Intim relativitáselmélet 9789632797977 [PDF]

Zitiervorschau

Janusz L. Wiśniewski INTIM RELATIVITÁSELMÉLET

Typotex Budapest 2013 Fordította: Mihályi Zsuzsa

Arról, hogy milyen lenyűgöző az Ige Egyesek a Bibliát idézik („Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige”), mások a genetikát hívják segítségül, mondván, hogy a beszéd képessége nem más, mint az Y-kromoszóma egyik génmutációjának evolúciós következménye, amennyiben a 7-es számú kromoszómán megvan a FoxP2 gén egy rövid szakasza. Állítólag (kezdeti fázisban tartanak a kutatások, nem állíthatjuk, hogy elfogadott vagy kötelező érvényű lenne az elmélet) az Y-kromoszóma és a FoxP2 által kódolt fehérje mutációja az oka annak, hogy az emberek agyában (az evolúció jóvoltából) jelen vannak a beszédért felelős területek. Márpedig ez fantasztikus adomány. A DNSkódhoz hasonlóan bonyolult, és a DNS-kóddal felérő lehetőségeket rejt. Vannak olyanok is, akik nem állnak egyik oldalra sem, hanem a genetikával elegyítik a vallást. Szerintük CCAAGTTA, TAGGCCAA vagy ezekhez hasonló, a hangyák, gombák, baktériumok, lepkék és emberek genomjának szótárából vett szavakat mondott Isten a világ teremtésekor. Úgy gondolják, hogy „kezdetben vala a Genom, és a Genom vala az Istennél, és az Isten vala a Genom”. Ezt főleg az istenhívő biológusok állítják, akik a folyamatos evolúció eszméjét vallják, vagyis nem fogadják el azt, hogy csak úgy, magától keletkezhetett valami. Az antropológusok és a nyelvészek viszont, akár hívők, akár nem, úgy tartják, hogy csakis a Természet vagy Isten lehetett az, aki kizárólag az embert ruházta föl a szavakkal való teremtés és a szavakkal való érintkezés kivételes képességével. Most még, a harmadik évezred elején csak ez utóbbiaknak van igazuk. Beszélő állatok csak a mesékben és a gyerekeknek szóló rajzfilmekben vannak.

Még szenteste is némák maradnak. Ha másképp lenne, már rég az interneten keringenének a beszámolók, amelyek kihallgatott beszélgetéseiket rögzítik. Csak az ember mond szavakat. És ez lenyűgöző… Ha abból indulunk ki, hogy az emberek tízezer főnevet és négyezer igét használnak a köznyelvben (az utóbbi idők televíziós adásait elnézve kezdem azt hinni, hogy túlságosan optimista a becslés, és téves a kiindulópont), akkor a grammatika segítségével felfoghatatlanul sok, több mint hat és fél milliárd mondat állítható össze öt szóból. Ha minden mondat kimondásához csak egy másodpercre van szükségünk, akkor több mint egymillió évig tartana, míg az összeset artikuláljuk. A nőknek persze néhány évvel kevesebb kellene, de még nekik is igen hosszú ideig tartana. Akkor tehát az, hogy a Homo erectus tagolatlan makogásától a mai Homo sapiens költészetéig vezető úton Isten, vagy csak egy bizonyos fehérje segített, legtöbbünk szemében tényleg csak tudományos érdekesség. Mindenkinek az a leglényegesebb – többnyire egyáltalán nem tudatosított – tény, hogy az ember valóban a beszédnek köszönhetően létezik. A beszéd és a szeretet képessége az emberi lényeg kizárólagos és megismételhetetlen jele. Szavak nélkül nem jöttek volna létre azok az ötletek, amelyek olyan eredménnyel jártak, hogy alig tizenkétezer év telt el a dárda föltalálása és egy űrállomás világűrbe telepítése között. De a fejlődés hordozójaként értelmezett beszéd nem nyűgözi le igazán az embereket. Az a lenyűgöző a szavakban, hogy nekik köszönhetjük a fennmaradásunkat. És az, hogy tapasztalatainkat a szavak segítségével oszthatjuk meg másokkal. A mainzi Gutenberg találmánya óta, több mint hatszáz éve, tér és idő is állhat a hallgató és a beszélő, a beszélgetők között. Könyvekben, újságokban kaptak helyet

a szavak. A Gutenberg találmányától lenyűgözött emberek írni kezdtek. Egyre jobban le voltak nyűgözve. A betűkből jött létre az irodalom. Harminckét betű felhasználásával végtelen számú szót lehet leírni, megörökíteni. Összeállíthatunk belőlük munkahelyi felmondást, halálos ítéletet, halotti bizonyítványt, de meg lehet írni egy olyan zseniális, a világot megváltoztató művet is, mint A bádogdob. A könyvbeli ige keltette elragadtatás nem csak a szavakban rejlő információknak szól. Ha Shannon matematikai modelljét alkalmaznánk a szépirodalomra, kiderülne, hogy az irodalmi közlések nagyobbik része zaj, nem pedig az információelmélet termodinamikai értelmében felfogott információ. Az emberek mégis el akarnak merülni ebben a zajban, mert ihletően hat a képzeletükre, és megtalálják azt a helyet, ahonnan érzelmeik kémiai folyamatai erednek. Ha azt olvasom tudományos folyóiratokban, hogy információelméleti szempontból elemeztek Shakespeareszonetteket, mindig egy anekdota jut eszembe. Egy Nobeldíjas amerikai fizikus szomszédságában lakott egy gazda, akinek valamilyen ismeretlen okból nem tojtak a tyúkjai. Egyik nap a gazda tanácsot és segítséget kért a Nobeldíjastól. Egy héttel azután, hogy a gazda farmján járt, a Nobel-díjas fölhívta szerencsétlen szomszédját, és ezzel a mondattal kezdte vele a beszélgetést: „Bill, kezdetben tegyük föl, hogy a tyúk gömbölyű…” „Kezdetben vala az Ige…” Ha Isten tényleg ez a Programozó, akkor az internet „kezdetében” sem téved a Biblia. Hiszen az internet kezdetén (több mint harmincöt éve) megjelent az ige. Még akkor is, ha másképp tervezték. Nem sokan ismerik ezt a történetet… 1969. október 20-án érte el azt egy informatikuscsapat a Los Angeles-i Kaliforniai Egyetem (UCLA)

számítógépközpontjában, az emberiség történetében először, hogy két számítógép „beszélgetni” kezdett egymással. A másik az észak-kaliforniai Stanford Research Institute számítógépe volt. Úgy tervezték, hogy a UCLA elküldi a „log” szót (ez igazából egy kód, nincs jelentése), a Stanford pedig minden beérkezett betűt az adott betű megismétlésével igazol vissza. A UCLA elküldte az L-t, a Stanford visszaigazolta az LL-t. A UCLA elküldte az O-t, a Stanford visszaigazolta: LLO. Ebben a pillanatban megszakadt az összeköttetés. Leállt az egész rendszer. A Los Angeles-i képernyőn ez maradt: LLO. És ebben hatalmas jelképes erő van. Az amerikaiak igen gyakran úgy ejtik a „hello” szót, hogy néma benne a „he”: „(he)llo”. A „szevasz” volt az első információ, amit átküldtek az interneten. Méghozzá a feladó akarata ellenére. Kezdetben vala az ige…

Vonatkoztatási rendszer A koreai Szuka Szöulból érkezett, harmincöt éves, három éve jött Frankfurt am Mainba „a férje után”, akit egy híres, nagy, koreai autókonszern küldött dolgozni Európába. Egyszer késő este hívta föl az irodából a férje, és azt mondta, két hónap múlva Frankfurt am Mainba költöznek. Még csak nem is mondta. Egyszerűen közölte vele. Amíg Szuka a térképen keresgélte, hol van Frankfurt, a férje visszament Joidóba (ez a sziget Manhattan szöuli megfelelője), és egy karaokebár hoszteszével töltött egy görbe estét. Reggel egyenesen a hosztesz ágyából indult az irodába. Szuka időközben kiiratkozott az egyetemről, ahol hat félévet végzett el angol szakon. A férje kedvéért szakította meg a tanulmányait, ahogy annak idején az ő kedvéért szakította meg a terhességét is, amikor kiderült, hogy kislányt várnak.

Szuka elment abba a karaokebárba. A hosztesz semmivel sem volt szebb nála. Csak fiatalabb. És hozzá képest kamdza, vagyis „fehér”. Főleg azért, mert eltávolíttatta a zsírszövetet a szemhéjáról, „kiegyenesíttette” a szemét. Koreában a kis mell, az alabástromfehér arcbőr és a „kiegyenesített” szem a divat. Két hónappal később Szuka elment szokcsói barátnőjéhez, Korea északi részére. Egy hét után tért haza. Nem volt zsírszövet a szemhéján. A férje még csak észre sem vette. Szokcsóban összeszedte minden bátorságát, és megkérdezte a barátnőjétől, miről veszi észre az ember, hogy orgazmusa van. Szuka minden reggel egy órával korábban kel, mint a férje, elkészíti a kedvenc kimcsijét, virágot tesz a vázába, és amíg a férfi a fürdőszobában van, kivasalja az ingét – a férje nagyon szereti, ha úgy veheti föl, hogy még meleg a vasalótól. Frankfurtban a legjobb kerületben laknak. Az épületben klimatizált liftek suhannak, a tévéképernyőn nézhető az MTV műsora, a falon és a mennyezeten kristálytükrök. Egy reggel lifttel vitte le férje ingeit a pincei mosodába. A lift márványpadlóján egy elszakított csipkés bugyi hevert. Nem tudja miért, de sírva fakadt. Még sosem irigyelte ennyire azt a német nőt a szomszéd lakásból. Mert ez az ő bugyija volt. Többször látta már a száradó fehérneműit az erkélyen, szóval tudja. Sarah hamburgi német, harmincegy éves, egy éve költözött Frankfurtba. Egy híres francia kozmetikai vállalat küldte ide. A cég szépségipari termékeit népszerűsítő reklámokat adja el a legolvasottabb német lapoknak, olyan könnyedén, ahogy mások zsömlét árulnak vasárnap reggel. Nagyrészt férfiak vásárolják a reklámot. Csak néggyel nem feküdt le a vevői közül. A négyből kettő meleg. Sarah négy nyelven beszél, van egy asszisztense, és még sosem fordult elő, hogy egy férfi ne hívta volna föl az együtt töltött éjszaka után. Olyat keres, aki „egész életre szól”, hisz az

igaz szerelemben, de fölismeri azokat, akik a saját libidójukba szerelmesek, nem belé. Egyszer majd megtalálja azt az „igazit”, de egyelőre nem sürgős. Addig a „hamisakkal” tölti az időt. Orgazmusokat él át, tapasztalatokat gyűjt. Ismeri a határait is. Levetkőzik, csak a tűsarkú cipője marad rajta, úgy áll a férfi előtt, de sosem hagyja, hogy másra használják a tűsarkat. Nemrég az egyik, aki azt akarta, már a liftben letépte a bugyiját, amikor a városban elfogyasztott vacsora után fölmentek Sarah lakására. Néha, amikor reggelenként munkába indul, találkozik azzal a szép koreai lánnyal a szomszédból. Mindig mosolygós arccal, boldogan áll a lift sarkában, kezében kosár a férje szennyes ingeivel. Sarah kiszáll a földszinten, ott hagyja a koreai nőt a szennyes ingekkel, amikor pedig bezárul a liftajtó, ijesztően elszomorodik. Már ebédidő van, mire megfeledkezik a koreai nőről. Nemrég úgy döntött, hogy reggelenként nem száll be a liftbe. Relativitás… Az általános relativitáselmélettel foglalkozó fizikusok „ezt” szingularitásnak nevezik. A kezdeti szingularitást nevezik Nagy Bummnak, a folyamat előrelátható végét pedig a Nagy Reccs szingularitásának. Lehet, hogy költőien hangzik, még sincs sok köze a költészethez. Az az egyetlen költői elem ebben az elméletben, hogy ezek a szingularitások a világmindenségre vonatkoznak. A költészetben pedig mindenhol jelen van a világmindenség, különösen akkor, ha a szerelemmel helyettesítjük be. A többi a téridő torzulását leíró, bonyolult matematikai egyenlet. Egy torzulással kezdődött minden. A következőnél mindennek vége lesz. A szingularitás főleg azon múlik, hogy a Nagy Bumm pillanatában múlni kezdett az idő, a Nagy Reccs pillanatában pedig megáll. Nem

könnyű ezt felfogni. Fizikusként ezt le tudom írni egyenletekkel, de az idő végét így sem tudom elképzelni. Azonkívül az is különös, legalábbis számomra, hogy a relativitáselmélet szerzői között egyetlen nő sincs (az egocentrikus Einstein betegesen irtózott attól, hogy másnak is jusson a hírnévből, a zsenijéből, ezért sosem ismerte el, hogy elhagyott feleségének, a szerb Mileva Marićnak is tudományos része van az elmélet megalkotásában). Talán azért, mert a nők őszintén hisznek a Nagy Reccsben és abban, hogy tényleg vége szakad az időnek. A férfiak – egyébként nem csak a fizikusok – rögtön új szingularitásokat és új, többnyire sokkal fiatalabb világmindenségeket teremtenek. Felállítják rájuk ugyanazokat az egyenleteket, és kezdenek mindent elölről. Az új Nagy Bummtól. Új világmindenség keletkezik belőle. A nők számára viszont az „elmúlt Nagy Bummból” ez a legvalóságosabb szingularitás, és tényleg vége van az egész világmindenségnek. És ez is hihetetlen torzulás. Összezsugorodik számukra a világegyetem, ráncosabb lesz a szemük alatt a szivárgó könnyektől kiszáradt bőr. De az fáj nekik a legjobban, hogy „zsugorodik” a lelkük. Amikor abbahagyják a sírást, és belenyugodnak abba, hogy könnyekkel és sirámokkal nem érhetik el azt, hogy 1 + 1 összege 1 legyen, mert a Férfinak az az eredmény jön ki, hogy az új Nagy Bumm óta ez 2 + 1. Belenyugodnak ebbe a számtanba. Hallgatnak és összezsugorodnak. A Szupernóva csillagokból Törpék lesznek. Néha ugyanazon az emeleten laknak a Szupernóvák és a Törpék…

Felezési idő Meddig tart a szerelem?

Joëlle az órára pillant. Tíz perc múlva kilenc. Még egy pohárral tölt az egy órája bontott pezsgőből. Szén-dioxid nélkül olyan látványt nyújt, mint az urológiai vizsgálatra adott vizeletminta. A pulykasültes tál felé nyúl. A hús kiszáradt, kihűlt. Pedig úgy igyekezett… A férje azt ígérte, hogy hétre hazaér az irodából. Tizennégy év és hat hónap nem elég ok arra, hogy időben hazaérjen. Ezzel Joëlle tökéletesen tisztában van. Arra sem elég ok, hogy szemrehányást tegyen neki. Mit mondhatna?! „Megfeledkeztél a havi évfordulónkról!?” Baromság! A havi évfordulókról már egyikük sem emlékezik meg jó tíz éve. Sőt, nem is érdekli őket. Nem úgy, mint annak idején. A hét hónapos évfordulón például Rügenen töltöttek egy hosszú hétvégét, egy szűk hálózsákban, a tengerparton. Joëlle hét gyertyát gyújtott neki egy Mars szeletbe szúrva. A Mars szeletet a combjai között tartotta. Csak napkelte után aludtak el. Reggel a partot takarító kocsi sofőrje ébresztette őket. Micsoda idők voltak! Manapság nem foglalnak szobát négycsillagosnál rosszabb szállodában, a férje meg botrányt csap a recepción, ha nincs a szoba minibárjában hideg szénsavmentes ásványvíz. Spiegel: Öt év házasság után 50 százalékkal csökken a házastársak közti szexuális együttlétek száma. A párok mintegy 52 százaléka hét év házasság után mindössze heti egy alkalommal él házaséletet. Vagy akkor, a tizenhat hónapos évfordulón. A kórház melletti parkban sétáltak, piknikeztek, közben kiderült az ég. A férfi Joëlle öléből itta az esőcseppeket. Hát most? Mostanában csak vasárnaponként sétálnak. Pontosan tizenöt harminckor mennek el otthonról a kutyával, körbeslattyogják a lakótelepet, de csak ha nem ígérnek a tévében felhős időt.

Spiegel: A nők 52 százaléka hat év házasság után úgy gondolja, nem menne hozzá a férjéhez. Vagy akkor, a huszonhárom hónapos évfordulón. Pezsgős reggeli az ágyban. Szex és ráksaláta. Rák rogyásig. Ágyban töltötték az egész napot. Csak annyi szünetet tartottak, míg kimentek a mosdóba, vagy a hűtőszekrényhez még egy palack pezsgőért. Ami a szexet illeti, most az országos átlag alatt vannak, és már ráksalátát sem esznek azóta, hogy elolvasták a Spiegelben, hogy a rákhús veszélyes nehézfémeket tartalmaz. Spiegel: Tizenegy év után a házaspárok mindössze 19 százaléka nem gondolt még arra, hogy megcsalja a párját. Kilenc óra harminc. A brokkoli úgy néz ki a tálon, mintha átment volna rajta egy tank. A pezsgő is elfogyott. Még a szamócát sem tehette bele a pohárba. Előfordult, hogy a férje kivette a pohárból, Joëlle ajkai közé tette a gyümölcsöt, és a nyelvével tolta be. Akkor, februárban is. Azt az izraeli import szamócát is. Most csak német szamócát vesznek, és csakis akkor, ha szezonja van. A februári importszamóca olyan, mint egy „iraki vegyi fegyver”, ezt szokta mondani. Csak jobb az íze. Joëlle nem vitatkozik vele, mert úgy igazán már nem is emlékszik a szamóca ízére. Csak a nyelve érintésére. Ezt mostanában el akarta mondani neki. Azt hitte, a mai este jó alkalom lesz rá. Az utóbbi időben olyan keveset beszélgetnek… Spiegel: A házaspárok átlagosan 9 percet beszélgetnek egy nap alatt. Legjobb esetben. Kilenc óra negyvenöt. A férfi desszertes tálkájáért nyúl. Málna vaníliakrémmel, kevés amarettóval. Ahogy szereti.

Nem mintha Joëlle még mindig olyan határtalanul szerelmes lenne a férjébe. Tudta, hogy véget ér. Nem lehet sokáig neurózisban vagy pszichózisban élni. Azt nem bírja ki senki sem. Hiszen nem lehet egész életében részeg az ember. Az azért nem. De mindig elpirul, ha a férje az étteremben azt mondja a pincérnek: „Nem, köszönöm. A nejem nem szereti, ha parmezánt tesznek a salátára.” Azonkívül még mindig úgy gondolja, hogy tizennégy év és hat hónap után is ugyanolyan jó lehet a férjével a szex, mint egy félrelépés a fitneszklub edzőjével. Igaz? Igaz???!!! Van végre valaki, a rohadt életbe, aki fölállna a teremben, és hangosan kimondaná: „Igen, ez pontosan így van!?” Senki? Senki? Tényleg senki…? Spiegel: A németek mintegy 72 százaléka hisz a „nagy szerelemben”. A kérdőívek szerint mintegy 69 százalék állítja, hogy már átélte. Kilenc óra ötven. Az asztal túlsó végén már kialudt a gyertya. Joëlle előtt még ég. És levendulaillatot áraszt. Micsoda gagyit árulnak a boltokban! Hiszen ugyanabból a dobozból vette ki mindkettőt, és ugyanakkor gyújtotta meg őket. Még a gyertyák sem egyszerre hunynak ki… Spiegel: A nagyvárosokban minden második házasság válással végződik. A legtöbb pár három év házasság után válik el. A válókeresetek egyharmadát nők adják be. Az elváltak kétharmada másodszor is házasságot köt. Kilenc óra ötvennyolc. Most érkezik. Pontosan akkor, amikor a kettesen elkezdődik a híradó. Leteszi az aktatáskáját az előszobában, a kabátját sem teszi le, úgy ül le kanapéra, a tévé elé. Joëlle melléül.

– Mondd csak, meddig tart a szerelem? – kérdezi halkan, a férjéhez simulva. A férfi e pillanatban a távirányítóért nyúl, és egy gombnyomással fölhangosítja a tévét. – A mi szerelmünk? Örökké – feleli a képernyőre meredve. Aztán Joëlle sarkára teszi a kezét, és megkérdezi: – Édesem, miért ilyen hideg a lábad?

Szeretet az undor idején A receptor nem más, mint egy nagy fehérje a sejthártya felszínén. Egy szokványos sejten több millió ilyen receptor van, amelyek kiemelkednek a sejthártya képlékeny részéből. Ha radioaktív jelöléssel látjuk el a receptorokat, és elektronmikroszkóppal nézzük meg a sejtet, azt látjuk, hogy a tó vizéből fenségesen kiemelkedő, fehér vízililiomokra hasonlítanak a receptorok. A magányos receptor egyfajta kulcslyuk is egyben, amelybe illeszkednie kell egy másik fehérje, például egy vírus struktúrájának. Így hatol be a sejt belsejébe, majd kivált valamilyen reakciót. Az AIDS-vírus a T4 receptoron keresztül hatol be az immunrendszer sejtjeibe, a limfociták felszínén. Ha a Teremtő elhelyezte a sejteken a T4-et, biztosan azért tette, hogy utat nyisson valaminek, ami ölni fog. Lehet, hogy Istennek túl sok a dolga a teremtett világgal, de nem bosszúálló. Beszélgettem erről egy muzulmán kollégámmal, aki a szomszédos irodában dolgozik. Szerinte is ki van zárva, hogy bosszúálló lenne az ő Istene. Ha vannak T4 receptorok, akkor kell hogy legyen valamilyen céljuk. Lennie kell egy másik fontos fehérjének, amely a T4-en keresztül nyomul be. Ha ezzel a fehérjével blokkolni lehetne a T4-et, akkor a HIV vírusnak esélye sem

lenne. Dr. Candace Pert 1984-ben felfedezte, hogy a T4 receptorok megtalálhatók az idegsejteken – a neuronokon – az agyban is. Nem sokkal később megjelent egy cikk az Egyesült Államokban, megrázó üzenettel: azok a végstádiumban lévő AIDS-betegek, akiket látogattak a családtagjaik és a barátaik, mintegy 30 százalékkal hosszabb ideig éltek, mint a magányosan haldoklók. Akiknek bőrét rendszeres érintés érte, akiknek gennyes kelésekkel borított vádliját, vállát és arcát masszírozták, 45 százalékkal tovább éltek, mint azok, akiket az undor miatt nem látogatott vagy nem érintett meg hozzátartozó. Az említett Candace Pert 1985-ben, egy Hawaiiban tartott pszicho-neurofarmakológiai kongresszuson megkockáztatta azt a kijelentést, hogy a szeretet lehet ez a T4-et blokkoló fehérje. Nem ezt a szót használta. A T4 receptor blokkolási folyamatáról beszélt, táblázatokat mutatott, ahol olyan patkányok és hörcsögök adatai szerepeltek, amelyek agyát módosították, radioaktív érzelem-neuropeptidekkel blokkolták a T4 receptoraikat, és megállapították, hogy megállt a vírus szaporodása. Candace Pert a neuropeptidek strukturális mintázatát szemléltette, de így is mindenki tudta a teremben, hogy a „szeretet” mintáit mutatja. Margot nem ért az immunológiához. Sosem hallott a T4 receptorokról. Igazság szerint azt sem tudja, hol van Hawaii. Pénztáros egy Aldi boltban, és arról ábrándozik, hogy hitelt szerez, amelyből autót vehet. Akkor nem kellene metróval járnia, nem kellene háromszor átszállnia – ez nagyjából két órájába kerül –, hogy eljusson a Frankfurt szélén álló kórházba. Szerelemből ment feleségül Ralfhoz. Negyvennyolc éves volt akkor. Ebben az életkorban az Aldiban például arról ismerhető fel a szerelem, ha egy férfi hosszan a szemébe néz, míg kifizeti a karton sörét. Ralf azzal hódította meg, hogy állandó

munkája volt, a kezét mindig tisztán tartotta, és virágot vett Margot boltjában. Kifizette, és otthagyta neki egy mosoly kíséretében. Minden kolléganője őt irigyelte. Egyik este Ralf megvárta az üzlet előtt. Két évvel az esküvő után Görögországba mentek. Margot sosem volt ilyen boldog. Egy évre rá Ralf elutazott a kollégáival két hétre Thaiföldre. Margot akkor csináltatta meg a tesztet, amikor Ralfot tüdőbajra utaló tünetekkel vitték kórházba, és három héttel később értesítést kapott az egészségpénztártól. Margot egyik kolléganőjének lánya ápolónőként dolgozott abban a kórházban, ahol a tesztet csinálták. A lány megígérte, hogy nem mondja el senkinek. Még az anyjának sem. Egyelőre betartotta a szavát. Ha másképp lenne, Margot elvesztette volna az állását, mert „pozitív”. Margot szervezetében nyilvánvalóan kevés a T4 receptor, jól érzi magát. Munka után mindennap elmegy a kórházba. Korábban óvoda volt a helyén. Szándékosan kerestek a várostól távoli, kihalt helyet. Hogy ne tiltakozzanak a lakók. A legközelebbi metróállomástól két kilométerre volt az óvoda. Az épületben kiütötték a válaszfalakat, egyetlen hatalmas termet alakítottak ki. Harminc ágyon haldokol huszonöt férfi, négy nő és egyvalaki, akinek mindmáig nem tudták megállapítani a nemét. Mindannyiuk közül Ralf haldokol a leghosszabb ideje. Két hónapja kómában van. Margot mindennap felhajtja a takaróját, karotin- és kamillatartalmú kenőcsöt masszíroz gyengéden a férfi lesoványodott, ráncos és gennyes kelésekkel borított lábára. Aztán kicseréli a virágot az éjjeliszekrényen álló vázában, megfésüli Ralf haját, leül a székre az ágya mellé, masszírozza a talpát, és elmeséli, mivel telt a napja. Mindannyiuk közül Ralf haldokol a leghosszabb ideje…

Hirtetelen megsemmisülés A legrövidebb út Anke munkahelye, az irodaház és a lakása között nem több, mint egy kilométer. Ha gyors léptekkel megy végig a park mellett, általában nem kell több tizenöt percnél ahhoz, hogy hazaérjen. Azon a májusi napon, három évvel ezelőtt, mint mindig, pontban délután háromkor indult el. Mindenki tudta a cégnél, hogy Anke mindig – történhet bármi – pontosan háromkor indul haza. Általában nem ment be a parkba, a lehető leggyorsabban haza akart érni. Aznap kivételesen a park felé került. Meg akarta lepni a férjét azzal, hogy egy csokor orgonával tér haza. Kettejük számára különös jelentősége volt a májusnak és az orgonának. Amikor a férfi elment a szüleihez, hogy megkérje a lány kezét, fehér orgonát vitt Anke anyjának. Most, ha Anke naptárt vesz az új évre, már a könyvesboltban kitépi az ötödik hónapot mutató oldalt… Horvátországban ismerte meg, a tengerparton, ott nyaralt a szüleivel. A fiú a berlini főiskola klubjával jött mint búvároktató. Jó kiállású, sportos, mindig mosolygós fiatalember volt. Még csak nyári flörtnek sem nevezhető, ami közöttük történt. Egyszerű esti séta. Két héttel a hazatérésük után hívta föl a fiú. Megkérdezte, van-e kedve találkozni vele este. Volt. Anke azt hitte, a fiú Frankfurtban van. Kiderült, hogy a találkozás kedvéért jött Berlinből. Tíz hónappal később vitte a fehér orgonát Anke anyjának… Két évvel később éppen Szlovákiában nyaraltak, amikor a férje sziklákra esett sárkányrepülés közben. Ezután költöztek a park melletti lakásba. Azért választották ezt, mert közel volt Anke munkahelyéhez, és akadálymentesítették a kerekes székkel közlekedők számára. A férfi arról győzködte Ankét, hogy a

rehabilitáció után olyan erős lesz a karja, hogy egyedül, segítség nélkül is le tud majd menni a parkba. Ezzel altatta el Anke éberségét. Becsapta. Lehet, hogy Anke félreértette a depresszióját, a lemondást. Talán nem vett észre minden jelet, amikor arról beszélt, hogy mihasznának érzi magát, nem látja értelmét annak, hogy fölkeljen reggel. Talán túlságosan ritkán mondta neki, hogy mindig és a legeslegjobban a férjét szerette. És mindig szeretni fogja, mert soha senki sem csókolta úgy, mint ő. Talán gyakrabban kellett volna levetkőznie előtte, és csókra kínálnia a mellét vagy az ölét. Észre kellene vennie, hogy a férje több mint egy éve nem sírt, nem átkozta Istent, csak üldögélt a szobájában órákig, a leeresztett redőny mellett. Talán már rég elárulta, milyen döntést hozott, Anke pedig, akit mindig lefoglalt az ápolás, a rehabilitáció, nem tudott olvasni a jelekből. Talán… Ma már tudja, hogy csak azért edzette fáradhatatlanul a karizmait, hogy legyen elég ereje az öngyilkossághoz. Mire Anke aznap hazaért a parkból, a férje már nem élt. Nem akarta összevérezni a szőnyeget, ezért leterített egy nagy fürdőlepedőt, arra hajtott rá a kerekes székével. Az asztalra tett egy kazettát, arra mondta rá a búcsúlevelét. Arra volt ereje, hogy zsilettpengével fölvágja az ereit, de nem volt olyan ügyes a keze, hogy megírja a búcsúlevelet… A kazetta mellett hevertek az iratok, szépen elrendezve. A lakás jelzálogszerződésének eredeti példánya, végrendelet, meghatalmazás a közös bankszámlához, születési anyakönyvi kivonat, életbiztosítás. Még ma, annyi év után is ez az iszonyatos emlék fáj a legjobban, az asztalon elrendezett papírok látványa, mellette a kerekes szék. Nem kellett volna megtennie. Nem kellett volna egy előre kigondolt terv szerint cselekednie. Még ha Anke nem is érdemelte ki, hogy vele éljen, akkor is megérdemelte volna, hogy más halála legyen…

Anke számára olyan volt az öngyilkosság, mint az annihiláció. Annihiláció esetén mindig megsemmisül két létező. Németországban negyvenpercenként eldobja magától valaki az életet. A tizenöt és harmincöt év közötti korosztályban a közúti balesetek után az „öngyilkosság” a halál második leggyakoribb oka a halotti bizonyítványokban. Májusban, amikor a világ fölébred tetszhalott állapotából, elviselhetetlenné válik, hogy mások boldogok. Ebben a napfényes hónapban sokkal többen követnek el öngyilkosságot, mint a ködös novemberben. Ritkán fordul elő, hogy csak egyvalaki hal meg. Talán ha nem május lett volna, ha nem virágzik az a nyomorult orgona, hazaért volna időben? Talán…

Anyák napja Egy aszfaltozott, kisebb parkolóban hagyja az autót, nem messze a metrótól, és mellékutcákon oson a házuk kapubejárójához. Vesz újságot meg dobozos kólát a kapuval szemben álló kioszkban, és megáll a fabódé előtti kis tér élősövénye mögött. Ott van minden szerdán, délután kettő körül. Az idén szerdánként jönnek együtt haza a lányok az iskolából. Az étteremnél, a kanyarban járnak, amikor észreveszi őket. Ekkor félreteszi az újságot, még jobban behúzódik az élősövény mögé, onnan nézi őket. Martusia mindig egy kicsit lemaradva, a járdaszegély mellett lépked, előredőlve, hogy egyensúlyban tartsa a nehéz iskolatáskát. Agnieszka általában előtte megy, sokszor megáll, a házuk melletti villa kertjének kerítésénél leskelődik. Megállnak a villa kapujánál. Agnieszka elővesz egy dobozt az iskolatáskából, macskának való szárazeledel van benne, és apró kezével tápot szór a kertbe a kapu lécei között. Most olyan közel vannak hozzá, hogy jól ki tudja venni az arcukat. Néha kézen fogva mennek. Ilyenkor még jobban bebújik az élősövény mögé, és nem fordítja el a fejét, nehogy a bódé mellett söröző férfiak meglássák a könnyeit. Egy pillanat múlva a kislányok befordulnak a kapun, és eltűnnek. Ilyenkor a férfi rágyújt, és lassan visszamegy az autóhoz. Lengyelországban házasodtak össze. Szerelmesek voltak. Egyetemre jártak még mindketten. Tizenegy éve jöttek Hamburgba, azután, hogy a felesége német pecsétes „papírokat” talált a nagymamája grudziądzi házában, a padláson. Csakis azért ment vele, mert a felesége akarta. A nyelvtanfolyam után kiderült, hogy kettejük közül csak a felesége számíthat arra, hogy elismerik a Lengyelországban elvégzett féléveket. Beiratkozott az

egyetemre, a férfi pedig megtanult lakást tapétázni, fürdőszobát felújítani, falat festeni. Amikor megszületett Martusia, a férfi vette föl éjszakánként, ő járt vele orvoshoz, ha fájt a hasa, és csak ő tudta, milyen oltásokat kell kapnia. Ha lett volna melle, ő szoptatta volna, csak hogy föl ne ébressze a tanulásban elfáradt anyját. Megtanult főzni, tudta, melyik pelenka szívja föl legjobban a nedvességet, és milyen mesék válnak be legjobban egy négyévesnél. Amikor megszületett Agnieszka, a felesége azt mondta neki, hogy a német piacon csak a fokozattal rendelkező biológusok számítanak. A férfi elhitte neki. Amíg a vizsgáira készült, a férfi öltöztette Martusiát, ő tolta babakocsiban Agnieszkát a lakótelepi játszótérre, hogy a felesége körül nyugalom legyen, és tudjon koncentrálni. A felesége egyre jobban beszélt németül, a férfi a festékfoltos kezével egyre kevésbé illett azok közé, akiket a felesége meghívott a születésnapjára. Aznap, amikor a férfi először kísérte iskolába Martusiát, a felesége nem tudott velük menni, mert éppen akkor vette át a doktori oklevelét. A felesége munkába állt. A férfi ment Agnieszkáért az óvodába, ő járt szülői értekezletre Martusia iskolájába. „A próbaidő alatt ki kell tennem magamért” – mondogatta a felesége a férfinak esténként, mert egyre később járt haza. Két éve, szenteste előtt egy héttel, egy céges partin volt a felesége. Éjjel, amikor hazaért, fölébresztette a férfit, hogy megmondja neki, nem szereti, és nem illenek egymáshoz. Reggel a férfi összepakolta a bőröndjét, és átvitte abba az üres lakásba, amelyet éppen felújított. A betonaljzatra terítette le a kabátját, azon aludt. Szenteste leitta magát, és az összetört vodkásüveg szilánkjával akarta fölvágni az ereit. Reggel, az ünnep első napján, még mindig részegen elment a házukhoz, és kérte a feleségét, hadd költözzön vissza. Kiabált vele. Káromkodott.

Rugdosta az ajtót. A felesége nem engedte be a lakásba. A férfi a küszöbön hagyta a Martusiának és Agnieszkának szánt ajándékokat. A szomszédok rendőrt hívtak. Két hónappal később beidézték a bíróságra. Meghozták a határozatot: kéthetente egyszer látogathatja meg a gyerekeit. Szombatonként, tizenhét óra harminc és tizenkilenc óra harminc között. Kötelezték arra is, hogy állandó munkát találjon, hogy „eleget tehessen tartásdíjfizetési kötelezettségének, mert ennek függvényében határozzák meg a gyerekeivel való találkozások gyakoriságát”. Nem tudja kivárni a két hetet. Ha leissza magát, még két órát sem bír ki, ilyenkor odamegy a házukhoz, benéz az ablakokon. Jövő szerdán lesz anyák napja. Elhatározta, hogy virágot vesz a kislányoknak. Hogy adják oda a mamájuknak. Mint minden évben…

Három (másik) szín LILA: Rochesterben éjjelenként, amikor lecsillapodik az utcai forgalom, hallható a közeli Niagara-vízesés zúgása, a lezúduló víz hangja. Élt Rochesterben egy hatéves kisfiú a szüleivel meg a kishúgával. A kislány nagyon betegen született. Amikor hároméves lett, a szüleik megkérdezték a fiút, odaadná-e neki „a vérét, amely nélkül a kislány nem tudna tovább élni”. A kisfiú habozás nélkül beleegyezett. Néhány nappal később az egyetemi klinika orvosai közvetlen transzfúziót alkalmaztak. A kisfiú a húgocskája mellett feküdt, és az ereiből átvezették a vért a kislány ereibe. Egy adott pillanatban, amikor a kisfiú úgy érezte, túl hosszú ideje tart már a transzfúzió, megkérdezte az orvost: „Ilyen a meghalás?”

A transzfúziót felügyelő orvos nem tudta, mit válaszoljon. Rövid beszélgetés után kiderült, hogy a kisfiú nem értette meg teljesen, amit a szülei mondtak. Azt hitte, minden vérét oda kell adnia, és meg kell halnia ahhoz, hogy élhessen a húga. Nem tudom legyőzni a félelmet, ha fölteszem magamnak a kérdést, én is képes lennék-e megtenni ugyanezt valaki kedvéért. Néha csak akkor derül fény az igazi szeretetre, ha nem értünk meg mindent tökéletesen… ZÖLD: A férfi tanár volt. A lány a tanítványa. Egymásba szerettek. Görkorcsolyával siklottak a férfi New York-i, harlemi lakásáról a New York-i városháza anyakönyvi hivatalába, Dél-Manhattanbe. A férfi huszonnyolc éves volt akkor, a lány tizenöt. 1913-ban történt. A férfi – egy fekete anya tizenegyedik gyereke, a lány – orosz emigránsok Oroszországban született gyereke. A férfi kivételes tehetség volt. Megírta A filozófia történetét, a könyvből húszmillió példányt adtak el. Will Durantnek hívták. A felesége neve Ariel. Mindketten nagy feladatot vállaltak. Közösen akarták megírni Az emberiség kultúrtörténetét. Az esküvő napjától kezdve egyetlen napot és egyetlen éjszakát sem töltöttek egymástól távol. Ötven év együttlét után is úgy tudtak beszélgetni, mint az első randevún. 1977-ben megkapták Ford elnök-től az Egyesült Államok legmagasabb irodalmi kitüntetését. A lány akkor azt mondta: „Amit csak elértem az életben, a tanáromnak, barátomnak és férjemnek köszönhetem.” A férfi ezt tette hozzá: „Isten ajándékozta nekem őt és a levegőt, amelyet belélegezhetek.” 1981-ben Will Durantet meg kellett operálni. Hetekig feküdt az intenzív osztályon. Ezalatt néhány utcával odébb, az otthonukban, nyolcvanhárom évesen meghalt a felesége. Nem mondták meg neki az ápolónők és az orvosok. Tizenegy nappal a felesége halála után Will Durant maga kapcsolta ki a lélegeztetőgépet…

A lélegeztetőgépek csak levegőt adnak, amelyet belélegezhet… FEKETE: A fiú apja az egyik legkeresettebb érsebész Németországban. Öt bérháza van Frankfurtban, négy orvosi rendelőt üzemeltet a városban, és olyan gazdag, hogy rendszeresen Mauritiusra jár golfozni. Az apa nem jött ki a fiú anyjával, egy idő után már nem keltett benne vágyat, inkább összeállt egy fiatal ápolónővel. A fia ezt lelkileg nem tudta földolgozni. Elhatározta, hogy nem eszik. Tizenhat éves és harmincnégy kiló. Kómában van, már kétszer hozták vissza az orvosok a klinikai halálból. Az anyja tablettákat szed a nap és az éjszaka minden szakaszában. Nem gondol semmire. Csak azt tudja, hogy mindennap ott kell lennie a kórházban. Olyan erős pszichotrop szereket szed, hogy nem vezethet autót. Taxival jár a kórházba, ha pedig már ott van, elalszik a fia ágya mellett, a széken ülve. Stuttgartban van egy klinika, ahol eredményesen gyógyítanak anorexiás betegeket. Oda kell elvinni a gyereket hat hónapos kezelésre. Az apja nem viszi el, mert pénzt kell keresnie, és nincs kire hagynia a kutyáját. Az anyja számára a jelenlegi állapotában olyan lenne egy stuttgarti utazás, mintha az Antarktiszra menne. Az apja egy másik nőt szeret, az anyja még mindig az apját szereti, de közben gyűlöli is, amiért ilyen bajt okozott neki. Azért nyeli a pszichotrop szereket, hogy kibírja a két véglet között. A fiú mindkettejüket szereti, de csak akkor, ha együtt vannak. Külön-külön nem tudja szeretni őket, ráadásul kamaszkorban van, és nem látja értelmét az életnek. Azok az emberek, akik nem látják értelmét az életnek, sokszor úgy érzik, hogy csak a környezetet szennyező hulladékok. Azt hiszik, túl sok helyet foglalnak el. Ezért akarnak a lehető legkisebbek lenni.

Felületi fefeszültség Tavaly decemberben történt meg vele először. Egész pontosan december 19-én, pénteken. Nem tudja, mások hogy vannak vele, de ő sosem felejti el ezt a dátumot. És véletlenül sem azért, mert aznap tartotta a cég éves beszámolóját, a teremben ülők hangos tetszésnyilvánítása mellett. A legjobb évet zárták a cég történetében. Azon a decemberi napon szégyenteljes hallgatással zárt valami sokkal fontosabbat, visszavonhatatlanul lezárta azt a gondtalan korszakot, amikor biztos volt abban, hogy valaminek történnie kell, mert eddig mindig történt valami. A felügyelőbizottsági ülés szünetében felhívta a feleségét, nyugtázta, hogy minden a tervek szerint alakul, és este kilenckor, ahogy megbeszélték, várni fogja a Sheraton hotel recepcióján. Fontos volt neki ez az este. Mindenekelőtt azért, mert megérdemli a felesége. Az utóbbi hat hónapban nemigen ért haza éjfél előtt, sietve levetkőzött már az előszobában, fogat mosott, és ment az ágyba. Odasimult az asszonyhoz, megkérdezte, minden rendben van-e a gyerekekkel, és a választ végig sem hallgatva, azonnal elaludt. Reggel üres lakásban ébredt, megtalálta a tiszta, vasalt inget a szék támlájára akasztva, a nejlonzacskót a tízórai gyümölccsel, és az öltönyére ragasztott sárga cédulát a felesége kézírásával: „Ma ne dohányozz túl sokat, menj el sétálni. Szeretünk.” Néha a „Szeretünk” után még hozzátett egy utóiratot: „Hívd föl a Mamát, ma van a szülinapja”, vagy „Megígérted Aniának, hogy elmész a szülői értekezletre, lesz rá időd? Ha nem, akkor elmegyek én.” Úgy gyűjti ezeket a cédulákat, ahogy mások a szerelmes leveleket. Egy nappal előre lefoglalta az asztalt a Sheratonban, fölhívta az anyját, és megkérte, hogy vigye el magához a

gyerekeket erre az éjszakára. Szólt a titkárnőjének, hogy rendeljen virágot, és intézze el, hogy ott várja a csokor a hotel recepcióján. A felügyelőbizottsági ülés után szó nélkül távozott, és kikapcsolta a mobiltelefonját. A felesége a fekete selyemruháját vette föl erre az estére. Azt a mélyen kivágottat, amelyikben a legjobban tetszett a férjének. Sok bort ittak. Hazafelé a taxiban megcsókolta a nőt. Az asszony bement utána a fürdőszobába, amíg a férfi zuhanyozott. A padlóra állította a pezsgőspoharakat, kinyitotta a zuhanykabin ajtaját, és fekete ruhájában elé térdelt, átkarolta a csípőjét, és az ágyékához közelített a szájával. Egyvalamit tudott kinyögni a férfi ebben a pillanatban, egy giccses és szánalmas „bocsáss meg” jött ki a száján. Mindig érteni akarta, miért nem működik valami. Most, hogy már fél év telt az eset óta, szinte mindent tud már a merevedési zavarokról. Előadást tarthatna a témáról. Az agyban felszabaduló nitrogén-monoxid szexuális izgalom hatására a hímvessző barlangos testjeinek sejtjeibe jut, és enzimterelést vált ki, mégpedig a ciklikus guanozinmonofoszfát (cGMP) formájában, amely csökkenti a felületi feszültséget a véredényeket körülvevő simaizmokban, és lehetővé teszi, hogy több vér áramoljon a hímvesszőbe. Ez a folyamat az erekcióban mutatkozik meg. Eközben egy másik, „ellenséges” enzim, a foszfodiészteráz-5 (PDE5) gátolni próbálja a cGMP erektív működését. Az ismerős urológus, akihez tanácsért fordult, azt mondta neki, hogy vagy az agya termel az adott pillanatban – hiszen negyvenöt éves (+áfa) – túl kevés nitrogén-monoxidot, és hagyja, hogy a PDE5 diadalmaskodjon a cGMP fölött, vagy „csökkent a feleségkívánó együttható értéke”. Az első esetre föl tud írni neki valamit, a másodikkal viszont neki kell megbirkózni. Recept nélkül távozott az urológustól. Az utóbbi három hónapban nem dolgozik hétvégén. A hétköznapokon hazaér este hat előtt. Vasárnap ő kel

elsőként, zsömlét hoz a péktől, és reggelit készít. Szombat reggel kulcsra zárják a hálószoba ajtaját, és ki sem jönnek tizenkettőig. A gyerekek már hozzászoktak ehhez, akkor sem kopognak be, ha csöng a telefon. Múlt pénteken volt a házassági évfordulójuk. Asztalt foglalt estére egy étteremben, a város mellett. Vett egy bőrkötéses albumot, és beragasztotta az összes sárga cédulát, amit csak írt neki a felesége. Késő este, vacsora után hazafelé menet a felesége váratlanul lehajtott az útról, megállt egy sötét erdei parkolóban. Két óra múlva, amikor a sóhajaikkal teli autóval hazaértek, a férfi megkérdezte: – Tudod, milyen fontos egy férfinak a nitrogén-monoxid? – Nem – felelte a nő, és meglepett képpel nézett rá. – Elmondod?

Háromdimenziós tér Sylwia ötlete volt a varsói találkozó. Tizenöt év… Ennyi idő telt el azóta, hogy utoljára találkoztak. Négy évig jártak együtt gimnáziumba Opoléban. Egy padban is ültek volna, ha háromszemélyesek az iskolapadok. Szép idők voltak. Csupa álom és önfeledtség. Három órát utazni személyvonattal Krakkóba, hogy fél órát sétálhassanak a főtéren és Kazimierzben, aztán hazamenni, gitározni tábortűz mellett a hegyekben a többi diákkal, fekete, kinyúlt pulóverben, az első szerelmek, az első éjszakák a sátorban, az első csalódások és az első fogadkozások. A „Szentháromság” a 4/C-ből. Így hívták őket az iskolában. Nem voltak szentek, távolról sem. Gyaníthatóan ők lehettek Lengyelországban az elsők, akik rájöttek, nem igaz, hogy csak az megy át az érettségin, aki piros bugyit vesz föl aznap. Megbeszélték, hogy bugyi nélkül mennek vizsgázni. Úgy is tettek. És leérettségiztek ők is. Sylwia

Krakkóba ment angol szakra, Agnieszka Poznańba, a közgazdasági főiskolára, Małgosia pedig Opoléban maradt, tanárképzőre járt. „Csajok, látni akarlak benneteket még a klimax előtt! – írta nekik Sylwia. – Hogy megismerjelek titeket DNS-teszt nélkül! Gyertek el! Nem leszek még egyszer ilyen közel Varsóhoz…” Eljöttek. Agnieszka – aki négy megállót utazott autóbusszal a belvárosból, Małgosiát a férje hozta autóval Piłából, Sylwia Zürichből repült ide. Késett, mint mindig. Sosem volt pontos. És mindig olyan volt a belépője, hogy magára vonta mindenki gyelmét. Csak őt kísérte a pincér az asztalhoz, csak rá nézett, amikor megkérdezte: „Minden rendben a hölgyeknél?” Miután eltelt két óra az állandó „arra emlékeztek, hogy…” kezdetű történetekkel, és kiürült két borospalack, Sylwia váratlanul megkérdezte, boldogok-e… Agnieszka: Nem vagyok boldogtalan. Már ez is nagyon sokat jelent. Többször megcsalt, még akkor is, amikor a nyolcadik hónapban voltam. Most már tudom, hogy nem volt méltó hozzám. Akkor ezt legszívesebben a kezemre tetováltattam volna, mert meggyőzni nem tudtam magam. Magával vitt Varsóba, és magunkra hagyott minket, amikor Marysia három hónapos volt. De túléltük nélküle. Üvegbe fejtem a tejet a munkahelyi mosdóban, taxival vitettem haza a dadusnak. Nem engedhettem meg magamnak, hogy elveszítsem a munkám. Nem hiszek már a férfiakban, mert túlságosan nagy terhet jelentenek. Akikkel találkozom, azok nagy része nem valami szórakoztató, koszos a cipője, és kevesebbet tud, mint én. Egy férfi legyen okosabb nálam. Ez az első feltétel. Nem hiányzik, hogy valami idegen alak kóvályogjon a konyhában esténként, telik nekem vízvezeték-szerelőre. Nem, Sylwia! Nem vettem még vibrátort, meghibbantál? De nem is rossz ötlet,

hallod! A vibrátor nem hív meg egy italra, de nem is fordul hortyogva a falnak. Małgosia: Boldog? Sosem voltam még ilyen boldog. Maciek a legcsúnyább az összes férfi közül, akivel dolgom volt életemben, igaz, Agnieszka? Te is láttad. Nem vesz virágot, eddig még egyszer sem mondta, hogy szeret. De tudom, hogy az én kedvemért gondozza a virágokat Piłában, a házunk előtti kiskertben. Mire jó egy elcsépelt „szeretlek”, ha ő kel föl korábban, megcsinálja a reggelit, és a kistányéron szívecskét rak ki eperszemekből? Tényleg minek? Nem tud táncolni, nem ér rá könyveket olvasni, fekete öltönyhöz barna cipőt venne föl, csak azért, mert új. Én már kinőttem az olyan ábrándokból, hogy táncolunk az esőben, rózsaszín szalaggal a hajamban. Az is kiderülhet, hogy fekete a szalag. Orgazmus? Piłában is van orgazmusuk a nőknek, képzeld! Igen, Sylwia! Van orgazmusom. Nem vagyok tőle önkívületben, és nem az autó hátsó ülésén történik. Nem is fakadok sírva utána. Reggel viszont kapok epret… Sylwia: Akkor vagyok boldog, ha kapok egy új Prada ruhát Michaeltól, vagy fölveszi a telefont, amikor hívom. Csak három mobilszámát tudom. De ilyen időket élünk. A nő harmincöt éves korában adja fel a férfiakkal kapcsolatos álmait. De védem magam. Ha úgy adódik, botoxoztatni fogok. Lehet, hogy azok a nőcskék tudják a negyedik mobilja számát, de azt nem tudják, mit kell a fülébe súgni rögtön „az” után. Ehhez több kell, mint egy éjszaka. Vettünk házat Connecticutban. Semmi sem köti úgy össze az embereket, mint a közös jelzálog. Michael megígérte, hogy ha egy év múlva visszamegyünk Zürichből az Államokba, összehozunk egy gyereket. És arra emlékeztek, hogy…

Vivat academia…

A Frankfurt am Main-i vasútállomás kék fénnyel megvilágított mosdóiban az idén (2004-ben, januártól júliusig) tizenkét nő és harminchat fér halt meg kábítószertúladagolás miatt. Többségük, több mint kilencven százalékuk a heroin beadása, az „aranylövés” után vesztette életét az állomás vécéjén. Az ő esetükben nem igazolódott be a rendőrség elgondolása, mely szerint a mosdó kék lámpái alatt majd nehezebben találják meg az erek vonalát az alkarjukon. Ennyi ember megöléséhez alig huszonöt gramm heroin kell. Pontosan ekkora adag heroint tartalmaztak azok az elegáns kristályfiolák, amelyeket 1920-ban még recept nélkül (!) árultak minden német patikában. Dupla doktori címet (dr. dr.) viselő orvosok, tudósok, rangos egyetemeken tanító professzorok dicsérték tudományos folyóiratokban a heroin „rendkívüli hatékonyságát”. „Köhögés és mindenfajta fájdalom csillapítására, valamint más kínzó betegségek kezelésére alkalmazott biztonságos szernek” tekintették. A heroin gyártója ezekre a rangos tudósoktól származó, „tudományos és megingathatatlan” véleményekre hivatkozva hirdette „csodatévő orvosságát” (színes fotográfiákkal) a korabeli Németország legtöbb lapjában. A heroin mint pótolhatatlan köhögéscsillapító. Akár csecsemőknek is. Vivat academia, vivant professores… Alig egy évvel azután, hogy 1897. augusztus 21-én Felix Hoffmann, a Bayer AG vállalat vegyésze kémcsövében összekeverte a diacetil-morfin nevű anyagot, a konszern főnökei a tudományos élet elitjével egyetértésben lemondtak az aprólékos és drága klinikai tesztelésről, és piacra dobták az új, „fantasztikus köhögéscsillapítót”. Ettől nem haltak meg halak, hörcsögök, macskák. A vállalati dolgozók köhögős gyerekei remekül érezték magukat a szúrópróbaszerű tesztek során. A gyártók heroinnak nevezték el az új anyagot, le is védették a nevét a szabadalmi hivatalban. Heroin. A leverkuseni Bayer AG

vállalat heroikus új felfedezéséről kapta a nevét. Megteltek a patikapolcok az új „köhögéscsillapítóval”, folyamatos volt az árusítás. Szedték iskolások, terhes nők, rendőrök, munkások, hivatalnokok. Öregek és fiatalok. Tabletta, szirup és kúp formájában. Mindenre gondoltak. Igényes nőknek heroinnal átitatott speciális tampont is készítettek. Rövidesen fölfedezték, hogy a heroin nem csak köhögésre jó. Az olaszországi elmegyógyintézetekben minden létező betegséget: bénulást, delíriumot, hallucinációt, epilepsziát kezeltek vele. Lengyelországban „beteges maszturbánsok” esetében alkalmazták egyes orvosok. Egy düsseldorfi doktor „fájdalmas erekciótól” szenvedő betegeknek írt föl heroint. Rövidesen fölfedezték, hogy a heroin nem csak a betegeken segít. A Németországban népszerű alpinista egyesületek tagjainak is javasolták, hogy mászás előtt vegyenek be heroint, mert nagy magasságban állítólag megkönnyíti a légzést. Mámorban sokkal magasabbra lehetett jutni. Még a múlt század húszas éveinek végén is körülbelül évi kilenc tonnára becsülték a legális herointermelést. Hogy II. Vilmos császár akkori alattvalóiból nem lett „dzsánkinemzet”, az legfőképpen a rájuk jellemző poroszos fegyelemnek köszönhető. Ha szájon át, akkor szájon át (a tápcsatornán keresztül nagyon lassan éri el az agyat a diacetil-morfin), ha néhány milligramm az előírás, akkor néhány milligrammot vesznek be. Alig valakinek jutott eszébe, hogy elszívja, az orr-nyálkahártyáján keresztül szippantsa föl, vagy egyenesen a vénájába fecskendezze a heroint. Az amerikaiak jöttek rá ezekre a módszerekre elég hamar, miután nagyon kedvező árú exportcikként beérkezett hozzájuk a heroin (húsz országba szállította a heroint a Bayer AG vállalat). Amerika egyébként akkor már amúgy is „drogfertőzött ország” volt. Az orvosok csaknem tíz százaléka opiátfüggő, több százezren adagoltak maguknak rendszeresen morfiumot, az Egyesült

Államokba bevándorló kínaiak tömegei szívtak ópiumot. 1910 körül sokan tértek át az – egyébként legális – heroinra. Hirtelen megteltek a kórházak. Szigorító intézkedéseket vezettek be. Működésbe lépett a feketepiac, de csak 1931-ben lett illegális a heroin. Ugyanaz a Felix Hoffmann tíz nappal azelőtt, hogy egy kémcsőben előállította a heroint, egy másik anyagot szintetizált: az acetil-szalicilsavat. Csakhogy a főnökei kijelentették, hogy „túlságosan mérgező”, és eleinte nem engedték patikában terjeszteni. Jelenleg Hoffmann „mérgező” mixtúrája széles körben hozzáférhető, és a lehető legtörvényesebb. Népszerű neve aszpirin. Vivat academia…

Hővezető üveg Jadwiga ötvenkét éves, a szeme szürke, kicsit mindig könnyes. Ha teát tölt, minden erejével leplezni próbálja a keze remegését. Olyankor is hosszú ujjú blúzt hord, amikor a legnagyobb hőség tombol Houstonban, mert a ruha elrejti a régi, megvastagodott hegeket az alkarja belső felén, a csuklója fölött. Halkan beszél. November elseje nem ünnep az Egyesült Államokban. Ugyanolyan hétköznap, mint a többi. Jadwiga számára úgysincs jelentősége. Évek óta heti hét napot dolgozik. Hétfőtől péntekig irodaházakat, hétvégén magánlakásokat takarít. Ha hétköznapra esik mindenszentek, szabadságot kell kivennie, hogy elmehessen a temetőbe. Ilyenkor fölveszi a fekete ruháját, fodrászhoz megy, aztán templomba, este pedig taxival kiviteti magát abba a kis elhanyagolt temetőbe, Houston külvárosába. Három évvel ezelőtt két nap szabadságot vett ki… Szerdán ment el Huntsville-be. Pontban kilenc harminckor jelent meg a látogatóteremben. Tíz óra körül

vezették be az őrök Robertet. Kivégzésre hozták a Livingstone börtönből. Negyven percig tartott az út egy furgonban, ahol rács volt az apró ablakokon, azon át láthatta a festőien kanyargó tópartot. Tízkor kezdődik a búcsúzás, tizenkettőkor jönnek az őrök, kivezetik a rabot, pontosan tizennyolc órakor pedig a börtönigazgató bekapcsolja az automatát, amely az elítélt vénájába fecskendezi a mérget. Jadwiga a hetvenes évek közepén érkezett Chicagóba Lengyelországból. Egyszer a patikába, ahol alkalmi munkát kapott a rokonai jóvoltából, belépett Michael. Aztán megjelent mindennap. Amikor kiderült, hogy Jadwiga várandós, megesküdtek a lengyel templomban. Még a kicsi megszületése előtt Texasba költöztek, Michael ott kapott jobb munkát egy houstoni építőipari vállalatnál. Kétéves sem volt a kisfiuk, Robert, amikor Jadwiga magára maradt. Nagyon sokat dolgozott, hogy megéljenek. A Lengyelországban maradt rokonokat is támogatta. Robert jó gyerek volt. Csak befolyásolható. Késő volt, mire Jadwiga ezt észrevette. Kilenc évvel ezelőtt történt, hogy megállították a rendőrök az autót, amelyet Robert vezetett. Nem égett az egyik féklámpa. Az autó lopott volt. Robert nadrágzsebében drogot találtak, és nem volt engedélye a pisztolyra, amely az ülésen hevert. A fiú pánikba esett. Lőtt. Három órával később tartóztatták le a South Parkban. Négy napra rá belehalt a sebesülésébe az egyik rendőr. Jadwigának nem volt pénze ügyvédre. Olyan sűrűn látogatta Livingstone-ban, ahogy csak engedték a szabályok. Két-három hetente, nyolc éven keresztül. Egymással szemben ültek. A vastag, golyóálló üvegfal két oldalán. Nyolc éven keresztül csak a fegyőrök érinthették Robertet. Nyolc évig nem ölelte meg, nem tette a kezét a vállára, és nem szorította meg a kezét senki.

Ha viszont teljes erejéből rányomja a nyitott tenyerét az üveglapra, fölmelegedik az üveg belseje. Az egy bizonyos módon ráhelyezett tenyér nyomást gyakorol az üveglapra. Jadwiga tudta, hogy Robert érezte ezt a túloldalról jövő meleget, és látta az összeszorult szívét. Megírta az anyjának levélben. Néha kitépte egy-két szempilláját, és amikor az őrök nem figyeltek oda, becsempészte két levélpapír közé. A huntsville-i látogatóterem üvegfala sokkal vastagabb, de így is szinte érezhetően átvette az érintését, amikor Robert letette a telefonkagylót, és búcsúzóul az üvegfalra szorította a két tenyerét. Néha, amikor Robert bekeretezett fotójának üveglapját simogatja, hasonló érzése támad. A mai napig is… Este tartották a kivégzést. Még ha tudna is beszélni róla, nem sokat mondhatna. Lyuk van a memóriájában. Másnap reggel hivatalosan átadták neki a fia holttestét. November elsején történt. Hónapokkal korábban megadták Robert kivégzésének időpontját. Jadwigának volt elég ideje, hogy kiválassza a temetőt, és elintézzen minden formaságot. Már több mint öt éve dolgozik ugyanannál a cégnél, ezért kapott kölcsönt alacsony kamatra. Még sírkőre is jutott belőle. A márványlapra vésett betűk mellé üttetett egy négyszögletes nyílást, és beleépíttetett egy vastag üveglapot…

Az ostya kémiája Szenteste történt, késő délután, néhány évvel ezelőtt. A Frankfurt am Main-i Szent Erzsébet Kórház kapuja közvetlenül az utcára nyílik. Vele szemben, a forgalmas utca túloldalán van egy kis olasz étterem. Télen, az ünnepek előtt karácsonyfát állított a tulajdonos az étterem előtti kis kövezett teraszra. A tarka égőfüzérekkel, csillogó

díszekkel teleaggatott, műhóval borított fa fénye megsokszorozódott, tükröződött a közeli bérházak és a kórház ablakaiban. Szenteste történt, késő délután, néhány évvel ezelőtt. Lassan alkonyodik. Elhalkul, csöndben kiürül a nagyváros. Valami nagy ünnepélyesség kezdődik… A kórház kapujából egyszer csak kiszalad egy kislány. Pizsamára kapott kabátban, meztelen lábára húzott téli cipőben. A karácsonyfa felé fut. Megállítom az autót. A járdán, a kórház kapujában megjelenik egy sötétkék egyenruhás, idősebb férfi, és izgatottan hadonászva kiabál valamit a kicsinek. Egy pillanat alatt beszalad az úttestre, és ösztönösen, pánikszerűen próbálja megállítani a már amúgy is álló autókat. Amikor a portás odaér a karácsonyfánál álló gyerekhez, újra elindul a forgalom. Az emberek sietnek haza a karácsonyfáikhoz. Amilyen gyorsan csak lehet. Mi más magyarázat lehetne arra, ami vakon űzte ezt a kislányt, mint hogy kétségbeesetten vágyott arra a kivételes élményre, amelynek emlékét a korábbi szentestékből merítette? Vajon vannak-e saját paraméterei a misztikus meghatottság mellett a „szenteste eseményének”? Van-e például saját enkefalogramja, van-e saját kémiai folyamata az agyban? A jelek szerint van… Várakozás (advent): A várakozás mechanizmusa aktiválja a homloklebenyt. Azoknál, akik egy rosszul szigetelt csapból csöpögő vízcseppek kopogását hallgatják, éppúgy, mint akik a szentestét várják, intenzívebben áramló elektronikus impulzusokat figyeltek meg az agynak ezen a helyén. A csöpögés hirtelen megszakítása jelentősen fölerősíti ezt a jelenséget, és többek között nyugtalanságot okoz. Ugyanakkor csökken a jó hangulattal és a harmóniával összefüggő szerotonin hormon szintje. Ha megfosztanak az ünnep előtti várakozástól, az olyan, mintha elzárnák ezt a csapot. A mi csapunk mégis csöpög – december eleje óta, mint minden évben. Megint

karácsonyfák díszítik az utcákat, ugyanaz az ünnepi zene szól a rádióban, mint mindig, ugyanaz a stresszhormon (a kortizol) hajt az üzletekbe, hogy ajándékot vásároljunk szeretteinknek. Pár nappal szenteste előtt meggyónunk a gyóntatószékben vagy magunkban, és a paptól vagy a saját lelkiismeretünktől kapott feloldozással emeljük az endorfinok (a morfiumok csoportjába tartozó opiátok) szintjét, ezek enyhítik a fájdalmat, lecsillapítanak, nyugalommal, reménnyel töltenek el. Ezért fogadjuk meg gyónás után, hogy tényleg megjavulunk, mert egyfajta narkotikus mámorban vagyunk. Talán ezért van az, hogy villámgyorsan megfeledkezünk ezekről az ígéretekről, mihelyt elszáll a mámor… Vigília (virrasztás): Néhány óra méltóságteljes intimitás, biztonságérzet, az ostyatörésnél éri el csúcspontját a megindultság, ajándékok, a kolendaéneklés alatt mindenki elérzékenyül. A legtöbben csak egyszer énekelünk egy évben. Méghozzá kolendákat, és éppen vigília idején. A zeneszó és az ének beindítja a boldogsághormonok (dopaminok) termelését, mozgásba hozza az agyban az úgynevezett jutalmazási útvonalat, több milliárd neuront aktivál az agy középső részén. Ugyanez a terület aktív akkor is, amikor csillapítjuk az éhségünket, a szomjúságunkat, a szexuális késztetésünket. Hát az ajándékok? Szokványos esetben pontosan meg tudjuk húzni a határt „enyém” és „tied” között. Erről megint csak a stresszhormon, a kortizol gondoskodik, amely lényegében nem is termelődik bennünk, míg „a szentestei dopamin” mámorában vagyunk. Olyan érzelmeket sűrít a vigília, amelyekre mindannyian erősen vágyunk. Ezek a legfontosabbak számunkra. Talán ez az oka annak, hogy – úgy tűnik, ebben nincs paradoxon – nem sokan imádkoznak szenteste. Egyszer az agyi aktivitást vetették össze hívőknél, akik imákat és nem vallásos szövegeket olvastak. Egyértelműen

megállapították, hogy imaolvasás közben határozottan intenzívebb lett az agyi tevékenység. De csak azon a területen, amely a racionális gondolkodással van összefüggésben, nem pedig az érzelmekkel. A vallás inkább értelem, mint érzelem dolga. Szenteste is. Amikor ilyen „neuroteológiai” eredményeket olvasok, eszembe jut az a kislány, aki ész nélkül szaladt át az utcán a karácsonyfához, és örülök annak, hogy az embert igazán csak a költő tudja jellemezni, nem pedig a laboráns…

Lenullázni a számlálót „Azt szeretném, ha holnap nemcsak új évet, hanem új életet is kezdenék. Veled. Nemsokára így lesz. Megvárod?” A férfi pontosan öt éve hallotta ezeket a szavakat. Tizennyolc óra harminc körül volt, szilveszter este. A nő suttogta a fülébe a hálószobában, míg egymáshoz simulva, pucéran feküdtek az ágyon. A férfi akkor volt harminckét éves, nagyon akart várni rá, de a „nemsokára” mindig még további hónapokat jelentett. Emlékszik, hogy akkor megfogta az asszony kezét, fölemelte a melléről, és meghatottan csókolgatni kezdte. Ebben a pillanatban megszólalt a mobiltelefon. A nő fölkelt, felöltözött, és elhajtott a Krakowskie Przedmieściére, egy étterem elé, ahol a férje a cég felügyelőbizottságával búcsúztatta az évet… A férfi öt éve köszönti az új évet egyazon séma szerint. Reggel az irodából fölhívja az anyját Poznańban, elmondja a jókívánságait, és azt hazudja, hogy a barátaival tölti a szilvesztert. Mindig készenlétben tart egy női nevet, így anélkül tud válaszolni az anyja kérdésére: „És kit viszel magaddal?”, hogy megremegne a hangja. És hogy kivédje a következő kérdést, hozzáteszi: „Új kolléganő, nincs férjnél.” Két éve, azóta, hogy az anyja éjfél és hajnali négy között végigtelefonálta az összes barátnőjét, a férfi varsói éttermeket és klubokat keres ki a telefonkönyvből, és megbizonyosodik arról, hogy ott „nincs térerő”. Tizenöt óra körül ér haza, ünnepi terítéket tesz az asztalra, megfürdik, friss ágyneműt húz, és fölveszi az égszínkék ingét. Kinyit egy palack vörösbort, kikapcsolja a telefont, és vár. Amikor néhány perccel tizenhét óra után megérkezik a nő, már „megfelelően” érzéstelenítette

magát alkohollal. A nő belép, megcsókolja, és átnyújt neki egy üveg pezsgőt. Aztán asztalhoz ülnek, egymással szemben. Hallgatnak. Vagyis a nő teljesen lényegtelen dolgokról beszél, a férfi pedig fékezi a belül növekvő agressziót. Tizennyolc óra előtt a nő föláll, behozza a pezsgőt a konyhából. Pontban tizennyolc órakor átadják egymásnak az újévi jókívánságokat. „Az, hogy éjfélkor változik a dátum – mondta a férfinak –, csak egyezmény a fizikusok meg a csillagászok között.” Átöleli a férfit, hozzásimul, minden évben elmondja ugyanazokat a kívánságokat, beszél valamit az új kezdetről, és megköszöni, hogy „vár”. Ha a férfi akar mondani valamit, csókkal zárja le a száját. Mintha nem akarná hallani a kívánságait. A férfi levetkőzteti, kikapcsolja a melltartóját, és beviszi a nőt a hálószobába. Az ágyban nagyon vigyáz, nehogy elrontsa a nő elegáns, mesterien feltűzött frizuráját. A nő aztán fölkel, felöltözik, és tizenkilenc órára a Krakowskie Przedmieścién lévő étterem elé megy. Éjfélkor pedig, abban az időpontban, amelyet más fizikusok és csillagászok jelöltek ki, egy másik férfinak, a férjének adja át az újévi jókívánságokat. A férfi ezalatt, a „másik éjfél” időpontjában kiissza a maradék pezsgőt a palackból, amelyet a hálószobában, az ágy mellett talál meg, és erővel tartja vissza magát, nehogy fölhívja a nőt, ír még egy SMS-t, de nem küldi el, és – minden évben, éjjel kettő körül – összeállítja az újévi fogadalmak listáját. Az ablakon túl kihunynak az utolsó petárdák fényei, az anyja már nem hívogatja, a szomszédok a falon túl már csak neszeznek. Újév. A fogadalmak időpontja, amikor hisszük, hogy reggel valami jobb és boldogabb kezdődik. Elég, ha hagyjuk, hogy hasson ránk a fizikusok és csillagászok által megállapított kezdet mágiája, lenullázzuk a számlálót, összeállítjuk a fogadalmak és eskük listáját, amelyet úgysem tartunk be. Már az újévi ebéd után rágyújtunk az első cigarettára, január közepén

már nem hiszünk abban, hogy az év végére folyékonyan beszélünk angolul, a fogyókúrát elhalasztjuk „jobb időkre”, a nyári szabadságra. Addig úgyis mindenki elfelejti. De ezen a kivételes újévi éjszakán még mindig úgy érezzük, hogy nemcsak új év kezdődik, hanem most kezdődik minden. Leltárt készítünk a lelkünkben ezen az éjszakán, meggyónunk magunknak, föloldozást adunk, és megígérjük, hogy reggeltől jobbak leszünk. Főleg magunkhoz. A férfi is ebben hisz. Ugyanúgy, mint abban, amit öt évvel ezelőtt mondott a nő Újévkor: „nemsokára”. Gyűrött noteszt vesz elő az éjjeliszekrény fiókjából, és leírja a fogadalmait. „Elfelejteni a nőt!” Tízszer. Hogy biztos legyen. Mint a tízparancsolat. Hátralapoz a füzetben, a tavalyi fogadalmakhoz. „Elfelejteni a nőt” – felkiáltójel nélkül, és csak ötször…

A fájdalom eloszlásfüggvénye Marcin nem szereti, ha németesen, Martinnak mondják a nevét. Tizenhét éves, a szüleivel lakik egy lakótelepi ház kilencedik emeletén Rüsselsheimben, abban a városban, ahol a Frankfurt környéki munkásvárosok között a legtöbb a munkás. Reggel hatkor kel, hogy beérjen a gimnáziumi órákra, egy másik Frankfurt környéki településre, olyan helyre, ahol nincs, nem volt, és soha nem is lesz lakótelep. Az apja szülői értekezletre megy a fia iskolájába, ha nem a második műszakban dolgozik, vagy nem a harmadik műszakba készül az Opel-gyár „szalagjához”, ilyenkor a legjobb öltönyét veszi föl az alkalomra. Marcin „ősidők óta” a legjobb tanuló az osztályban, az apja pedig, miután hazaért a szülői értekezletről, bemegy a fia szobájába, leül a kanapéra, ránéz a fiára, és nem szól semmit. Marcin tudja, hogy ebben a pillanatban az apja büszke rá, és

pontosan tudja, mit akar mondani neki, csak nem képes szavakba önteni. Az apja elüldögél egy kicsit, aztán hirtelen föláll, szorosan magához öleli, visszamegy a konyhába, és kivesz három sört a hűtőből. Két üveget maga elé tesz, a harmadik tartalmát óvatosan pohárba tölti, és odaadja Aniának, Marcin anyjának. Az egyik szülői értekezlet után Ania azt mondta a férjének, hogy jó lenne, ha elmennének „igazi nyaralásra”. Tényleg nagyon örül, hogy a férje – aki német – Helt is szereti, de a gyerekekre való tekintettel „jó lenne, ha egyszer másképp lenne”. Tudja, hogy nagyon drága az ilyesmi, de Marcinek osztályában mindenki olyanokat mesél a nyári szünet után… A férfi félbeszakította. Ki nem állhatta, ha azt kellett hallgatnia, miket mesélnek Marcin osztálytársai. Ania még több ügyeletet vállalt a kórházban, a férje egy évig jelentkezett minden lehetséges éjszakai műszakra. December 20-án repülőre szálltak Frankfurtban, és elrepültek Thaiföldre, Phuket szigetére. Ha egyszer megkérdezték volna Aniát, milyennek képzeli az édenkertet, azt felelte volna, hogy pontosan olyannak, amilyen a terasz a bungalójuk előtt, Khao Lakban, a dombon, amelynek szelíd lejtője az óceánig ér. Első nap megállás nélkül fotózott, és képeslapokat küldött Lengyelországba. Szenteste kimentek a strandra, és a tengerparton sétálva várták az első csillagot. Marcin kézen fogva vezette a húgát, többször beszaladtak a vízbe. Az étteremben az ünnepi vacsorán törtek ostyát. Utána visszamentek a szobájukba, Justynka pedig táncra perdült örömében, amikor megtalálta az ajándékokat a kis műkarácsonyfa mellett, amelyet a reggeli takarítás alatt helyezett el a személyzet minden apartmanban. A babának örült a legjobban, amelyet Marcintól kapott… Marcin tizenhárom éves volt, amikor Justynka született. Tizenhárom évig volt egyke. A szülei – főleg Ania – attól

féltek, hogy a kamaszodó fiú nem nyugszik bele abba, hogy egyszer csak behatol valaki a világába, és háttérbe szorítja. Tévedtek. Marcin az első pillanattól fogva imádta az ő „hercegnőjét”, Justynka pedig nem aludt el addig, amíg meg nem kapta a bátyjától a jóéjtpuszit. Az óvodában tudták, hogy Justynkát mindig Marcin viszi haza… Reggel, az ünnep másnapján, tíz óra harminc körül Ania még hálóköntösben, a teraszon kortyolta a reggeli kávéját, és nézte, hogy a gyerekei a meredek lépcsőkön mennek lefelé, a szálloda medencéjéhez. Egy pillanatra megálltak, váltottak pár szót, aztán Marcin megfordult és fölszaladt. Ania először az ajtónyitás neszét hallotta, aztán a a lehalkított hangját: – Justysia itt felejtette a babáját, nem tudod véletlenül, hol… A többit már nem hallotta, túlharsogta valami elképzelhetetlen robaj. Ania a terasz korlátjához futott. Justynka lassan lépkedett lefelé… Három nappal később azonosították a holttestét több száz más áldozatéval együtt. Khao Lak buddhista szentélyében alakítottak ki ideiglenes hullaházat, ott helyezték el őket. Egy hete érkeztek haza. Marcin szinte el sem hagyja a szobáját a húga temetése óta. Ha megszólal a telefon, vagy ha becsöngetnek az ajtón, elfordítja a kulcsot a zárban, fülére teszi a fejhallgatót, és Nirvanát hallgat. Mindenki azt hiszi, hogy Justynka csak a szüleit hagyta árván, csak őket kell vigasztalni, velük kell sírni, az ő kezüket kell fogni némán. Marcin viszont nem tud egyke lenni. Esténként, amikor biztos lehet abban, hogy a szülei a hálószobában vannak, bemegy Justynka szobájába, leül az ágyára, a párnájára teszi a kezét, és sírva fakad. Azt sajnálja a legjobban, hogy visszament azért a nyomorult babáért…

Késleltetés Az anyjának azt hazudta, hogy „anyagot gyűjt” a riportjához, ezért megy Barcelonába. A szerkesztőségben szólt, hogy kivételesen nem lesz elérhető ezen a hétvégén. Nem hagyta, hogy a férje vigye ki a repülőtérre. Hajnalban kelt, pedig a milánói gép csak délután kettőkor indult, és taxival ment Okęciére. Leült egy padra a repülőtéri csarnokban, kikapcsolta a mobiltelefonját, és várt. Egyedül akart lenni. Mindig magányra és csendre volt szüksége, ha valami nagyon fontos dolog történt az életében. Csak magányosan tudott igazán örülni valaminek, igazán elsiratni valamit, vagy szégyenkezés nélkül félni valamitől. Egyébként az anyja ugyanilyen. Amikor elhagyta őket az apja, az anyja ugyanilyen ünnepélyes magányba süppedt. Ez a mai napig is tart, változatlanul, pedig már harminckét év telt el azóta, hogy elhagyta őket az apja. Már az első szülinapi zsúrján sem volt ott. Valójában senki sem tudja, mit lát és milyen képeket őriz az emlékezetében egy csecsemő. Ő biztonsággal kijelentheti, hogy soha életében nem látta az apját. Még képen sem. Az anyja megsemmisített mindent, ami rá emlékeztette. A fényképalbumokat, a leveleit, a könyveit. Amit csak lehetett, mindent „először apró cafatokra tépkedett, aztán elégetett, még a tőle kapott rózsák megszárított szirmait is eltüzelte”. Ezzel a mondattal foglalta össze a nagyapja. Az anyja – ez ritkaságszámba ment, hiszen a férje volt az, aki elment – mindörökre el akart menekülni abból a világból, amelyet a férfival épített föl. Varsóba költözött, munkahelyet váltott, megszakította a kapcsolatot szinte mindenkivel, aki ismerte a férjét, visszavette a lánykori nevét, és „elégetett mindent, amit csak lehetett. Mégis úgy végezte, mint egy emigráns, aki nem kapott semmit az

idegen világban, de elveszített mindent. Mindent, csak az akcentusát nem…” Egyik nap egy jóakaratú hírharang – az ilyenekkel tele vannak a földszintes gondolatoktól teli, áporodott levegőjű kisvárosok – kedvesen megsúgta neki: „Az a rusnya anyukád üldözte el a művész apukádat.” Tizenegy éves volt akkor, és gyűlölködve nézte az osztálytársait, akik az apjukkal sétálnak kézen fogva. A nagypapával sétálni nem ugyanaz. Esténként, amikor a mamája bement a szobájába jóéjtpuszit adni, összeszedte a bátorságát, és megkérdezte, mi van az apjával. Sosem felejti el, ahogy az anyja keményen az ajkába harapott, nem felejti ijedt szemét és remegő kezét. Két héttel ezután nagy teherautó állt meg a házuk előtt. Elköltöztek Varsóba. Hosszú ideig nem érezte az apja hiányát. Talán csak egyszer-egyszer. Például akkor, amikor a Szász ligetnél levő kis lakásukban, a falon túl neszezett egy patkány, és ők ketten iszonyatosan féltek. Arra gondolt, hogy ha lenne apja, megvédené őket, és megölné a patkányt. Aztán a mama elintézte, hogy kiirtsák a patkányokat, és jó néhány évig nem kellett neki semmire az apja. Ha néha eszébe jutott, és elszomorodott, levelet írt neki. Sosem küldte el őket. A legutóbbi karácsonykor, szenteste elhatározta, hogy megkeresi azt a férfit, aki miatt az anyja mindig két további terítéket tesz az asztalra már harminc éve, heringsalátát készít, aztán később érintetlenül dobja a szemétbe, és ajándékot tesz a karácsonyfa alá, amelyet soha senki sem csomagol ki. Három hónappal ezelőtt, a legnagyobb titokban, visszament abba a kisvárosba, ahol született, és megkereste az apja szüleit. Milánóban lakik, van két felnőtt fia, egy fotóügynökségnek dolgozik. Egy hete találta meg ezt az ügynökséget. Hazament a szerkesztőségből, megivott fél üveg bort, és fölhívta.

A milánói repülőtéren leült vele szemben, és némán hallgatta, közben a férfi arcát bámulta. Az apja kerülte a tekintetét. Amikor elmosolyodott, olyan lett, mint a nő kisfia. Amikor elkomorult, ugyanúgy harapdálta a száját, mint ő. A férfi szerette az anyját. Csakhogy másképp, mint ahogy az anyja kívánta. És nem akart kikötni egy fényképészeti vállalatnál sem, ahol útlevélképeket készítenek, vagy elsőáldozókat fényképeznek. Olyan apa akart lenni, akire a lánya, ha felnő, büszke lehet. Ezért lépett le. Ma már tudja, hogy a gyerekek nem lehetnek büszkék az olyan apákra, akik nincsenek velük. Amikor visszaindulás előtt elbúcsúztak, a nő átadott neki egy piros szalaggal átkötött borítékköteget, azokkal a levelekkel, amelyeket sosem küldött el neki, és azt mondta: – Nem sajnálom magát.

Amikor felborul az elmélet Először az ortopédiára fektették be a nőt, amikor az anyja taxival bevitte a kórházba. Ott találtak éppen üres ágyat, nem kellett a folyosón feküdnie. Három nappal később vitték át az urológiára. Az orvos megállapította, hogy a veseelégtelenség a „domináns megbetegedése”, az pedig, hogy az ortopédián feküdt a törött csuklója miatt, azért történt, „mert megint orbitálisat hibáztak azok az analfabéták a betegfelvételnél”. Nem akart az urológián maradni, meg máshol sem. Arra vágyott, hogy az anyja hazavigye innen. Tudta, hogy az urológián megint hazudnia kell. Az ortopédián már bevált az autóbalesetes verzió, senki sem tett föl fölösleges kérdéseket. Amíg az urológián feküdt, meglátogatta egy pszichológus, akit a szociális segítőszolgálat küldött. Ötven körüli, nagyon kövér nő volt, drága parfümtől illatozott, és

zengő hangon beszélt. Leült az ágya szélére, bőrtáskájából elővett egy számítógépet, és olyan dolgokról kezdett kérdezősködni, amelyeket ő elfelejteni szeretett volna. Kimentek a folyosóra. El akarta mondani valakinek. A teljes igazságot. De nem mások előtt. Mert szégyellte… A férje nyolc évvel az esküvőjük után kezdte verni. Sokat ivott, mióta elveszítette a munkáját. A nő már azzal kiprovokálta a haragját, ha nyugodt hangon megkérdezte, hol volt ilyen sokáig. Aztán abbahagyta a kérdezősködést, de ettől a férfi még dühösebb lett. És ütött. Egy idő után az asszony bezárkózott a fürdőszobába, amikor a férfi éjjel hazaért. Végül, miután a férje rátörte az ajtót, és a zuhanyrózsa csövével kezdte fojtogatni, a szüleihez menekült. Az apja úgy tett, mintha nem látná a kék foltokat az arcán, a nyakán. Az anyja arról győzködte, hogy „így szokott ez lenni a házasságban, majd elmúlik, csak a munka miatt van”. Később már nem a szüleihez menekült, hanem elrohant a pályaudvarra. Reggelig maradt a váróteremben. Ebben a kisvárosban a legkülönbözőbb emberek üldögélnek a pályaudvaron. Még olyanok is, akik soha sehova sem utaznak. És sosem kérdez tőlük senki semmit. Mégis mindig hazament. Mert hova mehetne? A szüleihez?! Az anyja szerint az asszony helye a férje mellett van, különben „sem ő az egyetlen”. Az apját sosem érdekelte. Három éve tart. Azóta veri. Mióta megbetegedett a testvére, egyre agresszívabb lett a férfi. Mert igazából gyöngéd és jó ember, ha nem iszik. Rendes katolikus családból származik. Ha bántotta, másnap képes volt reggelit csinálni neki, még virágot is hozott… A pszichológus félbeszakította. Nem ezt akarta hallani. Szánakozva nézett rá. Egész idő alatt írt valamit a számítógépbe. Megkérdezte, mi történt legutóbb, és miért van kórházban.

Hajnalban ért haza a férje. Nem talált sört a hűtőben. Ordítani kezdett, a nő hálóingben menekült el otthonról. A férfi a házuk előtti füves részen érte utol. Rugdosni kezdte. Szétroncsolta a veséjét. Összezúzta a lépét. Az egyik szomszéd vette észre, mi történik, ő hívta föl a nő anyját. Náluk, ezen a lakótelepen sosem a rendőrséget hívják az ilyen esetekben. Gyűlöli a férfit, el akarja hagyni. Csak azt nem tudja, hogyan, és tényleg nincs hova mennie… Másnap az anyjával és egy ügyvéddel jött a pszichológus a kórházba. Valamilyen „tanult tehetetlenségi szindrómáról” beszélt, meg arról, hogy meg kell büntetni a férfit, meg kell szabadulnia tőle, „egyszer s mindenkorra le kell számolni a megaláztatással”, és „új életet” kell kezdenie. Az ügyvéd jegyzetelt valamit. A nő kapott egy papírt, alá kellett írnia. Megbeszélték, hogy a kórházból visszamegy a szüleihez, és följelenti a férfit bántalmazásért. Hazament… Egy éve lakik a szüleinél. Ez egyáltalán nem „új élet”. Néha még rosszabb is, mint a régi, pedig itt nem veri senki. Az apja úgy néz rá, mintha leprás lenne. Három tárgyalást tartottak azóta. A férje kétszer nem jelent meg a bíróságon. A harmadik tárgyaláson egy üres teremben ültek, egymással szemben. A nő néhányszor ránézett. A férfi lefogyott, rágta a körmét. Akkor is rágta a körmét, amíg verte, és másnap bocsánatért könyörgött. Megkérték a nőt, hogy tegyen vallomást. El kellett mondania, mit jelent az, hogy „bántalmazta, és milyen bizonyítékai vannak erre”. A nő odament a terem közepén álló, fából ácsolt emelvényhez, és sírva fakadt. A bíróság egy hónappal későbbre napolta el a tárgyalást. Az utolsó tárgyalási napon a férfi nem volt a teremben. Az ügyvédje a per soron kívüli megszüntetését indítványozta. A vádlott elhunyt. A halál oka: komplikációk léptek fel veseműtét közben. A beteg, átültetésre váró testvérének szánta a veséjét.

A kevélység interferenciái A Teremtés könyve szerint az Úr azért űzte ki Ádámot és Évát az édenkertből, nehogy véletlenül leszedjék a gyümölcsöt „a jó és a rossz tudás fájáról”, és évszázadokig éljenek. Az első emberpár a saját tervei, a saját mércéje szerint akart naggyá lenni, azt kívánták, hogy az Úréhoz hasonló akaratuk legyen. Engedetlenségükkel fejezték ki azt a meggyőződésüket, hogy jobban tudják a Teremtőnél, mi hasznos számukra, és mi nem, mi vezet a boldogsághoz, mi visz távolabbra tőle; mi az igazán jó, és mi a rossz. Ádám és Éva elkövette az eredendő bűnt: a kevélység bűnét. Nem véletlen, hogy a hét főbűn listáján a kevélység az első. Ha mélyebben, alaposabban elgondolkodunk a főbűnök eredetén, beláthatjuk, hogy minden további bűn tulajdonképpen az első folyománya. A kevélységtől elválaszthatatlan az a csillapíthatatlan vágy, hogy elérjük a nagyságot és a tökéletességet „a saját terveink szerint”. Akárcsak az a hit, hogy másoknál sokkal jobban tudunk vagy sokkal jobban meg tudunk csinálni valamit. Egyes esetekben viszont már-már a hősiesség határát súrolta a kevélység… Alma Rosè már a bölcsőtől fogva arra készült, hogy egykor nagy ember legyen belőle. Zsidó családban született Bécsben, gyerekkorától kezdve a legnagyobb hírességekkel érintkezett. Apja a bécsi akadémia zenetanára volt, házában vendégül látta többek között Strausst is. Alma négyévesen adta az első nyilvános hegedűkoncertjét, néhány évvel később pedig már ő volt az egyik legismertebb és legmegbecsültebb hegedűművész a háború előtti Európában. Amikor Hollandiában, ahová a fasiszta Ausztriából emigrált, megkezdődött a zsidók deportálása, Alma Franciaországba szökött. 1943

júliusában tartóztatta le a Gestapo Párizs környékén. Az auschwitz-birkenaui tábor női részlegének 10. blokkjába került. Amikor a főfelügyelő, Maria Mandel felajánlja, hogy a tábor „női zenekarának” vezetője lehet, beleegyezik. Tudja, hogy ezzel nem csak magát, hanem a zenekarban játszó tíz másik nőt is megmentheti. Még Auschwitzban is sztárnak érzi magát, és megtesz mindent annak érdekében, hogy az is maradjon. Győz a kevélysége. A női tábor parancsnoka, Franz Hössler „Alma asszonynak” szólítja nyilvánosság előtt – őt, a zsidó nőt (tábori száma: 50381). Nem kell kopaszra borotválnia a fejét, hosszú hajat hordhat. Megparancsolja, hogy ő kapja meg a legjobb hangszereket és kottákat, amelyeket a fogolytranszportoktól koboznak el. Engedélyezi, hogy a zenekarban játszó foglyok „mindennap kapjanak tejet, hetente egyszer fürödhessenek, és korlátozás nélkül használhassák a latrinát”. Rosè még a krematóriumok mellett is „világhírű hegedűművész” marad. Gőgös nő, aki tisztában van azzal, mekkora hatalma van a 10. blokk világában, ezért következetesen nem tűr meg semmiféle hiányosságot. Éjszakánként egyfolytában a koncertdarabokat gyakorolja, sokszor a fagyban, a táborblokk előtt játszik, hogy ne zavarja a többi fogoly álmát. Ugyanakkor, ha a zenekar valamelyik tagja nem felel meg az elvárásoknak, Rosè súlyos büntetéssel sújtja. A derűs vasárnap reggeleken Bach-műveket, keringőket és tangókat ad elő a zenekar az SS-katonáknak meg a családjuknak. De – nyugtató céllal – játszanak vidám német slágereket is, amikor Európa minden tájáról új fogolytranszportok érkeznek a vasúti rámpára, a gázkamrák mellé. Akkor is, amikor a rámpán édességet osztogatott a gyerekeknek a szelekciót végző Arbeitsführer Moll, és mosolyogva beszélgetett az anyjukkal, akiket egyenesen a gázba küldtek, átölelte és

biztatta őket, hogy ne féljenek, adják oda neki a gyerekeiket. Waldenfels vidám vándordala, a Korcsolyázók taktusaira (erről Saul Chasan számolt be, tábori száma: 182527) Moll el tudta venni az anyáktól a gyerekeket, a karjában vitte őket a lángoló gödörhöz, és élve dobta őket a tűzbe… Akkor hallgat el a zenekar, amikor 1944. április 4-én váratlanul meghal Alma Rosè. A halála is a kevélység sajátos bizonyítéka. Abban a táborban, ahol élet-halál kérdése volt egy darabka száraz kenyér vagy egy tányér híg répaleves, azért hal meg valaki jóllakottan, mert mérgezést kapott… alkoholmérgezést. „Töményet ittam” – ismeri be Rosè a halála előtt (Margita Schwalbová fogoly beszámolója szerint). Auschwitz-Birkenauban a leggyakrabban hozzáférhető alkohol a mérgező metanol volt, amelyet az őrök pancsoltak szándékosan. Alma Rosè még a halála után is „nagy hegedűművész” maradt. Arbeitsführer Moll megengedi a zenekarnak, hogy elbúcsúztassa a vezetőjét. Alma holtteste összetolt asztalokon fekszik kiterítve, fehér lepedővel letakarva, a kórházbarakk előtt (Zofia Cymkowiak beszámolója szerint, tábori száma: 444327). Valaki zöld ágakat tett a szemfedőre. Egy olyan szokványos dolog, mint ez a „póttemetés”, teljesen váratlan, már-már abszurd esemény volt a táborban. A végtelen gonoszság világában teljesen elmosódik az abszurd határa, egy ponton túl minden hihetetlen lesz. Mint például az, ami 1943-ban, egy decemberi estén történt, amikor Alma speciális karácsonyi koncertet adott az SS-katonáknak a tábor férfi részlegében. Aznap este a legnagyobb titokban összegyűltek a rabbik, hogy ítéletet mondjanak Istenről. Igazi pert rendeztek neki. Ügyésszel, esküdtszékkel és védővel. Egybehangzóan megállapították, hogy amit a Teremtő megtörténni engedett AuschwitzBirkenauban, már nem csak a haragját fejezi ki, hanem

mindez olyan súlyú, mint a legsúlyosabban elítélendő bűn, a kevélység. Ítélethirdetéskor egyvalamiben mind egyetértettek a rabbik: ha meg tudunk bocsátani az embereknek, miért ne tudnánk megbocsátani Istennek?

Epilógus Az irodalmi fikció határán túl van egy olyan világ, amelynek egyáltalán nincsenek határai: az igazság világa. Ez a valóságos emberek valóságos történeteivel elmesélt világ néha olyan irreális vagy olyan valószerűtlen lesz, hogy szinte a fikció határát súrolja. Nem kell bonyolult cselekményeket kiagyalni és összeilleszteni, hogy egészet alkosson. Elég meghallgatni, megfigyelni, elámulni, meghatódni, elgondolkodni, vagy csak egyszerűen elhinni, borzadva. Minden történet, amit ebben a könyvben leírtam, igaz történet. A tudomány világából vett történetek igazságát maga a tudomány igazolja a maga szabályaival, forrásanyagaival, publikációival, szakkönyveivel. A többi történet igazságával közvetlenül találkoztam. A koreai Szukával, a Vonatkoztatási rendszer főszereplőjével a liftben szoktam találkozni, többször jártam Joëlle-nél, a Felezési idő hősnőjénél, megfordulok néha a Szerelem az undor idején című történetben említett elfekvőben, ha találkozunk, próbálom megérteni A fájdalomeloszlás függvényében szereplő szülők és Marcin fájdalmát, meghallgatom és vigasztalom a kirúgott apát, az Anyák napja hősét. Elsősorban a bennük közvetített igazság viszonylagossága volt az, ami arra késztetett, hogy éppen ezeket a történeteket írjam le, ne pedig másokat. A manapság nyilvánvalónak tartott igazságok kezdetben többnyire istenkáromlásnak számítottak. Csak némi idő elteltével lettek igazságok. „Istenkáromlónak” nevezték

Kopernikuszt, „hazugnak” kiáltották ki Darwint, „elfajzott hazudozónak” Kinsey-t. Amikor Einstein a huszadik század elején nyilvánosság előtt bemutatta Speciális relativitáselméletét, tudós kollégáinak nagy része „eszement zsidó eretneknek” tekintette. És nem azért, mert hamis volt az elmélete. Azok az egyenletek, amelyeket 1905-ben fölállított az idő és a tér leírására, alapjában véve nagyon egyszerű egyenletek voltak, olyanok, amelyeket egy átlagos képességű fizikushallgató is megért, ezért lényegében nem is tudta megingatni őket senki semmilyen módon. Valami mást hívott elő az ellenállás, a lázadás. Méghozzá az ezekből az egyenletekből következő, egészen váratlan világlátást. A newtoni – Einstein előtti – fizika az ideális világot írta le. Olyannak, amilyennek lennie kell. Ráadásul, mint Newton feltételezte, ez kiszámítható és megismerhető világ. Egyetlen vonatkoztatási rendszer és abszolút rend, amely a dinamikai egyenletekben kifejezett törvényekből következik, ezek a törvények pedig olyasfélék lettek, mint a parancsolatok. Olyasmi volt ez, mint az egyetlen teremtő erőbe, pontosabban a Teremtőbe vetett megingathatatlan hit. Így az emberi attitűdök világából a tárgyak viselkedésének világára vetített etika megfelelője lett a newtoni fizika. Amikor tehát Einstein váratlanul előállt a nem létező abszolútumról szóló „eretnek tanaival”, akkor bizonyos értelemben nemcsak a fizika alapjait, hanem az egész isteni etikai rendet rengette meg. Nem csoda, hogy nem fogadta tapsvihar. Kiderült, hogy nincs egyetlenegy végső igazság. Ugyanolyan viszonylagos az igazság is, mint minden egyéb a körülöttünk lévő világban. Gyakran – és nem csak a tudományban – csupán közelít a valósághoz, néha pedig – számunkra – kényelmesen leegyszerűsíti. Nem feltétlenül helyes valami pusztán azért, mert valaki az életét adta érte. Ha közel s távol mindenki igazat ad valakinek, az

távolról sem jelenti azt, hogy az illető tévedhetetlen. Akárki lehet ez a valaki. Isten is. Lehet, hogy szándékosan viszonylagosak az igazságai, ez jelezheti végtelen bölcsességét, de akár Isten kevélységét is bizonyíthatja. Lehet… Különösen akkor szembetűnő az igazság viszonylagossága, amikor az emberi viselkedés megítélésére vonatkozik. Normális emberi reakció, ha saját erkölcsi mércénket alkalmazzuk másokra. Az nem normális, sőt szerintem hiba, ha ítélkezünk fölöttük, és elhamarkodottan kárhoztatjuk vagy dicsérjük őket. Általában túl keveset tudunk arról, milyen indítékok késztették ilyen, nem pedig más viselkedésre, nem ismerjük az összes körülményt, az összes titkot sem, ezért vagyunk hajlamosak a bántó általánosításokra. Messziről nézve csak itt-ott elmosódó, máshol túlságosan kiszínezett portrét látunk valakiről, elmosódott vagy rikítóan eltúlzott háttér előtt, amelyről hiányoznak a részletek. Ez az optika, definíció szerint, a gyengén látó ember optikája. Ha az ilyen ember még gyűlölködik is, akkor világtalan lesz. Csak akkor van jogunk igazságos ítéletet hozni valakiről, ha megvan bennünk az akarat és az igyekezet, hogy megértsük egymást. Ehhez pedig arra van szükség, hogy átlépjünk egy intimitási határt. Csak e határon túl szabad felépítenünk a saját elméletünket jóról és rosszról, de ne feledjük el, hogy még így is relatív lesz… Janusz Leon Wiśniewski, Frankfurt am Main, 2005. március

A kiadó jegyzete A jelen kötetben szereplő írások – az Arról, hogy milyen lenyűgöző az Ige és az Epilógus kivételével, amelyek külön e kiadás számára készültek – a Pani című havilapban jelentek meg 2004-2005-ben. A mű megjelenését az Európai Unió Kultúra programja (2007–2013) támogatta. This publication has been funded by the Culture Programme of the European Union (2007–2013). Intyma teoria względności © Copyright by Janusz L. Wiśniewski © Copyright by Wydawnictwo Literackie, Kraków, 2005 Hungarian translation © Mihályi Zsuzsa, Typotex, 2013 Hungarian edition © Typotex, 2013 Engedély nélkül semmilyen formában nem másolható! ISBN 978 963 279 797 7 ISSN 2063–3866 Science in Fiction Sorozatszerkesztő: Sosity Beáta Kedves Olvasó! Köszönjük, hogy kínálatunkból választott olvasnivalót! Újabb kiadványainkról, akcióinkról a www.typotex.hu és a facebook.com/typotexkiado oldalakon értesülhet. Kiadja a Typotex Elektronikus Kiadó Kft. Felelős vezető: Votisky Zsuzsa Felelős szerkesztő: Sosity Beáta

A borítót tervezte: Dukai István Nyomta a Séd Nyomda Kft., Szekszárd Felelős vezető: Katona Szilvia ÚJABB KIADVÁNYOK Harald Voetmann PLINIUS SZERINT A VILÁG (Már kapható!) A Római Birodalom is civilizált volt a maga módján, bár nem volt se Wikipédia, se érzéstelenítőszer. Akkoriban az számított látványosságnak, ha a lehető legrövidebb idő alatt mészároltak le egy falka vadállatot, vagy ha a gyerekek Sallustius kertjében óriások hulláit nézegethették. Harald Voetmann (1978) klasszika-filológus, aki elvégezte a Dán Írói Kollégiumot is. 2010-ben megjelent, Plinius szerint a világ című első regényéért az Északi Tanács Irodalmi Díjára jelölték. Ignacy Karpowicz ÉGIEK ÉS FÖLDIEK (Már kapható!) A dolgok egyáltalán nem mennek valami fényesen a Földön. Az emberek elszigetelődtek, és már rég elvesztették a sorsuk jobbra fordulásába vetett reményüket, hitüket – egyik napról a másikra tengetik fásult és unott életüket… De egyszer csak az Istenek a tettek mezejére lépnek. Földre szállnak. Vajon sikerül-e Nikének, Afroditének, Jézusnak, Ozirisznak, Lucifernek és a többieknek helyre állítani a régi rendet? Egységbe forrnak-e még valaha is égiek és földiek a hit erejében?

Ignacy Karpowicz regénye briliánsan kidolgozott, ironikus vizsgálódás a modernitásról. Egyszerre megdöbbentő és rémisztő. Provokatív és blaszfémikus. Nem véletlen, hogy elnyerte Lengyelország legrangosabb irodalmi díját. Jacek Dukaj EXTENSA REGÉNY AZ EPR-PARADOXONRA (Már kapható!) Az Einstein–Podolsky–Rosen-paradoxon szerint az elemi részecskék hatással vannak egymásra, még több száz fényévnyi távolságból is. A történet mesélője lassanként ráébred, hogy bolygónkon – és a teljes univerzumban – egy magasabb rendű civilizáció képviselői uralkodnak, akik úgy tekintenek az emberre, amiként mi emberek tekintünk a hangyákra. Az eszköz, mely ezekenek az Idegeneknek hatalmat szolgáltat a kozmosz felett, az extensa – egy rendkívül fejlett technológia, amelynek elméleti alapjai évek óta úgy ismertek, mint az EPR-paradoxon. Ebben a kivételesen eredeti regényében Jacek Dukaj tudományos és technológiai aggályait szövi egybe a klasszikus humanizmus ősrégi problémáival. Jacek Dukaj ZUZANNA ÉS A VILÁGMINDENSÉG (Már kapható!) Zuzanna Klajn békében és kényelemben él, amíg egy napon kap egy „csomagot a síron túlról”, régen elhunyt apja örökségeként. A megörökölt dolgok és a kapott információk mind azt sejtetik, hogy az apja nem halt meg, hanem eltűnt, és ennek köze van annak a tudományos

intézetnek a titokzatos tevékenységéhez, amelynek apja dolgozott. Regényében Dukaj előremegy néhány évtizedet a jövőbe, de az előre látott valóság tejesen különbözik a miénktől. A cselekmény nincs eseményekkel zsúfolva, úgy látszik jobban érdekli, merre tart civilizációnk. Judit Schalansky A ZSIRÁF NYAKA (Előkészületben) Harcol a természet törvényeiért. Megfeszítve nyújtja a nyakát, hogy elérje a tiltott gyümölcsöt. Végül hitét veszti saját Darwin Istenében. Három nap egy biológiatanárnő bőrében – aki utolsó a maga fajtájából, az egykori NDK élő relik-viája. A fanyar humorú történet a világ egyik legab-szurdabb helyszínén játszódik: az iskolában. Minden az adaptáción múlik – Inge Lohmark nagyon is tisztában van ezzel, hisz már több mint 30 éve biológiát tanít. Semmi sem változtathat azon a tényen, hogy az iskola 4 éven belül megszűnik – mert a kelet-németországi tartomány népessége egyre fogy, egyre kevesebb a gyerek. Az egykor szarvasmarhákat tenyésztő férj most struccokat tenyészt, a lányuk pedig Amerikába vándorolt évekkel ezelőtt, és egyáltalán nem áll szándékában gyereket szülni. Mindenki szembe megy a természet rendjével, amit Inge az iskolában tanít. Inge biológiailag determinált világa egyszer csak meginog, és Inge valami eszeveszett módon próbálja menteni a menthetetlent. Judit Schalansky (1980) szabadúszó író és tipográfus, Berlinben él. A zsiráf nyaka c. regényéért Wilhelm Raabedíjra és Német Könyvdíjra jelölték.

Tartalom Arról, hogy milyen lenyűgöző az Ige Vonatkoztatási rendszer Felezési idő Szeretet az undor idején Hirtetelen megsemmisülés Anyák napja Három (másik) szín Felületi fefeszültség Háromdimenziós tér Vivat academia… Hővezető üveg Az ostya kémiája Lenullázni a számlálót A fájdalom eloszlásfüggvénye Késleltetés Amikor felborul az elmélet A kevélység interferenciái Epilógus A kiadó jegyzete