Voltaire 963055559X [PDF]

Zitiervorschau

Voltaire

Egyéniség és alkotás

André Maurois

VOLTAIRE

Akadémiai Kiadó • Budapest 1990

A sorozatot Furkó Zoltán szerkeszti

Tartalom

ISBN 963 05 5559 X Kiadja az Akadémiai Kiadó, Budapest Első kiadás: 1946 © Akadémiai Kiadó, Budapest 1990 Hungarian translation © Laczkó Géza, 1946 Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános előadás, a rádió- és televízióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetően Printed in Hungary

I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. XIII. XIV. XV. XVI. XVII. XVIII. XIX. XX. XXI. XXII.

Előszó helyett ............................................. 7 A XVIII. század születése és mivolta .. 15 Gyermekévek és neveltetés..................... 19 Komédiák ................................................. 23 Tragédiák .................................................. 28 Voltaire Angliában ................................. 33 Siker és üldöztetés .................................. 39 Filozofáló levelek.................................... 43 Az isteni Emilie....................................... 49 XIV. Lajos és II. Frigyes......................... 54 Kegyek és bajok...................................... 61 Saint-Lambert ......................................... 67 A porosz király ....................................... 71 A filozófus barlangjai ............................... 77 Élet Ferney-ben ........................................ 81 Voltaire filozófiája .................................. 87 Candide.................................................... 92 Kisebb művek ....................................... 96 A Calas-ügy .......................................... 100 La Barre lovag ügye ............................. 105 A pátriárka............................................. 109 Voltaire megkoszorúzása ...................... 115 Zárószó és összefoglaló vélemény .... 120

Előszó helyett

Voltaire levele Lefѐbre úrnak avagy az irodalommal járó kellemetlenségekről 1732. Uram! Elhivatottságát ön annyira bebizonyította már, hogy hihet benne. Viaszt kell csinálnia a méhnek, selyemfo­ nalat a selyemhernyónak, melyet Réaumur úr felboncol, és önnek meg verset kell írnia. Ön költő lesz és író; nem azért, mintha ön akarná, hanem azért, mert a természet akarta így. Ön azonban nagyot fog csalódni, ha azt hiszi, hogy nyugalmas élet lesz az osztályrésze. Az írói pálya, és főképpen a tehetséges emberé, sokkal tövisesebb, mint a szerencsésé. Ha az a baj érné, hogy közepes író válik önből, amit nem hiszek, teli lesz lelkiismeretfurda­ lással az élete, ha meg érvényesül, csupa ellenség veszi majd körül: szakadék szélén fog haladni, megvetés és gyűlölet között. „De hát lehetséges az — kiált fel ön levelem olvasása­ kor —, hogy azért gyűlöljenek, azért üldözzenek, mert megírtam egy jó verset, egy remek színdarabot, esetleg egy sikerült elbeszélést, vagy mert igyekeztem a felvilágo­ sulás útját járni és másokat kiművelni!” Így van, kedves barátom, ezzel teszi magát boldogtalanná egész életére. 7

Tételezzük fel, hogy ön írt egy kitűnő művet: máris vége otthoni, meghitt nyugalmának, hiszen a királyi cenzor kegyeit kell megszereznie; ha a cenzor másként gondol­ kodik, mint ön, vagy ha nem tartozik az ön baráti körébe, sőt, valamely riválisának cimborája, vagy éppen az ön riválisa, akkor sokkal nehezebb elnyernie a kiadatási engedélyt, mint egy olyan embernek valamilyen pénzügyi álláshoz hozzájutni, aki a befolyásos hölgyektől nem remélhet semmiféle támogatást. Aztán végre, ha egy évig tartó visszautasítások és alku­ dozások után műve mégis megjelennék, akkor következ­ nék ám csak az igazi munka: vagy el kell kábítania az irodalom Cerberusait, vagy a saját érdekében hangos csaholásra kell bírnia őket. Franciaországban mindig akad három vagy négy irodalmi újság, és ugyanannyi Hollandiában; ezek különböző érdekcsoportok szócsö­ vei. A könyvkiadók érdeke úgy kívánja, hogy újságjaikat a szatíra mérgével írják, és a fizetett íróbérencek mindig szívesen kiszolgálják a könyvkiadók kapzsiságát és az olvasóközönség rosszmájúságát. S önnek mindent el kell követnie, hogy megszólaltathassa a Hírnév harsonáit, udvarolnia kell az íróknak, a protektoroknak, az abbék­ nak, a doktoroknak, a hírekkel házalóknak; ám, mind­ ennek ellenére mégis akad olyan újságíró, aki önt és művét darabokra tépi. Ön válaszol a támadónak, aki viszontválaszol, s az újság hasábjain olyan pörbe kevere­ dik, amelynek csak egy vége lehet: mindketten nevetsége­ sekké válnak az olvasók előtt. 8

Ám ez még mind semmi, az igazi baj akkor következik, ha netalántán színdarabot mert írni. Először is azzal kezdi, hogy megjelenik húsz színész ítélőszéke előtt; olyan emberek ezek, akiket egyébként hasznos és kelle­ mes foglalkozásuk állandóan kiszolgáltat a közönség igazságtalan és jóvátehetetlen kegyetlenségeinek. Szeren­ csétlen, megvetett helyzetük folytonos ingerültségben tartja őket; önt áldozatuknak tekintik, és fejére szórják mindazt a megvetést, amellyel őket halmozták el. És önnek mégis tőlük kell várnia végítéletét; agyon bírálják, aztán végre előadják a darabját, de elég a földszinten egy rosszmájú alak hangos megjegyzése, s a színjáték máris megbukott. De ha mégis befutna, ott van az olasz meg a vásári bohózat, mely kifigurázza önt, és húsz gúnyirat bizonygatja egyszerre, hogy sikerének semmi komoly alapja sincs. Aztán jönnek a tudósok, akik azt hiszik magukról, hogy tudnak görögül, és akik egyetlen fran­ ciául megjelent művet el nem olvasnak, és megvetéssel vagy legalábbis affektált lenézéssel fogadják majd önt. Az is megtörténhet, hogy félve és reszkető kézzel nyújtja át könyvét egy udvari hölgynek, aki szobaasszo­ nyának adja tovább, az pedig hajcsavaró papírt szab belőle; és az aranyzsinóros lakáj, aki a fényűzés libériáját viseli, kigúnyolja önt ruhája láttán, amely a nyomor tisztes rongya. Csak azért írom mindezt, mert szeretném, ha műveinek hírneve rá tudná döbbenteni az irigyeket arra, hogy ön nem érdemtelen ember; íme, ennél többet nem várhat az 9

életben. De az irigyek alaposan bosszút állnak majd: állandóan üldözni fogják. Önnek tulajdonítanak majd olyan gúnyiratokat, amelyeket még csak nem is olvasott, olyan verseket, amelyeket megvet, s olyan érzéseket, amilyenek sohasem voltak szívében. Valamilyen klikkhez kell tartoznia, mert máskülönben minden létező klikk ön ellen fordul. Párizsban se szeri, se száma az olyan kicsi társaságok­ nak, amelyekben valamely asszony elnököl, aki szépsége alkonyán ragyogtatja szelleme hajnalát. Eme kicsi király­ ság első minisztere rendesen egy vagy két irodalmi férfiú. Ha ön elmulasztja az alkalmat, hogy az udvaroncok sorába kerüljön, az ellenséghez tartozónak tekintik és eltiporják. Tehát, ha nem csatlakozik az egy követ fújók­ hoz, minden kiválósága ellenére gyalázatban és nyomor­ ban fog megöregedni. Az íróknak szánt állásokat az ügyeskedőnek és nem a tehetségesnek adják. Ez lehet egy házitanító, aki tanítvá­ nyának anyja révén olyan remek húsosfazékhoz jut, amilyenre ön még csak gondolni sem mer, vagy egy udva­ ronc parazitája, aki az ön orra elől kaparintja el azt az állást, amelynek betöltésére ön volna igazán hivatott. Megtörténhet az is, hogy véletlenségből olyan társaság­ ba kerül, amelyben a közönség által már elismert író is akad, vagy egyike ama féltudósoknak, akik még a közepes szerzők tehetségének mértékét sem ütik meg, de már pozícióval rendelkeznek, vagy tagjai valamilyen klikknek: úgy fogja érezni ott magát, eme féltudóska fensőbbséges 10

magatartása miatt, mintha ön lenne az emberi nem leges­ legutolsó alakja. S ha negyvenévi megfeszített munka után végre rászán­ ja magát, hogy fondorlatos mesterkedések révén járjon utána annak, amit sohasem adnak egyedül az érdemnek, éppen úgy fog intrikálni, mint a többiek, hogy a Francia Akadémia tagja lehessen, s felvételekor erőtlen hangon elmondhassa elődjét dicsőítő beszédét, amelyet örökre elfelejtenek. A Francia Akadémia minden irodalmár vágyainak titkos netovábbja. Persze nincs mit csodálkozni azon, ha ezek az urak olyan testületnek szeretnének tagjai lenni, amely számon tartja az érdemüket, és amelytől mindig várhatnak, bár eléggé reménytelenül, támogatást. Ön most azt kérdezi tőlem, hogy a pályázók miért mondanak mégis annyi rosszat erről a testületről, de csak addig, amíg be nem jutottak, s hogy a közönség miért becsüli oly kevésre a Francia Akadémiát, amikor a Természettudományi Akadémiát nagyon is tiszteli. Ez azért van, mert a Francia Akadémia nagy nyilvánosság előtt folytatja munkáját, míg más akadémiák véka alá rejtik a magukét. Minden francia azt hiszi magáról, hogy tudja anyanyelvét, és azzal kérkedik, hogy ért is hozzá, de azzal már nem mer hencegni, hogy fizikus is. A matematika hazánk fiai számára általában titokzatos valami marad, ennek követ­ keztében tiszteletre méltónak is tekintik. Az algebrai egyenletek nem adnak ihletet, témát sem az epigrammá­ nak, sem a dalnak, sem az irigységnek, de bezzeg kegyetlenül 11

megbírálják a közepes versek, üdvözletek, beszédek rengeteg kötetét, és ama dicshimnuszokat is, amelyek gyakran ugyanolyan hamisak, mint amilyen ékesszólással előadják őket. Már valósággal dühítő a halhatatlanság jelmondatát annyi szavalatra szánt vers elején látni, amely az örökkévalóság helyett igazában a felejtést jelenti, amely­ re ezek a versikék ítéltettek. Nem kétséges, hogy a Francia Akadémia jelentősen elősegíthetné a nemzet ízlésének csinosodását. Csak el kell olvasnunk a Megjegyzések a Cidről című munkát. Richelieu kardinális féltékenységéből ez egyszer jó is származott. Hasonló műfajú munkák igen hasznosak lehetnének. Ilyen műveket várunk már száz év óta attól a testülettől, amely egyedül alkalmas azok elkészítésére és eredményes felhasználására. Igazán sajnálatos dolog, hogy az akadémikusok fele olyan előkelő urakból áll, akik sohasem járnak el az ülésekre, és hogy alig akad nyolckilenc irodalmár, aki szorgalmasan megjelenik rajtuk. Az Akadémiát elsősorban saját tagjai hanyagolják el. Ennek ellenére alighogy egy a negyven halhatatlan közül végsőt sóhajtott, helyére máris tíz pályázó lép; nincs az az érsekség, amelyért nagyobb harc folyna; gyorspostával rohannak Versailles-ba; minden asszonyt megszólaltat­ nak, minden intrikust cselekvésre késztetnek; minden követ megmozgatnak; s a közbenjárásoknak gyakran a leghevesebb gyűlölködés lesz a gyümölcse. A híres és szerencsétlen Rousseau-t örökre elveszejtő rettenetes kuplék témáját az a szomorú eset szolgáltatta, hogy az 12

író nem nyerte el az akadémiai tagságot, amelyért mindent latba vetett. Ha riválisaival szemben ön nyerné el az akadémiai bársonyszéket, az azt jelentené, hogy boldog­ sága hamarosan szertefoszlik, viszont ha visszautasítanák, közszeretetnek örvendene. Csaknem minden író sírkövére ezeket a sorokat lehetne vésni: Hippokréné* szélén nyugszik itt, Kit gyötrelme végül sírba vitt. Szegényen és megvetetten élt, S hogy így volt, csak ő hibás ezért.

Mi célja e hosszú fecsegésnek? Azért írtam volna, hogy önt letérítsem az irodalom útjáról? Nem, eszem ágában sincs szembehelyezkedni a végzettel: csak egyszerűen a türelem szükségességére akarom önt figyelmeztetni. Fordította: Madácsy László

* A görög mitológia szerint forrás a boiótiai Helikon (a múzsák hegye) oldalában. 13

I. A XVIII. század születése és mivolta XIV. Lajos diktatúrája értelmes államférfi törvényes diktatúrája volt. Szükséges diktatúra. A francia nemesség le egészen a XVII. századig zabolátlan, hadakozó kaszt, amely folytonos polgárháborúival megakadályozza, hogy az országot kormányozhassák. A személyes összetűzések éppen olyan brutálisak, mint a pártokéi. 1589 és 1607 között 7000 ember pusztult el párbajban. A renaissance gigász egyéniségei nem ismerik el azt a számukra merő­ ben új erőtényezőt, amelyet úgy hívnak: a modern állam. Richelieu pillanatnyilag térdre kényszeríti őket; az ifjú király kiskorúsága alatt, íme, újra talpra szökkennek. Még a nők is hadi mezt öltenek s fenhéjázóbbak és vadabbak, mint a férfiak. Gaston d’Orléans így címzi egyik levelét: „A grófnéknak, asszonyaiméknak, akik mezei mareschallusok leányom-asszonyomnak a Mazarin ellen hadra kelt ármádiájában.” Elég Retz bíboros vagy La Rochefoucauld emlékiratait olvasni, hogy nyilván lássuk: csak egy korlátlan úr törheti meg ezeket a hősi és veszedelmes szörnyetegeket. Mazarin s később XIV. Lajos befejezik, amit Richelieu kezdett. A XVII. század meghozza a feudális nagyurak, azaz az állammal szembeszegülő egyesek vereségét. Társadalmi és irodalmi forradalom követi ezt a vereséget. A polgárháborúk nyers katonái megtanulnak szalonokban élni. XIV. Lajos köré udvar csoportozik, amelyben a társasági szellem csiszolja az embert. „A lovag urak lovas 15

urakká változnak át... A spádé már nem fegyver oldalukon, hanem dísz” (Fidao-Justiniani: Mi teszi a klasszikust?). Az erejük teljében „nyugállományba” helyezett katonák fő foglalkozása a szerelem. A nő mindenható. Azoknak az érzéseknek boncolgatása, amelyeket a nő kelt vagy szívében táplál, majdnem egye­ düli tárgya társalgásnak és írásműnek. A nyelv, hogy haj­ szál árnyalatokat tudjon kifejezni, szabatossá, elvonttá tisz­ tult. Tanúi vagyunk a klasszikus szellem megszületésé­ nek. A klasszikus szellem történetét legalább két szakaszra kell osztanunk. Az elsőben, vagyis Corneille, Moliѐre, La Rochefoucauld, Mme de Sévigné korszakában a klasszikus szellem: erős érzésekre rákényszerített tökéletes forma. A nagy klasszikus nem érzéketlen lény. Ugyanazok a szenvedélyek dúlnak benne, mint egy nagy romantikus­ ban. De „megszokta, hogy szalon-közönség szája íze szerint szóljon, írjon és gondolkozzék s ez a szokás neveli”. A szókincs szűkül. Az író kerüli a szakkifejezéseket, a tudákos és durva szavakat, amelyek megütközést vagy unalmat keltenek a jó társaságban. Igyekszik világosan és röviden beszélni. Személyes fájdalmait általános jelmon­ datokban fejezi ki s nem lírai ömlengésben, mert az indulatosság illetlenség. De az áttetsző maximák alól mindig kicsillan a szenvedély, s megsejtése teszi a nagy klasszikus művek szépségét. Negyven vagy ötven év elteltével azután a klasszikus szellem elfajul. A felszín továbbra is választékos, csiszolt, 16

de már nincs alatta semmi. Az ízlés elszürkül; a gyereket nevén nevezéstől való félelem elszakítja az írót a valóság­ tól. Crébillon és Voltaire tragédiája lép a Racine-tragédia helyébe. Itt már nem hősi nemesség veszi magára a szalon­ élet igáját; ellenkezőleg egy szalon-nemesség igyekszik itt hiába visszaálmodni a hősi érzelmeket. A szerelem szeret­ kezéssé fajul. „A házasság megzápul, kalandok után fut mindenki.” Márpedig a cinizmus minden időkben az ural­ kodó osztály öngyilkossága volt. A lehanyatlott nemesség romjain megjelenik a gúnyolódó, bíráló hajlamú polgár­ ság, s csúfolódásait tűri az udvar egy része, amely soha sem törődött bele a „nyugállomány”-ba, amelybe XIV. Lajos belehajszolta. Fiatal nemesek neofeudális mozgal­ mon, arisztokrata és népi reakción ábrándoznak. A kor másik mélyreható áramlata a modern tudomány kialakulása. Kopernikusz, Galilei, Descartes után általá­ nos a meggyőződés, hogy okoskodással ki lehet számítani, elméletben előre megszabni a csillagok mozgását, egy test esését, a fénysugár útját. Az emberi elme megmámoroso­ dik ettől az új hatalomtól. Az ész mindenhatónak látszik. Azt várják tőle, hogy megmagyarázza a szenvedélyeket, a politikai életet, Istent. Elvont szókészlet, amelynek alko­ tóelemeit algebrai jelekként kezelik, a moralistákat és a filozófusokat arra a gondolatra viszi, hogy a tiszta ész segítségével meg tudnak oldani minden problémát. Spi­ noza már Ethicájában tantételekbe, ésszerű következ­ ményekbe és pontokba foglalta a metafizikát. A XVIII. században a francia és angol filozófusok meg fogják 2 Voltaire

17

próbálni, hogy az életút irányításában a hagyomány és az ösztön helyébe a logikai következtetést tegyék. Ha kezdik is sejteni, mivé fejlődik majd a kísérletező tudomány, messze vannak még attól a szigorú módszeres­ ségtől s a tények előtt való szerény meghajlástól, ami a XIX., majd a XX. században a fizika és a kémia szédítő előrehaladását fogja eredményezni. A tudomány azonban már átalakította azt a képet, amelyet a világegyetemről alkotnak maguknak a leggondolkodóbb elmék. Már nem egyszerű drámának látják, amelyet isteni Gondviselés alkalmaz színre, hanem felfedezik benne a megszámlálha­ tatlan apró indítóokok végtelenül bonyolult játékát. Az ember már nem hiszi magát a mindenség középpontjá­ nak, ehelyett azt látja, hogy a világegyetem egy szegleté­ ben elkeveredő igen-igen parányi állat. Ezek a gondolatok meggyengítik a vallást, miként a bírálgató polgárság, s az elégedetlen nemesség létének ténye meggyengíti a monarchi­ kus államformát. Az az egész abroncsozat, amely a XVII. században összefogta Franciaországot, lazul. Azok közé a franciák közé, akik legnagyobb hévvel és erővel segítettek meghajlítani és eltörni ezeket az abron­ csokat, sorolható egy polgári férfiú, bizonyos Arouet nevezetű s több nemesi család — köztük Saint-Simon hercegék — szolgálatában működő közjegyző fia.

18

II. Gyermekévek és neveltetés 1694. november 22-én tartottak keresztvíz alá Párizsban egy satnya csecsemőt, a neve: Franҫois-Marie Arouet. Később ő maga keresztelte el magát Voltaire-nek. Van, aki azt mondja, hogy a család egy kicsiny birtoka után; mások meg azt erősítgetik, betűcserés szóalkotás a név ebből: Arouet le Jeune, azaz ifjabb Arouet. Valóban a betűk csereberélésében ebből, hogy Arouet L. J. pontosan ki lehet hozni a „Voltaire”-t, ha az u-t egyenlőnek vesszük a v-vel s a j-t i-vel. De tudjuk, hogy az anagrammavadá­ szok mindenben megtalálnak mindent, még Shakespeare-t is Baconban. Véssük emlékezetünkbe, hogy az újszülött csenevész istenteremtése volt; törékeny testi állapotából fegyvert fog majd magának kovácsolni. A tény az, hogy csodálato­ san eleven eszű és virgonc fickónak mutatkozott rögtön. Alig volt hároméves, amikor szabad erkölcsű és szellemű keresztapja, Chateauneuf abbé, La Fontaine meséit szavaltatta vele, meg egy agnosztikus versezetet, a Moїsade-ot (Mózesiásznak magyaríthatnám. A ford.), amely­ ben minden vallás megkapja a magáét: Papistes, Siamois, tout le monde raisonne, L’un dit blanc, l’autre noir, on ne [s’accorde point. Les hommes vains et fanatiques Reҫoivent sans difficulté Les fables les plus chimériques. 2*

19

(Pápisták, sziámiak, mindenki okoskodik. Az egyik fehérnek mondja, a másik feketének ugyanazt, nem tudnak megegyezni. Az üresfejű és fanatikus emberek készségesen elhiszik a legképtele­ nebb meséket.)

„Még csak három éves, s már betéve tudja az egész Moїsade-ot”, mondta büszkén Chateauneuf öreg barát­ néjának, Ninon de Lenclos-nak, három nemzedék kedve­ sének. Voltaire keresztapjától tanult meg franciául verselni s gyűlölni a fanatikusokat. Arouet közjegyző legidősebb fia janzenista volt, vakbuzgó s szűk látókörűen vallásos. Azt az indulatosságot, amelyet Voltaire vallási kérdések­ ben tanúsított, kétségtelenül nem kis részben fűtötte a tűrhetetlen bátyja iránt táplált ellenséges érzület is. Tízéves volt, amikor beadták a jezsuitákhoz a Louis-leGrand gimnáziumba. Képükre és hasonlatosságukra gyúrták a fiút. Tanítványaikat latinnal, retorikával tömték s a régi műfajok, eposz, tragédia, dialógus tisztele­ tében nevelték őket. Nagy fontosságot tulajdonítottak a formának, s a jó társaságbeli okos hiedelemre oktatták növendékeiket. Remekül megértették egymást FranҫoisMarie Arouet-vel. Soha nem került még a jezsuiták keze alá ily koraéretten egyetemes szellemiség. A nyájas Porée atya „a gyermeteg kedélyű és érdemes” férfiú, szeretettel így nyilatkozott róla: „Szereti kis mérlegecskéjén latolgatni az európai nagy érdekeket.” Ami nem volt akadálya annak, hogy a kis gimnazista megmaradjon gyereknek, aki csínyekkel játssza ki tanítóit. A Louis-le-Grand intézetben csak 20

akkor kezdték a kályhákat fűteni, ha a kápolnában a szenteltvíz megfagyott. Az ifjú Arouet, aki fázékony volt, jégdarabokat szedett össze az udvaron, s titokban bele­ dobta őket a szenteltvíztartóba, ami elég pontosan jelzi előre későbbi magatartását. A nyájas, kultúrát imádó atyák természetszerűen teljes szívükből szerették a csodagyereket, aki tizenkét éves korában nagy készséggel faragott elegáns és könnyed verseket. Növendékük epigrammáit maguk terjesztették. Egy epigrammáját Chateauneuf megmutatta Ninon de Lenclos-nak, s a nyolcvanesztendős szépasszony kijelen­ tette, szeretne megismerkedni szerzőjével. Az abbé el is vitte hozzá keresztfiát. Ninon kikérdezte a janzenizmus körül folyó háborúságról, úgy találta, hogy a fiú szellemes és vakmerő, s végrendeletében hagyott neki egy kis összeget könyvvásárlásra. Nagy műveltségű köz-ledér hölgy, szabados erkölcsű és szellemű pap, a jezsuiták, íme, ezek voltak Voltaire nevelői, ami kitűnően megvilágítja, miért volt korának oly tökéletes kifejeződése. Szokásmondás, hogy a XVIII. század Voltaire százada, amiként a XVII. a Napkirályé. Pontosan így is van. A bírálgató polgárság századában ő bírálgató polgár; a vallási viszálykodások századában ő egyrészt igen tájékozott a teológiai disputák terén, minden témájuk érdekli, másrészt vallásellenes; a klasszicizmus századában ő klasszikus, a megelőző kor­ szak tanításának továbbvivője; a születő tudomány száza­ dában ő nem tudós ugyan, de nagy műveltségű dilettáns és 21

csodás népszerűsítő. Amikor kikerül a gimnáziumból, olyan tudatában van erejének, hogy, amikor apja azt ajánlja neki, nézzen valami hivatás után, így felel: „Csu­ pán író akarok lenni.” Arouet közjegyző (aki közben hivatalt vásárolt magá­ nak) azt szerette volna, hogy fiából jogász legyen. De miként maradhatna meg jogakadémián egy ifjú, aki a világon semmit sem tisztel? Hiába beszéltek neki arról, milyen tekintély övezi a jogásztársadalom tagjait: „Mond­ ják meg apámnak, hogy nekem nem kell olyan tekintély, amely pénzen vásárolható; majd én szerzek magamnak tekintélyt ingyen.” Már húszéves korában, előbb Chateau­ neuf segítségével, de csakhamar szellemességéért, a legelő­ kelőbb nagyurak mindennapos asztaltársa. Chaulieu-t, a vén költőt körülvevő kéjhajhász és feslett társaságban él. Bemutatják Conti princnek és Vendôme hercegnek. Rend­ beszedi, javítgatja a társaságbeli hölgyek verselményeit, amivel kegyükbe hízelgi magát az, akinek több az esze, mint a férfiúi ereje. Megír egy tragédiát ő is Oedipusról, amelyet új leleménynek tart, mert, mint a görög tragédiák­ ban, „kórusok vannak benne, szerelem viszont nincs”. Megmámorosodik a bámulattól, amellyel kis társasági köre övezi. Szatírákkal, epigrammákkal és élcekkel elkezdi űzni azt a kényes mesterséget, hogy ellenségeket szerezzen magának. Mint egyenlő az egyenlővel, úgy komázik a barátjaivá lett főnemesi személyiségekkel. „Mindnyájan költők, vagy mindnyájan hercegek vagyunk itt?” — mond­ ja nekik asztalhoz ülve. Még nem tapasztalta a nagy­ 22

urak gőgkitöréseit és vissza-visszatérő nyers könyörtelen­ ségét. Már húszéves korában tapasztalhatta volna, ha kereszt­ apja, Chateauneuf, akit nagykövetnek neveztek ki Hollandiába, nem viszi magával apródjául. Apród, az ifjú Arouet? Megnyerő kedvességével, elegáns lírizmusá­ val, szerelmes verseivel kétségtelenül az. De nem valami érzelgős apród, s bolondságainak álarca ördögi komolysá­ got rejt. Szerelemre kissé vékonydongájú, de dolgozni tud baromian. Apród? Talán, de inkább novicius, olyan vallás noviciusa, amely harcolni fog a fanatizmus ellen, míg azután maga is fanatikussá fordul. III. Komédiák Az apród azzal kezdte külföldi tartózkodását, amivel ilyen bájos, nyájas ifjúnak kezdeni illik: beleszerelmesedett valakibe. Élt Hágában egy Mme Dunoyer nevű hölgy, francia protestáns, elég veszedelmes asszonyság, aki faképnél hagyta urát, megszöktette leányait, s Hollan­ diába menekült, ahol pamfletek eladásából élt. Voltaire meglátta, rögtön meg is vetette, de talált körében egy csitri leányt, Olympiát, aki csakhamar Pimpette lett neki. „Igen, kedves kis Pimpette-em, örökké fogom szeretni. A legcsél­ csapabb szerelmesek is ezt mondják, de az ő szerelmük alapja nem az a mély tisztelet, amelyet ön iránt táplálok. E­ rényességét ugyanúgy szeretem, mint drága személyét.” Mme Dunoyer, mély tisztelet ide, mély tisztelet oda, zokon vette az apród szíves, de makacs udvarlását, s 23

bepanaszolta Chateauneufnél, aki szobafogságba dugta. Nappal hűen szobájában is csücsült az apród, de éjszakán­ ként kiszökött szerelmeséhez. „Nincs olyan veszély, drága Pimpette, aminek ki ne tegyem magam önért. Ön még ennél is többre érdemes.” Azután, amikor már egyáltalán nem tehette ki lábát a házból, elküldte ruháit Olympiának, hogy ifjú lovagi mezt ölthessen s így keres­ hesse fel apródját, amit a fiatal hölgy meg is tett. Enfin je vous ai vu, charmant objet [que j’aime, En cavalier déguisé dans ce jour, J’ai cru voir Vénus elle-même, Sous la figure de l’Amour. (Végre láttam önt, szerelmem bájos tárgyát, lovagi álöltözetben ma. Mintha magát Vénuszt láttam volna Ámor mezében.)

A nagykövet úr megharagudott, félt a gonosz újságíró mamától, s Voltaire-t hazaküldte Párizsba. Itt aztán Arouet közjegyző igen zordon fogadta. Bol­ dogtalan atya! Idősebb fia, aki egyre jobban beleszédült a janzenizmusba, olyan vakbuzgó ájtatos lett, hogy az már nem is volt emberi. Öccse meg annál emberibbnek mutat­ kozott. „Bolond mind a két fiam, mondta, az egyik prózá­ ban, a másik versben.” Az apáknak akkor módjukban volt a kormányzattól olyan rendeletet szerezni, amely hatalmukba adta fiaikat lakat alá tenni vagy számkiűzni. Arouet úr ki is eszközölt magának egy ilyen családügyi elfogatóparancsot. Voltaire elrejtőzött, s szokott tevékeny­ ségével nyomban végigkilincselt mindenkit, s minden 24

eszközt megragadott, hogy lecsillapítsa haragvó atyját s megszöktesse kedvesét. Az a remek ötlete támadt, hogy szekerébe fogja a jezsuitákat, s a francia püspökökkel szöktetteti meg Pimpette-jét. „Úgy áll a dolog tudniillik, érvelt, hogy Dunoyer kisasszony protestáns. Akarata ellen tartja az eretnekség rabságában kőszívű anyja Hága városában. A kisasszony minden vágya, hogy katolikussá lehessen, s így hozzám jöhessen nőül; ha megszöktetik, áttér.” A Louis-le-Grand intézet egyik tanára, Tournemine atya, aki különös keggyel tüntette ki a kis Arouet-t, fogta magát, s elment bebeszélni ezt a históriát egy másik jezsuitának, Letellier atyának, aki a király gyóntatója volt. Minden a legjobb úton haladt, hogy az őrült ötlet valóra váljék; Chateauneuf nagykövet úr közbelépésére azon­ ban kútba esett a terv, amelynek végrehajtása, mint írta, feldühítené a holland kormányt. Mit tehetett mást Voltaire? Kibékült apjával. Megígérte, hogy újra kezdi jogi tanulmányait, s belép egy jogi ügyvivő irodájába. Nem sok időt töltött ott. 1715-ben XIV. Lajos meghalt. Uralma gyászosan végződött. A legutolsó háborúk kedvezőtlenül ütöttek ki Franciaország számára. Pénz nem volt. A janzenizmus körül dúló hadakozás rövid, látszólagos csitulás után hirtelen új erővel tört ki Quesnel atya egy könyvének megjelenése után, amelyet Róma először kitűnőnek tartott, később azután ráeszméltek, hogy janzenista, s el is tiltatták a pápával az Unigenitus bullában. Franciaország újra két 25

vallási pártra szakadt, s a fellebbezőket (akik megtagad­ ták a bulla elfogadását) legfelsőbb elfogatóparanccsal tömlöcbe dugták. Az volt a vád, hogy az üldözések élén a király gyóntatója, Letellier áll, s maga a király személy szerint. Szóval, nagy volt a zűrzavar. Mindezek miatt az okok miatt senki sem sajnálta a vén uralkodót. Az ifjú király, mint Saint-Simon írja, nem volt abban a korban. Orléans herceget, az új régenst „nem fizette meg senki, hogy sirassa”. Mme de Maintenon „torkig volt a királlyal; nem tudott vele mit kezdeni, nem tudta már mivel szórakoztatni”. Maine hercege, s a többi királyi fattyú azt remélték, hogy most mindenhatók lesznek s barbár örömben tomboltak. Az udvar s a mi­ niszterek úgy érezték, tűrhetetlen iga szakadt le a nyakuk­ ról. „Párizs fellélegzett abban a reményben, hogy most már lesz valami szabadságban része, s abban az örömben, hogy végét látja szakadni oly sok ember hatalmának, akik visszaéltek vele.” A nép, abban a meggyőződésben, hogy túl volt terhelve adókkal, hálát adott az Istennek indoko­ latlanul remélve, mint különben mindig, hogy az új rend orvosolja bajait. A temetés napján nyílt csapszékeket állítottak fel végig a Saint-Denis-be vivő úton. Voltaire elment megnézni őket, s figyelte az örömtől és bortól részeg tömeget. A látottak nagyon elgondolkoztatták. Az új szabadság kezdetén azt hitték, hogy mindent elmondhatnak. Özönével jelentek meg a letűnt rendszert támogató gúnyiratok. Voltaire is írt nehányat; ráfogtak egy csomót, amit nem ő írt. Az új régens, Philippe d’Or­ 26

léans, nem volt gonosz indulatú. „Nagyon szerette a szabadságot, írja Saint-Simon, s a másokét épp úgy, mint a magáét. Egy alkalommal Angliát dicsérte előttem, lám, az ország, ahol nincs számkivetés és elfogatóparancs.” Ami nem akadályozta meg abban, hogy alá ne írjon egy elfogatóparancsot, amelynek erejénél fogva a Bastille-ba zárták a fiatal Voltaire-t. Ott is hagyta több, mint egy évig. Túlságosan kemény büntetés volt pár rossz versért, s bizonyára szenvedelmes indulatokat is keltett és hasznos megállapításokat az igazságszolgáltatás módjairól a fölötte eleven fiatalemberben, akit hirtelen négy fal közé zártak. Szinte magunk előtt látjuk, mint járkál föl s alá naphosszat, kegyetlen és mulatságos mondatokat hegyez­ getve, s az angol alkotmányon vagy a Habeas corpus billen ábrándozva. A Bastille-ban Voltaire dolgozott. Franciaország nagy epikusa akart lenni. A fogságban megköltötte a Henriade első énekeit, s a IV. Henrikről szóló hosszú versezet kitűnő alkalmat szolgáltatott neki a türelmetlenség elleni mennydörgésre: Je chante le héros qui régna sur la France Et par droit de conquête, et par droit [de naissance. (A hőst énekelem, aki úr volt Franciaország fölött a hódítás jogán is, a születés jogán is.)

Arma virumque cano... Úgy kezdődik, ahogy az Aeneis, ami jelesség az Aeneis esetében, de egy 1726-ban írt költeménynél már nem. 27

Végre, tizennyolc havi fogság után Voltaire kiszabadult az erőd-börtönből. Pár napra rá tisztelgett a régensnél, aki nevetve fogadta, mert nem volt gonosz indulatú ember s nem haragudott a fiatalemberre, akit tizennyolc hónapra lecsukatott egy dalocskáért. „Nagy jó uram, mondta neki Voltaire, édes érzés lenne szívemnek, ha Felséged kegyes­ kednék ellátásomról gondoskodni, de kérve kérem Főmél­ tóságodat, ne kegyeskedjék a jövőben elszállásolásomról is gondoskodni.” Az volt a szokás, hogy a Bastille-ból kikerülő rövid és illendő számkivetésbe vonuljon. Béthune hercege meg­ hívta Voltaire-t, töltse ezt a félrevonulási időt Sullyben, a kastélyában. A Bastille aláásta a fogoly egészségét, szüksége volt a friss falusi levegőre; a meghívást elfogadta. Sullyben Voltaire igen boldog volt, szeretője lett egy fiatal hölgynek, Livry kisasszonynak, aki színpadra készült s megkérte szerelmét, írjon neki jó szerepeket.

vádolták, hogy vérfertőzésben él tulajdon leányával, Berry hercegnével. Nevettek rajta. A bűn már csak dal­ téma volt. A színházak mindig tele voltak. „Mindent nevetségre, tréfára fordítottak; ugyanaz a szellem ural­ kodott, mint a Fronde idejében, a polgárháború híján.” Ebben a daloló, rebellis Párizsban Voltaire színre hozatta Oedipe-jét. Nagy esemény volt ez a rossz tragédia. Köztudomású volt, hogy a szerző ellenzéki, hogy a Bas­ tille-ban ült, hogy csak az imént szabadult. Azt rebes­ gették, hogy darabját a papok ellen írta, sőt, a vallás ellen, s csak azért festette benne Oedipus vérfertőzését, hogy a régens vérfertőzését támadja vele. Csak úgy tódult a színházba a közönség; várakozásában nem is csalódott. Elég lapos tragédia volt ez az Oedipe, Porée atya egy jó tanítványának retorikai dolgozata, ügyes és önkéntelen Racine-utánzat, de az 1718-as párizsiak nem annyira Téba királyát keresték benne, mint Franciaország régensét, nem a főpapot, hanem a francia püspököket. A laposságokat vakmerőségeknek nézték.

IV. Tragédiák Bolond idő járt akkor Franciaországban. A vén király gigászi árnyékával együtt eltűnt minden korlát. Nagy csatákat vívtak semmiségeken. Az írók Homéroszon civa­ kodtak két pártra oszolva, az egyházi férfiak az Unigenitus bullán. A vallástalanság, amely már a letűnt rendszer alatt is tekintélyes volt, most nyíltan a porondra lépett. Az er­ kölcsi cinizmus általánossá vált. Magát a régenst is azzal 28

Ne nous fions qu’ à nous; voyons tout par [nos yeux. Ce sont Ià nos trépieds, nos oracles, nos [dieux. (Ne bízzunk másban, csak magunkban; nézzünk mindent saját szemünkkel: ez a mi jós-székünk, jósdánk, istenségünk.) Gyönge kis párvers, ami azonban azt jelenti nyilvánvalóan, hogy a kísérleti tudomány fölötte áll a szent könyvek kinyilatkoz­ tatásainak. 29

Nos prêtres ne sont point ce qu’un vain peuple [pense. Notre crédulité fait toute leur science. (Papjaink egyáltalán nem azok, amiknek az üresfejű nép hiszi. Egész tudományuk: a mi hiszékenységünk.)

Az üresfejű nép, szíve mélyéből unva a király gyóntató­ ját, az Unigenitus bullát s a szentségtörésért kirótt bünte­ téseket, tapsolt. Bánta is ő az ifjú költő rozsdás fegyver­ tárát, a sok „Ah Istenem”-et, „Mit látnak szemeim ?”-et „igazságos Egek!”-et vagy „Jól hallanak-e füleim?”-eket. Az Oedipe frondőr darab volt fronde-i időben. Diadalt aratott. A régens, aki nem esett a feje lágyára, maga is elment megnézni a divatos tragédiát; lánya is megjelent a szín­ házban, s Voltaire szemtelenségének betetőzéséül, Orléans hercegnének ajánlta darabját. Kész volt minden vakmerő­ ségre. A nők körülhízelegték; a férfiak dícséretét zengték; az írók irigyelték. Ő maga irgett-forgott, szeretett, dolgo­ zott, támadott, ellentámadott. Ármányok szövődtek ellene. Napvilágot látott egy szörnyű költemény, névtelenül, amelynek éle a régens ellen irányult: Les Philippiques. Voltaire-t vádolták, ő írta. Hamis volt a vád, de hogy lehet ezt bebizonyítani? Ellenségei már buzgón tanácsol­ ták a régensnek, hogy csukassa vissza a Bastille-ba, de Philippe d’Orléans megkedvelte a fiatalembert, s kegye­ lemből csak számkivetésbe küldte. Tomboló viharban hagyta el Voltaire Párizst. Szemlélvén a felhőket, a villá­ 30

mokat, az egész égi rendetlenséget, így szólt: „Úgy látszik, a mennyeknek országa is régensségbe züllött.” Megint csak Sullyben kapott menedéket. Livry kis­ asszony várta ott. Kegyvesztettségének idejét azzal töl­ tötte, hogy írt neki egy tragédiát Artémise címen. Nem sokra rá elő is adták s a „szerencsétlen sorsú királyné”-t szépen kifütyülték. Voltaire, hirtelen kitörve a számkive­ tésből, a színpadra pattant, hogy megvédelmezze drámá­ ját s a főhősnő megszemélyesítőjét, de az ármány erősebb volt. Nagyon fiatal volt még Voltaire, de már kérlelhetet­ len ellenségeket szerzett magának: egy Desfontaines nevű abbét, azzal, hogy szolgálatot tett neki, Jean-Baptiste Rousseau-t a költőt, azzal, hogy dicséretének zengésébe pár fenntartást is elkevert. Minden bemutatóján valami más botrány tört ki. Amikor Vízkereszt ünnepe előtt való este színrehozatta Marianne-ját, e zsidó tragédiát, abban a pillanatban, amikor Marianne, Heródes felesége kiürítette a méregserleget, a földszinten egy tréfás fickó elkiáltotta magát: „Iszik a királyné!” Erre azután, hogy mivel végződik a darab, soha sem tudta meg senki. Bánta is Voltaire! Abban a hitben élt, hogy nemes barátok védő­ szárnya alatt él. Ha megbukott, szaladt Sullybe Béthune herceghez; vagy el az Orléans környéki Source-ba „Milord Bolingbroke”-hoz, első angol barátjához; vagy Vaux-ba, Villars marsall feleségéhez, aki megengedte neki, hogy szeresse; vagy Maisons-ba, Maisons elnök úrhoz. Min­ denütt verselt, táncolt, olvasott. Tréfálkozott, nevettek rajta. Abban a hitben élt, hogy boldog. 31

Az ébredése váratlan és brutális volt. Egy szép napon Sully hercegénél a polgárifjú elbizakodottsága felingerelte Rohan-Chabot lovagot, egy nagynevű család elég érdem­ telen tagját. „Ki ez a fiatalember, kérdezte, aki ilyen kiabálva cáfolja, amit mondtam?” — „Lovag úr, felelte Voltaire, az illető olyan valaki, aki nem egy dicső hangzású nevet fröcsköl be sárral, hanem becsületet szerez annak, amelyet visel.” A lovag fölkelt az asztaltól és távozott. Sully herceg így szólt Voltaire-hez: „Boldogok leszünk, ha ezzel megszabadított tőle bennünket.” Néhány napra rá Voltaire ott volt megint Sully herceg­ nél; egyszer csak jelentik, hogy várják a palota kapuja előtt. Lement, ott látott egy bérkocsit s a kocsiban két férfiút, akik kérték, jöjjön a kocsi ajtajához. Gyanútlanul odament; amikor egész közel ért, megragadták s elkezdték botokkal ütlegelni a vállán, hátán. A lovag, aki hintójával kissé följebb állapodott meg, ellenőri tekintettel szemlélte a műveletet s így szólt: „Ne üssétek fejen, jó ugorhat még ki belőle.” Az összecsődült nép ezt kiáltotta: „Ó, mily jószívű az úr!” Voltaire, sajgó tagokkal, tépett ruhában fölment vissza Sully herceghez s kérve kérte nemes bará­ tait, menjenek vele a rendőrbiztoshoz. A herceg és barátai nevettek, s azt mondták, nem mennek. Végtére is mi tör­ tént? Egy Rohan-fiú megbotoztatott egy költőt. Sajnála­ tos eset, de a világ rendje nem szenvedett csorbát. Voltaire általában nagyobb lelki, mint testi bátorságot tanúsított, de most nagyon elevenjén találták, s bosszút akart állni. Leckéket vett egy vívómestertől, mindenfelé 32

híresztelte, hogy párviadalra fogja hívni Rohan-Chabot lovagot, úgyannyira, hogy a Rohan-család megszeppent s kieszközölte Maurepas-tól, hogy a Bastille-ba dugják ezt a könnyen sértődő nem nemes alakot. Végeredményben tehát Voltaire-t ellazsnakolták, nem tudta elérni, hogy igazságot szolgáltassanak neki, s tetejébe még őt akarták lecsukni. Valljuk be, a Régence Franciaországa vidám és elbájoló ország volt, de szabad ember számára nehezen lakható. Ez alkalommal Voltaire csak pár napig ült a Bastille-ban. Maurepas miniszter, talán mert elrestellte magát, szabadlábra helyezte, de megkérte, hogy hagyja el az országot. Az eset azért fontos, mert ez tette végképp ellenzékivé Voltaire-t. Lángelméjű alkotásait nem kis részben ennek köszönheti. Most már szenvedély dolgozott benne. Oedipus vérfertőzése, Marianne szerelme, IV. Henrik hőstettei, sőt még Pimpette nadrágszerepben — csupa hideg téma, amiből csak hideg költemény kerekedhetett ki. De a világ bolondsága, igazságtalansága, az emberek gonoszsága, az Isten némasága, — ez azután igazán erős érzéseket kelthet, amelyekből egyszer csak ki fog pattanni a remekmű. V. Voltaire Angliában Kilépve a Bastille kapuján, Voltaire ezúttal úgy döntött, hogy áthajókázik Angliába. Az angol nemzet, amelynek választott parlamentje van s nem ismeri a királyi elfogató3 Voltaire

33

parancs intézményét, úgyis divatban volt a filozófusok körében. „Tudom, írta Voltaire egy barátjának, olyan ország Anglia, ahol tisztelik és kellőképp jutalmazzák a művészeteket, ahol különbség van ugyan az életsorsok között, de ember és ember között csak az érdem alapján tesznek különbséget. Olyan ország ez, ahol szabadon és nemesen gondolkoznak, minden szolgai félelemtől mente­ sen.” Tudott valamicskét angolul. Horace Walpole, Anglia párizsi követe, adott neki pár ajánlólevelet többekhez. Azonkívül ott volt Londonban hatalmas barátja, az a „Milord Bolingbroke”, akivel még francia földön ismerkedett össze abban az időben, amikor Bolingbroke, egy francia nőnek, Mme de Villette-nek előbb kedvese, majd hites ura, kastélyt vásárolt magának Orléans környékén. Bolingbroke és felesége annak idején végighallgatták a Henriade felolvasását, amely még akkor csak kéziratban volt meg, s meg is dicsérték. Voltaire azt remélte, hogy az ő révükön megismerkedik majd az angol írókkal, s hogy Londonban újra megtalálja azt a nagy­ világi életet, amelyet úgy szeretett. S főképp azt kívánta, hogy békében élhessen, szabadon gondolkozhasson, s mindkét vágyának megvalósítását a brit türelmességtől remélte. Akkortájt Franciaországban azt hitték, hogy Anglia nem vallásos ország. „Angliában nincs vallás, írja Montesquieu... Ha valaki vallásról beszél, kinevetik.” Ami nem volt igaz, csak egy kis körre lehetett rámondani, amelynek néhány író és nagyúr tagja volt. Az azonban 34

feltétlenül igaz volt, hogy az anglikán egyház türelmesebb magatartást tanúsított, mint a párizsi janzenista legfelső törvényszékek. Angliában az egyházi férfiak „hangsúlyoz­ ták a kereszténység ésszerű voltát s a Bibliában olvasható csodákat úgy fogták fel, hogy történelmi bizonyítékai egy rendszernek, amelyet a józan ész minden időkben elfogad­ hat.” Egyszóval a nagy angol hagyomány értelmében kompromisszumot kötöttek; az ember vallásos volt, de nem fanatikus, vagy filozófus, de nem támadó. Maguknak az anglikán egyházzal szemben álló nonkonformistáknak is megcsappant a buzgósága. „A quakerek lelkükben megnyugodtak s gazdasági helyzetük virágzó.” Csak jóval később, Wesley idejében következett el szükség­ szerűen, hogy a vallás újra felszínre hozta magában az érzelmi erőt addig is, amíg azután, a francia nagy forra­ dalom hatására, politikai és konzervatív erővé nem vált Angliában. Voltaire Londonba érkezve nem találta ott „Milord Bolingbroke-ot”, aki különben az író egész angliai tartózkodása alatt gyanúsnak tartotta „szószaporítását”, s azon tűnődött, vajon nem titkos besúgója-e a francia udvarnak. Kárpótlásul barátságos fogadtatásra talált Londontól két mérföldre, Wandsworth-ben Mister Falkener nagykereskedő házában, ahol megtelepedett s akinek ajánlta 1733-ban Zaїre tragédiáját: „Falkener angol kereskedő úrnak. — Ön angol, kedves barátom, én pedig Franciaországban születtem, de akik a művészeteket szeretik, azok mindnyájan egy hazának gyermekei... 3*

35

Önnek ajánlom hát ezt a tragédiát, mint honfitársamnak az irodalomban, s mint bizalmas jóbarátomnak... Ugyanakkor mély örömmel tölt el, hogy hazámnak meghirdethetem, milyen szemmel nézik önöknél a keres­ kedőt, s milyen megbecsülésben tartja Anglia azt az élet­ hivatást, amelynek az állam nagyságát köszönheti.” Első ízben történt meg itt, hogy egy francia tragédiát egy kereskedőnek ajánltak; amit különösképpen vakmerőnek találtak. Nem nagyon sokat tudunk Voltaire londoni tartózko­ dásáról. Azt tudjuk, hogy londoni címéül Bolingbroke házát jelölte meg s hogy sokáig lakott vidéken lord Peterborough-nál, akinél állítólag három hónapot töl­ tött Swifttel együtt. Falkener révén megismerkedett a kereskedőtársadalommal; megcsodálta hatalmukat, parlamenti tekintélyüket, ami nagyon hízelgett polgári osztálygőgjének. Társaságukban kapott kedvet maga is üzletekkel foglalkozni, amely téren azután nagy sikere­ ket is aratott. Első üzlete Angliában az volt, hogy aláírást nyitott hőskölteményének, a Henriade-nak kor­ látolt példányszámban megjelenő negyedrét luxus­ kiadására. Írt Swiftnek: „Szíves engedelmével azt kérem öntől, vesse latba Írországban élvezett befolyá­ sát, hogy pár előfizetőt szerezzen a Henriade-ra, amely már teljesen elkészült, de némi kis segítség híjával még nem jelenhetett meg. Az előfizetési ár egy guinea.” Vállal­ kozása remekül ütött ki, előfizetésben lejegyezték az egész kiadást. 36

Bolingbroke-nál megismerkedett a félrepublikánus konzervatívokkal, akik akkor a „Tory Democracy”-t alkották, amelyet később Disraeli keltett új életre, s össze­ jött a korabeli nagy írókkal. Swift és Voltaire olyan agyagból voltak gyúrva, hogy kitűnően megértették s köl­ csönösen bámulták egymást. Épp akkor jelent meg a Gulliver utazásai (1726). Voltaire magára vette a gondot, hogy lefordíttassa franciára: „Anglia Rabelais-je ez, de rabelais-i locsogás nélkül; a könyvet már maga az is mulattatóvá tenné, hogy telve van a legkülönösebb ötle­ tekkel s könnyed stílusban van megírva, ha nem volna egyébként az egész emberi nem szatírája.” Voltaire összeismerkedett Pope-pal is és Congreve-vel (aki vérbeli angol író voltában tiltakozott az ellen, hogy Voltaire költőnek nevezze, s azt mondta, nem akar más lenni, csak egyszerű gentleman. „Ha ön csak egyszerű gentleman volna, felelte rá Voltaire, nem jöttem volna ide önnel megismerkedni.”) és Gay-jel, aki színrehozatala előtt megmutatta neki a Beggar’s Operát. Voltaire szor­ galmas látogatója volt a Szivárvány kocsmának, s minde­ nekelőtt sokat járt színházba, ahol jobban elmerült Shakespeare művészetében, mint a francia kortársainak zöme. Szívesen vett részt a quakerek és nonkonformisták gyülekezetein is. Az irodalmi legenda azt regéli, hogy egy szép napon utána tódult az utcai csőcselék, mert megüt­ köztek idegenes ruházatán. Ő azután fellépett egy padra, s a következő szavakkal csillapította le támadóit: „Derék angol barátaim, hát nem elég bajom már maga az is, hogy 37

nem az önök földjén születtem?” Mire megéljenezték, vállukra emelték s hazáig vitték, akik előbb gyúnyolva meghajszolták. Voltaire természetesen felhasználta angliai tartózkodá­ sát arra, hogy olvasgassa a szigetország filozófusait, s első­ sorban „Mister Locke” műveit. 1727-ben végignézte Newton temetését, s ámulva tapasztalta, hogy milyen pompázatos tiszteletadással hódoltak a tudományos láng­ elmének. A nagy halottat közszemlére tették, lobogó gyászlángok között elhelyezett díszravatalon, azután a Westminster apátságba kísérte a végeláthatatlan temetési menet, amelyben ott haladtak az élen a kancellár és a miniszterek. Meghökkentő volt az ellentét e pompázatos gyászszertartás és a Bastille, nem különben a nagyúri megbotoztatás között. Lelkendezése utóbb kissé megcsappant: „Fiatalkorom­ ban azt hittem, hogy Newton vagyonát kiváló érdemeinek köszönheti. Azt képzeltem, hogy az udvar és London városa közfelkiáltással választották a királyság pénzverő hivatalának főmesterévé. Szó sincs róla. Isaac Newtonnak volt egy elég jóképű unokahuga, Mrs. Conduit. A hölgy nagyon megtetszett Halifax főkincstartónak. Semmi hasz­ nát nem vette volna Newton az infinitezimális számításnak meg a nehézkedés törvényének egy csinos unokahúg nélkül.” Nem tudjuk, miért és mikor hagyta ott Angliát, annyi azonban kétségtelen, hogy már Franciaországban találjuk 1729 első hónapjaiban. Eleinte megbújt, megállapodott 38

Saint-Germainben, ahol egy parókásnál lakott. Onnan írt „Maurepas nagyvizírnek, engedje meg, hogy rabláncait Párizsba vonszolhassa”. VI. Siker és üldöztetés Voltaire visszatérésekor Párizst éppen olyan viszályok dúlták, mint akkor, amikor elhagyta. „Egyébről sem beszélnek, mint Rómáról, kiátkozásról, janzenistákról, jezsuitákról. Unigenitus konstitúcióról, számkivetésről, bebörtönzésről. Egy püspöki nagygyűlés, amelyet Embrunben tartottak, húszezer elfogatóparancsot bocsátott ki.” Mi sem volt természetesebb, mint a Bastille-ba dug­ ni mindazokat, akik a vallási dogmák egyes kérdéseiben másként gondolkoztak, mint a miniszterek; maga SaintSimon is azt tanácsolta a régensnek, raboltassa el Lallemand, Doucin és Tournemine jezsuita atyákat, „ez utóbbit csukassa a vincennes-i vártoronyba, ne adjanak neki se papirost, se tintát, se tollat, ne beszélhessen senkivel, egyébként azonban, tekintettel személyi helyzetére (jó családból származott), adjanak neki rendes szobát és ellátást; az első kettőt más és más börtönben tegyék sötét cellába, a magánzárkások szokásos ellátásával, ne tudja senki, hol vannak, s haljanak meg ott csöndben”. Az íróemberek meg egymást átkozták ki, „mert egy széplélek azt állította, a tragédiának nem lényege, hogy versben írják”. Voltaire megérkezését egy kis írásművel jelezte, amelynek ez volt a címe: Ostobaságok itt is, ott is. 39

Kimutatta benne az efféle civakodások őrültségét, emlékez­ tetett a középkornak oly alaposan elfelejtett vallásvitáira, s megjósolta a janzenistáknak is, a jezsuitáknak is, hogy az utókor el fogja őket tökéletesen felejteni. „Egy vén hit­ tudós így szólt hozzám: — Uram, ifjúkoromban támadá­ sokat írtam a római Formuláré és a pápa ellen; börtönbe zártak, s azt hittem magamról, mártír vagyok. Most nem ütöm bele az orromat semmibe s az a véleményem magam­ ról, megjött az eszem. — Mivel foglalkozik tehát? kérdez­ tem tőle. — Uram, felelte, nagyon szeretem a pénzt. — Így fütyülnek az emberek öreg korukban fiatalkori szenvedélyeikre; a tettek épp úgy megöregednek, mint az emberek.” Ő maga, bár fiatal volt, szerette a pénzt. Angliában megtanulta, hogy a vagyon függetlenné tesz. Francia­ országba visszatérve érintkezésbe lépett a Paris fivérekkel, a híres bankár testvérpárral, akik hasznos tanácsokkal látták el, mibe fektesse azt a pénzösszeget, amelyet Arouet közjegyzőtől örökölt. Egy részét a hadsereg élelmiszerellátásába fektette, ezen az üzleten, titkárának tudósítása szerint, több mint hatszázezer livre-t keresett, más részét meg a Cadizszal való kereskedelembe s Amerikát járó hajókba. Minden sikerült neki. A szerencse abban is melléje szegődött, hogy hajóit soha sem tartóztatták fel kalózok. A lutrin is nyert, s csakhamar olyan nagy vagyont gyűjtött össze, amilyet még költő soha. „Irattáskái tele voltak szerződésekkel, váltókkal, kötelezvényekkel állami utalványokkal. Kétségtelenül nehéz lett volna 40

bármelyik íróember irattáskájában ilyen kéziratokat találni, ekkora mennyiségben.” Az ellazsnakolás és a számkivetés nem gyógyították ki Voltaire-t a nagyurak társaságának szerelméből. Úgy imádta az életet, hogy ki akarta élvezni minden jelent­ kezési formájában. Kissé később, hosszabb költeményben, amelynek azt a címet adta, a Mondain, énekelte meg az életörömet és a kéjhajhászást, a két uralkodó érzést, amely akkor eltöltötte: Tous les goûts à la fois sont entrés dans [mon âme, Tout art a mon hommage et tout plaisir [m’enflamme. (Minden szomjúság egyszerre tódult lelkembe. Minden művé­ szet előtt meghajlok s minden élv lángra gyújt.)

Tudomány, történelem, költészet, opera, lakoma, bölcsesség, mind szerette, mindre vágyott. Különösen a színházért bolondult. A művészetek ez ágára vonatkozó­ an Anglia új elgondolásokat támasztott benne, amelyeket rögtön hasznosítani akart a francia színpadon. Nem mint­ hogyha behódolt volna Shakespeare-nek; túlságosan korának francia gyermeke volt ahhoz, hogy fenntartás nélkül elfogadja Shakespeare-t úgy, ahogy van. De az „oly sok durva hiba” között szépségeket is látott halvá­ nyan felcsillanni. Nem lehetne-e, ragaszkodva a hármas egység szabályához, Franciaországban olyan tragédiákat írni, amelyekben frissebben gördülne a cselekmény? Sőt, 41

nem lehetne-e (nagy merészség) egynéhány ilyen cselek­ ményt le is pergetni magán a színen, ahelyett, hogy elbeszéltetjük őket egy szereplővel? Alighogy visszatért, 1730-ban, megkísérelte tragédiát írni egy politikai témá­ ból. A Brutus volt ez a tragédia. A szokásos hévvel ve­ zette a darab próbáit, ezt kiáltva a Brutust megszemé­ lyesítő színésznek: „A csudafáját! Uram, ne feledje kérem, hogy ön most Brutus, a legkeményebb legény az összes római konzulok közt, ne úgy szóljon Mars isten­ hez, mintha ezt mondaná neki: — Ó, jóságos Szűzanyám, tedd, hogy száz frankot nyerjek a lutrin.” Brutus sikert aratott. Két évre rá a Zaїre nagy diadal volt. Ez is az volt, ami különben Voltaire minden szín­ darabja, némi kis merészség elkeverve sok óvatosságban. A darab cselekményének bonyolításában Shakespeare Othellója lebegett szeme előtt; de más környezetbe tette át a témát, a francia lovagok és a jeruzsálemi királyok vilá­ gába. A Voltaire utasításai szerint alakító színészek szilaj játékmodora, ami akkor egészen új jelenség volt, magya­ rázza részben a hallatlan sikert. Az is bizonyos, hogy a közönség ezekben a számunkra oly hideg jelenetekben megérezte a romanticizmus első és távoli jelentkezését. Ugyanez idő tájt adta közre Voltaire Histoire de Char­ les XII c. történelmi művét, amely igen tetszett. A nagyközönség méltatlankodott, hogy a szerző nem tagja az Akadémiának. Ha a miniszterek és az udvar akkor békén hagyják Voltaire-t, sose lett volna más egész életében, mint egy divatos színpadi szerző. 42

VII. Filozofáló levelek 1731-ben már megint menekülni kellett Voltaire-nek. Adrienne Lecouvreur meghalt; nagy színésznő volt, akit Voltaire felettébb csodált. Nos, az volt a helyzet, hogy színész nem kaphatott egyházi temetést. Mlle Lecouv­ reurt kénytelenek voltak egy üres telken eltemetni a Szajna partján. Voltaire méltatlankodva kísérte el utolsó útjára a színésznőt, azután tiltakozott: Ah! verrai-je toujours ma faible nation, Incertaine en ses voeux, flétrir ce qu’elle [admire, Nos moeurs avec nos lois toujours se [contredire, Et le Franҫais volage endormi sous [l’empire De la superstition? Quoi! n’est-ce donc qu’en Angleterre Que les mortels osent penser? O rivale d’Athѐne! ô Londre! heureuse [terre! Ainsi que les tyrans vous avez su chasser Les préjugés honteux qui vous livraient [la guerre. C’est là qu’on sait tout dire, et tout [récompenser; Nul art n’est méprisé, tout succѐs a [sa gloire. Le vainqueur de Tallard, le fils de la Victoire, Le sublime Dryden, el le sage Addison, Et la charmante Ophils, et 1’immortel Newton 43

Ont part au temple de mémoire: Et Lecouvreur à Londre aurait eu des [tombeaux Parmi les beaux esprits, les rois et les [héros. (Ah, azt kell-e látnom mindig, hogy szerencsétlen nemzetem, szándékaiban ide-oda ingadozva, sárba tiporja azt, amit előbb csodált, hogy életformánk és törvényeink örökös ellentmondásban legyenek egymással, s a szélkakas francia tovább szunnyadozzék a babona uralma alatt? Hogyan! csak Angliában merészelnek gondolkozni a halandók? Ó, Athén vetélytársa, te, London, boldog föld, amiként a zsarnokokat elűzted, úgy kergetted el a szégyenletes előítéleteket, amelyek ellened hadakoztak. Ott értik a módját, hogy mindent kimondjanak s megjutalmazzanak min­ dent; egyetlen művészetet sem vetnek meg, minden sikert dicső­ séggel koronáznak. Tallard legyőzője, a Győzelem fia, a fenséges Dryden s a bölcs Addison, s a bájos Ophils, s a halhatatlan Newton egyaránt helyet kapnak az emlékezet templomában: és Lecouvreur Londonban a fennkölt szellemek, a királyok és a hősök között kapott volna díszsírhelyet.)

„Egy színi kétes hölgyikének ezt a felmagasztalását borzalmas istentelenségnek vették.” Voltaire kereket oldott, s egy normandiai faluba menekült. Nem sokra rá Rouenban kinyomtatta titokban az angolokról szóló Lettres philosophiques-ot. Érdekes egy mű, hatását tekintve éppen olyan fontos, mint amilyen pehelysúlyú a szövege. Nem mondható, hogy mélyenjáró a könyv, az sem, hogy csodálatosan tájékozott. De a célt, amelyet szerzője maga elé tűzött, tökéletesen elérte: megismertette a franciákkal azt, ami az előttük csaknem teljesen ismeretlen Angliá­ 44

ban elgondolkoztathatta őket saját intézményeik hibáin és hiányain, s átalakíthatta vallási és politikai felfogásukat. Ott van először is öt levél a szektákról: quakerekről, anglikánokról, presbiteriánusokról, sociánusokról, ariánusokról. Kedvelt témája volt ez Voltaire-nek mindig, s nem nehéz kitalálni, miért. Ha az ember kimutatja a vallási hiedelmek különbözőségét, bebizonyítja egyúttal minden egyes változat gyöngeségét is. Ezenfelül a leírt személyek szájába adhatta azokat az igazságokat, amelyek mellett veszedelmes lett volna saját személyében hadakoz­ ni. „Kedves uram, kérdezte a quakerjétől, meg van Ön keresztelkedve ? — Nem vagyok, felelte nekem a quaker, s hit­ testvéreim sincsenek. — Hogy lehetséges ez, a teremtésit? Hát önök nem keresztények? — Barátom, válaszolta ő szelíden, ne káromkodj, mi keresztények vagyunk; de azt valljuk, hogy a kereszténység nem abból áll, hogy némi sóval vizet hintünk az ember fejére. — Ah, az áldó­ ját, feleltem én fölháborodva ezen az istentelenségen, elfelejtik önök, hogy Jézus Krisztust János megkeresztel­ te? — Barátom, újfent mondom, ne káromolj, szólt a kegyes quaker. Krisztust valóban megkeresztelte János, de Jézus maga sohasem keresztelt meg senkit; mi nem János tanítványai vagyunk, hanem Krisztuséi. — No, a Szent Inkvizíció meg is égetné önöket, kiáltottam föl...” Vallás után következik a politika: két levél a parlament­ ről és a kormányról. Az angol alsóház nagy hatalma igen tetszett a polgári származású Arouet-nek, bizonyos elő­ jogok hiánya szintén. „Mindez jogos büszkeséget táplál 45

az angol kereskedőben s azt eredményezi, hogy, nem egé­ szen alaptalanul, a régi római polgárral meri magát összehasonlítani. Így van azután, hogy egy peeri család legfiatalabb sarja nem tartja méltóságán alulinak keres­ kedéssel foglalkozni.” Ezután következnek azok a levelek, amelyeket nép­ szerűsítőknek nevezhetnénk, az egyik Locke bölcseletéről szól s alkalmat nyújt Voltaire-nek, hogy — első ízben — kifejtse saját elméletét. Hisz Istenben, de tagadja, hogy bármit is megtudhatnánk róla azon kívül, hogy van s hogy a világot teremtette. Hisz a lélek halhatatlanságában, mert a társadalom érdekében szükség van rá, de a természetben nyoma sincs ennek a léleknek, s magasztalja Locke-ot, amiért szerényen csak ezt mondja: „Talán soha sem fogjuk megtudni, hogy egy tisztára anyagi lény gondolko­ zik-e vagy sem.” Ezután következnek a tudományos levelek Newtonról és az egyetemes vonzás rendszeréről, az optikáról, a végte­ lenről. Mindegyikük tudásszomjról és elég széles körű értesültségről tanúskodik. A könyv a tragédiáról és a víg­ játékról szóló levelekkel végződik. Itt fedezi fel a franciák számára Shakespeare-t, „akit az angolok új Sophoclesnek tartanak... Erőtől, termékenységtől, természetességtől és fenségtől duzzadó lángelme volt, a jó ízlés legparányibb szikrája nélkül.” De amikor sajnálkozott, hogy Shakes­ peare nem ismerte a szabályokat, ugyanakkor elítélően nyilatkozott azokról, akik csak tévedéseit ismertették meg a franciákkal, s nekiült ő maga versben lefordítani az egyik 46

legszebb Shakespeare-részletet. Hamlet monológját vá­ lasztotta, a To be or not to be-t s Crébillont csinált belőle. Elvont írói tolvajnyelv lépett Shakespeare ízes-izmos nyelvezete helyébe; az alexandrinusok szabályos lengése elringatja az olvasót. Demeure; il faut choisir et passer à l’instant De la vie à la mort, et de l’être au néant. Dieux justes! s’il en est, éclairez mon courage. Faut-il vieillir courbé sous la main qui m’outrage, Supporter ou finir mon malheur et mon sort? Qui suis-je? Qui m’arrête? et qu’est-ce que [la mort? C’est la fin de nos maux, c’est mon unique asile; Aprѐs de longs transports, c’est un sommeil [tranquille; On s’endort et tout meurt... (Megállj; most választani kell s e pillanatban átlépni az életből a halálba, a létből, a nemlétbe. Magasságos istenek! ha vagytok, gyújtsatok világot bátorságomnak. Meg kell öregednem az engem gyalázó kéz alá hajolva, elviselni boldogtalanságomat és sorsomat vagy véget vetni neki? Ki vagyok? Ki tartóztat? és mi a halál? Bajaink vége, egyetlen menedékem; hosszú tébolygások után nyugalmas álom; az ember elalszik s minden meghal...) [A fordító érdekesnek tartja a Hamlet ugyane részletének hű magyar fordítását közölni Arany János szövegében, íme: Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés, Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri Balsorsa minden nyűgét s nyilait; Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, 47

S fegyvert ragadva véget vet neki? Meghalni — elszunnyadni — semmi több; S egy álom által elvégezni mind A szív keservét, a test eredendő, Természetes rázkódtatásait: Oly cél, minőt ohajttat a kegyes. Meghalni — elszunnyadni — és alunni!]

De ha a fordítás nem is hű, a magyarázat okos; „Az angolok költői szelleme mindmáig egy dús lombozatú fához hasonlít, amelyet a természet ültetett, ezer meg ezer ág sarjad belőle szerteszét s egyenlőtlenül, de erőteljesen növekszik. Elpusztul, ha természetén erőszakot tesznek s a marlyi kertek mintájára megnyesik.” Alig jelent meg a könyv, a rendőrség űzőbe vette. A könyv kiadóját a Bastille-ba zárták. Voltaire kénytelen volt Lotaringiába menekülni, s a Lettres philosophiquesot, a legfelső törvényszék döntése alapján „arra ítélték, hogy szétszaggattassék és megégettessék a Törvényszéki Palota udvarán, annak is főlépcsője lábánál, a hóhér által, mivelhogy botrányokozó s káros és ártó a vallásnak, a jó erkölcsöknek és az állami főhatóságok iránt köteles tiszte­ letnek”. Az ítéletet 1734. június 10-én hajtották végre. Olyasmi történt itt, mint hogyha ma Amerikában a hóhérral égettetnének el egy könyvet, amely megmagya­ rázza az olvasónak Einstein elméletét, a szovjetalkotmányt és Pirandello színdarabjait.

48

VIII. Az isteni Emilie Mme du Châtelet figyelemre méltó példája annak a halhatatlanságnak, amelyet törvénytipró szerelem biztosít a nőnek, föltéve, hogy e szerelem tárgya valamely neveze­ tes férfiú. Születése szerint a hölgy Mlle de Breteuil, s mint e korszak sok leánya, igen művelt volt. Tudott latinul s lel­ kesedett a tudományokért. Komolyan foglalkozott a mate­ matikával; lefordította Newton tételeit, algebrai magyará­ zatot fűzve hozzájuk. Vegyük ehhez még, hogy mint Voltaire mondta: „kicsit filozófus és pásztorlány” is volt, s hogy írt egy Értekezést a boldogságról. Akárhogy törte is így magát, a kutya sem emlegetné máma, ha nem lett volna Voltaire szeretője. Amikor összekerültek, a nő huszonhét éves volt, a férfi harminckilenc. Voltaire-ben akkor még csak úgy bugybo­ rékolt angliai útjának sok friss emléke, egyébről sem beszélt, csak „Mister Locke”-ról és „Sir Newton”-ról. Pontosan arról, ami a marquise-t érdekelte, ideszámítva a szerelmet, amiből férjétől nemigen volt része. Érzéki nő és észlény volt, kellemes összetétel. Szerette a könyveket, a gyémántokat, az algebrát, a suhogó alsószoknyát és a fizikát. A nők azt mondták róla, hogy csúnya. Mme de Deffand híres, gonosz képet rajzolt róla: „Magas, csupa csont, lapos csípőjű, szűk mellű, vastag a karja, vastag a lábikrája, roppant nagy a lábfeje” ... S íme, Mme de Créqui véleménye: „Unokanővérem Emilie kolosszus volt összes arányaiban; csoda erős és csoda esetlen. A bőre 4 Voltaire

49

olyan volt, mint a szerecsendió-reszelő.” De hihetünk-e nőknek, amikor olyan nőről nyilatkoznak, aki eszes, szerelmes, bámult volt, s aki meg tudta hódítani korának leghíresebb férfiát? Akkor lépett Voltaire életébe, amikor biztos búvóhelyre volt sürgősen szüksége. A zaklatás — szokás. Az igazság­ szolgáltatás és a miniszterek szokásává vált a költő üldö­ zése. Párizs érseke, Vintimille, „aki szenvedélyesen sze­ rette a nőket s nem szerette a filozófusokat”, panaszt tett a rendőrfőkapitányál bizonyos Epître à Uranie firkálmány miatt. Beszéltek egy eposzról is, amely az Orléansi Szűz­ ről szólt, aminek titka kiszivárgott s szörnyű skandalum lett belőle. A főpecsétőr maga elé rendelte a szerzőt és megfenyegette: „ha az a költemény megjelenik, egy pince­ börtön legmélyén fogja eltemettetni.” Kellemetlen, ha az emberben apostoli hivatás lángol, de hiányzik belőle a mártíromságra elhivatottság. Voltaire szabadon kívánt gondolkozni, de nem akart a Bastille-ban élni. Mme du Châtelet felajánlta neki, menjen, rejtőzzék el a cirey-i kastélyban, határ menti birtokán, pár ugrásnyira Lota­ ringiától, ahova könnyű lesz átosonnia, ha üldözők ve­ rik fel a nyomát. Voltaire kötélnek állt, s a rákövetkező tizennégy esztendőn át a legszorosabb bizalmas viszony­ ban élt a marquise-zal. Hosszú viszony s nem éppen viharmentes. Voltaire izgékonysága és Mme du Châtelet „csupatűz tempera­ mentuma” között gyakran pattantak villamos szikrák. Ilyenkor mind a ketten izgalomba jöttek, kiabáltak s csak­ 50

hamar angolra fordították a szót, hogy gátlás nélkül mocskolhassák egymást vendégeik jelenlétében. De a tevékeny lények nem haragtartók. Volt Cirey-ben egy laboratórium, egy kémiai terem, mind Châtelet marquis úr gondosságából megépítve Voltaire költségére. Voltaire és a Madame naphosszat nem látták egymást, kísérletez­ tek. Egyik sem tudta a másikról, de mindketten pályáztak a Természettudományok Akadémiájának egy díjára, amely a tűz mivoltáról szóló dolgozatot volt jutalmazandó; Madame olyan tűzzel dolgozott értekezésén, hogy heve fékezésére kénytelen volt óránként hideg vízbe dugni vaskos karjait. Voltaire „Newton filozófiájának alapele­ mei”-n dolgozott. Matematikusok, Clairault, Maupertuis látogattak el a két műkedvelő kollégához. Hénault, a párizsi főtörvényszék elnöke, útközben betérve Cirey-be, egy szerzetest, híres geometriatudóst talált ott betelepedve. Megbámulta az egyszerű, de finoman ízléses épületet, a gépezetekkel telezsúfolt kísérleti és dolgozószobákat, ezt az egész dolgos életet. A szomszédos kis udvarból, Lunéville-ből is jöttek láto­ gatók. Egy bizonyos Mme de Graffigny valamilyen családi bánat elől Cirey-be menekült. Itt „a kastély Nimfája”, értsd alatta az isteni Emilie-t, és a „Bálvány” (maga Voltaire), kezében kis gyertyatartó, fogadták. Körükben élt „a kövér macska”, bizonyos Mme de Champbonin, s hébe-korba, de csak nagynéha, „az öreg”, vagyis Châtelet marquis, aki felettébb tapintatos férfiú volt s nem szerette a matematikát. Az élet itt csodálatosan zsúfolt és 4*

51

gazdag volt. Mme de Châtelet és a Bálvány csak a vacso­ ránál jelentek meg, amelyet a fizikateremben szolgáltak fel, szemben az ég- és földgömbökkel s műszerekkel és készülékekkel. Költészetről, tudományról és művészetről társalogtak; mókázó, tréfálkozó modorban, ha története­ sen nem kerültek szóba Voltaire ellenségei (Jean-Baptiste Rousseau vagy Desfontaines). De ilyenkor azután a Bál­ vány kijött a sodrából, szitkozódott, átkozódott, pokol­ ba kívánta őket. Ettől a gyengeségétől eltekintve, lebilin­ cselően kedves volt, hol egy tragédiával, költői levéllel ör­ vendeztette meg vendégeit, hol XIV. Lajos történetének kezdő lapjaival, hol valami tudományos értekezéssel, hol meg a kínaiakról, arabokról szóló szemelvényekkel. Mert minden érdekelte: „Szerettem volna, ha Newton operettet is ír, olvassuk nála, ezzel csak emelkedett volna megbecsülésemben... Az ember öntse a lelkét minden lehető formába; ezt a tüzet az Isten oltotta belénk, kötelességünk táplálni azzal, amit a legbecsesebbnek tar­ tunk. Magunkba kell ömlesztenünk az összes elképzelhető létformákat, sarokra kell tárnunk lelkünk minden ajtaját minden tudomány és minden érzelem előtt. S ha nem össze­ zagyválva fogadjuk magunkba, van ott elég hely minden számára.” Máshol meg így ír: „Bevallom önnek, nagy elégtétellel töltene el, ha életemben legalább egyszer siker­ rel udvarolhattam volna az opera múzsájának. Szeretem mind a kilencet s össze kell halmoznunk minden ilynemű gáláns kalandot, amit csak tudunk, anélkül azonban, hogy túlságba vinnénk a kacérkodást.” 52

Mme de Graffigny levelei futó betekintést engednek e különös szerelmespár legbensőbb magánéletébe: „Mada­ me zsarnok; Voltaire lázadó. Ha megjelenik ilyen szárnyas kabátban, Madame kéri, öltsön amolyant. Voltaire ürügyet keres: fél, hogy meg fog fázni. Madame rááll. Hangoskodni kezdenek. Voltaire kimegy s beüzen, hogy fáj a hasa; s lakomának, élvezeteknek fuccs!” Diplomá­ ciai tárgyalás indul, duzzognak, kibékülnek. Vége a harag­ nak. Újra megjelennek s gyöngéd szavakat mondanak egymásnak angolul. Voltaire újra asztalhoz ül s a lakájok­ nak lelkükre köti, különös gonddal szolgálják ki úrnőjü­ ket. Asztalbontás után Voltaire, ha jókedve van, maga áll neki a laterna magicán képeket mutogatni. Remekül csinálja, bemutatja a vászonra vetítve Desfontaines abbét, a jezsuitákat, Rousseau-t. Annyira tűzbe jön, hogy feldönti a borszeszes lámpát. No, tessék, most megégette a kezét. Ájultan elalél, magához tér s nyomban azt veti fel, játsszanak bábszínházat vagy vígjátékot vagy tragédiát. Kioszt egy csomó kéziratot, amit kapásból kell felolvasni. Menjen mindenki öltözni, ez ezt a szerepet kapja, az amazt. Hajbodorítás, ide-oda szaladgálás, próbák. Mme de Graffigny megszámolta, hogy Cirey vendégei huszon­ négy óra alatt harminchárom felvonást próbáltak és játszottak el. „Jaj, de szalad az idő.”

53

IX. XIV. Lajos és II. Frigyes A cirey-i magányban Voltaire sokat írt és nagy kiterje­ désű kutatómunkát végzett. Ebből a munkásságból nem az a legértékesebb, ami a legnagyobb dicsőséget szerezte meg számára kortársai szemében. Ide tartoznak a követ­ kezők: egy verses értekezés az Emberről, amely mélyen alatta marad Pope hasonló természetű művének, költői episztolák, van köztük kellemes, de csodálatra méltó egy sincs (legbájosabb enemű termékei leveleiben vannak csak úgy odavetve), s végül tragédiák: Alzire, Mahomet, bölcs mondásokkal telt, filozofáló kulcsdarabok, „amelyeknek értéke a sorok között megbújó célzásokban van”. Az 1740-es közönség számára ez a költő az igazi Voltaire. Ahogy tudományról kezd beszélni, mint Newtonjában, a tudósok tiltakoznak. Ahogy valami történelmi mű jele­ nik meg tollából, „a történetírók, írja Condorcet, azzal vádolják, hogy nem történelmet, hanem regényt írt, mert olyan érdekes”. A szegény szerencsétlen nem tudott unalmas lenni. Enélkül hogy tarthatták volna komolynak? Teljes életében érdekelte a történelem, s ha számba vesszük, mi volt a történetírás őelőtte, el kell ismernünk, ő, ahhoz viszonyítva, pontos adatokkal dolgozott. Ez volt az az idő, amikor Daniel atya, akit odavezettek az ezer­ száz vagy ezerkétszáz kötet eredeti okirat és kézirat elé, amelyet a király könyvtárában őriztek, egy óra alatt átlapozta őket s azt mondta, nagyon meg van elégedve kutatásainak eredményével. Voltaire, aki nagyobb pon­ 54

-tosságra törekszik, megnézi az okiratokat, megkeresi az eredeti kéziratokat, kivallatja a szemtanúkat. Szerinte a történelemnek nem az a kötelessége, hogy csak a királyok életét és hőstetteit regélje el, hanem számoljon be a népek átalakulásairól, a szokások, az irodalom, a tudomány és a művészetek haladásáról. „Nem história ez, hanem szép kis históriák gyűjteménye” — mondta Fleury abbé törté­ nelmi művéről. Cirey-ben tartózkodása alatt, ha nem is írta meg egészen, de legalábbis összeállította s nagyobb részében megszerkesztette Essai sur les Moeurs című művét, amely egyetemes történet, és Siѐcle de Louis XIV-át, amely mintegy betetőzése lesz az előbbinek. Később, mint a király hivatalos történetírója, megírja a Louis XV-t. Az Essai sur les Moeurs-ről sok rosszat és sok jót lehet mondani. Csodálattal kell adóznunk annak, hogy Voltaire az elsők között jelölte ki az arab és a kínai civilizációnak az őket megillető helyet, továbbá az összehasonlító vallás­ tudománynak, amivel akkor foglalkozni tilos volt. A könyv emellett tele van tévedésekkel, egy részük elke­ rülhetetlen volt, mert az igazságot (vagy legalábbis a mi igazságunkat) akkor még nem ismerték, más részükre kevésbé van mentség. Montesquieu azt mondja, Voltaire történetírásának célja, hogy saját kolostorát dicsőítse, mint akármelyik bencés; ez igaz. Az Essai sur les Moeursben minden oldalon a maga vallását prédikálja, vagyis a vallásellenességet. Lépten-nyomon rábukkan az ember begyökerezett alaptételeire: a) bebizonyítandó, hogy 55

Bossuet tévedett, amikor az egyetemes történetet a Gond­ viselés szándékaival magyarázta. Voltaire szerint nem a végső okokkal kell magyarázni, hanem a kis közreható okok véletlen játékával; b) kimutatandó, hogy az emberi­ ség története bűntettek és szerencsétlenségek elég bolond sorozata, de már közeledünk ahhoz az időhöz, amikor az Értelem mindebben rendet teremt; c) kiküszöbölendő a természetfölötti elem, de az, hogy itt mi az igaz­ ság voltaire-i döntő jegye, kissé bizonytalan. Számá­ ra nem igaz az, ami valószínűtlen; a baj csak az, hogy a valószínűség övezetének nincsenek valami lecö­ vekelt határai. A történetíró Voltaire-nek az a legfőbb gyöngéje, hogy, mint az ész legfőbb vezető szerepét hirdető filozófus, nem érti meg más emberek állítását érzelem és misztikum iránt. Nem veszi észre, hogy a felekezetek és szertartások sokfélesége alatt ott rejtőzik egy közös vonás: a szertartás­ vágy. Ezt a vakságot az teszi még különösebbé, hogy Vol­ taire remekül boncolgatja, mi a közös emberi örökség, amikor a családról, a szerelemről vagy a barátságról beszél. „Voltaire kitűnően megértette, hogy a király nem a nemzet, hogy egy diplomatakongresszusból nem ismerhet­ jük meg a szatócs mindennapi életét vagy a paraszt lázadá­ sait, de azt nem igen értette meg, hogy egy bagdadi szatócs más, mint egy párizsi szatócs és hogy a keresztesháborúk idejének parasztja nem ugyanamiatt lázadt föl, mint egy földműves, aki XV. Lajos alattvalója”, írja Bellessort. A Siѐcle de Louis XIV-ban nyomát sem találjuk ezeknek 56

a fogyatkozásoknak. Ezt az időt jól ismerte, s szereplőit saját szemével látta. Itt a legelsőnek mutatkozik a nagy modern történetírók sorában. * Cirey-ben tartózkodása alatt, vigasztalásul azért az ellenséges magatartásért, amelyet a francia udvar tanúsí­ tott iránta, más fejedelmi barátságot élvezhetett Voltaire, a porosz trónörökös, Frigyes barátságát. Frigyest francia menekültek nevelték. Leghőbb vágya az volt, hogy francia nyelvű nagy költőként s nagy próza­ íróként csilloghasson a világ előtt. Ez a vágy nem is volt olyan nagyon kivetni való, mert jól írt franciául, s volt mondanivalója is. Azt azonban tudta, hogy hibákat ejt, amik eléktelenítik verseit. Természetes, hogy bálványozó csodálattal tekintett föl arra a férfiúra, akit mesternek ismertek el minden műfajban, aki egy személyben a leg­ nagyobb epikus, a legnagyobb tragédiaköltő, a legnagyobb levélíró s korának legnagyobb historikusa volt. 1736-ban egy szép napon Voltaire a következő levelet kapta: „Uram, — bár nincs szerencsém önt személyesen ismerni, de azért kitűnően ismerem műveiből. A szellem gazdag tárházai ezek.” Gyöngéd baráti hangú levelezés indult. „Ne higgye, írta a fiatal Frigyes, hogy túlzásba viszem tamáskodásomat. Hiszem például, hogy csak egy Isten s csak egy Voltaire van a világon.” Voltaire azzal felelt, hogy a francia versek, amelyek egy német fejede­ lemség trónörökösének tolla alól kerültek ki, „igen csinosak, 57

igen gördülékenyek s igen előkelően fordulatosak”. „Könnyű helyen álltak akkor mindkettőnknél az agybafőbe dicsérő jelzők”, mondja majd később Voltaire erről a levelezésről szólva. 1740-ben király lett Frigyesből. Nagy izgalom támadt a filozófusok körében, íme, tessék, egy európai trónon „felvilágosult” fejedelem ül, aki az ő tanításaikat tettekre fogja váltani s aki Voltaire barátjának vallja magát. Az új király szerette volna mesterét átcsalni udvarába, aminek azonban volt egy súlyos akadálya: Mme de Châtelet. A nő a világ minden kincséért sem engedte volna el Voltaire-t; arra pedig, hogy magával vigye Potsdamba a marquise-t, gondolni sem lehetett; Frigyes csak férfiben szerette a tenyeres-talpas gránátost. A király azonban mindenáron látni akarta Voltaire-t s első találkozásukat össze is hozta Belgiumban. Voltaire-t meglepte, hogy az ifjú király egyenruhát visel s tábori ágyon hever. Európa nyomban megállapította, hogy ugyanaz, aki megkoronáztatása előtt az Anti-Machiavelt írta, Európa összes királyai között a legmachiavelliszti­ kusabbnak és a legharciasabbnak fog mutatkozni. Rögtön 1741-ben betört Ausztriába. A franciák szemében Ausztria akkor az ősi ellenség volt. Tapsoltak Frigyes sikereinek annyival is inkább, mert francia írókkal dicsőíttette magát. Voltaire éppen Lille-ben tartózkodott — ahol Mahomet-jét adatta elő, mivel a darabot Párizsban nem merték színre hozni —, amikor a porosz király mollwitzi nagy győzelméről értesült. Egyszer csak azt látta 58

a közönség, hogy Voltaire páholyában föláll, papírlap van a kezében, csendet kér s bejelenti, hogy éppen most kapott értesítést a porosz király őfelségétől, hogy nagy csatát nyert. Őfelsége francia versikében értesíti a nevezetes eseményről: De cette ville portative, Légѐre, et qu’ébranlent les vents, D’architecture peu massive, Dont nous sommes les habitants... (Ebből a könnyű, hordozható városból, amelyet lengetnek a szelek, amely nem valami tömör építkezés, amelyet most mi lakunk...)

Ami ezt akarta mondani: „Hadi sátramból írok önnek.” Lille színházi közönsége hatalmas tapssal, éljenzéssel fogadta a levél felolvasását. Voltaire egy pillanatig azt hitte, hogy e királyi barátság majd hozzásegíti hő vágya valóra váltásához, ahhoz, hogy cselekvő politikus, diplomata váljék belőle. 1743-ban a francia udvar aggodalmasan azt latolgatta, számíthat-e II. Frigyes támogatására az Ausztria és Anglia elleni háborúban. Egy miniszternek az az ötlete támadt, bízzák meg Voltaire-t Frigyes szándékainak kipuhatolásával. Titkos küldetésben Potsdamba menesztették. Hogy port hintsen Frigyes szemébe, megjátszotta a menekülőt az alá az ürügy alá bújva, hogy Mirepoix püspök üldözi, aki ellen egy szatírát írt. 59

Frigyes azonban sokkal ravaszabb volt, semhogy bele­ essen ebbe a csapdába. Szívesen fogadta Voltaire-t, be­ mutatta a királyi hercegnőknek, akik tiszteletére a költő madrigálokat írt, fuvola-hangversenyeket rendezett neki, s mialatt körülhízelegte, vendége leveleit, amelyekben Mire­ poix-t támadta, elküldte a püspöknek. Attól, hogy így elá­ rulta Voltaire-t, kettős eredményt várt: vagy dühbe gurul Mirepoix, eljár az udvarnál s Voltaire-t újra száműzik, amely esetben is kénytelen-kelletlen ott ragad Poroszor­ szágban s így a király lángeszű titkárra tesz szert, aki majd kijavítja epigrammáit; vagy pedig Mirepoix a füle botját sem fogja mozdítani, ami nyilvánvaló jele lesz annak, hogy Voltaire álnokul összejátszik a francia ud­ varral. Mint kiderült, a második feltevés volt a helyes. Így tör­ tént azután, hogy amikor Voltaire egy emlékiratot terjesz­ tett II. Frigyes elé azzal a kéréssel, hogy válaszait széljegy­ zetekként vesse oda, a kezéhez visszaszolgáltatott akta margóin dalocskákat talált. Azt kérdezte, számíthatnak-e a királyra Anglia ellen. — Azt akarják, felelte Frigyes... Vous voulez qu’en Dieu de machine, J’arrive pour le dénouement, Mais examinez mieux ma mine, Je ne suis pás assez méchant. (Azt akarják, hogy deus ex machinaként toppanjak be a vég­ kifejleten, de nézzék meg jobban az arcomat, ehhez nem vagyok elég gonosz.) 60

Így történt, hogy a rendkívüli megbízott költő nem vitt haza mást rendkívüli megbízatásából, mint költeményeket a porosz király tollából.

X. Kegyek és bajok Amikor ötvenedik életévéhez közeledett, Voltaire-ből, akit addig az udvar veszedelmes s alig tűrt ellenzékiként kezelt, hirtelen kegyelt udvaronc lett. Sokrétű volt az oka ennek a társadalmi állapotában bekövetkezett változás­ nak: poroszországi kiküldetése, amelyben ha eredményes­ nek nem is, de fontos személyiségnek bizonyult; M. d’Ar­ gensonnak, a filozófus miniszternek hatalomra kerülése, aki iskolatársa volt a Louis-le-Grand gimnáziumban, akit az udvarnál úgy hívtak: „a buta d’Argenson”, mert becsületes ember volt; Madame Lenormand d’Etioles-nak (a későbbi Pompadour marquise-nak), mint XV. Lajos szeretőjének trónralépte, akivel Voltaire közeli ismeretség­ ben volt, s benső bizalmát bírta; s végül magának Voltairenek vágya. Majdnem minden ember életében van egy kritikus időpont, amikor, az öregség küszöbén, attól fél, hogy az ideig megszerzett hatalma megcsorbulhat. Ilyenkor azután körül akarja bástyázni az elért eredménye­ ket s hivatali méltóság mankójára támaszkodni ezután. Nem sokkal előbb tomboló színpadi sikert aratott Mérope-jával. A színház egész közönsége fölemelkedett helyéről, úgy tapsolta, éljenezte, s fölkiáltott a fiatal Mme 61

de Villars-nak: „Madame de Villars, csókolja meg Voltaire-t.” Voltaire-nek nem volt elég a népszerűség dicsősége; cím és méltóság kellett neki: megkapta. Kinevezték valóságos belső kamarássá s királyi történet­ íróvá. Megnyíltak előtte a levéltárak, hogy megírhassa XV. Lajos hadjáratainak történetét. Voltaire nagy kedvvel élte magát bele az udvari történész szerepébe. Hajdanában (amikor Fleury bíboros meghalt) megpró­ bált bejutni a Francia Akadémiába; nem sikerült. Az „ájtatosok” akkor kibuktatták. Most nekiállt, hogy megbé­ kítse őket. Levelet írt La Tour atyának, „amelyben fogadkozott, hogy tiszteli a vallást s kész híve a jezsuiták­ nak”. „Akármilyen ravaszul is csűrte-csavarta mondani­ valóját ebben a levélben, írja Condorcet, jobb lett volna, ha lemond az Akadémiáról, mintsem hogy elköveti a hibát, megírni ezt a levelet.” Végül is Mme de Pompadour őt bízta meg, hogy írja meg a királyi hercegnő lakodalmi ünnepségeire szánt énekes táncjáték szövegét és verseit; a mű jutalma az akadémiai tagság volt. Mon Henri IV. et ma Zaїre Et mon Américaine Alzire Ne m’ont jamais valu un seul regard du [Roi. J’eus beaucoup d’ennemis avec trѐs peu [de gloire. Les honneurs et les biens pleuvent enfin sur moi Pour une farce de la foire.

62

(IV. Henrikemet és Zaїre-omat s amerikai Alzire-omat soha egy futó pillantásra sem méltatta a király. A kevés dicsőség mellett sok volt az ellenségem. A megtiszteltetések és a javak most azután csak úgy záporoznak reám egy vásári komédia jutalmául.)

Az ájtatosok szemére vetették még Mahomet-jét. Fogta magát s nagy ügyesen elküldte tragédiáját XIV. Benedek pápának, a „felvilágosult és nagyeszű pontifex”-nek, aki azt felelte neki, hogy a Mahomet egy „bellissima tragedia” [igen-igen szép], végig olvasta „con summo piacere” [a legnagyobb tetszéssel] s teljes búcsút küld neki, vala­ mint „apostolica benedizione”-t [apostoli áldást]. Ezek után mi egyebet lehetett az Akadémiának tenni, mint beválasztani? Ami meg is történt. A méltóságok ugyan megvoltak, de a boldogság nem. A királyi kegy változandó, de a kegyvesztés nem, s XV. Lajos sohasem szerette Voltaire-t. A királynak több esze volt, hogy ne féljen mások eszétől, s ő koronája ellensé­ geinek tekintette a filozófusokat már akkor, amikor még sok udvaronca meggondolatlanul tisztelte őket. Amikor Versailles-ben előadták a Temple de la Gloire-t, amelyben a költő Trajanus császár képében a királyt akarta ábrá­ zolni, Voltaire, aki a királyi páholy közelében ült, a darab vége felé odament s jó hangosan ezt kérdezte: „Hogy tetszik a darabom Trajanusnak?” XV. Lajos feléje fordult, mereven a szemébe nézett s egy szót sem szólt. Nem szeret­ te az effajta bizalmaskodást. De adódott súlyosabb, kellemetlen eset is. Egy alkalom­ mal, amikor Voltaire és Mme du Châtelet együtt játszottak 63

a királyné kártyaasztalánál, a Madame sokat vesztett. Voltaire halkan azt mondta neki angolul, hogy csaló csirkefogókkal játszik, hagyja nyomban faképnél őket. A jelenlévőkre sértő vita indult a két régi szerető között, akik, mint általában sok francia, azt hitték, ha idegen nyelven beszélnek, senki sem érti őket. De csakhamar a tömeg mozgolódásából s az elröppenő szavakból nyilván­ való lett előttük, hogy megértették, amit mondtak. Páni félelem fogta el őket. Voltaire már látta magát, amint megint a Bastille-ban ül. Mme du Châtelet már látta, hogy elhurcolják mellőle bálványát. Még az éjszaka előállíttat­ ják hintójukat s meg sem állnak Sceaux-ig, ahol Maine hercegnénél keresnek menedéket. Valóban, ez az „ellenzéki udvar” biztos menedékhely volt. Maine hercege, XIV. Lajos és Mme de Montespan törvényen kívül született fia, a nagy Condé unokáját vette feleségül, ezt a majdnem törpe, de „érdekes, vakmerő, uralkodni vágyó és szeszélyes” fiatal teremtést. Arról ábrándozott, hogy félénk férjéből mindenható úr lesz, s a házaspár szédítő reményekben ringatta magát XIV. Lajos halálakor, aki végrendeletében csakugyan Maine herceg javára nyilatkozott. De az udvar gyűlölte s a hatalom közeléből félretolta őket. A hercegné azzal vigasztalódott, hogy a sceaux-i völgy­ ben filozófusokból és szellemes, művelt emberekből kis udvartartást szervezett magának. Maga is szép műveltségű volt, kitűnően tudta a szót vinni, s apró kis szerelmes verseket váltott azokkal, akiket „az ő sceaux-i pásztorai”­ 64

nak nevezett. Körükben az a káprázat éltette, hogy övé a hatalom. Ebbe az udvarba toppantak be váratlanul Voltaire és Mme du Châtelet, hogy ott megtelepedjenek. Mme de Staal-Delaunay így írja le megérkezésüket: „Éjfélkor csak megjelentek, mint két kísértet, bebalzsa­ mozott testek illata lengte őket körül, amelyet mintha kriptájukból hoztak volna magukkal. Mi éppen akkor keltünk fel az asztaltól. A kísértetek azonban éhesek voltak. Vacsorát kellett nekik készíteni, s mi több, ágyat adni, ami, tekintve váratlan betoppanásukat, nem ment simán.” Követelődző vendégek voltak. Este tíz óráig nem is látták őket, mert az egyik egész nap történelmi műve egyik fejezetén dolgozott, a másik Newtonhoz írt magyarázato­ kat. Madame-ot a legkisebb nesz is zavarta s folyton egyik szobából a másikba kellett költöztetni. „E pillanatban alapelvei fölött tart szemlét. Ezt az üdvös műveletet éven­ ként egyszer megismétli, aminek híjával az alapelvek tovaillanhatnának talán oly messzire, hogy azután már egyet sem találna meg belőlük.” Voltaire úgy rettegett a Bastille-tól, hogy egy távoli kis lakosztályban élt, ahonnan csak éjszaka merészkedett elő, amikor Maine hercegnével vacsorázott hálófülkéjében. „A hercegné nagyon szeretett vele lenni s elcsevegni. Felettébb mulattatta derűs társalgása, ő pedig sok olyan régi udvari anekdotát mesélt el neki, amit a mindent tudni akaró Voltaire még nem ismert. Néha vacsora után Voltaire felolvasott a hercegnének egy elbeszélést vagy kis 5 Voltaire

65

regényt, amelyet egyenesen az ő mulattatására napközben írt.” Így születtek: La vision de Babouc, Memnon, Scar­ ment ado, Micromégas, Zadig, amelyből naponta pár fejezetet írt meg. Ezeket a kis filozofikus regényeket, amelyek mind­ egyike egy erkölcsi igazságot példázott, gyors gördülésű, elragadó stílusban írta meg. Maine hercegné annyira szerette őket, s oly sokat emlegette, hogy mások is akarták hallani, Voltaire-t kényszerítették, hogy olvassa fel. Voltaire remek színészi képességgel adta elő őket. Az elbe­ szélések nagy sikert arattak; a hallgatóság unszolta Voltaire-t, nyomassa ki őket. Sokáig szabódott, azt vetve ellen, hogy mindez csak társasági irodalom, nyomtatott betűre nem méltó. Valamitől azután egyszer megint megriadt Voltaire, s elhatározta, visszamegy cirey-i menedékébe. Télen történt az eset. A kocsi tengelye „éjnek évadján, távol minden emberi lakóhelytől eltört. A hintó fölborult. Azalatt, míg kijavították a hibát, Voltaire és Mme du Châtelet ott ültek a hóban szorosan egymás mellett a kocsipárnákon, nézték a holdat és a csillagokat s asztronómiáról beszél­ gettek.” A gyermek Voltaire jégdarabokat csempészett a szenteltvíztartóba. A férfi Voltaire, a hóban ülve kedve­ sével, boldogan nézegette a holt égitesteket. Az istenek szellemes jelképekkel szórták tele Voltaire életét és szerel­ meit.

66

XI. Saint-Lambert Nem messze Cirey-től volt egy parányi főváros: Luné­ ville. Innen uralkodott Lotaringia fölött a francia király­ né apja: Leszczynski [ejtsd: Lescsinszki, a franciák Leczinski-nek írják és Lekzinszki-nek ejtik. A ford.] Szaniszló. Csak épp a legszükségesebbre csökkentett ud­ vara főképp a szeretőjéből és a gyóntatójából állt. A gyón­ tató, a jezsuita Menou, gyűlölte a szeretőt, Mme de Bouff­ lers-t, s 1749 táján az az ötlete támadt, hogy kicseréli Mme du Châtelet-vel. Nyílt titok volt az egész környéken, hogy a marquise és Voltaire viszonya a férfi betegeskedése miatt úgyszólván plátóivá vált. Igen ám, de a hölgyben tovább tombolt „tüzes temperamentuma” s így meg is akarta tar­ tani szoknyájához varrva lángelméjű barátját, meg nem is nagyon riadozott a máshonnan kapott testi örömöktől. Voltaire és Mme du Châtelet meghívót kaptak hosszabb tartózkodásra a lotaringiai udvarba, „ahol hangverse­ nyekkel, mulatságokkal és színielőadásokkal szórakoztat­ ták a jó Szaniszló királyt”. Mme du Châtelet játszott víg­ játékban, tragédiában, énekelt, meghódította Mme de Boufflers-t, akinek nem vetélytársa lett, hanem a barátnéja, de barátnéja lett Saint-Lambert kapitány úrnak is, aki Beauvau herceg ezredében szolgált, szép, fiatal ember volt, hideg és szellemes, aki derekasan tudott verselni és szeretni. Egy este Voltaire, aki egész nap XV. Lajos történetén dolgozott, bejelentés nélkül nyitott be Mme du Châtelet­ hez s ott látta kedvesét és Saint-Lambert kapitányt egy 5*

67

kereveten „egészen egyébről, mint versekről vagy filozó­ fiáról társalkodásban”. Elöntötte a düh, lehordta őket, távozott, kiadta a parancsot, kerítsenek neki lovakat a hintája elé, mert még az este el akarja hagyni Lunéville-t. Mme du Châtelet kiadta az ellenparancsot az inasoknak, ne merjenek lovat előkeríteni, fölment Voltaire-hez és kiengesztelte. „Micsoda? Azt akarja, hogy higgyek önnek azok után, amiket saját szememmel láttam?” — „Nem, felelte a marquise, én önt változatlanul szeretem, de újabban azt panaszolja, hogy ereje csökken, nem bírja tovább. Ez nagyon elszomorít. Távol áll tőlem, hogy halá­ lát kívánjam; jó egészsége mindenek fölött becses nekem. Önnek is mindig legfőbb gondja volt az én egészségem. Mivel el kell ismernie, hogy nem állhat tovább rendelke­ zésre egészségi állapotom karbantartásában, csak a saját egészségének nagy kockázatával, zokon veheti-e, ha egyik barátja vállalta helyettesítését?” — „Ah, Madame, szólt Voltaire, önnek mindig igaza van. De ha már így kell lennie, ne a szemem előtt történjék.” Másnap maga Saint-Lambert látogatta meg Voltaire-t s bocsánatát kérte. „Fiam, mondta neki Voltaire, az egészre fátyolt borítottam, önöknek van igazuk. Ön azokat a boldog éveket éli, amikor az ember szeret és szeretik. Használja ki ezeket a nagyon is kurta pillanatokat.” Nem sokkal később vígjátékban dolgozta fel az esetet, de illendőbbnek vélte közre nem adni. A két régi szerelmes összebékélve tért haza Cirey-be s éppen készültek, hogy visszamennek Párizsba, amikor 68

a különben igen eleven Mme du Châtelet riadtan állapí­ tott meg valamit. Teherbe esett, negyvennegyedik évére. Természetesen kinek másnak gyónta volna meg titkát, mint Voltaire-nek? Tanácsára haladéktalanul Cirey-be rendelték Saint-Lambert kapitányt, s hármasban meghány­ ták-vetették, hogyan varrják a gyereket a marquis nyaká­ ba. Mindent szépen kiterveltek, ahogy egy vígjátékban szokás. Châtelet marquis-t valami családi ügy elrendezésé­ nek ürügyével hazahívták a kastélyba, ahol neje őnagysága a gyöngéd szerelem minden látható jelével fogadta. Voltaire és Saint-Lambert is ott voltak Cirey-ben; meghívták a szomszédokat; kis házi mulatságot rendeztek; nagy dísz­ vacsora volt. A marquis, akit agyon etettek-itattak, elbeszélte haditetteit. Történeteit nagy érdeklődéssel hallgatták, ami nagyon legyezte hiúságát. Mme du Châtelet ingerlő öltözékben jelent meg. Férje elkezdett neki udvarolni s fiatalembernek érezte magát. Végül is, varázslatos három hét után, felesége közölte vele, hogy bizonyos jelekből joggal azt következtetheti, másállapot­ ban van. A marquis a nyakába ugrott, megcsókolta s büszkén eldicsekedett az újsággal mindenkinek. A Madame lebetegedéséig hol Párizsban, hol Lunévilleben tartózkodtak hosszabb-rövidebb ideig. A marquise mindent elkövetett, hogy vidámnak lássák, de szörnyű sejtelmek gyötörték. Azt mondogatta, hogy bele fog halni a gyermekszülésbe. A gyermek mégis minden baj nélkül világra jött. A Newtonhoz írt magyarázatokat firkálgatta, amikor az első fájdalmak jelentkeztek. Voltaire-levél: 69

„Mme du Châtelet az éjjel, amikor Newtonján firkálga­ tott, úgy érezte, hogy kisdolgot kell végeznie. Szobalá­ nyért kiáltott, akinek csak annyi ideje volt, hogy odatartsa széttárt kötényét, amelybe egy kislányka pottyant, akit nyomban befektetett bölcsőjébe.” De azután rosszra fordult az ügy s a Madame hatod­ napra rá meghalt. M. du Châtelet, Voltaire és SaintLambert hármasban siratták. Voltaire kibírhatatlan nagy fájdalmában kiment a kastélyból anélkül, hogy tudná mit csinál, megcsúszott és elesett. Saint-Lambert, aki nyomon követte, fölnyalábolta. Mikor magához tért, így szólt a fiatalemberhez: „Ah! ifjú barátom, ön ölte ki mellőlem a világból.” Sokáig gyötörte a kétségbeesés. Föl s alá bolyongott a nagy kastélyban, ahol minden Emilie-re emlékeztette. Visszaemlékezett megérkezésükre, a gobelin bálákra, amelyeket olyan nagy eréllyel csomagolt ki, s arra a művészetre, amellyel ezt a kopár, puszta házat a szerelem, a barátság és a tudomány templomává alakí­ totta át. Azután nagy nehezen visszament Párizsba. Eleinte senki­ vel sem állt szóba. Barátai, akik már régebben megállapí­ tották, hogy torkig van a nővel, csodálkozva szemlélték, milyen élénk a fájdalma. Marmontel beszéli, hogy könny­ ek közt találta: „Én, akinek gyakran mondogatta, hogy ráakaszkodott ez a fúria, hagytam, hadd sirassa s vele bánkódtam. De azért, hogy felhívjam figyelmét, merítsen épp halála okából valami vigasztalást, megkérdeztem, miben halt meg? - Miben? Nem tudja? Ah, barátom, az 70

a vadállat ölte ki mellőlem a világból. Gyereket csinált neki, — s elkezdte magasztalni a nőt, akinek nem volt párja a világon s újra sírt és zokogott. Ebben a pillanatban belép Chauvelin főintéző, aki valamilyen mulatságos históriát beszélt el, s Voltaire hangosan hahotázott vele.” Mert, mint ez sok nagy embernél megfigyelhető, gyermekien változékony lelkű volt. Az életkedvet végül is a színházzal tudták csak benne újra felszítani. XII. A porosz király II. Frigyes már régóta akarta állandó díszül udvarába csalogatni. Most, hogy Mme du Châtelet meghalt, sürgető meghívás meghívást követett. Éppen kapóra. A francia király nem volt hajlandó bevenni vacsoratársaságába; a porosz király versben írt neki. A kegy, amelyet az udvar vetélytársa, Crébillon iránt tanúsított, végképp felpapri­ kázta. Már csak egy akadály volt, Frigyes fösvénysége. Évjáradékot, azt fog adni Voltaire-nek, de nem viseli az utazás költségeit. Azonkívül Voltaire, kedvese halála óta, együtt élt unokahúgával, Mme Denis-vel. Magával akarta vinni. Ez ezer livre többletkiadást jelentett, s Frigyes egy livre-t sem adott volna azért, hogy nőt hozzanak az udva­ rába. A büszkeség végül is háttérbe szorította a pénzkérdést. Elmondták Voltaire-nek, hogy egy silány francia költő, d’Arnaud Baculard Frigyes szolgálatába állott, mint 71

udvartartásának tagja, s hogy a király olyan költői levelet intézett hozzá, amilyet magának Voltaire-nek írt volna, s hogy a versben ezek a szentségtörő szavak voltak olvas­ hatók: Déjà l’Apollon de la France S’achemine à sa décadence, Venez briller à votre tour. (Franciaország Apollója lassan-lassan hanyatlik, helyette jöjjön most ön ragyogni.)

Amire nyomban ezt írta Voltaire a királynak: Ainsi dans vos galants écrits, Qui vont courant toute la France, Vous flattez donc l’adolescence De ce d’Arnaud que je chéris... Je touche à mes soixante hivers. Mais si tant de lauriers divers S’accumulent sur votre tête, Grand homme, est-il donc bien honnête De dépouiller mes cheveux blancs? (Így tehát ön csinos versikéiben, amelyek Franciaország-szerte mindenütt ismertek, az előttem is kedves d’Arnaud fiatalságát tömjénezi... Hatvanadik telem felé közeledem. Ám, ha annyi különféle babér halmozódik díszül az ön fején, nagy férfiú, illő-e lerángatni az enyémet ősz hajamról?)

Mikor befejezte ezt a verset, kiugrott az ágyból, ezt kiáltva: „Voltaire napja leáldozóban, Baculard napja fölkelőben? S a király írja ezt a szörnyű ostobaságot?” Egy szál ingben ide-oda ugrálva tombolt a haragtól s szid­ 72

ta a porosz királyt: „Hát én elmegyek, mondogatta, igen is, elmegyek és megtanítom, nézze meg előbb, kivel kezd ki!” Elhatározta, hogy Potsdamba utazik. Így írja le az esetet Bellessort. Az udvartól kellett utazási engedélyt kérni. Voltaire előadta ügyét az illetékes miniszternek s megkérdezte, nem akarják-e megbízni valami berlini kiküldetéssel. A miniszter ezt felelte neki: „Semmifélével”, a király hátat fordított neki, a trónörökös szintén. Voltaire levelet íratott II. Frigyessel XV. Lajosnak, hogy kegyes beleegye­ zésével végképp magánál tarthassa Voltaire-t; a király felmordult, hogy kész örömmel, s azt mondta udvaroncai­ nak, hogy egy bolonddal több lesz a porosz udvarban s egy bolonddal kevesebb az övében. „Minden kezdet nyájas.” Voltaire számára Potsdamban ragyogó volt. A hintójából kilépőt maga a király fogadta. Ünnepségeket rendeztek tiszteletére, amelynek során előadták tragédiáit, s amelyeken jelen volt a király is egész fenséges családjával. Amerre ment, a porosz nép ajkán ez morajlott: „Voltaire... Voltaire...” A mellére akasz­ tották a pour le mérite érdemkeresztjét, a hátára a kama­ rási aranykulcsot, s adtak neki huszonnyolcezer livre évjáradékot. A király bizalmasai kis csoportjának, író­ embereknek és tudósoknak, az új kegyenc csakhamar terhére vált. Volt köztük nehány francia is, így La Mettrie, akiről Frigyes azt mondotta, hogy „állandó személye körüli ateistája”, továbbá Desprades, aki a Sorbonne nagy nyilvánossága előtt vitatta tételét, hogy Mózes a 73

legszemérmetlenebbül vakmerő történetíró, azután a híres d’Arnaud Baculard, akinek napja emelkedőben volt, Voltaire azonban nyomban leáldoztatta, elkergettet­ vén a királlyal, s utoljára, de nem utolsósorban a tudós Maupertuis, akit Frigyes megtett berlini Tudományos Akadémiája elnökévé. Maupertuis jeles matematikus volt, s főleg az tette híressé, hogy Lappföldön a sarkvidéken délköri fokmérést végzett, s erről az útjáról két lapp em­ bert hozott magával, akiket a párizsi szalonok egy álló hétig kézről-kézre adtak. Maupertuis nem volt Potsdam­ ban, amikor Voltaire megérkezett; visszatérésekor ott találta az udvarban megtelepedve — aranykulcs lóg a hátán, majd elrepül a rárakott sok szalagtól — egy író­ embert, aki két halálos bűnt követett el a hiúsága ellen. Elhatározta, hogy véget vet ennek a botrányos helyzetnek. Voltaire két halálos bűne a következő volt: az első az, hogy székfoglalójában a Francia Akadémián felsorolta az élő nagyságokat s kifelejtette közülük Maupertuis-t, a második pedig az, hogy honfitársa volt a híresebb, mint ő. Nincs veszedelmesebb a kis zártkörű társaságoknál. A kimondott szó úgy kering bennük szűk pályán, mint az esőcseppek a forgószél tölcsérében. Frigyesről azt írja d’Argens, olyan volt, mint az a kacér nő, aki, hogy senkit se veszítsen el számos szeretője közül, egyiket sem teszi boldoggá. Voltaire-t azért hozatta az udvarba, hogy legyen, aki kijavítsa francia verseit. A potsdami kis kör vissza­ mondta neki, hogy Voltaire, amikor kézhez kapta Frigyes egy kéziratát, ezt dörmögte zúgolódva: „A király nekem 74

küldi a szennyesét, hogy kimossam.” Ugyanakkor a kis kör besúgta Voltaire-nek, hogy a király ezt mondta róla: „Még egy esztendeig szükségem van rá; az ember kifa­ csarja a narancsot, azután eldobja a héját.” Amire Voltaire azzal felelt, hogy a Dionysios zsarnok udvarában tartózkodó Platóhoz hasonlította magát. „Plató azonban, tette hozzá, nem vesztegette idejét rossz versek javítgatá­ sával.” Ez a nyilatkozat megint visszajutott a király füléhez kellő magyarázattal fűszerezve. Megsavanyodott a viszony a király és vendége között. Voltaire, akinek élete volt az üzlet, nem állhatta meg Poroszországban sem, hogy ne spekuláljon, s nem is nagyon törvényes módon. Ezekben az üzletekben ügynöke egy Herschel vagy Hirschel nevű zsidó volt. Ügynök és megbízó kölcsönösen csalással vádolták egymást. Her­ schelt börtönbe zárták, de Voltaire ellenségei védelmükbe vették, s Frigyes szörnyű haragra lobbant: „Ön rettenetes bajokat csinált az egész városban. Ami engem illet, az ön megérkezéséig sikerült a békét fenntartanom házam táján, s óva figyelmeztetem önt, hogy ha szenvedélye a fondor­ kodás és ármánykodás, hát nagyon rossz ajtón kopog­ tatott be.” Ha Voltaire azt hitte, hogy Poroszországban elnézőbb királyt talál, mint amilyennek Franciaországban ismerte meg a királyt, e nyers hang hallatára joggal volt min elgondolkoznia. Egy másik eset végképp összeveszítette a potsdami kis körrel. Maupertuis egy értekezést írt s tett közzé arról, amit ő úgy hívott: „a legkisebb erőfeszítés törvénye”; azt 75

bizonyítgatta benne, hogy a természet erőinek különféle célokra megosztásában mindig a legkisebb mennyiséget, a minimumot alkalmazza. Rettentő büszke volt a mini­ mumára s mindent csak vele magyarázott. A berlini Akadémiának egy másik tagja, König, azt merészelte állítani, hogy ezt a törvényt már Leibniz említette s nyom­ ban el is vetette. Maupertuis kijelentette, Leibniz ezt nem mondta, s levele, amelyre König hivatkozik, hamisítvány. A hamisítással vádolt König pedig valódi tudós s nagy tiszteletben álló férfiú volt. Egész Berlin szégyen-gyalázat­ nak bélyegezte a vádat, de nem merték megmondani a királynak, aki pártfogolta Maupertuis-t. Az történt most, hogy Maupertuis közreadott egy művet, amelyben sok kifiguráznivaló akadt. Voltaire, akit nem lehetett víz alá nyomni, kényszerűen engedett a kettős kísértésnek, hogy jóvátegyen egy igazságtalanságot és szellemeskedhessen. Kiadta a Diatribe du Docteur Akakia című művet, amelyben kifigurázta Maupertuis egynémely gondolatát, mint például azt, hogy gyantával kell bevonni minden beteget az izzadás veszedelmének elkerülésére. A voltaire-i tréfát tiszteletlenségnek tekintették a király iránt. A röp­ iratot elkobozták s a hóhér máglyán elégette. A filozófus király eljárási módjai csodamódon hasonlítottak a zsarnok királyéihoz. Voltaire visszaküldte a királynak a kamarási kulcsot és az érdemkeresztet e verssorok kírésetében: Je les reҫus avec tendresse Je vous les rends avec douleur, 76

Comme un amant jaloux, dans sa mauvaise [humeur, Rend le portrait de sa maîtresse. (Szeretettel vettem, fájdalommal küldöm vissza őket, ahogy a féltékeny szerelmes adja vissza rosszkedvű pillanatában kedvesé­ nek az arcképét.)

A király megkérte, tartsa meg a kulcsot és a rendjelet, de távozzék Németországból. Ami nem ment könnyen. Frankfurtban egy pimasz hivatalnok föltartóztatta, s urá­ nak, a királynak „khölteményes művét” követelte rajta. Frigyes „khölteményei” azonban a nagy poggyászban voltak, ami lemaradt Lipcsében. Voltaire így a frankfurti dutyiba került Mme Denis-vel együtt, aki érte jött Német­ országba. Nagy izgalom volt. XIII. A filozófus barlangjai A frankfurti kaland végleg fölnyitotta Voltaire szemét, hogy számára Németországban éppúgy nincs szabadság, mint Franciaországban. Párizsba nem mehetett vissza; a francia király nem óhajtotta ott látni. Ami nagy tévedés volt a francia király részéről. Joggal állapították meg, hogy Voltaire számkivetése jelzi az udvar szakítását az írókkal. XIV. Lajos a maga körébe fogadta s ezzel pórá­ zon tartotta őket; XV. Lajos azzal, hogy megvetette, szabadjára is engedte őket. Márpedig az írók alakítják ki a közvéleményt, amelytől semminő kormányzat, még a legkorlátlanabb sem függetlenítheti magát. Voltaire mene­ külése egyértelmű az egyeduralkodás vesztével. 77

Colmart érintve a senones-i apátságba menekült néhány hétre, ahol, elég paradox módon, a bencések könyvtára volt segítségére abban, hogy folytathassa mű­ vét, az Essai sur les Moeurs-t. Az antiklerikalizmus vén szerzetese remekül érezte magát a klerikális férfiak refek­ tóriumában s a bencésekkel összehordatott magának „egy szörnyű tudományos kacat-gyűjteményt”. Elég ravasz dolog volt, mondotta, hogy az ellenségeihez ment az ellenük irányítandó fegyvereket összeszedni. Azután rövid kúrát tartott Plombiѐres-ben, ahol újra találkozott régi barátaival, d’Argentalékkal s két unokahúgával, Mme Denis-vel és Mme de Fontaine-nel; átutazott Lyonon, ahol lelkesedéssel fogadták, s végül nekivágott Svájcnak. Úgy gondolkozott, hogy ebben a köztársasági államban a királyi rendőrségek hosszú karja nem fogja elérni, s elég gyermetegen azt hitte, hogy az üldözést szenvedett reformátusok maguk nem válhatnak üldözők­ ké. 1754. december 12-én vonult be Genfbe. Hatvanéves volt. A híres orvosnál, Tronchin doktornál vacsorázott, majd kölcsön adatta magának pár hétre a prangins-i kastélyt s körülnézett, hol vehetne egy házat. Előbb ki­ bérelt egyet a hegylejtőn Lausanne és a tó között; a ház azonban nyaraló volt, Mme Denis-t majd megvette benne az Isten hidege. Azután bent kerestek Genfben, s találtak is egy nagy kiterjedésű ingatlant, amelyet úgy hívtak: SurSaint-Jean. Voltaire új nevet adott neki: Les Délices, a paradicsomi hely, hogy ne kelljen egy szent oltalma alá 78

helyezkednie. Ájtatos babona, de a visszájára. A dolog nem ment egészen simán, mert katolikusnak nem lehetett ingatlana Genfben. Úgy kerülték meg a nehézségeket, hogy a házat megvásároltatták Tronchinnel, akinek Voltaire adott rá kölcsönt, s kamat fejében élethosszig­ lani bérleti szerződést kapott. Már régóta életjáradékokba fektette vagyona egy részét; soványságára és sápadt arcszínére való tekintettel magasabb összegű szolgáltatást kapott. Leveleit nyomban így kezdte aláírni: „Voltaire, a sváj­ ci”. Leírta az elragadó kilátást, amelyet ablakából élve­ zett, s tettszomjasan elkezdett építkezni, csinosítani és kertészkedni. „Azzal foglalkozunk, Mme Denis és én, hogy házacskákat építünk barátaink és tyúkjaink számá­ ra. Hintákat és taligákat gyártatunk. Narancsfákat és tulipánhagymákat, rózsafát és sárgarépát ültetünk. Sem­ mink sincs. Meg kell alapítani Karthágót.” Mindeddig Voltaire mások költségére lakott s nagy vagyont halmozott össze. Ezentúl nagyúrként óhajt élni. Négy hintója van, lovon meg bakon ülő kocsisai, lakájai; nyílt házat visz. Természetesen, épített magának egy színházat is, s amikor Lekain, a híres színész meglátogatja, előadatja benne Zaїre-t. Gibbon, aki akkortájt Lausanneban lakott, magát Voltaire-t látta Lusignan szerepében, s az volt a véleménye róla, hogy elég dagályosan szaval. Ezeken az előadásokon az előkelő genfi családok mind megjelentek. A protestáns papok csakhamar úgy találták, hogy veszedelem rejlik az effajta szórakozásokban. A genfi 79

templomokban kiprédikálták Voltaire-t, aki most már csak titkon játszathatott színházában. Ez csupán kezdete volt bosszúságainak. A dolgot bete­ tőzte egy cikk, amelyet Genfről írt az Enciklopédiába, olyan nagy zajt csaptak körülötte, hogy kételkedni kez­ dett, biztos menedéke-e Svájc. Ebben a lexikoncikkben nagyon feldicsérte a protestáns papokat, hogy nem hisz­ nek sem a Bibliában, sem a pokolban s egyszerűen deisták, mint jómaga. A protestáns papok nem kértek az efféle dicséretből. Tetejébe azt állította, hogy Calvin „kegyetlen lélek” volt. Ezt már nagyon zokon vették. Hiába írt a nyomdászának s tiltakozott, hiába mondta, hogy rosszul olvasták, ami a kéziratban volt, ő azt írta: austѐre (szigo­ rú) s nem azt, hogy atroce (kegyetlen). Szokásos eljárás volt nála az effajta cáfolósdi játék, a kellemetlen história azonban nyilvánvalóvá tette előtte, hogy Genf, min­ dent összevéve, egy cseppet sem filozófusabb, mint Párizs. „Nagyon szeretem a szabad népeket, mondotta, de jobb szeretek úr lenni saját otthonomban.” Mivel az ember nem lehetett teljesen nyugodt sem Franciaországban, sem Svájcban, a legbiztosabb az volt, hogy egyik lábával az egyik, másik lábával a másik or­ szágban legyen, sőt, mint Voltaire mondta, négy lába legyen. Két kastély a tó partján, kettő meg túl a határ mentén, ez igen, így azután a legcsekélyebb vészjelre menekülhetett, tárgyalásokat indíthatott s nyugodtan megvárhatta, míg a vihar elvonul. Kapóra éppen két birtoktest volt eladó közel Genfhez, de francia területen, 80

a Tournay-grófság, az összes földesúri jogokkal és a ferney-i kastéllyal. Voltaire megvásárolta mind a két birtokot, s így bevehetetlen stratégiai ponton helyezke­ dett el. „Bal lábam a Jura hegységen, a jobb az Alpokon, s táborom előtt a Genfi-tó terül el. Van egy szép kastélyom a francia határon, remetelakom, a Délices, genfi területen, s derék házam Lausanne-ban: így azután barlangbólbarlangba kúszva megmenekszem királyoktól és hadsere­ gektől.” XIV. Élet Ferney-ben Majdnem minden nagy embert életének bizonyos kor­ szakában rögzítenek meg az utókor számára. A legenda Byronja az 1812-es szép ifjú, s nem a korán megöregedett, ritkuló hajú érett ember, akinek Lady Blessington ismerte. Tolsztoj, a hosszú szakállú öreg paraszt, akinek egyszerű zubbonyát széles öv szorítja derekára. A legenda Voltaireje a ferney-i csúfondáros aggastyán, amilyennek Houdon véste szoborba, sovány, az ajkán gúnyos mosoly, maga mint a csontváz, szinte kettécsuklik fehér márvány talár­ jában, de csak úgy, mint a rugó, felpattanásra készen. Ferney-ben Voltaire húsz esztendeig haldokolt: különben előbb is azt tette egész életében. „Egészségi állapota, amelyre folyton panaszkodott, a voltaire-i szervezet, amely elég erős volt ahhoz, hogy kibírja a legmegfeszítet­ tebb szellemi munkát, de elég kényes ahhoz, hogy nehezen viseljen el bárminő másnemű túlságbavivést, értékes támasz volt, amellyel nagyszerűen tudott bánni.” 6 Voltaire

81

A ferney-i remeteség igen népes volt. Voltaire azt írta egyszer, hogy a bölcsek visszavonulnak a magánosságba, ahol unalmukban megpenészednek. Voltaire-t Ferney-ben sem unalom, sem magánosság nem fenyegette. Körében élt mindenekelőtt két unokahúga. Mme Denis, „egy kis kövér, csupa gömbölyűség nő, jó ötvenes, páratlan női példány, csúnya és jószívű, tudtán kívül hazug s nem csípős nyelvű; oktalan, de nem látszik annak; kiabáló, parancsoló, politizáló, verselgető, eszeskedő, eszelősködő; mindezek tetejébe igénytelen s főképp senkit se bánt”. Voltaire Ferney-t Mme Denis nevében vásárolta meg, azzal a kikötéssel, hogy az asszony ellenlevelet ad, amely­ ben a haszonélvezetet Voltaire-re ruházza; miután a vétel megtörtént, Mme Denis megtagadta az ellenokirat aláírá­ sát, nem azért, hogy kitudja nagybátyját a birtokból, hanem azért, hogy így a hatalmában tartsa, ami vég nélküli veszekedés szülőoka volt. A másik unokahúg, Mme de Fontaine, gyöngédebb és kezelhetőbb kedély, mindenek­ fölött a festészetért bolondult s elárasztotta a házat szép aktokkal, amelyeket Natoire és Boucher után másolt, „hogy felvidítsa nagybátyja öregségét”. Voltaire gusztust kapott rá. „Másoltassa le a Palais-Royalban, írta neki, ami szépet és szemérmetlent csak talál.” Az unokahúgok jöttek-mentek; állandó vendégek vol­ tak a titkára, a hű Wagniѐre s egy jezsuita, Adam atya. Ne lepődjünk meg, ha az elöregedett Voltaire mellett most egy jezsuita bukkan fel. Alapjában véve mindig gyengéje voltak a tisztelendő atyák, akiktől olyan takaros 82

nevelést kapott. Adam atya, aki nagy sakkozó volt, naponta játszott pár játszmát Voltaire-rel. „Az atya, mondta Voltaire, nem találta föl a spanyolviaszkot, de nagyon jól érti a játék menetét.” Ha a pap nyert, Voltaire fölborította a sakktáblát. „Két órát azzal tölteni el, kiáltott föl, hogy ide-oda tologasson az ember fadarabocs­ kákat! Egy jelenetet meg lehetett volna azalatt írni egy tragédiából.” Ha ő nyert, nyugodtan végigülte a játékidőt. A jezsuita atya mondott neki misét, tudniillik Voltaire egyik legelső teendője Ferney-ben az volt, hogy templo­ mot építtetett a kis községnek. A homlokzatán ez a felirat volt olvasható: Deo erexit Voltaire. „Két nagy név” — mondogatták a látogatók. Voltaire itt kriptát építtetett magának, amely félig bent volt a templomban, félig meg kint a sírkertben. „Az agyafúrt fickók azt fogják mondani, magyarázkodott, hogy nem vagyok se kint, se bent.” Színháztermet is építtetett. „Ha ájtatosokkal kerülnek össze, mondják nekik, hogy templomot emeltettem; ha szeretetre méltó emberekkel kerülnek össze, mondják nekik, hogy felépíttettem színházamat.” Egymás nyomában két fiatal leány hozott üde elevensé­ get kastélyába. Az első Corneille egy unokahúga volt, akit Voltaire a tragédiaíró emlékének hódolva fogadott magához. „Úgy illik, mondotta, hogy a nagy Corneille öreg hadfia igyekezzék szolgálatára lenni generálisa unokájának.” Hogy kiházasíthassa, magyarázatokat írt Corneille színdarabjaihoz, a könyv jövedelme a leányt illette, akit végül is férjhez adott bizonyos Dupuits urasághoz. 6*

83

M. de Boufflers azt mondta róla, inkább corneille (varjú) kis c-vel, mint Corneille nagy C-vel, Ligne herceg meg ezt mondta: nigra sed non formosa (fekete, de nem deli). A második bizonyos Varicourt kisasszony volt, nemesi származású, de szegény, szeretetre méltó, s „na­ gyon bájos kis pocakja volt”. Voltaire így keresztelte el: a Szép és Jó. „Ön megbékít saját magammal, mondotta, az ön jelenlétében nem tudok haragudni.” Reggel, amikor a kisasszony belépett Voltaire szobájába, ezzel a köszön­ téssel fogadta: „Jónapot, gyönyörű természet.” A leány így válaszolt: „Jónapot, gondviselő istenem”, s a nyakába ugrott. „Ah, kisasszony, mondta rá Voltaire, az Élet és a Halál ölelkeznek össze.” A Halál azonban nem vetette meg az efféle ölelgetőzéseket. Utóbb férjhez adta Villette marquis-hoz, s a nő továbbra is odaadó híve maradt Voltaire-nek. Amiként a Délices-ben, itt Ferney-ben is igen tevékeny életet élt Voltaire. S nem csupán írt. Épített, ültetett, mert, mint mondotta, „egyedül ezek a cselekedetek vigaszai az öregkornak”. A birtok terményeiből megélt a háztartásá­ hoz tartozó harminc ember és tizenkét ló. Reggeltől estig (ötkor kelt s tízkor feküdt le) foglalkozott földjei művelte­ tésével s ménesével (sikerületlen lónemesítési kísérletekkel bajlódott); fogadta a jelentkező megszámlálhatatlan sok vendéget; írt és tollba mondott töméntelen levelet, röpiratokat, elbeszéléseket, színdarabokat. Este szel­ lemi tornát vívtak. Vagy rablóhistóriákkal traktálták egymást: „Hölgyeim, kezdte M. de Voltaire, volt egyszer 84

egy főadóbérlő... Szavamra, a többit már elfelejtettem.” Minden mulattatta. A Ferney-ben élő lények közül csak az ökröket nem szenvedhette. „Haragban vagyok az ök­ rökkel; csak cammognak. Lassúságuk nem vág össze az élénkségemmel. Mindig betegek. Nekem olyan népség kell, aki gyorsan szánt és jó egészségnek örvend.” Ami őt magát illeti, nem örvendett jó egészségnek s gyorsan csinált ezerfélét. „Élvezze az életet, ami csekély valami, míg rá nem köszönt a halál, ami semmi”, írta Mme du Deffand-nak, d’Alembert-nek meg ezt: „Gúnyo­ san nevetve haladjon mindig az igazság útján.” Nem tud­ juk, gúnyosan nevetett-e, amikor jót cselekedett, de hogy jót cselekedett, az biztos. A kis Ferney falut virágzó város­ kává fejlesztette. Szűzföldet töretett fel művelés alá. Há­ zakat építtetett a földművelőknek s nagyon olcsón adta el nekik. „Bőséget varázsoltam a nyomor helyébe. Igaz u­ gyan, hogy tönkrementem rajta, de lehetetlen derekabb vállalkozáson tönkremenni.” Hogy városát benépesítse, élt az alkalommal, amikor bizonyos üldözések kezdődtek Genfben. Selyemharisnyát gyártó műhelyeket rendezett be, s az első párt Choiseul hercegnének küldte el: „Kegyeskedjék felhúzni, Madame, e pár harisnyát egyszer s azután mutassa meg a lábát, akinek akarja.” Csipkegyártó üzemet is szervezett. S főképp jeles órásokat csalogatott kis birodalmába s annyit ügyes-bajoskodott alattvalói óráinak eladásával, hogy azzal a fáradsággal világbirodalmat lehetett volna eligazgatni. Minden párizsi barátjának figyelmét felhívta a 85

ferney-i órákra: „Sokkal jobb gyártmányok kerülnek ki innen, mint Genfből... Itt tizennyolc aranyért vásárol­ hat egy remek ismétlőórát, amelyért Párizsban elkérnek negyven aranyat. Várjuk rendelését; fényesen kiszolgál­ juk... Nagyon szép zsebórákat fog kapni s nagyon rossz verseket, amikor parancsolja.” M. de Choiseul pártfogásával körlevelet intézett az idegen kormányok mellett működő francia nagykövetek­ hez azzal a kéréssel, hogy ajánlják mindenkinek a ferney-i órásokat. „Annyival is inkább érdemesek Nagy méltóságod támogatására, mert kiváló becsben tartják a katolikus vallást.” Amikor barátnéja, az orosz cárnő a törökökkel háborúskodott, biztosra vette, hogy pártfogásával meg­ kapja az órák szállítását a görögkeleti egyház számára, de ugyanakkor összeköttetésben állt a szultánnal is, a törö­ köknek szállítandó órák ügyében. Egyszóval, Ferney-t tevékeny és vidám kis földi paradicsommá varázsolta, ahol annyival is inkább boldogság uralkodott, mert teljes és tökéletes volt benne a vallási türelmesség: „Az én kis tanyámon, ahova több mint száz genfit fogadtam be családostul, észre sem veszi az ember, hogy két vallás hívei lakják.” A korral csak növekedett benne a tevékenység szükség­ érzete s a munka szeretete: „Mennél tovább haladok éle­ tem pályáján, írta, annál szükségesebbnek érzem a mun­ kát. Hovatovább a legnagyobb élvezetté válik, s helyette­ síti mindazokat az illúziókat, amelyeket elvesztett az ember.” Más helyen ezt írja: „Sem aggságom, sem bete­ 86

geskedésem nem szegi kedvemet. Ha az életben csak egyetlen szántóföldet törtem volna is eke alá, csak húsz újonnan ültetett fa maradna utánam munkásságom ered­ ménye gyanánt, nem volt kárbaveszett a fáradságom.” A Candide filozófiája már felbukkant a láthatáron.

XV. Voltaire filozófiája A legenda nem téved, amikor a ferney-i Voltaire-ben látja az igazi Voltaire-t. Mi is ő Ferney előtt? Igen híres költő és színdarabíró, vitatott értékű történész, tudomány­ népszerűsítő. Franciaország ragyogó írónak tartja, de nem a szellem egyik fejedelmének. Ferney növeli meg alakját, megszabadítván minden béklyótól. Barlangjai négyszögének menedékében ezután mindent ki mer mondani. A gondolatszabadságért indított küzdelmet, amelyet barátai, az enciklopédisták kezdtek s amelyet Párizsban vívni tovább elég veszedelmes, ő fogja irányí­ tani biztos menedékhelyéről. Mégpedig szellemesen, ötletesen, ezer alakban, eleve elhatározásból mindig ugyanazokon a gondolatokon lovagolva. Húsz éven át fog Ferney-ből Európára zuhogni a száz és száz név alatt megjelenő, betiltott, elkobzott, megcáfolt, megtagadott, de akkor minden gondolkodó fő által ter­ jesztett, olvasott, csodált, emlékezetben tartott röpiratok zápora. Voltaire Ferney-ben már nem „a nagy világfi”, hanem a racionalizmus szerzetese. Apostolnak tartja 87

magát: „A magam idejében többet tettem, írja majd, mint Luther és Calvin.” Meg ezt: „Már unom hallgatni őket, hogy a kereszténység megalapításához elég volt tizenkét ember, kedvem lenne bebizonyítani nekik, hogy a lerombolásához elég egy is.” Majdnem minden levelét ezzel az állandó fordulattal végzi: „Ecrasons l’infâme” (tiporjuk el a gyalázatost), amit gyermeteg óvatossággal így rövidít: „Ecr. l’inf.” Ki a gyalázatos? A vallás? Az Egyház? Pontosabban szólva a babona. Üldözi, mert szenvedett miatta, mert szilárdan hiszi, hogy a vakbuzgó­ ság az amúgy is szerencsétlen emberiséget még szerencsét­ lenebbé teszi. Voltaire ferney-i munkásságának nagy része tehát rom­ boló. Be akarja bizonyítani: a) képtelenség azt hinni, hogy egy mindenható Isten, ég és föld teremtője, a zsidókat, egy pásztorkodó kis sivatagi törzset, szemelte ki választott népéül; b) hogy ennek a népnek krónikája (a Biblia) tele van hihetetlen történetekkel, trágárságokkal, nem restelli a fáradságot és közreadja La Bible expliquée címen a Szentírás átvizsgált szövegét számtalan jegyzet kíséreté­ ben; c) s végül, hogy az egymást tizennyolc évszázad óta szavakért mészárló felekezetek vitái hiábavaló, üres ostobaságok. Ezt a voltaire-i bírálatot joggal illette ellenbírálat. Azt mondták róla, hogy nem tart mértéket, elfogult s külön­ ben is az ő történeti tudása ugyancsak sokszor hézagos. Mindez így is van, s Voltaire maga igyekezett néha igaz­ ságosabb lenni. „Nem lehet elégszer ismételni, erősítgette

ilyenkor, hogy azokat a századokat nem szabad a mi századunk után megítélni, sem pedig a zsidókat a franciák és az angolok után.” Ha elfogadják, hogy a Biblia barbár törzsek legendáinak gyűjteménye, akkor ő is hajlandó elismerni, hogy „lebilincselő, mint Homeros”. Ha minden­ áron az isteni igét s emberfölötti gondolatokat keresnek benne, akkor ő megköveteli a jogot, hogy idézhessen a prófétákból s kimutathassa kegyetlenségüket. Mi most már pozitív oldalon Voltaire filozófiája? Ez a filozófia: deizmussal enyhített agnoszticizmus. „Egészen természetes, hogy el kell ismernünk egy Isten létét, ha kinyitjuk a szemünket... Az alkotás nyilvánvalóvá teszi az alkotót. A bolygók csodálatos elrendezésben táncolnak a Nap körül. Állat-, növény- és ásványvilág mind mértékkel, arányosan, lendülettel van elrendezve. Senki sem vonja kétségbe, hogy egy festett táj vagy állatokat ábrázoló rajz nem ügyes művészek alkotása. Lehetséges volna-e, hogy a másolatokat értelem szülte, maguk az eredetiek pedig nem értelem szülöttei?” Isten belső lényegére vonatkozóan nincs sok mondani­ valója számunkra. „A vakbuzgók azt hirdetik: — Isten ebben és ebben az időben jelent meg köztünk; egy ron­ gyos kis fészekben Isten prédikált s megkeményítette hall­ gatói szívét, hogy egyáltalában ne higgyenek benne; szólt hozzájuk s ugyanakkor bedugta a fülüket. Az egész földkerekségnek csak nevetnie kell ezeken a vakbuzgókon. Ugyanezt mondhatom az összes kiagyalt Istenekről. India szörnyetegeinek épp oly kevéssé fogok megkegyelmezni, 89

mint az egyiptomi szörnyetegeknek. Sajnálom mindazokat a népeket, amelyek elhagyták az egyetemes Istent annyi sok külön Isten árnyalakjáért.” Mit higgyünk tehát? Nem elég világos. „Ez a nagy név: teista, az egyetlen választható név; az egyetlen evangéli­ um, amit olvasnunk kell, a természet nagy nyitott könyve. Az egyetlen vallás: imádni Istent s becsületesnek lenni. Lehetetlen, hogy ez a tiszta és örök vallás rosszat szüljön.” Nehezen képzelhető el csakugyan, hogy ez a teizmus rosszat szüljön, de eredményezhet-e sok jót? Nem tudja elképzelni az ember, hogyan lenne összeegyeztethető ezzel a roppant elvont hittel valamiféle erkölcstan is, s valóban, Voltaire erkölcstana tisztára emberi. „Igen, az istenfáját! szolgálom Istent, azzal, hogy szeretem hazá­ mat, azzal, hogy minden vasárnap templomba megyek, azzal, hogy iskolákat alapítok, azzal, hogy kórházat fogok építtetni, azzal, hogy földemen nincs már szegény, hiába buzgólkodik a kötelező sóvásárlást hajszoló állami hiva­ talnok. Igen, szolgálom Istent, hiszek Istenben s azt aka­ rom, hogy ezt tudja meg mindenki.” Tudjuk is, de Isten szolgálatának ez a módja inkább egy kitűnő jószágigaz­ gatóra, mint misztikus lélekre vall. Névleg az Isten vallását, tényleg az ember vallását követi Voltaire. Ez az egész. Ahogy nekifog komolyan igazolni egy erkölcstani tételt, a társadalmi eszmét hívja segítségül. Egyébként, mivel Isten mindenütt jelenvaló, az erkölcs benne van magában a természetben. „Az isteni a bolhában is megtalálható.” Mindig és mindenütt egy és 90

ugyanazt az erkölcsöt fedezte fel szívében az ember. Socratesnek, Jézusnak és Konfuciusnak más és más a metafizikája, de többé-kevésbé azonos az erkölcstanuk. Pascalnak felelve, aki „mulatságosnak” találja, hogy vannak emberek, akik megtagadva az Isten összes törvé­ nyeit, mint a tolvajok, másokat faragtak maguknak, amelyeket pontosan követnek, Voltaire így ír: „Nem annyira mulatságos, mint inkább hasznos ezen elgondol­ kozni; mert ez azt bizonyítja, hogy egyetlen emberi társa­ dalom sem tud egyetlen napig sem megmaradni törvények nélkül. Az emberi társadalommal úgy vagyunk, mint a játékkal; nincs játék szabály nélkül.” A történész itt helyesen ítélt s mélyrevilágító mondatban előre jelezte, amit korunkban a primitív társadalmak kutatói utólag igazoltak. Szigorú ítéletek hangzottak el erről a voltaire-i filozófiá­ ról. Fagúet így határozza meg: „Világos eszmék sötét zűrzavara.” Taine ezt mondta Voltaire-ről: „Eltörpíti azt, ami nagy, azzal, hogy hozzáférhetővé teszi.” Eszébe jut az embernek egy nő mondása: „Sosem fogom megbocsátani neki, hogy oly jól megértetett velem mindent, amit sosem fogok megérteni.” Kétségtelen, hogy egy tökéletesen világos rendszer bajosan lehet egy homályos világ hű képe. Mindenkinél jobban Voltaire saját maga mutatott rá őszinteségi napjain a világosság határaira s arra, hogy az emberiség sorsában mennyi őrültség és zavar van. Aki nem hiszi, vegye csak elő a Dictionnaire Philosophique-ot s olvassa el újra az Ignorance (tudatlanság) címszó alatt 91

a második szakaszt: „Nem tudom, hogyan formálódtam ki s hogyan születtem. Tökéletes tudatlanságban éltem életem egy negyedén át mindannak az okát illetően, amit láttam, hallottam és éreztem, papagáj voltam, aki utána mondta, amit más papagájoktól hallott... S mikor el akartam indulni ezen a végtelen úton, nem találtam sehol, sehol egyetlen ösvényt sem, nem láttam világosan egyetlen célt sem, s az örökkévalóság szemlélése felé tett ugrásom­ ból visszazuhantam tudatlanságom feneketlen mélységé­ be.” Itt Voltaire utoléri Pascalt, de csak a félúton, s ez a nyugtalan Voltaire a jobbik Voltaire, mert ez már a Candide Voltaire-je. XVI. Candide Bizonyára rettentően meglepte volna az ember a Zaїre és a Henriade szerzőjét, ha azt mondta volna neki, hogy művei közül az egyetlen (vagy majdnem az egyetlen), amelyet 1950-ben olvasni fognak s amelyet az emberi szellem egyik remekművének tartanak, az a kis regénye lesz, amelyet hatvanötéves korában írt s amelynek címe: Candide. Azért írta, hogy kimutassa vele Leibniz optimizmusá­ nak nevetséges voltát. „Minden a lehető legjobban van elrendezve az összes elképzelhető világok közül megvaló­ sult legjobb világban...” állították az optimisták. Voltai­ re megfigyelte az emberek életét; élt, küzdött, szenvedett, és szenvedni látott. Á, dehogy, a máglyák, csaták, vérpa­ dok és betegségek világa nem a legjobb az összes elképzel­ 92

hető világok között. Történetírók (s különösképpen Michelet) a Candide pesszimizmusát bizonyos meghatá­ rozott eseményekből vezették le: a lisszaboni szörnyű földrengés (amelyről Voltaire hosszabb költeményt írt), a hétéves háború pusztításai, Mme Denis kapzsisága. Fölösleges ilyen kis okok után keresgélni. Voltaire tagadta a világ tökéletes voltát, mert nyílt eszű aggastyán nemigen láthatta annak. Témája nagyon egyszerű. Candide alaposan megismer­ kedett a hadseregekkel, az inkvizícióval, a paraguayi jezsuitákkal; látta a gyilkosságokat, rablásokat, erőszak­ tételeket; látta Franciaországot, Angliát és a török szultánt. Mindenütt azt kellett megállapítania, hogy az ember meglehetősen gonosz állat. Az optimista filozófiát Pangloss testesíti meg; a pesszimizmust Martin, aki úgy gondolkozik, az ember „azért van, hogy a nyugtalanság vonaglásaiban vagy az ellenség markában bódult ernyedt­ ségben éljen”. A szerző azonban nem teszi magáévá sem Martin pesszimizmusát, sem Pangloss optimizmusát. A könyv utolsó szava: „Műveljük kertünket”, ami ezt akarja mondani: a világ őrült és kegyetlen; a föld reng s az ég villámmal sújt le; a királyok verik, az egyházak tépik egymást — szabjunk tehát határt tevékenységünknek s igyekezzünk kis feladatunkat tőlünk telhetően a legjobban elvégezni. Ez a zárókövetkeztetés lényegében „tudományos és polgári”, mondja René Berthelot. Cselekednünk kell. Nem minden jó, de minden jobbítható. Az ember „nem 93

tüntetheti el a világból a kegyetlenséget, de okossággal bizonyos időre bizonyos övezeteit megóvhatja tőle.” Amit Voltaire szembeszegez Martin pesszimizmusának csak­ úgy, mint Pangloss optimizmusának, amit szembeszegez a keresztény teológiának csakúgy, mint Leibniz sztoikus optimizmusának, az a newtoni tudomány, a természet te­ rületére határolt tudomány, amelynek segítségével csak néhány összefüggést érthetünk meg, de amely éppen ezál­ tal hatalmunkba ad bizonyos természeti jelenségeket. Ez a felfogás előhírnöke már a modern embernek s a mérnöki nagy tudásnak. Nem teljes, de hasznos tudás. Egy művéből sem látható olyan jól, mint éppen a Candide-ból, mennyire a nagy klasszikusok közül való s mennyire a XVII. század embere Voltaire, míg mellette Rousseau már romantikus és a XIX. század embere. Mi sem lett volna könnyebb, mint Childe Haroldot csinálni Candide-ból. Csak úgy kellett volna megjelennie Candide-nak, mint a voltaire-i személyiség kivetítésének, aki a világegyetemet vádolja, hogy elragadta tőle Mlle Cunégonde-ot, aki személyes párviadalt vív a Sorssal, s máris romantikus hős lett volna. Candide azonban egyetemesen emberi, mint Moliѐre bármelyik alakja, s éppen a Candide olvasásán nevelkedik a második Byron, az antiromantikus, a Don Juan írója. Ezért van az, hogy minden romantikus antivoltairiánus, még Michelet is, akinek politikai állásfoglalását tekintve, voltairiánusnak kellene lennie — s ezért van az viszont, hogy minden szel­ lemiség, amely elfogadja a világot s megállapítja arcul­ 94

csapó ellentmondásait és közönyösségét, voltairiánus. „M. Charles Maurras, aki évente egyszer újra elolvassa a Candide-ot, azt mondja, hogy amikor végül leteszi, ezt gondolja: »Az út szabad«, azaz, Voltaire eltakarítja, széltében szétsöpörve a földi illúziókat, eloszlatja a felhő­ ket, elhárít mindent, ami a valóság s az értelem közé éke­ lődik”, írja Jacques Bainville. Alain finom elmeéllel jegyezte meg, hogy a Candide stí­ lusa nagyon emlékeztet az Ezeregyéjszaka Galland-féle fordításának stílusára. „A világosan bizonyító s a követ­ kezményeket olyan kristálytisztán levonó klasszikus fran­ cia nyelv találkozása az életnek a fatalista Kelet alkotta bolond képével, természetszerűen új disszonanciát volt hivatva teremteni s ez a disszonancia valóban meg is született.” Egy szöveg költőiségét nagyrészt az teszi, hogy benne a világegyetem bolondsága és rendetlensége egy­ szersmind ki is fejeződik s iga alá is szorítódik bizonyos ritmus által. A Candide-ban mind a két tulajdonságot megtaláljuk. Az események előre nem látható zuhataga patakzik minden oldalon, s mégis a cselekmény lendületén túl, szabályos időközökben való visszatérése Martin pesszimista tételeinek, az anyóka elbeszéléseinek s Candide refrénjének biztosítják lelkünk számára azt a tragikai meg­ nyugvást, amelyet egyedül a remekmívű költészet tud meg­ adni. „Minden nagy műben van valami az orációból, még Voltaire regényeiben is.” Galland hatása mellett meg kell még említenünk Swiftét is, akit Voltaire sokat olvasott, nagyon szeretett s akitől 95

azt tanulta, hogyan kell a legtermészetesebb stílusban meg­ írni a legképtelenebb történéseket. Az összes klasszikus francia művek között kétségtelenül a Candide áll leg­ közelebb az angol humoristákhoz. De Swift kissé vad s néha nagyon kihangsúlyozott humorát itt a tetszeni vágyás jellemzi. Minden író termelésében sok minden a szerencse dolga; Voltaire legnagyobb szerencséje a Candide. XVII. Kisebb művek Voltaire Ferney-ben rengeteget dolgozott s művei leg­ javát itt írta. Itt fejezte be s adta ki a Cirey-ben és Berlin­ ben elkezdett nagy munkákat: Az Essai sur les Moeurs-t, az Histoire de la Russie sous Pierre le Grand-t és a Dic­ tionnaire Philosophique-ot. Az Essai-ről már beszéltünk; a Dictionnaire betűrendbe sorozott rövid cikkek gyűjte­ ménye; egységét a bennük kifejeződő tanítás adja. A könyv ötletét a porosz király egy vacsoráján vetették föl Voltaire-nek. Természetesen kapott rajta ő, aki szere­ tett mindenféléről beszélni s aki nem szeretett valamit „megszerkeszteni” a szó tizenhetedik századian szónoki értelmében. Megírták A francia világosság történetét; célszerű lenne felvázolni A francia bolondság történetét s a meg nem szer­ kesztett művekét. Benne lennének Montaigne Essai-i, La Bruyѐre Caractѐres-je, Voltaire Dictionnaire-je és Paul Valéry Analectája. Az Essai sur les Moeurs maga is egy­ 96

fajta lexikon, amelynek cikkei időrendben sorakoznak. A „szótárforma” annyira tetszett Voltaire-nek, hogy több­ ször élt vele. 1764-ben jelent meg az első ilynemű kötete: a Dictionnaire philosophique portatif. Betiltották s a hó­ hérral elégettették. Sorban jött azután a Questions sur l’Encyclopédie, majd az Opinion par Alphabet. Voltaire halála után az egészet egybeolvasztották a kehli kiadás Dictionnaire philosophique-jában. Van ebben anekdota, teológia, természettudomány, történelem, zenemű, vers, párbeszéd. Voltaire Ferney-ben írt még egy csomó filozófus elbe­ szélést, amelyek közül néhány, anélkül, hogy utolérné a Candide tökéletességét, mulatságos és mélyenjáró. Érde­ mes elolvasni a Jeannot et Colin-t, ezt a gazdagokról szóló gyermeki és kedves szatírát; az Homme aux quarante écus-t, amely inkább közgazdasági pamflet, mint elbeszé­ lés; az Historie de Jennit, amelynek első fejezete a legjobb Voltaire-művek közé tartozik; azután az Ingénut, a Princesse de Babylone-t, a Taureau blanc-t s végül a Blanc et noirt, amelyben van valami a Candide költői szépségé­ ből anélkül, hogy ugyanolyan erőteljes volna. A ferney-i termés legnagyobb része azonban minden­ féle gúny- és röpirat, párbeszéd, amelyek Voltaire-t (Addison mellett) minden idők legnagyobb zsurnalisztá­ jává avatták. Gondolatai közlésének s az ellenfél vélemé­ nye kigúnyolásának szócsövéül egész sereg bábut teremt. Itt az inkvizítorok egy hindu áldozatának leveleit (Lettres d’Amabed) olvassuk, emitt egy spanyol licenciátus teológiai 7 Voltaire

97

kérdéseivel (Questions de Zapata) ismerkedünk meg, amott meg a raguzai kapucinus kolostor gvárdiánjának utasításait halljuk, amelyeket a Szentföldre induló Pédi­ culoso fráternek adott. „Első dolga legyen, fráter Pédi­ culoso, ellátogatni a Földi Paradicsomba, ahol Isten Ádámot és Évát teremtette, akik oly ismertek a régi görö­ gök s az első rómaiak, a perzsák, az egyiptomiak, a szíriai­ ak körében, hogy e nemzetek egyetlen írója sem tud róluk egyetlen kukkot sem... Hogy milyen út visz oda, azt egyszerűen megkérdezi a Jeruzsálemben élő kapucinusok­ tól; lehetetlen, hogy eltévedjen.” — Másutt íme azt látjuk, amint XIII. Kelemen pápa szentté avatja az ascoli fráter Cucufint és amint Szent Cucufin megjelenik Aveline ura­ ság, troyes-i polgár előtt. Sorban felhangzik Akib rabbi prédikációja, a kínai császár egy parancsa, lepereg Garas­ sise fráter utazása, akit súlyosan megmérgezett a jezsui­ ták újságja s akit jótét lelkek úgy mentettek meg, hogy a nagy Enciklopédia pár oldalát fehér borban felolvasztot­ ták s azt itatták meg vele. Nem fenékig szellemesség ez a vitairodalom. A Canoni­ sation de Saint Cucufin otromba s nem is mulatságos móka. De az a lendület s ördöngős ütem, amely csak úgy sodorja tova kifejlésükben e különös ötletek legnagyobb részét, hangjuk vidámsága, leleményük gazdagsága, a ragyogó stílus s főképp e művek „aktualitása” bizo­ nyára a legnagyobb mértékben megnyerték a korabeli olvasók tetszését, akik különben nálunknál jobban méltányolhatták és becsülhették a vitázó bátorságát. 98

Bármilyen nagy is volt azonban Voltaire, bármilyen védett is menedékében, azért megesett néha, hogy vesze­ delem fenyegette. Marie Leszczynska királyné halálos ágyán azt kérte urától, hogy Voltaire-t büntessék meg istentelenségéért. „Mit kíván, mit tegyek, Madame? — kérdezte a király. — Ha Párizsban élne, száműzném Ferney-be”. A legfelső törvényszék azonban, amely nem volt olyan belátó, mint a király, máglyán égettette el az Homme aux quarante écus-t s nyakvasban, pellengérre köttetett ki egy szerencsétlen könyvkereskedőt, aki ela­ dott a műből egy példányt. Amikor az ügy a büntető törvényszék elé került, egy bíró így kiáltott fel: „Hát csak a könyvet égetjük meg máglyán?” Hiába volt közel a határ, néha páni félelem ragadta meg Voltaire-t, ördögi ösztöné­ nek azonban nem tudott ellenállni. A Candide, az elbeszélések és a Siѐcle de Louis XIV kétségtelenül fő művei Voltaire-nek, de ha meg akarjuk érteni, miért és miként volt oly széles körű a hatása az akkori Franciaországban, múlhatatlanul bele kell lapoz­ gatnunk számtalan alkalmi írásába, amelyek tárgyukat tekintve veszendők, örök értékekké teszi azonban őket művészi formájuk, s azután elképzelnünk, micsoda hatalma lehetett a közvélemény fölött egy lángeszű zsur­ nalisztának, aki fáradhatatlanul újra meg újra elővéve ugyanazokat a témákat, húsz évig tudta bámulatba ejteni, izgalomba hozni s uralma alatt tartani Franciaországot.

7*

99

XVIII. A Calas-ügy 1762 márciusának végén egy utasember, aki a Langue­ docból jövet Ferney-t érintette, elmondott Voltaire-nek egy törvényszéki esetet, amely rövid idő óta izgalomban tartja Toulouse-t. Jean Calas protestáns kereskedőt, akit deréksége miatt az egész város becsült, rettenetes kínzások között kivégezték a következőkért: Egyik fia, a borús kedélyű Marc-Antoine Calas, már jó ideje búskomorságba esett. Nem folytathatta tanulmá­ nyait s nem végezhette el a jogot, mert protestáns volt; ő pedig nem akart atyja nyomdokán kereskedéssel foglal­ kozni. Kedvelt olvasmánya a Hamlet volt s Seneca írása az öngyilkosságról. Egy napon, 1761. október 13-án, amikor a család ven­ dégül látta egy barátjukat, a fiú előbb kelt fel az asztaltól, mint a többiek s átment a konyhán, ahol a szolgálóleány így szólt hozzá: „Jöjjön ide a tűzhöz melegedni. — Ó! felelt a fiú, úgyis egy forróság vagyok.” S ment ki a rak­ tárba. Rövid idő múlva a barát távozni készült; a második fiú világított neki a sötét raktárban s megpillantotta fivérét felakasztva, holtan az ajtószárnyon. Kiáltozá­ sára az apa és az anya odarohantak. A fiút levágták a kö­ télről. Odacsődülnek a szomszédok s valami vakbuzgó rögtön azt a gyanúsítást kezdi suttogni, hogy MarcAntoine-t maga a családja gyilkolta meg, mert kato­ lizálni akart, másnap történt volna meg az áttérés, a protestánsok között szabály, hogy a családatya 100

szívesebben látja fia halálát, mint hitének megtaga­ dását. Nyilvánvalóan képtelen volt a vád. Ilyen szabály sosem volt. Mindazok, akik közelről látták a Calas család életét, arról tanúskodtak, hogy milyen gyöngéd és elnéző volt az atya fiai iránt. Egyik fia, Louis, nem régen tért át egy katolikus vallású szolgálóleány rábeszélésére; Calas meg­ bocsátott a fiának, sőt, a szolgálót sem küldte el. Végül pedig hogyan teperhetett volna le s akaszthatott volna fel egy aggastyán egy ellenálló izmos fiatalembert? Ez csak az egész család s a vendég bűnrészességével történhetett volna meg. Elképzelhető-e, hogy apa, anya, testvérek összefognak egy családtag meggyilkolására? Egyébként arra sem volt komoly tanúvallomás, hogy az áldozat megtagadni készült hitét. Az ügy azonban egy szenve­ délytől fűtött bíró kezébe került. A vakbuzgók is bele­ ártották magukat. Marc-Antoine lelkiüdvéért ünnepi gyászszertartás volt a fehérbe vont katolikus templomban, amelynek közepén egy kirurgustól kölcsönkért csontvázat függesztettek föl. A csontváz egyik kezében papírlap volt ezzel a felírással: „Az eretnekek hitének megtagadása”, a másikban egy pálmaág, mártíromságának jelképéül. Az ügy a toulouse-i felsőbb bíróság elé került. A letartóz­ tatásban levő Calas család minden tagját külön-külön kihallgatták. Mindnyájan fenntartották, az az igazság, amit először vallottak. Nyolc szavazattal öt ellenében az apát kerékbetörésre ítélték, Pierre nevű fiát számkivetésre, a többieket szabadlábra helyezték. Az ítélet éppen olyan 101

ostoba volt, amilyen kegyetlen, mert vagy az egész család bűnrészes vagy mindnyájan ártatlanok. Az agg Calas a kínvallatást bámulatos lelkierővel állta. Amikor arról faggatták, kik voltak a bűntársai, egyre ezt ismételgette: ,,Ó, jaj, ahol nincs bűn, miként lehetnének ott bűnrésze­ sek?” Végül is kínpadra vonták és kivégezték. A hóhér vas­ doronggal összetörte kezén-lábán a csontjait, a bordáit. Azután rákötötték a kerékre, hogy lassú halált haljon rajta, s tetemét majd máglyán elégessék. A tisztelendő atyának, aki utolsó perceiben mellette állt, ezt mondta: „Ártatlanul halok meg; Jézus Krisztus, aki maga volt a megtestesült ártatlanság, kész volt még ennél is kegyet­ lenebb kínhalált szenvedni. Nem sajnálok megválni az élettől, amelynek vége, mint hiszem, az örökkévaló bol­ dogság kapuját nyitja meg előttem. Szánom feleségemet és fiamat; hanem annak a szegény idegennek a sorsa, akinek azt hittem szívességet teszek azzal, hogy meghívtam va­ csorára, még csak növeli lelkem fájdalmát...” Azok a katolikus szerzetesek, akik lelki vigasszal erősítették a halálba menőt, egy pillanatig sem kételkedtek ártatlan­ ságában s kijelentették, hogy protestáns létére úgy halt meg, mint egy mártír. Ezen a történeten Voltaire roppantul megütközött. Valószínűtlennek látta a Calas terhére rótt bűnt, de alig akarta elhinni, hogy ennyi gonoszság szorult a toulouse-i bírákba. A véletlen úgy hozta magával, hogy a Calas család egy része Ferney közelébe, Genfbe menekült; 102

Voltaire magához hivatta s miután több ízben apróra kivallatta őket, egy pillanatig sem kételkedett ártatlansá­ gukban. Ettől a perctől fogva négy álló esztendőn át a Calas család rehabilitálása volt életének fő feladata. Felhívta a hallatlan esetre Choiseul herceg figyelmét. A porosz király, Katalin cárnő, Voltaire nógatására, tevékenyen beleavatkoztak a Calas-ügybe. Egész Európa megmozdult Calasék érdekében, úgyannyira, hogy Vol­ taire kicsikarta a per újrafelvételét „néhány vakbuzgó ellenére is, akik fennen hirdették, hadd törjenek inkább kerékbe egy vén kálvinistát, ártatlanul, mintsemhogy kitegyenek nyolc languedoci bírót annak, hogy kénytele­ nek legyenek beismerni, tévedtek. Sőt, olyanok is voltak, aki azt mondták: „Több bíró van, mint Calas” s ebből azt a következtetést vonták le, hogy a Calas családot fel kell áldozni a bírói testületet illető megbecsülésnek. Ezek az emberek nem érték fel ésszel, hogy a bírói becsület azt követeli, amit egyébként minden más ember becsülete, hogy, ha miben vétettek, jóvátegyék.” A párizsi legfelső törvényszék, elvonva az ügyet a toulouse-i bíróság illetékessége alól, új tárgyalást tűzött ki s remekül viselkedett. 1766 tavaszán a toulouse-i ítéletet megsemmisítették. Ünnep volt ez a nap Párizsban. „Az emberek csoportokba verődtek tereken, piacokon. Mindenfelől odacsődültek, hogy lássák a szerencsétlen családot, amelynek ilyen fényes igazságot szolgáltattak. Az elvonuló bírákat megtapsolta a tömeg; csak úgy hullott rájuk az áldás. Még megrendítőbbé tette az ünnepi 103

jelenségeket az, hogy aznap éppen március 9. volt, ugyan­ az a nap, amelyen három esztendeje Calas a legszörnyűbb kínzások között kiszenvedett.” A király a boldogtalan Calas özvegyének harminchatezer livre jóvátételi összeget engedélyezett, Voltaire pedig megírta a Traité de la Tolérance-ot, hogy kimutassa: minden embernek joga van olyan véleményt táplálni és hirdetni, amelyet igaznak tart, feltéve, ha ez a vélemény nem zavarja meg a közrendet. ,,Ha Jézus Krisztushoz akartok hasonlítani, zárta be fejtegetéseit, legyetek vértanúk s ne hóhérok.” Elemi igazságok, amelyeket azonban szükséges volt újra elmondani, sőt, Voltaire szavai szerint, untalan rágódni rajtuk mindaddig, amíg ilyen Calas-féle ügy elő­ fordulhatott. Ez az eset s a Sirven család ügye — ez is egy toulouse-i protestáns család volt, hasonló bűntettel vádolták s őket is Voltaire védte — többet munkáltak népszerűségén és dicsőségén, mint művei. Harminc évvel utóbb a Nemzeti Konvent elrendelte, hogy a köztársaság költségére azon a piactéren, „ahol a vakbuzgóság kivégezte Calast”, márványoszlop emeltes­ sék, amelyre ezt a feliratot véssék: „A Nemzeti Konvent az atyai szeretetnek, a természetnek, a vakbuzgóság áldozatának, Calasnak.” S ez 1793-ban történt, abban az évben, amikor ugyanez a testület fejét vétette néhány száz franciának, akik más­ ként vélekedtek, mint ő.

104

XIX. La Barre lovag ügye „Élt Abbeville-ben, Picardie tartománynak ebben a városkájában egy szeretetre méltó és rendes erkölcsű apáca fejedelemasszony.” Egy Belleval nevű, ugyancsak abbeville-i lakos, hatvanéves bíróember, a helybeli tör­ vényszékecske vezetője udvarolt neki. Az apáca fejedelem­ asszony szelíden elhárította magától udvarlását. 1764-ben a fejedelemasszony körébe hívatta egy unoka­ öccsét, La Barre lovagot, aki akkor tizenkilenc éves fiatal­ ember volt. Az ifjú nem a kolostorban lakott, de gyakran ott vacsorázott néhány barátjával. Belleval őurasága, akit kizártak ezekről a vacsorákról s aki emiatt nagyon neheztelt a fejedelemasszonyra, megtudta, hogy az ifjú lovag egyik barátja, d’Etallondes törvényszéki elnök fia úgy haladtak el egy körmenet mellett, hogy nem vették le kalapjukat, s ettől a pillanattól fogva igyekezett úgy tekin­ teni „az illendőségről való ezt a megfeledkezést”, mint előre megfontolt vallásgyalázást. Néhány napra rá, egy reggel azt a feszületet, amely az abbeville-i régi hidat díszítette, megcsonkítva találták. Valószínű, hogy egy elhaladó taliga horzsolta, de mindenáron erőszakos cson­ kítást és szentségtörést láttak benne. Eljött maga az amiens-i püspök és ünnepélyes körmenetet vezetett a városban, ahol másról sem beszéltek, csak ezekről az eseményekről. Belleval gonoszul egymásba keverte a kalap- és a feszülethistóriát. Nyomozni kezdte La Barre lovag előéletét. 105

Kieszközölt ellene egy ún. nyilvános idézést, azaz egy püspöki levelet, amelyet vasárnap a szószékről olvastak fel a híveknek, akiket arra kötelezett a főpásztori intés, hogy különbeni kiátkozás terhe alatt jelentkezzenek vallomást tenni a hivatkozott tényekről. A lehető legveszedelmesebb az ilyesmi, mert a kikürtölt gyanú elkerülhetetlenül hamis tanúzást szül. A világon ugyanis csak úgy hemzseg a gonosz és az őrült ember; a legcsekélyebb uszítás is neki­ szabadítja őket. Akadt tanú, aki azt vallotta, hogy La Barre ledér dalokat énekelt, egy másik megesküdött, hogy a lovag aljas szóval illette Szent Mária-Magdolnát, a har­ madik hasonlóan súlyos esetekről számolt be. Mindössze ennyit sikerült csak bebizonyítani, ezt is olyan tanúvallo­ mások alapján, amelyeket nem ellenőriztek s amelyeket a vádlott kereken tagadott. Az abbeville-i bírák azonban hihetetlen kegyetlenséggel arra ítélték az ifjú, alig tizennyolc éves d’Etallondes-ot, hogy tövéből kivágják a nyelvét, levágják a jobb kezét a főtemplom ajtajában, hogy azután kikössék a szégyen­ oszlophoz s lassú tűzön megégessék. Szerencsére azonban d’Etallondes elmenekült. De La Barre lovag kezükben volt. ,,A bírák különösképpen való emberségből az ő ítéletét úgy enyhítették, hogy megégetése előtt vegyék fejét. Ezt a megdöbbentő ítéletet 1766. február 28-án mondták ki.” La Barre lovagot Párizsba szállították. A főállamügyész az abbeville-i ítélet megsemmisítését követelte, de tizenöt bíró tíz ellenében az ítéletet helyben hagyta. Ez alkalom­ 106

mai egész Franciaország felhördült a borzalomtól az ítélet hallatára. La Barre lovagot visszavitték Abbeville-be, hogy ott végezzék ki. A dömés barát, aki lelki vigasz nyúj­ tásával állt mellette, amikor kínpadra vonták, szenvedései­ nek láttára nem tudott enni. „Vegyünk magunkhoz valami táplálékot, mondta neki a lovag. Önnek éppúgy erőre lesz szüksége, hogy elviselhesse a látványt, melyet nyújtani fogok.” Kivégzése előtt mindössze ennyit mondott: ,,Nem hittem volna, hogy egy fiatal nemesembert halálba dönthessenek ilyen semmiségért.” A hóhértól megkér­ dezte: „Te vágtad le Lally gróf fejét? — Én, uram. — Elhibáztad! — Nem tartotta jól oda a nyakát; helyezked­ jék el ön a kellő módon, akkor majd önnél nem hibázom el. — Sose félts engem, jól fogom odatartani s nem fogok gyerekeskedni.” Amikor halálának híre Párizsba érkezett, a pápai nuncius nagy nyilvánosság előtt kijelen­ tette, Rómában nem ez lett volna a sorsa. Ugyanazon a máglyán, amelyen La Barre lovagot, égették meg Voltaire Dictionnaire philosophique-ját. Ezek a borzalmak kiragadták Voltaire-t a gúnyos nevet­ gélésből. Pasquier bírósági tag kijelentette volt a legfelső törvényszék előtt folyt főtárgyaláson, hogy az abbeville-i fiatalemberek istentelenségének forrásai a mai filozófusok művei, s név szerint kiemelte köztük Voltaire-t. Mire úgy megrettent, hogy majdnem elmenekült Ferney-ből. „Pár napra rá, mikorra a meggondolás elűzte a rémületet, hajlandó lett volna szembeszállni az összes rosszindulatú hatalmasságokkal.” Több mint tíz esztendeig szorgalmazta 107

d’Etallondes rehabilitációját s üldözte La Barre lovag bíráit. Hasztalanul. Bírói tévedések mindig voltak és lesznek. Az akkoriak azonban különösen súlyosaknak tűnnek fel. A Calas-ügy után csaknem mindegyiket megfellebbezte Ferney. 1766ban Voltaire védelmébe vette Lally-Tollendal gróf emlékét, akit India elvesztése után lefejeztek, mert hűtlen volt királya érdekeinek szolgálatában, s ki is harcolta az igazságtalanul elítélt tábornok rehabilitálását. 1769-ben rehabilitáltatott egy Martin nevű földművest, akit kerékbe törtek oly bűnért, amelyet az igazi tettes utóbb bevallott. 1770-ben a saint-omeri Montbailli házaspár pere volt soron; Voltaire, sajnos, csak a férj igazságtalan kivégzése után léphetett közbe, de az asszony felmentését sikerült kiküzdenie. Néha maga is tévedett s ál-áldozatokat vett védelmébe. De jobb futni engedni egy bűnöst, mint kín­ padra vonni egy ártatlant. Adózási téren óriási szolgálatot tett a Gex-vidék parasztjainak, akiknek körében élt, azzal, hogy megszabadította őket a holtkézi illeték s a sóadó fizetésének kötelezettsége alól. Amikor a Gex-vidék három rendjének képviselői összegyűltek, hogy megerősítsék a Franciaországgal kötött egyezményt, Voltaire elnökölt az ünnepi ülésen. Megjelent a Városháza ablakában s ezt kiáltotta: „Szabadság!” A tömeg így felelt reá: „Éljen a király! Éljen Voltaire!” Vele volt tizenkét ferney-i dragonyos, akik a piactéren, a gyűlés színhelyéül szolgáló ház előtt csoportosultak. „A tizenkét dragonyos kardot rántott barátunk tisztele­ 108

tére, aki rögtön útnak indult, de ebédre visszatért. Amint négy vagy öt falun áthajtatott, babérkoszorúkat dobtak a hintójába. Egészen elborította a babér. Alattvalói sorfa­ lat álltak, úgy fogadták s tiszteletajándékul faládikákat, cserépfazekakat stb. nyújtottak feléje... Nagyon örült, s megfeledkezett róla, hogy nyolcvankét esztendős.”

XX. A pátriárka Nagy hatalmat jelent egy híres író számára, ha sokáig él. Biztosítja neki a tömegek tiszteletét, amelyek, ha nem is ismerik műveit, csodálják magas életkorát, megnyeri továbbá fiatalabb írótársai elnézését, akik körülbelül biztosra véve, hogy csakhamar eltűnik körükből, rábáto­ rodnak, hogy igazságot szolgáltassanak tehetségének, s végül megszerzi számára azt a szellemi szabadságot, amely természetes jelenség az olyan emberben, aki közeli­ nek látván hite szerint a nagy semmit vagy a mennyei ítéletet, újra szabadon, gátlás nélkül beszél, ha ugyan nem beszélt eddig is, a világ dolgairól. Voltaire 1764 után mint hetvenéves, majd mint nyolcvanesztendős, a szellemi Európa pátriárkája lesz. Már nem is hús és vér emberként, hanem szimbólumként kezelik, s amikor Annecy püspöke feljelenti az udvarnál, egy különben illetlen s méltóság híján való komédiáért, amelyet azért játszott el, hogy meg­ áldozhasson az egyház tilalma ellenére, a miniszter, aki hajdan ezért börtönbe vetette volna, megelégedett azzal, 109

hogy kissé szigorúbb hangú levelet írt neki. „Nincs már, írja Vestris, a híres táncművész, csak három nagy ember Európában: a porosz király, Voltaire őméltósága és én.” Az uralkodók, kivéve a sajátját, szellemi hatalmasság­ ként kezelik. Amikor párizsi barátjai szobrot akarnak emelni neki, négy koronás fő írja alá a gyűjtőívet: az oro­ szok cárja, a porosz, a lengyel, s a dán király. „Micsoda ütőkártya van a kezemben, írja, négy király egyszerre, ezzel csak meg kell nyernem a játszmát. Nem csodálko­ zik-e, hogy miként keveri az élet a fent és lenteket, a fehé­ ret és a feketét s nem veszi-e zokon, hogy négy királyom közül egyik sem dél-európai?” Frigyes öt évig tartó harag és hallgatás után vissza­ pártolt hozzá. „Szerelmespár civakodása volt az egész, mondta Voltaire. Az udvari okvetetlenkedések elmúlnak, de az igazi nagy szenvedély lényegében ugyanaz marad hosszú ideig.” Levelezésük újra kezdődött, némi üggyelbajjal eleinte, mert háború dúlt Poroszország és Francia­ ország között. A hazafiúi érzület azonban akkor még nem volt olyan szilárd, s az egymással szemben álló arcvonalak fölött nyugodtan válthatott az ember verses leveleket, amit ma joggal szörnyű botránynak tekintenénk.

A la fin donc, résolvez-vous: Voulez-vous la paix ou la guerre? (Aranyos nép, szeretetre méltó bolondok, akik békéről beszéltek s eszetek ágában sincs megtartani, végül is határozzátok el maga­ tokat: békét akartok vagy háborút?)

Voltaire Frigyeshez: Puisque vous êtes si grand maître Dans l’art des vers et des combats Et que vous aimez tant à l’être, Rimez donc, bravez le trépas; Instruisez, ravagez la terre; J’aime les vers, je hais la guerre, Mais je ne m’opposerai pas A votre fureur militaire. Je conҫois qu’on ait du plaisir A savoir, comme vous, saisir L’art de tuer et l’art de plaire. (Mivelhogy oly nagy mester ön a verselés és a csaták művészeté­ ben s mivelhogy annyira szeret az lenni, verseljen hát, szálljon szembe a halállal; oktasson és pusztítsa a földet; én szeretem a verset, gyűlölöm a háborút, de nem szegülök az ön féktelen hadakozási szenvedélye ellen. Megértem, hogy nagy öröm úgy kezébe ragadni tudni, amiként ön tudja, az öldöklés művészetét s a tetszés művészetét.)

Frigyes Voltaire-hez: Peuple charmant, aimables fous, Qui parlez de la paix sans songer [à la faire, 110

Mi természetesen kevésbé értjük meg. „Martin úr és Pangloss mester dolga, ez volt Frigyes végső következte­ tése, ezen a tárgyon elvitázni, az én dolgom verekedni 111

mindaddig, amíg verekedni fog az ember. Ami önt illeti, aki szemlélője az előadott véres színdarabnak, ön kifü­ tyülhet kivétel nélkül mindnyájunkat.” A két ember egymáshoz való viszonya nagyon megvál­ tozott, a levelek hangja őszintébb, a jelzők kevésbé hízelgők: „Az ön mestersége, mint katonának, s az ön helyzete, mint királynak, elzárják szívét az érzékenység elől” — írta keserűen Voltaire, Frigyes meg a La Barreügy alkalmából az államérdeket szegezte Voltaire-rel szembe: „Fejjel kell-e nekirohanni olyan előítéleteknek, amelyeket az idő szentesített?... Emlékezzék csak vissza Fontenelle mondására: Ha tele lenne a markom igazság­ gal, százszor is meggondolnám, kinyissam-e.” Miután ki-ki megkapta a magáét, a két ember tovább bámulja egymást. S később Frigyes, túlélve Voltaire-t, nem felejti el soha: „Minden reggel imádkozom hozzá. Ezt mondom neki: isteni Voltaire, könyörögj érettünk.” Egy másik „felvilágosult”, harcias uralkodó is barát­ ságába fogadta a pátriárkát: a nagy Katalin cárnő. A levelezés a Pierre le Grand-nal kapcsolatban indult meg. Tiszteletteljes bizalmassággal folytatódott, Katalin ma­ gasztalta Voltaire-t, hogy védelmébe vette Calast, Voltaire magasztalta Katalint, hogy diadalra segítette birodalmá­ ban „az észt, az ártatlanságot és az erényt”. Hosszasan elnegédeskedtek a török háborún: „Bevallom, hogy háború ide, háború oda, falum ládaszámra küldött zseb­ órát Konstantinápolyba. Ilyeténképpen érintkezésben vagyok a verőkkel s a vertekkel is. Azt még nem tudom, 112

Musztafa vásárolt-e magának óráimból, azt azonban tudom, hogy önnél nem talált pásztorórára, s hogy ön igen rossz órákat szerez neki.” Nem tudjuk, lelt-e Voltaire szellemi örömet az ural­ kodókkal való barátkozásban; hiúsági örömet azonban biztosan. Nála magánál oda fejlődött a dolog, hogy élénk tudatában volt saját szellemi felségének s nagyon sértőnek találta, hogy a Genfben átutazó II. József császár nem látogatott el Ferney-be, mint minden más halandó. Az évek múlásával nőtt a látogatók száma. D’Alembert is megjelent és el volt ragadtatva. D’Etallondes lovagot, a szerencsétlen abbeville-i ügy egyik szenvedő hősét nagy megrendüléssel fogadták. Az érdektelen látogatók elől azonban menekült Voltaire, aki mindig nyakig volt a munkában. Nap mint nap sereglettek: művészek, tudósok, filozófusok, német hercegek, lengyel hercegek, orosz her­ cegek. Régi fegyveréhez folyamodva rázta le őket a nyaká­ ról: beteg. Ha valami alkalmatlan látogatót jelentettek be: „Hamar, hamar, Trochint ide [az orvost]... mondotta. Uram, ön egy haldoklót lát maga előtt, néhány percem van még csak hátra az életből...” Reuma csavarta görcsbe, süket volt, majdnem teljesen vak. A rákövetkező pillanatban egy gyermek könnyed elevenségével ugrott föl, hogy virágágyaiból kitépdessen „egészen apró, igen finom szálú vékonyka kis élősdi füveket, amelyek meg­ bújtak a tulipánlevelek alatt s amelyeket látogatója hosszas, kínos keresgélés után vett csak észre”. 8 Voltaire

113

Aki csak megfordult Ferney-ben, az mind leírta, milyen hullaszerű jelenség volt Voltaire. Maga is, amikor Pigalle hozzá készült, hogy szoborban örökítse meg, így írt: „Hallom, Pigalle úr ide készül, hogy arcomról szobrot mintázzon. De, Madame, ehhez az kellene, hogy arcom legyen! A helye is alig látszik. A szemem beesett három hüvelyknyire; a két pofám ócska pergament, amely csak így-úgy van ráragasztva a csontokra, amiket semmi sem tart; kevés fogam is, ami még volt, kihullott. Szánandó halandóról ilyen állapotban még soha sem mintáztak szobrot.” A „szánandó halandó” azonban visszanyeri szellemi frissességét, hogy kedvelt tétele támogatására érveket csikarjon ki a szobrászból. Meg­ kérdezi Pigalle-tól, mennyi időre lenne szüksége, hogy szobrot készítsen egy három láb magas lóalakról s alá is íratja vele a papírra vetett választ: „Fél évet kérek rá.” Hahó, övé a diadal. A bibliai Áron hogyan mintázhatta volna hát meg egyetlen éjszaka az aranyborjút? Pár évében, ami még hátra van életéből, nagy jámborul folyton Pigalle válaszát dörgöli majd a „szent textus” védelmezői­ nek orra alá. Mihelyt efféle témára bukkan, bezárkózik dolgozó­ szobájába s egy álló nap és egy teljes éjszaka alatt megír egy cikkelyt Dictionnaire philosophique-jába, vagy egy párbeszédet vagy egy röpiratot. Másnapra teljesen ki­ merült. De miként szűnhetne meg cselekedni, írni, alkotni, küzdeni, kockáztatni? „Az élet egy csecsemő, akit addig kell ringatni, míg el nem alszik.” Beteges 114

rokkant. Mindig is az volt. Nyolcvan év óta csak egy perce van még hátra az életből, s ez a perc letelt. Halódik. Talán már meg is halt. „Elfelejtette, mondta egy látogató­ ja, eltemettetni magát.”

XXI. Voltaire megkoszorúzása Miért szánta rá magát egy nyolcvanhárom éves aggas­ tyán, hogy nekivágjon a hosszú és veszedelmes útnak Ferney-ből Párizsba? „Hogy Párizsba menjek, én? kiál­ tott fel. Tudják-e maguk, hogy abban a városban negyven­ ezer rőzsenyaláb van, hogy máglyát rakjanak belőlük alám? — De tudja-e ön, vágott vissza a barátja, aki az utazásra unszolta, hogy Párizsban önnek nyolcvanezer barátja van, akik összeseregelvén a tűz eloltására, vízbe fojtanák, ha önnek úgy tartaná kedve, a rőzsenyalábbal cepekedőket?” XV. Lajos életében Voltaire-nek tilos volt Párizsba visszatérnie. XVI. Lajos trónraléptekor az összes minisz­ tereket kicserélték; „felvilágosult és erényes” férfiak, mint Malesherbes és Turgot, kerültek hatalomra. Párizs kapui immár nyitva voltak Voltaire előtt. A körében élő nők, Mme Denis, Mme de Villette rábeszélték az utazásra. Párizsban az enciklopédisták pártja kívánta Voltaire oda­ menetelét. Végül pedig: Voltaire nemrég fejezte be Irѐne tragédiáját, amelyet a Comédie-Franҫaise-nek szánt. A Comédie művészei összekaptak rajta. Aminek csak 8*

115

Irѐne vallja kárát. Márpedig az Irѐne sikerét nagyon szívén viselte a nyolcvanéves aggastyán. Úgy gondolta, megjelenésével rendbehoz mindent. Útnak indult. Áthajtatott Ferney-n, könnyező parasztjainak megígér­ te, hogy hat hét múlva újra itthon lesz. Ő maga is sírt, majd, amikor az utolsó ház is elmaradt mögötte, nagyon nekividámodott, s egyik mulatságos történetet mesélte a másik után. Bourgban a tömeg felismerte, a postames­ ter meg legjobb lovait bocsátotta rendelkezésére, így szólván a postakocsishoz: „Hajts, ahogy csak tudsz, ha bele is döglenek lovaim, bánja a fene, Voltaire őuraságát viszed.” Dijonban városbéli fiatalemberek inasoknak öltözve siettek szolgálatára. A párizsi sorompónál a vámhivatalnokok felismerték: „Voltaire őurasága”, s tisz­ telettel üdvözölték, nem mervén megkérdezni tőle, van-e csempészholmi a poggyászában. Nem sokra rá megér­ kezett a rue de Beaune s a ma róla elnevezett rakpart sar­ kára Mme de Villette palotájába. S azon nyomban „Régence-korabeli parókában, amelynek tetejébe egy prémes szegélyű vörösbársony sapkát nyomott”, ment meglátogatni M. d’Argentalt, akihez ezekkel a szavakkal köszöntött be: „Félbeszakítottam haldoklásomat, hogy eljöjjek önt megölelni.” Megérkezése nagyobb izgalmat keltett Párizsban, mint akármelyik uralkodóé. „A sétatereken, a kávéházakban csak róla beszéltek. Az emberek ezzel szólították meg egymást: Ő itt van. Látta?” Háborús hírek, udvari ár­ mánykodások, a gluckisták és piccinisták civakodásai, 116

minden efféle szenzáció feledésbe merült. A Villettepalota megtelt látogatókkal. Az Akadémia tisztelgő küldöttséget menesztett hozzá. A Comédie-Franҫaise egész társulata megjelent. Voltaire hálóköntösben, háló­ sapkában fogadta a tisztelgőket, majd ment vissza tovább korrigálni az Irѐne kefelevonatait. Mme de Polignac és Mme Necker, Gluck és Piccini hozták hódolatukat. Benjamin Franklin elvitte hozzá az unokáját s kérte, hogy Voltaire áldja meg. Az aggastyán áldásra emelte a kezét s így szólt: „God and Liberty”. Franklin és Voltaire találkozása, a demokrácia össze­ ölelkezése a deizmussal: itt kezdődik a Forradalom. Mindenütt, ahol a két férfiú együtt jelenik meg; „akár színházban, akár sétahelyen, Akadémiákon, a tapsnak se hossza, se vége. Voltaire tüsszent. Franklin így szól: Kedves egészségére! s a taps újra kezdődik.” Diderot megjelent s olyan remekül beszélt, hogy Voltaire egyetlen szót sem szúrhatott közbe. „Kétségtelenül okos ember, mondta rá Voltaire, de egy lényegbevágó képességet meg­ tagadott tőle a természet: a párbeszédét.” Miniszterek siettek hozzá. Csak az udvar részéről nem nyilatkozott meg semmiféle kegy. De Ferney-be hazaküldeni sem merte Voltaire-t. Párizsnak ezekben a forró napjaiban a legcsekélyebb meggondolatlanság általános zendülést válthatott volna ki. Miközben félistenként bántak vele, teste vállalta, hogy halandó voltára emlékeztesse. Vért hányt. Azt ajánlták neki, hivasson gyóntatóatyát. Egész Párizs leste, mi lesz 117

most a magatartása: kétértelmű volt. Azt mondta, fél, hogy dögként szemétre dobják s azt kérte, nyilvános gyónást tehessen, mint ahogy ez az egyház első századai­ ban volt szokásos. Gauthier főtisztelendő megtagadta kérése teljesítését s azt követelte, adjon Voltaire írásbeli nyilatkozatot vallásos érzületéről. Voltaire viszont nem volt hajlandó aláírni az elébe tett nyilatkozatot, s e szavak­ kal bocsátotta útjára a gyóntatót: „No, már elég volt; ne fröcsköljük be vérrel a színpadot.” Neki legfőbb gondja az Irѐne próbái voltak: „Nagy szomorúság lenne számom­ ra, mondotta, ha csak azért jöttem volna Párizsba, hogy meggyóntassanak és kifütyüljenek.” Irѐne-t nem fütyülték ki, de az egekig magasztalták. Ezt írta II. Frigyesnek: „Azon dolgoztam, hogy elhárítsak két veszedelmet, ami Párizsban fenyegetett: a füttyöt és a halált. Felettébb kellemes móka, hogy nyolcvannégy éves koromban két halálos betegségből másztam ki.” Tragédiája bemutatóján nem lehetett jelen, amikor azon­ ban hatodszor került színre a darab, március 30-án, annyi­ ra összeszedte már magát, hogy elhagyhatta a betegszo­ bát. Csodás jelenet volt. Párizs őrjöngött. Az agg csontváz prémmel szegett bársony szárnyas kabátban, kezében egy kis pálcikát tartva, hajtatott végig a városon, kékkel bevont, aranycsillagokkal hintett belsejű hintójában. Kapuja előtt fogadására megjelent az egész Akadémia a püspökök kivételével. Az utcán sűrű tömeg kiáltozott: „Helyet Voltaire-nek!” A hintójából leszállót díszruhás őrök vették körül s kísérték páholyáig. Amikor belépett, 118

az egész nézőközönség felemelkedett helyéről. Kiáltások hallatszottak: „Éljen Voltaire! Dicsőség Calas védelmező­ jének! Dicsőség az egyetemes szellemnek!” Végül is azt követelte a közönség, hogy a színészek koszorúzzák meg babérral. A nagyszünetben egyszerre csak felgördült a függöny; a színen egy Voltaire-szobor volt látható. Az összes színészek és színésznők elvonultak a szobor előtt, egy-egy babérkoszorút helyezve fejére, a közönség pedig állva s Voltaire felé fordulva minden koszorúnál ezt kiáltotta: „A közönség adja neked!” Előadás végén a tömeg diadalmenetben kísérte haza a Villette-palotába. A nők úgyszólván ölükben vitték. „Azt akarják, hölgyeim, mondta nekik, hogy a gyönyö­ rűségtől haljak meg?” Soha író még ilyen hódolatban nem részesült. Voltaire azonban nem vesztette el a fejét: „Mily roppant tömeg köszönti önt, mondták neki. — Ó, felelte rá, ugyanekkora lett volna a kivégzésemen is.” Néhány hétig még kijárt a meghódított városba. Hazatérve, rögtön munkához ült, mondván, hogy kevés ideje van már hátra s hogy ki kell érdemelnie a tiszteletet, amellyel a közönség elhalmozta. Végül is május 11-én láz lépett fel. Tronchin prosztatarákot állapított meg. A beteg sokat szenvedett, félrebeszélt. Haláláról ellentmondó tudósítások számolnak be, mind a két párt, az Egyház is, a filozófusok is például akarták kihasználni a maguk igaza mellett. Az illetékes kerületi plébános megtagadta tőle az egyházi temetést s azzal fenyegetőzött, amitől Voltaire félt, hogy dögtetemként szemétre dobatja. Vidéken 119

temették hát el, Selliѐres-ben, amelynek unokaöccse volt az apátja. Szívét a Bibliothѐque Nationale-ban helyezték el megőrzésre. Most is ott van.

XXII. Zárószó és összefoglaló vélemény Azok a létek, amelyek nagy zajt csaptak a földön, nem szunnyadnak rögtön álomba a sír csöndjében. Az a ragyogó és táncos allegretto, ami Voltaire élete volt, nem alakulhatott át hirtelen andante maestosóvá. Koronás barátai egy ideig még tovább sürögtek-forogtak. II. Fri­ gyes megrendelte Voltaire szobrát Houdonnál. Katalin meg akarta vásárolni a könyvtárát, szándékát levélben jelentette be, amelyet Mme Denis-hez intézett, „unoka­ húgához egy nagy embernek, akit szeretett egy kissé”. Franciaországban a forradalom, amelyet nem helyeselt volna (mert Voltaire konzervatív és királypárti volt), de amelyet előkészített, prófétának kiáltotta ki. 1791-ben az Alkotmányozó Nemzetgyűlés elrendelte, hogy Voltaire hamvait szállítsák át a Panthéonba. Gyönyörű díszmenet volt, amelynek élén görögös ruhában a Szép és Jó haladt sírdogálva. 1814-ben, az első restaurációkor a szarkofágot sosem tisztázott körülmények között meggyalázták. Nem tudjuk, hova lett a könnyű kis csontváz s a „lehúsozott csontok”, amelyeknek törékeny szerkezete több mint nyolcvan esztendőn át hordozta Voltaire őurasága mozgé­ kony zsenijét. 120

Nagy jellem volt? Fütyült a királyokra s hízelgett nekik. A bántalmak megbocsátását prédikálta az egyhá­ zaknak, de maga nem kímélte az ellenségeit. Bőkezű volt és fösvény, őszinte és hazug, gyáva és bátor. Libabőrözve rettegett a veréstől, ami általános emberi tulajdonság, de azzal töltötte életét, hogy fejest ugrott olyan ügyekbe, amelyekben könnyen kaphatott az ember verést. Úgy lapult Ferney-ben, mint a nyúl a vackában, de úgy, mint egy harcias nyúl, aki előtt a politikai dzsungelben gyakran az oroszlánok is megtorpantak. Mindig rettentő nehezére esett ellenállni egy zsíros haszonnal kecsegtető üzlet csábításának, de még sokkal nehezebbjére távoltartani magát egy veszedelmes jótettől. Nagy ész volt? A vallásokból egy kukkot sem értett s nem volt elég bölcs észrevenni, hogy állandó újraszületésük az ilynemű emberi vágy állandósága mellett bizonyít. Összetévesztette a kereszténységet azokkal, akik kifor­ gatták valójából. Mindenirányú nagy kíváncsiságában többet tudott a történelemből, mint a matematikusok s többet tudott a fizikából, mint a történészek. Lángelmé­ jét nagy könnyűséggel idomította hozzá a legkülönbözőbb tudományszakokhoz. Elgondolható, hogy az ilyen egyete­ mes szellemek nem mélyenjáró gondolkozásúak egyetlen tárgyban sem, s a „vulgarizálás”-ban benne van a „vulgá­ ris” is, de ez a gondolat sem valami mélyenjáró. Kétség­ telenül szükséges, hogy időről-időre megtörténjenek a nagy összefoglalások, s hogy az írók a széles körű tömegek számára újra megrágják a szakemberek munkásságának 121

eredményét. Aminek híjában áthághatatlan szakadék mélyülne a szakférfiak és az utca embere közé, ami nagy zűrzavart szülne. Azt se feledjük, hogy a világos nem egyértelmű a köznapival, csak talán a költészetben, s ezért van az, hogy Voltaire csupán a regényeiben költő, amikor nem igyekszik mindenáron világosságra. Nagy szív volt? Az első elhatározás nála mindig jó és nagylelkű volt. Nyilván bizonyította ezt, amikor magára vette a Mlle Corneille-ről való gondoskodás terhét. Utál­ ta a szenvedést, nemcsak a sajátját, hanem a másokét is, s nagyban hozzájárult, hogy rettentő és hiábavaló szen­ vedésektől megkímélje az embereket. Egy barátjának, aki meglepte, amikor könnyezve olvasott bizonyos történelmi eseményeket, ezt mondta: „Ah, milyen szeren­ csétlenek voltak ezek az emberek s milyen szánandók! Csak azért voltak szerencsétlenek, mert gyávák és ostobák voltak.” Ő ritkán volt ostoba és sohasem volt gyáva, ha arról volt szó, hogy a kínzás és a türelmetlenség ellen harcoljon. „Igen, mindig ugyanazon rágódom, mondotta, ez az én életkorom előjoga, s mindaddig rágódni is fogok rajta, míg honfitársaim ki nem gyógyulnak butaságuk­ ból.” Joggal lepődhetünk meg azon, hogy nagyon elnéző volt a háborúval szemben, amely egyik megtestesülési formája a kínzásnak, mégpedig a leggonoszabbak közül való, de Voltaire oly időszakban élt, amikor a há­ borúkat hivatásos hadseregek viselték, s csak ők vi­ selték, ami nagyon értelmes eljárási mód s aránylag ártalmatlan. 122

Miért látszott ez az oly kevéssé filozófus ember a XVIII. század összes filozófusai között a legkiválóbbnak? Talán azért, mert ennek a polgári és nemesi, egyetemes és léha, tudományos és nagyvilági, európai s főképp francia, klasszikus, de már romanticizmussal színezett századnak Voltaire, aki mindezt egy személyben testesítette meg, a legtökéletesebb kifejeződése. Vegyük ehhez még azt, hogy végtelenül francia volt a szónak abban az értelmében, amelyben az idegenek ve­ szik. Bolygónk többi része mindig szerette Franciaország­ ban azokat az írókat, akik, mint Voltaire vagy mint Anatole France, egyszerű gondolatokat fejeznek ki vilá­ gosan, szellemesen és finoman. Ez a sajátos keverék nem jelenti az egész Franciaországot, de igenis egy része Fran­ ciaországnak és a legjobb franciákban mindig van belőle egy kevés. Voltaire-nek köszönhető, hogy a francia nyelv a XVIII. században inkább mint valaha egész Európa nyelve volt, s a nyelv glóriája, Európa királyi udvaraiból mint tükrökből visszaverődve, meglepő dicsfénybe vonta Ferney nagy aggastyánját. Végül és főképp, csodálatra méltóan élő elevenség volt Voltaire, s az emberek, akik az unalomtól még jobban rettegnek, mint a nyugtalanságtól, hálásak azoknak, akik hozzásegítik őket, hogy szaporább és erősebb ütemben éljenek. A röpiratok, költői episztolák, regények, hosszabb költemények és magánlevelek özönvízszerű áradásában, amely oly hosszú időn át zuhogott Franciaországra Cirey-ből, Berlinből, Ferney-ből, volt parlagi is, felséges is. 123

De gyorsan s vidáman pergett az egész, s Voltaire őurasága kis zenekarán a franciák vidulni érezték lelküket. Szeret­ heti az ember a komolyabb muzsikát, de a voltaire-i zenében sok lehetett a báj, hiszen Franciaország több mint egy évszázad múltán sem unta meg azt, amit oly helyesen neveztek el Voltaire prestissimójának.

A kiadásért felelős az Akadémiai Kiadó és Nyomda Vállalat főigazgatója A nyomdai munkálatokat az Akadémiai Kiadó és Nyomda Vállalat végezte Felelős vezető: Hazai György Budapest, 1990 Nyomdai táskaszám: 89.18504 Felelős szerkesztő: Barabás József Műszaki szerkesztő: Agócs András Reprodukciók: Moldvay József A fedélterv Székely Edit munkája Kiadványszám: 2741 Megjelent 6,03 (A/5) ív terjedelemben HU ISSN 0238-7387 A fiatal Voltaire. Quentin de La Tour szénrajza

Voltaire 24 éves korában. Largilliѐre festménye

Jean-Jacques Rousseau. Houdon szobra

A Calas család. Delafosse metszete

Voltaire levele Mlle Calashoz

Reggeli Ferney-ben. Denon metszete

Voltaire íróasztalánál. Festett szobor

Voltaire ferney-i kastélya

Voltaire, a ferney-i pátriárka

Voltaire szobrának megkoszorúzása az Irѐne első előadásán.

Voltaire maszkja. Quentin de La Tour műve

Voltaire sírja a Panteonban