Summa Technologiae [PDF]

Zitiervorschau

Stanislaw Lem

SUMMA TECHNOLOGIAE





Tudomány - Civilizáció - Jövő; fordította: Radó György



Kossuth Könyvkiadó 1972

Tartalom AZ ELSŐ KIADÁS ELŐSZAVA A MÁSODIK KIADÁS ELŐSZAVA I. DILEMMÁK II. A KÉT EVOLÚCIÓ Bevezetés A hasonlóságok Az eltérések Az ősok Néhány gyermeteg kérdés III. KOZMIKUS CIVILIZÁCIÓK A kérdés megfogalmazása A módszer megfogalmazása A kozmikus civilizációk statisztikája A kozmikus katasztrófa elmélete A csodák metateóriája Az ember kivételessége Értelem: véletlen vagy törvényszerűség? Hipotézisek Votum separatum A perspektívák

IV. INTELLEKTRONIKA Vissza a földre A megabit-bomba A nagy játék A tudomány mítoszai Intellektuserősítő A „fekete doboz" A homöosztátok erkölcseiről Az elektrokrácia veszedelmei Kibernetika és szociológia A hit és az információ Experimentális metafizika Az elektronikus agyak hitei Szellem a gépben Az információval járó gondok Kétségek és antinómiák V. PROLEGOMENA A MINDENHATÓSÁGHOZ A káosz előtt A káosz és a rend Szkülla és Kharübdisz, avagy néhány szó a mérsékletről A konstruktőr hallgatása Őrültség, amelynek módszere van Az új Linné, avagy néhány szó a „rendszertanról" A modellek és a valóság Plágium és teremtés Az imitológia területe VI. FANTOMOLÓGIA A fantomatika alapjai A fantomatikai gép

Környéki és központi fantomatika A fantomatika határai Cerebromatika Teletaxia és fantoplikáció Személyiség és információ VII. VILÁGOK TEREMTÉSE Bevezetés Információtenyésztés Gnosztikai mérnöktevékenység Nyelvészeti mérnöktevékenység Mérnöktevékenység a transzcendencia területén Kozmogóniai mérnöktevékenység VIII. GÚNYIRAT AZ EVOLÚCIÓRÓL Bevezetés A faj rekonstruálása Életkonstruálás Halálkonstruálás Tudatkonstruálás Hibákra alapozott konstrukciók Bionika és biokibernetika Konstruktőri szemmel Az ember rekonstruálása A kiborgizálás Az önfejlődésű gép Az érzékleten túli jelenségek IX. MŰVÉSZET ÉS TECHNIKA ZÁRÓSZÓ FÜGGELÉK

Jegyzetek A szövegben idézett forrásmunkák A szöveghez felhasznált forrásmunkák



AZ ELSŐ KIADÁS ELŐSZAVA





Háromszor kezdtem el írni ezt a könyvet, és csak harmadszorra sikerült végre felvázolnom a határait, s ezáltal be is fejezném; különben valamiféle értelem-Bábel-toronnyá változott volna, amelyből végtelen távlatokra nyílik kilátás, és osztozott volna bibliai elődjének sorsában. Sok – különben fontos – témát és problémát mellőztem, hogy megmaradhassak az alapvető vonalon. Ez a vonal pedig nem is annyira a tárgyalt kérdések kiválogatásában, mint inkább a tárgy megközelítésének módjában az alapállásom, amelyet a szövegben „konstruktőri pozícióként" határoztam meg. A témák egyensúlyát azonban mégsem sikerült biztosítanom könyvemben: van, amit túlságosan is hosszan és van, amit túlságosan röviden tárgyalok. Mentegethetném, így-úgy magyarázhatnám témáim megválogatását, de hát végső fokon, mi tűrés-tagadás, személyes ízlésem, egyéni érdeklődésem parancsait teljesítettem. Mi is hát ez a Summa? Talán valamiféle általános mérnöki vezérfonallal át- meg átszőtt esszégyűjtemény a civilizáció eljövendő sorsáról? Vagy az emberiség múltjának és jövőjének kibernetikai elemzése? Vagy a világmindenség olyan képe, amilyennek a Konstruktőr számára feltárulkozik? Tán a Természet és az emberi kéz mérnöki tevékenységéről szóló elbeszélés? Esetleg a jövendő évezredekre vonatkozó tudományos-technikai prognózis? Vagy éppenséggel olyan hipotézisek gyűjteménye, amelyek túlságosan is merészek ahhoz, hogy egzakt tudományos voltuk elismerését követeljék? Könyvem – egy kissé mindez. Mindenből egy kevés. És milyen mértékben lehet, szabad hinni ennek a könyvnek? Erre a kérdésre





nem tudok felelni. Nem tudom, melyik sejtésem, melyik feltételezésem valószínűbb a többinél. Sebezhetetlen egy sincs köztük, és biztos, hogy az idő múlása alaposan meg fogja tizedelni soraikat. Lehet, hogy valamennyit elsöpri. Mindegy. Csak az nem téved, aki bölcsen hallgat. Ami foglalkoztat, azt igyekeztem bemutatni, mégpedig a lehető legegyszerűbben. Sajnos, az egyszerűség nem jár mindig karöltve a szabatossággal. Ráadásul nem is mindig határoltam el eléggé világosan az én saját elgondolásaimat (melyeket saját veszélyemre és kockázatomra találtam ki) azoktól, amelyeket innen-onnan merítettem. Ha az olvasó ellenőrizni óhajtja forrásaimat, könyvem végén ott találja a felhasznált művek jegyzékét. Hogy a kozmikus civilizációk fejezetében megmaradt űrt sikerült bibliográfiailag is kitöltenem, azt Joszif Sklovszkij professzornak és a monográfiájának köszönhetem. Sokat (helyenként mindent) köszönhetek más szerzőknek is, Sklovszkijt azért említem meg mégis itt, ezen a helyen, mert az ő műve egyike volt a Summám megírásához kulcsfontosságú munkáknak, nélküle nem írhattam volna meg ilyen alakban. Minthogy a jövőbeni fejlődést illetően csak igen-igen bizonytalan jóslatokba lehet bocsátkozni (amint azt első fejezetünkben látni fogjuk), még akkor is, ha szerényen csak egyetlen évtizedre tekintünk előre, mivel a két hatalmas földi evolúció, a biológiai és a technológiai (amint azt a második fejezetben felvázoljuk) nem nyújt kellő alapot teljes értékű, messzire kitekintő jóslatokhoz – ezért helyzetünkben egyetlenegy olyan megoldás kínálkozik, amely nem szakad el teljesen a tapasztalati tényektől, ez pedig az, hogy földi civilizációnkhoz találnunk kell egy olyan tágabb kategóriát (halmazt), amelybe civilizációnkat mint annak részét, elemét bekapcsolhatjuk. Márpedig csak a kozmikus civilizációk hipotetikus halmazába kapcsolhatjuk be saját civilizációnkat, ez lehet csak a tágabb halmaz, és a harmadik fejezetünkben ezért



tehetünk egy ilyen összehasonlításra kísérletet. Az „összehasonlító kozmikus szociológiá"-val foglalkozni, amely valóban távoli jövőbe mutató prognózisok elkészítését tenné lehetővé, ugyancsak szerfelett kockázatos vállalkozás. Ez a ma még nem létező tudományág legfeljebb egyetlenegy tapasztalati tényre támaszkodhat, s ráadásul ez is csak negatívum: arra, hogy – az összes asztrofizikai megfigyeléseket tekintetbe véve – a világmindenség megfigyelhető részében semminemű jele sincs bármilyen értelmes (technológiai) tevékenységnek. Egy ilyen ténynek a kritérium rangjára emelése, éspedig úgy, hogy (a később következő fejezetekben) az emberi fejlődés lehetősége, útjai közti választást tőle tesszük függővé, a paradoxon, illetve az abszurdum területére taszít bennünket. De hiszen a csillagászat kozmogóniai elméletei is egy bizonyos negatív tényre alapozódnak. Az Olbers-paradoxonra gondolok, mely szerint: ha a világmindenség végtelen volna, és a csillagok egyenletesen töltenék be, akkor az égbolt mindenünnen egyenletes fényt sugározna. Mivel pedig ez nem történik meg, éppen ez az a „negatív tény", amelyet a világmindenség felépítéséről alkotott valamennyi hipotézisben figyelembe kell venni. Hasonlóképpen az a tény, hogy a csillagvilágban nem látunk asztrotechnológiára utaló jelenségeket, arra késztet bennünket, hogy elvessünk minden ortoevolúciós hipotézist, amely szerint a jövő nem más, mint a jelen sokadik hatványa, vagyis minden civilizációnak, amely a földinél fejlettebb, olyan asztrotechnológusi tevékenységet kellene kifejtenie, amely csillagászati eszközökkel megfigyelhető, ráadásul nagyszabású módon. Íme tehát amiképpen az Olbers-paradoxon sem alkalmas arra, hogy zsinórmértékként szolgáljon a világmindenség helyes modelljének egyértelmű kiválasztásához, ugyanúgy a csillagtechnológusi tevékenység hiánya sem biztosítja eleve, hogy a civilizáció fejlődését bemutató hipotézisek egyike vagy másika bizonyul-e helyesnek. Hiszen ilyen tevékenység látható nyomai





hiányozhatnak azért is, mert az élet roppant ritka jelenség a világmindenségben, vagy azért is, mert a planetáris „pszichozóikumok" rendkívül rövid ideig élnek, vagy fakadhat egyszerre mindkét okból. Summámban én mégis abból a ma uralkodó hipotézisből indulok ki: miszerint az élet kozmikusan általános jelenség, s egyben elvetem (szövegemben meg is indokolom, hogy miért) a „kozmikus pánkatasztrofizmus" elméletét, amely szerint minden lehetséges civilizációban megvan a hajlam az öngyilkosságra. Az így meghatározott premisszákra támaszkodva tárgyalom meg a negyedik és az utána következő fejezetekben a fejlődés különféle és egymást kizáró lehetőségeit. És itt a legfőbb olyan tényezőnek, amely gátolja a technológiai ortoevolúciót, és megváltoztatja a civilizációk jövőbeni sorsát, annak a felismerése bizonyul, hogy a tudományos információk exponenciálisan gyarapodnak. Ha áttekintjük mindazokat a kísérleteket, amelyek ennek az „információs korlátnak" az áttörésére irányulnak, akkor az „információtenyésztés" koncepciójához – az óriás léptékű biotechnológiai intézkedésekhez –, végül pedig a „kozmogóniai konstruktőrség" fogalmához jutunk el, köztük annak – a fent említett okoknál fogva leginkább érdeklődésre számot tartó –, „csillagászatilag megfigyelhetetlen" változataihoz is. Befejezésül felvázolom egyfelől a korlátlan technológiai teremtés perspektíváját, vagyis a civilizáció sikeres versengését a természettel a „konstrukciós eredmények" terén, másfelől pedig, mintegy a környező anyagi közegbe való behatolásunk hátterében egy kirajzolódó ellentétes tendenciájú folyamatra mutatok rá, arra a tendenciára, hogy a technológia az emberi testbe hatol be; más szavakkal, itt az ember biológiai önfejlesztésének lehetséges változatairól beszélek. Ez a bemutatott vázlat, könyvem logikai csontváza, könnyen bírálható. Felhozható pl. olyan ellenvetés, miszerint minden civilizáció fejlődése két szakaszra osztható: az „embrionális



fejlődés" szakaszára, amely „kozmikus megszületésével" végződik, és az „érettség" időszakára. Az első szakaszban az értelmes tevékenység határát az anyabolygó szabja meg. Egy bizonyos „technológiai küszöb" átlépése után az adott civilizáció számára megnyílik a lehetőség, hogy belépjen a más civilizációkkal való kozmikus kapcsolatok szférájába. (E feltevés szerint „érett" civilizációk már régóta léteznek és tevékenykednek a kozmoszban, csupán mi – lévén civilizációnk az „embrionális szakaszában" képtelenek vagyunk akár megfigyelni, akár felismerni őket.) Ezt az álláspontot, amely ismét további feltételezések elfogadását kívánná, éppúgy figyelmen kívül hagytam, mint azt a sok-sok egyéb nézetet, amely eleve elutasítja, mert túlságosan korainak minősíti, a „kozmikus szociológia" megalkotásának bárminő megkísérlését. Csak addig mentem el, ameddig a tudományos módszertan szerint elmehettem, illetve pontosabban: ameddig e módszertan szerint el kellett mennem, ezért merem azt képzelni, hogy inkább hipotézisek, mintsem képzelődések gyűjteményét állítottam össze. Hogy mi különbözteti meg a hipotézist a kiagyalástól? Gondolhatja pl. az ember, hogy az egész megfigyelhető világegyetem csupán lokális perturbáció, vihar, s olyan kozmikus lények harca idézte elő, amelyeknek másodpercei és milliméterei a mi évmilliárdjainkkal és fényéveinkkel egyenlőek. Ilyen körülmények közt az általunk megfigyelhető Metagalaxis helyi robbanás színhelye. Ezt a robbanást ködök, csillagszilánkok és csillagtöredékek minden irányba való szétröppenése kíséri; mi pedig, mikroszkopikus lények, merő véletlen folytán kerültünk pontosan e katasztrófa középpontjába. Az effajta feltételezés igazi kiagyalás – nem azért, mert „különös", „furcsa", „hihetetlen", hanem azért, mert ellentmond a tudomány alapjainak, amelyek tagadják Földünknek és kozmikus környezetének bármiféle kivételezettségét. Azért képzelődés, és nem hipotézis a „világűr mint csatatér" elgondolás, mert bizonyos értelemben kiemeli a mi

helyzetünket. Holott mi – a tudomány útmutatása szerint – mindent, ami a Földünkön és az égen létezik, statisztikai átlagnak, természetesnek, normálisnak, egyszóval közönségesnek tekintünk, és éppen ez, hogy nem vagyunk hajlandóak elismerni létezésünk és helyzetünk kivételes voltát, ez jelenti az elvi alapot és kiindulópontot azokhoz a fejtegetésekhez, amelyeket most az olvasó elé bocsátunk.



Krakkó, 1963 decemberében

A MÁSODIK KIADÁS ELŐSZAVA

Három évvel ezelőtt írtam meg Summámat, és ez a három esztendő lehetővé tette számomra, hogy világosabban lássam hiányosságait. Az első hiányosság elkerülhetetlen, s ez az, hogy ilyenfajta könyvet csak írni lehet, de nem megírni, vagyis nem lehet végérvényesen lezárni. Minden egyéb hiányossága már csak ennek az alapvető gyarlóságának a következménye. Amikor szövegét most néhány egymástól független bekezdéssel kiegészítettem, nem törekedtem túlságosan arra, hogy e bekezdések segítségével „menet közben" utolérjem az új felfedezéseket: az ilyen verseny eleve reménytelen. Az a rövid kiegészítés, amelyet a világegyetemben élő másoknak szenteltem, merőben információs célt szolgál, minthogy (már könyvem megjelenése után) tudományos konferenciákat tartottak e kérdésről, sőt a Szovjetunióban a Tudományos Akadémia keretében a „Mesterséges Kozmikus Rádiójelzések Kutatásának Szekciója" külön is megalakult, a Rádiócsillagászati Tudományos

Tanács mellett. Bizonyos, a nyelvi problémákat érintő episztemológiai kérdésekkel is foglalkozom könyvem új befejezésében, mert az előző kiadásban egy árva szó sem esett a napjainkban oly fontos nyelvi kontaktusokról. Megjegyzem egyébként, hogy sem az intellektronikának szentelt részbe beírt új anyag, sem pedig az a másik új rész a VII. fejezetben, amely a gnosztikus technológia „gépi" változatáról szól, távolról sem jelenti azt, hogy sikerült összefognom mindazt az újat, amit az utolsó három esztendő a kibernetika terén hozott. A strukturális nyelvtudomány, a szociológia s annak kibernetikai jövője, valamint az etika és a technológia közti viszony tárgyalásában mutatkozó hiányosságok részben engem, a kellő szakértelemmel nem rendelkező magyarázót terhelnek – részben azonban a tudományos fejlődés meggyorsulásának tudhatók be, hiszen olyan bő áradatban zúdulnak reánk az új munkák, hogy velem együtt, aki végeredményben csak amatőr vagyok, még a szakember is zavarba kerül, ha tájékozódni akar mindabban, ami a tudományos kutatás területén fontos eseménynek számít. Különösen a kibernetika – amelytől pedig azt remélték, hogy az egyre inkább szétágazó tudomány és az egyre szakosodó tudományágak integrációját fogja szolgálni –, odáig jutott, hogy maga is egyre gyorsabb iramban differenciálódik. Az információelméletnek a valószínűségszámításoson kívül már az algoritmusos és a kombinatorikus módszerét is kidolgozták, fejlődésnek indultak a kibernetikai szerkesztéstanhoz elengedhetetlenül szükséges matematikai ágazatok (mindenekelőtt a véges matematika), de ugyanakkor, sajnos ezzel együtt megszűnik a kibernetika egész területének eredeti áttekinthetősége. Ráadásul – s erről alig esik szó a könyvemben – a kibernetika nemcsak fényt derít az egyéb tudományágaknak eddig homályban maradt tájaira, hanem gyakran maga állít a tudósok elé korábban könnyen megoldhatónak vélt bonyolult problémákat, s ezek, mint pl. a gépi fordításé, ki tudja hány tudósnemzedéknek okoznak még majd







fejtörést. Lassan-fokozatosan a zavar, sőt e tudományág nagy megteremtői (köztük az időközben elhunyt Norbert Wiener és Neumann János) ellen érzett elkeseredés, csalódás, harag légköre lett úrrá – érthető lélektani okokból – egyes szakembereken; ezért határoztam el, hogy legalább „mintapéldánynak" bemutatok egy ilyen szkeptikus hangulatot. Mortimer Taube eléggé reprezentatív előadását választottam e célra, jóllehet az ő könyve óta már e szkepticizmus más, frissebb megnyilatkozásaira is sor került. Lényeges változás azonban a Summa felépítésében nem történt. Fogadtatása általában kedvező volt, ámbár – ezt furcsállottam is – egyetlenegy recenzense sem próbált legalább önálló véleményt formálni a témasorozat vezérelvéről („utolérni és túlhaladni a természetet"). Jóformán nem is tudom, hogy túlságosan merész képzelődést láttak-e benne vagy, éppen ellenkezőleg, említésre nem is méltó banalitást. Viszont hálás szívvel nyugtázom azt az érdeklődést, amelyet a legkülönbözőbb tudományterületek szakemberei tanúsítottak a Summában szereplő s hozzájuk közel álló egyes témák iránt. Ugyanitt szeretnék köszönetet mondani a Studia Filozofaczne folyóirat szerkesztőségében lezajlott íróolvasó találkozó résztvevőinek és mindazoknak, akik felfedezve egy-egy elírásomat vagy tárgyi tévedésemet, segítségemre voltak abban, hogy ezeket a hibákat a jelén kiadásból kiküszöbölhessem. S tán helyénvaló lesz még elmondanom a következőket. Könyvem az embernek és a kultúrának meghatározott típusát veszi alapul, mégpedig a lehető legracionálisabbat. Alapul vesz továbbá egy olyan történelmi fejlődést, amelyben az embernek és a kultúrának ez a típusa egyre inkább uralkodóvá válik. Erre alapozódik az optimizmusom, amelyet Summám dokumentál. A fejlődés ilyen iránya nélkül sem az erőfeszítések optimálissá válása, sem a fejlődés maximális üteme, de még a lehetőségek közti leghelyesebb, a társadalom érdekét legjobban szolgáló választás sem volna lehetséges. Ezeket a premisszákat nem mondtam ki határozottan, explicite,





inkább csak sejttetem, érzékeltetem. A történelemből ismert társadalmak és személyiségek csak kivételként viselkedtek ennyire tökéletesen. Könyvem ezt a kivételt a szabály (a norma) rangjára emeli, ami vakmerő kezdeményezés, de úgy vélem, nem teljesen utópisztikus. Az emberiség nem úgy jelenik meg előttünk, mint sokat ígérő, őszinte és okos, tetteiben nagyon becsületes fiatalember, hanem inkább mint egy vén bűnös, aki nagy titokban mindenféle szennyes dolgok élvezetének adja át magát, a pofája közben pedig tele van hangzatos szólamokkal. Ámde ez a vén bűnös, akit egyszer-másszor már megcsapott a bénulás szele is, gyógyulni, megváltozni szeretne, józan gondolatai támadnak, legalábbis néhanapján, főként nagyobb vérlecsapolások után, tehát megérdemli – ha olykor visszaesik is betegségeibe –, hogy lehetőséget adjunk neki, annál is inkább, mert hiszen sorsában mindnyájan érdekeltek vagyunk, és a baljós prognózis azt jelentené, hogy semminemű kezdeményezés, amely nem a közvetlen életfunkciók fenntartására irányul, nem érdemes a fáradságra. A „nem-emberközpontú" felfogás terminusait használva, az emberiség nem egyéb, mint történelmileg kialakult alcsoportok halmaza, konglomerátuma, amelyek két antagonisztikus táborba csoportosultak. E két tábor cselekvései pozitív, illetve negatív visszacsatolásban *1 kapcsolódnak össze; a pozitív visszacsatolások láncreakciót („eszkalációt") váltanak ki, amit a negatív visszacsatolások korrekciós hatása „kiolt". Ez az egész rendszer pedig a véletlen útján halad, és ma nem tudható, hogy milyen módon fog gyökeres, békés változáson átmenni, hogyan jön létre az egyetemes és egységes állapota, az, amelyet e könyv alapul vesz. Ezt, a jelenlegi helyzettől nagyon távol eső állapotot nem azért feltételezem, mert behunyom a szememet a jelen valósága előtt, hanem azért, mert erre a kérdésre keresek választ: „Mi lesz, ha egyszer elértük az optimális kiindulási helyzetet?"







Hiszen egész bolygónk egyesülése magától értetődően egy új korszak kezdete lesz. Ámbár ma el sem tudjuk képzelni, miféle konkrét események vezethetnek egy ilyen stabilizációhoz, mégpedig az emberiség számára a lehető legfájdalommentesebb módon, és ámbár jómagam sem vagyok mentes az atomkorszak félelmeitől, mégis úgy véltem, hogy Summámnak legalább annyi joga lehet megjelenni a könyvpiacon, mint azoknak a műveknek, amelyek az idevonatkozó gazdag szakirodalomra támaszkodva, a világ vége gazdag lehetőségeivel traktálják olvasóikat; ennek a tömény apokalipszisnek sui generis summáját, azaz inkább anti-summáját jelentik H. Kahn könyvei, mindenekelőtt a Thermonuclear War címet viselő mű. Ha ennyi sok alkotómunkát áldoznak kollektív halálunk megjövendölésére, akkor vajon miért ne lehetne a hasonló erőfeszítéseknek legalább egy töredékét életünk ugyancsak nem teljesen kizárt jövőjének megoldására fordítani?

Zakopane, 1966 júniusában

I

DILEMMÁK



1



Beszélni kell a jövőről. De vajon helyénvaló-e a leendő rózsákról elmélkednie annak az embernek, aki a jelen könnyen lángra lobbanó erdejében tévedt el? És az ilyen rózsák töviseit kutatgatni, ükunokáink problémáit feszegetni, amikor a mai gondok tömegével sem tudunk megbirkózni - vajon nem tűnik ez nevetséges skolasztikus okoskodásnak? Ha legalább annyi mentségem volna, hogy az optimizmusunkat erősítő szereket keresem vagy az igazság szeretete vezérel, azé az igazságé, amely tisztultan látszik majd a jövőben, amikor megszűntek a viharok meg, a szó szerinti értelemben is, ha sikerül majd irányítani az időjárást. De nem. Nem szolgál mentségemül holmi akadémikus tudásszomj, sem az a megrendíthetetlen optimizmus, amely szerint bármi történik is, végül minden jóra fordul. Indokaim sokkal egyszerűbbek, nagyon is józanok, prózaiak, és talán szerényebbek is; mert amikor a jövőről kezdek írni, egyszerűen csak azt teszem, amihez értek - sőt az sem számít, hogy jól érteke hozzá, mivel ez az én egyetlen képességem. Ha pedig így áll a helyzet, akkor munkám sem jobban sem kevésbé nem lesz fölösleges, mint bármely más munka, mert hiszen minden munkának az az alapja, hogy a világ létezik, és továbbra is létezni fog. Mármost meggyőződvén arról, hogy szándékomban nincs





semmi helytelen, vessük fel a témakör és a módszer kérdését. A civilizáció különféle elképzelhető oldalairól fogunk beszélgetni, amelyek a manapság ismert előzményekből levezethetőek, bármily csekély legyen is megvalósulásuk valószínűsége. Feltételezett konstrukcióink alapjai pedig szükségképpen a technológiák 2* lesznek, vagyis a társadalom által kitűzött célok megvalósításának a tudomány állása és a társadalmi hatékonyság által meghatározott módjai, olyanok is, amelyekre eddig még senki sem gondolt, amikor ilyesmivel kezdett foglalkozni. Az egyes - létező vagy lehetséges - technológiák mechanizmusa nem érdekel engem, és nem is kellene foglalkoznom ezzel, ha az ember alkotótevékenysége, akárcsak az Istené, minden akaratlan tisztátalanságtól, szennyeződéstől mentesen érvényesülhetne - ha mi, most vagy bármikor, megtanulnánk szándékunkat a maga tisztaságában megvalósítani, vagyis ha a Genezis könyvének módszertani szabatosságával mondhatnánk: „Legyen világosság!", s e szavak hatására minden nemkívánatos szennyeződés nélkül jutnánk hozzá a fényhez. Ámde nem csupán a célok fent említett „kettéválása", hanem a célnak más, olykor nemkívánatos célokkal való helyettesítése is tipikus jelenség. Az örökké elégedetlenek hasonló hiányosságokat fedeznek fel még az isteni teremtésben is, különösen attól kezdve, hogy megmozdult az értelmes lény prototípusa, majd ez a modell, a Homo sapiens, bekerült a tömeggyártásba - ámde ezeket a kérdéseket bízzuk inkább a teotechnológusokra. A magunk részéről elégedjünk meg annyival, hogy az ember bármit is tesz, szinte sohasem tudja, mit is tesz voltaképpen - azt legalábbis nem tudja biztosan, hogy hová is vezet a tevékenysége. Hogy azonnal szélsőséges példát hozzunk fel: az élet elpusztítását a Földön, ahogyan az ma lehetséges, az atomenergia egyetlenegy felfedezője sem tűzte maga elé célként. A technológiák tehát, hogy úgy mondjam, mint szükségszerűségek érdekelnek, mivelhogy minden civilizáció



mindazt magába zárja, amire a társadalom törekedett, de olyant is tartalmaz, ami senkinek sem állt a szándékában. Olykor, sőt elég gyakran, előfordul, hogy a technológia útját a véletlen teszi szabaddá; mint pl. egykor, amikor a bölcsek kövét keresték, és a porcelánt találták fel - de a szándékosság szerepe, a technológia megteremtéséhez vezető céltudatos eljárás a tudomány előrehaladtával egyre inkább érvényesül. Igaz azonban, hogy a véletlenek, bár egyre ritkulnak, ámde apokaliptikus, végítéletszerű méreteket ölthetnek. Mint ahogy erre már utaltunk. Ritka az olyan technológia, amely ne volna kétélű, amint azt azoknak a kaszáknak a példája mutatja, melyeket a hettiták a harci szekereik kerekére szereltek, vagy azok a közmondásos kardok amelyekből ekevasat kovácsolnak. Lényegében minden technológia nem egyéb, mint művi kiterjesztése annak a minden élővel együtt született természetes törekvésnek, hogy a környezete felett uralkodjon (vagy legalább annak a vágynak, hogy a létért folyó küzdelemben ne maradjon alul) A homöosztázis (homoeosztasis) (így nevezik a tudósok az egyensúlyi állapotra, vagyis az arra irányuló törekvést, hogy az élő a változások ellenére is fennmaradjon) alkotta meg a nehézségi erőnek ellenálló kitin-, illetve mészvázat, biztosította a mozgékonyságot lábbal, szárnnyal és uszonnyal, könnyítette meg a táplálkozást agyarakkal, szarvval, állkapoccsal, emésztőszervekkel, s ezzel egyidejűen a felfalatás ellen is védelmet nyújtott páncélokkal és mimikrivel, s a külső környezettől való felszabadításban eljutott ahhoz a szabályozáshoz, amely a környezettől független állandó testhőmérsékletet biztosítja. Így születtek meg az általánosságban növekvő entrópia világában a csökkenő entrópia szigetecskéi. Ám az élettani fejlődés nem korlátozódik csupán erre, hiszen a szervezetekből, a növények és állatok különböző típusaiból, törzseiből, osztályaiból és fajaiból építi fel azután a sokkal bonyolultabb egységeket, melyek immár nem a homöosztázis



„szigetei", hanem „kontinensei", s amelyek bolygónk egész felszínének és légkörének alakítására képesek. Az élő természet, vagyis a bioszféra, egyidejűleg jelent kölcsönös együttműködést és kölcsönös felemésztést, szövetség ez, amely elválaszthatatlan az élet-halál küzdelemtől, amint ezt bármely megvizsgált ökológiai hierarchia bizonyítja. Mindenütt a bioszférában, de főként az állatok világában, hatalmas gúlákat látunk, amelyek csúcsán a nagyragadozók uralkodnak, ezek a kisebb állatokat falják fel, emezek meg másokat, náluk kisebbeket, és csak az alapszinten, az élet országának fenekén működik a napenergiát biokémiaivá átalakító, a szárazföldön, az óceánban mindenütt egyaránt jelenlevő, zöld transzformátor, amely a maga jelentéktelen száracskáinak billióival tartja fenn az életmasszívumokat, ezeket a váltakozó, egyes alakjaikban változékony, de mégis maradandó egészként felépülő életkontinenseket. Az embert a maga homöosztatikus tevékenysége, melynek során a technológiákat úgy használja fel, mint sajátos szerveket, a Föld urává tette, aki azonban csak apologétájának szemében hatalmas, ez az apologétája pedig nem más, mint ő maga. Az éghajlati kataklizmákkal, a földrengésekkel, és a földre hulló óriásmeteoritok ritkán előforduló, de reálisan fenyegető veszedelmével szemben az ember alapjában véve ma is épp olyan tehetetlen, mint a legutolsó jégkorszak idején volt. No igen, már kidolgozta annak technikáját, hogy miként vigyen segítséget az ilyen vagy amolyan kataklizmák áldozatainak. Egyet-mást e veszedelmekből - ha nem is pontosan - már képes előre megjósolni. A bolygóméretű homöosztázistól még messze van, hogy a csillagvilág méretűről ne is szóljunk. A legtöbb állattal ellentétben, az ember nem annyira önmaga alkalmazkodik a környezetéhez; inkább a környezetét formálja át a saját igényeinek megfelelően. Vajon lehetséges lesz-e ugyanez valaha a csillagok viszonylatában is? Vajon kialakulhat-e, akár a





legtávolabbi jövőben, a csillag méhében lezajló folyamatok távvezérlésének olyan technológiája, amelynek révén a Nap tömegéhez képest elképzelhetetlenül parányi lények a maguk tetszése szerint irányíthatják a Nap évmilliárdos égését? Én úgy vélem, hogy ez lehetséges, s ezt nem azért mondom, hogy ünnepeljem a nélkülem is eléggé sokat magasztalt emberi géniuszt, hanem éppen ellenkezőleg azért, hogy megadjam a kontraszt lehetőségét. Hiszen az ember - méreteiben - máig sem vált óriássá. Óriássá csak azok a lehetőségei váltak, hogy jót vagy rosszat okozzon másoknak. Aki majd képes lesz csillagokat kigyújtani és kioltani, az egész lakott glóbuszokat tud majd megsemmisíteni egy csapásra, és asztrotechnikusból csillagölővé válik, vagyis nem akármilyen, hanem igazi kozmikus gonosztevővé lesz. Ha az első lehetséges, akkor ez utóbbi is az bármennyire valószínűtlen is ez, bármilyen csekély is megvalósulásának a lehetősége. Ez a kis valószínűség - mondhatnánk valószínűtlenség, teszem hozzá rögtön a szükséges magyarázatot - nem abból fakad, hogy én szentül hiszek Ahura-Mazdának Ahra-Majniu felett aratandó végső győzelmében. Nem hiszek semmiféle eskünek és ígérgetésnek, nem hiszem el, amikor az úgynevezett humanizmusra hivatkozva nyugtatgatnak. A technológiára kizárólag csak másik technológiával lehet válaszolni. Az ember ma többet tud saját veszélyes hajlamairól, mint tudott száz esztendővel ezelőtt, és az elkövetkező száz év tovább fogja tökéletesíteni ez irányú ismereteit. S ezeket akkor majd fel is használja a maga hasznára.

2 A tudományos-technikai fejlődés ütemének megnövekedése ma már teljesen nyilvánvaló: már nem szükséges szakembernek lenni, hogy felfigyeljünk rá. Szerintem a fejlődés ütemgyorsulása



által életfeltételeinkben okozott változás jelenti az egyik olyan tényezőt, amely negatívan hat a mai világ homöosztatikus szokásnorma-szabályozó rendszerének alakulására. Amikor az új nemzedék egész életformája többé már nem a szülők életének megismétlődése, sőt arra nem is emlékeztet, akkor vajon miféle útmutatásokat, miféle tanulságokat ruházhat át a tapasztalt öregkor a fiatalságra? Valljuk meg csak azt, hogy a cselekvésmintáknak és cselekvésideáloknak az állandó változás által okozott zavarát egy másik folyamat álcázza, s ez utóbbi sokkal nyilvánvalóbb, közvetlen következményeiben biztosan súlyosabb, mert egyre gyorsabb kilengéseket mutat abban a pozitív visszacsatolású és igen gyenge negatív tényezőjű öngerjesztő rendszerben, amelyet nyugati-keleti viszonynak nevezünk, és amely az utóbbi évek szakaszában a világválságok és világenyhülések egész sorozatának kilengéseit mutatja fel. Éppen az ismeretek említett fokozódó gyarapodásának és az új technológiák létrejöttének köszönhetjük azt a lehetőséget, hogy fő témánkkal komoly formában foglalkozhatunk. Azt ugyanis, hogy a változások gyorsan és hirtelen következnek be, senki sem vonja kétségbe. Nyomban kinevetnék azt, aki a kétezredik évet úgy írná le, mint a mai világ hű mását. A jelen - az idealizált jelen - jövőbe való kivetítése a kortársak szemében korábban nem volt ilyen értelmetlenség, amint ezt pl. Bellamy utópiája*3 is bizonyítja: ő a XIX. század második felének perspektívájából írta le a kétezredik évet - mintegy tudatosan mellőzve a korában még nem ismeretes, de megvalósítható találmányokat. Mint ízig-vérig hithű humanista, úgy vélte, hogy a technikai fejlődés hatására beállt változások nem lényegesek sem a társadalmak életműködésének, sem az egyén lelkivilágának szempontjából. Ma már nem kell várni az unokákra, hogy legyen, aki kikacagja az ilyen naiv jövendőmondást - ezt a mulatságot mindenki megszerezheti önmagának, ha néhány évre félreteszi a fiókjába mindazt, amit ma írnak a holnap - jelen feltevések szerinti - pontos képéről.





A változások lavina módjára gyorsuló üteme tehát, amikor a miénkhez hasonló elmefuttatások ösztönzője, egyúttal bárminemű jóslás esélyeinek csökkentője is. Nem is a jámbor ismeretterjesztőkre gondolok, hiszen mestereik, a tudósok a vétkesek. P. M. S. Blackett, az ismert angol fizikus, egyike azoknak, akik kidolgozták az operációkutatást, a matematikai stratégia egyik bevezető fejezetét, aki tehát hivatásos jövendölő, 1948-ban kiadott könyvében 2 az atomfegyver jövőbeni fejlődését s ennek 1960-ra várható katonai következményeit olyan tévesen jósolta meg, amennyire csak egyáltalán lehet tévedni. Még én is ismertem Thirring osztrák fizikus 1946-ban kiadott könyvét, aki először fejtette ki a nyilvánosság előtt a hidrogénbomba elméletét; Blackett mégis úgy vélte, hogy az atomfegyverek hatóereje nem fogja túllépni a kilotonnák határát, merthogy a megatonnák (egyébként amikor könyvét írta, ez a kifejezés még nem is létezett) nem is találnának ütőerejükre érdemes célpontot. Ma pedig már „begatonnákat" kezdenek emlegetni, vagyis billió tonna trotillal egyenértékű robbanó hatást (a billió tulajdonképpen milliárdot jelent, mivel az amerikaiak a mi milliárdunkat nevezik billiónak). Az űrhajózási jósok sem jártak több szerencsével. Persze „ellenkező előjelű" tévedések is előfordultak: 1955 körül úgy vélték, hogy a hidrogénnak héliummá való egyesülése, amit a csillagokban megfigyeltek, a legközelebbi jövőben ipari energiát fog adni. Ma már legkorábban századunk kilencvenes éveire jósolják a hidrogénreaktor megalkotását, de azt sem teljes biztonsággal. Minket azonban nem az egyik vagy másik technológia fejlődésének meggyorsulása, hanem az ilyen felgyorsulás ismeretlen következményei érdekelnek.

3 Egyebet sem tettünk mostanáig, mint kétségbe vontuk a fejlődés megjövendölésének lehetőségét - ezzel mintegy saját





magunk alatt fűrészeltük az ágat, noha egy sereg merész gyakorlatot szándékozunk elvégezni rajta - különösen a jövőbe kívánunk bepillantani. Bemutatván azt, hogy milyen eredménytelen minden effajta vállalkozás, a józan ész azt diktálná, hogy sürgősen foglalkozzunk valami mással. Mi azonban nem mondunk le ilyen könnyen szándékunkról, sőt a vállalt kockázatot további fejtegetéseink fűszerének tekinthetjük, s ráadásul, ha néhány óriási hibát követünk is el, ezzel is csak kitűnő társaságba kerülünk. Abból a megszámlálhatatlanul sok okból, amely hálátlan feladattá teszi a jövendölést, most hadd soroljak fel néhány olyat, amely különösen az íróembernek kellemetlen. Először is, a meglevő technológiák hirtelen fordulatait eldöntő újítások gyakran - mindenkinek (elsősorban a szakembereknek) elképedésére - úgy pattannak ki, mint Athéné Zeusz homlokából. A XX. századot már nem egyszer meghökkentették az olyan váratlanul megjelenő új gigászok, mint amilyen pl. a kibernetika. Az íróember ki nem állhatja az ilyesféle deus ex machinát, ő ugyanis a eszközök beosztásának szerelmese, és nem minden ok nélkül úgy véli, hogy az ilyen fogás egyike a komponáló művészetben elkövethető főbűnöknek. De hát mit tegyünk, ha már a Történelem ennyire hajlamos az ízetlenkedésre? Másodszor, mindig hajlamosak vagyunk arra, hogy az új technológiák perspektíváit egyenes vonalakkal vetítsük ki előre, a jövőbe. Így jöttek létre a XIX, század utópistáinak és könyvillusztrátorainak számunkra oly igen mulatságos elképzelései: az „egyetemes léggömbvilág" vagy az „általános gőzvilág"... Így születik meg manapság a csillagok közti űrnek kozmikus „hajókkal" való benépesítése, melyeknek fedélzetén derék „legénység" tevékenykedik „őrszolgálattal" és „kormányossal" stb. stb. Szó sincs arról, hogy ne lehetne írni ilyesmit, csak legyünk tisztában vele, hogy az ilyen írásmű a fantasztikus irodalom műfajába tartozik, amely mintegy a



„fonákja" a XIX. század történelmi regényeinek: mert ahogyan akkoriban a kortársi uralkodók indítékait és lelkivilágát a fáraókra is visszavetítették, úgy mutatják be most a XXX. évszázad „kalózkodását" és „kalózait". Szórakoznunk persze így is lehet, de nem szabad elfelejtenünk, hogy - csak szórakozunk. A történelemnek azonban az ilyen leegyszerűsítésekhez semmi köze. A Történelem nem egyenes fejlődési útvonalakat, hanem egyenetlen fejlődésről tanúskodó úttekervényeket tár elénk, tehát egyidejűleg az elegáns építkezés szabályainak is sajnos búcsút kell mondanunk. Végül harmadszorra: az irodalmi műnek van kezdete, van közepe és van befejezése. A meseszövés fonalának összebonyolításával, az időmúlás kiforgatásával és a prózairodalom modernizálására hivatott egyéb műfogásokkal mind ez ideig nem sikerült ezt az alapvető felosztást felszámolni. Általában is, mi emberek hajlandóak vagyunk minden jelenséget egy-egy zárt séma kereteibe zárni. Tessék csak elképzelni a harmincas évek gondolkodóját, aki elé az alábbi, kitalált helyzetet tálaljuk: az 1960-as évben a világ két egymással antagonisztikus ellentétben álló részre tagolódik, mindkettőnek olyan borzalmas fegyver van a birtokában, amellyel meg tudná semmisíteni e világ másik felét. Nos, mi lesz itt? - kérdezzük. A harmincas évek gondolkodója habozás nélkül ezt válaszolná: vagy teljes pusztulás, vagy teljes leszerelés (de még azt is rögtön hozzátenné, hogy elgondolásunk olcsó melodráma, és ráadásul valószínűtlen is). Pedig, ma már tudjuk, az ilyen jóslat nem igazolódott volna be. Hadd jegyezzem meg: 1960-ig a „félelem egyensúlyának" létrejötte óta másfél évtized telt el -- háromszor annyi idő, mint amennyire az első atombombák elkészítéséhez szükség volt. A világ, bizonyos értelemben, olyan, mint a beteg ember, aki azt hiszi, hogy vagy azonnal meggyógyul, vagy pedig hamarosan elpatkol, és eszébe sem jut, hogy hol rosszabbodó nyavalyájával, hol meg egy kissé talpra állva, késő öregkoráig elélhet. Persze

minden hasonlat sántít: mert fel is találhatjuk azt a gyógyszert, amely teljesen kigyógyítja a szóban forgó embert a betegségéből, de ugyanakkor teljesen újfajta gyötrelmeket zúdíthatunk rá, pl. azt, hogy műszívvel él majd tovább, de ezt a szívet gyerekkocsin tolja majd maga előtt, és hajlékony csővel lesz bekötve a testébe... Ez persze ostobaság, a lényeg a gyógyulás: egy felszabadulásért (pl. azért, hogy az atomenergia függetlenítse az emberiséget a korlátozott olaj- és szénkészlettől) mindig fizetni kell, és ráadásul a fizetés határideje, mértéke, sőt a módja is rendszerint meglepetésként éri az embert. Az atomenergia békés célú tömeges felhasználása a radioaktív hulladékok óriási problémájával viselős, mert már ma sem igen tudjuk, hogy mit is kezdjünk a hulladékkal. Az atomfegyverek fejlődése viszont hamarosan olyan helyzetet teremthet, amelyben a mai leszerelési javaslat, akárcsak a „pusztulási jóslat" is anakronizmussá válhat. Hogy a változás jobbat hoz-e vagy rosszabbat, azt nehéz előre megmondani. A totális fenyegetés továbbnövekedhet (vagyis, mondjuk, a mélységbe irányuló ütőerő megnövekszik, és mérföld vastagságú betonpáncéllal védett óvóhelyeket tesz szükségessé), de a fenyegetés valóra váltásának esélye csökkenhet - vagy történhet éppen fordítva is. Más kombinációk is lehetségesek. Annyi bizonyos, hogy a globális rendszerből hiányzik az egyensúly, nemcsak abban az értelemben, hogy elhajolhat a háború irányába - ebben nem volna semmi új -, hanem mindenekelőtt abban, hogy egészében miként fejlődik. Most egyelőre, mintha „ijesztőbb" lenne, mint volt a kilotonnák korában, hiszen már itt vannak a megatonnák, de ez is csak átmeneti szakasz, s a látszat ellenére se higgyük el, hogy a töltetek ereje, célba juttatásuk sebessége és a rakétaelhárító rendszer lesz ennek a fejlődésnek egyetlen lehetséges meghatározója. A katonai technológiának egyre magasabb emeletére kerülünk, aminek következtében nemcsak a konvencionális harckocsik és bombavető repülőgépek, nemcsak a





stratégiák és a törzskarok válnak elavulttá, időszerűtlenné, hanem azzá válik maga az ellentét, a világméretű antagonizmus is. Hogy a fejlődés milyen irányban folytatódik, azt nem tudom. Viszont elmondok egy részletet Stapledon regényéből, melynek „cselekménye" az emberi civilizáció kétmilliárd esztendejét öleli fel. Mars-lakók - egy vírusnem egyedei, amelyek képesek kocsonyaszerű „értelmes felhőkké" egyesülni - megtámadták Földünket. Az emberek sokáig harcoltak az invázió ellen, nem is sejtve, hogy az értelmes élet egyik formájával s nem holmi kozmikus kataklizmával állanak szemben. A „győzelem vagy vereség" alternatívája nem valósult meg. A harcok évszázadai alatt a vírusok olyan gyökeresen átalakultak, hogy részévé váltak az ember öröklődési anyagának, s ilyen módon fellépett a Homo sapiens új változata. Szerintem ez szép modellje valamely korábban ismeretlen méretű történelmi jelenségnek. Magának a jelenségnek a valószínűsége nem lényeges, a szerkezete érdekel engem. A Történelemtől idegen az a bizonyos „kezdete-közepe-befejezése" típusú, hármas tagozódású, zárt séma. Csak a regényben történik az meg, hogy a Vége szó előtt a szereplők olyan pózban merevednek meg, amely esztétikai gyönyörűséggel tölti el - az írót. Csak a regénynek van szükségképpen vége, amely lehet jó, és lehet rossz, de mindenesetre szerkezetileg befejezi a művet. Nos, ilyen végleges lezárásokat, ilyen „az utolsó fejezetnek vége" megoldásokat az emberiség története eddig nem ismert, és remélem, hogy ezután sem fog ismerni.





II

A KÉT EVOLÚCIÓ

BEVEZETÉS



Az őskori technológiák keletkezése olyan folyamat volt, amelyet ma nehéz megértenünk. Alkalmazott jellegük és célszerű szerkezetük kétségtelen, ámde egyéni alkotóik, feltalálóik nem voltak. Az „őstechnológia" forrásait kutatni kockázatos vállalkozás. A hatékony technológiák „elméleti alapja" rendszerint mítosz, babona: ez esetben vagy mágikus szertartás előzte meg alkalmazásukat (a gyógynövények gyógyító hatását pl. a gyűjtésüket vagy az alkalmazásukat kísérően elmormolt ráolvasásnak tulajdonították), vagy maguk a technológiák váltak szertartássá, amelyben a termelési folyamat elemei elválaszthatatlanul összefonódtak a misztikus elemekkel (ilyen volt a csónaképítés szertartása, amelyben a termelési folyamat menete liturgikus jelleget viselt). Ami pedig a kitűzött cél tudatosságát illeti, manapság a közösségi szándékból létrejött megvalósulási struktúra közeledhet az egyéni szándékból létrejövő döntések megvalósulásához; az őskorban ilyesmi nem létezett, és az ősi társadalmak szándékos technikai célkitűzéséről csak átvitt értelemben beszélhetünk. A csiszolatlan kőkorszakból a csiszolt kőkorszakba való átmenet, a neolit forradalom, amely kulturális-termelő jelentőségét tekintve az atomforradalommal hasonlítható össze, nem úgy zajlott le, hogy a kőkorszak valamelyik Einsteinje „kiötlötte" a föld megművelésének gondolatát, és aztán „rábeszélte" kortársait az újfajta technika alkalmazására. A folyamat rendkívül lassú volt, sok nemzedék életét fogta át, és néhány véletlenül lelt növénynek élelemként való felhasználásától csigalassúsággal, de egyre tudatosabban haladt a nomád életformát kiszorító, megtelepült életmód felé. Egy-egy emberöltő

alatt a változások mértéke gyakorlatilag a nullával volt egyenlő. Más szóval: minden nemzedék olyan látszólag változatlan, olyan „természetszerű" technológiát talált, mint amilyen változatlan a Nap kelte és a lenyugvása. A technológiai gyakorlat kialakulásának ez a típusa nem is tűnt el egészen, hiszen minden nagy technológia kulturális-alkotó hatása messze túllépi a nemzedékek élethatárát, és ezért a társadalmi rendszerre, az életformára és az etikai felfogásra ható tényezőknek a jövendő méhében rejlő következménye, akárcsak maga az az irány, amelybe ezek a hatások az emberiséget előbbre viszik, nemcsak hogy nem lehet tudatos egyéni szándék, de már az is alig hihető, hogy valaki tudatosan felismerje az ilyen hatástípus jelenlétét és meghatározza a lényegét. Ezzel az ijesztő (stilárisan és nem tartalmilag) mondattal kezdjük azt a részt, amelyet az ember technológiai fejlődését meghatározó gradiensek metateóriájának szentelünk. A „metateória" szóban a „meta" arra utal, hogy egyelőre nem e fejlődés irányainak kitűzéséről és nem is az általa kiváltott következmények lényegének meghatározásáról van szó, hanem egy általánosabb, nagyon fontos jelenség vizsgálatáról. Ki uralkodik, kin? A technológia rajtunk, vagy pedig mi a technológián? Ő vezet-e bennünket oda, ahová akar, esetleg a pusztulásunkba, vagy pedig mi kényszeríthetjük őt arra, hogy meghajoljon az akaratunk előtt? Viszont mi más lehet, hacsak nem a technológiai gondolat, ami ezeket a törekvéseket meghatározza? S vajon a helyzet mindig egyforma-e, vagy pedig maga az „emberiség-technológia" viszony változik a történelem folyamán? Ha így van, akkor merrefelé tart ez az ismeretlen mennyiség? Ki kerekedik majd felül, ki szerzi meg magának a civilizációs hadművelethez szükséges stratégiai terepet: a rendelkezésére álló technológiai eszközök arzenáljából kényekedve szerint válogató emberiség, vagy pedig a technológia, amely az automatizálással megkoronázza az ember kiűzetését a technológia birodalmából? Léteznek-e olyan technológiák,



amelyek elképzelhetőek ugyan, de egyszer s mindenkorra megvalósíthatatlanok? És akkor mi dönti el ezt a megvalósíthatatlanságot: a világ szerkezete-e, vagy a mi korlátozott lehetőségeink? Létezik-e civilizációnknak egy másik lehetséges nemtechnológiai fejlődési iránya is? S a miénk vajon tipikus-e a világmindenségben, a normát jelenti-e, vagy pedig a normától való eltérést? Próbáljunk meg választ találni e kérdésekre, még akkor is, ha az effajta keresés nem vezet mindig egyértelmű eredményhez. Kiindulópontul az effektorok osztályozásának szemléltető táblázata fog szolgálni, vagyis azoké a működésre, hatásra képes rendszereké, amelyeket Pierre de Latil sorol fel könyvében. Az effektorok három főosztályát különbözteti meg. Az elsőhöz, a determinált effektorokhoz tartozó szerszámok lehetnek egyszerűek (pl. a kalapács), összetettek (pl. a számológépek, a klasszikus gépek), a közeggel (visszacsatolás nélkül) összekapcsolt rendszerek (pl. az automatikus tűzjelző készülék). A második osztály a szervezett effektoroké, ez a visszacsatolással bekapcsolt rendszereket foglalja magában: a determinált hatással beépített automatákat (az önműködő szabályozókat, pl. a gőzgépen), a változó hatáscélú automatákat (amelyek kívülről programozottak, pl. az elektronikus agy) és az önprogramozó automatákat (az önszervezésre képes rendszereket). Ez utóbbiakhoz tartozik az állat és az ember. Még egy szabadsági fokkal gazdagabbak azok a rendszerek, amelyek céljuk elérésének érdekében képesek önmagukat megváltoztatni (Latil e szabadságtípus-képességet „valakinek" nevezi, és a következő módon értelmezi ezt: addig, amíg az ember szervezettsége és testének anyaga „adott", ezek a sokkal magasabb típusú rendszerek, immár csupán az anyag, a nyersanyag által korlátozva, képesek saját szervezeti rendszerüket radikálisan átalakítani, példának tekinthetjük a természetes fejlődésben részt vevő élő biológiai fajt. A még magasabb rendű, hipotetikus Latil-



féle effektornak még az a szabadsága is megvan, hogy saját maga választja meg azt az anyagot, amelyből „önmagát felépíti". Az ilyen, legmagasabb szabadsági fokú effektor példájaként Latil a kozmikus anyagnak a Hoyle-elmélet szerinti önteremtő mechanizmusát hozza fel. Könnyű megállapítanunk, hogy létezik ennél sokkal kevésbé hipotetikus és könnyebben igazolható ilyenfajta rendszer: a technológiai evolúció. Ez magán viseli a visszacsatolásos, „bentről" programozott, tehát „önszervező", ezenkívül (a fejlődő biológiai fajhoz hasonlóan) tökéletes önátalakító szabadsággal rendelkező és (minthogy minden dolog, ami csak a világegyetemben található, a technológia rendelkezésére áll) saját építőanyagát is szabadon megválasztó rendszer minden ismertetőjegyét. A Latil által javasolt, növekvő szabadsági fokokat felmutató effektor-rendszert leszűkítettem, kihagytam néhány nagyon is vitatható részletét. Mielőtt a továbbiakat kezdenénk mérlegelni, nem lesz haszontalan még hozzáfűznünk az elmondottakhoz, hogy ez az osztályozás itt bemutatott alakjában egyáltalán nem teljes. Elképzelhetünk olyan rendszereket, amelyek még további szabadsági fokkal rendelkeznek: hiszen a világmindenségben található anyagok közti választás szabadsága a dolog természeténél fogva a világmindenség adott „alkatrészkatalógusára" korlátozódik. Elképzelhető olyan rendszer is, amely nem elégszik meg az adott lehetőségek közti választással, hanem „katalóguson kívüli", a világmindenségben nem létező anyagokat alkot. A teozófus hajlandó volna az ilyen „maximális szabadsággal rendelkező önszervező rendszert" istenként tisztelni: ámde az említett hipotézisre nincs szükségünk, mivelhogy még a mai szerény tudásunkra támaszkodva is feltételezhetjük, hogy „a katalógusban nem szereplő alkatrészek" (pl. bizonyos, a világegyetemben „normális" körülmények között nem létező szubatomi részecskék) megalkotása igenis lehetséges. Hogy miért? Azért, mert a világmindenség nem valósítja meg az összes

lehetséges anyagszerkezeteket, pl. tudomásunk szerint sem a csillagokban, sem bárhol egyebütt nem alkotott meg írógépeket; pedig „potenciálisan" megvan benne e gépek létrejöttének lehetősége, és szabad feltételeznünk, hogy ugyanez a helyzet az olyan jelenségekkel, amelyek az őket hordozó térben és időben a világmindenség által (legalábbis a jelenlegi létfázisában) még létre nem hozott anyagfajtákra és energiafajtákra vonatkoznak.



A HASONLÓSÁGOK Az evolúció őskezdeteiről semmi bizonyosat sem tudunk. Viszont alapos ismereteink vannak az új fajok keletkezésének dinamikájáról, kezdve létrejöttüktől - tündöklésük tetőpontján át a hanyatlásukig. Az evolúció útjainak száma csaknem annyi, mint a nemeké, de mindegyik útnak számos közös vonása van. Az új faj észrevétlenül jelenik meg a világon. Külső képét a már létező fajoktól kölcsönözte, s ez a kölcsönzés mintha a konstruktőr találékonyságának erőtlen voltáról tanúskodnék. Kezdetben igen kevés jel vall arra, hogy a belső felépítésnek az átalakulása, amelynek a faj majd későbbi felvirágzását köszönheti, lényegében már le is zajlott. Az új faj első képviselői rendszerint kicsinyek, ezenkívül egy sereg kezdetleges vonásuk van, mintha születésük az elsietés és bizonytalanság uralma alatt történt volna meg. Egy ideig félig rejtőzködve tengődnek, csak nehezen állják a már régóta létező s a világ által támasztott igényekhez maximálisan alkalmazkodott fajok versenyét. Végre aztán, az általános egyensúly megváltozásának eredményeként, amit a környezet látszólag jelentéktelen változásai váltottak ki (környezetnek pedig a faj szempontjából nemcsak a geológiai világ tekintendő, hanem az abban élő összes többi faj is), megindul az új faj terjeszkedése. Amint elfoglalt élethelyekre (biotop) hatol be, határozottan megmutatja versenytársaival szembeni fölényes helyzetét a létért való küzdelemben. Amikor pedig lakatlan területre érkezik,







melyet még senki sem vett birtokába, akkor nyomban bekövetkezik az adaptív radiációs vagy divergenciás robbanás, amelynek „sugarai" a változatok széles spektrumának adnak életet: ezeknél a kezdetlegesség eltűnő maradványai az új szerkezeti megoldások tömegével párosulnak, mind merészebben uralják külső alakjukat és szerveik új funkcióit. Így, ezen az úton a faj eljut virágzásának csúcspontjára, azzá válik, ami egész korszaknak ad nevet. Uralmának ideje a szárazon, a tengerben vagy a levegőben hosszú ideig tart. Azonban végül bekövetkezik a homöosztatikus egyensúly megingása. Még nem mutatkozik meg, hogy ez a faj elvesztette a játszmát. A fajfejlődés dinamikája új, korábban még nem látott vonásait teremti meg. A faj főtörzsének képviselői hatalmassá növekszenek, mintha a gigantizmusban keresnének védelmet a fajt fenyegető veszedelem ellen. Egyidejűleg pedig ismét fellép az adaptív radiáció, ezúttal azonban gyakran tűnnek fel a túlspecializálódás jegyei. Az oldalágak igyekeznek olyan környezetbe kerülni, ahol a versengés viszonylag gyengébb. Ez utóbbi manővert gyakran siker koronázza, és amikor már nyomuk sincs az óriásoknak, amelyek létrehozásával a faj főtörzse megpróbált védekezni a pusztulás ellen, akkor, amikor az egyidejűleg ugyancsak megkísérelt ellentétes irányú próbálkozások ugyancsak kudarcot vallottak (mivel egyes evolúciós áramlatok egyidejűleg a testnagyság gyors csökkenése felé vezetnek), annak az oldalágnak az utódai, amely a konkurrenciaterület határvidékein, perifériáin szerencsésen kedvező viszonyokat talált magának, makacsul szinte változás nélkül kitartanak, mint utolsó tanúbizonyságai fajuk egykori hatalmának és tömeges voltának. Kérem, bocsássák meg nekem ezt a némileg túlzsúfolt stílust, ezt a példákkal nem erősített szónokiasságot, de a konkrétságnak ez a hiánya arra vezethető vissza, hogy a két fejlődésről - a biológiairól és a technológiairól - egyszerre akartam beszélni. Valóban: a fő törvényszerűségei ennek is, meg annak is



bővelkednek a meglepő, elgondolkodtató hasonlóságokban. Nemcsak az első hüllők hasonlítottak a halakra s az első emlősök a gyíkokra: hanem az első repülőgép, az első automobil vagy az első rádiókészülék is az őket megelőző formák lemásolása útján kapta meg külső alakját. Ahogyan az első madarak röpködő tollas gyíkocskák voltak; az első autó élénken emlékeztetett egy olyan homokfutóra, amelynek levágták a rúdját, a repülőgépet a papírsárkányról „koppintották le" (illetve közvetlenül a madárról...), a rádiót pedig a korábban feltalált telefonról. Abban is hasonlóság van, hogy az őstípusok méretei rendszerint nem voltak nagyok, felépítésük pedig meghökkentően kezdetlegesnek bizonyult. Apró volt mind az első madár, mind a ló vagy az elefánt déd-ükapja, az első gőzmozdonyok mérete nem haladta meg egy közönséges szekérét, az első villanymozdony pedig még kisebbre sikerült. Egy-egy új biológiai, illetve technikai konstrukciós elv kezdetben inkább szánalmat kelt, mintsem lelkesedést. Az ős-gépkocsik lassabban mozogtak, mint egy-egy jó lovaskocsi, az első repülőgépek csak üggyel-bajjal tudtak felemelkedni a földről, a recsegő rádióadások hallgatása pedig még a fémes hangú fonográfhoz viszonyítva sem jelentett élvezetet. Ugyanúgy ahogyan az első szárazföldi állatok már nem voltak jó úszók, de a jó gyalogló mintaképeinek sem tekinthették volna őket. A tollas gyíkocska - az Archaeopteryx lithografica - inkább csak felszállt, mintsem repült. Csak a tökéletesedés mértékében kerülhetett sor az említett „radiációra", divergenciára. Ahogyan a madarak meghódították az égboltot, a növényevő emlősök pedig a sztyeppéket, ugyanúgy vette birtokba a belsőégésű motorral működő jármű az utakat, ezzel mintegy kijelölve az egyre jobban specializálódó változatok kialakulása felé vezető irányt. A gépkocsi nemcsak hogy kiszorította a „létért való küzdelemben" a delizsánszt, a postakocsit, hanem „megszülte" az autóbuszt, a teherautót, a bulldózert, a motoros fecskendőt, a harckocsit, a



terepjárót, a tartályautót és az egyéb változatok tucatjait. A repülőgép, miután birtokába vette a légtér „ökológiai fülkéit", még gyorsabb fejlődésnek indult, s már többször meg is változtatta alakját s hajtóművének rendszerét (a dugattyús motor átadta helyét a turbólégcsavaros motornak, a turbinának, végül a sugárhajtásnak; rövid távon már veszedelmes vetélytársa a közönséges repülőgépnek a helikopter stb.). Érdemes megjegyeznünk, hogy ahhoz hasonlóan, ahogy a ragadozó állat stratégiája befolyásolja áldozata viselkedését, ugyanúgy a „klasszikus" repülőgép is védekezik a helikopter-invázió ellen: az új típusok egyike a tolósugár irányának megváltoztatásával függőlegesen is képes fel- és leszállni. Ezt tulajdonképpen a funkciók maximális egyetemességéért folytatott harc, amit kitűnően ismer minden fejlődéstan-kutató. A két említett közlekedési eszköz még nem érte el fejlődésének tetőző fázisát, tehát nem is beszélhetünk késői alakjaikról. Más a helyzet a kormányozható léghajóval, amely a levegőnél nehezebb gépek fenyegetésének súlya alatt abba az elefantiázisba esett, amely oly jellemző a kihalásra ítélt evolúciós ágak halál előtti felvirágzására. Századunk harmincas éveinek utolsó Zeppelinjeit bízvást odaállíthatjuk a krétakor Atlantosaurusai és Brontosaurusai mellé. 4 Ugyanígy óriás méreteket öltöttek a teherszállító gőzmozdonyok utolsó típusai is, mielőtt kiszorította volna őket a Diesel- és a villamos vontatás. S ha a méretcsökkentő fejlődési irányokra keresünk oly példát, mely másodlagos radiációval, divergenciával igyekszik kijutni a fenyegető veszélyből, akkor tekintsünk a rádióra és a filmre. A televízió konkurrenciája a rádió-vevőkészülékek viharos „adaptív radiációját" váltotta ki, új ökológiai fülkékbe való behatolásukat idézte elő: így jelentek meg a miniatűr zsebrádiók, s ezekkel egyidejűleg a túlspecializálódás jegyében az olyan más változatok, mint a térhatású ún. high fidelity készülékek a beléjük épített kiváló minőségű hangrögzítővel stb. Ami a mozit illeti, a



televízióval folytatott harcában jelentős mértékben megnövelte vetítővásznát, sőt olyan tendenciát is mutat, hogy „körülvegye" vele a nézőt (videoráma, cirkoráma). Tegyük hozzá, hogy elképzelhető a mechanikus vontatás olyan további fejlődése, amely a kereket teszi elavulttá. Mire majd a jelenkori autókat végleg kiszorítja valamilyen „légpárnás" megoldás, akkor minden valószínűség szerint a „klasszikus" gépkocsinak még utolsó „oldalági" leszármazottjaként fog tengődni mondjuk az apró fűnyíró belsőégésű motoros gépecske, melynek szerkezete az autókorszaknak lesz távoli tükörképe, mint ahogyan az Indiaióceán szigetvilágának bizonyos gyíkjai a mezozoikumi óriáshüllőknek utolsó élő utódai. Mind a bioevolúciónak, mind a technológiai evolúciónak alaktanilag hasonló dinamikáját rajzlapon lassan emelkedő, majd tetőződése után lefelé, a pusztulásba haladó görbe vonallal ábrázolhatjuk: ez a hasonlóság azonban nem meríti ki e két hatalmas terület közt lehetséges összes analógiákat. Találkozunk másokkal, még bámulatosabbakkal is. Így pl. az élő szervezeteknek számos olyan egészen különös tulajdonsága létezik, melynek keletkezése és fennmaradása nem magyarázható meg egyszerűen az adaptációs értékükkel. A közismert kakastaréjon kívül megemlíthetjük a különféle madarak kakasainak pompás tollazatát, pl. a páváét; a fácánét, sőt bizonyos fosszilis hüllők vitorlára hasonlító gerinctaraját. Ehhez hasonlóan egy-egy meghatározott technológia alkotásainak többsége látszólag felesleges, funkció nélküli vonásokat mutat fel, amelyeket sem működtetési viszonyaik, sem felhasználási módjaik nem indokolnak. Szerfelett érdekes és bizonyos értelemben mulatságos hasonlóságát figyelhetjük meg annak, ahogyan a nemi kiválogatódás kritériumai szülte konstrukciók behatolnak a biológiai fejlődés területére az első esetben, és ahogyan a másodikban, a divat igényei által létrehozott formák hatolnak be a technológia területére. Ha az érthetőség kedvéért





csak a mai automobil példájára korlátozzuk megfigyeléseinket, akkor látni fogjuk, hogy a kocsi fő tulajdonságait a technológia pillanatnyi állása diktálja a tervezőnek, ha tehát - mondjuk - a hátsókerék-meghajtást fenntartva, a motort elöl kell elhelyezni, akkor a tervező kénytelen az utasülések térségén végigvezetni egy kardántengelyt. Ámde a közlekedési eszköz „működési" alapelvének e megszeghetetlen követelménye és a fogyasztó ízlésétől függő kívánságok között tág tere nyílik az „ötletek játékának", hiszen a fogyasztónak ajánlani lehet különféle alakú és színű autókat, az ablakok hajlásszögét és nagyságát változtatni lehet, a legkülönbözőbb díszítéseket, krómozásokat stb. halmozhatják a kocsikra. A technológiai termékek változékonyságának, amelyet a divat pressziója hívott életre a bioevolúcióban a másodlagos ivarbélyegek rendkívüli változatossága felel meg. Ezek a bélyegek eredetileg véletlen változások - mutációk - eredményeként jöttek létre, de azután megerősödtek a következő nemzedékekben is, minthogy hordozóik meghatározott privilégiumokkal rendelkező szexuális partnereknek bizonyultak. Ilyen módon az autók „uszonyainak", krómozott mütyürkéinek, díszeinek dús fantáziával megformált hűtőrácsainak, első és hátsó fényszóróinak megfelelői: a hímek és nőstények nászruhái, tollazatuk, különleges kinövések a testükön, avagy - last but not least - a zsírszövetnek olyan megoszlása, ami bizonyos arcvonásokkal párosulva, szexuális vonzást gyakorol. Persze a „szexuális divat" tehetetlenségi ereje a bioevolúcióban sokkal nagyobb, mint a technológiaiban, hiszen a természet mint tervező nem váltogathatja évről évre az általa kitermelt modelleket. A jelenség lényege azonban - a „gyakorlatiatlan", „lényegtelen", „ateleologikus", vagyis „nem célratörő" tényezőnek az élőlények sajátos fejlődésére és a technológia termékeire gyakorolt hatása - egyaránt felfedezhető és igazolható a tetszés szerint kiválogatott esetek óriási tömegén. A két hatalmas evolúciós törzsfa között a hasonlóságok egyéb,



kevésbé szembetűnő jelenségei is felfedezhetőek. Így pl. a bioevolúció ismeri a mimikri jelenségét, vagyis azt, hogy egyes fajok egyedei más fajok egyedeihez válnak hasonlókká olyankor, amikor ez az „utánzóknak" hasznos. Nem mérges rovarok a megtévesztésig hasonlíthatnak olyan veszedelmes fajok egyedeire, amely fajokkal nem is állnak rokonságban, sőt néha csak egyes testrészeit „ábrázolják" valamely olyan állatnak, amelynek semmi köze sincs a rovarokhoz: egyes lepkék szárnyán látható ijesztő „macskaszemekre" gondolok például. A mimikri analógiáját megtaláljuk a technológiában is. A XIX. századi lakatos- és kovácstermékek túlnyomó része a növényformák „utánzásának" jegyében született meg (a vashídszerkezetek, a korlátok, a lámpatartók, a kerítések, sőt még az öreg mozdonyok kéményén látható „koronák" is növénymotívumokat utánoztak). Az olyan közönséges használati tárgyaink, mint a töltőtoll, az öngyújtó, a lámpák, az írógép manapság gyakran „áramvonalas" alakot öltenek: a repülőgépgyártásban, a nagy sebességek technikájában kialakított formát utánozzák. Az igazság az, hogy ez a mimikri-fajta nem rendelkezik azokkal a mély gyökerekkel, amelyek biológiai analogonját jellemzik; a technoevolúcióban inkább csak az alárendelt, a másodlagos jellegű technológiákra gyakorolt hatásával találkozunk, egy kulcsfontosságú technológiának, és ráadásul sok mindent egyszerűen a divattal magyarázhatunk. Egyébként, azt megállapítani, hogy az adott esetben egy formát milyen mértékben határozott meg a konstruktőri törekvés, és mennyi benne a használók keresletének szerepe, legtöbbször lehetetlen. Itt ugyanis körforgás jellegű folyamatokkal van dolgunk, amelyekben ok és okozat nem egyszer helyet cserél, s ahol számos pozitív és negatív visszacsatolás lép fel: a biológiában az élő szervezetek, a technikai civilizációban pedig a soron következő ipari termékek csak apró részecskéi ezeknek az átfogó folyamatoknak. Ez a megállapítás egyúttal a kétfajta fejlődés





hasonlatosságának genezisére is fényt derít. Mindkettő ugyanis szinte azonos szabadsági fokkal rendelkező anyagi folyamat, és dinamikus törvényszerűségeik is közel állnak egymáséhoz. E folyamatok azokban az önszervező rendszerekben zajlanak le, amelyeket Földünk bioszférája és az ember technikai tevékenységeinek összessége alkot, s az effajta rendszert mint egészet, a „haladás" jelenségei jellemzik, vagyis a homöosztázis hatásosságának növekedése, s a közvetlen céljuk az ultrastabilis egyensúlyi állapotra való törekvés. 5 Biológiai példák felhasználása további vizsgálódásaink során is hasznosnak és gyümölcsözőnek fog bizonyulni. A hasonlóságok mellett azonban e két evolúciót messzemenő különbözőségeik is jellemzik, melyeknek tanulmányozásával egyaránt rádöbbenhetünk a Természetnek nevezett, állítólag eszményi Konstruktőr gyengeségeire, korlátozottságára, valamint rábukkanhatunk azokra a váratlan lehetőségekre is (és veszedelmekre is), amelyeket az emberi kézbe vett technológia lavinaszerű fejlődése rejt magában. „Az emberi kézbe vett" technológiát említettem, hiszen a technológia (legalábbis egyelőre) nem „ember nélküli", hanem csak „az emberiséggel kiegészítve" lehet teljes, és talán éppen ebben rejlik a leglényegesebb eltérés: a bioevolúció ugyanis kétségkívül erkölcsön kívüli folyamat, amit a technológiairól nem mondhatunk el.

AZ ELTÉRÉSEK 1. Két evolúciónk közt az első eltérés genetikai jellegű, és a létrehozó erő kérdésére vonatkozik. A bioevolúció „létrehozója" a Természet, a technoevolúcióé pedig az Ember. A bioevolúció „startjának" megmagyarázása, leírása máig is a legtöbb fejtörést okozza. Az élet keletkezésének problémája igen fontos helyet foglal el vizsgálódásainkban, megoldása ugyanis lényegesen





többet jelent, mint azt, hogy egyszerűen felderítettük Földünk távoli múltja egyik történeti tényének okait. Nem is önmagában ez a tény érdekel bennünket, hanem a következményét firtatjuk, mivel a következmény technológiánk további fejlődésének szempontjából a lehető legidőszerűbb. Ez a fejlődés ahhoz a ponthoz vezet el, amelytől már-már nem haladhatunk tovább anélkül, hogy nem ismerjük a lejátszódó roppant bonyolult - az élet jelenségeivel egyenlő mértékben bonyolult - jelenségeket. A lényeg nem abban rejlik, hogy „utánozni" tudjuk-e az élő sejtet. Nem másoltuk le a madarak repülésének mechanikáját sem, mégis repülünk. Nem követni, nem utánozni akarunk, hanem megérteni. És éppen ez a kísérletünk, a biogenezis „konstruktőri" megértése, ütközik a legnagyobb nehézségekbe. A hagyományos biológia a termodinamikát jelöli meg a kérdésben illetékes bíróként. A termodinamika arra tanít, hogy a tipikus fejlődés a bonyolulttól a kevésbé bonyolult, az egyszerűbb felé való haladást jelenti. Ám az élet keletkezése ellenkező irányú folyamat volt. Még ha elfogadjuk is általános törvénynek ezt a hipotézist, hogy létezik „egy minimális bonyolultsági küszöb", melyet átlépve az anyagi rendszer nemcsak hogy megőrizheti meglevő szervezettségét a kívülről reá ható zavaró hatások ellenére, hanem változatlan formában átadni is képes azt az utódorganizmusoknak - ez a hipotézis azonban egyáltalán nem magyarázza meg a biogenezist, - nem jelent genetikai magyarázatot. Valamikor ugyanis, valamilyen szervezetnek elsőként kellett átlépnie ezt a bizonyos küszöböt. S itt rendkívül fontos az a kérdés, hogy ez vajon az ún. véletlen hatására történt-e meg, vagy ugyancsak valamilyen oksági összefüggés miatt? Más szóval: vajon az élet „startja" kivételes jelenség volt-e (mint a lottó-főnyeremény), vagy pedig tipikus (mint az, hogy a lottón nem ütjük meg a főnyereményt)? A biológusok, amikor az élet ősnemződésének kérdésében szót kérnek, azt mondják, hogy annak fokozatos, egy sereg szakaszból

összetevődő folyamatként kellett lejátszódnia, s mi több, ennek során az őssejt keletkezéséhez vezető út minden egyes szakaszának külön, saját meghatározott valószínűségének kellett lennie. Hogy az ősóceánban elektromos kisülések hatására aminosavak jöttek létre, ez pl. teljesen valószínű; már kisebb valószínűségű, hogy ezekből a savakból peptidek keletkeztek, de azért sok szól amellett is, hogy ez megtörténhetett, míg az enzimeknek, az élet eme katalizátorainak, a biokémiai reakció irányítóinak spontán szintetizálódása - az említett összefüggésben igen-igen rendkívüli jelenségnek tekinthető (pedig az élet keletkezéséhez nélkülözhetetlen). Ahol a valószínűség irányít, ott statisztikai jellegű törvényekkel van dolgunk. A termodinamika éppen ilyen típusú törvényeket reprezentál. A termodinamikai valószínűség szemszögéből a fazékban tűzre tett víz felforr, de nem abszolút biztonsággal. Fennáll annak a lehetősége is, hogy a tűzre tett víz megfagy, csak éppen a bekövetkeztének esélye csakis csillagászati számokkal kifejezhetően csekély. Igaz, lehet úgy is érvelni, hogy azok a jelenségek, amelyek még termodinamikailag is a lehető legvalószínűtlenebbek, egyszer mégiscsak lefolynak, csupán türelemmel kell kivárni a bekövetkeztüket, márpedig az élet fejlődésének lehetett kellő „türelme", hiszen évmilliárdokig tartott... Az ilyen érv eléggé meggyőzően hangzik, egészen addig, amíg nem tesszük a matematika mikroszkópja alá. Mert tegyük fel: a termodinamika még ha „megbékül" is a fehérjéknek aminosav-oldatban való spontán keletkezésével - az enzimek ősnemződésével sehogy sem „békül meg". Még ha az egész Föld egy fehérjeleves egyetlen óriási óceánjává válna is, még ha átmérője ötszöröse volna is a valóságosnak - a levesnek még ez a tömege sem volna elegendő olyan rendkívüli mértékben specializálódott, szűk hatásspektrumú enzimek spontán, véletlenszerű keletkezéséhez, amilyenek az élet „megindításához" szükségesek. A lehetséges enzimek száma nagyobb az egész világmindenség összes csillagaiénál. Ha az







ősóceánban kuksoló fehérjéknek erre a spontán fermentumkeletkezésre kellett volna várakozniuk, akkor jószerével elvárakozhattak volna az örökkévalóság végéig. Tehát azért, hogy a biogenezis egy bizonyos szakaszának megvalósulását megmagyarázhassuk, egy rendkívül valószínűtlen jelenséget - a kozmikus lottójáték valóságos „főnyereményét" kellene posztulálnunk. Valljuk meg őszintén: ha mi mindnyájan, közénk értve a tudósokat is, csak értelmes robotgépek és nem hús-vér lények volnánk, akkor félkezünk ujjain elszámlálhatnánk azokat a tudósokat, akik hajlandóak lennének az élet keletkezésének egy ilyen valószínűségi variánsát elfogadni. Az a tény, hogy most többen vannak, nem is annyira ennek igaz voltába vetett általános meggyőződésünkből, mint inkább abból az egyszerű tényből fakad, hogy élünk, tehát mi magunk lettünk a biogenezis bizonyító, bár közvetetten bizonyító érve. Mert két- vagy négymilliárd esztendő elég lehet a fajok keletkezéséhez és fejlődéséhez, de semmiképpen sem elegendő ahhoz, hogy az összes elképzelhető lehetőségek statisztikai zsákjából vaktában történő, megismétlődő „húzások" útján élő sejt jöjjön létre. Így közelítvén meg a dolgot nemcsak azt állapíthatjuk meg, hogy tudományos módszertani szempontból valószínűtlen (a módszertan ugyanis a tipikus jelenségekkel és nem a kiszámíthatatlanság mellékízét éreztető lottóhúzásokkal foglalkozik), hanem teljesen félreérthetetlen ítéletet is mondunk, amely sikertelenségre kárhoztatja az „élet technológiai megszerkesztésének" vagy akár csupán a „nagyon bonyolult rendszerek technológiai megszerkesztésének", bármely kísérletét, ha egyszer az ilyen rendszerek keletkezése ilyen elképesztően ritka eseménytől függ. Még szerencse, hogy maga ez a valószínűségi felfogás - hamis. Abból ered, hogy mi csak kétfajta rendszert ismerünk: az igen egyszerűeket, mint amilyenek az általunk eddig megszerkesztett





gépek, és a mérhetetlenül bonyolultakat, amilyenek az összes élőlények. A közbenső láncszemek teljes hiánya okozta, hogy túlságosan is görcsösen kapaszkodunk a jelenségek termodinamikus magyarázatába, amely nem veszi figyelembe az egyensúlyi helyzet felé törekvő rendszerek saját törvényeinek fokozatos kialakulását. Ha pedig ez az egyensúlyi állapot olyan szűk határok között helyezkedik el, mint az óra esetében, amelynél egyenértékű ingájának megállásával, akkor hiányzik az anyagunk ahhoz, hogy a tapasztaltakat olyan sok dinamikai lehetőséggel rendelkező rendszerre extrapolálhassuk, mint amilyen egy bolygó, ahol a biogenezis megkezdődött vagy egy laboratórium, amelyben a tudósok önszervező berendezéseket szerkesztenek. Az ilyen, ma még viszonylag egyszerű önszervező berendezések éppen ezeket a keresett közbenső láncszemeket képviselik. Keletkezésük, pl. élő organizmusok alakjában, semmiképpen sem jelenti, a véletlen lottóján megütött főnyereményt, hanem egy igen nagyszámú különböző elemekben és tendenciákban gazdag rendszer dinamikus egyensúlyának elkerülhetetlenül bekövetkező állapotai nyilvánulnak meg benne. Az önszervezési folyamatok tehát nem kivételes, hanem tipikus jelenségek, az élet keletkezése pedig egyszerűen egyik megjelenése a világegyetemben oly közönséges homöosztatikus szervező folyamatoknak. A világmindenség termodinamikai mérlegét ez egyáltalán nem bontja meg, hiszen az globális mérleg, amely tömegestül ad lehetőséget az olyan jelenségeknek, mint amilyen pl. az, hogy könnyebb (tehát egyszerűbb) elemekből nehezebbek (tehát bonyolultabbak) keletkezzenek. Így tehát az olyan jellegű hipotéziseket, mint amilyen a MonteCarlo-típusú kozmikus rulett hipotézise, amely az elemien egyszerű mechanizmusok ismeretére támaszkodó következtetések módszertanilag naiv meghosszabbítása, a „kozmikus pánevolúció" tézise váltja fel, ez a tézis bennünket a ritka







találatokra passzívan várakozni kényszerített lényekből konstruktőrökké avat, és képessé tesz arra, hogy szabadon válasszunk a lehetőségek elképesztő tömegéből, melyek az egyre bonyolultabb önszervező rendszerek felépítésének általános építési elveiben rejlenek. Külön kérdés az, hogy miként tudjuk elképzelni eme általunk posztulált parabiológiai evolúciók fellépésének gyakoriságát a világegyetemben, és azt, hogy vajon a mi földi felfogásunk szerinti psziché keletkezése lesz-e a végső kiteljesedésük. Ez azonban külön vizsgálódások témája, amelyek az asztrofizika birodalmából származó hatalmas és kiterjedt tényanyag feldolgozását kívánják meg. A Természet, a Nagy Konstruktőr évmilliárdok óta végzi kísérleteit, s ennek során az egyszer s mindenkorra megadott anyagból (ami egyébként szintén problematikus...) kihozza mindazt, ami csak lehetséges. A Természet-mama és Véletlenpapa fia, az ember, figyeli ezt a fáradhatatlan tevékenységet, és ősidők óta kérdezgeti, hogy mi az értelme ennek a halálosan komoly, mert életre-halálra menő, kozmikus játéknak. A kérdés megválaszolatlan, ha az embernek az a sorsa, hogy örökké csak kérdezzen... Az persze más dolog, ha önmaga kezd felelgetni erre a kérdésre, elragadva a természettől annak bonyolult titkait, és megalkotva a tulajdon képére és hasonlatosságára a technológiai evolúciót.

2. A vizsgálatunk tárgyává tett két evolúció második eltérése a módszerben rejlik, s a „hogyan" kérdését illeti. A biológiai evolúció két szakaszra oszlik. Az első a „startnál", a holt anyagnál kezdődik, és a környezetüktől (a közegtől) határozottan elkülönült élő sejtek keletkezéséig tart. Amíg a második fázisnak, a fajok keletkezési szakaszának általános törvényszerűségeit és számos konkrét folyamatát meglehetősen jól ismerjük, addig erről a kezdeti szakaszáról tulajdonképpen semmi határozottat sem



mondhatunk. Ezt a szakaszt sokáig lebecsülték - mind időtartamának hosszúságát, mind pedig a benne lezajló jelenségeket illetően. Ma úgy véljük, hogy az evolúció teljes időtartamának legalább a felét átfogta, tehát mintegy kétmilliárd évig tartott, és ennek ellenére is egyes szakemberek mégis a túlságos rövidségére panaszkodnak. Arról van szó, hogy akkor konstruálódott meg a sejt, a biológiai építkezés téglája, amelynek elvi sémája teljesen azonos a milliárd év előtt élt háromkaréjos ősrákoknál és a mai kamillavirágnál, a hidránál, a krokodilusnál vagy az embernél. Ami a legbámulatosabb és ami ténylegesen érthetetlen: az ennek az építőanyagnak az egyetemessége. Minden sejt - legyen az a papucsállatka egyetlen sejtje, az emlősök izomzata, a növény levele, a csiga nyálkamirigye vagy egy rovar potroha, teljesen azonos alapvető részekből áll: a mag, azzal a lehetőségek legvégső határáig kifinomult molekuláris mechanizmussal, amely az öröklött információkat közvetíti, a mitokondriumok enzimális rendszere, a Golgi-készülék, és mindegyik sejtben potenciálisan ott rejlik a dinamikus homöosztázis lehetősége, a specializálódó differenciálódás, és ezzel együtt minden megvan, ami a többsejtűek hierarchikusan felépülő szervezetéhez kell. A bioevolúció egyik alapvető törvényszerűsége a közvetlen hatás, ugyanis minden változás az alkalmazkodás pillanatnyilag időszerű követelményeit szolgálja; az evolúció nem tud olyan változásokat előidézni, amelyek csupán előkészítő lépések más, évmilliók múlva bekövetkezendő változásokhoz, ugyanis „nincs tudomása" arról, ami egymillió év múlva lesz. Vak konstruktőr ő, aki a próbálkozások és tévedések módszerével dolgozik. A mérnökkel ellentétben, nem képes arra, hogy „megállítsa" az élet rosszul működő gépezetét, s alaposan átgondolva annak alapvető működési sémáját, nekiveselkedjék, s gyökeresen átépítse. Éppen ezért még inkább csodálkozásra késztet, sőt megdöbbent bennünket az a „kiindulási előrelátása", amelyről akkor tett



tanúságot, amikor egy sokfelvonásos dráma bevezetéséül egy páratlanul univerzális és plasztikus építőanyagot alkotott. Hiszen, amint mondottuk, képtelen gyors és gyökeres rekonstrukciókat végrehajtani, tehát az öröklődés egész mechanizmusa, szuperstabilis volta, valamint az ebbe a mechanizmusba behatoló spontán véletlen mutációk (amelyek nélkül nem léteznék változás, tehát fejlődés sem), a nemekre osztódás, a szaporodásra való képesség, sőt még az élő szöveteknek azok a tulajdonságai is, amelyek a legkifejezettebben a központi idegrendszerben jelennek meg - mindez valahogyan már évmilliárdok előtt „elhelyeződött" az archeozoikumi sejtben. S ilyen előrelátást az a személytelen és nem gondolkozó konstruktőr tanúsított, aki látszólag a dolgoknak csak a pillanatnyi állapotával, az ősszervezetek adott, pillanatnyi nemzedékének életben maradásával törődött. Holmi mikroszkopikus méretű, nyálkafehérje csöppecskékkel, amelyek csak egyet tudtak: megőrizni önmagukat a fiziko-kémiai folyamatok ingatag egyensúlyi állapotában, és ennek a megőrződésnek dinamikus sztereotípusát képesek voltak átadni utódaiknak. Ennek, a fajok igazi evolúciójára előkészítő szakasznak az ősdrámáiról semmit sem tudunk, azoknak semmi, de semmi nyomuk sem maradt fenn. Nagyon is lehetséges, hogy ezeknek az évmillióknak folyamán egymás után jöttek létre és pusztultak el az ősélet különféle formái, amelyek tökéletesen különböztek nemcsak a mai, hanem a legrégibb kövült formáktól is. Lehetséges, hogy többször is keletkeztek nagyobb „majdnem-élő" konglomerátumok, egy időn át (melyet nyilván ismét évmilliókkal kellene mérni) még fejlődtek is, és csak a létért való küzdelem további állomásain szorultak ki ökológiai zugaikból lényegesen alkalmazkodottabb, univerzálisabb konkurrenseik könyörtelen nyomására. Ez elméletileg lehetségessé, sőt valószínűbbé tenné a kezdeti sokalakúságot és szétágazottságát azoknak az utaknak, amelyeken az önszervező anyag elindult, és





a szakadatlan kipusztítást, amely mintegy kiegyensúlyozná a befejezett egyetemességet tervező értelem hiányát. És minden bizonnyal a pusztulásra ítélt szerkezetek száma ezerszeresen haladhatta meg azt a maroknyi keveset, amely győztesen állt ki minden megpróbáltatást. A technológiai evolúció szerkesztő módszere egészen más. A természet - hogy képletesen fejezzük ki magunkat - kénytelen volt belehelyezni a biológiai építőanyagba minden potenciális lehetőséget amelyek csak később realizálódhattak; ezzel szemben az ember kifejlesztette a maga technológiáját és félredobta az egyik formát, hogy újabbakra térjen át. Az ember viszonylag szabadon választhatja meg építőanyagát, rendelkezésére állanak a magas és az alacsony hőmérsékletek, a fémek és az ásványok, a gázok, a folyadékok és a szilárd testek - ezért látszólag többre képes, mint az evolúció, amely arra ítéltetett, hogy csak a pillanatnyilag rendelkezésére állóval dolgozhatott: langyos vizes oldatokkal, ragacsos, sok tagból összetevődött szubsztanciákkal, a „téglácskáknak" viszonylag fukar gyűjteményével, amely az archeozoikumi óceánokban és tengerekben úszkált, és még ilyen korlátozott indulókészletből is mindent „kifacsart", ami egyáltalán kifacsarható volt belőle. Végeredményben a megelevenedett anyag technológiája mindmáig messze fölötte áll a mi kollektív erőfeszítéssel összegyűjtött elméleti tudásunkra támaszkodó, emberi, mérnöki technológiánknak. Más szóval: a mi technológiáink egyetemessége minimális. A technikai evolúció mind ez ideig valahogyan a biológiaival ellenkező irányban haladt: kizárólag szűken specializált berendezéseket alkotott. Legtöbb berendezésünk modellje az emberi kéz volt, és mi több, minden esetben annak is csupán egyetlen mozdulatát vagy erőfeszítését utánozza: a harapófogó, a fúró, a kalapács rendre az összeszoruló ujjakat, egy kinyújtott és csukló-, valamint könyökízületünk mozgása segítségével hosszanti tengelye körül forgatott ujjunkat, végül az öklünket









utánozza. Még az ún. általános munkagépek is alapjában véve csak szűken specializált berendezések, sőt a mostanában létesülő automatizált gyárak sem rendelkeznek a legegyszerűbb élő szervezetek plaszticitásával. Az univerzalitás elérésének lehetőségét, úgy látszik, az alkalmazkodó, önprogramozásra képes, önszervező rendszerek elméletének továbbfejlesztése mutatja majd meg, s az ilyen rendszereknek az emberrel való funkcionális hasonlatossága, természetesen, ugyancsak nem véletlen. Ennek az útnak a tetőpontja azonban - ellentétben némelyek elképzelésével - nem az ember vagy más élő szervezetek konstrukciójának a digitális berendezések elektromos szerkezetében való „másolása" lesz. Az élet technológiája egyelőre hatalmas előnyt élvez hozzánk képest. Utol kell érnünk nem azért, hogy majmoljuk, vakon utánozzuk az eredményeit, hanem azért, hogy mi még tovább jussunk, mint ő, akinek tökéletes volta csak látszólagos.

3. Az evolúciós módszertan külön fejezete az, amely az elmélet és a gyakorlat, az absztrakt tudás és a technológiai megvalósítás viszonyával foglalkozik. A bioevolúcióban természetesen nincs ilyen viszony, mert világos, hogy a természet „nem tudja, mit csinál", csak egyszerűen megvalósítja azt, ami lehetséges, ami az adott anyagi feltételekből önként fakad. Az ember nem egykönnyen békül meg az ilyen helyzettel, már csak azért sem, mert ő maga is a Természet-anyának „véletlen", „előre nem látott" sarjai közé tartozik. Ez a „fejezet" tulajdonképpen nem is fejezet, hanem hatalmas könyvtár. Kivonatolása meglehetősen reménytelen vállalkozásnak tűnik. Az a veszély fenyeget, hogy a magyarázatok óceánja összecsap a fejünk felett, ezért fokozott tömörségre kell törekednünk. Az őstechnológusok semminemű elmélettel sem rendelkeztek,

többek közt annál az egyszerű oknál fogva, mert azt sem sejtették, hogy a világon ilyesmi is van, s hogy egyáltalán lehetséges ilyesvalami. Az elméleti tudás évezredeken át a kísérlet közreműködése nélkül fejlődött: a mágikus gondolkodásra alapozva formálódott, amely az indukciónak egy sajátos fajtája, csak éppen a hibásan alkalmazott indukcióé. Előzménye az állatvilág feltételes reflexe, vagyis a „ha A, akkor B" séma szerinti reagálás. Nyilvánvaló, hogy mind az ilyesféle reflexet, mind pedig a mágiát a megfigyelésnek kellett megelőznie. Gyakran előfordult, hogy a helyes technológiai eljárások ellentmondásban álltak a kor hamis elméleti felfogásával, s ennélfogva - a kettő összeegyeztetésére - az álmagyarázatok egész sorozata jött létre (pl. azt a tényt, hogy a vizet szivattyúkkal nem lehetett tíz méternél magasabbra emelni, a horror vacuival, vagyis a természetnek az űrtől való „rettegésével" magyarázták. A mai értelmezés szerint a tudomány a világ törvényszerűségeinek kutatását, míg a technológia ezeknek a törvényszerűségeknek az emberi igények kielégítésére szolgáló felhasználását jelenti. Márpedig ezek az igények elvben ma is ugyanazok, mint voltak az egyiptomi fáraók korában. Az öltözködés, a táplálkozás, a fedél a fejünk felett, egyik helyről átjutni egy másikra, a betegségek elleni védekezés - íme, ezek a technológia feladatai. A tudomány az atomokra, molekulákra, csillagokra vonatkozó tényekkel törődik, nem pedig velünk, legalábbis nem olyan mértékben, hogy tevékenységében eredményeinek közvetlen hasznossága szolgáljon iránytűjéül. Itt meg kell jegyeznünk, hogy az elméleti kutatások érdekmentessége régebben sokkal szembetűnőbb volt, mint ma. A tapasztalat azonban megtanított arra, hogy nem létezik haszon nélküli tudomány, értelmezzük bár a „haszon" szót a legpragmatikusabban, minthogy soha senki sem tudja, hogy a világról szerzett melyik információ mikor válik gyakorlativá, vagy éppenséggel nagyon is hasznossá és értékessé. A botanika egyik leginkább „nélkülözhető" ága a lichenológia 5,



amely a penészgombákkal is foglalkozik, a szó szoros értelmében életadónak bizonyult attól a pillanattól kezdve, hogy felfedezték a penicillint. Vagy itt vannak az idiográfusok 6, a tényeknek ezek a fáradhatatlan gyűjtői, leírói és osztályozói - ezek régen igazán nem számíthattak hasonló sikerre. És íme, az ember, az a lény, akinek a gyakorlatiatlansága gyakran csak a kíváncsiságához mérhető, előbb érdeklődött az iránt, hogy hány csillag létezik és milyen a világmindenség szerkezete, mint ahogyan a földművelés elméletével vagy saját testének felépítésével foglalkozott volna. A megfigyelések gyűjtőinek és osztályozóinak aprólékos, nemegyszer valósággal mániákus munkájából épült fel lassanfokozatosan a tényeket a tárgyak és jelenségek rendszerének törvényeiben általánosító, ún. nomotetikus tudományok hatalmas épülete. Az elmélet ma még nagyon is a technológiai gyakorlat uszályában vonszolódik, s az ember konstruktőri tevékenysége sok mindenben az evolúció által használt „próbák és hibák" módszerre emlékeztet. Ahogyan az evolúció „próbálja ki" az állati és növényi „prototípusok" - a mutánsok - alkalmazkodási képességeit, ugyanúgy kutatja a mérnök az új felfedezések, a repülőszerkezetek, járművek, gépek reális lehetőségeit, gyakran méretarányos kismodellek készítésével. A téves megoldások empirikus kirostálásának és az egyre megújított próbálkozásoknak ez a módszere segítette a világra a XIX. század lényeges felfedezéseit: a szénszálas izzólámpát, a fonográfot, Edison dinamógépét és még korábban a gőzmozdonyt, illetve a gőzhajót. Ezek az eredmények tették népszerűvé a feltaláló alakját, mint olyan emberét, akinek az isteni szikrán, józan eszén, szívósságán, harapófogóján és kalapácsán kívül semmi másra sincs szüksége céljainak eléréséhez. Ez a módszer azonban - pazarló. Majdnem annyira pazarló, mint maga a bioevolúció, amelynek évmilliókra kiterjedő empirikus gyakorlata az áldozatok hekatombáit nyelte el: az élet új körülmények közötti fenntartása feladatának „téves





megoldásait". A technológia „empirikus időszakának" lényeges sajátossága nem is annyira az volt, hogy hiányzott az elméleti munka, mint inkább az elmélet másodlagos jellegében rejlett. Előbb hozták létre a gőzgépet, és csak utána született meg a termodinamika, előbb volt repülőgép, és csak utána dolgozták ki a repülés elméletét, előbb építettek hidakat, és csak később végezték el az idevonatkozó tudományos számításokat. Az ember megkockáztathatná azt az állítást, hogy a technológiában az empirikus módszer addig a határig igyekszik fejlődni, ameddig az egyáltalán lehetséges. Edison megkísérelte, hogy feltaláljon valamiféle „atommotort", ez azonban nem sikerült neki, és nem is sikerülhetett, mert a próbák és hibák módszerével egy dinamógép még csak felépíthető, de egy atomreaktor már nem. A technológiai empíria természetesen nem azt jelenti, hogy vaktában kapkodunk, az egyik megfontolatlan kísérlettől a másikhoz ugrunk át. A feltaláló gyakorlati szakembernek mindig van egy bizonyos koncepciója, vagyis inkább annak alapján, amit már elért (illetve, amit mások értek el őelőtte), tekintetével át tudja fogni az előtte álló út egy piciny szakaszát. Cselekvéseinek sorozatát a negatív visszacsatolás szabályozza (a kísérlet kudarca minden egyes esetben arra utal, hogy az út téves volt); végeredményben útja cikcakkos, de valahová mégis vezet, megvan a maga határozott iránya. Az elméleti tudás megszerzése lehetővé teszi a hirtelen ugrásszerű előretörést. A németek a második világháború idején nem ismerték a szuperszonikus, ballisztikus rakéták repülésének elméletét, s ezért a V-2 alakját empirikus kísérletek révén határozták meg (kismodellekkel, szélcsatornákban). A megfelelő képlet ismerete nyilván feleslegessé tette volna ezeknek a modelleknek a megépítését. Az evolúciónak egyetlenegy „tudása" van, az az „empirikus" jellegű tudás, amelyet a genetikai információs leírás tartalmaz. S ráadásul ez kettős „tudás". Egyfelől leírja és eleve meghatározza a leendő szervezet összes lehetőségeit (a szövetek „vele született



tudása"; miként kell működnie, hogy életfolyamatai ne álljanak meg; milyen legyen a szövetek és szervek kölcsönös viselkedése; és ezzel egyidejűleg, hogyan viselkedjen a test mint egész a környezettel szemben - ez az utóbbi információ egyenértékű az „ösztönökkel", a védekező reakciókkal, a tropizmusokkal stb.). Másfelől „potenciális" ismeret ez; nem fajlagos, hanem egyedi, nem előre meghatározott, hanem az egyedi élet folyamán a szervezet saját idegrendszere (agya) révén megszerezhető. Az evolúció képes az első ismeretfajtát egy bizonyos fokig (de csak egy bizonyos fokig) felhalmozni: hiszen a mai emlősállat felépítése a természetnek az őt megelőző vízi és szárazföldi gerincesek felépítésében szerzett évmilliós konstruktőri „tapasztalatait" tükrözi. Egyúttal azonban az is igaz, hogy az evolúció útközben nemegyszer „elveszíti" a biológiai problémák sok tekintetben kitűnő megoldásait. Ezért egy meghatározott állat (vagy akár az ember) felépítési terve korántsem lesz az összes előző optimális megoldások valamilyen összesítése. Belőlünk ugyanis nemcsak a gorilla izomereje hiányzik, hanem a hüllők, illetve az ún. „alsórendű" halak regenerálódási képessége is, továbbá a fogak szakadatlan megújhodásának mechanizmusa, amelynek birtoklásával a rágcsálók tűnnek ki, végül pedig az olyan univerzális alkalmazkodottság a vízhez mint közeghez, mint amilyennel a vízi életmódot folytató emlősök rendelkeznek. Nem kell tehát túlbecsülni a biológiai evolúció „bölcsességét", hiszen nemegyszer egész fajokat kergetett a fejlődés zsákutcájába, és nemcsak a hasznos megoldásokat, hanem ugyanolyan gyakran a pusztulásba vezető hibákat is megismételte. Az evolúció „tudása" empirikus és pillanat szülte jellegű, az élet látszólagos tökéletességét pedig azoknak az óriási tér- és időbeli távlatoknak köszönheti, amelyeket áthidalt, de ha tevékenységének a mérlegét megpróbálnánk megvonni, több kudarccal találkoznánk, mint sikerrel. Az ember tudása csak most kezd kiemelkedni – de nem mindenütt – az empirizmus korszakából (a leglassabban a

biológia területén és alkalmasint az orvostudományban); ma azonban már tanúi vagyunk annak, hogy amihez volt kellő türelem és kitartás, s amit az intuíció felvillanó fénye megvilágított, azt már alapjában elértük. Minden egyéb – ami a teoretikus gondolkodás legmagasabb rendű világosságát kívánja meg – még előttünk áll (I.).



4. Az utolsó probléma, amelyet érintenünk kell, a technoevolúció erkölcsi aspektusaira vonatkozik. Termékenysége már kemény bírálatokat hívott ki maga ellen, merthogy csak elmélyíti a szakadékot a mi két fő tevékenységi szféránk - a természet szabályozása és az emberiség szabályozása - között. E felfogás szerint az atomenergia idő előtt került az ember kezébe. Idő előtti a világűrbe tett első lépése is, főként azért, mert az űrhajózás már a kezdetén oly óriási befektetéseket igényel, hogy még siralmasabbá teszi a Föld összjövedelmének amúgy sem igazságos elosztását. Az orvostudomány sikerei a halálozási arányszám csökkentésével a népesség hatalmas arányú gyarapodását eredményezték, s ezt, minthogy nincs születésszabályozás, lehetetlen megfékezni. Az életkörülmények megkönnyítésének technológiája az élet elsekélyesítésének válik eszközévé, minthogy a tömegkommunikációs eszközök a szellemi javak engedelmes megsokszorozóiból kulturális selejttermelőkké lettek. A technológia - a kultúra szempontjából - legjobb esetben meddő - szoktuk hallani; a legjobb esetben, minthogy az emberiség egyesülése (amit a technológiának köszönhetünk) az elmúlt évszázadok szellemi örökségének és a jelenkori alkotásnak a kárára történik. A művészet, amelyet felfalt a technológia, immár a közgazdasági törvényeket kezdi követni, s inflációs és devalvációs jelenségeket mutat fel, s a technikai tömegszórakoztatás óceánja partján, amelynek könnyűnek kell lennie, hiszen a Technológusok jelszava: „általános könnyűvé tétel" - egy maroknyi alkotó egyéniség tengődik; ezek erőnek











erejével figyelmen kívül akarják hagyni - vagy éppenséggel nevetség tárgyává akarják tenni - a mechanizált élet sablonjait. Röviden: a technoevolúció több rosszat okoz, mint jót; az ember a rabjává lesz annak, amit ő maga alkotott, olyan lénnyé lesz, amely tudása növekedésének mértékében egyre kisebb részt vállalhat a saját sorsa feletti döntésekben. Úgy vélem: bármennyire lakonikusan fogalmaztam is, de lojális voltam e nézet iránt, és helyesen vázoltam fel, hogy milyen lesújtóan vélekedik a technikai haladásról. De vajon lehet-e, vajon kell-e vitázni ezzel a véleménnyel? Magyarázzuk meg, hogy a technológiát egyaránt lehet jóra és rosszra használni? Hogy semmivel, tehát a technológiával szemben sem támaszthatunk egymásnak ellentmondó igényeket? Kívánhatjuk-e azt, hogy védelmezze az életet, tehát következésképpen az élet szaporodását is, ugyanakkor csökkentse ezt a szaporulatot? Kívánhatunk-e elit és mégis általános kultúrát? Energiát, amely hegyeket képes elmozdítani, de ugyanakkor a légynek sem árt? Nyilván értelmetlenség volna ilyesmit megkövetelni. Legelőször is mondjuk ki, hogy a technológiát többféle szemszögből lehet vizsgálni. Az elsőből a technológia az ember és a természet műveleteinek eredője, hiszen az ember csak azt valósítja meg, amire az anyagi világ a maga hallgatólagos beleegyezését adja. Eszerint a különféle célok elérésének eszközét kell látnunk benne, s a célok kiválasztása a civilizáció fejlettségi fokától, a társadalmi rendszertől függ, és morális értékelés tárgya. De csak a kiválasztás, és nem maga a technológia. Mert nem arról van szó, hogy elítéljük vagy felmagasztaljuk a technológiát, hanem arról, hogy kikutassuk, milyen mértékben bízhatunk a fejlődésében és milyen mértékben befolyásolhatjuk annak irányát. Minden más megközelítés abból a hallgatólag elfogadott, de









téves premisszából indul ki, amely szerint a technoevolúció a fejlődés eltorzulása, a további fejlődést éppen olyan hamis, mint amennyire végzetes útra irányítja. És ez nem igaz. A valóságban a fejlődés irányát nem szabta meg senki - sem az ipari forradalom előtt, sem azután. Ez az irány a Mechanikától (tehát a „klasszikus" gépektől és a mechanikusan felfogott, a konstruktőr-utánzónak mintegy modellül szánt asztronómiától) a Hőn (és ennek kémiai fűtőanyaggal hajtott motorain), valamint a Termodinamikán át az Elektromossághoz vezetett, s egyúttal a megismerés szférájában az átmenetet jelentette az egyedi jelenségekre vonatkozó törvényektől a statisztikaiakig, a merev kauzalitástól a valószínűség alapján álló megközelítéshez, és - amint ezt csak most kezdjük érteni - az egyszerűségtől (amely a „legmesterkéltebb" abban az értelemben, hogy a Természetben semmi sem egyszerű) a bonyolultsághoz, amelynek megnövekedése világossá, magától értetődővé tette számunkra, hogy legközelebbi fő feladatunk a Szabályozás. Látjuk, hogy ez átmenet volt az egyszerű megoldásoktól az összetettségüknél fogva egyre nehezebbekig, bonyolultabbakig. Tehát ennek az útnak csakis az elszigetelten, kiszakítva megvizsgált egyes lépései - a felfedezések, a találmányok látszanak olyanoknak, mintha a körülmények, véletlenek, találó ötletek szerencsés találkozásából születtek volna meg. Mert egészében ez volt a legnagyobb mértékben valószínű út, és ha a földi civilizációt módunkban állna egybevetni a világűr feltételezett civilizációival, akkor azt is mondhatnánk rá: tipikus. Hogy az ilyen ösztönös jellegű fejlődésnek évszázadok folyamán felhalmozódott hatásaiban, a kívánatos eredmények mellett ártalmasak is jelentkeznek, azt senki sem tagadja: az ilyesmit elkerülhetetlennek kell tekintenünk. És ha nem ítéljük el a technológiát mint minden baj forrását, de nem is kell dicsőítenünk sem - csupán józanul meg kell értenünk, hogy az a korszak, amely a szabályozást még nem ismerte, már





lassan a végéhez közeledik. További cselekvéseinket a morális törvényeknek kell szabályozniuk, ezek adjanak nekünk tanácsot az alternatív lehetőségek közötti választásokban, amelyek elé létrehozójuk, az erkölcsön kívül álló technológia állított bennünket. A technológia anyagokat és eszközöket ad, s a mi érdemünk vagy vétkünk, hogy jó vagy rossz módon élünk-e velük. Ez eléggé elterjedt nézet, első közelítésnek egészen jó is, de ennél nem több. Az ilyen „kettéosztás" nem állja meg a helyét, különösen hosszabb távon nem. Nem csupán azért, mert mi magunk alkotjuk meg a technológiát, hanem mindenekelőtt azért, mert a technológia formál bennünket, és formálja elveinket - a morálisakat is. Persze ezt a társadalmi rendszerek közvetítése útján teszi, mint termelési alapjuk, de nem erről akarok szólni. A technológia képes hatni, és hat is, mégpedig közvetlenül. Nem szoktunk hozzá, hogy a fizika és az erkölcstan között közvetlen kapcsolat álljon fenn, pedig így van. Legalábbis lehetséges, hogy így legyen. S hogy ne beszéljek a levegőbe: a cselekedetek erkölcsi elítélése mindenekelőtt megfordíthatatlanságuk fokától függ. Ha a halottakat fel tudnánk támasztani, akkor az emberölés csak rút cselekedet volna, de nem bűntény, mint ahogyan nem számít bűnténynek az, ha pl. felindulásunkban megütünk valakit. A technológia agresszívabb, mintsem általában gondolnánk. Behatolása az ember pszichikumába, a személyiség szintézisével és metamorfózisával kapcsolatos problémák - ezeknek majd külön figyelmet szentelünk -, csupán napjainkban tartoznak jelenségek még üres halmazába. Ezt a halmazt majd a jövőbeni haladás tölti meg. S akkor majd eltűnik sok olyan erkölcsszabály, amely ma megrendíthetetlennek látszik, viszont új kérdések, új etikai dilemmák jelennek meg a helyükbe. Mindez azt jelenti, hogy nem létezik történelem feletti erkölcs. Csak a jelenségek időtartamának méretei különbözőek; végeredményben azonban még a hegyláncok is összeomlanak, és







porrá válnak, mert ez a világ rendje. Az ember, ez a „rövid lejáratú" lény szeret dobálózni az örökkévalóság fogalmával. Hogy örökkévalóak bizonyos szellemi kincsek, a művészet nagy alkotásai, az erkölcsi rendszerek. De ne csapjuk be önmagunkat: ezek is halandóak. Ez nem jelenti azt, hogy a rendet a káosszal vagy a belső meggyőződöttséget a közömbösséggel cseréljük fel. Az erkölcs fokozatosan változik, de azért változik, s éppen ezért annál nehezebb összehasonlítani két erkölcskódexet, minél nagyobb idő, időköz választja el őket egymástól. A sumérokéhoz még közel állunk, de a levallois-i kultúra valamelyik emberének erkölcsi felfogása megdöbbentene bennünket. Azt igyekszünk kimutatni, hogy ugyanúgy nem léteznek időtlen értékrendszerek, aminthogy a newtoni abszolút inerciarendszer, vagy a jelenségek abszolút egyidejűsége sem létezik. Ez nem jelenti azt, hogy tilos a múlt vagy a jövő jelenségeiről értékelő ítéletet mondanunk: az ember mindig is mondott olyan értékítéleteket, amelyek meghaladták a helyzetét és a reális lehetőségeit. Amint említettük, ez csupán annyit jelent, hogy minden kornak megvan az igazról a maga elképzelése, amellyel lehet egyetérteni vagy sem, de amelyet mindenekelőtt meg kell érteni.

AZ ŐSOK Korunk a technoevolúció meggyorsulásának kora. Vajon azt jelenti-e ez, hogy az ember egész múltja, kezdve az utolsó jégkorszak óta - a paleolitikum, a neolitikum, az ókor, a középkor - tulajdonképpen mind csupán előkészület volt, erőgyűjtés ahhoz a lendületvételhez, amely ma az ismeretlen jövőbe repít bennünket? A dinamikus civilizáció modellje Nyugaton született meg. A történelem tanulmányozásakor elámulva látjuk, hogy különböző népek milyen közel kerültek már a „technológiai start"



pitvarához, és hogyan torpantak meg közvetlenül annak küszöbe előtt. Mai acélgyártóink leckét vehetnének a határtalan türelmű indiai kézművesektől, akik a napjainkban újra felfedezett porkohászat módszerével alkották meg a híres kitabi rozsdamentes fémoszlopot. Hogy a papírt meg a puskaport a kínaiak találták fel, azt mindenki tudja. Gondolkodásunk pótolhatatlan tudományos műszere pedig, a matematika, arab tudósoknak köszönheti nagy fellendülését. Ámde ezek a felfedezések - ha még oly forradalmiak voltak is - nem váltották ki a civilizáció fejlődésének meggyorsulását, nem szültek lavinaszerűen növekvő előrehaladást. Ma viszont az egész világ mintának tekinti a nyugati országok fejlődési modelljét. Sokkal régibb és bonyolultabb kultúrával büszkélkedhetnek azok a népek, amelyek technológiát importálnak, mint azok, amelyeknek kiemelkedő technológiáját átveszik. Egy meghökkentő kérdés kívánkozik ide: hol állanánk ma, ha Nyugat történetesen nem hajtja végre a technológiai átalakulást; ha nem Galileikkel, Newtonokkal, Stephensonokkal tör előre az ipari forradalom felé? Így vetődik fel az „ősok" kérdése. A fellendülés forrásai vajon nem a háborús konfliktusokban rejlenek-e? Ismeretes és hírhedt tény, hogy a háborúk hatása valóságos motorja a technológiai fejlődésnek. Amint az évszázadok múlnak, a haditechnika fokozatosan elveszíti különleges, az általános tudománytól elszigetelt jellegét, és egyetemesen használttá válik. Amíg a balliszták (ostromgépek), a faltörő kosok még kizárólag hadieszközök voltak, addig a lőpor már ipari célt is szolgált (pl. a bányászatban), s még inkább tapasztalható ez a folyamat a szállítási technikával kapcsolatban: nincs a világon olyan háborús szállítási eszköz - a kerekes járművektől a rakétáig -, amely némi módosítással ne szolgálhatna békés célokat. Ami pedig az atomtechnikát, a kibernetikát és az űrhajózást illeti, ezekben a háborús és a békés felhasználás lehetősége már szinte teljesen eggyé forrott.





És mégsem szabad az ember háborúzó hajlamát tekintenünk a technológiai fejlődés hajtómotorjának. Rendszerint gyorsította annak ütemét, nagymértékben elősegítette a kor elméleti ismereteinek gyakorlati alkalmazását, de a gyorsító tényezőket élesen meg kell különböztetnünk a kezdeményezőktől. Hadieszközeink egytől egyig mind Galilei és Einstein fizikai elméletének, a XVIII. és XIX. század kémiájának, a termodinamikának, az optikának és az atomfizikának köszönhetik létüket ámde egyenesen értelmetlen volna ezen elméleti tudományágak területén hadi indítóokokat keresni. A már mozgásba lendült technoevolúció ütemét kétségkívül lehet gyorsítani vagy fékezni. Az amerikaiak elhatározták: húszmilliárd dollárt áldoznak arra a célra, hogy valamikor 1969 táján az ő embereik tegyék elsőként lábukat a Holdra.7 Ha hajlandóak lettek volna ezt a határidőt mintegy húsz évvel kitolni, akkor az Apollóprogram megvalósítása minden bizonnyal jóval kevesebbe került volna, mert a kezdetleges technológia - éppen zsengesége miatt aránytalanul nagy befektetéseket emészt fel azokhoz képest, amelyeket ugyanaz a cél a technológia fejlődésnek érett szakaszában kíván meg. Áldozhattak volna azonban az amerikaiak akár 200 milliárdot is a húsz helyett, valószínűleg akkor sem érkezhettek volna a Holdra az elhatározás megszületését követő hat hónap alatt, mint ahogyan semmilyen mértékű, akár billió dolláros nagyságrendű befektetés árán sem érhetnénk el a csillagokat a legközelebbi években. Ugyanis óriási pénzbefektetésekkel és az erőfeszítések koncentrálásával elérhető a technoevolúció ütemének a „plafonja", amelyen túl már semminemű anyagi áldozat sem járhat eredménnyel. Ez a majdnem magától értetődő megállapítás megegyezik az élettani fejlődés hasonló törvényszerűségével. A bioevolúciónak is megvan a maga maximális fejlődési üteme, amelynél gyorsabban semmilyen körülmények között sem haladhat.







Mi azonban nem a már működő folyamat maximális ütemét, hanem az „ősok" kérdését kezdtük firtatni. Az a próbálkozás, hogy ilyen szándékkal technológiánk ősforrásait felkutassuk, meglehetősen reménytelennek látszik: a történelem homályba vesző korszakaiba kellene visszavándorolnunk, s utunkon legfeljebb a tényeket rögzíthetjük, de az okokra már nem deríthetnénk fényt. Mi az oka annak, hogy a technoevolúciónak a civilizáció legkorábbi szakaszaiban keletkezett hatalmas fája, amelynek gyökerei bizonyára a legutolsó jégkorszakba nyúlnak vissza és a koronája szinte elvész a jövendő évezredekben, mind a paleolitikumban, mind a neolitikumban az egész földkerekségen nagyjában egyformán növekedett, de igazi hatalmas virágzását és fejlődését éppen Európa határai között élte át? Lévi-Strauss megkísérelte, hogy csupán minőségi választ adjon erre a kérdésre, mellőzve a matematikai elemzést, amely a jelenség bonyolult, összetett volta miatt egyébként is lehetetlen lett volna. Merőben statisztikailag vizsgálta a technoevolúció keletkezését, s genezise megvilágítására a valószínűségszámítás módszerét vette igénybe.6 A gőz és a villamosság, majd utánuk a vegyi és nukleáris szintézis technológiájának beköszöntését egy sereg kutatás előzte meg. Kezdetben egymástól függetlenül, nemegyszer kanyargós és igen távoli utakat tettek, néha még Ázsiából is érkeztek, hogy végül a Földközi-tenger medencéjében termékenyítsék meg az elméket. Az ismeretek rejtett felhalmozódása évszázadokon át tartott, míg végül az akkumulációs hatás olyan eseményekben nyilvánult meg, mint az arisztotelészi dogmák megdöntése, a kísérlet elfogadása mindennemű ismeretszerzés irányító elveként, a technikai kísérlet társadalmi jelenség rangjára való emelése vagy a mechanisztikus fizika általánossá válása. Ezt a folyamatot társadalmilag hasznos és szükséges találmányok megjelenése kísérte; ez az utóbbi jelenség pedig azért rendkívül fontos, mert minden népnek, és minden kornak megvannak a maguk





potenciális Einstenjei és Newtonai, ám korábban hiányzott a megfelelő talaj, a környezet - hiányzott az a társadalmi rezonancia, amely kibontakozási lehetőséget nyújthatott volna egyéni kutatásaik eredményeinek. Lévi-Strauss úgy véli, hogy a haladás meggyorsulásának útjára egymást követő „pozitív" jelenségek meghatározott sora juttatja el a közösséget. Eszerint léteznék egy bizonyos kritikus mennyiség, a felfedezések holmi sokszorozódási együtthatója, és a felfedezések társadalmi kihatásai (az első gőzgépek megalkotása, a szénre alapozott energetika megjelenése, a termodinamika megjelenése stb.) olyan eredmények, amelyek végül is a már a kezdeti sikerek által meghatározott, de immár viharos gyorsasággal szaporodó számú felfedezésekhez vezetnek ugyanúgy, mint ahogyan létezik a neutronok sokszorozódásánál is egy kritikus nagyságú együttható, amely azt eredményezi, hogy bizonyos küszöböt elérve a hasadó anyagban láncreakció indul meg. Éppen most éljük át egy ilyen láncreakció társadalmi ellenpárját, sőt talán éppen a teljes expanzió folyamatában levő „technológiai robbanást". Abban a kérdésben, hogy vajon egy bizonyos társadalom rálép-e erre az útra, hogy vajon megkezdődik-e a technoevolúció láncreakciója - a francia néprajzkutató véleménye szerint - a véletlen dönt. Mint ahogyan a kockázó bizton számíthat a hatos dobások sorozatára, ha folyamatosan dobja a kockáit, csak elég sokáig játsszék, ugyanúgy, valószínűségi szemszögből nézve, minden társadalomnak - legalábbis elméletben - egyenlő esélye van arra, hogy rálépjen a gyors anyagi fejlődés útjára. Nem mulaszthatjuk el megjegyezni, hogy Lévi-Strauss más feladatot tűzött maga elé, mint mi. Ő azt akarta bebizonyítani, hogy az egymástól legtávolabb álló, egymástól leginkább különböző civilizációk, tehát a technológiával nem rendelkezők is, egyenjogúak, és nem szabad köztük értékkülönbségeket megállapítani, nem szabad egyiket a másik „fölé" helyezni,



„magasabb rendűnek" mondani csupán azért, mert az említett „játékban" valami oknál fogva sikerült eljutnia a technoevolúciós láncreakció startjához. Ez a modell módszertani egyszerűsége miatt szép. Azt is megmagyarázza, hogy az egyes, néha hatalmas jelentőségű találmányok miért lebeghetnek - technikafejlesztő társadalmi hatásukat illetően - légüres térben, amint az a régi hindu porkohászatnak vagy a kínai puskapornak jutott osztályrészéül. Itt ugyanis hiányoztak a láncreakció kiváltásához szükséges további láncszemek. E hipotézisből pedig világosan, egyértelműen következik az, hogy a Kelet egyszerűen csak „kevésbé szerencsés játékosnak" bizonyult a Nyugatnál, legalábbis, a technológiai primátust illetően, és ha a Nyugat nem szerepelt volna a történelem színpadán, akkor - a logika értelmében - a Kelet előbb-utóbb maga lépett volna ugyanerre az útra. Hogy ez a tézis helyes-e vagy sem, azt majd másutt vitatjuk meg, most egyelőre a technológiai civilizáció kialakulásának valószínűségi modelljére összpontosítjuk a figyelmünket. Most pedig forduljunk ismét hatalmas analógiánk, a biológiai fejlődés felé, megjegyezzük, hogy a fejlődés folyamatában egymásnak megfelelő, egymásra hasonlító fajok és nemek nemegyszer egyidejűleg keletkeztek egymástól távoleső kontinenseken. Az Óvilág egyes növényevőinek vagy ragadozóinak megfelel néhány újvilági forma, s ha nem is rokonok (legalábbis nem közeli rokonok), a fejlődés mégis hasonlóvá formálta őket azáltal, hogy őselődeikre hasonló környezeti és éghajlati körülmények hatottak. A szakemberek túlnyomó többségének véleménye szerint az élettani típusok rendszerint monofiletikus 8* törzsfejlődésűek, vagyis közös törzsből erednek. Egy ízben jöttek létre a gerincesek, egy ízben a halak, egy ízben az egész földkerekségen a kétéltűek és a hüllők, és az emlősök keletkezése is csak egy ízben következett be. Ez igen megfontolandó. Amint látjuk, a testi felépítés egy-egy nagy átépítése, e sajátos „konstruktőri teljesítmény", egész bolygónkon









minden alkalommal csak egyetlen ízben történt meg. Ezt a jelenséget is statisztikai törvényszerűségű jelenségnek tekinthetjük: az emlősök vagy a halak kialakulásának olyan kicsiny volt a valószínűsége, hogy - amint a „főnyereményhez" is „különleges szerencse", számos ok és körülmény együttes jelenléte szükségeltetik, csak rendkívül ritka eseményként jelentkezhetett. És minél ritkább valamely jelenség, annál kisebb megismétlődésének valószínűsége. S tegyük hozzá: még egy közös vonást fedezhetünk fel a két evolúcióban. Mindkettőben létrejöttek olyan magasabb és alacsonyabb rendű, egyszerűbb és bonyolultabb formák, amelyek mind a mai napig fennmaradtak. Egyrészt a halak minden bizonnyal megelőzték a kétéltűeket, ezek pedig a hüllőket, és máig is élnek mindezeknek az osztályoknak a képviselői. A másik oldalon az ősközösségi rend megelőzte a rabszolgatartó társadalmi rendet és a feudalizmust, emez pedig a kapitalizmust, s ezek közül mindegyik egyszerre, egymás mellett létezett a földkerekségen, ha nem is máig, de tegnapig, beleértve a legprimitívebbeket is, amelyeknek maradványai még mindig felfedezhetők Óceániában. Ami a bioevolúciót illeti, ezt a jelenséget könnyű megmagyarázni: ott ugyanis a változást mindig a szükség idézi elő. Ha a környezet nem kívánja meg a változást, ha zavartalanul hagyja létezni az egysejtűeket, akkor ezeknek a legegyszerűbb lényeknek a nemzedékei még 100 vagy akár 500 millió éven át fognak szaporodni. De vajon mi az, ami a társadalmi rendszerek változásait előidézi? Tudjuk, hogy itt a motor a termelési eszközök változása, vagyis a technológia fejlődése. Ezzel tehát ismét visszakanyarodunk kiindulópontunkhoz, mert hiszen nyilvánvaló; hogy a rendszerek nem fognak megváltozni. ha változatlanul használják a hagyományos technológiát, még akkor sem, ha az egyenesen a neolitikumban született meg. A problémát nem fogjuk véglegesen megoldani. Annyit



azonban mindenesetre állíthatunk, hogy a „láncreakció" valószínűségi hipotézise nem veszi figyelembe annak a társadalmi struktúrának a sajátosságait, amelyben ennek a reakciónak fel kellene lépnie. Nagyon hasonló termelő bázisra felépült rendszerek - a kulturális felépítményük tekintetében - gyakran igen eltérőek egymástól. Mérhetetlenül nagy a rafinált s gyakran kínosan bonyolult társadalmi szertartásoknak, a családi, nemzetiségi stb. életben bevett és rigorózus pontossággal megszabott magatartási normáknak a gazdagsága. A civilizáción belüli függések miriádjaiba beleszédülő antropológust a kibernetikus-szociológusnak kell felváltania, aki tudatosan elhanyagolja mindezeket a kultúrán belül szemantikus értékű fent említett szokásokat és gyakorlatokat, és csak a struktúrájuknak, mint visszacsatolásos rendszereknek a vizsgálatával foglalkozik, éspedig olyan rendszereknek tekintve őket, amelyeknek célja egy ultrastabilis egyensúlyi állapot biztosítása, dinamikai feladatuk pedig az említett egyensúly fenntartására irányuló szabályozó tevékenység. A legnagyobb mértékben valószínű, hogy ezeknek a struktúráknak, s a kölcsönkapcsolaton nyugvó emberi viszonylatok rendszerének némelyike, a maga cselekvés- és gondolkodásszabadság-korlátozó voltát figyelembe véve, roppant hatásosan akadályozhatja mindennemű tudományos-technikai feltalálótevékenység érvényesülését. Mint ahogyan az is nyilvánvaló, hogy olyan struktúrák is léteznek, amelyek, ha maguk tán nem segítik is ezt a feltalálói tevékenységet, de legalább bizonyos, noha korlátozott teret nyitnak meg előtte. Gondoljuk csak el: az európai feudalizmus alapvető vonásai bámulatosan hasonlítottak a Japánban még a múlt század folyamán is fennállott feudalizmuséira. És mégis, ugyanannak a társadalmi rendszernek ez a két modellje - az európai és az ázsiai - határozott különbségeket is felmutatott, s éppen ezek a különbségek, amelyek az adott kor társadalmi dinamikájában csak







másod- sőt harmadrendűeknek számítottak, okozták azt, hogy nem a japánok, hanem az európaiak zúzták szét az új technológia segítségével a feudalizmust, s alkották meg annak romjain az ipari kapitalizmus első elemeit. 7 Ilyen felfogás szerint a technológiai láncreakció robbanását nem egynemű véletlen jellegű események sorozata (pl. bizonyos típusú felfedezések sora) indítja meg, hanem két olyan eseményfolyamat egymásra rétegződése, amelyek közül az első (kibernetikai értelemben vett felépítmény-struktúra) sokkal határozottabban kifejezett tömeg-statisztikai jelleggel rendelkezik, mint a másik (egyes emberek empirikus-technikai érdeklődése). E két vonalnak kereszteznie kell egymást ahhoz, hogy a technoevolúció startjának valószínűsége megjelenjen. Ha ilyen egyesülés nem következik be, akkor a civilizáció neolitikumi színvonala akár áttörhetetlen plafon is maradhat. Kétségtelen, hogy ez a vázlatos kép is durva szimplifikálás, de a kérdést csak az ezután következő kutatások fogják teljesen megvilágítani (II.).

NÉHÁNY GYERMETEG KÉRDÉS Minden józan ember kitűzi élettervét. Bizonyos határok közt tanulmányait, szakmáját, életmódját szabadon meg is választhatja. Ha úgy kívánja, meg is változtathatja, át is alakíthatja munkakörét, sőt bizonyos fokig tulajdon magatartását is. Ugyanez nem mondható el egy civilizációról. A civilizációt senki sem tervezte - legalábbis a XIX. század végéig nem. Ösztönösen jött létre, a neolit- és az ipari forradalom technikai ugrásaival lendült előre, néha évezredekre megtorpant, kultúrák bukkantak fel s merültek feledésbe, romjaikon mások keletkeztek. A civilizáció „maga sem tudja", hogy mikor, történetének melyik pillanatában lép ki - a tudományos felfedezéseknek és ezek társadalmi felhasználásának eredményeképpen - a fejlődés növekvő

gyorsulásának útjára. Ez a fejlődés a homöosztázis határainak kitágulásában, a felhasznált energiák megnövekedésében nyilvánul meg, valamint abban, hogy az egyént és a közösséget egyre eredményesebben sikerül megvédeni minden elképzelhető zavaró körülménnyel (betegséggel, elemi katasztrófákkal stb.) szemben. Ez a fejlődés teszi lehetővé, hogy szabályozó műveletek révén egymás után úrrá legyünk a természet és a társadalom elemi erőin, de ugyanez a fejlődés egyúttal hatalmába is keríti, és alakítja is az emberi sorsokat. A civilizáció nem úgy működik, ahogyan szeretne, hanem ahogyan muszáj neki. Tulajdonképpen miért kell kifejlesztenünk a kibernetikát? Többek közt azért, mert hamarosan beleütköznénk abba az „információgátba", amely fékezné a tudomány további fejlődését, ha a szellemi munka terén nem hajtanánk végre ugyanazt a fordulatot, amely a testi munka terén a legutóbbi két évszázad folyamán bekövetkezett... Ahá, mondhatná valaki, tehát így állunk! Szóval nem azt fogjuk tenni, amit akarunk, hanem azt, amit a civilizáció dinamizmusának már elért fázisa megkövetel tőlünk. A tudós azt mondja, hogy éppen ebben nyilvánul meg a fejlődési gradiens objektív jellege. Dehát a civilizáció nem képes ugyanúgy kivívni, mint az egyén, további útja megválasztásának szabadságát? Vajon miféle feltételeket kell teljesítenie ahhoz, hogy ezt a szabadságot elérje? A társadalomnak függetlenítenie kell magát az elemi szükségletek technológiai kérdéseitől. Valamennyi civilizáció alapvető feladatainak megoldottaknak kell lenniük - az élelmezésnek, a ruházkodásnak, a szállításnak, de az életút elindításának, a javak elosztásának, az egészség és a javak védelmének is. Ezeknek a megoldásoknak, olyan „észrevehetetleneknek" kell lenniük, akárcsak a levegőnek, amelynek kellő mennyisége volt mind ez ideig az egyetlen bőség, mely az emberiség történelmét végigkísérte. Mindez kétségkívül el is érhető. Ez azonban csak előfeltétel, mert utána egész nagyságában jelentkezik a kérdés: „És hogyan tovább?" Az egyént a társadalom ajándékozza meg az

élet értelmével. De vajon kicsoda vagy micsoda ajándékozhatja meg meghatározott élettartalommal, értelemmel magát a civilizációt? Ki állapíthatja meg a civilizáció értékeinek hierarchiáját? Csak ő maga. Csak tőle függ ez az értelem, ez a tartalom, attól a pillanattól kezdve, hogy belép a szabadság szférájába. S milyennek tudjuk elképzelni ezt a szabadságot? Jelenti ez természetesen a kudarcoktól, a nyomortól, a szerencsétlenségektől való mentességet - de vajon ezeknek a hiánya, az eddigi egyenlőtlenségek, a kielégíthetetlen törekvések és vágyak megszűnése jelentené a boldogságot? Ha ez így volna, akkor az általa termelhető javak maximumát fogyasztó civilizáció volna az az ideál, amely érdemes a megvalósításra. Általában azonban kétségbe vonják, hogy az ilyen konzumparadicsom a Föld minden emberét kivétel nélkül boldogítaná. Nem arról van szó, hogy tudatosan aszkézisre kell törekednünk vagy a rousseau-i „vissza a természethez!" elvnek valamilyen új változatát kell meghirdetnünk. Ez már nem is naivitás, hanem egyenesen ostobaság lenne. Az ilyen „konzumparadicsom", az összes vágyak és szeszélyek azonnali és általános teljesítésével minden bizonnyal hamar eljuttatna bennünket a szellemi stagnálás állapotába, és abba az „elfajulásba", amelynek von Hörner a kozmikus civilizációkról összeállított statisztikájában a pszichozoónok kioltójának 9 szerepét szánja. Ha azonban elvetjük ezt a hamis eszményt, akkor vajon mi marad? Tán az alkotómunka civilizációja? De hiszen mi magunk minden tőlünk telhetőt elkövetünk, hogy a munka mindennemű fajtáját gépesítsük, automatizáljuk, önirányítóvá tegyük; ennek a haladásnak a csúcspontja, a határa az ember elválasztása a technológiától, s ez utóbbi teljes elidegenülése az embertől, mégpedig a kibernetikára, de az is lehetséges, hogy a pszichológiai tevékenységre kiterjedő értelemben is. Azt mondják, automatizálni csakis a nem alkotó jellegű szellemi tevékenységet lehet majd. Hol ennek a bizonyítéka? Mondjuk ki





nyíltan: ilyen bizonyíték nincs, sőt továbbmenve: nem is lehetséges. Így hát az alaptalanul hangoztatott „lehetetlenség", nem jelent többet annál a bibliai ítéletnél, hogy az ember mindig arcának verejtékével fogja megszerezni a kenyerét. S valóban különös formája volna az önmegnyugtatásunknak, ha kijelentenénk, hogy mindig lesz valamilyen elvégzendő munkánk - nem azért, mintha önértékéért becsülnénk a munkát, hanem azért, mert világunknak maga a lényege kényszerít bennünket és fog is kényszeríteni a munkára. Másfelől azt kérdezhetjük: miért végezzen az ember olyasvalamit, amit ugyanúgy vagy éppen nálánál jobban elvégez a gép? Ma kényszerűségből teszi ezt, mivelhogy Földünk szerfölött tökéletlen berendezése folytán több kontinensen az emberi munka olcsóbb, gazdaságilag kifizetődőbb a gépekénél. Tegyük azonban mérlegre a jövő, mégpedig a nagyon távoli jövő távlatait. Eljön-e a pillanat, amikor az emberek majd ezt mondják maguknak: „Elég volt, ezt és ezt a munkát, noha lehetséges volna, nem automatizáljuk tovább, hanem lefékezzük a technológiát, hogy fenntartsuk az emberi munkát, hogy az ember ne érezze magát feleslegesnek?" Furcsa egy szabadság lenne ez – furcsán élnénk azzal a szabadsággal, amelyet évszázados harcok árán szereztünk meg. Az effajta kérdések, látszólagos tárgyilagosságuk, komolyságuk ellenére, tulajdonképpen roppantul gyermetegek, hiszen az ilyen abszolút értelemben vett szabadságot sohasem lesz lehetséges kivívni: sem mint a cselekvés teljesen önkényes megválasztását, sem pedig a tökéletes cselekvésmentesség szabadságát („az általános automatizálás" eredményeként). Az előbbi fajta szabadság sohasem jöhet létre, mert az, amit a tegnapi helyzetünkben még szabadságnak láttunk, ma már nem az. Ha megszabadulunk az ember elemi szükségleteinek kielégítését szolgáló kimerítően nehéz munkától, bizonyos fokig ugyan szabadon választhatjuk meg további utunkat – ez azonban nem



lesz valami egyedülálló, meg nem ismétlődő történelmi esemény. Ez a helyzet, hogy választhatunk, ismétlődni fog, ahogyan egyre magasabb szinteket hódítunk meg. De mindig csak az utak véges halmazából választhatunk szabadon, éspedig annak következtében, hogy a kivívott szabadság, minden egyes esetben csak viszonylagos szabadság lesz, mivel lehetetlennek látszik ugyanis, hogy minden korlátozó tényező egyszerre tűnjön el, s az ember magára maradjon azzal a mindenhatósággal és mindentudással, amelyet végre elért. És fikció a szabadságnak az a másik, aligha óhajtott fajtája, amely állítólagos következménye az ember tökéletes elidegenedésének a technológiától, amely a maga kibernetikai hatalmára támaszkodva szintetikus civilizáció teremtésére képes, és ki tudja űzni az embert a tevékenységek minden szférájából. Az automatizálás következtében előálló munkanélküliség fenyegetése nagyon is indokolt félelmet kelt, különösen a fejlett kapitalista országokban. Nem tekinthetjük azonban megalapozottnak a „túlzott fogyasztói jólétből" fakadó munkanélküliségtől való félelmet. A holmi kibernetikai Schlaraffenland víziója már csak azért is hamis, mert feltételezi, hogy az ember elől minden utat elzáró gépi munkavégzés váltja fel az emberi munkát, holott az igazság ennek éppen fordítottja. Egy ilyen felváltás egyszer minden bizonnyal bekövetkezik, csakhogy éppen új, ma még alig sejthető utakat nyit majd meg. S nem is abban a szűk értelemben, hogy a. munkások és technikusok helyébe a számítógépek programozói lépnek – elvégre e gépek következő nemzedékeinek, új válfajainak már nem lesz szükségük programozókra. Nem egyszerű felváltás lesz, nem az történik, hogy a korábbi foglalkozási ágak helyébe újak, mások, bár elvileg amazokhoz hasonlóak lépnek – nem, ez mélyreható átalakulás lesz: ki tudja, tán egyenértékű azzal, amelynek során – az Anthropoidák – emberré alakultak át. Az ember ugyanis közvetlenül nem veheti fel a versenyt a

természettel: az utóbbi túlságosan is bonyolult ahhoz, hogy az ember egymagában megállhassa vele szemben a helyét. Képletesen szólva: az ember kénytelen önmaga és a természet közé a láncszemek egész sorozatát felsorakoztatni, amelyeknek mindegyike – mintegy értelemerősítő-berendezés szerepében – sokkal hatékonyabb lesz az előzőnél. Igen, erősítési folyamat ez, csak éppen nem a fizikai erőt, hanem az értelem erejét fokozza, távlatilag azt is lehetővé téve, hogy az anyagi világnak olyan tulajdonságait is birtokunkba vegyük, amelyek az emberi agy számára közvetlenül nem hozzáférhetők. Persze ezek a közbenső láncszemek bizonyos értelemben „okosabbak" lesznek a maguk emberi konstruktőrjénél, de az „okosabb" nem azonos az „engedetlennel". A fantázia jogán beszélni fogunk azokról a területekről is, amelyeken az ember tevékenységét összehasonlíthatjuk a természet munkájával, ha az ember felfegyverkezik a fenti értelemben vett erősítőkkel. S az ember még ekkor is korlátozott lesz: korlátainak a jövő technológiája által meghatározott anyagi jellegét nem jósolhatjuk meg, lélektani hatásukról azonban – minthogy magunk is emberek vagyunk – némi fogalmat alkothatunk. Az ilyen értelmezésnek a fonala csupán akkor szakadhat meg, amikor az ember – ezer vagy millió év elteltével – egy még tökéletesebb konstrukció kedvéért le fog mondani állati örökségéről, tökéletlen, rövid életű, halandó testéről, amikor olyan lénnyé alakul át, aki oly mértékben lesz tökéletesebb, mint mi, hogy már tökéletesen idegen lesz tőlünk. Fajunk ilyen autoevolúciójának kezdeti csíráit felvázolva, be is kell fejeznünk majd jövőbe pillantó tevékenységünket.



III

KOZMIKUS CIVILIZÁCIÓK

A KÉRDÉS MEGFOGALMAZÁSA



Milyen módszerrel kerestük azt az irányt, amelyben civilizációnk haladni fog? Múltját és jelenét vizsgáltuk. A technikai evolúciót vizsgálva, miért hivatkoztunk lépten-nyomon a biológiaira? Mert csak a bioevolúció példáján figyelhetjük meg a nagyon bonyolult rendszerek tökéletesedő szabályozását és homöosztázisát; ez a folyamat mentes minden emberi beavatkozástól, amely eltorzíthatná a megfigyelések eredményeit és a belőlük levont következtetéseket. Úgy jártunk el, mint az az ember, aki azért tanulmányozza önmagát és környezetét, mert a saját jövőjére és a lehetőségeire kíváncsi. Pedig létezik legalábbis elméletben - még egy másik lehetőség is. Egy fiatalember kiolvashatja a saját sorsát abból, hogy mint alakult más emberek élete. Megfigyeli amazokat, és ebből megtudja, milyen utak állnak nyitva őelőtte, milyen választási lehetőségek állnak a rendelkezésére, s melyek a választási lehetőségek korlátai. Az ifjú Robinson, a lakatlan szigeten megfigyelve a természet alkotásainak - a kagylóknak, halaknak, növényeknek halandó voltát, lehetséges, hogy rádöbbent volna saját életének időbeli korlátozottságára. De a benne rejlő lehetőségekről ennél többet árulhattak volna el neki a távoli hajók fényei és füstgomolyai, vagy a szigete fölött elszálló repülőgépek: ezek alapján rájött volna arra, hogy létezik más civilizáció is, amelyet hozzá hasonló lények hoztak létre. Az emberiség is ilyen Robinson, akit egy magányos bolygóra vetett a sorsa. Annyi bizonyos, hogy tudásszomját a körülmények sokkal súlyosabban teszik próbára, sokkal nehezebb meggyőződnie a „hozzá hasonlók" létezéséről, de tegyük kezünket szívünkre: hát nem érdemes? Hiszen ha sikerülne





észrevenni más civilizációk kozmikus tevékenységének jeleit, akkor egyúttal a saját sorsunkról is megtudnánk egyet-mást. Ha ilyesvalami sikerülne nekünk, akkor már nem volnánk kizárólag csupán szegényes földi tapasztalatainkra támaszkodó képzeletünkre utalva: a kozmikus tények hatalmas összehasonlítási teret tárnának fel előttünk. Ráadásul megállapíthatnánk, hogy a civilizációk eloszlási görbéjén milyen helyet foglalunk el. Megtudhatnánk, hogy civilizációnk mennyire sorolható az átlagos vagy a kivételes jelenségek közé-vajon valami megszokottnak, a fejlődési normának felelünk-e meg a világegyetemben, vagy éppen valami eltérést, torzulást képviselünk-e. Attól, hogy Naprendszerünk határain belül adatokhoz jussunk az élet keletkezéséről, ma már joggal feltételezhetjük, hogy csupán évek, legfeljebb évtizedek választanak el bennünket. Ámde majdnem teljesen kizártnak tekinthető, hogy Naprendszerünkben magas fejlettségű civilizációra bukkanjunk. A századvég idején oly népszerű próbálkozásokkal, hogy létezésünkről hírt adjunk a Mars vagy a Venus lakóinak, teljesen felhagytunk - nem azért, mintha képtelenek lennénk erre, hanem azért, mert fölöslegesek lennének az ilyen kísérletek. Vagy nincs élet azokon a bolygókon, vagy az élet olyan formái léteznek ott, amelyek nem alkottak maguknak technológiát. Ellenkező esetben ugyanis már felfedezték volna létezésünket. Hiszen jelenlétünk bolygóközi méretekben már felfedezhető lett volna az intenzív rövidhullámú rádiósugárzás révén: a méteres hullámok sávjában dolgozó földi adók által kisugárzott hullámok (tehát azoké, amelyek akadálytalanul áthatolnak a légkörön) mennyisége már eléri annak a kisugárzásnak a szintjét, amelyet ugyanezen a sávon a Nap bocsát ki magából (ez a televíziós adóknak köszönhető)... Így hát, ha Naprendszerünkön belül bárhol akadna olyan civilizáció, amelynek színvonala legalábbis eléri a földiét, akkor felfedezte volna létezésünket, és kapcsolatba lépett volna velünk -



- fény-, rádiójelek vagy akár anyagok útján, közvetlen módon is. Ilyen civilizáció azonban nincs. Ez a kérdés tehát, bármilyen izgalmas is, bennünket nem érdekel, ugyanis nem általában érdeklődünk a civilizációk iránt, hanem csak az olyanok iránt, amelyek fejlődésükben már messzibbre jutottak, mint a földi civilizációk. Hiszen csak az ilyenekből, az ilyenek létezéséből következtethetnénk saját jövőnkre. A kozmikus megfigyelésekre támaszkodó megállapítások ugyanis legtöbb elemzésünket melyek természetüknél fogva csak spekulatívok - teljesen fölöslegessé tennék. Robinson, ha lehetővé vált volna számára, hogy érintkezzék más értelmes lényekkel, vagy legalább távolról figyelhette volna meg a tevékenységüket, többé nem lett volna bizonytalan találgatásokra utalva. Persze az ilyen helyzet bizonyos kellemetlenséget is rejt magában. Ha kérdéseinkre túlságosan világos, túlságosan egyértelmű válaszokat kapnánk, ebből arra kellene következtetnünk, hogy a fejlődés determinizmusának rabjai vagyunk, és nem olyan lények, akiknek jövője az egyre növekvő szabadság, a választás korlátlan szabadsága: az ilyen szabadság lehetősége annál illuzórikusabbá válna, minél inkább konvergálnának az összes tejútrendszerekben létrejött társadalmak fejlődési útjai. Tehát vizsgálódásaink új szakaszának a kezdete, annak a szakasznak elérése, amely a a kozmoszba visz el bennünket, amilyen vonzó, ugyanannyira kockázatos is. Bennünket az „alsóbbrendű lényektől", az állatoktól, nem csupán a civilizáció különböztet meg, hanem az is, hogy tudatában vagyunk saját korlátainknak, melyek közül a legfőbb - a halandóságunk. Ki tudhatja, mennyire kétes gazdagság az, amellyel a nálunk fejlettebb lények rendelkeznek... De bármi is a helyzet, hangsúlyoznunk kell, hogy bennünket nem a fantáziálás érdekel, hanem tényekre, és a tényeknek a tudományos módszerekkel nem ellenkező értelmezésére van szükségünk. Ezért teljes mértékben mellőzni fogjuk azt a töméntelen „jövőképet", amelyet a

manapság oly dúsan burjánzó tudományos-fantasztikus irodalom művelői rajzolnak meg Földünkről vagy bármely más égitestről. Tudjuk, az irodalomban, még a tudományos-fantasztikusban sem szokás az egzakt tudományok módszerével dolgozni, matematikai és tudományos módszertani szabályokat vagy akár valószínűségszámítást alkalmazni. Nem azért mondom ezt, hogy a sci-fit azzal vádoljam: vét a tudományos igazságok megkövetelte pontosság ellen, csak éppen hangsúlyozni akarom, mennyire fontos óvakodnunk a további fejtegetésekben minden önkényes csapongástól. Éppen ezért asztrofizikai megfigyelések anyagára fogunk támaszkodni, és azt a tudósokra kötelező módszert alkalmazzuk, amelynek vajmi kevés köze van a művészi alkotás eszközeihez. S nem is azért, mintha ez utóbbi az előbbinél hajlamosabb volna a kockázatos lépések megtételére, hanem csupán azért, mert a tudósok eszményképe az, hogy a vizsgálat tárgyát tökéletesen elkülönítsék saját élményeik, hangulataik világától, az objektív tényeket és a következtetéseket megtisztítsák a szubjektív érzésektől. Művészembernek idegen ez az eszmény. Más szóval: az ember annál nagyobb mértékben tekinthető tudósnak, minél hatásosabban tudja elnémítani saját emberi mivoltát, hogy mintegy a természet szólaljon meg általa: a művész pedig annál inkább művész, minél nagyobb mértékben tudja magát belénk szuggerálni, megismételhetetlen egyéniségének minden nagyszerűségével és gyarlóságával egyetemben. Ilyen „tiszta esetekkel" azonban sohasem találkozhatunk, s ez csak azt tanúsítja, hogy teljes mértékben megvalósíthatatlanok, hiszen minden tudósban van valami a művészből, és minden művészben is ott rejlik valami a tudósból; mi azonban csak az általános tendenciákat tekintjük, s nem az elérhetetlen határeseteket.



A MÓDSZER MEGFOGALMAZÁSA





Az utóbbi esztendőkben egyre több tudományos dolgozat foglalkozik az említett témával, ezek azonban különböző szakfolyóiratokban elszórva jelennek meg, s ezért rendszerint nehezen hozzáférhetőek. Ezt az űrt tölti ki I. Sz. Sklovszkij orosz asztrofizikus Világmindenség, élet, értelem c. munkája.8 Tudomásom szerint ez az első monográfia, amelyet a kozmikus civilizációk kérdésének szenteltek, az első olyan könyv, amelyben az ilyen civilizációk létezéséről és fejlődéséről, egymás közti kapcsolatuk lehetőségéről, a Tejútrendszerünkben és más csillagrendszerekben való felbukkanásuk gyakoriságáról van szó, éspedig ez a könyv főtémája, s - szemben az eddigi gyakorlattal -, nem csupán kozmológiai vagy kozmogóniai következtetések széljegyzeteként tárgyalja e kérdéseket. Sklovszkij professzor, ellentétben a többi szakemberrel, a lehető legszélesebben tekinti át a témát, és művében csupán egyetlenegy fejezetet szentel a Naprendszerünkben lezajlott életkeletkezés problémáinak. Annál is értékesebb ez a mű, mert számos csillagász - főként rádiócsillagász - nézeteit és számításainak eredményeit is közli, akik valószínűségszámítási módszerek alkalmazásával kutatták a világegyetem civilizációs „sűrűségét", és munkáik eredményeit megpróbálták összeegyeztetni a legújabb megfigyelésekkel és elméletekkel. A bennünket érdeklő kérdésből kiindulva a Sklovszkij által feldolgozott gazdag anyagnak csak azt a részét vesszük figyelembe, amely a „kozmikus technoevolúcióval" áll kapcsolatban. Megvitatunk továbbá néhány alaptételt is, amelyre a szerzők - angolok, amerikaiak, németek - számításaikat felépítették, s erre annál inkább feljogosítva érezzük magunkat, mivel ezek az alaptételek meglehetősen önkényesek, hipotetikusak. A korszerű csillagászat nem képes sem közvetlen (pl. vizuális úton szerzett), sem pedig közvetett bizonyítékát adni annak, hogy a csillagok körül keringenek-e bolygók, legfeljebb csak abban az





esetben, ha a legközelebbi csillagokról van szó, a bolygók tömege pedig jóval meghaladja a Jupiterét. 10 Csakis ilyen esetben lehet a tőlünk több tucat fényévre levő égitestek esetében - a csillag sajátmozgásának zavarai alapján - effajta testek jelenlétére következtetni. S ha ilyen helyzetben próbálkoznánk oly igénnyel beszélni „más civilizációk" létezésére irányuló kutatások eredményeiről, hogy az eszmefuttatásunkat egzaktnak fogadják el, az legalábbis csodálkozást váltana ki. De nem egyetérteni legalább a kiinduló téziseivel azoknak a megfontolásoknak, amelyekre az effajta munkák felépülnek, már nehéz lenne. Annak, hogy „mások" kozmikus létezését felfedezzük, kétféle lehetősége van. Az első: az általuk kibocsátott jelzések (rádiósugárzás, fényjelek vagy éppen materiális jelzések, „idegen" rakétaszondák stb.) felfogása. A másik: „csodák" megfigyelése. Ezzel a kifejezéssel illeti Sklovszkij azokat a jelenségeket, amelyek annyira lehetetlenek, vagyis annyira megmagyarázhatatlanok csillagászatilag, mint amilyen elfogadhatatlan volna a geológusnak egy bolygó felületét átszelő, természetes úton keletkezett autóút. S mint ahogyan egy autóútnak a jelenlétéből a geológus olyan értelmes lények létezésére következtetne, akik megépítették ezt az utat - ugyanúgy a csillagász is, ha a tudománya diktálta várakozásoktól eltérő jelenséget tapasztal, amelyet semmiféle „természetes" okkal sem képes megmagyarázni, akkor kénytelen lenne arra a következtetésre jutni, hogy műszerének látókörében céltudatos tevékenység eredményei láthatók. Ilyen módon a „csodákat" nem tekinthetnénk szándékos jeladásoknak, jelzéseknek, amelyeknek célja az élet jelenlétét a kozmoszbeli esetleges megfigyelők tudtára adni, hanem egy magas fejlettségű civilizáció életének melléktermékei, amelyek úgy kísérik azt a civilizációt, mint ahogyan az égboltot több négyzetmérföldnyi körzetben megvilágító fénylés kíséri éjszakánként egy nagy világváros életét. Egyszerű számítással



bebizonyítható, hogy az ilyen jelenségek csakis akkor figyelhetők meg, ha olyan energiamennyiségeket használnak fel előidézésükre, amelyek több tucat - ha ugyan nem több száz fényév távolságból is a csillagok teljesítményével vetekednek. Egyszóval: az asztronómia csak „csillagmérnöki munka" jeleinek megfigyelésére képes. Hogy ilyen tevékenység a fejlődés meghatározott szakaszán egy vagy más formában felbukkanhat, ezt mindegyik szerző (Dyson, Sagan, von Hörner, Bracewell és maga Sklovszkij is) biztosra veszi. Ha úgy számítjuk, hogy a földi energiatermelés évente csak 1/3%-kal növekedik (ez a jelenlegi növekedést tekintve, igen szerény becslés), 2500 év elteltével az energiatermelés akkor is tízmilliárdszorosa lesz a mostaninak, vagyis i. sz. 4500-ban a Nap által kisugárzott energiának egytizedére rúg majd. Ekkora energiafogyasztást még akkor is csak néhány ezer évig lehet fedezni, ha az óceánok vizében levő egész hidrogénkészletet energiává alakítják át. Az asztrofizikusok e probléma megoldásának különféle lehetőségeit vizsgálják. Dyson pl. azt javasolja, hogy használjuk fel a teljes napenergiát egy „Dyson-gömb" felépítésével, vagyis egy vékony falú üres gömbfelület létesítésével, amelynek sugara egyenlő volna Földünk Nap körüli pályájának sugarával. A megépítendő gömb anyagát a nagyobb bolygók anyagából, főként a Jupiter anyagából szerezhetnénk meg. E gömbnek Nap felé néző belső felülete felfogná a Nap teljes kisugárzását (4·1033 erg/s). Sklovszkij is lehetségesnek látja - bár más módon - a Nap energiájának felhasználását. Ennek lényege: a Nap belső atomreakcióira úgy hatni, hogy a Nap energiakisugárzása kielégítse a jövendő csillagmérnökeinek igényeit. Természetesen nem tudhatjuk azt, valóban növekedni fog-e az energiatermelés az elkövetkező évezredek folyamán is olyan mértékben, mint ahogy jelenleg növekszik - de már ma is rámutathatunk egy ilyen óriási energiamennyiség potenciális fogyasztóira. Így pl. a ma







elméletileg elképzelhető egyetlen olyan szállítóeszköznek, amellyel egy emberélet időtartama alatt juthatnánk el a csillagokig és a galaxisokig, a fotonrakétának éppen az említett nagyságrendű energiamennyiségre volna szüksége. Ez persze csupán szemléltető példa. Minthogy Napunk minden tekintetben, korát tekintve is, átlagos csillag, úgy számíthatjuk, hogy hozzá hasonló, de idősebb és bolygócsaláddal rendelkező égitest kb. ugyanannyi lehet, mint a Napunknál fiatalabb csillag. Amiből az következik, hogy bennünket ugyanannyi kozmikus civilizáció előz meg a fejlődésben, mint amennyit mi hagytunk magunk mögött. Azokat a megfontolásokat, amelyeknek alaptétele civilizációnk tipikus voltának elfogadása volt, eddig megdönthetetlennek tekintették: hiszen Napunk is „közepes" helyzetű a Tejútrendszerünkben (nincs sem a legszélén, sem túlságosan közel a központhoz), és a Tejút is, a mi Galaxisunk, ugyanolyan tipikus spirális galaxis, mint az a milliárdnyi másik, amely a ködök óriási katalógusában szerepel. Ezért minden okunk megvan, hogy földi civilizációnkat kellően tipikusnak, átlagosnak, a leggyakrabban előforduló kategóriába tartozónak tekintsük. Bracewell és von Hörner egymástól függetlenül végeztek statisztikai számításokat a világmindenség „civilizációsűrűségére" vonatkozóan. Abból a feltételezésből indultak ki, hogy Galaxisunkban csak minden százötvenedik csillagnak vannak bolygói; minthogy pedig Tejútrendszerünk csillagainak száma mintegy százötvenmilliárdra tehető, ezért kb. egymilliárd bolygórendszernek kell benne keringenie. Ez inkább szerénynek mondható számítás. Ha valamikor az egymilliárd bolygórendszer mindegyikén megjelent az élet, amely fejlődésének bizonyos szakaszában eléri a „pszichozóonos" fázisát, akkor - a számítások szerint -- amennyiben e fázis hossza (vagyis a technológiai éra időtartama) csupán az anyacsillag élettartamától függene, vagyis



addig létezhetne az átlagos civilizáció, ameddig csillagjától megkapja az életéhez szükséges energiát - az esetben két-két civilizáció között az átlagos távolság még a tíz fényévet sem érné el. Ámde ezt a matematikailag vitathatatlan következtetést nem támasztják alá a tények. Ha a civilizációk ilyen mértékben telítenék a világmindenséget, akkor már eddig is fel kellett volna fognunk a legközelebbi csillagokról érkező jeladásokat, mégpedig nem is csak olyan különleges készülékekkel, amilyent 1960 óta az amerikai Green Bank Obszervatóriumban használt a Drake irányítása alatt működő rádiócsillagász-kutatócsoport. E készülék érzékenysége majdnem a maximális volt, és olyan jeleket tudott volna tíz fényév távolságból felfogni, amilyeneket a földi adóállomások kisugároznak. Az amerikaiak rádióteleszkópja persze százszor nagyobb távolságról is tudná venni a jeleket, ha megfelelő energiájú adás érkeznék abból az irányból, amelybe huszonhét méteres antennája „néz". A készülék teljes némasága tehát nemcsak azt a tényt teszi nyilvánvalóvá, hogy az Epszilon Eridani és a Tau Ceti csillagok körül „civilizációs vákuum" honol, hanem azt is, hogy ebből az irányból a világegyetem mélyéből, e csillagoknál távolabbról sem érkezik sokkal erősebb jelzés felénk. A Drake vezette tudóscsoport hajtotta végre a csillagászat történetének legelső „civilizáció-lehallgatási" kísérletét. A kísérlethez két amerikai csillagász, Cocconi és Morrison javaslata adta az ötletet. A tudósok olyan készüléket alkalmaztak, amely kifejezetten „mesterséges" jelek vételére készült, s ezeket az ún. „galaktikus zajtól" is meg tudja különböztetni, a Tejút, vagyis a benne levő csillagok és csillagközi (intersztelláris) anyag által gerjesztett rádióhullámoktól. Szorosan irányított kísérlet volt: valamilyen szabályosságot kerestek a hozzánk érkező rádióhullámokban, olyan szabályosságot, amely elárulta volna, hogy az emittált hullámnyaláb modulált, vagyis értelmes lények által küldött információk hordozójaként szolgált. Ez a kísérlet

első volt, de bizonyára nem az utolsó, jóllehet az asztrofizikusok csalódtak reményeikben, mert vevőkészülékeik napról napra, hétről hétre csupán a holt anyag által létrehozott monoton kozmikus zajt vették.



A KOZMIKUS CIVILIZÁCIÓK STATISZTIKÁJA

Az előbbiekben a csillagok körül kialakult civilizációknak olyan élettartamot tulajdonítottunk, amely az anyacsillaguk élettartamával azonos nagyságrendű, ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a valamikor megszületett civilizáció évek milliárdjaiig állhat fenn. Ez a gondolatmenet pedig óhatatlanul az előbbi következtetéshez, vagyis ahhoz vezetett, hogy a világegyetemben a civilizációknak olyan a „sűrűsége", hogy két lakott égitest között alig néhány fényévnyi a távolság. Az ilyen következtetés azonban ellentmond az összes megfigyeléseknek; a világmindenség rádiólehallgatása negatív eredményének; a másfajta jelek hiányának (pl. az „idegen" rakétaszondákénak); végül a „csodák", vagyis a csillagtechnológia által előidézett jelenségek teljes hiányának is. Ezek a tények késztették Bracewellt és von Hörnert, valamint Sklovszkijt is arra, hogy elfogadják azt a hipotézist, amely szerint a civilizáció élettartama a csillag-élettartamhoz viszonyítottan rövid. Ha ugyanis egy-egy civilizáció átlagos élettartama „csupán" száz millió évet képvisel, akkor (a fennállásuk idején elkerülhetetlenül bekövetkező szétszóródás folytán) két-két civilizáció egymás közti távolságának statisztikailag legvalószínűbb értéke kb. ötven fényév lesz. És még ez is módfelett kétséges. Az említett szerzők ezért a felé a hipotézis felé hajlanak, amely szerint egy-egy civilizáció élettartamát néhány ezer vagy legfeljebb tízegynéhány ezer esztendőre lehet számítani. Ebben az esetben ugyanis két-két magas fejlettségű világot ezer fényév nagyságrendű távolság







választ el egymástól, és így egyszeriben érthetővé válik, miért vallanak kudarcot a „lehallgatásokra" és a megfigyelésekre irányuló próbálkozások. Továbbá: a Tejút minél több bolygójának tulajdonítjuk a „pszichozóonok" keletkezésével koronázott biogenezis lehetőségét, annál rövidebbre kell szabnunk egy-egy civilizáció átlagos élettartamát - nehogy ismét ellentmondásba kerüljünk a megfigyelésekkel. Jelenleg úgy vélik, hogy Galaxisunk százötvenmilliárd csillaga közül egymilliárd rendelkezik olyan bolygókkal, amelyek megfelelnek az élet keletkezése követelményeinek. De még ha tízszer kevesebbnek vesszük is ezt a számot, valószínűségszámításon alapuló eredményeink akkor sem változnak meg számottevő mértékben. Rendkívül érthetetlennek tűnő helyzet alakul így ki, hiszen, ha az élet fejlődése precivilizációs alakjában évmilliárdokon át tart, akkor nehéz megérteni, hogy a „pszichozóonos formának" miért kell már néhány tucat évszázaddal a maga remek startja után elpusztulnia? Ha viszont tisztában vagyunk azzal, hogy még az egymillió esztendő is alig kis időtöredékét jelenti annak az időtartamnak, amely alatt az átlagos civilizáció kifejlődhet, mivel anyacsillaga több milliárd éven át látja el szakadatlanul kisugárzott energiával, akkor teljes egészében fel tudjuk fogni e jelenség titokzatosságát, amelynek magyarázatát egyelőre bizony hiába is keressük. Az effajta meggondolások alapján az értelmes élet a világegyetemben meglehetősen ritka jelenségnek tűnik. Nem általában az élet, hanem a velünk egykorú élet, hiszen nem az érdekel bennünket, hogy a civilizációknak milyen töméntelen sokasága születhetett meg és pusztulhatott el Tejutunk fennállásának egész (tizenötmilliárd évre becsült) időtartama alatt, hanem az, hogy közülük mennyi létezik velünk egyidejűleg. Von Hörner elfogadván a „pszichozóonok" tiszavirágéletűségét, s keresvén ennek magyarázatát, négy lehetséges okát









sorolja fel e ténynek: 1. az élet teljes elpusztítása a bolygón; 2. csak a legfejlettebb lények kiirtása; 3. a szellemi és testi elfajulás, a degeneráció; 4. a tudomány és a technika iránti érdeklődés elvesztése. Egy találomra megválasztott valószínűségi együtthatót sorolva mindegyik okhoz, von Hörner úgy számítja, hogy egy-egy civilizáció átlagos élettartama 6500 év, a kettőjük közti közepes távolság pedig 1000 fényév, s e számításokból végül is arra az eredményre jut, hogy az a civilizáció, amellyel először kerülünk majd érintkezésbe, 12 000 éves lesz. Annak valószínűsége, hogy a földi civilizációnkkal azonos fejlettségi fázisú civilizációval vesszük majd fel - első ízben - a kapcsolatot, nem is egészen fél százalék, tehát elenyészően csekély. Von Hörner többek közt azt a lehetőséget is számításba veszi, hogy ugyanazon a bolygón több ízben is keletkezhet és tűnhet is el civilizáció. Az amerikai lehallgatási kísérlet, ha figyelembe vesszük ezeket a következtetéseket, egészen magától értetődővé válik. Ugyanez áll az információk kicserélésére: még ha sikerülne is felfognunk jelzéseket, megteremteni az összeköttetést, az eredmény akkor is igen kérdéses lenne: hiszen egy-egy feltett kérdés után kétezer évig kellene várnunk a válaszra... Von Hörner lehetségesnek tartja egy „pozitív visszacsatolás" létrejöttét, abban az esetben, ha az élet szétszóródásának, megoszlásának statisztikai jellegénél fogva Galaxisunkban létrejönnének a kozmikus civilizációk lokális csoportosulásai. Ha a válasz kivárásának ideje (a „pszichozóonok ilyen helyi sűrűsödésében") a civilizációk fennállásának teljes időtartamához viszonyítva csekély időtartamúvá válik, akkor sor kerülhet a civilizációk hatásos információcseréjére, ami viszont meg is hosszabbíthatja élettartamukat (a tudományos tapasztalatok kicserélése folytán stb.). Sklovszkij felhívja figyelmünket arra a hasonlatosságra, amely egy ilyen folyamat és a kedvező környezetbe került



élőszervezetek lavinaszerű elszaporodásának jelensége közt mutatkozik. Ha valahol, Tejutunk egy pontján, megkezdődnék egy ilyen folyamat, akkor egyre nagyobb méreteket öltve, a galaktikus civilizációknak egyre növekvő számát vonhatná hatókörébe, és ez valamilyen „szuperorganizmus" kialakulására vezetne. A legkülönösebb, és - valljuk meg - teljesen érthetetlen az, hogy az ilyen lehetőség mind ez ideig nem valósult meg. Fogadjuk el, legalább egy percre, von Hörner katasztrófahipotézisét kozmikus törvénynek. E törvényszerűség statisztikai jellege a legnagyobb mértékben valószínűvé teszi néhány - legalább maroknyi - kivételesen hosszú életű civilizáció létezését; azzal a kikötéssel azonban, hogy egymillió évnél tovább egyetlenegy civilizáció sem maradhat fenn, a nagy számok törvényének szabályosságát valami titokzatos, fatalista determinizmussá, a gyors pusztulás könyörtelen démoni erejévé alakítanánk át. Vessük el ezt a feltételezést, akkor arra az eredményre juthatunk, hogy az említett, kivételesen hosszú, millió évekre kiterjedő élettartamú civilizációk közül legalább néhánynak már régóta hatalmába kellett volna kerítenie bizonyos, szülőbolygójától igen távolra terjedő csillagszférákat. Más szóval: e civilizációknak egy maroknyi csoportja a galaktikus fejlődés döntő tényezőjévé vált volna, ezzel pedig az a bizonyos posztulált „pozitív visszacsatolás" - realitássá válnék. Márpedig, ha így volna, akkor ennek a „visszacsatolásnak" már több ezer évszázad óta hatnia kellene. Hát akkor miért hiányoznak az ilyen civilizációk jelzései, gigászi, csillagmérnöki tevékenységük megnyilvánulásai,. az általuk útnak indított információs szondák töméntelen sokasága, amelyek keresztül-kasul átszelik a kozmikus térségeket, és csillagrendszerünk legtávolabbi zugaiba behatoló önszaporító automatáik? Egyszóval: miért nem figyelünk meg „csodákat"?

A KOZMIKUS KATASZTRÓFA ELMÉLETE

Tejutunk tipikus spirális galaxis, Napunk tipikus csillag, Földünk pedig minden bizonnyal tipikus bolygó. Milyen mértékben van tehát jogunk a Földünkön keletkező civilizációs jelenségeket a világegyetemre extrapolálni? Valóban úgy kell-e vélekednünk, hogy amikor felnézünk az égre, akkor feneketlen mélységet látunk, amelyet olyan világok töltenek meg, amelyeket az öngyilkos értelem már hamuba temetett, vagy éppen az ilyen vég felé tartanak? Von Hörner pontosan ezt állítja. Hipotézise, a pszichozoonok önelpusztítása az összes lehetőségek 65%-ának éppen ezt tartja. Ha meggondoljuk, hogy a mienkéhez hasonló tejútrendszerek száma milliárdokra rúg, továbbá, ha tekintetbe vesszük atomi építőanyaguk és az őket irányító dinamikus törvényszerűségek miénkhez való hasonlatosságát, akkor feltételezzük, hogy planetáris és pszichozoonos evolúciójuk is analóg módon zajlik le a miénkkel, így eljutunk a civilizációk trillióinak képéhez, amelyek mind csak azért lépnek a fejlődés útjára, hogy egy idő múlva, mely csillagászati időkben mérve, csak egy pillanat, megsemmisüljenek. Én e statisztikai poklot nem vagyok hajlandó elfogadni - nem is azért, mintha túlságosan borzalmas lenne, hanem azért, mert túlságosan naiv. Von Hörner hipotézisét tehát, amelyben a világmindenség sorozatos atommészárlások végrehajtó gépezeteként szerepel, nem a katasztrófaszemlélet miatt kell bírálni, és nem is erkölcsi felháborodásból kell teljesen elvetni, elvégre egy egzaktságra törekvő elemzésben nincs helyük az érzelmi reakcióknak. A lényeg az, hogy ezt a hipotézist arra a teljesen valószínűtlen premisszára alapozták, miszerint a különböző bolygókon a fejlődés útja tökéletesen egybevág. Ezzel egyáltalán nem azt akarjuk mondani, mintha Földünk a maga háborús vérfürdőinek történelmével, az ember pedig a maga természetének bűnös és sötét tulajdonságaival valamiféle dicstelen kivételt képviselne a

világegyetemben, és mintha a csillagos térségeket csupa olyan lény népesítené be, aki már történelme hajnalától kezdve mind tökéletesebb nálunknál. A már tanulmányozott folyamatoknak még nem tanulmányozottakra való extrapolálása, amely igen értékes a kozmológia, a csillagászat és a fizika területén, a metagalaktikus szociológia kísérletét könnyen a saját reductio ad absurdumává 11 teheti. Csak példaként jegyezzük meg, hogy Földünk sorsa teljesen másként alakulhatott volna, ha a Harmadik Birodalom népirtó politikája nem tűzi ki céljául a német zsidók elpusztítását, vagy legalábbis, ha a hitlerista diktatúra idejében ráeszmélt volna, bizonyos fizikai kísérletek fontosságára, és arra, hogy ezek az általuk annyira áhított „csodafegyver" megalkotására vezethetnek. Rájöhettek volna erre Németország urai akár egy olyan vizionálásban is, amely - állítólag - olykor megszállta Hitlert. Végül pedig előfordulhatott volna az is, hogy Einstein nem születik zsidónak. Bármelyik következett volna is be az említett esetek közül, el tudunk képzelni egy olyan helyzetet, amelyben a hitlerista állam a negyvenes évek elején az atomkutatás arcvonalára összpontosította volna erőforrásait. Kétségtelen: a német tudósok visszariadtak volna attól, hogy atombombát adjanak a hitlerista gyilkosok kezébe, ámde egy s más értesülésünk van már arról is, hogy az effajta belső ellenállásokat meg is lehet törni (bármily fenntartással fogadjuk is azokat a szemrehányásokat, amelyekkel Heisenberget illették a háború után, az ügy alaposabb megvizsgálása után, nem szabadulhatunk attól a benyomástól, hogy ő mégiscsak megpróbálta megszerkeszteni az első atommáglyát, és hogy ez a törekvése nemcsak tudományos ambícióival állt összefüggésben). Ámde, amint jól tudjuk, másként történt: atombombát először az amerikaiak állítottak elő - a Harmadik Birodalomból kiüldözött emigránsok kezének és elméjének munkájával. 12 Ha ezek az emberek Németországban maradtak volna, akkor Hitler tán kezébe kaparinthatta volna azt a szörnyű fegyvert, amelyről

ábrándozott. Nem kívánunk minden alapot nélkülöző feltételezésekbe bocsátkozni - csak azt akartuk kimutatni: hogyan vezetett bizonyos esetek láncolata Németország gyors vereségéhez, és ahhoz, hogy lebombázott városainak üszkös romjai fölött szembetalálkozzék egymással a két utolsó potenciális ellenfél: a szocializmus és a kapitalizmus. Tekintet nélkül arra, sikerült volna-e a németeknek a nukleáris elsőség révén magukhoz ragadni a világuralmat vagy nem - az atomerő, mint a haditechnika óriási tényezője, mindenképpen megváltoztatta volna Földünkön az egyensúlyi helyzetet. Talán egy egész háborús korszak következett volna, amelyből az emberiség megtizedelve, de egyesülve került volna ki; az ilyen fantáziajátékok, melyek hiúak és érdektelenek, hacsak a kávéházi konrádok stratégiai elmefuttatásait nem fogadjuk el irodalmi műfajnak - egyszeriben jelentőségre tesznek szert, ha megkezdjük a világmindenségbe irányuló extrapolálásukat. Ha ugyanis a történelmi folyamat során bekövetkezik az egyelőre szétaprózott közösségek egyesülése, akkor egyetlen nagy hegemónia létrejöttének esélye egyenlő azzal a másik lehetőséggel, hogy két egyenlő hatalmú, antagonista módon ellentétes erő kerül egymással szembe. Feltételezhetjük, hogy ezt a kérdést már a közeli jövőben bizonyos fokig meg fogják világítani azok a számítógépes modellezési munkák, amelyek során a szocioevolúciós folyamatokat vizsgálják. Éppen a fentebb említett jelenségre, azoknak a közösségeknek planetáris méretű egyesülésére gondolok, amelyek kölcsönös ellentéte vagy elszigetelődése lehetetlenné válik a technológiai fejlődés folyamatosan növekvő nyomása miatt. És mivel könnyebb úrrá lenni a természeten, mint a mindenre kiterjedő társadalmi szabályozást végrehajtani, ezért bizony az effajta folyamatok dinamizmusának tipikus jellemzője igen valószínűen az lehet, hogy a technoevolúció megelőzi a társadalmit. Nehéz azonban elfogadnunk azt, hogy az a késedelem, amellyel a társadalmi erők



szabályozása követi a természeti erők szabályozását, mindig egyforma, és szükségszerűen kozmikus méretekben is mindig bekövetkezik, és valamilyen állandó tényezője minden lehetséges civilizáció fejlődésének. Hiszen ennek a késedelemnek a mértéke, amikor lényeges paraméterként befolyásolta Földünk társadalmi jelenségeinek kialakulását, az emberiség bolygóméretű egyesülésének kezdődő folyamatát úgy alakította, hogy két nagy antagonisztikus szövetség jött létre egyszerre. Arról nem is szólva, hogy a fejlődésnek ez a típusa egyáltalán nem vezet szükségképpen a totális kipusztuláshoz, talán megkockáztathatjuk a következő állítást: a „világok" (vagyis, hangsúlyozzuk, a modellek) túlnyomó többségében az erők megoszlása annyira különbözhet a földitől, hogy egymás kölcsönös megsemmisítésének a lehetősége még csak fel sem merülhet, és végül is az összecsapás olyan jellegű is lehet, hogy éppen a krízist oldja meg, és az időleges hanyatlást, amely a háború következményének jelensége, a „szóban forgó bolygó" összes társadalmi erőinek egyesülése követi. És akkor mi lesz? Von Hörner hipotézisének hívei erre azt felelik, hogy akkor majd a technológiai korszak időtartamát megrövidítő más tényezők kezdenek hatni. Felmerülnek majd pl. az „elfajulási" tendenciák - hiszen vitathatatlan, hogy világunk jelentős része ma hedonista-fogyasztói jellegű célokért él. A fejlődés „hedonisztikus gátlódásáról" majd még szólunk, és ugyancsak foglalkozni fogunk a „technológiai gyorsulásnak" igen valószínű periodikus csökkenéseivel is. Ezeknek az egyéb okoknak azonban von Hörner mindössze 35%-os esélyt ad. Vele szemben mi bemutattuk annak lehetőségét, hogy elméletimodellalkotó módszerrel miként cáfolható meg von Hörner elmélete, amely szerint az önmegsemmisítés a kozmikus civilizációk többségének létezési törvénye. Egyébként, még ha von Hörner közelebb került volna is az igazsághoz, mint ahogyan gondoljuk, az általa megfogalmazott „törvények" statisztikai



típusúak, s - mint már említettük - éppen valószínűségi jellegüknél fogva semmiképpen nem zárják ki a kivételeket. Tegyük fel, hogy Galaxisunk milliárdnyi bolygója közül 990 millióra valóban a technológiai korszak rövidsége a jellemző. A fennmaradó tízmillió közül csupán 100 000 vagy akár 1000 ne engedelmeskedjen, „a civilizációk efemeritása törvényének". Akkor ezen az 1000 bolygón százmillió évekig fejlődik majd a civilizáció. És akkor a földi bioevolúciónak már egy sajátos kozmikus analogonját látjuk magunk előtt: hiszen amannak is pontosan ilyen módon nyilvánul meg a működése. Az evolúció folyamán kihalt állatfajok száma hasonlíthatatlanul nagyobb, mint a fennmaradottaké. Viszont minden fennmaradt faj igen nagyszámú új fajnak adott életet. Joggal posztulálhatjuk a pontosan ilyen „adaptív radiációnak, azaz divergenciának" lényeges voltát, de immár nem biológiai, hanem kozmikustársadalmi nagyságrendben érvényesülő adaptív radiációról folyik a szó. Hipotézisünk egyáltalán nem jelenti azt, hogy szükségképpen csak „idillikus elemeket" tartalmazhat a fejlődés. Előfordulhat, hogy ezek a milliárdéves civilizációk a maguk -csillagokra kiterjedő -- expanziójának folyamatában összeütköznek, harcolnak egymással: de akkor a háborújukat -kihunyó csillagrendszerek, pusztító sugárnyalábok által kiváltott kolosszális robbanások formájában, a csillagmérnökség ilyen vagy olyan „csodái" alakjában tudnunk kellene megfigyelni, s hogy ez békés vagy háborús „csoda" -- tulajdonképpen egyre megy. Ismét visszatérünk tehát a bevezetőül feltett kérdéshez: miért nem figyelünk meg „csodákat"? Tessék ennél a kérdésnél figyelembe venni, hogy fejtegetéseink legutóbbi részében hajlandóak voltunk a civilizációk fejlődésének bizonyos értelemben még a von Hörner hipotézisében megrajzoltnál „katasztrofálisabb" útját is elfogadni. Ő ugyanis nem annyira azt mondja, hogy valamennyi kozmikus civilizáció elpusztítja





önmagát, hanem inkább azt állítja, hogy ilyesmit a fejlődésnek abban a fázisában szoktak elkövetni, amely hasonló az emberiség által elért szakaszhoz (tehát csillagászatilag nem megfigyelhető). Úgy érzem, ez már nem a valószínűségszámítási módszerek alkalmazása a szociogenezis kutatására, hanem egyszerűen csak annyit jelent, hogy a mai ember (márpedig a tiszteletre méltó asztrofizikusok is azok) félelmeit a kozmikus általánosítás maszkjába rejtettük el. Az asztrofizika képtelen válaszolni a feltett kérdésre. Próbáljunk tehát másutt keresni rá feleletet.

A CSODÁK METATEÓRIÁJA Tulajdonképpen mik is lehetnek azok a „csodák", amelyeket eddig meglehetősen nagyvonalúan és általánosítóan, mint a csillagmérnöki tevékenység megnyilvánulásait emlegettük? Sklovszkij az ilyen fajta „lehetséges csodaként" a szupernóvák „mesterségesen" előidézett robbanásait, valamint a technéciumnak néhány ritka (pekuliáris) csillag színképében felfedezhető vonalait nevezi. Mivelhogy a technécium természetes körülmények között nem fordul (a Földön mesterségesen állítjuk elő), és nem is fordulhat elő, mert gyorsan (néhány ezer év alatt) bomlik: ha a jelenlétére utaló színképvonalakat egy csillag színképében mégis felfedezzük, az annyit is jelenthet, hogy a „csillagkohóba" feltöltés révén kerülhetett - vagyis nyilván csillagmérnökök munkája nyomán. Zárójelben megjegyezzük: ahhoz, hogy egy csillag fényének színképében egy elem színképvonala megjelenjen csillagászati méretekben elenyésző mennyiség - mindössze néhány millió tonna is elegendő. Sklovszkij azonban ezt a hipotézist - akárcsak „a szupernóvák mesterséges felrobbantásának hipotézisét" is - csupán féltréfásan fejtette ki. Igen fontos, hogy miért teszi ezt. A tudományos módszertan egyik alapvető elve ugyanis az ún. Occam-borotva,

vagyis az a tézis, amely szerint: entia non sunt multiplicanda praeter necessitatem; 13 vagyis hipotézisek felállításakor a létezők számát nem szabad fölöslegesen szaporítani bennük. A létezőn ezúttal az elméletben szereplő, tovább, egyszerűbb fogalmakká már nem redukálható alapfogalmakat kell értenünk. Ezt az elvet olyan szigorúan és általánosan betartják, hogy jelenlétét egy-egy önálló tudományos kutatásban szinte észre sem lehet venni. Új fogalmakat a valóság egy elméleti modelljébe valóban csak rendkívüli körülmények közt szabad bevezetni: amikor az egész tudásunk alapjául szolgáló néhány tézis megmaradása forog kockán. Amikor a nukleáris béta-bomlás bizonyos jelenségei azzal fenyegettek, hogy a tömeg megmaradásának elvét el kell vetni (úgy látszott, hogy a tömeg egy része nyomtalanul „eltűnik"), akkor Pauli, hogy ezt az alaptörvényt megmentse, bevezette a neutrínó fogalmát, s ennek a kezdetben tisztán hipotetikus jellegű részecskének tényleges létezését csak később igazolta a kísérlet. Az Occam-borotva elve, vagyis a fogalomalkotás takarékosságának vagy a gondolkodás lakonikusságának elve azt követeli meg, hogy a tudós minden jelenséget a lehető legegyszerűbb módon, újabb fogalmak „kiegészítő létezők" - bevezetése nélkül igyekezzék megmagyarázni, vagyis kerülje el a nem feltétlenül szükséges hipotézísek felállítását. Ennek az elvnek alkalmazásából következik az, hogy minden tudomány egységesítésére törekszik: ez a tendencia abban nyilvánul meg, hogy állandóan törekednek a különböző jelenségek sokkal általánosabbakra való visszavezetésére, hogy szakadatlanul alapfogalmakkal igyekeznek magyarázni, valami ahhoz hasonlót tesznek, mint amikor a fizikában az elemi részecskékre támaszkodva operálnak. Bizonyos tudományágak nemegyszer szembeszegülnek az ilyen redukálási törekvésekkel: így pi. a biológusok hosszú időn át úgy tartották, hogy az életjelenségek megmagyarázásához az entelekheia, vagyis az életerő fogalmára van szükség; ilyen

kiegészítő hipotézis volt a teremtés természetfölötti aktusának fogalma is, amelyet azért vezettek be, hogy megszabaduljunk a biogenezis kezdeteivel vagy a tudat keletkezésével kapcsolatos minden gondtól. Ámde az ilyen fogalmakról egy idő után kiderül, hogy bevezetésük megsérti az Occam-törvényt, és mint szükségteleneket el is vetik őket. A csillagász, ha felnéz a csillagos égre, sok olyan jelenséget lát, amelyet bizonyos elméleti modellekből kiindulva már meg tud magyarázni (pl. a csillagok fejlődésének vagy belső felépítésüknek modelljéből); ezenkívül számos olyan jelenséget is megfigyel, amelyekre még nincs magyarázat. A Galaxis magvának területéről áradó óriási mennyiségű csillagközi hidrogént és néhány extragalaktikus köd erős rádiósugárzásait még nem sikerült elméletileg megmagyarázni. Mégis, a tudós visszariad az olyasféle magyarázatoktól, mint: „Ez számunkra érthetetlen, tehát értelmes lények tevékenységének a következménye." Ilyen magyarázatot adni túlságosan veszedelmes volna, mert elvágná az útját minden olyan kísérletnek, hogy e jelenségeket „természetes" okokkal magyarázzák meg. Ha egy elhagyott tengerparton sétálva, egymástól szabályos közökre fekvő kavicshalmokat látunk, és még az elhelyezésük szimmetrikus volta is megragadja figyelmünket, akkor hajlandóak vagyunk feltételezni, hogy olyan jelenség eredményével állunk szemben, amelynek tanulmányozása igen gyümölcsöző lehet a tudomány számára: hátha az árapály hidrodinamikus erejének egy eddig még ismeretlen megnyilvánulása hozta létre a jelenséget? Ha viszont megtudjuk, hogy egy ember járt előttünk azon az úton, és kavicsokat rakott le, a saját tetszése szerint, akkor a fizikai és geológiai ismereteink semmivel sem gyarapodnak. Éppen ezért a tudós bizonyos spirális ködöknek a „galaktikus normától" nagyon is eltérő viselkedését is inkább hajlandó természeti hatások eredményének, mintsem az Értelem beavatkozásából fakadó jelenségként felfogni.



A „csodákkal" kapcsolatos hipotéziseket tetszés szerint lehet szaporítani. Hallottunk már olyasmiről is pl., hogy a kozmikus sugárzás nem egyéb, mint a kozmikus teret minden irányban átszelő óriási kvantumhajóknak az egész Galaxisban szétáramló égésterméke. Ha úgy fogjuk fel, hogy évmilliók óta startolnak különféle távoli bolygókról fotonrakéták, akkor a Galaxisból hozzánk érkező rádióhullámok egy részét ezek kisugárzásuk nyomának fogadhatjuk el, azzal, hogy e sugárzások a Dopplerhatás eredményeként tolódtak el egészen a rádióhullámok sávjába (minthogy az említett hullámok állítólagos forrásának tekintett rakéták a fénysebességet megközelítő sebességgel haladnak). A bizonyos halmazok területéről százas nagyságrendű km/s sebességgel hirtelen „kirepülő" csillagok csillagtársaik természetes felrobbanásai nyomán fellépő „parittya"-hatás eredményeként is száguldhatnak így, de az is lehet, hogy társaikat a csillagmérnökök mesterkedései pusztították el. Végül: a szupernóvák robbanásainak egy része alapjában véve mesterséges eredetű is lehet... ámde az Occam-féle borotva könyörtelenül megtiltja, hogy ilyenfajta hipotéziseket elfogadjunk. Mellesleg megjegyezzük: a „tudományos-fantasztikus" irodalom egyik főbűne az, hogy nyakló nélkül szaporítja a „pótlólagos létezőket", vagyis az olyan hipotéziseket, amelyekre a tudománynak semmi szüksége sincs. Sok-sok sci-fi regény abból a feltételezésből indul ki, hogy Földünkön az élet kifejlődése (vagy legalábbis az alacsonyabb rendű emlősök átalakulása az ember ősévé) külső beavatkozásra ment végbe: valamikor, még az emberemlékezet előtti időkben „mások" rakétája érkezett a Földre, s azok, miután meggyőződtek róla, hogy itt jók a feltételek az „élet kitenyésztésére", lerakták a Földre az élet csíráit. ...Talán úgy gondolták, hogy jó cselekedetet hajtanak végre, talán kísérletnek fogták fel, de az is lehet, hogy csak az egyik csillagjövevény ügyetlenkedett, aki visszatérve a rakétájára, elejtett egy életcsírával teli fiolát, tehát „lapsus" volt az egész... Ilyen jellegű



elképzeléseket korlátlanul lehet szülni. Csakhogy mindezek, az Occam-elv szerint tilosak, mert nincs rájuk szükség, hiszen a biogenezis a „kozmikus látogatók" elméletének bevonása nélkül is megmagyarázható, jóllehet (amire Sklovszkij hivatkozik is könyvében) elvben nem lehet kizárni az említett eshetőséget sem, és ki tudja, hátha valamikor maga az ember is más bolygókon fogja elterjeszteni az életet. Sagan amerikai csillagász, akinek nevét már említettük, kidolgozott egy tervet, amely szerint a Venust kell bizonyos földi moszatok odatelepítésével alkalmassá tenni a gyarmatosításra... A módszertani elemzés eredménye azonban mégis egyértelmű. A tudósok, akik a csillagmérnökök tevékenységének megnyilvánulásait keresik a világegyetemben, talán már régóta meg is figyelték azt, amit keresnek, ámde így minősíteni e jelenségeket, a természetes jelenségek fogalomköréből kiszakítani őket, és kijelenteni, hogy az Értelem tevékenységéből keletkeztek, tiltja saját tudományuk, amelyet szolgálnak. De hát valóban nem volna kivezető út ebből a dilemmából? Vajon elképzelhetetlenek-e olyan „egyértelmű csodák", amelyeket nem lehet nem-technológiai okokkal magyarázni? Kétségkívül vannak ilyenek. De mindegyiket jellemeznie kell (azonkívül, hogy óriási teljesítményű, tehát csillagászatilag is megfigyelhető energiaforrásokat használnak) egy olyanfajta viselkedésnek, amely bár csupán a legáltalánosabb vonásaiban és meglehetősen távolról, de hasonlít a mi folyamatainkra. De hát mit is jelent a „csodák" keresése? A saját lehetőségeinket hatványozottan tükröző jelenségeket keressük ilyen módon. Egyszóval a haladás fogalmát úgy értelmezzük, mint haladványnak megfelelő mozgást, a jövőt pedig, mint a Nagy és Hatalmasabb Dolgok korszakát. Mert vajon mit várhatott földi vagy földöntúli jövőjétől a kőkorszak embere? Hatalmas, remekül pattintgatott kovaköveket? Hát az ókori ember mire számított az idegen bolygókon? Természetesen gályaóriásokra, amelyeket

kilométeres evezőkkel hajtanak. Tán éppen ez derít fényt gondolkodásunk hibájára? Talán a rendkívül fejlett civilizáció nem is a maximális energiát, hanem a legtökéletesebb szabályozást jelenti? Talán az a nemrég felfedezett hasonlatosság egyfelől az atomreaktorok és atombombák, másfelől a csillagok között, eljövendő utunk kijelölését jelenti? Vajon a legfejlettebb civilizáció azonos-e a legnépesebbel? Bizonyára nem. Ha pedig nem, akkor szociosztázisának nem kell egyértelműnek lennie a növekvő energiamohósággal. Mit csinált a primitív ember a maga gyújtotta tűzrakás mellett? Beledobott mindent, ami gyúlékony, s táncolt és üvöltött a láng körül, elkábulva saját hatalmának ilyen megjelenésétől. És mi vajon nem vagyunk-e megdöbbentően hasonlóak hozzája? Bizony, ez lehetséges. És mégis, minden ilyen „lebeszélő" magyarázat ellenére is, a fejlődés különféle útjaira kell számítanunk, köztük az expanzív jellegűekre is, amelyek közel állanak az ősidők óta bennünk élő hősi koncepcióhoz: az anyag és a tér egyre távolabbi területeinek meghódításához. Tehát valljuk meg őszintén: mi nem „akármilyen civilizáció" után kutatunk, hanem mindenekelőtt antropomorf civilizációt szeretnénk találni. A kísérletezés következetességét és rendjét vezetjük be a természetbe, mert magunkhoz hasonló lényekkel szeretnénk találkozni ilyen jellegű jelenségek révén. Ámde ilyen jellegű jelenséget nem figyelünk meg. Talán nem is léteznék ilyen?... Valóban van valami mélyen elszomorító abban, hogy kérdésünkre a csillagvilág némasággal felel -- némasággal, amely olyan teljes, mintha örökkévaló volna.



AZ EMBER KIVÉTELESSÉGE Baumstejn szovjet tudós az említett kérdésben ellenkező álláspontot foglal el, mint Sklovszkij. Szerinte, ha egy civilizáció már létrejött, akkor élettartama időben szinte korlátlan, tehát évmilliárdokra kell rúgnia. A biogenezis gyakoriságát viszont

szerfölött csekélynek tartja. Gondolatmenete a következő. Annak valószínűsége, hogy a tőkehal-ikrából kifejlődjék az ivarérett állat, igen kevés. Minthogy azonban az ikrák száma rendkívül nagy (mintegy hárommillió minden íváskor), ezért annak valószínűsége, hogy legalább egyből, kettőből kifejlődjék a hal, igen közel áll az egyhez. A jelenségek eme példáját, amelyben az egyes esetek előfordulási valószínűsége rendkívül kicsiny, de az eseteket összességükben nézve az esemény rendkívül nagy valószínűséggel következik be, mivel az esetek igen nagy számát vizsgáljuk, vetette össze Baumstein a biogenezis, illetve az antropogenezis folyamataival. Számításainak - melyeket itt nem idézünk - eredményeképpen arra a következtetésre jut, hogy Galaxisunk milliárdnyi bolygója közül alig egynéhányon, legfeljebb talán csak egyen, a Földünkön jött létre a pszichozoon. Baumstein a valószínűségelméletet alkalmazza, amely szerint, ha egy jelenség megvalósulásának esélye igen csekély, akkor a jelenséget megelőző körülményeknek igen sokszori megismétlődésére van szükség ahhoz, hogy a jelenség végül is megvalósuljon. Így pl. igen-igen kevéssé valószínű, hogy egy játékos, aki tízszer dobja el a kockát, mind a tíz dobással hatost érjen el. Ha azonban egyidejűleg egymilliárd játékos vet kockát, akkor annak valószínűsége, hogy közülük legalább egynek sikerül tíz hatosból álló sorozatot dobni, egyszeriben nagyon megnő. Az ember keletkezését hihetetlenül sok ok közrejátszása idézte elő. Így pl. először létre kellett jönnie az összes gerincesek közös ősének, a halnak; a parányi agyú hüllők hegemóniáját fel kellett váltania az emlősök korának, majd pedig ezek közül ki kellett válniuk a főemlősöknek, arra azonban, hogy az utóbbiak között megjelenhessen az ember, feltételezhetően döntő hatással voltak a jégkorszakok körülményei, mert jelentős mértékben megnövelték a kiválogatódás nyomását, és a szervezetek szabályozóképességeit illetően nagy követelményeket állítottak fel, ez pedig a másodfajú homöosztatikus szabályozó, az agy





energikus fejlődéséhez vezetett.9 Ez a következtetés helyes ugyan, de csupán egy igen lényeges fenntartással. Baumstein tulajdonképpen azt bizonyította be, hogy bizonyos szervezetek csakis olyan bolygón jöhetnek létre, amely egyetlen nagy holddal rendelkezik (az ilyen hold okozza ugyanis az árapály-jelenséget, amely viszont megteremti a part menti sávok sajátos vegetációjának létfeltételeit), bebizonyította továbbá, hogy a „cephalizatiót", vagyis az ősember agyának fejlődését valószínűleg erősen siettette a jégkorszakoknak a folyamatos fejlődést zavaró és egyúttal a kiválogatódást erősítő hatása - a jégkorszakokat viszont, az ő véleménye szerint, a Nap aktivitásának néhány százmillió évenként bekövetkező erőteljes csökkenése okozta. Egyszóval, Baumstein bebizonyította ugyan az antropogenezis rendkívüli ritkaságát, ámde ezt csak a szó szerinti értelmében bizonyította be: vagyis megmutatta, milyen roppantul valószínűtlen volna egy olyan hipotézis, amely szerint emberszerű élő szervezetek keletkezhetnek a legkülönfélébb napok bolygóin. Ez a következtetés egyáltalán nem dönti el a kozmikus biogenezis és bioevolúció gyakoriságának kérdését. A kifejlődés valószínűségi modellje (millió ikrából egyetlen tőkehal) nem alkalmazható. Hogy a hárommillió ikrából egyetlen egyed fejlődik ki, az még rendben van - ámde az a tény, hogy valamely ikrából nem fejlődik ki a hal, az egyben az ikra pusztulását jelenti. Ha viszont a főemlősökből nem fejlődik ki a Homo sapiens faja, ez még egyáltalában nem jelenti azt, hogy a Földön egyáltalán nem keletkezhetnek értelmes lények. Például a rágcsálókból is kiindulhatnak. A kockajáték típusú valószínűségi modell nem alkalmazható az olyan önszervező rendszerre, mint az evolúció. Az ilyen modell ugyanis mindig vagy csak győzelmet, vagy csak vesztést tételez fel, vagyis „minden vagy semmi" típusú játék -, míg az evolúció minden lehető kompromisszumra is hajlandó: ha „veszített" a szárazföldön, akkor más szervezeteket szaporít el a



vízben vagy a levegőben ; ha az állatoknak valamelyik ága kipusztul, akkor helyét hamarosan elfoglalják - az adaptív radiációnak köszönhetően - más élőlények. A fejlődés mint játékos, nem hajlandó rögtön belenyugodni a veszteségbe, nem az az ellenfél, aki vagy legyűri az akadályt, vagy elismeri kudarcát, nem olyan, mint a kemény golyó, amely vagy szétzúzódik a falon, vagy átüti azt. Inkább a folyóhoz hasonlít, amely medrét megváltoztatva körülfolyja az akadályokat, s úgy kerüli el azokat. S ahogy nincs a Földön két pontosan egyforma folyású és medrű folyó, ugyanúgy nyilván a világegyetemben sincs két tökéletesen egyforma evolúciós folyam (vagy - ha úgy tetszik - törzsfa). Az említett szerző tehát másvalamit bizonyított be, mint amit bizonyítani akart. Megmutatta, hogy milyen kevéssé valószínű a földi fejlődésnek más bolygórendszerekben való megismétlődése, legalábbis olyan pontosan, minden részletében annyira azonosan, ahogy az az általunk is ismert ember kialakulásához vezetett. Más kérdés az, hogy szinte fogalmunk sincs arról, mi az, ami a bioevolúcióban a véletlen útján alakul ki (ebben az értelemben a véletlen pl. Földünk nagy kísérőjének, a Holdnak a létezése), és mi benne a homöosztatikus rendszer törvényei hatásának végső következménye. Tán a legtöbb meggondolnivalót azok a „megismétlődések", azok az „akaratlan önplágiumok" jelentik, amelyeket akkor követett el az evolúció, amikor több millió év elteltével megismételte egyes szervezetek alkalmazkodási folyamatait, éspedig olyan közeghez való alkalmazkodásuk folyamatait, amelyeket azok már régen elhagytak. A bálnák, legalábbis külső alakjukban, ismét a halakhoz váltak hasonlóvá, valami ilyesmi történt bizonyos teknősbékákkal, amelyeknek előbb volt teknőjük, majd teljesen elvesztették, végül pedig, több tízezer nemzedék után újból kialakították. Az „elsődleges" és a „másodlagos" teknősbékák teknője nagyon is hasonló, az egyik azonban a belső váz csontjaiból keletkezett, a másik viszont

elszarusodott bőrszövetből fejlődik ki. Ámde maga a puszta tény is arra utal, hogy a környezet „modellező" nyomása döntően abban az irányban hat, hogy -- konstruktőri szempontból -egymáshoz közelálló formákat alakítson ki. Bizonyára minden evolúció mozgatóerői: először is a nemzedéktől nemzedéknek átadandó örökletes információk változásai, másodszor pedig magának, a környezetnek a változásai. Sklovszkij figyelmeztet arra, hogy a kozmikus tényezők hatnak az örökletes információk átadására, és ugyanő dolgozta ki azt az igen eredeti hipotézist, amely szerint a kozmikus sugárzásnak (mely a bekövetkező mutációk számának tényleges szabályozójává válik) intenzitása változó volna és attól függene, mennyire közelít meg a bolygó, amelyen az élet kifejlődött, egy szupernóvát; a kozmikus sugárzás intenzitása olykor meghaladhatja -- a „normális", vagyis a Tejút egészére átlagosan érvényes mértéket -- tízszeresen vagy akár százszorosan is. Meglepő, hogy egyes szervezetek mennyire ellenállnak a genetikai információkat megsemmisítő sugárzás hatásának, így pl. a rovarok a többszázszorosát bírják ki annak a sugárzásmennyiségnek, amely az emlősök esetében már halálos adag lehet. Ráadásul a huzamosabb ideig élő szervezetek esetében az ilyen sugárzás nagyobb arányban növeli a mutációk gyakoriságát, mint a rövidebb életűekében (ami még a szerves világ potenciális matuzsálemeinek „kontraszelekciójára" is hathat bizonyos módon). Sklovszkij hipotézise szerint az óriáshüllők tömeges pusztulását a mezozoikumban az okozhatta, hogy Földünk véletlenül éppen egy kitörő szupernóvát közelített meg. Tehát, amint látjuk, a környezet hatása egyetemesebben érvényesül, mintsem gondoltuk volna, hiszen nemcsak a természetes kiválogatódás kiválogató nyomását, hanem az öröklődő jegyeket megváltoztató mutáció gyakoriságát is meghatározza. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a fejlődés üteme minimális, sőt éppenséggel a nullához közeledik olyankor, amikor a környezeti viszonyok gyakorlatilag évmilliókon át





változatlanok maradnak. Ilyen környezetet jelentenek mindenekelőtt az óceánok mélységei, ezekben mindmáig fennmaradtak egyes állati formák (halak), amelyek lényegileg nem változtak a kréta- és a jura-korszak óta. Ugyanígy a Földénél nagyobb éghajlati és geológiai stabilitású bolygók -- egyszóval azok, amelyeket hajlamosak vagyunk „paradicsomnak" nevezni -tekintetbe véve az élethez való „alkalmazkodottságukat" lényegileg a homöosztatikai megtorpanás, pangás hatalmas területeit képviselhetik; az élet ugyanis nem a beléje épült „haladási" tendencia folytán, hanem csakis a fenyegető veszedelem hatására fejlődik. Másfelől a túlságosan viharos változások, amilyen típusú változások pl. a változó- vagy a kettőscsillagok környezetében lépnek fel, vagy egyáltalában kizárják az élet keletkezésének lehetőségét, vagy pedig állandóan azzal fenyegetnek, hogy félbeszakítják a kezdődő szerves fejlődést. Evolúció, úgy gondoljuk, számos égitesten léphet fel. Felmerül a kérdés, vajon minden esetben feltétlenül az értelem kialakulásával kulminál-e -- vagy pedig az értelem megjelenése véletlen, a dinamikus törvényszerűségekhez viszonyítva mintegy külső folyamat, valami ahhoz hasonló, mintha a fejlődés ösvénye a körülmények összejátszása folytán nyílna meg előttünk. A világmindenség ma sajnos nem adhat választ e kérdésünkre, s ezt nem is egyhamar fogja megtenni: így hát ezzel az egész problematikánkkal megint csak a Földünkhöz vagyunk kénytelenek fordulni, s annyi ismerettel kell beérnünk, amennyit a Földünkön lezajló jelenségek megfigyeléséből meríthetünk.

ÉRTELEM: VÉLETLEN VAGY TÖRVÉNYSZERŰSÉG?

Az „értelem nélküli" állat és a növény is képes alkalmazkodni a környezeti tényezőkhöz, pl. az évszakos változásokhoz. E

feladat homöosztatikus megoldásainak fejlődési katalógusa igen nagy. Az időszakos lombhullás, a gombaspórák képzése, a téli álom, a rovarok átalakulásai: mindez csupán néhány a felsorolható példák közül. A lényeg azonban az, hogy a genetikai információk által meghatározott szabályozó mechanizmusok csupán az olyan változásoknak tudnak ellenállni, amelyeknek következtében a megelőző nemzedékek ezreinek váltakozása során kiválogatódtak ezek a mechanizmusok. Az ösztönös viselkedés pontossága nyomban semmit érővé válik, mihelyt egy fajnak olyan új feladatot kellene megoldania, amelyhez az még nem alkalmazkodott, és genetikailag sem készült fel rá. A növénynek, a baktériumnak vagy a rovarnak, mint „elsőfajú" homöosztatikus lényeknek velük születtek azok a reakcióik, amelyekkel a környezet változásaira válaszolniuk kell; a kibernetika nyelvén szólva: ezek a rendszerek (egyedek) előre programozottak a környezetnek mindazokra a lehetséges változásaira, amelyekhez alkalmazkodottaknak kell lenniük azért, hogy megőrizzék saját életüket és biztosítsák fajuk fennmaradását. Az ilyen változások legtöbbször ritmikus jellegűek (a nappalok és éjszakák, az évszakok, a dagály és az apály váltakozása), a nemperiodikusak sokkal ritkábbak (ilyen pl. egy ragadozó közeledése, ez kiváltja a készenlétben álló védekező mechanizmus működését, a futást vagy a „tetszhalál" mozdulatlanságát stb.). Amikor olyan változásokra kerül a sor, amelyek a szervezetet „kibillentik" a környezettel kiépült egyensúlyából, amikor olyan változásokra kerül sor, amelyeket az ösztönök „programja" eleve nem vehetett figyelembe, akkor az „elsőfajú szabályozó" nem kielégítő, és válság kezdődik. Egyrészről nagy mértékben megnövekszik a nem-alkalmazkodott szervezetek halandósága, és ezzel együtt megerősödik a kiválogatódás, ami bizonyos új formákat (mutációkat) előnyökhöz juttat, ez végül is odavezethet, hogy a genetikus programozás rendszerébe bekapcsolódnak olyan reakciók,



amelyek a túléléshez elengedhetetlenek. Másik oldalról, rendkívül kedvező körülmények alakulhatnak ki azoknak a szervezeteknek a számára, amelyek másodfajú szabályozóval, vagyis aggyal rendelkeznek, s ez a környezet igényeitől függően képes „cselekvési programját" változtatni (önprogramozás, tanulás útján). Feltehetően létezik a változásoknak olyan típusa, olyan üteme és olyan sorozata (nevezhetjük „labirintus típusúnak", azoknak a labirintusoknak alapján, amelyeknek révén a tudósok egyes állatok, pl. a patkányok intelligenciáját vizsgálják), amelyben a genetikai úton létrehozott és meghatározott szabályozóknak, az ösztönöknek már nem elegendő a fejlődésben kialakult hajlékonysága, plaszticitása. Ez kiváltságos helyzetbe hozza a központi idegrendszer kiépülésének folyamatait, mert a központihozza a központi idegrendszer kiépülésének folyamatait, mert a központi idegrendszer a másodfajú homöosztázisnak, mint olyan rendszernek az eszköze, amelynek működésére alapozódik a helyzet kísérleti modelljeinek a megalkotása. A szervezet immár a saját kockázatára, nem a kész cselekvés-programokra támaszkodva cselekszik, s vagy alkalmazkodik a megváltozott környezethez (a patkány megtanulja, hogyan találjon rá a labirintusból kivezető útra), vagy pedig a környezetét alkalmazza önmagához (az ember civilizációt alkot). Létezik persze egy harmadik lehetőség is: a vesztés, amikor a szervezet hibás szituáció-modellt alkotott meg, s ezért a szervezet nem éri el a szükséges eredményt, s elpusztul. Az első típushoz tartozó szervezetek „eleve mindent tudnak", a másodikhoz tartozóaknak előbb meg kell tanulniuk a helyes viselkedést. Azokat az előnyöket, amelyeket az első típusú konstrukció ad a szervezeteknek, a túlspecializált voltukkal fizetik meg, a második típusnak az ára - a kockázat. Az a „csatorna", amelyen át az öröklődő információ átadása megtörténik, korlátozott átbocsátó képességű, s ezért az eleve beprogramozott cselekvések száma nem lehet nagy: erre



gondoltunk, amikor a szabályozók túlspecializált, „irányított" jellegéről szóltunk. A tanulás viszont előkészületi szakaszt jelent, amelynek ideje alatt a szervezet különösen ki van téve a tévedéseknek, s ezeket igen drágán, esetleg az életével kell megfizetnie. Bizonyára ezért létezik mind a mai napig az állatvilágban a szabályozóknak eme két főtípusa: vannak környezetek, amelyekben a noha sztereotip, de „vele született", tehát a bölcsőtől meglevő viselkedés kifizetődőbb, mint a saját tévedések árán szerzett költséges tudás. Mellesleg megjegyezve, ebből fakad az ösztönök „csodálatos tökéletessége". Mindez egészen jól hangzik, de vajon mi következik ebből az agyfejlődés általános törvényszerűségeire vonatkozóan? Vajon a fejlődés mindig kénytelen végül is olyan hatalmas „másodfajú szabályozókat" létrehozni, amilyenek az emberszerű lények nagy agya? Vagy pedig, ha egy bolygón nem kerül sor „kritikus változásokra", akkor ott az agy, mint felesleges valami, egyáltalán nem is jön létre? Az így feltett kérdésre nem könnyű válaszolni. A fejlődés felületes ismerete az, ami rendszerint a haladás fogalmának naiv elképzeléséhez vezet: hogy az emlősöknek „nagyobb agyuk", tehát „magasabb intelligenciájuk" volt, mint az ősgyíkoknak, ezért szorították ki azokat. Ámde az emlősök többszázmillió éven át éltek egyidejűleg őshüllőkkel, csak másodrangú, az uralkodó hüllőkhöz képest kis formákat alkotva. Az utóbbi időkben a delfinekkel kapcsolatban hallunk hasonlókat: azt mondják, hogy a tengerben élő többi lényhez viszonyítva értelmi fejlettségük milyen magas szinten áll. És lám, a delfinek mégsem váltak a tengerek egyeduralkodóivá. Az intelligencia jelentőségét mint „önmagában vett értéket" könnyen túlbecsüljük. Ashby ezt több érdekes példával bizonyítja. A „buta" patkány, amely lassan tanul, óvatosan kóstolgatja a megtalált élelmet. A „gyors", a „jó felfogóképességű" patkánynak, amely megtanulta, hogy az élelmet mindig ugyanazon a helyen és időben találja meg,



látszólag nagyobb a túlélési esélye. Ha azonban az élelemben méreg van, akkor az „ostoba" patkány, amely „nem tanult meg semmit", a maga ösztönös bizalmatlanságánál fogva túléli a jó felfogóképességű, „gyors" kollégáját, amely telezabálja magát, és felfordul. Tehát nem minden környezetben jelent előnyt az „intelligencia". Általánosságban véve: a tapasztalat extrapolálása („átvitele") a földi környezetben igen hasznos. Elképzelhetőek azonban olyan környezetek is, amelyekben ez a vonás negatívummá válik. Köztudomású, hogy az ügyesebb stratéga le szokta győzni ugyan az ügyetlenebbet, de könnyen veszíthet egy kétbalkezes, a stratégiához nem is konyító ellenében, mert ez utóbbinak a cselekvései annyira „értelmetlenek", hogy egyenesen kiszámíthatatlanok. Érdekes módon a fejlődés, amely oly „fukar" az információk átadásának minden területén, annyira „túlméretezte" az ember agyvelejét, hogy ez az agyvelő, amely még ma is, a XX. században is, kitűnően meg tud birkózni egy hatalmasan fejlett civilizáció minden problémájával, anatómiailag, biológiailag teljesen azonos a mi százezer év előtt élt, primitív, „barbár" ősünk agyvelejével. Ez az óriási „perspektivikus értelmi potenciál", ez az „értelembőség", amely mintegy a történelem hajnalán már készen állt, hogy majdan felépítse civilizációnkat, vajon e két vektor összetevődésének - a mutációk megszaporodásának és a természetes kiválogatódás erősödésének - tisztán valószínűségi evolúciós játékában jött-e létre? A fejlődés elmélete nem tud határozott választ adni erre a kérdésre. A kutatások azt mutatják, hogy tulajdonképpen minden állat agyvelejére jellemző a jelentős „túlméretezettség", ez abban nyilvánul meg, hogy az állat képes olyan feladatokat megoldani, amelyekkel az életben mindaddig sosem találkozott, amíg a kísérletező tudós nem adja fel neki. Tény továbbá az is, hogy minden állat agyának tömege növekszik: a mostani kétéltűeknek, hüllőknek, halaknak és általában az állatvilág összes



képviselőinek nagyobb az agyuk, mint paleozoikumi, illetve mezozoikumi elődeiknek volt. Ebben az értelemben tehát az evolúció ideje alatt valamennyi állat „megokosodott" - ez az általánosan megnyilvánuló tendencia azt látszik bizonyítani, hogy amennyiben a fejlődési folyamat elég sokáig fog tartani, akkor végül is az agy tömegének túl kell haladnia a „kritikus nagyságon", és akkor megkezdődik a szociogenezis láncreakciója. Tartózkodnunk kell azonban attól, hogy ezt az „értelem felé való vonzódást", mint az evolúciós folyamatok alkotó tendenciáját elhamarkodva „a világmindenségbe extrapoláljuk". Az „anyag" meghatározott tulajdonságai, illetve az „építészeti alapok" már rögtön a fejlődés hajnalán annyira korlátozhatják a fejlődés leendő lehetőségeit, és olyan könyörtelenül kijelölhetik a fejlődés plafonját, hogy „a másodfajú szabályozók" megjelenésére egyáltalán nem is kerülhet sor. Példának tekinthetjük a rovarokat, az állatvilág egyik legrégibb, legéletképesebb és legszaporább csoportját. Földünkön mintegy 700 000 különböző fajuk él, míg az összes gerinces fajok száma mintegy 80 000. Az egész állatvilágnak több mint háromnegyed részét a rovarok képezik, és mégsem váltak értelmessé. Ráadásul a rovarok többé-kevésbé ugyanannyi idő óta léteznek, mint a gerincesek, tehát tízszeres fajszámukat tekintve, a nagy számok törvényének alapján (amennyiben a statisztika volna a döntő) tízszer akkora esélyük lehetett „a másodfajú szabályozók" megalkotására. Ámde mégsem így lett, s ez a tény ékesen bizonyítja azt, hogy a valószínűségszámítás nem alkalmazható döntő kritériumként a pszichogenezis jelenségeire. Hiszen a pszichogenezis csupán evolúciós megoldás, de a legkevésbé sem törvényszerű, hogy ezt a megoldást válassza. Egyike a legjobb megoldásoknak, de nem mindig és nem minden világ számára az optimális. Az értelem megszerkesztéséhez az evolúciónak annyira különféle eszközökkel kell rendelkeznie, mint a nem túlságosan nagy gravitáció, a viszonylag egyenletes, közepes intenzitású

kozmikus sugárzás, a közeg változékonysága (mi több, nemcsak ciklikus változások kellenek), és bizonyára még sok egyéb, előttünk még ismeretlen tényező. Hogy mindezek jelen legyenek egy bolygó felszínén, ez talán nem is olyan kivételes lehetőség. Ezek szerint tehát mégiscsak szabad számítanunk arra, hogy a világmindenségben értelemmel találkozunk, bár megjelenési formái könnyen rácáfolhatnak minden mai elképzelésünkre.





HIPOTÉZISEK A helyzet paradox jellegű. Támasztékokat kerestünk, hogy megpróbálhassunk földi civilizációnk jövőjébe tekinteni, és váratlanul segítséget kaptunk az asztrofizikától, amely statisztikai elemzéssel kutatja, milyen sűrűn fordulhat elő értelmes élet a világegyetemben -- de az ilyenfajta kutatások eredményeit nyomban meg is kérdőjeleztük. Dehát milyen alapokon tettük ezt, kérdezhetné az asztrofizikus, akinek illetékessége a kulcskérdésben -- a „természetes" és a „mesterséges" csillagászati jelenségek megkülönböztetésében -- sokkal nagyobb a mienkénél. Egy ilyen teljesen indokolt szemrehányásra nyomban válaszolni kell. A válasz elszórtan részint már benne foglaltatott jelen fejezetünk korábbi részeiben, és most már csak az van hátra, hogy rendszerbe foglaljuk. Meg kell jegyeznünk, hogy a rádiócsillagászat csupán mostanában indul fejlődésnek. A világmindenség lehallgatásának kísérletei folyamatban vannak, többek közt a Szovjetunióban, ahol Sklovszkij professzor egyik munkatársa végzi majd a kísérleteket. Ha a közeli években csillagmérnöki tevékenységre valló jelenségeket, illetve mesterséges eredetű jeleket fedeznek fel, ez nyilván óriási jelentőségű esemény lesz. Ámde a pozitív tények teljes hiánya talán még nagyobb jelentőségű lesz, minél tovább tartanak majd a kísérletek, és minél érzékenyebb műszereket használnak majd e célra, annál inkább nő az ilyen





események jelentősége. Ha egy bizonyos, eléggé hosszú idő elmúltával sem bukkannak majd ilyen jelenségekre, akkor felül kell vizsgálnunk a világmindenségbeli bio- és pszichogenezisre vonatkozó mai nézeteinket. Ez ma még túlságosan korai volna. Úgy véljük, a hipotézisek felállításakor a tudomány mai állása megköti a kezünket. A „csodák" és kozmikus „jelzések" hiányát ugyanúgy kell tudomásul vennünk, mint ahogyan azt az asztrofizikus teszi. Nem vonjuk tehát kétségbe a megfigyelési anyagot, csupán annak interpretációját. A pszichozoonos vákuumot az alant felsorolt három hipotézis mindegyike megmagyarázza. I. Civilizáció ritkán jön létre a világmindenségben, de ha egyszer létrejött, akkor hosszú életű. Egy-egy tejútrendszerben legfeljebb tízegynéhány civilizáció keletkezhet. Tehát egy pszichozoonok által lakott bolygóra több milliárd csillag jut. Ezt a hipotézist az asztrofizikusokkal együtt mi is elvetjük, mert ellentmond annak az általános nézetnek, miszerint a bolygórendszerek kialakulása és rajtuk az élet keletkezése tipikus jelenségnek tekinthető. Azt a fenntartást tesszük, hogy ez a hipotézis, ha valószínűsége csekély is, nem feltétlenül hamis. Mivelhogy a tejútrendszerek, akárcsak az egyes csillagok, különféle korúak, ezért a mienknél lényegesen idősebb tejútrendszerekben már olyan csillagmérnöki tevékenységnek kell folynia; amelynek jelenségeit műszereink megfelelő tökéletesítése után mi is észlelhetjük. Feltételezzük ugyanis, akárcsak az asztrofizikusok, hogy minden vagy legalább majdnem minden akármilyen ritkán is keletkező - civilizáció azon a technológiai úton fejlődik, amely, ha eléggé hosszú idő áll a civilizáció rendelkezésére, elvezet a csillagmérnöki tevékenységhez. II. Civilizáció létrejötte a világegyetemben gyakori, de rövid életű jelenség. Következik ez: a) az „önelpusztításra" való hajlamából, b) „elfajulási" tendenciáiból, c) számunkra teljesen érthetetlen okokból, amelyek a civilizáció fejlődésének egy



bizonyos szakaszában kezdenek hatni. Éppen a hipotézisek ez utóbbi kategóriáinak szenteli monográfiájában a legtöbb figyelmet Sklovszkij. Számunkra legfontosabb az, hogy számba vegyük azokat az alapfeltevésekét, amelyeken ezek a hipotézisek felépülnek. Tulajdonképpen két alapposztulátumra vezethetők vissza: 1. alapfeltevésként fogadjuk el, hogy a civilizációk túlnyomó többségének fejlődési útja ugyanolyan, mint a földi civilizációké, tehát a technológiai fejlődés útján haladnak; 2. hasonló bennük az is, hogy fejlődésük üteme - már mint csillagászati méretekben, ahol milliós nagyságrendű évkülönbségek nem jönnek számításba - nem változik. Így tehát e hipotéziscsoport kiinduló alapfeltevése az, hogy majdnem mindegyik civilizáció ortoevolúciós jellegű fejlődésen megy át. Hallgatólag még azt is feltételezzük, hogy a technológiai haladásnak az a gyorsulása, amelyet Földünkön többé-kevésbé kétszáz év óta látunk, dinamikusan stabilis folyamat, amelyet csak bizonyos destruktív okok fékezhetnek (vagyis a „degeneráció", a civilizáció „öngyilkossága"). Éppen ezért minden civilizáció dinamizmusának jellegzetességeként azt az exponenciális növekedését kell tekintenünk, amely egyenesen vezet a csillagmérnöki tevékenység kialakulásához. - Mindkét alapposztulátum megtámadható. Nincs olyan adatunk, amelyből kideríthetnénk, hogy a technológiai irány valóban a pszichozoonok fejlődési törvényének megnyilvánulása-e. Lehet, hogy nem. Tehát legyünk hívek Occam elvéhez, és ne vezessünk be „nélkülözhető létezőket", vagyis tényekkel alá nem támasztott hipotéziseket. Fogadjuk el, hogy a technológiai fejlődési irány a tipikus, mivel saját magunkat és egész történelmünket átlagos, közönséges, tehát tipikus kozmikus jelenségnek tekintjük. Más a helyzet a második alapposztulátummal. Jóllehet eddigi történelmünk az ipari forradalom óta tartós exponenciális fejlődését mutatja civilizációnknak, mégis akadnak bizonyos, nem is csekély jelentőségű tények, amelyek e növekedés



dinamikája megváltozásának valószínűsége mellett tanúskodnak. Ha pedig kétségbe vonjuk a technoevolúció ütemének állítólagos - csillagászati méretek szerinti - állandóságát, akkor a kérdés más megoldására nyílik lehetőség. Éppen ezért, beszélhetünk a megfigyelt (vagy inkább a meg nem figyelt) jelenségekkel összhangban álló hipotézisek egy harmadik csoportjáról is. III. A civilizáció keletkezése gyakori, és hosszú életű, de a civilizáció fejlődése nem ortoevolúciós. Ami rövid, az nem a fennállása időtartama, hanem annak csak egy bizonyos szakasza: az exponenciális törvények szerinti fejlődés ideje. Ez a kiterjeszkedő fejlődési fázis csillagászati méretekben igen rövid ideig tart: legföljebb tízegynéhány évezred (illetve, amint majd látni fogjuk, valószínűleg még ennél is rövidebb). E szakasz után a fejlődés dinamizmusának jellege megváltozik. Ámde ennek a változásnak semmi köze sincs az „önelpusztításhoz" vagy az „elfajuláshoz" ; a különféle civilizációk fejlődésének további útjai lényegesen különbözhetnek egymástól. A további fejlődésnek ezt a sokféleségét olyan okok idézhetik elő, amelyeket külön tárgyalunk meg. Tárgyalásukkal a későbbiekben sem szegjük meg a meddő spekulációkra vonatkozó tilalmat, minthogy a fejlődés dinamizmusát megváltoztató tényezőket csírájukban akár ma, a jelenlegi világunkban is megfigyelhetjük. Nem társadalmi, nem szociális természetűek, és egyszerűen világunk struktúrájából fakadnak, és abból, hogy ez a világ olyan, amilyen. Képzeljük el azokat a lehetséges viselkedésmegváltozásokat, amelyeket a civilizáció a meghatározott fejlődési szakaszának elérése után felmutathat. Minthogy az ismeretes határok közt a civilizáció szabadon választhatja meg további magatartásának stratégiáját, ezért természetesen nem jósolhatjuk meg, hogy mivé is fejlődik. A különféle változatok közül azonban kiválaszthatjuk azokat, amelyek megfelelnek a tényeknek, vagyis összhangban állnak azzal a hipotézissel, amely szerint lakott világok sokasága létezik,



ezek élettartama igen hosszú, de csillagászatilag megfigyelhetetlenek. A kapott kép - ilyen módon - egyfelől meg fog felelni az asztrofizika követelményeinek (vagyis nem fog ellentmondani a „csodák" és a kozmikus jeladások hiányának), másfelől el fogjuk kerülni von Hörner hipotézisének katasztrófa-fatalizmusát. Úgy vélem, érdemes lesz megismételni azokat a motívumokat, amelyek arra késztetnek bennünket, hogy elvessük a „kipusztítás statisztikai elkerülhetetlenségét", amely ebből a hipotézisből fakad. Ha Galaxisunk minden civilizációjának fejlődési útja és üteme hasonló is egymáséhoz, és ha egy-egy civilizáció élettartamának átlagos ideje csupán néhány ezer év, ebből még egyáltalán nem következik az, hogy ne létezhetnének évmilliós civilizációk is, mint az átlagostól, a normától szélsőségesen eltérő esetek. Von Hörner statisztikája a gázok statisztikai törvényszerűségeihez hasonlít. A gáz legtöbb részecskéjének sebessége szobahőmérsékleten másodpercenként néhány száz méter, akadnak azonban benne - csekély számmal - olyan részecskék is, amelyek ennél sokkal nagyobb sebességgel mozognak. Amíg azonban a maroknyi mennyiségű gyors részecske jelenlétének a langyos gáz viselkedésére egyáltalán nincs hatása, addig, ha egy tejútrendszerben legalább néhány „abnormisan" hosszú életű civilizáció fordulna elő, ezek már az egész galaxisra hatással lennének, minthogy hatalmas, expanzív civilizációs kisugárzást indítanának el, amely a csillagvilágnak egyre nagyobb területeire terjedne szét. Tehát a csillagmérnöki tevékenység láthatóvá válnék, ami mint tudjuk nem tapasztalható. Von Hörner - ezek szerint - nyíltan ki nem mondottan, de azt feltételezi, hogy azok a jelenségek, amelyeket statisztikája vizsgál, időben ugyanolyan korlátozottak és viszonylag rövid élettartamúak, mint amilyen az emberi élet. Mert léteznek ugyan a hatvan év körüli átlagos élettartamtól statisztikailag eltérő esetek, ámde egyetlen ember sem élhet kétszáz vagy háromszáz évig.

Csakhogy az embernek a néhány évtized elteltével elkerülhetetlenül bekövetkező halála szervezetének sajátosságaiból következik, amit egyáltalán nem mondhatunk el a társadalmi organizmusokról (társadalmi rendszerekről). Kétségtelenül minden kifejlődő civilizáció átmehet „válságos" szakaszokon (mondjuk, pl. az atomenergia felfedezésének következményeképpen, majd más változások folytán, amelyekről még nincs tudomásunk), ámde itt fordított arányokra számíthatunk, mint amilyeneket biológiai populációban figyelhetünk meg: az utóbbiban ugyanis az egyén hirtelen halála annál valószínűbb, minél hosszabb ideig élt már, ezzel szemben a hosszabb időt megélt civilizációnak éppen „kevésbé halandónak", veszedelmektől kevésbé fenyegetettnek kell lennie, mint a rövidebb ideje létezőnek, hiszen élettartamának növekedésével egyre bővülő ismeretekre, s ezeknek révén saját homöosztázisának egyre nagyobb ellenőrzésére tehetett szert. Ezért kimondhatjuk azt, hogy a civilizációk „általános halandósága" teljesen légből kapott, mesterkélt feltételezés. Von Hörner eleve beépítette ezt a maga matematikai szerkezetébe, és így „előkészítve" fogott a számolgatáshoz. Szerintünk ez a feltételezés megalapozatlan, önkényes. Tehát a tudományos módszertan és nem az optimizmus (melynek nincs is helye a világegyetem viszonylatában) parancsolja nekünk, hogy a világegyetemben megfigyelhető pszichozoon-vákuumnak másféle magyarázatát keressük (III.).



VOTUM SEPARATUM *14 Bár már illenék visszatérnünk Földünkre, mégis maradjunk még egy percig az égben - szeretném ugyanis elmondani a fent tárgyalt kérdésre vonatkozó különvéleményem. Ez a bejelentés csodálkozást kelthet: hát mostanáig folyvást nem csupán a magam nevében beszéltem, vitáztam a különféle hipotézisekkel?



Sietek tehát megmagyarázni, hogy eddig bíróként, bár önbíráskodva viselkedtem és beszéltem - de tiszteletben tartottam a mások által összeállított törvény cikkelyeit. Ezzel azt akarom mondani, hogy alávetettem magam a tudományos szabatosság szigorú parancsainak, s az occami borotvával mindennemű spekuláció fonalát elvágtam. Óvatosságból jártam el így. Az embernek azonban olykor kedve kerekedik, hogy a nyilvánvalóval is szembeszállva, lemondjon az óvatos megfontoltságról. Ezért mutatom most be a magam álláspontját, de megígérem; hogy utána ismét alázatos szolgája leszek a módszertannak. Hát igen, a kozmikus civilizációk... Ameddig a Tudománynak a Természethez intézett kérdései olyan jelenségekre vonatkoztak, amelyek saját nagyságrendünk skálájához álltak közel (és itt a mindennapos tapasztalat alapján önmagunkban kifejlődött képességre gondolok: hogy a tanulmányozásunk tárgyául szolgáló jelenséget azzal tudjuk mérni, amit közvetlenül, érzékszerveink útján fogunk fel), addig a természet válaszai is felfoghatóan csengtek fülünkben, érzékelni tudtuk őket. Amikor azonban már azt kérdeztük a kísérletek útján: „Mi az anyag, hullám vagy részecske?", és úgy véltük közben, hogy kimondottan alternatív kérdést tettünk fel, akkor a kapott válasz olyan váratlannak bizonyult, hogy csak nehezen tudtuk felfogni. Pontosan ugyanígy, ha ilyeneket kérdezünk: „Gyakoriak-e a kozmikus civilizációk vagy ritkák?" vagy ilyesmit: „Hosszú vagy rövid élettartamúake?" - akkor érthetetlen válaszok érkeznek, telve csupa látszólagos ellentmondással: ezek az ellentmondások nem is annyira a való helyzetet mutatják, mint inkább azt, hogy mi nem tudunk helyes kérdéseket feltenni a természetnek. Mert az ember sok olyan kérdéssel fordul a természethez, amelyeknek a természet „nézőpontjából" nincs is értelmük, és szeretne azokra egyértelmű, s a neki oly kedves sablonokba beilleszkedő válaszokat kapni. Egyszóval, mi nem általánosságban igyekszünk megismerni a





Rendet, hanem csupán egy bizonyos rendet firtatunk, amely kiválóan tömör (lásd az Occam-borotvát!), egyértelmű (hogy ne lehessen többféleképpen értelmezni), egyetemes (hogy az egész világegyetemben uralkodjon), független tőlünk (vagyis a tanulmányozójától) és változatlan (vagyis olyan legyen, amelyre vonatkozóan a természeti törvények nem változnak az idő múlásával sem). Mindezek azonban a kutatók által felállított követelmények, és nem számunkra feltárulkozó igazságok. A világegyetem nem értünk teremtetett, és mi sem őérte. Mi a csillagfejlődés melléktermékei vagyunk, s efféle termékeket a világmindenség mérhetetlen mennyiségben hozott és hoz létre. A lehallgatásokat, a megfigyeléseket persze feltétlenül folytatni kell abban a reményben, hogy olyan Értelemre bukkanunk, amely annyira hasonló a mienkhez, hogy jelei alapján ráismerhetünk. Ez azonban őszintén szólva csak reménykedés: hiszen az az Értelem, amelyet valamikor majd felfedezünk, könnyen lehet annyira eltérő az elképzeléseinktől, hogy nem is akaródzik majd Értelemnek neveznünk. Ezen a ponton lehetséges, hogy a nyájas Olvasó türelmét veszti. Lehet, hogy azt mondja nekem: igaz, a Természet homályos választ ad kérdéseinkre, maga azonban nem a Természet! Márpedig maga ahelyett, hogy érthetően kifejtette volna a kozmikus civilizációkról alkotott véleményét, összebonyolította az egészet, elkezdett fecsegni a Természet törvényeiről, és emlegetett valami Rendet stb., s végül is a szemantika mögé bújt - mintha azoknak a bizonyos kozmoszbeli értelmes lényeknek a létezése attól függene, hogy mi mit is értünk az „értelem" szón! Hiszen ez telivér szubjektivizmus, sőt még annál is rosszabb! Nem volna-e illendőbb bevallani, hogy maga egyszerűen - semmit sem tud? Természetesen - felelem erre - nincsenek bizonyított adataim, de honnan is lennének? Az is lehet, hogy tévedek, és a következő években létrejövő „szociokozmikus" kapcsolatok nevetségessé











tesznek engem is, meg a következtetéseimet is. Mégis azt kérem, engedje meg, hogy magyarázkodjam. Azt gondolom, hogy az Értelem kozmikus jelenlétéről talán nem azért nem szerzünk tudomást, mert ilyen Értelem sehol sincs, hanem azért, mert másképpen viselkedik, mint ahogyan mi elvárjuk. Az ilyen meglepő viselkedést pedig kétféle helyzetből kiindulva magyarázhatjuk. Először is az is lehetséges, hogy nem csupán egyetlen Értelem létezik, hanem „különféle Értelmek" létezhetnek. Másodszor: ha úgy fogjuk fel, hogy csupán egyetlenegy Értelem létezik, mégpedig ugyanolyan, mint mi magunk, akkor fontolóra vehetjük, vajon ez az egyetlen Értelem a civilizációs evolúció folyamán nem változott-e meg annyira, hogy megnyilvánulásaiban végül már nem is hasonlít saját kezdeti állapotához. Az első típusú szituáció mintája egy olyan emberi közösség, amelynek tagjai vérmérséklet, jellem stb. tekintetében különböznek egymástól. A második típusú szituáció mintája egyugyanazon ember időben egymás után következő különféle állapotainak - csecsemő, gyermek, felnőtt, aggastyán - összessége. A második típusba tartozó szituációt külön fogjuk tárgyalni azért, mert vannak bizonyos tények, amelyek azt sejtetik, hogy a világegyetemben valóban „így állhatnak a dolgok". Ha pedig megkaptuk a tényekben a fedezetet, akkor remélhetjük, hogy a Módszertan is engedélyt ad az ilyen megfontolások kidolgozására. Az első típusú szituációnak sajnos semmiféle ténybeli igazolása sincs: merő spekulatív, „mi volna, ha" okoskodás. Ezért bástyázom körül oly sok fenntartással a további tárgyalását. Tehát - „különféle Értelmek". Még azt sem merném megkockáztatni, hogy eltérő fejlődési irányokról, tehát nemtechnológiai jellegűekről volna szó - elvégre a „Technológia"



fogalmáról ugyanolyan jól elvitázhatunk, mint az Értelem fogalmáról. Mindenesetre az értelmek különfélesége nem azt jelenti, hogy „ostobábbak" vagy „bölcsebbek", mint az emberi értelem. Értelmen olyan másodfajú homöosztatikus regulátort értünk, amely történelmileg összegyűjtött tapasztalataira támaszkodó cselekedeteivel képes ellenállni, ama közeg zavaró hatásainak, amelyben él. Az embert értelme azért vezethette el a technológia korához, mert a földi környezetnek számos jellegzetes sajátossága van. Vajon megvalósulhatott volna-e az ipari forradalom, ha nincs a karbon, vagyis az a földtörténeti időszak, amelyben a napenergiából szerzett készletek utóbb elmerült, elszenesedett erdőkben konzerválódtak? Vagy, ha másfajta folyamatok során nem jönnek létre a hatalmas kőolajkészletek? - No és? - hallom az ellenérvet. - Olyan bolygókon, amelyeknek nem volt kőszén korszakuk, másféle erőforrások felhasználása lehetséges, pl. a napenergiáé, az atomenergiáé... és különben is, eltértünk a tárgytól. Az Értelemről kell beszélnünk. De hiszen arról beszélünk. Az Atomkorszakot sosem értük volna el, ha nincs közben egy Szén- és Villanykorszak. És egyébként is a más környezet megköveteli, hogy a felfedezések sorrendje is más legyen, ez némiképpen többet jelent, mint azt, hogy más bolygókon az Einsteinek és Newtonok időrendje más. Olyan környezetben, ahol nagyon hevesek a közeg zavarai, ahol azok átlépik a társadalmi szabályozás korlátait, ott az Értelem esetleg nem expanzív formában, vagyis nem a környezet meghódítására irányuló törekvésként jelentkezik, hanem önmagát igyekszik a környezet alá rendelni. Arra gondolok, hogy az élettani technológia kialakulása megelőzheti a fizikaiét: az élőlények egy ilyen világban önmagukat alakítanák át abból a célból, hogy létezhessenek az adott környezetben - ellentétben az emberekkel, akik a környezetüket igyekeznek a saját hasznukra átalakítani. - De hiszen ez nem értelmes tevékenység, itt nincs



jelen az Értelem - harsog az ellenvetés. - Hiszen pontosan ezt teszi minden biológiai faj a maga fejlődésében... A biológiai faj nem tudja, hogy mit tesz - vitázok ellenfeleimmel. - Nem ő rendelkezik önmagával, hanem az evolúció irányítja, tömeges áldozatokat vetve a természetes kiválogatódás rostájára. Én viszont tudatos tevékenységre gondoltam: tervszerű és irányított önevolúcióra, holmi „alkalmazkodási visszavonulásra". A mi felfogásunk szerint ez nem emlékeztet értelmes ténykedésre, mert az ember jelszava: hősies támadás a környező anyag ellen. De hiszen éppen ebben nyilvánul meg antropocentrizmusunk. Minél inkább különböznek egymástól a lakott világok körülményei, annál nagyobbaknak kell lenniük a rajtuk kifejlett értelem különféleségének is. Ha valaki úgy véli, hogy kizárólag tűlevelű fák léteznek, akkor még a legsűrűbb tölgyesben is hasztalan fog keresni „fákat". Civilizációnkról sok jót és szépet mondhatunk el, egy azonban bizonyos: fejlődésének semmi köze a harmóniához. Hiszen civilizációnk, amely elég erős ahhoz, hogy néhány óra leforgása alatt elpusztíthassa bolygónk egész bioszféráját, egyetlenegy, a szokottnál valamivel szigorúbb tél folytán recsegni, ropogni kezd eresztékeiben. Nem azért mondom ezt, hogy a „saját fészkünkbe piszkítsak", hanem éppen ellenkező céllal: az egyenetlen fejlődés bizonyára az egész világegyetem normális állapota. Ha nem „egyetlen Értelem" létezik, hanem az Értelemnek megszámlálhatatlanul sok változata, ha a „világegyetem intellektuális állandója" csupán fikció, akkor könnyű megértenünk miért hiányzanak civilizációkról árulkodó jelzések, még akkor is, ha ez utóbbiak meglehetősen sűrűn helyezkednek el. Sokféle az Értelem? Igen. Csak éppen mindegyik a „saját planetáris ügyeibe" bonyolódik bele, mind más-más úton halad, s a gondolkodás, a cselekvés, a célok különbözősége által egymástól elválasztva. Tudjuk, az ember egy mérhetetlen nagy tömegben is lehet magányos. Nos, a tömeg emiatt talán nem

létezővé válik? És vajon az ilyen magányosság csak „szóhasználati értetlenségből" ered? (IV.)

A PERSPEKTÍVÁK 1966-ban 15 még semmi konkrét tudomásunk sem volt a kozmikus civilizációk létezéséről, de kutatásokat mégis végeztek, kísérleteket terveztek a probléma felderítésére. Az Egyesült Államokban és a Szovjetunióban még konferenciákat is tartottak, amelyeken a tudósok kizárólag a „Mások" létezéséről és a velük létesíthető kapcsolatokról tárgyaltak. Nyilvánvaló, hogy ez volt és ez maradt az alapkérdés: léteznek-e egyáltalán ezek a „Mások". Minthogy pedig az erre vonatkozó tapasztalati adatok még mindig hiányzanak, az igen vagy nem közötti választás látszólag még mindig csak az egyéni véleményektől, egy-egy tudós „ízlésétől" függ. Mégis fokozatosan egyre több tudós jut arra a meggyőződésre, hogy a világegyetem totális „pszichozóonos vákuuma" kibékíthetetlen ellentmondásban lenne természettudományi ismereteink egészével, amely explicite 16 ugyan nem követeli meg a „Mások" létezését, implicite 17 azonban igen, mivelhogy a tudományos tapasztalatok megkövetelik az asztrogenezis és a planetogenezis, végül pedig ugyanígy a biogenezis jelenségeinek normális, vagyis a világegyetem közönséges „tipikus" jelenségeiként való elismerését, éppen ezért annak kísérleti, empirikus bizonyítása (eltekintve attól, hogy lehetséges-e ez jelenleg és miként), hogy az általunk megfigyelhető Metagalaxisban „Mások" nem léteznek, nem csupán egy elszigetelt hipotézis csődjét jelentené (mármint azért, hogy az élet és az értelem bizonyos sűrűséggel fordul elő a világmindenségben), hanem ezen túlmenőleg módszertani szempontból súlyosan veszélyeztetné természettudományos tudásunk egész alapját. Az ilyen vákuum létének felfedezése egyértelmű volna azzal a megállapítással, hogy az anyagi jelenségek ama szakadatlan egymásból való átalakulásának,



amely a csillagok kialakulásától a bolygók keletkezéséig, majd ettől a jelenségtől az élet felléptéig, evolúciójáig stb. vezet töretlenül - nincs helye a világban, márpedig éppen ennek a jelenségnek, ennek a folyamatosságnak az extrapolációjára támaszkodik egész tudományunk, mivel ez a folyamatosság a tudomány megdönthetetlen alapjának tűnik előttünk. Más szóval az ilyen „vákuum" felfedezése azt jelentené, hogy az általunk kutatott és posztulált legáltalánosabb természeti törvényekben valami számunkra érthetetlen szakadás van. Egy ilyenfajta megállapításból az is következne, hogy sok olyan elméletet kellene felülvizsgálni, amelyeket ma általánosan igaznak fogadunk el. Idézhetjük Sklovszkij szavait, amelyeket 1964-ben a bjurakani konferencián mondott: „Számomra a legnagyobb, az igazi »csoda« annak bebizonyítása volna, hogy semmiféle »kozmikus csoda« sem létezik. Csupán egy csillagász-szakember képes teljes mélységében felfogni annak az (esetleges) ténynek a jelentőségét, hogy a világegyetem megfigyelt részét alkotó 1021 csillag (kb. 1010 tejútrendszer és mindegyikben levő kb. 1010–1011 csillag) közül egyetlenegynek a környezetében sincs eléggé fejlett civilizáció, noha a bolygórendszerrel rendelkező csillagok százalékos aránya meglehetősen magas." Az egyik fiatal szovjet asztrofizikus, Kardasev, az említett konferencián elmondott felszólalásában a feltételezett civilizációkat három típusba osztotta be: az elsőbe a földihez hasonló (kb. évi 4·1019 erg nagyságrendű energiát felhasználó) civilizációkat, a másodikba a 4.1033 erg nagyságrendű energiamennyiséget fogyasztó civilizációkat, a harmadikba pedig azokat a „szupercivilizációkat" sorolta, amelyek energetikailag már uralják saját galaxisukat (4·1044 erg nagyságrendű energiával gazdálkodnak). Az első típusba tartozó civilizáció létrejöttéhez szükséges időt (a Földet véve példaként) néhány milliárd évre becsülte, az elsőből a második típusba való átmenet szerinte mindössze néhány ezer évet vesz igénybe (e becslés alapja a földi



energiatermelés növekedésének az utolsó néhány évszázad folyamán tapasztalt üteme), a másodikból a harmadikba való átmenet viszont néhány tucat millió évig tarthat. Ez utóbbi állítást más szakemberek bírálták, azt fejtegetve, hogy ha a pszichogenezis üteme ilyen, akkor gyakorlatilag már minden tejútrendszerben ki kellett volna fejlődnie a saját „szupercivilizációjának", s ennek eredményeként az ég igen intenzív „csillagmérnöki" tevékenység színhelye volna, csak úgy nyüzsögnének benne a „kozmikus csodák". Ilyesmi - s efelett aligha lehet vita - nem folyik. Eszerint vagy az a helyzet, hogy (bárminemű) civilizáció létrejötte szerfelett kis valószínűségű jelenség, tehát igen ritka, aminek folytán csupán néhány galaxisban fejlődött ki civilizáció (és ugyanezért a mi Galaxisunkban talán a miénk az egyetlen), vagy pedig az energetikai (technológiai) fejlődés ütemét valamiféle jelenség (gát?) - esetleg számunkra teljesen rejtélyes jelenségek egész láncolata - akadályozza. Természetesen ez a talány viszonylag igen közönséges okban is lelheti magyarázatát. Így pl., amint már felvetettük, előfordulhatnak a fejlődésnek olyan útjai, amelyek egy bizonyos (mondjuk, a földi civilizáció jelenlegi fejlődési szintjének megfelelő) szakaszig közösek, majd ettől kezdve a fejlődési irányok egész nyalábját felmutatva divergálnak, és eközben a fejlődés mai exponenciális ütemét az összes „startolóknak" csupán igen kis töredéke bírja folytatni. Egy ilyen valószínűségi jellegű fejlődési sorompó határozottan különbözik bármilyen titokzatos „tilalomtól", amely magán hordja a fatalista determinizmus bélyegét. A kérdés ilyen statisztikai jellegű felfogása a világegyetemnek visszaadja azt a jellegét, hogy ő a további fejlődésért folyó játék és harc színtere; nehéz és veszélyes ez a harc, de megéri a fáradságot - ezzel szemben a determinista képlet mint valami titokzatos, eleve kimondott ítélet lebegne felettünk, amelyet semmiféle ismeretszerzési vagy emocionális







erőfeszítés nem bír legyőzni. A kérdésnek ilyetén, a valószínűség szellemében fogant (és nem csupán „megnyugtató") megoldása ma módszertani szempontból is a legreálisabbnak látszik. Egy általános következtetést mindenesetre majdnem száz százalékos bizonyossággal megfogalmazhatunk: hogy a planetogenezistől kezdve, amely, mint tudjuk, valóban tipikusnak mondható kozmikus jelenség, a további folyamatoknak (a bio-, majd a pszichogenezisnek, végül pedig a civilizáció létrejöttének és fejlődési irányainak) hasonlatossága egy bizonyos ponton megszűnik, azt azonban nem tudjuk, hogy egyetlen „küszöb" létezik-e, amely határozottan kijelöli a további fejlődés útjának elágazását, vagy pedig a szakaszok egész tömegéről van-e szó, amelyekben a földi „normától" való eltérések fokozatosan felhalmozódnak. A statisztikai megközelítésre támaszkodva jogunk van azt állítani, hogy a bolygórendszerek száma együttesen lényegesen nagyobb, mint azoké a bolygóké, amelyeken élet keletkezik - ez utóbbiakból pedig ugyancsak több létezik, mint amennyin civilizáció is megjelenik, és így mehetünk tovább egészen addig a szakaszig, amelyben immár kozmikus méretekben megfigyelhető technológiai eredmények „koronázzák" a civilizációt. Az említett hipotéziseknek a tudósok érthető okokból viszonylag kevés figyelmet szentelnek, s inkább a civilizációk közti érintkezés fizikai-technikai problémáira összpontosítják figyelmüket. Fontosnak vélem ezzel kapcsolatban, hogy legalább néhány megjegyzést tegyek. Először is, az ember csillagutazásainak - mondjuk fotonrakéták segítségével jövendölgetése jelenleg sem nem „divatos", sem elméletileg nem kidolgozott, minthogy az energiamérleg elemzése (pl. a von Hörner által felállított mérlegé) azt mutatja, hogy még az annihilálódó anyag „üzemanyagként" való felhasználása sem oldja meg az ilyenfajta utazások iszonyú energiaproblémáit.





Annak az anyagnak a mennyisége ugyanis, amelynek annihilálódása lehetővé tenné, hogy az egyik tejútrendszerből a másikba átrepülhessünk, mégpedig „ésszerű" idő alatt (egy emberélet időtartamának nagyságrendjét meg nem haladva), vagyis a fény sebességét megközelítő sebességgel utazva - kis híján egyenlő Holdunk tömegével. Ezért jelenleg a hasonló utazásokat még az eljövendő évszázadokra is irreálisnak tekintik. Igaz, felhívják a figyelmünket arra, hogy egy „fénysebességet megközelítő" űrhajó a kezdeti tömegveszteségének legalább egy részét pótolni tudná kozmikus anyagból, amely, ha még oly ritka is, egy ilyen gyors szállítóeszköz számára nem megvetendő potenciális hajtóanyag lenne. S ki tudja azt, nem fedeznek-e fel még más energetikai lehetőségeket is? Annyi mindenesetre bizonyos, hogy az asztronautika területén mutatkozó nehézségek különböznek azoktól, amelyek eleve reménytelenné teszik pl. az örökmozgó megszerkesztésére irányuló törekvéseket: a maga nehézségei nem állítják szembe a természet törvényeivel a csillagutazást. Sőt még azok a bizonyítékok, amelyek arra utalnak, hogy a tejútrendszert elhagyó hajónak a Holdét megközelítő kezdeti tömeggel kellene rendelkeznie, csupán az elriasztó technikai nehézségre utalnak, de nem zárják ki a megvalósítás elvi lehetőségét, már csak azért sem, mert hiszen Holdunk valóban létezik; és ha valamelyik eljövendő földi nemzedékünk eléggé nekiveselkedik, akkor talán el is indíthatja majd erre az utazásra a mi nagyrabecsült útitársunkat, melyet Galaxisunkban a planetogenezis oly előzékenyen elkészített számunkra. Másodszor, az a feladat, amely a leginkább foglalkoztatja a tudósokat - a rádiókontaktusok (esetleg lézerkontaktusok) létesítése a „másokkal" - mint kiderült, jelentős anyagi befektetéseket igényel megvalósításához: nagyszámú „kozmikus lehallgató" berendezést, esetleg adóállomásokat is kell építeni, mert - amint ez magától értetődik -, ha takarékoskodás végett





minden civilizáció csak lehallgatással, vagyis jelek vételével próbálkoznék, akkor senki senkit sem hallhatna. S ezek az alapberuházások még azokat az összegeket is meghaladnák, amelyeket ma az atomenergia kutatására fordítanak. Az is kétségtelen, hogy a tudósoknak előbb „ki kell nevelniük" egy olyan kormányzó nemzedéket, amely hajlandó lesz elég mélyen belenyúlni az államkasszába olyan célok érdekében, amelyek kellemetlenül emlékeztetnek a hagyományos sci-fi témákra. Az anyagi gondokon kívül a rádió útján történő kapcsolatfelvételnek érdekes információelméleti aspektusa is van. Arról van ugyanis szó, hogy minél teljesebben kihasználja az adás az információs csatorna kapacitását, vagyis minél inkább sikerül a közlendőkből a felesleget, a redundanciát kiszűrni, annál inkább hasonlóvá válik az a zajhoz, s a felvevő, aki nem ismeri az adás kódrendszerét, hallatlanul nagy gyakorlati nehézségek elé kerül, nem csupán az érkező információk dekódolása miatt, hanem már mindjárt annak a felismerése is igen nehéz lesz a számára, hogy egyáltalában információt kapott-e, s nem csupán a kozmikus háttérzajt hallja. Így az sincs kizárva, hogy rádióteleszkópjainkkal már ma is egyes szupercivilizációk csillagközi beszélgetéseinek töredékeit fogjuk, de zajként értelmezzük e jelzéseket. Az ilyen civilizációknak, hogy egyáltalán felfedezhessük jelenlétüket, egészen más természetű jeleket is kellene kibocsátaniuk, olyanokat, amelyek nem használják ki teljes mértékben az adócsatornák kapacitását, hanem lehetőség szerint egyszerűbb, határozottan rendezett és állandóan megismétlődő szerkezetű „hívójeleket". Minthogy pedig az ilyenfajta „hívójelek" nyilván csak egy töredékét jelenthetnék az információs adásokban leadott jeleknek, ezért, a szakosított földi vevőállomások tömegének felépítése külön is igen nagy jelentőségű (és - amint már említettük - igen jelentős befektetést kívánó) feladattá válna. Az egyetlen rejtély tehát, amelyet mind ez ideig még megközelítően sem vagyunk képesek megoldani: a „kozmikus





csodák" hiánya; jegyezzük azonban meg, hogy e kérdésben valami paradoxon rejlik. Mégpedig az, hogy egyfelől mind ez ideig az ilyen „csodáknak" csupa olyan „modelljét" ajánlgatták, mint pl. a Dyson-gömb, amely minden valószínűség szerint amint ezt másutt még megtárgyaljuk -, egyáltalán sehol sem valósul meg, másfelől tudjuk, hogy a tejútrendszerekben és a csillagokban lejátszódó jó néhány jelenség még magyarázatára vár, ámde a szakemberek közt mégsincs olyan, aki rászánná magát, hogy az ismeretlent a „kozmikus csoda" elnevezéssel illesse. Más dolog az, kifundálni olyan jelenségeket (pl. a Dyson-gömböt), amelyek minekünk, a megfigyelőknek kedvező feltételeket adhatnak a kérdés dichotomikus (csak két lehetőséget megengedő) megoldásához (a „természetes-mesterséges" alternatívához) - és más dolog valóban olyan jelenségeket előidézni, amelyek kisebb vagy nagyobb mértékben működő csillag-, asztrális-, neutrinó vagy éppenséggel holmi kvarkenergetika melléktermékei (V.). A feltételezett szupercivilizáció részére az energetika nem valamiféle különleges eszköz, amelyet arra szántak, hogy a világmindenség hírt adjon e civilizáció létezéséről; ezért aztán, mintegy véletlenül egy bizonyos fajta „önálcázásra" is sor kerülhet, aminek következtében azokat a jelenségeket, amelyeket „azok a mások" mesterségesekként könyvelnek el, mi a természet erőinek hatásaként értelmezzük - már amennyiben az általunk ismert természeti törvényszerűségek megengednek ilyen interpretációt. Annak, aki nem szakember, nehéz megértenie, hogy egyáltalán miféle nehézségek tornyosulhatnak elénk ebben a folyamatban. Aki valami írásból találna egy oldalt, írták bár ismeretlen nyelven, ismeretlen betűkkel, egy pillanatig sem töprenkednék azon, hogy ez az írás értelmes lény műve-e, vagy pedig természetes úton, „az ember közreműködése" nélkül jött-e létre. Ezzel szemben viszont kiderülhet, hogy a csillag„zajoknak" ugyanazt a sorozatát lehet „mások jelzéseinek", de



lehet a holt anyag kisugárzásának tekinteni, ilyesmi már elő is fordult egyes távoli égitestek színképének elemzése során: ezeket Kardasev - ellentétben az asztrofizikusok többségével szupercivilizációkkal próbálta azonosítani. Valószínűleg a többségnek, bírálóinak volt igazuk. És végül egy záró megjegyzés. Az emberek túlnyomó többségének - köztük a tudósoknak is, egy ma még alig maroknyi érdeklődő szakember kivételével - a „más civilizációk" létezésének kérdése határozottan fantasztikus mellékízű, sőt ráadásul (ami még jelentősebb) semmiféle érzelmi momentum sem fűzi a problémához őket. Az emberek túlnyomó többsége hozzászokott a benépesült Föld és a néptelen (legfeljebb a mesékben lakott) világűr képéhez, mint az olyan normához, amelyet az egyedüli lehetségesnek ismer el. Ezért az a gondolat, hogy magányosak vagyunk a világegyetemben, a legkevésbé sem hat az emberekre a kolosszális szenzáció erejével; éppen erre utalnak Sklovszkij idézett szavai, amelyekkel tökéletesen egyetértek. A lojalitás, no meg a teljesebb kép felvázolása kedvéért mindenesetre tegyük hozzá, hogy a magányosságunkat hirdető tézis irtózatosabb és megrázóbb, titokzatosabb lehet a materialistának és az empiristának, míg az idealistáknak ez a csodálatosabb, sőt a „megnyugtatóbb" kép. Vonatkozik ez még a tudósokra is. Mindennapi életünkben megszoktuk, hogy kizárólag emberek tartozhatnak az „értelmes lények" kiválasztott osztályába, míg a Mások létezését, aminek a természet nem mond ellent, sőt, ami mellett számtalan magától értetődő következményével a természettudomány, mint mondottuk, kiáll, szerfelett absztrakt gondolatnak tartjuk. Ez az antropocentrizmus, nem adhatja át helyét egykönnyen holmi galaktocentrizmusnak, ami annál is érthetőbb, mert hiszen az emberek még az emberekkel is nehezen férnek meg a Földünkön: ilyen helyzetben tehát egyenesen kozmikus egyetemességet követelni - az ironikus tanmesék enyhe mellékízét érezteti, avagy olyan felelőtlen





fantáziálás, amelyre a csodabogarak egy kis csoportja nagyon igyekszik rábeszélni az egymással szörnyen civakodó Földlakókat. Ebbe én már régen beletörődtem, és nem is kívánom, hogy ebben a szellemben javítsák ki a tankönyveket. Mégis úgy vélem, a XX. század második felében aligha lehet teljes értékű ember az, aki legalább néha nem gondolkozik azokról az eddig még ismeretlen értelmes valakikről, akik közé magunk is tartozunk.

IV

INTELLEKTRONIKA



VISSZA A FÖLDRE



Meg kell vizsgálnunk, vajon a technoevolúcióban megnyilvánuló értelmes tevékenység stabilisan dinamikus folyamat-e; tartós folyamat-e, amely bármely hosszú időn át megőrzi expanzív jellegét, törekvését a korlátlan növekedésre, vagy pedig olyan mértékben változik, alakul át, hogy kiindulási állapotával való minden hasonlatosságát elveszíti. Hangsúlyozni szeretném, hogy most következő vizsgálódásaink lényegesen elütnek az előző, kozmikus gondolatciklustól. Mindaz, amit a csillagok civilizációiról elmondtunk, bár nem volt merő spekuláció gyümölcse, az áttekintett hipotézisek azonban maguk is hipotéziseken alapultak, s ennek folytán a levont következtetések valószínűsége olykor teljesen elenyésző volt. Azok a jelenségek viszont, amelyekről most szó lesz, olyan prognózisok, amelyek kitűnően ismert, alaposan tanulmányozott tényeken alapulnak. A most bemutatandó folyamatok bekövetkeztének valószínűsége tehát





hasonlíthatatlanul nagyobb lesz annál, mint az, ami a világegyetem civilizációsűrűségéről folytatott beszélgetésünket jellemezte. Civilizációnk jövőjét fogjuk vizsgálni - a tudomány fejlődési lehetőségeinek alapján. Könnyű azt állítani, hogy a tudomány „mindig" fejlődni fog, és hogy minél több ismeretünk lesz, annál több új megoldandó kérdés áll majd előttünk. De vajon ez a folyamat valóban határtalan lesz-e? Úgy látszik, hogy nem, s a megismerés lavinaszerűen növekvő tempójának plafonja van, sőt mi több, hamarosan el is érjük. Az ipari forradalom a XVII. században kezdődött. Gyökere, vagyis inkább kanóca (mert hasonlóbb volt a robbanáshoz, mint a lassú beéréshez) a távoli múltba nyúlt. A tudomány „ősokát" firtató kérdésre Einstein olyannyira szellemes, mint amennyire találó választ adott: „Senki sem vakaródzik, ha nem viszket a teste." A tudomány fejlődését, mint a technológia hajtóerejét, a társadalmi szükségletek váltják ki. Megindították, elterjesztették, meg is gyorsították - csak éppen nem ők szülték. A tudomány ősalapjai a babilóni és görög időkbe nyúlnak vissza. A tudomány fejlődése az asztronómiával, az égi mechanika vizsgálatával kezdődött. E mechanikát jellemző grandiózus törvényszerűségek hívták életre az első matematikai rendszereket, amelyek összehasonlíthatatlanabbul bonyolultabbak voltak, mint amilyenekre az ókori technológiának (földmérésnek, építésnek stb.) szüksége volt a maga kezdetleges számításainál. (A technológiának csak az aritmetika csíráira volt szüksége.) Az axiómák formális rendszereit a görögök alkották meg (Euklidész geometriája), a babilóniaiak pedig a geometriától független aritmetikát. Hogy a tudományok családjában a csillagászaté az elsőszülöttség, azt a tudománytörténészek máig sem vitatják. Utána másodiknak született meg a kísérleti fizika: jórészt a csillagászat által felvetett kérdések hatására jött a világra. A maga részéről a fizika megtermékenyítette a kémiát, és kiragadta - bár



eléggé későn - a misztikus alkimista álmokból. A természettudományok közül talán utolsónak, immár századunk küszöbén, lépett ki a bizonytalan fogalmak ködvilágából - a biológia. A tudomány keletkezésének nem valamennyi, hanem csak legfontosabb okaira mutattam rá, hiszen a különálló tudományok eredményeinek kölcsönhatásai gyorsították meg a tudományok fejlődését, az új tudományágak keletkezését. Az elmondottakból világosan kitűnik, hogy a modern tudomány „matematikai szelleme", mind pedig anyagi szerszáma - a kísérlet módszere - létezett már, ha csupán csírájában is, az ipari forradalom előtt. Ez a forradalom hatalmas lendületet adott a tudománynak azzal, hogy az elméleti tudást egyesítette a termelés gyakorlatával; ennek köszönhető, hogy immár háromszáz esztendeje pozitív visszacsatolás fűzi össze a technológiát és a tudományt. A tudósok átadják felfedezéseiket a technológusoknak, és ha az eredmények gyümölcsözőeknek bizonyulnak, akkor a kutatások nyomban „erősítést" kapnak. A visszacsatolás azért pozitív, mert hiába viseltetnek a technológusok elutasítóan a tudósok egy-egy felfedezésével szemben, ez még nem jelenti azt, hogy abban az irányban az elméleti kutatások abba is maradnak. Egyébként, a két terület kapcsolatának jellegét tudatosan leegyszerűsítettem; azok bizony sokkal bonyolultabbak annál, mint ahogyan itt bemutathatnám őket. Minthogy a tudomány információszerzést jelent, ezért fejlődésének ütemét egészen pontosan mutatja a megjelenő szakfolyóiratok mennyisége. A XVII. század óta e folyóiratok mennyisége exponenciálisan növekszik. Minden tizenöt évben megkétszereződik a számuk. Az exponenciális ütemű növekedés a fejlődésnek általában átmeneti szakasza, és nem tart sokáig. Legalábbis így van ez a természetben. Az embrió vagy a tápközegbe ültetett baktériumok kolóniája hatványozottan növekszik - de csak rövid ideig. Kiszámítható, hogy egy







baktériumkolónia milyen gyorsan emésztené meg Földünk egész tömegét. A valóságban azonban a környezet (a közeg) gyorsan korlátot szab a növekedés ilyen jellegének, aminek következtében a növekedés lineáris növekedésként folytatódik, vagy a számszerű csökkenés miatt éppenséggel stagnálni kezd. A publikált tudományos információk számának növekedése által meghatározott tudományfejlődés az egyetlen olyan ismert folyamat, amely háromszáz év alatt sem változtatta meg elképesztő ütemét. Az exponenciális növekedés törvénye szerint egy adott halmaz növekedése annál gyorsabb, minél több tagból tevődik össze a halmaz. E törvény érvényesülése a tudomány területén azt hozza magával, hogy minden felfedezés az új felfedezések egész sorozatát hozza létre, s emellett e „születések" száma pontosan arányos a „felfedezéspopuláció" adott időbeli nagyságával. Jelenleg, mintegy 100 000 tudományos folyóirat jelenik meg. Ha a szaporodási ütemük nem változik, akkor i. sz. 2000-ben 1 000 000 tudományos folyóirat megjelenésére számíthatunk. A tudósok száma ugyancsak exponenciálisan növekszik. Kiszámították: ha az Egyesült Államok minden egyeteme és főiskolája mától kezdve kizárólag csak fizikusokat képezne ki, a következő század végén az utánpótláshoz már nem volna elegendő ember (nem tudósjelölt, hanem ember általában, beleszámítva a gyermekeket, az aggastyánokat, az asszonyokat is). Ugyanis, ha a tudományos fejlődés mai üteme változatlan marad, akkor mintegy ötven év múlva Földünk minden lakója tudós lesz. Ez már aztán „abszolút plafon", mely nyilvánvalóan áttörhetetlen lesz, ellenkező esetben minden embernek egyidejűleg több tudóst kellene egyesítenie önmagában. Következésképpen a tudomány exponenciális növekedését az embertartalékok hiánya fogja lefékezni. Már ma is megfigyelhetjük e jelenség jeleit. Röntgen felfedezése néhány





évtizeddel ezelőtt a világ akkori fizikusainak egy részét a röntgensugarak kutatásának arcvonalára vonzotta. Manapság ennél nem csekélyebb jelentőségű felfedezések a világ fizikusainak csak jelentéktelen töredékét vonzzák a maguk területére, minthogy a tudományos kutatások arcvonala mérhetetlenül kiszélesedett, s ennek következtében csökkent azoknak a száma, akik egy-egy szakaszon tevékenykednek. Minthogy pedig az elméleti tudás állandóan megelőzi az ipar által már realizált ismereteket, ezért még ha megállna is az elméleti tudás gyarapodásának folyamata, jelenlegi felhalmozott tartalékai akkor is mintegy száz évre elegendőek volnának a technológia további tökéletesítéséhez. A technológiai haladásnak ez a „tehetetlenségi" effektusa (amely a tudománynak csupán az eddig felhalmozott és még ki nem használt eredményeiből táplálkozik) végül is megszűnnék, és kitörne a fejlődési válság. Amikor a „tudományos telítettség" bolygóméretűvé válik, a kutatást igénylő, és - emberek hiányában - parlagon heverő jelenségek száma növekedni fog. Az elmélet fejlődése nem marad abba, de fékeződni fog. És ugyan hogyan képzelhetjük el egy olyan civilizáció további sorsát, amelynek már minden embertartalékát kimerítette a tudomány, és mégis egyre újabbakat követel? A technológia tökéletesedése globálisan évi 6%-os növekedéssel jellemezhető. S az emberiség jelentős részének szükségletei még így is kielégítetlenek maradnak. Ha a tudomány fejlődési ütemének korlátozódása miatt a technológia növekedése lelassulna, akkor ez a lassulás – amennyiben a természetes szaporulat növekedése változatlan marad – nem a stagnálást, hanem a kezdődő visszafejlődést jelentené. Azok a tudósok,10 akiknek munkáiból a felvázolt jövendő egyes töredékeit vettem, nyugtalankodnak a jövőnk miatt. Előre látják ugyanis azt a helyzetet, amelyben majd dönteni kell arról, hogy milyen kutatások folytatása szükséges és melyeket kell kénytelenségből



abbahagyni. Az a kérdés, hogy ezt kik döntsék el, maguk a tudósok-e avagy a politikusok, természetesen lényeges, de mégis másodrangúvá degradálódik azzal szemben: tekintet nélkül arra, hogy ki fog dönteni, a döntés téves is lehet. A tudomány egész története tanúsítja, hogy a technológia nagy előreugrásai a „tiszta tudományos" kutatás során tett felfedezésekből születtek meg, olyan kutatásokból, amelyeknek semmiféle gyakorlati céljuk nem volt. Az ellenkező folyamat viszont - hogy a technológia által már alkalmazott tudomány méhéből új tudományos elmélet szülessék - egészen ritka, mondhatni kivételes jelenség volt. Igen, az, hogy nem látni előre, melyik elméleti vizsgálódásból származik majd valami érték a technológia számára, már az ipari forradalom idején jelentkezett, és azóta is állandó kísérőnk. Tegyük fel, hogy egy sorsjátékban egymillió sorsjegyet bocsátanak ki, és ezek közül ezer a nyerő. Ha minden sorsjegyet eladnak, a társadalom, amely megszerezte őket, egész biztosan mind az ezer nyereményt megüti. Ha azonban ez a társadalom csak a felét vásárolja meg a sorsjegyeknek, akkor úgy adódhat, hogy egyáltalán nem is jut nyerő sorsjegyhez. Hasonló „lottó" ma a tudomány is. Az emberiség - tudósai által - „megjátszik" minden „sorsjegyet". A kihúzott nyereményeket a civilizáció, a technológia számára értékes, új felfedezések jelentik. Ámde amikor a jövőben hatalmi szóval kell majd megállapítani, hogy a tudományok mely területén kell tenni a „sorsjegyekre", és mely területén nem szabad megjátszani a számot, akkor könnyen előfordulhat, hogy éppen ezek az utóbbiak, a „meg nem játszottak" hoznának különösen gazdag, csak éppen előre nem sejtett eredményeket. Megjegyezhetjük, hogy világunk már éppen éli is egy ilyen „hazárdjáték" kezdetét. A szakemberek koncentrálódása a rakétatechnika, az atomkutatás stb. területén olyan hatalmas méreteket ölt, hogy ezt a tudomány egyéb területei, a kutatás más ágai, már megsínylik. Az a kép, amit felvázoltunk, nem civilizációnk hanyatlásának

megjövendölése. Ilyennek csak az tekinthetné az általunk bemutatott fejlődést, aki a jövő fogalmát csak a meghatványozódott jelen formájában képes elfogadni, aki a haladás számára semmi más utat nem lát, csak az ortoevolúcióst, és akinek szilárd meggyőződése az, hogy egy civilizáció vagy olyan, mint a miénk: háromszáz év óta lavinaszerűen növekvő vagy semmilyen se. Az a pont, ahol a fejlődési görbe a rohamos fellendülésből átvált a „telítettség" hajlatába, jelzi a vizsgált rendszer, vagyis a tudomány dinamikus jellemzőinek megváltozását. A tudomány nem tűnik el, csupán az általunk ismert képe, a növekedés korlátaitól megfosztott tudomány képe tűnik el. Így hát a kirobbanási időszak civilizációnk történetének mindössze egy szakaszát jelenti. Vajon ez az egyetlen? Milyen lesz a „robbanás utáni" civilizáció? Vajon az értelemnek a mindenirányúsága, amelyet állandó vonásának tekintünk, nem lesz-e kénytelen átadni a helyét a kiválasztott, irányított cselekvésnyalábnak? Ezekre a kérdésekre is választ fogunk keresni, de már az is, amit eddig elmondottunk, sajátos fényt vet a csillagvilágban létező pszichozoonok problémájára. Mert ezredévekig dinamikus fejlődési törvényszerűség lehet a civilizációk számára az exponenciális növekedés, de évmilliókra számítva, már semmiképpen sem az. A csillagászati idők skálájában mérve ekkora időtartam nem több, mint egy pillanat, de a megkezdett ismeretszerzési folyamat ezalatt kumulatív láncreakciót robbant ki. A civilizációt, amely a saját embertartalékait felemészti ebben a „tudományos robbanásban", olyan csillaghoz hasonlíthatjuk, amely egyetlen kitörésben egész anyagát elégeti; s ezután vagy labilis egyensúlyi állapotba kerül, vagy olyan folyamatok küzdőterévé változik, amelyek minden bizonnyal már nem egy kozmikus civilizációt hallgattattak el örökre.



A MEGABIT-BOMBA



Az expanzív jellegű civilizációt a szupernóvákhoz hasonlítottuk. Ahhoz hasonlóan, amint a csillag a robbanásakor elégeti anyagtartalékát, ugyanúgy fecsérli el a civilizáció a maga embertartalékát a tudomány lavinaszerű növekedésének „láncreakciójában". Egy szkeptikus erre megjegyezhetné: azért talán ezzel a hasonlattal mégis túllőttünk a célon... Lehetséges, hogy mértéktelenül felnagyítottam a tudományfejlődés fékezésének következményét? Ha majd elérjük a „telítettség" állapotát, a tudomány az embertartalékok plafonja mellett is tovább fog növekedni - immár nem exponenciális, hanem az összes élő emberek számával arányos ütemben. Ami pedig az olyan jelenségeket illeti, amelyeket éppen nem kutatnak - ilyenek mindig is léteztek a tudomány történetében. Végső soron is a racionális tervezés eredményeként a tudomány fő arcvonalait, a technológiai előretörés irányait a szakemberek hada fogja irányítani azután is. Tehát bebizonyítani azt, hogy a civilizáció leendő arculatának mindenképpen különböznie kell majd az általunk ismerttől, mivelhogy a kifejlett értelem már nem lesz hasonló saját kezdeti állapotához - nem sikerült. És különösen hamis, nyakatakert a civilizáció „csillag"-modellje, minthogy az anyagtartalék elhasználása a csillag kihunyásával azonos, a civilizáció „ragyogása" viszont nem csökken azért, mert az általa használt energiaforrások kimerültek. A civilizáció ugyanis más energiaforrások kihasználására térhet át. Mellesleg megjegyezhetjük, hogy éppen az ilyen nézetek jelentik a bármely civilizáció csillagmérnöki szintet elérő jövőjére vonatkozó elgondolások alapeszméit. Elfogadhatjuk, hogy csillaghasonlatunk leegyszerűsítése volt a dolgoknak: elvégre a csillag csupán energetikai gép, a civilizáció viszont egyidejűleg jelent energetikai és információs „gépezetet". A csillag fejlődése éppen ezért sokkal determináltabb, mint a civilizációé. Ebből





azonban nem következik az, hogy a civilizáció fejlődését semmi sem korlátozza, hogy az mindennemű korlátozottságtól mentes. A korlátozottságuk csupán a jellegében különbözik: a civilizáció csupán addig rendelkezik energetikai „szabadsággal", amíg nem ütközik az „információs sorompóba". Elvileg a világegyetem minden energiaforrását felhasználhatjuk. De vajon meg tudjuk-e szerezni őket, vagy pontosabban fogalmazva: eljuthatunk-e hozzájuk, hogy valóban kézbe vegyük őket? Hogy egy-egy kimerülőben levő energiaforrásról áttérjünk egy újra - a víz, a szél, az izom erejétől a szénhez, a kőolajhoz, emezektől pedig az atomenergiához - az megköveteli a megfelelő információk előzetes megszerzését. És csak, amikor ezeknek az információknak a mennyisége meghalad egy bizonyos „kritikus pontot", akkor tárja fel előttünk az információkra épült új technológia az új energiatartalékokat és az új működési területeket. Igen-igen kétséges, hogy századunk közepére eljutottunk volna-e az atomtechnológiához akkor is, ha a szén- és a kőolajtartalékaink kimerültek volna, mondjuk a XIX. század vége felé; az atomtechnológia létrehozásához ugyanis óriási teljesítményekre volt szükség, amelyeket először laboratóriumokban, majd ipari méreteket öltve működtettek. Hiszen az emberiség még ma sincs teljesen felkészülve arra, hogy áttérjen az atomenergia kizárólagos használatára. Őszintén szólva a nehéz atomenergiának (tehát annak, amelynek forrása a nehéz atommagok hasadása) ipari felhasználása az energiafogyasztás mai ütemű növekedése esetén is az urán és a vele rokonságban álló elemek készletének néhány évszázad alatti „elhasználásához" vezetne. A magfúziós energia (a hidrogén átalakítása héliummá) felhasználását viszont még nem sikerült megoldani. A nehézségek lényegesen nagyobbaknak bizonyultak, mint amilyeneknek eleinte látták őket. Az elmondottakból kitűnik: először is a civilizációnak jelentős energiatartalékokkal kell rendelkeznie





ahhoz, hogy ideje legyen annak az információnak a megszerzésére, amely az új energiához vezető kaput feltárja másodszor pedig a civilizáció köteles az ilyenfajta információ megszerzésének minden más feladattal szemben elsőbbséget adni. Ha ezt nem teszi, könnyen elhasználhatja azokat az energiatartalékokat, amelyekhez képes hozzáférni, mielőtt megtanulná, hogyan aknázza ki az újakat. Ezenkívül a múlt tapasztalatai azt bizonyítják, hogy az új információk szerzésének energiaköltségei abban az arányban növekszenek, ahogyan a korábbi energiaforrásokról áttérünk az újabbakra. A szén és olaj technológiájának megalkotása energetikailag sokkal „olcsóbb" volt, mint az atomtechnológiáé. Így tehát minden új energiaforrásnak csak úgy, mint általánosságban minden ismeretszerzésnek, az információ a kulcsa. A tudósok számának az ipari forradalom óta tapasztalható viharos gyarapodása, olyan jelenséget vont maga után, amelyet a kibernetikusok jól ismernek. Egy meghatározott távközlő csatornán továbbítható információk mennyisége korlátozott. A tudomány is ilyen csatorna, amely a civilizációt a külső világgal köti össze (és a sajátjával is, a belső világával, mivel a tudomány nemcsak az anyagi környezetet, hanem magát a társadalmat és az embert is kutatja). A tudósok hatványozódóan gyarapodó száma e csatorna áteresztőképességének szakadatlan növekedését jelzi. Ez a növekedés azért vált szükségessé, mert az átadandó információk mennyisége exponenciális tempóban növekedik. A tudósok számának gyarapodása viszont a megszerezhető információk mennyiségét növelte meg; ezért az információs csatornát új, párhuzamosan kapcsolt csatornákkal kellett kiszélesíteni, vagyis új tudósokat kellett „előkészíteni", ez viszont az átadást követő információk újabb szaporodását váltotta ki és így tovább. Pozitív visszacsatolású folyamatról van tehát szó. Végül azonban be kell következnie egy olyan helyzetnek, amelyben már lehetetlen továbbra is olyan ütemben növelni a



tudomány áteresztő kapacitását, ahogyan azt az információmennyiség növekedése diktálja. Nem lesz elegendő tudósjelölt. Ezt a helyzetet nevezhetjük megabit bombának, vagy, ha úgy tetszik, „információs sorompónak". A tudomány nem tudja átlépni ezt a sorompót, a lavinaként rázúduló információáradattal megbirkózni nem képes. A tudomány stratégiája valószínűségi jellegű. Úgyszólván sohasem tudjuk bizonyossággal, melyik kutatás lesz kifizetődő, és melyik nem. A felfedezések - a genotípus mutációihoz hasonlóan véletlen jellegűek. És ugyanúgy, ahogy a mutációk, ezek is gyökeres és hirtelen változásokat okozhatnak. A penicillin, a röntgensugár és végül a „hideg", vagyis a kis hőmérsékleten lezajló (bár még végre nem hajtható, de a jövőben talán az energetikát újból forradalmasító) nukleáris reakciók példája bizonyítja a felfedezéseknek ezt a véletlen jellegét. Ha ugyanis „eleve semmi sem ismeretes", akkor „mindent kutatni kell, amit csak lehetséges". Innen ered a tudományt annyira jellemző minden irányú expanzió. A felfedezések valószínűsége annál nagyobb, minél több tudós végez kutatásokat. Kutatásokat - de minek a kutatását? Mindent, aminek a kutatását csak elképzelni is tudjuk. Az a helyzet, amelyben egy X jelenséget azért nem kutatunk, mert nincs tudomásunk a létezéséről, ez lehet pl. a beteg vérében levő penicillin és baktériumok számának összefüggése) gyökeresen különbözik attól a helyzettől, amelyben feltételezzük, hogy X felfedezhető lehetne, ha előbb több más - R, S, T, V, W, Z jelenséggel ismerkednénk meg, erre azonban nem vagyunk képesek, mert nincs aki megtegye. Miután elértük az embertartalékok kimerítésének plafonját, akkor azokhoz a kutatásokhoz, amelyekkel nem foglalkoztunk, mert semmit sem tudtunk a lehetőségeikről, csatlakoznak majd azok is, amelyeket tudatosan leszünk kénytelenek mellőzni, tudósok hiányában. Az első szituáció: csatárlánc, amely egyre szélesebb területen nyomul előre, de a két-két katona közti távolságot mégis változatlanul





megőrzi, mert az előnyomulókhoz egyre újabb és újabb katonák csatlakoznak. A második szituáció olyan csatárlánchoz hasonló, amely úgy válik egyre ritkábbá, ahogy széthúzódik. Ehhez hozzá kell fűznünk azt, hogy még egy járulékos, kedvezőtlen jelenség is megfigyelhető: a megvalósított felfedezések mennyisége nincs arányban a kutatók számával (vagyis a kétszer annyi tudós = kétszer annyi felfedezés összefüggés nem igaz). Sokkal inkább a következő helyzet tekinthető igaznak: amíg a felfedezések száma harminc évenként kétszereződik meg, addig a tudósok száma már tíz évenként. Ez a tény látszólag ellentmond annak, amit a tudományos információk mennyiségének exponenciális növekedéséről mondottunk. Csakhogy az igazság más: a felfedezések száma szintén exponenciálisan növekszik, de lassabban (kisebb hatványkitevővel), mint a tudósok száma, és egyáltalában is a felfedezések csupán csekély részét képezik a tudomány által megszerzett információk összességének. Elég odapillantanunk a „művek" és a kandidátusi meg doktori disszertációk hegyeire, amelyeket csak a tudományos fokozat megszerzése érdekében írtak meg, ahogy egy-egy egyetem vagy akadémia irattárában porosodnak, és nyomban meggyőződhetünk róla, hogy sokszor száz közül egyetlenegy ilyenfajta „mű" sem hozott akár csak egy szemernyi hasznos eredményt. Éppen ezért jelenti a tudomány információkapacitása határának elérése azt, hogy az új felfedezések megtételének valószínűsége lényeges mértékben csökken. Sőt a valószínűség nagysága ettől kezdve állandóan olyan mértékben fog csökkenni, ahogyan a tudóslétszám valóságos növekedési görbéje esik, a további (immár lehetetlen) exponenciális növekedés hipotetikus görbéjétől eltávolodva. A tudományos kutatások némileg emlékeztetnek a genetikai mutációkra: az összes mutációk és az összes kutatások halmazából csupán egy csekély rész válik értékessé, korszakos





jelentőségűvé. És amint az olyan populációt, amely nem rendelkezik a „mutációs nyomás" számottevő tartalékaival, homöosztatikus egyensúlyának elvesztése fenyegeti - ugyanúgy a civilizáció is, amelyben a „felfedezési nyomás" meggyengült, kénytelen minden eszközzel ennek a grandiensnek megfordításáért küzdeni, mert ellenkező esetben a tartós egyensúlyi helyzettől az egyre ingatagabb állapot felé halad. Tehát megelőző intézkedések kellenek. De milyenek? Vajon nem tartozik-e közéjük a kibernetika a „mesterséges kutatók", a „Nagy Agyvelők", az Információgenerátorok és -adók megalkotója? Avagy talán az a fejlődés, amely az „információs sorompón" túl következik be civilizációs fajképződéshez vezet? Dehát mit jelent ez? Nem sokat, hiszen mindaz, amiről szólni fogunk, merő fantázia. Csupán egyvalami nem fantázia: az az S alakú hajlat, az exponenciális növekedés görbéjének az az esése, amely mintegy 30-70 év távolságra van tőlünk.

A NAGY JÁTÉK Mi történik azzal a civilizációval, amely eléri az „információcsúcsot", vagyis kimeríti a tudománynak mint „hírközlő csatornának" közvetítő kapacitását? Az ilyen helyzetből lehetséges három kibontakozást kívánjuk bemutatni. Nem is az összes lehetőségeket. Azért választottuk ki ezt a hármat, mert megfelelnek ama stratégiai játék eredményeinek, amelyben a Civilizáció és a Természet vesz részt egymás ellenfeleként. A „játszma" első fázisát már ismerjük: a civilizáció olyan „lépéseket" tesz, amelyek expanzívan növekvő tudományt és technológiát teremtenek. A második fázisban bekövetkezik az információs válság. A civilizáció vagy le tudja ezt küzdeni, és akkor megnyeri ezt a fázist is, vagy vereséget szenved, vagy pedig „döntetlen" eredményt ér el, amit okosabb sajátos kompromisszumnak neveznünk.





Nyerni vagy döntetlent elérni, a kibernetika által kínált lehetőségek megvalósítása nélkül - lehetetlen. A győzelmet az jelzi, hogy tetszőlegesen nagy áteresztőképességű csatornákat sikerül alkotni. A kibernetika felhasználásával „mesterséges tudósok hadseregének" létrehozása bármilyen ígéretes megoldásnak látszik, valójában nem egyéb, mint az előző fázis stratégiájának folytatása: a tudomány struktúrájának nem következik be minőségi megváltozása, mindössze annyi történik, hogy a kutatás arcvonalán „intellektronikus erősítéseket" dobunk be. De hiszen ez, minden látszat ellenére is, csupán a hagyományos szellemű megoldás. A „szintetikus kutatók" számát ugyanis nem lehet a végtelenségig szaporítani. Ezzel a módszerrel tehát csak eltolhatjuk a válságot, de nem küzdhetjük le. A valódi győzelem a tudománynak, mint információgyűjtő és -átadó rendszernek gyökeres átépítését követeli meg. Ezt az átépítést elképzelhetjük akár olyannak, amilyennek sok kibernetikus vázolja napjainkban: egyre hatalmasabb „intellektuserősítők" építése formájában (amelyek nemcsak a „szövetségesei" volnának a tudósoknak, hanem hamarosan maguk mögött hagynák is őket az emberi agyat túlszárnyaló intellektronikai fölényük révén), akár elképzelhetjük olyan formában is, amely minden ma áttekinthető fogalomtól lényegében eltérő. Ezzel azonban teljesen hátat fordítanánk a jelenségek hagyományos megközelítési módjának, amelyet a tudomány megalkotott. Az ilyen „információs forradalom" alapjául szolgáló koncepciót röviden is megfogalmazhatjuk: arról van szó, hogy a természetből az információt agy - emberi vagy mesterséges agy közvetítése nélkül „vonjuk ki", hogy az információknak valamiféle „tenyészetét", illetve „evolúcióját" hozzuk létre. Ezt a koncepciót ma egészen fantasztikusnak érezzük, különösen - az uralkodó nézetekhez viszonyítva - ennyire eretnek megfogalmazásban. Egy kissé később mégis megvizsgáljuk, éspedig elkülönítve, mert némi pótlólagos előkészítő



magyarázatra szorul; s nem azért kívánunk vele foglalkozni, mintha nagyon bizalomgerjesztő volna (hiszen a legnagyobb mértékben hipotetikus koncepció ez), hanem azért, mert csakis az ilyen út tudná biztosítani az „információs gát" radikális „leküzdését", vagyis a teljes stratégiai győzelmet a természettel játszott partiban. Itt csupán egy természeti folyamatra mutatunk rá, amely az ilyen megoldás elvileg lehetséges voltát bizonyítja. A kérdést a fejlődésgenetika vizsgálja. Ez a módszer, amellyel a természet felhalmozza és átalakítja az információkat, s mindennemű agyvelő mellőzésével hozza létre növekedésüket: mégpedig az élő szervezetek öröklődő anyagában. De, amint már megjegyeztük, erről a „molekuláris információs biokémiáról" majd külön fogunk szólni. A játék másik lehetséges eredménye a döntetlen. Minden civilizáció megalkot magának egy mesterséges környezetet: átalakítja bolygójának felszínét, mélyét és kozmikus környezetét. Ez a folyamat a civilizációt nem szakítja el teljesen a természettől, csak eltávolítja tőle. Egyébként meghatározott módon folytatva, ez a folyamat sajátos burkot hozhat létre, amely a civilizációt az egész világegyetemtől elválaszthatja, „betokosítja". Ez a „betokosodás" a kibernetika sajátos alkalmazása folytán jön létre, megengedi az információfelesleg „tamponálását", „eltömeszelését", és egyúttal egészen új típusú információ kialakulását is. Egy közönséges civilizáció sorsáról mindenekelőtt a Természet visszacsatolásaira gyakorolt szabályozó tevékenységének hatóképessége dönt. Különféle természeti jelenségeket (a szén oxidálódása, az atomok bomlása) összekapcsolva egymással, el lehet jutni egészen a csillagmérnöki szintig. Az információs krízis fázisában ez a civilizáció már olyan kapcsolatokat teremtett a Természettel, az energia olyan forrásaihoz jutott el, amelyek évmilliókra biztosíthatják fennállását, de mivel ugyanakkor azt is megérti, hogy „a Természet információs potenciáljának teljes kiaknázása" nem





lehetséges, s az előző stratégia folytatása vereséghez vezethet (minthogy „a Természet mélyébe" való szakadatlan behatolás, végül is a tudománynak túlspecializálódás miatti atomizálódásához vezet, és ennek következtében előfordulhat, hogy elveszítik az ellenőrzést a tulajdon homöosztázisuk felett) az ilyen civilizáció a visszacsatolásoknak immár egészen új típusait alkothatja meg önmagában. Az ilyen „betokosodás", az ilyen „burok" megalkotása egy „világnak a világban" való felépítését jelenti, egy olyan autonóm civilizációs valóságét, amely nincs közvetlen kapcsolatban a Természet anyagi valóságával. Az ilyen módon keletkezett „kibernetikaiszociotechnikai" héj magába zárja a továbbra is élő és viruló civilizációt, amely immár a külső (főként a csillagászati) megfigyelés számára megközelíthetetlen úton fejlődik. Ez egy kissé rejtélyesen hangzik, pedig az említett helyzetet legalábbis elvileg - már ma is felvázolhatjuk, mégpedig különféle változatokban. Közülük egyet-kettőt később majd némileg részletesebben is szemügyre veszünk, itt most azonban csupán azt kívánjuk hangsúlyozni, hogy az effajta kompromisszum nem fikció. Azért nem az, mert a mi jelenlegi tudásunk és a „döntetlen" megvalósításához szükséges tudás között nem áll fenn a Természet tilalma. Nem úgy, mint pl. a perpetuum mobile építése vagy a fénysebességnél gyorsabb repülés esetében; ezek, ilyen értelemben vetten, fikciók. És végül, a harmadik lehetőség: a veszítés. Mivé válik az a civilizáció, amely nem tud úrrá lenni a krízisen? A mindentkutatóból, amilyen most a miénk, átalakul olyanná, amely csupán nagyon is kevés irányba specializálja magát. Mi több, ezeknek az irányoknak a száma is állandóan, bár lassan, csökken: abban a mértékben, ahogy egymás után az egyes irányokon belül is jelentkeznék az emberhiány. Az energiaforrásaik kimerüléséhez közel került civilizációk kétségkívül minden kutatást erre az arcvonalszakaszra összpontosítanának. Más, gazdagabb

civilizációk ettől eltérő módon specializálódhatnak. Éppen erre gondoltam a fentiekben, amikor a „fajképződésről", vagyis fajok, de immár nem biológiai, hanem civilizációs fajok keletkezéséről beszéltem. Ilyen felfogás szerint a világegyetemet sok civilizáció által benépesítettnek képzelhetjük, s ezeknek csak egy része szenteli magát csillagmérnöki jelenségeknek vagy általában a világűrrel (pl. űrrepüléssel) kapcsolatos tevékenységnek. Lehetséges, hogy némelyek számára a csillagászati kutatás már olyan „luxus", amelyet tudósok hiányában nem engedhetnek meg maguknak. Egy ilyen lehetőség első pillantásra nagyon is kicsiny valószínűségűnek tűnik. Mint tudjuk, minél fejlettebb a tudomány, annál sűrűbb szálak kötik össze egyes ágazatait. A fizikát nem lehet úgy elhatárolni, hogy a kémia vagy az orvostudomány ne károsodjék ezáltal, és ellenkezőleg: máshonnét, pl. a biológiából érkezhetnek új problémák a fizikához. Egyszóval a kevésbé fontosnak ítélt kutatási terület fejlődési ütemének korlátozása esetleg éppen azokat a területeket sújthatja, amelyeknek érdekében ez az ütemfékezés megtörtént. Ráadásul a szűk specializálódás szűkíti a homöosztatikus egyensúly tűrési határait. Az olyan civilizációk, amelyek ugyan még a kozmikus katasztrófáknak is ellen tudnak állni, de pl. a járványokkal szemben védtelenek, vagy az „emlékezést" elvesztették (mert lemondtak saját történelmük tanulmányozásáról), nyomorék civilizációk volnának, melyeket a specializálódásuk egyoldalúságának mértékével arányos veszélyek fenyegetnek. Ezek nagyon is igaz érvek. Holmi „fajkeletkezést" azonban mégsem szabad kizárnunk a lehetséges megoldások köréből. Vajon ez a mi civilizációnk, jóllehet még nem érte el „információs sorompóját", nem mutat-e fel mégis bizonyos irányú túlspecializálódásos hipertrófiát, és vajon hadi potenciálja nem emlékeztet-e a mezozoikumi őshüllők hatalmas állkapcsára és páncélzatára, amelyeknek egyéb lehetőségeik annyira jelentéktelenül kicsik voltak, hogy végül is ez utóbbi



döntötte el a sorsukat? Az természetes, hogy a mai túlspecializálódást politikai és nem tudományos-információs jellegű okok hívták létre, és hogy az emberiség egyesülése után ez a folyamat megfordítható lenne. Amiben, mellesleg szólva, megmutatkoznék a biológiai és a civilizációs specializálódás közti különbség, az utóbbi ugyanis teljesen megfordítható, míg az előbbi teljes mértékben soha nem fordítható meg. A tudomány fejlődése a fa növekedésére emlékeztet, a fa törzse ágakra oszlik, az ágak pedig gallyacskákra ágaznak szét. Amikor a tudósok száma többé már nem növekszik exponenciálisan, az új „gallyacskák", az új tudományágak száma azonban tovább nő, akkor űrök keletkeznek, be kell állnia az információszerzési kiegyenlítetlenségnek, a kutatások tervezésével pedig legfeljebb csak egyik helyről a másikra tolhatják el ezt a folyamatot. Ez: a „kelleténél rövidebb takaró" esete. A specializálódás eredményeképpen a civilizáció évezredek során három irányban haladhat; társadalmiban, biológiaiban és kozmikusban. Tiszta formában nyilván egyik sem lép fel. A főirány megválasztását a bolygón uralkodó körülmények összessége, az adott civilizáció történelme, és az egyes ismeretágakban tett felfedezések termékenysége, illetve terméketlensége befolyásolja. Mindenesetre a meghatározott kutatások abbahagyását vagy folytatását illetően megvalósított elhatározások végrehajtása nyomán, egyszer már bekövetkezett változásoknak visszafordítása az idő múltával egyre kevésbé lehetséges, és végül bekövetkezik a fordulópont: a hajdani döntések kezdenek döntő mértékben hatni a civilizációnak, mint egységes egésznek az életére. Ha a civilizációnak, mint egésznek kisebb lesz a szabadsági foka, akkor csökken egyedeinek személyes szabadsága is. A születésszabályozás éppúgy szükségessé válhat, mint a pályaválasztási korlátozás. Egyszóval: a fajkeletkezés előre nem látható veszedelmekkel terhes (kénytelenségből döntéseket kell hozni, de azoknak a következményei csupán





évszázadok elteltével jelentkeznek). Éppen ezért számítjuk a fajképződést a Természettel folytatott stratégiai játékban vesztésnek. Kétségtelen, hogy az azonnali szabályozásnak engedelmeskedő zavarok fellépése még nem jelenti a hanyatlást, még kevésbé a pusztulást. Egy ilyen társadalom fejlődése bizonyára a rezgőmozgások, a felemelkedések és hanyatlások évszázadokra nyúló hosszú sorozatát mutatná fel. Amint azonban már mondottuk, a vesztés azon lehetőségek fel nem használásának vagy helytelen felhasználásának a következménye, amelyeket a kibernetika potenciális egyetemessége nyit meg számunkra. Végső fokon a kibernetika dönti majd el a Nagy Játék eredményét, ezért most hozzá fordulunk új kérdéseinkkel. (VI.)

A TUDOMÁNY MÍTOSZAI A kibernetika ma tizennyolc esztendős 18, tehát még ifjú tudomány, ám bámulatos sebességgel fejlődik. Vannak iskolái és irányzatai, vannak lelkes hívei és kétkedő bírálói: az előbbiek hisznek egyetemességében, az utóbbiak keresik alkalmazási lehetőségeinek határait. Foglalkoznak vele nyelvészek és filozófusok, fizikusok és orvosok, híradástechnikai mérnökök és szociológusok. Már nem monolitikus, mert már bekövetkezett számos ágazatra való osztódása. A specializálódása éppen úgy fejlődik, mint a többi tudományé. És minthogy minden tudomány megteremti a maga mítoszvilágát: ezt tette a kibernetika is. A tudomány mitológiája, ez úgy hangzik, mint egy contradictio in adjecto 19, mint a tapasztalás irracionalitása. És mégis minden tudományág, még a legegzaktabb is, nemcsak az új elméletek és tények folytán fejlődik, hanem a tudósok új hipotézisei és reménységei folytán is. A fejlődés csupán egy részüket igazolja. A többiek ábrándképnek bizonyulnak, és ennyiben a mítoszhoz hasonlítanak. Megvolt a maga mítosza a klasszikus mechanikának





is: Laplace démonjában öltött alakot, aki ha ismeri a világegyetem összes atomjainak egy bizonyos időpontra vonatkoztatott sebességét és helyzetét, állítólag pontosan előre meg tudja mondani, az egész világmindenség jövőjét. A tudomány persze fokozatosan megtisztítja magát a fejlődésével együtt járó effajta hiedelmektől, azt azonban, hogy mi a helyes, találó jóslat, és mi a látszatprobléma, csupán ex post 20, csupán történelmi távlatok alapján tudjuk meg. Az ilyen változások során a lehetetlen lehetségessé válik, sőt, ami még ennél is sokkal fontosabb, maguk az elérni vágyott célok is megváltoznak. Ha a XIX. század tudósát kérdezik meg az alkimisták álmainak álmáról, hogy lehet-e higanyból aranyat készíteni, ő kategorikusan elutasítja ennek a lehetőségét. A XX. század tudósa viszont tudja, hogy a higanyatom átváltozhat aranyatommá. Vajon azt jelenti ez, hogy az alkimistáknak volt igazuk, és nem a tudósoknak? Nem. Mert az, ami a fő céljuk volt - a retortában felizzó arany - az atomkutatás számára minden jelentőségét elvesztette. Az atomenergia nemcsak hogy hasonlíthatatlanul értékesebb az aranynál, hanem mindenekelőtt valami teljesen új dolog, amire az alkimisták még legmerészebb álmaikban sem gondoltak, felfedezéséhez pedig a tudósok által alkalmazott módszer és nem aranycsináló vetélytársaik mágikus hókuszpókusza vezetett. Hogy miért mondom el mindezt? Mert a kibernetikában ma is ott kísért a mesterségesen előállított értelmes lény, a homunculus középkori mítosza. Az emberi psziché tulajdonságait felmutató mesterséges agy megalkotásának lehetőségéről folytatott vitába a filozófusok és a kibernetikusok is nemegyszer bekapcsolódtak már. Pedig ez meddő vita. Lehet-e higanyt arannyá változtatni? - kérdezzük az atomfizikust. - Igen, hangzik a felelet, mi azonban egyáltalán nem ezzel foglalkozunk. Nem érdekel bennünket az ilyen átváltoztatás, és nem is befolyásolja munkánk irányvonalát.





Lehet-e valaha olyan elektronikus agyat szerkeszteni, amely az eleven agyvelő megkülönböztethetetlen másolata? Bizonyára, de ennek megoldásával senki sem fog foglalkozni. Ezek szerint különbséget kell tenni a lehetőségek és a reális célok között. Ámde a lehetőségeknek mindig megvoltak a maguk „ellenprófétái" a tudományban. Számuk engem gyakran épp úgy meghökkentett, mint az a hevességük, amellyel bizonygatták ennek vagy annak a repülő-, atomtechnikai vagy gondolkodó gép megépítésének lehetetlen voltát. A legokosabb, amit az ember tehet, az, hogy távol tartja magát a lehetetlenség prédikátoraival folytatott vitáktól - nem azért, mintha feltétlenül hinni kellene abban, hogy minden lehetséges, hanem azért, mert a meddő vitákba bonyolódó emberek könnyen szemük elől tévesztik a reális problémákat. Az „antihomunkulisták" abban a szilárd meggyőződésben tagadják a szintetikus psziché megalkotásának lehetőségét, hogy ezzel az embernek a saját alkotásai fölötti felsőbbrendűségét védelmezik, hiszen - a véleményük szerint - az ember alkotásai sohasem szárnyalhatják túl az ember géniuszát. Ennek a védelemnek csak akkor volna értelme, ha bárki valóban géppel akarná helyettesíteni az embert - mi több, nem a munka konkrétan meghatározott fajaiban, hanem civilizációs méretekben. Ezt azonban senki sem akarja. Nem az a cél, hogy szintetikus emberiséget hozzunk létre, hanem csak az, hogy a technológia egy új szakaszát nyissuk meg: a tetszőlegesen nagy bonyolultsági fokú rendszerek korszakát. És minthogy maga az ember, a teste, az agya éppen az efféle rendszerek osztályába tartozik, ez az új technológia biztosítani fogja az ember számára, hogy uralja önmagát, a saját szervezetét, ami viszont majd lehetővé teszi az ember olyan ősi álmainak megvalósítását, mint a hőn vágyott halhatatlanság, sőt talán a ma még megfordíthatatlannak vélt folyamatok (pl. a biológiai folyamatok, jelesül az öregedés) megfordítását is. Más kérdés az, hogy ezek a célok netán majd hamisaknak bizonyulnak, akárcsak az







alkimisták aranya. De még ha mindent megtehet is az ember, nyilván akkor sem teheti meg azt tetszés szerinti módon. Ha elhatározza, akkor végül minden célt elérhet, de talán előbb érti meg, hogy az ár, amelyet fizetnie kellene érte, értelmetlenné, abszurdummá teszi magát a célt. Még ha magunk jelölhetjük is ki a célt, de a hozzá vezető utat a Természet szabja meg. Repülhetünk, de nem egyszerűen a széttárt karunkkal. Járhatunk a vízen, de nem úgy, ahogyan azt a Bibliában olvashatjuk. Talán a halhatatlansággal gyakorlatilag egyenértékű hosszúéletűséget is kivívhatjuk, ezért azonban majd le kell mondanunk arról a testi formáról, amellyel a természet ruházott fel bennünket. Talán az anabiózis segítségével szabadon tehetünk évmilliókra nyúló utazásokat - akit azonban felébresztenek jégálmából, az idegen világban találja majd magát, mert a „visszafordítható halála" idején megváltozott az a világ és az a kultúra, amely át kialakította. Tehát az anyagi világ, amikor teljesíti kívánságainkat, olyan lépésekre kényszerít bennünket, amelyek megtétele után a cél elérését egyaránt tekinthetjük győzelmünknek és vereségünknek. A környező közeg feletti uralmunk a természetes folyamatok egybekapcsolódásán alapul: ezek révén kerül elő a szén a bányákból, kelnek messze útra hatalmas súlyok, és hagyják el a futószalagot csillogó személygépkocsik. S mindez annak köszönhető, hogy a Természet néhány egyszerű törvényében ismétli meg önmagát, a fizika, a termodinamika és a kémia pedig felismerte ezeket a törvényeket. A bonyolult rendszereket, mint amilyen az agy vagy a társadalom, ezeknek az egyszerű törvényeknek nyelvén nem írhatjuk le. Ebben az értelemben még a relativitáselmélet és annak mechanikája is egyszerű, a gondolkodási folyamatok mechanikája azonban már nem az. A kibernetika azért összpontosítja figyelmét ezekre a folyamatokra, mert célja a bonyolultság megértése és birtokbavétele, az általunk ismert összes anyagi rendszerek közül









pedig a legbonyolultabb az agy. Valószínűnek, sőt bizonyosnak mondhatjuk, hogy létezhetnek nálánál még sokkal bonyolultabb rendszerek is. Ezeket majd akkor ismerjük meg, ha megtanuljuk a megszerkesztésüket. A kibernetika tehát mindenekelőtt oly célok elérésének tudománya, amelyek egyszerű módon elérhetetlenek. Láttuk egy olyan berendezés sémáját, amely nyolcbillió elemből áll - mondjuk a mérnöknek. - Ez a berendezés saját energiaközponttal, helyváltoztatásra szolgáló berendezésekkel, a szabályozók egész hierarchikus rendszerével rendelkezik, és ezeken kívül még egy olyan általános elosztója is van, amely tizenötmilliárd elemből áll. Az említett berendezés annyiféle funkciót képes teljesíteni, hogy felsorolásukra egy élet sem elegendő. És mindezek ellenére az a séma, amely nemcsak hogy lehetővé tette a berendezés felépítését, hanem maga fel is építette, teljes egészében elfér egy akkora térben, amely nyolcezred köbmilliméternél nem nagyobb. A mérnök azt válaszolja, hogy ez lehetetlen. Pedig téved, mert mi az emberi spermium fejéről beszéltünk; ez tudvalevően tartalmazza azon információk összességét, amelyek ahhoz szükségesek, hogy elkészülhessen annak a fajnak egy példánya, amelynek neve: Homo sapiens. A kibernetika nem holmi „homunkulista" ambícióból foglalkozik az ilyen „vázlatokkal", hanem azért, mert hasonló rangú konstrukciós feladatok megoldására készül. Ma még nagyon is távol áll attól, hogy valóban lehetővé váljék számára ilyen konstrukciók megalkotása. Hiszen elvégre az életkora mindössze tizennyolc esztendő. Az evolúciónak több mint kétmilliárd évre volt szüksége a maga megoldásainak kialakításához. Tegyük fel, hogy a kibernetikának még száz vagy ezer évig fog tartani, amíg utoléri a fejlődést, az időtartam nagyságrendbeli különbsége még így is a mi javunkra szól. Ami pedig a „homunkulisták" és „antihomonkulisták" vitáját illeti, ez az epigenetikusok és a preformisták ádáz biológiai

vitájára emlékeztet, és azt mutatja, hogy az új tudomány még a gyermekéveit - sőt a csecsemőkorát - éli. A kibernetika további fejlődése során nyomuk sem fog maradni. Mesterséges emberek nem lesznek, mert semmi szükség sincs rájuk. Nem következik be a gondolkodó gépek „fellázadása" az ember ellen. Az efféle koncepciók alapjában egy másik ősi mítosz, a sátánról szóló mítosz rejlik, ámde szó sincs róla, hogy az intellektuserősítőből valaha is Elektronikus Antikrisztus váljék. Mindezeknek a mítoszoknak van egy antropomorf közös nevezőjük: mintegy erre lehet levezetni „a gépek gondolkodási ténykedéseit". Igazi félreértés-halmaz! Persze, azt nem tudhatjuk, hogy egy bizonyos „bonyolultsági küszöb" átlépése után az automaták nem mutatjáke majd egy sajátos „személyiség" jeleit. De ha ez bekövetkezik is, személyiségük valami egészen más lesz, mint az embereké: annyira különbözni fog az emberétől, mint amennyire eltér az emberi testtől egy atomreaktor. Készen kell lennünk arra, hogy meglepetések, bajok, veszedelmek érnek minket, olyan bajok, amelyeket ma el sem tudunk képzelni - de semmiképp sem lehet szó technikai álarcot öltött középkori démonok és szörnyek visszatéréséről. Ismétlem: a ránk váró gondokat-bajokat ma még el sem tudjuk képzelni - legalábbis a legtöbbjüket. Néhányat azért mégis megpróbálunk bemutatni, egy-két gondolatkísérlet keretében.



INTELLEKTUSERŐSÍTŐ A tudományok matematizálódása általános irányzat: még az olyanoké is, amelyeknek hagyományos eszköztárából eddig teljesen hiányzott a matematika, így a biológiáé, a pszichológiáé és az orvostudományé, sőt e folyamat lassan átterjed a humán tudományokra is - igaz, egyelőre inkább csak elszigetelt partizánakciók formájában; ilyen próbálkozásokat látunk pl. a nyelvészet (elméleti nyelvészet) vagy az irodalomelmélet terén



(az információelméletet az irodalmi kutatásokban főként költemények elemzésében használják fel). Ugyanakkor azonban egy szokatlan és mondhatni váratlan jelenség első jeleivel is összeütközünk: a matematika (mindennemű matematika!) elégtelennek bizonyul egyes, a legfrissebb közelmúltban megfogalmazott célok megvalósítására, és éppen a legeslegújabb tudományágak legeslegelőbbre nyomuló kutatási arcvonalszakaszán. Oly célokra gondolunk, amelyek az önszervező homöosztatikus rendszerek előtt álló feladatokkal kapcsolatosak. Nevezzünk itt meg - inkább csak a példa kedvéért - néhány alapvető problémát, amelyeknél a szakemberek első ízben ütköztek bele a matematika említett tehetetlenségébe. Az értelemerősítőknek, vagyis a termelésirányítás célját szolgáló önprogramozó automatáknak megszerkesztéséről van szó, végül pedig, mint a legtágabb feladatról, a mi saját, emberi bonyolultságunk fokának megfelelő egyetemes homöosztát megalkotásáról. Az intellektuserősítőnek, melyet először talán Ashby jelölt meg reális tervezői programként, 11 a szellemi tevékenységek területén pontosan meg kell felelnie annak a fizikai erőerősítőnek, amelyet minden ember irányította gép képvisel. Erőerősítő az autó; az exkavátor, az emelődaru, a szerszámgép és általában minden olyan berendezés, amelynek vezérlőrendszerébe az embert mint az irányítás tényezőjét és nem mint az erő forrását kapcsolják be. Az egyéni értelmi szinteknek az átlagostól való eltérése minden látszat ellenére sem nagyobb, mint a fizikai képességek terén tapasztalható eltérések. Az átlagos intelligencia-index (melyet a leggyakrabban alkalmazott pszichológiai tesztekkel állapítanak meg), kb. 100-110-re tehető; a kiemelkedően intelligens személyeknél eléri a 140-150-et, felső határa pedig, amelyet csak igen-igen ritka esetben ér el, valahol a 180-190 táján fekszik. Az az intellektuserősítő egyébként, amely kb. ugyanolyan együtthatóval bír, mint amilyennel az ipari munkás fizikai erejét a

termelés folyamán megsokszorozó erősítő (az általa üzemeltetett gép) dolgozik, 10 000-es intelligencia-indexet mutatna. Egy ilyen erősítőnek a megszerkesztése nem jelent kevésbé reális lehetőséget, mint az, hogy az ember testi erejénél százszorta erősebb gépet konstruáljunk. Egy ilyen erősítő megalkotásának esélyei egyelőre főként azért eléggé csekélyek, mert inkább egy másik berendezésnek - a már említett termelésvezérlő automatának („az automatikus gyár homöosztatikus agyának") megszerkesztése áll az előtérben. Én azért maradok meg mégis az intellektus példájánál, mert ezen könnyebb szemléltetni azt az alapvető nehézséget, amelybe a konstruktőr a hasonló feladatok során ütközik. Arról van szó, hogy olyan berendezést kell szerkesztenie, amely „okosabb, mint ő maga". Világos, hogyha az alkalmazott kibernetikában már hagyományosnak számító módszer alapján akarna eljárni, vagyis ha nekifogna, hogy a megfelelő működési programot kidolgozza a gépének, azzal nem oldaná meg a kitűzött feladatot, minthogy ez a program maga meghúzná a megszerkesztett berendezés „intelligenciájának" határát. E probléma látszólag - de csupán látszólag megoldhatatlan paradoxonnak tűnik, ahhoz hasonlóan, mint az a felszólítás, hogy valaki önmagát emelje fel a saját hajánál fogva (és ráadásul a lábához kötözött száztonnás súllyal együtt). Valóban ez a probléma megoldhatatlan, legalábbis a mai kritériumok alapján, amikor feltétlenül megkívánjuk, hogy az erősítő megépítését megelőzze egy elmélet megalkotása, méghozzá okvetlenül matematikai elméleté. Létezik azonban egyelőre csak, mint hipotetikus lehetőség - a feladatnak egy egészen másfajta megközelítése. Az értelemerősítő belső felépítéséről aprólékos ismereteket nem szerezhetünk. Az is lehetséges, hogy erre nincs is szükség. Lehetséges, hogy ezt az erősítő-berendezést „fekete doboznak" tekinthetjük, vagyis olyam berendezésnek, amelynek belső felépítéséről és egymást követően változó állapotairól halvány fogalmunk sincs. Minket azonban



nem is ezek, hanem kizárólag működésének végeredményei érdekelnek. Ennek az erősítőnek, mint minden kibernetikai berendezésnek, amely „ad magára"; vannak „bemenetei" és „kimenetei". Köztük terül el tudatlanságunk birodalma, de mit számít ez, ha ez a gépezet valóban úgy viselkedik, mint egy tízezres nagyságrendű intelligencia-indexű intellektus? Minthogy ez új s eddig még sohasem alkalmazott módszer, elismerem, hogy inkább hangzik egy abszurd burleszkből vett ötletnek, mintsem technológiai termelési receptnek. De íme néhány példa, amely talán igazolhatja ezt a módszert. Tegyük fel (annál is inkább, mert már meg is csinálták), hogy egy kis akváriumba, amelyben csillós egysejtűek kolóniája él, némi vasport szórunk. A csillósok az eleségükkel együtt ebből a vasból is lenyelnek egy keveset. Ha mármost az akvárium körül mágneses mezőt hozunk létre, akkor ez meghatározott módon hatni fog a csillósok mozgására. A mező erejének változásai jelentik ennek a „homöosztátnak" a „bemeneti jelzéseit", míg a „kimenet" állapotát maguknak a csillósoknak a viselkedése határozza meg. Egyelőre nem tudjuk (de nem is érdekes), mire is lehetne felhasználni ezt a „csillós-mágneses" homöosztátot, és az sem számít, hogy ebben az alakjában semmi sem emlékeztet arra a bizonyos hipotetikus intellektuserősítőre. Nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy bár az egyes csillósok felépítésének bonyolultságát egyáltalán nem ismerjük, és nem tudnók még a szerkezeti vázlatát sem megrajzolni úgy, ahogyan egy gép szerkezeti rajza elkészíthető, mégis ezekből az általunk részletesen nem ismert elemekből sikerült összeállítanunk egy olyan, valamennyi részt magában foglaló egész kibernetikarendszert, amely a rendszertörvényeknek engedelmeskedik, és amely rendelkezik „bemenettel" és „kimenettel" is a jelek számára. A csillósok helyett pl. bizonyos fajta kolloidokat is alkalmazhatunk, vagy villanyáramot bocsáthatunk több komponensű oldatokon át, eközben bizonyos





anyagok kicsapódhatnak, megváltoztatva az oldat egészének vezetőképességét, ez a maga részéről kiválthatja a „pozitív visszacsatolási" hatást, vagyis a jel erősítését idézi elő. Valljuk is be mindjárt, hogy az ilyen próbálkozások eddig még nem jártak döntő sikerrel, és számos olyan kibernetikus van, aki rosszallóan figyeli, hogy eretnek módon eltávolodnak az elektronikus elemekkel való hagyományos manipulációktól, és új anyagokat, az élő rendszerek építőanyagát bizonyos szempontból megközelítő új építőanyagokat keresnek (ez a közeledés távolról sem merő véletlen!).12 Anélkül, hogy jóslásokba bocsátkoznánk az ilyesfajta kísérletek eredményét illetően, ma már egy kissé jobban megértjük, hogyan lehet „értelmetlen" elemekből olyan rendszereket létrehozni, amelyek a mi akaratunknak megfelelően működnek. Elvi módszertani változások bukkannak fel magában a konstruktőri tevékenységnek az alapjaiban. A jelenlegi mérnöki tevékenység némileg az olyan ember viselkedésére emlékeztet, aki addig meg sem próbálja, hogy átugorja az árkot, amíg előzetesen meg nem állapította elméletileg az összes fontos paramétereket és azok egymás közti viszonyait: az adott hely gravitációs erejét, a saját izomerejét, amíg részletesen meg nem ismerkedett tulajdon teste mozgásának kinematikájával, a kisagyában lejátszódó irányító folyamatok jellegével stb., stb. A kibernetikai iskolába tartozó technológus-eretnek egyszerűen csak át akarja ugrani az árkot, és - nem alaptalanul - úgy véli, hogy ha ez sikerül, akkor azzal a problémát már meg is oldotta. Eközben a következő tényre támaszkodik: bármely testi cselekvés, pl. az említett ugrás, megköveteli az agy előkészítő és végrehajtó tevékenységét, ami nem egyéb, mint matematikai folyamatok rendkívül bonyolult sorozata (hiszen az agy neuronhálózatának mindennemű munkáját ilyen matematikai műveletsorozatokra vezethetjük vissza). Ámde ugyanaz az ugró, jóllehet az ugrás egész agybeli matematikája „ott van a fejében",

teljességgel képtelen papírra vetni annak elméleti-matematikai megfelelőjét, vagyis a szabatos képletek és átalakítások megfelelő számú sorozatát. Ennek, a jelek szerint, az a magyarázata, hogy az a „biomatematika", amelyet általában minden élő szervezet az egysejtű is - gyakorlatban művel, a klasszikus értelemben vett (az iskolai vagy egyetemi) matematika nyelvén csakis akkor fejezhető ki, ha az impulzusrendszereket többszörösen is lefordítják az egyik nyelvről a másikra: a biokémiai folyamatoknak és az idegingerületek áramlatának hangtalan és „automatikus" nyelvéről a szimbólumok nyelvére, amelyeknek formalizálásával, megszerkesztésével az agynak egészen más területei foglalkoznak, mint azok, melyek ezt a „velünk született matematikát" közvetlenül ellenőrzik és megvalósítják. A rejtély kulcsa tehát éppen abban rejlik, hogy az intellektuserősítőnek nem kell formalizálnia, konstruálnia, szóba foglalnia, hanem olyan automatikusan és „naivul", de ugyanakkor olyan pontosan és hibátlanul is kell dolgoznia, mint ahogyan ugrónk idegműködése dolgozik - ahhoz, hogy ez az erősítő semmi mást ne tegyen, csak oly módon alakítsa át a „bemeneten" át érkező ingereket, hogy a „kimeneteken" kész megoldások jelenjenek meg. Sem az erősítő berendezés, sem a konstruktőre - sem bárki más - sohasem fogja tökéletesen tudni, hogyan végzi ezt, mégis megkapjuk azt, amire kizárólagosan szükségünk van: az eredményt.

A „FEKETE DOBOZ" Hajdani időkben minden egyes ember ismerte eszközeinek mind a működését, mind pedig a felépítését: a baltáét, az íjét, a nyílvesszőkét egyaránt. A fejlődő munkamegosztás egyre inkább csökkentette ezt az egyéni tudást, míg végül a modern ipari társadalomban éles határ húzódik azok között, akik a berendezéseket kezelik (technikusok, munkások) vagy használják (a liften járó, a TV-t néző, a gépkocsit vezető ember) és azok



között, akik ismerik ezeknek a berendezéseknek a felépítését. A ma élők közt nincs olyan ember, aki a civilizáció rendelkezésére álló valamennyi berendezés felépítését ismerné. És mégis van valaki, aki magáénak mondhatja ezeknek az ismereteknek az összességét: a társadalom. Az egyének vonatkozásában részleges (parciális) tudás nyomban teljessé válik, ha az adott társadalom összes tagjait vesszük számításba. Ámde az elidegenedési folyamat, amelynek során a termelési eszközök, berendezések ismerete elkülönül a társadalmi tudattól, tovább fejlődik. A kibernetika az, ami ezt a folyamatot tovább folytatja, és sokkal magasabb szintre emeli. Elvben ugyanis olyan kibernetikai berendezések is létrehozhatók, amelyek szerkezetét már senki sem ismeri. Így a kibernetikai berendezésből - a szakemberek által szívesen használt kifejezés szerint - „fekete doboz" lesz. „Fekete doboz" lehet a szabályozó is, amelyet egy meghatározott folyamatba (a javak termelésébe, gazdasági forgalmazásába, a szállítás koordinálásába, betegség gyógyításába stb.) kapcsolnak be. A szükséges feltétel az, hogy a „bemenetek" bizonyos állapotaira a „kimenetek" bizonyos állapotai feleljenek és semmi több. Jelenleg még olyan egyszerű „fekete dobozokat" alkotnak meg, hogy mérnök-kibernetikus még tudja e nagyságpárok kapcsolatainak jellegét. Ez a kapcsolat valamilyen matematikai függvényben fejezhető ki. Lehetséges azonban olyan helyzet is, amelyben még ő, a mérnök-kibernetikus sem ismeri majd a szóban forgó függvény matematikai kifejezését. A tervezőnek az lesz a feladata, hogy meghatározott szabályozó tevékenységet végző „fekete dobozt" hozzon létre, de sem maga a konstruktőr, sem más nem fogja tudni, hogyan hajtja végre a „fekete doboz" ezt a tevékenységet. Senki sem fogja tudni, hogy miféle matematikai függvények fejezik ki a „bemenetek" és a „kimenetek" állapotai közti összefüggéseket. És nem is azért nem fogják ismerni őket, mert megismerésük lehetetlen lenne, hanem elsősorban azért, mert - az felesleges; szükségtelen lesz.







A „fekete doboz" problematikájában nem is a legrosszabb bevezetés talán egy tréfa lesz, amelyben a százlábút arról faggatják, hogy miként képes megjegyezni, melyik lábát kell a nyolcvankilencedik után felemelnie. A százlábú, mint ismeretes, hosszan töprengett a kérdésen, és minthogy nem találta meg a választ, hamarosan éhen halt, mivel nem bírt többé elmozdulni a helyéből. Ez a százlábú tulajdonképpen maga is egy „fekete doboz": végrehajt bizonyos tevékenységeket anélkül, hogy „fogalma volna" arról, hogyan is cselekszi ezt. A „fekete doboz" működési elve igen általános jellegű, és rendszerint egyszerű is, olyasmi, hogy a „százlábúak járnak" vagy, hogy „a macskák egerésznek". A „fekete doboz" működésének megvan a meghatározott „belső cselekvési programja", amely meghatározza viselkedésének minden egyes önálló aktusát. A mai technológus szerkesztői munkáját a megfelelő tervek és számítások elkészítésével kezdi. Tehát a hidat, a mozdonyt, a házat, a sugárhajtású repülőgépet vagy a rakétát mintegy kétszer alkotja meg: először elméletileg, papíron, majd utána a valóságban, amikor a műszaki rajzok és tervek jelképes nyelvezetét a viselkedési algoritmust - mintegy lefordítja az anyagi műveletek sorozatára. A „fekete doboz" algoritmussal nem programozható be. Az algoritmus ugyanis egyszer s mindenkorra meghatározott cselekvési program, amelyben eleve mindent megjósolnak. Közérthetően kifejezve, mondhatjuk, hogy az algoritmus szabatos, megismételhető és reprodukálható előírás, amely lépésről lépésre megszabja, hogyan történjen egy adott feladat megoldása. Bármely matematikai tantétel formalizált bizonyítása csak úgy algoritmus, mint az egyik nyelvről a másikra fordító számítógépek programja. Az algoritmus fogalma matematikai eredetű: ezért használom - némileg a bevett szokás ellenére - a technológiával kapcsolatban. Az elméleti matematikust az algoritmus sohasem hagyja cserben: aki egyszer egy matematikai





bizonyítás algoritmusát kidolgozta, az biztos lehet, hogy a bizonyítása sohasem fog „összeomlani". Ámde az alkalmazott algoritmus, melyet a mérnök használ, félrevezető is lehet, mert csupán látszólag vesz „eleve mindent" számításba. A híd szilárdságát meghatározott algoritmus alapján állapítják meg, ez azonban nem biztosítja abszolút tartósságát. A híd összeomolhat, ha nagyobb erők hatnak rá, mint amilyeneket a konstruktőr elméletileg tekintetbe vett. Annyi azonban bizonyos, hogyha egy folyamat algoritmusát ismerjük, akkor - a megadott határok között - teljes fázissorozatát, e folyamat minden szakaszát is megismerhetjük. Nos hát, az olyan nagyon bonyolult rendszereknél, mint a társadalom, az agy, vagy a még nem létező „igen nagy fekete dobozok", az ilyenfajta megismerés lehetetlen. Az ilyesfajta rendszereknek nincs algoritmusuk. Dehát hogyan értsük ezt? Hiszen minden rendszer, tehát az agy és a társadalom is, mindig valamilyen meghatározott módon viselkedik. Viselkedésének módját mindenkor kifejezhetjük szimbólumokkal, ez kétségtelen, ámde az adott esetben ez semmit sem jelent, mert az algoritmusnak megismételhetőnek, reprodukálhatónak kell lennie. Lehetővé kell tennie eljövendő állapotok megjövendölését - ezzel szemben ugyanaz a társadalom, ha két ízben kerül ugyanabba a helyzetbe, egyáltalán nem köteles egyforma magatartást tanúsítani. És ugyanígy állunk minden rendkívül bonyolult rendszerrel. Hogyan építhetünk ilyen „fekete dobozt"? Tudjuk, hogy elvileg nem lehetetlen. Tetszőleges bonyolultsági fokú rendszer minden előzetes terv, számítás, algoritmuskeresés nélkül is megszerkeszthető. Ezt jól tudjuk, hiszen mi magunk is ilyen „fekete dobozok" vagyunk. Testünk az alárendeltünk, és adhatunk neki bizonyos parancsokat, pedig nem ismerjük (pontosabban: nem kell ismernünk, mert nem okvetlen szükséges ismernünk) belső felépítését. Itt ismét visszatérünk annak az ugrónak a





helyzetéhez, aki tud ugyan ugrani, csak azt nem tudja, hogy ezt miként csinálja, vagyis nem ismeri azoknak az ideg- és izomingerületeknek a dinamikáját, amelyeknek eredménye az ugrás. Tehát az algoritmusok ismerete nélkül használható berendezések kiváló példája - minden egyes ember. Az egész világmindenségben hozzánk „legközelebb" álló ilyenfajta „berendezések" egyike a mi tulajdon agyunk - hiszen a saját fejünkben hordjuk. És mégis, mind a mai napig nem ismerjük részletesen ennek az agynak a működését. Mechanizmusainak kutatása önmegfigyelés útján: a pszichológia történetének tanúsága szerint a legnagyobb mértékben félrevezető, és az összes lehető hipotézisek leghamisabbikának csapdájába visz. Az agy felépítése olyan, hogy cselekvéseinket lehetővé téve, maga „háttérben" marad. Ez nyilván nem a konstruktőrünk, a természet álnokságának tudható be, hanem csupán a természetes kiválogatódás eredménye. A természetes kiválogatódás ruházott fel bennünket a gondolkodás képességével, mert ennek evolúciós hasznossága volt, és mi azért gondolkodunk, anélkül, hogy tudnánk, hogyan is gondolkodunk, mert egy ilyen tudás átadása nem állt „érdekében" az evolúciónak. Nem rejtett az el előlünk semmit sem: csupán eltávolított tevékenységi teréből minden olyan ismeretet, amelyet a „saját felfogása szerint" feleslegesnek vélt. Ha a mi felfogásunk szerint mégis szükséges, akkor nekünk magunknak kell megszereznünk. Ilyen módon a kibernetika által javasolt, szokatlannak tűnő megoldást, amely a gépet teljesen kiküszöböli az emberi ismeret szférájából - „népszerű formában", mi több, igen-igen régen már megvalósította a természet. Lehet, mondhatja valaki, ámde az embert a maga „fekete dobozával", életproblémáinak optimális megoldására törekvő testével és agyával az a természet ajándékozta meg, amely évmilliárdok próbálkozásainak és tévedéseinek árán konstruálta meg ezeket. Hát az legyen a mi célunk, hogy lemásoljuk a





természet alkotómunkájának eredményeit? S ha igen, hát milyen módon? Csak nem gondoljuk komolyan, hogy megismételhetjük ezúttal technikai eszközökkel - az evolúciót? Egy effajta „kibernetikus evolúció" tán milliárd- vagy milliószámra, de legalábbis „csak" százezrével nyelné el az éveket... És egyáltalán, hogyan kellene hozzáfognunk? Vajon a biológiai vagy az abiológiai oldaláról indítsunk támadást a probléma ellen? A feleletet nem ismerjük. Bizonyára ki kell próbálni majd az összes lehető utakat, főként azokat, amelyek - különféle okokból az evolúció számára zárva maradtak. De nem szándékunk fantáziaképéket szőni a lehetséges - vagyis elképzelhető - „fekete dobozoknak" mint a technológia megalkotóinak témájáról. Nem akartunk egyebet, mint megfogalmazni a feladatot. Tudjuk, hogy nagyon bonyolult rendszerrel csupán nagyon bonyolult szabályozóeszköz boldogulhat. Éppen ezért kell ilyen szabályozókat keresnünk: a biokémiában, az élő sejtekben, a szilárd test molekuláris struktúrájában mindenütt, ahol lehet. Tehát tudjuk, mit akarunk és mit keresünk, minthogy tudjuk - hála tanítónknak, a természetnek - azt is, hogy a feladat igenis megoldható. Nos, annyi mindent tudunk, hogy az már egymaga félsiker.

A HOMÖOSZTÁTOK ERKÖLCSEIRŐL Eljött az ideje annak, hogy kibernetikai fejtegetéseink körébe bevonjuk az erkölcs problémáit is. A valóságban a helyzet ennek a fordítottja: nem mi vagyunk azok, akik az etikai kérdéseket bevezetjük a kibernetikába, hanem a kibernetika nőtt meg akkorára, hogy következményeivel mindazt is átfogja, amit erkölcsnek nevezünk: vagyis azoknak a kritériumoknak a rendszerét, amelyek megszabják a cselekvések értékét; mi több, ez az értékelés merőben objektív szemszögből tekintve, önkényes. Az erkölcs ugyanolyan önkényes, mint a matematika, mert mind a

kettőt elfogadott axiómákból, sarkigazságokból vezetjük le logikai megfontolások útján. A geometria egyik axiómájaként fogadható el az az állítás, hogy egy egyeneshez egy rajta kívül fekvő ponton át csupán egyetlen párhuzamos egyenes húzható. Ezt az axiómát el is lehet vetni, és ekkor eljutunk a nemeuklidészi geometriához. A lényeg az, hogy tisztában legyünk vele: mikor járunk el az előzetesen megállapítottnak megfelelő módon - amint ez a geometriai axiómák megválasztásakor történik -, hiszen ezek a feltételek, e kiválasztás tőlünk függ. Erkölcsi axiómának tekinthetjük azt is, hogy a torzszülött gyermeket el kell pusztítani. Így a történelemből ismert „tarpéji" erkölcsöt fogadjuk el sarkigazságnak, amely a legutóbbi időkben a közismert Thalidomid-botránnyal kapcsolatban váltott ki szenvedélyes vitát, és amelyet végleg elvetettek. Gyakran állítják, hogy vannak történelem fölött álló erkölcsi irányelvek. Ebből a szempontból a „tarpéji erkölcs" még a legenyhítettebb formájában is (ilyen pl. a gyógyíthatatlan betegség miatt gyötrődő emberek megölése, az euthanasia) 21 erkölcstelenségnek, bűnténynek, gonoszságnak számít. Tulajdonképpen arról van szó, hogy egy erkölcsi rendszert egy másiknak a szemszögéből ítélünk meg. Mi persze azt a másikat, a „nemtarpéji" rendszert fogjuk választani; ha azonban elismerjük, hogy ez az ember társadalmi fejlődése során jött létre, és nem isteni kinyilatkoztatás alapján, ezzel egyben el kell ismernünk azt a tényt is, hogy a történelemben gyakorlatilag különféle rendszerek léteztek. A hirdetett és a gyakorolt erkölcs eltérő voltának kérdése még külön is bonyodalmakkal terheli problémánkat, ám ezek már nem érdekelnek bennünket, mivelhogy csak a reális cselekvések bemutatására szorítkozunk, és mellőzzük a kétségtelenül lehetséges maszkolásukat, vagy röviden a megtévesztő információkat. Aki tudatosan hamis információkat ad, az szóban másféle erkölcsöt vall, mint amit a valóságban követ. Az a tény, hogy ilyen hamis információkra egyáltalán szükség lehet, már önmagában bizonyítja: egyes



meghatározott erkölcsi axiómák általánosan uralkodnak a társadalmi tudatban - máskülönben ugyanis nem volna szükség a tények eltorzítására. Ámde a különböző civilizációk homlokegyenest ellentétesen értékelhetik ugyanazokat a tényeket. Hasonlítsuk csak össze a prostitúcióról alkotott mai felfogást a babilóniaiakéval. A babilóniai prostituált papnők nem személyes haszon reményében adták oda magukat, hanem „felsőbb indokoknál fogva": vallásuk helyeselte magatartásukat. Amit tettek, teljesen megfelelt a vallásukból eredő erkölcsöknek. Ennek folytán a maguk idejében és a maguk társadalmában nem is voltak megbélyegzettek - ellentétben a mai örömlányokkal, minthogy a mai kritériumok szerint a prostitúció erkölcsi rosszat jelent. Tehát ugyanazt a tevékenységet a két különböző civilizáció egymással szöges ellentétben álló értékeléssel méri. A kibernetikai automatizálás bevezetése meglehetősen váratlan erkölcsi dilemmákat von maga után. A nagy kapitalista termelőegységek kibernetizálásának egyik amerikai úttörője, Stafford Beer, egy „homöosztát-társulás" felépítését követeli, és példaként egy nagy acélmű működési szabályozásának elméletét dolgozta ki részletesen. Az ilyen vállalat „agyának" kell megtalálnia az acéltermelési folyamat minden összetevő részének optimális lebonyolítását, oly módon, hogy a termelés maximálisan termelékeny és hatásos, zökkenőmentes, és a kínálat (munkaerő, érc, szén stb.), valamint a piac igényeinek ingadozásaitól, illetve a rendszer belső változásaitól (a termelés egyenetlenségeitől, az önköltség nem kívánatos alakulásától, az egy dolgozóra jutó maximális termelés ingadozásaitól) független legyen. Beer elképzelése szerint az ilyen termelőegységnek ultrastabilis homöosztátnak kell lennie, amely azon nyomban belső átszerveződéssel felel az egyensúly minden megbomlására, és ilyen módon válik újból kiegyensúlyozottá. Beer szakemberbírálói, akiknek ezt az elméleti modellt bemutatták, arra mutattak rá, hogy hiányzik belőle a - „vallás". Beer ugyanis a maga





homöosztát-vállalatát (homöosztát-acélművét) tudatosan az élő szervezet működési elvei alapján mintázta meg. Ámde a természetben az organizmusok „értékének" tulajdonképpen egyedüli lényeges kritériuma az, hogy képesek fennmaradni mégpedig bármi áron. Vagyis szükség esetén más organizmusok elfogyasztásának árán is. A természetbúvár megérti, hogy a természetben nem léteznek „erkölcsi értékrendszerek", az éhes ragadozók viselkedését nem tekinti „amorálisnak", erkölcsi rossznak. Felmerül a kérdés: vajon az „acélmű-organizmus" megteheti-e, vagyis van-e „joga" rá, hogy szükség esetén felfalja versenytársait. Hasonló, talán egy kissé kevésbé drasztikus kérdés sok akad. Vajon az ilyesfajta homöosztát-egységnek a maximális termelésre kell-e törekednie vagy a maximális haszonra? És mi lesz akkor, ha bizonyos idő eltelte után az elkerülhetetlen technológiai földindulások az acéltermelést feleslegessé teszik? Vajon az ilyen termelőrendszer „agyába" betáplált „túlélési tendenciának" végre kell-e hajtania magának az üzemnek a teljes átépítését, pl. úgy, hogy műanyagtermelésre szervezi át önmagát? De miért éppen a műanyagtermelésre? És mi legyen ebben a totális reorganizációban az „agy" számára a vezérfonal, a döntő motívum? - Talán a maximális társadalmi hasznosság? Avagy megint csak a profit nagysága? Beer megkerüli, hogy ilyen kérdésekre választ adjon, amikor kijelenti, hogy a vállalat „agya" fölött még ott áll a tulajdonosok felügyelő tanácsa, amelynek a legáltalánosabb és legfontosabb kérdésekben döntenie kell. Az agynak pedig csak az a kötelessége, hogy optimálisan valósítsa meg ezeket a döntéseket.13 Ezáltal Beer lemond a saját koncepciójának „önműködően önszervező" elvéről, és az összes „erkölcsi" kérdéseket a „fekete dobozon" kívülre helyezi: a felügyelő tanács hatáskörébe utalja. Ez azonban csak látszatmegoldás. A „fekete doboz" ugyanis, még ha ily módon korlátozzák is, mégis hoz majd erkölcsi jellegű



döntéseket, pl. munkások elbocsátásáról vagy a bérek csökkentéséről intézkedik, ha az acélműnek mint egésznek optimális működési elve ezt megköveteli. Könnyen elképzelhető az is, hogy sor kerül Beer homöosztát-acélműve és olyan egyéb berendezések közötti „létért való küzdelemre", amelyeket más tőkéscsoportok szolgálatában álló kibernetikusok terveztek. Vagy annyira korlátozottak lesznek a tevékenységükben, hogy állandóan az ember-„managerhez" fordulnak majd döntésért (tönkretegyék-e a versenytársat, mert alkalom nyílt rá stb.), vagy pedig az erkölcsi következményekkel járó tevékenységük köre kiszélesedik. Az előbbi esetben a homöosztát-termelő alapvető önszabályozási elvét sértik meg. Az utóbbi esetben a homöosztátok az emberi sorsokra kezdenek majd hatni - gyakran az alkotóik által előre nem is sejtett módokon -, és előfordulhat, hogy egy ország gazdasága a maga egészében összeomlik, csupán amiatt, mert a homöosztátok egyike túlságosan is jól teljesíti a rábízott feladatot: szétzúzza összes versenytársát... S hogy az első esetben miért sértik meg a „fekete doboz" működési elvét? Hát azért, mert egy ilyen „doboz", egy ilyen szabályozó a legkevésbé sem hasonlatos az emberhez, oly értelemben, hogy kérdéseket lehetne hozzá intézni az egyes szakaszokban általa hozott döntésekre vonatkozóan (tevékenységének társadalmi következményeit illetően), és hogy képes volna válaszolni ezekre a kérdésekre. Mellesleg megjegyezve, gyakran még az ember-„manager" sem ismeri döntéseinek eme távolabbi következményeit. Az a „fekete doboz", amelynek az volna a feladata, hogy az acélmű „fennmaradását segítse" válaszolva a „bemenetek" (a szénárak, a vasércárak, a gépárak, a bérszínvonal), valamint a „kimenetek" (az acél piaci ára, egyes fajtái iránti kereslet) minden ingadozására - egészen más berendezés volna, mint ez a „fekete doboz", amelynek mindezeken felül még a dolgozók, sőt talán még a konkurrensek érdekeit is számításba kell vennie. Az előbbi,

mint termelő, eredményesebb lesz az utóbbinál. Ha a bemeneti programba, a működés „axiómatikus magvába" betáplálják mindazoknak a munkatörvényeknek a paragrafusait is, amelyek a piacon jelenlevő összes termelőkre kötelezőek, ezáltal korlátozható a homöosztátnak a dolgozók kárára történő működése, de növelhető ez a kár, pl. a konkurrens cégek vagy a más tőkésországokban működő acéltermelők rovására. A legfontosabb azonban az, hogy a „fekete doboz" egyáltalán „nem tudja", hogy tulajdonképpen mikor kinek a kárára működik, és azt sem lehet tőle megkívánni, hogy döntéseinek ilyen eredményéről értesítse az embereket - hiszen, „fekete doboz" lévén, már ex definitione 22 senki, még a saját konstruktőrje sem ismeri belső állapotát. A homöosztatikus szabályozók bevezetésének éppen ilyen jellegű következményeire gondolt Norbert Wiener, amikor Cybernetics c. alapvető munkájának új kiadásában külön fejezetet szentelt működésük kiszámíthatatlan hatásainak. Feltehető, hogy az ilyenfajta veszedelmeket eleve kiküszöböli egy magasabb típusú „fekete doboz" beállítása, amely mint „irányító gép" vezetné nem az embereket, hanem az önálló termelők neki alárendelt „fekete dobozait". Egy ilyen lépés következményeinek mérlegelése igen érdekesnek látszik.

AZ ELEKTROKRÁCIA VESZEDELMEI Arra törekedve, hogy elhárítsuk a különálló termelőegységeket szabályozó „fekete dobozok" működésének társadalmilag káros következményeit, eljutottunk tehát odáig, hogy Legfelsőbb Szabályozóként a gazdasági hatalom trónjára egy „Fekete Dobozt" ültettünk. Tegyük fel, hogy ez korlátozza a termelés szabályozóinak szabadságát, mert a törvényhozással egyenértékű programozással kötelezi őket arra, hogy vegyék tekintetbe a munkajog előírásait, a konkurrensek iránti lojalitás elvét, a



munkaerő-tartalék (vagyis a munkanélküliség) felszámolására irányuló törekvést stb. Lehetséges ez? Elméletileg - igen. A gyakorlatban azonban az ilyen programozás rengeteg sokféle különböző - enyhén szólva - alkalmatlanságot hord a méhében. A „fekete doboz", mivel igen bonyolult rendszer, nem írható le, algoritmusát senki sem ismeri, és nem is ismerheti, működése valószínűségi jellegű, vagyis, ha két ízben kerül ugyanabba a helyzetbe, nem kell feltétlenül egyformán eljárnia. Ráadásul - és talán ez a leglényegesebb - a „fekete doboz" olyan gép, amely konkrét működése során elkövetett saját hibáiból tanul. A kibernetika alapjaiból következik, hogy a gazdasági hatalmat gyakorló „Fekete Doboznak", a gazdaság urának megépítése úgy, hogy eleve mindentudó legyen, és előreláthassa hozott döntéseinek minden lehetséges következményét - lehetetlen. Ámde a szabályozó - az idő függvényében - megközelíti ezt az eszményt. Hogy milyen gyorsan, azt nem tudjuk meghatározni. Lehet, hogy eleinte seregnyi szörnyű krízisbe sodorja az államot, s aztán fokozatosan megszabadítja a bajoktól. Talán kiderül, hogy a működési programjába betáplált axiómák ellentmondanak egymásnak (pl. lehetetlen egyidejűleg végrehajtani a termelőfolyamatok rentábilis automatizálását és megkövetelni a munkanélküliség felszámolását is, ha ezekkel párhuzamosan nem tesznek megy egy sereg intézkedést, pl. az állam vagy a tőke költségére való átképzését azoknak, akik az automatizálás miatt elvesztik munkájukat stb.). Mi történjék ilyen esetben? Aligha vállalhatjuk egy ilyen bonyolult feladat pontos elemzését. Csak ennyit mondhatunk: a „fekete doboz", akár mint a termelésnek egyik alárendelt láncszemében működő szabályozó, akár mint állami szintű, egyetemes szabályozó, nem teljes tudással működik. Másképp nem is lehetséges. Tételezzük fel, hogy nagyszámú próbálkozás és tévedés árán - emberek millióit döntve e közben szerencsétlenségbe -, a „Fekete Doboz" a Gazdaság Ura olyan óriási mennyiségű tudást halmoz fel, amely



hasonlíthatatlanul nagyobb ismerethalmazt jelent, mint az összes tőkés gazdasági szakértők együttes tudása. Ám még akkor sem lenne semminemű biztosíték arra, hogy az újabb okok által kiváltott legközelebbi ingadozást nem kísérli-e meg oly módon megszüntetni, hogy attól mindenkinek, még a tervezőinek is égnek mered a haja. Ezt a lehetőséget egy konkrét példán kell megvizsgálnunk. Tegyük fel, hogy a gazdasági életet szabályozó „fekete doboz" prognosztikai blokkja („alrendszere") olyan veszedelmet jelez, amely a sok ingadozás után végre szerencsésen elért homöosztatikus egyensúlyi állapotot fenyegeti. Ez a veszedelem abból ered, hogy a természetes szaporulat nagyobb, mint amekkora népességnek emberi szükségleteit a civilizáció akkori állapotában képes volna kielégíteni. Éppen az adott szaporulati szint hozza magával, hogy az életszínvonal szakadatlanul csökkenni kezd - a következő esztendőtől, vagy akár harminc év elteltétől kezdve. Tételezzük fel azt is, hogy ezzel egyidejűleg a „fekete dobozba" az egyik „bemenetén" át, valami olyan, az egészségre teljesen ártalmatlan vegyszer felfedezéséről érkezett információ, amely annyira csökkenti az ovuláció lehetőségét, hogy rendszeres szedése esetén a nők a jelenleg normális száznál több nap helyett, évenként csak alig néhány napon lesznek képesek a fogamzásra. A „fekete doboz" erre azt a döntést hozza, hogy a szóban forgó vegyszer kívánatos kis mennyiségét az egész állami vízvezeték-rendszerben hozzá kell adni az ivóvízhez. Persze, az akció sikerének érdekében az eljárás titokban tartását is el kell rendelnie, mert különben a természetes szaporulat paramétere megint csak emelkedő tendenciát mutatna: hiszen bizonyára sok ember igyekeznék a szert nem tartalmazó vizet inni - pl. a folyókból, a kutakból véve a vizet. Ezzel tehát a „fekete doboz" dilemmába kerül: vagy informálja a társadalmat, és az ellenállására számíthat, vagy nem informálja, és ezzel megmenti a közjó érdekében - az egyensúlyi állapotot. Mármost tegyük fel,

hogy a „fekete doboznak" effajta „kriptokratikus" 23 hajlamai elleni védekezésül betáplálták a programjába az összes elhatározott változtatásai közzétételét. Beépítettek ezenkívül a „fekete dobozba" még egy vészféket is, amely a leírthoz hasonló esetekben mindenkor működésbe jön. Tehát a szabályozó tanácsadó szerve, amely emberekből áll, meghiúsíthatja azt a tervet, amit a „fekete doboz" kidolgozott. A nehézség azonban abban rejlik, hogy ilyenfajta egyszerű helyzet meglehetősen ritkán fog előállni, s a „döntést hozó szerv" az esetek túlnyomó többségében nem tudja majd eldönteni, hogy vajon nem érkezette el az ideje a „vészfék" meghúzásának. Ezenkívül a vészfék túl gyakori használata a „doboz" egész meghúzásának. Ezenkívül a vészfék túl gyakori használata a „doboz" egész szabályozó működését könnyen illuzórikussá teheti, s ezzel az egész társadalmat teljes káoszba döntheti. Már nem is beszélek arról, hogy a legnagyobb mértékben homályos, kinek az érdekeit fogja tulajdonképpen az a bizonyos „tanácsadó testület" képviselni. A mai Egyesült Államokban például egy ilyesfajta „szerv" megakadályozná az ingyenes orvosi ellátás és a nyugdíjrendszer bevezetését (pontosan ezt tette ott a Kongresszus akkor, amikor az ilyen változtatásokra javaslattevő „doboz" szerepét J. Kennedy elnök vállalta: visszatartották azzal, hogy „meghúzták a vészféket"). Bárkinek is az érdekét képviselné az ilyen „szerv", azt nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a „fekete doboz" képességeit nem szabad lebecsülni. Valószínű, hogyha egyszer, kétszer, háromszor „megfékezik" működése közben, akkor bizonyára másfajta stratégiát fog kidolgozni. Például arra fog törekedni, hogy az emberek lehetőleg későn házasodjanak, mivel a kevesebb gyermek gazdaságilag különösen előnyösnek bizonyul; ha pedig ez sem vezetne kielégítő eredményre, akkor még kerülőbb utakon kíséreli meg a természetes szaporulat csökkentését. Tegyük fel, hogy létezik olyan gyógyszer, amely elejét veszi a fogak szuvasodásának, s egyúttal a gyógyszer



szedése az esetek bizonyos százalékában a gének mutációját idézi elő. Tételezzük fel, hogy ez az új („mutált") gén egyedül még nem is csökkenti a termékenységet, hanem csak akkor, amikor egy másik ugyancsak mutált génnel találkozik. Ez utóbbit egy másik, már régóta használt gyógyszer hatása idézte elő. Ez a másik gyógyszer - tételezzük fel -, az emberiség hímnemű felét az idő előtti megkopaszodás kellemetlenségeitől szabadította meg. Nos, a „fekete doboz" minden lehető módon általánossá igyekszik majd tenni a fogszuvasodást megelőző gyógyszer használatát, és ezáltal el is éri óhajtott célját: bizonyos idő múltán mindkét mutált (recesszív) gén mennyisége annyira megszaporodik a népességben, hogy egyesülésük gyakorivá válik, s ennek folytán a természetes szaporulat csökkenése bekövetkezik. Felvethető azonban a kérdés: miért nem ad a „fekete doboz" kellő időben információt a közönségnek erről a lépéséről - hiszen mondtuk, hogy a beletáplált működési szabály szerint információt kell adnia minden olyan változtatásról, amelynek bevezetésére készül? Nem azért mulasztja el a közösség informálását, mintha valami „ravaszság" vagy valami „démoni" szándék vezetné, hanem egyszerűen azért, mert maga sem fogja tudni, hogy tulajdonképpen mit is cselekszik. Hiszen nem lesz ez semmiféle „elektronikus sátán", nem lesz ismereteket közönséges ember módjára vagy emberfölötti ember módjára szerző és mindent-tudó lény - hanem csak egy olyan berendezés, amely szüntelenül kapcsolatokat, statisztikai korrelációkat, kölcsönös függéseket keres a millió és százmillió számra felmerülő különálló társadalmi jelenségek között. S minthogy szabályozói minőségében a gazdasági viszonyok optimalizálására kell törekednie, ezért a közösség magas életszínvonala az ő saját egyensúlyi állapotát is biztosítja. A természetes szaporulat állapota pedig ezt az egyensúlyt fenyegeti. Érkezzen el a pillanat, amikor felfedezi a természetes szaporulat csökkenése és a fogszuvasodást megelőző gyógyszer használata közti egyenes

összefüggést. Tudósítja erről a „testületet", emez pedig kutatásokat végeztet, és megállapítja, hogy ez a gyógyszer nem csökkenti a termékenységet (a „testület" tudósai kísérleteiket ugyanis állatokon végzik, amelyek természetesen nem fogyasztják a kopaszodás elleni szert). A „fekete doboz" semmit sem titkol el az emberek elől, hiszen jómaga semmit sem tud a mutációkról, a génekről, sem pedig a kétfajta gyógyszer alkalmazása és a termékenység csökkenése közti oksági kapcsolatról. A „fekete doboz" mindössze a keresett összefüggést deríti fel, és igyekszik ezt a korrelációt felhasználni. Ámde ez a példa is a leegyszerűsítés bűnében leledzik, jóllehet nem is valószínűtlen (amint azt a Thalidomid-história is tanúsítja). A valóságban a „fekete doboz" még inkább kerülő utakon fog haladni, még inkább lépésről lépésre fog haladni, „nem tudva, hogy mit cselekszik" - minthogy ultrastabilis egyensúlyi állapotra törekszik, az általa felderített és az egyensúlyi állapotának fenntartására felhasznált korrelatív összefüggésekben rendkívül bonyolult folyamatok tükröződnek, amelyeket nem kutat, amelyeknek okait nem ismeri (illetve nem köteles ismerni). Végül tehát száz év múlva kiderülhet, hogy az életszínvonal emelkedéséért és a munkanélküliség csökkentéséért olyan árat kellett fizetni, amit előre senki sem látott: minden hatodik gyereknek bozontos farka nő vagy a társadalom általános intelligencia-indexe csökken (mivelhogy minél értelmesebb valaki, annál inkább akadályozza a gép szabályozó tevékenységét, az tehát az ilyenek számának csökkentésére fog törekedni). Véleményem szerint nyilvánvaló, hogy a gép „axiómatikája" nem képes eleve számításba venni minden lehetőséget - kezdve a bozontos faroktól egészen az általános elhülyülésig. Így tehát redukciót hajtottunk végre, a „Fekete Doboznak" mint az emberi társadalom Legfelsőbb Szabályozójának elméletével egészen eljutottunk a reductio ad absurdumig.







KIBERNETIKA ÉS SZOCIOLÓGIA A „fekete doboznak" mint társadalmi jelenségek szabályozójának elmélete több ok miatt szenvedett kudarcot. Először is: más dolog az, egy előre megadott rendszert szabályozni, tehát pl. egy olyan szabályozó megalkotására törekedni, amelynek a kapitalista társadalom homöosztázisát kellene fenntartani, és megint más dolog egy megfelelő szociológiai tudományra támaszkodva tervezett rendszert szabályozni. Elvileg bármilyen bonyolult rendszer szabályozható. De egyáltalán nem biztos, hogy a szabályozott rendszer - ha a társadalom az - örülni fog akár az alkalmazott módszereknek, akár azok eredményeinek. Ha a rendszer, mint amilyen a kapitalista, hajlamos arra, hogy az önmaga gerjesztette konjunktúrák és válságok által életre hívott ingadozásokba essék, akkor előfordulhat, hogy a szabályozó az ingadozások kiküszöbölésének céljából olyan eljárásokat alkalmaz, amelyeket heves ellenkezéssel fogadnak. Könnyű elképzelnünk a Stafford Beer kigondolta „homöosztatikus acélmű" tulajdonosának reagálását, ha ennek a homöosztátnak az „agya" azt közölné vele, hogy a homöosztázis további megőrzéséhez a termelési eszközök államosítása vagy legalább a haszonnak a felére való csökkentése szükséges. Ha adott egy rendszer, akkor adottak azok a törvények is, amelyek bizonyos változékonysági határokon belül a viselkedését megszabják. Nincs az a szabályozó, amely megváltoztathatná e törvényeket: ezt csak csoda tehetné meg. A szabályozó csupán választhat a rendszer megvalósulható állapotai között. A biológiai szabályozó - az evolúció - vagy a szervezetek nagyságát, vagy a mozgékonyságát növelheti. Bolhafürgeségű bálna nem keletkezhet. A szabályozó tehát kompromisszumos megoldásokat kénytelen keresni. Ha bizonyos paraméterek „érinthetetlenek" - mondjuk pl. a magántulajdon -, akkor a





lépések közti választás lehetősége csökken, és előfordulhat, hogy a rendszer „egyensúlyának" biztosítására az egyedüli eszköz az erőszak alkalmazása. Az „egyensúly" szót azért tettük idézőjelbe, mert ez az összeomlani készülő és csak vaspántokkal összetartott ház egyensúlya. S aki erőszakkal fojtaná el az öngerjesztő rendszer ingadozásait, az elvetné a homöosztázis elvét, mivel az önszervezést az erőszakkal cserélné fel. Így jöttek létre a hatalomnak olyan történelmileg ismert formái, mint a tirannizmus, az abszolutizmus, a fasizmus stb. Másodszor, a szabályozó szempontjából, a rendszer egyes elemeinek csak annak tudásával kell rendelkezniük, ami a működésükhöz szükséges. Ez az elv, amely nem találkozik ellenkezéssel a gép vagy az élő organizmus esetében, ellentétben áll az emberek kívánalmaival: mi ugyanis, mint egy társadalmi rendszer részei, nemcsak a saját viselkedésünkre vonatkozó információkat igyekszünk megszerezni, hanem azokat is, amelyek a rendszer egészét illetik. Amennyiben a társadalomba bekapcsolt „nem-emberi" szabályozó (egy „fekete doboz") a kriptokráciának ilyen vagy amolyan megnyilvánulása felé vonzódik, akkor a társadalmi homöosztázisnak a „kormányzó gépezet" felhasználására irányuló bármely formája egyszeriben nemkívánatossá válik. Ha a fentebb említett esetek közül a második következik be - a szociológiai tudomány alapján tervezett rendszer szabályozása -, akkor sincs arra biztosíték, hogy az elért egyensúlyt a jövőben sem fogja semmi fenyegetni. Azok a célok ugyanis, amelyeket a társadalom tűz ki maga elé, nem azonosak minden időkre. A homöosztázis nem „öncélú fennmaradás", nem stabilitás a stabilitásért, hanem teleologikus jelenség. Ezért kezdetben, a tervezéskor, a szabályozó és a neki alávetett társadalom céljai kölcsönösen fedni fogják egymást, később azonban antagonisztikus érdekek is felmerülhetnek. A társadalom nem vetheti le magáról a saját sorsa fölötti döntés terhét, s nem ruházhatja át ezt a szabadságot egy





kibernetikus szabályzó hatalomra. Harmadszor, a szabadsági fokoknak az a száma, amelyet a társadalom fejlődése során birtokol, nagyobb, mint a bioevolúció szabadsági fokainak száma. A társadalom képes rá, hogy hirtelen megváltoztassa a formáját, képes hirtelen módon, ugrásszerűen megjavítani egyes tevékenységi területeit azzal, hogy „kibernetikus igazgatókat" állít be ezekre a területekre, bár korlátozott, de igen tág teljhatalommal. A bioevolúcióban mindezek a forradalmi változtatások lehetetlenek. Így hát a társadalom a belső tevékenységnek nagyobb fokú szabadságával rendelkezik, mint az egyedileg tekintett élő szervezet (amellyel régebben gyakran összehasonlították), sőt még annál is nagyobb fokú ez a szabadság, mint amivel a bioevolúcióban részt vett szervezetek együttesen rendelkeztek. A történelemből különféle társadalmi formációk ismeretesek: osztályozás szempontjából ezek mintegy egy felsőbb hierarchikus rendszer egységeinek, „típusainak" tűnnek. A formákon belüli kapcsolatok dinamikáját meghatározza ugyan a gazdaságuk, de nem egyértelműen. Így ugyanaz a társadalmi forma paramétereinek meghatározott határai között variálva - különféle gazdasági modelleket használhat fel. Ámde ezeknek a paramétereknek részértékei alapján nem válik lehetővé a társadalmi forma meghatározása. A kapitalista rendszerben is virágozhat a szövetkezeti mozgalom, de a rendszer ettől még kapitalista marad. Csupán a lényeges paraméterek egész sorának egyidejű megváltozása változtatja meg nemcsak az adott gazdasági modellt, hanem a ráépülő társadalmi forma típusát is, mivel ilyen esetben a társadalmi viszonyok összessége alakul át. Ilyen módon más dolog az adott társadalmi forma szabályozója, és ismét más dolog az olyan szabályozó, amely az adott formációt (ha szükségesnek tartja) másik társadalmi formává alakíthatja át. Minthogy az emberek maguk igyekeznek dönteni abban a kérdésben, milyen társadalmi rendszerben fognak élni, valamint







abban is, hogy milyen gazdasági modellt kívánnak realizálni, s végül, hogy milyen célokat valósítson meg a társadalmuk, hiszen elvégre ugyanaz a társadalom inkább a világűrkutatás fejlesztését helyezheti előtérbe, vagy inkább a biológiai autoevolúcióval foglalkozhat - mindezekre való tekintettel a társadalmi rendszerek gépi szabályozása, noha lehetséges, de semmiképp sem kívánatos. Más lapra tartozik az, ha az ilyen szabályozást egy-egy konkrét (gazdasági, közigazgatási stb.) kérdés megoldására, vagy pedig a társadalmi folyamatoknak számítógépekben, illetve más bonyolult rendszerekben való modellezésére alkalmazzák avégből, hogy alaposan megismerjék ezeknek a folyamatoknak dinamikai törvényeit. Mert nagy különbség van a között, ha kibernetikai módszereket alkalmazunk a társadalmi jelenségek kutatásában, hogy kijavíthassuk a hibákat, és a között, ha a kibernetikai szerkesztés gyümölcseit trónra ültetjük, „kezükbe adjuk" a hatalmat. Kibernetikus szociológiára van szükség, de nincs szükség kormányzó gépeket építő mérnöki tevékenységre.

Hogyan kell tehát elképzelnünk a kibernetikus szociológia tárgyát? Ez túlságosan tág körű téma ahhoz, hogy akár csak körvonalazhassuk is. Hogy azonban ez a terminus, szakkifejezés ne maradjon üres szó, íme néhány tájékoztató megjegyzés. A homöosztázis, amelyben a civilizáció él, az ember társadalmi fejlődésének terméke. A társadalom egész története folyamán, a legősibb időktől kezdve foglalkozott a rendszer egyensúlyát megőrző szabályozó tevékenységgel. Gondolható: az emberek nem ismerték fel kollektív tevékenységüknek ezt a belső értelmét, aminthogy azt sem, hogy gazdasági-termelési létük határozza meg a társadalmi rendjük formáját. Azonos anyagi fejlődési szinten álló társadalmakban, amelyeknek gazdasága is analóg, az élet ama nem termelési szférájában, amelyet kulturális felépítménynek nevezünk, különböző struktúrák keletkeznek. Azt mondhatjuk, hogy ahhoz hasonlóan, ahogyan az ősi csoportos





együttműködés elkerülhetetlenül vezetett a nyelv keletkezéséhez, vagyis az artikulált kommunikációs rendszer megjelenéséhez, de azt már egyáltalában nem határozta meg, hogy milyen lesz ez a nyelv (finnugor csoportba tartozó vagy valamelyik más nyelvcsalád tagja), ugyanígy a termelési eszközök fejlődésének meghatározott szintje kiváltja a társadalmi osztályok megjelenését, de azt nem határozza meg, hogy az adott társadalomban az emberek közötti viszonyoknak milyen fajtáit fogadják el. A nyelv konkrét fajtái, akárcsak az emberek közötti kapcsolatok, a véletlen törvénye alapján keletkeznek, valószínűségi törvényeknek engedelmeskedve, alakulnak ki. Az eltérő kultúrkörök megfigyelőjének szemében legirracionálisabbnak tűnő, legmegmagyarázhatatlanabb társadalmi kapcsolatok és törvények, parancs- és tilalomtípusok elvileg mindig egy célra irányultak: hogy csökkentsék az egyéni cselekvések spontaneitását, kaotikus voltát, hogy nullára redukálják azokat az eltéréseket, amelyek az egyensúlyi állapot megbontásának potenciális forrásait jelentik. Addig amíg az etnológust és az antropológust mindenekelőtt a hitek tartalma, a szociális és vallási pragmatika, vagyis a beavatási szertartások, az adott társadalomban uralkodó családi kapcsolatok, a nemek kapcsolata, nemzedéki kapcsolatok típusa stb. érdekelheti, a szociológus-kibernetikus kénytelen kutatásait az ilyen vagy amolyan szertartások, előírások, magatartási szabályok tartalmától nagymértékben elvonatkoztatni, és struktúrájuk fő jellemzőit kell kutatnia, mert ez a struktúra jelenti a visszacsatolásoknak azt a rendszerét, azt a szabályozó berendezést, amelynek jellemzői egyaránt meghatározzák az egyéni szabadság és a dinamikus egésznek tekintett társadalmi rendszer stabilitásának határait. Az ilyen elemzésről lehet áttérni az értékelésre, az ember ugyanis, természetének plaszticitása folytán a legkülönfélébb



kulturális modellek nyújtotta életformákhoz képes alkalmazkodni. A legtöbb modellt mégis elutasítjuk, minthogy szabályozó struktúrájuk ellenérzésünket váltja ki. Ez az ellenérzés a lehető legésszerűbb, minthogy objektív értékítéleteken alapul, és nem azon a szimpátián, amivel mint meghatározott „kulturális modell" elemei rendelkezünk. A szociosztázis ugyanis egyáltalában nem követeli meg a cselekvés és a gondolkozás különféleségének, vagyis a személyes szabadságnak olyan szűkítését, amilyen a múltban gyakorlat volt, és még ma is az. Kimondhatjuk, hogy a szabályozó rendszereknek a többségét, különösen a primitív társadalmakban a korlátozásoknak jelentős túlméretezettsége jellemezte. Márpedig a családi, a társasági, a mindennapos, a szerelmi stb. életben az ilyen korlátozások túlméretezettsége ugyanolyan kevéssé kívánatos, mint a hiányos szabályozás. Kétségtelen, hogy minden társadalom számára létezik a parancsoknak és tilalmaknak valamiféle szabályozó optimuma. Mindez igen rövid, sommás felvázolása a kibernetikusszociológust érdeklő számtalan témák egyikének. A kibernetikusszociológus tudománya a történelemben létező rendszerek kutatásával foglalkozik, és ezzel egyidejűleg törekszik a szociosztázis optimális modelljének elméletét megteremteni (optimálisnak a feltételesen elfogadott paraméterek szempontjából értendő). S minthogy itt a szerepet játszó tényezők száma óriási, ezért lehetetlen valamiféle matematizált, „végleges" társadalmi képletet találni. A problémát csak a fokozatos megközelítéses módszerrel lehet vizsgálni, az egyre bonyolultabb modellek tanulmányozása útján. És ismét visszatérünk a „fekete dobozokhoz", de most már nem lépnek fel többé a jövendő „elektronikus főkormányzó" vagy emberfölötti bölcs szerepében, aki megszabja az emberiség sorsát - nem, most már csupán „kísérleti gyakorló teret" jelentenek, most már csak kutatási eszközök, amelyeket arra a célra alkalmazunk, hogy választ kapjunk olyan bonyolult kérdésekre, amelyekre segítségük nélkül

az ember nem volna képes megtalálni a választ. Egy mindenképpen bizonyos: a végső döntésnek, valamint a cselekvési tervezésnek is, az emberek kezében kell lennie.







A HIT ÉS AZ INFORMÁCIÓ A filozófusok évszázadok óta azon fáradoznak, hogy logikailag megalapozzák az indukciónak, mint a jövőt a múlt tapasztalataira támaszkodva megjósló, meghatározó következtetési módszernek az illetékességét. Ez egyiküknek sem sikerült. Nem is sikerülhetett, hiszen az indukció, amelynek őscsírája az amőba feltételes reflexe, nem egyéb, mint az a törekvés, hogy a nem teljes információból teljeset csináljunk. Ez a törekvés azonban már önmagában is az információelmélet ama törvényének megsértését jelenti, amely szerint egy elszigetelt rendszerben az információ csökkenhet vagy megőrizheti állandó nagyságát, de semmi esetre sem növekedhet. S ennek ellenére az indukciót, akár feltételes reflex formájában (a kutya azért „hiszi", hogy a csengetés után enni kap, mert eddig így történt, és e „hitét" nyálkiválasztással juttatja kifejezésre), vagy akár tudományos hipotézis formájában gyakorolják az összes élőlények, beleszámítva az embert is. Hiányos és csupán „találgatással" vagy „hozzáképzeléssel" kiegészített információ alapján cselekedni biológiai szükségszerűség. Tehát a homöosztatikus rendszerek „hitének" megnyilatkozása nem holmi anomália következménye. Sőt ellenkezőleg: minden homöosztát, vagy minden szabályozó, amely lényeges változóit bizonyos határok között igyekszik tartani, mivel e határok túllépése a létét fenyegetné, kénytelen megnyilatkoztatni a „hitet", vagyis hiányos és bizonytalan információra támaszkodva úgy cselekedni, mintha az információ teljes és pontos volna. Minden cselekvés olyan tudásból indul ki, amely töredékes. Ha pedig ilyen bizonytalanság áll fenn, akkor kettőt lehet tenni: vagy



tartózkodni a cselekvéstől, vagy vállalni a kockázatot. A cselekvéstől való tartózkodás az életfolyamatok abbamaradását jelentené. A „hit" azt jelenti, hogy az történik, amiben reménykedünk, hogy a dolgok úgy állnak, ahogyan gondoljuk, hogy az elgondolt modell adekvát lesz a külső helyzettel. „Hitet" csakis bonyolult homöosztátok nyilváníthatnak, mert ezek azok a rendszerek, amelyek aktívan reagálnak a környezet, a közeg változásaira, amire az élettelen tárgyak nem képesek. Az élettelen tárgyak semmit sem várnak, és semmit sem sejtenek; a Természet homöosztatikus rendszereiben az ilyen megsejtések jóval megelőzik a gondolkodást. A biológiai evolúció lehetetlen volna, ha hiányoznék az eljövendő állapot kialakítására irányuló reakciók sikerébe vetett csipetnyi „hit", amely az élő anyag minden parányába beleépült, az élő anyag minden molekulájában jelen van. Elképzelhetjük magunknak a homöosztátok által nyilvánított „hitek" szakadatlan áradatát, spektrumát - kezdve az egysejtűekétől egészen az emberéig, a tudományos elméletekig és metafizikai rendszerekig. A tapasztalat által sokszorosan megerősített hit egyre inkább igazságnak megfelelővé, valószerűvé válik, és ilyen módon átalakul ismeretté. Az indukciós eljárás nem alapozódik abszolút bizonyosságra, de azért jogos eljárás, mivelhogy az esetek jelentős részében siker koronázza. Ez magából a világ lényegéből fakad: abból, hogy sokféle szabályosan ismétlődő folyamata van; törvényszerűségei vannak, amelyeket az indukció fel tud tárni, jóllehet az indukciós következtetéssel olykor téves eredményekre jutnak. Ilyenkor a homöosztát által megalkotott modell nem felel meg a valóságnak, az információ hibás, tehát hibás a reá alapozott hit is (az, hogy így és így áll a helyzet). A hit mindaddig átmeneti állapot, amíg kísérleti igazolása meg nem történik. Ha az igazolástól eltekint, akkor metafizikai konstrukcióvá lesz. Az ilyenfajta hit sajátossága abból áll, hogy reális cselekvéseket hajtat végre irreális célnak, tehát olyannak



elérésére, amely vagy egyáltalában nem érhető el, vagy megvalósítható ugyan, de nem ezekkel a tevékenységekkel. A reális cél elérése empirikusan igazolható, az irreális célé viszont csupán olyan következtetéssel, amely hittételekhez, dogmákhoz kapcsolja a külső vagy belső állapotot. Így pl. ellenőrizhető, hogy egy gépezet működik-e vagy sem, de az már nem, hogy egy ember lelkét megmentik-e majd, azaz üdvözül-e. Az üdvözülés biztosítására irányuló cselekvések (meghatározott viselkedés, böjtölés, jó cselekedetek stb.) reálisak, a cél viszont, amire irányulnak nem az (az adott esetben ugyanis a „túlvilágon" van). Előfordul, hogy a cél „evilági", itt található meg: pl. amikor egy elemi csapás elhárításáért imádkoznak. A földrengés abbamaradhat; a célt tehát látszólag elérték, ámde a természeti csapás megszűnése és az imádság közti összefüggés nem a természet empirikusan megismert törvényszerűségeiből fakad, hanem egy olyan következtetés eredménye, amely az imádságok állapotát hozza összefüggésbe a földkéreg állapotával. A hit tehát ilyen esetekben az induktív módszerekkel való sajátos visszaélésre vezet, mivel az indukció eredményei vagy áthelyeződnek a „túlvilágba" (vagyis a kísérleti „sehol sincsbe"), vagy pedig a természetbe olyan kapcsolatokat próbálnak beleerőszakolni, amelyek abban nem léteznek (mindeneste akkor, amikor a rántottámat kezdem sütni, az égen kigyúlnak a csillagok; a következtetés: mintha összefüggés lenne a vacsoraelőkészületeim és a csillagok megjelenése közt). Ez természetesen hibás indukció, amely csak hit tárgya lehet. A kibernetika, akárcsak az összes többi tudomány, semmit sem képes elmondani a természetfölötti lényekről vagy kapcsolatokról. S mégis az ilyen lények és kapcsolatok létezésébe vetett hit teljesen földi és reális jelenség. A hit ugyanis olyan információ, amely olykor valóban igaz (hiszek abban, hogy a Napnak létezik közepe, pedig sohasem fogom azt meglátni), máskor meg hamis információ. Nos hát - s érvelésünk ennek a



megállapítására irányult -, a hamis információ rendszerint sikertelenséghez vezet, ha elfogadják cselekvési vezérfonalnak a reális környezetben. Ámde még a leghamisabb információk is számos fontos funkciót tölthetnek be a homöosztátban. A hit hasznos lehet pszichológiai tekintetben, a lelki egyensúly forrásává válhat (ebben rejlik a mindenféle metafizikai rendszerek hasznossága) és a testi jelenségek szférájában is az lehet. Bizonyos eljárások, amelyek akár az agy anyagi állapotát (meghatározott szereket juttatnak be az agyba a véráram útján) akár funkcionális állapotát (imádkozás, elmélyülési gyakorlatok) változtatják meg, olyan szubjektív állapotok keletkezését segítik elő, amelyeket minden kor és minden vallás ismer. Az ilyen tudatállapotok értelmezése egyéni megítélés kérdése, ámde ez az önkényes megítélés egy-egy adott metafizikai rendszerben dogmává merevedik. Beszélnek pl. a „tudatfölöttiségről", a „kozmikus tudatról" a személyes „énnek" a világgal való összeolvadásáról, ennek az „énnek" a megsemmisüléséről vagy a kegyelem állapotáról. Ezek az ilyenfajta állapotok - egyébként, empirikusan nézve a dolgokat -, teljesen reális jelenségek, mivel megismételhetők, és a megfelelő szertartások végrehajtása után ismét megjelennek. Ezeknek az állapotoknak misztikus jellegük megszűnik, ha a pszichiátria szakkifejezéseit használjuk rájuk, ami persze nem változtat azon a tényen, hogy annak, aki ilyen állapotot átél, az állapot emocionális tartalma értékesebb lehet bármi más élménynél. A tudomány nem vonja kétségbe sem az ilyenfajta állapotok létezését, sem azt, hogy értékesek lehetnek azok számára, akik átélik őket, mindössze annyit állapít meg, hogy az ilyen átélések - a metafizikai tézisek ellenére - nem jelentik az ismeretszerzést, mert a megismerés a világról szerzett információkészlet megnövekedését jelenti, már pedig ilyen készlet szaporulatról ilyen esetben szó sincs. Meg kell jegyezni, hogy az agy, mint igen bonyolult rendszer, olyan állapotokat vehet föl, amelyek kisebb vagy nagyobb





valószínűséggel jellemezhetők. Igen kis valószínűségű állapotai azok, amikor kombinatív munkájának során - a benne már felhalmozott információkra támaszkodva - olyan típusú állítások megfogalmazásához jut el, mint amilyen pl. a következő: „az energia egyenlő a fénysebesség négyzete és a tömeg szorzatával". Ezt a tételt utóbb bizonyítani lehet, s különféle következtetéseket vonhatnak le belőle, amelyek végül is az űrhajózáshoz, a mesterséges gravitációs tereket létrehozó berendezések építéséhez stb. vezetnek. A „tudatfölötti" állapotok ugyancsak az agy kombináló munkájának eredményei; noha átélésük a legemelkedettebb szellemi élményt nyújthatja az átélőnek, információs értékük azonban a nullával egyenlő. A megismerés ugyanis nem egyéb, mint a már megszerzett információk mennyiségének növekedése. A misztikus állapotok eredménye az információt tekintve nulla: ez abból látható, hogy ezeknek az állapotoknak a „lényege" átadhatatlan, és semmi módon sem képesek gazdagítani a világról szerzett ismereteinket (olyan értelemben, hogy úgy lehessen azokat felhasználni, ahogyan a fenti példa mutatta). Ezt a szembeállítást nem az ateizmus diadalmaskodása kedvéért tettük meg: nem ez a célunk. Számunkra csak az a fontos, hogy a leírt állapothoz valamilyen végső igazság átélésének érzete társul, ami annyira, olyan teljességgel lenyűgözi és birtokba veszi az embert, hogy utána megvetéssel vagy szánakozva tekint a nyomorúságos materiális problémákkal bíbelődő „empirikusokra". Ezzel kapcsolatban két dologról kell szólnunk. Először is: „az élmény igazsága" és „a tudomány igazsága" közti eltérés érdektelen volna, ha az előbbi nem tartana igényt holmi hegemóniára. Már pedig jegyezzük ezt meg, a dolog úgy áll, hogy az átélő egyén egyáltalán nem is volna a világon, ha nincs az a „földhöz ragadt tapasztalás", amelyet - a maguk idejében - még az Australopithecusok és a barlanglakó ősemberek kezdtek gyakorolni, mert ez a tapasztalás volt az, és nem a





„felsőbbrendű megismerés" különféle állapota, ami néhány százezer év során lehetővé tette a civilizáció felépítését, mialatt ez utóbbi folyamat uralkodó fajjá tette az embert a Földön. Ha nem így volna, akkor már az ük-ük-ük-ősünket, amint ilyen „felsőbbrendű állapotokat" élt volna át, a biológiai konkurrenciában hamarosan kiküszöbölték volna más állatfajok. Másodszor: az említett állapotokat különféle vegyületek beadásával elő lehet idézni, pl. pszilocibinnel (egy bizonyos gombafaj kivonatával). Ezalatt a megvizsgált személy, bár mindvégig tudatában van annak, hogy állapota nem misztikus forrásból fakad, az emocionális élményekből eredően egészen szokatlan feszültséget él át, amelyben a világ legközönségesebb külső ingereit megrázó kinyilatkoztatásként fogadja. Ezt különben a pszilocibin nélkül is át lehet élni, pl. álomban: amikor is az ember azzal a mélységes meggyőződéssel ébred föl, hogy álmaiban a létezés nagy igazságai tárulkoztak fel előtte; kijózanodva aztán, ráeszmél, hogy ez olyasvalami volt, mint magyar hasonlattal - a Karinthy-féle „álmomban két kismacska voltam, és játszottam egymással". Tehát a fiziológiailag normális agy csupán egy bizonyos szertartásrend előírása szerinti kimerítő műfogások útján vagy kivételesen és ritkán álomban juthat el a misztikusoknak nevezett felismerések magaslataira. Ugyanilyen állapotot lehet előidézni az érzékfeletti jellegükben való előzetes hit nélkül is - sokkal „könnyebb" úton-módon (pszilocibinnel, peyotllal, meszkalinnal). Napjainkban az ilyen eredmények elérésének ekkora „könnyűségét" még csak a gyógyszergyártás tudja megadni, ámde amint majd látni fogjuk - joggal várható, hogy a neurokibernetika ezen a téren teljesen új lehetőségeket fog teremteni. Hangsúlyozom, nem azt vitatjuk, hogy kell-e vajon, helyes-e előidézni ilyen állapotot, ezt itt most nem bíráljuk, csupán arról szólunk, hogy ezen állapotok előidézése „misztikus előkészítés" nélkül is teljes mértékben lehetséges.



A pszichikai hatásainál nem kevésbé elterjedtek a hit testi következményei. A kuruzslók gyógymódjainak eredményeként bekövetkező „csodálatos gyógyulások", vagy a szuggesztió gyógyító hatása azokban az esetekben, melyekben annyira ellenőrzött, hogy a misztifikáció lehetőségét ki kell zárnunk, mind egy meghatározott hit hatásának eredményei. A tulajdonképpeni hatás elérése végett gyakran nem is kell holmi bevezető praktikákhoz folyamodni: így pl. ismeretes egy eljárás, amelyet szemölcs eltüntetésére használnak, a lényege az, hogy az orvos miközben közömbös festékkel keni be a páciens szemölcsét, határozottan kijelenti, hogy a szemölcsnek hamarosan nyoma sem marad, s a szemölcs valóban gyakran el is tűnik. Ennek kulcsát abban kell keresnünk, hogy az orvos önmagán vagy valamelyik kollégáján a siker reménye nélkül végezné ezt a műveletet, mert jól tudják annak látszólagosságát, s így a hit hiánya miatt nem kezdenének működni azok az idegmechanizmusok, amelyek a „hívőnél" a szemölcsöt tápláló véredények görcsét s ezáltal a szemölcs elhalását idézik elő. Következésképpen bizonyos körülmények közt tehát - bármennyire paradox is - a hamis információ hatása eredményesebb lehet a valódiénál -, de csak egy lényeges fenntartással: az effajta információ hatása véget ér az adott szervezet határánál, és azon túl szétfoszlik. A hit meggyógyíthatja a hivőt, de nem mozdíthat ki a helyükből hegyeket, ahogyan ezt régen mondogatták. A Ladak 24 hegycsúcsain a lámák, akik külön erre szentelik magukat, imádsággal próbálnak esőt támasztani az örökké szárazságtól szenvedő tájon. Az imádságok „valamiért" mégsem segítenek; de a hivők meggyőződése szerint csupán a gonosz szellemek hatása akadályozza meg a lámákat abban, hogy Feladatukkal megbirkózzanak. Iskolapéldája ez a metafizikus okoskodásnak. Hiszen jómagam is bizonygathatom, hogy egy démon segítségével birtokában vagyok a hegykimozdítás művészetének, csak éppen egy másik démon vagy éppen egy antidémon







meghiúsítja ellenakaratával a hegyek elszállítására irányuló fáradozásaimat. Egy rendszer keretein belül néha az óhajtott változások megtörténéséhez maga a hit aktusa is elegendő (lásd: a szemölcs „eltűnése"). Más esetekben, mint pl. a misztikus állapotokéban, az óhajtott eredmények eléréséhez előzetes tréning szükséges. Az előzetes felkészülések, az előkészítő tréningek egyik legalaposabban szabályzatokba foglalt és leginkább szerteágazó formája a hindu jóga. A test uralását elősegítő gyakorlatokon kívül beletartoznak a szellemet edző gyakorlatok is. Az ember olyan fokon tanulhatja meg az uralkodást saját teste fölött, hogy az lényegesen meghaladja a normális szintet. Irányítani, szabályozni képes teste egyes területein a vérellátás mértékét (éppen ebben rejlik a „szemölcseltüntetés" titka is), valamint a főként vegetatív idegrendszerrel (autonóm idegrendszer) beidegzett szervek (a szív, a belek, a húgyivarszervi rendszer) működését, lassíthatja, gyorsíthatja a belek fiziológiai folyamatait, sőt még az irányukat is megfordíthatja (a belek perisztaltikus mozgásának megfordítása stb.). Természetesen megvannak a határai az akarat eme kétségtelenül meglepő behatolásának a vegetatív működések területére. Az agy ugyanis, ez a főszabályozó még a neki alárendelt testet is csupán részben tudja irányítani. Képtelen fékezni pl. az öregedési folyamatokat vagy a szervi megbetegedéseket (daganatok, neoplazmák) és nem tud hatni az öröklődési anyagban lejátszódó folyamatokra (pl. mutációkat sem tud előidézni). A szövetek anyagcseréjét képes ugyan csökkenteni, de a csak viszonylag szűk paraméterek között, ezért pl. azoknak a jógiknak a históriája, akik huzamos ideig a földbe temetetten is életben maradtak, az ellenőrzés után vagy felnagyítottnak, vagy csalásnak bizonyult, és soha sincs szó az életfolyamatok olyan félbeszakításáról, mint amilyent a téli álomba merülő állatok (denevérek, medvék) elérnek. A biotechnika lehetőséget nyújt arra, hogy itt is jelentősen







kiterjesszék az emberi szervezet által elérhető szabályozás területét: hipotermiai állapotokat, sőt még a klinikai halálhoz közel álló állapotokat is sikerült már gyógyszeres és ahhoz kapcsolódó fizikai (a test lehűtése stb.) eljárásokkal megvalósítani. Ugyanígy, a valamikor sok esztendős munka, erőfeszítés és áldozatok árán, a legmagasabb fokú önmegtagadással elért eredményeket kétségtelenül sikerül majd egy „könnyített" biotechnikai módszerrel elérni, és felhasználni olyan állapotok előidézésére (pl. a megfordítható halál állapota), amilyenekre a jóga vagy más tudományon kívüli módszerek nem képesek. Egyszóval: a technológia mindkét említett területen sikeresen felveheti a versenyt a hittel, akár mint a szellemi egyensúly forrásával, akár mint a belső élettani folyamatok rendszerint megközelíthetetlen területébe való behatolás eszközével, akár mint a „tudatfölötti állapotok", a „kozmikus átszellemülés" előidézőjével. Visszatérve a hit és az információ problémájához, most már összegezhetjük az eredményeket. A homöosztátba bevitt információ hatása nem annyira attól függ, hogy objektíven hamis-e vagy igaz-e az a bizonyos információ, mint inkább egyfelől attól, hogy a homöosztát mennyire készült fel az információt igazként elfogadni, másfelől attól is, hogy a homöosztát szabályozó jellemzői (paraméterei) milyen mértékben teszik lehetővé a homöosztátnak, hogy a bevitt információnak megfelelően reagáljon. Ahhoz, hogy az információ hathasson, mindkét követelménynek teljesülnie kell. A hitem meggyógyíthat engem, de repülésre nem tud képessé tenni. Az első törekvés ugyanis saját szervezetem szabályozási lehetőségeinek határain belül marad (még ha nem is mindig tudatos akaratom hatókörén belül), a másik viszont már túllépi azt. Az organizmust alkotó alrendszerek viszonylagos függetlensége okozhatja azt is, mikor a rákban szenvedő beteg



tekintet nélkül arra, hogy a gyógyszeres kezelés objektívan sikertelen, mégis a gyógymód megszabadító erejébe vetett hite folytán szubjektívan jobbulást érez. Ámde az ilyen szubjektív meggyőződés a hit antikritikus és szelekciós hatásának eredménye (a beteg személy nem veszi észre, vagy a maga módján „magyarázza" állapota rosszabbodásának határozott jeleit, pl. daganatának kitapintható megnövekedését), ez azonban nem tarthat sokáig, sőt hirtelen összeroppanással, elerőtlenedéssel végződik, akkor, amikor a valódi és a képzelt állapot közti szakadék már túlságosan elmélyült. Érdekes, hogy a valódi információ egyes esetekben miért is bizonyul kevésbé eredményesnek, mint a hamis. Miért van az, hogy az orvos biológiai tudása, az orvosé, aki ismeri a hit által mozgásba hozott mechanizmust (a véredények összehúzódását, ami a szemölcs elhalását idézi elő), mégsem versenyezhet a páciens hamis meggyőződésével, amely - hamis volta ellenére mégiscsak meghozza a gyógyulást? Csupán találgathatjuk az okát. Hogy más dolog ismerni valamit, tudni azt, és egészen más dolog átélni a folyamatot. Az embernek lehetnek ismeretei arról, hogy mi is a szerelem, ebből azonban még nem következik az, hogy csak ezekre az ismereteire támaszkodva lehetséges a szerelmet át is élnie. A megismerési aktusok idegmechanizmusai különböznek az „emocionális érdeklődés" mechanizmusaitól. Az előbbiek csupán kiinduló állomásul szolgálnak a hitnek, amely nyomban aktivizálja ezeket az utóbbi fajta mechanizmusokat, megnyitja azokat az információs csatornákat, amelyek a bőr véredényeinek nem tudatosan bekövetkező összehúzódásait lehetővé teszik. Az ilyen jelenségek működési mechanizmusát részleteiben nem ismerjük. És egyáltalában is túlságosan keveset tudunk még az agy működéséről. Hiszen az agy nem csupán megismerő gép, nemcsak „gnosztikus mechanizmus", hanem egyúttal „hívő mechanizmus" is, erről sem a pszichológusoknak, sem az orvosoknak, de az idegkibernetikusoknak sem szabad

megfeledkezniük.









EXPERIMENTÁLIS METAFIZIKA Metafizikainak az olyan információt nevezzük majd, amely kísérleti úton nem ellenőrizhető - akár azért, mert az ilyen bizonyítás lehetetlen (empirikusan nem lehet ellenőrizni a tisztítótűz vagy a nirvána létezését), akár pedig azért, mert az információ már ex definitione nem felel meg a kísérleti bizonyíthatóság kritériumainak (vagyis; közérthetőre fordítva a szót, vallási igazságokat empirikus eszközökkel nem lehet vagy nem szabad, magyarul: bűn ellenőrizni). Ha viszont így van, akkor az experimentális metafizika kifejezés minden tekintetben ellentmondásos. Mert hogyan is ítélhetünk meg kísérlet alapján olyasvalamit, ami már meghatározásánál fogva sem lehet kísérlet tárgya, és amiről kísérletre alapozva nem is alkothatunk ítéletet? Ez az ellentmondás azonban csak látszólagos: a feladat ugyanis, amelyet magunk elé tűzünk, viszonylag szerény. Nincs az a tudomány, amely igazolhatná a transzcendens jelenségek létezését vagy nemlétét. A tudomány mindössze tanulmányozhatja vagy megteremtheti azokat a feltételeket, viszonyokat, amelyek közepette az ilyen jelenségekbe vetett hit megnyilvánul, és mi éppen ezekkel a viszonyokkal fogunk foglalkozni. Amikor egy homöosztátban metafizikai hit keletkezik, az azt jelzi, hogy az állapota olyanná vált, amelyet a bemeneteinek bármilyen további változásai sem tudnak megmásítani, szétrombolni, bármennyire ellentmondjanak is ezek az információk a benne megalkotott egzisztenciális helyzetmodellnek. Lehet, hogy imái nem találnak meghallgatásra, lehet, hogy a lélekvándorlást eme jelenség belső logikai ellentmondásainak felfedezése cáfolja meg, lehet, hogy a vallásos





iratok nyilvánvaló valótlanságokat tartalmaznak (empirikus értelemben), de mindezek a tények nem ingatják meg a hitét. A teológus persze azt mondja az olyan emberről, aki ilyen tények hatására elveszti a hitét, hogy „kishitű", „gyenge hitű" volt, hiszen az igazi hit éppen azt jelenti, hogy a homöosztát állapotát semmi, vagyis semmiféle későbbi bemeneti állapotváltozás nem ingathatja meg, semmi sem változtathat rajta. A gyakorlatban gyakran sajátos szelekcióra kerül sor. A metafizikus rendszer ugyanis sose teljesen következetes, és az empirikus tényekkel való megerősítésének legyőzhetetlen vágyából olyan állapot keletkezik, amelyben a hivő a bemeneteknek azokat a változásait, amelyek a hit igazságát bizonyítani látszanak, hitének pótlólagos bizonyítékaiként fogadja (pl. valakinek a felgyógyulásáért imádkozik, és az illető ezután meggyógyul; aszály idején áldozatot mutat be, és megered az eső). A hitének ellentmondó bemeneti állapotokat elveti, vagy „megmagyarázza" abból a gazdag fegyvertárból vett érvekkel, amelyet a metafizikus rendszer történeti fejlődése során létrehozott. Meg kell jegyeznünk, hogy a tudományos tételeket a metafizikusaktól egyedül, de elengedhetetlenül szükséges és ugyanakkor elégséges módon az empirikus bebizonyíthatóság különbözteti meg, olyan információ jelenléte azonban, amelyet még nem igazoltak, önmagában még nem dönti el a tézis jellegét. Így pl. az az egységes térelmélet, amelyet Einstein [???] dolgozott ki életének alkonyán, egyetlenegy olyan következtetést sem tartalmaz, amelyet kísérletileg ellenőrizni lehetne. Az egységes térelméletben rejlő információ tehát továbbra sem ellenőrzött, de mégsem metafizikai jellegű, mert ha az egyelőre még ismeretlen okozatait sikerül levezetni, akkor ezeket kísérletileg ellenőrizni is lehet. Ilyen módon az Einstein-féle elméletben található információ tehát, mintegy „rejtett", „lappangó" információ, amely arra vár, hogy igazolják. Magát a



képletet úgy kell tekintenünk, mint materiális jelenségek meghatározott általános törvényének megfogalmazási kísérletét, olyan kísérletnek tekinthető, amelynek helyes vagy téves voltáról egyelőre még nem sikerült meggyőződni. Megérthető, hogy milyen mélységes különbség van a között, hogy megkíséreljük megfogalmazni azt a sejtésünket, hogy az anyag így vagy úgy fog viselkedni, és a között a hit között, hogy csak így és nem másként viselkedhet. A tudós tézise származhat intuíciójának felvillanásából, és az azt igazoló tények a megfogalmazás időpontjában még szerfölött gyérek is lehetnek. A döntő azonban a tudósnak az a készsége, hogy tézisét empirikus bizonyítással kísérelje meg igazolni. A tudós helyzetét tehát nem a birtokában levő információk mennyisége, hanem a hozzájuk fűződő kapcsolata, irányukban tanúsított magatartása különbözteti meg a metafizikus álláspontjától. A civilizációra oly jellemző munkamegosztáshoz társul az a jelenség, amelyet „információmegosztásnak" nevezhetünk. Nemcsak hogy nem mindent végzünk el magunk, de nem is szerzünk közvetlenül magunk tudomást mindenről. Az iskolában tudjuk meg, hogy létezik egy Saturnus nevű bolygó, és hiszünk is a létezésében, pedig magunk még sohasem láttuk, és lehet, hogy látni sem fogjuk a szóban forgó égitestet. Azonban elvileg empirikus eszközökkel igazolhatók az ilyen típusú állítások, ha nem is mindig közvetlenül. A Saturnust meg lehet nézni, de az adott pillanatban nem lehet ellenőrizni Napóleon vagy a biológiai evolúció létezését. Ámde a közvetlenül bizonyíthatatlan tudományos tézisek már empirikusan bizonyítható logikus következményekhez vezethetnek (Napóleon történeti létezésének következményei; az élet evolúcióját tanúsító tények). A tudósnak empirikus álláspontot kell elfoglalnia. A bemenetek minden megváltozása (minden új tény), amely ellentmond a modellnek (az elméletnek), kell, hogy hasson erre a modellre (kétkedést vált ki afelől, hogy valóban adekvát módon megfelel-e a modell a



visszatükrözött szituációnak). Az ilyen álláspont inkább óhajtott esemény, mint valóság. Sok olyan nézet, amelyet ma általánosan tudományosnak ismernek el, kimondottan metafizikus jellegű. Talán a legjobb példa erre a pszichoanalitika téziseinek többsége. Ha részletesen meg akarnánk tárgyalni a pszichoanalitikát, az letérítene bennünket utunkról, de néhány megjegyzést talán mégis kell tennünk erről a témáról. A tudatalatti több oknál fogva sem tekinthető metafizikai fogalomnak, a fogalmak kategóriáját illetően az absztraktak közé tartozik, olyasvalamik közé tartozik, mint pl. az atommag potenciáljának küszöbe. Ezt sem látni, sem közvetlenül megmérni nem lehet; csupán annyit lehet állítani, hogy létezésének elfogadása lehetővé teszi, hogy az elméletet a kísérleti tényekkel összeegyeztethessék. Ugyanígy szól számos érv a tudatalatti létezése mellett. A két fogalom között természetesen számos lényeges különbség van, amelyeket azonban már igazán nem elemezhetünk. Csupán annyit mondunk, hogy a tudatalatti létezése megfelelő empirikus módszerekkel megállapítható, azt azonban, hogy a gyermek nagyon fél-e megszületése alatt, hogy kiáltásai azt a rémületét fejezik-e ki, amelyet a szülőcsatornában elszenvedett fájdalmak váltottak ki benne, vagy inkább a megszületése okozta örömének lelkes kifejezője ez a hang - ez semmiféle módszerrel sem állapítható meg. Ugyanilyen önkényes az álomszimbólumok értelmezése, amelyek a „pánszexuális" freudi iskola értelmében kizárólag a közösülésnek, illetve az ahhoz feltétlenül szükséges szerveknek a tükröződései; Jung tanítványainak megvan a saját „álomszimbólum-szótáruk", és nagy tanulság rejlik abban, hogy a freudisták páciensei a freudista elmélet útmutatásainak megfelelően álmodnak, míg azok, akik Jung iskolájának pszichoanalitikusai szolgálatait veszik igénybe, e tudós magyarázatainak megfelelő álmokat látnak. Az, a csupán egyetlen módszerrel folytatott rögeszmeszerű magyarázatkeresés, amelyet az „álomképek analízisének" neveznek, a pszichoanalízisben





meglevő értékes elemeket átváltoztatja a teljesen önkényes agyszülemények óceánjában levő parányi józanészszigetecskékké. Ha tehát még tudósok is, akik hivatásuknál fogva mintegy kötelesek híven betartani az empirizmus elveit, nem egyszer vétenek a tudományos módszer alapelvei ellen, akkor ne csodálkozzunk azon, ha a legtöbb emberre jellemző, hogy az empirikus alapról „átcsúszik" a metafizikus utakra. Definíciónk értelmében metafizikai jelenségek a hiedelmek, a babonák, általánosan elterjedt, de alaptalan nézetek - ámde az effajta metafizika csak szűk csoportokra vagy éppenséggel egyénekre jellemző. Különös jelentőséggel bírnak - a vallásként társadalmilag elterjedt metafizikai rendszerek. Minden vallás ugyanis, tekintet nélkül arra, hogy megnyilvánult-e ilyen törekvés a keletkezésekor, az emberek egymás közti kapcsolatainak társadalmi szabályozójává lesz, természetesen nem az egyetlen ilyen jellegű szabályozó, hiszen másfajta szabályozók (a gazdasági alap és a társadalmi rend által szültek) dominálnak, de mégis minden vallás arra törekszik, hogy hasonló helyzetű, kivételes szabályozóvá legyen. Hogy a vallásnak mi a pragmatikus értéke az egyén számára, hogy képes-e a létezéssel való tökéletes megbékélés eszközeként megteremteni a lelki egyensúlyát - mindez háttérbe szorul a vallás hatásainak - gyakran egyáltalán nem is szándékolt - következményei mellett, amelyeket a társadalomra gyakorol. A vallásnak a társadalom szellemi kultúrájában elfoglalt uralmi helyzete kiváltképp az elmúlt korszakokban volt különösen erős. Éppen ezért lehet egy-egy meghatározott kultúrkört gyakran egyegy meghatározott vallás szférájával azonosítani. Az ősi titok, a metafizikai rendszerek varázsa arra késztette az embereket, hogy miattuk és értük emeljék a legpompásabb szentélyeket, alkossanak utolérhetetlen műremekeket, csodálatos mítoszokat és legendákat - ez a varázslatos hatás nem egyszer még a







legracionálisabban gondolkozó tudósokat is elragadja. Így pl. a marxizmushoz egészen közel álló Lévi-Strauss azt írja műveiben, hogy lényegileg minden civilizáció egyenértékű (illetve összehasonlíthatatlanok - ami végeredményben ugyanaz). Ő úgy véli, hogy a mi civilizációnk mögött, figyelembe véve annak egész felgyorsult technológiai fejlődését is -, értékben, legalábbis nem maradnak el az ősi, ázsiai civilizációk; pedig ez utóbbiak akkor, amikor a ragadozó kapitalizmus behatolt a kontinensükre, szinte a teljes gazdasági stagnálás állapotában leledzettek. Olyasféle ítéletekkel, hogy a buddhizmus értékét a tisztán anyagi értékek benne megnyilatkozó megvetése adja meg, s az, hogy az empirizmust megveti - nem egyszer más nyugati tudósoknál is találkozunk. Lévi-Strauss találóan állapítja meg, hogy ebben a vonatkozásban minden ítélet szükségképpen viszonylagos, hiszen az, aki egy ilyen ítéletet kimond, a saját kulturális hagyományaitól vezettetve teszi ezt, és a „rosszabbnak" vagy a „jobbnak" azt hajlandó minősíteni, ami kevésbé vagy jobban hasonlít az őt magát létrehozó civilizáció vonásaira. Erről azért beszélünk itt, mert éppen Ázsiában és különösen Indiában huzamos időn át a vallás mindennemű tudományos és technikai haladást önmagával cserélt fel, és a saját gondolkodásmódjával, amelyet minden következő nemzedékbe beoltott, meggátolta azt, hogy ebben az országban bárminemű önálló cselekvési vagy gondolkodási forradalom születhessen. Nem lehet ugyanis kétséges az, hogy ha a görögök és a babilóniaiak nem fedezik fel a deduktív módszert, és ha nem fordulnak ismét az empirizmushoz - különösen az európai reneszánsz korában -, akkor a tudomány, a mai alakjában sohasem jöhetett volna létre. Megjegyzendő, Kelet misztikus vallási tanai mélységes megvetéssel szaturálják a lelkeket mind a logikai gondolkodással (a harmadik kizárásának törvénye, az azonosság törvénye, a kölcsönösen egyértelmű hozzárendelés törvénye stb.),

mind pedig a technikai empirizmussal szemben. Nem az a célunk, hogy szócsatát folytassunk az ilyen doktrínákkal, vagy a tudomány dicséretét zengjük. Csupán a hasonló tanok legreálisabb társadalmi következményeit kell bemutatnunk. Bárhonnét származott ugyanis a baj - csakis a tudomány volt az, ami az emberiség jelentős részét megszabadította az éheztető tengődéstől. Csakis a mai ipari és biológiai technológia tud megbirkózni a tömeges civilizáció problémáival, a közöny viszont, a tömegproblémákkal, a szüntelenül növekvő emberközösségek problémáival szembeni közöny, amilyen magasröptű, ugyanannyira katasztrofális a következményeiben, nos ez a közöny az ázsiai típusú vallási doktrínák alapja, talpköve. Elegendő elolvasnunk azt, amit ennek a vallási körnek mai gondolkodói tanítanak, hogy nyomban megértsük elméleteik és tanaik megdöbbentő felelőtlenségét, lidércnyomásos anakronizmusát. Mert az a tanítás, amely szerint elegendő, hogy az egyének a legharmonikusabb vallásból folyó legszebb erkölcstani normák szerint éljenek, és akkor nyomban automatikusan létrejön egy egész társadalom vagy éppen az egész emberiség méreteiben az eszményi egyensúly - amilyen tetszetős, vonzó, éppen annyira téves. Egy társadalmat ugyanis nem csupán az emberek összességének kell nézni, hanem egyben anyagi, fizikai rendszernek is. Aki csupán egyének összességének értékeli, az éppúgy téved, mint az a másik, aki úgy akar bánni vele, mint molekulák tömegével. Mert más kedvez egy embernek és más a társadalomnak, mint egésznek: itt tehát olyan kompromisszumos megoldásra van szükség, amely a minden irányba kiterjedő ismereten alapul. Ellenkező esetben - még akkor is, ha mindenki magának Isten szellemének a sugallatára cselekednék is, az így keletkező társadalom iszonyatos társadalomként alakulna ki. Máris nyilvánvaló, hogy miért szenvedett kudarcot az indiai Vinoba Bhave vallásos-emberbaráti akciója, aki zarándokolva kísérelte meg, a szívekhez apellálva, 50



millió acre-nyi [???] földet szerezni ajándékba hazája hajléktalanjainak és éhezőinek. A kudarcot azonban némelyek szemében elhomályosítja annak az embernek csodálatos bátorsága és lelki nemessége, aki ilyen vallásos-emberbaráti módon próbálta egy csapásra megoldani az égető társadalmi problémákat. Nem is az a lényeg, hogy nem tudta összekoldulni a számításai szerint szükséges milliókat, hanem az az igazság, hogyha sikerült volna is elérnie a célját, ezzel csak kérészéletű javulást érhetett volna el, minthogy a természetes szaporulat egykettőre semmivé tette volna a körülmények futólagos megjavulását. Az a meggyőződés, hogy a nyugati civilizáció a maga szabványosított tömegkultúrájával és az élet megkönnyítésének gépesített vívmányaival, minden egyes lépésével tönkreteszi az emberben azt a potenciális gazdagságot, amelynek kifejlesztését kell az ember létének igazi céljaként tekinteni, oda vezet, hogy a legkülönbözőbb emberek, köztük nyugati tudósok is, egyre másra az ősi Ázsiához, különösen pedig Indiához térnek vissza, abban a reményben, hogy a technokrácia lélektelensége elleni panaceát, a mindent gyógyító írt, a buddhizmus szférájában lelik fel. Soha ennél tévesebb felfogást! Ily módon egyes személyek megtalálhatják „üdvösségüket", a megbékélést keresők pedig ezt bizonyára meg is lelik a buddhista kolostorokban (hallani is ilyesmiről), ez azonban a problémák intellektuális megkerülésének tipikus példája, egyszerű szökés a valóság elől hogy ne mondjuk: dezertálás. Egy vallás sem képes bármit is tenni az emberiségért: minthogy nem empirikus tudás. No persze, csökkenti az egyén számára a létezés fájdalmát - közben pedig növeli a közösséget gyötrő bajok summáját, főként a saját tanácstalansága és tétlensége következtében, amivel tömegek gondjai iránt viseltetik. Tehát még a gyakorlati meggondolásokból fakadó érvek sem hozhatók fel a védelmére, még ennek alapján sem mondható hasznos eszköznek, mert rossz az az eszköz, amely







tanácstalan, amikor a világ kulcsproblémáival kell szembe nézni. Nyugaton a vallások egyre határozottabban áttolódnak a közéleti szférából az emberek magánéletének világába. Pedig nagy ám a metafizika iránti éhség, hiszen keletkezése nemcsak a társadalmi jelenségekkel kapcsolatos. A metafizikus rendszerek legyenek ködösek és aforisztikusságukban többértelmű keleti tanítások, vagy olyan tanítások, amelyek európai módon kialakított logikával operálnak, mint a skolasztika, mindig egyszerűek, legalábbis a világ bonyolult valóságával összehasonlítva azok. Hiszen éppen ezzel az egyszerűségükkel, valamint magyarázataik (részint kitérő elhallgatásuk) teljesen megfellebbezhetetlenségével vonzzák az embereket. Ezeknek a rendszereknek mindegyike azonnal megfelel (bár mindegyik a maga módján) arra a kérdésre, hogy miként keletkezett a világ, ki teremtette, és mi az ember rendeltetése. A zsidó-keresztény rendszer építményének logikusságából fakad „mechanisztikus determinizmusa". E tanítás szerint minden lélek halhatatlan, minden bűn elnyeri büntetését stb. A teológia nem hajlandó módszertanilag modernizálódni, nem hajlandó a „két világ" közé határozatlan, indeterminisztikus jellegű viszonylatokat iktatni. Egy ilyen „relativizált" metafizikában egyegy meg nem hallgatott imádság senkit nem nyugtalanítana, hiszen egy ilyen metafizikában csak a valószínűségek uralkodnak: a lelkek halhatatlanok lennének ugyan, de egyáltalán nem valamennyien, a bűnök is elnyernék büntetésüket, csak éppenséggel nem mindig. Ámde a vallásban a mulandó és az örökkévaló közötti viszonyok közelebb állnak a főkönyvi számvitelhez, mint a természet törvényszerűségeihez. Végeredményben lojálisan el kell ismernünk azt, hogy az európai vallások, a kereszténység összes változatai a racionálisan felépített és logikailag ellentmondásmentes rendszerek példái, ha a buddhizmussal és különböző válfajaival hasonlítjuk össze őket. A „nirvána" helyes értelmezését a valláskutatók azóta is hiába



kísérelik megadni, amióta Európa első ízben találkozott ezzel a fogalommal. Azt mondják nekünk, hogy ez nem azonos a nemléttel, de nem is azonos a léttel; a legkülönfélébb hasonlatokra, aforizmákra, Buddha kijelentéseire és a szent könyvekben található mély értelmű mondásokra utalgatnak. A halál - a létezés vége, de ez a vége is meg nem is stb. Az ilyen okfejtések még a középkori skolasztikában edzett teológusagynak is rosszabbak még a tortúránál is. A tartalom misztikus magját éppen a paradoxonnak, a logikai ellentmondásnak kell rejtenie. A keresztény rendszerben is akadnak ilyen helyek, de azoknak a szerepe egészen más. Rémülten látom, milyen messzire kalandoztunk tulajdonképpeni témánktól: az experimentális metafizikáról akartunk beszélni, és majdhogynem a valláselmélet területére tévedtünk. Így tehát lelkiismeretem megnyugtatására engedtessék meg annyit mondanom, hogy nem állt szándékomban befeketíteni a buddhizmust, amely egyike az általam ismert legszebb vallásoknak. Kifogásaim egyszerűen csak azt jelzik, hogy olyasvalamit keresek benne, amit egyáltalán nem tartalmaz: feleletet bizonyos kérdésekre, amelyeket ebben a rendszerben még senki sem tett föl. Csak világossá kell tenni az embernek önmaga előtt is, hogy mire törekszik: ha az emberiség sorsa tökéletesen közömbös számunkra, ha nem a világot akarjuk megváltoztatni, hanem önmagunkat, és ezt is csak annyira, hogy létünk nagyon is rövid időtartamára a lehető legjobban alkalmazkodjunk a valósághoz - akkor a buddhizmus nem is a legrosszabb választás. Ha azonban Bentham tézisét mindenek fölé emeljük - „a legnagyobb mennyiségű boldogságot a legnagyobb számú embernek" -, akkor bármelyik vallásnak sem az etikai, sem az esztétikai értékei nem fedhetik el előlünk azt, hogy a világ tökéletesítésének, az utak egyengetésének épp olyan alkalmatlan, épp olyan archaikus eszköze, mint volt valamikor a „vissza a természethez" jelszó.





Illenék megmondani, mi is az a Bentham-féle „boldogság" - ezt azonban megkerüljük, és csak annyit mondunk: mindenekelőtt arról van szó, hogy minden ember élhessen, hogy az igényének kielégítése ne okozzon számára problémát, ne legyen az olyan kérdés, amelyen államférfiaknak és tudósoknak kell törniük a fejüket; legszerényebben megfogalmazva a „boldogságot": az éhség, nyomor, betegségek, félelem és bizonytalanság nélküli élet - de még ebből is túlságosan kevés található a mi tökéletlenül berendezett világunkban. Tehát - experimentális metafizika... Nem szándékunk azzal foglalkozni, hogy a metafizikai modellek nyelvét lefordítsuk a kibernetika nyelvére: ez lehetséges, de gyakorlatilag semmit sem ad. A jámbor hivő számára az információelmélet nyelvére lefordított credója a jobbik esetben ostobaságnak, a rosszabbikban istenkáromlásnak tűnnék. Az igaz, hogy lehetséges lenne bizonyítani, hogy éppen a bármely homöosztátra jellemző egyensúlyi helyzetre való törekvés meghatározott körülmények között „rövidzárlattal" tetőződhet: a rendszer hamis vagy kritikán kívüli információ árán szerzett „örökös" egyensúlyhoz jut. E felfogásban a homöosztátok minden gnosztikus-egzisztenciális gyarlóságát kompenzálná a hit, a homöosztát hittel rendelkezve kész volna a létezésre, sőt a lét győztesének érezné magát. Hogy itt igazságtalanság uralkodik? Majd „odaát" minden kiegyenlítődik. Itt sok mindennel nem tudunk egyetérteni? Majd „odaát" mindent megértünk, és ezáltal mindent elfogadunk majd. És így tovább. Ez az egész egzegézisünk, szövegmagyarázatunk persze sehová sem vezet, hiszen azzal, hogy kimutatjuk a hitek kompenzációs jellegű keletkezését, még nem döntöttük meg tantételeiket. S még ha az információelmélet matematikai apparátusával azt is kimutatnánk, miként folyik le az, hogy a homöosztátok szurrogátumszerű metafizikus egzisztenciamodelleket hoznak létre, hogyan keletkezik bennük a teogónia magáról e fogalmak (Isten, örök élet, gondviselés)





denotátumainak 25 létezéséről ez a következtetés még semmit sem mondana. Ha lehetséges volt Amerikát úgy felfedezni, hogy Indiát keresték, vagy a porcelánt az alkimisták aranycsináló próbálkozásaival feltalálni, akkor ugyan miért ne lehetne eljutni Istenhez azáltal, hogy saját létezésünknek kutatjuk, nem a magyarázatát - mert ezt a tudomány adja meg -, hanem az igazolását? Ezek után mi marad a kibernetikusnak? Csupán egy: olyan homöosztátokat konstruálni, amelyek, bár nem emberek, mégis képesek spontán módon metafizikát „alkotni". Más szóval: a kísérleti metafizika nem egyéb, mint az önszervező rendszereken belüli hitkeletkezés dinamikus folyamatának modellezése, s tegyük hozzá: ennek a hitkeletkezésnek nem szabad beprogramozottnak lennie, hanem spontán módon kell lefolynia a homöosztát meglevő lehetőségeire támaszkodva, azzal a céllal, hogy a homöosztátnak a teljesen evilági lét feltételeihez való optimális alkalmazkodását biztosítsa. Mert bármennyire bizonyíthatatlan is empirikusan a hit denotátumainak létezése, a hitnek mint alkalmazkodási eszköznek mint univerzális információforrásnak értéke kétségtelen. Amint erről már meggyőződhettünk, az információnak mint az alkalmazkodás eszközeinek értéke, nem mindig függ attól, hogy valóságos-e vagy hamis-e ez az információ. Feltételezhetjük azt is, hogy a különféle homöosztátok egymástól különböző „hittípusokat" alkotnak meg. A továbbiakban csakis ilyen, összehasonlító kibernetikai metafizikáról fogunk beszélni.

AZ ELEKTRONIKUS AGYAK HITEI Amit a leendő kutatómunkánk programjául az előbbiekben javasoltunk, vagyis a metafizikai rendszerek megalkotására képes homöosztátoknak, valamiféle „hivő gépezeteknek" a megszerkesztése - egyáltalán nem közönséges játék. A transzcendentális fogalmak géppel segített genezise karikatúra

lenne, de nem erre törekszünk. Feladatunk célja a metafizikus világmodellek kialakulása általános törvényszerűségeinek felderítése. Elképzelhető (egyelőre a képzeletnél kell maradnunk) kolloid, elektrokémiai vagy egyéb olyan homöosztátoknak az összessége, amelyek evolúciójuk során meghatározott hitformák kidolgozása felé tendálnak. Ezek a vallások nem azért jönnek létre, mintha a szóban forgó homöosztátokat szándékosan így programozták volna be. Egy ilyetén kísérlet értelmetlen volna. A szóban forgó homöosztátoknak képeseknek kell lenniük az önprogramozásra, vagyis birtokában lesznek a célváltoztatás képességének, ami nem más, mint az „akaratszabadság" kibernetikai megfelelője. Ugyanúgy, ahogyan az ember is az agyának hierarchikusan „alárendelt" számos alrendszerből tevődik össze - e homöosztátok mindegyike is különféle felvevő alrendszerekkel (bemenetekkel vagy „érzékszervekkel") és végrehajtó alrendszerekkel (kimenetekkel vagy effektorokkal, mint pl. a helyváltoztatási mechanizmus) rendelkezik, és megvan a tulajdon „agya", amelynek működését semmiképpen sem fogjuk előre meghatározni vagy korlátozni. Nem táplálunk bele semmiféle működési utasítást (kivéve azt az egyet, amely nélkülözhetetlen, de amely a homöosztatikus rendszerben spontán keletkezik: a környezethez való alkalmazkodás tendenciáját). Működése megkezdésekor az ilyen homöosztát üres lesz, mint egy fehér lap. „Érzékszervei" útján fogja tudomásul venni környezetét, effektorainak segítségével pedig képes lesz hatni is rá. Korlátozásokat csak az effektoraiba fogunk betáplálni (végrehajtó alrendszereibe, a homöosztát „testébe", „szómájába"), hogy meggyőződhessünk róla, milyen mértékben hat a „szóma" karaktere az „agy" által generált metafizikára. A metafizika nyilván kiegyenlítő jellegű lesz, éspedig ez a kiegyenlítő jellege a korlátozásokkal kapcsolatban álló lesz. Hogy ezt miképpen értsük? Miután tanulmányozta saját korlátozottságát, vagyis megismerte saját mulandó „tökéletlenségét", a homöosztát



ezeknek az adatoknak az alapján nyilván kidolgozza saját szerkezetének olyan gondolatbeli kiegészítéseit, olyan „túlvilági tökéletességét", amelyek optimalizálják számára a belső egyensúlyi állapotba való áttérést. Közérthetően megfogalmazva a mondottakat, a meglevő helyzet elfogadását biztosítják. A kompenzációs okok azonban nem merítik ki a metafizika összes „generátorait". Az „egoista" karakterű kiegyensúlyozási tényezőkön kívül „gnosztikus" és „genetikus" tényezők is hatni fognak. A homöosztát rájön arra, hogy tudása csak megközelítő és tökéletlen lehet. A pontos és teljes tudás megszerzésére irányuló törekvése természetesen eljuttatja majd egy olyan „metafizikai modellhez", amely megengedi számára azt az álláspontot, hogy már „mindent tud", de mivel ilyen bölcsességet empirikus módon megszerezni lehetetlenség, ennek a megvalósulását a homöosztát saját anyagi létezésének határain túlra: önmagán kívülre vetíti. Egyszóval arra a meggyőződésre jut, hogy „lelke", mégpedig halhatatlan lelke van. Végül itt vannak a „genetikai" tényezők: saját maga és a környező világ „alkotójának" keresése. A feladat ezen a ponton különösen érdekessé válik azért, mert a kibernetikai modellalkotás a homöosztátok létrehozatalán kívül a „számunkra való világ megteremtését" is szemléletessé tudja tenni. Erre a legegyszerűbb példa olyan számítógép lehet (persze a mostaniaknál sokkal bonyolultabb változatban), amelyben két, egymástól meghatározott módon függő folyamat zajlik le. „Folyamatnak" és „ellenfolyamatnak" nevezhetjük őket. A „folyamat" egy olyan rendszer összeszerveződése, amely az idők folyamán az értelmes szervezet alteregójává, ikrévé válik. Az ellenfolyamat pedig a „környezete", a „világa". Természetesen az „értelmes lények", valamint a „világuk" az adott szituációban nem jelentik a mi köznapi valóságunk körülményeinek anyagi megfelelőit, hanem csak a gépben lezajló bizonyos (elektromos, molekuláris) folyamatok óriási tömegét - de hát hogyan





képzelhetünk el szemléletesen egy ilyen helyzetet? Hasonlíthatjuk ahhoz, ahogyan a valóság „áthelyeződik" az alvó ember agyában. Ilyenkor mindazok a helyek, kertek, épületek, amelyeket felkeres, benne vannak a fejében, valamint ott vannak az összes emberek is, akikkel álmában találkozik: agya tehát a mi gépvilágunk megközelítője és megfelelője, hiszen mindkét esetben bizonyos (biokémiai, elektronikai) folyamatok révén a jelenségek felosztódnak „környezetre" és a benne élő „szervezetekre". A különbség mindössze az, hogy az álom az egyének magántulajdona, azt viszont, ami a gépben lezajlik, bármely szakember tanulmányozhatja és ellenőrizheti. Van tehát folyamat, és van ellenfolyamat. A feladat pedig az, hogy a „szervezetek" a „környezetükhöz" alkalmazkodjanak. S most már nemcsak a „szervezet" konstrukciós paramétereit változtatjuk meg tetszés szerint, hanem a „világét" is. Lehet ez a világ olyan, amelyben az okság vaskövetkezetességgel uralkodik. Vagy lehet igazán statisztikai jellegű ez a világ. Lehet végül valami közbenső dolog, amely mindkét típus jelenségeinek egymásra halmozódásából jött létre, ami által ez a „gépi" világ különösen hasonlatos lehet a miénkhez. Létezhet olyan világ, amelyben „csodák" történnek, vagyis olyan jelenségek zajlanak le, amelyek ellentmondásban állnak az előzőleg megfigyelt törvényszerűségekkel. Lehet ez a világ „csodáktól" mentesített. Lehet „leegyszerűsíthető", végletesen „matematikai", és lehet „véges értelemben megismerhetetlen". Ráadásul ez a világ a rendezettség különféle formáit mutathatja. S ez az, ami különösen érdekelni fog bennünket, hiszen a tudományos kutatással foglalkozó személyeknek metafizikára való hajlamát alapvetően az jellemzi, hogy a reális világ rendezettségének tényéből a világ Tervezőjének létezésére következtetnek (pl. Jeans és Eddington éppen ilyen típusú érveket sorakoztattak fel a Teremtő létezése mellett). Az ilyen világokban létező homöosztátok bizonyára az



empirikus tudományt is megalkotnák. Egy részük kétségkívül „materialistává", „agnosztikussá", „ateistává" fejlődnék. A spiritualista homöosztátok pedig ugyancsak átmennének a különféle hitszakadási állomásokon. A hitszakadás - a posztulált transzcendensség axiomatikus magvának megváltozását jelenti. A dolog lényege minden esetben az, hogy amikor bizonyos meghatározott változásokat táplálunk be a homöosztátok alrendszereibe vagy éppenséggel anyagi lehetőségeiket korlátozzuk (de sohasem a szellemieket, vagyis a gondolati műveletek szabadságát), akkor különféle metafizikák keletkezéséhez juthatunk el. Ha pedig a „világ" karakterisztikáit változtatjuk meg, és az ilyen módon nyert eredményeket összehasonlítjuk, akkor megállapíthatjuk, alkalmasak-e a világok, és mely típusaik kedvezőek a metafizikus hit meghatározott struktúrájának kifejlődésére. Teljességgel lehetséges, legalábbis az a véleményem, hogy egy értelmes homöosztát („közönséges", tehát valamiféle „robotember"), amely nem más homöosztátok, hanem emberek, mégpedig hivő emberek között képződik ki, átveszi majd ezek „metafizikai modelljét", ami viszont egészen rendkívüli konfliktusokra vezethet, mivelhogy egyenjogúságot követelne magának az általa vallott vallás követőivel. Az a jelenség, hogy az egyén „átveszi a metafizikai modellt" a közösségtől, melyben született és él, annyira tipikus, hogy a fent említett extrapolációnak minden esélye megvan a megvalósulásra. Ámde az a követelés, hogy az adott vallás híveivel ilyen „metafizikai egyenjogosítás" jöjjön létre, ez nem a kutatókra, hanem inkább a teológusokra fog tartozni (akiknek valamiképpen el kell intézniük ezt a problémát). A felvázolt típusú kutatásokat különféle módokon lehet fölépíteni. Így pl. egy „felsőbbrendű" (vagyis értelmileg sokkal fejlettebb) és „alsóbbrendű" homöosztátokból álló közösségen belül előállhat olyan helyzet, amelyben a vezető csoport „metafizikai szolidaritása" nem öleli fel az „alsóbbrendű"



homöosztátokat is, így tehát ezeknek az értelmes gépeknek kevésbé bonyolult társaikhoz való viszonya pontosan megfelel majd az emberek és a többi élőlény közt fennálló kapcsolatoknak. Gyakran hallunk a metafizika védelmére olyan érvet, hogy azért van rá szükség, mert értelmet ad annak a mi számtalan sok gyarlóságunknak, szerencsétlenségünknek, szenvedésünknek, amelynek a Földön, itt, nem kapjuk meg a jutalmát. Ennek a metafizikus szolidaritásnak a köre - a kereszténységben és a hozzá közel álló vallásokban - csak az embert foglalja magába, minden más élőlényt kizár. A biológus számára, aki jól ismeri a földi élet történetét kísérő szenvedések feneketlen óceánját, az ilyen álláspont éppen annyira nevetséges, mint amennyire elborzasztó. Hiszen így a fajok több évmilliárdos története azon a határon túl reked, ameddig az idegenek jogának tiszteletében elmegyünk, e mítoszalkotó lojalitásunk határain kívülre kerül, és lojalitásunk csupán egy mikroszkopikus töredékre terjed ki, csak a főemlősök egyik ágának néhány ezer esztendős létezésére értendő - és erre is csupán csak azért, mert mi magunk is ehhez az ághoz tartozunk. Sajátos és érdekes lehetőséget kínál az, ha a homöosztátokat megfosztjuk létezésük végességének tudásától. Ez talán csökkentheti metafizikájuk kialakulásának valószínűségét, de nem redukálhatja zérusra. A homöosztátok elmélete két típusukat különbözteti meg: az egyik a véges (mind az ember, mind a Természet csak ilyeneket hozhat létre), a másik a végtelen (ez az ún. „Turing-féle általános automata"). Persze a végtelen automata, tehát az, amely egyik állapotból a másikba végtelenszer képes átmenni, csupán absztrakció (időben az örökkévalóság és végtelen mennyiségű anyag kellene hozzá). A mi „gyakorlóterünk" homöosztátjai mégis oly hosszú életűek lehetnek, hogy saját örökkévalóságuk gondolata teljesen valószínűnek tűnhet számukra. Az ilyen automatából hiányzik a saját mulandósága felismerésére alapozott „gnosztikus"

metafizika, mert abban a reményben ringatja magát, hogy saját örökkévalóságának folyamán „mindent" meg fog tudni. Minthogy azonban ez csupán a metafizika megismerési és nem a kompenzációs forrásainak elapadását jelenti, ezért az ilyen homöosztát a maga végtelen evilági létét akadálynak is tekintheti, mert elállja előle annak a „jobb világnak" a kapuját, amelybe - a maga helyzetében - csakis öngyilkosság révén juthatna be.









SZELLEM A GÉPBEN The ghost in the machine - „szellem a gépben" - így nevezi néhány pszichológus (mint pl. Ryle) azt a felfogást, amely szerint az ember „anyagból" és „lélekből" összetevődő „kettős" lény. A tudat tehát nem technológiai kérdés, mert a tervezőt nem érdekli, hogy érez-e a gép, csak az, hogy működik-e. A „tudat technológiájának" kérdése tehát, hogy úgy mondjuk, csak mellékesen, másodlagosan merülhet fel, ha kiderülne az, hogy a kibernetikus gépek egy bizonyos osztálya rendelkezik a pszichológiai élmények szubjektív világával. De hát miképpen lehet felismerni azt, hogy egy gépnek van tudata? Ez a kérdés nemcsak elvont filozófiai jelentőségű, hiszen ha egy kiselejtezésre ítélt gépben, melyet túlságosan is gazdaságtalan volna megjavítani, tudatot fedeznénk fel, az nyomban megváltoztatná döntésünk jellegét: egy anyagi tárgy, pl. egy gramofon megsemmisítéséből egy olyan személyiség likvidálása, tudatos elpusztítása válna, amely tudatában lenne saját pusztulásának. No de egy gramofont olyan bekapcsoló szerkezettel szerelhetünk fel, amely nyomban, ahogy megérinteni akarjuk, bekapcsolja a lemezt, amelyről ilyen kiáltásokat hallanánk: „Jaj! Könyörgök, kíméld meg az életemet!" – nos, az ilyen kétségkívül lélektelen szerkezetet vajon hogyan különböztethetünk meg egy gondolkodó géptől? Csakis úgy, ha sikerül beszélgetésbe elegyedni vele.





Allan Turing angol matematikus Tud-e gondolkodni a gép? 14 c. művében döntő ismérvnek az „utánzási játékot" javasolja, amely abból áll, hogy a Valakinek spontán kérdéseket teszünk fel, és válaszaiból kell megállapítanunk, hogy ez a Valaki ember-e vagy gép. Ha nem vagyunk képesek a gépet megkülönböztetni az embertől, akkor el kell ismernünk, hogy a válaszoló gép emberként viselkedik, vagyis saját tudata van. A magunk részéről ehhez hozzátehetjük, hogy az említett játék tovább bonyolítható. Mégpedig kétfajta gép képzelhető el. Az első egy „közönséges" számítógép, amely ugyanannyira bonyolult, mint az emberi agy: lehet vele sakkozni vagy elbeszélgetni könyvekről, a világról, általában bármely témáról. Ha egy ilyet felnyitnánk, csatolt áramkörök tömegét találnánk benne, amelyek az agy neuronhálózatához hasonló hálózatba kapcsolódnak össze, meg emlékezetblokkokat stb. stb. láthatnánk. A második géptípus teljesen másféle. Ez egy bolygó (vagy éppenséggel világegyetem) nagyságúvá megnövelt Gramofon. Igen sok, mondjuk száztrillió feleletet rögzítettek rajta - minden elképzelhető kérdésre rögzítették a feleletet. Amikor tehát feltesszük a kérdést, akkor az ilyen gép egyáltalán „semmit sem ért meg" a kérdésből, ámde a kérdés külső megjelenése - vagyis hangrezgéseink sorozata bekapcsol egy bizonyos relét, amely azután elindítja a megfelelő választ tartalmazó hanglemezt vagy szalagot. A technikai kérdéseket hagyjuk figyelmen kívül. Magától értetődik, hogy egy ilyen gép nem gazdaságos, és senki sem fog ilyet készíteni, mivel nem is lehet megépíteni, de főként azért, mert azt sem tudjuk, hogy miért is kellene megvalósítani. A kérdés elméleti oldala azonban érdekel bennünket. Mert ha azt a kérdést, hogy egy gépnek van-e saját tudata, a gép viselkedése, nem pedig belső felépítése dönti el, akkor vajon nem hamarkodnánk-e el a döntést, kimondva, hogy a „kozmikus gramofonnak" saját tudata van? Ezzel nem értelmetlenséget állítanánk-e? (Vagy pontosabban valótlant?)



Mert hát be lehet-e programozni az összes lehetséges kérdéseket? Annyi biztos, hogy egy ember átlagosan milliárdra sem felel egész élete során. Pedig mi, minden esetre számítva, ennek sokszorosát rögzítenénk a lemezre. Tehát mit tegyünk? A játékot kellően hajlékony stratégiával kellene játszanunk. Feladjuk a gépnek (illetve annak a Valakinek, nem tudjuk ugyanis, hogy kiről van szó, mert a beszélgetést, mondjuk, telefonon folytatjuk), azt a kérdést, hogy szereti-e az anekdotákat. A gép tegyük fel, azt feleli, hogy természetesen szereti a frappáns históriákat. Elmondunk neki tehát egyet. A gép nevet. (Pontosabban nevető hang hallatszik a telefonkagylóban.) Nos: vagy az anekdotánk is ott van a lemezen, s ez lehetővé tette, hogy a megfelelő reakciót kapcsolja be, ti. a nevetést - vagy pedig valóban gondolkodó géppel van dolgunk (illetve esetleg emberrel: ezt még nem tudjuk). Egy ideig még eldiskurálgatunk, és váratlanul azt kérdezzük tőle, emlékszik-e még az anekdotára, amelyet tőlünk hallott. Ha valóban gondolkodó, akkor emlékeznie kell. Tehát azt mondja, hogy emlékszik. Erre megkérjük, hogy ismételje el a saját szavaival. Ezt már igen-igen nehéz volna beprogramozni: mert arra köteleznénk „Kozmografonunk" tervezőjét, hogy ne csak a létezhető kérdésekre adandó feleletsorozatot rögzítse a lemezén, hanem az összes elképzelhető mondatsorozatot is rájátssza, amely a beszélgetésekben egyáltalán előfordulhat. Ez pedig nyilvánvalóan olyan hatalmas memóriaegységet - lemezt vagy magnószalag-mennyiséget követelne meg, amit az egész Naprendszerben sem lehet elhelyezni. Tételezzük fel, hogy a gép nem tudja elismételni az anekdotánkat. Lelepleztük tehát: gramofon. A hiúságában megsértett konstruktőr hozzálát a gép tökéletesítéséhez: olyan emlékezettel látja el, amelynek segítségével már vissza tudja idézni a korábban hallottakat. Ezzel azonban már meg is tette az első lépést a gramofon-géptől a gondolkozó gép felé. A lélektelen (tudat nélküli) gép ugyanis nem ismerheti fel, a csupán némi apró



formai eltéréssel feltett, de azonos tartalmú kérdés azonos voltát. Éppen ezért az ilyen kérdések: „Szép idő volt-e tegnap?" „Kellemesnek bizonyult-e a tegnapi időjárás?" stb. stb.: ezek a lélektelen gép számára mind különbözők, a gondolkodó gépnek azonban azonosak. Az egyre-másra leleplezett gépet tehát konstruktőrjének állandóan át meg át kell építenie. Az átépítések hosszú sorozata után a gépbe betáplálná a dedukció és az indukció képességét, a gondolattársítás képességét, az azonos tartalmú, de különféleképpen megfogalmazott kérdések azonos „lényegének" megragadását is. Végül is eljutna a már „közönséges" gondolkodó gép megalkotásához. Így merül fel egy igen érdekes kérdés: tulajdonképpen mikor, mely pillanatban jelenik meg a gépben a tudat? Tegyük fel, hogy a konstruktőr nem építette át a gépet, hanem mindegyiket múzeumba tette, és következő modelljét is az alapoktól kezdte építeni. Tízezer gép áll már a múzeumban: ennyi volt az egymás után következő módosított modellek száma. Ez mind együttvéve folyamatos átmenetet képvisel a zenélődobozhoz hasonló „lélektelen automatától" a „gondolkodó gépig". Vajon már a 7852. változatnál tudatos-e a gép, vagy csak a 9973-nál válik azzá? Abban különböznek egymástól, hogy az első nem tudott számot adni róla, miért neveti el magát az anekdota hallatán, csupán azt ismételgette, hogy hallatlanul mulatságos - a második viszont tudja, hogy min nevetett. Az ám, de hát az emberek közt is vannak, akik nevetnek az anekdota hallatán, de képtelenek volnának megmagyarázni, hogy mi a mulatságos az elmondottakban - hiszen köztudomású, hogy a humor elmélete igen kemény dió. Hát ezekből az emberekből is hiányoznék a tudat? Szó sincs róla, csak éppen „lassan esik le náluk a tantusz", hadilábon állnak az intelligenciával, eszük nem gyakorlott a problémák analitikus megközelítésében, a gép esetében viszont nem azt kérdezzük, hogy intelligens, okos vagy butuska a gép, hanem csak az érdekel bennünket: van-e tudata vagy sem.



Eszerint valahogy úgy kellene vennünk, hogy a N° 1. modell nulla tudatú, a N° 10 000. viszont teljes tudattal rendelkezik: az összes közbenső gépek tudata pedig egyre növekvő sorozatot alkot. Ez a megállapítás megmutatja, hogy milyen reménytelen vállalkozás a tudat megjelenésének pontos megállapítása. A gép egyes elemeinek („neuronjainak") kikapcsolása a tudatnak csupán olyan jelentéktelen, kvantitatív változásait („gyengüléseit") hozza magával, amilyeneket az élő agyban egy lezajló betegség vagy a sebész kése okoz. A megszerkesztésénél felhasznált anyaghoz, sem pedig a „gondolkodó" berendezés méreteihez a problémának semmi köze sincs. Gondolkozó elektromos gépet lehet szerkeszteni olyan különálló blokkokból, amelyek az agy különálló tekervényeinek felelnek meg. Most pedig válasszuk szét ezeket a blokkokat, és osszuk szét őket az egész Földön úgy, hogy az egyik Moszkvába, a másik Párizsba, a harmadik Melbourne-be; a negyedik Yokohamába kerüljön és így tovább. Ezek az egymástól különválasztott blokkok önmagukban „pszichikailag halottak", ha viszont összekapcsolódnak (pl. telefonkábelek révén), akkor egyetlen egész személyiséget, egységes „gondolkodó homöosztátot" alkotnak. Az ilyen gép tudata természetesen nincs sem Moszkvában, sem Párizsban, sem Yokohamában, hanem bizonyos értelemben valamennyi városban ott van, másik értelemben pedig egyikben sincs. A tudatról aligha mondható el ugyanis olyasmi, mint ami a Visztuláról elmondható, hogy ti. a Tátrától a Balti-tengerig nyúlik el. Az emberi agy is ugyanezt a problémát tárja elénk - ha nem is ilyen élesen -, hogy a véredények, a fehérjemolekulák és a kötőszövetek ugyanis mind az agy belsejében helyezkednek el, de nem a tudat belsejében: még azt is lehetetlen kimondani, hogy hol van a tudat: közvetlenül a koponyatető alatt, avagy inkább lejjebb, a fülnél, a fej két oldalán... Az egész homöosztátban „szétszórtan" található meg, annak egész működési hálózatában egyszerre van jelen. S ha az értelmet a megfontoltsággal össze akarjuk egyeztetni, akkor

nem mondhatunk többet erről a tárgyról.





AZ INFORMÁCIÓVAL JÁRÓ GONDOK Már a végéhez közeledünk azoknak az elmélkedéseinknek, amelyeket a kibernetika különféle, de a fő területétől meglehetősen távol eső kérdéseinek szenteltünk. A kibernetika az egyik legforradalmibb ágazatában már megfogalmazta az információ változásait irányító törvényeket, és ezáltal a tudomány történetében elsőnek vert hidat a korábban hagyományosan humánnak tekintett tudományágak - pl. a logika -, valamint a fizika egyik ágazata, a termodinamika között. Az információelmélet különféle alkalmazásairól már beszéltünk sajnos nagyon is általánosan és némileg ködösen is, mivel ebből a könyvből hiányozni kell annak az egzaktságnak, amelyet csak a matematika felhasználása tesz lehetővé. Most pedig vegyük fontolóra, hogy mi is voltaképpen az információ, és milyen helyet foglal el a világban. Az információ fogalma a fizikától - szülőanyjától - olyan távol eső területeken, mint amilyen pl. a költészet és a festőművészet éppen most csinálja meg a maga karrierjét, s nyomban meg is mondjuk, ez a karrier felülmúlja a fogalom jelenlegi jelentőségét, ámbár azt már nem tudjuk, vajon a jövőbeli lehetőségeit is meghaladja-e. Sokat beszélnek az információmennyiségről, mielőtt azonban hozzáfognánk a méréshez, hasznosabb lesz egy kétségkívül alapvetőbb problémát megvizsgálnunk, miben áll az információ sajátossága, mivel anyagi jelenség ugyan, ámde nem anyag és nem is energia. Ha az egész világegyetemben egyetlenegy élőlény sem volna, a csillagok meg a kövek létezésén ez mit sem változtatna. De léteznék-e ebben az esetben információ? Létezhetett volna-e akkor Hamlet? Egy bizonyos értelemben - igen: mint olyan, nyomdafestékfoltokkal elborított tárgy, amelynek a neve: könyv. Ebből azonban tán az következik, hogy annyi Hamlet létezik,



ahány példánya ennek a könyvnek létezik? Szó sincs róla. A rengeteg csillag rengeteg csillag marad, függetlenül attól, hogy megfigyeli-e valaki a csillagokat vagy sem. A sok csillag esetében még akkor sem mondhatjuk, hogy mindezekben az esetekben ugyanarról a csillagról van szó, még ha ideálisan hasonlítanak egymásra, akkor sem. Egymillió könyv, amely mind a Hamlet címet viseli: egymillió fizikai tárgy, amelyek azonban mind az egyetlenegy Hamletnek a megismétlődései, milliónyi megismétlődései. Ebben áll a szimbólum, vagyis az információ részecskéje és az anyagi hordozója közötti különbség. A Hamletnek mint fizikai tárgyak tömegének, amelyek információt hordoznak, létezése nem függ az értelmes lények létezésétől. Ezzel szemben a Hamlet csak akkor létezhet mint információ, ha olyasvalaki is létezik, aki el tudja olvasni, meg tudja érteni. Ebből pedig az az eléggé meghökkentő következtetés fakad, hogy a Hamlet nem része az anyagi világnak, legalábbis mint információ nem az. Azt is mondhatnánk, hogy az információ létezik, akár vannak értelmes lények; akár nincsenek. Vajon egy megtermékenyített szalamandratojás nem tartalmaz-e információt? Természetesen tartalmaz, sőt még többet is, mint amennyit a Hamlet: a különbség abban rejlik, hogy a Hamlet c. könyv statikus struktúra, amely csupán az olvasás, tehát az emberi agyban lejátszódó folyamat során válik dinamikussá, míg a szalamandratojás dinamikus struktúra, amely „önmagát olvassa el", vagyis olyan fejlődési folyamatokat indít el, amelyek az érett szervezet kifejlődéséhez vezetnek. A Hamlet mint könyv, lényegénél fogva statikus struktúra. Ámde „dinamikussá" tehető. Tegyük fel, hogy egy csillagmérnök arra alkalmas kódoló berendezés segítségével a Hamlet szövegét egy hatalmas csillagra „kapcsolja rá", majd meghalna a mérnök, és vele együtt a világegyetem minden értelmes lénye kipusztulna. A berendezés „olvassa" a Hamletet, vagyis a szövegét betűről betűre átalakítja





olyan impulzusokká, amelyek e csillagnak pontosan meghatározott változásait idézik elő. A csillag a protuberanciáival, összehúzódásaival és tágulásaival, életének tüzes lüktetésével „leadja" a Hamletet. A Hamlet a csillag sajátos kromoszómakészletévé lett, mivel ugyanúgy irányítja a csillag változásait, mint ahogyan a megtermékenyített petesejt kromoszómái irányítják a magzat kifejlődését. Még most is azt állíthatjuk, hogy a Hamlet nem része az anyagi világnak? Nem, nem, most sem az. Megalkottunk egy hatalmas információleadót, egy csillagot, valamint megalkottuk hozzá a közvetítő csatornát - a világegyetemet. Ámde továbbra is hiányzik a címzett, nincs aki átvegye ezt az információt. Azt is feltételezhetjük, hogy azok a kisugárzások, amelyeket ez a csillag akkor bocsát ki magából, midőn Polonius meggyilkolásának jelenetét „adja le", a szomszédos csillagokat is kirobbanásokra késztetik. Tételezzük fel, hogy a kitörések eredményeként e csillagok körül bolygók keletkeznek, és amikor Hamlet halálának leadására kerül sor, addigra ezeken a bolygókon már az élet első csírái is jöjjenek létre, míg az az igen kemény sugárzás, amelynek formájában a csillag a tragédia utolsó jeleneteit „adja le", növelje meg azon élőlények öröklődési anyagában a mutációk gyakoriságát, amelyekből egyszer majd kialakulnak az ősmajmok. Mindez kétségkívül roppant érdekes jelenségsorozat de vajon mi a közös ebben a Hamlet tartalmával? Semmi. Lehetséges, hogy az talán csak a szemantikus információhoz tartozik? Az információelmélet ezzel nem törődik. Az csupán az információ mennyiségét méri. No jó, de hát mennyi információt tartalmaz a Hamlet? Ez a mennyiség azzal a valószínűséggel arányos, amivel az információ a hírközlő-csatorna kimeneténél, vagyis ott, ahol a vevő, azaz a címzett van, megjelenik. De hát ki a címzett? És hol végződik az információt közvetítő csatorna? Az Androméda-csillagképben? Vagy talán az Androméda-ködben?





Feltételesen fogadjuk el „címzettnek", mondjuk a „leadóhoz" közeli egyik csillagot. Hogyan számítsuk ki ez esetben a valószínűséget? A negatív entrópia útján? Ilyesmi lehetetlen, hiszen az entrópia csupán akkor jelenti az információ mértékét, ha a rendszert, amelyben az entrópiát megmérjük, a termodinamikai egyensúly állapota jellemzi. És ha nem? Nos akkor a kapcsolat a vonatkoztatási rendszer függvénye. És hol ez a rendszer? Ott volt Shakespeare fejében, agyának felépítése és a Shakespeare-t felnevelő, kialakító egész civilizáció határozta meg. De most nem létezik ez a civilizáció, és semmilyen más civilizáció sem, csupán egy pulzáló csillag, amelyet egy „tolmácsberendezés" segítségével a Hamlet c. könyvre „kapcsoltak" rá. Ez a csillag egyébként csupán erősítő: az információ a könyvben van. Tehát mit jelent mindez együttesen? A nyelv: szimbólumrendszer, jelképei nyelven kívüli szituációkra vonatkoznak. Mondható, hogy ugyanúgy létezik lengyel nyelv, ahogyan az átöröklés nyelve (a „kromoszómanyelv") létezik. Az emberi nyelv mesterségesen megalkotott információhordozó. A kromoszómanyelv: a biológiai evolúció által alkotott információs kód. Mindkét nyelvnek megvannak a címzettjei, és megvan a jelentősége. A szalamandratojás meghatározott génje meghatározott vonását szabja ki a szervezetnek (a tényleges szimbóluma ennek a vonásnak, egyúttal pedig a magzatfejlődés folyamatában - annak potenciális építője). Ha a tojás a szalamandrát ugyanúgy „meghatározza" (tartalmazza konstrukciójának leírását), ahogyan a Hamletet a nyomtatott papír (mert tartalmazza az eljátszandó színdarab konstrukcióját), akkor ebből az is következik, hogy a kontraktáló köd „meghatározza" a folyamat következtében belőle képződő csillagot (miután tartalmazza a nélkülözhetetlen konstrukciós feltételek összességének leírását). De akkor a hullófélben levő bomba a robbanás szimbóluma, a villám a mennydörgésé, a bélgörcs pedig a - hasmenésé. Nos, ez



az álláspont elfogadhatatlan. A szimbólum lehet ugyan tárgy, de nem erre a tárgyra vonatkozik, hanem valamely másra. Amikor a teherhordók kicipelik a raktárból az elefántcsontot, akkor a néger kavicsokat rak le. E kavicsok tárgyak ugyan, de valami más tárgyra vonatkoznak - az adott esetben az elefántagyarakra vonatkozó szimbólumok. A szimbólum elvileg nem azonos a jelenségnek magának korai fejlődési fokával: legalábbis az emberi információs technika szférájában nem az. Egy szimbólumot hozzákapcsolni ahhoz, amit meghatároz, önkényes eljárás (ami nem jelenti azt, hogy csak valaki szeszélyétől függ, hanem azt, hogy ezzel még nem hozunk létre valamiféle viszonyt a szimbólum és annak denotátuma között). Lényegében véve a gének nem szimbólumok, minthogy ténylegesen azt a különleges esetet képviselik, amikor az információ hordozója egyúttal későbbi „jelentésének" kezdeti szakaszát képviseli. Megállapodhatunk abban, hogy szimbólumoknak tekintjük őket ez a meghatározás kérdése, és nem az empirikus kutatásé, hiszen nincs olyan empirikus kutatás, amely kiderítené, hogy egy gén a kék szem „szimbóluma"-e, avagy csupán „ennek az információnak hordozója". Az ilyen meghatározás nem volna praktikus, hiszen akkor a gén szó a szimbólum szimbólumává válna, s ezenkívül - a megszokott értelmezés szerint - a szimbólumok nem képesek spontán átalakulásra (kémiai egyenletek jelei nem lépnek egymással kémiai reakcióba). Ezért jobb a gént (önálló átalakulásra képes) információs jelnek neveznünk. Következésképpen a jel általánosabb fogalom. A jel eleve feltételezi az információ létezését (az kódjának egy része), az információ pedig csupán akkor létezik, ha van címzettje. Amilyen jól tudjuk azt, hogy a Hamletnek ki a címzettje, azt is olyan jól tudjuk, hogy a ködöknek nincs címzettje - no de vajon ki a címzettje a szalamandratojásban rejlő kromoszomális információnak? Az érett szervezet nem az: ez csak meghatározott „későbbi stádiuma" az információ-átadásnak.







Ez a szervezet a maga részéről ugyancsak rendelkezik címzettel de hol? A szalamandra nem tud élni sem a Holdon, sem a Szaharában, hanem csakis mocsaras partú folyóban, amelynek vize élelmet ad a számára, és ahol, partnereket találva, szaporodhat. Tehát a szalamandra genetikai információjának címzettjei: az a bizonyos környezet az adott fajhoz tartozó teljes populációval, valamint mindazok az egyéb szervezetek, amelyeket ő fog felfalni, illetve, amelyek majd őt falják fel. Röviden: a genetikai információ „felvevője" az egyed biogenetikus környezete. Ebben fog más szalamandrákat nemzeni, ami által folytatódik a genetikai információ körforgása, mint az evolúciós folyamat része. Analóg módon: a Hamlet létezését lehetővé tevő „környezet" az emberi agy. Ha azonban így van, akkor tulajdonképpen mért nem lehet azt mondani, hogy a ködben található információ címzettje a Tejútrendszer? Ha pedig nem a Tejútrendszer, akkor talán azok a bolygók, amelyeket a ködből keletkezett csillag valamikor majd létrehoz. Ezeken a bolygókon élet fog keletkezni, és eléri az értelmes színvonalat - talán ez az értelem lesz a nebuláris 26 információ címzettje? A termodinamikából ismeretes; az információ (vagyis az entrópia) mennyisége egy zárt rendszeren belül nem növekedhet. Minthogy mi magunk csillaganyag-maradványból jöttünk létre, a világegyetem pedig zárt rendszert alkot (mivelhogy „kívüle" nincs semmi sem), mindebből egyértelműen következik az, hogy a Hamlet is, mint mindaz, amit az ember egyáltalán alkotott, kigondolt vagy hazudott, információ formájában ott volt már abban az ősködben, amelyből a galaxisok, csillaghalmazok, bolygók, mi önökkel együtt, valamint ez a könyv is keletkeztek. Így hát az egész kérdést kiválóan sikerült az abszurdumig visszavezetnünk. A dolog nyitja az, hogy „információ önmagában" nem létezik. Még akkor sem, ha van címzettje. Információ csak egy





meghatározott rendszerhez viszonyítva létezhet, amelynek keretei között a kiválasztás megtörténik. E kiválasztásnak (a természetes kiválogatódásnak) eredménye lehet egy szalamandra vagy (a Shakespeare agyában lejátszódó szelekcióval) egy „drámafaj". Ha a rendőrség le akar tartóztatni egy gonosztevőt, akiről csak annyit tud, hogy Smithnek hívják, és egy bizonyos helységben lakik, akkor e név ismeretéből nyert információmennyiség még attól is függ, hogy hány Smith lakik a szóban forgó községben. Ha csupán egy, akkor egyáltalán nincs szó kiválasztásról, és az információmennyiség egységnyi. Ha a község összes lakóinak ugyanaz a családneve, akkor abban az értesülésben, hogy a gonosztevő neve Smith, az adott rendszer szempontjából nulla információ rejlik. Mellesleg megjegyezhetjük: némelyek felfogása szerint negatív információ is létezik: az ismertetett esetben a negatív információ az volna, ha a rendőrséghez olyan bejelentés érkeznék, hogy az ott lakó gonosztevőt Brownnak hívják. 15 Az információ mértéke tehát viszonylagos, és az összes elképzelhető lehetőségek (állapotok) eleve elfogadott halmazától függ. Az adott jelenség lehet szimbólum, vagyis a szóban forgó jelenség potenciális állapotainak elfogadott halmazára vonatkoztatva információk hordozója, de az is lehet, hogy nem az, ha a halmaz (vagy a vele kapcsolatos vonatkoztatási rendszer) megváltozik. Tegyük hozzá: igen ritka eset, hogy a természet egyértelműen határozza meg a lehetséges állapotok halmazát. Az ember, aki többé-kevésbé tisztában van ezzel, a maga elé kitűzött cél figyelembevételével választja meg a maga halmazát, vonatkoztatási rendszerét, s ennek folytán a kapott információ nem a dolgok valóságos állapotának (a világnak) visszatükröződése, hanem egy olyan állapotnak a függvénye, amelynek értékei egyaránt függnek a természettől (a kutatott részétől), valamint attól a vonatkoztatási rendszertől, amelynek megalkotója az ember. (VII.)











KÉTSÉGEK ÉS ANTINÓMIÁK 1. Azt a merész „maximális programot", amelyet már a kibernetika megalkotói vázoltak fel, az utóbbi esztendőkben többször is meglehetősen éles bírálat érte: utópiának vagy éppenséggel mítosznak minősítették, amire csak egy példát idézünk, Mortimer Taube könyvének alcímét: The Myth of Thinking Machines. 16 „Megfigyelhetjük – írja Taube –, hogy az óriási mesterséges agy, a fordítógép, a tanulógép, a sakkozógép, a felfogó gép stb., amelyekkel irodalmunk telis-tele van, mind azoknak az embereknek köszönheti a »létezését«, akik lebecsülik a feltételes mód jelentőségét. Ezt a játékot így játsszák. Először is kijelentik, hogy némi jelentéktelen technikai részletektől eltekintve, a gép programja azonosítható magával a géppel. A következő lépés az, hogy egy nem létező program blokkvázlatát azonosítják magával a programmal. Legvégül pedig: az a kijelentés, az hogy egy nem létező program blokkvázlata a nem létező gép számára elkészíthető, már egyszeriben azonos is e gépnek a létezésével. Pontosan ilyen módon »jöttek létre« Uttley feltételes valószínűségű gépei, Rosenblatt »perceptronja«, Simon, Shaw és Newell komplex probléma-analizátorai és mindazok a nagyszámú nem létező gépek, amelyekre az irodalom úgy hivatkozik, mintha léteznének." Valamivel később pedig, „az ember mint gép" problémával kapcsolatban ezt olvassuk: „...íme a klasszikus circulus vitiosus – 1. javasolnak megépíteni egy agy-modellező gépet, noha az emberi agyat még nem írták le; 2. a gép részletesen leírt jellemzőit az agy jellemzőivel analógnak jelentik ki; 3. ezek után azt a »felfedezést« teszik, hogy a gép ugyanúgy viselkedik, mint az agy... A hiba lényege: azt »fedezik fel«, amit posztuláltak." Amilyen mértékben maga a konstrukciós előrehaladás már



rácáfolt Taube egynémely következtetésére, úgy vált feleslegessé, hogy vitába szálljunk 1961-ben kiadott könyvével. Nemcsak hogy perceptron létezik, de ismeretesek már a gépi sakkjátékok reális programjai is – igaz, hogy még csak közepes játékosi szinten játszanak a gépek, bár nem értjük, miért kell a sakkozógépek létezésének elismerésével addig a percig várni, amikor az utolsó, még le nem győzött sakkvilágbajnok is mattot kap egy elektronikus géptől, hiszen az emberek túlnyomó többsége még az említett közepes szinten sem tud játszani (akiknek sorába - bár ez nem érv - sajnos e sorok írója is beletartozik). Taube azonban a maga polemikus, helyenként nihilista színezetű könyvében a kutatóknak egy bizonyos körére vonatkozóan reprezentatív módon néhány, további figyelmünkre méltó ellenvetést hangoztatott. Újból felvetette azt az immár szinte klasszikus dilemmát, hogy „gondolkozhat-e a gép?" - a kérdést két részre, a szemantikus, illetve az intuitív jellegű működés problémájára osztva szét. Úgy tűnik, hogy a formális eljárásnak valóban megvannak a maga korlátai, amelyek a deduktív rendszerek elégtelenségéről szóló Gödel-tételből fakadnak, és hogy tisztán algoritmusos módszerekkel aligha lehet valóban sikerrel az egyik természetes nyelvről a másikra fordítani, minthogy a kettő közt hiányzik a kölcsönösen egyértelmű megfelelés viszonya. Ezzel a kérdéssel egy kissé később ismét foglalkozunk. Mielőtt azonban rátérnék az intuíció eléggé homályos fogalmának taglalására, jegyezzük még meg, hogy Taubénak akkor is igaza van, amikor rámutat arra, milyen gyakran lehet az ember és a gép működésének ugyanaz az eredménye ugyanakkor, amikor az azonos eredményeket adó folyamatok különböznek egymástól. Ebből fakad az az óvatosságra intő megállapítás, miszerint a meghatározott feladatok megoldására beprogramozott berendezések tanulmányozása során felmerülő megfigyelések legtöbbjét nem szabad könnyelműen az ember pszichikai műveleteinek szférájára



kivetíteni. Az ember és a gép effajta összehasonlításának egyébként még további fokozatai is vannak - könnyen előfordulhat ugyanis, hogy különböző embereknél egymástól igen eltérő agyműködési folyamatok vezetnek egyforma eredményekhez. És, végül, még ugyanaz az ember is, akit több ízben algoritmikai szempontból ugyanabba az osztályba tartozó feladat elé állítottak (tehát a feladatoknak olyan osztályáról van szó, amelyeknek esetében a megoldás algoritmusa ismeretes), gyakran különféle módon oldja meg e feladatokat; az emberi magatartásnak ez az eltérő jellege, szabálytalan volta, kétségkívül megkeseríti az életét mindazoknak, akik az agyfolyamatok modellezésével foglalkoznak. Ami azonban az intuíciót illeti, automatizálásának, tehát az agyon kívüli reprodukálásának, utánzásának problémája közel sem tűnik olyan reménytelennek, mint ahogyan Taube gondolja. Érdekes kutatások folytak abban az irányban, hogy az ember heurisztikáját a sakkjáték példáján hasonlítsák össze a gép heurisztikájával, éspedig azért, mert a sakkjátékot a „szemantika nem terheli", és a játékfeladatok megoldása - legalábbis bizonyos mértékben - független az olyan mindenfajta „értelmezésektől", amelyek annyi kínzó keveredést okoznak a pszichikai műveletek egész területén. De hát - ezt kell először felvetnünk - mi is az a heurisztika? Tyihomirov szovjet tudós, aki a fentebb említett kutatásokat folytatta (ld. a Voproszi Filoszofii c. folyóirat 1966. évi 4. számát), meghatározott általános szabályokat ért rajta, amelyek alapján az alany olyankor igyekszik megoldani az eléje állított feladatokat, amikor az összes lehetséges alternatívákat módszeresen végigpróbálni lehetetlen (pontosan ilyen a sakkjáték: ott az elképzelhető összes játszmák száma nagyságrendben eléri a 1099 értéket). Korábban megpróbálták kielemezni a sakkozónak ezt a heurisztikáját („ráhibázó készségét"): azt kívánták tőle, hogy a parti közben végig fennhangon gondolkozzék. Kiderült azonban, hogy a

„nyomozási" (az optimális manővert kereső) műveletek többsége nyelv alatti szinten zajlik le, ezekről egyébként a játékos nem is ad számot önmagának. Tyihomirov ezután a sakkozók szemmozgását rögzítette; ekkor viszont az derült ki, hogy a játékos keresői heurisztikája, amelyet ez a mozgás legalábbis részben tükrözött, meglehetősen bonyolult struktúrájú. Az orientációs sáv szélessége szakadatlanul változik, vagyis a sakkasztalnak és a rajta felállított figuráknak az a körzete, amelyet a játékos a legaktívabban figyel, szemgolyójának mozgatásával jelezve bizonyos, igen gyorsan felépített, mintegy „próbálgatott" húzássorozatokat (tehát bizonyos „befelé vitt" játszmaelemeket, egymás után végigvizsgált műveletsorozatokat). Ha az ellenfél húzásai megfelelnek a belső várakozásnak, tehát a játékos jóslatainak, akkor ez a sáv minimumra szűkül össze, és ellenkezőleg: minden meglepetésnek számító, előre nem látott húzás nyomán a tájékozódási keresések sávja jelentősen kitágul, és az előállott szituációnak a korábbinál sokkalta messzebb menő újratanulmányozása következik be. Különösen érdekes pedig az, hogy egy bizonyos fajta „inspirációt", vagyis „hirtelenül felötlő" taktikai ötletet - hasonlóan ahhoz az „alkotói sugallathoz", amelyet a klasszikus anekdota a „heuréka!" felkiáltáshoz kapcsol - igen gyors szemmozgások sorozatai szokták megelőzni, mégpedig abban az időszakban, amikor a sakkozónak még sejtelme sincs róla, hogy nyomban valamilyen ötlet fog majd az „agyában megszületni". Ebből pedig az következik, hogy az a bizonyos váratlanság, vagyis a teljesen új gondolatnak „a semmiből való előbukkanása", amit szubjektíven „megvilágosodásnak", „feltárulásnak" fogadunk, csak látszat vagy önámítás, amely introspektív önismeretünk tökéletlenségéből ered, holott valójában minden ilyen ötletet a maximálisra felfokozott sebességű információgyűjtés előz meg (az információk az adott esetben a sakktábláról erednek), az ötlet felbukkanásának „váratlan" jellegét pedig a küszöb alatti szinten





már megszervezett, és legalábbis vázlatosan kidolgozott információnak a tudat területére való behatolása okozza, vagyis az információ átmenete az alsóbb integrációs szintről arra a legmagasabb szintre, amelyen a legeredményesebb cselekvés terve véglegesen megformálódik. Természetesen továbbra sincs fogalmunk arról, hogy mi történik az agy dinamikájának ezeken a bizonyos alsóbb szintjein; e tapasztalatok azonban minden egyes esetben igazolják azt a hipotézist, miszerint az agy által felfogott bemenő jelzések információs feldolgozása több lépcsőben zajlik le. Ha egyáltalán lehet algoritmusról szólni az agyműködéssel kapcsolatban, a feladatok megoldásánál egyszerre sok, részint egymással kölcsönösen összefüggő, részint független algoritmus működik közre. Az agy mintegy az egymástól meglehetősen függetlenül működő alrendszerekből tevődik össze teljes rendszerré; ráadásul az, amit mi „tudatnak" nevezünk, esetleg - ha képletesen akarjuk magunkat kifejezni - az egyik oldal felé „húzhat"; az ember igen homályosan számot ad magának arról, hogy „valami" letaszítja őt a tudatosan megválasztott útról - jóllehet a tudatában még semmiféle más konkrét cselekvési megoldás nem alakult ki. Kissé metaforikus értelemben azt mondhatnánk, hogy a tudat alatti szférák, még az előtt, mielőtt a tudatnak az információs feldolgozás kész eredményét át tudnák adni „valahogyan" - talán az emocionális feszültség „csatornáin"? - értesítik a tudatot arról, hogy „meglepetés" várható. Minél sürgősebben el kell azonban vetnünk az ilyenfajta szemléletességet, mert különben az intuitív heurézis modellozására törekvő konstruktőr dühöngeni fog, hiszen ő, a maga műhelyében az önvizsgálat legkifinomultabb „szellemi monológjának" a nyelvével sem tud kezdeni semmit, az miben sem segíti. A sakkozó (vagyis sakkozásra beprogramozott) gép olyan heurézist gyakorol, amelyre programja (s hozzátehetjük: tanulásra is képes programja) szánja. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy igen



sok függ a programozó tehetségétől (minthogy a programozás kétségkívül tehetség kérdése). A gép egy időegység alatt összehasonlíthatatlanul több műveletet tud megvizsgálni, mint az ember (kb. milliószorta gyorsabban dolgozik az embernél), s az ember mégis legyőzheti, minthogy sajátos dinamikus integrációra képes: a bábuk mindenkori elhelyezkedését, ha vérbeli sakkozó, egységes és összetartozó rendszernek, összefüggő egésznek fogja fel, amelyet határozottan kifejezett, de szertefutó, „szétágazó" fejlődési tendenciák jellemeznek. A gép különböző taktikákat alkalmazhat, meghatározott lépésekkel újabb lépéseket készíthet elő, cselt is alkalmazhat stb., de mindenkor kénytelen „felmérve összegezni" a sakktáblán kialakult helyzetet, s persze nem készíthet prognózist sok lépéssel előbb, mivel ez fizikai lehetetlenség még a gép számára is. A sakkozó embert heurézise mégiscsak képessé teszi olyan összevonásokra, amilyenek megtételére a gép nem képes. A sakktábla valahogyan emocionális-formális értéket nyer az ember esetében, hogy azt holmi egyéniesített egészként fogja fel. Csakis az integrációnak ez a szintje, amely a sakktáblát - a bábuk helyzetének még a legcsekélyebb különbözősége esetében is - teljesen másnak láttatja, csakis ez teszi lehetővé, hogy egy nagymester egyidejűleg több tucat partit játsszon le. Miután képességeinknek ilyen - „gépi" szemszögből nézve fenomenális - szintjét konstatáltuk, ezen a ponton egyelőre meg is kell állapodnunk. Akárhogyan is, de az emberi heurézis az összes élőlények „heuréziséből" származik, de mivel az élő szervezetek a keletkezésüktől kezdve mindig hiányos és pontatlan információkra voltak kénytelenek cselekvésükben támaszkodni, ez csak megközelítő invariánsok megállapítására vagy szétfolyós döntések elfogadására kényszerítette őket. A modellezésben a kiinduló minta, legalábbis a kezdeti szakaszban, éppen ezért nem az olyan berendezés, amely a 100%-osan helyes vagy hamis döntés szigorú logikájára épül fel, mint működési elvre, hanem



olyan berendezés, amely a „többé-kevésbé", az „úgy-ahogy", a „megközelítően" működési elv alapján dolgozik. Ha már a fejlődés az egész élő szervezetek színvonalán elsőnek éppen ilyen „berendezéseket" alkotott, ennek sokkal egyszerűbbnek kellett lennie, mint az explicite logikával dolgozó rendszerek megalkotásának. Tulajdonképpen minden ember, még az apró gyermek is, „akaratlanul" használja a nyelv nem tudatosult törvényeiben rejlő logikát, míg a formális logika tudományának tanulmányozása nem is akármilyen szellemi megerőltetést követel. És az a körülmény, hogy minden egyes idegsejtet parányi logikai elemnek tekinthetünk, semmit sem változtat a helyzeten. S hozzá kell még tennünk, hogy, bár az ilyen elemeknek a mennyisége durván számítva minden emberi agyban egyforma, mégis igen-igen jelentős különbözőségek tapasztalhatók közöttük, amelyeknek eredményeként az egyik emberből kitűnő fejszámoló, de gyenge matematikus lesz, a másikból kiváló matematikus, aki azonban nehezen végzi el a számtani alapműveleteket, a harmadikból zeneszerző, aki csak éppen a matézis ábécéjét képes elsajátítani, végül a negyedikből olyan személy, akiben egyaránt megvan az alkotó és a reprodukáló tehetség. Keveset tudunk arról, ami minden emberi agy működésében közös - az ilyen hatalmas eltérések materiális okairól meg éppenséggel semmit. Ez azután újabb nehézségekkel sokszorozza meg problémánkat. A kibernetikus éppen ezért üdvözli örömmel az olyan gépek megjelenését, amelyek legalább elemi szinten képesek megbirkózni bizonyos fajta megkülönböztető, azaz megismerési műveletekkel, tehát a „többé-kevésbé" alapon működnek - ha az ilyen megismerés általános formális elmélete még hiányzik is. A perceptronokra gondolunk. Ezek „látó receptorokkal" (a szem recehártyájának durva utánzataival), valamint véletlen („lottószerű") módon összekapcsolt pszeudoneuron-elemekkel ellátott berendezések, amelyek egy viszonylag egyszerű algoritmus által irányított

tanulási folyamat segítségével képesek az ábrák (egyszerű síkidomokból álló rajzok, pl. számjegyek vagy betűk) felismerésére. Az eddig megszerkesztett perceptronok egyelőre még primitívek 27, és nem tudnak, mondjuk, emberi arcokat felismerni, persze nem tudnak „szöveget olvasni" sem - és mégis döntő lépést jelentenek a szövegolvasásra is képes gépek megszerkesztésének útján. Létezésük ugyanis hallatlanul leegyszerűsíti az összes előkészítő procedúrákat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a megoldandó feladatokra vonatkozó információkat a számítógépbe bevezessék: ma ugyanis minden ilyen feladatot előbb „le kell fordítani" a gép nyelvére, és ez a tevékenység, mivel nem gépesített eljárás, a gépet kezelő embereknek rengeteg idejét rabolja el. Az egyre bonyolultabb és egyre pontosabban működő, egyre „tehetségesebb" perceptronok megkonstruálása tehát igen sokat ígérő tevékenységnek látszik. Ez nem jelenti azt, mintha a perceptronok az agynak holmi „pontosabb" modelljét mutatnák, mint a számítógépek - annál kevésbé jelenti ezt, mert hiszen számítógépen a perceptron működése is modellezhető -, és azt sem igen állíthatjuk, hogy a perceptron „jobban hasonlít "az agyra, mint az ilyen gép. Minden effajta berendezés az agyműködés bizonyos elemi aspektusait modellezi a maga szűk működési területén - ennyi az egész, talán a leendő perceptronok közel visznek majd bennünket az „intuíció" megértéséhez. Tegyük hozzá: az ide vonatkozó irodalomban némi terminológiai zavar, illetve fogalmi tisztázatlanság uralkodik: a „heurisztikus viselkedést" némelyek „nem-algoritmikusnak" nevezik; ám az ilyesfajta meghatározás attól függ, mit tartunk algoritmusnak. Egy végletesen determinált működési utasítást-e, amely a működés folyamán az őt magát átalakító visszacsatolás folytán, „önmaga" alakul át a kezdetitől eltérő formájúvá? Itt bizonyos esetekben még „önprogramozásról" is beszélhetünk - ez ugyancsak részben némi zavar forrása -, mivel ez a fogalom a legkülönbözőbb viselkedési

típusokra alkalmazható. A klasszikus digitális számítógépekben a programozás élesen elkülönül a programot realizáló, alárendelt munkavégző berendezésektől, az agyban viszont nem mindig tapasztalható ilyen éles elhatárolás. Attól a pillanattól kezdve, hogy a bonyolult rendszer működése „plasztikussá" válik, másként megfogalmazva, attól a pillanattól kezdve, amikor determináltsága viszonylagossá, relativisztikussá válik, amikor többé már nem egyszer s mindenkorra meghatározott, merev „előírások" egyirányú megvalósulását jelenti, akkor az algoritmus fogalma már nem alkalmazható közvetlenül a deduktív tudományokból átvett alakjában. Hiszen most is lehetséges determinisztikusan diktálni a viselkedést, de csupán egy bizonyos határig lehetséges ez (bizonyos számú lépés után a rendszer, mondjuk, „értesül" arról, hogy most kell az alternatívák egész halmazán belül megkezdenie a következő lépés „szabad megkeresését"; a rendszer ezután tehát a „próbák és hibák" módszerével kezd működni, amíg ki nem tapogatja az „optimális" értéket - pl. egy bizonyos funkció minimumát vagy maximumát -, s ezután megint a „merev" cselekvési utasítás kapcsolódik be egy időre). Ámde az is lehetséges, hogy az egész algoritmus, „az egyformán" kifejezés bizonyos értelmében véve, valószínűségi jellegűvé válik, vagyis a következő lépéseknek egyikét sem határozzák meg „apodiktikusan" a gép számára, hanem mindössze bizonyos területeket, azoknak megengedett kereteit jelölik ki, amelyek között vagy más fajtájú („lokálisan determinált") algoritmusok, vagy „a hasonlóságnak" (a „képek felismerésének", „alakok felismerésének", vagy pedig egyszerűen a leképzések hasonlóságának) megkeresésére irányuló „egybevető" műveletek indulnak el. Ez bizonyos „a priori megállapított" irányítás, „keresés", „kiegyenlítés", „indukció" típusú műveletekkel is kombinálódhat. Az pedig, hogy ekkor még mindig „algoritmussal", vagy pedig már „intuíción" alapuló „heurisztikával" van-e dolgunk, ugyanúgy megállapodás kérdése,

mint ahogyan megállapodás jellegűek az olyan megállapítások, hogy a vírus kristályos alakban „nem élő", ámde a baktériumsejtbe behatolt vírus „eleven".









2. Milyenek lehetnek tehát azok a megkísérelt válaszok, amelyeket arra a kérdésre próbálunk adni, hogy vajon a „gépi gondolkodás" eredményei képesek-e az ember intellektuális lehetőségeinek plafonját meghaladni? Talán helyes, ha felsoroljuk a lehetséges válaszokat, megjegyezve, hogy nem tudjuk, vajon ezek az összes változatoke, és azt sem tudjuk, hogy közülük melyik az igaz. a) A gépi gondolkodás - bizonyos elvi okok folytán - nem haladhatja meg az ember intellektuális plafonját. Ezt a válasz azzal indokolja, hogy azért nem, mert egyetlenegy rendszer sem lehet „értelmesebb" az embernél: már mi magunk is elértük a plafont, csak még nem tudunk róla. Vagy azért nem, mert az „ember" típusú gondolkodó rendszerekhez kizárólag egyetlen út vezet, a természetes fejlődés útja, amelyet legfeljebb „megismételni" lehet, ha egy egész bolygót használhatunk ehhez gyakorlóterünkül. Végül talán azért nem, mert a nemfehérjés rendszerek intellektuális szempontból (mint információátalakítók) mindig „rosszabbak" a fehérjéseknél stb. Mindez igen valószínűtlennek tűnik, jóllehet kizárnunk az ilyen lehetőséget egyelőre nem lehet. Ezt kijelentve a heurisztikára támaszkodom, amely azt sugallja, hogy az ember mint értelmes lény, mégiscsak eléggé átlagos lehet, ha már a természetes kiválogatódásnak mintegy millió év alatt viszonylag kis számú paraméter alapján sikerült őt kialakítania. Létezhetnek nála „értelmesebbek" is, és a természet folyamatait utánozni is lehet, és különféle utakon juthatunk el olyan állapotokhoz, amelyekhez a természet másféle állapotok láncolatán át jutott el. Az ergodikus elmélet leendő fejlődése bizonyára sok mindent megmagyaráz majd nekünk a rejtvényeknek ebben a szférájában.





b) A gépi gondolkodás szintje meghaladhatja az ember„intellektuális plafonját" olyan értelemben, ahogyan a számtantanár okosabb a tanítványainál. Minthogy azonban az ember meg tudja érteni azt is, amihez nem önmagától jut el (a gyermekek megértik az euklidészi geometriát, ámbár nem ők maguk gondolták ki), az emberiséget nem fenyegeti az a veszély, hogy elveszíti „a gépek megismerő stratégiája" feletti ellenőrzést: mindig érteni fogja ugyanis, hogy mit, hogyan és miért tesznek. Nos, ezt a felfogást is elfogadhatatlannak tartom. Tulajdonképpen mit is jelent az, hogy „a gépi gondolkodás meghaladhatja az ember intellektuális plafonját"? Ha tán olyasminek gondolják ezt a fölényt, ahogyan a tanító a gyermekkel szemben fölényben van, akkor hibásan értik a dolgok lényegét, hiszen a tanító ugyancsak nem a geometria alkotója. A tudomány megalkotóinak a viszonya a többi emberhez, ez a dolog lényege; ez az analógiája a „gép-ember" viszonynak. Ez pedig azt jelenti, hogy a gép elméletalkotásra képes, vagyis sokkal szélesebb tartományban képes a jelenségeknek ebből vagy abból az osztályából kiválasztani az invariánsokat, mint az ember. Ashby eredeti megfogalmazása szerint az intellektuserősítő nem helyettesítené a tudóst, mivelhogy nem több információszelektornál, a tudós munkáját pedig nem lehet az egyszerű kiválogatásra redukálni. Magától értetődik, Ashby gépe a kiválasztandó szituációk elemeiként valóban jóval nagyobb számú alternatívát tudna felsorakoztatni és mérlegelni, mint amennyire az ember képes, s egy ilyen berendezés reális és hasznos is lenne, ámde csak olyan helyzetekben, amikor tulajdonképpen útvesztőbe kerültünk, és ki kell választanunk azt az utat, amely továbbvezet, az olyan helyzetekben azonban haszontalannak bizonyulna, amikor előbb azt kell kitalálni, hogy egyáltalán milyen utak is léteznek (pl. „a folyamatok kvantálásának útja"). Intelligenciaerősítőnk tehát még első lépésnek sem tekinthető azon az úton, amely a tudósok



alkotómunkáját automatizáló gép felé vezetne. Egy ilyennek a szerkezetét egyelőre még megközelítően sem tudjuk felvázolni, de azt legalábbis fő vonalaiban tudjuk, hogy mit is kell csinálnia a gnosztikai gépnek: bonyolult rendszerek elméletének megalkotásához a paramétereknek olyan nagy számát kell számításba vennie, amekkorával a jelenkori tudomány algoritmusai képtelenek megbirkózni. A fizikában a jelenségek egyes szintjeit elkülönítve lehet szemlélni (atomfizika, magfizika; szilárdtest-fizika, mechanika). A szociológia területén ez nem lehetséges, minthogy ott különféle (elkülönült-egyedi, plurálistömeges) szintek váltakozva bizonyulhatnak vezető jellegűeknek, vagyis olyanoknak, amelyek meghatározzák a rendszer dinamikus trajektóriáját. A fő nehézség tulajdonképpen a számításba veendő változók mennyiségében rejlik. Annak a „gnosztikai gépnek", amely képes lenne megalkotni „a társadalmi rendszer elméletét", a változók óriási számát kellene figyelembe vennie, ebben különbözne ez a folyamat az általunk ismert fizikai formalizmustól. Tehát a „gnosztikus alkotó" kimeneténél olyan elméletet kapnánk, amely egész egyenletrendszerrel kódolt formát öltött magára. Vajon képesek volnának-e az emberek bármit is kezdeni ezekkel az egyenletekkel? Az így kialakuló helyzetet talán jobban megérthetjük egy biológiai példán. Ha egy petesejt információs tartalma egyenlő holmi lexikon információinak mennyiségével, és ha a genotípus dekódolt információival töltenék meg a lexikon köteteinek lapjait, egy ilyen lexikont csak azért lehetne elolvasni, mert az olvasója ismeri a fizikát, a kémiát, a biokémiát, az embriogenezis elméletét, az önszervező rendszerek elméletét stb. Egyszóval ismeri a megfelelő nyelvet, és a nyelv alkalmazásának szabályait. A gép által „megszült" elmélet esetében nem fogja ismerni eleve sem a nyelvet, sem annak szabályait, hanem előbb mind a kettőt meg kell tanulnia. A kérdés tehát végső alakjában így hangzik: megtanulhatja-e ezt az olvasó?





Elmélkedéseinkbe ehelyütt belép az időtényező is, mert az szemmel látható, hogy a baktériumsejtnek az osztódásnál a benne rejlő és az aminosavak, illetve nukleotidok nyelvére kódolt egész információ elolvasásához sokkal-sokkal kevesebb időre van szüksége, mint amennyire nekünk lenne szükségünk ugyanennek az elolvasásához. Amíg mi „szemünkkel és agyunkkal" egyetlenegyszer átfutnánk a baktérium „képletesített és átkódolt szövegén", az alatt az időtartam alatt maga a baktérium több száz osztódáson megy át, mivel minden egyes osztódás során hasonlíthatatlanul nagyobb sebességgel olvassa „saját magát". A „társadalmi elmélet" esetében viszont - vagy immár általánosságban: valamely szokatlanul bonyolult rendszerében az olvasás időtartama akkora lehet, hogy az olvasó egyszérűen már csak ezért sem érti meg, hogy mit is olvas. Nincs ugyanis abban a helyzetben, hogy gondolatban műveleteket végezzen az egyenletek elemeivel: túlságosan is nagy hosszúságuk miatt kisiklanak figyelmének köréből, meghaladják emlékezetének lehetőségeit, igazi sziszifuszi munka elé állítják az olvasót, s ekkor a kérdés már így hangzik: vajon ezt a gép adta elméletet sikerülhet-e olyan alakra redukálni, amely eléggé egyszerű ahhoz, hogy az ember felfoghassa? Attól tartok, hogy ez nem lesz lehetséges. Ez persze nem jelenti azt, mintha a redukálás önmagában is lehetetlen volna, csupán az elméletnek az egyszerűsítések nyomán minden soron következő formája egyfelől még mindig túlságosan is távoli, még mindig nagyon is bonyolult lesz az ember számára az eredetihez képest, más felől pedig sokkal szegényebbé válik elemeinek elvesztése miatt. A gép tehát, amikor redukál, ugyanazt teszi, amit a fizikus, aki a középiskolai matematikaanyag szegényes fegyvertárára támaszkodva magyarázgatja nyilvános előadáson a gravitációs hullámok elméletét. Vagy azt teszi, amit az egyszeri bölcs, aki tudásra szomjas királyának egymás után szállított - először tevekaravánra rakott egész könyvtárat, majd öszvérre málházva





száz kötetet, végül pedig egy rabszolga által cipelt vaskos könyveket, mert a királynak a sorozatos „redukálás" után még mindig „túlságosan is bőven áradó" volt a tudás forrása. Ebből látható, hogy immár fölösleges megtárgyalnunk egy ilyen (harmadik) lehetőséget: c) A gép meghaladhatja az ember intellektuális plafonját, akár olyan területen is, amelyet az ember még képes, akár olyan területen, amelyet már nem képes felfogni. Ez a lehetőség azonban már a második feltevés megcáfolásánál jelentkezett következményként. Valószínű, hogy ott, ahová az ember gondolatával maga is be tud hatolni, nem lesz szüksége a gépre másként, csak mint rabszolgára, aki a munkaigényes segédműveleteket végzi el helyette (a számolást, a kívánt információk beszerzését), tehát „emlékezetének kisegítője", „asszisztense lesz a szakaszonkénti műveletek elvégzésénél" stb. Ott, ahol az ember értelme már nem lesz elégséges, ahová az ember önmaga nem juthat el gondolataival, ott a gép látja el a jelenségek kész modelljeivel, kész elméletekkel. Itt merül fel a következő kérdés-antinómia: „Hogyan lehet ellenőrizni azt, ami ellenőrizhetetlen?" Lehetséges, hogy „antagonista" gépeket kell majd szerkeszteni, amelyek kölcsönösen ellenőriznék egymást (egymás működésének eredményeit). De mit tegyünk akkor, ha a kimeneteken egymásnak ellentmondó eredmények jelennek meg? Hiszen végeredményben tőlünk függ, hogy mit kezdünk a gépek által szült elméletekkel, különösen kiélezett helyzetben pedig akár tűzbe is vethetjük őket. Más a helyzet a kormányzógépekkel, vagyis azokkal, amelyek még a legvalószínűbb megtestesülései az Ashby-féle intellektuserősítőnek. Majdnem-emberi (kváziemberi) személyiséggel felruházott robotgépeket valószínűleg nem fogunk szerkeszteni, hacsak nem olyan célokkal, mint amilyeneket Fritz Leiber mutat be The Silver Eggheads c. könyvében, ahol még csodálatos bordélyházak is vannak, és bennük olyan elektronikus

hölgyek, akik „aközben" Bachot dúdolják orgonahangon vagy khiméra-farkuk van. Ehelyett majd létrejönnek és növekednek, terjeszkednek a termelést, az áruforgalmat, az elosztást irányító gépközpontok, és olyanok is, amelyek a kutatómunkát irányítják (koordinálva azoknak a tudósoknak a tevékenységét, akiknek munkáját annak korai fázisában - szimbiózis útján - kisegítő gépek mozdítják majd elő). Az ilyen helyi koordinátoroknak azonban felsőbbekre, mondjuk országos vagy kontinentális hatáskörű Összehangolókra lesz szükségük. S vajon ezek között elképzelhető-e konfliktushelyzet? A lehető legnagyobb mértékben. Konfliktusok támadnak majd beruházási, kutatási és energetikai téren, mert hiszen a különféle műveletek és lépések között mégiscsak el kell majd dönteni - az egymással kölcsönös kapcsolatban álló elemek egész hangyabolyára való tekintettel az elsőbbség kérdését. S az ilyen konfliktusokban majd döntéseket is kell hozni. Ez - tegyük hozzá gyorsan természetesen az emberek dolga lesz. Nagyon helyes. Minthogy azonban a megoldások irtózatosan bonyolult problémák megoldásai lesznek, ezért a Koordinátort ellenőrző emberek, ha tájékozódni akarnak az elébük táruló matematikai óceánban, kénytelenek lesznek más gépek segítségéhez folyamodni, mégpedig a döntésoptimalizálókhoz. Mindezek felett pedig ott van a közgazdaság globális aspektusa: mert a gazdasági életet is koordinálni, összehangolni kell. Az összplanetáris Koordinátor sem egyéb, mint gép, s mellette egy „tanács" működik, mely olyan emberekből áll, akik az egyes kontinenseken működő „ellenőrgép"-rendszerek helyi döntéseit ellenőrzik, vizsgálják felül. Hogyan teszik ezt? Úgy, hogy saját külön gépeik vannak az optimális döntések biztosítására, ún. döntésoptimalizálók. Nos és lehetséges-e, hogy az ő gépeik, amikor az ellenőrzés céljából megismétlik a kontinentális gépek műveleteit, más eredményeket adjanak? Bizony, nagyon könnyen lehetséges ez is, mivelhogy minden gép, mialatt elvégzi a lépéseknek azt a meghatározott

sorozatát, amelyből létrejön a feladat megoldása (bizonyára a szukcesszív approximáció módszerével, a fokozatos megközelítéssel, már csak a változók hatalmas száma miatt is), közben valahogyan elfogult - angol filozófiai tolvajnyelven használt kifejezéssel: „biased" - lesz. Tudjuk, hogy az ember elvileg képtelen bármiben is elfogulatlan lenni, de hát miért kell elfogulatlannak lennie egy gépnek? A dolog lényege az, hogy az elfogultság nem feltétlenül emocionális előítéletek eredménye: már akkor is felléphet a gépben, amikor az alternatívák konfliktust jelentő tagjainak a gép különböző „súlyt" ád. Lehetséges-e, hogy az ilyen esetek mérlegelésekor az egymástól függetlenül, egymással párhuzamosan működő gépek egymástól eltérő értékelést adjanak? Persze hogy lehetséges, hiszen ezek a gépek objektív okok miatt valószínűségi berendezések lesznek, és ezért nem is működhetnek egyformán. A vezérlés algoritmikus szempontból olyan lesz, mint egy „döntési fa", vagy inkább „döntési fák" rendszere: ellentétes kívánságokat, különféle törekvéseket, kínálatokat, érdekeket kell összeegyeztetni; nem lehet eleve olyan „árjegyzékét" összeállítani az összes lehetséges konfliktushelyzeteknek, hogy pusztán ennek a tételeire s az általa meghatározott „pontszámokra" támaszkodva, tekintet nélkül az alkalmazott valószínűségi módszerekre, sikerüljön ugyanannak a kormányzati problémának egymást követő több megoldása során pontosan azonos eredményekhez jutni. Ráadásul az eredmények különbözőségének foka természetesen a megoldandó problémák bonyolultságának is valamilyen függvénye. A helyzet talán világosabbá válik, ha arra gondolunk, hogy részben a játékelmélet nyelvén is leírható. A gép mintegy játékosnak tekinthető, aki egy bizonyos „koalíció" ellen folytat játszmát, a koalíció pedig óriási létszámú s legkülönfélébb termelő, piaci, valamint szállítási, szolgáltatási stb. csoportokból áll. A gép feladata, képletesen szólva, annak elérése, hogy a koalíción belül optimális egyensúly maradjon fenn, egyik „tagja" se rövidüljön meg a többiek miatt,

és ne is jusson nyereséghez a mások rovására. A koalíció ugyanis ebben a felfogásban egyszerűen az egész bolygó gazdasági életének egésze, amelynek homöosztatikusan s ugyanakkor „igazságosan és egyenletesen" kell fejlődnie, míg „a gépnek a koalíció ellen folytatott játéka" lényegileg abban áll, hogy a gép ebben a dinamikusan fejlődő gazdasági életben rendszeresen őrizze meg azt az egyensúlyi állapotot, amely vagy mindenkinek hasznot hoz, vagy legalábbis a veszteséget, ha már elkerülhetetlen, a minimálisra csökkenti. (Ún. minimax játék.) Mármost, ha a „koalíciónk elleni játszmát" egymás után különböző géppartnerek fogják játszani (még akkor is, ha mindegyik esetében a kiindulásnál a koalíció belső helyzete azonos), a legnagyobb mértékben valószínűtlen, hogy minden egyes játszmának pontosan egyforma lefolyása legyen, és mindegyik pontosan egyforma eredménnyel végződjék. Ez majdnem ugyanaz, mint az a követelmény, hogy különböző emberek, akik egymás után játszanak ugyanazon mester ellen sakkpartit, pontosan egyformán játsszanak, csupán azért, mert mindegyiknek ugyanaz a személy az ellenfele. Ezek után mit tegyünk azoknak a gépeknek ellentmondó „értékeléseivel", amelyeknek az volna a feladatuk, hogy kisegítsék az embert a helyi koordinátorok vitájának eldöntésében? A végtelenségig nem lehet folytatni a leírt eljárást ez regressus ad infinitum 28 lenne, valamit tenni kell. De mit? A helyzet ilyennek látszik: vagy az elektronikus koordinátorok képtelenek több változóval operálni, mint az ember, s akkor egyáltalán nem érdemes ilyeneket szerkeszteni - vagy képesek rá, és akkor az ember már nem tud maga „tájékozódni" az eredmények között, vagyis nem tud a géptől függetlenül, „a helyzetről alkotott saját véleménye alapján" dönteni. A koordinátor megbirkózik a feladattal, az „ellenőr"ember azonban valójában semmit sem ellenőriz, csak képzeli ezt magáról. Hát nem világos? Az a gép, amelynek segítségéhez az ember-„ellenőr" folyamodik, bizonyos értelemben a koordinátor



hasonmása, s az embernek ebben a helyzetben csak a kifutó szerepe jut, aki az információs szalagot az egyik helyről a másikra szállítja. Ha pedig a két gép nem egyforma eredményt ad, akkor az ember nem tehet egyebet, mint fej vagy írás alapon választ; a „legfőbb felügyelőből" a véletlen választás eszközévé lett! Tehát ismét, s méghozzá a csupán kormányzógépek esetében, olyan helyzetbe kerültünk, ahol amazok „tehetségesebbek" az embernél. Prima facie 29 ezt meg kellene tiltani nekik, pl. egy ilyenfajta rendelet alapján: „Tilos olyan koordinálógépeket építeni és használni, amelyeknek információfeldolgozó képessége megakadályozza, hogy az ember-„ellenőr" érdemben felmérhesse működésük eredményeit." Ez azonban merő fikció lenne, mert amikor a szabályozást igénylő gazdasági folyamatok dinamikája a koordinátorok további fejlesztését fogja követelni, akkor át kell majd lépni az emberi képességek határát, s mi ismét antinómia előtt állunk. Úgy tűnhet, hogy tán ködösítéssel, misztifikációval foglalkozom? Elvégre, ma minden ilyen gép nélkül is boldogulunk! Hát igen, ámde mi - a jövőéhez képest - még igen egyszerű társadalomban élünk. A miénkhez hasonló, viszonylag primitív és a jövőbeli igen bonyolult társadalom között többékevésbé akkora a különbség, mint egy klasszikus értelemben vett gép és egy élő szervezet között. A klasszikus értelemben vett gépekben és az „egyszerű" civilizációkban különböző fajta öngerjesztő rezgések ébrednek, a paraméterek ellenőrizhetetlenül eltérhetnek a normáktól, ami hol gazdasági válságot, hol éhínséget, hol pedig holmi Thalidomid-mérgezést vált ki. Hogy felfoghassuk, miként is működik egy bonyolult gép, meg kell értenünk a következőket: mozogni, járni, beszélni, egyszóval élni azért tudunk, mert a másodperc minden töredékében testünk billiónyi pontjában egyszerre vágtatnak „libasorban" oxigénmolekulákkal terhelten a vörös vértestek hadai, mert testünknek billiónyi sejtjeiben további billiónyi más folyamat



játszódik le, féken tartva a részecskéknek az anarchikus hőkáosz felé irányuló, szakadatlan Brown-mozgását, ráadásul milliárdnyira rúg az olyan folyamatok száma, amelyeket szűk paraméterhatárok közt kell tartani, mivel ha kiszabadulnak ezek közül a határok közül, nyomban megkezdődik az egész rendszer dinamikájának széthullása. Minél bonyolultabb egy berendezés, annál totálisabbnak kell lennie a szabályozásának, annál kevésbé engedhető meg a paraméterek helyi ingadozása. Vajon az agyunk úgy uralkodik a testünkön, mint egy regulátor? Ez vitathatatlan. Vajon mindegyikünk ura-e a saját testének? Csak a paraméterek igen szűk határai között - minden egyebet az előrelátó természettől „kapunk". Ámde senki sem adhatja nekünk, azaz senki sem vállalhatja helyettünk a nagyon bonyolult társadalmi rendszer szabályozását. A Wiener által említett veszély abból áll, hogy az olyan helyzethez, amelyben már „intellektronikus támogatásra" van szükségünk, fokozatosan, észrevétlenül juttat el bennünket a fejlődés, s abban a pillanatban, amikor már kezdjük elveszíteni az általános áttekintést, és ezáltal az ellenőrzés is kezd kicsúszni a kezünkből, nem fogjuk tudni megállítani a civilizációt úgy, mint holmi órát - annak tovább kell „járni". De vajon „magától" fog-e járni, úgy, mint idáig? Nem feltétlenül. Vannak a homöosztatikus értelemben vett fejlődésnek negatív aspektusai is. Az amőba sokkal kevésbé érzékeny az időleges oxigénhiányra, mint az agy. A középkori városoknak csak vízre és élelemre volt szükségük, a jelenkori város pokollá válik, ha megszakad az elektromosenergia-ellátása, ahogy ez néhány évvel ezelőtt történt Manhattanben, amikor a felhőkarcolókban megálltak a liftek, a föld alatt pedig a metrószerelvények. A homöosztázis kétarcú: az egyik oldalon növekszik a külső természetes okok által kiváltott zavaró tényezőkkel szembeni érzéketlensége, de ezzel együtt megnövekszik a belső, magának a rendszernek (szervezetnek) a rendezetlenségéből fakadó zavarokkal szembeni érzékenysége.

Minél inkább mesterséges a környező közegünk, annál inkább függünk a technológiától, annak megbízható voltától, vagy kordából való kitöréseitől, ha ezt a viselkedést megengedi. Márpedig az ilyen kitörést megengedheti. Az egyénnek a zavarokkal szembeni ellenállóképességét is a maga kettős jellegében kell vizsgálnunk: mint elszigetelt elemét, vagy mint a társadalmi struktúra elemének ellenálló képességét. Az a zavaró tényezőkkel szembeni ellenállás", amelyet Robinson Crusoe tanúsított, annak az információs „előprogramoztatásnak" volt az eredménye, megnyilvánulása, amelyet a saját társadalmában kapott (mielőtt a lakatlan szigetre került volna „elszigetelt elemként"). Analóg ezzel a helyzettel az az injekció, amely az újszülöttnek egész életére meghatározott immunitást adva, megnöveli annak mint elszigetelt elemnek kimondottan egyéni zavarokkal szembeni ellenállóképességét. Ezzel szemben minden olyan esetben, amikor az ilyen beavatkozásoknak meg kell ismétlődniük, a társadalmi kapcsolatoknak kell kifogástalanul működniük: ha tehát a szívelégtelenségben szenvedő beteget a bőre alá beültetett szerkezet, a pacemaker menti meg a haláltól, utánozva és helyettesítve az idegimpulzusokat, akkor a betegnek e szerkezethez rendszeresen meg kell kapnia az energiautánpótlást (telepet). Így hát egyfelől a civilizáció megmenti az embert a haláltól, de másfelől fokozottan függővé teszi saját hibátlan működésétől. Földünkön az emberi szervezet maga szabályozza a csontokban levő mész és a vérben levő mész kölcsönös viszonyát, a világűrben azonban, ahol a súlytalanság állapotában a mész a csontból kiválasztódik a vérbe, a természet helyett már nekünk magunknak kell a kalcium-háztartásunk szabályozásába beavatkoznunk. A történelemből ismert társadalmi formákban nemegyszer volt tapasztalható a homöosztázis hirtelen megbomlása, ezeket egyaránt előidézhették külső zavaró tényezők (járványok, természeti katasztrófák), de belső okok is. A homöosztázis e zavarainak tisztán leíró katalógusát képviselik a

történelmi krónikák. A társadalmi struktúrák ellenállása az ilyen megrázkódtatásokkal szemben különféle volt, és némely esetben a homöosztatikus egyensúly zavara az egész rendszert kilendítette a stabilitás kereteiből, ki, a visszafordíthatatlan változások szférájába, s ezzel az egész struktúra forradalmi megváltozását idézte elő. Az emberek azonban mindig társadalmi viszonyokban álltak a többi emberekkel, vagy saját maguk irányítottak, vagy őket kormányozták, zsákmányolták ki, tehát bármi történt is, az az emberi cselekvésekből fakadt. Bár az is igaz, hogy ezek a cselekvések az egyének és a csoportosulások fölött álló meghatározott erőkben tárgyiasultak meg; a hasonló anyagiinformációs kapcsolatok különböző formákat öltöttek; s a társadalmi stabilizáció másodrangú periferiális emelői, támaszai is működésbe léptek, kezdve az egyik legrégibbel: a családdal. A technológia fejlődésének mértékében növekszik a szabályozandó folyamatok bonyolultsága, s ezért irányításukhoz végül is szükségszerűvé válik az emberi agynál nagyobb változatosságot mutató regulátorok alkalmazása. Alapjában véve ez a társadalmi rendszertől független (meta-formációs) probléma, mert ennek szükségességét egymástól eltérő társadalmi rendszerű országokban is érezni kezdik, mihelyt a technoevolúciónak eléggé magas fokára jutottak el. S ekkor az „embertelen", vagyis nem emberekből álló regulátorok minden valószínűség szerint jobban meg tudnak majd birkózni a feladatokkal, mint az emberek, tehát a technológia fejlődése e téren is jelentősen tényezője lesz a „struktúra tökéletesedésének". Ráadásul teljesen megváltozik a pszichológiai helyzet, mivelhogy más dolog azt tudni, hogy azokból a viszonyokból, amelyekbe az emberek szükségszerűen lépnek egymással, dinamikus-statisztikus törvényszerűségek születnek, amelyek nemegyszer egyének, egyes csoportok vagy egész osztályok érdekeiben működnek, és egészen más dolog azt tudni, hogy sorsunk egyszerűen kicsúszik a kezünkből, és ezért „elektronikus gyámunkra" bízzuk magunkat. Ekkor ugyanis olyan

különleges állapot jön létre, amelynek biológiai hasonmása annak az embernek a helyzete volna, aki annak tudatára ébred, hogy testének valamennyi életfolyamatát nem ő maga, nem agya, nem a rendszer belső törvényszerűségei irányítják, hanem valamilyen külső központ, mely minden egyes sejtjének, enzimjének, idegszálának, teste minden molekulájának előírja az optimális működését. És még ha az ilyenfajta szabályozás (mondjuk) még tökéletesebb is lenne annál, mint amelyet természetes úton a „szervezet szomatikus bölcsessége" valósít meg, és távlataiban több erőt, egészséget és hosszabb életet helyezne kilátásba, azzal mégis nyilván mindenki egyetért, hogy a mi emberi természetünk felfogásában „természetellenesnek" éreznénk. És bizonyosan ugyanezt lehet elmondani - a hasonlattól visszatérve témánkhoz a „társadalomnak intellektronikus társadalmi koordinátoraihoz való kapcsolatáról is. Minél inkább megnövekszik majd a civilizáció belső struktúrájának bonyolultsága, annál nagyobb mértékben kell majd (egyre több területen) a homöosztázis éber fenntartása végett ilyen regulátorokat alkalmazni a szigorú ellenőrzésre és beavatkozásra. Szubjektíven azonban az ilyen folyamat olybá tűnhet, mintha az az említett gépek „telhetetlenségének" volna a megnyilvánulása, amint egymás után vonják saját uralmuk alá a lét mind újabb, korábban kimondottan emberi területeit. De hiszen nem valami „elektronikus istenekkel" állunk szemben, nem is valami ilyenfajta uralkodókkal hanem csak berendezésekkel, amelyek kezdetben csak elszigetelt és különlegesen fontos vagy bonyolult folyamatok vigyázására voltak hivatva, lassanként azonban, a sajátos evolúció folyamán, már-már az egész társadalmi dinamikára kiterjesztik gyámkodásukat. És ezek a berendezések - e szavaknak valamiféle antropomorf értelmében - nem igyekszenek majd „uralmuk alá hajtani az emberiséget", hiszen nem személyek, tehát híjával vannak az egoizmusnak és hatalomvágynak, hiányoznak belőlük azok a tulajdonságok, melyeket - e fogalom értelmében - józanul

szintén csupán „személyeknek" lehet tulajdonítani. Magától értetődik, hogy az emberek kezdhetik megszemélyesíteni ezeket a gépeket, olyan „törekvéseket" és „érzéseket" tulajdonítva nekik, amelyek hiányoznak belőlük, azonban ez már mitológia lenne, csak éppen már új, az intellektronikus korszak mitológiája születne meg ily módon. Én egyáltalán nem kívánom demonizálni ezeket a személytelen reguláló gépeket, csak felvázolom azt a furcsa helyzetet, amelyben a Senki - mint Polüphémoszhoz a barlangjába - belép hozzánk, ezúttal azonban a hasznunkra. A végső döntések joga és hatalma egyszer s mindenkorra megmaradhat az ember kezében - de hát mi ebben a haszon, amikor az ilyen szabadság felhasználásának kísérletei azt mutatják majd, hogy a gépek eltérő döntései - ha ilyenek egyáltalán volnának - hasznosabbak lehetnének, hiszen a gépek a döntésükben sokkal több tényezőt vehetnének figyelembe. A gépek sokoldalúsága fejlettebb az emberénél. Néhány fájdalmas lecke után az emberiség könnyen átalakulhatna olyan szófogadó gyermekké, aki mindig engedelmeskedik a - Senki adta jó tanácsoknak. E változat értelmében a Regulátor sokkalta gyengébb, mint a „Fejedelem" variánsban volt, hiszen most soha semmit és semmikor sem parancsol, hanem csak tanácsol - de vajon e gyengeségéből tudunk-e majd erőt meríteni?



3. Itt az ideje, hogy e fejezetünk címének megfelelően, belemélyedjünk abba a problémába, amelyhez képest csupa említésre sem méltó semmiség, igazi gyerekjáték minden más berendezés, amit e könyvben tárgyalunk - még azokat is beleszámítva, amelyek világok teremtésére is képesek. Mindeddig elkerültük ezt a témát, annál a józan óvatosságnál fogva, amelyet nem szabad azonosítani a félelemmel, jóllehet a tisztesség megkívánja annak beismerését, hogy a félelem közeli rokona a bennünket hallgatásra intő okoknak. Egyébként azt a problémát, amelybe sajnos kénytelenek leszünk elmélyedni, már többször is







megközelítettük, de az utolsó pillanatban mindig kitértünk előle, és úgy tettünk, mintha nem is vennénk észre azt a szakadékot, amelybe belepillantani csak most merészkedünk. Azért fecsegünk ennyit, hogy előkészítsük az olvasót a Szfinxnél is titokzatosabb rejtéllyel való párharcra. Mégpedig - mondjuk ki végre - a jelentés problémájával való küzdelemre kell felkészülni, a feneketlen szakadékok legmélyebbikével kell megvívni a harcot. Valóban általános előny származnék belőle, ha sikerülne teljes egészében megkerülnünk ezt a problémát, de mégsem tehetjük, mert elállja az utunkat, az agyfolyamatok modellezésének útját, és semmiképp sem hagyja, hogy kikerüljük. A kibernetikát megelőző korszakban lehetséges, hogy sikerült volna elérnünk azt, ha szilárdan kitartunk a konstruktőri állásponton, hogy véges-végig egyetlen szót se szóljunk a jelentésről . Ez ma már lehetetlen. Az említett régi szép időkben a nyelv logikai rekonstrukciójával, tehát a formalizálásának műveleteivel foglalkozó személyeket olyan ártalmatlan csodabogaraknak tekintették, akiknek munkájára az égvilágon senkinek sincs szüksége - így hát minden olyan nekibuzdulásukat és kijelentésüket, amely szerint ők a megismerésnek tényleges eredményt hozó eszközeit alkotnák meg, elnéző vagy gúnyos megjegyzések kísérték, és megkérdezték tőlük: tulajdonképpen mi az a reális , amit ti tettetek? A kifogásokat és megjegyzéseket valahogy ilyen aforisztikusan foglalták össze: „Ha van szárnyatok, akkor miért nem repültök ?" Valójában senki, a fizikusokat is beleértve, egyáltalán nem sietett, hogy megpróbálja használni azt a nyelvi rekonstruálást, amelyet az akkoriban logisztikusoknak [???], vagy inkább logikai empiristáknak nevezett személyek lépten-nyomon népszerűsítettek. Mintegy harminc esztendőnek kellett eltelnie, amíg végre kiderült, hogy munkásságuk nagyon is hasznot hajtó. A mondatok kiszámításának nyelvére, a logikai szemantikára és általánosságban az egész matematikára rávetették magukat a







mérnökök - a számítógépek konstruktőrjei; ez nagyjában ugyanabban az időben történt, amikor Boole-nak a keletkező kommunikációelmélethez nélkülözhetetlen munkáiról is kezdték lerázni a port. Újból bebizonyosodott, hogy még az olyan elméleti munka is, amelynek természettudományos mondanivalóját keletkezésének idején általánosan képzelgésnek minősítették, előbb vagy utóbb valamely újfajta technológia megvalósításához rendkívüli mértékben szükségessé válik. Ugyanakkor azonban azok a mérnökök, akik egyik napról a másikra lelkesen kezdték hallgatni az üres előadótermekhez szokott professzorokat, az egzakt iskolák filozófusaitól - tán nem is nagyon tudatosan, először ártatlan formákban - valami olyan kísértetet örököltek, amelyet addig azok tiszta logikából felépített erődjük pincéjében hermetikusan elzárva tartottak. Nem is sejtették, hogy az információs struktúrákat a leltáruknak egész, részint nem is óhajtott gazdagságával együtt veszik birtokukba. Azután hamar ráeszméltek, mert őket is rémítgetni kezdte a jelentés kísértete, amellyel addig magányosan birkóztak a filozófusok; gyűrve, gyömöszölve igyekezték különféle módokon béklyóba verni, közben pedig az veri béklyóba őket. A jelentés jelentéséről már könyvtárakat írtak össze. Azt azonban, hogy mi is az voltaképpen, senki sem tudja olyan egységes értelemben, amilyenre a konstruktőrnek szüksége volna ahhoz, hogy ne csak a meghatározását adhassa meg (ilyen definícióknak se szeri, se száma), hanem egy olyan rendszert is képes legyen megszerkeszteni, amely úgy viselkedjen, mint a jelentést megértő lény. A jelentés valóságos istencsapás a strukturális nyelvészet meg a kibernetika számára, nem is szólva a filozófusokról, akiknek valóban mindig töméntelen sok gyötrelmet okozott, akik azonban már mégis beletörődtek létezésébe. Bárkinek, akinek bármilyen köze van is, szakmájánál fogva a nyelvtudományhoz - feje felett, mint Damoklész kardja, ott függ a jelentés problematikája.





Bárhol üti is fel fejét a jelentés, minden pontos és egzakt munka egyszeriben lehetetlenné válik; nyomában kúsznak a végtelenség, a bizonytalanság, a határozatlanság lázálmot keltő rémei és mindennemű kvantálási, lépésenkénti, precíziós eljárás belevész az átkos elmeelsötétülések mocsarába ezért számtalan sok olyan műfogást dolgoztak már ki, amelyek hivatva volnának elébe vágni e kísértetnek, hogy ne tudjon benyomulni oda, ahol a szabatosság mindenek fölötti követelmény. Különféleképpen jártak el. A legtöbb sikert talán még a matematikusok aratták, akik saját rendszereikből kikergették ezt a démont, és minden reteszt rázártak az ajtóra, amely mögött ott áll, kijelentve, hogy az, a'mivel ők foglalkoznak, semmit sem „jelent", és csupán egy furcsa fajtája a szórakozásnak, olyan játék, mint a jelek tologatása a papíron, és ezeknek a jeleknek önmagukon kívül senkihezsemmihez sincs közük. Meg kell jegyeznünk mégis, hogy korunk egyik legragyogóbb elméje, Gödel a teorémájával bebizonyította, milyen tökéletlenül lehet csak a jelentést száműzni a matematika területéről, éppen azért, mert magát a matematikát sem lehet majd a maga egészében formalizálni. Mert a matematikában is ott kísért az említett szellem, csak éppen nagy távolságban, a legmesszebb látóhatárán bolyong, és inkább csak a matematika filozófusait, a matematikusokat rémítgeti. Ezalatt az egyik tisztán egzakt matematikai irányzat hívei, az intuicionisták még meg is próbálták némiképp az ördög kezessé tételét - bár ezeket a próbálkozásokat nem túlságosan nyíltan tették, s a szellemidézők nagyon is óvatosan viselkedtek. A konstruktivisták azonban, a formalistákkal együtt még így is azzal vádolják az intuicionistákat, hogy az ördöggel cimborálnak, és ezt minden alkalommal az orruk alá is dörgölik. A logikai empiristák, a fizikalisták, s végül a behaviouristák ugyancsak a legkülönfélébb ördögűzésekkel próbálták a jelentést kiszorítani, vagy pedig tortúráknak vetették alá, kínpadra vonták, megfosztották mindenféle általánosan elfogadott attributumától,





és abban reménykedtek, hogy e gyötrelmektől a démon elerőtlenedik, s többé nem fogja aláásni rendszereik eleganciáját; azután kifejtették, hogy mit is jelent a jelentés az ő álláspontjuk szerint, ezzel pedig irgalmatlanul „lefejezték" mindazt, ami nem fért bele az ő önkényes, de megmentőnek szánt meghatározásukba. És valóban sikerült felépíteniük sok olyan sudár épületet, amelyekből a jelentés problémája teljesen hiányzik, és olyan illedelmes hallgatással, kulturált hallgatással kerülik el, ahogyan jobb társaságban az „illetlen" témákat szokás elkendőzni. Mindezt természetesen helyesen kell értenünk. Mint ismeretes, a logikai és a logikai szemantikai tankönyvekben szerepelnek azok a János vagy Péter nevű személyek, akik időről időre ilyen típusú ítéleteket fejtenek ki: „London Anglia fővárosa" vagy: „Esik a hó." Igazak-e vagy valótlanok-e ezek az ítéletek? - erről csak azért beszélhetünk, mert a logikai szemantikában a jelentésnek egyáltalán nem az a funkciója, mint a köznapi nyelvben; néhány igen tehetséges tudós, Tarskival az élen „metalingua" nyelveket és egyéb kitűnő apparátusokat hozott létre, amelyek megengedik, hogy most már minden félelem nélkül kimondhassuk, hogy az „Esik a hó" ítélet akkor és csak akkor igaz, amikor valóban hull a hó. Hasonló a helyzet ahhoz, mint amikor társaságban arról beszélgetnek, hogy Mr. Smith nőül veszi Miss Brownt, és a jelenlevők készséggel megtárgyalják ennek a témának minden részletét, csak éppen az ilyen események egyik leglényegesebb anyagi-testi vonatkozását kerülik meg teljességgel - ugyanis a jó társaságban senki sem meri megkérdezni, hogy hát: „Tulajdonképpen hogyan is fogja az a Mr. Smith azt a Miss Brownt...?" (Aminthogy én sem merem leírni.) Azoknak a pornográfusoknak a szerepét, akik az ilyen szerfölött illetlen kérdéseket fel is teszik, a formális rendszerek kritikusai játsszák, mint pl. Taube, akinek óhaja szerint János vagy Péter ne azt mondja, hogy: „Esik a hó", hanem más ítéletet,



olyasvalamit, mint az, hogy: „Isten létezik"; az ilyen ítélet csak akkor lehet igaz, ha Isten valóban létezik, ámde nincs a világon olyan tény vagy olyan szituáció, amely tény vagy szituáció és az említett ítélet között a formális egyenértékűség (ekvivalencia) viszonya lenne megállapítható. A továbbiakban pedig ezt mondja Taube: „Ha Tarski azt felelné, hogy a formális egyenértékűség nem az ítélet és a tény, hanem az egyik nyelv mondata és a másik nyelv mondata közt áll fenn, akkor ezzel egyetérthetnénk. Nehéz azonban megérteni, miért merőben formális s miért nélkülözi a szemantikus értelmet (significance) az az egyenértékűség, amely egyugyanazon nyelv mondatai közt áll fenn, míg az egyik nyelv mondata és a másik nyelv mondata közt fennálló egyenértékűségnek megvan az ilyen (értelmi) tartalma (content). Vagy Tarski érvelése az, ami merőben formális, vagyis definíciójánál fogva igaz, és ez esetben semmiféle szemantikus tartalma sincs: vagy a tények halmaza és egy tetszés szerinti nyelv kísérlettel bizonyítható kapcsolatára vonatkozik, akkor pedig valóban van szemantikus tartalma, de olyan, amely minden formális rendszer keretein kívül esik még akkor is, ha igénybe vesszük a metalinguák véget nem érő hierarchiáját." Az, hogy egy társaságbeli beszélgetést a fent említett helyzettel hasonlítottunk össze, egyáltalán nem tréfa volt: a valóságban mindkét esetben megtörténik ugyanis egy kényes kérdés elhallgatása, csak éppen az egyik esetben ez a kérdés szexuális természetű, a másik esetben viszont ismeretelméleti, azaz episztemológiai jellegű. A legokosabb neopozitivisták egyike, Eino Kaila, a nyelvészetben uralkodó állapotokat igen sikeresen hasonlította a jéghegyhez, mivel annak csak kicsiny része emelkedik az óceán felszíne fölé; a jéghegy látható része alatt, a vízben, az óceán homályában merülnek el a láthatatlan jégtömegek, ehhez hasonlóan, az alapvető nyelvi formák a mélybe nyúlnak, a „lelki élet homályába", míg a felszíne fölé a kristálytiszta formalizált konstrukciók emelkednek ki. És bármit





válaszoljon is Taubének akár Tarski, akár a logikai szemantika bármelyik szakértője, nem lehet kétséges, hogy bármely formális eljárás nem egyéb, mint holmi beszúrás , amely egy nem formális kezdet és egy nem formális vég közé illeszkedik be; vagyis elődje és utódja nem formális elem. Először ugyanis a tudós kigondol valamit, aminek értelmi tartalma van, s ezután kezdődik a formalizálás munkája, midőn pedig ez a munka befejeződik, eredményei ismét érthetőeknek bizonyulnak (legalábbis a szakembereknek). E közbülső tag különválasztása, bár megengedett, mégis mindig különválasztás, és mit sem segítenek azok a bizonygatások, amelyek azt állítják, hogy azoknak a jeleknek a leírásakor, amelyekből a formalizált érvelés összetevődik, a szemantikus nem gondolt semmi olyanra, ami „jelent" valamit, és hogy magát ezt a következtetést még az értelmetlen gép is le tudná vonni. Azért nem segítenek, mert a gépben ez a különválasztott „beszúrás" működik, ám ennek kezdete és vége nem a gépben, hanem az emberi fejben van. Azt állítani, hogy csupán a formalizált tag a „lényeges", ugyanaz, mint azt bizonygatni, hogy mindaz, ami a jegyesek közt az esküvő előtt történt, és ami az esküvő után a házasfelek között történni fog, egyáltalán „nem számít", mert a lényeg maga az esküvő, amely nem csupán az egyetlen illedelmes téma, hanem a házastársi élet egész jelentése erre redukálódik, ez testesíti meg azt. Mármost a formális következtetés nem formális kezdete és vége megmutatja, mennyire illuzórikus volt az egzaktságok rajongóinak az a kísérlete, hogy életterükből kiűzzék a jelentést, és mennyire hasonló az ilyen tisztogatási akció ahhoz a patkányirtáshoz, amikor először seprűvel kikergetjük a patkányokat a szobából, majd körülnézünk bent, és sugárzó arccal kijelentjük, hogy itt bizony egyetlen egy patkány sincs. Mit számít az, hogy a szobában nincs belőlük egy sem, amikor ott nyüzsögnek az ajtó előtt: és ugyanígy a formális rendszerben

ugyancsak nincs jelentés , de viszont ott tolakszik körülötte körben-karikában, és bár nem tud bejutni a középre, aminthogy az ördög sem tud belépni a szentelt krétával meghúzott körbe, mi azonban jól tudjuk, hogy nem bírjuk ki egy örökkévalóságig a kör belsejében való kucorgást, hanem előbb-utóbb ki kell lépnünk belőle, és találkoznunk kell a ránk leselkedő démonnal. No de hát a mérnökök nem is tudnak megmaradni a formális rendszerek szentelt krétáival megvont sáncai között, ők ugyanis empirikusan akarnak eljárni, és hiába hajlandó a logikaprofesszor akár életfogytiglan megmaradni ebben az ostromzárban, őket, a mérnököket a legkevésbé sem vonzza az ilyesmi. A mérnökök abban a meggyőződésükben, hogy a matematika formális rendszereit odáig lehet „szabatosítani", ahol már véges automaták alakjában testesülhetnek meg, számítógépeket építenek. Amikor azonban már fordítógépeket akarnak szerkeszteni hasonló módszerrel, akkor nehézségekkel találják magukat szemben. A nehézségek abban a mértékben növekednek, ahogyan a fordítás algoritmusa fejlődni és bonyolódni kénytelen, ha a gépnek a nyelvben tényleg előforduló mondatokat kell tolmácsolnia, és nem olyanokat, amelyeket a legnagyobb gonddal, mint a lehető legegyszerűbbeket választottak ki, mint pl. azt, hogy: „Esik a hó." A kiűzött démonok bosszúja rettenetes. A szemantikusok hajlanak arra, hogy a jelentést a szinonimarendszerre egyszerűsítsék le, főként gyakorlati célok érdekében; a „ház" szó jelentése: „épület", igen ám, de itt a következő mondat: „szellem hatalmas, de porhüvely gyarló", s ezt a gép így fordítja: „a spiritusz erős, de a hús romlott". Kétségtelen, hogy a nyelvet elválasztani a jelentéstől rendkívül hasznos is lehet; enélkül sose jött volna létre az információelmélet; de a nyelvet csak akkor szabad gyökeres sebészeti beavatkozásnak alávetni, ha kereken kimondjuk, mit is csinálunk; be kell vallanunk, hogy amputáljuk a közönséges szemantikát - nem bevallani ugyanis egyszerű struccpolitika, amelynek következményei azután az ártatlan konstruktőrökre





ütnek vissza. És sok szakember mégis úgy tesz, mintha a jelentéstől megfosztott nyelvvel - az ő csontváz-preparátumukkal - „mi sem történt" volna; no persze, tudós emberek lévén, nagyon jól tudják, hogy sem a dedukció útján nyert, sem a közönséges nyelvet nem lehet a végletekig formalizálni, és mégis ezt teszik, abban a feltevésben, mintha a „nem lehet mindvégig" és az „egyelőre lehet" közt elegendően tágas térség nyílnék ahhoz, hogy benne hosszan és buzgón ügyködjenek. Sőt még többre is jogot formálnak. Minthogy a formalizált nyelv területéről képtelenek közvetlenül eljutni a reális világ területére, ezért csapdákat állítanak ennek a világnak: formalizálják, de rejtett módon, s közben különféle módokon ismételgetve az „empirikus" szót, ún. „modell-univerzumokkal" operálnak, s ezeket saját nyelvi rendszereiknek rendelik alá. De még ez is, természetesen igen hasznos tevékenység lehet, ameddig az ember tisztában van vele, hogy mit is tesz tulajdonképpen; ámde az ilyen személyek lélektanilag többékevésbé érthető okokból olykor megfeledkeznek magukról, és ha műveiket olvassuk, akkor az az érzésünk támad, hogy ők ugyanabban az értelemben tartják a saját modelljeiket empirikusoknak, ahogyan empirikus a Wilson-féle ködkamarával dolgozó fizikusok tevékenysége. Tisztán kell látni azonban, hogy a mi mostani következtetéseinknek igen-igen kevés közük van holmi „antiformalista" doktrínához, egy ilyen doktrína ugyanis több volna a vétségnél: hiba volna. Tisztában kell azonban lennünk azzal is, hogy milyenek ezek a határok, amelyek között engedélyezett a mozgásunk. Úgy látszik, ezek a határok könnyen áthághatók; a játékelmélet témakörében már ma hónapokra bele lehet süllyedni a megjelent hatalmas munkákba, hogy aztán végre az ötvenediknél és annak is egyik legutolsó lapján felfedezzük azt az apró betűvel kinyomtatott lábjegyzetet, amely közli, hogy a játékelméletet valamennyi terjengősen felépített elméletével





egyetemben sajnos a világ egyetlenegy reális szituációjában sem lehet felhasználni, mivelhogy ezek a reális szituációk egytől egyig mind sokkal bonyolultabbak, mint bármilyen konstrukció, amit eddig a játékelmélet produkált. Ugyanekkor a népszerű feldolgozásokban már hadviselő stratégiai gépezetekről is olvashatunk stb. stb. Hogy mármost visszatérjünk a jelentés jelentéséhez: egy bizonyos angol filozófus pontosan ezzel a címmel - The Meaning of the Meaning - adta ki munkáját, amelyben a jelentés szónak mintegy 36 különféle jelentését sorolja fel. Az „elhallgatás elvének" Taube-szerű kritikusai nem sokat segítenek rajtunk akkor sem, amikor a kritikáról a konstruktív programra térnek át olyan filozófusokra hivatkoznak ugyanis, mint Whitehead, pedig ő olyan „őserdőkbe" vezet el bennünket, ahol szó sem lehet a világon semmi empirikus bebizonyításról. Ezekben a sűrűségekben a platóni ideák és más szellemek tévelyegnek, és noha Ashby kitart a mellett, hogy a kibernetika a szellemekkel legalábbis a szabályosan kísértőkkel - meg tud birkózni, itt még a kibernetika is erőtlenné válik. Amint most már az eddigiek alapján kitalálható, a konstruktőröknek nem valami irigylésre méltó a helyzetük. Az a segítség, amelyet a deduktív rendszerek anatómusaitól kellene kapniuk, nem tart ki eléggé sokáig; a konstruktőrök azt követelik, hogy termelési recepteket, de legalább véges direktívákat közöljenek velük, mert elvégre gépeiket igazán nem tömhetik meg olyan végtelenségekkel, amilyeneket vitathatatlanul még az emberi agy sem tartalmaz, amelynek „másolataivá" kellene ezeknek a gépeknek válniuk. A jelentés definíciói a szinonimika keretében teljességgel elégtelenek: az ignotumot 30 az ignotummal magyarázzák. Azok a közhasználatú definíciók, amelyek szerint a jelentés valami kapcsolat, viszonylagosság, hozzárendeltségi viszony, jelképes funkcionálás eredménye, jelölt szituáció, alárendeltségi viszony, tükröződés - semmit sem adnak a

konstruktőröknek, hiszen ezek nem is azt szeretnék végleg megtudni, hogy mi is az a jelentés , mint inkább azt, hogy hogyan lehet elkészíteni (utánacsinálni). Hajlandóak akár le is mondani az „abszolút pontos", „végleges" ismeretről - egy munkahipotézis kedvéért, de olyanért, amelyet a gyakorlatban lehetséges ellenőrizni és igazolni. A „vizuális képek felismerésének" semmiféle általános elmélete nem létezik, de vannak már olyan gépek, amelyek (igaz, nehezen) felismernek ilyen képeket, és olyanokat is akarnak építeni, amelyek „értelmesen" viselkednének. Egyelőre azonban a nyelv formális és értelmi partja közt még mélység tátong. A „jelentés" végül is mindig a „megértésbe" kapaszkodik bele, ilyesmi pedig nem létezhet ott, ahol nincs valaki, aki megértsen. A nyelvnek ez az „embermentessége" tehát tarthatatlan, és aki erőnek erejével kitart mellette, az oda lyukad ki, ahová a behaviouristák, akik roppant szigorúan tiltották, hogy a pszichikumról nemempirikus-fizikai kifejezésekkel értekezzenek; úgy végzi, mint az az ember, aki nagyon szabatosan és tökéletesen minden részletében akarja tanulmányozni az ember járását, de úgy, hogy közben, az isten szerelméért, egyetlen szót se ejtsen a lábról vagy akár a láb létezésének lehetőségéről. Ryle professzor rendkívül érdekes könyvet írt, amelyben általános elképedésre azt bizonyította be, hogy tudat egyáltalában nem is létezik a világon. Megsemmisítette, szétzúzta, kigúnyolta a tudatot, széttaposta, olyanfajta elnevezésekkel halmozta el, mint the ghost in the machine. Valójában az egyedüli következetes lépés, amelyről sejtelmem sincs, hogy miért nem tették meg máris, az volna, hogy most már a szolipszizmussal szimmetrikusan ellentétes doktrínát fejtsen ki valaki. Ha emez azt állítja, hogy csak „én" létezem, akkor ki kellene jelenteni, hogy csak „mások" léteznek. Egy ilyen „tanítás" mellett remek érveket lehetne megalapozásként felsorakoztatni. Ha más emberek nem fordulnának énhozzám, ha nem felelnének a kérdéseimre, ha észre sem véve haladnának el



mellettem, ha átnéznének rajtam, tehát egyszóval, ha egyáltalán senki számára sem léteznék, akkor vajon nem kellene-e arra gondolnom, hogy én tulajdonképpen a valóságban nem is létezem? Tehát mindenki csupán azért létezik, mert mások számára létezik, ha pedig neki magának úgy rémlik, mintha „saját magának" is léteznék, az csak olyasvalami lehet, mint egy lázálom, egy hallucináció, álom, képzelődés vagy éppen elborult lelki állapot. Előfordulnak persze olyan állapotok is, amelyekben úgy rémlik nekem, hogy én valami repülő, vagy nem is ember formájú lény, vagy éppenséggel olyan másvalami vagyok, amely már le sem írható, holmi „én" megtestesülése vagyok - az ilyen állapotok azonban rendszerint éjszaka állanak elő, és csupán az, hogy környezetemből senki sem erősíti meg egzisztenciámnak ilyetén formában való létezését, kényszerít annak elismerésére, hogy az egészet csak képzeltem, mondjuk: álmodtam stb. stb. Ha tehát valóban csak mások léteznének, akkor a behaviouristák, fizikalisták, formalisták körében az általános megkönnyebbülés, megnyugvás, öröm hangulata lenne úrrá, megszabadulnának milliónyi gondjuktól, vagyis, mindent egybevetve, valódi ismeretelméleti paradicsom születne. A magam személyét illetően nem tartok különösebb igényt a most kifejtett abszolút eredeti doktrínára, s az érdeklődőknek készséggel rendelkezésére bocsátom. Minthogy pedig a jelentés jelentéséhez közvetlenül eljutni nem tudunk, a jelenleg általánosan elfogadott eljárás a következő: fizikalista és formalista eszközökkel elemzik a nyelvet, azzal a ki nem mondott céllal, azzal a titkolt elképzeléssel, hogyha azt mármint a nyelvet - előbb szétboncolják, atomizálják, kizsigerelik, felaprítják, majd pedig az ellenkező irányban, de immár az ismeretek birtokában, újra összerakják, s valami anyagi rendszerbe, pl. számítógépbe becsavarozzák -, akkor a jelentés mintegy önmagától, de vasszükségszerűség erejével jelenik meg ebben a rendszerben, mintha a gépbe betelepítették,









alkatrészeihez hozzácsavarozták volna; és mindezek révén a feladatot véglegesen megoldják. Ezt a módszert szemléletesen is elképzelhetjük, ha egy csodálatos képet ábrázoló kőmozaik átszállítására gondolunk; elegendő ugyanis az, ha gondosan megszámozzák a mozaikkövek hátlapját, s ezután már nyugodtan szét lehet szedni, minden aggodalom nélkül ládákba lehet csomagolni a köveket, és útnak indulhat a mozaik, mert hiszen a rendeltetési helyen csak a számozás sorrendjére kell majd ügyelnie az összerakójának, és a másik, a művészi, a jelentéssel bíró oldal lassanként magától fog előbukkanni a kép alakjában - az egyszerű sorrendi művelet eredményeképpen. Ugyanez az eljárás a nyelv vonatkozásában bizonyos szűk területeken elképzelhető ugyan, de a nyelv egészére vonatkoztatva nem lehetséges. Attól tartok, hogy most következő kijelentésemért kihajítanak a jobb társaságból, annyira illetlen lesz. De meg kell tennem, kimondom. Pedig ebben az illetlenségben nincs is semmi leleplező. A MONDAT: SZAVAKKAL KIFEJEZETT GONDOLAT. Én még az iskolában tanultam ezt, s ámbátor rajongok a kibernetikáért, dehát - amicus Plato, sed magis amica veritas. 31 Nos, tisztelt uraim, ez az igazság. A nyelv nem gondolkozás, és a gondolkozás nem nyelv (vagyis nem kell kizárólag nyelvinek lennie). A jelentés persze viszonyítás, hozzárendelés, kontinuum jellegű és így tovább ámde mindenekelőtt átélés. A mondat akkor jelent valamit, ha előidézi azt a gondolatot, amelynek kifejezése, lehetnek értelmetlen mondatok, de értelem nélküli gondolat nem létezik. A jelentés nem „rejtőzik" a mondatban, hanem a fejünkben keletkezik akkor, amikor halljuk vagy olvassuk a mondatot. Nem lehet úgy beszélni a mondatról, mintha az volna a jelentés. Azt szokták mondani, és joggal, hogy a mondatnak van (egy meghatározott) jelentése. Igen, van neki; s ezért, ha betű szerinti



értelemben elszakították azoktól a lényektől, akik megértenék, nem létezik a nyelvben a jelentés. A mondat ezért hasonlítható az öntőformához, amelyet a beléöntött gondolat tölt meg jelentéssel. A mondatot egy pszichikai folyamat tölti meg jelentési tartalommal. Ha a formát megvizsgáljuk, hamarosan kiderül róla, hogy nem „pontos". Egy gipszmintát bele lehet préselni egy másik anyagba, anélkül, hogy e tisztán mechanikus átmásolás során bármely lényeges részlet veszendőbe menne. Egy kellő bonyolultságú mondatot azonban nem lehet ugyanilyen mechanikus eszközök igénybevételével, vagyis tisztán algoritmusos fordítással „átpréselni" egy másik nyelv anyagába. Ez a mondat ugyanis nem egyszerűen a gondolat öntőformája, hanem elszegényített, megkurtított és ugyanakkor nem is élesen, egyértelműen meghatározott formája, mármint olyan értelemben, hogy többféleképpen értelmezhető, többféleképpen adható elő, különböző módokon „forgathatjuk fejünkben". A jelentést kialakító pszichikai folyamatok nem egy meghatározott jelsorozat passzív felvevői és „szótár", valamint „mondattan" segítségével dolgozó összerakói. Teljesen érthetetlen mondatokat válogathatunk össze még abban az esetben is, ha ismerjük a szóban forgó nyelvet, annak mondattanát és szókincsét. Én pl. (nyilván elmebeli hiányosságaim miatt) nem értem meg Heidegger vagy Husserl némely mondatát, ezek semmit sem jelentenek számomra. Komolyan beszélek. A mondat csupa hézaggal teli és nagyon általánosan megfogalmazott cselekvési program, és csupán azért „érthető", mert az agy a maga egész létezésének folyamán összegyűjtött előprogramozással rendelkezik. A más nyelvre való fordítást olyan próbálkozáshoz hasonlíthatjuk, mintha két különböző gerincesnek a csontváza között akarnánk a kölcsönös megegyezőségi viszonyokat megállapítani. Efféle kapcsolatmegállapításhoz semmiféle tisztán „formális" összehasonlítás alapján nem juthatunk el, hacsak nem párosul



egyúttal a szóban forgó állatok anatómiájának, fiziológiájának valamint ökológiájának ismeretével. Mert hogyan is találhatnánk ki a bálnafarok és az elefántfarok között fennálló funkcionális különbséget, ha nem tudjuk azt, hogy a bálna az óceánban, az elefánt pedig a szárazföldön él? Amit a nyelvnek a szemantika, ugyanazt jelenti a csonttannak a gravitáció, mert mindkét „csontvázas lény" kialakulását olyan tényezők irányítják, amelyek ezektől maguktól függetlenek. A nyelvek az emberi agy ökológiai környezetében élnek, amely eredetét a természettől veszi, de a társadalmi rendszerek határáig terjed. A jelentések - a mondatokon kívül - a pszichikai folyamatokban léteznek, akárcsak az izmok, amelyek a csontvázon kívül vannak, vagy ahogy a szobrász keze sincs benne az agyagban. Ezek alkotják ugyanis a zenekart, míg a mondat csupán a partitúra. Egy szimfónia partitúrája még nem szimfónia - persze a zenekar nem is játszhatja el a szimfóniát a partitúra nélkül. A nyelvi szövegek fokozódó nehézségei folyamatos spektrumot alkotnak, amely ráadásul nem is egymértékű; gyakorlatilag minden ember számára található olyan szöveg, amelyet az illető olyan jelentéktelen fokon ért csak meg, hogy a benne rejlő potenciális információnak a legnagyobb részét elveszíti a megismerése során. A nagyon nehéz és nagyon szakmai szövegek túlnyomó részét a legtöbb ember egyáltalán nem érti meg, amiből az következik, hogy a jó fordítógépnek gyakorlatilag átlagon felüli intelligenciaegyütthatóval kellene rendelkeznie; azt azonban nem tudjuk, hogy miként lehetne olyan programot kidolgozni a fordítógép számára, amely ezt az együtthatót annál „nagyobbá" tenné, minél nehezebb szöveget kell majd lefordítania. Nem véletlen, hogy az „algoritmusos fordítógépek" eszméjének éppen Taube az egyik legdühödtebb kritikusa - az a Taube; aki - mint a programozás szakértője - nagyon is jól tudja, mekkora szakadék tátong a fordítási programok reális alkalmazhatósága és a között, amit az e témára vonatkozó



rengeteg - és annál merészebben megfogalmazott, minél kevésbé konkrét - dolgozatban olvashatunk. Ezekben a dolgozatokban a mindeddig megfejtetlen természetű szellemi jelenségeket a „fizikalista" terminológia fűzőjébe szorítják bele, mintha az megszüntetné minden titokzatosságukat; így olvashatunk a „tudat és tudatalatti entrópiájáról", a „megértési", valamint az „emocionális" „kódokról", „esztétikai információról", a pszichoanalízist kibernetikai álarc mögé bújtatják, az alkotás folyamatát azonosítják a próbálkozások és tévedések módszerével, egyenlőségjelet tesznek az elméleti tudósok és a skizofrén személyek alkotásai közé (mi több, láthatóan az „információ eredetiségének" tisztán formális taglalása látszik módfelett tudományosnak, vagyis „kibernetikusnak" - ennek során az értelem egyenlő jogokat élvez az értelmetlenséggel, elvégre sem az egyiknek sem a másiknak „semmi köze sincs az algoritmus fogalmához"). A helyzet ma pontosan a fordítottja annak, ami a Wright testvérek korában állt fenn. Azok már el is végezték a levegőnél súlyosabb géppel az első repüléseket, amikor a szakértők, illetve az úgynevezett szakértők közül még szinte senki sem hitt az ilyen repülések megvalósításának lehetőségében. Ezzel szemben a programozó szakember tudja, hogy mi az, amit a számítógépektől várhat, és ismeri a programok algoritmusos korlátait is, azonban olyan „szakértők" egész hada veszi körül, akik nemcsak hogy nincsenek segítségére a nehézségek leküzdésében, hanem kurtán-furcsán letagadják a nehézségek létezését, és érvként megalapozatlan kijelentések tömegét zúdítják rá. Világos, hogy az ilyen „kibernetikus samanizmusból" az agyak megzavarásán kívül az égvilágon semmi sem származhat. Azok a személyek, akik üres óráikban „új információfajtákat" vagy „mindenható gépeket" ötlenek ki, és mindezek tetejébe még könyveket is kiadnak, tele rengeteg sémával, amelyek azt igyekeznek bemutatni, hogy a mérnöki pozícióból miként lehet utánozni az emberi agyat - teljes

lelkinyugalommal adhatják át magukat ennek a derűs foglalatosságnak, hiszen „találmányaikat", „felfedezéseiket" sose fenyegeti, hogy valamikor is végrehajtják kísérleti ellenőrzésüket. Pedig a probléma igenis fennáll, és nincs az a terminológiai varázsige, amely megoldaná. A szerfelett munkaigényes struktúra-kutatások arra mutatnak, hogy a primitív gépi fordítások minőségének megjavítása érdekében megtett akár legcsekélyebb lépést is az alkalmazott algoritmusos struktúra aránytalanul, szinte gigászi mértékű bonyolulttá válásával kell megfizetni; mert más az, ha egy nagy számítógépet úgy kell beprogramozni, hogy képes legyen lefordítani olyan mondatokat, mint „Ott áll a szék", „Hull a hó", „A gyermekek iskolába mennek" - és egészen mást jelent egy olyan program megszerkesztése, amelynek révén a gép majd ilyen mondatokat fog lefordítani: „A tárgy elsajátításának elsődleges módszere magában foglalja a tárgynak nemcsak a korlátozottság értelmében vett izolációját, hanem abban az értelemben is, hogy »kívülről« kizárólag a megismerő szubjektum számára legyen hozzáférhető, aki így egyetlen aktus során megragadhatja, vagy legalábbis megsejtheti." Az ilyen mondatot lefordítani, anélkül, hogy ismernők az értelmét - egyszerűen lehetetlennek látszik. Aki a lefordítására vállalkozik, annak a mondattan helyett inkább a fenomenológusok műveit kell tanulmányoznia. Nyilvánvaló, hogy nincs az az algoritmus, amelynek révén az ilyen mondat stílusa olyan mértékben megragadható volna, hogy a fordítás legalább megközelítse az eredetit. Felvethető a kérdés: tulajdonképpen miért nem lehet a kérdést valószínűségi módszerekkel megoldani? A könyv szövegét a kromoszómákban rejlő információkkal hasonlíthatjuk össze. A szöveg úgy foglalja magában az értelmet - ahogyan a genotípus az érett egyedet. Mindkét esetben valószínűségi determináltsággal állunk szemben. Mint ismeretes, egy szervezet fenotípusa eltérhet a genotípusától, és ezzel analóg módon egy irodalmi vagy filozófiai mű „fenotípusa" is meghatározott



határértékek között (az egyedektől függően) ingadozhat. A szóródás azonban, jóllehet valószínűségi jellegű, egyáltalán nem kaotikus jellegű, nem véletlenszerű. A valószínűségi folyamat az approximációt, az eszményi pontosság értékhatárának szinte érintőszerű megközelítését foglalja magában - erről pedig a fordítás esetében nem lehet szó, mivelhogy egy megadott szöveg „hű fordításainak" kategóriáján belül különféle „hűségfajták" különböztethetők meg, s ezek egymással nem is mérhetőek össze teljesen. A jó fordítás visszatükrözi az eredetit, de magán viseli a fordító saját stílusának jegyeit is. Annak a gépnek, amely ugyanígy tud fordítani, ugyancsak rendelkeznie kellene saját stílusának jegyeivel, ami azt jelentené, hogy e gépnek meghatározott egyénisége van, tehát nem lenne csupán egy bármely mennyiségben reprodukálható „egységes algoritmus" megtestesülésének egyike. Így intuitív módon eljutunk ahhoz a többé-kevésbé jól ismert megállapításhoz, hogy ha az eljárást nem lehet egyértelművé tenni, akkor formalizálni sem lehet. Ám legyen - mondhatná valaki -, képviseljenek csak a jó fordítások egy halmazt, sőt tán potenciálisan végtelen halmazt, mi azonban ezzel is megbirkózhatunk, ha bevezetjük a kontinuum fogalmát. Ezt a fogalmat javasolja egyébként a kibernetikusoknak Taube is. Ez a fogalom matematikai, tehát igen nemes származású fogalom, ám a konstruktőrök mégis (a timeo Danaos et dona ferentes 32 elv alapján) igen óvatosan elhárítják maguktól a gyönyörűen kitervelt ajándék elfogadását. Mert más dolog egy tiszteletre méltó, bár gyakorlati haszon nélküli szinonimaszótár, és egészen más a hírhedt kontinuum, amelynek végtelen volta mindennemű szótár kereteit szétfeszíti. Mi magunk, amikor társalgunk, természetesen nem riadunk vissza tőle, egyszerűen azért nem, mert mi értjük azt, amit mondunk. A megértés egyáltalán nem holmi másodlagos kísérőjelenség, holmi epifenomen 33, nem egyszerűen csak a kényelmünket szolgálja („Milyen pompás - valamit megérteni!"), nem fényűzési



tárgy, és nem is intellektuális megfelelője az érzéki gyönyörnek, és nem is lehet úgy elkülöníteni az információbefogadás aktusától, mint ahogyan a közösülés testi élvezetét el lehet választani annak természetes fiziológiai következményeitől. A megértés - munka, amit el kell végezni, a nyelvi szelekciónak olyan, már minimumra redukált és semmi mással nem helyettesíthető kritériumát jelenti, amelyet már semmiképpen sem lehet egyszerűbb - éppenséggel a tisztán formális - kritériumokra redukálni. Agyunk nem azért olyan nagyon bonyolult, mintha idegileg degenerálódó fajt képviselnénk, és nem is azért, mintha a genetikai sodródás folyamán a mutációk valamiféle felhalmozódása véletlenül akkumulálta volna fel ezt a bőséget. Agyunk azért olyan, amilyen, mert ha kevésbé komplikált volna - mint amilyen pl. a majmok agya -, nem volna képes a gondolatés nyelvalkotó műveletekre. Ha a jelentések nem volnának biológiailag hasznosak, ha nyelvi funkcionálásunkban való jelenlétük nem volna szükséges, akkor egyáltalán nem is jöttek volna létre. Reménytelennek látom a behaviourista módszert is, annak legmerészebb logikai végkövetkeztetéseivel egyetemben, amelyek szerint a jelentés problémáját, ha megtanuljuk a lehető legszabatosabban tanulmányozni a pszichikai folyamatok alapzatát képező anyagi folyamatokat, egyszerűen kidobhatjuk. Ez az út egy olyan „befejezett algoritmus" megalkotását jelentené, amelynek során az agy kívülről megfigyelt állapotaihoz teljesen hozzárendelnénk egyes, introspekció révén meghatározott, belső állapotait. Az ilyen hozzárendelések „szótárának" birtokában egy „értelmetlen" gépet is úgy lehetne beprogramozni, hogy olyan fordítást adjon, mint a legkiválóbb fordító. Viszont igen-igen valószínűnek látszik, hogy az agy azonos értelemben vett azonos anyagi állapotához nem feltétlenül kölcsönös egyértelműséggel rendelhetők hozzá a belső állapotok: csupán az integráció elemi szintjeinek idegkódjai állanak közel egymáshoz. Minél



magasabbra emelkedünk az agyhierarchia lépcsőjén (az információs integráció szintjein), annál nagyobb mértékben válnak egyediekké a kódok, és azok a kódok, amelyekben egy bizonyos agy realizálja a maga állapotait, határozottan eltérhetnek egy másik agy kódjaitól (az emberi agyak ugyanis valószínűségi berendezések, amelyek félig véletlen jellegű kezdeti megoszlás alapján startolnak, és egyedi dinamikus pályákon haladnak). A kódoknak ez a szóródása okozza, hogy az agy anyagi dinamikus alakzatai, amelyek pl. a piros szín felfogásához vannak hozzárendelve, a különböző emberek agyában nyilvánvalóan azonosak még, sőt talán az emberek és a majmok agyában is, míg azok az alakzatok, amelyek „a bánat belső felfogásához" rendeltek, egyénileg oly nagymértékben különböznek egymástól, hogy szó sem lehet semmiféle olyan „anyagi állapotok osztályáról", amelyet a „bánat" szóhoz invariáns megváltozhatatlan szimbólumként hozzárendelhetnénk. A kibernetikának az volt a szándéka, hogy mint valami Prométheusz, aki az Olümposzról ellopta a tüzet, nyomban az ember legmagasabb rendű intellektuális műveleteinek szférájába hatoljon be, s hatalmába kerítse ezt a teljes területet, mintegy toronyiránt vágva át a terepen, elkerülve azt a gigászi utat, amelyen az emberi agy egyre fiatalabb evolúciós eredetű idegformációi fokozatosan rárétegeződtek még a páncélos halaktól öröklött ősagy régi alapjaira. És a kibernetikának mindjárt az út legelején sikerült is automatizálni bizonyos logikaiaritmetikai műveletek körét. Az így birtokba vett hídfőről kezdte meg nagy sietve az extrapolálást minden lehető irányban, beásva magát az elfoglalt területen, ámde az ezután következő támadásai már nem jártak eredménnyel, ezeket nem koronázta hasonlóképpen egyidejű elméleti és gyakorlati siker. Az az első győzelem éppen annyira helyi jellegűnek, mint amennyire csupán taktikainak bizonyult, és ráadásul egy bizonyos, súlyos - jóllehet lélektanilag érthető - hiba is csúszott bele. Többen ugyanis lelkük





mélyén úgy vélték, hogy minekutána sikerült oly „elit klasszisú" és (legalábbis a kisiskolások és a háziasszonyok mértéke szerint) nehéz műveleteket is automatizálni, mint amilyenek a logikai számítás műveletei, az ami még hátra van, az semmiképpen sem lehet ennél nehezebb. Nem vették figyelembe, hogy más dolog a szillogizmusok ismeretére támaszkodva élni a logika lehetőségeivel, és más, egy meglevő nyelv szemantikaimondattani struktúrájába rejtett változatával összeütközni. Még a gyengeelméjű agya is, akinek csorog a nyála, nehezen ejti ki a szót és alig érti meg, amit mondanak neki - még ennek az agya is olyan szisztéma, amelyben jelentések funkcionálnak; információadaptálási szempontból hasonlíthatatlanul univerzálisabb annál a számítógépnél, amely másodpercenként több millió műveletet végez. Szóltunk már könyvünkben a technikai „embermásolás" szükségtelen voltáról. Az ilyen radikális tézist a kellő óvatossággal kell kezelnünk. Az „értelmesen viselkedő" gépek megszerkesztésének követelménye a valóságban nem jelenti azt, mintha a fordítógépeket az emberek „belső életének teljességével" akarnánk felruházni, nem tudhatjuk azonban, milyen mértékben lehetséges „személyteleníteni" az olyan gépeket, amelyeknek feladata az, hogy jól fordítsanak. Nem tudjuk, lehetséges-e „érteni" anélkül, hogy a „személyiségnek" legalább a csíráival ne rendelkezzen az, akinek érteni kell? Úgy véljük, megértés nélkül is lehetséges eredményesen működni a reális világban: erre tanít bennünket az evolúció operatív nyelvezetének létezése, és ezért vizsgáljuk meg a továbbiakban a „technikai megértés apszichikus" változatainak különböző fajait. Nem tudjuk azonban elképzelni, hogy lehetséges volna fordító eszközként a végtelenségig hatásosan használni egy ilyen operatív nyelvet az értelmi töltésű nyelvek területén. Mert vagy értelmesen fognak működni a gépek, vagy igazán hatásos fordítógépek sohasem lesznek. Az operatív

működés ugyanis csak a kapcsolatokig vezethető; a megértés pedig, bár a kapcsolati jellege is megvan, ennél több. Így tehát egy hosszadalmas ostromállapot küszöbén állunk. Nem érdemes hallgatnunk azoknak a tanácsára, akik a visszavonulást ajánlják, ezek ugyanis defetisták, s ezekből a tudomány területén sincs hiány, különösen olyankor, ha az ostrom hosszúnak és fáradságosnak ígérkezik. És szép számmal akadnak kuruzslók is, akik nyakra-főre hirdetik, hogy megtalálták a „jelentés elleni gyógyszert". Emezeknek sem kell túlságosan hitelt adnunk, mert ugyanúgy van itt is, mint az orvoslásban -, ha egy betegség ellen túlságosan is sokfajta gyógyszert alkalmaznak; akkor ez azt jelenti, hogy e gyógyszerek egyike sem valóban hatásos. És ha nincs is rövid út, a csúcshoz mégiscsak elvezet valami út, noha az is előfordulhat, hogy „lentről", az elemi folyamatok mélyéről kell utat törnünk magunknak - nem rohammal, hanem kitartó és rendszeres erőfeszítéssel sikerül ezt az ormot meghódítani.



V

PROLEGOMENA A MINDENHATÓSÁGHOZ

A KÁOSZ ELŐTT

Említettük már, miféle konstrukciós jellegű tényezők azok, amelyek képesek kiváltani a „homöosztátok metafizikájának" kialakulását. Amikor erről szóltunk, akkor a „metafizikai álláspont" forrásainak igen leegyszerűsített osztályozását állítottuk fel. Ezzel könnyen azt a benyomást kelthettük, mintha







olyan súlyos és történeti méretekben oly makacs problémákat, mint a lét értelmének, az egyéni lét korlátozottságának, a transzcendencia lehetőségének kérdései, mi egyszerűen, bizonyos kibernetikai analógiákra hivatkozva, néhány lapon akarnánk megoldani, elintézni. Szeretnék előre védekezni az effajta „felületesség" vádja ellen. Nem vonok vissza semmit - csupán annyit jegyzek meg, hogy eddigi fejtegetéseim, valamint a most következők, amelyek még merészebbek lesznek, csak mint a kérdés első megközelítései primitívek. Ha a teremtés koronái vagyunk, ha egy természetfölötti aktus hívott életre bennünket, ha tehát mint értelmes lények, sajátos tetőződését jelentjük minden létezőnek, akkor a jövőben nyilván még csak megerősödik, megsokszorozódik az anyag fölötti hatalmunk, de a fent említett kérdésekhez való viszonyunk, amelyekre csak a metafizika képes válaszolni, nem változik. Ha viszont önmagunkat csupán a fejlődés kezdeti stádiumának tekintjük, amely számunkra, mint önálló faj számára mindössze félmillió évvel ezelőtt, civilizációnknak pedig alig néhány tucat évszázad előtt kezdődött, és ha feltételezzük, hogy ez a fejlődés esetleg (bár nem feltétlenül) még évmilliókig eltarthat, akkor a mi jelenlegi tudatlanságunk egyáltalán nem von maga után holmi eljövendő tudatlanságot. Ami persze nem jelenti azt, hogy minden ilyenfajta kérdésre meg fogjuk találni a választ; inkább úgy mondanám, hogy túlnövünk azokon a kérdéseken, amelyekre nem találjuk a választ, éspedig nem azért nincs rájuk felelet, minthogyha rejtve volnának előlünk a feleletek, hanem azért, mert rosszul feltett kérdések. Mindaddig, amíg találgatjuk, hogy miként is keletkeztünk, és mi alakított bennünket ilyenné, amilyenek vagyunk, ameddig ámulattal tölt el bennünket a Természetnek az élettelen és az élő anyag világában kifejtett működése, s utánozhatatlan mintakép a számunkra, csupa olyan megoldásnak az összessége, amelyek tökéletességükkel és





bonyolultságukkal felülmúlják mindazt, amit mi magunk képesek vagyunk megalkotni, mindaddig az ismeretlenek mennyisége nagyobb marad annál, amit tudunk. És csak ha majd versenyre kelhetünk a Természettel a teremtés területén, ha megtanuljuk úgy utánozni, hogy már képesek leszünk konstruktőri korlátozottságát felfedezni, csak akkor léphetünk majd be a szabadság birodalmába, vagyis a céljaink szolgálatába állított, alkotó stratégiai manőverek területére. A technológiára hatni - mint már előbb említettem - egyetlen eszközzel lehet, egy másik technológiával. Terjesszük ki ezt a megállapítást. A Természet lehetőségei kimeríthetetlenek (kibernetikai nyelven szólva: a benne meglevő információk mennyisége egyenlő a végtelennel). A Természet katalógusát tehát már csak azért sem készíthetjük el, mert mi még, mint civilizáció is - időben korlátozottak vagyunk. A Természet végtelenségét azonban valahogyan, mondhatjuk, ellene is lehet fordítani, ha technológusokként is bevezetjük műveleteinkbe a meg nem számlálható halmazok fogalmát többé-kevésbé hasonló módon, mint ahogyan a matematikusok teszik a halmazelméletben. El is törölhetjük a „mesterséges" és a „természetes" közti különbséget; ez majd akkor következik be, ha a „mesterséges" eleinte nem lesz megkülönböztethető a természetestől, majd pedig sokkal tökéletesebbé válik, mint az. S hogy ez milyen módon következhet be: erről még beszélgetni fogunk. És hogy a túlhaladást miként értelmezzük? Úgy, hogy a Természet segítségével olyasmit valósítunk meg, amire a Természet maga nem képes. Vagy úgy, mondhatja most valaki, tehát mindezek a frázisok csak arra voltak jók, hogy magasabb rangot adjanak az emberi alkotásoknak, azoknak a mindenféle gépeknek, amilyeneket a Természet nem hoz létre. Minden attól függ, mit értünk ezen a szón: „gép". Ez a fogalom természetesen jelentheti csupán azt, aminek megépítését eddig megtanultuk. Ha azonban a „gépen" mindazt fogjuk érteni, ami



szabályosságot mutat viselkedésében, akkor a helyzet megváltozik. Ilyen tág felfogásban már nem lényeges az, hogy a már létező anyagokból, a fizika által felfedezett kb. száz elemből készült-e a „gép", vagy pedig sugárnyalábokból, avagy gravitációs mezőkből. És az sem számít, hogy mint energiafogyasztó „gépezet" kerül-e felhasználásra, vagy mint az energia „létrehozója". Természetes, hogy a természeti jelenségek világában a semmiből nem lehet energiát teremteni. Lehet azonban értelmes lényekből, valamint azoknak környezetéből olyan rendszert konstruálni, amely úgy viselkedik, hogy az általunk ismert termodinamikai törvények nem hatnak benne. Erre valaki azt az ellenvetést tehetné, hogy ez „mesterséges" rendszer, amelybe ravaszul, a benne élő lények számára nem észlelhető módon, kívülről kell energiát eljuttatnunk. Csakhogy mi semmit sem tudunk arról, hogy vajon nem befolyásolják-e olyan energiaforrások a Metagalaxist, amelyek reá vonatkoztatva éppen úgy külsők, mint amilyenek az említett rendszerünkbe „bekapcsolt" források volnának; lehet, hogy vannak ilyenek, talán örök energiaszaporulatát a végtelen világegyetemnek köszönheti. És ha így volna is ez, ebből talán az következik, hogy a Metagalaxis - „mesterséges"? Mint látjuk, minden a vizsgálat tárgyává tett jelenségek méreteitől függ. Következésképpen a gép tehát olyan berendezés, amely viselkedésében szabályosságot mutat - valamiféle szabályosságot: statisztikait, valószínűségit, avagy determináltat. Ilyen értelemben az atom is, az almafa is, a csillagvilág vagy a természetfölötti világ is gép - gép mindaz, amit meg tudunk majd konstruálni, és ami a következő módon fog viselkedni: lesznek belső állapotai, és lesznek meghatározott külső állapotai is, míg ezen állapotok összessége közt olyan kapcsolat lesz, amely bizonyos törvényszerűségeknek engedelmeskedik. Az a kérdés, hogy jelenleg hol található a természetfölötti világ, egyenlő értékű azzal a kérdéssel, hogy hol volt a varrógép,







mielőtt az ember megjelent volna a Földön. A válasz: sehol, de megvolt a lehetőség a megépítésére. No persze, a varrógépet könnyebb megszerkeszteni, mint a túlvilágot. Megpróbáljuk egyébként annak bizonyítását, hogy nincs olyan tilalom, amely akár az „időnkívüliség" megteremtését lehetetlenné tenné. Mindezekhez tegyük még hozzá - Ashby nyomán -, hogy a gépeknek két fajtája létezik. Egyszerű gép olyan rendszer, amely úgy viselkedik, hogy belső állapota, valamint a külső közeg állapota együttesen, egyértelműen meghatározza a következő állapotát. Ha a változók folyamatosak, akkor egy ilyen gép leírása egyenértékű az olyan közönséges differenciálegyenletek rendszerével, amelyekben az idő jelenti a független változót. 34* Ilyenfajta, a matematika szimbolikus nyelvén kifejezett leírásokat általánosan használnak a fizikában, és részben pl. a csillagászatban. Az ilyenfajta rendszer („gépek") - az órainga vagy a gravitációs mezőben zuhanó kődarab, vagy a keringő bolygó - vonatkozásában az említett egyenletek rendszere kielégítő pontossággal adja meg a jelenség tényleges pályájának megközelítését. (VIII.) Egy-egy olyan bonyolult gép esetében, mint amilyen egy élő szervezet, az agy vagy a társadalom, az effajta elgondolás (a „szimbolikus modellalkotás") gyakorlatilag nem alkalmazható. Szemlátomást minden azon múlik, hogy milyen sokat akarunk a szóban forgó rendszerről tudni. A tudásigényt pedig a kitűzött cél, valamint a körülmények összessége határozza meg. Ha a vizsgált rendszer egy akasztott ember, s ennek eljövendő állapotait, csak mint ingáéit akarjuk meghatározni (azaz megjósolni), akkor elegendő két változót tekintetbe vennünk: a szögkitérést és a szögsebességet. Ha az az ember él, és viselkedését akarjuk megjósolni, akkor a számításba veendő fontos változók mennyisége óriásivá válik, és jóslatunk a leendő állapotnak csupán annyival valószínűbb meghatározása lesz, amennyivel



több változót veszünk tekintetbe - a valószínűség azonban sohasem éri el az egészet (gyakorlatilag persze eléri: hiszen a gyakorlatban a 0,9999999 valószínűség teljesen kielégítő számunkra). A matematika egész sereg olyan módszert dolgozott ki, amelyekkel a megközelítő megoldások elérhetőek olyankor, ha a fontos változók mennyisége lehetetlenné teszi a közönséges analitikus módszer alkalmazását. Ilyen pl. az ún. Monte Carlomódszer. Nem hagyjuk figyelmünket elterelni ilyen kérdésekkel, mivelhogy most nem a matematika érdekel bennünket, és ezenkívül a matematika által jelenleg használt, eszközök feltételezhetően másféléknek fogják átadni helyüket a jövőben. Jelenleg számos új tudományág kutatja azokat a problémákat, amelyek a „bonyolult gépekkel" kapcsolatban merülnek fel. Ilyen tudományágak: az információelmélet, az operációkutatás, a kísérletek tervezésének elmélete, a döntéselmélet, a játékelmélet, a lineáris programozás elmélete, a vezérlés elmélete, a csoportfolyamatok dinamikája. Az a vélemény, hogy ezek valamennyien, meg még a néhány fel nem sorolt is, majd az általános rendszerelméletben egyesülnek. Valószínű az is, hogy ennek az általános elméletnek a fejlődése két irányú lesz majd. Hiszen általa érthetjük meg egyfelől a Természet által létrehozott fizikai rendszerek elméletét - másfelől pedig a matematikai rendszerek fejlődését; az utóbbi figyelemre sem méltatja az általa vizsgált kapcsolatok reális létezését, hanem csakis azzal törődik, hogy az ilyen rendszerek mentesek legyenek a belső ellentmondásoktól. Ez a szétágazás eddig még nem is jelentkezett élesen, mi azonban mégis annak az állapotnak a megjövendölését kockáztatjuk meg, amikor e két ágazat valahogyan ismét egybekapcsolódik, ez akár olyan tetszés szerinti tulajdonságokkal rendelkező rendszerek konstruálásának lehetőségét jelenti majd, amelyek megtalálhatók a reális világban, akár olyanokét, amelyek nem találhatók meg. Itt azonban fenntartással kell élnünk. A Természet ugyanis, jóllehet kapcsolatai végtelen

számúak, bizonyos tilalmak létezése folytán korlátok közé szorul (energia nem nyerhető a „semmiből", a fénysebesség nem léphető túl, az elektron helyzete és impulzusmomentuma nem mérhető meg egyidejűleg stb.). Ameddig világunk nagyjából azonos a természet világával, s csak egy kissé általunk (a technológiai tevékenység révén) kiegészített formát öltött magára, és ameddig mi magunk kizárólag vagy majdnem kizárólag a természeti folyamatok (a bioevolúció) eredményei vagyunk - addig a Természet korlátai a mi korlátaink is. Ebben az értelemben valamikor valóban reprodukálható lesz Napóleon, de nem úgy, hogy az elsőnek hűséges kópiája legyen, hanem úgy, hogy ráadásul még karjával egyszerűen csapkodva repülni is tudjon. Ilyesmi a mi megszokott világunkban nem lehetséges. Hogy az ilyen Napóleon repülni is tudjon, ahhoz egy olyan környezetet kellene teremteni a számára, amelyben az „akarattól függő repülés" egyáltalán lehetséges volna. Más szóval: erre a célra egy olyan mesterséges világot kellene megalkotni, amely a természetestől elszigetelten létezik. S minél nagyobb mértékű lenne az általunk kreált világ elszigetelt volta a természetestől, annál jobban kifejezetté válna, hogy ebben a világban a természetes világtól eltérő törvények uralkodnak. Vitapartnerünk, akivel már fentebb is összekülönböztünk, azt állítja, hogy mindez humbug, csalás, mert a kézkinyújtással való repülést, és más efféle igényeket, ügyesen „bele kellene építenünk" abba a Természettől elszigetelt külön világunkba. Nos, igen. Hiszen mi a Természetet is konstruktőrnek tekintjük, és úgy fogjuk fel, hogy ő építette bele vitapartnerünkbe is hátgerincét, izmait, veséjét, szívét, agyát és számos egyéb „alkatrészét"; tehát kisülne, hogy vitapartnerünk bár teljesen normális ember, talán éppen ezért „humbug", csalás volna? Az a megszokás, hogy az emberi alkotásokat hitványabbaknak tartjuk a természetieknél, még érthető konvenció a fejlődés mai fokán, de le kell vetnünk, ha a nagyon is távoli jövőről akarunk beszélni. Mert vetélkedni fogunk







a Természettel minden tekintetben: alkotásaink megbízhatóságát és tartósságát illetően, működésük univerzalitásának, szabályozó potenciáljuknak, homöosztázisuk skálájának és még sok egyéb tényezőnek a tekintetében. E kérdésnek különleges figyelmet fogunk szentelni, s ezért külön is megtárgyaljuk. Most azonban tovább folytatjuk bevezetésünket a „pantokreáció" elméletébe: az egyszerűség kedvéért így fogjuk nevezni egyezményesen azt a képességet, amely abból áll, hogy a fizikai és matematikai rendszerek általános elméletére támaszkodva bárminemű, a Természet által meg nem valósított célt képesek vagyunk elérni.

A KÁOSZ ÉS A REND Mint olyanoknak, akik valamikor teremteni fognak, kezdetben a káosszal kell foglalkoznunk. Mi is az a káosz? Ha az A eseménykör X eseményéhez a B eseménykör minden lehetséges esete tartozhat, és ha az összefüggésnek ez a hiánya általános jelenség, akkor a káoszt látjuk magunk előtt. Ha viszont az A-nak X eseménye meghatározott módon megszabja azt, hogy a B-ben milyen esemény következhet be, akkor A és B közt kapcsolat jött létre. Ha az A-ba tartozó X esemény egyértelműen határozza meg azt, hogy B-ben milyen esemény zajlik majd le (elforgatjuk a kapcsolót: kigyúl a lámpa), akkor az A és B közötti kapcsolat determinisztikus. Ha az A-ban előforduló X esemény olyképpen korlátozza B-t, hogy az A-ba tartozó X esemény után B-ben vagy Y vagy Z esemény következhet be, mégpedig 100 közül 40 esetben Y, a Z esemény pedig 60 esetben követi az A-ba tartozó X eseményt, akkor A és B között valószínűségi kapcsolat áll fenn. Mármost vegyük fontolóra, hogy lehetséges-e a káosznak egy másik „típusa" is, mégpedig olyan, amelyben meghatározatlan kapcsolatok uralkodnak (tehát nem determinisztikusak, de nem is valószínűségiek, mert mindkét esetben, mint már tudjuk, van





valamiféle rend). Tegyük fel, hogy A-nak X eseménye után egyszer az Y esemény, másszor az U esemény zajlik le a B-ben, ismét másszor viszont a V-ben következik be J esemény stb. A mindennemű szabályosság hiánya ilyen körülmények közt egyáltalán nem engedi meg, hogy bármiféle létező kapcsolatot is felfedezzünk, következésképpen a meghatározatlan kapcsolatok ugyanazt jelentik, mint a nem létező kapcsolatok, ilyen kapcsolatok esetén csakis a káosz lehetséges. A következőkben azt vizsgáljuk, hogyan lehet utánozni a káoszt. Legyen egy olyan gépünk, amelynek igen sok billentyűje és jelzőlámpája van, s ha lenyomják valamelyik billentyűt, akkor kigyúl valamelyik lámpa. Még abban az esetben is, ha a berendezésben uralkodó rendszer szigorúan determinisztikus is, a külső szemlélő még ez esetben is arra a következtetésre juthat, hogy káosz van előtte. Ha ugyanis az első billentyű lenyomása a T lámpa kigyulladását vonja maga után, míg a második lenyomása után a W lámpa, harmadszorra a D, negyedszerre meg a Q gyúl ki, és ha ez a sorozat nagyon hosszú , annyira, hogy az 1. számú billentyű lenyomása után csak a milliomodik esetben gyúl ki újra a T lámpa, viszont ezután a sorozat szabályosan megismétlődik. E rendezett kapcsolatokat az látja, aki a folyamatot végigfigyeli, míg az a megfigyelő, aki nem tudta kivárni egyetlen sorozat befejeződését sem, arra a véleményre jut, hogy a gép viselkedése kaotikus. A káosz tehát egy determinált rendszerrel is utánozható, ha az okok által determináltan kiváltott okozatok sorozata túllépi a megfigyelés időtartamát, akkor az okozatok megjelenése véletlen jellegűnek tűnhet. Kész szerencse, hogy a természet felépítése nem ilyen. Mindezeket nem azért mondottuk el, mintha a káoszt szeretnénk utánozni, hanem azért, hogy megmutassuk: a kísérletező - azaz a tudomány - a rendnek, vagyis a fennálló kapcsolatoknak nem minden fajtáját képes felfogni. Ha az A-ba tartozó X esemény korlátozza a B lehetséges eseményeit, akkor azt mondjuk, hogy A és B között kapcsolat van.







Minthogy tehát az A-ba tartozó X esemény bizonyos mértékben determinálja azt, ami a B-ben történik, ezért ez a kapcsolat információközlésre felhasználható. Ez pedig egyúttal organizáció létezését is jelzi: A és B bizonyos „rendszert", „berendezést" alkot. A természetben végtelen számú kapcsolat van. Ámde nem minden kapcsolat határozza meg egyforma mértékben a rendszernek vagy a rendszer egy részének a viselkedését. Ha nem így volna, akkor oly mennyiségű fontos változóval volna dolgunk, hogy az egyszerűen lehetetlenné tenné a tudományt. A kapcsolatok különbözősége arra utal, hogy a rendszer többé vagy kevésbé elszigetelt a világegyetem többi részétől. A gyakorlatban annyi kapcsolatot, vagyis lényegtelen változót hagyunk figyelmen kívül, amennyit csak lehet. A és B kapcsolata, amely csökkenti B lehetséges állapotainak számát, bizonyos fajta korlátozásnak tekinthető. De hát minek a korlátozása? Tán a „korlátlan lehetőségeké"? Nem, a lehetőségek száma nem végtelen. Ez a korlátozás csak a B lehetséges állapotainak halmazára érvényes. De honnét tudhatjuk, hogy mely állapotok a lehetségesek? Az eddigi tudásunkra alapozzuk? De hát mi az a tudás? A tudás azt jelenti, hogy meghatározott esemény bekövetkezésére számítunk abban az esetben, ha meghatározott események előzőleg bekövetkeztek. Aki semmit sem tud, az mindenre számíthat. Aki valamit tud, az úgy számíthat, hogy nem minden történhet meg, csak bizonyos események, más események bekövetkezését lehetetlennek tekintheti. A tudás tehát a különféleségek korlátozása, és annál nagyobb a tudás, minél kisebb bizonytalansággal számíthatunk az esemény bekövetkeztére. Tegyük fel, hogy Mr. Smith, aki bankhivatalnok, puritán erkölcsű nagynénjével lakik együtt, a nagynéni albérlőnőt is tart, a házuk emeletes, a homlokzata üvegből van, s ennek folytán az utca túlsó oldalán lakó tudós megfigyelő szemmel tarthatja

mindazt, ami a házban történik. Tekintsük a ház belsejét annak a „világegyetemnek", amelynek felkutatása a feladatunk. Azoknak a „rendszereknek" a száma, amelyeket ebben a világegyetemben megkülönböztethetnénk, gyakorlatilag egyenlő a végtelennel. Vizsgálhatjuk pl. e mindenséget atomonként. Ez esetben molekulahalmazokkal van dolgunk, amelyekből a székek, az asztalok készültek, de a három személy teste is ezekből jött létre. A személyek mozognak, s mi szeretnénk megjósolni jövendő állapotukat. S minthogy minden emberi test kb. 1025 molekulából áll, ezért e molekuláknak háromszor egyenként 1025 pályagörbéjét - vagyis téridő-trajektóriáját - kellene felrajzolnunk. Ez nem a legalkalmasabb módszer, hiszen mire Smith úrnak, a kisasszonynak és a nénikének csak kiinduló molekulaállapotait meghatároznánk, kb. tizenötbillió esztendő telne el - az illetők már rég elporladtak sírjukban, mielőtt mi még első reggelijüket leírhattuk volna az analitikus módszerrel. A számításba veendő változók mennyisége attól függ, hogy tulajdonképpen mit is akarunk tudományosan megállapítani. Amikor a néni lemegy a pincébe zöldségért, Smith úr megcsókolja az albérlőnőt. Elméletileg még az is a molekulák viselkedésének analíziséből volna megállapítható, hogy ki kit csókolt meg, a gyakorlatban azonban, amint már kimutattuk, előbb fog kihűlni a Napunk. Nos, túlbuzgóak voltunk: mindenségünket ugyanis elég úgy tekintenünk, mint három testből összetett rendszert. Ebből időlegesen megfigyelhető két test konjugációja, együttállása, amikor a harmadik lemegy a pincébe. Kezdetben megjelenik világegyetemünk Ptolemaiosza. Látja, hogy két test akkor, amikor a harmadik eltávolodott, együttállásba kerül. Ezért megalkotja a maga tisztán leíró jellegű elméletét: megrajzolja a szükséges ciklusokat és epiciklusokat, s ennek folytán már eleve tudhatja, milyen helyzetet foglal majd el a két felső test akkor, amikor a harmadik a legalsóbb helyzetben lesz. Mi több, úgy adódott, hogy az általa megrajzolt körök kellős közepén a konyhai mosogató





található, s ezért ő, Ptolemaiosz ezt ruházza fel e világegyetem központjának rendkívül fontos tulajdonságával. Itt minden a mosogató körül forog. Majd e csillagászat szép lassan fejlődik. Eljön a Kopernikusza is, és megcáfolja a mosogatócentrikus elméletet, majd utána a Keplere rajzolja meg sokkal egyszerűbben, mint annak idején Ptolemaiosz tette, e három test trajektóriáit. Ezután megjelenik a színen a Newtonja is. Kijelenti, hogy a testek viselkedése kölcsönös vonzásuktól, vagyis a tömegvonzástól függ. Smith úr vonzza az albérlőnőt, emez pedig Smith urat. Amikor a nénike is jelen van, akkor mind a ketten ő körülötte keringenek, a néni nagyobb vonzóerejének megfelelően. Most már mindent kitűnően megjósolhatunk. Hirtelen azonban megjelenik világegyetemünk Einsteinje, aki bírálja Newton elméletét. Az ő véleménye szerint tökéletesen fölösleges dolog bármilyen erőhatást posztulálni. Megalkotja a relativitáselméletet, amelyben a rendszer viselkedését a négydimenziós tér geometriája határozza meg. Az „erotikus vonzás" ugyanúgy eltűnik, mint ahogyan az igazi relativitáselméletben is eltűnik a vonzóerő. Helyébe a térnek a gravitációs tömegek (a mi példánk esetében: az erotikus tömegek) körüli meggörbülése lép. Most már Smith úr és a kisasszony pályáinak közeledését bizonyos görbék határozzák meg, nevezzük őket erotodézikus görbéknek. A néni jelenléte az erotodézikus görbék torzulását idézi elő, mégpedig olyan mértékben, hogy a kisasszony és Smith úr összekapcsolódása nem történhet meg. Az új elmélet egyszerűbb, mert semmiféle „erő" jelenlétét sem követeli meg, mindent a térgeometriára vezet le, és különösen szép az általános képlete (a csókolózási energia egyenlő az erotikus tömegek és a hangsebesség négyzetének szorzatával, mert alighogy a néni mögött becsapódik az ajtó, s ennek hangja elérkezik Smith úrhoz meg a kisasszonyhoz, rögtön egymás karjaiba vetik magukat). Ámde ezek után új fizikusok lépnek a színre, közöttük

Heisenberg. Meggyőződnek arról, hogy Einstein valóban helyesen jósolta meg a rendszer dinamikus állapotait (a csókolózás állapotát, a nem-csókolózás állapotát stb.), ámde most már rendelkezésre állanak olyan óriási nagy optikai berendezések, amelyek megfigyelhetővé teszik a karok, lábak, fejek egyes árnyékait, és kimutatják, hogy olyan változók is léteznek itt, amelyeket az erotikus relativitáselmélet nem vett figyelembe. Az új tudósok nem vonják kétségbe az erotikus gravitáció létezését, de megfigyelve a kisebb elemeket, amelyekből a kozmikus test összetevődik (tehát a kezeket, lábakat, fejeket), felfedezik viselkedésük indeterminált voltát. Például Mr. Smith karja nem mindig ugyanazt a helyzetet veszi fel csókolózás közben. Így rakják le az alapjait annak az új tudományágnak, amelyet Mr. Smith, a néni és az albérlő kisasszony mikromechanikájának neveznek el. Ez statisztikai és valószínűségi jellegű elmélet. A rendszer nagy részei determinisztikusan viselkednek (alighogy a néni mögött becsapódik az ajtó, Mr. Smith és az albérlőnő azon nyomban... stb. stb.), ez azonban indeterminisztikus törvényszerűségek összegezett, együttes hatásának eredménye. Ezúttal azonban már igazi nehézségek merülnek fel: Heisenberg mikromechanikájától ugyanis nincs átmenet Einstein makromechanikájához. A testek mint egészek determináltan viselkednek, a gyengédségek módjai azonban eltérőek. Az erotikus gravitáció nem mindenre nyújt magyarázatot. Mi az oka annak, hogy Smith egyszer az albérlőnő álla alá nyúl, másszor meg nem? A megfigyelési statisztika szaporodik. S egy váratlan bomba: a karok és a lábak egyáltalán nem oszthatatlan elemek, hanem feloszthatók felsőkarra, alsókarra, combra, lábszárra, kézre, ujjakra stb. Az „elemi részecskék" mennyisége riasztóan növekszik. Már semmiféle egységes elmélete sincs működésüknek és az általános erotikus relativitáselmélet, valamint a kvantum-mikromechanika közt (felfedezték a gyengédségek kvantumát) áthidalhatatlan szakadék tátong.





Valóban: a gravitációs elmélet és a kvantumelmélet (immár az igazi világegyetemben és nem abban, amelyik a mi tréfás feltételezésünkben szerepelt) összeegyeztetése még meg nem oldott feladat. Általánosságban minden rendszert meghatározhatunk oly módon, hogy tetszés szerinti részből álljon, ami után a szóban forgó részek kapcsolatainak feltárása következik. Ha kizárólag néhány általános állapotot akarunk előre meghatározni, akkor ehhez elegendő olyan elmélet, amelyben a változók száma kicsiny. Amint az előzőekhez képest egyre inkább részrendszereket kezdünk vizsgálni, úgy bonyolódik a helyzet. A természet egyik csillagot a másiktól elszigeteli, az egyes atomi részecskéket azonban nekünk magunknak kell elszigetelnünk egymástól; s ez csupán egy a gondot okozó ezernyi probléma közül. Olyan leírásokat kell választanunk, amelyekben a számításba veendő változók minimumánál elérhető a prognózis lehetséges maximális pontossága. Példánk tréfa volt csupán: hiszen annak a bizonyos három személynek a viselkedése determinisztikusan leírhatatlan. Ahhoz hiányzott viselkedésükből a kellő szabályosság. Az ilyen eljárás nemcsak lehetséges, hanem bizonyos mértékig önmagától kínálkozik, amikor olyan rendszerről van szó, amely nagyfokú szabályosságot és egyúttal jelentős mértékű elszigeteltséget mutat fel. A feltételek ilyen összetalálkozása az égbolton megvan, de nem egy lakásban. Ámde a változók számának növekedésével még a csillagászatban is megjelennek a differenciálegyenletek alkalmazásának nehézségei: ilyen nehézségek már három gravitáló test pályáinak meghatározásakor is felmerülnek, hat testre vonatkozóan pedig az ilyen egyenletek megoldása egyszerűen lehetetlen. A tudomány annak köszönheti a létezését, hogy a jelenségek leegyszerűsített modelljeit alkotja meg, a kevésbé lényeges változókat elhanyagolja (pl. úgy veszi, mintha a rendszer viszonylag kisebb testeinek tömege a zérussal volna egyenlő), és invariánsokat keres. Ilyen invariáns pl. a fénysebesség. A valódi

világmindenségben könnyebb ilyen invariánsokat találni, mint a nagynéni lakásában. Ha a csókolózást - nagyon is megalapozottan - nem vagyunk hajlandók ugyanolyan általános jelenségnek felfogni, mint a gravitációt, hanem azt firtatjuk, hogy miért csókolja meg Mr. Smith az albérlőnőt, akkor máris zsákutcába kerültünk. A mechanikai matematika minden korlátozottsága mellett is annyira egyetemes, hogy a kozmikus testek helyzetének kiszámítását ezer meg millió évekkel előre is lehetővé teszi. De hogyan számítsuk ki Mr. Smith agyimpulzusainak pályáit, hogy előre megállapíthassuk az albérlő kisasszonnyal való „orális koincidenciáit", avagy nem ilyen tudományosan szólva: - a csókjaikat? Még ha ez lehetséges volna is, az agy egymás után következő állapotainak szimbólumos leírása bonyolultabb lenne magánál a jelenségnél (vagyis az impulzusoknak a neuronhálózaton való áthaladásánál). Ilyen körülmények között egy tüsszentési aktus neuron-egyenértékének leírása egy akkora kötet lapjait töltené meg, amelynek a fedőlapját csak emelődaruval lehetne felnyitni. A gyakorlatban a matematikai apparátus sokkal korábban gabalyodna bele a keletkező bonyolultságba, mint amikorra sikerülne az ilyen kötetet megtölteni tartalommal. Mi marad hát hátra? Az, hogy magát a jelenséget ismerjük el önmaga legtökéletesebb leírásának, s az analitikus tevékenységet alkotóival váltsuk fel. Egyszóval - az imitológiai gyakorlat.

SZKÜLLA ÉS KHARÜBDISZ, AVAGY NÉHÁNY SZÓ A MÉRSÉKLETRŐL

Most érkeztünk el fejtegetéseink legveszélyesebb pontjához. Bőven vetettünk fel kérdéseket, amelyekre eddig csak húztukhalasztottuk a választ, ígéreteket tettünk olyan hivalkodó elnevezésekkel, mint „pantokreáció", elmondtunk már egyet-mást a káoszról is, eljutottunk az „imitológia" kezdetének kezdetéhez, s mindez könyörtelenül egyre újabb problémák felé taszít



bennünket. Ilyen kérdésekről van szó: a matematikáról, és arról, hogy milyen viszonyban áll a reális világgal, ezúttal a mi világunkkal, a nyelv és szemantika problémájáról, a „létezés" különféle fajairól... egyszóval: közeledünk a filozófia legmélységesebb kérdéseinek birodalmához, ahhoz a területhez közeledünk, amelyben egész konstruktőri optimizmusunk nyomtalanul elmerülhet. Nem arról van szó, mintha mindezek a problémák mérhetetlenül bonyolultak volnának, és hogy mindegyikhez legalább egy vaskos kötetre, ha ugyan nem egy egész könyvtárra volna szükség - de még csak azt sem állítjuk, hogy mindezekhez hiányzik az általános illetékességünk. A dolog lényege az, hogy itt ez az illetékesség mit sem jelent, mivelhogy mindezek a problémák vitathatóak. Ezt pontosabban meg kell magyaráznom. A tudomány mondjuk a fizika - jelenlegi állapotát népszerűsítő, mégpedig jól népszerűsítő könyvek úgy állítják be a kérdést, mintha két, egymástól élesen elválasztható terület léteznék: az, amelyet a tudomány már egyszer s mindenkorra megállapított, és az a másik, amelyet teljesen még nem sikerült megvilágítania. Tökéletesen olyan ez a helyzet, mint egy pincéjétől padlásáig pompásan berendezett, gyönyörű épületben, annak egyes lakosztályaiban tett látogatás, ahol azonban itt is, amott is megoldatlan fejtörők hevernek az asztalokon. A palotából azzal a meggyőződéssel távozunk, hogy a szóban forgó rejtvényeket valaki előbb vagy utóbb megoldja, hiszen erről meggyőzött minket - az épület remek volta. És még csak eszünkbe se jut, hogy azoknak a fejtörőknek a megoldása a fél épület összeomlását okozhatja. Hasonlóan láthatjuk a dolgokat, hogyha matematikai, fizikai avagy információelméleti tankönyveket olvasunk. Az impozáns konstrukció lép az előtérbe. A homályos problémákat azonban még inkább eltüntetik a szemünk elől, mint a népszerűsítő előadások esetén. A népszerűsítők ugyanis - s most a tudományos felkészültségű ismeretterjesztőkre gondolunk -,





tisztában vannak vele, milyen megrázó hatást kelt az, hogy előadásuk közben egyszerre megjelenik a Titok. Ámde a tankönyvek (pl. egyetemi tankönyvek) szerzői mindenekelőtt a bemutatásra kerülő konstrukciók tömörségére, monolitikus voltára törekszenek, tehát semmibe veszik a hatáskeltést, s ráadásul nem érzik magukra nézve kötelezőnek, hogy a többemeletes képleteket köznapi nyelvre tegyék át, s ez megkönnyíti számukra a vitás magyarázatok, értelmezések elkerülését. Persze, aki kiismeri magát a kérdésben, az tájékozott arról is, hogy milyen sok különféle módon lehet értelmezni a kvantumegyenletek egész szimbolikájának anyagi-fizikai jelentését, és hogy az egymással harcoló nézeteknek miféle szakadéka rejlik az egyik vagy másik képlet mögött. Tisztában van ezenkívül azzal is, hogy egy másik elméleti ember olyan könyvet írt volna, amely sok helyen eltérne az előtte fekvő szövegtől. Mindez ugyanannyira érthető, mint amennyire szükséges is, minthogy sem népszerűsíteni, sem tanítani nem lehet úgy, hogy nyomban az időszerű viták kellős közepébe vetjük bele magunkat. Az ismeretterjesztő művek olvasója maga amúgy sem vesz részt e kérdések megoldásában, annak pedig, aki az elméleti tudományoknak kívánja szentelni életét, előbb meg kell ismernie a fegyvereket és a hadszíntér konfigurációját, meg kell tanulnia a fegyelmet, és el kell sajátítania taktikájának alapjait, mielőtt részt vehetne a tudomány haditanácsában. Ámde a mi célunk nem a már elért eredmények népszerűsítése, sem pedig a szakmai ismeret bármely fokának megszerzése; a célunk: bepillantani a jövendőbe. Ha követeléseinket még tovább is hihetetlen nagyságúra felduzzasztanánk, és egyetlen lendülettel akarnánk a tudomány legmagasabb csúcsaira eljutni, oda, ahol már nem ismeretterjesztő művek vagy tankönyvek szerzői vitáznak egymással, hanem azok, akik maguk alkották meg az utóbb tanításra, népszerűsítésre



kerülő dolgokat - ha eléggé merészek volnánk ahhoz, hogy részt vegyünk vitáikban, hát bizony ez a nevetségesnél is rosszabb lenne. Ez hiba volna. Hagyjunk fel a komikus szituációk keresésével. Ám akkor tulajdonképpen mit tehetünk? Tegyük fel, hogy megértjük mindazt, amit az információkutatók, a matematikusok, a fizikusok mondanak, amikor egyik vagy másik nézet mellett törnek lándzsát. Egymásnak ellentmondó nézetek ezek. A tér kvantálásának koncepciója (kvantum-térelmélet) nem egyeztethető össze a klasszikus kvantummechanikával. Az elemi részecskék „rejtett paraméterei" vagy léteznek, vagy nem léteznek. A folyamatok végtelen sebességgel való terjedése a mikrovilágban ellentétben áll a fénysebesség véges voltának elvével. Az „intellektronisták" azt állítják, hogy az agy modellje kettős (diszkrét) elemekből felépíthető. A „fungoidisták" viszont tagadják ennek lehetőségét. Mindkét oldalon vannak kiváló szakemberek, akik képesek lennének egy-egy új tudományos fordulatot végrehajtani. Netán próbáljuk meg eklektikusan összeegyeztetni véleményeiket? Hiábavaló kísérlet volna: a tudomány előrehaladása nem születik kompromisszumokból. Vagy fogadjuk el helyesnek az egyik fél érvelését, szemben a másikéval? Dehát hogyan állapítsuk meg a helyes kiválasztás kritériumait ott, ahol egy Bohr vitatkozik egy Einsteinnel, vagy egy Brouwer egy Hilberttel? Avagy tán a filozófusokhoz forduljunk-e kritériumokért? De hiszen nemcsak hogy több különböző iskolájuk, irányzatuk létezik, hanem még egyugyanazon iskolán belül is viták dúlnak a fizika, illetve a matematika alapjainak egységes értelmezése körül ! Pedig hát mindezek nem holmi akadémikus problémák, a viták nem egy-egy részlet jelentése körül folynak: a tudományok legalapvetőbb alapköveiről van szó. A végtelenségnek, a dimenzióknak, az atomi részecskék és a kozmosz-struktúra kapcsolatának, a jelenségek megfordíthatóságának vagy megfordíthatatlanságának, az idő irányának kérdései ezek - hogy





ne is említsük a kozmológia, illetve a kozmogónia problémáit. Szküllánk tehát így fest: szakadék, amelynek partjához nagy könnyelműen odarohantunk, csak azért, mert közben tekintetünket az évezredes távlatból felsejlő jövő felé szegeztük. Megkülönböztethetőek-e az elemi részecskék, vagy sem? Posztulálhatjuk-e az „antivilág" reális létezését? Létezik-e a rendszerek bonyolultsági plafonja? Van-e határa a lefelé, a végtelen kicsiny felé való haladásnak, illetve a felfelé, a végtelen nagy felé való törésnek, vagy pedig ezek is, valami általunk nem értett módon - a körhöz hasonlóan - összezárulnak? Vajon tetszés szerinti nagy energiára gyorsíthatók-e fel a részecskék? És mennyiben érint mindez bennünket? Mit jelent számunkra? Mégpedig valamennyiünknek, hacsak az, amit „pantokreációnak" nevezünk, nem bizonyul üres fecsegésnek, oktalan szószátyárkodásnak, bolondok vagy gyermekek játékszerének? Hogyha valami csoda folytán magunkban egyesíthetnénk a földkerekség legzseniálisabb szakembereinek minden tudását, ezzel sem jutnánk semmire: mert nem arról van szó, hogy ma lehetetlenség univerzális bölccsé válni, hanem arról, hogy egy ilyen bölcs - még ha létezne is - kénytelen volna afelől dönteni, hogy melyik táborhoz csatlakozzék. Hogy az anyag hullám- vagy korpuszkuláris természete mutatkozik-e meg, az attól függ, hogy mit vizsgálunk. És ez a helyzet a hosszúsággal is? Vajon a hosszúság nem olyasvalami-e, mint a szín - vagyis a jelenségnek nem olyan tulajdonsága; amely a valóság minden szintjén adottan van jelen, hanem keletkezik? Ha a fentebb felsorolt kérdéseket felteszik neki, a legkitűnőbb szakember is azt fogja válaszolni, hogy nem ismer más választ, mint a saját személyes nézeteit, amelyek - magától értetődően - egy gigászi elméleti konstrukción nyugszanak, ezt azonban a többi, ugyancsak nem kevésbé kitűnő szakember képtelen elfogadni. Mindezekkel azonban a világért sem akarnám azt a látszatot kelteni, mintha a mai fizika vagy kibernetika nem volna egyéb,



mint ellentmondások és kérdőjelek tengere. Ez nem igaz. Az eredmények óriási nagyok; dicsőségük azonban nem képes eloszlatni azt a homályt, ami beburkolta őket. Voltak a tudomány történetében olyan időszakok, amikor úgy tűnt, hogy a felépített palota már közel áll a befejezéséhez, és az eljövendő nemzedékeknek már nem lesz egyéb feladatuk, mint az apró részletek tökéletesítése. Ilyen optimizmus uralkodott pl. a XIX. század végén, az „oszthatatlan atom" korszakában. Akadnak azonban olyan korszakok is - és a miénk is ezek közé tartozik -, amikor őszintén szólva nem léteznek megdönthetetlen tudományos tételek, vagyis olyanok, amelyeknek megcáfolását az összes szakemberek egyhangúlag lehetetlennek mondanák. Olyan időszak ez, amikor egy kiváló fizikus arra utaló tréfás megjegyzése - az egyik új elméletről: nem eléggé őrült ahhoz, hogy igaz lehessen -, tulajdonképpen komolynak tekinthető. Olyan időszak, amelyben egy-egy várva várt új elmélet oltárán a tudósok hajlandóak feláldozni akár a legalapvetőbbnek, legszentebbnek tekintett igazságokat is: amikor kifejtik kétkedésüket abban, hogy a mikrorészecske a téridő egy meghatározott pontjában található, és megengedik, hogy az anyag a semmiből keletkezik (Hoyle állított fel egy ilyen hipotézist) vagy megkérdőjeleznek ilyesmit: az atomon belüli jelenségekre egyáltalában alkalmazható-e olyan fogalom, mint a hosszúság. 17 Ennél azonban nem kisebb veszedelmet jelent a Kharübdisz: a könnyelmű „felületesség", a tudomány végtelen lehetőségeivel való zsonglőrködés, a kozmikus fecsegés örvénye, amely mármár a sci-fi-vel rokon, azzal a területtel, ahol mindent lehet mondani, mert semmiért sem vállalnak felelősséget. Ahol mindent könnyed fölényességgel és felületességgel kezelnek, ahol a logikus okfejtés réseit és rongyait álkibernetikus halandzsával rejtik homályba, ahol dúsan tenyésznek a közhelyek „gépekről, melyek olyan verseket írnak, mint Shakespeare", és a zagyvaságok olyan kozmikus civilizációkról, melyekkel nem





nehezebb eldiskurálni, mint szomszédunkkal a sövény túlsó oldaláról. Istenigazában nem könnyű elhajózni e két, magához húzó örvény között. Sőt kétlem, hogy ez egyáltalán lehetséges. Ámde, ha a hajónknak pusztulnia kell is, mégis - navigare necesse est, *35 hiszen ha nem mozdulunk el a helyünkből, biztosan nem jutunk el sehová sem. Tehát mérsékletre van szükségünk - de vajon milyenre? Konstruktőri mérsékletre; mivel csak annyira akarjuk megismerni a világot, amennyire az elengedhetetlenül szükséges számunkra ahhoz, hogy megjavíthassuk. Ha pedig ezt nem sikerül megtennünk, akkor jobb is, ha akár a Szkülla, akár a Kharübdisz örvénye nyel el bennünket.

A KONSTRUKTŐR HALLGATÁSA Azt mondtam, hogy a tudás és a butaság örvényei között hajónk iránytűje a konstruktőr mérséklete lesz. Ez a mérséklet pedig azt jelenti, hogy hiszünk az eredményes tevékenység lehetőségében, és abban is, hogy bizonyos lemondás szükséges. Le kell mondani mindenekelőtt arról, hogy „végső" kérdéseket tegyünk fel. Hallgatás ez, de nem a süketséget tettető emberé, hanem a cselekvés hallgatása. Arról, hogy cselekedni lehetséges, sokkal biztosabb és jobb tudomásunk van, mint arról, hogy milyen módon történik ez. A konstruktőr – nem szűk látókörű pragmatista, nem olyan építő ő, aki csak felrakja a házát téglából, és nem törődik, honnét van az a tégla, miből van – csak már felépült volna az a ház... A konstruktőr mindent tud a maga tégláiról, kivéve azt, hogy milyenek akkor, amikor senki sem látja őket. Tudja, hogy a tulajdonságok a helyzetnek a megkülönböztető vonásai, és nem a dolog jellemzői. Van olyan vegyianyag, amely egyes emberek számára ízetlen, mások keserűnek érzik. Azoknak keserű, akik szüleiktől egy meghatározott gént örököltek. Nem mindenki rendelkezik ezzel a

génnel. Mármost az a kérdés, hogy a szóban forgó anyag „valóban" keserű-e, a konstruktőr szerint értelmetlen. Ha valaki érzi ennek az anyagnak keserűségét, annak az embernek ez az anyag keserű. Kutatni legfeljebb azt lehet, hogy e kétféle ember miben különbözik egymástól - ennyi az egész. Némelyek úgy vélik, hogy azokon a tulajdonságokon kívül, amelyek a helyzet függvényei (pl. a hosszúság, keserűség), tehát éppen ezért változóak, léteznek nem változó tulajdonságok is, s a tudomány éppen az ilyen invariánsoknak a kutatásával foglalkozik; ilyen pl. a fénysebesség. A konstruktőrnek is ez a véleménye. Biztos abban, hogy a világ akkor is létezni fog, ha ő már nem létezik ellenkező esetben nem dolgoznék annak a jövőnek az érdekében, amelyet nem fog megélni. Azt mondják neki, hogy a világ létezni fog az utolsó élőlény elpusztulása után is, az azonban inkább csak egy fizikai világ lesz, mintsem az érzékelhető érzékelés világa. Abban a világban továbbra is léteznek majd atomok és elektronok, de nem lesznek benne hangok, szagok vagy színek. S a konstruktőr mégis megkérdezi, vajon mely fizikához fog tartozni ez a világ, a XIX. századihoz az atom-golyócskáival, vagy a jelenlegihez a hullám-részecske atomjaival, avagy jövőbelihez, amely tán egységes szintézisbe fogja össze az atomok és a galaxisok tulajdonságait? Ezt a kérdést pedig nem azért teszi fel, mert nem hisz a világ reális voltában. Azt előfeltételként fogadja el, ugyanakkor azt is látja, hogy a testeknek a fizika által feltárt tulajdonságai a helyzetnek a függvényei, mégpedig a természettudomány adott időbeli állapotának a függvényei. Beszélhetünk arról, hogy az óceán létezik, noha senki sincs a világon, de azt már nem kérdezhetjük, hogy akkor milyennek látszik majd. Ha valamilyennek látszanék, az azt jelentené, hogy valaki nézi. Ha a konstruktőr egy olyan szeszélyes nőt szeret, aki hol viszonozza az érzelmeit, hol pedig nem, akkor kialakulhatnak benne ugyan egymásnak ellentmondó vélemények erről a nőről, ezek azonban semmiképpen sem





változtatnak a hölgy objektív létezésén. Kutathatja a viselkedését, feljegyezheti a szavait, regisztrálhatja agyának elektromos potenciáljait, vizsgálhatja élő szervezetként vagy molekulák, sőt atomok összességeként vagy akár a téridő helyi görbületeként mindebből azonban nem következik az, hogy annyi különböző nőről van szó, ahány módon vizsgálható. A konstruktőr nem veszi bizonyosra, hogy valaha is lehetségessé válik ezt a sok különféle vizsgálati módszert olyan egyetlenre redukálni, amellyel az atomok ütközései alapján leolvashatóvá válna a szerelem. Mégis úgy cselekszik, mintha ez lehetséges volna. Ezzel pedig a konstruktőr magáénak vall egy meghatározott filozófiát, noha védekezik az ellen, hogy bevonják a vitájába. Szerinte egyetlen valóság létezik, amelyet azonban végtelen sokféle módon lehet értelmezni. Az értelmezések némelyike lehetővé teszi a kitűzött célok elérését. Ezeket a maga eszközeivé teszi. Tehát mégiscsak pragmatista volna, akinek az igazság egyet jelent a hasznossággal? Válaszként a konstruktőr azt javasolja, hogy a kérdező vele együtt vegye szemügyre az emberi tevékenységet. Bármit tesznek az emberek, azt mindig valamilyen céllal teszik. Az viszont kétségtelen: ezeknek a céloknak megvan a maguk hierarchiája és bonyolult struktúrája. Vannak, akik úgy cselekszenek, hogy tetteiknek látszólag ne legyen semmi célja. Mégis, már pusztán az előbbi mondat szerkezetéből - „úgy cselekszenek, hogy..." kiderül, hogy egy meghatározott célt követnek: cselekvésüket céltalannak akarják beállítani. Mások abban a meggyőződésben cselekszenek, hogy céljukat csupán a haláluk után fogják elérni. Sokan a valóságban (objektíven) más cél felé haladnak, mint amit maguk elé tűztek. De ez nem változtat azon, hogy céltalan cselekvés nem létezik. És mi a tudomány célja? Tán a jelenségek „lényegének" megismerése? De miként lehetne megtudni azt, hogy ez a megismerés már megtörtént? És mi ez, a teljes „lényeg", vagy



pedig − egy része? Vagy a jelenségek megmagyarázása a cél? De miből áll ez a megmagyarázás? Összehasonlításból? Nos hát, összehasonlíthatjuk a földgolyót egy almával, vagy a bioevolúciót a technoevolúcióval − de mivel hasonlíthatjuk össze az elektronegyenlet Schrödinger-féle Ψ-függvényét? És a részecskék „ritkaságát"? A konstruktőr szerint a tudomány: előrelátás. Sok filozófusnak is ugyanez a véleménye, legtöbbet a neopozitivisták beszélnek róla. Ráadásul úgy vélik, hogy a tudomány filozófiája lényegileg a tudomány elmélete, és hogy ők azok, akik tudják: miként alkot a tudomány, s miként igazolja vagy cáfolja az újabb és újabb elméleteket. Az elmélet a megfigyelt tények általánosítása. Reájuk támaszkodva jósolja meg a tudomány a jövőbeli állapotokat. Amikor ez a jóslás teljesült, és ráadásul még addig ismeretlen jelenségek létezésére utalt, akkor az elméletet igazoltnak, igaznak ismerik el. Így van ez elvben - a gyakorlatban azonban a dolgok ennél sokkalta bonyolultabbak. A fent említett filozófusok úgy viselkednek, mint az az idős hölgy, aki az újságban a szerelmesek lelki klinikájának rovatát vezeti. Nem arról van szó, hogy tanácsai értelmetlenek volnának: szó sincs róla, nagyon is okosak lehetnek, csak éppen hasznavehetetlenek. Az idős hölgynek megvan az élettapasztalata, s az „erotikai statisztika" alapján tanácsolja pl. az ifjú leányzónak azt, hogy hagyja faképnél csapodár udvarlóját. A filozófus ismeri a tudomány történetét, és ennek alapján tanácsolja a fizikusoknak, hogy hagyják faképnél az elméletüket, mivelhogy ez az elmélet „megcsalja" őket, mert több olyan jelenség is van, amelyet nem lát előre. Ilyen értelmes tanácsot nem nehéz adni. Ám az ifjú leányzó azt hiszi, hogy az udvarlójára sikerül a legjobb irányban hatnia; a fizikusok pedig ugyanezt gondolják elméletükről. Egyébként - a leánynak tetszhet egyidejűleg több fiú is, s ugyanez a helyzet a fizikusokkal. Erről vagy arról a nézetükről azonban le kell mondaniuk egy másiknak a javára. Ha lemondanak a





részecskék helyének megállapításáról, akkor az előrelátás egyik lehetőségét biztosították, de elveszítik a másikat. Ha pedig kvantálni kezdik a teret, és bevezetik a végtelen sebességgel terjedő változás fogalmát, akkor egy csapásra előre láthatják az olyan, szubatomos részecskék létezését, amelyek ténylegesen léteznek; de ezzel egyidejűleg ezek a döntések a fizika épületének alapjait támadják meg, és szörnyű megrázkódtatást okoznak az épület összes emeletein. Egyetlenegy tudományban sem létezik olyan elmélet, amely „mindent" tekintetbe venne, és mindent előre látna. Az esetek többségében azonban belenyugodhatunk a dolgok ilyen állapotába, mert amit mellőznek, az egyelőre kevésbé lényeges a szóban forgó tudomány előrelátásainak szempontjából. Ámde a fizikában drámai a helyzet: nem tudjuk, hogy valójában mi a kevésbé lényeges, mit lehet fölös ballasztként kihajítani. Könnyű a döntés akkor, amikor egy hirtelen sebességgel zuhanó léggömb kosarában ülünk, és az a kérdés, hogy a homokzsákot dobjuk-e ki vagy a társunkat. Tessék azonban elképzelni egy olyan helyzetet, amikor nem tudjuk, hogy mi a ballaszt és mi a pótolhatatlan érték! A kvantummechanika egyenleteit tekinthetjük „ballasztnak", más szóval „semmiségnek", merő formai fogásnak, de tulajdoníthatunk ugyanezeknek az egyenleteknek objektív, fizikai jelentést is. Az ilyen kérdések ex post megvizsgálva, vagyis akkor, amikor már két ember személyes históriájának részévé vagy a tudomány történetének elemévé váltak, módot adnak mind az idős hölgynek, mind a filozófusoknak arra, hogy megerősítsék azt a hitüket, hogy mégiscsak nekik volt igazuk: Nyilvánvaló, hogy jobb egy fülig szerelmes, pompás fiatalember a csapodár himpellérnél; jobb az olyan elmélet, amely matematikai támasztékok nélkül is mindent előre lát, mint a gyors javításokkal kifoltozott másik, de hát hol az ördögben található egy ilyen mesebeli királyfi és egy ilyen elmélet? Az idős hölgy és a filozófus jóindulatú megfigyelők. A

konstruktőr, akárcsak a fizikusok, elkötelezte magát a cselekvésre. Éppen ezért tisztázza önmagával, hogy a hasznosság fogalma különféleképpen értelmezhető: mást ért rajta egy morfinista, és mást Newton. Ezért nem hagyja, hogy bevonják az olyan vitákba, amelyeket meddőknek tart. Ha az agy atomokból áll, vajon ez azt jelenti-e, hogy az atomokban „pszichikai potenciál" rejlik? Ha a hullám kivet a partra három rudat, amelyekből háromszöget rakhatunk ki, de marokra is foghatjuk őket, és fejbe kólinthatunk velük valakit - akkor vajon „tulajdonsága-e" ezeknek a rudaknak az ütés és a geometria potenciális lehetősége? A konstruktőr azt javasolja, hogy mindent tapasztalati úton döntsenek el, ha pedig nem lehetséges a kísérletezés, sőt, soha nem is lesz lehetőség rá, a kérdés akkor számára megszűnt létezni. Az olyan kérdéseket, hogy „mi módon létezik a matematika" vagy „miért létezik a világ" - válasz nélkül hagyja, mégpedig nem a tudatlanság iránti vonzódása folytán, hanem azért, mert ismeri azokat a következményeket, amelyeket az effajta kérdések feszegetése von maga után. Őt csupán az érdekli, hogy mit kezdhet a matematikával meg a világgal. Semmi több.



ŐRÜLTSÉG, AMELYNEK MÓDSZERE VAN Képzeljünk el egy őrült szabót, aki megvarr minden elképzelhető ruhát. Az emberekről, a madarakról, a növényekről nem tud semmit. A világ nem érdekli, nem tanulmányozza. Csak ruhákat varr. Hogy kinek, nem tudja. Nem is gondol erre. Vannak gömb alakú, nyílás nélküli ruhái is; másokra csöveket varr, ezeket kabátujjaknak, nadrágszáraknak nevezi. Számuk önkényesen alakul. A ruhák különböző mennyiségű darabokból állanak. A szabó csupán egyvalamivel törődik: következetes igyekszik lenni. Vannak szimmetrikus és aszimmetrikus ruhái, vannak kicsinyek és vannak nagyok, némelyik tágítható, vannak egyszer s



mindenkorra rögzített alakúak. Valahányszor egy új ruha varrásába kezd, meghatározott feltételezésekből indul ki. Nem mindig ugyanabból. De pontosan a meghatározott alapelvhez tartja magát, és arra törekszik, hogy ezekből ne jöjjön létre ellentmondás. Ha nadrágszárat varr a ruhához, azt többé nem vágja le; nem fejti szét, amit egyszer összevarrt; hiszen mindezek, akárhogyan is, de ruhák, nem pedig vaktában összevarrt szövetdarabok. A kész ruhákat elviszi egy óriási raktárba. Ha beléphetnénk oda, meggyőződhetnénk arról, hogy némelyik ruha egy polipra illik, némelyiket fákra vagy lepkékre lehetne ráhúzni, egyesek - emberekre valók. Találnánk kentaurokra és egyszarvúra méretezett ruhát, vagy olyan lényekre, amilyeneket még csak el sem képzeltek soha. A ruhák túlnyomó többsége pedig senkiresemmire sem illenék. Mindenki egyetért abban, hogy az említett szabó sziszifuszi munkája tiszta őrület. A matematika pontosan így cselekszik, mint ez a szabó. Struktúrákat teremt, csak azt nem tudni, kinek a részére. A matematikus önmagukban tökéletes modelleket épít (mármint tökéletesen egzaktakat), ámde nem tudja, hogy minek a modelljeit alkotta meg. Ez nem is érdekli. Amit tesz, azért teszi, mert ez a fajta tevékenység lehetségesnek bizonyul. A matematikus persze - különösen a kiindulási elvek és a feltételek megállapításakor - olyan szavakat használ, amelyeket jól ismerünk a köznyelvből. Beszél pl. gömbökről, illetve egyenesekről, meg pontokról; ámde ezekkel a szakkifejezésekkel nem az általunk jól ismert dolgokat jelöli meg. Az ő gömbje burkolatának nincsen vastagsága, pontjának nincsenek méretei. Az általa megalkotott tér nem a mi terünk: ugyanis tetszés szerinti számú dimenziója lehet. A matematikus nemcsak a végtelent (infinitum) és a transfinitumot ismeri, hanem a negatív valószínűséget is. Márpedig, ha valaminek teljes bizonyossággal be kell következnie, akkor ez azt jelenti, hogy valószínűsége: egységnyi. Ha a megvalósulása teljesen lehetetlen, akkor a







valószínűsége zérussal egyenlő. Kiderült, hogy történhet valami, ami kevesebb, mint az esemény egyszerű be nem következése. A matematikusok nagyon is jól tudják azt, hogy nem tudják, mit cselekszenek. Bertrand Russell, aki igen illetékes ebben, ezt mondta egyszer: „A matematikát olyan doktrínaként határozhatjuk meg, amelyben sohasem tudjuk, miről beszélünk, és azt sem tudjuk, hogy amit mondunk, igaz-e." A matematika a mi felfogásunkban pantokreáció, amelyet papíron, ceruzával valósítanak meg. Éppen ezért is szólunk róla: mert úgy sejtjük, hogy - valamikor a jövőben - a matematika fogja megindítani a más világok „mindenhatósági generátorait". No persze, ettől még távol vagyunk. A matematika egy része minden bizonnyal egyszer s mindenkorra „tiszta" matematika marad, vagy ha valakinek így jobban tetszik: üres marad, mint amilyen üresek az őrült szabó raktárában a ruhák. A nyelv olyan jelképrendszer, amely lehetővé teszi, hogy megértsük egymást, mivelhogy jelképei vagy a külső világ jelenségei (egy vihar, egy kutya), vagy belső világunk jelenségei (szomorú, édes, kellemes) mellé vannak rendelve. Ha nem léteznék valóságos vihar vagy szomorúság, akkor ezek a szavak sem léteznének. A köznyelv nem szabatos, a jelentések határai használatuk során elmosódnak, és ráadásul a nyelv, mint egész a társadalmi-civilizációs változásokkal együtt fejlődik. Arról van szó, hogy a nyelv nem autonóm struktúra, mivel a nyelvi alkotások nyelven kívüli helyzetekkel vannak kölcsönös kapcsolatban. Bizonyos körülmények közt a nyelv autonomitása igen magas fokot érhet el („kiszera méra bávatag...") *36 - akár az idézett példa szerinti költői szóalkotás révén, akár azáltal, hogy a logika nyelvvé lesz, és szigorúan megrendszabályozzák. Mindig lehetséges azonban kinyomozni a valósághoz fűződő genetikai kapcsolatait. Ezzel szemben, ami a matematika nyelvének jelképeit illeti, ezek önmagukon kívül semmihez sem kapcsolódnak. Némileg hasonlít a matematikai rendszerhez a





sakk. Ez is, az is zárt rendszert képez, megvannak a saját kiindulási alapelvei és eljárási szabályai. A sakkszabályok helyességének kérdését ugyanúgy nem lehet felvetni, mint ahogy nem lehet kérdés tárgyává tenni a tiszta matematikáét sem. Csak azt lehet megkérdezni, vajon egy megadott matematikai rendszer vagy egy bizonyos sakkparti helyesen, vagyis a szabályainak megfelelően került-e lejátszásra. A sakknak azonban nincs semmiféle alkalmazott jelentősége, míg a matematikának van. Van olyan felfogás, amely ezt a gyakorlati alkalmazhatóságát roppant egyszerűen magyarázza. Éspedig úgy, hogy maga a Természet, lényegénél fogva „matematikai". Így vélte Jeans és Eddington, és azt hiszem, ez a nézet Einsteintől sem volt egészen idegen. Ezt tanúsítja az a mondása, hogy „Raffiniert ist der Herrgott aber boshaft ist er nicht". **37 A természet bonyolultsága - így értem én ezt a mondatot - megfejthető, mert befoghatjuk a (matematikai) törvényszerűségek hálójába. Ha ugyanis rosszindulatú - „matematikátlan" - volna, akkor ezáltal holmi rosszindulatú hazugként mutatkozna: logikátlan, önmagának ellentmondó, vagy meghatározhatatlan, legalábbis eseményeiben szétfolyó, kiszámíthatatlan volna. Mint ismeretes, Einstein életének végéig élesen szemben állt a kvantumelmélet indeterminista felfogásával, s a kvantumjelenségeket gondolatkísérletei által - fáradhatatlanul igyekezett a determinisztikus törvényekre visszavezetni. A fizikusok kezdve a XVI. századtól át- meg átfésülik azoknak az „üres ruháknak" a raktárát, amelyeket a matematika hoz létre. A mátrixszámítás „üres struktúra" volt mindaddig, amíg Heisenberg fel nem fedezte „a világnak azt a szegletét", amelyre ez az üres konstrukció pontosan ráillett. A fizika története hemzseg a hasonló példáktól. Az elméleti fizika és egyúttal az alkalmazott matematika eljárási folyamata a következő: az empirikus tételeket matematikaiak váltják fel (vagyis meghatározott matematikai





jelképekhez fizikai jelentések kapcsolódnak, olyanok, mint a „tömeg" vagy az „energia" stb.), az így nyert matematikai kifejezés immár a matematika szabályainak megfelelően alakul át (ez a folyamatnak tisztán deduktív, formális része), a végeredmény pedig azáltal, hogy ismét anyagi jelentés kapcsolódik hozzá, átalakul empirikus tétellé. Ez az új tétel a jelenség leendő állapotának megjövendölése lehet, avagy bizonyos univerzális egyenlőségeket (hogy az energia egyenlő a tömegnek és a fénysebesség négyzetének szorzatával), vagyis fizikai törvényeket fejezhet ki. A fizikát tehát lefordítjuk a matematika nyelvére, a matematikával matematikai módon bánunk, az eredményt most már ellenkező irányban a fizika nyelvére fordítjuk le, s íme: a valóságnak megfelelő eredményt nyerünk (természetesen csak akkor, ha „helyes" fizikára és matematikára támaszkodva jártunk el). Mindez persze szimplifikáció, hiszen a mai fizikát már annyira „átitatta" a matematika, hogy még kiinduló fogalmai is telisteli vannak vele. Úgy tűnik nekünk, hogy az empirikus tudomány - a természet kapcsolatainak egyetemessége folytán - mindig csak „nem teljes, nem egzakt és nem megbízható" lehet, legalábbis a tiszta matematikával szembeállítva, amely „teljes, egzakt és megbízható". Következésképpen nem igaz az, hogy az a matematika, amelyet a világnak a megmagyarázására a fizika, illetve a kémia használ, túlságosan keveset mond el erről a világról, s hogy ez a világ mintegy „kisiklik" a tekintete elől, ezért képtelen azt a kellő általánosságban áttekinteni - ennek inkább az ellenkezője igaz. A matematika többet mond el (vagyis inkább igyekszik elmondani) világunkról, mint amennyit szabad volna neki elmondania. És ez napjainkban sok gondot okoz a tudománynak. E gondokat minden bizonnyal sikerül majd végül is leküzdeni. Valamikor talán majd a mátrixszámítást is felváltja a kvantummechanikában egy másik, pontosabb áttekintést, jobb

prognóziskészítést lehetővé tevő számítási mód. De akkor is csak a mai kvantummechanikát tekintik majd elavultnak: a mátrixszámítás nem avul el. Mert csak az empirikus rendszerek veszítik el korszerűségüket - a matematikaiak soha. Ürességük a halhatatlanságukat jelenti.



Tulajdonképpen mit is jelent a természet „matematikátlansága"? A világ kétféleképpen tárgyalható. Vagy úgy, hogy a fizikai elméletben a valóság minden elemének megvan a maga pontos megfelelője (matematikai „alteregója") vagy úgy, hogy nincs ilyen hasonmás (illetve nem is lehet). Ha az adott jelenség számára lehetséges olyan elméletet megalkotni, amely nemcsak a jelenség meghatározott végállapotát mondja meg előre, hanem az összes közbenső állapotait is, és ráadásul, ha a matematikai átalakítások minden szakaszában hozzá lehet rendelni a matematikai jelképhez annak anyagi megfelelőjét, akkor teljes joggal beszélhetünk az elmélet és a valóság azonos alakúságáról. Maga a matematikai modell lesz a valóság alteregója. Az ilyen posztulátum a klasszikus fizikára jellemző, és ebből fakadt a meggyőződés: „a természet matematikai jellegű". 18



Van azonban egy másik lehetőség is. Ha jól célozva lövünk egy repülő madárra, s az holtan hullik alá, elértük azt a végeredményt, amit elérni kívántunk. Pedig a golyó röppályája és a madáré egyáltalán nem azonos alakúak. Csak egyetlen bizonyos ponton találkoznak, amit végpontnak nevezünk. Az elmélet ugyanígy képes előre megjósolni egy jelenség végállapotát még akkor is, ha a reális elemek és az elmélet matematikai jelképei között hiányzik a kölcsönös egyértelmű megfelelés. Példánk talán primitív, de tán a semminél mégis jobb. Manapság kevés az olyan fizikus, aki meggyőződéssel vallaná a matematika és a világ „alteregó" viszonyát. Ez persze - amint a madárlövészet példájával is megpróbáltam megmagyarázni - a legkevésbé sem jelenti azt,







mintha az előrelátás esélyei csökkentek volna. Csak éppen hangsúlyozni kívántam a matematika eszköz szerepét. Megszűnt hű leírás lenni, többé nem tekinthető a jelenség mozgó „fotográfiájának". Inkább olyasvalami, mint egy lépcső, amelyen feljuthatunk egy hegyre, jóllehet maga a lépcső semmiben sem hasonlít a hegyhez. Álljunk meg egy pillanatra ennél a hegynél. Ha fényképet készítünk róla, arról megfelelő mércét alkalmazva, leolvashatjuk a magasságát, lejtőjének hajlásszögét stb. A lépcső is elmondhat egyet-mást arról a dombról, amelyhez alkalmazták. Az a kérdés azonban, hogy a hegyen mi felel meg a lépcső fokainak értelmetlen. A fokok csak arra szolgálnak, hogy rajtuk feljussunk a tetőre. Ugyanígy, azt sem lehet kérdezni, hogy „igazi"-e a lépcső. Csupán mint a cél elérésének eszköze jobb vagy rosszabb lehet. Ámde alapjában véve ugyanezt lehet mondani a hegy fényképről is. Úgy látszik, mintha az hűséges ábrázolata volna a hegynek - ha azonban egyre erősebb lencsékkel kezdjük vizsgálni, akkor a hegyoldal részletei végül is a fotoemulzió szemcséinek kis fekete pontjaira hullanak szét. Ezek a szemcsék viszont ezüst-bromid-molekulákból állanak. S vajon az egyes molekuláknak megfelel-e valami egyértelműleg a hegylejtőből? Szó sincs róla. Az a kérdés, hogy „hová lett" az atommag belsejében a hosszúság, ugyanolyan, mintha azt kérdeznénk, hogy „hová lett" a hegy akkor, amikor mikroszkópon át nézzük a fényképet. A fénykép csak mint egész hűséges, igazi, és ugyanígy, csak mint egész, hűséges, igazi az elmélet is (pl. a kvantumelmélet), amely lehetővé teszi, hogy jobban jósolhassuk meg a barionok és a leptonok keletkezését, és azt is megmondja, hogy még milyen részecskék létezhetnek, de azt is, hogy milyenek nem létezhetnek. Az ilyenfajta tételekre könnyen lehetséges, hogy olyan búbánatos kijelentéssel reagálnak: a természet megismerhetetlen.



S ez a szörnyű félreértés. E sorok szerzője egykor titkon azt remélte, hogy a mezonok és a neutronok végül is „mindennek ellenére" nagyon, de nagyon pici kis csöppecskékre hasonlítanak vagy ici-pici pingpong-labdácskákra. Ebben az esetben úgy viselkedhetnének, mint a biliárdgolyók, vagyis a klasszikus mechanika törvényei szerint. Bevallom, a mezonok „pingpongszerűsége" engem ma nagyobb ámulatba ejtene, mint az, hogy hétköznapi tapasztalatunk egyetlenegy tárgyához sem hasonlítanak. Ha majd a nukleonoknak ma még nem létező elmélete lehetővé fogja tenni pl. a csillagok változásainak irányítását, akkor ez, úgy vélem, bőséges kárpótlást fog nyújtani ugyanezeknek a nukleonoknak ezért a „titokzatosságáért", amely egyszerűen csak abból áll, hogy képtelenek vagyunk szemléletesen magunk eléképzelni őket. Ezzel pedig le is zárjuk a természet matematikai vagy matematikátlan jellegét firtató fejtegetéseinket, hogy visszatérjünk a jövőt érintő kérdésekhez. A tiszta matematika eddig olyan „üres struktúrák" raktára volt, amelyből egy-egy fizikus kiguberálja azt, ami „ráillik" a „természetre". Minden egyéb parlagon hever. A helyzet azonban megváltozhat. Ma még a matematika engedelmes rabnője a fizikának, s úrnőjének elismerését annyira érdemli ki, amennyire utánozni képes a világot. Lehet azonban a matematikából a fizika uralkodónője is nem a mai fizikáé, hanem a nagyon távoli jövő szintetikus fizikájáé. Ameddig csak papíron és a matematikusok gondolataiban létezik a matematika, addig üresnek mondjuk. No, és ha képesek leszünk egy ilyen matematika konstrukcióit materializálni? Ha képesek leszünk „eleve megadott" világokat létrehozni, építési tervekül használva fel a matematikai rendszereket? Vajon gépek lesznek-e az ilyen konstrukciók? Ha az atomot nem tekintjük gépnek, akkor nem. De igen akkor, ha az atomról az a véleményünk, hogy gép. A matematika fantomológiai generátor (fantomtermelő) lesz, világokat fog



alkotni: „egy másféle valóságot, mint a létezés valósága". Hogy tudjuk ezt elképzelni? És lehetséges-e egyáltalán? Még nem készültünk fel kellőképpen ahhoz, hogy megtárgyaljuk ezt, a ma csupán elképzelhető, legújabb technológiai forradalmat. Megint egyszer nekilódultunk, és túlságosan messze rohantunk előre. Visszakoznunk kell tehát a pantokreációtól az imitológiához. Előbb azonban szükséges lesz néhány szót ejtenünk a nem létező tárgyak rendszertanáról.



AZ ÚJ LINNÉ, AVAGY NÉHÁNY SZÓ A „RENDSZERTANRÓL"

Bevezetőben hadd tisztázzunk még valamit. A jövőbe kívánunk tekinteni. Éppen ezért figyelembe kell vennünk, hogy a jelenkori tudomány semmiség ahhoz viszonyítva, amivé az eljövendő évezredek folyamán fog fejlődni. Az ilyen álláspont azt a látszatot keltheti, mintha majdnem megvető fölényességgel semmibe vennők a XX. század tudományát. Ez nem áll. Minthogy azonban civilizációnk tízegynéhány ezer esztendő óta létezik, és mi - vállalva a teljes kudarc kockázatát - azt akarjuk elképzelni, hogy milyen lesz a mai naptól kb. ugyanilyen időtávolságra fekvő korban: a mai eredmények közül egyetlenegyet sem tekinthetünk tetőpontnak. Abból a magasságból, amelyre még fel kell kapaszkodnunk, jól látható, hogy a kibernetikai forradalom csupán egyetlen lépés előrehaladás volt a neolit forradalomhoz képest, s onnét tekintve, a zérus ismeretlen felfedezőjét is csak egy lépés választja el Einsteintől. Megismétlem: fel „kell" kapaszkodnunk, azt „akarjuk" elképzelni - ezeket hangsúlyozni kívánom ugyanis, mivel másképpen, vagyis más perspektívából e képzeletbeli kirándulásunk során semmit sem sikerülne elérnünk. Úgy is vélhetné valaki, hogy a múlt és a jelen fölé ilyen magasra emelkedő nézőpontra csak jogtalan bitorlókként kapaszkodhatunk fel, s e vádat teljesen megértem. Ha osztanám is, akkor





hallgatnom kellene. Hátra van még a kifejtés gyakorlati nehézsége. Egymás után kell majd szólnom olyan dolgokról, amelyeket egyidejűleg kellene bemutatnom. Szándékom ugyanis nem a „leendő találmányok" katalógusszerű felsorolása, hanem az általános lehetőségekre akarok rámutatni, minden technikai leírogatás nélkül (ami egyébként is voltaképpen „üres" követelőzés volna). Nem általánosságokról, hanem valóban „általános" lehetőségekről lesz szó, olyanokról, amelyek bizonyos vonatkozásban meghatározzák a jövő arculatát. Egyszer sem fogjuk azt állítani, hogy így meg így lesz, csupán azt vesszük számításba, hogy így meg így lehet, hiszen ez a munka nem fantasztikus irodalmi alkotás, hanem különböző mértékben megalapozott hipotézisek gyűjteménye. Egységes egésszé olvadnak ugyan össze, de valamennyit nem lehet egyszerre leírni. Ugyanilyen nehézséggel küzd az a fiziológus is, aki egy tankönyvbe próbálja összefoglalni a szervezet működésére vonatkozó ismereteket. Egymás után tárgyalja meg a légzőszervek, a vérkeringés, az anyagcsere stb. működését. Helyzete annyiban előnyösebb, mert tankönyveket régóta írnak, és a tárgy ilyen felosztását, még ha problematikus is, a hagyomány szentesítette. Én azonban semmi olyant, vagy majdnem semmi olyant nem írok le, ami már létezik, és nem hivatkozhatom sem szemléltető modellekre (ismét csak ritka kivételtől eltekintve), sem pedig a jövőt tárgyaló tankönyvekre. Ilyenekről ugyanis nincs tudomásom. Kénytelen vagyok tehát önkényes osztályozást alkalmazni; az említett nehézségekkel kapcsolatos, hogy bizonyos kérdésekkel és problémákkal kétszer, sőt háromszor is foglalkozni fogok, néha pedig külön fogok szólni olyasvalamiről, amit más kérdésekkel együtt kellett volna tárgyalnom, ez azonban meghaladta képességeimet. E mentegetőzés után most hadd mutassam be „a tárgy rendszertanát". Ez lesz ugyanis mostantól kezdve a vezérfonalunk. Az elnevezések, amelyeket használni fogok,



munkajellegűek lesznek: csupán rövidítések lesznek, amelyeknek semmi egyéb céljuk nincs, mint az, hogy megkönnyítsék a felmérendő terület áttekintését. Egyébként ez az oka annak is, hogy a „rendszertan" szót idézőjelbe tettem. Mindazt, amit az ember vagy más értelmes lény egyáltalán megtehet, a „pantokreáció" kifejezésben foglaljuk össze. Ez: az információ szerzése és az információnak meghatározott célok érdekében való felhasználása. (Hasonló felosztás egyébként bizonyos mértékig ma is létezik: ennek felel meg a tudomány elhatárolása a technológiától.) A jövőben ez a helyzet olyan módon fog megváltozni, hogy az információ megszerzése automatizálódik. Az információgyűjtő rendszerek nem fogják meghatározni a cselekvés irányát: olyanok lesznek, mint a malom, amely lisztet készít, de hogy a lisztből mi lesz, az már a pékre (vagyis a technológusra) tartozik. Arról azonban, hogy milyen gabonát öntsenek a malom garatjába, nem annyira a pék dönt, hanem a molnár, a malom vezetője, s e vezető szerepét a tudomány fogja betölteni. A magvak megőrlésének folyamata: az információ megszerzése. Hogy ez miképpen képzelhető el, arról külön fogunk szólni. A pantokreációnak az a része, amely az információk felhasználásával foglalkozik, a fizikai és a matematikai rendszerek általános elméleteinek keresztezéséből származik, és két területre oszlik. Rövidség valamint bizonyos mértékű szemléletesség céljából az elsőt imitológiának, a másodikat pedig fantomológiának fogjuk nevezni. Ezek részben fedik egymást. Természetesen próbálkozhatnánk némileg szabatosabb meghatározással is, így pl, azt mondhatnánk, hogy imitológia az olyan konstruktőri tevékenység, amely a természetben kitüntethető, abból kiemelhető matematikára, algoritmusokra támaszkodik - ezzel szemben a fantomológia olyan matematikai struktúrák objektív megtestesítése, amelyeknek a természetben semmi sem felel meg, ekvivalensük nincs. Ez azonban már





magában foglalná azt a felfogást, hogy a természet alapjait tekintve matematikai jellegű, márpedig nem akarunk ilyen posztulátumot elfogadni. Ezenkívül ez még az algoritmizálás egyetemességét is magában foglalná, ami szerfölött kétséges. Ezért okosabb nem hajszolni az eleve való megformulázást, az előzetes definiálást. Az imitológia a pantokreáció legkorábbi stádiuma, s a reális jelenségeknek - a tudományos elméletekben már ma is gyakorlatban alkalmazott - számítógépes stb. modellezéséből következik. Egyaránt magában foglalja a valószínű (természeti, pl. csillagok, a vulkánkitörések), valamint a nem valószínű (a természetiekhez nem tartozó, pl. atomreaktor, civilizáció) anyagi folyamatok megindítását, megvalósítását. Tökéletes imitológus az, aki a természet tetszés szerinti jelenségét le tudja másolni, vagy az olyan jelenségeket, amilyeneket a természet spontánul ugyan nem hoz létre, de amelyek megalkotásának megvannak a reális lehetőségei. Hogy miért sorolom még a gépek megépítését is az utánzó tevékenységek közé, azt ugyancsak külön fogom megmagyarázni. Az imitológia és a fantomológia közt nincs éles határ. A fantomológia, mint az imitológia magasabb fázisa, az egyre valószínűtlenebb (a természetesektől egyre eltérőbb) folyamatok megvalósítását foglalja magában, egészen a teljesen lehetetlenekig, vagyis az olyanokig, amelyek semmiféle körülmények közt sem következhetnek be, minthogy ellentmondanak a természeti törvényeknek. Az a látszat, hogy az ilyen folyamatok üres osztályt alkotnak, mivelhogy a megvalósíthatatlant semmiképpen sem lehet megvalósítani. Noha csak megközelítően és igen primitív módon, de mégis azt igyekszünk bebizonyítani, hogy ennek a „lehetetlenségnek" nem kell abszolútnak lennie. Most egyelőre csak azt mutatjuk meg, hogy miként képzelhető el a fantomológia felé megteendő első lépés. Az atommodellnek az a hivatása, hogy az eredetinek vagyis

a természetnek a megismerését szolgálja. Ezért építettük fel. Ha nem felel meg a természetnek, akkor értéktelennek tartjuk. Ez a helyzet ma. A stratégia azonban meg is változhat. Az említett modellt más célokra is felhasználhatjuk: arra, hogy a modell alapján a természetes atomtól teljességgel különböző atomot vagy a valóditól (természetestől) eltérő „más anyag" építőelemét alkossuk meg.



A MODELLEK ÉS A VALÓSÁG A modellalkotás a természet - néhány sajátosságának figyelembevételével végrehajtott - utánzása. De miért csak kevésével, néhányéval? Azért, mert ügyetlenek vagyunk? Nem: mindenekelőtt azért, mert védekeznünk kell az információk túltengése ellen. Az ilyen felesleg egyébként az elérhetetlenséggel, a hozzáférhetetlenséggel volna egyenlő. A festő képeket fest, ám jóllehet a festőnek szája is van, és beszélgetni is tudunk vele, nem sikerül megtudnunk tőle, hogy hogyan teszi azt, amit tesz, hogyan alkotja meg a művét. Arról, ami festés közben az agyában lejátszódik, maga sem tud semmit. Az erre vonatkozó információ benne van ugyan a fejében, de számunkra hozzáférhetetlen. Modellalkotáskor egyszerűsíteni kell: az igen gyengécske kép festésére képes gép is többet tudna elmondani nekünk a festészet anyagi, vagyis agybeli alapjairól, mint a művész olyan „tökéletes modellje", amilyen az egypetés ikertestvére lenne. A modellezési gyakorlat meghatározott változó mennyiségek kiválasztását, mások figyelmen kívül hagyását jelenti. A modell és az eredeti azonossága akkor következnék be, ha a bennük lezajló folyamatok fednék egymást. Ez nem történik meg. A modell kifejlődésének eredményei különböznek a valóságos fejlődéstől. Erre az eltérésre három tényező hathat: a modellnek az eredetihez viszonyítottan leegyszerűsített volta; a



modell olyan sajátossága, amely az eredetitől idegen; magának az eredetinek a határozatlansága. Amikor az eleven agyat az elektronikus aggyal imitáljuk, akkor a neuronhálózatot imitáló elektromos hálózaton kívül még olyan jelenséget is számításba kell vennünk, mint az emlékezet. Az élő agynak nincs külön emlékezetraktára. A valódi neuronok univerzálisak, s az emlékezés az egész agyban „szétszórt". Áramköreinknek, villamos kapcsolásunknak nincs meg ez a képessége. Ezért speciális memóriaegységet kell bekapcsolnunk az elektronikus agyba (pl. ferromágneseket). Ezenkívül a valódi agy viselkedésének „véletlenszerűségével", cselekvéseinek kiszámíthatatlanságával is kitűnik, az elektronikus hálózatra ez nem jellemző. Mit tegyen hát a kibernetikus? Beépít a modelljébe egy „akcidencia-generátort" (véletlenség-generátort), amely a bekapcsolása után véletlenszerűen kiválasztott jelzéseket küld a hálózat belsejébe. Ezt a véletlenszerűséget eleve előkészítették, s ennek megfelelően ez a kiegészítő berendezés véletlen számok táblázatára vagy egyéb hasonló megoldásra támaszkodva dolgozik. Van tehát már olyasvalamink, ami a „kiszámíthatatlanság", a „szabad akarat" analógiája. Mindezek után a két rendszer - az idegrendszer és az elektronikus rendszer - kimeneti paramétereinek hasonlósága megnövekedett. Ámde ez a hasonlóság csupán az egymáshoz rendelt „bemeneti" és „kimeneti" állapotok vonatkozásában növekedett meg. A hasonlóság egyáltalán nem növekszik, hanem ellenkezőleg csökken akkor, ha a dinamikus bemenet-kimenet kapcsolatokon kívül mindkét rendszernek az egész felépítését is figyelembe vesszük. (Avagy másként, ha a változók nagyobb mennyiségét vesszük számításba.) Az elektronikus agynak ugyan most már van „akarata" és „emlékezete", csakhogy a valódi agynak nincs sem akcidencia-generátora, sem memóriaegysége. Minél közelebb kerül tehát a modell az eredetihez bizonyos imitált változók







körében, annál jobban távolodik el tőle más területeken. És ha még a neuronok változó ingerelhetőségét is tekintetbe akarjuk venni, amelynek feltételeit a küszöbérték (az ingerküszöb) létezése szabja meg (az élő szervezet ezt ráadásul biokémiai reakciókkal oldja meg), akkor minden átkapcsoló elemet („neurisztort"), illetve a neuronok minden egyes megfelelőjét specifikus elektromos berendezéssel kellene ellátnunk stb. 19 Ezért a modellnek olyan változóit, amelyek a modellált jelenségben nem nyilatkoznak meg, nem létezőnek tekintjük. Ez az információszerzés általános módszerének ama speciális esete, amely feltételezi az előválasztást. Például a közönséges telefonáló számára a kagylóban hallható recsegés csupán „zaj", míg a vonalat vizsgáló távközlési mérnök éppen ezt a zajt tekintheti információnak (ezt a példát Ashbytől vettem át). Ha tehát úgy akarnánk modellezni egy jelenséget, hogy minden változóját tekintetbe vesszük (tegyük fel egy pillanatra, hogy ez lehetséges), akkor az eredetinél gazdagabb berendezést kellene építenünk, azokkal a pótlólagos változókkal kellene gazdagítanunk, amelyek a modellező berendezésre jellemzőek, de amelyekkel az eredeti nem rendelkezik. Éppen ezért alkalmazható gyümölcsözően a számokkal dolgozó modellezés addig, amíg a változók száma csekély. Ha a változók mennyisége növekszik, akkor ez a módszer hamar eléri alkalmazhatósága határát. Ezért aztán a modellezésnek ez a típusa kénytelen lesz átadni helyét egy másiknak. Elméletileg a legkifizetődőbb egy jelenséget egy másik ugyanilyen jelenséggel modellezni. De vajon lehetséges-e ez ? Az ember modellezéséhez - úgy tűnik - újra kell alkotni magát az embert, a bioevolúció modellezéséhez meg kell azt ismételni egy olyan bolygón, mint amilyen a Földünk. Egy alma legtökéletesebb modellje egy másik alma - a világegyetemé egy másik világmindenség. Ez bizony úgy fest, mint az imitológiai gyakorlat reductio ad









absurdumja - de azért ne siessük el ezt az ítéletet. A kulcskérdés így hangzik: létezik-e olyasvalami, ami, bár nem hű (modellezett) másolata egy jelenségnek, mégis több információt foglal magában, mint maga a jelenség? Nos igen, létezik. Mégpedig - a tudományos elmélet. A jelenségek egész osztályát öleli fel, mindegyikről beszél, és egyidejűleg valamennyiről együttesen is szól. Természetesen az elmélet az adott jelenségnek jó néhány változóját nem veszi tekintetbe, de ezek a kitűzött cél elérése szempontjából lényegtelenek. Ugyanakkor itt újabb nehézség kapcsolódik be. Kérdezzük csak meg, hogy az elmélet csupán annyi információt foglal-e magában, amennyit mi magunk helyeztünk beléje (mialatt a megfigyelt tényekre és más elméletekre, pl. a dimenzióelméletre támaszkodva megalkottuk), vagy hogy ennél több információt is rejthet magában? Ez lehetetlen? De hiszen a kvantumtér-elmélet a fizikai vákuum elméletére támaszkodva - számos jelenséget jósolt meg. A béta-bomlás elmélete mellett ebből születtek meg a szuperfolyékonyság (a folyékony hélium) elméletének eredményei, de így jött létre a szilárdtest-elméletben is számos eredmény. Ha általánosságban nézve a dolgokat egy elméletnek egy X jelenséget kellene megjósolnia, majd pedig kiderül, hogy belőle levezetve olyan egyéb jelenségek is fellépnek, amelyeknek létezéséről mind ez ideig nem volt tudomásunk, akkor feltehetjük a kérdést, ugyan honnét került bele ez a „pótlólagos" információ? Onnét került bele, hogy világunkban - általánosságban szólva -, a változások kölcsönös összefüggése, koherenciája uralkodik. A változások egymáshoz kapcsolódásából került oda. Egy valamit végiggondolunk, és ez az egy valami „maga után von" mást. Ez meggyőzően hangzik, dehát akkor hogy' is állunk az információmérleggel? Az elméletbe belehelyeztünk x bit mennyiségű információt, és eredményként x+n-et kapunk? Vajon ez nem azt jelenti-e, hogy ha a rendszer eléggé bonyolult (amilyen az agy), akkor képes pótlólagos információkat



létrehozni, többet annál, mint amennyivel az előző időpontban rendelkezett, és mindezt külső információ beáradása nélkül? De hiszen ez igazi információs perpetuum mobile volna! A mai információelméletre támaszkodva ezt sajnos nem lehet eldönteni. Az információmennyiség annál nagyobb, minél kisebb volt egy meghatározott jel megérkezésének valószínűsége. Amiből viszont az következik, ha egyszer olyan közlést kapunk, mi szerint a csillagok ementáli sajtból vannak, akkor az információmennyiség egyszerűen kolosszális lenne, mert annak a valószínűsége, hogy ilyen jelet kapjunk elképzelhetetlenül kicsiny. Ez esetben a szakember mégis joggal veti szemünkre, hogy összekevertük az információ két különböző fajtáját: a szelektívet, tehát azt, amely a lehetséges jelzések (hogy a csillagok hidrogénből, entelekheiából, kiskutyák húsából, sajtból stb. állanak) halmazából való kiválasztás útján határozódik meg, de semmi köze sincs a valósághoz, vagyis ahhoz, hogy az információ megfelel egy meghatározott jelenségnek, valamint a strukturális információt, amely egy helyzet tükröződését jelenti. Eszerint a csillagok megsajtosodásának szenzációs híre sok-sok szelektív információt és nulla mennyiségű strukturális információt tartalmaz, mert nem igaz az, hogy a csillagok sajtból vannak. Nagyon jó. Most azonban vegyük elő a fizikai vákuum elméletét. Ebből az elméletből következik, hogy a béta-bomlás így meg így zajlik le (ami igaz), de az is, hogy az elektron töltése végtelenül nagy (ami nem igaz). Az első eredmény mégis annyira értékes a fizikusnak, hogy bőségesen kárpótolja a másik valótlanságáért. Az információelmélet azonban közönyös a fizikus választása ügyében, hiszen nem veszi számításba az információ értékét , még akkor sem, ha strukturális információról van szó. Ráadásul egyetlenegy elmélet sem létezik „önmagában", egyik sem „szuverén", hanem részint másokból ered, részint másokkal egyesül. A benne rejlő információ mennyiségét tehát igen nehéz megmérni, mert pl. a híres E=m·c 2 képletben rejlő





információ egész sereg más képletből és elméletből „került" e formulába. Lehetséges tán, hogy csak ma van szükség a jelenségek elméleteire és modelljeire? Talán egy másik bolygó tudósa kérdésünkre egyszerűen csak szó nélkül kezünkbe nyomna egy darab valamit, ami a földön hever, egy ócska cipőtalpat, és ezzel adná értésünkre, hogy a világegyetem összes igazságát ki lehet olvasni ebből az egy darabka anyagból? Álljunk meg egy pillanatra az ócska cipőtalpnál. Tréfánkhoz mulatságos következmények kapcsolódhatnak. Vegyük csak a következő egyenletet: 4 + x = 7. Egy gyenge értelmi képességű tanuló nem tudja, hogyan jusson el az x értékéhez, holott ez az eredmény már „benne ül" az egyenletben, csak éppen elrejtőzik a tétova tekintet elől, de „magától" jelentkezik az elemi átalakítás elvégzése után. Kérdezzük meg tehát, ahogy ez az igazi eretnekekhez illik, hogy vajon mért ne történnék ez így a természetben is? Vajon az Anyagba nincs-e „beleírva" összes lehetséges átalakulása (mint pl. a csillagok, a kvantumrepülők, a varrógépek, a rózsa, a selyemlepkék és az üstökösök megalkotása)? Ha igen, akkor a természet alaptéglácskáiból, a hidrogénatomból „deduktív módon" kifejleszthető mindezen lehetőségek összessége (kezdve a száz kémiai elem szintetikus előállításának szerény lehetőségétől, és végezve az emberinél trilliószorta nagyobb szellemi képességű berendezések megépítésével). És kialakítható az is, ami megvalósíthatatlan (az édes konyhasó [NaCl], a kvadrillió mérföldnyi átmérőjű csillagok stb.). E felfogás szerint az anyag magában foglalja a maga összes lehetőségeit, valamint összes lehetetlenségeit (tilalmait), csak éppen mi nem tudjuk megfejteni a „titkos írását". Az anyag ebben az esetben tehát olyasvalami volna, mint egy matematikai feladat, csak éppen mi, mint az a gyenge értelmi képességű tanuló, nem tudjuk kihámozni belőle a „teljes információt", ami pedig ott van benne. De mindaz, amit most elmondtunk, nem egyéb, mint

tautológiai ontológia, vagyis szószaporítás.







PLÁGIUM ÉS TEREMTÉS Mit jelentettek azok a szörnyűséges gondolatok, amelyeknek kimondását megkockáztattuk? Sem többet, sem kevesebbet annál, minthogy az atomból „kiolvasható" a maga „kozmikus lehetősége", „evolúciós", „civilizációs" és egyáltalában minden egyéb elképzelhető lehetősége. Világos, hogy ezt tréfának szántuk. Egyelőre még a konyhasó tulajdonságait sem tudjuk a külön-külön vett nátrium- és klóratomból levezetni. Néhány tulajdonságát igen. De az, amit „tudományosan" „tautológiai ontológiának" neveztünk, legfeljebb csak egy másik világ építési terve, mely különbözik a miénktől, amelyben az anyag elemi tégláiból nem lehet „mindent" kitenyészteni, levezetni. Már sokkal reálisabbnak tetszik a következő megközelítés. Lehetséges-e vajon hozzájutnunk a természeti folyamatok végeredményéhez akkor is, ha nem plagizáljuk közvetlenül teljesen azt, amit a természet alkotott, hanem „oldalbejáraton át" jutunk be a szóban forgó folyamatok sodrába? Ha igen, akkor egészen más pozíciókból kiindulva, mint azok, amelyek a természet startjának voltak kísérőjelenségei, bizonyos számú lépés megtétele után olyan eredményhez juthatnánk, amely azonos a természet által elért eredménnyel. Vegyünk egy primitív példát. Szükségünk van a földkéreg szeizmikus rezgéseire. Ahelyett, hogy tűzhányókat „hoznánk létre" stb., ahogy a természet teszi, a földrengést egy trotil-töltet felrobbantásával váltjuk ki. Előidéztük a szeizmikus rengést, amelyet célunkul tűztünk ki, ebből következik, hogy a jelenség (illetve jelenségsorozat) végeredményeit nem egyértelműen határozza meg a hatásoknak és okoknak az a láncolata, amely ehhez a végeredményhez elvezet. Vagy egy kevésbé primitív példa. A penicillint a Penicilium





notatum elnevezésű gomba választja ki. Ahelyett, hogy gombát termesztenénk, és kivonnánk a szükséges anyagokat stb., veszünk néhány egyszerű vegyületet, és ezekből szintetizáljuk a penicillint. Most pedig egy olyan példa, amely eléggé közel áll a megvalósításhoz. A legnagyobb mennyiségű energiát az annihilációs folyamat során nyerhetjük, vagyis az anyag és az antianyag egymással való reagáltatása során. Antianyag - mai tudásunk szerint - a mi Metagalaxisunkban nem fordul elő. Egyes részecskéit azonban már elő tudjuk állítani. Ha ezt ipari termelés szintjén tudnánk elvégezni, akkor az antianyag megfelelően, pl. „mágneses palackokban tárolva" (tehát úgy, hogy ne léphessen azonnal annihilációs reakcióba) az űrrepülések legalkalmasabb üzemanyaga lehetne. Érdekes, hogy ebben az esetben egy olyan anyagfajtát állítunk elő, amely a természetben lényegileg nem található. Végül egy jelenleg teljesen irreális példa. A spermium (ondósejt) fejének egy meghatározott háromezred köbmilliméter nagyságrendű térfogatában a kémiai molekulák nyelvén „kódolva", megtalálható azon ember agyának felépítési terve, aki majd azt követően kifejlődik ebből a spermiumból, miután ez a spermium egyesült a petesejttel. Ez a terv a „termelési recept", és e recept „végrehajtási utasítását" foglalja magában. Ebben a mikroszkopikus terjedelmű térben ott van az információ arról, hogy mit kell tenni és hogyan kell tenni, továbbá ott van az a mechanizmus is, amely mindezt végrehajtja. Képzeljük el, hogy sikerült a spermiumot aktivizálásra bírni, illetve pontosabban szólva a petesejtet (ami az információmennyiség szempontjából egyre megy: a megtermékenyítés lehetővé teszi a heterozigóta populáció kialakulását, az evolúció ezért formálta ki a nemeket, de a megfelelő eszközökkel szűznemzésre is lehet késztetni a petét), s így az embrió fejlődése megindul. Kezdetben az egész embrió fejlődik, e fejlődés egy bizonyos fázisában azonban



eltávolítjuk a céljaink szempontjából „fölösleges" részeket, és csak azzal törődünk, hogy az agy kifejlődjék. Az így nyert neuronpreparátumot folyékony táptalajra helyezzük, ahol más „preparátumokkal", vagyis agyrészekkel összeforr, mindennek eredményeként pedig végül valamiféle „mesterséges agy" jön létre, de olyan, amelyet csupa természetes szövetből alkottunk meg. Ez esetben etikai természetű vádaskodásokkal találkozhatunk. Ezeknek elkerülése végett lemondunk az emberi petesejt használatáról, hanem csak lemásoljuk a benne rejlő egész örökletes információt. Ma már tudjuk, legalábbis elvileg, hogy miként lehet ezt megoldani. Hasonlít ez a matricával való „könyvnyomtatáshoz", illetve egy kliséről való levonat elkészítéséhez. A papír szerepét az általunk szintetizált (vagyis nem a szervezetből származó) nukleinsavak rendszere tölti be; a petesejt pedig csak azt az „utasítást" adja, hogy miként kell e savmolekulákat egyesíteni. Tehát „öntvényt" készítettünk a petesejt kromoszómáiról, ahhoz hasonlóan, ahogyan egy szoborról készítenek gipszmásolatot. S csak most, ezeket a „mesterséges" kromoszómáinkat tesszük a fejlődés kiindulópontjává. S ha még ez sem tetszenék valakinek, akkor még kerülőbb úton járva is végrehajthatjuk a tervet. A petesejt kromoszóma-információját a kémiai jelképek és képletek nyelvén papírra írjuk, ezeknek megfelelően szintetizáljuk a kromoszómákat, és az így nyert „laboratóriumi petesejt" kerül majd az embriogenetikus „termelésbe". Amint látható, ez az eljárásunk elmossa a különbséget a „természetes" és a „mesterséges" között. A modellezés tehát megengedi, hogy átlépjük a plagizálás és az alkotó cselekvés közti határvonalat, mert hiszen az öröklési kód pontos ismerete folytán természetesen az is lehetséges, hogy e kódon a tetszés szerinti változásokat hajtsuk végre. Így nemcsak a gyermek szemének kívánt színét lehetne beprogramozni, hanem az agyban az egyes meghatározott







„tehetségeket" megvalósító „gén-kódok" pontos ismeretére támaszkodva, tömegesen termelhetnénk „képességmatricákat", s ilyen módon a szülők által megrendelt hajlamokat (zeneértést, matematikai tehetséget stb.) „komponálhatnánk" bele bármely petesejt öröklődő anyagába. Úgy látjuk, felesleges ismernünk azt a teljes evolúciós utat, amelyet a Természet megjárt, mielőtt kiformálta az embert. Nincs szükségünk a fejlődés egyes szakaszaira vonatkozó sok millió információra, a Sinanthropusra, a moustier-i meg az aurignaci civilizációkra vonatkozó információkra; ha előállítottuk az ondósejtnek vagy a petesejtnek az eredetivel „egyenértékű" „modelljét", akkor (az értékes genetikai vonások koncentrálása révén) minden eredetinél tökéletesebb genotípust nyerünk, s így „kiskaput" nyitunk magunknak az emberi szervezet kialakulásának folyamatába. Ezután, felbátorodva, egymás után egyre tökéletesebb modelleket készítünk, míg csak el nem érkezünk egy olyan kromoszóma-rendszerhez, amelyből már hiányoznak a működéssel kapcsolatos vagy szervi megbetegedésekre való hajlamok, ezzel szemben minden (testi és szellemi) tekintetben tökéletes kiegyensúlyozottságot mutatnak. Végül, ellenőrzött mutációkat váltva ki (vagyis megváltoztatva a Természet által megadott öröklődési kódot, megváltoztatva az egyes gének kémiai struktúráját), olyan vonások kifejlődését érnénk el, amelyekkel eddig a Homo-nem nem rendelkezett (kopoltyúképződés, amely a vízi életet tenné lehetővé, az agy megnövekedését stb.). Nem az ember ilyen „autoevolúciójának" akartunk figyelmet szentelni most. Ennek távlatait, valamint az evolúciós megoldások kritikáját könyvünk utolsó részében fogjuk tárgyalni. Itt csupán arra akartunk rámutatni: hogyan működhet, hathat az imitológia, vetélkedve a természettel.

AZ IMITOLÓGIA TERÜLETE



Az ember rendszerint egymást kizáró, alternatív elméleteket alkot. A biológia területén a preformizmus harcolt az epigenézissel, a természetes kiválogatódás elmélete a szerzett tulajdonságok öröklődésének elméletével. A fizikában a determinizmus az indeterminizmussal harcolt. Az ilyen elméletek „alacsony szinten" kizárják egymást, vagyis hallgatólagosan feltételezik, hogy egyikük a „végleges". Aztán rendszerint kiderül, hogy az egyik elmélet közelebb állt a valósághoz, de mégsem jelentett többet, mint egyetlen lépést a helyes úton. A messze előretört imitológia korában mindez a tudomány őstörténetéhez fog tartozni. A „jobbik" elmélet az lesz, amelynek segítségével képesek leszünk irányítani az evolúciót, megváltoztatni a szervezet regenerálódó képességeinek határait és ütemét, hangszerelni a csíra öröklődési sajátságait, s ez sokkal korábban válik lehetővé, mintsem hogy megtanulnánk pl. a sejtmag kromoszóma-apparátusának szintetizálását. Minden tudomány elméleteket konstruál, de az egyes tudományágakban különféleképpen viszonyulnak az elméletekhez. A csillagászati elméletek látszólagos tökéletessége abból fakad, hogy a kutatás tárgyául olyan rendszerek szolgálnak, amelyeknek kivételesen nagyfokú az elszigeteltségük a környezetüktől. Ha viszont csökkent mértékű elszigeteltséggel van dolgunk, mint a többtestproblémában, ahol több test hat kölcsönösen egymásra, ott már nehézzé válik eljutni a megoldáshoz. Az elmélet „hozzávetőleges" jellege különösen jól látható ott, ahol a megfigyelt jelenségek köre a jelenséghez magához viszonyítva, csekély (ilyenek a kozmogónia, a biogenezis, a planetogenezis). Ezzel szemben pl. a termodinamika vagy a kromoszóma-elmélet esetében az a vélemény, hogy olyasvalamivel van dolgunk, ami több, mint a saját elgondolásainknak a természettel való egybevetése, és hogy ezek az elméletek már majdnem a









„legtisztább" igazságot tartalmazzák. Nem tudnám megmondani, hogy vajon az imitológia eltünteti-e majd ezt a különbséget. Végül is a világegyetem mai állapota valóban „különböző irányokból" alakulhatott ki, vagyis az, amit ma megfigyelünk, sokfajta módon keletkezhetett. Még sok mindent kell felfedezni, s ezért nem érdemes olyan pótlólagos kockázatot vállalnunk, hogy megjósoljuk az egyes tudományágak leendő fejlődését. Az imitológiának, mint tudjuk, nem kell „teljes utánzásnak" lennie, még akkor se, ha van, aki ezt megkívánná tőle. Tudjuk, hogy az imitológia által alkalmazott változók száma modelljeinek „transzformálásakor" attól a céltól függően változik, amely célt ez a modellező termelés szolgálni akar. Ennek eredményeként az adott, meghatározott cél szempontjából létezik egy bizonyos információ-optimum, amely nélkülözhetetlen a cél eléréséhez, és amely egyáltalán nem azonos az információ maximumával. Az imitológia szerint bármit tesz is az ember, az mind modellezés. Ez értelmetlenségre hasonlít. A csillagvilágban vagy élő szervezetekben lezajló jelenségekre vonatkozóan ez elfogadható, de modellezésnek tekinteni egy atomreaktort? Egy villamos főzőlapot? Egy rakétát? Megkíséreljük megadni a modellalkotás nagyon leegyszerűsített osztályozását. 1. Létező jelenségek modelljei. Azt akarjuk, hogy eső essék. Megalkotjuk az éghajlati, a légköri stb. jelenségek modelljeit. Megtudjuk, hogy milyen az eső „kezdeti állapota". Ha ezt a feltételt megvalósítottuk (a természetben), akkor zuhogni kezd az eső. Olykor, de nagyon ritka esetben, az is előfordul, hogy színes eső esik. Például, amikor egy tűzhányó kitör, és színes kőzetport vet ki a légkörbe, amely megfesti a vízcseppeket. Ilyen esőt is teremthetünk: ha az egymással összefonódó, eső-előidéző okokokozatok „fonatába" mintegy „belefonunk" egy olyan rendszert





is, amely aztán a szükséges színezéket eljuttatja a felhőkbe vagy a kondenzálódó vízcsöppekbe. Ilyen eljárással megnöveljük egy létező, de ritka természeti tünemény valószínűségét. Eső elég gyakran esik, tehát az a plusz, amivel mi a csapadék valószínűségének növeléséhez hozzájárulunk, nem túlságosan nagy. A színes eső - már szokatlan dolog. Ennek esetében a mi cselekvésünk, mint a „kis valószínűséggel bekövetkező állapotok valószínűségének növelése", eléggé magas színvonalat ér el. 2. „Nem létező" jelenségek modelljei. A természet nem valósítja meg az összes lehetséges folyamatokat, bár igaz, hogy nagyobb mértékben realizálja őket, mint amennyire általában gondolni szokás. Nem minden mérnök tudja azt, hogy bizonyos tengeri állatfajoknak vitorlájuk van, hogy az evolúció felhasználja a sugárhajtás és a radarvisszhang elvét (az echolokációt), hogy a halak olyan „manométerrel" rendelkeznek, amely közli velük, milyen mélységben vannak stb. Vagy lényegesen általánosabban szólva: arra az „ötletre", hogy a valószínűbb folyamatokat (az entrópia, a dezorganizáció növekedése) össze kell kapcsolni a kevésbé valószínűekkel (élő organizmusok létrejötte), ami viszont a szervezettség növekedését és az entrópia csökkenését vonja maga után - a Természet már évmilliárdokkal ezelőtt „rájött". Hasonlóképpen alkotott emelőket, kemodinamikus és kemoelektrikus gépeket, a napenergiát vegyi energiává átalakító transzformátorokat (a gerincesek csontvázát, sejtjeit, növények fotoszintézist megvalósító sejtjeit), alkotott továbbá közönséges szivattyút (a szívet) és ozmotikus elv szerint működőt (az utóbbi: a vese), „fényképezőgépeket" (a látószervek) stb. A bioevolúció keretében nem nyúlt az atomenergetikához, mert a sugárzás megsemmisíti a genetikus információt és az életfolyamatokat. Viszont „alkalmazta" ezt a csillagokban. Tehát, a legáltalánosabban tárgyalva a kérdést, a Természet különféle folyamatokat kapcsol össze egymással. Ebben mi utánozhatjuk , és ezt meg is tesszük. Mindenütt és mindig







különböző folyamatokat kapcsolunk. össze egymással: amikor vízzel hajtatjuk a malmot, ércet olvasztunk; fémet öntünk, fémmegmunkáló gépeket, berendezéseket szerkesztünk, gyapotot vetünk el, s a leszüretelt gyapotból ruhaanyagot szövünk stb. Eredményként valahol mindig az entrópia növekedése lép fel, még akkor is, ha helyileg csökken (motor, villanyfőző, atomreaktor, civilizáció). Elektromos mezőben az elektronok így meg így viselkednek; ezt a folyamatot összekombináljuk másokkal, és íme, létrejött a televízió. Vagy a ferromágneses memória, vagy a kvantumerősítés folyamatai (mézerek, lézerek). Ámde mindig a természetet utánozzuk. Ezt persze helyesen kell értelmezni. Rohanó elefántok vagy zsiráfok csordája összetaposhatná az agyagot úgy, hogy „egy gépkocsi negatívja" maradjon a nyomukban, a közeli tűzhányó pedig olvadt magnetitot vethetne ki magából, amely azután beleömölne a „formába", s így egy „automobil" vagy valami reá emlékeztető keletkeznék. Ez persze hihetetlenül kis valószínűségű. De a termodinamika szemszögéből nem mondható lehetetlennek. Az imitológia következményei arra redukálódhatnak, hogy a rendkívül kis valószínűséggel bekövetkező „természetes" események bekövetkeztének valószínűségét megnöveljék. Elméletileg a fakerék, fatányér, kilincs, autó „spontán" keletkezése is lehetséges. S tegyük hozzá: egy effajta „szintézisnek" a vas-, réz-, alumínium- stb. atomok hirtelen reagálása útján való létrejövetele hasonlíthatatlanul valószínűbb, mint egy élő szervezet spontán keletkezése azáltal, hogy az atomok egyidejűleg közelednek is egymáshoz, és rögtön a megfelelő helyre is „ugranak" ahhoz, hogy létrejöjjön egy eleven amőba vagy régi ismerősünk, Mr. Smith. Egy gépkocsi legfeljebb tízegynéhány ezernyi alkatrészből készül. Egy amőba több millióból áll. Ráadásul az autó esetében, akár a karosszériájáról, akár a motorjáról van szó, az egyes



atomok és testek helyzetének, fázisainak, kristályosodása pillanatának nincs jelentősége. Ezzel szemben azoknak a molekuláknak a helyzete és tulajdonságai, amelyekből az amőba „készült", létezésének kérdésében döntő jelentőségűek. Tehát akkor, miért mégis amőba jött létre, és nem gépkocsi? Azért, mert spontánul, számottevő valószínűséggel csakis olyan rendszer jöhet létre, amely kezdettől fogva rendelkezik az önszervezés sajátosságaival. Továbbá azért, mert ilyenek voltak Földünkön a „kiindulási feltételek". Most pedig egy bizonyos általános szabályt fogunk kimondani. A Természet konstruktőri valószínűségi eloszlása teljességgel különbözik az ember konstruktőri valószínűségi eloszlástól jóllehet ez utóbbinak nyilvánvalóan teljesen benne kell foglaltatnia az előbbiben. A Természet számára fontos valószínűségi eloszlás (normál görbe) a fazekak vagy számítógépek spontán úton való létrejöttét az egész világmindenség viszonylatában még szupercsillagászati arányokat meghaladó mértékben is valószínűtlenné teszi. Az összes halott bolygók és kiégett csillagtörpék átfésülése után talán lelnénk néhány „véletlen kanalat", avagy talán még egy spontán úton kikristályosodott horganyzott konzervdobozt is, arra azonban, hogy ez merő véletlen folytán még sertéshúst vagy valami más ehetőt is tartalmazzon, egy teljes örökkévalóságig kellene várakozni. Az ilyen jelenségek mégsem „lehetetlenek" olyan értelemben, mintha a természet tilalmai állnák útjukat (vagyis a természet törvényei, hiszen az ilyen törvény, ha elrendeli, hogy így és így kell lenni, akkor egyidejűleg tiltja is, hogy másképpen legyen). Tehát a mi konstruktőri tevékenységünk a Természet potenciális konstruktőrségének keretén belül, mint annak egy bizonyos különleges esete helyezkedik el, azzal a lényeges kiegészítéssel, hogy ott fordul elő, ahol a valószínűségi értékek jelentősen csökkennek, annyira, hogy semmihez sem foghatóan mikroszkopikus méretűekké válnak. Ily módon olyan,



termodinamikailag igen valószínűtlen állapotokhoz jutunk el, mint amilyen a rakéta vagy a tv-készülék. Ott azonban, ahol a Természet a „saját elemében" épít, mi a leggyengébbek vagyunk: nem tudunk ugyanis ( egyelőre még nem tudunk) önszervezési folyamatokat kiváltani olyan méretekben és olyan ügyesen, mint ő, a Természet. Persze, ha ő sem volna erre képes, akkor most nem volna könyvemnek nyájas Olvasója, és nem léteznék a szerző sem. Mindabból, ami konstruktőrileg lehetséges, eddig az ember „a Természet termelési skálájának" csupán egy bizonyos, igen-igen szűk szakasza iránt tanúsított érdeklődést. Nem próbáltunk meg meteorokat vagy üstökösöket konstruálni, sem pedig szupernóvákat (bár ma már, hála a hidrogénbombának, a legjobb úton vagyunk ez irányban). Dehát vajon semmiképp sem volna lehetséges átlépnünk a Természet által megszabott határt? No persze, elgondolni mindenképpen lehet olyan világmindenségeket és természeteket, amelyek különböznek a miénktől. De hogyan lehetne meg is valósítani őket? Tegyük félre ezt a témát − nem is túlságosan hosszú időre.

VI FANTOMOLÓGIA



A FANTOMATIKA ALAPJAI

A ránk váró probléma így hangzik: miként lehet megalkotni egy olyan valóságot, amely a benne élő értelmes lények számára semmivel sem különböztethető meg a normális valóságtól, és mégis attól eltérő törvényeknek engedelmeskedik? Ahhoz, hogy egyáltalában nekivághassunk a probléma megoldásának, első









lépésként szerényebb, korlátozottabb feladatot tűzünk ki, mint amivel kezdtük. Megkérdezzük: lehet-e vajon olyan mesterséges valóságot alkotni, amely teljesen hasonló a természeteshez, sőt attól semmiképp sem különböztethető meg? Az első probléma: világok teremtése, a második: illúzióalkotás. De olyan illúzióké, amelyek tökéletesek. Egyébként abban sem vagyok biztos, szabad-e ezeket merő illúzióknak nevezni. A választ önökre bízom. A vizsgálandó területet a fantomatika tudományának fogjuk nevezni: ez a tulajdonképpeni kreációs mérnöktevékenység, a teremtő mérnökség küszöbe. Egy kísérlettel kezdjük, amely rögtön előrebocsátjuk - nem tartozik hozzá a tulajdonképpeni fantomatikához. Adva van egy ember, aki a verandáján ülve, a kertjét nézegeti, és egyidejűleg a kezében tartott rózsát szagolgatja. Rendre megörökítjük (pl. magnószalagra felvéve vagy másképpen) az illető ember összes idegein végigfutó impulzusok sorozatát. Egyszerre több százezer ilyen közös felvételt kell elvégezni, mivel az összes változásokat regisztrálni akarjuk, amely az illető ember érzőidegeiben (a testfelületi és a test belsejében levő érzőideg-rendszerben), valamint az agyidegekben lezajlik (vagyis azokat a jelzéseket, amelyek a bőr szenzoros sejtjeitől és az izmok proprioceptoraitól *38 valamint az ízlelő-, szagló-, halló-, látószervektől valamint egyensúlyt érzékelő szervektől indulnak ki). Amikor már megörökítettük ezeket a jelzéseket, akkor emberünket teljesen elszigeteljük a külvilágtól, pl. sötét szobában, langyos vízzel teli kádba fektetjük, szemgolyójára elektródákat helyezünk, ilyeneket vezetünk a fülébe, erősítünk a bőréhez stb. Egyszóval a szóban forgó egyén összes idegeit összekapcsoljuk magnetofonunkkal, majd bekapcsoljuk ezt a magnetofont, s így bevezetjük idegrendszerébe az előzetesen szalagra vett feljegyzéseket.





Ezt nem is olyan könnyű megoldani, mint ahogyan bemutattam. Attól függően, hogy az ingerek topológiai lokalizációja milyen jelentőségű az idegtörzsben, egyes idegeket könnyebb, másokat nehezebb a fent leírt módon bekapcsolni. Különlegesen bonyolult ennek megoldása a látóideg esetében. A nagyagyvelőkéreg szaglóközpontja, legalábbis az ember esetében, szinte egyáltalán nem ad térbeli információt, ez majdnem dimenziómentes: ha egyszerre három szagot érzünk, aligha tudjuk megmondani, melyik honnan árad felénk. Ezzel szemben a látóközpont térbeli lokalizáló képessége igen fejlett, az ingerületek már a recehártyában előrendeződésen mennek át, s a látóideg olyan sokszálú kábel, amelynek minden szála egész kötegnyi impulzust vezet tovább, s ezt az impulzusköteget a kérgi látóközpont meghatározott részére szállítja. Ezért olyan nagyon nehéz ennek az idegnek a belsejében „a kellő helyre juttatni", elosztani a regisztrált impulzusokat (maga a regisztrálás is bonyolult). (Hasonló, bár kisebb nehézséget okoz a hallóideg.) E probléma megoldásának többféle technikai útja is elképzelhető. Legegyszerűbbnek látszik még az, ha a kéregnek szánt ingereket a tarkó felől vezetjük be, tehát közvetlenül a látóközpontba vezetjük őket; minthogy azonban természetesen szó sincs a kéreg sebészi feltárásáról, a bőrön és csonton át történő ingerlés esetén pedig nem lehet kellő lokalizációs pontosságot elérni, ezért az elektromos impulzusokat másféle impulzusokká kellene átalakítani, pl. egy átlagos neuronnál nem vastagabb élesen irányított sugárnyalábokká, amilyeneket a lézer állít elő az ultrarövid hullámsávban. Ha eléggé gyengék, és kellően fókuszáltak az ilyen hullámok, akkor képesek ingerelni az agykérget úgy, hogy közben az agyszöveteket egyáltalán nem károsítják. Ez azonban már meglehetősen kockázatos eljárás, arra sincs biztosíték, hogy a kívánt eredményekhez jutunk-e el általuk. Éppen ezért, egy speciális „szemgolyó-toldalékot" szerkeszthetnénk, amely az „ellenszem" szerepét töltené be:

olyan, a szemmel optikailag egyenértékű berendezés volna, amely a pupilla nyílásán át csatlakozik a természetes szemhez (természetesen nem közvetlenül, hiszen a pupilla előtt még ott van az elülső szemcsarnok és a szaruhártya, de mind a kettő átlátszó). A szem az „ellenszemmel" olyan egységes rendszert alkot, amelyben az „ellenszem" az adó-, a szem pedig a vevőkészülék. Amikor az ember (normális körülmények között) az „ellenszemen" át néz, és nem közvetlenül a saját szemével, akkor mindent a megszokott módon lát, ámde az orrnyergén olyasvalami helyezkedik el, mint egy szemüveg (csak éppen bonyolultabb annál), ráadásul ez a „szemüveg" nem csupán fényt áteresztő „közvetítő" a szem és a külvilág között, hanem ugyanakkor felbontó szerkezet is: a látott képet annyi elemre bontja szét, amennyi a retina pálcikáinak és csapjainak száma. Az „ellenszem" látómezőjének elemei (pl. vékony kábel útján) a regisztráló szerkezethez kapcsolódnak. Ezáltal ugyanazt az információt, amelyet a látóhártya felvesz, ravaszul nem a retina mögött a látóidegbe bekapcsolódva gyűjtjük össze, hanem a szem elé helyezett „információgyűjtő toldalékunk" segítségével, elölről. Ha ezek után meg akarjuk ismételni a reagálást, akkor ismét feltesszük arra az emberre ezt a „szemüveget", de most már sötétben, s a készülékünkben őrzött regisztrátumot, vagyis információt a készülék-„ellenszem"-szem-látóideg csatornán küldjük az agyába. Ez a megoldás távolról sem tekinthető a legjobbnak, de legalább műszakilag megtervezhető és realizálható. Megjegyzendő még, hogy ennek a megoldásnak semmi köze sincs ahhoz az eljáráshoz, amikor a pupillához állított kamerával filmet vagy valami mikrofilmet vetítenek a szem belsejébe. Ugyanis a film vagy bármely más, ilyen típusú feljegyzés fixált élességű képet ad, és az ember nem tudja a tekintetét, többek közt az éles premier plánról egy kevésbé éles hátsóbb síkra irányítani. A film tehát előre meghatározza azt, hogy mit kell részletesebben és mit kevésbé részletesen látni még



akkor is, ha háromdimenziós (sztereoszkopikus) filmről van szó. Márpedig a szemlencse ellapulását, illetve kidomborodását előidéző izom-összehúzódások ereje egyike az agyba átvivődő sajátos jelzéseknek, s ez teszi lehetővé, többek közt, a távolság „megsaccolását", jóllehet kisebb mértékben, mint a kétszemes látás esetén. Ezért kell a szemnek az akkomodációs szabadságot is biztosítani, ha tökéletes imitációra törekszünk, nem is szólva arról, hogy a filmkép „az emberi szem szempontjából" optikailag nem kifogástalan. Azért tértünk el ilyen hosszan a tárgytól, mert nem is annyira egy konkrét megoldást akartunk bemutatni (hiszen ötleteink túlságosan is primitívek), mint inkább hangsúlyozni kívántuk, hogy a probléma egyfelől milyen nehéz, de másfelől azt is, hogy elvileg megvan a megoldásának a lehetősége. Emberünk tehát, amikor ott pihen a sötétben, s agya felé minden idegszálán pontosan ugyanolyan impulzussorozatok futnak, mint futottak akkor, amidőn a verandán ült a rózsával szubjektíven ugyanabban a helyzetben leledzik. Látja majd az eget, saját kezében a rózsát, a veranda mögött a kertet, a pázsitot, a játszadozó gyermekeket stb. Valami ehhez hasonló kísérletet már végre is hajtottak - kutyán. Először a fent említett módon rögzítették azokat az impulzusokat, amelyek akkor haladnak át a mozgatóidegeken, amikor a kutya szalad. Ezután átvágták a kutya gerincvelőjét. Hátsó lába ennek következtében megbénult. Amikor a megbénult láb idegeihez kapcsolták a korábban rögzített elektromos impulzusokat, a kutya bénult hátsó része „megelevenedett": ugyanolyan mozdulatokat kezdett végezni, mint amiket futás közben egy egészséges kutya tesz. Ha az impulzusok tempóját megváltoztatták, a mozgás gyorsasága is megváltozott. A mi elképzelt kísérletünk és ez utóbbi, valóságos kísérlet közt az a különbség, hogy a kutyába centrifugális *39 (mozgató-) idegein át vezették be az impulzusokat, mi viszont a centripetális **40 (érző-) idegekbe szándékozunk bevezetni őket. Mi történik azonban akkor, ha a vizsgált személy, pl. fel akar állni



a karosszékéből, hogy kimenjen a kertbe? Ez természetesen nem sikerülhet neki. Ugyanis azok az impulzusok, amelyeket a szóban forgó ember idegeibe vezetünk be, rögzítettek, és nem képesek a változásra. Ha megpróbálna felállni, furcsa, zavarba ejtő helyzetbe kerülne, meg akarná ragadni a tőle egy méterre látott korlátot, és a levegőt markolná meg. Érzékelései hasadást szenvednének, éspedig szétbomlanának arra, amit érez és érzékel, s másrészt arra, amit tesz. Ez a kettéválás abból a különbségből fakadna, amely jelenlegi motorikus aktivitása és általunk megörökített, korábbi érző aktivitása között áll fenn. Vajon az életben előfordulnak-e hasonló helyzetek? Megtörténik, hogy valaki, aki életében először került színházba, hangosan felszól a színészeknek, „jó tanácsokat" ad nekik (pl. Rómeónak, hogy ne legyen öngyilkos), és módfelett csodálkozik, amikor a színészek nem veszik tudomásul a tanácsait. Azért sem reagálnak rá, mert az egész darab a maga teljességében színpadon, filmen vagy könyvben - „előre beprogramozott", egyszer s mindenkorra determinált, és az események menetét semmiféle beavatkozással sem lehet megváltoztatni. A művészetben csak egyirányú információátadás folyik. Mi csupán a címzettjei, felvevői vagyunk ennek az információnak, egy-egy filmvetítés vagy színházi előadás „felvevői" vagyunk. Passzív felvevők, s nem a cselekmény részt vevői. Egy könyv nem nyújt, annyi illúziót, mint a színház, mert rögtön hátralapozhatunk a befejezéshez, és meggyőződhetünk róla, hogy az determinált, eleve meghatározott. A színházi előadás rögzített cselekménye - a könyvtől eltérően - csupán a színészek emlékezetében rögzített (legalábbis annak a nézőnek a részére, aki még nem ismeri a színdarab nyomtatott szövegét). A sci-fi művekben olykor olvashatunk olyan jövendő szórakozásokról, amelyek a kísérletünkben leírthoz hasonló hatáson alapulnak. Az ilyen alkotás hőse felteszi fejére a megfelelő elektródákat, s máris nyomban a Szahara kellős közepén vagy a Mars felszínén találja



magát. Az efféle leírások szerzői nincsenek tisztában azzal, hogy a művészetnek ez az „új" válfaja a maitól mindössze a lényegtelenül megváltozott „bekapcsolási módban" különbözik, amivel a néző az eleve mereven beprogramozott meséhez kapcsolódik, és hogy elektródák nélkül is ugyanilyen teljes illúzió kelthető egy sztereoszkopikus „cirkorámával", amelyben a sztereo hanghatásokhoz esetleg még „kiegészítő illatcsatornát" is kapcsolnak. A látómező a cirkorámában is ugyanaz, mint a természetben, vagyis potenciálisan 360°, mindaz, amit látunk, három kiterjedésű, természetes színű. Speciálisan e célra készült szerkezet „sivatagi szelet" zúdít ránk, vagy „marsbeli" illatokkal áraszt el bennünket, tehát egyáltalán nem szükséges ezért „elutazni" a 2000. évbe, hiszen megfelelő befektetésekkel ma is megvalósítható. Az pedig, hogy a szerző hová ülteti be az elektródákat, lényegtelen, mivel azoknak az elektródáknak az a feladatuk csupán, hogy a XXX. évszázad civilizációjának a hangulatát kölcsönözzék a munkának - adják meg a couleur localt. Míg ugyanis a „hagyományos" művészetben a tartalom az érzékszervek útján jut el a felfogója agyába, addig a sci-fi által szült „új" művészetben ezek az érzékszervek már feleslegesek lesznek, mivelhogy az információs tartalom közvetlenül az idegekbe vezetődik majd be. Egyébként az információáramlás itt is, ott is megmarad egyirányúnak. Ez az oka annak, hogy sem a mi szemléltetési céllal bemutatott kísérletünk, sem az a bizonyos „új művészet" nem tartozik a fantomatikába. A fantomatika ugyanis kétirányú kapcsolatok létesítését kívánja meg a „mesterséges valóság" és az érzékelője, a felfogója között. Más szóval: a fantomatika olyan művészet, amelyben a visszacsatolás is működik. Persze valaki felfogadhatna színészeket, beöltöztethetné őket XVII. századi udvaroncoknak, önmagát pedig francia királynak, s az egész álöltözetű társasággal a megfelelő környezetben (pl. egy kibérelt ódon kastélyban)





eljátszhatná a maga „uralkodását a Lajosok trónján". Az ilyen tevékenység, az ilyen játék még primitív fantomatikának sem nevezhető, már csak azért sem, mert ebből a szférából könnyen ki lehet lépni. A fantomatika olyan szituáció megteremtését követeli meg, amelyben ebből a megalkotott, fiktív világból a reális világba semmiféle módon „kilépni" nem lehet. Ezek után vizsgáljuk meg azokat a módszereket, amelyekkel a fantomatika világa megvalósítható, valamint azt az érdekes problémát, vajon egyáltalán létezik-e olyan elképzelhető módszer, amellyel a fantomatizált ember megállapíthatja, hogy élményei csak illúziók, melyek őt az időlegesen elveszített valóságtól elválasztják.

A FANTOMATIKAI GÉP Mit élhet át az az ember, akit egy fantomatikai generátorhoz kapcsoltak? Bármit. Megmászhatja az Alpok meredek csúcsait, űrruha és oxigénmaszk nélkül sétálhat a Holdon, hűséges csapatának élén, páncélban csörtetve, középkori várakat vehet be, vagy meghódítja az Északi-sarkot. Mint maratoni győzőt vagy minden idők legnagyobb költőjét ünnepelheti a tömeg, s átveheti a svéd király kezéből a Nobel-díjat, szerelmét viszonozhatja Madame de Pompadour, párbajt vívhat Jágóval, hogy megbosszulja Othellót, vagy őt döfheti le a maffia bérgyilkosa. Azt is érezheti, hogy hatalmas sasszárnya nő, repülhet, vagy hallá is válhat, hogy korallzátonyok közt élje le az életét; irtózatos cápaként tátott szájjal vetheti magát áldozatainak tömegére, akár a fürdőző emberek közé ronthat, hogy jóízűen elfogyasztván őket, tenger alatti barlangjába vonuljon vissza békés emésztésre. Lehet kétméteres néger, lehet Amenhotep fáraó, lehet Attila, vagy éppen ellenkezőleg, jámbor lelkű szent, lehet próféta, mindjárt azzal a biztosítékkal, hogy próféciái az utolsó szóig teljesülni fognak, meg is halhat, fel is támadhat, mindez számtalanszor





megismétlődhet. Hogyan lehet ilyen élményeket megvalósítani? Persze, ez a feladat egyáltalán nem egyszerű. A szóban forgó ember agyát egy olyan géphez kell kapcsolni, amely meghatározott szaglási, látási, tapintási stb. ingerkombinációkat lépes kiváltani benne. És ez az ember ott áll majd a piramis tetején vagy egy 2500-beli Miss Universum ölelő karjaiban hever, vagy éppen páncélba öltözött ellenségeit hányja kardélre. Egyidejűleg pedig azokat az impulzusokat, amelyeket az ő agya fog az agyába érkezett impulzusokra válaszként kitermelni, a gépnek gyorsan, a másodperc tört része alatt tovább kell küldenie a maga alrendszereibe, s ott, a visszacsatolások korrekciós játéka folytán, továbbá az önszervező berendezések által a tervezettekkel összhangban kialakított ingerláncolatok révén, a szépségkirálynő viszonozni fogja gyengédségeit, a kezébe fogott virágok szárai rugalmasan hajladoznak, az ellenség kebléből pedig, melyet ő kényére-kedvére átdöf, sugárban freccsen ki a vér. Bocsánatot kérek előadásom melodrámaszerű hangvételéért, de túl sok idő és hely elpazarlása nélkül szerettem volna érzékeltetni, miben rejlik a fantomatikának, mint annak a „visszacsatolásos művészetnek" a hatása, amely a korábbi passzív felvevőt aktív részvevővé, hőssé, a beprogramozott események főszereplőjévé teszi. Azt hiszem, jobb az ilyen, mondhatni operahősök nyelvén szólni, mintsem a technikai kifejezések nyelvét alkalmazni, ami nemcsak hogy túlságosan nehézkessé tenné az elmondottakat, hanem hiábavaló is volna, minthogy sem fantomatikai gép, sem a hozzá való program még nem létezik. Gépnek nem lehet olyan programja, amely előre számításba vehetné a felvevő (néző) s egy személyben szereplő személy összes esetleges ténykedéseit, reakcióit. Ez lehetetlen. De ezenkívül is a gépnek nem szükséges ugyanolyan bonyolultnak, összetettnek lenni, amely egyenlő a fantomatikai cselekmény valamennyi szereplője (ellenségek, udvaroncok, szépségkirálynő

stb.) bonyolultságának összegével. Köztudomású, álmunkban különféle szokatlan helyzetekbe kerülünk, rengeteg emberrel találkozunk, köztük vannak furcsák is, akik egészen szokatlan módon viselkednek, szavaik meghökkentőek, egyszerre egész tömeggel vagyunk képesek beszélgetni, pedig mindez, vagyis a legkülönfélébb szituációk, álombeli partnereinkkel egyetemben mind csupán egyetlenegy valaminek-álmodó agyunknak működési terméke. A fantomatikai vízió programja tehát csak nagy vonásokban felvázolt keret lehet, olyasvalami, mint „Egyiptom a XI. dinasztia korában", vagy „tengerfenéki élet a Földközi-tenger medencéjében", a gép emléktárolóiban a témára vonatkozó tények teljes készletének ott kell őrződnie, a tényeknek ez a halott tömege a szükségesség függvényében mozgékonnyá válik, és plasztikussá alakul át, úgy ahogy a helyzet diktálja. A szükségességet természetesen magának a fantomatizált személynek a „magatartása" határozza meg, pl. úgy, hogy elfordítja a fejét, hogy a fáraók tróntermének azt a felét vegye szemügyre, amely „a háta mögött" található. Azokra az impulzusokra, amelyeket az agy ekkor a tarkó és a nyak izmaiba küld, azon nyomban meg kell érkezni a „válasznak" mégpedig így: annak az optikai ábrázolásnak, amely az agyába jut, úgy kell megváltoznia, hogy az ember látómezejében valóban feltűnjön „a terem hátsó része"; hiszen a fantomatikai gépnek az emberi agy által generált impulzusfolyamok, ingeráradatok legcsekélyebb változásaira is azonnal, e változásokkal adekvát módon kell reagálnia. Mindezek persze az ábécének éppen csak a legelső betűi. A fiziológiai optika törvényeit, a gravitáció törvényeit stb. mind híven kell reprodukálni (kivéve, ha ezek a kiválasztott vízió témájával ellentmondásban vannak: valaki pl. karjait széttárva óhajt lebegni, tehát a gravitáció törvényét megszegve). Az okok és okozatok fentebb említett szigorúan determinált láncolatai mellett a fantomatikai vízióban eleve gondoskodni kell olyan folyamatok csoportjáról is, amelyek „magában" a vízióban

fejlődnek ki, éspedig fejlődésük során viszonylagos szabadsággal kell rendelkezniük. Ez közérthetően megfogalmazva annyit jelent, hogy a benne fellépő személyeknek, a hős fantomatikai partnereinek emberi vonásokat kell felmutatniuk, tehát bizonyos (viszonylagos) mértékig a hős tetteitől és szavaitól függetlenül kell cselekedniük és beszélniük, nem lehetnek marionettek kivéve ismét azt az esetet, ha a fantomatizáló műbarát éppenséggel ezt óhajtaná az „előadástól". Persze, a cselekedetet végrehajtó szerkezet bonyolultsági foka minden esetben más és más lesz: könnyebb imitálni a világszépségverseny győztesét, mint Einsteint; ebben a második esetben a gépnek már eleve olyan bonyolultsággal, vagyis olyan intelligenciával kell rendelkeznie, amely megfelel egy lángeszű ember értelmi képességének. Csak az remélhető, hogy többen óhajtanak majd a különféle szépségkirálynőkkel csevegni, mint ahányan a relativitáselmélet megalkotójával szeretnének elbeszélgetni. A teljesség kedvéért tegyük még hozzá fejtegetéseinkhez, hogy az a „toldalék", vagyis közbenső láncszem, az az „ellenszem", amelyről bevezetőnkben, mint szemléltető példáról szóltunk, egy teljes erejű és teljes illúziós szabadsági fokú fantomatizátorban vajmi kevés hasznot hajthatna: itt más, ennél tökéletesebb megoldásokra van szükség. Az alapelvük azonban azonos. Az embert két információs csatorna: egy centripetális és egy centrifugális kapcsolja össze azzal a környezettel, amelyet a fantomatizátor utánoz. A gép ebben a helyzetben mindenre képes lesz, egyetlen dolog kivételével: nem irányíthatja közvetlenül a felvevő agyfolyamatait, hanem csupán azt a tényanyagot, amely beárad ebbe az agyba, tehát az ember nem kívánhatja pl. azt, hogy a fantomatában tudathasadást vagy erős szkizofréniás rohamot éljen át. Ez a megjegyzésünk azonban egy kissé még korainak tűnik. Most még csakis a „periferiális fantomatikáról" beszélünk, amely az emberi test „perifériájára" hat, mivel az impulzusok játéka és ellenjátéka az idegekben zajlik le, és az agy mélyében







lezajló agyfolyamatokba nem hatol be közvetlenül. Az a kérdés, hogy miként lehet egy fantomatikai látomás fiktív voltát prima facie, azaz első látásra felismerni, analóg azzal a kérdéssel, amelyet olykor az álmot látó ember tesz fel önmagának. Vannak ugyanis olyan álmok, amelyek cselekményének realitását rendkívül határozottnak érezzük. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az alvó ember agya sohasem rendelkezik olyan aktivitással, az elemzésre és a gondolkozásra való képességgel ugyan olyan mértékben, mint éber állapotában. Normális körülmények közt az álmot lehet valóságként felfogni; de fordítva nem (a valóságot nem foghatjuk fel álomként), legfeljebb csak kivételes esetekben, különleges állapotban (nyomban ébredés után, vagy betegség idején, vagy erősödő szellemi kifáradás állapotában). Ámde éppen ezek azok az esetek, amikor tudatunk könnyen hajlandó „rászedetni" magát, mert elsötétültebb a megszokottnál. A fantomatikai cselekmény viszont az álommal ellentétben, éber állapotban zajlik le. A „más személyeket", „más világokat" nem a fantomatizált személy agya hozza létre, hanem a gép termeli. A fantomatizált ember a kapott információ mennyiségének és tartalmának szempontjából a gép rabszolgája: semmi egyéb, kívülről érkező információt sem kap. A kapott információval azonban teljesen szabadon rendelkezhet, vagyis kénye-kedve szerint értelmezheti, elemezheti, persze csak amennyire felfogóképességétől és fürgeségétől telik. Azt jelenti-e ez, hogy a teljes tudatával rendelkező ember képes a fantomatikai „becsapás" leleplezésére? Erre azt felelhetjük: ha a fantomatika olyasvalamivé lesz, mint a mai mozi, akkor már maga az a tény, hogy el kell menni a fantomatizátor épületébe, meg kell venni a jegyet stb., tehát mindazok az előkészítő cselekedetek, amelyeknek emlékét a fantomatizált ember mégiscsak megőrzi az előadás idején is, végül pedig annak a tudata, hogy ki is ő valójában a mindennapi





életben - mindez együttvéve lehetővé teszi számára, hogy ne tulajdonítson túlzott jelentőséget annak, amit átél. Ennek pedig két aspektusa lehet: egyrészt, aki tudja azt, hogy az átélt cselekmény csak feltételezett, az, pontosan úgy, mint álmában, sokkal többet enged meg magának, mint a való életben (vagyis harci, társaságbeli vagy erotikus merészsége eltérhet viselkedésének megszokott normáitól); ehhez az aspektushoz azonban, amely szubjektíven igen kellemes - hiszen a cselekvés szabadságának nyitna utat -, a másik, éppen ellenkező hatású aspektus járulna: annak tudata, hogy sem a végrehajtott tettek, sem a látomásban fellépő személyek nem anyagiak, vagyis nem valóságosak. A hitelesség szomját tehát még a legtökéletesebben előállított vízió sem elégíthetné ki. Bizonyára így lehetne, és így is lenne, ha a fantomatika valóban a szórakoztatás szolgálatában állana vagy művészeti műfajjá válna. A feltételezett Fantomata Műintézet igazgatóságának egyáltalán nem állna érdekében, hogy túlzottan álcázza az élmények fiktív voltát, ha ez pl. a látogatókból idegsokkot válthatna ki. Bizonyos fajta vágyak realizálását pedig - pl. a szadista jellegűeket -, nyilván a törvények is tiltanák. Minket azonban most nem az ilyen, utilitáris-adminisztratív jellegű kérdés érdekel - érdeklődésünk egészen más irányú: ismeretelméleti. Annyi kétségtelen, hogy a vízióba vezető „bejárat" tökéletesen álcázható. Valaki elsétál a Fantomata Műintézetbe, és megrendel egy kirándulást a Sziklás-hegységbe. A szép és kellemes kirándulás után a látogató „felébred" - vagyis a vízió véget ér -, a Műintézet technikusa leveszi a kliensről az elektródákat, és udvariasan elbúcsúzik tőle. Kikíséri az ajtóig, az illető kilép az utcára, és egyszerre egy szörnyű kataklizma kellős közepén találja magát. Házak omlanak össze, reng a föld, az égből Mars-lakókkal zsúfolt hatalmas „csészealj" ereszkedik alá. Mi történt? Az állítólagos felébredés, az elektródák levétele, a Fantomata Műintézetből való távozás - mindez szintén









hozzátartozott ahhoz a vízióhoz, amely az ártatlan turistakirándulással kezdődött. De még ha senki sem szélhámoskodnék ilyen „trükkökkel", a pszichiáterek rendelői akkor is megtelnének mindenféle olyan betegekkel, akiket újfajta mánia üldöz: a rettegés attól, hogy amit átélnek és éreznek, nem valóság, hanem „valaki" bebörtönözte őket ebbe a „fantomatikus világba". Azért említem az éremnek ezt az oldalát, mert szemléletesen mutatja meg, hogy a technika nemcsak a normális tudatot alakítja, hanem behatol még azok közé a pszichikai betegségtünetek közé is, amelyek megjelenését saját maga váltotta ki. Az élmények „fantomatikai" jellegének álcázására a leírt esemény csupán az egyik lehetőség. Elképzelhetünk számos egyebet is, nem kevésbé hatásosakat, nem is szólva arról, hogy a látomásnak tetszés szerinti mennyiségű „emelete" (felvonása) is lehet, amint ez az álom esetében is elő szokott fordulni, amikor azt álmodjuk, hogy felébredtünk, holott valójában a következő, az előbbibe belekapcsolódó álmot látjuk. A „földrengés" hirtelen megszűnik, a csészealj eltűnik, a kliens pedig felfedezi, hogy még mindig abban a bizonyos fotelban ül, fején a drótokkal, amelyek összekötik a szerkezettel. A technikus udvarias mosollyal közli, hogy az imént egy „ráadásban" volt része, a kliens távozik, hazamegy, lefekszik aludni, és másnap munkába indul - ott pedig azt látja, hogy hivatala nincs többé, mert felrobbantotta az utolsó háborúból ott felejtett akna. Természetesen mindez lehet ugyancsak a vízió folytatása. De hogyan győződjék meg erről? Először is van egy nagyon egyszerű módszer. A gép, mint mondottuk, a külvilágból érkező információknak egyetlen forrásává lett. Ez így is van. Ámde az is igaz, hogy magának a szervezetnek az állapotáról nem ez a kizárólagos információs forrás. Csak részben az: ugyanis a test ideg-mechanizmusait

helyettesíti, a kéz, a láb, a fej helyzetéről, a szemgolyó mozgásáról informál stb. Ezzel szemben nem ellenőrzi (legalábbis az eddig ismertetett Fantomata Műintézetben) a szervezet által szolgáltatott biokémiai információt. Elég tehát száz térdhajlítást tennünk: ha ettől kiver a veríték, ha lihegni kezdünk tőle, és a szívünk hevesebben dobog, izmaink pedig elfáradnak, akkor mindezt éber állapotban érezzük, és nem a látomás világában történik velünk, mert izmaink elfáradása idézte elő, hogy a tejsavszintjük megemelkedett; a gép nem lehet hatással sem a vércukorszintre, sem a vérben levő szén-dioxid mennyiségére, sem pedig arra, hogy az izmokban hogyan halmozódik fel a tejsav. Fantomatikai víziónkban akár ezer térdhajlítást is végezhetünk az elfáradás legcsekélyebb jele nélkül. Bár ezt a problémát is meg lehet oldani, persze csak akkor, ha valaki a fantomatika további tökéletesítését kívánná megoldani. Először is, egészen primitív módon, lehetővé tehetné azt, hogy a fantomatizált személy igazi mozdulatokat végezzen: elegendő lenne ehhez alkalmas módon elhelyezni őt úgy, hogy hogy szabadon mozoghasson (vagyis, hogy izomzatát képes legyen dolgoztatni). Amikor kardot venne a kezébe, a külső megfigyelő szemében természetesen csak a mozdulata volna igazi: tenyere nem a kard markolatát szorongatná, hanem a levegőt. Ámde ezt a naiv módszert tökéletesebbel is felválthatnánk. A szervezet kémiai állapotáról tudósító információ különböző utakon jut el az agyba. Vagy az idegek útján (amikor az elfáradt izom „megtagadja az engedelmességet", ennek következtében az idegimpulzusok nem képesek kiváltani a mozgását, vagy úgy, hogy izomfájdalmat érzünk, ami szintén az idegvégződések ingerlődésének-a következménye; mindez persze szintén utánozható fantomatikusan), vagy pedig közvetlenül: a vér szén-dioxid-feleslege kiváltja a nyúltagy légzési központjának ingerületi állapotát, a lélegzetvétel mélyebbé és szaporábbá válik. De hiszen a gép egyszerűen megnövelheti a szén-dioxid





mennyiségét abban a levegőben, amelyet az ember belélegzik; ha az oxigénmennyiség ennek megfelelően csökken, akkor a kétfajta gáz mennyiségi viszonya a vérben úgy változik meg, mint ahogy a nehéz testi munka következtében szokott. Tehát a tökéletesített gép a „biokémiai-fiziológiai módszert" használhatatlanná teszi a fantomatizálás leleplezésére. Már csak „a géppel való intellektuális játék" marad hátra. A lehetőség, hogy a fantomatikai spektákulumot a valóságtól megkülönböztessük, a szerkezet „fantomatikai potenciáljától" függ. Tételezzük fel, hogy a most legutóbb leírt helyzetben vagyunk, és azt próbáljuk kideríteni, hogy igazi valóság-e ez vagy sem. Tegyük azt is fel, hogy ismerünk egy kiváló filozófust vagy pszichológust, elmegyünk hát hozzá, és beszélgetni kezdünk vele. Ez a beszélgetés illúzió is lehet, ámde annak a gépnek, amely az értelmes beszélgetőpartnert imitálja, sokkal bonyolultabbnak kell lennie, mint annak a másiknak, amely egy soap opera*41 jeleneteit, a Mars-lakók csészealjának leszállását reprodukálja. Alapjában véve, a „kirándulási" Fantomata Műintézet meg az „embereket teremtő" Fantomata Műintézet két különböző berendezés. Ez utóbbinak a megépítése összehasonlíthatatlanul nehezebb, mint az előbbié. A szituáció reális voltát még másként is megállapíthatjuk. Mint minden embernek, úgy nekünk is vannak titkaink. Lehetnek együgyűek, de teljesen a mieink. A gép nem tud „gondolatot olvasni" (ez azért lehetetlen, mivel az emlékezet „idegkódja" az adott ember individuális sajátossága, és az egyik egyén kódjának „feltárása" semmit sem árul el a más emberek kódjáról). Éppen ezért sem a gép, sem bárki más nem tudja, hogy íróasztalunk egyik fiókja nehezen nyílik. Tehát hazaszaladunk, és megnézzük, mi a helyzet. Ha a fiók nehezen húzható ki, az igen valószínűvé teszi azt, hogy az a helyzet, amiben vagyunk a reális világ helyzete. Mily aprólékosan kellett volna az előadás alkotójának nyomozni utánunk, hogy - már mielőtt beléptünk volna a

Fantomata Műintézetbe - felfedezzen, és szalagjain rögzítsen még ilyen jelentéktelen apróságot is, mint ez a makacskodó fiók! Az átéltek színelőadás voltát még az ehhez hasonló kis részletekkel a legkönnyebb leleplezni. A gépnek azonban mindig marad lehetősége a taktikai manőverre. A fiók nem akadozik. Tudomásul vesszük, hogy továbbra is a „színelőadás" belsejében vagyunk. Megjelenik a feleségünk, közöljük vele, hogy ő most csak „illúzió". Ezt be is bizonyítjuk: vígan húzogatjuk a fiókot ki-be. Feleségünk részvevően mosolyog, és elmondja, hogy reggel asztalost hívatott, s az meggyalulta a fiók alját. Nos, megint bizonytalanságban vagyunk. Lehet, hogy az igazi valóságban vagyunk, de az is lehet, hogy a gép egy ügyes manővert hajtott végre, s ezzel kiparírozta a lépésünket. Kétségtelen: a géppel folytatott „stratégiai játék" megköveteli azt, hogy a gép ismerje mindennapi életünket a részleteiben is. Nem szabad azonban túlzásba esnünk: a fantomatikával rendelkező világban minden olyan jelenség, amely nem a legmindennapibb, felébreszti a gyanakvást, hogy csak költött látomás, pedig hát a valóságban is előfordul olykor, hogy felrobban egy régóta elföldelődött, ottfelejtett bomba, de az is, hogy a feleségünk asztalost hívat. Tehát csak a következőket állapíthatjuk meg, hogy az a meggyőződés, miszerint X egyén nem a fantomatikus, hanem a reális világban van, az mindig csupán valószínű lehet, néha nagyon nagy valószínűsége lehet ennek, de teljes bizonyossággal sohasem állítható. A géppel folytatott játék a sakkpartihoz hasonló helyzetet teremt: a mai elektronikus gép elveszti a játszmát egy mesterjátékos ellenében, de egy közepes játékost le tud győzni; a jövőben pedig minden ellenfelét legyőzi. Ugyanezt mondhatjuk el a fantomatikáról. A dolgok igazi helyzetének kiderítésére irányuló mindennemű erőfeszítés fő nehézsége abban gyökeredzik, hogy az az ember, aki azzal a gyanúperrel él, hogy a világ, ami körülveszi, nem igazi, kénytelen magára hagyatkozva cselekedni. Ha ugyanis bárki mástól bárminemű segítséget kér,



akkor ezáltal stratégiailag értékes információt közöl, vagy pontosabban közölhet a géppel. Ha a környező világ valóban csak illúzió, akkor ha egy régi cimboránkkal próbáljuk megosztani a létezés hamis voltával kapcsolatos gyanakvásunkat, azzal kiegészítő információt adunk át a gépnek, amely azt majd arra használja fel, hogy erősítse érzékleteink realitásába vetett meggyőződésünket. Ennek alapján olyan helyzet is előállhat, hogy ennek az embernek az az érzése támad, miszerint: senkiben sem bízhat önmagán kívül, s ezáltal kezdeményezéseinek köre jelentékenyen összeszűkül. Az ilyen ember védekezésbe szorul, mert mindig bekerítésben harcol. Amiből egyúttal az is következik, hogy a fantomatizált világ a teljes magányosság világa. Egyidejűleg csupán egy ember lehet benne, ugyanúgy, mint ahogyan az is lehetetlen, hogy két reális személy szerepeljen ugyanabban az álomban. Egyetlenegy civilizáció sem tudja magát „teljes mértékben fantomatizálni". Ha ugyanis minden egyes tagja egy meghatározott pillanattól kezdve fantomatikai víziókat élne át, akkor annak a civilizációnak a reális világa megtorpanna a fejlődés útján, és kipusztulna. Mert még a legínycsiklandozóbb fantomatikus étkek sem képesek az emberi életfunkciók fenntartására (jóllehet a jóllakottság érzése az idegekbe bevezetett megfelelő impulzusokkal előidézhető), a huzamosabb időn át fantomatizált állapotban tartott embernek reális táplálékot kell adni. Természetesen elképzelhetünk egy olyan, összplanetáris Szuperfantomatát, amelyhez a szóban forgó bolygó összes lakói „egyszer s mindenkorra", tehát életük hosszáiglan oda vannak kapcsolva, eközben testük életfolyamatait automata berendezések tartják fenn (pl. a táplálóanyagok vérbe juttatásával stb.). Az ilyen civilizáció természetesen rémképnek tűnhet. Ámde lehetőségének problémáját mégsem ilyen kritériumok döntik el. Ezt a kérdést valami egészen más dolog oldja meg. Mégpedig az, hogy egy ilyen civilizáció csak egyetlen nemzedék - a Szuperfantomatához

kapcsolt nemzedék - életének végéig létezhetne. Valójában tehát egy különleges euthanázia, a civilizációs öngyilkosságnak egy kellemes változata volna. S ezért lényegileg megvalósíthatatlannak számítható.







KÖRNYÉKI ÉS KÖZPONTI FANTOMATIKA A fantomatika olyan sorozatba állítható be, amelyben az emberi agynak a történelemből ismert többé vagy kevésbé sajátos befolyásolási módozatai sorakoznak fel: e befolyásolások vagy környéki ingerkeltők segítségével (periferikus elő-fantomatika) vagy közvetlenül az agyra ható ingerkeltőkkel (központi előfantomatika) dolgoznak. Az előbbi csoportba tartoznak azok a - főként a régi civilizációkban tökéletesen kicsiszolt - szertartások, amelyek motorikus (pl. szertartásos táncok), hang (az emocionális folyamatok „megtáncoltatása, megingatása" ritmikusan következő impulzusok révén, a ritmust az emberiség a maga evolúciós fejlődésében korábban érzékelte, mint a dallamot) s vizuális ingerkeltők stb. segítségével sajátos eksztázis állapotát váltották ki az emberekben. Ezek a szertartások lehetővé tették, hogy egész embercsoportok jussanak el az egyéni tudatelhomályosodás, illetve a tudat körének leszűkülése állapotába, ami mindig együtt jár a nagyon heves emóciókkal. Az ilyen kollektív izgalmi tetőződés a mai ember fogalomvilágában a „tömeges kicsapongás", az orgiák fogalmához kapcsolódik, a hajdankori közösségekben azonban ilyen tömeges eksztázis inkább az általános izgalom által kiváltott egyéni élményeknek félig misztikus, félig démonikus egybeolvadását jelentette, amelyben egyáltalán nem a szexuális elemek domináltak; s ez természetes is, hiszen az efféle praktikák vonzóereje inkább a titokzatosságukban rejlett, abban, hogy az emberben köznapi tapasztalatából nem ismert, rejtve élő erőket szabadítottak fel.





A második csoportba a különféle szereknek, mint a meszkalinnak, a pszilocibinnak, a hasisnak, az alkoholnak, a mérges gombák főzetének fogyasztása tartozott. Ezek az agy kémiai folyamatait befolyásolva, kiváltják az eksztázis szubjektíven emelkedett, gyönyörteljes, részegítő érzését, a léleknek olykor inkább az esztétikai, máskor inkább az emocionális érzéseire apelláló élményeket nyújtanak. Egyébként az emberek gyakran összekapcsolva alkalmazták a kétféle gyakorlatot, hogy ezáltal az érzésélmények lehető tetőződését érjék el. A fantomatikával e műveleteket az agyba bevezetendő információ aktív befolyásolása köti össze, aminek célja az, hogy az agyban egy kívánatos állapotot idézzenek elő, mégpedig nem azért törekszenek ennek az előidézésére, hogy az agy ilyen módon az embernek a környezetéhez való adekvát viszonya szabályozója legyen, hanem azért, mert az ilyen állapot érzéki élvezetet vagy megrázkódtatást (katarzist), tehát lényegileg heves és mélyreható élményt ad. Vajon azok a hajdani szertartások a szadizmus vagy mazochizmus kollektív megnyilvánulásai voltake? Vagy tán vallásos jellemvonásokat viseltek magukon? Avagy az őscsíráit jelentették „a tömegekkel való bánás művészetének", amelyben az előadók és a nézők különválása nem következik be, hanem a „cselekmény" közös alkotóivá válnak. Miért érdeklődünk eziránt ? Azért, mert e kérdésnek bizonyos kapcsolata van magának a fantomatikának az osztályozásával. A pszichoanalitikai iskolák hajlamosak arra, hogy minden emberi cselekvés okát az ösztönök elemi forrásaiban keressék. Ilyen megközelítésben mind a puritán aszkézisre, mind pedig a legféktelenebb kicsapongásra rásütik a „mazochizmus" vagy a „szadizmus" bélyegét. A lényeg nem is annyira az, hogy ez nem volna igaz, hanem inkább az, hogy az ilyen igazságok túlságosan laposak, és ezért a tudomány számára aligha van hasznuk. A pánszexualizmusról és más effélékről folytatott viták ugyanolyan meddőek, mint amilyen az arról folytatott vita volna, hogy vajon



a szexuális aktus a naptevékenység megnyilvánulása-e? Végső soron kétségtelenül az: hiszen az élet a Nap sugárzásának köszönheti létrejöttét, tehát a Naptól a Föld kérgéig, majd tovább az evolúció fejlődési folyamatain át vezető okok és okozatok hosszú láncolatát bemutatva, be lehet bizonyítani, hogy mint válik az elfajult sugárkvantumok energiája a növények formájában az állatok - s köztük az ember - táplálékává, s hogy mindez az energiaforrástól immár mérhetetlenül távoli szakaszban végül is azokhoz a nemi aktusokhoz vezet, amelyeknek köszönhető, hogy ez az egész folyamat folytatódhat (hiszen szaporodás nélkül az organizmusok már mind kihaltak volna). És hasonlóképpen azt is mondhatjuk, hogy műalkotásokban a nemi ösztön szublimálódik. Aki így beszél, az inkább metaforát mond, mintsem igazságot - a tudományos igazság mindenesetre nem ez. Hiszen nem minden igazság tudományos: a lényegtelen változók óceánja még a butaság óceánjánál is nagyobb, márpedig ez nagy szó. Amikor az okok és okozatok sorozata már eléggé hosszú, akkor az egymástól távoli szakaszok összekapcsolásának mindennemű kísérlete inkább átvitt, mintsem tudományosan megalapozott értelmet nyer. Különösen vonatkozik ez az olyan bonyolult rendszerekre, mint amilyen az idegrendszer, ahol a nagyszámú belső összekapcsolódás és visszacsatolási hurok miatt már nehéz megállapítani, hogy mi az ok és mi az okozat. „Első okot" keresni egy olyan összetett hálózatban, mint az emberi agy - merő apriorizmus. S jóllehet a pszichoanalitikus pszichiáter ezt nem fogja elismerni, az érveléséből azonban az derül ki, hogy egy szigorú nevelő és Hasfelmetsző Jack csupán annyiban különböznek egymástól, mint két gépkocsi, amelyek közül az egyiknek sokkal jobban működik a féke, és csak ezért nem okoz katasztrófát. Egyébként is: a művészi, a mágikus, a vallási és a szórakoztató tevékenység évszázadokkal ezelőtt nem különült el egymástól annyira, mint ma. Mi a fantomatikát „szórakoztató technikának" nevezzük, tekintettel arra, hogy az ilyen jellegű mai





technikával áll genetikai kapcsolatban, ez azonban nem jelenti azt, hogy a jövőben nem lehetnének ennél egyetemesebb ambíciói. Osztályozási rendszerünkben a perifériális fantomatikát az agyra való közvetett hatásként határozzuk meg, mégpedig abban az értelemben, hogy a fantomatikus ingerek csupán információt közölnek az aggyal a tényekről; ugyanígy hat a valóság, az agy külső környezete is. Mindig a külső környezet állapotait és nem az ember belső állapotait határozza meg, ezért aztán ugyanazok a megállapítások (hogy vihar van, hogy egy piramison ülünk), akár mesterséges, akár természetes tények alapján állapítódnak meg, a különböző személyekben különféle érzéseket, indulatokat, reagálásokat keltenek. A „centrális fantomatika" is lehetséges, vagyis az agy meghatározott központjainak közvetlen ingerlése, ami kellemes érzéseket, esetleg éppenséggel kéjérzetet váltana ki. Ezek a központok a középagyban, illetve az agytörzsben találhatók. Igen közel fekszenek hozzájuk a harag és a szorongás (az agresszívvédekező reakciók) központjai. Itt említjük meg Olds és Milner már klasszikusnak számító kísérletét. Az állat (a patkány) ketrecben tartózkodott, a köztiagyába krónikus (vagyis állandó jellegű) elektródát ültettek be, s ezt a helyet az állat akkor tudta villamossággal ingerelni, ha lábával megnyomott egy pedálszerű billentyűt, mely zárta az érintkezőt. Néhány állat huszonnégy órán át állandóan ingerelte önmagát, olyan sűrűséggel, amely elérte az óránkénti nyolcezret tehát másodpercenként több mint kétszer. Ha az elektródát egy kissé távolabb ültették be, akkor az állat csak egyszer ingerelte magát, és nem ismételte meg többé. H. Magoun megfogalmazása szerint ezt úgy kell értelmezni, hogy az agynak azon a részén két ellentétes idegmechanizmus helyezkedik el, a „jutalomé" és a „büntetésé". „Azt jelenti-e ez – teszi fel Magoun a kérdést –, hogy az ég és a pokol az állat agyában lokalizálódott?" 20







Jasper és Jacobsen hasonló kapcsolatokat fedezett fel az emberi agyban, s eközben a vizsgált személy az ingerlés helyétől függően hol nyugtalanságot és félelmet érzett, akárcsak egy epilepsziás roham előtt, hol pedig kellemes érzést tapasztalt. Az ilyen anatómiai-fiziológiai alapokra támaszkodó „központi fantomatika" valamiféle „agybeli onanizálás" volna, habár a hipotalamusz környékének ingerlésekor tapasztalt élvezet nem azonos a szexuális kielégüléssel (orgazmussal). Persze, mi egyrészt hajlandóak vagyunk ezt a fajta „boldogságrohamot", amelyet elektromos ingerlés idézett elő, közönséges onanizálásnak tekinteni, lenézni. Másrészt a kibernetikusok, mint a már említett Stafford Beer, tisztában vannak azzal, hogy egy bonyolult homöosztátba be kell kapcsolni a jutalom és a büntetés mechanizmusát. Az egyszerű homöosztátban (mint amilyent Ashby szerkesztett négy elemből) nem szükséges egy ilyen különleges alrendszer; az „algedonikus*42 kontrollnak" erre a fajtájára csak a többféle egyensúlyi helyzettel és több lehetséges önprogramozási módszerrel valamint cselekvési céllal rendelkező, nagyon bonyolult rendszereknek van szükségük. Minthogy pedig az emberek máig sem hagytak fel a „kellemes állapotokat" előidéző szerek - köztük mérgek (alkaloidok, alkohol stb.) használatával, ezért a jövőben sem lehetséges kizárni a „centrális fantomatika" keletkezését, pusztán annak a ténynek az alapján, hogy azt, mint „a megkönnyített élvezet technikáját" erkölcsileg elítélik. A fantomatikának ezt a fajtáját azonban bárhogyan is, de nem szabad „művészetnek" tekinteni, ez csak olyan „művészet", mint a kábítószerszedés vagy az ivás. Más a helyzet a periferiális fantomatikával, amely bizonyos körülmények közt művészetté - de egyben a legkülönfélébb visszaélések területévé is válhat.

A FANTOMATIKA HATÁRAI





A periferiális fantomatika olyan élmények világába vezeti be az embert, amelyeknek nem reális voltát felfedezni nem lehet. Megjegyeztük, hogy egyetlenegy civilizáció sem fantomatizálódhat teljesen, mert ez az öngyilkosságát jelentené. Ámde ugyanilyen reductio ad absurdum lehetséges a televízió esetében is. Az a civilizáció, amely két részre oszlanék, azokra, akik adják a programot és azokra, akik készüléküknél nézik az adást, ugyancsak képtelen volna a létezésre. A fantomatika ezért lehetséges, sőt az is valószínű, hogy megvalósul, de csak mint szórakoztató technika, és nem mint olyan út, amelyre a társadalom rálépve, elszakadhat a reális világtól, és „betokosodhat", úgy ahogy azt már tárgyaltuk. Úgy látszik, mintha a fantomatika volna az a sajátos csúcs, amely felé korunk nagyszámú szórakoztató technikája törekszik. Közéjük tartoznak: a „vidám parkok", a „bűvészkedések", az „elvarázsolt kastély" és végül az egyetlen hatalmas, primitív pszeudofantomata, az egész Disneyland. Az ilyen, törvényesen megengedett technikai szórakoztatásokon kívül léteznek illegálisak is (pl. egy ilyet ábrázol J. Genet *43 az Erkélyben, ahol a „pszeudoautomatizálás" egy bordélyházban folyik). A fantomatikának vannak bizonyos olyan adottságai, amelyeknek révén művészetté lehet. Legalábbis első pillantásra így tűnik. Éppen ezért a fantomatikus produkciók is - akárcsak a filmalkotások vagy más művészeti ágak alkotásai - kétirányú fejlődésen mehetnének át (művészileg értékes munkák és olcsó piaci termékek produkciója). A fantomatika azonban hasonlíthatatlanul nagyobb, veszélyesebb következményeket hordozhat magában, mint amelyeket az elfajuló, olykor éppenséggel a társadalmi normák határát is felrúgó (pl. a pornográf) film. Sajátosságait tekintve ugyanis a fantomatika olyan élményt nyújt az embernek,



amelynek privát jellegéhez csupán az álomé hasonlítható. A fantomatika nem egyéb, mint a vágyaknak „pótanyaggal" történő kielégítése, amellyel könnyű visszaélni, könnyű megsérteni a társadalmilag engedélyezett normákat. Ellenérvként azt is mondhatná valaki, hogy egy esetleges „fantomatikai paráználkodás" nem jelenthet a társadalom számára veszélyt, hanem éppen ellenkezőleg olyasvalami lehetne, mint a „rossz vér lecsapolása". Elvégre, ha fantomatikai színelőadásban „okozunk rosszat felebarátunknak", ezzel senkinek sem ártunk. Hát felelősségre vonhatnak bárkit is akár a legborzalmasabb rémálomért is? És nem jobb-e, ha valaki az ellenségét a Fantomata Műintézetben veri meg vagy akár meg is gyilkolja, mintha a valóságban tenné ugyanezt? Vagy ha „megkívánná felebarátjának a feleségét", ami egyébként szerencsétlenné tehetné egy békés család életét? Míg így?! Vagyis, röviden, nem képes-e a fantomatika - mindennemű károkozás nélkül - elvonni az emberben rejtőző pusztító erőket? Egy ilyen értelmezéssel az ellenkezője állítható szembe. A látomásban elkövetett bűnök - mondja a szemben álló fél -, csak arra ingerlik az embert, hogy azokat a valóságban is megismételje. Az ember, mint tudjuk, leginkább azt szeretné elérni; ami elérhetetlen a számára. Lépten-nyomon találkozunk ezzel az „aberrációval". Racionális alapja nincs. Mert mire törekszik a művészetnek az a rajongója, aki mindenét hajlandó volna odaadni egy hiteles Van Gogh-képért, amelyet legfeljebb csak egy egész seregnyi szakértő segítségével tud megkülönböztetni egy tökéletes hamisítványtól. Az eredetire. Így a fantomatikai élményeket hitelességük hiánya megfosztaná attól az értéküktől, amit így határozhatunk meg: „kifogják a szelet a vitorlából", inkább valamiféle iskolát jelentenének, a társadalmilag tilos cselekvések tökéletesítésének gyakorlórendszerét, ahelyett, hogy e hajlamok „elnyelői" lennének. Az a tény pedig, hogy a fantomatikus látományok a





valóságtól megkülönböztethetetlenek, mérhetetlenül sok bűncselekményt szülne. És történhetne olyan gyilkosság is, amely után a tettes azzal védekeznék, hogy abban a meggyőződésben élt, miszerint az egész csupán fantomatikai színjáték. Ezenkívül, sok ember úgy belebonyolódnék a valódi és a fiktív élet egymástól megkülönböztethetetlen világába, a reális dolgok és a kísértetek szubjektívan egységes világába, hogy nem találna rá e labirintusból kivezető fonálra. Valójában „frusztrációgenerátorok", a teljes lelki összeomlás előidézői volnának a fantomaták. Tehát súlyos érvek szólnak az ellen, hogy a fantomatikát olyan világnak ismerjük el, amelyben a cselekvés - akárcsak az álomban - teljesen szabad, amelyben a nihilista féktelenség őrjöngését csak a képzelet korlátozza, és nem a lelkiismeret. Bizonyára létesülhetnek illegális Fantomata Műintézetek. Ez már azonban inkább a rendőrség hatáskörébe tartozó probléma, mintsem a kibernetikusokéba. A kibernetikusoktól azt lehetne megkövetelni, hogy valamiféle „cenzúrát" építsenek bele a szerkezetükbe (a freudi „álomcenzúra" mintájára), hogy az állítsa meg a fantomatikus színjáték menetét, amint az élvezőjében agresszív, szadista vagy ezekhez hasonló hajlamok nyilatkoznak meg. Ez látszólag merőben technikai probléma. Annak számára, aki ért egy Fantomata Műintézet felépítéséhez, bizonyára nem is lesz túlságosan nehéz feladat, hogy ilyen korlátozásokat illesszen beléje. Ámde itt a követelt korlátozásoknak két, teljesen váratlan következményével találkozunk. Először hadd mutassuk be a sokkal egyszerűbbiket. A műalkotások túlnyomó többségét lehetetlen volna fantomatizálni: ezek ugyanis kétségtelenül nem maradnak meg a megengedett határok között. Ha a vízió hőse annak az egészen jámbor óhajának adna kifejezést, hogy Podbipieta vagy magyar példával Kinizsi Pál szeretne lenni, akkor aligha tudjuk elkerülni a bűncselekményt, hiszen ebben a szerepben egyszerre három törököt fog egy kardcsapással levágni,

ha viszont Hamlet lesz, akkor úgy döfi át tőrkardjával Poloniust, mint egy patkányt. Ha pedig - bocsánat a hasonlatért -, egy szent személy vértanúságának tövises útján kíván végighaladni, az ügy akkor is meglehetősen kétséges fordulatot venne. Pedig nem is csak arról van szó, hogy úgyszólván nincs is olyan irodalmi mű, amelyben valaki valakit meg ne gyilkolna, vagy valaki ne ártana valakinek (még a gyermekmeséket is beleszámítva: gondoljunk csak a Grimm testvérek vértől csöpögő meséire). A lényeg inkább abban van, hogy az ingerkeltők szabályozásának területe, más szóval a fantomatizátor „cenzúrája" egyáltalában kívül esik a fantomatizált személy élményeinek tulajdonképpeni szféráján. Valaki talán azért akarja, hogy megkorbácsolják, mert vértanúságot akar szenvedni, de lehet, hogy azért, mert egyszerűen flagelláns mazochista. Ellenőrizni csak az agyba bevezetett ingert lehet, de azt már nem, hogy mi játszódik le ennek hatására az agyban, hogyan dolgozik, milyen élményben részesül. Az élménytartalom kívül marad a kontroll határán (a most említett esetben ez negatívumnak számít, elvileg azonban azt mondhatjuk, hogy igen szerencsés jelenség). Már az a nagyon szűkös kísérleti eredmény is, amelyhez - műtétek közben - az emberi agy különböző tájainak ingerlése révén jutottak, arra mutat, hogy az azonos vagy hasonló tartalmú jelenségek minden agyban szigorúan egyedileg rögzítődnék. Az a nyelv, amelyen idegeink agyunkkal beszélgetnek, gyakorlatilag minden ember esetében ugyanaz, de már az emlékek és az asszociációskapcsolások nyelve, illetve kódolási módja nagymértékben egyéni. Erről könnyű meggyőződni, mivelhogy az emlékezés megformálódása szigorúan specifikus módon alakul minden egyes egyed esetében. Így pl. a fájdalom az egyik ember esetében a felmagasztosító szenvedés vagy a bűnért járó büntetés fogalmához kapcsolódhat, míg egy másikéban beteges élvezetet jelenthet. Így hát eljutottunk a fantomatika határára: nézetek, megítélések, meggyőződések, emóciók közvetlen kialakítása a





fantomatikával lehetetlen. Lehet megformálni vele az élménynek kvázimateriális tartalmát, de semmiképp az élményekkel járó véleményeket, gondolatokat, élvezeteket és asszociációkat. Ezért is nevezzük ezt a fajta technikát „periferiálisnak", „periférikusnak". Teljesen úgy, mint a valóságos életben, két ember két azonos külső hatásból, helyzetből különböző, homlokegyenest ellenkező következtetést vonhat le (persze emocionális vagy világnézeti síkon, de nem a tudományos általánosítások síkján). Mert igaz ugyan, hogy nihil est in intellectu, quod non fuerit prius in sensu *44 a fantomatikában helyesebb lenne inkább azt mondani: in nervo, **45 ámde az idegingerületek jellege nem határozza meg egyértelműen az emocionális-intellektuális tartalmat. A kibernetikus ezt így mondja: sem a „bemeneti", sem a „kimeneti" állapotok nem határozzák meg egyértelműen magának a rendszernek az állapotát. Hogyhogy nem határozzák meg? - kérdezhetné valaki. - Hiszen előbb arról volt szó, hogy a fantomatika „mindennek" az átélését megengedi, még olyasmiét is, hogy valaki krokodilusnak vagy éppenséggel halnak érezze magát! Nos, krokodilus is lehet, cápa is lehet, de csak „úgy, mintha", mégpedig ezt a minthát kétszeresen értelmezve. Először is azért „úgy mintha", mert ez, mint már tudjuk, csupán csalóka látomás. Másodszor pedig azért, mert ahhoz, hogy valóban krokodilussá válhasson valaki, ahhoz krokodilusagyat kellene hordani a fejében, és nem emberi agyat. Az ember valóságban csak önmaga lehet. Ám ezt helyesen kell értelmeznünk. Ha a Nemzeti Bank tisztviselője arról ábrándozik, hogy a Beruházási Banknak legyen a tisztviselője, akkor kívánsága elvileg sem megvalósíthatatlan. Ha viszont két órára Napóleon szeretne lenni, akkor fantomatikai színjáték idején - azzá lesz, de csak külsőleg: ott látja majd maga körül a „régi gárdát", hűséges marsalljait stb., de képtelen lesz franciául beszélgetni velük, hacsak előzőleg nem



beszélte ezt a nyelvet. Továbbá ebben a „bonapartei" helyzetében is a saját jellemvonásait és nem a történelemből ismert Napóleonéit fogja érvényre juttatni. Legfeljebb igyekezni fog megjátszani Napóleont, vagyis többé-kevésbé sikerülten utánozni őt. És ugyanez vonatkozik a krokodilusra is... A fantomatikában megtörténhet, hogy egy fűzfapoéta, mint már említettük, megkapja a Nobel-díjat, s az egész világ természetesen csak a fantomatikus víziójában - a lába elé vetheti magát, magasztalhatja csodálatos költeményeiért, ő azonban ezeket a költeményeket még a víziója közben sem képes megírni, legfeljebb, elfogadhatja, hogy a fiókjába kerüljenek... Megjegyezni kívánjuk: minél távolabb esik valakinek a saját jellemétől és korától az általa megtestesíteni kívánt alak egyéni alkata és történelmi kora, annál mesterkéltebb, naivabb, sőt primitívebb lesz a viselkedése a fantomatikus cselekmény során. Mert ahhoz, hogy valaki megkoronáztassa magát vagy pápai követeket fogadjon, ismernie kell az egész udvari szertartásrendet; a fantomatizátor által megalkotott személyek tehetnek úgy, mintha nem tudnának a Nemzeti Bank hermelinpalástba bújtatott tisztviselőjének bárgyú viselkedéséről, tehát ezek miatt a balfogások miatt az önkielégülésén csorba nem esik, ámde az is kiderül mindebből, hogy milyen átlátszóan triviális, együgyű ez az egész szituáció. Ezért bajos elképzelni, hogy a fantomatika teljes értékű művészetté válhat. Először is nem lehet forgatókönyvet írni hozzá, legfeljebb csak a szituációk keretvázlatait; másodszor pedig a művészetben meghatározottak a jellemek, vagyis az alakoknak eleve megadott jellemük van, ámde a Fantomata Műintézet kliensének megvan a maga saját egyénisége, és nemlesz képes a forgatókönyv által előírt szerepét eljátszani, mivelhogy nem hivatásos színész. Mindezek folytán a fantomatika mégiscsak mindenekelőtt a szórakozás egyik fajtája lehet. Holmi „Szuper-Cookká", vagy „Szuper-IBUSZ" irodává válhat, mely mindenféle lehető és lehetetlen utazásokat szervez a





Világegyetembe, mi több, hatalmas területen igen értékes alkalmazásaira is módot lehet találni, ámde ezeknek semmi közük sincs sem a művészethez, sem pedig a szórakozáshoz. A fantomatika segítségével a legmagasabb szinten reális gyakorló- és oktatószituációkat lehet megteremteni; tehát az oktatás és vizsgáztatás eszközévé lehet tenni a legkülönfélébb foglalkozási ágakban: orvosok, pilóták, mérnökök stb. képzésében anélkül, hogy fennforogna a repülőkatasztrófa, az orvosi műhiba vagy a téves számítás és konstrukció okozta házösszeomlás veszélye. Ráadásul lehetővé teszi a pszichológiai reagálás kutatását, ezért különösen értékes lesz az űrrepülőjelöltek kiválasztásában stb. A fantomatikai színjáték álcázási módszere olyan helyzetek megteremtését teszi lehetővé, amelyek közt a vizsgált egyén nem fogja tudni, vajon valóban a Hold felé repül-e, vagy csupán úgy tűnik, hogy oda repül. Az ilyen álcázás elengedhetetlen, mert feltétlenül azt kell megismerni hitelesen, hogy az ember hogyan reagál egy valódi úti baleset körülményei közt, és nem az imitált balesetben való viselkedése az érdekes, amikor bárki könnyen fitogtathatja a bátorságát. A „fantomatikai tesztek" lehetővé teszik a pszichológusoknak, hogy jobban megismerjék az emberek különféle reagálását széles területen, hogy feltárják a pánikkeletkezés mechanizmusát stb. Lehetővé teszik a gyors selejtező válogatást a különféle tanulmányokra és foglalkozásokra jelentkezők között. Pótolhatatlannak bizonyulhat a fantomatika mindazoknak, akiket a körülmények (tudományos sarkkutató állomáson, űrrepülés közben, űrállomáson való tartózkodás alatt vagy éppen a csillagok hasznosításakor) viszonylag szűk, zárt térben hosszú magányosságra kényszerítenek. A fantomatika segítségével egyegy csillag felé vezető út hosszú éveit olyan normális foglalatoskodás töltheti ki, amivel a személyzet tagjai a Földön is foglalkoznának, a földi tengereken és kontinenseken való vándorlás esztendeivé vagy éppen a tanulás esztendeivé





válhatnak, hiszen a fantomatikai „foglalkozásokban" kiváló professzorok előadásait is hallgathatják majd. Igazi áldás lesz a fantomatika a világtalanoknak (kivéve azokat, akik központi idegrendszeres vakságban szenvednek, az agykéreg látóközpontjának sérülése folytán vakok), mert a vizuális élmények egész hatalmas világát nyitja meg számukra. Hasonló áldása lesz a szenvedőknek, betegeknek, lábadozóknak stb. stb. És az öregeknek is, akik újra át szeretnék élni ifjúságukat millióknak és millióknak; vagyis, amint mindebből kitűnik, lehet, hogy a fantomatika szórakoztató funkciója egészen mellékes lesz csak. Kétségtelen, hogy a fantomatika nem fog mindenkinek tetszeni, lesznek, akiknek rossz véleményük lesz róla. Feltűnnek ádáz ellenfeleinek csoportjai, a valódiság bálványozói, akik megvetik majd a vágyak teljesülésének azt az azonnali lehetőségét, amelyet a fantomatika nyújt az embernek. Hiszem azonban, hogy józan kompromisszumokra kerül majd sor, hiszen végül is minden civilizáció az élet megkönnyítését jelenti, s a haladás nagymértékben az ilyen könnyítések körének kiszélesítéséből áll. Nyilvánvaló, hogy a fantomatika súlyos veszedelemmé, társadalmi csapássá is válhat, ámde ez a lehetőség a technika minden vívmányára vonatkozóan fennáll, ha nem is mindegyiknél egyenlő mértékben. Köztudomású, mennyivel kevésbé veszedelmes a gőzgéptechnika és az elektrotechnika gyümölcseivel való visszaélés, mint az, ha az atomtechnikával élnek vissza. Ez azonban már a társadalmi rendszerek és az uralkodó politikai viszonyok problémaköre, és sem a fantomatikához, sem pedig a technikának bármely más ágához nincs semmi köze.

CEREBROMATIKA Lehetséges-e a normális, tehát a biológiailag kialakult kommunikációs csatornákat megkerülve hatni az





agyfolyamatokra, tehát a tudatállapotra? Kétségkívül lehetséges, hiszen a gyógyszervegyészet ma már nagyszámú olyan szert kínál, amelyek részint különféle módon serkentik, részint megfékezik az agytevékenységet, sőt olyanok is akadnak, amelyekkel az agy tevékenységét egy bizonyos, meghatározott mederbe lehet terelni. Így pl. sok hallucinogén anyag specifikusan hat: egyesek inkább látomásokat idéznek elő, mások viszont csupán a stupor, a tompultság vagy a teljes kielégültség meghatározatlan állapotait. De vajon lehetséges volna-e szándékainknak megfelelően formálni, alakítani ezeket az agyfolyamatokat? Vajon röviden szólva, lehet-e Mr. Smith agyát úgy „átalakítani", hogy legalább időlegesen „valódi" Bonaparte Napóleonná legyen, vagy a való életben zseniális zenei tehetségről tegyen tanúságot, vagy esetleg meggyőződéses, feltétlenül hivő tűzimádóvá váljék? Itt mindenekelőtt határozottan el kell határolni egymástól bizonyos dolgokat. Először is a fentebb említett „átdolgozások" egymástól rendkívül különböző természetű dolgokat jelölhetnek. Mindegyikük az agy neuronhálózatának dinamikus struktúrájában bekövetkezett változást képviseli, ezért nevezzük valamennyit együtt közös névvel cerebromatikának. A fantomatika „hamis információt" ad át az agynak, a cerebromatika magát az agyat „hamisítja meg", „alakítja át". Továbbá más dolog egy megadott személyiséget egy tulajdonság bevezetésével gazdagítani, pl. zenei tehetséggel (ami kétségtelenül változtat a személyiségen, de azért mégis úgy számítható, hogy ugyanaz marad, aki volt, csak éppen egy kissé módosultan), és egészen más Mr. Smithből Napóleont faragni. Nos, addig nyújtózzunk, amíg a takarónk ér. Ilyen értelemben az agy bizonyos részeinek (pl. a homloklebenynek) funkcionális kikapcsolása a felnőtt embert infantilissá teheti. Ennek az embernek a reagálásai hasonlóvá válnak a kisgyermekek reagálására, a gyermek intellektuális korlátozottságával és érzelmi



ingatagságával egyetemben. Meg is lehet szüntetni a fali központok fékező hatását, ami az egyénből agresszivitás-kitörést vált ki (ezt teszi az alkohol, különösen olyanok esetében, akik hajlamosak az agresszivitásra). Egyrészt tehát a neuronhálózatnak az adott személyiségre jellemző aktivitását bizonyos határok közt szabályozni és korlátozni lehet. Másrészt azonban a pszichikumhoz nem lehet olyan tulajdonságokat hozzáadni - a szó szoros értelme szerint -, amelyek abból hiányoznak. A felnőtt is volt gyerek, homloklebenyei akkor még velőhüvelytelen idegrostokból álltak, ez magyarázza meg némileg a körülbelüli hasonlóságot a gyermek és az olyan beteg között, akinek homloklebenye funkcionálisan nem működik. Éppen ezért a felnőtt ember gyermekké változhat, bár nem teljesen, mert agyának többi része megmarad „nem-gyermeknek", és olyan mennyiségű emléke és tapasztalata van, ami a gyermeknek nem lehet. „El lehet távolítani a féket" az egyik vagy másik működési ösztönről, s ezzel a normális ember telhetetlen falánkká, erotomániássá stb. tehető. Ily módon tehát arra lehet kényszeríteni az ember egyéniségét, hogy eltérjen normális állapotától, eredeti irányától - de ennél többre nem. Ilyen beavatkozásokkal Mr. Smithből sohasem lehet Napóleont faragni. Itt kénytelenek vagyunk kis kitérőt tenni. Hiszen kijelentettük, hogy a „bemenetek" és a „kimenetek" állapotai nem határozzák meg egyértelműen a tudat állapotait, ami, ha másból nem, hát abból is látható, hogy azonos környezetben különféle világnézetek jöhetnek létre, mivelhogy ugyanazt az információt különféleképpen lehet értelmezni. Ebből azonban nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy a tudat független a beléje érkező információ tartalmától. Egy leegyszerűsített példa: ha valaki hisz abban, hogy „az emberek jók", mi pedig - akár fantomatikai látványosságokkal, akár az események megfelelő elrendezésével, huzamos időn át szüntelenül hitványnak és aljasnak mutatjuk be az embereket, akkor a szóban forgó személynek az emberi







nemességbe vetett hite megrendülhet. Ilyen módon a periferikus fantomatika is oda hathat megfelelő eszközökkel, hogy a vélemények megváltozzanak, még olyan véleményeket is megváltoztathat, amelyek már szilárdan meggyökeresedtek. Minél több tapasztalattal rendelkezik valaki, annál nehezebb ilyen megváltozását előidézni. Különösen nehéz megingatni a metafizikai meggyőződést, tekintettel a már említett sajátságokra, hogy képes az információt vele ellentétes struktúrákkal blokkolni. Más a helyzet a közvetett cerebromatikus „lélekformálással", amikor is a pszichikai folyamatokra idegalapjuk modellezése és nem az afferens idegek útján hatnak. Az agy nem egyöntetű, és nem is oszthatatlan. Nagyszámú, egymással összefüggésben, kapcsolatban álló „alrendszere van", s mi több, ezek a kapcsolatok fiziológiailag változékonyak, ti. az agynak nem mindig ugyanazok a részei szolgálnak a más részeiből érkező ingerületek „bemenetéül" vagy fordítva. A neuronhálózat univerzális hajlékonysága és modellalkotó dinamikája éppen azon alapul, hogy megvan benne a képesség az össze- és szétkapcsolódásra, ennek eredményeként az ilyen kombinációk útján különféle alrendszerek jönnek létre. Aki tud kerékpározni, az készenlétben tartogat olyan „kidolgozott" kapcsolatokat, amelyek cselekvéseinek egészébe automatikusan „beugranak", valahányszor biciklire ül. Hogy valakit szokatlan módon, vagyis a meghatározott gyakorlás nélkül, pusztán magának a megfelelő információnak közvetlenül az agyába való bevezetése útján tanítsanak meg kerékpározni - ez bizony még elméletben sem egyszerű feladat. Az ilyen feladat megoldásához két módszert lehet használni. Az első a „genetikus": a kerékpározás képességét (vagy a Korán szövegének ismeretét, vagy a műugrás művészetét stb.) vele születővé kell tenni, vagyis be kell programozni már annak a petesejtnek a genotípusába, amelyből az adott egyed agyastul kifejlődik. Ezen az úton el lehet jutni egy olyan helyzetbe,



amelyben tulajdonképpen már semmit sem kell tanulni, hiszen az egész elméleti és gyakorlati tudás még a magzati fejlődés előtt „bevezetődött" a kromoszómákba, és ilyen módon öröklődővé vált. Meg kell azonban mondani, hogy ez az eljárás megkövetelné a genotípusos információk mennyiségének jelentős növelését és a sejtmag struktúráinak lényegesen bonyolultabbá válását stb. Az sem tekinthető lehetetlennek, hogy a genotípus a kiegészítő információt csak addig tudná magába fogadni, amíg az bizonyos határt nem halad túl, erre vonatkozóan semmit sem tudunk, de azért ilyen lehetőséget is számításba kell vennünk. Ha valóban így van, akkor a genotípus tökéletesítését olyan egyéni tulajdonságokra kell korlátozni, amelyek legalább megkönnyítik a megtanulandó elsajátítását, ha már nem tudják teljes egészében helyettesíteni a tanulást. Kétségtelenül nagy eredmény lenne, ha az emberi tudás teljes egészét öröklődővé lehetne tenni, ha az újszülött tizenegynéhány nyelv meg a teljes kvantumelmélet ismeretének birtokában jönne a világra... S ennek egyáltalán nem azt kellene jelentenie, hogy azon nyomban beszélni kezdene is „az emberek és az angyalok nyelvén", vagy hogy bölcsőjében előadást tartana a spinről vagy a kvadrupolus momentumról, *46 az említett ismeretek az évek során maguktól fejlődnének ki az agyában, együtt a szervezetének kifejlődésével, amely érése során különböző változásokon megy át. S ez megint olyan világ képét vetíti elénk, ahol a gyermekeket „beprogramozzák", mégpedig úgy, hogy az öröklött (vagy helyesebben az eleve megkomponált és a petesejt kromoszómáiba rögzített) képességekkel és tudással együtt járjon az a hajlam is, hogy azt tegyék, amihez az örökölt képesség és tudás megadja a lehetőséget, vagyis azzá legyenek, amivé elrendeltettek (ez a világ egy kissé hasonlítana arra, amelyet Huxley ír le). Persze ezen a téren is lehetséges volna mindenféle visszaélés és olyan törekvés, hogy „különféle minőségű embertípusokat termeljenek ki", tehát „felsőbbrendű" és „alacsonyabb rendű"



szellemiségekkel bírókat. Ez lehetséges, de éppen ennyire lehetséges volna Földünk egész légkörét úgy megmérgezni, hogy a bioszférája néhány óra leforgása alatt elpusztuljon. Tudjuk, sok olyan lehetséges dolog van, ami aztán mégsem valósul meg. Egyegy új technológiai forradalom kezdeti stádiumában, vagy amikor már „megsejthetővé" válik a közeledő forradalom, felbukkannak az új technika eredményeinek fetisizálására irányuló tendenciák, az olyan feltételezések, hogy ettől kezdve éppen ez az újdonság határozza meg teljes egészében az emberi tevékenységet. Így volt ez a múltban, és így volt nem is olyan régen az atomkutatással (amikor is úgy vélték, hogy néhány év alatt a villamos erőműveket és a kazánokat szinte kivétel nélkül mindenütt fel fogják váltani az atomreaktorok). A jövőnek ilyen hipertrofikusan lineáris elképzelése rendszerint eltér a valóságtól. Az öröklődés programozásával is lehetséges éppen olyan értelmesen, mint amilyen mértékletesen foglalkozni, a felsőbb matematikának velünk születő ismerete teljes mértékben összefér az emberi méltósággal. A másik cerebromatikai módszer a már érett emberi agy átalakítását jelenti. Az előbbiekben inkább a tudományos információ programozásáról beszéltünk, mint az egyéniség formálásáról; magától értetődik, hogy genetikusan (kromoszomálisan) sokkal könnyebb egy bizonyos egyéniségtípus modellezése, mint egy bizonyos tudásé. A genotípusban foglalt információ mennyisége ugyanis elvileg nem sokat változik, attól függően, vajon hepciáskodónak avagy hidegvérűnek „tervezzük-e be" a leendő Mr. Smitht. Ami a cerebromatikát illeti, a neuronhálózatra való megfelelő hatással egy érett egyéniséget átalakítani, vagy az agyába eljuttatni a belőle hiányzó tudást, az ilyen próbálkozás a látszat ellenére mindkét esetben igen nehéz feladat, több nehézséget rejt magában, mint a „genetikus embrionális"-módszer. Könnyebb jó előre programozni a fejlődést, mint lényeges mértékben átalakítani egy már teljesen





kialakult rendszer dinamikáját. A nehézség kétoldalú: technikai és ontológiai. *47 Nehéz dolog a neuronhálózatba bevezetni a kerékpározni tudás információját. És nagyon nehéz „hirtelen" „meggazdagítani" a negyvenesztendős Mr. Smitht „matematikai" tehetséggel. Az ilyesmihez mind sebészi, mind kibernetikai módszerekre egyaránt szükség volna, valahogy fel kellene nyitni a záródott neuroníveket, áramköröket (idegeket), hogy biológiai vagy elektronikus, vagy valamiféle egyéb „betéteket" kapcsoljunk beléjük. Technikailag az ilyesmi a legnagyobb mértékben hálátlan feladat lenne. Át kellene kapcsolni, ha nem is milliárdnyi, de legalábbis többször tízmillió csatlakozást. És jóllehet Lorente de Nó szerint az agykéregben nincs több, mint 10 000 olyan főbb (nagy) neuronkör, amelyben impulzusok keringenek, mégis attól kell tartanunk, hogy minden neuronkörnek, neuronpályának mint egésznek, meghatározott szerepe van (úgy is, mint a gondolkodás szubsztrátumának, és úgy is, mint funkcionális elemnek), éppenséggel mint sértetlen egésznek van szerepe. Így hát az áramkör szétkapcsolása, és valami betétnek a „belekapcsolása" szubjektívan és objektívan is teljesen elpusztítaná ennek a láncnak elsődleges szerepét, és közel sem jelentené csupán e szerepnek „szabályozó-információs" kiszélesítését. De talán elég is már ezekből a részletekből, hiszen úgyis a háttérbe, sőt a háttér hátterébe szorulnak ahhoz az ontológiai problémakörhöz képest, amelyet az ilyen műtétek szülnek. Ha egy dinamót centrifugálszivattyúvá akarunk átalakítani, akkor annyi alkatrészét kell leszerelnünk, és annyi új alkatrészt kell beszerelni, az egészet oly mértékben kell átalakítanunk, hogy az összeszerelt szivattyú már nem tekinthető egy „volt dinamónak", csak egyszerűen egy szivattyú, és semmi több. Hasonló módon azok az „átdolgozások", amelyek révén Mr. Smithnek Napóleonná vagy Newtonná kellene válnia, végső soron egy teljesen új egyéniség megjelenéséhez vezethetnek, mely az





eredetihez csak oly lazán kapcsolódik, hogy a történtek lényegét tekintve, az ügyet gyilkosságnak lehet minősíteni. Hiszen az adott esetben megsemmisítettünk egy embert, és annak az embernek a képében egy újat hoztunk létre. S ráadásul a fokozatok egyébként is viszonylagosak, és nem is lehetne pontos határvonalat húzni a „gyilkos-cerebromatika" meg „a személyiséget megőrző, csupán néhány vonását átalakító cerebromatika" között. Az olyan brutális műtét, mint a homloklebeny rostjainak átmetszése, (lobotómia), lényegesen megváltoztatja a jellemet, az egyéniséget, az ösztönöket és az érzelmeket. Ezért a lobotómiát több országban (köztük Lengyelországban is) eltiltották. Az ilyen operációk annál is veszélyesebbek, mivel a megoperált személy szubjektívan rendszerint nincs tisztában a pszichikumában végbement változásokkal. Bár az is igaz - tegyük hozzá vigasztalásul -, hogy jelenlegi ismereteink éppen ilyen csonkító műtétekből származnak. De hát vajon lehetséges-e olyan „kiegészítést" létrehozni, amelyet mint a „zenei tehetség" hordozóját „bekapcsolhatunk" Mr. Smith agyába, s amely csak gazdagítja, de nem semmisíti meg Mr. Smith személyiségét? Erre a kérdésre nem adható kategorikus és egyetemleges felelet. A kérdésnek nincs általános érvényű megoldása. Legnehezebb az operáció kritériumait megszabni: mert ha a cerebromatikus azt ígéri is, hogy „óvatosan" fog eljárni, akkor is olyan helyzetben van, mint az az ember, aki egy szalmakazalból csak néhány szálat vesz el egyszerre. Egy-egy művelet után a megfogyatkozás mikroszkopikusan kicsiny ugyan, egy idő múlva azonban a kazal megszűnik létezni. És ki tudná megmondani, hogy ez mikor következett be? Ezért, az a cerebromatikus, aki azt vállalja, hogy Smitht apró lépésekben „alakítja át" Beethovenné, nem kevésbé veszedelmes, mint az a másik, aki ugyanezt a változást egy csapásra akarja előidézni. Az előbbiekben leegyszerűsítettük a kérdés technikai oldalát, pedig az agy különböző részeinek a személyiség kialakításában



játszott szerepe nem is egyforma. A pontosan lokalizálható központok (agykéreg-analizátorok) - pl. a látó- vagy hallómező befolyása a személyiség konstitúciójára egészen minimális. Ezzel szemben az apró supraorbitális tekervények, valamint a talamusz magjai e tekintetben sokkal nagyobb szerepet játszanak, mint az agy többi része. Mindez azonban nem befolyásolja lényegileg következtetéseinket. Az etika, és nem mindenféle „materiális probléma" parancsolja nekünk, hogy vessük el a „lélekátalakítások" eszméjét, az olyan átalakításokét, amelyeknek során egy adott, bár tökéletesen buta személyiségnek tán roppant kedves és igen tehetséges, de m á s egyéniséggé kellene átváltoznia. A „lélek technológiája", akár mai, akár jövőbeli alakjában itt a szubjektív egyéni lét páratlan, megismételhetetlen voltának problémájába ütközik. Megismételhetetlen, nem abban az értelemben, hogy titokzatos, kideríthetetlen jelenség, hanem csupán abban az értelemben az, ahogy egy bonyolult rendszer dinamikus pályái páratlanok. Annak meghatározása, hogy e pályáknak milyen eltéréseit kell a személyiség teljes megváltozásának tekinteni, és hogy melyek számítanak csupán a személyiség olyan „korrekciójának", amely létezésének folyamatosságát nem pusztítja el - ilyesminek a meghatározása csak önkényes, teljesen relatív lehet. Más szóval: a „cerebromatika" észrevétlenül ölhet embert, hiszen a bűncselekményt nyilvánvalóvá tevő tárgyi bizonyíték, a holttest helyett - egy másik ember keletkezik. Magát a „gyilkosságot" tetszés szerinti számú, sok szakaszra lehet felbontani, amely körülmény csak még inkább megnehezíti az ilyen praktikák felfedezését, és a bűnösség megállapítását is. S ezzel már meg is indokoltuk, hogy milyen okosan jár el Mr. Smith, ha nem kívánja azt, hogy „alakítsák át" Casanovává vagy híres feltalálóvá: hiszen az eredmény az lenne, hogy a világ egy rendkívüli emberhez jut, de Mr. Smith elveszíti azt, amihez a legjobban kell ragaszkodnia: önmagát. * 48







De hiszen azt is mondhatjuk, hogy az emberi élet, a születésétől kezdve az érettségen át nem egyéb, mint egymást sorozatosan felváltó személyiségek szakadatlan „elhalása", a kétéves tökmagé, a hatéves kópéé, a tizenkét éves suttyóé stb., egészen a rájuk alig hasonlító felnőtt ember személyiségéig. És ha valaki olyan pszichikai átalakítást kívánna magán végrehajtatni, amely a társadalmat értékesebb egyénnel gazdagítaná, mint amilyen a jelölt jelenleg, akkor vajon miért kellene ebben megakadályozni? Annyi bizonyos, könnyű elképzelni olyan civilizációt, amelyben a cerebromatikai műtétek megengedettek, valamint olyat is, amelyben a gonosztevőket kényszer „személyiségösszetörő" cerebromatikai operáció elvégeztetésére ítélik. Határozottan ki kell azonban mondani, hogy ezek a folyamatok a személyiségre nézve pusztító folyamatok, az egyik személyiségből egy másik személyiséggé való „átalakítás" nem képzelhető el sem megfordítható, sem pedig megfordíthatatlan folyamatnak, mivelhogy az ilyen metamorfózisok között az egyén létezésének megszűnésével egyenértékű pszichikai pusztulás zajlik le: Az ember tehát vagy önmaga lehet, vagy senki - két kivétellel, amelyről külön fogunk szólni. **49

TELETAXIA ÉS FANTOPLIKÁCIÓ Az a kategorikus kijelentés, amellyel előző fejezetünket zártuk - hogy az ember vagy önmaga lehet, vagy senki --, nem mond ellent a fantomatika potenciális lehetőségeinek. Tudjuk már, hogy Mr. Smith, aki a Fantomata Műintézetben Nelson életét „éli át", csupán megjátssza, vagyis utánozza a hírneves tengernagyot. Csak kivételes naivitással hihetné azt, hogy ő valóban eme kiváló történelmi személyiség. Persze, ha elég sokáig élne a fantomatizált világban. akkor az a körülmény, hogy admirálisi parancsait ellentmondás nélkül teljesítik, végül bizonyára hatással





lenne a lelkivilágára, és attól lehetne tartani, hogy irodájába visszatérve, kiadná a parancsot - valószínűleg merő szórakozottságból -, hogy a főkönyvelőt akasszák fel az előárboc vitorlarúdjára. Ha viszont holmi kisgyerek vagy kamasz kerülne a fantomatizált világba, az annyira beleélné magát a helyzetbe, hogy csak a legnagyobb nehézségek leküzdése árán tudna a közönséges világba visszatérni. Vagy, ki tudja, talán egyáltalán képtelen volna rá. Bizonyos, hogy egy újszülött, akit életének legelső hete óta „barlanglátomásban" fantomatizálva él, vademberré nő fel, és akkor már szó sem lehetne arról, hogy visszatérjen a civilizációba. S ezt nem azért mondom, hogy paradoxonokkal szórakoztassam az olvasót, vagy tréfáljak, hanem azért, hogy megmutassam: a személyiség nem valami feltétlen és megváltoztathatatlan adottság, a fantomatika pedig a közönséges ébren álmodás megfelelője, legfeljebb egy kissé színesebb és háromdimenziós megfelelője. Illuzórikus voltát a fantomatizált ember kizárólag úgy állapíthatja meg, ha összehasonlítja a valósággal. A huzamos fantomatizálás természetesen lehetetlenné teszi az ilyenfajta értékelést, és elkerülhetetlenül oly stabilis megváltoztatásokat idéz elő, amilyenek az egyén valódi életében sohasem következnének be. Ez egyébként nem más, mint az adott környezethez és időhöz való alkalmazkodás általános kérdésének speciális esete. Említettük, hogy az igazi nehézséget a fantomatikai látomásnak az a sajátossága jelenti, hogy nem valódi, és biotechnikai eszközökkel végrehajtott menekülést jelent a valóságtól. A kibernetika két olyan módszert ajánl, amellyel az élmények eme hitelesség nélküli voltát le lehet küzdeni. Nevezzük ezeket a módozatokat (mert valamilyen nevet csak kell adni nekik) teletaxiának és fantoplikációnak. A teletaxia nem „rövidzárlat", ez esetben az embert nem egy valóságutánzó s őt a világtól izoláló géphez kapcsolják hozzá, hanem olyan géphez, amely csak közbenső láncszem az ember és

a reális világ között. A „teletaktor" prototípusa pl. a csillagászati távcső vagy egy tv-vevőkészülék. Ezek a prototípusok azonban szörnyen kezdetlegesek. A teletaxia lehetővé teszi az embernek tetszés szerint kiválasztott reális helyzetbe való olyan bekapcsolását, hogy úgy érezze, mintha valóban abban a helyzetben volna. Technikailag ez a probléma különféle módokon oldható meg. Megépíthetik pl. az embernek pontos modelljét, s annak minden receptora (a látó-, a halló-, a szagló-, az egyensúly, a tapintóreceptor stb.) megfelelő módon hozzákapcsolódik az ember szenzorikus pályáihoz, az érzőidegekhez, és ugyanez történik valamennyi mozgatóidegével is. Az „agyhoz kapcsolt" alteregó, illetve „távoli hasonmás" tartózkodhat pl. egy tűzhányó kráterében, a Csomolungma csúcsán, vagy a Föld körüli kozmikus térben, vagy baráti beszélgetést folytathat éppen Londonban, mialatt az őt vezérlő ember maga, Varsóban tartózkodik. Kétségtelen, hogy a hírközlő jelzések - az adott esetben a rádiójelek - terjedési sebességének véges volta nem engedi meg, hogy az ilyen alteregó túlságosan messzire távolodjék el attól az embertől, aki irányítja. Már a Hold felszínén végzett séta során is határozottan érződik a reakciók késése, mert a jelnek kb. egy másodpercre van szüksége ahhoz, hogy elérje a Holdat, és ugyanannyi időt vesz igénybe a visszafelé vezető útja. Így hát gyakorlatban a „távoli hasonmást" irányító személy attól nem lehet távolabb, mint néhány ezer vagy legfeljebb tízegynéhány ezer kilométer távolságra. Az illúzió, hogy a Holdon vagy egy tűzhányó belsejében vagyunk, tökéletes és teljesen veszélytelen lesz, hiszen az, hogy az alteregót elpusztítja egy katasztrófa, pl. egy kőlavina, a hozzákapcsolt ember számára csak a közvetítés hirtelen végeszakadását jelenti, de épségét, egészségét semmiképp sem fenyegeti. Az ilyen távközlési rendszer nyilván különösen hasznos lesz az égitestek kutatásában, és alkalmazásra találhat számos olyan szituációban, amelynek semmi köze a szórakozáshoz. Külsőleg az alteregó persze nem



kell, hogy hasonlítson a vezérlőjéhez, sőt az ilyen hasonlatosság a világegyetem kutatása során teljesen fölösleges: csupán bizonyos „teletaxiai turisztika" esetében lehet kívánatos, amikor az illúziót teljessé kell tenni. Mert ellenkező esetben az ember ugyan látni fogja a holdfelszín napszítta fehér szikláit, és érezni fogja a talpa alatt a köveit, de ha kezét a szeméhez emeli, akkor természetesen a távoli hasonmás végtagját látja, s a tükörben sem önmagát látná, hanem az automatát, a robot-alteregót, ami bizony sok emberre kellemetlenül hatna, hiszen ilyen módon nem csupán egy másik helyzetbe kerülne át az ember, hanem úgy érezné: korábbi tartózkodási helyével együtt tán a tulajdon testét is elvesztette. A teletaxiától már nem hosszú az út a fantoplikációhoz, amely egyszerűen azt jelenti, hogy az egyik személy idegpályáihoz hozzákapcsolják egy másik személy azonos pályáit, ennek az operációnak eredményeként egy megfelelően berendezett Fantoplikációs Műintézetben (egy fantoplikátorban) egyszerre akár ezer ember „vehet részt" egy maratoni futásban, a versenyző szemével láthatja az eseményeket, úgy érezheti annak mozdulatait, mintha csak a sajátjai lennének - egyszóval a saját benyomásai messzemenően azonosulnak annak élményeivel. Az elnevezést azért választottam, mert az érzéseknek ilyen közvetítésében egyszerre tetszés szerinti számú személy vehet részt (ezért fantoplikáció). Ennél a módszernél azonban az információátadás csak egyirányú, minthogy a futóhoz „kapcsolt" személyek nem irányíthatják egyidejűleg mozdulataikkal a futót. Az eljárás alapelve már ismeretes. Az űrhajósok testének különböző pontjaira rögzített mikroadók éppen ily módon közvetítik a Földön tartózkodó tudósoknak az információkat arról, ami az űrhajós szívében, keringési rendszerében stb. lejátszódik. Hasonló problémákkal foglalkozik a bionikának nevezett új tudományág. Az élő szervezetek bizonyos receptorainak munkáját igyekszik technikai eszközökkel utánozni, meg arra, hogy az agyat és az idegeket közvetlenül



odahangolja a végrehajtó mechanizmushoz, kihagyva egyes normális láncszemeket, pl. a kezet. Említettük, hogy az egyik személyiségből a másikba való átalakulás lehetetlen - két kivétellel. Persze sem a teletaxia, sem a fantoplikáció nem tartoznak ezek közé, hiszen ezek csupán az agy meghatározott információforráshoz való bekapcsolásának két különböző módszerét képviselik. Minket viszont mindenekelőtt az érdekel, milyen lehetőségei vannak annak, hogy egy agyat összekapcsoljanak egy másik aggyal, továbbá, hogy az ilyen procedúra milyen további esetleges következménnyel járhat, vagyis az egyik tudatnak a másik tudatba való „átugrása", vagy méginkább két, esetleg több ember pszichikumának egyetlen tömbbe való egyesítése, vagy végül, az a kérdés, hogy lehetségese az individuum tudatának olyan átalakulása, amely nem jelenti egyúttal személyiségének megszűnését. Ha elismerjük, hogy a Nemzeti Bank tisztviselője, az a bizonyos Mr. Smith, akiről gyermekkora óta tudjuk, hogy ilyen meg ilyen tulajdonságokkal rendelkezik (amelyek agya neuronhálózatának ilyen meg ilyen dinamikus sajátosságainak felelnek meg) és az a személy, aki a megkülönböztethetetlenségig hasonlít rá, de akinek más a természete, más az érdeklődése s mások a képességei, és aki mégis azt állítja, hogy ő Mr. Smith, és csak éppen egy műtéten ment át, amelynek során az agyába bizonyos gyengén fejlett szellemi képességeinek felerősítésére „erősítőt montíroztak be", nos, ha azt ismerjük el, hogy ez a két ember két különböző személy, akkor egyszeriben értelmét veszti az egész probléma, a reinkarnáció vagy a „szellemi" átmenések, átalakulások lehetetlenek lesznek, és ennek megfelelően az új Mr. Smithnek, aki úgy képzeli, hogy ő azonos a régi Mr. Smith banktisztviselővel, arra a következtetésre kell jutnia, hogy ezt csak úgy véli. Ha viszont, miután végighallgattuk és megállapítottuk, hogy kiválóan őrzi emlékezetében előbbi életét, egészen a





gyermekkorától kezdve, valamint arra is emlékszik, hogy szándékosan vetette magát alá az operációnak, és végül arra is megvan a képessége, hogy összehasonlítsa saját korábbi (elveszített) pszichikai vonásait az újakkal - akkor elismerjük, hogy az illető egyazon személy, a probléma pedig ugyanakkor teljességgel megoldhatóvá válik. Íme az első kivételünk: a kiindulási kritériumoktól függően - vagy elismerjük, vagy nem ismerjük el a két Mr. Smith azonos voltát (vagyis az operáció előtti T1 pillanatban levő Mr. Smith, valamint az operáció utáni T2 időpontban levő Mr. Smith azonos voltát). A kibernetikának azonban sajnos teljesen korlátozatlanok a lehetőségei. Megjelenik egy ember, akiben régi ismerősünket, Mr. Smitht ismerjük fel. Hosszasan elbeszélgetünk vele, és meggyőződünk róla, hogy valóban ő az, a mi jó öreg, teljesen változatlan ismerősünk, kitűnően emlékszik reánk és saját életére. Hajszálra ugyanaz, aki mindig volt. Ezek után pedig megjelenik valami démoni kibernetikus, és közli velünk, hogy ez az állítólagos Mr. Smith a „valóságban" egészen más ember, akit ő „alakított át" Mr. Smithszé, megfelelő módon átformálva a testét és az agyát, az utóbbit el is látta Mr. Smith élettapasztalatainak teljes tárházával, míg maga az eredeti Mr. Smith a fenti operáció (az emlék-leltár összeállítása) során sajnos életét vesztette. Sőt kibernetikusunk arra is hajlandó, hogy megvizsgálás céljából rendelkezésünkre bocsássa ismerősünk, az elhunyt Mr. Smith tetemét. Nos, az egész ügy kriminalisztikai oldala nem is érdekel bennünket annyira, mint az ontológiai aspektusa. Az első esetben ugyanazt az embert „alakították át" egy másikká, de megőrizte eredeti múltjának emlékeit. A második esetben egy egészen új személy „imitálja" minden tekintetben Mr. Smitht, pedig „nem ő az", mert Mr. Smith már a sírban nyugszik. Ha a folyamatosság kritériumának a személyiség létezésének szakadatlanságát tekintjük, tekintet nélkül a lezajló átalakulásokra (hivatkozva pl. arra a „fiziológiai átalakulásra"







amelynek során „egy csecsemőből Einstein lett"), akkor az első Mr. Smith (az első példánkban szereplő) az igazi. Ha viszont a személyiség változatlanságát vesszük kritériumnak, akkor a második Mr. Smith lesz az „igazi". Az eredetinek ugyanis már „teljesen más az egyénisége", szeret hegyet mászni, kaktuszokat termeszt, beiratkozott egy zenei főiskolára, és Oxfordban a fejlődéstanról tart előadásokat, mialatt a második továbbra is változatlanul banktisztviselő, és „egyáltalán semmiben sem változott meg". Egyszóval a probléma, hogy az egyén azonos vagy nem azonos - relatív, megoldása az elfogadott megkülönböztető kritériumoktól függ. Egy kibernetikailag primitív civilizációnak szerencsére nem kell törődnie az ilyen paradoxonokkal. Ezzel szemben majd annak a civilizációnak, amely már teljesen uralja az imitológiát, a fantomológiát (ahogyan most már mondhatjuk: a környéki és a központi fantomatikát, a fantoplikációt, a teletaxiát és a cerebromatikát), és amely teljes hévvel hozzáfogott már a pantokreációs tevékenységhez, annak a civilizációnak majd meg kell oldania a „személyiség-relativitáselmélet" körébe tartozó problémákat is. E megoldások nem lehetnek abszolút érvényűek, mivelhogy abszolút, változatlan kritérium nincs. Ahol a személyiség átalakítása megvalósíthatóvá vált, ott az egyének identitása kutatandó jelenségből definiálandó jelenséggé változik át.

SZEMÉLYISÉG ÉS INFORMÁCIÓ Tudomásom szerint Norbert Wiener volt az, aki elsőként mondta ki a gondolatot, hogy elméletileg lehetséges az embert „megtáviratozni", „távirati úton továbbadni", emellett ezt a nem mindennapi hírközlési módszert a kibernetika egyik technika alkalmazásának tekintette csupán. Valóban mi egyéb is az ember vagy bármely anyagi tárgy, ha nem meghatározott információk

összege, amelyet átkódolva a rádiójelek vagy távírójelek nyelvére, tetszés szerinti távolságra közvetíthetünk? Még azt is állíthatjuk, hogy mindaz, ami létezik: információ. Információ a könyv, információ a cserépkorsó, a festmény és minden pszichikai jelenség is, mert az emlékezet, a szubjektív létezés folytonosságának ez az alapja, tulajdonképpen agybeli információfeljegyzés, aminthogy ennek a feljegyzésnek az eltörlődése - egy trauma vagy az agy megbetegedése következtében megsemmisítheti az ember valamennyi emlékét. Az imitológia, a jelenségnek megfelelő információkészletre támaszkodó felidézése. Magától értetődően nem állítjuk azt, hogy kizárólagosan csak az információ létezik. A cserépkorsót úgy azonosíthatjuk, ha rendelkezésünkre áll a reá vonatkozó információknak (vegyi összetételének, topológiájának, méreteinek stb.) teljes adattára. Ez a szimbólumokból álló adattár, vagy ha úgy tetszik „személyleírás", annyiban azonos a korsóval, amennyiben az említett leírás felhasználásával újra megalkothatjuk a korsót, mégpedig úgy, hogy - ha eléggé precíz berendezés (pl. egy atomszintetizátor) áll a rendelkezésünkre - az ekként létrehozott „másolat" semmiféle kutatói módszerrel nem lesz megkülönböztethető az eredetitől. Ha hasonló módon járunk el pl. egy Rembrandt-festménnyel, ez esetben a „másolat" és az „eredeti" megszokott értelemben vett fogalmai teljesen értelmüket vesztik, minthogy semmiképp sem lehet majd megkülönböztetni az egyiket a másiktól. Az ilyen típusú eljárás feltételezi a korsóban, a festményben vagy bármely tárgyban található információ kódolását, és ezt követően az atomszintetizátorban lezajló dekódolásukat. Közbenső állapot vagyis az a stádium, amikor az eredeti korsó már nem létezik (mert pl. összetört), hanem csupán az „atom-személyleírása" áll rendelkezésünkre, anyagilag nézve a dolgokat, természetesen nem azonos az eredeti példánnyal. Az ilyen leírás papirosra írható, de képviselheti az elektronikus számítógép memóriaegységében őrzött







impulzussorozat is stb., eközben természetesen nyoma sincs bárminemű anyagi hasonlatosságnak e jelrendszer és a korsó vagy a festmény között. És mégis egyértelmű, kölcsönös megfelelés áll fenn ezen információtömeg jelei, valamint az eredeti tárgy között, és éppen ez a megfelelés az, ami lehetővé teszi a tárgy pontos újrateremtését. Ha sikerülne atomokból szintetizálnunk Napóleont (azzal a feltétellel, hogy Napóleon „atomszemélyleírása" rendelkezésünkre áll), akkor Napóleon ismét élő ember lesz. Ha pedig elkészítjük bármely ember ilyen személyleírását, és távirat formájában közöljük egy .vevőkészülékkel, amelynek berendezése a kapott információ alapján felépíti a szóban forgó egyén testét és agyát, akkor az illető épen, egészségesen fog kilépni a készülékből. Egy ilyen elgondolás technikai megvalósíthatóságának kérdése azonban háttérbe szorul a procedúra meghökkentő következményeihez képest. Mi történik akkor, ha az „atomszemélyleírást" nem egyszer, hanem két ízben továbbítjuk? Ez esetben a vevőkészülékből két azonos ember fog kilépni. Ha pedig nem vezeték útján, ha nem csupán egy irányba küldjük az információt, hanem rádióhullámon, és a vevőkészülékek a földkerekség több ezer pontján veszik az adást - sőt számos bolygó és bolygóhold felszínén is -, akkor a „leadott" ember ezeken az összes helyeken meg fog jelenni. Mr. Smith személyleírását igaz csupán egy ízben adtuk le, de íme Smith a készülékek fülkéjéből kilépve, egyszerre millió alakban jelenik meg Földünkön és az égben, városokban, hegycsúcsokon, őserdőben és a Hold krátereiben. Mindez mindaddig csupán kuriózum, amíg meg nem kérdezzük: hol van hát tulajdonképpen most már Mr. Smith? Hová vitte el őt magát ez a távirati utazás? Hiszen a vevőkészülékekből kilépő személyek ex definitione *50 tökéletesen azonosak egymással, és valamennyit egyformán Mr.





Smithnek hívják. Tehát nyilvánvaló, hogy a legalaposabb megvizsgálásuk vagy kihallgatásuk sem hozhat semmi eredményt, nem magyarázhat meg semmit. Itt tehát, logikailag nézve a dolgot, csak két lehetőség közt választhatunk: e személyek közül vagy mindegyik Mr. Smith - vagy egyik sem az. Mégis, hogyan lehetséges az, hogy Mr. Smith egyidejűleg százmillió helyen létezik? Tán a személyisége „megsokszorozódott"? Hogy értsük ezt? Egy ember elmehet ide vagy amoda, átélhet egy meghatározott helyzetet, de adott pillanatban csak egyet élhet át, csak egy szituációban lehet. Ha Mr. Smith az íróasztalánál ül, nem lehet ugyanakkor az Eratosthenes-kráterben, a Venuson, az óceán fenekén és egy nílusi krokodilus pofája előtt. A táviratilag leadott személyiségek közönséges, normális emberek. Nem lehet őket valami titokzatos pszichikai kapcsolattal egységes egészként összefogni, ami lehetővé tenné, hogy egyidejűleg éljék át az említetteket és más hasonló élményeket. Tegyük fel, hogy az egyik Mr. Smitht, azt, amelyik a Nílus partjára került, elnyelte a krokodilus. Ki halt meg? Smith. És ugyanakkor mégis továbbra is létezik, egyszerre sok-sok helyen? Az összes Smitheket nem is köti össze egymással semmi egyéb, mint szokatlan hasonlóságuk, ez pedig őszintén szólva egyáltalában semmiféle kapcsolatukat sem jelenti, akár fizikai, akár pszichikai értelmét tekintsük e fogalomnak. Az egypetés ikrek is hasonlóak egymáshoz, ámde pszichikailag függetlenek. Mindegyikük önálló, teljes személyiség, mindegyikük csak a saját életét, egyszeri sorsát éli át. És ugyanez vonatkozik a sok millió, széttáviratozott Mr. Smithre is. Ezek egymástól különböző, mert egymástól teljesen független pszichikai alanyok milliói. 21 Ez a paradoxon megoldhatatlannak látszik. Nem tudunk elképzelni semmiféle olyan kísérletet, amely lehetővé tenné, hogy megfejtsük: hol található annak a Smithnek a folytatása, akit távírónkon leadtunk. Ámde próbáljuk meg másfelől



megközelíteni a problémát. Létezik az ún. személyiséghasadás, a pszichiátriából jól ismert jelenség. Ez a hasadás ugyan a valóságban sohasem olyan teljes mértékű, mint ahogyan egyes irodalmi alkotásokban elénk tárják, az élőlény agyában azonban lehet olyan műtétet végezni, amely kettéosztja az agyvelőt, s amelynek következtében egy koponyában egyidejűleg két, egymástól gyakorlatilag független központi idegrendszer fog működni. Azt tudjuk, hogy egy testnek lehet néha két feje, hiszen az ilyenfajta torzszülöttek néha a megszületésük után egy ideig még élnek is (ilyesmi még emberek esetében is előfordult), és ilyen lényt már különleges műtéttel is sikerült alkotni (pl. a Szovjetunióban kutyákon hajtottak végre ilyen műtétet). Egy agynak két önálló és önállóan is működő részre való osztását idegsebészi beavatkozással valósították meg pl. majmokon. Ezt a kettéosztást a nagyagyvelő két féltekéjét egymással összekötő kérgestestnek lehetőség szerinti legmélyebb átvágásával érik el. Képzeljük el, hogy ilyen műtétet hajtanak végre Mr. Smithen. A nagyagyvelő féltekék szétválasztását fokozatosan hajtották végre, olyan lassan, hogy az agyfunkciókban semmiféle váratlan zavar se következhessék be, és hogy a két féltekének, mialatt egymástól funkcionálisan függetlenekké válnak, idejük legyen az ilyen kegyetlen beavatkozással feltétlenül együtt járó sokk után teljes mértékben helyreállítani a funkcióikat. Egy bizonyos idő múltán Mr. Smith fejében már két, egymástól működésileg független agy létezik. S ez, úgy látszik, az általunk már ismert paradoxonhoz vezet. Azok a majmok, amelyeken ilyen műtéteket hajtottak végre, alapos vizsgálat szerint pontosan ugyanúgy viselkednek, mintha két viszonylag önálló aggyal rendelkeznének, emellett a kettő közül az egyik, az amely állandó dominánsként mutatkozik, ez irányítja az alacsonyabb idegpálya-rendszereket, és ilyen módon az egész testet, vagy pedig mindkettő „odakapcsolódik" ezekhez a pályákhoz, és felváltva irányítják a testet. A majmot



természetesen nem lehet kikérdezni szubjektív állapotáról. Más a helyzet Mr. Smith esetében. Tegyük fel (bár az anatómiai törvényeknek ellentmond, de a jobb megértés kedvéért megengedhető), hogy a kettéosztott agynak teljesen egyenértékű a két féltekéje (a valóságban, a normális ember esetében rendszerint a bal oldali félteke a domináns). Azt is tételezzük fel, hogy mindegyik félteke ugyanazt az emlékezetet és ugyanazt a személyiség-struktúrát őrzi magában, mint amelyet korábban a kettéosztás előtt őrzött az ép agy. Az a kérdés, hogy mármost melyik félteke képviseli Mr. Smith folytatását, e két agy közül melyik az „igazi" Mr. Smithé, értelmetlen. Két analóg Smith áll előttünk egy testben. Tudatának dinamikus pályája egy anyagi operáció következtében két ágra bomlott, s ez a két ág két, egymástól független személyiséget alkot, s közülük mindegyik egyenlő joggal tekinti önmagát az eredeti személyiség folytatásának. A megkettőződés tehát az adott esetben reális valósággá lett. Két ilyen rendszer között természetesen konfliktusokra is kerülhet sor, minthogy csupán egyetlen, közös szervezettel, egyetlen érzékelő és végrehajtó (izomzat) rendszerrel rendelkeznek. Ha azonban egy új operációval ezt a két féltekét - melyek immár teljes értékű agyakként működnek átültetjük két, e célból előkészített testbe, akkor két, egymástól immár fizikailag is elválasztott Mr. Smith jelenik meg. A személyiség megsokszorozása tehát, bár szemléletesen alig tudjuk magunk elé képzelni, reális lehetőség. A vevőkészülékből kilépő egyén szempontjából ő maga, és csakis ő maga az, aki a világon egyedül a „megtáviratozott" személy jogos, normális és értelmes folytatása, és nincs is semmi alapunk arra, hogy ezt az állítását kétségbe vonjuk. Ilyen módon tehát ugyanazt az embert egyszerre sok irányba is leadhatják. Ez nem azt jelenti, hogy minden személyben egyazon személyként jelenik meg, hanem annyi „személyben" létezik, ahány atommásolata készült. Az egyén többszörös újratermelése,







többszörös folytatása ténnyé válik. Ez azonban csupán az első, és - tegyük hozzá - viszonylag a legprimitívebb, legegyszerűbb paradoxon. Kiderül ugyanis, hogy az „egzisztenciális relativitásnak" különleges esetével van dolgunk, amely némiképpen hasonlít az Einstein-féle relativitáselmélethez, amely szerint a mérési eredmény az elfogadott vonatkoztatási rendszertől függ. Mint már tudjuk, a vevőkészülékekből kilépő Smithek nézőpontjából, mindegyikük külön-külön a megtáviratozottnak a folytatása: Ezzel szemben a megtáviratozott Mr. Smith szempontjából egyikük sem az... És, tulajdonképpen hogyan is zajlik le az a bizonyos „leadás" ? Mr. Smith belép az adókészülék kabinjába, ahol elkészül az „atom-személyleírása", tegyük fel, olyan módon, hogy igen kemény sugarakkal világítják át. Az ilyen módon kapott „atomtervrajzot" továbbítják távirati úton. Egy pillanattal később a vevőkészülékekből országszerte kezd kiáradni a megszámlálhatatlanul sok Mr. Smith. És mi történt az eredetivel? Ha kilép a kabinból, ahol atomjainak „leltárbavételét" elvégezték, akkor a napnál világosabb, hogy nem került át sehová sem, hanem maradt, ahol addig volt. S még akkor is, ha több millió másolata kezdi meg életét a vevőkészülékekben, ez az eredeti Mr. Smith helyzetében semmi változást nem okoz, s ha neki mindezekről semmit sem árulunk el, szépen haza fog menni, és halvány fogalma sem lesz róla, hogy voltaképpen mi is történt. Ebből pedig az következik, hogy az „eredetit" meg kell semmisíteni; mégpedig nyomban az „atomleltározás" után. Ha Mr. Smith helyzetébe képzeljük magunkat, akkor könnyen megérthetjük, hogy az ilyen távirati utazás távlatait egyáltalán nem láthatja rózsásaknak. Lényegileg arra számíthat, hogy amíg ő ott a kabinban meghal, addig a vevőkészülékekből olyan egyének lépnek ki, akik tökéletes hasonmásai, de nem ő maga. A helyzet ugyanis a következő:





az ember minden adott állapota és saját megelőző állapota között szigorúan meghatározott oksági kapcsolat van. Én a T1 időpontban azért élvezem az édes ízt, mert T0 időpontban egy kockacukrot helyeztek a nyelvemre. Mr. Smith és az ő atomszemélyleírása közt ugyancsak oksági kapcsolat van: a személyleírás azért ilyen meg ilyen, mivelhogy így meg így hatottunk Mr. Smith testére, és ennek a hatásnak eredményeként kerülhetett sor a Mr. Smith felépítését tartalmazó teljes információ továbbítására. Hasonlóképpen információs és oksági kapcsolat van az atom-személyleírás és a „másolatok" között, akik a vevőkészüléket elhagyják: hiszen ezeket úgy állították elő, ahogyan azt a személyleírás „receptje" előírta. De vajon miféle összefüggés áll fenn mindezen átalakulások összessége (Smith mint élő szervezet - Smith mint leadott információ - soksok Smith, akik az információnak megfelelően termelődtek) valamint Mr. Smith meggyilkolása között, amely nyomban az atomszemélyleírás elkészítése után bekövetkezett. Mondjuk ki nyíltan: semmiféle kapcsolat sincs. Ha elkészítettük a falon függő Rembrandt-festmény atomkópiáját, akkor ezt mondhatná valaki: a helyzetéből felismerem az eredetit, az a falon lóg, míg a másolata az a másik kép, amely az állványon áll. Ha az eredetit elégetjük, akkor többé soha senki meg nem találja. Megsemmisítettük azt az egyetlen tárgyat, amely kétséget kelthetett az atomkópia valódiságában. Ámde a kópia ettől nem lett eredetivé - abban az értelemben, hogy átváltozott volna azzá a fából és vászonból álló tárggyá, amelyet a híres holland festő néhány évszázaddal ezelőtt festékréteggel vont be. Kísérleti úton lehetetlen megkülönböztetni attól, de mégsem az, mert más a története, más az eredete. Ha megöljük Mr. Smitht, akit arról biztosítottunk, hogy nyomban újra kinyitja majd a szemét, mi több, egyszerre millió helyen, akkor be kell vallani, hogy aljasságot követünk el: olyan





gyilkosságot hajtunk végre, amelynek nyomait „kibernetikus eszközökkel" megsemmisítjük, sőt még rá is licitálunk a bűntényre, mert egy elpusztított egyén helyett tömegesen jelennek meg pontosan ugyanolyan emberek. Ha pedig egy ember távirati továbbításához nem elegendő az atom-személyleírásának a leadása, hanem ráadásul még azt az embert el is kell pusztítani, akkor az egész vállalkozás bűncselekmény jellege egyszeriben nyilvánvalóvá válik. Hogy a képet még élesebbé tegyük, tegyük fel a következőt: leadjuk a Smith személyleírását, és személyének kópiái már meg is jelennek a vevőkészülékek ajtajában, de az eredeti példány még él, és semmiről sem tud. Vajon feltehető-e, hogy itt marad velünk mindaddig, amíg csak nem lépünk hozzá magasra emelt pöröllyel, és abban a pillanatban, mikor szétverjük a koponyáját, Mr. Smith hirtelen, ismeretlen módon azoknak a megtáviratozott személyeknek vagy valamelyikévé, vagy - egyszerre valamennyivé „válik"?! Mi az, ami tulajdonképpen átszállítja őt a távíróvezeték túlsó végére, ha a leadott jelek maguk nem tudták ezt végrehajtani? Tán a tarkóját ért pörölycsapás? Világos, az ilyen feltételezés már nem is paradoxon, hanem merő képtelenség. Smith elpusztul, mégpedig végérvényesen, örökre, tehát szó sem lehet semmiféle ember-megtáviratozásról. Ez a nehézség nemcsak az emberre vonatkozó információk távirati továbbításával kapcsolatos. Feltételezhető pl., hogy a jövőben minden ember birtokolhatná a saját teste „atommatricáját", amelyet a „személyiségbankban" őriznek. Ez a matrica - az atomstruktúrájának ideális leírása, úgy felelne meg az adott ember atomstruktúrájának, ahogyan egy épületterv felel meg a reális épületnek. Ha ez az ember meghal, pl. egy baleset következtében, akkor családja bemegy a bankba, a matricát beteszi az atomszintetizátorba, és a tragikus körülmények közt elhunyt személy - mindnyájuk örömére - kilép a készülékből, és hozzátartozóinak karjaiba veti magát. Mindez lehetséges, ámde -







amint már tudjuk - a boldog családi jelenet egyáltalán nem teszi semmissé az „eredeti példány" halálát. Minthogy ebben az esetben senki sem követett el gyilkosságot, csupán annyi történt, hogy egy katasztrófa vagy egy betegség áldozatát egy „atomhasonmással" sikerült felcserélni, így hát most hiányzanak azok az erkölcsi gátak, amelyek az effajta praktikát - legalábbis egy meghatározott civilizációban - elfogadhatatlanná tennék. Nem lehet azonban ilyen módszert alkalmazni abból a célból, hogy önmagunkat lássuk el „léttartalékkal", vagyis hogy személyes létezésünket biztosítsuk. Az a tény ugyanis, hogy fiókomban vagy a bankban őrzöm a saját „atomszemélyleírásomat", amelyet csak be kell dugni a szintetizátorba, s máris átalakul az én eleven hasonmásommá (közbevetőleg megjegyezzük, hogy ez a személyleírás nem egyéb, mint cselekvési program), és akár már most, a saját életemben megvan a magam élő hasonmása - mindez semminemű hatással sincs a saját sorsom alakulására. Ha szakadékba zuhanok, vagy más módon vesztem életemet, a hasonmás kétségtelenül felvált, én azonban akkor már nem élek. Ennek bizonyítékát jelenti az eredeti és a másolat egyidejű létezésének lehetősége. Kettejük közt olyan a kapcsolat, mint az ikrek között, márpedig józan ésszel senki sem fogja azt állítani, hogy az egyik ikertestvér a másik „létezési tartalékául" szolgál. Egyelőre arra a következtetésre jutottunk, hogy nem maga az információ megtáviratozásának aktusa az, ami megfordíthatatlanul elpusztítja az embert, hanem azért hal meg, mert a leadás után meggyilkolják, a gyilkosságnak az a célja, hogy azt az illúziót keltse, mintha ez az ember a saját személyében vándorolt volna át a drót másik végébe. Ezek szerint a személyiség halálának megfordíthatatlansága szakadást jelent a létezés folytonosságában. És ezzel beléptünk a paradoxonok igazi poklába. Tudvalevően a jelenkori orvostudomány sok reményt fűz a hibernálás *51 évről



évre tökéletesedő eljárásához. Hasonló visszatartott, meglassított fiziológiai folyamatokat felmutató állapotba, amilyent a természetben egyes emlősökön (denevéreken, medvéken) figyelhetünk meg, az ember is hozható. (megfelelő gyógyszerekkel, a test lehűtésével stb.), noha az ember normális körülmények közt sosem merül „téli álomba". Ámde ez az állapot olyan mélylyé válhat, hogy a téli álom helyett egyre inkább az igazi halálhoz hasonlít. A megfordítható halálnak ilyen állapotát, amely már nemcsak a meglassulását, hanem a teljes megállását jelenti az összes életfolyamatoknak, az egész szervezet igen erős lehűtésével érik el. Bizonyos kísérleti állatokon már jelenleg is sikerült ezt megvalósítani, ami pedig az egysejtű szervezeteket illeti (amelyek közé bizonyos értelemben az ondósejtek is tartoznak, az emberi ondósejtek is), ezeket fagyasztás segítségével igen sokáig, talán éppen tetszés szerinti ideig életben lehet tartani. Teljesen reálissá válik tehát az a lehetőség, hogy egy nőt egy halott, sőt akár több évszázad óta halott férfi ondójával termékenyítsenek meg. Az olyan bonyolult szervezeteknek, mint az emberi test (illetve általában az emlősök teste) a víz fagypontjánál alacsonyabb hőfokra való lehűtése nagy nehézségekbe ütközik, mivel a szövetekben levő víz hajlamos a jég alakjában való kikristályosodásra, márpedig ez a protoplazma életfontosságú struktúráinak szétrombolására vezet. Ezek a nehézségek azonban nem legyőzhetetlenek. Joggal tételezzük fel, hogy technikailag megoldják az olyan megfagyasztási módszer megalkotását, amely azzal kecsegtet, hogy szinte százszázalékos esélyt nyújt egy későbbi, tetszés szerinti időpontban végrehajtandó felélesztésre. Igen-igen reménykednek abban, hogy ezek a módszerek többek közt a hosszú űrutazások perspektíváját is megjavítják. Ámde azoknak a gondolatkísérleteknek fényében, amelyeket eddig megvizsgáltunk, ez a technika bizonyos kétkedést is kelt. Vajon ez esetben valóban megfordítható halálról van szó? Nem



lehetséges-e az, hogy a megfagyasztott személy egyszer és mindenkorra meghal, amaz pedig, akit felélesztünk, nem ő, hanem csak holmi kópiája? Úgy látszik, hogy egy és ugyanaz a személy. Hiszen az életfolyamatait csupán megállították ugyanúgy, ahogyan megállítják egy óra szerkezetét. Újabb megindításuk azonos értelmű a feléledéssel. Egyébként, az említett folyamatok nem is szűnnek meg teljesen. Tudvalevő, hogy ezekkel a jelenségekkel egy kissé hasonló a helyzet, mint azzal a koronggal, amelynek hét cikkelye a szivárvány egy-egy színét mutatja. Ameddig áll, vagy csak lassan forog, addig különkülön látjuk az egyes színeket. A forgás meggyorsulásakor a színek fehér színné olvadnak össze. Valami hasonló történik a tudattal is. Az alapját alkotó folyamatoknak meghatározott sebességgel kell lezajlaniuk, ha ennél lassabban folynak le, a tudat homályosodni kezd, majd sokkal előbb széthullik, mint ahogyan az agy biokémiai reakciói valóban megszűnnek. A tudat tehát hamarabb huny ki, mint ahogyan az anyagcsere-folyamatok megállnak, majd gyakorlatilag ezek is egészen megállnak, de néhány azért folytatódhat, noha igen-igen lassan. Persze, az abszolút nulla fok közelében valóban teljesen megállnak, és a szervezet öregedése is megáll. Nos, így vagy úgy - az élő szövet minden struktúrája megőrződik. Így hát a megfagyasztási operációról elhárítottuk a gyilkosság vádját. Hajtsunk azonban végre még egy gondolatkísérletet. Tegyük fel, hogy Smith barátunkat majdnem az abszolút zérus fokig hűtöttük le. Agya éppúgy, mint testének minden más szerve, kristályos struktúrát öltött. Azokon az elhanyagolhatóan jelentéktelen, kicsiny rezgéseken kívül, amelyeket az atomok még a legalacsonyabb energiaszinten is végeznek, elektronmikroszkópunkkal semmiféle mozgást sem észlelünk. Mr. Smith agyának atomjai a fagy bilincsébe verten mozdulatlanokká és ennek folytán hozzáférhetőbbekké váltak, koponyájából egyenként kivehetőek, és megfelelő edényekben elhelyezhetőek.



A rend kedvéért rakjuk külön minden elem atomjait. Őrizzük meg őket így; a biztonság kedvéért továbbra is a folyékony hélium fagyos hőmérsékletén, majd, amikor eljön az ideje, rakjuk vissza mindet pontosan a helyére, gondosan ügyelve, hogy mind oda jusson vissza, ahonnan kivettük. Majd az egész, de még fagyott állapotban levő agyat a testtel együtt sikeresen élesszük fel. A kiolvasztott Mr. Smith felkel, felöltözik, és hazamegy. Semmi kétségünk sem lehet afelől, hogy ő az, a saját személyében. De akkor kiderül, hogy laboránsunk egytől-egyig összetörte az összes kémcsövet, amelyekben a Mr. Smith agyát képező szén-, kén-, foszfor- és egyéb más atomok voltak. E kémcsöveket mi a hűtőkamrában egy asztalra tettük, a laboráns pedig feldöntötte az asztalt, majd, látva a katasztrófát, sebten eltüntette a nyomait; ami a szétszóródott elemekből megmaradt, azt új kémcsövekbe gyűjtötte össze, a hiányokat pedig pótolta, e célból felhasználva a laboratóriumi naplóban talált feljegyzéseket, amivel a naplóba korábban atomról atomra tökéletes részletességgel feljegyeztük, hogy melyik kémcső mit tartalmaz. Még nem is tértünk magunkhoz a közlés után, s az ablakunkból még látjuk a távolodó Mr. Smitht, amint sétabotját lóbálva, halad át az udvaron, amikor egyszerre csak nyílik az ajtó, és szobánkba belép - egy másik Mr. Smith. Mi történt? Az asztalról földre hulló próbacsövek összetörtek, laboránsunk siettében csak a felét szedte össze a szétszóródott poroknak, a kollégája azonban, hogy segítsen neki, később gondosan összeszedte a szétszóródott elemek maradványait, és azt, ami még hiányzott, ő is pótolta a laboratóriumi napló szerint, majd helyükre rakta az atomokat, nagy buzgalmában bekapcsolta az élesztőberendezést és feltámasztotta a II. Mr. Smith-t. No de, vajon e két Smith úr közül melyik jelenti a megfagyasztott Smith igazi folytatását, az első vagy a második? Mindegyikükben ott van az „eredeti" atomjainak kb. a fele, ami egyébként nem is olyan lényeges, mivelhogy az atomoknak nincs





egyéniségük, és a szervezet anyagcsere-folyamatában szakadatlanul cserélődnek. A dolog mindenesetre úgy fest, hogy Mr. Smith sokszorosítódott. No de mi van az eredetivel? Vajon mind a két testben él, vagy egyikben sem? Ezúttal azért nem oldható meg a kérdés - ellentétben azzal a kísérlettel, amikor a nagyagy-féltekék között átvágtuk a kérgestestet, mert hiányzik minden olyan kísérleti kritérium, amelyre támaszkodhatnánk. A dilemmát persze tökéletesen önkényesen is megoldhatnánk, ha pl. abban állapodnánk meg, hogy ismerősünk, akit folyton ilyen nyaktörő próbáknak vetünk alá, mindkét Mr. Smithben folytatódik. Ez kényelmes, sőt az adott esetben talán természetes is lenne, ámde ez etikai szempontból igencsak meggondolkoztató. Mr. Smith a belénk vetett bizalommal lépett be a hibernáló hűtődébe, és olyan nyugodtan, amint annak idején a távirda leadófülkéjébe lépett, ahonnét a pörölycsapás után lábánál fogva húztuk ki; csupán azzal nyugtatva meg magunkat, hogy sebaj! Naprendszerünk bolygóin több példányban úgyis újra megjelenik. Amabban az esetben - be is bizonyítottuk - gyilkosság történt. No és most? No persze, hulla nincs, és ez a mi javunkra szól, ámde ezúttal is megtehettük volna, hogy Mr. Smitht egy kupac atommá porlasztjuk szét, pedig nem célunk, hogy észrevétlen és roppant esztétikus módon kövessünk el gyilkosságot, hanem arra törekedtünk, hogy senkit se kelljen meggyilkolni. Kezdjük már elveszíteni a fejünket. Valóban léteznék hát egy anyagtalan lélek, és úgy ül az agy struktúráinak fogságában, mint madár a kalitkában, amely kiröppen a testi bilincsek közül, ha összeomlanak, szétválnak a kalitka rácsai - vagyis a struktúrák atomjai? Csak kétségbeesésünk hajszol ilyen metafizikai feltevések felé minket. Ámde ezek sem oldanak meg semmit. Mi is történt az agyban a kérgestest átvágása után? Hát csak nem sikerült egyúttal kettéhasítanunk az anyagtalan lelket is? És egyébként is, hiszen a vevőkészülékekből a teljes normális lélekkel rendelkező Mr. Smithek hada távozott, amiből





nyilvánvalóan adódik az a következtetés, hogy a lélek, ha egyáltalán létezik, akkor bármely atomszintetizátor könnyedén megszerkeszti. És egyáltalában nem is arról van szó, hogy van-e Mr. Smithnek anyagtalan lelke. Tegyük fel, hogy van. A problémát abban kell keresni, hogy minden egyes új Mr. Smith minden szempontból tökéletesen ugyanolyan volt, mint az eredeti Mr. Smith, noha akkor ő már egyáltalán nem létezett, hiszen az atomleíráson, a „táviratozáson" stb-n kívül még a pörölyt is használni kellett! Tehát az ilyen magyarázat semmire sem vezet. Vagy tán a paradoxon azzal magyarázható, hogy elképzelt kísérleteink ugyanúgy ellentmondásban állnak a reális világ lehetőségeivel, mint pl. a végtelen sebességgel való utazás vagy a perpetuum mobile? Ámde ez nem igaz. Vajon az egypetéjű ikrek esetében a természet nem prezentálja-e az emberi szervezet lehető legtökéletesebben pontos másolatait? Az igaz, hogy atomstruktúrájukat tekintve az ilyen ikrek nem abszolút identikusak. Ennek azonban az is az oka, hogy az evolúciós technológia, vagyis a kiválogatódás sohasem törekedett elérni az abszolút identikus atomstruktúrát, minthogy biológiai szempontból ennek semmi jelentősége sincs, és fölösleges is lett volna. Ha pedig az egyformán bonyolult rendszerek hasonlóságának ilyen foka nem szándékoltan és véletlenül mégis megvalósult - elvégre a valószínűségi elemek a megtermékenyített petesejt első osztódásakor nem csekély szerepet játszanak abban, hogy ikrek jöjjenek létre -, akkor a jövő kor kibernetikával társult biotechnológiája nyilván megkísérli majd, hogy kivívja magának azt a sikert, amely a Természetnek csupán véletlenül lett osztályrésze. Következtetéseink teljessége végett azt a lehetőséget is mérlegelnünk kell, hogy mi történik akkor, ha maga az atomszemélyleírás elkészítése semmisíti meg az élő szervezetet. Egy ilyen helyzet kiküszöbölhet néhány paradoxont (pl. a „folytatása" és az eredeti szervezet egyidejű létezésének lehetséges voltát), és



ez szolgálhatna alapul annak megállapításához, hogy éppenséggel így kell lennie, vagyis hogy ezt az együttlétezést csak elképzelni lelket, egyébként megvalósíthatatlan fikció. Ezért egy kissé behatóbb figyelmet kell szentelnünk ennek a kérdésnek. Képzeljük el azt, hogy kétfajta készülék áll rendelkezésünkre az emberek megtáviratozására: egy O készülék és egy N készülék. Az O készülék megóvja a táviratilag leadott személyt, vagyis miután összegyűjtötte a leadandó személy atomstruktúrájának teljes információját, az illető ép és egészséges marad. Az N készülék viszont úgy dolgozik, hogy az információ összegyűjtésének során egyidejűleg szétrombolja a vizsgált személy atomstruktúráját, s ennek folytán a leírás elkészítése után csak holttest marad belőle, illetve szétporladt maradványai plusz a struktúrájára vonatkozó teljes információ. Tegyük még hozzá, hogy a nyert információmennyiség mindkét esetben ugyanaz lesz, vagyis teljes és elégséges ahhoz, hogy ugyanazt a személyt a vevőállomáson a megtáviratozása után újra életre kelthessék. Az O típusú készülék, az amelyik megóvja az ember életét, sokkal tökéletesebb, és ezzel együtt sokkal bonyolultabb is lesz, történetileg kétségkívül későbben fogja megalkotni egy olyan technológia, amely jóval fejlettebb lesz, mint az embermegsemmisítő készüléket létrehozó. Mégis előbb ezt a O készüléket vegyük szemügyre. Ez a készülék a „letapogatás", vagyis a pásztázó sugár elve alapján működik, kb. úgy, mint a televíziós képcső. A készülék által gerjesztett sugár végigfutja a vizsgált személy testét. Ahányszor ez a sugár atomot vagy elektront érint, azt nyomban feljegyzi a készülék memóriájába, márpedig ez az említett sugár az anyag minden egyes részecskéjével „találkozik". A test felszíni rétegeinek atomjai, miután helyüket feljegyezték, mintegy átlátszóvá válnak a sugár számára. Ahhoz persze, hogy ez megtörténhessék, a sugárnak nem szabad anyaginak (korpuszkulárisnak) lennie. Tegyük fel, hogy valóban ez nem anyagi sugárzás, hanem csupán





elektromágneses mező támadáspontjai, amelyeket úgy tudunk irányítani, hogy egymásra helyeződjenek. A lényeg az, hogy amikor a mező térben terjed ki, a készülék mutatói nem mozdulnak. Ha a mező kiterjedése során atommal találkozik, akkor kölcsönhatás következik be, a tér feszültsége az atomtömegtől függően megváltozik, s a készülék mutatói kilendülnek, a megfelelő emlékezet-berendezés ezt feljegyzi, s egyidejűleg rögzíti a kölcsönhatás téridő koordinátáit, vagyis lokalizálja az eseményt, továbbá a kölcsönhatások sorrendlét is stb., majd a 1020 egyenkénti leolvasás elvégzése után (másodpercenként több milliárd leolvasás sebességgel) már rendelkezésünkre áll a teljes információ a test összes atomjainak helyzetéről, vagyis a test anyagi konfigurációjáról. A készülék annyira érzékeny, hogy az ionizálódott atomra másként reagál, mint a nem ionizáltra, és ismét másként a fehérjeláncok egy meghatározott helyén lévő atomra, hiszen a reagálás a molekula elektronburkolatának tömöttségétől függ stb. A feljegyzést végző, mozgó elektromágneses mezők hatásukkal kétségkívül előidézik azt is, hogy a test atomjai könnyedén kilendülnek korábbi helyzetükből, ezek a kilendülések azonban olyan jelentéktelenek, hogy a szervezet mindennemű károsodás nélkül el tudja viselni őket. Amikor már kész a leírásunk, vezetéken leadjuk a vevőkészüléknek, az pedig, megkapván az információt, működésbe lép, és a vonal túlsó végén megteremtődik az individuumkópia. Ez a személy eszményien hasonló az eredetihez, az eredetinek azonban minderről mit sem kell tudnia, az eredeti elhagyja a fülkét, és hazamehet, s nem is kell sejtenie, hogy valahol másolata - esetleg másolatainak egész légiója - jött létre. Ez volt tehát az első kísérlet. Indítsuk most el a második készüléket. Ez jóval brutálisabban dolgozik, minthogy letapogató sugara anyagi, és a kibocsátott részecskék egymás után belecsapódnak a test atomjaiba, kezdetben a külső rétegeiébe, majd az egyre mélyebb rétegekéibe





stb. Minden egyes alkalommal összeütközés, majd visszapattanás történik, és a bombázó részecske kitéréséből ismerve a részecske impulzusát, kiszámítjuk a célrészecskének (a test atomjának) helyzetét és tömegét. Ilyen módon pontosan ugyanolyan részletes leíráshoz jutunk, mint az első volt, ámde ezzel az eljárással szétporlasztottuk a szervezetet, amelyből végső soron mindössze egy láthatatlan felhőcske marad. Tessék jól megjegyezni: mindkét esetben pontosan ugyanazt az információmennyiséget kaptuk, ámde a második esetben a leolvasás során megsemmisítettük az eredeti szervezetet. Minthogy pedig a megsemmisülés oka kizárólag a készülék működésének brutális jellege volt, a szerzett információ terjedelme ettől semmivel sem növekedett, ezért a megsemmisülés ténye az információtovábbítás tényének csupán kísérő jelensége, és egyáltalán nem áll kapcsolatban sem a leolvasással, sem az atommásolatnak ezt követő szintetizálásával a vonal túlsó végén. Az információtovábbítás és az általa lehetővé tett szintézis ugyanis mindkét esetben tökéletesen azonos. És minthogy egyformán zajlik le, ebből világos, hogy az eredeti sorsa egyáltalában nincs hatással azokra az eseményekre, amelyek a vezeték túlsó végén történnek. Más szóval: a túlsó oldalon, a vevőkészülékben, mindkét esetben tökéletesen egyforma személyek keletkeznek. Minthogy pedig az első esetre vonatkozóan bebizonyítottuk, hogy a létrejött személy nem lehet az eredetinek a folytatása, ezért ugyanennek a megállapításunknak igaznak kell lennie a második esetben is. Sőt, ezenkívül még azt is bebizonyítottuk, hogy a szintetizátorban létrehozott személy mindig utánzat, másolat, nem pedig „vezetéken közvetített eredeti", ebből pedig az következik, hogy a szervezet létét meghatározó ok-okozatláncba beépített „beszúrás" - amelyet az információ leírása és továbbítása alkot, lényegileg nem egyszerűen csak beszúrás, nem csupán cezúra ugyanazon



személy szakadatlan létezésének két része között, hanem az individuumimitációnak- valami ikerféleség megalkotásának aktusa, emellett az eredeti vagy életben marad, vagy elpusztul. Sorsa a másolat sorsára semmiféle hatással sincs, minthogy ez a másolat sohasem az eredetinek a folytatódása; az eredeti viszont az első esetben azáltal, hogy életben marad, puszta jelenlétével megcáfolja azt az állítást, mintha őt tulajdonképpen valahová „táviratilag közvetítették" volna, a második esetben pedig pusztulása következtében azt - a fenti bizonyításunk szerint hamis látszatot kelti, mintha mégis elindult volna „a vezetékben való utazásra". Végül képzeljük el kísérletünknek egy olyan változatát, amely atommatrica valamint atomszintetizátor nélkül történik. Ma még megvalósíthatatlan ugyan, de ezen az úton már jelentős előrehaladást tettek. A petesejt szervezeten kívüli megtermékenyítésére, és a magzat biobölcsőben való kifejlesztésére gondolunk. A petesejtet ketté kell osztani. Egyik felét megfagyasztjuk, a másik felét hagyjuk normálisan fejlődni. Tegyük fel, hogy kifejlődik belőle az ember, s életének huszadik esztendejében meghal. Ekkor kiolvasztjuk a petesejt másik felét, és húsz esztendő múlva birtokunkban lesz a „második iker", erről pedig bízvást elmondhatjuk, hogy folytatása az elhunytnak: ezt ugyanolyan alapon mondhatjuk, ahogyan a szintetizátorban létrehozott atommásolatról elmondottuk. Az a körülmény, hogy a „folytatás" keletkezésére húsz évig kellett várni, semmit sem jelent, hiszen teljesen lehetséges, hogy az atomszintetizátornak is húsz évig kellett volna működnie az atommásolat létrehozásához. Ha pedig mármost azt a „másik ikret" [???] a halott folytatásának, nem pedig meghökkentően hasonlító alteregójának tekintjük, akkor ugyanezt kell vonatkoztatnunk az atommásolatra is. Így tehát minden közönséges iker, amelynek fejlődését hibernálás révén feltartóztattuk, tulajdonképpen a saját testvérének a „folytatása". Minthogy pedig a hibernálás

időtartama tetszés szerint megrövidíthető, végső fokon mind a két iker a másiknak a folytatása, ami viszont már nyilvánvaló abszurdum. Bár igaz, hogy az iker nem eszményi molekuláris másolata az „eredetinek". Ámde az a hasonlatosság, amelyet ugyanaz az ember mutat fel mondjuk nyolc, majd hetvenesztendős korában, nyilvánvalóan még kisebb mint az ikrek hasonlósága. Ennek ellenére senki sem tagadja, hogy ez a gyerek és ez az aggastyán egyugyanaz a személy, amit a két ikertestvérről nem lehet elmondani. Tehát nem az analóg információ mennyisége az, ami a létezés folytonosságát eldönti, hanem az agy dinamikus struktúrájának (még akkor is, ha az élet folyamán jelentős változásokon megy át) genidentitása, vagyis genezisének egységes volta.



VII

VILÁGOK TEREMTÉSE



BEVEZETÉS

Láthatóan egy korszak alkonyán vagyunk. Nem arra gondolok, hogy a gőz és a villamosság kora adja át helyét a kibernetika és az űrkutatás korának: elvégre már maguk ezek az elnevezések is a technológia előtti meghódolást fejezik ki, mivel az már túlságosan hatalmassá vált ahhoz, hogy kénytelenek legyünk belenyugodni jövendő önállóságába. Az emberi civilizáció olyan, mint egy tervek nélkül épült hajó. Építése csodálatosképpen sikerült. A civilizáció hatalmas hajtóműveket alkotott, és elrendezkedett a hajó belsejében is, birtokba vette, igaz, hogy egyenetlenül, ez

azonban rendbe hozható. Hanem a hajónak nincs kormányosa. A civilizációnak nincs elegendő tudása, amely lehetővé tenné számára, hogy a sok lehetséges közül kiválasszon egy meghatározott utat, ahelyett, hogy a véletlen felfedezések áramlatában sodródnék. Mert azok a felfedezések, amelyekből ez az építmény összerakódott, még mindig jórészt a véletlen művei. Nem változtat ezen a tényen az sem, hogy továbbvezető utunkat nem ismerve, mégis a csillagok partja felé törünk. Minden valószínűség szerint egyszerűen azt valósítjuk meg, ami már ma is lehetséges. A tudomány belebonyolódott a természettel folyó játékba, s jóllehet egyik játszmáját a másik után nyeri meg, de annyira engedi magát a nyereményeiből fakadó következményekbe belevonni, annyira kiaknázza mindegyiket, hogy stratégia helyett taktikát alkalmaz. A paradox helyzet lényege a következő: minél több ilyen sikert, ilyen nyert játszmát hoz a jövő, annál súlyosabbá válik a helyzet, mert - amint már utaltunk rá - nem mindig lesz rá lehetőség, hogy kiaknázzuk mindazt, amit megszereztünk. Ezt az embarras de richesse-t, *52 ezt az információlavinát, amelyet az emberre ismeretszerzési mohósága zúdított, feltétlenül meg kell fékeznünk. Meg kell tanulnunk, hogyan lehet szabályozni még a tudomány fejlődését is, mert különben fejlődése soron következő szakaszainak véletlenszerű jellege még csak fokozódni fog. A nyeremény, vagyis az új, nagyszerű tevékenységek számára váratlanul feltáruló térségek határtalanságukkal zárnak körül bennünket, s nem engedik, hogy új lehetőségeket pillantsunk meg, amelyek ki tudja - távolabbi perspektívában tán sokkal értékesebbek a feltárultaknál. Arról van szó, hogy a civilizációnak meg kell szereznie saját fejlődésében a stratégiai manőverezés szabadságát ahhoz, hogy saját maga határozhassa meg a saját útját. Manapság a világnak egyéb gondjai vannak: megosztott, képtelen kielégíteni milliók szükségleteit, de mi lesz, ha ez egyszer sikerülni fog? Ha megkezdődik a javak automatikus termelése? Vajon túléli-e ezt a





Nyugat? Egy groteszk látomás: árucikkek és gépek milliárdjait előállító ember nélküli gyárak, élelmi cikkek annak a csillagnak az energiájából termelődve, amelyre civilizációnkat „rákapcsolták" - vajon miféle General Apocalyptics lesz annak a csillagnak a tulajdonosa? De hagyjuk a tulajdonjog kérdését. Ha azt mondom, hogy véget ér egy korszak, nem is gondolok a régi társadalmi rendszerek agóniájára. Az emberiség elemi szükségleteinek kielégítése az a kötelező feladat, amely az érettségi vizsgánkra való felkészülést jelenti, s ennek a vizsgának nem is a befejezését, hanem az elejét. A tudomány a technológiából nőtt ki, és megerősödve vontatókötélre vette a technológiát. A jövőről beszélni, méghozzá a távoli jövőről - annyit jelent, mint a tudomány változásairól beszélni. Amiről elmélkedni fogunk, az talán sohasem valósul meg. Kétséget kizáróan csak az bizonyos, ami megtörténik, és nem az, amit elképzelhetünk. Nem merném állítani, hogy Démokritosz vagy Thalész merészebben gondolkozott, mint a mai ember. Talán nem, hiszen ők még nem látták a tényeknek azt a labirintusát, a hipotéziseknek azt a szövevényes dzsungelét, amelyen megadatott áthatolnunk e néhány évezreden át, hiszen a tudomány egész története, őszintén szólva, komor vidékként tárul elénk, hol sokkalta több a kudarc, a vereség nyoma, mint a sikeré, hol az eldobott rendszerek „csontvázai" hevernek, s telis-tele van annyira elavult elméletekkel, mint a primitív kőeszközök, s valamikor általánosan elismert, de immár szétzúzott törvények cserepeivel. Ma megértjük, hogy a tudományban folyó évszázadokig tartó elkeseredett viták csak látszólag voltak hiábavalók; hiábavalóságuk abban állt, hogy olyan fogalmakról és olyan szavakról vitáztak, amelyekből már maga az időmúlás is mintegy kilúgozta az értelmet. Ez történt több száz év múltán Arisztotelész örökségével, ez történt azzal a harccal, amit a biológiában az epigenetikusok és preformisták vívtak egymással,





de azért mondom azt, hogy „látszólag hiábavaló", mert ugyanilyen joggal lehetne azt is mondani, hogy lám az a sok mindenféle kihalt szervezet, a fosszilis állatvilág, amely megelőzte az ember megjelenését, „látszólag" értelmetlen vagy felesleges lett volna... Nem tartom szerencsésnek azt az állítást, mintha ezek mind csak előkészítették volna az ember eljövetelét: mivel ebben a túlságosan is önző antropocentrizmus tükröződik. Elegendő tán annyit mondani, hogy ezek a kihalt élőlények csakúgy mint az öreg elméletek -, korszakok, állomások láncát alkották, nem mindig szükséges, nem mindig elkerülhetetlen, gyakran túlságosan nagy árat fizető, gyakran hamis útra csaló szakaszokat, de a maguk tömegében mégis ezek rakták le azt az utat, amely egyre feljebb és feljebb vezet. Egyébként nem is egyéni értékük elismeréséről van szó. Nincs egyszerűbb, mint szervezetek kihalt formáit primitívnek, téves elméletek megalkotóit pedig ostobáknak nevezni. Amikor ezt írom, előttem egy tudományos folyóirat friss száma fekszik, és benne híradást olvasok egy kísérletről, amelynek eredménye ellentmondásban áll a fizika egyik alaptörvényével, azzal az einsteini posztulátummal, miszerint a fénysebesség állandó. Lehet ugyan, hogy ez a törvény még megállja a helyét - de nem is ez a fontos, hanem valami egészen más. Éspedig az, hogy a tudomány számára nincsenek sem megdönthetetlen törvények, sem megrendíthetetlen tekintélyek. A tudomány tévedései és hibái nem nevetségesek, hiszen a tudatosan vállalt kockázatban keletkeznek. Ennek megértése jogosít fel hipotézisek kimondására, mert még akkor is, ha ezek hamar összeomlanak, kudarcuk már a helyes úton talál bennünket. Igen, az ember, történetének hajnalától kezdve, mindig ezt az utat kereste, még akkor is, ha nem tudott róla.

INFORMÁCIÓTENYÉSZTÉS





Manapság jó néhány kibernetikus foglalkozik a „hipotéziseket teremtő automatika" problémájával. A gép által kialakított „elmélet" olyan információs struktúra, amely eredményesen kódol egy korlátozott mennyiségű s a környezet jelenségeinek meghatározott osztályára vonatkozó információkészletet. Ez az információs struktúra sikeresen használható fel az adott osztályra vonatkozó megbízható prognózisok elkészítéséhez. A szóban forgó jelenségosztály gépalkotta elmélete a gép nyelvén fejezi ki azt a változatlan tulajdonságot, amely ennek az osztálynak minden elemére érvényes. A gép a környezettől kapja az információt, majd bizonyos „konstruktumokat" alkot, vagyis hipotéziseket, amelyek ennek az „evolúciónak", ennek a „megismerési folyamatnak" a során vagy a pusztulásukig vagy a stabilizálódásukig versengenek egymással. 22 A legfőbb nehézségeket okozó kérdések: a kiindulási invariánsok keletkezése a gépben, amely meghatározza a hipotézisalkotás további folyamatait - a gépi memória befogadóképességének és a benne már meglevő információ elérési gyorsaságának a problémája, valamint a szabályzóan irányított növekedése azoknak az asszociációs fáknak, amelyek a lavinaszerűen gyarapodó alternatív munkaváltozatokat képviselik. És emellett a figyelembe veendő kiindulási változók számának csekély növekedése (pl. ha mondjuk egy ingáról van szó, akkor a kérdés így hangzik: hány változót kell tekintetbe venni, hogy előre megjósolhassuk jövendő állapotát) ennek a programnak az összeomlását idézheti elő. Öt változó esetén egy nagy számítógép, amely másodpercenként egymillió műveletet végez, az összes lehetséges értékeket két óra leforgása alatt tudja áttekinteni. Hat változó esetén ugyanehhez a folyamathoz 30 000 ilyen gép szükséges, és néhány évtizedig kell maximális sebességgel dolgozniuk. Ebből az következik, hogyha a változók véletlenszerűek (legalábbis számunkra: vagyis amíg semmiféle







kapcsolatot sem tudunk felfedezni közöttük), akkor semmiféle berendezés, legyen akár mesterséges, akár természetes, nem tud néhány tucat változónál több változóval dolgozni, még akkor sem, ha méreteiben a Metagalaxissal vetekszik. Ha valaki pl. egy olyan gépet szeretne építeni, amely a szociogenezist modellezné (s ebben minden embernek, aki valaha élt, mondjuk, az Australopithecusok korától kezdve egy változósorozatot feleltetne meg), akkor olyan feladatot tűzne maga elé, amelyet sem most nem lehetne megoldani, sem bármikor, mivel egyáltalában megoldhatatlan. Szerencsére nincs is rá szükség. Ha a természetnek külön-külön kellett volna minden egyes elektron spinjét, (perdületét) impulzusnyomatékát szabályozni, akkor sohasem hozott volna létre rendszereket. Ezt még atomszinten sem tette meg (nincs olyan élő szervezet, amely csak egy-kétmillió atomból állana), mert képtelen a statisztikus ingadozási jelenségek (fluktuációk) és a Brown-féle mozgások szabályozó irányítására. A független változók mennyisége ezen a szinten túlságosan is nagy. Az élő szervezetek sejtes felépítése következésképpen nem is annyira annak a következménye, hogy az első élő rendszerek egysejtűek voltak, hanem inkább egy olyan szükségszerűségnek a folyománya, amelynek gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak, az anyag fundamentális sajátosságaiban gyökereznek. A rendszerek felépítésének hierarchikus volta engedi meg, hogy a fő szabályozónak alárendelt különböző szintek viszonylagos autonómiával rendelkezzenek, ám ezzel együtt ez a rendszerben lezajló összes változások ellenőrzéséről kényszerű lemondást is jelent. És hierarchikusnak kell lennie ama, általunk posztulált gyümölcsök felépítésének is, amelyeket az Imitológia-fa a jövőben fog megteremni. Nemsokára meg is vizsgáljuk ezt a problémát. Most azonban az imitológiai tevékenység területére irányítjuk az érdeklődésünket. Ismételjük meg, tekintsük át, amire már eddig eljutottunk.





Csak egy meghatározott bonyolultsági fokig kifizetődő olyan modelleket építeni, amilyen a lényegesnek nevezett változók dinamikusan kapcsolódó rendszere. Igen fontos ismerni a modell alkalmazhatósági határait, vagyis azt, hogy a modell milyen határok között képes reprodukálni a valóságos jelenség viselkedését. A lényeges változók kiválasztása nem jelenti azt, hogy lemondtunk a pontosságról, sőt ellenkezőleg: megóv bennünket a lényegtelen információk özönétől, ez a kiválasztás teszi lehetővé, hogy gyorsabban felfedezzük a megvizsgálthoz hasonló jelenségek egész osztályát, vagyis, hogy elméletet alkothassunk. Azt, hogy mi a modell és mi az „eredeti" jelenség, a konkrét körülmények dönthetik el. Ha a neutronok a láncreakcióban ugyanolyan ütemben szaporodnak, mint táptalajon a baktériumok - vagyis paramétereiket tekintve mindketten exponenciális szaporodásúak -, akkor ezen jelenségek egyike a másik modelljéül szolgálhat. Ha pl. kényelmesebb a baktériumokat kutatni, akkor a baktériumtenyészetet tekintjük a modellnek. Ha a modell kezd mérhetetlenül bonyolulttá válni, akkor vagy más típusú modellt keresünk, vagy „egyenértékű", azaz ekvivalens modell után nézünk (az egyik embert egy másikkal „mintázzuk meg"; az embriogenezisbe az „oldalbejáraton" hatolunk be, ahogyan erről már beszéltünk). Az előzetes tudásnak annál nagyobbnak kell lennie, minél pontosabbnak kell lennie a modellnek. Hogy a modell szemléletes-e, annak nincs jelentősége. A fontos csak az, hogy „kérdéseket tehessünk fel neki", és azokra megkapjuk tőle a választ. Figyelembe kell vennünk azt is, hogy másként közelíti meg a tudós és másként a technológus a modellt. A technológusamennyiben ez volt a célja megelégszik a végtermékkel, ha lehetőséget kap élő szervezet szintetizálására. A tudós, legalábbis a klasszikus értelemben vett tudós, részletesen kívánja tanulmányozni a „szervezetszintézis-elméletet". A tudós algoritmust szomjazik, a technológus viszont inkább ahhoz a





kertészhez hasonlít, aki elülteti a fát, leszüreteli az almát, és nem töpreng azon, vajon „hogyan csinálta ezt az almafa". A tudós az ilyen szűken gyakorlatias, pragmatikus szemléletet a teljes megismerés kánonja elleni bűnnek tekinti. Úgy vélem, a jövőben mindkét álláspont megváltozik. A modell abban a viszonylatban megegyezik az elmélettel, hogy mellőz egy sereg - az adott jelenség szempontjából lényegtelennek tartott - változót. Ámde minél több változót vesz figyelembe a modell, annál inkább válik „elméleti" reprodukálásából a jelenség másolatává. Az emberi agy modellje egy dinamikus struktúra, s ez azokat a változókat veszi figyelembe, amelyek valamennyi emberi agy számára lényegesek, míg Mr. Smith agyának modellje annál kevésbé „alkalmazható" a többi agyra, minél inkább megnövekszik „dinamikus érintkezési felülete" Mr. Smith agyának összes folyamataival. Mert, így végül, az ilyen modell még azt is figyelembe veszi, hogy Mr. Smith hadilábon áll a matematikával, sőt azt is., hogy tegnap véletlenül találkozott a nénikéjével. Nyilvánvaló, hogy az ilyen pontos modell, amely bizonyos mértékben „szó szerinti" értelemben vett megismétlése a jelenségnek (a Capella csillagnak, a Buksi kutyának vagy Mr. Smithnek), számunkra hasznavehetetlen. Ebből pedig az tűnik ki, hogy az a gép, amely őrületes sebességgel mindenféle anyagi jelenséget lemásolna univerzális plagizátor lenne, és hogy a jelenség változóinak ilyen totális számbavétele automatikusan kikapcsolná gépünket mindennemű alkotó tevékenységből: az alkotó tevékenység ugyanis lényegében válogatást jelent, bizonyos változók kiválogatását, mások elvetését, célja pedig az, hogy megtalálja a jelenségeknek ama osztályát, amely számára a számításba vett változók dinamikus pályája közös. Ennek az osztálynak viselkedési törvényei jelentik magát az elméletet. Az elméletek megalkotása azért lehetséges, mert az egyes jelenségek változóinak mennyisége összehasonlíthatatlanul



nagyobb azoknak a változóknak a mennyiségénél, amelyek rá is vonatkoznak és más jelenségek tömegére is, vagyis közösek, emellett az előbbiek mellőzése - a tudomány céljainak szempontjából - megengedett. Ezért mondhatunk le akár az egyes molekulák történetének a kutatásáról, akár arról, hogy Mr. Smith tegnap találkozott-e a nénikéjével, és ugyanígy milliónyi egyéb változótól is eltekinthetünk. Igaz, a fizika és a biológia lényegesen eltérő módon közelít az általa tanulmányozott jelenségekhez. Az atomok kölcsönösen felcserélhetők, a szervezetek ezzel szemben nem. A modern fizika számára az atomok egyedi története lényegtelen, kivéve egy bizonyos hipotézist, amely az atom által kibocsátott foton „vörösödéséről" szól. Az atom iderepülhetett a Napból vagy a pincében heverő széndarabról is leválhatott, ettől a tulajdonságai mit sem változnak. Ha Mr. Smithszel azt közölte a nénikéje, hogy kitagadja az örökségből, mire Mr. Smith végképp kétségbeesik, akkor ez a változó igen lényegessé válik. Mr. Smith állapotát úgyahogy meg is érthetjük, de csak azért, mert igen hasonlítunk hozzája. Más a helyzet az atomokkal. Ha megalkották a nukleáris erők elméletét, és ezután mégis felteszi valaki a kérdést, hogy mi is tulajdonképpen, de úgy „igazándiból", a pszeudoskalár csatolás, akkor ez a kérdés értelmetlen. Minekutána algoritmusunk műveleteihez már bizonyos terminusokat kapcsoltunk, nem kívánhatjuk meg, hogy ezek a terminusok valami mást is kifejezzenek, valamit, aminek az algoritmusnak éppen ezekhez a lépéseihez semmi kapcsolata sincs. Legfeljebb ezt felelhetjük: „Hogyha ön ilyen meg ilyen átalakításokat hajt végre papíron, majd pedig ezt itt amoda teszi, akkor eredményként két és felet fog kapni, majd ezután, ha ön ezt meg ezt teszi a laboratóriumban, és ránéz a készüléknek erre a mutatójára, akkor a mutatót a 2-es és a 3-as beosztás között éppen a középen fogja látni." A tapasztalat, íme, igazolta az elméleti eredményt, és éppen ezért használni fogjuk a pszeudoskalár





csatolás fogalmát, és az egész egyéb idetartozó terminológiát. Ilyen módon az antiparallel fotonok minden egyébbel egyetemben annak a létrának a fokait jelentik, amelyen feljutunk a padlásra, s e padláson még egyéb értékeket is találhatunk, pl. az atomenergia valami új forrását - a létra „értelmét", „önmagában való" értelmét firtatni azonban nem lehet. A létra annak a mesterséges környezetnek egy darabja, amelyet létrehoztunk azért, hogy valahová felfelé jussunk, az antiparallel fotonok pedig egy papíron végzett olyan művelet részei, amely bizonyos jövendő állapotok megjósolását teszi lehetővé - semmi egyebet. Azért mondtam el ezt, nehogy az a látszat keletkezzék; mintha az imitológia olyasvalami akarna lenni, mint az, ami nekünk „mindent megmagyaráz". A magyarázat az a folyamat, amelynek során az ismeretlen ismertető jeleket és viselkedést ismert fogalmakra vezetjük vissza, úgy, hogy felkutatjuk a már ismert dolgokkal való hasonlóságukat, ha pedig az ismeretlen nem hasonlít sem a körhöz, sem gömbhöz, sem sajthoz, sem székhez, akkor sem kell kétségbeesnünk, mert nem vagyunk tanácstalanok: megmaradt számunkra a matematika. A technológus tudós viszonya a világhoz valószínűleg változni fog. A tudóst az imitológia kapcsolja majd ehhez a világhoz. Az imitológia önmagában semmiféle tevékenységi célt sem jelöl ki, az ilyen célokat a fejlődés egy-egy meghatározott szakára vonatkozóan a civilizáció tűzi ki. Az imitológia akárcsak a távcső: azt mutatja meg, ami felé irányítjuk. Ha valami érdekeset veszünk észre, akkor fokozhatjuk a nagyítást (az információszerző gépeket erre a tárgyra irányíthatjuk). Hála a valóság különféle aspektusait modellező számtalan folyamatnak, az imitológia különféle „elméleteket" mutat be, a jelenségek különféle kapcsolatait és jellegzetességeit tárja elénk. Tökéletesen elszigetelt dolgok nem léteznek, a természet azonban kegyes hozzánk: létezik a viszonylagos elszigeteltség (a valóság különböző szintjei - az atomszint, a molekuláris szint stb. -





között). Léteznek rendszerelméletek (pl. a mechanikában), a bioevolúció elmélete, a rendszerek rendszerelmélete, a civilizáció elmélete pedig a rendszerek rendszereinek rendszerelmélete volna. Merő szerencse, hogy a kvantumfolyamatok már szinte sose jelentkeznek az egysejtű szervezet nagyságszintjén sem, legfeljebb csak kivételesen. Ha nem így volna, akkor bizony belefulladnánk a különféleségek óceánjába: reményünk sem lehetne bármiféle szabályozásra, mivel kezdetben a szabályozás a biológiai homöosztázisra alapozódik (a kétségkívül értelem nélküli növények létezésének köszönhető, hogy a Föld légkörében az oxigén mennyisége állandó, következésképpen ezt a mennyiséget a növények szabályozzák), ám később, az értelem megjelenésével, az elméleti tudás eredményeit felhasználó homöosztázisra támaszkodik. Az „ultimatív modellezés" ilyen körülmények között nemcsak lehetetlen, hanem fölösleges is. Az egyetemes elméletet csak a valóságnak ilyen, számos változót mellőző, „nem éles" tükrözése hozza létre. Akárcsak a nem éles fényképfelvétel, amelyről nem lehet megállapítani, hogy Smith urat vagy Johns urat ábrázolja-e, csak annyit látni róla, hogy embert ábrázol. Egy Mars-lakónak, aki tudni szeretné, hogy milyen is az ember, a nem éles felvétel többet mond, mint Mr. Smith kiváló portréja, ennek alapján ugyanis hajlandó volna azt hinni, hogy minden embernek ugyanilyen krumpliorra, ritkán nőtt fogazata és bal szeme alatt kék foltja van. Következésképpen minden információnak előfeltétele a címzett létezése, az „általánosságban vett információ" nem létezik. Az „imitológiai gép" címzettjei: a civilizáció és tudósai. Ma még maguknak kell kirostálással dúsítaniuk az „információércet". A jövőben már csupán kivonatot kapnak, s nem tényekből építenek majd fel elméletet, hanem más elméletekből (ami részben már ma is előfordul, hiszen nincs olyan elmélet, amely teljes egészében izolált volna a többitől).









Az olvasó most bizonyára arra számít, hogy bemutatom neki azt az „információtenyésztést", amire már régen ígéretet tettem. Ehelyett azonban a tudományos elméletek lényegét fogjuk vizsgálat tárgyává tenni. Úgy fest a dolog, mintha az olvasó kíváncsiságát igyekezném minden eszközzel felcsigázni. Kérem azonban, vegyék figyelembe, hogy mire is akarunk kilyukadni. Célunk sem több, sem kevesebb, mint a tudomány automatizálása. Ijesztő feladat; mielőtt nekiveselkednénk, alaposan meg kell tudni, hogy mivel foglalkozik a tudomány. Amit most az imént elmondottunk, az mindössze az első, metaforikus megközelítés volt. A metaforákat azonban pontos nyelvre kell lefordítani. Nagyon sajnálom ezt, de elkerülhetetlen. Nos tehát, fel kell találnunk egy olyan berendezést, amely begyűjtené az információt, általánosítaná azt, ahhoz hasonlóan, ahogyan a tudós teszi, és végül a kutatások eredményeit a szakemberek rendelkezésére bocsátja. A berendezés tényeket gyűjt, tényeket általánosít, új tényanyaggal ellenőrzi általánosításainak helyességét, és ez az a „készgyártmány", ami immár a „műszaki ellenőrzés" lezajlása után - elhagyja a „gyárat". A berendezés tehát elméletet termel. Az elmélet tudományelméleti értelemben - szimbólumokból felépülő, de a reális jelenség strukturális megfelelőjét képező olyan rendszer, amely a jelenségtől független szabályok szerint alakulhat át, méghozzá úgy, hogy a jelenség pályájának soron következő szakaszai a szóban forgó elmélet által figyelembe vett változókra vonatkozóan egybevágnak az elméletből deduktív módon levezetett változók értékelve) (IX.). Az elmélet nem egy különálló jelenségre, hanem a jelenségek osztályára vonatkozik. Az osztály különböző elemei egyidejűleg létezhetnek térben (mint a biliárdgolyók az asztalon), vagy időben egymás után (mint ugyanannak a golyónak időben egymást követő helyzetei). Minél népesebb a jelenség, annál „jobb" az





elmélet, mert annál általánosabban alkalmazható. Egy elméletnek esetleg nincsenek is kísérlettel ellenőrizhető következményei (ilyen pl. Einstein egységes térelmélete). Mindaddig, amíg nem sikerült egy elméletből ellenőrizhető következtetéseket levonni, addig az elmélet hasznavehetetlen. Mégpedig nemcsak, mint a reális cselekvés eszköze, hanem, mint a megismerés eszköze is. Az elméletnek ugyanis ahhoz, hogy hasznos legyen, kell, hogy „bemenete" és „kimenete" legyen. A „bemenet" szolgál az általánosítandó tényeknek, míg a „kimenet" a megjósolandó tényeké (amelyek által ellenőrizhető). Ha csupán „bemenete "van, akkor ugyanúgy metafizikus, minthogyha nem volna sem „bemenete", sem „kimenete". A valóságban a helyzet kevésbé szép, vagyis nem ilyen egyszerű. Egyes elméletek „bemenetei" más elméletek „kimenetei". Léteznek többé és léteznek kevésbé általános elméletek, de - a fejlődés perspektívájában mindezeknek olyan hierarchikus egységet kell képezniük, mint amilyen pl. a szervezet. A bioevolúció elmélete összekapcsolódik a kémiából, a geológiából, a zoológiából, a botanikából származó alárendelt elméletekkel, ugyanakkor ő maga az önszervező rendszerek elméletének van alá rendelve, annak speciális esete. Jelenleg az elméleteket kétféleképpen szokás megközelíteni: komplementárisan és redukciósan. A kiegészítő, a komplementáris eljárás azt jelenti, hogy ugyanazt a jelenséget, a jelenségeknek ugyanazt az osztályát két különféle elmélettel tudjuk megmagyarázni, és emellett a gyakorlat dönti el, hogy a kettő közül melyiket mikor kell alkalmazni. A kiegészítő módszert használják pl. a mikrofizikában (az elektron mint hullám, vagy mint részecske). Némelyek azonban úgy vélik, hogy ez csak átmeneti állapot, és mindig a redukciós felfogás felé kell törekedni. Ahelyett, hogy az egyik elméletet kiegészítenék egy másikkal, olyan elméletet kell konstruálni, amely egyesíti a kettőt, s az egyiket vagy a másikat vagy éppen mindkettőt egy még









általánosabbra vezeti le (ebből áll a „redukció"). Így pl. van olyan vélemény, amely szerint az élet jelenségei fizikai-kémiai folyamatokra vezethetők vissza. Ez az álláspont azonban vitatott. Egy elmélet annál inkább tekinthető hihetőnek, minél több különféle konzekvenciái igazolódtak. Lehet az elmélet teljesen elhihető, és mégis szinte teljesen értéktelen (pl. a közhely, mint az az elmélet, amely egyetlen tételt mond ki: „minden ember halandó"). Egyetlenegy elmélet sem veszi figyelembe az adott jelenség összes változóit. Ez nem jelenti azt, hogy nem volnánk képesek minden egyes esetben felsorolni e változók tetszés szerinti mennyiségét, sokkal inkább azt jelenti, hogy nem ismerjük a jelenség összes állapotait. Az elmélet azonban képes rá, hogy előre megjósolja a már felhasznált változók új értékeit. Persze nem úgy, hogy minden esetben szabatosan leszögezze, mik ezek az újonnan felfedezett változók, és hol keresendők. Az „utalás" ezekre az új változókra „elrejtve" ott lehet az elmélet algoritmusában, és bizony alaposan ismerni kell a dolgok állását, hogy az elásott kincset megtaláljuk. Ilyen módon közeledünk az olyan ködös és titokzatos fogalmak szférájához, mint amilyen típust pl. az „intuíció" képvisel. Az elmélet ugyanis a struktúrára vonatkozó információ, ezt a struktúrát elvben az összes irtózatos mennyiségű, elgondolt struktúrák közül választhatjuk ki, s ez a struktúra semminek sem felel meg a természetben létező dolgok közül ; a kiválasztás végleges, s a mérhetetlenül sok konkurrens egymást követő kiküszöbölésével történik meg („A testek az átmérőjük köbével arányosan, a köztük levő távolság négyzetével fordított, tömegeik szorzatával pedig egyenes arányban vonzzák egymást" stb., stb.). A valóságban nem így történik. A tudósok nemcsak vaktában, a próbálkozás és a ráhibázás módszerével dolgoznak, hanem igénybe veszik a sejtést és az intuíciót is. Ez az ún. „alaklélektan" problémájához tartozik. Képtelen





vagyok ismerősöm arcát úgy leírni, hogy leírásom alapján rögtön felismerhessék, ha szembe találkoznak vele az utcán. És magam azonban rögtön felismerem. Tehát arcát - az érzékelés lélektanának értelmében úgy fogom fel, mint valamiféle képet, alakot („Gestalt"). Az is gyakran előfordul, hogy az egyik ember egy másikra emlékeztet, holott nem mindig tudjuk megmondani, hogy miben emlékeztet, hasonlít arra. Semmiképp sem arcának vagy testének valamelyik részével, külön-külön véve azokat, hanem valamennyi vonásának együttes egészével, mozgásával, összes vonásainak és mozdulatainak harmóniájával, tehát megint csak valami „alak" formájában. Az általánosító érzékelésnek ez a típusa azonban nemcsak a vizuális érzékletek szférájára korlátozódik. Vonatkozhat bármely fajta érzékelésre. Egy dallam megőrzi a maga „alakját", függetlenül attól, hogy fütyüljük-e vagy fúvós zenekar játssza, vagy ujjunkkal „pötyögtetjük" a zongorán. A formák, hangok stb. „alakjának" ilyen felismerési módjait bárki tanúsíthatja. Az az elméleti tudós, aki már megbarátkozott az elméletek absztrakt formális-szimbolikus apparátusával - hiszen egész életét ilyenek között töltötte -, ezeket az elméleteket (ha valóban nagy tudós) meghatározott „alakokként" kezdi felfogni - természetesen arcvonások és hangok nélküli alakokként - ezek tulajdonképpen a tudatában létező valamiféle absztrakt konstrukciók. És megtörténhet, hogy hasonlóságot fedez fel két, addig egymással semmi kapcsolatban sem álló elmélet „alakjai" között, vagy pedig összehasonlítva a kettőt, rájön, hogy ezek egy még nem létező általánosítás részeseteit képviselik. Mindez, ahogyan elmondtuk, természetesen nagyon primitív. Majd még visszatérünk ehhez a problémához - pontosabban: az tér vissza mihozzánk -, akkor, amikor meg akarjuk indítani az „információtenyésztőt". Szórakozzunk el most a következő játékkal. Legyen adott két matematikus: az egyik lesz a Tudós, a másik - a Természet. A



Természet az elfogadott posztulátumokból egy bonyolult matematikai rendszert vezet le, a Tudósnak pedig az a feladata, hogy megfejtse, vagyis reprodukálja az említett rendszert. Mindez úgy zajlik le, hogy a Természet ott ül egy szobában, és időről időre egy ablakocskán át megmutat a Tudósnak egy kis kartonlapocskát, rajta néhány számmal; a számok azoknak a változásoknak felelnek meg, amelyek a Természet által konstruált szóban forgó rendszerben az adott fejlődési szakászban végbemennek. Elképzelhetjük azt is, hogy a Természet a csillagos égbolt, a Tudós pedig az első földi csillagász. A Tudós kezdetben semmit sem tud, vagyis a felmutatott számok között („az égitestek mozgásai között") semmiféle összefüggést sem fedez fel, egy idő elteltével valami eszébe jut. Végül is kísérletezni kezd: ő is felállít egy bizonyos matematikai rendszert, s ezután lesi, hogy vajon a számok, amelyeket hamarosan megmutat neki a kis ablakon át a Természet, megfelelnek-e a várakozásának. Nos, kiderül, hogy a Természet által mutatott számok mások; a Tudós most ismét próbálkozik, és ha jó matematikus, akkor egy idő múltán sikerül rátalálnia a helyes ösvényre, vagyis megalkotnia pontosan ugyanazt a matematikai rendszert, amelyet a Természet használ. Ebben az esetben szabad azt mondanunk, hogy előttünk két teljesen egyforma, azonos rendszer van, vagyis a Természet által alkalmazott matematikai rendszer analóg a Tudós által felépítettel. Most ismételjük meg ezt a játékot, de változtassunk a játékszabályokon. A Természet most is számokat mutogat a Tudósnak (mondjuk kettesével), de ezek nem a matematikai rendszerből származnak. Minden alkalommal annak az ötven műveletnek az egyikével képezi őket a Természet, amelynek lajstromát rendelkezésére bocsátottuk. A két első számot a Természet teljesen szabadon választhatja meg. A következőket azonban már nem: hanem kiválasztja - tetszése szerint - a jegyzékben foglalt átalakítási szabályok egyikét, végrehajtja a



benne foglalt osztásokat, szorzásokat vagy hatványozásokat stb., az eredményt megmutatja a Tudósnak, majd kiválasztja a másik szabályt, ismét átalakít (az előző eredményeket alakítja át), az eredményt ismét megmutatja és így tovább. Vannak olyan műveletek, amelyek tiltanak bárminemű változtatást. És vannak olyan műveletek, amelyek azt írják elő, hogy ha a Természet bal füle viszket, akkor valamit le kell vonnia, ha pedig semmije sem viszket, akkor gyököt kell vonnia. Ezenkívül azonban van még két olyan művelet is, amelynek végrehajtása mindig kötelező. A Természetnek minden alkalommal úgy kell párba kapcsolnia az eredményeket, hogy a két felmutatott szám közül az első kisebb legyen a másodiknál, és ezenkívül a két szám közül legalább az egyikben - egy páratlan számjegy mellett - mindig zérusnak kell állania. Bár ez talán különösnek látszik, de az ilyen módon létrehozott számsor sajátos szabályosságokat mutat fel, és ezeket a szabályosságokat, törvényszerűségeket a Tudós felfedezheti, másként megfogalmazva: egy bizonyos idő múlva már képes lesz előrelátni, természetesen csak közelítőleg, hogy legközelebb milyen számok fognak megjelenni. Minthogy azonban minden következő számpár helyes megállapításának a valószínűsége abban a mértékben, ahogyan a prognózist igyekszik nemcsak a következő szakaszra, hanem valamennyi egymást követő szakaszra kiterjeszteni, rohamosan csökken, a Tudós kénytelen lesz néhány jóslási rendszert alkotni. Az a jóslat, hogy páratlan számjegy mellett zérus fog megjelenni, teljes biztonságú, hiszen minden számpárban megjelenik, jóllehet különböző helyeken. Az is biztos, hogy az első szám mindig kisebb a másodiknál. Minden egyéb változás azonban már a különféle valószínűségeloszlásoknak felel meg. Tehát a Természet a tevékenységében ugyan egy bizonyos „rendet" mutat, ez a „rend" nem egyetlen, meghatározott típusú rend. Felfedezhetünk benne különféle jellegű törvényszerűségeket, mégpedig jelentős mértékben a játék



időtartamától függően jelennek meg. A Természet mintegy transzformációknak alá nem vetett „invariánsokat" mutat fel, ezek eljövendő állapotait egy bizonyos, nem túlságosan távoli időre meghatározott valószínűséggel lehet megjósolni, a nagyon távoli állapotait azonban előre meglátni nem lehet. Ilyen helyzetben a Tudós azt is gondolhatná, hogy a Természet valójában csak egyetlen rendszert alkalmaz, de a rendszer változó operátorai oly nagyszámúak, hogy ezt a rendszert ő, a Tudós, képtelen rekonstruálni; ámde minden valószínűség szerint hamarosan arra a megállapításra jut, hogy a Természet statisztikailag tevékenykedik, s akkor a közelítő megoldások olyan módszereit alkalmazza, amelyek a „Monte Carlotípusúnak" felelnek meg. A legérdekesebb mégis az, hogy a Tudós megsejtheti a „természeti szintek hierarchiájának" létezését (számok; felettük műveletek a számokkal; ezek felett pedig szuperműveletek - párosítás és a nullázás). Vannak tehát különféle szintjeink, és vannak „tilalmaink" (hogy az első szám sohasem lehet nagyobb a másodiknál), tehát vannak „természeti törvényeink", ámde ez az egész fejlődésben levő számrendszer mint formális struktúra, nem alkot egységes matematikai rendszert. Ez azonban a problémának csak egy része. Ha a játék nagyon sokáig fog tartani, akkor a Tudós végül is rájön, hogy a Természet bizonyos műveleteket gyakrabban hajt végre, mint másokat (mégpedig azért, mert a „Természet" is ember, és vonzódással kell viseltetnie bizonyos műveletek iránt, az ember ugyanis nem képtelen teljesen kaotikusan, „találomra" tevékenykedni). A Tudós a játékszabályok értelmében csak megfigyeli a számokat, és nem tudja, hogy azokat valamiféle természeti folyamat vagy gép, vagy éppenséggel egy másik ember hozza-e létre. Azonban lassanként gyanakodni kezd, hogy a transzformációs műveletek mögött egy még magasabb rangú tényező működik, egy olyan tényező, amely eldönti, hogy milyen operációt kell alkalmazni. Ez a tényező (a Természetet játszó





ember) csak korlátozott cselekvési választékkal rendelkezik, a számok sorozataiban azonban mégis fokozatosan kirajzolódik hajlandóságának rendszere (pl. a 4-es számú műveletet gyakrabban alkalmazza, mint a 17-est stb.), vagyis megnyilatkoznak pszichikumának sajátos dinamikus jellegzetességei. Van azonban még egy, viszonylag független tényező is: hiszen a Természet függetlenül attól, hogy milyen műveleteket részesít előnyben másokkal szemben, időről időre, valahányszor arra az operációra hibáz rá, amelynek eredménye a fülviszketéstől függ, így vagy amúgy kell hogy eljárjon. Ez a viszketés pedig már nem tudatának dinamikájával, hanem inkább perifériás bőrreceptorainak molekuláris folyamataival van összefüggésben. A tudós tehát végső fokon nem csupán az agy folyamatait kutatja, hanem még azt is, hogy mi történik a „Természetet" játszó ember bőrfelületének egy bizonyos részén! Persze tulajdoníthatna a „Természetnek" olyan jellegzetességeket, amelyekkel az nem rendelkezik. Vélekedhetne pl. úgy, hogy a „Természet" kedveli a zérust a páratlan szám mellett - holott valójában ilyen eredményt kényszerül szolgáltatni, mert ezt parancsolták neki. Példánk igen primitív, de megmutatja, hogy a Tudós hogyan interpretálhat különféleképpen egy megfigyelt „számvalóságot". Tekintheti ugyanis úgy, mint kölcsönhatásban levő rendszerek kisebb vagy nagyobb mennyiségét. Bármilyen matematikai modelljét építse is fel a jelenségnek, arról szó sem lehet, hogy „természetelmélete" minden egyes elemének, minden szimbólumának pontos megfelelője volna a fal túlsó oldalán. Még akkor is, ha egy év elteltével megismerné a transzformációk összes szabályait, még ez esetben is képtelen lenne a viszkető fül algoritmusának megalkotására. Márpedig csakis így, ebben az esetben lehetne szó az azonosságról vagy a Természet és a matematika izomorfizmusáról. Így hát a Természet matematikai leképezésének lehetősége a

legkevésbé sem foglalja magában a Természet „matematizáltságát". A lényeg még csak nem is az, hogy igaz-e az említett hipotézis, mivel teljesen felesleges.





Minekutána megtárgyaltuk a megismerés folyamatának mindkét oldalát (a „miénkét", vagyis az elméletét, valamint a „túlsót", vagyis a Természetét), most végre hozzákezdhetünk a megismerési folyamatok automatizálásához. Legegyszerűbbnek látszanék egy „szintetikus tudós" megalkotása, valamiféle „elektronikus szuperagy" formájában, amelyet érzékszervek, illetve „perceptronok" kötnének össze a külvilággal. Egy ilyen javaslat spontán merül fel, hiszen annyi sok szó esik a gondolkodási folyamatok elektronikus utánzásáról és azoknak a műveleteknek a tökéletességéről és gyorsaságáról, amelyeket már manapság is el tudnak végezni a számítógépek. Én mégis úgy vélem, hogy az út nem egy „elektronikus felsőbbrendű ember" megépítésének tervén át vezet. Mindnyájunkat lenyűgöz az emberi agy bonyolultsága és hatalma, és ezért egy információs gépet sem tudunk másként elképzelni, csak az idegrendszer analógiájaként. Az agy kétségkívül nagyszerű alkotása a természetnek. Most azonban, hogy e szavakkal már kifejeztem az agyat megillető hódolatot, még azt szeretném hozzáfűzni a mondottakhoz, hogy olyan rendszer ez, amely a különféle feladatait nagyon is nem egyforma hatásossággal végzi el. Az az információmennyiség, amelyet egy síelő agya műlesiklás közben képes „feldolgozni", sokkal nagyobb annál a mennyiségnél, amelyet ugyanennyi idő alatt egy kiváló matematikus agya „dolgoz fel". Itt információmennyiségen elsősorban azoknak a változóknak a mennyiségét értem, amelyeket a műlesiklást végző személy agya szabályoz, vagyis amelyeken „uralkodik". A síelő által ellenőrzött változók mennyisége teljességgel összehasonlíthatatlan azzal a mennyiséggel, amely a matematikus agyának „szelekciós





mezejében" található. Ennek oka az, hogy a síelő által végzett szabályozó beavatkozások óriási többsége automatizált, a tudatának területén kívül fekszik - míg a matematikus nem képes ilyen mértékben automatizálni a formális gondolkodást (jóllehet az automatizáltság egy bizonyos fokának elérésére a jó matematikus is képes). Az egész matematikai formalizmus olyan, mint valami korlát, amelybe belekapaszkodva a világtalan is biztosan eljuthat a kívánt irányba. S hogy mire jó a deduktív módszernek ez a „korlátja"? Az agy mint szabályozó, csekély „logikai mélységgel" rendelkezik. A matematikai levezetés „logikai mélysége" (az egymást követő műveletek sorozatos szakaszainak mennyisége) hasonlíthatatlanul nagyobb, mint az agy „logikai mélysége", minthogy az agy nem gondolkodik elvontan, hanem biológiai rendeltetésének megfelelően úgy működik, mint a testet kormányzó berendezés (vö. a műlesiklót a lesiklópályán). Ez az első „mélység" semmiképpen sem ok a dicsekvésre éppen ellenkezőleg. Ez azzal függ össze, hogy a valóban nagyon bonyolult jelenségeket az emberi agy képtelen eredményesen szabályozni, hacsak nem a testben lejátszódó folyamatokról van szó. Az agy ugyanis, mint a test szabályozója a változóknak óriási mennyiségét igazgatja: számuk mindenképp százakra, ha ugyan nem ezrekre tehető. De hiszen - mondhatná valaki minden állatnak van agya, amely sikeresen kormányozza a testét. Az emberi agy pedig e feladaton kívül még számtalan sok egyebet is meg tud oldani; egyébként - elég összehasonlítani egy majom agyának a méreteit az emberi agyéval ahhoz, hogy tájékozódhassunk, legalább hozzávetőleges megközelítéssel, mennyivel nagyobb agytömeg „rendeltetett" az ember esetében az intellektuális feladatok megoldására! Nincs értelme vitatkozni arról, mennyivel fölötte áll az ember a majomnak értelmi képességben. Az emberi agy természetesen sokkal bonyolultabb, ám e bonyolultságnak jelentős része „nem





alkalmas" elméleti problémák megoldására, mert testi folyamatokat irányít, ez a rendeltetése. A probléma tehát így fest: ami kevésbé bonyolult (az agy idegsejtrendszerének az a része, amely az intellektuális folyamatok bázisát képezi) információt igyekszik szerezni arról, ami bonyolultabb nála ( az egész agyról ). Ez bár nem lehetetlen, de szerfölött nehéz feladat. Mindenesetre közvetve nem lehetetlen (egyáltalában egyetlen ember még csak meg sem tudná fogalmazni ezt a feladatot). A megismerés társadalmi folyamat: mintegy az ugyanazt a dolgot kutató sok emberi agy „intellektuális" összetettségének „összegeződéseként" folyik. Minthogy azonban ezt az „összegeződést" mégiscsak idézőjelben kell írnunk - hiszen az egyes különálló tudatok nem kapcsolódnak össze egy egységes rendszerbe -, ezért ezt a problémát eddig még nem oldottuk meg. Dehát miért nem egyesülnek egyetlen rendszerbe a különálló tudatok? Nos, a tudomány nem éppen egy ilyen felsőbbrangú rendszer? De az, csak éppen a szó átvitt értelmében. Ha valamit megértek, akkor azt a „valamit" egészében, elejétől a végéig én értem. Az pedig nem lehetséges, hogy az egyes emberek tudatai egyesülve, valamiféle „felsőbbrendű intellektuális teret" alkossanak, ahol olyan igazság fogalmazódna meg, amelyet az agyak közül külön-külön egyik sem tudna befogadni. A tudósok kétségtelenül együttműködnek, de végső fokon mégiscsak egyetlen embernek kell megfogalmaznia a probléma megoldását, mert ezt semmiféle „tudósok kara" nem végezheti el. Vajon biztos-e, hogy így van? Vagy lehetséges, hogy a helyzet más: hogy Galilei előbb megfogalmazott valamit, majd ezt átvette tőle, és továbbfejlesztette Newton, hozzájuk csatlakozott még néhány más személy, majd Lorentz megalkotta a maga transzformációját, és ekkor Einstein mindent egészében összefogva egyesítette az összes tényeket, és megalkotta a relativitáselméletet? Magától értetődik, hogy így történt, ennek azonban semmi köze sincs a tárgyunkhoz. Bármely elmélet csak a







változók kis mennyiségével dolgozik. Az elmélet nagyobb egyetemessége korántsem azt jelenti, hogy óriási számú változóval dolgozik, hanem azt, hogy az esetek hatalmas számára alkalmazható. Ez a relativitáselméletre is igaz. Mi azonban másvalamiről beszélünk. Az agy kitűnően képes a test változóinak azt az óriási tömegét szabályozni, amelyre „rákapcsolt". Ez automatikusan vagy félautomatikusan történik (amikor fel akarunk állni, és nem törődünk mással, vagyis azzal az egész kinetikus együttessel, amelyet ez a „parancs" mozgásba hoz). A gondolkodási szférában, a gondolkodás tekintetében azonban, vagyis mint az említett körön, azaz a szomatikus jelenségek körén kívül eső jelenségeket szabályozó gép, az agy kis produktivitású berendezés, és ami még fontosabb, nem tud megbirkózni olyan helyzetekkel, amelyekben egyidejűleg kell nagyszámú változót figyelembe vennie. Ezért képtelen pl. pontosan (algoritmizálásuk alapján) szabályozni a biológiai vagy a társadalmi jelenségeket. Egyébként ezeknél még sokkal kevésbé bonyolult (pl. éghajlati, légköri) folyamatok is megcsúfolják szabályozóképességét (az adott esetben most csupán úgy értelmezzük ezt a szabályzóképességet, hogy képes a korábbi állapotok ismerete alapján a leendő állapotok részletesen pontos megjövendölésére) (X.). Végül pedig a maga „legelvontabb" működésében a testnek sokkal nagyobb a befolyása az agyra (lévén a testnek a kétirányú visszacsatolás folytán egyidejűleg ura és szolgája), mint ahogyan azt rendszerint gondoljuk. Minthogy - e test „közvetítésével" összekapcsolódik a környező világgal, éppen ezért törekszik szakadatlanul arra, hogy e világnak minden törvényszerűségét a testi tapasztalatok formáin át fejezze ki (ez az oka, hogy kutatták azt, vajon ki tartja a vállán a Földet, ki „húzza" a feldobott követ vissza a Föld felé stb.). Az agynak mint információs csatornának éppen a testi jelenségek területén maximális az átengedőképessége. Ezzel







szemben, amint a kívülről érkező információknak, pl. egy olvasott szövegnek információmennyisége meghaladja a másodpercenkénti 10-20 bitet, az agy blokkolódik, képtelen az információ feldolgozására. A csillagászat, az ember által kidolgozott első tudományágak egyike, mindmáig nem találta meg a „soktest-probléma" megoldását (vagyis nem döntötte el az egymást vonzó sok anyagi pont mozgásának kérdését). Pedig van valaki, aki képes megoldani ezt a problémát. A Természet, aki „matematika nélkül", pusztán e testek viselkedése, mozgása révén teszi ezt. Felmerül a kérdés: vajon az „információs válságot" nem lehetne-e hasonló módon megrohamozni? Már hallom is az ellenvetést: ez lehetetlen! Ez értelmetlen állítás! Az összes tudományok matematizálódása csak fokozódik, nemhogy csökkenne! Matematika nélkül semmire se megyünk! Ezzel egyetértek, de előbb szögezzük le, hogy miféle „matematikáról" van szó. Arról-e, amely egyenlőségek és egyenlőtlenségek formális nyelvével kifejezve papírra írtan található, vagy a számítógép-óriások kettes számrendszerű elemeiben rögzítetten tárolódik -, avagy pedig arról, amelyet mindennemű formalizálás nélkül - a megtermékenyített petesejt valósít meg? Ha csupán az első fajta matematikára vagyunk kárhoztatva, akkor valóban információs válság fenyeget bennünket. Ha azonban a másik fajta matematikát kezdjük működtetni - céljaink érdekében -, akkor a helyzet egészen más fordulatot vehet. A magzat fejlődése - „vegyi szimfónia", amely abban a pillanatban kezdődik meg, amikor az ondósejt magja egyesül a petesejt magjával. Képzeljük el, hogy sikerült nyomon követnünk - molekuláris szinten - ezt a fejlődést, kezdve a megtermékenyüléstől egészen az érett szervezet megjelenéséig, és hogy most a vegytan formalizált nyelvén kívánjuk bemutatni, ugyanazon a nyelven, amelyet az egyszerű reakciók bemutatására







- mint amilyen pl. a 2H+O = H2O - szoktunk használni. Vajon milyen is lenne egy ilyen „embriogenezis-partitúra"? Először is szép sorjában le kellene írnunk a „startnál" meglevő összes vegyületek képletét. Azután elkezdenénk leírni a megfelelő átalakításokat. Minthogy egy érett szervezet molekuláris szinten kb. 1025 bit mennyiségű információt tartalmaz, ezért kvadrilliós nagyságrendű képletmennyiséget kellene leírnunk. E reakciók feljegyzéséhez nem volna elegendő az összes óceánok és kontinensek felülete együttvéve. Teljesen reménytelen feladat volna. Egyelőre hallgassunk róla, hogy a kémiai embriológia hogyan birkózik meg az ilyenfajta problémákkal. Úgy vélem, a biokémia nyelve előbb-utóbb kénytelen lesz gyökeresen átépíteni magát. Lehet, hogy létrejön egy fizikai-kémiai-matematikai formalizmus, kialakul az ennek megfelelő formalizált nyelv. Ez azonban nem ránk tartozik. Hiszen, ha valakinek „szüksége" lenne egy élő szervezetre, az nem jelenti azt, hogy erre a szörnyű tömegű leírásra is szüksége lenne. Elegendő volna venni egy ondósejtet, és megtermékenyíteni vele egy petesejtet, amely ezután egy bizonyos idő eltelte alatt „magától" alakulna át a „kívánt megoldássá". Érdemes elgondolkozni azon, hogy nem leszünk-e képesek mi magunk is valami hasonlót végrehajtani a tudományos információ területén. Nekifogni az „információtenyésztésnek", a keresztezésnek, s a „növekedéséről" olyképpen gondoskodni, hogy a végén „érett organizmusként" tudományos elmélethez jussunk! Kísérleteinkhez modellként tehát nem az emberi agyat javasoljuk, hanem az evolúciónak egy másik alkotását: a csíraplazmát. Az agy térfogategységében levő információmennyiség összehasonlíthatatlanul kisebb annál a mennyiségnél, amely az ondósejt azonos térfogatában található. (Az ondósejtről beszélek, és nem a petesejtről, mert az előbbinek









nagyobb az információs „pakoltsága".) Persze nekünk nem arra az ondósejtre és nem a genotípusok kifejlődésének ama törvényeire van szükségünk, amelyeket az evolúció hozott létre. Ez csupán kiindulópont, de egyúttal az az egyetlen anyagi rendszer is, amelyre támaszkodhatunk. Az információnak információból kell keletkeznie, csakúgy, mint ahogyan a szervezet is szervezetből jön létre. Az „információadagoknak" meg kell egymást termékenyíteniük, kereszteződniük kell, mutálódniuk is kell, vagyis csekély változásokon kell átmenniük, de gyökeres átalakulásokon is, amik a genetika számára már ismeretlenek. Lehetséges, hogy mindez holmi tartályokban zajlik majd le, ahol egymással reagálnak az információmolekulák, amelyek meghatározott információt tartalmaznak kódolt alakban, ahhoz hasonlóan, ahogyan a kromoszómák foglalják magukba kódoltan a szervezet vonásait. Talán egy sajátos „fermentációs információerjesztés" lesz? Lelkesedésünk azonban korai: túlságosan messze futottunk előre. Ha elhatároztuk, hogy az evolúciótól kell tanulnunk, akkor fel kell derítenünk, hogy milyen módon halmozza fel az információt. Ennek az információnak egyfelől rögzítettnek, másfelől képlékenynek kell lennie. A stabilizáláshoz, vagyis az optimális információátadáshoz olyan feltételek szükségesek, mint pl. a leadó zavarmentessége, kis zajszintű csatorna, a jelek (jelzések) változatlansága, az információknak monolitikus kompakt blokkokba való tömörített volta, és végül az információ redundáns volta (a megértéshez szükséges felesleg az információban). Az információk összekapcsolása megkönnyíti a hibák feltárását, és csökkenti azoknak az információátadásra gyakorolt hatását; ugyanezt segíti elő az információ redundanciája. A genotípus ugyanúgy használja ezeket a módszereket, mint a híradástechnikai mérnök. Ugyanez





vonatkozik a nyomtatott vagy írott szöveggel átadandó információra is. Olvashatónak kell lennie (zavarmentesség), a megsemmisülésnek ellenálló legyen (pl. a nyomdafesték kifakulása esetén), egyes betűinek tömbökké (szavak), emezeknek pedig magasabb rendű egységekbe kell egyesülniük (mondatok). A szövegbe foglalt információ ezenkívül redundáns is, vagyis információfelesleg is van benne, erről az a tény árulkodik, hogy a részben megsérült szöveget is el lehet olvasni. A szervezet a tárolási idő során azzal biztosítja az információ védelmét a zavarok ellen, hogy fenntartja az ivarsejtek jó elszigeteltségét, az átadást a kromoszómák osztódásának pontosan működő mechanizmusával oldja meg, továbbá a génekben kapcsolja össze tömbökké az információt, majd e tömböket (gének) magasabb rendű egységekké, kromoszómákká kapcsolja össze (az öröklési szöveg mondataivá). Végül mindenegyes genotípus redundáns információt, azaz felesleges információt is tartalmaz, amit az árul el, hogy a - természetesen csak bizonyos határig - sérült petesejtből kifejlődő szervezetnek nem kell magán viselnie ezt a sérülést (XI.). A fejlődés során a genotípusos információ fenotípusossá változik át. Egy rendszernek azt a végső alakját nevezzük fenotípusnak (vagyis mind az alaktani mind az élettani vonásait, következésképpen a működése jellemzőit is), amelyet egyaránt alakítanak ki az öröklődéses-genotípusos és a környezeti tényezők. Ezek eredő hatását fejezi ki. Ha szemléltető modellt kívánunk használni, azt mondhatjuk, hogy a genotípus hasonlít egy üres, lelappadt gumiléggömbhöz. Ha szögletes edénybe helyezzük, akkor a léggömb, amelynek „genotípusos tendenciája" szerint ki kellene gömbölyödnie, az alakjával alkalmazkodik az edény alakjához. A szervezetes fejlődés lényeges sajátossága ugyanis az a plaszticitás, az az idomulási készség, amelyet a „szabályozó ütközők" hatásának köszönhet: ezek az ütközők pedig mintegy a „csillapító betét"





szerepét játsszák a genotípus utasításai és a környezet követelményei között. Egyszerűen megfogalmazva arról van szó, hogy a szervezet képes rendkívül kedvezőtlen viszonyok közepette is élni, vagyis olyan viszonyok közepette is, amelyek a genotípusos programozásban szabványosított keretviszonyoktól jelentősen eltérnek. Egy alföldi növény képes arra, hogy hegyvidéken keljen ki és fejlődjön ki, de alakjában hasonlóvá kell válnia a hegyi növényzethez. Másként megfogalmazva, a fenotípusa megváltozik, a genotípusa azonban nem, mert ha magvai az alföldre kerülnek, azokból ismét az eredeti alakjának megfelelő növény fejlődik ki. Hogyan zajlik le az információ evolúciós körforgása? Ciklikusan. Ez a rendszer két csatornából áll. Az első csatornán átadandó információ forrásai a szaporodási aktusban részt vevő érett egyedek. Minthogy azonban nem mindegyik ivarérett egyed alkalmas egyformán a szaporodásra, és előnyt élveznek azok az egyedek, amelyeknek az alkalmazkodottsága a legtökéletesebb, ezért adaptív vonásaik - a fenotípusosokat is beleértve - részt vesznek „az átadók kiválogatódásában". Éppen ezért az ilyen információ forrásául végső soron nem magukat a szaporodó szervezeteket tekintjük, hanem az egész biogeocönózist, más szóval életterüket, vagyis ezeket az organizmusokat a környezetükkel együtt (és az ott élő más szervezeteket is, mert hiszen az adott szervezetnek ezek jelenlétéhez kell alkalmazkodnia). Végső soron tehát az információ a biogeocönózistól a magzati fejlődésen át az érett szervezetek következő nemzedékéig halad. Ez a genotípusos információkat átadó embriogenetikus csatorna. A másik csatornán, az ellenkező irányún, az információ az érett szervezetektől a biogeocönózis felé áramlik, ez az információ azonban már fenotípusos információ, mert az egész egyedek „szintjén" és nem az ivarsejtek „szintjén" adódik át. A fenotípusos információ nem egyéb, mint a szervezetek élettevékenységének összessége (amivel







táplálkoznak, ahogyan táplálkoznak, ahogyan alkalmazkodnak a biogeocönózishoz, ahogyan azt megváltoztatják a saját létezésükkel, ahogyan a természetes kiválogatódás folyik stb.).23 Az első csatornán, tehát a kromoszómákban molekuláris szinten kódolt információ fut, míg az ellenkező irányú csatornán az a makroszkopikus fenotípusos információ adódik át, amely az adaptációban, a létért folytatott küzdelemben és az ivari kiválogatódásban nyilvánul meg. A fenotípus (az érett szervezet) mindig több információt foglal magában, mint a genotípus, hiszen a környezet hatásai külső eredetű információkat képviselnek. Minthogy pedig az információs körforgás nem egyetlenegy szinten zajlik le, azért valahol olyan átalakuláson kell átmennie, amely egyiknek a „kódját" lefordítja a másik „nyelvére", vagyis e szintnek megfelelően kódolja. Ez az embriogenezis folyamán következik be, ez a folyamat mindenkor az a „tolmács", amely a molekuláris nyelvről lefordítja a kódot a szervezet nyelvére. Így alakul át a mikroinformáció makroinformációvá. Az előbb leírt információs körforgásban a genotípus semmiféle változása sem következik be, tehát fejlődés sincs. Az evolúció a genotípus átadása során spontán előforduló „nyelvbotlásoknak", hibáknak következtében következik be. A gének mutálódása nem irányított, hanem vaktában és véletlenszerűen történik. Csakis a környezet szelekciós hatása az, ami kiválogatja, vagyis a következő nemzedékekben rögzíti azokat a mutációkat, amelyek növelik a környezethez való adaptálódottságot, vagyis a fennmaradás esélyét. A kiválogatódás antientropikus (vagyis a rendet felhalmozó, növelő) tevékenységét digitális számítógépben lehetséges utánozni. Minthogy azonban ilyen gépünk nincs, szórakozzunk csak egy „evolúciós játékkal". Egy gyereksereget egyforma nagyságú csoportokra osztunk. Az első csoport legyen a szervezetek első nemzedéke. Az „evolúció" abban a pillanatban kezdődik meg, amikor az első csoportban mindenegyes gyermeknek átnyújtjuk a maga



„genotípusát". Olyan csomag ez, amelyben egy fóliából készült körgallér található a használati utasítással együtt. Ha roppant szabatosak akarnánk lenni, akkor azt mondhatnánk, hogy a körgallér a petesejt anyagának (citoplazma), a használati utasítás viszont a mag kromoszómáinak felel meg. A „szervezet" a használati utasításból megtudja, hogy „miként kell fejlődnie". Ez a „fejlődés" abból áll, hogy magára kell kanyarítania a körgallért, és végig kell futnia egy folyosón, amelynek van egy nyitott oldalablaka. Az ablaknál egy lövész áll, kezében borsóval töltött riasztópuskával. Az eltalált egyed „elesik a létért való küzdelemben", tehát nem tud „szaporodni". Aki sértetlenül fut át, visszateszi a körgallért meg a használati utasítást, és ezt a „genotípus-utasítást" átadja a „következő nemzedék" egyik egyedének. A körgallérok a szürke szín különféle árnyalataiban készültek, a nagyon világosaktól a majdnem feketéig, a folyosó falai pedig sötétszürkék. A lövész annál könnyebben találja el a futó alakot, minél inkább kirajzolódik a sziluettje a háttérből. A „létért való küzdelem" során a legtöbb esélyük azoknak van a túlélésre, akiknek a körgallérja hasonló színárnyalatú, mint a folyosó falainak színe. Ilyen körülmények között a környezet szűrőként működik: kiselejtezi azokat, akiknek az alkalmazkodottsága e környezethez a legrosszabb. Kialakul a mimikri, vagyis a környezet színéhez való hasonulás. S ezzel egyidejűleg csökken az egyéni színek eredeti, széles skálája. Az egyed azonban nem kizárólag a „genotípusának", vagyis a körgallérja színének köszönheti a fennmaradás esélyeit. Ha ugyanis megfigyeli elődeinek sorsát, vagy ha egyszerűen csak tájékozódik a helyzetben, akkor meg fogja érteni, hogy bizonyos viselkedési mód (a gyors futás, a lehajlás futás közben stb.) ugyancsak megnehezíti a lövésznek a célzást, márpedig ezáltal növekszenek a „túlélési" lehetőségei. Ilyen módon az egyed a környezete révén olyan nemgenotípusos információhoz jut, amely nem állt a használati utasításban. Ez már fenotípusos információ.





Ez személyes eredménye. A fenotípusos információ azonban nem öröklődő, mert „a következő nemzedéknek" csak az „ivarsejtet" adja át: vagyis azt a csomagot, amely a körgallért meg a használati utasítást alkalmazza. Amint mindebből kitűnik, az egyedi fejlődés során szerzett tulajdonságok nem öröklődnek. A környezetet átszelő „átrohanások" egy bizonyos mennyisége után már csak azok „élnek", akiknek a genotípusa és a fenotípusa (a körgallér színe és a viselkedési módjuk) a megmenekülés legnagyobb esélyét biztosította. Az ,eredetileg heterogén csoport kiegyenlítődik. Csupán a leggyorsabbak, a legügyesebbek és a védőszínű körgallérba öltözöttek maradnak életben. Ámde minden következő „nemzedék" csupán a genotípusos információt kapja meg; a fenotípusosat magamagának kénytelen megszerezni. Most pedig - valamilyen gyártási, termelési hiba következtében - a körgallérok közt jelenjenek meg foltosak. Ez a „zajhatás" játssza a genotípus mutálódásának szerepét. A foltos körgallérok élesen elütnek a háttértől, ezért a „mutánsoknak" igen kevés a „túlélési" esélyűk. Így hát hamar „elpusztítja őket" a riasztópuskás lövész, akit most ragadozónak tekinthetünk. Ámde, ha a folyosó falait foltos tapétával ragasztjuk be (a környezet megváltozása), akkor a helyzet hirtelen megváltozik: most már csak a mutánsok maradnak életben, és ez az új, „öröklődő" információ hamarosan kiszorítja a korábbit, mégpedig az egész populációból. A körgallér felvételének és a használati utasítások elolvasásának aktusa, amint már említettük, az embriogenezisnek felel meg, amelynek során a szervezet kifejlődésével együtt fejlődnek ki a funkciói. Ez az egész működés együttesen képezi az első csatornán futó, s az embriogenezisben lezajló genotípusosinformációátadást (a biogeocönózistól az érett egyedekig). A környezeten való átfutás legjobb módszerének elsajátítása a fenotípusos információ megszerzését jelenti. Minden olyan egyed, amely szerencsésen túljutott a kritikus helyen, immár









kétféle információt hord magában: az öröklődő genotípusos információt és a nemöröklődő fenotípusos információt. Ez utóbbi vele együtt egyszer s mindenkorra eltűnik az evolúció színpadáról. Míg az a genotípusos információ, amely átjutott a „szűrőn", kézből kézbe kerül, s ez jelenti az ellenirányú átadást (a másik csatornán való átadást). A biogeocönózistól az érett egyedig az információ - tehát a mi modellünkben is - „mikroszkopikus" szinten halad (az átnyújtott csomag felnyitása, a használati utasítás megismerése stb.), a szervezetektől pedig vissza a biogeocönózishoz - immár makroszkopikus szinten (ugyanis a csomag, vagyis a genotípus, nem önmaga megy át a környezeten - ezért a csomag „hordozójának", az egész egyednek kell áthaladnia rajta). Ebben a játékban a biogeocönózis együttesen jelenti az egész folyosót és a futó gyermeket is (vagyis a környezetet, amelyet a populáció népesít be). Egyes biológusok - így Smalgauzen is - úgy vélik, hogy az információkeringés valójában a bemutatott módon megy végbe, ámde az érett organizmus sem tartalmaz több információt, mint amennyit a genotípus foglalt magában, vagyis az az információnövekedés, amelyet az egyed és a környezet közti kapcsolatok játéka hozott létre, csupán látszólagos, és azon szabályozó mechanizmusok működésének eredménye, amelyeket a szervezet a genotípusos információk alapján alkotott meg. Ezeknek a reakcióknak plasztikus volta viszont azt az illúziót kelti, mintha a szervezetben levő információmennyiség valóban megnövekedett volna. Pedig, ha éppenséggel a genotípusos információról van szó, az elvileg mindaddig, amíg mutálódás be nem következik, változatlan marad. A fenotípusos információ viszont nagyobb a genotípusos információnál; az ellenkező álláspont az információelméletnek ellentmondana, de a biológiai elméleteknek nem. E két dolgot meg kell különböztetni. Ha létrejött a





viszonyítási halmaz, akkor az információmennyiséget a jelenség fejlődése határozza meg, és nem lehet belőle önkényesen egy bizonyos mennyiséget elvenni azon a címen, hogy az csak „látszólagos információ". Annak pedig hogy a regulátorok működése folytán vagy egyéb módon jön-e létre, semmiféle jelentősége sincs mindaddig, amíg azt firtatjuk, hogy mekkora a mennyisége egy meghatározott anyagi tárgyban, amilyen - a viszonyítási halmaz szempontjából - a szervezet. Nem akadémikus vitáról van szó: ez a dolog számunkra elsőrendű jelentőségű. Az a koncepció, amelyről az előbb beszéltünk, azt sugallja, hogy a környezet „zaja" csakis szegényítheti a fenotípusos információt (pontosan ezt állítja Smalgauzen). Megjegyzendő, a zaj információforrás is lehet. Hiszen a mutáció éppen ilyen „zajt" jelent. Tudjuk, az információmennyiség valószínűsége fokától függ. Az a mondat, hogy „a bór - kémiai elem" meghatározott mennyiségű információt rejt magában. Ha viszont a vessző elmosódik a bór szó ó betűje fölött, és ezáltal a mondat így változik: „a bor kémiai elem", akkor egyfelől az információátadásban zavar keletkezik a „zaj" következtében, tehát az információ csökkenése forog fent, másfelől viszont ugyanakkor az információ megnövekedése is fennáll, minthogy a második állítás valószínűsége sokkal kisebb, mint az elsőé! Itt ugyanis egyszerre következik be a szelektív információ növekedése, és a strukturális információ csökkenése. Az előbbi a lehetséges mondatok halmazára vonatkozik („az X - kémiai elem" típusra), a második pedig a reális szituációk halmazára, amelyeket ez a mondat visszatükröz. A reális szituációt visszatükröző mondatok halmaza az adott esetben ilyen mondatokból áll, mint: „a nitrogén kémiai elem", ...„az oxigén kémiai elem"... stb. Ez a halmaz annyi mondatot foglal magában, ahány kémiai elem a valóságban létezik, tehát kb. százat. Ezért, ha semmit sem tudunk azon kívül, hogy a kapott mondat melyik







halmazból kerül kiválasztásra, akkor a meghatározott mondat megtalálásának valószínűsége: 1 / 100 . A második halmaz az adott nyelv összes olyan mondatait magában foglalja, amelyek az „az X - kémiai elem" mondatba behelyettesíthetők („az ernyő kémiai elem", „a láb kémiai elem" stb.). Tehát ez a halmaz annyi mondatot tartalmaz, ahány főnév van a nyelvben, tehát néhányszor tízezret. Az információmennyiség a valószínűséggel fordított arányban áll, következésképpen e mondatok megjelenése mindegyik esetben ezerszer valószínűtlenebb, vagyis megfelelően nagyobb információmennyiséget képvisel. (Nem ezerszer többet, mivel az információ logaritmus útján fejeződik ki, ennek azonban az adott esetben nincs elvi jelentősége.) Amint ebből láthatjuk, az információ fogalmával igen óvatosan kell bánnunk. Hiszen ezzel analóg módon a mutációt is tekinthetjük az információ (strukturális) csökkenésének, és az információ (szelektív) egyidejű növekedésének. Hogy minek is kell tekinteni tulajdonképpen, az a biogeocönotikus környezettől függ. Normális körülmények között a mutáció a reális világra vonatkozó strukturális információ csökkenését jelenti, és ezáltal, noha a szelektív információ növekedett, a szervezet, mint rosszabbul alkalmazkodott, el fog pusztulni. Ha a körülmények megváltoznak, akkor ugyanaz a mutációs információ egyidejűleg mind a strukturális, mind a szelektív információ mennyiségének növekedését idézi elő. Hozzá kell tennünk, hogy a „zaj" csak nagyon különleges feltételek esetén lehet információforrás: akkor, amikor ez az információ egy olyan halmaz eleme, amelynek minden elemét a szervezettség (bonyolultság) magas szintje jellemzi. Ha a bór szó a zaj hatása következtében borrá változik, ez a változás csupán az egyik szervezettségtől a másikhoz való átmenetet jelent; ha viszont a bór szóból tintapaca válik, ez egyáltalában minden szervezettség megsemmisülését jelenti. A mutáció ugyancsak az







egyik fajta szervezettségről a másik fajtára való átmenetet jelenti, hacsak nem olyan letális genetikus mutációról van szó, amely a fejlődés folyamán elpusztítja az egész szervezetet. Egy mondat lehet igaz vagy valótlan, míg a genotípusos információ lehet adaptív vagy nem-adaptív. Mindkét esetben strukturális jellegűek a kritériumok. A szelektív információ értelmében véve a mondat valószínűsége nagyobb fokú vagy kisebb fokú lehet attól függően, hogy milyen halmazból választottuk ki. Hasonlóképpen a mutáció, ha szelektív információ minőségében tekintjük, ugyancsak kevésbé vagy inkább valószínű lehet (következésképpen több, illetve kevesebb információt tartalmaz). A fenotípusos információ rendszerint strukturális, hiszen a környezet hatására jön létre, a szervezet pedig adaptációs reakciókkal felel ezekre a hatásokra. Éppen ezért a külső eredetű, strukturális fenotípusos információt hozzáadhatjuk a strukturális genotípusos információhoz, és ekkor megkapjuk a strukturális információnak azt a teljes összegét, amelyet a felnőtt egyed önmagában hord. Ez természetesen nem azonos az öröklődés kérdésével: kizárólag a genotípusos információ öröklődik. Az információmérleg felállítása a biológusok gyakorlatában igen nehéz feladatnak bizonyul, mert éles határ csak elméletileg vonható a között, ami genotípusos információ, és a között, ami fenotípusos információ - éppen ezért léteznek a szabályozó mechanizmusok. Ha az osztódó petesejtre semmiféle külső hatás egyáltalában nem gyakorolna befolyást, akkor fejlődését „deduktív" jellegűnek nevezhetnénk, abban az értelemben, hogy a genotípusos információ olyan átalakulásokon megy át, amelyekből semmiféle információnyereség sem adódhat. Hasonló módon „fejlődik" egy matematikai rendszer is, amely kezdetben csak a kiindulási alapfeltevésekből (a „magvául" szolgáló axiómákból), valamint az átalakítási szabályokból áll. E kettőt közösen nevezhetjük „a matematikai rendszer genotípusának".







Azonban magzatfejlődés az így felfogott elszigeteltségben nem lehetséges, hiszen a petesejtre mindig hatnak bizonyos befolyások - ha más nem, hát legalább a gravitáció. Tudjuk, hogy ez utóbbinak milyen alakformáló hatása van pl. a növények fejlődésére. Befejezésül, mielőtt végre hozzálátnánk egy „autognosztikus", illetve „kibergnosztikus" gép tulajdonképpeni megtervezéséhez, tegyük még hozzá az eddigiekhez, hogy a vezérlésnek különféle típusai léteznek. Létezik folyamatos vezérlés, ez az ellenőrzött paraméterek értékeire ügyel állandóan, és létezik diszkrét szabályozás (korláti szabályozás), amely csupán akkor kapcsolódik be, amikor az ellenőrzendő paraméterek bizonyos kritikus értékhatárokat átlépnek. A szervezet mindkét vezérlési típust használja. Például a hőmérséklet alapjában véve folyamatosan szabályzódik, a vércukorszint viszont diszkrét módon ellenőrződik. Az agyat is tekinthetjük olyan szabályozónak, amely mind a két módszert alkalmazza. Ezeket a kérdéseket azonban Ross Ashby oly tökéletesen mutatta be Az agy szerkezete (Design for a brain) c. munkájában, hogy azt nem szükséges megismételni.

Az egyedfejlődés nem más, mint a kétfajta - a külső és a belső információ egybevetése. Így keletkezik a szervezet fenotípusa. A szervezet azonban önmagára és a fejlődésre is dolgozik, vagyis önmagának is léteznie kell, és egyidejűleg a fajt is fenn kell tartania. Információtenyészetünk „berendezésének" bennünket kell szolgálnia. Éppen ezért a bioevolúció törvényét, amely kimondja, hogy a környezetéhez legjobban alkalmazkodott marad fenn, tenyészetünkben fel kell váltanunk ezzel a törvénnyel: „Az marad fenn, ami a legpontosabban fejezi ki a környezetet." Tudjuk már, mit jelent „a környezet kifejezése". Ez a strukturális információk felhalmozását, és nem a szelektív információk összegyűjtését jelenti. Ismételgetéseink talán már







feleslegesek is, meg unalmasak is, de itt mégis újra ismételnünk kell egy gondolatot. A teletechnikai mérnök az információérkezés valószínűségét olyan módon kutatja, hogy számára egy száz betűt tartalmazó mondat ugyanazt az információmennyiséget jelenti, függetlenül attól, hogy egy újságcikkből vagy Einstein elméletéből származik-e ez a mondat. Az információ közlésénél ilyen aspektus a legfontosabb. Az információ mennyiségéről azonban olyan értelemben is lehet szó, hogy a mondat többé vagy kevésbé valószínű helyzetet ír-e le (tükröz-e vissza)? Ilyenkor a mondat információs tartalma nem attól függ, hogy az adott nyelvben milyen valószínűséggel jelenik meg ez vagy az a betű, nem is a betűk közös mennyiségétől, hanem csakis magának a helyzetnek a valószínűségi fokától. A mondat és a reális világ viszonyának a hírközlő csatornán való átadás szempontjából nincs jelentősége, de döntő tényezővé válik annak az információnak az értékelésekor, amely pl. egy tudományos törvényben rejlik. Mi csak ennek a második fajta, strukturálisnak nevezett információfajtának a „tenyésztésével" fogunk foglalkozni. A „közönséges" vegyi molekulák semmit sem fejeznek ki, illetve - ami ugyanazt jelenti - „csak önmagukat fejezik ki". Nekünk olyan molekulákra van szükségünk, amelyek önmaguk kifejezésén kívül valami rajtuk kívül állónak is a leképezései (modelljei). Ez teljességgel lehetséges, mert a kromoszómában egy meghatározott hely azonkívül, hogy „önmagát", vagyis a dezoxiribonukleinsav egy részecskéjét jelenti, kifejezi azt a tényt is, hogy az ebből a kromoszómából kifejlődő szervezetnek pl. kék szeme lesz. Az igazság az, hogy ezt a tényt csupán, mint a genotípus teljes szervezettségének egyik eleme „fejezi ki". Mármost hogyan kell értenünk a hipotetikus „elméletorganizmusok" által végrehajtandó „környezet-tükrözést"? A környezet, amit a tudomány kutat, mindaz, ami létezik, tehát az egész világ - csak éppen nem az egész egyszerre. Az

információgyűjtés abból áll, hogy a világon levő rendszerek közül meghatározottakat választunk ki, kutatjuk a magatartásukat. Egyes jelenségek, mint a csillagok, a növények, az emberek olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, hogy maguk „kínálkoznak" rendszereknek; más jelenségek (a felhők, a villámok) csupán látszólag rendelkeznek hasonló autonómiával, ilyen környezetüktől való viszonylagos elszigeteltséggel, függetlenséggel. Áruljuk el most, hogy „információs evolúciónkat" távolról sem zérusnál vagy a teremtés kezdeténél fogjuk elkezdeni, vagyis nem áll szándékunkban olyasvalamit alkotni, aminek először „magától" el kell érnie az emberi megismerés szintjét, és csak ezután mehet tovább. Nem tudom, hogy ez lehetetlen volna-e; bizonyára nem; ám végső soron is egy ilyen, „zérustól elinduló" fejlődés óriási időtartamot igényelne (talán éppen akkorát, mint a biológiai evolúció). Erre azonban egyáltalán nincs szükség. Nyomban felhasználhatjuk ismereteinket, beleértve az osztályozás területét is (tudjuk, hogy melyik rendszer érdemes a kutatásra, és melyik nem). Számításba vesszük, hogy egy ideig talán nem sikerül zseniális felfedezésekre szert tennünk, s hogy ilyenek csak akkor következnek majd, amikor már megszilárdult a „tenyészetünk". A megoldáshoz a fokozatos megközelítés módszerével fogunk eljutni. A tenyészetet különféleképpen tervezhetjük meg. Mintegy próbamodellként szolgálhat egy kupacnyi folyami kavics, mint „különféleségi generátor", és „szelektor", tehát a „szabályosságra" különösen érzékeny kiválogató berendezés is szükséges a modellhez. Ha a szelektor kerek nyílásokkal ellátott válaszfalak sorozatából áll, akkor a kimenetnél csak gömbölyű kavicsokat kapunk, mert a többiek nem jutnak át a „szűrőn". A rendezetlenségből (a kavicshordalék „zajából") meghatározott rendet kaptunk, ámde a kerek kavicsok önmagukon kívül semmit sem képviselnek. Pedig az információ képviseletet jelent. A szelektor nem válogathat az „önmagában való tulajdonság" alapján, hanem csak valami





olyasmi alapján, ami ezen kívül áll. Vagyis egyfelől mint szűrőnek a „zajok" generátorába, másfelől viszont a külső világ egy bizonyos részébe kell bekapcsolva lennie. A „különféleségi generátor" koncepcióján alapul Ross Ashbynek az „intelligenciaerősítő" szerkesztését célzó elgondolása. Ashby azt állítja, hogy egy teljesen kaotikus módon működő berendezés elegendő a tudományos törvény, a matematikai képletek stb. generálásához. Így pl. a Newton-féle binomiális kifejezést morzejelekkel - merő véletlen folytán - egy lepke is „leadhatja", amikor a virágszirmok felett libegteti szárnyacskáit. S mi több: ilyen csodálatos véletlenekre még csak várni sem kell. Minthogy minden információt, tehát, tegyük fel, a Newton-féle binomiális kifejezést - kettes számrendszerrel kódolva - tízegynéhány szimbólumot igénybe véve leadhatjuk, ezért kaotikus mozgásaik során az említett képletet a levegő minden köbcentiméterének részecskéi másodpercenként több százezer ízben leadják. Valóban így is van; Ashby közli is az idevonatkozó számításait. Amiből már egyszerű a következtetés, hogy szobám levegőjében, mialatt ezeket írom, olyan molekulaalakzatok röpködnek, amelyek a kettes számrendszerű kód nyelvén mérhetetlen mennyiségű mindenféle értékes képletet fejeznek ki, köztük az általam felvetett téma megfogalmazásait is, de sokkalta pontosabban és világosabban, mint ahogyan én teszem. S mit mondjunk ezek után a Föld egész légköréről! Ebben a másodperc tört részéig az ötödik évezred tudományának legzseniálisabb törvényei bukkannak fel, és tűnnek is el nyomban, még meg nem született Shakespeare-ek versei, drámái, énekei, más kozmikus rendszerek titkai és a jó ég tudja, hogy mi még! S mi következik mindezekből? Sajnos - semmi. Ugyanis ezek a sok milliárdnyi atomütközésből keletkezett „értékes" eredmények sok billió egyéb, teljesen értelmetlennel keverednek. Ashby úgy mondja, hogy az új gondolatok önmagukban értéktelenek, mivelhogy mázsaszámra, hektárnyi nagy területeken hozhatók



létre olyan „zajos", olyan véletlen folyamatokkal, mint amilyen a gázok atomjainak összeütközése, és viszont mindent a kiválogatás, a szelekció dönt el. Ashby ezzel azt szándékozik bebizonyítani, hogy az „intelligenciaerősítő" megalkotása igenis lehetséges, mégpedig a tetszés szerinti zajfolyamatok generálta ötletek szelektoraként. Mi más oldalról közelítjük meg a problémát; Ashbyt azért idéztem, mert be akartam bizonyítani, hogy hasonló cél felé ellentétes utakon is lehet törekedni (bár céljaink nem azonosak, mert az „erősítő" másvalami, mint a „tenyészet"). Ashby azt javasolja, hogy induljunk ki a maximális különféleségből, s azt fokozatosan „szűrjük meg". Ezzel szemben mi bár nagy, de nem óriási különféleséggel igyekszünk kezdeni, olyannal kívánunk kezdeni, amit egy önszervező anyagi folyamat (mondjuk a megtermékenyített petesejt) is bemutat, és arra törekszünk, hogy ez a folyamat tudományos elméletté „fejlődjön ki". Bonyolultsága ez alatt talán növekedni fog, de az is lehet, hogy csökken; számunkra nem ez a leglényegesebb. Megjegyzem, hogy az Ashby által posztulált „különféleségi generátor" bizonyos értelemben már ma is létezik. Mondható, hogy a matematika fáradhatatlanul gyártja a megszámlálhatatlan mennyiségű „üres" struktúrát, a világ pedig, meg a fizikusok és a többi tudósok szüntelenül át- meg átfésülik a különféleségnek ezt a tömkelegét (vagyis a különféle formális rendszereket), s ott időről időre találnak is valami gyakorlatban használhatót; ami „ráillik" a meghatározott anyagi jelenségekre. A Boole-algebra korábban keletkezett, mintsem bárki bármit tudott volna a kibernetikáról; majd kiderült, hogy az agy is használja ennek az algebrának az elemeit, és a digitális számítógépek működését is erre az elvre alapozták. Cayley évtizedekkel korábban találta fel a mátrixszámítást, mintsemhogy Heisenberg rájött volna e számításnak a kvantummechanikában való használhatóságára. Hadamard mesélt egy bizonyos formális „üres" rendszerről, amellyel matematikusként foglalkozott, és





amelyről nem is sejtette, hogy bármi köze is lehet a valósághoz, utóbb ez a rendszer alkalmasnak bizonyult empirikus kutatások elvégzésére. Ilyen módon a matematikusok testesítik meg a „különféleségi generátort", míg a kísérletező tudósok az Ashby által posztulált szelektort. Nos, a matematika a valóságban természetesen nem „zajgenerátor"; hanem rendgenerátor. Különféle „önmagukban való rendek" generátora. Rendeket hoz létre, amelyek közül némelyik többé vagy kevésbé töredékesen egybevág a valóságos világgal. Ez a töredékes egybevágóság teszi lehetővé a tudomány és a technológia, vagyis a civilizáció fejlődését. Néha azt mondják, hogy a matematika „fölöslegesen" rendezett a valósághoz képest, amely hozzá viszonyítva kevésbé rendezett. Pedig ez egyáltalán nem így igaz. A matematika minden nagyságát, változatlanságát, elkerülhetetlenségét, egyértelműségét figyelembe véve is korunkban mégis első ízben ingott meg, mert alapjaiban repedések jelentek meg a harmincas évektől kezdődően, amikor Kurt Gödel bebizonyította, hogy alapvető posztulátumát - az ellentmondás-nélküliségét és egyúttal a rendszerén belüli teljességét (XII.) - nem lehet kielégíteni, mert ha a rendszer ellentmondás nélküli, akkor nem lehet teljes, ha pedig teljes, akkor megszűnik ellentmondás nélkülinek lenni. Úgy tűnik, hogy a matematika is ugyanolyan gyarló, mint minden emberi tevékenység; személyes véleményem szerint, ebben nincs semmi rossz, semmi lealacsonyító. De hagyjuk a matematikát, ha már viszolygunk tőle. Vajon nem lehet-e elkerülni a megismerési folyamatok matematizálását? Nem azt a fajta matematizálást, amely mindennemű szimbólumok és formalizmus nélkül vezérli a kromoszómák és a csillagok folyamatait, hanem azt, amely jelképek apparátusával, meg algoritmusos átalakítások szabályaival dolgozik, és műveleteivel olyan logikai mélységet épít ki, amelynek a természetben semmiféle megfelelője sincsen. Rá vagyunk-e utalva ezekre a segédeszközökre? Először is



valljuk be magunknak - csak mintegy bemelegítésül -, hogy bár ez ígéri a legkevesebbet, a legkönnyebb a „matematikai rendszerek tenyésztésével" kezdeni a dolgot. Magától értetődik: az „axiomatikus magból" kiinduló „deduktív fejlődés" alapján zajló kitenyésztésről van szó, ennek a tenyészetnek a „genotípusa" a megengedett átalakítások összes szabályait magában foglalja. Ily módon mindenféle „matematikai szervezethez" jutunk, amilyeneknek az elképzelésére csak képesek vagyunk, a legbonyolultabb kristályos struktúrák alakjában stb.; eközben pontosan az ellenkezőjét tettük annak, amit ez ideig művelt a tudomány. Mert a tudomány a matematikai rendszerek ürességét töltötte ki a jelenségek anyagi tartalmával, mi viszont nem a jelenségeket fordítjuk le a matematika nyelvére, hanem ellenkezőleg, a matematikát fordítjuk le az anyagi jelenségek nyelvére. Ily módon természetesen ugyancsak mindenféle számításokat elő lehetne állítani, sőt még különféle berendezéseket lehetne tervezni, mindezt azonban úgy, hogy a „genotípusba" a kiindulási adatokat (pl. egy megépítendő gép működési paramétereit) bevezetjük, s a genotípus, amely kifejlődik, megadja - „szervezet" alakjában - a feladat végmegoldását, illetve a géptervet. Persze, ha már sikerül a paraméterek adott értékeit a „genotípus" molekuláris nyelvén kódolnunk, akkor utóbb ugyanezt a „matematikai organizmussal" is megtehetjük, és azt a bizonyos kristályt vagy a „deduktív fejlődés" folyamán előállított egyéb struktúrát a számok, a tervrajzok stb. nyelvére fordítjuk vissza. A megoldás minden alkalommal „önmagától nő ki" a megindított reakciók során, s nekünk magunknak egyáltalán nem kell fejünket törnünk e folyamatnak egyes szakaszain. Csupán a végeredmény a fontos. S emellett a fejlődésnek a belső visszacsatolások ellenőrzésével kell folynia, hogy abban a pillanatban, amidőn a meghatározott paraméterek elérik a megfelelő értékeket, akkor ez az egész „embriogenezis" megállhasson.







Az „empirikus információtenyésztés" elindítása a biológiai evolúció fájának „fejtetőre állításait" jelentené. Az evolúció homogén rendszerből (az őssejtből) indult el, olyan fát alkotott, amely ágak millióira ágazott el - típusokra, családokra, fajokra. A „tenyésztés" materiális megfelelőikben visszatükröződő konkrét jelenségekből indul ki, és mindezeknek olyan „közös nevezőre hozása" felé törekszik, amelynek végeredményeként egységes elmélethez jutunk, méghozzá molekuláris nyelven kódolva egy pszeudoorganizmus stabilis struktúráiban. De talán már elég a metaforákból. Lássunk hozzá egy bizonyos osztály különálló jelenségeinek modellezéséhez. A bevezető információt magunk gyűjtjük össze, mégpedig „klasszikus" módszerrel. Most az a feladatunk, hogy ezt az információt beoltsuk egy információtermő talajba, szubsztrátumba. Ilyen szubsztrátumként a szintetikus polimervegyületek kémiáját kívánjuk felhasználni. Feladatunk az, hogy a rendszer pályáját (a jelenség lefolyását) egy másik rendszer dinamikus pályájával ábrázoljuk. A folyamatokat folyamatokkal, nem pedig formális szimbólumokkal kell bemutatnunk. A megtermékenyített petesejt a papírra leírt saját „atom-személyleírásával" vagy az atomokat utánzó golyókból készített térmodellel izomorf. Ez azonban nem izodinamikus modell, hiszen a golyókból felépített modell teljességgel érthetően nem fejlődhet. A modell ugyanazt az információt tartalmazza, mint a petesejt. Ámde e két esetben más az információhordozó. Éppen ezért a petesejt képes a kifejlődésre, a papíros hordozó viszont nem. Nekünk pedig fejlődni képes modellekre van szükségünk. Persze ha a papírra vetett egyenletek jelei hajlandóak volnának az egymással való reakciókra, akkor az egész „információtenyésztés" felesleges volna. Ez azonban természetesen lehetetlen. Az információtenyészet létesítése viszont hallatlanul nehéz feladat, tőlünk időben igen-igen távol esik a megvalósításának lehetősége,









de - remélhetjük - nem képtelenség. Lehet, hogy az „információhordozók" nyersanyagává, pl. szintetikus polimerek óriásmolekulái válnak. Az ilyen molekulák fejlődnek, növekednek, struktúrájuk bonyolultabbá válik, amint a „táplálékul" szolgáló részecskékkel egyesülnek, e részecskék abban a közegben vannak oldott állapotban, amelyben a „hordozók" maguk is tartózkodnak. A hordozók kiválasztása úgy történik, hogy fejlődésük, egymást követő megváltozásaik izodinamikailag megfeleljenek a külvilág meghatározott rendszere (jelenség) változásainak. Minden ilyen molekula: „genotípus", amely az általa képviselt helyzetnek megfelelően fejlődik. Kezdetben jelentős mennyiségű (néhány billió) olyan molekulát helyezünk el a tartályban, amelyekről eleve tudjuk, hogy az első fázisokban változásaik a megfelelő irányúak. Megkezdődik az „embriogenezis", amely jelzi, hogy a hordozó fejlődésének pályája megfelel a reális jelenség mozgási pályájának. A fejlődés a szituációval fennálló kapcsolatai révén ellenőrződik. Ezek a kapcsolatok szelektívek (vagyis kiselejtezik a „helytelenül fejlődő molekulákat"). Az összes molekulák együttesen „információpopulációt" képeznek. A populáció tartályok során halad át. Mindegyik tartály egy-egy szelekciós állomás. Röviden nevezzük „rostának". Ez a „rosta" olyan berendezés, amely a megfelelő módon (pl. automatikus manipulátorokkal, perceptronokkal stb.) kapcsolódik a reális jelenséghez. A jelenség állapotáról szóló strukturális információkat a „rosta" lefordítja a molekulák nyelvére, és speciális mikroszkopikus részecskefajokat hoz létre, amelyek közül mindegyik „a jelenség egy állapotának a leírása" vagy mozgási pályáinak pillanat-keresztmetszete lesz. Tehát kétféle részecske hullámai csapnak össze. Az elsők, mint önszervező információhordozók, a fejlődésük során már e pillanatra elért







állapotukkal „megjósolják" a reális jelenség állapotát. A második hullám a „rostában" létrehozott részecskék áradata, amelyek azt az információt hordozzák, amely a jelenség tényleges állapotáról számol be. A „rostában" olyan reakció következik be, amely ahhoz hasonló, ahogyan a szerológiában az antitestekkel összecsapatják az antigéneket. Itt azonban az összecsapódás alapja az „igaz" és a „hamis" közti különbség. Mindazok a részecskék kicsapódnak, amelyek helyesen jósolták meg a jelenséget, mert molekuláris struktúrájuk „beleülik" a „rosta" által termelt részecskék csapdájának molekuláris struktúrájába. Az összecsapódott hordozók, amelyek „helyesen jósolták meg" a jelenség állapotát, a szelekció következő szakaszába kerülnek, itt a folyamat megismétlődik (ismét összeütköznek a jelenség soron következő állapotáról hírt hozó részecskékkel, az állapotot helyesen „előre megmondók" ismét agglutinálódnak stb.). Végül egy bizonyos mennyiségű olyan részecskét kapunk, amelyek a teljes jelenség fejlődésének izodinamikus, szelekciós modelljét képezik. S minthogy kezdeti vegyi összetételüket ismerjük, azt is tudjuk, hogy mely molekulák tekinthetők a kutatott rendszer fejlődése dinamikus modelljeinek. Ez a bevezetés az információs evolúcióhoz. Az X-jelenség fejlődését helyesen megjósoló információs „genotípusok" egy bizonyos mennyiségéhez jutottunk ilyen módon. Egyidejűleg folyik az egész kutatott osztályhoz tartozó Y, Z jelenségeket modellező részecskék analóg „kitenyésztése". Tegyük fel, hogy végre megszereztük a szóban forgó osztály valamennyi, hétszázmillió elemi jelenségének hordozóit. Most szükségünk van az „osztályelméletre", amely az osztály invariánsainak, vagyis az egész osztály közös paramétereinek meghatározását foglalja magában. Következésképpen az összes lényegtelen paramétereket ki kell rostálni. Lássunk hozzá a hordozók „következő nemzedékének"





kineveléséhez, amelyek már nem a reális jelenség fejlődését, hanem a hordozók első nemzedékének fejlődését modellezik. Minthogy a jelenségnek végtelen mennyiségű feltárásra kínálkozó változója van, ezért előzetesen végre kell hajtani a lényeges változók kiválasztását. Igen sokan vannak, az azonban nyilvánvalóan nem lehetséges, hogy ezek lennének az összes változók. Az előzetes kiválogatást, amint már megjegyeztük, a „klasszikus" módszerrel folytatjuk, vagyis a tudósok hajtják végre. Ám a hordozók új nemzedéke ez alkalommal nem modellezi az első nemzedék fejlődésének összes paramétereit, de a lényeges változók kiszelektálása most önmagától zajlik le (katalitikus kicsapatás módszerével). A második nemzedék hordozóinak különböző egyedei fejlődésükben az eredeti hordozók különféle változóira nem reagálnak. Némelyek a lényeges változókat kerülik ki, s ennek következtében dinamikus pályáik eltérnek a „helyes jóslat" dinamikus trajektóriájától. Ezeket aztán a soron következő „rosták" egymás után küszöbölik ki. Végül kiválogatódnak azok a második nemzedékbeli hordozók, amelyek noha figyelmen kívül hagyták a változók bizonyos mennyiségét, mégis „megjósolták" az elsődleges hordozók fejlődésének teljes pályáját. Ha gyakorlatilag ugyanaz a második menetben „célba érő" hordozók felépítése, akkor ez azt jelenti, hogy megkaptuk, vagyis „kikristályosítottuk" a kutatott osztály elméletét. Ha a hordozók között még továbbra is különféleség (vegyi, topológiai) van, akkor a szelektálást meg kell ismételni, hogy folytatódjék a lényegtelen változók kiküszöbölése. A „kikristályosított elméletek" vagy, ha így jobban tetszik, az „elméleti organizmusok" második nemzedéke már „rivalizálni" kezd tükrözési képességben a jelenségek egy másik osztályának „elméletét" alkotó analóg részecskékkel. Ilyen módon igyekszünk az „osztályok osztályának elméletéhez" eljutni. Ez a folyamat tetszés szerinti ideig folytatható abból a célból, hogy az „elméleti





általánosítás" különféle lépcsőfokait érjük el. Elérhetetlen, de azért elképzelhető a „megismerés koronája", valamiféle „elméleti szuperorganizmus", amely a célunkul kitűzött evolúciós piramis csúcsán foglal helyet: vagyis egy „minden létező elmélete". Ennek megalkotása természetesen lehetetlen, csak azért beszélünk róla, hogy még szemléletesebbé tegyük a „fejtetőre állított evolúciós fával" való analógiát. A most ismertetett koncepció kifejtése meglehetősen fárasztó mégis igen primitív koncepció. Gondolni kell a tökéletesítésére. Például érdemes volna bizonyos fajta „megvalósított lamarckizmust" alkalmazni a „tenyésztés" során. Tudjuk, hogy Lamarcknak a szerzett tulajdonságok öröklődését hirdető elmélete nem felel meg a biológiai tényeknek. Ám a „szerzett tulajdonságok" öröklődésének módszerét alkalmazhatnánk az információs evolúcióban azzal a céllal, hogy az „elméleti általánosítások" folyamatát siettessük. Az igaz, hogy „kikristályosított információról" beszéltünk, de ugyanilyen joggal lehetséges lenne az is, hogy az „elmélethordozó" részecskék mások (pl. polimerek) legyenek. Az is előfordulhat, hogy hasonlóságuk az élő szervezetekhez egyes vonatkozásokban nagyon is jelentős lesz. Lehetséges, hogy nem is részecskékből kellene kiindulnunk, hanem viszonylag nagy konglomerátumokból vagy éppenséggel „pszeudoorganizmusokból", illetve „fenotípusokból", amelyek egy reális jelenség információs feljegyzését képviselik, és arra kellene törekedni, hogy az ilyen „fenotípus" kitermelje a maga „általánosítását", a maga „elméleti tervét" vagyis „elméletgenotípusát", tehát éppenséggel homlokegyenest az ellenkezőjét kellene kitűzni, mint amit a közönséges biológiai jelenségekben tapasztalunk. Hagyjuk abba az ilyen elgondolásokat, mert hiszen igazolni egyiket sem lehet. Csak annyit jegyzünk még meg, hogy bármely „részecskeelmélet" egy olyan rendszertörvénnyé általánosított



információ forrása, amelyet általunk érthető nyelvre fordíthatunk le. Vagyis kódolható információt ad. Ezek a részecskék mentesek a formális matematikai rendszerek korlátozottságaitól: ugyanis képesek három, öt vagy hat gravitáló test viselkedésének modellezésére, ami matematikailag (legalábbis egzakt módon) elvégezhetetlen vállalkozás volna. Amikor elindítjuk az „öttestelmélet" hordozójának fejlődését, akkor a reális testek helyzetére vonatkozó adatokhoz kívánunk jutni. E célból egy megfelelő készülékben úgy kell „elindítanunk" őket, hogy a visszacsatolás révén fejlődésük pályái a kutatott rendszer pályáival összehangolódjanak. Ez természetesen feltételezi azt, hogy a szóban forgó hordozóknak önszabályozó és önszervező mechanizmusaik legyenek. Mondhatjuk tehát, hogy úgy vagyunk ezzel, mint Liao Hszi-ming, aki a sárkányok elleni harcra oktatott, s az egyetlen bökkenő csak az volt, hogy tanfolyamának elvégzője sehol sem tudott sárkányra bukkanni. Mi sem tudjuk: sem azt, hogy miként kell létrehozni az „információhordozókat", sem azt, hogy hol keressünk hozzájuk építőanyagot. Mindenesetre bemutattuk, hogyan képzelhető el egy távoli „biotechnológia" jövője. Amint láttuk, lehetőségei nem csekélyek. S most, az elmondottakon felbátorodva, befejezésül hadd mutassuk be a biotechnológia még egy változatát. Különálló osztályt képeznének az olyan „információhordozó spermiumok", amelyeknek feladata nem a jelenségeknek vagy berendezéseknek a kutatása, hanem a létrehozása volna. Ilyen „spermiumokból" vagy „petesejtekből" bármely kívánatos tárgy (gép, szervezet stb.) keletkezhetne. Persze, egy ilyen „munkás spermiumnak" egyaránt kellene rendelkeznie a kódolt információval, valamint végrehajtó szervekkel is (akárcsak a biológiai spermiumnak). Az ivarsejt tartalmazza végső céljának információját (a szervezet), és azt az információt is, hogy ezt a célt milyen úton lehet elérni (embriogenezis), a „magzat felépítéséhez" szükséges anyag azonban kész formában áll

rendelkezésre (a petesejtben). Egy olyan „munkás spermium" is elképzelhető, amely nemcsak arra vonatkozó információval rendelkezik, hogy milyen tárgyat kell megépítenie, és milyen módon kell ezt tennie, hanem ráadásul még arra vonatkozó információja is van, hogy környezetének anyagait (pl. egy másik bolygón) miként dolgozza át a szükséges építőanyaggá. Ha egy ilyen „spermium" megfelelő programmal rendelkezik, akkor a homokba kitéve, létrehozza mindazt, ami szilíciumból csak létrehozható. Esetleg más anyagokat kell „elébe dobni", és természetesen energiaforrást (pl. atomenergiát) kell rákapcsolni. Ez a pánbiotechnológiai záróakkord azonban éppen az a hely, ahol legfőbb ideje befejezni ezt az elmefuttatást (XIII.).



GNOSZTIKAI MÉRNÖKTEVÉKENYSÉG Ideje megmagyaráznom, hogy könyvemben miért fordítok nagyobb figyelmet a technológiai fejlődés aspektusára, mint a tudományéra, holott a tudomány a technológia hajtóműve. Arról van szó, hogy a tudomány - ha szabad így kifejeznem magam kevésbé ismeri önmagát, mint a technológia, ugyanis kevésbé ismeri a saját korlátait, mint amaz. Ezek a korlátok elsősorban nem is azt érintik, amiről a tudomány beszél, vagyis a világot, amelynek teljes képét igyekszik bemutatni, hol mint a filozófia szövetségese, hol mint versenytársa, hol csak mint annak korrigálója - hanem inkább azt, hogy milyen módon tevékenykedik a tudomány. A tudomány leendő állapotokat jósol meg, de saját leendő állapotát jövőbeli fejlődését megjósolni képtelen. „Jó", tehát a gyakorlatban igazolódó elméleteket alkot, de saját maga azt már nem tudja „jól", hogy ezt miként teszi. Kísérletes jelenségeket vizsgál, amelyeket a tapasztalat segítségével ellenőrizhet, de önmagát megint csak képtelen ilyen következetesen empirikus módon tárgyalni. Arra vonatkozóan, hogy a technológusok termelési receptjei tulajdonképpen mik,



eléggé könnyű egységes álláspontra jutni. Arra vonatkozóan azonban, hogy mik is tulajdonképpen a tudományos elméletek, ilyen általánosan egységes vélemény nem létezik. Rendszerint megkülönböztetik egyrészt a fenomenologikus elméleteket, *53 amelyeket, mint „gyorsfogyasztásra szánt" általánosításokat, munkahipotézisként alkalmaznak a jelenségek egy bizonyos csoportjához vagy osztályához, másrészt a magyarázó elméleteket. Ez a felosztás talán nem is rossz, a baj csak ott van, hogy gyakran nemigen tudják, hogyan alkalmazzák a gyakorlatra. Ugyanaz az elméletbizonyos jelenségekkel kapcsolatban lehet fenomenologikus, mások esetében pedig magyarázó. Például Newton elmélete magyarázza a Kepler-törvényeket, amelyek kifejezetten fenomenologikus jellegűek, mert csak leírják a bolygók keringését, de nem magyarázzák meg, hogy miért éppen így mozognak a bolygók. Newton elmélete összevetve a relativitáselmélettel, fenomenologikusnak bizonyul, hiszen nem magyarázza meg a gravitációs tér tulajdonságait, hanem csak adottnak veszi azokat, míg az einsteini elmélet a tér metrikáját a benne levő gravitáló tömegektől teszi függővé. Ámde Einstein elméletének „megmagyarázó ereje" is korlátozott, mivel ez az elmélet sem tárja fel, hogy „mi is az a gravitáció". Egyébként is a megmagyarázás mindig lépésenkénti előrehaladást jelent, olyan folyamatot, amelynek egy bizonyos ponton meg kell állania; a megismerés nem más, mint egyes - formálisan már általánosított tényeknek más általánosításokhoz való viszonyítása, és ez végeláthatatlan folyamat. Mindenesetre - amint ezt a példák mutatják - a régebbi elmélet fenomenologikus volta lelepleződik, amikor az új elmélet részévé válik, de amíg ez nem történik meg, addig a szakemberek véleménye ebben a kérdésben eltérő lehet (és el is térnek egymástól). S mihez tartják magukat ilyen helyzetben a szakemberek? Álláspontjukat gyakran lélektani tényezők eleve meghatározzák. Így pl. Einstein fenomenologikus elméletnek tekintette a

kvantummechanikát, mivel nem volt hajlandó elismerni a mikrojelenségeknek elvileg statisztikai jellegét. („Az Úristen nem kockázhat a világgal" - mondta.) Az én véleményem szerint, ha egy tudományos elmélet nemcsak kísérletileg igazolható, és nem csupán beleilleszthető egész tudományunk „információs struktúrájának" már felállított épületébe, hanem ezenkívül még szubjektívan át is élhető, azt az érzést tapasztalva, hogy intellektuális kielégülést is nyújt nekünk, mert abba a sajátos állapotba juttatott bennünket, amelyben úgy érezzük, hogy a „dolgok lényegét értettük meg", ez olyan, mint valami fényűző ráadás, amelyet hálás szívvel illik fogadni, de amelyet feltétlenül, minden időben és minden jelenségre vonatkozóan megkövetelni nem lehet. Elkerülhetetlenül némileg „állati" értelmünk sajátosságai a „magyarázat megértésének" folyamataira minden bizonnyal túlságosan is erőteljesen hatnak ahhoz, hogy a tudománytól olyan magyarázatokat követelhetnénk meg, amelyek kíváncsiságunkat oly teljes mértékben kielégítik, hogy azokba nemcsak belenyugszunk, hanem amelyeket „értő módon" „átélni" is tudunk. Ha nem volnának deduktív matematikai rendszereink, akkor szinte teljesen tehetetlenül állanánk mindazon jelenségek előtt, amelyek kívül esnek biológiai környezetünk szféráján, vagyis azon, ami motorikus-vizuális valamint hallási-tapintási testi érzékeléseinkkel megközelíthető. A fizikusok kórusa által ismételgetett felhívás: hogy a „lehető legőrültebb" elméletet kell kigondolni, tulajdonképpen arra szólít fel, hogy radikálisan tépjük szét azokat a hatalmas kötelékeket, amelyek még absztrakcióinkat is összekötik a mindennapi tapasztalatok közegével. Valójában nem is az „őrült" elgondolásokról van szó, hanem arról, hogy megszabaduljunk - biológiai és pszichológiai értelemben is attól az „állati princípiumtól", amely gátat vet megismerésünk további előretörésének. Hogy ez a további előretörés milyen mértékben lehetséges, hogy kell-e valahol határának lennie, ezt, szó, ami szó, nem tudjuk. Bevallhatjuk, ugyanis, hogy egyfelől a jelentések



megértése végső fokon alig több, mint a velük való bánáshoz szükséges ügyességek kifejlesztése, de másrészt az is ismert, hogy általánosságban az összes konstruált nyelvek, beleértve a legformalizáltabbakat is, nem tökéletesen autonómok, és nem is lehetnek azok, mert létezésüket és azt, hogy képesek a működésre, mindig annak köszönhetik, hogy végső soron a normális nyelvekben gyökereznek. Ez utóbbiak pedig mindennapi világunk sajátos struktúráinak és törvényszerűségeinek szakadatlan nyomása alatt formálódtak ki. Márpedig ezekben a struktúrákban és törvényszerűségekben másra elcserélhetetlen természetes világunk nyilatkozik meg. Azt is tudjuk, hogy a tudományban nem szabad bárminek a „nyilvánvaló" voltára hivatkozni, minthogy a „nyilvánvalóságokban" csupán a megcsontosodott szokások következményei nyilatkoznak meg, s ezeket a szokásokat az emberi lények működésének - adott történelmi körülmények között kialakult - anyagi és társadalmi színvonala határozza meg, és sok filozófiai rendszer szerencsétlenségére azt a kődarabot jelentik, amelyen végül is kicsorbult éles kaszájuk vagy beretvájuk, és beigazolódott az ún. „őslétezők" illuzórikus volta - azoké a tulajdonképpeni „nyilvánvaló" dolgoké, amelyeknek - megfelelő kiválasztás esetén - minden rendszer alapját kellene szolgáltatniuk, mert ellenkező esetben megnyílnék a végtelen redukciók szakadéka: valamilyen regressus ad infinitum vagy egy circulus vitiosus csapdája. Amikor sietve meghátrálunk az ilyen veszedelmes fejtegetések világától, s úgy térünk vissza témánkhoz, hogy immár némileg meggyőződtünk arról, milyen bizonytalan a tudomány abban a kérdésben, vajon mik is a saját elméletei, és hogy mennyire hiányzik minden tudományos elméletalkotás mellől valamilyen metateória. A dolgok ilyetén állásánál még talán az információs megközelítés módszere látszik a legtöbbet ígérőnek, mert azt a többinél kevésbé terhelik szubjektív vagy voluntarista



lerakódások. Nem állítjuk azt, hogy ez tökéletes vagy csalhatatlan, sem pedig azt, hogy véglegesen megoldaná a problémákat egészen a tudományos elméletek ontológiai „státusának" problémájáig; ámde - amint rövidesen látni fogjuk az ilyen kérdéseket még csak érinteni sem kell olyankor, amikor „rendezett" vagy - az adott szövegösszefüggésben - egyszerűen „hibátlanul funkcionáló" tudományos elméletek technológiai tömegtermeléséhez akarunk hozzáfogni. A tudományfilozófia művelőjét ez az álláspont nem elégíti ki, sőt a mienkéhez hasonló minimalizmust bizonyára kibúvónak, csűrés-csavarásnak véli, vagy - ki tudja - tán még úgy is tekinti, mint dezertálást, arról a területről való megengedhetetlen megfutást, ahol megoldásokra volna szükség. Nos, legyen bár így - vállalva mindezeknek a vétkeknek a terhét, foglalkozzunk gondolatkísérletünkkel, jól megértve céljuk szerény voltát. Az információmennyiség megmérhető, a megmérhetőség pedig az első előrevivő lépést jelenti. J. Bronowski *54 javasolta azt, hogy a Természetnek a Tudós által megfejtett „titkosírásáról" szóló régi metaforát kellene a tudományos elméletek információs analízisének kiindulópontjává tenni. Először is leszögezendő, hogy az az információ, melyet a Tudós a Természettől kap, sajátosan kódolt közlés, emellett prima facie sem az nem tudható, hogy miként lehet dekódolni, sem az, hogy egyáltalában csupán egyetlen helyes „kód" létezik-e. Az is ismeretlen, hogy mi képviseli ennek a kódnak az olyan elemekhez hasonló elemeit, mint mondjuk, az ábécében a betű vagy a nyelvben a szó. Az írásfejtő feladata reménytelen volna, ha csupán egyedül az információs közlés állana a rendelkezésére - de mégis fel kell tennie a Természetnek (a tapasztalati tényeknek) számára ismeretlen nyelvén -, azokat a „kérdéseket", amelyekre az majd (a kísérlet anyagi eredményeivel) válaszolni fog. A Természet „kérdéseinek" és „válaszainak" nyelve az emberek számára abban az értelemben marad érthetetlen, hogy nem lehet azonosítani



azzal a nyelvvel, amelyet az emberek egymás között használnak. De csak annyira nem érthető, amennyire nem befejezett: hiszen sohasem ismeretes, hogy már felfedeztük-e „végső" elemeit ennek a nyelvnek, és sikerült-e azoknak „végső" jelentését megállapítani. Ugyanakkor minél hosszabb ideje halmozza fel a tudomány azt az információs közlést, amelyet a Természet „feleletei" alkotnak, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy a közlésben felfedezett szabályosságok nem véletlenszerűek, hanem a vizsgált világ számára inherensek, hogy belsőleg hozzátartoznak ehhez a világhoz, mint lényeges és általános összefüggéseinek kifejezései. Ilyen módon megismételhető és reprodukálható kapcsolatok képében a törvényszerűségeknek egyre nagyobb tömegét fedezzük fel. Ha ugyanannak a jelenségnek vagy a jelenségek egy osztályának több, „egymással konkurráló" elmélete állana rendelkezésünkre, akkor kiszámítva, hogy egyik-egyik mekkora információmennyiséget foglal magában, úgy döntenénk, hogy azt választjuk, amely több információt tartalmaz. Az információ ugyanis a rendezettség fokát jelzi; következésképpen mindig arra törekszünk, hogy a természetben a rend maximumát tárjuk fel. A maximális rend, amelyet el tudunk képzelni, nagyobb annál, mint amelyet a természet felmutat, mert mi nem vártuk a (Heisenberg-féle) határozatlanságot, az elemi részecskék megkülönböztethetetlenségét, a mérések relativitását, a (fénysebességet megközelítő) sebességek összeadhatatlanságát stb. A helyzet tehát nem az, mintha bizonyos rendtípusokat egyszerűen ráhúznánk a természetre, s benne - amint bizonyos filozófusok hirdették - csupán azt találjuk, amit mi magunk „vetítettünk" beléje, (mivelhogy a kísérletező kérdéseire „felelve" a természet meghamisítódik, a mi túlzottan is optimista, túlságosan is leegyszerűsíthető rendre való hajlamunk miatt.). Minthogy pedig a természet a neki „javasolt" rendek közül bizonyos típusokat előnyben részesít, ezért a tapogatózásaink -





próbáink, hibáink - során maga jelöli ki további kutatásaink stratégiai irányvonalát. Más dolog az, hogy nem egyszer „ötletre", „ihletre" is szükség van, mert ennek segítségével sikerülhet valakinek a jelenségek valamely területén egy-egy újfajta rendet „kitalálnia", amelyet „javasolhat" a természetnek, más szóval, „amelyet a természetben kereshet". A jelenségeknek ugyanarra az osztályára vonatkozó információmennyiségeket, amelyeket a különböző elméletek foglalnak magukban, összehasonlíthatjuk egymással, de nem hasonlíthatjuk össze sem közvetlenül, sem közvetetten azt az információmennyiséget, amely, mondjuk, a fizikai elméletekben foglaltatik, „magának a természetnek" az információtartalmával, mivel a természet potenciálisan végtelen. A „metateoretikus" problémák megteremthetik, méghozzá a legközelebbi jövőben, a maguk technológiai vonatkozásait, annak gyakorlati értelmében. Ha lábbelitermelésbe akarunk fogni, akkor arról a kérdésről, hogy mi is az a lábbeli, szerfölött elvont vitát kezdeményezhetnénk (feneketlen dilemma a következő: tegyük fel, hogy a barlanglakó ősembernek „véletlenül" a talpára ragadt két bőrdarab. Nos tekinthető ez már lábbelinek, noha az elmondott eseményt nem előzte meg a „lábbelikészítés" szándékolt aktusa, vagyis a lábbeli „absztrakt modelljének felbukkanása a barlanglakó fejében" stb.)2x. A technológusnak csak az a lényeges, hogy birtokában legyen a termelési receptnek majd a gyakorlat megmutatja, hogy az, amit készített, lábbeli-e vagy sem. A „metalábbelinek" történelem előtti ontológiai vonatkozású kérdései és más hasonlók nem tartoznak rá. Tehát analóg módon, ha a tudományos elméletek termelését akarnánk kifejleszteni, akkor jósoló minőségükben való gyakorlati kipróbálásuk adja majd tudomásunkra, hogy a kívánt jellemzőjű gyártási végterméket sikerült-e előállítanunk. Itt egyáltalán nem érintjük azt a kérdést, hogy azoknak az elméleteknek, ha sikerül őket létrehoznunk, „magyarázó" jellegük lesz-e, vagy csupán „fekete doboz" típusú elméletek lesznek-e



(vagyis olyan dobozt sikerült-e termelnünk, amelyről semmit sem tudunk azonkívül, hogy ha a bemenetébe bevezetjük egy jelenség adott állapotát, akkor a kimenetnél az eljövendő állapotára kapunk prognózist). Érthető a „magyarázó" elméletek megszerzésére irányuló vágy, de a jelenség lényegének megértésénél fontosabb a birtokbavétele (persze ha lehetséges), vagyis az, hogy megismételhetővé, szabályozhatóvá tegyük, értsünk hozzá, hogyan lehet megvalósításának valószínűségét növelni vagy csökkenteni. Lehet, hogy a „megértés" végül is a már említett fényűző ráadásnak fog bizonyulni, amely az ismeretek fejlődésének csupán egy bizonyos szakaszában biztosítja az emberek lelki komfortját, de az is lehet, hogy ez nem következik be. Ráadásul ezt a kérdést egyáltalában nem kell a „termelés megindítása" előtt véglegesen megoldani. Mondható az, hogy a megtermékenyített petesejt (pl. tyúktojás) a „prognózisa" annak a szervezetnek, amely kifejlődik belőle; tehát úgy is mondható, hogy ez olyan termelési recept, amely „önmagát" materiálisan megvalósítja. Kérdezzük meg, tulajdonképpen mi a különbség az elmélet és a termelési recept között? A kibernetika nyelvén a termelési recept a működési program, annak algoritmusa. Az elmélet formalizált alakjában ugyancsak algoritmus; ha az volna a szándékunk, hogy világegyetemet készítsünk, akkor következésképpen el kellene készítenünk a saját világegyetem-termelő receptünket, aminek egyenértékűnek kellene lenni egy „kimerítő világegyetemelmélettel", vagyis olyan elmélettel, amely egyértelműleg határozza meg a világegyetem összes paramétereit. Az ilyen paraméterek mennyisége azonban, amint máshonnan már tudjuk, végtelen, amiből az következnék, hogy a „receptnek" vagyis az algoritmusnak is végtelennek kell lennie. Mégis láthatóan elegendő csak néhány paraméter értékét meghatározni, hiszen az ennek során keletkező kapcsolatok folytán a többi paraméterértékek mintegy „automatikusan", „önmaguktól", a mi külön



beavatkozásunk nélkül fognak meghatározódni. Sőt ez rendkívül valószínű is. Az algoritmusnak tehát egyáltalán nem kell végtelennek lennie; azok a paraméterek, amelyeket meghatározni nem kell, „lényegtelenek", és a „világegyetem-elmélet", mint „világegyetem-recept" szintén nem lesz végtelen sorozat (mármint jelek, kódelemek sorozata). Kevésbé becsvágyó technológusaink termelési receptjei a végtermékeket tekintve konvergensek: végtermékeik egybevágóak, hiszen ezek a termékek olyan azonosak egymással, mint a homo- sőt izomorf halmazoknak (pl. hűtőszekrény, autók, varrógépek halmazának) egyes elemei. A tudományos elmélet „divergens" recept, mert különféle állapotoknak (jelenségosztályoknak) nagy mennyiségére vonatkozik. Ám az ilyen megkülönböztetés relatív és meglehetősen kétes is. Kiderül, hogy a kettő közti különbséget az információk mennyisége dönti el: az evolúció elmélete és az evolúció termelési receptje között, vagy a csillagépítés elmélete és a csillagtermelés receptje között óriási szakadék tátong, amelyet az elméletek esetében az információ hiánya okoz. Hogy csillagot vagy evolúciót „készítsünk", ahhoz -- egyszerűen megfogalmazva - sokkal többet kell tudnunk, mint ahhoz, hogy bármelyiknek megalkossuk a tudományos elméletét. Amiből az következik, hogy a termelési recept az anyagi jelenség feletti uralomnak magasabb fokát jelenti, mint a tudományos elmélet, és ezzel magyarázható a tudomány eddigi vezetése alól szívesen felszabaduló technológiának bizonyos mértékű (legalábbis potenciális) fölénye. Ahhoz, hogy valamit előre lássunk, rendszerint kevesebb információ szükséges, mint ahhoz, hogy azt a dolgot (azt a jelenséget) előállítsuk. Próbáljuk most egybevetni az elméleti fizika egy képletét - pl. azt, hogy E = mc2, a megtermékenyített tyúktojás genotípusával. „Minek felel meg" a tojásban ez a képlet, ha mindkettőt - a képletet és a genotípust is egy bizonyos fajta algoritmusnak tekintjük? A genotípus információs tekintetben teljesen „önellátó". Csirke



kel ki belőle, csak lássuk el a tojást kellő mennyiségű hővel. A tojásban meglevő anyagok ehhez elégségesek, elvileg sem szükséges a számára semmiféle kiegészítő információ. Ezzel szemben Einstein képlete önmagában semmi: információs tartalmat, mint műveleti útmutatás csak az elméleti fizika alapján nyer, és ha megpróbálnánk megállapítani, „mennyi fizika" bevonása kell ahhoz, hogy a képlet „ugyanolyan alkalmassá váljék a működésre" (a jóslásra), mint a tojásban a gén, akkor kiderülne, hogy kis híján az egész fizikát - a méréselméletet is beleértve - kell olyan „genotípusnak" tekintenünk, amelynek keretei között a „képlet-gén" konkrét műveleti tartalmat kap. Az adott esetben - éppen a műveleti értelem miatt - akciónkba még embereket is, éspedig fizikusokat is be kell vonnunk, minthogy az egész fizika „önmagától" nem mozdul ki a helyéből: valakinek végre kell hajtania a méréseket, a kísérleteket, be kell helyettesítenie az adatokat, meg kell határoznia a határfeltételeket stb. Így hát egyetlen tyúktojással csak „a fizika a fizikusokkal együtt" egyenértékű mint információs struktúra, amely előre megjósolja a jövendő állapotát. Mint már említettük, a fizika „divergens" módon jósol: Einstein képlete „címzettjének", „leendő állapotainak" - az energia és a tömeg viszonyát illetően - az egész világot kell tekintenünk, ezzel szemben a tojás azt az egyetlen szervezetet határozza meg előre, amely kikel belőle. Igaz, a külső világ sajátos „transzformációkat" hajt végre azon a szervezeten (minthogy az embrionális fejlődésre pl. ilyen tényezők hatnak, mint a gravitáció, a sugárintenzitás stb.), a tojás azonban információs szempontból az ilyen transzformációkkal szemben nagymértékben invariáns, hiszen nem okozhatnak olyan változást, amelynek következtében a fejlődő csirke szalamanderré válna. Mégis, mindeme fontos különbözőségek ellenére egybe lehet vetni az „elméletet" és a „termelési recepteket". Legalábbis abban az értelemben, hogy létezhetnek olyan termelési receptek,







amelyek alig vagy némileg, vagy eléggé hasonlítanak az általunk tudományos elméleteknek nevezett struktúrákhoz. Ez a hasonlóság folytonos skálát mutat - kezdve a homomorfizmustól egészen az izomorfizmusig. Tudvalevően minden algoritmushoz hozzárendelhető egy olyan véges automatának nevezett gép, amely realizálni fogja ezt az algoritmust, s ennek során az említett gép és az említett algoritmus között kölcsönösen egyértelmű megfeleltetés jön létre. Ha képesek volnánk az egész fizikát formalizálni, akkor felépíthetnénk egy olyan automatát, amely a fent említett értelemben (izomorf módon), vagyis kölcsönösen egyértelműen egyenértékű lenne ezzel a fizikával. Ez azonban bizony nem valami szellemdús foglalatosság volna részünkről, hiszen az eredményként kapott gép csak ugyanazokat a transzformációkat hajtaná végre, amelyeket a fizikus végez el a fizikai egyenletekkel - ezenfelül semmihez sem értene, semmit sem tudna „kitalálni". A fizikának sok ember közös erőfeszítésével már megalkotott algoritmusát képviselné, csak éppen gép alakjában megtestesítve semmi többet. Mégis érdekes volna mérlegelni a következő lehetőségeket: tegyük fel, hogy már vannak olyan gépeink, vagyis véges automatáink, amelyek egyenértékűek egy meghatározott elméleti rendszerrel, és ráadásul fejlődésre is képesek. Tehát a „teóriagépeknek" különleges fajtáját képviselnék, olyan véges automatákat, amelyek fejlődésen mennek át, vagyis a környezeti körülményektől függően bizonyos változások zajlanak le bennük, aminek során környezetük bizonyos változásaikat előnyben részesíti, más változásaikat elveti. Egyszóval olyan „mutáció" és „természetes kiválogatódás" állana rendelkezésünkre, mint bármely evolúciós folyamatban. Először is hadd jegyezzük meg, hogy ilyen gépek bizonyos értelemben már léteznek is, hiszen ilyenek maguk a megtermékenyített petesejtek, ezenkívül, ha sikerülne egyszer





úgy eljárnunk, hogy az „evolúciós adaptáció" identikus legyen a lényeges kapcsolatokkal, vagyis a környezetbeli invariánsok megismerésével, akkor „elméletgépeinkben" megnövekednék az információk mennyisége, és a fizikának a fejlődésen átmenő véges automaták ilyen „elméleti fajtájának" genotípusaiban kódolt, s önszervezés folytán megindult evolúciójához jutnánk. A környezetnek nyilvánvalóan egészen különlegesnek kellene lennie, hiszen visszacsatolások rendszereiből kellene állania, amelyek a külső világ állapotairól informálják a gépet, és olyan információkból, amelyeket a „gépeknek" az ezeknek az állapotoknak a változásaira adott válaszai alkotnak. Ez a terv ma még megvalósíthatatlan képzelgésnek tűnik. Gondoljunk azonban az előttünk álló évezredekre - akkor talán megváltozik a helyzet. Próbáljuk meg elképzelni az alábbi kérdésre a választ (hiszen sokkal pontosabbra ezen a helyen nincs lehetőségünk): vajon az elméletautomaták valóban elméletalkotók „fajtájává" válhatnak-e, olyképpen, hogy megszerzik azt a képességet, amivel már létező algoritmusokat transzformálni tudnak egészen a gyökeres átalakításokig, ha a környezetből eredő kísérleti adatok ezt kívánnák meg, sőt még az olyan transzformálás képességére is szert tehetnek-e, amely eleve új „létezők" - vagyis afféle „kvantumok", „vektonok", „kvarkok" stb. bevezetését írja elő? A transzformálandó algoritmusok ebben az esetben maguknak a gépeknek a belső struktúrái, tehát azt kérdezzük, képesek volnának-e „adekvát módon" válaszolni a környezet információs változásaira - mégpedig belső szervezettségük kialakításával. Ebben az értelemben, a gépek bonyolultabbakká válnak, elméleti információktól egyre terhesebbekké lennének. Lehetséges ez? Az a mechanizmus, amelyet a „közönséges" evolúció használ, a mutációs - a próbálkozások és hibázások mechanizmusa láthatóan igen keveset ígér. A genotípusok, mint tudjuk, sohasem változtak meg „belső inspirációból", az evolúció éppen ezért olyan módfelett lassú folyamat, és pontos megismerési analógiája



sem hozna különös hasznot. A konstruktőröktől azt kellene megkívánnunk, hogy teremtsék meg az értelmen kívüli gondolatok keletkezésének lehetőségét (márpedig a gondolatok szabályosan az értelemben keletkeznek), hiszen automatáink egyáltalában nem agyhoz hasonló rendszerek - inkább holmi „gondolattalan" genotípusra emlékeztetnek. És itt most két olyan kulcskérdéshez érkezünk, amelyeket optimista hallgatással mellőztünk akkor, amikor az információtenyésztést tárgyaltuk meg. Az első: elméleti struktúrák előállítása olyan materiális generátorral, amely nem agy; a második: az ilyen struktúrák eredményes kiválogatódásának kifejlesztése. Az ún. elméleti struktúrák formalizált rendszerek, amelyeket tehát egy bizonyos axiómaösszességből deduktív módon vezetnek le, meghatározott transzformációs szabályok alkalmazásával, és néhány, a reális világban létrejöhető vagy létre nem jöhető összefüggést képviselnek. E struktúráknak anyagi közegben való megtestesítése, vagyis a velük izomorf véges automaták megépítése a legkevésbé sem változtat azon a tényen, hogy formális struktúrákkal van dolgunk, amelyekre ránehezedik a matematikai kutatások minden, szerfölött vesződséges, sőt részben titokzatos következménye. Minden formális rendszert a fentebb említett szabályok segítségével kell generálni, és a megadott axiomatikus magból kell levezetődnie. A szabályok és az axiómamag együttesen alkotják az algoritmust, márpedig Gödel, Church és más kutatók munkáiból tudjuk, hogy léteznek olyan feladatok, amelyeknek megoldására semmiféle algoritmus sem alkalmas, aminthogy azt is tudjuk, hogy egy adott formális rendszernek minden deduktívan levezethető (mennyiségét tekintve), megalkotható, végtelen deduktív következménye egyúttal egy bizonyos fajta „kontinenst" is alkot, és hogy azon mindig létezik a transzformációknak olyan „lépésenkénti dedukciós" útja, amely a rendszer axiómáitól egészen e





„kontinens" területén „elhelyezkedő" meghatározott tételhez vezet. Ugyanekkor azonban - Gödel bizonyítása szerint - végtelen mennyiség létezik olyan tételekből, amelyeket, habár az adott rendszerben valóban igazak, de mégsem lehet semmiféle dedukciós módon levezetni belőle: ezek - hogy szemléletesen fejezzük ki magunkat - „igazságszigeteket" képviselnek, amelyek elszigetelten szétszórva a „dedukciós-kontinens" határain túl léteznek. Tehát még akkor is, ha volna végtelenségig működő generátorunk, az csak a rendszer „kontinensét" vizsgálhatná, de sohase léphetné át annak határait, nem is ugorhatná át azokat a „dedukciós szakadékokat", melyek azt az említett „igazságszigetektől" elválasztják, de hiszen éppen ezek jelenthetnének - tisztán gyakorlati, tapasztalati szempontból értéket, mint meghatározott, reális jelenségek formális modelljei. Church hipotézisének értelmében (amelyet igaz, hogy nem sikerült bebizonyítani, mert még magát az algoritmus fogalmát sem sikerült teljesen formalizálni, de amely gyakorlatilag véve bizonyosnak látszik) az algoritmusok ugyanazt jelentik, mint az úgynevezett általános rekurzív függvények *55, ezért egy algoritmikus procedúra révén elvileg „minden lehetséges algoritmus" kikereshető, és ezek meghatározott megszámolható halmazt alkotnak (az említett függvények változói által alkotott értékekét). De még akkor is, ha végtelen idő állana rendelkezésünkre, nem léphetnénk túl egy ilyen procedúra révén az említett „kontinens" határait. Egyszóval: a véges automaták „elméleti válfaja" alá van vetve a formális rendszerek mindennemű korlátozásának. Visszatérve mármost a Természethez, ha arra a kérdésre keresünk választ, hogy az milyen módon küzdötte le az ilyesféle korlátozásokat (márpedig megtette, többek közt akkor, amikor a természetes fejlődés módszereivel létrehozta a fajok törzsfáját), akkor rájövünk, hogy azok az „üzenetei", „nyilatkozatai", amelyeket az öröklődés „kromoszóma-nyelvén" mond ki, azért

nem formálisan korlátozottak, mert ezek az üzenetek nem tisztán formálisak. Noha a „genetikai kódot" formálisnak mondják abban az értelemben, hogy lehetséges egy megfelelően formalizált nyelven (pl. a fizikai kémia nyelvén) kifejezni (azzal leképezni), ám ez csupán ismeretszerzés végett értékes megközelítés a biológus számára, de nem a valóságos állapot megállapítása. A Természet ugyanis, amint már rámutattunk, a „formális" folyamatokat nem választja el az anyagiaktól, hanem „mind a kettőt egyszerre hajtja végre". Olyan „információs üzenetet" alkot, amelynek elemei - vagyis anyagi hordozói - egymással közvetlenül reagálnak, és ily módon az embriogenezis folyamatában a gének „formális" nyelve egyidejűleg a „génmondatok" meghatározott helyeibe beillesztendő pótlás anyagává válik: Formalizáló eljárásunk a folyamatok bizonyos strukturális aspektusának rögzítésére korlátozódik, mellőzve a többi vonatkozást - mert másképp nem tehetünk. Úgy látszik azonban, hogy nekünk is ugyanazt kell tennünk, mint amit a Természet tesz: vagyis olyan rendszerekkel kell dolgoznunk, amelyek egyidejűleg anyagiak és információsak. Úgy tűnhet, hogy tulajdonképpen éppen ezt tesszük akkor, amikor pl. számítógépeket vagy véges automatákat szerkesztünk meg, valójában azonban ez nem igaz. Ezek a mi berendezéseink elvileg mások, mint az élő struktúrák - legyenek akár érettek, legyenek akár az ivarsejtekig „redukálva". Mindazt, ami az ilyenfajta berendezésekben azok paramétereit nemlineárissá teszi, vagyis ami, közérthetően megfogalmazva, jellegüket mint materiális tárgyakét meghatározza, egyáltalán nem vesszük figyelembe, hiszen a bennük lejátszódó transzformációknak kizárólag az információs aspektusai érdekelnek bennünket, és ezekből sem az összes, hanem csak azok, amelyek a gép programjának megfelelően valósulnak meg. Hogy mindezt szemléletesebbé tegyük, hasonlítsunk össze egy tetszés szerinti számítógépet egy eleven szervezettel, pl. egy amőbával. Nos, a gép, ha kikapcsolják

is, megmarad gépnek, ezzel szemben a „kikapcsolt" amőba átmegy a tartós egyensúly állapotába, ennek végső stádiuma a bomlás, amelyben molekulák kaotikus halmazára esik szét az állat. Az amőba struktúrája ilyen módon nem izomorf az őt modellező gépek bármelyikének struktúrájával, az amőba ugyanis anyagi „események" bonyolultan egymásba fonódó sorozatait képviseli, és semmi többet - míg a gép viszont „eseményekből" és abból a stabilisan rendezett közegből áll, amelyben ezek az „események" lejátszódnak. Egy, az amőbával izomorf gépet szerkeszteni annyit jelent, mint olyan rendszert létrehozni, amely „kikapcsolás" esetén egészen a Brown-féle mozgások szintjéig bomlik szét. Ez az életre jellemző állapot abból áll, hogy mindennemű stacionárius állapota csupán pszeudostacionárius állapot, mivelhogy állandó energiautánpótlást igényel, emiatt egy mozdulatlanul álló ember munkát végez, ellentétben az ugyanúgy mozdulatlan híddal. Mindez a biogenezis kiinduló feltételeiből eredő elkerülhetetlen következménynek tekinthető, minthogy az önszervezés csupán fokozatosan, viszonylag kis léptekkel emelkedhet - a termodinamikailag valószínűbb állapotoktól évmilliárdok során eltávolodva - a rendezettség magasabb szintjére. Egyúttal azonban az a kérdés is felvethető, hogy vajon ez a fejlődés eredményeként létre jött állapot jelenleg is a legoptimálisabb-e (konstruktőri értelemben), és továbbá vajon a tartós egyensúlyi állapottól már alaposan eltávolodott életnek, mint pszeudostacionárius állapotnak puszta fenntartására irányuló munka nem felesleges-e, nem olyasvalami-e, amit csak rátukmáltak mai fizetésként azokért a tartozásokért, amelyeket a biogenezis a termodinamikus egyensúly megőrzéséért már a startnál vállalt. Elvégre egy ilyen megoldás, jóllehet energetikailag sokkal költségesebb a „gépinél", önellátó. Ellentétben a gépekkel, amelyeket megszerkesztünk, az amőba „csakis önmagára számíthat", ami pl. abban nyilvánul meg, hogy (homogén rendszer lévén) a géptől idegen, önszabályozó



tendenciákat mutat. Igaz, ez még nem dönti el előre az arra a kérdésre adandó feleletet, hogy vajon a maximális hatásfokkal működő információt feldolgozó berendezésnek az amőbához vagy egy számítógéphez kell-e jobban hasonlítania. Az időbeli „események" és a tőlük független struktúra szétválasztására gondolunk. Egy ilyen rendszert pusztán történésekből felépíteni annyit jelent, mint az amőba vagy az agy mesterséges egyenértékesét megalkotni - csak még azt nem tudjuk, hogy ennek a biológiai elvnek az alapján felépült rendszerek, mint a világot megismerni hivatott berendezések mindig hatékonyabban működnek-e az „élettelen", a gépi változatoknál. Mindenesetre kijelenthető, hogy ha információs gépet építünk „a fizika háromnegyed része nem számít", ugyanezt azonban nem jelenthetjük ki, ha amőbát építünk. Az igazi amőbában az „anyagi atomtulajdonságok" egyike sem „fut" üresjáratban, mert ezek vagy olyan tulajdonságok, amelyek elősegítik az életfolyamatokat, vagy olyanok, amelyek „akadályozzák" azokat (az előbbiekhez tartoznak pl. a hőtermelő reakciók bizonyos eredményei, az utóbbiakhoz pedig a hő disszipációja és a Brownféle mozgás). Az amőbában ezek a különféle tulajdonságok, amelyeket mi csupán sematikusan választunk szét, kölcsönkapcsolatban állanak egymással, aminek következtében a diffúzióval metabolizmust állíthatunk szembe, míg az elektronok, amelyek nem szűnnek meg a „maguk módján" viselkedni, tehát mint egészen közönséges és nem mint holmi „élő" elektronok (ilyenek ugyanis nem léteznek), intenzíven „dolgoznak" a redoxifolyamatok stb. „érdekében". Nos hát, az amőba, megjegyzendő: akárcsak minden egyéb anyagi tárgy is, semmiféle tisztán formális rendszernek nem „megtestesülése", s ezért nem is vonatkoznak rá az ilyen rendszerekhez immanensen hozzátartozó korlátozások. Ahhoz hasonlóan, ahogy az anyagi testek bármilyen rendszere „a legkisebb nehézség nélkül" megtalálja a térben azt az egyetlen



utat, amelyet a gravitáció előírt számára (bár a matematikus kimeríti értelmét, eszét; mégis hiába törekszik arra, hogy az ilyen bonyolult égi mechanikai helyzetet jóslás céljából megformalizálja, vagyis képletekbe foglalja ugyanezt az utat), ugyanúgy az amőbának sincs semmiféle „problémája" azzal kapcsolatban, hogy egyszerre irányítsa mindazokat az anyagi mikrofolyamatokat, amelyekből struktúrája összetevődik, hiszen ezek a folyamatok teljesen kölcsönkapcsolatban állnak, és nincs bennük semmiféle olyan „maradék", ami „kilógna" az amőba „egzisztenciális formalizmusából". Ebben az értelemben az amőba „nemformálisan" él, míg nekünk ugyanakkor reszketnünk kell attól, hogy a gép az Istenért csak ki ne ugorjon annak a formalizmusnak a határaiból, amelyet struktúrájának meg kell testesítenie. Nincs hát benne semmi csodálatos, hogy sok kibernetikus, elkeseredve ettől a helyzettől így a már említett Gordon Pask is - a legfantasztikusabb zselatinszulfát-kolloid és egyéb modelleket építi, mert mindenáron azt szeretné, hogy nemlineáris jellegük már kezdettől fogva megváltoztathatatlanul hozzájuk tartozó alapjukká legyen. Vagy másként megfogalmazva, arra törekszik, hogy ezeknek a rendszereknek az önszervezés a kezdet kezdetétől egyik alapjává, immanens formálójává váljon. Tehát ábrándjaikban olyan utat látnak meg, amely a teljesen „vad", „irányítatlan", „csak éppen hogy", de az önszervezés alapján mégis funkcionáló rendszerektől olyan „engedelmes" rendszerekhez vezet, amelyek „önmagukban" is fennmaradnak, és számunkra is lehetővé teszik bizonyos információs műveletek végrehajtását, ha megtanuljuk, hogyan rendelhetjük alá ezeket a kezdetben „vad" rendszereket a saját szándékainknak. Nekem úgy rémlik, hogy a kritikusoknak mégis igazuk van: a vak próbálkozások és hibák módszerével több millió évig is kereshetünk „engedelmeskedni" hajlandó rendszereket, minthogy a feladat sajnos igen bonyolult, a kipróbálandó alternatívák száma pedig egyszerűen végtelen.





Természetesen a puszta szerencsére számíthatunk - ezt bizonyítja az az általános érdeklődés, amely mindenféle szerencsejátékot kísér -, míg azonban a szerencsejátékban végül is valaki mindig nyer, addig az „alkalmas rendszerek osztályát" Isten tudja hol lehet megtalálni, és keresése kb. ugyanazt jelenti, mint hogyha azt akarnánk kivárni, hogy Monte Carlóban egymás után hússzor álljon meg vörösön a golyó (ami persze nem kizárt, a valószínűségelméletnek nem mond ellent, de ilyen széria mégsem akadt a rulett fennállása óta). De még ha végre megalkottuk volna is az „elméleti organizmusok kolóniáját", vagyis azokat az elméletalkotó gépeket, amelyekre nem vonatkoznak a formális korlátozások, akkor egy másik és talán még bonyolultabb akadályt kellene leküzdenünk: alkotó tevékenységüket ugyanis megfelelően fékezni kellene, az általuk létrehozott mérhetetlen mennyiségű konstrukció tengeréből ki kellene halásznunk a szerfölött csekély számú „gyöngyöket", vagyis azokat a struktúrákat, amelyek valamilyen szempontból értékesek. Lehetnek értékesek empirikus értelemben, mint bizonyos jelenségek általánosításai, és lehetnek értékesek, mint - inkább a matematikusokat érdeklő - relációstruktúrák. Fogalmunk sincs azonban, hogy milyen módon kellene egy ilyen kiválogatást elindítani. Ez a feladat egy bizonyos, mégpedig lényeges értelemben hasonló ahhoz, amellyel a fordítógépek szerkesztői bajlódnak. Ezek a konstruktőrök arra törekszenek, hogy a szövegjelentés megértését, amely a nyelvi kiválogatódás ismérvének szerepét játssza, tisztán formális, algoritmus-rostával helyettesítsék (a gép ne azért fordítson, mert érti azt, amit olvas, hanem azért, mert a jelentésekhez sikerül a nyelvi kijelentéseknek tisztán formalizált tehát mondattani-alaktani vagy fonematikai aspektusait egyértelműen hozzárendelni), ehhez hasonlóan mi is helyettesíteni szeretnénk a tudósok kritériumát bizonyos automatizálható, értelmen kívüli kritériumokkal, amelyeknek





segítségével rendszeresen kiszűrhetnénk azt, ami „a megismerés szempontjából értékes". S ha a konstruktőrök némi ingerültséggel, sőt eléggé huzamosan tartós haraggal viseltetnek a tudomány filozófusaival szemben, ez onnét ered, hogy az utóbbiak, mialatt igen sok mindent és ráadásul nagyon is egzakt dolgokat állítanak olyan témakörökben, mint a tudományos megismerés logikája, vagy az episztemológiai heurisztika, vagy végül abban a témában, hogy „mi is" az a tudományos elmélet - ezzel együtt semmiféle olyan végleges megállapításra nem jutottak, amely igazi segítséget jelentene a konstruktőröknek. A reális, szabatos meghatározások útja, amelyen sok tudós haladt már (tán Popperral az élén, hiszen ő jelentette ki, a dolgok tényleges állásának megfelelően, hogy az empirikus „eltorzítás" ugyancsak empirikusan „kimutatható"), annak megállapításához vezetett, hogy az elméleti terminusokat empirikus tényekből levezetni nem lehet, vagyis hogy a tényekben abszolút semmi olyasmi sincs, ami bennünket ezeknek és nem más „létezőknek", pl. holmi „valószínűségi kilengéseknek" az elfogadására kényszerítene. A tények elméleti tárgyalása olyan általánosításukat jelenti, ami sem nem teljesen önkényes (a radikális konvencionalizmus értelmében), sem nem teljesen determinált (a naiv indukció értelmében). Ismét tehát a legjobb útra jutottunk ahhoz, hogy belefulladjunk olyan kérdések megtárgyalásába, amelyekkel a filozófia évszázadok óta vesződik, pontosan, hogy vannak-e és ha igen, akkor milyen mértékben „universalia in rebus"; márpedig a nominalizmus, realizmus és konceptualizmus eme örök vitája az ártatlan konstruktőröknek csak kelepce lehet, s az egyetlen menekülést ennek az egész tiszteletreméltó problémakörnek a megoldásából az a manőver jelenti, amely a megváltó empirizmus álláspontjához vezet.

NYELVÉSZETI MÉRNÖKTEVÉKENYSÉG



A testek anyagi, energetikai, valamint információs kölcsönhatásban állnak egymással. A hatás eredménye az állapotváltozás. Ha a földre vetem magam, mert valaki azt kiáltotta „Feküdj!", akkor helyzetváltozásomat egy információ érkezése idézte elő; ha azért esem el, mert egy enciklopédiakötet hullott a fejemre, akkor a változás anyagi hatás következménye. Az első esetben nem voltam kényszerítve az elesésre, a másodikban viszont el kellett esnem. Az anyagi-energetikai hatások determináltak, az információsok viszont csak bizonyos valószínűségi eloszlásokban okoznak változást. Így fest ez, legalábbis, ha igen kevéssé egzakt módon általánosítunk. Az információs ténykedések az anyagi-energetikai viszonyok által megszabott határok között változtatják meg a valószínűségi eloszlásokat. Ha valaki azt kiáltaná nekem „Repülj!", ezt végrehajtani még akkor sem tudnám, ha akarnám. Az információ átadódott, de a megvalósítása nem. Megváltoztatja az agyam állapotát, de a testemét nem. Megértem, amit mondtak nekem, de a mondottakat végrehajtani nem tudom. A nyelvnek tehát van egy működtetési vonatkozása és egy diszkurzív (megértési) oldala. Ebből a megállapításból indulunk ki. A nyelv segítségével fogjuk megérteni az „összes lehetséges állapotok" halmazából kiemelt állapothalmazt, vagyis azt a végső „alhalmazt", amelyben a „valamilyen" (egy bizonyos „X") elvű kiválogatódás lezajlik. Egy adott nyelvben az X olyan változó, amely bizonyos határok közt különféle értékeket vesz föl. Miféle „állapot-alhalmazokról" van szó? Sok fölös szót megtakarítunk, ha mindjárt egy példához nyúlunk. Egy másik ilyen alhalmaz nem a nyelvészet területéről - a Naprendszerben levő testek összes lehető pályáit foglalja magában. Könnyű felfedeznünk, hogy, bár a lehetséges pályák száma végtelenül sok, mégsem lehetnek akármilyenek (pl. négyzet alakú pálya lehetetlen). A

testek úgy viselkednek, mintha mozgásukra bizonyos korlátozások volnának érvényesek. Mondjuk azt - Einstein nyomán -, hogy a testek e mozgásaira a korlátozást a térnek a tömegeloszlás által meghatározott geometriai szerkezete, metrikája rója ki. A rendszerben mozgó testek minden létezhető pályája, valamint a rendszerbe bármikor bevezethető testek pályái nem azonosak ezzel, a korlátozó tulajdonságú térrel. Hasonlóképpen lehet különbséget tenni a nyelvészetben a kijelentések („pályák") és a nyelv (mintegy „nyelvi tér") között. S a hasonlat folytatható. Ahogyan a gravitációs tér korlátozza a testeket mozgásukban, ugyanúgy a „nyelvi tér" is korlátozza a kijelentések „pályáit". S ugyancsak hasonlóan ahhoz, ahogyan minden kinetikai pályát egyfelől a tér geometriai szerkezete (metrikája), másfelől a test kezdeti feltételeinek (kezdősebességének, mozgási irányának) összessége határoz meg - ugyanúgy a kijelentés megformálásában egyaránt részt vesznek a „nyelvi tér" körülményei mondattani-jelentési szabályok formájában, és a kijelentő egyed diakróniájában és szinkróniájában rejlő „helyi határadottságok". Mint ahogyan a testek pályái nem azonosak a gravitációs térrel, ugyanúgy a kijelentések sem azonosak a nyelvvel, ámbár ha a rendszerből eltűnnék minden tömeg, akkor megszűnnének a gravitáció okozta korlátozások is: ha mindazok meghalnának, akik tudnak lengyelül, akkor megszűnnének a megfelelő mondattani jelentési szabályok, vagyis megszűnnék a lengyel nyelv „tere". Felmerül a kérdés: tulajdonképpen hogyan léteznek ezek a „terek" - a nyelvi meg a gravitációs? Kacifántos kérdés: a vizsgált jelenségek „ontológiai státusát" feszegeti, azzal kapcsolatos. A testek mozgásai és a nyelvi artikulációk kétségkívül léteznek - de vajon pontosan ugyanúgy léteznek-e, mint a gravitáció meg a nyelv? Mindkét esetben - feleljük - a leírás bizonyos formáit alkalmazzuk, amelyek magyarázatot adnak a dolog állapotára, és megengedik a jóslást (a nyelv esetében csak valószínűségi alapon,





de nem erről kívánunk beszélni). Ezeket a leírásokat azonban nem kell véglegeseknek elfogadnunk, hiszen nem tudhatjuk, hogy Einstein és a nyelvészek a legutolsó, immár mindörökké megmásíthatatlan szót mondták-e ki ezekben a kérdésekben (a nehézkedésében és a nyelvében). Ez az utóbbi körülmény azonban nem szaporítja sem a bolygóközi rakéták, sem a beszélő gépek konstruktőrjeinek gondjait, legalábbis nem ontológiai problémaként, hiszen mindegyikük számára ezek csakis technikai kérdések. Most pedig mutassuk be az „összes lehető" nyelvek megoszlási modelljét egy kétpólusú skála két pólusa között. Ennek egyik pólusát nevezzük operációsnak, „működtetőnek", a másikat diszkurzívnak, „megértésinek". A természetes nyelv ezen a skálán a „megértési" pólustól nem messze helyezkedik el, a fizikai tudományok nyelve valahol a középen, az öröklődés nyelvének a helye pedig valahol a „működtetési" pólusnál található. Az információs és az anyagi „működtetés" között csak annyi a különbség, hogy a tisztán anyagi működések eredményei semmitől sem függenek, vagyis ha egy anyagi jelenség létrejön, és tudni lehet, hogy az „információs" tényezők szerepe benne teljességgel jelentéktelen, akkor ez a jelenség nem tekinthető „igaznak" vagy „valótlannak", illetve „adekvátnak" vagy „nemadekvátnak", hanem csak egyszerűen létrejött, és semmi több. Minden nyelvi kijelentést egy meghatározott vezérlő programnak, vagyis transzformációk mátrixának tekinthetünk. A megvalósult tanszformációk eredménye lehet vagy tisztán információs, vagy - egyidejűleg - anyagi is. Ami viszont a vezérlést illeti, az megvalósulhat magában a rendszerben, amikor a rendszer egyik része (a petesejt magja) foglalja magában a programot, többi részei pedig végrehajtják a megadott transzformációkat. Lehetséges a rendszerközi vezérlés létrejötte is, pl. amikor két ember szóbelileg vagy levél útján jut megértésre

egymással. Olykor csupán viszonylagosan állapítható meg, hogy két kölcsönkapcsolatban álló rendszerrel van-e dolgunk, vagy csupán eggyel: ez az egyébként fontos kérdés most nem érdekel bennünket. Egy meghatározott kijelentés, pl., ami egy könyvben van, az olvasó agyának folyamatait vezérli. Míg az öröklődési nyelv vezérlési programjai teljesen pontosan részletezettek, addig a természetes nyelv kijelentései hézaggal teli programot jelentenek: A megtermékenyített petesejt nem állítja szembe az általa kiválasztott stratégiát a változásait vezérlő kromoszómacsoporttal (jóllehet, mint egész, képes meghatározott stratégiát folytatni a környezettel szemben, amikor a környezetből érkező zavaró hatásokkal szemben ellenakciót fejt ki). Stratégiáját megválasztani a címzett csak akkor képes, ha az érkező program nem kényszeríti egyértelmű magatartásra, tehát pl. akkor, ha az a program hézagoktól tarkállik. Ilyenkor a program a hézagok méreteitől, valamint a címzett „interpretációs képességétől" is függő kiegészítéseket kíván meg. Az interpretációs képességeket a címzett belső struktúrája, valamint a megelőző előprogramozás határozza meg. Egy regény olvasója a vezérlés indeterminisztikus volta miatt kénytelen elfogadni a különböző színtű stratégiai döntéseket (ide tartoznak az egyes mondatok, egész elmondott jelenetek, a jelenetekből felépített rendszerek stb.). A stratégia rendszerint információs maximalizálásra, illetve szervező optimalizálásra redukálódik (szeretnénk minél többet tudni, mégpedig a legteljesebb, legösszefüggőbb módon). A szövegnek programként való felfogása (érzékelése) a megengedett interpretációs ingadozások határai között kiegészítést követelő eljárás, csupán egy elemét jelenti hierarchikusan felépített viselkedésünknek, hiszen semmiképpen sem azért olvasunk, hogy valami mellérendelő vagy alárendelő stratégiával foglalkozzunk, hanem azért, hogy megtudjunk valamit. Amiben érdekeltek vagyunk, az a felfogás igazi eredménye, az információnyereség. Rendszerint a küszöb alatti szinten történik döntés erről vagy



arról az értelmezésről, és a mindenféle mondattani-jelentési vezérlési műveletek ugyancsak itt zajlanak le. Más szóval a „töredékes programnak gondolatban történő kiegészítése" az önvizsgálat számára hozzáférhetetlen módon megy végbe. A tudat már csak ezeknek a döntési folyamatoknak a végeredményeit kapja meg, olyan információk formájában, amelyeket, úgy tűnik, hogy a szöveg közvetlenül adott át nekünk. Csak ha a szöveg nehéz, akkor „emelkednek fel" részben az addig automatizált ténykedések a tudat terébe, s a tudat mint valami felsőbb interpretáló bíróság kapcsolódik bele a cselekménybe. Ez a különböző egyedek esetében különféle módon zajlik le, minthogy egy szöveg „nehézségi" fokát nem lehet minden ember esetében egyforma skála szerint mérni. Egyébként az agy sok szakaszos munkájának teljes megismerése sohasem érhető el az önvizsgálat útján, s ez a megközelíthetetlenség egyike az elméleti nyelvtudomány lidércnyomásainak. Ha a szöveg alapvető invariánsainak továbbítása megtörtént, az adás minőségét elég jónak tekintjük, jóllehet a szöveg, mint az „információs rekonstrukció" programja még hézagos, ennek oka az, hogy az „adó" agya és a „vevő" agya a cselekvési párhuzamosság magas fokával jellemzett homomorf rendszerek, különösen abban az esetben, ha az előprogramozásuk - ugyanannak a kultúrának a határai között - analóg módon történt. A nyelvi kijelentések formalizálása az interpretációs önkényesség sávjának maximális szűkítésére irányul. A formalizált nyelv nem tűri az alternatív értelmezéseket legalábbis ez az ideál. A valóságban azonban kiderül, hogy ez a sáv nem nulla szélességű, ezért bizonyos kijelentések, amelyek a matematikus számára egyértelműek - egy számítógép számára nem ilyenek. A formális nyelv tisztán információs operációkat realizál gondolkodáson kívüli (vagy végső soron nem okvetlenül gondolkodó) módon, hézagok nélküli programot képvisel, amelyben az összes elemeknek, valamint az elemek átalakítási



szabályainak is explicite kell megadva lenniük már a kiindulásnál (a körülmény, hogy a címzett „kitalálásainak" nem jut hely, lehetetlenné kell hogy tegye a különféleképp értelmező stratégiák alkalmazását). A formális kijelentések elemi lépésekre bontott megkonstruált, belső kapcsolatokkal rendelkező, s a külső (a reális világhoz fűződő) kapcsolatokat nélkülöző struktúrák. Külső bizonyító próbákkal sem ellenőrizhetők, a tiszta matematikában az „igaz" fogalma nem több, mint az ellentmondás nélküli felépítés lehetősége. Az öröklődés nyelve mind információs, mind anyagi értelemben véve működtető nyelv. Ez a nyelv, azért ilyen aprólékos; mert a benne generált „kijelentések" egy bizonyos idő elteltével „biológiai adekvátságuk" tekintetében szükségszerűen „ellenőriződnek, felülbírálódnak" az élő rendszerek alkalmazkodottságának „természetes próbáival", amelyek az ilyen rendszerek természetes ökológiai közegében zajlanak le. Az ezen a „nyelven" megfogalmazott „kijelentéseknek" tehát ki kell elégíteniük az „igazság" kritériumait, mégpedig a pragmatikus értelemben is: a „működés" eredményessége a hatásban mutatkozik meg, s eközben az „igaz" a túlélést, a „hamis" a pusztulást jelenti. Ezeknek az elvontan logikus végleteknek a valóságban a lehetőségek széles és folyamatos színképe felel meg, mivelhogy az olyan „génmondatok", amelyek „belső ellentmondást" képviselnek, mert letális géneket tartalmaznak, egyáltalában nem képesek befejezni működésük bevezető, embriogenetikus szakaszát; ezzel szemben más „mondatok" elvetése csak huzamosabb idő elteltével, pl. egy vagy több nemzedék élete folyamán következik be. Mi több, magának az említett nyelvnek, e nyelv egyes „mondatainak" kutatása tekintet nélkül ama mindenféle „adekvátsági kritériumra", amelyet a környezet tartalmaz -, nem teszi lehetővé annak megállapítását, hogy a sejtmagban programozott műveletek megvalósíthatók-e, s ha igen, milyen mértékben.





A működtető nyelvben nincsenek semmiféle „intellektuális", „emocionális", „akarati" kifejezések, aminthogy köznevek sem szerepelnek benne. Ennek ellenére az ilyen nyelv egyetemessége jelentős lehet. Tekintetbe kell még vennünk azt is, hogy a kromoszómák nyelve tökéletesen apszichikus és gondolkodáson kívüli, hiszen nem valakinek a gondolkodásából fakad, mégis az általa vezérelt átalakulások láncolatának a végén értő lények nyelvét „szüli meg". (Megértési vagy gondolkodó nyelv.) Ámde először is egy ilyen értelemben véve „származék"-gondokodó nyelv keletkezése csak az egész emberi közösségek szintjén következik be (egy magányos egyed nem hoz létre nyelvet), másodszor pedig a kromoszóma-nyelv nem determinálja a gondolkodó nyelv keletkezését, hanem csupán olyan viszonyokat teremt, amelyek kedveznek megjelenése valószínűségének. Csak kifejezetten megértési nyelv a valóságban sehol sem létezik, mesterségesen azonban megteremthető. E célból olyan elszigetelt rendszereket kell felépíteni, amelyek a Leibniz-féle „monádok" sajátos modifikációi, s az idő függvényében változó meghatározott belső állapottal rendelkeznek, és ezek mellé a belső állapotok mellé oda kell rendelni rövidített jelentéseiket. A „megértési folyamat" abból áll, hogy az egyik monád közli a másikkal a maga belső állapotának megnevezését. Az egyik monád megérti a másikat, mivelhogy „belső tapasztalatból" ismeri az összes állapotokat, amelyekről kollegája értesítheti. Önkéntelenül is felmerül az önvizsgálat szubjektív nyelvével való analógia, amelyen az érzésállapotokat, az akarati állapotokat („akarom, hogy jókedvű legyek") és az intellektuális állapotokat („ábrándozom az örömről") közöljük. Az az „X", amelyre a kromoszóma-nyelv „kijelentéseinek" kiválogatódása alapozódik, mint már tudjuk, a környezettel való „biológiai adekvátság". És mi lehet az ilyen „X" a monádjainknál? A kiválogatódás alapja itt az elnevezéseknek és a belső állapotaiknak adekvát volta - semmi egyéb; tehát egy tisztán megértési nyelvvel a működtetés már





meghatározott értelmében semmire sem jutunk. Ezért kétségtelen, hogy ilyen „totálisan szellemi" alakban nem is létezik. Ámde kezdetleges alakokban, amelyeknek - szókészletünk szűkös volta és szintaxisunk hiánya folytán - a „nyelv" elnevezésre nincs is joguk - vagyis az állatoknál - létezik. Mivel biológiailag hasznos, hogy az egyik állat (pl. egy kutya) tájékozódjék egy másik állat „belső állapotáról", és mivel az ilyen állapotokhoz meghatározott megfigyelhető viselkedési módok kapcsolódnak, ezért az állatok e sajátos „viselkedési" kódjukkal tudják belső állapotaikat (félelem, agresszivitás) egymással közölni (mégpedig a mienkénél szélesebb diapazonú érzékelési csatornákon, mert a kutya képes megszimatolni a másik kutya félelmét vagy agresszivitását, vagy éppen szexuális készségét). A kifejlett, tisztán megértési nyelv (pl. a „monádjaink" nyelve), megalkothatja a saját matematikáját és logikáját, mivel az elemi belső állapotokkal (ha nemcsak pillanatnyilag átélhetők, hanem meg is jegyezhetők) különböző műveletek (összeadás, kivonás, osztás, kiküszöbölés stb.) végezhetők. Megjegyezzük, hogy ilyen fajta „monádok" természetesen, evolúciós úton nem jöhetnek létre, de ha valaki megalkotja őket, akkor lehetővé válik a matematika és logika létrejötte a külső világgal való közvetlen kontaktus nélkül is (feltételezésünk szerint a monádoknak nincsenek érzékszerveik, és csak egymással állanak összeköttetésben, pl. olyan vezetékek révén, amelyeken a „megértési nyelv" kijelentéseit adják és veszik). A természetes emberi nyelv részben megértési, részben működtetési jellegű. Ezen a nyelven elmondhatjuk, hogy „fáj a fejem", ahhoz azonban, hogy ezt a kijelentést meg is értsük, tapasztalnunk kellett a fájdalmat, és fejjel is rendelkeznünk kell. Mondhatjuk azt is, hogy „fáj nekem a kudarc". Ez a nyelv ugyanis keresztül-kasul át van itatva belső állapotaink olyan származékaival, amelyek kivetíthetők a külső világba (tavasz „érkezése"; „keserű tenger"). Teremthető benne matematika és

logika is. Végül pedig különféle empirikus műveletek is végrehajthatóak ennek a nyelvnek a segítségével. A gének működtetési nyelve és a közönséges nyelv között a következő érdekes kapcsolat van. Az öröklődés nyelve az emberek megértési nyelvén is kifejezhető - ha most még nem is, de ideális esetben igen, mert elvileg nem lehetetlen a megoldása. Ugyanis minden gént meg lehet nevezni így vagy amúgy, ha másként nem, hát számozással (hiszen a természetes nyelv magában foglalja a matematikát a halmazelmélettel együtt). Ezzel szemben a kromoszóma-nyelvvel nem lehetséges egyértelműen visszaadni a természetes nyelvet. Amint már megjegyeztük, az öröklődés nyelvében nincsenek köznevek, de az intellektuális állapotok elnevezései is hiányoznak. Ha ez csak furcsaság volna, akkor a dolog nem volna említésre érdemes. Ámde rendkívül tanulságos is. Egy meghatározott kromoszóma-kijelentés vezetett Lebesgue, Poincaré, Abel *56 megszületésére. Tudjuk, hogy a matematikai tehetséget a kromoszóma-kijelentés határozza meg. Igaz ugyan: olyan értelemben egyáltalán semmiféle „matematikai-tehetséggén" nem létezik, hogy megszámozható, elkülöníthető volna. A matematikai képességet a genotípusnak, mint egésznek egy ismeretlen strukturális-funkcionális összetevője határozza meg, s mi nem tudjuk megítélni, hogy mennyiben tartalmazzák ezt az ivarsejtek, és milyen mértékben „helyezkedik el" a társadalmi közegben. Az azonban kétségtelen, hogy a közeg inkább az „előhívója" a tehetségnek, mintsem a „teremtője". A működtetési nyelv tehát, amely a szótárában egyetlenegy köznévvel sem rendelkezik, realizálhat olyan állapotokat, amelyekben ezeknek a közneveknek a deszignátumai megjelennek. A fejlődés tehát az „egyestől" az „általános" felé tart: a kevésbé bonyolult állapottól a bonyolultabb felé. S ezek szerint nem igaz az, hogy a gének működtetési nyelve nem nyújt eléggé egyetemes eszközt, hogy ennek a nyelvnek a kutatásából a konstruktőr vajmi keveset kaphat, s hogy végül is minden „kijelentés", amelyet ezen a





„nyelven" mondanak ki, „mindössze" egy bizonyos faj konkrét példányának önmegvalósító termelési receptje és semmi több. Az öröklődési nyelv a maga egyetemességében bámulatosan „gazdag", nagymértékben redundáns. Ez a nyelv rendszerek konstruálására szolgáló eszköz, s az általa alkotott rendszerek olyan feladatokat tudnak elvégezni, amelyekkel maga az alkotójuk (mármint ez a nyelv) képtelen megbirkózni - ha másért nem, hát azért, mert hiányzik a megfelelő szókincse és nyelvtani apparátusa. Bebizonyítottuk tehát, hogy az öröklődési nyelv által demonstrált működtető hatásosság túllépi a mi formális matematikai kutatásaink által kijelölt határt. A petesejt fejlődése sem nem „tautológiás jellegű" folyamat, sem nem következmények „deduktív" levonása az „axiómák és transzformációs szabályok ama készletéből", amelyet a sejt magja magában foglal. Formális rendszereink jelei mindig azonos tulajdonságokkal rendelkeznek, minden egyes „X" és minden egyes „O" jel ex definitione és szükségképpen semmiben sem különbözik bármely más „X"-től és „O"-tól, tekintet nélkül arra, hogy a levezetés melyik tagjában, melyik helyet foglalják el. A kromoszóma-nyelv „jelei" viszont nincsenek lehetőségeikben ilyen radikálisan korlátozva, mivel a reális anyag egész „potenciálja" ott áll mögöttük, ami által ezek a „jelek", vagyis az információhordozó molekulák az embriogenetikai átalakulások folyamatában mindazokat a tulajdonságokat felhasználják, amelyek a keletkező atomalakzatokból csak „kivonhatók". Amíg mi mindenfajta formalizálásunkat az absztrakció lehető legmagasabb szintjén hajtjuk végre (minthogy csakis ilyen műveletek által érhetjük el a meghatározások megbízható invarianciáját), addig az evolúció homlokegyenest az ellenkező úton halad. Hiszen a kromoszomális „jóslási számítások" nem engedhetik meg maguknak a bármifajta absztrakció „luxusát", mert nem a





türelmes papiroson bontakozódik ki a fejlődésük, hanem a valóságban zajlik le - s éppen ezért bennük az anyagnak kivétel nélkül minden olyan állapotát számításba kell venni, amelyben - e szerint a számítások szerint - az információs vezérlésnek működnie kell. Ebben a sajátos értelemben lehet azt mondani, hogy a szervezet a maga ivarsejtjeivel szintetikus ítéleteket mond ki a priori, minthogy ezeknek túlnyomó többsége (legalábbis, mint már rámutattunk, pragmatikus értelemben) igaznak bizonyul. Egyébként ennek az „igazságnak" vagy pontosabban teljes megfelelőségnek az ismérvei változóak, magának a fajok átalakulásának és fejlődésének a lehetősége is ebből ered: számunkra azonban sokkal lényegesebb az, hogy a maga anyagi hordozójával elválaszthatatlanul összeforrt működtetési nyelv területén is hiányzik az „igazságnak" vagy legalábbis a kijelentések „hatékonyságának" minden kritériuma. Sem a megértési, sem a működtetési nyelv nem képes a megjelenésre, sem a működésre, ha nem hozzák létre, és nem irányítják nyelven kívüli tényezők. A nyelvek igazságának, helyességének s végül hatékonyságának kritériumai rajtuk kívül találhatóak: az anyagi természet birodalmában. Ezek hiányában mind a megértési, mind pedig a működtetési nyelv az értelmetlenség szörnyszülötteit képes megteremteni, amiről egyaránt tanúskodik az írásbeliség története és a fajok természetrajza. Éppen ezért ilyen, természeténél fogva elmosódó programot csak a következő nemzedékeknek címezhetünk. A fejtegetéseink elején említett skálát be kell zárni, akárcsak egy kört. Az öröklődési információ keletkezése magába zárja a nyelvteremtés kezdetét. Működtető nyelv - még az első apszichikus szintjén ama tudás kumulatív felhalmozódásának eredménye, amely tudás a próbák és hibák „szondázó" módszerével akkumulálódott fel mindazokról a területekről, amelyek a fizika (beleértve a kvantumfizikát), a polimerek és a szűk energia- és

hőmérséklethatárok között kolloidális oldatokat alkotó meghatározott vegyületosztályok kémiája között terülnek el. Ez a folyamát néhány milliárd év alatt elvezet - társadalmi közösségek szintjén - a természetes, részben megértési, részben működtetési nyelv kialakulására. A maga részéről ennek a nyelvnek (hogy kitörhessen azokból a formális korlátozásokból, amelyek uralkodnak rajta, hogy a konstruáláshoz nélkülözhetetlen magas szintű pontosságot megszerezze) meg kell alkotnia a működtetési nyelvek „második nemzedékét" - olyan eszközök segítségével, amelyek annak eredményeként rendelkeznek információs autonómiával, mert az agyon kívüli anyagi rendszerekbe vannak belehelyezve. Ezek a nyelvek mintegy mellékesen - átlépik a „megértés", illetve a „megérthetőség" határát, és ezen az áron talán sikerül feljutniuk az alkotó egyetemességnek arra a szintjére, amely sokkal magasabb, mint amilyen az első nemzedéké, a kromoszóma-nyelvé volt, amely pedig az információs átalakulások egész végtelen világát szülte. Az a nyelv szókincs és szintaxis tekintetében mindkét elődjénél gazdagabb lesz, ahhoz hasonlóan, ahogyan a természetes nyelv is gazdagabb az öröklődési nyelvnél. Ez az egész evolúció nem más, mint azoknak a folyamatoknak az információs vetülete, amelyeknek során egyszerűbb rendszerekből sokkal bonyolultabb rendszerek jönnek létre. Az ilyen folyamatok rendszertörvényeiről semmit sem tudunk, mivelhogy a fejlődés antientrópiás gradiensével rendelkező jelenségek iránt mind a fizika, mind a termodinamika egyelőre egy bizonyos fajta „kelletlen semlegességet" tanúsít. És minthogy egy ilyen homályos tárgyban ésszerűtlen lenne bármi többet is mondani, eljött az ideje az elhallgatásnak.





Korábban már említettük, hogy az „információtenyésztés"

MÉRNÖKTEVÉKENYSÉG A TRANSZCENDENCIA TERÜLETÉN

mellett egy másik lehetősége is megvan az információs lavina megfékezésének. Most ezt mutatjuk be. És specifikus, éppenséggel ontologikus példán mutatjuk be. Így a nyájas olvasót a jövőbeli lehetőségek legsűrűbbjébe vezetjük. Ami nem jelenti azt, hogy az általunk leírandó tervet megvalósításra méltónak is véljük. De mégis érdemes bemutatni, már csak azért is, hogy a lehetséges pantokreációs tevékenységek lendületes nagyságát érzékeltessük. Azt halljuk manapság, hogy az aktuális valóság és a természetfölöttiség éles szétválasztása, ami általános jelenség, veszedelmesen aláássa a tartós értékek világát. Minthogy csak a mulandóság létezik, és minthogy mindenünk csak benne kereshető, ezért az egyedüli boldogság, amely osztályrészünkül juthat, tisztán testi jellegű. Az ég semmit sem hozott tudomásunkra, nincs olyan nyom, amely arra mutatna, hogy magasabb, anyagtalan céloknak kellene szentelnünk magunkat. Egyre kényelmesebben rendezzük be életünket, egyre szebben építkezünk, egyre gyorsabban változó, egyre rövidebb életű divatokkal, táncokkal, egyetlen évadra szóló sztárokkal szórakozunk. A XIX. századi angolparkok rögtönzött szórakoztató eszközeiből műszakilag egyre tökéletesebb ipar lesz, mindenen eluralkodik a gépek kultusza - a gépeké, amelyek műhelyben, konyhában, szántóföldön az embert helyettesítik. Mintha elérendő eszményképünk egy királyi udvar világa, az udvaroncok lázas semmittevése volna, ennek kellene az egész világon elterjednie, hogy ötven vagy legfeljebb száz év múlva ilyen udvaronccá váljon négy-ötmilliárd ember a földön. Ugyanakkor azonban megjelenik az üresség, a felszínesség, a hamis máz érzése, amely különösen azokban a civilizációkban érezteti leverő hatását, amelyek a legtöbb primitív bajt - így az éhséget, a nyomort - már maguk mögött hagyták. Az alulról megvilágított fürdőmedencék világában, a csupa króm és csupa műanyag között hirtelen felötlik az a gondolat, hogy az utolsó olyan koldus, aki önként vállalta sorsát, felcserélve előbbi életét



az aszkézissel, mert hitt az örök boldogságban, amelynek eléréséért szenvedünk kis ideig e siralom völgyében - az a koldus, amint tekintetét a reá váró természetfölötti világ végtelenjére szegezte, hasonlíthatatlanul gazdagabb volt a ma emberénél, akinek gondolatait a tv-szósz, gyomrát pedig az egzotikus országok mindenféle ínyencsége tölti el. A szabad idő kitöltendő térré - tulajdonképpen ürességgé - lesz: hiszen az ábrándok két fajtára oszlanak: olyanokra, amelyek azon nyomban megvalósíthatók, s ezáltal megszűnnek ábrándoknak lenni - és olyanokra, amelyeknek elérhetetlensége nyilvánvaló. A pusztává váló oltárok utolsó bálványképe: az ember saját teste, fiatalsága; már senki másnak nem kell szolgálnia, senki másról nem kell gondoskodnia. Ha semmi változás sem következik be - így szónokol Nyugaton számos értelmiségi -, akkor az ember belefullad a fogyasztói hedonizmusba. És ha még legalább élvezet járna mindezzel... de erről szó sincs: tökéletes komfortjában egyre mélyebb unalomba, csömörbe süllyed, még hajtja ugyan a pénz és a csillogó tárgyak mániákus felhalmozása vágya, mint tehetetlenségi nyomaték, a civilizációnak ezek a csábjai azonban nem adnak feleletet a kérdéseire, nem nyújtanak útmutatást, tanácsot, hogy mit tegyen, mire törekedjék, miről szője ábrándjait, miben reménykedjék... Mi marad hátra? A rettegés az öregségtől, a betegségtől, no meg a tabletták, hogy visszaadják lelki egyensúlyát, melyet elveszített, amikor végleg elszakadt a természetfölöttiségtől. Helyrehozhatatlanul?.. Hiszen meg tudja ezt a természetfölöttiséget teremteni! Ó nem, nem átvitt értelemben gondolom, nem azért, hogy a hitet úgy gyakoroltassam, mint valami reggeli tornát, az egészség kedvéért. A hit legyen igaz. Ezért megrendíthetetlen, lerombolhatatlan alapokra állítjuk. Felépítjük a halhatatlanságot, az örök igazság világát, amely majd jutalmaz és büntet... Hogy hol építsük fel? Hát természetesen a túlvilágon...





Nem tréfálok. A „túlvilágot" igenis meg lehet építeni. Hogy hogyan? Nos - a kibernetika segítségével. Tessék csak elképzelni egy rendszert, amely nagyobb, mint egy bolygó, és egyúttal maximálisan bonyolult rendszert alkot. Csak vázlatosan, általánosan programozzuk be. Keletkezzenek ebben a rendszerben az elindított s kibontakozó evolúciós folyamatok eredményeként a mienkénél szebb tájak és tengerek, s jöjjenek létre értelmes gondolkodó lények. Álljon rendelkezésükre közeg természetesen a rendszer belsejében. Egy ilyen folyamat első gyümölcseiről már beszéltünk: akkor a gépi folyamatokat két részre választottuk: az egyiket alkották az organizmusok, a másikat ezek környezete. Az új gép igazi kolosszus. És az előbb említetteken kívül még egy harmadik, kiegészítő része is van: a Túlvilág. Amikor az egyén - a gondolkodó lény - meghal, amikor földi élete véget ér, amikor teste porrá-hamuvá lesz, akkor személyisége sajátos „csatornán" át a gépnek ebbe a harmadik részébe jut. Oda, ahol az Igazságosság az úr, ahol a Büntetés és a Jutalom található - igen, ott van a Paradicsom, és ott van valahol a titokzatos, a felfoghatatlan Mindenek Alkotója. Lehet, hogy másként lesz: hogy ennek a harmadik résznek egyetlenegy földi vallásban sincs szóval kifejezhető egyenértéke. Hiszen az itteni lehetőségek teljességgel korlátlanok. Az egyesülés „drága elhunytjainkkal"? Ott? Miért is ne?!! A lélek megtisztulása az örökkévalóság birodalmában, a megértés és átélés egyéni képességének kitárulkozása? Mi sem egyszerűbb: az erre a „túlvilágra" átkerülő egyéniségben kifejlődnek a megfelelő „emocionálisintellektuális" alrendszerek. Vagy a Nirvána volna inkább ínyünkre? Az összes egyéniségek halál utáni összeolvadása egyetlenegy szemlélődő Lélekben? Ez is megvalósítható. Sokféle ilyen világ építhető fel. Egész szériájuk készülhet el, és akkor tanulmányozhatjuk, melyikben lesz a legnagyobb a „boldogság végösszege". A „felicitológiai mutató" *57 értékei szolgálhatnak







konstruktőri útmutatónkul. A tetszés szerint alkotott lények részére kedvünkre alkothatjuk meg a reájuk váró kibernetikus paradicsomokat, purgatóriumokat, poklokat, azok a „szelektorok" pedig, amelyeknek nagyjából Szent Péter szerepét kell betölteniük, a megfelelő módon fogják irányítani a „túlvilág" tájai felé a kárhozottakat és az üdvözülteket. Megkonstruálható az utolsó ítélet is. Minden megkonstruálható. No jó, mondjuk, hogy így van, hogy végrehajtjuk ezt az eszeveszett kísérletet? Mi hasznunk lesz belőle? S egyáltalában minek tegyük mindezt? Pedig ez még csak a bevezető szakasz... Tegyük fel, hogy a hozzánk hasonló értelmes lények egy nemzedéke majd ezer vagy százezer év múlva képes lesz egy ilyen gépet megkonstruálni. Sajnálom, hogy mindig csak ezt kell ismételgetnem: „gép" meg „gép" - de nincs rá más szavunk. Mi volna egy felhőkarcoló a barlanglakó fogalomvilágában? Égig érő barlang? Vagy hegy? Tessék elképzelni egy mesterséges parkot. Csupa valódi, de messziről odahozott fákkal. Vagy egy mesterséges tengert. Vagy egy szputnyikot. Ez utóbbiak rendszerint fémből készülnek. Ha azonban valamelyik ugyanolyan anyagból épül majd, mint a Hold, és a nagysága is akkora lesz - ugyan, hogyan ismerhetjük fel „mesterséges" voltát? Ha azt mondjuk, „mesterséges", túlságosan gyakran azt értjük alatta, hogy „tökéletlen". Ez azonban csak a mai helyzet. „Gép" helyett tehát inkább azt mondhatjuk majd, hogy: „alkotás". Ez egész világ lesz, a saját törvényeivel, és nem lesz megkülönböztethető a „valóditól" - odáig emelkedik a konstruktőri művészet. Megjegyzem, hogy ami a teremtés technikai részét illeti, arról a következő részben adok felvilágosítást. („Kozmogóniai mérnöktevékenység"). Tehát a túlvilágalkotók ezt mondják maguknak: az odaát lakó lények, akik semmit sem tudnak rólunk, gyarló testi létünkről, amely oly hamar és mindenkorra véget ér - mennyivel





boldogabbak, mint mi vagyunk! Hisznek a transzcendenciában, s e hitük teljesen megalapozott. Hisznek a síron túli létben - teljes joggal! Hisznek a Túlvilágban, a Jutalomban és a Büntetésben, a Bűnbocsánatban és a Mindenható Irgalomban - majd haláluk után meg is győződhetnek róla, mind, még a kishitűek is, hogy mindez valóban így van... A gyermekeinknek, sajnos, nem adatik meg, hogy ilyen világban éljenek. Azaz - várjunk csak! Elvégre őket is átvihetjük oda. Vagy tán nem? Mik azok a gyermekek? Hozzánk hasonló lények, hasonlóak a nézeteik, a gondolataik, az érzéseik. Hogy miképpen jönnek létre? „Beprogramozzuk" őket az Evolúciótól kapott módszerünkkel: a nemi aktus útján - ez valószínűségi programozás, amely a jelleg-öröklődés Mendel-féle szabályainak és a populációgenetika törvényeinek engedelmeskedik. Kiválóan ismerjük saját öröklődési anyagunkat. Ahelyett, hogy úgy nemzenénk a gyermekeinket, mint mostanáig tesszük, ugyanazokat a tulajdonságokat, amelyek bennünk potenciális apákban és anyákban - petesejtjeinkben és spermiumainkban rögzítve léteznek, pontosan ugyanezeket a tulajdonságokat annak a „megalkotandónak" a méhébe juttatjuk el, amelyet külön erre a célra tervezünk majd meg. Ez lesz az Ígéret Földje, a mi aktusunk pedig a nagy Exodus, amely elvezet az Ígéret Földjére. Ilyen módon az emberiség leendő nemzedékei elfoglalják maguknak a Túlvilágot, így szerzik meg maguknak a transzcendenciát mindazt, amiről hosszú évszázadokon át ábrándoztak... és mindez nem lesz illúzió, hanem valóság lesz, az a realitás, amely halálunk után vár reánk, nem mítosz, amelynek pótlékként kell kompenzálnia bennünket biológiai esendőségünkért! Lehetetlen volna? Úgy hiszem lehetséges - legalábbis elvben. Ez a „valami alkotás", az a világ a maga örök, transzcendencia uralta szintjeivel, attól kezdve egy boldog emberiségnek lesz a lakóhelye... - De hiszen mindez csak ámítás - mondhatjuk. - Hogyan









tehetünk boldoggá valakit ámítással? A konstruktőrök nevetnek az ilyen szemrehányáson. - Miért volna ámítás ? Azért-e, mert annak a másik világnak mások a törvényei, mint a miénknek? Azért, mert egy egész megtestesült transzcendentikus felépítménnyel gazdagabb a miénknél? - Nem - feleljük nekik -, hanem azért, mert nem igazi. Mert ti alkottátok. - Nos, mi alkottuk. És ki alkotta a tiéteket, azt az „igazi" világot? Ha volt alkotója, akkor ezek szerint az is csak ugyanolyan „ámítás"? Vagy nem? Tehát hol a különbség? Csináltunk, alkottunk egy civilizációt, mi, veletek együtt, hát ámítás volna? Végül is, mi mind mint biológiai lények, egy természetes folyamat következményei vagyunk; több milliárdnyi véletlen próbálkozás során formált ilyenné, amilyenek vagyunk; mi rossz van hát abban, ha megpróbáljuk saját kezünkbe venni ezt a folyamatot? - Ó nem - mondjuk - nem erről van szó. Hanem arról, hogy azok a lények be lesznek zárva, be lesznek börtönözve abba a ti világotokba, a beteljesült remények kristálypalotájába, ahol tökéletesen beteljesül mindaz, ami a határain kívül nem szokott megtörténni. - De hiszen ez ellentmondás - válaszolják a Tervezők -. Ha valóban hozzáépítettük ehhez a világhoz „mindennek a beteljesülését", tehát ez nem szegényebb, hanem gazdagabb, mint a „természetes" világ. Nem játszik meg, nem imitál semmit: csak önmagát adja. Az élet és a halál ugyanazok benne is, mint a mi világunkban, csupán annyi különbséggel, hogy ez még nem merít ki mindent... Hogy „bebörtönözve"? Mit tudtok ti ennek a világnak a méreteiről? Hátha a Metagalaxissal egyenlő? Magatokat netán a Metagalaxisotok foglyainak, a benneteket körülvevő csillagok rabjainak tekintitek? - De hiszen az a világ - az hamis világ! - kiáltjuk. - És mi igazi? - felelik nekünk. - Az, ami bizonyítható. Amott





pedig több a bizonyítható, mint ideát, mert itt minden véget ér az érzéki tapasztalás határán, és azzal együtt széthullik - míg amott, még a hit is bizonyítható! - No jó - feleljük -, akkor már csak az utolsó kérdés van hátra. Az a világ a mulandóságban egyenértékű a miénkkel, nem igaz? De igaz, így van. No, akkor a lényeget illetően nincs köztük semmi különbség! A ti világotokban ugyanúgy lehet kételkedni, és ugyanúgy lehet arra a meggyőződésre jutni, hogy a teremtésnek nincs semmi értelme, mint ebben a mi megszokott világunkban. Az, hogy az a kételkedés a halál után eloszlik, semmiben sem befolyásolja magát a halandó élet menetét. Tehát a ti új, nagyszerű világotokban is el lehet jutni egy ugyanilyen hedonista, fogyasztói csődbe jutott civilizációhoz, mint a régi világban... Akkor hát minek az építés? Csak azért, hogy megadjuk egy „halál utáni boldog csalódás" lehetőségét?... Mert ezek után talán már megértitek, hogy az örökkévalóságnak bárminemű misztériumai hatnak is majd a ti világotoknak abban a „harmadik" transzcendentális részében, mindez a legcsekélyebb mértékben sem változtat mulandó életének lefutásán. Ahhoz, hogy más legyen az a ti világotok, már a maga mulandó képében is, olyan jeleket és nyomokat kellene felmutatnia, amelyek kifejezetten utalnak a metafizikai meghosszabbítására. Tehát a mulandó valósága nem lehet azonos a miénkkel. - Úgy van - felelik a Konstruktőrök. - Az ám, de hiszen a mi világunknak is lehet „metafizikai meghosszabbítása", csak éppen hogy modern civilizációnk nem hisz ennek a realitásában! - kiáltjuk. - Tudjátok már, hogy mit alkottatok? Atomról atomra megismételtétek azt, ami már van! Most hát, ha szabadulni akartok egy ilyen fölösleges plágium vádjától, akkor konstrukciótokhoz nemcsak hozzá kell adnotok azt a „másik világot", hanem mindenekelőtt meg kell változtatnotok világotok anyagi alapját, mulandó létezését! Tehát csodákat kell bevezetnetek ebbe a világba, vagyis meg kell



változtatnotok a természeti törvényeket, vagyis a fizikát, vagyis mindent! - Úgy is van - válaszolják a Konstruktőrök. - Hiszen a hit - a halál utáni beteljesülés nélkül is sokkal többet jelent a mulandó életben, mint maga a beteljesülés, mint maga a transzcendentális világ, ha nem járt előtte a hit... Ez módfelett érdekes probléma. Tehát reálisnak tűnik, vagyis megoldható, de csakis annak a megfigyelőnek, aki kívüle áll az adott világnak - illetve szabatosabban meghatározva: mindkét világnak, a természetesnek és a természetfölöttinek. Csak az ilyen külső megfigyelő tudhatná, hogy megalapozott-e a hit vagy megalapozatlan. Ami pedig az önök javaslatát illeti, hogy az új világba vezessük be a csodákat is - ezt el kell vetnünk. Ez meglepi önt? A csodák nem a hit bebizonyítását szolgálják, hanem a hitnek tudássá való átalakítását jelentik. Hiszen a tudás az, ami a megfigyelt tényeken alapul, amilyen tényekké válnának ebben az esetben a „csodák". A tudósok ezek megfigyelését átalakítanák a fizika vagy a kémia, vagy a kozmogónia ágazataivá; és ha még a prófétákat is bevezetnék, akiknek szavára megindulnak a hegyek - még ez sem változtatna semmit a helyzeten. Mert más dolog az, ha a legendák dicsfényétől övezett szent írásokból értesülünk az ilyen dolgokról, és más az, ha saját szemünkkel figyeljük meg őket. Csak egyiket tehetjük a két lehetséges cselekvésnek: vagy olyan világot alkotunk, amely tud saját transzcendens meghosszabbításáról, vagy olyan világot, amely képes hinni a transzcendenciában, akár van ilyen transzcendens része, akár nincs, de meggyőződni erről, az egyik vagy a másik lehetőség igaz voltát bebizonyítani lehetetlen. Ugyanis a hitet megalapozni annyit jelent, mint megsemmisíteni, mert a hit maga a teljes abszurditás és megalapozatlanság, a lázadás a kísérletes tapasztalás ellen, az áhítatos reménykedés, melyet meg-megrendítenek a kétség rohamai, a szorongó várakozás, nem pedig a telített bizonyosság, melyet csak alátámasztanak „szemléltető segédeszközök"







képében a csodák. Egyszóval: egy világ, amelyben megvan a transzcendencia „hétköznapi" ismerete, amelyben tudják, hogy mi az a transzcendencia - az a világ: hit nélküli világ. És ezzel vége is a beszélgetésnek. Következni pedig az következik belőle, hogy a Nagy Nyugtalanságnak és a vele egyenlő veszélyességű nemtörődömségnek közös forrása nem az, hogy az emberről a materializmus „leamputálja" a transzcendenciát, hanem a társadalom lehető legvalóságosabb dinamikája ez a közös forrás. Nem a transzcendencia reneszánszára, hanem a társadalom újjászületésére van szükségünk.

KOZMOGÓNIAI MÉRNÖKTEVÉKENYSÉG Már rámutattunk, az olyan pantokreációs vállalkozás hiábavalóságára, amelynek célja az örökkévaló túlvilágra vonatkozó álom megvalósítása volna. Érdemes azonban megemlítenünk, hogy ez a hiábavalóság nem a terv technikai oldalát illeti, hanem abból fakad, hogy az evilági empirikus bizonyításnak alá nem vethető „transzcendencia" létezése pontosan ugyanúgy hat ama világ lakóinak sorsára, mintha nem létezne a túlvilág. Másként megfogalmazva: mi a különbség abban, hogy létezik-e az a „túlsó part" vagy sem, ha itt, ebben az életben nem lehet eldönteni létezése kérdését. Ha lehetne, akkor a transzcendencia megszűnne transzcendencia lenni, nem volna az a fenyegető és egyúttal csodálatos ígéret, hanem ehelyett a valóságnak olyan meghosszabbítása, folytatása volna, amely mindennemű hitet megsemmisít. Racionálisabbnak és figyelemre méltóbbnak tartom tehát azt a pantokreációt, amely teljes egészében „evilági" világok megalkotásával foglalkozik. Azokat a személyeket, akik ilyen feladat megoldásával foglalkoznak, nevezzük kozmogonikus mérnököknek, vagy egyszerűen kozmogonikusoknak. A kozmogonikus szó ez esetben ugyanúgy származik a





kozmogóniából, mint az elektronikus az elektronikából: mind a kettő konstruktőri tevékenységre utal. A kozmogónia szakértője a világok keletkezését kutatja - a kozmogónia technológusa, a kozmogonikus mérnök maga alkot világokat. S hozzátehetjük: tevékenysége igazi alkotás, nem csupán a természetnek ilyen-amolyan utánzása. Mielőtt hozzáfogna a világépítéshez, a kozmogonikusnak bevezetőül meg kell határoznia, hogy milyen is legyen tulajdonképpen az a világ. Szigorúan determinált legyen-e, vagy indeterminisztikus, véges legyen-e vagy végtelen, függjön-e bizonyos tilalmaktól, illetve (miután a kettő egyre vezethető le) mutasson-e olyan állandó szabályosságokat, amelyek törvényeknek nevezhetők, avagy magukra ezekre a törvényekre is érvényes legyen a változás? A semmitől sem korlátozott változékonyság jelentené - amint már sajnálkozva megállapítottuk - a káoszt, az oksági összefüggések hiányát, a kapcsolatok hiányát, tehát mindennemű szabályozás lehetetlen voltát. A káosz megalkotása, jegyezzük meg teljesen futólag, egyike azoknak a dolgoknak, pontosabban azoknak az állapotoknak, amelyeknek megteremtése a legnehezebb konstruktőri feladatok egyike, minthogy építőanyaga (amelyet mégiscsak a természetből veszünk) a rendezettség jegyeit viseli magán, s e rendezettségnek még az elemei, töredékei is beszivárognak a konstrukció alapjaiba. Erről bárki meggyőződhet, akár egy olyan egyszerű kísérlettel, mint egy olyan számítógép működése, amelybe azt a feladatot programozták be, hogy teljesen véletlenszerűen, tehát kaotikusan megjelenő számok hosszú sorát állítsa elő. E sorozatnak véletlenszerűbbnek kell lennie, mint annak, amelyet „fejből" adhat az ember, mert az ember pszichikai folyamatainak szabályossága általában semmiféle „üres", merőben véletlen működést sem enged meg. Egyébként még az a gép, amelynek kaotikus működést írtunk elő, sem fog e területen kifogástalan működést kifejteni. Ha képes volna rá, sok gondtól kímélné meg a





véletlen számok táblázatainak összeállítóit. 24 Munkáját konstruktőrünk azzal kezdi, hogy a többféleséget megfékezi. Alkotásának térbeli és időbeli dimenziókkal kell rendelkeznie. Igaz, az időről lemondhatna, ez azonban túlságosan korlátozná: ahol nincs idő, ott semmi sem történik (ha a pontosságra törekszünk, akkor ezt fordítva kell megfogalmaznunk: ahol semmi sem történik, ott nincs idő). Az idő ugyanis nem olyan mennyiség, amelyet kívülről vezetnek be a rendszerbe (a világba), hanem immanens vonása ennek a világnak: a világban lezajló változások jellegzetességeivel függ össze. Többfajta időt teremthetünk, amelyek különféle irányokba folynak. Egyesek közül megfordíthatók lehetnek, mások viszont nem. Természetesen a világban, a hozzá viszonyítottan külső megfigyelő szempontjából csupán egyetlen idő folyik, ez azonban azért van így, mert a szóban forgó megfigyelő a saját órájával méri az időt, valamint azért, mert ő azokat a különféle időket mind abba az egybe suvasztotta bele, amelyet a természettől kapott. A természetből ugyanis kozmogonikus-mérnökünk nem tud kilépni, abban épít, és a természet anyagait használja. Minthogy a természet felépítése hierarchikus, a kozmogonikus az általa kiválasztott szintek valamelyikén tevékenykedhet. Rendszerei lehetnek nyitottak vagy zártak; ha nyitottak - tehát ha belőlük meg lehetne figyelni a természetet -, akkor nyilvánvalóvá lenne, hogy ezek a rendszerek annak a Nagynak alárendeltjei, amelybe a kozmogonikus belehelyezte a konstrukciót. A kozmogonikus-mérnök éppen ezért szívesebben szenteli magát a zárt rendszerek építésének. Mielőtt néhány szót ejtenénk az ilyen építés céljairól, a tartamát szeretnénk firtatni. Ámde a tartósság fogalma relatív fogalom. A természetben létező atomok viszonylag állandóak, de csak viszonylag, mert az elemek túlnyomó többsége hosszabbrövidebb idő elteltével szétbomlik. Az uránontúli (transzurán) elemek Földünkön azért nem fordulnak elő (bár szintetizálásuk



lehetséges), mert Naprendszerünk oly régóta létezik, hogy ezek a nem stabilis transzuránok már szétbomolhattak. Nem állandóak továbbá a csillagok sem: egyikük sem élhet tovább, mint kb. tízegynéhány milliárd esztendeig. Mérnök-kozmogonikusunk kozmogóniai ismeretei össze sem hasonlíthatóan gazdagabbak a miénknél, tehát tudja - vagy egész pontosan, vagy legalábbis pontosabban mint mi -, hogy miként van most, miként volt és miként lesz. Más szóval, tudja, hogy pulzál-e a világmindenség véges, de határtalan egészként, vajon átmegy-e mintegy húszmilliárd évenként a „kék" összehúzódásból (amikor a központ felé mozgó galaxisok fénye kékebbé válik) a „vörös" tágulásba (amikor a szétfutó galaxisok fénye a színképtartomány vörös vége felé „tolódik" el a Doppler-hatás folytán), avagy talán világegyetemünk egészen más viselkedést mutat fel. Mindenesetre úgy gondolom, hogy egy fázisnak az időtartama, az a bizonyos húszmilliárd év, gyakorlatilag a mérnök-kozmológus konstruktőri elképzeléseinek időbeli határát jelzi, mert még akkor is, ha ennyi idő elteltével sem kezdődne meg a „kék összehúzódás", amelynek során a hőmérséklet kolosszális növekedése nemcsak az életet, hanem minden mást is, amit az élet alkotott, megsemmisít, maguk az atomok sem viselnék el ezt az „üzemidőt", azok az atomok, amelyekből a konstruktőr úgy építette a világát, ahogyan a téglákból szokás. A pantokreáció tehát nem hoz létre örökkévalóságot, mert ez lehetetlen. Szerencsére azonban nincs is reá szükség. Ugyanis a között az ember között, aki a maga személyében évmilliárdokig fenn akarna maradni, hogy saját maga győződjék meg arról, hogy mit is jelent tulajdonképpen az ilyen létezés (mert ezt egyetlen ember sem tudná sohasem elképzelni), és közöttünk semmi közös sincs. Rendkívül sajátos lény lenne ugyanis. Tartósságról, állandóságról beszéltünk, és az atomokkal kezdtük. Majd az atomoktól nyomban, és idő előtt áttértünk a kozmoszra. Az atomok tartósak; kevésbé hosszú életűek a





csillagok és a bolygók; még rövidebb ideig tartanak a geológiai korszakok; végül inkább szerénynek mondható a hegyek öröklétűsége, hiszen azt csupán évek tízmillióiban számolhatjuk. Ennyi idő alatt elporladnak, és az esők, meg folyók vize lemosta poruk többé kevésbé egyenletes réteggel borítja be a kontinenseket és az óceánok fenekét. S ha tekintetbe vesszük azt, hogy az óceánok és a szárazföldek is szakadatlanul változtatják alakjukat, és ez (a mi mércénkhez képest) viszonylag gyorsan, már milliókban számítható évek alatt történik meg - akkor az, hogy a mérnök-kozmogonikus többé-kevésbé ugyanannyi idő tartamára tervezi saját alkotását, mint amennyi idő alatt őt magát hozta létre az evolúció (tehát mintegy három- vagy négymilliárd évre), ha nem mondható is egészen szerénynek, de mindenesetre nem tekinthető túlzottan merész vállalkozásnak. Merészségnek valami egészen más számítana: mégpedig, ha nem arra törekednék, hogy a természet anyagaiból építsen és nem a természetben magában hozzon létre valamit, hanem ha a természet akarná irányítani, vagyis a saját kezébe kívánná ragadni az evolúciót, és nem is csupán a biológiait vagy a homöosztatikusat, hanem az egész világegyetem fejlődését. Valóban, egy olyan elgondolás, hogy a Nagy Kozmogónia kormányosává legyen valaki, és nem annak a kisebbnek megalkotója kíván lenni, amelyről itt szólunk nos, az ilyen szándék merészsége joggal megdöbbentene bennünket. Tárgyalásunk során az ilyet teljesen mellőzni is fogjuk. Netán azért, mert feltétlenül, teljesen és egyszer s mindenkorra lehetetlen? Talán igen, de annyi bizonyos, hogy nagyon is érdekes terv. Akaratlanul töprengeni kezd az ember rajta, honnan vehető energia ahhoz, hogy a változásokat a kívánt mederbe tereljük, milyeneknek kellene tervezni a visszacsatolásokat, hogyan érhető el az, hogy a természet fékezze meg magát a természetet, és hogy a természet maga alakítsa és vezesse önönmagát oda - szabályozó





és nem energetikai közbelépés hatására -, ahová a világegyetem útjainak igazi - vagy inkább: mindenható konstruktőrei akarják. Mindezekről azonban nem fogunk szólni. Hanem visszatérünk a mi alsóbbrendű természetes elemekből épült világainkhoz, amelyek nem a természet ellenére, hanem segítségével, a természet méhében születnek meg. Kozmogonikus-tervezőnk (aki most már, a fenti kis kitérő után, közelebb áll hozzánk, hiszen megértettük, hogy ő nem lesz olyan istenigazában mindentől független, és nem is rendelkezik majd olyan hatalommal a világegyetem fölött, amely csak a gondolatkísérletekben lehetséges), a különféle filozófiai rendszerek által elgondolt világokat megvalósíthatja. Arról már szóltunk, hogy mi történne, ha „kétrekeszes", transzcendenciával rendelkező világot alkotna meg. Megalkothatja azonban Leibniz filozófiájának a világát is, annak eleve megállapított harmóniájával. Megjegyezzük, hogy az, aki ilyen világot épít, az a jelek végtelen terjedési sebességét is bevezetheti, mivelhogy az ilyen rendszerben minden folyamatot eleve beprogramoznak. E jelenség mechanizmusát részletesebben is felrajzolhatnánk, de aligha volna érdemes. Most pedig próbálja meg a konstruktőr a maga világát értelmes lények lakóhelyévé tenni. Miről kell gondoskodnia elsősorban? Tán arról, hogy ne pusztuljanak el rögtön? Nem, ez magától értetődő előfeltétele az egésznek. Alapvető gondja a konstruktőrnek az lesz, hogy azok a lények, amelyek ebben az általa alkotott világegyetemben laknak, ne fedezzék fel annak „mesterséges" voltát. Félő ugyanis, hogy a „mindenségükön" kívüli bármi létezőnek már a puszta megsejtése is nyomban arra ösztökélné őket, hogy a „mindenségükből" kijáratot keressenek. E világ rabjainak tudva magukat, megostromolnák a környezetüket, utakat keresnének kifelé - ha másért nem, hát merő kíváncsiságból. Csak a kijárat megtalálását tenni lehetetlenné számukra, ez azt jelentené, hogy bebörtönzöttségük tudatát



sugalljuk nekik, s ugyanakkor kivesszük kezükből tömlöcük kulcsait. A kijáratot álcázni vagy eltorlaszolni éppen ezért megengedhetetlen. Magának a kijárat létezésének a megsejtését kell lehetetlenné tenni. Ellenkező esetben az értelmes lények raboknak fogják érezni magukat még akkor is, ha „börtönük" valóban a Tejútrendszer méreteivel vetekedne is. A helyzetet csak a végtelenség mentheti meg. Legjobb az lesz, ha valami egyetemesen ható erő úgy zárja össze a világukat, hogy az gömbhöz váljon hasonlóvá, aminek folytán keresztül-kasul bejárhatják, és mégsem jutnak el soha valamilyen „végéhez". A végtelenségnek másféle technikai megoldásai is lehetségesek; ha pl. úgy intézzük, hogy az az erő ne legyen egyetemes jellegű, csupán a perifériákon hasson, de oly módon, hogy kivétel nélkül minden anyagi tárgyat megkisebbítsen, ahogyan a „világ határához" közeledik, akkor ezeket a határokat sohasem lehet majd elérni, úgy, ahogy az abszolút zérus hőfokot sem lehet elérni a reális világban. Minden következő lépéshez még több energiára lesz szükség, és emellett ezek a lépések egyre kisebbek lesznek; a mi világunkban különféle „területeken" fordul elő hasonló jelenség, pl. amikor egy testet fénysebességig akarunk felgyorsítani, ilyen jelenséggel találjuk magunkat szemben; az energia felhasználások végtelenül megnőnek, de az anyagi tárgy sebessége, amelybe ezt az energiát „belefektetjük", még így sem éri el a fénysebesseget. A végtelennek ez a típusa a nulla határértékig csökkenő sorozat megvalósítása. Most azonban már talán elég is a kozmotechnikai fejtegetésekből. Hogy valóban hiszünk-e megvalósításuk lehetőségében ? Talán soha senki sem fog ilyen vállalkozásba - de inkább a szabad választás eredményéből fakad majd ez, semmint az erőtlenség következtéből. S ha így van, akkor hadd mutassunk be egy példán valamit, amit bizonyosan senki sem fog megépíteni (aminthogy nem építenek meg és általában nem tesznek meg sokmindent, ami





lehetséges lenne), pedig megépíthető volna, ha megvan hozzá a kellő eszköz és a kellő akarat. Tételezzük fel (de csak a szemléletesség kedvéért, hiszen másképpen semmit sem tudunk megmagyarázni), hogy létezik egy terjedelmes, tíz Holddal is felérő, bonyolult homöosztatikus zárt rendszer, amelyet egymással kölcsönkapcsolatokban álló piramidális hierarchiájú alrendszerek építenek fel, olyasvalami, mint egy önszabályozó és önszervező automatikus számítógép. Száz trillió eleme közül némelyikből „bolygók", másokból pedig olyan napok lesznek, amelyek körül e bolygók keringenek stb. Impulzusok egész zuhatagai, megszámlálhatatlan záporai rohannak szüntelenül e kolosszus belsejében (ezeket talán a csillaghalmazba kapcsolják be, mint energiaforrásba). Ezek az impulzuszuhatagok ábrázolják a csillagok fénysugarait, a bolygók atmoszférájának mozgásait, az ottani állatok szervezetét, az óceánok hullámzását, vízeséseket, az erdők lombkoronáját, a színeket és alakokat, szagokat és ízeket. S mindezt érzékelik, felfogják a „gép" részeit képező lakosok. Nem mechanikus részei ők a gépnek - erről szó sincs ; hanem a folyamatai. Bizonyos sajátos koherenciával, olyan kölcsönös vonzással, olyan összekapcsolódásokkal rendelkező folyamatok, hogy ebből gondolkodó és érzékelő személyiség keletkezik. Tehát úgy fogják fel a saját világukat, mint mi a miénket, hiszen alapjában véve az is, amit mi szagnak, illatnak vagy alaknak észlelünk, végső fokon ott, ahol mindennek címzettje, a tudat fog fel és észlel, nem egyéb, mint bioelektromos impulzusok nyüzsgése az agytekervényekben. A kozmogonikus-konstruktőr vállalkozása lényegesen különbözik az általunk korábban leírt fantomológiai jelenségektől; mégpedig abban, hogy a fantomatika a természetes agy illúziója, amely a bevezetett impulzusok következtében jön létre az agyban, mégpedig ezek az impulzusok olyanok volnának, hogy azonosak lennének azokkal, amelyek akkor jutnának el az





agyba, ha az az ember - ennek az agynak a tulajdonosa - valóban a természet anyagi környezetébe kerülne. Ezzel szemben a kozmogonikus világa olyan terület, amelybe a Homo naturalis, a magunkfajta testi lény nem is hatolhat be, aminthogy a fénysugár sem hatolhat be azokba az elektronikus folyamatokba, amelyeknek segítségével a számítógép az optikai jelenségeket kutatja. Néhány, ehhez némileg hasonló „helyi hozzáférhetetlenséget" különben a saját világunkból is ismerünk, hiszen semmiképpen sem tudunk behatolni sem más ember álmába, sem más ember ébrenlétébe, vagyis tudatszférájába, hogy ott közvetlenül részt vegyünk érzékeléseiben és reakcióiban. Ellentétben tehát azzal a helyzettel, ami a fantomatikában keletkezik, a kozmogónikában mind a világ, mind pedig a lakói „mesterségesek" (ha így akarjuk nevezni a megalkotottakat). Ámde erről egyikük sem tud és nem is tudhat semmit. Pontosan azt érzékelik, amit az ember a valóságos vagy fantomatikus körülmények között (hiszen azt már tudjuk, hogy az átélő ezeket képtelen megkülönböztetni egymástól érzékelése során). És hasonlóképpen, ahogy nem tudunk kiugrani a bőrünkből, sem bele nem tudunk tekinteni más ember tudatába, ugyanúgy annak az alkotott világegyetemnek a lakói sem képesek bármi módon megfejteni világuk hierarchikus alárendeltségét, vagyis azt, hogy az a világ egy másik világban (éspedig a miénkben) helyezkedik el. Arra is képtelenek rájönni, hogy egyáltalán alkották-e őket, és ki alkotta meg őket kozmikus lakóhelyükkel egyetemben, amelyet úgy kutatnak át keresztül-kasul, ahogyan csak akarják. Lám, minket senki (személyesen senki) sem alkotott, és még sincs hiány olyan filozófiákban, amelyek azt tanítják, hogy éppenséggel így történt, és a mi világunk - nem minden stb. stb. Pedig hát azoknak az embereknek, akik ezt hirdették, pontosan ugyanolyan érzékszerveik voltak és ugyanolyan agyuk volt, mint nekünk, sőt gyakran egészen kiválóan működő aggyal rendelkeztek. Bizonyos



tehát, hogy abban a másik világban is akadnak majd különféle filozófusok, akik efféle téziseket hangoztatnak - a különbség csak az, hogy amazoknak igazuk lesz. Minthogy azonban semmiféle lehetőségük sem lesz arra, hogy meggyőződjenek eme igazságuk bizonyítható voltáról, ezért annak a világnak az empirikusai őket metafizikusoknak, spiritualistáknak fogják kikiáltani. Lehetséges az is, hogy ama világnak valamelyik fizikusa mialatt az anyag kutatásával foglalkozik, azt fogja odakiáltani honfitársainak: „Ide hallgassatok! Felfedeztem, hogy mi valamennyien száguldozó elektromos impulzusokból vagyunk felépítve!" Ami megint csak igazság lesz, hiszen azokat a lényeket, valamint a világukat is tulajdonképpen tényleg ilyen formában és ilyen anyagból alkotta meg a konstruktőr. Ez a felfedezés mégsem fogja megváltoztatni azt az általános meggyőződésüket, hogy a létezésük anyagi és reális. S ez is ismét csak helyes megállapítás lesz: hiszen ők ugyanúgy anyagból és energiából állanak, mint mi magunk, akik vákuumból és elektronokból tevődünk össze, pedig eszünk ágában sincs, hogy kételkedjünk anyagi mivoltunkban. Itt azonban mégis felmerül egy bizonyos különbség a struktúrában. Ugyanis az a világ és a lakosai ahhoz hasonlóan anyagi folyamatok, ahogyan anyagi folyamatok a számítógépben azok a folyamatok, amelyekkel egy csillag fejlődését modellezik. Azonban a csillagmodellt alkotó impulzushalmazok a számítógépben egyúttal olyan elektromos töltések is, amelyek a tranzisztorok kristályaiban, a katódlámpák vákuumában stb. futkosnak. Ama világ fizikusai így el fognak jutni oda, hogy azok az elektromos impulzusok, amelyekből ők a világukkal együtt megépültek, bizonyos alelemekből állanak: így jutnak majd el az elektronok, atomok stb. létezésének felismeréséig. Ámde ontológiájuk számára még ebből sem sül ki semmi, hiszen amikor mi magunk megtanultuk, hogy az atomok mezonokból, barionokból, leptonokból stb. állanak, *58 ez még nem nyújtott alapot ahhoz, hogy holmi ontológiai következtetéseket szűrjünk le







saját „mesterséges" genezisünket illetően. Az alkotásnak (azaz pontosabban az „alkotott állapotban" való létezésnek) a tényét annak a világnak a fizikusai csak úgy fedezhetnék fel, ha egybevetnék a mi igazi világunkat az övékkel. Csak akkor vennék észre, hogy a mi világunk egy valóságemelettel alacsonyabb, mint az övék (azért kevesebb, mert ők elektromos impulzusokból vannak megépítve, és csupán ezek az impulzusok állanak ugyanabból az anyagból, mint a mi világunk). Némileg átvitt értelemben: az alkotott világ olyasvalami, mint egy nagyon makacs, nagyon hosszú és nagyon logikus, tömör álom, amelyet senki sem álmodik, hanem, amely „önmagától álmodódik" - egy „számítógép" belsejében. Térjünk most vissza ahhoz a kérdéshez, hogy miféle okok késztethetnek értelmes lényeket a kozmokreációs tevékenység útjára. Ennek sok, és különböző oka lehet. Nem szeretnék kifundálni olyanokat, amelyek valamilyen kozmikus civilizációt ebbe az irányba visznek; elegendő, ha a civilizáció technológiai típusára utalunk - a motívumok majd csak felmerülnek a civilizáció fejlődése folyamán. Tán majd ilyen módon védekeznek az információs lavina ellen. Mindenesetre az ilyen leány-civilizáció (vagyis a leírt módon beprogramozott és zárt civilizáció) „begubózik" a világmindenség többi részével szemben, és hozzáférhetetlenné válik a külső hatások (jelzések stb.) számára. Meglehetősen mulatságos tény, hogy ő maga viszont - ha eléggé terjedelmes és megfelelően heterogén - tud építeni a saját világán belül alsóbbrendű, hierarchikusan egymás után következő világokat, amelyek aztán úgy csücsülnek egymásban, mint ahogyan a gyermekjátékul szolgáló festett üreges fababák - az orosz matrjoskák - helyezkednek el egymáson belül. S hogy mindez ne lássék lázálmas fantáziálgatásnak, megjegyezzük, hogy bármely szabadon alkotott rendszer bonyolultságának, ha lassan is, de idővel csökkennie kell, ha



kívülről nem kap utánpótlást (más szóval: a rendszer entrópiájának növekednie kell). Minél nagyobb egy rendszer, annál több lehetséges egyensúlyi állapottal rendelkezik, és annál tovább képes lokális folyamataival látszólag megszegni az entrópia növekedésének törvényét. Lokálisan ugyanis az entrópia csökkenhet, pl. a biológiai evolúció folyamán, amelynek termodinamikai mérlege a földkerekség viszonylatában negatív, minthogy e néhány milliárd év folyamán növekedett az információ. Természetesen az egész rendszer mérlegének pozitívnak kell lennie (a Nap entrópiájának növekedése méreteiben összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a Föld entrópiájának csökkenése). Említettük, hogy a kozmogóniai alkotásnak egy csillagba kell „bekapcsolva" lennie, mint a nélkülözhetetlen rend forrásába. Hasonlóan jól lehet egy ilyen világ „külső szférájának" egész felületét a természetes világegyetemből feléje áradó energia „elnyelőjévé" tenni. Ekkor az ott lakó lényeknek egyetlen lehetőségük marad az igazság felfedezésére; vagy arra a számításra jutnak, hogy egy nagyon nagy rendszernek az entrópiája - vagyis az adott esetben az ő rendszerüké - nem növekszik szükségképpen, vagy pedig arra a következtetésre jutnak, hogy valahonnan kívülről érkezik energia az ő „mindenségükbe". Térjünk vissza az egymásba helyezett világok hierarchiájához, amelyek valamilyen kozmikus civilizáció elhatározása nyomán jöttek létre - egy civilizáció elhatározásából, amely a mi világunkat túlságosan is tökéletlennek tartja. Így hát ez a civilizáció megalkotja a „2. számú burokba zárt világot", csakhogy néhány millió év múlva ez utóbbinak a lakói sem lesznek megelégedve a náluk uralkodó állapotokkal, s minthogy utódaiknak szebb jövőt áhítanak, berendezik számukra - saját világukon belül és annak anyagából - a 3. számú világot. Ezek a világok a maguk egymásutánjában afféle „mindenségjavítók", „baj-egyenirányítók", „ontológiai helyreigazítók" vagy ahogyan





még akarná valaki nevezni őket... Talán ezekben az egymásra következő világok valamelyikében végre már olyan tökéletes lesz a lakók élete, hogy nem foglalkoznak további kozmokreációs kutatásokkal, felhagynak vele. Így vagy úgy, de előbb vagy utóbb meg kell szakadnia e tevékenységnek, elvégre a 100 000-ik számú civilizáció tagjai mégsem ültethetik fiaikat és leányaikat egy atom felszínére... Megkérdezhetné valaki: nem tartom-e legalább egy kevéssé valószínűnek, hogy az emberek valaha legalább megközelítőleg ehhez hasonló tervekkel foglalkozzanak. Egyenes kérdésre egyenesen kell válaszolnom. Úgy vélem, ez aligha következik be. Ámde, ha elképzeljük az értelmes életnek, azt a teljesen megszámlálhatatlanul sok világát amely egy-egy óriási tejútrendszerben kering, és elgondoljuk, hogy ilyen tejútrendszer összehasonlíthatatlanul több létezik, mint ahány pelyhe a pitypangnak a messze nyúló rétek levegőjében röpdös, sőt több, mint a homokszem a sivatagban - akkor már pusztán ezeknek a száma is lehetővé tesz minden valószínűtlenséget. Persze, ha ez egyáltalában megvalósítható. Legalább minden milliónyi tejútrendszer közül egyben. Hogy azonban a csillagpornak ebben az egész átfoghatatlan térségében soha senki sem vetette volna fel egy ilyen vállalkozás gondolatát és nem mérlegelte volna, hogy van-e ereje a végrehajtásra - ezt valahogyan teljesen valószínűtlennek gondolom. És mielőtt valaki kategorikusan tiltakozni próbálna, gondolja meg, hogy mennyire elősegítik az ilyen fantáziálást azok a júliusi éjszakák, midőn az égbolt telis-tele van csillagokkal...









VIII

GÚNYIRAT AZ EVOLÚCIÓRÓL



BEVEZETÉS



Néhány millió évvel ezelőtt a közeledő jégkorszak előhírnökeként megkezdődött a lehűlés. Nőttek a hegyek, felemelkedtek a kontinensek, s a buja őserdők, ahogyan a szárazság fokozódott, úgy húzódtak vissza a füves síkságok elől. A szavannák előretörése mindjobban megszűkítette az ágak között lakó négykezűek megszokott környezetét, azt a környezetet, amely nagyon gyakran kényszerítette őket arra, hogy függőleges testtartást vegyenek fel (talán többször, mint bármilyen mást), és amely tökéletességig kifinomította csuklójuk és kézfejük mozdulatait, a hüvelykujjukat szembe állította a többivel, s a látásukat a legfőbb tájékozódási eszközükké alakította át. Az egyre ritkuló és védelmet mind kevésbé nyújtó fákról különböző fajok szálltak alá, hogy megtegyék erőpróbájukat a távoli szavannás síkságokon. A függőleges testtartás elvetése és a kutyáéhoz hasonló pofa másodlagos kialakulása vezetett a páviánok keletkezéséhez. Rajtuk kívül az akkori kísérletezők közül, akik elhagyták lakóhelyüket, a fákat, csupán egyetlenegy maradt meg. Az ember genealógiájának egyenes vonalát hiábavaló fáradozás keresni, hiszen a talajra való leszállást és a két lábon járást megszámlálhatatlanul sokszor próbálták meg újra meg újra. S íme a szavannán, ebben a jégkorszak előtti ökológiai zugban; ahol négylábú növényevők legelésztek, megjelentek a Hominidák. Tekintet nélkül járásuk bizonytalanságára, idegileg már





felkészültek arra, hogy olyan testtartást vegyenek fel, amely az őserdők sűrűjében már kialakult náluk. A kezük és a szemük már emberi volt, de az agyuk még nem. Ennek kifejlődését a versengés segítette elő. Mert ezek a falkás életet élő állatok vetélkedtek egymással. Belső elválasztású rendszerükben bekövetkezett bizonyos eltolódások folytán gyermekkoruk tartama. vagyis az az időszak, amíg a falka vagy horda védelme alatt gyűjthették a tapasztalatokat, meglehetősen hosszúra nyúlt. Közlési eszközül mimikát és kibocsátott hangokat használtak, és ez alakult át a következő fejlődés során beszéddé. Valószínű, hogy már az előemberek hosszú életűek voltak, számottevően hosszabb volt az élettartamuk az egyéb Antropoidák élethosszához képest. A létért való küzdelemben ugyanis azok a csoportok maradtak fenn, amelyek állományában különlegesen nagy tapasztalattal rendelkező, tehát legrégebben élő, öreg egyedek is voltak. Talán első ízben történt az egész fejlődés során, hogy a kiválogatódás a megnyúlt öregséggel rendelkező faj fenntartására irányult: mivel az öregség most vált első ízben biológiailag értékessé, információ-kincstárként. Az ember előjátéka - áttérés a szerszámok véletlen, „majomszerű" használatáról a szerszámkészítésre, amely a „majomszerű" kődobálásnak, hegyes gallyak használatának, dobálásának technológiájából keletkezett. A tárgyak dobálása, a távolhatás kezdete. A paleolitba való átmenet viszont az első egyszerű gépek keletkezését, a környező világ folyamatainak kihasználását jelenti: a tüzét, mint a homöosztázis eszközét, mert függetlenít az időjárási viszonyoktól, az éghajlattól - a vizét, mint szállítóeszközét. Az életforma is megváltozott: vadászkóborlásból nomádvándorlássá lett, majd pedig megtelepüléssé, amikor is a növények gyűjtögetéséről a termesztésükre tértek át az emberek; ez alatt azonban eltelt vagy egymillió év. Beköszöntött a csiszolt kőkorszak. Valószínű, hogy mi nem a neandervölgyi ősemberektől





származunk, hanem minden bizonnyal kiirtottuk ezt a velünk oly közeli rokonságban álló formát. Kiirtottuk - ehhez nem kellett feltétlenül meggyilkolnunk vagy felfalnunk őket - hiszen a létért való küzdelem a legkülönbözőbb formákat öltheti. A neandervölgyi olyan közel állt az ősemberhez, a Homo primigeniushoz, hogy ezek a fajok kereszteződhettek is, ami bizonyára meg is történt. És a neandervölgyi ősember, ez a rejtélyesen nagy, a mai átlagembernél nagyobb koponyaűrtartalommal rendelkező ősember megalkotta a maga kultúráját, amely vele együtt pusztult el. A mai ember őse (Homo sapiens fossilis) új kultúrát alkotott. Ettől a pillanattól nem sok idő telt el - mármint geológiai méretekben -, és megkezdődött a tulajdonképpeni technológiai fejlődés első fázisa. Egy sereg civilizáció élt a létezés néhány ezer éve alatt - túlnyomórészt a szubtropikus övezetben. De hiszen ez csupán pillanat azokhoz az évmilliókhoz képest, amelyek kiformálták az embert és a társadalmi csoportot. Ebben az első fázisban, kezdetben, a „természetes" energiaforrások kihasználására kerül sor: ezek vagy nem emberiek (igásállatok) vagy emberiek (rabszolgák). A kerék és a forgómozgás feltalálása (amit egyébként egynémely civilizáció, még olyan fejlett is, mint a mezo-amerikai, nem ismert) néhány szűk működési tartományban használható, önadaptációra alkalmatlan gépek megszerkesztésének vált az alapjává. Majd sor kerül a környező közegek nyújtotta energiafajták felhasználására is: a szélére, a vízére, a kőszénére és ezután hamarosan már a villamosságéra is. S ez utóbbi nemcsak gépeket hajt, hanem lehetővé teszi, hogy az információt messze távolságra továbbítsák. Lehetővé teszi a cselekvések energia segítségével való koordinálását, és meggyorsítja a természetes környezetnek mesterséges környezetté való átépítését. A második fázisba való átmenet a lényeges technológiai változásokkal kezdődik. A hajtóművekben a természeti





jelenségekkel összemérhető kapacitások felszabadítása lehetővé teszi a gravitáció leküzdését. Az atomenergia mellett a kibernetikai konstruálás lehetőségei is feltárulnak, aminek lényege az, hogy a gépek mechanikus építése helyébe fejlődésük és működésük programozása lép. Ez pedig az életjelenségek utánzásának nyilvánvaló következménye, amelyét már, bár nem mindig tudatosan, de inkább csak mintának működési útmutatásnak tekintett az ember, és közel sem mint olyan tárgyakat, amelyek kétségbevonhatatlan fölényük folytán csak a tehetetlen bámulatra méltóak. Az egyre bonyolultabb rendszerek megépítése tölti ki fokozatosan azt az óriási űrt, amely elméleti tudásunkban az egyszerű gépekről - gőzgépről, villamosgépekről - szerzett s viszonylag teljes ismereteink, valamint az egyes bonyolult rendszerekről - az evolúcióról, az agyról - összegyűjtött ismereteink között tátong. Ez a tendencia a maga teljes kifejlődésében az „egyetemes imitológia" felé halad, közben az ember megtanulja, hogyan alkothat meg mindent, ami csak létezik - kezdve az atomtól (laboratóriumban szintetikusan előállított antianyag) egészen a saját idegrendszerével egyenlő értékű berendezésekig. Az eközben lezajló lavinaszerű információnövekedés világossá teszi az ember számára, hogy az információval való bánásmód a technológia sajátos ágának megteremtését kívánja meg. Lényeges segítséget nyújt azoknak a módszereknek a kutatása, amelyeket a bioevolúció használ e téren. A távlatokban kirajzolódik annak a lehetősége, hogy a megismerési folyamatok automatizálásával (pl. „információtenyésztés" révén) sikerül leküzdeni az információs válságot. Ez pedig talán lehetővé teszi majd, hogy tökéletesítsük olyan cselekvéseinket, amelyek megbízhatatlan elemekből felépített megbízható és tetszés szerinti bonyolultságú rendszerek elvén alapulnak. S ezt ismét a biológiai jelenségek analóg technológiájáról szerzett ismereteinknek köszönhetjük.





Reálissá válik a javak előállításának teljes függetlenítése az emberi felügyelettől, s ezzel párhuzamosan kirajzolódnak a „hedonisztikus technika" (fantomatika stb.) körvonalai. S e sorozatnak végső határa valamiféle kozmogonikus mérnöktevékenység, amely lehetővé teszi a mesterséges világok megalkotását, melyeket azonban oly nagy mértékben függetlenítettek és különítettek el a természettől, hogy képesek minden tekintetben helyettesíteni a természet világát. Ezzel azután el is mosódik a különbség a „mesterséges" és a „természetes" között, hiszen a „mesterséges" a konstruktőr akarata szerinti tetszőlegesen kiválasztott paramétereivel felül is múlhatja a „természetest". Ilyen tehát az ember technológiai evolúciójának első fázisa. S ez nem a fejlődés végső határa. A civilizáció története a maga Hominidae-prológusával és lehetséges meghosszabbításaival, amelyekre már utaltunk, összesen ezertől háromezer évszázadig tartó folyamat, a homöosztázis körének kiszélesedési folyamata, vagyis az a folyamat, amelyben az ember átalakítja környezetét. Ez a hatalom, amely a technológia eszközeivel behatol a mikroés a makrokozmoszba egészen a legtávolabbi s még csak általános körvonalaiban kirajzolódó „pantokreációs" határokig, magát az emberi szervezetet azonban nem érinti. Az ember a természet utolsó reliktuma lesz, ő lesz - a Természet által megalkotott világon belül - a Természet utolsó „hiteles alkotása". Ez az állapot nem tarthat a végtelenségig. Az ember alkotta technológia elkerülhetetlenül behatol az ember saját testébe is.

A FAJ REKONSTRUÁLÁSA Azt a jelenséget, amelynek a civilizációs fejlődés második fázisát kell tartalommal kitöltenie, különféleképpen vizsgálhatjuk és különféleképpen magyarázhatjuk. Különbözőek lehetnek továbbá - bizonyos határok között - ennek a jelenségnek reális





formái és irányai is. Minthogy pedig további vizsgálódásainkhoz mindenképpen szükségünk van valamiféle vázlatra, tehát vegyük, használjuk a legegyszerűbbet, de nem feledkezünk meg arról, hogy ez csak séma, vázlat, s ennélfogva leegyszerűsítése a dolgoknak. Először is: az emberi szervezetet adottnak és - általános konstrukciójában - érinthetetlennek tekinthetjük. Ebben az esetben a biotechnológia feladatai a betegségek kiküszöböléséből és megelőzéséből, valamint a tönkrement életműködések helyreállításából, illetve az elpusztuló szervek biológiai (szervátültetés, szövetátültetés) vagy technikai (protézis) helyettesítőinek alkalmazásából fognak állani. Ez a leghagyományosabb és egyben a legrövidlátóbb módszer. Másodszor: lehet úgy is tenni, hogy a fent leírt cselekvések fölött a természet evolúciós változásait felváltó céltudatos emberi vezérlőtevékenység uralkodjon. Az ilyesfajta szabályozásnak egyébként különböző céljai lehetnek. Mivel a kevésbé alkalmazkodottakat megsemmisítő természetes kiválogatódás a civilizáció alkotta mesterséges környezetből hiányzik, a legfontosabb talán azoknak a káros következményeknek az elhárítása, amelyek ezzel a helyzettel állnak összefüggésben. De az is lehet, hogy eme szerény program helyébe maximális program lép: azé a biológiai önevolúcióé, amelynek az a feladata, hogy az ember egyre tökéletesebb típusait alakítsa ki (lényegesen megváltoztatva az olyan öröklődési paramétereket, mint amilyen pl. a mutációra való hajlam, a daganatos megbetegedésekre való hajlam, a test fizikai jegyei, a szövetközi korrelációk, s végül az élettartam paramétereinek megváltoztatása és talán az agyméretek, valamint az agy bonyolultságának alakítása). Egyszóval, ez volna - talán évszázadok hosszára, talán évezredek tartamára „beütemezve" - „a Homo sapiens következő modelljének" megalkotási terve, nem hirtelen ugrásra alapozott terv, hanem olyan lassú és fokozatos megváltoztatásokra, amelyek





elsimítják a nemzedékek közti különbségeket. Végül harmadszor: ez az egész probléma sokkal, de sokkal radikálisabb módon is kezelhető. Lehet ugyanis egyaránt elégtelennek minősíteni mind a „milyen legyen az értelmes lény?" kérdésnek természet adta konstrukciós megoldását, mind pedig azt a másik megoldást is, amelyhez a természettől átvett, de önevolúciós eszközökkel jutnánk el. Ahelyett tehát, hogy az ilyen vagy amolyan paraméterek vonatkozásában adottnak tekintett modellt „javítgatnánk", „foltozgatnánk", kiindulhatunk a paraméterek önkényesen megválasztott új értékeiből. A viszonylag szerény biológiai élettartam helyett megkívánhatjuk a majdnem-halhatatlanságot. Ahelyett, hogy a Természet által megadott konstrukciót erősítenénk olyan keretek közt, amilyeneket a Természet által használt építőanyag egyáltalán megenged, megkövetelhetjük azt a legmagasabb fokú ellenállóképességet, amilyent csak nyújtani képes a létező technológia. Ami röviden ezt jelenti: nem rekonstruálni, a meglevő megoldásokat eldobni, és teljesen újakat kidolgozni. A dilemmának ez az utóbbi megoldása ma olyan tökéletes abszurdumnak, annyira elfogadhatatlannak látszik, hogy érdemes lesz meghallgatnunk, milyen érvek hozhatók fel mellette. Mindenekelőtt - mondja az ilyen megoldás híve - a „profilaktikára és protézisekre" építő megoldások szükségesek és elkerülhetetlenek, aminek legjobb bizonyítéka az, hogy az emberek tulajdonképpen már rá is léptek erre az útra. Már léteznek olyan protézisek, amelyek időlegesen helyettesítik a szívet, a tüdőt, a gégét, léteznek szintetikus véredények, mesterséges bélfodrok, szintetikus csontok és mellhártyaszövetek, teflonból készült mesterséges ízületfelszínek. Olyan műkezeket is terveznek, amelyeket közvetlenül a karcsonk, vagy a vállcsonk izmaiból eredő bioáramok irányítanak. Gondolnak olyan berendezésre is, amely a végtagokat járás közben vezérlő idegimpulzusokat tartalmazná; a gerincvelő-sérülés



következtében megbénult ember ezzel a készülékkel járni tud majd, megfelelően beállítva a stimulátort, mire ez a lábát ellátja azokkal az impulzusokkal, amelyeket egy egészséges egyénről készült „felvételek" tartalmaznak. Ugyanakkor növekszenek az átültetések alkalmazásának lehetőségei: a szaruhártya, a csontelemek, a vérsejt-termelő csontvelő után az életfontosságú szervekre kerül a sor. A szakemberek azt állítják, hogy a tüdőátültetés már nem is távoli jövő kérdése. 25 A test biokémiai védelmének - a fajidegen fehérjék elleni védekezésének leküzdése teszi lehetővé a szív, a gyomor stb. átültetésének alkalmazását. Hogy átültetett természetes szervet vagy inkább a biológiai anyagból készült pótszervet alkalmazzanak-e, ezt minden esetben a tudomány pillanatnyi állása és a technológia fejlettsége dönti el. Bizonyos szerveket talán könnyebb lesz mechanikaiakkal pótolni, mások esetében viszont jobb megvárni az eredményes átültetés technikájának kidolgozását. A legfontosabb mégis az, hogy a biológiai és az abiológiai protézisek alkalmazásának további fejlődését már nemcsak az emberi szervezet szükségletei fogják diktálni, hanem az újfajta technológia igényei is. Amerikai tudósok kutatásaiból már ma tudjuk, hogy az izomösszehúzódások erejét jelentősen fokozni lehet azzal, ha az idegek és az izmok közé impulzuserősítőt iktatunk be. A berendezés modellje a bőrről felveszi az izmoknak szóló idegimpulzusokat, felerősíti ezeket, majd eljuttatja a megfelelő effektorokhoz. Ettől függetlenül szovjet bionikus-tudósok, akik az élő szervezetek effektorainak és receptorainak szakemberei, olyan berendezést szerkesztettek, amely számottevő mértékben megrövidíti az emberi reakciók időtartamát. Ez az időtartam ugyanis túlságosan hosszú, ha az ember az űrrakéták vagy akár szuperszonikus repülőgépek kormányánál ül. Az idegimpulzusok ugyanis másodpercenként csupán száz méteres sebességgel futnak, s az érzékszervtől (pl. a szemtől) előbb az agyhoz, onnan



pedig az idegpályák útján az izmokhoz (mint effektorokhoz) kell eljutniuk, ami néhány tizedmásodpercbe kerül. Most hát azon fáradoznak, hogy az agyból kiinduló és az idegrostokban futó impulzusokat kivonva, közvetlenül juttassák a mechanikai effektorba. Ilyen módon elegendő a pilótának elhatározni, hogy elfordítja a kormányt, s a kormány máris elfordul. Az a helyzet, amely az ilyenfajta technikai megoldások gondos tökéletesítése után előáll, paradox helyzet lesz. A protézis elhelyezése után a baleset vagy betegség folytán megrokkant ember jelentős mértékben felül fogja múlni az egészséges normális embereket. Hiszen nehéz dolog lenne nem a létező legjobb protézissel ellátni egy rokkantat, márpedig a protézis gyorsabban, hatásosabban és megbízhatóbban fog működni, mint egynémely természetes szerv! Ami viszont a javasolt „önevolúciót" illeti, ennek a szervezet olyan átalakításaira kell korlátozódnia, amelyek még a biológiai plaszticitás határain belül maradnak. Ez a korlátozás azonban nem tekinthető feltétlenül szükségesnek. A genotípusos öröklődő információ programozásával nem érhető el, hogy a szervezet gyémántot vagy acélt termeljen, mert az ilyesmihez olyan magas hőfok és nyomás szükséges, amekkora az embriogenezisben elképzelhetetlen. Pedig már ma is lehet olyan protézist készíteni és beültetni az állkapocscsontba, amelyeknek a fogrésze olyan kemény anyagokból készül, amilyeneket a szervezet nem termel, és amelyek gyakorlatilag nem pusztulnak el. A legfontosabb ugyanis a kidolgozás és a működés tökéletessége, és nem a szerv eredete. Amikor penicillint szedünk, akkor igazán nem törődünk vele, hogy egy laboratóriumban állították-e elő retortában, vagy pedig valódi gombák készítették táptalajon. Amikor tehát az ember rekonstrukcióját tervezzük, mégpedig úgy, hogy csupán azokra az eszközökre korlátozódunk, amelyeknek kifejlődését az öröklődési anyag információátadó tevékenysége tesz lehetővé, akkor feleslegesen mondunk le arról, hogy a szervezetet olyan





tökéletesítésekkel, olyan új funkciókkal lássuk el, amelyek a meglevőknél sokkalta alkalmasabbak, hasznosabbak volnának. Erre az felelhető, hogy a konstrukciós átalakítás híve netán nem ad számot magának arról, milyen következményekkel járna az általa felállított posztulátumok teljesítése. Ugyanis egyáltalán nem csupán arról van szó, hogy az ember kötődik ahhoz a testhez, amelynek ténylegesen a birtokában van. Hanem arról van szó, hogy testiségünk abban az alakjában és azzal a funkciójával, amelyet a természet adott nekünk, kitölti egész kultúránkat és művészetünket, beleértve a legabsztraktabb elméleteket is. Ez a testiség formálta ki az összes történeti esztétikai rendszerek kánonjait, az összes létező nyelveket, s ezek által az emberi gondolkodás egészét. Testi a lelkünk is: nem hiába származik maga a megnevezése is a légzés, lélegzés szóból. Minden látszat ellenére, nincsen olyan érték, amely a testi tényező részvétele nélkül keletkezett volna. A szerelem is a lehető legtestibb fogalom, még a lehető legkevésbé fiziológiai értelmezésében is. Ha az ember valóban elhatározná, hogy a saját maga által létrehozott technológia nyomása alatt átalakítja önmagát, s egy tökéletes, kristályos agyú robotot tekintene a felváltójának utódjának, akkor a lehető legnagyobb őrültséget követné el. Sem többet, sem kevesebbet nem jelentene ez, mint az emberi faj igazi kollektív öngyilkosságát, azzal a látszattal álcázva, hogy az emberiség gondolkodó gépekben folytatódik, amelyek az általa megalkotott technológiának képezik a részét; ugyanis az ember ekképp végső soron is annak nyitna szabad utat, hogy az általa létrehozott technológia őt magát szorítsa ki arról a helyről, ahol lakik, a maga ökológiai életteréből, s így mintegy új, szintetikus fajjá váljék ez a technológia, amely a történelem porondjáról kiszorítja a kevésbé alkalmazkodott fajt. Ellenfelünket nem győzik meg ezek az érvek. Pontosan ismerem az emberi kultúra testi jellegét - mondja -, de nem vagyok hajlandó elismerni, hogy mindaz, ami benne van,



tökéletes és méltó arra, hogy örökké fennmaradjon. Hiszen tudják önök, milyen végzetes hatást gyakoroltak bizonyos fogalmak kifejlődésére, társadalmi és vallási törvények létrejöttére olyan, alapjában véve a véletlennek köszönhető tények, mint amilyen például az ivarszervek elhelyezkedése. A takarékos működés és a mi esztétikai szempontjainkkal szembeni közömbösség következménye az, hogy az anyagcsere végtermékeit eltávolító utak közel kerültek a nemi utakhoz, részben egyesültek. Ez a biológiailag racionális szomszédság, mely egyébként még az őshüllők szintjén, tehát több százmillió évvel ezelőtt realizálódott konstrukciós döntések elkerülhetetlen következménye, az emberek szemében akkor, amikor kutatni és megfigyelni kezdték a saját szervezeti működéseiket, a szégyen és a bűn árnyékát vetette a közösülési aktusra. Ennek az aktusnak a tisztátalansága mintegy önmagától merült fel annak folytán, hogy olyan szervek hajtják végre, amelyek oly szoros kapcsolatban állanak a kiválasztó tevékenységgel. A szervezetnek kerülnie kell a kiválasztás végtermékeit, ez biológiailag fontos. Ugyanekkor viszont törekednie kell a nemi egyesülésre, mert ez viszont az evolúciós szempontokból nélkülözhetetlen. Nos hát, a két ilyen jelentős és egymással merőben ellentétes parancs konfrontációjának döntő mértékben elő kellett mozdítania az eredendő bűnről, a nemi élet s a velejáró jelenségek természetes tisztátlanságáról szóló különféle mítoszok keletkezését, s az emberi értelem az öröklődően programozott taszítás és vonzás közt vergődve, hol a bűn és bűnhődés fogalmaira felépült civilizációt, hol a szégyen és a szertartásokkal lecsapolt fajtalanság civilizációját hozta létre. Először is ezt kell elmondani. Másodszor pedig, azt fűzhetem hozzá mindezekhez, hogy én egyáltalán nem követelem az embernek semmiféle „elrobotosítását". S ha mégis különféle elektronikus és egyéb protéziseket emlegettem, ezt csupán azért tettem, hogy olyan

konkrét példákra hivatkozhassak, amilyenek már ma is hozzáférhetőek. Robotnak egy olyan mechanikus fajankót, nagyjából-egészéből ember formájú gépezetet nevezünk, amely emberi értelemmel rendelkezik. Tehát primitív karikatúrája, nem pedig az utóda az embernek. A szervezetünk rekonstrukciójának semmi esetre sem kell szükségszerűen azt jelentenie, hogy bármely értékes sajátosságunkról lemondunk, csupán azt jelenti, hogy kiküszöböljük az emberből a tökéletlen és primitív vonásokat. Az evolúció, amikor fajunkat kialakította, rendkívül elhamarkodottan cselekedett. Az a tendenciája, amely oly jellemző rá, hogy a kiindulási faj konstrukciós megoldásait, amíg csak lehetséges fenntartja,. számos olyan hiányossággal terhelte meg szervezetünket, amelyek négylábú elődeink számára ismeretlenek voltak. Amazok medencéje nem hordozza az összes belső szervek terhét, mint az ember esetében, akiben ennek a túlterhelésnek következtében alakult ki a medencekimenetben az az izmos diafragma, amely nagy mértékben nehezíti a szülést. A függőleges testtartás káros hatással van a vérkeringésre is. A négylábú állatok esetében ismeretlen a visszértágulás, amely az emberi test egyik keserve. A koponya gyors növekedése folytán a garatüreg úgy meghajlott derékszögben - ott, ahol a nyelőcsőbe megy át, - hogy azon a helyen légörvények keletkeznek, s ezek miatt a garat falára rengeteg részecske rakódik le a levegőből, és mikroorganizmus is, ez azzal a következménnyel jár, hogy a torok rendkívül sok fajta fertőző betegség előtt nyitott kapuvá vált. Az evolúció igyekezett ellenhatást kifejteni azzal, hogy a kritikus helyet nyirokszövet-gyűrűvel vette körül. A „rögtönzése" azonban eredménytelen volt, sőt még újabb bajok forrásának is bizonyult, mert a nyirokszöveteknek ezek a konglomerátumai a gócos fertőzések legkedveltebb fészkévé váltak (XIV). Nem állítom, hogy az ember állat-elődei az eszményi konstrukciós megoldásokat képviselték, hiszen az evolúció szempontjából minden faj „eszményi", ha képes a fennmaradásra. Csak azt

állítom, hogy még a mi mérhetetlenül szegény és tökéletlen tudásunkkal is el tudunk képzelni olyan - egyelőre megvalósíthatatlan - megoldásokat, amelyek számtalan szenvedéstől szabadítanák meg az embert. Azért tűnik számunkra mindennemű protézis rosszabbnak a természetes végtagoknál és érzékszerveknél, mert az előbbiek mindeddig valóban elmaradtak az utóbbiak mögött hatásosság tekintetében. Azt is megértem, hogy ahol a technológia nem követeli meg az ellenkezőjét, ott eleget lehet tenni az elfogadott esztétikai kívánalmaknak. Testünk felszínét nem tartanók szépnek akkor, ha bozontos szőrzet fedné, de ugyanez volna véleményünk, ha acélbádogból lenne. De ezt a kültakarót olyanná is lehetne tenni, hogy se a szemünk, se más érzékszervünk ne legyen képes megkülönböztetni a bőrtől. Más a helyzet a verítékmirigyekkel: köztudomású, hogy a civilizált ember mennyire igyekszik megsemmisíteni működésük eredményét, ami némelyeknek sok gondot is okoz egyéni higiéniájukban. Hagyjuk azonban ezeket az aprólékos részleteket. Hiszen nem arról van szó, hogy mi történhet meg húsz vagy száz év múlva, hanem arról, hogy mi az, ami még egyáltalán elképzelhető. Nem hiszek semmiféle végleges megoldásban. Nagyon valószínű, hogy bizonyos idő elteltével az „emberfölötti ember" is tökéletlen lénynek fogja látni önmagát, mivelhogy az új technológia lehetővé tesz majd számára olyasmit is, amit mi ma a fantázia megvalósíthatatlan játékának vélünk (pl. az egyik személyiségből a másikba való „átszállást"). Ma úgy tartjuk, hogy egy szimfóniát, egy festményt vagy egy szobrot tudatos szellemi erőfeszítéssel lehet megalkotni. Ezzel szemben az utód „megkomponálásának", s az általunk kívánatosnak vélt testi és lelki tulajdonságai „hangszerelésének" gondolata (hogy valóban olyanná váljon, amilyennek látni szeretnénk), förtelmes eretnekségnek számít. Ámde volt idő, amikor eretnekségnek tekintették az ember repülésvágyát, az emberi test tanulmányozására, a gépek építésére, a földi élet keletkezésének



firtatására irányuló törekvéseket, márpedig azokat az időket, amikor ez általános vélemény volt, mindössze évszázadok választják el tőlünk. Ha intellektuális anyámasszony katonái akarunk lenni, akkor persze hallgathatunk is a jövőbeli fejlődés valószínű útjairól. Ámde ez esetben azt legalább nyíltan el kell ismernünk, hogy gyáván viselkedünk... Az ember nem változtathatja meg a világot, ha nem változtatja meg saját magát. Megteheti az első lépéseket valamely úton, úgy viselkedve, mintha nem lehetne tudni, hová visz az az út: ez azonban nem az elképzelhető legjobb stratégia. A fajrekonstrukció lelkes hívének most elhangzott szavai, ha nem fogadjuk is el azt, amit mond, megérdemlik, hogy legalább foglalkozzunk velük. Bármely elvi ellenvetés két különböző álláspont valamelyikéből érkezhet. Az első inkább érzelmi, mintsem racionális jellegű, legalábbis abban az értelemben, hogy nem hajlandó elfogadni az emberi szervezet forradalmi átalakítását, nem veszi tudomásul a „biotechnológiai" érveket. E nézet az ember felépítését mai formájában is érinthetetlennek tekinti, még akkor is, ha elismerjük, hogy számos gyarlóság jellemző rá. Hiszen ezek a hiányosságok - testiek és lelkiek egyaránt - a történelmi fejlődés során értékekké váltak. Tekintet nélkül arra, hogy milyen is lenne egy autoevolúció eredménye, ez a folyamat azt jelentené, hogy az embernek el kellene tűnnie a Föld felszínéről; „utódjának" szemében csak ugyanolyan halott zoológiai elnevezést jelölne a „képe", mint számunkra az Australopithecus vagy a neandervölgyi ősember név. Egy olyan majdnem-halhatatlan lény számára, aki a saját testét éppen úgy formálhatja, akár a környezetét, az örök emberi problémák legnagyobb része egyszerűen már nem is létezik: a biotechnológiai fordulat tehát nemcsak a Homo sapiens nevű fajt semmisítené meg, hanem szellemi örökségét is elpusztítaná. Ha egy ilyen átalakulás nem fantazmagória, akkor a hozzákapcsolódó kilátások gúnyolódásnak tűnhetnének csupán: az ember, ahelyett,



hogy megoldaná a maga problémáit, ahelyett, hogy feleletet találna ősidők óta gyötrő kérdéseire, egyszerűen a testi tökéletesedésbe bújik el előlük. Hát mennyiben nem szégyenletes futás az, s mennyiben nem semmibevevése a felelősségnek az, ha a Homo - a technológia segítségével - metamorfózist hajt végre, mint a rovarok, és átalakul holmi deus ex machinává! ...A második álláspont nem zárja ki az elsőt: nyilván még osztja is annak érveit és érzéseit, csak éppen hallgatólagosan. Amikor megszólal, akkor kérdéseket tesz föl. Melyek azok a konkrét javítások és rekonstrukciók, amelyeket az „autoevolucionisták" javasolnak? Nem hajlandóak részletes magyarázatokba bocsátkozni, idő előttinek mondják ezeket? Akkor honnan tudják, hogy a biológiai megoldások máig el nem ért tökéletessége valaha is elérhető lesz-e? Milyen tényekre alapozzák feltételezéseiket? Vajon nem valószínűbb-e, hogy az evolúció már elérte anyagi lehetőségeinek csúcsát? Hogy az emberi szervezet bonyolultsági foka jelenti a határértéket? No persze, ma is tudjuk, hogy a különkülön vizsgált paraméterek területén - mint amilyen az információ továbbításának sebessége vagy a lokális működés csalhatatlansága, vagy a funkciónak a végrehajtó és ellenőrző elemek sokszoros megismétlésével biztosított állandósága - a gépi berendezések felülmúlhatják az embert; ámde más a külön vett energia, hatékonyság, gyorsaság vagy tartósság erősítése, és más, egészen más, mindezen optimális megoldásoknak egyetlen rendszerben való egyesítése. Az autoevolucionista elfogadja a kihívást, s az érvekkel ellenérveket szegez szembe. Mielőtt azonban vitába bocsátkozna racionalista ellenfeleivel, elárulja, hogy alapjában véve az elsőnek említett ellenvélemény tőle sem idegen. Hiszen lelkének mélyén ő maga is ugyanolyan háborgó ellenszenvet érez a fajrekonstrukciós tervezgetéssel szemben, mint az, aki oly kérlelhetetlenül elítélte azt. A leendő változást azonban ő elkerülhetetlennek véli, s éppen ezért keres valamiféle mellette szóló érvet, hogy az

elkerülhetetlen tény végül is egybeessék az önkéntes választás eredményével. Pedig ő nem apriorisztikusan opportunista: nem állítja azt, hogy ami elkerülhetetlen, annak okvetlenül, természetéből fakadóan jónak kell lennie. Csupán reméli azt, hogy jó lehet.





ÉLETKONSTRUÁLÁS Ahhoz, hogy valaki megtervezzen egy áramfejlesztőt, egyáltalán nem szükséges ismernie feltalálásának történetét. Egy fiatal mérnök kitűnően boldogulhat enélkül is. Hogy az első szövőgépek milyen történelmi körülmények közt jöttek létre, ez a kérdés teljesen érdektelen, illetve legalábbis érdektelen lehet. Mellesleg megjegyezve, a dinamó mint a kinetikai vagy vegyi energiának villamos energiává való átalakítója valójában már inkább elavultnak tekinthető. Amikor, nem sok idő múlva, a villamosságot a sorozatos átalakítások sok gondot okozó kerülő útja helyett (amelyben a szén vegyi energiáját hőenergiává, a hőenergiát kinetikai energiává kell átalakítani, és csupán a kinetikai energiát lehet villamos energiává alakítani), majd közvetlenül, pl. atomreaktorban fogják termelni, akkor már csupán a technikatörténészt fogja érdekelni a régi áramfejlesztők konstrukciója. A biológiában ismeretlen fogalom a fejlődés történetétől való ilyen függetlenülés. Azért beszélünk most erről, mert az evolúció eredményeinek kritikájába fogunk. Ez lehetne csupán konstruktőri kritika is, csupán az eredmények bírálata, anélkül, hogy a megelőző fázisokat számításba venné. Az igazat megvallva, az emberek hajlamosak arra, hogy a biológiai megoldásokat tökéleteseknek fogadják el ennek oka azonban az, hogy saját képességeik messze elmaradnak a biológiai képességek mögött. A gyerek szemében a felnőttek minden cselekedete nagyszerűnek látszik. Felnőtté kell válni ahhoz, hogy a hajdan tökéletesnek látott dologban felismerjük a





gyengeségeket. Ez azonban nem minden. Éppen a konstruktőri lojalitás az, ami a biológiai megoldások értékelését megköveteli tőlünk, és ezt nem szabad arra korlátozni, hogy a konstruktőrre vonatkoztatott gúnyiratot állítunk össze. Tőle, ettől a tervezőtől nemcsak az életet kaptuk, hanem a halált is - nemcsak a gyönyört, hanem - az annál jóval több - szenvedést is. Az értékelésben olyannak kell megmutatni ezt a konstruktőrt, amilyen volt. Márpedig - mindenekelőtt - igen távol állt a mindenhatóságtól. Az evolúció startjának pillanatában Robinsonhoz hasonlóan lakatlan szigetre, illetve bolygóra került. Robinsonként került egy üres bolygóra, s itt nemcsak minden eszköze és külső segítsége, nemcsak tudása és előrelátó képessége hiányzott, de nem számíthatott még önmagára sem, vagyis tervező elgondolásaira hiszen a Földön forró vizű óceánon, viharos gázkisüléseken és oxigénmentes légkörön kívül semmi sem volt a tűző Nap alatt. Amikor tehát azt mondjuk, hogy az evolúció így meg így kezdődött, hogy ezt meg ezt tette, akkor perszonifikáljuk az önszervezés folyamatának nemcsak hogy személyiséggel, de még céllal sem rendelkező első csetlő-botló lépéseit. A nagy szimfóniának olyan prelúdiuma volt ez, amely nemcsak hogy magát a nagy szimfóniát, de még annak legközelebbi taktusait sem ismerte. A molekuláris káosznak a rá jellemző anyagi lehetőségein kívül csupán egy hatalmas szabad paramétere, szabadsági foka volt: az idő. Nem telt el még száz év attól az időtől, amikor a Földünk életkorát 40 millió esztendőre becsülték. Ma tudjuk, hogy legalább négymilliárd év óta létezik. Én még úgy tanultam az iskolában, hogy a Földön néhány 100 millió év óta van élet. Ma olyan szervesanyag-maradványok ismeretesek, amelyek 2700 millió évvel ezelőtt élt élőlények anyagát alkották. Ha a mai napig eltelt időt tekintjük, akkor az egész evolúciós időtartam 90%-a telt el addig a pillanatig, amíg létre jöttek az első gerincesek, a csontoshalak. Ez hozzávetőlegesen 350 millió évvel ezelőtt





következett be. További 150 millió esztendőbe telt, amíg ezeknek a csontoshalaknak az utódai kiléptek a szárazföldre, és birtokukba vették a levegőt. Majd a ma 50 millió éves emlősök után, mintegy egymillió évvel ezelőtt megjelent az ember. Könnyű dolog a milliárdokkal dobálózni. De igen nehéz felfognunk az ekkora számok, az ekkora időszakok konstruktőri jelentőségét. Amint látható, az egymás után következő, sorozatos megoldások közötti időközök megrövidülése nemcsak a technikai evolúciót jellemzi. Az előrehaladást nemcsak a társadalmilag összegyűlő elméleti tudás felhalmozódása, hanem az öröklődési anyagban felhalmozódó genetikai információ gyarapodása is sietteti. Több mint 2500 millió éven át az élet kizárólag az óceánok vizében fejlődött. A levegő és a szárazföld azokban a korszakokban halott volt. Mintegy 500 fosszilis fajt ismerünk a kambriumból (több mint félmilliárd évvel ezelőtti időből). A prekambriumba tartozó kőzetekben viszont kis híján száz év óta folyó megfeszített kutatómunkával is alig egy-két fajt sikerült felfedezni. Ennek a meglepő hézagnak az okait mindmáig nem tudják megmagyarázni. Úgy látszik, az élő formák mennyisége viszonylag rövid (évmilliós nagyságrendű) idő alatt növekedett meg jelentős mértékben. A prekambriumba tartozó formák szinte kizárólag növények (moszatok) voltak, az állati formák majdhogynem teljesen hiányoznak: az ujjainkon megszámolhatóak. A kambriumban viszont tömegestül jelennek meg. Egyes tudósok hajlanak rá, hogy elfogadjanak egy hipotézist, amely szerint a földi körülmények valami általános és gyökeres változása következett be. Talán a kozmikus sugárzás intenzitásában következett be ugrásszerű változás: ez Sklovszkij említett hipotézisének lényege. De akármi történt is, bolygóméretekben ható ismeretlen tényezőnek kellett egész Földünkre így hatnia, mert a kambrium előtti hézag a paleontológiai adatok összességére vonatkozik. Másfelől azonban





ne higgyük azt, hogy az óceán vizei holmi ismeretlen okoknál fogva az alsó-kambrium elejéig egyáltalán csak viszonylag kevés élő szervezetet tartalmaztak, és hogy a kambrium nagyszámú új fajának megjelenését az előbbi formák hirtelen populációs gyarapodása előzte meg. Élő organizmus már az archaeozoikumban, vagyis a prekambriumban is sok volt: geológiai adatokból tudjuk ugyanis, hogy az oxigén és a nitrogén aránya a légkörben már jóval a kambrium előtt hasonló volt a maihoz. Minthogy pedig a levegőben levő oxigén az élő szervezetek működésének terméke, ebből az következik, hogy az élő szervezetek összes tömege akkor csak valamivel lehetett kisebb, mint a mai. A kövült alakok hiányának oka, legalábbis részben, bomlékonyságuk lehet: a prekambriumi formáknak nem volt ásványi anyagból képződött vázuk. Hogy pedig a kambriumban hogyan és miért került sor egy ilyen „rekonstruálódásra", azt nem tudjuk. Könnyen lehetséges, hogy ezt a rejtvényt sose sikerül majd megfejtenünk. Lehetséges azonban az is, hogy a biokémiai kinetika alaposabb megismerése rávezet bennünket e rejtély megfejtésének útjára, csak sikerüljön a fehérjés homöosztázis mai struktúrájából kiindulva tisztáznunk azt, hogy a legnagyobb valószínűség szerint milyen kezdetlegesebb formái előzhették meg. Persze a rejtélyt csupán akkor fogjuk felfedhetni, ha megoldása a szervezetek belső struktúráival függ össze, és nem a kambrium küszöbén bekövetkezett páratlan kozmikus, geológiai vagy éghajlati átalakulások sorozatával. Mindezekről azért beszélünk, mert a „kambriumi fordulatot" az evolúciónak valamiféle „biokémiai találmánya" is kiválthatta. De ha így történt is, ez a „találmány" sem változtatott a kiinduló architekturális fundamentális elven, melynek alapja: a sejttéglácskák használata. Az élet evolúcióját kétségtelenül megelőzte a kémiai reakciók evolúciója: ilyen módon az őssejteknek nem kellett a holt



anyagból, mint a rend forrásából táplálkozniuk. Egyébként nem is oldhatták meg egy csapásra az egyik legnehezebb feladatot, amelyet a szerves vegyületeknek az egyszerű anyagokból (amilyen pl. a szén-dioxid) a Nap fotonjainak energiáját felhasználó szintetizálása jelent. A szintézisnek ezt a mesterművét csupán a növények hajtották végre, amelyek birtokában voltak annak a művészetnek, hogy miként lehet a klorofillt, valamint az egész enzimapparátust létrehozni, amellyel a sugárkvantumok elfogására képessé váltak. Szerencsére kezdetben az ősorganizmusok bizonyára rendelkeztek olyan szerves anyagokkal, amelyeket könnyen felvehettek, és amelyek a hajdani szervesanyag-gazdagságnak a maradékai voltak, e gazdagság pedig olyan folyamatok során jött létre, mint amilyenek pl. az ammóniából, nitrogénből és hidrogénből álló légkörben lezajló elektromos kisülések. Térjünk azonban vissza az elemi sejt alapvető dinamikus problémájához. A sejtnek a saját lényeges paramétereinek változásait olyképpen kell irányítania, hogy azok a még megfordítható fluktuációk területéről ne csússzanak át a megfordíthatóság határain túlra, a megfordíthatatlan folyamatok birodalmába, a szétbomláséba, vagyis a haláléba. Az ilyen ellenőrzés folyékony kolloidos közegben csak korlátozott sebességgel mehet végbe. Ezért azoknak a fluktuációknak, amelyeket a statisztikai természetű molekuláris mozgások váltanak ki, sem szabad gyorsabbaknak lenniük, mint a sejten belüli információcserének. Ellenkező esetben a központi szabályozó, a sejtmag, elveszítené hatalmát a lokális folyamatok fölött, a szükséges beavatkozásra vonatkozó információ ugyanis rendszerint túlságosan későn érkeznék, s ez már a megfordíthatatlan (irreverzibilis) változások kezdetét jelentené. A sejt méreteit tehát végső fokon két paraméter határozza meg: a sejt tetszés szerinti pontjától a szabályozóhoz továbbított információk sebessége, valamint a lokális vegyi folyamatok



sebessége. Korai fázisaiban az evolúció egymástól nemegyszer igen elütő méretű sejteket hozhatott létre. Dinnye vagy éppenséggel elefánt nagyságú sejt megalkotása azonban lehetetlen, a fent leírt korlátozások folytán. Meg kell jegyeznünk, hogy a technológus ember számára már a sejt is olyan rendkívüli berendezés, amelyet inkább csak csodálni lehet, mint megérteni. Egy olyan „egyszerű" szervezet, mint a Eschericia coli (baktérium) húsz percenként osztódik. Ez alatt az idő alatt a baktérium másodpercenként 1000 molekulás sebességgel termeli a fehérjét. És minthogy egy-egy fehérjemolekula kb. 1000 aminosavból tevődik össze, s ráadásul mindegyiknek megfelelően kell a térben „elhelyezkednie" és bekapcsolódnia a keletkező molekuláris konfigurációba, ezért nem is akármilyen kis feladat a fehérjetermelés. A legóvatosabb becslés szerint is egy-egy coli baktérium másodpercenként legalább 1000 bit információt termel és dolgoz fel. Ez a szám különösen szemléletessé válik akkor, ha összevetjük azzal az információmennyiséggel, amennyit az emberi agy képes megemészteni. Ugyanennyi idő alatt - másodpercenként kb. 25 bitet. Egy kis redundanciájú nyomtatott szövegoldal kb. 10 000 bitet tartalmaz. Amint láttuk, a sejt információs potenciálja azokban a saját belső folyamataiban a legnagyobb, amelyek saját dinamikus létezésének folytatódását segítik elő. A sejt olyan „gyár", amelyben mindenféle „nyersanyag" van elhelyezve: a „termelő gépek" mellett, fölött és alatt, ezek a „gépek" pedig: a sejtszervecskék (organellumok), a riboszómák, a mitokondriumok s más hasonló mikrostruktúrák, amelyek nagyság tekintetében feleúton állanak a sejt és a kémiai molekula között. Ezek a mikrostruktúrák rendezett bonyolult vegyi struktúrákból állnak, a „hozzájuk erősített" enzim típusú „feldolgozó eszközökkel"; úgy tűnik, mintha e „gépekhez" és a hozzájuk tartozó „műszerekhez" egyszerűen a molekulák közönséges hőmozgásai szállítanák a „nyersanyagot", nem pedig holmi speciálisan irányított erők,



amelyek a szükséges nyersanyagot odahúzzák, és félrevetik azt, ami felesleges, vagy ami nem alkalmas a „feldolgozásra". E „gépeket" tehát mintegy bombázzák a „sorukra váró" táncoló molekulák patakjai, és csak a „gépek" specifikus voltán és válogató képességén múlik, hogy ebből a látszólagos káoszból a „megfelelő" elemeket ki tudják ragadni. S minthogy mindezek a folyamatok kivétel nélkül statisztikai jellegűek, ezért az általános termodinamikai meggondolások arra a következtetésre késztetnek bennünket, hogy az ilyen átalakulások során szükségképpen melléfogásoknak is be kell következniük. Vagyis olyan hibáknak, mint amilyen pl. az, ha a fehérje keletkezőfélben levő molekuláris spiráljának egyes pontjaiba, „hamis" aminosavak épülnek be. Az ilyen hibák azonban ritkán fordulhatnak elő, legalábbis normális esetben, mivel „hamisan szintetizált" sejtfehérjéket nem sikerült felfedezni. Az utóbbi években számosan kutatták az élet vegyi reakcióinak kinetikáját. Ezek a reakciók nem szigorúan ismétlődő ciklikus folyamatoknak mutatkoztak, hanem holmi plasztikus egésznek, amelyet fáradhatatlan rohanása során nemcsak megfékezni, és feltartani, hanem gyorsan és hatásosan irányítani lehet valamely, az adott pillanatban fontos cél elérésére. A modellezett sejt „kimeneti paramétereinek" feldolgozása után egy nagy teljesítményű számítógép harminc órán át dolgozott, amíg kiszámította a legmegfelelőbb reakciósebesség-összetételt az egész sejtre vonatkozólag, valamint e reakciók egyes láncszemeinek optimális sebességét a sejten belül. Tehát ide vezet a feladatnak a tudományban ma nélkülözhetetlen formalizálása: a baktériumsejt ugyanezeket a problémákat a másodperc tört része alatt oldja meg, és természetesen agy - elektronikus vagy neuronokból álló agy - nélkül. A sejt egyneműsége valóságos is, meg látszólagos is, egyszerre. Valóságos abban az értelemben, hogy plazmája nagy molekulás proteidok, fehérjék és lipoidok kolloidális oldata tehát folyékony közegbe merült molekulák „káosza". Látszólagos



viszont azért, mert a sejt áttetsző lévén, fittyet hány azoknak a próbálkozásoknak, hogy megfigyeljük dinamikus mikrostruktúráit, a metszetkészítés és e struktúráknak festékkel való rögzítése, olyan változásokat idéz elő, amelyek megsemmisítik a sejt eredeti szervezettségét. A sejt, amint erről fáradságos és körülményes kutatások meggyőztek bennünket, még csak nem is egy, afféle átvitt értelemben vett „gyárüzem", amilyennek fent leírt képünk mutatja. A sejtmag és a protoplazma közti diffúziós és ozmotikus folyamatok nem egyszerűen a fizikai mechanizmus hatására zajlanak le, nem csupán az ozmotikus nyomáskülönbségek megváltozása miatt, maguk ezek a gradiensek mindenekelőtt a sejtmag ellenőrzése alatt állanak. A sejtben mikroáramokat, molekuláris mikroáramlatokat különböztethetünk meg (mintegy a vérkeringés miniatűr ekvivalenseit), az organellumok pedig ezeknek az áramlatoknak a csomópontjaiul szolgálnak, s egyúttal „univerzális automaták" is, amelyek a térben megfelelő alakzatban eloszlott fermentumkomplexummal rendelkeznek. A sejtszervecskék ezzel egyidejűleg az energia akkumulátorai is, amelyek a megfelelő pillanatban és irányban tudnak energiát kibocsátani. Elképzelhető mindez még holmi egymás mellett úszó gépekből és nyersanyagokból álló gyárnak is, azt azonban nehéz megérteni, hogy miként lehet olyan gyárat konstruálni, amely szüntelenül változtatja az alakját, termelő gépcsoportjainak kölcsönös kapcsolatát, gépcsoportjainak specializálódottságát stb. A sejt vizes kolloidok rendszere, és sok kényszerkeringést végző áramlattal és olyan struktúrával rendelkezik, amely nem csupán működésében mozgékony, hanem a változásai is rendezetlenek (olyan értelemben, hogy a protoplazmát még meg is keverhetik, mégis tovább fog működni, vagyis élni, ha a keverés során bizonyos alapvető struktúrái nem sérültek meg). A sejtet állandóan meg-megrázzák a Brown-féle mozgások, szüntelenül ki-kilendül stabilis helyzetéből. A sejtfolyamatok egészének



meghatározott irányítása csak statisztikailag lehetséges, az azonnali beavatkozó-szabályozó döntések valószínűségi taktikájára támaszkodva. Az oxidálódási folyamatok a sejtben olyan formában zajlanak le, hogy az elektronok egy „folyékony pszeudokristályos félvezetőn" haladnak át, s eközben meghatározott ritmusok mutatkoznak, amelyeket éppen a folyamatos szabályozó beavatkozás idéz elő - és ugyanez áll az egyéb folyamatokra is, pl. az energetikai ciklusra, amelynek során az energia adenozin-trifoszfát-molekulákban akkumulálódik stb. Alapjában véve minden felsőbbrendű szervezet csak ebből az elemi építőanyagból rakódott össze: az összes „következtetések és következmények" azokból az eredményekből és tényekből fakadnak, amelyek kezdve a baktériumsejtektől a többsejtűekig, minden sejtben ott vannak. Egyetlen többsejtű szervezet sem rendelkezik a sejt egyetemlegességével, univerzalitásával, bár bizonyos értelemben a központi idegrendszer plaszticitása ezt az egyetemlegességet helyettesíti. Bármely amőba felmutat ilyen univerzális képességeket; és kétségtelen igen kényelmes olyan lábbal rendelkezni, amely szükség esetén tapogatóvá változik, s amelyet, ha elvész, nyomban egy másik láb pótol - a pseudopodiumokra gondolok, az amőbák állábaira. Ugyancsak kényelmet nyújt az a képesség, ha a test „tetszés szerinti helyén lehet kinyitni a szájat": az amőba, amely protoplazmájával körüláramolja, s úgy kebelezi be a táplálékul szolgáló élelemrészecskéket, erre is képes. Ugyanakkor itt jelentkezik első ízben az előre kijelölt célok rendszere. A szövetté egyesülő sejtek vázzal, izmokkal edényrendszerrel és idegekkel rendelkező mikroszkopikus szervezetet képesek alkotni. Ilyen szervezetek esetében még a legtökéletesebb regeneráció sem olyan sokoldalú, mint az életműködéseknek az egysejtű léttel együtt veszendőbe ment egyetemessége. Az építőanyag határt szab a „megfordítható szervek" létrehozásának. A protoplazma képes egy kissé összébb is húzódni, megrövidülni, vezetni az ingerületeket, megemészteni





az elnyelt táplálékot, ámde nem a specializálódott izomsejt hatásosságával rövidül meg, az ingerületeket sem úgy továbbítja, mint az idegszövetek, és nem tudja a táplálékot sem „megrágni", sem sikeresen üldözőbe venni, ha ez az élelem energikus, és menekül. A specializálódás ugyan a sejt sokoldalú képességei közül egyes tulajdonságok célirányos erősítését jelenti, ugyanakkor azonban lemondás is erről a sokoldalúságról, s ennek következménye - tán nem is a legkevésbé fontos következménye az egyes egyed halála. A „sejtfeltételezést" két szempontból érheti bírálat. Először genetikailag: ez esetben adottnak vesszük az aminosav típusú és egyéb - az óceán és a légkör kémiai aktivitásából, tevékenységéből származó - szerves vegyületek számára a folyékony (vizes) közeget. Hiszen ezek az anyagok csakis ott halmozódhattak fel, csakis ott tudnak egymással reagálni, megteremtve az önszerveződés csíráit, azok között a körülmények között, amilyenek az akkor „alig" másfél milliárd éves Földön uralkodtak. Elfogadva ezeket a kiindulási feltételeket, felvethetjük azt a kérdést: vajon az evolúciós megoldásoktól eltérő prototípusok realizálódásának a lehetőségei milyenek voltak? - Másodszor: ha elvonatkoztatunk attól, hogy az említett helyzet elkerülhetetlen, akkor elgondolkodhatnánk azon, hogy milyenek volnának a felsorolt korlátozásoktól független optimális megoldások. A kérdés másként megfogalmazva: vajon az önszerveződés fejlődési távlatai nem lennének-e jobbak akkor, ha valamilyen konstruktőr szilárd vagy légnemű közegbe helyezte volna a kezdetüket? Nos, szó sem lehet arról, hogy ma rivalizálhatnánk - akár csupán elméleti feltételezésben is - a homöosztázis megoldásának azzal a kolloidos változatával, amelyet az evolúció kidolgozott. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ez az eredmény valóban felülmúlhatatlan. Ki tudhatja, vajon nem bizonyos atomok hiánya, nem az a tény, hogy bizonyos elemek hiányzottak abból a



nyersanyagból, az őssejteknek abból az építőanyagából, amellyel az evolúció dolgozhatott - nem ez zárta-e el mindjárt a kiindulásnál azt az utat, amely más, tán energetikailag hatásosabb, dinamikailag sokkal stabilisabb állapotok és homöosztázistípusok megalkotásához vezetett volna? Az evolúció azzal dolgozott, amivel éppen rendelkezett, az anyagait hihetőleg a leghasznosabban használta fel. S minthogy mi úgy véljük, hogy a világmindenségben mindenütt jelen vannak az önszervező folyamatok, s ezért egyáltalában nemcsak kivételes esetekben jelenhetnek meg, nemcsak a körülmények rendkívüli és különlegesen kedvező összetalálkozása esetén lehetséges ez ezért feltételezhetőnek tartjuk olyan önszerveződő típusok keletkezését cseppfolyós fázisokban, amelyek eltérnek a fehérjés, sőt még a kolloidális típusoktól is, emellett ezek a változatok éppen úgy lehetnek „gyatrábbak", mint ahogyan „különbek" is, a földinél. De mit is jelent tulajdonképpen az, hogy „gyatrább" vagy „különb" ? Nem próbálunk-e ezekbe a kifejezésekbe belecsempészni valamiféle platonizmust, valamilyen teljesen önkényes értékelési rendszer kritériumait? Nos, a mi kritériumunk a haladás, azaz inkább a haladásnak a lehetősége. Azt értjük ezen, hogy az anyagi színpadon olyan homöosztatikus megoldások lépnek fel, amelyek nemcsak hogy fenn tudnak maradni, dacolva a belső és külső zavarokkal, hanem fejlődni is tudnak, vagyis megnövelik a homöosztázis területét. Ezeknek a rendszereknek a tökéletessége nemcsak az adott állandó környezethez való alkalmazkodottságban mutatkozik meg, hanem a változékonyságra való képességükben is. A maguk részéről ezeknek a változásoknak felelniük kell a környezet követelményeire, és egyúttal lehetővé kell tenniük a további, átalakulásokat is, tehát sose szabad megtörténnie annak, hogy az egymást követő egzisztencia-megoldások útja eltorlaszolódik, a fejlődés zsákutcában megreked.





Az ilyen módon, az eredményei alapján értékelt földi evolúció megérdemli mind a pozitív, mind a negatív jegyet. A negatívat azért, mert - amint majd külön is szólunk róla - nemcsak kezdeti kiválasztásával (építőanyagát illetően), hanem később is a megformáló hatások módszereinek megválasztásával is megfosztotta a maga legmagasabbrendű és végső termékeit - tehát voltaképpen bennünket attól az esélytől, hogy a haladás művét zökkenőmentesen, simán folytathassuk biológiai síkon. Mind a biotechnológiai, mind pedig a morális meggondolások lehetetlenné teszik számunkra, hogy egyszerűen az evolúció módszerével dolgozzunk továbbra is: biotechnológiailag azért lehetetlen ez, mert minket magunkat, mint meghatározott konstrukciós megoldásokat, túlságosan is determinálnak a természet alkotóerői; morálisan pedig azért, mert elutasítjuk magunktól mind a vak próbálkozások, mind pedig a vak kiválogatódás módszerét. Egyúttal azonban mégis pozitívan értékelhetjük az evolúció által létrehozott megoldásokat, mivelhogy minden biológiai korlátozottság ellenére a tudomány társadalmi fejlődése révén legalábbis perspektivikusan rendelkezünk a cselekvés szabadságával. Teljesen valószínűnek látszik, hogy a „földi variáns" nem a legrosszabb és nem is a legjobb az összes lehetségesek közül mármint a fent ismertetett kritériumok alapján. S bár statisztikai jellegű vizsgálódások a Naprendszer körében voltaképpen megengedhetetlenek, mivelhogy alig néhány bolygó tartozik e rendszerhez - mégis, bár csupán ilyen sovány összehasonlító anyagra támaszkodhatunk, az a következtetés kínálkozik, hogy a sejtes-fehérjés homöosztázis, tekintet nélkül minderre bizonyos vonatkozásokban jobb az átlagosnál, minthogy ugyanannak a naprendszernek azonos létezési idejében a többi bolygó nem hozott létre értelmes formákat. Ez azonban, s itt az előzetes figyelmeztetésemre hivatkozom, igen kockázatos következtetés, minthogy eltérőek lehetnek az időskálák, valamint a változások





ütemei is: lehetséges, hogy a metán-ammónia-bolygók egy másik evolúciós lánchoz tartozhatnak, olyanhoz, amelyben a mi évszázadainknak évmilliók felelnek meg. Ezért meg is tiltjuk magunknak, hogy még tovább is elmélkedjünk erről a témáról. A „folyékony" homöosztátokról most áttérünk a szilárdakra és a légneműekre. Milyenek lennének - vetődik fel a kérdés - az önszerveződésnek a perspektívái, ha valamely konstruktőr légnemű vagy szilárd anyagok felhalmozódásában indította volna el fejlődésük kezdetét. A kérdés nem akadémikus, hanem nagyon is reális jelentőségű, minthogy a feltett kérdésre adott felelet egyaránt vonatkozhat egy esetleges mérnöki döntésre, valamint arra is, hogy milyen valószínűséggel keletkeznek a Földünkhöz nem hasonló kozmikus testeken másféle, nem kolloidos jellegű, hanem „szilárd" vagy „légnemű" evolúciós folyamatok. Amint tudjuk, a lezajló reakciók gyorsaságának ez esetben elsőrendű a jelentősége. Elsőrendű, de nyilván nem kizárólagos, minthogy e reakciók lefolyását meghatározott keretek között kell tartani, ellenőrizhetőknek és megismételhetőknek kell lenniük. A ciklikus folyamatok megalkotása a molekuláris szintű legkorábbi, első visszacsatoláson alapuló automatizmusok keletkezését jelenti, és részlegesen felszabadítja a központi szabályozót az alól a kötelezettsége alól, hogy állandóan figyelje mindazt, ami az uralma alá rendelt területen történik: No és a gázok... Ezekben a reakció gyorsabban mehet végbe, mint a vizes közegben, ámde igen lényeges tényezővé válik itt a hőfok és a nyomás. Földünkön az evolúció a reakciók megindítására és meggyorsítására a „hideg" technológiát alkalmazta, vagyis a katalízisre alapozott technológiát, s nem a nagy hőmérsékleteket használta. Ez a közvetett módszer volt az egyetlen lehetséges. A nagy nyomás és magas hőmérséklet hatására létrejövő rendszer bonyolultsága kisebb lehet ugyan a katalitikus rendszer bonyolultsági fokánál, de a semmiből az evolúció mégsem hozhatta létre ezt az első



rendszert. Az adott esetben „vegyész-Robinsonként" lépett föl. S az ilyen helyzetben nem is az „abszolút" információs mérleg a döntő, vagyis az a tény, hogy kevesebb információ kell a megfelelő szivattyúk építéséhez, bizonyos reakciók összekapcsolásához (pl. a napsugarak fókuszálásához), amelyeknek eredményeként a test reagálásához szükséges viszonyok megteremtődnek. Ilyenkor a legjobb az az információ, amely az adott körülmények közt felhasználható, működésbe hozható. A szilárd testek és az atmoszféra Földünkön nem nyújtottak hasonló lehetőségeket. De vajon más körülmények között létrejöhetnek a megfelelő viszonyok? Erre a kérdésre nem tudunk felelni. Csak különféle hipotéziseket lehet építeni. Annyi bizonyos, hogy szilárd testekből mi is tudunk homöosztátokat építeni, jóllehet egyelőre csak primitíveket (mint amilyenek az elektronikus gépek). Ezeket a megoldásokat azonban, amelyek számos alapvető hiányosságot tartalmaznak, csupán kiindulásnak tekinthetjük az ilyen homöosztátok igazi konstruálásához. Először is: az általunk épített modellek „makrohomöosztátok", vagyis olyan rendszerek, amelyeknek molekuláris struktúrája nincs közvetlen kapcsolatban funkcióik teljesítésével. Az ilyen kapcsolat nem egyszerűen csak a funkció teljesítésére való alkalmasságot jelenti, amire természetesen egy elektronikus gép esetében is szükség van. A gép vezetékeinek a szükséges vezetőképességgel, a tranzisztoroknak vagy a neuromimoknak pedig a megadott jellemzőkkel stb. kell rendelkezniük. Az ilyen kapcsolat mindenekelőtt azt jelenti, hogy az igen nagy mennyiségű elemtől függő bonyolult rendszernek, amely képtelen az összes elemek állapotára folyamatosan felügyelni, a „megbízhatatlan" elemek esetén is „megbízható működés" elve szerint kell felépülnie. Ezeknek az elemeknek tehát rendelkezniük kell azzal a képességgel, hogy automatikusan kijavítsák és ellensúlyozzák a károsodásokat, amelyeket külső vagy belső okok idéztek elő. Az eddig megkonstruált gépek nem rendelkeznek





ezzel a tulajdonsággal (bár a tervbe vett újak - legalábbis részben -, rendelkeznek majd vele). Másodszor: a dolgok ilyetén állásának megvannak a következményei. Egy számítógép megkívánhatja bizonyos részeinek (pl. lámpáinak) hűtését, tehát szivattyú használatát a hűtőfolyadék keringtetésének fenntartására. Ez a szivattyú azonban önmaga nem homöosztát. S az is igaz, hogy felépítése éppen ezért sokkal egyszerűbb, mint egy homöosztatikus szivattyúé, de sérülése esetén valószínűleg az egész gép gyorsan leáll. Ezzel szemben a szerves homöosztátnak a szivattyúja, vagyis a szíve, jóllehet tisztán mechanikus működésre (a vér keringtetésére) szolgál, mégis több szintű homöosztatikus rendszert képvisel. Először is egy felsőbbrendű, nagyobb homöosztátnak (szív plusz véredények plusz idegszabályozás) része; másodszor lokális autonómiájú rendszer (a szív összehúzódásokat szabályozó autonómiája saját idegdúcaiba épült be); harmadszor pedig maga a szív sok millió mikrohomöosztátból áll: az izomsejtekből. Igen bonyolult megoldás, de egyben sokoldalú védelmet nyújt a zavarok ellen. 26 Amint ezt már elmondtuk, az evolúció ezt a feladatot a cseppfolyós közegben lezajló molekuláris katalízis hideg technológiájára támaszkodva oldotta meg. Elképzelhetünk egy analóg megoldást, de szilárd építőanyag felhasználásával, pl. kristályos homöosztátok megszerkesztését. A molekuláris technika és a szilárd testek fizikája egyaránt azon az úton halad, hogy megoldjon egy ilyen feladatot. Egy olyan „univerzális homöosztátnak" a megépítésére, mint amilyen a sejt, egyelőre még nem is gondolhatunk. Mi fordított úton haladunk, mint az evolúció: bármennyire paradox is a helyzet, könnyebben tudunk ugyanis szorosan specializált homöosztátokat készíteni. A neuron egyenértékesei pl. a neurisztorok, a neuromimok, az artronok: ezekből megfelelő rendszereket építenek fel, olyanokat mint a MIND (Magnetic



Integrator Neuron Duplicator), amely a számos információs jelből összetevődő, különféle rajzok felismerésének logikai funkcióját hajtja végre. A kriotron típusú rendszerek nagyság tekintetében szinte versenyre kelhetnek az idegsejttel (tíz esztendővel ezelőtt a hasonló feladatokat végző elemek, a katódsugárcsövek, még milliószorta nagyobbak voltak a neuronnál!), a működés sebességét illetően pedig felül is múlják azt. Önjavító tendenciákat megvalósítani egyelőre még nem sikerült. Nota bene: a központi idegrendszer szövete sem regenerálódik. Ismerünk azonban olyan kristályos rendszereket, amelyek akkor keletkeznek, amikor az atomrács nyommennyiségben meghatározott elemek atomjaival szennyeződik; ezek a rendszerek - a gyártási módtól függően kaszkáderősítőkként, heterodinként (vevőoszcillátorként), reléként, egyenirányítóként stb. viselkednek. Hasonló kristályokból *59 pl. rádió-vevőkészülékek építhetők meg. A következő lépés már nem egy kristályblokkokból összeépített, tetszés szerint működő egység összeállítása lesz, hanem egy egykristályból álló rádiókészülék (vagy elektronikus agy). Miért vonz bennünket ez a megoldás? Nos azért, mert az ilyen rendszer sajátossága az, hogy a kettészelt rádió-kristályból két független és tovább is (csupán fél teljesítménnyel) működő rádióvevő lesz. Ezeket a részeket még tovább is lehet osztani, és az eredmény minden alkalommal „rádió" lesz mindaddig, amíg az utolsó részecske még tartalmazza a szükséges funkcionális elemeket, vagyis az atomokat. Ily módon jut el az ember az építőanyag-paraméterek kihasználásának addig a határáig, amelyet az evolúció - ha szabad így mondani - az anyag más frontján, a kolloidokban, ért el. Hiszen az evolúció is alkalmazza a „molekuláris mérnöki technikát": egész konstruktőri munkálkodását ezzel is kezdte meg. Építőköveinek mind a dinamikus hasznosság, mind az információ-befogadóképesség alapján osztályozott molekulák szolgáltak a kezdet kezdetétől.



(Az univerzális megoldások forrásai az enzimek: ezek ugyanis a szintézis és a szétbontás bármelyik funkcióját képesek betölteni, sőt, mint a kromoszómákban levő gének elemei, a sejten belüli információátadást és az öröklődő információ továbbadását is meg tudják oldani.) Az evolúció által létrehozott rendszerek szűk mintegy 40-50 fokig terjedő - hőmérsékleti határok között működhetnek, és nem is a víz fagyáspontja alatt (márpedig a víz az az anyag, amelyben az élet összes reakciói lezajlanak). A molekuláris mikrominiatürizáláshoz (molektronika) kedvezőbbek a kis, akár az abszolút zérus fokhoz közel álló temperatúrák, mert ilyen körülmények között az effajta rendszer a szupravezetés jelenségéből fakadó határozott előnyhöz jut a biológiai rendszerekkel szemben (bár, őszintén szólva, az élet számára számba jöhető összes paraméterek szempontjából még igen messze elmarad az utóbbiak mögött). Az alacsony hőmérséklet által létrehozott rendszer-egyensúly eredményeként, amely felülmúlja azt, amelyet a protoplazmacsöppben megfigyelhetünk, csökken az önjavítás szükségessége. Így tehát ahelyett, hogy megoldanánk a problémát, valahogyan megkerüljük. Más forrásokból tudjuk, hogy a kristályok „önjavító tendenciát" mutatnak fel, ugyanis a megsérült kristály, ha oldatba tesszük, önállóan kiegészíti a maga atomrácsát. Ez bizonyos távlatokat tár fel előttünk, de ezeket egyelőre nem tudjuk kiaknázni. Sokkal nehezebb problémát jelent a „légnemű homöosztát" megalkotása. Ezt a problémát a szakirodalom, tudomásom szerint, még nem is érintette. Szakirodalomnak ugyanis aligha nevezhetjük a Black Cloud (Fekete felhő) c. fantasztikus regényt 27, habár szerzője, Fred Hoyle, ismert asztrofizikus. S mégis úgy vélem, hogy az általa ott bemutatott „organizmus", az az óriási köd, kozmikus por-, és gázhalmaz, amelynek dinamikus struktúráját elektromágneses mezők stabilizálják – megkonstruálható. Más kérdés persze az, hogy ilyen, elektromosságból és gázokból álló „organizmusok" a



bolygóközi „természetes evolúció" során létrejöhetnek-e. Ez sok ok alapján is lehetetlennek látszik. Olybá tűnhet, mintha a legfantasztikusabb dolgokkal foglalkoznánk, és már régen átléptük volna a megengedett határt. Pedig bocsássanak meg, nem ez a helyzet. Általános szabályként kimondhatjuk a következő megállapítást: azok, és csakis azok a homöosztázisok valósulnak meg a természet erői által, amelyeknek végállapotai fokozatos, éspedig a jelenségek általános termodinamikai valószínűsége irányának megfelelő fejlődés útján érhetőek el. A világmindenség úrnőjéről, az Entrópiáról, és az „élő anyag lázadásáról a termodinamika második főtétele ellen" túlságosan sok s kellőképpen át nem gondolt dolgot mondtak már el ahhoz, hogy kötelességünknek tartsuk, miszerint világosan és határozottan hangsúlyozzuk, milyen nagy elővigyázatlanságról tanúskodnak az effajta, félmetaforikus tézisek, és milyen kevés közük van a valósághoz. Az ősköd, amíg hideg atomfelhő, kevésbé rendezett, mint a szabályos korong alakba elrendeződött Tejútrendszer, a maga szétkülönült csillaganyagával. A látszólagos kezdeti „rendetlenség" magában rejtette - nukleáris struktúrák formájában - egy magasabb fokú rend forrását. Amikor a köd szétesik a protosztelláris örvényekre, s amikor a gravitációs erőhatások már eléggé összenyomják ezeket a gáztömböket, hirtelen „feltárul az ajtó" - az atomenergia ajtaja -, s a kirobbanó sugárzás megkezdi a harcot a csillagokat és a csillagrendszereket kialakító gravitációval. S már teljes általánosságban szólva: bár a nagy anyagi rendszerek olyan állapotokra törekszenek, amelyek valószínűsége mindig maximális, tehát a legnagyobb entrópiára, ezek azonban oly sok közbenső állapoton haladnak át, oly szerfölött különféle utakon, s végül gyakran oly hosszú, tízmilliárd években mérhető időn át történik ez a fejlődés, hogy „útközben" egyáltalában nem a termodinamika második főtétele „ellenére", nem egy és nem tíz, hanem mérhetetlenül sokfajta





önszervező evolúciót szülhetnek. Létezik tehát a homöosztatikus rendszereknek egy óriási nagy, de látszólag még üres (mert általunk ismeretlen elemekből álló) osztálya, azoknak a homöosztatikus rendszereknek az osztálya, amelyek felépíthetőek akár szilárd testekből, akár folyadékokból vagy gázokból, s emellett ennek az osztálynak van egy különleges alosztálya: azoknak a homöosztátoknak a halmaza, amelyek egy külön konstruktőr személyes külső beavatkozása nélkül, csak a természet irányító erőinek hatására létrejöhetnek. Amiből világosan kitűnik az, hogy az ember fölébe kerekedhet a természetnek, hiszen az a lehetséges homöosztátok közül csak néhányat tud megkonstruálni, mi viszont - ha megszereztük a szükséges ismereteket -, bármelyiket megépíthetjük. A kozmikus konstruktőrségnek ezt az optimizmusát ki kell egészítenünk azzal a figyelmeztetéssel, hogy bizony, számos „ha" tüskéje veszi körül. Ki tudja, megszerzi-e valaha az emberiség az említett „építői feladatok" megoldásához szükséges összes információkat. Lehetséges, hogy létezik - a határsebességhez, a fénysebességhez hasonlóan - egy „információszerzési határ" is... Erről semmit sem tudunk. Ezenkívül arra is emlékeztetni kell, hogy az „ember kontra Természet" feladatnak ténylegesen milyen arányai vannak. Azokat az embereket, akik e feladat megoldásán gondolkodnak, azokkal a hangyákkal hasonlítanám össze, amelyek azzal hencegnek, hogy a hátukon hordják el a Himalájahegységet. Bár lehet, hogy ezzel az összehasonlítással még lebecsültem a hangyák lehetőségeit. Tán az ő feladatuk mégis könnyebb volna. Még az esetben is, ha a mi egész modern technikánkat és a hangyák eszközeit - saját állkapcsukat és hátukat - azonos értékűnek tekintenénk. A különbség csupán annyi, hogy míg a hangyák kizárólag a biológiai evolúció keretében képesek fejleszteni eszközeiket, addig mi, mint már kifejtettük, az információs evolúciót is mozgásba hozhatjuk. S tán éppen ez a különbség dönti majd el valaha a kérdést - az ember

javára.



HALÁLKONSTRUÁLÁS Az élő szervezetek sajátossága létezésük korlátozott tartama, valamint az öregedés és a halál folyamatai. Ezek azonban egymástól nem elválaszthatatlan folyamatok. Az egysejtűeknek mint individuumoknak megvannak a határaik, de nem halnak meg, mert lánysejtekké osztódnak. Némely többsejtűek, pl. a hidrák, amelyek bimbózás útján szaporodnak, laboratóriumi körülmények között igen sokáig elélhetnek az öregedés megjelenése nélkül. Tehát nem igaz, hogy minden többsejtű protoplazmájának meg kell öregednie: ugyanis a kolloidok öregedését (besűrűsödésüket, vagyis szol állapotúból gél állapotúvá való változásukat, azaz folyékony állapotúból kocsonyássá válásukat) nem lehet ilyen módon a biológiai megöregedéssel azonosítani. Persze a plazma kolloidjai hasonlóan öregednek meg, mint a nem-biológiai kolloidok, de a látszólagos ok valójában okozat. A sejt kolloidjainak öregedése az életfolyamatok feletti ellenőrzés elveszítésének a következménye, nem pedig fordítva. Egy jeles biológus, J. B. S. Haldane mondta ki azt a hipotézist, amely szerint az egyedi halál öröklődési tényezők: letális gének hatására következik be. E letális gének az organizmus életében olyan későn nyilvánulnak meg, hogy a természetes kiválogatódás útján már nem kerülhetnek „kiselejtezésre". Ilyen hipotézist nehéz elfogadni. Az evolúcióban nemcsak a halhatatlanság, de még a matuzsálemi kor sem kifizetődő. A szervezet még ha individuálisan nem öregedett is meg (vagyis „nem romlott el"), a populáció evolúciójának keretében olyan értelemben mégis megöregszik, ahogyan egy különben kiválóan karbantartott, 1903-as Ford kocsi mára már tökéletesen elavult - mint olyan konstrukciós megoldás, amely a mai gépkocsikkal nem tudja felvenni a versenyt.





Ámde az egysejtű szervezetek osztódási időköze sem lehet tetszés szerinti hosszúságú. Igaz, lehetne „kényszeríteni" őket olyan hosszú életre, amely néhány tucatszor hosszabb ideig tart, mint amennyi az átlagos individuális élettartamuk. Ezt azonban csak azon az áron lehetne elérni, hogy olyan sovány „diétára" fogjuk őket, amely még éppen lehetővé teszi a szervezet életfunkcióinak fenntartását, de a két leányorganizmus létrehozásához szükséges növekedéséhez már nem szolgáltat anyagot. A legegyszerűbb organizmusok öreg klónjai *60 (populációi) bizonyos értelemben öregszenek; egyedeik pusztulni kezdenek, és csupán attól a konjugációs **61 folyamattól élednek fel, amelyben az öröklődési információ kicserélődésére kerül sor. Az igazat megvallva, itt valami érthetetlen van. A halál problémáját különféleképpen lehet vizsgálni. Vajon az evolúció „beleépítette-e" a szervezetekbe? Vajon inkább csak véletlen jelenség, az egyéni létezéstől eltérő dolgokra vonatkozó konstruktőri döntések másodlagos következménye? Vajon annak a megsemmisítő aktusnak a megfelelője-e, amellyel a konstruktőr áthúzza előző megoldásait, és újfajta feldolgozásba kezd, avagy inkább valamilyen „anyagelfáradás" szándékolatlan következménye? Egyértelmű választ nem könnyű adni. Két dolgot kell megkülönböztetnünk: a hosszú élet megszerzése ugyanis más megoldandó feladat, mint a halál elkerülése. A hosszú élet, mint már említettük, biológiailag akkor válik fontossá, ha az utódok mielőtt önállósulnának - hosszabb védelmet igényelnek. Az ilyesmi azonban kivételes eset. Alapjában véve, amikor a természetes kiválogatódás megtörtént, és az utódok világra jöttek, akkor a szülő-organizmusok sorsa az ő „egyéni" ügyükké lesz, vagyis lényegileg senkié se. Bármilyen degenerációs folyamatok kísérjék is az öregedést ezek után - ezek a faj további evolúciós folyamatára semmi hatással sincsenek. Az öreg mammuthusok agyarai kereszteződve nőttek, tulajdonosaikat lassú éhhalálra



ítélve, a kiválogatódás azonban nem küszöbölhette ki ezt a jelenséget, mivelhogy ez csak a szaporodási tevékenység megszűnése után következett be. Az állatok és a növények öregsége, amely a természetes kiválogatódás határán túlra tolódott el, már nem tartozik annak hatáskörébe, abba már beleavatkozni nem tud. S ez áll nemcsak a satnyulás jellegű változásokra, hanem az életkor hosszúságára is. Mihelyt az utódnemzedék sorsát illetően már nem jár biológiai haszonnal (szemben azzal, ahogy az emberiség hajnalán biológiailag volt értékes) a hosszú élet, mivel véletlenszerűen, egy meghatározott mutáció következtében jött létre, a véletlenek ugyanilyen törvényei eltűnésre ítélik, mivelhogy nincs olyan szelektív tényező, amely genetikailag rögzíthetné, tartóssá tehetné. Ez egyébként kitűnik abból is, hogy miként oszlik meg az élet hosszúsága a növény- és az állatvilág egyedei között. Ha a kiválogatódás szempontjából fontos gének kapcsolódnak össze azokkal, amelyek a hosszú élet előfeltételeit teremtik meg, akkor ezáltal ez utóbbiak egyetlen igazi esélyükhöz jutnak. Talán ez az oka annak, hogy a teknősbékák és a papagájok olyan sokáig élnek. Határozott korreláció ugyanis nem állapítható meg az állat típusa és a hosszú élet ténye között: más madarak élete általában inkább rövidnek mondható. Máskor meg a környezet kedvező a hosszú élethez, ezért a leghosszabb életű élő szervezetek a mammutfenyők, élettartamuk 5000-6000 év. A szaporodás kétségtelenül szükséges tényező az evolúció számára: az egyéni létezés időbeli korlátozottsága már csupán ennek a következménye. A szaporodáshoz az organizmusnak életképessége teljében kell eljutnia; további létezése mintegy a „tehetetlenségének" a következménye, vagyis abból a „dinamikus nekilódulásból" ered, amelyet az embriogenezis kezdeményezett. Az evolúció olyan, mint az a lövész, aki egy meghatározott célpontot, pl. egy repülő madarat igyekszik eltalálni, s hogy golyójával később, a cél elérése után, mi történik, meddig repül

tovább, örökké lebegni fog-e már a térben, vagy nyomban visszahullik a Földre, mindezeknek már sem az egyik sem a másik szempontjából semmi jelentősége nincs. Persze nem szabad túlságosan leegyszerűsíteni ezt a kérdést. Nehéz egymással összehasonlítani annyira különböző szervezeteket, mint egy mammutfenyő vagy egy hidra, meg a gerincesek. Tudjuk, hogy bonyolultság és bonyolultság közt különbség van, s hogy az ilyen rendszerek dinamikus törvényeinek megvan a maguk hierarchiája. Abból, hogy a hidra majdnem halhatatlan, valójában kevés következtetés vonható le az emberre mint „érdekelt félre" vonatkozóan. Állandóan fenntartani a rendszeren belül a folyamatok korrelációját, kölcsönös kapcsolatát annál nehezebb, minél erősebb a struktúra elemeinek kölcsönös összefüggése, vagyis minél pontosabb az egész szervezetnek az organizációja. Minden egyes sejt a maga létezése során elkövet olyan „molekuláris tévedéseket", amelyeknek summáját bizonyos idő elteltével már nem bírja ellensúlyozni. Legalábbis addigi alakjában képtelen rá; az osztódás a megújulás sajátos módja: utána a folyamatok mintegy elölről kezdik pályafutásukat. Hogy miért - azt nem tudjuk. Még azt sem tudjuk, hogy feltétlenül így kell-e lennie. S azért nem tudjuk, hogy elkerülhetetlen-e ez a jelenség, mert az evolúció még sohasem tett tanúságot olyan „ambíciójáról", hogy meg akarná oldani a homöosztátok bármilyen hosszú ideig tartó szabályozásának feladatát. Minden művészetét más irányban érvényesítette: a fajok minél hosszabb életére, az egyéni fölötti életnek, mint a homöosztatikus változások bolygóméretű summázatának halhatatlansága megvalósítására törekedett, és ezt - a probléma frontális megrohamozásával végre is hajtotta.



TUDATKONSTRUÁLÁS Aki elég türelmesen megfigyelte már, hogyan viselkedik egy





amőba, mikor egy csepp vízben vadászatra indul, feltétlenül elcsodálkozott azon, mennyire hasonlít a racionális - hogy ne mondjuk: emberi - cselekvéshez az, amit ez a protoplazmacsöpp felmutat. Jennings remek könyvében, ebben a régi, de ma is figyelemre méltó olvasmányban (Das Verhalten der nierderen Organismen) 28 láthatjuk, és el is olvashatjuk vadászatának leírását. Az amőba a vízcseppjének fenekén kúszva, egy másikba ütközik, amely kisebb nála, és kezdi azt körülvenni, kinyújtva állábait. Amaz igyekszik kiszabadulni, de a támadó erősen fogja a megragadott részt. Az áldozat teste lassan megnyúlik, végül kettészakad. A menekülő amőba maradványa okos sietséggel eltávolodik, a támadó pedig plazmájával elönti azt, amit elnyelt, és tovább indul az útján. Eközben az áldozat „felfalt" része élénk mozgásba kezd. A „ragadozó" protoplazmájának belsejében úszva, hirtelen eléri annak külső nyálkaburkát, áttöri, és kiszabadul. A „meglepett" támadó előbb hagyja, hogy zsákmánya tovakússzon, de azután üldözésére indul. Számos, egészen groteszk szituációnak lehetünk szemtanúi. A támadó többször is utoléri áldozatát, emez azonban folyton kisiklik előle. Több sikertelen próbálkozás után a támadó „beletörődik" a helyzetbe, békén hagyja üldözöttjét, és lassan eltávolodva, jobb vadászszerencsére les. A bemutatott példában az a legcsodálatosabb, hogy mily nagy mértékben antropomorfizálható. A protoplazma-csöppecske magatartásának indítékait tökéletesen megértjük: a támadást, az áldozat elnyelését, az üldözés kezdeti makacsságát, s végül „beletörődését" amikor látja, hogy a játék nem éri meg a fáradságot. Nem véletlen, hogy erről itt, a „tudat építőanyagának" szentelt részben szólunk. Mi a tudatot és az értelmet azért vesszük természetesnek más embereknél, mert mi magunk is rendelkezünk velük. S mindkettőt a hozzánk közel álló állatoknak - kutyának, majomnak - is tulajdonítjuk bizonyos mértékig. Minél





kevésbé hasonlít azonban egy állat szervezetének felépítése és viselkedése a miénkhez, annál nehezebben esik elfogadnunk azt, hogy ez az állat is ismeri az érzéseinket, a félelmet, az élvezetet. Ezért alkalmaztam annyi idézőjelet az amőba vadászatának fenti históriájában. Az anyag, amelyből egy szervezet „készült", rendkívülien hasonlíthat saját testünk építőanyagára, s mégis mit sejtünk, mit tudunk elképzelni egy haldokló bogár vagy csiga érzéseiről, szenvedéseiről? Még nagyobb ellenállásunkat, idegenkedésünket kelti fel a helyzet, ha az az „organizmus" holmi kriotronokból és vezetékekből összetett, s a folyékony hélium hőfokán tartott rendszer vagy egy kristályblokk, vagy éppenséggel egy gázfelhő, amelyet elektromágneses mezők tartanak kordában. Ezt a problémát egyszer már érintettük; amikor az „elektronikus gép tudatáról" beszélgettünk. Most nincs más hátra, mint megtenni az általánosítását az ott elmondottaknak. Mert ha azt, hogy X-nek van-e tudata, kizárólag ennek az X-nek a viselkedése dönti el, akkor semmi jelentősége sincs annak, hogy ez az X milyen anyagból készül. Ezek szerint tehát nemcsak az ember alakú robot, nemcsak az elektronikus agy, hanem az a hipotetikus mágneses gázrendszer, amellyel beszédbe lehet elegyedni, valamennyien a tudattal rendelkező rendszerek osztályába tartoznak. A problémát általánosságban így lehet megfogalmazni: valóban lehetséges-e az, hogy a tudat egy rendszernek olyan állapota, amelyhez különféle konstrukciós utakon, sőt különféle anyagok felhasználásával lehet eljutnunk? Eddig úgy véltük, hogy nem minden élőnek van tudata, de aminek tudata van, az feltétlenül élő. Dehát mit kezdjünk azzal a tudattal, amelyet egy nyilvánvalóan holt rendszer esetében tapasztalunk? Ezzel a nehézséggel már találkoztunk egyszer, s ott valahogyan leküzdöttük. Amíg az emberi agy az a minta, amelyet másolni kell - akármilyen anyagból -, addig még nem olyan nagy a baj.



Csakhogy az agy bizonyára nem az egyetlen megoldása annak a bizonyos „hogyan konstruálhatunk értelmes és érző rendszert" elnevezésű problémának. Ami az értelmességet illeti, ellenvetéseink nem lesznek túlságosan súlyosak, hiszen már megkonstruáltuk az értelmes gépek prototípusait. Rosszabb a helyzet az „érzéssel". A kutya reagál a forró tárgy érintésére; vajon azt jelenti ez, hogy az olyan visszacsatolásos rendszer, amely kiáltást hallat, ha receptorához égő gyufával közeledünk, ugyancsak érez? Szó sincs róla, ez csupán mechanikus imitáció halljuk az ellenvetést. Hallottuk ezt már számtalanszor. Az ilyen ellenvetések annak a posztulálásán alapulnak, hogy az értelmes cselekvésen és az ingerekre való reagáláson kívül vannak bizonyos „abszolút létezők" is: az Értelem és az Érzés, amelyek mintegy a Tudat Kettősségében egyesülnek. Pedig nem így van. A. Dnyeprov, aki fizikus és fantasztikus regényeket is ír, egyik novellájában annak cáfolatául, hogy a nyelvről nyelvre fordító gép „szellemiesülne", leírt egy kísérletet: a gép elemei tranzisztorok vagy más relék helyett - egy nagy területen megfelelő módon egymástól távol felállított emberek voltak. Ez az emberekből épített „gép" a jelátadás egyszerű funkciójának végrehajtásával portugál nyelvről oroszra fordított egy mondatot, majd pedig konstruktőrje megkérdezte a „gépelemekül" szolgáló embereket, valamennyit, hogy mi volt a mondat tartalma. Persze egyikük sem tudta, hiszen az a rendszer mint dinamikus egész fordított az egyik nyelvről a másikra. A konstruktőr - ebben a novellában - a történtekből azt a következtetést vonta le, hogy „a gép nem gondolkodik". Az egyik szovjet kibernetikus azonban ugyanabban a folyóiratban, amely az elbeszélést közölte, azt válaszolta Dnyeprovnak, hogy ha az egész emberiséget felállítanák ilyen módon, és minden ember funkcionálisan a novellabeli konstruktőr agyának egy neuronját képviselné, akkor az a rendszer csak mint egységes egész gondolkoznék, és ebben az „emberagy-játékban" részt vevő személyek közül egyik sem



értené azt, amit az „agy" gondol. Amiből viszont egyáltalán nem következik az, hogy magának a konstruktőrnek nincs tudata. Lehet egy „gépet" építeni akár még spárgadarabokból vagy rothadt almákból is, gázatomokból vagy ingákból, lángnyelvekből, elektromos impulzusokból, sugárkvantumokból és bármiből, amit ki tudunk találni - csak funkcionálisan legyen az agy dinamikus egyenértékese, és máris „értelmesen" fog viselkedni, már ha az „értelmesség" az egyetemes cselekedni tudást jelenti ott, ahol az elérni szándékolt célokat minden irányban érvényesülő kiválasztás és nem egy előzetes beprogramozás határozza meg (mint pl. a rovarok ösztöneinek esetében). Az említett lehetőségek közül bármelyiknek a megvalósítását csakis a technikai nehézség hiúsíthatja meg (hogy Földünkön túlságosan kevés az ember ahhoz, hogy mint „neuronokból" egy ember agyát lehessen „megépíteni" belőlük, ezenkívül aligha lehetne elkerülni azt, hogy további kapcsolatok is ne létesüljenek köztük, pl. telefonok útján stb.). Ezek a problémák azonban nem is érintik a „gépek tudata" ellen felhozott ellenvetéseket. Azt mondtam valamikor (Párbeszédek [Dialogi] c. könyvemben), hogy a tudat egy rendszernek olyan tulajdonsága, amelyet akkor ismerünk fel, ha mi magunk vagyunk az a rendszer. Persze itt nem akármilyen rendszer jöhet számításba. Még csak nem is feltétlenül olyan rendszer, amely testünkön kívül található. Testünk nyolcbillió sejtjének mindegyikében legalább néhány száz olyan enzim van, amely meghatározott vegyi anyagok bizonyos koncentrációjára érzékeny, s az enzim aktív csoportja sajátos „bemenetet" jelent. Az említett enzimek tehát „érzik", hogy túlságosan sok vagy nagyon is kevés van-e jelen abból az anyagból, és ennek megfelelően reagálnak - de ugyan mit tudunk erről mi, akik mindezeknek a sejteknek és enzimrendszereknek a tulajdonosai vagyunk? Amíg kizárólag csak a madarak és a rovarok tudtak repülni, addig a „repülő" jelző

egyúttal azt is jelentette, hogy „élő". Nagyon is jól tudjuk azonban, hogy abszolút „holt" berendezések is tudnak manapság repülni - az értelmes gondolkodás és az érzés problémájával is hasonló a helyzet. Az a megítélés, hogy végső soron egy elektronikus gép képes lehet majd a gondolkodásra, de semmiképp sem az érzésre, az emóciók átélésére - ugyanebből a félreértésből ered. Hiszen nem igaz, hogy az agy bizonyos idegsejtjei a logikai kapcsolók tulajdonságaival rendelkeznek, mások viszont az „érzések átélésével" foglalkoznak: hanem mind igen-igen hasonlóak egymáshoz, és csupán a neuronhálózatban elfoglalt helyük tekintetében különböznek egymástól. Ugyanígy a nagyagykéreg látómezőjének és hallómezőjének sejtjei alapjában véve egyneműek, és teljesen lehetséges, hogy az idegpályák olyan átkapcsolása, amelynek során a hallóideg a nyakszirti lebenyhez, a látóideg pedig a hallóközponthoz kapcsolódnék, ha ez az átkapcsolás elég korán (pl. újszülött korban) történik meg, többékevésbé hibátlan látást és hallást eredményezne, noha az illető személy hallókéreggel „látna" és a látókéreggel „hallana". Már az egészen egyszerű elektronikus berendezésekben is vannak „jutalom" és „büntetés" típusú kapcsolások, tehát a „jóleső" és a „kellemetlen" átélések aktív megfelelői. Ez a kétértékű mechanizmus igen hasznos, mert sietteti a tanulás folyamatát: nyilván ezért alakította ki az evolúció. Egész nagy általánosságban tehát azt mondhatjuk, hogy a „gondolkodó homöosztátok" osztálya magában foglalja, mint alosztályát az élőlények agyát, rajta kívül pedig biológiai tekintetben teljesen „holt" homöosztátok töltik meg. Igaz viszont, hogy ez a „holtság" csak a fehérjék hiányát, valamint egy sereg olyan paraméter hiányát jelenti, amelyeket mi az élő sejtek és szervezetek sajátosságaiként ismerünk. Annak a kérdésnek eldöntése, hogy melyik osztályba tartozik egy olyan homöosztatikus rendszer, amely, bár pl. elektromágneses mezőkből és gázokból épült, mégis nemcsak gondolkodási műveleteket végez el, nemcsak



képes reagálni az ingerkeltőkre, hanem ezen felül szaporodni, környezetéből (pl. villamos érintkezőből) „táplálék" felvételére képes, mozoghat a tetszése szerint megválasztott irányban, növekedhet, és képes ezeket és más funkciókat alá rendelni a saját megmaradásának, mint fő működési elvnek, célnak - egy ilyen homöosztát besorolása nem csekély gondot okozna. Egyszóval, ami a homöosztátok tudatát illeti - itt nem annyira „elmélyült" válaszokra, mint inkább meghatározásokra van szükség. Azt jelentené ez, hogy kiindulópontunkhoz tértünk vissza, és azt akarjuk megmagyarázni, hogy a zsír ex definitione zsíros? Egyáltalában nem! Empirikusan kell megállapítani, egy rendszer mely paramétereinek kell változatlanoknak maradniuk ahhoz, hogy megnyilvánulhasson benne a tudat. A „világos" és a „homályos", a „tiszta" és az „elborult" tudat közt ugyanis a határvonalak elmosódottak, az ilyen állapotok határait önkényesen kell megvonni, teljesen úgy, amilyen önkényesen kimondjuk azt, hogy régi ismerősünk, Mr. Smith már kopasz-e, vagy még csak kopaszodik. Ily módon a paramétereknek azt a halmazát kapjuk meg, amelyre a tudat megkonstruálása végett szükségünk van. Ha bármely, teljesen önkényesen kiválasztott (pl. ócska vaskályhákból összeállított) rendszer felmutatja ezeket a paramétereket, akkor tudatot tulajdonítunk neki. No, és ha más paramétereket tapasztalunk, vagy a megállapított paraméterek más értékeit? Akkor meghatározásunk értelmében azt mondjuk, hogy az a rendszer nem mutatja fel az ember tudatát (vagyis emberi típusú tudatot), s e megállapításunk a legnyilvánvalóbb igazság lesz. Ha pedig egy rendszer, bár csak ezeket a szóban forgó paramétereket mutatja, mégis zseniálisan viselkedik, okosabban, mint az összes emberek együttvéve? Nos, ez sem változtat a helyzeten; ha ugyanis ennyire bölcs, akkor nem lehet emberi tudata, mert hiszen egyetlenegy ennyire zseniális ember sincs. Dehát mindez nem szofisztika? - kérdezhetné valaki. Hiszen az is lehetséges, hogy valamely rendszernek másféle



tudata van, mint az embernek. Mondjuk, éppen annak a „zseniálisnak". Vagy egy olyannak, aki ahogy ő maga mondja: akkor úszik a boldogságban, ha - kozmikus sugárzásban fürödhet... Itt már azonban átlépjük a nyelv határát. Hiszen egy „másféle tudat" lehetőségeiről semmit sem tudunk. Persze, ha kiderülne, hogy az „emberi típusú" tudatot az A, B, C és D paramétereknek rendre a 3, 4, 7 és 2 értékei jellemzik, és ha valamely rendszer ugyanezekre a paraméterekre rendre a 6, 8, 14 és 4 értéket mutatja, s ráadásul teljesen szokatlan, tán számunkra megérthetetlen formában is értelemről tenne tanúságot, akkor bizony fontolóra kellene vennünk, hogy szabad-e vállalnunk egy extrapolálás kockázatát (hogy így az említett rendszert valamilyen „kétszeres tudat" birtokosának tekintsük). Mindez, amit leírtam, nagyon is naivnak és leegyszerűsítettnek látszik. Egyszerűen arról van szó, hogy azok a paraméterek, valamint értékeik nyilván nem lesznek elszigetelve, hanem egy „általános tudatelmélet" keretében, vagy még inkább „az emberi agy bonyolultságánál nem kisebb bonyolultsági fokú gondolkodó homöosztátok általános elméletének" keretében fognak csomópontokat, részeseteket jelenteni. Egy ilyen elmélet keretein belül maradva lehetséges lesz extrapolációkat végezni, amelyek persze bizonyos kockázattat függnek össze. De hát hogyan ellenőrizzük az extrapolációs hipotéziseket? Úgy, hogy „elektronikus előtéteket" alkotunk az emberi agy számára? No de erről már éppen eleget beszéltünk, talán túlságosan sokat is; ezért a legbölcsebb lesz, ha elhallgatunk, s már csak annyit teszünk hozzá az elmondottakhoz - ami egyébként magától értetődik -, hogy szerintünk nem is lehetséges spárgából, rothadt almákból vagy vaskályhákból gondolkodó egyedeket építeni, mint ahogyan aligha lehetne palotákat építeni madártollakból vagy szappanhabból. Nem minden anyag alkalmas egyformán arra, hogy olyan konstrukció anyagául szolgáljon, amelyben a „tudat fellángolásának" kell

bekövetkeznie. Ez azonban természetesen annyira nyilvánvaló, hogy nem is érdemes rá több szót vesztegetni.





HIBÁKRA ALAPOZOTT KONSTRUKCIÓK Azt a termodinamikai paradoxont, amely az írógépet vaktában verő majomfalkáról szól, a majmok oly sokáig ütik a billentyűket, amíg véletlenül összehozzák az Encyclopaedia Britannicát, az evolúció megvalósította. A számtalan külső tényező megnövelheti a populáció halandóságát. Erre a felelet: a nagy termékenységre irányuló kiválogatódás. Ez az irányítatlan cselekvések irányított eredménye. Így a változások egymáshoz viszonyítottan véletlenszerű két rendszerének szuperpozíciójából, egymásra rakódásából egy egyre tökéletesedő organizáció rendje bontakozik ki. A nemek azért léteznek, mert evolúciósan hasznosak. A közösülés lehetővé teszi kétfajta öröklődési információ összehasonlítását. Az a kiegészítő mechanizmus, amely elterjeszti a populációban a „konstrukciós újdonságokat", a „találmányokat", illetve egyszerűen a mutációkat, és egyidejűleg meg is védi a szervezeteket azoktól a káros következményektől, amelyek ugyanezeknek az „újításoknak" az egyedfejlődés során való megjelenéséből adódnak: a heterozigótaság. Zigóta az a sejt, amely két különböző nemű - egy hím és egy nőstény - ivarsejt összeolvadásából jön létre, e mellett az egyes tulajdonságok génjei - az allélok *62 - dominánsak vagy recesszívek lehetnek. A domináns gének a szervezet fejlődése során mindenképpen megnyilvánulnak, míg a recesszív gének csak akkor, ha a saját recesszív partnereikkel találkoznak. A mutációk ugyanis egyfelől rendszerint károsak, és az új genotípus-terv szerint kialakult egyedeknek rendszerint kisebb a túlélési esélyük, mint a normálisaknak. Másfelől a mutációk, mint kísérletek a kritikus





helyzetből való menekülésre, pótolhatatlanok. Repülő rovarok olykor szárnyatlan utódokat hoznak a világra, s ezek a leggyakrabban elpusztulnak. Ha a szárazföld lesüllyed vagy a tenger szintje megemelkedik, akkor a korábbi félsziget szigetté válhat. A szelek a repülő rovarokat a víz fölé sodorják, s ott azok elpusztulnak. Ilyenkor a szárnyatlan mutánsok képviselik a faj továbbélésének esélyét. A mutációk tehát egyidejűleg károsak is és hasznosak is. Az evolúció ugyanannak jelenségnek két oldalát egyesítette. A mutált gén rendszerint recesszív, s ha domináns vagy normális génnel találkozik össze, akkor az érett szervezet konstrukciójában nem mutatkozik meg. Ámde az egyedek ebben az esetben rejtett (látens) mutált tulajdonságot hordoznak magukban, és azt továbbadják utódaiknak. Kezdetben a recesszív mutációk bizonyára ugyanolyan gyakorisággal jelentkeztek, mint a dominánsok, az utóbbiakat azonban a természetes kiválogatódás kiküszöbölte, mert ennek minden tulajdonságát, beleértve az öröklődési mechanizmust is és a mutálódásra való hajlamot (a „mutabilitást") is „elbírálta". Többségükben a recesszív mutációk maradnak meg, ezek alkotják a populáción belül a baleseti készültséget, az evolúciós tartalékot. Ez a mechanizmus, mely lényegében az információátadás hibáin alapul (mert a mutációkat éppen ilyen hibáknak tekintjük), nem olyan megoldás, amely a személyiséggel rendelkező konstruktőrt csábítaná. Bizonyos körülmények között ez a mechanizmus - mivel a kiválogatódás hiányzott új konstrukciós tulajdonságok megjelenését engedte meg. Az ilyesmi a kis, elszigetelt populációkban fordul elő, ahol az azonos szülőktől származó egyedek sokszoros kereszteződése a génkészletnek olyan kiegyenlítődését hozza magával, a genotípusos konstitúció olyan egységessé válását idézi elő, hogy a recesszív mutált tulajdonságok gyakran találkoznak, és ezért váratlan hirtelenséggel tömegesen jelennek meg a fenotípus-mutánsok. *63 Ennek a jelenségnek „genetikai sodródás" (genetikai „drift") a





neve. Ilyen módon jöhettek létre a szervezetnek bizonyos, másképpen megmagyarázhatatlan formái (a szarvasok agancsának gigantizmusa stb.). Az igazat megvallva, nem tudjuk, vajon ez a tényező alakította-e ki a mezozoikum ősgyíkjainak hátán a hatalmas csonttarajokat; ezt a rejtvényt nem tudjuk megfejteni, mert előidéző oka ugyanígy lehetett az ivari kiválogatódás is elvégre igazán nem ismerhetjük az évmilliókkal ezelőtt élt nőstény hüllők különleges gusztusát. A tény, hogy a mutációknak már maga a gyakorisága is öröklődő jelleg, s hogy bizonyos gének növelhetik vagy csökkenthetik, eléggé sajátos fényt vet a problémára. Mutációknak számítanak az olyan véletlenek, amelyek megváltoztatják a genetikai kód szövegét, ez pedig a kód átadása feletti ellenőrzés elvesztését jelenti. Ha valamikor véletlen jellegűek voltak is, a kiválogatódás azonban mégsem tudta kiküszöbölni őket. Ámde a konstruktőr szempontjából igen fontos, hogy miért nem tudta ezt a kiválogatódás megtenni: azért volt-e képtelen rá, mert „nem akarta" (hiszen a nem mutálódó faj elveszíti fejlődési plaszticitását, és a környezetben bekövetkező változások során elpusztul), vagy pedig azért, mert a mutálódás nyújtotta előnyök egybeesnek az objektív szükségességgel: mert a mutációk, mint a molekulák ellenőrizhetetlen statisztikai mozgásának következményei, elkerülhetetlenek. Evolúciós nézőpontból ez a megkülönböztetés jelentőség nélküli, számunkra azonban lényeges lehet: hiszen, ha a gén típusú információhordozó molekuláris rendszerek megbízhatatlansága elkerülhetetlen, akkor hogyan lehet majd biztonsággal tervezni a szerves rendszerekkel egyenlő bonyolultsági fokú megbízható rendszereket? Tételezzük fel, hogy „kibernetikai spermiumokat" igyekszünk készíteni, amelyek majd belefúrják magukat egy idegen bolygó kérgébe, s annak anyagából felépítik az általunk kívánt gépet. A „mutáció" odáig vezethet, hogy az ilyen gép teljesen hasznavehetetlen lesz. Az



evolúció azért tud megbirkózni ezzel a feladattal, mert mint statisztikai módszerrel dolgozó konstruktőr, sohasem kockáztat egyetlen megoldást - a tétje: mindig egy populáció. A mérnök számára elfogadhatatlan az ilyen megoldás: hát valóban kénytelen azon a példabeli bolygón a „kifejlődő gépek erdejét" kinevelni, csupán azért, hogy azután belőle kiválassza a legjobban működőt? S mi lesz akkor, ha a feladat az volt, hogy az adott genotípusúnál bonyolultabb rendszereket kell tervezni, pl. olyanokat, amelyeknek, mint már említettük, az „öröklődő tudást" kell beprogramozniuk? Ha a bonyolultság fokozódásával automatikusan növekszik a mutációra való hajlam, és bizonyos határt meghalad, akkor a kvantummechanikát tudó csecsemő helyett fejletlen lényt kaphatunk. Ezt a problémát egyelőre nem tudjuk megoldani: további sejttani és genetikai kutatásokat igényel. Az információátadás ellenőrzésével és a sejtközi korrelációkkal szoros összefüggésben áll a daganatok problémája. A rák minden valószínűség szerint sorozatosan egymást követő szomatikus mutációk láncolatának következménye. A probléma irodalma olyan mérhetetlen, hogy képtelenek vagyunk a sűrűjébe behatolni. Csak annyit mondunk, hogy nincs olyan adat, amely megcáfolná ezt a nézetet. A szövetekben a sejtek az egész élet folyamán osztódnak; s minthogy minden egyes osztódásnál előfordulhat egy mutációs „félrecsúszás", ezért a tumorképződés esélye arányos az osztódások mennyiségével, és ami ugyanaz, az egyed életkorával. A valóságban a rákra való hajlam - az organizmus elöregedése függvényében - mértani haladvány szerint növekszik. Ez nyilván annak a következménye, hogy bizonyos szomatikus mutációk mintegy az előkészítői a következő, a praecancerosus mutációknak, s ezek azután a további osztódások sorozatával már a daganatsejteket hozzák létre. A szervezet bizonyos mértékig védekezhet a daganatos hiperplázia * 64támadása ellen, védekező ereje azonban a korral együtt gyengül, tehát ez a tényező - az





életkor - is befolyással van a rákos daganatok képződésére. Rákot előidézően hathatnak a legkülönfélébb tényezők, így bizonyos vegyületek és az ionizáló sugárzások: ezekben a közös az, hogy megsemmisítik a kromoszómás információt. A rákot előidéző tényezők működése tehát nem specifikus - legalább részben nem az: olyan „zajt" képeznek, amely megnöveli a sejtosztódáskor a soron következő hiba bekövetkeztének valószínűségét. Nem minden szomatikus mutáció vezet rákra: léteznek jóindulatú daganatok is - sajátos mutációk eredményei, előfordulhat, hogy egy sejt nem annyira sérül meg, hogy belepusztuljon, csupán annyira, hogy a szabályozó szerepet betöltő magja kicsússzék a szervezetnek mint egésznek ellenőrző tevékenysége alól. Vajon ebből közvetve az következik-e, hogy a mutációk elkerülhetetlen jelenségek? Ez a kérdés vita tárgya, mert ugyanilyen könnyen lehetséges az is, hogy olyan konstrukciós kiindulási elvek távoli következményeivel van dolgunk, amelyeket az evolúció a kezdet kezdetén fogadott el. Hiszen az emberi test sejtje nem foglal magában több genotípusos információt, mint amennyit az az ivarsejt tartalmazott, amelyből a szervezet egésze keletkezett. Ha tehát amaz megengedte a mutabilitást akkor a szomatikus sejt, mivelhogy általa termelődött, ezt a jegyét is örökli. A központi idegrendszer idegsejtjeit daganatos sérülések nem érik, ámde ezek nem osztódnak, márpedig az elfajulás csak az egymást követő osztódások folyamán lehetséges. A rák tehát ezek szerint mintegy annak a „mutálódási döntésnek" az eredménye, amelyet az evolúció a legkorábbi stádiumaiban fogadott el. A vírusos hipotézis összeegyeztethető a mutációssal, minthogy a vírusok és a gének biokémiai rokonsága számottevő. A „rák génje" bizonyos értelemben a „rák vírusaként" is felfogható. Vírusnak azonban olyan rendszert nevezünk, amely idegen a szervezettől, és kívülről hatol beléje. Tulajdonképpen csak ez az egyetlen különbség közöttük.







Bonyolítja a kérdést a daganatok változatos sokfélesége és különböző válfajaik jelentkezése, mint amilyenek a túlnyomórészt fiatal egyedekben keletkező szarkómák. Ráadásul a rák egyáltalán nem holmi végzetszerű elkerülhetetlenség, hiszen gyakori, hogy szinte hihetetlenül magas kort megérő egyének egyáltalán nem betegednek meg rákban. Csak véletlen jellegű okokkal magyarázni a rák okozta elhalálozást, ugyancsak nem kielégítő, minthogy lehetséges (pl. egereknél) olyan tiszta vonalakat kitenyészteni, amelyek a daganatképződményre való hajlam tekintetében lényegesen különböznek egymástól, a szóban forgó hajlam tehát öröklődő tendencia. Az embernél lényegében még nem sikerült ilyen öröklődő hajlamot felfedezni. Nagyon nehéz azonban megkülönböztetni egymástól a rák felé vezető mutációs elfajulások csökkenő gyakoriságát a szervezetnek esetleg erőteljes ellenállóképességétől, hiszen köztudomású, hogy a szervezet meg is tudja semmisíteni a rákos sejteket, ha nincsenek túlságosan sokan. S még ha ezeket az egyelőre még meg nem értett kérdéseket sikerül is egyszer megmagyarázni, továbbá, ha számítani lehet is arra, hogy a rák terápiája terén a ma még viszonylag szerény (különösen a megóvó gyógymód terén elért) eredmények után jelentős sikerekre lehet számítani a gyógyszeres kezelésben (nagy kiválogató készségű citosztatikus szerekkel) - mégis, úgy vélem, a rákhajlamosság gyökeres megszüntetése megoldhatatlan feladat. A rák ugyanis a sejt egyik olyan működési elvének a következménye, amely magához az élet forrásához tartozik, tehát az élet fundamentális elvei közé tartozó elvből fakad.

BIONIKA ÉS BIOKIBERNETIKA Megtárgyaltuk az információátadás dinamikáját, valamint öröklődő rögzítésének technikáját is (ez utóbbit az Információtenyésztés c. fejezetünk bevezetésében). Ezek







együttesen alkotják azt a módszert, amelynek segítségével az evolúció a genotípusok maximális stabilitását nélkülözhetetlen plaszticitásukkal egyesíti. Az embriogenezis nem annyira a mechanikus növekedés meghatározott programjainak lefuttatásából, mint inkább a nagyfokú autonómiával rendelkező és csak „keretdirektívákkal" ellátott szabályozók működésbe léptetéséből áll. A magzatfejlődés tehát nem egyszerűen a megtermékenyítéskor startoló biokémiai reakciók „versengését", hanem ezeknek szakadatlan kölcsönös együttműködését és kölcsönös egymásformálását jelenti. Az érett szervezetben ugyancsak szakadatlanul folyik a játék ama szabályozók hierarchiái között, amelyekből a szervezet felépült. A „boldoguljon ahogy tud" elvnek következetes folytatása - ha a reagálási variánsok száma kielégítő, és egyidejűleg hiányzik a merev rögzítettségük -, az, hogy a szervezet a „másodfajú szabályozó", az idegrendszer megkonstruálása folytán a legmagasabb rendű egyedi autonómiához jut. A szervezet ugyanis „multisztát", a lehetséges egyensúlyi állapotoknak oly nagy mennyiségével rendelkező rendszer, hogy az egyedi életben ezeknek csak egy része valósulhat meg. Ez az elv egyaránt érvényes az élettani, valamint a kóros állapotokra. Ez utóbbiak is sajátos egyensúlyi állapotokat jelentenek, tekintet nélkül arra, hogy egyes paraméterek ilyenkor abnormális értékeket vesznek fel. A szervezet olyankor is „boldogul, ahogy tud", amikor az ártalmas reakciók kezdenek ismétlődni benne, s ez a szabályozás circulus vitiosusa felé irányuló hajlam egyike azon következményeknek, amelyek egy multistabilis, legnagyobb mértékben bonyolult homöosztát-piramis funkcionálásából erednek, márpedig bármely többsejtű élőlény ilyen. Ebből az állapotából már nem lendítheti ki egy olyan, normális körülmények közt eredményes, magasabb rendű irányítás, amelynek mechanizmusa leggyakrabban két érték közötti



egydimenziós kilengéseket használ (fékezés-ösztökélés, a vérnyomás emelése vagy süllyesztése, a vér savasságának növelése vagy csökkentése, az érverés, a bélműködés perisztaltikájának, a lélegzésnek, a belső szekréciónak gyorsítása vagy lassítása stb.). Létezik az agy ellenőrzése alá eső terület határán olyan teljesen helyileg szabályozott működés, amit az agy szinte nem is ellenőriz (a sebek behegedése), ez a szabályozás öregkorban gyengül („az organizmus perifériájának anarchiája": degenerációs helyi elváltozások, amelyeket előrehaladott korban levő egyedeken, pl. a bőrükön, könnyen megfigyelhetünk), és létezik a szervek, a rendszerek határain belül maradó ellenőrzés, és végül az egész organizmus totális ellenőrzése. Ebben a hierarchiában összefonódik a vezérlő- és a tájékoztató (visszacsatolásos)-információk közlésének két módszere: a nem folyamatos jelek, az impulzusos jelek útján történő (diszkrét módszer), valamint a folyamatosan történő (analóg módszer) közlés. Az előbbit inkább az idegrendszer, a másodikat pedig inkább a belső elválasztású mirigyek rendszere alkalmazza, de ez sem egyértelműen éles elhatárolás, minthogy a jelek vezetéken is továbbítódhatnak (mint telefon-összeköttetés esetén), vagy haladhatnak egyszerre az összes információs csatornákon is azzal, hogy csak az igazi címzett reagál rájuk (mint az olyan rádiójelzésekre, amelyeket tulajdonképpen bárki vehet, de amelyek mégis csupán egyetlen tengerjáró hajónak szólnak). Ha „fontos kérdésről" van szó, akkor a szervezet megindítja a megkettőzött információközlést: a veszélyérzet mind az idegrendszer működése, mind pedig annak eredményeként, hogy a vérbe adrenalin hormon választódik ki (analóg működés), kiváltja a szövetek és szervek készenléti állapotának erősödését. Az információs csatornáknak ez a többszörössége még abban az esetben is biztosítja a működést, ha egyes jelek nem érkeznek el rendeltetési helyükre.



Említettük már a bionikát, azt a tudományágat, amely az élő szervezetek birodalmában megfigyelt megoldásoknak technikai megvalósításával foglalkozik: különösen sok eredményt nyújtottak az érzékszervek kutatásai. Ezek érzékenység tekintetében a legtöbb esetben jelentékenyen felülmúlják a technológusok mérőelemeit. A bionika annak a gyakorlati biotechnológusnak a működési terepe, akit az azonnali eredmények érdekelnek. Ezzel szemben a bionikához közel álló másik kutatási ág, az élő rendszerek modellezése (különösen az idegrendszeré, valamint egyes részeié és az érzékszerveké), amely nem közvetlen, azonnali technikai eredmények elérésére tör, hanem inkább az organizmusok működésének és struktúrájának megismerésére törekszik, a biokibernetika körébe tartozik. Megjegyezzük, hogy a két új tudományág között a határok ugyancsak elmosódóak. A biokibernetika már széles arcvonalon betört az orvostudomány területére, és előrenyomul ott. Magába foglalja a szervek és funkciók protézissel való javítását, pótlását (mesterséges szív, szív-tüdőkészülék, művese, pacemakerek beültetése a bőr alá a szívműködés serkentésére), elektronikus művégtagok készítése, olvasó- és tájékozódó szerkezetek a vakok részére, sőt már annak megoldásán is dolgoznak, hogy a vakok sértetlen látóidegeibe a szemgolyót elkerülve impulzusokat vezessenek be, ami az általunk felvetett fantomatikával áll összefüggésben. Továbbá a biokibernetika átfogja a diagnosztika területét is, létrehozva az orvosok „elektronikus segédszemélyzetét", először diagnosztikai gépek formájában, amelyeknek máris két változata (az „általános diagnoszta" és a „specialista diagnoszta") ismeretes, és olyan gépekében is, amelyek közvetlenül a páciens szervezetéből szerzik meg a szükséges információt (az utóbbiakhoz tartozik az a készülék, amely önműködően regisztrálja az elektrokardiogramot, az elektroenkefalogramot és automatikusan elvégzi az előszelekciót, kiszűri a lényegtelen információt és diagnosztikai értékkel bíró



kész eredményeket szolgáltat); külön területet képviselnek az „elektronikus vezérlőtámaszok": ide tartozik az önműködő érzéstelenítő, amely egyidejűleg határozza meg a szervezet több paraméterének értékét, így pl. az agy bioáramaiét, a vérnyomásét, a vér oxidálódásának mértékét stb., és szükségnek megfelelően növeli az érzéstelenítőszer vagy az ellenszere adagolását, esetleges csökkenés esetén fokozza a nyomást; és elkészültek már olyan készülékek tervei (hordozhatóké is), amelyek állandóan ügyelnek a beteg szervezet bizonyos paramétereire. Ide tartozik az a készülék, amely a magas vérnyomásban szenvedő beteg vérnyomását azzal stabilizálja, hogy rendszeresen a szervezetébe juttatja ennek vagy annak a vérnyomást szabályozó szernek a megfelelő adagját. Felsorolásunk egyszerű és hiányos. Jegyezzük még meg, hogy az orvostudomány hagyományos szerei, a gyógyszerek, az „analóg informátorok" csoportjába tartoznak, minthogy ezeket rendszerint „általánosságban" adják be, a testüregekbe, a belső szervekbe vagy az érrendszerbe juttatják azzal a küldetéssel, hogy az orvosság most már „önmagától" találja meg a címzettjét, a rendszert vagy a szervet. Az akupunktúrát ezzel szemben inkább olyan módszernek tekinthetjük, amely az idegvégződéseket ingerelve „diszkrét" információt vezet be a szervezetbe - amíg, ugyanis, a gyógyszeres kezelés közvetlenül megváltoztatja a homöosztát belső állapotát, addig az akupunktúra ennek a homöosztátnak a „bemeneteire" hat. Az evolúció - akárcsak minden konstruktőr - nem számíthat tetszés szerinti cél elérésére. Egyfelől kiválóan működik pl. annak a „megfordítható halálnak" a mechanizmusa, amely a különféle spórákra, moszatokra, szkleróciumokra, sőt néhány kis testű soksejtű szervezetre is jellemző. Másfelől igen értékes az emlősök melegvérűsége is. Ezeknek a tulajdonságoknak az összekapcsolása ideálisan sokoldalú megoldást jelentene, de lehetetlen. Igaz, hogy ezt bizonyos állatok téli álma megközelíti,





ez azonban nem igazi „megfordítható halál". Az életműködések: a vérkeringés, a lélegzés, az anyagcsere ugyan ilyenkor meglassulnak, de meg nem szűnnek. Ezenkívül az ilyen állapot túllép a fenotípus élettani mechanizmusainak szabályozási határain. A téli álom lehetőségének öröklődő programozásúnak kell lennie. Ez az állapot mégis rendkívül értékes - különösen az űrrepülések korában, és leginkább abban az alakjában, amelyben a denevérek esetében jelenik meg. A denevérek megjelenése pillanatában minden ökológiai fészek látszólag már foglalt volt. Hiszen a rovarevő madarak kitöltötték a nappalt, és a baglyok az éjszakát, így hát úgy tűnt, hogy az új faj számára nem akad menedék sem a földön, sem a fákon. Ezért az evolúció a denevéreket az alkonyat zugába helyezte be, amikor a nappali madarak már álomba merültek, az éjszakaiak pedig még nem repültek ki vadászútjukra. A változó és rossz megvilágítási viszonyok, amelyek ilyenkor uralkodnak, erőtlenné teszik a szemet. Ezért a denevéreknek ultrahangos „radarkészüléke" fejlődött ki. Ráadásul rejtekhelyükül gyakran azok a barlangmennyezetek szolgálnak, amelyek addig ökológiai fészek minőségükben ugyancsak üresek voltak. A legtökéletesebb azonban ezeknek a szárnyas emlősöknek a hibernációs mechanizmusuk. Testük hőmérséklete a zérus fokig szállhat alá. Szöveti anyagcseréjük ebben az időben gyakorlatilag megszűnik. Az állat nem olyan, mintha aludnék, hanem mintha elpusztult volna. Ébredése azzal kezdődik, hogy izmainak anyagcseréje növekedni kezd. Néhány perccel később már helyre állt a vérkeringése és a lélegzése is, s a denevér készen áll a repülésre. A mély hibernálásnak nagyon hasonló állapotába lehet eljuttatni az embert is: megfelelő gyógyszeres technikával és lehűtési műveletekkel. Ez különösen érdekes. Ismerünk eseteket, amikor mutáció következtében fellépő vele született betegséget, amelynek a lényege az, hogy a szervezet valamely életfontosságú anyagot nem termel ki, úgy sikerült kompenzálni, kordában



tartani, hogy a szövetekbe vagy a vérbe bevezették ezeket az anyagokat. De ilyen módon csak időlegesen lehet helyreállítani az élettani normát. A hibernálási műveletek túlhaladnak ezen a normán, megnövelik a szervezeteknek az egyébként a genotípusba beprogramozott lehetőségeit. Ebből az is kiderül, hogy a szabályozó potenciálok, noha örökletesen korlátozottak, megfelelő eljárások alkalmazásával mégis tágíthatók. Most visszatérünk egy korábban említett kérdéshez, az emberiség „genetikus szennyeződéséhez", amelyet közvetve az okoz, hogy a civilizáció megakasztotta a természetes kiválogatódás működését; közvetlen okai pedig a civilizáció eredményei, amelyek megnövelik a mutációra való hajlamot és a mutációk számát (ionizáló sugárzások, vegyi faktorok stb.). Kiderült, hogy lehetséges az öröklődő betegségek és gyengélkedések esetében gyógyszeres kezeléssel ellenhatást elérni, amely a sérült genotípust nem változtatja meg, minthogy a gyógyszer nem az ivarsejtekre, hanem az érésben levő vagy akár a már felnőtt szervezetre hat. Persze ennek a gyógyításnak megvannak a maga határai. Azok a defektusok, amelyeket a genotípus-sérülések korai megnyilvánulásai váltanak ki, pl. a Thalidomid által okozotthoz hasonlók, minden valószínűség szerint gyógyíthatatlanok. Megjegyezzük, hogy ma a gyógyszeres ráhatások tűnnek a legtermészetesebbeknek, azért, mert ezek a kezelések megfelelnek az orvostudomány hagyományainak. Lehetséges azonban, hogy az öröklődési kód „melléfogásainak" kiküszöbölése lesz a legegyszerűbb (bár egyáltalában nem ártalmatlan) eljárás, s egyúttal következményeiben, eredményeiben nyilván jóval radikálisabb lesz, mint a sérült rendszerek későbbi terápiája. Azokat a perspektívákat, amiket ez az „antimutációsan normalizáló" önevolúció tár fel, aligha lehet túlbecsülni. A genetikai kód átalakítása folytán a vele született testi és pszichikai defektusok keletkezését előbb csökkenteni, később teljesen



kiküszöbölni lehet majd, s így eltűnik azoknak a szerencsétlen, nyomorék embereknek a kategóriája, akiknek száma jelenleg már sok millióra rúg, és még tovább növekszik. A genotípusok gyógyítása tehát, vagy pontosabban a genotípus biotechnikája mentő eredményeket ígér. Valahányszor azonban, amikor a mutált gén eltávolítása nem bizonyulna elegendőnek, hanem egy másikkal kellene pótolni, a „tulajdonságok megkomponálásának" problémája a maga teljes, fenyegető nagyságában tornyosulna fel előttünk. Egy Nobel-díjas tudós, aki éppen az öröklődés terén végzett kutatásaiért kapta kitüntetését, s aki úgy tűnik, hogy közvetlenül érdekelt az ilyen sikerekben, azt mondotta, hogy nem szeretné megélni azt a kort, amikor ezek a kutatási eredmények realizálódnak, mégpedig az irtózatos felelősség miatt, amelyet akkor az embernek majd vállalnia kell. Jóllehet a tudomány alkotóit minden tisztelet és becsülés megilleti, én úgy gondolom, hogy az idézett álláspont nem méltó egy tudóshoz. Nem lehet egyidejűleg felfedezést tenni, és ugyanakkor arra törekedni, hogy a találmány következményeinek vállalását elhárítsa az ember magáról. Az ilyen magatartás következményeit - bár egyéb, nem biológiai területekről - jól ismerjük. Gyászosak a következmények. A tudós hiába igyekszik munkáját annyira összeszűkíteni, hogy annak kizárólag információszerzési jellege legyen, és hogy fallal zárja el gyakorlati felhasználásának problémáitól. Az Evolúció, amint könyvünkben már explicite is meg implicite is kimutattuk, könyörtelenül dolgozik. S az ember, amikor lépésről lépésre megismeri az Evolúció konstruktőri tevékenységét, nem tehet úgy, mintha kizárólag csupán az elméleti tudás felhalmozásán dolgoznék. Az az ember, aki felismeri elhatározásainak következményeit, megszerzi magának a döntés hatalmát és viselni fogja annak a felelősségnek a súlyát, amelyet az Evolúció, ez a személytelen konstruktőr azért viselt el olyan könnyedén, mert számára az nem is létezett.







KONSTRUKTŐRI SZEMMEL Az Evolúció mint alkotó utolérhetetlen zsonglőr, aki technológiai korlátozottsága folytán roppant nehéz helyzetekben végzi szemfényvesztő mutatványait. Kétségtelenül többet érdemel meg annál, hogy megbámuljuk - megérdemli, hogy tanuljunk tőle. Ha azonban tekintetünket elfordítjuk konstruktőri tevékenységének sajátos nehézségeiről, és kizárólag eredményeire összpontosítjuk figyelmünket, akkor kedvünk kerekedik, hogy az evolúcióról gúnyiratot készítsünk. Íme vádjaink, a kevésbé általánostól az általánosabb felé haladva:

1. Nincs összhang az átadott információ redundanciája és a szervek felépítése között. A Dancoff által felfedezett törvényszerűségnek megfelelően az Evolúció a genotípusban átadott információ redundanciáját azon a lehető legalacsonyabb szinten tartja, amely még összeegyeztethető a faj folytatódásával. Ilyen módon az Evolúció ahhoz a konstruktőrhöz hasonlóan jár el, akit nem az érdekel, hogy összes automobiljai a célba érjenek, hanem teljesen elégedett már azzal is, ha a többségük odajut. Ez a „statisztikai konstruktőr-tevékenységnek" elve: amelyben a sikerességet nem az eredmények összessége, hanem a túlsúlyban levők döntik el. Ez idegen a mi gondolatvilágunktól (XV). Különösen pedig olyankor, ha az információ kisfokú redundanciájáért nem gépeknek, hanem élő szervezeteknek, sőt emberi testeknek defektusaival kell megfizetni: évente 250 000 gyermek születik súlyos öröklődő rendellenességgel. A redundancia minimális szintje az egyedek konstrukciójának is tulajdonsága. Az életműködések és szervek összhangot nem ismerő elhasználódása következtében a szervezet öregedése nem egyenletes. A normától való eltérés különféle irányokban







következik be: „a rendszer gyengesége", tehát pl. a vérkeringés, az emésztés vagy az izületi rendszer stb. gyengesége a jellemző vonása. Végül pedig a szabályozók egész hierarchiája ellenére, ha csak egyetlenegy vérrög zárja is el valamelyik eret az agyban, vagy az egyetlenegy szivattyú (a szív) hibás lesz - az már halált okoz. Azok a különálló mechanizmusok, amelyeknek az a hivatásuk, hogy elhárítsák, leküzdjék az ilyen katasztrófákat mint pl. a szív visszereinek artériás egyesülése - a legtöbb esetben csődöt mondanak, és ottlétük meghökkentően az előírások formális végrehajtásának jellegét ölti, mintha csak valami üzemet látnánk, ahol a tűzoltókészülék ugyan ott található a megfelelő helyen, de olyan csekély mennyiségben, illetve csak a „dísz kedvéért" kirakva, hogy hirtelen szükség esetén az égvilágon semmire sem használhatók.

2. A takarékosság vagy éppenséggel az információs fukarság most említett elvének éppen ellenkezője az az elv, amelynek lényege az, hogy az egyed fejlődéséből nem küszöbölődnek ki a felesleges elemek. Mintegy mechanikusan, mintegy a tehetetlenség folytán adódnak át az adott fajt megelőző, régen eltűnt formák maradványai. Így pl. az embriogenezis folyamata alatt a magzat egymás után megismétli az ősi embriogenezisek fejlődésére jellemző egyes fejlődési fázisokat: az emberi magzat sorra egymás után kialakítja a kopoltyúkat, a farkat stb. Az igaz, hogy más célokra használja fel (a kopoltyúívekből képződik az állkapocs, a gégefő), éppen ezért látszólag ez nem játszik szerepet. Ámde az organizmus annyira bonyolult rendszer, hogy minden nélkülözhető komplikációtöbblet növeli a diszkoordináció esélyeit, a daganatokhoz vezető kóros formák keletkezését stb.

3. A „nélkülözhető komplikációk" most említett elvének következménye az egyedek biokémiai egyedisége. Hogy az öröklődő információt fajtól-fajhoz nem lehet átadni (a fajok közti





átadhatatlanság) érthető, mivelhogy egy pánhibridizálódás pl. a denevér és a róka, vagy a mókus és az egér egymás közti kereszteződésének lehetősége megfosztaná az élő természetet az ökológiai piramis harmóniájától. A genotípusok különféle fajainak ez a kölcsönös zártsága egyetlen faj keretén belül is folytatásra talál abban a formában, hogy a szervezet fehérjéi megismétlődhetetlenül egyediek. A gyermek biokémiai egyedisége még az anyjának biokémiai egyediségétől is különbözik. Ennek pedig komoly következményei vannak. Ez a biokémiai egyediség abban nyilvánul meg, hogy a szervezet elkeseredetten védekezik minden idegen fehérje ellen, ez viszont az életmentő átültetéseknek (bőrnek, csontnak, szerveknek stb.) a végrehajtását teszi szinte lehetetlenné. Ahhoz, hogy megmenthessük az olyan emberek életét, akiknek a csontvelője képtelen a vérképzésre, előbb testüknek egész védekező berendezését kellene leküzdeni, és csak ezután lehetne beléjük oltani az emberi donorok adta szöveteket. A biokémiai egyediség elve a természetes fejlődés során nem szenvedett sérelmet, vagyis a kiválogatódás nem irányult arra, hogy egy faj egyedei homogén fehérjeállománnyal rendelkezzenek, a szervezet felépítése ugyanis olyan, hogy minden egyed kizárólag önmagára támaszkodhat. Az Evolúció nem vette számításba a kisegítő külső beavatkozás lehetőségét. Megértjük tehát a reális helyzet okait, ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy az organizmusnak segítséget vivő orvostudomány egyidejűleg küzdeni kénytelen ugyanannak a szervezetnek „értetlen" tendenciája, a megmentő eljárások elleni védekezése ellen.

4. Az Evolúció nem tud a fokozatos változások útján megoldásokat keresni akkor, ha ezeknek a változásoknak mindegyike nem azonnal, nem a meglevő nemzedék számára hasznos. És analóg módon képtelen megoldani olyan feladatokat,

amelyek nem kicsiny változtatásokat, hanem a konstrukció gyökeres átépítését követelik meg. Ilyen értelemben az Evolúció „opportunista" és „rövidlátó". Igen sok élő rendszert éppen emiatt jellemez olyan bonyolultság, amely elkerülhető volna. Ez, amiről most szólunk, más, mint a 2. pontban említett „nélkülözhető komplikáció": ott ugyanis a végső állapothoz vezető út (petesejt - magzat - érett szervezet) szempontjából tettük bírálat tárgyává a bonyolultságtöbbletet, míg a 3. pontban a felesleges biokémiai bonyolultság káros voltára mutattunk rá. Most pedig, egyre messzebbre jutva a bálványrombolás útján, már a szervezet egészére vonatkozó egyes megoldások alapvető elgondolását kritizáljuk. Nem tudott pl. az Evolúció kerék jellegű mechanikai berendezéseket kiformálni, mivelhogy a keréknek első pillanatától kezdve teljes önmagának kell lennie, vagyis forgástengellyel, kerékaggyal, koronggal stb. kell rendelkeznie. Ugrásszerűen kellett volna tehát létrejönnie, hiszen még a legkisebb kerék is nyomban kész kerék volna, nem pedig valamilyen „átmeneti" forma. Nem mintha valaha is nagy szükség lett volna a szervezetekben pontosan egy ilyen mechanikai berendezésre, de azért ez a példa meggyőzően megmutatja, milyen típusú feladatok azok, amelyeket az Evolúció képtelen megoldani. A szervezetnek számos olyan mechanikai eleme van, amelyet nem-mechanikaival lehetne helyettesíteni. Így pl. a vérkeringés alapulhatna az elektromágneses szivattyú elvén, ez esetben a szív elektromos szerv volna, amely megfelelő módon váltakozó mezőket hoz létre, a vértestecskék pedig dipólusok volnának vagy esetleg jelentős ferromágneses zárványaik lennének. Egy ilyen szivattyú egyenletesebben tartaná fenn a vérkeringést, kevesebb energiabefektetéssel és az érfalak rugalmassági fokától függetlenül. A jelen helyzetben az érfalak rugalmasságának kell ellensúlyozniuk azt a nyomásingadozást, amit az okoz, hogy a vér egymást követő löketekben, porciókban kerül a főütőérbe. S minthogy a vér helyzetváltoztatását előidéző

szerv működése a biokémiai energiának közvetlenül hemodinamikus energiává való átalakításán alapulna, ezért az egyik legnehezebb és tulajdonképpen megoldatlan probléma vagyis az, hogy a szív abban a pillanatban legyen jól táplált, amikor arra a legnagyobb szüksége van, azaz az összehúzódás pillanatában -, többé nem volna probléma. Az Evolúció által megvalósított sémában összehúzódásakor az izom egy bizonyos fokig csökkenti az őt tápláló véredények belvilágát, és ezzel összefüggésben az átáramló vérmennyiséget, ennek folytán az izomrostokban pillanatnyilag csökken az oxigén mennyisége. A szív vitathatatlanul így is elvégzi feladatát, ezzel a megoldással is. De annál rosszabb fényt vet ez a megoldásra, hiszen egészében elkerülhető lenne. A véráramlás többlettartalékának elenyésző volta okozza azt, hogy jelenleg a koszorúserek megbetegedései jelentik világviszonylatban a halálozások egyik fő okát. Egy ilyen „elektromágneses szivattyú" sohasem valósult meg, pedig az Evolúció képes dipólus-molekulák, valamint elektromos szervek alkotására is. A fent kifejtett elgondolás azonban a legvalószínűtlenebb változásokat követelné meg, és ráadásul egyidejűleg két, egymástól szinte teljesen elszigetelt rendszerben: a vérképző szerveknek meg kellene kezdeniük az általunk posztulált „dipólusok" vagy „mágneses vörös vérsejtek" termelését, és ugyanabban az időben a szívnek izmokból álló szervből elektromos szervvé kellene átalakulnia. Nos, két ilyen mutációnak - a vak véletlentől függő - egybeesése olyan jelenség, amelynek a bekövetkeztére - tudomásunk szerint - akár egymilliárd évig is hiába lehetne várni. És így is történt. Mellesleg szólva, egy ennél sokkalta szerényebb feladatot - a szívsövény nyílásának elzárását a hüllőknél - az Evolúció megoldatlanul hagyott; a rosszabb hemodinamikai jellemzők az Evolúciót nem zavarják, egyáltalában meghagyja alkotásainál akár a legprimitívebb szerveket is és a legkezdetlegesebb biokémiai „felszerelést" is, ha ezek a lények ennek segítségével





meg tudják oldani a fajfenntartást. Meg kell jegyezni, hogy kritikánknak ebben a szakaszában nem követelünk evolúciósan, vagyis biológiailag lehetetlen megoldásokat, amilyen egyes anyagok felcserélése volna (hogy a csontfogakat cserélje ki acélfogakra, ízületek porcból való felületeit Teflon felszínnel váltsa fel. Azokat a genotípusrekonstrukciókat, amelyek a szervezetnek lehetővé tennék a Teflon [poli(tetrafluor-etilén)] termelését, még csak elképzelni sem tudjuk. Ezzel szemben az, hogy az öröklődési anyagban olyan szervek legyenek beprogramozva, mint az említett „hemoelektromos szivattyú" - lehetséges, legalábbis elvben. Az Evolúció opportunizmusa és rövidlátása - vagy helyesebben megfogalmazva: vaksága - a gyakorlatban azt jelenti, hogy olyan megoldásokat alkalmaz, amelyek véletlen folytán elsőkként jelentek meg, és hogy ezekről a megoldásokról csak akkor mond le, ha egy véletlen alkalom másféle lehetőséget teremt. Ha azonban az egyszer megteremtett megoldás elzárja az utat az összes többi megoldás elől, legyenek azok akár a legtökéletesebbek és összehasonlíthatatlanul hatásosabbak, akkor az adott rendszer további fejlődése megakad. Így pl. a ragadozó hüllők állkapcsa az évek tízmillióin át megmaradt mechanikailag nézve - igen primitív rendszernek, ezt a megoldást azután a hüllőknek úgyszólván az összes ágazatai „magukkal vonszolták", ha közös ősöktől származtak; tökéletesítést csak az emlősök esetében „sikerült" bevezetni (a farkas típusú ragadozóknál), tehát rendkívül későn. Amint a biológusok többször is helyesen megállapították már, az Evolúció csak az abszolút életfontosságú megoldások kidolgozásában bizonyul ügybuzgó konstruktőrnek, és csak akkor, ha azok a teljes életképesség fázisában (a szaporodás előtt) szolgálják a szervezetet. Ezzel szemben mindaz, aminek nincs ilyen kritikus jelentősége, többé vagy kevésbé elhanyagolódik, merőben





véletlen metamorfózisok és teljesen vaktában bekövetkező sikerek kénye-kedvére adódik. Az Evolúció természetesen képtelen előre látni valamely adott konkrét lépésének a következményét, még akkor is így van, ha az egy egész fajt vezet a fejlődés zsákutcájába, holott egy viszonylag csekély változás lehetővé tenné, hogy ezt elkerülje. Megvalósítja azt, ami azon nyomban lehetséges és kedvező, a többivel pedig nem törődik. A nagyobb szervezeteknek nagyobb az agyuk, s ebben az agyban a neuronok mennyiségének szaporodása megelőzi a tömeg növekedését: ebből fakad látszólagos előszeretete az „ortoevolúció", a testméretek lassú, de szakadatlan növelése iránt, amely azonban igen gyakran valódi kelepcének, az eljövendő pusztulás eszközének bizonyul: az ősi óriások (pl. a jura-korszak hüllői) egyetlen ága sem maradt fenn máig. Ezek szerint tehát az Evolúció - minden fösvénysége ellenére, amelyet azzal tanúsít, hogy csak a legszükségesebb „átdolgozásokat" végzi el - az összes lehető konstruktőrök közül a legpazarlóbbnak bizonyul.

5. Konstruktőri minőségében az Evolúció kaotikus is, logikátlan is. Látható ez pl. abból a módból is, ahogyan a regenerálódás lehetőségeit szétosztja a fajok között. Az organizmus nem az emberi technológiára jellemző makroszkopikus cserélhető alkatrészek elvének alapján épül fel. A mérnök úgy tervez, hogy a berendezés egész blokkjai cserélhetőek legyenek. Az Evolúció pedig „a cserélhető részek mikroszkopikus elve alapján tervez, ez az elv szakadatlanul megnyilvánul, minthogy a szervek sejtjei (a bőr-, a haj-, az izom-, a vérsejtek stb., kivéve a sejtek néhány kategóriáját, pl. a neuront) az osztódás révén állandóan újakra cserélődnek, a leánysejtek tulajdonképpen ilyen „cserealkatrészek". Ez az elv tökéletes is volna, jobb a mérnökinél - ha a gyakorlat oly gyakran nem mondana neki ellent.





Az emberi szervezet több billió sejtből épült fel: ezek közül mindegyik nemcsak azt a genotípusos információt tartalmazza, amely a feladata végrehajtásakor elengedhetetlenül szükséges, hanem a teljes információt, vagyis ugyanazt, mint amelyet a petesejt tartalmaz. Elméletileg tehát lehetséges volna mondjuk a nyelv nyálkahártyájának sejtjeiből érett emberi szervezetet kifejleszteni. A gyakorlatban ez nem lehetséges, mivelhogy ezt az információt nem lehet felhasználni, nem lehet működtetni. A szomatikus sejtek nem rendelkeznek embriogenetikai potenciállal. Az igazat megvallva, nemigen tudjuk, hogy miért van így. Talán bizonyos inhibitorok (növekedésgátlók) játszanak benne szerepet, hiszen ezt a szövetek kölcsönhatásának elve megkívánja: a legújabb kutatások szerint a rákosodásnak azon kell alapulnia, hogy ezek az inhibitorok (hisztonok) a szomatikus mutációt szenvedett sejtekből eltűnnek. Mindenesetre a látszat azt mutatja, hogy az összes szervezeteknek - vagy legalábbis a fejlődés ugyanazon fokán állóknak - többé-kevésbé hasonló regenerálódási képességet kellene felmutatniuk, mivelhogy mindegyiküknek eléggé egyforma redundanciájú információt tartalmaznak a sejtjei. Pedig nem így van. Még pontos kapcsolat sincs a fajnak az evolúciós hierarchiában elfoglalt helye és regenerációs lehetőségei között. A béka igen gyarló regenerátor, majdnem olyan hitvány, mint az ember. Ez pedig nemcsak hogy az egyed szempontjából hátrányos, de a konstruktőr álláspontjából nézve nem is logikus. Ezt az állapotot az evolúció folyamán bizonyára meghatározott okok idézték elő. Mi azonban most nem azzal foglalkozunk, hogy mentséget keresünk az Evolúciónak, mint a szervezetes rendszerek megalkotójának, gyarlóságaira. Minden evolúciós ágazat végső állapota - vagyis a „tömegtermelés" tárgyává lett jelenleg élő „modell" - egyfelől azokat a tényleges körülményeket tükrözi, amelyeknek meg kell felelnie, amelyekkel meg kell birkóznia, másfelől pedig a vak próbálkozásoknak és

kereséseknek azt a milliárdesztendős útját, amelyet elődei megtettek. A mostani megoldások kompromisszumos jellegét tehát ráadásul még mindazok a megfelelő konstrukciók is pótlólagos kompromisszumteherrel sújtják és fokozzák, amelyek ugyancsak kompromisszumos megoldások voltak.



6. Az Evolúció nem halmozza fel a saját tapasztalatait. Olyan konstruktőr ő, aki elfelejti egykori eredményeit, s minden alkalommal újra meg újra meg kell keresnie őket. A hüllők két ízben is „betörtek" a levegő birodalmába: először mint csupaszbőrű ősgyíkok, másodszor pedig már tollazatot öltve, és mindkét alkalommal elölről kellett kialakítaniuk a repülés körülményeihez való alkalmazkodást - a végrehajtó szerveknek és az idegrendszernek az adaptációját újból kellett elvégezniük. A gerincesek elhagyták az óceánt a szárazföldért, majd visszatérve a vízbe - nullától kellett kezdeniük „akvatikus" megoldásaik kidolgozását. Minden tökéletes specializációnak az az átka, hogy csak az adott viszonyokhoz való alkalmazkodást jelenti, s minél teljesebb a specializálódás, annál könnyebben vezet pusztuláshoz. ha ezek a körülmények megváltoznak. Pedig a legjobb konstrukciós megoldások nemegyszer a legkülönbözőbb, végletesen specializált oldalágakban szóródnak szét. A pápaszemes kígyó azon érzékszerve, amely a vörösön inneni sugarakra reagál, még a 0,001 °C nagyságrendű hőmérsékletváltozást is észleli. Bizonyos halak elektromos szervei egy milliméterről még 0,01 mikrovolt feszültségkülönbségre is reagálnak. A denevérek táplálékául szolgáló molyfaj hallószerve érzékeli a denevérek ultrahang-echolokációjának frekvenciáját. Bizonyos rovarok tapintószervének érzékenysége már a molekuláris rezgések érzékelésének határát súrolja. Köztudomású, milyen fejlett némelyik rovarnak a szaglószerve. (Pl. a kínai selyemlepke hímjei.) A delfineknek hidrolokációs rendszerük van, s a feléjük haladó rezgésnyalábokat felvevő

ernyőként koponyájuk homorú homlokrésze szolgál: az ezt fedő zsírpárna úgy működik, mint egy gyűjtőreflektor. Az emberi szem az egyes fénykvantumokra is reagál... Nos, amikor egy faj, amely ilyen szerveket fejlesztett ki, elpusztul, vele együtt mennek veszendőbe az említettekhez hasonló „evolúciós találmányok" is. Ki tudná megmondani, hány effajta tűnt el az elmúlt évmilliók során. Azokat a „találmányokat", amelyek léteznek, nem lehetséges kiterjeszteni annak a fajnak, családnak, sőt még annak a változatnak határain túl sem, amelyben kialakultak. Ez az oka annak, hogy az ember öregkorában fogatlan lény, holott ezt a problémát már vagy tucatszor megoldották, s minden alkalommal egy kissé másként (a halak, a cápák, a rágcsálók stb. esetében).



7. A legkevesebbet arról tudunk, hogy milyen módon hajtja végre az Evolúció a maga „nagy felfedezéseit", a maga forradalmait. Pedig hogy végrehajtja, az biztos: hiszen az új típusok megalkotása ezt jelenti. Természetesen e téren is fokozatosan jár el, hiszen másképpen nem is tud. E tekintetben már a legnagyobb fokú ötletszerűséget vethetjük a szemére, mert a típusok nem az adaptáció útján, nem is gondosan előkészített változások eredményeképpen jönnek létre, hanem az evolúciós lottójáték húzásainak eredményeként, amelyben ráadásul nagyon gyakran nincs is főnyeremény. A genotípusok evolúciójáról már annyit beszéltünk, hogy az, amit most G. Simpson nyomán 29 fogok bemutatni, bizonyára magyarázat nélkül is érthető lesz. A nagy populációkban, ha a szelekciós nyomás alacsony, a genetikai változékonyság rejtett tartaléka keletkezik (a recesszív mutációjú genotípusokban). Kis populációkban ezzel szemben bekövetkezhet az új genetikai típusok véletlen rögződése, fixálódása. Simpson ezt „kvantumevolúciónak" nevezi (ez az ugrás azonban mégis kevésbé forradalmi annál, mint amit egykor Goldschmidt



posztulált, amikor a genotípus hipotetikus makrorekonstrukciójának eredményeit a hopeful monsters „reménnyel kecsegtető szörnyetegek" - névvel illette). Ez pedig úgy történik, hogy heterozigóta állapotúból a mutáció ugrásszerű átmenettel homozigóta állapotúba megy át; ennek folytán az addig rejtett jegyek hirtelen megnyilatkoznak, mégpedig egyszerre jelentős mennyiségű génnél (az ilyenfajta jelenségnek hallatlanul ritkának kell lennie, mondjuk egyszer vagy kétszer fordulhat elő negyedmilliárd év alatt). A populáció elszigetelődése és számszerű csökkenése legtöbbször a halandóság hirtelen növekedése időszakában következik be, ezt rendszerint elemi csapások, katasztrófák idézik elő. Ilyenkor az elpusztuló milliók alkotta háttérben nagyon elszórtan bekövetkezik az adaptív radiáció ténye: hirtelen olyan új próba-modellek kerülnek felszínre, amelyeket a természetes kiválogatódás nem vizsgáztatott le, ezek az előbb leírt ugrásszerű módon keletkeznek, és csak majd az evolúciós folyamat további menete hajtja végre „gyakorlati kipróbálásukat". S minthogy az Evolúció mindig a véletlenszerű módszerrel válogat, ezért egyáltalán nem szükséges az, hogy a „nagy találmányokat" elősegítő körülmények szükségszerűen, vagy akárcsak a valószínűség alapján ezek keletkezéséhez vezessenek. Igaz, a halandóság növekedése, az elszigetelődés megkönnyíti, hogy a gamétákban *65 addig lappangó állapotban levő „baleseti" tartalékból nagyobb számban „bukkanjanak elő" mutált fenotípusok, maga ez a tartalék azonban nemcsak megmentő találmánynak, a rendszer új formájának, hanem még inkább értelmetlen és ártalmas tulajdonságok csomójának is bizonyulhat. A kiválogatódási nyomás iránya ugyanis egyáltalán nem kell hogy azonos legyen a mutációs nyomások irányával; a szárazföld szigetté alakulhat, s a szárnyatlan rovarok teljesen véletlenül átalakulhatnak szárnyasokká, ami még csak rontja a helyzetüket. Az egyik ugyanannyira lehetséges, mint a másik, és csak amikor a





két nyomás – a mutációs és a kiválogatódási – irányai ugyanabba az irányba mutatnak, ekkor válik lehetségessé a valóban jelentős igazi előrehaladás. Ámde, ahogyan ma kezdjük a helyzetet megérteni, ez a jelenség is a ritkaságok ritkaságának számít. A konstruktőr ezt a helyzetet egyenértékűnek véli azzal a helyzettel, ami akkor áll elő, ha egy tengerjáró hajó mentőcsónakjait úgy látják el „élelemkészlettel", hogy a hajótörés bekövetkezése után a hajótöröttek találgathatják: vajon a csónak „vastartalékát" tartalmazó dobozban ivóvíz van-e vagy sósav, a csomagokban konzerv van-e vagy kődarabok?... És bármi groteszk is a leírt helyzet, a kép alapjában véve mégis megfelel az Evolúció módszerének, azoknak a feltételeknek, amelyek közepette legnagyobb szabású tetteit végrehajtja. Hogy nem tévedünk, erről a kétéltűek, a hüllők és az emlősök monofiletikus * 66 keletkezése tanúskodik: az, hogy csak egyetlen ízben jöttek létre, minden egyes osztály csupán egyszer alakult ki az összes geológiai korszakok tartama alatt. Igen érdekes volna választ kapnunk arra a kérdésre, hogy mi történt volna akkor, ha 360 millió évvel ezelőtt nem jöttek volna létre az első gerincesek? Vajon akkor „további százmillió évig" kellett volna várni? És vajon megismételte volna-e e mutációs teremtést, de sokkal kisebb valószínűséggel? És vajon nem küszöbölt-e ki ez a találmány egy másik, potenciálisan ugyancsak lehetséges konstrukciót? Csupa eldönthetetlen kérdés, mivelhogy úgy történt, ahogy történt. Igaz, hogy egy mutáció - amint már mondottuk - egy kissé mindig valamely szervezetnek egy más szervezetté való átváltozását jelenti, noha gyakran ez az átalakulás „adaptációs értelmetlenség". Egy genotípus szervezettségének magas szintje ilyen módon megteremti azokat a körülményeket, amelyek között a lottóhúzások tetszőlegesen hosszú sorozata majdhogynem az eggyel egyenlő valószínűségűvé teszi a jóval fejlettebb változat vagy ág megjelenését. („Fejlettebb" formának az olyat értjük,

amely - mint J. Huxley mondja - nemcsak dominál a maga szervezettségével mindazok fölött, amelyek megelőzték, hanem potenciális átmenetet is képvisel a fejlődés további szakaszaihoz.) Az evolúció „nagy fordulatainak" példájánál ismét, s nagyon drasztikusan beleütköztünk a természetes konstruálás véglegesen statisztikai jellegébe. A szervezet szemléltető példája annak, hogy miként épülhet megbízhatatlan elemekből egy megbízható működésű rendszer. Az evolúció pedig annak a bizonyítéka, hogy miként lehet a kettős tét - az élet és a halál - hazárdjátékával mérnöki feladatokat megoldani.





8. Az Evolúciónak egyre fundamentálisabb kritikájára térünk át: most, mintegy mellesleg, a vezérlési módszerét is meg kell bírálnunk. A genotípusokat ellenőrző visszacsatolás súlyos hibákat enged át, s emiatt következik be a populáció genetikai terheltsége. Fő témánk most az Evolúció kiindulási és legalapvetőbb következményeinek egyike lesz: az építőanyag kiválasztása. Az Evolúció retortái és laboratóriumai: a parányi ragacsos fehérje-csöppecskék. Ezekből készíti el a vázakat, a vért, a mirigyeket, az izmokat, a szőrzetet, a páncélokat, az agyat, a nektárokat és a mérgeket. E „termelési lehetőségek" szűkös volta elképesztő, ha összehasonlítjuk a végtermékek univerzális jellegével. Ha eltekintünk a hideg technológia okozta korlátozásoktól, és ha nem a molekuláris és a kémiai akrobatika mutatványainak tökéletessége, hanem ezek helyett az optimális megoldások racionális tervezésének általános elve köti le az érdeklődésünket, akkor már tere nyílik a szemrehányásoknak. Hogyan képzelhető el olyan szervezet, amely tökéletesebb a biológiainál? Mint determinált rendszer - s ilyen értelemben a természetes rendszerekhez (az élő szervezetekhez) hasonló olyan egység lehet, amely ultrastabilitását a legtermelékenyebb energiának, tehát nyilván a nukleáris energiának beáramlása révén tartja fenn. Az oxidálódásról való lemondás feleslegessé teszi a



vérkeringési, vérképző rendszereket, a tüdőt, s a központi légzésszabályozás egész piramisát, a szöveti enzimek egész vegyi apparátusát, az izomanyagcserét, valamint az izmok viszonylag jelentéktelen és határozottan korlátozott erejét. A nukleáris energia általános átalakulást tesz lehetővé: a cseppfolyós közeg nem a legjobb hordozója ennek az energiának (bár ilyen homöosztátot is lehetne építeni, ha valakinek különleges érdeke fűződik ehhez); ámde ez az energia különféle távlatokat nyit meg a távolbaható működések előtt, akár vezetékek útján és diszkrét jelleggel (kábeleken, az idegekhez hasonlóan) történjék ez a működés, akár analóg jelleggel (amikor pl. a sugárzás az analóg információhordozó hormonkapcsolatokkal válik ekvivalenssé); a sugárzások és az erőterek pedig a homöosztát környező közegére is hathatnak, ami által a végtagok primitív mechanikája a csúszócsapágyával egyetemben feleslegessé válik. Persze, a „nukleáris erőre épített" szervezetet éppen annyira groteszknek, mint amennyire értelmetlennek látnánk, ámde csak azt kell magunk elé képzelnünk, hogy az ember milyen helyzetben van az induló űrrakétában, máris helyesen tudjuk értékelni az evolúciós megoldás egész törékenységét, szűkös voltát. A megnövekedett gravitációban a főként folyadékokból álló testet ugrásszerűen megnövekedő hidrodinamikai túlterhelések érik: a szív felmondja a szolgálatot, a szövetekben részben nincs elegendő vér, másrészt meg szétrepeszti az ereket, izzadmányok és ödémák keletkeznek, az agyműködés szinte nyomban azután megszűnik, ahogy az oxigénellátása és -utánpótlása abbamarad, ilyen körülmények között még a csontváz is igen-igen gyenge konstrukciónak bizonyul ahhoz, hogy ellenálljon a reáható erőknek. Ma az általa alkotott gépeknek éppúgy a legmegbízhatatlanabb blokkja az ember, mint ahogyan mechanikailag is a leggyengébb láncszeme az általuk megvalósított folyamatoknak. De még az sem vezet elkerülhetetlenül vissza bennünket a biológiai megoldásokhoz, ha lemondunk is a nukleáris energiáról,







a mezőkről stb. A biológiainál már az a rendszer is tökéletesebb lesz, mely a biológiaiéhoz képest egy kiegészítő szabadsági fokkal rendelkezik: a szabad anyagválasztással; vagyis olyan rendszer, amelynek sem az alakja, sem a funkciója nem eleve determinált. Az a rendszer, amely a szükségleteknek megfelelően alakítja ki a vevőszerkezetét, vagyis effektorát, új érzékszervet vagy új végtagot, vagy pedig egy új helyváltoztatási módot dolgoz ki. Tehát egyszóval olyan rendszer, amely közvetlenül, a saját „szómája" fölötti hatalmánál fogva hajt végre olyasmit, amit mi csak kerülő úton, technológia segítségével, másodfajú szabályozók, vagyis agyak útján tudunk elérni. Cselekvéseink kerülőutas jellege azonban kiküszöbölhető. Aki előtt még hárommilliárd év áll, az olyan mélyre hatolhat be az anyag titkaiba, hogy maga ez a kerülőutas cselekvési mód válik feleslegessé. Az építőanyag kérdését kétféleképpen vizsgálhatjuk. Vagy a szervezeteknek a természethez való alkalmazkodásában vizsgáljuk a kérdést, ez esetben az Evolúció által választott megoldásnak több pozitív oldalát látjuk. Vagy pedig a perspektivikus lehetőségek szemszögéből tekintjük, s ez esetben nyomban szemünkbe tűnik az építőanyag minden korlátozottsága. Számunkra a leglényegesebb időbelileg korlátozott volta. Amikor évmilliárdok állnak rendelkezésünkre, akkor a majdnemhalhatatlanságot is megkonstruálhatjuk - ha éppen ezt akarjuk. Az evolúció ebben a kérdésben teljességgel érdektelen. Dehát miért mérlegeljük az öregedés és a halál problémáját abban a pontban, amelyet az építőanyag hiányosságainak szentelünk? Nem tartozik-e ez inkább a szóban forgó építőanyag szervezettségének kérdéséhez? Hiszen magunk említettük, hogy a protoplazma - legalábbis lehetőségeiben - halhatatlan. A maga rendjét szüntelenül megújító, helyrehozó lévén, éppen ezért konstrukciójának alapelvében nem foglaltatik a folyamatok megszakadásának a harmónia megbomlása miatti



elkerülhetetlensége. Ez bonyolult kérdés. Ha van is valamicske fogalmunk arról, ami egy szervezetben pillanatok vagy órák leforgása alatt zajlik le - azokról a törvényszerűségekről, amelyeknek években számított időtartamok alatt engedelmeskedik, úgyszólván semmit sem tudunk. Ezt a tudatlanságunkat egész ügyesen álcázzák az olyan kifejezések, mint a „növekedés", az „érettség", „öregedés", ezek azonban csupán félmetaforák - állapotok ködös elnevezései, nem pedig pontos leírásai. Az Evolúció konstruktőr-statisztikus: ezt már tudjuk. Ámde nemcsak fajképző tevékenysége átlagoló, statisztikai jellegű, az egyes egyed felépítését is ugyanerre az elvre alapozza. Az embriogenezis maga is csak általánosságban vezérelt teleologikus pontosságú kémiai robbantás, amely maga is statisztikai törvényeknek engedelmeskedik, mivelhogy a gének a „végtermék" egyes sejtjeinek sem a mennyiségét, sem az elhelyezkedését nem határozzák meg. A többsejtű szervezeteknek egyetlen külön vett szövete sem köteles elhalni, az ilyen szöveteket - a szervezettől elválasztva évekig lehet mesterséges tápközegen tenyészteni. A szervezet tehát, mint egész halandó, de alkotó részei nem azok. S ezt hogy értsük? A szervezetet élete során különféle zavarok és sérülések érik. Ezek közül egyesek a környezetből erednek, másokat akaratlanul is ő maga okoz magának. S az utóbbiak a leglényegesebbek. Beszéltünk már az életfolyamatok „kisiklásainak" bizonyos fajtáiról, ezek egy bonyolult rendszerben mindenekelőtt a korrelációs egyensúly elvesztéséből állanak. Néhány főtípusa létezik az ilyen kisiklásoknak: patologikus egyensúlyi állapot megszilárdulása (pl. a gyomorfekély esetében), egy circulus vitiosus (pl. a hipertóniában) vagy végül lavinaszerű (láncreakciós) reakció (epilepszia). Ide számíthatjuk cum grano salis, a neoplazmákat is. Mindezek a zavarok siettetik az öregedés folyamatát, ez a folyamat azonban azokban az egyedekben is lezajlik, akik







úgyszólván sohasem voltak betegek. Úgy tekinthetjük, hogy az öregedés az életfolyamatok statisztikai jellegéből fakad, abból a jellegből, amelyet igen primitíven a söréttel való lövés szemléltethet. Bármilyen gondosan készült a puskacső, a sörétszemek a megtett út függvényében szóródnak. Az öregedés a folyamatok hasonló szóródását jelenti és azt, hogy ennek folytán fokozatosan kiszabadulnak a központi ellenőrzés alól. Amikor ez a szóródás kritikus értékig ér, amikor az összes kompenzáló apparátusok tartalékai kimerülnek, akkor beáll a halál. Ezért élhetünk azzal a gyanúperrel, hogy a statisztika, amely oly kifogástalan a labilis egyensúlyi állapot (Bertalanffy szóhasználatával: Fliessgleichgewicht) kialakulási alapelvének kiindulásaként, és mindaddig kifogástalanul beválik, amíg az így adottaknak vett elemekből felépült szervezetek egyszerűek, maga a statisztika nyomban hibákhoz vezet, mihelyt átléptünk egy bizonyos bonyolultsági határt. Ebben az értelemben a sejt sokkal tökéletesebb alkotás, mint a többsejtű szervezet - bármilyen paradoxul hangzik is ez a megállapítás. Meg kell azonban értenünk, hogy amikor ezt mondjuk, akkor egészen más nyelvet használunk, illetve egészen más dolgokkal foglalkozunk, mint amelyek az Evolúció számára voltak fontosak. A halál több okból is következménye az evolúciónak: a szakadatlan változások terméke, a fokozódó specializálódás eredménye, és végül annak is következménye, hogy az Evolúció ilyen és nem más anyaggal kezdte a tevékenységet, vagyis azzal az egyetlen anyaggal, amelyet lehetséges volna megalkotnia. Ezért valójában nem gondoljuk komolyan, hogy gúnyiratot írjunk erről a személytelen teremtőnkről. Egész másra gondolunk. Egyszerűen arra törekszünk, hogy tökéletesebb konstruktőrök legyünk, mint amilyen ő, és ezért óvakodnunk kell hibáinak megismétlésétől.

AZ EMBER REKONSTRUÁLÁSA



Problémánk az ember tökéletesítésének kérdésébe tartozik. Többféle módon közelíthetjük meg. Alkalmazhatjuk a „megóvási technikát", ami nem más, mint az orvostudomány. Ilyenkor a norma, vagyis a minta az az állapot lesz, amit átlagos egészséges állapotnak számítanak, s a tevékenység arra irányul, hogy minden ember elérhesse ezt az állapotot. Az ilyen tevékenységek területe lassanként megnövekszik. Még akár a genotípusból eleve hiányzó paramétereket is meg lehet próbálni beépíteni a szervezetbe (ahogyan a már említett hibernációs lehetőségnél szó volt erről). Fokozatosan át lehet térni az egyre általánosabb protézisalkalmazásra; a szervezet védőerőinek leküzdésére abból a célból, hogy a szervátültetések sikeressé váljanak. Mindez már ma is megvalósulóban van. Már megtörténtek az első vese- és tüdőátültetések, *67 s az átültetés egyre szélesebb területen folyik, főként az állatkísérletek („tartalék"-szívek) területén. Sőt az Amerikai Egyesült Államokban már létrejött a „cserélhető szervek" társulata is, hogy összehangolja és elősegítse a kutatásokat ezen a területen. A szervezet tehát fokozatosan átépíthető, kicserélve egyes funkcióit és paramétereit. Ez a folyamat az objektív szükségszerűség nyomására és a technológiai lehetőségek növekedésének megfelelően valószínűleg két irányban fog haladni: a biológiai változások irányában (átültetésékkel a defektusok és csonkulások megszüntetésére stb.), valamint a mű-testrészekkel való pótlás irányában (olyankor, ha a mechanikus, a „halott" protézis jobb megoldás a felhasználó számára, mint a természetes szerv vagy szövet átültetése). A protézisalkalmazás ilyen határok között persze nem mehet el odáig, hogy az ember holmiféle robottá alakítása bekövetkezhessék. Ez az egész fázis, amely nyilván nemcsak a mostani évszázad végéig tart el, hanem a jövő század elejét is minden bizonnyal felöleli, magában foglalja annak az





alapvető „konstrukciós tervnek" az elfogadását, amelyet a Természet adott meg. Eszerint sértetlenek maradnak a test, a szervek és a funkciók felépítésének direktívái, akárcsak a kiindulási alapelvként elfogadott fehérje alapú építőanyag és a vele já