A Duna 9789632445984 [PDF]

Zitiervorschau

A DUNA UTAZÁS A FEKETE-TENGERTŐL A FEKETEERDŐIG

Nick Thorpe

SCOLAR

BEVEZETÉS A Duna torkolata „Istenekről nem sokat tudok, de azt hiszem, hogy a folyó Hatalmas, barna isten ...” T. S. ELIOT: Négy kvartett „Ő pedig mintha nagy erővel Visszafelé haladna és Úgy vélem, alighanem Kelet felől jön.” FRIEDRICH HÖLDERLIN: A Dunánál „A történelem immár visszafelé halad, Széles lapjain összegyűjti e rémes folyót: A Duna három szája ha vizet köp is, a negyedik vért.” ANDREI CIURUNGA: Canalul Histria. A nád közül vékony füstcsík ágaskodik fel, majd elhajol a szárazföld felé. A csípős északkeleti szél könnyeket csal a szemembe. Egy lángnyelv is felvillan. A nád fölött, a tűz mellett mindössze két emberfejet látok. A part mentén két kis halászhajó halad északnak, szorosan egymás mellett, mint a versenylovak. Orruk átvág a durva, szürke hullámokon. A hajó farában és orrában két egyforma alak. Vajon a tűznél lévők halászok, akik kikötöttek főzni, vagy nádvágók, akik elérték a világ végét? Vajon a matróz az első vagy az utolsó magányos tüzét rakta ezen a parton? Itt veszi kezdetét utazásom a Dunán: Európa kirojtosodott szegélyén, Histria görög és római romjai között, a Fekete-tenger magasba törő hullámai mentén. Hirtelen robbanás szeli ketté a reggel szövedékét. Menedék után kutatva lekuporodunk, a romok között azonban nincs hová bújni. A dübörgés lassan körbegomolyog a horizont peremén. Talán a perzsák, Nagy Dárius

vezetésével? Vagy irániak, élükön Mahmud Ahmadinezsáddal? A román tengerpart mindössze kétórányi repülőútra van Bagdadtól vagy Teherántól. Szerencsére csak a román haditengerészet vagy szoros szövetségesük, az amerikaiak tesztelik kint a tengeren fregattjaik tűzerejét. A romok ügyet sem vetnek minderre. Ezeket a falakat már ezernégyszáz évvel ezelőtt lerohanták. Histriát milétoszi görög telepesek alapították az időszámítás előtti VII. évszázad közepe táján, az olimpiai játékok kezdete idején, és az időszámítás szerinti 700 körül vált lakatlanná, amikor a Duna a legdélebbi ágának az üledékével a védett öblöt belső tóvá változtatta. A Dunán felfelé, a Fekete-tengertől a Fekete-erdőig tartó utazásom során elsőként Dobrudzsa – az egyik etimológiai magyarázat szerint: jó ország – hátországát fedezem fel, a Duna és a Fekete-tenger partvidéke közötti területet. A Histriától negyvenöt kilométerre fekvő konstancai Nemzeti Történeti és Régészeti Múzeumban egy hatalmas, lila márványból készült, magasra szegezett fejű, összetekeredett kígyó áll. A Glykónként – jelentése: az édes – ismert római gyógyító kígyóistennek bárányarca, emberfüle, oroszlánfarka van, ami a lágyságot, a figyelmet és a bátorságot szimbolizálja. A város régi vasútállomása alatti ásatások során került elő 1962-ben, tizenhárom másik istenség kíséretében, melyeket minden valószínűség szerint a pogány istenek ellen hadjáratot folytató keresztények elől rejtettek el. Vajon a szobor tulajdonosai a keresztények múló viharként való, gyors elvonulására számítottak, amely után sértetlenül előáshatják a kígyójukat? Dunai utazásom kiindulópontjánál ez a kígyó számomra magát a folyót jelképezi: egyetlen zöldben, barnában, fehérben, sárgában, szürkében, kékben, ezüstben és feketében játszó test, amelynek a hangulata és a színe ugyanúgy folyton változik. Felfelé a Dunán? Sokan, akikkel hosszú utam során találkoztam, azt hitték, biztosan megőrültem, amiért mindenkivel szemben haladok a folyón. A Duna-deltában a becses életemért kapaszkodtam Adrián Oprisan kis üvegszálas csónakjának a farában, miközben Sulinánál meglovagoltam a hullámokat. Dél-Magyarországon, Mohács mellett biciklivel tepertem a gáton a friss északnyugati széllel szemben, miközben a makulátlan ruházatú svájci és angol biciklisták minden erőfeszítés nélkül siklottak mellettem tova az ellenkező irányba: szájuk tátva a csodálkozástól, hogy belerepülhessenek a késő nyári legyek. Végül pedig az autómban ülve, a német dombok között kígyózó, a városokat elkerülő Duna farkát űztem. A folyók egy bizonyos magától értetődő útvonalat követnek a hegyektől a

tenger felé. A feketeerdő-tortából belakmározott, elszánt útikönyvszerzők a furtwangeni és a donaueschingeni kávézókból előbukkanva felkerekednek, hogy elinduljanak ugyanezen az úton lefelé, az egyre kevésbé ismerős tájak mentén, növekvő balsejtelmek közepette. Mit gondolnak azonban a folyó melletti palotákban és kalyibákban lakó kelet-európaiak azokban a városokban, amelyeknek a nevét a bonni vagy brightoni, bázeli vagy barcelonai egyetemeken aligha ejtik ki valaha is? Brăilában vagy Călăraşiban, Szendrőn (Smederevo) vagy Baján? Na és a kivándorlókból és kereskedőkből, katonákból és kalandorokból álló folyamatos menet, amely abban az irányban haladt, mint én, fölfelé a Dunán, a jobb élet reményében? Az ő fejükben, az ő tarisznyájukban vajon mi van? És ők mit hagynak maguk mögött? Mindössze egy rövid időszak létezett, 1740 és 1790 között, amikor az ulmi svábok felszálltak a kuppéjukra – evezővel hajtott, egyszerű facsónak, hosszú kormánylapáttal –, és elindultak lefelé a folyón, hogy benépesítsék a háborúktól és járványoktól elpusztult magyarországi területeket. És valószínűleg még ők is inkább otthon maradtak volna, ha a Habsburg császárnő, Mária Terézia nem lett volna olyan megnyerően nagylelkű. A korábbi írók nemes erőfeszítéseinek járó minden köteles tisztelet mellett úgy érzem, én valami mást ajánlhatok. Miután a fél életemet KeletEurópában éltem le, itt az ideje, hogy nyugatra utazzak, fölfelé a folyón, hogy új fényben tüntessem fel a kontinenst, ahogy a reggel korán felserkenő, a saját árnyékukat követő, keletről érkező emberek látják. Egy ember legalább akadt, aki megértette az utamat. Ilié Sidurenko, egy Sfântu Gheorghe-i nyugalmazott halász a Duna legdélebbi ágánál, felkiáltott örömében, amikor meséltem neki a tervemről. „Akkor maga olyan, mint a tokhal! – nevetett. – Fölfelé megy a folyón ívni.” Utam során tudatosult bennem, mit köszönhet Európa a Dunának: utat vágott, csapásirányt adott a nyugatra tartóknak. Európát keletről népesítették be, és keletről „civilizálták”. Időszámításunk előtt 6200 körül anatóliai parasztok telepedtek le Délkelet-Európában, ahová tehenet, juhot, kecskét és magvakat hoztak magukkal. A neolitikus edénydarabokon talált tejmaradványok genetikai szerkezetének elemzése során bebizonyosodott, hogy teheneik az európai kontinensen élő őstulokkal párosodtak. Ezek a telepesek a fémfeldolgozásra vonatkozó ismereteiket is magukkal hozták. Akár 1000 Celsius-fokig is felfűthető kemencéket építettek, hogy

megolvasszák a Balkán északi részéről, a szerbiai Rudna Glava és a bulgáriai Ai Bunar zöldesbarna szikláiból származó rezet. Ebből a csodás szépségű, új anyagból míves ékszereket, különféle eszközöket és fegyvereket készítettek. A távoli messzeségekben is kereskedtek mindezzel, és minél hosszabb volt egy folyó, annál tovább elértek. Nem sokkal később gazdag lelőhelyeken aranyat bányásztak, vagy a Duna mellékfolyóiból kimosták. Időszámításunk előtt 5000 és 3500 között szerte Délkelet-Európában jelentős falvak és városok jöttek létre, különösen a Duna és a Dnyeper folyók között. A legnagyobb, Majdanetskoénél és Tal’jankinál, 2700 háztartással és mintegy 10 000 lakossal büszkélkedhetett, ötszáz évvel megelőzve a Tigris és az Eufrátesz között alapított sumér városállamokat. Mindez akkoriban, amikor Európa többi lakója többnyire kis klánokba csoportosult, és nyirkos barlangokban csontot rágott. Ezek a Duna menti nagyobb falvak vagy városok fizikailag is kimagasodtak a környezetükből, tellek (régi városokat rejtő törmelékhalmok) vagy magasított városok jöttek létre, ahogy az egymást követő nemzedékek az alattuk lévő romokra építkeztek. A független kultúrák ezen közössége, melyet a régészek Tripolje-Cucuteni, Hamangia, Gumelnita, Karanovo és Vinča néven ismernek, létrehozta az európai kontinens első kereskedelmi útvonalát a gyönyörű rózsaszínes-fehér, tüskés gyöngykagyló, a Spondylus gaederopus értékesítésére. Az áttetsző kagylók nemcsak visszaverték a fényt, hanem mintha önmagukban hordozták volna: begyűjtötték a holdfényt az Égei-tenger mentén, ahol összeszedték őket, és élénk kontrasztot jelentettek az ugyanezen kultúrák által készített sötét, bonyolult mintázatú, méltóságteljes edényekkel szemben, amelyeknek állatfejekkel díszített fedelük és fogantyújuk volt. A Spondylus kagylókat nők és férfiak mellé egyaránt temették mint szent ereklyét, amely elsimítja a következő világ felé vezető rögös utat. A só éppen olyan fontos volt a régió népei számára, mint dísztárgyaik és használati eszközeik. A boszniai Tuzla, a bulgáriai Várna, az erdélyi Torda és az ausztriai Hallstatt bányáiban kitermelt „fehér arany” lehetővé tette a vadászat és halászat útján szerzett hús konzerválását és távolsági kereskedelmét. Marija Gimbutas litván-amerikai régész ezekre a civilizációkra „régi Európa”-ként utal, és ez az elnevezés még mindig helytállóbbnak tűnik, mint az amerikai államférfiak és brit komikusok által Kelet-Európára ragasztott címke, az „új Európa”. A Duna alsó és középső szakaszán több ezer aprócska, többnyire női agyagfigurát találtak, a testükön rajzolt vonalakkal és spirálokkal. Marija Gimbutas szerint ezek a szobrocskák a nők szellemi és

társadalmi erejét bizonyítják, így azokat az „istennő tanácsá”-nak nevezte el, a matriarchális társadalom bizonyítékaiként. Újabban a régészek azt állítják, hogy ezek csupán játék figurák voltak, egyszerű otthoni tárgyak, amelyek sokkal inkább tanúskodnak tulajdonosaik divatérzékéről, semmint hitvilágáról. Még több vita övezi az ugyanezen civilizációk csodás edényein található mintázatokat. Egyes kutatók szerint ezek a sumérnál is régebbi, mindmáig megfejtetlen „dunai írás”-t képviselik. A sírokban található edények mintázata meglehetősen eltér a háztartási edényeken találtaktól, ami azt sugallja, hogy különbséget tettek az e világon és a túlvilágon hasznosnak ítélt információ között. Ezt a Duna menti, rézkori civilizációt a bronzkori népek támadása söpörte el. A hódítóknak erősebb fegyvereik voltak, újonnan háziasított lovakon lovagoltak, a földművelésről azonban kevesebb ismerettel rendelkeztek. Bár a fazekasság minőségében visszaesés mutatkozott, a fémmegmunkálás és a fémeszközök egyre javultak. Egy elméleti irányzat szerint ezen a ponton éles törés tapasztalható a békés matriarchális és a háborúskodó patriarchális világok között. Görög gyarmatok jöttek létre, amelyek aztán szétporladtak, majd újjáépültek a római gyarmatosítók keze alatt – és ez a régióba nyugatról érkező civilizációk egyik ritka példája. A kereszténység lándzsát helyezett a trák lovas kezébe, sárkányt fektetett a ló patái alá, és új nevet adott a lovasnak: Szent György. A rómaiak utakat építettek, és egyfajta rendet kényszerítettek a vidékre, majd megadták magukat a saját soraik közé engedett „barbárok”-nak. A szkíták, szarmaták, alánok, hunok és szlávok ugyanazokon az utakon lovagoltak végig, mint a bronzkori hódítók, a Feketetengertől északra eső sztyeppéktől lefelé a Kárpátok kanyarulata és a tenger közé eső vékony sávon, majd amikor elérték a Dunát, nyugatnak vették az irányt. Az oszmán törökökkel újabb keleti civilizációs hullám érkezett, amely újjáépítette a római idők óta elfeledett termálfürdőket. A törökök vallási türelme a kereszténység és judaizmus iránt arra ösztönözte az ortodox oroszokat, hogy náluk keressenek menedéket a cári üldöztetés elől, ahogyan a spanyol királyok kegyetlenkedései elől menekülő zsidóság is közöttük talált rejtekre. A Belgrád melletti Viminacium óriási katonai táborában talált kis agyag olajlámpások tanúsága szerint a rómaiak szerettek gyertyafényes fürdőt venni, mielőtt keletre indultak a Duna mentén, hogy megvívják harcukat a dákokkal.

Buda fennmaradt termálfürdői – csodálatos termeikkel és réztetőikkel – a tisztaság iránti hasonló szenvedélyről árulkodnak a törökök esetében is. A középkorban romák érkeztek keletről, és elkápráztatták a helyieket a fémmegmunkálás, a zene és az állatszelídítés terén tanúsított ügyességükkel. Nyugatra tartó vándorlásuk a mai napig folytatódik, az egymást követő francia kormányok erőfeszítése ellenére, amelyek szeretnék „hazaküldeni” őket. Jelen könyv számos forrással rendelkezik. 1995 februárjában éppen Afrika fölött jártam a fellegek közt: egy kristálytiszta téli reggelen hazafelé tartottam Budapestre a kenyai Nairobiból. A repülőgép a kilencezer méterrel alattunk folyó Fehér-Nílus vonalát követte, mint egy vándormadár. Órákon át néztem a homokban kanyargó hol vastagabb, hol vékonyabb kék vonalat, amely időnként kiszélesedve szigeteket, mocsarakat ölelt körbe, és ezüstről kékre váltott, majd vissza ezüstre. Láttam, ahogy a Kék-Nílus vize egyesült a Fehérrel, ahogy Kairót kettészelte, mint egy fejsze, majd szétágazva ömlött az óriási tóba, a Földközi-tengerbe. Áthaladtunk Ciprus, majd a félig különálló, lebegő felhőhöz hasonlatos Anatólia, utána a tavacskának látszó Fekete-tenger sarka fölött. Hamarosan mintha újra a Nílus lett volna alattunk, ez a kék vonal azonban hatalmas zöld mezőkön és még havas hegyek között vágott át. Belém hasított a gondolat: de hiszen a Nílus és a Duna egyetlen folyót alkotnak! A Duna a Felső-Nílus, a Nílus az Al-Duna. És mint ahogy a viktoriánus felfedezők, Richard Francis Burton és John Hanning Speke a Nílus forrásának keresésére indultak, miért ne lehetne újra felfedezni a Duna forrásvidékét is? Egyiptomot Hérodotosz a „Nílus ajándékáénak hívta. Miért ne lehetne Európa a „Duna ajándéka”? A folyón felfelé utazásnak politikai oka is van. Budapesten, a Dunától egy kőhajításnyira leélt hosszú évek során szemtanúja lehettem, ahogy elbontották az európai kontinens mentális és fizikai horizontját leginkább elcsúfító förmedvényt: a vasfüggönyként ismert, tornyokkal és erődökkel tűzdelt beton- és acéltömeget. Amikor először érkeztem Kelet-Európába, találkoztam olyan emberekkel, akik soha nem láttak még holland tulipánt, nem látták a mindössze néhány órás autóútra lévő Adriai-tenger tökéletes kékjét. A függönytől nyugatra pedig olyanokkal, akik nem tudták – sőt ma sem tudják – megkülönböztetni Budapestet Bukaresttől, Szlovéniát Szlovákiától. A Duna által kettészelt Európa újraegyesítésekor megfigyelhettem a

Nyugat Kelet iránt tanúsított arroganciáját. Számomra az 1989-es forradalmak az emberi szellem győzelmét jelentették, a szabadság minden formában való szükségletének ünnepét, amely szabadság alatt a gazdasági is értendő, de semmiképpen sem kizárólagosan. Nem láthattam azonban a „kapitalizmus diadalá”-t vagy a „hidegháború győzelmé”-t. A vasfüggöny lebontását a gondolkodás, az írás, az utazás, a munka és a játék iránti vágy ösztönözte, hogy mindeközben az önkényeskedő állam ne lihegjen hideg leheletével az emberek nyakába, ne hallgassa le a telefonjaikat, ne nyissa fel a leveleiket, és ne zsarolja meg a barátaikat. A Duna mentén keletről nyugatra tartó utazásom célja a folyóból, a folyó mentén élő emberek életének és gondolkodásának a bemutatása. Nem szeretnék túl romantikus képet festeni a keletről, ahol a kontinens szerencsésebb, nyugati felében már jórészt megoldottnak tekinthető mély gazdasági és szerkezeti nehézségekkel találkoztam. Kelet-Európának mindenekelőtt meg kell küzdenie a történetmesélés problémakörével. A közelmúlt hatalmas falatjai ugyanis megemésztetlenül maradtak. A keleteurópai zsidóság holokausztjának szörnyű történetét elmesélték, és jól mesélték el. Vannak azonban más tragédiák, amelyek kevésbé jól dokumentáltak, és ha el is hangzottak, nem fordították le azokat. Ott vannak a romák, akiket a kommunisták megfosztottak a muzsikájuktól és a mobilitásuktól, cserébe egy munkásszállón kapott matracért és egy gyári munkáért, aztán a kapitalizmus beköszöntével megfosztották őket még ettől is, azaz a megélhetéstől. Aztán ott van az egyre sorvadó kelet-európai parasztság, melynek tagjai az 1990-es években kapták vissza a földjeiket, hogy aztán a 2000-es években a telekspekulánsok újra elvegyék tőlük, vagy benője a gaz, mert gyermekeik és unokáik már nem hajlandók összekoszolni a kezüket. De beszélni kellene a román és bolgár gyerekekről is, akiknek a szülei munka után kutatva sorra tűnnek el Spanyolországban vagy Olaszországban. A Duna egy több identitású régión folyik keresztül, az állandóan változó folyó azonban mindig ugyanaz. 2011 márciusában indultam útnak a Duna deltájában, Romániában, és utamat többször megszakítva, 2012 márciusában értem el a Duna németországi forrásvidékét. Az utazások között vissza-visszatértem Budapestre, hogy riporterként megkeressem a kenyeremet, és némi időt töltsek a családommal is. Többnyire autóval utaztam, de gyalogoltam, bicikliztem is, haladtam hajóval, vonattal, repülővel és egyszer, a szerbiai

Kladovóban, Matthew fiam gördeszkájával. Minden létező alkalommal úsztam a folyóban, főként nyáron, kora reggelenként, időnként alig haladva az erőteljes, hat kilométer per óránkénti ellentétes irányú sodrásban, de volt, hogy a gátak mentén, a lusta tavakban mártóztam meg... Könyvem gerincét a Duna mentén fölfelé vezető út alkotja, időnként azonban más utazásokat is beleszőttem a történetbe. Az 1980-as évek közepén csaknem kiutasítottak Magyarországról, mert riporterként tudósítottam a Magyarország és Csehszlovákia közötti bős-nagymarosi vízlépcső megépítése elleni tüntetésekről. Magyarországi titkosrendőrségi aktáimban részletes leírások szerepelnek a felvonulásokkal kapcsolatos beszélgetéseimről. „Ez az állítólagos újságíró nem csinál különösebb titkot a tiltakozók iránti szimpátiájából” – olvasható a kedvenc bejegyzésemben, amely egy esztergomi kompátkelés közben mellettem álló informátortól származik. 1986. május 1-jén barátaimmal a nyugat-magyarországi Szigetköz mocsárvilágában túráztunk, amikor eleredt az eső. Nem vettük észre, hogy a lágy eső akkor már magában hordozta az ezer kilométerrel keletebbre fekvő Csernobilban történt nukleáris katasztrófa miatt érkező sugárszennyezést is. 1991-ben Magyarország egyoldalúan elállt a vízlépcső megépítésétől, a szlovákok azonban már csak nemzeti büszkeségből is folytatták a projekt megvalósítását, mit sem törődve a környezeti károkkal. 1992 októberében a folyó egy harminc kilométeres szakaszának négyötödét beterelték egy csatornába. A Duna régi medre néhány óra leforgása alatt kiszáradt, a halászok pedig térdig gázoltak az ott maradt mocsárban, hogy megmentsék ugyanazokat a halakat, amelyeket addig kihalászni próbáltak. Az emberek azóta is a károkat mérik fel a folyó mindkét oldalán. 1991 márciusában az újbelgrádi Hyatt Hotelből néztem, amint a NATO bombákat szórt Batajnicára, az északabbra fekvő jugoszláv katonai reptérre, és Pancsovára (Pančevo), egy Duna melletti olajfinomítóra. 2000-ben pelikánokat filmeztem a Duna-deltában, amely Európában a még meglévő legnagyobb természetes lakhelyük. 2005-ben kevésbé kellemes feladat miatt tértem ide vissza, hogy dokumentáljam a madárinfluenza okozta károkat a vidéki közösségekben, amelyeknek a megélhetését a halon kívül a tyúkok és a kacsák jelentették. 2010 márciusának vége felé a Duna mellett legelésző juhok tejében kimutatták a tízezer kilométerre, Japánban lévő fukusimai nukleáris erőmű katasztrófájából származó radioaktív jódot. A folyón és a mellette folytatott beszélgetéseim alapján szeretnék írni az

ott élők álmairól, dalairól, jövőképükről és rémképeikről. A folyó egyik bulgáriai szigetén létesített börtöntáborban, Belenében Todor Canev tíz hosszú éven át nézte, ahogy szúnyogok eszik a testét, és poloskák szívják a vérét. Orsován, a Vaskapu gátjánál Ahmed Engur, Ada Kaleh szigetének egykori lakója még mindig arról álmodik, hogy a régi török város utcáit rója, még mielőtt az épületeket felrobbantották, majd vízzel elárasztották volna. Ha egyetlen ember álmodik a régi otthonáról, az nem meglepő, ám arrafelé sokan osztoznak ugyanazokon a történeteken. Ahmed álmában másként szövi az elmúlt ötven év históriáját. Egy, a miénktől nem is annyira eltérő, másik világban a Vaskapu-vízerőmű megépítése talán meg sem történt volna. Talán soha nem építettek volna gátakat, és nem telepítettek volna turbinákat Bősre. Talán Zsemlovics Ferenc még most is aranyat moshatna a Dunából Csallóközaranyoson (Zlatná na Ostrove), és nem kellett volna áttérnie a strucctenyésztésre. Colin Thubron azt írta, hogy az utazó hangja nem más, mint amikor „egy civilizáció tudósít egy másikról”. Remélem, az én hangom sztereo hatású lesz. Szeretném hinni, hogy egyszerre vagyok nyugati utazó, aki újra felfedezi a Keletet, és keleti utazó, aki újra felfedezi a Nyugatot. Azt hittem, többé-kevésbé ismerem ezt a folyót, még mielőtt elindultam volna, mégis sokszor ért meglepetés, sokszor örültem, de időnként csalódtam is. Könyvemben több a régészet, mint terveztem, több római és még korábbi emlék került bele, több étel és ital, sőt több rendkívüli ember, mint azt remélni mertem volna. Lássuk tehát a dunai népek és sötét, álmatag folyójuk történeteit!

ELSŐ FEJEZET A világ kezdete „A trák beszámoló szerint a Duna mögötti országot méhek lepték el, így a további előrehatolás lehetetlen; véleményem szerint azonban ez a történet valószerűtlen, hiszen a méhek hideget nem tűrő teremtmények.. HÉRODOTOSZ „A dunai csiga (Theodoxus danubialis) a házáról ismerhető fel, a világosabb, sárgás alapon lévő átlós irányú, cikcakkos csíkjairól. Keleten akár egyszerű fekete is lehet... leginkább a tiszta, oxigénben dús folyóvizet kedveli, köves talajjal. Ahol az ilyen vizet gátak közé szorítják, a populáció általában eltűnik.” A tokhal, Radu Suciu elmondása szerint, páncélos hal. Képzeletemben megjelenik egy hosszú orrú, bajuszos, víz alatti keresztes lovag, ahogy teljes páncélzatban küzd fölfelé vasuszonyaival a sáros Duna medrében, a sisakrostély alatt vad tekintettel. Radu viszont azt érti ezen, hogy ennek a halfajnak nincs bőre, és hosszú, vékony gerince, mint a legtöbb halnak. Ez a hal csupa porc, egy köteg izom, a tervezés remekműve. Radu irodájában ülünk a Duna-delta Kutatási Központban, Tulcsában (Tulcea), a deltavidék legnagyobb romániai városában. Körülöttünk befőttesüvegekben sóban pácolt halak, papírhegyek, számítógépképernyők és könyvektől roskadozó polcok. Átnyújtja nekem Jókai Mór Az aranyember című regényének román fordítását, amely Ada Kaleh azóta elveszett szigetéről mesél, amely fentebb volt a Dunán, a Vaskapu közelében. Akik beleszeretnek a Dunába, szeretik egész valóját, a testét, még azokat a részeit is, amelyeket sohasem láttak. Az irodán kívül, a folyosó falán görbe, ijesztő kinézetű kampók lógnak ruhafogasok gyanánt, amelyeket korábban halászok használtak tokhalfogásra. Ez a hal nem harap idegesen a horgászbot végén incselkedő csaliba. Akár

száz évig is elél, több száz kilósra is megnő, és egy ember súlyának megfelelő mennyiségű kaviárt képes a gyomrában elraktározni. A Dunában ötféle tokhal létezik: a viza (Huso huso), a sőregtok (Acipenser stellattis), a sima tok (Acipenser nudiventris), a vágótok (Acipenser gueldenstaedtii) és a kecsege (Acipenser ruthenus). A kihalás leginkább a felfelé hajló orrú és rövid szakállú sőregtokot fenyegeti, bár a többiből sem él túl sok vadon. Ez a legrégebbi hal a földön, valaha a folyó büszkesége, amelyben a leginkább bővelkedett. Az ősi dák törzs tagjai egy, a folyómederbe leszúrt és kampókkal ellátott cölöpökből készült kerítés segítségével fogták ki őket. A dák szó erre az eszközre a garda, amely a mai napig megtalálható a modern szerb nyelvben. Amikor a rómaiak két véres hadjárat során meghódították a dákok földjét az időszámítás szerinti 100 és 113 között, arra kényszerítették a foglyaikat, még mielőtt lemészárolták vagy elhajtották volna őket a rabszolgapiacra, hogy tanítsák meg őket tokhalat fogni. Traianus római oszlopának alján szakállas, nadrágos férfiak láthatók, amint meghunyászkodnak a borotvált arcú és tunikás légionáriusok győzedelmes kardjai alatt. Mivel az ábrázolás inkább a háborús propaganda része, arról nincs emlék, ahogy a szakállas férfiak megtanítják a rómaiakat halászni. A római mérnökök később a dák módszert a folyómeder aljára erősített, vesszővarsaszerű rákfogó szerszámnál is alkalmazták. A technológia azonban kissé megváltozott. Magyarországon a bajai halászmúzeumban láttam egy gyerekágy oldalához hasonlóan elrendezett facölöp sort, amelyen a cölöpök között kampók meredeztek. A kampók beleakadtak a hal vértjébe, és minél jobban küzdött, annál mélyebbre hatoltak az oldalába. Ezeket a halkerítéseket aztán kiemelték a hajók oldalánál a vízből, és leszedték róluk a halakat. Radu megcsörgeti a látogatók számára fenntartott dobozát, egy egyszerű cipősdobozt, tele halcsontokkal és csontvázakkal. A tokhal – magyarázza – „nagyszerűen mászik, de rosszul úszik”. A karjával megmutatja, hogyan feszíti ez a különös hal a hátúszóit az oldalához, és hogyan mélyeszti bele a folyómederbe, hogy felfelé tartó, hosszú vándorlása során lehorgonyozzon a Dunán. Radu elővesz a dobozából két hosszú, sárga és éles uszonyt, amelyek inkább kötőtűhöz hasonlítanak, semmint gombostűhöz. Amikor a halak elérték az egykor a folyó egyes szakaszain egymást követő vízeséseket, ezekkel az uszonyokkal cövekelték le magukat, úsztak egy kicsit, aztán újra lecövekeltek, hogy megpihenhessenek egy-egy arra alkalmas szikla menedékében. Így tudtak felúszni a meredek, gyors sodrású kaptatón.

A tokhal legősibb megkövesedett maradványai kétmillió évesek. Ezek a halak tízszer olyan régóta úszkálnak a föld vizeiben, mint mióta az ember a felszínén futkos. És ez alatt az idő alatt alig változtak. A fosszíliákon a vizának pont olyan hosszú az orra, mint ma, amikor a Fekete- és a Kaszpitenger szélein tanyázik, csakúgy, mint egykor az itt húzódó Pannontengerben. A tokhalak közül a viza a legnagyobb, hossza akár a hat métert, a súlya pedig az egy tonnát is elérheti. Ha víz alatt filmezik őket, olyanok, mint egy óriási, galaxisok között kanyargó, forgolódó űrhajó. Radu szerint „élnek a víz mellett olyan emberek, akik még soha nem láttak tokhalat”, hiszen ez a hal ragaszkodik a víz aljához közeli élethez. A Feketetengerben, ahol a Dunában található öt fajból három a felnőtt élete nagy részét tölti, szintén ritkán mennek a felszín közelébe. Keveset lehetett tudni a tengeri mozgásukról mindaddig, amíg 2009-ben el nem indítottak egy románnorvég közös kutatási programot, melynek keretén belül egy-egy laptop árának megfelelő értékű kis műholdas közvetítőt rögzítettek öt tizenéves halra, amelyeket aztán feljebb, Hârşovánál visszaengedtek a Dunába. Aznap este Tulcsában Radu még többet mesél a kutatásról a Neptune vendéglőben, a három ágú szigonyt forgató istenek falfestményei alatt, némi – Niculitel környékéről származó – fehérborral leöblített sült sügér fogyasztása közben. Eddig a norvég királyról elnevezett tizenkét éves hím, Harald volt a legsikeresebb. Egészséges, hatkilós egyedként azonnal elindult a tenger felé, ahogy visszaeresztették a Dunába. A telet egy víz alatti kiszögellésen töltötte, mindössze hatvan méter mélyen a Fekete-tenger északnyugati sarkában, nem messze Odesszától. Ez volt az első tudományos bizonyíték, hogy ott gyűlnek össze a tokhalak télire, ahol a leginkább ki vannak téve a vonalhálós halászat veszélyeinek. Alapvető tájékozódási pont a természetvédők számára. A hal hátára erősített kis készüléket úgy programozták be, hogy ne közvetítsen állandóan. Egyszerűen elraktározza az információt, majd felküldi a műholdra, mihelyt a tokhal eléri a felszínt. Harald az elengedését követő 164. napon, a Krím-félszigettől 11 kilométerre bukkant föl. Az Argos műholdra küldött információ szerint ezen az első éjszakán állandó, óránként tizenöt kilométeres sebességgel haladt. Feltehetőleg egy halászhajó fedélzetén. Haraldot tehát kifogták. Valószínűleg még élt, de csak éppen hogy. A tokhal egy másik különleges tulajdonsága, hogy akár napokon keresztül is képes a vízen kívüli túlélésre. 2003-ban Apatinban szerb halászok kifogtak egy óriási vizát, amely aztán több órán át egy takaróba csavarva hevert a

parton, mígnem sikerült kiverekednie magát a takaróból, és legurulnia a folyó széléig, majd vissza a vízbe. Mielőtt elmenekült volna, foglyul ejtői még felfigyeltek az oldalában rozsdásodó kampómaradványokra. Mindez több mint húsz évvel azután történt, hogy a román-szerb határon lévő Vaskapunál épült gát elvágta volna a tokhalat a természetes ívóhelyétől, a Magyarország és Szlovákia határán lévő, sekély dunai szakasztól. Onnantól, hogy megépült a gát, a halakat vagy ki kellett volna tenni a partra feljebb a folyón, vagy belecsempészni egy teherhajó melletti hálóba, hogy folytathassák a fajuk számára immár lehetetlenné vált vándorlási útvonalat. Miután Haraldot kifogták, és kiszállították a partra, a műhold még két napon át tudta követni. Az utolsó jelzés egy közeli vasútállomásról, Sakiból érkezett. Harald megkezdte a vasúton történő, szárazföldi utazást. Már csak arra volnék kíváncsi, mit csináltak a közvetítőkészülékkel azok, akik kifogták vagy megvásárolták ezt a szegény jószágot. A kutatás sok mindenre rávilágított a tokhalak migrációs útjával kapcsolatban, de kevés hal tudott annyi információt továbbítani, mint Harald. Néhányan azóta sem bukkantak fel a víz felszínére. Mások ugyan felbukkantak, de az általuk továbbított adatok csonkák voltak, a Fekete-tenger fölött ugyanis az égbolt csak úgy zümmög az orosz hadihajók és a szevasztopoli katonai bázis között küldött műholdas jelektől. A Fekete-tenger Oroszország ablaka, ahonnan rálát a közel-keleti háborúkra és forradalmakra. Radu cipősdobozának büszkesége egy kicsi, tökéletes tokhal, alig hosszabb a tenyerénél. Ajándékba kapta egyik professzorától, Nicolae Bacalbaşától. Az 1970-es évek első felében Bacalbaşa professzor felismerte, hogy a tokhal lassan kihal a Dunából. A túlhalászat, a szennyeződés és a Vaskapunál épült vízi erőművek elpusztították a tokhal-populációt, mint ahogy az oroszországi Volgográdnál épült erőmű is tette a Volgán, egy évtizeddel korábban. 1980ban tizedannyi vizát sikerült kifogni, mint 1930-ban. Bacalbaşa hosszú életének hátralévő évtizedeit a tokhal megmentésének szentelte.6 Először is a halászokkal kellett megküzdenie, akik nem voltak hajlandók elárulni neki, hol lehet tokhalat fogni. A szófukar román halászok azt mondták, hogy ez egy féltve őrzött családi titok, amely apáról fiúra száll. A tántoríthatatlan Nicolae Bacalbaşa leparkolt a Trabantjával a hârşovai híd mellé, ahol a férfiak széttárt karral mutatják, milyen hatalmas harcsa van a vödrükben vagy a képzeletükben, és elindult fölfelé a folyó mentén. Nem sietett. Minden este felverte a sátrát, és mindenkivel szóba elegyedett, akivel a folyó partján találkozott. Három nap múlva aranyra bukkant. Épp csak

belepillantott egy magányos horgász melletti fahordóba, amikor meglátta az első tokhalat. A horgász messziről, Moldvából érkezett minden évben, és addig horgászott, amíg meg nem telt a hordó. A halat megsózta, majd elindult haza a zsákmánnyal, hogy legyen télire ennivaló, a feleslegből pedig némi pénz. Szégyenkezve értesült a tanult professzortól, hogy ritka fajt fogott, és könyörögve kérte, hogy szabadítsa meg tőle. Ez volt az a tökéletes darab, amelyet Radu átnyújtott nekem a dobozból. A hal méretéből és az évszakból ítélve Bacalbaşa arra a következtetésre jutott, hogy a tokhal a Dunában telel, és nem tér vissza a Fekete-tenger melegebb, sósabb vizébe. Bacalbaşa és csapata a halászoktól szerzett értesülésfoszlányok és saját megfigyeléseik segítségével megtanultak tokhalat fogni. A fiatal felnőtt halak minden három-öt évben felúsznak a Dunán ívni, míg az idősebb halak csak minden tíz-tizenöt évben teszik meg ugyanezt. A hibrid egyedek – a különböző tokfajták kereszteződései – jobban ragaszkodnak a folyóhoz, mint a többiek, és mintha vonakodnának visszatérni a tengerbe. A tudósok különös dologra figyeltek fel: pontosan ott tanyázott a legtöbb tokhal, ahol a rómaiak egykor az erődjeiket építették. A római határőrség vezetői, akiknek százfős katonaságból álló egységeket kellett etetniük, nem voltak együgyű emberek. A Dunában akkoriban annyi tokhal élt és szaporodott, hogy ízletes rózsaszín húsuk és fekete kaviárjuk az otthonuktól távol állomásozó katonák legfőbb táplálékául szolgált. Civilizációk jönnek és mennek, az öreg tokok szokásai azonban nehezen halnak ki. Miközben nyugatról a delta felé tartok kocsival, felfigyelek az első szélturbinákra, amelyek a domboldalakon elszórt pitypangokra vagy éppen a római hadsereg felderítőire emlékeztetnek. Dobrudzsában mindig fúj a szél, így a domboldalak csupaszak, a fű rövid, mint a sztyeppén. Ez a legdélebbi és legnyugatabbi nyúlványa Dél-Oroszország óriási, fűvel benőtt sztyeppés területének, melyeken a történelem előtti időkben nomádok vágtattak keresztül-kasul. Hátukba fújt az állandó északi szél, románul a crivát. Bizonyára otthon érezhették magukat ezeken az alacsony, elnyűtt gránitdombokon is. Kurgánjaik (temetkezési dombjaik) még mindig felfelbukkannak a vidéken. Dobrudzsa – a Duna és a Fekete-tenger közötti terület – vad, elhagyatott, szeszélyes vidék, még a legtöbb román se nagyon ismeri. Az egyetlen könyv, amelyet Bukarest legjobb könyvesboltjában találok róla, egy Răzvan Voiculescu fényképeiből összeállított vaskos kötet. Voiculescu motorral járta

be azokat a vidékeket, amelyek leginkább csak a tenger felől vagy lóháton közelíthetők meg. Errefelé mindenütt gránitsziklák magasodnak, mint egy óriás fogai, a lábuknál egyetlen eperfa, amely mintha egy istennő ajándéka volna. „Az éjszaka mélyén... még mindig hallom a Citadella-hegy lábánál lehorgonyzott hajók nyikorgását. Arrafelé léteznek utak, amelyek sehova nem vezetnek, a helyiek mégis makacsul járnak rajtuk. Áll ott még két száraz hegy, közöttük egy híd rozsdás sínnel, végeláthatatlan napraforgóföldek húzódnak, az ürömmel és sziklákkal tarkított mezőkön ügyetlenül szétszórt templomok” – írja Voiculescu az előszóban. Itt a világ kezdete, hangsúlyozza, nem pedig a vége. Itt kezdem én is az utamat fölfelé, a Duna mentén. A falvaknak, amelyeken áthaladok, török hangzású nevük van, úgy mint Saraiu és Topalu, bennük egy imaszobánál alig nagyobb mecsetek és karcsú, hegyes minaretek. A Romániában maradt mintegy nyolcvanezer török és tatár Dobrudzsában él. Az évszázadok során, a legtöbb hódítóhoz hasonlóan, ők is beleszerettek a környékbe, és itt maradtak. Dédunokáik, mélybarna szemű, félénk lányok, a vadállatokat is megszelídítő mosollyal haladnak el mellettünk, barna kezükben eladásra szánt, lila kis virágcsokrok villannak fel. Az út mentén juhnyájak bandukolnak, bele a gomolygó füstfelhőbe, amelyet a szél hozott egy, a tavalyi füvet perzselő, előregörnyedő férfi felől. Kopott szőnyegek lógnak a szárítókötélen, tyúkok kapirgálnak a kukoricacsövekkel megrakott góré mellett az udvaron, Răzvan Voiculescu semmibe vezető útja mellett pedig egy fehér sapkás rendőr baktat fáradtan. A szélturbinákkal kapcsolatban a pitypanghasonlat helytállóbbnak bizonyul, mint a felderítőkkel vont párhuzam. Alig két év alatt négyszázötven turbina nőtt ki a földből. Dobrudzsa egészére összesen négyezret terveznek, melyek többsége a Duna-delta felé repülő vagy onnan érkező vándormadarak millióinak az útjába esik. Egy viharos márciusi reggelen Daniel Petrescu kocsijában ülök. Beştepe felé tartunk, amely törökül azt jelenti: „öt domb”, és Mahmudiára, valamint a folyó Sfântu Gheorghe-i ágára néz. Daniel magas, mosolygós férfi, a nyakában jókora távcső lóg. A Beştepe alatti Razim-tó (Razelm-tó néven is ismert) Románia legnagyobb tava, és szinte a déli horizont végéig húzódik. A dombok túloldalán a Duna legdélebbi száz kilométeres szakasza tekereg a tenger felé. Észak felől erős szél fúj, az égbolt szürke. Egy magányos dolmányos varjú feszül a szélnek, majd kisebb csivitelő rajokban erdei és fenyőpintyek repülnek át a dombok fölött észak felé. „Nem éppen látványos

madarak, de még ebben az időben is képesek folytatni az útjukat. Olyanok ezek a hegyek, mint Mekka, mágnesként vonzzák a vonuló madarakat. A lapos, vizes területekről indulnak, és kihasználják a hegyek felől fölfelé áramló meleg levegőt, hogy magasabbra vigye őket. Aztán a magasból lesiklanak a hegy másik oldalán, ősszel délnek, tavasszal északnak” – meséli Daniel. A hegyek természetvédelmi területnek számítanak, nem is annyira a madarak, mint inkább az ott fellelhető veszélyeztetett moha- és növényfajták miatt. Nő ott vad kakukkfű, festucának vagy csenkesznek nevezett fűfajta, csipkebogyóbokrok, sőt törpe eperfa is, egy kis vízmosás menedékében. A kommunista időkben az iskolákban meghatározták, hány selyemhernyót kell összegyűjteni az eperfákról, hogy felélesszék a román selyemgyártást. „A madarak szeretik ezt a fát, mert sokáig van rajta termés – mondja Daniel. – Különösen a seregélyek kedvelik.” A hernyók a fehér eper leveleit eszik. A selymet az időszámítás szerinti első évszázadban hozták be Kínából Európába. 552-ben, Nagy Justinianus bizánci császár uralkodása alatt két szerzetesnek sikerült egy selyemhernyókkal teli bambuszágat becsempészniük Konstantinápolyba. Onnantól kezdve az eperfa gyorsan terjedt Görögországban és a Balkánon, mert az egyes régiók saját selyemgyárakat kívántak létesíteni. A Duna Tulcsánál három ágra válik szét. Az északi, chiliai ág Ukrajna partjánál éri el a Fekete-tengert. Izmajil városa őrzi a bejáratot, melynek kettéosztott címerének egyik felén piros alapon egy kereszt, egy kard és az iszlám vékonyka holdja látható. A Duna sebesen ömlő vize végre erős kezünkben van; A Kaukázus tiszteli bennünk hősét, Oroszhoné végre a Krím földje. Török-tatár hordák többé nem zavarják birtokunk nyugalmát. Nem erősködik Szelim büszkén, Hisz a Félhold már nem igáz. A vers Gavril Derzsavin szerzeménye, egyben az első orosz nemzeti himnusz. Szelim török szultán volt, a vers pedig a bevehetetlennek hitt török

erőd, Izmajil 1791-es, Alekszandr Szuvorov orosz tábornok parancsnoksága alatt történt elfoglalásának állít emléket. Ami utána történt, korántsem volt olyan hősies. Az orosz csapatok az ostromot követően házról házra haladva negyvenezer török férfit, nőt és gyereket mészároltak le. Talán innen a címer piros háttere. Amikor a vérengzés véget ért, Szuvorov a sátrába ment, és sírt. Ma a városban közel kilencvenezren élnek, ennek egy részét a jelentős kínai közösség teszi ki. A Duna középső, sulinai ága a legforgalmasabb, mert egy angol, Charles Hartley, a krími háborúból hazafelé tartva kiegyenesítette. Hartley később a Szuezi-csatorna kiszélesítésében is részt vett, majd a kanyargó Mississippi-delta egyik útvonalának a kiegyenesítésében is. Első próbálkozása azonban a Dunához fűzte, és megkezdődhetett a mai napig tartó csata az árut a leghamarabb piacra juttatni kívánó közlekedési mérnökök és a girbegurba, folyton változó folyót kedvelő környezetvédők között. A Duna legdélebbi ága, a Sfântu Gheorghe-i a legősibb, amely alattunk, a Beştepe-hegy alatt a horizont végéig nyúlik. Onnan, ahol állunk, végigtekintünk a szél ujjától simára koptatott hegyeken. Kevés fa van csak, és még azok is, amelyek gyökeret eresztettek ezen a szélfútta vidéken, kicsik és ernyedten lógnak, mint egy zászló a szélcsendben. Eső is kevés van errefelé, évi alig negyven centiméter. Hogy hol táplálkoznak a madarak, az a delta vízállásától függ. Késő tavasszal, amikor a felsőbb szakaszokon az eső és az olvadó hó a folyót örvénylő, barna árrá duzzasztja, a pelikánoknak és a gázlómadaraknak távolabb kell repülniük, hogy halászni tudjanak. A Dunánál élő két pelikánfaj közül egyik sem tud alámerülni, úgyhogy sekély vízre van szükségük a táplálkozáshoz. A tájba való emberi beavatkozás – mint például a szélfarmok létesítése – nyomán a pelikánok kénytelenek egyre nagyobb és nagyobb élelemszerző kitérőket tenni. Márpedig minél több időt töltenek távol a fészküktől, annál kisebb az utódaik túlélési esélye. Daniel története eszembe juttatott egy halászt, akivel jó néhány évvel ezelőtt találkoztam Norvégia partjaitól nem messze, Lofoten szigetén. Mint fiatal, ifjú házas férfi egy hétnél tovább nem szívesen maradt távol a családjától. Ahogy azonban teltekmúltak az évek, akár hat hónapra is elment, hogy a Barents-tenger fakó vizében vonóhálójával hal után kutasson az egyre fogyó állomány között. A kommunista időkben a hatóságok megpróbálták a Razim-tavat tenger táplálta, sós vizű tóból a Duna által táplált, édesvízű tóvá változtatni. Gátakat építettek, hogy lezárják, és mesterséges csatornákkal összekötötték a

folyóval. A kísérlet csúfos kudarcot vallott. Azóta puhatolózó próbálkozások folynak a terület természetes állapotának helyreállítására. Hasonló erőfeszítések történtek a földeken is. Óriási gátrendszert építettek, hogy területet nyerjenek a kukorica- és rizstermesztés számára. Eleinte néhány kísérlet sikeresnek bizonyult, a talaj egyre növekvő sótartalma azonban elpusztította a termést. A falusi cipész fiaként született román diktátor, Nicolae Ceauşescu a „vidéki elmaradottság” leküzdéséről szőtt álmát felváltotta a természetvédők vágya, hogy helyreállíthassák a vidék eredeti állapotát. Nekivágunk a hegyeknek. A szél ellenére egyre rosszabbul látni, de a gomolygó köd között a távolban felbukkannak a magas szélturbinák, amelyek mintha óriási léptekkel felénk tartanának. Az építtető cégek deltán belüli próbálkozásai a zöldek ellenállásának köszönhetően megfeneklettek, Dobrudzsa egyéb területein azonban nyaktörő sebességgel folynak. A helyi önkormányzatok befektetéséhsége, a brüsszeli támogatások és mindenekelőtt az erős dobrudzsai szél egyre csak vonzzák az építőket. Daniel félti a vándormadarakat, azokat, amelyek egész évben ott fészkelnek, és tart attól a hatástól, amelyet az utak, az elektromos vezetékek, a beton és az acél az amúgy is törékeny ökoszisztémára gyakorolnak. „Ez itt Európa egyik csodája, és nem szabadna, hogy az ilyesfajta befektetések tönkretegyék. Csakhogy Romániában mindig is a pénz volt az úr. A fejlesztők megszerzik a földeket, először építkezni kezdenek, és csak azután kérdeznek.” A Mahmudiából Tulcsába vezető úton csíkos betonkeverők sora után haladunk: olyanok, mint darazsak a porfelhőben. A spanyol, német, román, francia és amerikai cégek mind ugyanazt a földet akarják, és ugyanazt a szelet. „Nem vagyunk a fejlődés ellen, és nem vagyunk a szélenergia ellen, de amikor valami ilyen ipari méreteket ölt, törvényszerűen károkat okoz. Nem létezik, hogy a több ezer, focipálya-átmérőjű forgószárny ne gyakoroljon semmiféle hatást a környezetre. A legtöbb madárfaj éjszaka vonul. A madarak sem bolondok, néhány turbinát még kikerülnek, de mi van, ha több száz közé repülnek be? A denevéreknek még rosszabb. Nem is kell, hogy elérje őket a lapát, mert a rotor okozta nyomáskülönbség miatt felrobban a tüdejük, amikor arra haladnak.” A környezeti hatástanulmányokat maguk a befektetők készíttetik, így nem figyelmeztetnek a lehetséges veszélyekre. Amikor pedig ornitológusok szeretnék megvizsgálni a turbinák alatti talajt az elhullott madarak miatt, a magánúton felbérelt biztonsági őrök elűzik őket.

Széles kanyart teszünk Murighiol („lila tó”) felé, amely a víz különleges árnyalata miatt kapta a nevét, hogy heringet, fekete fejű sirályt és szürkelúdcsapatokat lássunk. A nyárfák ágain vetési varjak sötét fészkei díszlenek, mintha gyűrűt húztak volna a faágakra, de sok varjúfészekbe kék vércsék telepedtek. A bioszféra-rezervátum errefelé megtiltotta a szárazföldi vadászatot, úgyhogy a madarak itt keresnek menedéket. Utunkat Plopu falu felé folytatjuk, amely egykor zsúptetőkészítőiről volt híres. A mesterek többsége azonban Nyugatra távozott, Nagy-Britanniába vagy Hollandiába, jobban fizető munka reményében. A hagyományos zsúpot piros zsindelyű tetők váltották fel, melyek fölött a magasban fehér nyakú ludak repülnek egy vonalban. Egy korábbi halastóból ezernyi fekete farkú sárszalonka reppen fel jókora felhőt alkotva. „Csak megpihennek. Felhizlalják magukat az oroszországi útra” – magyarázza Daniel. A pólingokhoz hasonlóan a szalonkák csőre is hajlékony végű, hogy felkaphassák a sárba vájt lyukakban talált férgeket és rákféléket. A tó partját gyönyörű törpenád szegélyezi, a legjobb alapanyag a zsúptetőkészítéshez, színtiszta arany a szürke égbolt alatt. Tulcsába érkezésünkkor esőcseppek kopognak az autó szélvédőjén, az utakon betonkeverők hemzsegnek. Lehetetlen kiegyezni a turbinák építtetőivel? – teszem fel a kérdést. Nem lehetne térképet készíteni, és feltüntetni a vándormadarak szempontjából leginkább érintett területet? „Akadt ilyen próbálkozás, a leendő építtetők azonban azt állítják, hogy az ilyesmi előnyt biztosít a már megkezdett építkezések számára. Ott építenek tehát, ahol alkalmas területet találnak. Attól tartok, mindez addig fog folytatódni, amíg csökkenni nem kezd a haszon, vagy el nem tűnnek a támogatások.” Grigore Baboianu a Duna-delta Bioszféra Rezervátum igazgatója. A tulcsai kikötőre néző, modern üvegirodájának falán egy róla és Jacques Cousteau-ról készült kép látható. A híres francia természetkutató 1990 és 1992 között utazott végig a Duna mentén, hogy információt gyűjtsön a folyó egészségi állapotáról a kagylókban elraktározott, mérgező anyagok okozta károk felmérésével. „Maguk még szerencsések – mondta Cousteau Baboianunak Tulcsában –, a Duna egy élő folyó a Rajnához képest, de sok segítségre lesz szüksége.” Az 1950-es években a kommunizmus gyors, durva iparosítást eredményezett a kontinens egyik felén, a még félfeudális álomban szunnyadó

Közép- és Kelet-Európában. A magyarországi Pentele faluból először Sztálinváros lett, majd Dunaújváros. Mint ahogy egyre több gyerek született, a folyók mellett is csak úgy nőttek ki a városok a földből, az emberek pedig vidékről beköltöztek a lőrésekkel ellátott, középkori erődítményekre hasonlító városi lakótelepekre. Minden emberi, kémiai és állati szenny visszafolyt a folyóba, amely feldolgozott és megtisztított mindent, amit tudott a még megmaradt árvízi területek nádasaival és gyökérrendszerével, az emésztetlenül maradt mocskot pedig továbbköpte a Fekete-tengerbe. Az 1990-es évek elején a Duna menti óriási kommunista ipartelepek százai mentek tönkre, és zárták be a kapuikat. Mihelyt megszűnt a totalitárius állam támogatása, és elfogyott a mérhetetlen bürokráciára szánt energia, kevés túlélési esélyük maradt ezeknek a gyáraknak. A mezőgazdaságban sem volt más a helyzet. Hatalmas állami gazdaságok és szövetkezetek jöttek létre az osztrák-magyar határtól kezdve a Dunadeltáig, és a Duna-medence középső és alsó szakaszán a mezőket élelmiszertermelésre fogták. A gabonatermés évről évre nőtt, hiszen a talajt teletömték műtrágyával. A folyó mellett sorakoztak a műtrágyát és robbanószereket gyártó vegyi üzemek. A gyárak a szennyüket a folyóba ürítették, közben árucikkeiket hajók szállították a piacra. A gabonát Konstancába, és onnan tovább a világ óceánjain, vagy föl a folyón Ausztriába és Németországba, a kapitalista tömeg élelmezésére. A kommunizmus bukásával a Duna is fellélegezhetett. A disznóhizlaldáktól a folyóig vezető szennyvízcsatornák hömpölygő folyama kis érré apadt. A cigányság elhordta a fémhulladékot a partok mentén lezárt gyárakból, hogy ócskavasként eladják, amit aztán a tengerentúlon vasvázzá alakítottak a kínai és az indiai építkezési láz során gombamód szaporodó betonépületek megerősítésére. Az állami földszövetkezetek kisebb egységekre hullottak szét, a parasztság pedig visszakapta az 1940-es évek második felében lezajlott államosítási hullámban ellopott földjeit vagy az értük járó kompenzációt. A parasztok bő egy évtizeden át hiányt szenvedtek a kis földek megművelésére alkalmas traktorokban, miközben a szovjet és kelet-német gépszörnyetegek a gazban rozsdásodtak. Az agrárszféra egyes ágazatai aztán újjáéledtek, gyakran a külföldi tőke támogatásával. Azóta is folyik az egyre kevesebb kézben koncentrálódó földtulajdonosi szerkezet megvalósulása, mivel a családi földeket visszaszerző parasztok gyerekei már nem akarnak földet művelni, inkább eladják azt. Románia, Bulgária, Magyarország és Szlovákia élelmiszeriparát és sörfőzdéit az 1990-es évek elején megindult első

privatizálási hullámban külföldi cégek szerezték meg. A hagyományos szabadtéri piacokat, ahol az emberek zöldséget és gyümölcsöt vásároltak, valamint frissen vágott baromfit egyenesen a termelőtől, részben felváltották a szuper- és hipermarketek. Számos piac azonban megmaradt, hiszen az ott árusított élelmiszer ízletesebb, a vásárló tudja, ki termelte meg, a tányérunkra kerülő paradicsom pedig csak nyer azáltal, hogy nem kell kétezer kilométerre eltávolodnia a növénytől, amelyen megtermett. Egyes gyárakban újraindult a munka, immár a folyóba való szennyvízürítéssel kapcsolatos szigorúbb törvények figyelembevételével. Az Európai Unió által támogatott modern csatornázási projektek megvalósítása Bécsben és Budapesten hozzájárult a víz tisztaságának javításához. Jelenleg a vízszennyezés szempontjából az egyik legnagyobb veszélyt a felszínen lefelé sodródó műanyag flakonok jelentik, amelyek üzeneteket nem rejtenek magukban, hacsak azt nem, hogy valaki valahol feljebb elég gondatlan volt ahhoz, hogy a vízparton szemeteljen. Ezek a palackok végül a Feketetengerbe kerülve mérgező iszappá bomlanak, és a tengerfenéken maradnak, amíg világ a világ. A Bioszféra Hatóság feladata, hogy megvédje a deltát a Ceauşescu-korszak pusztítása után, és segítséget nyújtson a helyi közösségeknek a megélhetéshez. Sajnos azonban ez a két feladat gyakran nem fér össze egymással. A helyi gazdálkodók és halászok rossz szemmel nézik az „ökológusok” – így hívják a Bioszféra Hatóság munkatársait – okvetetlenkedéseit. Az 1990-es évek magas munkanélküliségi aránya miatt a deltában élőknek nem maradt más, mint a halászat. Néhányan szabályellenesen kis lyukú hálóval dolgoznak, mások egy autó akkumulátorához elektródákat illesztenek, amelyek a vízbe dobva széles hatókörben mindent elpusztítanak. Szerbiában, feljebb a folyón, a kilencvenes évek háborúinak köszönhetően igen sok a megmaradt gránát, amelyekkel kirobbantják a halakat a vízből. 2006-ban Románia megtiltotta a tokhal halászatát. Ezzel hozzájárultak a faj kihalásának megakadályozásához, ugyanakkor jelentős csapást mértek az elkötelezett halászok jókora táborára, különösen a deltában, ahol a tokhal számított a legértékesebb fogásnak. A hatóságok igyekeznek kreatív módon segíteni a halászok megélhetését. Grigore Baboianu például azt az elképzelést támogatja, mely szerint a halászoknak évente egy nap engedélyezni kell a tokhalászatot. Ezt azonban nehéz volna bevezetni, különösen akkor, amikor Bulgária, Szerbia és Ukrajna – az évek óta tartó román nyomás hatására – teljességgel betiltotta a

tokhalászatot a folyó hozzájuk tartozó szakaszán. Egy másik megoldásnak az akvakultúra kínálkozik, azaz a tokhal mesterséges tenyésztése, majd a folyókba történő visszatelepítése. Romániában már két tokhalfarm is létezik: egy Isacceánál a Dunán, egy másik Bukarest mellett. A norvég-román együttműködés keretén belül „tokhaltúrák”-at szeretnének indítani a Dunán. Grigoréval 2000-ben találkoztam először, amikor pelikánokat filmeztem a deltában. Adott nekünk egy hajót és egy vezetőt, mi csak a hajó üzemanyagát fizettük. A Hatóság annyira híján volt a pénznek, hogy őreik nem tudták bejárni a delta hatalmas, félig vad területeit, hogy megakadályozzák az orvhalászatot. A trükk a pelikánokkal az, magyarázta a vezetőnk, hogy úgy kell viselkedni, ahogy ők. Mivel igen nagy termetű madarak, nem ijednek meg a többi nagy teremtménytől, mint például az ember, aki a folyó árjával feléjük közelít. Szinte már közéjük értünk, amikor néhány idegesebb pelikán rövid csőrű betolakodókként azonosított be minket, miközben a bölcsebb, öregebb madarak, vagy csak azok, amelyeket már sokszor lefilmeztek, nyugodtan ácsorogtak a nádasban. Grigore bevallása szerint a pénzügyi helyzetük azóta is vajmi keveset javult, bár a határrendőrség már jobban ellátott, több támogatásban részesül, és jobb helyzetnek örvend a delta védelme terén. Elkobozzák a hálókat, azokat pedig, akik a tiltott, ívási szakaszban halásznak, megbüntetik. Áprilisban és májusban mindössze a kisebb becsben tartott csukát halászhatják. Vasárnap reggel Tulcsában, a múzeumtól nem messze, a dombra felvezető úton található mecset imámjának a keresésére indulok. Éppen egy temetésre siet, de hamarosan visszatér, és ha Isten is úgy akarja, beszélgethetünk. Istennek azonban más tervei lehetnek vele, mert a megbeszélt időpontban nem jelenik meg. A márciusi este hűvösében várakozom egy keveset, aztán becsöngetek a szemközti Török-Román Baráti Társasághoz, egy egyszintes, alacsony városi házba. A törökök csaknem ötszáz éven át kormányozták Dobrudzsát, és csak az 1870-es években veszítették el itteni területeiket. Az ott maradt törökök elnyomókból etnográfiai különlegességgé váltak, egyes kincseiket azonban érintetlenül megőrizték. Egy nő érkezik az ajtóhoz, és úgy üdvözöl, mintha én volnék a hazatért tékozló fiú. Egy csoport török nő gyűlt össze a heti éneklésre: Vezza Sadula, Sabis Mahmet és Sabiha Ali vezetik a dalárdát. A dalok egy részét a török hátországban tett éves utazásaik során tanulták, hogy aztán a népművészeti fesztiválokon előadhassák. A legszebbek azonban a Dunáról szóló régi, dobrudzsai török balladák.

Láttam egy román lányt lenn a Duna parton... Se anyja, se apja, kezét idegenek szorítják. – Román leány, áruld el az igazat, Hol van az édesanyád? – Nincs énnekem se apám, se anyám, Magányosan élek e világon, árván. – Árva vagy te, s én meg szegény flótás, Miért ne lépnénk frigyre mindjárt! – Házasodni? – felelé a leány. Hogy e földön kettőnket szomorítson honvágy? Hogy vajon miért volt honvágya egy román leánynak a Duna mellett, és honnan érkezhetett a török fiú, örökre az idő homályába vész. Tulcsa mindig is a mozgásban lévő emberek városa volt. Előtte a tenger, mögötte a Duna. Négy vagy öt dal után a hölgyek kezdenek kifáradni, az egyikük ráadásul elveszítette a mobiltelefonját. Hamarosan az egész csoport azt keresi-kutatja, és az utolsó refrén is az új technikai eszköz eltűnésének esik áldozatául. Visszatérek a kikötőben lévő kis szállodába, sügért vacsorázom, majd korán lefekszem. A partnak csapódó hullámok morajlása és a sirályok jajveszékelése hamar álomba ringatnak.

MÁSODIK FEJEZET A térdeplő tölgy „Derék fiúk voltak a társak, szájuk panaszra nem nyílt sem a vesződség miatt sem a szomjúság miatt sem a hideg miatt, úgy viselkedtek mint a hullámok meg a fák mik magukba fogadják az éjt s a napot...” JORGOSZ SZEFERISZ: Argonauták A Tulcsából a Duna-delta sulinai ágán lefelé tartó hajó zsúfolásig tömve emberekkel és áruval. Zsákokban zab a sulinai lovak számára, pelenka a gyerekeknek, ezeken felül görög narancs, spanyol paradicsom, bolíviai banán, mindenekelőtt azonban emberek. Bevásárlótáskáikkal a fedélzeten lecövekelt, virágos kendős hölgyek, két vékony csípőjű tinilány, akik éppen a nagymamájukhoz tartanak, a hajó nyomvonalára meredő, új kezdetben bízó, középkorú szerelmesek, a hajó farában pedig markáns arcú, Balti-tenger-kék munkáskabátot viselő férfiak hada, akik kis csoportokba verődve csöndesen merengenek és cigarettáznak. A folyóparton fűzfák sorakoznak, a folyó nagy öregjei: göcsörtös, girbegurba gyökereik leérnek a vízig, hogy utoljára jól megszívják magukat. Mögöttük gyorsan növekedő kanadai nyárfák sokasága, amely úgy hat, mintha fiatalok szeretnének bejutni egy szórakozóhelyre. Egy helyütt egy egész erdőnyit irtottak ki belőlük, földig tarolva mindet. A Duna illata olyan, mint a tengeré, amely mellett Dél-Angliában felnőttem, csak zöldebb, áthatóbb és nem sós. Itt is vannak sirályok és kárókatonák. A kárókatonának, ennek a fekete, kampós nyakú madárnak olyan egyenes a háta, mint a katonáknak; az orruk sárga, mozgásuk lassú és méltóságteljes, mint a sebészé; a folyó partjára kisodródott fákon üldögélnek, majd kecsesen, nyílegyenesen a vízbe buknak. Látni még magányos szürke gémeket, darvakat, gólyákat és kócsagokat. Csak a vadkacsák és a vadludak szállnak csapatokban. A többiek egyedül halásznak, közben bizalmatlan tekintettel

figyelik a többi madarat vagy a folyópart életét megzavaró emberi tevékenységet. A Tulcsa és Sulina közötti hajóút négy és fél órás, ennyi kell, hogy hatvan kilométerrel keletebbre jussunk, a Fekete-tenger partjáig. Utak nincsenek, csak patakok és mocsarak labirintusa. A Duna-delta a világ náddal legsűrűbben benőtt területe. A Fekete-tenger, amelybe a sárgásbarna Duna ömlik, szárazfölddel körülvett tó, a hosszú, lusta testű Földközi-tenger választja el az Atlanti-óceántól. A Gibraltári-szoroson, majd a Dardanellákon és a Boszporuszon áthatoló bátor hajósok bizonyára azon tűnődhettek, vajon látják-e még valaha a Vizcayai-öblöt. Egyes helyeken a talaj és a homokdűnék már olyan régen megtelepedtek, hogy falvak nőttek ki belőlük. Mila 23 a Duna szájától induló mérföldkövek közül a 23-as nevét kapta. A chiliai ágon lévő, több faluból álló csoport, a C. A. Rosetti egy XIX. századi regényíró, Constantin Alexandru Rosetti után kapta a nevét, bár a települést magát pásztorok hozták létre, akiknek a juhai épp csak annyi szárazföldet találtak, hogy továbbhaladjanak a hívogató hullámok felé. Constantin Rosetti politikus is volt egyben, akit az 1848-as forradalomban való érintettsége kis híján a bitóra juttatott. Angol feleségének, a bukaresti angol konzul nővérének, Marynek a közbenjárására sikerült megmenekülnie, hogy aztán később rendőrminiszterként tevékenykedhessen. A fedélzeten a nagy szürke délutánba lépek ki. Szürke a Duna, szürke az égbolt, még a folyó két partján lévő erdők is a szürke különféle árnyalatait öltik magukra. A látványt időnként egy-egy parasztház színének üde foltja és a tengertől elszíneződött hajók teste töri meg. Ezek oroszországi vagy brazíliai bauxitot szállítanak fölfelé a folyón, a tulcsai alumíniumművekbe. A többi hajó üresen emelkedik magasra a vízből, hogy aztán Galac (Galati) acélgyárából laminált lemezeket szállíthassanak. A Belfin és a Burban Dizman isztambuli hajók, az Ayane-t a máltai Vallettában regisztrálták. A ritka madarakhoz hasonlóan a tengerészek is magányosan tekintenek le a hajóhídról a zsúfolt folyami kompunkra, ahol családok és barátok utaznak együtt. Ha a gyerekeim velem volnának, biztosan integetnénk nekik. E helyett látcsövemmel végigpásztázom a hajók fedélzetét, és ha csak egy pillanatra is, de sikerül szemügyre vennem az egyik kormányost, aki az arcát az eltűnőben lévő nap felé fordítja. A folyó mindkét partján falvak terülnek el, mintha a folyó képezné a főutcát. A nád- vagy bádogtetejű házak mellett magasra tornyozott nádkévék sorakoznak szép egymásutánban. Fekete szurokkal bekent testű, evezős

csónakok várakoznak facölöpökhöz kötve, vagy a folyóhoz vezető ösvény mellett hevernek felfordítva, mint a kagylók. A házak fából épültek, az ablakkereteket kékre, fehérre vagy zöldre festették. Kakasok kukorékolnak a partról. Fehérköpenyes ludak totyognak erre-arra öntudatosan, mint amikor az orvosok bejárják a kórházi osztályt. A mindig kettesével járó halászok fekete csónakjaikban ülve ellökik magukat a szárazföldtől. Míg az egyik evez, a másik türelmesen engedi ki ujjai között a hálót. Az egész vízi világban egyetlen fedetlen főt sem látni. A férfiak kozák stílusú sapkát viselnek, svájci- vagy baseballsapkát, az idősebb nők kendőt vagy kötött gyapjúsapkát. Mintha még a madarak is sapkát hordanának bóbitás tollazatú fejükön. A folyó széles, tíz-tizennégy méter mély, úgyhogy bőven elfér minden arra haladó jármű. A kék-sárga-piros román lobogó, a kék-sárga ukrán és a holland trikolor egyformán dagadnak a délutáni szélben. A mi hajónk pontosan fél hatkor érkezik Sulinába. A rakparton embertömeg és egy lovaskocsi várakozik. A hajóhíd csikorogva leereszkedik, a matrózok vastag drótköteleket hurkolnak a kikötődúcokhoz. Bugyborékoló nevetés hallatszik, amint a rokonok szeretteik karjaiba esnek, az idősebb párok egymás arcába csippentenek, aztán a táskáik után nyúlnak. A város többsége, anélkül hogy bárkire várna, leözönlik a partra nézelődni. A víz és a nád által a külvilágtól elvágott városkában a tulcsai hajó megérkezése mindennap fontos eseménynek számít. Bejelentkezem a kikötőtől nem messze, a parton lévő Jean Bart Szállóba. Vadnyugati érzés tölt el, az étkezőben nehéz faburkolat, a magas mennyezetű szobám ablakpárkányán áttelelésre szánt, borsillatú muskátli. A hotel kívülről piros csíkos, mint a málnás túrókrém. Sietek, hogy még sötétedés előtt elérjem a Fekete-tengert. Sulinán túl, a tengertől keletre egy burkolat nélküli út végén áll a városi temető. Egy fiatal pár tart kifelé éppen, amikor a kapuhoz érek. A szemük nem éppen a sírástól piros, a szájuk pedig friss a csókolózástól. Elöl egy kis fatornyú kápolna, a tetején szélkakassal, mögötte pedig a temető brit része. Az angol nevek különösen vigasztalanul hatnak a Duna mellett, ekkora távolságra a Tyne-tól és a Temzétől, a Mersey-től és a Medway-től. „Szent emlékezettel az angliai Houdon Pans-i Thomas Rutherfordnak, a North Shields-i Kepler gőzhajó főgépészének, aki 36 évesen, 1875 júliusának 26. napján távozott az élők sorából Sulinában.” Majd egy idézet következik a 39. zsoltárból: „Imé tenyérnyivé tetted napjaimat, és az én életem te előtted, mint a semmi.” A húszéves James Mason, a sunderlandi Phoenician nevű

hajóról 1852. október 3-án halt meg Sulinában. William Simpson 1870. július 28-án hunyt el Sulinában, negyvenhat évesen. Az ő sírkövét az Európai Dunai Bizottság állíttatta, „amelynél Mr. Simpson 13 éven át állt alkalmazásban, mint a munkálatok elöljárója.” Kíváncsi volnék, hogy a „Duna atyja”-ként ismert, jó öreg Charles Hartley elment-e a temetésre, hogy az égető augusztusi nap megsüsse lehajtott, fedetlen fejét, miközben Bill Simpsont leeresztették a sírgödörbe. A következő kövön négy név szerepel a Királyi Haditengerészet Recruit nevű hajójának matrózai közül, akik 1859 és 1861 között a Dunába fulladtak. Hogyan lehetett egy hajó olyan óvatlan, hogy négy matrózát is elveszítse, mindössze két év leforgása alatt? „És Peter Gregor fűtőnek, ki az időjárás viszontagságai miatt veszítette életét.” A hajózási térképeken a Duna torkolatának mindkét oldalán megjelölt roncsok bizonyítják, hogy nem is olyan szelíd ez a folyó. Végül egy szépen faragott, olajággal díszített sírkő: „Hőn szeretett Isabella Jane Robinson, a South Shields-i E. A. és E. D. S. Robinson legidősebb lánya emlékére, ki 28 évesen fúlt vízbe Sulinánál, 1896. szeptember 27-én, a Kylemoor kereskedelmi gőzös ütközést követő elsüllyedésekor.” A temető bejáratánál felfigyelek a legfrissebb sírra. Egy alacsony homokkő és egy csokor virág. „Ion Valentin” – olvasható az egyszerű fakereszten, született 2011-ben, meghalt 2011-ben. Sulina városát kalózok alapították, konzulok tették híressé, most pedig a halaknak és a külföldieknek köszönhetően eltengődik valahogy. Először VII. Konstantin bizánci császár tett említést róla tizennégy éves fiának i. sz. 950ben írt hosszú levelében, amelyben figyelmezteti a trónörököst a veszélyes törzsekre. „Az oroszok minden évben kivájt csónakokban lemennek a Dnyeper folyón a Fekete-tengerhez – írta Konstantin császár –, majd a Duna torkolatát elhagyva a Selinas (Sulina) folyóhoz, és őket folyton zaklatják a besenyők, kik a többitől elkóborolt hajókat elfogják egészen Konstantinápoly partjáig.” A temető távolabbi kapuját már bezárták éjszakára, úgyhogy átmászom a kerítésen, és elindulok a tenger felé, amit látni már nem látok, de a korábbinál tisztábban hallom, ahogy a temető mögött, a homokban rákokként meghúzódó, új házakról visszaverődik a morajlás. Tengeri madarak hallatszanak egészen közelről, a susogó nádas felől: a közeledésem riasztotta fel őket, pedig már készültek nyugovóra térni. A homok hirtelen ellágyul meztelen talpam alatt, majd kagylóhéj roppan fájdalmasan, és észreveszem a sötét vásznon a hullámok fehér vonalát. Most aztán tényleg fekete a Fekete-

tenger. Egy hosszú móló végén világítótorony fehér fénye lüktet. Hosszan gyalogolok egyedül a part mentén. Másnap reggel a nap a tenger mögött kel fel. Kihajolok a Jean Bart kovácsoltvas teraszáról, próbálom az első sugarakat az arcommal felfogni. A lámpaoszlopokon üldögélő egy-egy sirálynak is ugyanez lehet a célja, a parton lévő fűzfák teteje pedig már aranyban fénylik. Nyüzsgő emberek sietnek a Tulcsába induló, 6:30-as hajóra, a fiúk a biciklijüket tolják, a nők mindkét kezükben három-négy bevásárlószatyrot cipelnek. A faborítású bárban a hotel tulajdonosa, Aurel Bajenaru a reggeli kávé mellett elmeséli nekem az ő történetét. Húszéves korában érkezett ide, most már az ötvenkettediket tapossa. Amikor ideköltözött, a városkának még tizenötezer lakosa volt, akiket a halászatban, a halkonzervgyárakban, a hajójavító üzemekben vagy a haditengerészetnél alkalmaztak. Mostanra mindössze négyezren maradtak, és a gyárak is eltünedeztek. „Régebben szerettem itt élni, de a demokráciával minden megváltozott, rosszabb lett” – meséli. Három lánya felnőtt és elköltözött, ő maga is menne, ha húsz évvel fiatalabb volna. Szerinte a város egyetlen esélyét a turizmus jelenti, de bármivel is próbálkozik, a bürokrácia és a városban lakók összefogásra való képtelensége jócskán megnehezítik azt. A feje fölött, a faburkolaton magasan elhelyezett tévé képernyőjén egy férfi és egy nő ölelkezik szenvedélyesen, fekete-fehérben. Most jelentették be Elizabeth Taylor halálát. Előző decemberig az ezüstös képernyőn fel, majd letűnő sztárokra immúnis családok hetente három kiló ezüstös pikkelyű halat foghattak saját fogyasztásra. A rendelkezést azonban eltörölték, mert a hatóságok szerint az emberek túllépték az engedélyezett kvótát, és képtelenség lett volna mindenkit ellenőrizni. Most ahhoz, hogy a szálloda éttermében halat szolgálhasson fel, Aurelnek hetente egyszer hajóval Tulcsába kell mennie, hogy a fő halásztársaságtól halat vásároljon, mert a helyi halászok a fogást a társaságnak kénytelenek eladni. Az embereknek három különféle adót kell fizetniük: egyet a városnak, egyet a természetvédelmi hatóságnak, egyet az államnak. A hotelen kívül nehéz megállapítani, hogy a város melyik részét építik, és melyik része pusztul. Buldózerek ásnak a félreeső utcákban, és a feltépett aszfalt alatti talaj sártengerré változik. A part mentén a kommunista időkben felhúzott új, négyszintes panelházakban nincs központi fűtés. Így néz ki az anarchia a kapitalista Romániában: az egyik lakást fával fűtik, a másikat gázzal, ismét

egy másikat elektromos árammal. A városi kórházra annyira nincs pénz, hogy talán be is zárják. Aurel vidámabban mesél Sulina korábbi dicsőségéről. A krími háború végén, 1856-ban itt született az egyesült Európa ötlete. A nagyhatalmak – Nagy-Britannia, Oroszország, Ausztria-Magyarország, Törökország, Poroszország, Franciaország és Itália – felállították az Európai Bizottságot. A város virágzó kozmopolita központtá fejlődött, ahol közös nyelvként a görögöt használták. 1900-ban huszonhárom nemzetiség élt itt, élükön 2500 göröggel, továbbá például 803 románnal, 444 örménnyel, 268 törökkel és 173 zsidóval. A sor legvégén szereplő apró-cseprő nemzetiségek legalább olyan érdekesek, mint az elején lévők: mit kereshetett vajon Sulinában 5 etióp, 10 szenegáli és 24 angol? Vajon hogyan töltötték a hosszú nyári napokat vagy a még hosszabb téli estéket? Aurél elmeséli egy angol férfi és egy görög-afrikai szülőktől származó, csodálatosan szép kabarétáncosnő „Rómeó és Júlia”történetét. A fiú szülei mereven ellenezték a házasságukat, míg a lány a dráma kellős közepén a vízbe esett egy hajó fedélzetéről, a fiú pedig utánaugrott a Dunába, hogy kimentse, és mindketten megfulladtak. A történet szerint a testüket egymásba fonódva találták meg, a sírjukat azonban valahogy nem vettem észre a temetőben tett előző esti látogatásom alkalmával. Sulina épületei különös keveréket alkotnak, mindegyik eltérő építészeti stílust képvisel. A Jean Bart Hotelnek máltai tulajdonosa volt a háború előtt, aki az 1989-es forradalom után vissza is kapta azt, majd eladta neki, Aurelnek. Jean Bart az Europolis (1933) című, Sulinában játszódó regény szerzőjének, Eugeniu Boteznek az írói álneve volt. Ma már csak a július és az augusztus számítanak forgalmas hónapoknak Sulinában. A hotelt leggyakrabban franciák és németek látogatják, néhány – vadászatra érkező – olasszal tarkítva. Sokáig súlyos problémát okozott a városban az ivóvíz kérdése, amelyet azonban egy nagylelkű idelátogató megoldott. Amikor ugyanis 1897-ben maga Emma holland királynő kilépett a hajójáról a szárazföldre, megtörölte a homlokát, majd kért egy pohár vizet, nagy zavar támadt a parton. Beletelt néhány percbe, mire valaki őfelsége elé mert állni. A szerény óhaj okozta kínos helyzet miatti mérgében a királynő kifizette egy víztorony építésének költségeit. A torony a mai napig megvan, egy kőtörő kalapács alakú épület a városba vezető nyugati oldalon. Sulina legjelentősebb látványossága azonban a világítótorony. Itt kezdődnek a Dunán felfelé vezető utak: ez a nullás mérföld- vagy inkább kilométerkő. A Dunát ettől a

világítótoronytól mérik folyásiránynak fölfelé, nem pedig lefelé a forrástól kezdődően, mint a többi folyó esetében. Könnyű lesz tehát az én utamat is mérni. A világítótorony és a tenger közötti három mérföldet hivatalosan nem számolják, az egyfajta senki földje, a folyó előszobája. Ez a három mérföld is tovább bonyolítja a folyó hosszával kapcsolatos általános vitát. Egyes szerzők ugyanazon cikken belül is két különböző hosszt említenek. Mivel azonban én a világítótoronytól indulok, és a donaueschingeni Fürstenbergpalota kerti medencéjéhez érkezem, engem nem fenyeget ez a veszély. Felkaptatok a masszív fehér torony csigalépcsőjének a tetejére, időnként meg-megállok levegőért, hogy kinézzek a torony oldalán egymás fölött sorakozó három kerek ablakszemen, amelyek mintha egy fehér szmoking fekete gombjai volnának. Aztán kilépek egy alacsony vasajtón át a roskatag erkélyre. Ha lehunyom a szemem, ellátok egészen a 2860 kilométerrel feljebb fekvő Németországig. Alattam Sulina napfürdőzik a tavaszi fényárban, régi hajók rozsdásodnak, málladoznak a mocsárban, egyszintes házak sorakoznak szépen az elnyúló utcákon, majd a nádasok közelében már girbegurbán, a város központjában pedig hagymakupolás templomok. A látcsövemen keresztül az ukrán templom tűnik a legtörékenyebbnek, a legszebbnek, a világoskék faburkolat talán egy Szent Demetriuszt ábrázoló ikont ölel körbe. A világítótorony közepén egy kedves kis cseréptetős üvegház áll, a tetején szélkakassal. Nincs benne villanyégő, csak az eredeti francia kristály, amely valaha messze, a tengerig továbbította a fényt, és amelyben a foglalat körüli gyűrűk olyanok, mint a szitakötő szárnyai. A földszinten, a bejáratnál egy réztáblán francia felirat, mely szerint a világítótorony megépítéséről a párizsi szerződésben határoztak, éppen akkor, amikor az Európai Bizottság létrejött ugyanott, 1856. március 30-án, a Duna torkolatánál való hajózás megkönnyítésére. A világítótorony 1870 novemberében készült el, és a La Manche csatorna partjainál sem tűnne ki a többi közül. Az épület gondnoka Maria Sinescu, aki Sulinában született és nevelkedett, néhány évre elment innen, majd visszatért, hogy gondozhassa idős szüleit. A Fekete-tenger szintje a globális felmelegedésnek köszönhetően folyamatosan emelkedik. Románia és Bulgária nagyszerű homokos partjai eltűnőben. Ötven év leforgása alatt akár teljesen el is tűnhetnek, hacsak nem találnak ki valamit a megmentésükre. „Nem lehet, hogy ezzel ismét fontossá válhat ez a messze partra vetett világítótorony?” – teszem fel a kérdést. „Persze, hogy nem – feleli Maria –, hiszen a homok továbbra is csak gyűlik-gyűlik a folyó torkolatánál, a temető

és a tenger között pedig egyre több ház épül.” Voltaképpen éppen az ellenkezője történik, annak, amit mondtam: a világítótorony egyre közelebb kerül a városközponthoz. „Elképzelhető, hogy Sulina ismét felvirágzik?” – kérdezem. „Mérget nem vennék rá, de reménykedem benne. A történelem mindig ismétli önmagát.” Aznap este a folyópart egyik éttermében grillezett tokhalat rendelek egy szőke pincérnőtől, aki úgy cikázik az asztalok között, mint egy aranyhal. Ártatlan ábrázattal megkérdezem tőle, honnan származik a hal, amit rendeltem, mintha nem tudnám, hogy a tokhalászat 2006 óta tiltott Romániában. Ő megvonja csinos kis vállát, de elárulja, hol találom a férje nagyanyját, Nicolina nénit, aki mindent tud a halakról, amit tudni lehet. Megérkezik a vacsorám, adagra elég parányi, az íze azonban isteni, mintha vad lazacot ennék. Iszom egy pohár măcin-hegyi fehérbort, ami száraz, mint a gránit. Másnap reggel nem találom otthon Nicolinát, a férjét, Simiont azonban igen. Könnyen kiszúrom a házukat, mert csak előttük áll lovaskocsi. Simion hetvenkét éves, a szeme alig látszik a dunai szél barázdálta és a sulinai nyarak perzselte arcban. Az ing fölött két szürke pulóvert visel, a fején fekete kozák sapka, amit mintha soha nem venne le. Kint beszélgetünk az utcán, miközben felkészíti a lovát az indulásra. A veteményesükbe tartanának. Drága dolog lovat tartani, de megéri, mert szánthat is vele, és a terményét is hazaszállíthatja. Hosszú volt a tél, és elfogyott az előző nyáron elraktározott széna. Most vett zabot – láttam, amint lerakták a zsákokat a hajóról, amelyen érkeztem –, hogy etethesse a lovait, amíg újra ki nem serken a fű. Napi öt kiló fogy. A téli fakészlete is kifogyott, pedig éjszakánként még hideg van. Eredetileg Tulcsából érkezett, a kommunista idők gátépítési munkálatai közepette, leendő feleségével pedig egy esküvőn találkozott. Felkérte táncolni, és ezzel kész. Szereti a sulinai csöndet, nyugalmat, és azt, hogy itt nincsenek tolvajok, úgyhogy még a házakat sem kell bezárni. Beszélgetésünk közben a folyón túlról érkezett roma kereskedő sétál végig az úton. Ruhákat árul. Simion a város szélén műveli talpalatnyi kis földjét, ahol burgonyát, paradicsomot és káposztát termel. A talaj gyatra a közeli tenger sója miatt, de a tehenei alól nyert temérdek trágyával fel lehet javítani. A halászatról azonban semmit sem tud nekem mondani: „Ki nem állhatom a hal ízét, soha nem szerettem” – magyarázza. Sajtot és tejet eszik, öt tehenet tart, hogy biztosítsa a saját ellátását. A felesége számára

azonban „egy nap hal nélkül valódi szomorúság”. Bent a házban egy tizenhárom év körüli fiú, Simion unokája tartózkodik, de fel nem pillantana a számítógép képernyője mögül. Az édesanyja három éve Spanyolországban dolgozik, három gyerekét otthon hagyta a nagyszülőkre. A legfiatalabb legalább szereti a könyveket. Az állatok ellátásában azonban egyikük sem segít a nagyapjuknak. Hamarosan nem lesznek marhák a deltában, meséli Simion, mert a fiatalok nem akarnak kínlódni velük, az ő generációja pedig rövidesen kihal. Adrian Oprisannak rövid, vöröses haja van, erős kézfogása és egy kis zöld üvegszálas csónakja. A feleségével és a kisgyerekével él Crişanban, a Duna mellett, Sulina és Tulcsa között félúton, és egy náddal teli szigetet bérel a deltában a Dunai Természetvédelmi Hatóságtól. A januárban és februárban vágandó nád szinte már kész, és az első felfelé vezető utam során el is visz megmutatni a termést. A csónak magasba emelkedő teste alatt a Duna vize opálosan zöld. Sulinát elhagyva egy vízi töltőállomáson feltankolunk üzemanyaggal, majd elindulunk fölfelé. Az autókhoz hasonlóan a használaton kívüli hajók is gyorsan vesztik a fényüket. A jobb parton egy Konstancában bejegyzett szárnyashajó, az S. F. Maria szundikál meg-megremegve. A bal oldalon, a málladozó betondokkban néhány mamut nagyságú, szürke testű hajóroncs ágaskodik, mintha egyenesen valami horrorfilmből kerültek volna ide. Elképzelem, ahogy a híd sötét ablakain ki-be szállnak a denevérek. Sulinát messze mögöttünk hagyjuk. A parton barna lovak legelésznek békésen, közeledtünkre kacsák reppennek fel csapatostól, az általunk keltett hullámok pedig a hajók kikötésére szolgáló, gumiabroncsokból készült, hevenyészett parti mólókat emelgetik le-föl. Úgy látszik, mindössze egyetlen teherhajó üzemel: az Anglia, amelyen máltai kereszt lobog. A Fekete-tenger távoli végén lévő, grúz Batumiban regisztrálták, és nehézkesen halad fölfelé a folyón. Adrian egy oldalcsatorna felé fordítja a csónakját, a főfolyástól délre, ahol egy másik világba érünk, a valódi deltába. Minden oldalról nád vesz körbe minket, a fűzfák lombjai olyan mélyen borulnak a vízre, hogy le kell hajolnunk, nehogy a fejünket vegyék, a nagyobb fákról pedig mindenféle madár, néma ragadozók figyelnek minket. A nádas zsúfolásig tele vadkacsával, lúddal, kócsaggal és olyan könnyű, kisebb madarakkal, amelyek egyetlen nádszálon egyensúlyoznak. A csatorna egyre szűkül. Adrian lekapcsolja a motort, és az egyik evezővel taszítja előre a csónakot. A szilárd

talajról kiderül, hogy a vízen lebeg, a földrögöket arrébb kell lökni. Valaha a betörő hadsereget ebbe a labirintusba csábították be a helyi törzs lakói, aztán egyesével levadászták őket a nyilaikkal, hiszen csak ők tudták, hova lehet lépni. Sok nád ilyen lebegő szigeteken nő. Az apállyal és dagállyal vagy az áradással ezek a szigetek is megemelkednek, majd lesüllyednek. Amikor valaki egész nap nádat vág, a kora reggel még magasnak tűnő fa ebédre bokorrá törpül. Annyi történik, hogy a lebegő sziget, amelyen dolgozik az ember, felemelkedik a dagállyal, mint egy lift. A távoli horizonton szürkésfekete füsttornyok emelkednek a magasba. Amikor a nádvágók elkészülnek a vágással, felégetik a tarlót, ami a tűz megállítására szolgál. Így ha a tűz véletlenül lobbanna fel valahol, kisebb az esély, hogy végigsöpörjön az egész deltán, amely egy nagyjából hatezer négyzetkilométeres terület, és jó része náddal benőtt. A lágy szélben surrogó, aranyló nádszálak fölött gomolygó füst azt a képzetet kelti bennem, mintha égő házakat látnék háborús időkben. Egy Cézár nevű, sötétbarna kutya érkezik futva a nád között, és örvendezve ugrál Adrian jöttére. Három férfi levágott nádkötegeket adagol egy varrógépnek látszó, hatalmas piros gépezetbe, amely egyforma hosszúságúra vágja a tetőkhöz és kerítésekhez felhasználandó nádat, majd szép kötegekbe csomózza. Ezt követően a kötegeket indiánsátor-szerű alakzatba állítják fel. Néhány egymásra halmozott műanyag üdítőspalack figyelmezteti a nádvágókat a szigeten lévő lyukra. Ha abba belelépnének, négy méter mélyre süllyednének a vízben. Adrian szerint jó éve lesz a nádvágóknak. A tél elég hideg, ugyanakkor nem túlságosan hideg, hosszú, de nem csapadékos. A vágáshoz a négy hónapos tél harminc-negyven napjára van szükség. Ha túl hideg van, vagy túl nedves a hó, és ránehezedik a nádra, nem vághatják. A nedves nád megbámul. A nád olyan, mint az arany, mondja Adrian, de nem termel nagy hasznot a vágás magas költségei miatt. Ebben az évben tizenötezer kévéje lesz, minőség és nagyság szerint osztályozva. A szél felborzolja a nád végén lévő virágokat, suttogó hangot hallatva, ami egyáltalán nem hasonlít a fák levelei közt suttogó szél neszéhez. Crişan felé tartunk, amikor a hideg szél macskanyomokat rajzol a vízre, mintha hirtelen árnyak remegnének a felületén. Egy szürke, majd egy lila gém emelkedik a partról a magasba, minden erőfeszítés nélkül, aztán mindketten a másik part felé kanyarodnak. Adrian megmutatja a crişani háza mögött álló hatalmas, kifejezetten nádvágásra kialakított betakarítógépet,

amely négy gumikerekével a vízen lebeg, a hátul lévő padozaton pedig a frissen vágott nádkévék sorakoznak, egyszerre akár egy tonnányi is. Úgy néz ki, mint egy holdjáró vagy egy Csillagok háborújából vett gépezet legováltozatban. „A maga módján szép” – mondom Adriannak, aki a fejét ingatja. „Ez egy munkagép. Semmi köze a szépséghez.” Dániában készült kerekeinek darabja ezernyolcszáz dollárba kerül, és öt évig bírja. Budapesten olcsóbban megvehetné, de lehet, hogy már a második szezonban kilyukadna. Aznap este, egy finom harcsavacsorát követően, Adrian feleségének nagyszüleivel is találkozom. Mihai Tecliceanu korábban történelemtanár volt Bukarestben. A felesége, Elena ukrajnai, Karaormanból, ami félórányi utazásra van a nádon keresztül délre. Mihai iskolai tanfelügyelőként érkezett a delta vidékére a kommunista időkben. Akkoriban ritkán lehetett motorcsónakokat látni, a legtöbb halász evezett vagy vitorlázott. Amikor Mihai megjött, hogy felülvizsgálja az iskolák működését, egy halász megkérte, hogy vontassa a motorcsónakja mellett az utolsó néhány kilométeren át. „Havazott, pedig még csak november elején jártunk, de a havas szakállú férfi a hosszú csizmájában nagyon erős benyomást tett rám – emlékszik vissza Mihai. – Azt hittem, az eszkimók földjére érkeztem.” Végül annyira rokon lelkűeknek találta az ottaniakat, hogy úgy döntött, ott éli le a hátralevő életét. Elena 1947-ben született, a háború utáni éhínség idején. Karaorman egy többnyire ukránok lakta falu, bár a kommunizmus legkeményebb éveiben az ott lakók nem beszélhettek az anyanyelvükön. Mindez meglepetésként érte azokat az embereket, akik a háború után örömmel köszöntötték az oroszokat mint szláv testvéreiket. „A kommunizmusnak azonban jó oldalai is voltak – mondja Elena. – Akkoriban az emberek becsületesebbek voltak... nem csak a pénz utáni hajsza érdekelte őket.” Csak háromnegyed részben ukrán, meséli büszkén, mert anyai ágon a dédapja román pásztor volt, és a Kárpátok közül érkezett, Nagyszebenből, a juhaival. A transzhumálás, vagyis az a szokás, hogy télire leviszik a juhokat a hegyekből, és hatalmas távolságokat tesznek meg a nyájjal legelőket keresve, máig gyakorlat Romániában. A brindzát, a görög fetával rokon, ízletes, sós fehér juhsajtot máig készítik Polyánán, abban a hegyvidéki régióban, ahonnan Elena ősei érkeztek, Karaormantól mintegy 650 kilométerre. Egy néhány évvel ezelőtti ott-tartózkodásom alkalmával találkoztam egy olyan pásztorral, aki minden ősszel Északkelet-Romániába, egészen Szatmárnémetiig elvitte a nyáját, majd húsvétra visszatért, amikor a

családok a férfiak megérkezését ünneplik, utána a feleségek és a gyerekek felmennek a férfiakkal és a nyájjal a magas hegyi legelőkre. A sajtot még mindig hatalmas fahordókban készítik, az egészségügyi szakemberek minden erőfeszítése ellenére, akik szeretnék, ha a juhok karámjait közelebb vinnék az úthoz, a tejet pedig rozsdamentes acélkádakban erjesztenék. „Nem lenne olyan íze annak a sajtnak” – állítják a hegyek közt élők. Az oszmán török időkben a román pásztorok egészen a Krím-félszigetig elhajtották a nyájat, és egyszerre akár több éven át is odavoltak. Fából készült útlevelet hordtak magukkal, rajta a nyáj bevésett adataival, amit egyaránt elismertek a Habsburg, az Oszmán és az Orosz Birodalomban. Egy ilyen út alkalmával eshetett szerelembe Elena dédapja a leendő feleségével, hogy aztán soha többé ne térjen vissza a hegyek közé. Mihai megszakítja a beszélgetésünket, mert már indulnia kell, hogy a kései fényben még megfejje a teheneket. A tehenek szabadon kószálnak a füves gát mentén, de elfutnak, amikor meglátnak engem, az idegent. El kell rejtőznöm a fejőpajta mögé, hogy Mihai becsalogathassa őket. A konyhában Elena lecsavarja egy műanyag palack kupakját, amelyben minden pohár után jobbnak és jobbnak tűnő, savanykás bor van, aztán rázendít néhány régi ukrán dalra. Másnap nagyon korán reggel tükörtojást és brindzát reggelizünk kávéval. Elena, háttal a fatüzelésű kályhának, helyeslően figyeli, ahogy eszünk, arcán azoknak a nőknek az öröme, akik egész életükben férfiakra főztek, és még mindig örömüket lelik abban, ha nézhetik, hogyan esznek. Aztán lesétálunk a vontatóúthoz, ahol bokáig gázolunk a madártollban és a folyó által kiokádott műanyag hordalékban, majd Adrian csónakjához érünk. Karaormanban éppen vallási ünnepet ülnek, amikor a tavakon átvezető út után szélfútta hajjal megérkezünk. A széles, rendezetlen utcák szinte üresek. Minden kéményen füstsapka, a családok bent vannak a melegben, a fatüzeléses kályhák mellett, és ünnepelnek. Adrian körbekérdez, hátha akadna valaki, aki elvinne engem az erdőbe, ahol tölgy- és kőrisfák különös egyvelege nő a homokdűnéken, ahonnan Karaorman a nevét kapta. Nem feltétlenül igaz, hogy a Duna a Fekete-erdőből ered és a Fekete-tengerbe ömlik, mert Karaorman törökül azt jelenti: „fekete erdő”, tehát a folyó az egyik fekete erdőtől a másikig folyik. Fent vagyok a városi templom tornyában, a fa harangtoronyban, és egy szép rézharangot vizsgálgatok, amikor egy férfi lent megáll a lovaskocsijával.

A harangon tisztán látszik a ’84-es évszám, csak azt nem tudom eldönteni, vajon 1884-ről vagy 1784-ről van szó. A légypiszkos ablakon át jól megnézem magamnak a zöldre festett, piros kerekű kocsit, amely utam következő szakaszán méltó utódja lesz Adrian csónakjának. Bogdan széles vállú, pirospozsgás férfi, kockás kabátban és fekete gyapjúsapkában. Nehezen sikerült kialkudni, hogy megtegye velem az utat az erdőig és vissza, de nem méltatlankodom emiatt, mert a családjától kellett elszakítanom. Marcel nevű lován is látszik, hogy néhány perccel ezelőttig alig várta a jól megérdemelt pihenést. Felmászom Bogdan mellé a bakra, majd egyenletes tempóban elindulunk a faluból kifelé vezető vizenyős, mélyen barázdált úton. A fejünk fölött gólyafészkek, az erdő feldereng a horizonton, inkább sötétbarnán, mint feketén, az alacsony, sárga fűmező mögött. Fehér farkú rétisasok és dolmányos varjak fészkelnek a magas fákon, alattuk ritka virágok és mohafélék nőnek. Erős ló- és tehéntrágyaszag terjeng, kakaskukorékolás és kutyaugatás jár a nyomunkban, amíg végighajtunk a falun. Ahogy beérünk az erdőbe, hirtelen megváltoznak a hangok. A lovak patái és a kocsi kerekei alatt száraz levelek zörögnek, aztán vastag homokban haladunk némán, majd hangos tocsogás a mély vízben, ahogy a lovak a sárban botladozva rátalálnak az útra. Valamilyen madár csicsereg szüntelenül, de Bogdan nem ismeri sem a román, sem az ukrán nevét, utánozni azonban tökéletesen tudja. A térdeplő tölgy, utunk célpontja, méltóságteljesen trónol egy tisztás szélén. Két hatalmas ág térdel, vagy inkább könyököl a fűben, majd újra felemelkedik a földről, egyenesen előre. Utam során ez az első óriási fa, körmérete a sulinai világítótoronyra emlékeztet. „Térdeplő tölgy” – kiváló név volna egy angol kocsma számára. Előző este, Crişanban, Mihai Tericleanu elmesélte, honnan kapta ez a fa a nevét. A legenda szerint a török időkben egy ifjú pásztor menyegzőjét durván megzavarták az ünneplők közé rontó török katonák, akik megragadták a menyasszonyt, majd elvágtattak vele. A falu bosszúra szomjas fiai, élükön a feldühödött vőlegénnyel, utánuk lovagoltak, és mivel jobban ismerték a környéket, megelőzték a törököket, majd megmentették a menyasszonyt, és lemészárolták a lányrablókat. Azon a szent helyen egy tölgyfa nőtt, és engedelmesen letérdelt a földre, ott, ahol a törököket eltemették, nehogy kibújjanak a föld alól, magyarázta az egykori tanár. „Bebiztosította, nehogy feljöjjenek, és még több bajt okozzanak nekünk!” A tölgyfa azóta is a hely egyik nevezetessége. Bogdan is itt ünnepelte a tizennyolcadik születésnapját, és az éjszakát is az ágak alatt töltötte „jó sok

sör és lány társaságában”. A fa mellett egy 1989-ben ásott kút is van. A tábláján ez áll: „Jó emberek, rájöttünk, hogy ebben a távoli erdőben a térdeplő tölgyfánál nem volt víz. Úgy döntöttünk tehát, kutat ásunk.” A táblán négy név szerepel: Paul Stama, Ion Fotescu, Ilié Fotescu és Marin Suhan, „az állatok, az emberek és a természet szerelmesei”. A visszafelé úton Marcel, a ló, rendszeresen megáll inni. „Igazából nem szomjas, csak fáradt, ezért úgy tesz, mintha inna, csak hogy megállhasson” – nevet Bogdan, majd egy melankolikus dalra fakad, amely úgy emelkedik magasra, és süllyed mélyre, mint mi az erdőből kifelé vezető úton. A dal egy szegény lányról szól, aki állhatatosan ellenáll egy gazdag férfi udvarlásának. „Nem szeretnél gazdag lenni, mint én?” – hangzik a refrén. Végül a lány megadja magát, és feleségül megy a férfihoz. „És boldogtalan lesz?” – kérdezem. „Dehogyis, boldogan élnek, míg meg nem halnak” – énekli Bogdan. A faluban egy idősebb házaspár invitál be minket az udvarára, hogy a régi időkről beszélgessünk. Amíg a tornácon üldögélünk, indák sátorában, megtisztítanak és kibeleznek egy teljes vödörnyi, frissen fogott pontyot, hogy unokájuknak, Alexandernek, legyen mit ennie a következő héten Tulcsában, ahová egyetemre jár. A nagyapa Odesszából érkezett, a Fekete-tenger mellől. Érkezésekor alig tucatnyi ház állt itt. Eltekintve az erdélyi hadseregben töltött két évtől, amikor megtanult románul írni, olvasni és beszélni, az egész életét itt élte le. Otthon mindig ukránul beszéltek. Iskolára soha nem volt elég ideje, mert gyerekkorában az apja több száz birkából álló nyájára vigyázott. Akkoriban három malom is volt a városban, külön a kukorica, a búza és a zab őrlésére, a boltban pedig mindössze cukrot, ecetet és rizst lehetett kapni. Emlékszik rá, ahogy az orosz katonák megérkeztek a háború végén. „Eleinte örültünk nekik, ölelgettük őket, mint a rég elveszett fivéreinket – szinte egy nyelvet beszéltünk. Eljöttek a házunkba, mert valaki azt mondta nekik, hogy mi gazdagok vagyunk, mert apámnak nyája van. Amikor aztán látták, hogy apám a csupasz földre fektetett szalmazsákon alszik, nevettek, és békén hagytak minket. »Ilyenekből ezrek élnek Oroszországban – mondták.” Az öreg keserűen emlékszik vissza az 1940-es években történt államosításokra, és arra, hogyan könyörögtek a parasztok, persze mindhiába, hogy ne vegyék el a földjeiket. Gyerekként gyakran hajtotta a nyájat a térdeplő tölgyhöz. „Szerették a hátukat nekidörzsölni a fa egyik térdének, a másik térd akkoriban túl magasan volt. Csak a szamaram volt elég magas hozzá!” A házi vörösbor elég erős, Alexander pedig túl sűrűn töltögeti a

poharamat. „A szőlő nem érett meg eléggé, úgyhogy adtunk hozzá egy kis szacharint!” Ezt hallván kicsit óvatosabban szürcsölgetem tovább. „Jobb volt az élet a kommunizmus alatt – folytatja. – Mindenkinek voltak állatai és munkája. Akkoriban háromezer birkát tartottak a faluban, most ötvennél is kevesebb van. Több gyereke is volt az embereknek – családonként öt-tíz.” A feleségével gyorsan összeszámolják, összesen hány gyerek lehet az ő házuk és a templom között lévő tíz házban. Mindössze három. „Semmi sem jobb most?” – kérdezem. A nagyapa egy ideig csóválja a fejét, majd felvidul. „Egyetlen egy dolog – feleli. – A kommunizmus alatt néha kijött a rendőrség, és alaposan elvert minket. Ilyesmi már nincs. Most már ők is demokratizálódtak.” A szó mögött mély irónia rejlik. A delta vidékén most éppen annyi orosz és ukrán él, mint egykor török és görög. A szerbekhez hasonlóan ők is két héttel később ünneplik a karácsonyt, mint a románok, a régi rítus szerint. A húsvét azonban ugyanakkor van, mint a román ortodoxoknál és a katolikus hívőknél. Az egyetlen évben, amikor később tartották a húsvétot, szörnyű jégvihar tizedelte meg a termésüket, és a falusiak ezt jelnek vélték, hogy ott kell hagyniuk a húsvétot, ahol volt. Az összes fizikai és kulturális hasonlóság ellenére az ukránok és az oroszok között nyugtalanító rivalizálás folyik. „Ők is tartják a hagyományaikat, de nincsenek marháik, mint nekünk.” „Halászok érkeztek az ukrajnai Volkovóból tokhalat fogni, és tanultunk tőlük néhány dalt” – meséli a felesége. Egyre emlékszik az iskolából, el is énekli nekünk, először azonban letörli a halpikkelyeket a kezéről. Még a kakasok is elhallgatnak, úgy figyelnek. Régi halászhálók lógnak a drótkerítésen, és halakról álmodnak. „Ez a dal egy lányról szól, aki a mezőn arat – meséli a feleség. – Arra lovagol egy ifjú, és felajánlja a segítségét. »Nem – feleli a lány –, mert ha maga segít nekem, az összes falubeli fiú is azt akarja majd.«” Motorcsónakkal az út Karaormanból Mahmudiába több órát vesz igénybe, ráadásul túl sokáig vesztegettük az időt ahhoz, hogy könnyen elérjem a Tulcsából Sfântu Gheorghébe tartó kompot. Adrian jókora sebességgel hajt végig a szűk csatornákon és a széles tavakon. Elhaladunk az év első turistái mellett, akik halat sütnek a parton, és a csöndes, gondolataikba merült horgászok meg a kárókatonák mellett. Egy fiatal pár evez el mellettünk egy kenuban, benne sátorral és hátizsákokkal: szívós felfedezők a késő márciusi hidegben. Errefelé sekély a víz, egyes helyeken mindössze másfél méter mély. A szél felkorbácsolja a hullámokat, a hajó pedig úgy verődik hozzájuk,

mintha kacsázó kő volna. Mindössze öt perccel érünk hamarabb Mahmudiába, mielőtt a délutáni katamarán feltűnne a folyó egyik földnyelvénél. A Delta Express dupla testű hajó, egyetlen küklopszszerű szemmel középen, ahonnan a legénység a hajót kormányozza. Adrian visszaindul északnak, egészen hazáig, Crişanig: ott áll kagylóhéj színű hajójában, és a hullámok hátán szökell. Sfântu Gheorghe, Sulinával ellentétben, nem próbálja városnak álcázni magát. Félreeső halászfalu, mögötte a földek, előtte a tenger, vállánál a folyó. Láthatóan jobban idetartozik a homokdűnék, a madarak és a csikóhalak közé, mint a szárazföld belsejéhez. Nyáron egy filmfesztivállal is dicsekedhet, amelynek internetes weboldalán sátorozó fiatalok tömegének a sziluettje rajzolódik ki a lenyugvó nap előterében. Az év többi részében a szél, a víz és a mélység gyümölcsei nyújtják a fő szórakozást. A templom egyik nyugatra néző külső falán, a magasban, a szél viszontagságaitól óvott helyen festmények, amelyek Krisztust ábrázolják halászként a Galileai-tenger mellett. A kapu mellett egy falmélyedésben egy ikonon az ifjú – védőszentnek talán túlontúl fiatal – Szent György alakja, amint lándzsájával leszúrja a mélységek szörnyét. Előtte egy olajlámpás pislákol. A falmélyedést úgy tervezték, hogy megóvja a lángot, akármilyen erős szél is fúj a tenger vagy a folyó felől. Bent a templomban az emberek félkörben térdepelnek a pap körül, szemük szorosan lecsukva, és együtt énekelnek a halottak tiszteletére. Minden halottéra, nem csak a mostanában elhunytakéra. Az ortodox templomokban az emberek általában állnak, csak kevesen ülnek vagy térdelnek. Egy másik ortodox országban, Görögországban láttam, amint idős asszonyok vonszolják magukat fölfelé a meredek domboldalon, vagy a falujuktól távol vándorolnak a nappali fény utolsó sugarainál, hogy gyertyát vagy lámpást gyújtsanak egy szentély előtt. Európában, Finnországtól Görögországig még mindig létezik egyfajta ösztönös, vak hit, amelyet sem a kapitalizmus, sem a kommunizmus materialista felfogásának nem sikerült kitörölnie. Errefelé az emberek makacsul ragaszkodnak a lét és a nemlét misztériumához. A bosnyák költő, Mak Dizdar szavaival élve: „S a halál legmélyebb mélyén kitisztulnak már a színek.” Márciusban a partnak széles homokszegélye van, benne milliónyi kagylóval, hatalmas, a vízből kimosott fatörzsekkel, amelyek némelyike mintha különös, szarvval díszített sisakot viselő fej volna. A Duna déli ága

érintetlenebb, egyszerűbb, mint a sulinai, errefelé nincsenek kőgátak, világítótornyok. A part mentén a Duna édesvize háborogva egyesül a Feketetenger sós vizével, mint amikor egy rögbimeccsen a gyengébbik fél teljes lendületből nekitámad az erősebbnek, majd kénytelen lelassulni és megtorpanni, ahogy a védők megvetik a sarkukat, megacélozzák az izmaikat, majd visszaverik a támadást. Az évszázadok során a legjelentősebb áradásokat a szél és a dagály együttes ereje okozta, amikor eltorlaszolták a folyót, amely ilyenkor hatalmas vállát a szárazföldnek feszítette, és elnyelte a falvakat. Az évnek ez a szakasza, nem sokkal húsvét előtt, a „bömbölés” ideje. Úgy kezdődik, mintha egy kórus próbálna: meghúzzák a húrokat, nevetgélnek, sírnak, sóhajtoznak, mindezt egyszerre. A helyiek szerint a heringek próbálják a halászokat maguk után csalogatni kijjebb és kijjebb a tengerre, hogy többé vissza se térjenek. Kint a tengernél kárókatonák halásznak egy sorban, köztük egyetlen pelikán. A pelikán hosszú, vicces csőre miatt ráérősnek látszik, mellette még a kárókatonák mozgása is sietősnek hat. A delta déli ága fölött egyetlen fekete füstoszlop emelkedik a magasba. Nádat égetnek. Egy ideig mezítláb sétálok a tengervízben, majd a szárazföld felé fordulok, és elindulok fölfelé a folyó mentén. A görög mítosz szerint Iaszón és az argonauták az Argó nevű hajójukon felfelé hajóztak a Dunán, hogy elmeneküljenek Aiétész király haragja elől, aki a távoli Kolkhiszban, a Fekete-tenger keleti végében élt, a mai Grúziában. Az argonauták ellopták az aranygyapjút a király lánya, Médeia segítségével. „Két út vezet vissza Görögországba – mondta nekik Phrixosz fia, Kütiszórosz. – Az egyik út az, amelyiken jöttetek. A másik a Dunán, egy hatalmas, széles folyón át, amelyen addig vitorlázhatunk, amíg egy másik tengerig nem érünk, amely elvisz minket nyugatról az Égei-tengerig.” A javaslat kétes földrajzi hátterének dacára az Argó biztosan elhaladt e mellett a földnyelv mellett. Egy román népmese is létezik, amely szerint Héliosz, a Nap szeretett volna megnősülni, de nem talált szebb, kívánatosabb menyasszonyt a saját húgánál, Ileana Cosânzeananál. Kilenc éven át utazgatott szerte a világban kilenc ló húzta hintajában menyasszony után kutatva, majd visszatért, és felszólította a húgát, hogy készüljön a menyegzőjére. Az ő küldetése kudarcot vallott, úgy döntött tehát, hogy Ileanát veszi nőül. Egy árnyas tisztáson talált a lányra, amint szövőszékén szövögetett az argeában, egy félig a földbe temetett kis kunyhóban, ahol a nők a munkájukat végezték és gyermekeiket szülték. A

szemérmes lány tiltakozott, hogy fiú- és lánytestvér frigyéről soha nem hallott még, de mindhiába, végül be kellett adnia a derekát. Megígértette azonban a Nappal, hogy egy viasztemplomban esküsznek meg, egy viaszpap felügyelete mellett, egy viaszhíd távolabbi végén. A Nap számára semmi sem jelenthetett igazi nehézséget, így hát hamarosan minden készen állt. Miközben azonban a fehér templom felé tartottak, a híd megolvadt alattuk, és a vízbe estek. Isten megszánta és megmentette őket: a napot az égbolt egyik felére helyezte, a holdat a másikra, hogy mindig láthassák egymást, de soha ne találkozhassanak. Ileana egyik neve Diána volt, a másik Luna, a harmadik pedig Selina vagy Sulina. A zöld, árnyas tisztás valahol a Duna-deltában keresendő, a sziget pedig, ahova megesküdni mentek volna, talán a Feketetenger partjától nem messze eső Sacalin-sziget. A történetet a XIX. század végén egy etnológus, Nicolae Densuşianu mesélte el epikus művében, a Dacia őstörténetében, Densuşianu egyik legszélsőségesebb elmélete szerint az ókori Rómát dákok alapították, a latin pedig valójában a dák egyik dialektusa. A Sfântu Gheorghe-i rakpart mellett elhelyezett térkép, amelyet alaposan áttanulmányoztam, mielőtt útnak indultam volna a tengerparton, szintén legendás a minősége tekintetében. Miközben megfáradtan sétálok a tengerparton, nyomát sem találom a térképen egyértelműen jelölt gyalogösvénynek. Így magának a folyónak a vonalát követem, és úgy próbálom kikerülni a mélyen behajtó faágakat, hogy mélyebbre merészkedem a vízbe, egészen térdig. A folyó hideg, egyetlen hajót sem látni, csak a mögöttem lévő hullámok morajlása, valamint a tengeri és folyami madarak rikácsolása zúg a fülemben. A távolban az égő nád füstje szétfoszlóban, szinte eltűnik a szürke égbolton. Oldalról hirtelen füttyszót hallok, majd még egyet. Kihagy a szívverésem, attól tartok, banditák támadnak rám a mocsárból, hogy leterítsenek. Aztán felfedezem a tettest: egy nád az, a szél átsüvített az elszáradt száron. Nádfal állja el az utamat, amely túl sűrű és ingoványos ahhoz, hogy áthaladjak rajta, a víz pedig túl mély a főáramban. A szárazföld felé kell vennem az irányt, a tüskés bozótos felé. Találok egy elhagyatott ház felé vezető ösvényt. Régebben biztosan létezett egy könnyebb út a falu felé az itt élők számára, de ha így is volt, ez az ösvény eltűnt, és csak mocsár van, valamint egy mohával benőtt, alacsony, szögletes betonbunker, amelyet a németek építhettek a második világháború alatt. Kellett, hogy legyen egy út, a mindig hatékonyságra törekvő németek biztosan építettek egyet! Ahhoz, hogy elérjek a bunkerhez, át kellene úsznom egy mély,

keskeny csatornán. Nem szeretnék visszamenni egészen a folyó torkolatához, úgyhogy inkább felhívom a halászt, akivel találkoznom kellene, Todor Avramovot. Húsz perccel később berregve megjelenik a kis csónakjával a földnyelvnél, én pedig belegázolok a vízbe. A világnak ezen a részén a vízi szállítás még mindig előnyt élvez a szárazföldi utakkal szemben. A faluban beülünk egy kávézóba, bár Todor visszautasítja az italt. Siet. Most van a dunai heringszezon, úgyhogy szeretne visszatérni a folyó távolabbi oldalán lévő kis kunyhója melletti hálókhoz. Todor nevét Tulcsában kaptam Radu Suciutól, mert ő is részt vett a norvég-román tokhalkutatási programban. Egyszer együtt utaztak Norvégiába. Todorra a norvég halászok szervezettsége tette a legmélyebb benyomást. „Nekünk is van itt halászati szövetségünk, de kellene egy igazi szakszervezet” – mondja. A deltában lévő egyetlen halásztársaság kihasználja a monopolhelyzetét, hogy a halászoknak fizetett árat alacsonyan tartsák. A halászokat pedig törvény kötelezi, hogy a halásztársaságnak adják el a halat. Miért nem szervez ő maga egy szakszervezetet? – kérdezem tőle. „Egyszer megpróbáltam, 2005-ben, halászati jogot szerezni a delta több tavára. De kidobtak. Nem szeretném, ha bajkeverőnek tartanának.” Todor az egész életét itt élte le. Első emlékei a Dunáról, amikor gyerekként ellopta az apja csónakját, és megpróbált kievezni a tengerre. Az apjának kellett kimentenie. Nem érez romantikus nosztalgiát gyerekkora Romániája iránt. „Most minden könnyebb, mint akkoriban volt. Akkoriban mindenki evezett. Az 1989-es forradalom előtt nem léteztek motoros csónakok. Kemény idők voltak.” Sajnálja, hogy tilos tokhalat halászni, de szerinte be kell tartani a törvényt. Lenézi azokat a kollégáit, akik törvénytelen módszerekkel halásznak, például akkumulátorhoz kötött elektródákkal. „Őket kellene megcsapatni az árammal!” – mondja, és nem hiszem, hogy viccel. Mindig is a tokhalat volt a legnehezebb kifogni. „Először is ki kellett hegyezni a horgokat, aztán pontosan kellett tudni, hogy hová helyezzük ki őket.” A legnagyobb viza, amelyet Todor kifogott, egy 280 kilós nőstény volt, negyven kiló kaviárral. „Hol adta el?” „A halgyűjtőnél. Nincs más választásunk...” Todor türelmetlen, szeretne visszamenni halászni, de ráveszem, hogy mondjon el még egy utolsó történetet. „Itt, a Duna torkolatánál, jobban félünk a ködtől, mint bármilyen más időtől. Hirtelen ereszkedik le, a semmiből. Egyszer sokan kint voltunk a folyón halászni, amikor ez történt. Olyan sűrű volt a köd, hogy még a saját kezünket sem nagyon láttuk, nem is beszélve a

hajó végéről. A nők és a gyerekek kijöttek a partra, amikor rájöttek, hogy eltévedtünk, és verték az edényeket, hogy visszavezessenek minket a faluba. De ez sem segített. Olyan volt, mintha minden irányból jött volna a hang. Órákba telt, mire visszataláltunk a partra.” Todor felesége, Maria hagymát ültet a ház előtti kis kertbe. Leülünk a konyhába beszélgetni. „Itt jobb az élet, mint Románia többi részében, mert van hal. Még ha annyit nem is fog a férjem, hogy eladja, enni mindig akad.” Maria mindenféle halat szeret. „Ugyanúgy készítjük el, mint a húst: sütjük, főzzük, pároljuk, panírozzuk, vagy fasírtot készítünk belőle – folytatja, és odaadja a halfasírt receptjét. – Először távolítsuk el a csontozatot, aztán daráljuk le az egész halat. Adjunk hozzá hagymát, fokhagymát, két tojást, zsemlemorzsát, egy meghámozott nyers krumplit, a gombócokat forgassuk egy kis lisztbe, majd süssük meg zsiradékban. Fogyaszthatjuk paradicsomszósszal vagy szendvicsben. Egészségesebb, mint a szalámi!” Maria, aki itt él a Duna kirojtosodott szélén, figyeli, hogyan változik az éghajlat, és azon aggódik, hogyan hat a változás ingatag létükre, itt a süllyedő folyó és az emelkedő tenger között. Néhány nap múlva ünnepli a születésnapját, március 29-én. „Anyám minden évben kikereste a hó alól az első hóvirágot a születésnapomra. Most meg nézzen rá a hőmérőre! 20 fok van március végén.” Voltak évek, amikor a Duna március 15-én még be volt fagyva. Legjobban a tavasz és az ősz hiányzik neki. „Mostanában a nagy hidegből egyenesen átmegyünk a nagy melegbe.” Sorin egészen más ember, mint Todor Avramov. Vele a kikötőnél találkozom, kínai gyártmányú csónakja mellett, amelyet egy félrefordítás miatt a Szemét Királyának kereszteltek, mert keleti eredetű megfelelőjét, a dzsunkát (junk) szemétnek fordították. Sorin pont annyira beszédes, mint amennyire Todor hallgatag volt. Gyorsan megfoszt egy marok kis értékű lejtől, és rábeszél egy halvacsorára a házában, majd egy egész éjszakás halászatra. Csak úgy dőlnek belőle a történetek vagy inkább legendák a katonaéveivel és a halászattal kapcsolatban. Szolgált Szomáliában, Irakban és Afganisztánban, állítja, de aztán hazajött, mert nem bírt a Duna nélkül élni. Magas homloka van, kerek álla, kék szeme, ami hol haraggal, hol könnyel telik meg, hatalmas bicepsze, a karján pedig tetovált vasmacska. Aznap, amikor kilépett a hadseregből, felhívta az apját, hogy készítse elő az evezős csónakját. Amikor kitette a lábát Tulcsában a kompról, egyből a saját csónakjába lépett, egy szót sem szólt a rokonaihoz, hanem egyedül elindult a

delta ismerős labirintusába. Három nap, három éjjel csak halászott, aludt és halászott, hogy kitisztuljon belőle a háborús élet és az állandó engedelmesség. A kinti kis házban Sorin fiatal kis barátnője szinte néma, miközben Sorin megtisztít és kisüt néhány széles kárászt. A legjobb történetei a nagyapjáról szólnak, aki 1907-ben született, és a második világháborúban mindkét oldalon harcolt. Végül a németek mellett döntött, mert ők jobban bántak a katonáikkal. „Konyakot is kaptam, meg csokoládét is” – mesélte az unokájának. Az oroszok akkor is rosszul bántak vele, amikor a katonájuk volt, de még rosszabbul, amikor a hadifoglyuk lett. 1943-ban fogták el a keleti fronton, és kilenc évet töltött egy szibériai fogolytáborban, ahol még a krumplihéj is ritka luxusnak számított. 1952-ben szabadult, és eljutott egészen Izmajilig. A városból már látszottak a folyó másik oldalán Románia ritkás fényei, amelyek úgy ragyogtak a part mentén, mint az igazgyöngy. Kérdezősködött, hátha egy hajóval átvinnék, de mondták neki, hogy egyetlen csónak sincs. Amikor közölte, hogy akkor átúszik, figyelmeztették, hogy le fogják lőni. Egy éjszaka lement a folyón Vlkovóig, ahol a Duna már szélesebb, de kevesebb a határőr, és több kilométert úszott, mire átért a román oldalra. Manapság Vlkovóra a korai eper miatt büszkék az ukránok, a gyümölcsöt az odesszai piacon is árulják. Sorin felettébb büszke a nagyapjára. „Tizenketten voltak fiútestvérek, és már kilencévesen kijárt halászni, hogy besegítsen, és legyen mit ennie a családnak. Csakis a halászatból éltek.” Elmeséli, hogy még most is vannak emberek, akik odamennek hozzá az utcán, és elmondják neki, hogyan mentette meg a nagyapja őket, amikor a csónakjuk felborult. A családja doni kozákoktól eredt, akiknek Nagy Katalin adott földet a Krímben. A krími tatárok azonban délebbre szorították őket, le egészen a Dunáig. Sorin az 1990-es években csónakkal járt Izmajilba, hogy ételt és alkoholt hozzon Romániába eladásra. „Ott minden olcsó volt, egy egész sajtot vehettem, akkorát, mint egy kocsikerék, szinte semmiért!” Most nyaranta turizmusból él, és halászatból. A delta vidékén minden szélnek megvan a maga neve. A déli szelet morianának hívják, és a halászok szerint, amikor az fúj, csak ki kell tenni a hálót a vízbe, és magától megtelik hallal. Az északi szél, a crivăts, Oroszországból jön, és semmit sem hoz, meséli. Olyan erős, hogy sodrást kelt a vízben, és a hüvelykujjnál vastagabb kötelet is elszakítja. Sorin a drámaibb hatás kedvéért feltartja a vacsorához tisztított hal zsigereitől koszos hüvelykujját. „De a szél szeszélyes ám, egyik pillanatról a másikra megfordulhat, és idefúj egy vihart a másik oldalról.”

Eszembe jutnak a sulinai brit sírok, az ütközések és süllyedések miatt bekövetkezett halálesetek. Sorin sült kárásza ízletes és kiadós, de tele van szálkával. Lehet, hogy Maria Avramov halfasírtjához jobban megfelelt volna. A kétliteres műanyag palackos bor mennyisége, amit a helyi roskatag kocsmában vásárolt abból a pénzből, amelyet tőlem kapott, vészesen gyorsan apad. Vacsora után elválunk, és megígéri, hogy fél óra múlva felvesz a szállodám előtt, és elindulunk halászni. Telnek-múlnak az órák, és mire éjfél után hullarészegen megérkezik, én már teljes egészében letettem a tervről. Másnap reggel, elkerülendő, hogy megsértődjek, és netán visszakérjem a pénzem, Sorin csónakkal elvisz a halbegyűjtő központba, amely nem más, mint egy vízen lebegő padozat, hátul egy fémsufnival, benne plafonig sorakoznak a műanyagládákba rakott halak. A főnök elmélyülten telefonál. Eleinte gyanakodva méreget engem. Még egyáltalán nincs itt a turistaszezon, a történetem pedig arról, hogy könyvet írok a Dunáról, meglehetősen légből kapottnak hangozhat a számára. Vonakodva felel a kérdéseimre. A hering a tenger felől jön ide, amikor a víz eléri a 6-7 Celsius-fokot. A vándorlás minden ötödik évben zajlik. Negyvenöt napig tart nekik felúszni a folyón, egészen a Vaskapu-gátig, amely aztán elállja az útjukat. Ott ívnak, majd visszaúsznak a tengerbe, ami folyásiránynak lefelé mindössze tizenöt nap. Itt, a lerakatban 5-6 lejt fizet a hal kilójáért (kevesebb mint két dollár), majd nagykereskedőként továbbadja a boltoknak. Konstanca és Bukarest piacain négyszeres áron kel el a hal. Visszautasítom Sorin ajánlatát, és inkább gyalog indulok útnak a szép, halványkékre és halványzöldre festett, fával burkolt parasztházak között vezető utcán. A hátsó udvarokon a tenger habjait soha többé nem szelő, fekete evezős csónakok fekszenek felfordítva: elegánsak, mint a nyugvóhelyükre került, nyugdíjazott hangszerek. Néhány kertben tyúkok kapirgálnak, néhányban gyerekek játszanak. Ilie Sidurenko és a felesége az előkertjükben szőlőt metszenek. „Tehát fölfelé tart a folyón, mint a tokhal! – jegyzi meg a férfi, és jót derül, amikor elmesélem az útitervemet. – A tok okos hal, ha megérzi a háló szagát, nem lehet megfogni... Akkor a legjobb, amikor a folyó medre sáros, ilyenkor összezavarodik még a tokhal is. Régebben három-öt-hét kilométer messze is kitettük a horgokat a tengerben. De csak az öreg halászok tudták a titkát, most pedig nincs, aki továbbadja, úgyhogy elveszik.” Beszélgetés közben sem áll meg a keze, gépiesen kötözi a szőlővesszőket. A legnagyobb tok,

amelyet fogott, egy négyszáz kilós hím volt: „Nem volt hosszú, de annál kövérebb.” Aztán 2004 decemberében, éppen karácsony előtt, egyedül volt a Dunán, ami ritka dolog, mert a halászok mindig párban járnak, és kifogott egy 209 kilós nőstényt, 35 kiló kaviárral benne. „Eladtam a faluban, a halgyűjtőközpontban – meséli Ilie, minden érzelemtől mentesen. – Nem érdekel, mit csináltak vele.”

HARMADIK FEJEZET Atyák hegye „A Baba Saltuq néven ismeretes városhoz értünk. Azt mesélik, hogy ez a Saltuq egy vakbuzgó fanatikus volt (dervis), bár olyanokat is állítanak róla, melyek az Isteni Törvény ellen valók. Ez az utolsó város a törökök tulajdonában, e között és a görögök területe között tizennyolc nap a járás lakatlan pusztaságon keresztül, melyből nyolc napon át víz sincs.” IBN BATTÚTA, XIV. századi utazó Tulcsától délre, a Konstanca felé vezető út mentén fekszik Babadag városa. Errefelé vannak erdők, ami szokatlan a kopár dobrudzsai lankákon, friss vizű patakok, egy meglehetősen török hangulatot árasztó hotel és étterem, valamint Románia legrégebbi mecsete. Andrzej Stasiuk lengyel író már járt itt előttem, és írt egy könyvet Az út Babadagba címmel, az ő könyve azonban az odafelé vezető útról szól, nem pedig a megérkezésről. A bőröndömben magammal cipelem az Ibn Battúta utazásai című régi, piros, kemény táblás könyvet, egy XIV. századi iszlám utazó útleírását. Ő 1332-ben járt Babadagban, és az ott töltött idő alatt beszerezte a karaván számára a Konstantinápolyig tartó hosszú út élelmiszerkészletét. Konstantinápoly akkor még „a görögök területe” volt, hiszen az oszmán törökök csak 1453-ban foglalták el. „Ezen az állomáson a vízellátmányt helyezzük el, kisebb-nagyobb bőrökben szállítjuk a kocsikon. Mivel ideérkezésünk hideg időben történt, nincs szükségünk sok vízre, és a törökök tejet visznek a nagy bőrökben, összekeverik főzött dugival, és megisszák, hogy oltsák a szomjukat. Ebben a városban felkészültünk a pusztaságon való átkelésre.” Babadag törökül azt jelenti: „az atya hegye”. Mindössze néhány kilométerre fekszik a Fekete-tengertől a szárazföld belsejében, de a Dunával való kapcsolata nehezen meghatározható. Az odaadó muszlimok számára csodatévő és zarándokhely egyben, ahol kis fákkal borított hegyek

tornyosulnak a folyó déli részét övező táj fölé. A közelben az amerikai és a román katonaság közös hadgyakorlati terepe, ahol az iszlám hátország elleni következő háborúra készülnek, mintha azt remélnék, itt sikerül kitapintaniuk a varázslatot. Az interneten közzétett videókon pókemberek láthatók a harctól kimerülten, testükön mindenféle kütyükkel és fegyverekkel: helikopterekből ugrálnak, és tankok mögött rejtőznek. A város nevében az „atya” Szari Szakuk, aki – az egyik forrás szerint – negyven harcossal érkezett ide repülő szőnyegen Közép-Anatóliából, hogy Dobrudzsát áttérítse az iszlám hitre. Számos csoda maradt fenn róla, például hogy ő mentette meg Dobrudzsa királyának a lányát egy sárkánytól, amelynek levágta a hét fejét fából készült bektashi kardjával. A történet egy különös változata szerint ezt a hőstettet egy keresztény szerzetes vallotta a magáénak, hogy elnyerje a király lányának a kezét, hiszen az uralkodó a lányát annak ígérte, aki megszabadítja a sárkánytól. Szari Szakuk azt javasolta a szerzetesnek, hogy tüzes istenítélettel döntsék el, hogy ki mond igazat a sárkány meggyilkolásáról. Mindkettejüket egy lángok fölé függesztett forró üstbe rakták. Míg a szerzetes kínok kínja közt halt meg, Szari Szakuk sértetlenül szállt ki az üstből. Más legendák szerint ő Szent Miklósnak, a gyerekek védőszentjének a muszlim megfelelője. A boszniai Blagajban a Buna – „a jó” – folyó egy sziklatömbből ömlik ki, mellette pedig egy lakályos kis dervislak függ a sziklaoldalban. Ősrégi kőlépcsők vezetnek le a kristálytiszta vízhez, ahová a dervisek jártak mosakodni imák előtt. Fent a dervislak szobáiban a csönd és az ájtatosság uralkodik. Az egyik szoba előtt kupolás kőtető, benne csillag alakú lyukak, ezeken keresztül átfolyik az esővíz: iszlám zuhanyzószoba. Az épület oldalánál, egy kis szentélyben Szari Szakuk egyik koporsója található, királyi módon zölddel és arannyal fedve, kerek dervissüveggel az emelvény végén. Az 1992-95-ös háborúban muszlim menekültek kerestek itt menedéket, de a Blagajt lövő horvátok hiába próbálták ágyúval eltalálni az épület tetejét, nem sikerült nekik. Zijo, az önjelölt gondnok elmesélte, hogy minden este tett egy csésze vizet a magaslatra emelt koporsók mellé, majd reggel a csészéket üresen találta. Egy másik, szomorúbb története is van Blagajnak. Közel ahhoz a sziklához, ahol a Buna ered, van két étterem, amelyek a folyóból frissen fogott, nagyszerűen elkészített pisztrángjukról híresek. Fent a sziklán egykor sasok fészkeltek. A háború előtt, 1991 telén az étterem tulajdonosa azt hitte, hogy a sasok lopkodják a tyúkjait, és kitett nekik egy mérgezett juhtetemet, hogy megegyék. A sasok elpusztultak. A helyi legenda szerint Boszniát

háború fogja sújtani, ha a sasok eltűnnek Blagajból. A harc a következő áprilisban el is kezdődött. Szari Szakuk egy másik koporsója az albániai Krujában van, fenn a hegyekben, és az Adriai-tengerre néz. Egy másikat, egy kicsi kupolás türbét, vékony, ostyaszerű tégla borít. Ismét egy másik míves koporsó zölddel és arannyal díszített, az emelvényen dervissüveg látható. Kint megpihenhet a fáradt utazó a magas eperfák árnyékában, és élvezheti a tűző napsütésben fürdőző fügefák édes illatát. A falak repedéseiben szőlő, lonc és gránátalma nő. A Dunát vékony, bizonytalan szálak kötik Albániához és Boszniához. A Drina folyó a hátát mutatja a nyugatra, az Adriai-tenger felé folyó Fehér- és Fekete-Drin folyóknak és a Neretvának. A Drina északra és keletre folyik a Dunával Belgrád előtt összetalálkozó Moravába. Szari Szakuknak összesen hét sírja van, és úgy tartják, hogy mindegyikben eltemették, tehát senki nem tudja, hol is nyugszik a teste valójában. „Türelmessége és jámborsága révén... Szari Szakuk hatást gyakorolt a nem muszlimokra is, ugyanakkor jelentős mértékben hozzájárult az iszlám vallás Balkánon való elterjedéséhez. Nyílt közeledésével elnyerte a nem muszlimok szeretetét, így a muszlimok és a nem muszlimok évszázadokon át békességben, harmóniában éltek egymás mellett Dobrudzsában” – olvasható a mecsetnél kapható kis tájékoztatófüzetben. A mecsetben van egy másik sír is, a főépület mögött, a XVII. század elején Buda kormányzójaként tevékenykedő Gazi Ali pasáé. Babadagban a hóvirágoknak, meséli Memnune nagy komolyan, csodálatos illatuk van. „Mégis milyen az illatuk?” – kérdezem, és sutba vágom életem egyik nagy bizonyosságát, mely szerint bár a hóvirágnak igen sok jó tulajdonsága van, illata az nincs. „Mint a télen kiterített, frissen mosott vászoné” – feleli Memnune magabiztosan, majd erős török feketekávét szolgál fel, miközben hangulatos, középosztálybeli nappalijában ülünk, és Szari Szakukról beszélgetünk. A város utcáin kérdezősködtem, ki tudna nekem mesélni erről a szentről, és egyenesen ideküldtek. Memnune intelligens, barna szemű matróna, aki él-hal a virágokért és a történelemért. Szari Szakuk sírja egy időre eltűnt, meséli, majd egy Koyun Baba nevű illető megtalálta, miközben a nyájával vándorolt. A Koyun törökül azt jelenti: „juh”. Babadagot egyszer egy üregből kiömlő, hatalmas vízár fenyegette, Koyun Baba azonban megmentette a várost, mert több rakomány gyapotot dugaszolt az üregbe. A brit orientalista F. W. Hasluck egy másik bektashi szentet is említ, Pamuk Babát, „aki vagy követte

a bektashi szentet, Koyun Babát, vagy azonos volt vele”. Pamuk törökül azt jelenti: „pamut”. Szari Szakukhoz hasonlóan, ők ketten is Haji Bektash Veli, a bektashi dervisrend alapítójának tanítványai voltak. Ez a titokzatos rend hozható a legközelebbi kapcsolatba a janicsárokkal, az oszmán hadsereg elitjével. Albániában és Macedóniában a mai napig léteznek bektashi erődök. A Duna ma már nem létező szigetéről, Ada Kalehről származó Miskin Baba, valamint a Dunán feljebb, Budapesten nagy becsben álló Gül Baba is a bektashi rendhez tartoztak. Az iszlám hitet a Duna szállította fölfelé Európába. A hegyen fölfelé vezető út meredek és embert próbáló, a harangvirágszőnyegből magasodó fiatal tölgyesek és akácosok között vezet. Amikor az ösvény a hegytetőn vízszintbe ér, a bokrokat színes rongyszalagok övezik, mintha a tavaszt kivárni nem tudó emberi kezek virágozták volna fel őket. Koyun Baba sírja meglehetősen szerény, a gránit sírkövön a török félhold díszeleg. Koyun Baba ugyanis Szari Szakukkal ellentétben egyáltalán nem akart síremléket, és azt beszélik, valahányszor a falubeliek készítettek neki egyet, szétszórta a sziklákat, amelyek így leginkább a hegyvidéki mezőkön szétszéledt bárányokra hasonlítanak. A legutóbbi, egyelőre – önkezétől – sértetlen síremléken egyetlen gyertya áll. Memnune mesélte, hogy a bokrokon lévő rongyokat muszlim cigányok kötötték oda, akik minden év május 6-án, azaz a Gergely naptár szerinti Szent György-napon elzarándokolnak ide piknikezni. Egy vörösbegy ugrál ágról ágra kíváncsian, le nem veszi rólam a szemét. Egy ütött-kopott bádogtábla figyelmezteti az arra járókat románul és törökül egyaránt, hogy bűn bármit kérni a halottaktól, erre azonban az ágakra kötött rongyok tanúsága szerint sokan fittyet hánynak. A puding alakú hegy aljáról távoli kutyaugatás hallatszik, és valamilyen sporttevékenységet űző emberek kiabálása. Elered az eső, szitálva hullik Koyun Baba sírjára. Mielőtt elindulnék, szedek néhány szál hóvirágot. A törékeny kis virág valóban frissen mosott vászonlepedő illatát árasztja, amint hideg téli napon a szárítókötélen lóg. Amikor újra találkozunk, Memnune annyira örül, hogy vettem a fáradságot, és ellátogattam Koyun Baba sírjához, hogy elmeséli nekem egy régi álmát. Néhány éve, a Bayram nevű muszlim ünnep előestéjén azt álmodta, hogy fel kellene áldoznia egy fehér kost a babadagi mecset udvarának jobb oldalán. A muszlimoknál szokás a kosáldozat bemutatása a Bayram alatt, de általában mindenki a saját udvarán áldoz. Az álom legkülönösebb része az volt, hogy a mecset udvara és kertje teljesen másként festettek álmában, mint amilyenek igazából voltak. Memnune

engedelmeskedett az álomnak, és sógora segítségével keresett egy állatot, majd feláldozták ott, ahol az álom szerint kellett. Valamivel később a mecset környékét némi Törökországtól kapott pénzből felújították, és most pontosan úgy néz ki, ahogy akkor Memnune álmában. Kelet-Európa-szerte az egykori birodalmak csöndben ápolják mindazt, ami az örökségükből megmaradt: a törökök a mecsetjeiket, az oroszok a háborús emlékműveiket. Memnune megkéri egy barátját, hogy vigyen el engem Szari Szakuk sírjához. Egyszerű, szép síremlék, a hagyományos zöld drapériás koporsóval a terem közepén, boltíves tető, vékony, fehérre meszelt téglafallal. A téglafal olyan, mint a belgrádi Bajrakli mecset kupolájáé (bajrakli „zászló”-t jelent). A padlózaton kőburkolat. Memnune gyerekkorában minden pénteken eljött ide a nagymamájával, hogy gyertyát gyújtson „a hősök tiszteletére”, meséli. És hogy minden gyertya mellé kívánjon valamit. Ők mindig fehér gyertyát gyújtanak, hangsúlyozza, nem pedig vékony, sárgás méhviasz gyertyát, amilyet az ortodox keresztények. Szari Szakuk sírjával szemben a gyógyerejű vizéről híres forrás csobog. Lovaskocsin egy tizennégy év körüli fiatal roma lány – a szájából cigaretta figyeg – érkezik az öccsével. Kedvesen ránk mosolyognak, aztán nagy nehezen leemelnek egy kék műanyag hordót a kocsiról, majd feltöltik vízzel. A romanegyed házainak többségében nincs folyóvíz. A babadagi roma közösség önjelölt vezetője, Recep Lupu, a város távolabbi végén, a domboldalon lévő háza első szobájában mesél népe büszkeségéről és szégyenérzetéről. „Nincs saját nyelvünk, inkább csak egy dialektusunk” – mondja, miközben feleségével és anyósával ül a nappaliban, a meredek, burkolatlan cigány főutca közvetlen közelségében. A falon egy hatalmas szőnyeg, rajta a Szöktetés a szerájból. Recep felesége keresztbe tett lábbal az ágyon ül: rejtélyesen gyönyörű, a népükre jellemző hagyományos, élénk színű, hosszú szoknyájában és kendőjében. Az anyja mellette ül, komoly, néma méltósággal. „Szavak egyvelegét használjuk – folytatja Recep –, bolgár, orosz, román, cigány és török szavakat... folyton változik... ide-oda váltunk köztük. Szégyelljük a saját nyelvünket.” A babadagi romák többségével ellentétben Recep és a családja pünkösdisták. Nagyon kézenfekvő magyarázata van arra, hogy miért adták fel az iszlámot. „Ha az ember muszlim, muszlimot kell feleségül vennie. A pünkösdistáknál azt veszek feleségül, akit akarok.” Ránézek a félénken mosolygó feleségére. „Az egész családja keresztény...” Az evangélikus protestánsok a XX. század végén érkeztek Dobrudzsa környékére, és

agresszív toborzásba kezdtek a muszlim cigányok körében, hogy „megmentsék a lelküket”. A közösségnek saját igazságszolgáltatási rendszere van, amelyet a román állam is elfogad olyan vitákban, amelyekben csak romák az érintettek. A bűnökért járó büntetés és ítélkezés helyett a hangsúly a megbecsülésen, a becsületességen és a közösség megbontott egységének a helyreállításán van. Az öregek tanácsa összeül, hogy meghallgassák a vitában érintett mindkét felet, majd ítéletet hirdetnek a sértett fél javára. A vétkesnek jóvátételt kell fizetnie, vagy más módot találnia a cselekedete által okozott kár megtérítésére. Recepnek és feleségének csak két gyerekük van, ami meglehetősen szokatlan. „A legtöbbünknek öt-hat van, néha akár tíz-tizenegy is. Ami engem illet, nekem kettő is elég... de ha az Isten azt akarja, hogy legyen még egy...” Gyengéd mosolyt vált a feleségével. A kisebbik fiú elfogad tőlem egy ceruzát ajándékba, és letelepszik rajzolni. „Itt a legnagyobb baj a szegénység és az iskolázatlanság – mondja Recep felesége. – A fiúk csak azért járnak iskolába, hogy legyen jogosítványuk.” Romániában el kell végezni a nyolc osztályt ahhoz, hogy valaki vezetni tanulhasson. „A lányok csak négy osztályt végeznek el, vagy annál is kevesebbet. Otthon kell maradniuk, hogy gondjukat viseljék a kisebbeknek, mert a szüleik más falvakba járnak dolgozni. A gyerekek nagyon fiatalon összeházasodnak. Régebben tizenegy-tizenkét évesen, ma már inkább tizennégy-tizenöt évesen.” Leginkább kereskedéssel foglalkoznak. „Ruhákat, evőeszközöket, edényeket vagy állatokat veszünk a nagybanin, majd faluról falura járva eladjuk.” Kevés romának van földje, ha akad ilyen egyáltalán. „Tisztelik a mai fiatalok a hagyományokat?” – kérdezem Recep anyósától. „A fiatalok nem tisztelnek minket. Régebben sokan bő nadrágot hordtak, a muszlim nők hagyományos ruhadarabjaként, most pedig csak néha veszik fel.” Nehéz felbecsülni a romák számát. Recep 3500-ra becsüli a Babadagban élőkét, „sokan azonban közülük úton vannak, egyik helyről a másikra mennek.” Jelentős számban – szerinte több százan – Portugáliában élnek, arra azonban nem emlékszik, hogy hol. Mint a keleteurópai romák mindenütt, ők is nem hivatalos testvértelepülési kapcsolatokat létesítenek egy adott hellyel, gyakran egy kisebb-nagyobb város külterületével. A külföldön megtelepedettek segítenek a többiek kijutásában, az ott keresett jövedelem pedig az otthon maradottak megélhetését jelenti. A Western Union sárga betűi éppen olyan fontos tájékozódási pontok Romániában, mint a helyi

postahivatalok. Kint az utcán szóba elegyedünk néhány tizenkét-tizenhárom év körüli lánnyal. „Miért nem vagytok iskolában?” – kérdezem tőlük. „Otthon kellünk a szüleinknek, hogy vigyázzunk a kistestvéreinkre” – felelik. „Na és mit énekeltek nekik?” Nevetésben törnek ki, aztán rekedtes hangon rázendítenek egy altatószerűségre, ami több kilométeres körzetben felébresztene minden csecsemőt. Egyre több gyerek érkezik futva a környező utcákból, hogy meghallgassák, amint Regina és Sibella az idegeneknek énekel. „Különben is – teszi hozzá Regina –, ha iskolába járnánk, úgyis ellopnának minket onnan a fiúk.” A Tulcsából kelet felé vezető út a tavaszi esőben átázott barna szőlőültetvények mellett halad a Duna déli partja mentén. A túlparton lévő Ukrajna mintha lakatlan volna. Nincsenek őrtornyok, az Isaccea mellett lehorgonyzott uszályhajóknak nincs nemzeti hovatartozásuk, és mozdulatlanok. A reggeli látóhatár harmóniáját egyetlen zászló sem zavarja meg. Izmajil az a kikötőváros, ahol Sorin nagyapja nem talált hajót, és ahol Sorin egész guriga sajtokat vásárolt, hogy aztán Romániában eladja. A két féltestvér, Izmael és Izsák néznek farkasszemet egymással a Duna két oldalán. Isaccea kicsi, álmatag falu egy háborús emlékművel, egy mecsettel és egy karcsú, zöld tetős minarettel, valamint egy folyóra néző kőfejtővel. A „halottak” felirat alatt harmincnégy név olvasható a háborús emlékművön az 1916-os és 1919-es évszámok között, négyen még mindig „elveszett”-nek számítanak. Kemény háború volt, ha egy ilyen kis helyen harmincnyolc fiatal férfit veszítettek. Sokuknak ugyanaz a család- és keresztneve: Ion Ion, Emin Emin... Bár Vâcâreni polgármestere, Stelicâ Gherghişan nincs otthon, amikor éppen arra járunk, én mégiscsak elmesélem a történetét. 1999-ben, amikor a halászatban, ahol dolgozott, elfogyott a munka, tokhalászatra adta a fejét. A már régóta ebből élők féltékenyen őrizték a folyó azon részét, ahová lejártak. Neki tehát jóval lejjebb kellett mennie a folyó mentén, ahol kifogott egy 450 kilós nőstényt, benne 82 kiló kaviárral. Az a hal megváltoztatta az egész életét. A kaviár kilónkénti ára New Yorkban elérheti akár a tízezer dolláros árat is. Stelicâ vett egy házat, aztán még egyet. Egy kocsit, aztán még egyet. Hamarosan polgármesterré választották, azóta pedig többször újraválasztották. A románokat, csakúgy, mint másokat, lenyűgözi a szerencse. Azoknak a tojásoknak az elvesztése

azonban újabb csapást jelentett a Duna csökkenő tokhalállománya számára. Tulcsában nem sikerült hajót találnom, amely átvitt volna Izmajilba. Azt mondták, hogy egy volt halász illegálisan talán átvinne, „de az bizony sokba fog kerülni.” Lefirkantottak egy nevet és egy telefonszámot egy papírcetlire, de nem hívtam fel az illetőt. Miközben Ázsia és Afrika fele Nyugat-Európa ajtajain dörömböl, én azért akartam fizetni, hogy átcsempésszenek Ukrajnába? Egy kis jelöletlen mellékút ágazik le a Tulcsa-Galac-útvonalról. Több kilométeren át döcögtem egyik gödörtől a másikig, mire egy kapuhoz értem, amelyen hatalmas felirat díszelgett: „Tichileşti Kórház, Lepratelep”. Eláll az eső, és a nedves szemű nap próbál utat törni magának a felhők közül. Vasile Olescu éppen szőlőt metsz ennek a védett kis völgynek az egyik domboldalán. Elmeséli, hogy tizenkét éves lehetett, amikor az apja, akinek nem volt lába, megtanította metszeni. Az apját vagy kivitték, vagy kerekesszékben gurult ki, vagy kivonszolta magát a szőlő széléig. A két keze nagyon erős volt, és a fiának is megtanította, hogyan tartsa helyesen a metszőollót, melyik ágat vágja le a nagy kuszaságból, melyik szemet kell megtartani, és hány szemre kell metszeni. Vasile a lepratelepen született 1955-ben. Most ő ott az egyik legfiatalabb beteg. Mindkét szülője leprás volt. Az anyját tizennégy éves korában küldték ide, az apját tizenöt évesen. Egymásba szerettek. A lepra olyan betegség, amelyet örökölni is lehet, de el is lehet kapni másoktól, úgyhogy az, hogy Vasile leprás szülőktől fogant, és leprásokkal volt körülvéve, szerény kilátásokkal kecsegtetett a további élete szempontjából, bár mindig van remény, hogy egy gyerekben nem alakul ki a betegség. Vasile remények közepette cseperedett, miközben segítette a szüleit és a többi beteget. Összesen tizenöt gyerek született a telepen. Amíg egészségesek voltak, csodaszámba mentek, egy beteg szőlőtőke tökéletes gyümölcsének. Amikor felnőttek, „szabadon” engedték őket, ami Vasile szájából inkább száműzetésnek hangzik. Vasilét egészségesnek nyilvánították, és elküldték, hogy próbáljon szerencsét. A kommunista Romániában, ahol kötelező volt dolgozni, ez nem is volt olyan nehéz. Kapott egy ágyat az egyik konstancai munkásszállón, és munkát a hajókikötőben. A világ minden tájáról érkező hajókat rakodta ki. Két éven át dolgozott, amikor ráébredt, hogy beteg. A Tichileştiben született összes gyerekre nagyjából ugyanaz a sors várt. Egymás után mutatkoztak meg rajtuk a betegség tünetei: egy meggyógyulni nem akaró seb, az egyik majd a többi lábujj érzéketlensége. Aztán az állandó bőrhámlás, majd a rothadás. Vasile az a típusú ember, aki cselekedni szeret, és nem sopánkodni. Beszélgetés közben

is, ahogy ott guggolunk a szőlőtőkék mellett, sebesen jár a keze, vág, kötöz, halomba gyűjti a levágott ágakat, és egy pillanatra sem áll meg gondolkodni vagy pihenni. Bakteriológiai szempontból a lepra gyógyítható betegség, azaz elérhető, hogy a beteg ne fertőzzön meg másokat, magyarázza Alexe Vasiliu, a telep orvosa. Az ellen azonban keveset tehetünk, hogy a leprás testében megakadályozzuk a tünetek kialakulását. Mindegyik beteg esete egy kicsit más: van, aki megvakul, van, aki a kéz- vagy lábujjait veszíti el. Több mint harminc éve nem volt új leprás megbetegedés Romániában, és ez az utolsó ilyen telep Európában. Ennek ellenére Spanyolország, Olaszország és Törökország számos kórházában kezelnek leprás betegeket. Nagyon hosszú ideig tartott, mire megtalálták a betegség komplex ellenszerét, mert a laboratóriumi állatokat nem lehetett megfertőzni. Ez a betegség kizárólag az embereket képes megtámadni. Vasilét egyfajta hősként tisztelik a Tichileştiben élők. Elveszítette az érzékelést a kezében, mégis tud még metszeni, mert az apja megtanította neki a technikáját. Arra kell csak nagyon figyelnie, nehogy levágja az ujjait az éles metszőollóval, mert érezni nem érezné. A bor azonban, amelyet a „gyöngyszemek”-ből és az „ezeregyfajta” szőlőből készít, elég az összes ottlakónak, az orvosi személyzetnek és a látogatóknak egy egész éven át. És értelmet is ad Vasile életének. A meredek domboldalban drótok vannak kifeszítve, rajtuk rongyok és csengők. Vasile elmeséli, hogy szeptemberben egész nap a szőlőskert egyik végében ül, ahonnan a drótok finoman kidolgozott rendszerével elijeszti a seregélyeket. Ioana Miscov a telep egyik legidősebb betege, pedig itt sokan megérik az idős kort. Ioana 1929-ben született, és 1948 óta él Tichileştiben. Hagyja, hogy segítsek neki megetetni a tyúkjait: egy tálból főtt tésztát kanalazunk a földre. Tizenhárman vannak, név szerint szólítja mindegyiket. „Pilpica, Scumpa, Gulerada...” Scumpa azt jelenti: „béna”. Ioana maga is olyan apró és törékeny, hogy a tyúkok talán azt hiszik, ő is közülük való. Egy kis botot szorongatva csoszog bizonytalanul a kis kétszobás házikó felé vezető kövezett járdán. Sem a két lábfején, sem a két kézfején nincsenek ujjai. A kézfeje mindössze egy erekkel barázdált, amúgy sima csonk. Ennek ellenére Ioana leguggol, és füvet vág a csirkéi számára egy vágódeszkán, egy szinte tompa fejszét szorítva erős csuklói közé. Úgy kuncog magában, mint egy tizenhárom éves csitri. Élete egyik nagy fájdalma, hogy férje soha nem láthatta a lányukat, aki már itt született a telepen, mert egy hónappal korábban megvakult. A lánya Tulcsában él. Nem kapta el a betegséget,

harminc éven át varrónőként dolgozott, és gyakran meglátogatja itt az édesanyját. Ioana sztoikus belenyugvással viseli el a rá mért sorsot. Örül a lánya látogatásainak, az ablakpárkányon joghurtosdobozokban sorakozó kis paprika- és paradicsompalánták cseperedésének. Már hat-nyolc levelük van! „Mindenki csodájára jár a paradicsomjaimnak, ugye, nővér?” Aztán kézen fog, és elvisz egy kis baptista templomhoz. Egymás mellett sétálunk fel a lépcsőkön. Felajánlom neki a karomat, ő azonban inkább a botjára és a korlátra támaszkodik. Két templom van a telepen, egy a baptistáknak, egy pedig az ortodoxoknak. Még a kommunizmus legkeményebb időszakában is, amikor az állam tagadta a telep létezését, és a baptistákat Románia-szerte üldözték, itt akkor is tarthattak istentiszteleteket. Nem nehéz elképzelni két pártvezér közt folyó beszélgetést: – Mi legyen a leprások templomával? – kérdezi az egyik. – Á... hadd tartsák meg! Annyi más gyógyszert kapnak. Miért ne kaphatnának egy kis ópiumot is? Ioana a prédikátortól vette a házát. Azelőtt, idézi fel, egy kórházi teremben lakott, és az anyjával osztotta meg az ágyát, aki szintén beteg volt. „Én folyton leestem az ágyról! – meséli, és elmondja azt is, mennyit olvasott az anyja a Bibliából, amelyet a prédikátor hozott neki. Ő tanította meg a lepratelep gyerekeit írni, olvasni. – Ő nem félt tőlünk.” Ioana megmutatja a szobája falán lévő képeket, különösen az unokája esküvőjén készültekre hívja fel a figyelmemet. „Én is ott voltam – meséli büszkén –, és nem szégyelltem magam. Az unokám pedig nagyon örült, hogy elmentem.” Costica Serban egy évvel fiatalabb, mint Ioana, de teljesen vak. A szobájában fekszik egy kanapén az ablak mellett, amelyen ő már nem lát ki. Éjjel-nappal szól a rádió. „Társaságot nyújt nekem, még aludni sem tudnék nélküle.” Az egyik szeme világát 1986-ban veszítette el, majd a másik „a forradalom alatt... egyszer csak felrobbant...” A hatás kedvéért elhallgat, mintha maga is kint volna a barikádokon, vagy Párizsban ostromolná a Bastille-t 1789-ben. Az egyik szeme helyén mindössze egy lyuk van, a másik egyszerűen fehér. „Még emlékszem a második világháború utáni romániai éhínségre. Nem volt sem apám, sem anyám. Napraforgómagokat gyűjtöttem a mezőn, megpirítottam, aztán eladtam a vasútállomásokon és a kocsmákban, főként a háborúból hazatérő katonáknak...” 1947-ben figyelt föl először a testén a lepra tüneteire, és ideküldték

Tichileştibe, „hogy rendbe jöjjek”, mondta az orvos. Azóta is itt él. A kommunista időkben a betegeket szigorúan elzárták. A forradalom óta azonban elmehetnének, ha akarnának. A legtöbben azonban maradtak. Akiknek vannak rokonaik, eljárnak hozzájuk látogatóba, Tulcsába, vagy azon is túl, akár több napra is, de mindig visszatérnek. „Szeretnek itt élni, a közösség miatt – magyarázza az orvos. – Itt van az otthonuk. És az orvosságot is ingyen kapják.” Felsétálok a kis temetőhöz, a főkapu melletti dombra. Aprócska fa- vagy gránitkeresztek vannak itt, kovácsoltvas kerítések, nevek, dátumok, emléksorok... mint minden más temetőben. Tichileşti ismertetőjében a Zsoltárok könyvének egy idézete olvasható: „Ha azt mondom: A sötétség bizonyosan elborít engem és a világosság körülöttem éjszaka lesz, A sötétség sem borít el előled, és fénylik az éjszaka, mint a nappal; a sötétség olyan, mint a világosság.” A telep fénykorában csaknem kétszáz beteg élt itt. A legtöbben aztán ide kerültek, a temetőbe, és már nem különböznek semmiben embertársaiktól, a halál véget vetett szenvedéseiknek. Lent a völgyben már csak huszonegyen élnek. Ha ők is elmennek, dr. Vasiliu idősek otthonává szeretné átalakítani az intézményt. „Szégyenletes volna, ha a majd száz éven át kiépült infrastruktúra tönkremenne.” Niculitelben, nem messze a Galac felé vezető úton, lefordulok balra, és egy teljesen más szőlőültetvényt látok. Elsőre olyan, mintha a mesebeli aranyhajú lány országában járnék, ahol a három medvére várnak. A borászat nyitva, az asztalokon borospalackok sorakoznak. A pince és a földszinti, valamint az emeleti helyiségek mind készen állnak a váratlan látogató megvendégelésére. Kiabálok, de senkit sem látni a fiatal tőkék közt finoman emelkedő domboldalon. „Tizenöt kilométerre északra vagyunk a 45. szélességi foktól, mint Tokaj, La Riója vagy Bordeaux” – magyarázza Sorin Ignat, a borászat műszaki igazgatója, amikor végre sikerül a nyomára bukkannom. Pirospozsgás, mosolygós arcú férfi, láthatóan kedveli a sötétzöld üvegekben rejlő finom bort, amelyből már jócskán fogyaszthatott, és még fog is. Boirebisztasz dák király már a rómaiak érkezése előtt is termesztett itt szőlőt. A görögök tengeren szállították haza a bort olyan magas amforákban, amilyeneket a tulcsai múzeum bejárata előtt látni. Hasonló edényekben tárolták a Görögországból érkező olívaolajat, hiszen Trákiától északra nem

nő olajfa. Ahol a Duna egyenesen keletre fordul, ott a román szőlők északra néznek, ez azonban nem okoz problémát. „A folyó megteremti a maga mikroklímáját – magyarázza Sorin. – Mérsékli a szélsőséges hőmérsékletet, és növeli a levegő nedvességtartalmát a nyári hőségben.” Elővesz egy több száz kulcsból álló csomót, és kinyitja a főépületet. A barlangszerű tágas teremben rekeszek sora magasodik, merlot-ból és a román fekete leányka (Fetească neagră) szőlőből készült vörösbor, valamint aligoté szőlőből készült fehérbor. Ezt a fajtát az 1950-es években hozták a franciáktól, Burgundiából, ott azonban már keveset termesztenek belőle. Sorin örömteli jóslata szerint az aligoté hamarosan román bornak számít majd. Nem nehéz elképzelni a román mezőgazdászok örömét, amint merev egyenöltönyükben felszálltak a repülőgépre a kommunista Romániában, majd a hidegháború kellős közepén megérkeztek a kapitalista Franciaországba, hogy teljesítsék különös küldetésüket, és a Saône folyó völgyének kincseit áttelepítsék a Duna völgyébe. Itt azonban a fejemben a kép szélei kissé elhomályosulnak. Vajon titkos ügynököket is küldtek velük, nehogy a többiek befeketítsék a pártot vagy vezérét, Gheorghe Gheorghiu-Dejt, miközben a második palack bor dugója kikerült az üvegből? Vajon nem szökött-e meg az egyik ifjú agrármérnök a csapattól kéz a kézben egy francia lánnyal, akivel előző este találkozott, hogy aztán haza se térhessen a szülőföldjére, amíg szegény apja meg nem halt, húgai, öccsei fel nem nőttek, a régi iskoláját pedig maga alá nem temette az 1977-es földrengés? Vagy talán éppen fordítva volt minden? Lehet, hogy a francia agronómusok követték román barátaikat Niculitelbe, hogy lássák, miként boldogulnak a kis oltványok a vastag meszes talajban a Mãcin-hegység ősi gránitrétege fölött? Lehet, hogy egyiküket elcsábította egy hollófekete hajú Securitate-ügynöknő, majd letelepedett Bukarest egyik külvárosában, és egyre kevesebb vigaszt talált az Editions du Seuil kiadásában megjelent poros Sartre-, Camus- és André Breton-kötetekben? Sokkal több időt kellene Sorin Ignat társaságában töltenem, és sokkal többet innom a szunnyadó vulkánok ízét magában hordozó, kiváló aligoté borból, hogy megtudjam az igazságot. Az 1950-es évek vége felé a Román Kommunista Párt kezdett rossz szemmel nézni a Szovjetunióra, és szeretett volna valamivel több függetlenséget. 1958-ban Gheorghiu-Dejnek sikerült meggyőznie Nyikita Hruscsovot, hogy vonja ki a szovjet csapatokat Romániából, ami nem volt kis tett, hiszen a Vörös Hadsereg akkor frissiben verte le Magyarországon az 1956 októberében kitört forradalmat, és ezt Gheorghiu-Dej is melegen

üdvözölte. Mind a magyar forradalom bukása, mind a jugoszláv vezetés Moszkva-ellenessége a román kommunista vezetők malmára hajtotta a vizet. Sikerült maguknak némi mozgásteret szerezni a szovjet táboron belül, hogy ellensúlyozzák a szovjetek által létrehozott KGST szerepét, amely a nyugateurópai Közös Piac hű mása kívánt lenni. A KGST eredeti, Moszkvában készült terve szerint minden szovjet szövetségesnek egy adott szerepet szántak: a csehszlovákok autót gyártottak volna, a magyarok buszokat, a románok pedig megalázó módon nyersanyagot, olajat és élelmiszert szolgáltattak volna a Szovjet Birodalom számára. Pedig a románok gigantikus ipari beruházásokat akartak. A Galap folyó melletti vas- és acélöntödék – itt lesz a következő egyéjszakás megállóm – a román büszkeség és a Kremllel folytatott elvtársi viaskodás szimbólumaivá váltak. Sorin Ignat a boraitól körülvéve mesél a szőlészettel és borászattal kapcsolatos álmairól. Az Európai Unió támogatásával még több szőlőt telepítenek, négyszáz hektárról ötszázra nő a szőlővel betelepített terület mérete. A bortermelés mennyisége évi egymillió literről két-, majd hárommillió literre fog növekedni, miközben a bor minőségén is javítani kívánnak. Egyes tervek szerint építenek egy kis kikötőt, hogy a bort északra szállítsák a Dunán. Egyszer talán egy-két üveg niculiteli aligoté is eljut majd Burgundiába. Az argonauták legendája szerint, amikor az Argó már nem tudott továbbhaladni a Dunán, a gigászi erővel bíró legénység a hátán cipelte a hajót a franciaországi Rhône-ig, onnan pedig továbbvitorláztak a nyílt tengerre. A görög krónikások hallgatnak arról, hogy milyen italt ihattak a matrózok a márványszínű folyón, miután elhagyták a vörösbor színű tengert, de nem járhatunk messze az igazságtól, ha azt feltételezzük, hogy egy-két hordó niculiteli bor is kerülhetett a raktérbe, hogy megkönnyítse a lehetetlennek tűnő vállalkozást. Mielőtt távoznék, Sorin elvezet néhány ugató kutya mellett egy gazzal benőtt, törött betonkarikához. Ez volt Gheorghiu-Dej utódjának, az 1965-ben hatalomra került Nicolae Ceauşescunak a helikopterleszállója. Ő és a felesége, Elena kedvelték a niculiteli borokat, talán pont annyira, mint bármi mást, ami ezt a nevet viselte. Ceauşescu az első fiát is Nicunak nevezte. Amikor 1988-ban szerettem volna interjút készíteni Románia első emberével, és képzeletben lejátszottam a találkozást, a nevünk hasonlóságával terveztem kezdeni a beszélgetést. A kérelmem azonban udvarias visszautasításra talált: „Az Elnök úr nem szokott interjúkat adni az Otopeni repülőtér cellájában – mondta George Albut, a budapesti román nagykövetség sajtótitkára. – Mert

biztosíthatom önt, odáig fog csak eljutni, ha még egyszer megpróbál belépni az országunkba.” Emlékszem, mennyire megkönnyebbültem, hogy így legalább nem kell megfognom a diktátor hideg, nyirkos kezét. A tönkrement helikopterleszállónál Sorin rámutat egy, a horizonton éppen csak látható dombocskára, amely egy rézkori őrpont lehetett, ahonnan az északról érkező, nehezebb, halálosabb erejű lándzsákkal küzdő bronzkori betolakodókat figyelték. Üvegekkel megrakodva ígéretet teszek, hogy még visszajövök, majd a dombocska keresésére indulok. Egy mezőgazdasági úton eljutok egy nemrégiben megmetszett almáskertbe, ahol a fák alatt óriási halmokban állnak a levágott faágak. A nap éppen lenyugodott, nem árt tehát sietősre fognom. A fák minden irányban eltorlaszolják előlem a kilátást, úgyhogy a sorok között kanyargok, és próbálom megkeresni azt a pontot, ahonnan utoljára láttam a buckát. A tetejéről csodálatos kilátás tárul elém: a Duna ezüstszalagja, amint elnyúlik a deltáig, a másik irányban pedig Európa felé tekergőzik. A völgy lejtőiről füstoszlopok tekergőznek fölfelé, alul lángnyelvek villannak fel, mert a parasztok a tél száraz maradványait égetik. Lent a parton az ezüstszalag szétterül, ez a kora tavaszi áradás maradványa. A folyó széléhez közel fűzfák nyúlnak ki a vízből, mint egy-egy borotvapamacs. A szárazföld belseje felé a lejtők oldalában az almafák kopasznak, megcsonkítottnak tűnnek, olyan alapos munkát végzett a metszést végző a fűrészével. A meg nem metszett fák bozontosan sorakoznak egy adott vonaltól kezdődően, mintha hosszú hajú férfiak várnák a hajvágást, amely katonává avatja őket. Magát a dombocskát ösvények hálózzák be, a legnagyobbat az idelátogató emberek taposták ki, a kisebbeket és finomabbakat a fűben szaladgáló nyulak és rókák. A barbároknak nyomuk sincs. Besötétedik, mire Brãtianuba érek, hogy az autókat is szállító komppal átkeljek a Dunán Galacba. Csodálatos csillagfényes az éjszaka, Orion, a vadász, a horizont felett mintha haladna valamerre, csöndesen, mint maga a folyó, hogy a város miriádnyi fénye között prédára leljen. A magas, 120 méteres folyami őrtorony még a bokáját is alig súrolja. A kompon mindössze három autó és egy hosszú kamion utazik. A víz nyugodt, visszatükrözi a város és a csillagok fényeit. Aztán a hajó hosszú fémajka megérinti a partot, egy matróz kirepíti a hosszan kígyózó kötelet a társának, a korlátot nagy zajjal félretolják, a járművek pedig zúgva-búgva megindulnak a partra. Galacban minden utca a Duna felé lejt. A kikötőhöz közel, a csatornázás

miatt feltúrt utcák sűrűjének egyikében találok egy olcsó szállodát, aztán egy jobbfajta étterem keresésére indulok. A Marco Polo egy olyan elnevezés, amely odavonzza a hosszabb úton levőket. Van itt egy pizzasütő kemence, néhány slampos pincérnő egyforma farmernadrágban és piros pólóban, no meg néhány romantikus vacsoravendég. A szállodában a szobák hatalmasak, és a hajókról szárazföldi eltávozáson lévő matrózok elszánt szerelmeskedésétől visszhangzanak. A televíziókészülékek kicsik, a szobák mérete mellett különösen eltörpülnek. Végighaladok a csatornákon. Mindegyik program önmaga karikatúráját nyújtja: brazil szappanoperák olajzöld szemű, telt ajkú lányokkal; új csatornák túlbuzgó riporterekkel és túl elegáns bemondókkal; focimeccsek szörnyű kihagyásokkal és üres stadionokkal. Ebben a városban úgy érzem magam, mint Herman Melville Nantucketben, útban a bálnavadászok felé. A határátkelés miatt reggel nyolcra Giurgiuleştiben kell lennem. Alacsony, modern épületek, frissen burkolt utak és friss léptű rendőrtisztek várnak rám. Részben az Európai Unió finanszírozásával épült az EU legújabb határszakasza Moldovával. Megmutatják nekem a kamionok átvizsgálására használt, legmodernebb röntgensugaras készüléket és a radioaktív dolgok kiszűrését végző, csillogó szkennert, amelyet Amerikából kaptak. Olyan, mintha még soha nem használták volna. Ezen a határátkelő helyen a dohány ellen folyik az igazi háború. A cigaretta régóta különös varázzsal bír Romániában. A kommunista időkben az import Kent szinte alternatív fizetőeszközzé nemesedett. Egy amerikai kollégám egyszer előhúzott egy dobozzal, és rágyújtott egy bukaresti étteremben. Az egész helyre néma csönd telepedett, miközben az emberek elszörnyedve néztek rá. Mintha előhúzott volna egy maroknyi bankjegyet, és meggyújtotta volna. Nistor Dorin egyik raktártól a másikig vezet engem, mindegyik a plafonig megrakva cigarettával. Minden híres márka megtalálható itt, éppúgy, mint a meglehetősen szánalmas hamisítványaik: kínai Camels, a dobozon egy kecskével. A cigaretták nagyjából fele eredeti – magyarázza a vezetőm –, az ukrán, orosz és moldovai nagy dohánygyárakban készülnek, és az állam igen kicsi adót vet ki rájuk. Amióta Románia és Bulgária 2007-ben beléptek az Európai Unióba, az új, kötelező adók megkétszerezték, megnégyszerezték az árakat. Sem a piti csempészeknek, sem a nagyban utazóknak nem kell matematikai végzettség ahhoz, hogy kiszámolják, mennyit kereshetnek az üzleten. Legálisan napi két csomag

cigarettát lehet bevinni Romániába. Ugyanaz a csomag Marlboro vagy Kent, ami nyolcvan eurocentbe kerül Moldovában, Romániában két és fél euró. Egy munkanélküli szánalmasan keveset, havi huszonöt eurót kap az államtól. Ha egy hónapon keresztül minden áldott nap átmegy a határon, és csak a megengedett mennyiséget hozza át, majd két euróért eladja azt a feketepiacon, havi hetvenkét eurót keres vele. Bolond volna, ha nem élne a lehetőséggel. Egy sikeres csempész azonban, aki nagy mennyiséget juttat be az országba – sütögetéshez használt faszén között, ál-üzemanyagtartályban vagy mosópor közé rejtve –, akár egy szép új házat is vehet magának a városban ebből a pénzből, és még marad is neki. A feketekereskedelem akkora károkat okoz a nagy gyártóknak, hogy a Philip Morris azon gondolkodott, hogy bezárja az egyik legkorszerűbb, bukaresti cigarettagyárát, és kivonul az országból. A hatóságok úgy reagáltak erre, hogy a vámmentes boltokból kitiltották a dohány- és alkoholtermékeket, mert innen eredt a csempészett cigaretta mintegy egyharmada, és erőteljesebb ellenőrzést vezettek be a határokon. A gyanúsnak tűnő járműveket egy óriási átvilágító készüléken kell átvezetni Giurgiuleştiben. A rendőrségi hírszerző tevékenységen is javítottak. Dorel Fronea, a romániai határvédelem vezetője elmeséli nekem, hogy az országban egy új, héttagú speciális kutyacsoportot képeztek ki a meglévő három mellé. Egy reklámkampány során a vásárlókban is tudatosítani szeretnék, hogy veszélyes az utcán vásárolt cigarettát szívni, mert nem lehet tudni, mit tartalmaz. A beszélgetésnek ezt a részét nehéz mosolygás nélkül megállni: talán akkor nem veszélyes a dohányzás, ha tudjuk, mi van a cigarettában? Fronea úr elmagyarázza, hogy a felmérések szerint száz román emberből öt nem szívja el azt a cigarettát, amelyről tudja, hogy hamisítvány. Ha úgy nézzük, mindez a dicső állammal szembeni egészséges vagy talán egészségtelen tiszteletlenség jele. A hatóságokat sérti a cigarettagyárak állítása, mely szerint Romániában minden harmadik elszívott cigaretta csempészáru. A román hatóságok szerint valójában inkább minden ötödik. 2009-ben a határon százhúsz millió cigarettát koboztak el. Giurgiuleştiben három határátkelő van: egy közúti, egy vasúti és egy folyami. A közúti és a vasúti hidak a Románia és Moldova közötti hosszú határszakaszt képező Prut folyó fölött ívelnek át. Egy rendőrségi hajó vár rám, hogy levigyen a Pruton odáig, ahol az a Dunába torkollik, majd fel a Dunán egészen Galacig. A Lengyelországban készült, szigonyos, üvegszálas rendőrségi hajó olyan, mint a kacsázókő: suhan a folyékony üvegnek látszó

hullámokon, a fara mélyen ül a vízen, az orra ruganyosan szökell, bátran, rendületlenül. Marcel, a kormányos lehajol, hogy belekiabáljon valamit a fülembe a motor robajló zaja ellenére, közben narancssárga mentőmellényünk gallérja összeakad. „Óvatosnak kell lennünk – kiabálja, miközben fél kézzel a kormányt fogja, és átnéz a vállam fölött –, mert ha nekimegyünk azoknak, másodperceken belül elsüllyedünk!” Fejével egy, a szürke vízen hánykolódó fatörzs felé int, ami alig egy méterre lehet a hajó jobb oldalától. Kicsi ez a hajó, egy kétszemélyes kabinnal, és még két személy számára elegendő hellyel a fedélzeten. A Pruttól elérjük a Dunát, ezt a csonkokkal és vékony fákkal teletűzdelt temérdek vízözönt. A hullámok egyre nagyobbak. Nehéz megmondani, mi a sziget, és hol érnek véget az erdők itt a folyók határvidékén. A Duna éppen árad, úgyhogy hosszú útjának utolsó szakaszán alaposan beerősít. Pedig semmiféle verseny nincs. A Duna a folyók királynője, a többiek, amelyek kapcsolódnak hozzá, olyanok, mintha csak legyeznék vagy csodálnák, és mintha kocogva tennék meg a Fekete-tenger célszalagjánál véget érő versenyt. Tőlünk balra Giurgiuleşti, ahol daruk magasodnak, egy olajterminál kerek hordói terpeszkednek, és egy nagy kék hajó horgonyoz a parton. Ezeken túl, kicsit távolabb, a moldovai határ után Ukrajna következik és a Duna chiliai ága. Magányos, morcos halászok mellett haladunk el, akik félnek a rendőrségtől, nehogy elvegyék a napi fogásukat, sőt a hálóikat. Egyes helyeken a Duna itt ötven-hatvan méter mély, a barna és zöld víz zubogva örvénylik. Uszályhajók haladnak mindkét irányban, rajtuk sóder vagy érc. Látni Galac vagy Brăila felé tartó tengerjáró hajókat is, mert ezek az utolsó városok, ahol elég mély a víz, és elég nagyok a kikötők ahhoz, hogy a tengert megjárt vagy megjárni készülő rakományokat lerakják vagy felrakják. Ahogy beérünk Galacba, a nap is feljön. A révkapitány ellenőrző tornya alatti füves területen dohánycsempészektől elkobzott járművek vannak kiállítva: kamionok, buszok, autók, lakókocsik és motorcsónakok sorakoznak egymás mellett. A megváltozott román törvény szerint a csempészjárműveket el lehet kobozni, majd árverésre lehet bocsátani. Az elkobzott cigarettát is árusították, csakhogy akkora volt a kísértés, hogy egy-két dobozzal a törvény emberei is zsebre dugjanak, hogy most már inkább elégetik mindet. A torony három oldalán lakótelepek, negyediken a folyó. Útban egy raktár felé, ami egy használaton kívüli piros téglás iskolában van, az egyik teremben hálókat látok. Halászoktól vették el ezeket az ívási időszakban, vagy mert sűrűbb

szövésűek, mint azt a törvény előírja. Egy újabb teremben plafonig érnek az egymásra halmozott cigaretták. A Viceroy, L&M, Pall Mall, Winston és Regal mellett megfér a vallásosabb St. George is. A termet átitatta a törvénytelen cigaretta sötét, kellemes illata. Virgiliu Cioban kapitány kinéz az ablakán Galac kikötőjére. A kikötői hatóság igazgatóhelyetteseként az ő felelőssége, hogy az itt már nagyon széles Duna biztonságosan hajózható legyen. Ő ügyel a bójákra, a világítótornyokra és a folyóhoz kapcsolódó jelzésekre. Ez azt jelenti, hogy a Brăilától a Fekete-tengerig tartó 170 kilométeres szakasz hajózható főcsatornájának hét méter mélynek kell lennie, hogy a tengerjáró hajók áthaladhassanak rajta. A kapitány azonban azon kesereg, hogy egyre kisebb a forgalom a folyón. Az 1990-es évek elején egyszerre negyven jármű is elhaladhatott, miközben kétszáz várakozott. Ekkoriban vágták ki Románia erdőit, különösen a Kárpátok északi hegyoldalaiban, az ukrajnai határ mentén, hogy aztán külföldön eladják. „Milliószám haladtak a fák fölfelé a Dunán, Nagy-Britannia, Franciaország, Észak-Európa, sőt Észak-Afrika felé tartva” – emlékszik vissza. Most a forgalom mindössze évi 2500-3000 hajóra korlátozódik. Ezek közül mintegy 200 javítás céljából megáll Galac kikötőjében. Főként vasérc, bauxit, koksz és szén érkezik fölfelé a folyón, többnyire Oroszországból és Ukrajnából. A maradékot a kőolajtermékek, az acél és a gabonafélék teszik ki. Megérkezésemkor éppen egy kiállítást nyitnak meg a város jelentős kisebbségét kitevő görög közösség számára a Galaci Történeti Múzeumban. Engem Rodika Zamfiropol vesz a szárnyai alá. A kiállítás főként könyvekből és fényképekből áll. Dobrudzsában 2700 éve élnek görögök, tehát 2000 évvel régebb óta, mint a törökök, emlegetik a görögök előszeretettel. A kommunista idők azonban megviselték őket. Galacban ma hétszáz görög él, és egyfajta fellendülés tapasztalható. A kiállítás kincsei közé tartozik Nicolas de Nicolae Orientation et Navigation Orientale című 1568-ban Lyonban nyomtatott művének mind a négy kötete. Névrokonom 1542-ben harcolt az osztrákok ellen Perpignannál, majd három francia királyt szolgált katonaként, diplomataként és földrajztudósként. A könyv a szerző 1551-es útjának leírását tartalmazza, amelyre elkísérte II. Henrik nagykövete, Gabriel d’Aramont is, hogy tárgyalást folytassanak Nagy Szulejmánnal Konstantinápolyban, és sok minden más mellett „a férfiak, csakúgy, mint a nők ruházatának leírását” is tartalmazza. A múzeum egy másik termében egy karikatúrasorozat a nagyhatalmakat csúfolja, ahogy a XIX. század végén az

Alsó-Duna vidékének uralmáért perlekednek. Az egyiken a fiatalnak látszó Charles Hartley, az a brit mérnök, aki a sulinai ágat szabályozta, terpeszben áll a folyó Szent György-ágánál, mögötte egy meglehetősen túlsúlyos francia férfi, és mindketten egy görbe török kardot forgatnak a kezükben. Kint a tengeren egy szélmalom, a lapátjain Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország és Ausztria zászlóival. „Don Quijote (Charles Hartley) – olvasható a kép szövege – főmérnök megküzd az Alsó-Duna szélmalmaival. Az angol jobb lába mellett a sulinai világítótorony, a lábai közt, a Dunán vitorlás hajók. Lent a kikötőben egy kerekes gőzhajó, a Tudor Vladimirescu horgonyoz a mólónál. Az 1854-ben épült jármű a legöregebb kerekes gőzhajó az egész folyón. Az első – találóan Argónak nevezett – ilyen hajó húsz évvel korábban, 1834-ben érkezett a városba. A XIX. században az osztrákok, majd a magyarok uralták a dunai hajózást. A Tudor Vladimirescut eredetileg Croatianak nevezték, és a budapesti Ganz-Danubius hajógyárban épült. A hatvan méter hosszú, tizenöt méter széles hajót az első világháború utáni jóvátétel részeként adta át Magyarország Romániának, új nevét pedig az 1820-as évek egyik román forradalmára után kapta. A második világháború után, amikor a Szovjetunió megszállta Romániát, sok hajóra is rátették a kezüket. A hajó – amelyet akkor Boirebisztasz dák király fővárosa után Sarmisegethuza néven tartottak számon – megúszta, hogy elkobozzák, mert túl öregnek találták. Egy ideig még utasszállító hajóként szolgált a Vaskapu és Tulcsa között, majd 2003-ban visszaállították régi fényét, sötétzöld kéményein az NR felirat, ami a román állami hajózási társaság, a Navron rövidítése, az orrában egy hatalmas rézharang. Miközben a fedélzeten beszélgetünk, egy idős férfi sétál végig a hajóhídon, és saját készítésű, narancssárga szélzsákokat árul. A „Kapitány farka”, így nevezik románul. Mellettünk a Dunán egy ukrán hajó, a Petrozavodsk halad lassan lefelé. A Tudor Vladimirescu az előírás szerint száz utast szállíthat a folyón tett ritka útjai során. Ezek az utak nem olcsók, mivel csak a motor beindítása és a megfelelő nyomás elérése érdekében szükséges huszonnégy órán át tartó üzemelése ötezer euróba kerül. Lemegyünk a gépterembe, ahol az olajat kezdetben birkafaggyúval keverték a megfelelő állag elérése érdekében. Az eredeti falapátokat mostanra acélra cserélték, mert a fából minden úton eltört egy-egy. Galacot dél körül hagyom el, és szorosan a Duna mellett haladok a Brăila

felé vezető úton, a fejem csak úgy zsong a görög fogadáson elfogyasztott vörösbortól. Jobbról a horizonton egy hatalmas acélmű épületei terpeszkednek, amelyek egykor ötvenezer férfinak és nőnek adtak munkát. Húsz kéményt számolok meg, aztán feladom. A Siret (magyarul: Szeret) folyó partjára épített gyártelep ma a Mittal Steel tulajdonát képezi, kevesebb mint kilencezer ember dolgozik itt. A Szeret párhuzamosan folyik a Pruttal, és ez a folyó szállítja le az elolvadt havat a Kárpátok keleti lejtőiről, forrása pedig 700 kilométerrel arrébb, Észak-Bukovinában keresendő. Egy ideig hiába keresek útjelzéseket, úgyhogy megállok kérdezősködni. Egy férfi, kezében egy kézifűrésszel, biztat, hogy menjek csak tovább, ott lesz a komp. „Ne vigyem el?” – kérdezem tőle. Ő azonban csak párszáz méterre van a céljától, mert a Szeret és a Duna összefolyásánál lévő erdőben szeretne egy szép új nyelet vágni a gereblyéjének. A dunai kompot Rachetának, azaz „rakétá”nak hívják, pedig csöndes, mint egy kisegér. Szemközti társa, a Condor éppen a folyó közepén halad el mellettünk. A fehér sirályok élesen elütnek a folyó rozsdabarna vizétől. Egy idős házaspár megkér, hogy vigyem el őket a közeli Măcin városáig. A férfi a feleségéért ment a kórházba, és ezen az útszakaszon nagyon ritkán járnak a buszok. A férfi régen a măcini gránitbányában dolgozott. Az ő feladata az volt, hogy lyukakat fúrjon a sziklafalba, amelybe aztán dinamitrudakat helyeztek. Huszonnégy év után aztán szilikózist kapott, és kénytelen volt nyugdíjba vonulni. A helyiek igen büszkék arra, hogy az itteni gránitból szállítottak az 1972-es müncheni olimpiára, bár azt senki sem tudja, hogy pontosan mire is használták fel. A feleség dugókat gyártott a niculiteli borosüvegekhez. Hatalmas madárraj követ egy piros traktort, amely a Măcinhegy lábánál szántja a földet. „Valahol ott fent – mutat előre a nő a hátsó ülésről – van egy szent forrás és egy kolostor.” A tiszteletteljes hangsúlyból tudom, hogy ennek a gyógyvíznek köszönhető, hogy ő is és a férje is még életben vannak, nem pedig a kórháznak, ahonnan most jön. Alig búcsúzom el a házaspártól, amikor egy fiatal pár int le. „A keleti szél megérleli a termést, de mindent kiszárít” – magyarázza a férfi. Ő nem halászik a Dunában, csak a halastavakban, de azokat is privatizálták, panaszolja. Gyakornokként dolgozott a brassói Vörös Zászló Traktorgyárban 1987 novemberében, amikor megkezdődött a Ceauşescu diktatúrája elleni felkelés. A forradalmat követően Olaszországba ment dolgozni. Három fiuk van, kettő Torinóban dolgozik, egy Tulcsában. Romániában nincs elég munka, ezért ő is hamarosan visszatér majd Olaszországba.

Nyugat-Dobrudzsa hegyei úgy hullámzanak, mint a Duna vize a tenger felé. Lefordulok a főútról a nagy orosz falu, Ghindăreşti felé, ahol Nicu Artion és David Kondrat várnak rám a községházban. Nicunak szembeötlő ezüstös szakálla van, ami tipikusan jellemző a dobrudzsai orosz férfiakra. „Voltaképpen már nem kellene szakállt növesztenünk – vallja be. – Egyszer levágtam... de aztán visszanőtt... 360 éve vagyunk itt” – mondja, mintha egyesével mindenkire emlékezne, majd elmeséli közösségük alapításának történetét és azt, hogyan rendelte el a reformszellemű Nyikon pátriárka az oroszországi hű ortodoxoknak, hogy másként vessenek keresztet. Nyikon pátriárka célja az volt, hogy összehangolja az orosz ortodoxiát az általa ősibbnek vélt görög ortodox gyakorlattal a rituálék és a liturgia terén, hogy visszatérjenek az ortodox egyház gyökereihez. Valójában a görög liturgia állandó változáson ment át, és bár ez akkoriban nem volt nyilvánvaló, az orosz gyakorlat közelebb állt az eredetihez. Nyikon I. Alekszej cár támogatását élvezte, aki szerette volna, ha az oroszok felszabadítják az összes ortodox keresztényt a muszlim uralom alól. A régi hívők, több százezer ember, akik a régi rendhez ragaszkodtak, inkább száműzetésbe menekültek, semmint elfogadják az új gyakorlatot. Az Oszmán Birodalom örömmel befogadta őket, hiszen az iszlám legjobb hagyományai közé tartozik a többi hit iránti türelem, és művelendő földet is biztosított a menekültek számára. Közülük még mindig negyvenezren élnek Dobrudzsában. Mire II. Miklós cár 1905-ben kiadta a vallásszabadságot biztosító törvényt, már nem lehetett visszacsábítani a dobrudzsai oroszokat. Ennek az adott közösségnek az egyetlen problémát a falu neve okozta – Ghizdar –, ami a román szlengben a női test egy különösen intim részére utal. Amikor a faluból az utolsó török is elment, a falut átnevezték Ghindáreştire. Ma már a hatezer lakos szinte mindegyike orosz. A községház falain feketefehér képek a falu lakosairól: Mitrica Procop kenus, aki aranyérmet nyert a 2000-es sydneyi olimpiai játékokon, Miron Ignat, az orosz kisebbség képviselője a bukaresti parlamentben, és a helyi büszkeségek, a névtelen halászok, akik hősi küzdelemben emelik ki a hálóikat a vízből. Az egyik képen három férfi küzd egy vizával, félrebillent csónakjuk egyik oldala veszélyesen közel a vízhez, szögletes álluk pedig élénk kontrasztot alkot a hal hosszú orrával. A falubeli férfiakat szívesen alkalmazzák az építőiparban, elmondásuk szerint „világszerte”. Úgy ismerik őket, mint szakállas exkavátorokat, kemény munkabírásukra utalva ezzel. Akik külföldre mennek, leginkább

Spanyolországot, Portugáliát és Olaszországot választják. Akik maradnak, egyetlen célnak szentelik magukat: a halászatnak. Húsz vagy harminc fekete hajó sorakozik a Duna partján, vízre bocsátásra várva. Miközben sétálunk lefelé a folyóhoz, elhaladunk a frissen felújított, krémszínűre festett, réz- és aranykupolájú templom mellett. Egy távoli partrészen tűzre leszek figyelmes, mellette férfiak kenik szurokkal a hajójuk orrát. Máris szeljük a sötétzöld víz hullámait a hetvenéves Nikita Ivannal és társával, a hatvannyolc éves Mitya Alexivel. Nikita lengő, ősz szakállához hasonló színű hálót bogozgat egyetlen szó nélkül. A háló szélén vékony kék kötél. Mitya arcát barnára perzselte a nap, a szeme mosolygáskor úgy összeszűkül, hogy akár az orosz Távol-Keletről is származhatna. Mindkét férfi fekete kozák sapkát visel. A faluban senki nem használt motort a csónakjához. Felfelé a folyón eveznek, akár egészen Cernavodăig is, aztán kiengedik az ólomnehezékkel felszerelt vonóhálójukat, és várják a jó szerencsét. Mekkora volt a legnagyobb tokhal, amelyet fogtak? „Egy százötven kilós! Miközben próbáltuk kiemelni a hajóba, a farkával megcsapta a hajó oldalát, és a társam egyenesen a vízbe pottyant! Nem tudtam, melyiket mentsem” – hahotázik Mitya. Még Nikita is el-elmosolyodik ezen. Végül Mityának sikerült a társát is kimentenie és a halat is kifognia, úgyhogy „egész úton hazafelé a faluig énekeltünk”. „Elénekelnék nekem azt a dalt, amit akkor is?” Mindkét férfi úgy mered rám, mintha megbolondultam volna. „Micsoda? Böjti időben?” Visszahívnak húsvét utánra, és azt ígérik, annyi dalt fognak nekem énekelni, amennyit csak elbír a fülem és a szívem, és akkor annyi halat ehetek, és annyi konyakot ihatok, amennyit a csak a gyomrom és a fejem elvisel. „Meggazdagodtak attól a tokhaltól?” – kérdezem tőlük. Mitya vág egy grimaszt. „Eladtuk a szövetkezetnek... aprópénzért. Az én háztartásomban olyan a pénz, mint a Duna – és feltartja a kezét, hogy mutassa is –, kifolyik az ujjaink között!” A falu fölött egy sziklakiszögellésen egy magas, fehér, orosz ortodox hármas kereszt meredezik egy fekete márványalapzaton, drámai hatást keltve: Kresztu Tvojemu poklonyajemszja, Vladiko, i Szvjatoje Voszkreszenye Tvoje szlavim („Imádjuk szent keresztedet, ó, Uram, és dicsőítjük Szent Feltámadásodat”). A talapzat másik oldalán a falu stilizált címere látható, a felkelő nap, egy csónak és egy madár a folyó fölött, valamint egy másik felirat: „Őseink, a Régi Orosz Hívők tiszteletére, akik pravoszláv hitük védelmének nevében települtek erre a vidékre.” Az oszlop harmadik oldalán

ez áll: „Örök emlékül azoknak az orosz-lipovánoknak, akik őseik hazájának védelmében elestek a háborúban.” A távolban a kátrányégetők tüzéből felszálló fehér füst gomolyog a folyó fölött. A parton a fekete csónakok között fekete lovak legelésznek. A folyó közepén, egy hosszú szigeten a nyárfák és a füzek még zord téli viseletükben ácsorognak. A faluból egy holtrészeg férfi támolyog ki, hogy egy hosszú tirádával köszöntsön minket oroszul és románul. Társaim egyáltalán nem haragszanak rá, amiért bemutatja nekem a falusi élet másik oldalát, így az elhúzódó tél vége felé. Könnyű szívvel elfogadják ezt a magában dörmögő bolondot, csak attól tartanak, nehogy belelökje a vízbe a vendéget. Mielőtt elmennék, lefényképezek három lányt, akik egy ház előtt nevetgélnek a padon. Tizenéves arcuk szépsége mellett a kép különlegessége a kerítés, az ajtók és az ablakok finoman hullámzó kovácsoltvas kerete, mint egy nonfiguratív festmény magáról a folyóról.

NEGYEDIK FEJEZET A folyó színe „A régi európai szent bálványokat és szimbólumokat soha nem sikerült gyökerestől kiirtani; az emberi történelem legmaradandóbb jellemzői túl mélyen gyökereznek az emberi pszichében.” MARIJA GIMBUTAS „Ó, mi, Akik a barátság padlóját csiszoltuk, de mégse Voltunk képesek barátságosak lenni...” BERTOLD BRECHT: AZ utókornak A deltában a Duna zöld volt, és mintha egy egész kígyócsalád tekergeti volna a folyópartok téli szürkésbarna ágai-bogai között. Följebb azonban már szürkének látszott, magába szívta és visszatükrözte a márciusi égboltot, és a part mentén fekvő városokat, Galacot és Brăilát. Cernavodăban pedig fekete, maga a név is azt jelenti: „fekete víz”. Két fekete alak üldögél a cernavodăi nukleáris erőmű nullás reaktora előtt. A nő a bal lábfejét maga alá húzza, rajta ül, a jobb térdét felhúzva tartja. Kezét finoman a felemelt térdén pihenteti, ovális arca előre néz, tekintete mintha a horizont fölé szegeződne. Érzéki, ugyanakkor határozott testtartás. Tudja magáról, hogy kicsoda és mit akar. Mellette a füvön, egy kis sámlin egy férfi ül. Könyökével a térdére támaszkodik, fejét a két kezében tartja, és meredten néz előre. Társnőjével; ellentétben, ő a fejében kavargó képeken túl semmit sem lát. Míg a férfi „A gondolkodó” vagy „A szomorú isten” névre hallgat, társnője a „Hamangia Nagy Istennője” vagy a kevésbé tetszetős „A gondolkodó barátnője” névre. Az eredeti szobrocskák mindössze tizenegy centiméter magasak, barnásfekete égetett agyagból készültek, és a bukaresti Román Nemzeti Történeti Múzeumban találhatók. Késő neolitikus sírokat

feltáró régészek bukkantak rájuk 1956-ban, a csatorna munkálatainak megkezdése előtt. Az i. e. 5000 körül készült szobrocskák a modern művészet ikonjaivá váltak. Egy másolatukat az űrbe is felküldték, a más bolygók élőlényeinek szánt, a földi életet reprezentáló tíz tárgy egyikeként. Hogyan tudtak a kőkor korai földművelő társadalmainak „primitív” népei ilyen tárgyakat alkotni? Hogyan tudtak a művészek túllépni az emberi történelem ezen korszakát jellemző csiszolt kő- és csontszerszámokon, és kedvtelésből megalkotni saját képmásukat? Az igazi hatást az gyakorolja a mai szemlélőre, hogy a pár gondolataiba merülve ül, nem pedig állatra vadászik, vagy az ételért gürcöl. Vajon miért lehetett a férfi olyan bánatos? Ha természeti isten, vajon a teremtés milyenségén bánkódott? Ha ember, már akkor is az isteni szeszély játékszerének érezhette magát? Ez a pár annyira hasonlít ránk, a hétezer évvel későbbi utódokra! „Cernavodă két dologról híres: ezekről a kis szobrokról és erről az atomerőműről – magyarázza ez utóbbi igazgatója, Ionel Bucur, miközben elhaladunk a párocska mellett a reaktor irányítóterme felé. – Ezért úgy gondoltuk, hogy itt a helyük velünk.” Cernavodă neve erősen hasonlít Csernobiléra, az 1986-ban felrobbant ukrán atomerőműére, és ez sok gondot okoz a kommunikációban. Az igazgató tehát jelentős hangsúlyt fektet az itteni erőmű biztonságosságára, különösen most, amikor itt-tartózkodásom éppen a japán fukusimai erőmű felrobbanásának egyéves évfordulójával esik egybe. A mobiltelefonomat, a fényképezőgépemet és a diktafonomat egy szekrénybe kell zárnom, mielőtt a reaktor épületébe lépek. Ha rágógumi is volna a zsebemben, azt is ott kellene hagynom, bár ennek a miértjét firtató, udvarias kérdésemre nem kapok feleletet. A két, kanadai tervezésű CANDU reaktor Románia elektromosságának 20 százalékát állítja elő. Meglepően alacsony, zömök épületek, inkább olyanok, mintha a Duna valamiféle gáztartályokat vetett volna partra a hullámzó dombok között. A hűtésükre szolgáló vizet egyenesen a Duna-csatornából nyerik, majd egy alagúton és egy nyitott csatornán át a víz hat Celsius-fokkal melegebben kerül vissza a folyóba. A sötétkékre festett irányítóteremben Ionel Bucur elmeséli szakmai karrierjének történetét. Oroszországban folytatott nukleáris mérnöki tanulmányokat az 1970-es években, majd visszatért Romániába, hogy egy szovjet tervezésű, VVER típusú reaktort építsen a Duna egyik mellékfolyójának, az Oknak a partjára, ami azonban nem valósult meg. Az 1977-es földrengés pontosan ott volt, ahova az új atomreaktor építését

tervezték. Még a diktátor, Nicolae Ceauşescu ambíciói sem tudták életre kelteni a romokban heverő álmot. Ehelyett új tervek készültek, új helyszínre, Cernavodăba. Amellett, hogy az atomerőmű kanadai tervek alapján készült, ami igencsak ritkaságszámba ment a szovjetek által uralt félkontinensnyi területen, a Ceauşescu-féle nacionalistákat az is örömmel töltötte el, hogy hazai üzemanyaggal működtették. Az urániumot az erdélyi bányákból szállították, a nehézvizet pedig a Duna melletti Szörényvárban (Turnu Severin) állították elő. A tervek alapján az erőművet a Dunának kellett táplálnia és hűtenie. Fukusima után világszerte újra kellett vizsgálni az atomerőművek biztonsági előírásait. Az Európai Unió országaiban minden egyes reaktort stresszteszteknek vetettek alá, hogy megvizsgálják a létesítmények gyenge pontjait az esetleges természeti katasztrófák idején. Cernavodă mindössze tizenhat méterre fekszik a tengerszint fölött. „Amikor az erőművet építettük, a legjelentősebb potenciális veszélyt a Duna áradása jelentette. Tapasztalataink szerint azonban a szárazság sokkal több gondot okozott az utóbbi években a reaktorok hűtése miatt” – magyarázza Ionel Bucur. 2003 nyarán a Duna vízszintje szinte a nullára apadt. A reaktorokat huszonkét napra le kellett állítani, de még akkor is meg kellett oldani a hűtésüket. Tartalékkutakat kellett ásni hatszáz méter mélyre. Azon a nyáron ismeretlen eredetű roncsok bukkantak fel a folyóban, és régészek, kincsvadászok kutattak a szokatlanul üres folyómederben. Abban az évben történt az is, hogy az évszázadokkal korábban vízbe dobott kardok, amelyek a folyó istenét voltak hivatottak kiengesztelni, ismét emberi kézbe kerülhettek. Mi lesz, ha az ilyen nyarak egyre gyakoribbá válnak, és nem számítanak majd kivételes szélsőségnek a globális felmelegedésnek köszönhetően? Mi lesz, ha a Duna egyre inkább kiszárad? „Másodpercenként 105 köbméter vízre van szükségünk a két reaktor hűtéséhez. Hatalmas víztározók vannak itt, úgyhogy egyelőre nincs miért aggódnunk.” Ionel Bucur már beszerelt egy újabb, dízellel működő generátorsort az energiaellátás biztosítására, ha netán kialudnának a fények. Ó nem egy balesettől tart leginkább, hanem hogy kevés lesz a politikai akarat egy esetleges újabb nukleáris katasztrófát követően, és nem fog megépülni a két további reaktor Cernavodăban, amit ő a szívügyének tekint. Eszembe jutnak egy cseh nukleáris mérnök szavai, melyek a dél-csehországi Temelín lágy dombjai közt hangzottak el. „Mindegyik nukleáris erőmű egy kísérlet. Mérnökként én szeretem a kihívást, hogy működtetnem kell egy ilyet. Az

emberiség egy tagjaként azonban, ha számításba veszem, milyen iszonyúan nagy kockázatot jelentenek, nem engedném meg, hogy megépüljenek.” Románia fővárosában, Bukarestben találkoztam az ország legjelentősebb földrengéskutatójával, Gheorghe Mărmureanuval. Folyamatosan jelez a mobiltelefonja, mert szöveges üzenetet kap, ha bárhol megmozdul a föld. Naponta több mint hatezer ilyen üzenete érkezik, ami miatt az a benyomása támad az embernek, hogy a szilárdnak vélt talaj a lábunk alatt állandó, nyugtalan mozgásban van. Azonban még ő sem tart egy Cernavodăban esetleg bekövetkező nukleáris katasztrófától. A romániai földrengések epicentruma Vráncsában (Vrancea) van, a Kárpátok délkeleti sarkában, magyarázza. A föld alatt több kilométerrel messzebb is érezni a hatásukat, de nem itt Romániában. Az egyik kedvenc története a csecsemő Puskinról szól, akit 1800-ban Moszkvában a dadája tologatott egy kolostorban, amikor a templom tetejéről hirtelen potyogni kezdtek a cserepek. A gyors gondolkodású dada hamar kitolta a kocsit és értékes utasát a nyílt térre. Mărmureanu szerint Vráncsa hatását érezték, majd pajkosan hozzáteszi, hogy „mindez nem volt elég, hogy megfosszuk Oroszországot egy zseniális írójától”. Bécsben a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség kijelentette, hogy az új atomerőműveknek ki kell bírniuk a tízezer évenként egyszer jelentkező, igen nagy földrengéseket is. Ez duplája a korábbi, az ötezer évenként jelentkező földrengéseket határként kijelölő rendelkezésnek. A cernavodăi füvön üldögélő szoborpár ovális arca éppúgy a jövőbe mered, mint ahogy a múltba is. Látnak is, és nem is. A Gondolkodó és az Istennő nem voltak egyedül. A Hamangia-kultúrához tartoznak, amely egy félkört alkot a Fekete-tenger partján, a Duna-deltától kiindulva a bulgáriai Várnáig. Maga a Hamangia-kultúra az i. e. 6000 és 3500 között Délkelet-Európában – a Duna, a Prut, a Szeret, a Dnyeper, a Száva, a Dráva és a Tisza mentén, egészen a modern Magyarország határáig húzódó – virágzó civilizációhoz vagy több párhuzamos civilizációhoz köthető. Az itt fejlődődő civilizációkat együtt „a régi Európá”nak nevezzük, a litvánamerikai Marija Gimbutas nyomán. Ez az ellentmondásos, harcos feminista régésznő azt merészeli állítani, hogy ez a civilizáció matriarchális volt, az anyaistennőt imádták, míg a Fekete-tengertől északra eső orosz sztyeppéről érkező, patriarchális bronzkori betolakodók le nem igázták őket. „Egymástól függetlenül felfedezték, hogy rezet és aranyat is lehet használni a dísztárgyakhoz és az eszközökhöz, sőt úgy tűnik, kezdetleges írással is rendelkeztek. Ha az alapján határozunk meg egy civilizációt, hogy egy adott

nép képes-e alkalmazkodni a környezetéhez, és adekvát művészeti ágakat, technológiát, írásmódot és szociális kapcsolatrendszert kialakítani, nyilvánvaló, hogy a régi Európa jelentős mértékű sikert ért el” – írta. Ez a siker kétségtelen. Több ezer lakosú, hatalmas falvakat vagy városokat építettek a Duna völgyében akkor, amikor Európában a legtöbb nép még nomád körülmények között tengődött aprócska, elszórt csoportosulásokban. A Duna-völgyi települések azonban több száz éven át fennmaradtak. Az itt élők rezet bányásztak, megolvasztották, majd eszközöket, fegyvereket és ékszereket készítettek belőle. Aranyuk is volt valamennyi, bár kevesen részesültek abban a szerencsében, hogy látták " is. Sót is bányásztak, majd száz kilométerekre is elszállították az állandó ellátás biztosítására, továbbá húst – főként őzeket – és halat is exportáltak a folyó mentén, mindkét irányban. Az emberek hasonló nagyságú otthonokban éltek, és nem létezett közöttük nyilvánvaló hierarchia, csak a halálban, mert a másvilági utazásra magukkal vitt temetkezési istenségek jelentősen különböztek egymástól. Az első valódi tárgyak, amelyekkel távolsági kereskedelmet folytattak, az Égeivagy az Adriai-tenger környékéről származó, gyönyörű rózsaszínes fehér Spondylusok, azaz tüskés kagylók voltak. Ezekből jócskán maradt a sírokban is. A régész John Chapman és Bisserka Gaydarska költői módon hasonlítják össze a kagylók színváltó ragyogását a Prut, a Szeret és a Dnyeper partjain talált Tripolje-Cucuteni kultúra sötét agyagedényeinek fémes fényével, melyek mintha a Duna vizén megcsillanó holdfényt tükröznék vissza.5 A különböző népek közötti pontos összeköttetés mibenlétéről, hiedelemvilágukról és szervezeti formáikról heves viták alakultak ki, melyek középpontjában a környék régészeti lelőhelyein talált több ezer apró, széles csípőjű, kifinomult díszítésű női szobrocska állt. Sok szobrocska kis székben vagy trónusban ülő emberalakot ábrázol. A cernavodăi Gondolkodó is egy kis székecskén ül. Marija Gimbutas matriarchátusról alkotott elméletének középpontjául is ezek a szobrocskák szolgálnak. Az egyik ilyen kis szoborcsoportot az „istennők tanácsáénak nevezte el. A régészek egy fiatalabb, az amerikai Douglass Bailey által vezetett generációja szerint megkérdőjelezhető Gimbutas elmélete a matriarchátusról, mert semmiféle bizonyíték nincs rá, és az ilyesfajta teóriáknak több közük van az 1970-es évek feminizmusához vagy a litván folklórhoz, mint a késő kőkor rejtélyes edényeihez, ékszereihez, szerszámaihoz, fegyvereihez és településszerkezetéhez. Bailey azzal vádolja Marija Gimbutast, hogy évezredeket ugrott át, hogy bizonyítsa a népi hiedelmek és vallási

gyakorlatok töretlen kontinuitását a késő kőkortól a modernitás előtti időkig. Bailey szerint letelepedett népekről van szó, amelyek a mezőgazdaságnak, halászatnak és vadászatnak köszönhetően állandó élelem-utánpótlással rendelkeztek, tehát nem volt szükségük az istennőkhöz és istenekhez való fohászkodásra. Véleménye szerint inkább a szobrocskák méretére kellene összpontosítani. „A kortárs pszichológiai tanulmányok kimutatták, hogy igen különös dolog történik az emberi agyban, amikor aprócska tárgyakkal foglalkozik vagy játszik... egy másik világba kerülünk, egy olyanba, ahol megváltozik az időérzékünk és a koncentrációs képességünk.” A szobrocskákat tehát inkább játékoknak kellene tekinteni, amelyeket könnyen elkészítettek, majd kidobtak, és többet elárulnak a divatról – a testeken lévő vonalak szűk tunikákra, sőt testfestésre engednek következtetni –, mint a hiedelmekről. Mint idegen, aki a tengertől a szárazföld belseje felé követi a kígyózó folyót, a magam részéről mindkét megközelítést csodálatra méltónak találom, mindenféle ellentmondás nélkül. A két régész közül azonban csak Gimbutas ad némi betekintést abba a világba, amelybe az emberek beléphettek, amikor a szobrocskákat a kezükbe vették. Az atomerőmű miatt Cernavodăban egyfajta modern, ideges, fontoskodó hangulat uralkodik, rendőrök ellenőrzik az autókat az út szélén, a szállodák drágábbak, mint bárhol másutt Dobrudzsában, és villanyoszlopok masíroznak lefelé türelmetlenül a szőlőtőkék között a domboldalon, mint a kiküldetésre váró férfiak. Még laza erkölcsű nőszemélyek is láthatók, amint a csatorna melletti kis utca bejáratai előtt tétlenül ődöngenek. Ionel Bucur megemlíthette volna a város egy harmadik nevezetességét is, az Anghel Saligny hidat. Saligny mindössze harminchárom éves volt, amikor Románia leghosszabb és legmerészebb hídját tervezte, hogy a Bukaresttől a Fekete-tengerhez vezető új vasútvonalat átvezessék a Duna borceai ága fölött. A versenytárgyalást a külföldi versenytársakkal – köztük az ország új vasútvonalait buzgón építő brit cégekkel – vívott heves küzdelmet követően nyerte meg. 1895. szeptember 14-én húszezer ember áramlott ide az ország minden részéből, hogy lássák ennek az építészeti csodának, az akkori Európa leghosszabb, négyezer méteres acél szerkezetének a megnyitóját. I. Károly király is személyesen vett részt a megnyitón, ötszáz díszvendég kíséretében, akik látni szerették volna, vajon kibírja-e az acélszerkezet az első próbát. Tizenöt nehéz mozdony süvített át rajta óránként nyolcvan kilométeres sebességgel. Hogy bizonyítsa saját alkotásába vetett hitét, Anghel Saligny

egy csónakban üldögélt a híd alatt, és nyugodtan pipázgatott. A híd állta a próbát, úgyhogy megnyílt az út az áruk és az utasok számára a Fekete-tengeri Konstancához. A híd a mai napig áll, bár most már egy kevésbé elegáns, ugyanakkor egyszerűbb szerkezet is került mellé. A talpfák és a pályatestek eltávolítása megfosztották eredeti dicsfényétől, két kőkatona azonban továbbra is őrködik mellette, és áll még az ifjú Saligny győzedelmes szobra is. Alatta lovak legelésznek a tavaszi füvön, mellettük, a Duna partján bokorfüzek és egy magányos tehén, a nyakában kolomppal, ami legelés közben meg-megkondul. Egy tehervonat halad el lassacskán, végeláthatatlanul az új hídon: a tengerpart felé tart, és gyászosan tülköl. Aztán újra felerősödik a madarak csivitelése, amelyet csak időnként szakít meg egy-egy átsuhanó autó zaja. A folyó piszkosbarna, nehézkes, beleveszik a saját emlékeibe. Egyik oldalán egy hosszú, alacsony épület és egy fakerítéssel elzárt terület. Egy juhnyáj, meglehetősen lehangoló állapotban, szétszalad a folyóparton. Ha a fű és a növényzet bujább volna, akár Turner is festhette volna ezt a képet. A nyílegyenes Duna-csatorna keletre, a hatvanöt kilométerre fekvő Konstanca felé húzódik. A csatorna terve már 1837-ben megszületett, az 1949-ben kezdődő építkezéshez azonban a kommunista rendszer brutalitására, iparosítási őrületére és az akkoriban jellemző olcsó emberéletre volt szükség. Mintegy százezer nő és férfi dolgozott itt, közülük több tízezren életüket vesztették az alultápláltság, a hiányos orvosi ellátás, a mostoha körülmények és a téli hideg következtében. Ezek hatására az építkezést 1953ban felfüggesztették. A part mentén vezető nyomvonal túl nehéznek bizonyult, ezért a csatorna egy egyszerűbb nyomvonalon épült meg, 1984-re készült el. Az 1950-es évek elején itt szabadultak meg a kommunista rezsim minden társadalmi és politikai ellenfelétől, a gazdag parasztoktól, a papságtól és mindenki mástól, akik valamiért nem tetszettek a hatóságoknak. Alig volt szerszám a föld mozgatására, úgyhogy a foglyok lapátokkal és ásókkal dolgoztak. Elena Sibiscanu 1938-ban született, és még mindig az úgynevezett Columbia kerületre, az egyik leghírhedtebb börtönkolóniára néző dombon él, a temető mellett. Emlékszik, ahogy 1949-ben, még gyerekként a terület fölé magasodó sziklákon játszott. „Este nyolc-kilenc után hallottuk, ahogy a nők szomorú dalokat énekeltek a barakkok lépcsőin. Apám téglát és más anyagokat szállított oda a kocsiján, és néha leveleket csempészett ki a foglyoktól a rokonaiknak. Olcsó cigarettát is vitt be nekik, bár szigorúan tilos volt beszélgetnie velük.”

A legveszélyesebb feladat, amit a szülei végrehajtottak, a családtagok között való közvetítés volt. Néhányan késő éjszaka érkeztek hozzájuk, amikor a szülők azt hitték, a gyerekek már mélyen alszanak. Ők azonban tudták, hogy valami fontos dolog történik, és az ajtók mögött hallgatóztak. „Emlékszem, az egyik család azt mesélte, hogy a nyugat-romániai Temesvárról érkeztek, és azért küldték a táborba a rokonaikat, mert paraszti termelőként nem tudták az állam által előírt mennyiségű ételt beszolgáltatni.” A tábort három szögesdrót kerítés vette körbe, két-két és fél méter magasságban. Reggelenként a foglyokat végigvezették a csatorna már kiásott szakaszán egészen addig a pontig, ahol most az atomerőmű áll, és ahol egy hegyen kellett átásniuk magukat. „A telek akkoriban különösen hidegek voltak, és metsző szél fújt. 1952 telén naponta két-három fogoly is meghalt. A holttesteket szekéren hozták ki éjszaka a házunk melletti temetőbe. Mi sokszor a a kocsi után futottunk. A zsaruk (a román szlenget – caraliu – használja) ránk fogták a puskáikat, és kiabáltak, hogy tűnjünk el, de mi követtük őket a temetőbe, és néztük, hogyan borítják a holttesteket a templom mögötti tömegsírba.” Megmutatja a növényekkel benőtt és szeméttel borított helyet, holott a temető többi része nagyon is rendezett. Csöndben végigtekintünk a város fölött. Az erőmű miatt megépített, a csatorna fölött ívelő piros híd éles kontrasztot alkot a minaret élénkzöld sipkájával. A kommunizmus soha nem tűrte az eltérő véleményt, a legkevésbé az 1950-es években, a vas és acél éveiben. Éppen olyan vakhit volt, mint a középkori egyházé, csakhogy Krisztus alakja és a megváltás reménye nélkül. A tábort végül 1953 júliusában, Sztálin halála után bezárták, a munkálatokat egy időre felfüggesztették. A történészek becslése szerint 100 000 ember vett részt a csatornánál végzett kényszermunkában, közülük legalább 10 000-en meghaltak. Cernavodăból az út kelet felé visz a csatorna mentén. Poarta Albă után egy totemoszlopra emlékeztető betonpózna áll az út és a víz között. Tizenegy robosztus betonkereszt L alakban, három a földön, nyolc egymásra tornyozva fölöttük, feliratuk: „A mártírok emlékére.” Mindegyik kereszten az egyik börtöntábor neve szerepel: Konstanca, Saligny, Columbia. Poarta Albă volt közülük a legnagyobb, mintegy 12 000 fogollyal. Románul a név azt jelenti: „fehér kapu”. Az oszlop lábánál az egyik túlélő versének részletét vésték a betonba: „A Duna három torkából víz,

Míg a negyedikből vér ömlik.” Ha a csatorna mentén keleti irányban haladunk tovább, egy Murfatlar nevű kisvárosba érünk. A ropogós, gyümölcsös ízű fehérbor nem tartozik Románia legízletesebb borai közé, de a legjobb a piaca. A szőlővel beültetett domboldalon egy hatalmas fahordó jelzi a borvidék bejáratát. Az én fejemben azonban egész más úti cél jár: Basarabi X. századi barlangtemplomai. A mészkővel megrakott, hatalmas teherautók sora óriási viharfelhőt kavar a sziklafalat beborító faállványzat előtt. A barlangrendszer gondnoka, egy nő, hatalmas farkaskutyával a ruhaszárító kötél mögül bukkan fel, és egy rozoga fahíd felé mutat. Az 1957-ben, a kőbánya kiszélesítése során felfedezett barlangot azóta sem nyitották meg a látogatók előtt. Románia saját kis Kappadókiája – egyik kápolna a másik után, hol különös, hol bonyolult, hol nyers vésetekkel a fehér sziklában – szinte teljesen ismeretlen a nagyközönség számára. Láthatóak itt madonnák és szentek, a Duna mocsaras részén megfigyelhető vízimadarak, szörnyek és sárkányok, és talán egy viking hajó is, amely a Skandináviától Konstantinápolyig húzódó viking kereskedelmi útvonalat bizonyítaná. A kápolnákig a sziklafalba épített fapallók és lépcsők vezetnek. Még a kint elhaladó teherautók zaja is fokozatosan elenyészik, ahogy az ezer éve elhagyatott, belső imahelyek felé közeledünk. A rómaiak hatalmas kőtömböket bányásztak itt hosszú teraszokon, hogy három „traianusi falat” építsenek Dobrudzsában az északról támadó barbár törzsek ellen. Miután a rómaiak elmentek, a Bizánci Birodalom keresztényei egyre beljebb ástak a puha teraszos kőzeten, hogy elrejtőzhessenek az ellenségeik elől, vagy egy kis békét és nyugalmat találjanak az istentisztelethez. Templomi hajókat és kápolnákat alakítottak ki, olyan alakúakat, mint a korai keresztények bazilikái, csak kisebb változatban. Rovásírás is látható, kicsi, kampós betűk formájában, a glóriás szentek feje fölött. Ezek az alakzatok képezik a románok és a bolgárok között kialakult vita egyik elemét. A románok a Duna alsó szakaszát benépesítő törzs, a dákok és az i. sz. 101 körül a leigázásukra érkező rómaiak boldog házasságából eredeztetik önmagukat. 106-ban Traianus római császár legyőzte a dákok királyát, Decebalt, és elpusztította a fővárosát, Sarmizegetusát (a romokról kapta nevét a mai Várhely – a szerk.). Moesia és Valachia provinciákat a Római Birodalomhoz csatolták, amely így egészen a Fekete-tenger partjáig nyúlt. Egyes klasszikus görög szerzők a dákokat gétáknak hívták, míg mások úgy vélték, hogy a géták a dák törzs keleti ágát

alkotják, ugyanazon nyelvet beszélik, de eltérő isteneik vannak. Akárkik is voltak a dákok, átvették a hódítók nyelvét, és amikor a rómaiak 300 körül távoztak, a bennszülött románok ott maradtak, és integrálódtak a Bizánci Birodalomba – tartja a hivatalos történetírás. A kirakójátéknak azonban akadnak hiányzó részletei. Nem szól a fáma a rómaiak kereszténységre történő áttéréséről, márpedig ez minden keresztény nép történelmének a sarokkövét képezi. Nincs további nyoma annak a latinon alapuló nyelvnek, amellyé a román vált a XX. századra. És hogy még tovább bonyolódjon a helyzet, a bolgár nyelvészek bizonyítékot találtak arra, hogy ők éppen ezekben a barlangokban tértek át a kereszténységre. A bolgár érvek középpontjában az alánok állnak, a kora bolgárokhoz szorosan kötődő nép, amely Nyugat-Ukrajnában és a dobrudzsai régióban élt a Krisztus utáni első évszázadban. A Murfatlarban talált rovásjelek közül hét megtalálható egy dél-ukrajnai feliraton is, amelyet „az alánok khánjaként (vagy vezéreként)” értelmeztek. A basarabi barlangokban felfedezett férfialak vékony, lekonyuló bajusszal, tisztán kivehető szerzetesi csuhában, feje fölött glóriával, bal kezében erősen stilizált kereszttel az írásjelek értelmezése alapján nem más, mint Keresztelő Szent János, amint megtéríti a bolgárokat. A bolgár kutatók azt állítják, hogy egy egész mondatot sikerült megfejteniük Basarabiban, az alán-kaszogi írásmód alapján: „Isten Szent Templomának Magvetése Szomjat Olt és Táplál, mint egy Öntöző a Szárazságban”. A román kutatók szerint azonban mindez a képzelet szüleménye. „Mindössze néhány bolgár tudós próbálja a rovásírást, csakúgy, mint az egész komplexumot, a bolgároknak tulajdonítani, amely véleményt a tudós társadalom teljességgel elutasítja – írta Constantin Chera. – A basarabi emlékek megerősítik Cedren és Attaleiatesz bizánci írók értesüléseit az AlsóDuna mentén, valamint Dobrudzsa egyéb részein kisebb populációkban élő románok létezésével kapcsolatban.”11 2007-ben a Basarabi elnevezést visszaváltoztatták a régi török Murfatlar névre, amely a török „murvet”-ből (nagylelkű ember) származik. Ennél jobb etimológiája nem is lehetne egy városnak, feltehetően egyfajta áldást is jelent. Miután ennyi időt töltöttem Dobrudzsában, aggódni kezdtem, vajon elindulok-e valaha is fölfelé a folyó mentén. Mielőtt azonban útra kelnék, még egy – ez lesz az utolsó! – embert meg kell látogatnom Medgidiában, a török-tatár népcsoport és az iszlám hit romániai erősségében. Az eredetileg szerény, „Karasu”-nak, azaz „fekete víz”-nek nevezett kis falut az oszmán

törökök egy alaposan megtervezett utcahálózati rajz alapján a XIX. század közepe táján újjáépítették, majd új nevet adtak neki I. Abdul-Medzsid szultán tiszteletére. A népesség a krími háborúból menekülő muszlimoknak köszönhetően duzzadt fel. Krími tatárként érkezett Dobrudzsába Ayhan családja is. Ayhan mindössze tizenkilenc éves, és már imám. Negru Vodában nevezték ki: ez a falu az egyik helyi nemes után kapta a „fekete” (negru) melléknevet. A fekete az egész dobrudzsai tájat átitatja: Fekete-tenger, Fekete-erdő és Fekete víz. Ayhant először az egyik tanára mutatta be nekem a török-román középiskolában egy korábbi utam alkalmával, most azonban kettesben beszélgetünk egy török étteremben. Miközben a fejünk fölött egy hatalmas tévéképernyőn török futballmeccs zajlik, mi kiadós, hosszú, vékony török pizzát ebédelünk, amely leginkább egy elegáns papucshoz hasonlítható. Ayhan családja a XX. század elején Techirghiolban telepedett le, amely mintegy negyvenöt kilométerre, keletre található. Ayhan a tóról mesél egy történetet. Egy Techir nevű férfi szeretett volna megszabadulni lebénult szamarától, ezért besétált vele a tóba (törökül: ghiol). Csakhogy a tóban az iszap meggyógyította a szamár lábát, úgyhogy az emberek azóta is nagy becsben tartják a tavat. II. Károly román királynak még nyaralója is volt itt, ahol a fia megtanult lovagolni és vadászni. Ayhan édesapja a konstancai hajógyárban dolgozott, ahol a parima néven ismert, kikötéshez használt hajóköteleket gyártották. Amikor Ayhan úgy döntött, hogy imám lesz, az anyja egyáltalán nem örült ennek, ő azonban az apai nagyapa példáját követte, aki szintén a hitének élt. Ayhan azt mondja magáról: „Török vagy tatár lányt szeretnék feleségül venni. A 2010-es népszámlálás adatai szerint ötvenezer török és tatár maradt Romániában, többségük Dobrudzsában. Isten azonban hatalmas, egyedül ő tudja, mi fog történni...” Szerinte az igazi muszlim tiszteli a szüleit és a közösség elöljáróit, napi ötször imádkozik, és tartja az ünnepeket. Nem zavarja, hogy román iskolában kell tanulnia, ahol modern történelmet tanítanak, például csatáról csatára veszik, hogyan rázták le a románok a török igát. „Az egyik tanárom Oszmánnak hívott, ami eleinte sértett, de aztán hozzászoktam.” Nem érzi, hogy hátránya származna abból, hogy egy vallási és kulturális kisebbséghez tartozik. Az az álma, hogy egy törökországi egyetemen tanulhasson, Edirne városában. Már többször járt ott, és örömében sírt, olyan szépen énekelték a reggeli imát, az ezant. Találkozásunk előtt nem sokkal az amerikai erők megölték Oszáma bin Ládent Pakisztánban. Ayhan vállat von, mintha egy távoli város

focicsapatáról kérdeztem volna. „Semmit sem éreztem bin Ládennel kapcsolatban” – állítja. És semmiféle jelét nem tapasztalta a radikális iszlámnak Romániában. Ennek ellenére reméli, hogy saját közösségében újjáéled az iszlám hit, és ennek némi jelét is látja már. Az anyai nagyapja a Duna-csatorna munkálatain dolgozott az 1970-es években. Egyszer Ceauşescu is odalátogatott, és kijelentette, hogy mire három hónap múlva visszatér, a csatornának el kell érnie egy bizonyos fáig. Akármilyen keményen dolgoztak is az emberek, még mindig messze voltak a fától, pedig egyre közeledett a határidő. Erre az egyik elöljáró beleegyezésével óvatosan áttelepítették a fát oda, ahová elértek. Még a leveleit is zöldre festették, hogy örömet szerezzenek az őrült diktátornak. Mielőtt visszatérnék a folyóhoz, egy éjszakát Medgidiában töltök, a csatorna kikötővárosában. Egy étteremben harcsát eszem, majd keresek egy főtérre néző, csöndes szállodát, ahol az előcsarnokban éjjel-nappal fogyasztható sütemények vannak kiállítva egy vitrinben. A szálló társalgójában egy meglehetősen duhaj német csoport meccset néz a tévében: Németország játszik Hollandia ellen az európai kupában. Nyerésre állnak, és már bokáig ér a Kolozsvárott főzött, aránylag iható román sör, a címkéjén egy medvét ábrázoló Ursus üres üvegeinek a halma. „Németek – suttogja a pincérnő, a hangjában némi büszkeséggel, amiért őket választották –, a szélmalmok miatt vannak itt...” Ugyanakkor, amikor Saligny és emberei a híd építésén szorgoskodtak, román régészek egy csapata a cernavodăi úttól nem messze egy egészen másmilyen, ám szintén a románok büszkeségét tápláló emlékművön, egy római ásatáson dolgoztak. Emlékmű – ha nem is az emberi zsenialitást, mint inkább a nyers hatalmat példázza. Senki sincs Adamclisi kis üvegbódéjában, aki jegyeket árusítana, csak egy magányos kutya őrzi a helyet, egy barnásfehéres pofájú jószág, farkasra emlékeztető tekintettel: ő szalad a köszöntésünkre, majd végigvezet minket a kockaköves úton a kör alakú kőerődig, amely egy keléssé dagadt Románia szeplőtelen ábrázatán, Hérodotosz szerint a dákok „a trák törzsek legnemesebbike, ugyanakkor legbecsületesebbike”. Totemük egy farkasfej volt, az lengett zászlóikon, ha csatába vonultak. A kaput őrző véreb különös ábrázata nem véletlen. A román vallástörténész, Mircea Eliade szerint a „Dacia” elnevezés a frígiai daos (farkas) szóból eredhet. Egy másik etimológiai feltevés szerint jelentése: „az ellenség”.

Traianus római császár seregeivel átmasírozott a Vaskapu-szoroson a Duna fölött, a sziklába vájt, igen veszélyes ösvényen, hogy kétszer is legyőzze a trákokat: először i. sz. 101-ben, majd 106-ban. Az emlékmű egy harminc méter magas és negyven méter széles átmérőjű, lapos henger, amely Traianus végső győzelmét volt hivatott ünnepelni. A körben futó frízek – az igen megkopott eredetiek másolatai – a rómaiak győzelmének véres csatajeleneteit ábrázolják: nagy szakállú, lábszárvédős dákok fetrengenek a római lovak patái alatt, vagy nyársra húzva vergődnek a lándzsáikon, miközben görbe, túl rövid kardjaik haszontalanul hevernek a borotvált arcú betolakodók előtt. A rómaiak az időszámítás szerinti második század hadi divatja szerint nem kedvelték a nadrágot, inkább rövid páncélinget viseltek. A harci jelenetek fölött egy újabb sor fríz, melyen a dák foglyokat láncon vezetik el. Amikor Sarmizegetusa elesett, Decebal pedig inkább öngyilkos lett, semhogy elfogják, a római történetírók szerint az egész dák lakosságot rabszolgaságba vetették. A románok ahelyett, hogy gyászolnák ezt a kataklizmaszerű vereséget, ünneplik, mondván ez nemzetük „születési bizonyítványa”, amikor a dákok és a románok a csata hevében frigyre léptek. Az 1970-es években az eredeti frízekről másolatokat készítettek, az emlékmű pedig meglehetősen gyanús, szocreál kinézetet öltött, mintha a tetején lévő római szobrok a szocialista éra „új emberének” prototípusai volnának. Mindössze egy-két szép, bárányt ábrázoló dombormű lágyítja a háború zord és erőszakos ábrázolásmódját. Egy sírhalom négyezer, a csatában elesett római katona maradványát rejti magában, a dák veszteségről azonban semmiféle feljegyzés nincs. A dák nyelv nyomokban fellelhető, például bizonyos helységnevek végén lévő -dava betűsor formájában, mint például Moldava vagy a Dráva folyó, esetleg a bulgáriai Plovdiv elnevezésében. I. sz. 117-ben Traianus meghalt, Hadrianus követte a trónon. Marguerite Yourcenar Hadrianus emlékezései című 1951-ben megjelent könyvében Hadrianus római császár a halálos ágyán elmélkedik a múltról. Leírást ad például a római katonák egy titkos rituáléjáról, a Mithrász-kultuszba való beavatási szertartásról. A kultusz, Hadrianus, azaz Yourcenar megfogalmazásában „átmenetileg megfogott hajthatatlan aszketizmusának szigorával, amely megfeszítette az akarat húrját, valamint a halál, a vér és a vas iránti megrögzöttségével, amely katonaéletünk merev durvaságát az egyetemes küzdelem szimbólumának szintjére emelte.” „Beavatásom egy fából és nádból készült toronyban történt a Duna partján... Emlékszem, hogy a halál agóniáját elszenvedő bika a súlyánál

fogva csaknem leszakította a rácsos padlózatot, amely alá lefeküdtem, hogy részesüljek a véres zuhanyból.” „Mindegyikőnk azt hitte, hogy elhagyja emberi létének keskeny mezsgyéjét, egyszerre érzi magát önnönmagának, ugyanakkor saját ellenségének, eggyé válik az istennel, aki mintha egyszerre volna az állati áldozat és az emberi mészáros. Győzelem és vereség összekeveredtek, mint az egyazon nap sugarai.” „Könnyebben végeztem azokkal a dák gyalogosokkal, akiket lovam patái alatt összezúztam, azokkal a szarmata lovasokkal, akiket a későbbi évek közelharcaiban legyőztem, amikor ágaskodó lovaink egymás mellének feszültek, ha magam is azonosultam velük.” „Az íjnak tehát neve élet – írta Hérakleitosz –, műve pedig halál.” Lefekszem a magas fűbe az emlékmű mögött, egy római tiszt sírjára. A madarak fülsüketítőek: fecskék röpködnek a búza- és kukoricamezők tengere fölött, galambok üldögélnek fenn a magasban, a római katona fején, kakukkok feleselnek egymással az oszlop körül a bozótosnak látszó fák között. Körben mindenütt a ringó rónaság, ahol Hadrianus legyőzte az ellenségét. A mező szélén lovas kocsi döcög, két tizenéves kapucnis fiú hajtja, mintha motoroznának. Nem néznek se jobbra, se balra, mintha ölni készülnének. Ritkás, elhagyatott falvak között haladok, amelyek mintha a rómaiak visszavonulása óta lakatlanok volnának, és még időben elérem a Dunát, hogy végignézhessem, ahogy a vérvörös nap lebukik a folyó erdőkkel benőtt szigetei és a szőlőültetvények között. A derventi kolostor úgy ágaskodik ki a növekvő sötétségből, mint egy szövetséges lova, és ággyal kínál éjszakára. Kint egy tevékeny férfi hosszú bottal ütögeti le a fecskefészkek maradványait a templom bejárata fölötti magas szarufákról, miközben a kétségbeesett fecskék szerteszét repülnek. Elnyomom magamban a dühödt ferences kiáltását. „Próbáljuk ezt a kis területet megszabadítani, hogy az idelátogatókat vagy a távozókat ne tojják le” – magyarázza a szerzetes bottal a kezében. Egy pillantás körben az ereszen alátámasztja a hallottakat. A kolostor a fecskék territóriuma, érintetlen fészkeik minden létező helyet zsúfolásig megtöltenek. Úgy hemzsegnek itt ezek a madarak, mint a bibliai sáskák. Annyi fecske él itt, hogy a szerzetesek mintha csak ritka, elvétve megjelenő látogatók volnának. Belépek a templomba. Egy csoport szerzetes – néhányan szinte olyan

korúak, mint az Ótestamentum – a bejárati ikonosztáz elé gyűlik. Néhányan a főszólamot éneklik, néhányan a refrént. Az öregebb szerzetesek lehunyt szemmel énekelnek, a fiatalabbak egy óriási, régi Bibliából: buzgón egymás válla fölé hajolva olvassák a szöveget. Van egy-két civil ruhás férfi és fiatal nő is a templomban, tisztelettudó távolságra a többiektől. Mindössze néhány gyertya világít. Az ikonok ragyogóak, vörösben és aranyban, ezüstben és mélykékben izzanak. Az istentisztelet után találok egy angolul beszélő szerzetest. Atal atya meglehetősen fiatal, a harmincas évei elején járhat, és kissé hallgatag. Dolga volna, mégis leül velem a fal mellett egy kis udvaron, amely épp az alattunk lévő ezüstös Dunára néz. Ősrégi horgonyok sorakoznak mellettünk, egy kis fedett pagoda, különféle – talán a folyóból származó – sziklák és szépen gondozott cserepes virágok. Atal atya hajlandó beszélgetni, feltéve, ha nem tart sokáig, és természetesen ott éjszakázhatok. A kolostornak vannak vendégszobái. A beszélgetés végeztével egy másik szerzetes elvezet a szobámhoz. Fizetnem nem kell, de örömmel veszik, ha adományozok a kolostor számára. Először a Dunával kapcsolatban kérdezősködöm. Jól teszem. Hatalmasat sóhajt, majd vallásos áhítattal beszél a folyóról. „Az első emlékem a Dunáról az, amikor apám kiskoromban beledobott, hogy megtanuljak úszni. Négy-öt éves lehettem...” Meg is tanulta a leckét, és azóta is úszik benne. Amikor a kolostorban túl sok a látogató, annak minden nyűgével, fog egy kis evezős csónakot, és átmegy a folyó közepén lévő kis szigetre, Păcuiul lui Soaréra. A csónak a régészeké, akik a sziget római és bizánci emlékei után ásnak, és már meg is találták egy virágzó hajóépítő műhely és egy IX. századi katedrális maradványait. „Akkor megyek a szigetre, ha pihenésre van szükségem. Néha úszom, ilyenkor eggyé válok a folyóval. Így érzem már gyerekkorom óta. Láttam már embereket úszni a Dunában, és rájöttem, hogy nem tudják, hogyan használják a folyót, amelynek az áramlatai segítenek kijutni a partra. Az életben is így van ez, egyesek nem tudják, hogyan éljenek azzal, amit Istentől kapnak, hogyan éljék az életüket a legteljesebben.” Atal atya véletlenül látogatott el ebbe a kolostorba, nem állt szándékában, hogy szerzetesnek álljon. „2002 februárjában történt. Letudtam a kötelező katonai szolgálatot, és a bukaresti egyetemen folytattam mérnöki tanulmányokat. Nem tudom, mi történt velem. Egyszerűen; tudtam, hogy ide kell jönnöm.” Úgyhogy eladta minden könyvét, két hét alatt élete minden elvarratlan szálát elvarrta, majd Derventbe költözött. „Az őszt szeretem a

leginkább, a színek kavalkádját, a nyers zöldtől a sötétbarnáig. A nyári napnyugtát is szeretem, augusztusban, amikor olyan különleges színt áraszt... ami előrevetíti az őszt.” A legnehezebb időszak, meséli, január és március közé esik, amikor egyetlen látogató sem érkezik. Ha becsukja a szemét, kérdezem tőle, milyen színűnek látja a Dunát? Kéknek, feleli meglepő módon. Én, az utazásaim során igen ritkán láttam kéknek a Dunát. Legtöbbször sötétzöldnek... vagy ezüstösnek. „Egyszer néhány szerzetes talált egy régi vasmacskát a sárban, aztán felvonszolták ide. Ez a vasmacska itt áll az udvar egyik oldalán, dupla horgony, négy kampóval, érdekes volna a régészek számára. Olyan ez a horgony, mint a hitünk, a vallásunk... Egy keresztet is találtak a szigeten. Krisztus alakja szerzetesi ruhában van rajta. A hátulján a Duna hullámai láthatók, különleges darab, nincs több ilyen a világon.” A kolostor is egy csodának köszönheti a létét: egy ősrégi kőkeresztnek, amelyet 1936-ban mosott partra a víz. Atal atya elvisz, hogy megmutassa a templom melletti kis kápolnában. Egy nagy, vaskos darabról van szó, amelyet jámbor emberek ujjai simára tapogattak, a méhviasz pedig ellágyított. Egy más alkalommal megkóstolhattuk volna a kolostor finom borát is, mondja, most azonban nagyböjt van, és el kell még végeznie bizonyos feladatokat. Elindulunk tehát, én pedig elugrom a szomszéd faluba kenyérért és borért vacsorára. Egyszerű vacsorát fogyasztok az egyre sötétedő, majd a teliholdtól ezüstösre váltó folyóra néző szobámban. Másnap kora reggel elgyalogolok a gyógyhatású forráshoz. Kissé sántítok egy régi focisérülés következtében. Ellenőrzőm, nincs-e valaki a közelben, akit zavarna a meztelenségem, majd levetkőzöm és megfürdetem a rossz térdemet a jéghideg vízben, aztán visszasétálok a templomba a kora reggeli mise kezdetére. A porban átlátszó csiganyomok fénylenek a hajnali derengésben.

ÖTÖDIK FEJEZET Gyurgyevó kutyái „Minden később tapasztalt élményem Ruszéban már megtörtént. Ott a világ többi részét »Európa«-ként ismerték, és ha valaki felhajózott a Dunán Bécsig, az emberek azt mondták, Európába tart. Európa ott kezdődött, ahol a Török Birodalom egykor véget ért.” ELIAS CANETTI: Feljegyzések A Duna egyik sebes kanyarára néző széles mezőn, Szilisztránál, nem sokkal a román-bolgár határ előtt, megpillantok egy férfit, aki céltudatosan halad a sorban álló kék-sárga méhkaptárok előtt. Mint a folyón átvetett háló bójái, olyan egyenletesen következnek a kaptárok egymás után. A távolból a férfi óriásnak látszik. Miközben elindulok felé, lassan közel akkorára zsugorodik, mint én. Közvetlen közelről, kézfogás közben látom, hogy két-három méhcsípés is éktelenkedik az arcán. „Az első gyermekünk a forradalom táján született – meséli a széles, izmos vállú, csíkos breton pólót viselő Vasile Brici. – Akkoriban a konstancai kikötőben dolgoztam, hajókat pakoltam. A feleségemnek elfogyott a teje, nem tudta táplálni a babát, ezért úgy döntöttünk, hogy vidékre költözünk, veszünk egy tehenet, így pótoljuk a hiányzó tejet. Új megélhetés után kellett néznem, így kipróbáltam a méhészkedést. Aztán már nem tudtam tőle szabadulni... Olyan, mint egy sakkjátszma. Mindegyik kaptárban húsz keret van. Amikor kinyitok egy kaptárt, el kell döntenem, elég jók-e a keretlécek, nem túl öreg-e a királynő, és nem kell-e másik helyette, vagy hogy mikor kell kitakarítani a kaptárt, és mikor kell kicserélni a kereteket.. Vasilének 160 kaptárja van, egyenként húszezer méhvel, és minden tavasszal követi a virágokat. Amikor egy-egy fajta kivirágzik, ő megérkezik a méheivel. Egy kimondottan a kaptárok számára tervezett, hatalmas, fehér teherautóval közlekedik. „A méhek nem szeretik az utazást, de két nap után szépen megnyugszanak az új helyen, és megtalálják a szükséges virágokat.”

Most éppen a Duna fölötti mezőket élénksárgára festő, csillámló repcével vannak elfoglalva. Hamarosan virágba borul az akác, látom, ahogy az út mentén sorakozó fák benyúló ágai már rügyet bontottak. „Az akác a legjobb, kétszer annyit kapok az akácmézért, kilónként akár hat dollárt is.” Évente mintegy tízezer dollárt keres a mézzel, meséli, ami a román viszonyok közt jó megélhetést biztosít. Az elmúlt több mint húsz esztendőben évi hét hónapot mindig a méheivel töltött, és felfigyelt az éghajlatváltozásra. „Az akácvirágzásnak mostanra már véget kellene érnie, közben még el sem kezdődött.” A tél enyhe volt, de túl hosszú. Mielőtt Vasile új területre indulna, kapcsolatba lép a helyi gazdák szövetségével, és ellenőrzi, nem permetezték-e a termést az utóbbi időben. Ha igen, elkerüli a környéket, nehogy baja essen a méheinek. A lánya, aki miatt vidékre költöztek, már felnőtt, és elment otthonról. Jelenleg Olaszországban él. Vasile felesége elégedetten él a falujukban, és Vasile is boldogan eljátszadozik a méheivel, itt a Duna mentén. Kora reggel van a Szilisztrát a Duna bal partján lévő Călăraşival összekötő kompátkelőben. Egy kávéra van szükségem, és némi reggelire, a fabódéban a pult mögött álló lány azonban igen kelletlen: a kávéja langyos és égett ízű. Nincs friss péksüteménye, csak néhány petyhüdt croissant, műanyag zacskóban. Mögötte a boltban a világ minden tájáról származó kekszek és egyéb rágcsálnivalók sorakoznak a polcokon. Ha valaha működött is pék a városnak ezen a részén, távozott. A bolt előtt egy kartondobozban néhány ráncos alma és paprika árválkodik. Egy kisméretű, zömök, de annál nagyobb hangú vontató húzza a széles zöld Dunán átkelő, kompként szolgáló padozatot. A Cardinal tolja az én kompomat északra, a Perda a szemköztit az ellenkező irányba, a déli part felé. A folyó közepén haladunk el egymás mellett, de senki sem integet. A kormányosok azonban fent a kis tornyukban alig észrevehetően biccentenek egymás felé, és kissé összevonják bozontos szemöldöküket. A mi kompunkon négy autó áll, egy fát szállító teherkocsi és két-három rövid hajú, napszemüveges férfi: a fülükhöz mobiltelefon tapad, amelybe burkolt fenyegetéseket mormolnak. A folyó a hajó orra alatt végtelen érdektelenséggel bugyborékol. Ilyen maffiózókat reggelizik. A távolabbi parton éppen időben kötünk ki Călăraşiban ahhoz, hogy odaérjek az Alsó-Duna Múzeum igazgatójával, Marian Neaguval megbeszélt időpontra. Harminc percet ígért nekem, amikor azonban a régészszívéhez közel álló kérdéseket teszek fel, becsukja mögöttünk az ajtót, kávét rendel a

titkárnőjétől, és rám szánja az egész délelőttjét. „Úgy véljük, a Duna a civilizáció egyik bölcsője volt, Európában a legősibb, és világviszonylatban is az egyik legősibb – magyarázza Marian. – Akkoriban a folyó nem egy válaszvonal volt, mint a modern időkben, inkább egy hasonló civilizációkat összekötő híd.” Tetszik, ahogy a „modernek” közé sorolja a rómaiakat, ajkukat biggyesztő Vénuszaikkal, szenvedélyes Priaposzaikkal és folyami erődítményeikkel. Az őstörténetben itt kezdődött a Duna-delta, és egészen a Fekete-tengerig húzódott. Hatalmas közösségek jöttek létre a szigetek útvesztői között, hiszen halakban bővelkedtek, ismerték az új földművelési technikákat, köztük a szántást, és nem voltak ellenségeik. Marian Neaguék ásatásaik többségét vagy a folyó közepén lévő szigeteken, vagy a folyó két partján végzik. Egyes településeken már évtizedek óta dolgoznak. Itt vezettek keresztül-kasul a délkeletre eső Anatóliából és Trákiából a Fekete-tengertől északra eső sztyeppékig vezető kereskedelmi és migrációs útvonalak. Az utazókat a magukkal hozott tehenek ellátták tejjel, sajttal és hússal, valamint a szerszámokhoz és bálványszobrocskákhoz szükséges csonttal. A múzeum pincéjében Marian óvatosan kicsomagol egy selyempapírba burkolt kis tárgyat, és átnyújtja nekem. Egy csodásan megmintázott, meglepően könnyű kis női figurát tartok a tenyeremben. Arca nincs, csak egy csőrszerű orra, mint a madaraknak. Kétségtelenül nő, a hüvelykujjam alatt apró, kemény kis mell, csigavonalakkal díszített fenék, a köldök kanyarulata. Ha az íróasztalomra állíthatnám, le sem tudnám venni róla a szemem. „Nézze meg alaposan, és látni fogja, hogy a terhessége elején jár.” A nő, akiről ezt a szobrocskát megmintázták, kétezer generációval ezelőtt adott életet a gyermekének. A Marian gyűjteményében lévő kis női figurák a terhesség különféle szakaszait – három, hat és kilenc hónapos – ábrázolják, ez utóbbiak szétterpesztett lábbal és jól hangsúlyozott genitáliákkal, mintha éppen a szülés pillanatában volnának. Nemcsak a has alakja, hanem a hát görbülete is pontos megfigyelésen alapul, mondta Mariannak egy helyi szülészorvos. Egyes figurák imádkozva az ég felé nyújtják a kezüket. A legtöbbnek hiányzik a feje, mert a fragmentációnak nevezett, számos kultúrából ismert gyakorlat során nyakból letörték a szobrocskák fejét. Azoknak a szerencséseknek, akiknek megmaradt a feje, vékony, kifejezéstelen arca van, apró, csőrszerű orral, a combjukon, a fenekükön és a hátukon pedig vésetek: háromszögek, átlós csíkok és görbe vonalak az égetett agyagban. Ezek a vonalak különös könnyedséget adnak a figuráknak: olyanok, mint a

füstkarikák, mintha a segítségükkel a kis szobrok lassan felemelkedhetnének a tűz fényénél. Marian körbevezet a múzeum emeletén. Két sírban a csontvázak a bal oldalukon vannak eltemetve, a fejük északra néz – a vízfolyásnak lefelé –, magzati pózban helyezkednek el, vagyis felhúzott térddel, mintha az anyjuk méhében volnának. Gyakran található a sírokban vörös okker, amely a vért és a halott számára a következő életben szükséges szerszámokat és ékszereket szimbolizálja. A keletebbre található Tripolje-Cucuteni kultúra egyik jellegzetessége, hogy nagyon kevés sírt találtak. Akármennyire virágoztak is ezek a közösségek, tagjaik számára az élet igen rövidre szabott volt. Csak kevés csontváz bizonyult idősebbnek harmincévesnél. Egy nő az ötvenes évei közepéig élt, amikor is erőszakos halált halt, egy ütéssel megrepesztették a koponyáját. „Valaki úgy vélte, túl sokáig élt már” – vélekedik Marian. Reprodukált égetőkemencék is láthatók a múzeumban, agyagalapzattal, alatta lyukakkal, amelyekben szalmát és nádat égettek folyamatosan, hogy elérjék a réz megolvasztásához szükséges 1100 Celsius-fokot. Egy kerámiakancsó is ki van állítva, a csőre egy női mellet mintáz, rajta egy lyukacska, amelyen keresztül egy rézkorban élt csecsemő szophatott. Marian munkájának egyik legnagyobb nehézsége a frusztráló pénztelenség. A keleteurópai régészek a nagy külföldi egyetemek és régészek projektjeitől függenek. Amerikaiak érkeznek, hogy megvizsgálják az egymástól tíz-tizenöt kilométerre eső települések kapcsolatának részleteit. A helyi régészek azonban már évek óta foglalkoznak a kérdéssel, és ők jobban szeretnék az egymástól több száz kilométerre fekvő települések kereskedelmét és kapcsolatát vizsgálni, és összehasonlítani a közel-keleti régészekkel az edényeiken lévő jeleket. Elbúcsúzom Marian Neagutól és a Duna partján élők jövőbeni összefogásáról szőtt álmától, és lesétálok a vízhez. Itt kicsi a Duna, kevéssé hajózható: a nagy víztömeg távolabb folyik, a Păcuiul lui Soare sziget másik oldalán. Căláraşi az acél városának számított a kommunista időkben, és az 1970-es évek közepére Románia legmodernebb acélgyárával dicsekedhetett. A kapitalizmus azonban kegyetlenül elbánt a Duna menti acélgyártással. Căláraşi acélgyára teljes egészében leállt, és a fémhulladékra vadászó romák minden mozdíthatót elhurcoltak a gyárból. Az egykori gyárkomplexum betört ablakaival és a tiszta levegőbe nyújtózó kéményerdejével jelenleg leginkább egy szellemvárosra hasonlít. Lent a vízparton egy finom csipkézetű, csavart szirmokból összeállított virágszobor acélból, amelynek a város a hírnevét

köszönheti. Az acélipar azonban elveszítette régi fényét. Egy korábbi látogatásom alkalmával a szobor talapzatánál láttam egy napnyugtakor szenvedélyesen csókolózó párt. A lábuk a folyó fölé lógott, emberi alakjuk lágy ívei összemosódtak, és erős kontrasztot alkottak a hatalmas vörös napkorong előtt feketének látszó acél rojtos széleivel. Visszatérek Szilisztrára. Most a Perla tolja a kompot, hogy átkelhessek Bulgáriába. Ki kellene fizetnem a bolgár útadót, azonban nincs nálam egyetlen bolgár leva sem. Bank nincs a közelben, az eurót vagy a román lejt nem fogadják el. „Látja ott azt a várakozó autót? A benne ülő férfi felváltja a pénzét. Forduljon hozzá!” – javasolja a segítőkész határrendész. Váltok egy kevés pénzt, felragasztom a matricát a szélvédőre, majd lassan elindulok Szilisztra csöndes városkájában az éppen virágozni készülő vadgesztenyefasor mentén. Egy kicsit minden más a határ bolgár oldalán. Míg Románia keményen próbálkozik, hogy az út felszínét megjavítsa, kissé kicsinosítsa a főbb házak homlokzatát, és felszerelje a benzinkútjait, hogy némileg emlékeztessenek az osztrák és német kutakra, Bulgáriában az az ember érzése, hogy itt éppen annyira nem törődnek a kapitalizmus csapdáival, mint a határrendész a bankokkal. Benne van a levegőben, hogy a Balkánon járunk, és ebben az esetben a „Balkán” szó pozitív kicsengésű, sőt heroikus: egyfajta hozzáállás az élethez, amely nagyobb értéknek tartja az emberi kapcsolatokat vagy a délutáni alváshoz, esetleg a szerelmeskedéshez való jogot, mint a pénzkeresetet. Ezt a hangulatot fogalmazza meg tömören a XIX. század végéről való A Balkán árnyai című bolgár népdal- és szólásgyűjtemény: „S akkor lágyan, ahogy a csillagok a pirkadatnak dalolnak Elszunnyadt a hang, mely a hegy-királynak szólt. S amint felnézett az erdei tisztások homályába A Balkán álla lebiggyedt, ajka elnémult S a következő napok álmába süllyedt.” Az élethez való ilyesfajta hozzáállást Szilisztra egyik legkülönösebb szülötte szintén magáénak vallotta. Eliezer Papo boszniai szefárd rabbi volt. 1785-ben született Szarajevóban, és 1828-ban, mindössze negyvenhárom évesen halt meg Szilisztrában, mégis olyan erős hatással bírt, hogy a város máig a vallásos zsidók zarándokhelye maradt. Papo tanítása szerint bár fontos

a munka, az élet fő célja mégis az isteni parancsolatok és törvények megtartása. Legfontosabb munkája a Bele Yoetz, egy erkölcsi értekezés a héber ábécé betűi szerinti elrendezésben: az Isten iránti szeretettel kezdődik, és a tesuva (megtérés, vezeklés) szóval végződik. A Zsidó enciklopédia bevezetője szerint „arra kér minket, hogy ne csak mint nemzet keressük a megváltást, hanem egyénként is, aki bizalmát a mindentudó Teremtőbe helyezi. Benne vannak a judaizmus legalapvetőbb elvei, lényeges filozófiai és etikai tanai. A könyv egyes szócikkei minden ember számára érthető és lelkesítő, szép, szabatos nyelven vannak megfogalmazva.” A Szilisztrától nyugatra vezető út a szárazföld belseje felé vezet, és elhalad a szrebarnai bioszféra-rezervátum mellett is. A Duna menti síkság délről a Balkán-hegység, északról a Kárpátok közé ékelődik be, és csak a Vaskapunál szűkül össze, jóval feljebb a folyón. A régi utazókhoz és a vándorprédikátorokhoz hasonlóan, én is minden akadály nélkül haladok előre nyugat felé. Kevesebb lovas kocsi közlekedik az utakon, mint a román oldalon, de autóból is kevesebbet látni. A Duna sok sziget között kanyarog. Mivel a folyó többi része el van zárva előlük, a tokhalak itt keresnek menedéket, ahol a folyó medre a víz szeszélyétől függően állandóan változik. Ahogy a part erodálódik, a fák beledőlnek a vízbe, és ha az áramlat nem viszi el őket, a halak örömére, de a hajókapitányok bánatára, új homokpad épül köréjük, mert az üledék megakad a fatörzs körül. A románok nagyszabású terve, amely a folyó egyik szakaszán a Duna fenekére küszöböt kívánt létesíteni, hogy lelassítsa az üledékképződést, és állandó 2,5 méteres mélységű vízi utat biztosítson az év egészére, kiváltotta a folyó védangyalának, a Természetvédelmi Világalapnak (WWF) az ellenállását. „A projekt... veszélyezteti az európai vizek utolsó, természetes körülmények között szaporodó, vadon élő tokhalpopulációit” – figyelmeztetett a WWF. A szállítmányozási cégek panaszkodnak, hogy az uszálykonvojokat meg kell szakítani, és alacsony vízállás esetén száz kilométeres kitérőt kell tenniük a folyón a szigetek között. Egy esztendőben számos olyan hét is van, amikor ez a folyószakasz egyáltalán nem hajózható. A szállítmányozási lobbi azonban erősebb, és a legtöbb, amit a környezetvédők tehetnek, hogy a projekt előrehaladtával figyelemmel követik a károkozás jeleit. A török időkben a román juhászok a Dunán utaztak lefelé, majd átkeltek a Fekete-tengeren Konstantinápolyba, hogy eladják a nyájaikat a piacon. Mivel

a kutyáikat nem vihették magukkal a hajóra, hátrahagyták őket a gyurgyevói kikötőben, ahol szegény jószágok folyamatosan az elhajózott gazdáik után vonyítottak. Innen ered a ma is használatos román közmondás: „Úgy megpofozlak, hogy a gyurgyevói kutyák ugatását is hallani fogod!” Gyurgyevó (Giurgiu) híre a modern időkben sem túl jó. Az itteni kémiai üzemek éveken át tonnaszámra okádták magukból a mérgező gázokat bele a Dunába, így a szennyezés átterjedt a folyó bolgár partján fekvő szép városba, Ruszéba is. A két kommunista szövetséges, Románia és Bulgária közös vállalkozásaként 1954-ben megépült Barátság és Egység hídja a gyűlölködés és gyanakvás hídjává vált. 1988-ra a ruszei lakosoknál betelt a pohár. Nők babakocsikkal, diákok és öregek a kommunista párt székháza elé vonultak, és a román gyárak bezárását követelték. Mivel nem akart kimaradni belőle, a kommunista ifjúsági mozgalom is csatlakozott hozzájuk. Erre a román elvtársak is megpróbáltak panaszt tenni a ruszei oldalon lévő gyárkémények miatt, az uralkodó szélirányt azonban aligha lehetett tagadni: az északnyugati szél a bűzös kipárolgásokat Romániából vitte Bulgária felé, és nem fordítva. Mindebből megszületett az Ecoglasnost nevű mozgalom, és a környezeti szennyezés miatti panasz hangjai hamarosan átterjedtek az egypártrendszerből fakadó egyéb problémákra is. Csakúgy, mint feljebb a Dunán, a magyarországi Nagymaros esetében, a kommunista rezsimet 1989ben megdöntő bolgár ellenzéki mozgalom is sokat köszönhetett a Duna mellett lakóknak. Évekkel korábban a híd román végén figyeltem, ahogy egy televíziókkal plafonig megpakolt török kamiont a céltudatos román vámőrök drog után kutatva szétszedtek. Hiába szimatoltak a nyomkereső kutyák a kartondobozok között, és hiába vizsgáltak át minden sarkot és hasadékot az óriási röntgengépek. A török sofőr rezignált reményvesztettséggel simogatta az állán kétnapos szakállát. Miután egy napot eltékozolt az életéből, útjára bocsátották. Este későn érkezem Ruszéba, és az első három szálloda tele volt. Rusze mindig is vonzotta a látogatókat, ide mindig is előszeretettel érkeztek a turistahordák. Végül utolsó esélyem a toronymagas Hotel Riga lett, a kommunista Rusze büszkesége. A hiányos öltözetű, hirtelenszőke lányok, egy vándordiszkó alkalmazottjai, tűsarkú cipőben tárgyalnak a recepció előtti területről. Az első szinten lévő étteremben vasalt vászonterítő fedi az asztalokat, és a pincérek olyanok, mintha soha életükben el nem mosolyogták volna még magukat. A szoba azonban olcsó és tiszta, a folyóra nyíló látvány

csodás, és végre lemoshatom magamról a bolgár nyár közeledtét jelző port. Már májust írunk. Találkozót beszélek meg egy part menti étterembe egyik barátom barátnőjével, Theodorával. Arra emlékszik a szállodámmal kapcsolatban, hogy gyerekként itt mutatták be neki Románia és Bulgária kommunista vezéreit, Nicolae Ceauşescut és Todor Zsivkovot. „Hármas ikrek voltunk, és a Zsivkov feleségéről elnevezett óvodába jártunk. Szüleink Bukarestben tanultak, diákszállón laktak. Apánk akkor 23 éves volt, anyánk mindössze 21. A családunkban mindig is a románt használtuk titkos nyelvként. Anyám Szilisztrából származott, ami akkor még Romániához tartozott. Egy nagy államfői látogatás alkalmával hívtak meg minket a Hotel Rigába, a második szinten lévő »vörös terem«-be. Mindent vörös bársony borított. Az ikerbátyám adta át a virágokat a vendégeknek. »Hogy hívnak?« – kérdezte tőle Nicolae Ceauşescu. »Nicolae...« – felelte a bátyám, és képzelheti, ez milyen jól hangzott! Aztán én következtem. Felolvastam egy román köszöntőt. Tudtam egy keveset románul, de a tanár a könnyebbség kedvéért leírta nekem fonetikusan, cirill betűkkel. Négyéves voltam. Cseresznyét kaptunk. Életemben akkor ettem először cseresznyét télen! [...] Borzalmas volt akkoriban a szennyezettség. Úgy mentünk iskolába, hogy zsebkendőt tartottunk az arcunk elé. Hét-nyolc éven át tartott. Húszezer ember költözött el Ruszéből emiatt az 1980-as években.” Másnap kora reggel lemegyek a Dunához. Akkora köd van, hogy a hotel felső szintjei nem is látszanak. Egy hatalmas utasszállító hajó, a Viktória köt ki éppen, a párás ablakokon keresztül látszik, hogy az utasok éppen befejezik a reggelijüket, hogy aztán felfedezhessék a várost. A Viktória előtt az Amadeus Diamond már lehorgonyzott: látszólag ez is ugyanolyan, mint a másik, csak éppen német felségjelet visel, és Passauban regisztrálták. A túravezetők kis zászlója ott lebeg a rakpart ködében, ahol buszok sora vár az utasokra. Visszatérek a Rigába egy korai reggelire. Az asztalok fölött egy hatalmas képernyőjű tévé ellehetetleníti a beszélgetést. Valahol földrengés volt, de nem tudom kivenni, hol. Nikolai Nenov nevét Marian Neagutól kaptam Călăraşiban. Mint a Regionális Történeti Múzeum igazgatója, éppen egy új kiállítás megnyitója előtt áll, és szeretne mihamarabb visszatérni a munkájához, ugyanakkor büszke a városára és a múzeumára, úgyhogy leül velem beszélgetni egy csésze erős feketekávé kíséretében. Egy Ruszéban kiásott tell vagy településdomb megadja az eredeti település körvonalát a folyóra néző magaslaton. A Duna mindkét partján feltárt neolit és rézkori sírokban a

testeket oldalt fekve temették el. A rómaiak Ruszét elsősorban a téli kikötő miatt értékelték nagyra, amit azért hívtak így, mert soha nem fagyott be. Két erődöt építettek ide: Sexaginta Pristánál és Ialtusnál. Sexaginta a kikötőbe beférő hatvan gályáról, azaz a teljes al-dunai flottáról kapta a nevét. Egy trák település maradványait is megtalálták a Lom és a Duna összefolyásánál, köztük a görög Rodosz szigetről származó cseréptörmeléket. A szlávok és a bolgárok elűzték a rómaiakat, majd a bolgárok a VII. században megalapították itt az első királyságukat. A románokkal ellentétben ők élesen elhatárolták magukat a rómaiaktól, csakúgy, mint később a Szovjet Birodalomtól. A Duna-delta lakosaihoz hasonlóan az itteniek is különösen kötődtek Szent Györgyhöz. A távolabbi parton Gyurgyevót „Kis Györgyváros”-nak nevezték el, Ruszét pedig „Nagy Györgyváros”-nak. Ruszéban minden beszélgetés hamar Elias Canetti, Rusze fia felé terelődik, aki 1981-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Az itteni emberekről és kalandjaikról írt a XIX. század fordulójának kozmopolita dicsfényében. „Ruschuk (Rusze) egy régi kikötő volt a Dunán, melynek révén meglehetős jelentőségre tett szert. Kikötőként mindenhonnan odavonzotta az embereket, a Duna pedig a beszélgetések állandó témájául szolgált. Történetek keringtek azokról a rendhagyó évekről, amikor a Duna teljesen befagyott; a Dunán való szánkózásról át egészen a román partig; a szánokat vonó lovak nyomában loholó éhes farkasokról... A farkasok voltak az első vadállatok, amelyekről hallottam. A tündérmesékben, mondta nekem egy bolgár parasztlány, vérfarkasok is vannak, egy éjjel pedig apám az arcán egy farkas álarccal rémített halálra engem.” Ruszéban volt az első bolgár bank, az első sörfőzde és az első vasút, és az itteni lakosok élvezhették először az elektromos áram előnyeit. Canetti családja, a szilisztrai Eliezer Papoéhoz hasonlóan, szefárd zsidó család volt, amelyet 1492-ben kiűztek Spanyolországból, hogy aztán az Oszmán Birodalomban leljen menedékre. Bár Canetti a családjával 1911-ben, hatéves korában elhagyta Ruszét, Ausztriában és Svájcban élt, német nyelven írt, és Zürichben temették el, Ruszéről szóló önéletrajzi írásai révén szülővárosa felkerült a világirodalom térképére, amiért az ott lakók mélyen hálásak. A múzeum fő kiállítótermében Nikolai Nenov kollégája, Eszkren Velikov egy bumerángot mutat nekem, amelyből nincs több Európában. I. e. 4500 körül készítették csontból, és minden valószínűség szerint madárvadászatra használták. Ugyanebből a korszakból aranykarkötőket is találtak a várnai kincs részeként, valamint nőalakúra faragott, csont amuletteket, amelyeknek

a mellét és a szemét lyukak jelzik. A padlón egy sírban „Ernestina”, egy tizenéves lány bal oldalára fektetett, magzatpózban lévő csontváza, fejjel északnak. A gödröt, amelyben megtalálták, először kiégették, hogy megtisztítsák, mielőtt a holttestet belehelyezték. A régészek vörösokker- és szénmaradványokat is találtak, amelyekkel a halott vérét szimbolizálták, és a szemét festették ki a következő életre. Egy zenekő is található a kiállított tárgyak között, amely – ha a levegőben körbe-körbe forgatják – pontosan a közepére vágott lyuk miatt monoton hangot hallat. Egy megfakult fényképen sziklába vésett trák lovas domborműve. Kiállítottak egy magányos aranypénzt is Traianus római császár és hadvezér idejéből. Egy kos gyomrában találták, lenyelhette, amikor a régi római város közelében legelészett. Trák sisasok is láthatók, amelyeket vagy gyerekek viseltek, vagy olyan emberek, akiknek sokkal keskenyebb volt a fejük, mint nekünk, ezeken kívül láthatunk még hét hun kardot is. Eszkren úgy tesz, mintha érdekelné az őskor és a középkor, de akkor van csak igazán elemében, amikor a saját korszakához ér, a XIX-XX. századhoz. Midhát pasa 1864-ben lett a dunai bolgár fejedelemségek kormányzója, ő irányította a vasút megérkezését a városba. A Fekete-tenger partján, a kétszáz kilométerrel arrébb fekvő Várna kikötőjéből vasúton érkeztek az árucikkek, amelyeket aztán a dunai dereglyéken Bécsbe és még távolabb szállítottak. Amikor az 1878-as San Stefanó-i békét követően a törökök távozni kényszerültek innen, főhivatalnokaik átnyújtották a város kulcsait, majd vonaton elutaztak Várnába, onnan hajóval Konstantinápolyba. Eszkren 1984-ben született, iskoláit 2003-ban fejezte be. „A popzene nemcsak a rádió hullámain keresztül jutott el Ruszéba, hanem a Dunán keresztül is.” A bolgár tengerészek becsempészték a bakelitlemezeket a városba, annak ellenére, hogy a kommunista hatóságok mindent megtettek azért, hogy megvédjék a bolgár fiatalságot az ilyesfajta „romlás”-tól. Eszkren egy orális történelmi projekt révén beszélgetéseket készített az 1970-es és 1980-as évek lemezlovasaival. A tviszt volt az első tánc, amelyet a kormány megpróbált betiltani, mint „egészségtelen” dolgot, hiszen „árt a térdnek”. Majd pedig, hogy lépést tartsanak a korral, 1985-ben kiadták a „diszkórendelet”-et, mely szerint akkor működhettek a diszkók, ha 50 százalékban bolgár zenét játszottak, 25 százalékban más szocialista országok zenéit, és csak a maradék 25 százalékban nyugati zenét. Elképzelem azokat a savanyú képű besúgókat, akik a táncparkett mellett, ócska noteszekbe jegyzetelik a statisztikáikat. Nem tiltották be teljesen a nyugati zenét, de

ráncolták a homlokukat miatta. Egy DJ teljes hangerővel lejátszott egy Nazareth-számot a középiskolai hangszórókon keresztül, erre az iskola igazgatója jól pofon vágta. Nem egy zenerajongót elkaptak, amint a Barátság hídján keresztül megpróbáltak lemezeket becsempészni Romániából, hogy aztán iszonyodva végignézhessék, ahogy a túlbuzgó határőrök összetörik a lemezeiket, és a darabokat a hatvan méter mély Dunába szórják. Eszkren egy másik érdekes történetet is mesél a Dunáról. Egy ukrán szobrász eredeti tervei alapján a híd két oldalán óriási kősasoknak kellett volna lenniük. Az utolsó pillanatban azért tettek le a terv megvalósításáról, mert a sasok a Harmadik Birodalom által különösen kedvelt római sasokra emlékeztettek. Az egyik valóban el is készült, de soha nem került a helyére. Eszkrennek fogalma sincs, melyik téren vagy sziklatetőn trónolhat jelenleg. Nyakamba veszem a várost, hogy felleljem Elias Canetti kozmopolita Ruszéjának maradványait. Meg is találom egy régi mecset és temető helyén létesített, pálmafákkal, banánpálmákkal és kaktuszokkal tarkított központi parkban, rálelek a bécsi építészek által tervezett, úgynevezett „profittermelő épület”-ben, a színházban, a könyvtárban, a kaszinóban és a Teteven Grand Hotelben. Én azonban az emberekben is szeretnék rábukkanni. Először a Koloseum Cirkusz tevéire leszek figyelmes, aztán ahogy sebesen haladok a főúton, meglátom a hatalmas sátrat is. A tevék fölöttébb gúnyos ábrázata erősen kirí a kommunista Rusze lakótelepi házai közül. Rátaposok a fékre, leparkolok a kocsival, és a cirkuszigazgató után érdeklődöm. A pénztáros Momcsilo – „mindenki csak Mominak hív” – Kolevhez irányít, aki egyben a cirkusz bohóca is. Mindössze huszonhat éves, a cirkusz világába született, és úgy szereti a lakókocsiját, mint az otthonát, bár Szófiában is van egy lakása a hosszú téli hónapokra, amikor túl hideg van a vándorláshoz. Az év kilenc hónapjában azonban Bulgária útjait rója huszonhat fős társulatával, két tevéjével és jó néhány pónijával és kecskéjével. „Vannak akrobatáink, mégpedig jók, van egy repülő trapézunk, kiváló jeleneteink, de mit kérdeznek a gyerekek, miközben sorban állnak a szüleikkel jegyért? Milyen állatok lesznek? Mi pedig azt feleljük, hogy van két tevénk, pónijaink, lovunk, kecskénk, madaraink... És még? – kérdezik. És ez nagy baj.” Az állatokkal szembeni kegyetlenkedésre vonatkozó, egyre szigorodó európai uniós szabályok miatt egyre nehezebb és nehezebb élő állatot tartani a cirkuszokban. „Gyerekkoromban voltak medvéink, oroszlánjaink, tigriseink, majmaink... – kesereg Momi –, de muszáj folytatnunk!” A műsor kétórás,

minden este játszanak, felnőttek számára öt euró, gyerekeknek három. „Nem kérhetünk többet, Bulgária szegény ország.” Momi Kolev bevallja, hogy nem szereti a romákat. Rossz tapasztalatokra tett szert velük, bár elismeri, hogy vannak kivételek, mint például az a három, akiket ő is alkalmaz. Elment szerencsét próbálni Amerikába is, ahol az anyja és az unokatestvérei dolgoznak egy cirkuszban, de nem tetszett neki, és hazajött. „Nem jó az élet Amerikában. Munka-otthon-munka-otthon-munkaotthon. Ha megpróbál az ember meggyőzni valakit, hogy menjen el vele moziba, azt mondják, nem tudnak, mert másnap dolgozniuk kell!... Bulgáriában én szeretem a barátaimat. Együtt kávézunk, filmeket, meccseket nézünk – élvezzük az életet!” Kimegyek Momival, hogy megnézzük a tevéit, és elhaladunk az apósa mellett, aki éppen egy pónit idomít a sátor hatalmas kupolája alatt. „Ez itt Szultán...” Szultán egy négyéves teve, és kelletlenül áll fel, hogy megcsodáljuk. Mivel a tevék akár nyolcvan évig is elélnek, Szultán még kölyöknek számít, és pillanatnyilag még nem sok csodálnivaló van rajta. A tavaszi vedlés közepén tart, úgyhogy a bundája olyan, mint egy fodrászat padlója. Mellette a fél évvel fiatalabb Emir. Momi ezer-ezer eurót fizetett értük Kirgizisztánban. Négy hónapig tartott elhozni őket Bulgáriába, négy országon át, és az út többe került, mint a teve maga, annyi papírt kellett kitölteni hozzá, ráadásul mindenki kenőpénzt követelt az út során. Momi szerint a kétpúpú, közép-ázsiai tevék jobbak, mint az afrikaiak. Lehet, hogy azokat könnyebb hajóval eljuttatni Tuniszból, csakhogy az afrikai tevék nem bírják a bolgár telet, meséli. Momi cirkusza benne van az öt legnagyobb bolgár cirkuszban. A legjobban a nagyvárosokban szeret turnézni – Szófiában, Ruszéban, Plovdivban –, ahol akár két hétig is maradhatnak egyhuzamban, és minden este garantált a telt ház. A kisebb, szegényebb városok, mint például a Duna menti Bodony (Vidin), kevésbé vonzóak a bevétel terén. Az emberek nem engedhetik meg maguknak a cirkuszjegyet, és sok munka, mire színpadra állítják a műsort, hogy aztán mindössze két este után újra lebontsák a sátrat, és továbbálljanak. A teve makacs állat, bár inkább hasonlít a tehénre, mint a szamárra, mondja Momi. „Rúgnak, ugrálnak és köpködnek... lassan kell betörni őket, mint a lovakat. Csak ezután ülhetnek fel a gyerekek a hátukra.” Mielőtt elmennék, a lakókocsijukban találkozom Momi feleségével és egyéves kisfiúkkal. A nő lélegzetelállítóan szép, hatodik generációs cirkuszi előadó, és fontosabb dolgokat kell megbeszélnie a férjével, semhogy valami

külföldi kedvéért fecserésszen. Otthagyom őket, hadd készüljenek az esti előadásra. Ruszéből délkeleti irányban vezet az út Cservena Voda („vörös víz”) felé. Nem lesz nehéz megtalálni Todor Canevet, mondták Ruszéban, mert mindenki ismeri. Nincs meg a telefonszáma, úgyhogy teljesen váratlanul toppanok be. Az első idősebb házaspár, akiktől kérdezősködöm, egyből megmutatja nekem a főtértől nem messze lévő házat, és büszkék, hogy egy ilyen ember lakik a falujukban. Én mindössze annyit tudok Todor Canevről, hogy politikai fogoly volt a hírhedt Belene börtöntáborban, Ruszétől nem messze, a folyó mentén, később pedig kommunistaellenes priuszának köszönhetően, a demokrácia visszatértével rövid ideig Rusze polgármesteréként is tevékenykedett. A felesége nyit ajtót, és bevezet a kertjükbe. Todor meglehetősen betegnek látszik, amikor megjelenik, de jó kedélynek örvend. Leülünk egy sarokba, a fejünk fölött virágözön, majd megjelenik a felesége kávéval és süteménnyel megrakott tányérokkal. „Kaptam egy papírt arról, hogy börtönben voltam, de hogy miért ültem, azt nem írták rá! Akár tyúkot is lophattam, vagy embert is ölhettem volna... de az igazság az, hogy politikai fogoly voltam. Nem tetszett, ahogy a hatóságok viselkedtek, ahogy csak úgy átadták az országot az oroszoknak. Demokratikus vérmérsékletű vagyok, csakúgy, mint apám, úgyhogy együtt kasztliztak be bennünket. Egyszerűen képtelen voltam hallgatni arról, hogy mit művelnek az országgal. De hogy miért szegültem szembe velük? Miért törődtem az egésszel, amikor úgysem tudtuk volna megszabadítani az országot tőlük? Egyszerűen muszáj volt felállni és megmutatni, hogy nem értünk velük egyet, mint ahogy a régi nagy bolgár hősök is ellenálltak a törököknek.” Todor tizennégy éves volt, amikor véget ért a második világháború, és a szovjet csapatok elfoglalták Bulgáriát, hogy kierőszakolják a kommunista hatalomátvételt. Tizenkilenc volt, amikor letartóztatták. „Nikola Petkov Bolgár Földműves Népi Szövetsége mutatta a legkövetkezetesebb ellenállást. Mindig akadtak olyanok, akik szerint a kommunizmusnak lehet emberi arca is, amikor azonban végre megmutatták, leomlott a berlini fal is! Ha valaki erőszak útján uralkodik, fenn kell tartania az erőszakot, és amint nem sikerül, az egész szerkezet összeomlik. Valójában itt is ez történt... Amikor 1951-ben letartóztattak, temérdek per volt folyamatban, és nem egy végződött halálbüntetéssel. Én húsz évet kaptam tiltakozások szervezéséért. Számos

börtönben voltam, míg végül Belenében kötöttem ki 1954-ben. Összesen tizenegy évet ültem. Kemény börtön volt, nagyon nehezen tudtam megszökni onnan. Románia az egyik oldalon, Bulgária a másikon, mi pedig a széles, gyors folyamú Duna kellős közepén, körülöttünk mindenütt fegyveres őrökkel. Eleinte sokakat lelőttek, mert megpróbáltak elmenekülni. Sok barátomat veszítettem el így. Aztán a foglyok ráébredtek, hogy gyakorlatilag lehetetlen elszökni, úgyhogy fel is hagytak a próbálkozással. A többi börtönben, ahol voltam, mindig akadt néhány, akinek sikerült. Belenében senkinek.” „A folyó számomra olyan volt, mint egy hatalmas, legyőzhetetlen erő. Két tábor volt, az egyes és a kettes számú. Az egyesben azok voltak, akik még nem kapták meg az ítéletüket. Igazi koncentrációs táborok voltak ezek, amilyeneket Hitler is épített, vagy Sztálin Szibériában. Szögesdrót kerítéssel, harminc-negyven méterenként őrtornyokkal, bennük gépfegyveres őrökkel. A szögesdrót mögött vízzel teli árok. Ha ott nem is lőtték le az embert, a szigetről képtelenség volt elmenekülni. Sok sziget volt arrafelé. Az egyiken női rabokat tartottak fogva, de a miénken nem voltak nők. Nem egy színházi ember is akadt köztük. Még egy híres énekes is, Lea Ivanova. És mivel fenn akarták tartani a hazugságot, hogy Bulgáriában nem léteznek politikai foglyok, mindenféle bűntényeket találtak ki, amiket mi állítólag elkövettünk. De mindez hazugság volt. A Belügyminisztérium döntötte el, meddig tartanak minket fogva.” „Sérvműtétre volt szükségem, de nem hívtak orvost. Egy másik elítéltnek kellett végrehajtania az operációt, gyalázatos körülmények között. De túléltem, mert fiatal voltam. Apám mindössze három évet élt, miután kiengedték. Az idősebbek nem bírták a viszonyokat. A megaláztatást, a nehéz munkát, a szegényes ételt, meg a többit. Mi, fiatalabbak túléltük. Ha elhittük volna, hogy húsz évig ott kell maradnunk, mi is belehaltunk volna. De mindig is hittünk abban, hogy a demokratikus világ valahogy majd csak lecsillapítja Sztálin és a többiek étvágyát. Pedig nem így történt. A rendszer csak jóval azután kezdett javulni, hogy minket kiengedtek.” „Nagyon utáltuk a szúnyogokat. Elképzelni is nehéz, mit kellett kiállnunk. Napnyugtakor szúnyogok milliói szálltak meg minket, majd támadást indítottak ellenünk. A testünk minden fedetlen részét megcsípték. Az arcunk, a nyakunk, a karunk, a kezünk, a lábunk mind dagadt volt a csípésektől. De volt még valami, amit még a szúnyogoknál is borzalmasabbnak éreztünk. A poloskák. Én az emeletes ágy felső részén aludtam, mert könnyen

felmásztam. De nyáron képtelenség volt aludni a vérszívó poloskák miatt. Nappal a szúnyogok, éjjel a poloskák. Ezek voltak a leghatékonyabb fegyverek ellenünk.” „Hadd meséljek arról is, hogyan dolgoztunk. Úgy hívtuk: »kínai módra«, mert rengetegen vannak Kínában. Gátakat kellett építenünk. Egyesek a falakat építették, a többiek megtöltötték. Amikor nem akadt több építendő gát, fatörzseket kellett cipelnünk négy-öt kilométerrel arrébb. Még a könnyű fát is nehéznek érzi az ember, ha sokáig kell cipelnie a vállán... Nem horgászhattunk, pedig sok hal volt arrafelé, és könnyű volt kifogni őket. Sok tó is volt a szigeten. Volt egy trükkünk: egy embernek bele kellett gázolnia a vízbe, felkavarnia az iszapot, hogy a halak feljöjjenek levegőért, mi pedig elkaptuk őket. A táborba visszamenet azonban ellenőriztek minket. Ha halat találtak nálunk, magánzárkába dugtak. Időnként azonban sikerült becsempészni egyet-egyet ... Télen semmiféle fűtés nem volt, de adtak ruhát, meg takarót, úgyhogy beburkolóztunk, amennyire csak tudtunk. És túléltük. Belenén ötven méter hosszú barakkokban laktunk. Fogalmam sincs, hogyan bírtuk ki a hideget. A nyári hőség még mindig sokkal elviselhetőbbnek tűnt, mint a téli hideg.” Azok kaphatták a legkevesebb ételt és a legkevesebb levelet a családtagjaiktól, akiket a legtöbb évre ítéltek. Háromhavonta egyetlen levelet, amelyet a tábori elöljáróság cenzúrázott, és három kiló ellátmányt. Nehéz volt valódi értesülésekhez jutni a kinti világból, vagy híreket küldeni önmagukról. Az egyetlen biztos mód az volt, ha valakit szabadon engedtek, mert az ilyenek több száz üzenetet jegyeztek meg az ottmaradottak rokonainak. Todor Canev túlélte a Belenén töltött hosszú éveket, mert szerinte erősen hitt és remélt. „Ha megtörik valakinek a lelkét, vége van, megsemmisül. Hinni kell a jóban, és hogy a rossznak egyszer vége szakad. Mi, a fiatalabbak disznózsírt kértünk otthonról, aztán reggel nyílt tűzön megpirítottuk a kenyerünket, disznózsírt kentünk rá, ilyenkor beszélgettünk, és egymást biztattuk, hogy úgysem tarthat ez így örökké. Fizikailag pedig az emberi test tudja, mi a dolga. Ismeri saját határait. Dolgoznunk kellett, különben megöltek volna minket, mint egy kutyát, de lassan dolgoztunk, beosztottuk az erőnket, nehogy túlságosan kimerüljünk. Az embernek nincs szüksége arra, hogy megmondják neki, mit csináljon, hogy csinálja. A testünk úgyis tudja. Állandóan úgy csináltunk, mintha dolgoznánk, még akkor is, amikor nem. Ha nem tudtam volna, mit hogyan csináljak, most nem beszélgetnék itt magával. És már nyolcvanéves vagyok!... Most már nem álmodom annyit Belenéről,

bár a szabadulásom után sokáig álmodtam róla. Rémálmaim voltak. Mostanában már ritkábban álmodom vele, és akkor sem olyan szörnyű. Egy ideig minden éjjel rémálmaim voltak. Már nincsenek... Igyekszem egészségesen élni. Sokat sétálok. Nincs autóm, és távol tartom magam a politikától. 1990 után egy ideig aktívan politizáltam, de most már látom, hogy minden elveszett. Már nem lehet helyreállítani az államot. Akik azt állítják, hogy lehet, csak megjátsszák magukat.” Todor Canev megveti a luxust, a volt kommunistákat és azokat, akiket ő csak „maffia” néven emleget, a palotáikért. A kommunista vezetést hibáztatja azért, ami vele és az országgal történt. „Nem azokat hibáztatom, akik megadták magukat nekik, akik behódoltak. A csúcson lévőket hibáztatom, akik az egész rendszert irányították. Amikor pedig a rendszerük összeomlott, ők a hatalomban maradtak, most pedig az új rendszerben kínoznak minket!” Bulgáriában nem létezik valódi demokrácia, szögezi le végül. Lassan elindulok vissza, fölfelé a folyó mentén, megtisztultan ettől a beszélgetéstől.

HATODIK FEJEZET Cigány folyó „Mindenki szereti kinevetni a cigány majmokat... olyan színesek.” NIKOLAI KIRILOV „A nyugati lovagok, ha nem volt legyőzendő ellenség, egyfajta piknikként álltak hozzá az egész hadművelethez, kiélvezték a nőket és a borokat, az otthonról hozott fényűzést, a szerencsejátékokat, és dőzsöltek, megvetően vitatva, vajon a törökök veszélyes ellenfélnek tekinthetők-e.” PATRICK KINROSS Ruszétől harminc kilométerre nyugatra megjelennek az első tavaszi pipacsok Kolju Ficseto építész hídja mellett, amely a Balkán-hegységben (bolgár nyelven: Sztara Planina) eredő és a Dunába ömlő Jantra folyó fölött ível át. Északabbra a Dunát a Kárpátokból lezúduló Olt és Zsil folyók táplálják. Füsti fecskék röpködnek Ficseto hídjának tíz látványos kőíve alatt, a mellvéd alatti kőbe épített hullámos törésvonalak pedig a mozgás látszatát keltik, mintha bólintana egyet a híd az alatta folyó méltóságos víz felé. Ez volt Kolju Ficseto kézjegye, szinte minden általa tervezett épületen megjelent. Szvistovnál a Duna-parton, a Szentháromság-templom tetején is ugyanez a hullámvonal figyelhető meg, mintha a Duna vagy a Fekete-tenger hullámait utánozná. Magyarországon a balatonkenesei templom padsorainak faragott végei vagy egy Bindszentkállai barátom padlócsempéi mintha az emberi kéz nyomán ugyanolyan néma hódolattal adóznának a természet ritmusának. A XIX. századi bolgár író, Aleko Konsztantinov szívét egy róla elnevezett szvistovi múzeumban őrzik egy üvegben. Mellette egy vérfoltos kabát, amelyet akkor viselt, amikor harmincnégy éves korában, 1897-ben egy bérgyilkos golyója véget vetett az életének. Konsztantinov hívta életre Baj

Ganyo kitalált alakját, akinek kalandjait. 1895-ben adta közre egy rendkívül népszerű könyvben. Konsztantinov számos ellenséget szerzett azzal, hogy szarkasztikus képet festett egy vidéki bolgárról, aki parasztruhában elindul Nyugatra, majd elegáns öltözékben hazatér, miután elsajátította a kapitalizmus alapjait a Duna menti népekkel töltött idő során, semmit sem tanult azonban azok illedelmes modorából vagy visszafogottságából. „Miközben Ganyo a könyv első felében, amelyben az európai viszontagságait követhetjük nyomon, végig megmarad egy egyszerű komikus figurának, egy primitív ripacsnak, visszatérte után, a sajátjai közt átvedlik valódi és veszélyes vademberré, ő lesz az újgazdag, az újonnan született korrupt politikus” – írja Marija Todorova. Konsztantinov az 1893-as világkiállításra utazott Chicagóba, amikor kiötlötte Baj Ganyo alakját, a figura azonban saját, bíróként megélt bulgáriai tapasztalataira épül, melyeket akkor szerzett, amikor az ott tapasztalt politikai korrupciótól megundorodva még nem hagyott fel a foglalkozásával. Konsztantinov saját életétől és korától a humorhoz menekült, és egy „Vidám Bulgária” néven elhíresült, művészekből álló társasághoz csatlakozott. A „Sasztliveca” (Boldog) írói álnév alatt alkotott. A családja megtagadta, és a hatóságokkal is gyakran összetűzésbe került. Az általa alkotott figura azonban azóta is kísérti a bolgárok képzeletét, különösen most, amikor szeretnék megtalálni a saját útjukat az Európai Unióban, mégpedig belülről, nem pedig egy kívülálló személy visszatetszést keltő, a legrosszabb tulajdonságaikat karikírozó gúnyrajzán keresztül. „A kritikusok vitatkoznak azon, vajon Baj Ganyo a »bolgárság«-ot testesíti-e meg. Alakjában a »nemzeti« vonások összeolvadnak a felfelé törekvők vonásaival. Így az emberi szégyenletesség megtestesítőjeként is értelmezhető” – írta Sonia Kanikova. Konsztantinov más társadalmak hibáiról is írt. Az Amerikában tett látogatásáról szóló beszámoló Chicagóba és vissza címmel 1894-ben jelent meg. Kanikova szerint Konsztantinov „az amerikai életmódot embertelennek tartja, és előre látja a technológiai fejlődés és a civilizáció néhány végzetes hatását.” Lelki társa tehát a ruszei Koloseum Cirkusz igazgatójának, Momi Kolevnek. Belene, a túlméretezett falu, ahol Todor Canev olyan sokáig szenvedett, kettős arcot mutat a világ felé. Az alacsony sziklák mentén egy hatalmas, befejezetlen atomerőmű terül el, mint egy halálosan megsebesített oroszlán. Egy szögesdróttal díszített, magas kerítés mögött végtelen építkezési övezet bújik meg. Vagy száz biztonsági őrnek ad legalább helyben munkát. „Belene NPP – Energia a jövő számára” – hirdeti egy tábla a város központjában. „Az

építkezés időtartama: 59 hónap. Tervezett élettartam: 60 év.” A valóság azonban kissé nehezebbnek bizonyult. Az építkezés az 1970-es években kezdődött, 1990-ben pénz híján abbamaradt, majd számos alkalommal újrakezdték és megint abbahagyták. 2013 januárjában az ellenzékként politizáló szocialista párt népszavazást hirdetett Belene újraindításával kapcsolatban, a többség pedig támogatta az elképzelést. A kormányzó párt azonban az utolsó pillanatban óvatosan megváltoztatta a megfogalmazást, és egy név nélküli atomerőmű megépítéséhez kérték az emberek támogatását. A belenei reaktor ellenzői azzal érveltek, hogy az építkezés minden egyes bolgár ember számára sokba kerülne, és hogy a pénzt az Európai Unió legszegényebb országában inkább az egészségügyre, a nyugdíjakra és biztonságosabb energiaforrásra kellene szánni. Petar Dulev, a város polgármestere, nagy híve a nukleáris energiának. „Mi mindig támogattuk az itteni építkezést. A nemrégiben Japánban történtek ellenére mi itt úgy véljük, hogy az atomenergia a legbiztonságosabb és legolcsóbb energiaforrás, és az építkezési fázisban hétezer munkahely teremtődne itt.” „És a börtöntábor?” – kérdezem könyörtelenül. „A koncentrációs tábor egy fekete folt Belene történelmében. Most megpróbálunk másfajta hírnévre szert tenni. De talán a jövőben emlékhelyként turistákat vonzhat ide, mint az Alcatraz.” Mielőtt elmennék, a polgármester átnyújt nekem egy bolgár népdalokat tartalmazó CD-t, amelyen a „Dunai hajnal” elnevezésű helyi együttes énekel, a háttérben pedig a Belenka és Dimum zenészei játszanak. A helyi újság, a Dunavszki Novini (Dunai Hírek) képet is közöl az együttesről a hátsó oldalán: két harmonikás, egy hegedűs és egy dobos. A zene a harsány és a melankolikus között váltakozik, de aránylag szép. Kedvenc dalaim róla a „Szent György betöri a lovát” és a „Miért nem jöttél tegnap éjjel, bátyám, Maria’ne?” Az egykori munkatábor kiterjedt barakkjai egy részén és az itt elhunytak még mindig feltáratlan sírjai helyén egy kiemelt biztonságú börtönt létesítettek. A sziget többi részéből és a körülötte lévő körülbelül húsz szigetből nemzeti park lett. A múlt sötétjéből mintha valami zöld és reménykeltő éledne. Lent a parton, a Belene-szigettel szemközt egy elegáns, modern épület áll a folyó felé lágyan lejtő, zöld pázsiton. Úgy látszik, most épp annyi energiát fektetnek a természet megóvásába és helyreállításába, mint amennyivel egykor pusztították. A park része a Világbank és az Európai Unió azon erőfeszítésének, amellyel a többnyire a Dunán, a Dnyeszteren és Dnyeperen –

Európa nagy vízöblítéses vécéin – keresztül a Fekete-tengerbe ömlő, algásodást serkentő, szennyező vegyi anyagok mennyiségét kívánják csökkenteni. A börtönnek és a természetvédelmi területnek köszönhetően a belenei szigetcsoport mintegy húsz szigete szinte megközelíthetetlen a nagyközönség számára, ami hatalmas áldás az itt fészkelő szégyenlős és ritka madárfajok, például a rétisas és a kis kárókatona számára. A nemzeti park vezetésének az a feladata, hogy helyreállítsa a börtöntábor foglyaira kényszerített, évtizedeken át tartó munka által okozott károkat: a Dunát a környező mocsaras erdőktől elvágó, óriási gátak épültek irtózatos emberi szenvedés árán, ezzel megfosztották a halakat az ívóhelyüktől, a madarakat pedig a túléléshez szükséges táplálékuktól. Szerintem Todor Canev boldog volna, ha tudná, mi történik itt. Zsilipek és vízelvezetők egész rendszere épült a szigeten, hogy lehetővé tegye az időszakos, ellenőrzött elárasztást. Az első ilyen árvíz után, 2008-ban, a park megfigyelői a különféle madarak számának hirtelen megugrását jegyezték fel. Fattyúszerkők, léprigók, vörös gémek és bütykös hattyúk bukkantak fel szinte a semmiből. Az új körülmények között buja virágzásnak indult a békalencsepáfrány, a gyíkhagyma, a tündérfátyol, a mocsári aggófű és a tavaszi tőzike. „Munkánk jelentős részét az teszi ki, hogy elmagyarázzuk a helyieknek, különösen a gyerekeknek, miért fontos helyreállítani a mocsarat – mondja Sztela Bozsinova, a Perszina Nemzeti Park igazgatója. – Egyesek megértik, mit csinálunk, mások elutasítják, mondván mi tönkretesszük azt, amit ők egész életükben csináltak: védték a partot az áradástól.” A legnagyobb sziget, Perszina, tizenöt kilométer hosszú, és a legpocakosabb helyen hat kilométer széles. A víz szokatlanul alacsony ahhoz képest, hogy május van, ami nagy csalódás Sztela és csapata számára, mert így nehezebb elárasztani az erdőket annyi időre, amennyire muszáj. A park számára folyamatos problémát jelent a szerb-román határ mentén épült Vaskapu-gát. Amikor a gátnál kiengedik a vizet, az egész folyón végigvonuló, még Belenénél is 60-80 centiméter magas hullám jön létre, amely erodálja a szigeteket, és károsítja a Duna mellékfolyóinak, például a Jantrának a torkolatát. Ennek ellenére a kihalás széléről visszahozott fajok gondozása gyümölcsöző. A Bulgáriában fészkelő tizennégy rétisasból négy – két felnőtt pár – Perszina szigetén él. Ebben az évben az egyik fészekben két tojás van, a másikat nem sikerült eléggé megközelíteni ahhoz, hogy megszámolják. Ha mindkét fészekben születne két kis sasfióka, az a bulgáriai rétisas állomány 30 százalékos növekedését eredményezné.

Sztela számos tekintetben észleli az éghajlatváltozást. Az alatt a nyolc év alatt, amióta a parkot vezeti, a Duna egyszer sem fagyott be, pedig régebben ez gyakran megesett. A szélsőséges időjárási jelenségek egyre gyakoribbá válása azonban egyéb téren érzékelhető: több a hirtelen támadt vihar, és az egyik napról a másikra történő, vad vízszintingadozás. A kollégái közül többen is tanulmányi úton vannak a folyó alsó szakaszán. Bodonyból indultak egy kis hajón, és két veszélyeztetett madárfaj – a partifecske és a kis lile – számát szeretnék megállapítani lent a Duna mentén. Sztelával felmászunk egy megfigyelőtoronyba. A bolgár börtönrendészet olajzöld katonai furgonja új foglyok egy csapatát szállítja át a szigetre egy kis hídon. A Duna tömör masszaként folyik el Belene mellett, mint egy mozgó szőnyeg. „Lehetetlen megállapítani, hány sziget van errefelé – mondja Stella. – Egyik-másik eltűnik, miközben egy újabb keletkezik.” A Duna jobb oldali, déli partja meredeken lejt. Egy szikla emelkedik ki függőlegesen a vízből, miközben a romániai oldal alacsony mocsárvidék. A Belenéből vezető út a nikopoli alföldre ereszkedik le, a régi Nikápoly felé. A Marcus Aurelius római császár által i. sz. 169-ben épített római erőd nyugati falának romjai szelíden mállanak a feledésbe. A rómaiak itt arattak győzelmet (nike) a dákok fölött, ám mindezt a diákokon és a kis dunai múzeumok látogatóin kívül mindenki elfeledte. A távolabbi parton egy hőerőmű hol sziszeg, hol robajlik, rendszeres időközönként kibocsátja a felgyülemlett gőzt, mint egy birkózó a menetek között. Egy másik kéményből vékony, sárga füstcsóva spriccel fölfelé, mintha vizelet volna. A román város, Turnu Măgurele folyóparti ipara. Az ég nyugtalan; hatalmas fekete felhők gomolyognak, olyan feketék, mint a kátrányozott hajótest, hogy aztán lecsaphassanak a Kárpátokból, miközben a bolgár parton még mindig süt a nap. Egy román uszály vesztegel a kikötőben, orral folyásiránynak fölfelé, és a hosszú futószalagokon és csúszdákon érkező murvarakományra vár. A Duna furcsán nyugodtan tükrözi vissza mindezt. Román gyárak, fekete-fehér felhők képei tükröződnek a színtelen vízen. Azzal, hogy az új várost egy csatáról nevezte el, Marcus Aurelius mintha arra kárhoztatta volna az ittenieket, hogy a környék történelmének döntő csatáit mind-mind itt vívják. 1396-ban Nikápoly mezején érte utol a végzet az angol, francia, holland, magyar és spanyol ifjúság színe-javát az utolsó végzetes keresztes hadjáratban, a fegyelmezett török-szerb hadsereg ellen. A beszámolók szerint azonban meg is érdemelték a sorsukat. A magyar

Zsigmond király vezette kereszteseket harcra kényszerítették a török szultán, I. Bajazid Duna menti erődjeiből, Nikápolyból, Lomból és Bodonyból kitörő erőinek vakmerő támadásai. (Abban a korban gyorsnak számító csapatmozdulatai miatt a katonák a „Villám” nevet adták szultánjuknak.) Zsigmond és szövetségesei Buda alatt gyülekeztek 1386 májusában, és Zsigmond tanácsa ellenére, támadó hadjáratot indítottak. A Duna-völgy mentén végigvonulva elérték Nikápolyt, útközben raboltak, fosztogattak és erőszakoskodtak az útjukba eső összes keresztény, zsidó vagy muszlim közösségben. A szerbiai Morava folyó partjairól származó kiváló borokkal felszerelkezve letáboroztak Nikápoly előtt, és arra készültek, hogy könnyedén lekaszabolják az ott lévő kis török helyőrséget. „A nyugati lovagok, ha nem volt legyőzendő ellenség, egyfajta piknikként álltak hozzá az egész hadművelethez” – írja Patrick Kinross. Amikor novemberben Bajazid végül megérkezett a csatába, ráadásul legalább akkora erővel, mint a kereszteseké – egyes beszámolók szerint kétszer akkorával –, a francia csapatok annyira szerették volna bebizonyítani a rátermettségüket és azt, hogy jogosan neheztelnek azért, mert magyar vezetés alá került az egész hadjárat, hogy a mindig óvatos Zsigmond kifejezett parancsa ellenére rátámadtak az ellenségre. A történtekkel kapcsolatos legjobb tudósítás egy francia túlélőtől, Jean Froissart-tól származik. A francia csapatok élén álló Philippe d’Elu odaszólt a zászlóvivőjéhez: „Előre a zászlóval, Isten és Szent György nevében, mert ma meglátják, milyen kiváló lovag vagyok én!” Hétszáz francia lovas iramodott neki a hegynek, és szétszórták a törökök gyenge kisegítő hadtesteit. A hegyorom mögött azonban ott várt Bajazid teljes hadereje. „A keresztesek nyugodt, alapvetően műkedvelő katonák voltak, akik még a múlt viszonyai szerint harcoltak, romantikus lelkülettel. Semmit sem sajátítottak el az évszázadok alatt kifejlődött hivatásos harcművészetből, a törökök katonai szakértelméből, amelyhez hozzájárult még kiváló fegyelmük, képzettségük, tájékozottságuk valamint taktikájuk, és mindenekfelett könnyű vértezetű lovas íjászaik” – írja Kinross. Az utolsó keresztes hadjárat katonáit lemészárolták. Néhány órával később a hadsereg maradéka szétvált: volt, aki a hajókhoz menekült, hogy a Dunán térjenek vissza, mások megkezdték hosszú menetelésüket a Duna mentén, át a Kárpátokon, hogy a korábban általuk felgyújtott falvak túlélői bosszút állhassanak rajtuk. A csatát követő napon Bajazid kivégeztette mind a tízezer foglyot, Nevers grófja és közvetlen kísérete kivételével, akiknek végig kellett nézniük, ahogy a marhák módjára összekötözött katonáknak egyesével

levágják a fejüket. A modern Nikopolban a Duna partján találkozom Vaszile Popovval, akivel az észak felől közeledő viharfelhőket figyeljük. Jóképű férfi terepmintás kabátban: szokásos viselet ez a balkáni férfiaknál, akik régi bőrkabátjukat különleges alkalmakra tartogatják, és fiatalkori farmerdzsekijük már túl kopott, túl kicsi, vagy az unokáik elcsenték. Vaszilének van egy kis bajsza is, kissé emlékeztet Joszif Sztálinéra, a mosolya azonban jóval kedvesebb. Az első dunai története egy mendemonda, egy kedvtelve ismételgetett városi mese arról, hogyan pusztította el kis híján a jégzajlás Nikápolyt 1956 nehéz telén, amikor egy tömör jégfal miatt a folyó elöntötte a partot. A román hadsereg aknavetőkkel lőtte a jeget, amely aztán engedelmesen folytatta az útját lefelé a vízen. A város megmenekült. Pontosan fél évszázaddal később, a 2006. áprilisi árvíz idején, Vaszile személyesen vitte be a hajóján Bulgária elnökét, Petar Sztojanovot az árvíztől sújtott városba, hogy megmutassa, mekkora károk keletkeztek, és rávegye a helyiek kártérítési igényeinek támogatására. Ugyanazon a tavaszon saját két lányát is csónakkal szállította a szalagavató bálra a még mindig víz alatt álló utcákon át. A lányok elegánsan léptek a partra hosszú ruhájukban. Vaszile a városi tanácsnál dolgozik. „Más munka nincs itt... kivéve a villanyóragyárban, de mára már az is bezárt.” A régi gyárnak még az alapjait is lecsupaszították a cigányok, meséli, hogy hulladékvashoz jussanak. Régebben a saját csónakjával járt ki horgászni, és a legnagyobb fogása egy kilencvenöt kilós nőstény tokhal volt, benne huszonkét kiló kaviárral, amelynek kilóját háromszáz dollárért adta el. Mindössze egy kis tányérnyit tartott meg magának és a családjának, hogy megkóstolják. „A halászok mindig eladják, amit tudnak, maguknak csak a maradékot tartják meg... Ebből a halból tudtam kifizetni a lányaim matematika- és idegennyelvtanulmányait” – meséli büszkén. A történetnek azonban nincs vidám befejezése. Vaszile még abban az évben hepatitist kapott egy koszos tűt használó fogorvostól, úgyhogy a pénz maradékát a betegség legyőzéséhez szükséges kezelésre kellett költenie. Azóta sem nyerte vissza az erejét teljes egészében. „Olyan erős voltam, hogy amikor kereket kellett cserélni, egyik kézzel felemeltem az autót, a másikkal kicseréltem a kereket.” Most már horgászni sem tud, el is adta a csónakját, és a havi kétszáz dolláros közalkalmazotti fizetéséből él. Szeret a horgászásról beszélni. Volt egy tó a várostól nyugatra, ahol az olyan nagy halak, mint a harcsa és az amur

csapdába kerültek a folyó vízszintjének változásakor. Ilyenkor néhányan botokkal csapkodták a vizet, miközben a többiek a Dunába vezető keskeny csatorna torkolatán átvetett hálókkal várakoztak. „Úgy ugráltak, mint a delfinek – egyenesen a hálóinkba” – nevet. Amurt is fogott, ami egy nagyméretű, harcsa jellegű hal, a Távol-Keletről importálják Európába, és cseresznyeparadicsomot használnak hozzájuk csalinak. Mint ahogy Nikápoly volt a szemtanúja a törökök balkáni uralma kezdetének, a Duna menti események játszották a döntő szerepet a végében is. 1812-ben a bukaresti szerződésben az Orosz és a Török Birodalom határát a Prut folyó mentén húzták meg. Négyszázhúsz évvel azután, hogy a törökök először elfoglaltak egy széles sávot Délkelet-Európából, végét járta már mind a politikai, mind a katonai erejük. A történészek régóta vitatják, pontosan hogyan történhetett az, hogy a XIV-XVI. században oly hatékony birodalom elveszítette az erejét. Egy török történész, Mehmet Geng szerint a legfőbb problémát az okozta, hogy a török hatóságok képtelennek bizonyultak megfelelően ellátni a hadsereget fegyverrel, sátorral és élelemmel, különösen 1750-től kezdődően. Ennek egyik oka az volt, hogy a hadsereg nem akarta megfizetni a piaci árat a szükségleteiért, és több nagy ellátótól függött. Amikor az ellátmány kezdett kimerülni, ezek a cégek a tönk szélére kerültek, mert az állam vagy késedelmesen, vagy egyáltalán nem fizetett. Ágoston Gábor magyar történész kutatásai egyéb indokokat is feltártak: többek között azt, hogy az utánpótlás tetemes része nem a török anyaországból származott, hanem Boszniából, márpedig ez azt jelentette, hogy hosszú utat kellett megtenni a hegyek között az áruval, majd felhajózni a Dunán. A vereségek egy másik oka a puskapor korában a tűzfegyverek és a lőszerkészlet minőségében keresendő. A Török Birodalom összeomlása a következő száz évben sok fejtörést és pénzvesztést, ugyanakkor ambíciónövekedést is okozott az európai koronásés államfőknek. A „keleti kérdéseként elhíresült probléma lényege az osztrák államférfi, Metternich gróf megfogalmazásában az, hogy Európa betegét, azaz Törökországot „orvoshoz kell-e küldeni, vagy az örököseihez”, ami nem mást jelentett, mint hogy a még török ellenőrzés alatt álló számos állam mindegyike függetlenségre áhítozott. A Duna központi szerepet játszott a következő időszak stratégiai diplomáciájában, háborúiban és csetepatéiban. 1852-re a dunai hajózás egyharmada a britek kezébe került. Az első gőzhajók az 1830-as években jelentek meg a folyón. A briteknek az ipari forradalomhoz nyersanyagokra és élelemre volt szükségük a Közel-Keletről,

valamint piacra, hogy eladják a gyorsan terjeszkedő ipar termékeit. Az út fölle a Dunán hajóval, majd át a Fekete-tengeren Konstantinápolyig, onnan a szárazföldön Közép-Ázsián át Indiáig még mindig egyharmadával rövidebb volt, mintha meg kellett volna kerülni a Jóreménység fokát. „Amennyiben Törökország függetlensége politikai szempontból fontos kérdés, úgy kereskedelmi szempontból sem kisebb a jelentősége országunk számára” – jelentette ki Lord Palmerston az alsóházban 1849-ben. Márpedig ahhoz, hogy a kereskedelem virágozhassék, a Török Birodalom fennállása és stabilitása tűnt a legjobb biztosítéknak. A kelmefestéshez szükséges vörös festőgyökér, a bőr cserzéséhez használt valónia, az egyre növekvő brit lakosság élelmezéséhez nélkülözhetetlen búza és kukorica, vagy éppen a mazsola és a nyersselyem mind-mind a Török Birodalomból érkeztek. A gabona a Dunaisíkság gazdag talaján termett. A britek a törökök oldalán avatkoztak be az 1853 és 1856 között folyó krími háborúba, hogy megakadályozzák a kereskedelmi utakat északról veszélyeztető orosz terjeszkedést. A brit katonák által hazaküldött leveleket szállító hajók is a Dunán közlekedtek, azok mellett, amelyek az otthon maradt feleségek és kedvesek táplálékát, a gabonát fuvarozták. Mindegyik hajónak megvolt a maga bélyege a borítékokra, amelyeket ma igen nagy becsben tartanak a gyűjtők. Időközben Oroszország egyre közelebb nyomult a Duna északi partján Havasalföld és Moldva dunai fejedelemségekhez, a déli parton pedig a későbbi Bulgáriához. Az orosz cárok a balkáni keresztények védelmezőiként léptek fel. Az 1850-es évektől kezdődően Franciaország szintén a törökök elleni nemzeti függetlenségi mozgalmak támogatójává vált. 1848-ban a Habsburgok uralta Ausztria orosz segítséggel vérbe fojtotta Magyarország szabadságharcát, amely után több mint négyezer magyar és lengyel hős menekült török területre. Amikor Bécs és Szentpétervár a kiadatásukat követelte, hogy a szinte biztos kivégzés várjon rájuk, a britek és a franciák elküldték flottájukat a Dardanellákhoz, hogy megvédjék a törököket egy lehetséges orosz támadástól. Nagy-Britanniában a nagyközönség a magyarokkal és török barátaikkal szimpatizált, és ellenezte az osztrákok és az oroszok megfélemlítésen alapuló taktikáját. „A történelem ironikus fordulata – írta L. S. Sztavrianosz görög történész –, hogy Törökország most a közvélemény szemében az európai szabadság bajnokaként szerepel a két császár embertelen despotizmusával szemben.” A Balkán népei ezzel szemben hasznos szövetségesnek tekintették Oroszországot, amelynek segítségével örökre meg lehet szüntetni a rájuk

nehezedő török nyomást. 1877 decemberében, meséli nekem Vaszile Popov büszkén, már-már elárasztották az orosz és román ostromlók a Nikápolytól délnyugatra eső Plevna városát, úgyhogy a török védők az öt hónapig tartó csata végén kénytelenek voltak megadni magukat. Miközben Bulgária egyre inkább lerázta magáról Konstantinápoly kötelékét, és egyre több konfliktusba keveredett a szomszédos országokkal a független Bulgária leendő mérete miatt, a dunai román fejedelemségek, Havasalföld és Moldva végre sikeresen egyesültek, először 1859-ben egy hazai fejedelem, Alexandru Ioan Cuza alatt. 1866-ban lemondatták, és egy idegen, Karl von Hohenzollern-Sigmaringen lépett a trónra. Cuzának, bár meglehetősen népszerűtlen volt a román liberálisok körében, akik már kiszemelték a maguk külföldi uralkodójelöltjét, 1864-ben sikerült keresztülvinnie egy fontos földreformot, amely megfosztotta a megművelhető föld 11 százalékával bíró kolostorokat a birtokaiktól. Ezenkívül felszabadította az igen jelentős számú, félnomád roma lakosságot a szolgai helyzetből. Tizenkettőt üt az óra Milán Nikolov hivatalának a falán. Elhallgatunk, míg abba nem hagyja. Igen hosszúnak tűnik az a tizenkét ütés, de ez esetben helyénvaló a várakozás, hiszen éppen a vendéglátóm és népe történetéről beszélgetünk. A nagyapja is és az apja is Ruszéban születtek. Családja a kalderás cigányokhoz tartozik, rézművesek, akiknek a munkája évszázadokon át keresett volt Közép- és Kelet-Európa-szerte. A kalderás a romák egyik legbüszkébb és leginkább hagyománytisztelő törzse. Milán a hatodik egy hétgyermekes családban, ahol négy fiú és három lány van. Közösségének egy része asszimilálódott, meséli. Néhányan felvették a muszlim hitet, néhányan a keresztényt, sokan pedig elveszítették a gyökereiket. Ő még mindig beszéli a roma nyelvet, és a városi tanácsnál dolgozik, hogy javítson a népe sorsán. Mezőgazdasági tanulmányokat folytatott az egyetemen, ami meglehetősen szokatlan egy hagyományosan föld nélküli közösségből származó fiataltól. A diplomája megszerzése óta azonban egyre inkább a szociális munka felé sodródik, hogy előmozdíthassa a romák régóta megoldatlan társadalmi és politikai integrációját. Az 1997-ben választásokat nyert jobbközép, az azóta nemzeti szinten erősen szétforgácsolódott Demokratikus Erők Szövetsége képviselőjének is megválasztották. Beszélgetésünk közben odakint elered az eső, hevesen veri az ablakot, majd mennydörgés hallatszik. Kint a város elsötétül, a tetőket villámfény világítja be. Elképzelem, ahogy a folyó által

vezérelt vihar végigsöpör a Dunai-síkságon. A mesere egy roma szó, jelentése: igazság. Egyes bolgár romák, csakúgy, mint a románok, még fenntartják a közösség idősei által felügyelt roma bíráskodási rendszert. Milán szerint ez a lehetőség is nyitva áll a roma családok számára az egymás közti konfliktusok rendezésére, anélkül, hogy az állami igazságszolgáltatáshoz kellene fordulniuk. A válás is a hatáskörükbe tartozik abban a közösségben, ahol sokan igen fiatalon kötnek házasságot. Ő maga negyvennégy éves, van három gyereke, öt unokája, és egy dédunokája. A hagyományos igazságszolgáltatás egy másik területe a vagyonvita. Amikor az egyik család építkezni kezd egy más által is igényelt földön, a meseréhez fordulhatnak. Tolvajlással is foglalkoznak, vannak esetek, amikor az apát teszik felelőssé, és neki kell megfizetnie a fia által eltulajdonított dolgokért. A dolog lényege nem az „igazságosztás”, hanem a roma közösségen belüli béke helyreállítása. Csillapodik az eső, mi pedig az esküvőkről beszélgetünk. A jobb módú romáktól, amilyen például Milán is, elvárják, hogy hozzájáruljanak mások esküvőjéhez, ebből azonban valamennyi pénz megtérül, amikor az ő gyerekei és unokái esküsznek majd. Az esküvők egyfajta bankként működnek a roma közösségen belül. Azok, akik hozzájárulnak az én gyerekem esküvőjéhez, elvárják, hogy én is segítsek, amikor az ő gyerekükére kerül sor. Iliját, a lelkipásztort, a templom előtti kerítésnek támaszkodva találom. Kicsivel kopaszabb a feje és soványabb az arca, mint amikor először találkoztam vele itt, a Lom Humata külvárosi negyedben, négy évvel korábban. Finom bajsza van, frissen vasalt hajszálcsíkos inge, amelyet fekete nadrágján kívül visel. A tekintetében korábban nem látott fáradtság, sőt talán inkább elkeseredettség látható. Lom sikertörténetnek számít vagy számított Bulgária félmilliós roma közössége szempontjából, hiszen ebben a városban kevés roma fiatal marad ki az iskolából, itt a roma gyerekek csaknem fele egyetemi tanulmányokat folytat, és a városvezetés legfőbb hivatalait romák töltik be. Roma a polgármester-helyettes, a szociális hivatal igazgatója, valamint jó néhány orvos, rendőrtiszt és mérnök is. A helyi roma közösség vezetőinek szakértelme abban, hogyan gyűjtsenek a város céljaira, valamint a protestáns munkaetika, amelyet az Ilija tiszteleteshez hasonló emberek neveltek a közösségbe, hozzájárultak ahhoz, hogy a huszonnyolc ezres lakosú város tizennégy ezres roma lakossága kiemelte önnön magát a kilátástalanságból. Aztán 2008-ban beütött a gazdasági válság, és alaposan befészkelte magát.

Északnyugat-Bulgária az Európai Unió legszegényebb országának a legszegényebb régiója. A központi költségvetésben csökkentették a Lom számos társadalmi és oktatási programjára szánt összeget, amelyre a romák a fejlődésüket építették. A 2007-től európai uniós tagországban a roma közösség számára sokkal nehezebb hozzájutni az EU-s támogatásokhoz, mint amikor az ország még csak tagjelöltként kopogtatott az ajtón. „Amikor utoljára itt járt, minden nap huszonhat gyereket etettünk” – emlékeztet Ilija tiszteletes. Főként olyan gyerekeket, akiknek az anyja külföldön dolgozott, vagy az apja börtönben volt. A leveskonyhát a közösség önkéntesei működtették, és a pünkösdista egyház gyülekezetének – csak roma – adományaiból tartották fenn. Ahogy azonban egyre több felnőtt koldult a templomkapuban, a lelkésznek meg kellett hoznia a nehéz döntést, és felhagytak a gyerekek élelmezésével. Túl kevés pénz csörgött a gyűjtődobozban ahhoz, hogy ennyi embert etessenek. Ilija tiszteletest különösen aggasztja az, ami a világban folyik, mert éppen most tért vissza a bulgáriai roma lelkipásztorok találkozójáról, ahol a fő témák a munkanélküliség, a hajléktalanság és a szegénység voltak. És az eladósodás. „Az én népem nem ismeri a határokat! – nevet keserűen. – Nagyon nehezen mondanak le valamiről, amire szemet vetnek. Például egy plazmatévéről. Úgyhogy pénzt kérnek kölcsön. Aztán amikor nem tudják visszafizetni, jön az, aki a kölcsönt adta, és elviszi a házukat.” A problémát különösen bonyolulttá teszi, hogy ilyenkor roma zsákmányol ki romát. Bár az uzsorakölcsön törvénytelen, az áldozatok, részben lojalitásból, részben félelemből, nem szívesen jelentik fel romatársaikat a rendőrségnél, akármilyen könyörtelenül is bánnak velük. A kamat havi 100 százalék. Egyes romák társaik gyöngeségének és szegénységének a kihasználásával gazdagodnak meg. A szegények pedig még azt a keveset is elveszítik, amijük volt. A romák közti állandó viszály látványa a szélesebb, nem roma társadalmon belül is visszatetszést kelt, kicsúfolják őket, ezzel sót dörzsölnek a sebbe. „Folyton mondom a gyülekezetemnek: ne kérjetek kölcsön, ha nem tudjátok visszafizetni! Tartsátok magatokat távol azoktól, akik ilyen kamatokra adnak kölcsön! Ha pénzre van szükségetek, menjetek és dolgozzatok meg érte becsülettel!” Errefelé azonban soha sem volt sok munka, még Bulgária fellendülési időszakában sem, nemhogy most, a válságban. Ilija tiszteletes azonban újrakezdi a gyerekek ingyenes étkeztetését. Arra ösztönzi a gyülekezet tagjait, hogy vigyenek egy kis rizst lisztet, olajat vagy

zöldségeket, bármit, amit nélkülözni tudnak, kivéve pénzt. Egy számítógépekkel felszerelt szobát is berendezett a templom mellett, ahol a használatért valami csekély kis összeget kell fizetni, kivéve délután kettő és négy között, amely időszakot azoknak a gyerekeknek tartja fenn, akik még a legminimálisabb összeget sem tudják megfizetni. A közösség által épített templom emeletén matracok sorakoznak a hajléktalanok számára. Az áldozatkész karitatív tevékenység rányomja bélyegét Ilija egészségére. Állandóan meg van fázva, erősen orrhangja van, a tekintete pedig veszített ragyogásából. A sárga templom előcsarnokában veszünk búcsút egymástól. Minden ablakban virág van. Elindulok, majd hátrapillantok, és nézem, ahogy a két fekete kapufélfának támaszkodva áll. Niki Kirilov is sokkal kevésbé derűlátó, mint amikor utoljára találkoztunk. Egy Lom főutcájára néző étterem előtti asztalnál ülünk Niki barátjával, Szvetlin Rajkovval. A folyóból származó harcsát eszem, és a lomi Almus sörfőzde nagyszerű sörét iszom. Almus a város régi neve. Vendéglátóim üdítőt kortyolnak. Érettségi bál zajlik a városban, az utcák csak úgy nyüzsögnek a miniszoknyás lányoktól és a meglazított nyakkendős fiúktól. Mindegyik bár és étterem zenét harsog a kora nyári éjszakába. „Figyeljétek! A gádzsók (roma szleng a nem romákra) ellopták a zenénket! – viccelődik Niki, de ez az egyetlen vicc egész este. – Alapvető különbség van aközött, hogy valaki egy gazdag országban szegény, vagy egy szegény országban szegény.” Sok roma külföldre ment dolgozni, főként Olaszországba és Spanyolországba. Bulgáriában még vicc is van arról, hogy mindössze két úton lehet elhagyni az országot: a Terminál 1 és a Terminál 2 a szófiai repülőtéren. „Romaként marginalizálódik az ember, ha itt van, ha ott... de legalább azok, akik visszatérnek, megtanulják a kukába dobni a szemetet! [...] Éveken át próbáltam rávenni a roma fiatalokat a tanulásra. Hogy menjenek egyetemre, még akkor is, ha a családjuk nem képes támogatni őket. Most fejezik be az egyetemet, de nincs munkalehetőség a számukra. Visszajönnek Lomba, és az arcomba vágják: »Hazudtál nekünk. Becsaptál minket. Azt mondtad, jobb lesz, ha tanulunk, de nem az.« Mindez azt jelenti, hogy nem lesz eszköz a kezünkben megváltoztatni a romákat, segíteni nekik.” Niki a roma értelmiség egyik vezéralakja Bulgáriában. A nővére a párizsi Sorbonne-on tanul. Véleményét roma és nem roma körökben egyaránt tisztelik. „Tizenöt évvel ezelőtt volt egy álmunk. Nem szeretném Martin Luther Kinget szajkózni, de ezt az álmot elvették tőlünk.” Ami a legjobb benyomást tette rám Nikivel kapcsolatban az első találkozásunk alkalmával,

hogy teljességgel hiányzik belőle az önsajnálat vagy a panaszkodás. Nem a „diszkrimináció” és az „előítélet” szavak képezték a szókincse lényegét, mert, ahogy akkor mondta, ezek a szavak „a túl gyakori használat miatt leértékelődtek”, inkább az egyéni és a kollektív sikereket sorolta. Most azonban aggódik a romák növekvő elkeseredettsége miatt, valamint a köztük és a többséget kitevő fehér lakosság közötti növekvő ellenségesség miatt. „A romák és nem romák közötti szakadék egyre nő és nő, és ha ez a folyamat le nem áll, előbb vagy utóbb összetűzésekre, etnikai zavargásokra fog sor kerülni itt.” Amiatt is aggódik, hogy a kormány leveszi a kezét a plovdivi roma gettókról. Plovdiv Bulgária második legnagyobb városa, ahol a tanárok már nem hajlandók tanítani a roma tanulókat, és ahol a fiatal muszlim romák egyre erősebben »iszlamizálódnak«. Szófiában az oktatási minisztérium megvonta a támogatást Niki egyik, Lomban indított programjától, mert nem roma gyerekeket is bevont a roma projektbe. Niki a kezét tördeli. „De hát az egésznek a lényege a romák integrálása a nem romák közé!” Felemeli a hangját, szinte már kiabál, hogy túlharsogja az asztalunk felé bizonytalanul tolató autót. „Akkor hát mit tehetsz?” – kiabálok vissza. Az autó motorja leáll, úgyhogy ismét normál hangerővel beszélgethetünk. „Természetesen harcolunk, de egyre kevesebb eszköz van a kezünkben...” Niki Kirilov csodálatát fejezi ki az Európai Parlament egyik magyar képviselője, Járóka Lívia iránt, aki egész Európában a legprominensebb roma nő, ugyanakkor aggodalmai is vannak vele kapcsolatban. Nemrégen épp Járóka mesélte nekem, hogy az első öt évben Brüsszelben a rendszert tanulta ki, a politikai hatásgyakorlást, a pénzalapokhoz való hozzáférést, és hogy milyen érzés az összes romát képviselnie Európa fővárosában, hiszen ő nem csak a jobbközép magyar pártot, a Fideszt képviseli. Niki is egyetért azzal, hogy muszáj ismerni a rendszert, hogy az ő saját sikerének a kulcsa is ebben rejlik, és a bulgáriai Lomé is. Hozzáteszi azonban: „Ha ő bennünket akar képviselni, végig kellene járnia Kelet-Európa roma közösségeit, meg kellene hallgatnia a problémáinkat, és el kellene mesélnie, mi mindent tesz az érdekünkben. Akkor volna tényleg felhatalmazása arra, hogy a nevünkben beszéljen a hatalom folyosóin!” Különben fennáll a veszély, hogy „magányos roma majom” lesz, teszi még hozzá Niki. „Mindenki szereti kinevetni a cigány majmokat... olyan színesek.” Szombaton reggel elmegyek Niki barátjával, Milenkóval, a lomi piacra. Az első helyi tavaszi zöldségeket árulják, újhagymát és üvegházi salátaféléket. A

romáknak nincs földjük, úgyhogy engem jobban érdekelnek a piac szélén lévő kis bódék, ahol ők árulnak. Szpasszka egy halom apró fehérbab mögött ül, jövendőmondóként mutatják be őt. Középkorú nagymamafigura, aki nagy hévvel beszéli a bolgár és a roma szavak egyvelegét. Hátramegyek a bódé mögé, hogy ott jósoljon nekem a babszemekből. Először megfogja a kezemet, ráhelyezi a babkupacra, utána ráteszi az ő kezét az enyémre, és megkérdezi a nevemet. Aztán sebes mozdulatokkal a babszemekből kilenc halmot alakít ki, mindegyikben legalább egy, legfeljebb négy babszem. Minden nagyon gyorsan történik, közben ő végig beszél, nem is figyelek fel arra a pillanatra, amikor a Milenkóval folytatott kedélyeskedésből átvált a jövendőmondó kántálására. Milenko botladozva szinkrontolmácsol, olyan gyorsan beszél Szpasszka. Jól fogok távozni, mondja. „Talán a halálra gondol?” – kérdezem Milenkótól. „Nem tudom. A távozás szót használta – motyogja a tolmácsom. „Nagy harca van a nővel, akit szeret. Maga elkeseredett, rossz az egészsége – folytatja Szpasszka, közben a keze sebesen jár a babszemek között. Hol hozzátesz, hol elvesz az egyszer növekvő, máskor apadó halmokból. – Szeretne új munkát új helyen, és az jót tenne magának. Minden rendben lesz, ha elkezdi az új munkát.” Elhallgat, majd rám néz: „Ez itt a maga halma, ez az asszonyáé... azon gondolkodik, vele éljen-e, vagy ne, ő készen áll rá, hívja fel, készen áll arra, hogy magával éljen... ha felhívja, minden rendben lesz, maga pedig jól fog távozni.” Szpasszka elhallgat a szóáradat közepén, és vége. „Azt hiszem, most kell neki pénzt adnia” – tanácsolja Milenko. Megkérdezem Szpasszkától, vajon mennyit adjak. „Nincs szabott ár – feleli. – Fizessen annyit, amennyit akar. Nincs mit ennem. Adjon a szíve szerint!” Tíz levát – öt euró – adok neki, és elégedettnek tűnik, ha nem is túlságosan. „Hogyan tanult meg olvasni a babszemekből?” – kérdezem tőle. „Egy pap tanított meg rá – feleli elég meglepő módon. – Nem volt pénzem, hogy pelenkát vegyek az unokáimnak, úgyhogy a templom előtt koldultam. Odajött hozzám a pap, és egy egész zacskó pénzt kínált. Belenéztem a zacskóba, és kivettem belőle egy tízlevást. Mondtam neki, hogy nekem csak ennyi kell. „Nem ment be a templomba? – kérdezte tőlem a pap. – Amikor a pásztor egyetlen birkáját elveszíti, otthagyja az összes többit, hogy megkeresse azt az egyet, amelyik elveszett – mondta. -Mostantól kezdve ez lesz a maga feladata az életben.” Megköszönjük Szpasszkának a történetet, és indulni készülünk, de előtte még tudatjuk vele, hogy nem szeretnénk szent vizet vásárolni, bármilyen előnyös áron is adja. Milenko végigvezet Lom városán, és megmutatja a

gazdagabb roma családok kezében lévő boltokat. Az egyik különleges alkalmakra szánt, cifra ruhákat árul, a másik gyerekjátékot és biciklit. Az egyik család hat-hét boltot is működtet a központban, és húsz embert foglalkoztat. Egy kávézóba tartunk, ahol roma a pincérnő. Ott találkozunk Mladenkával, a huszonhárom éves roma lánnyal, aki a szófiai orvosi egyetemen tanul. Ő már ott ül, amikor mi megérkezünk: buja, sötét hajkorona egy csinos arcocska körül, fekete fülbevaló, mélybarna szem. Snob Cat pólót visel, a tekintete kissé fátyolos az előző esti tivornyától. Végigtáncolta az éjszakát a barátaival és a rokonaival, mert a húga, Pavlinka érettségijét ünnepelték. Mladenka húszéves korában fejezte be a középiskolát, mert az egész család több éven át Csehországban dolgozott egy légkondicionálógyárban. Ott elég pénzt tudtak félretenni ahhoz, hogy kifizessék az első évet a szófiai egyetemen. A második évre roma származású fiatalok számára fenntartott ösztöndíjat nyert a budapesti Roma Oktatási Alapból. Szeretne visszajönni Lomba, amikor végez az egyetemmel, és az itteni kórházban dolgozni, a saját népének segíteni, mondja. A legjobban orvos szeretne lenni, de nem tudja, képes lesz-e rá, és lesz-e elég pénze és ideje a tanulásra. Szavai sejtetni engedik, hogy most már muszáj neki is hozzátenni a családi kasszához. A szülei megrémültek, amikor megtudták, hogy bejutott az egyetemre, de lassacskán hozzászoktak a gondolathoz. Soha nem került hátrányba a középiskolában vagy az egyetemen az etnikai hovatartozása miatt, és büszke a roma identitására. Nem rejtegeti, mint annyian, akik a gettótól távol próbálnak érvényesülni. Az összes középiskolai osztálytársa már férjhez ment, és gyereket szült, de bizonyos szempontból a húga az ő nyomdokain jár. Ő a Plovdivi Egyetemen szeretne cukrászatot tanulni. A nővére Lomban él, huszonhét éves, férjnél van, és már született két gyereke. Ami Mladenkát illeti, igen sok dolga lesz a helybeliek egészséggondozásával. Létezik egy úgynevezett „lomi betegség”, a kéz és a láb egyfajta izomsorvadása, amelyet egy hiányzó kromoszóma okoz, és különösen jellemző a romákra. „És a Duna?” – kérdezem tőle. „Úszni sem tudok!” – feleli, bár sétálni szeret a partján a barátaival, miután hazatér egyegy hosszabb fővárosi időszak után. Szombat délután Milenkóval a híres Karbovski-showt nézzük. Ez az egyik legnépszerűbb műsor a bolgár tévében, szinte nemzeti intézmény, és a roma vezetők szerint kiválóan példázza a hétköznapi, csúfolódó rasszizmust, amelynek a romák ki vannak téve. „Karbovski körültekintően kiválasztja a legnevetségesebb, legborzasztóbb eseteket, ezzel erősíti a romákról kialakult

sztereotípiákat, hogy ők különc, lusta paraziták.” Martin Karbovski ideális tévés showman: szépen vasalt kék ing, nadrágtartó, rövidre vágott haj, intellektualitást kölcsönző szemüveg, az állán pedig finom vonalú kis szakáll. Milenko szerint azért annyira népszerű a műsora, mert a legtöbb bolgár újságíróval ellentétben direkt kérdéseket tesz fel. Ezen a héten a roma témán belül egy Rómeó és Júlia-történettel rukkolt elő, egy roma fiú és egy Danielle nevű, nem roma lány közötti szerelemmel. A nem roma család durván elutasítja, hogy a lányuk egy roma fiúval jár. „Miért ütötte meg a lányát?” – kérdezi Martin Karbovski az apától. „Nekem nincs lányom” – feleli az apa jelentőségteljesen, ami nem jelent mást, mint hogy az ő lánya nem járna egy „ilyen”-nel. – Mi becsületes, dolgos emberek vagyunk” – mondja az apa, ami egyben jelzi, hogy szerinte a romák nem ilyenek. Milenko felvételről megmutatja nekem a műsor egyik korábbi adását, amely prostituáltként dolgozó roma transzvesztitákról szól. A három jellegzetesség – roma származás, transzszexualitás, prostitúció – tökéletes kellék egy Karbovski-interjú esetében. „Nincs szükségünk milliókra, csak egy normális életet szeretnénk – mondja egy nőnek öltözött férfi, nagy mellei fölött az arca törékenységet és megbántottságot tükröz. – Én csak egészséges szeretnék lenni... és másoknak segíteni.” „Na, ne vicceljen már! – vágja rá a showman. – Maga segítene másoknak?” „Enni sem tudok, ha más éhes, és a szemembe néz” – mondja a roma Tonsu. „Tisztában van vele, hogy az Európai Unióban élünk?” – kérdezi Karbovski. „Igen, ezért megy minden bolgár külföldre dolgozni.” „Maga is elmenne?” – kérdezi a műsor vendéglátója, azt sugallva, hogy ő nem bánná, ha ez a fura figura távozna az országból. „Igen, ha volna rá lehetőségem.” „És külföldön is prostituáltként dolgozna?” „Talán, de azért máshoz is értek...” „Hogy mondják roma nyelven azt, hogy prostituált?” „Hangeli” „Szégyelli, amit csinál?” „Nem szégyellhetem önmagamat. Olyanok vagyunk, amilyennek isten megteremtett bennünket. Ha isten szarvat tett volna fejemre, akkor azokkal kellene élnem, hát nem?” „Szavaz a választásokon?” – kérdezi Karbovski. Ez a stílusa: összefüggéstelen, provokatív kérdéseket tesz fel, hogy odaszögezze a nézőit a képernyő elé. „Arra a pártra szavazok, amelyik megfizet. Húsz-harminc levát adnak...” „Mi a baj a szájával?” – kérdezi a műsorvezető, mert Tonsu fájdalmas arcot vág. „Fáj a fogam.” „Miért nem megy el egy fogászhoz?” „Mert a fogász huszonöt levát kérne, és nem maradna miből megetetnem a gyerekeimet. Olcsóbb, ha fájdalomcsillapítót veszek be. Az csak két levába kerül.” „Boldog?” – kérdezi

végül Karbovski. „Nézzen rám! Maga szerint boldog embernek látszom?” A lomi kavicsos part a kortárs bolgár szerző, Emil Andrejev egyik novellájának a helyszíne. A Tedy Braun visszatérésében egy kisfiú lenyűgözve hallgatja a részeges Tedy Braunt – a valódi neve valószínűleg Todor, de akár Mladen is lehet –, aki a saját származásáról sző mesét. Egy vörös indián apa és egy ír anya fiaként született a Mississippi folyó partján, meséli, ami olyan széles, hogy mellette a Duna Lomnál inkább csak patakocskának tűnne. A gyerek issza minden szavát és az összes limonádét, amelyet Tedy vásárol neki, miközben őt az ivócimborái folyamatosan csúfolják, heccelik. Végül Tedy rászánja magát, hogy amivel dicsekedett, végre is hajtsa, és átússzon a Dunán a román partig. A végén az olvasóban az a benyomás marad, hogy Tedy belefulladt a vízbe. Sok évvel később a már felnőtt fiú ismét Lomban találja magát, és lesétál a partra. A Sirály éttermet, ahol együtt üldögéltek annak idején, kirabolták és szétverték, a homokkő fal ledőlve, a part elhagyatott. Hirtelen angol szó üti meg a fülét a háta mögül: „Gyerünk, Ted, lekéssük a kompot! Ramóna nagyi túl öreg már, hogy annyit várjunk...” Végül is úgy tűnik, az iszákos férfi mégiscsak igazat mondott, legalábbis részben. Lomból félórás, meredek út vezet le Bodony városába, a régió fővárosába. Ezen a szombat délutánon, utam során mindössze másodszor fordul elő, hogy prostituáltak sorakoznak a főút mentén. Az út szélén jókora üres irodaépületek, az ablakaiban felirat: „Iroda kiadó, 23 Eu/m2”, Ez az a város, ahová Momi nem szeret jönni az utazó cirkuszával. A folyó cikcakkos részének délnyugati partján fekvő Bodony olyan, mint egy őrbódé, a Dunaisíkság citadellája. Az útikönyvem figyelmeztetése ellenére bejelentkezem a Hotel Bononiába, és lesétálok a Duna-parton lévő korzóra. Árnyas fák, játszóterek és fagyis bódék sorakoznak egészen a Baba Vidin-erődig, Egy fiatal nő, hosszú, flamingórózsaszín ruhában éppen most ment férjhez. Elegáns vőlegénye mellett áll a fényképész kedvéért, majd csatlakoznak a mögöttük lévő étteremben várakozó vendégsereghez. Mintha minden nagyobb bolgár városban egy adott típusú fa volna a jellemző. Szilisztrában és Ruszéban a vadgesztenye, Bodonyban az édesen illatozó akác. Itt ráadásul Sztálin kedvenc fafajtájának, a hibrid nyárnak a fehér szöszmöszét viszi a szél mindenfelé. A Duna-parti fűben gyönyörűen vésett, szőlőkkel és gránátalmákkal díszített iszlám sírkövek láthatók, és egy horgász haláláról

megemlékező fekete keretes kép. „Emlékezetül, hogy negyven nap telt el a mi szeretett Cvetan Iljevünk nélkül. Horgász volt” – olvasható a szöveg, mellette egy fekete-fehér kép magáról az elhunytról, amikor még csöndesen üldögélt a pecabotja mellett egy kis kikötőben. A kis emléklap már vagy három hónapja kint van, úgyhogy Cvetan szinte már nem is látszik a képen, úgy kifakult, miközben a hajó fekete körvonala erősebb, mint valaha. A mágikus negyvenes szám a délkelet-európai népi kultúrában hosszabban megmaradt, mint a kontinensen bárhol másutt. „Mind a keresztények, mind a mohamedánok vallási tanai között folyamatosan vissza-visszatér a negyvenes szám – írta R. W. Hasluck. – Negyven napig tart a keresztények nagyböjtje, és a halveti rend elvonulása és böjtje is negyvennapos... negyven hagyománya van Mohamednek... ogréből is negyven van, dzsinnből is, és a szentek is negyvenen alkotnak egy csoportot.” Aznap este halat eszem egy lehorgonyzott hajó fedélzeti éttermében, és a folyó forgalmát figyelem, miközben besötétedik. A TTS társasághoz tartozó Mercur 307 piros-fehér-sárga fedélzettel, egy hatalmas feketeszénnel megrakott uszályt tol felfelé a folyón Galacból. Két román és egy EU-s zászló lobog rajta, a magas halmokban álló szén olyan, mintha a távoli Kárpátok hegycsúcsait mintázta volna meg valaki. Az étteremben, a korlát fölött kaviárkupacokra emlékeztető sárga gömblámpák égnek, mögöttük a sötétedő égbolttal. A távolban a félig elkészült Vidin-Calafat híd világít a Duna fölött. Hozzánk közelebb egy halász próbálja beindítani a folyón diadalittasan lefelé sodródó, Glorianak keresztelt kis kék hajó fedélzeti motorját. Aztán egy hatalmas ukrán hajó, a Ruse – latin és cirill betűkkel is fel van festve – dübörög lefelé a vízen, és egyszerre három focipálya nagyságú uszályt is tol maga előtt. Életemben nem láttam még ekkora vízi járművet! A hajó fekete, szögletes orrú, a sötétzöld fedélzeten kék overallos matrózok járkálnak. A májusi éjszaka vaksötétjében, miközben én a vacsorára kapott hal szálkái közt matatok, egy Lomban regisztrált bolgár hajó, a Phoenix halad lassan fölfelé a folyón, biztosan kikötőhely után kutat éjszakára. Másnap reggel korán kelek, hogy megnézhessem a napfölkeltét, és uszadékfából kis tüzet rakok magamnak a parton. Eddigi utam során már számtalanszor végignéztem, ahogy a nap a Dunába süllyed, de most először látom, ahogy kiemelkedik a vízből egy skarlátvörös labda, amelyből vörös festék szivárog szét a tájon. Reggeli után Bodony mellett egy Pokrajina nevű faluban megkeresek egy kalderás cigány családot, akikkel a lomi piacon

találkoztam, és akik rakia, azaz szilvapálinka készítésére alkalmas rézlepárlókat készítenek. A nagyapát Ceko Natovinak hívják. Az udvar sarkában pihen egy párnákkal borított padon, és kritikus szemmel figyeli a munkát, amelynek tetemes részét két fia, Szaso és Eulogi végzik, míg a harmadik, Mitko nekem fordít. Ő az egyetlen a családban, aki valami másban is kipróbálta magát: könyvelőnek tanul Bukarestben. Egy fiatalabb fiú is van, a tíz év körüli Ceko. A nők úgy röpdösnek át az udvaron, mint a fecskék – anyák, lányaik, nagyanyák –, halat pucolnak, kiteregetik a mosott ruhát, közben szégyenlősen mosolyognak, férjeik pedig beszélnek helyettük is. Az egyikük Mitko felesége. Nemrégen házasodtak össze. A rézmunkák jó része egy öreg diófa alatt zajlik az udvaron. Szaso keresztbe tett lábbal egy darab kartonpapíron ül a porban, fog egy rézgyűrűt, miközben a fivére, Eulogi egy másik rézkarikát gyárt az alapnak, gyorsan körbevágja a szélét egy harapófogóval, majd a puha fémből kis pántokat hajlítanak és vágnak. Aztán hozzáillesztik az alapot az edény testéhez, és egy rézhuzal segítségével összeillesztik a kettőt, majd a pántokat egyesével rákalapálják. Most éppen egy kisebb lepárló készül, 150 liter rakiát lehet főzni benne. A legnagyobb, amit készítenek, 500 liter pálinka főzésére alkalmas. Bár nagyon szép edény készült, nem tudom meggyőzni magam, hogy bármire is használni! tudnám budapesti lakásomban, úgyhogy inkább két rézüstöt veszek a cigány nők fülbevalóihoz hasonló, hatalmas ovális fogantyúkkal. Mitko anyja azonnal munkához lát, és megolvaszt egy fémrudat, hogy bevonja az edény belsejét. A diófa alatt van egy földbe vájt tűzhely. Mitko fával tüzet rak benne, aztán miközben ő szenet hoz, az egyik bátyja egy porszívót, amelyben fordítva áramlik a levegő, így tulajdonképpen elektromos fújtatóként alkalmazható. Felizzik a tűz, Mitko anyja a porban guggolva, egy pár fogó segítségével, egyesével felhevíti a rézedényeimet a tűznél. A porszívótól eltekintve, a rézolvasztásos jelenet az elmúlt hétezer évben bármikor lejátszódhatott volna. Egy cink- és ólomrudat – modern luxus – is beleolvasztanak az üstbe, míg először zöld, majd élénk, csillogóan ezüstös cseppek nem hullanak belőle. Amikor az üst belsejének egésze bevonatot kap, hagyják kihűlni. Aztán újrafényezik a rezet. A férfiak végeznek a lepárlóval, és hoznak egy kis rakiát. Csakis a férfiak isznak, a nők közben halat tisztítanak. Mitko felesége félénkem felteszi a nyakláncát, amelyen egy osztrák-magyar aranypénz a medál. Az érme egyik felén Ferenc József, körszakállal és copffal, bár lehet, hogy csak egy fejpánt van hátul megkötve. Mellette a felirat: FRANC IOS IDG AUSTRIAE

IMPERATOR. Az érme elején a birodalmi kétfejű sas, a Habsburg-címerrel, a felirat pedig: HUNGAR.BOHEM. GAL. Magyarország, Csehország és Galícia, Ausztria három területe az évszám pedig 1915. A medált egy hasonlóan bámulatba ejtő ing fölött viseli, amely egy hosszú hajú, hosszú lábú lányt ábrázol, amint egy piros széken ül háttal, meglehetősen pikáns pózban. Az ő hosszú copfja, sötéten omlik a vállára. Ahogy ott áll Mitko mellett, a fák sűrű zöldjétől keretezve, mintha ma reggel esküdtek volna meg.

HETEDIK FEJEZET Az álmok folyója „Nem a madarakat mintázom meg, a röptüket.” CONSTANTIN BRĂNCUŞI „»Látott valaha tündéreket?« »Csak egyszer – feleli álmomban. Körbe-körbe táncoltak egy erdei tisztáson. És tudja mit? – Hatásszünetet tart. – Mindannyian gyönyörű kék ruhát viseltek... mint a cigánylányok.«” MOMIR PLAVI: Miroc Ahmed Engur Ada Kaleh szigetén született, ott, ahol a folyó a Vaskapu szorítása után tekeregve kígyózik tovább. Szerelmes lett, 1967-ben feleségül vette a sziget egyik lányát, egy évvel az előtt, hogy Ada Kalehet elpusztították volna. Az apja boszniai. „Ada Kaleh csodálatos hely volt. Legjobban a gyümölcsökre emlékszem... és az árvizekre. Tavasszal az utcák gyakran kerültek víz alá... Még most is azt álmodom, hogy hajóval megérkezem a szigetre, kilépek a szárazföldre, és sétálgatok. Visszatérnek az emlékeim, képzeletben föl-alá sétálgatok a szigeten, mint ahogy régen.” A háza udvarán beszélgetünk, miközben a felesége, Mioara, török kávét készít. A család török eredetű, csakúgy, mint a sziget korábbi lakosainak szinte mindegyike. Csak a pék volt román. Ada Kaleh egy időbuborék volt, a mecsetével és a minaretjével, régi erődjével – a név maga azt jelenti: „az erőd városa” –, és védett státuszával mind a Török, mind az Osztrák-Magyar Birodalomban. A kevesebb, mint két kilométer hosszú, három-négyszáz méter széles sziget a XIV. századtól a XX. századig, az 1718 és 1739 közötti húsz évtől eltekintve, török kézen volt. Az a húsz év elég volt az osztrákok számára, hogy újjáépítsék és megerősítsék a feltehetőleg római alapokra épült csinos téglaerődöt, amely lehetővé tette a török helyőrség számára a folyami

forgalom mindkét irányból történő ellenőrzését. Az 1878-as berlini kongresszuson, amelyen Szerbia elnyerte a függetlenségét, ugyanakkor megakadályozták, hogy Bulgária meghatározó balkáni állammá lépjen elő, Románia pedig megkapta Észak-Dobrudzsát, a sziget olyan kicsinek bizonyult, hogy teljes egészében megfeledkeztek róla. Török uralom alatt maradt, noha a Duna bal partja román fennhatóság alá került. Végül a románok elfoglalták, de a sziget megőrizte különleges helyzetét, már csak sajátos mikroklímája miatt is, melynek köszönhetően a füge és a gránátalma is megtermett itt. Különlegesen népszerűek voltak az ide vezető utazások is, főként mert a gyerekek pisztáciaízű fagyit ehettek a szigeten. Akciófilmeket is forgattak itt, Ahmed emlékszik, hogy egyszer egy híres színésszel konyakozott. „Én egyet ittam, míg ő hármat.” Ahmed feladata mindössze annyi volt, hogy vigyáznia kellett a kamera tartozékaira, míg forgattak. „És még fizettek is érte!” Ahmed tizenegy éves koráig a szigeten járt iskolába, aztán bentlakásos iskolába került Orsovára, a szoros másik oldalán. Amikor meghalt az apja, családja nem tudta fizetni a bentlakásos iskolát, úgyhogy Ahmed megpróbált egy másik iskolát, aztán abbahagyta a tanulást. „Ha az ember nem tanulhat iskolában, tanuljon meg evezni, mert egy szigeten mindig akad munka azok számára, akik jól tudnak evezni” – tanácsolták neki. Ez volt tehát az első munkája: át kellett eveznie azokkal a gyerekekkel az iskolába, akikkel már nem járhatott reggelente tanulni, majd délután vissza. „Tíz perc, ha volt, magas vízállásnál több. Az volt a lényeg, hogy a lehető legközelebb maradjak a parthoz, és ott evezzek át, ahol a legkeskenyebb a folyó.” Barátjával, az imám fiával, a szigeten elsőként átalakítottak egy evezős csónakot vitorlássá, merő szórakozásból. „A sziget és a part között vitorláztunk, vagy föl-le a román part mentén, a határőrök miatt.” Jugoszlávia nem ápolt túl jó kapcsolatot a többi szocialista országgal, így a szabad mozgást erősen szabályozták. „Úgy őriztek minket, mintha egy táborban lettünk volna, nehogy elszökjünk Romániából” – emlékszik vissza Mioara. Este nyolcra mindig vissza kellett térniük a szigetre. A part mentén szögesdrót is volt, és fegyveres katonák. Valahányszor átmentek a szigetre, mindannyiszor bele kellett írniuk a nevüket a határőrök jegyzékébe. Amikor Ahmed végzett az iskoláival Szörényvárban, az első komoly állását egy Ada Kaleh-i cigarettagyárban kapta. „Az volt a feladatom, hogy átvigyem a dohányt a gyár egyik feléből a másikba. A dohány a szárazföldről érkezett. A szigeten nem volt elég hely a dohánytermesztéshez. Eleinte kézzel tekertük be. Aztán kaptunk egy gépet. »Musilmane«, így hívták a cigarettát,

és borzasztó volt, filter nélküli.” „A »Nationale« még rosszabb volt! – kotyog közbe Mioara. – A maradék dohányból készítettük. Akkor kezdtem dohányozni...” – teszi hozzá. A nemrégiben Bukarestben kiadott, Ada Kalehről készült fényképeket tartalmazó könyvben láthatók olyan kis bádogdobozok, amelyekben a cigarettát árulták, és amelyek büszkén hirdetik a gyártás helyét. „Az édességek, a török csemegék és a fügelekvár voltak a legfinomabbak” – emlékszik vissza Mioara. Elsiet, aztán egy üveg saját kertben termett, saját készítésű fügelekvárral tér vissza. Olyan édes, mint a cukorszirup, a magok pedig kellemesen ropogósak a fog alatt. „Meg kell hámozni a fügét, aztán egy napra meszes vízbe áztatni. Ezt követően cukrot és vizet adunk hozzá, majd alacsony lángon, két-három órán át forraljuk. Még forrón üvegbe kell tölteni.” Frissítő, szinte alkoholmentes itallal is kínáltak, amit románul bragának hívnak, és komlóból készül. A szörényvári piacon még most is lehet kapni. A sziget elpusztítása már régóta tervbe volt véve, a végrehajtás gyorsan zajlott. Ahmed az 1960-as években pincérként dolgozott Szörényvárban. Eszébe jut a román és a jugoszláv kommunista vezetők egyik találkozója. Éppen az ebéd utáni kávét vitte be nekik, amikor hallotta, hogy az egyik jugoszláv elvtárs megkérdezi, hogy „de mi történik akkor, ha az emberek nem hajlandók elköltözni a szigetről”. „Akkor is elárasztjuk, és úgy menekülnek majd, mint a patkányok” – felelte a román miniszter vigyorogva. Ahmed egyszer még vissza tudott menni a szigetre, egy katonai hajón, amelyen azok a katonák utaztak, akik a sziget épületei köré dinamitot helyeztek. Ahmed az orsovai parton konyakot ivott, amikor meggyújtották a kanócokat. „Olyan volt, mintha háborút hirdettek volna a sziget ellen. A természet ellen.” A minaret a feléig omlott csak be, és negyvenöt fokos szögben állt. A temetőben a két gyönyörű, magas vékony ciprust kivágták. Az épületeket egyesével felrobbantották, vagy buldózerrel lerombolták. A helyieknek azt ígérték, hogy ha megépül a gát, ingyen elektromos áramot kapnak majd. A helyzet azonban az, hogy – negyven évvel a gát megépülése után – még mindig gyakori az áramkimaradás. Ahmed háza előtt az utcán egy hatalmas farakás – főként a környező hegyekből származó bükk –, amely arra vár, hogy valaki felhasogassa. „Mindig fával fűtünk, olcsóbb és megbízhatóbb.” Mioara egy bankban dolgozott Szörényvárban. Az eredeti terv szerint a lakosságnak Simian szigetére kellett volna költöznie. Amikor erre nem voltak

hajlandók, két lehetőséget ajánlottak föl nekik: vagy elmennek Törökországba, vagy valahova Romániába. „Sokan Törökországba költöztek, de a legtöbben hamar visszatértek... nem szerették az időjárást vagy a körülményeket” – meséli Mioara. Az egykor a mecset padlóját díszítő, tizenöt méter hosszú és kilenc méter széles szultáni szőnyeget kettévágták. Az egyik fele a szörényvári Vaskapu Múzeumban látható, a másik a Fekete-tenger partján, a konstancai főmecset padlóján. Babadagban, az a nő, aki körbevezetett Szári Szakuk sírjánál, Ada Kaleh szigetén született és nevelkedett. Lent az orsovai kikötőnél Ahmed segítségével felkutatom legjobb barátjának a fiát, Erwin Osmant, az imám unokáját. Erwin éppen a hajója orrát festi a turistaszezonra. Egész nyáron csoportokat visz le-föl a Dunán, de soha sem át, a másik oldalra. Románia 2007 óta az Európai Unió tagja, Szerbia, ha szerencséje van, talán 2020-ban csatlakozhat. A határok elválasztják az embereket, de a határvidéken az emberek akkor is összetalálkoznak. A Duna sorsát mindkét nép alakította, és a tegnap barbárai a ma vagy a holnap szövetségesei. Erwin egyszer-egyszer olyan látogatót is szállít, aki egykor Ada Kalehen lakott. Bemennek a víz közepére, és leállítják a motort pontosan ott, ahol valaha a sziget állt. „Virágot is dobnak?” – kérdezem, „Olyat még soha nem láttam... – feleli Erwin. – Csak csöndben kihajolnak a hajókorláton és a vízbe bámulnak.” A parton áll egy szobor a sziget emlékére: egy nőt ábrázol, aki virágkoszorút dob a vízre. Erwin nagyapja volt Ada Kaleh imámja, tizenhárom évet börtönben töltött. Kémnek és a kommunista állam ellenségének nyilvánították, mert bizonyítottan a birtokában volt egy román-angol szótár. Ahmed felidézi, hogy amikor Erwin nagyapja visszatért a börtönből, „a közösségi eseményeken mindig ő kiabálta először: »Éljen soká a Román Szocialista Népköztársaság!« Vajon mivel vehették rá a börtönben erre?” Ahmed felesége a gondolatba is beleborzong. Az első Vaskapu-gátat – Orsova és Szörényvár között – 1971ben fejezték be. Hajdú Éva emlékszik arra, ahogy abban az évben, nyár elején elhaladtak a sziget mellett a magyar belügyminisztérium hajóján, útban Rusze felé. „A visszafelé úton a sziget már sehol sem volt, eltűnt a víz alatt. Annyira szomorúnak találtam” – mesélte nekem egyszer a Balaton partján. Azokban a hetekben Orsova néhány idősebb lakosa próbált ellenállni: ültek az ágyukon, és nem voltak hajlandóak elhagyni az otthonukat. A rendőröknek és a

katonáknak kellett kivonszolniuk őket. Erwinnel az Ada Kalehről készült könyvemet nézegetjük, benne számos fényképpel az ő gyűjteményéből. Egy 1945-ben készült képen az imám és két pap, egy ortodox és egy katolikus, amint éppen megáldják a román hadsereget a szörényvári nagyszínház előtt, mielőtt elindulnának Erdély elfoglalására. Zsidó rabbi nincs a képen, emeli ki Erwin, mégpedig nyilvánvaló okok miatt. Az ő anyai nagyapja, meséli, nem a rezsim kritizálója volt, hanem az áldozata. Bűnbakot csináltak belőle, amikor a hatóságoknak bűnbakokra volt szükségük. Miután kiengedték a börtönből, a kisebbségek képviselőjévé választották a bukaresti parlamentben, és tagja lehetett az arab világba küldött delegációknak akkor, amikor Ceauşescu ebben az irányban keresett barátokat magának. Erwin apai nagyapja édességet árult a szigeten is és a szárazföldön is. „Muszlim vagyok, de nem járok mecsetbe, mert a legközelebbi 350 kilométerre van, Bukarestben. De van Koránom. Egy pici a pénztárcámban, és egy rendes otthon, bár elolvasni egyiket sem tudom, mert arabul van mindkettő. A nagyapámét a nővérem őrzi. Anyám öt évvel ezelőtt halt meg, Isztambulban van eltemetve. Ezek a fényképek nagyon fontosak voltak a számára.” Constantin Juan professzor egy hosszú lakótelepen él a folyóparttól nem messze, a régi Orsovából kiköltöztetettek számára épített panelházak egyikében. Kilencvenhárom évesen még mindig egyedül él, a gyerekei és az unokái azonban a gondját viselik. Jól emlékszik Ada Kalehre, mert sokszor járt ott, később pedig néprajztudósként dolgozott. „Először – mindössze négy-öt éves lehettem – meglepett, hogy ott még mindenki a keleties divat szerint öltözködik.” Hosszú szárú, buggyos nadrág a nőkön, fez a férfiakon. Óvatosan a szigettel kapcsolatos kutatásom még mindig hiányos részletei felé terelgetem a beszélgetést, különösen Miskin Babáról szeretnék többet tudni, arról a muszlint szentről, akinek a háza és a sírja a szigeten volt. „Miskin Baba a közép-ázsiai Buhara uralkodója volt. Egyik éjjel egy folyó közepén lévő szigetről álmodott, ahol az embereknek szükségük van rá. Útnak indult tehát, és folyamatosan kérdezősködött, hol lehet ez a sziget. Egyszer aztán Belgrádba ért, ahol talált is egy szigetet, de úgy érezte, nem azt kereste. Odament egy csoport halászhoz, és megkérdezte tőlük: »Hol található sok hal, annyi, amennyit Jézus Krisztus is talált?« Tudta, hogy keresztényekkel van dolga, ezért tette fel így a kérdést. A halászok el is magyarázták neki az utat Ada Kalehig. Sok éven át élt ott, és sokat segített az embereknek, ahogy megálmodta. Amikor pedig meghalt, oda temették el, és ő halála után is

védelmezte a szigetet... Egyszer egy fiatalember megálmodta, hogy rendbe kellene tennie Miskin Baba sírját, mert akkor jönne valaki más, és segítene a szigetlakóknak. Mindez 1931-ben történt, és a férfi engedelmeskedett az álombéli parancsnak. Egy évre rá, Románia királya, II. Károly ellátogatott a szigetre, és sokat tett az ott lakókért.” Egy társaságot hoztak létre a szegények megsegítésére, amelyet egy Ali Kadri nevű helyi üzletember irányított, aki egy orsovai zsidó nőt vett feleségül. 1940-ben azonban ez az ember Isztambulba távozott, mégpedig, a történet szerint, a felesége nélkül. Juan professzor úrnak további különcökről is van története a második világháború előestéjének idejéből. Egy Bicsérdy nevű magyar, például, aki naturistaként ruha nélkül szeretett járni. A helyiek nem hitték el, hogy mindent elpusztítanak majd. Nehéz volt tudomásul venni. Ő is emlékszik például a török temető két hatalmas ciprusfájára, melyeket a mecset lerombolásakor kivágtak. Még Miskin Baba sem tudta megakadályozni a jugoszláv és román elvtársak összehangolt, végső támadását. A sírját, a többivel együtt, átvitték Simian szigetére. Azóta senki sem tudja, hol van. „Sokszor álmodtam, hogy a Duna visszatért a medrébe, én pedig a régi Orsova utcáin sétálgatok, és keresem a helyet, ahol az otthonom volt, aztán bemegyek, és ismét ott élhetek. Sokszor álmodtam már ezt.” A hegyekben fekvő Zsilvásárhely (Târgu Jiu) egyórás út Szörényvártól északi irányba. Úgy tűnik, mintha messze esne a Dunától, de alapos okom van a kitérőre. Amióta Kelet-Európábán élek – és ez már a fél életem –, mindig is látni szerettem volna Constantin Brâncuşi szobrász szülőhelyét. A Csönd asztala a város parkjában áll, a Zsil folyótól nem messze. Tizenkét egyforma, egymás felé fordított, fél dinnyére hasonlító zsámoly vesz körbe egy egyszerű, kerek kőasztalt. Brâncuşi többi alkotásához hasonlóan, ebben is van valami ősi, ugyanakkor radikálisan modern. A tizenkettes szám, az ülőkék távolsága az asztaltól és a mű neve egyaránt elgondolkodtatóak. A parkban már nyár van: hangosan búgnak a madarak, és csivitel a városi nép. Lefényképezem az egyik zsámolyon ülő fiatal párt, a lányt a fiú ölében. A fiú napszemüveget visel, és zöld pólót, a lánynak vállig érő, sötétbarna haja van, elfordítja az arcát a fényképezőgéptől, állát a kezébe támasztja. Amikor később a fényképet tanulmányozom, felfigyelek rá, hogy egyforma karkötőjük van, így az az érzésem támad, hogy egyetlen négykezű ember ül ott. Brâncuşinak is tetszene. A háttérben egy rendőr vigyáz,

világoskék inget visel a nyári hőségben, a karját összefonja. Aztán egy idősebb nő is érkezik, magas sarkú cipőben, és a testbeszéd alapján inkább a fiú anyja lehet, mint a lányé. Leülnek három zsámolyra, a nő középre. Az asztal csöndet sugároz. Mögöttük fűzfasor és a rakparthoz vezető lépcsősor. Lent, egy összeboruló fasor mentén áll a Csók kapuja. Az erősen stilizált csókot egy háborúba induló katona és kedvese, valamint a katona és gyermeke adják egymásnak. A kapu háborús emlékműnek készült az első világháborúban, a német csapatokkal harcoló román védők tiszteletére. „Itt vannak a képeim a Temple du Baiserről – írta Brâncuşi egy levelében Doina Tătărescunak, a román miniszterelnök, Gheorghe Tătărescu feleségének. – Ezen a kapun keresztül egy kertbe lehet jutni... Felismeri a kő mintáit?... Ezek az oszlopok több éves kutatás eredményeként születtek. Először a két egymásba fonódó ülő kőfigura jött... aztán a tojás szimbóluma, aztán a gondolat kinőtte magát egy távolba vezető kapuba...” A minták, amelyekre utal, a parasztházak tetején lévő zsindelyre emlékeztetnek. A „tojás” az oszlopok tetejének oldalain ketté van osztva középen, és egy körbe van ágyazva. A két arcon nincsenek vonások, de az ajkak, szemek, állak hiánya miatt elveszett intimitást a kő két felének közelsége pótolja. A két arc teljes egészében egymásnak dörzsölődik még utoljára, mielőtt a két ember végleg elbúcsúzna. A körülöttük lévő kör a szeretetük védőburka. A kapu mögötti világ pedig, ahogy Brâncuşi írja, a másvilág, ahol majd újra egyesülnek. „Nem látja ezeket a szemeket? A két szem körvonalát? A félgömbök a szeretetet képviselik. Mi marad meg valakiből a halála után? A tekintetére emlékezünk, a pillantásra, amelyben az emberek, az emberiség iránti szeretet fogalmazódik meg.” Hobita, a falu, ahol Brâncuşi született és felcseperedett, majd ahol az apja birkáit terelgette, félórányi útra van Zsilvásárhelytől. A szülőháza leégett, ács apja azonban épített egy másik faházat a régi helyén, amely állítólag nagyon hasonlít az eredetire. A meredeken lejtő tető zsindelyeit egyesével faragták ki, pontosan úgy, ahogy a Csók kapuján a függőleges mintázatot. A ház jókora tömör gerendákból épült, három, szoba van benne, és egy hosszú tornác. Az egész szerkezet egy kövecses talapzaton áll, a teraszon végig muskátlik. A jobb oldali szobában döngölt padló van, egy tűzhely, körülötte agyagedényekkel, vaslábasokkal és egyéb főzőeszközökkel, és egy kis rokka. Balra a távolabbi szobában áll egy íróasztal, rajta virágok és a párizsi műtermében dolgozó Brâncuşi fekete-fehér fényképei. Az 1935-ben készült kép – amelyen Brâncuşi negyvennyolc éves – egy életerős, szakállas, eltökélt

férfit ábrázol: a haja még sötét, a szakálla azonban már ősz, az ujjai között cigaretta, a karja a térdén pihen. Az 1938-as képen esetlennek látszik öltönyben és nyakkendőben, feltehetőleg egy kiállításmegnyitón van, nagy kezei egymáson, mintha türelmetlenül várná, hogy visszamehessen dolgozni. Az 1946-os képen már sokkal idősebb, mintha elfáradt volna a világtól, hátradől, a szeme csukva, a fején különös, kupola alakú sapka, a kezében azonban még mindig szobrászkalapács. A fehérre meszelt falakon egyszerű, festett ikonok, az íróasztal fölött egy kinyomtatott történet. „Élt réges-régen egy faragómester, aki mindenkinél ügyesebb volt a világon... – kezdődik a történet. – Az istenek megbízták, hogy építsen egy lépcsőt a mennyországba. A mester beleegyezik, és a lépcsőnek az egész világ a csodájára jár. Amikor elérkezett az utolsó órája, a mester felment a lépcsőn a mennyországba, ahonnan azóta is figyeli a földön hagyott örökségét. Teltek-múltak az évek, gonosz emberek jöttek, akik pusztítani kezdték a lépcsőt, aztán elzárták egy olyan helyre, ahová a nap sem sütött be, aztán nekiláttak, hogy megépítsék a saját lépcsőjüket. Az istenek haragja oly nagyra nőtt, hogy tűzkönnyeket hullattak, és az egész földet tűzbe borították. A Menny és a Föld sokáig gyászolt, mígnem az istenek újabb mestereket részesítettek kegyeikben. Egy szép őszi reggelen a mesterek letörték a lakatot a régi lépcsőről, visszatették a régi helyére, most már aranykönnyekkel bevonva. Amikor felkelt a nap, az istenek és az emberek meglátták a lépcsőt, és csodálták szépségét. Senki sem tudja a mesterek nevét, az arcukat sem látta senki. Éppen olyan rejtélyesen tűntek el, mint ahogy felbukkantak. Csöndben visszatértek a munkájukhoz, amelytől az istenek elvonták őket. A legenda szerint tűz emészti el azt a gonosz embert, aki megpróbálja megkaparintani a lépcsőt, a jó ember útját azonban fény fogja megvilágítani. Egy öregember mesélte el nekem ezt a történetet, egy holdsütötte éjszakán, egy padon ült, közel az istenek lépcsőjéhez. Az emberek, akik elmennek megnézni a lépcsőt, találkoznak ezzel az emberrel és meghallgatják a történetét. Nem lehetséges, hogy ez az ember maga a Mester?” Brâncuşi kertje éppen olyan békés, mint az egyik szobra, ugyanakkor bizonyos módon vad és buja. Az apró piros és sárga szilvák éppen hogy

megértek, egy szerszámokkal körbebástyázott fabudi fölé csüngenek. A faoszlopokba felfelé haladó, csavart minta van vésve. Brâncuşi birkapásztorkodás közben tanult meg éles késsel fát faragni. A kőfalakat benőtte a zuzmó, a kút mély és hűvös, úgyhogy felhúzok a favödörrel egy kis vizet, hogy oltsam a szomjam, és megmossam az arcom. Az út melletti temetőben békében nyugszanak a szobrászgéniusz szülei a nyári árnyékban, egyszerű fakereszttel megjelölt sírban: Radu Nicolae Brâncuşi (1831-1885) és Maria Brâncuşi (1851-1919). A kereszteknek van egy kis teteje, a sírok körül egy-egy kis kerítés, az oszlopokon egy faragott facsillag. Az egész temetőben elburjánzott a lila virágú lóhere. Constantin életének utolsó éveiben, páriái száműzetése alatt, újra belevetette magát saját nyelvébe és kultúrájába, és erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy hazaköltözhessen Romániába, vagy legalábbis örökül hagyja a munkáját a hazájában. A kommunista hatóságok azonban dekadens művésznek látták, és nem voltak rá kíváncsiak, úgyhogy Brâncuşi végül francia állampolgár lett, a munkáit pedig inkább Franciaországnak adományozta. A műhelye a mai napig megvan a párizsi Pompidou központban. A Montparnasse temetőben temették el, ahol egyik monumentális szobrának, a „Csók”nak egy változata látható egyik barátja, Tania Rachevskaia sírján. Ezt a csókot kétségtelenül szerelmesek adják egymásnak. Az ajkak, karok és lábak összefonódnak, és éhesen egymásba olvadnak. Brâncuşi soha nem nősült meg. A szülőfalujából visszafelé megállók Zsilvásárhelyen, és házi limonádét iszom a romániai Brâncuşi-hagyatékért felelős embernél, Ovidiu Popescunál. Ő az, aki pontosan emlékszik arra, hogyan változott meg a kommunista hatóságok hozzáállása Brâncuşihoz. „Akkor kezdődött minden, amikor Hobitában újjáépítették az emlékházat... 1967-ben. A dolog iróniája, hogy ugyanaz a rezsim, amelyik kimondta a halálbüntetést Ada Kalehre, a régi Orsovára és más folyó menti településekre, ugyanakkor rehabilitálta Románia egyik legjelentősebb művészét. A történet azonban nem is olyan különös: a kommunizmus rugalmassága, kegyetlensége és főhősei nagylelkűsége miatt maradt fenn olyan hosszan. Az egyik kezükkel adtak, a másikkal elvettek. Akkor dőlt össze, amikor megmerevedett, és elvesztette a kifinomultságát. „Nem kellene exhumálni Brâncuşi földi maradványait a Montparnasse temetőben, és hazahozni, hogy a családja mellé temethessék Hobitában, ahogy egyes románok szeretnék?” – kérdezem Ovidiut. „Szerintem mély szomorúság volt a szívében, miközben Franciaországban haldoklott. Mégsem

hiszem, hogy Romániában szeretne nyugodni. Elfogadta a tényeket, ott vette meg a sírhelyét...” – kaptam meg a választ. Zsilvásárhely északi csücskében, egy parkban Brâncuşi harmadik – és szülővárosában a legjelentősebb – műve az ég felé mutat. A „Végtelen torony” hirtelen ér véget: tizenhat és fél laminált acélból készült, üreges romboid, rajtuk hajópolitúr. Olyanok, mint a dunai dereglyék orra, a festék védi őket a széltől, a víztől, a naptól, a jégtől. Brâncuşit a szülőfalujában gyakori faragott tornáctartó oszlopok, az álmok és mesék égig érő fája és az egyszerű csavar forgása egyaránt megihlették. „Kevés anyag és sok gondolat van benne” – mondta egyszer egy horvát építész a XV. századi mostari hídról.12 Brâncuşit egész életében az foglalkoztatta, hogyan közelítse meg és fejezze ki a végtelent. Az oszlop a maga végtelenségében nem lehet túl magas. „Ha túl nagy volna, Bábel tornyára emlékeztetne.” Nincs alapja vagy oszlopfője, tehát nincs kezdete vagy vége. „A természet a földből kinövő, egyenes, erős növényeket hoz létre – írta Brâncuşi, mielőtt felavatták volna a szobrot a zsilvásárhelyi parkban. – Íme, az én oszlopom. Jelenleg Romániában van egy barátom kertjében. Egyazon formákból áll a legaljától a legtetejéig. Nincs szüksége talapzatra vagy alapra, amely megtámasztaná, a szél nem pusztítja el, saját erejénél fogva áll... Harminc méter magas, és azt mondta ez a barátom, hogy nem is tudta, milyen csodálatos a kertje, amíg oda nem tettem az oszlopomat. Az nyitotta ki a szemét.” Ott állok a szobor mellett a parkban, a romboidok hosszú árnyéka elnyújtózik a frissen nyírt füvön, túllép egy alacsony rendőrön is. A Duna hajnalban Eselniţánál nyugodt, mint egy kis tó. Sokkal inkább látszik tónak, semmint folyónak, és harmincméteres mélységével Brâncuşi tornyának az inverze. A mérnöki tudományban és a természetben nincsenek véletlenek. Doru Oniga kis szállodája részben a partra épült, részben magára a folyóra, előtte egy lebegő stéggel. Az utam során először lassan beereszkedem a Duna vizébe. Nyár van, de még mindig hűvös a víz. A fejem fölött fecskék cikáznak, olyan közel a vízhez, hogy szárnyaikkal majd’ összetörik a víztükröt. Lassan úszom az árnak fölfelé, a Vaskapu irányába. Fával borított domboldal ereszkedik alá meredeken a hegyszorosig szűkülő folyóba, ahol a lejtők átalakulnak sziklákká. Lent egy kis templom, olyan, mint a görögországi Meteoráknál, ez azonban a sziklák aljára épült, nem a csúcsra. A víz visszatükrözi a felhőket, és mindössze egy vékony vonal választja el a két azonos felet. Két elmosódott nap látható. Az egész reggel

olyan, mint egy Brâncuşi által alkotott tojás, két sárgával. Visszatérve a szobámba, a következő versnél nyitom ki Jorgosz Szeferisz vékony kis kötetét: Úgy hittük, tudjuk Csodás szigetek voltak Valahol errefelé A közelben Talán itt Vagy kissé távolabb Nem – épp itt Hol vakon tapogatózunk. Reggeli után Doru fia, Nicolae csónakkal felvisz a folyón. Elmegyünk az 1990-ben épült templom mellett, amely a gát építésekor elveszett „víz alatti templom”-ot hivatott helyettesíteni. Az Útmutató a román ortodox kolostorokhoz című könyvem szerint az eredeti templomot Illés prófétának szentelték. „Hosszú története alatt a kolostor megrendítő nehézségek sorával küzdött évről évre: támadó hadak törtek rá, a szorongató körülmények között megalázó áldozatvállalásra kényszerült, idegen hatalmak uralták, hosszú távon pedig maga a természet is ellenségnek bizonyult (a Duna vize elárasztotta).” Tökéletes recept egy imának szentelt élethez. Több télre is elegendő tűzifarakás magasodik falként a templom mögött, a folyó felé néző fehér falon egy festett ikon látható az arany felhőben álló Krisztusról, amint egy fenyőkkel borított tájból éppen a mennybe emelkedik, közben megáldja egy tanítványát. A fenyők miatt a kép inkább balkáni, semmint közel-keleti hangulatot áraszt. A felirat (Manastirea Mracuna) fölött Románia és az Európai Unió falra festett zászlói, közöttük egy kereszt. A nyolcszögű kupola és a tetőzet, bár még csak alig húsz évesek, már rozsdásodnak. Piros, fehér és rózsaszín virágok függenek kosárban a szerzetesek lakhelye előtti teraszon. A Duna szűk szorosának kiszögellésére telepített templom áldást nyújt az arra utazóknak. A templomtól folyásiránynak fölfelé Decebal negyven méter magas, huszonöt méter széles, duzzadt arcát vésték a sziklafalba, nagy bajusszal, tágra nyílt szemmel. Az ősi dák vezér a szemközti sziklára mered, az arc alatt pedig a következő felirat van bevésve: Decebalus Rex, Dragan Fecit (Decebal, a király, Drágán műve). A dák király feje fölé magasodó szikla erdős lejtőt képez, mintha Decebal hatalmas homloka volna, vagy a fején egy

varázslósipka. A román üzletember, Iosif Constantin Drâgan, aki a munkára megbízást adott a XX. század elején, megpróbálta meggyőzni a szerbeket, hogy a folyó túlpartján, Deceballal szemben véssék ki Hadrianus arcát, a szerbek azonban visszautasították a kérést, mondván, hogy megvannak nekik a saját, modernebb hőseik, és nem hisznek a sok román által vallott, Deceballal való azonosságtudatban. Decebal végül befejezetlen maradt, mert Iosif Drâgannak elfogyott a pénze. A hajózás egykor a Dunának ezen a szakaszán volt a legveszélyesebb. Miközben a folyó több tízezer éven át vájta ki magának az utat a hegyeken keresztül, durva sziklákat hasított le a mészkőből, amelyek aztán kibélelték a medret. A Duna egy alig száz kilométeres, rövid szakaszon több métert esik, és a sziklás meder, valamint a folyó meredek esése miatt ezt a szakaszt „kazán”-nak hívják. Ha a lefelé hajózás eszeveszett cikázás volt a part és a víz alatti sziklák között, a fölfelé út még veszélyesebbnek számított. Hadrianus a nehézség áthidalására utat épített mélyen a sziklafalba, hogy a légiói élén szembeszállhasson a dákokkal. Az utat rabszolgák építették, mint ahogy Gheorghiu-Dej Cernavodától a Fekete-tengerig húzódó csatornáján is kényszermunkára ítéltek dolgoztak. Az utat a VII. századtól kezdődően a sóval vagy gabonával megrakott hajókat vontató lovak használták, ez volt az első vontatóösvény a Dunán. Csak az 1830-as években megjelenő gőzösök vagy kerekes gőzhajók korától kezdődően tudtak nagyobb vízi járművek könnyedén áthaladni a szoroson árnak fölfelé, a vízen. Hogyan küzdhette itt át magát az Argó, hogyan isteníthették és átkozhatták az evező tengerészek Médeiát és Iaszónt, a hajó orrában megbújó szerelmeseket, miközben fölfelé haladtak a Dunán, az aranygyapjúval az árbocon, bevont vitorlákkal, nehogy a szorosban fújó különös szelek hirtelen a biztos halálba lódítsák őket! Nicolae a víz fölé boruló akácos felé irányítja a motorcsónakot. Óvatosan a partra lépünk, majd be a Vetaránok barlangjába. A szikla úgy kiöblösödik fölöttünk, mint például a salisburyi vagy a kölni katedrális bejárata. Tündöklő napsugár hatol át a tetőn, mintha reflektorfény világítana be. Poros trónszéken ülök a bársonyos sötétség középpontjába beragyogó napfényben. Mintha egy út végén járnék. Örökre itt tudnék maradni. A barlang azokról az osztrák katonákról kapta a nevét, akik itt vertek tábort a XIX. század utolsó évtizedeiben már haldokló Török Birodalom ellen vívott harcok során, hogy innen zaklassák az arra haladó török hajókat: nyugati kalózok, akik a Keleti Birodalom gályáit fosztogatták. A folyón kicsivel följebb lévő Ponicovabarlanghoz egy alattomos ösvény vezet le a hegy túloldalán lévő úttól. A

Duna ezen a ponton mindössze kétszáz méter széles, a másik partján Szerbia. Ceauşescu idejében híressé vált, mint a kommunista Romániából kivezető menekülőút. Annyi férfi és nő próbálkozott a veszélyes átkeléssel, hogy a román hatóságok állandó határőröket telepítettek a barlangba. Néhány menekülőt úszás közben lőttek le, másokat a jugoszláv határőrök fogtak el, amikor elérték a távolabbi partot, hogy aztán visszaküldjék őket Romániába, ahol megkapták „méltó” büntetésüket: több éves kényszermunkát. Voltak azonban, akik észrevétlenek maradtak, vagy elég szerencsések voltak ahhoz, hogy a határőrök, akikbe belefutottak, csöndben elengedték őket. Jugoszlávia sokkal nyitottabb ország volt, mint Románia, és a menekülők jó eséllyel folytathatták az útjukat Nyugatra, különösen, ha rendelkeztek ott segítőkész barátokkal. Egyszer találkoztam egy konstancai pizzéria tulajdonosával, aki ezen az úton menekült el Romániából az 1980-as évek elején. Eljutott New Yorkba, ahol mosogatófiúként kezdte, és étteremtulajdonos lett belőle. A forradalmat követően visszatért Konstancába, és egész üzleti birodalmat épített ki. A máltai Valettában regisztrált Tui Mozart nevű utasszállító hajó pöfög lefelé a folyón. Remélem, van valaki a fedélzeten, aki elmeséli ezeknek a barlangoknak a történetét az utasoknak! A Vaskaput tulajdonképpen nevezhetnék inkább Vaskapufélfának, mert semmiféle kapu nem állja el az utat, hanem egy hatvan kilométeres út vezet a mögöttem lévő Al-Dunai-síkságtól az előttem lévő szerbiai, horvátországi és magyarországi síkig. A kapun átvezető út, a szárazföldi és a vízi egyaránt, egy köldökzsinór képzetét kelti. Nagyon mély itt a víz, éppen annyira, mint amilyen magasak a Duna torkolatánál, a Fekete-tenger partvidékén lévő szirtek. Lélegzetelállító a sziklák csapdája: feneketlen mélység alattunk, és végtelen égbolt fölöttünk A folyó mindkét oldalán fával gazdagon benőtt lejtők különleges klímát biztosítanak a növények és állatok – különösen a Duna legősibb szimbóluma, a kígyó számára. Doru Dunai Csillag Hoteljének mólóján a romániai kereskedelmi flotta korábbi főmérnökével, Gabriel Florescuval, a szálloda vendégével beszélgetek a tengeren töltött éveiről. Jelenleg ő a konstancai kikötő vezetője, de gyakran jön Eselnitába. Faárut szállított Nagy-Britanniába az 1990-es évek elején, amikor a Kárpátok erdőit megtizedelték, majd külföldön eladták. Egyszer Plymouthnál eltört a hajója propellere egy második világháborús hajóroncs miatt. Egészen North Shieldsig vánszorogtak a part mentén, hogy megjavíttassák. A Meanogorsk nevű, az ukránok kék-sárga zászlaja alatt hajózó jármű tart a Kazán-szorosok felé, folyásiránynak fölfelé. Gabriel

szerint gabonát vagy acélt szállít. Távcsövünkön keresztül látjuk, hogy a rakomány mélyen a hajó gyomrában, a hajó orra mélyen a vízben van. A KisKazán-szoroshoz közelítve lelassul, majd a bal parthoz közeli szűk csatornát választja. „Lehet, hogy Orsovában esik, de mi itt egy cseppet sem kapunk belőle – mondja Doru. – A szél végigsüvít a Kapun, és eltereli az esőt Herkulesfürdő felé.” Este nyolc óra van, hirtelen hűvös lesz. Itt ülve nehéz elképzelni, hogy egy ilyen hatalmas folyó át tud rakodni egy ilyen keskeny résen is. A móló oldalán egy harcsa jókora feje lóg trófeaként. A hal súlyra több mint százkilós volt, a hossza majd’ három méter, amikor Doru csapdába csalta a hotelje alatti sekély vízben. Doru a völgyön át felvisz kocsival Herkulesfürdőre, ahonnan naponta indulnak vonatok haza, Budapestre. Herkulesfürdő a görög istenről, Herkulesről kapta a nevét, aki a mítosz szerint egy közeli barlangban megölt egy sárkányt. A vasútállomás kupolás tetején egy hatalmas freskó magát a cselekményt ábrázolja. A harc nem bizonyult könnyűnek, még egy istennek sem, és Herkules súlyosan megsebesült az összecsapásban. Szerencsére akadtak a környéken gyógyító források, és ez lehet a történet lényege: nem az, hogy Herkules megölte a sárkányt, hanem hogy begyógyultak a sebei. A termálforrásokat a római katonák is használták, hogy a Rómától idáig tartó hosszú menetelés után meggyógyítsák sajgó lábukat. A sziklából lefolyó 54 Celsius-fokos meleg vizet le kell hűteni 37 fokra, hogy használható legyen. A csehországi Karlovy Varyhoz és a magyarországi Hévízhez hasonlóan, Herkulesfürdő is divatos nyaralóhellyé fejlődött a XIX. században, miután 1878-ban vasútvonalat építettek a hegyeken át Temesvár irányába. A Cserna folyó meredeken ömlik le egy erdővel sűrűn benőtt völgybe. A folyó neve azt jelenti: „fekete”, a víz színe azonban piros a sziklában lévő vas miatt. A Duna mindkét partján lévő erdők nem csak az ott élő kígyókról híresek, hanem a teknősökről is. „Szegény teknősök – írta Brâncuşi olyan közel másznak az ördöghöz, de akárhányszor kidugják a fejüket a páncéljukból, azt kockáztatják, hogy Isten rájuk lép.” A Duna-parton elbeszélgetek egy emberrel, aki néhány tehenet legeltet az út mentén. Aleksa Jorsa most már hatvanöt éves, régebben szénnel megrakott, tizenhat tonnás kamionokat vezetett a mára már a hullámok martalékává lett Tisovita kikötőjébe. „A Duna mellett születtem, de a határ miatt nem engedték, hogy fürödjünk benne. A part olyan volt, mint a senki földje, láttuk, de nem mehettünk a közelébe.” A gát megépítése előtt sokszor befagyott a víz, de aztán soha többé. Régebben a hadsereg robbantgatta a

jeget, hogy meginduljanak a jégtáblák, úgy, mint Nikápolynál. Aleksának is hiányzik Ada Kaleh, amelyet a másik partról csodált, de csak egyszer, kilenctíz éves korában jutott el oda egy iskolai kirándulás alkalmával. Az édességekre emlékszik a leginkább, a mogyorófélékre és a cukorkákra. Mindenki sajnálta a szigetet, és azzal együtt a családja birtokában lévő, folyóparti legelők pusztulását. Ennek ellenére nosztalgiával tekint a kommunista évekre, mert akkoriban mindenkinek volt munkája. Most ő támogatja a lányát és a két unokáját a nyugdíjából. Gyönyörű helyen él, ezzel egyetért, mégis a fiatalok elmennek innen, mert csekély lehetőségük van munkát találni. Sárgára és feketére festett villanyoszlopok csoportosulnak a Vaskapugát körül, mint a stadionban türelmetlenül bejutni kívánó futball-szurkolók a meccs előtt. Egy csoport német biciklista sorakozik fel a „Fényképezni tilos” tábla előtt: fényképezkedni szeretnének, mígnem az államhatalom kifigurázása miatt dühös rendőrök el nem küldik onnan őket. A gátnak tizenkét kapuja van, két oldalról masszív betonfallal körülvéve. Erre a szerkezetre a rómaiak is büszkék lehettek volna, ami viszont eszembe juttatja, hogy jómagam a szívem szerint inkább barbár volnék. A gát fölött kicsi a forgalom. A szerb határátkelőnél két keresett személy plakátja: az egyiken a boszniai szerb katonai parancsnok, Ratko Mladić vigyorgó, simára borotvált képe, a másikon a 271 vukovári kórházi beteg lemészárlásával vádolt, szakállas Goran Hadzić merengő arca. Fetislam török erődje a Duna-parton fekszik, Kladovo közvetlen közelében. Néhány halász az omladozó íves falakra terítette a hálóját és rongyos ingét száradni. Matracokon alszanak az egykori őrszobák padlóján, és hónapokon át cigányok módjára élnek: eladják, amit fognak, és gyűjtik a pénzt, hogy hazavihessék. A romok között hársfák és szederbokrok nőttek. Az erőd oromzatáról a távolban mindössze Traianus hídjának a romjait tudom kivenni. Ami egykor az egész környék legfontosabb, legimpozánsabb építményének tetszett, most eltörpül az óriási gabonasilók, daruk, hajók és Szörényvár csipkézett körvonala mellett. „Mily szomorú – írta a német utazó, Helmuth von Moltke az 1830-as években –, hogy nem maradtak fönn a római hidak. Úgy vélem, Regensburg alatt egyetlen kőhíd sem szeli át a folyót, Bécs alatt egyetlen erős híd sincs, Pétervár (Újvidék) alatt pedig semmilyen említésre érdemes híd sincs. Ez a híd (Kladovónál) az egyetlen állandó átkelési pont lehetett volna háromszáz mérföldön belül, ha el nem

pusztították volna azok, akik építették, hogy megvédjék magukat a gótoktól.” A kladovói múzeumot két részre osztották: római és őstörténeti korra. Vaskos, hatszögletű padlótéglák, római és barbár kardok rozsdás pengéi, egy fríz Traianusról és katonáiról, amint a Duna-parton állnak szépséges hídjuk előtt, és egy fehérmárványba vésett kép Mithras istenről, amelyen a száját kegyetlennek ábrázolják, a fejéből pedig mintha borotvahab bugyogna. Egy másik frízen Mithras követőinek beavatási szertartása részeként egy bika rituális legyilkolása látható” A múzeum másik felében a negyven kilométerrel feljebb fekvő Lepenski Vir lenyűgöző halistenei vagy -istennői vannak kiállítva. Amikor döntést hoztak a gát megépítéséről, három évet adtak a régészeknek, hogy megtalálják, amit tudnak, mielőtt a part menti értékes lelőhelyeket el nem árasztják, és el nem tűnnek a víz alatt. 1965 és 1969 között egy szerb régész, Dragoslav Srejović számos mezolitikus települést tárt fel. Leglenyűgözőbb felfedezései Lepenski Virhez köthetőek. Ötvennégy hatalmas, tojás alakú, félig halszerű, félig emberi arcú követ talált a folyó fölötti teraszokon. A legtöbbre a trapéz alakú lakások alapzatában bukkant rá: a szobrocskák a tűzhely őrei lehettek, az ajtóra és a folyóra néztek. A házak padlóit lilás-pirosas kővel borították, háromszög alakú csempék formájában. Mindegyik fejen komor az arc, a szájuk széle lefelé görbül, mintha a folyó áramlata húzná, és hatalmas, dülledt szemük van. Srejović a következő neveket adta a szobroknak: Danubius, Családalapító, Ősapa, Tündérember. Marija Gimbutas az arc körüli vésett szimbólumokból – cikcakkok, ékek és labirintusok – arra következtetett, hogy inkább istennőkről, semmint istenekről van szó: halnőkről és ősanyákról. Egyes kőszobroknak nincsenek emberi vonásaik, ilyenek például „A szarvas az erdőben”, az „Utolsó látvány” és a „Kronosz”. Akárkik voltak is az egykor itt élő emberek, a település nem sok jelét adja a támadásnak vagy a védekezésnek. Mintha ugyanaz a falu létezett volna itt háromezer éven át, melynek lakói békében éltek halból és vadból álló táplálékukon. A Duna szemközti oldalán, a Nagy Sziklának nevezett hatalmas sziklafal néz szembe az ősi településsel. Mindössze a korszak végéből, az i. e. 3500 körüli időkből maradtak fenn tűzvész nyomai. Más érdekességekre is fény derült. Az újszülött gyerekek holttestét a házak padlója alá temették. A felnőtteket a Duna folyásirányának megfelelően fektették a sírba, úgy, hogy a fejük lefelé nézett. Srejović régész-társa, Ljubinka Babović Lepenski Virt imahelynek tekinti, a Duna Stonehengeének, amely éjszakai és nappali szentélyekre van osztva.

A Duna felől északi szél fúj, ami elviselhetőbbé teszi nyár középén a kladovói hőséget. Fiúk szaladnak le a vízhez hatalmas, felfújt traktorgumibelsőkkel, beledobják a vízbe, aztán utána ugranak: vagy arról ugrálnak a vízbe, vagy ugrálóvárnak használják. Az idősebb fiúk távol tartják magukat a kisebbektől: derékig merülve a vízben, a pecázás komolyabb műveletével vannak elfoglalva, hosszú zsinórjaik messze a folyóban. A gáttól nem messze van az utolsó hely, ahol az utam során még tokhalat lehet találni a folyóban. A kladovói régi kaviárgyár már nem üzemel. Tulajdonképpen két gát van, a Vaskapu I. és a Vaskapu II. Kladovo az 1984-ben üzembe helyezett Vaskapu II. által létrehozott víztározó tó felső végénél helyezkedik el. Ez a tó egy nyolcvan kilométer hosszú, szinte mozdulatlan víztömegből áll, ami csak akkor mozdul meg, amikor valamelyik végén megnyitják a hatalmas zsilipet. Matthew fiam is csatlakozott utazásom ezen szakaszához, én pedig a folyó melletti járdán kipróbálom a gördeszkáját, melynek kerekei hangosan zörögnek a kátrányos burkolaton. Legalább most már a gördeszkát is hozzáadhatom a jó öreg Duna partján fölfelé tett utazásom során használt szerény járműgyűjteményhez. Kladovo partján egy egyszerű, kőből emelt emlékmű áll a kelet-európai zsidó menekültek emlékére, akiknek a város 1940 tavaszán menedéket nyújtott. „Ezen a helyen létesítették 1940 januárjától szeptemberéig az egyetlen biztonságos kikötőt a Szentföld felé menekülő ezer osztrák és keleteurópai zsidónak, kik mindannyian a nácik áldozataivá váltak” – olvasható a bronztáblán. Pozsonyból indultak hajóval lefelé a Dunán, a Fekete-tengerhez szerettek volna eljutni, átkelni a Boszporuszon, majd a Földközi-tenger keleti medencéjén át Palesztinába. Amikor a hatóságok nem engedték, hogy folytassák az útjukat, a Zsidó Közösségek Szövetsége újabb hajókat szerzett, amelyekben meghúzhatták magukat a menekültek, lehorgonyozva a kladovói kikötőben. Végül 207 kivándorlási engedélyt adtak ki Palesztinába a tizenöt és tizenhét év közötti fiatalok számára. Ők 1941 márciusában vonattal folytathatták az utat Jugoszlávián, Görögországon, Törökországon, Szírián és Libanonon át. A következő hónapban a németek elfoglalták Jugoszláviát, úgyhogy a többi menekült vagy a koncentrációs táborokban, vagy az odafelé vezető úton halt meg. Egyetlen túlélő maradt csupán. 1944 őszén, miközben a szovjet fekete-tengeri flotta felfelé hajózott a Dunán, a visszavonuló németek mind a 130 hajójukat elsüllyesztették, hogy ezzel is lassítsák a szovjet előrenyomulást. A legtöbbet eltávolították, az egyik azonban 2003 nyarán előkerült a mélyből, mert akkor volt az a

szárazság, amely akkora nehézségeket okozott a cernavodăi román atomerőműnél. Az autórádióban Györgye Bálásevity (Dorde Balaăević) szerb énekes balladája szól Jugoszlávia felbomlásáról. „Már nem nézünk egymás szemébe – búgja –, már csak egymás rendszámtáblájára figyelünk.” A rendszámtábla betűi ugyanis megmutatták, hol regisztrálták az autót, és miután az 1990-es években egyik köztársaság a másik után csúszott bele a háborúba, ez az információ élet-halál kérdés lehetett, mert tudatta, hogy a szembejövő, egyre csak gyorsuló kocsiban barát vagy ellenség ül-e. A háború után Boszniában ügyeltek a rendszámtáblák semlegességére, nehogy megállapítható legyen, honnan származnak az egyes járművek. Muzsnában, ebben a kicsi faluban, ahol egy kis völgyben a Porecska a Dunába folyik, Vitomir Marković elmeséli, hogy egy híres második világháborús veterán nem volt hajlandó kiköltözni az otthonából, miután a gát megépítésével megemelkedett a vízszint. Tizenkét gyerekével felmászott a háza tetejére, és kitette a jugoszláv zászlót. A hatóságoknak körültekintően kellett eljárniuk, hiszen maga Tito marsall volt ennek a veteránnak a násznagya, azaz kumja, az esküvőjén. „Két nap múlva rávették őket, hogy másszanak le egy hajóba – emlékszik vissza Vitomir. – Szép új házat adtak nekik Donji Milanovacban. Semmi sem volt túl drága.” Vitomir 1962-ben került ide mint városi hivatalnok, és aztán itt is maradt. Van egy fekete-fehér képekből álló fotóalbuma. Az egyik képen ő maga áll valamikor a hatvanas évek elején, hat másik férfi és négy gyerek társaságában, előttük a füvön egy ember nagyságú, hatalmas viza. Itt a Duna ezüstös zöld, a felületén szinte bársonyos, és az erdős domboldalak leérnek egészen a vízig. Kora reggel, miközben a Porecskában úszom, tündérfátyol ereszkedik a víz fölé. Az erdőből füst gomolyog fölfelé, a szénégetők dolgoznak. A völgyben egy kilenc méter hosszú, német jacht vesztegel, egy családdal a fedélzetén. Hozzám hasonlóan ők is hosszú útra vállalkoztak, és a hajó orrában még egy odakötözött bicikli is megfér. Egy ide-oda kanyargós úton a magasan a hegyen fekvő, Dunára néző Miroć felé tartunk. A távolabbi parton Cetăţii Tricole két megmaradt tornya rémlik fel, körülöttük víz. Halványrózsaszín vadrózsa és élénksárga kakascímer díszítik az út szélét. Az út egyre mélyebben hatol be a sűrű erdőbe, és nehéz elhinni, hogy egyszer valóban eléri a falut. Végül azonban eléri, mi pedig leülünk kávézni a főtéren. Szombat reggel van, a falu étterme mögött egy esküvői sátornak látszó ponyvát feszítenek ki. Pedig nem esküvő lesz, hanem a falu

egy ritkán látott fia látogat haza, aki befutott a nagyvilágban, és most közel s távolról összegyűjti a barátait és a családját. Azért jöttem Miroćba, hogy meghallgassam a legendás szerb hős, Marko Kraljević történetét. A téren őgyelgő emberek között érdeklődöm, ők pedig az erdőben dolgozó Momir Plavihoz irányítanak. Ő ismeri a legjobban a történetet. Az „esküvői sátor” árnyékában állunk, ő pedig mesélni kezd. „Marko Kraljević és Miloš Obilić jó barátok voltak. Egy este együtt ittak a falu kocsmájában. Miloš sok bort ivott, és amikor ivott, akkor énekelt is. »Ne énekelj ilyen hangosan – figyelmeztette Marko Milošt mert meghallják a tündérek, és megharagszanak rád!« Miloš azonban nem hallgatott a barátjára, és hamarosan meg is érkeztek a haragos tündérek, és hallállal sújtották Milošt. Marko látta, hogy mi történt: felugrott legendás lovára, Saracra – ami azt jelenti: tarka –, hogy nyomába eredjen a tündérnek, aki megölte a barátját. Nagy sokára el is fogta, és arra kényszerítette, hogy gyűjtsön a barátja sebeit begyógyító hegyi növényeket. Így hozta vissza Marko Kraljević a barátját az életbe.” Ugyanennek a történetnek egy másik változata szerint Marko beszéli rá Milošt az éneklésre, miközben a Miroć körüli hegyekben lovagolnak, pedig jól tudja, Ravijojla, a vila (tündér) féltékeny lesz Miloš gyönyörű hangjára. Marko azonban meggyőzi a barátját, aki rázendít egy dalra. Marko elalszik a nyeregben, a tündér pedig együtt énekel Milošsal, majd féltékenységében megöli a fiút. Mindkét változat ugyanúgy ér véget, Milošt visszahozzák az életbe. „Tudja, hogy milyen gyógynövényeket használt a tündér?” – kérdezem Momirtól, aki felsorol négyet-ötöt, de az egyetlen, amelyet felismerek, és később meg is találom a Kelet-európai vadnövények határozójában, az az orbáncfű, azaz Szent János virága. A többi elnevezésben olyan hangzású szavak vannak, mint itricaz és podubica. „Vannak még tündérek itt a hegyekben?” – kérdezem Momirtól. „Nincsenek. Az igazi tündérek elmentek, csak hamisak maradtak.” „Miért mentek el?” – folytatom a kérdezősködést. Momir válasza: „Régen itt éltek, és ők uralták ezt a vidéket. Senki nem tudja, miért mentek el egy nap.” Később, mivel a tér egyre inkább megtelik a délutáni ünnepség miatt, Momir suttogva hozzáteszi, hogy „talán most is itt vannak valahol, de már nem mutatkoznak előttünk.” „Látott valaha egyet is közülük?” – kérdezem. „Csak egyszer – feleli –, álmomban. Körbe-körbe táncoltak egy erdei tisztáson. És tudja mit? – Hatásszünetet tart. – Mindannyian gyönyörű kék ruhát viseltek... mint a cigánylányok.”

A lefelé vezető, labirintusszerű úton ellátogatunk a szénégetők téglakemencéihez. Láttam már ilyeneket Görögországban és Magyarországon, ahol a halomba rakott bükkfát égetik ki. Itt állandó, téglából készült, de ugyanolyan kaptár alakú építménnyel dolgoznak. Maguk a szénégetők most nincsenek itt, de egy hatalmas, vérszomjas kutya bukkan fel a semmiből, majd nagy ugrásokkal megindul felénk, mint egy lassított felvételen. Az utolsó pillanatban visszarántja a nyakörvéhez kötött kötél. A Porecska torkolatától tizenöt kilométerre újra felépítették a Lepenski Vir-i régészeti lelőhelyet egy hatalmas acél- és üveghangár alatt, de a víz szintje fölött. A kupolás tető némi Disneyland-érzést kelt az emberben, de az odavezető séta kellemes: egy gyönyörűen rendbe hozott, meszelt falú házakkal tarkított réten, majd egy erdőn át visz. A házakat az eredeti helyükről, Poreć szigetéről költöztették ide, amely Ada Kalehhez hasonlóan a gát miatt víz alá került. „Lepenski Virben az volt a különleges, hogy az emberek kétezer éven át háborítatlanul éltek itt” – mondja Dragan Provolović, a gondnok. Feltehetőleg ugyanazt látták a Duna másik oldaláról, mint ma: a Nagy Sziklának nevezett fantasztikus kiszögellést. Miközben az emberek a legtöbb őskori társadalomban ugyanakkora házakban laktak, nyilvánvaló társadalmi különbségek nélkül, itt egyes házak kiemelkednek a többi közül. Az ásatáson mezítlábas, félmeztelen fiatalemberek dolgoznak a hőségben: óvatosan elhelyezik a köveket úgy, ahogy megtalálták őket. Bátor próbálkozás, hogy a régészetet a tömegturizmus részévé avassák. Én azonban jobban szeretek fényképeket nézegetni a könyvekben, a halistenek arcát tanulmányozni a múzeumban, és a parton sétálni, hogy beleképzeljem magam az egykor itt élők helyébe. „Maga Danubius tartja szemmel az egész helyszínt, a talaj pirosas-szürke köveitől erősen elváló sárga homokkő fejével, és mintha a szája is lejjebb biggyedne, mint rendesen.” Lent a mélyben egy horvátországi, azon belül is egy eszéki bárka tolja maga előtt rozsdásodó, barna terhét lefelé a folyón. Az egyik kő nincs itt kiállítva, pedig az a legérdekesebb, helyette selyempapírba csomagoltan hever a belgrádi Szerb Nemzeti Bank egyik széfjében, és várja, hogy befejeződjön végre a több mint egy évtizede húzódó renoválás. A barnás, gömbölyded kő a két végén fúrt lyukakkal K, X, V és Y betűket tartalmazó felirattal van ellátva. Marco Merlini olasz régész szerint „ennek a tárgynak a lehetséges felhasználási körébe vehetjük a jövendőmondást vagy a lényeges ciklikus eseményekre vonatkozó feljegyzésekben való közreműködést. Ha a Lepenski Vir-i kövön lévő jeleket jövendőmondásra használták, talán ezeket

tekinthetjük az e célból használt írás legrégebbi példáinak.” Merlini dunai írásjeleket tartalmazó adatbázisában több mint négyezer jel szerepel, amelyeket nyolcszáznál is több tárgyról gyűjtött össze: női figurákról, agyagedényekről, használati tárgyakról és kövekről. A terület, amelyről ezek származnak, tizenegy modern országra terjed ki, Magyarországtól kezdve Görögországig. Ezeket a tárgyakat feltehetően mind hat-nyolcezer évvel ezelőtt készítették. A szakértők között éles viták folynak arról, vajon mindez egy összefüggő írásrendszert alkot-e, vagy sem, és még senki sem tett kísérletet a megfejtésükre. Így bárki, aki kapcsolatba kerül a jelekkel, szabadon álmodozhat. Mindeddig Marija Gimbutas álmodta a legmerészebbet: szerinte a tengerben nyom nélkül eltűnt Atlantisz inkább egy al-dunai civilizáció része lehetett. Amennyiben ez így volna, a Kréta szigetén talált, figyelemre méltó minószi kultúra valójában a dunai civilizáció egy távoli megfelelője lehetett.

NYOLCADIK FEJEZET A tűz folyója „Állítólag az oszmán törököket megdöbbentette az orosz flotta megjelenése a Dardanelláknál 1770-ben, és hivatalos formában is kifejezték tiltakozásukat a velenceieknél, amiért engedték, hogy az oroszok a Balti-tengerről áthajózzanak az Adriaitengerre, utalva a kettőt összekötő és a középkori térképeken időnként jelölt, de természetesen nem létező, csatornára.” BERNARD LEWIS: Európa muszlim felfedezése Galambóc (Golubac) masszív erődje a Duna partján található, de az egykor királyok és szultánok büszkeségének számító vár tíz tornya lassan szétmállik, és feledésbe merül. (Galambóc várának felújítását 2015 nyarán az Európai Unió támogatásával megkezdték. – A ford.) Galambóc, Ráma (Ram) és Szendrő (Smederevo) olyanok, mint a lyukak egy katona szíján, a Dunán, Belgrád alatt. Gazdagabb, jobban szervezett országokban ezekre kincsként tekintenének, amelyekhez csak úgy özönlenének a letűnt korok világába bekukkantani vágyó hazai és külföldi turisták. Ehelyett Szerbiában a Dunapart elhanyagolt, és csak az öregedő horgászok, az alsónadrágjukban fürdőző gyerekek és azok a helybeliek dicsőítik, akik vagy nem engedhetik meg maguknak, hogy minden nyáron kövessék az Adriára tartó karavánt, vagy annyira beleszerelmesedtek folyójuk titkos ráncaiba és redőibe, hogy egyetlen napot, egyetlen éjszakát sem bírnának ki nélküle. Akadnak azonban jelentős tömegeket odavonzó kivételek is: a tekijai éves harcsafogó verseny, Galambócnál az augusztusi dunai vitorlás regatta, valamint a folyó fölött Viminacium tekintélyes romjai, ahol valaha a római haderők összegyűltek, utána átmasíroztak a dunai szoroson, és i. sz. 101-ben legyőzték Decebalt. Galambóc neve a magyar galamb (szerbül: golub) szóból származik. A „Galambdúc” szokatlanul békés név a hadtörténetben ekkora szerepet betöltő városnak. A galambbal való kapcsolat egészen a kezdetekig nyúlik vissza,

amikor az i. sz. VI. században a bizánci császárok újjáépítettek egy római erősséget, hogy megvédjék magukat a hunok és a gótok támadásaitól. Az erőd tíz tornyának többsége szögletes, még az előtt építették, hogy a tűzfegyverek miatt lekerekített tornyokra lett volna szükség. Az alsó, legújabb, nyolcszögű tornyot a törökök építették 1480-ban a saját váraikat folyton visszafoglalni akaró magyar hadak ellen. A torony alacsonynak tűnik, mert a legnagyobb része víz alatt van, hiszen a Vaskapu-gát itt is megemelte a vízszintet. A folyó közepéből emelkedik ki a Babakáj nevű szikla. A középkori helyőrség nehéz láncot kötött az erődfal és a Babakáj közé, egyrészt, hogy megakadályozzák az ellenséges hajók áthaladását, másrészt, hogy vámmal sújtsák a barátilag közeledőket. A Duna melletti út egy sziklatömbbe vájt alagúton át vezet be a vár déli végébe, és kifelé az északi végén. Egy sokgyerekes családot terelnek át éppen az alagúton, rövidnadrágos lányok pózolnak a durva sziklákon készített fényképekhez, az alagút távolabbi végén Cserni Száva (Zawisza Czarny, vagyis: Fekete Lovag) őrzi az emlékének állított kutat. Cserni Száva lengyel katona és diplomata volt, először II. Ulászló lengyel királyt szolgálta, majd Luxemburgi Zsigmond magyar királyt: neve bátorsága és megbízhatósága révén fogalommá vált. A „Fekete” név hosszú fekete haja és fekete páncélja miatt ragadt rá, bár a profilját mutató bronz emléktáblán ebből egyik sem látszik, csak a finoman előugró szakálla és a sisakjába tűzött díszes tollak. Miután sorra nyerte az Európa legvitézebb lovagjai ellen vívott viadalokat, Galambócnál esett el a törökök elleni csatározás közepette, miközben Zsigmond dunai hajóhadának visszavonulását biztosította. Dacolt a király parancsával, aki felszólította, hogy mentse a saját életét, és meneküljön. „1428-ban Galambócnál a törökök életét vették a híres lengyel katonának – olvasható a táblán a felirat lengyelül és szerbül –, a bátorság és a becsület megtestesítőjének, Fekete Zawiszának. Dicsőség a hősnek!” A maga humoros módján a természet is emléket állít a hősnek, mert egy eperfáról folyamatosan fekete színű gyümölcsöt hullajt az emlékműre. Az ottani forrás vize hűvös, a nyelvünkön fémes ízt hagy maga után. Megtöltjük az üvegeinket, és lemegyünk a partra piknikezni. A Fekete Lovag páncélját a mai napig őrzik a lengyelországi Jasna Góra-i kolostorban, ahol a częstochowai forradásos arcú Fekete Madonna osztja az áldást zarándokaira. Egy kezdetleges kempingben alszunk a Duna-parton, Brnjica mellett. Kora reggel egy fűzfa alatt üldögélünk, amikor hirtelen feltámad a szél, és kicsi macskatalpnyomok keletkeznek a vízen. Reggel hétkor a Mercur 306 nevű

uszály tart lefelé a vízen Galac felé. Egy fiú érkezik a vízhez horgászni, miközben a barátnője samponnal mossa a haját a víz sekély részén. A fiú lassan, türelmesen beszél a lányhoz, mintha a horgászat ősi mesterségét magyarázná neki. Becsukom a szemem, hogy jobban halljam a fűzfák közt játszadozó szelet, aztán ahogy a horgászzsinór végighasít a levegőn, zizeg az orsó, majd messze, kint a folyón, a vízbe csobban a súly. A fiú kinyit egy dobozos sört, a lány pedig felköti a haját. A víz két oldalán madarak szólongatják egymást. Mintha írás volna a Duna felszínén. Utamnak ezen a szakaszán két tolmácsom van: Lola, egy boszniai szerb Szarajevóból – az ő rozoga, boszniai rendszámú autójában utazunk –, és Lacka, egy szabadkai magyar, aki hegedűk, gitárok és furulyák javításával és készítésével foglalkozik. Lacka békésen a víz mellett pipázgató alakja Cserni Szávára emlékeztet, csak éppen sisak nélkül. Egyik este egy halászcsárdában Lola levesz két botot a falról, és megmutatja, hogyan használták ezeket harcsafogászatra. „Megütögeti a víz tetejét, így.... – mutatja Lola, miközben a botokkal dobolni kezd az asztalon, amitől a borospoharak és a tányérok ugrálnak az asztalon. A magyarok ezt a botot puttyogatónak hívják, a szerbek pedig buchkának. A bot hangja a vízen olyan, mint amilyet a nagy harcsák keltenek a farkukkal, amikor a többieket enni hívják. Mindkét férfi, Lola is és Lacka is, részt vett az 1990-es évek jugoszláv háborúiban, de meglehetősen eltérő szerepben. Gyertyafénynél, borozgatás közben, Lacka elmeséli a saját történetét. „Nagyapám gyerekkoromban megtanította, hogyan kell halászhálót javítani egy nagy tűvel. Egy kis döngölt padlójú, nádtetős házikóban élt, elektromos áram nélkül, petróleumlámpával világított. Emlékszem, amikor a júliusi hőségben felmentem a ház padlására. Lassan emelkedett fel a por a tetőn át beszűrődő napfény sávjaiban. Óvatosan kellett lépkedni, mintha a tenger fenekén volna az ember. Még mindig érzem ennek a padlásnak a szagát: a por, a szárazfa, a mosáshoz vagy kenyérdagasztáshoz használt teknők illatát. Voltak ott póznákkal ellátott dobozok, amelyeket beletettünk a vízbe, mint egy ketrecet, hogy azokban fogjunk halat. Még a falépcső fokainak nyikorgására is emlékszem. A nagyapám a Tisza melletti Zentáról vett el egy lányt... A mesterem, Dudás Lajos nagyon szigorú, tanult ember volt, jól ismerte a magyar nemzeti kultúrát, ő tanított meg a hangszerkészítésre. Ott ültem mellette a halálos ágyánál: kinyitotta a szemét, megfogta a kezemet, és így szólt: »Fiam, benned tovább élnek majd a gondolataim. Ezek voltak az utolsó szavai hozzám...

Emlékszem, amikor gyerekkoromban először mentem a Dunához, Apatin mellett, Bezdánnál. Olyan hatalmas volt, olyan széles, nekem nagyobbnak tűnt, mint a tenger.” 1991 májusában, amikor Horvátországban a bajok kezdődtek, az akkor már nős Lacka, akinek volt egy négyéves lánya, egy szabadkai iskolában tanított. Bár megérkezett tartalékos katonai behívója a jugoszláv hadseregtől, ő ügyet sem vetett rá. „Olyan távoli volt a háború gondolata, olyan lehetetlen. De aztán egy barátom bátyja súlyos sebesüléssel jött vissza Horvátországból. Mesélte, hogy magyar harcol a horvátországi magyar ellen. Na, akkor már én is megijedtem. Aztán más történetek is eljutottak a fülünkbe, például, hogy a saját hadseregünkben megölték azokat a katonákat, akik nem akartak harcolni... Örültem, amikor láttam, hogy Boszniában hatalmas tüntetést tartanak a háború ellen. A boszniai emberek voltak a legbékésebbek egész Jugoszláviában. Aztán újabb levél jött emlékeztetőül. Egyik nap éppen lefelé mentem a lépcsőn az iskolában, ahol tanítottam, amikor megláttam két fehér szalagos, egyenruhás katonai rendőrt. Hangokat hallottam, és a nevemet, és hogy az iskolai titkár azt mondja, már elmentem. Kimásztam a földszinti ablakon, és elszöktem. Nem szóltam senkinek, a feleségemnek és a lányomnak sem. Összepakoltam a szerszámaimat, néhány ruhadarabot, és biciklivel elindultam a magyar határ felé. A zöldhatár nem tűnt jó ötletnek, és a legközelebbi átkelő, a tompai sem, lévén túl csöndes. Eltekertem tehát a harminc kilométerre fekvő Röszkéig, ami azért is tűnt jó megoldásnak, mert – Tompával ellentétben – nem volt nagy a távolság a jugoszláv és a magyar határátlépő között, ha esetleg megpróbáltak volna lőni rám. Szerencsém volt. Egy kis ablakon keresztül benyújtottam az útlevelemet a határőrnek. Elkezdte keresni, hogy rajta van-e a nevem a behívottak listáján, akiknek tilos elhagyniuk az országot. Abban a pillanatban belépett egy másik tiszt az irodába, és valamin jól összevitatkoztak, úgyhogy nem látták, hogy benyúlok az ablakon, kiveszem az útlevelemet, és elkezdek Magyarország felé tekerni, ahol az édes élet várt rám. Aztán már túl késő volt [hogy megállítsanak].” A szerszámai mellett két könyvet is vitt magával, a Bibliát és A Gyűrűk Urát. Elbiciklizett egészen Budapestig, ahol a Dohány utcában, az óriási zsinagóga mögött vett egy térképet az utolsó fillérjeiből. Néhány nap múlva sikerült munkát találnia egy hegedűkészítőnél. Este Vinciben alszunk egy vendégház teraszán, Ómoldova (Moldova Veche) szigetével szemben, ahol a Duna pontosan észak-déli irányban folyik. A fenyőfából épült ház egy homokos út végén fekszik. Itt a fenyők nyári

éjszakába olvadó illata a Délre emlékeztet, látványuk azonban az utam végén, a Fekete-erdőben lévő fenyőket vetíti előre. Veliko Gradište előtt a Duna ismét elkanyarodik, és nyugatról keletre folyik. Az út az árvízvédelmi töltés mellett halad. Megállok beszélgetni egy idős nénivel, aki egy gallyakból épített kis kunyhóban üldögél egy sámlin, és az árvízi síkon legelésző fekete-fehér marhákra ügyel. Kékszürke fejkendőt visel, az arca olyan barna és ráncos, hogy abban sem vagyok biztos, nyitva van-e a szeme, vagy sem. A júliusi hőség ellenére egy régi, zöld pulóvert visel. A marhák tulajdonosa meghalt, meséli tárgyilagos hangon, és pont most zajlik a temetése. Ő elvállalta, hogy vigyáz a marhákra, amíg a család eldönti, mitévők legyenek velük. Egy uszály közlekedik fölfelé a folyón, a Bukarest melletti Dacia-Renault gyárból, Piteştiből szállít egy rakomány új kocsit. Fekete kárókatonák ülnek behúzott nyakkal a dunai árban lecsupaszodott facsonkokon, vagy a szárnyukat csapkodva, egyenes vonalban repülnek lent, a vízszint közelében. Mellettük még a sirályok is kicsinek és békésnek látszanak. A kárókatona elnevezésben a káró valószínűleg a török „fekete” szóból származik, mint a Duna-deltában lévő Karaorman nevű falu, vagy a Karadeniz, azaz a Feketetenger esetében. A szerb part itt lapos, Románia utolsó sarka azonban a Duna távoli végén sötétzöld fafoltokkal tarkított, világoszöld domboldalaktól díszük. Radislav Stokić már ötvenöt éve dolgozik a Dunán, és még nem fáradt bele. Zöld karimás, zöld szalagos szalmakalapot hord, és fekete galléros, kockás inget. Újonnan vásárolt hajója Ráma kikötőjében pihen csöndesen: egy fekete orrú, középen sötétkék csónakház, a hídon antennák, hangszórók és reflektorok hemzsegnek, a hajó farában csillogóan fehér kabinok. A nyolcvanöt méter hosszú és tíz méter széles hajónak még nincs neve. A hetvenéves Radislav új vállalkozásba kezd: töltőállomást létesít a Zimony (Zemun) és Borcsa (Borča) között közlekedő hajóknak. „Ez a legnagyobb hajó, amelyet valaha vettem. Most már csak el kell nevezni, és kell néhány üzemanyagtank.” Úgy érzi, talált egy rést a folyamiüzemanyag-piacon. „Három-négy emberre van szükségem, kikötünk a folyó partján, és nekikezdünk a vállalkozásnak. Pillanatnyilag mindössze három helyen lehet tankolni a folyó 240 kilométeres szerbiai szakaszán: Belgrádnál, Újvidéknél és Kladovónál.” A hajójával ezt az űrt szeretné kitölteni. Egész életében uszályokon dolgozott, föl-le utazott a folyón, kivéve azt a három évet, amit

Líbiában töltött. Először az apjával, aztán egyedül. Mindent tud a gépekről, a kőbányászatról és a hajókról. Semmilyen más életet nem tud elképzelni a maga számára. A galambóci kőfejtőtől szállított követ a Vaskapu-gát építéséhez. „A parton épült úthoz és a gáthoz kellett a kő. Mi építettünk ott mindent...” – meséli. „Nem okozott nagy károkat a gát?” De igen, vallja be. Különösen a távolabbi partnál, Palánknál (Stara Palanka). A folyó szintje hat méterrel lejjebb volt itt, így temérdek kiváló mezőgazdasági terület veszett oda. Ő és a fia jelenleg hídépítéssel és -javítással foglalkoznak. Miután a NATO 1999 tavaszán lebombázta a szerb hidakat, sok lett a munkájuk, mert újjá kellett építeni ezeket. Van két, darukkal felszerelt hajója, amelyeket bérbe ad. „A legnagyobbak Szerbiában” – mondja büszkén. Az egyik 419 tonnás, és kimondottan hídépítésre tervezték. „Most a kínaiakkal üzletelünk. Éppen tegnap írtam alá velük egy szerződést a kostolaci új terminálra.” A kínaiak is tervezik egy új dunai híd építését. Egy másik cég is pályázik a munkára, Radislav azonban biztosra veszi, hogy megnyerheti a szerződést. Együtt üldögélünk a rámai kikötő egyik bárjában, és kávét szürcsölünk, míg meg nem érkezik a komp Palánkból. A Jávor egy kisméretű vontatóhajó fémpadlózattal, mindössze öt teher- és személyautót, valamint egy csoport utast szállít át a folyón. Ráma fölött a hegyen a régi török vár megbújik a magánházak sora között. Szögletes tornyai vannak, mint a galambóci várnak, csak éppen kisebbek: inkább egy hegytetőre épített erőd, semmint a folyó vonalát védő végvár. Egyes ablakok csipkézettek, belülről csodálatos török középkori stílusú téglázat látható. Az egyik ablak a hatalmasra duzzasztott Dunára nyílik: olyan, mint egy kulcslyuk, amelybe bele is kukkantok. A folyó ezüstösen csillámlik a délutáni napsütésben. A fölfelé törekvő uszály egy kis fekete karcolásnak tűnik a tömör ezüst felületen. Az erőd belsejét fű és vadvirág nőtte be. A törökök magukkal vitték a kulcslyukba illeszkedő kulcsot, a szerbek pedig mintha nem tudnák, mit kezdjenek az örökségükkel. Visszafelé tartunk a vinci vendégházba, amikor megpillantom az idefelé vezető úton is látott öregasszonyt, amint lefelé hajtja a mélyen a vízben gázoló marhákat. A szendrői esküvő éppen csak elkezdődött, amikor beérünk a Szent György térre. A fehér ruhájában sugárzóan szép menyasszony átlibeg a kövezett téren, szőke haja habzik, mint a búzasör, szűk fűzője kiemeli karcsúságát. Uszályát három aprócska koszorúslány tartja, egyik szebb, mint a másik. A menyasszony csokra piros és fehér virágokból áll. A vőlegénnyel kapcsolatban már bizonytalanabb vagyok. Van valami a brossal megerősített

sötétvörös nyakkendőjében, öltönye szabásában, cipője orrában, a szemét elrejtő napszemüvegében, ami azt az érzést kelti bennem, hogy ettől a férfitól nem szívesen vennék használt autót. Szerencsére azonban nem is kell, ehelyett élvezhetem az esküvőjük napját. Egy nyitott tetejű, sötétvörös, mesébe illő Jaguar várakozik a közelben, hogy tökéletes nászútra repítse a boldog párt Egy, a menyasszonyra nagyon hasonlító lány, talán éppen a húga, rózsaszín ruhájára omló szőke hajjal ropja a táncot az öttagú cigánybanda muzsikájára. A banda tagjai – egy dobos, két kürtös és két trombitás – fekete, élre vasalt nadrágjukban és mályvaszínű ingjükben tökéletes összhangban vannak egymással. Úgy ugrándozik a zene, mint egy kis hajó a nagy tengeren egy Emir Kusturica-filmben. Még az egyik öt év körüli kisfiú is napszemüveget visel. Egy koldus is ott ugrabugrál az elegáns vendégek között mezítláb, csúnyán visszagörbülő fedetlen lábujjakkal, és alamizsnát kunyerál. A templom kapujában fiatal pap várakozik, eleinte mosolyogva, majd egyre feszültebben figyeli, mikor ér véget a pogány dáridó, és kezdődik a szertartás. Ujjai közt egy nagy bronzkereszt, olyan, mint amilyeneket ünnepek alkalmával régebben a Dunába dobtak, hogy a gyerekek kihalásszák, és szerény jutalomban részesüljenek értük. A nap forrósága elárasztja a teret, a cigányzenészek még utoljára rázendítenek a refrénre, hogy ezzel betessékeljék a vendégeket a templomba. A városból az erődhöz a folyó felé kell tartani, és átvágni a rozsdás vasúti sínek egész labirintusán. Az első benyomásom a várral kapcsolatban az, hogy olyan, mint egy fogsor, amelynek a közepét egy erőteljes ütéssel kiverték. Ez az ütés 1941 júniusában érkezett, amikor a német hadsereg hatalmas lőporraktára felrobbant. Nemcsak az erőd, hanem az egész város elpusztult. A robbanás miatti repeszek tíz kilométerrel arrébb is hullottak az égből, és 2500 ember életét oltották ki. Az erőd a történelem során jobban elviselte az ostromokat, mint az esküvőket. A szerbek 1389-ben a Koszovó melletti rigómezei csatában a törökök ellen harcoltak, hét évvel később, 1396-ban Nikápolynál azonban a törökök mellett és a magyarok ellen. Erről a szerb történészek mélyen hallgatnak, és a rigómezei csatát a „török iga alatti öt évszázad” kezdetének tekintik. Valójában a szerbek, a románok, a bolgárok és a magyarok pont olyan gyakran harcoltak a törökök mellett, mint ellenük, miközben az Oszmán Birodalom egyre csak terjeszkedett Délkelet-Európaszerte, hiszen a kiváló török katonákat eleinte ideiglenes szövetségeseknek tekintették az európai hatalmi harcban. Szerbia a XV. század elején ütközőállamnak számított, északról az erős

Magyar Királyság, délről és keletről a növekvő Török Birodalom között. Szendrő, Ráma és Galambóc éppen a kettő közötti határvonalra estek. 1403ban a szerb despota, Lazarevics István, a magyar király vazallusává vált, és jutalmul megkapta a magyaroktól Nándorfehérvárt (a mai Belgrád). 1426-ban az utódjának, Brankovics Györgynek vissza kellett adnia a várost a magyaroknak, ezért Szendrőnél új főváros építésébe fogott. Szerbia határai mindig is erősen képlékenyek voltak, délen időnként egészen Macedóniáig elnyúltak, északon azonban csak 1918 után értek el az addig mindig magyar kézen lévő Vajdaságig. 1439-ben fejezték be a huszonöt méter magas, huszonöt tornyú, háromszög alapú erőd építését a Jezava és a Duna összefolyásánál. Brankovics kisebbik lányát, Katalint, valamikor 1432 körül II. Cillei Ulrikhoz, a nagy befolyással rendelkező magyar főúrhoz adták feleségül ennek az erődnek a falai között. Ezt követően hamarosan levél érkezett II. Murád szultántól, aki megkérte idősebb lánya, Mara kezét. Gorombaság – és feltehetőleg esztelenség is – lett volna visszautasítani a lánykérést, Mara tehát még azon az őszön útnak indult Bursába, az oszmán törökök akkori fővárosába. Ez a házasság a szerbek számára öt év békét hozott. 1439 júniusában egy 130 000 fős, hatalmas török haderő megtámadta Szendrőt. Brankovics azonban nem vesztegette az idejét a vejeire, és az erőd sikeresen kiállta az ostromot annak ellenére, hogy a magyarok nem küldtek felmentő sereget. Augusztusban viszont az éhínség a vár feladására kényszerítette a parancsnokokat, Brankovics két fiát, Györgyöt és Istvánt. Anatóliába küldték és megvakították mindkettőt, hiába próbálták a nővéreik megvédeni őket. Később a szegedi egyezmény értelmében az erőd és a két vak herceg visszakerültek Szerbiába. 1449-ben Brankovics a szendrői tömlöcbe vetette a magyar kormányzót, Hunyadi Jánost, akiért aztán a honfitársai súlyos váltságdíjat fizettek. Hét évvel később Hunyadi a szerbek segítségére sietett, és megmentette Nándorfehérvárt a török uralomtól. Magyarországon a katolikus templomok, a pápa javaslatára, aki úgy vélte, a keresztény Európát Hunyadi védte meg a muszlim veszélytől, minden nap Hunyadi János győzelmének emlékére harangoznak pontban délben. Marko Kraljević, a gyöngék és elnyomottak szerb védelmezője, 1395-ben halt meg, amikor a törökök oldalán harcolt Havasalföldön, a rovinei csatában. Érdekes volna a korszak történelmét ezeknek a szerb és magyar hercegnőknek a szemszögéből íródott könyvből is megismerni. 1453-ban II. Mehmed szultán meghódította Konstantinápolyt, a Bizánci

Birodalom utolsó bástyáját. Az attól nyugatra fekvő Edirne manufaktúrájában készítették a dobokat a török hadseregnek, amely aztán északnak vette az irányt, hogy elfoglalja a Balkánt, végül Magyarországot. 1459-ben a törökök végleg bevették Szendrő várát. A három méter széles falakon innen és túl egy város született, amely a majd ötszáz éves török uralom alatt fontos kikötővé és kereskedelmi központtá fejlődött. Lent a parton egy fürdőnadrágos férfi fittyet hány a történelemre, ő harcsát és sügért – szerbül: smudj – szeretne fogni a széles Dunában. Régebben a szendrői acélgyárban dolgozott, amely a kommunista időkben tízezreket foglalkoztatott, most azonban már csak néhány száz embert. Nehezen hisz az olajfinomító építésére vonatkozó vadonatúj tervekben, mert a beruházásért a följebb fekvő Pancsova is verseng. Egyfajta várakozásteljes légkör érzékelhető a városban, ahol esküvői hangulat uralkodik. Szendrő (Smederevo) híres a szőlőjéről is. Smederevka (a Smederevo névből) szőlőből zamatos bor készíthető, amely jelentősen hozzájárult a francia és magyar lovagok nikápolyi vereségéhez. A legnagyobb dicsőségre azonban közvetett módon tett szert. A mindig tevékeny Brankovics György a Duna fölötti lágy lejtőkről áttelepített néhány tőkét a Kelet-Magyarországon található tokaji birtokaira. Az ottani vulkanikus talajban a tőkék igen jól érezték magukat, és a termésből készült a hosszú ideje világhírű, édes tokaji aszú bor, a nászéjszakára is melegen ajánlott „királyi bor”. A Szendrő és Belgrád között lévő vinćai homokkősziklák keveset árulnak el az európai őstörténet során játszott szerepükről. Ha az ember hajóval utazik fölfelé a Dunán, vagy egy hétvégi kirándulást tesz Belgádból kiindulva, bocsánatos bűn, ha úgy véli, ezek a sziklák csak a parti fecskéknek jók valamire. Egy ösvényen keresztül felmászok a domboldalon, majd át egy alacsony kerítésen, és egy téglalap alakú füves tisztásra érek, amelyen két zömök faház áll. Az ajtók zárva, de az ablakon keresztül fakó posztereket látok a falakon, az asztalon egy papírdobozt. Az ajtókon és az ablakokon való kopácsolásom mindössze a környékbeli kutyákat készteti ugatásra, semmi más nem történik. Folytatnom kell az utamat Belgrád felé, hogy találjak egy régészt, aki kulcsot ad nekem a rejtélyes Vinća bezárt ajtajához. „A vinćai emberek olyan hirtelen tűntek fel a késő neolitikumban, i. e. 6000 körül, mintha egy repülőgépről szálltak volna le – viccelődik Andrej Starović. – Amikor pedig elmentek, majd kétezer évvel később, mintha csak fölszálltak volna ugyanarra a gépre, és nyom nélkül eltűntek.” Akárhonnan érkeztek is,

magukkal hozták a fémmegmunkálás mágikus művészetét, mégpedig a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján a rézét, de talán az aranyét is. „Az 1950-es években a Vinćát és Lepenski Virt felfedező idős professzorok kinevették a fiatal régészt, Boris Jovanovićot, aki, állítása szerint, a keletszerbiai Majdanpekben bizonyítékot talált a rézbányászatra. »Rókalyukak« – mondták.” A fiatal régésznek azonban igaza lett. A vinćai kultúra azonban nagyszerű fazekakat is hátrahagyott, antropomorf fedővel és formákkal, ezenkívül finom, érzéki, apró női figurákat. A kerámiaszobrocskák emberi vagy állati maszkot viselnek. A szemük mandula alakú, az orruk erőteljesen kiáll, szájuk általában nincs. Egyik-másikon vésett vonalak jelzik a ruházatot. „Rókaszerűek, magasan elhelyezkedő, elhúzott mandulaszemmel, körülötte bemetszéssel, az eltúlzott áll vonala hegyes ormányban végződik – olvasható az egyik figura internetes ismertetőjében –, a fej tetején két vastag hengeres szarv vagy fül van, és egy keresztszalag metszett körvonala. A homlokba egy rombuszt véstek. Ritka típus.” Némelyiknek lapos, ásó alakú a feje, a szeme alatt és fölött drámai vonalak húzódnak. Agyagkígyókat és tálakba vésett kígyóalakokat is találtak. Mind ez ideig ezerötszáz vinćai települést azonosítottak, egyenként 100-800 fős lakossággal. Ha kétszázas átlagot veszünk, akkor is 300 000-es összlakosságot kapunk. Amennyiben az átlag 400 fő volt, akkor a vinćai népesség 600 000 főt tett ki. Andrej Starovićcsal a skadarskai Vándorszínész Vendégház éttermében üldögélünk, egy meredek macskaköves utcában. Ez az a hely, ahol Belgrád a leginkább megközelíti a szarajevói illatokat és ízeket, melyek a törökök ajándékai a Balkánnak. Andrej fiatalnak tűnik ahhoz képest, hogy régész: a haja copfban hátrafogva, a válla pedig inkább fizikai erőt sugároz, semmint könyvszagú tudást. A vinćai lakosok emberi és állati arcokat formázó fedőket készítettek, amelyeknek macskafülük volt, bagolyszemük és emberi orruk. „Amikor Miloš Vasić professzor kiásta Vinćát az 1930-as években, azt feltételezte, hogy a Duna másik partján lévő tárcsói (starčevói) civilizáció utódjával van dolga – magyarázza Andrej –, pedig valójában csak szomszédok voltak. Vinća vezetői az akkori Bill Gatesek voltak, mert teljességgel új technológiát vezettek be: a fémmegmunkálást.” Az évszázad elején Miloš Vasić annyi cinóbert (más néven cinnabaritot, vagyis higanyszulfidot) talált Vinćában, hogy arra a következtetésre jutott, itt lehetett a kozmetikai ipar központja, és a piros anyaggal dörzsölték be az emberek testét, az agyagedényeket és szobrocskákat, sőt a halottak mellé, a

sírokba is piros festékanyagot tettek a túlvilági élethez szükséges vér szimbolizálására. Vasić számos tűzhelyet is feltárt, de – a kenyérsütésre vagy az edények kiégetésére használt tűzhelyekkel ellentétben – ezeknek az alja a tűzhely szája felé lejtett, és mélyedések voltak beléjük vájva, hogy a hevítendő tárgyak ne mozduljanak el a helyükről. Szendrő fölött az Avalahegyen a cinnabarit hasadékot is megtalálta, amelyet a vinćaiak valószínűleg megcsapoltak. Egyes régészek szerint a vörös por előállítása nem egy adott folyamat célja volt, hanem inkább a mellékterméke. A mesteremberek valójában higanyt akartak, az pedig az arany kinyerésére kellett. Mindez veszélyes munka, mert a párolgó higany súlyosan mérgező. Alexander Durrman horvát régész magyarázatot adott arra, hogy miért visel minden emberalak, köztük a Vinćánál talált szobrocskák is, állati maszkot, mégpedig mindig szájnyílás nélkül. Durrman szerint ezek nem valami bonyolult vallási ceremóniához használt maszkok lehettek, hanem a hasonlóan varázslatos aranyolvasztáshoz viselték őket. Ez arra is magyarázatot nyújtana, miért van minden vinćai település folyóparton. A Duna mellékfolyóiban időtlen idők óta csillámlottak a finom kis aranylemezkék. Szinte az összes vinćai település nagy folyók partján létesült, nemcsak a Dunáén, hanem a Száváén, a Tiszáén és a Moraváén is. Ez a Vinća-kultúra egy másik jellegzetességére is magyarázatot ad: arra, hogy miért hiányoznak szinte teljesen a sírok. Mivel ezek a folyók rendszeresen kiáradtak, és folyamatosan szigeteket képeztek vagy mostak el, a legtöbb sírt, bennük az eltemetett tárgyakat, egyszerűen elmosta a víz. Amennyiben az arany volt az a luxuscikk, amelyet a vinćaiak kiváló minőségben állítottak elő, a hétköznapi fémmegmunkálás rézzel folyt. A kelet-szerbiai hegyekben számos fontos rézlelőhely van, köztük Borban és Prokupljéban. A Közép-európai atlaszom szerint Kelet-Európa legnagyobb ismert rézlelőhelye egy négyszögletű területen van, amely Belgrádtól keletre, Rámánál kezdődik, és a Vaskapun át egészen Bodonyig nyúlik, délen pedig Niš városáig. A rézkor, ahogy a késő neoliti- kumot ismerjük, a Közép- és Al-Duna mentén húzódó rézmezők köré összpontosul. Míg az aranymegmunkálás kérdése továbbra is nyitott maradt, minden szakértő egyetért abban, hogy a vinćai emberek temérdek réztárgyat készítettek. Nemcsak függőket, gyűrűket és nyakláncokat, hanem késeket, baltákat és számos gyakorlati tárgyat is. Úgy tűnik, a Belgrádtól délnyugatra eső Pločnik lehetett a Vinća-kultúra fő rézműhelye. A legújabb laboratóriumi technikák segítségével megállapítható a tárgyak kora és az is, honnan származnak a

megmunkálás során használt ásványok. Az egyik meglepő dolog a vinćai réztárgyakkal kapcsolatban az, hogy a réz nem a Bor melletti hegyekből való, hanem a dél-szerbiai Kopaonikból, a koszovói határ mellől. A Vinča-kultúra másik fontos terméke a só volt. A boszniai Tuzla melletti sóbánya kétszáz kilométerre nyugatra esik Vinčától. Lehet, hogy a sót szárazföldi úton szállították, de valószínűbb, hogy kivájt csónakokon a Száva folyón. Ez az egyetlen ehető só az egész Kelet-Balkánon, és a Pannon-tenger hatvanmillió évvel ezelőtt bekövetkezett visszahúzódása után ottmaradt, majd elpárolgott tó maradványaiból származik. Egy másik anomália a Vinčakultúrával kapcsolatban a sóhoz köthető. „A neolitikum kezdetétől fogva szinte minden kultúrában fokozatosan csökken az étrendben a vadászat révén elejtett állatok mennyisége, mivel egyre nő a háziasított állatokból – disznó, juh és szarvasmarha – származó hús aránya. Vinčában azonban éppen az ellenkezője történik” – mondja Andrej. A Vinčai településeken talált csontokon végzett tanulmányok szerint az elejtett vadak aránya, különösen a szarvasé, idővel egyre növekedett. Az egyik tanulmány bemutatja, hogy a Belgrádtól nyugatra eső Petnica egyetlen települése, a maga nyolc-tíz házával és negyven-ötven lakosával, egy év alatt megdöbbentő módon tizenhét tonna vadat dolgozott fel, ami jóval több, mint amennyire szükségük lett volna saját használatra. Tudvalevő, hogy sok só szükséges a hús tartósításához, és az is, hogy a só többször is felhasználható. A tuzlai só segítségével tehát tartósíthatták a húst, majd a Duna, a Száva, a Morava és a Tisza folyókon több száz kilométeres körzetben kereskedtek velük. Pločnik 120 hektáron terült el, és egy ötszáz fős populációt tartott el. Ez lehetett a korabeli Európa egyik legnagyobb települése. Északi részén kizárólag rézolvasztó kemencék voltak, mintha egy modern város ipari peremterülete lett volna. A szarvasok vadászására és megölésére használt technikai eszközöket könnyen azonosítani lehet. A rézkorban három fő obszidiánforrás volt Európában: az Égei-tengeri Milos szigetén, a magyarországi Tokaj hegyvidékén és a Szicília melletti Lipari-szigeteken. A modern kormeghatározó technikák segítségével tanulmányozzák a kőben lévő stronciumrészecskéket, amelyek mennyisége mindhárom lelőhely kőzetének esetében eltérést mutat. A budai hegyekben lévő atomfizikai laborban tehát mindegyik obszidián nyílhegyről meg tudják állapítani, hogy melyik lelőhelyről származik. Az eddig megvizsgált Vinčai nyílhegyek mind Tokaj környékéről származnak, és először a Tiszán, majd a Dunán szállították ide ezeket. A Dunára néző hegyek között leölt szarvasokat tehát megsózták, majd obszidiánért elcserélték, hogy aztán még többet

vadászhassanak. Az esetleges írásbeliség létének megállapítása az egyik legkeményebb, még feltörésre váró dió a Vinča-kultúrával kapcsolatban. „Akármilyen törékenynek látszik is ma a hitelesíthető híd a dunai civilizáció írásbeliségének hanyatlása és az i. e. 2500 körül Kréta szigetén kialakult minószi kultúra »lineáris A« írásjelei között, nem olyan drámai az időbeli szakadék, hogy kizárható legyen a kulturális memórián keresztül megőrzött történelmi kapcsolat a két írásbeliség között” – írta Harald Haarmann, a kaliforniai Archaeomythology Intézet munkatársa. Andrej nincs teljesen meggyőződve erről. „Eléggé biztosra veszem, hogy a Vinčai jelrendszer egyfajta erősen strukturált, szigorú írásbeli kommunikáció lehetett. Kevésbé lényeges azonban, hogy mi ezt most valójában »írásrendszer«-nek hívjuk-e vagy sem.” Ha elfogadjuk, hogy ezek írott jelek, akkor felvetődik a kérdés, vajon mit akartak általuk közölni, és kivel. „A régészeti kutatásaim egyértelműen megmutatják, hogy az eddig talált, jeleket hordozó tárgyak közel 90 százaléka a hétköznapi, ház körüli élethez kötődik. Szemetes gödrökből származnak, nem pedig sírokból vagy szentélyekből, esetleg rituális helyekről. És ezt nem könnyű megmagyarázni.” Hogy miért halt ki ez a rézkori, hatalmas dunai civilizáció, az éppen olyan talányos kérdés, mint az, hogyan és miből keletkezett. Egy biztos, a modern kutatás a feje tetejére állított már jó néhány hagyományos feltevést. „A tanáraink a következőképpen magyarázták Vinča végét: Vinča mint főváros hanyatlani kezdett, a többi város pedig elkerülhetetlenül a nyomában járt. Most már inkább úgy véljük, hogy a Tuzla melletti Vinča nevű települést és a környező, a húsexporthoz elengedhetetlenül szükséges sóbányákat először elpusztították.” A só elvesztése lehetett a Vinčaiakra mért halálos csapás. „A támadók északról érkeztek, a magyarországi síkról. A Vinčával foglalkozó kutatásaim során első ízben találkoztam valódi csatára, háborús pusztításra utaló bizonyítékkal. Sok nyílheggyel, leégett házzal, sőt csontvázzal, úgy, ahogy az illető összeesett. Aztán a közelben egy teljesen más nép települése van, a győzteseké.” Belgrádban a Skadarska utca metszi a Francuska utcát, ahol a Szerb írószövetség székháza áll, amelyben egy hagyományos szerb ételeket felszolgáló étterem üzemel. A XIX. századi villa a nacionalisták és a kommunisták bevett székhelye. A bejárat az épület oldalán helyezkedik el. 1999 márciusában néhány riporter kollégámmal érkeztem ide egy este. Az

előcsarnokba belépve egy csigalépcső vezet le a borongós étterembe, ahol a legvilágosabb dolog az asztalok között szentjánosbogárként köröző pincérek tökéletesen keményített, szinte világítóan fehér inge. A félhomály lehetővé teszi az órákon át itt üldögélők számára, hogy kedvükre megfigyeljék az újonnan érkezőket, anélkül hogy bárki felfigyelne rájuk. Amikor leértünk a lépcsőn, egy idősebb asszony felkiáltott: „Itt van Simpson... háború lesz.” A mellettem lévő magas férfi a BBC könnyen felismerhető, legfőbb külügyi tudósítója, John Simpson volt, aki szinte megmerevedett két lépés között, mintha golyó találta volna el. „Ki ez a nő?” – kérdezte tőlem John. A tisztuló sötétben felismertem Dessa Trevisan törékeny alakját, a belgrádi külföldi sajtótestületek doyenjét, a London Times számára régóta szolgálatot teljesítő tudósítót. Odasúgtam a nevét. „Ó, Dessa, hogy van? – kérdezte John, majd odament, és leült a nő székének karfájára. A lárma széthasadt szövete gyorsan összeforrt. Olívaolajban sült, juhtúróval töltött, tűzvörös paprikák érkeztek az ügyesen egyensúlyozó, ránk mint ellenségre tekintő pincérek tányérjain. A hagyományos szerb vendégszeretetet a legvégsőkig fenn kellett tartani. A boszniai háború idején elég indok volt arra, hogy ott helyben lelőjék az embert, ha nem ivott elég szilvapálinkát a fegyveres banditákkal az úttorlaszoknál. Szerbia a cserkészek hazája. Ha nincs tűz, nincs alkohol, nincs egy nyárson sülő húsdarab, a férfiak nagyon könnyen elunják magukat. Dessa Trevisannak igaza volt. Néhány nappal később egy este végignézhettük, ahogy hullani kezdtek a NATO-rakéták, és bombázni kezdték Batajnicát, a Jugoszláv Légierő Belgrád melletti bázisát és a dunai hidakat. Az írószövetség pincérei, sok honfitársukhoz hasonlóan, tüzet okádtak amiatt, hogy a második világháborús szövetségeseik ilyen ádáz és felfoghatatlan módon ellenük fordultak. Mi pedig, miközben a saját légierőnk bombázott minket, beástuk magunkat az újbelgrádi Hyatt Hotel luxusába, a Száva folyó túlpartján. A Duna és a Száva összefolyásánál elterülő Belgrád stratégiai jelentőségét leginkább a két folyóra néző erődből, a Kalemegdanból lehet látni. 1990 novemberében jártam először Belgrádban, szerettem volna interjút készíteni Slobodan Miloševiç elnökkel. Helyette azonban kénytelen voltam beérni Vladimír Štambukkal, a Szerb Szocialista Párt egyik talpnyalójával. Frissen facsart narancslevet ittunk a szocialisták főhadiszállásán, abban a szürke felhőkarcolóban, amely később a NATO légicsapásainak egyik célpontjává vált. „Milošević a legkevésbé sem felelős Jugoszlávia küszöbön álló széteséséért” – magyarázta a nyájas modorú Štambuk. – A többi köztársaság,

Horvátország, Szlovénia, Bosznia-Hercegovina és Macedónia vezetőit kell hibáztatni.” Josip Broz Tito, az egykori partizánvezér, a második világháborúban számos rajtaütésben mért vereséget a német haderőre. 1945-ben az új Jugoszlávia elnökévé választották, és meglehetősen idős korában, 1980-ban halt meg. Tito ügyesen kijátszotta egymás ellen a viszálykodó nemzetiségeket és érdekcsoportokat, így volt képes ilyen hosszú időn keresztül összetartani ezt a széttagolt birodalmat. A szálakat gyakorlott kézzel mozgató Tito nélkül minden nemzetiség elindult volna a maga feje után. Milošević ígéretet tett a szerbeknek, Jugoszlávia legnagyobb nemzetének, hogy visszaállítja régi pozíciójukat mint „első nemzet”, és ezt sokan, különösen az írószövetség nacionalista érzelmű tagjai, jogosnak érezték. Ezzel azonban feltüzelték a szerb dominanciát elutasító többi nép elszakadási vágyát. Először Szlovénia és Horvátország hagyta el a süllyedő hajót, és lépett ki a szövetségből 1991ben, még ugyanabban az évben Macedónia is, Bosznia-Hercegovina 1992ben, Montenegró 2006-ban, végül Koszovó 2008-ban, mindezt változó mértékű vérontás árán. 1915-ben egy másik külföldi tudósító, John Reed a New York Times-tól egyszer csak arra eszmélt, hogy a Kalemagdan falai között kúszik-mászik, hogy jobban lássa az osztrák haderő pozícióját. „A széléről kitűnő kilátás nyílt az áradó, sáros Dunára, amint az elárasztott szigetekről borzas fák emelgetik ki a fejüket a vízből, a horizonton pedig Magyarország széles síkjai fuldokolnak a sárga tengerben. Két mérfölddel arrébb, a Száva túlpartján, az osztrák város, Semlin (Zemun, Zimony) aludt a sugárzó napfényben. Az alacsonyabb nyugati és déli oldalon álltak a láthatatlanul fenyegető ágyúk. Azon túl pedig, ha tekintetünket a kanyargó Szávára szögeztük, követve délnyugati irányban, Bosznia kék hegyei magasodtak a sápadt égbolt előterében. Szinte pontosan alattunk az egykor Konstantinápolyt NyugatEurópával összekötő nemzetközi vasúti híd törött acélváza hevert – lenyűgöző nagysággal bukott alá masszív pilléreiről a zavaros vízbe. Följebb még mindig ott volt Tzigalnia félig elsüllyedt szigete, ahol szerb felderítők feküdtek a lövészárkaikban, és onnan kémkedtek a közel négyszáz méterrel távolabb fekvő szigeten rejtőző ellenség után. A kapitány több fekete pontra mutatott mérföldekkel följebb a Dunán, Semlin hegynyúlványa mögött. »Azok ott osztrák monitorok – mondta. – Az az alacsony fekete dereglye pedig, amelyik keletre, a part mentén vár, az angol ágyúnaszád. Tegnap éjjel fellopakodott a folyón, és megtorpedózott egy osztrák monitort.

Várakozásaink szerint most már bármelyik pillanatban megkezdődhet a város ágyúzása. Az osztrákok általában jól megszorongatják Belgrádot.«” A Kalemegdan katonai múzeumát régimódi szerb, német és orosz ágyúk sora védi az elemektől. Az első teremben i. e. 1000 és 400 közötti trák, kelta és illír lándzsák és sisakok sorakoznak. Egy meglehetősen jó állapotban lévő XVI. századi török fegyvergyűjtemény is megtekinthető, köztük egy íj tatárjuharból, amelyet a török íjkészítők sokkal jobban kedveltek az európai tiszafánál. Látható egy elöltöltős osztrák ezredpuska is, a következő felirattal: „Balthasar Heroldt öntése, Bécs, 1655”; aztán egy vitrin „Egyenlőtlen ellenfelek fegyverei” címmel, amelyben az első, 1806-os törökellenes szerb parasztfelkelésben használt csákányok és kaszák láthatók a török elnyomók hideg, metszett acélfegyverei mellett. A 16-os termet teljes egészében a XVII-XVIII. századi törökellenes csatáknak szentelték. Kiállították a „Victorien der Christen über den Erbfeind” (Keresztény győzelmek a végső ellenség fölött) nevű német térképet is. Egy másik teremben Gavrilo Princip zavaros tekintete mered ránk a falról: ő az, aki 1914 júniusában Szarajevóban lelőtte Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét, és ezzel lángra lobbantotta az első világháborút. Az eseményt követő, Szerbiának küldött osztrák ultimátum a Moszkva Hotelbe érkezett, a város legelegánsabb szállójába, a szerb kormány ugyanis még nem rendelkezett saját távírókészülékkel. A hotel történelmi jelentőségű készüléke ma a szálloda recepcióján látható egy vitrinben. A múzeumban, Princip és merénylőtársai fényképe mellett egy hivatalos távirat látható Szarajevóból: „Veljko Čubrilović, Miško Jovanović és Danilo Ilić merénylők ügyében hozott ítélet végrehajtása ma reggel 9 és 10 óra között zavartalanul lezajlott.” A múzeum a Belgrád ellen – 1941 tavaszán a németek, 1999 tavaszán a NATO által – indított két légibomba-támadásnak is emléket állít. Cirill betűs könyvek maradványai, amelyek a Nemzeti Könyvtárat ért gyújtóbombatalálat miatt elégtek. Mellette egy fényképen a Drava Monitor, a jugoszláv flotta egyik hajója, amely 1941 áprilisában részt vett a Brezdan mellett, a Dunán a betörő németek ellen indított hadműveletben. Az újabban lezajlott háborúkkal kapcsolatban látható egy laptop, amelyet a Koszovói Felszabadítási Hadseregtől szereztek meg 1998 decemberében a koszovói Pastrik-hegyen, valamint két, a nemzetközi jog szerint betiltott klaszterbomba élénksárga repeszei. A bombát 1999 májusában NATO-gépek dobták Niš városára, és ezzel, a felirat szerint, megöltek tizenhat, és megsebesítettek huszonhét civil lakost. Végül megtekinthető annak a

Carpenter nevű amerikai pilótának a bevetési egyenruhája is, akinek F-16-os gépét még abban a hónapban kilőtték. Ennyi háborús mementótól kissé szédelegve kibotorkálok a Kalemegdan napsütésébe... a további háborús emlékek közé. Ivo Meštrović óriási szobrának bal kezén egy sólyom, jobb kezében egy kard, és lefelé tekint a Száva folyóra, nagyjából pontosan arról a helyről, ahol John Reed hasalhatott 1915-ben. A vörösjuhar fák mögött, amelyeket talán még a törökök telepítettek, egy kőlap állít emléket a törökverő Hunyadi János 1456-os nándorfehérvári győzelmének. Az emlékművön magyar általános iskolás gyerekek friss koszorúja. A domb távolabbi, Dunára néző végén Lazarevics István despota, galambóci régi barátom szobra. Egykor a Belgrádhoz és Budához hasonló városok dombjai tele voltak török sírkövekkel. Olyan kevés maradt fenn ezekből mindkét városban, hogy az ember azon tűnődik, vajon mivel érdemelhették ki ellenségeik megbecsülését azok, akiknek a sírját végül mégis megőrizték, vagy talán csak szerencséjük volt, és a török kormány később éppen az ő síremlékeikkel kívánt emlékeztetni arra, hogy uralmuk esetleg mégsem volt olyan rossz, mint ahogy azt a történelemkönyvekben ecsetelik. A Kalemegdan egyik legérdekesebb épülete a mártír Damat Ali pasa hexagonális sírja. A pasát az Újvidékkel szemközti péterváradi erődnél ölték meg 1716 augusztusában. A muszlim hívők, az imámok figyelmeztetése ellenére kis piros szalagokat kötnek a sír ablakain lévő rácsokhoz, csakúgy, mint Koyun Baba babadagi sírjánál. A napfény áthatol a rácsokon, és az a röpke benyomásom támad, hogy a zölddel fedett sír fényt bocsát ki magából. A szerbek megnyerték a péterváradi csatát, a törökök pedig folytatták hosszas visszavonulásukat a Balkánon. A Dunav elnevezésű, valamiféle tüzelőanyagot szállító, zömök hajó céltudatosan halad lefelé a Száván, majd egy nagy kanyarral elindul a Dunán fölfelé, Zimony irányába, és elhalad a Nagy Hadi-sziget mellett. A Duna Belgrádtól északra széles és lomha, különösen nyáron, magabiztosan halad délkeleti irányban, és láthatóan nem az a folyó, amellyel kukoricázni érdemes. Zimonyban, Belgrád egyik külvárosában, egy barátom elvisz a kedvenc éttermébe a parton. Diópálinkát és fehérbort iszunk, fokhagymával tűzdelt harcsát eszünk, és figyeljük a világ folyását. Egy kenu van kikötve a parton, egy hetven év körüli francia férfié, aki a delta felé tart. A tulajdonost nem látni, talán a városban szaladgál, hogy pótolja hiányzó šAz „Erényes

Köprülü”-ként is ismert Musztafa Zade a XVII. század legrátermettebb török nagyvezírei közé tartozott, és egy ideig úgy tűnt, ő talán megfordíthatja a Török Birodalom szerencséjének hanyatlását. 1683-ban azonban Bécs ostroma csúfos kudarcot vallott, Budát pedig 1686-ban visszafoglalták a magyarok. 1690-ben viszont Köprülü a hatalmas török hadsereg élén újra bevette Ništ és Nándorfehérvárt. 1691 nyarán Nándorfehérvárról kiindulva, északra vonult a Duna mentén, hogy összecsapjon Bádeni Lajos osztrák őrgróffal, aki délről, Pétervárad felől érkezett. Szalánkeménnél (Slankamen) találkoztak. A törökök túlereje a vízen nem tudta ellensúlyozni az osztrák szárazföldi hadsereg jobb felszereltségét és parancsnokságát. Minden török támadásra halálos erejű zárótűz volt a válasz. „Amikor a vereség elkerülhetetlennek látszott, hogy mentse, ami menthető, maga Köprülü vezette az egyik elkeseredett támadást. Allahhoz fohászkodva, két oldalt janicsárjaival, kivont karddal tört előre az osztrákok soraiban. A hősi gesztus hiábavalónak bizonyult. Az osztrák hadrend szilárdan tartotta magát. Köprülüt egy golyó homlokon találta, és megölte. Janicsárjai látták, amint elesik. Ekkor inukba szállt a bátorságuk, és megfutamodtak. A parancsnokok, akik egy ideig még eltitkolhatták volna a katonák előtt a nagyvezír halálát, jajveszékelni kezdtek, és hagyták, hogy elterjedjen a hír. Ezzel aláásták a harci kedvet, és általános pánikot keltettek” – írta Patrick Kinross. – A törökök számára az utolsó fénylő remény halála a csatamezőn... a végső csapást jelentette. Magyarország végképp elveszett... csakúgy, mint Erdély.” Szalánkemén (a mai Zalánkemén) a part mentén elszórt piros tetős házaival és a magaslatról kiemelkedő karcsú templomával csak úgy vibrál a nyár fátyolos fényében. A feljebb, az ukrajnai Kárpátokban fekete-fehér folyóként aposztrofált szőke Tisza éppen itt, szemben ömlik a Dunába. A Tiszát 2000 januárjában a nagybányai (Románia) aranybányából származó higannyal megmérgezték. A folyó ötszáz kilométeres szakaszán szinte az összes hal elpusztult. Némi nehézfém a Dunába is került, de a legnagyobb károkat a Tisza szenvedte el. 2011 májusában, miközben én éppen fölfelé tartottam a Duna mentén, több mint egy évtizedes bujkálás után a vajdasági Lázárföldön (Lazarevo) letartóztatták a boszniai szerb katonai vezetőt, Ratko Mladićot. Én magam is láttam a keze nyomát Boszniában, és alaposan megismerhettem az áldozatok családjainak a tőle és korábbi talpnyaló katonáitól való félelmét. A tisztek között szokatlan módon Mladić mindig személyesen vezette csatába az egységeit. Ez azt is jelentette, hogy amennyiben atrocitások történtek, neki is

a közelben kellett lennie. Még az év júliusában meghívást kapok abba a lázárföldi falusi házba, ahol Mladićot elfogták, nem messze a két folyótól, a Tiszától és a Dunától. Branko, Ratko Mladić másod-unokatestvére, egy eperfa árnyékában üldögél. Az asztalon szilvapálinka, és szörp a sofőr számára. Branko szomszédja, Nenad szólal meg először. „Reggel öt óra tájt volt. Éppen átmentem Branko kertjébe, hogy meglocsoljam a paprikáimat, olyan nagy pirosak, amiket mi »elefántfül«-nek hívunk. Amikor felnéztem, rendőrök álltak mindenütt – egyenruhások és civilek. »Mi van? – kérdeztem – Meghalt valaki? Vagy disznót, birkát venni jöttek? Brankónak van mind a kettő.« »Egyiket sem – felelték. Szükségünk van magára mint tanúra egy házkutatáshoz.«” Ratko Mladićot mindenki jól ismerte és szerette Lázárföldön. Sok egyszerű, vidéki szerb olyan embernek tartotta, aki számos csatát nyert, és aki évek óta bujkál, de nem az igazságszolgáltatás elől, hanem a világban elterjedt szerbellenes hangulat elől. Az olyan atrocitásokat, mint Szarajevó hároméves ostroma, a civilek lebombázása és a több ezer polgári lakos ellen elkövetett, hidegvérű srebrenicai mészárlás, az emberek hajlamosak tagadni vagy gyorsan a többi hasonló vérengzés közé sorolni. Annál is inkább, mert Mladićnak számos rokona él Lázárföldön, és mint kiderül, rendszeresen ellátogatott ide, mind a katonai évek alatt, mind azóta, hogy Oszáma bin Láden után a világ legkeresettebb bűnözőjeként tartották számon. A 2000-es évek elején Mladić méheket is tartott a faluban. Akkoriban fegyveres őrök vigyáztak rá, nehogy bárki elfoghassa. „Látszik a puskád” – mondta egyszer a mindig viccelődő Nenad az egyiknek. „Látszania is kell” – felelt vissza a fegyveres csípősen. Érdekes módon a szerb rendőrség semmiféle érdeklődést nem mutatott a falu iránt, tovább táplálva ezzel az olyan elméleteket, melyek szerint az állami biztonsági szervek nagyon is jól ismerték Mladić tartózkodási helyét, de úgy döntöttek, békén hagyják. Egy héttel a letartóztatása előtt, Szent György ünnepén, Mladić fia, Darko ellátogatott Lázárföldre. A tábornok betegen feküdt, híveinek elfogyott a pénze, ő pedig belefáradt a bujdosásba. A kommandósok hiánya, a békés, szinte rutinszerű letartóztatási hadművelet kimondottan azt a benyomást keltette, hogy előre elrendezett, Mladić beleegyezésével történő eseményről volt szó. „Én vagyok az az ember, akit keresnek” – jelentette ki, amikor a rendőrség besétált a szobájába. Gyakorló egyenruhájában ült, egyik keze bénultan csüngött egy agyvérzés miatt. Gunyoros volt, de udvarias a zsákmányra ilyen

könnyen rátaláló, meglepett rendőrökkel. „Ki az amerikai maguk közül? – kérdezte. – Ki az, aki megölte a lányomat?” Huszonhárom éves lánya, Ana, 1994-ben elkövetett öngyilkossága Mladić agyában átbillentett valamit, és egy racionális, de könyörtelen katonából tömegmészárlásra is képes, irracionális hadvezérré változott. A szekrényben két, Amerikában készült pisztolyra bukkantak. Amikor a rendőrnyomozó ezekről kérdezősködött, Mladić azt állította, a háború alatt kapta ajándékba egy önkéntestől. Arról próbálta meggyőzni a rendőröket, hogy nem áll szándékában sem megszökni, sem ellenállni. „Ha akartam volna, tízet is megölhettem volna maguk közül, mert mindössze egy méterre álltak az ablakomtól. De nem akartam, mert maguk fiatalemberek, és csak a dolgukat végzik.” Aznap reggel kilenckor Mladić már bent ült egy fekete terepjáróban, és a belgrádi háborús bűnöket vizsgáló bíróság épülete felé tartott. Egy évre rá a Hágai Nemzetközi Bíróság előtt állt népirtás és más, emberiesség elleni bűnök elkövetéséért. A rendőrség még ott maradt egy ideig a faluban, Nenad pedig velük. „Nekem ez egy kicsit úgy tűnt, mintha cirkusz lett volna az egész. Amikor a tévében látom, amint elfognak egy tolvajt néhány karton cigarettával, különleges rendőri egységeket vetnek be, hosszú csövű fegyverekkel, ajtókat törnek be, meg minden. Itt semmi ilyesmi nem zajlott. Szóvá is tettem ezt, de ők csak mosolyogtak. »Ne szólj szám, nem fáj fejem!« – csak ennyit mondtak.”

KILENCEDIK FEJEZET A fekete sereg „Egy szerencsés reggelen, midőn az eget a hajnal vére rózsaszínre festette, midőn a hold zászlóján fordított egyet, felkelt a fekete sereg; midőn a hajnal megmutatta pirkadó arcát, sebhely tűnt fel rajta, mintha kardvágást ejtettek volna rajta.. KEMALPASAZÁDÉ, Nagy Szulejmán udvari költője Újvidékkel szemben, a Duna jobb oldalán fekvő Pétervárad erődje óratornyának négy széles lapja van, hogy lent, a folyón elhaladók mindig tudják az időt. A Duna hosszú, elmélázó kanyarban vág át a városon, mintha nem tudná, megszálljon-e itt egyet éjszakázni, vagy sem. A kis torony az utam kezdetén látott sulinai világítótoronyra emlékeztet. A nagymutatón három fehér szőlőszem van, a kismutatón kettő, az óralap maga fekete. A torony tetején egy kis aranygomb egy szélkakassal, amelyet azonban ezen a júliusi napon semmiféle, a nyári hőség élét tompító szél nem háborgat. A mutatók alig hagynak árnyékot az óra lapjain. A sziklás kiszögellésen lévő erőd az első ismert, kelták által alapított település helyére épült. A keltákat a hely védelmi potenciálját magasra értékelő rómaiak űzték el. Az elnevezésben a Péter előtag egy ilyen nevű bizánci püspöktől származik. 1526-ban Nagy Szulejmán Mohács felé vonult a hadseregével, hogy döntő csatát vívjon a magyarok ellen. „Pétervárad bevétele – mondta Ibrahim nagyvezírnek – olyan lesz, mint egy kis falatozás, hogy kibírjuk a bécsi reggeliig”. Valójában nem is ment olyan könnyen, amikor azonban a török katonák aknákkal két lyukat robbantottak a falba, az ellenállás összeroppant A törökök a védők közül ötszázat lefejeztek, háromszázat elhajtottak rabszolgának. Hogy mi alapján dőlt el egyesek sorsa, nem ismeretes. A szerbeknek egészen 1716-ig kellett várniuk a bosszúra, amikor Damat Ali pasa vereséget szenvedett Savoyai Jenő hercegtől. A török vezér megkísérelte egyenesen az osztrák sorok közé vezényelni a haderejét,

vakmerősége és halála azonban nagyon hasonlított Mehmed Köprülüéhez a szalánkeméni csatában. Kivéve, hogy Damat Ali nem halt meg azonnal a helyszínen, hanem halálos sebesülten, lóháton elvitték Karlócára (Sremski Karlovci), ahol aztán meghalt. Karlóca alsóvárosi-templomának kertjében egy óriási fehérplatán fa áll, Európa egyik legöregebb platánfája, amelyet pontosan háromszáz évvel azelőtt ültettek, a templom építésekor. Damat Ali, a Rettenthetetlen talán éppen ennek – az akkor még csemete – fának az árnyékában lehelte ki a lelkét. A közeli ortodox papnevelde sem akart lemaradni, így az is egy hasonló kerületű és évjáratú tiszafával dicsekedhet. Míg azonban a platán szinte fehérre őszült a kortól, a tiszafa sötétzöld és komor. Újvidék (Novi Sad) Szerbia második legnagyobb városa, megelőzve a délebbi fekvésű Ništ, és mindenekfölött büszke a fekvésére, mert „meglovagolja” a Dunát. Gazdag, modern város, a Balkán Birminghamje. A nyári hőség, valamint az olcsó fagylalt és sör miatt könnyedebb és élénkebb Belgrádnál, és a Vajdaság virágzó mezőgazdasága révén a leggyorsabban fejlődő város Szerbiában. Az 1960-as, 1970-es években a popzenére éhes kelet-európai ifjúság Mekkájává vált. Jugoszlávia farmeres fiataljai könnyebb időket éltek, mint a ruszei fiatalok, akiknek végig kellett nézniük, ahogy a határőrök darabokra törik felbecsülhetetlen értékű bakelitlemezeiket. „Jugoszlávia vált a régió legjelentősebb rock’n’roll országává” – írta Vladimír Nedeljković A dunai fiúk és lányok című könyvében. Az Újvidéki Rádió olyan erősen sugározta a műsorát, hogy Kelet-Európa összes országában, sőt mélyen a Szovjetunióban is hallgathatták. Először dzsesszt, aztán már beatzenét is közvetített. 1964 jelentette a fordulópontot. „Abban az évben a baby boom-generáció Európa-szerte új világ építésébe fogott a történelem és a második világháborús politika romjain, amit Keleten Joszip Sztálin, Nyugaton Sir Winston Churchill testesített meg... Magas volt az életszínvonal, az ország nyitottá vált, mindenhol kapni lehetett a külföldi rockmagazinokat... Ennyi tisztánlátás, bölcsesség és jóság száz évben egyszer jelentkezik.” Az 1970-es évek végére a hippikultúra átcsapott punkba, Újvidéknek pedig saját bandája volt, a Pekinška Patka. „Korábban senki sem gondolkodott így. Korábban senki sem nézett ki így.” A hatvanas évek álmai és a hetvenes évek nyers lázadása a kilencvenes évekre szertefoszlottak. A fiatal férfiak inkább száműzetésbe menekültek, semhogy Slobodan Milošević háborúiban harcoljanak. Az otthon maradottak közül sokan meghaltak vagy megsebesültek Horvátország, Bosznia és

Koszovó csatamezőin. Az évtized konfliktusait megkoronázó csapás 1999ben következett be, amikor Újvidéket a NATO különleges figyelemben részesítette. A Duna három hídját, az olajfinomítót és számos elektromos transzformátort ért támadás. Az 1946-ban, német hadifoglyok által épített varadini híd szakadt le először, 1999. április 1-jén, még mielőtt hajnalodott volna, a légicsapások hetedik napján. A mindössze 1981-ben befejezett, legmodernebb hidat, a Szabadság hidat három rakétatalálat érte április 3-án este. Az 1961-ben épült és a tervezőjéről, Branko Žeželjről elnevezett Žeželj híd bizonyult a legellenállóbbnak. Az első rakéta április 20-a éjjelén csapódott be, de újabb találatra volt szükség, hogy az utolsó elgörbült fémtámaszok az örvénylő Dunába zuhanjanak, és ez 25-e éjjelén be is következett. A YouTube-on látható egy tizenhét másodperces fekete-fehér videofelvétel a végső csapásról, amelyet a lövedék orrába elhelyezett kamera filmezett le. Az utolsó képkockát szétvetik az elmosódott fekete-fehér részecskék. A bombázást követően azonnal terjedni kezdett egy vicc, mely szerint Újvidék Európa egyetlen olyan városa, ahol a folyó három híd fölött folyik. Az újjáépítés már a háború vége előtt, 1999 júniusában megkezdődött. A szerbek elvárták a Nyugattól, hogy fizessék ki az okozott kárt az „agresszió” kárpótlásaként. Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank állta az összeg egy részét. Slobodan Milošević is ott volt a Duna fölött átívelő Beška autópályahíd átadási ceremóniáján. „Kedves újvidéki polgárok, kedves vajdasági lakosok, kedves hídépítők! A második világháború óta a legszörnyűbb tizenegy héten vagyunk túl, amely során a világ legnagyobb hadi gépezete a legembertelenebb agressziót hajtotta végre.” A Beška hidat negyven napon belül újjáépítjük, ígérte Milošević – ismét a varázserejű negyvenes szám! mert az építőkövek már akkor készültek, „amikor a bombák hullottak ránk”. Harminckilenc nappal később újra megindult a forgalom a Beška hídon. Az újvidéki három híd megépítése azonban több időt vett igénybe. A háború után néhány hónappal egy kis motorcsónakból filmeztem a Szabadság híd maradványait. A csónakot vezető férfi egyre idegesebbnek tűnt. A vízbe hullott hatalmas betondarabok kiismerhetetlen örvényeket keltettek a fölöttük átvonuló Duna mélyén. Ráadásul le kellett állítanunk a csónak motorját, hogy hallható legyen a hangom a mikrofonban. Minél többször kellett megismételnem a mondandóm, annál jobban nőtt a veszély. A folyó minden szakaszán dohogtak a hajózási társaságok, amiért hirtelen ellehetetlenült a vízen folyó kereskedés. Az 1990-es évek elején az ENSZ

által Jugoszlávia ellen bevezetett szankciók is sokat ártottak, hiszen a nemzetközi megfigyelők meglepetésszerűen átkutatták az uszályokat olaj és fegyverek után kutatva. A Duna mostanra azonban hajózhatatlanná vált, először a veszélyes törmelék miatt, majd pedig azért, mert a városi hatóságok, összekötendő a város két felét, egy ideiglenes pontonhíd felállítása mellett döntöttek. Ahhoz, hogy a hajók elhaladhassanak, ezt a hidat teljesen ki kellett nyitni. Először kéthetente egyszer, amikorra az uszályok hatalmas sora torlódott fel, majd hetente egyszer. Mindez, többek között, a ruszei régió borexportőrjeinek is hatalmas károkat okozott. A borok közúti vagy vasúti szállítása a jól bevált nagy-britanniai és skandináviai piacokra mintegy húsz százalékos kiskereskedelmi árnövekedést idézett elő a vízi úton történő szállításhoz képest, mesélte nekem akkoriban Danail Nedjelkov, a Dunai Bizottság bolgár tagja. Az extra költségek tönkretették a piacon kivívott helyüket, és ezt soha nem fogják tudni visszaszerezni. A nagy hatótávolságú rakéták által ütött résbe chilei, dél-afrikai és kaliforniai borok áramlottak. 2001-ben, a szerb-horvát háború után tíz évvel, ráleltem a vukovári múzeum gyűjteményének egészére a péterváradi múzeum alagsorában. A neolitikus cserépdaraboktól a Bauer-gyűjteményben megőrzött elegáns századfordulós olajfestményekig minden a két ország közötti elkeseredett vita tárgyát képezte. A szerbek azt állították, hogy a gyűjteményt a biztonság kedvéért szállították el az ostrom után. A horvátok szerint a kiállítási darabokat a szerb katonák és szabadcsapatok zsákmányolták el, amikor elfoglalták a várost, és lelődözték az ottmaradt lakosságot. A kiállítási darabok végül visszakerültek a horvátok tulajdonába. A péterváradi erődnek megvannak a maga saját kincsei: egy dunai hosszú fahajó megcsontosodott maradványai; régi térképek a még girbegurba Dunáról a temérdek szigettel, amikor még nem szabályozták le, nem egyenesítették ki a gerincét, és nem vágták le a kanyarokat róla. Az időben egymás után következő térképeken egyre kevesebb a sziget, és az olyan beszélő nevű szigetek, mint a „Hadi-sziget” vagy a „Csiga-sziget” szép lassan elkoptak a térképekről, majd az emlékezetből is. A múzeumban látható egy Nagy Szulejmánról készült rézkarc 1526-ból, amikor éppen úton volt, hogy győztes csatát vívjon Mohácsnál, és egy fekete-fehér fénykép a Baross nevű lapátkerekes gőzösről. A XX. századi történelem, amelyet az új generáció szeretett volna lerázni magáról, Újvidéken különösen vészterhes volt. 1942 januárjában magyar katonák és csendőrök itt hajtották végre a második világháború egyik szörnyű

atrocitását. A partizánakcióktól való elrettentés és a helyi lakosság megfélemlítése céljából több ezer zsidót, szerbet és baloldali magyart gyűjtöttek össze, majd lehajtották őket a Dunához, és lelövöldöztek mindenkit. A holttesteket a Duna jegébe vágott lékbe dobálták. Amikor aztán a partizánok 1944-ben elfoglalták Újvidéket, szörnyű bosszút álltak a város és a környező falvak magyar lakosságán, és sokkal több civilt végeztek ki, mint amennyit a magyarok 1942-ben. A két mészárlás szomorú történetét Cseres Tibor meséli el két regényében, amelyek az 1960-as években jelentek meg. 2013 júniusában a két ország köztársasági elnöke Csúrog (Čurug) városában találkozott, és honfitársaik nevében bocsánatot kértek a kegyetlenkedésekért. A Duna végül 2005-ben vált teljességgel hajózhatóvá, hat évvel a hidak elpusztítása után. Karlócától nyugatra, Újvidéktől pedig délnyugatra a Tarcal-hegység keskeny, homokos talajú vonalat képez a Duna mentén. Más tájakon nem keltené fel a figyelmet, hiszen a legmagasabb csúcs is csak az ötszáz métert közelíti meg, de a Vajdaság széles síkjához képest úgy emelkedik a magasba, mint a Tábla-hegység: minden oldalról látható. Emlékszem, amikor útban Bosznia felé, ahol riportot kellett készítenem a háborúról, kocsival áthajtottam Magyarország határán, micsoda felüdülést jelentettek a szemnek azok a kis hegyek. A XVI. és a XVIII. század között temérdek kolostort építettek ide, eredetileg a törökök áldása, majd – ahogy a török fennhatóság egyre zsugorodott a Balkánon – érdektelensége mellett. Mivel Szerbia elveszítette Koszovót, annak sokkal ősibb és jelentősebb kolostoraival, Tarcal jelentősége, mint a Szerb Ortodox Egyház fő erőssége, idővel növekedett. A Grgeteg-kolostorban sűrű, sötét mézet vásárolok a szerzetesek által gondozott kaptárokból, majd besétálok a reggeli istentiszteletre. Apácák kórusa énekel angyali hangon, ugyanúgy, mint ahogy két, szintén háború sújtotta helyen, a koszovói Gracanica-kolostorban vagy a hercegovinai Trebinjében hallottam. A reggeli mise után az árkád alatt ülök, és a helyhez illő nevet viselő Gregor atyával – nevének szerb megfelelője a Grgeteg – beszélgetek. Az egyház errefelé a kommunista időkben is a hatóságok viszonylagos jóindulatát élvezte, meséli. A közeli kolostort Vučedolnál a nácik fogolytábornak használták a második világháború alatt, így az egyház, a legtöbb kelet-európai ország egyházával ellentétben, az antifasiszták mellé állt. Zágráb horvát érseke, Alojzije Stepinac, eredetileg támogatta a horvát

fasiszták, az usztasák hatalomra jutását, és csupán tompított kritikával illette bűneiket a háború alatt. Később a kommunisták bíróság elé állították, ahol tizenhat év börtönre ítélték. Erre a Vatikán – Tito legnagyobb bosszúságára – érsekké nevezte ki. Gregor atya Koszovó 2008-as elvesztését „ideiglenes”nek nevezi, mert ez éppen annyira elviselhetetlen a szerbek számára, mint London elvesztése lenne az angolok számára. A keresztényi szeretet békés oázisából magasra nőtt napraforgók között vezet el az út. Másnap bekapcsolom a rádiót, és arra leszek figyelmes, hogy az utolsó szökésben lévő szerb háborús bűnöst, a szakállas Goran Hadžićot, akit a vukovári mészárlásban betöltött szerepe miatt köröztek, szintén elfogták, mégpedig öt kilométerre attól a helytől, ahol Gregor atyával beszélgettünk, a krušedoli kolostornál. Hadžićot azzal vádolják, hogy részt vett a vukovári kórházban az 1991-es őszi ostromot túlélt 261 beteg és a személyzet hidegvérrel végrehajtott lemészárlásában. Újlakon (Ilok) megállunk egy kávéra, hogy újra kapcsolatot létesítsünk a folyó zöld vizével. Egy part menti kávézóban összebarátkozom egy fiatal német-horvát párral, Christiannal és Dariával, akik a folyó mentén lefelé kerékpároznak Bécstől Belgrádig. Pont olyan biciklis térképük van, mint az enyém, és azt hiszik, mi is biciklisek vagyunk. Összehasonlítjuk a jegyzeteinket, és az út ezen szakaszát végigkísérő társam és barátom, Lola (akinek a valódi neve: Milorad Batinić) meggyőzi őket, hogy Újvidéknél hagyják ott a Dunát, tegyék be kerékpárjaikat a kocsijuk hátuljába, és utazzanak le az Adriai-tenger partjára. A két biciklis annyira boldog, annyira szerelmesek egymásba, hogy nem tudják sokáig megőrizni a titkukat: néhány órával korábban Christian megkérte Daria kezét a folyóparton, és a lány igent mondott. A Vukovár felé vezető főúttól balra, öt kilométerrel a város előtt, egy magas fákkal és gazdasági épületekkel szegélyezett út vezet a virágzónak látszó Ovčara-birtokhoz. A raktárhelyiségek színültig töltve gabonával, az alsóbb épületek pedig zsúfolásig tele disznókkal. A hőségben szőlőtőkék, nagyra nőtt kukoricák és napraforgók sütkéreznek. Itt ölték meg a vukovári kórházból elhurcoltakat, akik körül sokan a kórház betegei voltak. Akadt köztük egy rádióriporter is, Siniša Glavašević, aki végig tudósított a vukovári ostromról. Voltak, akiket furkósbottal vertek halálra a hangárokban, a többieket az út menti árokhoz vitték, majd 1991. november 20-án lelőtték. Az egyik szerb parancsnokot, Viktor Šljivančanint, öt év börtönbüntetésre ítélte a háborús bűnöket vizsgáló törvényszék. Goran Hadžić egyszerű gazdálkodó

volt, akit a gyilkosságokban való részvétellel vádoltak. A tanya főépülete előtt egy fehér márványszobor szétszórt testrészeket és csontokat ábrázol. Bent a padló töltényhüvelyekből készült. A falakon mindenütt az áldozatok fényképei. Sötét van, csak néha és hirtelen világítja meg az arcokat némi fény. Személyes tárgyakat is kiállítottak: poharakat, cigarettát, személyazonossági papírokat. A terem közepén a neveket zöld fénnyel kivetítik, majd spirálisan haladva lefelé eltűnnek. Vukovár víztornya a város fölé magasodik, és mint egy túlnőtt gomba, a tetején szélesedik ki. Ez az első víztorony a sulinai óta, és miközben az egyik az idegenek kedvességére emlékeztet, ez a szomszédok kegyetlenségét példázza. És mint egy túl öreg gomba esetében, darabok hiányoznak belőle, mert a szerb fegyveresek gyakorló célpontnak tartották a város ostroma alatt. Olyan nagy, hogy szinte lehetetlen volt elvéteni, de a puskák és az aknavetők képtelenek voltak többre, mint a vakolat lehántására. Az épületet megtartották háborús mementónak, amely azonban egyáltalán nem hasonlít az Ovčara-birtok míves, aprólékosan megmunkált emlékművére. A háború teljes értelmetlenségét szimbolizálja. Az ajtaja zárva és elreteszelve, miközben azonban az aljánál hallgatózom, Vukovár minden hangját hallom: az arra haladó buszokét, egy gyermek sírását, focizó fiúk hangját, egy ajtó becsapódását. A torony visszaveri a hangokat. Aztán újabb hangra leszek figyelmes: galambok búgnak, aztán hirtelen szárnycsapkodás következik, a sötétben köröznek. Békegalambok vették birtokukba a vukovári háborús emlékművet. A városi kórház továbbra is kórházként működik, az alagsorban azonban egy múzeumot rendeztek be az ostrom alatti körülmények szemléltetésére. Megvetett emeletes ágyak, viaszból készült nővérek, közben Siniša Glavašević fiatal, ideges hangja közli a napi híreket. Képernyőkön rövidfilmeket sugároznak az ostromról. Van egy tükörterem is, üvegvitrinekkel, bennük folyamatosan égő gyertyákkal. A tizenkét gyertya ezerkétszáznak látszik. Az arcom szörnyen eltorzul a tükörben. A hatás erőteljes, nyugtalanító. Egyfajta háborús propagandát is érzek azonban. Szeretném tudni, mit éreztek a szerb katonák a város bombázása közben. Szeretném tudni, éreznek-e megbánást. Kik voltak, hova jártak iskolába, ismerték-e az embereket, akiket megtámadtak. És azt is, hogy mit csinálnak most. Amikor Hadžić letartóztatásáról hallok, felhívom Kristijan Drobinát, az Ovčara-birtok emlékhelyének vezetőjét. „Feltehetőleg a szerb kormány úgy

érezte, hogy elérkezett az idő a letartóztatására. Politikai oka lehet a dolognak – vélekedik. – Örülök, de nem tudom, mi lesz a vége. Šljivanćanint jó magaviselete miatt három év elteltével kiengedték. Ez azt jelenti, mindössze nyolc napot töltött börtönben minden egyes kioltott emberéletért. Folyamatosan próbálják minimalizálni a Vukovárnál történteket, hogy helyi kis csetepaténak tűnjön. Pedig ami ott történt, azt a szerb kormány rendelte el...” 1999 januárjában az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) által kezdeményezett út keretén belül érkeztem Vukovárba. Az EBESZ próbálta érvényre juttatni az erdődi egyezményt, amely horvát fennhatóságot biztosított a szerbek által 1991-ben megszerzett KeletSzlavónia egésze fölött. Az erdődi egyezmény egyik kulcsrendelkezése az volt – összhangban a boszniai háborút lezáró, 1995-ös megállapodással, hogy mindenkinek joga van visszatérnie az otthonába: az 1991-ben elmenekült horvátoknak és a házaikat elfoglaló szerbeknek egyaránt. A légkör igen feszült volt, az ottmaradó szerbek attól tartottak, mindannyiukkal háborús bűnösként fognak bánni. Jovan Njegić hulladékpapírt gyűjtött eladásra. Havi nyolcvanhét dinárt – huszonöt német márkát – keresett, ami éppen csak elég a megélhetésre. Régebben volt egy háza és két boltja. „A háború előtt azt sem tudtuk, ki a szerb, ki a horvát itt. A házasságok ötven százaléka vegyes volt.” A nyolcvankilenc éves anyjával élt együtt. Sírva mesélte, hogyan vitte le az idős asszonyt a pincébe a bombázás elől. A felesége és a lánya Zágrábba menekültek. Jovannak most egyetlen vágya van, hogy szerettei visszatérjenek. Végigsétáltunk az úton, hogy megmutassa nekem a régi házát. „Ez volt az – mondja, és egy kizsigerelt, bokrokkal benőtt romra mutat. – Benzinnel felgyújtották. Oda nézzen, föl! Ott volt a fürdőszobánk. Volt egy cipőboltunk és egy pékségünk is itt. Mindezt minőségi anyagokból építettük – nézze meg ezeket a téglákat!” Egy másik férfi verődött oda mellénk a szabadtéri piac szélére. Szakállas volt, tehát valószínűleg szerb. „Ez az utolsó szerb terület Horvátországban, most hová menjünk?” Egy közeli faluban egy horvát ember, Ivan Prilavić azt mesélte, hogy itt maradt a háború alatt, mert képtelen lett volna elhagyni a házát. És most mit gondol a szerbekről, kérdeztem tőle. „Néhányan emberi lények voltak, néhányan nem.” Nem féltette az életét? „A nekem szánt golyót még le sem gyártották” – nevetett. Vladimír Stanimirović a helyi szerbek választott vezetője volt 1999-ben. Igyekezett kihangsúlyozni, hogy a horvátok kezdték a háborút, mert rosszul

bántak a népével. „1991 elején letartóztatták itt a szerbeket, rosszul bántak velük, egyesek eltűntek, másoknak a házát robbantották fel. A szerb hivatalnokokat egy Zágrábban kiadott rendelet alapján kirúgták a munkahelyükről. Én pszichiáterként dolgoztam egy kórházban: letartóztattak, és csak akkor engedtek ki, amikor néhány rendes horvát közbelépett. Az egyetlen bűnöm az volt, hogy szerb vagyok... Mi elismerjük, hogy voltak háborús bűnösök mindkét oldalon. És támogatjuk, hogy tartóztassák le őket. Támogatjuk a Hágai Bíróság munkáját.” Jacques Klein, egy francia-német nevű amerikai tábornok, aki a régió kormányzójaként működött az UNTAES (az ENSZ Kelet-szlavóniai Átmeneti Közigazgatása) megbízásából, nagydarab férfi, nagy hanggal. Igen rövid mondatokban beszél, mintha katonai táviratot ismertetne. „Szerepünk az ENSZ-misszión belül a régió békés újraintegrálása Horvátországba. Célunk a régió soknemzetiségű mivoltának megtartása. A bizalom légkörének megteremtése. A menekültek visszatérésének biztosítása.” Elmondta, mi történt, amikor megjavították a telefonvezetékeket a háború után. „Az első 48 órában 25 000 hívást kezdeményeztek. Újraindult a párbeszéd. Gyűlölködő hívások is akadtak persze. Ez várható volt... Az emberek az általunk indított buszokkal jönnek, hogy megnézzék a régi otthonaikat. Ha nyugodt a helyzet, leszállnak a buszról, és elbeszélgetnek régi szomszédjaikkal. Gyakran hallani a kérdést: »Hogyan történhetett ez velünk? Nem mi kezdtük a háborút. Hogyan fordulhattunk egymás ellen?« A helyzet kulcsa a megbocsátás. Nem lehet demilitarizálni egy régiót, anélkül hogy az emberek pszichikai értelemben ne demilitarizálnák önmagukat. Ha nem térnek vissza, Európa közepén létesítenek egy hatalmas vadrezervátumot. Megérdemlik az itteni anyák. Nők sétálgatnak itt, kezükben elveszett fiuk fényképével. Le kell zárni az ügyet. Nincs más mód, segíteni kell nekik... Nem szabad úgy tennünk, mintha valahol máshol volnánk. Ez itt Horvátország. Ez a helyzet. Tárgyalni kell a horvát kormánnyal. El kell érni a lehető legtöbbet.” Végezetül hozott egy példát az amerikai polgárháborúból. „Öt éven át tartott. 600 000-en vesztek oda. A végén Lincoln azt mondta: »Vége.« Megölték ezért. A politikája azonban szerencsére fennmaradt. Véget vetett a háborúnak? Nem. Viszont megváltozott a módja, ma már elméleti síkon zajlik: ott a média, a zászló, Alabama, Dixie..., de nem fegyverekkel vívják. Itt is ezt kell tenniük. Be kell fejezni az öldökléses szakaszt. Aztán folytatódhat a vita.” Vukovárban sokat javult a helyzet az előző alkalommal tett látogatásom

óta. Sok házat rendbe hoztak, végig lehet sétálni egy-egy utcán úgy, hogy az ember elfelejti, nem is olyan régen háború zajlott itt. Az egyik part menti, még mindig romos házban lila virágok futnak lefelé az emeleti ablakból. Az ellenségeskedések után, lent a Duna-parton, láttam egy horvát kockás zászlót, amint az erős szélben saját oszlopának csapódva foszlott szét csíkról csíkra. Most a horvát zászló a többi mellett kókadozik, semmiféle hazafias szél nem lengeti. Egy csinos kis étterem asztalánál ülök a parton, és a Hadžić letartóztatásról szóló riportot írom. Könnyű léptű pincérek sürögnekforognak. Régebben a jugoszláv pincéreket a világon mindenhol fel lehetett lelni, épp úgy, mint most az albán pékeket. Generációkon át öröklődik a stílusuk, az eleganciájuk, a kiszolgálás gyorsasága és az a méltóság, ahogy a legkisebb borravalót is fogadják. Kék és sárga daruk meredeznek a vukovári kikötőben. A templomtornyokat megjavították. Vukovár, a Vuk, azaz „Farkas” nevű férfi vára kitalált a háború sötétjéből. Jacques Klein békereceptjét éppen most próbálják ki a konyhában. Az 1999. januári vukovári utunk csúcspontja az volt, amikor egy katonai helikopterrel berepültük a környéket, közte a Kopácsi rét (Kopački rit) ártéri erdőit. Emlékszem a hidegre, a motor bömbölésére, a kísérleteimre, ahogy a mikrofonba üvöltve megpróbáltam elfogadható minőségben rögzíteni a látottakat, és a látványra: a végtelen kiterjedésű fagyos erdőkre, a fehérlő fagy és jég mögötti barna-feketeségre. 2012 júniusában újra átutaztam a Kopácsi réten, ez alkalommal azonban kicsivel közelebb voltam a vízhez: egy kenuban eveztem a Természetvédelmi Világalap (WWF) által szervezett kiránduláson. A folyón fölfelé vezető utam során most először hagytam, hogy lefelé vigyen a víz. A WWF műholdas ártéri térképén vastag sárga, barna és kék vonalakkal jelölik a magyar, horvát és szerb határterületeket, melyeket eláraszt a széles Duna és mellékfolyója, a Dráva. A folyó két oldalán a sárga vonal a történelmi árteret mutatja, 211 000 hektár szélességben, közte Apatin szerb városával, valamint a magyarországi Mohács és Baja egyes részeivel. A barna vonalak közötti terület olyan, mint egy csík a Duna két oldalán, sokkal keskenyebb, mint az előző – a legutóbbi áradásoktól érintett területek –, mindössze 53 000 hektárt tesz ki. A sötétkék vonal magát a kanyargó Dunát jelöli, és a Kopácsi rét körvonalát, amely olyan, mint egy ülő istennő alakja. A horvát és a szerb kormány tervbe vette a Duna és a Dráva újabb 115 kilométeres szakaszának szabályozását: a partot kővel erősítik meg, és levágják a maradék kanyarokat, hogy egész évre

biztosítsák a megfelelő mélységet a hajók számára. A WWF és a helyi környezetvédő csoportok véleménye szerint a hajóknak kellene alkalmazkodniuk a folyóhoz, nem pedig fordítva, és a modern kommunikációs technológia segítségével lehetőség volna folyamatosan biztosítani az aránylag kicsi dunai forgalmat újabb gátak építése és további folyamszabályozás nélkül is. Kiskőszegnél (Batina) az egyik Dunára néző sziklaszirtre felállítottak egy harmincöt méter magas szobrot a szovjet katonák emlékére: egy bronzból készült női alak, kinyújtott bal kezében egy vörös csillag. Ha az ember kellő távolságból szemléli, látható, hogy a csillag vastag piros üvegből készült. A szobor alapzatánál drámai freskók örökítik meg, ahogy az elkeseredett ukrán katonák hajókkal próbálnak átkelni a Dunán 1944 novemberében, miközben a hegy körül ásott lövészárkokból a németek folyamatosan lövik őket. A Vörös Hadsereg aztán elfoglalta Belgrádot, majd északnak vette az irányt, Budapest felé. A fríz egyik domborművén egy szovjet katona úszik a kikötni készülő hajó mellett a jeges hullámok között, miközben bajtársai álló helyzetből lőnek a gépfegyvereikkel. Hatalmas – legalább kétezres – emberveszteség árán sikerült végül az ukránoknak hídfőt létesíteniük a hegy lábánál lévő borospincéknél. A német védőket csak akkor sikerült legyőzni, amikor a szovjetek áttelepítették a nehéztüzérségüket, és miközben folyamatosan lőtték a hegytetőt, huszonnégy órán át késleltették a folyón való átkelést. Egy aránylag friss, az ukrán zászló kékpiros szalagjával díszített koszorút tett valaki az emlékmű lábához, ahová a Vörös Hadsereg 1287 katonáját temették. A Duna-part mindkét oldalát sűrűn benőtték a fák. A távolabbi part Szerbiához tartozik, az innensőn a horvátországi Kiskőszeg piros tetős házai láthatók. A két országot egy piros acélhíd köti össze. Most épp a Panther nevű, Hamburgban regisztrált német uszály halad el, mélyen süllyedve a vízbe. Látcsövemen keresztül látom, ahogy a hajó orrában lévő ember serényen felteker egy hosszú, zöld kötelet. Fel sem néz a munkájából. A folyón fölfelé halad egy utasszállító, az A’Rosa Ríva, amelynek fehér az oldala, rajta egy hatalmas vörös rózsa. Látom az emberek körvonalait: nyilvánvalóan hozzászoktak a folyami élet lassú sodrásához, és nyugágyakban pihennek. Tízezer évvel ezelőtt a Duna fő ága keletebbre esett, oda, ahol most a Tisza folyik. A XVII. században a dél-magyarországi Mohács és a Duna-Dráva összefolyása közötti terület Savoyai Jenő herceg birtokában volt. A hálás Habsburg-császárok adományozták neki a törökök ellen vívott sikeres

harcaiért. Az erdőkből vaddisznóban és szarvasban gazdag vadrezervátum lett, amelyet féltékenyen őrzött az egykori arisztokrata tulajdonos, majd a második világháború után az új kommunista elit. Tito maga is gyakran vadászott itt a barátaival. Akkoriban az erdőket a kommunista párt szigorú ellenőrzése alatt álló helyi tanácsok Erdészeti és Vadászati Hatósága felügyelte. A demokrácia visszatérése óta környezetvédő csoportok és a nemzeti park igazgatása küzdenek vállvetve a vadászok és a fakitermelők ellen. „Fel kell ismerniük – mondta Mikuska Tibor, a Horvát Madártani és Természetvédelmi Társaság tagja –, hogy most már tovább kell lépniük, és utat adniuk a természetvédőknek.” Maga a határ is új problémát vet fel. Mivel Horvátország 2013-ban belépett az Európai Unióba, miközben Szerbiának még jó néhány évet várnia kell, Horvátországra vár a feladat, hogy megerősítse a huszonnyolc tagú blokk új, külső határának ezen szakaszát. A nyilvánvaló technikai megoldást a két part megerősítése jelentené. „Az egy csapás volna” – állítja Mikuska Tibor. A természetközelibb megoldás szerinte az lenne, ha a határ a szerbek és a horvátok együttes feladata volna, a Duna pedig békésen kanyaroghatna a két állam határán, hol lejjebb, hol feljebb, de nem húznának rá kényszerzubbonyt, ami végzetes következményekkel járna a halállomány és az ősi jellegét megőrző területen fészkelő, ritka madárfajok számára. Másnap reggel rossz állapotban lévő, poros gátak mentén haladunk az autóval, hogy Kiskőszegtől kissé lejjebb elérjük a partot. Egy kenuban evezek Arno Mohllal, a WWF ausztriai természetvédelmi szakemberével. A vita lényege – mondja, miközben lustán evezünk lefelé a folyón a horvát parthoz közel – az árvízvédelem két megközelítése közti szakadék. „NyugatEurópában széles körben elfogadott nézet, hogy a leghatékonyabb árvízvédelmet a széles ártér jelenti, ami elnyeli az emelkedő vízszintet, ahogy az a mai napig a Kopácsi réten történik. A horvát és a szerb mérnökök még mindig azt hiszik, hogy az árvizek elleni védekezés egyetlen módja, ha mindkét partot iszonyatos mennyiségű kővel erősítik meg.” A Duna fölött elegánsan köröz egy fehér fejű rétisas, a Kopácsi réten még fészkelő tizenkét pár közül az egyik. Szárnyai fesztávolsága akkora, hogy a feje, sőt még a fehér farka is aprónak tűnnek repülés közben, mintha a tökéletes szárnyra törekvő tervezőnek ezek már nem lettek volna fontosak. A mellettünk elsuhanó nyárfák felső ágai kopaszak, elhaltak a rajtuk tollászkodó, az alattuk a vízben úszkáló halakat figyelő kárókatonák ürülékétől. A folyó közepén a homokpad, amelyen ebédelni szerettünk volna,

eltűnt, csak a rajta lévő bokrok teteje kandikál ki a vízből. Kénytelenek vagyunk továbbevezni. Az előző nap Kiskőszegnél is látott német uszály, a Panther lefelé halad a folyón. Valószínűleg Kiskőszeg alatt köthetett ki valahol éjszakára. Az ártéri erdőkben a fűzfák akár háromszáz évig is elélnek, a tölgyek alig hatvanig. A folyópartot sűrűn benőtték a füzek, a víz jócskán felér a törzsükön. Másfajta, nem őshonos fajták is keveredtek közéjük: kanadai nyárfák és juharfák. A távolabbi oldalon egy uszály, a bulgáriai Lomban regisztrált Sveti Dimitar, megy lefelé bömbölő motorral, amely még a harsogó madárdalt is elnyomja. Arnóval a Dunamenti népek sorsát hasonlítgatjuk össze. „Ausztria sokat köszönhetett a második világháborút követő gazdasági felemelkedés terén annak, hogy gátakat emelt a folyóra vízenergiáért – jegyzem meg. – Csak nem akarod megtagadni a horvátoktól és a szerbektől azt a prosperitást, amelyet ti Ausztriában élvezhettek?” „Mélyen megkérdőjelezzük ezeknek a súlyos beavatkozásoknak a gazdasági előnyeit. Az ártéri erdők alkalmasak a fenntartható erdőgazdálkodásra. Alattuk hatalmas, értékes ivóvizet biztosító vízkészlet halmozódik fel. Gazdagok a halfajokban, ami nagyon fontos azoknak, akik a halászatból élnek, ráadásul az ökoturizmus is fellendülhet. Az emberek az egész világból ide érkeznek, hogy megnézzenek egy olyan helyet, ahol még nem pusztították el az erdőket, mint Európában mindenütt másutt. A kérdés csak az, vajon ez a különleges terület emberformálta tájjá változik-e át, vagy ékszerként megőrizzük, hogy önfenntartó, gazdaságos rendszerként működhessen” – hangzik a válasz. Több órás evezés után jobbra fordulunk, eltávolodunk a Duna fő ágától, rákanyarodunk egy oldalágra, amely az ártéri erdőt táplálja. Itt lassabban folyik a víz, és más hangulatot áraszt, mint a főfolyam. Minden olyan titokzatos, mintha a természet a saját hangjaira figyelne, ahogy bugyborékolva kacarászik. Egy jégmadár repül el a part mentén, élénk türkizkék villanással. Aprócska csigák másztak fel a magas fű- és nádszálakon, hogy megmeneküljenek az egyre magasabbra kúszó víztől. Mostanra a víz apadni kezdett, csak még a csigák nem értesültek erről. A folyópart fölé boruló füzek alatt árnyas pihenőhelyek kínálkoznak. Az út mindössze tizenöt kilométeres volt, de a hőségben többnek tűnik. Másnap reggel fél ötkor Tiborral és két német kollégával elindulunk madarakat fényképezni. Fűzfák pettyezik be a széles, vízzel borított árteret. Vörös gémek állnak őrt a frissen rakott szalmabálák tetején. Két rétisas figyel

a felső ágak közül: a nőstény nagyobb, és magasabban helyezkedik el, mint a hím. Két vadkancsalád úszik át a mocsáron, mögöttük egy magányos és ideges szarvas. A lápvidéken sárga virágok nyílnak, csak úgy ragyognak a fűzfák sötét törzse mellett. A szélben ingó nád zöld szőnyeget alkot. A sárgászöld fagyöngynyalábok kirínak a sötétzöld levélzet közül. A távolban a látcsövemen keresztül megpillantok egy fekete gólyát, amely ritkább és félénkebb, mint a villanypóznákon és falusi kéményeken fészket rakó fehér megfelelője. A Kopácsi rét déli része 1967 óta védett terület. „A legvizesebb időszak általában a május, a legszárazabb a szeptember és az október, mielőtt megérkeznének az őszi esők – meséli Tibor, aki a közeli faluban, Kopácson (Kopačevo) nőtt fel. – Az ártéri terület mintegy 70 százaléka veszett el mezőgazdasági tevékenység vagy építkezés miatt, de 1967 óta nincs jelentős fakitermelés, 1991-óta pedig tilos vadászni... Szerencse, hogy az emberek egyre inkább elkényelmesednek! Vagy túl nedves az idő, vagy túl forró, vagy túl hideg. Vagy a szúnyog túl sok. Látogatókat hozunk ide, akik szeretnék megtapasztalni a vadont, de általában egy óra elteltével már szeretnének is visszatérni a civilizációba.” A vadont tehát nem terhelik túl az ökoturisták. Diszkrét fastégekkel és vezetett hajótúrákkal is találkozhatunk a tavakon. Elfordulunk a gáttól, hogy szemügyre vegyünk egy szürkegém-telepet, fenn a nyárfákon. A levegő tele a fészekben türelmetlenkedő fiókák csivitelésével és a szülők hangos rikoltozásával, ahogy a fák fölött kecsesen elröppennek ennivaló után kutatva. A madarak árnyéka átsuhan a leveleken, még mielőtt ők maguk feltűnnének. Egy fehér kócsagtoll ereszkedik alá lassan a fészekből, tekereg a korai napfényben. Ez a legnagyobb szürkegém-kolónia egész Horvátországban: 770 pár. „Tudom, mert megszámoltam őket! – jelenti ki Tibor. – A tojók négy-hat tojást raknak, ezekből két-három fióka kel ki. Rosszabb években, amikor a keltési időszakban sokat esik az eső, mindössze egyetlen fióka marad meg, mert kihűlnek a tojások, vagy megfáznak a fiókák. Ennek ellenére Európában folyamatosan növekszik az egyre bátrabban viselkedő szürkegém-állomány. Hagyományosan főként hallal táplálkoztak, de most már rágcsálókat is esznek, és a sirályokhoz hasonlóan egyre többször fordulnak elő a szeméthalmokon. Minden ártér sorsa az, hogy a természetes iszaposodás miatt egyszer kiszárad. Két-háromezer év múlva itt egy erdő lesz. A szabályozási munkálatok felgyorsítanák ezt a folyamatot, amely néhány évtized alatt lezajlanak. Sárgarigók szólongatnak kedves hangon az aljnövényzet közül, ahol cserregő nádiposzáták és pintyőkék is laknak. Ahogy a nap egyre magasabbra kúszik a fák törzsén, a békák brekegése

harsogóvá erősödik, mi pedig, némi reggeli reményében, elmenekülünk a vadonból. A mohácsi csata helyszínére vezető utat vadgesztenyesor övezi. Éppen most fejezik be a poszterkiállításnak helyt adó kupolás csarnokot. Maga az emlékmű egyszerű és megható, különösen a lejjebb látott, dicsfénnyel övezett román és szerb katonai emlékművekhez képest. Középen egy alacsony, kör alakú sírdomb, benne tizennyolcezer, ugyanazon a napon elesett magyar katona maradványaival. „A legnagyobb vereség Mohács óta!” – mondta nekem egyszer egy morcos taxisofőr, amikor a Szovjetunió 6:0-ra megverte Magyarországot az 1986-os labdarúgóvilágbajnokságon. Mohács kísértete elevenen él a magyarok emlékezetében, mint ahogy az 1920-ban aláírt trianoni békeszerződés is, amely az első világháborúban Ausztria és Németország mellett elszenvedett vereséget követően felszabdalta az országot. A halmon vérvörös levelű bokrok sorakoznak. Körben vésett faoszlopok, azaz kopjafák, hagyományosan ilyeneket állítottak a magyarok a sírhalmokra, hogy rávéssék a halott életének jellemzőit. Mohácson a kopjafákat csavart vonalak és indák díszítik. Mind gyönyörű a maga módján, és Brâncuşi „Végtelen oszlop”-ára emlékeztetnek. Miközben azonban a román szobrász az eget akarta elérni, ezek a kopjafák a földbe temetett harcosok emlékét kívánják megőrizni. A bejáratnál maga Szulejmán faragott képe néz ránk, a turbánján egy piros gyémánt, fülében fémfüggők. Egy pillanatra meglehetősen szimpatikus ábrázolásnak tűnik a magyarok ősellenségéről, amíg észre nem veszem a szobor talapzatánál függő, faragott fejekkel teli hálót. Szulejmánnal szemben az ifjú és dacos II. Lajos, a magyarok húszéves királya, kék övvel összehúzott barna tunikában, jobb kezében egy kis pajzzsal. Tomori Pál, kalocsai érsek faragott szobra is látható kicsivel feljebb a Duna mentén. Tomori volt a dél-magyarországi csapatok főparancsnoka: komor arcú, hosszú szakállú alak, sárga övén egy kék sas. Lolát, az egykori boszniai szerb katonát, megindítja az emlékhely. Ő is a muszlimok ellen harcolt, otthon érzi magát ezen a csatamezőn. A kiállítás végső üzenete a megbékélésről szól, József Attila megfogalmazásában: „A harcot, amelyet őseink vívtak, Békévé oldja az emlékezés.”

A mohácsi vereséget követően II. Lajos király a közeli Csele-patakba fulladt, mert miután leesett a lováról, a nehéz páncél lehúzta a nagy esőzéstől megáradt vízben. Szulejmán napokon át ott maradt a seregével a csatamezőn, mert a magyar fősereg visszatérésére számított. Nem akarta elhinni, hogy a valaha olyan jelentős nemzet, birodalma fő ellensége, ilyen kevés embert volt képes hadba állítani ellene. Magyarország tehát három részre szakadt: az ország egyharmada török uralom alá került, egyharmada a megüresedett trónt elfoglaló I. Ferdinánd alatt a Habsburgok kezébe került, a harmadik rész pedig, Erdély, a törökök hűbéres, de meglehetős szabadságot élvező államává vált. Az elkövetkező százötven év során Magyarország szinte állandó csatatérré vált a Habsburg és a Török Birodalom közé ékelődve. Az ország soha többé nem nyerte vissza régi méltóságát, bár gyakran megkísérelte. Az ezer forintos bankjegyről II. Lajos király nagy elődje, a kékes színű, meglehetősen kövérkés vonásokkal ábrázolt Mátyás király, Magyarország 1490-ben elhunyt, utolsó jelentős királya néz ránk. Halála után a magyar nemesek szétverték Mátyás híres fekete seregét, nehogy útját állja kapzsiságuknak.

TIZEDIK FEJEZET Füst, hamu és egy-két rege „Folyton idézd föl azoknak az emlékét, akik valami miatt nagyon fölháborodtak, akik magas kitüntetésekkel, ellenségeskedésekkel vagy más, szerencsétől függő körülményekkel emelkedtek, s aztán gondold át: hol van most mindez? Füst és hamu, rege, vagy még rege sem!” MARCUS AURELIUS: Elmélkedések, XII. könyv A 7:56-os Budapestről induló Intercity vonat 10:32-kor éri el az ország déli részén fekvő, a horvát határhoz közeli Pécs városát. Két gyors kiruccanást teszek: először Villányba, a vörösboráról híres borvidékre, majd Mohácsra, ahová 12:15-kor érek. Szeptemberben járunk, a Dunán felfelé tartó utazásom érdekes szakaszába érkezett. Elértem az életem felében otthont adó országot, Magyarországot. Úgy döntöttem, hogy az itteni szakaszt biciklivel teszem meg, hogy új fényben lássam azt az országot, amelynek beszélem a nyelvét, és amelyet, úgy vélem, meglehetősen jól ismerek. Egy réten juhok bámulnak egy irányba, őket egyetlen juhászuk figyeli. Kelet-Európábán nem léteznek az angol értelemben vett, sövényekkel, kapukkal és útelzárókkal elkerített mezők. Magyarországon, Romániában, Bulgáriában és Szerbiában mindig van a juhokkal egy pásztor, aki a legjobb legelőhely felé terelgeti a nyájat, a nap végén pedig haza. A birkák mind egy irányba néznek, szembe a széllel, mert szeretik, ahogy fújja a pofájukat. Egy védett kikötőben lehorgonyzott, szélben ringatózó hajóra emlékeztetnek. A kora reggeli napfény hátulról éri a gyapjukat, és mintha glóriával vonná körbe őket. Mindössze néhány utas utazik a két kocsiból álló piros vonaton Mohács felé, cigány srácok és öreg nénik, a magyar vidék jellegzetességei. A fiatalok a városba költöznek a munka miatt. A férfiak korán halnak, a nehéz mezei munka és a disznóhúsból és pálinkából álló étrend miatt. A romák főként állami juttatásokon tengődnek, és tíz évvel korábban halnak meg, mint magyar kortársaik. A posta bezárt. A falu iskolája már rég lehúzta a redőnyt.

Az idős nénik, akiket virágaik szeretete és a magányukat enyhítő televízió folyamatos duruzsolása tart életben, megosztoznak a falun a romákkal. A szegények legszegényebbike, legyen akár roma, akár nem, időnként lopni kényszerül a megélhetés érdekében. A falusi bolt, ha még létezik egyáltalán, fehér kenyeret árul, cukrot, olajat, lisztet, cigarettát, tejfölt, tizenkét különféle felvágottat és némi gyászos kinézetű burgonyát. Ilyen az én választott hazám a XXI. században. Csakhogy itt mindenkinek akad elmesélendő története, mert sok minden történt errefelé Mohács óta. Maga Mohács városa öt-hat kilométerre fekszik a csata helyszínétől. A városi múzeumban az illetékes hölgy megengedi, hogy betoljam az épületbe a málhával megrakott biciklimet. Mohács a kedves nők városának tűnik. A múzeumot Kanizsai Dorottyáról nevezték el, aki az 1526-os ütközet után nevelt fia, Perényi Ferenc püspök keresésére indult a csatamezőre, és a helyi papok, valamint több száz paraszt segítségével tömegsírba temette az ifjú Perényit és több ezer halott katonatársát. Ez a mai emlékmű központjában álló sírhalom. Az 1860-ban Orlai Petrics Soma által megfestett jelenetben Dorottya átkarolja a halott férfi fejét a néptelen csatamezőn. A távolban az ezüstös Duna kígyózik a viharos égbolt alján. A múzeumban sok fekete kerámiaedény is látható, a helyi szlovének sajátos alkotásai. Ezeket egykor innen szállították a Dunán, majd a tengeren egészen Konstantinápolyig. Fekete edényeket a Fekete-tengeren át. A magyar fazekasok barna lábasokat készítettek sárga pöttyözéssel, vagy sárgát, zöld pöttyözéssel. A horvátok fafaragók voltak. Dél-Magyarország nemzetiségeinek – a szlovéneknek, bosnyákoknak, szerbeknek és horvátoknak – a hagyományos öltözékeit is meg lehet nézni, köztük a horvát határon élő sokácok ujjatlan, sárga, kék, fekete, lila, piros és rózsaszín virágokkal díszített, és piros bőrszegővel elvarrt bőrmellényét. A mellette lévő bosnyák női mellényen már nincs annyi virág, de pont olyan finom mívű. Csipkebetétek vannak rajta, és barna háttérre hímzett sárga és piros csíkok. A múzeumban látható még kézzel szőtt asztalterítő, ágynemű és hímzett párnák, csodás szekrények, az egyik mélykék alapon festett virágokkal, egy másik nyers fából, rajta festett fekete hullámok, holdak és csillagok. A festett bútorok a XIX. század közepe táján váltak elterjedtté. A múzeumban látható temetői kövek és keresztek elárulják a halott személy korát, nemét. Egy fiatal lány sírját temetésekor két fejkendővel díszítették, amelyeket aztán a papnak ajándékoztak. A folyón átkelő komp minden félórában indul. Halászlevet eszem a

Révkapu étteremben, melyet egy roma apa és fia üzemeltet. A levesben zsíros harcsadarabok úszkálnak, benne van a bőre, az ikra, teljességgel filézetlen, az íze azonban kifogástalan, és a benne lévő pirospaprikától színe és aromája is van. A levegőben szeptemberi érzés terjeng. A teraszon ülő vendégek sütkéreznek az utolsó nyári napsütésben. Az ebéd után elálmosodom, csakhogy hosszú út áll előttem, és egyedül vagyok. Az átkelésnél a révész nem hajlandó beszélgetésbe elegyedni velem, meglehetősen szófukar fickó. Az 1526-os vereség és az 1687-es győzedelmes visszavágás mellett Mohács az évenkénti busójárásáról is híres. A busók birkabőrbe bújnak, és állati szarvakkal ellátott famaszkot viselnek, így vonulnak vigadozva az utcákon. A fesztivál annak állít emléket, hogy az elődök a múltbank maszkot öltve átkeltek a folyón, így rémisztgették a török helyőrséget, és űzték el a tél sötétjét. A legenda szerint a törökök megfutamodtak, és a város magyar kézre került. Elérem a távolabbi partot, és elindulok folyamiránynak fölfelé a gáton. A bicikliút a 6-os számú európai bicikliút része, amely átvág egész Európán a Loire torkolatánál lévő St. Nazaire-től Tulcsáig a Duna-deltában, a Loire, a Rajna és a Duna vonalát követve. Már délután három óra felé jár az idő. A víz folyamatosan elvonja a figyelmemet, és gyakran letekerek a partra evezni egyet, vagy kacsázni a kövekkel. Idáig többnyire a folyó jobb oldali, déli partján haladtam, Budapestig azonban a Duna bal vagy keleti oldalán szeretnék tekerni, a „barbárok” között. A hosszú távot tekerő biciklisták mindig lefelé haladnak. Időnként megállok beszélgetni velük. Egy svájci pár Zürichből például Eszékig megy; egy brit pár a normandiai parton fekvő St. Malóból Konstancáig szeretne eljutni, ami csaknem háromezer kilométeres távolság. Túl sok felszerelést hoztak magukkal, ezért éppen most adták fel postán a sátrukat Nagy-Britanniába. Így húsz kilóval könnyebbek, és vérmes reményeket fűznek a vénasszonyok nyarához. Mennyire veszélyesek a kóbor kutyák Romániában? Igaz, hogy minden figyelmeztetés nélkül rátámadnak a biciklistákra? Ismerek valami jó szállást Vukováron? Semmiféle látható kaptató nincs, én mégis úgy érzem, mintha egész úton felfelé tekernék. Állandó szembeszél fúj északnyugatról. Egy régi városi biciklim van, legalább harmincéves, egy német szomszéd ajándéka. Attól tartok, a vékony, keskeny abroncsok kilyukadhatnak az éles kavicsokon, de legalább irgalmatlanul kevés holmit hoztam magammal. A Budapestig hátralévő 220 kilométert öt nap alatt szeretném megtenni.

Hadseregének pusztulása hatalmas csapást jelentett Magyarország számára, Ausztria azonban örvendezhetett. Szent István koronája, amelyet II. Szilveszter pápa adományozott az első magyar királynak 1000-ben, amikor az ország áttért a keresztény hitre, most a Habsburg-dinasztia kezébe került, és ezzel együtt a Habsburgok átvették Magyarország szerepét mint a „keresztény Európa utolsó bástyája”. Ferdinánddal, a Habsburgok trónkövetelőjével szemben azonban fellépett Szapolyai János, aki túl későn érkezett Mohácsra, hogy megmentse a királyt. (Szapolyai szerepe a mohácsi csatában máig nem teljesen tisztázott. Egyesek szerint szándékosan maradt távol seregeivel a csatamezőről, hogy a törvényes uralkodót félreállítsa az útjából. – A szerk.) Szapolyait a törökök is elismerték az ország törvényes királyának. Mindkét jelöltet megkoronázták saját hívei és patrónusai, és már készen is állt a díszlet a két birodalom magyar földön vívott, 150 éves háborúskodásához, melynek következtében az ország területe pusztulásra ítéltetett. A legtöbb magyar történelemkönyvben ezt az időszakot mint a szakadatlan török pusztítás korszakát írják le, és ez legfőképpen a XIX. századi történetírásnak köszönhető, és az olyan ádázul törökellenes történészeknek, mint amilyen például Szekfű Gyula volt. „Hiába keresnénk a török uralom pozitív hatásait. Két ellentétes kultúráról beszélünk, melyek természetes viszonya egymáshoz a viszály” – írta Szekfű. „A török rabszolgatartó állam győzelmet aratott, és elsöpörte az európai civilizáció magyarországi nyomait.” A Budapesti ELTE Bölcsészettudományi Karán tanító Dávid Géza szerint azonban nem ártana árnyaltabb képet festenünk. Véleményét saját és történész kollégája, Ágoston Gábor kutatásaira alapozza, melyek alapján megállapították, hogy az egyik egyházkerület hirtelen lakosságcsökkenését gyakran egy másik hirtelen népességnövekedése követte. Dávid Géza azt állítja, hogy a valódi fenyegetést nem a török elnyomás jelentette, hanem a betegségek, különösen a pestis. Amikor pedig az emberek elmenekültek, ritkán léptek át a török területről az osztrákok által megszállt országrészbe, pedig könnyen megtehették volna, hiszen a határok elmosódottak voltak, és hézagosak. A törökök által megszállt területeken élők talán előnyösebb helyzetet élveztek, mint az osztrákok által elfoglalt területen élők. Az ország erdőinek pusztítása legalább annyira a keresztény, mint a muszlim hadsereg építkezési szükségletei miatt zajlott. A török megszállás pozitívumai között meg kell említeni a gőzfürdőket, a paprika és más zöldségek, valamint egyes

fafajták, például a gesztenye meghonosítását, no és számos különféle vetőmag is eljutott Magyarországra a Duna közvetítésével. Dunafalván elbeszélgetek egy hölggyel, aki egy kis utasszállító kompra vár egy jókora kosár frissen szedett paradicsommal. Dunaszekcsőn él, a másik oldalon, és mindennap átjön, hogy meglocsolja és leszedje a zöldségeit. Szőlőtőkéi is vannak a homokos lösztalajon a régi római tábor mellett. Fehérbort készít, amit, ha egyszer a másik oldalon járok, meg kell kóstolnom, mondja. Már majdnem elcsábulok, és felszállok vele a kompra, akkor azonban nem érném el Baját még az éjszaka beállta előtt. A hölgy mellett hat iskolás gyerek várakozik a kompra egy csoportban, a vállukat táska húzza le. Nem lehet rossz mindennap a folyón átkelve iskolába járni. Az Armaris, egy holland uszály halad folyásiránynak fölfelé, közelebb a másik parthoz, farában az elmaradhatatlan autó vesztegel. Dunaszekcső a római császár, Marcus Aurelius itt kiásott bronz mellszobráról híres. A pécsi múzeumban kiállított mellszobor egy busa szakállú, göndör hajú uralkodót ábrázol, nem annyira a filozófus császárt, mint inkább a hadvezért, akit a Duna másik oldaláról első ízben támadást indító barbár germán törzsek elleni harc szólított el Rómából. A mellszobrot valószínűleg az ő tiszteletére készítették, még mielőtt ideért volna a hadiösvényen. I. sz. 167-től 180-ban bekövetkezett haláláig Marcus Aurelius Vindobonában (Bécsben) élt, közben a markomannok, a kvádok, a jazigok és más törzsek számos támadását verte vissza. Ezek voltak a népvándorlásban érintett törzsek első hullámai, amelyek aztán végképp kifárasztották és maguk alá gyűrték a Római Birodalmat. A rómaiak azonban még további kétszáz évig tartották magukat a Limes mentén, megerősítették az erődöket a folyó mellett, és alaposan megfizettették az árát, ha valahol felgyújtották az erődjeiket, vagy legyilkolták az embereiket. A sztoikus gondolkodóként számon tartott Marcus Aurelius 167-ben kezdte el írni fő művét, az Elmélkedéseket, amikor vonakodva bár, de feladta helyhez kötött életmódját, békét teremtett vitatkozó honfitársai között, hogy aztán szembenézhessen legádázabb ellenségeikkel. „Az idő a történések folyama és sodró árja. Minden, mihelyt feltűnt, már el is sodródott. Majd másutt bukkan fel, de az is csakhamar elsodródik.” Sztoicizmusába, kötelesség- és céltudatosságába az otthonától távol lévő férfi melankóliája vegyül. Feleségétől, Faustinától született tizenhárom gyermeke közül mindössze négy érte meg a felnőttkort is. Elképzelem a császárt, amint egy kővel sebtében megerősített magas fatornyon áll, és a barnásszürke Dunát fürkészi tekintetével.

Egy Szeremle nevű falu előtt járok, és egy birkanyáj bégetését hallom, még mielőtt meglátnám. Az állatok talán ötszázan vannak, nyakukban csengő csilingel, miközben előrenyomakodnak a folyó erdős partja és a gát között. Biciklivel könnyű megállni a hosszú út során, és orvul letámadni azokat az embereket, akiknek megtetszik a fizimiskája. Sanyi, a juhász, egyedül él a gát kanyarulatánál, egy eldugott kis házban. A nyáj egy szeremlei gazdálkodóé, akinek nagy fehér háza feltűnik a horizonton. Ez a bizonyos gazdálkodó, meséli Sanyi, elvált a feleségétől, és mindenét elveszítette. Több mint kétezer – darabonként hetven amerikai dollárt érő – birkája volt, de mindössze ennyi maradt. A juhász nagyot sóhajt, tele van együttérzéssel a munkaadója iránt. Vízzel kínáljuk egymást, majd felém nyújt egy kézzel csavart cigarettát. Aztán elmeséli az élettörténetét. „Jól meg lehet itt élni a saját magunk termelte dolgokból, néhány disznó, tojótyúkok, zöldség a saját kertünkből.” Egyszer megpróbált beköltözni a városba, meséli, de nem bírta. „Ott nem lehet állatokat tenyészteni, mert valaki úgyis feljelent.” A felesége vonat alá esett 1995-ben. A gyerekei felnőttek, Pécsett laknak. Meg-meglátogatja őket, szeret találkozni az unokáival, de mindig örül, ha hazatérhet. Az arca sötétre cserzett a naptól és az esőtől. Lehet, hogy roma, de fölöslegesnek tűnik megkérdezni. Érdekli az utam, imponál neki, hogy valaki veszi a fáradságot, és egészen a fővárosig felbiciklizik. „Én már legyalogoltam a magamét – mondja. – Amikor egyszer szakítottam egy lánnyal, Harkányból egészen Pécsig gyalogoltam.” Megvan vagy száz kilométer. Emlékszik egy „külföldi pár”-ra, akik a gát és a kukoricatábla között verték fel a sátrukat. „Kora reggel átértem a bakháton a birkáimmal. Ők is kiabáltak, én is kiabáltam, de a birkák csak átgázoltak rajtuk.” Rázza a nevetés, miközben ezt meséli. „Ebben az évben kevesebb a szúnyog, és ez áldás. Némely évben kibírhatatlanok. De nagy szükségünk van az esőre! Csak nézzen rájuk!” Végignézek a sárga fűben legelésző nyájon. Az az érzésem támad, mintha Sanyi hetek óta nem beszélt volna senkivel. Szeremlén van egy tó, ahol a békák brekegése szinte dübörgésnek hallatszik. Az út mentén vadalmafák. Egy másik juhász, Jóska, egyedül terel hetven birkát. Ő is aggódik az időjárás miatt. „Itt már hat hete nem esett.” Olaszoknak adja el a két-három hetes, húsz kiló körüli bárányokat. Élve szállítják őket a vágóhídra Olaszországba. Baján találok egy kis hotelt éjszakára, és büszke vagyok magamra a megtett távolság miatt. Harminckét kilométerre vagyok Mohácstól, de már fáj a lábam és a hátam, a szemem pedig ég a tűző nap és a szél miatt.

Zuhanyozás után a szokásosnál óvatosabban indulok el a városban a Petőfisziget felé, hogy megvacsorázzak. A Sugovicára néző Vizafogó Étterem teraszáról figyelem, ahogy kigyúlnak a város narancssárga fényei, és a csillagok egyre fényesebben ragyognak a Duna fölött. Az üvegablakon keresztül látom a tévét, és hogy éppen Magyarország focizik Moldova ellen. A pincér minden egyes tányér és pohár bor kihozatalakor rendszeresen értesít a gólokról. A végső eredmény 2:0 Magyarország javára: szép győzelem. Baja hőse Türr István, mint ahogy Mohács hősnője Kanizsai Dorottya volt. Lent a Duna-parton, a Türr István-kilátó alján, a bejáratnál egy emléktábla. „Emlékezetét hirdeti ez a kő Türr Istvánnak, a halálra ítélt osztrák császári hadnagynak; a Piemonti Magyar Légió parancsnokának; a badeni, a török, a cserkesz szabadságharcok önkéntesének; a marsalai ezer halhatatlan egyikének; Garibaldi tábornokának; Nápoly kormányzójának; Viktor Emánuel altábornagyának és hadsegédjének; a minden harcban bátor katonának. Idegen földön, idegen lobogó alatt a szabadságért harcolt a magyar kard becsületére a szülővárosának, mi mindannyiunknak dicsőségére.” A másik kőtáblán Türr István béke idején szerzett érdemei olvashatóak: „a Ferenc József-csatorna és a bajai csatornaág létesítője, a Panama-csatorna gondolatának előharcosa; a Magyar Központi Népnevelési Kör alapítója... a nemzetek békéjének lelkes hirdetője...” Egyfajta mindenhez értő, sokoldalú férfiú. A torony tetején, a korláton több száz lakat, rajtuk szerelmesek vagy egész családok nevével, a lakathoz illő kulcsok pedig a Duna mélyén. Valerie és Ludovic, Márti és Laci, Fernanda és Tamás, mindegyik kézzel karcolt szívben egyesülve. A folyómederben, a szerelem üledékeként, vastagon állhatnak a kulcsok. Másnap reggel Kis Éva körbevezet engem a halászatnak és más, a Dunához köthető foglalatosságnak szentelt Türr István Múzeumon. A hálók finomak, könnyedek, mint egy folyami istennő alsóruhája. Miért ragaszkodtak a rómaiak a pofaszakállas Danubiushoz, miért nem volt jó nekik a vonzóbb Danubia? A csontos kece egy három részből álló, tehéncsont gyűrűkkel megerősített háló, amelyet a folyó medrében húztak végig. A csontok éppen megfelelőek erre a célra, mert erősek, ugyanakkor elég könnyűek ahhoz, hogy a köveken végighúzva ne akadjanak el, és ne ázzanak át, mint a fa. Állatvédelmi szempontok miatt betiltott tükörhálókat is látni, amelyekben az elfogott halak túl sokat szenvedtek. Ezek a hatalmas hálók női szoknyára hasonlítanak, és sok erő és ügyesség kellett ahhoz, hogy kivessék a vízbe. Egy fekete-fehér

képen látható, ahogy egy fiatal férfi elvégzi a műveletet, három, a halpucolást egy időre felfüggesztő lány pedig leplezetlen csodálattal nézi őt. Egy hatalmas, körülbelül három méter hosszú viza az ajtó mellett, kiemelt helyen köszönti a látogatókat egy hatalmas üvegtartályban tartósítva: négy hatalmas bajuszszőre négy jókora nyársként ágaskodik ki az orra alól, az arca oldalról nézve különös módon emberi, mintha egy farsangi orrot viselő, bajszos férfi karikatúrája volna. A falon egy középkori illusztráció a tokhalfogás fortélyairól, mégpedig nem az Al-Duna környékén használt kerítés, a garda segítségével, hanem egy vaskos kötéllel, amelyet kihúznak az egyik parttól a másikig a folyó medrében. A kötélről ólomsúlyokkal ellátott ijesztő kampók lógnak. Miközben a tokhalak fölfelé vándoroltak, a folyómederhez közel, ezek a kampók az oldalukba akadtak. Miután a halászok felhúzták a kötelet, kifogták és a partra dobálták a halakat. Ezen a képen a hal többször olyan hosszú, mint a csónak. „Amikor a gyerekek ezt meglátják – meséli az idegenvezetőm, és a konzervált halra mutat –, azt hiszik, cápa.” A falon jókora tüskés kampók meredeznek, és egy 1746-os árlista. A tokhal tizenkét forint volt, a harcsa kettő, a ponty másfél. A kalocsai püspökség hat egyházközségének évi tokhalfogását is felsorolták: tavasszal tízezer kilogramm, ősszel tizenegyezer. A kiállítás egy másik része a Duna hagyományos vízimalmaival foglalkozik. Baja helyzete az óránkénti csaknem hat kilométeres, erős sodrás miatt különösen kedvező volt e tekintetben. Méretarányos makettek és rajzok mutatják be a malmokat, amelyek két összeerősített hajóból álltak – mint a katamaránok törzse –, csakhogy a malmok esetében az egyik jóval nagyobb volt, mint a másik. A két hajó között az áramlat hatására egy hatalmas, lapátokkal felszerelt vízikerék forgott, és ez működtette a nagyobb hajón lévő őrlőgépet. Gabonaszállító hajók makettjei is láthatók. Az eredeti hajókat a vontatóösvény mentén lovak húzták fölfelé a vízen, hogy eljuttassák a gabonát a hajómalmokig. Mindegyik kapott egy díszként szolgáló orrárbocot is, amely azonban nem hasonlított sem a görög istennőkre, sem a kínai sárkányokra, inkább a magyarok által kedvelt hangszer, a cselló nyakára. Ez a nép mindig is bolondult a zenéért! Moháccsal ellentétben, ahol a kompra várva jókora szelet ropogós fehérkenyérrel ettem a halászlevet, Baján a hagyomány szerint tésztát főznek a halászlébe. Éva elmagyarázza, miért. A törvény előírta, hogy a molnároknak etetniük kellett az alkalmazottjaikat. Az egyház a halat „böjti étel”-nek tartotta, amelyet péntekenként és nagyböjt alatt ettek. Így a

molnársegédek panaszkodtak, hogy a halászlé nem „igazi étel”, és a molnár nem látja el őket megfelelően. A molnárfeleségek megoldották a kérdést: jó sok tojásból és lisztből tésztát gyúrtak, és azt tették a levesbe, hogy sűrűbb legyen. Ezzel tökéletesen csillapították a keményen dolgozó segédek étvágyát, és megfeleltek a törvényi előírásoknak is. Egy 1622-ben Galgóczi István tollából megjelent szakácskönyv szerint tizenkilenc módja létezik a tokhal elkészítésének. Egy 1695-ben Kolozsvárott kiadott szakácskönyvben ez áll: „Sózzuk be a halat, és hagyjuk kicsit állni. Aztán forraljuk fel borban, fehér kenyérrel. Adjunk hozzá borsot, sáfrányt, gyömbért, mézet és ecetet, majd főzzük meg jól. Tálaljuk forrón!” Egy talapzaton a molnárok és matrózok védőszentje, Nepomuki Szent János fából készült, igen magas szobra látható. Nepomuki Szent János IV. Vencel cseh király családi gyóntatópapja volt. Amikor János nem volt hajlandó megszegni a gyónási titok szentségét, és nem árulta el a királynak a hűtlenséggel vádolt királyné bizalmas gyónásának tartalmát, a király roppant haragra gerjedt: megkínoztatta Jánost, levágatta két kézfejét, majd Prágában a Károly hídról a Moldvába dobatta a papot. A történet szerint, amikor János teste a vízhez ért, annak megnyílt a felszíne, tele lett csillagokkal, és János biztonságba került. A bajaiak minden év május 15-én hajóval leviszik a szobrát a Sugovicán, és végigvonulnak vele a városon. Az alkalom tiszteletére csapra vernek egy jókora hordó bort, és a városiak degeszre ihatják magukat szentjük csodával határos életben maradásának tiszteletére. A múzeum utolsó kiállítótermében egy zárt facsónak van, rajta fúrt lyukakkal. Ebbe tették a halászok a zsákmányt, és úgy húzták a hajójuk mögött, mint egy tengeralattjárót, egészen a városig, ahol aztán eladták a még mindig friss halat. A módosabb halászok aranyhalat tűztek a kapujuk fölé, a szegényebbek tavasztól őszig a parton éltek kis viskókban, a családjukkal. Mindegyik szegény családnak volt egy rézüstje, és abból falatozták a halászlevet kagylókból készült kanalakkal. A falon egy XVII. századi térkép Marsigli gróf 1726-ban Amszterdamban kiadott híres dunai útikönyvéből. Ezen a folyót egy zabolátlan kígyónak ábrázolják, amely összevissza kanyarog a tájban, még mielőtt megszelídítették és kiegyenesítették volna, azaz kényszerzubbonyt húztak volna rá a XIX-XX. században. Ó, Tüzes Víz Áraszd el a földet. Az ember romba dönté a csodák útjait

Városik fekete varangyként gubbasztanak Az élet gyümölcsöskertjében. Bajától fölfelé vezető biciklis utam során kitérőt tartok a város folyami kikötője felé. Marsigli idejében még a kikötőig is át kellett volna vágnom a folyó egy-két kanyarulatán, most azonban sima az út: végigtekerek a külvárosok során, iskolák mellett haladok el, majd a Türr István-kilátó mellett, az évszakhoz képest szokatlan hőségben. A kikötőben itt-ott magas daruk csoportjai, vasúti sínek, német hangzású névvel ellátott gabonatárolók és forgolódó kamionok. A még mindig állami tulajdonban lévő kikötőt Nagy László igazgatja. Egyszerre kilenc uszály tud lehorgonyozni itt, de fizetni kell ezért a kiváltságért. Magyarország egyik legforgalmasabb kikötője a bajai, meséli a főnök, évente 6-900 000 tonna árut mozgatnak meg, ami körülbelül egytizedét teszi ki a Magyarországon áthaladó, a partot érintő folyami áruszállításnak. Később ellenőrzőm a kommunista korszak hasonló adatait a Magyar hajózási statisztikai kézikönyv 1945-1968 című adattáramban. Csak egy kicsivel volt alacsonyabb ez az adat Baján: évi 500 000 tonna. Kőből és sóderből szállítottak a legtöbbet, ezt követte a kőolaj, a vas- és a mangánérc, a szén és a koksz, a műtrágya, a faáru és végül a gabona. „A szója fölfelé érkezik a folyón, főként Brazíliából. A hajókat itt helyi búzával, komlóval, napraforgómaggal, kukoricával és repcével rakják meg, aztán irány az osztrák piac. Az idei kereskedelem azonban elég gyönge volt.” A Duna folyamatos hajózhatóságának 1999 és 2003 közti kényszere szünetelése még mindig erősen beárnyékolja az üzletmenetet, ami azóta sem jött helyre, mondja László. Az alacsony vízállás állandó problémát jelent, mert a hajóknak ki kell rakodniuk az árut, majd átpakolni a drágább vonatra. A magyar mezőgazdaság általános állapota egy másik kérdés. „Ebben az országban valaha tízmillió sertést neveltek, ma kevesebb, mint hárommilliót!” 2012 nyarán Orbán Viktor miniszterelnök megígérte, hogy ez a szám megduplázódik hatmillióra. Nagy László mondanivalójának pozitív kicsengése is van: egy új márkanevet – Kincses Bácska – bocsátottak piacra, a helyi termékek reklámozása céljából. „A siker három tényezőn múlik: az emberek kitartásán és akaraterején, a befektetők pozitív példáján és az állam jóakaratán.” Mielőtt visszaülnék a biciklinyeregbe, és elindulnék, hogy magam mögött hagyjam az óriási darukat, a társalgás óhatatlanul a halászlé receptje felé terelődik. „Egy kiló hal, lehetőleg ponty – javasolja László –,

egy liter víz, egy fej hagyma, egy kanál pirospaprika, aztán ezeket három órán át kell főzni.” Július második hétvégéjén az éves bajai halászléfesztiválon vagy kétezer bogrács leves verseng egymással, „és soha nincs két egyforma”. A halászlé mellé bor dukál, mondja, mert egy helyi mondás szerint „a hal nem úszhat három vízben, egyszer a folyóban, egyszer a fazékban bőven elég, a gyomorban már tilos vizet kapnia.” Ilyen és más tanácsokkal felvértezve, imbolyogva indulok el fölfelé a gáton. A Duna-híd alatt egy aranybetűs, fekete tábla látható az út mellett: „1921. november 1. IV. Károly Magyarország Felkent Apostoli Királya e helyről hagyta el hazáját, és szállt vízre, hogy az ellenség számkivetésbe vigye Őt. Erről emlékezvén Magyarok tanuljátok jobban szeretni a hazát, mint ahogy egymást gyűlölitek.” Nyers, de fontos üzenet egy olyan népnek, melynek tagjai mindig nagylelkűek az idegenekkel, de gorombák egymással. A gáttól jobbra, az erdő árnyékában, Magony István ötszáz birkájából az egyik éppen megellett. Nagyon lassan közelítjük meg, és messze állunk meg, hogy ne zavarjuk az anyajuhot, aki békésen rágcsálja az elszáradt, sárga fű közti zöld gyomot, miközben a reszketeg lábakon álló fekete-fehér újszülött kisbárány buzgón szopja az anyja tőgyét. István egyedül él feljebb, a gát mellett, egy kalyibában, „a patak túlpartján, két sor méhkaptár között”. A felesége elhagyta, mert nem bírta elviselni a pásztorok magányos életét. Tegnap éjjel is született egy bárány. Ott segédkeznie kellett, ez az anya azonban jól boldogult önmagában is. István főnöke, a nyáj tulajdonosa kijön majd Mercedesével, hogy egy időre elvigye az anyát és a bárányt a nyájtól. István havi harmincezer forintot kap kézhez, és fizetik az ételét és a dohányát. Ismer olyan juhászokat, akik nyolcvanezret kapnak, de fizetniük kell a saját ellátásukért, úgyhogy István elégedett azzal, ahogy náluk van, mert napi két doboz cigarettát szív, az pedig ezer forintnál is több volna naponta. A juhok a Közép-Európában nagyon elterjedt, apró zöld bogyós parlagfüvet is lelegelik. Erre a növényre fogják az összes szénanáthás megbetegedést, és szeptemberben minden iskolai és munkahelyi hiányzást. A birkák kedvelik, mondja István, amit mi sem bizonyít jobban, hogy szeretne nekem megmutatni egy tövet, de hiába vadászunk rá, mert az állatok reggel óta itt legelnek, és egyetlen levelet sem hagytak nekünk. István minden reggel fél hatkor kel, hatkor már útnak is indul. Tízig vándorol a nyájjal, aztán háromig pihen az árnyékban az állatokkal, majd elindul vissza, és megteszi a napi tízhúsz kilométeres távot. Hét körül ér haza, az évnek ebben a szakában pedig nyolckor már sötétedik.

Úgy érzem, kezdem megismerni annak a vidéknek a titkait, amelyen éveken át csak áthajtottam. A gát mentén, kicsivel följebb, Tibor negyvenkét tehénről és egy bikáról gondoskodik. „Nézzen rá, szegény pára, még menni is alig tud ennyi kielégítendő nősténnyel körülötte!” Egy lakókocsiban él nem messze innen, és mint mindenki más, ő is az aszály miatt panaszkodik, és hogy kevés a fű az állatoknak. Amikor betakarítják a kukoricát, a gazdák beengedik a maradékra a teheneit, „de sokáig nem maradhatnak, mert nem tesz jót nekik”. Megállok egy fröccsre, erre a jellegzetesen magyar italra, amelynek a fele bor, fele szódavíz. A gerjeni kompátkelő felé tartok, amikor kutyák erednek a nyomomba. Tekerek, mint a szél, és eszembe jutnak angol honfitársaim, akik már megtapasztalták a román vérebek vadságát, amit én olyan könnyedén figyelmen kívül hagytam. Saját, csodával határos szabadulásomat a kék palástos Madonna éppen időben történő közbenjárásának tudom be, akinek csupasz melle alatt látszik tőrrel átdöfött szíve. Jobb kezében fehér virágot tart. „Útmenti Mária, Könyörögve kérünk, imádkozzál érettünk!”, olvasható a felirat, és az 1947-es dátum: az az esztendő, amikor a háborúban sokat veszített országot belekényszerítették a kommunista párt és orosz főnökei vasmarkú szorításába. Lent, a víz mellett, egy turistacsoport száll le a hatalmas, csillogó dunai utasszállítóról, a River Adagióról. Mindannyian amerikaiak, és olyan nyitottak és barátságosak egy kóbor angol biciklistával, mintha a saját teraszukon volnának a Mississippinél. Leülünk egy kis bár árnyékába, műanyag pohárból sört iszunk. Egy vállalkozó szellemű magyar valahogyan hozzájuthatott a hajómenetrendhez. Mint kiderül, egykor atom-tengeralattjárón szolgáló nyugdíjasokkal hozott össze a jó szerencse, akik éveket töltöttek a sarkvidéki jég alatt, arra várva, mikor kell megnyomniuk a Szovjetuniót a föld színéről is elsöprő és a harmadik világháborút kirobbantó gombot. Az egyikük felső karján egy tetoválás egy jég alól feltörő rakétát ábrázol, alatta az „North Pole, August 1960” (Északi-sark, 1960. augusztus) szöveg olvasható. 1960 augusztusában voltam hat hónapos. Ha kitört volna a háború, nem adatott volna számomra hosszú élet: sugárfertőzést kaptam volna szülőházam pincéjében a Medway folyó mellett, London üszkös romjaitól délre. Ivócimboráim és feleségeik duzzadnak az utazás okozta örömöktől. Bukarestbe repültek, aztán busszal Ruszéba mentek, ahol felszálltak erre a hajóra. Nem tudják megmondani, melyik hely tetszett nekik a legjobban, de a

szervezők nyilvánvalóan vették a fáradságot, hogy megízleltessék velük a helyi élet zamatát. Eszék mellett egy szerb – az egyik utas szerint „nagyon kormányellenes” – házaspár készített nekik nagyszerű vacsorát. Vukovárral kapcsolatban egy horvát család főztjét dicsőítették. „Nem furcsa, hogy annyi év után most a víz felszínén utaznak?” „Dehogyis!” – nevetgélnek kórusban. Vannak, akik már ötven éve ismerik egymást. „A legrosszabb az óceán alatt, a nukleáris tengeralattjáróban az első és az utolsó hét volt” – meséli az egyik férfi, akinek a rekordja nyolcvanhárom nap volt a víz alatt. „És mi volt ennek a munkának a veszélye?” – kérdezem. Kissé szégyenlősen tekintgetnek egymásra, majd körbenéznek, nehogy valakinek a felesége meghallja: „A kikötői lányok – feleli az egyikük. – Szerencsénk, hogy azok még az AIDS előtti évek voltak. De voltak olyan reggelek... – hatásszünet – ...amikor felébredt az ember, megnézte, ki fekszik a karjában a párnán, és legszívesebben leharapta volna a saját karját.” Mire idáig jutottunk, jó néhány italt elfogyasztottunk már, a nap pedig sietve bukott le a horizont mögé. Leteszek a tervemről, hogy Kalocsán aludjak, és elindulok a faluban a házak között, hátha akad számomra egy ágy éjszakára. Klopcsek Tamás, a helyi polgármesteri hivatalhoz tartozó néhány épület gondnoka, az egyikben talál nekem egy kényelmes fekhelyet. Neki magának a kommunista időkben volt egy jól menő autószerelő műhelye Kalocsán, ahol nyugati autókat, Rovereket és Fordokat, javítottak. Jó kapcsolatokra volt szüksége az alkatrészbeszerzéshez, és emiatt hamar felfigyeltek rá a hatóságok. Kémkedéssel gyanúsították, mindenét elvették, de legalább börtönbe nem került. Ehelyett kamionsofőri állást kapott, és huszonhárom évig kamionozott. Miközben mi beszélgetünk, hatalmas farkaskutyája, Néró, különös érdeklődést mutat biciklim kerekei iránt. Kétségtelenül érzi rajtuk a gumit kis híján átharapó fenevadak szagát. Tamás előhoz a lakókocsiból, ahol alszik, egy Genfben kiadott oklevelet, mely szerint kétmillió kilométert vezetett baleset nélkül. Most élvezi a féligmeddig nyugdíjasok életét, mert gyümölcsöt termel és palackoz. Az önkormányzat tervbe vette a komp újraindítását, amely látogatókat hozhatna a falunak. Egyedül vacsorázom a naplementében a part menti étteremben, és megkóstolom Szekszárd fehérborát, amely város ámbár vörös boráról a leghíresebb, nyilvánvalóan nem csak azzal tud szolgálni. Éjfél után nem sokkal felébredek, és hallom, ahogy a River Adagio után tajtékzik a víz: elindult tengeralattjárós barátaimmal Budapestre, hogy időben odaérjenek

reggelizni. Kora reggel úszom egyet fölfelé a hideg, zöld vízben, de alig haladok az árral szemben. Valahol nem messze innen, kicsivel feljebb van a paksi atomerőmű, amelyik a cernavodăi erőműhöz hasonlóan, a folyó vizével hűti a turbinákat, majd a sokkal melegebb vizet visszapumpálja. Ennek ellenére nem utazhatok úgy a Duna mellett, hogy időnként meg ne mártózzak. És különben is, sikerült túlélnem a kis híján kitört harmadik világháborút. A kalocsai Paprika Múzeum a maga nemében egyedülálló az egész világon, és amint belépek az ajtón, meg is értem, miért. A skarlátvörös por pompás illata csípi a szememet, és égeti az orromat. A pirospaprikát a törökök hozták be Magyarországra a mohácsi csata után. Azóta nemzeti fűszerré vált, temérdek étel szíve-lelke a gulyáslevestől a gombapörköltig vagy a megkerülhetetlen halászléig. A magyarok pirospaprikát tesznek még a rántottára is, és levéltetű ellen is használják a rózsákon. A középkori nagy füvészkönyvekben eleinte „indiai paprika” vagy „török paprika” néven ismert növényből Szegeden és Kalocsán termett a legjobb minőség, ezért a XVIII. századtól kezdődően ezek a városok váltak a pirospaprika-termesztés központjaivá. Fekete-fehér képeken hatalmas zsákokban sorakozik a paprika 1956-ban, a nagy bajai árvíz idején. A múzeum egy részét Szent-Györgyi Albert, Nobel-díjas tudósnak szentelték, aki felfedezte a később Cvitaminként ismert aszkorbinsavat, amelyet először nem az alacsonyabb Cvitamin tartalmú citrusfélékből vont ki, hanem a fűszerpaprikából. „A természet, valamiféle ismeretlen oknál fogva, a magyar fűszerpaprikát tette az aszkorbinsav legcsodásabb raktárává” – írta 1937-ben, évekkel a felfedezést követően. Mohács óta először borul be az ég, amikor elindulok, és a felhőknek köszönhetően könnyebben megy a kerékpározás. A gáttól távolodva egyik felséges paprikaföld következik a másik után, a piros termés élénk kontrasztot alkot a zöld levélzettel és szárral. Szeretnék néhány titkot felfedni ezzel a csodatévő növénnyel kapcsolatban, ezért odaintek a más-más fejfedőt – szalmakalap, fejkendő, baseballsapka – viselő, paprikaszedő asszonyoknak. Mindössze öt percet kérek tőlük, ők pedig azzal viccelődnek, hogy csak háromig érnek rá. „Nem győztem az angolokat várni, várni, be kellett a, be kellett a TSZCS-be állni...” – énekli Boldizsár Eszter, mihelyt megtudja a származásomat. A dal a második világháború vége után keletkezett, amikor végleg szertefoszlott az az álom, mely szerint a brit és amerikai csapatok majd megmentik Magyarországot a kommunizmustól. Az egész brit nép

nevében bocsánatot kérek a távolmaradásért. A paprika piros és nyers, a növényen egyenesen áll, a fehér vödrökben összekunkorodik. Olyan a hangja, ahogy a nők a közelből a vödörbe dobálják, mint egy kezdődő nyári zápornál az eső kopogásának. Hogyan lehet megállapítani, hogy érett-e a paprika? „Csakis a színéből, azok ott még nem érettek. Füstösnek hívjuk őket... Azért itt terem a legjobban, mert sok a napsütés. A színe is szebb lesz, és Cvitaminból is több van benne.” Eszter egész életében paprikát termesztett. Sok a befektetett „aprólékos munka: kapálni kell, permetezni, locsolni, szedni, felfűzni, megőrölni”. És mit szeret a legjobban ebben a munkában? „Magát a munkát. Ha valaki szeret dolgozni, megtalálja benne az örömét. Különben is, azok, akik nem szeretnek dolgozni, semmiben sem lelik örömüket.” Ez idényjellegű munka, de az asszonyok egész évben eljárnak mákot szedni, kukoricát törni, borsót, babot szedni, mindent, amit megfizetnek. „A paprika olyan növény, amelyiknek emlékezete is van – mondja egy másik asszony, Irén. – Ha az ember elkezdi locsolni, amikor még kicsi, egész végig locsolni kell. A gyökerei lefelé mennek, de ha elég vizet talál, a felszín közelében lévő kisebb gyökerekből táplálkozik, és soha nem ereszt erős, központi gyökeret. Nézze meg itt ezeket! Soha nem locsolták őket, mégis milyen gyönyörűek! Jó év lesz az idei.” Előző évben egész augusztusban esett, és csapnivaló lett a paprikatermés. „A nap a paprika istene.” És honnan tudják, hogy melyik az édes, melyik a csípős? „Soha nem szabad a kétfélét egymás mellé ültetni, mert akkor egyszerre lesz mindegyik ilyen is, olyan is, és így nem lehet eladni” – magyarázza Irén. Régebben porcelántányérokat festett kézzel a kalocsai porcelángyárban, de a százhúszból ma már csak négy asszony dolgozik. „Így lett belőlem parasztasszony.” Lejárt a három percem, bár az asszonyok egy pillanatra sem hagyták abba a munkát, miközben beszélgettünk, és mindegyiktől kapok egy szép pirospaprikát, hogy otthon szárítsam meg, aztán következő tavasszal ültessem el a magokat. Ordasnál megállók, hogy elolvassak egy hatalmas tölgyfa csonkolt törzsére kitett táblát: „Itt lobogtatta a szabadság zászlóit, s a néphit szerint e fa alatt pihent meg II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem... 1704. április 30. – május 26.” Nem sokkal azt követően, hogy a Habsburgok kiűzték a törököt Budáról és az ország harmadából, amelyet 150 évig az uralmuk alatt tartottak, újabb viszály tört ki a reformáció alatt többségében protestáns hitre tért magyar nemesség és az újonnan hatalmuk alá hajtott területeken a katolicizmust újra

megerősíteni kívánó osztrákok között. Vidéken az éhezés és az elnyomás a jobbágyság eltörlésében reménykedő parasztokat is Rákóczi zászlaja alá hajtotta. Bár a császári seregek vereséget mértek a csatamezőn a magyarokra, a szatmári békében III. Károly bölcsebbnek vélte, ha biztosítja a magyar nemesség előjogait és autonómiáját. A parasztság semmit sem kapott. Dunapataj mellett, a pásztorok vidékén, egy újabb pásztor, János hajtja felém a kétszáz birkából álló nyáját a gát mellett. Bégető hullám közeleg, a szélén hol megvastagodik, hol elvékonyodik, krémes szürke a zöldben. Jánosnak lapos sapkája van, kampós botja és kunkorodó bajusza. A juhászszakma fennmaradt, mondja, mégpedig azért, mert az olaszoknak bárányokra fáj a foga. Magyarországon nem nagyon eszik a bárányt, de „ha az embernek több mint ötszáz van, megéri megfejni őket a túró miatt.” Dunaföldváron délután fél ötkor kelek át a zöld vashídon: Mohács óta ez az első alkalom, hogy a folyó jobb partjára is ellátogatok. Egy partra néző szállodában bérelek szobát, majd felmászom a hegyre, hogy felfedezzem a várat. A múzeum zárva van, egy közeli boltban azonban egy Eszter nevű nő a saját készítésű cserépedényeit árulja. Beszélgetünk, amíg a társa, Imre, meg nem érkezik. Imre annak idején, 1970 augusztusában autóstoppal eljutott a legendás Isle of Wight rockfesztiválra. Egy egész hétig tartott odaérnie, majd egy hét vissza, de azt mondta, hogy bőven megérte. Akkor játszott Jimmy Hendrix utoljára. Két héttel a fesztivál után meghalt. Imrével lesétálunk a város alsó részébe halászlevet enni egy étterembe. Ott találkozunk Eszterrel, majd ketten visszakísérnek a szobámhoz. Eszter a gyerekszülésről mesél, arról, hogy majdnem meghalt, és milyen félelmetes volt „odaát”. Ideiglenes otthonom fölött, a homokszikláknál, telihold ragyog az égen. Időnként azon kapom magam, hogy mélyebben belemásztam mások életébe, mint azt akár én, akár ők szerették volna. Reggel nagyon korán kelek fel, és feltekerek a sziklatetőre, amelyről a város a nevét kapta, és onnan hallgatom a hétórás harangozást. Egy macskaköves utca végén lévő borpincében egy idősebb férfi a zöldre festett borprés nagy fémkerekét hajtja. Megkínál egy pohár friss musttal, amit örömmel el is fogadok reggeli gyanánt. Aztán segítek neki préselni, miközben ő egy telepakolt talicskából tölti a présgépet. Feri bácsinak kétféle szőlője van: ezerjó és valami más, amit én nem ismerek. Nem számít. A must rózsaszínes narancssárgának látszik a szeptember reggeli napfényben, és sokkal édesebb, mint amilyen a bor lesz. A vár területén, egy sziklán Magyar László bronzszobra áll. Magyar

László volt Magyarország egyik legjelentősebb felfedezője: kalapja a hátán, kezében egy kihajtott pergamentérkép, mögötte Afrika körvonala. Egy nagybirtokos törvénytelen fiaként született, Dunaföldvárra járt általános iskolába, beállt kadétnak az osztrák kereskedelmi flottához, és a Madagaszkár és a Karib-szigetek közötti rabszolgahajókon teljesített szolgálatot. Kapcsolatban maradt a szülőföldjével, és a Magyar Tudományos Akadémiához fordult kutatói támogatásért, hogy felfedezhesse Dél-Amerikát. Amikor ezt visszautasították, Afrikával próbált szerencsét. 1948 májusában, amikor honfitársai éppen a forradalom vívmányaival voltak elfoglalva, ő a Kongó folyó forrásának felfedezésével munkálkodott: hat angolai cabinda matrózzal tette meg a Kongón felfelé vezető út utolsó szakaszát. Naplójában így ír arról, ahogy a Kongó eléri az Atlanti-óceánt: „Ez a hatalmas, a torkolatánál hat tengeri mérföld széles folyó oly nagy erővel folyik keletről nyugatra, sárga, zavaros vízét oly lélegzetelállító erővel löki az óceánba, hogy sárga, édes vize elkülöníthető az óceántól három tengeri mérfölddel kijjebb is.” Magyar László felvette az Enganna Komo nevet. A part menti Benguela városában telepedett le számos feleségével, köztük a tizennégy éves Ina-Kullu-Ozoróval, a helyi törzsfőnök lányával. Vajon amikor éjszaka lehunyta a szemét, és az Atlanti-óceánnak a part mentén visszaverődő hangjait hallgatta, álmodott-e a dunaföldvári Dunáról? A vár területén van egy hatalmas malomkő, amelyet nem a búza koptatott el, hanem a nap aranyló sugarai és az ezüstös eső. Egyszer ebben a városban vásároltam egy, az erdélyi Nadrágban készített, régi, fatüzeléses vaskályhát. Visszatekerek a hídon, majd teszek egy kitérőt a sódergyár felé, hátha akad ott valami mostanában kikotort folyami kincs. Az ott serénykedő férfiak azonban túl elfoglaltak, egyikük sem valami segítőkész. A gépek dübörgése elnyomja a párbeszédkezdeményeimet, úgyhogy megfordulok a biciklimmel, és inogva elindulok észak felé. Az emberek sokfélék, tűnődöm. Vannak, akik otthon maradnak, és figyelik, ahogy a Duna hordaléka átfolyik az ujjaik között, mások külföldön próbálnak szerencsét. Dunaegyháza, Apostag, Dunavecse, Szalkszentmárton... szélsebesen haladok fölfelé, mint amikor a vadászkutya messziről megérzi az otthon szagát, Budapestét. Tassnál, a töltés mellett készítek magamnak néhány szendvicset, aztán pedig elvétem a balkanyart a Csepel-sziget felé. Így kénytelen vagyok a folyó fiatalabb, soroksári ága mentén haladni. A fő hajózási útvonal nyugatabbra halad, a Csepel-sziget távolabbi oldalánál. Ez

itt a horgászok birodalma. A hétvégi házak zsúfoltak a kis stégeken sorakozó, pocakos horgászoktól. Néhányan kis csónakokban szunnyadnak üres sörösüvegek társaságában. A márványos délutáni fény kiélesíti a kontúrokat, a félig nád, félig fűz vízi levélzetet, a mély árny és a vakító fény mozaikját. Elhaladok néhány kiskocsma mellett, előttük néhány szék, az asztalon a hordóból frissen hozott kancsó bor. Ráckevén átkelek egy kis hídon a soroksári Dunaág fölött, és felmászom a tűztoronyba a gyerekkönyvtár könyvtárosával, aki mellékállásban mutogatja az idegeneknek a folyóra nyíló, minden irányból csodás kilátást. A távolban még a negyven kilométerrel arrébb lévő budai hegyeket is látni lehet. Ráckevén, a Duna-parton látom az első igazi, hangulatosan felújított dunai vízimalmot. 1950 előtt hat ilyen malom is volt errefelé a folyó fő ágán. Minden tavasszal, március 15-én, a nemzeti ünnepen kézzel vontatták le a vontatóút mentén lakó emberek a soroksári ágtól egészen a főágig, majd fel a Csepel-sziget másik oldalán. Aztán minden ősszel, november 30-án újra vissza, hacsak a főágon a jég és a hideg vissza nem kényszerítette őket már hamarabb. Ez a malom óránként száz kilónál is több lisztet tudott megőrölni. A zsákokon címke: „Emberi fogyasztásra nem alkalmas”, ez azonban nem igaz, mondják nekem, csak a malom az európai uniós követelmények miatt nem kaphat hivatalos engedélyt. Én magam szívesen vásárolnék egy zsákkal, hogy megkóstoljam, de pont elég nehezék van már így is a nyeregtáskámban. A múzeumot üzemeltető férfiak almával látnak el, és azt tanácsolják, hogy látogassak el az utolsó molnárhoz, a vontatóösvény mellett élő, nyolcvankét éves Reimer Mártonhoz. „Kilencéves voltam, amikor apám malmában dolgozni kezdtem” – meséli Márton, aki hiába mesélte már el a történetét vagy ezerszer, mindig örül a látogatóknak. A felesége diszkréten kisurran, hogy friss limonádét készítsen nekünk. A kertben ülünk le. Az egykori molnár nem visel inget, szőrös mellkasa vakítóan fehér a napsütésben. „Az volt a feladatom, hogy a negyven-ötven kilós zsákokat kicipeljem a csónakhoz, aztán apám segédjével átevezzek velük a malomhoz. Hol eveztem, hol kormányoztam”. Amíg az apja a fronton volt, egész nyári szünetben dolgozott, este tízig, majd azután is, hogy az apja hazajött. A háború végére Márton magas, izmos legénnyé serdült, meséli büszkén, és hetvenkét kilót nyomott. A kommunisták azonban nem kedvelték az olyan embereket, mint az apja, akinek két vízimalma is volt. Kuláknak

nyilvánították, a vagyonát pedig elkobozták. Az ifjú Márton először az adonyi állami malomban kapott munkát, közel az apja egykori családi malmához, nem messze a parttól, ahol a Duna sodrása a legerősebb. Aztán 1950-ben a hatóság úgy döntött, hogy azt az utolsó négy vízimalmot is bezárják, amelyek túlélték a háborút, a Vörös Hadsereg és a németek között a Dunán zajló harcot. Miért? „Ez volt a kommunizmus lényege, hogy elvegyenek mindenkitől mindent, aztán tönkretegyék” – mondta Ráckevén az ember a felújított malomban. A víz fölött, a hajópadló recsegéséből mintha felrémlett volna, hogy Marx megfordul a sírjában. Reimer Márton meglepő módon nem sírja vissza a régi időket. „Az az élet, amit akkoriban éltünk, soha nem fog visszatérni. Nagyon nehéz munka volt. Végül már százkilós búzával vagy liszttel teli zsákokat is cipeltem. Aztán a csepeli autógyárban helyezkedtem el. A korábbiakhoz képest a gyári munka gyerekjátéknak tűnt egy csavarhúzóval, egy kalapáccsal és egy villáskulccsal a kezemben!” Márton bácsi másik nagy szenvedélye a horgászat. „Kapcsolja ki ezt az izét!” – mondja, és a felvevőmre mutat, majd a könyökömnél fogva bevezet a házába, és megmutatja a trófeáit. Olyan, mint egy kiszolgált katona gyűjteménye: érmek sokasága. Hatalmas ezüstmedálok rajtuk vagy egy magányos horgásszal, vagy egy magányos hallal és nemzeti színű szalaggal. „Mitől lesz valaki jó horgász?” ,Jó kéz, jó szem, meg egy kis biológia, hogy ismerje az ember a hal vérmérsékletét.” Most már azonban kevesebb hal él a folyóban, mint korábban. Régebben az egyes versenyeken tíz-tizennégy kiló halat fogott a háromórás versenyidő alatt. Most meg örülnek, ha sikerül öt-hat kilót kifogniuk. Az első élménye a Dunáról, amikor a nagybátyja kivitte. „Öt-hat körül lehettem. »Nézd, bácsikám, nézd!« – kiabáltam. Egy üres csónak úszott lefelé az árral. Kihalásztuk. Senki nem volt benne, csak egy bambuszból készült horgászbot, egy igazi szépség. Szóval, kivittük a partra, vigyáztunk rá, és persze szóltunk a csendőröknek is. Hetekbe telt, mire valaki jelentkezett érte. Sajnos, a bambuszbotot is elvitték, pedig annyi halat kifogtam vele!” Márton bácsi a bambuszbot előtt és után faágból és damilból készített magának botot, két fillérért vett hozzá kampót, fogott jó néhány tücsköt, leszedte a szárnyukat, és rátűzte őket a kampóra. „Nekünk ilyen volt az ifjúságunk. Ma már más az élet. Milliókat költenek a felszerelésre egy-egy verseny alkalmával. A horgászat lassan a gazdagok sportjává válik.” Két nagy balesetre emlékszik, amikor 1954-ben és 1964-ben a karbolsav a Dunába ömlött a Csepeli Papírgyárból. Szinte az összes hal kipusztult a soroksári

Duna-ágból, és jó néhány a főágból is. „Az egyik baleset télen történt. A karbolsav a jég alá került, és kipusztította a legjobb halakat. Tizennyolc vagonnyi haltetemet gyűjtöttek össze: süllőt, pontyot, harcsát.” Szerinte még a több száz kilométeren minden halat kipusztító, 2000 januárjában történt tiszai ciánszennyezés sem volt olyan súlyos, mint ezek. Házi limonádét iszunk. Márton bácsi egy fénykép kedvéért inget húz. Egy elhaladó hajó keltette hullámok békésen nyaldossák a mára már alaposan benőtt vontatóösvényt. Ráckevét elhagyva egy épület falán Arany János egyik költeménye olvasható: Duna vizén lefelé úsz a ladik, A ladik, Róla muzsikaszó, guzlicaszó, csimpolyaszó Hallatik; Juhaj! viszik a piros almát, barackot, Juhaj: Kevibe Szent-Endréről menyasszont! Piros almát eladják a budapesti Piacon, Abbul cifrálkodik Kevibe’ a piros arcú Menyasszony: Juhaj! de derék ruha ez a fejkötő: Megfér ezalatt akármennyi szerető! Kevi csárda reggel óta tele van, Teli van: Ott járja a kólót egy éles késsel, véres késsel A Jovan: Juhaj! piros volt, de csak férges alma volt, Asszony, csinos volt, de azért csak r--a volt. Duna vizén lefele úsz a ladik, A ladik, Róla hejjehujja, szitok-átok, dávoria Hallatik: „Juhaj! közel már Alexinác, Knyazevác: Engem Kevi-Rác, többet ugyan sose’ látsz!”

Ráckevétól mindössze tizenöt kilométerre fekszik Tököl, ahová egy, a fiatalkorú elkövetők börtöne mellett elhaladó gyors, nyílegyenes út vezet. A Csepel-sziget lapos, a déli végén vidékies, az északin erősen iparosodott, a kommunista időszak lakótelepeivel, gyárakkal és kikötőkkel. Egy ír barátom, Donal biciklizik ki elém a lányaival: szívélyes fogadóbizottság. Másnap reggel fél hétkor indulok, eltekerek a második világháború alatt a britek által bombázott, régi katonai reptér mellett, és nyolcra már Csepel külvárosi részein járok. Már csak öt kilométer hazáig. A biciklis térképem nem sokat árul el azzal kapcsolatban, hogyan haladjak a csúcsforgalom zsúfolt időszakában, ezért megállok, és a legkevésbé bedugult útvonal felől érdeklődöm. Egy férfi javasol egyet, amelyen szép lassan el is indulok. Mohács óta itt érzem először, hogy nagy a forgalom. Hirtelen egy kocsi balról beelőz, hogy befordulhasson a mellékutcába, amely előtt éppen elhaladok. Kiabálok, de már nincs idő, hogy kitérjek előle. A sofőr az utolsó pillanatban vesz észre, amikor a motorháztető az oldalamnak ütközik, és rátapos a fékre. A levegőbe emelkedem, és repülés közben ösztönösen labdává zsugorodom, és háttal a kövezetre zuhanok. A sofőr kiugrik az autóból, hogy elnézést kérjen. „...Nem történt baja? Annyira sajnálom! ... Hol lakik? ... Hazaviszem...” A forgalom leáll. Mindenki meredten bámul. Félig-meddig felállok, de tompa fájdalmat érzek a hátamban, ami minden pillanatban rosszabb. Két járókelő stabil oldalfekvésbe segít a padka melletti elsárgult füves területen. Szirénát hallok. Kiérkezik a rendőrség, először engem szondáztatnak meg, aztán a sofőrt. Mintha fontosabb kérdés volna, hogy ivott-e alkoholt valamelyikünk, mint a fizikai állapotom. Odaér a mentőautó is. Vákuumágyra fektetnek, és óvatosan behelyeznek a kocsiba. Egész végig az jár a fejemben: csak egy kis zúzódás, semmi komoly. Közben kihallgatom a mentősök beszélgetését. „Hová vigyük?” „Gerincsérülés. Elég komolynak tűnik. Vigyük a Merényibe!” Még soha nem hallottam az intézményről, és a Merényi szót félrehallom: „merénylet”! A fájdalom közepette csaknem elnevetem magam. Tán csak nem hiszik, hogy a sofőr meg akart ölni engem? Betolnak a baleseti sebészetre, megelőzök mindenkit, a reményvesztetten várakozókat. A röntgengép elromlik, miközben éppen rajta fekszem. Az autó sofőrje, Károly, belbiztonsági szakember, a kocsijával jött utánunk, a csomagtartójában a biciklimmel és minden egyéb felszerelésemmel, és olyan sokszor érdeklődik az állapotom felől, hogy a nővérek rokonnak nézik. Végül sikerül megjavítani a röntgengépet. A várakozórészlegen fekszem egy

gurulós ágyon, görnyedten. Egy fiatal orvos közelít, kezében a röntgenképpel és néhány papírral. „Attól tartok, rossz hírem van. Eltört az egyik csigolyája.” Lelki szemeim előtt megjelennek a tolószékben eltöltött élet képei. Szeretném felhívni a feleségemet, látni a gyerekeimet, azt akarom, hogy tudják, tudniuk kell, másik úton kellett volna mennem, korábban fel kellett volna kelnem, később kellett volna eljönnöm a tököli házból. Bármit, csak ezt ne!

TIZENEGYEDIK FEJEZET Füzek közt a szél „Reményeink ellenére, a szél nem nyugodott el a nappal együtt. Mintha csak a sötétséggel együtt erősödött volna, üvöltött a fejünk fölött, és szalmaszálakként rázta a füzeket. Időnként különös hangok kísérték, mintha nehézfegyverek durrogtak volna, majd irtózatos erejű, lapos ütésekkel lecsapott a vízre és a szigetekre. Eszembe juttatta a bolygók által kibocsátott hangokat, melyeket csakis akkor hallhatnánk, ha az űrben utaznánk.” ALGERNON BLACKWOOD: A füzek Hosszú időt vesz igénybe, mire javulni kezd a hátam. Az álmomat, hogy biciklivel teszem meg az út hátralevő részét egészen Donaueschingenig, fel kell adnom. A kórtermünkben mindenkinek hátsérülése van, és sokkal rosszabbul vannak nálam. Hárman biciklis balesetet szenvedtek, egy beteg pedig egy létráról esett le. Minden egyes nap halljuk, ahogy leszáll a helikopter az ország különböző pontjairól ideszállított gerincsérültekkel. A nővérek minden este megérkeznek a fájdalomcsillapítóinkkal. Darwini demokrácia uralkodik itt: minden kórteremből a legkevésbé sérült beteg biceg ki, és ő képviseli az áldozattársak érdekeit a nővérekkel szemben. A nap legjobb, egyben legrosszabb része a nagyvizit, amikor a főorvosok és fegyverhordozóik végigjárják a kórtermeket. Egyedül ezek az orvosok rendelkeznek azzal az információval, amely nekünk, betegeknek létszükséglet: állapotunk legfrissebb híreivel, a jövőbeni életünket meghatározó szakértői véleménnyel. A harmadik napon a nővérek által csak „fehér hajú”-nak becézett, kimondhatatlan nevű orvos sugárzó ábrázattal megáll az ágyam mellett. „Hol van az amerikai?” – teszi fel a kérdést, és csak remélni merem, hogy az orvoslás terén tájékozottabb, mint földrajzból. „Jó hírem van!” – dörren rám. A csigolyám nem eltört, inkább csak megrepedt. Feltehetőleg három hónap

alatt teljesen meggyógyulhat. Még aznap este hazamehetek! Érzem, ahogy a hála, az öröm könnyei végigperegnek az arcomon. Hosszú tél következik. A három hónapból hat lett. Tudok menni, állni, szinte ülni is, de azt nem sokáig. Futni, biciklizni vagy a legkisebb fiammal focizni nem. Minden reggel egy megállót utazom a villamoson a fiaimmal, hogy elindítsam őket az iskolába. Az emberek általában a vonatok után integetnek, én a villamos után, míg a 41-es vagy a 19-es a Batthyány tér felé el nem kanyarodik, és el nem tűnik a szemem elől. Batthyány Lajos Magyarország első miniszterelnöke volt, de talán ha kétszáz napon át betölthette a hivatalát, ugyanis az osztrákok az 1848-49-es bukott forradalomban és szabadságharcban való részvételéért kivégezték. Batthyány a Duna partján, Pozsonyban, a mai Bratislavában született 1807ben. Az egyik legkevésbé ismert cselekedetei közé tartozik, hogy ötvenezer eperfát ültetett nyugat-magyarországi, a Rába mellett elterülő ikervári birtokára. Reformer társaival, Széchenyi Istvánnal és Kossuth Lajossal egy magyarországi selyemgyár létesítését tervezték. Az eperfák a mai napig a helyükön állnak. A ház a huszadik század nagy részében gyermekotthonként működött, a fák gyümölcse tehát az árvák vigaszát szolgálta. Miután a gyerekeimet biztonságban az útjukra bocsátom, sétálok egyet a Duna-parton. Itt a Szabadság híd vezet át a pesti oldalra. Lemegyek a lépcsőkön, átkelek egy forgalmas úton, majd újabb meredek lépcsősor következik a vízig. Január vége felé a hőmérő higanyszála a mínusz 20 fokot is súrolja, így hosszú jégtáblatömbök úsznak egymás után a vízen. Üzenet a folyó fentebbi szakaszairól. A vízszint alacsony, úgyhogy sétálgathatok a keskeny parton a kora reggeli félhomályban. Ritkán vagyok egyedül. Egy László nevű, hetven év körüli férfi életveszélyes állapotban, saját felelősségére távozott a kórházból. Gyakran üldögél a folyóparton, és horgászik. Vagy meggyógyítja a folyó, vagy megöli a hideg, de a kórházba vissza nem megy, mondja nekem. Egy másik férfi, Imre, egy meglehetősen drága kabátban és jó cipőben, két jókora műanyag zacskóban hordozza a holmiját. Már tíz éve hajléktalan, amióta hazajött Kairóból, ahol tanított. Régóta húzódó bírósági pere van azzal a személlyel, aki a távolléte alatt elfoglalta a lakását. Bérelhetne ugyan valami mást, csakhogy azzal csökkenne a bíróságra nehezedő nyomás, hogy neki adjanak igazat. Nem tudom, vajon mennyi lehet igaz abból, amit mond. Egy ideig mindennap látom, ahogy a Gellért Hotellel szemközti kis parkban reggelizik. A gondolatai

elkalandoznak, miközben beszélgetünk, hol a kidobott újságokból farkasétvággyal olvasott cikkek járnak az eszében, hol az egyiptomi és görögországi emlékei, hol az igazságérzete háborog, hol az egész életére jellemző olvasás és töprengés révén szerzett tudás gomolyog a fejében. Utolsó beszélgetésünket a brit hercegnőkről folytatjuk. Aztán Imre eltűnik. Egy helyen a Gellért Hotel alatti termálvizek fölöslege a Dunába ömlik. Ez a vadkacsák, szárcsák és sirályok kedvenc helye a hó és jég világában. A sirályok ide-oda szállnak a gomolygó gőzben, kiélvezik a szárnyukat átjáró nedves meleget, majd letelepszenek a közeli köveken. A kacsák fontoskodva fürdőznek, és a szárnyukat verdesik a melegvízben, mint ahogy a pasák csapkodták magukat a török fürdőkben. Minél hidegebb a reggel, annál több madár gyűlik össze. Eleinte idegesíti őket a jelenlétem, aztán idővel hozzászoknak a bottal járó idegenhez, akinek van egy kattogó, de nem villogó kis fekete doboza. Amikor magasan van a folyó, a gőzölgő áramlat eltűnik a felduzzadt vízfolyamban. Mivel nem tudok messze menni, most napról napra ugyanazzal a hellyel ismerkedem a folyón. Felfigyelek arra, hogy milyen gyorsan változik a víz szintje: napokon, akár órákon belül. Szemtanúja lehetek a színe és a felszíne folyamatos változásának, megfigyelhetem a pesti oldal épületeinek vonalát, a templomtornyokat és a víztornyokat, a régi nagy vásárcsarnok fölötti bálnaszerű szerkezetet, és felfedezem a Duna és a Bartók Béla úttól nem messze lévő lakásom közötti mintegy fél kilométeres távot, valamint az arra járó embereket. Gyakran látom a fiatal, copfos utcaseprő srácot, aki egy falevéllel, sörösdobozokkal és régi újságokkal megrakott óriási babakocsit tol. Karácsony után egy örökzöld ágat tűz a kocsi bal sarkára. Ez az ő sajátos karácsonyfája, ami pont olyan borzas, mint a bajsza. Aztán sokszor találkozom a négyféle rozskenyeret és – ha nem érkezem túl korán – vajas croissant-t árusító pékség eladónőivel. Magyarország a kifli nemzete, amely péksüteményt feltehetőleg a török megszállás alatt épült mecsetek félholdja ihletett. Ez a pékség egy hosszú, egyenes és sós sörkiflivel is dicsekedhet, ami valószínűleg a magyarok zsenialitását bizonyítja, mert képesek voltak kihozni a legtöbbet a török időkből, ráadásul azt a saját képükre alakítani. A pékség előtt mindig ott áll egy nagydarab, öltönyös férfi, furcsán nagy esőkabátban: apró bajsza, amelyre szerfölött büszke, olyan a szája fölött, mintha egy csótány telepedett volna oda. Fekete cipője erősen fénylik, és mint az utcaseprőnek, neki is folyton ott lóg egy szál cigaretta a bal kezében. Miközben a szerencsésebb népek már hátat tudnak fordítani ennek a rossz szokásnak, a magyarok még

mindig ragaszkodnak a cigarettájukhoz. Úgy hordják a kezükben, mint egy vesztett háború kitüntetését. A Mészöly utcához közel kutyasétáltatókkal találkozom. Mosolygós nők kis csoportokban, apró, csaholó kutyákkal. Ezek a nők az első fénnyel megjelennek a Gellért-hegyen, lent az utcán összegyűlnek egy kis társalgásra, míg a kutyáik egymást szagolgatják. Szívélyesen köszöntjük egymást, bólintunk vagy mosolygunk, de egyszer sem lépjük át a felszínesség határát. Egy januári reggelen három hógolyóból készítünk egy aprócska hóembert a gyerekekkel a villamosmegállóban lévő zöld szemeteskuka tetejére. A végtermék hátborzongatóan hasonlít a willendorfi Vénuszhoz. A kalapja széle egy csillogó ötforintos. Amikor húsz perc múlva visszaérek, a hóember már eltűnt. Vagy az olcsó sapkája miatt vitték el, vagy valaki, aki ellenzi a vidámságot, lelökte, vagy óvatosan felvették, és egy szép ablakpárkányra helyezték. A Gellért-hegy alatt tizenkét hőforrás folyik. A török időkben Gürz Eliász dombjának hívták, egy muszlim pap után, akit a csatamezőn ima közben terítettek le. A törökök a forrásokat atchik ilidjának, azaz a szüzek fürdőjének nevezték, és egész épületet húztak fel köréjük, hogy a szüzeket kellően intim környezetben védjék és szórakoztassák mosdás közben. A fürdőt az 1686-os osztrák ostrom alatt lerombolták, majd a következő évszázadokban darabonként újra felépítették. Amikor elült az építkezés pora, a szüzek visszatértek, legalábbis, ha hihetünk azoknak a szerencsés XIX. századi festőknek, akiket beengedtek, hogy megfessék őket. A magyarok prózaibb kifejezéssel csak iszapfürdőnek nevezték. Az 1920-as és ’30-as években a források fölötti hotel egyre csak szépült, a fürdőt a Zsolnay-műhelyből kikerült csempékkel borították, a szálloda lépcsőfeljáróját Arany János Buda halála című eposzának jeleneteivel díszítették. A mű hatodik éneke, a Rege a csodaszarvasról, Hunor és Magyar vadászatát meséli el, amely a Kaszpi-tenger partján kezdődik, amikor a csodaszarvas nyomába erednek, és az Azovi-tenger mellett ér véget, ahol a két hős megpihen egy szigeten, és elrabolnak két helyi hajadont. Az ő utódaikból lesznek a hunok és a magyarok ősei. A fürdők zárt részei a Szabadság híd felé haladó út alatt helyezkednek el. Lépcsők vezetnek végig egy hosszú, nyirkos folyosón a nyolcszögű medencéig, ahol a víz eltűnik a sziklák közt. A fejünk fölött láthatatlan villamosok robajlanak. A hőmérséklet 30 Celsius-fok, a páratartalom azonban majd százszázalékos. Felmászom egy létrán az egyik felső barlangig, hogy megnézhessem a pirosasszürke szikla

mélyéből eredő források egyikét A termálvíz Magyarország egyik rejtett kincse. Errefelé vékonyabb a földkéreg, így a vizek a szokásosnál közelebb vannak a felszínhez. A fürdők híresek gyógyerejükről és a gyönyörről, amelyet a bennük való megmártózás okoz. Egy nagy ívű kanyar mentén helyezkednek el, a Gellért-hegytől kezdődően északnyugatra a Pilisig, majd le a Budapesttől 190 kilométerre fekvő Hévíz felé. Bizonyára a meleg víz is döntő szerepet játszott abban, hogy itt telepedtek le a kelták, aztán a rómaiak, majd a magyar törzsek, és törököknek sem nagyon akarózott hazatérni innen. Az 1990-es évek elején kutatást végeztem a budapesti forrásokkal kapcsolatban, mert megijesztettek a vízszint drámai csökkenéséről hírt adó újságcikkek. Súlyos árat kellett fizetni azért, hogy egyik új fürdő nyílt meg a másik után, különösen a folyó pesti oldalán, az egyre több és több forrásvizet palackozó, majd ásványvízként értékesítő üzemek elszaporodása miatt, és a tatabányai bauxit- és szénbányák pazarló technológiája miatt, ahol éjjelnappal első osztályú vizet zúdítottak le a csatornán. Amennyiben a termálvizek egy bizonyos szint alá kerülnek Budapesten, a Duna vize elárasztja, és tönkreteszi a forrásokat. 1965 és 1975 között 292 termálkutat fúrtak Magyarországon. „A penge élén táncolunk – magyarázta Sárvári István, a Vízgazdálkodási Kutató Központ munkatársa márpedig az sokáig nem megy.” Egy általa vezetett csoport kidolgozott egy tervet a vizek megmentésére. A bányáknak, termálfürdőknek és ásványvíz-palackozóknak csökkenteniük kellett a fogyasztásukat. Az uszodáknak tisztítaniuk, majd újhasznosítaniuk kell a vizet, a gyógyvizeket pedig meg kell őrizni a különleges létesítmények számára. A tervet jórészt meg is valósították. 2012ig két tucat fürdőház és harminchat speciális fürdő létesült a magyar fővárosban, ezzel 118 termálforrást csapolnak meg, és napi hetvenmillió köbméter vizet használnak el. Úgy tudom, a veszély elmúlt, legalábbis pillanatnyilag. Összehasonlításul: a Duna Budapesten másodpercenként kétezer köbméter vizet szállít, az országban pedig közel 1300 termálfürdő működik. Az 1980-as évek vége felé és az 1990-es évek elején Dresch Mihály és dzsesszkvartettje szinte minden pénteken játszott a Kinizsi utcában, a Duna pesti oldalán. A hely maga tágas, meglehetősen kopottas diákbár volt, némileg javított rajta az asztalokon elhelyezett gyertyák keltette hangulatfény, az olcsó sör, a cigarettafüst, de mindenekelőtt a zene. Dresch Mihály, a szálfamagas szaxofonos, csöndes, mint a háttérzenészek általában,

de a legparányibb hangból is melódiát kanyarít. Az évek során szép lassan elmozdulunk a felismerés mosolyától a rövid üdvözlésig. Ő maga ritkán énekel a koncerteken, mert el van foglalva a fuvolával, a klarinéttal és a szaxofonnal, de amikor megteszi, rabul ejt a hangja. A kedvencem tőle egy erdélyi szerelmes dal: Maros partján elaludtam, jaj de szomorút álmodtam Azt álmodtam, azt az egyet, hogy a babám mást is szeret. Szeress, szeress csak nézd akit, Mert a szerelem megvakít... A Maros (románul: Mureş) folyó 700 kilométeres távot tesz meg Romániában, hogy aztán Magyarországon, Szegednél végül elérje a Tiszát, amely aztán Titelnél belefolyik a Dunába. Hosszú folyópart, ahol az ember sétálgathat a szívszerelmével, akár el is szunyókálhat, hogy aztán meglepjék a legédesebb vagy éppen a legkeserűbb álmok. A dal egy másik változata szerint egy férfi alszik el, és nem a Maros, hanem a Tisza partján, és még szomorúbbat álmodik: Tisza partján elaludtam, Jaj, de szomorút álmodtam, Megálmodtam azt az egyet, Babám nem leszek a tied. Mikor aztán felébredtem, Kilenc zsandár állt előttem, Azt kérdezik, mi a nevem, Hol az utazó levelem. Megállj, zsandár, megmutatom, A lajbimat kigombolom, Kigombolom a lajbimat, Kiveszem a pisztolyomat. Kettőt, hármat agyonlőttem, Itt az utazó levelem! Jaj, istenem, mit csináljak, Szaladjak-e, vagy megálljak?

Otthon a szekrényemben van egy rikítóan kék pólóm, rajta a hímzett török félholddal és a magyar trikolorral. A török elnöktől, Süleyman Demireltől kaptam, amikor 1997-ben Budapestre látogatott. A pólón a látogatás éve is szerepel a zászlók és Gül Baba neve alatt. Olyan kiváló minőségű az anyaga, hogy tizenhat év elteltével is mintha új volna. A gül törökül rózsát jelent, Gül Baba pedig a rózsák atyja, mint ahogy az utam kezdetén a romániai Babadag a hegyek atyja volt. Gül Baba is a bektasi rend szerzetesi közé tartozott, és az 1526-os mohácsi csata után érkezett Budára, már meglehetősen élemedett korban. 1541-ben hunyt el, az első pénteki ima alatt, a mai Mátyástemplomban, amikor a város Nagy Szulejmán általi bevételét ünnepelték. A török hadseregben a janicsárok olyan gyalogos katonák voltak, akiket a toborzócsapatok gyerekként elraboltak a keresztény családoktól, majd a Török Birodalom katonáivá vagy hivatalnokaivá képezték ki őket. Sokan közülük a bektasi rendhez tartoztak. Ez az egyetlen közösség a rejtélyes szúfi renden belül, amelyik engedélyezi a borfogyasztást, de csakis vallási célból. Ez nyilvánvalóan közelebb hozta őket a borkedvelő magyarokhoz, csakúgy, mint Gül Baba földi tevékenysége, aki leveskonyhát létesített a szegények számára a Rózsadombon, amit a tiszteletére azóta is így hívnak. Gül Baba sírja fölé egy nyolcszögletű emlékművet, türbét emeltek a törökök, amely egyike azon kevés török épületnek, amelyet nem romboltak le az osztrákok és a magyarok, miután 1686-ban kiűzték a megszállókat. Gül Baba türbéjét a XVIII. században egy rövid időre Szent Józsefnek ajánlották, és keresztény kápolnává alakították, később azonban a sír muszlim jellegét ismét helyreállították, és azóta is tiszteletben tartják a magyarok. Az 1990-es évek közepén a síremléket török állami segítséggel körültekintően restaurálták. Egy kis sziklán, ahonnan kitűnő kilátás nyílik a Dunára, Gül Baba meglehetősen különös bronzszobra áll. Körülötte egy rózsakertben Törökországból hozott és helyi, magyar termesztésű rózsák díszlenek, továbbá egy szökőkút és egy művészeti galéria is helyet kapott a közelben. Az emlékhely fölé öreg vadgesztenyefák borulnak. Bent a koporsót aranyszegélyű, smaragdzöld drapéria borítja, a magasított végén pedig a bektasi mitra, a sejkek szimbolikus turbánja. A szentély a nagyváros egyik legcsöndesebb, legszebb emlékhelye, egyben a világ iszlám zarándokainak legészakibb célhelye. A világháború előestéjén, a magyar-török barátság kezdeti izgalmában, a két ország régészei közös munkával tárták fel a sírt. A padló alatt egy idős férfi csontvázát találták, amely alkatra és korra megfelelt a Gül Babáról fennmaradt ritka leírásoknak, valamint két másik férfiét: az

egyik egy csatában, feltehetőleg az 1686-os ostromban megölt katonáé. Van egy 1907-es kiadású, Tóth Béla tollából született könyvem Gül Babáról, ennek a borítóján egy fehér turbános, ősz szakállú, botra támaszkodó férfi látható a rózsái között. „Az illat rég elszállt – ér véget a történet –, az unokák is meghaltak, de él a jó Gül Baba emléke, aki szent volt, ha nem is tett csodákat; költő volt, ha nem is írt verseket, és szerette a rózsákat, ha pazarolta is néha őket.” 2010 márciusában metróval kimentem az újpesti kikötőbe, majd felszálltam a Tatabánya nevű szép kis folyami hajóra, amelyet Balatonfüreden építettek ötven évvel ezelőtt. A negyvenkilenc méter hosszú és a legszélesebb pontján hét méter széles hajóba 1200 lóerős dízelmotort építettek, amely csöndes időben húsz kilométer per órás sebességet volt képes elérni. Lelkes műkedvelők több évi szabadidejüket ennek a hajónak a szeretetteljes renoválására szánták. Az utam kezdete előtt egy hónappal a Tatabánya részt vett két német uszály, a Würzburg és a Bavaria 53 kimentésében, amikor azok a Duna túlságosan alacsony vízállása miatt fennakadtak a hírhedt dömösi sziklazátonyokon. Azon a márciusi napon a Tatabánya legénységének egy hajóétterem vázát kellett elvontatniuk Esztergom fölé, ami egy hatórás vontatás Budapesttől, árnak fölfelé. A legénység öt főből állt: köztük volt Jáki Gábor, a Magyar Hajózásért Egyesület elnöke, és Vasanics László kapitány. A márciusi hideg hamarosan szertefoszlik, ahogy elhaladunk a vasúti híd alatt, és messze magunk mögött hagyjuk a város zaját. Előbújik a nap, a víz tükörsima, visszaveri a gomolygó felhőket. A Tatabánya kormánykereke óriási, és a hajó csak az erőteljes forgatásra reagál. A legénység élvezetből hajózik, a legtöbben az állami hajózási társaság, a MAHART egykori alkalmazottai. „A kommunista időkben – meséli az egyik idősebb legénységi tag – a csempészés volt a legjobb abban, ha az ember a MAHART-nál dolgozott.” Havi egyszer felutaztak a Dunán a németországi Regensburgig. Fölfelé kaviárt és pezsgőt rejtettek a burkolat mögé, visszafelé ugyanezekbe a résekbe a keleti blokk országaiban beszerezhetetlen francia parfüm és farmer került. 2004-ben a MAHART-ot privatizálták, és elveszítette legjobb folyami hajóit, bár MAHART Passnave néven továbbra is foglalkozik sétahajózással. A privatizáció jelentette a végső csapást a magyarországi folyami hajózás hosszú hanyatlásában a késő XIX. századi dicső időszak óta, amikor Orsova még magyar kikötő volt, és magyar hajók uralták a folyó alsó és középső

szakaszát. A hanyatlás akkor kezdődött, amikor Magyarország a németek oldalán elveszítette az első világháborút, ezzel együtt területe kétharmadát, ráadásul jóvátétel fizetésére kötelezték. Ezzel együtt elúszott a magyarországi folyami flotta büszkesége is. Az 1920-as, 1930-as években megpróbálták a flottát hatalmas áldozatok árán újjáéleszteni, hogy aztán a második világháború utolsó éveiben ismét megtizedelődjön. Vagy az orosz légitámadások és aknák következtében süllyedtek el a hajók, vagy 1944 telén, Budapest négy hónapig tartó borzalmas ostroma során. A kommunisták újraindították a folyami hajózást, és a „vállalat hajói 1945 és 1995 között éves átlagban 3 millió utast és 2 millió tonna árut szállítottak” – hirdeti büszkén a MAHART weblapja. 2004-ben a magyarországi teherszállító flottát megvásárolta az osztrák Duna Gőzhajózási Társaság, a DDSG. Aztán 2010-ben eladták a Dunán vasércpelletet szállító Ferrexpo nevű svájci cégnek. A pellet a társaság középukrajnai hatalmas felszíni bányáiból származik, a Dnyeper folyó bal partjáról. Az európai acélműveket tápláló vasat abból a talajból fejtik, amelyen egykor az első európai civilizáció, a Tripolje-Cucuteni-kultúra született. A Tatabánya gépterme szürkére, zöldre és pirosra festett pumpák és dugattyúk zenekara, ráadásul a hajó legmelegebb helyisége. A festék már mállik, a hajó működése veszteséges, és lehet, hogy hamarosan eladják. A nap eltűnik a felhők mögött. Elhagyjuk Vácot, és a folyóparton lévő hírhedt börtönt. Ide került egykor a biatorbágyi merényletet elkövető Matuska Szilveszter, aki a második világháborút követő zűrzavar közepette elmenekült, és aztán többé elő sem került. A Duna most ezüstösen csillog, rajta festett fekete és fehér felhők. Elhagyjuk Szentendrét, a sárga templomok csinos kis városát, ahol a törökök elől menekülő szerbek menedékre leltek. 1720-ban a lakosok csaknem kilencven százaléka délszláv volt. Kihasználjuk a folyó magas vízállását, jobbra haladva magunk mögött hagyjuk a Szentendrei-szigetet, majd Visegrádnál kibukkanunk a Duna széles kanyaréban. A sziget északi sarkánál lévő homokpadok láthatatlanul bújnak meg az örvénylő víz alatt. Alacsony vízállásnál mindig idehoztam a gyerekeimet, hogy tábortüzet gyújtsunk a part menti magas füzek közt fennakadó hordalékfából. Visegráddal szemben, a Duna bal partján fekszik Nagymaros, ahol kis híján megépítették a bős-nagymarosi vízlépcső (hivatalosan: Gabčíkovonagymarosi vízlépcsőrendszer) végső szakaszát. Az avantgárd dzsesszzongorista, Szabados György, annak idején a folyó partjára hozatta a

hangversenyzongoráját, hogy zongorajátékával tiltakozzon a gát megépülése ellen. A biológus Vargha János vezette Duna Kör is az erőmű megépítése ellen alakult. Amikor az 1980-as évek közepén Magyarországra érkeztem, első tudósításaimat a Duna Körrel kapcsolatban írtam. Akkoriban már a jelvényük viseléséért – fehér alapon hullámzó kék csík, középen megtörve – is letartóztathatta vagy elverhette a rendőrség az embert. 1986-ban osztrák parlamenti képviselők érkeztek, hogy segítsék a kampányt, a Batthyány téri metró bejáratánál azonban feltartóztatták őket. Amikor megpróháltam fényképet készíteni a letartóztatásukról, engem is őrizetbe vettek. Három órát töltöttünk bezárva egy tanteremben, miközben a feszengő rendőrök és politikai feljebbvalóik megpróbálták eldönteni, mi is történjék velünk. Végül egy figyelmeztetéssel szabadon bocsátottak bennünket. Egy nem engedélyezett tüntetés alkalmával húszezres tömeg vonult a parlament elé, hogy tiltakozzanak a tervezett vízerőmű megépítése ellen. Az első szabadon választott kormány, Antall József miniszterelnök vezetésével, végül egyoldalúan felmondta a szerződést. A szlovákok ennek ellenére tovább erőltették az építkezést, és húsz év elteltével a két kormány még mindig a víz megosztásán vitatkozik. Vasanics László a következőképpen magyarázza, miért ilyen fájdalmas még mindig a nagymarosi vízlépcső megépítésének kérdése Magyarország számára. Nagymaros az egyetlen hely, ahol a gát megépíthető lett volna, magyarázza, egyrészt a Visegrádtól néhány kilométerre lévő Dömöshöz közeli, víz alatti szikla miatt, másrész a Szentendrei-sziget miatt, amely mellett éppen most haladtunk el. Ráadásul ez az ország egyik legszebb tájegysége, miután Magyarország az első világháború után elveszítette a felvidéki (ma Szlovákiáé) és erdélyi (ma Romániáé) hegyvidékeit. Itt balról a Pilis-hegység, jobbról a Börzsöny rejtegeti csúcsait a felhők között. Utunk során a sulinai világítótoronytól 1713 kilométerre, a szlovák parton, a Vág folyó torkolatánál fekvő Helemba-sziget mellett haladunk el. A sziget, a többihez hasonlóan, temetkezési helyként szolgált, mielőtt a magyarok elfoglalták volna az ország területét. Először XIII. századi egyházi feljegyzésekben említik a kajszibarackfáiról híres szigetet. Jelenleg lakatlan terület, éppen a kizöldülő fűzfák bozótosa lepi el. Szürke gémek figyelik a hajónkat, mintha minden érdekelné őket, csak a hajó orra által a kövecskés vízparton keltett hullámok nem. Velünk szemben a Hollandiában regisztrált, St. Annaland-i Novalis halad lefelé. Áthaladunk a magyar katolikus egyház székhelyéül szolgáló Esztergomot és a szlovákiai parton lévő Párkányt

(Štúrovo) összekötő Mária Valéria híd alatt. A hidat a második világháborúban lerombolták, majd évtizedeken át romokban állt a szocialista internacionalizmus jegyében született magyar-szlovák megbékélés hivatalos mítoszának ellenpéldájaként. 2001-ben végül újjáépítették, az alacsonyabb munkanélküliségi rátával bíró Magyarországon munkát vállaló szlovákok és a még háború előtti magyar nevén emlegetett Párkányt a termálfürdőkért és a kiváló sörért felkereső magyarok legnagyobb örömére. Leszállítjuk a leendő vízi éttermet a tulajdonosának egy fűzfákkal benőtt kis öbölbe. Különleges acélszerkezeten nyugvó, durva betonalapra épített, furcsa kis kunyhók sorakoznak a víz fölött. Az új étterem kicsinek tűnik, amikor lekapcsoljuk az uszályról, piros orra és fehér fedélzete összeolvad a parttal. A távolban Esztergom külvárosának tömbházai látszanak. Ez volt a Tatabánya egyik utolsó útja. A tulajdonosok a fenntartási költségek terhe miatt nem sokkal az utunkat követően eladták egy görög hajózási társaságnak. Az Anya névre átkeresztelt, és praktikus okok miatt panamai zászló alatt közlekedő jármű 2010 szeptemberében Isztambul felé tartva elhajózott a Dunán. Tudvalevő, hogy soha nem hoz szerencsét, ha egy hajót átkeresztelnek, és a Tatabánya sem volt kivétel ez alól. 2010. december 5-én az Anya az általa tolt két uszállyal együtt Isztambultól északra merülni kezdett a viharos tengeren, a fekete-tengeri Kilyos kikötőjétől nem messze. Az egyik uszály kettétört és elsüllyedt. A keményen küzdő bangladesi legénységnek sikerült a süllyedőben lévő hajót és a másik uszályt egy népszerű nyaralóhely homokos partjára irányítania. Többet nem tudni a hajóról. Korábbi magyar hívei szerint egy hajótemetőbe kerülhetett. 2012 júliusában újra ellátogattam Szentendrére, hogy ott találkozzam a szlovén geomágussal, Marko Pogačnikkal. Az eredetileg avantgárd művészszobrász az ősi geomágia – a földből való jóslás – avatott szakértőjévé lépett elő, és kifejlesztette az általa litopunktúrának nevezett módszert. Magas, megmunkált köveket helyez a föld felszínére ott, ahol be kell gyógyítani az emberi erőszak által okozott sebeket. Az egyik ilyen konfliktusterület, ahol már korábban elhelyezte a köveit, az Ír Köztársaság és Észak-Írország határvonalának mindkét oldala. Pogačnikot olyannyira komolyan veszik saját hazájában, hogy a Jugoszláviától frissen elszakadt Szlovénia az ő tervét fogadta el az új címerhez. A régi címerhez hasonlóan a mostaniban is Szlovénia szent hegyének, a Triglavnak a három csúcsa van középen. Új elem rajta, hogy a

hegy lábánál egy kétvonalú folyó folyik a régi három helyett, és egy három ezüstcsillagból álló, fordított háromszög képviseli a demokráciát a hegy fölötti sötétkék égbolton. Szép, sőt erőteljes szimbólum, és Szlovénia sokkal inkább virágzik a függetlenség elnyerése óta, mint Kelet-Európa legtöbb országa. Egy barátom kertjében üldögélünk Balatonakalin, és késő szüretelésű fehérbort iszogatunk. Éppen most fejezett be egy háromnapos tanfolyamot, ahol a természettel – azon belül is a fákkal – való kommunikációt tanította az embereknek. Szerinte a föld jelentős átalakuláson megy keresztül, és szüksége van az együttműködésünkre a túlélés érdekében. Ha mi nem vagyunk hajlandóak megtenni a tőlünk elvárhatót, attól tart, hogy bekövetkezik a végső káosz. Lotti és Kata szentendrei kertjében szerettem volna elbeszélgetni Markóval a Dunáról. Különösen az emberi beavatkozás okozta károkról, az elmúlt százötven év szabályozási műveleteiről, a folyóra ráadott, különféle gátakból készült kényszerzubbonyról. Mi történik azzal a folyóval, amelyet hajnali vagy kora esti sóvár szépsége ellenére az emberek folyami gyorsforgalmi útnak vagy a szennyet elmosó, vízöblítéses vécének tekintenek? „Az ökológusok mint racionális lények mindig egy központi kérdés adott szegmensét vizsgálják, miközben számomra a folyóban is, mint minden másban, az egység a lényeg. Ez azt jelenti, hogy ha egy folyónak van elég ideje és tere, hogy élvezze a fiatal napjait, és helye a regenerációra, akkor képes lesz legyőzni ezeket a problémákat... Ugyanakkor van egy határa annak, amennyit egy folyó elbír. Úgyhogy ez nem szolgálhat mentségül arra, amit az emberek művelnek. Optimizmus, ugyanakkor eltökéltség kell a tudatossághoz...” Marko utóbbi munkáinak jó része városokhoz kötődik. Párizsban látomása volt, amelyben a Szajna kitartott egy tányért a vízből, rajta egy, az egész folyót szimbolizáló, összetekeredett kígyóval. „Úgy gondolunk a kapcsolatokra, amelyek csakis emberek között léteznek, pedig a folyó is valaki, egy lény, egy egyén, valaki a szomszédságunkban. Nem elég élvezni a folyóparti sétát. Legalább két percet a folyónak kell szánni – úgymond az érzékeinkkel fejest ugrani a folyóba. Érezni, impulzust küldeni felé a szívünkből. Ha meg tudnánk újra tanulni kapcsolatot teremteni a folyóval – nagy segítségére lehetnénk ezeknek a lényeknek... Bázeltől keletre dolgoztam, Rheinfeldenben. A német és a svájci kormánynak van egy nagyszabású terve egy Rajnán létesítendő óriási gáttal kapcsolatban.

Miközben ott dolgoztam, látomásom volt, amelyben a Rajna egy teljesen kiszáradt csatornaként mutatta meg magát, nem egy összetekeredett, hanem egy összecsomózott kígyó formájában. A folyó nagy ijedelmét érzékeltem. A Rajna megmutatta nekem, milyen nehézséggel kell megküzdenie: egyben, összefüggőnek kell maradnia.” Markónak a budapesti Dunáról is van egy története. „Amikor megpróbáltam érzékelni a folyó jelenlétét, nagyon meglepett, hogy a Gellérthegynél, ami olyan, mint egy természetes gát, a folyó elkezd visszafelé folyni. Nem fizikai értelemben, hanem mintha a folyó esszenciája visszafordulna a Margit-sziget magasságáig, és mondjuk úgy, a terület körül forog, kering. Olyan, mintha valami fontos zajlana a történetében, mint egy beavatás. Olyan, mintha összegyűjtené az energiáját, mielőtt végigömlik a magyar Alföldön.” Győr városától följebb helyezkedik el a Szigetköz és a Csallóköz (Žitny Ostrov), a Duna Magyarország és Szlovákia közti szakasza, szigetek sokasága, felduzzadt és sekély részekkel, melyek valaha a tokhal és a folyóban élő mintegy hatvan halfaj párzási helyei voltak. Amikor Algernon Blackwood a XX. század elején erről a szakaszról írt, az szinte még érintetlen volt, a folyó rejtélyes, gyakran ijesztő része, ahol a Duna szelleme hirtelen komollyá, kísértetiessé és megindítóan fenségessé vált. A Csehszlovákia és Magyarország közti 1977-es államközi szerződés előrevetítette a folyó kétszáz kilométeres szakaszán végzett súlyos beavatkozást a nagymarosi kanyartól a szlovákiai új tározótó legvégéig. Kifejezett célként 880 megawatt nyerését, az áradások megszüntetését és a hajózhatóság javítását jelölték meg. A szerződés preambuluma szerint a végeredmény „tovább mélyíti a két állam baráti kapcsolatait, és jelentősen hozzájárul a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa tagállamai szocialista integrációjának megvalósításához...” Ehelyett azonban a tervezet megmérgezte a két ország viszonyát, elpusztította az értékes ártéri erdők egy részét, és veszélyezteti emberek millióinak hosszú távú ivóvízellátását is. Az eredeti szerződésben a környezeti hatásokat mindössze a 19. cikkelyben említették meg. „A Szerződő Felek a közös egyezményes tervben előirányzott megoldásokkal gondoskodnak a Vízlépcsőrendszer megvalósításával és üzemeltetésével kapcsolatosan felmerülő természetvédelmi követelmények kielégítéséről.” A bősi gát pozitív hozadéka az, hogy a hivatalos becslések szerint

Szlovákia elektromos ellátásának 8 százalékát biztosítja, ezenkívül a Dunacsún (Čunovo) melletti víztározónál hatalmas vízi sportlétesítmény épült. A projekt lényege, hogy a Duna vizét egy óriási föld fölötti csatornába vezették Szlovákia belseje felé 30 kilométeren át, hogy elektromosságot generáljanak Bősnél. Úgy volt, hogy egy másik gát is épül 120 kilométerrel lejjebb a magyarországi Nagymarosnál, hogy még több energiát termeljenek, és csökkentsék a vízszintingadozást. A terv szerint a két ország együtt építette volna meg a vízlépcsőt, és osztoztak volna az elektromos áramon. Még az idomított kormányzati tudósok közül is jó néhányan felháborodtak a terv környezetkárosító hatásai miatt. Tartottak a közvetlen környezetre és a több tízezer év alatt kialakult, a kövek által megszűrt és az Alpokból lemosott víz alatti rétegekre gyakorolt hatásoktól. Aggódtak a Duna két partjának flórájára és faunájára gyakorolt hatások miatt, mind az építkezési területeken, mind a hatvan négyzetkilométeres tározótó területén és a két erőmű közötti folyószakaszon. Amikor a magyar rádiós újságíró, Beden János 1983-ban feltett néhány kérdést a fentiekkel kapcsolatban egy befolyásos magyar mérnöknek, olyan gyenge válaszokat kapott, hogy újra el kellett mennie elkészíteni az interjút. Ez alkalommal azonban előre egyeztetett, „lágyabb” kérdéseket tett fel, és biztatóbb válaszokat kapott. Erre ő azt javasolta, hogy küldjenek inkább egy technikust, ne egy újságírót, ha úgyis tudják a válaszokat. Hat hónapra felfüggesztették az állásából. A magyar oldalon lezajlott tiltakozások, melyek eredményeként az 1990-es évek elején leállították a nagymarosi építkezéseket, nem ismétlődtek meg a szlovák oldalon. A munkálatok nagyjából 80 százalékban befejeződtek Szlovákiában, amikor összeomlott a kommunizmus, majd 1993. január 1-jén Szlovákia függetlenné vált Csehországtól. Ahelyett, hogy a bősi vízerőművet és az összes azzal együtt járó csatornaépítési munkálatot egyfajta értelmetlen luxusberuházásnak tekintette volna, a nacionalista miniszterelnök, Vladimír Mečiar, kiemelt projektként kezelte a dunai vízlépcsőt. Az, hogy az érintett terület lakosságának többsége magyar nemzetiségű volt, csak még fájdalmasabbá tette a projekt magvalósulását a magyarok – és kívánatosabbá a szlovák kormány – számára. Csakúgy, mint Vaskapu-gát megépülésével elpusztult Ada Kaleh esetében, amikor a román és a szerb kormány a helyi lakosokat másodlagos tényezőnek tekintette. Amikor a magyarok kihátráltak a projektből, a szlovák mérnökök kidolgoztak egy alternatív változatot, az úgynevezett „C-variáns”-t. 1992 októberében a Dunát néhány kilométerrel

följebb terelték el, mint az az eredeti tervekben szerepelt, Dunakiliti helyett Dunacsúnnál. Ott a folyó mindkét partvonala Szlovákiához tartozik, így a magyarok nem tudták volna megakadályozni az elterelést – hacsak nem katonai erővel, ez azonban soha nem képezte megfontolás tárgyát. Néhány nap alatt a Duna medre vagy inkább mederlabirintusa, mind a magyar, mind a szlovák oldalon kiszáradt. Algernon Blackwood vadonját, ahol egykor a lázadók lépre csalták gyanútlan megszállóikat, lecsapolták. A Duna elterelése előtti utolsó hat hónapot a folyó mindkét oldalán lévő erdők, patakok és falvak filmezésével töltöttem. Az emberek keserűek voltak, de beletörődtek abba, ami történni fog velük. „Elvágják a torkunkat” – mondta egy Tamás Ferenc nevű halász a magyar oldalon. A Duna szlovák oldalán, Csallóközaranyosnál Zsemlovics Ferenc levitt minket egy szép, nagy kavicsos partszakaszra, ahol az édesapjával régen aranyat mosott, és utoljára felállította a szerkezetét. A füzek mögött magasra emelkedett a vizenyős nap, és csillogó arannyá változtatott minden egyes szemcsét, miközben Ferenc kavicsot töltött a magasított tyúkketrecnek kinéző faszerkezetbe. Apja az első autóját abból a pénzből vásárolta, amelyet a fiával kimosott aranyrögöcskékért kapott. Elvitték a vékony lemezkéket a bankba, készpénzt kaptak érte, majd egyenesen mentek a Skoda bemutatótermébe. Mindez valamikor a hetvenes évek közepén történt. Akkoriban még annyi aranyat rejtett a folyó mélye, ha az ember tudta, hol keresse, mesélte Ferenc, hogy még a falujukat is arról nevezték el. Ha az emberek nem aranyat mostak, akkor halásztak. Emlékszik a gyerekkorából, hogy egy zsidó kereskedő, egy bizonyos Weiss úr, vette meg tőlük a halat, aztán lovas kocsin elvitte a pozsonyi vásárba. Az ő apját is egy falubeli idős zsidó ember tanította meg aranyat mosni. Szlovákia nyolcvanezres zsidóságából szinte mindenki a holokauszt áldozatává vált. Marcell Béla az általa vezetett dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) múzeumból érkezett, hogy interjút készítsek vele a folyóparton, még mielőtt elterelték a Dunát. Jól ismerte a környék gazdag népmesevilágát. „A csallóközi emberek között sok legenda él a természetfölötti lényekről, például a viharvarázslóról, aki tizenegy társával egy barlangban tanulta a viharkeltés művészetét, tehát az emberek szemében egyfajta diák volt. Amikor befejezte a tanulmányait, szakadt gúnyában elindult meglátogatni a környező falvakat. Egy-egy helyre érve ételt, italt kért. Akármit kapott, annak egésznek kellett lennie: egy egész cipó kenyérnek, amelyből levágott magának egy szeletet, vagy egy teljes kancsó víznek, amelyből töltött magának. Amikor aztán

megkapta, amit kért, megáldotta a falut, és jó lett a következő termés. Ha azonban megtagadták a kérését, megátkozta a falut, látogatását vihar vagy tűz követte, elvitte a háztetőket, vagy elpusztította a termést. Így büntetett... Úgy tartották, hogy a viharvarázslónak volt egy könyve, amelyet csak ő tudott elolvasni. Mi hiába tanulmányoztuk volna, hiába jártunk egyetemre, egyetlen szót sem értettünk volna belőle. Egyszer beszéltem néhány emberrel Bősön, ahol egy öregember azzal állt elő, hogy ő tudja, hol van a varázsló könyve: egy öreg fa alatt van elrejtve a Duna-parton. Mondtam neki, hogy éjfélkor menjünk, és ássuk ki együtt. »Megőrült? – kérdezte. – Széttépnének bennünket a boszorkányok. Úgyhogy nem ástuk ki a könyvet. De úgy tűnik, ez alá a szörny alá temették – fejezte be a történetet Marcell Béla keserűen, és fejével a vízerőmű felé intett –, azért ilyen irtózatos itt minden.” Húsz évvel később, 2012 tavaszán visszatértem, hogy újra szemügyre vegyem a hidroelektronikus turbinákat, a csatornát, a víztározó tavat, és találkozzam néhány olyan emberrel, akikkel 1992-ben interjút készítettem. Marcell Béla két évvel azelőtt meghalt, Csallóköznádasdon (Trstená na Ostrove) azonban találkoztam Eleonórával, Bölcs Sándor lányával. Sándor önállóan kitanulta a zsúpkészítést, az 1950-es évektől kezdődően egészen a kilencvenes évek elejéig nádazta és javította a házak tetejét a falujában. „Jól emlékszem rá, ahogy lovaglóülésben ült a tetőn, és büszkén mesélte, hogy továbbadta a tudományát a fiainak és a vejének, úgyhogy ők fogják folytatni a nádtetőkészítést – itt elhallgatott, elvigyorodott, és könyökével fölfelé bökött –, amikor én már odaát leszek”. Tekintetemmel követtem az övét, végig a tető meredek lejtőjén, a halottak világa felé. Eleonóra most már modernebb házban lakik, amelyet a régi nádtetős otthonuk elé építettek, ahol felnőttek. A ház mögött a csatorna óriási, nyolc méter magas, lejtős fala. Ha egyszer ezen áttörne a víz, az ő házukat az elsők között sodorná magával. Sándor hetvenévesen távozott „odaát”-ra, prosztatarák támadta meg néhány évvel azután, hogy találkoztunk. „Még a kórházban is kis betlehemes istállókat készített, persze nádtetővel” – emlékszik vissza a lánya. „A kemény munka vitte el – teszi hozzá a veje. – Akármilyen rossz volt az idő, esett a hó, hideg volt, és nedves, ő akkor is a nádasban dolgozott.” Újságpapírt gyűrt a gumicsizmájába, aztán indult is. Most már nem nagyon látni nádtetős házat a faluban, a tetőket cserép fedi, a nádtetőt luxusnak tekintik. A családból négyen még mindig értenek a nádazáshoz, de évente mindössze három-négyszer tudják gyakorolni a mesterségüket, akkor is általában csak ki kell javítani egy-egy tetőt. Most már

építkezésből és kerítéskészítésből élnek. A csatorna távolabbi oldalán lévő három faluhoz – Vajka (Vojka nad Dunajom), Doborgaz (Dobrohosf) és Nagybodak (Bodíky) – az óránként kétszer közlekedő komppal lehet átjutni, amelyet azonban az erős szél gyakran leállít. Azt mondják, mostanában szinte mindig erős a szél, mert korábban az erdők védték a környéket, de a csatornaépítkezés miatt kivágták a fákat. A falubelieknek azt mondták, hogy ha a szél valaha eléri a száz kilométer per órás sebességet, a gát összeomolhat. A falvakban a többség ma már betelepülő. A gát és a mellé épült utak megnyitották a falvak, a víz, az áradások és a szigetek addig zárt világát. Egyre kevesebb és kevesebb az ott élő magyar, és egyre több a szlovák, bár a két nép, ha a nagypolitika szintjén nem is, helyi szinten mindig jól megfért egymás mellett. A Dunacsún melletti víztározó tó és a régi ártéri erdők lecsapolásakor létrehozott többi kis mesterséges tó körül hétvégi házak sorakoznak. Egyik-másik nádtetős, „és némelyik nagyon szép”, ismeri el készséggel Eleonóra. Beszélgetés közben a kislányát, Zsófit táncoltatja az ölében, és a még Sándor ültette Izabella szőlő vörösborát iszogatjuk. Azt beszélik errefelé, hogy az egyetlen dolog, ami nem változott meg errefelé, az a szúnyog. Némely nyarakon most is pont olyan elviselhetetlenek, mint régen, máskor valamelyest elviselhetőbbek. A helyiek szeretnek nyaranta felmászni a csatorna falán, és nézni, ahogy a vontató- és utasszállító hajók elhaladnak ott. Télen, amikor befagy a tó, a gyerekek pontosan úgy korcsolyáznak, mint régen, és Eleonóra is azt szeretné, ha az apja megérte volna, hogy lássa korcsolyázni az unokáit. Meleg szívvel búcsúzunk el egymástól, majd elindulok a Bős felé vezető úton. Leparkolom az autómat a vízlépcső tetejénél, és nézem, ahogy megtörnek a hullámok a temérdek beton és acél mentén. Pozsony felé tartok, szeretném megnézni a kompot, az átkelést azonban a nap további részében leállították az óránkénti tizenhat kilométeres erősségű szél miatt. A szabályzat szerint már tizenkét kilométeres szélerősség esetén le kell állítani a kompközlekedést. Két komp van, de csak az egyik működőképes. A kapitány és a legénység egy része egy asztal köré gyűlik, teáznak, és a régi időkről beszélgetnek. „Amik a legjobban hiányoznak – mondja a kapitány – azok az óvodák és az iskolák. Nagybodakon mindkettő bezárt, a postával együtt. Csak a kocsma maradt! Azaz összesen három kocsma!” – nevetnek a férfiak. Egy orvos heti háromszor ellátogat a faluba, úgyhogy „nem árt, ha az ember a megfelelő napon betegszik meg” – nevetnek megint. A falvakat csatlakoztatták a fő víz- és csatornarendszerhez.

Most már itt is csapról isszák a vizet, nem a kútból, és a talaj még mindig jó a növényeknek, főként a kukoricának, a búzának és a cukorrépának. Megállok Dunacsún mellett a parton, hogy megnézzem az egyik hegyfokra épült Duna Modern Művészeti Galériát. A hely kietlenségéhez hideg napokon valahogy hozzájárulnak a tározótó szürkészöld vizén tajtékzó fehér hullámok és a galéria körüli furcsán kék, fehér és zöld szobrok is – a holland születésű szobrász, Hans Van de Bovencamp alkotásai –, a hetyke golfozó vagy a különös Napóleon-fej. A művész „az óriási szobrok alkotásával a környező tájjal való interakcióra összpontosít” – olvasható a leírásban. Mindössze két csavart fémtyúk vagy -kakas szolgáltat igazságot a valaha itt lévő megkínzott vadonnak. A vízből óriási sziklahalmok magasodnak ki, a tavat pedig betonárok veszi körül. Nagy megkönnyebbülésemre végre vadlibák repülnek el a megszokott V alakban, magasan a fejünk fölött, hogy emlékeztessenek a természet csodás szimmetriájára. William Blake szavai tolulnak fel bennem ezen a műanyag játszótéren: Milyen katlan, mily egek Mélyén gyűlt ki a szemed? Szárnyra mily harc hőse kelt, Aki e tűzhöz nyúlni mert? A dunai falvak és a Somorja (Šamorín) felől Pozsony irányába vezető út csöndes a szlovák fővárost más irányokból megközelítő, zajosan élénk főutakhoz képest. Egy Duna-parti vízi szállodát választottam, éppen a fehér falú vár alatt. A Duna 172 kilométer hosszan folyik át Szlovákián, és Pozsony – Budapesthez és Belgrádhoz, valamint kisebb mértékben Bécshez hasonlóan – javarészt a folyónak köszönheti a vonzerejét. Lehúzom kisméretű bőröndömet a palánkon, és közben csodás indiaicurryillat lebeg körülöttem. Indiai étterem nyílt a fedélzeten. Másnap reggelizés közben az igazgató elmeséli, hogy a hajó korábban jól menő úszó bordélyházként működött Budapesten, később azonban Pozsonyban jobb feladatkört talált ki a számára. Átnyújt egy kis réz kabinszámot, a 301-est, azokból az időkből. Mind a két éjjel úgy alszom, mint a bunda ezen a robusztus hajón, a folyó hullámai és a sirályok ringatnak álomba. Jaromír Šibl kissé előrehajol az asztalon, miközben a városközponttól egy villamosmegállóra, a Botanikus kert és a Vízmű Múzeum között lévő

irodájában beszélgetünk. Magas, szakállas férfi, a szemében a Mikulás huncutságával, és mintha hátizsákkal a hátán született volna. Először az 1980-as évek vége és a kilencvenes évek eleje felé találkoztam vele, mert ő volt azon kevés szlovákok egyike, aki fel merte emelni a szavát a bősi erőmű megépítése ellen. Jelenleg egy Broz nevű természetvédő szervezetet irányít. „A legfőbb áldozat a természet. A lényeg az, hogy ez egy ártér volt, amelyet évente többször elöntött a víz, az egész területet, a szigeteket, a mezőket és az erdőket. Ilyenkor az erdőben kizárólag csónakkal lehetett közlekedni. Az egész ökoszisztéma a rendszeres áradás egyszerű tényén alapult.” Az egyik kellemes meglepetés, hogy – legalábbis ez idáig – nem károsult a hatalmas föld alatti víztároló kőzetréteg, amely a kavicsrétegek alatt egyes helyeken akár több száz méteres is lehet. Nem sok kutatást végeztek még e téren, teszi hozzá, de a szlovák tudósok eddigi tudományos publikációi biztatóak. A talaj vízszintjének csökkenése a folyó mindkét partján, de különösen a szlovák oldalon, azonban ijesztő. A magyar mérnökök és politikusok kénytelenek voltak idejekorán beletörődni abba, hogy a szlovákok elterelik a folyót. Az egyetlen, Magyarország és Szlovákia közti, a Dunát érintő megegyezés egy Dunakiliti melletti bukógát építése volt a régi mederben. Ennek köszönhetően egy kis tó alakulhat ki a folyó maradék vizéből, amely aztán a környező mesterséges és természetes patakokon és csatornákon keresztül szétterül a környéken. Mindez hozzájárul a vízszint magasan tartásához, és segít megelőzni a terület teljes kiszáradását, ami a vízelvezetés miatt bekövetkezett volna. Jaromír szerint a szlovák oldalon sokkal rosszabb a helyzet, mert a szlovák hatóságok nem hajlandók semmit sem tenni a problémák megoldására. „Szlovákia hivatalos álláspontja szerint az 1977-es megegyezés még mindig érvényes, tehát nekünk e szerint kell viselkednünk. Ez azt jelenti, hogy minden eszközzel azon kell lennünk, hogy rávegyük a magyarokat nemcsak az eredeti terv végrehajtására, hanem Nagymaros befejezésére is. Tehát ha bármi olyat teszünk, ami nem volt benne az eredeti tervben, hallgatólagosan elismerjük, hogy a magyaroknak igazuk volt, amikor visszaléptek a szerződéstől. Márpedig ez gyengítené a helyzetünket egy jövőbeni esetleges jogi vita során. Ez az a fő politikai probléma, amelyen nem sikerült túljutnunk az elmúlt húsz év során.” 1997-ben a luxemburgi Európai Bíróság mindkét országot vétkesnek találta az 1977-es szerződés megszegésében: Magyarországot, amiért egyoldalúan elállt tőle, Szlovákiát pedig a „C-variáns” kierőszakolásáért. Elrendelte, hogy a két ország jusson megegyezésre a Duna vizének

megosztását illetően, amelyből Szlovákia jelenleg 80 százalékban részesül. Egyelőre semmiféle megegyezés nem született, és nem is tűnik valószínűnek a közeljövőben. Pozsonyban a Duna szintje fél métert emelkedett a víztározó tónak köszönhetően, emiatt magas vízállásnál megnő az áradás veszélye. Soha senki nem tett közzé olyan tanulmányt, amely összehasonlítaná a gátak építési és fenntartási költségeit és a tározókban felhalmozódó üledék kezelésének költségeit az erőmű által létrehozott elektromos energia értékével. A Broz kisebb projektekre összpontosítja az energiáit, hogy javítsa vagy helyreállítsa a folyó és környéke természetes egyensúlyát. Pozsonyligetfalu (Petrzalka) az egyik ilyen hely, a folyó jobb partján, óriási lakótelepeivel, vagy a hagyományos legelőket szeretnék helyreállítani Pozsony mellett a folyóparton, vagy lejjebb Komáromnál (Komárno). Mielőtt a kommunisták átvették volna a hatalmat, a szlovák Duna partján, a fűzfaerdőkben a helyiek tűzifát gyűjtöttek, és állatokat legeltettek, így tartották karban az erdőt. Ötvenévi kihagyás után, a Broznak köszönhetően, az emberek újra járnak fát gyűjteni, az állataik pedig újra lelegelik a fűzre kártékony invazív fajokat. Mielőtt elhagynám Szlovákiát, észak felé tartok, hogy meglátogassam Dévény (Devín) Dunára néző szikláit és várát. Itt kezdődnek a Kárpátok, és itt végződik Marija Gimbutas régi Európája, itt van a rézkori civilizáció legnyugatibb pontja. A vár egy meredek sziklán áll, pontosan a Duna és a Morva összefolyása fölött. A rómaiak elűzték innen a keltákat, mint ahogy a Pozsonyra néző várhegyről is. Dévény neve a szláv deva, azaz „lány” szóból ered. Jelentős erődként szolgált a Nagymorva Birodalomban csakúgy, mint a Magyar Királyságban. Az 1526-os mohácsi vereséget követően, 1536-ban Pozsony lett az ideiglenes főváros, 1563-tól a magyar királyokat a pozsonyi Szent István templomban koronázták meg. A XIX. század közepén L’udovít Štúr, a szlovák költő, akiről az Esztergommal szemközt lévő Štúrovo (Párkány) kapta a nevét, összegyűjtötte a barátait, és itt találták ki a szlovák nemzet születésének történetét, annyira vonzotta őket a hely vad szépsége és történelmi jelentősége. Mindez mindössze negyven évvel azután történt, hogy Napóleon visszavonuló serege felrobbantotta a vár jelentős részét. A romok közt még inkább meglódult a költő romantikus fantáziája. A folyó mellett, a sziklák lábánál egy golyóktól átlyuggatott beton boltív látható, amely emléket állít azoknak, akik a Morvát átúszva próbáltak Csehszlovákiából átmenekülni Ausztriába. A boltív hátulján több mint száz

ember neve szerepel, akiknek itt, a határ egyik legerősebben védett szakaszán pecsételődött meg a sorsuk. Georg Frank kilép az otthonából, és a köszöntésemre siet. Fiatalabb, mint képzeltem, túl fiatal ahhoz, hogy részt vegyen az 1984-es tiltakozó mozgalomban a hainburgi erőmű megépülése ellen, amelynek ezt a parkot és az állását is köszönheti. Mint a Donau-Auen Nemzeti Park igazgatója, ő ellenőrzi a vízszintet, a fákat, a hódokat, a halakat, a baglyokat, a békákat, és az erdő minden kis patakját. Egy piros parkhatósági dzsippel visz el az erdő elzárt részére. Aztán egy ideig sétálgatunk, két felnőtt férfi a hóvirágtengerben. Kis csokrot szedek, hogy szagolgathassam. Mintha éreznék valami enyhe illatot, de meg sem közelíti a babadagi vérbő lenillatot. Ezek a szemet gyönyörködtetik, nem az orrot. Legközelebb, amikor megállunk, harkályok kopácsolását halljuk. Mindegyik másfajta hanggal kopogtat a fákon, attól függően, mennyire üreges a fa, milyen kemény a törzse, és milyen erős a madár csőre. Georg felsorolja az erdő összes harkályát. A fekete, fehér és piros balkáni, a pöttyösebb zöld, és a három közül a legritkább az elegáns, kevésbé pöttyös harkály, no és még sok más. Az egyik közelebb hallatszik, a másik távolabb: az egész erdő visszhangzik tőlük, mintha ácsmunka folyna a fák közt. Elvisz, hogy megmutasson nekem egy bizonyos fát, hódolatteljes magatartásából ítélve, az erdő királynőjét. A fekete nyárfa csakis a rendszeresen elárasztott területeken él. Nevét sötét törzse után kapta, amely a legragyogóbb napsütésben is sötét marad. Ennek a fának a törzsét kidőlt fák övezik, hátul világosbarna sebhely éktelenkedik rajta: hódok ejtették. A szorgos állatok a törzs körüli gyűrűn dolgoznak, aztán egyre mélyebbre és mélyebbre hatolnak a fogukkal, amíg a fa ki nem dől. Ebben az esetben nem áll fenn ez a veszély, mondja Georg, bár lenyűgözi a kis állatok merészsége: megtámadták az erdő legöregebb fáját. „Túl messze van a víztől. Könnyebb prédára is lelnek a part közelében.” Lebaktatunk egy széles patak partjára, és elijesztünk két fiatal vadkant, amelyek aztán eliszkolnak a buja aljnövényzetben. Amióta a terület nemzeti park lett, nincs erdőirtás és telepítés, de a régi gyakorlat jelei még látszanak, mert még vannak hibrid nyárfák, amelyek magasak és vékonyak, ugyanakkor lehangolóan egyformák a nyárfák többi fajtájához képest. A park igazgatósága úgy döntött, hogy nem vágják ki a telepített nyárfákat az erdőnek ebben a részében, majd a hódok elvégzik helyettük a munkát. A távolabbi partszakaszon már látszik is, hogy a

hódok szenvedéllyel láttak neki az ökológiai fontosságú feladatnak: öt-hat magas nyárfának már eltűnt a kérge, és a kidőlés szélén állnak. Aztán lemegyünk az Uferhausba, egy part menti régi étterembe. A Duna ismét nagyon férfiasnak látszik itt, akár egy súlyemelő. Gyors folyású – annyira, hogy harminc éve még az erőműépítőket is idevonzotta –, úgyhogy az uszályok küszködve haladnak fölfelé, nyögnek, súgnak-búgnak, dohognak az ár ellenében. Kiválasztunk egy kinti asztalt, én fokhagymás vajjal megkent süllőfilét eszem. Nem a Dunából van, sóhajt fel Georg. Magyar és szlovák tavakból. A fő folyóban nincs elég hal.r Georg odahívja Josefet, a főerdészt. Nem kér se enni, se inni, csak mesél. „1944 decemberében születtem. Apám szudétanémet volt, anyám helyi lány. Amikor bejöttek az oroszok, apámnak mennie kellett innen. Én anyámmal itt maradtam. Nagyon szegények voltunk. Anyám egy helyi birtokos teheneit gondozta, Haslauban, a másik parton. Volt néhány saját kecskénk is, úgyhogy mindig kecsketejet ittunk. Emlékszem, hogy gyerekként mennyire sóvárogtam a tehéntej után. Most már tudom, hogy a kecsketej sokkal egészségesebb... Az orosz katonák lejártak a folyóra halért. Mindig nagyon barátságosak voltak, még a kenyerüket is megosztották velünk. Emlékszem, hogy fekete kenyerük volt, más, mint a miénk, furcsa ízű. Nagyon otromba módon fogták ki a halakat. Beledobtak néhány kézigránátot a vízbe, a robbanástól egy csomó hal megdöglött, és feljött a víz színére. Aztán nagy dobozokba összegyűjtötték őket, feldobálták a teherkocsik hátuljába, és elhajtottak. Nem tudták, hogy a robbanástól lebénult nagyobb halak csak egy órával később jelentek meg a víz felszínén. Azokat mi vittük haza, vagy eladtuk az étteremnek.” Josef az első jövedelmét hétéves korában haleladásból szerezte, éppen abban az étteremben, ahol ültünk. Aztán az erdészetnél helyezkedett el, ugyanazon a birtokon, ahol korábban, csak éppen addigra államosították. „Mint erdész?” – kérdezem. „Inkább favágó! – vigyorog – minden munkák legalacsonyabbika.” Megtanulta, hogyan kell egyenes sorban elültetni a leggyorsabban növő fákat, és még Újvidékre is, majd Eszékre is elküldték egy erdészeti iskolába, hogy megtanulja, hogyan kell még gyorsabban, még egyenesebbre növeszteni a fákat. „Csak a sebesség számított. Elültetni, figyelni, ahogy nőnek, utána eldózerolni mindet, aztán újakat ültetni.” Amikor az 1980-as évek elején elkezdődtek a tiltakozások a tervezett hainburgi vízi erőmű ellen, és az osztrák miniszterelnök tíz év gondolkodási időt ígért, Josef hirtelen munka nélkül maradt. Neki és munkatársainak kellett

volna a folyó két oldalán kivágniuk az erdőket, hogy elkezdődhessenek a munkálatok. Azokat a fákat kellett volna kidönteniük, amelyekhez a fiatal természetvédők odaláncolták magukat, hogy megállítsák a bulldózereket. Josef ingázni kezdett Bécsbe, ahol egy kenyérgyárban kapott munkát. Időközben Orthnál 110 000 ember összetette a megtakarított pénzét, és megvásárolták az erdőt, hogy aztán nemzeti parkot alakítsanak ki belőle. Egy nap a park igazgatója felhívta Josefet. Nem találkozhatnának egy italra? Egy csésze kávé mellett, élete kellős közepén, arra kérték, hogy fordítsa vissza, amit eddig csinált, és segítsen az erdőnek visszatérnie a természeteshez közeli állapotba, felügyelje a mesterséges gátak megszüntetését, hogy az erdő újra természetes módon víz alá kerülhessen, és semmisítse meg ifjú éveinek egyenes sorait. Erdészeti vezetőként két dolgot nem tehetett: nem ültethetett és nem vágathatott ki fákat. „Eleinte nagyon furcsa volt, nagyon furcsa. Egészen másként kellett a fákra néznem... Hagyni kellett, hogy maguktól nőjenek, maguktól dőljenek ki, aztán lassan elrothadjanak az erdei talajon. A legkülönösebb az volt, ahogy mindeközben visszatértek az állatok az erdőbe.” Elbiciklizik mellettünk egy férfi, Georg őt is odahívja hozzánk. Martinnak hosszú haja van, de részben elfedi egy gyapjúkalap. Éppen hazafelé tart a napi kemény munka után, de van néhány perce számunkra. Ő és a felesége éppen most fejezték be egy vízimalom renoválását pár kilométerrel feljebb, az egyik patak mellett. Hogy mi kellett mindehhez? „Szenvedély – mondja. – És őrültség!” Beszélgetés közben Georg lázasan gépel a telefonján. „Igent mondott!” – jelenti be hirtelen izgatottan. Megszervezte, hogy a lányok engem is elvigyenek az esti bagolylesre. Úgyhogy sötétedéskor Christina kellemes, de meglehetősen váratlan társaságában találom magam, aki a baglyok viselkedéséből írja a doktori dolgozatát. Velünk van egy lett diáklány is, aki a gyakorlatát tölti. Együtt botladozunk a sötét úton, egyre mélyebbre hatolva a sűrű erdőben. Egy helyen egy egész csapat őz – legalább nyolcat számolok – rebben szét a közeledtünkre, könnyedén szökellve a füves gátoldalon, néhányan balra, néhányan jobbra. Megállunk és figyeljük, ahogy óvatosan újra összegyűlnek, majd békésen elsétálnak az erdőben. Egy kicsivel később jobbra fordulunk, megint befelé tartunk az erdőbe, míg el nem érünk egy tisztásra, amelyet Christina korábban már felderített. Ott felállítja a saját hang- és képfelvevő rendszerét. Az a terve, hogy különféle bagolyhangokkal odacsalja az igazi baglyokat, amelyek azt hiszik, hogy valaki beférkőzött a

területükre, és idejönnek szemügyre venni a betolakodókat. Csillagos az éjszaka, de a fák gyűrűjében csak néhány csillag látszik kör alakban. Christina először egy hím macskabagoly hangját játssza le. Hosszú, panaszos hangot hallat, ezt is Christina vette fel. Végigvisszhangzik az erdőn, mint a víz fodrai. Elképzelem, ahogy az erdő hegyezi a fülét, köztük a baglyok és a prédájuk. Válasz azonban nem érkezik. Christina aztán az uhuval próbálkozik, ami egy nagyobb, erősebb madár. Szinte azonnal érkezik a hosszú, mélyen búgó, de más tónusú válasz. „Macskabagoly!” – suttogja a szakértő. Bekapcsolja a felvevőkészüléket, amely leginkább egy kis, hajlított parabolaantennához hasonlít. Hamarosan a bagoly hívóhangja egyre közelebb ér hozzánk, de a szárnyverdesését nem hallani. Ahogy közelebb ér, hallani egy tojó macskabagoly magasabb hangját, amint a hímet követi. Aztán mindketten könnyedén letelepednek a közvetlenül mellettünk álló fára. Jól látjuk a csillagos égbolt alatt kirajzolódó körvonalukat. Néhány nappal korábban, egyik éjszaka, egy hasonló expedíció alkalmával olyan közel repült hozzá egy uhu, meséli Christina, hogy le kellett hajtania a fejét. Minden egyes bagolynak, nem csak az egyes fajoknak, más és más a hangja. Christina már annyit figyelte őket, hogy képes felismerni őket. Fejlámpával a homlokán aprólékos jegyzeteket készít a könyvébe, GPSkoordinátákkal, az egyes baglyokat odavonzó hangok jegyzékével. Karcsú, csinos lány, humoros... mint egy madár. Újabb bagolyhívásokat játszik le, aztán újabbakat vesz fel. Miközben a baglyokra várunk, tekintetünket az égre függesztjük, és azonosítunk néhány csillagképet. A macskabaglyok éppen a Gemini alatt ülnek, a pislogó páros csillagképe alatt. A lányok kint maradnak az erdőben egész éjjel, egyik helyről a másikra mennek majd, nekem azonban folytatnom kell az utamat Bécs felé. Kocsival visszavisznek egy Stopfenreuth nevű faluba, ahol az autómat hagytam. „Hogy támadt fel benned az érdeklődés a baglyok iránt?” – kérdezem. „Magam is bagoly vagyok – feleli Christina egyszerűen, és csak egy apró mosoly játszadozik a szája szélén. – Éjszaka nem alszom, fényes nappal szeretek aludni...” Pihekönnyű búcsút veszünk egymástól, mint a madarak: a lányok visszatérnek a sötét erdejükbe és a ragadozó madaraikhoz, én pedig átgurulok a Duna hídján, és elindulok az osztrák főváros ragyogó fényei felé.

TIZENKETTEDIK FEJEZET Dunai tündérmese „Ó, isten az ember, mikor álmodik – koldus, ha gondolkodik.” FRIEDRICH HÖLDERLIN A bécsi Naschmarkton, a híres piacon, két sorban állnak a pultok, mint egy halászhálón az úszók, maga a háló azonban mintha elveszett volna a Wien folyó mélyén, amelyről a várost eredetileg elnevezték, de amely aztán eltűnt az utcák alatt. A sarkon a Theater an der Wien figyelmezteti a piacra járókat, hogy a vízen járnak. A piac, Bécs nagy részéhez hasonlóan, távol esik a város mellett az éjszakai utasszállítók észrevétlenségével elhaladó Dunától. A piac a kőrisfa ládákról kapta a nevét, ezekben tárolták az itt eladott tejet. Elegáns halpiaccal dicsekedhet, bár a hal nem az itteni folyókból származik. A Wien folyó még eléldegél – éppen hogy! – a betonteknőjében, majd belecsordogál a Duna-csatornába. Mindegyik áruba bocsátott halon szép kis árcédula az eredet helyének megjelölésével, olyan, mint egy szépségverseny. Árulnak szuiblingot (Salvelinus) Mariazellből, halászlének pontyérméket az alsó-ausztriai Gut Dornauból, Hechtet – csukát – a Magyarországgal közös Fertő tóból (osztrák neve: Neusiedler See) és salzburgi pisztrángot. Minden mást idegen tengerekből importálnak: sózott tőkehalat, közönséges fésűkagylót (latinul: Pecten maximus, de sokkal elegánsabb a francia elnevezés, a Coquilles St Jaques), vénuszkagylót az Atlanti-óceán északkeleti részéből, nyolc különféle kaviárt, köztük tokhalkaviárt a Kaszpi-tengerről, és még mélyhűtött sügért is – tipikus dunai hal! – Kazahsztánból. A halas pultok végénél egy keletszerbiai, Negotinból való fiatal férfi áll egy zöld kád fölött, amelyben hat sáros és meglehetősen zavarodottnak tűnő ponty úszik ide-oda. Csehországból érkeztek, mondja a férfi, mintha ezzel magyarázatot adna a viselkedésükre. Negotin nincs messze Miročtól, ahova Marko Kraljević a tündért űzte, aki megölte a barátját, Milošt. A halat áruló férfi huszonhárom

éve Bécsben él, ami azt jelenti, hogy szinte itt született, mert a szülei bölcs elhatározással azonnal elhagyták Szerbiát, ahogy Slobodan Milošević hatalomra került. Egy hegyes, borostás állú, kék szemű férfi Wanderbrotot árul, ami nem más, mint a hosszú utak alkalmával ideális, ízletes, préselt, aszalt gyümölcs. Veszek belőle egy jókora tömböt, jó lesz útközben. „A Szovjetunióból jöttem – jelenti ki a férfi, amely ország, szerény számításaim szerint, már vagy húsz éve nem létezik. Amikor ezt óvatosan a tudomására hozom, bevallja, hogy valójában üzbegisztáni. – De itt ilyenről senki sem hallott.” Ha én a legendás Szamarkandból jönnék, ugratom, minden lehetséges alkalommal az egész világ tudtára adnám, és ezzel újabb vásárlókat nyernék magamnak. Egy idősebb osztrák férfi montenegrói vörös bort árul, fehéret Mostarból, ahol a mély, a legszürkébb égbolt idején is türkizkék Neretva folyó áthalad a felújított híd magányos íve alatt. A pult a család tulajdonában van azóta, hogy az apa 1965-ben megvásárolta. „És hogy megy az üzlet?” – kérdezem. Összeráncolja a szemöldökét. „Euro-teuro...” – feleli viccesen, ami azt jelenti, hogy az európai fizetőeszköz mindent megdrágított (teurig – drága). Morog amiatt is, hogy szerinte a piac túl kedélyeskedővé vált, kis kávézók nőnek ki még a bokor aljából is. A feje fölött kiszúrom a hagyományos műanyag zacskóban lévő görög hegyi teát – a chai tou vounout –, és veszek is néhány csomaggal. Régebben Évia (Euboia) szigetén vásároltam tömegével, de az ilyen ritka kivételektől eltekintve, sehol sem kapható: megmaradt Görögország legjobban őrzött titkai vagy legrosszabbul reklámozott kincsei között. A Lehár Ferenc utcán eljutok a Café Sperlbe, ahol Lehár Ferenc szelleme kísért a bejárat melletti asztalnál, amint éppen az utolsó simításokat végzi A víg özvegy kottáján. Történetesen ez az operett lett Hitler egyik kedvence, a zeneszerző nagy bánatára. Mit gondolhatott a német diktátor, miközben a koncertterem sötétjében üldögélt? Mi játszódhatott le csukott szemhéja mögött? Lehár a Duna északi partja mellett, az akkori magyarországi Komáromban (a mai szlovák Komárno) született. 1902-ben a Theater an der Wien karmestere lett, és a Sperl volt a legközelebbi hely, ahol egy ital mellett, csöndben komponálhatott. A felesége, Sophie Meth, zsidó származású volt, és bár katolikus hitre tért, mégis rettegnie kellett az antiszemita náciktól. Állítólag Hitler személyesen járt közbe az érdekében, amikor az asszonyt kis híján deportálták egy haláltáborba, mert annyira kedvelte Lehár zenéjét. A Sperl egy másik asztalánál egy másik magyar

szelleme kísért, Kálmán Imréé, vagy ahogyan itt ismerik: Emmerich Kálmáné. A tehetséges zongorista és zeneszerző szorosan együttműködött Lehárral, majd 1938-ban először Párizsba, majd az Egyesült Államokba menekült a nácik elől. Magyarország mindig is ellátta Nyugat-Európát a maga üldözöttjeivel. Gimes Miklós magyar újságíró, az azonos nevű 1956-os forradalmár fia egyszer elmesélte nekem, hogyan menekült el Budapestről 1956 novemberében, hétéves gyerekként az édesanyjával. Az apjuk nem ment velük, amikor a szovjet csapatok újra bevonultak az országba. Az anya a gyerekével beült egy szép bécsi kávézóba, olyanba, mint a Sperl, és az osztrák Vöröskereszttől a határnál kapott utolsó fillérjeit süteményre költötte. Ahogy ott ültek hosszú, divatjamúlt kabátjukban, az összes holmijukat tartalmazó egyetlen bőröndjüket szorongatva, olyanok voltak a bécsi középosztály szemében, mintha valami más bolygóról érkeztek volna. Aztán szépen egyesével megindultak feléjük, és pénzt tettek az asztalukra. A Sperl régi faasztalaival és meglehetősen nyers, de szép pincérnőivel valahogy írásra ingerel. A süteményszeletek mellett egy barátommal limericket cserélünk. A csehek nemzeti játéka Nem az, mit emberfia várna. E végképp különös nemzet Nem úgy tekint a szexre, Mi kéjesebb volna, mint defenesztrációja. Ősi halunk a harcsa Minek szép nagy a bajsza. Bécsben az éjjel Felriadék kéjjel Hogy bicajommal elinal a Marcsa. A Hadtörténeti Múzeum egy robusztus piros téglaerőd, öt metrómegállóra a Naschmarkttól. Az első szinten Bécs 1529-es és 1683-as török ostromának, valamint az azt követő hadjáratoknak, Párkány és Buda bevételének az emléktárgyai láthatók. Egy üveg szentségtartóban például az a nyílhegy van, amely Buda ostromakor fúródott Guidobald von Starhemberg gróf vállába, alatta egy turbános török alakja, aki nehéz vasláncra verve térdepel, a

sarkánál három kutya csahol. Mellette egy versike: „Ein Pfeil, so zwanzig Jahr in Fleisch und Bein gesteckt, und tausend-fachen Schmerz dem Helden Leib erweckt, wird durch des Künstlers hand von seinem Sitz gebogen, und nach gemachten Schnitt noch glücklich ausgezogen.” (E nyíl húsz évig egy hős húsát s csontját marta. Kínozta őt épp eléggé, míg ügyes sebész keze boldogan ki nem húzta.) Guido a bécsi védők parancsnokának, Ernst von Starhembergnek az unokaöccse volt. Bátorságával megbecsülést vívott ki magának, a falak mögül csapata élén ki-kivágtatott az ostromló törökök közé. Súlyos sérülést szenvedett, amikor elkeseredett harcot folytatott a városfalon robbantott lyukon át betörő törökök ellen. Amikor három évvel később ez a nyíl Budán eltalálta, biztosan azt hitte, ütött az utolsó órája. Kara (Fekete) Musztafa nagyvezír 1683. július 13-án érte el a hadseregével Bécset. A városnak küldött üzenetére, amelyben feltétel nélküli megadást követelt, és a bécsiek iszlámra való áttérését, vagy garantálja szabad elvonulásukat, nem kapott választ Ernst von Starhembergtől, akinek mindössze tizenkétezer védő állt a parancsnoksága alatt. III. János (Jan Sobieski) lengyel király, valamint lengyel és német katonákból álló felmentő serege még több napi távolságra volt. Kara Musztafa semmiképpen sem tekinthető olyan jó hadvezérnek, mint amilyeneket agyafúrt és csatában edzett elődei között találhatunk. Ibrahim, Buda öregedő pasája, azt tanácsolta neki, hogy halassza el a támadást, és először biztosítsa a határ védelmét. „Tanácsa megtámogatására a pasa elmesélte egy király történetét, aki egy halom aranyat helyezett egy szőnyeg közepére, és felajánlotta, hogy bárki elviheti, aki ezt anélkül teszi, hogy rálépne a szőnyegre. A győztes a széléről indulva feltekerte a szőnyeget, majd amikor elérte az aranyat, szépen felmarkolta” – írja Patrick Kinross. Ennek ellenére Kara Musztafa rá sem hederített Ibrahim pasa tanácsára, és egyenesen Bécs ellen vonult. Nehéztüzérség nélkül, ilyen messze a központi tábortól, egyedül a falak aláaknázására építhetett. A hadifoglyokkal egészen a várfalig nyúló árokrendszert ásatott. Szeptember 4-én, amikor már közel két hónapja folyt az ostrom, hatalmas rést ütött a falakon, így a törökök először és utoljára bejutottak a városba. Órákig tartó, elkeseredett kézitusa után a védők kiűzték őket, noha a törökök ekkor jutottak a legközelebb ahhoz, hogy bevegyék Bécset, és egyben ez jelentette az ostrom fordulópontját is. Még aznap megérkezett a hír, hogy Sobieski János csapataival Tullnnál átkelt a Dunán egy hajókból épített pontonhídon, és egyesült a lotaringiai, a bajor és a szász seregekkel. Az egyesült seregek három napon át meneteltek együtt, hogy

elérjék Wienerwaldban a Bécsre néző, nyugati Kahlenberg-hegyet, amelyet az öntelt Musztafa védelem nélkül hagyott. A törökök, bár számbeli fölényt élveztek a keresztényekkel szemben, most a városfal és a magaslatról közeledő felmentő sereg közé szorultak. 1683. szeptember 12-én, az elmúlt napok esőzéseit követő kitisztult, ragyogó vasárnapon, Sobieski János elindította az általa vezetett támadást. A katonáit a törökök úgy látták, mintha „fekete szuroktenger ömlene le a hegyről, és elpusztítana mindent, amihez hozzáér”. Este hatra Kara Musztafa és seregének maradványai menekülni kényszerültek. A keresztények huszonötezer török sátrat zsákmányoltak, a bennük lévő értékekkel együtt. A múzeumban kiállított, szőnyeggel és – kissé érthetetlen módon – az osztrák hősök olajfestményeivel gazdagon díszített sátor azonban Pétervárad 1716-os ostromából való. A sátor előtt egy jókora mozsárágyú, amelyet Nándorfehérvár 1717. augusztusi ostrománál használtak. Egyetlen ágyúgolyó háromezer török katonát ölt meg, amikor eltalálta a Kalemegdánon lévő hadianyagraktárt. Ezt az eseményt akár az 1941. júliusi szendrői robbanás előfutárának tekinthetjük. A múzeum kihaltnak tűnik, amíg meg nem pillantok egy kendős nőt, aki karöltve sétál egy bajuszos férfival és egy fiatalabb legénnyel, aki nyilvánvalóan a fiuk, és őket vezeti körbe. Suleiman a Bécsi Egyetemen joghallgató, és már tizenegy éve él a városban. Harmadszorra jár a múzeumban, mondja, és most a szüleinek szeretné megmutatni „az oszmánokkal kapcsolatos dolgokat”. Megbeszélünk egy későbbi találkozót, hogy Bécsben élő törökként megossza velem a tapasztalatait. „Apámat jobban megérintette érzelmileg, mint engem” – meséli Suleiman, amikor a Café Steinben találkozunk. A szülei Isztambulból érkeztek, hogy segítsenek neki és a feleségének az újszülött babájukkal, Keremmel. „Sok török él Ausztriában, de fogalmuk sincs a múzeum létezéséről.” „Mit szólnak ahhoz, hogy a törököket örökös ellenségnek ábrázolják, akik vasra verve térdepelnek a Habsburg-uralkodó lábánál?” – kérdezem. „Mielőtt Ausztriába jöttem volna, anyai nagybátyám mesélt a Szent István tér egyik szobráról, amely egy keresztény papot ábrázol, alatta egy török. El is mentem megnézni, amint megérkeztem. Itt nem sok minden látható az ostrommal kapcsolatban. Sobieski magával vitt minden zsákmányt Krakkóba, az akkori lengyel fővárosba, és azóta is az ottani múzeumban vannak kiállítva. Szerintem a törökökről kialakult képet azok terjesztették, akik soha nem találkoztak eggyel sem. Akkoriban állandó háború dúlt a Török és a Habsburg Birodalom között, tehát nem csoda, hogy szörnyetegekként állították be a törököket.

Pedig másfajta kapcsolat is kialakult, végtére is szomszédok voltunk. Azok a külföldi nagykövetek és utazók, akik Isztambulban is jártak, egészen más képet festenek rólunk. Szerintem az osztrákok az oszmánokkal, a törökökkel való kapcsolatukat sokkal bölcsebben kiaknázták, mint a spanyolok. A spanyolok egyszerűen kidobták a muszlimokat az országból. Itt az osztrákok sok mindent megtanultak tőlük. Például a kávéivást vagy a fürdőbe járást.” Suleiman szeret Ausztriában élni, és bár általában kedvesek vele az emberek, a legtöbb barátja külföldi: törökök, albánok, bosnyákok, arabok. „Nem tudom, miért van ez így. Talán mert mindannyian idegenek vagyunk itt, és ez összehoz minket. Léteznek előítéletek is velünk szemben, ennek ellenére osztrákokkal is barátkozom.” Suleiman konstantinápolyi, a felesége a közép-anatóliai Yozgat városából származik. Amikor mindketten megszerzik a doktorátust, szeretnének visszatérni Törökországba, és ott dolgozni. Tudományos karriert szeretne. Európai egyetemi diplomájával kedvezőbb kilátásai lesznek az elhelyezkedés terén a saját hazájában. Rendszeresen eljár a lakásához közeli török mecsetbe, és néha más mecsetekbe és meschidekbe (imacsarnokok) is bemegy imádkozni, ha arra jár. A muszlimok szeretnek a saját etnikai közösségeikkel lenni, mondja, a törökök a törökökkel, a szaúdiak a szaúdiaiakkal. Amikor azonban együtt imádkoznak a Duna-parton lévő Iszlám Kulturális Központhoz kapcsolt mecsetben, mindig ügyel arra, nehogy megsértse az arab országokból származó muszlim testvéreit azzal, hogy számukra elfogadhatatlan módon imádkozik. Ő például mindig egy adott rituális imát ismétel, a hesbatot, amelyet a török muszlimok közösen és hangosan mondanak, az arabok azonban némán és egyedül. Amikor együtt imádkozik velük, tiszteletből az ő szabályaikat követi. „Mi lett volna, ha Kara Musztafának sikerül bevennie Bécset?” – kérdezem, mielőtt távoznánk a kávézóból. Az utca nagyon hangos körülöttünk, a nyugati városok zűrzavara uralkodik, a kávézóból kihallatszik egy nő nevetése, rendőrautók szirénáznak, templomi harangok konganak. „Akkoriban, a XVII. században már gyöngék voltak a szultánok. Én úgy tudom, hogy Kara Musztafának az volt a terve, hogy saját államot alapít Közép-Európában. Lehet, hogy magával a szultánnal háborúzott volna. Különben is, egy állam akkor erős, ha a törvény uralkodik. A kései Oszmán Birodalomban egyre kevesebb volt a törvényesség, és egyre nagyobb a korrupció. Véleményem szerint emiatt esett szét. Európa azért erős, mert igazságos. Isten akarata volt, hogy a törökök ne tudják bevenni Bécset. Máshogy nézne ki a város, ha sikerült volna? Az biztos... az utcák nem

volnának ilyen egyenesek!” A földszinten, a múzeum kijáratánál áll az az autó, amelyben Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége, Zsófia ültek, amikor Gavrilo Princip és a Fekete Kéz nevű szervezet tagjai meggyilkolták őket 1914 júniusában, a Miljacka folyó mentén. Az autó színe sötétzöld, a motorháztetőn felirat: „Graf & Stift”. A trónörökös középkék zubbonya vérfoltos, az egyik oldala L alakban felvágva: feltehetőleg az orvosok vágták fel, amikor megpróbálták megmenteni az életét. Princip el sem véthette volna a célpontját, olyan közel volt. Aznap Ferdinánd testőrei, ha voltak neki egyáltalán, mesterien elügyetlenkedték a dolgot. Szintén megtekinthető a merénylők által használt három Browning-Colt pisztoly, amelyek megegyeznek a Belgrádi Hadtörténeti Múzeumban kiállított negyedikkel. Egy megrendítő fényképen Ferdinánd, Zsófia, fiaik és lányuk látható. A trónörökös aznap viselt jellegzetes, zöld tollas kalapja is a kiállítási tárgyak közt látható. Megpróbálom elképzelni a pillanatot, amikor közlik a gyerekekkel, hogy mindkét szülőjük meghalt. A merénylők később sajnálatukat fejezték ki az anya halála miatt. „Nem tudtuk, hogy a néhai Ferenc Ferdinánd apa volt – mondta az egyik összeesküvő a bíróságon. – Nagyon megrendítettek a feleségéhez intézett szavai: »Zsófia, maradj életben a gyerekeinkért!« Lehetünk bármik, amit csak akarnak, de bűnözők nem. A saját és bajtársaim nevében arra kérem a néhai trónörökös gyerekeit, hogy bocsássanak meg nekünk. Ami önöket illeti, büntessenek meg minket a belátásuk szerint. Nem vagyunk bűnözők. Becsületes emberek vagyunk, nemes érzelmek vezérelnek minket. Idealisták vagyunk. Jót akartunk cselekedni. Szeretjük a népünket, és meghalunk az eszményeinkért.” Az autó melletti festőállványon a meglehetősen félénknek tűnő Zsófiáról készült olajpasztell és krétaportré látható. A kép előtti üvegre eső fény tükröződése miatt olyan, mintha a trónörökös felesége aranykoronát viselne. Ferenc Ferdinánd szinte az egész család haragját kiváltotta, amiért „rangon alul” nősült, hiszen Zsófia „csupán egy cseh grófnő” volt. Miközben a holttestüket tartalmazó koporsókat teljes katonai tiszteletadás közepette vonattal szállították ezen az utolsó szomorú úton a tengerpartig, majd hadihajóval Triesztig, majd ismét vonattal a bécsi Déli pályaudvarig, a temetés minimális külsőségek mellett zajlott a Duna melletti Klein-Pöchlarnban. „Felfoghatatlan szörnyűség – olvasható az 1914. június 29-i, hétfői Reichpost első oldalán, a Meggyilkolták a trónörököst és a feleségét! főcím alatt lévő újságcikkben. – Főhercegünk és trónörökösünk, az az ember, akibe a Habsburg Birodalom népei minden reményüket vetették,

sőt az egész jövőjüket, nem létezik többé.” A Marokkanerstrassén (Marokkói utca) lévő Bécsi Rendőrakadémián találkozót szerveztem az iraki születésű Omar Al-Rawival, a városi tanács szociáldemokrata képviselőjével, hogy megnézhessem 350 új rendőrtiszt fogadalomtételét. Közülük néhányan muszlimok, több tucat pedig Ausztria nemzeti és vallási kisebbségeit képviseli. Mivel keletről tartok nyugat felé a folyó mentén, különösen érdekel a Nyugat-Európában élő „keletiek” sorsa. Lana Šehic vigyázzban áll sötétkék egyenruhájában, sapkáján piros szalag és arany zsinór, nadrágján végig ezüst csíkok, bal vállán a kétfejű sas. A mélybarna szemű és élénkpiros ajkú lány csak úgy ragyog a büszkeségtől és a boldogságtól. A vékonyabb nyakú, szőke, főként kék szemű kollégái mellett esetleg eszünkbe juthat, hogy Lana valószínűleg nem itt született, KözépEurópa ezen kis szögletén, azt azonban nem találnánk ki, hogy boszniai. „Tízéves voltam, amikor kitört a háború Szarajevóban. Apámat az első hónapban megölték, mégpedig civilként, nem katonaként. Nem sokkal ezután anyámmal csatlakoztunk egy konvojhoz, és elmenekültünk. Először Németországba mentünk, mert anyámnak élt ott néhány rokona. Aztán egy hónapra Ausztriába jöttünk, hogy meglátogassunk egy itteni családot. Ők segítettek letelepedni itt.” Lana és az édesanyja a között a 90 000 boszniai között volt, akik 1992-ben ideiglenes menedékre leltek Ausztriában. Lana most már inkább osztráknak érzi magát, mint bosnyáknak. Évente egyszer, édesapja halálának évfordulóján meglátogatja egyetlen szarajevói hozzátartozóját, a nagymamáját. Lanát a barátai történetei vonzották a rendőrséghez. Százezer, az egykori Jugoszláviából érkezett bevándorló telepedett le Bécsben, és az, hogy Lana beszéli a nyelvüket, hasznos a rendőri tevékenység során. Ha ránéz az ember a nevek listájára, látja, hogy számos egykori jugoszláviai van közöttük. Lana nem gyakorolja a muszlim hitet. „Vannak szerbek, katolikusok és bosnyákok a családunkban, úgyhogy a szüleink úgy gondolták, jobb lesz, ha nem nevelnek bennünket vallásosnak.” Az ausztriai muszlim közösség egyik legbefolyásosabb személyiségeként Omar Al-Rawi pontosan látja a bennük rejlő sokféleséget és azonosságot. „Az első és legfontosabb tapasztalat a Bécsbe érkező legtöbb muszlimnak, hogy teljes sokszínűségében láthatják a saját vallásukat. A muszlimok általában nagyon toleránsak a zsidó és keresztény emberekkel, amikor azonban a saját közösségükről van szó... – Omar felnevet – sokat küzdenek egymással.” Szerinte sokan összekeverik az etnikumukra jellemző

hagyományos életformát a hitükkel. Az iraki szunniták és síiták, a szaúdarábiai vahhabik, a törökországi rendíthetetlen szunniták... „amikor összetalálkoznak, hatalmas vita veszi kezdetét. Meg kell tanulniuk elfogadni egymást.” Az ausztriai muszlimok mintegy fele török származású, aztán jönnek az egykori Jugoszlávia területéről érkezettek, mint Lana. Utánuk következnek az arabok, a pakisztániak, az afgánok és az irániak. „Van egy új, oroszul beszélő muszlim közösségünk is, a csecseneké, úgyhogy be kellett szereznünk egy orosz nyelvű Koránt is.” Omar észrevette, hogy miközben a szülők gyakran elvesztik a vallásukat, a gyerekeik visszatérnek hozzá. Az ikertornyok és a Pentagon ellen intézett, 2001. szeptemberi terrortámadások, valamint a londoni és a madridi bombamerényietek óta láthatón nőtt a muszlim közösség fölötti állami felügyelet. Ugyanakkor „a nyugat-európai muszlimok gondolati és vallásszabadságot élveznek, és azt mond az imám a pénteki imák alkalmával, amit akar, nem kell attól félnie, hogy letartóztatják az állambiztonságiak.” A terrortámadások azonban szerinte az államra is erős hatást gyakoroltak. Jobban el kellene különíteniük a vallási liberalizmust a politikai radikalizmustól. Az embernek lehetnek erőteljes érzelmei az iraki háborúval vagy a palesztinok helyzetével kapcsolatban, anélkül hogy gyűlöletről és intoleranciáról prédikálna... Érdekes volna összehasonlítani ezt a latin-amerikai felszabadítási elmélettel. Latin-Amerikában egyes papok és prédikátorok igen liberális teológiai nézeteket vallottak, még a pápa és a Vatikán ellen is felemelték a hangjukat, ugyanakkor nagyon is baloldaliak voltak. Több figyelmet kellene fordítani az ilyen nüanszokra az európai iszlámmal kapcsolatban is. Amikor itt összegyűlnek a muszlimok, és éneklik a dalaikat, vagy a költőiktől idéznek, az osztrákok jól megbámulják őket, és azon tűnődnek, vajon mi folyik itt.” Az osztrákok kettős mércét alkalmaznak a muszlimokkal szemben, a muszlimok pedig a többi muszlimmal szemben, szögezi le Omar. Szerinte nincs abban semmiféle ellentmondás, ha valaki egyszerre szociáldemokrata és muszlim. A kétféle gondolkodásmód szépen megfér egymás mellett. Ráadásul, „sokkal biztonságosabb itt politizálni, mint a saját hazámban” – nevet. Az ott-tartózkodásom után egy hónappal Ausztriának meg kellett nyitnia a munkaerőpiacát a többi uniós közép- és kelet-európai tagállam előtt. „Ez nem jelent drámai változást..., mert a Kelet már amúgy is itt van” – nyilatkozta a munkaügyi miniszter, Rudolf Hundstorfer. Állítása szerint már 29 000 magyar, 17 000 román és 16 000 lengyel dolgozik Ausztriában. 2012. május 1. után további 25 000 munkavállaló érkezésére számítanak. Cáfolta ezeket a

számadatokat Heinz-Christian Strache, a szélsőjobboldali Osztrák Szabadságpárt vezetője, aki attól tartott, nem tízezrével, hanem százezrével fognak érkezni a munkát keresők. A Bécsből északnyugati irányban kifelé vezető út a vasútvonalat követi egy Nussdorf nevű falu felé. Itt csaptak össze először 1683 szeptemberében az osztrákok oldalán álló szász és birodalmi dragonyosok, valamint a török védők. Reggel kilencre az osztrákok be is vették Nussdorfot. Mivel a buszoknál és villamosoknál ijesztőbb dolgokkal nem találkozom, el is hagyom a várost. Jobbról mellettem jól látható a Duna, lejjebb pedig Klosterneuburg. A legenda szerint III. Lipót herceg (1351-1386) a környéken sétált a feleségével, amikor a szél belekapott hitvese fátylába, és felfújta egy fára. Miközben a fa ágai közt keresgélt, az uralkodónak látomása támadt, és maga előtt látta Szűz Máriát. Azonnal elrendelte egy kolostor felépítését, amely köré később város települt. Egy Klosterneuburghoz köthető későbbi történet egy bizonyos patkányfogóról szól, tulajdonképpen A hamelni patkányfogó című közismert mese egy változata. Itt is jutalmat ajánlott fel a városi tanács annak, aki megszabadítja a várost a pestist hozó patkányoktól. Szintén egy furulyás férfi csalogatta ki a patkányokat a városból, hogy aztán belefulladjanak a folyóba. Mivel a polgármester nem volt hajlandó kifizetni a furulyás megígért jussát, ő visszautasította a lába elé dobott, némi aprópénzt tartalmazó erszényt. Amikor néhány héttel később visszatért a városba, más dallamot játszott, mire az összes klosterneuburgi gyerek követte őt a Dunáig, ahol egy világosra festett, különös hajóra szállt velük. Elhajóztak lefelé a Dunán, és soha többé nem látta őket senki. Mindössze két gyerek menekült meg: az egyik, mert süket volt, és nem hallotta a csodás muzsikát, a másik, egy kislány, pedig hazaszaladt, hogy lecserélje a szoknyáját. Bécs felé, ha visszanézek, a Duna ezüstösnek látszik, és fekete fák borulnak fölé, mintha megáldanák. Az Uferhaus kávéház előtt a parton asztalok és padok sorakoznak, egy fekete táblán krétával felírt üzenet látható: „Sorry (így, angolul) – opens circa end March”. Az út másik oldalán három élénkszínű tibeti imakerék, felfordított olajoshordók, amelyeket meg lehet forgatni ima közben: kék, fehér, piros, zöld és sárga imazászlók lógnak egy zsinóron, legalább felvidítják a téli szürkeségüket még magukon viselő fákat. „Kedves látogatók! – olvasható egy táblán. – Kérjük, vigyázzanak saját és gyermekeik testi épségére, ha az imahelyre belépnek. Mások testi épségéért

felelősséget nem vállalunk. Legyen minden érző lény boldog! Köszönjük a látogatást.” Az út egészen a greifensteini gát és vízerőmű széléig vezet, a folyón átvezető betonfalig, amely a Dunát Ausztriában megszakító negyvenkilenc gát közül mindössze csak az egyik. Augustus (uralkodott: i. e. 27 – i. sz. 14) volt az első római császár, aki katonákat küldött a Duna túloldalára, mert szerette volna egészen az Elbáig kitolnia a birodalom határait. Amikor ez a célkitűzés túl merésznek bizonyult, a Duna lett a természetesen védhető határ. Az ellenséges törzsek összegyűltek a folyó távolabbi partján, és a Duna háborús övezetté vált. A hálás régészek azóta is ennek a termését aratják, és a Duna menti római erődök helyét kiváló osztrák múzeumok sora vette át. Tullnban Marcus Aurelius lovas szobra áll a folyóparton. A tudós császár uralkodása első éveiben északról a longobárdok lépték át a Dunát, délről a szarmaták támadták a birodalmat. A római katonák azonban, köztük a perzsa háborúk tapasztalt veteránjai, sikeresen visszaszorították az ellenséget a Duna mögé. Kialakult egyfajta status quo, amely egészen addig fennmaradt, amíg a rómaiak kétszáz évvel később, számos vereség hatására, kénytelenek voltak visszavonulni. A Duna másik oldalán élő törzsek hol harcoltak a rómaiakkal, hol békét kötöttek velük, és olyankor felfegyverkezve csatlakoztak a római légiókhoz. Ballomar, a markomannok királya egy időre békét kötött a rómaiakkal, és közvetítőként szolgált a birodalom és a többi törzs között. A 160-as évek vége felé azonban a Római Birodalmat súlyosan meggyengítette a Perzsiából behurcolt és a katonák között pusztító pestis. A markomannok és a későbbi Csehország területein élő többi germán törzs elérkezettnek látták az időt egy újabb támadásra. Marcus Aurelius uralkodása utolsó tizenhárom évében szinte végig a germánok ellen harcolt. A tullni lovas szobor császára sokkal biztosabb a győzelmében, mint a dunaszekcsői mellszobor uralkodója. Vagy ez utóbbi alkotóját jobban érdekelte a filozófus császár, a másikat pedig a birodalmi hadsereg harcban edzett parancsnoka. 170 körül Ballomar hatalmas germán haderőt vezényelt át a Dunán, Carnuntumnál (a mai Hainburg mellett) legyőzte a húszezres római hadsereget, majd az Adriaitenger melletti, észak-itáliai Aquileia felé nyomult. Az ellentámadást maga Marcus Aurelius vezette, aminek eredményeként enyhült az Aquileiára nehezedő nyomás, új parancsnokságot hoztak létre Észak-Itáliában, és megerősítették a római dunai flottát is. 171-re a rómaiak a markomannokat is visszaűzték a Duna túloldalára, Marcus Aurelius pedig a Germanicus címet is felvehette uralkodói nevei közé, sőt 172-ben érmét is verettek a győzelem

tiszteletére Germanica capta (leigázott Germánia) felirattal. Most, hogy a markomannok biztonságosabb távolságra voltak tőlük, a császár a Légió II Italicát a Dunához telepítette, először Albing (Krems), majd Laureacum (Enns) központtal. Ennek a korszaknak a története nem szól másról, mint a folyó északi partján élő törzsek folyamatos próbálkozásairól a déli parton húzódó római védvonal ellen. I. sz. 173 nyarán a kvádok a mai Szlovákia területéről intéztek támadást a folyó másik oldala ellen. A Légió XII Fulminatát a nagyobb kvád erő meglepte, és az ivóvíz nélkül maradt római csapatok már-már gyászos vereséget szenvedtek, amikor egy hirtelen lezúduló eső felélénkítette őket. Ráadásul, miként két kortárs beszámoló is megerősíti, a kvádokat villámcsapás sújtotta. Tertullianus szerint „az eső csodája” a rómaiak soraiban harcoló keresztény katonák imájának volt köszönhető. Ezzel szemben Cassius Dio beszámolója szerint egy egyiptomi varázsló Merkur istenhez való fohászai hallgattattak meg. A történet jól szemlélteti, hogyan szivárgott be fokozatosan a kereszténység a római hadseregbe, amelyben a katonák rendszeresen mozogtak a birodalom keleti és nyugati határai között. A kereskedők és a katonák azonban más isteneket és kultuszokat is behurcoltak. A tullni múzeumban látható egy Mithrasról készült finom márvány dombormű, melyen az istenség ledöf egy bikát, miközben a heréit skorpió támadja meg. A jelenet felső részén Cautes és Cautopates, Mithras fáklyavivői láthatóak, valamint a lefelé fényt árasztó nap és hold. A rómaiak vigyáztak arra, hogy ne bántsák a meghódított törzsek isteneit, inkább a maguk képére alakították át őket, és római tunikát adtak rájuk. Marsot, a rómaiak hadi istenét a latobicusok Mars Latobiusként ismerték. A kelta fényistennőt, Eponát és a törzsi istennőt, Noreiát Minervával, esetleg Fortunával azonosították. Az első keresztény mártírok között római katonák is voltak. Noricum római provincia egyetlen ismert keresztény mártírja Szent Flórián volt, akit megkínoztak, majd 304. május 4-én az Enns folyóba vetettek, majdnem ott, ahol a Dunába folyik Kremsnél. Szegény Flórián, ha néhány évet élt volna még, örülhetett volna Nagy Konstantin (uralkodott: i. sz. 306-337) császár kereszténységet elismerő döntésének. A keresztények segítettek elviselni az V. században a birodalmat egyre sűrűbben sújtó csapásokat, azt, hogy Róma lassan összeroppant a folyamatosan megújuló törzsi támadások miatt. A hun királyok közül Attila volt a legsikeresebb. 434-től uralkodott 453ban bekövetkezett haláláig, amely állítólag a nászágyán érte, amikor eleredt az orra vére új felesége, Ildikó karjai közt. Birodalma, legnagyobb kiterjedése

idején, nyugaton elérte a Rajnát. A magyar néprajzkutató, Hoppál Mihály leírása szerint Attilát három koporsóba temették, egy aranyba, egy ezüstbe és egy vasba, mert egy sámán azt mondta, hogy „napsugárba, holdfénybe és az éjszaka sötétjébe” kell temetni. A legenda szerint Attila hívei elterelték a Tiszát, és ott ásták meg a sírját. Aztán lovakkal vágtáztak a területen ide-oda, hogy elrejtsék a sír helyét, és csak azután engedték a folyót visszatérni a medrébe. A temetésen részt vevőket mind megölték. Hoppál Mihály végigvezeti ezt a legendát a magyar történelmen, egészen napjainkig. Amikor Petőfi Sándor, az ifjú poéta, és az osztrákok elleni 1848-49-es magyar szabadságharc egyik vezéralakja meghalt a csatatéren, a sírját ugyanígy elrejtették a vágtázó lovak patái. A parancsnok megkérdezte, melyik huszár emlékszik a sír helyére, majd azt a kettőt, aki azt állította, hogy tudja, azonnal lelőtték. 1958 júniusában Nagy Imre miniszterelnököt kivégeztette a Kádár János vezette magyar bábkormány, amelyet a Szovjetunió hozott létre, miután a Vörös Hadsereg vérbe fojtotta a magyar forradalmat. Nagy Imrét és társait Budapest külvárosában, a rákoskeresztúri temető 301-es parcellájába temették, arccal lefelé, kátránypapírba burkolva, és a sírokat a rendőrlovak patái megtiporták. A rokonok lefizették a sírásókat, hogy árulják el, kit hova temettek, így 1989-ben a holttesteket exhumálták, és a mártírokat méltóképpen eltemették. Noricumi Szent Szeverin, akinek a neve azt jelenti: „északi”, eredetileg remete volt, aki nagyjából Attila halálának idején érkezett a környékre. Addig a kis- és közepes méretű, Duna menti városok állandó törzsi támadásoknak voltak kitéve. Szeverin sietve gyűjtötte az étel- és ruhaadományokat a birodalom beljebb eső részein, majd az előretolt római állásokban, amilyen például Comagena (Tulln) volt, szétosztotta azokat. Jó kapcsolatot létesített a törzsi vezetőkkel, hogy biztosítsa a biztonságos átjárást jótékonykodása során. Szeverin 482-ben halt meg. Amikor a római helyőrség 488-ban visszavonult, hogy soha vissza se térjen, a katonák magukkal vitték Szeverin testének maradványait. Végül Frattamaggioréban, Nápolytól északra lelt végső nyugalomra. Tetszett volna neki a szobra talapzatára választott idézet Marcus Aurelius Elmélkedések című művének VI. könyvéből: „Rövid az élet. A földi lét egyetlen gyümölcse a tiszta érzésvilág és a közérdekű tevékenység.” A folyó környéke Tullnnál erős fenyőszagot áraszt, pedig nem is látni fenyőt sehol. Az illat, feltevésem szerint, a szorgos kertészek által a virágágyásokban elszórt vastag mulcsrétegből árad a pázsit egy-egy részén.

Az 1890-ben Tullnban született festőművész, Egon Schiele szobra áll a műveinek szentelt múzeum előtt, majdnem összeérő, hosszú, hangsúlyos ujjakkal. A szobrász egy merengő, kissé züllöttnek tűnő fiatal férfit ábrázol, akinek a fejében fiatal lányok meztelen portréi jelennek meg, vagy a börtönbüntetések gondolata, mert bár soha nem bizonyították, de azok az ujjak minden bizonnyal érintették a lányokat. Ma a tullni lányok farmerben és tornacipőben sétálnak el a szobor előtt, és jobban érdekli őket a kezükben lévő mobiltelefonjuk, mint az állítólagos szeméremsértő bronzember. Elmennek a Dunán lebegő színpad mellett is, amelyen nyaranta rockbandák és színházi csoportok lépnek fel, és az utolsó római kőtorony mellett is, amely valaha a város nyugati kapuját őrizte. A középkorban fegyver- és lőporraktárként használták, a XIX. században pedig sót tároltak benne. A helyiek még mindig Sótoronyként emlegetik, nem pedig Római- vagy Lőportoronyként. Egy holland regiszterű uszályhajó, a landsmeeti Regenboog (Szivárvány) halad lefelé a folyón a napsütésben. Ritka kék most a Duna. Rövid időre megállok Zwentendorfban, hogy megnézzem az atomerőművet, amelyet az osztrákok megépítettek, aztán a nagyközönség követelésére, szinte önfeláldozó hősiességgel, leállítottak, amikor már üzemkész volt. Két fehér zászló lobog előtte, mintha azt jelezné: az atomlobbi megadta magát. Minden tiszta és rendezett, autót is alig látni, mintha az erőművet egy gyerek építette volna kockákból. Az egyik kéményre az osztrák zászló piros, fehér, piros sávjai vannak felfestve. A rácsokon, ahol gőznek kellene kifelé áramlania, madarak tollászkodnak. Hosszú teherszállító vonat halad el előttem, gabonát szállít a városba. Egy ideig távolodom a folyótól, szeretném felfedezni a Duna felé lejtő hegyeket is. Beveszek egy éles kanyart, aztán hirtelen megállok egy magányos oszlopnál, rajta egy földgömbbel. „Itt húzódott a frontvonal a német és a szovjet csapatok között – olvasható rajta a felirat – 1945. április 15-től május 8-ig. Ezen a helyen ért véget a második világháború 1945. május 8-án.” Miért nem tették le egyszerűen a fegyvert a németek? Nem tudták, hogy már régen elveszítették a háborút? Mi készteti az embert a végsőkig folytatott harcra? A vasúti sínek mellett egy kis torony áll, majdnem, mint egy minaret, de manókalaphoz hasonlatos: túl nagy, cseréppel fedett teteje van, rajta egy kereszttel. A közeli szőlőtőkéket frissen metszették, és a kora tavaszi fények barnára, szürkére és okkersárgára festik a völgyet. A torony tetején lévő márványgömbön gótikus betűkkel ez áll: Freiheit in Frieden – Szabadság békében. Ezzel senki sem vitatkozhat.

„Kellemes pihenést kíván az Osztrák Bajtársi Szövetség” – olvasható az emlékoszlop melletti padon. Steinben újabb háborús emlékműre lelek. Oly sok évszázaddal a rómaiak után, és olyan közel a második nagy háború világégéséhez, ez itt még mindig egy harctér. Egy meredek lépcsősor vezet fel a folyótól a két háború áldozatainak szentelt templomig. „A haza könnyei és Isten kegyelme, AlsóAusztria Sztálingrádnál elesett hőseiért, 1942/3”. A steini minorita templomban nem a keresztény emlékezés szokásos virágai és keresztjei láthatóak. Tizenhat hangszóró kilenc szögletes acéllemezhez van erősítve mágnessel a kolostor egyik oldalkápolnájának padlóján, a boltíves gót ablakok alatt. Hans Peter Kuhn Ki a mélyből című hanginstallációjának a közepén egy ipari méretű halogénlámpa lóg a basszus hangszórók fölött. A belőlük jövő hang szinte túl mély az emberi fül számára, így a szemlélő inkább látja, semmint hallja a hangszórók membránjának remegését, mint a dob bőrénél. „A kis hangok hol elhalnak, hol felerősödnek, pedig elvileg az installáció néma. Mivel mindegyik membrán függetlenül és kiszámíthatatlanul vibrál, egy különös, autonóm entitás benyomását keltik.” A minorita templomot a XIII. században építették, és Szent Ulriknak ajánlották. Amikor az 1790-es években a kolostort bezárták, a templomban dohányt tároltak, amelyet a kávé mellett a törökök szállítottak fel először a Dunán, ajándékba. 2004 óta a templomot koncertekre és kiállításokra használják. Látogatásom estéjén egy etióp hárfaművész, Alemu Aga és a Saint Yared kórus koncertjét tűzték műsorra egy sorozat részeként, amelyet Isten Képmásának ajánlottak. Hans Peter Kuhn kiállítási darabjának vibráló csöndje helyet teremt a gondolataim közt a begena gazdag dallamának, a magas etióp hárfának, amelyen az ótestamentum Dávid királya játszott, ha belefáradt a táncba. A kórus hangjai az oszlopok között tekergőznek, a hárfa húrjai pedig saját fényt árasztanak ebben az ősi templomban. „És lakozik a farkas a báránnyal, és a párduc a kecskefiúval fekszik, a borjú és az oroszlánkölyök és a kövér barom együtt lesznek, és egy kis gyermek őrzi azokat... Nem ártanak és nem pusztítnak sehol szentségemnek hegyén.” A katalógusban a 31. zsoltár egy idézete olvasható: „Az éneklőmesternek, Dávid zsoltára. Te benned bíztam, Uram! ... Mert kősziklám és védőváram vagy te.” A koncert után vadfokhagymalevest eszem – magyarul és németül medvehagymának nevezik –, tejföllel lágyítva, a Minorita tértől nem messze lévő Salthaus étteremben. A macskaköves utcán egy alacsony ablakon

keresztül megpillantok néhány széles vállú, fehér kötényes srácot, amint a meleg narancsos fényben felgyűrik az ingujjukat, és nekilátnak a másnapi kenyér elkészítésének. Richárd király dürnsteini várának romos szirtjei alatt alszom egy szobában. Kora reggel megmászom az erődhöz vezető meredek ösvényt. Két férfi már dolgozik, a kőteraszt erősítik, nehogy lecsússzon az értékes talaj a meredek hegyoldalon. Az egyikükön melegítőfelső, rajta egy sassal. Ahogy mászom fölfelé, látom, hogy egy gyümölcsösben már kipattant az első barackvirág. Ausztria Wachau nevű régiójában járok, amely a betolakodók ellen állított őrökről kapta a nevét, dicső hírneve azonban a sárgabaracknak köszönhető. Túl korán van még az új terméshez, de a tavalyi büszkén virít minden dürnsteini bolt kirakatában a macskaköves utcák mindkét oldalán. Narancssárga – a burzsoázia állítólag ettől a színtől tart a legjobban. És tessék, itt vagyok a középosztály Ausztriájában, ahol sárgabarack festi narancsosra a völgyeket. Oroszlánszívű Richárd Dürnstein várában raboskodott négy hónapon át 1192 telén, a bajor V. Lipót herceg „vendégszeretetét” élvezve, akivel együtt indult neki a harmadik keresztes hadjáratnak. Bár Akkont és más tengerparti városokat sikerült bevennie, Richárd Jeruzsálemnél, a hadjárat fő célkitűzésénél kudarcot vallott. Szaladin, a muszlimok vezére nagylelkűen beengedte a fegyver nélküli keresztény katonákat Jeruzsálembe, hogy imádkozzanak egyet, mielőtt távoznak, a büszke Richárd azonban nem csatlakozott a katonáihoz. Mint ahogy Bécs egy megállóval távolabb volt a kelleténél Szulejmán számára, úgy Jeruzsálem is Richárd számára, ezért 1192 augusztusában elindulta Szentföldről vissza Angliába. Alig várta, hogy hazaérjen, ám Lipót elfogta, és súlyos váltságdíjat követelt érte. A falu cseréptetői narancsosan csillognak a reggeli fényben, mint a régóta főzött sárgabarack barnás sárgája, amely lekvárfőzés közben hasonulni kezd a nehéz vaslábas színéhez. Wachau hegyei a Dunából nőnek ki, a falvak még álomittasak a reggeli ködben. Az apátsági templom tornya fehérre és kékre van festve, rajta egy római számokkal ellátott óralap, és négy angyal, akik az arra haladó matrózok hogylétét vigyázzák. A tetején sok kis barokk kerub, kezükben lándzsával, íjjal és nyíllal. Az aranykereszten még egy kakas is trónol, talán szélkakas. Az ösvény felfelé kanyarog a sziklacsúcson szétterülő romos várhoz, és útközben humoros, angol nyelvű ismertetőket lehet olvasni Oroszlánszívű Richárd történetének szereplőiről. Az egyik versikét állítólag maga Richárd szerezte:

Egy férfi sem tudja, kire golyózápor hullott Célját sietve megnevezni, mintha nem érné kín. De önmaga vigaszára, még mindig szép verset ír... Richárd ellenlábasának, Lipótnak a következő vallomást tulajdonítják: „Sajnálatos módon nem élvezhettem a váltságdíjat sokáig. A pápa kiközösített, amiért Oroszlánszívű Richárdot foglyul ejtettem, majd leestem egy lóról, és hirtelen elhaláloztam. ” Azt is elmesélik, hogyan talált Richárdra aggódó népe. Blondel, a bárd, a Duna vidékét bebarangolva, Richárd kedvenc balladáját énekelte. Amikor Dürnsteinbe ért, és rázendített az éppen soros strófára, „Nimfa sem sebezheti szívem, ha szívem hölgye kedvel, s mosolyával megörvendeztet...”, meghallotta Richárd hangját a tömlöcből, amint a verset így folytatta: „Gyűlöletét is jobban elviselném, mintha szerelmén osztoznom kéne.” Dürnstein erődjét hosszú története folyamán mindössze egyszer vették be, mégpedig a svédek, a harmincéves háború vége felé, 1645-ben. Ez a háború a Duna völgyét és Csehországot az éhínség és a betegségek prédájává tette. Mint ahogy a Habsburg-oszmán viszály csatatérré, majd pusztasággá változtatta Magyarországot, a Bourbonok és a Habsburgok közötti viták is alaposan megtépázták Közép-Európát. A dürnsteini várat soha nem építették újjá, bár az 1660-as években kissé megerősítették a keresztény Európa védelmi lánca maradványának részeként, ha netán a törököknek sikerülne elfoglalniuk Bécset. A citadella tetejéről figyelem, ahogy sziklamászók kötéllel zabolázzák meg a hegyet. A vár a tengerszint fölött 324 méter magasságon helyezkedik el. Kétezer kilométeres út után csak ennyivel jutottam magasabbra? Egy holland uszály halad el komótosan alattunk, a Johanna-M, Werkendamban regisztrálták, az orrában három autó. Aztán a Viking Legend utasszállító hajó következik, a fedélzete üres, az utasok csak a lenti ablakokból pislognak kifelé. Dürnsteinnel szemben Josef Fischer dolgozik a halastartályok között. A jókora, kedélyes fickó korábban szőlészkedett és borászkodott, míg hobbiként bele nem vágott a haltenyésztésbe. Mára a fia átvette a borászatot, hogy ő a lazacaival foglalkozhasson. A Huchen (dunai galóca vagy dunai lazac) Bécstől fölfelé a Duna legértékesebb, ugyanakkor legritkább hala.

Josefnek legalább tízezer úszkál a kertjében. Az övé Ausztria legsikeresebb lazactenyészete, és én éppen az évenkénti megtermékenyítési napon érkeztem. Először is leereszti azt a tavat, amelyben a legnagyobb, majd’ kétméteres nőstényhal úszkál lassan, mintha valamire várna. Aztán egy nagy lepedőbe csavarja, és a karjában gyöngéden átcipeli egy zöld kádhoz, amelynek a vizébe altató hatású szert kevernek. A gazda óvatosan végighúzza a kezét a hal testén, és kinyomja belőle az ikrát, amelynek ott kellene lennie. Az idén azonban az előkészületi időszak túl rövidre sikerült, és Josef több lépést is kihagyott a kísérlet során, amely így nem sikerült. Nincs ikra. Josef nagy lépésekkel visszaviszi a lazacot a lassan újra megtelő tóba. „Van itt elég lazac, sőt több is, mint kéne” – jegyzi meg. A halakat korosztályonként szétválasztják: a legfiatalabbak egyévesek, aztán következnek a három-, majd ötévesek. A tartályokon kis ablakok, lehet nézni, ahogy a halak úszkálnak, mint az akváriumban. Josef bevallja, hogy tíz esztendő is eltelt azóta, hogy evett belőlük. Képtelen rávenni magát, hogy megegye őket, annyira a szívéhez nőttek. Minden évben több százat, sőt van, hogy több ezret is visszaenged a Dunába. Miközben ő dolgozik, az első fehérborát is megkóstoljuk, aztán a rozéját. Ha Erkölcsös Lipót is így bánt volna Oroszlánszívű Richárddal, az angol király sem akart volna visszatérni a sörszagú, viharos Albionba. Hermann Miedler halász a Duna bal partján. Eltéveszteni sem lehet a házát, mert épített egy kis piros világítótornyot a kertjébe, „hogy késő éjszaka is hazataláljak”, viccelődik, mert igen vicces ember. A világítótorony körül a Dunából idehurcolt, nagy, csiszolt kövek vannak. „A feleségem panaszkodik, hogy annyi itt a kő, hogy nincs hely a virágoknak... Ötvenhét éve élek a Duna mellett, és az első hét évet kivéve, mindig horgásztam. Gyerekként is állandóan lent voltunk a vízparton. Akkoriban csak annyit kellett mondanunk a szüleinknek: »Lemegyek, fogok egy halat!«, és fogtunk is. Ezt ma már hiába mondanánk. Bár jobban horgászom, mint akkoriban, és jobb a felszerelésem is, szinte haditettnek számít, ha egyetlen halat is kifog az ember ebből a temérdek vízből.” Hermann örül a természetvédők és a wachaui helyi hatóságok munkájának a folyó kanyarulatainak helyreállítása érdekében. A terv egyik része Rossatznál, Josef Fischer lazactenyésztő kertje közelében már meg is valósult. Jelenleg kicsivel feljebb, Grimsingnél dolgoznak. Hannes Seehofer elsétál velem egy sziklás ösvényen, amelynek mentén buldózerek ásnak ki egy holtágat, ahelyett hogy betemetnék. Inkább rombolnak, semmint építenek, mégis örvendetes, hogy történik végre valami.

Mint ahogy Orthnál (Bécs előtt), úgy itt is kemény tárgyalások után született megegyezés a helyi földtulajdonosokkal, hogy adjanak egy kicsivel több teret a Dunának a halak és a vadak érdekében. A szemközti várban lakó Schönbühel gróf, a föld birtokosa, ragaszkodott ahhoz, hogy ha megengedi, hogy a szigetét ellepje a víz, legalább építsenek egy hidat, hogy alacsony vízállás esetén odamehessen. A projekt fele már megvalósult, és a Duna immár átfolyik egy olyan kanyarulaton, ahonnan vagy száz éven át elterelték. A megnyitást követő hat héten belül mintegy negyven halfajt figyeltek meg a vízben, köztük pontyot és nasét, azaz paducot: két halfajt, amelyekből a lazac is táplálkozik. A dunai lazac a mellékfolyókból kerül a Dunába, de sokkal hosszabb vonulási útvonalat kell helyrehozni ahhoz, hogy újra fenntartható populáció jöjjön létre a folyóban. A munka szinte befejeződött egy újabb kanyarnál, eggyel feljebb, mint az első. „Amikor feljebb Melknél megépítették a vízi erőművet, a folyó szintje két métert esett, így nem jutott el a kanyarig. A füzek és más fafajok egy ideig szenvedtek, majd a keményebb fák, a bükk és a kőris átvették a helyüket.” Megállunk, hogy megvizsgáljunk egy fekete nyárt. Nem akkora, mint amekkorát Georg Frankkal Orthban láttam, de éppen olyan magas és göcsörtös. Mindössze negyven-ötven maradt belőlük Wachauban. A biológusok felfedeztek egy ebben a fában élő ritka, piros bogarat, amelyről régóta azt hitték, hogy kihalt Ausztriának ezen a részén. A folyó közepén, a sziget és a Schönbüdel-vár között két szikla áll ki a vízből, melyeket a helyiek szeretetteljesen úgy hívnak: a tehén és a borja. Ezek a szirtek azonban számos hajó kapitányának életét keserítették már meg, különösen fölfelé menet. Wachauban itt a legkeskenyebb a Duna. Az áradás közepén, nyár elején akár a tízméteres mélységet is elérheti. Szárazság idején azonban másfél méterrre is leapad, hetekre meggátolva ezzel a nagyobb hajók közlekedését. „A gátak között itt mindössze harmincöt kilométer szabad folyású víz van – magyarázza Hannes. – A következő vízi erőmű huszonöt kilométerre esik, a tározótó azonban legalább húsz kilométer hosszan terül el. A halaknak védett helyekre van szükségük, mint amilyenek a most kialakítandó kanyarulatok, ahol szaporodhatnak is. A halak számára a főfolyamban az egyik legnagyobb gondot a hajók okozzák, különösen a hatalmas személyszállító hajók, amelyek ráadásul többnyire sietnek is. A hajó orra által keltett hullámok elmossák az összes petét, amelyet a halak a köves partok mentén raknak. Kétféle módja létezik, hogy új környezetet teremtsünk a halak ívásához:

kanyarulatokat létesítünk, és a fő hajózási útvonalat elkerülő, köves partot építünk, hogy a halak elbújhassanak.” Megmutatja a hordalékhalmokat, amelyeket a hajózási útvonal mentén kapartak ki, hogy aztán a part közeli részeken visszahelyezzék a folyóba. Most úgy néz ki, mintha fölösleges halmok volnának, de a következő dagály majd elsimítja mindet. Óriási ökológiai értéket képviselnek. Nemcsak a halak tudnak majd ívni mögöttük, hanem az olyan madarak, mint a kis csér is a kövek közé rakják a tojásaikat. A melki katedrális narancssárga és fehér falaival úgy trónol a Melk folyó és a Duna összefolyása fölött, mint egy barackos vaníliafagyi. A legnagyobb udvaron a barokk stílusú Szent Péter-templom zöld kupolája és ikertornyai magasodnak. 1012-ben egy Coloman nevű ír – más beszámolók szerint skót – zarándok éppen úton volt a Szentföld felé, amikor a helyiek elfogták. Kémnek hitték, és mivel a szegény pára semmilyen nyelven nem beszélt, amit megértettek volna, egy kopár bodzafára felakasztották. A kínzók legnagyobb meglepetésére azonban a holttest nem indult oszlásnak. Másfél évvel később, idősebb Matthäus Merian beszámolója szerint, valaki levágott egy darabot a testből, hogy beteg fiát gyógyítsa vele. Amikor belevágott a húsba, friss vér csordult ki belőle, a bodzafán pedig új levelek sarjadtak. A csodatévő erő bizonyítékai. Ráadásul a gyerek is felépült. Leakasztották a holttestet, majd illő temetésben részesült a közeli Stockerau templomában. Amikor a következő évben a Duna elmosta a városka mindkét partját, és elárasztotta az egész vidéket, egyetlen helyet hagyott épen: a templomot, ahová Colomant temették. A pórul járt zarándok maradványait végül a melki Szent Pétertemplomban helyezték végső nyugalomra, amikor a bencések monostort alapítottak a Duna és a Melk összefolyására néző, meredek sziklán. A monostor büszkeségei közé tartozik még a Jézus keresztfájáról származó kis fadarab és Mauritius, a mártír lándzsája. A monostor részben az évszázadokon át tulajdonosának tekinthető Babenberg családnak, Ausztria egyik első uralkodói dinasztiájának köszönheti a gazdagságát, részben az arisztokráciához tartozók gyakori látogatásainak: ezeknek a vendégeknek nem kellett fizetniük a szállásért, helyette ajándékokat adományoztak a monostornak. A monostor iskolájába járó kilencszáz gyerek közül vannak, akik nap mint nap komppal kelnek át a Dunán. Hatalmas termeken sétálok végig, a plafonon barokk freskók. Az ablakok hiányoznak, mert kivették

megtakarítani őket. A monostor híres könyvtárában tizenöt nyelven írt könyvek sorakoznak, köztük egy navahó-angol szótár, és a híres velencei asztrológus, Vincenzo Coronelli két hatalmas gömbje: egy a földről, egy a mennyről. Az 1693-ban készült gömbön negyvennyolc, Ptolemaiosz által beazonosított „konstelláció” látható, amelyeket a déli féltekét megjárt európai tengerészek által hazahozott tudással is kiegészítettek. Az ősi görög változaton a Iaszón hajója után Argónak keresztelt csillagkép is szerepelt. Ha igaz a mitológiai történet, az Argónak itt is el kellett haladnia, mégpedig jóval a monostor felépítése előtt. A csillagképek ábrázolásmódja inkább konkáv, semmint konvex. Minden vágyam, hogy megpörgessem a gömböt, de meg kell elégednem a Vízöntő csillagkép látványával, amint állatbőrbe bújva vonszolja végig hatalmas testét az égbolton. A város fölött, a Dunát elzáró, hatalmas vízi erőművel párhuzamosan, egy új keletű csoda csörgedezik. Egy gyors sodrású patak – a melk tulajdonképpen azt jelenti az ószláv nyelvben: lassan mozgó patak – folyik a Duna bal partján lévő erdőkön át, amelyet elég ügyesen szabályoztak ahhoz, hogy a halak felfelé vándorolhassanak benne. Kanyarok lassítják az áramlást, még inkább segítve ezzel a halakat, amelyeket állandóan figyelnek, és bebizonyosodott, hogy a patak valóban sok előnnyel jár. A gáttól fölfelé tíz méterrel magasabb a vízszint, mint lefelé, úgyhogy ezt a különbséget kellett áthidalni. Az Ybbsnél létesített gátnál is hasonló patakot hoznak létre, ott azonban a munkálatokat lassítják a sziklás vízpartok. Egy nap majd, amikor Ausztriában minden gát mellett lesz egy ilyen kerülőút a halak számára, a lazacok nagyobb távokon is újra fel tudnak majd úszni a folyón. Akkor Josef Fischer is elégedetten visszatérhet majd a szőlőtőkéihez. A Duna bal partján Grein városa az a hely, ahol kikötnek a hajók, és felfogadnak egy folyami kormányost, mielőtt nekiindulnának a bizonytalan útszakasznak. A folyóparti szállodában megkérdezek egy nőt, aki éppen ablakot tisztít, hogyan juthatok fel a várba. Az akcentusából kiviláglik, hogy éppen olyan idegen itt, mint én. Csecsenföldről származik, meséli, menekültként érkezett a férjével és a kisfiával, és itt kaptak menedéket. „Elmesélné nekem a történetüket?” – kérdezem. A nő habozik, majd megkérdezi a férjét, aki udvariasan, de egyértelműen elutasít. Van azonban egy másik csecsen család, kicsivel feljebb a völgyben, hátha ők majd beszélnek. Követem az utasításaikat, és rátalálok egy udvarra, tele gyerekkel és zsinóron száradó ruhával. Szomáliaiak és afganisztániak. A csecsenek az

emeleten laknak. Szeda Atszajeva tizennyolc éves, ő beszél a legjobban németül. Két szobában lakik az édesanyjával, Havával, az édesapjával, Umarral, két öccsével és a húgával. 2004-ben menekültek el Groznijból, a háború miatt, meséli. Szárazföldi úton Oroszországon és Fehéroroszországon át Lengyelországig jutottak, tíz hetet egy menekülttáborban töltöttek, aztán úgy döntöttek, továbbállnak. Hátizsákkal a hátukon átgyalogoltak Németországba úgy, hogy az anyuka akkor éppen állapotos volt Adammel. Szeda tízéves volt, az öccse, Dzsohar hat, a húga, Rajana négy. Hajnali két órakor keltek át egy folyón. A víz az apjuk mellkasáig ért, miközben a gyerekeket egyesével cipelte át a vállán. Aztán átkeltek egy erdőn, végül Ausztriába értek. „A férjemnek nagyon jó tájékozódási érzéke van – büszkélkedik Hava. – Gyerekkoromban, Groznijban, az iskolában heti egy németóránk volt. Amikor tehát úgy döntöttünk, hogy elmenekülünk Csecsenföldről, úgy gondoltuk, vagy Németországba, vagy Ausztriába megyünk.” Hava már letett egy német nyelvvizsgát, és most magasabb szintű órákra jár. Szeda elsőéves egy üzleti iskolában, és bankban szeretne dolgozni. A többi gyerek még a greini iskolába jár. Hatan havi 720 euróból élnek, és abból, amit az osztrák barátaiktól kapnak. „El sem hiszem, milyen kedvesek voltak velünk az emberek... Annyit segítenek nekünk” – mondja Hava. Ennek ellenére folyamatosan a penge élén táncolnak. Hétévi papírtologatás után végül elutasították ausztriai letelepedési kérelmüket, és úgy tűnt, el kell hagyniuk az országot. „De hogyan mehetnénk vissza Csecsenföldre? A házunkat lerombolták, a gyerekek nem beszélnek oroszul, még az ábécét sem ismerik.” A találkozásunk után két hónappal kapják meg a választ a kérelmükre. A bizonytalanságot leszámítva sem könnyű a csecsenek élete, még itt, az idilli folyóparton sem. „Három hónappal ezelőtt a nővérem küldött egy SMS-t, hogy meghalt apánk. Nyolc éve nem láttam, amióta eljöttünk. Nagyon nehéz volt. Lementem a Duna-partra, és ott sírtam. Egy idő után, a folyó elvitte a bánatomat. Könnyebbnek éreztem a szívem.” A család minden este sétál egyet a folyóparton. Néha, hogy örüljenek a gyerekek, átkelnek komppal a másik oldalra, majd vissza. Hava álma, hogy óvodai nevelőként vagy idősek otthonában gondozóként dolgozhasson. Umar, aki rendőr volt Groznijban, építkezéseken dolgozhatna, de csak akkor, ha megkapják a papírokat. „Szeretnék emberekről gondoskodni – magyarázza Hava –, mert én magam is annyi mindenen mentem keresztül. Tudom, hogy mekkora szüksége lehet az embernek a segítségre az életében.”

Kora reggel, hat óra tájban Ottensheimben, a régi kötélvontatású – kompon az első életjel, amelyet meglátok, egy kéményből gomolygó füst. Templomi harangszó zúg végig a tájon. Aztán mozgást érzékelek a hajó fedélzetén. Hermann Spannraft kapitány stílusos, már-már arisztokratikus angolt beszél, és szereti a munkáját, hogy ide-oda vezeti a kompját a Duna egyik oldaláról a másikra. Tizenkét éve végzi ezt. A kötélvontatású komp 1871 óta működik Ottensheimnél, az első modell teljes kilencvenegy éven át szolgált, 1962-ig. Az „új”-at a Linz melletti hajógyárban építették, és 1963 óta szolgál. Semmiféle külső energiaforrást nem használ, csak a folyó áramlását mindkét irányban. „Nem minden, de szinte minden időjárásban használható – mondja a kapitány, közben frissen tömött pipájával pöfékel, és a hatalmas, fényes kormánykereket tekeri. – A komp kormányzása a víz magasságától függ. Minél magasabb a víz, annál gyorsabb a komp, de egy kicsit nehezebb, amikor alacsony a vízállás...” Néha előfordul, hogy nincs elég erő a Dunában, ilyenkor egy kis kilencven lóerős külső motorral segít a kompot kitolni a wilheringi jobb partra. A wilheringi oldalon erősebb az áramlás, és nyugati szél esetén ez is okozhat bajokat. Egyszer-kétszer már kifújta a szél a kompot a partoldalra, mert a külső motor sem volt elég erős. Ilyenkor egy másik hajónak kellett visszahúzni a kompot a vízre, de semmi baj nem történt. A vasárnap reggeli átkelés a Dunán, mindössze néhány kocsival és biciklissel a fedélzeten, teljesen csendben zajlik. Leeresztem a kocsi ablakát, és hallgatózom. Csak a vasárnapi harangozás hallatszik, és ahogy megtörnek a hullámok az acéltesten. „Régen több ilyen kötélvontatású komp működött, amikor még egyetlen híd sem volt Linz és Krems között. Most már csak négy működik: Ottensheimnél, Spitznél, Weissenbergnél és Korneuburgnál.” Mindegyik nagyjából kilencven tonnát nyom, és tizenkét átlagos méretű autót bír el. Lehet, hogy most minden csöndesnek tűnik, de a forgalmas hétköznapokon alig tudják kielégíteni az igényeket, mivel a reggeli csúcsforgalomban az autósok próbálják elkerülni a Linz felé és Linzből kivezető forgalmas utakat, és az iskolás gyerekek is sorban állnak, hogy átjussanak az iskolába, majd vissza. „Nagyon ritkán be kell vallanunk, hogy a természet – a víz és a szél – erősebb a technikánál, és kifog a kapitányon, és egy időre szüneteltetnünk kell a kompközlekedést” – vallja be a kapitány, miközben kormányoz. Társa, Refik, szemmel tartja az utasokat, aztán kiköti a kompot. Az utasok és a járművek távozását követően fölengedi a másik irányba tartó autókat és embereket a hajóra. Refik magas, nagy kezű férfi, a szeme körül mély nevetőráncok. Katona volt a bosnyákok oldalán a boszniai

háború kezdetén, 1992 októberében menekültként érkezett Ausztriába. „Pozitívan kell gondolkodnunk, és mindig előretekintenünk, sohasem hátra – mondja. – Ez a munka békés és szép. A legjobb munka a világon.” Felfigyelek egy kis kék-sárga bosnyák zászlóra a parancsnoki hídon, és egy török kávé készítésére használt rézüstre, mellette egy kupac tűzifa. Innen jött a füst, amit kora reggel láttam. Refiknek és családjának köszönhetően Ottensheim és szülővárosuk, a Jajca melletti közép-boszniai Vinac, testvérvárosokká váltak, rengeteg oda-vissza látogatással. Maga Hermann is éppen most tért vissza onnan. Visszaértünk a folyó ottensheimi oldalára. Egy gyakori utas, Julia megy oda a hídhoz, hogy találkozzon régi barátaival. Régebben mindennap átjárt a komppal a másik oldalon lévő gimnáziumba. Mostanában már csak a külön matematikaórákra jár át. „Annyi barátra teszünk szert az állandó utasok között” – mondja a kapitány. Egy kimondottan csinos nő száll fel a kompra négy kislánnyal, akik izgatottan szaladgálnak egyik oldalról a másikra vasárnapi ruhájukban. A kapitány búcsúzóul dudál egyet, Refik és Julia a fedélzetről integetnek.

TIZENHARMADIK FEJEZET Ó, Németország, te Sápadt Anya „Te állandó vagy bennem e mozgó zűrzavarban, tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál, vagy korhadt fának odván temetkező bogár.” RADNÓTI MIKLÓS: Razglednicák 1, 1944 Oda kell érnem a koncentrációs táborba, mielőtt öt órakor bezár, és miközben a Duna-partról fölfelé tartok a gránitfejtők mellett, ráébredek, hogy nem fog sikerülni. A dolog iróniája, hogy oda sietek ennyire, ahonnan 200 000 ember szeretett volna mindenáron kijutni. Szeretném megnézni az ausztriai Mauthausent, mielőtt átlépnék Németországba. Az emberek jelenében vagy múltjában keresgélni olyan, mintha egy vidéki kisváros kertjében ásnám fel a földet. Törött üvegdarabokat találnék, betont, csontdarabokat, tönkretett életek nyomait, elveszett szerelmeket. Mindegyik országban, amelyen átutazom, veszek néhány újságot, és az összesben perverz felnőttekről, bántalmazott gyerekekről, korrupt politikusokról, hajmeresztő balesetekről, emberi butaságról és kegyetlenségről szóló történeteket találok. Mégis, Wachau völgyének szépsége, a sárgabarackfák még csak puhatolózó bimbói, az előző évi termés rikító dicsősége, valamint az osztrák és német katonák tiszteletére emelt emlékművek után nehéz felfogni Mauthausen borzalmát.2 Budapesten találkoztam olyan magyar zsidókkal, akik túlélték a Mauthausenbe vezető erőltetett menetet a második világháború utolsó, vérzivataros hónapjaiban. Radnóti Miklós magyar költőt a szerbiai Bor városának – itt voltak a Vinča-kultúrát életre hívó rézbányák – koncentrációs táborából indították el a Mauthausen felé tartó halálmenetre. Legszomorúbb verseit kabátja izzadságfoltos zsebében találták meg, miután 1944 novemberében lelőtték, mert képtelen volt tartani a menettempót. A magyar

költészet egyik legemlékezetesebb sorát vetette papírra, németül: „Der springt noch auf!” (Ez még fel fog kelni!) – mondta egy német őr, amikor Radnóti a kimerültségtől elesett, és az út mentén egy árokban feküdt, akkor már Magyarország területén, háromhavi menetelés után. Mellézuhantam, átfordult a teste s feszes volt már, mint húr, ha pattan. Tarkólövés. – így végzed hát te is, – súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan. Halált virágzik most a türelem. – Der springt noch auf, – hangzott fölöttem. Sárral kevert vér száradt fülemen. Akkor még valóban fölállt, de már nem sokáig bírta. Három nappal később, Győr mellett, Abdánál tarkón lőtték. Később egy kis emlékművet állítottak Radnótinak és huszonegy társának, akik ugyanabban az árokban haltak meg a Rábca folyó mellett. Túl késő van ahhoz, hogy végigjárjam a tábort, de egy barátságos lány beenged a könyvesboltba, és megengedi, hogy vegyek még egy térképet és egy ismertetőfüzetet. Még meg is könnyebbülök, hogy nem kell megnéznem a gázkamrákat, a krematóriumot vagy a mauthauseni és a guseni tábor között közlekedő, elgázosító teherautóról készült fényképeket. Nem kell megkérdeznem, vajon mi zajlott a foglyok bordélyában, vagy milyen kártyajátékot játszottak az SS-őrök a kellemesen berendezett szobájukban. Elég, ha belehallgatok, ahogy átfütyül a szél a krematóriumból kihordott hamu fölé ültetett sövényen. Nem fogom látni a két megmaradt kemencét, ahol embereket, és nem holmi bábukat égettek el. A márciusi alkonyat pont megfelelőnek tűnik, hogy ellátogasson az ember valahová, ahol megállt az idő. Rápillantok az órámra. Csak a másodpercmutató jár körbe-körbe. Mauthausen 1938 augusztusától működött koncentrációs táborként, mindössze öt hónappal az Anschluss (Ausztria Németország általi bekebelezése) után nyitották meg. A gránitfejtők mellett sétálgatva próbálok a gondolataim közé menekülni, és a kétezer kilométerrel távolabbi, megviselt dobrudzsai gránithegyek jutnak az eszembe. Itt nincs vasút. Senkinek sem sikerült volna megmásznia a Duna fölötti, meredek sziklafalat. Az emberekkel plafonig telezsúfolt vasúti kocsik és marhavagonok képe annyira Auschwitzhoz és az ottani halálgyárhoz kötődik, hogy Mauthausen másként

döbbenti le az embert. Ide a foglyokat gyalogosan hajtották, egyesével, a fegyveres őrök vizsla tekintete mellett. Vagy teherautókon szállították, amelyeknek a sofőrjei pontosan tudták, mi vár a foglyaikra. Mauthausen létezése bizonyítja, hogy az emberi szív keményebb tud lenni bármilyen emberi kéz által megmunkált, ősi sziklánál. Felteszem, innen is vihettek volna gránitot az 1972-es müncheni olimpiára, valamiért azonban a dobrudzsai gránit, egy másfajta, de akkor még aktív diktatúrából, mégis csak biztonságosabbnak tűnt. A koncentrációs tábor könyvesboltjának egyik polcáról Adolf Eichmann unott, intelligens tekintete mered rám idétlen szemüvege mögül. A fényképet az 1961-es jeruzsálemi tárgyaláson készítették, és a linzi megyei bíróságon állították ki. Az ismertetőfüzet tervezője piros keretet rajzolt Eichmann fekete-fehér fotója köré. Gazember. Hét év alatt százkilencvenötezer embert küldtek Mauthausenbe. Ezek közül százötezer meghalt, halálra dolgoztatták a kőfejtőben, a fegyvergyárban vagy a Felső-Ausztriában lévő kisebb táborokban. Fele azoknak, akik meghaltak, a háború utolsó hónapjaiban adták fel, vagy akkor végzett velük a már agonizáló német háborús gépezet. Több százan azután haltak meg, hogy 1945. május 5-én az amerikai katonák felszabadították őket. Ezt követően a német katonák és civilek még három napig harcoltak életre-halálra Stein városa mellett, a Vörös Hadsereg ellen. „O Deutschland, bleiche Mutter” – olvasható a koncentrációs tábor falán lévő emléktáblán Bertolt Brecht egyik versének utolsó versszaka: Ó, Némethon, Sápadt Anya! Hova juttattak önnön fiaid téged? Hogy ott ülsz, s körötted a népek Gúnyolnak, s félnek tőled! A vers 1933-ban íródott, Adolf Hitler hatalomra kerülésének az évében. Az a negyven ország, amelynek polgárait megölték Mauthausenben, mind elhelyezte saját emlékművét. Az 1950-es években felállított kelet-európai szobrok az államszocializmusra és a nemzeti szocializmusra egyaránt jellemző görcsös brutalitást szimbolizálják. Németország szobra azonban megdöbbentően lágy: Fritz Cremer Brecht „Sápadt anya Németország”-át alkotta meg. A valós méretnél nagyobb ülő női alak mellei alig látszanak a gyűrött kendő alatt, a haja rövid, fejét egyenesen tartja, jobb keze az ölébe ejtve, bal keze az oldalánál csüng, miközben félig elfordul a padon. Valaki

piros szegfűt csempészett hatalmas jobb keze ujjai közé. Az állát magasra szegi, mint amikor egy anya a konyhaasztalnál ülve fogadja az ajtóban váratlanul felbukkanó felnőtt fiait. A szobornak van még két másolata: az egyik a berlini katedrális előtti pázsiton, a másik a kelet-németországi magdeburgi temetőben, ahol a fasizmus számos áldozatát eltemették. Az emlékműtől és az úttól lejjebb egy magas szomorúfűz, alatta orosz foglyok szétszórt hamvai. A fa fennkölten trónol késő márciusi színeiben, ahogy szürkéről lassan zöldre vált. Ágai magukba szívják az utolsó fénysugarakat. Akkor is itt állhatott, amikor Mauthausen még fogolytábor volt. A német ajkúak mindig is értették a fák nyelvét. A sűrűsödő félhomályban átutazom a völgyön, vissza a vigaszt jelentő folyóhoz. Az errefelé tartó magyar zsidók azon tűnődhettek, miként lehet, hogy ugyanaz a folyó folyik Budapest csodás hídjai alatt, az otthonuk mellett, és itt, ahol a vég vár rájuk. Vajon itt halt meg az öreg Weiss úr, a zsidó halkereskedő, aki lovas kocsijával nap mint nap elhajtott a Duna mellett, és megvásárolta, majd a pozsonyi piacon eladta azt, amit a Zsemlovics család kifogott? Az Ilz folyó feketének látszik a Passauról készült légi felvételeken, amint belefolyik a Dunába és az Innbe. Passaunál tehát három folyó találkozik, és a vizeik tolakodva szorítják ki maguknak a helyet. Bár egy kicsivel keskenyebbnek látszik itt, mint az Inn, mégis a Duna nyer, mint mindig, de a többiek sem veszítenek az erejükből vagy a presztízsükből a harc során. Olyan, mintha tovább folynának függetlenül, keveredés nélkül, rejtett ruharétegként a Duna nehéz kabátja alatt. Találok egy, az Ilzre néző kis hotelszobát. A Kameradenbund, azaz a Veterán Katonák Szövetsége idős férfi és nőtagjai söröznek a szálló földszinti éttermében, és jókora tál húsokat és zöldségeket falnak fel. Csatlakozom hozzájuk a hosszú asztalnál. Hilda elmeséli nekem, hogyan ment feleségül a háború után egy Németországban állomásozó amerikai katonához, majd hogyan élt az Egyesült Államokban harminc éven át. Tökéletes amerikai akcentussal beszéli az angolt. Amikor meghalt a férje, visszatért az övéi közé. Kicsi fekete-fehér képeket ad körbe saját magáról gyerekkorából és a férjéről. Katonafeleségként befogadták ebbe a közösségbe, ő is ide tartozik. Az ellenséges hadseregek, a győztesek és legyőzöttek, megszállók és megszálltak közötti vonalak eltűntek, elpárologtak a fekete Ilz partján, annyi évvel a má- j sodik világháború után.

A hátsó lábán álló, vérszomjas vörös farkas a körmeit meresztgeti a város címerében. A középkorban ez a város volt a kardkészítés központja, és a farkas egyszerűsített változatát minden pengébe belevésték, hogy a kardot forgató harcosokat felruházzák a farkas bátorságával és legyőzhetetlenségével. Belgrád, Újvidék, Budapest és Bécs múzeumaiban is tanulmányozhattam az üvegvitrinek magányába rekesztett, tompa éleikkel vérre szomjazó passaui kardokat. A középkori Németország rivális kardkészítői, a solingeniek egy idő után szintén belevésték a farkast a pengébe, mert látták, micsoda népszerűségre tett szert a harcosok között. 1803-ban Passau elveszítette addig oly becses függetlenségét, és Bajorország részévé vált. 1847-ben Bajorországban megölték az utolsó német farkast, talán éppen az Ilz forrásánál lévő, Csehországgal határos erdőben. Ausztriában, úgy tudják, nem maradt több farkas. Magyarországon kevesebb, mint ötven él, Szlovákiában három-négyszáz, a volt Jugoszlávia területén vagy ezer, Romániában pedig – a patkó alakú Kárpátok magaslatai közt – kétezer-ötszáz, legalábbis az Európai Tanács megbízásából készült tanulmány szerint. „Az állatokat attól függően tartották szeretetre méltónak, hogy milyen mértékben hajlandók elfogadni az emberi dominanciát; a lázadó típusokat, mint például a tigris vagy a farkas, gyakran démonizálták. Emiatt aztán keresztes hadjárat indult a farkasok és más nagy ragadozók kiirtására...” – írta Boria Sax. A rehabilitáció azonban nem sokáig váratott magára. „A nácik állandóan a kutyákat és a farkasokat tekintették példaképnek a fejlesztendő emberi értékek tekintetében: úgy, mint hűség, hierarchia, hevesség, bátorság, engedelmesség, időnként még a kegyetlenség is. Hitler fedőneve »a farkas« volt.” Szívesen mesélte bárkinek, hogy neve az irodalmi ónémetben adal, ami azt jelenti: „nemes” és farkas. A kis Adolf egy kocsmában született, a Gasthof zum Pommerben, az Inn folyó és Braunau mellett, egy kis faluban, Ranshofenben, 1889 áprilisában. Hároméves korában a családjával Passauba költözött, majd ötévesen Linzbe, úgyhogy lényegében a Duna mellett nőtt fel. Kétség sem férhet hozzá, hogy Passau szimbolikus értékű farkasa mély nyomot hagyott az ifjú Hitler képzeletében. „A farkaskultusz mintha a »civilizáció«-val időnként társított fegyelmet ígérte volna a náciknak, az azzal járó dekadencia nélkül. Természetességet anarchia nélkül. Olyan állatként, amely majd’ száz éve kihalt Németországban, mégis továbbélt a metaforákban, népmesékben és az ikonográfiában, a farkas egyfajta elveszett ősi vitalitást jelképezett.” 1934-ben Németország a modern nemzetek közül elsőként helyezte a

farkast védelem alá. Szimbolikus cselekedet volt ez, egy fejbólintás a kihalt vadállat felé, hiszen egyetlenegy sem maradt, amelyet megvédhettek volna. Kutyák azonban annál többen. Mihály román király, akivel 2011 októberében interjút készíthettem kilencvenedik születésnapja alkalmából, elmesélte, hogy tizenéves gyerekként kedvenc kutyájával játszott, amikor felfedezte, hogy korábbi, náci tulajdonosai beletetoválták a fülébe az „SS” betűpárt. Hitler, a farkasok iránti csodálata ellenére, nem osztozott azok húsimádatában, elkötelezett vegetáriánus volt. Ranshofeni szülőháza falán 1989-ben emléktáblát helyeztek el, mégpedig mauthauseni gránitból. A kard és a farkas mellett Passau a sóról is híres, amelyet az osztrák Alpokban, Salzburgban, valamint Hallsteinben, Hallstattban, Reichenhallban, Bad Ischlben és Altaussee-ben bányásztak. A hall kelta szó a sóra, és a sókereskedelemben érintett számos hely nevében megtalálható. A Vinča, valamint az Alsó- és Közép-Duna menti, ötezer évvel ezelőtti rokon népekhez hasonlóan, a germánok is meggazdagodtak a sóból. Batava (kelta szó a településre) az idők folyamán Passavere változott, majd Passaura. A sót az Inn folyón szállították le Passauba, ahol a törvény értelmében legalább három napig raktárokban tárolták. Aztán vagy hajóra pakolták, hogy elindítsák fölfelé – ilyenkor lovak vontatták a hajókat – vagy lefelé a Dunán, vagy kocsikra és málhás állatokra halmozták, amelyek aztán az Ilz mentén Csehországba, egészen Prágáig szállították. Ez az útvonal a Goldene Steig (Arany Lépcső) néven lett ismert, a keleti bajor erdőkben nagy mennyiségben szállított értékes árucikkek miatt. A földből bányászott „fehér arany”-at, azaz a sót a föld fölött termett, aranyló búzára cserélték. A Passauból északra tartó út során az első nagyobb város, amelyet a Säumer (hordár) Csehországban elért, Prachatitz, a mai Prachatice volt. A másik irányban sok cseh árucikket, különösen a déli lejtőkön termett gabonát, szállítottak Passauba, ahol azokat elraktározták, majd hajóval továbbvitték. A Veste Oberhaus a három folyó találkozására néző hegyre épült 1219ben, és fennállása során szinte végig a hatalmas területet birtokló és a kereskedelmet irányító passaui püspök székhelyeként működött. Egy 1830-as litográfián az Ilz két partja látható, a szállómhoz közel. A kép előterében egy hajóépítő műhely és két elkészült Zille, azaz szokványos folyami szállítóhajó látható. Mielőtt még elérte volna az Innt és a Dunát, az Ilz folyó két partja ideális helyként kínálkozott a hajóépítők számára. Az Ilz torkolatánál tizenöt műhelyt jegyeztek be a XVI. század vége felé. A folyón való szállítás megviselte a hajókat: mintegy harminc, Halleinig tartó oda-vissza utat kellett

kibírnia egy hajónak. A múzeumban hajóépítő szerszámok gazdag gyűjteménye látható, valamint csákányok, vésők, sótárolásra és -szállításra használt szekrények. Az egyik sötét fatárolón a passaui farkas fölött az 1540es évszám szerepel. A farkas egy irányba tart egy görnyedt hátán sót cipelő munkással. A sót a munkás egy raktár felé viszi, a szépen egymásra rakott zsákok közé. A passaui sókereskedelem több csapást is elszenvedett az évszázadok folyamán. 1594-ben például Miksa herceg monopóliumot szerzett a halleini sókereskedelemre, és a forgalmat átirányította Linz irányába, lefelé. Az erős Bajor és Osztrák Királyságok átvették ezt a jogot, így Passaut háttérbe szorították. A sót és az érte kapott árucikkeket még mindig nagy mennyiségben szállították át Passaun, az ezzel járó haszon azonban kifolyt a passaui polgárok ujjai közt, mintha sót tartottak volna a markukban. Passau soha nem nyerte vissza régi gazdagságát, és fővárosból vidéki várossá süllyedt. Egy XVIII. század végi tollrajzon sóval megrakott, Passautól Regensburg felé vontatott hajók konvoja látható. A mellette lévő szöveg elárulja, hogy a konvoj harminckilenc lóból és azok lovasaiból állt, nyolc szolgából és huszonegy legénységi tagból. Az egyik kapitány feladata volt, hogy rendszeresen mérje egy bottal a folyó mélységét. A múzeum egy másik termében egy falfestmény vázlata látható, amely I. Lipót császár és harmadik felesége, Pfalz-Neuburgi Eleonóra 1676-os házasságkötését hivatott megörökíteni. Lipót császár előző felesége, Klaudia Felicitász ugyanazon év áprilisában halt meg, és nem lett volna illendő az új frigyet ugyanabban a városban, Bécsben megünnepelni. Linzben az esküvő alkalmából egy operát állítottak színpadra A halhatatlan Herkules címmel, abban a reményben, hogy a Habsburg-ház végre trónörököshöz jut, hogy a háromszáz éve markukban tartott hatalom ki ne csússzon a kezeik közül. Az opera sikert aratott, sőt a Habsburgok is további közel két és fél évszázadig megőrizték a trónjukat. A passaui óváros olyan, mint egy sziget: az Inn és a Duna összefolyása kelti ezt az érzést. A legvégén van egy kis park, benne egy labirintus, egy játszótér és egy sziklához erősített, hatalmas vasmacska, mellette egy felirattal: „A Duna mártírjainak emlékére”, mindazoknak, akik baleset következtében vagy saját akaratból a sötét hullámok közt lelték halálukat. A Folyók és Tengerek Barátainak Szövetsége állíttatta 1971-ben. A vasmacska egy ágán valaki kézzel írt üzenetet hagyott egy kincsvadász számára: „Még távol vagy a célponttól. Menj el egy művészeti galériába, ott hajtsd végre a kiszabott feladatot! Segítségképpen: a galériát egy görög étterem mellett

találod.” A labirintusban kislányok hajkurásszák egymást, a játszótéren apukák hintáztatják a kisfiaikat. A közeli templom falán egy magyar feliratot látok egy vésett kőtáblán: „Ezen ősi templom falai között nyugszik boldog Gizella bajor hercegnő, Szent István felesége, az első magyar királyné, a niedernburgi kolostor apátnője.” István király hatására tért át a magyarság a keresztény hitre 1000-ben, ennek jutalmaként a római pápa, II. Szilveszter koronát küldött Istvánnak. Ez a korona sok viszontagság közepette hol elveszett, hol újra előkerült. A második világháború végén amerikai katonák vitték magukkal, majd 1977-ben Jimmy Carter, amerikai elnök végül visszaadta Magyarországnak. Amikor 1986-ban Magyarországra költöztem, többször is megnéztem a koronát a Nemzeti Múzeumban. Magyarországon a hatalom és az ország birtoklása nem az uralkodóhoz, hanem a koronához kötődik. Magyarországot története során „Szent István koronájának földje”ként ismerték. 2000. január 1-jén, a Fidesz-kormány hatalmas ceremónia közepette átszállíttatta a koronát a múzeumból az Országházba, ahol azóta egy üvegvitrinben tekinthető meg a kupola alatt. A bizánci királyokkal és szentekkel csodásan díszített állami ékszer tetején egy különös, oldalra dőlő kereszt látható, amely sok magyar szerint az ország hányattatásait, ugyanakkor túlélését szimbolizálja. Vannak, akik úgy vélik, hogy a koronának a múzeumban volna a helye, hiszen, ahogy egy liberális filozófus megjegyezte, nincs nagyobb szerepe, mint „egy svájcisapkának”. Boldog Gizella tizenegy éves korában ment hozzá hercegéhez 996-ban, és ezzel hozzájárult ahhoz, hogy a Magyar Királyság a keresztény Európa részévé váljon. Egészen addig Nyugat-Európa úgy tekintett Magyarországra, mint veszélyes közép-ázsiai nomádok darázsfészkére. Szent István megkoronázása 1001-ben pontot tett a folyamat végére. Közel ötszázötven évvel Attilának, a hunok királyának halála után a magyarok a Nyugat, a Német-római Birodalom szövetségeseivé váltak, már csak azért is, mert Gizella bátyja, II. Henrik volt a német-római császár. Mivel István király komolyan gondolta a magyarok keresztény hitre való áttérését, a feleségével bejárták a királyság területét, és új templomokat alapítottak. István 1038-ban bekövetkezett halálát követően Gizella vitába keveredett a magyar királyi udvarral, ezért a passaui Niedernburg-kolostorban apácaként keresett menedéket, itt halt meg, a legtöbb forrás szerint 1065-ben. A csöndes templomban elhelyezett sírt magyar nemzetiszín szalaggal díszített koszorúk borítják. Fényképeken két apáca óvatosan tisztogatja Gizella exhumált

koponyáját. A templom egy kis oldalkápolnáját neki szentelték, ott van a térdig érő koporsó, benne jól látható a koponya, rajta egy aranykorona, lábszárcsontjain drága selyem és gyöngy. A látogatók könyvében Gizellához intézett fohászok olvashatók magyarul és németül egyaránt. „Drága Gizella, adj erőt a családunknak, hogy egyben maradjon, vigyázz két lányunkra, kísérd őket az útjukon, erős hitben, és készíts fel minket a másvilágra!” „Drága Istenem, add, hogy felépüljön a nagymamám! A te Viktóriád” „Drága Gizellám, könyörögve kérlek, segíts, hogy még egyszer boldog legyek az életben! Szeretlek. Angéla” „Drága Gizella, megint itt vagyok. Könyörgök, hallgass meg! Kérlek, segítsd meg a fiamat az ő nagy bajában! Mária” Lent a Duna-parton, a nagy utasszállító hajók lépcsőin angol nyelvű figyelmeztetések olvashatók: „Figyelem! A lépcsők csúszósak a talaj menti fagyok miatt.” A német zászló alatt hajózó Kilian fölfelé tart a folyón. Az éles napsütésben, a hátsó falon kirajzolódik a rövid szakállú, szemüveges kormányos mozdulatlan sziluettje. Volker Enseler hosszú utat tett meg a biblisi atomerőműtől idáig, ahol negyven éven át dolgozott. A Duna mellett botlok bele, Hofkirchen egy csöppet sem szép részén, ahol buldózerekkel javítják az árvízi védműveket. Hosszú, könnyed lépései, kis hátizsákja a vállán elárulják, hogy sokat utazik, és mint általában mindenki, rossz úton jár: lefelé közelít a Duna mentén. Magas, napbarnított férfi, a háború utáni német nemzedék eltökéltségével az arcán. A napsütés ellenére élénkpiros esőkabátot visel, hozzáillő baseballsapkával, a nyakában sárga sál. Nagyokat nevet, ami valamelyest lágyítja meglehetősen szigorú, pedáns magatartását. Mielőtt nyugdíjba vonult volna, magyarázza, felfigyelt egy táblára flensburgi otthonához közel, Németország északi határán: „Genova 2700 km.” Elhatározta, hogy legyalogolja a távot, és meg is tette: hat év alatt, tíz szakaszban. Naponta mintegy harminc kilométert tesz meg, pedig hamarosan betölti a hetvenet! „Milyen nehéz a hátizsákja?” – kérdezem. „6,9 kilós – feleli olyan pontossággal, hogy mind a ketten elnevetjük magunkat. – Ma reggel azonban

vettem két mandarint, és megittam a fél liter vizemet, úgyhogy talán hétig is felment.” Élvezetből gyalogol, és a szabadságérzet miatt, amit biztosít. Egyszer eszébe jutott, hogy meg kellene csinálnia a zarándokutat Santiago de Compostelába, a Szent Jakab-utat. Amikor azonban meghallotta, hogy évente egymillióan teszik meg azt az utat, helyette inkább ezt a távot választotta – „ahol csak én vagyok”, meg néhányan, akik kutyát sétáltatnak. Mindig megkéri, hadd simogassa meg őket. Van, amikor megengedik neki, van, amikor nem. Amikor Genovába ért, vásárolt egy üveg vörösbort, leült a fő téren, és megírt negyvenöt képeslapot. Aztán elsétált a vasútállomásra, és vonattal hazautazott Felnsburgba. A jelenlegi túrára a Kelheim melletti Weltenburg-kolostortól indult, és hét napja van úton. Tetszenek neki az észak-németországihoz, különösen a Rajna-vidékihez képest szerény árak. A Rajna említésére eszembe jut, milyen közel is járok saját utam végéhez. Olyan, mintha a Duna forrásának elérésével a Rajna is közelebb kerülne hozzám, és a két folyó, mint ahogy versenyt folytatnak a patakokért, azért is küzdenének, hogy róluk beszéljünk. „Elég lusta voltam – meséli Volker Enseler –, mert soha életemben nem váltottam munkahelyet, így elég jó a nyugdíjam.” Úgy számolja, hogy túráin körülbelül napi száz euróra van szüksége szállásra, ételre és borra. Negyven és hatvan közé tehető a szállás, húsz-harminc egy jó vacsora, a többi ebédre megy, múzeumi belépőkre – „vagy esténként még egy pohár borra vagy sörre, az egész napos izzadás után”. Az atomerőműben dolgozott biztonsági területen, a munkások biztonságáért, a nukleáris biztonságért: „Vigyáznom kellett, nehogy minden a levegőbe repüljön”. Ha azt vesszük, hogy az erőmű még mindig stabilan a helyén áll, sikerként könyvelheti el a munkáját. Úgy gondolja, ebben a tempóban négy-öt éven belül jut el Budapestre. Címet cserélünk. Néhány nap múlva elegáns, humoros elektronikus levelet kapok tőle: rövidre sikerült a túrája, mert nagyon megfájdult a lába, de ne aggódjak, folytatni fogja a Duna menti útját lefelé. A Duna Bajorország alföldjein kanyargózik fölfelé, legalábbis úgy tűnik nekem, ennyi heggyel a hátam mögött. A táj túlzsúfolt, tele van házakkal, utakkal, fejlődéssel. Ez itt a kisvárosi Németország. Megállok Niederalteichban, miniszoknyás lányokat keresek. Biciklisek számára íródott útikönyvem szerint egyházi vizsgálatot folytattak, miért van annyi házasságon kívül született gyerek – minden hatodik –, és arra a következtetésre jutottak, hogy azért, mert a helyi lányok olyan rövid szoknyában járnak, hogy a férfiak képtelenek megtartóztatni magukat. Én

mindössze néhány török lányt látok, akik azonban illően hosszú ruhát viselnek, és csinos fejkendőt. Kétség sem férhet hozzá, megkönnyebbülhetnek a püspökök. Bogenbergben, a Duna bal partján – az én utamon a jobb oldalon – végre találok egy hegyet: fel is megyek a Maria Himmelfahrt zarándoktemplomba. Tetszik ez a szó: Himmelfahrt (égi utazás), mert jobb, mint a mennybemenetel. Mohamed próféta híres lova, Burák hátán Mekkából Jeruzsálembe megtett, majd az égbe vezető „éjjeli út”-ját juttatja eszembe. Erről pedig felötlik bennem Marko Kraljević útja Sarac (foltos) nevű, szintén nevezetes lován. A zarándoktemplomnak míves nyolcszögű tornya van, bent azonban sötétség honol, és nyomasztó hangulat. Hamarosan megtalálom, amit keresek: Mária szobrát. 1104-ben rábukkantak egy Mária-szoborra a Duna-parton, a hegy lábánál, mint ahogy jóval lejjebb, a romániai Derventben is a keresztekre. A falubeliek ezt a kegyelem jelének látták, így amikor a helyi földesúr várának egyik kápolnájába helyezte, zarándokok özöne érkezett a csodatévő Madonnához. 1679-ben Balthasar Regler atya „tudományos célból” levetkőztette a szobrot, és rájött, hogy az a várandós Máriát ábrázolja. Onnantól kezdve a megfoganni vágyó vagy a baj nélküli terhességben reménykedő nők csapatostól érkeztek Bogenbergbe. A harmincéves háború alatt, amikor a svéd seregek végigsöpörtek Bajorországon, protestáns hevülettől fűtve minden katolikus ereklyét ellenséges célpontnak tekintettek, és szegény várandós Máriát visszagurították a meredek hegyoldalon át a Dunába. Ezen a ponton aztán a történet elágazik. Az egyik változat szerint a szobor egy fa ágai közé pottyant, ami teljességgel hihető lehet – akár egy szőke, erős karú svéd számára is –, és visszatérhetett a templomba. Az ajtó mellett jobbról lévő szobor azonban, az útikönyvem szerint, nem azonos az eredetivel. Pedig a hithű katolikusok mindent megtettek azért, hogy annak tűnjön. A kissé kövérkés arcú, szomorú Mária, a fején míves koronával, a kezét a gömbölyded pocakjára helyezi. A pocakon egy ablak, azon keresztül láthatjuk Jézust, embrió formájában. Ha ez nem az eredeti szobor, akkor az vajon hol lehet? Lehet, hogy a svédek tényleg eldobták, és odalett? Lehet, hogy a Madonna még most is ott úszik a folyóban, és útközben termékenységet hoz a földekre és a lányokra? A szobornál jobban tetszik egy kis fa zenedoboz, rajta egy kis falusi templom modellje, és egy felirat: „Beim Kirchlein wirf ein Zehnerl ein, dann wird’s Dir Aug’ und Ohr erfreuen” (Dobj be tíz pfenniget ebbe a kis

kápolnába, hogy szemed és füled gyönyörködtesd...) Egy ötvenpfenniges is megteszi, folytatódik a szöveg, akik azonban „erősebben áldoznak”, egy egész márkát is adhatnak (valaki kedvesen ezt euróra változtatta) – „és lenyűgözi majd őket a dal szépsége, a fény dicsősége”. Ilyen kérést nehéz visszautasítani. Néhány másodperces kattogás és zúgás után felhangzik egy egyszerű dallam, és a kis templom ajtói kitárulnak. Kilép rajta egy mosolygó pap, körülnéz, aztán visszatipeg. A nap pontosan hét óra után tíz perccel bukik le a Dunában. Még egy óra, hogy Regensburgba érjek a sötétben. Regensburg a Duna legészakibb pontjánál fekszik. A folyó Passau után felfelé kanyarodik, aztán Ulmon keresztül lefelé Donaueschingen és rejtélyes forrásvidéke felé. A hotel, amelyre a választásom esett, kiábrándító. Túl drága, a lepedők cigarettaszagot árasztanak, feltehetőleg a mosoda miatt, ahol száradtak. Az óvárosban azonban van egy jó kis olasz étterem, és ott található a nagyszerű kis kőhíd is, az egész Duna legrégebbi hídja, amelyet 1135 és 1146 között Büszke Henrik gróf építtetett. Négyzet alakú, sárga homokkőből épült, minden oszlop egy hajótest formájú kis szigeten nyugszik, tizenkét boltíve enyhén emelkedik a középső csúcs felé. Egyszerű, ugyanakkor szigorú, mint egy keresztes lovag sisakja: semmiféle barokkos túldíszítettség nem jellemzi, ami később megfertőzte Németországot és Ausztriát. Kora reggel elmenekülök a szállodai szobámból, hogy megnézhessem a folyó fölötti napfelkeltét. A katedrális zárva van, találok azonban Laugenbrötchent, lúgos zsemlét, amely a különös, sötétnarancsos mázról kapta a nevét, és leviszem a hídhoz reggelire. Galambok búgnak hangosan a boltívek alatt és a magas toronyban, a macskaköveket már sűrűn tapossák a munkába bicikliző emberek és az iskolába sétáló gyerekek. A hidat, olvasható a dísztábláján, 1945. április 25-én felrobbantották, majd helyreállították. Regensburgban hunyt el Johannes Kepler, a csillagász. Elképzelem, ahogy újra és újra átkel a hídon, és közben a csillagokat kémleli. A híd déli végén lévő óratornyon különösön szép szélirányjelző nyúlik a magasba: a negyedhold egy levelek közül kiemelkedő ezüstszínű, bogáncsvirág alakú napkoronghoz illeszkedik. Itt a Duna sötétzöld, mint a jádekő, és a híd kusza, filigrán mintákat rajzol a tükrére. A Marcus Aureliusról elnevezett közeli partszakaszon a Freudenau nevű dízelvontató vesztegel. A második világháború alatt épült hajó, 51 év dunai munka után, 1993-ban nyugállományba vonult. Utolsó évében a linzi

kikötőben vontatta az uszályokat. Mellette egy másik múzeumhajó, az 1922ben Regensburgban épített Ruthof/Érsekcsanád. A Ruthof néven vízre bocsátott hajót 1944-ben a dél-magyarországi Érsekcsanádon a Dunába süllyesztette a Királyi Légierő. 1956-ban a MAHART kiemelte a hajót a folyó mélyéről, és még abban az évben, a magyar forradalom évében helyreállították, majd aktív szolgálatba helyezték. 1979-ben a magyarok eladták a szülővárosának, ahol 1983 óta hajózási múzeumként működik. Kelheim a Duna legmagasabb hajózható pontja. Innen az Altmühl folyó képezi a Dunát az Északi-tengerrel összekötő Duna-Rajna-Majna-csatorna utolsó részét. Az 1993-ban elkészült csatorna lehetővé teszi, hogy észak-déli irányban hajóval átszeljük egész Európát, anélkül hogy egyszer is ki kéne tennünk a lábunkat a partra. A természetvédők aggodalmuknak adtak hangot emiatt, a szállítási lobbi azonban nem győzte eléggé beharangozni, mert a megnövekedő forgalom révén áttörést remélt a Duna vízi főútvonallá való átalakításában. A reményeik hiábavalóaknak bizonyultak, részben a NATO 1999-es, a hajózásra mért csapása következtében, részben a Dunának az éghajlatváltozás okozta vízszintcsökkenése miatt. A Duna és a Kelheimnél folyó Altmühl közötti fennsík a kelták egyik fontos oppiduma (ókori mezővárosa) volt. A régészeti múzeumban gazdag kelta és római gyűjteményt őriznek. Bár a téli szünet miatt még zárva tart, a munkatársak már az új szezonális kiállítást készítik elő, és megengedik, hogy körülnézzek. Miközben a Vinčai és a többi alsó- és közép-dunavidéki kultúrák kemencéiben rezet és esetleg aranyat olvasztottak, a kelta kemencék a vas kinyerésében jeleskedtek. A régészek „kelheimi sáncok”-ként ismerik a magaslati erődök köré épített, fagerendákkal megerősített, szintén fából készült, vastag falú kelta földsáncokat. A kelheimi oppidum óriási sáncai végighúzódnak az Althmühl mentén és nyugati irányban nyolc kilométeren át, összekötve ezzel az Altmühlt a Dunával. A háromszög dunai oldalán nem volt szükség sáncokra, hiszen a bal oldali, északi irányú part magas mészkősziklái kiváló védelmet biztosítottak. A sáncokon belül vasércet bányásztak, melynek a maradványai most olyanok, mint a kis gödröcskék az erdővel sűrűn benőtt fennsíkon. Huszonegy kemencét és salakhalmot találtak a vasolvasztás helyszínein. Kelheim (a kelták számára: Alcmoenna) a fegyvergyártás központja volt. Az egyik harcos sírjában megtalálták a vele együtt eltemetett teljes fegyverzetét: lándzsát, dárdát, pajzsot, íjat és nyilakat. A nők sírjaiban talált ékszerek is csodálatosak: piros, kék, zöld és sárga

csiszolt üveggyöngyök, Bernstein-gyöngyök, frittek és millefiorik. A Duna-torok hat kilométer hosszan fut Kelheim és Weltenburg között, nyolcvan méter magas, csipkézett mészkősziklákkal körülvéve, mintha a Szerbia és Románia közötti Vaskapu kistestvére volna. A mészkő értéket képviselt a keltáknak a vasolvasztás során. Az arcokra hasonlító sziklákat az idők során becenevekkel látták el a hajókon utazók, különösen, ha már elfogyasztottak egy-két üveg barna sört a Weltenburg-apátságban, amely a világ legöregebb, 1050-től működő sörfőzdéjének vallja magát. A „három fivér”, a „kőszűz” és a „csókolózó pár” merednek lefelé rám. Leparkolom az autómat az apátság közvetlen közelében, és biciklizem egyet a Duna mellett. A parton egy amerikai katonák tiszteletére emelt emlékmű áll. Mindhárman „ezen a helyen vesztették életüket a Dunában, 1975. szeptember 16-án... a szabadságunkért teljesített aktív szolgálat közben” – olvasható a fehér kőoszlopon. Az Amerikai Tengerentúli Háborús Emlékművek Egyesület feljegyzései szerint Lucky J. Cordle, Robert S. Adams és Dennis M. Reihan egy hadgyakorlat közben történt baleset során fulladtak a Dunába. „Tizenkét társukkal egy gumicsónakban, kötél segítségével próbálták meg kézzel áthúzni magukat, és úgy átkelni a Dunán. Az áramlás nekilökte a csónakot a kötélnek, és felborította.” A konfliktusként, amelyben a katonák az életüket vesztették, a „hidegháború”-t jelölték meg. Ingolstadt az autógyártás városa. A sztrádán haladva temérdek új Opelt látok, hatalmas Opel-mezőt, különféle színű autókból, mintha nem – mondjuk – kukoricát, hanem Opelt vetettek volna oda. Németországban minden nagyobb városnak megvan a maga rendszámtáblája, úgyhogy minden gépjárműről jól látszik, honnan származik. 2006 októberében a szocialista magyar kormány számos államfőt hívott meg a világ minden tájáról, hogy megünnepeljék az 1956-os magyar forradalom ötvenedik évfordulóját. Mivel az országban nem volt elég elegáns autó, amelyekkel az államfőket szállíthatták volna, vagy talán valami más okból, ötven egyforma Opelt rendeltek Ingolstadtból, néhányat páncélozott kivitelben. A repülőtérről a városba tartó konvoj összes autójának a rendszáma ING jelzésű volt. Az október 23-i ünnepséget azonban egyetlen tüntető képes volt tönkretenni, miután elindított egy múzeumi járművet, egy T-34-es szovjet tankot, és őrült módon behajtott a békés tömegre gumilövedékkel lövöldöző rendőrök közé. Neuburg és Ingolstadt között, Grünauban Siegfried Geissler vár rám egy vadászlak bejáratánál, mélyen bent az erdőben. Balról az út, jobbról a Duna. Nászajándékként adta Ottheinreich gróf a feleségének, Susannának 1530-ban.

Jelenleg természetvédők bérlik kiállítóhelyként. A német nyelvben a vadászlak (Jagdschlösser) és a kéjlak (Lustschlösser) szavak könnyen összekeverhetők. Amikor a háború veszélye elmúlt, az arisztokraták előbújtak erődített kastélyaikból, és belevetették magukat az élvezetekbe. A grünaui laknak fehér, lekerekített falai vannak, és meredeken lejtő, piros cserepes teteje. Lépteink visszhangoznak a macsakaköveken, amint belépünk a belső udvarra. Az egyik szobában az egész Duna modellje látható egy hosszú asztalon. Végighúzom a kezem az eddig megtett úton. A kastély egyedül áll az erdőben, egy hosszú távú bicikliút mellett. Egy homokos úton elindulunk a Duna felé, az ártérhez. Ez az egyetlen németországi nemzeti park, amely a Duna menti ártéri erdő helyreállítási programjának a része. Siegfried számát Hannes Seehofer adta meg nekem Grünauban. Siegfried közeli kapcsolatban van az orthi osztrák Georg Frankkal, a pozsonyi Jaromír Sibllel és a magyarországi, horvátországi, valamint a folyó mentén az összes többi természetvédővel. Ők az utolsó árterek védelmezői, helyreállítói a folyó ágainak-bogainak, melyeket a korábbi generációk akkora üggyel-bajjal kiegyenesítettek. Az erdőben főként tölgy-, kőris- és juharfák vannak, a holland bükkbetegséget túlélt néhány fiatal szillel. A szilfa nem nagyon éri meg a húsz évet, a kőrist pedig szintén betegség fenyegeti. Az egész táj a tavaszvárással terhes. A földön és magasan a fákon rovarokat és bogarakat begyűjtő dobozkák vannak, a természeteshez közeli állapot helyreállításáért végzett munka bizonyítékaiként. Siegfriednek busa szakálla van, a haja pedig őszülni kezdett a földtulajdonosokkal folytatott hosszú vitától. Ő és társai arról próbálják meggyőzni őket, hogy hagyják, hadd térjen vissza a Duna a területeikre. Ha a természetvédő szervezetek elég pénzt tudnak összeszedni, megveszik tőlük az erdőket. Ha nem sikerül, a folyó érdekében megpróbálják bérbe venni azokat. Kemény tárgyalások zajlanak, és Siegfried gyakran elcsügged. „Sokan csak a fából bejövő pénzforrásként tekintenek az erdőre, jól megfejik a fákat.” Egy homokos parton állunk a sápadt márciusi erdőben, és a két mély part között zúgó, bugyborékoló, márványkék patakot nézzük. Ha alaposabban megvizsgálja az ember, látja, hogy valójában egy folyó folyik a patak fölött, egy különleges hídon át. Az első vízi felüljáró, amit életemben láttam. „Két évvel ezelőtt egyáltalán nem volt még itt folyó, és víz sem az ártérben. Csak a csatornázott Duna volt, teljesen elvágva a környezetétől. Új folyót hoztunk tehát létre! Az első négy kilométert a Duna partjából vágtuk le, az a szakasz tehát új. Aztán összekötöttük a régi kanyarulatokkal.” Száz éve először víz

árasztotta el a területet. Egy tízéves terv öt éven át tartó megvalósításának csúcspontja volt ez Siegfried és kollégái számára, és remélhetőleg több száz éven át fogja éreztetni a hatását. Amikor megnyitják a zsilipeket, másodpercenként hatszáz köbméter víz áramlik át az új oldalágon, hogy elárasszon 250 hektárnyi erdőt. A régi tölgyek megmenekültek a kivágástól. A bergheimi vízerőműnél érünk ki a Dunához, ami itt nem is annyira folyó, mint inkább az erőmű tározótava. A tómederben vastag sárréteg, pedig a legtöbb halfajnak folyóvízre van szüksége, és kövekre, amelyek között ívhatnak. Majd az új rendszer talán lehetővé teszi ezt is. Mivel egy rendes folyóval ellentétben egy tó vízszintje állandó, a projekt vezetőinek utánozniuk kell a természetet, és időnként ki kell engedniük a vizet a zsilipkapukon, hogy elárasszák az erdőt. A Müncheni Egyetem kutatói által végzett tanulmány máris kiváló eredményeket mutat: negyvenkét halfaj tenyészik az ártéri erdőben abból a negyvenhétből, amelyek az 1970-es években épült gát előtt éltek itt, és a halak az új vízi útrendszert használják a folyón fölfelé vándorlás során. Siegfried a helyreállított eredeti környezetet a folyó és a helyi lakosok közti adok-kapok játszmához hasonlítja. Az utolsó nagy, természetes árvíz 1999-ben volt, és azt reméli, hamarosan jön a következő. „Az emberek néhány év alatt elfeledkeznek az árvizekről és az akkor átélt nehézségekről, és azt keresik, hogyan hasznosíthatnák a területet ipari célokra vagy házépítésre. A Duna errefelé régen egy alpesi folyó volt, tele kövekkel, három-négy ágon futott, öt-hat kilométeres szélességben, és az állandó, dinamikus változás jellemezte. Csodálatos hely lehetett ez itt száz évvel ezelőtt!” A Dunán lévő négy vízerőműben – Bertoldsheimben, Neuburgban, Bergheimben és Ingolstadtban – keletkező elektromosságot a német vasúthálózat, a Bundesbahn hasznosítja. „Hát nem jobb, hogy ez az energia a vízből származik, és nem, mondjuk, atom- vagy szénerőműből?” – kérdezem. Nagyon örül, feleli, hogy Németország az atomenergia mellőzését választotta. Harminc éven át kampányoltak ezért a zöldek. A dolog negatív oldala azonban, hogy így megnőtt a nyomás a vízerőművek fejlesztése terén. Meggyőződése viszont, hogy a német ipar óriási igáslovát kizárólag megújuló energiával is lehet táplálni – hatékonyabb, a környezetre kevésbé ártalmas hidroenergiával, erdei biomasszával, szél- és napenergiával. „Hatékonyabban kellene felhasználnunk a fát, nem pedig Kanadának eladni WC-papír gyártására! Ha sikerülne Németországot, ezt az erősen iparosodott

országot megújuló energiával táplálni, akkor mindenki képes lenne erre, mi lehetnénk a példakép az egész világon. A Duna helyreállításáról beszélgetünk, de sok más tennivaló is akad.” Csöndben álldogálunk egy darabig, együtt lélegzünk a folyóval. A tározótó döglött sara és a folyó sekély, megszelídítetlen vagy helyreállított szakaszainak élő partja közti különbség határozta meg az egész utamat. A távolban fenyőfákat látok a part mentén, és eszembe jutnak az előző nyári fenyők a szerbiai Ráma és Galambóc környékéről. Siegfried elmosolyodik. „Lehozza a folyó a fenyőtobozokat a Feketeerdőből.” A természet él és élni akar. Hódokat is telepítettek ide pár évvel ezelőtt. Mostanra annyira elszaporodtak, hogy egész Európába exportálják őket, azokba az erdőkbe, ahol szükség van rájuk. „Maradt néhány vadon élő hód Lengyelországban, Németország keleti részén, az Elbánál, Európa összes többi hódja azonban innen származik.” A főúton haladok, majd miután fáraszt a reménytelen zsúfoltság, visszatérek a folyó mellé. Lauringen mellett, a déli parton különös faszobrokra leszek figyelmes az út szélén. A kocsi ablakán át erős medvehagymaillatot érzek. Temérdek terem belőle az út mentén, a szobrok között. Megállok, és becsöngetek egy házba, amelynek a kertje tele van faragott faszobrokkal. Egy élénk, csillogó tekintetű nő jön ajtót nyitni. Juttának hívják, örül a látogatónak. „Jöjjön be, jöjjön csak be!” Kicsit elbizonytalanodom, megijeszt a faragott szobor merev tekintete. Gyerekkori tündérmesék erdei boszorkányai kúsznak be a gondolataim peremére. A nő kedves hangja és szíves invitálása azonban mégiscsak felbátorítanak, úgyhogy belépek utána a házba. A szobák falait valami lágy, organikus anyag szövi be. Darázsfészkek, mondja büszkén. Olyanok, mintha a lépsejt és a hópihe keresztezései volnának. Egy másik falon kunkorodó kígyóbőrök száradnak. „Az erdőből figyelnek – magyarázza a nő –, aztán tavasszal elvezetnek oda, ahol a régi bőrüket hagyták.” Van egy különösen nagy is, mint egy kobráé. Jutta nevetése, mint egy kislányé, olyan. „No, ezt egy állatkertből kaptam!” A nappaliban kicsomagolja legújabb, legnagyobb kincsét: egy kristálykoponyát. Ezt jóslásra használja. Részleteket mesél az életéből, miközben művészi alkotásai között járunk. Sikeres versenylótréner volt, de abbahagyta, hogy idejöhessen élni és alkotni. Földet örökölt az apjától, és a fa egy része, amivel dolgozik, lápi tölgy, a saját területéről ásta ki. Mielőtt távoznék, megkérdezem, hogy írhatok-e róla a könyvemben. Megbeszéli ezt a gyűszűjével, amelyet a zsebéből húz elő, és egy cérnán

fellógatja a levegőbe. A vékonyka fagyűszű egyszer csak pörögni kezd, mint egy búgócsiga. Az óramutató járásával megegyező irányban. „Igen!” – feleli vidáman. Átnyújtja kézzel írt névjegykártyáját, amelyet egy préselt négylevelű lóhere díszít. Jutta házától nem messze, hatalmas fekete napkollektorok fordulnak a nap felé, mint egy napraforgótábla. Szinte elképzelem, ahogy folyamatosan a nap felé fordulnak, pedig még a németeknek sem jutott eszükbe, hogy ezt meg lehetne oldani. Vagy talán eszükbe jutott, de ezek itt mégis csak igen statikusak. A napkollektormezőn túl ott áll az ősellenség: egy atomerőmű. Először kettőt látok belőle, mert a hűtőtorony tükröződik a tó vagy eláradt mező vizében a visszavágott koronájú fűzfák között. A hatalmas, homorú betontornyok szinte szépnek tűnnek – kettő van belőlük, és nem négy! – a nyugodt, fákkal körülvett víz felszínén. Úgy látszik, még mindig Jutta varázslata alatt állok!

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Az ulmi szabó „Und er predigte ihnen lángé durch Gleichnisse...” (És sokat tanítja vala őket példázatokban...) Ulm az utolsó város a Duna forrása előtt. Este érkezem meg. Nincs hol aludnom, elvarázsolva bóklászom a halászok és hajóépítők régi kis városában. A vízparton megdőlt házak útvesztője vezet szinte bele a Blau folyóba. Megkérdezem, van-e szabad szoba a legöregebb, legtöbb gerendájú, legmegdőltebb házban, amely leginkább a spanyol armada egyik hadihajójának farára hasonlít. Nincs hely. Valószínűleg évekkel előre kellett volna foglalnom. De Ulm egyszerűen olyan gyönyörű, hogy azt sem bánnám, ha a folyóparton kellene aludnom. Ezek a hárombetűs német városok, Ilz és Ulm, olyan erővel bírnak, mint a varázsigék szavai. Végül találok egy szobát egy modernebb, tiszta helyen: csukát eszem egy ferde étteremben, helyi sörrel leöblítem, és a víz muzsikájára elalszom. Akárhova megy az ember Ulmban, mindenütt hallja a víz csobogását. És a katedrális harangjainak kongását. Másnap ellátogatok az ősi templomba. A pulpituson egy jókora Biblia Márk evangéliumánál van nyitva: „Und erfing abermals an, zu lehren am Meer. Und es versammelte sich viel Volks zu ihm, also daß er mufite in ein Schiff treten und auf dem Wasser sitzen; und alles Volk stand auf dem Lande am Meer. Und er predigte ihnen lange durch Gleichnisse...” „És ismét kezde tanítani a tenger mellett. És nagy sokaság gyűle őhozzá, úgy hogy ő a hajóba lépvén, a tengeren ül vala, az egész sokaság pedig a tenger mellett a földön vala. És sokat tanítja vala őket példázatokban...” A kórusban a korral egyre vörösebb tölgyfa ülések egyik oldalán női fejek, velük szemben férfi fejek sorakoznak. Jörg Syrlin faragta őket 1469 és 1474 között: bölcs férfiakat és nőket mintázott meg, a görög és római idők filozófusait és mindentudóit. Mindannyian méltóságteljesek, a cumaeai

Szibillának van azonban a legpompásabb fejfedője: mintha szarvak nőnének ki a fejéből, középen pedig egy diadém díszük. Az oldalkápolnában festett üvegablakok az 1430-as évekből, a színeik épp olyan élénkek, mint azon a napon, amikor készültek. A kedvencemen Noé látható, éppen felfelé mászik egy nagy fehér kéményen, feltehetőleg a bárkájáén, hogy köszöntse a nagy kékségben fehérlő, éppen visszatérő galambot. A szakállas, patriarchális kinézetű Noé olyan lila köpenyt visel, hogy még Mick Jagger is büszkén hordaná, a tarkóján egy égszínkék kipa. A kémény egy meglehetősen középkoriasnak tűnő, cseréppel fedett házon magasodik, Noé fiai pedig az ablakon kémlelnek kifelé. A ház az aranyszínű bárka közepén helyezkedik el, a hajó orra pulpitusként emelkedik a magasba, alatta a világoskék, viharos tenger. A katedrális bejáratánál képeslapokat áruló nő előrehaladott terhes, az arca pedig elég angyali ahhoz, hogy megihlessen egy újabb Jörg Syrlint. Mintha a nő arca is úgy fénylene, mint az üvegre festett alakoké, annyira meghatja édes terhe. Ez a katedrális dicsekedhet a világ legmagasabb tornyával: 161,53 méter magas. A katedrális építését a prágai Szent Vitus-székesegyházat is jegyző Parler család építészmestereinek több generációja kezdte, de a torony csak 1890-ben készült el, 513 évvel az után, hogy Lutz Krafft polgármester elhelyezte az alapítókövet. Az épület a piac fölé tornyosul, ahol Bajorországban, Baden-Württembergben és még messzebb termesztett gyümölcsöket árulnak a sűrűn sorakozó asztaloknál. Ulm, Passauhoz hasonlóan, dunai kereskedővárosként gazdagodott meg. Azóta is érezhető itt a virágzó jólét, bár ma már kissé lemaradt azoktól a városoktól, amelyeket egykor maga mögött tudhatott. A kitűnő piacon egyetlen árusnál tizennégy különféle krumplit számolok meg. Többféle sajtot és salátának valót vásárolok, hogy piknikezzek egyet a folyó mellett. A katedrális előtti tér egyik oldalutcája a kenyérmúzeum felé vezet. Kiszúrok egy kis szabóságot, és be is megyek, hogy sürgős javítást kérjek, mert a nadrágomat tartó egyetlen gomb veszélyesen meglazult. A török szabó előzékenyen felajánlja, hogy rögvest visszavarrja, de aztán mélyenszántó beszélgetésekbe elegyedik egyik vevővel a másik után. A harangok már delet kongatnak, én pedig bekukkantok a műhelybe. „Még mindig itt van? Ezer bocsánat!” Turgut Erzurumból érkezett, Törökország távoli, keleti részéből, ahol az apjának kávézója volt. Először Ankarába költözött, aztán 1964-ben, huszonhat éves korában, Németországba. Jobb munkát és jobb fizetést szeretett volna, mint amit otthon kaphatott. Először tolmácsként dolgozott a

Frankfurt melletti Hanauban, mert jól beszélt németül. Aztán egy barátja hozta neki a hírt, hogy tud egy kiadó boltról Ulmban. Azóta él itt, immár negyvenhat éve. A Duna vize elviszi a honvágyát. „Örülök, hogy egy olyan folyó mellett lakom, amelyik egészen a Fekete-tengerig folyik.” Emlékeztet rá, hogy Törökország a Fekete- és a Fehér-, azaz a Földközi-tenger között fekszik. Aztán tanít néhány szót a fekete-tengeri török dialektusból. A hétköznapi törökben a ben gidiorum azt jelenti: „megyek”, a Fekete-tenger mellett azonban ezt úgy mondják: ben jideirum. Két fia és két lánya van. A két fiú Németországban maradt, miután megnősültek, és mindkettőnek van egy-egy hároméves gyereke, a lányok azonban visszatértek Törökországba. Az egyik Ankarában tanít németet, talán éppen azért, hogy a törökök újabb nemzedékét is arra inspirálja, hogy induljanak el fölfelé a Duna mentén, és próbáljanak szerencsét. Turgut műhelye patyolattiszta és rendezett, ugyanakkor zsúfolt a használatban lévő eszközök és az elkészült ruhadarabok miatt. Az asztalokon Pfaff varrógépek, az akasztókon ruhák lógnak körbekörbe, sárga és narancssárga mérőszalagok kunkorodnak mindenfelé, mint a spagetti. Turgut szürke öltönyt visel, fekete kardigánt és egy könnyű narancssárga inget. Az ablakpárkányon egy váza tele friss rózsával és szegfűvel. Az ablakban jókora tábla hirdeti: „Bármit átalakítunk, rendbe hozunk.” Az út végén a kenyérmúzeum a kalocsai paprikamúzeumra emlékeztet, kivéve, hogy nem csípi a szemem. „A múzeum külön feladatának tekinti a történelem nagy éhínségeinek és a világban jelen lévő élelmiszerhiánynak a bemutatását – olvasható a bejáratnál. – Kenyeret azonban nem állítunk ki, mert a kenyér nem múzeumokba való, hanem a mindennapi táplálékunk.” Kissé kioktató hangnemű tájékoztató, gondolom magamban, de mindenesetre igaz. Megtekinthető egy 1910-es ulmi pékség rekonstruált változata, hatalmas dagasztókádakkal és puszta kézzel kenyereket formázó bábukkal. A falakon olajfestmények, rajtuk a búzaaratás hosszúra nyúlt napja után hazatérő emberek. Láttam még többek között egy forgó kőmalmot is i. e. 400-ból, és egy helyi pékségben valaha kifüggesztett táblát, amelyen két hátsó lábán álló farkas tart egy csodás, aranyló perecet. A reklámtábla tetején az ulmi katedrális 1657-es dátummal. Visszatérek a Duna-partra, ahol egy szobor a dunai sváboknak állít emléket, akik a XVII-XVIII. században itt ültek hajóra, hogy a folyón lefelé utazva jobb életet találjanak keleten. A Habsburg Mária Terézia kemény munkát, de busás jutalmat ígért, hogy munkaerőt nyerjen a háborútól és

betegségektől pusztított magyar lakosság helyett. 1740 és 1790 között százezer német vándorolt be a Magyar Királyság területére, és legtöbben az ulmi kikötőből indultak útnak. Öt főbb területen telepedtek le a nagy Magyarország déli és nyugati területein, valamint Erdélyben. Szorgos munkával lecsapolták a Duna és mellékfolyói lápvidékét, átalakítva ezzel a környezetet, és lefektették az alapjait számos környék mezőgazdasági fejlődésének. A jelen nemzedékek azonban már nem élvezhették elődeik örökségét, mert a XX. század közepén nyolc röpke év alatt elveszítették a megszerzett javakat. A nácikkal való kollaboráció vádjával elűzték a földjeikről, és bántalmazták őket, sőt például Jugoszláviában, a második világháborút követő években halálra éheztették őket. Az emlékmű lépcsőin két lány és egy fiú üldögél, a rohanó folyót figyelik. Az ulmi születésű Theresa és Geraldine tizennyolc évesek, és a költözésen gondolkoznak. Geraldine egy uszoda kávézójában dolgozik nyaranta, Theresának pillanatnyilag nincs munkája, de nem árulja el, miért. Arról álmodik, hogy új életet kezd „feljebb a folyón... talán Stuttgartban”. Erdem törökös, sötét bőrű és hajú, különösen a sápadt német lányokhoz képest. Guatemalai színes kötött sapkát visel, és ő is menni akar. Ő azonban inkább északra költözne, Hamburgba, ha volna rá lehetősége. A Schwal mellett beszélgetünk, a Duna főága melletti kis holtág szigetén. 1570-től kezdődően innen szállították a Zillének, más néven „ulmi ládá”-nak hívott, lapos aljú uszályhajók az embereket, állatokat és árucikkeket lefelé a Dunán, egészen a Feketetengerig. Zilléken vitték a híres piros ulmi pipákat is a vásárra, miközben a megtömésükre szolgáló dohány a délebbi, melegebb vidékekről felfelé haladt a Dunán. Az utolsó teheruszály 1897-ben indult innen Bécs felé. Erdem, Geraldine és Theresa összeállnak nekem egy fénykép kedvéért. Erdem átkarolja a lányokat. Mögöttük a Duna folyik, a parton szinte visszaverik a fényt a szomorúfüzek, és sirályok buknak le a sötét vízben. A vadgesztenyefák már bimbóznak. Három gyerek, még előttük az élet. Kép a harmonikus, modern Németországból. Itt a Duna már alig több egy pataknál. Mészkősziklák meredeznek a magasban, rajtuk a württembergi grófok váraival. A köves bércek közt borzas fenyőfák, a Fekete-erdő előhírnökei. A rómaiaknak szentelt utolsó Duna menti múzeum Mengen-Ennetachban látogatható. A római seregek elhelyezkedését bemutató térkép segítségével végre megértem a Duna és a Rajna közti kapcsolatot. A Rajna L alakban megkerüli

a Fekete-erdőt, innen ágaznak el a Brig és Brigach folyók, hogy aztán Donaueschingennél találkozzanak a Dunával. Egy kicsivel északabbra, szintén a Fekete-erdőben ered az északra tartó, és ott a Rajnához csatlakozó Neckar folyó. Egy másik térképen a borút látható, amely Dél-Franciaország, Olaszország és Spanyolország becses borainak keletkezési helyeit jelzi, a Marseilles melletti tengerparttól egészen Dél-Németországig. Aligha csodálható, hogy annyi szőlőtőkét ültettek Dél-Németország termékeny talajába, hogy elkerüljék a költséges borimportot. A múzeum utolsó termében egy i. sz. 200 körülire datálható sírkő domborműve látható: két ökör húz egy boroshordókkal megrakott kocsit, azon egy éhenkórász kutya gubbaszt, kilátszanak a bordái a bundája alól. A kocsison kapucnis gall kabát. Gerhard Obstle még emlékszik, amikor a Duna menti mezőkőn kéklettek a vadvirágok, a Bauernbübchen, ahogy ezeket a sváb dialektusban hívják. Ő maga is büszkélkedhet a virágaival, mert két évvel ezelőtt díjat nyert a földjein virító szépségekért. Kilencvenöt hektáron gazdálkodik a Duna mellett, Scheernél, ami württenbergi mércével mérve kicsivel nagyobb az átlagnál, de a németországi átlagnál kisebb. A felét felszántja, a másik felét meghagyja legelőnek. Az 1986-os csernobili atomkatasztrófa után átváltott organikus gazdálkodásra, és nem bánta meg. A hagyományos gazdálkodók, szerinte, folyamatosan a wachsen oder weichen (nőjenek vagy eltűnjenek) dilemmájával szembesülnek, és egyre több vegyszert használnak a földjeiken a terméshozam növelése érdekében. Ő ebben a versenyben nem szeretne többé részt venni. Mivel a német kormány a fukusimai erőmű katasztrófája után hátat fordított az atomenergiának, sok gazda biotüzelő-előállítás céljából kukoricatermesztésbe kezdett. Gerhardot azonban ez sem érdekli. „Semmi »organikus« nincs a folyamatban, csak a termés fermentációja, amíg az gázzá nem válik. Nem szeretem a kukoricát, mert nem tűri a gazokat, ártanak neki a növekedésben. Nem elég versengő növény, ezért nehéz vegyi anyagok nélkül termeszteni. A termékenyebb talajú Rajna vidékén sok a biogazda, és jól végzik a dolgukat.” Értelmetlen volna nagyobb területet felszántani, mert a Duna áradásakor víz alá kerülne. Ő is pontosan látja a klímaváltozás hatásait. Gyerekkorában a 32 Celsius-fokos júliusi hőmérséklet még szokatlanul forrónak számított, ma már nem ritka a 35 fok sem. Hűvös, házi almalevet iszunk Gerharddal és a feleségével, békés ökreik figyelő tekintete mellett. A pajta falait a lányuk kifestette: az egyiken barna és fehér tehenek, a másikon egy kislány hatalmas pitypangot fúj a mezőn. Gerhard dalra fakad, a „Blankenstein Hussar” című dalt énekli:

Dort drunt im schönen Ungarland, Wohl an dem schönen Donaustrand... Alant a szép magyar honban Partján a szép Dunának Fekszik a magyarok földje. Ifjúként én is útra keltem Hátra nem hagytam feleséget, s gyereket S beálltam Blankenstein-huszárnak... A magyar hadsereg bátorságukról és vitézségükről híres, könnyűlovas katonáit hívták huszároknak. Közép- és Nyugat-Európa legényei álltak be a soraik közé, hogy megküzdjenek a franciákkal az 1800-as évek elején. Sigmaringenben meredeken emelkedik a vár a Duna fölé, a képe visszatükröződik a nyugodt vízen, amelyen hattyúk úszkálnak, fenséges fehérségük kontrasztot alkot a partok melletti bokrok élénk, sötétvörös friss hajtásaival. Egy régi fogadó padlásszobájában alszom, és kaiserstuhli bort iszom. A név maga azt jelenti, a „császár széke”: egy hosszú, alacsony hegyről van szó a németországi Freiburg és az elzászi Coburg között. Amikor Freiburgban diákoskodtam, és már soknak éreztük a német rendet, egy kis felfordulásra és vidámságra vágyva Franciaországba indultunk autóstoppal. Elmentünk e mellett a hegy mellett is. A Spätlese, azaz a Kaiserstuhl kései szüretelésű szőlője igen finom narancsos színű bort ad. Már alkonyodik, amikor Donaueschingenbe érek. Ledobom a csomagom a szállóban, és lerohanok a hegyen, hogy még sötétedés előtt megkeressem a Duna forrását. Pontosan úgy, ahogyan éppen egy évvel korábban Sulinában a torkolatát kerestem. Először is megtalálom a Fürstenberg parkot, amelyen átfolyik a Brigach. Mivel arra számítok, hogy bármelyik pillanatban elérhetem azt a pontot, ahol délről a Breg beletorkollik, gyalog indulok el, de a séta egyre hosszabbra és hosszabbra nyúlik. Egyszer csak feltűnik a túlparton a „Duna-templom”, az a hely, ahol a sokak által a Duna igazi forrásának tekintett patak megindul a Brigach felé. E feltevés szerint tehát nem két mellékfolyó szülője van a Dunának. A templomot 1910-ben építették II. Vilmos császár parancsára, aki gyakran megfordult a Fürstenbergpalotában. Elhaladok egy lóistálló, egy kutyakennel, egy játszótér és egy sportklub mellett. Mielőtt egy betonhíd egy körútra vezényelné a forgalmat, rátalálok a kicsi, de annál élénkebb Bregre, amint éppen összetalálkozik a

Brigachhal. Itt az utam vége. Egy hatalmas márványszobor egy zord anyát ábrázol, Baart – a Feketeerdő déli részének a neve –, amint egy gyermeket tart az ölében, a kis Dunát. A gyerek az anyával ellentétben vidáman mosolyog, és a gyermekek elragadtatott figyelmével kiönti a kis vödörből a folyó vizét. A szobor alatt a következő szavak: „Szeretett szülővárosunknak, Donaueschingennek, Irgon és Max Egon, aranylakodalmunk emlékére, 1939. június 19.” Egyszerű pad áll az ifjú szerelmesek számára, körülötte néhány nyurga ezüstnyír. Egy felhő széle eltakarja a napot, és feltűnik egy magas homlokú, fiatal fiú, maga Danubius arca. Leveszem a zoknimat és a cipőmet, és belegázolok az én szép folyóm forrásvizébe. Korábban attól tartottam, hogy Donaueschingen roppant csalódást fog okozni álmos külvárosiasságával az utam során látott gyönyörűségekhez képest, de a legkevésbé sincs így. A víz finoman hideg. A Breg melletti bükkfasor méltóságot kölcsönöz a helynek. A frissen nyírt pázsit, a szobor, az itt-ott elszórt emberek, akik mind-mind egyedi kapcsolatban állnak ezzel a hatalmas folyóval, hozzátesznek a Duna nemességéhez. Még az egyszerű betonhíd vagy a rajta áthaladó forgalom, vagy a villanyoszlopok sem foszthatják meg a Dunát forrása nagyszerűségétől. Egy táblán a torkolat távolsága látható: 2840 kilométer, 2845 kilométer, sőt van egy 2779-es jelzés is. (A Wikipédia szerint a folyó hossza 2860 kilométer. – A szerk.) Hosszú út Sulináig. Lassan visszasétálok a Fürstenberg-palota kertjéig, gondolataim lila ködben úsznak, újra és újra elönt a boldogság. A folyó most éppen fekete, sárga és kék a haldokló fényben. A Szent János-templom mellett lépcsők vezetnek le egy kör alakú medencéig. Szinte már besötétedett. A templom ikertornyai visszatükröződnek a mély, kékesfekete vízen. Egy másik anya, a lányát magához közel tartó nő szobra vigyázza a medencét. Az anya keze gyanúsan közel ér a lány melléhez, talán éppen a szobrász érdeklődését kifejezendő. Az anya jobb keze megmutatja a lánynak a kelet felé tartó utat, a lány Duna pedig ártatlanul néz lefelé a kezében tartott kagylóra. Az anya lábánál egy kis kerub arcú fiú, éppen egy kagylókürtbe fúj bele. A lánynak is és az anyának is virágfüzér díszíti a haját. Beledobok egy magyar húszforintost a medence vizébe, és nézem, ahogy lesüllyed a víz aljára, ahol ezrével hever a sokféle pénzérme. Buborékok emelkednek a magasba a Duna forrásából. Aztán minden elnyugszik.

UTÓSZÓ Egyfajta megtérés Mi ez a hirtelen nagy nyugtalanság, mért ürülnek ki ily gyorsan az utcák, terek, piacok, s mély gondba merülve miért igyekszik mindenki haza? Mert itt az est, s a barbárok nem jönnek. Néhányan, kik a határról érkeztek, azt állítják: barbárok nincsenek. – Mi lesz velünk most a barbárok nélkül? Úgy hittük, ők hoznak megoldhatatlan dolgainkra holmi megoldásfélét.” KONSZTANDÍNOSZ KAVÁFISZ: Várunk a barbárokra Másnap reggel korán ébredek a Hotel zur Lindében. Kisétálok a napfényre, és veszek egy helyi újságot, amit kiolvasok a reggeli pirítósom mellett. A Stuttgarten Zeitung főcíme bejelenti Karl May halálának századik évfordulóját. Az amerikai vadnyugat német poétája 1912. március 30-án halt meg, hetvenéves korában, anélkül hogy valaha is személyesen járt volna a vadnyugaton. Piti lopásért töltötte a börtönbüntetését, amikor írni kezdett, és megteremtette a német regényirodalom két legszerethetőbb alakját: Old Shatterhandet, az amerikai német emigránst, és Winnetout, az apacs indián főnököt, akik barátságot kötnek. Amikor az amerikai csapatok a második világháború végén elfoglalták Németországot, döbbenten hallgatták, milyen romantikus képpel rendelkeznek a németek az Egyesült Államokról, ami Karl May regényeiből alakult ki. Közép- és Kelet-Európában a gyerekek ma is indiánok szeretnének lenni a játszótéren, miközben nyugati társaik inkább cowboyok. Karl May becsmérlői szívesen hangoztatják, hogy Adolf Hitler is

kedvelte a regényeit, amelyre hívei azt felelik, de Albert Einstein is. A könyvek angol fordítása soha nem hozott átütő sikert, mert May összezavarta az olvasóit, és egy idő után talán önmagát is, mert annyira azonosult Old Shatterhanddel, hogy a két alak egybeforrt. „Tehát új és különös életben találtam magam – írja Old Shatterhand –, amit új névvel kezdek, és ez pont olyan ismerős és kedves a számomra, mint a sajátom.” „Az ösvényeket, amelyeken valóban elindultunk, átfedik azok, amelyeket nem választottunk – írta a keletnémet írónő, Christa Wolf. – Most már olyan szavakat is hallok, amelyeket soha ki sem mondtunk.” A nyugat-európai képzeletben Kelet-Európa a vadnyugat egyfajta tükörképeként él: a vadkelet, ahol a papok keresztre feszítik az apácákat, hogy kiűzzék belőlük az ördögöt, ahol a gyárak füstöt okádnak magukból, és ahonnan a füstös képű cigánygyerekek jönnek, hogy lemészárolják London és Bécs parkjaiban a hattyúkat. Ez a bulvár változat. Létezik azonban egy kifinomultabb megközelítés is, mely szerint az itteni népek örök gyűlölködésben élnek egymással. Pedig a Duna mindannyiuk partjait mossa, mindenkit emlékeztet a távoli tájakra, ahonnan látogatók érkeznek, hol kereskedni, hol pihenni, hol letelepedni. A Duna vigaszt nyújt, a tolerancia szent igéjét hirdeti. És a tengerparttól messze eső országok számára a természet erejét hirdeti. Mint ahogy keleten nem találtam barbárokat, úgy nyugaton sem. A keleteurópaiak dolgozni érkeznek nyugatra, nem pedig lopni, és elvégzik a legnehezebb munkákat is. Ugyanakkor az az odafigyelés, amellyel a folyó környezetét, akár vadabb, akár zabolázott formájában, Ausztriában és Németországban védelmezik, civilizált viselkedést mutat, amelyből sok keleti ország is tanulhat. Az utazó mindig a legelőnyösebb oldalát mutatja meg, és nem beszél sokat, inkább figyel. Véletlenül ott felejtettem a magnómat a Duna forrásánál, ahol a Breg és a Brigach összefolyásának hangjait vettem föl. Amikor órákkal később visszamegyek érte, ott lapul a sötétben, és szorgalmasan rögzít minden óhajt, sóhajt.

A csodás Duna egyszerre választja el és köti össze Közép-Európa országait. Nick Thorpe keletről nyugatra tartó utazásán keresztül új szemszögből láttatja ezt a régiót. Személyes, könnyed hangvételben megírt, vicces és egyedülállóan pontos képet fest emberekről, történelemről és tájakról. Mi többet várhatna az olvasó egy rendhagyó útikönyvtől? NICK THORPE a BBC közép-európai tudósítója, újságíró, filmrendező. Előző könyve ’89 The Unfinished Revolution: Power and Powerlessness in Eastern Europe (2009) címmel jelent meg. Budapesten él és alkot több mint negyed évszázada.

Válogatott bibliográfia Ágoston Gábor – Sudár Balázs: Gül Baba. Budapest, 2002, Terebess. Akunin, Boris: The Turkish Gambit (1998). Andrew Bromfield fordítása. New York, 2005, Random House. Andreev, Emil: „The Return of Teddy Braun”. Iván Andrea fordítása. In: Lettre Internationale, No. 81, 2011. Anthony, David W. (szerk.): Tbe Lost World of Old Europe – The Danube Valley 5000-3500 BC. Princeton, 2010, Institute for the Study of the Ancient World, New York University and Princeton University. Antl-Weiser, Walpurga: Die Frau von W., Die Venus vom Willendorf. Becs, 2008, Naturhistorisches Museum. Ascherson, Neal: Black Sea – The Birthplace of Civilisation and Barbarism. London, 1995, Jonathan Cape. Aurelius, Marcus: Meditations. IV. és XII. kötet. Babović, Ljubinka: Sanctuaries of Lepenski Vir – Location, Position and Function. Belgrád, 2006, Narodni Muzej. Battuta, Ibn: Travels in Asia and Africa 1325-1354. H. A. R. Gibb fordítása. London, 1929, George Routledge. Beattie, Andrew: The Danube – A Cultural History. Oxford, 2010, Signal Books. Blackwood, Algernon: „The Willows”. In: Three Supernatural Classics. New York, Mineola, 2008, Dover Publications. Boian Civilisation on Romania's Territory, The. Călăraşi, 1999, Muzeul Dunării de Jos. Brâncuşi, Constantin: Thus Spoke Brâncuşi. Craiova, 2011, Fundatia-Editura. Brion, Marcel: Attila – The Scourge of God. Harold Ward fordítása. London, 1929, Cassell. Brucan, Silviu: The Wasted Generation – Memoirs ofthe Romanian Journey from Capitalism to Socialism and Back. Colorado, 1993, Westview Press, Boulder. Calisir, Muhammed Fatih: „A Long March: The Ottoman Campaign in Hungary, 1663”. Kiadatlan mestertézis. Budapest, 2009, Közép-európai

Egyetem. Canetti, Elias: Memoirs – The Tongue Set Free. New York, 1999, Farrar, Straus & Giroux. Casey, Gerard: Between the Symplegades – Revisions from a Mythological Story. London, 1980, Enitharmon Press. Chapman, John – Gaydarska, Bisserka: „Colour in Balkan Prehistory”. In: Early Symbolic Systems for Communication in Southeast Europe. Szerk.: L. Nikolova. BAR International Series 1139. Oxdord, 2003, Archaeopress, 31-56. o. Chapman, John – Gaydarska, Bisserka: Spondylus gaederopus / Glycymeris exchange networks in the European Neolithic and Chalcolithic. BAR International Series 2216 (2011). Childe, V. Gordon: The Danube in Prehistory. Oxford, 1929, Oxford University Press. Childe, V. Gordon: What Happened in History. Harmondsworth, 1942, Penguin. Átdolgozott kiadás: Harmondsworth, 1976, Penguin. Crowe, David M.: A History of the Gypsies ofEastern Europe and Russia. New York, 1994, St. Martin’s Press. Cselebi, Evlia: Török világutazó magyarországi utazásai 1660-1664. Karácson Imre fordítása. Budapest, 1985, Gondolat. Cseres Tibor: Cold Days (Hideg napok, 1964). Az első angol nyelvű kiadás: Budapest, 1993, Corvina. Csonkaréti Károly: Hadihajók a Dunán. Budapest, 1980, Zrínyi Katonai Kiadó. Culturá şi Civilizaţie la Dunărea de Jos. XXII. és XXIV. kötet. BukarestCălăraşi, 2005 és 2008, Editura DAIM. Czyzewski, Krzysztof: The Path of the Borderland. Sejny, 2001, Boderland Publishing House. Dankoff, Robert: An Ottoman Mentality – The World of Evliya Clebi. LeidenBoston, 2006, Brill. Danube Bike Trail, I-IV. Biciklis kalauz. Rodingersdorf, 2008, Verlag Esterbauer. Danube Script, The Neo-Eneolithic Writing in Southeastern Europe. Szerk.: Joan Marler. Kalifornia, Sebastopol, 2008, Institute of Archaeomythology. Deák István: The Lawful Revolution – Louis Kossuth and the Hungarian, 1848-1849. New York, 1979, Columbia University Press; London, 2001, Phoenix Press.

Dizdar, Mak: Kameni Spavac – Stone Sleeper. Francis Jones fordítása. Szarajevó, 1999, DID. Eames, Andrew: Blue River, Black Sea: A Journey Along the Danube into the Heart of the New Europe. London, 2009. Everyman Companion to East European Literature, The. Szerk.: R. B. Pynsent – S. I. Kanikova – J. M. Dent. London, 1993. Fermor, Patrick Leigh: A Timer of Gifts. London, 1977, John Murray. Fermor, Patrick Leigh: Between the Woods and the Water – The Middle Danube to the Iron Gates. London, 1986, John Murray. Gimbutas, Marija: The Goddesses and Gods of Old Europe. Átdolgozott kiadás: London, 1982, Thames and Hudson. Hasluck, F. W.: Christianity and lslam under the Sultans. 2 kötet. Oxford, 1929, Oxford University Press. Herodotus: The Histories. Aubrey de Selincourt fordítása. Harmondsworth, 1954, Penguin Classics. History ofthe Hungarian Pipemaker’s Craft, The (A magyar pipa története – a magyar történelem a pipákon). Budapest, 2000, Magyar Nemzeti Múzeum. Iorga, Nicolae: Byzantium after Byzantium. Bukarest, 1935. Laura Treptow fordítása. Bukarest, 2000, CSR-IRSI. Jason and the Argonauts. Stephanides Brothers’ Greek Mythology. Bruce Walter fordítása. Athén, 1998, Sigma. Jelavich, Barbara: History of the Balkans. Vol. 1: Eighteenth and Nineteenth Centuries; Vol. 2: Twentieth Century. Cambridge, 1983, Cambridge University Press. Johnstone, Gerry: Restorative Justice – Ideas, Values, Debates. Uffculme, 2002, Willan Publishing. Judah, Tim: The Serbs – Hystory, Myth and the Destruction ofYugoslavia. New Haven – London, 1997, Yale University Press. Kahn, Charles H.: The Art and Thought of Heraclitus. Cambridge, 1979, Cambridge University Press. Kárpát, Kemal H.: „The Memoirs of N. Batzaria: The Young Turks and Nationalism”. In: Studies on Ottoman Social and Political History. LeidenBoston- Köln, 2002, Brill. Katona Tamás – Kiss Károly (szerk.): Mohács emlékezete – A mohácsi csatára vonatkozó legfontosabb magyar, nyugati és török források. Budapest, 1976, Magyar Helikon. Angolra fordította: Nick Thorpe.

Kingdom of Solt – 7000 years of Hallstatt. Szerk.: Anton Kern – Kerstin Kowarik – Andreas W. Rausch – Hans Reschreiter. Bécs, 2009, Naturhistorisches Museum. Kinross, Patrick: The Ottoman Empire. London, 1977, Jonathan Cape; London, 2003, The Folio Society. Kirchner, Bertram (szerk.): Die Donau – in Sagen, Mythen und Märchen. Köln, 2007, Anaconda Verlag. Kohl, Philip L.: The Making of Bronze Age Eurasia. Cambridge, 2009, Cambridge University Press. Köpeczi Béla et al. (szerk.): History of Transylvania (Erdély története). Budapest, 1994, Akadémiai Kiadó. Kraljević, Marko: The Ballads of Marko Kraljević. D. H. Low fordítása. Cambridge, 1922, Cambridge University Press. Lewis, Bernard: The Muslim Discovery of Europe. London-New York, 1982, W. W. Norton. Little, Allan – Silber, Laura: The Death of Yugoslavia. Harmondsworth, 1996, Penguin. Magris, Claudio: Danube. Patrick Creagh fordítása. London, 1989, Collins Harwill. Magyar Hajózási Statisztikai Kézikönyv – 1945-1968. Budapest, 1971, MAHART. Márai Sándor: Memoir of Hungary 1944-1948. Budapest, 2005, CorvinaCEU Press. Angolra fordította: Tezla Albert. Marsigli, Luigi Ferdinando: Danubius Pannonico-Mysicus – Observationibus geographicis, astronomicis, hydrographicis, historicis, physicisperlustratus. Amszterdam, 1726. Újra nyomás: The Discovery of the Danube. Budapest, 2004, Vízügyi Múzeum. Melk Abbey. Hivatalos kalauz. Stift Melk, 2008. Merton, Thomas: Memoirs of a Guilty Bystander. New York, 1965, Doubleday. Military Museum collections. Szerk.: Sadlik Tekeli. Isztambul, 2006. Millar, Simon: Vienna 1683 – Christian Europe repels the Ottomans. Oxford, 2008, Osprey Publishing. Múzeumi kalauz (Museum Guide). Pécs, 2009, Janus Pannonius Múzeum. Nenov, Nikolai (szerk.): Sexaginta Prista-Intrus. Rusze, 2007, Regionalen Isztoricseszkij Muzej. Norris, H. T.: Islam in the Balkans – Religion and Society between Europe

and the Arab World. London, 1993, Hurst. Obolensky, Dimitri: The Byzantine Commonwealth: Eastern Europe 5001453. London, 1971, Weidenfeld & Nicolson. Ostrogorsky, George: History of the Byzantine State. Joan Hussey fordítása. Oxford, 1956, Basil Blackwell. Peković, Mirko: Archaeological Collection of the Military Museum. Belgrád, 2006. Pogačnik, Marko: Nature Spirits and Elemental Beings – Working with the Intelligense in Nature. Findhorn, 2009, Findhorn Press. Porphyrogenitus, Constantine: De Administrando Imperio. Szerk.: Gy. Moravcsik. R. J. H. Jenkins fordítása. Új, átdolgozott kiadás: Washington D. C., 1967, Dumbarton Oaks Center for Byzantine Studies, 49-51., 57-63., 167-171. o. Prehistory of the Lovier Danube. Bukarest-Călăraşi, 1997, Editura CARO. Radnóti Miklós: Under Gemini – A Prose Memoir and Selected Poetry. Kenneth McRobbie, Zita McRobbie és Jascha Kessler fordítása. BudapestOhio, 1985, Corvina-Ohio University Press. Reed, John: War in Eastern Europe – Travels through the Balkans in 1915. New York, 1915, Scribners; reprint kiadás: London, 1995, Orion Books. Romanian Folk Tales. Ana Cartianu fordítása. Bukarest, 1979, Editura Minerva. Rónai András: Közép-Európa Atlasz. Budapest, 1945, Teleki. Digitális fakszimile kiadás: Budapest, 1993, Szent István Társulat – Püski. Rough Guide to Bulgaria. Szerk.: Jonathan Bousfield – Dan Richardson. Ötödik kiadás. London, 2005. Ruse Tell. Útikönyv. Rusze, 2009. Séfériadès, L.: „Spondylus and Long-distance Trade in Prehistoric Europe”. In: David Anthony (szerk.): The Lost World of Old Europe: The Danube Valley, 5000- 3500 BC. Princeton, NJ, 2010, New York University and Princeton University Press. Seferis, George: Collected Poems. Athén, 1965, Ikarus. Edmund Keeley és Philip Sherrard fordítása. Princeton, NJ, 1967, Princeton University Press. Serbo-Croatian Heroic Songs. Milman Parry gyűjtése. Cambridge, MA, 1979, Harvard University Press. Snyder, Gary: The Practice of the Wild. Berkeley, 1990, Counterpoint. Stasiuk, Andrzej: On the Road to Babadag – Travels in the Other Europe. London, 2011, Harwill Secker.

Stavrianos, L. S.: The Balkans since 1453. Holt, Rinehart & Winston, 1958; London, 2000, C. Hurst. Tanner, Marcus: Croatia -A Nation Forged in War. New Haven – London, 1997, Yale University Press. Tanner, Marcus: The Raven King – Matthias and the Fate of his Lost Library. New Haven – London, 2009, Yale University Press. Thorpe, Nick et al.: Tearing Down the Curtain, People’s Revolution in Eastern Europe. Headway Books. London, 1990, Hodder Arnold H & S. Todorova, Maria: Imagining the Balkans. Oxford, 2009, Oxford University Press. Tragedy of Slovak Jews, The. Proceedings of the International Symposium, Banska Bystrica. Besztercebánya, 1992, Ministerstvo kultúry Slovenskej republiky- Pamätník SNP v Banskej Bystrici. Trancik, Martin: Between the Old and the New – The History ofthe Bookseller Family Steiner in Pressburg. Julia Sherwood fordítása. Pozsony, 2006, Albert Marencin Vydavatel’stvo. Turkish Flowers – Studies on Ottoman Art in Hungary. Szerk.: Gerelyes Ibolya. Budapest, 2005, Magyar Nemzeti Múzeum. Marian Tutie: Ada-Kaleh, sau Orientul scufundat. Bukarest, 2010, Női Media Print. Ungváry Krisztián: Battle for Budapest: 100 Days in World War II. Ladislaus Lob fordítása. London, 2003, Tauris. Vlasie, Mihai: How to Get to the Monasteries of Romania. Luminita Irina Niculescu és Diana Presada fordítása. Bukarest, 2003, Editura Sophia. Voiculescu, Răzvan: Dobrogea inceptul lumii (Dobrogea – The Beginning of the World). Román-angol kétnyelvű kiadás. Bukarest, 2008, Editura Q-TRAZ. Williams, H. G. – Hunyadi Károly: Dictionary of Weeds of Eastern Europe. Budapest, 1987, Akadémiai Kiadó. Yourcenar, Marguerite: Memoirs of Hadrian. Párizs, 1951, Librarie Plon. Grace Frick fordítása. Harmondsworth, 1959, Penguin Books.

Tartalomjegyzék BEVEZETÉS A Duna torkolata ELSŐ FEJEZET A világ kezdete MÁSODIK FEJEZET A térdeplő tölgy HARMADIK FEJEZET Atyák hegye NEGYEDIK FEJEZET A folyó színe ÖTÖDIK FEJEZET Gyurgyevó kutyái HATODIK FEJEZET Cigány folyó HETEDIK FEJEZET Az álmok folyója NYOLCADIK FEJEZET A tűz folyója KILENCEDIK FEJEZET A fekete sereg TIZEDIK FEJEZET Füst, hamu és egy-két rege TIZENEGYEDIK FEJEZET Füzek közt a szél TIZENKETTEDIK FEJEZET Dunai tündérmese TIZENHARMADIK FEJEZET Ó, Németország, te Sápadt Anya TIZENNEGYEDIK FEJEZET Az ulmi szabó UTÓSZÓ Egyfajta megtérés Az íróról

Válogatott bibliográfia Copyright

A mű eredeti címe: The Danube – A Journey Upriver front the Black Sea to the Black Forest © Nick Thorpe, 2014 Borító, térképek © Yale University Press Fordította: Gebula Judit Hungarian translation © Gebula Judit, 2015 Hungarian edition © Scolar Kiadó, 2015 Az első kiadás változatlan utánnyomása