, maga csak őrmester, és az Isten szerelmére, ne akarja mindig az egész világ minden gondját egymaga megoldani! – Visszafordult Frau Petrik– hez. – Mit is mondott? – kérdezte. Yates az imént egészen új megvilágításba helyezte az asszony előtt Schlaghammer szerepét. Ehhez a képhez igyekezett most gondolatait hozzáigazítani. – Jaj, mit csináljunk? – kérdezte leverten. – Most mit csináljunk? Eddig olyan biztosan kapaszkodott abba a hajszálvékony kis reménybe, amelyet a német utászhadnagy odadobott neki. Elég volt ez a kis reménység, hogy otthagyja érte családját, minden ismerősét, nyomorék fiát! Elég volt ahhoz is, hogy lerázza magáról a felelősséget Leonie-ért, pedig hogy jött vele tegnap az a lány a szörnyű puska- és ágyútűzön keresztül! Elég volt, hogy kényrekedvre kiszolgáltassa magát annak, aki végül is: ellenség! Most pedig egy amerikai tiszt azt állítja, hogy Schlaghammer még ezzel a kis reménységgel is becsapta őt. – Visszatérve a maga Schlaghammer barátjára – folytatta Yates –, tegyük föl, mégis komolyan gondolta, amit mondott! De mi lesz, ha holnap áthelyezik, mi lesz akkor, ha már át is helyezték? Ha valamelyik fölöttese utánanéz, és ellenőrzi, mit csinált? – Komolyan azt gondolja, hogy a Pettinger-féle ember nem törődik vele, hogyan végződik az, amibe belekezdett? Erre válaszoljon, Frau Petrik!

Nem tudott mit felelni rá. Talán kegyetlenség volt Yatestől, hogy ennyire megkínozta, de tudta, másképp sosem lesz képes megértetni vele semmit a világon, azon az egyetlen, eszelős gondolaton kívül. Az asszony csöndesen sírni kezdett. Nem volt zsebkendője. Körülnézett, s végül zavartan öreg, szürke pulóverének ujjába törülte az orrát. Yates türelmetlenkedni kezdett. Fölemelte mutatóujját, s önkéntelenül is visszaesett régi, tanáros modorába. – Hogyan fékezhetjük meg a nácikat, hogyan fékezhetjük meg Pettingert? Maga tudja megfékezni! Nekünk pedig fontos, hogy megmentsük Ensdorf népét, nem magukért, az ensdorfiakért, hanem azért, mert mi ilyen háborút vívunk. És a megszabott határidőn belül meg tudjuk menteni az ensdorfiakat, Frau Petrik. Maga és mi együtt képesek vagyunk rá. Amellett pedig még más ezreket is megmenthetünk. Mert ugye, az csak nyilvánvaló, hogy más városokban is ugyanígy ragaszkodnak otthonukhoz az emberek, s ugyanígy elbújnak, mikor a nácik jönnek, hogy elhajtsák őket? Nem gondolja, hogy több Pettinger is lehet, s azok inkább legyilkolják mindnyájukat, de nem tűrik, hogy más rendszer alatt éljenek tovább? 69

– Igen, igen… De én csak egyszerű asszony vagyok: Hausfrau. Négy elemit jártam… Bing Yatesre mosolygott. Az asszony csak Hausfrau, Yates csak hadnagy, ő pedig csak őrmester. Úgy látszik, Yatesnek ez nem tűnt fel. Komolyan folytatta: – Maga már nem Hausfrau azóta, hogy levezette az ensdorfiakat a bányába. Felelősséget vállalt értük, és most helyt kell állnia. – Hát mit akar? Mit tegyek? – Elfoglaltuk a luxemburgi rádiót, Európa egyik legnagyobb adóját. Beszélni fog a rádióban. Elmondja a történetüket az egész német népnek. Leleplezi, mit tervez Pettinger, mit forralnak a nácik a város ellen. Ha ezt elmondja nekik, és jól mondja el, a nácik kénytelenek lesznek életben hagyni magukat, mert nem ismerhetik be most, mikor a nép támogatására nagyobb szükségük van, mint

valaha, hogy… ha éppen kedvük szottyan… németeket gyilkolnak halomra. Az asszony elfogódottan ült a helyén. Feje, mint valami nagyonnagyon öreg asszonyé, remegni kezdett. Ilyesmiről még sosem hallott, s ezeket az új gondolatokat valahogyan rendeznie kellett agyában. Nehezen ment. – Megértette, mit mond a hadnagy úr? – kérdezte Bing. 70

– Ach, mein Herr – hitetlenkedett Frau Petrik –, hogy is tudnék én ilyet? Rádióban beszélni! Az én uram csak egyszerű suszter! – Ezt most felejtse el – szólt Yates. – Ne csak azokra gondoljon, akiket ismer, arra az ötezer ensdorfira és schwalbachira odalent, a bányában. Gondoljon a többiekre is! Az amerikai hadsereg előre fog nyomulni. Senki sem tarthat vissza bennünket. Ami most magukra vár, ugyanaz előtt áll holnap, a jövő héten vagy a jövő hónapban minden egyes német. Még Schlaghammer utászhadnagy is azt mondta: „Die sind ja auch Menschen!” Gondoljon hát rájuk is! Azok is csak emberek… – Ügyes fordulat – szólt oda Bing Yatesnek. S magában azt gondolta: Talán a dolgok mégis helyes útra terelődnek. Persze, ez még csak amolyan kaparászás a felszínen. Kapkodás összevissza. Pedig milyen nagy energiával, milyen becsületesen fog hozzá ez a Yates! – Hány óra? – kérdezte Elisabeth Petrik. – Háromnegyed egy – szólt Yates. – Estére Luxemburgban lehetünk. Leonie, mikor kiszabadult Dondolo karmai közül, nagyon okosan viselkedett. Kirohant az utcára, de mindjárt el is tűnt onnét a legközelebbi üres házban. Reszketve, félig vakon a félelemtől becsúszott a hallba, s ott bujkált a sok bútordarab, kép és lámpa közt, amelyet az emberek magukkal akartak vinni, de végül is, mikor hanyatt-homlok kirohantak a bányába, otthagytak. Várta, hogy üldözni fogják. Ha végigfut az utcán a német vonal felé, a bánya irányába, ez fényes nappal végzetes lett volna számára. Pedig nem fontolta meg, hogy mit tegyen, nem mérlegelte

az esélyeket, nem azt választotta, amit okosabbnak talált. Túl izgatott volt ahhoz, hogy egyáltalán gondolkozni tudjon. De volt benne valami az űzött vad ösztönéből, ott élt benne azóta, hogy Hellestiel rámászott, s azon nyomban faképnél is hagyta, amint megmondta neki, hogy gyereket vár. Ahogy ott kuksolt a félhomályos hallban, mely minden egyes becsapódásra meg-megrázkódott, és senki sem kereste – rájött, hogy talán nem is vették észre. Kísértést érzett, hogy egyszerűen lefeküdjék és meghaljon. Aztán eszébe jutott Paul; hogy szeretné őt a maga gyöngeségében is támogatni. De Paul mégiscsak nyomorék, és Leonie öntudatlanul megvetett mindenkit, aki gyönge és béna. Ezt plántálta bele a náci gondolkodás, s ezt fejlesztette tovább Hellestiel, mikor meg akarta őt hódítani, és páváskodott előtte tökéletes testével. Sajnálta egy kicsit Pault is, de még inkább sajnálta saját magát. És most kétségbeesetten döbbent rá a gondolatra, hogy a fiú anyja még mindig az amerikaiak kezén van, sőt most már egyedül maradt velük. De ebben a pillanatban megmozdult benne a kicsi. Szegény kis féreg, egész testében érezte, hogy rugdalózik. És most már tudta, hogy nem képes Elisabeth Petrik után menni, vissza ahhoz a barna képű, izzadó szörnyeteghez, aki meg akarta erőszakolni. Nem halhat meg, már nem csak róla van szó. Arról a gyerekről, még akkor is, ha Hellestieltől való. Itt van benne, él, rugdalózik, jelentkezik, őrá kell vigyáznia. Éhes volt. Kivonszolta magát a konyhába, a kredenchez, de az üres volt. Fölment az emeletre, kinyitotta az első ajtót, és majdnem elsikoltotta magát: kis híja, hogy ki nem lépett a semmibe. Egy gránát szinte leszelte a ház végét. Az ajtó még megvolt, annak kilincsét fogta, megvolt a fal is, teljesen céltalanul, és épen ott volt rajta egy konyhai kiöntő, közelében pedig egy kampón kabát lógott. Kellett volna neki az a kabát, adott volna legalább egy kis meleget, de nem érte el, sőt utána sem mert nyúlni. De ha résnyire nyitva hagyja az ajtót, átlát abba a házba, ahol Elisabeth Petrik fogva van. Leonie itt maradt, és figyelt. Egy idő múlva látta, hogy katonák sietnek át az úton. Aztán Frau Petrik, egyik oldalán a barnaképűvel,

a másikon azzal, aki a barnaképűt megzavarta, kilépett az utcára, s átment egy másik házba. Leonie várt-várt, meregette a szemét. Lába fájt, gerince akár a túlfeszített íj. Végül is egy autó hajtott a ház elé, aztán még egy. Látta, amint Elisabeth Petrik beszáll az egyikbe, látta azt is, amint a kocsik elhajtanak, mindig kisebbek lesznek, majd végleg eltűnnek: kifelé tartanak Ensdorfból. Leonie igyekezett nem sokat törni a fejét azon, mi is történhetett Frau Petrikkel. Két asszony a háború viharában, s lám, mit műveltek velük a nácik – gondoljunk csak Hellestielre vagy Pettingerre! Nem maradt más hátra, mint hogy visszatérjen a bányába. Ott legalább ismerősök közt van, bár senki sem tudhatja, meddig maradhatnak ott, vagy mikor pusztulnak el bányaomlástól, vagy mert túl lassan szellőzik ki a sűrű, fojtogató gáz. Neki kell megvinnie a borzalmas hírt a bányába. Hogy nem is láttak Offiziert. Frau Petriket fogolyként elhurcolták. A fehér miseruha sem ért semmit. Ahogy leszállt az éj, Leonie inkább hason csúszva, mint járva, visszatért a bányába. Keze, térde vérzett, mikor odaért, s ájultan zuhant Karg karjába.

4 Későre járt az idő, de Yates DeWitt ezredest még íróasztalánál találta. Hivatali szobáját a luxemburgi rádió stúdióépületében túlságosan befűtötték: DeWitt kigombolt gallérral, ingujjban dolgozott. Inkább nézte volna falusi doktornak az ember, mint katonatisztnek. Mikor Yates belefogott, hogy jelentse, mire bukkant, s milyen lehetőséget lát Frau Petrikben és az ensdorfiak ügyében, eleinte még tovább motozott papírjai közt. De nemsokára ott súlyosodott az ezredes izmos karja a papírokon, kezét összekulcsolta, és csak ujjainak enyhe remegése bontotta meg kissé az egész ember szoborszerű nyugalmát. Aztán áthívta Crerart a szomszéd szobából. Crerar, a megszokott ráncos képpel, ravaszkásan figyelő szemmel és félrecsúszott kamáslikkal, széket húzott magának az ezredes asztalához. Yates éppen most tért rá a végső következtetésre. Tele volt lelkesedéssel, s nem is tudta elképzelni, hogy hallgatói esetleg nem értenek majd egyet indítványával. – Leleplezzük az ellenség taktikáját saját népével szemben, s megakadályozzuk, hogy lemészárolják az ensdorfiakat meg tudj’ isten, hány sorstársukat, akik hasonló körülmények közé kerültek. Meghiúsítjuk törekvésüket, hogy a tőlük elfoglalt területeket elpusztítsák és néptelenné tegyék… DeWitt oldalt perdült a székén. – Mit szól ehhez, Crerar? – Uram Isten, micsoda fantasztikus történet! – szólalt meg Crerar. – Elképzelni azokat az embereket ott, a bányában, amint arra várnak, hogy rájuk zárják az ajtót. Nincs más választásuk: vagy odakint esnek el a nagy lövöldözésben, vagy levegő és élelem híján bent vesznek a sötétben. Milyen agyafúrt egyszerűséggel revolverezte meg őket ez a Pettinger! Különben nem ez az a csirkefogó, aki meglógott előlünk Párizsból?

Ámbár Yates nem várt sokkal többet Crerartól, ez a hihetetlen közöny mégis felháborította. Mintha nem is emberek volnának az ensdorfiak, csak figurák a mozivásznon! – De igen, ugyanaz a Pettinger! – felelte kurtán. – És az a Schlaghammer hadnagy – folytatta Crerar –, amint nem tud választani a parancs és lelkiismeretének szava között. Klasszikus jellem, klasszikus helyzetben… Ebből drámai rádióadást kell fabrikálnunk, meg a suszternéjukból, aki szembe mer szállni az egész rendszerükkel! DeWitt arca elfintorodott. – Magának a filmnél volna a helye. – Kívánkoztam is oda mindig, ezredes úr. De a reklámszakma többet hoz. És biztosabb kereset. Ezek sosem változnak meg, gondolta Yates. Mindig mellébeszélnek, semmit a világon nem vesznek komolyan. És valamikor ő is ilyen volt… DeWitt észrevette Yates feszengését. Tárgyilagosan jelentette ki: – Nagyon helyesnek tartom, hogy beszéltessük az ensdorfi asszonyt, csak valaki fésülje majd át, amit mondani fog. Talán Bing alkalmas volna rá. De felhívom a figyelmüket… különösen magának, Yates… naivság azt hinni, hogy ez meg fogja menteni azokat az embereket a bányában! Yates meghökkent: – Persze, biztosra nem számíthatunk – ismerte be kényelmetlenül. – Enyhén fejezi ki magát! – mosolygott DeWitt. – Inkább úgy mondhatnám, Frau Petrik beszéde fogja megásni az ensdorfiak sírját! – Nyilván! – kiáltott Crerar. – Döbbenetes felvonásvég lesz! Yates-et hirtelen rémület fogta el, gyomrából felkúszott az agyába, arca és homloka kigyúlt tőle. – Meg tetszene ezt bővebben magyarázni, ezredes úr? – kérdezte, és torka elszorult. – Persze. DeWitt minden papirost félresöpört, csak egy tiszta lapot hagyott ott, s nyomtatott nagybetűkkel ezt írta rá:

I. KATONAI SZEMPONT – Azt hiszem, a nácikat katonai szempont vezeti. A hadviselés szempontjából nem magának a bányának, hanem a benne levő embereknek van jelentőségük. Ha a németeknek, mint ahogy az előbb hallottuk, az a céljuk, hogy nekünk csak a puszta földet hagyják ott, lakatlan romokat; mindenkit félre kell söpörniük az útjukból, aki ezzel szembeszegül. – Nevetséges terv, mondhatom! Micsoda primitív gondolkozás! Az ősi Nibelung–őrültség, hogy bukásukban amit és akit csak lehet, magukkal rántsanak! – jegyezte meg Crerar. DeWitt ügyet sem vetett a közbeszólásra. Tovább írt: II. A NYOMOK ELTÜNTETÉSE – Ezek után pedig, Yates, ha a maga Frau Petrikje leleplezi a bányában maradt emberekkel kapcsolatos tervüket, nem tehetnek mást: kénytelenek likvidálni az egész ottmaradt társaságot, hogy megszabaduljanak a felkelés tanúitól. Itt nincs más kiút. Yates-et mintha fejbe vágták volna, olyan erővel rohanták meg a nyilvánvaló tények. Most látta, milyen komolytalan volt az elképzelése. Csak dadogni tudott: – Akkor… akkor nem tehetjük meg. DeWitt összegyűrte a papirost. – De igen… sőt meg is kell tennünk. Az a dolgunk, hogy mindent kihasználjunk, amivel csak éket verhetünk a német nép és a náci rendszer közé. Frau Petrik annak lesz a bizonysága, hogy igenis ellenállhatnak a náci gépezetnek. Ezért olyan fontos nekünk a beszéde. – Még ötezer védtelen ember élete árán is? – kérdezte Yates. – Katonai szempont nálunk is van. Ha az ő haláluk megmenti öt amerikai katona életét… vagy akár csak egyet is… ezt kell tennünk. Az ezredes szándékosan volt ilyen kegyetlenül felületes. Jól tudta, minél kérgesebb szívűnek mutatkozik most Yates előtt, annál könnyebben tudja majd később a fiatal tiszt őt okolni minden következményért. – Egyszer arról a három fáról beszélgettünk a tanyáján, Crerar – folytatta DeWitt. – Panaszolta, hogy a nácik kivágták: mert kilövés

kellett az ágyúiknak. S emlékszik, mit válaszoltam? Hogy én is ugyanazt tettem volna a helyükben. – Pedig milyen szépek voltak azok a fák – szólalt meg Crerar. Fák! – gondolta Yates. – De ezredes úr kérem, én beszéltem rá azt az asszonyt a rádióadásra! Én magyaráztam el neki, hogy csak így mentheti meg az övéit! – Talán mégsem jár majd olyan tragikus eredménnyel a dolog – szólt közbe Crerar. – Annyi minden függ a harcok kimenetelétől, a pillanatnyi helyzettől. – Maga ne találkozzék vele többet, Yates! – vont vállat DeWitt. – Majd Bing elintézi a többit. – Nem – szólt Yates. – Nekem kell végigcsinálnom. – Ezt sajnos már a lelkiismeretével kell elintéznie. Az asszony holnap reggel beszélni fog a rádióban. Bing nem rejtette véka alá, mi a szándéka. Gyorsan bekapta Dondolo társaságában a vacsorát, közben pedig megmondta neki, hogy még aznap este megy Loomishoz, s jelenti neki az egészet. – Nem csinálok semmit a hátad mögött. Ha te is velem akarsz jönni, annál jobb. Dondolo kivett egy fonnyadt bőrű, félig kihűlt virslit, s elgondolkodva forgatta a szeme előtt. Aztán szájába dugta, leharapott belőle egy falatot, megrágta, s kiköpte a bőrét. – Emmegmi? Tán meg akarsz látogatni a dutyiban is? – Nem – válaszolt Bing nyugodtan. – Inkább azt látnám már, hogy a töködnél fogva kötnek föl. Dondolo hátradőlt. – Na ne mondd… – jegyezte meg ugyancsak nyugodtan. – És még te tartod magad művelt embernek! Nem tudom, mikor kerül rá a sor… de ha egyszer te meg a fajtád arra a sorsra juttok, ami már nagyon kijár nektek, szívesen megteszem majd én ugyanezt veled, aztán megnyúzlak, és apróra töröm minden egyes csontodat… Bing tudta, mire gondol. – Úgy, ahogy Thorpe-pal csináltad? Dondolo nem kapta be a horgot.

– Én Thorpe-pal nem csináltam semmit. Semmit az égvilágon. Ezt jegyezd meg. – Mehetünk? – kérdezte Bing. – Tőlem – felelte Dondolo nyájasan. Még az ajtót is szélesre tárta Bing előtt, mikor kiléptek az étkezdéből. Loomist egyedül találták a szobájában, pasziánszozott. Összecsapta a kártyát. – Kedves tőletek, hogy meglátogattok, fiúk! – Nem látogatóba jöttünk, százados úr! – szólt Bing. – Jelenteni szeretnék valamit. – Talán előbb tisztelegne! – förmedt rá Loomis. – Nem is tételeztem föl magáról, hogy csakugyan látogatóba jött. Kezébe vette a kártyát, s szeme ide-oda járt Bingről Dondolóra, míg a Leonie elleni merénylet meséjét hallgatta. Micsoda piszlicsáré ügy ez! Még hogy az a vénasszony megrémült tőle!… Háborúban mást sem csinálnak az ilyen vénasszonyok, mint egyik rémületből a másikba esnek. – Van valami hozzáfűznivalója? – kérdezte meg Dondolót. Dondolo rásandított, keskeny ajka körül mosoly bujkált. – Dehogy van, százados úr! – mondta. – Persze hogy megpróbáltam lekapni a tíz körméről. Nem is bántam kesztyűs kézzel vele. Ha egyszer kell az embernek, hát kell! – Meg akarta erőszakolni – szólalt meg Bing. Dondolo hideg gyűlölettel pillantott Bingre. – Nem tudtam, hogy a hölgy olyan nagyon szívügye Bing őrmester úrnak. Miért nem mondta? Várhattam volna, míg előbb ő végez vele. Loomis megint rakni kezdte a kártyát. – Hallja, Bing, azt azért maga is tudja, hogy elég szokatlan dolog ilyesmiért följelenteni valakit. Most már könnyített a lelkén. Nem volna okos, ha egyszerűen elfelejtenénk az egészet? – Ragaszkodom a büntetéshez! – válaszolt Bing. – Ha másról van szó, én is hallgatok. De ennél az embernél nem. Nem hallgathatok az után, amit Thorpe-pal művelt. Hiszen Thorpe-ot ő jelentette fel… legalábbis a hivatalos szöveg szerint.

Loomisnak már a nyelvén volt, hogy megkérdezze, mit ért azon, hogy „a hivatalos szöveg szerint”. De ajkába harapott, és elfordította fejét a világosságtól. Átgondolta az ügyet. Eszébe jutott az a lány Párizsban. Megértette Dondolót, egy jó kis bőrre néha ő is megéhezik. De amihez ez a fickó nyúl, abból mindig kalamajka keletkezik. – Nagyon jól tudja – mondta Bingnek –, hogy elő kell kerítenie azt a lányt is… mert különben a maga szava sem ér többet, mint Dondolóé. Ebbe azonban már maga Dondolo is beleavatkozott. Olyan cinikus volt a hangja, hogy Loomist egészen lefegyverezte: – Elfelejti, százados úr, hogy én már beismertem! – Ja igen… persze. – Aztán szembefordult mindkettejükkel, s elüvöltötte magát: – Az isten szerelmére, hát mit akarnak maguk tőlem? – Ennek az embernek a megbüntetését! – kötötte meg magát Bing. – Nekem mindegy – mondta Dondolo, és merően Loomisra nézett. Szent Isten, gondolta közben, de nehezen kapcsol ez a hólyag! Loomis végre megértette. Hiszen ezzel minden problémája megoldódik. Egy pillanatig még habozott – de Dondolo olyan nyilvánvalóan mutatja, mit akar, hogy ez már majd a szemét szúrja ki. Viszont talán Bingnek is különös érdeke fűződik hozzá, hogy Dondolót eltávolítsa az útból… – Jó! – mondta. – Dondolo gépkocsivezetőt szigorúan megfeddem. El fogom távolítani az alakulattól, és visszaküldöm a pótkerethez. Holnap reggel megkapja a parancsot. Loomis Bingre nézett. Ha ennél is többet akar, megtalálja a módját, hogy Bing húzza a rövidebbet. De úgy látszott, ez elég neki. Az ő szemében a pótkeret annyit jelentett, hogy Dondolo rohamsebesen átvedlik gyalogossá. De Bing elfeledkezett arról, amire viszont Dondolo gondolt: hogy az ő szakképzettsége élelmező tiszthelyettes. Legrosszabb esetben egy másik alakulat konyhájára teszik. Dondolo biztos volt benne, hogy a hadseregben szerzett sok tapasztalata révén nem lesz nehéz

nyugalmas beosztást kapnia, messze, hátul – sőt az is lehet, hogy visszaviszik az Egyesült Államokba. Annyi jó, lógós hely van a hadseregben: csak alaposan körül kell szaglálódni. Mert végeredményben a katonaság sem sokban különbözik az otthoni pártszervezettől, s az olyan fickóval, aki mindenfelé ismeri a hátsó ajtókat, nem történhet semmi baj. Bing azonban, vigyorgott magában Dondolo, mehet tovább a veszélyesnél veszélyesebb kiküldetésekre, de akkor már hála istennek, más vezeti a kocsiját, nem ő, Dondolo. És valahol várja már közben Binget a nevére szóló golyó. Dondolo remélte, hogy elég nagyra öntötték. Yates engedélyt kapott DeWitt-től, hogy ő vigye vissza Frau Petriket Ensdorfba. – Tartozunk neki ennyivel, ezredes úr – mondta –, legalább én tartozom vele. Nem küldhetem vissza egyedül. – Maga szenvedélyesen marcangolja önmagát – válaszolta DeWitt. – Hát csak tessék! Yates tisztelgett, és az ajtó felé indult. – Várjon csak! – kiáltott utána DeWitt. – Odakint van már az asszony? – Igen. – Hogy sikerült reggel az adás? – Kitűnően! Nagyon higgadtan viselkedett. Pedig félt a mikrofontól, a sok embertől, a sok masinától. De egykettőre túltette magát mindenen. – Hozza be, kérem – szólt DeWitt. – Szeretném megismerni. Yates visszatért az ensdorfi asszonnyal. Az ezredes fölállt. – Ez az úr Herr Oberst DeWitt – mondta Yates az asszonynak. – Ő engedte meg, hogy beszélhessen a rádión. – Aztán odafordult az ezredeshez, és lefordította, amit az asszonynak mondott. DeWitt arca csupa részvét volt, keze remegett egy kicsit. – Jól van, Yates. Én vállalok minden felelősséget… Leültette az asszonyt, nézte az arcát, a ruháját, végignézett egész alakján. A nő eleinte mereven ült. Aztán kezdte otthonosabban érezni magát. Az amerikai Herr Oberst jó embernek látszott. Gregor atyára

emlékeztette, csak éppen Gregor atya sokkal idősebb, és sugárzik róla a szelídség, hiszen ezerszer és ezerszer meg kell bocsátania az emberek vétkeit. DeWitt maga is valami vonzalomfélét érzett ez iránt az asszony iránt. Nem olyan volt, mint a New England-i parasztasszonyok, bár az ő arcán is látszott a hasonlóság az anyafölddel, vonásai barázdák a domboldalban, beléjük róva az örökös gond mindenért, amit a föld terem, s amit mindig újabb veszély fenyeget. –Yates! – Parancs, ezredes úr! – Mondja meg, hogy nekem is fájdalmas dolog ez a háború. Mondja meg: azért harcolunk, hogy soha többé vissza ne térjen, hogy az olyan emberek, mint ő és magam is, békességben élhessük le hátralevő napjainkat. Mondja meg: őszintén becsülöm őt és azt, amit tett. Köszönöm mindazok nevében, akiknek az életét talán sikerült ezzel megmentenie. Elhallgatott, és várt, míg Yates szavait németre fordítja. Látta, hogy Elisabeth Petrik szeme megélénkül, s ajka mozogni kezd. – És tegye még azt is hozzá, szívem mélyéből kívánom, hogy életben és egészségben találja az övéit… Látta, hogy Yates habozik. Éles hangon jegyezte meg: – Kívánnom csak szabad! Nem? Aztán DeWitt kezet fogott az asszonnyal, s az ajtóig kísérte. Yatesnek úgy tetszett, örökkévalóságig tart az út vissza Ensdorfba. Elisabeth Petrik már nem kérdezgette tőle, mennyi az idő. Tudta, hogy a negyvennyolc órás határidő letelte előtt pontosan vissza fog érkezni Schlaghammerhez, a német utászhadnagyhoz. Arról beszélt, milyen boldog, hogy jól hajtotta végre feladatát, és hogy megint láthatja majd a fiát… – Úgy szégyellem magam, hogy elvesztettem azt a miseruhát. Pedig most nem tudunk újat szerezni. Az út dombok közt kanyargott. Itt-ott piszkos hókupacok maradtak mögöttük. Az ég egyre inkább elsötétült, súlyosan borult föléjük, néha egy-egy ködfoszlányon hajtottak keresztül. – Havazni fog – mondta Yates.

– Ach ja – sóhajtott nagyot Frau Petrik. – Remélem, hamarosan hazamehetünk a házunkba. A tető persze mindenütt lyukas lesz, az ablakon nincs üveg. Hideg tél vár ránk. De majd csak megleszünk. Yates azt kívánta, bár hallgatna el, de nem volt szíve hozzá, hogy rászóljon. Inkább azon igyekezett, hogy oda se figyeljen. – Már nagyon ideje, hogy visszaérjek – beszélgetett tovább az asszony. – A fiam béna, nagy szüksége van rám. És az uramnak is, bár istennek hála, neki semmi baja. De a férfinép mind olyan ügyefogyott… nem a katonákat értem, azok megtanulták, hogy gondoskodjanak magukról… de a közönséges ember, ha nincs otthon, fogalma sincs, hol találjon meg valamit. Biztos, hogy egyetlen meleg falatot sem ettek, amióta oda vagyok. Ó istenem, Herr Leutnant, gondolja csak el, milyen az élet abban az öreg bányában … sötét van… minden csupa mocsok… az ember körül, egész nap csöpög a víz, valóságos csoda, ha nem kap mindenki tüdőgyulladást. És szegény Leonie… De boldogok is maguk, amerikaiak, hogy ideát, nálunk folyik a háború… Aztán mesélt a bányáról. Arról a családról, amely három kecskével állított be, a kecskék elszabadultak, nekiestek és összerágták a szomszédok cipőjét. Arról, hogy gyerek is született a bányában, s milyen volt a keresztelő… Most már nem volt csüggedt. Azt mondogatta, mégiscsak többet ér az élet abban az alagútban is, mint elhagyatottan, hazátlanul, céltalanul bolyongani az országutakon, különösen ilyen komisz időben. Szinte honvágyat érzett a bánya után. Nem, igazában nem is a bánya után, hanem Ensdorf és népe után, hiszen köztük töltötte egész életét. Soha többé nem hagyja el őket, akármilyen izgalmas volt is beszélni a rádióban, de ő mégiscsak közönséges suszterné, nem tenné meg még egyszer, nem bizony, a világ minden kincséért sem. Yates néha egy-egy rövid „igen”-t szúrt közbe. Borzalmas csalódásra kell ennek az asszonynak fölkészülnie. Yates tudta ezt, de nem segíthetett. Még magának DeWittnek sem volt bátorsága, hogy a szemébe mondja, arra tér majd vissza Ensdorfba, hogy népét kiirtották – kiirtották, s ő maga tette elkerülhetetlenné pusztulásukat.

Pedig DeWitt könnyebben megmondhatta volna neki az igazat: őt nem kötötte úgy az ígérete, mint Yates-et. Mi vár most rá? Hogy mellette álljon, és fölfogja, ha összeroskad? Hogy támogassa, életben tartsa, mikor élete már elvesztette minden értelmét. Látta maga előtt ezt az életet teljes, rideg valóságában: a nyomorék fiút, aki már nyilván halott, a susztert, aki mozdulni sem tud felesége nélkül, a sok személyes apróságot – a házukat, a bútort s egyéb holmijukat –, mindazt, ami a háborúban mindig elsőnek pusztul el. Némelyik ember számára, gondolta magában, mint amilyen például mademoiselle Godefroy, az isignyi tanítónő, ez a rombolás egy nagyobb kép kis részlete csupán. Egy nagyobb képé, amelynek önmagában van értelme. A rombolás az ára annak, hogy visszakapták elvesztett szabadságukat. De a németek szemében nem lehet semmiféle értelme, és ha egy-egy közülük úgy önmaga fölé nőtt is, mint Frau Petrik, ez sem ér semmit. Mikor Ensdorfba értek, nagy, nedves, ragadós pelyhekben hullott már a hó. Yates abban a házban, amelyben azelőtt Troy irodája volt, egy őrnagyot talált, s tőle tudta meg, hogy a C század, leküzdve a csekély ellenállást, néhány mérfölddel előrenyomult, és már ott vannak Schwalbach szélén. – Nem tud valamit, őrnagy úr, a bányában maradtak felől? Nem tudja, mi történt velük? – Miféle bányában? Kikkel? – Az őrnagy gondolkozott. – Ja, már tudom, mire gondol. Troy említett valamit. Hogy az emberek oda menekültek. Ha jól emlékszem, azt mondta, már nem voltak ott, mire ők oda értek… Elisabeth Petrik közben kint várt a kocsiban. Keze a dzsip első ülésének vaskorlátját markolta. Félig fölemelkedett a helyéről, mikor Yates kiért a házból. – Sötét van már, hogy kocsival hajtassunk át a földeken a bányához – szólt Yates. – Menjünk gyalog inkább. Majd maga mutatja az utat. Az asszony merev tagokkal kiszállt a kocsiból. Egy pillanatig úgy érezte, hogy összerogy, talán a hosszú autóúttól gémberedett meg a lába, talán hirtelen elfogta a gyengeség, maga sem tudta volna megmondani. Yates karon fogta, de a nő néhány lépés után

összeszedte magát. Kérdezett valamit, de hangja olyan gyenge volt, hogy Yates nem értette. – Tessék? – Maga is.. . maga is eljöhet velem a bányába? Nem teszi ki veszélynek magát? – Dehogy – válaszolt. – Közben előrenyomultunk. Már majdnem Schwalbachnál vannak a mieink. Az asszony megtorpant. Meg kellett kapaszkodnia. Egy kidőlt kerítés nedves, rozsdás oszlopa akadt a keze ügyébe. Aztán tenyere fölcsúszott az arcára, azt takarta el. Mikor lebocsátotta kezét, arcán ott maradtak a piszoknyomok. Néma fájdalma ellenére is volt benne valami komikus. Yates elővette zsebkendőjét. Tudta, mi futhatott végig az asszony agyán: ha egyszer az amerikaiak már túljutottak a bányán, s a lakosság megmenekült… miért nem jöttek vissza, Ensdorfba? Miért nincs egy lélek sem közülük a városban, miért csak amerikai katonák ténferegnek ide-oda a házakban, szemmel láthatólag céltalanul és értelmetlenül? Az asszony nem látta meg a feléje nyújtott zsebkendőt. Yates letörölte arcáról a piszkot, s ezt gondolta: Most kezdődik hát, ezt nem éli túl. Körül kellene néznem egészségügyiek után. És ha túléli, mihez fog aztán? Mit csináljak vele? Vigyem talán az Elhurcoltak Táborába? Ez az asszony német, nem oda való. Hagyjam magára itt, Ensdorfban? – Jobb lesz, ha nem éri készületlenül, Frau Petrik – mondta, és átölelte az asszony roskadt vállát. – Talán mégsem minden úgy sikerült, ahogy szerettük volna… Érezte, hogy a nő válla megfeszül. Frau Petrik nevetett: – Hát persze! Hogy is jönnének ki a bányából, ha senki sem szól nekik! Majd én szólok! Megmondom nekik, hogy már hazajöhetnek. A front odább vonult… Rohanni kezdett sáron, pocsolyákon keresztül. Megbotlott, mert a járdát belövés szakította fel, de fölegyenesedett, és hajszolta magát tovább. Yates hallotta, hogy kapkodja a levegőt. Kendője hosszan úszott utána. Lábán túl nagy volt a férficipő, beletoccsant a pocsolyákba. Kabátja kigombolódott, csöpögött belőle a víz, hol

rácsavarodott a lábára, hol ott csapkodott körülötte. És egyre sűrűbben esett a hó, a pelyhek rátapadtak homlokába hulló hajára. Ensdorf utolsó házai is elmaradtak mögöttük. Partnak fölfelé haladtak egy táblán, melynek barázdáit félig-meddig már befútta a hó. Yates csizmája alatt érezte a legutóbbi aratás után visszamaradt tarlót, megcsúszott, elkáromkodta magát, és majdnem szem elől vesztette az asszonyt. – Lassabban! Nyugalom! Ott volt a sok gránáttölcsér, azokra is ügyelnie kellett, alattomos az ilyen terep a decemberi félhomályban. De az asszony csak ment tovább, mintha űzték, hajtották volna, hátra nem tekintett, a földre sem pillantott, csak figyelt feszülten előre. Előttük ott ásított az alagút bejárata. Yates szeme sarkából észrevette, hogy néhány amerikai katona áll egy kicsit odább, de most nem törődött velük. Nem akarta az asszonyt elveszíteni. – Halló, hadnagy úr! – kiáltott valaki. Elisabeth Petrik megállt. Senki sem volt a bejáratnál, senki sem jött, hogy köszöntse, egy hang sem hallatszott, csak az a nyílás feketéllett, mintha a hegy szája volna, fájdalomtól gyötrött, fogatlanul tátongó szája. Kővé meredten állt. Yates meglátott a bejárat mellett egy ládát. A feliratot nem tudta elolvasni rajta, ehhez már nem volt elég világos. De majdnem biztos volt benne, ez az a dinamit, amelyet a német utászoknak használniuk kellett volna. – Hát mégsem robbantották be – mondta az asszonynak. – Ennyit legalább elértünk! A nő nem válaszolt. Csak bámulta a hegy fekete száját, mindjárt emberek fognak kitódulni rajta, ujjongó nép, mely végre megszabadult a háború borzalmaitól. Valaki kilépett. Először csak egy kis fényecskét láttak, csöppnyi fehér pontot, az mindig nagyobb és nagyobb lett, amint közeledett a külvilághoz, s végül eloltották. – Hello, Yates – kiáltott Troy. – Jó, hogy találkozunk. Bementem néhány száz lépésnyire. De semmi. Üres. Senki sem maradt itt… szerencsétlen bolondok. Kivonultak a másik oldalon, tudja,

Schwalbach felé. Ott aztán csúnyán megkapták a magukét. Körülbelül akkor lehetett, mikor nekiindultunk, hogy megmásszuk a hegyet. Kemény zárótűz volt. Éppen azt a területet verették Schwalbach község és a bánya ottani bejárata között. – Megrázta a fejét. – Szörnyű kutyaszorítóba kerültek. Mennyi gyerek volt ott! – Csak idebent kellett volna maradniuk – mondta valaki. – Itt teljes biztonságban voltak. Yates, amíg Troyt hallgatta, levette szemét az asszonyról. – Az embereimnek ott kellett beásniuk magukat a hullák közt, a szétlőtt gyerekkocsik és a rengeteg cókmók közt, amit magukkal akartak vinni… Yates az asszony felé fordult. De az eltűnt. Az a hely, ahol az előbb állt, most üres volt. Kiáltozása már a bányából hallatszott: –Paul! Paul! Paul!… Yates utánafutott a sötétbe. – Paul! – Már sokkal gyöngébben, sokkal messzebbről verte vissza a visszhang: – Paul! – Frau Petrik! – kiáltotta. – Várjon! Frau Petrik! Jöjjön vissza! Nem kapott választ. Még a „Paul” kiáltások is elhaltak. Yates állt és várt a szuroksötétben, maga sem tudta, meddig. Az öreg lovat, ha kiszolgált, lepuffantják – gondolta. – Van ebben az asszonyban valami vén igáslószerű. Miért nem adtam meg neki én is ezt az utolsó tisztességet? Végül világosság vetődött rá. Troy jártatta végig zseblámpája fényét a falakon és a szeméttel, hulladékkal teleszórt földön. – Miért nem hagyja a sorsára szegényt? – kérdezte. – Úgysem tud segíteni már rajta. Lehajolt, és fölvett egy összegyűrt, színes postai levelezőlapot. Hitler képe ékeskedett rajta, fehér paripán ült, nagy horogkeresztes fehér pajzs a bal kezében, a nap éppen fölkelőben volt a háta mögött. Troy visszapottyantotta a földre, és rátaposott. – Pokolra való! – mondta.

5 Ez volt a legkülönösebb egység az egész német hadseregben. Sem zászlójuk, sem helyük a békeállományban, sem nevük. Csupán fedőnevük volt: Ölyv. Elkülönítették őket minden más katonai alakulattól. Laktanyájuk elszigetelten állt, szigorú őrség vette körül. Az volt a parancsuk, hogy csak angolul beszéljenek, még a legszemélyesebb és legközönségesebb dolgokról is. Évekkel korábban készült fényképeket kaptak most kinevezett feleségükről és szerelmükről: az egyik Ethelt ábrázolta Baltimore-ból, a másik Honey Lou Mayt Oklahoma Cityből, a harmadik Dottyt Oshkoshból. Levelük is jött szívük hölgyétől, s azt mindig maguknál kellett hordaniuk. Velős és szigorú kiképzést kaptak a rejtett és orvtámadások minden neméből, megtanulták, hogyan kell lopózni, hogyan kell gyilkolni halálos csöndben. Megtanulták az amerikai fegyverek és amerikai szállítóeszközök minden alkatrészének nevét és alakját. Kis csoportokra osztották őket annak megfelelően, hogy mit kell mondaniuk, az Egyesült Államok melyik helységéből származnak: némelyikük csakugyan ott is született. Tájékoztatták őket, kik az illető vidék nagyfejűi, milyen elveket vallanak, mik a szokásaik. Többet tudtak a környék kongresszusi képviselőiről és szenátorairól, mint bármelyik átlagamerikai. Pontosan meg tudták mondani, melyik villamos visz a város nyugati feléből a központba, és hol kell átszállni, ha a Sears Roebuck-hoz akar az ember jutni. Válogatott emberek voltak, az egész német fegyveres erőből szedték össze őket, s a legnagyobb titokban gyűltek össze. Heberle zászlóst Kielben emelték ki egy torpedórombolóról, Mulsinger őrmester a Luftwafféból került elő, éppen egy Messerschmitt javításánál segédkezett, mikor parancsot kapott, hogy csomagoljon össze, és jelentkezzék Németország egyik nyugati városában. Újból és újból átrostálták, próbáknak vetették alá és vizsgáztatták őket. Pettinger alapos ember volt, s igyekezett olyan biztosra menni, amennyire csak lehet.

Von Klemm-Borowski tábornagy hatalmas Mercedese megjelent a laktanya előtt, s a kapun át az udvarra hajtott. Furcsa ellentétben az ajtók fölötti német jelmondatokkal s az első és második emeleti ablaksor között díszelgő domborművű frízzel, mely az 1870-es háború porosz huszárságát ábrázolta, a díszszemlére felállt névtelen egység minden katonája, dzsipje és páncélosa tökéletesen amerikainak látszott. 71

– Achtung! – kiáltotta egy tizedesi rendfokozatot viselő katona. A tábornagy tiszteletére kivételesen németül vezényelt. A katonák feszesen kihúzták magukat. Amerikai csapat így még sosem állt vigyázzban. Von Klemm-Borowski tábornagy lassan sétált el a sorok előtt, imitt-amott megállt, megcsóválta a fejét egy-egy katona nyitott inge, hanyagul viselt zubbonya, fénytelen csizmája láttára. Pettinger mulatott magában a fegyelem apostolának megrökönyödésén. Aztán engesztelő hangon szólalt meg: – Ügyelnünk kell rá, hogy valódinak hassanak, tábornagy úr. Mert ilyen az amerikai hadsereg! – Értem – szólt a marsall. Megállt egy közel álló szemű, vékony, szőke fiatalember előtt. – Mi a neve? – Heberle zászlós, tábornagy úr. Pettinger megrázta a fejét a tábornagy háta mögött. – Ez a… ez a német nevem, tábornagy úr – dadogott Heberle. Aztán kivágta: – Howard Bethune őrmester, tábornagy úr! – Hová való? – Chicagóba, tábornagy úr! – Chicago, Illinois! – helyesbített a tábornagy büszkén. – Chicago, Illinois, tábornagy úr! – visszhangozta Heberle. Keskeny száját még jobban összeszorította, mint máskor, meredek homlokát kiverte a veríték. – Mi lesz a feladata? – súgta oda Klemm-Borowski Pettingernek. Pettinger hosszú listát húzott elő zsebéből. Megmutatta a tábornagynak, s ujjával odabökött egy sorra. Heberle és Mulsinger neve mellett egy másik név állt: Farrish.

– Tudja, mi lesz a feladata? – Klemm-Borowski igyekezett egy kicsit rendbe szedni a Heberlén ügyefogyottan lógó amerikai köpenyt. Heberle állt, mint a cövek. S a köpeny is ugyanúgy csáléra állt rajta, mint addig. – Igenis, tábornagy úr. – És ha nem tud visszajönni? – kérdezte a tábornagy, jóindulatúan előrenyújtva nyakát úgy, hogy tokája kibukott merev, arannyal és vörössel hímzett gallérja elé. Pontosan ezt a kérdést fontolgatta magában Heberle azóta, hogy megtudta, neki meg a lópofájú Mulsingernek kell elintézniük Farrisht, az amerikai Panzer–Generalt. Saját használatára nem sikerült választ találnia. De a marsallnak, amilyen nagy hangot csak ki tudott szorítani díszszemlére düllesztett melléből, úgy harsogta: – Akkor meghalunk, tábornagy úr! A tábornagy elégedetten röffent valamit, s aztán továbblépett a következő katona, Mulsinger elé. Mulsinger hosszú lófeje mintha összezsugorodott volna a tábornagy tekintetétől. Reszkető hangon jelentkezett, mint McInnerney tizedes Newarkból (New Jersey), és Klemm-Borowski kérdésére jelentette, hogy minden reggel a Hudson-földalattin ment be otthon New Yorkba, mert ott van állása egy ügynöki irodában. – Értelmes fickó! – mondta a tábornagy. – Mi történik, ha el találják kapni az amerikaiak? Mulsinger habozott. Tudta, ha az amerikaiak elfogják, bizony szorul a kapca. Az Ölyv legénysége oktatást kapott a szárazföldi hadviselés szabályaiból is, de azt tanulták, hogy az amerikai először is túl ostoba, és úgysem csípi el őket, másodszor pedig mind túlságosan puha és demokratikus, így nem kell különösebben tartani tőlük. – Nos? – kérdezte Pettinger. Ugyanazzal a tettetett érdeklődéssel vizsgáztatta Mulsingert, ahogy annak idején az okoskodó francia újságírókkal szokott bánni. – Nem kapnak el bennünket! – mondta Mulsinger. – Mi kapjuk el őket, tábornagy úr! – Pompás! – mondta a tábornagy. – Nagyszerű fickó! – Megbízható! – tette hozzá Pettinger.

Persze, Pettinger tudta, hogy ezek a katonás, jól idomított emberek nem a legkiválóbbak. Mindent átfésült, hogy rájuk találjon, de mennyire megritkultak már a sorok! A háború sok-sok éve, az oroszországi telek – de a nyarak is Normandiában, Észak-Afrikában – egyre emésztették az állományt. Most már a legjobbak sem a legjobbak, és bármilyen jól sikerült is ez a szemle Klemm-Borowski tiszteletére, ezen már nem lehet segíteni. A tábornagynak csakugyan tetszett a dolog, mikor visszatértek a kocsihoz. A felszerelés mind zsákmányolt holmi, szépen kitisztították, lesúrolták, a motorok tökéletes rendben működnek, minden kocsiról kihívó frissességgel ragyog a fehér körben a fehér csillag. – Majd épp eléggé összepiszkolódnak még – jegyezte meg Pettinger titkolt bosszúsággal. Ez a tábornagy csakugyan pedáns szamár. – Most már ezzel is megindulhatunk – mondta Klemm-Borowski. Visszatértek az Ölyv-akció katonáihoz. Azok ugyanolyan mereven álltak még, mint azelőtt. Szemerkélni kezdett az eső, nyomasztó hangulatot árasztott. Pettinger most összeszedte magát. Ez az utolsó alkalom, hogy a siker teljes biztonságának érzetét csöpögtethesse katonái lelkébe. Szónokolni kezdett. – Nyilván ti is tudjátok, mit jelent az a megtiszteltetés, hogy von Klemm-Borowski tábornagy úr őnagyméltósága kegyes volt megszemlélni benneteket: útnak indultok, megkezdődik az Ölyvakció. Titeket megbízhatóságtok, öntevékenységtek és angol nyelvtudásotok alapján válogattunk össze. Alapos kiképzést kaptatok a rongálás, rombolás és szabotázs minden feladatának végrehajtásához. Igazoló okirataitok kifogástalanok, rajtatok az ellenség eredeti egyenruhája, még úgynevezett amerikai dögcédulátok is van. Abban a pillanatban, amint átjuttok a fronton, nem lehet megkülönböztetni benneteket egyetlen más amerikai katonától sem. De ne felejtsétek: amennyire amerikainak néz majd benneteket az amerikai, ugyanúgy annak néznek a mi csapataink is. Ha tehát saját csapatunk támad rátok, vegyétek le fejetekről a

sisakot, s azzal integessetek. Az arcvonalon minden parancsnokot tájékoztattunk már, hogy ez az ismertetőjel. Szünetet tartott. Ez a cirkusz több lesz, mint elégtétel azért a pofonért, amelyet az ensdorfi bányában kapott. Végignézett a soron. Heberle zászlóson, Mulsinger őrmesteren. Ha ezek az emberek… ha mindenütt minden ember keresztüljut… Márpedig keresztül kell jutniuk. – A feladatát már mindegyik tudja. Az egyes csoportok vezetője részletes utasítást is kapott. Némelyek közületek magas rangú szövetséges parancsnokokat kell majd hogy elraboljanak, megöljenek. A bevetés időpontját már megállapítottuk. De mindenekfölött arra gondoljatok, hogy nem maradtok magatokra. Az Ölyv-akcióval egyidejűleg egész hadsereget: mégpedig érintetlen elitcsapatokat fogunk bevetni. Vadonatúj fegyvereik lesznek, fölös számban. Meglesz az az előnyötök, hogy az ellenség felbomlott sorai közt, zűrzavarban dolgozhattok. Soha még katonai vállalkozás nem indult ilyen kedvező feltételek mellett. Klemm-Borowski helyeslőleg morgott. Pettinger érezte, hogy a tábornagy szónoklatra készül. – Még csak egyet! – mondta Pettinger. – Ha valamelyiktek nem érzi magát alkalmasnak a feladatára, most lépjen ki. Nem büntetjük meg. Én küldöm vissza eredeti alakulatához. Várt. A katonák zárt rendben álltak, ahogy tanulták, puskájukat amerikai módra tisztelgésre emelték. Egyetlenegy sem mozdult. – Jó! – Pettinger arca is éppoly mozdulatlan maradt, mint az amerikainak álcázott német katonák sora. – Nem is vártam másképp! Von Klemm-Borowski tábornagy úr őnagyméltósága kíván most szólni hozzátok! A tábornagy kicsinek és félszegnek hatott Pettinger mellett. Köhentett. Valami nagy, valami lelkesítő dolgot szeretett volna mondani. De ez nem az ő kenyere volt, különben is Pettinger minden dörgedelmet elsütött már az orra előtt. Háta mögött összekulcsolta a kezét, és ismét köhentett. – Katonák! Azok várták, mi következik. – Német katonák!

Tovább vártak. – Most elindultok! És odavágtok nekik! De alaposan… Pettingerre nézett. Az nem szólt semmit. – Heil Hitler! – kiáltotta a tábornagy. A visszhang pontosan csattant rá. – Hurrát a tábornagy úrra! – vezényelt Pettinger. – Hurrá! – …rá! Az eső mindinkább megeredt. Klemm-Borowski fölhajtotta köpenye gallérját. A tábornagy elégedett volt azzal, amit a szemlén tapasztalt, ha Pettinger nem is volt az. Az Ölyv volt a kard hegye, amellyel vágni készült. Klemm-Borowski rendkívül logikus, finoman szőtt terveinek függőágyában ringatózott. De nem merült el oly mélyen önelégült örömében, hogy föl ne tűnt volna neki Pettinger arckifejezése. – Na csak ki vele! Mit akar mondani? – igyekezett a tábornagy bajtársiasan közvetlennek látszani. – Ezt pompásan megcsinálta! Ragyogóan! Pettinger letörülte arcáról az esőcseppeket. – Bár csak én magam érezném feleannyira biztosnak magam, mint ahogy ezt katonáimnál sikerült elérnem. Az embereket könnyű föllelkesíteni… Elhallgatott. Hiszen már ez sem igaz. Aztán észrevette, hogy a tábornagy a szemüvegét keresgéli, és megkérdezte: – Hogy vágunk majd neki? Klemm-Borowski ránézett vastag keretes pápaszeme fölött. – Gyerekkoromban találgatóst játszottunk golyóval. Mindig én nyertem. A végén már annyi golyóm volt, hogy vissza kellett vásároltatnom őket a többi kölyökkel. – Ugyan? – szólalt meg Pettinger. Nem tudta, mit akar most a tábornagy a golyókkal. Egyébként hasonló korában az ifjú Pettinger inkább a lányok varkocsát ráncigálta. De hátha Klemm-Borowski valami komolyat akar kihozni belőle. Így hát megkérdezte: – És hogy nyert mindig, tábornagy úr?

– Hát tegyük fel, hogy jön egy kisfiú, legyen a neve Guszti. Ennek a Gusztinak van néhány golyó az összeszorított markában, kettő vagy három. Ha eltalálom, hány van benne, az enyém a golyó. Ha nem találom el, én adok neki ugyanannyit. De én mindig eltaláltam. Pettingert bosszantotta ez a mese a kis okosról. – Nem kíváncsi rá, hogyan? – kuncogott Klemm-Borowski. – Egy pillantással fölmértem Guszti barátom értelmi képességét. Ha az első menetben két golyó volt a kezében, és úgy láttam, Guszti intelligenciája igen csekély, tudtam, hogy legközelebb majd három golyót dug el. Ha egy kicsit értelmesebb, tudtam, hogy megint kettőt dug el! – Miért? – kérdezte Pettinger. Kezdte érdekelni a dolog. – Mert elég sütnivalója van hozzá, hogy megpróbáljon egy lépéssel elém vágni. Úgy gondolkozik: mivel az első menetben kettő volt, én a másodikban hármat várok. Ezért ismét kettőt vesz csak a markába. De én ezt is tudom. S elnyerem tőle azt a kettőt is. Pettinger nevetett. Klemm-Borowski tovább fejtegette pszichológiáját: – Na most tegyük fel, hogy a kis Gusztinak ragyogóan vág az esze. Akkor a második menetben három golyót tart. Arra számít, hogy sikerül engem lóvá tennie, mert én úgyis az eredeti kettőt várom. Ezért úgy akar túljárni az eszemen, hogy háromra vált át. De én ezt is tudom: s ismét nyerek! Pettinger kezdte már sejteni, mi a tanulság a meséből. Klemm-Borowski szeme mintha szikrázott volna a vastag szemüveg mögött. – Hajlandó vagyok amerikai kollégáimról a legjobbat föltételezni. Arra számítok, lesznek olyan okosak, mint az a Gusztika, akinek legjobban vág az esze. Gondolja csak meg, Pettinger: vagy két golyó vagy három golyó. 1940-ben a két golyót választottuk: az Eifel–fennsík felől az Ardenneken át vonultunk. Nem fogják azt hinni, hogy 1944-ben is ezt tesszük. Ők a három golyóra fogadnak. De én túljárok az eszükön. Pontosan a régi úton megyek! – Nagyszerű! – mondta Pettinger. – Találgatás és ellentalálgatás! Izgalmas játék! – Ugye? Ez tudomány! Föltétlenül biztos!

Pettinger szerette volna meggyőzetni magát. Az ensdorfiak sokkal mélyebben megrendítették az önbizalmát, mint ahogy saját magának bevallotta. Talán éppen azért, mert az utóbbi éveket Franciaországban töltötte, nem figyelhette meg, milyen rések támadtak közben otthon, saját hazájában. Jobbik esze és szkepticizmusa ellenére feltételezte, hogy a német most is ugyanolyan, mint annak idején, mikor eljött hazulról, és hogy a háborúnak nem lehet rájuk más hatása, mint hogy még szilárdabban, még tömörebb sorokban állnak vezérük körül. De hiszen ezt maga sem hihette így, öncsalás az egész. Ezt már neki is tapasztalnia kellett. Dehn halálos riadalomban támolygott be Scribebeli szobájába, és jó egymillió Jasa-féle frankot húzott ki az ő zsebéből… Csupa rémület volt, semmi meggyőződés, semmi gerinc! Pedig Dehn is az ő köreiből való! Egy kis aggodalom bujkált a hangjában, mikor megszólalt: – Nagyon jól tudja, Herr Feldmarschall, most az egyszer valóban kell, hogy győzzünk. A tábornagy eltette szemüvegét. Összetapintotta a tokot. – Fölösleges, hogy erre ön figyelmeztessen engem! – Bocsánatot kérek, tábornagy úr. A marsallnak megeredt a nyelve: – A modern háború történetében most hajtom végre a támadás előtti legnagyszerűbb intézkedéseket. Ön is jól tudja, hogy amióta átvettem ezt a hadseregcsoportot, az Eifel és az Ardennek vidékét mi is, az ellenség is valamiféle nyugalmi sávnak tekintettük. Rosszak arra az utak, sok az erdő, korán lehull ott a hó, páncélosokkal nehéz előrenyomulni: ez a kimerült csapatok, a másodrendű csapatok, a csak védekezésre használható erők területe. Számításba vettem azt is, hogy állandó légi megfigyelés alatt állunk. Csapatokat viszek be az erdőkbe, és csapatokat hozok ki onnét: teljesen egyenlő számban. Odaát, az ellenség is számol. Azt hiszi, minden tökéletes rendben van. Csak azt nem tudja, hogy ezek a csapatok másfélék. Az erdőbe bevonul az ötödik és a hatodik páncélos hadsereg, s kihozom onnét a megviselt öregeket és a zöldfülű újoncokat, akiket legföljebb majd a szárnyon használhatok valamire. – Klemm-

Borowski megoldotta derékszíját. – Na, mit szól hozzá? – Már megmondtam: győznünk kell. Az idő sürget.

6 Dondolo zsebében már ott voltak a papírjai, s ott volt a Loomis aláírásával és Willoughby jóváhagyásával ellátott parancs is. A százados nagy megkönnyebbülésére senki sem kért tőle döntésére vonatkozólag bővebb tájékoztatást. DeWitt talán alaposabban utánanéz az ügynek, s ragaszkodik a fegyelmi eljárás lefolytatásához. De ő nem volt Luxemburgban, az előző este Párizsba ment egy parancsnoki értekezletre. És ami Willoughbyt illeti, azt nem érdekelte különösebben az eset, legalábbis Loomis intézkedésén nem talált semmi kivetni valót. Csak fölvonta bozontos szemöldökét, és ravasz mosollyal jegyezte meg: – Úgy látom, a régi gárda erősen fogyatkozik. Egyesek a régi gárdából körülvették Dondolót, amint a hírvivő teherautója mellett álldogált, mert az fogja majd letenni a pótkeretnél. Köztük volt Lord, a gépkocsi-tiszthelyettes, és Vaydanek, a korábbi szakács is; belőle időközben élelmezőtiszthelyettes lett. A teherautó már megrakodott, s indulásra készen állt, de Dondolo váratta még egy kicsit. Odaszólt a hírvivőnek: – Valakitől még nem búcsúztam el. Csak semmi izgalom! De föltétlenül el kell ugranom ide, a közelbe! Bing éppen akkor ért a stúdió épülete elé – jött jelentést tenni a napi munkájáról –, mikor Dondolo harsány „Emmegmi?” kiáltással előlépett a kíséretében levőkkel együtt, és elállta az útját. – Emmegmi? – utánozta Bing. – Na, mindjárt meg is mondom, hogy mi ez: marsolsz innét kifelé! Eljátszottad már utolsó, piszkos, kisded játékodat is, csak most kivételesen nem úsztad meg szárazon. Ez a nagy helyzet! – Hallottad már a legújabb hírt? – kérdezte Dondolo. Bing nem hallott semmit, de nem is volt kíváncsi Dondolo híreire, tehát nem válaszolt. – Támad a német, végig az egész fronton – mondta Dondolo. – Keleten már át is törtek! Egy negyedórával ezelőtt mondta be a

rádió! – Ez meg mi…? – Bingből akaratlanul, gépiesen tört elő a kérdés. – Emmegmi? – Dondolo, Lord, Vaydanek, az egész csoport, de még az idegenből jött hírvivő is nyers röhejben tört ki. Bing agyában olyan keringő motollatáncba kezdett ez a hír, hogy szinte beleszédült. És ő még olyan terveket szőtt, hogy talán sikerül a németeket fellázítani saját rendszerük ellen! Méghozzá az a hátborzongató, hogy közben maga is erre várt: emlékszik rá, éppen aznap beszélt erről a lehetőségről Troynak, mikor Ensdorfban járt. Most aztán bekövetkezett. Dondolo pedig úgy harsonázza a nagy újságot, mintha az egész német offenzíva az ő személyes bosszúműve volna. Dondolo figurázva vágta haptákba magát Bing előtt. – Öcsém, a hátsó fertályom vérzik érted! Ha megjönnek a fritzek, és meleg lesz a helyzet, gondolj majd rám! Mert én már akkor… sajna… a konyhán csücsülök. Én inkább ott várom ki a végét. Vagy esetleg szépen hazahajókázom. De ha egyszer otthon leszek, elmondom bizony mindenkinek, micsoda remek fickók vagytok ti itt, és milyen marconán vívjátok a magatok kis háborúját. Mert hála néked, ó, Bing őrmester, ez a háború már többé nem az én háborúm! Bing összeszedte magát. Egy ilyen Dondolo-féle mondhat akármit, attól ő nem veszti el a kedvét. Hideg volt a reggel, de Dondolóról csak úgy folyt az izzadság. Olajos verítékétől csillogott az arca. Szerette volna tovább folytatni a mondókáját, részletezni, hogy ejtik majd fogságba Binget a németek, és ha van eszük, mit csinálnak vele, de a hírvivő igyekezett minél előbb kikerülni az ellenség fenyegette övezetből, s beszállt a kocsiba. Dondolo is beugrott, integetni kezdett, majd – mikor a kocsi megindult – túlkukorékolta a motorzúgást még egy utolsó „Emmegmi?”-vel, s azzal eltűnt. Az első jelentések, amelyek Farrish tábornokot a Saar-vidék határán levő főhadiszállásán érték, ugyanolyan szélsőségesek és ködösek voltak, mint az időjárás. Egyetlen tény volt máris világos, hogy az arcvonal messzebb, fönt északon – Monschau és

Luxemburg, az amerikai hadsereg balszárnya és dereka között – heves mozgásba jött. Az ő hadosztályának szakaszán minden csöndes, ott nem történt semmi, és ha Carruthers jelentéseiben bízni lehet, nem is fog történni semmi. Hogy milyen váratlanul robbant ki az egész fordulat, mely kétségkívül nagy, átfogó méretű offenzívát jelent! Váratlanul persze az egyenruhába bújtatott politikusok számára! De az ő számára ugyan nem! Magához hívatta Carrutherset. Együtt futották át az utóbbi két hét jelentéseit, és ott állt bennük világosan, írásban: „A helyzet értékelése; a hadifoglyok kihallgatásának eredménye; az ellenséges erő: Az ellenség ereje akkora, hogy képes lehet bármelyik pillanatban nagyobb szabású ellentámadást indítani.” Carruthers őrnagy mert időközben Farrish előterjesztésére őrnaggyá léptették elő, s átvette a hadosztály hírszerző szolgálatának vezetését – rámutatott, hogy ők itt, a parancsnokságon előre látták már a veszélyt, és a magasabb parancsnokságokat is figyelmeztették rá. – Biztos, hogy a hadsereget és a hadseregcsoportot is előre tájékoztatta róla? – kérdezte Farrish. Carruthers igennel válaszolt. Farrish diadalmas dühvel viharzott keresztül lakókocsiján. – Na, ezek a tintanyaló hadvezérek, ezek a politikusok, akik ellopták a benzinemet, most aztán megkapták a magukét! Mert olyan magasan trónol mind, hogy fejük a felhőket verné, ha volna egyáltalán fejük a nyavalyásoknak! Megmondtam nekik, ugye? De nem hallgattak rám. Azt hiszik, én csak a számat jártatom! Mert én csak amolyan zupástábornok vagyok nekik, tankbolond vagy mi a fene! Kár minden szóért! Ezek inkább a háborút is elvesztik, csak ne kelljen valakinek véletlenül a becses tyúkszemére hágniuk! Carruthers tartózkodó helyesléssel bólintott. Talán kevés volt a fantáziája hozzá, hogy hízzék a mája a személyes elégtétel érzésétől, mikor mások benne vannak a slamasztikában, bár az is lehet, hogy ő, a maga részéről, az egész háborúban nem kizárólag csak Farrish elleni hajtóvadászatot látott.

– Különben az a disznóság odafönt, északon, még bennünket is egész szépen belesodorhat a pácba! – jegyezte meg. – Mintha én ezt magamtól nem tudnám! De megmondjam, mit csinálunk most? Egykettőre összecsomagolunk, azzal irány északnak, s majd mi húzzuk ki őket abból a szószból, amibe maguk másztak bele! Karosszékébe vetette magát, fölkapta a telefonkagylót, és a hadosztály vezérkari főnökét kérte. – Hallgass ide, öreg fiú – mondta szavai drámai jelentőségének teljes tudatában –, most kezdődik a haddelhadd. Vonj ki minden nélkülözhető embert az arcvonalról. Az előretolt egységeket azonnal hátrább húzzuk. Megrövidítjük az egész arcvonalat. Egyenesítsd ki, ahogy csak akarod, engem most nem érdekel semmi. Csak éppen annyi, hogy tartsuk a frontot, amilyen kevés emberrel lehet. A parancs tehát ez: haladéktalan menetkészültség! Megértetted?… Vége. A tájékoztatások egyre sűrűbben futottak be. Most már hosszabbak is voltak, s a kép kezdett világosan kirajzolódni. Farrish térképeit tanulmányozta. A veszély nyilvánvaló. Látta, milyen pofonegyszerű a német haditerv. Valósággal gyönyörködött benne, mert az efféle mozgó háborúban szinte tökéletes volt a maga nemében ez a hadművelet. Persze – akármennyire élvezte is – nem feledkezett meg róla, milyen végzetesen fenyegető rájuk nézve a helyzet, de azért a lelke mélyén valahogy mégsem érzett semmit. – Kettévágnak bennünket… csak úgy, egyszerűen! Hát ez aztán óriási! – morogta magában. Majd odafordult Carruthershez, és kiadta neki a parancsot: – Megbeszélést tartok. Azonnal. Le, egészen a zászlóaljparancsnokokig mindenki ott legyen. Alább, az út mentén az a csűr elég tágas, hogy elférjünk benne. Vitesse le oda a térképeimet, és vezettesse be a világítást. Farrish választhatott volna tisztességes házat is, de úgy találta, hogy a durván ácsolt, festői csűr jobban illik a válságos helyzethez. Farkasordító hideg volt, a szél keresztülsüvített a deszkafal hasadékain, a szalma javát pedig már régen ellopkodták. A csűr három oldalán pallóféle húzódott, mint valami karzat. Az összes lámpát ráirányították a homlokzati fal legnagyobb részét elborító

térképekre, s így a tisztekből csak a karzatról lefelé lógázó lábuk volt látható. Sokan a földre telepedtek, ülepük alatt a szalmacsomó vastagsága jelezte kinek-kinek a rendfokozatát. Farrish úgy állt térképei előtt, mint valami cirkuszigazgató. A hallgatóság fölött ott terjengett lélegzetük párája és fojtott hangjuk zümmögése. Beszélgettek. Legtöbbjük a hidegről, jóval kevesebben arról, hogy vajon miért is hívták össze őket. Végül Farrish elégedetten állapította meg, hogy úgyszólván mindenki eljött. Megköszörülte torkát, s a hallgatóság elnémult. – Uraim! – szólalt meg. – Van szerencsém szíves tudomásukra hozni, hogy a háború ismét fellángolt. Szája zuga gúnyosan fölkunkorodott. – De a kezdeményezés, sajnálatos módon, –nem a mi oldalunkról indult ki. Sétálni kezdett föl és alá. Valahányszor fordult egyet, megállt egy pillanatra, hintázó mozdulattal hirtelen lábujjhegyre emelkedett, majd visszazökkent a sarkára. – Egyes urakat letolt gatyával ért a nagy meglepetés. – Hintázott egyet. – Remélem, értik, hogy eszem ágában sincs bárkit kritizálni. – Most kétszer is hintázott. Nevetés a hallgatóság soraiban. – Ez nem nevetség… az istenfáját! – Újabb hintázás. Halálos csönd. – Mindnyájan tudják, hány emberéletbe kerül. És azokat a szerencsétlen páriákat, akiket idefönt elkaptak – lovaglóostora nyelével a térképen az Ardennekre döfött –, most, ebben a pillanatban aprítják éppen miszlikbe. A lovaglóostor végigsuhintott a jéghideg, mégis sűrű levegőn. – Így képzelem el a dolgot. A németek körülbelül innét támadhatnak – jobb tenyerével az Ardennekre csapott –, arcvonaluk ettől eddig húzódhat… – Minthogy most mind a két kezére szüksége volt, a lovaglóostort a foga közé kapta. – A támadás fő iránya ez! – Ököllel Észak-Luxemburgra és Bastogne-ra ütött. – Azt tervezik nyilván, hogy átvágnak északnyugatnak, kikerülnek a hegyek közül, visszaveszik Antwerpent,

Brüsszelt… aztán legyezőszerűen szétterülnek, és beveszik talán még Párizst is. Már ismét kezében volt a lovaglóostor, s azzal mutatta a harapófogószerű hadmozdulatokat. – Én a helyükben ezt csinálnám. De már az eddigi – valljuk meg – elég hiányos értesüléseim alapján is biztos vagyok benne, hogy ezt tervezik. Az a taktikájuk, hogy elvágják a brit és a kilencedik hadsereget az első és harmadik hadseregtől. Ha lehet, az első hadsereg megsemmisítésével is megpróbálkoznak. Nos, uraim, áttörniük már sikerült. Szembefordult a hallgatósággal, mindkét kezével megfogta a lovaglóostort, s ismét föl-alá himbálta magát. – Sündisznóállásaink azért maradtak. Ki tudja, meddig képesek tartani magukat. Nem ismerem pontosan a németek erejét sem. Csak annyit tudok, hogy jelentős, és csupa gyorsan mozgó alakulatból áll. Nincs más hátra, mint hogy a sereghajtókat vessük be ellenük: a géhásokat, ellátóegységeket, tábori csendőröket és tudj’ isten, kicsodákat még! Moccanás nélkül állt, várta, hogy átérezzék a katasztrófa jelentőségét. A vele szemben ülők – szinte mindegyiküket ő válogatta ki magának – szemmel láthatólag összeroppantak a hallottak súlya alatt. Már a karzatról sem himbálóztak a lábak, dermedten lógtak lefelé. – Szent Isten! – mondta valaki. Farrish zajos hirtelenséggel levegőt préselt ki a tüdejéből. Ez a hang valahol félúton járt a köhögés és az erőltetett nevetés között. – Nos, uraim, most pedig látni fogják, hogyan páholjuk el mégis alaposan őket. Ahogy önök tőlem hallják most ezt a példát, úgy tanítják majd a jövőben is minden katonai akadémián, akár eszerint harcol a seregünk, akár nem. Én a megoldást is közlöm! A térkép felé fordult. – Úgy látszik, hogy itt… és itt… – a lovaglóostor Monschaura és Luxemburgra mutatott – az előrenyomuló seregtest két szárnyán, úgy is mondhatnám, a két vállánál, fel lehet tartóztatni a németeket. Mert ahhoz nem elég erősek, hogy az egész arcvonalat felgöngyöljék, de áttöréshez futja az erejükből. – Kezét fölemelte,

mutatóujját kinyújtotta. – Uraim! Nekem az a véleményem, törjenek csak át! Mert ezzel zsák képződik – két karjával körülölelte a térképen a zsákot –; és csak rajtunk áll, uraim, hogy a zsák szájánál meghúzzuk a zsineget, s megteremtsük a hadtörténelem legnagyobb szabású csapdáját. Vezényszavakat pattogott: – Roham, le, Monschauból! Roham; föl, Luxemburgból! Irány Bastogne! Vágd el őket! Zárd körül! Most pedig aprítsuk ripityává mindet! A sok katona a csűrben kísértést érzett, hogy tapsviharban törjön ki. Csodálatos volt az alakítás! A tábornok színészi tehetsége magával ragadta képzeletüket. Különben pedig ez az egyetlen értelmes ellentámadás, az egyetlen olyan haditerv, mely a pillanatnyi német győzelmet vereségre fordíthatja, vagy legalábbis döntetlent tud kicsikarni. Látomást varázsolt eléjük, reményt oltott beléjük, hogy abba fogóddzanak, mikor a helyzet a gyászosnál is gyászosabbnak látszik. Farrish egy kurta, gyors kézmozdulattal elhallgattatta a morajt. – Uraim, nekem az utóbbi néhány hónapban kezdett már nagyon nem tetszeni ez a háború. Olyan volt, mint a harc a normandiai sövények között: minden talpalatnyi helyért borsos árat kellett fizetnünk. De most a német végre kidugta a fejét, mégpedig pontosan bele a hurokba. Ha Patton tábornok úr parancsot ad, hogy rántsuk össze a hurkot, elvárom, hogy az én hadosztályom áll elsőnek készen a feladatra. – Köszönöm, uraim. A csapatok északnak tartottak. Éjjel-nappal, szakadatlanul haladtak előre. Most nem volt sebességkorlátozás. Az utak remegtek a harckocsik súlya alatt, az úttesten támadt gödrök egyre mélyültek, magasra fröccsent az olvadt hó, a lökhárítóra rászáradt a sár, a teherautókra felcsapott a latyak, s tetőtől talpig elborította a katonákat. A nedvesség átjárt minden ruhát. És a szél, ez a bitang, jeges, kilencven kilométeres sebességgel száguldó szél mindenen átfújt: az ember úgy érezte magát, mintha ráfagyott volna a sár a bőrére. Többnyire látni sem lehetett: olyan sűrű volt a köd, hogy az előző

kocsinak még a körvonala sem volt kivehető. Hiányzott a meleg étel. Egyáltalán semmi nem adott meleget, legföljebb odatapadhatott ki-ki a szomszédjához, hátha sikerül valamit felfognia abból, ami a másik testből kiáramlik. Mindenkinek vacogott a foga, meggémberedett a keze, senki sem mert hozzáérni fegyvere vasához, mert attól félt, menten odafagy az ujja. A katonák lába a teherautó vasalt padlózatára került, s talpukon át úgy áradt föl beléjük a hideg, mintha a bakancs meg a harisnya papírból készült volna. Mit számított már sátorlap, köpeny, szvetter? Egy idő múlva az ember arról is lemondott, hogy menedéket keressen magának: csak aludni szeretett volna. Mert a hidegtől olyan istentelenül fáradtnak érezte magát, hogy a valóságosnál is fáradtabb volt, s azt gondolta, talán az alvás majd segít. De a hideg még az álmába is behatolt. Nem is lehetett szó igazi alvásról, csak amolyan bóbiskolásféléről. Sosem pihenték ki magukat, s álmukból még a meleg káprázata is hiányzott. És azok a csillagtalan éjszakák! Az ember egyetlen hű kísérője a motorzúgás volt, azt hallotta állandóan elölről is, hátulról is… Yates egyszerre csak ott találta magát ebben az északnak tartó, tömeges versenyfutásban. Troynál volt éppen Schwalbachban, mikor a C század megkapta a menetparancsot. Ő vette fel Troyt a dzsipjére, mert a százados párnázott parancsnoki kocsiját átadta néhány katonájának, aki nem volt hajlandó kórházba menni, mindenáron együtt akart tartani a századdal. Yates örült, hogy Troyjal lehetett. Ahogy beszorult a százados, a csomagok és a gépkocsivezető közé, világosan látta, milyen kutya dolga volna, ha most egyedül kellene kocsiznia észak felé. Minden szörnyűség, ostoba, értelmetlen és kétségbeejtő élmény ellenére, amelynek állandóan ki volt téve a háborúban, megvolt benne a biztonságérzés, legalább attól kezdve, hogy elérték Párizst: győzni fognak. Bár ezt olyan magától értetődőnek tartotta, hogy szinte tudomást sem vett róla, ez a biztonságérzés alapvetően fontos volt számára. Ha a vesztesek oldalán áll, biztosan összeroppan a fenyegetettség érzésének állandó pörölycsapásai alatt. Arra gondolt, hányszor ajánlotta és erősgette röpcédulás, rádiós és hangszórós felhívások során a németeknek: Hagyjátok abba, vessetek már véget a háborúnak, úgyis elvesztitek! És most

egyszerre fordult a kocka, helyesebben épp azok fordítottak rajta. Ebbe vagy beletörődik az ember, vagy belepusztul. Most belőle is, mint mindenki másból, téli harcos lett – képletesen is, a szó szoros értelmében is. Nem mintha olyan könnyű lett volna ebben a háborúban nyáron katonáskodni: de télen még sokkal rosszabb. – Bár tudnánk valamivel többet, hogy is állunk tulajdonképpen – nyugtalankodott. Troy tábori köpenyébe burkolózva megszólalt: – Mi az, hogy hogy állunk? – Különben kár is beszélni róla! A százados tompa hangja most erősebben csengett: – És ha tudok valamit, mi hasznunk belőle? Attól még nem változik semmi. Várjuk csak ki szépen a végét! Nekem már nagy gyakorlatom van ebben, értek hozzá, mit jelent, kivárni a végét. De a hírek még gyorsabban jártak, mint a menetoszlop. A híradósok, mikor nem kellett forgalmazniuk, rádiójukon meghallgatták mindkét fél híreit. S mire a menetoszlop Luxemburghoz közeledett, az emberek körülbelül tudták is már, mi a helyzet. Minthogy pedig a szájról szájra járó hírek mindig a kép sötétebbik felét domborítják ki inkább – mintha egyáltalán volna ennek a képnek kevésbé sötét fele is! –, minden, amit csak sugdostak, morogtak, panaszoltak egymásnak, egy kis rémületet keltett. Cerelli a németek Tigris-páncélosát emlegette. – Nincs semmink – mondta –, ami azoknak ellenállhatna. – Aztán egyszerre visszakanyarodott a múltba: – Emlékeztek még, hogy hajtottunk keresztül Franciaországon? – Így visszatekintve az az út most valóságos kéjutazásnak tetszett. Sheal lélegzete dérrel vonta be arcán és ajka fölött a pihét. Kesztyűs kezét odatartotta a képéhez, úgy próbálta melengetni. Hangja fakón kongott. – Utálok utazni. Elegem van már belőle. Ha vége lesz a háborúnak, letelepszem valahol, és el nem mozdulok többet onnét, az istenfáját… nem én, a világ minden kincséért sem! Traub szeme könnyezett, undorítóan és szakadatlanul. Szorosabbra tekerte feje körül a sálját, orráig lehúzta

gyapjúsapkáját, s tetejébe nyomta a rohamsisakot. – Elegánsak vagyunk, mi? – Hová megyünk tulajdonképpen? – kérdezte Sheal. – Mért nem maradtok már nyugton? – szólt rájuk Lester. Cerelli verekedni kezdett Sheallel, mert mikor megfordult, kupán vágta a gyalogsági ásójával. Lester odatántorgott hozzájuk, és szétválasztotta őket. Clay Cerelli pártjára kelt, Traub pedig azt ordította, hogy Sheal nem volt hibás. Hamarosan általános lett a zenebona, de aztán nyomban el is csöndesedett, hiszen a sok emberrel és fölszereléssel dugig rakott, blokkoló, rángatózó, rázós félhernyótalpason még az öklét sem használhatja senki. Így csak gubbasztottak tovább, ázottan, kimerülten, átkozták a napot, mely együvé sodorta őket, százszorosan megátkozták ezt a mai napot, és utána is sorba mindet, ami csak vár még rájuk. Reggel ágyútűz érte Luxemburg városát. Nem sokat kapott, csak egy messzehordó üteg néhány lövése szállt el odáig: de ilyesmi eddig nem történt, s oly váratlanul szakadt most a városra, mint derült égből a villámcsapás. Fekete, alacsonyan szálló felhőkből hullott alá, s megint szájra kelt a hír a német csodafegyverekről, sőt még olyasmit is rebesgettek, hogy német ejtőernyősöket dobtak le a városra. Yates látta, hogy megváltoztak az emberek: ugyanazok, akik két hónapja még kinevették a lopott biciklin és kölcsönló vonta szekéren menekülő német csapatokat, és akik álmos, hidegvérű természetükhöz képest oly kitörő lelkesedéssel fogadták az amerikaiakat! Most komoran álldogáltak a járda szélén vagy az utcasarkon, kezdték rebesgetni, hogy a végleges német vereség talán nem is olyan végleges, és hogy az első amerikai csapatok, amelyek dél felől fáradtan, mocskosan, átfázva vonultak át, hogy betömjék a rést, nem a két hónappal azelőtti délceg győztesekhez, hanem inkább valami kétségbeesett pótsorozás gyülevész népségéhez hasonlítanak. A mások hangulata iránt oly különösen érzékeny embernek, mint Yates, tudatos erőfeszítésre volt szüksége, hogy arca ebben a csüggedt légkörben el ne áruljon semmit. Szeretett volna már

DeWitt-tel találkozni. Szükségét érezte, hogy tiszta képet kapjon arról, mi történt tulajdonképpen, és mire kell még számítaniuk. Az kellett volna most neki, hogy kirendeljék valahová, valamilyen értelmes feladatra, a katasztrófa sodrában és a készülő ellentámadás érdekében megerősítésre váró sorokba. A rádióépület előtt megkettőzték az őröket, s igazolásait is alaposan megvizsgálták, mielőtt beengedték. Yates ezt biztató jelnek tartotta. De az ezredes szobáját üresen találta, s megtudta, hogy DeWitt éppen az áttörés előtti napon Párizsba ment, azóta pedig semmit sem hallottak felőle. Ez nagy csalódás, sőt bosszúság volt számára. Mert azzal, hogy DeWitt nincs itt, nem kaphatta meg a kívánt megnyugtatást, méghozzá Willoughbyra maradt a parancsnokság. Willoughby kitűnő cselszövő, megvan a magához való esze, ha ravaszságra, görbe utakra, fortélyra van szükség. De milyen erősnek bizonyul majd az ellenséges támadás valóságos és ijesztő megterhelésével szemben? Márpedig válságos helyzetben nemcsak a különítmény működése áll vagy bukik Willoughbyn, de Yates élete is tőle függ… Yates élénk csevegésben találta az őrnagyot Crerarral: jókedvűnek és nyugodtnak látszott. Csak mintha a zacskók lettek volna duzzadtabbak a szeme alján, s egy fokkal szürkébb az árnyék a tokáján. – Isten hozott! – szólalt meg. – Nyilván tudod már az újságot… – Hallottam – válaszolt Yates. – Olyan egységgel jöttem, mely nem messze ide, az arcvonalra készül, de a pontos helyzetet nem ismerem. – Eléggé bűzlik a helyzet – mondta Crerar. – Majdnem elkerültél bennünket – szólalt meg Willoughby, és nevetett. – A németek már kis híján itt voltak a városba vezető főúton, s másfél órán belül megérkezhettek volna… De a negyedik hadosztály megállította őket. Éppen pihenőbe készültek, s akkor jöttek ki a hürtgeni erdőből… Nagyon kevesen maradtak meg közülük, de megállították a németeket, szakácsok, irodakukacok, tábori csendőrök állították meg őket, meg hasonlók. – És mire készülünk mi? – Semmire – mondta Willoughby kihívóan. – Ülünk a fenekünkön.

– Jó – hagyta rá Yates. – Tőlem ülhetünk. – Kezdte értékelni ezt az embert, ő volt az, aki Rollingenben előre megjósolta: „Ennek a háborúnak elég sokáig nem lesz vége, komisz dolgoknak nézünk még elébe…” Talán nem is olyan nagy baj, ha Willoughbyval lehet. Legalább önt az emberbe egy kis derűlátást Troy teljes szenvtelensége után, melyben a dermesztő úton Luxemburg felé része volt. Willoughby tovább beszélt: – Az előretörő németek balszárnyának egészen a szélén vagyunk. Azt hiszem, nem erőltetik meg annyira magukat, hogy elfoglalják Luxemburgot. Nem várja itt őket semmi egyéb, mint a rádió és az a dicsőség, hogy a sok elveszített főváros közül az elsőt visszahódíthatnák. De ezt úgyis megkapják, ha föntebb, északon előrenyomulnak, és a kezükbe esik. – És ott fönt mi történik? – Katlancsata folyik – szólalt meg Crerar –, katlan képződött… Willoughby magyarázta: – Arcvonal már nincs. De a 101-es ejtőernyősök még Bastogneban vannak. – Tartják még? Willoughby vállat vont. Aztán megjegyezte: – Már régen akartam mondani, hogy remekeltél annak az ensdorfi asszonynak az ügyében… 72

– Egy kicsit passé már ez az ügy, nem? – tréfált Crerar. – Kit érdekel most, hogy a német lakosság otthon marad-e vagy sem? Akkor még persze a felhőkben jártunk. De most már az a véleményem, helyes, ha mindegyikünk legalább egy kis időt a fronton tölt… hogy el ne veszítse a kapcsolatát a háborúval… – Én sosem kuksoltam hátul, az íróasztal mellett – tiltakozott Yates. – Nem is magára gondoltam – nyugtatta meg Crerar. – Mr. Crerar – kuncogott Willoughby –, Mr. Crerar felcsapott reformistának. Hogy miféle hiú reményekbe nem ringatjuk magunkat?… Üres fecsegés. Yates nyomasztónak érezte ezt a tátongó ürességet. Ezek úgy kerültek kapcsolatba a háborúval, hogy a

háború utolérte őket. – Na jól van, Yates – mondta Willoughby hirtelen egészen más hangon –, csomagolj össze, és állj menetkészen! Mindenkinek ugyanezt a parancsot adtam. Nem tudom, meddig maradunk itt. Úgy értesültem, Farrish feljön ide délről, átveszi ezt a frontszakaszt, és papírforma szerint mi is az ő parancsnoksága alá kerülünk, így tehát majd ő dönt. De természetesen nekünk is gondunk lesz magunkra. – És mikor jön vissza DeWitt ezredes úr? Yates nem értette, miért, de Willoughbyt ez a kérdés kihozta a sodrából. Az őrnagy hátrataszította székét, s Yates látta, hogy derékszíjára csatolja a pisztolytáskáját. – Nem tudom! Tudja fene, visszajön-e egyáltalán… pillanatnyilag csak két út járható errefelé, azokat is eldugaszolják a vonuló csapatok… és hogy egyáltalán meddig maradnak még nyitva, azt csak a jó ég tudja. Én mindenesetre nem várom meg, míg a különítményt is bekerítik. Mi nélkülözhetetlenek vagyunk! Megkerülte az íróasztalát, s megtapogatta Crerar szűk mellét. – Nélkülözhetetlenek. Igaz-e? – Majd hozzátette. – Legalábbis egyesek közülünk! Volt valami eszelősség abban, ahogy Willoughby ezt hajtogatta. – És nekem mi lesz a teendőm, őrnagy úr? – kérdezte Yates. – Már mondtam. Csomagolj össze! – És aztán? – Várj. – Nem szeretnék várni. Szívesebben csinálnék valamit! Willoughby fekete, fátyolos szeme kifejezéstelenné vált. – Pompás! Egy feladatot már úgyis szántam neked… – mondta lassan. – Eredj előre, a századokhoz. Ha akarsz, mehetsz még tovább is. Szeretném tudni, mit gondolnak most a fritzek. Mindent, amit eddig állítottunk, újra kell értékelnünk, s a helyzethez kell alkalmaznunk. Vigyél magaddal megfelelő embert, aki átveszi a jelentéseidet, és ellátja az összekötő szerepét. Vállalod? Kétségtelen volt, hogy rögtönöz. De Yatesnek épp ilyen feladatra volt most szüksége. Egy lélegzetvételnyi is untig elég volt neki most a parancsnokságból, mikor vereség veti előre az árnyékát. Ha már futni kell, mégiscsak jobb olyanokkal futni, akik néha meg is

fordulnak, hogy visszalőjenek, és ha meg kell halni, legalább barátokkal menjen utolsó útjára az ember. Érdekes, hogy a halál csak most jut az eszébe, itt, a jól fűtött irodában, ahol az ember levetheti a köpenyét és zubbonyát, kinyújtóztathatja lábát, s melengetheti a tűznél. A dzsipen, Troy mellett valahogy nem gondolt rá. Nekiindul, és megkeresi Troyt. Binget nem viheti magával. Willoughby azt mondja, Binget most nem nélkülözhetik. Hát akkor viszi Abramovici-ot. Van benne valami szinte torz öröm, hogy a sorsot éppen Abramovici társaságában hívja ki maga ellen: hiszen az a kis emberke valóságos kabala. Abramovici-nak sehogy sem tetszett a dolog. Igyekezett is Yatesnek megmagyarázni, hogy neki nem sok hasznát veszi a szabadban. Yatesnek eszébe jutott, mi volt nemrég a véleménye neki magának is a katonáskodásról télen, s Paine-t idézte. Erre Abramovici olyasmivel válaszolt, ami ugyancsak idézetnek hangzott, de a valóságban apjának, a román hadsereg veteránjának véleménye volt arról, hogy háborúskodni sosem kívánatos dolog, de télen különösen nem. Miután Abramovici egész sor alkalmasabb jelöltet nevezett meg a kiruccanásra, s Yates minden ajánlatot türelmesen elhárított, a kis katona végül is megadta magát. Akkora felszereléssel jelentkezett, hogy látni való volt, megőrzött mindent gondosan, amit csak kiadtak neki a hadseregnél, sőt a készletet még magángyűjteményével is megtoldotta. Bakancsából hetykén villant ki merinói gyapjúból készült zöld-fehér csíkos sízoknija. Arcát – szeme és orra kivételével – kötött álarc borította, mely lecsúszott egészen a szemhéjáig. Az egész ember valami óriási párnahuzatféle lebernyegbe burkolózott, de annak kecsesen csípte föl az alját, mikor felkászálódott a dzsipre. Amint végre sikerült benyomakodnia a hátsó ülésre, elmagyarázta Yatesnek, hogy ez nem párnahuzat, hanem két összefércelt lepedő. – Hóköpeny – mondta –, téli hadjáratban ilyet hord az ember. Mert kézenfekvő, hogy a fehér színt a hó fehérségétől, különösen

messziről, alig lehet megkülönböztetni. Hófödte szikladarabnak vagy földhányásnak néznék. – És mi történik akkor, ha a németek nem veszik észre magát? – kérdezte Yates. – Ha rohamoznak, és átfutnak magán, mint valami hófödte földhányáson? – Hadnagy úr csak nem hagy ott? – nyugtalankodott Abramovici. Yates nem felelt rá semmit. A Luxemburg városából észak felé vágtató menetoszlopok egyre gyérültek, keskenyedtek, itt már egyenként meg lehetett előzni őket, s gyorsabban haladhatott náluk az ember. Yates szerette volna utolérni Troyt és a századát. Mindössze három órát töltött el a városban, azalatt beszélt Willoughbyval, mozgósította Abramovici-ot, hirtelen bekapta az ebédjét – ebben legalább annyi öröme volt, hogy meleg étel került a gyomrába –, és ruhát is váltott. Most már érezte, hogy kimerült, de nem volt szabad elengednie magát. Tovább is éber kellett hogy maradjon. Valahol – keletre az úttól – folyt a Sauer folyó. Az elmúlt éjszaka egy Volksgrenadier-hadosztály a német előretörők balszárnyának szélén átkelt rajta, de a nyugati parton feltartóztatták. Senki sem tudott biztosat róla, mi lett a végeredmény. Időközben a Farrishhadosztály páncélos gyalogsága előretapogatózott észak felé, s igyekezett megállapítani a német balszárny erejét. Minél messzebb hajtottak északra, Yates és Abramovici, annál gyakrabban kerültek szembe a történtek jeleivel. Most éppen fordított volt a helyzet, mint annak idején Franciaországban – amerikai járművek döglöttek be németek helyett, s azok álltak az út szélén szitává lőve. Szétnyílt vagy elgörbült csövű, tört kerekű ágyúk álltak elhagyottan utolsó állásukban. A frissen hullott hó és a sűrű köd némiképp tompította a rombolás rikító képét, de ettől valami fájdalmasan szomorú jelleget kapott az egész. Aztán meglátta Abramovici az első halottat – mintha csak elnyújtózott volna az árokban, hogy aludjék egyet. A tizedes először arra gondolt: Jaj, hogy így tegye tönkre valaki az egészségét! Még halálra fázik! – És kellett hozzá néhány pillanat, míg rájött: ez bizony halott, már be is lepte a hó, és köpenyén sem árnyék csupán az a fekete folt, hanem szörnyű valóság, ott vágott bele a srapnel.

Előttük az út találatot kapott. A kocsik kerülgették a lyukat, a csapatok északnak, a szanitéckocsik visszafelé haladtak el mellette. Abramovici előrehajolt. – Hadnagy úr! – mondta fátyolozott, gyöngéd hangon. Yates megfordult. – Most ne tessék jobbra nézni. – Miért? Mi baj? – Semmi, de ne nézzen oda, hadnagy úr. – Jó! – Yates ideges lett. Szeme sarkából jobbra lesett, látta, mi van az árokban. És megértette, hogy Abramovici ettől akarta megkímélni. Ismét hátrafordult a fehérbe burkolt, csupa dudor emberkéhez, és megveregette a térdét. Abramovici gondoskodásában Ruthra emlékeztette valami. Az asszony tudja, hogy itt van Luxemburgban. Úgy fogalmazta hazaírt leveleit, hogy könnyen kitalálhassa belőle, melyik frontszakaszon van. Most majd az otthoni újságokban olvas az áttörésről. És az amerikai lapok szenzációhajhászása, túlzó, kövér betűs címei a végsőkig fokozzák aggodalmát. Most nem úgy gondolt rá, mint nagyon is felnőtt, nagyon is önálló nőre, aki mindenen könnyen túlteszi magát, hanem másképp: Lám, szegény asszony, mibe csöppent a férje! – Mert minden hibájával, tétovázásával és azzal együtt, hogy sosem hajlandó nyíltan állást foglalni, mégiscsak a férje. És Yatesnek egyszerre megesett a szíve az asszonyon, jobban fájt érte, mint bárkiért a világon, Thérése-t is beleértve. Épp most, ebben a pokoli, borzalmas helyzetben, mikor az ember azt sem tudhatja, vajon holnap, vajon egy óra múlva él-e még, vagy mi vár rá egyáltalában; és ha bekövetkezik az a dolog, akkor mi történik vele; mi marad belőle, ha ő is odajut, mint az a halott fiú az árokban… Most ébredt rá, hogy csak Ruth után kívánkozik, mert az ő ereje az asszonyban van, és az asszonyé őbenne. Mert ők ketten egy pár: és nincs olyan barátság, nincs olyan bajtársi érzés, nincs olyan viszony, mely ezt az együvé tartozást pótolhatná. Már csaknem egy éve, hogy nem látta Ruthot, és most erősebben él benne, mint mikor elváltak. Kétségtelenül ez történt: nagy szükségében az asszonyhoz kiáltott, s ő felelt neki – annyi más ember közül éppen Abramovici útján, a környezetében levő sok

józan, önző ember közül is a legjózanabb, a legönzőbb közvetítésével. Ez már valóságos csoda. Nem is beszélhet róla soha senkinek, legfeljebb Ruthnak magának, majd otthon, ha egyáltalán hazaér valaha… Most az előtte haladó teherautók végleg megálltak, a katonák kiszálltak belőlük, s eltűntek az út mentén kétfelől húzódó erdőben. Az erdő olyan volt, mintha valamilyen durva óriásborbély óriási fésűvel esett volna neki. Szilánkokra hasadt törzsek, elkínzott, nyomorékká tört koronák, összevissza szántott aljnövényzet, bütykös, fenyegető ujjakként fölmeredő meztelen gyökerek – a fák közt pedig szélfútta ködfoszlányok, melyek ide fátylat vonnak, amott megmutatnak valamit, s a rongyolt erdőnek új, örökké más színt játszó, hátborzongató életet kölcsönöznek. Csak a hangok voltak valóságosak: férfiak ordítoztak parancsokat, káromkodtak, kérdeztek. Gyülekezés folyt; ágyúkat vontattak elő, állást készítettek. Valahol egy túlbuzgó géppuska tüntetően kelepelni kezdett. Yates továbbhajtott a teherautók mellett. Látta, hogy már közel jár az erdő széléhez. Most vagy másfél kilométeren át csupasz, hófoltos dombon át vezet az út, s a dombtető sárgás ködbe vész. A táj halálos csöndjébe egy-egy becsapódás döreje hasított bele, száraz, kemény hang, s még sokkal félelmesebb, mint máskor, mert oly kísérteties most ez a vidék. Kétoldalt az út menti utolsó fák úgy álltak, mint a kapuoszlopok. Yates nem tudta, továbbhajthat-e, hát megállította a dzsipet. Jobbról egy katona jött elő. – Hová mennek, hadnagy úr? Yates bizonytalanul előremutatott. – Hú! – mondta a katona. – Az nem lesz jó. – Miért? Mi van ott? – Fritzek. – Tyűha! A katona sarkon fordult. Úgy látszik, nem nagyon érdekli, hogy Yates megfogadja-e a tanácsát. – Hol van a C század? – kiáltott utána a hadnagy. – Itt! – kiáltott vissza a katona. – Merre találom a századparancsnok urat?

– Arra ni… vágjon csak át a bozóton, s arra tovább! Abramovici azt motyogta, hogy fáradt. – A katonának, mielőtt csatába megy – mondta –, jogában áll kipihennie magát.

7 Hamar beesteledett, szürkésfekete, nedves és hideg volt az este. Lester őrmester ment elöl, ráhajolt a géppisztolyára, még a nyomában haladó Sheal is alig látta. Hátrább, mögöttük, jobbra és balra, elnyúlt csatárláncban haladtak némán a rajok, csak a bakancsok cuppogása hallatszott a friss hóban és a sáros, agyagos földön, vagy olykor gyönge jég roppant a katonák tapogatózó lépte alatt. Hallották egymást, de látni mindegyik csak a legközelebbi alak halvány körvonalát látta. Kikerültek az erdőből a csupasz, dombos földekre. Nem tudták, mi van előttük, de Troy azt mondta, előrenyomulhatnak, mert a köd őket is ugyanúgy rejti, mint az ellenséget, így legalább hirtelen lephetik meg a németeket, s kihasználhatják ezt az előnyt. Fulbright valahol az előrenyomuló ék közepe táján haladt. Igyekezett kapcsolatot tartani a két szárnnyal és az élen haladó Lesterrel. Időnként előkerült egy-egy ember a szakaszból, megkereste őt, és jelentette, hogy eddig még nem találkoztak senkivel. Valamivel a hátuk mögött jött a század többi része, kiléptek az erdőből, s követték Fulbright hadnagy ékének nyomát. Az összeköttetést hírvivők és – ha minden egyéb kapcsolat megszakad, ami a sötétben könnyen előfordulhat – hordozható rádió adó-vevők útján tartották fenn. Ha Fulbright erős ellenállásba ütközik, vissza kell húzódniuk a század zöméhez. Egyébként rá volt bízva, mit csináljon. A katonák lassan haladtak előre a domboldalban, imbolyogtak, mint a halászháló zászlócskái, mikor a hullám himbálja őket. Lester egyedül volt. Úgy hallgatta saját lépteit, mintha nem is ő lépegetne, hanem valaki más. Meddig bírja ezt az ember anélkül, hogy megbolondulna? Wattlinger derék fiú volt, de bekapta, és szétszállt apró cafatokra, azt mondják, látták az egyik karját, amint száll-száll, egyre följebb, egyenesen a Jóistenhez. Kíváncsi volt rá,

vajon odafönt elfogadnak-e egy kart egész ember helyett. A lelke nem lehetett a karjában, talán az ember szívében van, talán a hasában, talán az agyában, de a karjában semmi esetre sem. Vagy lehet, hogy a halhatatlan lélek mindenünkben benne van, s mindegy, ha csak a kisujjunk körme marad meg, ahhoz is hozzátapad a lélek egy részecskéje? Talán ez az igazság, hiszen a lélek csak nem rakhat fészket úgy valahol az emberben, mint a madár. – Sheal! – súgta hátra. Sheal előresompolygott. – Mit gondolsz, hol van az ember lelke? – Micsoda? – Hallottad, mit kérdeztem! – Hülye vagy – mondta Sheal, és hátramaradt. Sheal hátraszólt Traubnak. – Hé, Traub! – Mi az? – Lester azt akarja tudni, hol a lelke. – Az én lelkem… az ott jár valahol a Rivington Street környékén, egy maszatos képű kislánynál, aki az utca porában játszik… az ő nagy szeme kísér el mindenüvé. De Lester soha életében nem járt a Rivington Streeten, az övé másféle lélek lesz. – Cerelli! – Mit akarsz? – Eredj előre Lesterhez, kérdezni akar valamit. Cerelli előrebukdácsolt. – Na, mit akarsz, Lester? – Semmit. Baj van hátul? – Nincs ott semmi. De azt mondták, akarsz valamit. – Én? Akar a fene! Te, várj csak egy kicsit! Nem látsz valami fényt ott? – Nem. – Nem is hallasz semmit? – Nem. – Mi a különbség álom és ébrenlét közt? – Tudja az ördög! Fogalmam sincs! – Mióta vagyunk úton?

Cerelli megnézte az óráját, de nem lehetett látni a számlapot. Lester megkérdezte: – Próbáltál már valaha a saját fejed után menni? – Honnét szedted a piát, mi? Adhatnál nekem is! Hadd szívom le én is magam! – Takarodj vissza! – förmedt rá Lester. – Eredj innét, mert úgy rúglak meg, hogy visszaszállsz! – Jó, jó, megyek már, na! Az ember maga sem tudja, hogy kezdődik az ilyesmi. Vajon Lester hirtelen támadt miszticizmusa hatott-e rájuk, vagy az, hogy ezen az opálos, ködös éjszakán kell átgázolniuk: de még Sheal, még Cerelli, még a legföldhözragadtabb, még a legkevésbé sem szívbajos fiúk is úgy érezték, oldódik róluk a keménység, s a maga módján mindegyik elmélázott. Lester lába alatt hirtelen kemény lett a talaj. Az őrmester egyszerre minden ízében emberré vált. A hó alatt úttest kell, hogy legyen. S amint jobbra-balra tekintett, mintha egyenes, fehér csíkot látna a sötétben, a szélén pedig azok a fekete sávok talán fák vagy távíróoszlopok. Út ez bizony, kelet-nyugati irányban fut, valahol balra torkollik bele abba az észak-déli országútba, amelyen az éjjel jöttek Luxemburgból. Most tehát tudja, merre jár. Megüzente Fulbrightnak, hogy elérte ezt az utat, és hogy – úgy látszik – egy teremtett lélek sem jár rajta. Mikor a hadnagy megkapta az üzenetet, szólt a rádiósnak, lépjen érintkezésbe Troyjal, jelentse, hogy elérték az utat, átmennek rajta, és tovább haladnak előre. Közben Lester már túl is jutott az úton, a katonák nyomultak utána. Átkecmergett egy kis töltésen, és már megint a dimbesdombos, fagyos földeken járt. Lassított, és csak, akkor lépett ki megint, mikor biztosra vehette már, hogy az egész szakasz átkelt az úton. Ha az ember elég régen van már kint a harctéren, különös érzéke fejlődik minden közelgő, hirtelen változás iránt. Olyan ez, mint az ökölvívó ösztöne, amellyel leguggol, pedig még igazában nem is látja, hogy ellenfele ütni készül.

Mikor hallhatóvá vált a dübörgés, mikor percek vagy esetleg másodpercek múlva nyakukon lehettek már a harckocsik, senki sem mondta nekik – de nem is volt, aki mondja –, hogy a kelet-nyugati úton, melyen az előbb olyan óvatosan lépdeltek át, német oszlop közeledik, hogy a német harckocsik nemcsak az úton jönnek, hanem mint a kerítőháló, úgy terül szét vonaluk a földeken is; nem mondta senki, hogy a harckocsik majd közéjük és a század többi szakasza közé ékelődnek, hogy a gyalogsági fegyverekkel ellátott harmincnegyven katonának, aki talán ugyanannyi, komoly páncélzattal és nehéz fegyverekkel ellátott harckocsival kerül szembe, elvágták az útját. De anélkül is tudták. Az egyik olyan gyorsan mozgó oszlop tartott arrafelé, melyekkel a németek átdöfték és szétszaggatták az arcvonalat, s a hatalmas katlant nyugat felé tovább akarták szélesíteni. Fulbright szakasza csöppnyi kavics volt csak az útjukban. A hadnagy túl gyorsan merészkedett előre, félrevezette őt, hogy oly csöndes az éjszaka. Ha öt perccel előbb ér ide, vagy öt perccel később, nem akad össze a harckocsikkal. Fulbright hadnagy gondolatai, melyek oly biztosan fészkeltek alacsony, kemény homloka mögött, most helyben topogtak. Folyton ezen rágódott. Egy pillanatra még abban reménykedett, talán kis csoportja elkerüli a német páncélosok figyelmét, s azok az éjszakában és ködben elfutnak mellettük. De a németek meglátták őket. Köréjük fordultak, három oldalról is elvágták az útjukat, s tüzet nyitottak – a géppuskák halálos ostorcsapásokkal verték föl körülöttük mindenfelé a földet. Még 8,8as ágyújuk is rájuk dördült. Nevetséges, mintha egész téglával akarná valaki az ablakpárkányon ülő legyet agyoncsapni. Fulbrightnak nem kellett parancsot adnia. Jóleső érzéssel vette tudomásul, hogy könnyű géppuskájuk és golyószórójuk felvette a kilátástalan harcot. Ő sem félt. Nála volt a rögbilabda, s igyekezett áttörni vele a szemben álló tizenegy szürke szvetteres fickón, akik közül mindegyik kétakkora volt, mint ő. Méghozzá nem is játszanak sportszerűen. Ütik, rúgják, ahol legjobban fáj, leginkább sebezhető! De hol marad ilyenkor a játékvezető?… Már itt van. Csak furcsán hasonlít Cavanaugh professzorhoz. Ő mondta egyszer: „Sosem

engedném át a vizsgán, Fulbright, ha nem volna olyan jó rögbijátékos.” De Cavanaugh professzornak hosszú, fehér szakálla van, s ez igazában nem is ő, inkább Charlie-hoz hasonlít, a négerhez, aki a diákegyesületben fűtött, s a Mississippit szokta énekelni. Aztán hallotta, hogy rákezdik a szurkolók: „Rá! Rá! Rá!” Fulbright hadnagy lefordult a hóba, sisakját úgy szorította magához, mint a rögbilabdát, és már halott volt. Lester őrmester színes foltokat látott maga előtt – ilyen színekben játszik a márvány, Pete Dreiser drugstore-jában a frissítő italok magas pultján, mikor meggyújtják a fénycsövet. Nekidőlt a pultnak, s érezte, hogy vágódik éle a vállába. Jaj, de fáj! És egyre jobban! Borzalmas már, hogy hasogat! Aztán már nem is volt sem pult, sem fény, csak a fájdalom maradt meg, de úgy, hogy vonaglott tőle. Cerelli, Sheal és Traub egyre tüzelt. Lőttek a német harckocsikra, ezekre a mozgó felhőkarcolókra, mert azt tanulták, hogy lőni kell, és mert tudták, hogy amint abbahagyják a tüzelést, mindennek vége. Traub feltűzte szuronyát. Talpon akart meghalni. Őrült ötlet volt, Cerelli és Sheal meg is próbálták lerántani, mikor fölállt, de Traub kiszakította magát a kezük közül, és kemény léptekkel megindult egyenest előre. Mintha a szurony húzta volna maga után. Kiszemelt egy tankot, s annak tartott neki. A harckocsi köpködő géppuskájának valahogy nem sikerült őt eltalálnia. Továbbhaladt, míg ott nem álltak egymással szemtől szembe, a kis Traub a Rivington Streetről, és fehér mezőben fekete horogkereszt a német tankon. Aztán a szurony és a puska szilánkokra hasadt. A harckocsi ment tovább. Clay tizedes látta, hogy minden irányból német gyalogság közeledik, és csak Cerelli, Sheal meg néhány ember maradt meg az egész szakaszból. A gyalogság nyilván azokon a félhernyótalpasokon jöhetett a német harckocsik nyomában. A németek tüzelnek, és közelebb jönnek, tüzelnek, s megint közelebb jönnek. Clay tizedes élni akart. Ebben a pillanatban megszólalt lelke mélyén egy mindennél erősebb hang, s azt mondta: „Nem! Nem! Nem! Ez nem lehet a vég, ezzel nem szakadhat vége mindennek, itt nem, így nem, még nem!” Körülnézett, van-e még feljebbvalója, akitől parancsot kapjon. Ha van ott valaki még, s azt parancsolja

neki: „Tüzelj! Harcolj!” – ő tovább tüzel, és tovább harcol, hiszen nem volt rossz katona, csak megszokta, hogy mindig mások vezessék. De most nem volt senki, akitől parancsot kapjon, csak az a hang beszélt hozzá egyre szíve mélyéről: „Többet ér bármilyen kutya élet, mint hogy itt rogyj le a földre, barázdák, kövek, sárral, vérrel mocskolt havas foltok közt, és sose kelhess föl többé!” Elkövetkezik egy pillanat, mikor az ellenség ereje már oly nyomasztó, hogy a harci érzés váratlanul visszájára fordul. Úgy viselkedik az ember, mint a vízbe fúló. Egyszerre csak föladja a küzdelmet: a hullámok sodrára bízza magát. Clay tizedes eldobta fegyverét, föltartotta kezét. És Fulbright szakaszából az a néhány katona, aki megmaradt, ugyancsak eldobta fegyverét, s magasra tartotta kezét. Egy német őrnagy lépett elő, s bőrkesztyűs kézzel jobbról-balról pofon vágta Clayt. A tizedes pedig nem érzett ebben semmi vérlázítót. Mintha az apja legyintette volna képen, mert rossz fát tett a tűzre. Bár akárhogy erőltette is az eszét, nem tudott rájönni, mi a bűne. Amilyen hirtelen támadt Dehn őrnagy dühe, melyet az imént szabadjára engedett Clayvel szemben, ugyanolyan gyorsan el is párolgott. Talán azzal, hogy megütötte ezt a vadidegent, ezt az előtte szürke arccal, remegve álló amerikai káplárt, saját magát akarta inkább büntetni. Az utóbbi hónapok során, amint végigszökött Franciaországon – majd Párizsban, a Pettingerrel történt találkozáskor még inkább –, látnia kellett, hogy kicsúszott lába alól a talaj. Többször is addig jutott már, hogy semmi egyebet nem akar, mint föltartani a kezét, és megadni magát: véget vetni az egésznek, békét, nyugalmat, biztonságot lelni valamelyik sivár hadifogolytáborban. De azért tovább kínlódott. Pettinger rávette, hogy jelentkezzék a sok eligazító állomás egyikén, és valamiféle poroszos belső kényszer ott tartotta, az arcvonalon. Mert kénytelen volt akarva, nem akarva tudomásul venni, hogy megint oda osztják be. Valahányszor ugyanis kilátása nyílt rá, hogy hátul biztosabb posztot kaphasson, közbeszólt egy magasabb hatalom, s elvágta az útját. Mintha a hadsereg nagy, személytelen gépezete egyszerre személyeskedni

akarna, amint az ő ügyéről van szó. Okkal vagy ok nélkül arra gyanakodott, hogy barátja, Pettinger igazgatja sorsát ilyen rosszindulatúan. Gyanúját igazolni látszott, hogy – amikor menetoszlopa éppen a támadásra indult – Pettinger is csatlakozott hozzájuk ezzel a megjegyzéssel: – A Meuse-nél kell találkoznom az Ölyv-csoporttal. Ezért aztán Dehn szívből gyűlölte az amerikaiakat. Mert azoknál minden olyan simán megy. Ha győznek, akkor sem kell túlságosan megerőltetniük magukat. Borzalmas a tüzérségi és légi fölényük, megbénul tőle az ember, képtelen bármit tenni, csak azt várja, mikor mondják fel idegei a szolgálatot. Ha pedig megverik őket, egyéb dolguk sincs, mint hogy fölemeljék a kezüket, s máris fejedelmi fogadtatásra számíthatnak: ettől kezdve életüket olyan nyugodt felelőtlenségben tölthetik, amilyenre Dehn szüntelenül áhítozik, de hiába. Most itt, közvetlenül körülötte, befejeződött a harc. Csak dél felől hallott lövöldözést, nyilván a balszárnyát fedező osztag ütközött amerikaiakba. Dehnnek sehogy sem tetszett a helyzet. Az volt a feladata, hogy – amilyen gyorsan csak lehet – törjön előre, s a tisztogatást bízza az utánuk vonuló gyalogos egységekre. Ezektől a foglyoktól viszont most nem mehet tovább. Nem tud nekik helyet szorítani sem a harckocsikon, sem a félhernyótalpasokon, de szélnek sem engedheti őket. Pettinger odaérkezett melléje. Dobogva verte le csizmájáról a havat. – Hányan vannak?– mutatott az amerikaiakra. Összebújtak a szerencsétlenek, mintha egymás közelsége oltalmazná őket. – Talán tizenöten – válaszolt az őrnagy. – Na, mire vársz? Dehn térdével belülről megbökte merev, fekete, fényes bőrkabátját. Az annyira új és kemény volt, hogy derékszíjon alul szétállt pipaszár lába körül, mint az abroncsszoknya. – Nem tudom… – mondta Dehn vontatottan. Pettinger végigmérte: lám, ilyen ez a Dehn: ez az arisztokrata, ez az izomember, ez az élősdi! Már megint visszasüllyed a vele született tehetetlenségbe! De mit csodálkozom rajta! Szemét ember

volt ez már Párizsban is, méghozzá akkor egymillió frankot húzott ki a zsebemből! – Nem tudod! Persze! – majmolta Pettinger. – Te vagy itt a parancsnok! Arra nem gondolsz? – Istenemre, igazán nem sajnálom őket – mondta Dehn –, nem én! De azt már mégsem vagyok képes megtenni… – Miért nem vagy képes? ‘ – Mert hadifoglyok. Mert fegyvertelenek, hogy enné meg őket a fene! – Ha nem vagy olyan országos marha, ha tovább löveted őket a harckocsikból ahelyett, hogy leszállítod a Panzergrenadierjaidat, most nincs semmi gondod. Dehn nem válaszolt. – Hol van a kettő közt az a finom erkölcsi különbség? – kérdezte Pettinger gúnyosan. – Ott, hogy igenis leszállítottam a gyalogosokat. És ezek most már hadifoglyok. – Ha egyszer Dehnt sarokba szorítják, megmakacsolja magát. – És meddig akarsz még itt rostokolni? Mert magaddal nem viheted őket. – Verflucht nochmal! – káromkodott az őrnagy. – Hagyd már az embert egy kicsit gondolkozni! Pettinger undorral figyelte a szeme sarkából. – Szóval azt tanácsolod… – Dehn nem fejezte be a mondatot. – Azt. Csakis azt. – Akkor add ki te a parancsot! Pettinger nevetett. Az amerikaiak hallották, hogy nevet. – Gyáva kutya – mondta Pettinger –, mindig tudtam, hogy az vagy, és jegyezd meg, hogy gyáva kutya módjára fogod végezni is. – Cigarettára gyújtott. – Unteroffizier! – kiáltotta. Odarohant egy szakaszvezető. A cigaretta izzó vége egy kis ívet írt le. – Lőjék le őket! A szakaszvezető tisztelgett. Cerelli látta: a két tiszt megfordul, s eltűnik a sötétben. Hallotta, hogy búgnak föl a német harckocsimotorok.

Aztán észrevette, hogy a sötétből néhány alak jön elő, és felsorakoznak. Meglökte Clayt. A tizedes is látta őket. – Ne! – kiáltotta Clay. – Hagyjanak! Ne! – Aztán összeszedte csekély német tudását: – Nix schiessen! Nix schiessen! De azok nem hallották. Nem akarták hallani. Mint a gépemberek, úgy teljesítették a parancsot. Talán logikusnak találták, mint valamiféle igazságszolgáltatást. Talán úgy érezték, derék dolgot művelnek, mintha aratnának, vágnák a rendet, s néznék, hogy dől, hogy hullik le, a földre, s hogy terül ott el békésen. Sheal melegségben feküdt. Vérszag vette körül, arcát nyálka borította. Minden lélegzetvétellel azt szívta be az orrán, szája is azzal volt tele. Emelni próbálta karját, hogy letörölje, de nem ment. Valami súlyos, megmozdíthatatlan dolog feküdt karján, lábán, és földhöz szögezte. Köhögött, köpködött, s végül émelyegni kezdett a gyomra. Egyszerre kifordult belőle minden, s azzal kitisztult szájából az a nyálkás anyag is. Ki tudta nyitni a szemét. A sötétség feketébb volt, mint az éjszaka, de két opálos fényű pontot látott. Megemelte fejét, s az opálos pontok megnőttek, olyanok lettek, mint a kagyló bélése, csak domborúban, de másképp anyaguk is, fényük is ugyanolyannak hatott. Megérintette a fénylő valamit, megérintette előbb azzal a bizonyos, rohamosan hűlő, csúszós, nyálkás anyaggal még mindig elborított orra hegyével, aztán megérintette gyomornedvtől kesernyés ajkával is. Utóbb agya is működni kezdett. Rájött, mekkora a távolság a két fénylő kagylóhéj között, már észrevette azt is, milyen a tapintása annak a dolognak: mint a hideg gumié vagy a kocsonyáé. Sheal arca és ajka Clay tizedes halott szemét érintette. Troy mindössze annyit tudott csak Fulbrightékról, hogy áthaladtak a kelet-nyugati irányban vonuló úton. Ezt jelentették utoljára rádión. Aztán dübörögni kezdtek a harckocsik, lövések pattogtak, fölszállt a ködben egy magányos, zöld rakéta, egy ideig lebegett még abban a hiú igyekezetben, hogy messzire lássék, majd beleveszett a sűrű tejfehérségbe. Troy kergette előre az embereit. Bukdácsoltak partnak föl, lefelé, le a dombról, s megint föl. Valóságos versenyfutás volt ez úttalan

utakon át. A százados vadul, teli tüdőből bömbölt rájuk: – Futás, az istenfáját! Gyerünk! Szinte őrjöngött. Hajszolta magát, és hajszolta az embereit. Időben oda kell még érniük. Itt ő a hibás. Parancsot kellett volna adnia Fulbrightnak, hogy várjon. Ő is gyorsabban haladhatott volna, összeköttetést tartva az előretolt szakasszal. Ehelyett azonban hagyta, hogy elvágják őket. Hegyezte a fülét. Még mindig lőnek, még mindig, tehát egyelőre van remény. Mikor a németek balszárnyán haladó páncélos osztagba ütközött, nem magát féltette és azt a két szakaszt, mely vele volt: attól gyötrődött annyira, hogy itt meredezik előtte ez a kemény fal, ez a vastag tömb, s megakadályozza, hogy áttörjék magukat Fulbrightékhoz. Előrelátóan páncélos erősítést kért rádión. De azt már nem várta meg, hogy odaérjen a segítség. Támadásra indult, nem törődött vele, mibe kerül ez most, nem törődött azzal sem, hogy a németek nyilván viszonozni fogják a támadást, s nagy erejükkel egyszerűen legázolják őket. Abramovici kényelmetlennek és értelmetlennek találta ezt az erőltetett menetet a kopár, hideg, ködülte dombocskákon át. Még mindig nem értette egészen, mi keresnivalója is van Troy emberei között. Csak annyit tudott, hogy Yates magával hozta, és most megy utána, mert látja, hogy a hadnagy csatlakozik a századhoz. A szél belekapaszkodott maga fabrikálta hóköpenyébe, cibálta róla lefelé, a lepedő lába köré csavarodott, puskája egyre súlyosabbnak tűnt, lábát pedig mind nagyobb erőfeszítéssel sikerült csak mozdítania. Szorosan Yateshez zárkózott, s a hadnagy időnként hallotta bosszús motyogását: – Az ilyen kitűnően gépesített hadsereg, mint az amerikai, igazán jobban alkalmazkodhatna a modern technika követelményeihez… – vagy: – A szürkületi vakságnak vitaminhiány az oka. Abramovici egyáltalán nem értette, miért kell Troynak, embereinek és Yatesnek ilyen eszeveszetten rohanniuk. Ő ebben is csak amolyan katonás hülyeséget látott, mint abban, hogy sorakozni

futásban kell, de aztán órákig ácsoroghatnak, míg valamelyik magasabb rangú tiszt szólni méltóztatik hozzájuk. Abba is beletellett egy kis idő, míg eszmélni kezdett, hogy az ellenség itt rá lövöldöz. Akkor aztán – ösztönösen védve életét – úgy földhöz vágta magát, hogy minden csontja belenyekkent. Hamarosan túljutott az első, természetes meghökkenésen is: Nem! Ilyet nem csinálhatnak velem! – Mert azok, odaátról minden különösebb hasfájás nélkül ezt csinálják bizony vele, s most rajta a sor, hogy tegyen róla. Abramovici máris alkalmazkodott a helyzethez: makacsul eltökélte: ha őt ütik, hát ő is üt. Szerencsére épp abban a pillanatban érte fülét, agyát és értelmét a tiszthelyettesek rekedt tűzparancsa is. Már kivehette a német kocsik árnyát: mintha úsztak volna a láthatár szélén. Enyhén szürkülni kezdett, közeledett a reggel. Apró emberkék mozogtak a kocsik körül, egész jól látszott a körvonaluk: ott van tehát az ellenség, azok lődöznek rá! Abramovici célzott és tüzelt, célzott és tüzelt. Hidegvérrel dolgozott, de nem a hősök fennkölt nyugalmával – később nem is tudta pontosan megmondani, miért viselkedett így –, inkább gépiesen: hiszen a katonának ilyen meg ilyen helyzetben ezt és ezt kell csinálnia. Mintha fátyol mögött játszódott volna le, ami körülötte történt. Fél szemmel minden látnivalót megfigyelt közben: egy katona a hasát fogja, ordít, hangja egyre vékonyodik, olyan már, mint a macskanyávogás, aztán elhallgat; egy német páncélost eltaláltak, vad lángok csapnak föl belőle, egy icipici alak ki akar mászni, lövést kap, égő karja és lába egy ideig még kalimpál, aztán úgy hull le az emberke a tankról, mint az izzó zsarátnok; baloldalt aknavetőt vontatnak állásba, egy katona pedánsan, szabályos időközökben töltényt csúsztat a csőbe – sutty! sutty! –, majd egyszerre már nincs is ott sem aknavető, sem ember, mindössze egy rakás hús, egy elgörbült cső és a robbanás forró lehelete az előbbi jelenet helyén. Abramovici éppen újratöltötte puskáját, mikor észrevette, hogy hirtelen minden elcsöndesedett. Az ellenséges árnyak felé pillantott, s látta, hogy eltűntek. Messze, balra tőle kaffogott még egy géppuska, de most az is elhallgatott. Furcsa, felfoghatatlan jelenség!

A köd alább szállt, s teljesen beburkolta. Jobbján, közvetlenül mellette, ott feküdt Yates, őt sem látta egész tisztán, de lám, most nehézkesen föltérdel, kezével segít, úgy tápászkodik, mint valami öregember. A csönd egyszerre ráébresztette Abramovici-ot, hogy vége a harcnak, s ő életben maradt. Pedig ez ütközet volt, valóságos csata! Ahol emberek állnak ki egymással szemben, apró gombocskákat nyomkodnak, meghúzzák a ravaszt, célt keresnek, s azt jól megirányozzák, mert ölni akarnak, kitépni a másik belét, szétloccsantani az agyvelejét, nagy, tépett szélű lyukat vágni azon a testen, amelyet az illető, amióta csak eszét tudja, gondoz, etet, mosdat – megcsapolni, hadd fröcsköljön kifelé a vér, annyi vér, hogy a világ minden kötszerével se lehessen fölitatni, visszatartani, elállítani! Abramovici a hóköpenyére pillantott. A földön hentergett benne, s most csupa barna, szürke pecsét volt az egész. Rángatni kezdte magáról lefelé. Föltépte a maga készítette varrást, hallotta, milyen idétlenül ropog a szakadó férc, látta, hogy hullanak lábához a lepedők. Megemelte lábát, s kilépett a mocskos halomból. Mintha varázskörből lépett volna ki. Most előbb megemelte a bal lábát: lépett egyet! Aztán a jobbat emelte: megint lépett egyet! Lépés lépést követett: egyszerre csak vad futásnak eredt, térde megcsuklott, de ő csak futott dülöngélve tovább, mint a részeg. Elszaladt a csatatérről. Egyszerű lélek volt, sem ölni nem akart, sem megöletni nem szerette volna magát, így hát megfutott a csatából. Már azt is elfelejtette, hogy egy perccel azelőtt milyen derekasan harcolt még. Yates meglátta, utánairamodott, elkapta, és visszahozta. Abramovici nem ellenkezett. Engedelmes volt, mint a bárány. Yates nemcsak annak volt teljes tudatában a harc minden egyes pillanatában, ami körülötte történik, hanem annak is, ami benne megy végbe. Az olyan emberi agy, mint az övé, vagy végképp fölmondja a szolgálatot, vagy dolgozik teljes erővel, minden idegszálával tovább, s a szívre bízza a rettentő nagy feladatot, hogy kitartson. Őt nem ragadta magával az égő vágy, mint Troyt, hogy

hibát tegyen jóvá, az ő válláról nem vette le a gondolkodás terhét, mint Abramovici-éról, a bebiflázott szolgálati szabályzat. Látta, ami körülötte végbemegy, minden egyes kép kitörölhetetlenül vésődött be agya látósejtjeibe, megborzongott tőlük, átfutott hátán a hideg, le kellett küzdenie magában a kényszert, hogy megfusson, búvóhelyet keressen. És mivel annyira éber volt, oly világosan gondolkozott, mivel teljes öntudattal és felelősséggel vett részt a történtekben, a kitartás csakis értelmén, erkölcsi érzékén, kötelességérzetén állott, s azon a meggyőződésén, hogy nem szabad megadnia, nem szabad elhagynia magát. Ha kevésbé bonyolult ember, olyan, akit ösztöne kormányoz, akit akár a 73

belesulykolt fegyelem, akár a közösségi érzés, az esprit de corps irányít vagy legalábbis az a szükségesség, hogy mint tiszt, példát mutasson: könnyebb lett volna a dolga. De az ő bátorsága csak meggyőződésből fakadhatott, csak értelmes bátorság lehetett, mely közben őrli ugyan az idegrendszert, megbénítja, kimeríti az embert, de valahogy egy kicsit büszkévé is teszi önmagára. Troy egy Bulmer nevű őrmesterrel előreindult felderítő járőrbe. Yates fölajánlotta, hogy velük tart. Úgy gondolta, nehezebben tudná most Troyt visszavárni, mint hogy velük menjen, s megnézze, mi történt Fulbrighttal és embereivel. Troy csaknem összeroppant már. Mindaz, ami Normandiától kezdve felgyülemlett benne, most egyszerre tört ki rajta. Arca fölpuffadt, s mégis mély árkok szántották, szeme beesett, fogát idegesen csikorgatta. – Gyújtson rá – kínálta meg Yates. Troy nem válaszolt. Miután áthaladtak az úton – az oly némán és ártatlanul nyúlott el a szemük előtt, hogy csak a keréknyomok mutatták, merre vonult keresztül a vész –, megszólalt: – Gondolja, hogy van értelme az egésznek? Bulmer őrmester figyelmeztette őket: – Ott, a másik oldalon! Egy hófödte emelkedésen sötét rakást vettek észre: körös-körül mindenütt összetiporva, földbe gázolva a hó. A sötét rakás Lester

volt. És – csodák csodája – élt még, bár mindkét lábán, sőt vállán is megsebesült. Eszméletlenül hevert. Yates levette köpenyét, s azt terítette Lester alá. Troy megszólalt: – Vigyék hátra ketten Bulmerrel. Jöjjenek vissza, amilyen gyorsan csak tudnak, s hozzanak magukkal tíz embert. Én addig megyek magam tovább. Yates nézett utána, míg el nem tűnt a domb mögött. Mikor visszatért a mentőcsapattal, Troy már nem volt egyedül. Shealt cipelte: a katona egyik karját átvetette a százados vállán, arca csupa vér volt és mocsok, szabadon maradt kezével pedig vadul csapkodott maga körül. – Arra menjenek! – mutatott Troy a háta mögé; – Ott találják meg őket. – Fölemelte az összecsukló Shealt. – Maradjon itt, Yates! – Igenis, százados úr. Mikor Bulmer a többiekkel továbbindult, Troy még utánuk kiáltott: – Halló! Megálltak. – Véssék jól emlékezetükbe, amit látni fognak! Sose felejtsék el! Nem válaszoltak. Lassan megindultak a következő emelkedés felé. Yates hallotta, hogy amint elérik a domb tetejét, vad futásnak erednek. – Mind ott fekszik egy rakáson – mondta Troy. Yates hallgatott. – Mind ott fekszik egy rakáson – ismételte Troy. Monoton hangja a cellában kuporgó Thorpe-éra emlékeztette Yates-et. – Mind a tizenöt – folytatta Troy. Nevetett maga elé. – Tizenöt. Annyian maradtak. Megismertem mindegyiket. Miért tették ezt velük? Nem várt feleletet. – Nem volt fegyver náluk. Megadták magukat. Hadifoglyok voltak. S most ott feküsznek egy rakáson. Átkarolta Shealt, mintha szívére ölelné. – Letérdelek melléjük – folytatta –, beletúrok a halomba, kikutatom minden zsebüket, ahányat csak találok rajtuk, letépem róluk a dögcédulát, mert én vagyok a parancsnokuk, ezé a rakás halotté… Elhallgatott, s hirtelen egész természetes hangon szólalt meg:

– Nem kegyelmeztek nekik, az isten verje meg, nem kegyelmeztek nekik… Aztán tovább mondta, hogy történt: –.Valaki egyszerre rám veti magát, dulakodni kezd velem, meg akar fojtani. Sheal volt! Nevetett magában. – Azt hitted, ugye, fiú, hogy én is náci vagyok?… Ott feküdt a rakás közepén. Nem is tudott úgy istenigazában belém csimpaszkodni, olyan csúszós és zsibbadt volt a keze. Lehúzta Sheal kesztyűjét, s megmutatta Yatesnek a merev, szinte feketére kékült kezet. – Rákiáltok: „Én vagyok, Troy! A századosod!” De ő csak tovább verekszik. Le kellett ütnöm… Nem ismertél meg. Ugye? Értem. Nem haragszom érte, Sheal. Yates nem tudott mit szólni. Volt valami félelmetes a férfi fájdalmában. Ettől torkára fagy az embernek minden olyan közhely, hogy „ez aljasság”, vagy hogy „majd visszaadjuk még nekik, kamatostul”. – Tegyen meg a kedvemért valamit – szólt Troy. – Parancsoljon. – Maga beszél a nyelvükön, ugye? – Igen – Kellett, hogy maradjanak tanúk – beszélt tovább Troy. – Egy egész páncélos oszlop, több száz ember tud róla. Egyiket-másikat még kézre kerítjük közülük. Figyelje őket, Yates. Nem fogom lelövetni őket, legalábbis nem mindet. Nem állok a „szemet szemért, fogat fogért” elv alapján. Keresztény ember vagyok, s az is maradok. Nehéz lesz, de az akarok maradni. Úgy látszott, Sheal magához tér. Lábát már nem vonszolta, lépkedni próbált. Troy terhe egyszerre könnyebbé vált. A százados kihúzta magát. Egy pillanatig kiegyenesedve állt, fölmagaslott Yates mellett és a katona mellett, akit támogatott. – De az az ember az enyém legyen, aki a parancsot adta! – kiáltotta. – Az az enyém legyen, csak azt az egyet találja meg nekem! – Megtalálom – mondta Yates. Ez esküvés volt.

8 Farrish megjelent az arcvonalon. A katonák gyűlölték. Tudták, hogy ő hajszolja folyton előre őket. Ahol ő fölbukkan, ott éjjel–nappal menni kell, nincs pihenés, nem ülhetnek le, nem nyújtóztathatják ki a lábukat. Az erdők tűzbe borulnak, a dombokra nem lehet ráismerni, a fegyveresek addig folytatják a lövöldözést, míg össze nem esnek: Mindenkinek úgy feszültek az idegei, mint a kontár hangszer nyikorgó húrjai. Olyan volt Farrish, mint valami bajhozó, nagy madár: ahol lecsapott, ott megjelent a halál. Már azt kívánták, bár őt találná a golyó, de a tábornok sebezhetetlen volt. Nem ismert félelmet. Azt mesélték, egy roham közben maga is előrement, lovaglóostorát pörgette, mintha elegáns sétapálca lett volna a kezében, s néhanéha elsütötte pisztolyát. Egyetlen karcolás nélkül úszta meg a kiruccanást, bár a németek félúton a cél előtt feltartóztatták a csapatát. Lassan, nagyon lassan igyekezett Farrish észak felé előrenyomulni. Senki sem állíthatta, hogy megfordult volna a hadiszerencse. A németek egyelőre tovább törtek nyugatnak, pihent csapatokat vetettek be, hogy kihasználják az ék adta lendületet, s a rést tovább szélesítsék. Még mindig sűrű felhő borította az eget, nem szállhatott föl a légierő, az egész hadsereg úgy botorkált az utat tapogatva, mint a vak, föl-föltápászkodott, aztán újra meg újra elterült a földön. De a németek is messze jártak céljuktól. Nem vették be Antwerpent. Néhány páncélos ék elérte ugyan a Meuse partját, de amit elfoglaltak, nem tudták biztosan tartani, az amerikaiak pedig visszavonulásuk előtt fölrobbantották saját üzemanyagkészletüket, s ezzel füstbe ment von Klemm-Borowski tábornagy legdédelgetettebb reménye. Farrish megjelent a C századnál. Az egység létszáma közben már a felére olvadt.

Valaki azt mondta: – Menne innét a fenébe! Nem állok föl senki fiának, de neki a legkevésbé. Farrish nem kívánta meg senkitől, hogy fölálljon előtte. Egy fának vetette hátát, és csizmája hegyével rajzolgatott a hóba. – Tudom én, hogy van ez – mondta –, én is fáradt vagyok, hogy a nyavalya törné ki. Soha ilyen komisz helyzetben nem voltunk még. Ha nem törünk előre, nincs remény. Ha visszavonulunk, még annyira sincs. Higgyétek el, itt és most dől el a háború sorsa. Előre kell jutnunk. Ez az igazság. Később Troy megjegyezte: – Tábornok úr többet követel az emberektől, mint amire képesek. – Nem kérdeztem a véleményét, Troy százados úr. De Troy csak lázadozott: – Akkor is meg kell mondanom, tábornok úr. Mert ezek az én embereim. Nem sakkfigurák. Farrish ránézett, és elmosolyodott. Pompás fogai voltak, ragyogó fehér mind. Troy kísértést érzett, hogy ököllel közéjük vágjon. – Ezek az én embereim – szólt Farrish –, mind, egytől egyig. Ezt jegyezze meg. Aznap este megint támadtak, és ismét elakadtak a cél előtt. Az arcvonal olyan közel volt már Luxemburg városához, hogy délután négykor valamelyik vendéglőben megehetett az ember egy adag Ersatz-almáspitét, megihatott rá egy csésze Ersatz-kávét, aztán fölkéredzkedhetett egy kocsira, és hatkor már ismét szolgálatban állt a fronton. A németek lőtték a vasúti raktárat, és az arloni útkeresztezést, úgy látszott, el akarják foglalni Ariont, hogy teljesen bekerítsék Luxemburgot. Olyan közel volt az arcvonal, hogy a hadifogolytábort a városi sportpályán állították fel. Bing és Yates a nagy lelátó alatti öltözőben folytatták a kihallgatást. A poros mosdók kitűnően megtették polcnak, rájuk lehetett rakni a papirosokat meg a különböző cókmókot. Délben pedig egy negyedórás sétával ott lehetett az ember az étkezdében. Nyugodtan folyt minden, már amilyen nyugodtan ostromlott erődben folyhat, ámbár az ebédnél szerzett

legfrissebb értesülések nem voltak túlságosan biztatóak: a katedrális egyik tornya telitalálatot kapott. A németek a legmagasabb kitüntetést, a Ritterkreuzot ígérték, s azon felül még kéthónapi szabadságot is annak a parancsnoknak, aki elfoglalja a rádióállomást, s az adó már benne volt közepes tüzérségük tűzhatás-körzetében. Azon a katonán, akit most taszigáltak be az öltözőbe, amerikai egyenruha volt. Az ellátó szolgálat mosodájának néger katonáit is bevetették az arcvonalon, s azok közül hozta be kettő őt és sebesült társát a táborba. A négerek átadták hadnagyuk írásbeli jelentését is arról, hogy ezt a két embert egy úttorlasznál állították le, s nincs egészen rendben a szénájuk. Utóbb szökni próbáltak, akkor sebesült meg az egyik. Bing a jelentést tanulmányozta, s közben vetett egy-egy pillantást az előtte álló fogolyra: gombnyira összecsucsorított szájára, széles, de fiatalsága ellenére beesett képére, szűk, meredek homlokára és halántékán a fényes, feketébe, sárgába játszó tiplire. A fogoly katona remegett, de didereghetett a hidegtől is. Odakint váratták a szabadban, s ott bizony az akadálytalanul süvöltő szél alaposan átfújja az embert. Szabályszerű amerikai egyenruha volt rajta, egyébként siralmas állapotban. A mosodások nyilván alaposan elláthatták a baját. 74

– Setzen Sie sich! – mondta neki Bing anélkül, hogy föltekintett volna, és asztalával szemben odamutatott a székre. A katona nem mozdult. – Setzen Sie sich! – Nem értek németül. – Üljön le. Honnét tudja, hogy németül beszélek? Egy pillanatnyi bizonytalan csönd. Olyannak hangzott. Aachen mellett szolgáltam, s az emberek ott 75

valahogy így beszéltek, mint maga. Hallgasson ide, Sarge , marhaság az egész. Begerjedtek ezek a niggerek, mert azt találtam mondani nekik, hogy nigger. Hát ez csak nem bűn? Pedig ezért lőttek bele a bajtársamba, és ezért fogták rám, hogy kém vagyok.

Már hogy volnék én kém? Rendben vannak a papírjaim, megvan a dögcédulám: ott az egész a mosdón, láttam az előbb… Ha Bing nem olvassa a mosodai hadnagy jelentését, ha csak úgy véletlenül hozza össze a sors az előtte ülő katonával, sosem jut eszébe gyanakodni rá. De így élesebbé vált a füle, jelentéktelen ellentmondásokra is felfigyelt: hogy sziszegnek az „sz”-ei, aztán hogy egyszer amerikaiasan „Sarge”-ot és „nigger”-t mond, máskor meg „bajtárs” neki a sebesült gépkocsivezető, holott csak a német szokta a „Kamerad”-ot szó szerint „bajtárs”-nak fordítani. – Beszéljen egy kicsit magáról. Mondja el, mit csinált eddig a katonaságnál. A katona szaporán kezdte darálni egész hadseregbeli pályafutásának történetét, egyik kiképzőtábort, egyik egységet a másik után sorolta fel. Úgy ment az egész, mint a vízfolyás, így mondta el már akkor is, mikor elfogták, pedig ott egy csomó fekete arc vette körül, s neki állandóan azok a mesék jártak az eszében, amelyeket a németeknél széltében-hosszában terjesztettek a színes csapatok vadállati kegyetlenségéről. De még abban a környezetben is, a néger hadnagy előtt is – hogy tudnak ezek az amerikaiak ilyen majmokból tisztet csinálni! – makacsul kitartott mellette, hogy ő Howard Bethune őrmester Chicagóból. Talán mégis jobb lett volna, ha – mint von Klemm-Borowski tábornagy oktatta az Ölyv katonáinak utolsó szemléjén – hozzáteszi, hogy „Illinois”… Most viszont, mikor legalább magához hasonló, fehér ember előtt ismételhette el, nem is találta olyan nagy dolognak az egészet. Csak a sebesült Mulsinger lázálmában félre ne beszéljen, s el ne árulja magát!… Bing végighallgatta. Minden kifogástalanul hangzott, pontosan összeillett. De valahogy túlságosan is precíznek, olajozottnak tűnt az 76

előadás. Ismét belepillantott a néger hadnagy jelentésébe. Popeye – tűnődött el. – Ez a pasas nem tudta megmondani a hadnagynak, ki az a Popeye. És azt sem tudja, ki nyerte a baseballvilágbajnokságot. Na persze, van olyan ember is, aki átugorja az újságban a rajzos meséket. És olyan is akad, akit nem érdekel a baseball. – Mi az, hogy L. F.? kérdezte – Bing.

Háta mögött az őr elnevette magát. Heberle idegesen fészkelődött a helyén. L. F. – valaminek a rövidítése. De minek? Most már egy csöppet sem fázott, sőt olyan melege lett, hogy ki kellett nyitnia zubbonyán a cipzárat. Úgy látta maga előtt a két betűt, mintha krétával írták volna fel őket szeme előtt egy fekete táblára. S ez a két nyomorult betű mégis kifog rajta. Illegetik magukat, táncolnak az orra előtt, aztán elmosódnak. Egy tiszt lépett a szobába. Hadnagy volt. Odaállt Bing háta mögé, s részvéttel figyelte Heberlét. Lerítt róla, mennyire zavarba hozza, hogy amerikai katonát hallgatnak ki. – L. F.! – mondta Bing izgatottan. – Mondja meg, mi az, hogy L. F., és azonnal elengedem! – Hadnagy úr! – pattant fel Heberle, s oly feszesen tisztelgett, hogy hasonlót Yates azóta sem látott, amióta eljött az Egyesült Államokból. – Amerikai őrmester vagyok, s mégis úgy bánnak velem, mint valami hadifogollyal! Sőt kutyábbul, mint a hadifoglyokkal szoktak, hadnagy úr! – Ugyan, ne komédiázzon! – szólt rá Bing. Odahajolt Yateshez, és suttogva hamar beszámolt neki, hogy ezt az embert miért hozták be, s hogy milyen eredménnyel járt az eddigi kihallgatása. – A fejemet teszem rá, hogy német. Mind a kettő, ő is meg a társa is, tökéletesen kiképzett hírszerző, amerikai dzsipen találták őket… ez komoly szervezetre vall… mégpedig nagyszabásúra… Yates arca megkeményedett. Az előző este tért csak vissza Troy erősen megfogyatkozott századától. Alig aludt valamit, de még azt a rövid kis álmát is lidércnyomásossá tette az, amit a maga szemével látott, és amit Troytól hallott rakásra gyilkolt katonáiról. Márpedig ami azokat érte tegnapelőtt, ugyanaz lehet holnap az ő sorsa is. A fogolyra nézett. Heberle vonásain feltűnően keveredett a vadság a csúszó-mászó alázatoskodással. Ez az arckifejezés azt a meggyőződést keltette benne, hogy Bingnek és az ismeretlen néger hadnagynak igaza lehet. A német hadifoglyok arcán gyakran figyelte meg ezt a vadságot és megalázkodást. Meglepő, milyen hirtelen váltanak át egyikről a másikra. Odalépett Heberléhez.

– Hát mi az az L. F., őrmester? – kérdezte. Ezek közt a barátságtalan falak közt különösen nevetségesnek hatott a kérdés. – Tudom, hadnagy úr! Igazán tudom! – mondta Heberle kétségbeesetten. – Csak épp ebben a pillanatban nem jut eszembe! Az őr a háttérben nem tudta magát tovább türtőztetni. Kirobban belőle a két szó. – Na persze, hogy az! – mondta Heberle összeszűkült szemmel. Aztán úgy érezve, hogy ilyen durva kifejezés illetlenség a jelenlevő tiszttel szemben, zavartan köhögött, és bocsánatkérően emelte föl a kezét. – Egy kicsit későn jutott eszébe, nem gondolja? – kérdezte Yates. Odalépett Heberle elé, s az utolsó gombot kezdte csavargatni, amelyet a mosodások nem téptek le a fogoly köpenyéről. – Tegyük fel, hogy mégiscsak német – mondta. Heberle tiltakozni készült, de Yates a szavába vágott. – Nem mondom, hogy az, de tegyük föl. Ebben az esetben agyon kell lövetnünk, mert amerikai egyenruhában fogtuk el. Így van? – Ez szörnyű tévedés, hadnagy úr! Én amerikai vagyok! – Majd tisztázzuk. Minden amerikai katonának megvan az ujjlenyomata. Ha maga csakugyan Howard Bethune Chicagóból, ezt könnyen megállapíthatjuk, s akkor nincs mitől félnie. De ha nem az, ajánlom, mondja meg az igazat: hogy jutott ehhez az egyenruhához, és miért, ki küldte hozzánk, milyen feladattal? Akkor is elítélik, de ha őszinte vallomást tesz, mégiscsak másképp bírálják el az ügyét… Heberle megingott. De máris összeszedte az eszét. Akárki legyen is az a Howard Bethune, még ha megvan az ujjlenyomata, akkor is beletelik egy időbe, míg előkerítik. Addig viszont a német hadsereg előretör, s az amerikaiakat megverik… Próbáljanak csak valamit rábizonyítani! Minél tovább vesződnek vele, annál több a reménye arra, hogy közben kiszabadul. – Nem vallhatok be semmit Nincs mit bevallanom. Ha megnézi, hadnagy úr, a dögcédulámat és a papírjaimat, látni fogja, hogy mind rendben van! – Talán abban bízik, hogy sokáig tart, míg megkapjuk az ujjlenyomatot – mondta Yates –, és addig történhet még valami. Heberlének kiszáradt a nyelve.

– Egyszerűen fölhívhatjuk azt a századot, amelyikben állítása szerint szolgál. Huszonnégy órán belül itt lesz valaki, aki meg tudja állapítani a személyazonosságát. Yates nagyon jól tudta, mennyivel tovább tart huszonnégy óránál, míg elő lehet keríteni valakit, aki tisztázza Bethune őrmester személyazonosságát. A pillanatnyi hadi helyzetet tekintve abban sem lehetett biztos, maradt-e még valaki egyáltalán abból a századból. Szóval huszonnégy óra kell hozzá… – Helyes! – vágta rá Heberle mohón. – Ez lesz a legjobb. Nagyon köszönöm, hadnagy úr, ez a korrekt elintézés. Készen vagyunk? – Még nem – mondta Yates. Véget ért a tudománya. Az utolsó elképzelhető fogáson is túl volt, amelytől még remélhette, hogy megtörik ez az ember. Félrevonta Binget. – Olyasmire készülök, amivel kitörhetem a nyakam, ha ez az ember igazán amerikai. Magának most is az a meggyőződése, hogy német? – Biztos vagyok benne – válaszolt Bing. – De ha még kételkedik… Yates nagyon is kételkedett. Viszont ha ez az ember csakugyan német, ha a németek küldték át amerikai egyenruhában az arcvonalon, föltétlenül meg kell tudniuk, mégpedig ebben a percben, ebben az órában, hány embert dobtak át, milyen feladattal, s választ kell kapni még vagy egy tucatnyi hasonló kérdésre. Ezrek élete múlik ezen, talán az egész hadjárat sorsa! – Menjen, hívjon be négy tábori csendőrt – mondta Yates. – De a legmarkosabb, legkeményebb fickókat hozza, akiket csak talál. – Nagyszerű! – válaszolt Bing. – Mi ezen olyan nagyszerű? – kérdezte Yates. Talán túllő most a célon. Nagyon sokat kockáztat. De ha ez az ember igazán német, valószínűleg éppen ez fog hatni rá. Minden németnek van fogalma róla – akárhogy tagadja is –, mi az a Gestapo, mi a koncentrációs tábor, mit jelent a verés, és mi marad utána. Amerikai ember talán nem tudja. Hiányoznak a megfelelő tapasztalatai, így csak kíváncsian nézné az előkészületeket. Várna

és figyelne. De a német jól tudja, mi az. És bár ez a fickó keményebb az átlagnál, a készülődés meg fogja puhítani. Legalább azt remélte. Bing négy, bámulatra méltó alakkal tért vissza. Ha egy bányavidék rendőrlegénységéből válogathat sztrájk idején, akkor sem sikerülhetett volna jobban. Yates szinte komikus megkönnyebbülést érzett, hogy ezeknek az embereknek ő parancsol. – Gumibotot hoztak? – kérdezte tőlük. – Nem, hadnagy úr – mondta a tizedesük. Bikanyaka fejénél is vastagabb volt. – Annak itt nem sok hasznát vesszük. – Helyes – mondta Yates –, használhatják a szuronyukat is.! Eleinte persze csak lapjával. Ha úgy nem megy, akkor nem bánom, csinálják, ahogy jólesik. Az öltözőben halálos csend volt. Heberle hisztérikus pillantást vetett maga köré. Vastag, csupasz betonfalak, mintha egy darabból öntötték volna ki őket. Mint azok a bizonyos pincék, amelyek falán – úgy hallotta – nem hatol át semmi, bárhogy üvölt is valaki. – Látják ezt az embert?– hallotta a hadnagy hangját. – Német, de nem akarja bevallani. Az ilyen fickók átlopakodnak, hogy orvul megtámadják a mieinket, mikor azok védtelenek. Húzzák csak le a ruhát róla. Kötözzék oda a székhez. De jó erősen. Egyikük meg hozzon be egy vödör vizet, hátha ájuldozni próbál. Heberle úgy érezte, hátul, a koponyájában és a szeme mögött ver a szíve. Próbálta bebeszélni magának, hogy ő német, s ilyesmit német emberrel nem szokás művelni. De látta, hogy közeledik hozzá a négy mészáros. Ez nem képzelődés, az egyik már hozza a vödör hideg vizet is, hogy föllocsolják, ha netán ájulásban keresne kiutat. Nézte a szuronyukat. Nem ragyog úgy, mint a német szurony, homályos, de azért kemény, az ő csontjainál mindenesetre sokkal keményebb. Most pedig mindjárt a hátát, hasát, koponyáját éri: és mindent, ami a fejében jár… hogy a német csupa hős, hogy németnek lenni mekkora dicsőség, meg a haza és a Führer… mindez csak kocsonya, rózsaszínű kocsonya, és az első ütésre kiloccsan majd belőle…

Yates homlokáról folyt az izzadság. Jaj istenem – gondolta –, jaj istenem, ha én most bakot lövök! – Nem attól félt, mi lesz, ha felelősségre vonják, hogy mert megveretni egy amerikai katonát. Nem az elítéléstől, nem a szégyentől félt. Hanem attól, hogy aki ezt a verést kapja, egész életére megsínyli, lelkileg még inkább ronccsá válik, mint testileg, hosszú évek múltán is felriad majd álmából, és üvöltözni fog. Egy amerikai, akit a másik amerikai tett nyomorékká, mint ahogy ezreket nyomorítanak meg itt a nácik, mint ahogy Dondolo csinált élőhalottat Thorpe-ból… Yates a mosdónak támaszkodott, keze annak mocskos, hideg szélét markolta. Heberle érezte, hogy húzzák le róla a ruhát, azt a ruhát, mely olyan jól festett, olyan új volt, s oly tiszta, mikor a német laktanya kínosan fehérre súrolt raktárában kiadták neki. Valami olyasfélét akart mondani: „Amerikai vagyok! Ne bántsanak!” Ez járt az eszében, szinte magától formálódott ki a nyelvén, de nem jött ki hang a torkán. Érezte, hogy az egyik ember körme végigkarcolja hátát, meztelen, vonagló bőrét. Elüvöltötte magát. Olyan erővel s oly váratlanul, hogy a négy óriás egymásnak esett, kirántotta magát a kezük közül, odaborult Yates lába elé, könyörögve emelte hozzá a kezét, és ezt dadogta: – Ich bin ein Deutscher. Ich hatte Befehl, General Farrish zu 77

töten. Yates visszalökte. – Jegyzőkönyvet, Bing – mondta rekedten. – „Német vagyok. Azt a parancsot kaptam, hogy öljem meg Farrish tábornokot.” Yates visszasietett a rádió épületébe. Egyenesen berontott Willoughby irodájába. Most nem volt idő udvariaskodásra. Mindjárt így kezdte: – Megint Pettingerbe botlottam! Igen, az ön Jasa barátjának kebelbarátjába. – Ugyan! – mondta Willoughby harapósan. Ideges volt. Az adó és az értékes, pótolhatatlan berendezés közvetlen veszélyben van, s DeWittről még mindig nem hallani egy

hangot sem. – Te örökké a régi dolgokon lovagolsz!– folytatta. –Ha a nácik holnap betörnek a városba, mindannyian megyünk a fészkes fenébe: de neked más gondod sincs, mint Jasa. Nem érdekel. Add be a jelentésedet írásban! Tovább folytatta a töprengést ott, ahol Yates megzavarta. Most volna csak igazán szüksége DeWittre. Az események visszaparancsolták a beosztott, az ifjabb munkatárs alárendelt szerepkörébe. Még mindig nem nőtt ki a Coster, Bruille, Reagan és Willoughby ügyvédi iroda öreg Costerének keze alól, ezt maga is nagyon jól tudja. És most ráront ez a Yates, s durván emlékezetébe idézi azokat a boldog napokat, amikor a győzelmet már ott érezte a zsebében az ember, mikor magabiztosan nyilatkozgathatott, s terveket szőhetett a jövőre. Yates a nagy, igazgatósági bőrfotelba vetette magát, amelyet Willoughby egy másik irodahelyiségből sajátított ki. Szenvtelenül nézte az őrnagyot. – Egyenest Farrish tábornok úrhoz mennék – jegyezte meg –, ha nem tudnám, hogy az őrnagy úr majd kitol velem, mert megkerültem a szolgálati utat. – Farrishhez? Miért? Mi köze neki hozzá? Nem vagy képes világosan, érthetően jelentést tenni végre, ember? Yates zavartalanul folytatta: – De nem vagyok annyira becsvágyó, azért sem megyek oda. Mikor őrnagy úr meglátogatott Rollingenben, és kifejtette, mi a véleménye a háborúról… – Ez már régi lemez! Túlhaladott téma! – Pedig csak bókolni akartam, őrnagy úr! Csak azt akartam megmondani, hogy belátom, igaza volt… kiderült, hogy a háború még sokáig tart, és elkeseredetten. – Na, legalább valami újat is hallok! – Egyébként akkoriban elhatároztam, hogy őrnagy úrral tartok. – Szép tőled – mondta Willoughby közömbösen. Feltűnt neki, hogy Yates megváltozott. Sir Galahad az ő ízléséhez képest nagyon is határozottá vált. Vajon minek köszönhető ez? A katlancsata lázas izgalmának? Ez vált ki mást és mást minden egyes emberből?

Yates-et keményebbé tette, az ő erejét meg aláássa, és egyre fogyasztja? – Nos, térjünk a tárgyra! – adta ki az őrnagy a parancsot, fölöttesi hatalmát éreztetve. – Minek mész Farrishhez? – Hogy megmondjam neki: lelepleztünk egy német merényletet az élete ellen. És nemcsak Farrishről van szó… egy egész sor nagyobb fiúról is, mindet el akarják intézni. Willoughby elnémult. – Nincs meg a teljes listám. Az az ember, akit elkaptunk és megszorongattunk, nem tudta mindet. De annyi kiderült, hogy egy egész német kémbandát dobtak át az arcvonalon amerikai egyenruhában. Körülbelül négyszázat, ha mindnek sikerült átjutnia. A nevük: Ölyv-akció. Willoughby még mindig nem szólt semmit. – És most jön a nagyágyú, őrnagy úr. Az egész élén az ön Jasájának kedves barátja, Pettinger áll. Ugyanaz a Pettinger, aki az orrunk elől szökött meg Párizsból, és aki ismét fölbukkant Ensdorfnál, odalent a bányában… Willoughby eddig visszatartott lélegzettel hallgatta. De most kitört: – Maradj a tényeknél, kérlek! Átkozott tanáros szokás, hogy nem tudsz a tárgynál maradni, fűt-fát belekeversz, még a keresztanyjuk térde kalácsát is! – Csakhogy Pettinger nem fű-fa, őrnagy úr, Jasa pedig nem a keresztanyja. Változatlanul az a véleményem, hogy legjobb lett volna főbe lövetnünk Jasát, még ha őrnagy úr el is esik egy kis üzlettől. – Az én üzleteimet hagyd ki a játékból! Itt van a kezünkben az egész háború legnagyobb szenzációja… ezt nem vagy képes felfogni!. .. Na tessék, ülj le az írógéphez! Willoughby odatolt egy hordozható írógépet az asztal közepére, és a fiókból akkora lendülettel rántott ki néhány ív papirost, hogy a legfelsők elszakadtak. – Írd le, légy szíves! Mindent, amit csak tudsz róla! Kérek néhány indigót is. – Persze! Persze! Csak siess! Yates berakta a papírt és az indigót a gépbe, aztán kopogtatni kezdett.

– Írd föléje: „Szigorúan bizalmas!” – mondta Willoughby. Átlesett Yates válla fölött. – Jézus Mária! – szólalt meg. Mit gondolsz, ezek ránk is vadásznak? – Azt hiszem, megvárják inkább, míg rendes úton megkaparinthatnak – válaszolta. Tovább gépelt. – De ha ilyen aggodalmai vannak, őrnagy úr, miért nem kettőzteti meg az őröket? – Őrök! – legyintett Willoughby megvetően. – Másra van most szükségünk, nem őrökre! A telefonhoz robogott, és megadta a fedőnevet, amelynek bemondására rögtön kapcsolják Farrish főhadiszállását. – Nem készültél még el, Yates? Úgy látom, fogalmad sincs róla, mekkora a tét! Yates abbahagyta a gépelést. – Folytasd! Folytasd! – sürgette Willoughby. – Hallgasson ide, őrnagy úr. Nekem az az érzésem, hogy az egész hadjárat alatt egyedül én vettem észre, mekkora a tét. Normandiában, a július negyediki röpcédula ügyében az a furcsa sejtelmem támadt, hogy valami hiba van őrnagy úr szerepe körül. Ugyanúgy Rollingenben is. Valahányszor tenni akarok valamit, mondja meg: ki fogja le a kezemet? Öntsünk már egyszer tiszta vizet a pohárba! – Fejezd be azt a jelentést! Ha majd visszajövök a tábornok úrtól, megtalálsz. Akkor aztán szekírozhatsz! – Köszönöm, itt leszek. Yates visszahajolt az írógépre. Willoughby a tábornok jelenlétében mindjárt jobban érezte magát. Ha az ember látja Farrisht, amint éppen visszatért az arcvonalról, és még mindig csupa por, piszok, mindjárt tudja, őmellette nem kell a fejét törnie, mit csináljon. Ezt nyugodtan rábízhatja, mert a tábornok érti a dolgát. Persze ha az ember nem üres kézzel megy, hanem olyan jelentéssel, amellyel lekötelezi a tábornokot, és tanújelét adja iránta való hűségének, még kellemesebb a dolog. Mindehhez még hozzájárult a kíváncsiság is: vajon hogy fogadja a hírt? Willoughby tanúja volt a tábornok kudarcának azzal a franciával, De Jeannenetvel szemben, s ő akkor is Farrisht látta az erősebbnek. Ez a mostani:

komolyabb próba. Személyes ügyének érezte, hogyan reagál erre Farrish. A tábornok újra meg újra letette maga elé Yates több oldalas jelentését, hogy megfújja fagyos ujjait. Mikor végzett az olvasással, hátradőlt székében, és harsányan fölnevetett: – Szóval rám vadásznak! – ujjongott. – Nyomomban vannak a kis édesek! Ez óriási! Tulajdonképpen hízelgő! Legalább végre értékel valaki!… Carruthers! Miért nem jelentette ezt még? Carruthers tessékelte be Willoughbyt a tábornok szentélyébe, s főnöke szemmel látható vidámságát most mosollyal viszonozta. – És különben is, Carruthers – reccsentett rá Farrish –, miért nem maga jelenti ezt az egészet? A maga dolga! Nem? A tábornok hirtelen hangulatváltozása Carruthers jókedvén is nyomban léket ütött. Zavartan pödörgette a bajuszát, apró feje szinte besüllyedt széles vállai közé. – Miért kell ilyen fontos jelentést mástól kapnom, mi?… Magát kérdeztem, Carruthers őrnagy úr! Carruthers dadogott. – A szerencse… az ő kezükre játszotta… Farrish harapósan jegyezte meg: – A háborúban nincs szerencse! Csak kemény munka van: vér, veríték és könny! – Igenis, tábornok úr! – Tegyük föl, Willoughbynak nincs annyi esze, hogy a jelentéssel nyomban hozzám rohanjon! Tegyük föl, hogy az a két kém átvágja magát egészen hozzám! Nos… akkor mi lesz? – De nem jutottak idáig! – szólalt meg Carruthers szelíden. – Elfogták őket! – És ki mondta magának, hogy csak az a kettő les rám? Komolyan azt hiszi, ha meg akarnak szabadulni tőlem, csak két olyan hülyét küldenek át, aki néhány feketével képes elcsípetni magát? Hátha ezek csak arra jók, hogy eltereljék az igaziakról a figyelmet, mi? Hol kullog a maga hírszerzőszolgálata, Carruthers? Hol maradnak a fogolykihallgatói? Alusznak? Hát ha alusznak, ez a maga hibája, mégpedig fene nagy hiba!

Willoughby megkövült arccal figyelte a nagy fejmosást. Az öreg Costernek is az adta meg a tekintélyét, hogy kurtán bánt mindenkivel, de ilyenkor aztán nem volt tanácsos az útjába kerülni. – Mondd csak, Willoughby… Mi is a keresztneved?… Clarence? Helyes. Na, mondd csak, Clarence, nem volna kedved nálam szolgálni? Szükségem van értelmes emberekre. Az egész hadseregben nálam van a legjobb gárda, magam válogattam ki őket egytől egyig. Akarsz hozzám jönni? – Hadd gondolkozzam rajta, tábornok úr – válaszolt Willoughby vonakodva. – Én katona vagyok – mondta a tábornok kissé elkedvetlenedve. – És azt vallom, a katona legyen mindig képes villámgyors elhatározásokra. De azért szerette volna Willoughbyt megkapni. Nem mintha féltette volna az életét. Hitt benne, hogy aki bátran kiáll elébe, azt nem fogja a golyó. De ha orgyilkos lő az emberre sötétből, váratlanul vagy a közvetlen közelből – az mégiscsak más. Jó, ha akad a közelben ilyen eszes, szemfüles fickó, mint ez a Willoughby. – Na? – kérdezte. Willoughby latolgatta az ajánlatot. DeWitt nem a jövő embere – sem mint katona, sem egyéb szempontból. A jövő az erőseké. Farrish nagy hullámokat ver, s a hullám hátán messzire juthat az ember. Furcsa, hogy a német offenzíva kellős közepén, mikor fogalma sincs róla, mi vár rá holnap, a jövőjére gondol… Különben nem is olyan furcsa, hiszen az embernek mindig mindenre gondolnia kell. Willoughby nagyon jól tudta, hogy a tábornok egyáltalán nem félti közvetlen törzskarának bőrét, és el nem kerülne kedvükért egyetlen olyan helyet sem, ahová épeszű ember sosem merészkedik. Aztán meg Farrish környezetében viharsebesen buknak meg egyre-másra a fejesek. Az is meglehet, hogy más német csoportok is ólálkodnak még Farrish körül… Nem túl alkalmas tehát a pillanat, hogy az ember éppen most a tábornok szerencsecsillagához kösse a sorsát. – Tábornok úr–szólt Willoughby –, ez az ajánlat rendkívül hízelgő rám nézve. Alig tudok szóhoz jutni a megindulástól.

Másrészt itt a ragyogó alkalom, hogy egyrészt megmutassa Farrishnek, olyan katona, aki szívvel-lélekkel kitart a helyén, s ugyanakkor kiépítsen valamit, amit katonai nyelven váltóállásnak neveznek. – Pillanatnyilag azonban olyan a szolgálatom, hogy nem hagyhatom el a posztomat, tábornok úr. Két feladatköröm is van: a sajátom és a parancsnokomé, DeWitt ezredes úré. – Majd én beszélek DeWitt-tel! – Minél inkább kérette magát Willoughby, annál jobban kellett Farrishnek. – DeWitt ezredes úr pillanatnyilag nincs itt, tábornok úr. És ha szabad kérnem valamit… ne tessék rólam szólni neki. Az ezredes úr még azt gondolná, én mozgatom az egészet, méghozzá a háta mögött… Megengedi, tábornok úr, hogy a magam módján én igyekezzem elintézni a dolgot? Farrish, bár csalódást érzett, annál inkább tetszettek neki Willoughby becsülettől és tisztességtől csöpögő szavai. – Nincs szükségem fejbólintó Jánosokra! – egyezett bele. – Állhatok még valamiben rendelkezésére, őrnagy úr? – Stúdiónk helyzete igen veszélyes, tábornok úr. Elkelne nálunk még néhány szakasz katona… – Elkelne? – kérdezte Farrish. Ravasz mosolyra húzódott a képe. – Nálam is elkelne még néhány ezred. Ne féltse a bőrét, kedves Willoughby. Aki ilyen pompásan tud ügyelni a tábornoka biztonságára, az nyilván tud vigyázni a magáéra is! Így van? – Igenis, tábornok úr! De bizony Willoughby kétségekkel telve távozott, s korántsem volt meggyőződve róla, hogy jól keverte a kártyát. Egyben azért mindenesetre biztos lehetett: ha kutyaszorítóba kerül – Farrish világosan erre utalt –, nyugodtan mehet a saját feje után.

9 Crabtrees éppen az adótoronytól érkezett vissza. Lőtték őket. A becsapódások néhány száz lépésnyire jártak csak tőle. Csinos arcán meglátszott a szörnyű megrázkódtatás nyoma. – Majdnem olyan volt, mint az orvlövészekkel, mikor Párizsba értünk, csak ez komiszabb dolog ám, sokkal komiszabb… – mesélte Loomisnak. Leült, és darázsderekán még szorosabbra húzta derékszíját. De nem volt több lyuk a csaton, így kénytelen–kelletlen visszaengedte a szíjat. – Miért nem szólsz már valamit? – Mit mondjak? – kérdezte Loomis. – Meddig tart ez még? A százados komoran vállat vont. – Emlékszel még arra a lányra, Párizsban? – kérdezte Crabtrees. – Jó volna ide is egy kis nő. – Aztán mit kezdenél vele? – szólt Loomis. – Hát ha jobban meggondolom, most nemigen tudnék… – Ugyan hallgass már! – Valakivel csak kell beszélnem! – Minek? – Tudom is én… Annyi mindenen jár az eszem. Úgy érzem magam, mint aki csapdába esett. Nem ezért jöttem át az óceánon! – Egyikünk sem ezért jött. – Odakint, az adónál mindenki csinálja tovább a dolgát, még a civilek is… Én nem bírtam. Bezárkóztam a klozettra… de onnét is kikergetett a félelem, hogy odasuvasztanak egyet, míg bent ülök… – És nem tudod majd lehúzni, mi? – szólt Loomis. Crabtrees elképedten bámult rá. – Te aljas… – mondta, s azzal kivonult. Ténfergett az üres folyosókon, s végül abban a szobában kötött ki, ahová a térképeket aggatták fel. Yates éppen egy térképet tanulmányozott. Mintha daganat támadt volna az arcvonalon, csúnya, torz kinövés. Nem kellett nagy képzelőtehetség hozzá, hogy

lássa az ember, mennyi vért és fájdalmat jelent ez. Crabtrees odasomfordált Yates mellé. – Mi a véleményed? Yates csak egy pillantást vetett Crabtreesre, máris tudta, hol szorítja a cipő. De nem érzett részvétet iránta. Egy Abramovici-on igyekezett volna segíteni, de Loomisnak ezen a csatlósán nem. Mert ez még jó világban sem ér annyit, mint az a darab papír, amire a jelentéseit gépeli. – Azt hiszem, biztatóan alakul – mondta Yates közömbösen. – A 101 –es hadosztály még mindig tartja magát Bastogne–ban. Pedig már mikor elvágták őket! – Egykettőre elvághatnak bennünket is… – Mi a helyzet kint, az adónál? – Kétségbeejtő – mondta Crabtrees. – Hogyhogy? Ott vannak a németek? – Lövi a tüzérségük. –Úgy? –… Crabtrees fölpaprikázódott. – Mért nem dugod ki te is az orrod? Mindjárt nem volnál olyan nagy fiú, ha odaszagolsz! – Csak ne olyan hevesen! – Ki nem állhatlak! – fröcskölt ki a gyűlölet Crabtreesből. – Tehetsz nekem egy szívességet. – Azt tudom! – heveskedett Crabtrees. – Vásárra vihetem a bőrömet helyetted!… – Helyettem? – Helyetted, bizony! Te vagy úgy oda ezért a háborúért! Nem? … – Eredj, és aludd ki magad! – Megyek is! De még mennyire, hogy megyek! – Úgy hangzott, mint a fenyegetés. Crabtrees lement a pincébe, ott volt neki egy falatnyi kis irodája. Inge zsebéből kihúzott egy disznóbőrbe kötött kis albumot, s kitette maga elé keskeny íróasztalára. Az egyik fényképen ez a felírás állt: „Az én kis katonafiamnak: Maman.” Anyja képét nézte, és a zord arcú özvegy éles, apró, vizsgálódó szeme visszatekintett rá…

Ő nem való katonának, ezt maman is jól tudja. De mamannak örökké túlzó elgondolásai vannak mindenről, még magáról is. Otthon ül Philadelphiában, és dicsekszik, hogy ő is kivette részét a háborúból, mert kiskatona lett a fiacskája. Ennyi öröme még anyjának is van a háborúból, mindenkinek jutott valami, csak a fiának nem, az ittragad a katlancsata kellős közepén. Gyűlölte Yates-et, és gyűlölte Loomist. Szerette volna mind a kettőt méltóképpen megbüntetni, ki is eszelt néhány tervet, de egyik sem volt elég jó. Különben minek? Úgyis jönnek a németek. Körülzárják őket. Ez a vég kezdete. Már szinte látta, hogy lesz: a németek elözönlik a várost, s odaérnek a stúdió épületéhez… „Nagyon sajnáljuk, kiskatona, de aki ilyen alakulatba keveredett, az lógni fog a többiekkel együtt!” Hát nem: ha erre kerül a sor, ő bizony nem hagyja magát. Előhúzta a pisztolyát, s benyúlt íróasztala fiókjába a tisztító szerelékért. Tenyerén latolgatta a fegyver súlyát: komoly, megbízható holmi. Anyja valószínűleg elsírná magát, ha ilyet látna a kezében. Most legyünk óvatosak. Gyakori baleset, hogy az ember pisztolytisztogatás közben megsebesül. Ronda dolog. De azt mondják, az öncsonkításhoz nagy bátorság kell. Mert akit harc közben ér a sebesülés, legalább nem tudja előre, mikor találják el. Az ilyen viszont nagyon is tudja: maga szabja meg az idejét… Csakugyan ügyes jószág ez a Colt, a modern technika valóságos kis csodája. Így kell meghúzni, hogy a golyót csőre töltse az ember – zutty! –, és ugyanakkor mindjárt az ütőszeget is felhúztuk vele. Látni rajta, milyen jó fegyver, s milyen nagy gondot fordítottak rá tervezői, hogy a baleseteket elkerüljék. Úgy kell megmarkolni, hogy a biztonsági zárat – egy kis fémlapocska az egész, enyhe nyomásra odább csúszik – kikapcsoljuk, utána aztán lőhetünk. Letette a pisztolyt az íróasztalra. Szegény kiskatona, körülzárták, ágyúval lőnek rá, és nincs senkije sem… Ha az egész fényes napsütésben éri az embert, mindjárt nem olyan szörnyű – de itt sohasem süt a nap. Idelent, a kis irodában, nem számít, hány óra, égetni kell a villanyt. Kint pedig vigasztalanul felhős az ég, és ha az ember jól kinyitja a fülét, hallhatja a dübörgést is az arcvonalról.

Felsóhajtott, és tovább matatott a pisztolyán. Ki akarta rázni a csőből a golyót, de beragadt. Megint megrázta a pisztolyt, aztán az asztal sarkához verdeste. Kinyitotta, és rosszallólag nézegette azt a kerek, fényes, makacs kis valamit a csőben. Két kézzel távol tartotta magától a fegyvert, csőtorkolattal lefelé, úgy, ahogy ilyenkor kell. Egyszerre csak engedett valami, és iszonyatos csattanással eldördült egy lövés az alacsony szobácska falai közt. A kiskatonát elviselhetetlen fájdalom járta át; azt hitte, mindjárt kiugrik az agyveleje. Savanyú szagú füst terjengett körülötte. Hallotta, hogy esik erőtlen kezéből földre a fegyver. Aztán ő is lezuhant, s elfeketedett előtte minden. Loomis egy pillanatig sem hitte el, hogy baleset történt. Crabtrees ügyesen a lábába lőtt, s az orvos véleménye szerint lehet, hogy amputálni kell. Most aztán hátraküldték a verduni kórházba, mert Arlon felé egyelőre még mindig szabad az út. Honnét szorulhatott ennyi bátorság ebbe a Crabtreesbe? – tűnődött el Loomis. – Hát ez igazán nagy meglepetés! Bár tudtam volna, hogy ilyesmire képes! Dehogyis rúgom ki akkor a szobámból! Inkább ítéletnapig hallgatom tovább szegény maflát! Micsoda belevaló kölyök is volt ez a Crabtrees! Sosem panaszkodott, mindig benne volt minden mókában! Most pedig tessék… elment! Lám, Crabtrees elérte, hogy mehet. De őt bezzeg itt hagyta: épp mikor a vastagja következik, mikor az ember ki sem dughatja a kuckóból úgy az orrát, hogy meg ne csapja a katasztrófa szele, hogy egykettőre rá ne húzzák a vizes lepedőt! Pedig talán nem is annyira érzékenykedésről volt szó Crabtreesnél… Annyit mindenki tud, mit jelentenek a bejegyzések a térképen, nem nehéz olvasni azoknak az arcáról, akik az arcvonalról jönnek, vagy oda tartanak… Ugye, hogy Willoughby is kiadta a parancsot: „Csomagolunk!” Loomis már össze is szedelőzködött, és indulásra készen áll. De mit ér az egész! Az ember itt kuksol a batyuján, és csak egyetlen órácskával találjon tovább üldögélni a kelleténél, elkapják a frakkját málnástul, mindenestül. Hát azt meg kell hagynia, hogy Crabtrees, az a taknyos kölyök, el tudta határozni magát, és férfiasan végre is hajtotta, amit akart.

Willoughby viszont ordítozott, hogy ez botrány, s majd megtáncoltatja ő azt a Crabtreest, csak merjen olyasmit állítani, hogy baleset történt. „Még hogy a pisztolyát tisztogatta! Mondhatom, megvan róla a véleményem!” – Csak ki akart mászni szegény a, csávából – mondta Loomis csüggedten. – Nem nehéz megérteni… Willoughby heveskedni kezdett: – Vagy mindannyian kimászunk belőle, vagy senki! – Épp akkor jött vissza az adótól. Látta, hogy áll a helyzet. Nekem is elmesélte. Az ember az ilyet egy darabig bírja, aztán rájön, hogy nincs értelme. – Próbáltam érintkezésbe lépni DeWitt–tel – mondta Willoughby. Szemlátomást változtatni akart a témán. – És nem sikerült? – Semmi hír róla. – Szóval akkor magunkra maradtunk ebben a… – Loomisnak lefelé görbült a szája. – Tulajdonképp igazában Farrish alá tartozunk. – Ez úgy hangzott, mintha Willoughby fejében csak most merült volna fel ez a gondolat. – Farrish alá? Mit ért ő a rádiópropagandához? – Nagyon kedves volt hozzám – jegyezte meg Willoughby óvatosan. – Persze, hiszen a mi különítményünk mentette meg az életét! – Bizonyos értelemben… Willoughby a tokáját simogatta. Végeredményben persze Farrish lesz érte a felelős, ha beszüntetik az adást. De a katonai egységen belül is érvényesülnek belső befolyások, s ezek szövevényében nem mindig azé a döntő szó, aki a parancsot aláírta. Van azért erkölcsi felelősség is. Loomis lógó orral távozott. Willoughby a telefonkagylóért nyúlt. – Próbálja meg újra! – adta ki az utasítást. – Kapcsolja Párizsból DeWitt ezredes urat. Vagy legalább tudja meg, eljött-e már onnét, és ha igen, mikor. – Igenis, őrnagy úr – felelt a központ.

Hiába minden, Willoughby előre tudta. De keze már önkéntelenül, gépiesen kapott időnként a telefon után. Végiglapozta az adótól érkezett jelentéseket. Lehangolóan ugyanaz állt mindegyikben: „05,00-kor tüzet nyitottak ránk. 05,40-kor ismét: a junglisteri vá. találatot kapott.” – Junglister volt az adótoronyhoz legközelebb eső helység. – “ÉNY felől, 2 km-re elg. pc.-osok. 06,22 elg. n. tü.-től szórványos lövések…” Ezek csak az első lapok a csomó tetejéről. Willoughby félretolta az egész nyalábot. Milliók forognak kockán, dollármilliók! A berendezés, a személyzet, mind pótolhatatlan! Mit tenne most DeWitt az ő helyében? Willoughby a tokáját vakargatta. Kiszaladhatna kocsival az adóhoz, hogy maga nézzen utána. De miből állapítsa meg, hogy igazán tarthatatlan-e a helyzet, vagy sem? Lehet, hogy nem is az adót lövik, csak a szomszédos vasúti csomópontot. Lehet, hogy másfelé mentek azok az ellenséges harckocsik, vagy nem is voltak ellenségesek. Mindez csak találgatás, üres találgatás… Hogy a fenébe döntsön az ember, ha nincsenek tények, amelyekre alapozhat? Na hát azért tények akadnak éppen, seregestül, csak egyik vigasztalanabb, mint a másik! Egész hadosztályokat morzsoltak szét. A németek egyre előretörnek. A légierőt még mindig földhöz szegzi a rossz idő, így pedig, ahol a német támad, mindenütt ő az erősebb. És senki sem képes megjósolni, mikor sikerül végre Farrishnek megvetnie a lábát, mikorra tud ismét valami olyat kialakítani, ami legalább halványan emlékeztetne az összefüggő arcvonalra. Dehogyis megy ki az adóhoz! Minek menne? Hogy a végén még őt is eltalálják? És akkor ki lesz a parancsnok? Talán Loomis? Mi volna, ha értekezletet hívna össze? Megbeszélik a dolgot, új szempontokat kap, meglátja, mit tart helyesnek az egységen belül a közvélemény. És végül, ha valamit döntenek, nem az ő vállán marad az egész felelősség. „A háború alig különbözik a békétől.” Hányszor hallhatták ezt már tőle! De ebben most véletlenül nagyon is különbözik. Katonáéknál

semmire se jó az értekezlet. Itt nem a többség szavazata dönt. Az történik, amit a parancsnok határoz. Márpedig most ő a parancsnok. Nem baj, legalább meghallja, mi a többiek véleménye! De tudta jól előre, kik lesznek ott: Crerar, Yates, Loomis… A többi egyszerűen nem számít, azoktól úgysem hall semmit, Crabtrees sem lesz köztük, az egy golyóval megmondta már a véleményét. Ő nyitná meg az értekezletet: Willoughby őrnagy, a parancsnok. Fölvázolná a két lehetőséget. Mi lesz akkor, ha tovább folytatják az adást? Fölpiszkálják vele a németeket, azok rászánnak még egy kis erőfeszítést, elfoglalják az adótornyot, elfoglalják a várost és a rádióépületet. És mit jelent ezzel szemben az, ha nem „adnak” tovább? Ha a pótolhatatlan berendezést és személyzetet hátraviszik biztosabb helyre: mondjuk Verdunbe? Nyíltan meg kell vallania: kételyei vannak, szükségét látja, hogy meghallgassa a tanácsaikat. De már előre tudta azt is, mit válaszolnának. Crerar azzal fog előhozakodni, hogy ő civil: – Én ebbe nem szólok bele. Nem értek a katonai dolgokhoz. Ilyen bevezetés után pedig attól függ az egész további állásfoglalása, hogy álmodott-e az előző éjszaka az asszonykájával. Yates azzal untatná, hogy nagy feneket kerít az ügynek. – Normandiában még boldogultunk velük, csak Párizsban hagytuk el magunkat – mondja. – Ez a mieinknél a győzelem átka. De ha baj van, nagyszerűen megálljuk a helyünket. – Aztán arról beszélne, mit követel meg a lelkiismeret. – Ez az adó az amerikai nép hangja és a fölszabadított népeké: ezért nem szabad elhallgatnia. Mert ha elnémul, nyíltan bevalljuk, hogy megvertek bennünket. Egész Franciaországban, Belgiumban, Luxemburgban, sőt azon a néhány holdnyi területen is, amely Németországból még mindig a mi kezünkön van, mindenki elvesztené a fejét! Gondoljunk a következményekre! Tartsunk ki! Ne hagyjuk el a süllyedő hajót! Persze van ebben némi igazság is. De az igazságnak csak az egyik oldala. Mert háborúban is, békében is hol hátrál az ember, hol előrenyomul: néha csak azért hátrál, hogy aztán messzebb nyomulhasson előre. És ha egy kis időre szünetel is az adás, gondoljuk meg, mit jelent majd, ha újra megindul!

Loomis talán éppen ezt mondaná. Persze, mert mégsem vallhatja be, hogy legszívesebben hanyatt–homlok menekülne! Ezért felcsap inkább a józan ész kissé orrhangú szószólójának, és közben alaposan megtépázza Yates hősi erényeit. Végül aztán ismét ő – Willoughby őrnagy, a parancsnok – foglalná össze az egészet, s így rekesztené be az értekezletet: – Köszönöm, uraim! – Majd hozzátenné: – Azt hiszem, a kérdést Farrish tábornok úr elé kell terjesztenünk. Crerar és Yates csupa kétség maradna. Crerar ugyan nem mutatja, de Yates képes előállni valami ilyesféle beköpéssel: – Nem gondolja, őrnagy úr, hogy minden attól függ, hogyan tálalja majd a dolgot a tábornok úrnak? De lehet, hogy még tovább megy. Willoughby már szinte hallotta is: – Én változatlanul azt mondom, várjuk meg DeWitt ezredes urat! Ugyan ki nem várná meg őt szívesen? Csöngött a telefon. Willoughbynak megdobbant a szíve. – Sajnálattal jelentem, őrnagy úr, állandóan próbálom hívni Párizst, de nem sikerül. – Köszönöm.., Nem! Várjon csak! Szóljon be minden tiszt úrhoz és Mr. Crerarhoz, hogy értekezletre várom őket az irodámba. Willoughby hátradőlt, és összekulcsolta a kezét. Végeredményben mégiscsak Farrishtől függ. Döntsön ő! Délután öt órakor egyszerre elhallgatott az adás. Még a vivőhullám – az adó lélegzete is elnémult. A berendezés legfontosabb részeinek leszerelésével megbízott amerikai műszaki katonák és a luxemburgi civil technikusok eszeveszett sietséggel dolgoztak. Ugyanazok az emberek, akik készek lettek volna, mindaddig helyükön maradni, míg a német rá nem teszi kezét a főkapcsolóra. Most azonban ez a bátor kitartás értelmetlenné vált, és fásultan kérdezték magukban: Ugyan mire jó az egész? A civilek utálták a katonákat és saját soraikból is azt a néhány szerencsefiát, aki a hátratelepítendők listájára került. A katonák pedig utálták a civileket, mert civilek voltak. Méghozzá Loomis Laborde-ot rendelte ki, hogy ezt az utóvéd–tevékenységet

irányítsa. A hadnagy pedig úgy röpködött közöttük ide-oda, mint az izgatott veréb, és csak föltartotta munkájukban a műszakiakat az örökös sürgetéssel: „Mozgás, mozgás!” Aztán begördültek a kocsik az adó fém-, műanyag és üvegalkatrészeivel a stúdióépület udvarára. Willoughby úgy intézkedett, hogy a különítmény személyzete két csoportban vonuljon el. Loomis vezeti az elsőt, s viszi magával a rádió felszerelését, azonkívül még néhány katonát és Crerart. A másik oszlop fél nappal vagy talán eggyel később indul, ennek ő maga lesz a parancsnoka. Így sikerült Willoughbynak elcsitítania magában a belső hangot, mely egyre azt hajtogatta: Ha már egyszer fut az ember, legalább fusson ízlésesen! Loomis éppen kipakolt mindent az íróasztalából, mikor észrevette, hogy hangosan beszél magában, mintha Crabtreesszel társalogna, s ránevetne a szája sarkából: – Na látod! Kellett ezért tönkretenned a lábad? Halkan fütyörészni kezdett: „Ó, hol a tegnap csókolt csók?” Szerette ezt a dalocskát. Érzelmes és kedves. Iratait szépen berakosgatta egy dobozba, és jó erősen átkötözte. Egy csöppet sem sietett. Rengeteg ideje van. Szívélyes búcsút vehet azoktól, akik egyelőre maradnak. Például Yatestől. Az bezzeg nem tud innét megválni, pedig Willoughby helyet ajánlott neki már az első csoportban is. Loomis nem találta egyedül Yates-et. Bing volt nála. Mikor belépett, egyszerre elhallgattak, s érezte, hogy ennek az ő megjelenése az oka. Nem tévedett. Yates előzőleg ezt mondta: – Bár tudnám, hol követtem el a hibát. Én igazán teljes erőmmel harcoltam, hogy ne szüntessük meg az adást… De hiába volt minden. Bing kijelentette, csacsiság Yatestől, hogy ezért önmagának tesz szemrehányást. – Mindig tele van önváddal, csak önmagát figyeli, hadnagy úr, mint akinek a köldöke körül forog az egész világmindenség. Van úgy persze néha, hogy az ember érzi, ezt kell csinálnia. De nem örökké.

Különösen nem most. A tábornok úr kiadta a parancsot, és ezzel punktum! – Legyen következetes! – válaszolt Yates. – Mikor mindenki ellenezte a július negyediki röpcédula ügyét, nagyon jól emlékszem, maga csak ment a saját feje után, keresztülhúzta Willoughby minden pompás kis tervecskéjét, még azt is, amit nekem kellett volna végrehajtanom. Akkor őrült dühös voltam magára… de azóta megbékültem. Most mit vigyorog itt! Igazán kiállhatatlan! – De hát nem érti, hadnagy úr? Nekem akkor véletlenül csodálatosan kapóra jött a dolog. Szinte magától úgy sikerült… – Miért jön úgy kapóra magának? Ugyan miért sikerül mindig épp magának.. . és miért nem soha… nekem? Miért rontom én el mindig a dolgom valahol? Bing vállat vont. –Jó, na – mondta Yates. – Erre nincs felelet. Én is tudom. – Hadnagy úr igazán nem tehet többet: megpróbálta! Most már vágjon jó képet hozzá. Örüljön neki, hogy időben elkerül innét. Én bizony örülök. Most látta meg Bing, hogy nyílik az ajtó. – Látogató jön… – jegyezte meg, és mind a ketten elhallgattak. Loomis útra készen állt: fegyver, kenyérzsák, minden rajta. Vidámsága őszintének hatott, ahogy megszólalt: – Hát én most egy kis időre elbúcsúzom. Holnap, mire Verdunbe értek… mert holnapra, azt hiszem, már ti is ott lesztek… mindenről gondoskodom. – Ez aztán csakugyan kedves, százados úr – jegyezte meg Bing. – Köszönöm a legénység többi tagja nevében is… ilyesmihez eddig nemigen szoktattak hozzá bennünket. Loomis nem vette észre a gúnyt. – Örülök, hogy maga is méltányolja! Yates eddig bal mutatóujján dörzsölte a szemölcsöt. Most abbahagyta, és megszólalt: – Csak ezért jöttél? – Igen. Hogy arra a rövid időre, míg viszontlátjuk egymást, elbúcsúzzam. – Hát akkor… a viszontlátásra!

Loomis megsértődött. Pedig őt jó szándék hozta ide. Egy kicsit habozott, aztán köszönt: – Viszontlátásra… – Indíts! – mondta Yates tömören. Bamba mosoly terült szét Loomis arcán. – Térden állva köszönhetnéd meg inkább, hogy megmentettem az életedet, Yates. – Köszönöm. Megmentem azt majd én magam, ha szükségét látom. – Én csak jót akartam neked! – Úgy, mint Thorpe-nak? Loomis kiviharzott. De ottfelejtette a kesztyűjét. Visszajött, fölkapta Yates íróasztaláról, és megismételte a kirohanást. Közben dühöngött rajta, hogy a visszajövetellel agyon kellett csapnia a távozás frappáns hatását, de annyira azért mégsem dühönghetett, hogy kesztyű nélkül jéggé fagyassza az ujjait Verdunig. Odakint felbúgott a nehéz teherautók motorja. Az oszlop megindult. – Ezt megünnepeljük! – mondta Yates. – Micsodát? Hogy Loomis elment? – Azt. Miért ne? Kaptam egy doboz süteményt… finomat, hazulról … nem kantinízűt. Kaptam szardíniát is, sós kekszet meg egy üveg rozspálinkát. Nem akarom magammal cipelni, de a németeknek sem hagyom itt, ha egyáltalán idáig jönnek. Figyelte már, milyen vidám és jól táplált mindenki, aki ostrom után megadja magát? Egyszerű a magyarázat: remekül éltek, megették, megitták minden tartalékjukat. Hát most rajtunk a sor. Hívja be a fiúkat… akit akar. Mindenki jöhet, aki itt maradt. Bing Abramovici-csal, Clements őrmesterrel, a hangszóróssal és McGuire-ral, a sofőrrel tért vissza. Többen jöttek még utánuk, műszakiak, bemondók, néhány ottmaradt tiszt, köztük maga Willoughby is. – Nagyon egyedül éreztem magam – jelentette ki Willoughby, csaknem mentegetőzve. Saját italkészletéből letett egy palackkal az asztalra. – Eredeti skót whisky! Senki sem szólt egy szót sem.

– Nem volna jó egy kis zene? – kérdezte Willoughby. – A BBC megfelel? – érdeklődött Bing Yates rádiójának gombját forgatva. – Persze! Mindegy! Derűs, ütemes muzsika hangzott föl. Valaki dúdolni kezdett. Összecsendültek a poharak, s megcsörrent az üres szardíniásdoboz, ahogy a papírkosárba hajították. Aztán elhallgatott a zene. Megszólalt egy hang: – Itt a szövetséges haderők adóhálózata, BBC, London. Híreket mondunk! – Csönd legyen! Hallgassatok! Halljuk a híreket! A bemondónőnek olyan bársonyos, kedves volt a hangja, mintha kandalló mellett kötögetne. A hadijelentéseket ismertette, de az ő szájából valahogy még az is úgy hangzott, mintha korántsem volna olyan veszedelmes az egész német előnyomulás. És talán hallgatói sem hitték annak. Aztán így folytatta: – Most értesültünk róla, hogy német csapatok elfoglalták a luxemburgi rádióépületet, és már meg is kezdték benne az adást. A luxemburgi rádió a szövetségesek egyik legnagyobb adóállomása volt. A luxemburgi rádiónál működő bátor katonáinkról, sajnos, semmi hírünk nincs. Reméljük, hogy élnek. Figyelem! A luxemburgi rádió minden közleménye az ellenségtől származik… – Nesze neked! – mondta Bing. – Csukják el! – kiáltott Yates. – Nem vagyok kíváncsi az értünk mondott rekviemre! Egy sós keksz, rajta két szimmetrikusan elhelyezett ringlivel kiesett Abramovici kezéből. – Itt valami nincs rendjén! – kapott hirtelen puskája után. – Németek vannak az épületben! – Lehetetlen! – Miért csukták el? – tiltakozott Bing. Ő nyerte vissza elsőnek a lélekjelenlétét. – Hátha mondtak volna még néhány kedves újságot rólunk! Willoughby átnyomakodott az emberek közt a rádióhoz. Bekapcsolta, és Luxemburg hullámhosszára, saját hullámhosszukra

forgatta a keresőt. – Megvan! – kiáltotta. Elég halkan, de tisztán hallatszott a hang. Németül beszélt. – Ez az… Mindenki elszorult szívvel hallgatta. – A dögök! – mondta Willoughby. – Ráállították az adójukat a mi hullámhosszunkra. – Ügyes fickók! – állapította meg Bing. Yates Willoughbyhoz fordult. – Ez még csak a kezdet. De nem mondhatja, hogy senki sem szólt előre, őrnagy úr. Willoughby élesen válaszolt. – Farrish tábornok úr parancsát kritizálod? Yates csak egy kézlegyintéssel válaszolt. Testileg-lelkileg kimerült. Nem akart több vitát, nem akart tovább küzdeni. Csak egy kis nyugalmat kívánt, hogy magára maradhasson végre gondolataival. Ruthra gondolt: most hallgatja az egyetemi városka kis családi házában a hírt, hogy férje vagy német fogságba esett, vagy meghalt. Fölállt és megszólalt: – Jó, jó, jó! Hagyjuk abba! Vége a vendégségnek! A német bemondó kitartó torokhangja még mindig rontotta a levegőt. Yates elforgatta a gombot, míg a gép ki nem kapcsolt. Egyedül maradt, s úgy érezte magát, mint valami vad tivornya végén.

10 Abramovici berontott Yates szobájába. Arca kipirult a boldog izgalomtól, és így még esetlenebbnek hatott, mint máskor. Mikor vigyázzba vágta magát, hogy jelentést tegyen, puskatusa tompán nekipuffant Yates íróasztalának. – Itt az ezredes úr! – mondta. – Azért van olyan lárma odakint, mert megjött a macska, futnak szét az egerek. – Abramovici! – Gondoltam, szólok, hogy abbahagyhatja hadnagy úr a csomagolást. Pontosan erre gondolt Yates is, de nem állhatott oda Abramovicicsal megtárgyalni, mi a véleménye Willoughby őrnagy parancsairól, és hogy ő előre megjósolta: amint DeWitt megjön, mindent vissza fog vonatni. – Maga már becsomagolt? – kérdezte Abramovici–ot. – Igenis, hadnagy úr, természetesen. Én már akkor összecsomagoltam, mikor a németek támadni kezdtek. Azóta a kenyérzsákomból élek… de persze – Abramovici kerek képéről annyira lerítt, milyen nagyon szeretne Yates kedvében járni, hogy a hadnagy szinte könyörgést látott már rajta – …de persze, én sokkal óvatosabb ember vagyok, mint hadnagy úr. Yates mosolygott. – Egyébként… köszönöm, hogy szólt! – Hadnagy úr kérem… – Abramovici hangja csaknem suttogássá halkult. – Van egy kis problémám, szeretnék róla beszélni a hadnagy úrral… kérnék valamit… – Tessék. – Emlékszik, mikor kint jártunk azon az őrült vállalkozáson? Már úgy értem, nem a hadnagy úrtól volt őrültség, hogy vállalkozott rá, csak én éreztem annak… és a németek éjszaka hirtelen előbukkantak, mi pedig nekik kellett hogy menjünk… – Emlékszem, Abramovici. – Aztán, hiszen hadnagy úr is tudja, elszaladtam.

– Elszaladt? – Hát nem? – Arra már nem emlékszem. – Tulajdonképpen nem is szaladtam én el, hadnagy úr. Kitartottam, és harcoltam, amíg csak lehetett, becsületesen. – Elhiszem. – Nem gondolom, hogy el tetszene mondani az ezredes úrnak, szándékosan semmi esetre sem. De beszélgetés közben esetleg kicsúszik a száján. Talán a móka kedvéért… Mert tudom én, hadnagy úr, hogy engem sokan furcsa figurának tartanak. Lehet, hogy az is vagyok… de inkább csak óvatos, mert annyi minden van, amiért érdemes élni… Megtenné, hadnagy úr, hogy nem beszél róla? – A magunk módján mindannyian óvatosak vagyunk – mondta Yates, és mintha valami elérzékenyülésféle fogta volna el. – Mit gondol, magammal viszem én abba a kutyaszorítóba, amibe ott keveredtünk, ha egyszerűen csak furcsa figurát látok magában? Vállalom, hogy maga legyen az egyetlen társam? Akire támaszkodhatom! Nem, Abramovici, én bíztam magában, és… nem is csalódtam. – Hadnagy úr, kérem, én igazán nem szeretnék senkiért sem meghalni – Abramovici szeme bizonytalanul csillogni kezdett. – De ha valakiért már mindenáron kell, inkább haljak meg hadnagy úrért, mint bárki másért! Yatesnek nem volt kedve, hogy nevessen rajta. – Jól van, Abramovici, szóval fölajánlja a barátságát. Én is azt mondom: legyünk barátok! Kezet rá! DeWitt bezárkózott Willoughbyval. Mind a kettő úgy érezte, olyasmit kell mondaniuk egymásnak, ami jobb, ha köztük marad. Amint Willoughby meglátta, hogy DeWitt kocsija befordul az udvarra, amint meghallotta az ezredes lépteit és mély, határozott hangját a folyosón, nagyot fordult benne minden. Nyomban semmivé foszlott minden érv, amellyel önmagának és Farrishnek bizonygatta, hogy az adót le kell szerelni – semmivé foszlott, mert ráébredt, hogy DeWitt megérkeztével jön a felelősségre vonás, és hogy nincs az a

katonai adatokkal jól megtűzdelt, tömör válasz, amellyel ezt az embert ki lehet fizetni. És minthogy tudta ezt, kétségbeesetten igyekezett jobb érveket, jobb válaszokat találni, mielőtt DeWitt magához hívatná. Senki sem bántotta, de ő máris teljes hévvel benne volt a védekezésben. DeWitt pedig nem azzal kezdte, amire Willoughby számított. Nem azt kérdezte: „Hogy tehetett ilyet?” Még csak magyarázkodni sem magyarázkodott, hol késett eddig. Ehelyett így szólt: – Na, Willoughby, és ezután mit csinálunk? Erre a kérdésre az őrnagy nem tudott hirtelenében mit válaszolni. Ha minden megy rendben tovább, tizenkét óra múlva ők már messze járnak. De valahogy nem tudta azt felelni DeWittnek: „Hogyhogy mit csinálunk? Kocsiba vágjuk magunkat, visszahajtatunk Verdunbe vagy akárhová, és megvárjuk, míg el nem vonul fejünk fölül az istenverés.” – Hát valamilyen terve csak volt? – kérdezte DeWitt. – Arra mégsem gondolhatott, hogy egyszerűen becsukja a boltot, s azzal utánunk az özönvíz? – Persze hogy nem! Nyilvánvaló, hogy nem! – sietett Willoughby a válasszal. – De nem akartam ezredes úr nélkül további lépéseket tenni. Biztonságba helyeztem a pótolhatatlan felszerelést, a személyzetet… a többi pedig ezredes úrtól függ… – Mivel DeWitt némán az íróasztal lapjára meredt, Willoughby bizonytalanul tette hozzá: – Legalábbis így gondoltam… – Hát ami azt illeti, elég nagy dologban döntött nélkülem – mondta DeWitt. Szemében máskor mindig bujkált egy csipetnyi humor. Most hidegen, komolyan nézett maga elé. – Nos, azt szeretném tudni, nincsenek-e további intézkedései, amelyeket még nem hajtottak végre. – Nincsenek – nyugtatta meg Willoughby. – Úgy veszem észre, ezredes úr azzal gyanúsít, hogy túlléptem a hatáskörömet. Nem léptem túl. Itt maradtunk szorongatott helyzetben, és ezredes úr nem adott életjelt magáról… pedig Isten a tanúm, eget-földet megmozgattam, hogy érintkezésbe tudjunk lépni! Valamit tenni kellett… így hát Farrish tábornok úr elé terjesztettem a kérdést…

DeWitt várt, tovább hallgatott, és közben Willoughbyból csak úgy ömlött a szó: – A tábornok úr adott rá parancsot, hogy szereljük ki a csöveket és a berendezés egy részét. Mert ezek nem pótolhatók, ezredes úr is nagyon jól tudja. Az adótorony pedig csakugyan tűz alatt állt. Minden emberünk, minden tisztünk, aki odakint járt, megerősítheti. Már csak Arlon felé volt szabad az út, de igen nagy a veszély, hogy azt is bármelyik pillanatban el találják vágni. Úgy örülök, hogy szerencsésen ideért, ezredes úr! Vegye mindezt figyelembe, képzelje bele magát a helyzetembe, s biztos vagyok benne, hogy saját maga is így intézkedik. Nem volt más kiút. Megbeszéltem mindenkivel, Crerarral, Loomisszal… mindenkivel. Nem csak a magam feje után mentem. Bár végeredményben persze egyikünk sem döntött: sem én, sem a többiek. Hanem Farrish tábornok úr. Ha ő azt mondja: „Maradjanak!”, mi helytállunk. Ő azonban kijelentette: „A felszerelés és a személyzet fontosabb, mint néhány napi duma a levegőbe!”… Szó szerint ezt mondta… Itt van az írásbeli parancs, ezredes úr… Az asztalon át egy köteg papirost nyújtott át DeWittnek. Az ezredes két ujjal megfogta, de bele sem olvasott. Csak himbálta az egészet a kezében, jobbra-balra, jobbra-balra, közben az őrnagyot nézte, az pedig megbűvölten követte szemével a papírhalmaz lengését. Aztán Willoughby félrekapta a fejét. Nem követett el semmiféle szabálytalanságot! Mit akar tőle? Büntetni akarja ezzel a hallgatással? Határozott hangon fejezte be a jelentést: – Így az egyik csoport tegnap este már el is ment, ezredes úr, a másik pedig ma indul… – Szünetet tartott. – Feltéve, ha ezredes úr is így akarja. DeWitt az asztalra dobta a parancsokat. Aztán, mintha meggondolta volna magát, visszaadta az őrnagynak. – Persze, megmagyarázta a tábornok úrnak, mit jelent, ha beszüntetjük az adást? – Természetesen. Minden oldalról megvilágítottam előtte a kérdést. Hangsúlyoztam, hogy egyesek talán úgy értik majd, ezzel vereséget ismertünk be… Neki azonban más volt a véleménye.

Csak nevetett rajta. Kijelentette: addig szó sincs vereségről, míg az ő katonái kint állnak a fronton, de a háború viszont nagyon jól ellesz néhány napi duma nélkül is… Bocsánatot kérek, hogy ismétlésbe bocsátkozom, de így mondta. DeWitt visszaérkezte óta most mosolygott először Willoughbyra. – Elismerem, hogy kifogástalanul járt el. Magát semmilyen vád nem érheti. Az egész hadseregben senki sem ítéli el azért, és nem is ítélheti el. Willoughby visszamosolygott DeWittre. De ahogy az ezredes tovább beszélt, arcára fagyott a mosoly. – Inkább azt mondanám: én vagyok a hibás – DeWitt ismét az üres íróasztal közepére bámult. – Nem azért, mert Párizsba mentem: senki sem tudhatta előre, hogy a németek offenzívát kezdenek. Nem is azért vagyok hibás, mert nem voltam képes idejében visszajönni: rohantam volna én eszeveszetten, de mindenütt utamat állták. Engedje el, kérem, hogy végigsoroljam most az utazás minden részletét. Én ott követtem el a hibát, hogy rosszul választottam meg, kiben bízzam. Mert magáért és a maga intézkedéseiért én felelek… nem Farrish. Legalábbis az én becsületem ezt így diktálja… A becsülete! – gondolta Willoughby. – így diktálja az ő becsülete! Elismeri, hogy engem nem érhet gáncs, de ő azért gáncsol, és egy füst alatt mindjárt fel is oldoz, mert magára veszi az én hibámat. Jézus Krisztusnak képzeli magát! Kíváncsi vagyok, mi történhetett az úton vele, mert úgy látszik, megzavarodott egy kicsit. – Mit gondol – mondta DeWitt –, azok a katonák, akiket a náci betörés szemben talált… azok talán nem maradtak a helyükön, nem harcoltak? Vagy legalább nem próbáltak meg helytállni? – Volt, aki helytállt és harcolt. Volt, aki megfutott. Az is csak emberi dolog. És mi egyebet várhatunk emberektől? – Ennél, azt hiszem, mélyebben kell keresnünk az igazságot. Talán inkább attól függ minden, miben hiszünk. – Adott esetben csak arra bízhatom magam, amit tapasztalok – mondta Willoughby – és a rendelkezésemre álló emberekre. Nálunk az egyik a lábába lő, és hátraviteti magát. Ez volt Crabtrees. Loomis pedig jön, és azt mondja…

– Mit mondott? – Már nem is tudom. De azt világosan láttam belőle, hogy nem bírja tovább idegekkel. Ezek persze csak részletkérdések. A fődolog az, hogy egy rádió-adóállomás mégsem ágyúsüteg. A rádiócső nem messze hordó löveg. És az ágyúkat még pótolhatjuk, ezeket a csöveket viszont nem. Gondolnom kell a holnapra is: arra a napra, amikor majd visszajövünk, és megint kezdődik az adás! Micsoda nagy nap lesz az! Most nevethetnek a nácik, de majd meglátjuk, ki nevet utoljára! Várta, mit szól ehhez DeWitt. De ő csak hallgatott. Az őrnagy egyszerre kirobbant: – Törődik a fene azzal, hogy személy szerint kinek mi a véleménye rólam! Elég nekem, hogy azt tettem, amit helyesnek tartok, és ha ezredes úrnak nem tetszik… ne ment volna el. Mit gondol, mi volt az emberek véleménye, mikor meghallották? Éppen akkor megy el, mikor itt büdösre fordul a helyzet? – Mondtam már, hogy az én hibám volt. - Igen ám, mondta… de hogy? Rám akarja tolni a felelősségét! Na! Hát én vállalom is. Farrishtől kaptam parancsot, ő a tábornok, és annak kell történnie, amit ő mond! – Föltétlenül! – Akkor mi a kifogása? – Ajánlom, hogy csillapodjék. És azt is melegen ajánlom, hogy… ha már lecsillapodott… kérje sürgősen az áthelyezését. Kedvezően fogom véleményezni. – Szóval így állunk! Ezredes úrnak van vaj a fején, s ezért rajtam akar túladni! Nos, akkor talán meg is mondhatom, hogy Farrish tábornok úr szólt… Willoughby hirtelen elhallgatott. Fölmerült benne a kérdés, vajon miért ül DeWitt ilyen nyugodtan a helyén, miért tűri ezt a sértegetést, ezt a pimasz, fegyelmezetlen nagyszájúságot? Jézus Krisztust játssza megint. Willoughby még dühös volt, de ajkába harapott. – Bocsásson meg, ezredes úr, elragadtattam magam. De senki sem szereti, ha legyávázzák. – Én nem mondtam ilyet. – De gondolta.

– Nem egészen. Mindenki annak megfelelően kénytelen cselekedni, hogy kicsoda, és miben hisz. Ne hagyjuk talán abba? – Ahogy parancsolja… – Hát akkor hagyjuk abba. És addig is, míg én vagyok a parancsnoka, legyen szíves, intézkedjék, hogy aki még itt van, az maradjon is itt, az elvonult csoport pedig jöjjön vissza. – Igenis, ezredes úr. De Farrish tábornok úr… – Azt bízza rám, őrnagy úr. – És ha el találnak vágni bennünket? – Van fegyvere! Vagy nincs? És remélem, megtanult vele bánni is! Az utolsó golyót pedig tartsa meg önmagának! – É