35 0 420KB
SZEMÉLYISÉGPSZICHOLÓGIA JEGYZET Keményné Pálffy Katalin főiskolai (ZSKF) jegyzete alapján 1. A személyiség alapkérdései 1.1. A személyiség fogalom értelmezései A személyiség hétköznapi értelemben az egyes emberek lényegi jellemzői. A személyiség fogalommal tehát az adott személy feltűnő, egyéni, viselkedéses sajátosságát fejezzük ki. Tudományos értelemben másként használjuk a személyiség fogalmát: olyan sajátosságok együttesét értjük alatta, amely elvont, általános, minden emberre alkalmazható, didaktikus, vizsgálható. 1.1.1. A személyiség szinonimái A személyiség szó szinonimái: (a mindennapi kommunikációban)
- egyén - egyéniség - jellem - vérmérséklet Az egyén az emberi nem egy tagja, egyedi képviselője. Rendelkezik azokkal az általános jellemzőkkel, amelyek minden emberre érvényesek. Az egyéniség (individum) az egyik embert a másiktól megkülönböztető, olyan egyéni vonások együttese, amelyek az emberek közötti kapcsolatokban észlelhetők. A jellem (karakter) szó jelentése azoknak a viszonylag állandó, tartós személyiségvonásoknak az együttese, amelyek az emberek cselekedeteiben, tetteiben, élet-stílusában mutatkoznak meg. A vérmérséklet (temperamentum) azoknak a tartós, jellemző, érzelmi sajátosságoknak az együttese, amely az emberek hangulataiban, különböző helyzetekre adott érzelmi reakcióiban mutatkozik meg. A személyiség kifejezés eredete a görög persona szó. A szó eredeti jelentése: maszk, színházi álarc, illetve szerep. A személyiségbe beletartoznak az egyedi, az individiuális és a karakter, valamint a temperamentum vonások is. A személyiségbe beleértjük azokat a sajátosságokat (adottságokat), amelyeket egy ember örörköl, és azokat a sajátosságokat is, amelyek az egyén fejlődése során, a tanulás-, a nevelés-, az önnevelés hatására alakulnak ki. Ezek a sajátosságok a személyiségben egyedi módon szerveződnek egységbe (integrálódnak), egyénien kombinálódnak (mintázatot alkotnak). 1.1.2. A személyiség meghatározása A személyiség meghatározása rendkívül nehéz, a pszichológiai szakirodalomban igen sokféle meghatározásával találkozhatunk. ALLPORT: „A személyiség azon pszichofizikai rendszerek dinamikus szerveződése az egyénen belül, amelyek meghatározzák jellemző viselkedését és gondolkodását.” ATKINSON és munkatársai: „ A személyiség a viselkedésnek, a gondolkodásnak és az érzelmeknek az a jellegzetes mintázata, amely meghatározza, hogy a személy hogyan alkalmazkodik környezetéhez.” CARVER és SCEIER: „A személyiség – a személyen belüli – pszichofizikai rendszerek olyan dinamikus szerveződése, amely az egyén jellegzetes viselkedés-, gondolat- és érzésmintáit hozza létre.” Nézzük meg, hogy ez – utóbbi – meghatározás összetevői mit is jelentenek pontosan! • pszichofizikai = a testi működéshez kötődő lelki működés (pl. érzékelés, emlékezés, érzelem, motiváció, stb.), a testi és lelki működés egysége • rendszer = egymással kölcsönhatásban álló elemek együttese • dinamikus = működő, változó • szerveződés = az alkotóelemek egymáshoz kapcsolódása, egységgé válása, integrációja
• •
minta, mintázat = az alkotóelemek sajátos kombinációja, az adott egyénre jellemző, ismétlődő, viszonylag állandó összetétele viselkedés, gondolat, érzés = a személyiség sokféleképpen, több területen nyilvánul meg
1.2. A személyiségpszichológia történeti előzményei Az ie. IV. századból származik HIPPOKRÁTESZ máig ismert temperamentum rendszere, melyet az időszámítás utáni II. században GALENOSZ római orvos fejlesztett tovább. (részletes lásd később, a Típustanok c. fejezetben.) Az arcvonásokból a személyiség tulajdonságaira következtető fiziognómia (arcvonástan) első jeles képviselője az ókorban ARISZTOTELÉSZ volt. A karakterológia (jellemtan) első művelői az ókori tudósok volta, mint ARISZTOTELÉSZ vagy TEOPHRASZTOSZ. Az „igazi” személyiségpszichológia a XIX. sz. végén, a XX. sz. elején, Wiliiam STREN, Sigmund FREUD és a többi nagy elméletalkotó munkásságával vette kezdetét. Kiteljesedése a XX. sz. első felében volt jellemző. 1.3. A személyiségpszichológia alapkérdései A személyiségpszichológia nagyon nagy tudományterület, sok részterülete van. Ilyen részterület a személyiségelmélet, a differenciálpszichológia, a személyiségjellemzők feltárása, a típustan, a jellemtan. A kutatókat foglalkoztató különböző kérdések két nagy csoportba sorolhatók. Ezek: o Miből erednek az egyéni különbségek? • Melyek a személyiséget alkotó fő vonások? • A fő vonások öröklöttek vagy szerzettek? • Mi alapján lehet csoportosítani, típusa sorolni az eltérő személyiségeket? o Hogyan szerveződik és működik a személyiség? • Melyek a személyiség fő részei? • Hogyan szerveződnek össze a személyiség részek? • Melyek a belső folyamatok? • Hogyan alakul, fejlődik a személyiség? 1.4. A személyiségelméletek csoportosítása Az elmélet (teória) olyan összefoglaló magyarázó elv, amely jelenségek egy-egy osztályára vonatkozik. Az elmélet helyességét a gyakorlat próbája igazolja. Az elméletek csoportosíthatók aszerint, hogy mely nagy pszichológiai nézőponthoz tartoznak. A személyiségelméletek az alábbi öt nagy nézőponthoz tartoznak, öt fő csoportba sorolhatók. o A biológiai nézőpont alapfeltevése, hogy a személyiséget az öröklött sajátosságok határozzák meg; a stabil, veleszületett hajlamok, tartós jellemzők alapján a személyiség viszonylag állandó jelenség; e sajátosságok alapján a személyiség csoportokba, típusokba sorolható. o A pszichoanalitikus nézőpont alaptétele, hogy a személyiséget három összetevő (az énrészek) együttese alkotja; a személyiségen belül erők versengenek, harcolnak az irányításért; a viselkedés mozgatórugói gyakran nem tudatosak; az elfojtás a tudattalanba szorítják a szorongást okozó lelki tartalmakat; a kisgyerekkori élmények meghatározóak a személyiség későbbi alakulása szempontjából. o A tanuláselméleti nézőpont szerint az emberi személyiség nem állandó, a viselkedés a tanulás hatására változik; a személyiség nem hoz magával stabil hajlamokat vagy örökletes sajátosságokat, hanem abból áll, amit és ahogy az egyén élete során megél, megtapasztal. o A fenomológiai nézőpont az egyén szubjektív élményvilágára helyezi a hangsúlyt: nem az objektív valóság megismerése a cél, hanem az a szubjektív valóság, ahogyan a személy a
maga világát megtapasztalja, megéli; a pszichológia feladata az önmegvalósítás kibontakoztatása, elősegítése. o A kognitív nézőpont képviselői a személyiséget információfelfogó- és feldolgozó rendszernek tekintik, mely hasonlóan működik a számítógéphez; a személyiség a döntéshozatalban és a döntések kivitelezésében fejeződik ki.
2. A személyiségpszichológia módszerei ROSENZWEIG azt javasolja, hogy három csoportba soroljuk a módszereket: szubjektív, objektív és projektív technikák. A másik lehetséges osztályozási elv a személyiség elméletek rendszere, mivel a személyiségpszichológia módszerei szorosan kapcsolódnak azokhoz az elméletekhez, amelyeken belül alkalmazásra kerülnek. Harmadik osztályozás az alkalmazott módszerek célja szerint, a kutatási és vizsgálati módszerek bemutatása. 2.1. A megfigyelés A személyiségkutatás legalapvetőbb, legrégebbi módszere a megfigyelés. Az emberek „naiv pszichológusként” állandóan megfigyeléseket végeznek. A hétköznapi megfigyelés és a tudományos megfigyelés között azonban jelentős különbségek vannak. o A tudományos célú megfigyelésnek különböző feltételei és változatai vannak. A tudományos megfigyelés abban különbözik a hétköznapi megfigyeléstől, hogy céltudatos, tervszerű, rendszeres, dokumentált. o Az önmegfigyelés (instrospekció) olyan közvetlen tapasztalás, amelynek tárgya a megfigyelő valamely saját élménye. o A mások megfigyelése (extrospekció) objektívebb, kontrollálhatóbb megismerést tesz lehetővé. A megfigyelt adatok azonban a külső észlelés tényei; a jelenségek okainak feltárása, az összefüggések felderítése további elemzést igényel. o Ha saját vagy mások élményeit személyes dokumentumok vagy esettanulmányok alapján utólag, visszatekintve elemzzük, retrospekcióról beszélünk. 2.2. A kísérlet Számtalan kísérlet foglalkozik a személyiséggel. A tudományos kutatás számára a legmegbízhatóbb adatokat, egy feltételezett összefüggés igazolását a kísérlet szolgáltatja. o A kísérlet végzését elméleti feltevés (hipotézis) kidolgozása és kísérleti terv készítése előzi meg. o A kísérleti módszer lényege, hogy a megfigyelni-elemezni kívánt jelenség létrejöttének feltételeit a kísérletező teremti meg. A feltételek biztosításával a vizsgálni kívánt jelenség biztosan előáll; a helyzet megismételhető, kontrollálható. o A kísérlet állandó körülmények között zajlik. Amit a kísérletvezető változtat, azt nevezik független változónak. A megfigyelt jelenség a függő változó, amely a független változó változásai nyomán maga is változik. o Kontrollcsoportos kísérletet olyan esetekben alkalmaznak, amikor a független változót a kísérletvezető nem tudja változtatni. A kontrollcsoportos kísérletben a független változó a kísérleti csoportnál jelen van, míg a kontroll csoportnál nincs. o A laboratóriumi kísérlet általában mesterségesen létrehozott körülmények között megy végbe. o Természetes kísérlet esetében a vizsgált személyek megszokott környezetében tervezikszervezik a feltételek variálását. A kísérlet alanyai legtöbbször nem is tudnak arról, hogy kísérletben vesznek részt.
2.3. A korrelációs módszer A korreláció jelentése: változók közötti összefüggés, együttjárás. A korrelációs módszerrel azt határozzák meg, hogy a természetesen megjelenő különbségek egy másik, a kutatót érdeklő különbséghez kapcsolódnak-e? Az egyik változó matematikailag összevetik a másik változóval. 2.4. A feltáró (explorációs) módszerek Az explorációs módszer különböző változatai egyaránt alkalmazhatók kutatási és vizsgálati célokra. Lehet alkalmazni négyszemközti helyzetekben és csoportosan is. Ez utóbbi az ankét módszer. Történhet beszélgetés formájában és írásos változatokban is. 2.4.1. A beszélgetés módszere o Az irányított beszélgetés (interjú) menetét a pszichológus szabja meg, előre megtervezett kérdések, vagy témakörök alapján folyik. o A beszélgetés irányulhat az élettörténet, az előzmények, a pszichikus fejlődés folyamatának a feltárására – ezt nevezzük anamnézisnek. o A beszélgetés irányulhat az aktuális pszichés állapot, a problémák feltárására is. Ez a szűkebb értelemben vett exploráció. o A szabadasszociációs módszer lényege, hogy nem irányított, a beszélgetés során a kliens asszociációi szabadon áramlanak. A szabadasszociációs módszer a Freud-féle pszichoanalízis legfőbb módszere. A JUNG által kidolgozott szó-asszociációs módszernél különböző „hívó-szavakra” kell a vizsgált személynek az elsőként eszébe jutó „válaszszavakat” mondani. o A klinikai beszélgetés során az első, megtervezett kérdés után a további kérdések mindig a kapott válaszhoz igazodnak. 2.4.2. Az írásos módszerek o A kérdőívek írásban megfogalmazott kérdéseire a válaszolótól vagy szabadon megfogalmazott választ várnak, vagy az előre megadott válaszlehetőségek közül kell választania. o A skálák nem kérdéseket, hanem kijelentéseket, állításokat tartalmaznak. Az állítások közül kell a személynek a rá leginkább jellemzőt kiválasztania, vagy az állítással való egyetértését igen-nem válasszal kifejeznie. o A skálák lehetnek egy vonást mérő skálák. Ilyen pl. az EYSENK-féle neurotikusságot mérő skála, az EPI o A sokdimenziós skálák sok száz tételből állnak, és a több száz válaszból sok vonás-, a személyiséget jellemző fő vonások megállapítását teszik lehetővé. 2.4.3. A Q-rendezés módszere A Q-rendezés (vagy kártyaválogatás) módszere a személyiségpszichológiában az énkép megismerésére, az önjellemzésre kialakított eljárás, melyet eredetileg STEPHENSON dolgozott ki, de alkalmazása elsősorban ROGERS és követői nevéhez fűződik. Egy halom, kártyákon szereplő tulajdonságot kell a vizsgált személynek szétválogatnia vagy rendeznie csoportokba, különböző szempontok szerint. Pl. Melyek az önmagára nézve legkevésbéés leginkább jellemező tulajdonságok? A különböző kártya-csoportok összehasonlítása megmutatja, hogy a személy hogyan vélekedik önmagáról, milyen az önértékelése, kinek a véleményét tartja magára nézve meghatározónak, mit szeretne elérni, ki az ideálja, stb. 2.5. A teszt rendszer A vizsgálati célra alkalmazott módszerek leggyakrabban használt eszközei a pszichológiai tesztek. Az első teszteket a XX. Század elején dolgozták ki. A tesztek egységesített feladatokat tartalmaznak. A teszteket felhasználás előtt széles körben, nagy
mintán kipróbálják, és kiszámítják a standard-et, a megoldási átlagot. A tesztek kiértékelése az átlag alapján történik. A tesztnek érvényesnek és megbízhatónak kell lennie. Az érvényesség azt jelenti, hogy a teszt azt méri, amire szánták. Megbízható egy teszt akkor, ha megismételt vizsgálatnál hasonló eredményt mutat. 2.5.1. A teljesítmény tesztek A teljesítmény tesztek az elsajátított készségeket-képességeket, ismereteket mérik valamely összetett feladat teljesítése során. A teljesítmény tesztek legismertebb és leggyakrabban használt változatai az intelligencia tesztek, az ún. IQ tesztek. Az első IQ tesztet a francia BINET és SIMON dolgozta ki iskolába lépő gyermekek értelmességének mérésére a XX. század elején. 2.5.2. A képesség (alkalmasság) vizsgáló tesztek A speciális képességeket vizsgáló tesztek egy-egy meghatározott képességet mérnek, legtöbbször a valamilyen feladatra (foglalkozásra, munkakörre) való alkalmasság szempontjából. Így például vizsgálható a figyelemkoncentráció képessége a BOURDON- vagy a PIERON-teszttel 2.5.3. A projekciós tesztek A projekciós tesztek a személyiség mélyebb rétegeinek (az érzelmi-indulati életnek, a külvilághoz, más emberekhez és önmagukhoz való viszonynak) a feltárására szolgálnak. Közös jellemzőjük, hogy a projekció (= kivetítés) pszichés mechanizmusára építenek. A projekciós tesztek eszközei olyan bizonytalan, többféleképpen értelmezhető képek (lehetnek színes foltok, rajzok, grafikai elemek, fényképek vagy csak színek), amelyekre a vizsgált személy élményvilágát „rávetítheti”, s így az elemezhetővé válik. Legismertebb ilyen eljárás a Hermann RORSCHACH által kidolgozott Rorschach-teszt, amelynél szimmetrikus elrendezésű színes foltokról kell a „Mi ez? Mire emlékeztet?” kérdés kapcsán beszélni.
3. Freud és a klasszikus pszichoanalízis 3.1. A pszichoanalízis Az emberi viselkedés nem mindig szándékos, sőt, nem is mindig tudatos. Viselkedésünk hátterében olykor önmagunk számára is rejtett, tudattalan késztetések húzódnak meg. Az emberi pszichikumnak ezt a rejtett tartományát, a tudattalant helyezte a pszichoanalízis a vizsgálódás középpontjába. A pszichoanalízis (lélekelemzés) megteremtése Sigmund FREUD nevéhez kötődik. Az elnevezés egyaránt jelenti a Freud által megalkotott személyiség elméletet, kutatási módszert, valamint az ugyancsak őáltala kidolgozott terápiás eljárást. A pszichoanalitikus nézőponthoz tartoznak a klasszikus freudi elmélet mellett JUNG és ADLER nézetei, valamint az ún. neoanalitikus elméletek, amelyek több ponton megújították Freud nézeteit. Idetartoznak az ún. énpszichológiai-, tárgykapcsolati- és pszichoszociális elméletek. A freudi gondolatok rendkívül nagy hatást gyakoroltak nemcsak a pszichológiára, de a társadalomtudományokra, az irodalomra, az esztétikára és a művészetekre is. A közgondolkodásba is beépült néhány eleme a pszichoanalízisnek. Nyelvünk részévé vált a „freudi elszólás” kifejezés vagy az „elfojtás”, „elhárítás” szavak analitikus jelentésű használata. 3.1.1. A Freud-féle pszichoanalízis kialakulása Feud a hipnózis nélküli, szabadasszociációra épülő, gyógyító módszert nevezte el pszichoanalízisnek, mert úgy vélte, az orvos a beteg pszichéjében elemező munkát végez, valamilyen rejtett, ismeretlen dolgot akar feltárni.
A pszichoanalízis eredetileg a kóros lelki működés (a neurózis) magyarázatára és gyógyítására szolgált, később azonban a személyiség teljes magyarázó elvévé, a személyiség felépítésének, működésének, fejlődésének elméletévé formálódott. 3.1.2. A klasszikus pszichoanalízis alapelvei • A személyiség dinamikus, működő-változó jelenség; a személyiséget állandóan mozgásban lévő folyamatok képezik. • A személyiségben a késztetések konfliktusba kerülhetnek, az ellentétes irányultságú belső erők harcolnak egymással a viselkedés feletti kontrollért. • A személyiségben zajló belső konfliktusok és késztetések gyakran tudattalanok, a viselkedés meghatározásában a tudattalannak nagy szerepe van. • Az emberi viselkedés vezérlésében meghatározóak az örökletes, biológiai hajtóerők, az ösztönök, különösen a szexualitás. • A személyiség fejlődésében a koragyermekkori élményeknek meghatározó szerepe van. 3.2. A freudi személyiség modell A pszichoanalitikus elmélet két fő alappillére a tudatszintek modellje és a személyiség szerkezeti modellje. 3.2.1. A tudatszintek modellje A lélek térbeli (topografikus) modelljét a lelki működés háromféle szintje, a három tudatszint alkotja: a tudatos, a tudatelőttes és a tudattalan. A pszichoanalitikus elmélet szerint a lelki jelenségek e három szinten zajlanak. A tudat azoknak az (önmagunkkal és a környezettel kapcsolatos) élményeknek az összessége, amelyről pillanatnyilag tudomásuk van, amely aktuálisan tiszta, követhető és kontrollálható számukra. A tudatelőttes (más szóval a tudatalatti) jelenségek jelenleg nincsenek a tudatban, lesüllyedtek a tudatküszöb alá, azaz elfelejtődtek. Az elfelejtett emlékanyag a tudatelőttesből néha előtör, máskor akaratlagosan felidézhető, tudatossá tehető. A tudattalan részbe kétfajta, jelenségcsoport került: ami sohasem volt tudatos (az ösztönök), és ami korábban tudatos volt, de elfojtásra került. Az elfojtott, a tudattalanba süllyesztett lelki tartalmak (vágyak, fantáziák, kudarcok, indulatok, stb.) megtartják energiájukat, és kitörni igyekeznek. A tudattalan tartalmak folyamatos hatást gyakorolnak a viselkedésre. 3.2.2. A személyiség szerkezeti modellje A személyiség strukturális modellje szintén három részből áll. A három én-részt eltérő funkcióik különböztetik meg egymástól. Ezek az én részek: az ösztön-én,, az én és a felettes én.
Az ösztönén a személyiség legősibb része, mely velünk születik. Azokat az öröklött jellemezőket és ösztönkésztetéseket tartalmazza, amelyek szorosan kapcsolódnak a biológiai működésekhez. Az ösztönén a szükségletek azonnali kielégítésére tör, nem törődve a realitásokkal. Működését az örömelv vezérli, azaz fő törekvése, hogy a fájdalmat elkerülje és azonnali örömhöz, kielégüléshez jusson, tekintet nélkül a társadalmi korlátokra. Az ösztönén működése teljes egészében tudattalan. Az én az ösztönénből fejlődik, de tőle függetlenül működik. Az én a realitáselv alapján működik. Az örömelv és a realitáselv-, az ösztönén és az én törekvései konfliktusba kerülhetnek egymással. Az én feladata az ösztön én korlátozása, a vágyaknak a realitáshoz való igazítása.
Az én funkciói főleg a tudatos és tudatelőttes részben találhatók, de működhet tudattalanul is. Az én a másodlagos folyamatokon keresztül próbálja megvalósítani a szükséglet kielégítését – ilyen a gondolkodás, a problémamegoldás. 3.3. A személyiség működése 3.3.1. A személyiség hajtóerői: az ösztönök Az ösztön biológiai hajtóerő, amely állandóan működik, és az ösztönénen keresztül, mint ösztöntörekvések fejeződik ki. Ha nem juthat kifejeződésre, a feszültség fokozódik, és előbb-utóbb a felszínre tör. Az ösztönöket Freud két csoportba sorolta: az életösztön és a halálösztön csoportjába. • Az életösztön a túléléssel, a szaporodással és az örömszerzéssel kapcsolatos késztetések összessége, melynek hajtóereje a szexuális energia, a libidó. • A halálösztön a halál utáni vágy, visszatérés a kiinduló állapotba, melyet az életösztön erősen korlátoz, ezért tudattalan marad. A halálösztön felhasználatlan energiája fejeződik ki az agresszióban. 3.2.2. A pszichés energia felhasználása Freud szerint a pszichés energia folyamatosan termelődik, de mennyisége korlátozott. A személyiség három része verseng az energiáért, melyet csak egymás rovására szerezhetnek meg. • Az ösztönén energiája a szükségletek kielégítésében, az elsődleges folyamatban hasznosul. Az energia befektetését a cselekvésbe vagy a képzeletbe Freud megszállásnak (katexis) nevezte el. • Az én az ösztön éntől elvont energiát használja fel a másodlagos folyamatokban, a gondolkodásban. Az én az ösztönéntől elvont energiát az ösztönén törekvéseinek korlátozására is felhasználja, pl. valamilyen zavaró gondolat vagy vágy elfojtására a tudattalanba: ez a folyamat az ellenmegszállás (antikatexis). • A felletes én szinten az ösztön éntől nyeri energiáit. 3.3.3. A felhalmozódott energia levezetése • Az érzelmi jellegű feszültség felszabadulását nevezete el Freud katarzisnak (=lelki, erkölcsi megtisztulás). • Az elfojtott energia levezetésének másik módja az eltolás. Pl. szülővel szembeni indulat eltolódik a kistestvérre vagy a játéktárgyra • A szublimáció (átdolgozás) a feszültség szociálisan elfogadott levezetésének módja, amikor az energia valamely társadalmi megfelelő, sőt kívánatos, értékes cselekvésben vezetődik le. Pl. hatékony munkavégzésben, művészi alkotás létrehozásában, stb. 3.3.4. A szorongás A szorongás olyan tartós félelemérzés, kellemetlen állapot, amelytől az ember szabadulni igyekszik. Freud szerint a szorongás egyfajta jelzés, amely az ént figyelmezteti a rá leselkedő veszélyre. A különböző veszélyeknek megfelelően Freud háromféle szorongást különböztetett meg: reális, neurotikus és morális szorongást. 3.3.5. Az énerő Az énerő az a képesség, amelynek birtokában a személy képes hatékonyan működni a személyiségben összeütköző ellentétes törekvések közepette. A csekély énerővel rendelkező ember állandóan őrlődik, vagy éppen képtelen ösztöntörekvéseit korlátozni, s így viselkedése önző, indulatvezérelt, esetleg antiszociális. 3.3.6. Az elhárító mechanizmusok Az ösztönerők szabályozása azonban általában nem problémamentes. Ilyenkor az én nem a
harmonizálásra, hanem elsősorban a szorongás csökkentésére fordítja energiáit, ún. énvédő mechanizmusokat alkalmaz. Ezek a mechanizmusok azzal védik az ént, hogy elhárítják a fenyegető, szorongást keltő gondolatokat-érzéseket. Az elhárító mechanizmusok tudattalan lelki eljárások. Bár Freud írta le először az elhárítást, az elhárító mechanizmusokat Freud lánya, a gyermek-pszichoanalitikus Anna FREUD foglalta össze. Az általa tíz leggyakoribb elhárító mechanizmus a következő: • Elfojtás (felejtés): a személy megpróbálja a zavaró gondolatot, érzést távol tartani a tudattól azzal, hogy elnyomja, elfojtja, a tudattalanba szorítja. • Tagadás: amikor önmagukat áltatva nem akarunk tudomást venni a valóságról, úgy viselkedünk, mintha a számunkra elfogadhatatlan esemény nem történt volna meg. • Meg nem történtté tevés (jóvátétel): a személy megpróbálja a korábbi gondolatokat, szavakat vagy tetteket a tudatából kizárni, és az eredetivel ellentétes jelentésű gondolatokat, szavakat, tetteket előhívni. • Projekció (kivetítés): az elfogadhatatlan késztetéseket, vágyakat; érzéseket valaki másnak tulajdonítunk. Például olyasmivel vádoljuk a másikat, amit magunk provokáltunk; agresszivitással, gyanakvással, féltékenységgel. • Racionalitás (magyarázat): a racionalizáció esetén az érzelmeket leválasztjuk az őket kiváltó eseményről, és ésszerű magyarázatot próbálunk alkotni. • Reakcióképzés (ellentétbe fordítás): az elhárítás egyik lehetséges módja, ha épp az ellenkezőjét tesszük valódi késztetéseinknek. PL. a szexuális kisebbrendűségtől gyötört férfi „nőfalóként” viselkedik. • Intellektualizálás (elméletieskedés): a gondolatok leválasztása a hozzájuk kapcsolódó, szorongással fenyegető érzésekről, a történések hideg, tárgyilagos, érzelemmentes megközelítése. • Regresszió (visszaesés): a regresszió azt jelenti, hogy az emberek egy érzelmi probléma esetén korábbi életszakaszaik már túlhaladott, gyermeki megküzdési módjaihoz térnek vissza. Pl. a felnőtt, amikor fezsültségét pl. körömrágással vezeti le • Eltolás (indulatáttétel): eltolás esetén az indult a kiváltó, de fenyegetést jelentő célpontról egy másik, kevésbé fenyegetőre helyeződik át. Pl. a főnök elleni indulat a házastárson vagy a gyermeken vezetődik le. • Szublimáció (átdolgozás) az átdolgozás az ösztönén késztetéseit elfogadhatóvá alakítja, társadalmilag értékesnek tartott tevékenységben vezeti le. 3.4. A mindennapi élet pszichopatológiája A tudattalan jelenségei gyakran kerülnek felszínre nemcsak kóros, neurotikus formában, hanem a hétköznapi élet eseményei során is. A tudattalan minden embernél, a normális lelki működés során, természetes módon megnyilvánul. Ezt nevezi el Freud a „mindennapi élet pszichopatológiájának”. Ennek a megnyilvánulásai módjai a következők: • Felejtések • Nyelvbotlások (bakik) • Tévcselekvések (balesetek) • Viccek • Álom 3.4.1. Az álom Az álom a freudi pszichoanalízis szerint a tudattalan felszínre törése. Freud az álomnak kétféle tartalmát különböztette meg: a lappangó, rejtett és a nyílt, megnyilvánuló álomtartalmat. • A rejtett (latens) álomtartalmat az ösztönén tudattalan késztetései alkotják. Az álomban az ösztönén kísérletet tesz az elfojtott vágyak teljesítésére.
• • •
A nyílt (manifeszt) álomtartalmat az álmodozó tényleges álomképei alkotják, amire ébredés után emlékezünk. Az átdolgozás egyik módja a jelképek használata (szimbolizáció). Az átdolgozás másik módja az álommunka, mely az álomanyag sűrítését, eltolását ellentétbe fordítását jelenti.
3.5. A pszichoszexuális fejlődés Freud elmélete szerint a személyiségfejlődés szakaszos. Minden egyes szakaszban az örömszerző ösztönkésztetések energiája, a szexuális energia (libidó) más-más testtájhoz kötődik, más-más erogén zónán vezetődik le. Freud terápiás tapasztalatai azt mutatták, hogy a gyerekkor (különösen az első 5 év), kiemelten fontos a felnőtt személyiség alakulásában. A gyermekkorban átélt traumák, kielégítetlen szükségletek később különböző személyiségzavarokhoz vezethetnek. Ha a fejlődés korai szakaszában olyan konfliktussal kerül szembe a kisgyermek, amely nem oldódik meg megfelelően, tapadás (fixáció) alakul ki. A fixációnak két oka lehetséges: 1.) az adott korszakban az igények túlzottan kielégültek, s a személy ezért nem szívesen lép tovább, 2.) a kielégítetlenség miatt a személy addig nem tud továbblépni, amíg a szükségletei nem elégültek ki. A születéstől a felnőtté válásig tartó pszichoszexuális fejlődésnek öt szakasza van. A fejlődés szakaszait Freud a libidó levezetésére szolgáló testtájékokról nevezte el. • Orális szakasz – a szájhoz kötődő örömszerzés korszaka (a születéstől kb. másfél évig tart). A kielégítetlen örömszerző funkció következménye az orális fixáció. Ez a későbbi gyerekévekben ujjszopáshoz, körömrágáshoz, felnőttként esetleg túlzott evéshez vagy éppen alkoholizmushoz vezethet. Az „orális karakter” hajlamos a szavakkal történő agresszióra, fontos számára a másik ember közelsége, véleménye, elfogadása. • Anális szakasz – a nemi szervhez kötődő, autoerotikus örömszerzés korszaka (kb. másfél éves kortól nagyjából hároméves korig tart). Felnőttként az „anális-ürítő” karakter féktelen, ellenséges, míg az „anális-visszatartó” karakter merev, kényszeres, rend- vagy tisztaságmániás. • Fallikus szakasz – a nemi szervhez kötődő, autoerotikus örömszerzés korszaka (három éves kortól kb. hat éves korig tart). A gyerekek ebben a korban „jönnek rá” a nemek közötti, külsőleg látható különbözőségekre, valamint a saját nemi szerveikkel való játékra, mint autoerotikus örömszerzésre. A fallikus szakasz konfliktusának megoldatlansága ödipálisfixációt okoz: pl. a felnőtt férfi nem képes leválni az anyjáról vagy a nő minden férfiban az apját keresi. Freud szerint a fallikus szakasz megoldása határozza meg a későbbi szexualitást. • Latencia szakasz – lappangás korszaka (az iskolás éveket öleli fel, a 6. évtől a serdülésig, 12-13 éves korig tart). Ebben a szakaszban a nemi érdeklődés lappang, az örömszerzés forrása nem testi-, hanem intellektuális és szociális természetű. • Genitális szakasz – a társhoz, a nemi szervhez kötődő szexuális örömszerzés korszaka (késő serdülőkortól a felnőttkoron keresztül tart). Ebben a szakaszban a libidó a nemi szervekkel (genitáliák) kapcsolatos. 3.6. A freudi pszichoanalitikus terápia A terápia lényege a szabadasszociációs beszélgetés. A pszichoanalitikus terápia során a páciensek szabad asszociációja gyakran elakad. Ezt az ellenállást Freud szerint ugyanaz az erő váltja ki, mint amely az elfojtáshoz vezetett. Az ellenállás (elakadás) tehát jelzés az analitikus számára, hogy kritikus ponthoz, komplexushoz, elfojtáshoz értek. Az ellenállás feloldása a terápia útját is kijelöli. A gyógyulás a pszichoanalízis során az elfojtott élmények felszínre hozatalával, újraélésével, érzelmi lereagálásával és belátásával történik.
4. Jung és Adler analitikus elméletei 4.1. Carl Jung és a kompelxpszichológia Jung elmélete az analitikus pszichológia vagy komplex pszichológia. A komplexus az én számára elfogadhatatlan, elfojtott tudattartalom, amellyel kapcsolatban lévő távoli asszociációk is elfojtódnak. 4.1.1. A komplexus A komplexus az én számára elfogadhatatlan, többnyire elfojtott tudattartalmat jelöli. A sikeres elfojtás azonban nem csak magára a kellemetlen élményre, hanem a hozzá kapcsolódó tartalmakra is kiterjed. Minél erősebb az elfojtás, annál távolabbi asszociációk is elfojtódnak. Ez oda vezet, hogy a szóasszociációs kísérletekben bizonyos hívószavak esetén zavar mutatkozik, a válasz reakcióideje meghosszabbodik. 4.1.2. A személyes és a kollektív tudattalan Míg Freud minden emberi cselekvés hajtóerejének a szexuális energiát, a libidót tartotta, addig Jung a libidót általános (nem szexuális) életerőnek fogta fel, a fizikai energia lelki megfelelőjének. Jung a tudattalant két részre osztotta, a személyes és a kollektív tudattalanra. A személyes tudattalanba tartoznak az egyszerű elfelejtések és az elfojtások. A kollektív tudattalan tartalmát az ösztönök és az emberiség közös, ősi, öröklődő emlékei, az ún. archetípusok (őskép, szimbólum) alkotják. Az archetípusok az emberi élet alaphelyzeteinek (születés, halás, megváltás, stb.) és alapvető viszonyulásainak (nő, férfi, anya, apa, hős, stb.) ősi mintái, amelyeket mindenki magában hordoz, s minden ember képes ezek felismerésére. 4.1.3. a tudat irányultsága és funkciói Jung szerint a tudattalan megismerése csak a tudaton keresztül lehetséges, ezért behatóan foglalkozott a tudat jelenségeivel. Az emberek közötti feltűnő különbségeket a tudat irányultságára, a kifelé vagy befelé irányuló beállítódásra vezette vissza. Ez alapján alkotta meg híres típustanát. (Részletesen lásd később, a Típustanok c. fejezetben!) A kifelé forduló (extraveltált) személy néhány jellemzője: az objektív világ felé fordul, a gyakorlatiasság irányítja, új helyzetekhez könnyen alkalmazkodik, érzelmi élete nem elég árnyalt, önkritikája gyenge. A befelé forduló (introvertált) személyt szubjektív világa irányítja, abszolút elvek irányítják, merev és rugalmatlan, érzékei kifinomultak, hajlamos az önelemzésre, önkritikára. A tudat működésének négy funkciója van, ezek: az érzékelés, a gondolkodás, az érzés és az intuíció. A négyféle funkciókét ellentétpárt alkot: a gondolkodás ellentéte az érzés, míg az érzékelésé az intuíció. A tudati működés jellegzetessége magyarázza az emberek közötti vonzalmakat – az ellentétes típusokat a kiegészülés vágya hajtja, míg az azonos típusok közötti vonzódás oka, hogy jobban megértik egymást. 4.1.4. A személyiség belső ellentétei Jung teóriájában az ellentétek a lelki működés hajtóerői. Ilyen ellentét a tudat kifelé vagy befelé történő irányultsága, az ellentétes tudati funkciók, de a tudatosan működő én ellentéte a személyes tudattalanba süllyesztett árnyék (az én számára elfogadhatatlan személyiségrészek). Ellentétpárt alkot az én tényleges nemisége (férfi vagy női személyiség) és a kollektív tudattalanban hordozott ellenkező nemű személyiségrész is. „A nőben rejlő férfi lélekrészt animusnak neveztem, míg a férfiak nőies lélekrészét animának” – írja Jung. 4.1.5. A személyiségfejlődés A személyiségfejlődés (individuáció) folyamata a személyiségben rejlő ellentétek felismerése és
feldolgozása. Ennek érdekében a személyiségfejlődés során mindenekelőtt ki kell építeni a tudatos belső ént, a selbst-et, és a külső personát. Ha a persona megmerevedik, maszkká, álarccá válhat. Az individuáció folyamán a personát védekező maszkból a belső énünk megvalósítását szolgáló szerepekké kell alakítani. 4.2. Alfred Adler és az individuálpszichológia Adler szerint az ember elsősorban nem biológiai, hanem szociális lény. Szociális szükségletek és motívumok hajtják, és nem az ösztönök. Legfőbb szociális szükséglete a közösséghez tartozás igénye. Az ember viselkedése alapvetően tudatos, tudatában van viselkedése okainak, céljainak. Személyiségfejlődését a maga által kitűzött cél vezérli. Adler tagadta a szexualitás mindent meghatározó voltát, helyette a lelki működés hajtóerejének a fölénye (hatalomra, felfelé)törekvést tartotta. 4.2.1. A kisebbrendűségi-érzés A kisebbrendűségi-érzés olyasmi, amit minden ember megtapasztal felnövekedése során. A fölényre törekvést a kisebbrendűség-érzés váltja ki, melynek különböző okai lehetségesek. Az egyik ok a szervi kisebbrendűség, a testi hátrány, amikor egyes emberek valamilyen szervi gyengeséggel (betegséggel, fogyatékossággal) születnek, s emiatt egyes szerveik vagy testrészeik érzékenyebbek, gyengébbek, betegségre hajlamosabbak, mint másoké. A kisebbrendűségi-érzés másik, tipikus oka lehet az intellektuális hátrány, ami pl. a gyenge értelmi képességgel rendelkező, vagy a tanulatlan, iskolázatlan embereket sújtja. Harmadik ok a szociális (társadalmi-gazdasági) hátrány, ha valaki szegény, elnyomott, kiszolgáltatott, társadalmi helyzete vagy érvényesülési lehetősége terén másokhoz képest hátrányban érzi magát. 4.2.2. Az életstílus Adler életstílusnak nevezte el azt a módot, ahogyan a személy a fölényre törekszik. Az életstílus lehet egészséges, az alkalmazkodást szolgáló, a személyiség fejlődését előmozdító és lehet hibás, egészségtelen, a fejlődést akadályozó. Az életstílust sok tényező befolyásolja. Az egyik lényeges befolyásoló tényező a szülők nevelési stílusa. A másik a testvérek közötti születési sorrend. Adler szerint az egyénnek nagyobb a felelőssége a saját sorsa alakulásáért, mint Freud elméletében, ahol az ember erősen „kiszolgáltatott” a biológiai ösztöneinek. 4.2.3. A kisebbrendűségi komplexus Adler felfogása szerint az ember saját maga alkotja meg a saját személyiségét. Az egyénnek nagyobb a felelőssége a saját sorsa alakulásáért, mint Freud elméletében, ahol az ember erősen „kiszolgáltatott” a biológiai ösztöneinek. A teremtő én (kreatív self) határozza meg az élet célját, és az ahhoz vezető eszközöket. A teremtő én gyűjti össze és rendszerezi azokat a tapasztalatokat, amelyek az életstílus kialakulásához vezetnek. A kisebbrendűségi érzés és a fölényre törekvés állandóan váltakozik egymással.
5. A neoanalitikus irányzat A Freud elméletét megújító pszichoanalitikusokat összefoglalóan neoanalitikusoknak nevezik. A pszichoanalízis megújításának két fő vonulata: • Az énpszichológia (egppszichológia) – az én természetének és működésének vizsgálata. • A pszichoszociális elméletek – az én kapcsolata másokkal, a társas kapcsolatok vizsgálata (tárgykapcsolat-, kötődés- és pszichoszociális elméletek). 5.1. Az énpszichológia Az énpszichológia alapelvei:
• • • •
Az én az ösztön éntől függetlenül, születéstől fogva létezik; Saját energiaforrással rendelkezik; Nemcsak közvetítő az én részek között, hanem részt vesz az alkalmazkodás folyamatában; Az alkalmazkodást végrehajtó tudatos folyamatoknak nagyobb szerepe van a viselkedésben, mint a tudattalan ösztönös viselkedésnek. Az énpszichológia szerint az én (ego) önálló, saját funkcióval, saját motivációval rendelkező személyiségrész. Az önálló én fő funkciója a környezethez való alkalmazkodás, célja az egyre jobb beilleszkedés. Az én működésének két fő jellemzője az önkontroll erőssége (egokontroll) és az önkontroll szabályozásának képessége (egorugalmasság). Az egorugalmasság az a képesség, amely lehetővé teszi az önkontroll módosítását a körülményeknek megfelelően. 5.2. Tárgykapcsolat- és kötődéselméletek A kötődés alapja a biztonság. A kötődés módját az anya viselkedése alakítja ki. A gyermeki kötődésmódok a biztosan kötődő, az ambivalens, az elkerülő és a megzavart. Az énnel kapcsolatos újabb pszichológiai elméletek közös tézisei: • Az én társas (szociális) jelenség; csak a másikkal való kapcsolatban, a másikhoz viszonyítva értelmezhető. • Tárgykapcsolaton az egyénnek a másik személyhez való viszonyát értjük, a „tárgy” magát a másik személyt jelenti. • A kötődés jelensége = érzelmileg kapcsolódni valakihez. A másik személy iránti kötődés az én alapvető funkciója. • A másik személyhez való kötődés módja (mintázata) a koragyermekkorban gyökeredzik, és ez a mintázat későbbi életünkben is meghatározza kapcsolataink milyenségét. 5.3. Pszichoszociális fejlődéselmélet Eruk H. ERIKSON Anna FREUD tanítványa volt, elméletében több ponton meghaladta Freudnak a pszichoszexuális fejlőséről szóló tanait. Erikson pszichoszociális fejlődéselméletében a személyiség az egyes szakaszokban átélt krízisek sikeres megoldása során válik egyre fejlettebbé. 5.3.1. A pszichoszociális fejlődés alapelvei Erikson elméletében a személyiség fejlődése nem kizárólag a biológiai hajtóerőknek, a libidó szexuális motivációjának köszönhető (mint Freudnál), hanem a személyiség és a szociális környezet közötti kölcsönhatásnak. A fejlődés Eriksonnál nem ér véget a felnőtté válással, hanem a születéstől a halálig tart. A személyiség az egymást követő szakaszokban átélt konfliktusokban (Erikson szavával krízisekben), azok megoldása során válik egyre fejlettebbé. Az elmélet központi témája az énazonosság (identitás). Az identitás a társas valósággal való kölcsönhatás nyomán kialakuló, tudatosan megélt én-élmény, amely a társas környezet változásaira adott válaszul állandóan változik. 5.3.2. A szakaszok jellegzetességei A fejlődés nyolc életkori szakaszát más-más ún. pszichoszociális krízis jellemzi – egy különösen fontos probléma felbukkanása és annak megoldása, amely magában hordozza a továbblépés lehetőségét, de a sérülés esélyét is; a krízis egyfajta „próbatétel”, amelynek megoldása erőfeszítést kíván, meglévő képességeink kibontakoztatását, fejlesztését és alkalmazását igényli. 5.3.3. A pszichoszociális szakaszok
5.3.4. Az identitásállapotok James MARCIA (amerikai pszichológus) kiemelten foglalkozott az identitás fejlődésével. Az identitást kialakulását nála elsősorban az elköteleződés jelentette. A neoanalitikus elmélet központi témája az énazonosság (identitás). A Marcia-féle négy identitásállapot az identitás elérése, a korai zárás, a moratórium és az identitiásdiffúzió. 5.4. Eric Berne és a tranzakcióanalízis Erik BERNE amerikai pszichiáter, a pszichoanalitikus elmélet nagyhatású megreformálója, önálló elméletet és pszichoterápiás módszert dolgozott ki tranzakcióanalízis néven. 5.4.1. Az én-állapotok Az emberek időről-időre változnak magatartásukon, szókincsükön, hangjukon és egyéb viselkedési sajátosságaikon. A jellemző érzések és a hozzájuk kapcsolódó magatartásminták együttesét Berne én-állapotoknak nevezi. Háromféle én-állapotot különböztet meg: szülői, felnőtt és gyermeki énállapotot. 5.4.2. A tranzakció A társas érintkezés egysége a tranzakció. Az emberek közötti kapcsolatban a tranzakció ingerek és válaszok sémáiként írható le. A tranzakciók Berne szerint lehetnek párhuzamosak és keresztezettek. 5.4.3. A játszma „A játszma kiegészítő, rejtett tranzakciók folyamatos sorozata, amely pontosan meghatározott, előre látható kimenetel felé halad. A felszínen zajló tranzakció a társadalmi szint, a rejtett tranzakció pedig az a pszichológiai szint, amely a résztvevők rejtett – sokszor tudattalan – lelki igényét elégíti ki.
6. Fenomológiai nézőpont A fenomológia kifejezés a személy szubjektív tapasztalataira utal, arra, ahogyan ő látja a világot és benne önmagát. A fenomológiai nézőponthoz tartozó pszichológiai elméletek azzal foglalkoznak, hogy hogyan éli meg a személy a maga valóságát, hogyan képes saját életét meghatározni. A fenomológiai nézőpont alapelvei:
• •
Öndetermináció – az ember képes meghatározni saját életét, szabad akarattal bír, Önmegvalósítás – az ember természeténél fogva hó, törekszik a tökéletesedésre – ez a legerősebb késztetés, a fejlődés hajtóereje. A fenomonológiai nézőponthoz tartozik a humanisztikus pszichológia. 6.1. A humanisztikus pszichológiai mozgalom alapelvei • Középpontban az élményeket átélő személy áll • Az emberek alapvető szükséglete az önmegvalósítás, lehetőségeik és képességeik kibontakoztatása • A pszichológiai kutatásokat nem a rendelkezésre álló tudományos módszerekhez kell igazítani, hanem a témák jelentősége, a vállalt értékek alapján kell azokat kutatni. • Legfőbb érték a személy méltósága, az emberek alapvetően jók. 6.2. Carl Rogers személyiségelmélete Carl Rogers amerikai pszichológus a XX. század második felének elméletalkotója és a pszichológián messze túlmutató hatású személyisége. A rogersi szemléletet dolgozta ki pedagógiai-pszichológiai elméletté és konkrét technikává Thomas GORDON, aki a tanári hatékonyság, a szülői eredményesség, általában az emberi kapcsolatok fejlesztésével foglalkozó könyvei és tanfolyamai révén jól ismert Magyarországon is. 6.2.1. Az önmegvalósítás Rogers szerint az ember természetes törekvése, a személyiség legfőbb hajtóereje az önmegvalósítás (más szóval az önaktualizáció). Ez az a késztetés, mely fenntartja, működteti és növeli az összes élő szervezetet. Az ember akkor tekinthető „teljességgel működőnek”, amikor személyiségműködését az önmegvalósítás irányítja. Az önmegvalósító tendencia működésének feltétele a pozitív értékelés (elfogadás) szükséglete. 6.2.2. A pozitív értékelés (elfogadás) szükséglete A pozitív értékelés szükséglete azt jelenti, hogy elemei igényünk van a más emberektől kapott szeretet, gyengédség, gondoskodás, elismerés megnyilvánulásaira. Az énkép a környezet visszajelzései nyomán alakul, ezért a személy akkor éli meg pozitívan önmagát, ha elfogadást tapasztal a környezet részéről, ha pozitívan értékelik őt. Ez az igény minden emberben jelen van, de legtisztábban és legerősebben a kisgyermekekben munkál. A feltétel nélküli elfogadás alapozza meg az önfeláldozást. A feltételhez kötött elfogadás azt eredményezi, hogy a gyermek mások kívánsága szerint alakítja énjét. A feltételek az önelfogadás-, az önértékelés feltételeivé válnak. Ez ellentétbe kerülhet az önmegvalósítással. A személyiség nem abba az irányba fog kibontakozni, ami valódi énjének megfelel, hanem a másoktól elvárt irányba fog – kevesebb örömmel – elmozdulni. Pl. pályaválasztását nem az igazi érdeklődése, a képességei, hanem a szülei elvárásai fogják meghatározni. 6.2.3. A self Rogers személyiségelméletének központi fogalma a self (=önmagam), az énkép vagy énfogalom. A self az egyéni élményvilág központi eleme. Tartalmazza mindazt az elképzelést, tapasztalatot, érzést és értéket, amely az ember az ember kizárólag sajátjának vél. Saját jellemző tulajdonságaink, képességeink, másokhoz fűződő kapcsolataink észlelése, céljaink és értékeink alkotják a selfet. Amit ellenőrzünk, szabályozni tudunk, azt énünk részének tekintjük; amit nem tudunk kontrollálni, azt kevésbé. Ezek azok a jellemzők, amelyek az „ént”, az „engemet” jellemzik. A személyiség fejlődése, az önmegvalósítás lehetővé teszi a valós és a vágyott énkép közelítését. Egyre inkább olyanná válunk, amilyenné lenni szeretnénk.
A másik fontos megfelelés a valós énkép és a tapasztalat között van: a tapasztalat visszaigazolhatja, megerősítheti, vagy éppen megcáfolhatja, felboríthatja az önmagunkról kialakított képet. 6.2.4. Kongruencia és inkongruencia A kongruencia a személyen belüli összhang, egyezés, rendezettség a személyiséget alkotó elemek között. Az önmegvalósító folyamat eredményeként egyre nagyobb összhang jön létre a személyiségelemek között. A személyen belüli összhangnak két fő forrása van: • Egyezés a valós én és az ideális én között, • Egyezés a valós én és a tapasztalatok között. A kongruencia következménye az egységes én-érzés. A kongruens személy viselkedése őszinte, hiteles. Az inkongruencia esetén a személyiségelemek között nagyfokú eltérés, rendezetlenség, ellentmondás tapasztalható. Az inkongruencia lehetséges formái: • Eltérés a valós én és az ideális én között, • Eltérés a valós én és a tapasztalat között. Az inkongruencia következménye az egységes én-érzés megbomlása, feszültségérzés, mely zavarhoz, alkalmazkodási nehézségekhez vezet. Az inkongruens személy viselkedése őszintétlen, hiteltelen, szerepjátszó. 6.2.5. Az elhárítás Az elhárítások az énkép védelmét szolgálják. Céljuk az inkongruencia tudatosulásának megakadályozása, a kongruencia érzésének fokozása, az önmegbecsülés-önértékelés védelme vagy helyreállítása. Az elháírtások kétféle szinten működhetnek, az észlelés és a viselkedés szintjén. A neurotikus személy rákényszerül az elhárító mechanizmusok túlzott igénybevételére, mereven ragaszkodik énképéhez, az ellentmondó tapasztalatot igyekszik nem tudomásul venni. Ezáltal egyre jobban elveszti kapcsolatát a valósággal, egyre nehezebb lesz számára az alkalmazkodás. 6.2.6. A kliens-központú terápia Rogers az önmegvalósításra építette terápiás módszerét, melyet kliens-központú vagy személyiségközpontú terápiának nevezett el. Feltevése, hogy minden ember rendelkezik azokkal az erőforrásokkal, amelyek révén megértheti önmagát, módosíthatja énképét, beállítódásait és viselkedését. Ezek az erőforrások akkor tudnak működésbe lépni, ha az egyént kellően serkentő (facilitáló) légkör veszi körül. Rzt a serkentő légkört kell a terápia során kialakítani. A kliensközpontú terápia a nondirektív technikán alapul. Rogers azt tapasztalta ugyanis, hogy a kliensek könnyebben tudják megoldani a problémáikat, ha a terapeuta nem ad direkt tanácsot, hanem maguktól jönnek rá arra, hogy mit és hogyan kell megváltoztatniuk. Nem irányításra van szükségük, hanem segítségre, támogatásra. A nondirektív terápia eszközei a feltétel nélküli elfogadás, az empátia, a kongruencia és a tükrözés technikája. 6.2.7. Személyiségfejlesztő csoportok Az első személyiségfejlesztő csoportot Kurt LEWIN indította el az USA-ban, az 1940-es években. A csoport segítségével a tagok megtanulták jobban érzékelni szerepüket, működésmódjukat a csoporton belül, viselkedésük hatását munkatársaikra. A személyiségfejlesztő csoportok másik irányzatát Carl Rogers indította el, a résztvevők személyes fejlődésének, a személyközi kapcsolatok és a személyek közötti kommunikáció javítása céljából. A személyiségfejlesztő csoportok típusai: • Tréning-csoport – cél az emberi kapcsolatok készségének javítása • Encounter-csoport – cél a személyes fejlődés, az önmegvalósítás elősegítése • Érzékenységet növelő csoport – a személyközi kapcsolatok iránti érzékenység, az empátia
• • • • •
fejlesztése a cél Feladatorientált csoport Testi tudatosságra orientáló csoport Kreativitás műhelyek Szervezetfejlesztő csoport Csoportépítő csoport – célja a munkacsoportok hatékonyságának növelése, a tagok közötti kooperáció, kommunikáció fejlesztése.
6.3. Maslow motivációs hierarchiája Abraham MASHLOW szerint a humanisztikus pszichológiának nem az éretlen és beteg személyiségek tanulmányozásából kell kiindulni, hanem olyan személyisége tanulmányozására kell támaszkodnia, akik kitűnnek pszichológiai érettségükkel, kreativitásukkal, akik jelentősen előreviszik a társadalmat. Mashlow az emberiség kimagasló képviselőinek személyiségét, életútját tanulmányozta. Elméletében a motiváció kérdése központi jelentőségűvé vált. Az emberi (humán) késztetéseknek Mashlow szerint öt szintje van, amelyek egymásra épülnek. Egy magasabb késztetési szint megjelenése egy alatt elhelyezkedő erőteljesebb késztetési szint kielégítésétől függ. Az újabb, a magasabb rendű késztetések csak akkor lépnek fel, ha az alapvető késztetések kielégítést nyertek. Az öt szintet Mashlow piramis formájában tette szemléletessé. Ez az ún. szükséglet- vagy motivációs piramis. Az alsó négy szint hiányalapú szükséglet, amely azt jelenti, hogy a szükséglet kielégítése után a késztetés megszűnik. Az utolsó szint növekedésalapú, azaz itt nincs kifejezett célállapot, ehelyett maga az előrehaladás, a fejlődés a cél.
6.3.1. A motivációs piramis szintjei • Fiziológia szükségletek Azok a legalapvetőbb szükségletek tartoznak ide, amelyek a létfenntartással kapcsolatosak (levegő, étel, ital, ruha, fedél az ember feje felett, stb.). Ezek a legerősebb késztetések: ha kielégítettségük fenyegetetté válik, minden más szükségletet háttérbe szorítanak.
•
Biztonsági szükségletek Az alapvető fiziológiai szükségletek kielégülése után, megjelenik a késztetés arra, hogy ezt a helyzetet fenntartsa, hogy lehetőleg semmi ne veszélyeztesse a biztonságot. • Szeretet és valahová tartozás szükséglete A biztonság talaján az emberek számára az válik fontossá, hogy valahová-valakikhez tartozónak érezhessék magukat, kapcsolataik legyenek, szeretetez, gyengédséget adjanak és kapjanak. A szociális motívumok kielégítését elsősorban a családban és a baráti körben, azon kívül a munkahelyi illetve más közösségi kapcsolatrendszerekben találhatja meg az ember. • Az önmegbecsülés és a megbecsülés szükséglete Az ember nemcsak szeretet, de önmaga számára jól megalapozott értékelést, önérzetet és mások részéről is megnyilvánuló megbecsülést igényel. AZ önbecsülés igényének kielégítése önbizalomhoz vezet. Az önbecsülés motívumainak kielégítetlensége a kisebbrendűségi érzés forrása. • Az önmegvalósítási szükséglet A motivációs hiearchia alsóbb szintjeinek kielégülése után újabb nyugtalanság, feszültség jelenik meg a személyiségben, ami arra sarkallja, hogy keresse az önmegvalósítás lehetőségeit. Az önmegvalósítás arra késztet, hogy az ember azzal foglalkozzon, amihez megvan a hajlama, vonzódása, képessége, tudása, amiben ki tudja bontakoztatni önmagát. A motivációs hierarchia nem jelent merev rangsort. Elsősorban azért nem, mert a kielégítettség állapota sohasem teljes. Az önmegvalósítás feltétele az összes, alatta lévő szint kielégítettsége. A hierarchia néha felborul. Gondoljunk olyan kiemelkedő személyiségekre, mint pl. Gandhi. A hierarchia felborulásának másik oka, hogy ha valamely szint sokáig kielégített, annak jelentősége leértékelődhet az ember számára. 6.3.2. Az önmegvalósító személyek jellemzői Mashlow kiemelkedő személyiségekkel folyatott vizsgálatai alapján összegezte azokat a sajátosságokat, amelyek az önmegvalósító személyekre jellemzőek. Ezeket az alábbi 14 pontba sorolta: 1. A valóság hatékony észlelése – emberek-, helyzetek pontos megítélése 2. Elfogadás önmagukkal, másokkal és a természettel szemben 3. Spontaneitás 4. Feladatközpontúság 5. Távolságtartás – kapcsolataikban önállóak, kapcsolataik nem kapaszkodó-, nem birtokló-, nem beavatkozó jellegűek 6. függetlenség a kultúrától és a környezettől – nem konvencionálisak 7. A befogadás állandó frissessége – spontaneitás, az újra való hatékonyság 8. Végtelen horizontok – érdeklődés az élet „nagy”, „végső”, misztikus kérdései iránt 9. Szociális érzés 10. Mély, de szelektív társas kapcsolatok 11. Demokratikus jellemszerkezet – alapvető tisztelet minden emberi lény iránt, etikai, vallási türelem 12. Etikai szilárdság 13. Ellenségességtől mentes humorérzék 14. Alkotóképesség 6.4. Kelly személyes konstrukciók rendszere Georg KELLY konstrukciós elmélete arra épült, hogy a környező világ mindannyiunk számára ugyanaz, mégis egészen eltérő, egyéni képet alakítunk ki róla magunknak. A személyiség tehát nem más, mint az a „szemüveg”, amelyen keresztül az egyén a világot látja, értelmezi. Ez a „szemüveg” az egyénre jellemző értelmi struktúráknak, az ún. konstrukcióknak a sajátos szerveződése.
6.4.1. A konstrukció Kelly szerint minden ember „naiv tudós”. Ennek érdekében elméleteket alkotunk a valóságról, és a tapasztalattal ellenőrizzük azokat. Különösen érvényes ez az emberek között zajló eseményekre. A konstrukció tehát nem más, mint a személyes értelmezési keret, amelyen keresztül a személy a világot látja. 6.4.2. A konstrukciók jellemzői • A konstrukciók az ismétlődő tapasztalattal, a visszatérő események alapján alakulnak; • A konstrukciók mindig ellentétes tulajdonság-párokból állnak; • A konstrukciók az „igen vagy nem elv” alapján működnek; • Az érvényességi tartomány azoknak az eseményeknek a köre, amelyre egy adott konstrukció kiterjed; • A konstrukciók különböznek az átjárhatóság szerint is; • A konstrukciók hierarchikusan szerveződnek; • A konstrukciók egyediek, egyéniek. • A konstrukciók egyéni szerveződése maga a személyiség. 6.4.3. A viselkedészavarok oka és terápiája Kelly elmélete szerint a viselkedészavarok oka is a konstrukciókban keresendő: a valóság torz észlelése, hibás következtetések levonása. Megfelelő előrejelző konstrukció híján ugyanis bizonytalanságot, tehetetlenséget érzünk, s ez szorongást okoz. Kelly kidolgozott egy eljárást a személyes konstrukciók mérésére, ez a Szerepkonstrukciós Repertoár Teszt, a REP-teszt. Ebben a vizsgálatban a személyt nem kikérdezik, hanem konstrukciókat kell alkotnia.
7. Tanuláselméleti nézőpont 7.1. A tanuláselmélet alapelvei • Élettapasztalataink nyomán mindannyian változunk, mégpedig törvényszerű és előre jelezhető módon. • A személyiség a korábbi tapasztalatok nyomán kialakult viselkedéstendenciák összessége. • A személyiség megértéséhez ismernünk kell a tanulási folyamatok természetét, fel kell tárni a tanulási elveket. • A tanulási kifejezés az emberek viselkedésében a tapasztalatok hatására bekövetkező valamennyi változást felöleli. 7.2. A tanuláselméletek két fő iránya A tanulásnak különböző típusai vannak, amelyek más szabályok szerit zajlanak. A különböző tanulási módokról átfogó elméleti magyarázatok születtek, s ezek a személyiség eltérő értelmezéseire vezettek. • Az elméletek egyik nagy csoportja az állat és az ember tanulási folyamatainak hasonlóságán alapult, e téren a kutatások is főleg állatokon folytak. Ezek a kondicionáláson alapuló elméletek. • A tanuláselméletek továbbfejlesztése már nagy hangsúlyt fektetett a tanulás speciálisan emberi tényezőire, az értelmi (kognitív) tevékenységre és a tanulás társas (szociális) összetevőire. Ezek a szociális-kognitív tanuláselméletek. 7.3. Kondicionális elméletek 7.3.1. Klasszikus (pavlovi) kondicionálás)
A klasszikus kondicionálás jelenségét Ivan Pavlov orosz tudós tárta fel. A klasszikus kondicionálás során a tanulás alapját egy feltétlen reflex jelenti. A feltétlen reflex egy öröklött, fajra jellemző, mindig azonos módon megjelenő, létfontosságú ingerválasz kapcsolatot jelent. A klasszikus kondicionálás során a feltétlen inger egy semleges ingerhez kapcsolódik, s ez kiváltója lesz a feltételes reflexnek, amely egy tanult viselkedéses válasz. A kialakult kialakult feltételes reflexhez újabb és újabb ingerek társulhatnak – ez esetben másodlagos, harmadlagos, ennél is többszörös kondicionálások jönnek létre. A kondicionálás jelenségei: • Kioltás – a feltétlen inger megszűnése után a viselkedéses válasz fokozatosan gyengül, majd végül elmarad. • Generalizáció – a tanult válasz szétterjedése az eredetihez hasonló eseményekre, ingerekre. • Diszkrimináció – az események megkülönböztetése. 7.3.2. Érzelmek kondicionálása Nemcsak viselkedéses válaszok válthatók ki a klasszikus kondicionálással, de érzelmek, érzelmi válaszok is. Ezt a jelenséget az amerikai James Watson bizonyította be híres kíséretével. A kísérletben egy Albert nevű 11 hónapos fiúcska és egy fehér patkány szerepelt, és a félelemkondicionálásos kísérletként vált ismertté. A kisfiú járókájába egy fehér patkányt helyeztek. A gyermek nem félt a kicsiny, puha, mozgó állattól, ismerkedett, játszott vele. Ezt követően az állatnak a járókába helyezése előtt megszólaltattak egy igen erős csengő hangot (feltétlen inger), amelytől a kisgyermek megijedt és sírva fakadt. A társítások során a csengő hangja és a patkány képe összekapcsolódott a gyermek fejében, és végül már a patkány látványára (feltételes) is sírva fakadt (feltételes válasz). Kialakult a kondicionált – tanult – félelem. Az attitűdök tartós, érzelmi természetű viszonyulások tárgyak, személyek vagy helyzetek felé. Az attitűdök keletkezésére is jó magyarázatot nyújt a klasszikus kondicionálás. 7.3.3. Operáns kondicionálás A kondicionálással történő tanulás másik formája az operáns (műveleti) kondicionálás. Ez a tanulás egy aktív folyamat, amelyben a megerősítés a viselkedés következménye. A megerősítés módjai a jutalom és a büntetés. A jutalom a viselkedés megjelenésének valószínűségét növeli, míg a büntetés a nem kívánt viselkedés előfordulását csökkenti, vagy megakadályozza. 7.3.4. A viselkedés zavarai A tanuláselmélet szerint a személyiség nem más, mint a viselkedés, a különböző viselkedésformák pedig a klasszikus és operáns kondicionálás eredményei. A kondicionálás jó magyarázattal szolgál az ún. irracionális viselkedések kialakulására is. Ilyen a babonás viselkedés. Itt a megerősítés a viselkedéstől függetlenül következik be, de a véletlen egybeesés miatt kapcsolódik az azt megelőző viselkedéshez. A fóbiák kialakulása is a klasszikus kondicionálás elvei szerint, többségében a gyermekkorban történik. A fóbiák olyan irracionális erős félelemérzések, amelyeknél a kiváltó ingerre sincs mindig szükség, elég csak rágondolni, és a személy máris szorongani kezd. 7.3.5. Kondicionálásos terápiák A fóbiák gyógyítása a kioltás és az ellenkondicionálás eljárását alkalmazzák a terapeuták. • Kioltásnál fokról-fokra megtapasztaltatják a személlyel a fóbiát kiváltó helyzetet, annak negatív következménye nélkül. • Ellenkondicionálásnál a félelmet kiváltó ingerhez más-, pozitív érzelmi reakciót társítanak, amely fokozatosan háttérbe szorítja a negatív érzelmi választ. • Hatásos terápiás eszköz a relaxáció tanítása. • A biofeedback a belső-, fiziológiai folyamatok szabályozásának megtanulása a műszeres visszacsatolás segítségével. Ezzel elérhető a fájdalom vagy más testi probléma csökkentése.
•
Büntetéses (averzív) kondicionálással hatékonyan lehet bizonyos nem-kívánatos viselkedésformákat gyógyítani.
7.4. A szociális-kognitív tanuláselmélet 7.4.1. A megfigyeléses tanulás A kondicionálásra épülő tanulás elméletét fejlesztette tovább, módosította a szociális tanuláselmélet fő képviselője, az amerikai Albert BANDURA. A szociális tanulás társas környezetben, társas hatásra történő tanulás, melynek alapformája a megfigyeléses (obszervációs) tanulás. A megfigyeléssel az emberek képesek hatalmas mennyiségű információt igen gyorsan az emlékezetükbe vésni, ez már az első életévekben is jól látható. A megfigyeléses tanulásnál nincs közvetlen megerősítés. A tanulás azáltal történik, hogy megfigyeléses tanulásnál nincs közvetlen megerősítés. A tanulás azáltal történik, hogy megfigyeljük mások viselkedését és annak következményeit (jutalom-büntetés) és ezt használjuk fel saját viselkedésünk kialakítására. Ezt nevezik behelyettesítő (vikariáló) megerősítésnek, azaz „más kárán tanul az okos”. Az empátia lehetővé teszi ezeknek az érzelmeknek az átélését, így a szociális tanulásban jelentős megerősítőként hathatnak mások érzelmei. A megfigyeléses tanulást modell-követésnek is nevezik, hiszen a tanuláshoz mintára, modellre van szükség. 7.4.2. A modellválasztás tényezői A szociális tanuláselmélet egyik fő kérdése, hogy kiket, miért választunk modellnek. A modellválasztás tényezői: • Szeretet, vonzerő • Agresszív modell • Hatalom • Jutalmazás-büntetés • Feltűnő vagy kiemelkedő viselkedés 7.4.3. A megfigyeléses tanulás feltételei A megfigyelés azonban még nem azonos a teljesítménnyel, a viselkedéssel. Hiába látunk valamely követére méltó, sikeres modellt, a látott viselkedést meg is kell valósítani ahhoz, hogy ugyanahhoz a következményekhez vagy érzéshez vezessen. A tanult viselkedés kivitelezése több tényezőtől, így a tanuló képességeitől is függ. A tanuló részéről a következő képességekre van szükség: • Megfigyelői képességek • Emlékezeti képesség • A kivitelezés képessége A modellkövető viselkedés a várható jutalom-büntetés mértékétől, hatásától is függ. 7.4.4. A szociális megerősítés formái Az emberek viselkedése arra irányul, hogy megerősítést nyerjenek. Az emberek számára a szociális megerősítés rendkívül fontos. Nemcsak másoktól várunk és kapunk megerősítést, de önmagunktól is. Ezt nevezzük önmegerősítésnek. 7.4.5. A szociális tanulás kognitív elemei A tanuláselméletek legújabb változata a szociális-kognitív tanuláselmélet. E szerint az emberek tanulása döntően tudatosan történik, és a tanulás során értelmi (kognitív) tevékenység zajlik. A kognitív tanuláselmélet szerint a kondicionálás során az emberek nem egyszerűen viselkedést
sajátítanak el, hanem szabályokat tanulnak. Olyan szabályokat, amelyek nemcsak a konkrét viselkedés elsajátítását teszik lehetővé, de nem más helyzetekben is használhatók. 7.4.6. A külső-belső kontroll A viselkedés és a következmény közötti kapcsolat szerepét Julian B. ROTTER tárta fel. Rotter a kétféle beállítódást külső- és belső-kontrollnak nevezte el. • A külső kontrollos személyiség a következményt nem saját viselkedésének, hanem rajta kívülálló külső körülménynek tulajdonítja, pl. a sorsnak vagy a véletlennek. A külső kontrollos személyiség kevésnek érzi saját erőit, gyakrabban szenved szorongástól, gyakoribbak a neurotikus tünetek. • A belső kontrollos személyiség a következményt saját szándékának, képességének, erőfeszítésének vagy ezek hiányának tudja be. Biztos abban, hogy meg tudja változtatni mind a környezetét, mind a saját viselkedését. A belső kontrollos személy általában függetlenebb, hatékonyabb, dominánsabb. A külső-belső kontroll Rotter szerint tanult személyiségsajátosság, amit mindenekelőtt a szülői modellnyújtás és a nevelés alakít ki. 7.4.7. Az énhatékonyság Az emberek általában pontosan tudják, hogy céljaik eléréséhez mit kellene tenniük. Ez azonban még nem elég a célok eléréséhez. Az embernek abban is biztosnak kell lenni, hogy képes a cselekvés végrehajtására. A személyes hatékonyságba vezetett hit elengedhetetlen a sikeres viselkedéshez, a célok eléréséhez. Ezt nevezte el BANDURA hatékonysági elvárásnak vagy „énhatékonyság”-nak. 7.4.8. A viselkedészavarok szociális-kognitív értelmezése • Negatív érzelmek vagy hibás magatartásformák nemcsak a kondicionálás során alakulhatnak ki, de a megfigyelés, modellkövetés útján is. • A tartós, ismétlődő kudarcélmények negatív elvárásokat alakítanak ki. Ezt a negatív beállítódást nevezték el „tanult tehetetlenség”-nek. • Alkalmazkodási nehézségek mutatkoznak olyankor, ha a személy nem rendelkezik azokkal a készségekkel, amelyek bizonyos helyzetek hatékony kezeléséhez kellenének. Ilyenek az alapvető szociális jártasságok. Ennek oka legtöbbször a megfigyeléses tanulás hiányossága. 7.4.9. A viselkedészavarok szociális-kognitív terápiája • Modellnyújtás – a készségek hiányát a megfelelő modell segítségével lehet pótolni. • A kognitív viselkedésmódosítás – olyan terápiás eljárás, amelynek során a személyben működő negatív elvárásokat tárják fel és alakítják át pozitív elvárásokká.
8. A kognitív nézőpont 8.1. A kognitív nézőpont alapelvei • A személyiség olyan, mint a számítógép – felvesz, kódol, tárol, összekapcsol, előhív információkat. A kutatók számára a fő kérdés, hogy hogyan történik az információ felfogása és feldolgozása. • Az emberi viselkedés célvezérelt. E felfogás szerint az emberi élet a célok irányába történő folytonos mozgás, amely állandó ellenőrzés és kiigazítás mellett folyik. • Az emberi élet döntések bonyolult rendszere. A személyiség – kognitív elmélet szerint – ezekben a döntéshozatalokban és a döntések megvalósításában fejeződik ki. 8.2. A sémák Az emberek ugyanarról az eseményről egészen másképpen számolnak be, másra figyelnek fel,
másra emlékeznek. Például, egy lakásba belépve, ki mit vesz észre? Egy lakberendező valószínűleg a berendezés divatosságát, a betörő az értékes tárgyakat, a lakáscserélő a lakás méretét-beosztását, az ingatlanos a lakás állagát stb. A kognitív pszichológia szerint ennek az az oka, hogy más-más gondolkodási kerettel rendelkeznek, s ezt az egyéni gondolkodási keretet alkalmazzák már az esemény megfigyelésekor, az információ feldolgozásakor és a visszaemlékezéskor egyaránt. A hasonló események ismételt előfordulása alapján az emberek bizonyos rendszert visznek a tapasztalataikba, gondolkodási kereteket, sémákat alakítanak ki. A séma az információ mentális szerveződése, a tudás struktúrálása (ANDERSON). A hiányzó információ-részleteket az emlékezetben tárolt séma pótolja. Mások megítélésében is hasonló viszonyulási sémák működnek. Az embereket is a sémák szerint fogjuk fel, sztereotípiákban, szélsőségesen gondolkodunk rólunk. Az emberek megfigyelésekor azokat az információkat ragadjuk meg és erősítjük fel, amelyek illeszkedik a sémáinkhoz, és nem vagy kevéssé kódoljuk azokat, amelyek ellentétesek az elvárásainkkal. Összefoglalva a sémák szerepét az információ feldolgozásban: • Pótoljuk a hiányzó információt • Megkönnyítik az új információ feldolgozását, kódolását • Alapértelmezést adnak bármely eseménynek („címke”) • Segítenek megkeresni az információt („nézőpont”) 8.3. A sémák szerveződése A tárgyakra és személyekre vonatkozó sémáink kapcsolódnak egymáshoz, csoportokat, kategóriákat alkotnak, s e kategóriák egymás alá-fölé rendeződnek. A sémák hierarchiát alkotnak. 8.4. Az énséma Nemcsak tárgyakról és a társas világ jelenségeiről alkotunk sémákat, de önmagunkról is, amely különleges jelentőséggel bír – ezt nevezzük énsémának. Az énséma az önmagunkról alkotott szervezett tudáskészlet. Az emberek különböznek egymástól énsémáik összetettségében is. Ezt nevezik a kutatók énkomplexitásnak. Az énkomplexitás mértéke lehet alacsony vagy magas. Az alacsony énkomplexitású személy esetében az élet egyik területén (pl. párkapcsolatban) elszenvedett kudarc könnyen rávetül az én más területeire, így nehezebben feldolgozható lesz a személy számára. Aki többet foglalkozik önmagával, többet gondolkodik önmagáról, annak általában bonyolultabb, több összetevőt tartalmazó énsémája van. a komplexebb énséma lehetővé teszi, hogy önmagunkról differenciáltan gondolkodjunk – mint dolgozóról, mint tanulóról, mint társról, stb. – így valamely terület negatív élményei nem érintik annyira a többi énsémánkat. 8.5. A forgatókönyvek A forgatókönyvek különféle eseményfajták, cselekvés-sorozatok megértésére szolgáló sémák. Olyan hétköznapi események megértésére használjuk őket, mint pl. egy bevásárlás vagy egy vendégség. A forgatókönyv használata azt jelenti, hogy néhány információ-töredék alapján fejben összeállítjuk az esemény menetét, kipótoljuk a hiányzó részleteket. 8.6. A személyiség kognitív elmélete A személyiség kognitív elméletét Walter MISCHEL amerikai pszichológus alkotta meg. A Mischal-féle kognitív személyiségváltozók rendszere választ ad a szociális tanuláselméleteknek arra a kérdésére, hogy ugyanarra a helyzetre miért válaszolnak egészen eltérő viselkedéssel az egyes emberek? Mischel szerint az emberek viselkedése a helyzet és a személyiség kölcsönhatásának eredménye. A kognitív személyiségváltozók a személyiség részét képezik, tulajdonképpen a vonások helyét veszik át a személyiség elméletében. A vonásokkal ellentétben a személyiségváltozók tanultak, az élet során szerzett tapasztalatok hatására alakultak ki. A kognitív változókat Mischel öt csoportba sorolta.
8.6.1. A kognitív személyiségváltozók öt osztálya • Kódolási stratégiák és személyes konstrukciók – milyennek látjuk, hogyan fogjuk fel a helyzetet? • Kompetenciák – mire vagyunk képesek? • Elvárások – mi fog történni? • Szubjektív érték – mi a cél, mennyire fontos, megéri-e az erőfeszítést? • Stratégia – mit fogunk tenni? 8.7. A személyiség önszabályozási modellje A kognitív megközelítés legújabb teóriáját, a személyiség önszabályozási modelljét William POWERS alkotta meg. Az emberek önismeretük és tapasztalataik alapján viselkedésprogramokat készítenek és eszerint cselekszenek. Mondjuk, elterveztünk egy jelentősebb vásárlást. Ha valamilyen zavaró körülmény miatt a viselkedésprogram nem kivitelezhető, negatív érzelmek keletkeznek (bosszúság, elkeseredés, stb.). Ilyen esetben az emberek arra kényszerülnek, hogy megváltoztassák eredeti elképzelésüket. Powers szerint a viselkedésszabályozás mentális programjai hierarchiát alkotnak, és visszacsatolásos kapcsolatban vannak a környezettel és a viselkedés következményeivel. 8.7.1. Az önszabályozás szintjei Powers három szabályozási szintet különböztetnek meg: • A konkrét viselkedésprogramok szintje • Az irányító elvek szintje • És a legfelső szint – a rendszerfogalom, az értékek szintje. 8.8. A viselkedészavarok értelmezése és terápiája A kognitív személyiségelmélet szerint bizonyos viselkedészavarok oka kognitív zavar: téves sémák, torz énsémák alkalmazása, negatív érzelmek és gondolatok együttese, a viselkedésszabályozás különböző szintű zavarai. A kognitív terápiák a hibás sémák megváltoztatására, a „pozitív gondolkodás”-ra és a viselkedés „tesztelésére”, a viselkedéskontroll tudatosítására, a célkitűzés és a döntéshozatali képességek fejlesztésére és a pontos visszacsatolásra irányulnak.
9. Típustanok 9.1. A típus fogalma A típusok általában éles határokkal rendelkező ún. nem-folytonos kategóriák. Ilyen pl. a nemi kategória, a férfiak és a nők csoportja. Az emberek legtöbbször nem sorolhatók be egyértelműen valamely típusba, leginkább kevert típusokkal találkozunk. 9.2. A típustanok A típustanokat (tipológiákat) az a régi törekvés hozta létre, hogy az emberi személyiség bonyolult rendszerében valamiféle eligazítást-, az emberek megismeréséhez könnyítést, „fogódzót”, támpotot adjanak a várható viselkedés előrejelzésére. 9.3. A temperamentum Az emberek biológiai lények, viselkedésüket rökletes tényezők (is) befolyásolják. A biológiai nézőponthoz tartozó tudosók alapfeltevése szerint az öröklött adottságok saját
személyiségvonásokkal járnak. Ilyen személyiségvonás a temperamentum. A temperamentum az egyén érzelmi természetének jellemző vonásaira utal, azt fejezi ki, hogy a személy miként teszi, amit tesz. Legfőbb összetevői az aktivitás (a viselkedés ereje és tempója), a szociabilitás (törekvés a társak keresésére), valamint az emocionalitás (érzelmi helyzetekre adott érzelmi válasz). A temperamentummal kapcsolatban több híres tipológia született. A testnedvekkel kapcsolatos ókori temperamentum rendszert humorális tipológiának nevezik. A testalkattal összefüggő típusokat alkati-vagy konstitucionális típusoknak nevezik. 9.3.1. Hippokratesz-Galenosz temperamentum típustana Az ókor tudósai szerint az egész természet négy (ős)elemből tevődik össze. Ezek a föld, a víz, a tűz és a levegő. Hippokratesz szerint a természetet alkotó négy elemnek az emberi testben négyféle testnedv felel meg: a vér, a fekete epe, a sárga epe és a nyálka. A temperamentum vonások alapjául a testnedvek valamelyikének túlsúlyát tekintette. Hippokratesz-Galenosz elmélete szerint az emberi estben négyféle testnedv kering. Ezek alapján négyféle temperamentumtípust lehet elkülöníteni: a szangvinikus, a kolerikus, a melankolikus és a flegmatikus típust. A temperamentum típusok fő jellemzői: • Szangvinikus – „szalmaláng”, bizakodó típus – erős, gyorsan keletkező, de nem tartós érzelmek; • Kolerikus – „dúvad”, lobbanékony típus – erős, gyorsan keletkező és tartós érzelmek; • Melankolikus – „szomorkás” típus – gyenge, lassan keletkező, de tartós érzelmek; • Flegmatikus – „hüvős, közömnös” típus – gyenge, lassan keletkező és nem tartós érzelmek. 9.3.2. Kretschmer típustana E. KRETSCHMER német pszichiáter elmebetegeken végzett vizsgálatai alapján úgy találta, hogy bizonyos elmebetegségek gyakrabban fordulnak elő meghatározott testalkatú embereknél. Alapgondolata az volt, hogy a testalkat és az elmebetegség egyaránt örökletes. Ez alapján határozta meg a három testalkalti típust, és a jellemző betegség sajátosságaiból a típusok temperamentum-, illetve személyiségjellemzőit. A három testalkati típus jellemzése: • Piknikus alkat – zömök, hordóformájú testalkat, gyengébb csontrendszer, lágy izomzat (betegségre való hajlam: mániás-depresszió) • Leptoszom alkat – hosszú, vékony, henger alakú törzs, keskeny mellkas és vállak (betegségre való hajlam: schizofrénia) • Atletikus alkat – trapéz alkatú testalkat; hosszú végtagok, erős csontozat, erős, rugalmas izomzat (betegségre való hajlam: epilepszia) 9.3.3. Sheldon típustana SHELDON három testalkati, ún. szomatotípusaia következők: • Endomorf – „gömbölyded” alkat, a csont – és izomrendszer viszonylag gyengén fejlett, hasi emésztőszervek nagyok és erősek • Mezomorf – a csontok-izmok erőteljesek, kidomborodók, alakja „szögeketes” • Ektomorf – törékeny, végtagjai vékonyak, hosszúak, izomzata fejletlen, termete „hosszúkás” Három testalkati típusa alapján a temperamentumtípusai a következők: a „zsigerember” (viszcerotoniás: az evés okozta élvezet fontos szerepet játszik az életében), az „idegember” (cerebrotoniás: nem a szavak, hanem a tettek embere; aktív, neregikus személy, magabiztosan jár és hangosan beszél) és az „izomember” (szomatotoniás: befelé foduló, érzékeny személyiség; problémáit). 9.4. Attitűd szerinti tipológiák
Az attitűdökkel kapcsolatos típustanok abban különböznek az előbb bemutatott rendszerektől, hogy nem örökletes hátterű-, hanem inkább tanult vonásokat tartalmaznak. 9.4.1. Jung típustana Carl Gustav JUNG a külvilághoz és az embernek önmagához való tartós beállítódása alapján két típus jellemzőit írta le, a kifelé forduló (extrovelált) és a befelé forduló (introvertált) személyiséget. Az emberek harmadik, legnépesebb csoportja az ambivertált (kettős vagy kevert) típus. 9.4.2. Witkin típustana H. A. WITKIN amerikai pszichológus elmélete az 1940-es években végzett észlelési kísérletekből bontakozott ki. A kísérletben azt a feladatot adták a kísérleti személyeknek, hogy állapítsák meg, vajon az egyenes rúd, különböző síkokba állítva függőlegesnek látszik-e. A feladatot nehezítette, hogy a tárgyat körülvevő környezetet, a viszonyításul szolgáló hátteret (pl. egy belógó képkeret) torzították. Azok a személyek, akiknek észlelését erősen befolyásolta a tárgy környezete, a határmező, Witkin elnevezésével „mezőfüggő” csoportba tartoznak. Azok a személyek, akik jól teljesítettek a feladatokban, mert őket nem befolyásolta a környezet, a „mezőfüggetlen” elnevezést kapták. Witkin szerint az emberek jellegzetes megismerési (kognitív) stílussal rendelkeznek. A környezettől függő, befolyásolható, mezőfüggő típus észlelése globális, a környezettől független, önálló, a mezőfüggetlen személye észlelése differenciált, tagolt.
10. Vonáselméletek 10.1. A vonás fogalma Az emberek számos személyiségvonás mentén különböznek egymástól. Amikor önmaguk vagy mások személyiségét leírják, olyan jelzőket használnak, mint „intelligens”, nyitott”, „szorongó”, „barátságos”, „agresszív” és hasonlók. Ilyenkor a személyiséget vonásokkal (személyiségvonás, tulajdonság) jellemzik. A vonás ún. folytonos kategória. A vonással minden ember rendelkezik, de eltérő mértékben. 10.2. Allport vonás-elmélete Allport szerint az általános vonások mindenkit jellemeznek, az egyénre jellemző speciális vonások a személyes diszpozíciók. A személyes vonások különböznek abban, hogy mennyire átható jellegűek. A személyes diszpozíciók egyfajta hierarchiába szerveződnek. Szintjei az uralkodó-, a központi- és a másodlagos diszpozíciók. 10.3. A faktoranalízis A vonáselmélet képviselői az Allport-féle általános vonásokkal foglalkoztak. Szerintük a vonások faktorokat (csoportokat) alkotnak, a faktorok pedig hierarchiába rendeződnek. A faktoranalitikusok a nyelvből indultak ki. A szinonimák elhagyásával lecsökkentették a tulajdonságjelző szavak számát, majd jelentés alapján csoportokba sorolták azokat. A csoportokat a korreláció alapján faktorokba rendezték. Az elsődleges faktorok a személyiséget alkotó fő vonások. Az elsődleges faktorokat tovább korreláltatva másodlagos, fő faktorokat alakítottak ki. A másodlagos faktorok a személyiség dimenziói. 10.4. Cattel 16 személyiségfaktora Cattel a faktoranalízis „ferde” módszerét alkalmazta, amely megengedi, hogy a faktorok bizonyos mértékig kooreláljanak, így azok nem lesznek egymástól teljesen függetlenek. Cattel a személyiség mérésére dolgozta ki a 16 Personality Factors, rövidített nevén 16PF kérdőívet, melynek egy lehetséges eredménye az alábbi, ún. személyiségprofilon látható.
A személyiségprofil annak az összefoglaló ábrázolása, hogy egy személy hol helyezkedik el a kérdőívvel mért személyiségdimenziók mentén. 10.5. Eysenck vonáselmélete Hans EYSENk brit pszichológus hasonló módszerrel dolgozott, mint Cattel, de ő a faktoranalízis szigorúbb változatát, a „függőleges” faktoranalízist alkalmazta. Ez a módszer nem engedi meg, hogy egy vonás több faktorba is tartozzon. Így a faktorok teljesen elkülönülnek, nincs közöttük átjárás. A két fő dimenzió Eysecknél az extraverzó és a neurocitás.
10.6. Wuggns-féle interperszociális kör J. WIGGINS amerikai kutató szerint a személyiség legfontosabb vonásai azok, amelyek a társas kapcsolatokat befolyásolják. Az emberi kapcsolatok nyolc féle változatát két fő vonásdimenzió mentén rendezte el, és a kapott eredményt kör formában ábrázolta. A két fő dimenzió a dominancia és a szeretet. A dominancia a mások feletti uralkodás, irányítás igénye. A szeretet dimenzió a meleg, szeretetteljes, barátságos viszonyulástól a hideg, elutasító, ellenséges viszonyulásig terjed. Wiggins szerint a személyiségek sokfélesége e két fő személyiségdimenzión elért értékek kombinációiból adódik. Ezt a vonás-rendszert nevezte el interperszonális körnek. 10.7. „A nagy ötök”- a személyiség öt fő faktora Goldberg és Peabody a különböző faktoranalízisek eredményének összetevésével öt fő faktort talált.
11. Motivációelméleti megközelítés 11.1. Szükségletek A szükséglet a szervezet valamilyen hiányállapotát jelző, a hiány megszüntetésére késztető belső irányító erő. Az elsődleges szükségletek testi hiányt jeleznek, a másodlagos szükségletek pszichés jellegűek. A szükségletek ereje határozza meg a cselekvés erejét. A szükségletek nemcsak kiváltják, de irányítják is a cselekvést. A szükséglet mindig valamilyen céltárgyra vagy célhelyzetre irányul, ami a szükséglet kielégítéséhez fontos. A szükséglet a cselekvés irányát is megszabja, amely alapvetően lehet közelítő vagy távolító. 11.2. Motívumok A személyiség mozivációelméleti megközelítése (MCCLELLAND) szerint a szükségletek és a motivációk nem azonos fogalmak. A szükséglet olyan fizikai jelenség, amelyet nem érzékelünk közvetlenül. A szükséglet alakítja ki azt a motivációs állapotot, amit már érzékelünk, és amely a cselekvést irányítja. A motívumok az emberek gondolataiban, és fantáziáiban jelennek meg, és a céltárgyakkal kapcsolatos érzelmek kapcsolódnak hozzájuk. A környezeti nyomás vagy ráhatás olyan külső tényező, amely valaminek a megszerzésére vagy elkerülésére irányuló vágyat kelt. 11.3. Motivációs diszpozíciók A személyiség motivációelmélet megközelítése szerint a személyiség a szükségletek és motívumok sajátos egysége. A motivációk lehetnek átmenetiek és tartósak, hosszú távúak. A tartós motivációkat hajlamnak (diszpozíciónak) nevezzük. A motivációs hajlam eltérő késztetést és viselkedést eredményez az emberek között. 11.4. Murray motivációs személyiségelmélete Henry A. MURRAY személyiségelmélete a motiváció fogalmaira épül. Murray szerint a személyiség a késztetések egyéni mintázata. A perszonológia az egyedi személyiség tanulmányozására kidolgozott pszichológia, melynek módszere az esettanulmány, a retrospekció. A motívum megjelenhet nyílt és rejtett módon. A nyílt motívumokra a viselkedésből lehet következtetni. A rejtett motívumok az egyén fantáziájában jelennek meg és a Murray-féle TAT
teszttel (Tematikus Apperációs Teszt) feltárhatók. A TAT egy olyan projekciós eljárás, amelynek eszközei többféleképpen értelmezhető képek. A képek különböző emberi helyzeteket ábrázolnak, s a vizsgálatban résztvevő személynek történetet kell mesélnie (fantáziálnia) a képről. A történetben beszélni kell a szereplőkről, érzésekről, gondolatokról, cselekedeteikről, a köztük lévő konfliktusról és annak kimeneteléről, stb. Ezekbe a történetekbe a vizsgált személyek – tudattalanul – belevetítik rejtett motívumaikat, melyek a történetek elemzésével feltárulnak. 11.4.1. A pszichológiai szükségletek Murray-féle listája Murray munkatársaival együtt kidolgozta az „emberi szükségletek katalógusát”, azokat a motívumokat, amelyek az emberek viselkedésének hátterében állnak. Motivációs rendszerében 6 témakört és ezek köré szerveződő 27 szükségletet határozott meg. Szerinte minden ember rendelkezik mindegyik szükséglettel, de a késztetések mértéke és a kombinációja egyéni. témakör
szükséglet
Jellemző viselkedés
Ambíció
Teljesítmény Elismerés Feltűnéskeltés
Akadályok legyőzése Teljesítmények leírása Mások rémisztése és megbotránkoztatása
Élettelen tárgyakhoz való kötődés
Birtoklás Fenntartás Rend Tartalékolás Alkotás Sérthetetlenség Rejtőzködés Védekezés Ellenszegülés Dominancia Alkalmazkodás Autonómia Hasonulás Ellenkezés Agresszió Megalázás Szégyen elkerülése Affiliáció Elutasítás Gondozás Támaszkeresés Játék Megismerés oktatás
Javak szerzése Tulajdonok állagának megóvása A dolgok tisztán és rendben tartása Tárgyak felhalmozása Építés A jó hírnév megőrzése Hátrányos helyzet/kudarc takargatása Magyarázat/bocsánatkérés Visszavágás támadás esetén Mások irányítása Együttműködés/engedelmeskedés Szembenállás a hatalommal Együttérzés másokkal Ellenzéki pozíció felvétele Támadás/lekicsinylés Bocsánatkérés/vallomás A megalázó érzések elfojtása Társas időtöltés Mások letorkolása Gondoskodás másoktól Segítség elfogadása Társas szórakozás keresése Kérdezgetés Információ nyújtása másoknak.
A státus védelme
Hatalom
Embertársi érzelmek
információcsere
11.5. A személyiséget jellemző speciális szükségletek A Murray-féle szükségletek közül néhány további kutatásra ösztönözte a tudósokat. Ilyen speciális szükséglet a teljesítmény-, a hatalom-, az affiliáció (társulás) és az intimitás (szoros emberi kapcsolatok) szükséglete. 11.5.1. A teljesítménymotiváció
A teljesítménymotiváció a teljesítmények elérésére irányul, hogy jól végezzük a dolgainkat, hogy legyőzzük az akadályokat, sikereket érjünk el vagy elkerüljük a kudarcot. 11.5.2. A hatalmi motiváció A hatalommotiváció szükséglete azt jelenti, hogy hatást gyakoroljunk másokra, irányítsunk, befolyásoljunk másokat, hogy tekintélyre, elismertségre, befolyásra tegyünk szert. 11.5.3. A társulás szükséglet A társulási (affiliációs) szükséglet az emberek társaságának keresésére, az emberekkel való együttlétre, a valahova tartozásra történő késztetés. 11.5.4. Az intimitás szükséglet Az intimitásszükséglet arra irányul, hogy meleg, szoros, kölcsönös kommunikációs kapcsolatba kerüljünk valakivel. 11.5.5. Az agresszió szükséglete Az agresszió, mint késztetés, több pszichológiai elméletben is felmerül. Az agressziós késztetések tekintetében is nagyok az egyéni különbségek. A magas agressziós igénnyel jellemezhető személyek általában indulatosak, hirtelen haragúak. Döntéseik nem a racionalitás, hanem az érzelem vezérli. Akaratukat mindenáron érvényesíteni akarják, akár mások lelki vagy testi sérelme árán. Az alacsony agressziós motivációjú személy türelmes, békés, szelíd. A viták elől inkább kitér, céljairól gyakran lemond, ha erőszakos partnerrel kerül szemben. 11.6. A „gátolt hatalommotívum” A jó vezetőre jellemző „gátolt hatalommintázat” három összetevője a magas hatalom-, az alacsony affiliációs szükséglet és a hatalom kifejezésének gátlása. 11.7. A motivált viselkedést befolyásoló tényezők A motivált viselkedést befolyásoló tényezők az ún. incentív érték, a viselkedés kimenetelére vonatkozó elvárás és a cselekvéshez szükséges képességének megléte vagy hiánya.