Duna 9789633770474 [PDF]

A ​könyv alcímei magukért beszélnek: Mítoszok Dunája - a Duna mítosza, A vízen föl és alá. Ezt a szöveget ne a horgászok

150 100 463KB

Hungarian Pages [85] Year 2013

Report DMCA / Copyright

DOWNLOAD PDF FILE

Table of contents :
A VÍZEN FÖL ÉS ALÁ
DANUVIO SACRUM
TÚL AZ ÓPERENCIÁN
HABSBURGOK DUNÁJA
DUNA-MÍTOSZ – MÍTOSZOK DUNÁJA
A SZTYEPPE DUNÁJA
ÁLMOK ÉS ROMOK DUNÁJA
HATÁROK DUNÁJA
KELET DUNÁJA
A FOLYÓ ÉS A TENGER NÁSZA
EPILÓGUS
Papiere empfehlen

Duna
 9789633770474 [PDF]

  • 0 0 0
  • Gefällt Ihnen dieses papier und der download? Sie können Ihre eigene PDF-Datei in wenigen Minuten kostenlos online veröffentlichen! Anmelden
Datei wird geladen, bitte warten...
Zitiervorschau

Duna Száraz Miklós György Fapadoskönyv (2013) Címke: Történelem, Duna Történelemttt Dunattt A könyv alcímei magukért beszélnek: Mítoszok Dunája – a Duna mítosza, A vízen föl és alá. Ezt a szöveget ne a horgászok olvassák, mert a Duna ugyan víz is, és hozzátartoznak a parton türelmesen kapásra várók és a halak is, de a Duna ezen kívül nagyon sok minden.Mi a folyó? – kérdezi a szerző. – Az ácsorgó, csöndesen nyiszorgó uszályok? A hidak, kastélyok, vízimalmok? A történelem? Fosszíliák, kagylók, kavicsok? A hal és a halászlé is a Duna? A donaueschingeni forrásmedence fölé hajló rokokó dáma arcának sárga holdja a víz tükrében? És a gyékényvágó cigányé is, a delta csavargójáé, aki a kényes hölgytől háromezer kilométerrel távolabb bámulja füstös képét a süppedékes láp vizében? A delta ortodox népe, a lipován is a folyó volna? A dunai kozák, akinek ősei a XVII. században menekültek a deltába? A mokányok is a Duna volna? A móc pásztorok, akik az Erdélyi Érchegységből hajtották juhnyájaikat a deltáig, Dobrudzsa enyhe telébe, kövér mocsaraira? A mesék és babonák? Ez mind a Duna? A part mentében vágtató szkíta és avar lovasok illanó képe?A regényeiről és kultúrhistóriai munkáiról ismert szerzővel aláereszkedünk, föl s alá flangálunk, szörfözünk a folyón, miközben a közép-európai népek történelméhez oly szorosan kötődő folyóról elmélkedünk. Száraz Miklós György szokatlan szövege néhol barokkosan zsúfolt, másutt lustán hömpölygő, mint maga a tárgya, a nagy folyó. Ókori történészek, gondolkodók, ismert nagy utazók, írók, filozófusok, költők megfigyeléseit, érveit veti össze, ütközteti, elbizonytalanít és meggyőz, észrevétlenül oktat és közelebb hozza mindazt, ami neki, nekünk a Duna.

SZÁRAZ MIKLÓS GYÖRGY DUNA Mítoszok Dunája – a Duna mítosza

A VÍZEN FÖL ÉS ALÁ A „mi Dunánk”, mondja a magyar. És mondja a német, az osztrák, a szlovák, a szerb, a bolgár és a román is. A mi Dunánk, mondjuk, de mindannyian másképpen gondolunk rá. Hajlamosak vagyunk elfelejtkezni róla, hogy a másiknak mást jelent a szó, mint nekünk. Más képet idéz. Egyformán szeretjük, de nem ugyanazt. Vagyis ugyanazt, de mégsem . A badenwürttembergi az újszülöttet szereti, a bajor a gyermeket. Az osztrák az ifjú nőt. Die Donau, mondja, s talán a keringőző, ringatózó, habos, fehér fodros, kék selyemszoknyás dámát látja . A franciától távol esik, nincs vele olyan bizalmas viszonyban. Fiúsítja: le Danube. Bolgárok és románok a hömpölygő, mérhetetlen tömegű, bölcs, öreg folyóra gondolnak, a ködben, párafellegekben úszóra, amelyiknek csak sejlik a túlpartja. Németországnak csak egyik folyója, az ország déli csücskének vize a Duna, míg a Rajna és az Elba átszeli a fél országot. Nekünk, magyaroknak legnagyobb folyamunk, észak-déli irányban vágja át a mai Magyarországot, legnagyobb tájegységeinknek is ő ad nevet. Vajon miért olyan izgalmas ez a folyó? Mert izgalmas, az nem vitás. Ezt az is bizonyítja, hogy Dunát lehet rekeszteni a róla szóló irodalommal. Európa második leghosszabb folyója. Ne! Most hagyjuk ezt. Ha még a leghosszabb volna. De az már valami, hogy úgy csüggnek rajta a népek, mint egy nyakláncon. Mondjuk úgy: a Duna az Isten olvasója. Kilenc országot érint ez a nagy folyó. Négy fővárost, négy nagy gyöngyöt – Bécset, Pozsonyt, Budapestet és Belgrádot – fűz fel kék fonalára. Vízgyűjtő területe több mint nyolcszázezer négyzetkilométer. Ne! Ezt is hagyjuk. Szép nagy szám, de úgysem tudunk mit kezdeni vele. Érdekesebb lehet – főleg mostanában –, hogy nyugatról keletre tart. Igazi európai folyó. Egybeköti Nyugatot a Kelettel és a Déllel. Donau. Dunaj. Duna. Dunav. Dunarea. Sokarcú Duna, partjain a sokarcú ember . A víz mindenütt szép, ott is, ahol vad, ott is, ahol szelíd. Mindenütt szép az ember is. Még ahol vad, talán ott is. Ha ismerjük. De nem lehetünk ott mindenütt,

nem ismerhetünk meg, így nem is szerethetünk meg mindenkit. De a Dunát szerethetjük . A Dunát, ami part, szikla, tocsogó, felhő, holtág, híd, csónak, hajó, hal és háló, kő és ház, vár, tölgy és fűz, nád, sirály, kanalasgém, sziget és ember. Kultúra. Mert a Duna mindez . A föld, a víz, s talán a levegő-ég is . A part mentében vágtató szarmata, longobárd, teuton lovasok illanó tükörképe? A túlpartra suhanó hun, magyar, mongol nyilak sötét villanása? A langy-sekély vízben ácsingózó, iddogáló barmok töredezett árnya?

DANUVIO SACRUM Salus reipublicae Danubius – A köztársaság üdve a Duna –, hirdeti Augustus császár kétezer esztendős érmének felirata . A császár szerette a Dunát? Mondjuk inkább úgy, számolt vele. Római síremlékén kőbe vésett életrajz sorolja Augustus dicső tetteit, köztük azt, hogy seregei eljutottak Pannonia földjére, melynek porát még nem tapodták a légionáriusok sarui . A császár a Duna partjáig tolta ki a birodalom határait. Az ókori Róma földrajzi írói hosszú időn át regéltek az Európa északi területein lakó barbárok mérhetetlen gazdagságáról: aranyról, ezüstről, borostyánkőről. Augustus uralkodásától a Barbarikum szegénysége válik közhellyé . A Duna-tájat fagyosnak, gyümölcsöt nehezen termőnek, ritkán lakottnak mondják a római szerzők. Livius szerint kibírhatatlan az északi éghajlat. Ovidius még az Al-Duna környékén, Tomiban is fagyos Dunáról énekel, Tibullus úgy értesít, hogy a pannonok dermesztően hideg vidéken tengetik napjaikat, földjeiket nem művelik, ridegek és vadak, foglyaikat legyilkolják, lefűrészelt koponyájukból vért isznak. Pannonia helytartója, Cassius Dio szerint a pannonok sivár földjén nincs olajfa, szőlő is alig, sok a hó, jeges szél cibálja a járhatatlan erdőségek fáinak lombjait, az itt lakók télen baltával vágják a bort. Még a szelíd Seneca is a Duna-táj komor egéről és örök teléről mesél . A végeken, írja, elenyészik a kultúra, híre-hamva sincs Róma békéjének, mely bearanyozza a művelt világot. Raetia, Noricum, Pannonia, Moesia, Dacia. Mi, a nagy folyó mentén élő utódok másként gondolunk a hajdani dunai provinciákra. Aquincum neve nem fagyos, szürke tájat, hanem mediterrán napsütést, langyos fuvallatot, bőven csorgó forrásvizeket és virágzó mandulát idéz. Fehéren szikrázó házfalakat, szőlőt és fügét, kék eget. Hamis kép, mégis ez elevenedik meg bennem, ha AlsóPannónia provincia székhelyének, a „Kis Rómának” nevét kiejtem. Nem mediterrán táj a mai Óbuda tája, mégis nehezen képzeljük el, hogy a Mithras-templom piros cserépfödelét hó borítsa. Mintha majd csak később, a római város falainak romlásával együtt kezdene romlani az idő is. Pedig volt hó akkor is, voltak zimankós telek . A

Herkules-villa szüreti jelenetekkel ékes mozaikjai alatt – ahogy az aquincumi domboldal többi elegáns villájában is – ott húzódtak a padlófűtés meleg levegőt szállító járatai. Sokunk fejében él a leegyszerűsített kép, hogy Róma az akkor ismert világ minden hódításra érdemes területét meg is hódította. Nyugaton – Hispániában, Galliában és Britanniában – az Atlanti óceánig tolta ki határait. Délen, Afrika peremén túl a sivatag, keleten a Pontus Euxinus, a mai Fekete-tenger, a Kaukázus hatalmas bástyái és Arábia kősivatagai álltak ellen a további előnyomulásnak. Északon a Rajna és a Duna volt a természetes határ . A dunai limes: a kitűnően megerődített, jól védhető birodalmi határ. Gyerekkoromban mindig széles, egybefüggő vonalként jelent meg a képzeletemben. Éppen úgy, mint a térképeken. Egyetlen vastag, piros csík. (Jobban illenék a folyóhoz a kék, de mit tegyünk, az én fejemben piros volt.) És a piros vonalon belül, vagyis a határon innen minden szépen kidolgozott, színes és részletes, a vonalon túl pedig semmi, csak az üresség: a térkép sivatag-monoton sárgája . A folyón innen helységnevek és utak sűrű hálózata, azon túl üres papír . A határon belül a napfény és a műveltség otthonos melege, azon kívül csak a hajnal kontúrok nélküli, szürke derengése. Soha nem csodálkoztam, hogy mint éjszakai lepkéket a lámpa fénye, úgy vonzotta a barbár törzseket a centrum, a pompa, a kényelem és a műveltség melege. Hogy folytonosan ostromolták a határokat. Az ókori Róma egyik magyar kutatója írja, hogy a birodalomnak a hódítások idején nem volt szüksége seregekkel megszállt, erődített határokra, mert a terjeszkedés védte a belső területeket is. Legtöbbünk fejében mégis úgy él, hogy a birodalom határa a kitűnően megerősített limes. Castrumokkal, 400×500 méteres alapterületű légiós táborokkal – mint Lauriacum, Brigetio és Aquincum vagy az al-dunai Axiopolis –, castellumokkal, kisebb zászlóaljtáborokkal, mint Arrabona és Intercisa, és persze a burgusok, az őrtornyok sűrű láncolatával . A kép egyszerre igaz és hamis. Létezett a határ, léteztek a katonákkal tömött táborok, az őrtornyok, mégse úgy képzeljük el a Rajnát és a Dunát, mint valami áthatolhatatlan, ókori „vasfüggönyt” . A két folyó ugyanis elsősorban vízi út volt, csak másodsorban határ . A korabeli közlekedés ugyanis

szárazföldön nem, csakis tengeren és folyón volt képes számottevő áruforgalmat lebonyolítani. Hatalmas Hister, mondja Plinius. Tengermély Danubius, tódítja Horatius. Danuvio Sacrum: Szent Duna . A Duna-istenség oltárai magasodnak végestelen-végig a nagy folyó mentén. Egy aquincumi oltár-felirat szerint Tiberius Haterius Callinicus állíttatta azt a hömpölygő Dunának. Aquincumi ásatáson került elő az a sírkő is, mely a császárkultusz főpapjának, Caius Retonius Danuviusnak a földi maradványai fölött magasodott. Egy másik felirat Danuviusról, Diassumarus fiáról regél. Az ember saját képére formálja isteneit, nevet ad nekik, majd róluk kereszteli el gyermekeit, hogy hatalmat és biztonságot sugárzó nevük óvja őket. Kövek, falmaradványok, romok. Táborok, őrtornyok, kövezett utak, szentélyek, fürdők, piacok, boltok, cirkuszok, pazar villák maradványai. Rájuk csodálkozunk, megbámuljuk az aquaductus merész ívét, megtapogatjuk a nyers követ, a töredékes mozaikot. Rátesszük a tenyerünket és átszellemülten mondjuk: „Róma.” De nem mindegyikünk őszinte, nem mindegyikünk rendül meg valójában, mert ha nem látjuk a kövek, falmaradványok, romok közt a hajdan élt embert, nem éled meg a múlt.

TÚL AZ ÓPERENCIÁN Caput Nili Quaerere, „a Nílus forrását keresi”, mondták eleink, ha valaki lehetetlen vállalkozásba fogott. Jó-jó, a Nílus afrikai forrását meglelni embert próbáló feladat lehetett. De a Duna?! Ez egy európéer személyiség. Ennek bizonyára évezredek óta ismerjük a forrását. Hát nem . A Duna sokáig megőrizte születésének titkát. Hérodotos, Aristotelés, Strabón sem tudták pontosan leírni. Tiberius császár jó helyen kapiskál, a mai Bodeni-tótól valamivel északabbra keresi a főforrást, melyet Germaniájában Tacitus a Fekete-erdőbe tesz. Csak a XX. század második felében sikerült a Brigach és a Brege patakok találkozásából megszülető nagy folyam főerének a legtávolabbi és legbővebb forrását azonosítani. Így hát a Donaueschingeni hercegi kastély kútmedencéje, melyet tán még ma is sokan a Duna forrásának tartanak, le kellett mondjon a megtisztelő címről. Ám azt a dicsőséget senki el nem veheti a településtől, hogy a legeslegelső azoknak a falvaknak és városoknak hosszú sorában, melyek nevében benne foglaltatik a szó: Duna. A Dunát a népek nagy országútjának is mondják. Közhely, de mint minden közhely, igaz. Hiszen a Fekete-erdőtől a Feketetengerig kanyargó hatalmas vízi út az őskortól hordozta délről és nyugatról is a különböző korok és műveltségek vállalkozó kedvű kereskedőit, új hazát kereső telepeseit. Nem csoda hát, ha egykor szakállas, Neptun-szigonyos, erős férfi-istenként tisztelték, mondák és regék, népdalok hőse lett . A kelta–római Danubius sokak szerint a Vaskapuig tartott, onnan délebbre a görög Istros elnevezés dívott. Az Isteren hajózott nyugatnak a sárkány őrizte aranygyapjat kutató argonauták élén Iasón, és a Danubiuson csordogáltak kelet felé – a világverő Attila udvarába – a Nibelung monda hősei. Raetia, Noricum, Pannonia, Illyricum és Moesia: a római birodalom határtartományai . A Kr. u. III–V. században Róma északi határa teljes hosszában, végestelen-végig a Duna . A nagy folyó sokszor volt világokat elválasztó határvonal – partjáig terjedtek Nagy Károly frank államának keleti peremvidékei, s míg a folyó jege be nem állt, csak eddig csörtethettek keletről Batu kán mongol seregei –, mégis többször volt összekötő kapocs, mint elválasztó vonal.

És ha erre gondolunk, a Duna kék szalagjára, mely szépen összetartja, átköti, amit kell – mit is kell? hegyeket és völgyeket, országokat, népeket, kultúrákat –, akkor először talán a hajók jutnak eszünkbe. Otromba tutajok, kecses görög–római gályák, ormótlan bödönhajók. Vagy Henrik császár csapatokat és utánpótlást szállító nagy bárkái, melyeket 1052-ben fúrt meg, süllyesztett el Pozsonynál Zotmund, akit talán valamiféle korai magyar királyi különleges alakulat katonájának tekinthetünk. Eszünkbe juthatnak a magyar Anjouk, Károly Róbert és Nagy Lajos hajói, Zsigmond magyar király és német–római császár pompás evezősei, Mátyás király híres „luxus-gályája”, a velencei mintára készült Bucentaurus. És persze az Esztergom alatt elsüllyedt kincses gályák, melyeken a Mohácsnál elesett Lajos özvegye, Mária királyné mentette volna 1526-ban a budai kincstár drágaságait. Mennyi lélekvesztő! Vitorlások, gőzösök, állatok vagy emberek vontatta vízi alkotmányok. Török és magyar vitézekkel tömött sajkák, uszályok és ladikok. Vagy, mondjuk, az ulmi dereglyék. Mi minden csorgott aláfelé az „ulmi skatulyáknak” mondott hasas, dunai bárkákon!? Baden Württenberg sváb vidékén van egy kis falu, Dietelhofen, manapság talán kétszáz lakója sincs. Négy kilométerre fekszik a keskeny, ugribugri Dunától . A falu fölé robusztus hegy magasodik: a Bussen, felső sváb föld szent hegye, melyet Schwabenbergenek is mondanak. 757 méter magas csúcsán valaha római határvédő erősség emelkedett, maradványain később Habsburg Rudolf építtetett várat, melynek ablakaiból a Boden-tóra és a svájci Alpok havas csúcsaira nyílott kilátás. Minket azonban most ne a tágas panoráma érdekeljen, hanem a fény keskeny csíkjai, a tétova pászmák, melyek a történelmi táj sötétjébe hasítva világítanak meg felületeket. Az érintkezés, az összetartozás, a „dunaság” finom felületeit. Például hogy a Boden-tó, a „Sváb tenger”-nek is becézett nagy gleccsertó keleti csücskében lévő Bregenz talán nem más, mint a magyar népmesék Bergengóciája, a messziség nagy királysága, mely az Óperenciás tengeren is túl terül el. Óperenciás tenger. Az Enns a Duna jobb parti mellékfolyója. Ober Enns, mások szerint Ob der Enns: a folyó felső szakaszáról

elnevezett tartomány. Túl az Óperencián, vagyis hogy nagyonnagyon messze, mondták régen a magyar mesemondók . A történelmi valóság az lehet, hogy idáig, az Enns folyóig mozogtak otthonosan a IX-X. századi, kalandozó magyarok. Itt húzódott a jól ismert föld határa. Ami mögötte terült el, az sem volt terra incognita – hiszen az Atlanti-óceánig, a mór Córdobáig nyargaltak a keleti sztyeppék felől viharfelhőként támadó magyar lovasok –, de közembereik számára az Ennsen túli táj már a mesék, legendák birodalmába tartozott. „Túl az Óperencián, boldogok leszünk…” – éneklik Kálmán Imre meséjében, a Csárdáskirálynőben a szerelmesek. És hiába fanyalog a germanista olasz Duna-utazó, Claudio Magris, hiába morog önbecsapásról, pimasz közönségességről és szentimentális cinizmusról: az operett is Dunaság. Duna-érzés. Duna-feeling . A Duna-táj része. (A trieszti talján különben sem orákulum, kizárólag a „gazdag Dunát” ismeri, csakis a Rennwegig, a Bécset átszelő országútig képes a vízen járni, a Lajtától keletre elbizonytalanodik, fuldoklik, sodródik, rendre alá is merül hömpölygő matériájában.) Igen, a Csárdáskirálynő is Duna. Mi más lehetne az osztrák Edvin herceg és a pesti sanzonett szerelme, ez a bécsi és budapesti érzelgős történet, amit a műfaj rajongói a szerelem regényének neveznek, s amelyről azt állítják, hogy nincs olyan perce a Földnek, hogy valahol valamely dallamát ne játszanák éppen. (Mondjuk, Puerto Ricón vagy Kingstownban, német gyártmányú Olympia szájharmonikán.) Mi más lehetne ez az egész, mint Duna? (A Duna, mint egy véget nem érő keringő. Egy valcer . A Duna, mint operett.) Különben az ifjú Kálmán – Koppstein Károly siófoki gabonakereskedő és Singer Paula hat gyermekéből a harmadik – nem sokra becsülte az operettet. – Ah, az operett! – kiáltott fel elkínzottan, mielőtt még megszületett volna a Csárdáskirálynő. – Mily egyszerű zsáner! – Igen, a fiatal Kálmán magasabbra tekintett volna. Bach, Mozart, Beethoven! Az igen! Az valami! Aztán mégis meg kellett barátkoznia a műfajjal, olyan kirobbanó volt a siker. 1915-ben volt a bécsi, 1916-ban a budapesti premier. Dörgött a taps, dörögtek az ágyúk, az öreg Lehár Ferenc, a Monarchia katonakarmestere már rég átadta tamburmajori botját a fiának, a

nagy Johann Strauss másfél évtizede feküdt a sírjában, a Duna nem kék volt, hanem inkább iszapszínű, eszelős barna, mint a dohánylé . A színpadon még hetykélkedtek, ám a golyószórók tüzében legyekként hullottak a nyalka huszárok. Mellükön – megannyi pünkösdirózsa – szirmot bontott a vér. Szép karrier volt Kálmáné . A Koppstein és Singer házaspár harmadik gyermeke a Duna-parti Budapesttől a szintén Duna-parti Bécsig, onnan Párizsig és Amerikáig jutott. 1953-ban megkapta a francia becsületrend tiszti keresztjét. Koppstein, Singer, Rosenthal, Grünwald… Őket most hagyjuk. Mert ők egy másik Duna-történet. Egy másik Duna-sors. Ne kalandozzunk el, irányítsuk a fürkész fényt ismét Dietelhofenre, a falu szent hegyére, a Bussenre, melynek újra és újra megújuló kápolnáját több mint ezer éve látogatják a zarándokok. A mai Dietelhofenben van egy utca, a Hallstrasse, s még megvan a tanya is, mely egykor annak az Anna Maria Hallnak volt a birtoka, akiről az utcát elnevezték. Anna Maria Hall a Duna mellett született az 1600-as évek vége felé, és a Duna mellett is halt meg, porai ma is a folyópart közelében nyugszanak, ámde szülőhelyétől körülbelül 1200 folyamkilométerrel távolabb, a magyarországi Hajóson. Mária Anna 1726-ban vándorolt ki Svábföldről Magyarországra. 1726 unalmas, poros esztendő. Égrengető történelmi eseményeket nemigen jegyeznek a krónikák. Az angol Gibraltárban megalakul az első szabadkőműves páholy. Az osztrák III. Károly és minden oroszok cárnője, I. Katalin törökellenes szövetségre lép . A késmárki evangélikus líceum tanára, ifjabb Buchholtz György a Magas Tátra eldugott bércei közé viszi kirándulni tanítványait. Podóliában megszületik Jacub Lejbowicz Frank, a Zohár neves tanulmányozója, aki később Messiásnak kiáltja ki magát. Mikes Kelemen sátorlakó szerecsenekről és tolvaj kurdokról elmélkedik nénjéhez írt leveleiben. XIII. Benedek pápa szentté avatja a granadai inkvizíciós tanács egykori elnökét, Peru apostolát, az indiánok patrónusát, a jámbor és aszkéta Turibiuszt, Lima száz éve halott érsekét . A Tokaj-hegyaljai Mádra és Bodrogkeresztúrra beköltöznek az első zsidó családok, Dublinban pedig egy Jonathan Swift nevezetű beteges úr befejezi minden idők egyik legsikeresebbnek

bizonyuló regényét, a Gulliver utazásait. És ugyanabban az unalmas évben, midőn Anna Maria Hall felhordatta holmiját egy ulmi dereglyére, hogy nekivágjon a hosszú vízi útnak, s a Dunán alácsorogva megérkezzen a távoli Magyarországra, ugyanabban az esztendőben megjelenik Hollandiában egy másik, sokkal kevésbé ismert, ámde a tudomány számára éppoly becses értékű könyv: Luigi Ferdinando Marsigli Danubius Pannonico-Mysicus című műve. Ez a grandiózus munka hat vaskos, gyönyörűen illusztrált kötetből áll, és a valaha létezett legkitűnőbb Duna-monográfiának, sőt Dunaanatómiának mondják a hozzáértők. (Nevezhetnénk Dunaantropológiának is, mivel a Dunát – a korábbi utazókkal egyetértve – magunk sem csak mítosznak, eszmének, kultúrának, de nem is csak folyónak, és mint olyat, élőlénynek, hanem isteni és emberi lénynek is tekintjük.) Anna Maria Hall ott áll a csöndesen nyikorgó, súlyos ulmi bárkán, monogramos kendőjével integet a rokonoknak, s ezenközben az olajozottan dolgozó amszterdami nyomdagépből előbújnak a Dunakönyv gyönyörű ívei. Van valami sorsszerű, valami misztikus ebben az egybeesésben? A világon semmi. Hiszen akkoriban már évente sok ezren utaznak az „ulmi skatulyákon” – 1712 óta menetrendszerű, úgynevezett ordinari járatok közlekednek Regensburg felé –, az itáliai térképész-hadmérnök (fizikus–botanikus–zoológus–geográfus) polihisztor hatalmas munkája pedig idestova harminc esztendeje vár megjelenésre. Az embert mégis jóleső elégedettséggel tölti el, hogy ez ilyen szépen összejött. Hogy a szálak ilyen szépen összefutnak. (A véletlen kisded, precíz játéka? Lehet. Ámbár, mint tudjuk, véletlenek nincsenek.) Most ha választhatunk – és miért ne tehetnénk? –, ne csorogjunk alá Anna Maria Hallal együtt a hosszú vízi úton, hanem ugorjunk előre néhány hetet az időben, és csak Magyarországon, Kalocsától délre kössünk ki. Meg se álljunk Hajós nevezetes löszfaláig. Ott vagyunk tehát, ahol a (Duna-)part szakad. Hajós ma úgy tizenöt kilométerre van a Dunától, de ha Marsigli gróf korabeli térképét vizslatjuk, azt látjuk, hogy a főmeder körül

csalinkázó mellékágakon és csatornákon valaha a faluig hajózhattunk. Anna Maria Hall megérkezik tehát, és a török időkben elpusztult magyar falu helyén frissen alapított település korábban érkezett sváb lakói ünneplőben, kisebb parádéval, pattogó zeneszóval várják. Hogy miért a lelkes fogadtatás? Mert a dietelhofeni plébános 56 esztendős nagynénje nem kisebb kincset hoz magával, mint Schwabenberg gótikus faszobrát, a csodatévő busseni Madonnát, melyet a híres-neves ulmi mester, Michael Erhart műhelyében faragtak 1500 körül. Lehetetlen, csóválhatjuk kétkedőn a fejünket. Hogyan járultak ehhez hozzá a Bussen-környéki falvak lakói, az otthon maradó oberschwabeni hívők? Lehet, hogy nem járultak hozzá. Az 1749 szeptemberének első napjaiban Hajóson, a főtisztelendő báró Barkóczy Sándor püspöki helynök előtt felvett jegyzőkönyv hiteles tanúja azt vallotta az ügyben, hogy Bussen plébánosa félt engedélyt adni arra, hogy a telepesek magukkal vigyék a kegyszobrot, ezért inkább azt tanácsolta, hogy titokban, „az ő tudomása nélkül” oldják meg a dolgot . A derék pap tehát arra bíztatta egykori híveit, hogy lovasítsák meg a Madonnát. Mária Anna pedig értett a szóból, ládát ácsoltatott, kelengyéi közé rejtette a szobrot, azután a gróf Csáky Imre kalocsai érsek által Magyarországra hívott telepesek utolsó csoportjával együtt maga is felhurcolkodott a hajóra. Hajós Boldogasszonya kétszáz éven át teljesítette hivatását . A XX. század dereka táján elszenderedhetett kicsit, és midőn ismét kinyitotta a szemét, sehol sem látta híveit . A második világháború után ugyanis a falu sváb lakóinak többségét kitelepítették. Anna Maria Hall szépunokáinak el kellett hagyniuk szülőföldjüket. Ezúttal nem hajón, hanem szárazföldön, vagonokba zsúfolva tették meg az utat. Ők elmentek, a Madonna maradt. Újabb két emberöltő telt el, és talán éppen most, midőn ezeket a sorokat írom, talán most indul kikötőjéből az a dunai hajó, melynek fedélzetén ott a hajósi svábok maradékainak ajándéka, Madonnájuk hű mása, melyet tisztelgésül küldenek Bussen szent hegyének és zarándoklatának ezredévi ünnepére.

* Sokan feltették már a kérdést: valójában mi is a Duna? A válaszokból az derül ki, hogy nem egynemű, hanem sokszínű, sokarcú, már-már megfoghatatlan valami. Először is isten. Robusztus férfi, jobbjában Poszeidón háromágú szigonyával. Ugyanakkor szépséges ifjú hölgy is. Nem ledér, de könnyű táncba vinni . A Duna diszkrét, agg delnő. Máskor játékosan locspocsoló gyermek. Megfontolt, bölcs úr . A Duna, mint bármely más isten, képes alakot változtatni . A Dunának van saját története, de történelem is. Maga az elcsorgó idő. Egyszerre múlt, jelen és jövendő. Örök óra . A Duna – ó, jaj! – bölcsesség. Hagyomány. Összekötő kapocs és elválasztó vonal. Határ és híd. Mások szerint Duna nincs is, csak Dunák vannak. Sok a Duna . A Duna egy hullám . A Duna sok hullám . A Dunák kioltják egymást . A Duna híd. És mint minden híd, összekötőkapocs. Mint a szivárvány az isteni lény és az ember közt. Egyszóval: szövetség. Emlékezet. Haza . A Duna egy gondolat. Egy ábránd. Álom. Hömpölygő, mindent elsöprő diszkréció. (Felébred valaki éjszaka. Hever álmatlanul. Nem forgolódik, fekszik mozdulatlanul. Felkel, felöltözik. Leballag a folyóhoz. Nézi a sötét víztömeget és álmodik. Nagy illuzionista a víz. Észre sem vesszük, úgy vígasztal. Hiteget: „Nem baj, fiam, sose búsulj. Majd megoldódik. Ne törődj semmivel.” És mi hiszünk neki.) A Duna metafora is. Két pont között a legrövidebb görbe . A Duna tükör. Görbe tükör . A Duna köldökzsinór. Szinte szégyellem leírni: a Duna víz is. Kék víz . A közmegegyezés szerint ugyanis a Duna kék. De nem volt mindig kék. Sokáig szőke volt, sőt szöszke. Csak az utóbbi egy-két évszázadban lett kék. (A folyók királynője tehát festi a haját? S ha festi, vajon miért festi? Lehet, hogy öregszik? Lehet, hogy a Duna valójában ősz?) Az ezüst folyam. Medrében ezüst vonat robog Kelet felé . A Duna az ég kékjéből hasított pántlika. Egy biztos: a Duna sokszínű. Tarka Donau . A népek nagy patchworkje . A Duna isten, királynő, fejedelem. Igen, ez is létezik: a fejedelmi Duna. Meg a vén locsi-fecsi. Ez utóbbi csak rosszindulatú híresztelés: a Duna sosem egyforma, de mindig diszkrét. Hallgat, miként a sír. (A Duna olykor sír. Maga a sír.) Hallgatag, nagy tanú. Partjain kultúrák, népek, generációk váltakoznak, ő meg csak

hallgat. Az örökkévaló víz és az örökkévaló ember . A talányos epheszoszi filozófus, Hérakleitosz azt állítja, kétszer nem léphetünk bele ugyanabba a folyóba. Valójában azt kérdi, hogy vajon beleléphetünk-e kétszer bármibe . A kutyaszarba vagy a saját cipőnkbe . A hullám sebesen közeleg, megnyalja a lábszárunkat, aztán tovafut . A folyó, a víz változik. Igaz. És mi? Mi vajon ugyanazok vagyunk? A Duna – mint minden folyó – él. Születik és meghal. Befutja pályáját és elvérzik. Szép, ódon kép: a vérző Duna . A Duna folyton folyvást születik és folyton folyvást meghal. Beletorkoll a tengerbe. Belehal . A tenger magába fogadja. Felolvad benne. Megadja magát, elenyészik. Eggyé válik a tengerrel. Micsoda találkozás! Micsoda szerelem! Micsoda egyesülés! A Duna meghágja a tengert. Behatol. Beléömlik. Beléfoly . A Duna egy végtelen nagy, örökkévaló beléfolyás. (Hogy is van Shelley a szerelemmel? „Forrás folyóba ömlik, folyó az óceánba; az egeknek folyton özönlik vegyülő suhogása; magány sehol; isteni jel s rend, hogy minden tünemény keveredjék valamivel – / mért ne veled én?”) A szerelem beteljesül, aztán a hím Duna meghal. De feltámad . A Duna főnix természetű: a megtestesült jelen, a szakaszainak összefüggő láncában véget nem érő élet. Az öröklét. Örökös halál és örökös feltámadás. Danubius, Ister . A Duna sokak szerint nemcsak kétnevű, de androgün természetű is. Hímnős: egyszerre férfi és nő. Hermaphroditosz, a daliás Hermész és a gyönyörű Aphrodité gyermeke férfinak született, ám a Halikarnasszosz környéki tó (mások szerint forrás) nimfája, Szalmakisz beleszeretett, s midőn az ifjú megmártózott a csábító, tiszta vízben, körülfonta testét, s többé nem engedte el: a szépséges nő és az atletikus férfi teste örökre egyesült. Az androgünitás maga a tökéletesség. (India hatalmas istene, Síva is hermafrodita.) A Föld teremtett lényei közül csakis a hímnős szabad, hiszen vágytalan, ő a folytonos beteljesedés. (Pontosabban ő a vágy és a kielégülés együtt.) Nincs szüksége támogatóra, társra, hiszen párja és támogatója önmaga. Az androgün önszülő és önmagában létező. Születik, meghal, mégis örökéletű . A hétköznapi ember – férfi és nő – kizárólag akkor közelítheti meg a tökély ezen állapotát, amikor párjával egyesül.

Férfi és nő, születő és meghaló, sötét és világos, pusztító és építő együtt – mindennek nem jelképe, hanem megtestesülése a folyó. Huang-Ti, a legendás „Sárga Császár” értelmezése szerint a jin a befagyott éjszakai folyó, míg a jang a napfényben szaladó tiszta víz. Együtt alkotják az életerőt, a csít. Akkor hát a legtökéletesebb élőlények a csigák, osztrigák, korallok, mohák, piócák? Azért a tökéletesség elérhető számunkra is. Például úgy, hogy az andro (hím) megtagadja a gün (nő) szükségességét (vagy fordítva), tehát ha valamelyik fél eltaszítja magától a párját, az örökös kísértést . A kísértésről jut eszembe: a Duna antropomorf is. Ez nem szorul magyarázatra, hiszen minden antik isten az.

HABSBURGOK DUNÁJA Kék Duna. Barokk Duna. Osztrákok Dunája. Akkor talán nem is kék? Inkább schwarz-gelb? A birodalmi Duna . A Habsburg. Fekete és sárga. Mint a Vatikán? Akkor hát katolikus Duna . A zellek, a remeteodúk és kolostorok Dunája. Mindjárt Passau után az Engelhartszell mellett, a XIII. század végén alapított kolostor. Cisztercieké volt, falai közt ma szigorú, szótlan, szorgalmas trappisták szemlélődnek. – Ha éppen nem ama nevezetes likőrjüket szopogatják – sutyorogják a rossz nyelvek. Ne higgyünk az áskálódóknak; ezek a szoros közösségben is magányos, vegetáriánus szerzetesek napjaik nagy részét imával, közös zsolozsmával és kemény fizikai munkával töltik. Az viszont igaz, hogy kolostoraikban világszerte híres söröket, likőröket, sajtot és csokoládét kóstolhatunk Linz. Költők, katonák, császárok városa . A süteményé és a zenéé. Linz kicsiben Ausztria . A Duna-parton magasodik a Duna Gőzhajózási Társaság épülete, melynek egyik lakásában élt a keserű költő, a kaktuszokat nevelgető, elhagyatott és csalódott Adalbert Stifter. Linzi volt az öregedő Goethe nagy versciklusának, a Nyugat-Keleti dívánnak szerelmes Szulejkája – egy kopott díva értelmes és érzékeny, tehetséges leánya –, Marianne Jung is. Mozart szimfóniát mutatott be a városban, Beethoven a Fekete Sashoz címzett fogadóban szállt meg, Adalbert Stifter 1868 januári temetésén pedig a linzi dóm virtuóz orgonistája, Anton Bruckner vezényelte a kórust. Sokan mondják, hogy ifjabb Johann Strauss halálával ért véget Ausztriában a Habsburgok kora. Véget érhetett már előbb is. Mondjuk, 1866-ban, Königgrätznél, ahol nem az örök rivális, a mesés, borongós Rajna, hanem a porosz Odera és a brandenburgi Spree győzött a Duna felett. Bealkonyulhatott a Habsburg-mítosznak 1867-ben, az osztrák–magyar kiegyezéssel is. Nekünk most mégis úgy tetszik, hogy a Habsburg-legenda befejeződését az elfeledett költő, Adalbert Stifter elnyúló, már-már nevetséges, ugyanakkor szívszorító agóniája példázza legjobban: kínzó májbaja miatt öngyilkos lett, ám olyan balszerencsésen metszette el a torkát, hogy

két nap két éjjel haldokolt szobájában magányosan és magatehetetlenül. A Habsburg-mítosz. Európai jelenség. Valaha világjelenség volt. Inkább V. Károlyra, a nevezetes „Kárloszkintóra”gondolok, mint mondjuk az 1867-ben Mexikóban, Querétarónál kivégzett Miksára. Hihetetlen, de a Habsburg-mítosz a középkor elejéig, a VI. századig nyúlik vissza. Talán egy alemann törzsfő a legtávolabbi ős. Bizony, a legendás alemannok. Konok ír és skót misszionárius szerzetesek kezdik térítgetni őket 600 körül. És hogy hol fekszenek a szállásterületeik? A Fekete-erdő, a Boden-tó, a Duna felső folyása és a Rajna közti területeken . A forrásvidék tehát ugyanaz, szépen összesimul térben a két nagy legenda: a Duna-és a Habsburg-mítosz. Aztán egy a mai Svájc és Elzász területén birtokos földesúrról, Hatalmas Guntramról kellene beszélnünk: 950 körül élt, valamelyik szépunokája, a sváb hercegségben is komoly földekkel bíró Ottó lesz majd az első igazi Habsburg . A svájci Aargau kantonban ma is látható Habichtsburg várának romja, melyről ő nevezi magát először Habsburgnak. Habsburgok. Potom ezer-ezerötszáz év. Látott belőlük Linz is eleget. Ide menekült az 1484-ben Bécset hódoltató Mátyás elől III. Frigyes császár, s 1521-ben itt házasodott össze Habsburg Ferdinánd főherceg – V. Károly testvéröccse – II. Lajos királyunk nővérével, Jagello Anna magyar és cseh hercegnővel. Röpke lobogók ropogtak a szélben, ökrök forogtak nyársakon, lantok pönögtek, harsonák rivalltak, dobok búgtak és peregtek, sípok sikoltoztak a királyi menyegzőn, de a lényeg nem a látványosság volt, hanem a szerződés, a császári és királyi üzlet: ez a frigy lett az alapja a Habsburg-ház magyar koronára formált igényének. V. Károly granadai márványkútja a mór Alhambra ámbraszínű kőfalai alatt fényről, aranyról, hatalomról, pompáról és dicsőségről mesél. Pedig nem grandiózus, inkább szerény építmény. Hogyan is mondjuk: van mire szerénynek lennie. Don Carlos . A gőgös császár, az utolsó lovag. Az elhivatott, a ragyogó tehetségű . A merész. Aki akár Bécsben, Madridban, Brüsszelben vagy Nápolyban időzött, állítólag a lovával mindig németül, nemes talpnyalóival franciául, az

inasaival spanyolul, az Istennel pedig latinul érintkezett. Azért a nagy császár időnként más módon is érintkezett alattvalóival. 1546-ban, midőn a Duna-menti Regensburgban ülésezett a német birodalmi gyűlés, bemutatták neki a város és a német föld legszebb hölgyét, a kor német szépségideálját, a tizennyolc éves Barbara Blomberg kisasszonyt. Azt mondják, amint meglátta a gyönyörű leányt, a császár nyomban lángoló szerelemre gyúlt. Nocsak! Szerelem? Ha császári fő a csábító, a legbujább megkívánás is fönséges szavakba öltözik? A szépséges polgárlány az Aranykereszt fogadóban esett teherbe az első, egyben utolsó együtt töltött szerelmes éjszakán. „Szerelmük”-ből lovagregény nem születhetett, hiszen Carlos és Barbara soha többé nem találkoztak, ám a kapcsolat mégis gyümölcsözőnek mondható: azon az éjszakán fogant a császár híres-neves fattya, a „lepantói győző”, Don Juan de Austria. De hagyjuk a babérkoszorús és koronás főket, keressünk ínycsiklandozóbb témát. Linz a linzer városa. Valamire való magyar szakácskönyvben ott kell lennie a következőknek: linzer, linzer csiga, linzi koszorú, linzertorta. Mindegyik lényege az úgynevezett linzertészta… És a lekvár! Utóbbi lehet savanykás, lehet édes sárgabarack, lehet akár csak egyetlen forró csepp. Az itáliai Duna-utazó, Claudio Magris egy XIX. századi metszetet talál a linzi vármúzeumban, melyen Mauthausen idilli látképe látható: szelíd dombok, integető emberekkel teli csónakok a Dunán, a gőzösök kéményeiből vidám füst gomolyog az ég felé. Mauthausenről nehéz írni, és nehéz nem írni róla . A város gótikus plébániatemplomának padsorai dugig megteltek 1762-ben, midőn a templom öreg orgonáján egy hat esztendős gyermek, Wolfgang Amadeus Mozart játszott, írja az Első Duna-gőzhajózási Társaság Duna-utazóknak ajánlott, 1935-ös, jubileumi kiadású kézikönyve. Eszünkbe jut egy fénykép, egy másik kisfiú az édesapjával. 1939 őszén készült a kép, apa és fia szelíd őzet simogat. Hirtelenjében nem is tudjuk, hol láthattuk, de arra pontosan emlékszünk, hogy szépen a családi albumba ragasztották s feliratozták a fotót: „Mit Papi im Zoo Buchenwald.” A képet Ilse Koch, Buchenwald parancsnokának, Karl Otto Kochnak a felesége készítette a láger állatkertjében.

Fasiszták, nemzetiszocialisták, tömeggyilkosok. Sokan közülük gondos, törődő szülők. Megint csak nem tudom, hol olvastam: Franz Ziereis, Mauthausen táborparancsnoka tizennyolcadik születésnapjára pisztolyt ajándékozott fiának. Figyelmes szeretetének jelképét a táborban nyújtotta át. Pimasz, sőt frivol kíváncsiság emészt, vajon miképpen illendő átnyújtani az ilyen ajándékot? Díszes csomagolópapír? Masli, selyemszalag? És hogyan illendő fogadni azt? Szabad-e türelmetlenül felszakítani, kíváncsiságtól remegő kézzel feltépni a papírt? Hogy aztán ledurrogtassuk a kőbánya sziklaperemén felsorakoztatott, mintegy harminc táborlakót. A Duna egyik (talán a legjobb) magyar krónikása (különben szenvedelmes bélyeggyűjtő) találta a következő gyöngyöt (alá sem kellett merülnie érte a mélybe, egy 1936-ban, gyalogtúrázóknak kiadott könyvben bukkant rá): „Mauthausen a kőbányáinak köszönheti hírnevét” . A krónikás szenvtelenül csak ennyit fűz hozzá: „Az állítás igaz.” Akár maga a víz, úgy csurognak, zubognak, bugyognak elő a hangok az osztrák–magyar és cseh–cigány Joe Zawinul hangszeréből. Az Amerikában egy időben Joe Vienna, vagyis Bécsi Joe néven ismert billentyűs – aki a szaxofonvirtuóz Adderley Cannonball csapatában, és Miles Davis lemezein is játszott – az 1990-es évek derekán jelentette meg a Stories Of The Danube című szimfóniáját, mely tulajdonképpen egy végtelen improvizáció. Mauthausen című művében – melynek premierjét 2000-ben, az egykori koncentrációs táborban területén tartották – a holokauszt áldozatainak állít emléket. Grein alatt összeszűkül a meder, a Duna egykor hírhedten csónaktörő vizére érkeztünk. Három sziklás, zátonyos szakasz – a Schwall, a Strudel és a Wirbel – következett egymás után. Ár, forgatag, örvény, sodrás . A pokol torka volt ez valaha, 1854-ben a Ferenc József császárt és bajor menyasszonyát, Erzsébetet szállító gőzhajó is balesetet szenvedett itt. Ma már Grein pokla megszűnt, a zátonyok és szirtek fölött magasra felduzzasztva hömpölyög a folyó . A Duna vízi poklával szemközt, Dornachban lakott évekig egy majdnem őrült dudás, a háborgó, helyét nem lelő pokoljáró svéd: August Strindberg. „An der schönen blauen Donau” – árad Strauss

keringője. Amikor a zeneszerző fejében megszületett a dallam, biztosan nem ez a Duna, nem a Struden pokla, a Greini-szoros képe lebegett a komponista előtt. Ez a feketén kavargó, szurokként fortyogó haragos víz inkább illett a nőgyűlölő, már-már megbomló elméjű író ihletéhez. Hamvas Béla írja Silentiumában, hogy az „embert a sötét éjszaka akkor éri el, ha az Úr keze feléje nyúl és megérinti, hogy kiemelje. Az érintés rettenetes. Az ember nyög és fúj és fogát vicsorgatja, reszket és fél és fél és fél és az őrületszerű megzavarodásban egyre jobban elmerül.” Strindberg, állítja Hamvas, Inferno-korszakában átélte ezt, és a sötét éjszakából meggazdagodva lépett ki. Melk. Immáron Alsó-Ausztriában vagyunk. Innen Kremsig húzódik a Wachau, az osztrák Duna legszebb része. Poros oklevelekben maradt fenn a táj elnevezése. Wachau, Uuahouua, Wahowa . A szófejtők számtalan magyarázattal traktálnak: Wachta, azaz várta, mert a hunok–avarok–magyarok támadásait ügyelő őrök táboroztak hajdanán erre; wahen, azaz befogni, halászkodni; Wag vagy Wah, vagyis hullám; wachen, védeni, őrizni. Tessék, kérem! Válogathat ki-ki kedvére. Bécsnél véget ér a „gazdag”, s innen kezdődik a „szegény Duna”. Bécs a Nyugat pereme. Innen kezdve az itáliai germanista Dunautazó nem lát. Vagyis lát, de mintha elveszítette volna a szemüvegét. Minden homályos, szellemképes, bizonytalan. Ködös. Itt Magris nem igazodik el. Körbe-körbejár, eltéved, egyhelyben topog. Bocsánat, egyhelyben evez. Egy hajóban evez, de nem egyben velünk. Ennyit tesz a vasfüggöny? Mert valaha, nem is olyan régen, úgy mondták, mondtuk, vasfüggönyön innen és túl. Mit nekünk Óperencia! Középút nem volt. Középső Duna? KözépEurópa? Uttyan! Mi az? Volt egyáltalán valaha Közép-Európa? Hol van az már!? Nyugat van és Kelet. Nincsenek fokozatok. Nincs átmenet. Bécs határán túl kezdődött, mit kezdődött, ott volt, mint egy betontömb, ott volt Kelet-Európa . A sértődöttség Európája. Akik jól ismerik, azt állítják, Bécs szemfényvesztés. Nagy illúzió. Igen, Bécs talán csaló, de ő még hibátlanul csal. Bécs tökéletes. Bécs nem kétségbeesett. Nem retteg, hogy lelepleződik. Tudja ugyan, hogy hazudik, de azt is tudja, hogy nem bukhat le, mert

mindenki tudja, hogy hazudik. Ez tartja össze az egészet. Ez az egyezség. Kazimierz Brakoniecki írja Világtan című munkájában, hogy neki lengyelként nem kell szimpátiával tekintenie a Habsburgok Ausztriájára. De még ennél is továbbmegy, és kijelenti, hogy utálattal gondol a kései Habsburgok kispolgári-császári udvarára. Bécset egyenesen európai Hollywoodnak, a hatalmi és vallási giccs szimbólumának látja. Van benne valami. Bécs Duna-parti város. Császárváros. Gótikus, barokk és eklektikus. Grandiózus, fenséges, polgári és militáns is. Ausztria fővárosa . A „muzsika fővárosa” . A Duna fővárosa . A Duna első fővárosa. Valójában nem is annyira a Duna, mint inkább a Donaukanal, a Duna-csatorna mellett. Már az etruszk és római Vindobona is a csatornán bonyolódó kereskedelemnek köszönhette létét. Bécs a szépasszonyok, az elegancia, a finomság, a zene, a kávéházak, a fiáker és a csokoládé városa. Az építészeté. Schönbrunn az egykori nagy ellenfél, XIV. Lajos Wersailles-át volt hivatott túlszárnyalni: franciásabb az eredetinél is. Heldenplatz, Burggarten, Hofburg, Opera . A nagy gáztartályok . A híres-neves Prado, vagyis a Prater, mező vagy rét, ugyanaz, mint Budapesten a Városliget . A Duna partján – pardon, Donaukanal – áll egy hatalmas épületegyüttes . A hajdani Diana-fürdő. 1867. február idusán itt mutatta be Johann Strauss a Kék Duna keringőt. Térjünk is vissza a Dunához . A vízhez. Akkor most Bécsben vajon tényleg kék? Ez megint olyan bécsies. Mert ezt nem lehet megkérdezni, de ha nem kérded meg, nem kaphatsz választ sem. Dehogyis kék! De miért baj az? Elég, ha annak mondjuk. Ez Bécs.

DUNA-MÍTOSZ – MÍTOSZOK DUNÁJA Léteznek olyan folyók, melyek szeretik az embert, elfogadják, hogy kicicomázza őket, hídjaival, tornyaival köréjük, rájuk telepedjen. Szelíd folyók az ilyenek, kedélyesek, mint az Arno, a Rhone vagy a Loire. Partjaikon szőlődombok magasodnak, gyümölcsös-és virágos kertek tarkállnak. De léteznek olyan folyók is, melyek nem szeretik a történelmet, ügyet sem vetnek az emberre, hiszen saját történetük van, és az maga a történelem. Ilyen folyó a Duna is . A történelem előtti korszakok, az ősidők nagy folyója. Élet a Mississippin című munkájában Samuel Clemens Langhorne, alias Két Öl Kapitány, vagyis Mark Twain így ír ÉszakAmerika nagy folyamáról: „Ez nem afféle közönséges folyó, hanem ellenkezőleg: minden tekintetben nevezetes.” Hogy miért? A válasz összetett. Az amerikai író számokat sorol, Európányi vízgyűjtő területről, folyammérföldekről, sokmillió köbméteres víztömegről, mellékfolyók százairól regél. Mindez nem elég . A Mississippi szerelmese, az egykori kormányos-segéd tudja, hogy a mítoszhoz több kell. Ősi múlt, előkelő származás. Indirekt módszerrel él, midőn bizonyítani igyekszik olvasójának, milyen dicső múlttal bír a nagy folyó. Azt sorolja, mi minden nem történt még meg Európában, amikor 1542-ben az első fehér ember, Hernán de Soto megpillantotta a Mississippit, a dél felé hömpölygő vizet. Loyola Ignác és a Jezsuita rend még ismeretlen volt, Benvenuto Cellini mester és V. Károly császár csillaga még nem hanyatlott alá, Luther haláláig és Servet megégetéséig évek teltek még el . A lista két teljes könyvoldalt tesz ki, de az igyekezet hiábavaló, mert a felsorolás bennünk, európai olvasókban inkább együttérzést kelt, mintsem tiszteletet ébreszt. Hiszen a Dunának még a mellékfolyói is olyan legendákkal büszkélkedhetnek, mint mondjuk a világhódító hun Attila hármas érckoporsója, melyet az elterelt folyó, történetesen a Tisza medrében süllyesztettek (volna) el. Sírba nyilazott rabszolgák százai, a gazdájukat utolsó útjára kísérő paripák nyihogása: ha nem is igaz, olyan legenda ez, mely méltóságot kölcsönöz, rangot és múltat ad a folyónak. Kár, hogy Mark Twain nem az indiánok meséire támaszkodik, legendákra a nagy ősvízről,

a benne élő titokzatos lényekről. Ez alkalmasabb volna mitológia teremtésére. Ő is temet, de milyen halottat mutat fel? Egy kisszerű, brutális, aranyra éhes gyilkost, az indiánok mészárosát. „De Soto – írja az író – csupán megpillantotta a folyót, azután meghalt, és a folyóba temették el papjai és katonái.” Ügyesebben mitizál Andronicus, a XVI. századi portugál lovagregény, a Miksa császár krónikájának titokzatos szerzője, a melankóliára hajlamos magyar herceg: mellékesen említi csak, hogy Filénia, a megesett magyar hercegnő a Buda vára alatt hömpölygő nevezetes folyó, a Duna forgalmas partjairól kényszerül menekülni kedvesével . A szerző – Miksa császár állítólagos nagybátyja – nem sokat tud a távoli Magyarországról, de tud Budáról és tud a legendás, nagy folyamról, a Dunáról. Hispánia felől nézve a magyar királyság egzotikus, messzi táj. Európa kelete, az Isten ostorának is mondott pogány fejedelem, Attila utódainak földje, mohamedán török ostromolta keresztény bástya. Mitikus ködben lebegő világ. Az első portugál király magyar eredetének ibériai legendáját is az eposzi távolság – s a hajdani Magyarország legendás gazdagságának híre – ihlette. (A legenda Zsigmond korában már létezett, ám először csak a XV. század végén olvashatunk róla a João de Barros által írt, sokáig az első portugál nyomtatott könyvnek tartott Clarimundo császár krónikájában, majd rendre feltűnik a portugál irodalom aranykorának műveiben, például Camões Luziadák eposzában vagy Duarte Galvão krónikájában is.) A Miksa császár krónikájának titokzatos szerzője felvonultatja munkájában a szerelmi-és lovagregény műfajának minden kellékét: elrabolt királyfik, álruhás hercegek, ármánykodó grófok nyüzsögnek a Duna partján, a világszép hercegnők kegyeiért lovagok hada – például az Elefántos Lovag, a Rejtett Nap vagy a Szárnyaló Sas Lovagja – tör lándzsát. Budát az angol király seregei ostromolják, a magyar főváros körüli erdőkben vadkanok és medvék mellett oroszlánok tenyésznek . A szerző láthatóan nem törődik a valósággal: legendát gyárt . A Duna pedig maga is legenda: a portugál mesélő hitelesítésre használja történetében a nagy folyót. A Duna realitás, ugyanakkor mítosz is.

Joseph Campbell mítoszkutató számtalan előadásában figyelmeztet arra, hogy a mítoszokat, az ősi meséket és legendákat az emberiségnek újra és újra fel kell dolgoznia. George Lucas egykori professzora, a gigászi filmeposz, a Csillagok háborújasorozat készítőjének irodalmi tanácsadója azt is elárulja, hogy meggyőződése szerint a mítoszok arra serkentenek minket, esendő embereket, hogy megkísértsük a lehetetlent, megpróbáljunk tökéletessé lenni . A mítosz tehát alkalmas arra, hogy – ha nem is hibátlanná, de – reménykedővé, ezáltal elégedettebbé, vagyis jobbá tegyen. Ha megértjük és megszeretjük önmagunkat, megértjük és megszeretjük a világot is . A mítosz hasznos, mert azt keresi – gazdagságot, szépet és rútat, gonoszt és jót, elkeserítőt és felemelőt –, azt a küzdelmeset, amit, jobb híján, „örök emberi”-ként szoktunk megnevezni . A mítosz tulajdonképpen vágy . A tudomány és modernitás által minden szentségtől, misztikától és varázslattól megfosztott ember vágyakozása a magasabb rendű után . A mítosz elmeséli az elmesélhetetlent, megnevezi a megnevezhetetlent, formát ad a formátlannak, emberivé teszi az emberfölöttit . A mítosz ábránd arról, hogy a világegyetemben létezik és meg is ismerhető a rend . A mítosz – mondja Walter Burkert – az Istenekről való beszéd. Nincs szerzője, hiszen ihletője, mesélője mindig a közösség . A mítosz az emberiség fantáziája. Jung szerint a mítosz az ember tudatalattijának kivetülése: a mítosz maga a lélek. A Duna pedig mítosz. Mítosz is. Claudio Magris a Habsburgok kapcsán arra a következtetésre jut, hogy a mítosz nem mindig egyértelmű, mert hordozhat időtálló értéket, de megjeleníthet hamis eszmeiséget is. Platón is megkülönböztet igaz és hamis mitológiát. Csakhogy a mítosz esetében a valódiság érdektelen és értékelhetetlen kategória. Nem az a kérdés, hogy igaz-e a mítosz, hanem az, hogy működik-e, s ha igen, jó vagy rossz. Ajaj! Itt akár abba is hagyhatnánk. Jó és rossz. Mint tudjuk, ilyen nincs. Csak személyek, nézőpontok, idősíkok vannak. És itt a Duna-tájon nagyon is sokféle mítosz élt az elmúlt évszázadokban és él ma is. Mai világunk különben is a mítoszok kora . A mítosz mitizálásának (egyúttal devalválásának) kora? Ma már mindennek létezik mítosza, sőt mindennek a mítosza létezik: Brigitte Bardot-nak,

Madonnának, a Coca Colának és a Harley Davidsonnak, a Kennedyeknek, a Real Madridnak Oszama bin Ladennek és szeptember 11-ének. De milyen mítosza van a Dunának? Nehéz megragadni. Szemtelenül azt is mondhatnánk, hogy minden a Duna-mítosz része. Iaszón hajóján ott húzza az evezőket a gyönyörű Heléné két testvére vagy az igéző énekű dalnok, Orpheus, sőt egy darabig a hős Heraklész is; és az Istroson sebesen sikló Argó kalandorainak fülébe Prométheusz keserves sóhaját hozza a Kaukázus felől libbenő alkonyi szél . A Duna-mítosznak része az Achilleushoz hasonlóan sérthetetlen Szigfrid és szerelmese, a Nibelung-kincsért sóvárgó Krimhilde, aki a hun Attilához a Dunán hajózik keletre. Még talán az izlandi Edda gyilkos kardokat kovácsoló törpéit is beleölelhetjük a Duna mitikus körébe, hiszen a Nibelung-éneket az Edda-dalok finomabb, csiszoltabb, s természetesen udvariasabb, azaz lovagiasabb változatának tartjuk . A mór Hispániában harcoló lovag, a keresztény Roland úgy sújt le kürtjével a muzulmán szaracénra, akár a mi kalandozó pogány Lehel vezérünk a német császárra . A kortárs német krónikák tudósítanak róla, hogy a 955-ben a Duna völgyén menekülő magyar sereg vezéreit Regensburgban bitóra húzták, ám a kürtös jelenetről csak a magyar krónikák szólnak. (A Duna völgyén kalandozó, Lehel vezérelte magyar sereg 955ös szétverése – még ha túloznak is a német krónikások – óriási fegyvertény volt. Ottó győzelme az akkor már idestova hatvannyolcvan éve alig-alig legyőzhető magyar lovasság ellen mitikus eseménnyé nőtt . A tömegsír, ahová az elesett magyar harcosok tetemét dobálták, nevezetes látványossággá lett, évszázadokon át mutogatták boldog-boldogtalannak. Ezer esztendővel később pedig, amikor ismét birodalom támadt a Duna táján, vagyis a magát harmadikként meghatározó hitleri Németország idején az Augsburg melletti Lech-mező katonai gyakorlótérként működött, és az egykori csatatéren eskütételre felsorakozó újoncok fülébe hangszórók harsogták a lelkesítő szöveget: „Férfiak, kik hivatva vagytok megóvni a hazát és a szabadságot, tudjátok meg, hogy a föld, melyen álltok, kötelez! Soha ne feledjétek, hogy ezer éve e helyen éppúgy, mint ma, a Kelet szabadságunkra tört.”)

Krónikásaink az igricek dalaiból táplálkoztak, de ismerték a lovagregényeket is . A hősi tettek, a régiek dicsőségének megéneklése a mediterrán délen és a hideg északon is ősi hagyomány volt . A sztyeppén is, ahonnan a honfoglaló magyarok törzsei érkeztek . A hősi ének talán sátrak és jurtok felgyújtásáról, asszonyrablásról, vadászatról és lótolvajlásról regél, ahogy az ír hősmonda legősibb eposza is a nagy tehénrablásról zengi énekét. Hőstetté magasztosult rablások, gyilkosságok, álnok csellel megnyert csaták –a regösök ajkán mitikus múlttá lesznek. Dák– római–román kontinuitás, hun–avar–magyar történet, római–frank– német birodalmi eszmény . A Duna mentén mindenki rokona, ismerőse, boldogtalan utóda valami boldog ősnek. Itt mindenki birodalmi múlttal büszkélkedhet. Romulus és Remus, dák Decebál, hun Attila, frank Nagy Károly, morva–szláv Szvatopluk – minden örökségnek van „jogos” tulajdonosa. Ez a Duna-mítosz. Mítoszok és ellenmítoszok szövevénye . A nemzeti történelemé és az elnemzetlenítésé, a soknyelvűség tradíciójáé és a nemzeti nyelvé. Mitikus erővel, szent tartalommal töltetnek meg a szavak: ország, haza, anyaföld, rög . A nép és a nemzet fogalma köré hol a szenvedés, az alávetettség, hol az uralkodás mítosza szerveződik. Vallási, nacionalista, nemzetiszocialista és kommunista mítoszok éltek és élnek a Dunatájon egymás mellett. És a kérdés most sem az, hogy melyik mítosz igaz, hanem hogy melyik veszedelmes. Melyik az, amelyik rendet és harmóniát teremt, s melyik idéz elő bábeli nyüzsgést és káoszt. Melyik az, amelyik homogenitásra törekszik, egyszerűsítve rombolja a sokszínűt, a sokféleképpen rétegzettet. Régóta tudjuk, a mítosz minden és semmi. Ha van, akkor az a baj, ha nincs, akkor meg az . A mítosz hősei mindig végletesen jók és rosszak, mint a sakktábla színtelen mezőin mozgó színtelen, azaz fekete és fehér figurák . A mítosz valójában egyetlen színt ismer, a kiomló vér vörösét. Minden más színe nem szín, hanem érc – az arany és ezüst, napfény és holdfény, férfi és nő. Mondták már, hogy a mítoszt, ami barbár és súlyos, ormótlan, akár egy bika (Minotaurusz vagy kentaur) – mint minden igazán kifinomultnak, minden gyöngédségnek ellenségét – félre kell söpörni, hiszen több a kockázata, mint az általa esetleg

realizálható nyereség. Ám a mítosz elvetésének mítosza is csak mítosz. Mert létezhet-e mitikusabb cselekedetünk, mint megtagadni a mítoszt. A szlovák Duna magyar is . A történelmi térképeken azt látjuk, hogy a folyó több mint egy évezreden át, a magyar honfoglalástól Trianonig, Ausztriát elhagyva magyar földre lépett . A határfolyó a Morva és a Lajta volt . A Morva torkolata fölé Dévény várának romjai emelkednek, s a Duna nem kérdi, szabad-e, a Duna Dévénynél betör. (Új időknek új, s régi időknek régi dalaival. Mer’ a Duna tesz rá, hogy mi a divat.) A szorost, ahol a Kárpátok és az Alpok összeszorítják, ezer éven át Porta Hungaricának, Magyar Kapunak hívták. A Duna ma határfolyó, ámbár északi, szlovákiai partján is túlnyomórészt magyarok élnek. Mondjuk hát úgy, itt aztán tényleg közös minden – mesék, legendák, régmúlt és közelmúlt –, a folyó s talán a jövő is. Tetszik vagy nem, bevalljuk vagy tagadjuk, fáj vagy nem fáj, de itt ami magyar volt, az is közössé lett. Mesék, legendák, régmúlt és közelmúlt . A folyó s talán a jövő is. Három város: Pozsony, Esztergom, Budapest. Mindhárom a Dunára fűzve. Valaha mindegyik főváros volt. Időben az első Esztergom, még az Árpád-házi királyok uralkodása idején, a X–XII. században volt királyi székhely, s az ország első városa . A XIII. század derekától Buda lett a főváros, egészen addig, míg 1541-ben el nem foglalta a török. Ekkor jött el Pozsony ideje. Százötven esztendőn át, vagyis amíg a budavári Nagyboldogasszony-templom tornyán a török félhold világlott, s a háztetők fölé a müezzin vontatott üvöltése szállt, Pozsony volt Magyarország fővárosa, a magyar Szent Korona őrzőhelye. Magyar Pozsony, német Pressburg, szlovák Bratislava. 1920 óta megint főváros. Szlovákia fővárosa.

A SZTYEPPE DUNÁJA Sokféleképpen lehet nézni a folyót. Jobbról – úgy értem, a jobb partról –, meg balról is, fentről és lentről, a partról a vizet fürkészve vagy a vízről lesve a változó partot. Lehet hajón, sziget csücskében vagy hídon állva is . A híd a legizgalmasabb nézőpontok egyike. Mintha hegycsúcsról, kilátóból, az Idő tornyából pillantanánk alá. Fölényt, rálátást biztosít. Mintha belelátnánk az óraszerkezetbe . A folyón vagyunk, és mégsem . A víz rohan, mi egyhelyben állunk . A víz felől tekintünk a partokra – mindkét partra –, és mégsem úszunk az árral . A híd különös, igéző, már-már szakrális hely, szemlélődésre nagyon is alkalmas. Pedig valójában világi építmény: a forgalom és az adásvétel, vagyis az áru-és hírcsere lebonyolításának színtere. A fiatal Duna fölött ívelő sigmaringeni hídon, szemben a Hohenzollern-család várkastélyával, egy francia és egy olasz férfi könyököl a korlátra. 1944-ben és 1984-ben járunk: a francia pokoljáró dudás, Louis Ferdinand Céline és az itáliai Duna-utazó, Claudio Magris mereng a folyó felett. Képzelegnek, bámulják a rohanó vizet, látják a habokon lefolyni a múltat, az élet romjait. Céline orvosként kezdte, írói pályája hajnalán Semmelweis Ignácról, az anyák megmentőjéről írt monográfiát, aztán jött az első nagy háború, felfúvódott, kékes-zöld tetemek úsztak a folyókon, csonkolt túlélők és gázzal mérgezett félholtak közt botorkált az orvos-író, akinek a béke sem a megnyugvást hozta el: Párizs peremkerületeiben dolgozott, a nyomor, a sivár kegyetlenség és a bűnözés operett-díszletei között. Infernális élményeiből remekmű született, Utazás az éjszaka mélyére . A második világháború idején Pétain marsall vichyi kormánya mellé állt, majd amikor menekülni kellett, azzal együtt húzódott Németországba, a Hitler adományozta búvóhelyre, Sigmaringenbe. Ott áll a hídon a fasiszták közé keveredett francia, mögötte a germanista olasz . A korlátra támaszkodva nézik a tajtékzó vizet. Elképzelik, hogy a folyó dühöngve nekicsapódik a híd pilléreinek, a várhegy oldalának, az ősi falaknak, lerombolja a tornyokat, a termeket, szétzúzza a

porcelánokat, bútorokat, a deltatorkolatig sodor magával mindent, évezredek hordaléka alá temeti a történelmet. A híd körül megváltoznak a gondolataink, az érzelmeink: merengőbbek, álmodozóbbak leszünk . A híd kiegyenlítő, mérséklő hatással is lehet: a víz fölött szilaj jókedvünk derűvé, rettegésünk aggodalommá csendesül. A híd, még ha csak egyetlen palló, patakon átvetett gerenda is, mindig érdekes. Kőrösi Csoma Sándor írja 1823-ban a Himalájában, a zanszkári hegyláncon átvezető útszakaszról, hogy az ötezer méternél magasabb sziklahágók világában egyetlen fahíd sincs, melyen málhás állatok is átkelhetnének. Az utazó teherhordókat fogad, s gyalogszerrel teszi meg az utat, olyan hidakon kelve át a szakadékok fölött, „melyeket ágakból, indákból és kötelekből fontak, s melyeket senki nem javít, nem tart karban, csak az istenek óvnak” . A magyar Ázsia-kutató leírása Thornton Wilder híres perui bürüjére is illik, mely a Lima és Cuzco közti országutat kötötte össze, s melyet inka indiánok eszkábáltak fűzfavesszőből, lécekből és venyigéből. Szent Lajos király szakadékon átívelő hídja, úgy rémlett, „ama dolgok közé tartozik, melyek örökké megmaradnak, el se lehetett képzelni, hogy egyszer majd leszakad.” A hidak az örökkévalóságnak készülnek, időnként mégis leomlanak. Hol van már Traianus hídja, melyet a damaszkuszi Apollodoros épített 103 körül, s mely az első állandó Duna-hídként a mai Turnu Severinnél ívelte át a folyamot? És mégis, hiába omlanak össze, sodorja el őket a jég, robbantják fel őket katonák – miként 1944-ben a német hadsereg Budapest összes nagy Duna-hídját –, hiába szakadnak le ágyútűzben – mint a Csontváry-Kosztka Tivadar által megfestett, s a szerbek által szántszándékkal lerombolt mosztári –, a híd az öröklét képzetét kelti bennünk. Legyen bármilyen roskatag, egy híd pusztulása megrendít, elgondolkodtat. Orbán Balázs írja az 1860-as években, hogy a Székelyföld akkoriban még létező fedeles hídjai a falusi nép számára olyasféle találkahelyek voltak, mint városon a kávéházak. Ilyen nyüzsgő, élettel teli hely az Arno öreg hídja, az ékszerészboltokkal zsúfolt firenzei Ponte Vecchio is, vagy a zenészekkel, festőkkel nyüzsgő prágai Károly-híd. Ivo Andrić drinai kőhídján a sokvallású és soknemzetiségű boszniai város lakosainak

élete zajlik. (Andrić hídja nem egyszerű emberi építmény, hanem öröktől létező, mitikus mű, isteni alkotás, miként a természet maga: „Ha innen, a látóhatár aljáról nézzük a vidéket, úgy tetszik, mintha a fehér híd széles ívei alól nemcsak a zöld Drina folyna és áradna szét, hanem az egész verőfényes és szelíd térség, mindazzal, ami rajta van, s a fölébe boruló déli égbolttal együtt.”) A híd, miként az alatta csordogáló vagy hömpölygő víz, maga is élőlény. Akik megélték az elmúlt évszázad nagy háborúit, azt állítják, lerombolt hidat látni majdnem olyan megrendítő, mint emberi holttestet. Az ujgur közmondás úgy szól: ha a híd csak árnyék, inkább kerüld el, ne lépj rá . A híd nem csak a folyón, szakadékon ívelhet át, de kapuja lehet múltnak, jövőnek, pokolnak, halálnak. Arany János Híd-avatásában a híd már-már nem is valós építmény, hanem misztérium, köd és sejtelem, a pokol kapuja, öngyilkosok útja, mely nem a megkönnyebbülésbe, hanem gyötrelemből gyötrelembe vezet. Szinte divattá lett Budapest másodikként elkészült nagy Duna-hídjáról, az 1876-ban átadott Margit-hídról aláugorva követni el öngyilkosságot. Megesett cselédek, életunt delnők, olcsó cédák tántorognak az éjszakai hídon, a csillagfényt tükröző, sejtelmesen vonzó víz fölött. Amerikai párbajban vesztes, izgága krakélerek ballagnak zsebükben a fekete golyóval a hídra fel. Eladósodott katonatisztek, tönk szélére jutott mágnások, becsületüket vesztett gentlemanek ugranak a mélybe, a Duna habjaiba, hol árnyak és lidércek vihognak, fickándoznak, lesik és bíztatják az újabb és újabb érkezőt: „…már nem egyenkint, – seregben, Cikázva, némán ugranak, Mint röpke hal a tengerekben; Vagy mint csoportos madarak Föl-fölreppenve, szállanak. Órjás szemekben hull e zápor, Lenn táncol órjás buborék; Félkörben az öngyilkos tábor Zúg fel s le, mint malomkerék; / A Duna gyõzi s adja még…” A budapesti Fővárosi Lapok 1877-ben azt írja, hogy a Duna két hídjáról – a Lánchídról és a Margit-hídról – oly sűrűn ugrálnak a folyóba az öngyilkosok, hogy őrcsónakoknak kellene cirkálni a hidak környékén, hogy kimentsék a halálra szántakat. Minden halálok fejedelme: a meghívott Halál – az egyetlen valósnak mondott filozófiai kérdés – része kell legyen a Habsburg-mítosznak is, ahogy azt Ausztria,

Csehország és Magyarország statisztikái már több mint száz esztendeje mutatják. Thomas Garrigue Masaryk, a leendő Csehszlovákia államfője az öngyilkosságot mint tömegjelenséget, a modern társadalmak civilizációs betegségét (Der Selbstmord als soziale Massenerscheinung der modernen Zivilisation) vizsgálta a bécsi egyetemen 1879-ben benyújtott dolgozatában. (Masaryk filozófiatanár volt, az első cseh szociológusok egyike, az alkoholizmus, a szociális gondozás, a vallás és etika kérdései is foglalkoztatták.) Az öngyilkosság tehát filozófiai probléma. Az öngyilkosság nem más, mint önfeladás. De ennél is tovább léphetünk, nem elég, hogy az öngyilkosság bűn és megfutamodás, magát a halált is tagadni kell . A halál bármely formájának elfogadása is öngyilkosság . A Híd-avatás előképeiben, az Álomképek ciklus darabjaiban Heine általában foglalkozik a halállal, Arany viszont kifejezetten az öngyilkosság felé fordul balladájában. Nem más ez, mint tömör, költői szociológia: a munkásfiútól a milliomosig, a magára hagyott aggtól a lomha úrinőig, az elmeháborodottól a kártyafüggőig feltűnik a hídon, a pokol kapujában a nagyváros számos jellegzetes figurája. Szabó Lőrinc írja valahol, hogy kisgyerekkorában, talán az elemi iskolában hallott először a Dunáról . A Fekete-erdőben ered és a Fekete-tengerbe torkollik. Így mondta nekik az elemi iskolában a tanító. Félelmes és vonzó, meseszerű közlés volt ez. Micsoda erdő lehet az, amelyik nem sűrű, nem sötét, nem kerek, hanem folyton és félreérthetetlenül fekete!? Ez a feketeség megfogja az embert. Lehet ez véletlen? Fekete erdő és fekete tenger. Akkor a folyó sem lehet más, mint tus. Tinta-folyó a Duna. Ottlik is elácsorog a hídon a jeges víz felett, és aki szereti a Dunát, aki kölyökkorában maga is etette uzsonnája maradékával a madarakat, az látja is, amiről Buda krónikása ír: „A sirályok boszorkányos ügyességgel kapták el a morzsákat; kerülgették egymást, szinte orra buktak, s olykor akár hanyatt lebegtek, csapdostak Ernő homloka előtt.” * A Bécsi-medencéből kilépve, magyarlakta tájakra érve meglassul, elnehezedik a Duna. Tekereg a Kisalföldön, hordalékát

lerakja, ágakra bomlik, százával alkotja a szigeteket. „Lomhán, kényelmesen, szélesen folydogálva sütkérezik a magyar nyárban.” Szabó Lőrinc azt mondja, akiben van költészet, azt megragadja a folyó egyhangúsága . A magyar Duna az ismétlődések poézise. Mint versben a refrén: azáltal gazdagodik a táj, hogy a természet egy-egy részlete szakadatlanul visszatér . A sík partokon fűzfaligetek felhőgomolyokként ülnek, máshol egészen a vízre hajlik a bokrok tömött labirintja: a sok-sok laza gomolyag szinte lecsordul a szigetekről a folyamba. Mögöttünk, messze, egy-egy láthatatlan falu templomtornya mutat az ég felé. Zöld rengés és vibrálás az egész part. Dohognak a hajógépek, balra csorda hűsöl az állóvízben. Béke, fény, forróság mindenütt . A partokon fehéren tajtékozva harsog a fölkavart víz, s a lelket valami altató, gyógyító örökkévalóság, valami laza, puha, majdnem anyagtalan ragyogás zárja körül. A Dunakanyar – a folyam áttörése a Börzsöny és a Visegrádihegység között – kitüntetett helye a térnek. Itt megváltozik a viszonyunk térhez és időhöz: a távoli múltat közelinek érezzük, a tegnap időtlen messziségbe vész. Az érkező, legyen magányos vándor vagy zarándok, érkezzen kirándulóhajón, autón vagy kerékpáron, nyomban észreveszi, hogy szakrális térben jár . A múlt eseményei itt továbbélnek a jelenben, ott lebegnek a levegőben, lecsapódnak a vízpart kövein, nedves mohaként tenyésznek évszázados fák törzsén, kikristályosodnak a hegyek szikláin. Derűs hely ez, olyan erős kisugárzással, amit nem lehet nem észrevenni. Derűs, de nem vidám. Barátságos, de nem kedélyes. Derűsen ünnepélyes. A pogány kor szentélyei szabad ég alatt voltak, jeles fák, kövek, hegyek, források közelében, csúcsokon, völgykatlanok mélyén. Itt a Dunakanyarban érezni véljük a hajdani áldozóhelyek erejét . A nevek is erről regélnek: Prédikáló-szék, Oltárkő, Királyrét, Dobogókő, Ördög-és Strázsa-hegy, Nagyvillám. Múltas, legendás hely ez: tündérek, manók, koboldok, rontó és védő démonok lakhelye, fejedelmek szállása, szentéletű remeték búvóhelye. Telepedjünk le valamelyik hegyoldalban: Visegrádon, Nagymaroson, Zebegényben vagy Dömösön. Bámuljunk le a hegyekre, a nagy vízre. Talán a hófehér Donauprincessin siklik alattunk némán,

méltóságosan, vagy egy kotróhajó csörömpöl, kis tolóhajó bikaerős dízelmotorjának alig hallható brummogása reszketteti a levegőt, s az uszályok, mint tömpe orrú, nagy állatok, úszó vízilovak, mélyen túrják a habos barázdában a vizet. Bámulunk lefelé, a fenséges táj melankolikussá és megértővé tesz, gondolkodásra, elmélkedésre ösztönöz. Itt nem lehet gyűlölködni, gonosznak és kicsinyesnek lenni. Itt előbb felerősödik a fájdalom, majd nyomban sajgóvá csöndesül, megkopik, eltávolodik a bánat. Itt még a gyász is más megvilágításba kerül . A tágas égbolt, a nagy víz párája, a ködben lebegő időtlenség, a hömpölygő víz nyugalmas örökléte, örök mozgásának állandósága magával ragad. Ugyan, hát mi egy emberélet? Itt minden elképzelhető, minden megtörténhet. Odalent ladik csorog a nagy vízen, megkönnyebbülten pöfög egy kishajó, azt várjuk, hogy feltűnik gyerekkorunk vízibusza vagy egy füstöt okádó, öreg lapátkerekes gőzös, talán épp az, mely egy régi-régi hajnalon, 1848 március 15-én Kossuthtal indult Bécsbe. Itt úszik alattunk Mátyás fényűző gályája, az embertestű, bikafejű szörnyetegről elnevezett Bucentaurus. „Tekintetem kéjjel csúszkál a csillogó Dunán.” – írja egy magyar költő Esztergomban. Babits a túlparti magyar települést, a szlovákiai Párkányt, a hajdani római Anorumot figyeli. Majd’ kétezer esztendővel korábban egy másik bölcs férfiú, a római császár, Marcus Aurelius is a Duna partján elmélkedik. Ő a túlsó oldalon, a bal parton, a barbarikum peremén, a Garam torkolatánál írja jegyzeteit. 1700 év sem választja el őket egymástól, mégis úgy képzelem, szemben ülnek . A császár az Ister fölött Esztergomot, a római Solvát nézi. Marcus Aurelius Antonius capitoliumi szobra fegyelmezett, elgondolkodó férfit mutat . A Róma mellett, Aqua Traversánál talált szoborfő is az átszellemült, gondolkodó uralkodót idézi . A sztoikus császárt, aki arra figyelmezteti önmagát: „Vigyázz, el ne császárosodjál!”, s aki úgy tartja, emberként nem csak Róma a hazája, hanem a nagyvilág. Sokat időzött itt északon, a Duna menti limesen. Markomannok, kvádok, szarmata jazigok ellen harcolt. Itt is halt meg Pannóniában – Sirmiumban vagy Vindobonában – 180 tavaszán . A római Magyarország egyik kitűnő ismerője mondja

Pannóniáról, hogy akkoriban Európa és Ázsia határmezsgyéje volt . A császár meg azt mondja, hogy tulajdonképpen mindegy, hiszen Ázsia és Európa is csak kicsiny zuga a világnak, a jelenünk pedig egyetlen töredéke, röpke pillanata az örökkévalóságnak. Gondolj arra, int a császár, a világbirodalom Rómában, Hispániában vagy a keleti tartományokban is otthonosan mozgó első embere, ne feledd, hogy hány Socratest és Epictetost nyelt már el a végtelen idő. Babits a naplementén, a hömpölygő vízen és a rég halott császár gondolatain mereng Esztergomban, a kis magyar Rómában, ahol papok ülnek a hegyen, hercegprímások uszályát viszik a nagy körmeneteken, régi prímások szíve szárad üveg alatt a kriptában és a sekrestyés ugyanúgy mutogat, mint az olasz templomokban. Aki a jelent látja, mindent látott, ami valaha volt. És önmagadba mindig visszavonulhatsz, súgja Antonius a csillogó víz felett . A nap aláhanyatlik nyugaton, s Babits az előhegyi villa tornácán borongva figyel a túlpart, a szlovákiai magyar falu, Garamkövesd felé, ahol hajdanán a császár tábori írópultja állhatott. Szelíd és nemes bölcsességed mintha a pannon naplementék sugalmazták volna, súgja vissza némi megbocsátható elfogultsággal a magyar költő. Nem nehéz elképzelnünk, hogy az Elmélkedések 12. kötetének alábbi sorait a történelem végtelen idejeként áradó Duna, a változatlanul és mégis örökké változva hömpölygő Ister látványa inspirálta: „Nemsokára magad sem leszel sehol, s azok a dolgok sem, amiket most látsz, sőt egyetlen ember sem azok közül, akik most élnek. Mert minden már eleve úgy keletkezett, hogy változzék, módosuljon, elpusztuljon, hogy helyébe sorjában más és más keletkezhessék.” Xenophanés szerint a világ szüntelen változás, tengerek párolognak el, töltődnek fel, földek lesznek tengerekké . A sztoa egyik legfontosabb tanítása is ez. Semmi sem örök: csak a változás és az emberben megmutatkozó isteni teremtő erő egyetemes . A Marcus Aureliusnál jóval később élt híres utazó, Daniel Defoe talán éppen az áradó Temzét bámulva fogalmazza át a sztoikus császár gondolatait: „A dolgok sorsa az, hogy az események végtelen sorozatában, színüket váltogatva alakítgassák a mindennapi életet; családok üljenek családok helyébe, városok emelkednek és süllyednek le; iparágak, szakmák tűnnek el;

nagyvárosok pusztulnak, kisvárosok jelennek meg; nagy folyók, jó kikötők kiszáradnak; új öblöket nyitnak meg, patakok folyókká, folyók hajózható folyamokká terebélyesednek, új kikötőket teremtenek, ahol annak előtte ilyesmik nem voltak”. * Budapest a Duna gyöngye. Úgy tartják, Széchenyi István mondta először. Budapestet nemigen mondhatott, igaz, Pest-Buda is lehet a Duna gyöngye. Ahogy Bécs, Pozsony, Belgrád is az. De Budapest a Duna egyetlen igazgyöngye. Mert Budapest valóban a Duna városa. Igazából mindegy, ne feszegessük a gyöngyöket. Mondjuk úgy: a Duna valóságos gyöngyfüzér. De hogy Budapest a Duna városa, az biztosan igaz. Ha érezni akarjuk ezt a várost, el kell kutyagolnunk valamelyik nagy hídjára. Meg kell állnunk középütt, el kell bámulnunk a széles víz fölött. Csak amit innen látunk, az igazán Budapest . A város, melyet kettészel a folyó. Ennek a városnak olyan a Duna, mintha tengerpartja lenne. Óriási országút. Panorámát nyitó nagy tér. Ami Velencének a Canale di San Marco, Havannának a hullámok ostromolta Malecón, az Budapestnek a Duna. Állunk a híd közepén, bámuljuk a két partot, a szélesen hömpölygő vizet. Nem kell naplemente, nem kellenek bárányfelhők, bíborszínű egek. Ne legyen a víz nyers ezüst, parázsló érc, de palackzöld se. Színek, felhők, fények: a természet, ha úgy tartja kedve, egy gyártelepet is felöltöztet. Mindez most nem kell. Legyen seszínű vagy piszkos barna, legyen közönyösen zajló a Duna. Állunk a hídon. Nem felülről látunk a tájra, a városra, benne vagyunk, mégis átlátjuk az egészet. Innen, a folyó tengelyéből nézve megmutatkozik a város szerkezete. Egyik oldalon a hegyek és erdők koszorúzta, zegzugos Buda, másik oldalon a laposan elterpeszkedő Pest. Két part, két világ. Jobb parti hegy-völgyes Buda, bal parti Pest, azon túl pedig a végtelenül tágas tér, a száz és száz kilométeren át terpeszkedő Alföld, a kelet-európai sztyepp legnyugatibb darabkája. Jobb és bal part. Nyugat, szemben a Kelettel. Sok hozzánk érkező idegen érezte már azt, amit egy XX. század eleji utazó így foglalt össze: „Kelet felől utazva NyugatEurópa felé, Budapesten éri először az utast a Nyugat lehelete.

Viszont Nyugat felől utazva Kelet-Európa felé, itt éri először az utast a Kelet lehelete.” Akkor hát itt, az ország közepén a Duna megint határvonal? Világokat választ el és kapcsol össze? Középpont és periféria, végpont és kezdőpont egyszerre? Metternich osztrák kancellár, a Szent Szövetség apostola, aki bennünket, magyarokat sosem kedvelt, azt mondta, a Rennwegen, a Bécset átszelő országúton túl kezdődik Ázsia . A talján Duna-utazó, Claudio Magris vagy ismeri a rosszmájú osztrák hagyományt, mely magyar Ázsiával riogat évszázadok óta, vagy a létező magyar Duna-táj ragadja meg, midőn a következő sorokat veti papírra: „a robusztus, egyszersmind lomha magyar táj máris a kelet, az ázsiai sztyeppék, hunok és besenyők, netán a félhold még friss nyomát őrzi”. Azt mondják, a tájban ott vannak a lakói is . A városban is. Egymást formálják. Budapest. Hegyek, sík, hatalmas víz. Micsoda grandiózus tér! Igazi közép-európai színpad. Duna-színpad. És ebben a képben, a fővárosunkéban benne vagyunk mi magunk is. Dicső múltunk, álmaink és ábrándjaink, megvalósulatlan terveink. Így van ez persze minden várossal, de nem mind képes ezt ennyire világosan kifejezni. Ez a város egy hajdani birodalomról mesél, Atlanti-óceánig és Córdobáig, görög Attikáig kalandozó lovasokról, középkor végi európai Eldorádóról, három tengeres nagy álmokról, gőzös ábrándokról, diadalokról és szűkölő, rút ijedtségről, Monarchiáról, összeomlásról, őrültségről és persze jóra törő lendületről. Budapest mi magunk vagyunk, a lakói . A Duna vizében – mint tükörben – szépen megmutatkoznak, felfénylenek erényeink, éktelenkednek hibáink, olykor bűneink is. Csepel szigetét elhagyva gyönyörű unalom gyötri és epeszti az alácsorgó hajóst . A víz egyre szélesebb, a part részletei, tornyok, házak összezsugorodnak: mintha eltűnne a nemzeti vonás. Az lesz a nemzeti elem, hogy nincsen? Csak a puszta folyó van . A folyóság. Ahogy kiszabadul a kultúrtájból, a Duna egyre inkább önmaga lesz. Áthidalhatatlannak látszik ez az örvények és áramlások zsinórozásával díszes, szikrázó és csillámló barnaság, a hömpölygő víz. Minél kevésbé növi, építi és lakja be az ember a partot, annál

sajátosabb, egyénibb ez a tágasság, a méla, egykedvű szépség, melyben alig-alig látjuk, mégis ott van az ember, a történelem, a múlt . A germanista Magris is mintha elandalodnék kicsit: „A napraforgó és a kukorica sárgán telepszik rá a tájra, mintha maga a nyár ütött volna sátortábort ezek között a dombok között”. Egy másik Duna-utazó, akit hidegen hagynak a bércek, fennsíkok és porsivatagok, akit nem érdekelnek a folyó tűkanyarjai, a Vaskapu sellői, aki saját írásaiban – úgy értem, írás közben (az írás folyamán) – átugorja a természetleírásokat, nos ez a hajós sem kerülheti el, hogy aprólékosan, szinte hajlatról hajlatra, tocsogóról tocsogóra, limányokon, sömlyékeken, torlatokon és sarkantyúkon át végig ne járja tárgyát, a folyót. Melyet úgy is elképzelhetünk, akár egy regényt. Egy nagy családregényt. Három fejezete a folyó három szakasza: Felső-, Középső-és Al-Duna. Közel kétszáz szereplője a mellékfolyók. Anekdotái, mellékösvényei, kirándulásai – megannyi holtága, morotvája, vízmosása, csobogója a folyamnak – elválnak majd ismét egyesülnek a fővonallal. A mai Magyarország déli határán, Dunaszekcső helyén terült el hajdan a római Lugio. Megerősített tábora olyan helyen épült, ahol a Duna kiszélesedett, mellékágakra, csatornákra bomlott, vizenyős szigetecskéket épített. Lugio castellumával szemben őrtorony strázsált egy szigeten: Contra Florentiam. Eszerint Lugio másik neve Florentia kellett legyen. Akkor hát Firenze, az ókori Florentia, a „virágváros” neve köszön ránk a Duna-parton? Nem nehéz kitalálnunk, hogy miért kaphatta becenevét a település: mandulavirágzást, tavaszi virágokkal borított réteket, mezőket, virágzó gyümölcsösökkel tarkáló lankák képét idézi bennünk a muzsikáló név. Lugióban a kereskedelmi kikötő mellett flottaállomás is létezett, hiszen a mai Dunaszekcső környékén számos olyan sírkő került elő a földből, mely Róma hajdani folyami „haditengerészetére” utal. Sírfelirata szerint Titus Flavius a parancsnoka, Lucius Cornelius Restitutus pedig tengernagya volt a dunai flottának. Utóbbinak a feleségét is ismerjük: Pomponia Germanilla sírkövét az özvegy, nyugdíjazott tengernagy állíttatta. Sokféle kisebb-nagyobb hajóból állt a folyó pannóniai partszakaszát, a Ripa Pannonicát védelmező római dunai flotta.

Apró őrnaszádok (naves speculatoriae) suhantak némán a vízen, háromsor-evezős, hatalmas gályák csurogtak alá vagy húztak sebesen a sodrással szemben, a fegyveres őrség jobbra kevésbé ügyelt, általában a bal partot fürkészte gyanakodva . A dunai flottát (Classis Flavia Pannonica) állítólag még maga Augustus alapította Pannónia védelmére, ám Tacitus szerint csak Claudius korára épült ki teljes bonyolultságában . A Flavius császárok átszervezték, ezért viseli attól kezdve a nevüket. Végestelen-végig a hajózható Duna mentén mindenütt ott vannak a flottakikötőik. Brigetio, Aquincum, Mursa (Eszék), Taurunum (Zimony), Singidunum, Viminacium stb. Traianus és Marcus Aurelius oszlopain ott láthatjuk megfaragva a hajókat, a vízi hadat, mely utánpótlást, élelmiszert, fegyvert, hadianyagot, csapatokat szállít, hidakat épít, összeköti az őrtornyokat, a táborok véget nem érő láncát. Ha átkelünk a folyón, elfelejtjük az Istent, mondták a régiek. Vagyis ha túl vagyunk a veszélyen, nyomban visszavedlünk nagyszájú, mértéktelen és önző önmagunkká. A víz fatális elementum, írja valahol Mikszáth, „mely iránt gyermekkorom óta sejtelemszerű gyűlölet fog el”. Midőn az író 1904ben családi házat keresett magának és családjának, azért döntött Szontágh Pál ódon kis horpácsi kúriája mellett, mert a nógrádi falu távol esett a Dunától, de még a kicsiny Ipolytól is. Egy másik, szebb és tágasabb kúriát visszautasított, mert a Duna-parton feküdt, s az a hír járta róla, hogy tulajdonosait csónakostól ragadta el, rántotta le a mélybe a folyó. Csoda, hogy Mikszáth félt a víztől, a Dunától? Még talán arra is gyanakodhatott, hogy kimondottan rá vadászik, őt üldözi a „fatális elementum”. Hiszen éppen akkor lett a Szegedi Napló vezető munkatársa, s húzatta fülébe a délvidék legjobb prímásaival, Erdélyi Nácival vagy Páczi Jancsival, amikor a Tisza és a Duna egyesült erővel rohamozta meg, s döntötte romba a várost. 1879. március 12-én éjjel kettőkor a Rókuson szakadt át a gát, s ahogy a fiatal író írja, „a hajnal nem találta meg többé Szegedet” . A város 5700 épületéből 5400-at elmosott az áradó Duna által „visszaduzzasztott” Tisza szennyes áradása. A mai Magyarországot elhagyva ismét határfolyóként hömpölyög a Duna . A jobb part Horvátország, a bal Szerbia Vajdaság nevű

tartománya, sok-sok magyar lakossal. Délebbre a Szerémség és a Bánát. Nehéz táj volt ez mindig is. Igazi Duna-táj. Magyarok, szerbek, németek, románok laktak hajdanában erre. Már a helységnevek is magukért beszélnek. Újvidék, németül Neusatz, a szerbeknek Novi Sad. Mária Terézia a görög–latin Neoplanta, Újtelep nevet adta neki, amikor szabad királyi városi rangra emelte. Törökök, magyarok, szerbek, németek, horvátok harcoltak – és harcolnak sajnos ma is – ezen a tájon. Mindig is határvidék volt ez . A Duna vonala volt hajdan a Nyugatrómai Birodalom Pannonia Inferior provinciájának a limese, s a Száva torkolatától délebbre, egészen a deltáig a Keletrómai Birodalomnak, vagyis Bizáncnak is a jól védhető, széles folyó volt a határvonala . A királyi Magyarország déli határát is a Duna és a belétorkolló Száva vonala képezte. Éppen itt, a Száva Dunába torkollásában emelkedett a hajdani római határvédő erősség, Singidunum, és ez volt a terjeszkedő török nagyhatalom ellen védő középkori magyar végvárvonal kulcsa is: Nándorfehérvár néven. Nándorfehérvár. Szerbia fővárosa, a mai Belgrád. Németül Griechisch Weissenburgnak, Görögfehérvárnak hívták valaha.

ÁLMOK ÉS ROMOK DUNÁJA A kínaiak úgy tartják, a folyók és a hegyek változhatnak, de az ember soha nem változik. Lehet valami a régi mondásban . A sigmaringeni hídon Céline és Magris bámulják a vizet, arról képzelegnek, hogy a dühös folyó elmossa az ember nyomát, iszapjával jótékonyan befedi létezése emlékét is. Az első világháborút követő évek valamelyikén a Pécsett hadapródiskoláskodó, majd Budapesten, a Ludoviceumban tanuló horvát Miroslav Krleža a naiv festő, Krsto Hegedušić Árvíz című képének ürügyén vetít elénk hasonló pokoli látomást. Az iszapos, szomorú Dráva túlpartján nyárfák, ’magyar ciprusok’ sorakoznak, a bánatos vizeken hullák sodródnak, szappanreklámokkal teleragasztott zöld boltajtót, cégtáblákat, döglött madártetemeket, bűzös rongyokat ragad magával a víz . A festő sorsa, és az íróé is, nem más, mint hogy a megregulázhatatlan, zavaros „folyót”, az emberi létezést figyelje, mely sáros áradatként hömpölyög, roncsokat és disznótetemeket forgat, bugyborogtat. Infernális látomás ez, mintha Breughel vagy Bosch valamelyik képe elevenedne meg, pedig a festő a jelenről, saját korának pokoli valóságáról regél . A folyó nemcsak Európában, de az Újvilágban is ugyanazt az érzést, a múlandóság, a széthullás örökkön zajló, meg nem torpanó folyamatát idézi. Jack Kerouac az algiersi rév kompjának karfájára könyökölve kel át a Mississippin, s tekergő társaival együtt bámulja a „vizek barna atyját”, amint előhömpölyög Amerika közepéből, egyszerre sodorva Montana szálfáit, Dakota sarát és Iowa hulladékát „és amit csak beleöntöttek a Háromágú Villa óta, ahol a víz titka jégben foganik”. Egy másik híres regényben a folyó, a hömpölygő víztömeg az emberi élet jelképévé lesz . A spanyol Rafael Sánchez Ferlosio 1955-ben írt regénye – a Jarama –, melyet számtalan nyelvre fordítottak le, a Madrid közelében kanyargó Jarama folyóról kapta címét . A pásztor úgy beszél a könyvben a folyóról, mintha Krsto Hegedušić képét írná le: „Márciusban egyszer csak fogja magát, és elindul, és forrásnak indul benne a vér, bőszen zubogva, mint húslevessel a fazék, tépáz bokrot fát, aztán sodorja szökellve,

pörögve az árral, megy vele gerenda, szálfa, döglött állat, kutya, macska, nyúl, a hasuk akkorára felfújódva, mint a luftballon, visz ez birkát, de még marhát is, ahol megunja a hátán cipelni, azon helyt kiveti, ott hagyja, hadd bűzölögjön, takarítsa el, aki akarja.” A Mahábhárata befejező sorai is a folyóról regélnek . A szent, isteni Gangesz csillogó vize áthömpölyög a Három Világon, Mennyen, Földön és az Alvilágon, tisztító hullámai elmossák a benne alámerülő ember (Judhisthira) lényének halandó részeit, hogy a halhatatlanság fényében tündökölve emelkedjék ki a habokból. Különben a valaha írt egyik legkitűnőbb amerikai regény, a Huck’ Finn nagy folyója sem csak víz, hanem jelkép is, a szabadság megtestesülése, menekülő csavargók Bakonya és Párizsa . A hömpölygő folyam a rabszolgaság elől menekülő fekete bőrű Jimnek és (a rendezettnek mondott – valójában hazug és embertelen – társadalomba beilleszkedni képtelen) Hucknak nem más, mint Kerouac „országútja”. Éppúgy nem valahonnan valahová vezet, hanem az életen vág keresztül. A mindent magával hurcoló, mindent magába olvasztó, régit és újat együtt tartalmazó, ellenállhatatlan ősfolyam (a vízözön?) képét Picasso a saját művészetének jellemzésére használja. „Olyan vagyok – mondja Francoise Gilot szerint –, mint a hömpölygő folyam, amely magával ragadja a partjaihoz túl közel növő fákat, behajigált állattetemeket vagy a benne fejlődő mikrobákat. Mindezt magammal sodrom és megyek tovább.” Leonardo da Vinci számára a múló idő jelképévé lesz a folyó, melynek vizébe gázolva így gondolkodik: „A folyóban a víz, mely hozzánk ér, az utolja annak, mi elfolyt, s az eleje annak, mi majd / utána jön. Így a jelen idő.” Egy igazi közép-európai költő, Erdélyi József is a hídon, valamelyik budapesti nagy Duna-hídon állva vizionál. Mint Céline Sigmaringenben, ő is haragosnak látja a folyót, olyannak, mint „aki” rombolni örömmel kész. 1935-öt írnak a kalendáriumok, a bölcs öreg, a Duna dühös. Zabos a Duna, mondanók ma: mintha nem akarna embert látni. Mintha hidat sem akarna . A költő a holnapra gondol: vajon mit hoz? Bombázó repülőgépek árnya suhan a haragosan szikrázó víz tükrén, ledőlnek a város palotái, a Duna vizébe omlanak a hidak, a vár falai, ám a folyót ez éppúgy nem

rendíti meg, ahogy nem vette szívére Mátyás és a Jagellók reneszánsz palotáinak török dúlását, Aquincum márvány szentélyeinek lerombolását sem. Az „öreg” csak hömpölyög, megforgatja, sodorja és betemeti a romokat, mint hajdanán. Az ukrán esszéista, Jurij Andruhovics egy rövid írásában, melyben Közép-Európáról – nem a hajdaniról, az osztrák–magyarról, a németről, a lengyelről vagy a cári oroszról, nem a zsidóról, hanem mindezek maradékáról, vagyis a mai Közép-Európáról – ír, bevallja, hogy gyerekkora óta vonzzák a romok. Vonzza „a nyirkos rothadás, a megbonthatatlan, remegő fiziológia”, megigézik az „ódon falak, korhadt gerendák, porladó tárgyak”. Írásában vissza-visszatér egy erős kép: elárvult kisfiú érkezik a folyóhoz, megáll a parton, bámulja a nagy vizet, a szigeteket, a túlpartot. „Kicsiny, szűkre szabott életében még sosem látott ilyen hatalmas vízfelületet.” Számára a hömpölygő, széles folyó egyszerre valódi és jelképes, mitologikus határ: „A folyón túl kezdődik az Újvilág . A Dunán túl fekszik Amerika, vagyis a jövő, a Dunán túl fekszik minden, ami idővel lesz (vagy nem lesz) . A Duna – valójában az idő óceánja – vonzza az embert. Közeli jelenléte rengeteg mindent jelent: az időt, az öröklétet, a történelmet, a mitológiát, bennünket magunkat.” Megint itt vagyunk hát! A Duna, mely idő, öröklét, mitológia, menekülés és visszatérés, múlt és jövő. De milyen másként hangzik ez az ukrán esszéista szájából. Egy magyar Duna-utazó, aki – aki természetétől (meg talán von Haus aus) – idegenkedik a pátosztól, így a Dunát övező pátosztól is, beismeri, hogy „abban a sok zagyvaságban, föltupírozott fontoskodásban, divatos lagybatyban: van valami.” Hogy a Duna idő, öröklét, mitológia, menekülés meg minden. Emlékezés és összetartozás. Országút, mely népeket köt össze. Hogy a Duna Európa lényege, de legalábbis nélkülözhetetlen alkotórésze. „A kulturális sokszín folyékony kódja . A kontinens ütőere… Szerelemfolyó . A népeket összekötő béklyó.” Az ukrán esszéista meg csak ül (él) a romokon (ő nem utazik, mert nem csak hogy nem utazó, hanem nyomatékosan ő a nem utazó), gubbaszt a falvak és városok romjai közt, a táj romjaiban, romos folyók partjainál, felhők omladékai alatt, nyelvek és népek feledésre ítélt, gyomos romkertjében. Vissza-visszatér a Duna partján ácsingózó

kisfiú képéhez, és lábjegyzetben elmeséli nekünk, hogy az ukrán néphagyományban a Duna nem feltétlenül a mi Dunánkat jelenti, hanem általában a folyót, s hogy számos nagy folyó neve, így a Dnyeperé, Dnyeszteré és a Doné is, a Dunáéval közös, talán kelta tőből ered, ami egyszerűen folyót, mások szerint „mozgó vizet” jelent. A „nagy, fényes folyam-ős”, suttogja áhítatosan Jókai . A romantikus írónak a Duna mítosz és jelkép . A nemzet, a haza jelképe . A Duna fonalán az ország: Dévénytől a Vaskapuig . A komáromi születésű Jókainak mindez nemcsak eszme, hanem kézzelfogható valóság is, hiszen gyerekkorában ott lesi a komáromi kikötőben a csigás orrú bajai bárkákat, a hatalmas gabonás uszályokat, a szentendrei szerb hajósgazdák és a bécsi kereskedők hajóit. Figyeli a nyüzsgést, az egyszerre három-négy nyelven alkudozó sáfárokat, kalmárokat, iparosokat, az ordítozó szekeres gazdákat, halászokat, a pohos rác gabonatőzséreket. Bámulja, hogy naptól és szénportól fekete emberek hogyan talicskázzák az uszályok fedélzetéről a keskeny pallókon a fekete gyémántot, inas rakodómunkások miként emelik, vontatják partra a szlovák tutajosok Vágon úsztatott szálfáit . A kikötőben bámészkodó gyermek Jókai jól ismerte városa múltját, talán azt is tudta, hogy Hunyadi Mátyás 1480 körül itáliai mesterekkel építtetett pompás reneszánsz királyi palotát az ódon, már akkor is két-háromszáz éves komáromi várban. A nagy király szerette a Dunát? Mintha óvakodott volna huzamosabb ideig eltávolodni tőle. Királyi főnek királyi víz? Megnyugtatta a hömpölygő folyam közelsége? Legkedvesebb palotáinak ablakai – Budáé, Visegrádé, Komáromé – a Dunára nyíltak. Talán el sem foglalja Bécset, ha nem a Duna mentén van. Az is lehet, hogy a magyarázat egyszerűbb. Itt a nagy víz és a völgy. Duna és Duna-völgy . A hatalmas vízi út. Mellette a forgalmas kereskedelmi utak, amik, ha úgy adódik, hadi utak is. Ennyi. Nem kell több magyarázat. Mátyás pedig szeretett a főút mentén, a legforgalmasabb helyen tanyázni. Duna-sztráda . A Duna mint a középkor – vagy inkább a magyar reneszánsz? – információs sztrádája? Ha nem hadigályákkal, akkor káprázatos hajókkal közlekedett ezen a sztrádán a király . A komáromi királyi palota alatti

Duna-kikötőben ringatózott a horgonyán egy luxusjacht, az embertestű, bikafejű szörnyről elnevezett, s a velencei dózsék hasonnevű gályájának mintájára épített Bucentaurus, melyről Mátyás krónikása, az olasz Bonfini azt írja, hogy „a dunai kirándulásokra épített” hajó „berendezése palotaszerű: elejétől végéig ebédlő-, alvó-és társalkodótermek sora húzódik rajta végig, külön a férfiak és külön a nők számára.” Jókainak a Duna mítosz, jelkép, haza és nemzet. Az óvilág óriási folyama, az isteni, fényes folyam-ős. És mi minden még a Duna! Mi mindenre nem használják?! Naná, hogy a költők! A halászok halásznak, a hajósok hajóznak, a komposok kompolnak, a vízimolnárok őrölnek, a révészek és repülő hidasok is teszik a dolgukat. Becsületesen, rendeltetés szerint használják a vizet. Csak ezek a fránya költők! Ezek terelgetik, csűrikcsavarják. Hésiodos szerint a Dunának három testvére is van: az arcadiai Olympia mellett szaladó Alpheus, a titokzatos Eridanus, mely a borostyán földjén, a cin-és ólomszigetek környékén tekereg (később a Padus folyóval, a Póval azonosítják) és a Nílus. Mindahányan a titán Oceanus és Tethys gyermekei. Pindaros mézédes dala arról regél, hogy a Duna árnyékos forrásainak vidékéről, a föld peremén lakó hyperboreusok földjéről hozta el Hérakles az olajfát, melynek ága az olimpiai játékok győzteseinek jutalma. Hölderlin szerint (Az Ister) „a dallamos folyó” valójában visszafelé folyik, Keletről tart Nyugat felé, így kötve össze Ázsiát Európával, az Olümposzt, Delphoit és Athént, a kultúra bölcsőjét, vagyis Görögországot a németek ébredő napnyugatával. Hölderlin Duna és Rajna szimbolikájához nálunk először talán Csokonai Vitéz Mihály közelít, aki 1795 körül úgy beszélteti a Dunát (A Duna), mint egy vénségesen vén bölcset, egy mindentudót. Százharminc évvel később József Attilának (A Dunánál) a folyó már minden: piszkos víztömeg, érző lény, anya, s egyúttal „az idő árja”, múlt, jelen, jövendő, a mindenkori ciklikus túlélés. Illyésnek (A Dunánál Esztergomban) és Petri Györgynek (A Dunánál) egész KözépEurópát idézi a nagy folyó. Az elrongyolt csipketerítőhöz hasonló, egymásba folyó nemzetekkel, népek szigetecskéivel tarka,

országhatárok rőt vonalaival keresztül-kasul szabott Közép-Európát. Illyésnek 1932-ben Esztergom alatt úgy vöröslik a vén Duna, „mint könyveidben a határok rőt vonala”. „Mint egy hosszú sóhaj fogja összébb kis népeit” a Duna. Ez Győry Dezső, 1935 körül. „Tej-s vérfolyam, népek dadája” – ez megint Illyés (A Dunatáj lelke). Babitsnál „csillagos földi égnek tejutja a Duna”. Erdélyi József ősi Isztere, a „vén folyam-róka” közömbösen nyújtózik „hét boldogtalan országon át” . A Biharországban született Erdélyi személyében is példázat – összefoglalás és keveredés, káosz, megtorpanás és újra meg újra nekifeszülő igyekezet –, vagyis Dunatáj, Duna-mítosz. Anyja magyar, apja román, keresztelőjén nem az Erdélyi, hanem az Árgyelán nevet kapja. 1896-ban, a magyar millennium évében született, az első világháborúban berukkoltatták, az orosz fronton harcolt, 1919-ben a Tanácsmagyarország Vörös Hadseregével indul felszabadítani a csehek megszállta magyar Felvidéket. Budapesten él, a 30-as évek elején Baumgarten díjas, a népi írókkal kokettál majd már-már a nyilasokig lódul. 1945-46 körül Romániában bújkál, hazatérte után feladja magát, 1947-ben három évre elítélik. Adyt sokáig istenként tiszteli, földijeként emlegeti, nagy Duna-versének (Kiáltás a Dunán, 1935) számos gondolata, fordulata is Adyt idézi. Ady 1907 körül mintha Csokonai egykor beszédes folyóját szeretné ismét szóra bírni. És a Duna, „a mi Dunánk”, a „vén róka” vall is neki. Két korhely, két óriás ha beszélget . A kérdésre, hogy vajon „A Duna-parton sohse éltek / Boldog, erős, kacagó népek?”, a folyó, a „vén mihaszna” azt válaszolja, hogy „Boldog népet itt sohse látott.” És ha már elkezdte, nem is hagyja abba, így locsog tovább a „vén falurossza”: „A Dunatáj bús villámhárító, Fél-emberkék, félnemzetecskék Számára készült szégyen-kaloda. Ahol a szárnyakat lenyesték S ahol halottasak az esték.” Ha már itt vagyunk a Duna-tájon, nem volna jó tisztázni, hogy mi is az? Mindenesetre nehezen meghatározható valami . A Dunatáj tulajdonképpen Közép-Európa volna? Európa centruma? Vagy éppen hogy a periféria? Ez a lényege? A peremlét? Nem egyszerű dolog. Olykor úgy tűnik, a Duna-tájhoz nem tartozik hozzá Lengyelország, de odatartozik Krakkó. Nem tartozik oda Berlin, de igenis odatartozik Milánó vagy Torinó. (Már csak a remete, a Duna-

konföderációról ábrándozó turini agg, Kossuth miatt is.) Ugyanakkor megesik, hogy még Trieszt (bocsánat, Claudio) is más világnak tűnik. Kijevről pedig még szó sem esett. És Gdansk? (Mert Danzig mintha inkább mégsem.) Vilnius? Königsberg? (Kalinyingrád megint csak nem.) Czernowitz és Kolomea természetesen . A földrajzi közép a periféria lenne? Vagy nem erről van szó? Mátyás, aztán a Jagellók cseh–magyar–lengyel birodalmai voltak az utolsó autentikus közép-európai hatalmak, melyek nem voltak alárendeltjei sem Nyugatnak, sem Keletnek, s melyekben a kor magyar, cseh, lengyel, osztrák humanistái, költői és tudósai szinte egyetlen családot alkotva, szabadon közlekedhettek. Aztán jött Mohács, a magyar fénykornak vége szakadt. Lengyelország aranykora, a Jagelló álom még tartott, majd lassan elmúlt a lengyel történelem nagyhatalmi időszaka is. Aztán mindig olyanok uralkodtak, akiknek nem ez volt az otthon. Akkor hát végül mi is a Dunatáj? Habsburgtáj? A Dunatáj a Monarchia volna? Ez egy kicsit igaz, de mégsem fed le maradéktalanul mindent . A Dunatáj birodalmi puzzle, nehezen rakható össze. Osztrák és Habsburg, török, cári orosz és egy kicsit német is. Kétszáz éve tartó nyűglődés. Ez a birodalmi tehetetlenkedés volna a Dunatáj? Az ingázás? A bizonytalanság? Se itt, se ott, örökké csak ide-oda? Örök frontvonal? Határvidék? A Dunatáj a vég? Lám, a végek! Mi lehet e széles föld felett szebb dolog? Én valahogy mindig ide jutok. Valahogy mindig ide jutunk. Vannak kivételes pillanatok az emberiség történetében, amikor némely helyen ugrásszerűen megváltozik az élet minősége, és – visszapillantva – úgy érezzük, akkor és ott, a szerencsés pillanatban az ég is felragyogott. Ez, a téli szürkeséget nem ismerő mediterrán kék ég boltosodik képzeletünkben a kelta–római Aquincum és Pannónia provincia fölé. Éppen ilyennek, a Nap és a kultúra világosságában fürdőző szigetnek vélem a normannok Szicíliai Királyságát is, mely a XI. században a pogány viking, a mohamedán–arab és a görög–bizánci kultúra elemeit ötvözve virágzott fel; alig néhány kilométernyi távolságban Itália köldöke, a latin Róma alatt. Mondhatnám János Zsigmond, Báthory István és Bethlen négy vallást tisztelő, de legalábbis elfogadó, XVI–XVII.

századi magyar–szász–román Erdélyét, mely a reneszánsz, a protestantizmus, a keresztény ortodoxia és a muzulmán–török nagyhatalom határán egyensúlyozva létezett, de említhetném az Ibériai-félsziget egyik legfényesebb időszakát, a kelta, föníciai, görög, pun és római alapokon feltámadó mór–zsidó–keltibér Córdoba és Granada néhány tündöklő évszázadát is. Mind-mind a végeken! Úgy tűnik, a széleken sokszor nagyobb a pezsgés, mint középen. Igaz, de halni is könnyebb. A végeken, a Duna partján, Esztergom ostrománál, karddal a kezében esik el negyven évesen Balassi Bálint, a reneszánsz legnagyobb magyar költője, a végek és a vitézi élet dalnoka. Itt érdemes kicsit lehorgonyoznunk, mert Esztergom igazi dunai hely. Első királyunk szülőhelye, királyaink sorának székhelye, sokáig az ország fővárosa, ma is a magyar katolikus egyház központja. Nevének eredete vitatott. Sokan az Árpádok besenyő vagy bolgár– török bőrpáncélt (estrogin küpe) készítő kézműveseire, mások inkább a cserzővargákra vagy a szláv vízfolyásokra, erecskékre (struga) gondolnak. Bizonnyal megbocsátható, ha én most Czuczor és Fogarasi urak magyarázatát vélem a legtalálóbbnak, miszerint Esztergom, vagyis Istrogranum neve a Dunát, az Istert – és egy másik folyót, a várossal szemben a Dunába torkolló Garamot, a Grant – öleli magába. Balassi Bálint 1594. május 19-én sérül meg Esztergom alatt, de sebeibe csak tíz nap múlva, május 30-án hal bele. Mestere nevében így ír a tanítvány, Rimay János: „Már útnak indulok Duna mellett le menvén Vég Esztergom alá, kinek most kőfala Römeg Álgyukkal töretvén…” Véres ostrom az esztergomi . A 35-50 ezer főnyi keresztény haderőt az erélytelen és tehetségtelen Mátyás főherceg vezeti, a birodalmi sereget a Győr feladásáért hamarosan lefejezett Johann Hardegg, a tüzérséget Bernhard Leo Gall irányítja . A magyar generálisok közt ott van Pálffy Miklós, Nádasdy Ferenc és a kortársak szerint harc helyett inkább bort vedelő, mazsolát és osztrigát zabáló Zrínyi György is. Balassi a Pálffy által vezényelt seregtest lovassági parancsnokaként tevékenykedik. Gyanítom, hogy a hősmítosz örök törvényei szerint megalkotott történettel van

dolgunk, mindenesetre némely forrás arról regél, hogy a talpig bakacsinba öltözött költő úgy harcol, fekete alakja olyan kihívóan, olyan halált megvető bátorsággal tűnik fel mindig ott, ahol éppen a legádázabb küzdelem zajlik, hogy az esztergomi bég jutalmat ígér annak, aki végez vele . A török krónikás szerint egy budai török, egy Oszmán nevű janicsár puskázza le a várfalról . A seb súlyos, de nem életveszélyes, ám a mihaszna német borbély elkezeli a vitéz költőt, aki – a tanítvány Rimay János szerint – utolsó szavaival is az Édes Hazát dicsőíti. Szép kerek történet, de ha Balassi Bálintot véletlenül ágyúgolyó vagy bomba repesze sebezte volna halálra, s úgy adja életét a hazáért, az sem kisebb dolog . A családi Bibliába Balassa Zsigmond a következőket jegyzi: „Esztergom vára vívásakor, midőn ostromnak mentenek az vízvárnak, lőtték meg Balassi Bálint uramot az ostromon. Minden két combján által ment az golóbis, de csontot és ízet nem sértett. Vesztette az barbély, Mátyás hercegé, nem akarván szót fogadni az magyar barbélyoknak és holt meg hertelen die 30. eiusdem.” Nicolaus Gablmann udvari haditudósító ugyanerről így ír: „Perierunt Valentinus Balassi homo Ungarus sed impius.” Meghaltak: Balassi Bálint, magyar ember, de kegyetlen. Az impius szó vallásos kontextusban akár istentelent is jelenthet. Balassi, mint az köztudott, nem volt épp nebántsvirág, szerette (és szerelmével üldözte) a nőket, hamar eljárt a keze, káromkodni nem csak szóban, de írásban is olyan cikornyás veretességgel tudott, hogy belepirult az olvasó – de istentelen ember biztosan nem volt. [Csak érdekességképpen említem meg, hogy Pierre de Ronsard-ról – aki méltó harcostársa volt Balassinak költészetben és hadban (valamint a nemes kisasszonyok, bankárlányok és cselédek ágyában vívott szerelmi küzdelmekben) is – azt állítják, hogy magyar földről, a Duna-tájról elszármazott lovag ősökkel dicsekedhetett.] Kosztolányi másfelől közelít a Duna-tájhoz, hirtelen összerántja ezt az egész mindenséget, ezt a kezelhetetlen, reménytelennek látszó valamit: „Gangesz sem oly szent, mint a Duna tája, hol él a régi, fáradt, hősi faj s csodát teremt és megrepedt szívéből még-még kiszakad egy-egy ősi jaj. Áldott legyen az, aki átkozott itt s gúny és tövis nő a pora felett. Amerre jártak ők, ott a titok volt / és a Kelet, a százszor szent Kelet.”

Edmund Spenser a távoli Albionban csak somolyog a bajusza alatt, s egy másik folyó, a Temze partján ücsörögve nézi ezt a bolond Keletet, ezt a kacsvart, a rokon lelkeket, a két másik halandó óriást, Küklopszi hőst, s a folyó homokjába firkálgat: „Homokba írtam kedvesem nevét, / de jött a hullám s rajzom elsöpörte: leírtam újra minden betüjét, de jött a dagály s munkám eltörölte. Hiú ember, hiú vágy – szólt pörölve a lány – megfogni a pillanatot, hisz magam is így omlok egykor össze és nevemmel együtt elpusztulok.” Dunatáj. Felemelő, bátor kísérletek és csúnya befejezések földje. Mennyi próbálkozás, mennyi elvesztegetett energia! Például a már emlegetett Jagelló-eszmény. Grandiózus álom volt, ami a XVI. század végén megvalósulni látszott. Sok-sok középeurópai náció és sok-sok vallás paradicsomi békéje. Jerzy Stempowski, a kitűnő lengyel esszéista a XIX. század végi Ukrajnára emlékezve írja, hogy a kontinens Balti-tenger, Fekete-tenger és Adria között elnyújtózó területe mindig is a népek óriási sakktáblája volt, tele szigetekkel, enklávékkal és a vegyes lakosság legelképesztőbb kombinációival. Lengyelből lett ukránok, ukránból lett litvánok, litvánból lett oroszok, oroszból lett lengyelek, mellettük zsidók, románok, cigányok, törökök, görögök. Stempowski hitt a kultúrák egyenjogúságában, a sokszínű, heterogén állam szépségében, vagyis abban, amit a lengyelek Jagelló-eszménynek neveznek. Nem az elveszett Paradicsomot siratta az egykori, talán csak álmaiban élő Ukrajnában, hanem az elveszett lehetőséget, az egymás mellett élő kultúrák ötvöződésének, a befogadásban történő kiteljesedésnek az ellehetetlenülését fájlalta. A Dunatáj tudathasadás. Sokszínűség és agresszív bezárkózás. Szűkkeblűség, ugyanakkor kínzó, emésztő vágyakozás a nyitottság után . A Dunatáj, legjobb pillanatában, Ivo Andrić, Bartók és Kodály. Carpathologia cosmophilica című esszéjében Andruhovics azt állítja, hogy Közép-Európa irreális struktúrájában, Európa kellős közepén, mégis Európa legtávolabbi csücskében, a „nem Európa határán” az egyetlen realitás a zene. (Véletlen, hogy a tizenegy éves Bartók Nagyszőllősön, 1892 áprilisában tartott első nyilvános hangversenyén Beethoven op. 53. zongoraszonátájának allegróját

játszotta, majd előadta saját zongoradarabját, melynek címe: „A Duna folyása”?) A Dunatáj a szerzett jogaik oltalmában szabadon élő kisebbnagyobb közösségek harmonikus együttélésének ábrándképe . A Dunatáj őrült nemzetállami álmodozás és sok száz valós identitás . A román–francia Cioran szerint a Dunatáj olyan népkeveredés, melyben még pezseg a racionalitás, a felvilágosodás és haladás által ki nem lúgozott, valódi élet. Andreas Oplatka, aki Budapesten született, s 1956-ban hagyta el Magyarországot, Széchenyi Istvánról írt könyve kapcsán azt nyilatkozza, hogy Metternich hercegben ő nem azt a reakciós szörnyeteget látja, akinek mi, magyarok ismerjük, hanem egy okos és rafinált, européer politikust, aki viszont csakis a birodalomban tud gondolkodni, s aki Széchenyinkkel tulajdonképpen egyetért a legfőbb kérdésben, vagyis hogy Közép-Európa népeit a Habsburg Birodalom képes csak igazán összefogni. Oplatka úgy nyilatkozik a magyar riporternek, hogy újságíróként évtizedeken át foglalkoztatta Kelet-Közép-Európa szerencsétlen huszadik századbeli történelme, a térségben uralkodó, ellenségeskedést okozó és így a régiót előbb Hitlernek, majd Sztálinnak kiszolgáltató nacionalizmus és annak eredete. Azt mondja, hogy a kérdést vizsgálva óhatatlanul vissza kellett nyúlnia a XIX. század első feléig, Széchenyi István nagy és tragikus alakjáig. Ő volt az a magyar politikus, állítja Oplatka, „aki a magyar nemzetet regenerálni akarta, szellemileg és gazdaságilag felemelni, a magyar nyelvet államnyelvvé tenni, miközben honfitársait arra intette, hogy tartsanak tiszteletben minden Magyarországon élő más népet és itt beszélt más nyelvet. Aki saját szavai szerint azt kívánta, hogy »Magyarország saját tengelye körül forogjon«, de ugyanakkor úgy látta, hogy a fejletlen ország csak a Habsburgok birodalmának részeként állhat fenn.”

HATÁROK DUNÁJA Hésiodos azt mondja az Isterről: „a szépen folyó”. Szépen folyó, de rakoncátlan . A Duna rendetlen. Problémás. Mindjárt a neve is . A nevei . A görögök már a VI–VII. században is Istros néven említették, s az elnevezést az Al-Duna esetében a rómaiak is átvették. Strabon szerint a folyó kataraktáin – a Vaskapu zúgóin – fölüli szakasz neve Danubius, az alsó szakaszé, a tengerig Ister. Idősebb Plinius úgy mondja, hogy a névváltás az Illyricumnál történik, a folyó addig Danuvius, attól lefelé Hister. Az alexandriai csillagász, Ptolemaios azt állítja, hogy Axiopolistól, a mai Cernavodától délre veszi fel a folyó az Ister nevet. Szabó Lőrinc mindent összezagyvál. Szerinte éppen fordítva van . A rómaiak a Duna felső folyását nevezték Isternek, az Inn torkolatától lefelé pedig Danubiusnak mondták. Megerősítés gyanánt előkotorja a nagy Vergilius-utánzót: „így olvasom ezt Pannóniával kapcsolatban Ausoniusban is.” Hát nem emlékszel jól, kedves Lőrinc! Vagy Ausoniusod téved. Különben is, mit akar a Dunától ez a gallus? Ez az agg bordeaux-i kecske. Decimus Magnus Ausonius. Egy Mosel-és Rajna-utazó. 310 körül született s egykor Gratianus, a későbbi császár nevelője és retorikatanára volt. Szerelemtől mámoros vénember. Az alemannok elleni nagy háború szemtanúja. Jó szemű vén bakkecske, szívesen nyalogatja a sót. Idestova hatvan esztendős, amikor I. Valentinianus kegyeltjeként 368-ban részt vesz a svábok elleni hadjáratban, midőn a latin Esginga, a későbbi Donaueschingen mellett fogságba esik egy szőke hajú, kékszemű barbár leány. Élő csoda, a megelevenedett gyönyörűség, akinek teste és lelke maga is gyönyörök kiapadhatatlan forrásává lesz. Ugyanis a győzelemittas császár a szépséges sváb leányt kedves költőjének ajándékozza, s az öreg gall kakas rabnője rajongó rabja lesz. Duna forrása szerelem forrása – így fonódik össze Moselle, Rajna és Duna, barbár, ifjú kelet és agg, latin nyugat a költő által Bissulának keresztelt leány ölén. Ausonius tehát azt állítja, hogy az Inn torkolatáig Ister, onnan lefelé Danubius? Itt egy csomó rakoncátlanság adódik. Már maga az Inn. Mert hiszen Passauban vagyunk, ahol a Duna, az Inn és az Ilz

egyesül. Itt valaminek tényleg lennie kell. Különös pont ez a térben. Idáig minden i-vel kezdődik: Ister, Inn, Ilz. Aztán egyszer csak csupa d: Danubius, Duna, Dráva, Drina, Dnyeper, Dnyeszter, Don. És ez még csak a kezdet. Van itt más is. Hydrographia Helvetise című nevezetes munkájában Jacob Scheuchzer már az 1700-as évek végén megállapítja, hogy Passaunál az Inn mögött hosszabb út áll, mint a Duna mögött, ráadásul szélesebb is. Akkor itt a váltott gyermek, a koldus és királyfi ódon meséjével van dolgunk? Bűnügy ez a javából? Ellopták valakinek a nevét, a személyiségét? Linzen, Bécsen valójában már az Inn folyna keresztül? Lehet, hogy a Himnuszunk is hibás? Így szólna helyesen: S merre zúgnak habjai Innek és Tiszának, Árpád hős magzatjai / Felvirágozának? Skandallum! És ehhez a tudomány is segítő kezet nyújt? Hiszen neves tudósok állítják egybehangzóan, hogy két vagy több folyó összefolyásakor az tekintendő a főfolyónak, amelyik nagyobb szöget zár be az újonnan keletkezővel. Különben ez az egész Danubius ügy is gyanús. Mi köze ennek Passauhoz? Hiszen ez egyértelműen magyar dolog. Magyar jelleg. Hungaricum. Ausoniussal szólva: pannonicum. Hiszen a XIX. század végén és a XX. század folyamán ezen a néven egész sor cég, intézet és nagyvállalat létezett Budapesten és Magyarországon; kezdve mindjárt a Danubius Magyar Hajó-és Gépgyárrészvénytársasággal, melynek gyártelepén 1892-ben 560 munkás dolgozott, s mely gőzhajók, vashajók, kotrógépek, gőzkazánok, vashidak, mezei és erdei vasutak gyártására specializálódott. Budapest XIX. századi híres, nagy Danubius-kútja – mely eredetileg a forgalmas Kálvin tér közepén állt, s melyet ma az Erzsébet-tér parkjában láthatunk – istenként ábrázolja a folyót . A kút hatalmas medencéjét egyetlen, közel ezer mázsás kőtömbből faragták, s oszlopán, emeletnyi magasban, atletikus férfi, a Duna megtestesülése, talán maga Neptunus vagy Poszeidón áll . A kút három nőalakja – a régi Magyarország három nagy folyója, a Tisza, a Dráva és a Száva – a Duna leányai. Az élveteg Ovidius is – akit a prűd Augustus kénye a Vendégszerető Tenger, a mai Fekete-tenger partjára száműzött – kétnevűnek mondja a folyót, s a hajdani Tomija, a mai Constanca

telében, a Duna-delta közelében a befagyott Isterről regél. Danubius, Danuvius. Az elnevezés sokak szerint eredendően nem is kelta, inkább a szkíta nyelvből vándorolt a görögbe, míg az alsó szakasz Ister, Hister, Istros nevéért a trákokat illetné köszönet. Az arany ember című regényében Jókai azon tűnődik, hogy vajon Neptunus vagy Vulcanus, a végtelen víz vagy a kőzetet olvasztó tűz, a tenger vagy a tűzhányó istene teremtette-e a Kazán-szorost és a Vaskaput . A kérdés helyénvaló, mert a mű valóban isteni. Biblikus időket idéző, lenyűgöző táj, Európa legnagyszerűbb, legfenségesebb vízi útja, írja egy száz éves útikönyv. A Kazán-szoroson és a Vaskapun túl kezdődik a román és a bolgár Duna. Ez tényleg egy másik folyó. Nyáron kell erre tévedjünk először, forró augusztusban. Vidintől lefelé mintha mediterrán tájban, Andalúzia vagy Kréta sziklás, hepehupás, elvarázsolt vidékén úszna az elnehezült, lusta folyam. Ez az egzotikus Balkán? Mintha nem is Európában járnánk. De ez nem bántó, inkább megnyugtató, felemelő és érdekes. A románoknak mindig is erős kapcsolatuk volt a Dunával. Egy időben még az államukat is úgy nevezték: Egyesült Dunai Fejedelemségek. Régóta létezett már az egységes nemzetállam vágya és bűvölete, amikor 1859-ben Moldva és Havasalföld egyesítésével az európai nagyhatalmak létrehozták a román fejedelemséget Egyesült Dunai Fejedelemségek néven. Alexandru Ioan Cuza fejedelem (1859-1866) országa formailag az Oszmán Birodalom része maradt, adót fizetett annak, ám a török uralmat hat keresztény hatalom – Ausztria, Oroszország, Franciaország, Anglia, Poroszország és Itália – védnöksége ellensúlyozta. Miután Cuzát puccsal eltávolították, megszületett az angol diplomácia nagyjainak fejében, hogy talán külföldről hívjanak a románok uralkodót. A nagy múltú, ámde súlytalan Hohenzollern–Sigmaringen-dinasztia az európai nemzetközi hatalmi viszonyok kedvező alakulása miatt foglalhatta el 1866-ban a román trónt. Érdekes helyzet. Egy alig 800 négyzetkilométernyi területű, aprócska dunai hercegség a Neckar és a Duna közt, fenn, magasan, észak-nyugaton, a Duna-völgyén, már-már a forrásnál. Ez ad királyt a szélesen hömpölygő román Al-Dunának. 1866 áprilisában meg is

tartották Romániában a népszavazást, mely óriási többséggel elfogadta Károly jelölését. Egyesült Dunai Fejedelemségek. Milyen szépen hangzik. Mesés, álomszerű. Van benne lebegés, friss levegő. Egyesült Dunai Fejedelemségek. Jól esik leírni. Ígéret is van benne. Amerikai Egyesült Államok. Szabadság, testvériség, egyenlőség, emberi jogok. Human rights. Európai Egyesült Államok. Valami ilyesmit is kihallhatunk belőle. És Alexandru Ioan Cuza mellett eszünkbe jut mindjárt a mi Széchenyink is. Kossuth, Garibaldi, Türr tábornok és Klapka. Mihail Kogălniceanu, Arthur Seherthoss. Ezek a nevek arról regélnek, hogy a XIX. század második felében még úgy tűnt, van lehetőség a Duna-tájon – az etnikai, nyelvi, felekezeti és kulturális tarkaság honában, az agresszív nemzetállami ábrándok földjén – a kölcsönösen előnyös megoldások kidolgozására. Na, megint itt vagyunk! Ahol a part szakad. A Duna mint közös sors, választóvíz, határvonal . A limes . A rómaiak al-dunai limese valóban igazi határzár volt. Hosszú évszázadokon keresztül áttörhetetlennek bizonyult. De azért a Duna mégis inkább összekötő kapocs . A legnagyobb forgalmú út. Mintha Hölderlin ábrándja nem is álom, hanem valóság lenne: a Duna keletről nyugatra tart. Ha a víz nem is, de a vízen kereskedő ember az valóban keletről nyugatra hajózott. Okleveles anyagok bizonyítják, hogy Közép-Európa és a Balkán kereskedelmének komoly hányada bonyolítódott a Dunán. Az öreg, szakadozott vámtarifák szerint az 1100-as években gabona, liszt, bor és gyümölcs, hal és méz, prém, bőr, posztó, fazék, malomkő és rengeteg bor áramlott a vízen napnyugat felé. A dunai határ. Ez jó kép. Egyik definíciója szerint ugyanis a határ mozog. Vagyis hogy sosem örök. Lehet sok száz vagy akár ezer éves is, de sosem örök. Van ebben valami megnyugtató . A határ, ami nem állandó, ami örökkön-örökké változik. Ha ez igaz, akkor nem nehéz belegondolnunk, hogy ha a határ nem más, mint a „mi” és „ők” elválasztásának eszköze, és mégis örökkön-örökké változik, akkor a „mi” és „ők” is örökkön-örökké változik. Államhatár, nyelvhatár, etnikai határ, történeti vagy közigazgatási és településhatár. Kimegyek a határba. Milyen mást jelent ez

Velencében, mint mondjuk Debrecenben, Dorozsmán vagy Hegyeshalomban. Van, hogy a határ légies. Van, hogy csak egy függöny: vasfüggöny. Néprajzi határ, kulturális határ. Meg az álomhatár. Aztán a természetes. Mint mondjuk a Kárpát bércei. Vagy a Duna . A legnagyobb mozgó határ. Majd’ ötszáz kilométeren át határa Szerbiának, Bulgáriának és Romániának. Ha van természetes, akkor a logika szerint kéne lennie természetellenes határnak is. Van is. (Példákat nem hoznék: válogasson ki-ki kedve és vérmérséklete szerint.) A határ, ha nem vasfüggöny, akkor olyan, mint a cipzár: elválaszt, de össze is köt. Még a túlparti hídfőállásokkal – Contraaquincummal és Contraflorentiával – tűzdelt római limesen, a hun, avar és magyar gyepükön, a kínai Nagy Falon is nyíltak kapuk, átjárók egyik oldalról a másikra. Hidak a „mi” világunkból az „ő” világukba. Éppen ezért izgalmas hely a határ. Idegen világok pereme és találkozási pontja. Az összeütközés színtere. Tudományos szempontból a vizsgálódás legkedvezőbb területe. Ahol a folyamatok elkezdődnek. (Spanyolul frontera, franciául frontière. Mindkettő a latin frōns, frōntis, homlokfalból ered. És a frontariából, mely a támadó, behatolni kívánó ellenséggel szemben épített védőfalat jelentette.) Európa az elmúlt évszázadokban sokszor volt a határok Európája. Közép-Európa ma is az. Kvázi nemzetállamok a maguk sovén üdvtanával és vágytérképeivel – ezzé lett ez a táj, az egybefüggő orosz és a német néptenger közötti, hatalmas föld. Pedig itt a Duna-tájon nincsenek igazságos határok: itt vagy el kell vetni a határokat, vagy tudomásul kell venni, hogy azok igazságtalanok. Itt ma is úgy virágzik az az ideológia, amit klasszikus nacionalizmusnak szoktunk mondani, mintha a XX. század nem is létezett volna. Sőt! A Szovjetunió a második világháború után a maga hagyományos orosz nacionalizmusának kiterjesztésével, a szocialista országoknak a „romlott” Nyugattól történő elszigetelésével, a „barátinak” mondott országok egymás közti kapcsolatainak tönkretételével, vagyis a hermetikus elzárás, az elszigetelés brutális eszközével többet rombolt, mint az előző évszázadok együtt. Sztálin, Brezsnyev, Tito, Ceauşescu, Todor

Zsivkov, Iliescu, Milosevics, Funar, Meciar… Valamiben egyek voltak, mind oroszosítani, szerbesíteni, románosítani, bulgárosítani akartak és utódaik akarnak ma is. Állítólag határok nélkül is képtelenek vagyunk élni. Mindennek van határa, mondjuk, ha úgy érezzük, valaminek még sincs. Ha sikerül odébb tolnunk, felszámolnunk, áthágnunk egyet, nyomban új határt alkotunk. Mert határok, korlátok nélkül nem élhetünk. Hogy akkor most mi tűnnék emberinek? Milyen határok közt volna jó élnünk? Régiókról, identitásokról s azok határairól beszélnek egyre többen. És állítják, hogy határok igenis kellenek. De csakis olyanok, amik nem elszigetelnek, hanem védenek. Amiket bármikor lebonthatunk. Lucian Boia írja egy a román történeti mitológiát, többek közt a dákó–román elméletet és a különböző immigrációs elképzeléseket boncolgató tanulmányában, hogy a kutatók egy csoportja „kiváltképp erős mitológiával övezte, s abszolút, áthatolhatatlan falnak tekintette” a Dunát . A román történettudomány legnagyobb kérdése két évszázadon át az volt, hogy vajon a románság a folyótól északra vagy délre jött létre, alakult néppé. Még egyszerűbben: az egykori Dáciában, vagyis a mai Románia, legfőképpen pedig Erdély területén alakultak-e néppé a románok? Vagy csak valamikor a XIII. század előtt, a Dunától délre, a mai Bulgária, Albánia és Macedonia hegyeiben? Tehát hogy ki vetette meg előbb a lábát Erdélyben? A kérdés ma is él, de ma már létezik fontosabb kérdés is. Lehet-e élhető életet élni Romániában? Lehet-e emberi életet élni Erdélyben? Lehet-e magyarnak, székelynek, németnek? (Románnak?) A XIX. század második felében Kossuth Lajos és Klapka György még azt válaszolta volna, hogy igen, van lehetőség a Duna-tájon boldog és békés együttélésre. És ezt válaszolta volna a XIX. század második felének nagy román politikus történész-írója, Mihail Kogălniceanu is, aki a magyar és a román nemzeti törekvéseket szerette volna összhangba hozni. Együttműködésben gondolkodott, az ő álma is az lehetett, ami Kossuthé: demokratikus berendezkedésű, modern, polgári állam. Kossuth a „Keleti Svájcot” álmodta meg, a magyarok vezette Duna Konföderációt.

Kogălniceanu a szabadelvű, független, polgári Nagy-Romániáról álmodott. Erdély kérdésében mindketten óvatosak voltak. Kogălniceanu (talán) nem akarta minden áron elvenni, Kossuth (talán) nem akarta minden áron megtartani. Függőben hagyták volna a kérdést. Hogy egyszer, ha majd eljön az ideje, Erdély lakói maguk döntsék el népszavazással, hogy Magyarország része kívánnak-e maradni vagy Romániához csatlakoznak. Esetleg mindkettőtől különválva, egyenrangú szövetséges államként csatlakozna Erdély a Dunai-Szövetséghez. Parlamenti beszédében Kogălniceanu ezt így fogalmazta meg: „Erdélynek soknyelvű, poliglott országnak kell maradnia; minden nemzetiségnek meg kell őriznie személyiségét és jogait, hogy tökéletes egyenlőségben fejlődjék a magyarokkal. E feltétel nélkül nem lehet béke közöttünk; még egyszer ismétlem, hogy Erdélynek összekötő kapoccsá kell válnia a románok és a magyarok között.” 1981-ben Mircea Eliade így írt a filozófus Constantin Noicának: „Az, hogy a mi kultúránk inkább keleti, mint nyugati, nem azért van, mert a hosszú hódoltság alatt törökké lettünk, hanem sokkal inkább azért, mert Romániában, ahogy egyébként egész DélkeletEurópában és Ázsiában, a neolitikus kreativitás géniusza nagyon sokáig, mondhatnánk napjainkig, fennmaradt.” Eliade szerint a Duna-táj, pontosabban Délkelet-Európa provincializmusa nem tagadható ugyan, de az sem, hogy a táj lakói gazdag tárgyi és szellemi hagyományt, sőt eredetiséget őriznek. Azt vallja, hogy a román nép, s persze bolgárok, szerbek, horvátok, de még a Kárpátok és a Fekete-tenger környéki oroszok is a Kelet és a Nyugat közé ékelődő, igen sajátos kultúra örökösei és hordozói . A nyugati, vagyis a latin Róma, s a messzi kelet hagyománya ötvöződik bennük és kultúrájukban. Eliade az Al-Duna és a Balkánvidék fejlődésében és máig élő hagyományában nem a két világbirodalom, a Bizánci Császárság vagy az Oszmán–török Birodalom szerepét és hatását hangsúlyozza, még csak nem is a keleti, dunai latinság eszméjét, de a görög majd orosz birodalmi ortodoxiát sem. Gondolatmenetében a legnagyobb súllyal a neolitikum, az újkőkor agrárforradalma szerepel. Szeme előtt egy Portugálián, Spanyolországon, Itálián és Görögországon, Délkelet-

Európán, a Pontus-vidékén, a Közelés Közép-Keleten, Indián át egészen Indonéziáig nyújtózó, óriási területű neolitikus agrárcivilizáció képe bontakozik ki, s ennek szellemiségében van lehorgonyozva a román nép paraszti hite, vallása. Szerinte Európa délkeletének jóval kevesebb köze van ahhoz a régióhoz, amit egyszerűsítve Nyugat-Európaként szoktunk megnevezni, mint a Kelethez és Dél-Ázsiához . A neolitikum agrárforradalma, a mezőgazdasági termelés kialakulása a gondolkodást is forradalmasította, a vallások kialakulásához vezetett. Eliade sem tagadhatja, hogy Közép-és Dél-Európa az utóbbi két évezredben folyamatosan nagyhatalmak, kultúrák és vallások határmezsgyéje és ütközőpontja volt, de ennél fontosabbnak tartja a mindez alatt meghúzódó őstalajt. Történelmi hagyományt és történettudományt, régészetet, mitológiát és folklorisztikát, vallástörténetet kísérel meg szoros összefüggésben láttatni. René Génon nyomvizén haladva fogalmazta meg, hogy a folklór nem más, mint a zene, tánc, dal, a mítoszok, mese, babona töredékeiben továbbélő emlékezés: az archaikus ember mentális világmindenségének, „az elsődleges hagyománynak”, az ember világról és teremtésről alkotott egységes és ősi, ám a történelmi időkben szétesett, darabjaira hullott látásmódjának maradéka. Eliadét a folklórba, a mítoszokba, a népbe vetett bizalma a Vasgárdáig, Codreanu fasiszta légionáriusainak terrort, utcai verekedést, robbantásos merényletet és politikai gyilkosságot sem elutasító nacionalista mozgalmáig hajtotta. 1937-ben úgy ír a Mihály Arkangyal Légiójának egyik alapító tagjáról, Ion Moţáról – aki Franco oldalán harcolva esett el a spanyol polgárháborúban –, mint görögkeleti keresztes lovagról, aki Krisztus dicsőségéért áldozta szent életét . A Buna Vestire című szélsőjobboldali napilap körkérdésére azt válaszolja, hogy hinnie kell a román nép elhivatottságában, ezért hinnie kell a Vasgárda diadalában is. Egy olyan nép, mondja, mely akkora teremtő erőt tud felmutatni, mint a román, „nem szenvedhet hajótörést a történelem peremén, balkanizált demokráciában és társadalmi katasztrófában”. Az újságírói kérdésre azt is kifejti, hogy „kevés európai népet ruházott fel az Úr annyi erénnyel, mint a románokat, akik Délkelet-Európa

legnagyobb államalapítói”. Ennek legékesebb bizonyítéka „a román népművészet, a román folklór és a vallásos érzület”. Duna-táji szöveg ez a javából, olyasféle kitételekkel, mint „faji és hazafias alapú társadalmi reform” vagy mint „népi, történelmi küldetés”. Erdély dicsérete című, ugyancsak 1937 őszén írott munkájában minket magyarokat nemes egyszerűséggel – és tegyük hozzá önkritikusan, nem minden alap nélkül – mindjárt a bolgárok után következő legbutább népnek nevez, akikkel szemben dühösen soviniszta, felfegyverzett, könyörtelen és bosszúálló Romániát álmodik. Eliade meghatározza a románság etnogenezisének helyszínét is, nem kevesebbet állítva, mint hogy a román nép bölcsője a Tátrától a Balkán hegyeiig húzódó, hatalmas terület. Saul Bellow Ravelstein című regényének egyik fontos mellékszereplőjében, Radu Grielescu alakjában sokan Eliadét ismeték fel. Grielescu professzor román származású amerikai férfi, mitológiakutató és vallástörténész, aki korábban Romániában „dák”, azaz árja őslakos, felsőbbrendű ember, a Vasgárda tagja, aki Bukarestben valaha zsidókat ölt. Nem éppen vonzó figura. Tagadhatatlan, hogy a román emigráció két jeles nagyja közül Cioran volt az, aki Codreanuval többet mutatkozott, fényképeztette magát, ám az is tény, hogy – igaz, csak a háború legeslegvégén – elhatárolódott múltjától. Eliade sohasem tette meg ugyanezt. Naplóiból kiderül, hogy számára Codreanu és a Vasgárda nem politikai jelenség volt, hanem „etikai és vallási szükségszerűség”. Fogadjuk el ezt a magyarázatot, és próbáljunk tisztább vizekre evezni. A második világháború esztendeinek valamelyikén Eliáde azt jegyzi fel a naplójába, hogy a jövőben az egyetemes történelmet nem az oklevelek, hanem a szellemi emlékek, a mítoszok és hiedelmek alapján írják majd, és akkor Nyugat-Európát sem a dokumentumok, hanem a mítoszok szintjén kell majd összehasonlítani a sztyeppék világával. Szép gondolat ez, csak ne jutna eszünkbe ama másik idézet, mely alig valamivel hamarabb keletkezett, s melynek a szerzője Émile Cioran: „Nincs a mai világnak olyan politikusa, aki több

rokonszenvet és csodálatot gyújtana bennem, mint Hitler . A Führer miszticizmusa Németországban teljességgel jogos. Hitler izzó szenvedélyt adott a politikai harcnak, és a demokratikus racionalizmus által közhellyé és triviálissá silányított értékeknek egy egész birodalmát dinamizálta messianisztikus szellemével. Mindnyájunknak szüksége van miszticizmusra, mivel belefáradtunk már a sok igazságba, mely képtelen lángot fogni.” Nem kellenek írott dokumentumok, nem kellenek oklevelek? Jöjjön a mindenható szenvedély, miszticizmus és mitológia? Hát nem tudom . A fentebbi sorokat Cioran Berlinben vetette papírra, nem sokkal Hitler hatalomra jutása után. 1936-ban írt, Románia színeváltozása című „remekművében” már levonja a megfelelő következtetést is, külön-külön fejezetben tárgyalja, hogy ama szent szenvedély nevében hogyan kell a Romániát bomlasztó két idegen elemmel, magyarsággal és zsidósággal végleg leszámolni. Manole mester legendájához 1943-ban írt kommentárjában Eliade az egész Balkánon elterjedt ballada román változatából azt a következtetést vonja le, hogy az építési rítusokban a teremtést ismétli meg az ember. Manole mester történetét Erdélyben, magyar nyelvterületen Kőműves Kelemen balladájaként ismerjük. Kelemen mester hiába tehetséges, hiába dolgozik társaival együtt fáradhatatlanul, hiába építi a hegytetőn a vár falait, mert amit nappal felhúz, az reggelre összedől. Egészen addig, míg fel nem áldozzák, be nem falazzák fiatal, szeretett feleségét, csecsszopó gyermeke édesanyját a kövek közé . A rítusból az sejlik ki, állítja Eliade Az örök visszatérés mítoszában, hogy semmi emberi építmény nem maradhat meg, csakis áldozat, emberi áldozat árán. Ez volna Délkelet-Európa egyik legfontosabb, akár központinak is mondható mítosza: az emberi alkotás maradandóságáért áldozathozatallal tartozunk. Florin Ţurcanu pedig A mítosz általi üdvözülés című (Mircea Eliade Délkelet-Európa koncepciója alcímet viselő) rövid tanulmányában azt állítja, hogy Európának ebben a szegletében soha nem volt béke, itt már az ókor óta birodalmak vonultak egymás ellen, hatalmas erők feszültek folytonosan egymásnak. Szkíták, szarmaták, Róma, gepidák, hunok, avarok, aztán a Kelet-Római

Birodalom, Bizánc, Nagy Károly frank állama, majd utóda, a Német– Római Császárság, oszmán török majd orosz és szovjet–orosz birodalom. Amikor aztán a második világháborúban fordult a kocka, és a szovjet Vörös Hadsereg óriási erői az Al-Duna felé közeledtek, Eliade megerősítve láthatta teóriáját: a tradicionális társadalmak embere csakis úgy képes elviselni a „történelem terrorját”, melynek kiszolgáltatottja, ha a mítikus modellek ciklikus visszatértében hisz. Eliade elképzelése szerint tehát Délkelet-Európa népei a történelem előtti idők örökösei, s egyben egy olyan túlélési technika birtokosai, melynek köszönhetően sikeresen védekezhetnek a történelem terrorja ellen. Túlélési technika? Azt hiszem, jól látta Eliade: ez a technika valóban létezett, működött és működik máig is. A román történelemben a XVIII. századot sokáig a „fanarióták korá”-nak mondták. Konstantinápoly Fanar, törökösen Fener nevű városrésze az Aranyszarv-öböl délnyugati partján elterülő kikötőnegyed, mely egykor híres világítótornyáról (fanarius) kapta elnevezését. Konstantinápoly eleste (1453) után, a török Isztambulban is a legnépesebb görög negyed maradt, a fanarióták, vagyis a gazdag kereskedők és hajótulajdonosok, később a komoly hatalommal és befolyással rendelkező hivatali arisztokrácia lakhelye. Az 1600-as évek derekától ők a birodalom dragománjai, hivatalos tolmácsai is, Dimitrie Cantemir és Constantin Brâncoveanu fejedelmek uralkodása után pedig, az 1700-as évek elejétől Moldva és Havasalföld hoszpodárjai, hivatalnok-fejedelmei . A XVIII. század fanariótái görög, román, albán, olykor bolgár származásúak, ám mindig görög–török kultúrájúak voltak, uralmuk a román vajdaságokban 1821-ig, a görög szabadságharc kirobbanásáig s Tudor Vladimirescu felkeléséig tartott . A diplomáciában, a hatalom megragadásának és megtartásának hol barbár durvaságú, hol kifinomultan alattomos művészetében ritkán kap főszerepet a becsület: az udvar nemcsak az udvarias viselkedés, hanem az udvari intrika melegágya is . A román történelem korai évszázadai azonban még az átlagosnál is nagyobb megalkuvásra való hajlamot, kétszínű rugalmasságot és persze kompromisszumkészséget

követeltek néptől és vezetéstől egyaránt . A fanarióták ezt a történelmi és politikai hagyományt fejlesztették tovább. Nem eshetett nehezükre, mert tény ugyan, hogy iskolák alapításával, templomok építésével is támogatták görög nemzetük ügyét, összességében mégis inkább önzésükről, kielégíthetetlen pénz-és hatalomvágyukról, ravaszságukról, kétszínűségükről, simulékonyságukról és praktikus érzékükről voltak nevezetesek Konstantinápolyban és birodalom szerte. Az első fanarióta fejedelem annak az Alexander Mavrocordatnak a fia volt, aki a szultán dragománjaként igen hathatósan képviselte a török érdekeket az 1683. évben kitört osztrák háborúval kapcsolatos tárgyalásokon . A jól jövedelmező, egyszerű „üzlet”, a románság fejedelmi trónjai csalogatta a vállalkozókat, a Mavrocordat család után a Ghica, Caragea, Calimachi, Ipsilanti, Mavrogeni, Sutu, Moruzi és a valóban román Racoviţa család is ringbe szállt . A görög vallási és politikai befolyás, valamint a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok már jóval régebbi keletűek voltak, ám a fanarióták uralma idején a román fejedelemségek politikai intézményei eltörökösödtek, a kultúra erősen görögössé vált . A régi földbirtokos bojárság hatalma (és földtulajdonlása is) bizonytalanná lett, megjelent a mohó és kíméletlen, semmi hagyományt és törvényt, szokásjogot nem tisztelő, úgynevezett „hivatali bojárság” intézménye. Constantin Mavrocordat uralkodásának idején, 1740 körül pedig a bojári rang már nem az ősi családok kiváltsága, nem is a régi vagy új keletű földtulajdontól, még csak nem is a hivataltól, hanem csakis az uralkodó pénzen és kincsen megvásárolt jóindulatától függött. A fanarióták annak köszönhették sikereiket, hogy remek diplomáciai képességekkel rendelkeztek: rafináltak voltak és kitartóak, az elvtelenségig rugalmasak, arcátlanul erőszakosak, követelőzők és kielégíthetetlenek . A XIX–XX. századi román politikus gárda tanult a történelmi leckéből. Úgy lettek européerek, úgy idomultak az új kor végi és legújabb kori Európa követelményeihez – sajátították el a nyugati műveltséget és nyelveket –, hogy közben megőrizték régi beidegződéseiket: a fanarióták rátermettségét, mely lehetővé tette számukra azt, hogy

maximálisan érvényesítsék nemzetük érdekeit, kíméletlenül lecsapva minden lehetőségre. Mi ez hát? Hatás és ellenhatás? Törvényszerűség? Mindenki olyanná lesz, amilyen körülmények közé születik? Minden nép olyan, amilyen a történelme? Mircea Eliade egyszerűen azt mondja: a történelem terrorja megszüli a védekezés technikáját. És Bartók? Mit kezdjünk Bartók Bélával? Aki meg azt a technikát dolgozta ki a nacionalizmus és a szűkkeblű ostobaság terrorja ellen, hogy igenis tiszteljük egymást. „Az én igazi vezéreszmém… – írja – a népek testvérré válásának eszméje… minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem – amennyire erőmtől telik – szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle más forrásból.”

KELET DUNÁJA A bolgár Duna. Vízszintes, hullámzó vonal. Majd’ négyszáz kilométer, szemben a román parttal . A hosszúság 26. fokán, Bukaresttől délre, Giurgiuval szemben van egy város: Rusze, vagyis Ruszcsuk . A török alattvalóként született, majd osztrák íróvá lett, később Angliába sodródott (bolgár–spanyol) zsidó Elias Canetti úgy emlékszik vissza kisgyermekkorának színterére, mint egy színes, élettel teli nagyvásárra, a pezsdülő, földi édenkertre. „Aligha sikerülhet képet adnom ruszcsuki gyermekéveim színességéről, gyönyörűségeiről és félelmeiről. Minden, amit később átéltem, egyszer már megtörtént velem Ruszcsukban.” Amikor Canetti született, a bolgár kikötőváros, lent az AlDunánál, Romániával szemközt, még a török birodalom része volt. „A világ többi részét ott Európának nevezték, és ha valaki felhajózott a Dunán Bécsbe, azt mondták, Európába megy. Európa ott kezdődött, ahol a török birodalom végződött hajdan.” Törökök, délszlávok, görögök, albánok, örmények, cigányok, románok, oroszok, magyarok éltek itt együtt. És persze zsidók. Spaniolik, vagyis ladinó zsidók, azaz szefárdok, a Spanyolországból 1492-ben elűzöttek leszármazottai, akik négyszáz esztendő elteltével is megőrizték nyelvüket. „Az a spanyol nyelv – írja Canetti –, amelyet egymás közt használtak, a kiűzetésük óta eltelt évszázadok során vajmi keveset változott.” Spanyolok a Duna partján? Úgy ám! Spanyol zsidók. Akikről 1970 körül azt írja Javier Pérez Pellon, hogy a fájdalmas kiűzetés után öt évszázaddal is Andalúzia ételeinek gőze száll a fazekaikból. Ez is a Duna-táj . A szefárd zsidók. Őseik valamikor a VIII., IX., X. században indultak a Szentföldről. Kifinomult arab kalmárokkal, szent tanítókkal és aszkéta hittérítőkkel, durva berber rablókkal együtt vándoroltak Észak-Afrika partjai mentén. Kalózokkal, szicíliai és föníciai kereskedőkkel, távoli városokban diadalmas költői párbajra készülő szúfi költőkkel, engedelmes zarándokokkal együtt szálltak a ringó hajókra. Híres orvosokkal, egyiptomi és arábiai tudós csillagászokkal, kalandos kedvű iparosokkal vitorláztak át a

tengeren, hogy megérkezzenek a mór Rondába, Sevillába, Córdobába, Granadába, ahol meglelték otthonukat. Évszázadok múltán Ferdinánd és Izabella, a Katolikus Királyok űzték őket tovább. És ezeknek a keresztény Hispániából kiakolbólított spanyol nyelvű zsidóknak a többsége Törökországban lelt menedékre, s tagadhatatlanul a birodalom egyik legtehetségesebb, legvagyonosabb rétegévé lett . A szefárdoknak, a spanyol zsidóknak jól ment a soruk a törökök alatt, írja Canetti, jobban, mint a balkáni keresztény szlávoknak. De mert sok volt köztük a jómódú kereskedőember, az új bolgár kormányzat is igyekezett jó viszonyt teremteni velük. Színes, tarka világ volt ez; főként egy gyereknek. Bolgár és román cselédlányok vámpírmeséi, örmény és görög kereskedők medve-és farkaskalandjai, albán és szerb orvvadászok csempészhistóriái, vérfagyasztó hírek múltba vesző eredetű vérbosszúkról. Kikötői zsibongás, az arany-és ezüstmívesek portékáinak csillogása a bazár zsúfolt sikátoraiban, müezzin üvöltése a mecsetek felett. Római és görög katolikus templomok, a tömjén köhögtető, súlyos barna felhőiben és az óarany gyertyafényben úszó görögkeletiek, zsinagógák, örmény püspöki székesegyház. Szánkózás a Duna jegén át Romániába, karlsbadi telek, herkulesfürdői és brassói nyaralások, a bécsi Burgtheater pompás előadásai. És mennyi nyelv! Bolgár, szerb, török, orosz, román, magyar, német. De az első gyermekdalok és mondókák – „Manzanicas, coloradas, las que vienen de Stambol” (Pici piros almák, Sztambulból jönnek…) – mind spanyolok. „Korai gyermekéveim minden eseménye spanyolul vagy bolgárul zajlott le – írja Canetti. – Később nagyrészt németre fordultak át bennem. Csak a különösen drámai események, talán csak az emberölés meg a gyilkosság és a hasonló szörnyűségek maradtak meg spanyol nyelven, de ezek aztán nagyon pontosan és kitörölhetetlenül.” Szeretném azt hinni, hogy ahol ennyi náció, nyelv, vallás és kultúra keveredik, az csakis csodálatos vidék, földi Paradicsom lehet. És Ruszcsuk – bár sokat változott – sokat meg is őrzött évszázaddal ezelőtti karakteréből.

Duna-táj spanyolokkal . A képhez azért az is hozzátartozik, hogy a szefárd zsidók sok évszázados vándorlása nem ért véget a Dunánál . A „szenvedő kóborlás”, a „nosztalgikus emlékezés körmenete” csak a Szentföldön zárult be ismét. „Öt évszázad telt el – írja Pérez Pellón –, de ma is itt látjuk őket Izraelben, az utcákon, a kávéházakban, a szállodákban, a könyvesboltokban, az egyetemeken, dolgoznak a földeken, imádkoznak a zsinagógákban. Még mindig beszélnek spanyolul, éneklik Spanyolország ősi dalait, házaik konyhájában Kasztília, Galícia, Aragónia, Andalúzia ételeinek gőze száll fazekaikból.”

A FOLYÓ ÉS A TENGER NÁSZA Ha valahol igazán átérezzük a folyó, a víz szentségét, az a delta és környéke. Itt tényleg minden a víz. Amerre csak nézünk, mindenütt víz. Nem látjuk a Dunát a víztől. Mintha a teremtés ősforrása felé csorognánk. Ez már nem is folyó, csak víz. Hatalmas tömegű fluidum. Úgy is, mint teremtő erő, lehetőség . A kezdet. Mindeneknek forrása. Az életé is . A mezopotámiai és óind természetmítoszok kavargó ősvizei, az őskáosz parttalanul hömpölygő folyói jutnak eszünkbe . A víz a teremtés első mozzanata. Először a megtermékenyítő víz létezett, a folyó, az ősóceán, abból merült föl, bukkant elő a szilárd pont: a sziget. Az éden. A vízben, a folyóban történő rituális alámerülés – legyen az a Gangesz, a Jordán, a Duna vagy a Tisza – nem más, mint elfogadás. Azt jelképezi, hogy belenyugszunk a sorsunkba. (A latin fluvius természetes vízfolyást, eret, patakot, az influencia viszont befolyást jelent: melyet az égitestek, a bolygók és csillagok gyakorolnak életünk és sorsunk alakulására.) Az alámerülés visszatérés a mindenségbe, a nagy egészbe, a formálatlan biztonságba. Lélektanilag: vágy az anyaöl után – a keresztény magyarázat szerint: felolvadás az atyában . A folyón való átkelés előtt a görögök gyakran fohászkodtak a folyamistenhez, fésülködtek, hajat vágtak, megtisztálkodtak. Nemcsak a lemerülés, de a vízből való felemelkedés is szakrális cselekmény: a teremtés szimbóluma . A születésé, az öntudatra ébredésé. Vagyis az elkülönülésé . A víz tisztít, lemossa bűneinket. Az éjszakai meztelen fürdőzés pogány rítusában a folyékony őselem, a víz a termékenység biztosítéka . A korai keresztények szerint a természetes vizek – források, folyók és tavak – magukban hordozzák a megszentelés erejét. Nem is kell egyebet tennünk, mint egyszerűen kérnünk Istent, hogy engedje ennek az erőnek a kifejeződését . A kereszt és a keresztelés szó sok nyelvben más-más tőről fakad. Kreuz és Taufe . A latin crux, crucis és baptismus (ebből a spanyol cruz és bautismo) . A kereszt, mellette pedig az elmerítést, fürdetést, megmosást jelentő görög baptizo . A mosakodás az egyik legősibb rituális cselekedet: a

bűnbánat, a megtisztulás szertartása . A keresztelés – akár alámerülés vagy lemosás – a halált és a feltámadást idézi . A folyóba merülő test meghal, a bűnös, tévelygő ember helyett a megújult, tiszta lény támad fel a habokból. Hérodotosz azt írja, Egyiptom a Nílus ajándéka. Az ukrán esszéista meg azt, hogy a Duna a Nílus másik neve. De vajon mi a Duna ajándéka? A Duna ajándéka én vagyok, mondja kacéran a Duna, és megriszálja a farát. Nárcisztikus Duna? A Duna elvan magában? Játszik a porban? Andruhovics szerint Közép-Európa történetében a Duna-Monarchia utópiája tűnik az egyetlen impozáns árnyalatnak. Hát jó, legyen. De miért nem respublika, kérdezhetjük indignálódva. Nem volt elég Habsburgokból, Romanovokból, Hohenzollernekből? A Duna ajándéka Baden, Hohenzollern, Württemberg, Bajorország, Felső-és Alsó-Ausztria, Szlovákia stb.? A Duna ajándéka a Duna-táj? És Magyarország a bokréta rajta? Legyen a Duna ajándéka a delta. Ukrajna és Románia osztozik rajta, de a delta hasonlíthatatlanul nagyobb hányada Románia területén éri el a tengert. Az északi, Kilijai-ág a vízhozam kétharmadát hordozza. Délebbre a Tulceai-ág, mely megint kettéválik Sulinai-és a legdélebbi, Szent György-ágra. Varázslatos világ ez. Mesevilág és szörnyűség. Csoda és kegyetlen valóság együtt. Ha kimondjuk, egyszerre idéződik bennünk a védelemre nem szoruló, vad természet csodája és a maláriás láz, a mocsári szúnyoghad, a leprasziget, a diktatúra évtizedeiben halálra dolgoztatott fegyencek rémképe. Mi most maradjunk a csodánál. Itt még a helynevek is mesések: Babadag, Mahmudia, Caraorman, Gorgovac. (A régi Izmailt, mely a török delta nagy erődje volt, Byron is megénekelte.) Ez a mintegy ötezer négyzetkilométeres terület megragad, marasztal. Szó szerint is, mert lápjai, mocsarai az idegennek alig-alig járhatók, aki belekeveredik, könnyen végleg ott ragadhat. Itt minden mozog, inog, billeg, hullámzik, fodrozódik, hajlong, süllyed és emelkedik . A szélesen hömpölygő folyó százezer tonnaszám rakja le, teríti el a homokot, zátonyokat és szigeteket épít, aztán saját munkáját kerülgeti, eltorlaszolja önnön útját, majd egy nagy lélegzettel, egyetlen hatalmas áradással az

egészet a tengerbe mossa. Úszó szigetecskék, pocséták, tünékeny tavak és erecskék, lápok, vizenyők, ingó-bingó mocsarak és illékony, el-majd ismét feltünedező csatornák vízi és nádi labirintusa ez. Hal-, vad-és madárparadicsom. És ha az, akkor a halászok, vadászok, kutatók és természetbarátok édene is. Kirándulóhajók és halászbárkák, rezervátumok, kikötők, kamionok, tengerjáró és kotróhajók, ladikok, egyhelyben ringó, kopott lakóhajók, uszályok, hatalmas daruk, konténerek, tartályhajók világa. Három nagy ága mellett buja zöld mezőkön, virágos réteken, bugyborgó lápokon, sűrű nádrengetegben, dombok és lapályok közt megbújó, mozdulatlannak tűnő millió erecskén és csatornán igyekszik a folyó a tengerbe . A deltában több mint ötven település létezik: halászfalvak, melyeknek főutcája maga a víz, valamelyik csatorna vagy erecske. Ha valamicskével feljebb, a bolgár–román szakaszon olykor úgy éreztük, mintha mediterrán tájban úszna az elnehezült, lusta folyam, most Afrikába érkeztünk meg . A sivatagi nap hatalmas korongja súlyos lampionként függ a horizonton: valóban Nílus lett a Duna. Leküzdhetetlen vágy kél bennem, hogy a folyóról is szóljak már valamit. Nem a hidakról a várakról, mesékről és legendákról, hanem a folyóról . A folyó vízről. Mindenről, ami nem körülötte, hanem benne van. Iszap, kavics, korhadék, törött kagylóhéj. Sömlyék, limány, mederkottyanó. Övzátony és folyózug. Cascade (lépcsős vízesés) és sellő (meredek zuhatag) . A nevezetes Margaritana (Nem, nem pizza!): a folyami gyöngykagyló. Bármi, ami anyag. Ami a folyó Dunához tartozik. Mindegy, hogy mi, csak ne ember legyen. Mert azt már unom. Unom magamat! Minket . A parttalan dumát . A Dunát akarom! Mondhatnám hányavetin, hogy nem kell a sóder, de éppen hogy az kell . A sóder, homok, kavics. Torlat, terasz és alluvium. Kezdjük egy számmal. Évi 70 millió tonna hordalék. 70.000.000.000 kilogramm. Évente tíz Kheopsz piramist rak le a deltában a Duna. Itt a deltában nagyon is kézzelfogható, amit az eleai iskola mestere, a Kr.e. 580 körül született Xenophanész a megkövült ősmaradványok fölött töprengve megállapít: a világ folyton mozgásban van, a tenger szárazfölddé válik, a föld tengerré lesz. Nekünk pedig ebben a látszólag folytonos

változásban kell meglelnünk a maradandót. Évi hetvenmillió tonna. Szép nagy szám. De valójában mi is ez? Most igazán helyénvaló a kérdés: mi folyik itt? A válasz egzakt, mert a hordaléknak tudománya van. Lebegtetett hordalék az, amit a folyó lebegtetve szállít. Ha 0,063 milliméternél kisebb átmérőjű szemcsékből áll, akkor iszap, ha 0,063 és 0,63 milliméter közt van az átmérője, akkor homok. (A sárga lösz lebegő, finom szemcséiről kapta nevét a Huangho, a híres Sárga-folyó.) Ugráltatva szállítja a folyó a 2-20 milliméter közötti átmérőjű apró kavicsot, csúsztatja, vonszolja, taszigálja, görgeti a nagyobb kavicsot és a 63 milliméternél is nagyobb görgeteget. Csak a hordalékról mi mindent összehordhatunk. És akkor még nem is beszéltünk a folyamágyról vagy a zsinről . A folyó zsinje, mondták valaha . A folyamzsin. Nem más ez, mint a folyam zsinege, legsebesebbje, vagyis a fősodor. Aztán a föveny, a rekettyés, a törzsökök és redvesek, a kelevisz és az iringó. Buzgár, örvény, forgó. Rónavíz és szélvíz. Burványlás. Tőzegek és turjánok. (Fenét! Dehogy magyarázok, nem vagyunk mi lexikon, akit érdekel, annak tessék utánanézni!) Azért kettőt nem bírok ki. Hát tessék! Folydoga, ami annyit tesz, hogy erecske, csorgó . A folyány pedig a folyó anyja, mindenek eredője, vagyis a forrás. Nádiringó című kötetében Palocsay Zsigmond, a Duna-delta egyik magyar szerelmese felteszi a kérdést: vajon „mit tesz a folyó magával”, mielőtt elveszítené a nevét (és önmagát), mielőtt feloldódna, végképp eltűnne a sós vízben? Nem a válasz érdekes, hanem egy mellékes állítás: a vízi világ bolondja, a láp kutatója úgy érzi, a „belejutás” nem lehet a folyó célja. Mintha a Duna valahol Silistra környékén rájönne, hogy nem lesz ez így jó, vissza az egész. Mintha húzódozna. Mintha úgy érezné, jó volna még húzni, halasztani. Meanderezni kéne, gondolja, tekeregni összevissza. Azaz dehogy összevissza. Nagyon is precízen, minden talpalatnyi helyet kihasználva, bőven ömölve, mégis sumákul araszolva, kilométeres kanyarokban is csak centiket haladva előre. (Mint a Meandrosz Kis-Ázsiában, amiről ez az egész – folyókanyar, meanderes díszítés meg minden – a nevét kapta, ami úgy csalinkázik a hajdani Milétosz és az Égei-tenger felé, akár az

ökörhugyozás.) Késő bánat, itt már nincs mit tenni: nem lehet sompolyogni – itt hömpölyögni kell. (Egy szál hömpölygőben a Duna.) A Duna kirohanása ez. (Vagy inkább berohanása?) A dicső vég. Ott, ahol a folyó és a tenger találkozik, már tiszta időben sem látszik a part, elhagyunk mindent, csatornákat, hullámzó talajú mozgó-szigeteket, nádtengert, elhagyjuk a torkollás megfoghatatlan pontját, a zéró kilométert, mindenütt csak víz, víz és víz. Nincs itt már semmi, ami korábban folyó volt, nincs part, meder és morotva, nincs semmi, csak levegő és víz. Felhő, pára, napfény és víz . A folyó – úgy tűnik – a kéklő végtelenbe, az egekbe ömlik. És ez még mindig a Duna, mert hosszú kilométereken át a tengerben is folyó még a folyó, itt már valóban parttalanul ömlik a sósban az édes, a Duna nem több, mint egy édes vizű, más színű és más hőmérsékletű áramlás, míg lassan-lassan végleg felszívódik, eltűnik, felolvad a vízben. Víz a vízben. * Aláereszkedtünk, föl s alá flangáltunk, szörföztünk a folyón, de vajon okosabbak lettünk, megtudtunk valamit? Tudjuk például, hogy mi a folyó? A folyó a víz volna? Lehet, hogy a folyó úszik? Háton úszik? Arcát fölfelé, felénk, a Nap és a Hold felé fordítja? Vagy hason úszik? Orrával a medret, az iszapot szimatolja? Vagy nem is úszik, hanem a mederben kúszik? Fejjel előre, hasmánt halad, s miként bőrét a kígyó, levedli folyton a partot. Folyton-folyvást. Talán nem is a víz a folyó, hanem inkább a meder? A hosszú, mély gödör, mely összegyűjti és leereszti magán a vizet. Netán ez mind a folyó? A föld, a víz, s talán a levegő-ég is? Hidak, kastélyok, vízimalmok? Ácsorgó, kopott, csöndesen nyiszorgó uszályok? A történelem? A múlt? Fosszíliák, kagylók, csigák, kavicsok? A hal és a halászlé is? És a mondókák? „Duna pontya, Tisza kecsegéje, Ipoly csukája legjobb bőjt, ha szerémi borban főtt.” „Duna, Tisza, Dráva, Száva, törjön ki a lábad szára!” A csíkok és a csíkbogarak? A donaueschingeni forrásmedence fölé hajló rokokó dáma arcának sárga holdja a víz tükrében? És a gyékényvágó cigányé is, a delta örök csavargójáé, aki a kényes hölgytől háromezer kilométerrel

távolabb bámulja füstös képét a sömlyék, a süppedékes láp zsombékok közt fel-felcsillanó vizében? A delta ortodoxnál is ortodoxabb népe, a lipován is a folyó volna? A dunai kozák, akinek ősei a XVII. században menekültek Bukovinába, majd onnan tovább, ide a deltába? A hívő, akinek hitetlen unokája nem a Donhoz vagy a Krímbe igyekszik, nem Oroszországba vagy Ukrajnába tér vissza, hanem Izraelbe vándorol ki? A mokányok is a Duna volna? A móc pásztorok, akik az Erdélyi Érchegységből hajtották juhnyájaikat a deltáig, Dobrudzsa enyhe telébe, kövér mocsaraira? És a jürük törökök nomád népe, akik délről vándoroltak a deltához évről-évre? És az apacsok? (A folyón nem stricit, városi vagányt, hanem az öregháló rúdját értik a szón.) Meg a betyárok, a hajdani hajóvontató legények? A mesék és babonák? A Tisza, Maros, Dráva és Száva nevű kutyák? (Valaha az a hiedelem járta, hogy ha folyókról nevezik el a kutyákat, azok bírják majd az isteni folyamok erényeit: fáradhatatlanok, éberek, bátrak és elszántak lesznek, de barátságosak.) Ez mind-mind a folyó? Ez mind a Duna? A part mentében vágtató szkíta és avar lovasok illanó képe? A túlpartra suhanó hun, magyar vagy mongol nyilak sötét villanása? A langy, sekély vízben négykézláb üzekedők szertetöredezett árnya? * Amikor ezen sorok írója már másra sem tudott gondolni, csakis a Dunára, amikor már egy pohár vizet sem tudott meginni anélkül, hogy eszébe ne jutott volna, hogy akkor nem csak képletesen, de szó szerint is a folyóból él, amikor a Margit-hídon a kocsisorban araszolva – helyzetéből adódóan is – némi lenézéssel elegy tartózkodással (mondhatnám, undorral) meredt a vízre, melyen éppen alatta egy széles uszály rozsdabarna orra kúszott elő a híd alól, és az jutott az eszébe, hogy micsoda méltatlanság ez, micsoda aránytalanság, hogy ő itt fenn araszol a zsúfolt hídon, míg odalenn a víz nyugodtan hömpölyög, aztán ráébredve, hogy hohó, hát hiszen ez az egykedvű bölcs a Duna, munkájának és gondolatainak tárgya, akivel hetek óta nyugszik és kél, amikor felismerte ezt, elszégyellte magát, és arra gondolt, hogy rendben van ez így, nagyon is jól van ez így, hogy ő fent a dugóban araszolva, a Duna meg ott alant hömpölygőben. Azt érezte akkor, hogy lassan be kell fejeznie a

munkát, vagy legalább egy kicsit ki kell kapcsolnia. Néhány óra múlva már ott is ült a folyóparthoz közeli kis teremben, négy méterre a zenésztől. Markában pohár, lába mellett vörösboros flaskó . A persekutor úgy fújta a szaxofont, mintha menekülne, mintha alvó tigris körül ólálkodna lábujjhegyen . A szünetben ő is vörösbort kortyolgatott, és a végén, a ráadás előtt elmesélte, hogy valaha, amikor még kölyök volt, a Duna vizén a Vigadóval szemben ringó Syrius-hajóra járt igazi zenét hallgatni. Elgondolkodva bámult ránk, belekortyolt a borába, és mielőtt fújni kezdett volna, tétován elmosolyodott. – A Duna még megvan – mondta.

EPILÓGUS Cosmodystichia című művében Pescennio Francesco Negro az 1500-as évek elején a következőket írja a symposionok magyarországi divatjáról: „A symposionokon nemcsak a fogásokat tálalják fel, hanem az olyan vitákat is, amilyenek a platóniak és a filelfóiak voltak. Ilyeneket én, emlékszem, társaimmal a pannon előkelőségeknél látogattam, ahol a fogások közé, ha valami vita támadt köztünk, rengeteg könyvet hoztak az asztalhoz, ezeket olvastuk és különféle értelmezéssel magyaráztuk.” Az itáliai szerző sorait olvasva Mátyás Magyarországa rajzolódik elibénk. Janus Pannoniusé. Eszünkbe jut a közép-európai humanista tudósok, papok, írók és költők testvéri társasága, a korábban is működő, de hivatalosan csak 1497-ben alakult Sodalitas Litteraria Danubiana. Legyen hát ez az igazi Duna. A Sodalitas Litteraria Danubiana. Azért Janust se felejtsük el, hiszen az ünnepelt költő Itáliából, Padovából és Ferrarából, a Pó partjáról mindig visszatér a Dunához, Pannóniába. Igazi közép-európai történet, hamisítatlan Duna-sztori az övé is. Amennyi dicsőség, annyi bú és bánat, amennyi fönség, éppannyi kicsinyes nyavalygás. Már a neve is . A nevei. Amin ölre megyünk. Janus Pannonius, Jonannes de Chesmiche. Nekünk, magyaroknak Csezmiczei János, a horvátoknak csakis Jan Česmički. Küzdünk, harcolunk érte. Hogy csakis és kizárólag a mienk. Álljon hát itt feketén fehéren: Janus Pannonius szlovéniai költő, horvát kisnemesi családban született, anyja Vitéz Borbála volt, Mátyás diplomatájának, ama nevezetes Vitéz János esztergomi érseknek a nővére . A rokonság sem szégyellnivaló, de fontosabb ennél, hogy Janus Pannonius – életében is, de halála után még inkább – Itália legnagyobb tiszteletnek örvendő, babérkoszorús költője, a szellem arisztokratája. Aki – ezúttal nekünk ez a legérdekesebb – Hungáriában először mondja ki: a mi Dunánk. Jelkép neki a hatalmas folyó, a haza jelképe. Nap és Hold, sors és haza, Duna, Duna-táj, Duna-sors: Pannónia.

Most vissza a Dunai Tudós Társasághoz! De előbb még a symposionról valamit. Az ókori görög–latin symposion divatját a humanista gondolkodók élesztik fel újra. Symposion, latinul convivium: a lakomázva vitatkozás művészete és élvezete. Talán valamikor az 1400-as évek első felében, Milánóban támad fel, aztán gyorsan eltanulják Firenzében is . A firenzei újplatonikus Marsilio Ficino – Janus Pannonius hajdani diáktársa és barátja – Platón Lakomájához írt kommentárjának, De amore (A szerelemről) című symposionjának második kiadását éppen Janus Pannoniusnak ajánlja, mondván, a költő a múzsák után Platónt is mutassa be a Duna táján. Mátyás uralkodásának esztendeiben Magyarországon is meghonosodik a vigadva vitatkozás, az együttgondolkodás eme ősi formája. Esztergomban, Vitéz János palotájában itáliai teológusok és magyar főpapok disputálnak, vívódnak, érvelnek a terített asztalnál vagy a pamlagon heverve, boros kupával – és persze a könyvtárból áthozatott könyvekkel – a kézben. Egy ilyen alkalommal maga Mátyás az, aki valamely ódon krónikából citálva visszavonulásra kényszeríti a tudós inkvizítort, a csillagászathoz is konyító Giovanni Gatti domonkos teológust. Mátyás híres könyvtára, a Bibliotheca Corviniana – melyet a kortársak a „tudás szentélye”-ként emlegettek – nem múzeum volt, halott művek díszes temetője, hanem inkább pezsgő életű szalon, vidám symposionok helyszíne, mely nemcsak az uralkodó kedvét szolgálta, hanem szellemi műhelyként működött. Világi és egyházi kiválóságok, művészek és tudósok rendszeresen használták a bibliotékát, kolostorok, iskolák kölcsönözték könyveit, a király gyakran itt tanácskozott kedvelt humanistáival. Mátyás a könyvtár helyiségeit reneszánsz budai palotájának közepén, a Dunára néző szárnyban építtette fel, és a könyvesház pompája vetekedett a trónteremével. Hatalmas, színes üvegablakokon áradt be a fény, körben, a falak mentén mindenütt aranyozott polcok, rajtuk a bőrbe, színes selyembe és bársonyba kötött, címeres, zománcdíszes kódexek. Bartholomeus Fonteus, a firenzei humanista 1488-ban így lelkendezik a könyvtárról: „a király oly lelkületű, hogy – mint minden dologban – a könyvtárban is felülmúlja a többi fejedelmeket”. Fonteustól tudjuk, hogy Lorenzo de’ Medici Mátyást

követve alapította meg görög nyelvű könyvtárát . A híres bibliotéka tudatos továbbépítésének Mátyás halálával ugyan vége szakadt, ráadásul pótolhatatlan köteteit nyakra-főre kölcsönözgették, de még így is Európa egyik leggazdagabb könyvtára volt, tele görög, latin, héber unikumokkal, s mint ilyen, kivételes helye volt a különféle tudományos alkotómunkának. Mátyás halála után az olaszok többsége visszatért Itáliába, de a Jagelló-kor humanistái – magyarok, lengyelek, csehek és morvák, osztrákok – éppúgy szerették Budát, mint korábban a taljánok. Hogy miért? Nyilván Mátyás palotái, a reneszánsz pompája és tündöklése is vonzotta őket, de talán ennél is nagyobb vonzerőt jelentett a könyvtár. Johann Alexander Brassicanus, a bécsi humanista még 1525-ben, két emberöltővel Mátyás halála után, a megdézsmált könyvtárat látva is lelkendezik: „Ahány könyv, annyi kincset láttam ott, úgy tűnt, nem könyvtárban, de – mint mondják – Jupiter ölében voltam. Annyi volt ott a görög és héber kötet, melyeket Mátyás király Konstantinápoly eleste és más görög város pusztulása után mérhetetlen pénzen vásárolt össze, annyi volt a régi és újabb latin könyv, mint tudomásom szerint sehol máshol”. Ez az a közeg, melyben a bécsi egyetemen oktató természettudós és költő, Conrad Celtis megalapítja a Sodalitas Litteraria Danubianát. Nem véletlen, hogy éppen egy bécsi professzor az alapító atya: az észak-itáliai egyetemek, Bologna, Padova mellett a Jagelló-kori Magyarország humanista kultúrájára erős hatással volt a bécsi egyetem is . A Dunai Tudós Társaságban pedig Bécs és Buda tollforgatói egyesültek, hogy a kiváló tudósok, teológusok, művészek a testvérület tagjaiként együttműködve még hatékonyabban alkothassanak. Hogy valójában mi is volt a sodalitas? Szövetség? Közép-Európa első irodalmi társasága? Az első közép-európai akadémia? Valami olyasmi. Így együtt. De talán a szövetség a legfontosabb . A társaság ugyanis nemzetek fölötti volt: a bécsi, a budai magyar és a budai cseh kancellária humanistáit, osztrák, német, magyar, cseh, morva, lengyel, olasz tudósokat fogott össze: rendszeresen symposionokat tartott Budán és Bécsben . A sodalitás, a bajtársi szövetség (nevezzük inkább tudós pajtási körnek?) Bécsben székelt,

de tagjainak többsége Budán tartózkodott. II. Jagello Ulászló uralkodása idején a budai cseh kancellária cseh és morva humanistái vigyázó szemüket nemcsak Bécsre és Itáliára, de Krakkóra és Prágára is vetették . A sodalitas tagjai 1497-ben az ingatag jellemű ifjabb Vitéz Jánost (az egykori esztergomi érsek unokaöccsét, veszprémi majd bécsi püspököt, Mátyás egykori diplomatáját) választották meg a társaság princepsének, elnökének . A tudós társaság Bécsben és Budán élő tagjai önálló testületekként, contuberniumokként is működtek, de közös elnöklet alatt álltak . A társaság kültagokat is felvett soraiba, összejöveteleire és symposionjaira vendégeket hívott, tagjai el-ellátogattak Augsburgba, Heidelbergbe, Mainzba, Nürnbergbe. A Dunai Tudós Társaság nem a Habsburg-mítosz része. Nem a Habsburgok, hanem inkább Bartók jut róla eszembe. Vagy a konföderációról álmodozó cseh Palacky, Kossuth és Jászi. Szép gondolat volt: egy nagy, erős állam Európa közepén. Államszövetség, amely, teszem azt, a latin nyelv, a tudomány és a művészet, az értelem, a műveltség és a kreativitás nemzetek fölöttiségében és talán az egymásrautaltság felismerésében gyökerezik, és itt középen, a centrumban, Kelet és Nyugat között valóban átmenet. Alternatíva. Más minőség. Nem forradalmian más minőség, de mégis más. Valami, ami önmaga. Egy nyugodt KözépEurópa. Azt mondják, a Közép-Európa-tudat létezik. Ahogy a horvát– magyar–cseh–lengyel régióban évszázadokon át létezett a középeurópai latinitás is . A közép-európai humanizmus nem a hatalomban és a politikában, hanem művekben, kultúrában élt tovább. Sokan állítják, hogy Közép-Európa igenis volt. Volt, de elvesztettük. Közép-Európát elrabolták. Mások szerint csak becsomagolták. Birodalmi csomagolópapírba. Eltették jobb időkre. Megvan az, nem kell megteremteni, ott van most is, ahol mindig is volt, csak ki kell csomagolni, le kell porolni. A XVIII. században még hihető volt, hogy Közép-Európa és a Habsburg Birodalom sokszínűsége erény is lehet. Aztán a kisebbnagyobb nemzetek ideológusai óriási szenvedéllyel egymás ellen fordultak. Sietni kellett. Úgy érezték. Különben minden elveszhet.

Nyugaton sok száz év alatt kovácsolódtak össze a nemzetek: úgy mondják, természetes módon forrtak össze egységes történelmi tudatú, hagyományú, mitológiájú nemzetekké a sokféle etnikumú és nyelvű közösségek. Természetes módon? Tűzzel, vassal, háborúval? De mindegy! Két-háromszáz évvel később KözépEurópában a nemzetépítés élharcosai írók, költők, festők és zenészek, történészek és régészek, tanárok és papok, vagyis a kultúra letéteményesei lettek. Franciaországban, Angliában a XVIII. század végére befejeződött a folyamat, ami a Duna-tájon épp csak elkezdődött. Volt már nemzeti eszme, nacionalizmus, de nem volt nemzet és nem volt az eszmét, a „szent ügyet” felkarolni hivatott független állam. Ha nincs, hát meg kell teremteni! Nemzetet és nemzetállamot is. Jött Herder úr, s nyomában a nemzeti művészet és a nemzeti tudomány zsoldosai masíroztak . A nyelv és a kultúra lett az önazonosítás, a közös tudat eszköze. Nyelvek, kultúrák, vallások harca kezdődött a soknemzetiségű államokban. Nyelvújítás, próza és költészet, festészet is szolgál: a nagy nemzeti mítoszok, hatalmas eposzok kora ez. Nem a Globe, hanem a nemzeti színházak tere . A színház sem szórakoztatni, hanem elsősorban nevelni, buzdítani hivatott. Csakhogy a nyelvi nacionalizmus veszélyes fegyver. Tisztaságra, homogenitásra törekszik. Mániákusan, szenvedélyesen takarít: igyekszik megszabadulni mindentől és mindenkitől, ami és aki „idegen”. És ki a legfőbb ellenség? A legközelebbi szomszéd. Ha nem lenne ez az átkozott szomszéd – albán, bolgár, cseh, horvát, lengyel, magyar, német, osztrák, román, szerb, szlovák, török vagy ukrán: válogathat ki-ki kedve szerint –, akkor boldogan élhetnénk! Duna-táji önzéssel akartuk lerázni, eltörölni a Duna-táji kárhozatot . A közös múlt eltűnt a nemzeti történelem „világrengető” eseményei mögött. Zene, tánc, mese, ballada, díszítő motívum, az eszközök formája, az építészet technikája, a folklór és kultúra nem tűri a határokat, ömlik és szivárog, megfest, átszínez, felélénkít. De a nemzeti történelmekben, tudományban és oktatásban a homogenitás hideg kőfalai magasodtak és magasodnak ma is . A falak mögött pedig félelem, gyűlölet, idegenkedés. Merrefelé is mutat mindez? Mi már tudjuk. Szűkkeblűséghez, befelé forduláshoz, sértődöttséghez,

elvtelenséghez, tudatlansághoz. Az, hogy előbb majd megkérdőjeleztetnek az önző Nyugat nagy eredményei, talán nem is baj. Lélektelen felvilágosodásról, romlott anyagiasságról, kíméletlen kapitalizmusról, ostoba racionalizmusról, szentséget nem ismerő materializmusról, s mindezekkel szemben tradícióról, hitről, falusi közösségekről, földről, népről, rögről és vérről, a hagyományos nemzeti értékekről, sorsról és történelmi feladatról esik majd mind több szó. Ezt itt most nem folytatom, nagyon is bonyolult ügy ez, de azt tudjuk, hová vezet. Közép-Európa. Hogyan is szoktunk ehhez közelíteni? (Mert a grabancánál megfogni, az üstökénél megragadni nem lehet.) Vegyük szép sorjában. Közép-Európa a megdermedt múlt. Közép-Európa a feudális Európa, a Nyugat után kullogó, az alvó vagy gyermekkorát élő, sőt a halott Európa. Közép-Európa – igaz, Broch a Habsburg Birodalomra érti – a vidám apokalipszis. Europa Minor: érthetjük alatta Bukovinát, Galíciát vagy Ukrajnát, a Monarchiát, de akár a Baltikumtól az Adriáig és a Fekete-tengerig terjedő területet is, melyet a közép-európai, s azon belül a magyar történelmet oly jól ismerő Carlile Aylmer Macartney a „kevert népek övezeté”-nek nevez. Közép-Európa a monarchia-sárga (mondhatjuk nap-sárgának vagy Habsburg-sárgának is) templomok és az egyenvasútállomások. Lehet véletlen, hogy épp egy galíciai, egy lembergi régész és klasszika-filológus (már ez is gyönyörű!) író, Jan Parandowski ötli ki a legszebb és legtalálóbb hasonlatot? KözépEurópa, írja, egyetlen hatalmas vasúti váróterem, ahol sokféle népek gyűltek össze, s most ücsörögnek és türelmesen várakoznak. Van, aki hosszabb, van, aki rövidebb ideje vár, de mindnyájan elég régóta ahhoz, hogy keressenek egy nyugodt zugot, ahol szép csöndben szundíthatnak. Közép-Európa sajátos humor. Öngúny és sértett hiúság. Közép-Európa egy vicc? Közép-Európa olyan, mint a Duna: folyton-folyvást folyik. Közép-Európa folyamatban van. Állandóan meghal és feltámad. Közép-Európa sosem volt, nincs és nem is lesz, de – ahogy Frantisek Palacky mondja – ki kéne találni. KözépEurópa délibáb, a Nyugat torz tükörképe. Kaméleon is: hol keleti Svájc, hol Anglia, Franciaország vagy Belgium. Közép-Európa álom.

A sem a Habsburgokért, sem Bécsért nem lelkesedő Kazimierz Brakoniecki írja Világtan című munkájában, hogy gyerekkorában egy megálmodott, tökéletes Lengyelország határait rajzolgatta, s átjavította a történelmi atlaszokat. Megtartotta Sziléziát és Poroszországot, Ukrajnát, Litvániát és Fehéroroszországot. Korrigálta a történelem baklövéseit. „Más sorsot találtam ki Lengyelországnak, mint ami a felosztások után várt rá, történelmi fantáziám minden energiáit az elveszett keleti végekre összpontosítottam, ugyanakkor mindvégig megtartottam nyugaton a Piast-kori határokat.” Felnőttként, írja, leszámolt már a vágyaival, tudomásul vette, hogy a mazuri Olsztyn nem Allenstein, Gdańsk nem Danzig, Lviv nem Lwów, Wilno nem Vilnius, Wrocław nem Breslau, Kalinyingrad nem Königsberg. Huss! Elszállt a Jagello-álom. Brakoniecki nem érzi, hogy neki, a lengyelnek szimpátiával kéne tekintenie a Habsburgok Ausztriájára. Még tovább is megy, kijelenti, hogy utálattal gondol a kései Habsburgok kispolgári-császári udvarára, Bécset pedig egyenesen európai Hollywoodnak, a hatalmi és vallási giccs szimbólumának látja. Krakkó ősi királyi palotájában, a Wawelben kaszárnya volt, Galíciában nyomor, a lengyeleket és az ukránokat egymás ellen uszították Bécs hivatalnokai, majd ügyesen kihasználták a gyűlölködést. Brakoniecki szerint az Oszmán Török Birodalom mellett a Lengyel Nemesi Köztársaság volt az egyetlen olyan állam, mely a 15-17. században döntő hatással volt KözépEurópa történetére . A lengyel–litván birodalom összeomlása, állítja a szerző, komolyabb következményekkel járt a térség népeinek sorsát tekintve, mint később az Osztrák–Magyar Monarchia pusztulása. Igen ám, de ki emlékszik már a lengyel–litván birodalomra? A régi Lengyelország története a XVII. századtól kezdve az egyre nagyobb elszigeteltség, a szellemi és gazdasági elmaradottság története. Az eltűnt Osztrák–Magyar Monarchia azóta is foglalkoztatja a világot, az eltűnt Nemesi Köztársaság periférikus ügy, mely a történelmi sérelmet szenvedett nemzet provinciális mitológiájának legfontosabb alkotóelemévé lesz. Ki törődik velünk, kérdezi a kétségbeesett polák. Válaszol is önnön kérdésére: senki. Pedig 1683-ban megmentettük Bécset! Ha

nincs Sobiesky és a lengyel felmentő sereg, vége a császárvárosnak. A történelmi sérelmet szenvedett nemzet provinciális mitológiája. Fájdalmasan pontos meghatározásnak tűnik. Velünk itt a Dunatájon olyan sokszor kiszúrtak, hogy úgy tűnik, nem maradt semmink, csak a dicső múlt. „Megmentettük Bécset, és ki törődik velünk?!” Hogy oda ne rohanjak, csóválom meg a fejemet . A két kezemen sem tudom megszámolni, hogy mi, magyarok, hányszor mentettük meg Bécset. Két-háromszáz éven át folyton-folyvást Bécset mentettük. Meg Európát. Európa védőpajzsa voltunk. Nagy Lajos, Zsigmond, Hunyadik, Zrínyik, Szigetvár, Kőszeg, Eger, az Esztergomnál hősi halált halt Balassi. És a sok tíz és százezer névtelen magyar hős. És a még több nem hős, akik csak egyszerűen meghaltak, a fűbe haraptak. Sorolhatnám napestig. Sorolhatnám, de minek. Hiszen itt mindenki védőpajzs volt. Itt mindenki Európát mentette. Albánok, bolgárok, görögök, szerbek, horvátok, románok, lengyelek, oroszok, velenceiek. Itt Közép-Európában mindannyian úgy érezzük, hogy nekünk jobban kijutott. Grendel Lajos írja remek Duna-tanulmányában, mely a „KözépEurópa és kísértetei” félrevezető címen jelent meg 1996-ban: „Lehet, hogy nyugatról mindez barbár, infantilis kis népek eszelős marakodásának tűnik, vagy a jobbik esetben vásott kölykök csintalankodásának . A feminin lelkületű őshonos közép-európai polgár viszont nem győz csodálkozni, hogy mennyire nem értik őt meg. Hát persze, hogy nem értik. de csak úgy, ahogy ő sem igazán a nyugatot, mert nem utazhatott szabadon, mert még a legintimebb érzéseit is államosították, s most azt hiszi, hogy az ő hazája a világ közepe. Pedig tényleg az.” Marsigli 1726-ban megjelent grandiózus Duna-monográfiája olasz, osztrák, német, magyar, szlovák, erdélyi szász, horvát, sőt holland, francia és angol tudósok, papok, ismeretlen „helytörténészek” és nyomdászok közös munkájának köszönhetően valósulhatott meg. Az itáliai polihosztor hatalmas művében mintha a sodalitas, a Dunai Tudós Társaság humanista eszménye valósulna meg. Vaskos köteteit lapozva olyan érzésünk támad, mintha a

hatalmas mű Mátyás és a Jagellók humanista Európájában született volna, mely még őrizte a latinos kultúrájában egységes Európa hagyományait. Azét az Európáét, melyben a horvát–magyar Janus Pannonius, a lengyel Kopernikusz vagy a königsbergi születésű Johann Müller (Királyhegyi János, azaz Giovanni Molitor Regio, alias Regiomontanus) is élt, s melyben az anyanyelv nem volt fegyver, nem magasodott falként a különböző népek tudósai közé. Amikor a Duna-táj még nem Közép-Európa, hanem egyszerűen Európa volt. Történetesen Európa közepe.

Tartalom A VÍZEN FÖL ÉS ALÁ DANUVIO SACRUM TÚL AZ ÓPERENCIÁN HABSBURGOK DUNÁJA DUNA-MÍTOSZ – MÍTOSZOK DUNÁJA A SZTYEPPE DUNÁJA ÁLMOK ÉS ROMOK DUNÁJA HATÁROK DUNÁJA KELET DUNÁJA A FOLYÓ ÉS A TENGER NÁSZA EPILÓGUS