154 107 2MB
Hungarian Pages [387] Year 2020
Összeesküvés Amerika ellen Philip Roth Európa (2006) Címke: 1001 könyv listán szerepel, 2. világháború, Fasizmus, disztópia, antiszemitizmus 1001 könyv listán szerepelttt 2. világháborúttt Fasizmusttt disztópiattt antiszemitizmusttt
Antiszemitizmus, a megfélemlítés légköre, zsidóüldözés, kitelepítések, fasizálódás az 1940-es évek Amerikájában? Igen – legalábbis Philip Roth új regényében, amely a „mi lett volna, ha” jegyében vizsgálja az adott korszakot. Mi lett volna, ha 1940-ben F. D. Roosevelttel szemben Charles Augustus Lindbergh, a repüléstörténet egyik legismertebb alakja, amerikai nemzeti hős nyerte volna a választásokat? Az a Lindbergh, akinek náciszimpátiája és antiszemitizmusa nem fikció, hanem dokumentált történelmi tény? Nos, akkor ebben a képzeletbeli Amerikában felülkerekedtek volna az izolacionisták, az „európai” háborúba való beavatkozást ellenzők, a Lindbergh-adminisztráció lepaktált volna Hitlerrel, és az amerikai zsidóság, ha nem is európai sorstársaiéhoz fogható, de lelkileg és egzisztenciálisan is megnyomorító üldöztetéseket szenvedett volna el. Roth ezt a nyomasztó légkört egy érezhetően önéletrajzi elemekkel átszőtt családregényben ábrázolja A kortárs amerikai próza nagymesterének gondolatébresztő kirándulása a történelmi fikció terepén igazi meglepetést kínál az olvasónak. 1997-ben Philip Roth elnyerte a Pulitzer-díjat Amerikai pasztorál című regényével. 1998-ban átvehette a Nemzeti Művészeti Érdemrendet a Fehér Házban, 2002-ben pedig megkapta az Amerikai Művészeti és Irodalmi Akadémia legmagasabb kitüntetését, a Szépirodalmi Aranyérmet, amelyet korábban a többi közt olyan íróknak ítéltek oda, mint John Dos Passos, William Faulkner és Saul Bellow. Kétszer
nyerte el a Nemzeti Könyvdíjat, a PEN/Faulkner Díjat és a Kritikusok Országos Szövetségének Díját. 2005-ben Philip Roth lett a harmadik élő amerikai író, akinek átfogó életműkiadása jelenik meg a Library of America sorozatban. A nyolc kötetből az utolsó 2013-ban fog megjelenni.
S.F.R.-nek
1. 1940. JÚNIUS – 1940. OKTÓBER Szavazz Lindberghre, vagy szavazz a háborúra
Félelem ül ezeken az emlékeken, folyamatos félelem. Persze nincsen gyerekkor rettegés nélkül, mégse tudom, hogy akkor is ennyire szorongtam volna, ha nem Lindbergh az elnök, vagy ha nem vagyok zsidók ivadéka. Mikor 1940 júniusában bekövetkezett az első csapás – a republikánusok philadelphiai pártgyűlése Charles A. Lindberghet, a repülés világhírű amerikai hősét jelölte elnöknek –, elemit járt apám harminckilenc éves biztosítási ügynök volt, aki nem egészen ötven dollárt keresett hetente: arra elég volt, hogy időben kifizethessük a számlákat, de többre nemigen futotta belőle. Anyám – aki tanítónőképzőbe szeretett volna menni, de nem tehette a költségek miatt, így érettségi után titkárnő lett, majd háziasszony, aki a válság legrosszabb éveiben is megóvott minket attól, hogy szegénynek kelljen éreznünk magunkat, mert olyan akkurátusan beosztotta az apámtól péntekenként átvett keresményt, ahogyan a háztartást vezette – harminchat éves volt. Bátyám, a hallatlanul tehetségesen rajzoló, hetedikes Sandy tizenkét éves volt, míg én, az egy osztályt átugrott harmadikos – aki az ország első számú filatelistájának, Roosevelt elnöknek az ihletésére sok millió más gyerekkel együtt akkoriban csaptam fel bélyeggyűjtőnek – hétéves voltam. Egy kétlakásos-manzárdos kis ház emeletén laktunk, fákkal szegélyezett utcában, amelyen oromzatos téglaverandával kiegészített faházak álltak alacsony sövénnyel elrekesztett, parányi előudvarok mögött. A weequahici kerületet Newark elmaradott délnyugati peremének szántóföldjein húzták fel, közvetlenül az első világháború után; körülbelül fél tucat utcája a spanyol–amerikai háború győztes tengernagyainak parancsoló nevét viselte, a helyi
mozinak, a Rooseveltnek FDR ötödfokú unokatestvére – az ország huszonhatodik elnöke – volt a névadója. A mi utcánk, a Summit sétány a helyi magaslat tetején húzódott, már amennyiben bármi is valódi magaslatnak minősülhet egy kikötővárosban; Newark kevés ponton emelkedett száz lábbal magasabbra a tőle északra és keletre elterülő, árapályos ingoványoknál meg a repülőtértől keletre húzódó, mély öbölnél, amely, miután megkerüli a Bayonne-félsziget olajtartályait, a New York-i öböllel egyesülve, a Szabadság-szobor mellett torkollik az Atlanti-óceánba. Ha kinéztünk nyugatra a szobánk hátsó ablakából, néha elláttunk egészen a nagybirtokokkal és gazdag, gyéren lakott kertvárosokkal szegélyezett, alacsony Watchungs-hegylánc erdőktől sötét vonaláig, amely az ismert világ szélét jelentette, és körülbelül nyolc mérföldre esett a házunktól. Tőlünk egy háztömbbel délre volt Hillside kisváros, ahol túlnyomórészt gojok laktak. Hillside határán kezdődött Union megye, egy egészen más New Jersey. Boldogan éltünk 1940-ben. Szüleim barátságos, vendégszerető emberek voltak, baráti körüket apám munkatársai alkották, meg azok az asszonyok, akik anyámmal közösen segítették megszervezni a szülői munkaközösséget a Chancellor úti, frissen épült iskolában, ahol bátyám és én tanultunk. Valamennyien zsidók voltak, a környékbeli férfiak vagy maguk is vállalkozók – a helyi cukrászda, a vegyesbolt, az ékszerbolt, a ruhaüzlet, a bútorüzlet, a benzinkút, a fűszer-csemege, a Newark–Irvington vonalon működő, apró-cseprő vegyes munkákat vállaló kis akcidensnyomdák tulajdonosai, illetve önálló vízvezeték-szerelők, villanyszerelők, szobafestő- és mázolók, kazánszerelők –, vagy a biztosítási szakma talpasai, akik az apámhoz hasonlóan nap mint nap házaltak az utcákon és a házakban a kötvényeikkel. A zsidó orvosok, ügyvédek, a sikeres kereskedők, a belvárosi nagyáruházak tulajdonosai családi házakban laktak a Chancellor útból leágazó utcákon, a domb keleti lejtőjén, közelebb a füves-lombos Weequahic parkhoz, amelynek tájkertté alakított százötven hektárja, csónakázótava, golfpályája, ügetőpályája választotta el környékünket a 27-es főutat szegélyező gyáraktól és kikötőktől, az azoktól is keletebbre eső Pennsylvania vasúti viadukttól, a még annál is keletebbre eső, gyorsan fejlődő
repülőtértől, és végül egész Amerika keleti szélétől: a newarki öböl dokkjaitól és raktáraitól, ahova behajózták a világkereskedelem rakományát. A kerület nyugati peremén, a parkosítatlan oldalon, ahol mi éltünk, előfordult egy-egy tanár vagy gyógyszerész, ám egyébként kevés értelmiségi akadt, és közvetlen szomszédságunkban pláne hiába kerestünk volna gazdag gyárost vagy nagyvállalkozót. A férfiak ötven, hatvan, sőt hetven vagy annál is több órát robotoltak hetente, az asszonyok pedig állandóan dolgoztak, és igen csekély munkától kímélték meg őket a háztartási gépek: mostak, inget vasaltak, zoknit stoppoltak, gallért fordítottak ki, gombot varrtak, kötött holmit naftalinoztak, bútort viaszoltak, padlót söpörtek és sikáltak, ablakot mostak, lefolyót, fürdőkádat, vécécsészét, tűzhelyt tisztítottak, szőnyeget porszívóztak, beteget ápoltak, élelmiszert vásároltak, főztek, rokonokat etettek, rendet tartottak fiókban és szekrényben, felügyelték a festést-mázolást és a háznál végzett javításokat, megszervezték a vallási ünnepeket, kifizették a számlákat, vezették a háztartási könyveket, miközben gondjuk volt gyermekeik egészségére, öltözetére, tisztaságára, tanulmányaira, táplálkozására, magaviseletére, születésnapjaira, fegyelmére és erkölcsére. A közeli bevásárlóutcák néhány családi üzletében a feleség is ott gürcölt a férje mellett; idősebb gyerekeik tanítás után és szombatonként árut szállítottak, leltároztak és takarítottak. Szememben a szomszédságot a munka határozta meg és jellemezte, sokkal inkább, mint a vallás. A kerületben senki sem hordott szakállt, nem öltözködött ásatag óvilági módon, nem viselt kipát se az utcán, se a lakásokban, ahol rendszeresen megfordultam a gyerekkori barátaimmal. A felnőttek megjelenése nem utalt vallásosságukra, már ha vallásosak voltak egyáltalán, és a környéken senki se beszélt idegenes kiejtéssel, leszámítva az idősebb boltosokat, például a szabót vagy a kóser hentest, és a beteges vagy elaggott nagyszülőket, akik szükségből éltek együtt felnőtt gyerekeikkel. 1940-re New Jersey legnagyobb városának délnyugati peremén a zsidó szülők és gyerekeik olyan angolsággal szóltak egymáshoz, amely jobban hasonlított az Altoonában vagy Binghamtonban beszélt amerikaira, mint az elhíresült tájszólásra, amelyet a Hudson túlsó partjának öt kerületében használtak a zsidók.
Héber betűket festettek fel sablonnal a hentesbolt kirakatára, véstek a kis kerületi zsinagógák szemöldökfájába, de mindenütt másutt (a temetőt kivéve) gyakoribbak voltak az imakönyv ábécéjénél az anyanyelv ismerős betűi, mert gyakorlatilag mindenki azokat használta az összes elképzelhető, alantas vagy magasztos célra. A sarki cukrászda előtti újságos kioszknál tízszer annyian vásárolták a turflapot, mint a jiddis napilapot, a Forvertzet. Izrael még nem létezett, hatmillió európai zsidó még nem szűnt meg létezni, és számomra felfoghatatlan volt a távoli Palesztina (brit mandátum 1918 óta, amikor a győztes antant leválasztotta az utolsó távoli tartományokat a kimúlt Oszmán Birodalomról) helyi hordereje. Amikor pár havonta sötétedés után beállított egy szakállas ismeretlen, aki sose mutatkozott kalap nélkül, hogy tört angolsággal kérjen adományt a palesztinai zsidó haza megteremtéséhez, én, holott nem voltam tudatlan gyerek, nem nagyon értettem, mit keres az ajtónk előtt. Szüleim Sandynek vagy nekem adtak némi aprót, hogy dobjuk a perselybe; mindig azt gondoltam, jóságból alamizsnálkodnak, mert nem akarják megbántani szegény öregembert, aki évek óta képtelen felfogni, hogy nekünk már három nemzedék óta megvan a hazánk. Az iskolában minden reggel tisztelegtem hazánk zászlaja előtt. Iskolai ünnepeken osztálytársaimmal együtt zengtem nagyszerűségeinek dicséretét. Lelkesen megültem ünnepeit, sose töprengtem rajta, mi közöm a július negyedikei tűzijátékhoz, a hálaadásnapi pulykasülthöz, vagy a dupla meccsközvetítéshez a polgárháború hőseinek emléknapján. A mi hazánk Amerika volt. Aztán a republikánusok Lindberghet jelölték elnöknek, és minden megváltozott. Lindbergh majdnem egy évtizedig ugyanakkora hős volt a mi környékünkön, mint másutt. Történetesen 1927 tavaszának ugyanazon napján jött rá anyám, hogy várandós a bátyámmal, amelyen Lindbergh harminchárom és fél óra alatt, kísérő nélkül átrepült Long Islandről Párizsba a pici Spirit of St. Louis monoplánnal. Ennek következtében az ifjú pilóta, akinek vakmerősége lázba hozta
Amerikát és a nagyvilágot, teljesítménye pedig a repülés hihetetlen fejlődését ígérte, különleges szerepet kapott a gyermek első, összefüggő mitológiáját alkotó, családi anekdotakincsben. A várandós állapot misztériuma és Lindbergh hősiessége az istenivel határos előkelőségig magasztosította anyámat, akinél egyenesen egy világszenzáció üdvözölte az első testet öltött magzatot. Sandy később egy rajzzal örökítette meg a pillanatot, egyszerre ábrázolva a két nagyszerű eseményt. Rajzán – amelyet kilencévesen és a szovjet plakátművészet öntudatlan ihletében alkotott – anyánkat mérföldekre képzelte a házunktól, a Broad és a Market sarkán örvendező sokaságba. Karcsú, huszonhárom éves, sötét hajú fiatalasszony, mosolya maga a harsogó elragadtatás, s meglepően szabadnak tűnik, ahogy ott áll virágos konyhai kötényében a város legforgalmasabb kereszteződésénél; egyik keze szétnyitott ujjakkal pihen a még mindig megtévesztően, lányosan keskeny medencére boruló kötény elején, míg a másikkal egyedül ő mutat fel a Spirit of St. Louis-ra, amely pontosan abban a halandók számára is lindberghi dicsőségű pillanatban száll el a newarki belváros felett, amelyben anyám rájön, hogy megfogant benne Sanford Roth. Sandy négyéves volt, én, Philip, még meg sem születtem, amikor 1932 márciusában Charles és Anne Morrow Lindbergh első gyermekét, egy kisfiút, akinek születését húsz hónappal korábban országos örömujjongás fogadta, elrabolták családja új házából, a New Jersey-i vidéken megbújó Hopewellből. Körülbelül tíz héttel később véletlenül találták meg pár mérföldnyire az erdőben a bébi oszló holttestét. Vagy meggyilkolták, vagy véletlenül ölték meg, miután kiragadták a kiságyból, kiemelték az emeleti gyerekszoba ablakán a sötétségbe, és levitték úgy hálóruhásan az összeeszkábált létrán, miközben az anya és a pesztra a szokásos esti munkákkal foglalatoskodott a ház egy másik részében. Mire 1935 februárjában lezárult New Jersey-ben a gyilkosság és a gyermekrablás tárgyalása, és a flemingtoni bíróság bűnösnek találta a harmincöt éves, rovott múltú, német Bruno Hauptmannt, aki német feleségével lakott Bronxban, a világ első transzatlanti pilótáját Lincolnhoz mérhető, vértanú titánná változtatta a vakmerőségen átütő szenvedés.
A tárgyalás után Lindberghék elhagyták Amerikát, abban reménykedve, hogy az önként vállalt, ideiglenes száműzetés megóvja a következő Lindbergh gyermeket, és bizonyos mértékig visszaadja a hőn vágyott magánéletet. A család egy angliai falucskába költözött, innen kezdett átjárogatni Lindbergh a náci Németországba, ami gazemberré tette sok amerikai zsidó szemében. Öt látogatása idején saját szemével győződhetett meg a német hadigépezet hatalmas arányairól, vendégeskedett Göring légimarsallnál, ünnepélyesen átvette a Führer nevében adományozott kitüntetést, nyíltan hangoztatta elismerését Hitler iránt, Németországot „a világ legérdekesebb államának”, vezetőjét pedig „nagy embernek” nevezte. Ennek az érdeklődésnek és csodálatnak Lindbergh azok után adott hangot, hogy Hitler 1935-ös fajvédő törvényei megfosztották a zsidókat állampolgári, szociális és tulajdonjogaiktól, kirekesztették őket a nemzetből, és megtiltották nekik, hogy árjákkal kössenek házasságot. Mire 1938-ban iskolába kerültem, Lindbergh neve ugyanazt a felháborodást váltotta ki a házunkban, mint a detroiti Coughlin atya vasárnapi rádióműsorai. Coughlin a Social Justice című, jobboldali lapot szerkesztette, és heveny antiszemitizmusával meglehetősen széles közönséget tudott felhergelni az ország nehéz napjaiban. 1938 novemberében – az európai zsidóság tizennyolc évszázadának legfeketébb, legbaljósabb évében – söpört végig Németországon a modern történelem legszörnyűségesebb pogromja, a Kristallnacht; a nácik zsinagógákat gyújtottak fel, lerombolták a zsidók üzleteit, házait, és egyetlen, az iszonyatos jövőt megelőlegező éjszakán zsidók ezreit hurcolták el otthonaikból koncentrációs táborokba. Mikor megpendítették Lindberghnek, hogy nem kellene-e visszaadnia, válaszul a példátlan barbárságra, amelyet egy állam tanúsít a tulajdon polgáraival szemben, a négy szvasztikával ékes aranykeresztet, amelyet Göring légimarsall nyújtott át neki a Führer nevében, nemet mondott, arra hivatkozva, hogy a Német Szolgálati Saskereszt nyilvános visszaadása „szükségtelenül megsértené” a náci vezetést. Lindbergh volt az első híres, élő amerikai, akit megtanultam gyűlölni – mint ahogy Roosevelt elnök volt az első híres, élő amerikai,
akit szeretni tanítottak –, így amikor a republikánusok őt indították 1940-ben Roosevelttel szemben, semmihez sem fogható csapás érte hatalmas biztonságérzetemet, amelyet magától értetődőnek tartottam, mint amerikai szülők amerikai iskolába járó amerikai gyermeke a világgal békében élő Amerika egyik amerikai városában. Talán úgy tizenhárom hónapja éltem át az egyetlen ehhez hasonlítható fenyegetést, amikor apámnak, mivel a Metropolitan Life newarki ügynökeként a válság mélypontján is változatlanul sok kötvényt tudott eladni, felajánlották, hogy ha családostul átköltözik, előléptetik igazgatóhelyettessé az otthonunktól hatmérföldnyire eső Unionban, amiről csak annyit tudtam, hogy van egy autós mozija, ahol esőben is lehet filmet nézni. Igazgatóhelyettesként apám megkereshette volna a heti hetvenöt, sőt az elkövetkező években akár a heti száz dollárt, ami egy családnak, a mi elvárásainkkal, egész vagyon volt 1939-ben. Mivel pedig Unionban a válsággal járó bessz miatt pár ezer dollárért adták a családi házakat, megvalósíthatta volna bérkaszárnyai nincstelen gyerekkora óta dédelgetett álmát, hogy amerikai háztulajdonos legyen. Kedvenc kifejezése volt a „tulajdonosi büszkeség”; az eszme, amelyet megtestesített, olyan kézzelfogható volt egy apámhoz hasonló származású ember számára, akár a falat kenyér. Semmi köze nem volt ennek a társadalmi versenyfutáshoz, vagy a kivagyi habzsoláshoz; csakis ahhoz volt köze, hogy olyan kenyérkereső lehessen, amint az férfihoz illő. Azzal az egyetlen hátránnyal járt a dolog, hogy mivel Uniont, akárcsak Hillside-ot, a goj munkásosztály lakta, valószínűleg apám lett volna az egyetlen zsidó a mintegy harmincöt főt alkalmazó irodában, anyám az egyetlen zsidó asszony az utcában, Sandy és én pedig az egyetlen zsidó gyerekek az iskolánkban. Miután beígérték apámnak az előléptetést – amely mindenekelőtt a vágyva vágyott keskeny anyagi mozgásteret ajándékozta volna egy válságot megélt családnak –, szombaton átmentünk ebéd után körülnézni Unionba. De amint odaát voltunk, és fel-alá autóztunk a kertvárosi utcákon, megbámulva az emeletes házakat – nem voltak
teljesen egyformák, de azért mindegyikhez járt szúnyoghálós első veranda, nyírott pázsit, egy darab bokor, és salakbeton felhajtó vezetett az egy férőhelyes garázshoz; nagyon szerény házak voltak, de akkor is tágasabbak, mint a mi két hálószobás lakásunk, kicsit hasonlítottak a tősgyökeres Amerikáról szóló filmek fehér házikóira –, amint odaát voltunk, ártatlan lelkendezésünket, hogy a család felemelkedik a háztulajdonosi osztályba, eléggé előre látható módon háttérbe szorították a keresztény irgalom mértékét illető aggályaink. Általában energikus anyám olyan ujjongva reagált apám „Mit szólsz hozzá, Bess?”-ére, amelyről még egy gyerek is tudta, hogy tettetett, és fiatalságom ellenére is kitaláltam, hogy azért, mert azt gondolja: „A mienk lesz az a ház, »ahol a zsidók laknak«. Elölről kezdődik Elizabeth.” A New Jersey államban levő Elizabeth, ahol anyám felnőtt az apai vegyesbolt fölötti lakásban, ipari kikötőváros volt, negyedakkora, mint Newark; az ír munkásosztály és politikusai vitték benne a prímet, az élet a város számtalan temploma köré szerveződő, keményen összetartó egyházközségekben zajlott, és bár én sose hallottam panaszkodni anyámat, hogy elizabethi lánykorában bármiféle szándékos sértést el kellett volna tűrnie, csupán házasságkötése után, amikor átköltözött Newark új zsidó kerületébe, fedezte fel magában az önbizalmat, amelynek köszönhetően először a szülői munkaközösség „érdemes anyja” lett, majd az Óvodások Mamaklubjának szervezésével megbízott alelnök, végül pedig ő vetette fel a szülői munkaközösség elnökeként, miután részt vett Trentonban a gyermekparalízisről szervezett konferencián, hogy minden január 30-án – Roosevelt elnök születésnapján – tartsanak „Masírozó Fillérek”-táncrendezvényt, és ezt a javaslatát a newarki iskolák többsége el is fogadta. 1939 nyarán már második éve volt haladó világnézetű, sikeres vezető – máris támogatta az állampolgári ismereteknek azt a fiatal pedagógusát, aki mindenáron szerette volna meghonosítani a Chancellor út iskolájában a „vizuális oktatást” –, és most akaratlanul el kellett képzelnie, milyen lesz elveszíteni mindazt, amit azóta ért el, hogy feleség és anya lett a Summit sétányon. Ha lesz olyan szerencsénk, hogy megvásárolhatjuk a unioni utcák bármelyik kertes házát és beleköltözhetünk, akkor nemcsak ő süllyed
vissza azzá, aki a bevándorló zsidó specerájos lányaként volt az ír katolikus Elizabethben, hanem ami még ennél is rosszabb, Sandynek és nekem is újra kell majd élnem az ő kívülálló fiatalságának körülkarózott életét. Apám feleségének lehangoltsága ellenére is elkövetett minden tőle telhetőt a jó kedvünk megőrzésére: megjegyezte, milyen tiszta és rendes minden, felhívta Sandy figyelmét és az enyémet, hogy egy ilyen házban nem kellene egy szűk szobán és egyetlen szekrényen osztoznunk, elmagyarázta, mennyivel előnyösebb jelzálogot fizetni, mint lakbért, ám az alapszintű közgazdasági lecke félbeszakadt, mikor meg kellett állnia a piros lámpánál a kereszteződés egyik szögletét elfoglaló ivóféleség kerthelyisége mellett. Zöld piknikasztalok álltak az árnyas lombú fák alatt, és ezen a napfényes hétvégi délutánon sujtásos fehér kabátot viselő pincérek cikáztak felalá, palackokkal, korsókkal és tányérokkal megrakott tálcákat egyensúlyozva, és az asztaloknál mindenféle korú emberek cigarettáztak, pipáztak, szivaroztak, miközben magas kriglikből és cserépkorsókból ittak nagyokat. Volt zene is – harmonikán játszott egy rövidnadrágos, térdzoknis, mokány kis ember, aki hosszú tollal ékes kalpagot viselt. – Rohadékok! – mondta apám. – Fasiszta szemétládák! – A lámpa zöldre váltott, és mi némán hajtottunk tovább, hogy megnézzük az irodát, ahol apámnak nemsokára módja lesz heti ötven dollárnál többet keresni. Este, lefekvés után a bátyám magyarázta el, miért jött ki apám a sodrából annyira, hogy szitkozódott a gyerekei előtt: a meghitt nyugalomnak azt a fél hektárját a város közepén sörkertnek hívták, a sörkertnek a Német–Amerikai Bundhoz volt valami köze, a Német– Amerikai Bundnak Hitlerhez volt valami köze, és Hitlernek, mint ezt nem kellett külön közölni velem, kizárólag a zsidóüldözéshez volt köze. Az antiszemitizmus mákonya. Azt képzeltem, hogy azt itták olyan vígan azon a napon a sörkertjükben – mint ahogy mindenütt azt isszák a nácik, pintszámra döntik magukba az antiszemitizmust, mint a mindenre jó orvosságot.
Apámnak ki kellett vennie egy szabadnapot, hogy átmehessen a New York-i székházba, a magas épületbe, amelynek ormán a társaság büszke fárosza – „A Fény, Amely Sohasem Alszik Ki” – pompázott, és bejelenthesse az irodák főfelügyelőjének, miszerint nem fogadhatja el az annyira vágyott előléptetést. – Az én hibám – mondta anyám abban a pillanatban, ahogy apám mesélni kezdte a vacsoraasztalnál, mi történt a Madison sugárút 1. szám alatt, a tizennyolcadik emeleten. – Senki sem hibás – felelte apám. – Megmagyaráztam, mielőtt elmentem, mit fogok mondani, és odamentem, és megmondtam, és kész. Nem költözünk Unionba, fiúk. Maradunk itt. – Mit csinált? – kérdezte anyám. – Végighallgatott. – És aztán? – kérdezte anyám. – Felállt, és kezet rázott velem. – Nem mondott semmit? – Azt mondta: „Sok szerencsét, Roth.” – Haragudott rád. – Hatcher igazi régi vágású úriember. Nagy, hat láb magas goj. Úgy néz ki, mint egy filmszínész. Hatvanéves, de egészséges, mint a makk. Bess, az ilyen emberek irányítanak – ezek nem vesztegetik az időt arra, hogy egy magamfajtára haragudjanak. – És akkor most mi van? – kérdezte anyám. Ezzel azt akarta kifejezni, hogy akármi történt a Hatcherrel való találkozáson, annak az eredménye nem lehet jó, viszont lehet rettenetes. Úgy véltem, értem is, miért. Vállald, és képes leszel rá – erre a sarkalatos igazságra nevelt mindkét szülőnk. Vacsora mellett apám újra és újra előhozta a kisfiainak: „Ha bárki megkérdezi: »Meg tudod csinálni ezt? El tudod intézni ezt?«, azt felelitek neki: »Természetesen!« Mire rájönnének, hogy nem tudjátok, már kitanultátok a forszát, és az állás a tietek. És ki tudja, még úgy is alakulhat, hogy az lesz életetek nagy lehetősége.” Ám odaát New Yorkban mégsem ezt tette. – Mit mondott a Főnök? – kérdezte anyám. Főnökként emlegettük mind a négyen apám newarki irodájának vezetőjét, Sam Peterfreundot. Az egyetemek és szakiskolák zsidó hallgatóságát a minimumra csökkentő hallgatólagos kvótáknak, a zsidókat minden
jelentősebb nagyvállalati előléptetésből kizáró, leplezetlen hátrányos megkülönböztetésnek, a sok száz társadalmi szervezet és önkormányzati intézmény zsidó tagjainak létszámát szigorúan korlátozó megszorításoknak az idejében Sam Peterfreund egyike volt annak a maroknyi zsidónak, akik elsőként érték el a Metropolitan biztosítónál az igazgatói rangot. – Ő javasolt téged – mondta anyám. – Hogy érezheti magát ő? – Tudod, mit mondott nekem, mikor visszajöttem? Tudod, mit mondott nekem a unioni irodáról? Tele van iszákosokkal. Híres az iszákosairól. Korábban nem akarta befolyásolni a döntésemet. Nem akart az utamba állni, ha ez az, amit akarok. Híres az olyan ügynökökről, akik reggel dolgoznak két órát, és a nap hátralevő részét a csapszékben, vagy annál is rosszabb helyen töltik. És nekem kellett volna odamennem, az új zsidónak, az új biboldó nagyfőnöknek, az összes goj belehal, hogy neki dolgozhasson, és nekem kellett volna odamennem, hogy felszedjem őket a kocsma padlójáról. Nekem kellett volna odamennem, hogy figyelmeztessem őket, mivel tartoznak a feleségüknek és a gyereküknek. Hű, de szerettek volna, fiúk, ha megteszem nekik ezt a szívességet! El tudjátok képzelni, miket mondtak volna rám a hátam mögött. Nem, jobb nekem itt, ahol vagyok. Mindnyájunknak jobb. – De nem dobhat ki a társaság azért, mert visszautasítottad? – Szívem, tettem, amit tettem, és vége. De anyám nem hitte el, hogy a Főnök azt mondta, amit apám mondott; azt hitte, hogy apám találta ki a Főnök minden szavát, hogy ő ne hibáztassa magát tovább azért, mert nem volt hajlandó átköltöztetni a gyerekeit egy goj városba, a Német–Amerikai Bund paradicsomába, és ezzel megfosztotta férjét élete legnagyobb lehetőségétől. Lindberghék 1939 áprilisában tértek vissza Amerikába, és élték tovább családi életüket. Alig pár hónappal később, szeptemberben Hitler, aki már annektálta Ausztriát és megszállta Csehszlovákiát, megrohanta és leigázta Lengyelországot, mire Franciaország és Nagy-Britannia hadat üzent Németországnak. Lindberghet addigra
aktív állományba helyezték, mint a légierő ezredesét, ő pedig elkezdte beutazni az országot a kormány megbízásából, és az amerikai repülés fejlesztéséért, a légierő bővítéséért és korszerűsítéséért lobbizott. Amikor Hitler gyors egymásutánban elfoglalta Dániát, Norvégiát, Hollandiát, Belgiumot, majdnem legyőzte Franciaországot, és javában állt a század második nagy európai háborúja, a légierő ezredese azzal tette magát az izolacionisták bálványává – és FDR ellenségévé –, hogy felvette küldetései közé Amerika háborús szerepvállalásának, illetve a franciák vagy a britek bármiféle támogatásának megakadályozását. Ő és Roosevelt egyébként is mélységes ellenszenvet éreztek egymás iránt, de most, mikor Lindbergh nyíltan hirdette tömeggyűléseken, rádióadásokban és népszerű magazinokban, hogy az elnök békét ígérgetve áltatja az országot, miközben titokban a hadba lépést tervezi, és a háború mellett agitál, a republikánus pártban emlegetni kezdték, hogy Lindberghben lesz annyi varázs, amellyel elütheti „a Fehér Ház háborús uszítóját” a második újraválasztástól. Minél erősebb nyomást gyakorolt Roosevelt a Kongresszusra, hogy hatálytalanítsa a fegyverek embargóját, és enyhítsen a szigorú semlegességi politikán, még mielőtt legyőznék a briteket, annál szókimondóbb lett Lindbergh, míg végül megtartotta az ujjongó támogatókkal zsúfolt Des Moines-i csarnokban a híres rádióbeszédet, amelyben „a legfontosabb csoportok közül, amelyek a háború felé taszítják ezt az országot”, kiemelte a lakosság nem egészen három százalékát alkotó, és hol „zsidó népként”, hol „zsidó fajként” emlegetett csoportot. „Egyetlen becsületes és tisztánlátó ember – mondta Lindbergh – sem nézheti a zsidók háborúpárti politikáját úgy, hogy ne látná benne meg a veszélyeket, amelyeket egy ilyen politika jelent ránk és rájuk nézve. – Félreérthetetlen nyíltsággal folytatta: Néhány éles szemű zsidó ember belátja ezt, és ellenzi a beavatkozást. Ám a többség még mindig nem látja… Nem hibáztathatjuk őket, ha azt tartják szem előtt, amit az érdeküknek hisznek, ám nekünk is vigyáznunk kell a saját érdekeinkre. Nem engedhetjük, hogy más népek ösztönös indulatai és előítéletei pusztulásba taszítsák országunkat!”
A vádak ellen, amelyeket Lindbergh iowai hallgatósága üvöltve éljenzett, már a következő napon hevesen tiltakozott a liberális sajtó, Roosevelt sajtótitkára, a zsidó szervezetek és bizottságok, sőt még a republikánusok közül is elítélte Dewey, a New York-i államügyész, és Wendell Wilkie, a Wall Street pénzügyi jogásza, mindketten esélyesek az elnökjelöltségre. A demokrata kabinet tagjai, például Harold Ickes belügyminiszter, olyan keményen bírálták Lindberghet, hogy ő inkább lemondott tartalékos ezredesi rangjáról, semhogy FDR-t kelljen tekintenie főparancsnokának. Ám továbbra is támogatta őt az Első Amerika Bizottság, a hadba lépés ellenzőinek legszélesebb táborral rendelkező élcsapata, és Lindbergh maradt az Első Amerika szorgalmazta semlegesség legnépszerűbb propagátora. Sok Első Amerikás tartotta (tényekkel sem cáfolható) alapigazságnak azt a lindberghi állítást, hogy a legnagyobb veszély, amellyel a zsidók „fenyegetik ezt az országot, a magas tulajdoni arányuk és befolyásuk a filmgyártásunkban, a sajtónkban, a rádiónkban és a kormányunkban”. Amikor Lindbergh büszkén írt „európai vérségi örökségünkről”, amikor óva intett „az elkorcsosító idegen fajoktól” és „az alacsonyabb rendű vér beszivárgásától” (az összes kifejezés megtalálható korabeli naplójegyzeteiben), csak azt a meggyőződését vetette papírra, amelyben az Első Amerika mezei hadainak tetemes részén kívül a habzó szájú választók is osztoztak, méghozzá sokkal számosabban, semhogy egy, az antiszemitizmust az apáméhoz hasonló elszántsággal gyűlölő vagy a keresztényekre az anyáméhoz hasonló, beévődött bizalmatlansággal gyanakodó zsidó el tudja képzelni ennek az egész Amerikára kiterjedő, dús tenyészetnek a nagyságát. Az 1940-es republikánus elnökválasztó közgyűlés. Bátyám és én úgy aludtunk el azon az estén – június 27-én, csütörtökön –, hogy a nappaliban javában szólt a rádió; apánk, anyánk és Alvin unokatestvérünk a helyszíni közvetítést hallgatta Philadelphiából. Már hat titkos szavazás volt, és a republikánusok még mindig nem választottak elnökjelöltet. Még egyetlen küldött sem ejtette ki Lindbergh nevét, mivel pedig ő egy mérnöki konferencián vett részt
egy középnyugati gyárban, ahol tanácsokat adott egy új vadászgép tervezéséhez, nem volt jelen a konvención, nem is számítottak rá. Mikor Sandy és én lefeküdtünk, a konvenció még mindig nem tudott választani Dewey, Wilkie és két befolyásos republikánus szenátor, a michigani Vandenberg meg az ohiói Taft között, és nem úgy festett a dolog, mintha egyhamar megegyezésre tudnának jutni a színfalak mögött a párt olyan nagykutyái, mint például Hoover, az egykori elnök, akit FDR 1932-es elsöprő győzelme penderített ki a hatalomból, vagy Alf Landon kormányzó, aki négy évvel később még szégyenletesebben alulmaradt FDR-rel szemben az elnökválasztások történetének legnagyobb földindulásában. Mivel ez volt az első igazi tikkasztó estéje a nyárnak, minden szobában nyitva hagyták az ablakokat, Sandy és én tehát kénytelenkelletlen követtük a fejleményeket, amelyet a nappalinkban bekapcsolt rádió, a földszinti lakás rádiója és – tekintve, hogy a házakat elválasztó átjárókba szűkösen fért be egy autó – a jobb és bal oldali, illetve a szembeszomszédunk rádiója közvetített. Mivel ez jóval az előtt történt, hogy a légkondicionáló győzedelmeskedett volna a rekkenő éjszakák zajai felett, a közvetítés beterítette a háztömböt a Keertől a Chancellorig – a háztömböt, amelyben egyetlen republikánus sem lakott, se a harminc-egynéhány kétlakásos-manzárdszobás házacskák valamelyikében, se az új kis bérházban a Chancellor út sarkán. A zsidók a mienkhez hasonló utcákban kizárólag a demokratákra szavaztak, amióta FDR vezette a jelöltlistát. De hát akkor is csak gyerekek voltunk, akik minden körülmények között tudnak aludni, és valószínűleg föl sem ébredünk reggelig, ha Lindbergh hajnali negyed négy után három perccel nem vonul be váratlanul a konvencióra, ahol a republikánusok végképp megfeneklettek a huszadik szavazás után. A szikár, szép, szálas hős, a karcsú atléta, aki még a negyvenet sem töltötte be, pilótaruhában érkezett, mert alig pár perce szállt le a saját gépével a philadelphiai repülőtéren, és látása olyan megváltó lázba hozta a konvenciót, hogy a fonnyadt küldöttek felugrottak, és azt harsogták harminc dicsőséges percen át, amit az elnökség egyszer sem szakított félbe: „Lindy! Lindy! Lindy!” Észak-Dakota szenátora, a jobboldali
izolacionista Gerald P. Nye, miután levezényelte ezt a sikeresen végződött ál-misztériumdrámát, rögtön ajánlotta is Charles A. Lindberghet a minnesotai Little Fallsból; jelölését azon nyomban támogatta a montanai Thorkelson és a dél-dakotai Mundt, akik a Kongresszus legreakciósabb képviselői közé tartoztak, és a republikánus párt július 28-án, pénteken, pontosan hajnali négykor közfelkiáltással megválasztotta elnökjelöltnek azt a bigott embert, aki az ország füle hallatára, a rádióban bélyegezte meg a zsidókat, mint „másokat”, akik arra használják óriási „befolyásukat, hogy… romlásba taszítsák hazánkat”, ahelyett, hogy tisztességgel elismerte volna, hogy csupán elenyésző kisebbség vagyunk mérhetetlen számbeli fölényben levő keresztény polgártársainkhoz képest, a vallási előítéletek úgyszólván eleve megakadályozzák, hogy közhatalomra tehessünk szert, és bizonyosan nem ragaszkodunk kevésbé az amerikai demokrácia alapelveihez, mint Adolf Hitler csodálója. – Nem! – Ez volt a szó, ami felébresztett minket. – Nem! – ordították férfihangok az utca összes lakásában. – Ez lehetetlen! Őt nem lehet! Nem az Egyesült Államok elnökének! Néhány másodperc múlva bátyám és én is csatlakoztunk a családtagokhoz a rádió mellett, és senki se parancsolt vissza bennünket az ágyba. Szemérmes anyám a forróság ellenére is pongyolát vett vékony hálóingére – ő is aludt, a lárma riasztotta fel –, most a díványon ült apám mellett, úgy szorítva ujjait a szájához, mintha rosszullétét akarná visszafojtani. Alvin unokabátyám, aki nem bírt tovább ülve maradni, olyan indulattal gyalogolt fel-alá a tizennyolcszor tizenkét láb méretű szobában, mint a bosszúálló, aki ősi ellenségét keresi a városban leszámolás céljából. Annak az éjszakának a haragja az az igazi lángot vető fajta volt, a tüzes kohó, amely úgy elnyel és megkínoz, ahogy az acélt szokta. Nem lohadt akkor sem, amikor a philadelphiai pulpituson álló Lindbergh szótlanul végighallgatta, hogyan éljenzik ismét, mint az ország megmentőjét, és akkor sem, amikor megtartotta beszédét, elfogadva pártjának jelölését, és vele együtt a megbízást, hogy visszatartsa Amerikát az európai háborútól. Rémülten vártuk, hogy
megismételje a jelölőgyűlés előtt a zsidókra szórt, mérgezett rágalmakat, és attól, hogy nem tette, egy hajszállal se lett jobb a hangulat, amely majdnem hajnali ötkor az utcára kergette az utca minden egyes családját. Olyan emberek, akiket korábban kizárólag nappal és tetőtől talpig felöltözötten láthattam, pizsamára és hálóingre vett fürdőköpenyben, papucsosan nyüzsögtek a hajnalban, mintha földrengés űzte volna ki őket a házukból. Ám a gyerek számára főleg a harag volt a megrázó, a vidám flaszterkoptatóknak vagy hallgatag, dolgos kenyérkeresőknek ismert férfiak haragja; hogy ezek a teljesen hétköznapi emberek, akik történetesen zsidók voltak, naphosszat eldugult vízvezetékcsöveket tisztítottak, vagy kazánt javítottak, vagy fontjával árulták az almát, este újságot olvastak, rádiót hallgattak, és elaludtak a nappali szoba foteljében, most ideoda csörtessenek az utcán, és az illemre fittyet hányva káromkodjanak, mert váratlanul visszalökték őket abba a nyomorult vergődésbe, amelytől hitük szerint megváltotta őket az előző nemzedék sorsszerű kivándorlása. Én biztató előjelnek képzeltem volna, hogy Lindbergh nem említette jelölést elfogadó beszédében a zsidókat; ezek szerint elrestellte magát a felzúdulástól, amelynek nyomán lemondott tiszti rangjáról, vagy meggondolta magát a Des Moines-i szónoklat óta, vagy már el is felejtett minket, vagy titokban mindig is tudta, hogy tántoríthatatlan hívei vagyunk Amerikának – mert az íreknek lehet még mindig fontos Írország, a lengyeleknek Lengyelország, az olaszoknak Olaszország, de bennünket nem fűz semmilyen érzelmi vagy egyéb kapcsolat ezekhez az óvilági országokhoz, ahol sose láttak szívesen, és ahova sose óhajtunk visszatérni. Ha képes lettem volna ilyen sok szóba önteni a pillanat jelentését, valószínűleg ezt gondolom. Ám az emberek az utcán másképp gondolták. Nekik ravasz trükk volt, és nem több, hogy Lindbergh nem említette a zsidókat, az elhallgattatásunkra és az éberségünk elaltatására indított, hazug kampány bevezetése. „Hitler Amerikában!” – kiáltozták a szomszédok. „Fasizmus Amerikában!” „Rohamosztagosok Amerikában!” Miután egész éjszaka nem aludtak egy szemhunyást, nem volt, amit a megrendült felnőttek el ne gondoltak volna, és ki nem mondtak volna a fülünk hallatára, mielőtt elkezdtek
visszaszállingózni a házaikba (ahol még akkor is üvöltöttek a rádiók); a férfiak azért, hogy borotválkozzanak, felöltözzenek, és felhajtsanak munkába indulás előtt egy csésze kávét, az asszonyok, hogy felöltöztessék, megetessék és felkészítsék gyerekeiket a nappalra. Roosevelt mindenkit jókedvre derített erőteljes fogalmazásával, mikor megtudta, hogy nem egy Taft-kaliberű szenátor vagy egy Dewey-hez hasonlóan agresszív államügyész, és nem is egy Wilkie-hez foghatóan fess, nagystílű és jóképű jogász lesz az ellenfele, hanem Lindbergh. Amikor hajnali négykor felkeltették a hírrel, állítólag azt jósolta a Fehér Ház ágyából: „Mire ennek vége lesz, nemcsak azt fogja bánni a fiatalember, hogy politizálni kezdett, hanem hogy egyáltalán megtanult repülni”, majd visszamerült mély álmába – legalábbis így szólt az anekdota, amely vigaszunk lett a következő napra. Kint az utcán, ahol mindenki csak a veszélyre tudott gondolni, amellyel biztonságunkat fenyegette ez az alig álcázott, méltánytalan sértés, az emberek furcsa módon megfeledkeztek FDR-ről, és arról, hogy micsoda erős vár ő a sanyargatás ellen. Lindbergh jelölésének megdöbbentő ténye fölébresztette a kiszolgáltatottság atavisztikus érzését, amelynek több köze volt Kisinyovhoz és az 1903-as pogromokhoz, mint a harminchét évvel későbbi New Jersey-hez, és ennek következtében az emberek elfelejtették, hogy Roosevelt nevezte ki a Legfelsőbb Bíróságra Felix Frankfurtert, ő választotta pénzügyminiszteréül Henry Morgenthaut, elnöki tanácsadónak Bernard Baruch pénzügyi szakértőt; megfeledkeztek Mrs. Rooseveltről, Ickesról és Wallace mezőgazdasági miniszterről, akik az elnökhöz hasonlóan közismert barátai voltak a zsidóknak. Volt Roosevelt, volt alkotmánya az Egyesült Államoknak, volt törvény az emberi jogokról, és ott voltak az újságok, Amerika szabad sajtója. Még a republikánus Newark Evening News is olyan vezércikket közölt, amelyben a Des Moines-i beszédre utalva nyíltan megkérdőjelezte Lindbergh jelölésének bölcsességét, míg az ötcentes PM, New York új, balos bulvárlapja, amelyet apám újabban hazahordott munka után a Newark News-zal együtt – és amelynek az volt a mottója: „A PM nem szereti azokat, akik másokkal
basáskodnak” –, össztüzet zúdított a republikánusokra egy hosszú vezércikkben, és mind a harminckét oldalába, még Tom Meany és Joe Cummiskey sportrovatába is beiktatott Lindbergh-ellenes híreket és glosszákat. Rögtön a címoldalon terjedelmes fotót hozott le Lindbergh náci kitüntetéséről, és a Napi Képmellékletben, amelyet állítása szerint más újságokból kirostált – lincselő söpredéket, láncot csóváló bandákat, bunkóval hadonászó sztrájktörőket, az amerikai fegyintézetekben uralkodó embertelen állapotokat ábrázoló –, vitatott fényképekből ollózott össze, számos oldalon mutatta be a republikánus elnökjelölt 1938-as országjárását a náci Germániában, majd az egésznek a megkoronázásául teljes oldalt betöltő képet közölt Lindberghről, amint, nyakában a hírhedt medállal, kezet ráz Hermann Göringgel, akinél csak Hitler áll feljebb a náci ranglétrán. Vasárnap este kiböjtöltük a rádiókomédiák sorozatát, várva a kilenc órát, hogy jöjjön már Walter Winchell. És mikor jött, és mondani kezdte, amiben reménykedtünk, pont olyan tenyérbe mászó modorban, amilyenben akartuk, hogy mondja, kitört a taps az átjáró túloldalán, mintha a híres újságíró nem egy rádióstúdióban lenne elfalazva a Hudson nagy választóvizének másik partján, hanem köztünk brusztolna megveszekedetten, kioldott nyakkendővel, kigombolt ingnyakkal, tarkóra tolt, szürke puhakalapjában, és a szomszédunk konyhaasztalának viaszosvásznán felállított mikrofonba ütné-vágná Lindberghet. 1940 júniusának utolsó éjszakája volt, a meleg nap után eléggé lehűlt a levegő, hogy kényelmesen, izzadás nélkül ellehessünk a négy fal között, de mikor Winchell negyed tízkor befejezte, szüleimnek kedve támadt egy sétára négyesben a szép estében. Épp csak a sarokig akartunk menni és onnan vissza – ami után bátyámnak és nekem le kellett volna feküdnünk –, de majdnem éjfél volt, mire ágyba kerültünk, alvásról meg végképp szó sem lehet, ha a gyerekre átragad a szülő izgalma. Mert Winchell rettenthetetlen harciassága a szomszédainkat is kihajtotta az utcára, és abból, ami kellemes esti sétálgatásnak indult, rögtönzött utcai parti kerekedett. A férfiak nyugágyakat vonszoltak elő a garázsból, és felállították őket
az átjárók torkolatában, az asszonyok limonádés kancsókat hoztak a házakból, a legkisebbek fékevesztetten rohangáltak verandától verandáig, az idősebbek összeültek beszélgetni és nevetgélni, és mindez azért volt, mert Lindberghnek hadat üzent Albert Einstein után a második legismertebb amerikai zsidó. Hiszen Winchell rovata vezette be a híres hármas pontot, amely varázsos hitelességgel ajándékozta meg a vérszegény szavakba öntött friss híreket, és többé-kevésbé Winchelltől származott az az ötlet, hogy a pletyka srapneljével kell lőni a hiszékeny tömegeket. Reputációkat rombolt, hírességeket kompromittált, dicsőséget osztogatott, karriereket teremtett és döntött össze a szórakoztatóiparban. Az ő rovata volt az egyetlen, amely egyszerre szerepelt az ország több száz újságában, és az ő vasárnap esti negyedórája volt az ország legnépszerűbb hírműsora, amelyben szenzációs leleplezéssé stilizált minden friss hírt a géppuskázó winchelli beszédmodor és a krakéler winchelli cinizmus. Tiszteltük benne a vakmerő kívülállót és az agyafúrt bennfentest, J. Edgar Hoover FBI-igazgató haverját, Frank Costello maffiózó szomszédját – akit időnként még a Fehér Házba is meghívnak, hogy megnevettesse az elnököt egy pohár ital mellett –, a dörzsölt vagányt és a minden hájjal megkent társasági embert, akit az ellenségei félnek, és aki a mi oldalunkon áll. A Manhattanben született Walter Winschel (vagy Weinschel) New York-i kabarétáncosból nyergelt át broadwayi slapajnak, aki a minden színvonal alatti új napilapok legvacakabb indulatainak szócsöveként keresett nagy pénzeket, bár Hitler hatalomra jutása óta a fasisztákat és az antiszemitákat nevezte ki első számú ellenségének, jóval előbb, mintsem a sajtóban más is lett volna olyan éleslátó vagy olyan dühös, hogy rájuk vesse magát. Máris ráragasztotta a Német–Amerikai Bundra a „rasszképűek” csúfnevet, vezetőjüket, Fritz Kuhnt üldözte rádióban és papíron, mint külföldi titkos ügynököt, úgyhogy most – FDR élce, a Newark News vezércikke és a PM dühös leleplezése után – Walter Winchellnek csak fel kellett tárnia harmincmillió vasárnap esti hallgatója előtt Lindbergh „nácibarát filozófiáját”, és az amerikai demokráciát fenyegető, valaha volt legnagyobb veszélynek kellett neveznie Lindbergh elnökjelöltségét, hogy a saroknyi hosszú, kis Summit
sétány zsidó családjai újból biztonságot, szabadságot, védelmet adó állampolgárságukat élvező, derűs és életerős amerikaiakra hasonlítsanak, és ne tébolydából szökött ápoltak módjára császkáljanak az utcán. A bátyám arról volt ismert a szomszédságban, hogy le tudott rajzolni mindent: biciklit, fát, kutyát, széket, az olyan rajzfilm-figurákat, mint Li’l Abner – ám az utóbbi időben az élő arcok érdekelték. A srácok mindig köréje gyűltek bámészkodni, valahányszor letelepedett tanítás után a nagy spirálos rajztömbjével meg a töltőceruzájával, és skiccelni kezdte a közelben levő embereket. A bámészkodók előbbutóbb kiabálni kezdtek: „Őt rajzold le, azt rajzold le, engem rajzolj le”, és Sandy engedelmeskedett is a felszólításnak, mert akkor legalább nem visítottak a fülébe. Miközben a keze dolgozott, hol felnézett, hol le, ismét fel, ismét le – és lám, valaki életre kelt a papíron! Mi a trükk, faggatták mindannyian, hogy csinálod, mintha maga a rajzolás művelete – mint afféle varázslat – lenne a magyarázat a bravúrra. Sandy csak egy vállrándítással vagy egy mosollyal válaszolt az ilyen nyaggatásokra; a trükk az ő csendes, komoly, tartózkodó természetében rejlett. Az, hogy mindenütt a figyelem középpontjába került az emberekről rajzolt képeivel, nem befolyásolta az egyénisége magját alkotó személytelenséget, az erejét adó, született szerénységet, amelyet később a maga kockázatára hagyott hátra. Otthon már nem a Collier illusztrációit vagy a Look fotóit másolta, hanem egy művészeti kézikönyvből tanulta a portrérajzolást. A könyvet egy rajzversenyen nyerte, amelyet az iskolásoknak rendeztek a Fák Napja alkalmából, és amely történetesen egybeesett a Közterületfenntartó és Parkosítási Ügyosztály városi méretű fásítási programjával. Még ünnepség is volt, amelyen Sandy kezet rázott egy bizonyos Mr. Bannwarttal, a Lombsátor Bizottmány főfelügyelőjével. Győztes plakátjának terve a bélyeggyűjteményem egyik vörös, kétcentes darabján alapult, amelyet a hatvanadik Fák Napja tiszteletére bocsátottak ki. Főleg azért tartottam szépnek ezt a bélyeget, mert két függőleges szélének keskeny fehérségében egyegy karcsú fa állt, amelyek ívelő ágai felül találkoztak és lombsátorrá
egyesültek – amíg hozzá nem jutottam ehhez a bélyeghez, és meg nem vizsgáltam nagyítóval a jellegzetességeit, addig a „fa” jelentését mindig elnyelte a „tanítási szünet” ismerős fogalma. (Az apró nagyítót – a kétezer-ötszáz férőhelyes albummal, a csipesszel, a fogazatmérővel, az enyvezett hátú bélyegragasztókkal és a vízjeldetektornak nevezett fekete gumikoronggal együtt – a szüleimtől kaptam a hetedik születésnapomra. További tíz centért megvásároltak nekem egy kilencven-egynéhány oldalas könyvecskét, A bélyeggyűjtő kalauzát, amelynek „Hogyan kezdjünk bélyeget gyűjteni?” fejezetében elragadtatottan olvastam az alábbi mondatot: „Régi üzleti vagy magánlevelezésekben gyakran találkozhatunk félbehagyott sorozatok darabjaival, amelyek nagyon értékesek, tehát ha vannak barátai, akik öreg házakban laknak, amelyeknek padlásán összegyűlhettek hasonló dokumentumok, próbálja megszerezni tőlük a régi bélyeges borítékokat és csomagolópapírokat.” Nekünk nem volt padlásunk, egyetlen barátunk lakásához sem tartozott padlás, bezzeg a unioni családi házak teteje alatt ott rejtőzött – autónk hátsó üléséről láthattam az apró padlásablakokat a házak mindkét végén, mikor körbekocsikáztuk a várost azon az egy évvel korábbi szörnyű szombaton, ezért mikor hazajöttünk, másra se tudtam gondolni, csak a régi, bélyeges borítékokra és az előfizetett folyóiratok csomagolópapírjának dombornyomásos bélyegeire, amelyek ott bújnak meg azokon a padlásokon, de én már sose „szerezhetem meg” őket, mert zsidó vagyok.) A Fák Napja emlékbélyegének vonzerejét nagyban növelte az a tény, hogy nem híres embereket vagy fontos helyeket, hanem emberi tevékenységet ábrázolt, olyan tevékenységet, amelyet ráadásul gyerekek végeztek: a bélyeg közepén egy fiú és egy lány – olyan tíztizenkét évesek – ültetett egy fácskát: a fiú ásott, a lány a gödör fölött tartotta a fát, fél kézzel támasztva a törzsét. Sandy plakátja átrendezte a fiút és a lányt, hogy egymással szemközt álljanak a fa két oldalán; a fiú nem balkezes, hanem jobbkezes, nem rövidnadrágot visel, hanem hosszút, és egyik talpa éppen az ásóra nehezedik, hogy belenyomja a földbe. Sandy plakátján volt egy harmadik gyerek is, egy korombeli fiú: ő viselte a rövidnadrágot. A csemete mögött, attól kissé félrehúzódva áll, kezében locsolóval –
úgy, ahogy én tartottam, mikor a legjobb iskolai rövidnadrágomban és térdzoknimban modellt álltam Sandynek. Anyám ötlete volt ez a harmadik gyerek, hogy Sandy alkotása különbözzön a Fák Napjának emlékbélyegétől, és megvédje Sandyt a „másolás” vádjától – de azért is, hogy a plakátnak társadalmi töltést adjon a téma, ami 1940-ben egyáltalán nem volt elterjedt, se a plakátművészetben, se másutt, sőt, mint „ízléstelent”, akár el is utasíthatta volna a bíráló bizottság. A harmadik faültető gyerek néger volt, és anyám – azon felül, hogy bele akarta csepegtetni fiaiba a tolerancia állampolgári erényét – egy másik bélyegem hatására javasolta, hogy ő is szerepeljen a plakáton; ez egy vadonatúj tízcentes bélyeg volt az öt darabból álló „pedagógus-sorozatban”, amelyet a postán vásároltam huszonegy centért, és március folyamán törlesztettem a heti öt cent zsebpénzemből. A központi arckép alá minden bélyegre egy lámpát rajzoltak, amelyet az Egyesült Államok Postaügyi Minisztériuma a tudás lámpájának nevezett, ám én Aladdin lámpájaként gondoltam rá, az Ezeregyéjszakában szerepelő fiú bűvös lámpája, gyűrűje és a két dzsinn miatt, akik minden kívánságát teljesítik. Én a legritkább amerikai bélyegeket kértem volna a dzsinntől: elsőnek az állítólag 3400 dollárt érő, nevezetes 1918-as, huszonnégy centes légipostabélyeget, amelyen fordítva van a Repülő Jenny, a hadsereg kétfedelű gyakorlógépe; aztán az 1901-es Pánamerikai Kiállítás három híres bélyegét, amelyeknek tévedésből ugyancsak fordítva nyomtatták a közepét, és darabjuk ezernél több dollárt ér. A pedagógus-sorozat zöld egycentes bélyege Horace Mannt ábrázolta; a vörös kétcentes Mark Hopkinst; a bíbor háromcentes Charles W. Eliotot; a kék négycentes Frances E. Willardot; a barna tízcentesen Booker T. Washington volt, az első néger, aki valaha szerepelt amerikai bélyegen. Emlékszem, miután elhelyeztem Booker T. Washingtont az albumomban, és megmutattam anyámnak, hogy teljes az ötös sorozat, megkérdeztem tőle: – Szerinted lesz valaha bélyegen zsidó? –, mire azt felelte: – Valószínűleg… igen, majd egyszer. Legalábbis remélem. – Ám ehhez még huszonhat évnek kellett eltelnie, és Einstein kellett hozzá. Sandy addig gyűjtötte a heti huszonöt cent zsebpénzét – és a hólapátolással, avargereblyézéssel, kocsimosással keresett aprót –,
amíg annyi lett neki, hogy elbiciklizhessen a Clinton úti papírboltba, amely rajzeszközöket is tartott; több hónap alatt megvásárolta először a rajzszenet, aztán a dörzspapír-tömböt a szén hegyezésére, aztán az indigót, aztán az apró fémcsövet: ezzel lehetett fújni a fixír finom páráját, amely megóvta a szénrajzot az elmázolódástól. Voltak nagy papírcsiptetői, furnérlemez rajztáblája, sárga Ticonderoga ceruzái, radírjai, vázlattömbjei, rajzlapjai – a szekrényünk aljában tartotta őket egy vegyesbolti kartonpapír dobozban, amelyhez anyámnak takarítás közben nem volt szabad hozzányúlnia. Anyánktól örökölt energikus lelkiismeretessége és apánktól örökölt elképesztő kitartása még hatalmasabbra növelte áhítatomat a bátyám iránt, aki az általános vélekedés szerint nagy dolgokra volt hivatott, akkor, amikor a legtöbb kortársa még arra sem tűnt érdemesnek, hogy oda lehessen engedni őket az asztalhoz, ahol mások is ülnek. Én a jó gyerek voltam, egyformán szófogadó otthon és az iskolában – a nyakasság egyelőre lappangott bennem, az agresszivitásnak később kellett kirobbannia –, és mindent összevéve még túl kicsi, hogy felismerjem a dühben rejlő hatalmat. És senkivel se voltam kevésbé nyakas, mint Sandyvel. Tizenkettedik születésnapjára Sandy kapott egy kemény kartonpapírból készült, nagy, fekete, lapos mappát, amely a középső varrat mentén csukódott, és a szélére két szalagot erősítettek, hogy masnira lehessen kötni őket a lapok összefogására. Körülbelül kétszer másfél láb méretű volt, túlságosan nagy, hogy beférjen a kredencünkbe, vagy függőlegesen oda lehessen támasztani zsúfolt közös szekrényünk hátsó falának, ezért megengedték neki, hogy az ágy alatt tartsa a spirálos rajztömbjeivel együtt. Abba gyűjtötte a rajzait, amelyeket a legjobbnak tartott, kezdve 1936-os kompozíciós remekével, az ambiciózus képpel, amelyen anyánk a Párizsba tartó Spirit of St. Louis-ra mutat. Sandy szénnel és ceruzával több nagyméretű portrét rajzolt a hős aviátorról, amelyeket ugyancsak elraktározott a mappájába. Ezek is hozzátartoztak a sorozathoz, amelyeket híres amerikaiakról állított össze, elsősorban azokból az élő nagyságokból, akiket szüleink a legjobban tiszteltek, vagyis az elnökből és Mrs. Rooseveltből, Fiorello La Guardia New York-i polgármesterből, John L. Lewisból, az Egyesült Bányászati
Szakszervezet elnökéből, és Pearl Buck írónőből, az 1938-as Nobeldíj kitüntetettjéből, akinek képét az egyik bestsellere borítójáról másolta le Sandy. A mappában voltak rajzok a családtagokról, azoknak is legalább a fele egyetlen élő nagyszülőnket, apai nagyanyánkat ábrázolta, aki, ha vasárnap Monty bácsikám áthozta látogatóba, néha modellt ült Sandynek. Bátyám a „tiszteletre méltó” jelző igézetében lerajzolta az arc minden egyes ráncát, a csúzos ujjak minden göcsörtjét, miközben pici, tömzsi nagymamánk azzal a kötelességtudással „pózolt” neki a konyhában, amellyel annak idején térden kúszva sikálta a padlót, és főzött a széntüzelésű sparherden a kilenctagú családnak. Ketten voltunk a lakásban alig néhány nappal a Winchell-műsor után, amikor Sandy kivette az ágy alól a mappáját, és átvitte az ebédlőbe. Ott (a Főnök megvendégelésére és a jeles családi napok megünneplésére fenntartott) asztalon óvatosan kiemelte a rajzokat védő átütőpapírok közül a Lindbergh-portrékat, és sorba rakta őket az asztal lapján. Az első Lindbergh a bőr pilótasapkáját viselte, amelynek szíjai lazán csüngtek a füle mellett; a másodikon a sapkát részben eltakarta a nagy, nehéz pilótaszemüveg, amelyet Lindbergh feltolt a homlokára, a harmadikon, amely hajadonfővel örökítette meg, csak a messzi látóhatárra szögezett hajthatatlan pillantás árulta el az aviátort. Abból, ahogyan Sandy ábrázolta, nem volt nehéz felbecsülni ennek az embernek az értékét. Férfias hős. Bátor kalandor. A természet gyermeke, akiben gigászi erő és becsületesség ötvöződik hallatlan szelídséggel. Minden inkább, mint rémítő gonosztevő vagy az emberiség ellensége. – Ő lesz az elnök – mondta Sandy. – Alvin azt mondja, hogy Lindbergh fog győzni. Ettől annyira megrettentem és összezavarodtam, hogy úgy tettem, mintha bátyám viccelt volna, és elnevettem magamat. – Alvin Kanadába megy, és belép a kanadai hadseregbe – mondta Sandy. – Harcolni fog a britekkel Hitler ellen. – De Rooseveltet senki sem győzheti le – mondtam. – Lindbergh le fogja. Amerika fasiszta lesz. Aztán csak álltunk a három arckép ijesztő igézetében. Még sose éreztem ennyire súlyos hiányosságnak, hogy hétéves vagyok.
– Senkinek se áruld el, hogy ezek itt vannak– mondta Sandy. – De mama és papa már úgyis látta – mondtam. – Az összeset látták. Mindenki látta. – Azt mondtam nekik, hogy széttéptem őket. Az én bátyámnál nem létezett őszintébb ember. Nem titkolózásból vagy alamusziságból volt olyan csendes, hanem azért, mert sose vette magának a fáradságot a rosszalkodáshoz, ezért nem volt mit titkolnia. Ám most valamilyen külső erő átalakította ezeknek a rajzoknak a jelentését, olyasmivé tette őket, amik nem voltak, ezért Sandy azt mondta a szüleinknek, hogy megsemmisítette őket, és ezzel ő is azzá lett, ami nem volt. – És ha megtalálják? – kérdeztem. – Hogy találhatnák? – kérdezte. – Nem tudom. – Jól van – mondta. – Nem tudod. Úgyhogy csak fogd be a kis bagólesődet, és akkor senki se talál meg semmit. Azt tettem, amit mondott, számos okból, többek között azért, mert a gyűjteményem harmadik legrégibb darabja – amelyet csak nem téphettem szét és dobhattam el – egy tízcentes légipostabélyeg volt, amelyet 1927-ben adtak ki Lindbergh transzatlanti repülésének tiszteletére. Kék bélyeg volt, körülbelül kétszer olyan széles, mint amilyen magas, a közepén a Spirit of St. Louis szállt keletnek az óceán felett; róla másolta Sandy a foganását ünneplő rajz repülőgépét. A bélyeg bal oldali fehér szegélye mellett a „New York” szó ugrott ki az észak-amerikai partvonalból az Atlanti-óceánba, a jobb szélére a „Párizs” szót írták Írország, Nagy-Britannia és Franciaország körvonala mellé, és a repülési útvonalat jelző szaggatott vonal kötötte össze a két városnevet. A bélyeg tetején, közvetlenül a fehér betűk alá, amelyek önérzetesen hirdették: EGYESÜLT ÁLLAMOK POSTÁJA, a LINDBERGH – LÉGIPOSTA szavakat írták, valamivel kisebb betűkkel, de azért elég nagyokkal, hogy egy tökéletes látású, hétéves gyerek elolvashassa őket. A bélyeget máris húsz centre értékelte a Scott-féle Szabványos postabélyegek katalógusa, és azonnal megértettem, hogy az értéke még tovább fog nőni (méghozzá olyan gyorsan, hogy ez lesz az
egyetlen értékes tulajdonom), bekövetkezik a legrosszabb.
ha
Alvinnek
igaza
lesz,
és
A járdán a szünidő hosszú hónapjaiban egy „Hadat üzenek” nevű, új játékot játszottunk, amihez egy olcsó gumilabda és egy darab kréta kellett. A krétával rajzolt az ember egy öt-hat láb átmérőjű kört, felosztotta a játékosok számával egyenlő tortaszeletre, és mindegyikbe belekrétázta valamelyik külföldi ország nevét, amelyek egész évben szerepeltek a hírekben. Következőnek minden játékos választott országot, és úgy állt meg a kör szélén, hogy az egyik lába bent volt, a másik kint, hogy mikor kellett, esze nélkül el tudjon inalni. A kijelölt játékos magasba emelte a labdát, és lassan, fenyegető hanghordozással elkezdte: „Hadat… üzenek …” Itt idegtépő szünet következett, majd a hadat üzenő srác lecsapta a labdát, míg azt ordította: „Németországnak!”, vagy „Japánnak!”, vagy „Hollandiának!”, vagy „Olaszországnak!”, vagy „Belgiumnak!”, vagy „Angliának!”, vagy „Kínának!” – sőt időnként még azt is ordította: „Amerikának!” –, mire mindenki menekülőre fogta a dolgot, kivéve azt, aki ellen a meglepetésszerű támadás irányult. Neki az volt a dolga, hogy a lehető leggyorsabban elkapja a felpattanó labdát, és azt kiáltsa: „Állj!” Ekkor minden szövetséges ellenségnek meg kellett torpannia, és az áldozat átment ellentámadásba, egyenként próbálta kiiktatni az agresszorokat a tőle telhető legnagyobb erővel dobott labdával, azokkal kezdve, akik a legközelebb voltak, és fokozatosan nyomultak feléje minden gyilkos puffanással. Folyton ezt a játékot játszottuk. Addig, amíg el nem eredt az eső, és átmenetileg el nem mosta az országok nevét; a járókelőknek vagy rájuk kellett lépniük, vagy meg kellett kerülniük őket. A környékünkön abban az időben nem volt említésre méltó graffiti, csak ez, a mi egyszerű utcai játékunk hieroglifás maradványa. Ártalmatlan játék volt, néhány anyát mégis az őrületbe kergetett, hogy órákig ez hallatszott be a nyitott ablakon. „Nem tudnátok valami mással foglalkozni? Nem játszhatnátok valami mást?” Nem tudtunk. Nem volt más gondolatunk a hadüzeneten kívül.
1940. július 18-án a demokraták chicagói konvenciója harmadszor is FDR-t jelölte elsöprő többséggel az első titkos szavazáson. Hallgattuk a rádióban a jelölést elfogadó programbeszédét, azt a magabiztosan modulált, úri kiejtést, amelyből immár nyolc éve merítettek erőt a miénkhez fogható, egyszerű családok, hogy az ínségben se veszítsék el a reményt. Volt valami a beszéd ösztönös méltóságteljességében, ami, idegenszerűsége ellenére, nemcsak megnyugtatott, de történelmi jelentőséggel is felruházta családunkat, ellentmondást nem tűrő eréllyel olvasztva egybe életünket a magáéval és a nemzetével, amikor FDR „polgártársaiként” szólított meg minket a nappalinkban. Hogy az amerikaiak Lindberghet választhassák – hogy az amerikaiak egyáltalán mást választhassanak, mint a két hivatali időt maga mögött tudó elnököt, akinek már önmagában a hangja is azt sugározta, hogy fölötte áll az emberi zűrzavarnak… nos, ez elképzelhetetlen volt, főleg egy hozzám hasonlóan kicsi amerikainak, aki sose ismert más elnöki hangot. Körülbelül hat héttel később, a Munka Ünnepét megelőző szombaton Lindbergh azzal hökkentette meg az országot, hogy nem jelent meg a detroiti ünnepi felvonuláson, ahol a program szerint el kellett volna kezdenie kampányát, autós kísérettel bejárva az izolacionista Amerika munkás hátországát (egyben Coughlin atya és Henry Ford antiszemita fellegvárait), hanem váratlanul betoppant a Long Island-i repülőtérre, ahonnan tizenhárom éve elindult látványos útjára az óceán felett. Ahhoz képest, hogy a Spirit of St. Louis-t titokban tolták be és ponyvázták le éjszakára egy félreeső hangárban, másnap reggel, mikor Lindbergh kigurult vele, Amerika összes hírügynökségének, New York összes rádióállomásának és folyóiratszerkesztőségének egy-egy riportere a helyszínen tartózkodott, hogy lássa, amint elindul, ezúttal nem keletnek, az Atlanti-óceánon át Európába, hanem nyugatnak, Amerikán át Kaliforniába. Persze 1940-re a polgári repülőjáratok már több mint évtizede szállítottak árut, utasokat és postát a földrész két partja között, ami főleg Lindbergh magányos bravúrjának meg az újonnan alakult légitársaságok évi egymillió dolláros fizetést húzó tanácsadójaként kifejtett, buzgó erőfeszítéseinek volt köszönhető. Ám
azon a napon nem a polgári repülés gazdag szószólója indította el a kampányát, nem is az a Lindbergh, akit Berlinben kitüntettek a nácik, nem az a Lindbergh, aki egy országos rádióadásban kárhoztatta a befolyásos zsidókat, amiért megpróbálják háborúba taszítani az országot, még csak nem is a sztoikus apa, akinek kisgyermekét 1932-ben elrabolta és megölte Bruno Hauptmann. Nem, ez inkább az ismeretlen pilóta volt, aki meg merte tenni azt, amit őelőtte senki, az imádott Magányos Sas, akinek kamaszos romlatlanságát nem kezdték ki fantasztikus dicsőségének évei. 1940 nyarának azon az utolsó vakációs hétvégéjén Lindbergh messze alatta maradt a leszállás nélküli transzkontinentális repülés rekordjának, amelyet ő maga állított be egy évtizede egy, a régi Spirit of St. Louis-nál fejlettebb géppel. Ettől függetlenül, amikor megérkezett a Los Angeles-i repülőtérre, a zömmel repülőgépgyári munkásokból álló, több tízezer fős tömeg, a városi és a város közelében levő új nagyüzemek dolgozói ugyanúgy magukon kívül voltak a lelkesedéstől, mint másutt is azok, akik Lindberghet köszönthették. A demokraták reklámfogásnak nevezték a repülést, amelyet Lindbergh stábja állított színpadra, pedig hát egyedül Lindbergh döntötte el, alig néhány órával a felszállás előtt, hogy Kaliforniába repül, és nem a szakemberek, akiknek a republikánus párt megbízásából kormányozniuk kellett a politikai újoncot az első kampányban, és akik ugyancsak Detroitban számítottak Lindy megjelenésére. Beszéde sallangtalan volt és lényegre törő, s éles, dallamtalan, középnyugati hangon, határozottan nem roosevelti amerikaisággal adta elő. Magas szárú csizmából, lovaglónadrágból, ing és nyakkendő fölött viselt, könnyű pulóverből álló pilótaöltözéke szakasztott mása volt annak, amelyben átrepülte az Atlanti-óceánt, és beszéd közben sem vette le bőrsapkáját vagy pilótaszemüvegét, amelyet pontosan úgy tolt fel a homlokára, ahogyan Sandy ábrázolta az ágy alatt rejtegetett szénrajzon. – Azért akarok elnök lenni – mondta az ujjongó sokaságnak, mihelyt az megszűnt kántálni a nevét –, hogy Amerika újabb világháborús szerepvállalásának megakadályozásával megőrizzem az amerikai demokráciát. Az önök választása egyszerű. Nem Charles
A. Lindbergh és Franklin Delano Roosevelt között kell választaniuk, hanem Lindbergh és a háború között. Ennyi volt. Harmincöt szó, ha az A-t is számítjuk, mint Augustust. Miután lezuhanyozott, harapott valamit, és szundított egy órát a Los Angeles-i repülőtéren, az elnökjelölt visszakapaszkodott a Spirit of St. Louis-ba, és San Franciscóba repült. Estére Sacramentóba ért. És akárhol szállt le Kaliforniában azon a napon, az olyan volt, mintha az ország sose élte volna át a tőzsde összeomlását, a válság nyomorúságát (vagy ha már itt tartunk, FDR diadalait), és még az a háború se fordult volna meg az emberek fejében, amelytől Lindbergh meg akarja menteni őket. Lindy leszállt az égből a híres gépén, és a világ visszatért 1927-be. Csak Lindy létezett, az egyenes beszédű Lindy, akinek sose kellett felsőbbrendűen viselkedni vagy beszélni, mert felsőbbrendű volt – a rettenthetetlen, az egyszerre fiatalos és éretten bölcs Lindy, a dacos individualista, az amerikai legenda, a talpig férfi, aki a lehetetlenre is képes a saját erejéből. A következő másfél hónapban egy-egy teljes napot töltött a negyvennyolc állam mindegyikében, mielőtt késő októberben visszatért a Long Island-i kifutóra, amelyről felszállt a Munka Ünnepét megelőző szombaton. Nappal városról városra, faluból faluba repült, országutakon ereszkedett le, ha nem volt a közelben kifutópálya, szántóföldekről szállt fel, ha gazdálkodókkal és családjaikkal akart beszélni Amerika legeldugottabb paraszti megyéiben. Repülőtéri szavait közvetítették a helyi és körzeti rádióállomások, és hetente többször üzent az éppen meglátogatott állam fővárosából a nemzetnek. Az üzenet mindig tömör volt, és így szólt: Már késő, hogy az európai háborút megakadályozzuk. De még mindig nem késő megakadályozni, hogy Amerika részt vegyen ebben a háborúban. FDR félrevezeti az országot. Amerikát háborúba sodorja az elnök, aki álságosan békével kecsegtet. A választás egyszerű. Szavazz Lindberghre, vagy szavazz a háborúra. Fiatal pilóta korában, amikor még újdonság volt a repülés, Lindbergh egy idősebb, tapasztaltabb cimborája közreműködésével tömegeket szórakoztatott azzal a Középnyugaton, hogy ejtőernyővel kiugrott a gépből, vagy ejtőernyő nélkül kiállt a repülő szárnyára; a demokraták siettek ezekhez a mutatványokhoz hasonlítani a Spirit of
St. Louis-zal végigcsinált haknit. A sajtókonferenciákon Roosevelt már nem vette magának a fáradságot, hogy valamilyen szúrós megjegyzést tegyen, ha az újságírók a formabontó Lindberghkampányról faggatták, hanem egyszerűen áttért Churchill félelmeire, aki Anglia küszöbönálló német megszállásától tart, vagy bejelentette, hogy kérni fogja a Kongresszustól, szavazza meg az első, békeidőben történő sorozás elrendelését, vagy emlékeztette Hitlert, miszerint az Egyesült Államok nem fogja tűrni, hogy bármivel akadályozzák a brit háborús erőfeszítéseket támogató kereskedelmi hajóink mozgását. Az elnök kampánya kezdettől arra irányult, hogy Roosevelt maradjon a Fehér Házban, és ennek érdekében, ellentétben azzal, amit Ickes miniszter Lindbergh „karneváli bohóckodásának” bélyegzett, a nemzetközi helyzet veszélyeire kívánta felhívni a figyelmet a tisztségéből fakadó tekintéllyel, szükség esetén akár napi huszonnégy órát dolgozva. Országjáró turnéja során Lindbergh kétszer tévedt el a rossz időben, és mindkét alkalommal órákig tartott, amíg helyreállították vele a rádiókapcsolatot, és ő tudathatta a nemzettel, hogy nincs semmi baja. Aztán októberben, ugyanazon a napon, amelyen az amerikaiak döbbenten hallották, hogy a legutóbbi éjszakai légitámadás idején a németek bombázták a londoni Szent Pálszékesegyházat, egy esti gyorshírből azt tudták meg, hogy szemtanúk látták, amikor az Allegheny-hegység fölött felrobbant Spirit of St. Louis lángolva zuhant le a földre. Ezúttal hat hosszú órába telt, mire egy második gyorshír helyesbítette az elsőt azzal, hogy motorhiba, és nem robbanás miatt kellett Lindberghnek kényszerleszállást végrehajtania Nyugat-Pennsylvania hegyeinek veszélyes terepén. Ám mielőtt a helyesbítés adásba került, folyamatosan csengett a telefonunk – barátok és rokonok hívták szüleinket, hogy a tüzes és valószínűleg végzetes baleset első híradásáról spekuláljanak. Szüleink előttem és Sandy előtt egyetlen szóval sem árulták el, hogy megkönnyebbülés lenne számukra Lindbergh halála, bár olyat se mondtak, hogy remélik, nem így történt, és nem is kapcsolódtak be az ujjongásba, amikor este tizenegy körül híre jött, hogy a Magányos Sas, ahelyett, hogy lángsírba szállt volna, épen és egészségesen került elő a sértetlen
gépből, és már csak egy pótalkatrészt kell bevárnia, hogy felröppenhessen, és folytathassa kampányát. Azon az októberi reggelen, amikor Lindbergh leszállt a newarki repülőtéren, a fogadóbizottságban, amely New Jersey-ben köszöntötte, ott volt Lionel Bengelsdorf rabbi, a B’nai Moshe – a lengyel zsidók által alapított, első newarki konzervatív templom – rabbija. A B’nai Moshe pár saroknyira volt a régi kézikocsis gettó szívétől, amely még mindig a város legszegényebb negyedének számított, de már nem a B’nai Moshe hitközsége lakta, hanem elszegényedett négerek, akik nemrég vándoroltak fel Délről. A B’nai Moshe évek óta vesztésre állt a jómódúakért folytatott versenyben; 1940-re ezek a családok vagy kiváltak a konzervatív közösségből, hogy a High utca patinás palotái között feszítő, impozáns B’nai Jeshurun és Oheb Shalom reform hitközségeihez csatlakozzanak, vagy átmentek a másik régi konzervatív templomhoz, a B’nai Abrahamhoz, amely eredetileg egy hajdani baptista templomban kapott helyet, de onnan ma már több mérfölddel nyugatabbra került a Clinton Hillen, a zsidó orvosok és ügyvédek otthonainak tőszomszédságában. A város templomai között az új B’nai Abraham volt a legpompásabb, úgynevezett „klasszicista” stílusjegyekeket mutató, szigorú, kör alakú épület, olyan tágas, hogy ezer hívőnek is helyet adhatott a nagyünnepeken. Az emigráns Joachim Prinz, akit Berlinből űzött el Hitler Gestapója, tavaly követte a visszavonult Julius Silberfeld rabbit tisztségében, és máris széles látókörű, erélyes embernek mutatkozott, aki a zsidó történelemből kiindulva olyan jövőképet vázolt fel jómódú hívei előtt, amelyet erősen befolyásoltak a náci véres bűnök színterén szerzett személyes tapasztalatai. Bengelsdorf rabbi prédikációját hetente közvetítette a WNJR adó a hoi polloi-nak, ahogy a rabbi nevezte, az ő „rádiós hitközségének”; ihletett költészetének számos verseskötetét rendszeresen ajándékozták bár-micvára és új házasoknak. 1879-ben született DélKarolinában, egy emigráns rőfös fiaként, és ha zsidó közösségéhez beszélt, akár szószékről, akár a rádión át, választékos déli kiejtése, zengzetes hanghordozása – és a saját sok szótagú nevének
zengzete – a méltóságteljes elmélyültség benyomását keltette. Barátságáról például, amely a B’nai Abraham Silberfeld rabbijához és a B’nai Jeshurun Foster rabbijához fűzte, egyszer így beszélt rádióhallgatóságának: „A sors akarta így; amiként Szókratész, Platón és Arisztotelész összetartozott az ókor világában, úgy tartozunk mi össze a vallás világában.” És az önzetlenségről szóló prédikációt, amelyben azt magyarázta el a hallgatóságnak, hogy egy rabbi az ő pozíciójában miért elégszik meg azzal, hogy egy apadó hitközség élén álljon, e szavakkal vezette be: „Talán érdekelni fogja önöket, mit válaszoltam azokra a kérdésekre, amelyeket szó szerint sok ezren föltettek nekem. Miért mond le egy peripatetikus szolgálat előnyeiről? Miért választja a newarki B’nai Moshe templomot egyetlen szószékül, amikor naponta hat lehetősége lenne elhagyni azt más hitközségekért?” Tanult Európa nagy oktatási intézményeiben és amerikai egyetemeken, és úgy hírlett, hogy tíz nyelven beszél; hogy járatos a klasszikus bölcseletben, a teológiában, a művészettörténetben, az ókori és újkori történelemben; hogy elvi kérdésekben sosem köt kompromisszumot; hogy sohasem használ jegyzeteket a szószéken vagy az előadói pódiumon; hogy mindig van nála egy köteg kartoték azokról a témákról, amelyek leginkább számot tarthatnak pillanatnyi érdeklődésére, és ezeket naponta kiegészíti új gondolatokkal és benyomásokkal. Továbbá kitűnő lovas volt, aki köztudottan a lovát is megállította, ha le akart jegyezni egy gondolatot, amihez a nyereg szolgáltatott rögtönzött írópultot. Mindennap kora reggel végigjárta a Weequahic Park lovaglóösvényeit, és erre a testgyakorlásra elkísérte – amíg 1936-ban meg nem halt rákban – a felesége, Newark leggazdagabb ékszerészének leánya is. Bengelsdorfné családi villája, ahol férj és feleség 1907-ben kötött házasságuk óta élt, és amely a parkkal szemközt, az Elizabeth fasorban terült el, a zsidó régiségek valóságos kincsesbányájának, állítólag a világ egyik legértékesebb magángyűjteményének adott otthont. 1940-ben Lionel Bengelsdorf Amerika összes rabbija között a leghosszabb szolgálati időre tekinthetett vissza, amelyet megszakítás nélkül ugyanannál a templomnál töltött. Az újságok New Jersey zsidóságának vezetőjeként emlegették, és ha számos
közszerepléséről számoltak be, mindig megemlítették „szónoki tehetségét” és a tíz nyelvet. 1915-ben, Newark alapításának 250-ik évfordulójának megünneplésekor Raymond polgármester mellett ült, és ő tartotta az imát, mint ahogy évenként ő tartotta a Háborús Hősök emléknapján és július negyedikén: „A RABBI LELKESEN MÉLTATJA A FÜGGETLENSÉGI NYILATKOZATOT” rendszeresen visszatérő felcíme volt minden július ötödikei Star Ledgernek. Prédikációiban és beszédeiben, amelyekben „az amerikai eszmények kibontakoztatását” nevezte a zsidók legfőbb célkitűzésének, és „az amerikaiak amerikanizálását” a legjobb eszköznek, amellyel megvédhetjük demokráciánkat „a bolsevizmustól, a radikalizmustól és az anarchiától”, sűrűn idézett Theodore Roosevelt utolsó üzenetéből a nemzethez, amikor is az egykori elnök azt mondta: „Itt nem létezhet megosztott hűség. Aki azt mondja, hogy ő amerikai, de ugyanakkor valaki más is, az egyáltalán nem amerikai. Itt csak egyetlen zászlónak van hely, az amerikainak.” Bengelsdorf rabbi beszélt az amerikaiak amerikanizálásáról minden newarki templomban és állami iskolában, az állam legtöbb jótékonysági, állampolgári, hagyományőrző és kulturális egylete előtt, és a beszédeiről számot adó newarki újságcikkekhez időrendben csatolták annak a rengeteg városnak a nevét az összes államból, ahova meghívták gyűlésekre és konferenciákra, hogy szólaljon fel a tárgyban, valamint számos más tárgyban, amelyek a bűnözéstől és a börtönök megreformálásától – „A legmagasztosabb erkölcsi elvek és vallási eszmények hatják át a büntetés-végrehajtási intézmények reformjára törekvő mozgalmat” – a világháború kérdéskörén – „a háború a katonai fölényért, a hatalomért és a gazdagságért versengő európai népek anyagias nagyravágyásának következménye” – az óvodák jelentőségén – „az óvodák az emberi virágok életadó kertjei, amelyben minden gyermek a derű és a szeretet légkörében nevelkedik” – a nagyipar korának gonoszságain át – „Hisszük, hogy a munkásember érdemét nem szabad az általa előállított javak anyagi értékével mérni” – a nők szavazati jogát követelő mozgalomig terjedtek, mely utóbbit a rabbi hevesen ellenzett, azzal érvelve, „hogy ha a férfiak nem képesek intézni az államügyeket, nem inkább nekik kellene segíteni, hogy ez ne legyen így? Rosszat még nem tettek
jóvá azzal, hogy megkettőzték.” Monty nagybátyám, aki utált minden rabbit, de különösen Bengelsdorfot gyűlölte megveszekedetten attól az időtől fogva, amikor jótékonyságból tartott tanuló volt a B’nai Moshe vallási iskolájában, szívesen mondogatta róla: „Mindent tud a nagyképű szemétláda! Nagy kár, hogy ennél aztán nem is tud többet!” Bengelsdorf rabbi megjelenése a repülőtéren – ahol a Newark News címlapfotójának aláírása szerint legelöl állt a sorban, hogy kezet rázzon Lindberghgel, amikor az kiszáll a Spirit of St. Louis pilótafülkéjéből – sok newarki zsidót felháborított, köztük a szüleimet, akárcsak a szavak, amelyeket a rövid Lindbergh-látogatásról beszámoló újság tulajdonított neki. „Azért vagyok itt, mondta Bengelsdorf rabbi, hogy eloszlassak minden kételyt, ami felmerülhetne az amerikai zsidók tántoríthatatlan hűségét illetően az Amerikai Egyesült Államok iránt. Felajánlom támogatásomat Lindbergh ezredes jelöléséhez, mert népem politikai célkitűzései azonosak az övéivel. Amerika a mi szeretett hazánk. Amerika a mi egyetlen hazánk. Vallásunk nem kötődik más földhöz, csakis ehhez a hatalmas országhoz, amelyhez, most és mindenkoron, a legbüszkébb állampolgárok feltétlen odaadásával és hűségével ragaszkodunk. Nem annak ellenére akarom Charles Lindberghet elnökömnek, hogy zsidó vagyok, hanem mert zsidó vagyok – amerikai zsidó.” Három nappal később Bengelsdorf részt vett a Madison Square Gardenben a tömeggyűlésen, amely Lindbergh repülő országjárásának végét jelentette. Akkor már csak két hét volt hátra a választásig, és noha úgy tűnt, növekszik Lindbergh támogatóinak száma a hagyományosan demokrata déli szavazótáborban, továbbá szoros versenyt jósoltak a legkonzervatívabb középnyugati államokban, az országos közvélemény-kutatás azt mutatta, hogy az elnöknek kényelmes előnye van a szavazópolgárok és derekas előnye az elektorok körében. Úgy hírlett, a republikánus pártvezetők kétségbe vannak esve, mert jelöltjük konokul elhárít bárminemű beleszólást kampánystratégiájának kialakításába, ezért, hogy
kizökkentsék a végeérhetetlen hakni fárasztó sivárságából, és olyan hangulatot teremtsenek, amely jobban emlékeztet a philadelphiai lázas elnökjelölő gyűlésre, október második hétfő estéjére megszervezték a Madison Square Gardenbe az országosan közvetített tömeggyűlést. „Kiváló amerikaiak az élet minden területéről”, így mutatták be a tizenöt orátort, akik felvezették Lindberghet. Volt köztük egy gazda, aki arról beszélt, mennyi kárt okozna a háború az amerikai mezőgazdaságnak, amely máig nem heverte ki az első világháborút és a gazdasági válságot; volt egy szakszervezeti vezető, aki arról beszélt, mekkora csapás lenne a háború az amerikai munkásoknak, ha a kormány bevezetné a hadigazdálkodást; volt egy gyáros, aki arról beszélt, milyen katasztrofális hosszú távú következményekkel járna az amerikai iparra nézve a háborús expanzió és a súlyos adók; volt egy protestáns lelkész, aki arról beszélt, mennyire elállatiasítaná a modern hadviselés a fiatalembereket, akiknek harcolniuk kell; és volt egy katolikus pap, aki arról beszélt, hogy a mienkhez hasonlóan békeszerető nép lelki életét okvetlenül megrontaná, minden tisztességet és jóságot elpusztítana a háborús gyűlölködés vetése. Utolsónak egy rabbi szólalt fel, a New Jersey-ből jött Lionel Bengelsdorf, akit különösen szívélyes fogadtatásban részesítettek Lindbergh hívei, amikor a pulpitushoz lépett, hogy hosszan fejtegesse, miszerint Lindbergh kapcsolatai a nácikkal egyáltalán nem jelentenek cinkosságot. – Ja – mondta Alvin. – Megvásárolták. Jattot adtak neki. Aranygyűrűt fűztek a nagy zsidó orrába, most aztán annál fogva vezethetik, ahova akarják. – Ezt nem tudhatod – felelte apám, nem mintha nem bőszült volna fel ő is Bengelsdorf viselkedésétől. – Hallgasd meg – mondta Alvinnek –, szánj rá annyi időt, hogy meghallgatod. Így tisztességes. – Ezek a szavak főleg Sandynek és nekem szóltak, hogy ne lássuk olyan rettenetesnek az események eme megdöbbentő fordulatát, mint a felnőttek. Előző éjszaka kiestem álmomban az ágyból, ami azóta nem fordult elő velem, hogy előléptettek a rácsos ágyból a rácstalanba, és szüleimnek két konyhai széket kellett tenniük a matrac mellé, nehogy a padlóra guruljak. Amikor automatikusan arra
következtettek, miszerint kiesésemnek az ágyból ennyi év után csakis ahhoz lehet köze, hogy Lindbergh megjelent a newarki repülőtéren, makacsul hangoztattam, hogy emlékezetem szerint nem álmodtam Lindberghről rosszakat, csak arra emlékszem, hogy a padlón ébredek a bátyám ágya és a magamé között, holott akkor már gyakorlatilag egyszer se alhattam el úgy, hogy előtte ne jelenjenek meg szemeim előtt a bátyám mappájában rejtegetett Lindberghportrék. Folyton meg akartam kérdezni Sandytől, hogy nem dugdoshatná-e a rajzait inkább a pincerekeszünkben, mint az enyémmel szomszédos ágy alatt, de mivel megesküdtem, hogy senkinek sem beszélek a rajzokról – és mivel nem tudtam rászánni magamat, hogy megváljak a Lindbergh-bélyegemtől –, nem mertem szóba hozni őket, habár csakugyan kísértettek, és nem közeledhettem miattuk a testvérhez, akinek megnyugtatására sohase volt nagyobb szükségem. Hideg este volt, már fűtöttünk, az ablakokat becsuktuk, de most nem kellett hallanunk, anélkül is tudtuk, hogy végig az utcában szólnak a rádiók, és olyan családok, akik egyébként sose hallgattak volna meg egy Lindbergh-gyűlést, Bengelsdorf rabbi előre bejelentett fellépése miatt most mégis bekapcsolták a rádiójukat. Néhány fontosabb személy Bengelsdorf hitközösségéből már követelni kezdte a rabbi lemondását, sőt, azonnali eltávolítását a templomi elöljáróságból, míg a többség, amely továbbra is támogatta, megpróbálta elhinni, hogy rabbijuk csupán a szólásszabadság demokratikus jogát gyakorolja, és bármennyire elszörnyedtek is, amikor Bengelsdorf nyíltan csatlakozott Lindberghhez, nem tekintették magukat jogosultnak arra, hogy elhallgattassanak egy ennyire hírneves lelkiismeretet. Azon az estén Bengelsdorf rabbi feltárta Amerika előtt, hogy igazából milyen indok rejlett Lindbergh repülőútjai mögött, amelyeket a harmincas években tett Németországba. – Ellentétben azzal, amit bírálói terjesztenek róla – tájékoztatott bennünket a rabbi –, egyetlenegyszer sem látogatott el Németországba úgy, mint Hitler szimpatizánsa vagy támogatója, hanem mint az Egyesült Államok kormányának titkos tanácsadója. Szó sincs Amerika elárulásáról, amivel a félrevezetett és rosszindulatú emberek továbbra is vádolják;
Lindbergh ezredes úgyszólván egyedül segített megerősíteni Amerika katonai felkészültségét azzal, hogy megosztotta tudását hadvezetésünkkel, és elkövetett mindent, ami hatalmában állt, az amerikai repülés ügyének előmozdítására és az amerikai légvédelem bővítésére. – Jézusom! – kiáltotta apám. – Mindenki tudja… – Psszt! – súgta Alvin. – Hadd beszéljen a nagy szónok. – Igen, 1936-ban, jóval az európai háborús cselekmények kezdete előtt, a nácik kitüntették Lindbergh ezredest egy érdemrenddel, és igen – folytatta Bengelsdorf –, igen, az ezredes elfogadta a kitüntetésüket. Ám közben egész idő alatt, barátaim, egész idő alatt titokban kiaknázta csodálatukat, hogy jobban védelmezhesse és oltalmazhassa demokráciánkat, és jobban megőrizhesse semlegességünket az erő eszközével. – Hát ezt nem hiszem… – kezdte apám ismét. – Próbáld meg – dünnyögte Alvin gonoszul. – Ez nem Amerika háborúja – jelentette ki Bengelsdorf, és a tömeg a Madison Square Gardenben egy egész percig tartó tapssal válaszolt. – Ez – tájékoztatta őket a rabbi – Európa háborúja. – Újabb folyamatos taps. – Egy az európai háborúk ezeréves láncolatában, amely Nagy Károly korában kezdődött. A második gyilkos háborújuk nem egészen fél évszázad alatt. És ki felejthetné el a tragikus árat, amelyet Amerikának kellett fizetnie az ő utolsó nagy háborújukért? Negyvenezer amerikai elesett. Százkilencvenkétezer amerikai megsebesült. Hatvanhatezer amerikai halt meg betegségek következtében. Háromszázötvenezer amerikai él rokkantsági nyugdíjból, mert részt vett abban a háborúban. Ezúttal mennyire lesz csillagászati az ár? Mondja, Roosevelt elnök úr, halottaink száma csak megkétszereződik, vagy megháromszorozódik, netán megnégyszereződik? Mondja, Mr. Roosevelt, milyen lesz az az Amerika az ártatlan amerikai fiúk tömegeinek lemészárlása után? Mint minden zsidónak, természetesen nekem is mélységesen fáj, hogy a nácik sanyargatják és üldözik Németország zsidó lakosait. Azokban az években, amikor teológiát tanultam a heidelbergi és bonni híres német egyetemeken, számos nagyszerű barátot szereztem ott, kiváló, tanult embereket, akiket ma, csak azért, mert
zsidó származásúak, megfosztanak hosszú ideig betöltött tudományos pozíciójuktól, és tűrniük kell az ország vezetését megkaparintó náci gengszterek könyörtelen hajszáját. Minden erőmmel ellenzem az ilyen bánásmódot, és Lindbergh ezredes is ellenzi ezt a bánásmódot. De mit könnyítene kegyetlen végzetükön, amely hazájukban sújtja őket, ha országunk hadat üzenne hóhéraiknak? Csak az összes németországi zsidó sorsa fordulna még rosszabbra – attól félek, a tragikus felmérhetetlenségig rosszabbra! Igen, zsidó vagyok, és zsidóként különösen átérzem szenvedésüket! De amerikai állampolgár vagyok, barátaim – újabb taps –, Amerikában születtem és nevelkedtem, ezért kérdezlek benneteket; mit enyhítene az én szenvedésemen, ha Amerika most belépne a háborúba, és zsidó családjaink fiainak a protestáns családjaink fiaival és a katolikus családjaink fiaival együtt kellene harcolniuk, és elesniük tízezrével egy véráztatta európai csatatéren? Mit enyhítene az a szenvedésemen, ha nekem kellene vigasztalnom a saját hitközségem… Éppen anyám, a család legkevésbé lobbanékony tagja, aki általában csendesített minket, ha túlságosan tűzbe jöttünk, találta hirtelen olyan elviselhetetlennek Bengelsdorf déli hanghordozását, hogy ki kellett mennie a szobából. A többiek, amíg Bengelsdorf be nem fejezte a beszédét, és nem távozott, a Garden közönségének harsány éljenzése közepette, a szónoki emelvényről, nem mozdultak, és egyetlen szót sem szóltak. Én nem is mertem, a bátyámat pedig túlságosan lekötötte – ami hasonló helyzetekben gyakran előfordult vele –, hogy megrajzoljon minket, amint a rádiót hallgatjuk. Alvin szótlansága a gyilkos gyűlölet csendje volt, apám pedig, akiben életében talán először szakadt benne az a fáradhatatlan indulat, amellyel a sorscsapások és a csalódások ellen harcolt, túlságosan feldúlt volt, hogy szólni tudjon. Hangzavar. Leírhatatlan örömujjongás. Végre fellépett a Garden szónoki emelvényére Lindbergh. Apám abban a pillanatban vetette rá magát a díványról a rádióra, mint egy félőrült, és fojtotta bele a szót a készülékbe, amikor anyám visszajött a nappaliba, és megkérdezte: – Nem kér valaki valamit? Alvin – mondta könnyes szemmel –, egy csésze teát?
Az ő dolga volt, hogy összetartsa világunkat, olyan higgadtan és józanul, ahogy tudta; ettől lett teljes az élete, ez volt minden, amire törekedett, és mégis, egyikünk se látta még ennyire nevetségesnek ezt a banális anyai ambíciót. – Mi az ördög folyik itt? – Apám ordítani kezdett. – Mi az ördögért csinálta ezt? Ezt az ostoba beszédet? Azt hiszi, hogy lesz egyetlen zsidó is, aki ettől az ostoba, hazug beszédtől odamegy, és rászavaz erre az antiszemitára? Teljesen elment az esze? Hát mit képzel ez az ember, hogy mit csinál? – Kóserolja Lindberghet – mondta Alvin. – Kóserolja Lindberghet a gojoknak. – Mit kóserol? – kérdezte apám harapósan, amiért Alvin még egy ilyen dúlt pillanatban is képes idétlenül gúnyolódni. – Mit csinál? – Nem azért állították oda, hogy a zsidókhoz beszéljen. Nem azért vették meg. Nem érted? – acsarogta Alvin, mint aki hite szerint most jött rá az alapigazságra. – Azért állt oda, hogy a gojokhoz beszéljen – az ország összes gojainak most adta meg a személyes rabbinusi engedélyét, hogy Lindyre szavazzanak a választáson. Nem látod, Herman bácsi, mire fogták be a nagy Bengelsdorfot? Most szavatolta Roosevelt vereségét! Hajnali kettő körül, mély álmomban, ismét kigurultam az ágyból, ám ezúttal emlékeztem rá, hogy mit álmodtam, mielőtt lepüffentem a padlóra. Igazi lidércnyomás volt, és a bélyeggyűjteményem szerepelt benne. Valami történt vele. Két sorozatom rajza, anélkül, hogy észrevettem volna, mikor vagy hogyan, ijesztően megváltozott. Álmomban kivettem az albumot a kredencfiókomból, hogy átvigyem Earl barátomhoz, és mentem a házuk felé, úgy, ahogy azt már tucatszor csináltam. Earl Axman tízéves volt, és ötödikbe járt. Az iskolával rézsút szemben lakott az anyjával az új, háromemeletes, sárga tégla társasházban, amelyet három éve építettek a nagy, üres telken, ott, ahol a Summit a Chancellorba torkollt. Korábban New Yorkban lakott. Az apja Glen Gray Casa Loma Orchestrájának egyik muzsikusa volt – Sy Axman, aki Glen Gray altszaxofonja mellett tenorszaxofonozott. Mr. Axman elvált Earl anyjától, egy színpadiasan
mutatós szőke nőtől, aki rövid ideig énekelt a zenekarral Earl születése előtt, és a szüleim szerint eredetileg barna hajú volt és newarki, egy Louise Swig nevű zsidó lány, aki átment South Side-ba, és helyi híresség lett az YMHA revüszínpadain. A fiúk közül, akiket ismertem, Earl volt az egyetlen, akinek elváltak a szülei, és ugyancsak az egyetlen, akinek az anyja vastagon festette magát, és ejtett vállú blúzokat viselt merev alsószoknyára vett, dúsan ráncolt bő szoknyákkal. Egy lemezt is készített a „Gotta Be This or That” dalból, mikor Glen Graynél énekelt, amit Earl gyakran lejátszott nekem. Még sose láttam hasonló anyát. Earl nem mamának vagy anyunak hívta, hanem botrányos módon Louise-nak. Szobájában egy egész szekrényt töltöttek meg ezek az alsószoknyák, és mikor Earl meg én ketten voltunk a lakásban, Earl megmutatta a szoknyákat. Még azt is megengedte, hogy megfogjam őket, azt suttogva, míg én tétováztam, hogy megtegyem-e: „Ahol csak akarod.” Aztán kihúzott egy fiókot, megmutatta az anyja melltartóit, és biztatott, hogy fogjam csak meg valamelyiket, de azt már elhárítottam. Még túl fiatal voltam ahhoz, hogy közelebbről is megcsodáljak egy melltartót. Szüleitől Earl egyegy teljes egész dollárt kapott hetente bélyegekre, és ha a Casa Loma Orchestra nem New Yorkban zenélt, hanem turnézott, Mr. Axman mindenfelől küldött légipostával Earlnek borítékokat, amelyeknek bélyegét különböző városokban pecsételték le. Volt egy még az oahui Honoluluból is, ahol, Earl állítása szerint, aki hajlamos volt eszménnyé magasztosítani távol levő apját – mintha egy biztosítási ügynök fiának nem lett volna már az is döbbenetes, hogy valakinek egy híres szvingzenekar szaxofonistája az apja (és egy hidrogénezett szőke az anyja) –, Mr. Axmant elvitték egy „magánházhoz”, hogy láthassa a forgalomból bevont kétcentes hawaii „Misszionárius” bélyeget, amelyet 1851-ben bocsátottak ki, negyvenhét évvel azelőtt, hogy Hawaiit az Egyesült Államokhoz csatolták, ezt a 100 000 dollárra becsült, elképesztő kincset, amelynek mindössze egy kettes szám van a közepén. Earlnek volt közel és távol a legjobb bélyeggyűjteménye. Kis kölyökként tőle tanultam meg minden praktikusat és titokzatosat a bélyegekről – a történetükről, arról, hogy újat kell-e gyűjteni, vagy használtat, az olyan technikai kérdésekről, mint a papír, a nyomás, a
szín, az enyv, a felülnyomás, a raszter, a különleges nyomás, a nagy hamisításokról, a tervezési hibákról –, és amilyen fantasztikusan tudálékos volt Earl, Monsieur Herpinnel kezdte az oktatásomat, a francia gyűjtővel, a „filatélia” szó kiagyalójával, megmagyarázva, hogyan állt ez össze két görög szóból, melyekből az utóbbit, az adómentességet jelentő ateleiát valahogy sose értettem. Ha végeztünk a konyhájukban a bélyegekkel, és Earl is beleunt átmenetileg a kioktatásba, elvihogta magát, és azt mondta: „Most pedig csináljunk valami rémeset!” Így láthattam az anyja fehérneműjét. Az álomban Earlhez mentem, mellemhez szorítva a bélyeggyűjteményemet, amikor valaki elordította a nevemet, és üldözőbe vett. Befordultam egy átjáróba, és inam szakadtából menekültem az egyik garázsba, hogy elrejtőzzek, és megvizsgáljam az albumot, nem csúsztak-e ki belőle a bélyegek, mert az üldöző elől futva megbotlottam, és elejtettem az albumot a járdán, pont ott, ahol „Hadat üzenek”-et szoktunk játszani. Mikor rálapoztam az 1932-es Washington bicentenáriumi sorozatomra – tizenkét bélyegre, növekvő címletekben, a félcentes sötétbarnától a tízcentes sárgáig –, elállt a lélegzetem. Washington nem volt rajta a bélyegeken. A bélyegek felső részén változatlanul ott volt, egy vagy két sorba elosztott fehér betűkkel – amelyekben már fel tudtam ismerni az antikvát –, az „Egyesült Államok Postahivatala” felirat. A bélyegek színe sem változott meg – a kétcentes vörös volt, az ötcentes kék, a nyolccentes olajzöld és így tovább –, ugyanolyan szabványos méretűek voltak, megmaradtak a portrékhoz tervezett egyedi keretek, akárcsak az eredetiken, ám a tizenkét különböző Washington-arckép helyett ugyanaz az ábrázat volt bennük, és nem Washingtoné, hanem Hitleré. A portrék alatti szalagok sem a „Washington” nevet viselték. Akár lefele öblösödött a szalag, mint a másfél centes és a hatcentes bélyegen, akár felfelé, mint a négy-, az öt-, a hét- és a tízcentesen, akár egyenes volt, amelynek csak a végei hegyesedtek fölfelé, mint az egyes, a másfeles, a kettes, a hármas, a nyolcas és a kilences, mindegyikre a „Hitler” nevet írták. Amikor megnéztem az album átellenes oldalát, hogy nem történt-e valami a nemzeti parkokat ábrázoló, 1934-ben kibocsátott, tízes
sorozatommal is, akkor estem ki az ágyból, és ébredtem fel a padlón, ezúttal sikoltozva. Kaliforniában a Yosemite, Arizonában a Grand Canyon, Coloradóban a Mesa Verde, Oregonban a Crater Lake, Maine-ben az Acadia, Washingtonban a Mount Rainier, Wyomingban a Yellowstone, Utah-ban a Zion, Montanában a Glacier, Tennesseeben a Great Smoky Mountains – és mindegyikre, a szirtekre, az erdőkre, a folyókra, az ormokra, a gejzírekre, a szakadékokra, a gránitkő partokra, a mélykék vízre és a magas vízesésekre, mindenre, ami Amerikában a legkékebb és a legzöldebb és a legfehérebb, és amit örökké meg kell őrizni ezekben a szűztiszta rezervátumokban, rá volt nyomtatva egy fekete horogkereszt.
2. 1940. NOVEMBER – 1941. JÚNIUS Nagyszájú zsidó
1941 júniusában, mindössze hat hónappal Lindbergh beiktatása után családunk megtette autóval a háromszáz mérföldet Washingtonig, hogy megnézze a történelmi emlékhelyeket és a kormányépületeket. Anyám majdnem két éve lecsípett heti egy dollárt a háztartási pénzből, és félretette a Howard Takarék Karácsonyi Klub-számláján, hogy abból fizessük tervezett kirándulásunk költségeinek oroszlánrészét. Még Roosevelt második elnöksége idején határoztuk el a kirándulást, amikor a demokraták uralták mindkét Házat, de most, hogy a republikánusok kerültek hatalomra, és alattomos ellenségünknek tekintettük az új embert a Fehér Házban, rövid családi tanácskozást tartottunk, hogy ne inkább északra menjünk-e, ahol megnéznénk a Niagarát, aztán esőkabátosan megtennénk sétahajóval az Ezer sziget-kirándulást a Szent Lőrinc-folyón, aztán átautóznánk Kanadába, hogy ellátogassunk Ottawába. Néhány barátunk és szomszédunk már pedzegette, hogy kivándorolnak Kanadába, ha a Lindbergh-kormány nyíltan a zsidók ellen fordul, így egy kanadai utazással bepillantást nyerhetnénk az üldözések előli lehetséges menedékünkbe. Alvin unokatestvérem már februárban átment Kanadába, és szavához híven beállt a kanadai hadseregbe, hogy a britek oldalán harcoljon Hitler ellen. Az elutazásáig Alvin a családom gyámoltja volt majdnem hét éven át. Néhai apja, az én apám legidősebb bátyja akkor halt meg, amikor Alvin hatéves volt; az anyja – anyám másodfokú unokatestvére, aki összeismertette a szüleimet – akkor halt meg, amikor Alvin tizenhárom éves volt, így került hozzánk, és nálunk lakott négy évig, amíg a Weequahic gimnáziumba járt az éles eszű fiú, aki kártyázott,
lopott, és akit apám mindenáron meg akart menteni. 1940-ben huszonegy éves volt, bútorozott szobát bérelt egy Wright utcai cipőtisztító fölött, a piac közelében, és akkor már majdnem két éve dolgozott a Steinheim és Fiainak, a város két legnagyobb zsidó építkezési vállalkozása közül az egyiknek – a másik a Rachlin testvéreké volt. Alvin az öreg Steinheim révén jutott az álláshoz, aki a vállalatot alapította, és az apám egyik biztosítási ügyfele volt. A vén Steinheim, aki zsíros akcentussal beszélt, és nem tudott angolul olvasni, ám apám szavaival élve „acélból volt”, még mindig eljárt a nagyünnepi szertartásokra a helyi zsinagógánkba. Több éve Jom Kippurkor, mikor az öregember meglátta a zsinagóga előtt apámat Alvinnel, a bátyámnak nézte az unokatestvéremet, és megkérdezte: „Mit csinál a fiú? Hadd jöjjön át hozzánk, és dolgozzon nekünk.” Abe Steinheim, aki multimilliomos céggé fejlesztette apja kis építkezési vállalkozását – bár csak azok után, hogy egy csúnya családi háborúban kipenderítette a két fivérét az utcára –, rokonszenvesnek találta a magabiztos, flegma, köpcös Alvint, és ahelyett, hogy bedugta volna a postázóba, vagy kifutónak használta volna, megtette sofőrjének, hogy komissiózzon, üzeneteket hozzonvigyen, egyik építkezésről a másikra robogjon a főnökkel, hogy Abe ellenőrizhesse az alvállalkozókat („a farigcsálókat”, ahogy nevezte őket, holott Alvin szerint ő farigcsált el és használt ki mindenkit). A nyári szombatokon Alvin levitte Freeholdba, ahol Abe-nek fél tucat lova, illetve, ahogy ő emlegette őket, „hamburgere” futott a régi ügetőn. „Ma indul egy hamburgerünk Freeholdban”, és már lőttek is ki a Caddyvel, hogy megnézzék, amint Abe lova minden alkalommal lemarad. Sose keresett a lovaival, de nem is az volt a lényeg. Futtatott lovakat szombatonként a Lovas Klub nevében a Weequahic Park csinos ügetőpályáján, az újságokban emlegette, hogy fel fogja újítani a Mount Hollyn a rég levitézlett lóversenypályát; így sikerült megszereznie Abe Steinheimnek New Jersey állam lósportügyi főbiztosának tisztségét, és kapott az autójára egy jelvényt, amelynek birtokában felhajthatott a járdára, szirénát visíttathatott, és akárhol parkolhatott. És így melegedett össze Monmouth megye potentátjaival, és hízelegte be magát a parti lókedvelő kotériába, a Wall Township-i és Spring Lake-i gojok közé, akik elvitték ebédelni a
flancos klubjaikba, ahol, mesélte Abe Alvinnek: „Mindenki engem néz, és mást se csinál, csak pusmog, alig várják, hogy pusmoghassanak: »Nézd már, ki van itt!«, de a piámat, azt megisszák, és nincs kifogásuk a nagy trakták ellen, úgyhogy végső soron megéri.” Abe halászhajója a Shark folyó keskeny öblében horgonyzott, azon vitte ki őket a nyílt tengerre, töltötte beléjük az italt, pasasokat bérelt, hogy kifogják a vendégei helyett a halat, tehát ha új szállodát terveztek valahova Long Branch és Point Pleasant közé, azt csakis olyan telken húzták fel, amit Steinheim bagóért megszerzett – Abe-ben, akárcsak az apjában, megvolt az a nagy bölcsesség, hogy kizárólag leszállított áron vásárolt. Alvin minden harmadik napon levitte az irodából négysaroknyira a Broad utca 744. szám alá, egy gyors igazításra az előcsarnok borbélyüzletében a trafik mögött, ahol Abe Steinheim az óvszert és a másfél dolláros szivarjait vásárolta. Mármost a Broad utca 744. szám alatt állt az állam két legmagasabb irodaházának egyike, amelyben a Newark Nemzeti és az Essex Bank foglalta el a felső húsz emeletet, a város tekintélyes jogászai és bankárai foglalták el a többit, és amelynek borbélyüzletében New Jersey legtömöttebb pénzeszsákjai voltak a törzsvendégek – Alvin munkaköréhez mégis hozzátartozott, hogy közvetlenül igazítás előtt megtelefonálja a borbélynak, készüljön, mert jön Abe, tehát nyomban szórja ki, akárki ül is a székben. Azon a napon, amikor Alvin megkapta az állást, apám a vacsoránál elmesélte, hogy Abe Steinheim a legszínesebb egyéniségű, a legizgalmasabb, a legnagyobb építőmester, akit valaha látott Newark. – És lángész! – mondta apám. – Nem juthatott volna idáig, ha nem lángész. Briliáns! Ráadásul szép ember. Szőke. Tagbaszakadt, de nem kövér. Mindig tip-top. Teveszőr kabát. Betétes lakkcipő. Gyönyörű ingek. Kifogástalanul öltözködik. És gyönyörű felesége van: pallérozott, elegáns, született Freilich, egy New York-i Freilich, maga is dúsgazdag asszony. Abe irtóra fifikás. És van kurázsija. Kérdezzetek Newarkban akárkit: a legrizikósabb terv, és Steinheim kap rajta. Ott épít, ahol senki más nem vállalná a kockázatot. Alvin tanulni fog tőle. Majd megfigyeli, és látni fogja, hogy kell napi huszonnégy órát dolgozni azért, ami a tied. Abe még komoly serkentőerő lehet Alvin életében.
Főleg azért, hogy apám szemmel tarthassa, és anyám láthassa, hogy nem kizárólag hot dogon él, Alvin hetente kétszer átjött hozzánk enni valami tisztességeset, és a vacsoraasztal mellett csodálatos módon nem szigorú dörgedelmeket kellett hallgatnia becsületről, felelősségről, kemény munkáról – mint azokban a napokban, miután rajtakapták, hogy a kasszában kotorászik az Esso benzinkútnál, ahol tanítás után dolgozott, és amíg apámnak nem sikerült rábeszélnie Simkowitzot, a tulajdonost, hogy álljon el a feljelentéstől, és ő maga pótolta a hiányzó pénzt, nagyon úgy nézett ki, hogy Alvin meg sem áll a Rahway javítóintézetig –, hanem szenvedélyesen vitatkozott apámmal a politikáról, főleg a kapitalizmusról, arról a rendszerről, amelyet Alvin azóta helytelenített, hogy apám felkeltette benne az érdeklődést az újságolvasás és a hírek megvitatása iránt, viszont apám, nem a Nemzeti Ipartestület tagjaként, hanem Roosevelt New Dealjének elkötelezett híveként a védelmébe vette azt, és türelmesen érvelt jó útra térített unokaöccsének. – Mr. Steinheimnek ne emlegesd Marx Károlyt – intette Alvint –, mert akkor úgy kivág, hogy a zrityódon fogsz csúszni. Tanulj tőle. Azért vagy ott. Tanulj tőle, viselkedj tisztességtudóan, és akkor ez lehet az életed lehetősége. Ám Alvin nem bírta Steinheimet, és egyfolytában pocskondiázta, hogy kókler, kekk, sóher, svindler, örökké üvöltözik és ordibál, nincs egy szál barátja, az emberek látni is utálják, nekem pedig, mondta Alvin, soffíroznom kell. Kegyetlen a fiaihoz, annyira nem érdeklik az unokái, hogy rájuk se néz, azt a girhes feleségét pedig, aki szólni és mozdulni se mer, mert hátha Abe-nek nem fog tetszeni, akkor alázza meg, mikor olyanhoz van hangulata. A család minden tagjának ott kell laknia abban a palotában, amit Abe épített egy nagy tölgyekkel és juharfákkal ékes utcában, az East Orange-i Upsala egyetem közelében, a fiai reggeltől estig dolgoznak neki Newarkban, ő pedig üvöltözik és ordibál velük, aztán este felhívja őket East Orange-ban a házi telefonon, és tovább ordibál meg üvöltözik. A pénz a mindene, nem azért, hogy dolgokat vásároljon belőle, hanem hogy mindig át tudja vészelni a vihart: hogy védje a pozícióját, biztosítsa a vagyonát, és diszkont áron vásárolhassa meg azt az ingatlant, amelyiket akarja, mert így tarolt egy hatalmasat a krach után. Pénz, pénz, pénz – hogy
ott lehessen a káosz közepében, a seft közepében, és ő söpörhesse be a világ összes pénzét. – Egy illető visszavonul negyvenöt évesen, ötmillió zöldhasúval. Ötmillió a bankban, ami iszonyú sok, és tudjátok, mit mond erre Abe? – Ezt Alvin kérdezi a tizenkét éves bátyámtól és tőlem. A vacsorának vége, Alvin bejött a szobánkba, cipő nélkül heverünk az ágytakarón, Sandy a saját ágyán, Alvin az enyémen, én Alvin mellett, erős karjának és erős mellkasának szögletében. Ez maga a boldogság: mesék az ember kapzsiságáról, türelmetlenségéről, zabolátlan életerejéről, egetverő arroganciájáról, és aki ezeket meséli, az maga is egy zabolátlan unokatestvér, akiről lepergett apám rengeteg munkája, egy lenyűgöző unokatestvér, érzelmileg még mindig a vagányok vagánya, akinek huszonegy évesen máris naponta kétszer kell borotválkoznia, nehogy megrögzött bűnözőnek nézzék a fekete borostájával. Mesék vérengző utódairól az óriásmajmoknak, amelyek az ősi erdőkben laktak hajdanán, de aztán leszálltak a fákról, ahol naphosszat lombot rágtak, és eljöttek Newarkba, hogy a belvárosban dolgozzanak. – Mit mond Mr. Steinheim? – kérdezi Sandy. – Azt mondja: „A hapsinak van ötmilliója. Ennyije van. Még mindig fiatal, élete virágjában, megvan az esélye, hogy egy napon ötven-, hatvan-, sőt akár százmilliója legyen, erre azt mondja nekem: »Kiszállok. Én nem vagyok te, Abe. Nem várom be a szívrohamot. Elegem van, hogy fájrontot csináljak, és golfozzak a hátralevő életemben.«” És mit mond erre Abe? „Hát ez az ember egy komplett svanc.” Jönnek pénteken az irodába az alvállalkozók a pénzért épületfára, üvegre, téglára, Abe mindnek azt mondja: „Ide hallgass, kifogytunk a pénzből, ennyit tudok adni”, és fizeti nekik a felét, a harmadát – ha összejön neki, a negyedét –, és ezeknek az embereknek kell a pénz, hogy megéljenek, de ez az a módszer, amit Abe az apjától tanult. Olyan sokat épít, hogy simán megússza, és senki se próbálja megölni. – Akarná megölni valaki? – kérdezi Sandy. – Ja – mondja Alvin. – Én. – Mesélj a házassági évfordulóról! – mondom.
– A házassági évfordulóról – ismétli Alvin. – Ja, ötven dalt énekelt. Felfogad egy zongoristát – mondja ugyanazokkal a szavakkal, amelyekkel elmeséli Abe-et és a zongorát minden alkalommal, ha azt szeretném hallani –, és senki se jut szóhoz, senki se érti, mi ez, az összes vendég egész este csak eszi az Abe vacsoráját, ő pedig áll szmokingban a zongoránál, énekli egyik dalt a másik után, és mikor elmennek, még mindig a zongoránál áll, még mindig énekel, az összes népszerű dalt, ami létezik, és meg se hallja, mikor mondják neki, hogy jojcakát. – Veled is ordibál és üvöltözik? – kérdezem Alvintől. – Hogy velem? Mindenkivel! Ordibál és üvöltözik, ahova beteszi a lábát. Vasárnap délelőttönként elviszem Tabatchnickhoz. Ott állnak sorban az emberek, hogy megvegyék a bagelt és a füstölt lazacot. Bevonulunk, és Abe üvölt – hatszáz ember áll a sorban, de ő üvölt: „Abe van itt!”, és akkor a sor elejére engedik. Tabatchnick futva jön hátulról, mindenkit félrelöknek, és Abe-nek muszáj ötezer dollár értékű cuccot rendelnie, és hazamegyünk, és ott van Mrs. Steinheim, aki kilencvenkét fontot nyom, és tudja, mikor kell elkotródni szem elől, és Abe telefonál a három fiának, akik öt másodperc múlva prompt ott is vannak, és négyen megesznek négyszáz emberre való kaját. Az egyetlen, amire költ, az étel. Az étel és a szivar. Legyen az Tabatchnick vagy Kartzman, nem érdekli, ki van ott, hányan vannak – bevonul, és felvásárolja a boltot. Az utolsó árva morzsáig megesznek mindent minden vasárnap délelőtt, tokhalat, heringet, tőkehalat, bagelt, savanyúságot, aztán átviszem a bérleti irodába, hogy hadd lássa, hány lakás áll üresen, hányat béreltek ki, hányat tataroznak. Heti hét napban. Sose áll le. Sose megy szabadságra. No mañana – ez a jelszava. Megőrül, ha valaki egyetlen percet mulaszt a munkából. Hogy el tudjon aludni, ahhoz tudnia kell, hogy holnap még több üzlet lesz, ami még több pénzt hoz – nekem pedig forog az egész rohadástól a gyomrom. Ez az ember egyetlen dolgot jelent számomra: egy két lábon járó felhívást a tőkés rendszer megdöntésére. Apám azt mondta Alvin panaszaira, hogy gyerekes dolog, és hogy húzza meg magát a munkában, főleg miután Abe úgy döntött, hogy elküldi Alvint a Rutgersre. Túl okos vagy ahhoz, mondta Abe
Alvinnek, hogy ilyen buta legyél, de aztán történt valami, és ez felülmúlt mindent, amiben apám józanul reménykedhetett. Abe felhívja telefonon a Rutgers elnökét, és ordibálni kezd vele. „Fel fogják venni a fiút, hogy van-e érettségije, az nem téma, a fiú árva, potenciális lángész, meg fogják adni neki a tandíjmentességet, én pedig építek magának egy olyan egyetemet, hogy a legszebb lesz az egész világon, de egy árva budit se húzunk fel, ha ezt az árva fiút fel nem veszik teljes költségtérítéssel a Rutgersre!” Alvinnek elmagyarázza: „Sose szerettem, ha a sofőrjeim idióták. Én a magadfajta kölyköket kedvelem, akiknek van gógyija. Elmész a Rutgersre, nyaranta hazajössz, hogy engem fuvarozz, aztán majd ha kitüntetéssel diplomázol, akkor leülünk ketten beszélni.” Abe úgy akarta, hogy Alvin 1941-ben kezdjen gólyaként New Brunswickban, és négy év múlva úgy jöjjön vissza, hogy beszállhasson az üzletbe, ám ehelyett Alvin februárban elment Kanadába. Apám dühöngött. Hetekig vitatkoztak, majd végül Alvin, nekünk nem is szólva, felszállt a newarki Penn pályaudvaron az expresszre, és meg sem állt Montrealig. – Nem értem az erkölcsi elveidet, Herman bácsi. Nem akarod, hogy tolvaj legyek, de az teljesen oké, hogy egy tolvajnak dolgozzak. – Steinheim nem tolvaj, Steinheim építőmester. Csak azt teszi, amit tenni kell – mondta apám –, amit mindnyájuknak meg kell tenni, mert az építési vállalkozás gyilkos szakma. De Abe házai nem dőlnek össze, ugye? Megszegi a törvényt, Alvin? Megszegi? – Nem, csak kikúr a munkással minden adódó alkalommal! Nem tudtam, hogy a te erkölcsi elveidbe ez is belefér. – Az én erkölcsi elveim kutyaütők – mondta apám –, ez az egész város ismeri az erkölcsi elveimet. De most nem rólam van szó, hanem a te jövődről. Az egyetemről. A négyéves, ingyenes egyetemi oktatásról. – Azért ingyenes, mert a Rutgers elnökét is ugyanúgy terrorizálja, mint az egész rohadék világot! – Ez legyen a Rutgers elnökének a gondja! Mi bajod van neked? Tényleg azt akarod mondani, hogy a leggonoszabb emberi lény, aki valaha élt a föld hátán, egy olyan ember, aki diplomást akar faragni belőled, és helyet akar adni neked a vállalatában? – Nem, nem, Hitler a leggonoszabb emberi lény, aki valaha élt a föld hátán, és megmondom őszintén, szívesebben harcolnék az ellen a mocsok ellen, mint hogy egy ilyen
zsidóra pocsékoljam az időmet, mint Steinheim, aki csak szégyent hoz ránk, a többi zsidóra azzal a rohadék… – Jaj, ne beszélj már úgy, mint egy gyerek! És a rohadékozásodat is tudnám nélkülözni. Nem hoz az az ember szégyent senkire. Gondolod, hogy ha egy ír építőmesternek dolgoznál, az jobb lenne? Próbáld meg! Állj csak be Shanley-hez, majd meglátod, milyen aranyos ember! És az olaszok, azt hiszed, azok jobbak lennének? Steinheim a száját koptatja, az olaszok a ravaszt koptatják. – Miért, Longy Zwillman talán nem lövöldözik? – Kérlek, nekem ne mutasd be Longyt! Egy utcában nőttem fel Longyval. Mi köze ennek a Rutgershez? – Hozzám van köze, Herman bácsi, és ahhoz, hogy holtomig adósa lennék Steinheimnek. Nem elég, hogy három fia van, akiket már most tönkretesz? Nem elég, hogy vele kell megülniük minden zsidó ünnepet, és minden hálaadást, és minden szilvesztert – nekem is ott kell lennem, hogy rám is ordibáljon? Mind ugyanabban az irodában dolgoznak, és ugyanabban a házban laknak, és arra az egyetlen dologra várnak, hogy az egészet szétdarabolják azon a napon, ahogy Abe meghal. Biztosíthatlak, Herman bácsi, nem lesz hosszú a gyászuk. – Nincs igazad, egyáltalán nincs igazad. Több van azokban az emberekben, mint a puszta pénz. – Neked nincs igazad! A pénzzel tartja a kezében őket! Komplett eszelős, ők pedig maradnak és tűrnek, mert félnek, hogy elveszítik a pénzt! – Azért maradnak, mert egy családhoz tartoznak. Minden családnak sok mindenen kell átmennie. A család egyszerre béke és háború. Most is egy kis háborún megyünk át. Megértem. Elfogadom. De ez nem ok, hogy lemondj az egyetemről, amit elszalasztottál, de most megkaphatnál, és ilyen szelekótyán elrohanj inkább Hitlerrel harcolni. – Szóval – mondta Alvin úgy, mint akinek végre alkalma van a helyére tenni nemcsak a munkaadóját, de a családi patrónusát is – végső soron mégis izolacionista vagy! Te és Bengelsdorf. Bengelsdorf, Steinheim – gyönyörű pár! – Miben? – kérdezte apám haragosan, mert elfogyott a türelme. – Zsidó svihákságban! – Ó! – mondta apám. – Most meg már a zsidók ellen is vagy? – Ezek ellen a zsidók ellen! Ezek ellen, akik gyalázatára vannak a zsidóknak – igen, feltétlenül! A vita négy este hosszat tartott, mígnem az ötödiken, egy pénteken, Alvin elmaradt, habár a terv az volt, hogy addig
vacsoráztatjuk, amíg apám ki nem fárasztja, és észhez nem tér a fiú – a fiú, akit apám egyedül változtatott át éretlen semmirekellőből a család lelkiismeretévé. Másnap reggel megtudtuk Billy Steinheimtől – aki a fiúk között a legközelebb állt Alvinhez, és aggódott érte annyira, hogy szombaton első dolga legyen felhívni minket –, miszerint pénteken Alvin, miután felvette a fizetését, Billy apjának arcába vágta a Caddy kulcsait, és elvonult; mikor pedig apám elrobogott az autónkkal a Wright utcába, hogy beszéljen Alvinnel, kiszedje belőle az egész történetet, és felmérje, körülbelül mekkora kárt tett az esélyeiben az unokaöccse, a cipőtisztító tulajdonosa, egyben Alvin háziura közölte vele, hogy a bérlő kifizette a lakbért, becsomagolta a holmiját, és elpályázott harcolni a leggonoszabb emberi lény ellen, aki valaha élt a föld hátán. Az Alvinben habzó düh nem érhette be valaki kevésbé galáddal. A novemberi választás még csak nem is volt szoros. Lindbergh ötvenhét százalékot szerzett a közvetlen szavazásban, és földindulásszerű győzelmet aratott az elektori választáson. Negyvenhat államban lett első, csak FDR szülőföldjén, New York államban veszített, valamint, bár mindössze kétezer szavazattal, Marylandben, ahol a szövetségi kormányhivatalok tisztviselőinek elsöprő többsége Rooseveltre szavazott, és az elnök meg tudta őrizni Délen – de sehol másutt a Mason–Dixon-vonal alatt – a régi demokrata szavazók majdnem felének a hűségét. Bár a választás utáni délelőttön eluralkodott a hitetlenkedés, leginkább a közvélemény-kutatók között, másnap már mindenki érteni látszott mindent, a rádió kommentátorai és a rovatvezetők olyan hangot ütöttek meg, mintha Roosevelt veresége el lett volna rendelve. Az történt, magyarázták, hogy az amerikaiaknak nem akaródzott megtörniük az elnökök kettős hivatali idejének hagyományát, amelyet George Washington vezetett be, és Rooseveltig egyetlen elnök se merte megtörni. Valamint a válság után fiatalok és öregek ocsúdó önbizalmának sokkal jobban esett Lindbergh viszonylagos fiatalsága és atletikus eleganciája, amely olyan kiáltó ellentétben áll a paralízistől megnyomorított Roosevelt súlyos testi
fogyatékosságaival. Azonkívül itt volt a repülés csodája, és az új életmód, amelyet ígér: Lindbergh, aki máris rekordokat döntögető bajnoka a távolsági repülésnek, intelligens hozzáértéssel vezetheti át honfitársait az aeronautikai jövő ismeretlen birodalmába, miközben a maga puritán, régimódi viselkedésével azt a megnyugtató üzenetet sugározza, hogy a korszerű mérnöki tudomány teljesítményeinek nem kell kikezdeniük a régi értékeket. Úgy áll a dolog, vonták le a következtetést a szakértők, hogy a huszadik századi amerikaiak, akik belefáradtak, hogy minden évtizedben egy újabb válsággal kell szembenézniük, ki voltak éhezve a normalitásra, és Charles A. Lindbergh maga a heroikus arányokig felfokozott normalitás, egy dísztelen szavú, becsületes arcú, tisztességes ember, aki messze hangzó leckét adott az egész világnak a történelmet formáló, vállalkozó szellem bátorságából, és persze a személyes tragédián felülemelkedő erőből. Ha Lindbergh azt ígérte, hogy nem lesz háború, akkor nem lesz háború – a többség számára ez ilyen egyszerű volt. Nekünk még a választásnál is rosszabbak voltak a beiktatást követő hetek, amikor az új amerikai elnök Izlandra utazott, hogy személyesen találkozzék Adolf Hitlerrel, és kétnapi „szívélyes hangulatú” tárgyalás után aláírjon egy „egyezséget”, amely szavatolta a békét Németország és az Egyesült Államok között. Tucatnyi amerikai városban tüntettek az Izlandi Egyezség ellen, a demokrata képviselők, akik túlélték a republikánusok elsöprő győzelmét, indulatos beszédeket tartottak a Képviselőházban és a Kongresszusban, elítélve Lindberghet, amiért egyenlő félként tárgyal egy véres kezű, fasiszta zsarnokkal, és elfogad a találkozó színhelyéül egy szigeti királyságot, amelyet történelmi kötelékek fűztek egy akkor már náci megszállás alatt álló, demokratikus monarchiához – márpedig Lindbergh reykjavíki látogatása hallgatólagosan szentesíteni látszott azt, ami nemzeti tragédia volt Dánia népének és uralkodójának. Miután az elnök visszatért Izlandról Washingtonba – a tengerészet tíz nagy járőrrepülőjéből álló kötelék kísérte az új, kétmotoros Lockheed Interceptort, amelyet személyesen vezetett haza –, mindössze öt mondatból álló beszédet intézett a nemzethez. „Most
már szavatolt, hogy nagy országunk nem vesz részt az európai háborúban.” Ez volt a történelmi üzenet bevezetése, amelynek tárgyalása és befejezése így hangzott: „A föld egyetlen pontján sem csatlakozunk semmiféle hadviselő félhez. Ugyanakkor folytatjuk Amerika felfegyverzését, és kiképezzük fiataljainkat a fegyveres erők kötelékében a legfejlettebb haditechnika használatára. Sérthetetlenségünk kulcsa az amerikai repülés, ezen belül a rakétatechnológia fejlesztése. Ez sebezhetetlenné teszi határainkat a külső támadásokkal szemben, miközben megőrizzük szigorú semlegességünket.” Tíz nappal később az elnök aláírta Honolulun a Hawaii Egyezséget Konoe Fumimaro herceggel, a japán császári kormány miniszterelnökével és Macuoka külügyminiszterrel, akik 1940 szeptemberében már hármasszövetséget kötöttek Berlinben az olaszokkal és a németekkel, elismerve az Olaszország és Németország vezetésével létrejött „európai új rendet”; cserébe azok elismerték a Japán által bevezetett „Nagy-Kelet-Ázsiai Új Rendet”. A három ország ezen felül katonai támogatást ígért egymásnak arra az esetre, ha valamelyiküket megtámadná egy olyan nemzet, amely nem vesz részt az európai, illetve a kínai–japán háborúban. Az Izlandi Egyezség után a Honolului Egyezséggel az Egyesült Államok épp csak névleg nem lett a tagja a tengelyhatalmaknak, mert egyébként elismerte Japán fennhatóságát Kelet-Ázsiában, és szavatolta, hogy nem fogja akadályozni a japánok terjeszkedését az ázsiai földrészen, beleértve Holland Kelet-India és Francia Indokína annektálását. Japán kötelezte magát, hogy elismeri az Egyesült Államok fennhatóságát a saját kontinensén, tiszteletben tartja az Egyesült Államok nemzetközösségéhez tartozó Fülöp-szigetek – a tervek szerint 1946-ban becikkelyezendő – politikai függetlenségét, és elfogadja az Egyesült Államok örökbirtokának Hawaii, Guam és Midway amerikai területeket a Csendes-óceánon. Az amerikaiak az Egyezségek után mindenfelé azt hajtogatták: nincs háború, soha többé nem kell harcolniuk és meghalniuk a fiataloknak! Lindbergh tud bánni Hitlerrel, mondták, Hitler tiszteli, mert ő Lindbergh. Mussolini és Hirohito tisztelik, mert ő Lindbergh. Nincs ellene más, mondta a nép, csak a zsidók. És Amerikában ez
bizonyosan igaz is volt. A zsidók semmit sem tehettek azon kívül, hogy szorongtak. A felnőttek az utcán örökösen azon spekuláltak, hogy mit fognak tenni velünk, és kinek a segítségében reménykedhetünk, és miként védhetnénk meg magunkat. A hozzám hasonló kisebb kölykök rémülten, összezavarodva, sőt pityeregve jöttek haza az iskolából, mert az idősebb fiúk olyanokat mondtak egymásnak, hogy miket mondott rólunk Lindbergh Hitlernek, és miket mondott rólunk Hitler Lindberghnek az izlandi közös vacsorákon. Szüleim többek között azért ragaszkodtak a washingtoni látogatás régi tervéhez, mert azt akarták megmutatni Sandynek és nekem – függetlenül attól, hogy ők elhitték-e –, miszerint mindössze annyi változás történt, hogy már nem FDR az elnök. Amerika nem fasiszta ország, nem is lesz az, akármit jósolt Alvin. Új elnök van és új Kongresszus, de mindkettőnek tisztelni kell az alkotmány által előírt törvényt. Republikánusok, izolacionisták, és igen, vannak köztük antiszemiták – mint ahogy vannak a déliek között is, FDR tulajdon pártjában –, de ez még messze áll attól, hogy nácik legyenek. Egyébként az embernek csak hallgatnia kellett vasárnap esténként, miként ócsárolja Winchell az új elnököt és „barátját, Joe Goebbelst”, vagy miként sorolja a helyeket, ahová a belügyminisztérium koncentrációs táborok építését tervezheti – ezek a helyszínek főleg Montanában voltak, Lindbergh „egységes nemzeti” alelnökének, az izolacionista demokrata Burton K. Wheelernek az államában –, és máris megnyugodhatott attól a vehemenciától, amellyel az új kormány minden lépését szemmel tartották apám kedvenc újságírói: Winchell és Dorothy Thompson és Quentin Reynolds és William L. Shirer és természetesen a PM szerkesztősége. Még én is elkértem a PM-et, mikor apám este hazahozta, és nemcsak azért, hogy elolvassam a Barnaby képregényt, vagy átlapozzam a fényképes mellékletet, hanem mert a kezemben akartam tartani a nyomtatott bizonyítékát annak, hogy bár amerikai voltunk hihetetlennek látszó gyorsasággal másul meg, még mindig szabad országban élünk. Miután Lindberghet 1941. január 20-án beiktatták, FDR visszavonult családjával Hyde Park nevű birtokukra New York államban. Azóta nem mutatkozott, és nem beszélt. Mivel Hyde Park-i gyerekkorában ébredt fel benne az érdeklődés a bélyeggyűjtés iránt
– amikor az anyja, mondja a rege, továbbadta neki a saját kislánykori albumait –, elképzeltem, ahogy most minden percében a bélyegek százait rendezgeti, amelyeket a Fehér Házban töltött nyolc év alatt gyűjtött össze. Mint azt minden gyűjtő tudja, őelőtte egyetlen elnök sem rendelt ennyi új bélyeget a postaügyi miniszterétől, és nem is volt más amerikai elnök, aki ilyen szoros kapcsolatot ápolt volna a Postaügyi Minisztériummal. Mikor megkaptam az albumomat, az volt az első célom, hogy összegyűjtsek minden bélyeget, amelynek tervében FDR keze is benne volt, vagy ő javasolta a kibocsátását, kezdve a háromcentes Susan B. Anthonyvel 1936-ban, a nők szavazati joga törvénybe iktatásának tizenhatodik évfordulóján, vagy az 1937-es, ötcentes Virginia Dare-bélyeggel, amely arról emlékezett meg, hogy háromszázötven éve Roanoke-ban jött világra Amerika földjén az első angol gyermek. Az 1934-es Anyák Napjára kibocsátott, háromcentes bélyeget, amelyet maga FDR tervezett – bal sarkában az „Amerika anyáinak emlékére és tiszteletére” felirat olvasható, a középponttól jobbra Whistlernek az anyjáról készített híres portréja látható –, saját anyám ajándékozta nekem egy négyes sorozatban, hogy lendületet kapjon a gyűjteményem. Ugyancsak hozzájárult annak a hét emlékbélyegnek a megvásárolásához, amelyeket Roosevelt első elnöki évében jóváhagyott; ezeket azért akartam, mert ötükön feltűnően szerepelt az „1933”, a születésem éve. Mielőtt elindultunk Washingtonba, engedélyt kértem, hogy magammal vihessem a bélyegalbumomat. Anyám először nemet mondott, attól félve, hogy el fogom veszíteni, és megszakad a szívem, de aztán engedte rábeszélni magát, mikor azon istenkedtem, hogy legalább az elnökbélyegeimet vihessem, mármint azt a tizenhatot, amim megvolt a címletenként növekedő, 1938-as sorozatból, George Washingtontól Calvin Coolidge-ig. Az 1922-es Arlingtoni Nemzeti Temető, az 1923-as Lincoln Emlékmű és Capitolium túl drága volt a költségvetésemhez, ettől függetlenül őket hoztam fel újabb indoknak arra, hogy elhozhassam a gyűjteményemet, ugyanis a három híres helyszínt berajzolták feketefehérrel az album nekik fenntartott oldalára. Igazság szerint a lidércnyomásom miatt féltem otthon hagyni az albumot az üres
lakásban; attól féltem, hogy vagy azért, mert nem távolítottam el a tízcentes Lindbergh-légipostait a gyűjteményemből, vagy mert Sandy hazudott a szüleinknek, és a Lindbergh-rajzai még mindig ott vannak épségben az ágya alatt – vagy mert az egyik gyermeki árulás szövetkezik a másikkal –, rosszindulatú átalakulás történik a távollétemben, amitől őrizetlenül hagyott Washingtonjaim Hitlerekké változnak, és horogkeresztek pecsételik le Nemzeti Parkjaimat. Alighogy megérkeztünk Washingtonba, rossz felé fordultunk a sűrű forgalomban, és miközben anyám a térképen keresgélte a szállodánkhoz vezető utat, előttünk feltűnt a legnagyobb fehér dolog, amit életemben láttam. Egy lejtő tetején, az utca végében állt a Capitolium: a széles lépcső lendületes iramodással vezetett a szövevényes kidolgozású, háromszintű kupolával koronázott oszlopcsarnokhoz. Akaratlanul belehajtottunk az amerikai történelem szívébe, és ha nem is tudtuk volna ilyen sok szóval kifejezni, épp erre a legihletettebb formájába öntött amerikai történelemre számítottunk, hogy meg fog védeni Lindberghtől. – Nézzétek! – mondta anyám, és hátrafordult hozzánk. – Hát nem döbbenetes? A válasz természetesen igen lett volna, ám Sandy láthatólag hazafias bódulatba esett, én pedig hozzá igazodtam, és ugyancsak a hallgatásommal fejeztem ki az áhítatomat. Abban a pillanatban egy motoros rendőr állt meg mellettünk. – Mi az ábra, Jersey? – kiáltott be a leengedett ablakon. – A szállodánkat keressük – felelte apám. – Mi is a neve, Bess? Anyám, akit egy perce még megbabonázott a Capitolium megsemmisítő fensége, azonnal elfehéredett, és mikor beszélni próbált, olyan gyönge volt a hangja, hogy nem lehetett hallani a forgalomtól. – Márpedig innét el kell menni! – harsogta a rendőr. – Mondja már, hölgyem! – A Douglas hotel! – kiáltotta lelkesen a bátyám, és igyekezett jól megnézni a motorkerékpárt. – A K utcán, biztos úr!
– Ezt mán szeretem! – Karját a magasba emelve megállította a mögöttünk levő autókat, nekünk pedig jelezte, hogy kövessük, mikor egy hajtűkanyar után az ellenkező irányba indult a Pennsylvania sugárúton. – Olyan felvezetést kapunk, mint a királyok! – nevetett apám. – De honnan tudod, hova vezet? – kérdezte anyám. – Mi lesz itt, Herman? Követtük a rendőrt, sorra maradtak el a nagy szövetségi kormányhivatalok, aztán Sandy egyszer csak izgatottan mutatott a bal oldalt zöldellő pázsitra. – Ott a Fehér Ház! – kiáltotta, mire anyám elsírta magát. – Ez nem… – próbált magyarázkodni, mielőtt a szállodához értünk, ahol a rendőr intett, majd elviharzott – ez már nem is olyan, mint egy normális országban élni. Borzasztóan sajnálom, gyerekek… kérlek, ne haragudjatok. – De aztán megint sírni kezdett. A Douglas hátsó traktusának apró szobájában volt egy ikerágy a szüleimnek, pótágyak a bátyámnak és nekem; alighogy apám borravalót adott a londinernek, aki ajtót nyitott, és behozta csomagjainkat a szobába, anyám máris a régi volt – vagy legalábbis azt mímelte, miközben berakosgatta bőröndjeink tartalmát a tükörasztalba, és elismerően állapította meg, hogy a fiókokban tiszta a papírbélés. Úton voltunk, amióta hajnali négykor eljöttünk hazulról, és délután egy után kerültünk vissza az utcára, hogy keressünk egy helyet, ahol ebédelni lehet. Autónk a szállodával szemközt parkolt, és kétsoros szürke öltönyt viselő, markáns arcú kis ember állt mellette, aki megemelte kalapját, és így szólt: – Jó napot, a nevem Taylor. Hivatásos fővárosi idegenvezető vagyok. Ha nem akarják az idejüket pazarolni, esetleg felfogadhatnak valaki hozzám hasonlót. Vezetek maguk helyett, hogy el ne tévedjenek, elviszem magukat a látnivalókhoz, elmondok róluk mindent, amit tudni kell, megvárom és felveszem magukat, gondoskodok róla, hogy olyan helyen egyenek, ahol az ár méltányos és az étel ízletes, és mindez összesen, saját autóhasználattal, napi kilenc dollárba kerül. Itt az engedélyem. – Kinyitott egy többoldalas okmányt, és megmutatta apámnak. – A Kereskedelmi Kamara állította ki – magyarázta. – Verlin M. Taylor,
uram, hivatalos washingtoni idegenvezető 1937 óta. Egészen pontosan 1937. január 5-e óta, amely napon ötvenhetedszer hívták össze az Egyesült Államok Kongresszusát. Kezet ráztak, apám a biztosítási ügynökök legüzletiesebb modorában átlapozta az idegenvezető okmányát, majd visszaadta. – Nekem jónak tűnik – mondta –, de nem hinném, Mr. Taylor, hogy napi kilenc dolcsi megengedhető volna, legalábbis ennek a családnak. – Ezt elfogadom, viszont ha önállóan csinálják, uram, ha maga vezet, úgy, hogy nem ismeri a járást, aztán meg parkolót próbál találni ebben a városban – nos, akkor maga és a család feleannyit se fog látni, mint amennyit velem láthatnának, és korántsem lesz meg a szórakozásuk. Én máris felvihetném magukat egy kellemes helyre, ahol megebédelhetnének, megvárnám magukat kint a kocsinál, és utána rögtön kezdhetnénk a Washington-obeliszkkel. Utána lemegyünk a Mallen a Lincoln-emlékműhöz. Washington és Lincoln. A két legnagyobb elnökünk – mindig így szeretem kezdeni. Tudják, hogy Washington sose élt Washingtonban? Washington elnök választotta a helyszínt, ő írta alá a törvényt, amely megtette állandó kormányzati székhellyé, de az utódja, John Adams volt az első elnök, aki 1800-ban beköltözött a Fehér Házba. Egészen pontosan november elsején. Felesége, Abigail, két hét múlva követte. A Fehér Ház számos érdekessége között még ma is látható John és Abigail Adams zellerlevél-mintázatú pohara. – Hát ezt nem tudtam – mondta apám –, de hadd tárgyaljam meg a feleségemmel. – Halkan kérdezte: – Megengedhetjük magunknak? Az holtbiztos, hogy érti a mesterségét. – De ki küldte? – súgta anyám. – Hogy szemelte ki a kocsinkat? – Ez a foglalkozása, Bess; kitalálni, kik a turisták. Ebből él. – Bátyám és én összebújtunk mellettük, reménykedtünk, hogy anyánk végre abbahagyja, és az itteni időre felfogadjuk a markáns arcú, rövid lábú, pergő nyelvű idegenvezetőt. – Ti mit szeretnétek? – fordult apám Sandyhez és hozzám. – Hát, ha olyan sokba kerül… – kezdte Sandy. – A pénzt most felejtsd el – mondta apám. – Tetszik a pasas, vagy nem?
– Biztosan eredeti alak, papa – súgta Sandy. – Olyan, mint azok a fából faragott csalikacsák. Tetszik, ahogy azt mondja, hogy „egészen pontosan”. – Bess – mondta apám –, ez az ember igazolt fővárosi idegenvezető. Nem hiszem, hogy egyszer is elbazsalyodott volna, de eleven kis fickó, udvariasabb pedig nem is lehetne. Lássam, ki tudunk-e egyezni hét dollárban. – Otthagyott minket, odament az idegenvezetőhöz, komolyan beszéltek néhány percig, aztán kézfogással megpecsételték az üzletet. – Oké, gyerünk enni! – mondta apám hangosan, azzal az energiával, amely akkor is pezsgett benne, ha éppen nem volt mit tenni. Nem is tudom, mi volt a hihetetlenebb: hogy életemben először kitettem a lábamat New Jersey-ből, és háromszáz mérföldre vagyok otthontól, az ország fővárosában, vagy hogy családunkat a saját autónkban soffírozza egy idegen, akinek ugyanaz a családneve, mint az Egyesült Államok tizenkettedik elnökének, akinek arcéle a tizenkét centes vörös-ibolya bélyeget ékesíti a térdemen levő albumban, a tizenegy centes kék Polk és a tizenhárom centes zöld Fillmore között. – Washington – mondta éppen Mr. Taylor – négy részre van osztva: az északnyugatira, az északkeletire, a délkeletire és a délnyugatira. Néhány kivételtől eltekintve az észak-dél irányú utcákat számok, a kelet-nyugat irányú utcákat betűk jelölik. A nyugati világ összes fővárosai közül ezt az egyetlent alakították ki kizárólag csak azért, hogy otthont adjon a nemzeti kormánynak. Ez különbözteti meg nemcsak Londontól és Párizstól, de a mi New Yorkunktól és Chicagónktól is. – Hallottátok ezt? – kérdezte apám, hátranézve Sandyre és rám. – Hallottad, Bess, mit mondott Mr. Taylor, hogy miért olyan különleges Washington? – Igen – felelte anyám, és megfogta a kezemet, azzal nyugtatva magát, hogy engem nyugtat: most már nem lesz semmi baj. Pedig nekem csak egyetlen aggályom volt ezen a washingtoni tartózkodáson, érkezéstől távozásig: megvédeni a bélyeggyűjteményemet minden bajtól. Az önkiszolgáló étterem, ahol Mr. Taylor kitett minket, tiszta volt, olcsó, az étel valóban olyan jó, amilyennek mondta, és mikor
befejeztük az evést, és kifele indultunk, a kocsink az ajtó előtt és a többi parkoló autó mellett várt. – Ezt az időzítést! – kiáltotta apám. – Az évek során – mondta Mr. Taylor – az ember megtanulja felbecsülni, meddig tart egy családnál az ebéd. Egyébként jó volt, Mrs. Roth? – kérdezte anyánkat. – Minden ízlett? – Köszönöm, nagyon finom volt. – Akkor hát felkészültünk a Washington-emlékműre – mondta Mr. Taylor, és elhajtottunk. – Azt természetesen tudják, kinek állít emléket: első elnökünknek, sokak véleménye szerint legkülönb elnökünknek Lincoln elnök mellett. – Én FDR-t is felvenném abba a listába. Nagy ember, és akkor ennek az országnak a népe elűzi a hivatalából – mondta apám. – És csak nézze meg, kit kaptunk helyette. Mr. Taylor udvariasan végighallgatta, de nem adott választ. – Már most – folytatta – valamennyien láttak fényképeket a Washingtonobeliszkről. De azok nem mindig érzékeltetik, mennyire lenyűgöző. Ötszázötvenöt lábnyira, öt és nyolcadhüvelyknyire emelkedik ki a földből: a világ legmagasabb kőépítménye. Az új villamos felvonó egy és egynegyed perc alatt felviszi magukat; gyalog egy nyolcszázkilencvenhárom fokból álló csigalépcsőt kell igénybe venniük, hogy feljussanak az obeliszk tetejére, ahonnan tizenöt-húsz mérföldes sugarú körben lehet ellátni. Érdemes megnézni. Ott, látják? – kérdezte. – Egyenesen előttünk. Néhány perccel később Mr. Taylor talált parkolóhelyet az obeliszk közelében. Miután kiszálltunk, szaporán kocogott mellettünk karikalábán, továbbra is megállás nélkül magyarázva: – Az obeliszket alig néhány éve takarították le először. Csak képzeljen el egy ekkora takarítást, Mrs. Roth. Homokkal kevert vizet és drótkefét használtak. Öt hónapig tartott, és százezer dollárba került. – FDR idején? – kérdezte apám. – Azt hiszem, igen. – És tudják az emberek? – kérdezte apám. – Törődnek vele az emberek? Nem. Nekik inkább az kell, hogy egy légipostás irányítsa az országot. És ez még nem is a legrosszabb. Mr. Taylor kint maradt, míg bementünk az emlékműbe. A liftnél anyánk, aki ismét megfogta a kezemet, közelebb húzódott apánkhoz,
és odasúgta: – Nem szabad így beszélned. – Hogy? – Lindberghről. – Igen? Csak a véleményemet mondtam el. – De nem tudhatod, ki ez az ember. – Dehogynem. Képesített idegenvezető, aki ezt okmányokkal igazolhatja. Ez itt a Washington-emlékmű, Bess, és te azt mondod, hogy tartsam meg magamnak a gondolataimat, mintha a Washingtonemlékmű Berlinben volna. Nyersesége csak még nyugtalanabbá tette anyámat, főleg, mert mások is vártak a liftre, és belehallgathattak a beszélgetésünkbe. Apám az egyik apához fordult, aki mellettünk állt a feleségével meg a két srácával, és megkérdezte: – Hát maguk honnan jöttek? Mert mi Jersey-ből. – Maine-ből – felelte a férfi. – Halljátok? – mondta az apám a bátyámnak és nekem. Összesen úgy húsz gyerek és felnőtt ment be a liftbe, amely így is csak félig telt meg, és míg emelkedett vasbeton ketrecében, apám kihasználta a tetőig tartó egy és egynegyed percet, hogy a többi családtól is megkérdezze, honnan jöttek. Mr. Taylor kint várt, mikor lejöttünk. Megkérte Sandyt és engem, írjuk le, mit láttunk az ötszáz láb magasan levő ablakokból, aztán gyorsan körbevitt az obeliszk tövében, elmesélve építésének rapszodikus történetét. Aztán néhány fényképet készített családunkról Brownie bokszkameránkkal; aztán apám, Mr. Taylor tiltakozása ellenére ragaszkodott hozzá, hogy őt fényképezze le anyámmal, Sandyvel és velem, háttérben a Washington-obeliszkkel; végül beültünk az autóba – Mr. Taylor megint a kormányhoz –, és lefelé indultunk a Mallen a Lincoln-emlékműhöz. Ezúttal parkolás közben Mr. Taylor előre figyelmeztetett, hogy az egész világon nincsen a Lincoln-emlékműhöz fogható építmény, tehát készüljünk fel rá, hogy meg fogunk rendülni. Aztán átkísért a parkolóból a hatalmas, oszlopos épülethez, majd a széles márványlépcsőn fel a csarnokba, ahol Lincoln megemelt szobra ült az öblös trónuson, és a faragott arc olyan volt nekem, mint a létező legszentebb ötvözet: Isten arca és Amerika arca egyben. Apám komoran megszólalt: – És lelőtték azok a koszos kutyák.
Álltunk négyen a szobor tövében, amely úgy volt megvilágítva, hogy Abraham Lincolnon minden kolosszálisnak látsszék. Egyszerűen eltörpült mellette minden, amit nagynak tartanak, gyerek és felnőtt védtelen volt a túlzás pátoszával szemben. – Ha elgondoljátok, mit művel ez az ország a legnagyobb elnökeivel… – Herman – könyörgött anyám –, ne kezdd! – Nem kezdek én semmit. Óriási tragédia volt. Nem igaz, fiúk? Lincoln meggyilkolása. Odajött Mr. Taylor, és halkan azt mondta: – Holnap elmegyünk a Ford színházba, ahol lelőtték, és az utca másik oldalán a Petersenházba, ahol meghalt. – Épp azt mondtam, Mr. Taylor, hogy a létező legnagyobb ocsmányság, amit ez az ország a nagy embereivel művel. – Hála istennek, hogy most megvan nekünk Lindbergh elnök – mondta alig néhány lábnyira egy asszony. Idősecske volt, félrehúzódva állt, és egy útikönyvet tanulmányozott. Senkinek sem címezte a megjegyzését, valahogy mégis arra válaszolt vele, amit apám mondott. – Lincolnt hasonlítani Lindberghhez? Te jó ég! – nyögött fel apám. Mint kiderült, az idősecske nő nem egyedül volt, hanem egy turistacsoporttal, amiből most kivált egy apámmal nagyjából egykorú férfi, aki az asszony fia lehetett. – Zavarja valami? – kérdezte, és egy ellentmondást nem tűrő lépést tett irányunkba. – Engem nem – felelte apám. – Van valami kifogása az ellen, amit a hölgy mondott? – Nincs, uram. Ez egy szabad ország. Az idegen hosszan, ráérősen megbámulta apámat, aztán anyámat, aztán Sandyt, aztán engem. És mit látott? Egy vékony, arányosan izmos, széles mellű, öt láb kilenc hüvelyk magas férfit, aki egész jóképű a maga szerény módján, meleg zöldesszürke szeme van, ritkuló barna haját rövidre nyíratja a halántékán, és a füle a szükségesnél kissé komikusabban többet mutat meg magából a világnak. Az asszony karcsú, de erős, az öltözete csinos, haja sötét hullámban hullik az egyik szemöldökére, mértékkel rúzsozott, kerek
arca, nagy orra, húsos karja, formás lába, keskeny csípője van, a pillantása pedig olyan élénk, mint egy feleannyi idős lányé. Mindkét felnőttben túlteng az elővigyázat és az energia, a két fiú még csupa lágy felület, fiatalos szülők mohón érdeklődő, egészséges gyerekei, akik csak a derűlátásukban javíthatatlanok. Az idegen egy gúnyos fejmozdulatba foglalta a megfigyeléséből levont következtetéseket. Aztán zajosan szívta a foga között a levegőt, nehogy valaki félreértse, minek nézett minket, visszafordult az idősecske asszonyhoz meg a városnéző csoporthoz, és komótosan elvonult, úgy dobálva a tagjait, ami hátának szélességével együtt mintha valamilyen figyelmeztetést küldött volna. Még hallottuk, amint távolodva „nagyszájú zsidónak” nevezi apámat, amire az öregasszony egy perccel később azt mondta: „Mit meg nem adnék érte, ha arcul csaphatnám!” Mr. Taylor sietve átvezetett minket egy kisebb terembe a központi csarnok szomszédságában, ahol egy kőtáblára fel volt vésve a Gettysburgi Beszéd, és egy falfestmény ábrázolta a rabszolgák felszabadítását. – Hogy ilyen szavakat kell hallani itt! – mondta apám, a felháborodástól megremegő, fojtott hangon. – Egy ilyen ember szentélyében! Mr. Taylor a képre mutatott: – Látja? Az igazság angyala megszabadít egy rabszolgát. De apám nem látott semmit. – Gondolja, hogy hallhatna ilyet itt, ha Roosevelt lenne az elnök? Nem mernék, Roosevelt alatt álmukban se merték volna… – mondta apám. – De most, hogy nagy szövetségesünk Adolf Hitler, most, hogy az Egyesült Államok legjobb barátja Adolf Hitler, most már azt hiszik, hogy megúszhatnak mindent. Szégyenletes! Kezdve a Fehér Házzal… Ki máshoz beszélt volna, mint hozzám? Bátyám Mr. Tayloron csüngött, és a falfestményről faggatta, anyám magát próbálta fegyelmezni, hogy ne tegyen és ne mondjon semmit. Ugyanazzal a felindulással küzdött, ami az autóban megrohanta – pedig akkor nem volt rá ilyen alapja. – Ezt olvasd el – mondta apám a Gettysburgi Beszéd kőtáblájára. – Csak olvasd. „Minden ember egyenlőnek teremtetett.”
– Herman – kapott levegő után anyám –, én ezt nem bírom tovább. Kijöttünk a fényre, és megálltunk szorosan egymás mellett a legfelső lépcsőfokon. A Washington-obeliszk hosszú vonala fél mérföldre magasodott, a Lincoln-emlékmű teraszának lábánál elterülő tükörmedence túlsó végén. Körös-körül szilfákat ültettek. A leggyönyörűbb panoráma volt, amit valaha láttam, igazi patrióta paradicsom. Magát az amerikai édenkertet nézhettük, mi, az összebújó, kiűzött család. – Figyeljetek – húzott magához apám engem és a bátyámat. – Azt hiszem, ideje, hogy szundítsunk egyet. Hosszú nap volt ez mindannyiunknak. Azt mondom, menjünk vissza a szállodába, és pihenjünk egy-két órát. Mit szól hozzá, Mr. Taylor? – Maga dönt, Mr. Roth. Arra gondoltam, hogy vacsora után tetszene a családnak egy autókázás az esti Washingtonban, amikor kivilágítják a híres műemlékeket. – Ha maga mondja – felelt apám. – Jól hangzik, ugye, Bess? – Ám anyámat nem volt olyan könnyű felvidítani, mint Sandyt és engem. – Szívem! – kérlelte apám. – Összefutottunk egy agyalágyulttal. Két agyalágyulttal. Ha felmegyünk Kanadába, ott is összefuthattunk volna egy ugyanilyen szörnyű alakkal. Nem fogjuk hagyni, hogy ez tönkretegye a kirándulást. Pihenjük ki magunkat szépen, Mr. Taylor megvár minket, és onnan megyünk majd tovább. Nézzétek! – nyújtotta ki a karját. – Ez olyasmi, amit minden amerikainak látnia kellene. Forduljatok meg, fiúk. Vessetek egy utolsó pillantást Abraham Lincolnra. Tettük, amire utasított, de már nem érezhettem azt az egész lényemet megrázó, hazafias elragadtatást. Ahogy lefelé indultunk a hosszú márványlépcsőn, mögöttem valami srácok faggatták a szüleiket: – Ez tényleg ő? Itt van eltemetve ez alatt a sok minden alatt? – Anyám mellettem jött a lépcsőn, igyekezett úgy viselkedni, mint akit nem ráz belülről a rettegés növekvő szele, és hirtelen úgy éreztem, az én feladatom, hogy megvédjem a széthullástól, most rögtön átváltozzak egy bátor, új lénnyé, aki magára szedett valamit Lincolnból. Ám csak annyit bírtam tenni, hogy amikor a kezét nyújtotta, belékapaszkodtam, és úgy szorítottam, ahogy illett éretlen
voltomhoz, egy olyan fiúhoz, akinek az életismerete kilenctized részét még mindig a bélyeggyűjteménye alkotja. Az autóban Mr. Taylor megtervezte a napunk hátralevő részét. Visszamegyünk a szállodába, szundítunk egyet, ő háromnegyed hatkor értünk jön, és elvisz vacsorázni. Visszamehetünk az önkiszolgáló étterembe a Union pályaudvar közelében, ahol ebédeltünk, vagy javasolhat két másik, olcsó éttermet, amelyeknek minőségéért kezeskedik. Vacsora után pedig körbevisz minket a washingtoni éjszakában. – Magát semmi se borítja ki, ugye, Mr. Taylor? – kérdezte apám. Mr. Taylor csak egy diplomatikus bólintással válaszolt. – Honnan valósi? – kérdezte apám. – Indianából, Mr. Roth. – Indiana. Ezt képzeljétek, fiúk! És közelebbről mi a lakóhelye? – kérdezte apám. – Nincs. Apám gépész. Mezőgazdasági gépeket javított. Örökké vándorolt. – Nos, uram – mondta apám, olyan okokból, amelyeket Mr. Taylor nem érthetett –, megemelem a kalapomat maga előtt. Büszke lehet magára. Mr. Taylor ismét csak bólintott. Gyakorlatias ember volt, feszes öltönyben, viselkedése, céltudatossága bírt valami egyértelműen katonás ízzel – mintha valaki rejlett volna a felszín alatt, csak éppen itt nem volt kit rejtegetni, azonnal kitetszett egész személytelen volta. Pergett a nyelve Washingtonról, de minden másról hallgatott. Mikor megérkeztünk a szállodához, Mr. Taylor leparkolta az autót, és bekísért a kis hotel előterébe, mintha nemcsak vezetne, de gardírozna is minket, és ez jó volt, mert a négy bőröndünket pillantottuk meg a recepcióspult mellett. A pultnál álló új ember bemutatkozott, hogy ő az igazgató. Mikor apám megkérdezte, mit keresnek lent a csomagjaink, az igazgató azt felelte: – Elnézést kell kérnem, emberek, de kénytelen voltam becsomagoltatni maguk helyett. A délutáni ügyeletesünk tévedett. A szoba, amit odaadott maguknak, már le volt foglalva egy másik családnak. Tessék az előlegük. – Átnyújtott apámnak egy borítékot, és abban egy tízdollárost.
– De hát a feleségem írt maguknak, maguk pedig válaszoltak! Hónapokkal ezelőtt lefoglaltuk a szobát! Azért küldtük az előleget! Bess, hol vannak a levelek másolatai? Anyám a bőröndökre mutatott. – Uram – mondta az igazgató –, az a szoba foglalt, és nincs üresedés. Nem számoljuk fel az eddigi szobahasználatot, se a szappant, ami eltűnt. – Eltűnt? – Ettől az egy szótól apám megvadult. – Azt akarja mondani, hogy elloptuk? – Nem, uram, nem azt mondom. Talán valamelyik gyerek tette el emlékbe. Nem történt semmi baj. Nem fogunk veszekedni ilyen apróságon, és nem forgatjuk ki a gyerekek zsebét a szappan miatt. – Mit jelentsen ez? – kérdezte apám, és rávágott az öklével az igazgató orra előtt a pultra. – Mr. Roth, ha jelenetet akar rendezni… – Igen – felelte apám –, jelenetet fogok rendezni, ha nem mondja meg, mi van azzal a szobával! – Nos – mondta az igazgató –, akkor kénytelen leszek kihívni a rendőrséget. Anyám – aki a pulttól biztos távolságra, a vállunknál fogva szorított magához minket – ekkor elkiáltotta apám nevét, hogy visszatartsa, de ahhoz már késő volt. Mindig késő volt. Apám sose lett volna hajlandó némán elfoglalni a helyet, amelyet az igazgató óhajtott kijelölni a számára. – Az az átkozott Lindbergh! – mondta apám. – Most aztán nyeregben az összes kis fasiszta! – Hívjam az őrsöt, uram, vagy fogja a poggyászát meg a családját, és eltávozik haladéktalanul? – Hívja az őrsöt – felelte apám. – De mennyire hogy hívja! Rajtunk kívül még öt-hat vendég volt a hallban. Akkor érkeztek, mikor javában folyt a vita, és most azért lézengtek a közelben, hogy lássák, mi fog kisülni ebből. Ekkor lépett oda apám mellé Mr. Taylor. – Mr. Roth, magának tökéletesen igaza van, de a rendőrség nem a helyes megoldás. – Nem, az a helyes megoldás. Hívja a rendőrséget! – ismételte apám az igazgatónak. – Ebben az országban vannak törvények az
olyanok ellen, mint maga! Az igazgató a telefonért nyúlt, és miközben tárcsázott, Mr. Taylor odament a csomagjainkoz, kettesével felkapta a bőröndöket, és kivitte őket a szállodából. Anyám azt mondta: – Felejtsd el, Herman. Mr. Taylor már kivitte a bőröndöket. – Nem, Bess – felelte apám keserűen. – Elegem van ebből a kvaccsból. Beszélni akarok a rendőrséggel. Mr. Taylor futva tért vissza a hallba, egyenesen rohant a pulthoz, ahol az igazgató telefonált, és fojtott hangon azt mondta apámnak: – Van itt a közelben egy kellemes hotel. Felhívtam őket a kinti fülkéből. Lenne szobájuk önöknek. Kellemes hotel, kellemes utcában. Menjünk oda, és jelentsük be a családot. – Köszönöm, Mr. Taylor, de most egyelőre a rendőrséget várjuk. Emlékeztessék csak ezt az embert a Gettysburgi Beszédre ott fent, amelynek kőbe vésett szavait éppen ma olvastam. Az emberek, akik minket lestek, összemosolyogtak, mikor apám a Gettysburgi Beszédet említette. Odasúgtam a bátyámnak: – Mi történt? – Antiszemitizmus! – súgta vissza. Onnan, ahol álltunk, láttuk, mikor megérkezik a két motoros rendőr. Figyeltük, ahogy kikapcsolják a motort, és bejönnek a szállodába. Az egyik megállt az ajtónál, ahonnan szemmel tarthatott mindenkit, a másik a pulthoz ment, és intett az igazgatónak, hogy húzódjanak félre, ahol zavartalanul beszélhetnek. – Biztos úr! – mondta apám. A rendőr megpördült a sarkán. – Egyszerre csak egy dologgal tudok foglalkozni, uram – mondta, és folytatta a beszélgetést az igazgatóval, miközben állát töprengve támasztotta a tenyerébe. Apám hozzánk fordult. – Ezen át kell esni, fiúk. – Anyámnak azt mondta: – Semmi ok az aggodalomra. A rendőr, miután befejezte a tárgyalást az igazgatóval, odajött apámhoz. Most nem mosolygott, ahogy időnként tette, míg az igazgatóval beszélgetett, de azért nem volt haragos a hangja, sőt kezdetben még barátságosnak is tűnt. – Mi hát a probléma, Roth?
– Szobát foglaltunk három éjszakára ebben a szállodában, és le is előlegeztük. Kaptunk egy visszaigazoló levelet. Itt vannak a papírok a feleségem bőröndjében. Ma megérkezünk, bejelentkezünk, elfoglaljuk a szobát, kicsomagolunk, elmegyünk várost nézni, és mire visszajövünk, ki vagyunk téve, mert a szobát valaki másnak tartották fent. – És mi a probléma? – kérdezte a zsaru. – Négytagú család vagyunk, biztos úr. New Jersey-ből jöttünk idáig, nem lehet csak úgy kivágni bennünket az utcára. – De – mondta a zsaru –, ha valaki másnak van lefoglalva a szoba. – De nincs itt senki más! És ha lenne is, miért lennénk mi alábbvalók nála? – De az igazgató visszaadta a foglalót. Még be is csomagoltatott maguk helyett. – Biztos úr, maga nem ért engem. Miért lenne a mi helyfoglalásunk hátrább való az övékénél? Ma voltam a családommal a Lincolnemlékműnél. Ott van fent a falon a Gettysburgi Beszéd. Tudja, milyen szavak vannak oda írva? „Minden ember egyenlőnek teremtetett.” – De ez nem azt jelenti, hogy minden szobafoglalás is egyenlőnek teremtetett. A rendőr hangja elhallatszott az előtér szélén ácsorgó emberekhez. Néhányan nem állták meg, hogy fel ne kacagjanak. Anyám otthagyott kettőnket, hogy előlépjen és közbeavatkozzon. A percre várt, amelyben nem ronthat tovább a dolgokon, és bár sebesen kapkodta a levegőt, úgy tűnt, hogy ezt a percet most látja elérkezettnek. – Menjünk innen, drágám! – könyörgött apámnak. – Mr. Taylor talált nekünk a közelben egy szobát. – Nem! – kiáltotta apám, és ellökte anyám kezét, mielőtt az karon ragadhatta volna. – Ez a rendőr nagyon jól tudja, miért vagyunk kitéve! Ő is tudja, az igazgató is tudja, ebben az előtérben mindenki tudja! – Szerintem hallgatnia kéne a feleségére – mondta a zsaru. – Szerintem azt kéne csinálnia, Roth, amit a felesége mond. Távozzanak – bökött a fejével az ajtóra –, mielőtt elfogy a türelmem. Apámban még mindig maradt ellenállás, de szerencsére maradt egy kis józan ész is, és felfogta, hogy saját magán kívül már senkit
sem érdekel az érvelése. Kimentünk a szállodából, ahol mindenki minket bámult, de csak egy ember szólalt meg, mégpedig a másik rendőr. Barátságosan bólintott a bejáratnál álló cserepes növény mellől, és ahogy közelebb értünk, kinyújtotta a kezét, hogy beleborzoljon a hajamba. – Hogy vagyunk, fiatalember? – Jól – feleltem. – Az meg mi vóna ott? – A bélyegeim – mondtam, de közben se álltam meg, nehogy felszólítson a megmutatásukra, és a letartóztatást elkerülendő prezentálnom kelljen gyűjteményemet. Mr. Taylor a járdán várakozott. Apám azt mondta neki: – Hát ilyen még sose történt velem! Egyfolytában emberek között mozgok, mindenféle származású, helyzetű emberek között, és még soha… – A Douglas gazdát cserélt – mondta Mr. Taylor. – Más a tulajdonos. – De voltak barátaink, akik itt laktak, és száz százalékig elégedettek voltak vele! – mondta anyám. – Nos, Mrs. Roth, azóta más a gazdája. De foglaltam maguknak szobát az Örökzöldben, nem lesz itt semmi baj. Abban a pillanatban alacsonyan szálló repülőgép mennydörgött végig Washington fölött. Az utcán megtorpant a néhány járókelő, és az egyik ember úgy emelte égnek a karjait, mintha júniusban eredt volna el a hó. Sandy, aki körvonalról képes volt felismerni úgyszólván minden repülő tárgyat, a tájékozott Sandy rámutatott, és azt kiáltotta: – A Lockheed Interceptor! – Lindbergh elnök az – magyarázta Mr. Taylor. – Minden délután ilyen tájban tesz egy kis kiruccanást a Potomac vonalán. Felrepül az Allegheny-hegységig, aztán visszajön a Blue Ridge vonulatai mentén, majd kimegy a Chesapeake-öbölhöz. Az emberek már számítanak rá. – A világ leggyorsabb repülőgépe – mondta a bátyám. – A német Messerschmitt–110 háromszázhatvanöt mérföldet tesz meg óránként, az Interceptor ötszáz mérföldet. Ki tudja cselezni a világ akármelyik vadászgépét. Együtt bámultunk Sandyvel, aki nem leplezhette elragadtatást, hogy azt az Interceptort láthatja, amelyen az elnök Izlandra repült, hogy találkozzék Hitlerrel. A repülőgép meredek vonalban, félelmetes
erővel kapaszkodott, majd eltűnt az égen. Végig az utcán tapsolni kezdtek a járókelők, valaki azt ordította: – Hurrá Lindynek! –, aztán kiki ment tovább. Az Örökzöldben anyám és apám aludt az egyik szimpla ágyban, Sandy és én a másikban. A kétágyas szoba volt a legjobb, amit Mr. Taylor szerezhetett ilyen rövid idő alatt, de azok után, ami a Douglasban történt, senki sem panaszkodott – hogy az ágyakat nem éppen pihenésre gyártották, vagy hogy a szoba még az elsőnél is kisebb, vagy hogy a gyufásdoboz méretű fürdőszobának, akármilyen vastagon lekenték fertőtlenítővel, csatornaszaga van –, főleg mivel mosolyogva fogadott a barátságos recepciósnő, és a bőröndjeinket egy londiner-egyenruhás, idős néger rakta föl a kézikocsira, egy langaléta ember, akit a nő Edward B.-nek szólított, és aki, miután kinyitotta a világítóudvarra néző, földszinti szoba ajtaját, e humoros szavakat mondta: „Az Örökzöld szálloda szívélyesen üdvözli a Roth családot a haza fővárosában!”, és úgy tessékelt be minket abba a félhomályos kriptába, mintha az a Ritz szalonja lenne. A bátyám attól fogva nem vette le a szemét Edward B.-ről, hogy az felrakta csomagunkat a kézikocsira, és reggel, amikor a többiek még aludtak, lopva felöltözött, fogta a vázlatfüzetét, és rohant az előtérbe, hogy lerajzolja. Ám akkor már egy másik néger londiner volt szolgálatban, nem olyan festőien cizellált és barázdált, mint Edward B., noha művészi szempontból nem kevésbé gyöngyszem: nagyon sötét bőrű, és olyan erősen afrikai arcú, amilyet Sandynek eddig csak egy régi National Geographicből sikerült lerajzolnia. A délelőtt nagy részét azzal töltöttük, hogy Mr. Taylor körbevezetett a Capitoliumban és a Kongresszusban, aztán a Legfelsőbb Bíróságon és a Kongresszusi Könyvtárban. Mr. Taylor ismerte a magasságát minden kupolának, a méretét minden előcsarnoknak, tudta, melyik padlóhoz honnan hozatták a márványt, tudta minden kormányépület minden egyes festményéről és freskójáról, hogy milyen témát és eseményt örökít meg. – Hát maga nem semmi! – mondta apám. – Egy kisvárosi gyerek Indianából. Holott inkább a tudakozónál kellene lennie. Ebéd után lementünk délnek a Potomac mentén, hogy megnézzük odaát Virginiában Mount Vernont. – Természetesen a virginiai
Richmond – magyarázta Mr. Taylor – volt a fővárosa a tizenegy déli államnak, amelyek kiváltak az Unióból, és az Amerikai Konföderációs Államokká alakultak. A polgárháború számos nagy csatáját vívták Virginiában. Húsz-egynéhány mérföldre, nyugatra van a Manassas Csatatér Nemzeti Park. A park magában foglalja mindkét csatateret, ahol a Konföderáció csapatai megfutamították az uniós erőket a kis Bull Run patak mellett, először P. G. T. Beauregard tábornok és J. E. Johnston tábornok parancsnoksága alatt 1861 júniusában, majd Robert E. Lee tábornok és Stonewall Jackson tábornok parancsnoksága alatt 1862 augusztusában. Lee tábornok volt a virginiai hadsereg főparancsnoka, és a Konföderáció elnöke, aki Richmondból kormányozott, Jefferson Davis volt, ha még emlékeznek rá történelemből. Innen délnyugatra, százhuszonöt mérföldnyire van Virginiában Appomattox. Tudják, mi történt az ottani bíróságon, 1865 áprilisában. Egészen pontosan április 9-én. Lee tábornok megadta magát U. S. Grant tábornoknak, és ezzel véget ért a polgárháború. Azt pedig mindnyájan tudják, mi történt Lincolnnal hat nap múlva: lelőtték. – Azok a koszos kutyák – mondta ismét az apám. – Hát itt van! – mondta Mr. Taylor, mert épp ekkor feltűnt Washington háza. – Ó, de gyönyörű! – mondta anyám. – Nézzétek azt a verandát! Nézzétek a magas ablakokat! Gyerekek, ez nem másolat – ez maga a ház, ahol George Washington élt! – És a felesége, Martha – emlékeztette Mr. Taylor –, és a két mostohagyereke, akiket a tábornok bálványozott. – Csakugyan? – kérdezte anyám. – Ezt nem tudtam. A kisebbik fiamnak megvan bélyegen Martha Washington! – mondta idegenvezetőnknek. – Mutasd meg a bélyegedet Mr. Taylornak! – És én rögtön meg is találtam az 1938-as, barna, másfél centes bélyeget, amely profilban ábrázolta az első elnök feleségét, haján valamivel, amit anyám úgy magyarázott el, mikor hozzájutottam a bélyeghez, hogy ez afféle átmenet a főkötő és a hajháló között. – Ja, ez bizony ő – mondta Mr. Taylor. – Továbbá, mint bizonyosan tudják, ő szerepel egy 1923-ban kibocsátott négycentes és egy 1902-
ben kibocsátott nyolccentes bélyegen. És az az 1902-es bélyeg, Mrs. Roth, az első olyan bélyeg, amelyen egy amerikai nő szerepel. – Tudtad ezt? – kérdezte anyám. – Igen! – mondtam, és egyszerre elillant minden baj, ami azzal járt, hogy zsidó család vagyunk Lindbergh Washingtonjában, és úgy éreztem magamat, mint az iskolában, mikor a gyűlés elején felállunk, és mindenünket beleadva elénekeljük a nemzeti himnuszt. – Nagyszerű társa volt Washington tábornoknak – mesélte Mr. Taylor. – Martha Dandridge volt a leánykori neve. Daniel Parke Custis ezredes özvegye. A gyermekei Patsy és John Parke Custis. Mikor feleségül ment Washingtonhoz, Virginia egyik legnagyobb vagyona volt a hozománya. – Ezt mondom én is mindig a fiaimnak! – mondta apám, és úgy kacagott, ahogy egész nap nem hallottuk kacagni. – Nősüljetek úgy, ahogy Washington tábornok! Gazdag lányt is ugyanolyan könnyű szeretni, mint a szegényt! A Mount Vernon-i látogatás volt annak az útnak a legboldogabb ideje, talán mert olyan szép volt a helyszín, a kert, a fák és a ház, amely parancsolóan állt a Potomacra tekintő sziklán; talán a berendezés, a díszítések és a tapéta szokatlansága miatt – Mr. Taylor milliónyi dolgot tudott a tapétáról; talán mert testközelből láthattuk a mennyezetes ágyat, amelyben Washington aludt, az asztalt, amelynél írt, a kardokat, amelyeket viselt, a könyveket, amelyeket olvasott; vagy talán csak azért, mert tizenöt mérföldnyire voltunk Washingtontól, ahol Lindbergh szelleme nyomasztott mindent. Mount Vernon fél ötig tartott nyitva, tehát bőven volt időnk, hogy megnézzük az összes szobát és a melléképületeket, hogy kószáljunk a kertben, aztán betérjünk az emléktárgyak boltjába. Itt nem tudtam ellenállni egy ón papírvágó késnek, a függetlenségi háborúban használt szuronyos muskéták négyhüvelyknyi másának, és elköltöttem rá tizenkét centet abból a tizenötből, amit másnapra tartogattam, amikor majd meglátogatjuk a Nemzeti Pénzjegynyomda bélyegrészlegét. A körültekintő Sandy Washington életének képes történetét vásárolta meg a spórolt pénzéből, mert ennek az
illusztrációiból további portrékkal egészíthette ki az ágya alatti mappában tárolt, hazafias sorozatot. Véget ért a nap, éppen indultunk volna a büfébe, hogy igyunk valamit, amikor feltűnt a távolban egy szélsebesen közeledő, alacsonyan szálló repülőgép. Ahogy a zúgása hangosodott, az emberek elordították magukat: – Az elnök az! Lindy! – Férfiak, asszonyok és gyerekek rohantak ki a nagy első pázsitra, és integetni kezdtek a közeledő gépnek, amely a Potomac fölött megbillentette a szárnyát. – Hurrá! – bömbölte a nép. – Hurrá Lindynek! – Ugyanaz a Lockheed vadászgép volt, amit előző délután láttunk a város felett, és nem tehettünk mást, mint hogy ott álltunk patriótaként a többiekkel, és bámultuk, ahogy bedől, és visszafelé száll Washington háza felett, majd fordul egyet, és tovarepül északnak a Potomac mentén. – Nem az elnök volt, hanem a felesége! – Valaki azt állította, hogy belátott a pilótafülkébe, és máris terjesztette a hírt, hogy az Interceptort az elnökné vezette. Akár igaz is lehetett. Lindbergh akkor tanította meg repülni, amikor még csak ifjú menyasszonya volt, és ő gyakran elkísérte légi útjaira. Az emberek mondogatni kezdték a gyerekeiknek, hogy Anne Morrow Lindbergh volt, aki az imént elszállt Mount Vernon fölött, és ez olyan történelmi esemény, amit sose fognak elfelejteni! A legfejlettebb amerikai repülőgép kormányánál bizonyított bátorsága, egyesülve a kiváltságos osztály jó nevelést kapott leányának szerény viselkedésével és két verseskötetben megnyilvánuló irodalmi tehetségével minden közvélemény-kutatás szerint az ország legnagyobb csodálattól övezett asszonyává tette az elnök feleségét. Így hát el volt rontva a tökéletes kirándulásunk – és nem annyira attól, hogy zsinórban már a második napon szállt el a fejünk fölött valamelyik Lindbergh egy kis szabadidős repkedésre, hanem attól, amit ez a „kunszt”, ahogy apám fogalmazott, ébresztett a mi kivételünkkel mindenkiben. „Tudtuk, hogy rosszul állnak a dolgok – mondta apám a barátainak, akiket hazatérésünk után azon nyomban feltelefonált –, de azt nem, hogy ennyire. Ott kellett volna lennetek, hogy lássátok. Azok egy álomban élnek, mi egy lidércnyomásban.” Ez volt a legköltőibb sor, amit valaha hallottam tőle, és alighanem szabatosabb lehetett mindennél, amit Lindbergh felesége írt.
Mr. Taylor visszavitt autóval az Örökzöldbe, hogy megmosakodhassunk és pihenhessünk, majd pontosan háromnegyed hatkor beállított, hogy elvigyen az olcsó önkiszolgáló étterembe a pályaudvar közelében; utána, mondta, ismét találkozunk, és elindulunk a tegnapról mára halasztott, éjszakai városnézésre. – Miért nem jön maga is? – kérdezte apám. – Magányos dolog lehet folyton csak egyedül enni. – Nem szeretnék zavarni, Mr. Roth. – Figyeljen, maga csodálatos idegenvezető. Nagyon fogunk örülni. Legyen a vendégünk. Az étterem este még zsúfoltabb volt, mint napközben; minden széken ültek, a vevők felsorakozva várták, hogy a kiválasztott ételeket a tányérjukba kanalazza a három, fehér sapkás és fehér kötényes ember, akiknek a serény kiszolgálásban még arra se maradt idejük, hogy megtörüljék izzadó arcukat. Asztalunknál anyám abban keresett vigaszt, hogy visszavette az étkezéseknél betöltött anyai szerepét – „Drágám, próbálj nem belebújni a tányérba, mikor bekapod a falatot” –, és ott ült mellettünk Mr. Taylor, mintha rokon vagy a család barátja lenne, pedig csak a Douglasből való kiűzetésünk nem túl pezsdítő kalandjának köszönhettük, hogy most tanulmányozhatunk evés közben olyasvalakit, aki Indianában nőtt fel. Apám volt az egyetlen, aki odafigyelt a többi vacsorázóra. Mindenki nevetett, füstölt, szorgalmasan lapátolta a franciásított esti különlegességet – marhasült au jus, és pekános pite à la mode –, miközben apám a vizespoharát babrálta, és vélhetőleg azt próbálta kitalálni, hogy ezeknek az embereknek a gondjai miként különbözhetnek annyira az övéitől. Mikor odáig jutott, hogy szavakba öntse gondolatait – amelyek továbbra is háttérbe szorították az étvágyát –, nem hozzánk intézte őket, hanem Mr. Taylorhoz, aki épp enni kezdte választott desszertjét, az amerikai sajttal koronázott pitét. – Mi zsidó család vagyunk, Mr. Taylor. Most már tudja, ha nem tudta eddig is, mert ezért raktak ki tegnap az utcára. Nagy sokk volt – mondta. – Nehéz túltenni magunkat az ilyenen. Azért volt sokk, mert megtörténhetett volna akkor is, ha nem ez az ember az elnök, ámde ő az elnök, és nem barátja a zsidóknak. Ő Adolf Hitlernek a barátja.
– Herman – suttogta anyám –, megijeszted a kicsit. – A kicsi már úgyis tud mindent – mondta apám, majd ismét Mr. Taylorhoz fordult: – Szokta hallgatni Winchellt? Hadd idézzem Walter Winchellt: „Volt valami más is azon a diplomáciai egyezkedésen, más dolgok, amelyekről beszéltek, dolgok, amelyekben egyetértettek? Egyezségre jutottak-e Amerika zsidóiról – és ha igen, milyenre?” Hát ilyen spiritusz van Winchellben. Van benne spiritusz, hogy ilyen szavakat mondjon az egész országnak. Váratlanul az asztalunkhoz lépett valaki, olyan közel, hogy félig ráterült – egy drabális, bajszos, koros ember, akinek az övéből fehér papírszalvéta lógott, és láthatólag alig fért meg benne a mondanivaló. Egy közeli asztalnál evett, és az asztaltársai most mind felénk dőltek, hogy hallják, mi következik. – Na, mi az, apafej? – kérdezte apám. – Hátrább, ha lenne szíves. – Winchell zsidó – közölte az ember –, a brit kormány zsoldjában. Az következett, hogy apám vadul felkapta két kezét az asztalról, mint aki kését és villáját akarja beledöfni az idegen ünnepi libapecsenye-potrohába. Nem kellett bővebben kifejtenie undorát, a bajuszos ember mégse mozdult. A bajusz nem az a rövidre nyírt, sötét kis négyszög volt, mint Hitleré: csapongóbb és kevésbé fontoskodó szellemről árulkodott. Feltűnően dús, fehér rozmárbajusz volt, az a fazon, amelyet Taft elnök viselt az 1938-as, világosvörös, ötvencentes bélyegen. – Ha volt valaha nagyszájú zsidó, akinek túl sok hatalom jutott… – kezdte az idegen. – Most már elég! – kiáltotta Mr. Taylor. Felugrott, és alacsony termete ellenére is odaékelte magát felbőszült apám és a fölénk tornyosuló alak groteszk terebélye közé. Nagyszájú zsidó. Már másodszor, nem egészen negyvennyolc óra alatt. Két kötényes ember kirohant a pult mögül az étterembe, és kétfelől megragadta támadónkat. – Ez nem a sarki kricsmi – mondta az egyik –, ezt ne felejtse el, miszter. – Az asztalnál lenyomták a székére, majd az egyik, aki megfenyítette, odajött hozzánk, és azt mondta: – Emberek, annyi kávét igyanak, amennyi magukba fér. Hadd hozzak még fagylaltot a fiúknak. Maguk csak maradjanak, és fejezzék be a
vacsorát. Én vagyok a tulajdonos, a nevem Wilbur, maguk vendégeink minden desszertre, amit csak akarnak. És hadd hozzak friss jeges vizet is. – Köszönöm – mondta apám, egy gép kísérteties személytelenségével. – Köszönöm – ismételte. – Köszönöm. – Herman, kérlek – suttogta anyám –, menjünk innen. – Ki van zárva. Nem. Megesszük a vacsoránkat. – Megköszörülte a torkát, hogy folytathassa. – Este végigjárjuk Washingtont. Nem megyünk haza, amíg nem láttuk Washingtont éjszaka. Más szavakkal; végigcsináljuk az estét, és nem hagyjuk, hogy elijesszenek. Sandynek és nekem ez újabb nagy kehely fagylaltot jelentett, amit az egyik pultos tett az asztalunkra. Beletelt néhány percbe, hogy az étteremben elölről kezdődjön, ha nem is a vacsora idejére jellemző zsivaj, de a székek recsegése, és az összecsendülő evőeszközök koccanása a tányérokon. – Nem kérsz még kávét? – kérdezte apám anyámat. – Hallottad a tulajdonost: annyi kávét ihatunk, amennyi belénk fér. – Nem – mormolta anyám. – Nem kérek többet. – Hát maga, Mr. Taylor? Kávét? – Köszönöm, nekem ennyi elég. – Na szóval! – mondta apám Mr. Taylornak, mereven, siralmasan, de máris megújuló harciassággal minden ránk zúdulni készülő szörnyűséggel szemben. – Szóval mivel is foglalkozott ez előtt? Vagy mindig idegenvezető volt Washingtonban? Ekkor hallatott magáról ismét az az ember, aki az asztalunkhoz lépett, hogy tájékoztasson, miszerint Walter Winchell, akárcsak őelőtte Benedict Arnold, eladta magát a briteknek. – Á, ne aggódjatok! – biztosította barátait. – Hamarosan megtudják a zsidók… Abban a csendben nem lehetett félreérteni, amit mondott, főleg miután cseppet sem igyekezett tompítani a kötekedő gúnyt. A vacsorázók fele föl se nézett, és úgy tettek, mintha nem hallottak volna semmit, de azok sem voltak kevesen, akik megfordultak, hogy lássák a botrányköveket. Egyetlenegyszer láttam szurokba és tollba hempergetést, egy westernfilmben, mégis azt gondoltam: „Most szurokba és tollba
fognak hempergetni”, és láttam, hogyan ragad a bőrünkhöz minden megaláztatásunk levakarhatatlan mocsokrétege. Apám kivárt egy pillanatot, mert ismét döntenie kellett szembeszegülés és kitérés között. – Azt kérdeztem Mr. Taylortól – fordult váratlanul anyámhoz, egyszerre két kézzel fogva meg anyám kezét –, hogy mivel foglalkozott, mielőtt idegenvezető lett. – És úgy nézett rá, mint aki varázsol, mint akinek az a művészete, hogy elvegye a másik ember szabad akaratát, megakadályozza az önálló cselekvésben. – Igen – mondta anyám. – Hallottam. – Bár a keserűségtől ismét könnybe lábadt a szeme, azért kihúzta magát ültében, és így szólt Mr. Taylorhoz: – Igen, kérem, mesélje el. – Egyétek a fagylaltotokat, fiúk! – Apám megpaskolta a karunkat, hogy a szemébe nézzünk. – Finom? – Igen – feleltük. – Akkor csak eszegessetek. Nem kell sietni. – Mosolygott, hogy mi is mosolyogjunk, majd azt mondta Mr. Taylornak: – A munkája, amit ez előtt csinált, a régi foglalkozása… mivel is foglalkozott, uram? – Főiskolai tanár voltam, Mr. Roth. – Csakugyan? – kérdezte apám. – Halljátok ezt, fiúk? Egy igazi főiskolai tanárral eszitek a vacsorátokat! – Főiskolai történelemtanárral – egészítette ki Mr. Taylor a pontosság kedvéért. – Tudhattam volna – ismerte el apám. – Kis főiskola Északnyugat-Indianában – mondta négyünknek Mr. Taylor. – Amikor ’32-ben leépítették a felét, nekem is lőttek. – És aztán mit csinált? – kérdezte apám. – Hát képzelheti, az általános munkanélküliség és a rengeteg sztrájk mellett. Ezt, azt, mindenfélét. Arattam mentát az indianai dágványban. Csomagoltam húst a hammondi vágóhídon. Csomagoltam szappant Cudahynek Kelet-Chicagóban. Lehúztam egy évet Indianapolisban a Tisztaselyem Kötszövöttáru Üzemnél. Még Logansportban is dolgoztam egy darabig az ideggyógyintézetben; ápolóként az elmebetegek mellett. Végül ide sodortak a nehéz idők. – És hogy hívták azt a főiskolát, ahol tanított? – kérdezte apám.
– Wabash. – Wabash? – kérdezte apám, akit már a szó hangzása is megnyugtatott. – Hát arról mindenki hallott. – A négyszázhuszonhat hallgatójával? Ebben nem vagyok olyan biztos. Arról hallott mindenki, amit egyik jeles volt hallgatónk mondott, noha nem feltétlenül tudják róla, hogy a Wabashon diplomázott. Arról ismerik, hogy 1912-től 1920-ig ő volt az Egyesült Államok alelnöke, a mi kétszer megválasztott alelnökünk: Thomas Riley Marshall. – Persze – mondta apám. – Marshall alelnök, Indiana demokrata kormányzója. Egy másik nagy demokrata, Woodrow Wilson alelnöke. Kiváló ember volt Wilson elnök. Wilson elnökben volt annyi bátorság – mondta, mert miután két napig hallgatta Mr. Taylor előadásait, neki is kedve támadt a magyarázáshoz –, hogy kinevezze Louis D. Brandeist a Legfelsőbb Bíróságra. Az első zsidó tagja volt a Legfelsőbb Bíróságnak. Tudtátok ezt, fiúk? Tudtuk – aligha ez volt az első alkalom, amikor elmondta. Csak annyiban volt első, hogy még egyszer se mondta el ilyen dörgő hangon, egy ilyen washingtoni önkiszolgáló étteremben. Mr. Taylor zavartalanul folytatta: – Amit pedig az alelnök mondott, az azóta is szállóige. Egy napon azt mondta az Egyesült Államok Szenátusában – midőn egy vitában elnökölt – a jelen levő szenátoroknak: „Amire ennek az országnak szüksége van – mondta –, az egy igazán jó ötcentes szivar.” Apám nevetett. Ez valóban egy olyan népies mondás volt, amely az ő egész nemzedékének szívét meghódította. Még Sandy meg én is ismertük, annyiszor hallottuk tőle. Úgyhogy most jóízűen nevetett, majd kijelentette, még nagyobb elszörnyedésére nem csupán családjának, hanem valószínűleg az étterem közönségének is, akiknek már magasztalta Woodrow Wilsont, amiért egy zsidót nevezett ki a Legfelsőbb Bíróságra: – Amire ennek az országnak most van szüksége, az egy új elnök. Nem tört ki zavargás. Egyáltalán semmi. Sőt úgy tűnt, apámnak majdnem sikerült győznie azzal, hogy nem hátrált. – Nincs egy olyan folyó is, hogy Wabash? – kérdezte következőnek Mr. Taylortól.
– Az Ohio leghosszabb mellékfolyója. Négyszázhetvenöt mérföld hosszan szeli át kelet-nyugati irányban az államot. – Van erről egy dal is – mélázott apám. – Ahogy mondja – felelte Mr. Taylor. – Nagyon híres dal. Talán van olyan híres, mint a Yankee Doodle. Paul Dresser írta, 1897-ben. „Messze a Wabash partjain.” – Hát persze! – kiáltott apám. – Az 1898-as spanyol–amerikai háború katonáinak kedvenc dala – mondta Mr. Taylor –, amelyet Indiana állam himnuszának tettek meg 1913-ban. Egészen pontosan március negyedikén. – Persze, persze, ezt ismerem – mondta apám. – Gondolom, minden amerikai ismeri – mondta Mr. Taylor. Akkor apám váratlanul rázendített pattogó ritmusban, és elég hangosan, hogy az egész étterem hallja: – „Szikomorfák között ég a gyertyaláng…” – Jó! – mondta idegenvezetőnk csodálattal. – Nagyon jó! – Annyira megigézte apám bariton bravúráriája, hogy az ünnepélyes kis enciklopédia végre elmosolyodott. – A férjemnek – mondta anyám, akinek a szeméből eltűntek a könnyek – szép énekhangja van. – Csakugyan az van – helyeselt Mr. Taylor, és noha apám előadását nem tapsolták meg – kivéve Wilburt a pult mögött –, itt sietve felálltunk és visszavonultunk, nehogy túlságosan elnyújtsuk apró győzelmünket, és az elnöki bajszú ember tombolni kezdjen.
3. 1941. JÚNIUS – 1941. DECEMBER Keresztények követése
1941. június 22-én Hitler felrúgta a megnemtámadási szerződést, amelyet két éve, néhány nappal Lengyelország lerohanása és feldarabolása előtt kötött Sztálinnal, a másik diktátorral. Hitlernek, aki már leigázta az európai földrészt, volt mersze hadüzenet nélkül elsöprő offenzívát indítani Sztálin hadserege ellen, a Lengyelországtól Ázsián át a Csendes-óceánig húzódó, irdatlan terület elfoglalására. Lindbergh elnök még aznap este beszélt a Fehér Házból a nemzetnek a hadműveletek kolosszális kiterjesztéséről, és még apámat is elképesztette azzal, hogy tiszta szívből dicsérte a német Führert. „Ezzel a lépéssel – mondta az elnök – Adolf Hitler lett a világ első védőbástyája a terjedő kommunizmussal és gonosztetteivel szemben. Ezzel persze nem akarjuk kisebbíteni a császári Japán erőfeszítéseit. Amilyen szenvedélyes elszántsággal korszerűsítik a japánok Csang Kaj-sek romlott, hűbéri Kínáját, ugyanolyan szenvedélyes elszántsággal igyekeznek felszámolni a fanatikus kínai kommunista kisebbséget, amelynek az a célja, hogy büntetőtáborrá változtassák át Kínát, mint a bolsevikok Oroszországot. Ám ma este az egész világ adjon hálát Hitlernek, amiért lesújtott a Szovjetunióra. Ha siker koronázza a német hadsereg harcát a szovjet bolsevizmus ellen – márpedig minden okunk megvan azt hinni, hogy ez így lesz –, akkor Amerikának soha többé nem kell szembenézni egy telhetetlen kommunista állam fenyegetésével, amely rá akarja kényszeríteni kártékony rendszerét az egész világra. Csak remélni tudom, hogy az Egyesült Államok Kongresszusában még mindig tevékenykedő internacionalisták végre belátják: ha engedtük volna háborúba sodorni nemzetünket Nagy-Britannia és Franciaország oldalán, akkor
nagyszerű demokráciánk ma a Szovjet Szocialista Köztársaságok gonosz rezsimjének szövetségese lenne. Ma talán a német hadsereg vívja meg a háborút, amelyet más körülmények között az amerikai csapatoknak kellett volna megvívniuk.” Csapataink mindazonáltal készenlétben állnak, és még hosszú ideig készenlétben is maradnak – figyelmeztette honfitársait az elnök – a békeidőben elrendelt sorozás folytán, amelyet az ő kérésére rendelt el a Kongresszus; ennek értelmében a tizennyolc évesek huszonnégy hónapi kötelező katonai kiképzésben részesülnek, majd nyolc évig tartalékos állományba kerülnek, ami hatalmas mértékben hozzájárul annak a kettős célnak a megvalósításához, hogy „Amerikát kívül kell tartani minden idegen háborúból, és minden idegen háborút kívül kell tartani Amerikán”. „Amerika független sorsa”, ez volt az a kifejezés, amelyet Lindbergh legalább tizenötször elismételt évindító kongresszusi szózatában, majd a június 22-e estéjén tartott beszédében. Mikor arra kértem apámat, magyarázza el, mit jelentenek ezek a szavak – a főcímek igézetében és nyomasztó gondolataim alatt roskadozva egyre sűrűbben kérdezgettem, hogy mi mit jelent –, összeráncolta a homlokát, és így felelt: – Azt jelenti, hogy hátat fordítunk a barátainknak. Azt jelenti, hogy az ellenségeikkel barátkozunk. Tudod, mit jelent ez, fiam? Azt jelenti, hogy elpusztítanak mindent, ami Amerikának drága. Az Igaz Emberek égisze alatt – amelyet Lindbergh újonnan létrehozott hivatala, a Szolgálat az Amerikai Feloldódásért úgy jellemzett, hogy „önkéntes munkaprogram a városi fiatalság megismertetésére a falusi élet hagyományaival” – bátyám 1941 júniusának utolsó napján elutazott nyári „inaskodásra” egy kentuckyi dohánytermesztőhöz. Mivel még sose volt távol az otthonától, mert a család még sohasem élt hasonló bizonytalanságban, és mert apám elkeseredetten tiltakozott az ellen, amit a SZAF létrehozása ígért állampolgári helyzetünket illetően – továbbá mert folyamatosan aggódnunk kellett Alvinért, aki addigra belépett a kanadai hadseregbe –, Sandy távozása felszította az érzelmeket. Sandynek anyám tűzrőlpattant húga, Evelyn adta az erőt – már eleve is ő ültette
el benne az ötletet –, hogy ne engedjen szüleimnek, akik ellenezték részvételét az Igaz Emberek programban. Evelyn a titkárnője volt Lionel Bengelsdorf rabbinak, akit az új kormány kinevezett a SZAF New Jersey-i irodájának főigazgatójává. A SZAF bejelentett célja olyan programok indítása volt, amelyek „bátorítják Amerika vallási és nemzeti kisebbségeit, hogy vállaljanak tevékenyebb szerepet a szélesebb társadalomban”, habár 1941 tavaszára a mienk lett az egyetlen kisebbség, amely számot tarthatott a SZAF komolyabb érdeklődésére és bátorítására. Az Igaz Emberek azon fáradozott, hogy százszámra emelje ki a tizenkét-tizennyolc éves zsidó fiúkat a városokból, ahol éltek és iskolába jártak, és otthonuktól sok száz mérföldre nyolc hétig munkára fogja őket gazdálkodó családoknál, mint béreseket és napszámosokat. Az új nyári programot magasztaló cikkek jelentek meg a hirdetőtáblákon a Chancellor úton és a Weequahicben, a közeli gimnáziumban, ahol a diákságot a mi iskolánkéhoz hasonlóan majdnem száz százalékig zsidók alkották. Egy áprilisi napon az állami SZAF egyik képviselője előadást tartott a tizenkét éves és annál idősebb fiúknak a program küldetéséről; azon az estén Sandy egy jelentkezési lappal érkezett a vacsorához, mert szükség volt az egyik szülő aláírására. – Felfogod, mit akar igazából ez a program? – kérdezte apám. – Felfogod, miért akarja Lindbergh elszakítani a magadfajta fiúkat a családjuktól, és eltranszportálni őket a világ végére? Van róla fogalmad, hogy mi rejlik e mögött? – De hát ennek semmi köze az antiszemitizmushoz, ha erre gondolsz! Te mindig csak ugyanarra az egyetlen dologra bírsz gondolni! Ez csak egy óriási lehetőség! – Mire lehetőség? – Hogy egy tanyán lakhassak. Hogy elmehessek Kentuckyba. Hogy lerajzolhassak mindent, ami ott van. Traktorokat. Csűröket. Állatokat. Mindenféle állatot. – De nem azért küldenek odáig, hogy állatokat rajzolj! – mondta apám. – Azért küldenek, hogy az állatok moslékját hurcolászd. Hogy a ganajt teregesd a földön. Estére olyan kifacsart leszel, hogy a lábadon se bírsz megállni, nem hogy állatokat rajzolj!
– És a kezed! – mondta anyám. – A tanyákon szögesdrótok vannak. Gépek, élesre fent vasakkal. Megsértheted a kezedet, és akkor mi lesz? Soha többé nem rajzolhatsz! Azt hittem, hogy a képzőművészeti gimnázium nyári tanfolyamára akarsz járni. Rajzot akartál tanulni Mr. Leonardnál. – Azt bármikor megtehetem – de most Amerikát láthatom! Másnap este Evelyn néni átjött vacsorázni. Anyám hívta meg arra az időre, amikor Sandy azt tervezte, hogy az egyik barátjához megy, házi feladatot készíteni, tehát nem lesz a közelben, és nem lehet tanúja a vitának, amelyre okvetlenül sor kerül Evelyn néni és apám között az Igaz Emberek miatt, és amely valóban ki is robbant abban a pillanatban, amikor a néni azzal lépte át a küszöbünket, hogy attól a perctől figyelemmel fogja kísérni Sandy jelentkezését, amint az megérkezik az irodába. – Nekünk te ne tégy szívességet – mondta mosolytalan arcú apám. – Ezzel azt akarod mondani, hogy nem engeded el? – Miért kellene elengednem? Miért akarnám elengedni? – kérdezte apám. – És mi az ördögért nem tennéd? – kérdezett vissza Evelyn néni. – Hacsak nem vagy te is egy olyan zsidó, aki az árnyékától is fél! Nézeteltérésük egyre indulatosabbá tüzesedett vacsora közben; apám nem engedett abból, hogy az Igaz Emberek csak az első lépés, amellyel Lindbergh el akarja választani a zsidó gyerekeket a szüleiktől, ki akarja kezdeni a zsidó család összetartását, Evelyn néni pedig cseppet sem tapintatosan célozgatott arra, miszerint a sógorához hasonló zsidóknak az a legnagyobb félelmük, hogy a gyerekeik netán mégse lesznek olyan korlátoltak és rémüldözők, mint az apjuk. Családom apai ágán Alvin volt a fekete bárány, az anyain Evelyn volt a rebellis, az általános iskolai, helyettesítő tanítónő, aki több évvel ezelőtt tevékenyen részt vett a baloldali, főleg zsidókból álló Newarki Pedagógus Szakszervezet megalakításában, amelynek pár száz tagja a higgadtabb, apolitikusabb Pedagógusszövetséggel versengve iparkodott tárgyalóasztalhoz ültetni a várost. 1941-ben mindössze harmincéves volt, és egészen 1939-ig, midőn a koronáriától akkor már tíz éve megrokkant nagyanyámat elvitte a
szív-elégtelenség, Evelyn ápolta annak a Dewey utcai kétlakásos háznak a parányi manzárdjában, amelyben anya és lánya együtt lakott, nem messze a Hawthorne úti iskolától, ahol Evelyn általában helyettesített. Azokon a napokon, amikor egyetlen szomszédnak se volt annyi ideje, hogy ránézzen nagyanyámra, anyám buszozott át a Dewey utcába, és vigyázott rá, amíg Evelyn haza nem ért a munkából, vagy ha egy-egy szombat estén átment valamelyik New York-i színházba entellektüel barátaival, apám áthozta autóval a nagymamát, hogy nálunk töltse az estét, illetve anyám tért vissza a Dewey utcába az anyját istápolni. Számos éjszakán Evelyn néni egyáltalán nem ért vissza New Yorkból – még akkor sem, ha eredetileg éjfél előtt szándékozott hazatérni –, így anyám kénytelen volt a férjétől és a gyerekeitől távol tölteni az éjszakát. És ott voltak még azok a délutánok, amikor Evelyn csupán órákkal a tanítás befejezése után ért haza hol megszakított, hol felújított, régi keletű viszonya miatt, amely egy észak-newarki helyettes tanítóhoz fűzte. A tanító Evelynhez hasonlóan szenvedélyes szakszervezeti aktivista volt, viszont Evelyntől eltérően családos, olasz, és három gyerek apja. Anyám mindig azt hangoztatta, hogy ha Evelyn nem kényszerül évekig ápolni rokkant anyjukat, akkor megszerzi a tanítói oklevelet, lehiggad, férjhez megy, és sose jut odáig, hogy „ízetlen” kapcsolatokba keveredjen nős kollégáival. Evelyn nénémet nagy orra ellenére „szédületesnek” tartották az emberek, és igazuk is volt, mert, mint anyám mesélte, ha eleven, barna, pici húga, miniatűrben is tökéletesen nőies alakjával, macskásan ferde, sötét, hatalmas szemével, harsogó vörösre rúzsozott szájával betette a lábát egy szobába, nemcsak a férfiak, de a nők is felkapták a fejüket. Fémesen csillogóra lakkozott haját nagy kontyba tűzte a tarkóján, szemöldökét színpadiasan vékonyra tépkedte, és a helyettesítéshez tarka szoknyát öltött, színben hozzáillő, magas sarkú cipővel, széles fehér övvel és pasztellszín műselyem blúzzal. Apám, akárcsak a Hawthorne igazgatója, ízléstelennek tartotta ezt az öltözéket egy tanítónőnél, ám anyám, aki, okkal vagy ok nélkül, magát vádolta, amiért Evelynnek „fel kellett áldoznia a fiatalságát” az anyjuk ápolására, még akkor is képtelen volt pálcát törni húga harsánysága
fölött, amikor Evelyn otthagyta a tanítást, kilépett a szakszervezetből, szemernyi lelkifurdalás nélkül feladta addigi pártállását, és beállt dolgozni Bengelsdorf rabbihoz Lindbergh SZAF-jában. Több hónap után jöttek csak rá a szüleim, hogy Evelyn néni a rabbi szeretője; azóta az, hogy találkoztak a Newarki Pedagógus Szakszervezetnél a rabbi felszólalását – „Az amerikai eszmények kibontakoztatása az osztályteremben” – követő fogadáson, de erre is csupán abból jöttek rá, hogy a SZAF szövetségi igazgatójává előléptetett Bengelsdorf, mielőtt megvált Washington kedvéért a New Jersey-i állami irodától, bejelentette a newarki újságoknak, hogy hatvanhárom éves fővel eljegyezte harmincegy éves, tűzrőlpattant titkárnőjét. Alvin, mikor elrohant harcolni Hitlerrel, úgy képzelte, leghamarabb akkor láthat csatát, ha felkerül valamelyik kanadai rombolóra, amelyek a Nagy-Britanniának utánpótlást szállító kereskedelmi hajókat védték. Az újságok rendszeresen beszámoltak róla, hogy német tengeralattjárók elsüllyesztettek egy vagy több kanadai hajót az észak-atlanti vizeken, olykor az új-fundlandi halászati zónához fogható közelségben – ez annál baljósabb fejlemény volt a britek számára, mivel gyakorlatilag már csak Kanadától számíthattak fegyverekre, élelmiszerre, gyógyszerre és gépekre, miután a Lindbergh-kormány visszavonta a törvényt, amelyet Roosevelt Kongresszusa hozott Anglia megsegítésére. Montrealban Alvin találkozott egy fiatal amerikai disszidenssel, aki azt mondta, felejtse el a tengerészetet, a kanadai kommandók forognak a dolgok sűrűjében: éjszakai rajtaütésekben szabotázsakciókat hajtanak végre a náciktól megszállt kontinensen a németek számára létfontosságú üzemek ellen, lőszergyárakat robbantanak, a brit kommandókkal és az európai földalatti mozgalommal összehangolva hajógyárakat és kikötőket rombolnak le a nyugat-európai tengerpart hosszában. Mikor elmesélte, hogy az emberölés hányféle módjára tanítják meg a kommandósokat, Alvin ejtette korábbi terveit, és elment jelentkezni. A kanadai fegyveres erők többi egységéhez hasonlóan a kommandósok is boldogan vették be a rátermett amerikaiakat, így
tizenhat heti kiképzés után Alvint beosztották egy harcoló egységhez, és elszállították a Brit-szigeteken egy titkos összpontosítási körletbe. Innen hallatott magáról egy négyszavas levélben: „Elmentem a háborúba. Viszlát.” Alig pár nappal az után, hogy Sandy teljesen önállóan elutazott az éjszakai vonattal Kentuckyba, szüleim kaptak egy második levelet, ezúttal nem Alvintől, hanem az ottawai hadügyminisztériumtól, amely arról tájékoztatta Alvin legközelebbi hozzátartozóit, hogy unokaöccsük harc közben megsebesült, és jelenleg Angliában, egy dorseti szanatóriumban lábadozik. Miután elraktuk a vacsorai edényeket, anyám visszaült a konyhaasztalhoz egy töltőtollal és a fontos levelezéshez tartogatott, monogramos levélpapírral. Apám leült vele átellenben, én a válla fölött néztem, hogyan göngyölődnek ki a tollából az egyenletes, dőlt betűk, amelyeknek írását titkárnőként tanulta, majd Sandyt és engem is megtanított a szükséges tartásra: a kéz a gyűrűs- és a kisujjra támaszkodik, a mutatóujj a hüvelykujjnál közelebb van a toll hegyéhez. Soronként, fennhangon elmondta, amit írni akart, hogy apám változtathasson rajta vagy kiegészíthesse. Drága Alvin! Ma reggel levelet kaptunk a kanadai kormánytól, amelyből megtudtuk, hogy harc közben megsebesültél, és egy angliai kórházban vagy. A levél semmi mást nem közölt a postai címeden kívül. Most éppen a konyhaasztalnál ülünk: Herman bácsi, Philip és Bess néni. Mindent tudni akarunk az állapotodról. Sandy nem itthon tölti a nyarat, de azonnal írni fogunk rólad neki. Van rá lehetőség, hogy visszaküldjenek Kanadába? Ha igen, akkor átmegyünk autóval, hogy meglátogassunk. Addig is szeretettel csókolunk, és reméljük, hogy írsz nekünk Angliából. Kérlek, írj, vagy kérj meg valakit, hogy írjon helyetted. Ha van valamilyen kívánságod, csak szólj, és megtesszük. Még egyszer csókolunk. Hiányzol nekünk.
Mind a hárman aláírtuk a levelet. Majdnem egy hónapba telt, mire választ kaptunk: Kedves Mr. és Mrs. Roth! Alvin Roth tizedes július 5-én kapta meg az önök levelét. Én a részlegénél vagyok a főnővér; többször is felolvastam neki, hogy okvetlenül megértse, ki küldte, és miről van
szó benne. Roth tizedes jelenleg nem közlékeny. Térdtől lefele elveszítette a bal lábát, és a jobb lába is súlyosan megsérült. A jobb láb már gyógyul, és ez a seb nem okoz tartós fogyatékosságot. Ha a bal lába begyógyul, protézist fog kapni, és megtanítják a járásra. Szomorú idő ez Roth tizedesnek, ám szeretném megnyugtatni önöket, hogy idővel képes lesz különösebb fizikai hátrány nélkül visszailleszkedni a polgári életbe. Ez a kórház kizárólag amputáltakkal és égési sérültekkel foglalkozik. Sok embert láttam, akiknek ugyanazokon a lelki problémákon kellett átesniük, mint Roth tizedesnek, ám többségük átvészelte őket, és erősen hiszem, hogy Roth tizedes is képes lesz rá. Tisztelettel: A. F. Cooper hdgy.
Hetente egyszer Sandy megírta, hogy jól van, beszámolt róla, milyen Kentucky, és valamilyen, a tanyasi életre vonatkozó mondattal fejezte a be a levelét, mint például: „Rekordmennyiségű szeder termett”, vagy „a bikákat megőrjítik a legyek”, vagy „ma kaszálják a lucernát”, vagy „megkezdődött a tetejezés”, akármit jelentsen is ez. Majd az aláírása alá – talán az apjának akarta bizonyítani, van annyira szívós, hogy az egész napos tanyasi munka után sem hanyagolja el a művészetet – odarajzolt egy disznót („ez a disznó – írta mellé – több mint háromszáz fontot nyom”), vagy egy kutyát („Suzie, Orin kutyája – az a dolga, hogy elijessze a kígyókat”), vagy egy juhot („Mr. Mawhinney tegnap 30 juhot vitt el a vágóhídi telepre”), vagy egy csűrt („Ezt most kenték át kreozottal. Pfuj!”). Általában sokkal több hely jutott a rajzoknak, mint az üzenetnek, és anyám bánatára Sandy ritkán válaszolt a hetenkénti hazai levelekben föltett kérdésekre, hogy nincs-e szüksége ruhára, gyógyszerre vagy pénzre. Persze tudtam, hogy anyám egyforma szenvedéllyel csügg mindkét fián, de csupán akkor tanultam meg, miután Sandy elutazott Kentuckyba, hogy milyen sokat jelent neki az idősebb gyermek úgy is, mint az öcstől független egyéniség. Noha anyám nem kesergett látványosan, amiért nyolc hétre el kellett válnia immár tizenhárom éves fiától, egész nyáron ott lappangott bizonyos gesztusai és arckifejezései alatt a kétségbeesés mélytengeri áramlása, főleg a konyhaasztalnál, amikor nap nap után üres maradt vacsoránál a negyedik szék. Evelyn néni velünk volt augusztus végén azon a szombaton, amikor kimentünk a Newarkba visszatérő Sandy elé a Penn
pályaudvarra. Néném volt az utolsó, akit apám a közelébe kívánt, de mikor végül beleegyezett, még ha kelletlenül is, hogy Sandy jelentkezzék az Igaz Embereknél, és elfogadja a kentuckyi munkát, egyben, hogy ne növelje a bajt, amelynek horderejét még mindig nem láthatta tisztán, tudomásul vette sógornője tekintélyét a fia előtt. A pályaudvaron Evelyn néni ismerte föl elsőnek Sandyt, mikor az lelépett a vonatról a peronra. Legalább tíz fonttal nyomott többet, mint mikor elment, és barna haját szőkésre szívta a mezei munka közben a nyári nap. Nőtt is jó kétujjnyit, úgyhogy a nadrágja bőven boka felett végződött, és nekem az volt az átfogó benyomásom, hogy a bátyám álruhát visel. – Hahó, gazduram! – kiáltotta Evelyn néni. – Ide! – Sandy már jött is a csomagjait lóbálva, hosszú lépésekkel, szabad terekhez szokott, újfajta járásával, amely illett új külsejéhez. – Isten hozott itthon, idegen! – mondta anyám. Egy fiatal lány szertelen boldogságával nyalábolta át Sandy nyakát, és olyan szavakat mormolt a fülébe („Hát ki látott még egy ilyen csinos fiút?”), amelyektől bátyám rögtön tiltakozni kezdett: – Ezt azonnal hagyd abba, mama! – mire a család többi tagja persze csak még nagyobbat nevetett. Sorra ölelgettük, és ő, ott a vonat mellett, amelyre innen hétszázötven mérföldnyire szállt föl, megfeszítette a bicepszét, hogy megtapogathassam. Az autóban, mikor válaszolgatni kezdett kérdéseinkre, hallhattuk, mennyire elmélyült a hangja, és akkor hallottuk először azt a szavakat elnyújtó, orrhangú kiejtést. Evelyn néni triumfált. Sandy az utolsó mezei munkájáról beszélt: ő és Orin, az egyik Mawhinney fiú bejárták a táblákat, és felszedték a szüretnél letört dohányleveleket. Ezek általában legalul nőnek a száron, a legjobb minőségűek, és a legmagasabb árat fizetik értük a piacon. Ám egy tizenhárom hektáros táblában nem lehet elvárni a dohányaratóktól, hogy a földre hullott levelekkel bajlódjanak, mesélte Sandy, mivel naponta legalább háromezer szárat kell levágniuk, hogy két héten belül minden bent legyen a füstölőpajtában. – Állj, állj! Mi az a „szár”, édesem? – kérdezte Evelyn, mire Sandy készséges örömmel szolgált a lehető legbőségesebb magyarázattal. No és mi az a füstölőpajta, faggatta tovább a néni, mi a tetejezés, mi a bujtás, mi a hernyótlanítás – és minél több kérdéssel állt elő, annál fölényesebb
lett Sandy; már megérkeztünk a Summit sétányra, és apám beállt az autóval az átjáróba, amikor Sandy még mindig javában fejtegette a dohánytermesztés rejtelmeit, de úgy, mint aki elvárja, hogy most rögtön menjünk a hátsó udvarba, és törjük fel a kukák melletti gazos földet Newark első fehér burley-ültetvényéhez. – Édesített burley van a Luckyban – tájékoztatott bennünket –, az aggya az ízit. – Viszketett a tenyerem, annyira szerettem volna újból megtapogatni a bicepszét, amely számomra ugyanolyan szenzáció volt, mint a tájszólás, ha ugyan az volt – „éngem”-et mondott „engem” helyett, „mán”-t „már” helyett, „vót”-ot „volt”, „jaó”-t „jó” helyett, „ződ”-et és „kík”-et „zöld” és „kék” helyett – de akárminek hívták is azt a nyelvi habarékot, nem volt azonos azzal, amit New Jersey bennszülöttei beszéltek. Evelyn néni triumfált, ám apám le volt hangolva, alig szólt, és főleg vacsoránál mutatkozott különösen rosszkedvűnek, amikor Sandy kifejtette, hogy az erények minő tárháza ez a Mr. Mawhinney. Először is, Mr. Mawhinney a Kentucky Egyetem agrártudományi karán diplomázott, míg apám, a világháború előtti Newark nyomornegyedében született gyerekek többségéhez hasonlóan nem jutott tovább a nyolc osztálynál. Mr. Mawhinneynek nemcsak egy farmja volt, de mindjárt három – a két kisebbet bérlők művelték –, amelyeket majdnem Daniel Boone óta az ő családja birtokolt, míg apámnak nem volt imponálóbb tulajdona egy hatéves gépkocsinál. Mr. Mawhinney tudott lovat nyergelni, traktort vezetni, cséplőgépet, műtrágyaszóró sorvetőgépet kezelni, ugyanolyan játszva szántott öszvérekkel, mint ökrökkel; értett a vetésforgóhoz, tudott bánni a fehér és néger béresekkel; tudott szerszámot javítani, ekevasat élezni, kerítést építeni, szögesdrótot kifeszíteni, baromfit nevelni, juhot füröszteni, marhát szarvatlanítani, disznót vágni, szalonnát füstölni, sonkát cukorral tartósítani – és olyan görögdinnyét termesztett, amelyhez foghatóan édeset és lédúsat Sandy még sohasem evett. A dohányt, kukoricát és burgonyát termesztő Mr. Mawhinney magából a rögből hasította ki magának az életet, és vasárnap ebédre (amikor is a hat láb és három hüvelyk magas, kétszázharminc font súlyú gazda egymaga több sült csirkét kebelezett be tejfölös mártással, mint az asztalnál ülő többiek együttvéve) csak olyat evett, amit maga termelt, míg az apámtól
annyi telt, hogy biztosítási kötvényt árult. Mr. Mawhinney magától értetődően keresztyén volt, törzsökös tagja a hatalmas, fölényes többségnek, amely kiharcolta a függetlenséget, és megalapította az országot, és meghódította a vadont, és leigázta az indiánt, és rabszolgájává tette a négert, és felszabadította a négert, és gettóba rekesztette a négert, egyike azoknak a derék, tiszta, keményen munkálkodó, keresztyén millióknak, akik betelepítették a végeket, feltörték az ugart, megépítették a városokat, kormányozták az államokat, üléseztek a Kongresszusban, beköltöztek a Fehér Házba, felhalmozták a gazdagságot, birtokolták a földet és a vasgyárakat és a sportegyleteket és a vasutakat és a bankokat, birtokolták és ellenőrizték még a nyelvet is, egyike azoknak a támadhatatlan, nordikus, angolszász reformátusoknak, akik Amerikát irányították és mindig is irányítani fogják – tábornokok, potentátok, iparmágnások, oligarchák, akik megszabták a törvényt, fontos döntéseket hoztak, és retorziókat szabtak ki, ha úgy tartotta kedvük –, míg az én apám, természetesen, nem volt más, csak egy zsidó. Mihelyt Evelyn néni hazament, rögtön megmondtuk Sandynek, hogy mi történt Alvinnel. Apám a konyhaasztalnál dolgozott a számlakönyveivel, mielőtt elindult az esti pénzbeszedő körútra, anyám a pincében válogatta a ruhákat, amelyeket Sandy hazahozott Kentuckyból, eldöntve, mi szorul javításra, és mit kell kidobni, majd minden mást beleborított a mosóteknőbe. Anyám mindig azonnal megcsinálta, amit meg kellett csinálni, és nem akart piszkos ruhát hagyni másnapra. Lent voltam velük, mivel nem bírtam megválni a bátyámtól. Mindig tudott mindent, amit én nem, és Kentuckyból még több tudással tért vissza. – Mondanom kell valamit Alvinről – szólalt meg anyám. – Nem akartam megírni, mert… szóval nem akartalak felkavarni, drágám. – Erőt vett magán, hogy ne sírjon, és fojtott hangon mondta: – Alvin megsebesült. Egy angliai kórházban van. Ott lábadozik a sebesüléséből. Sandy elhűlt. – Ki sebesítette meg? – kérdezte, mintha anyám olyasmiről számolna be, ami a szomszédságban történt, és nem a
náci megszállás alatt álló Európában, ahol nap mint nap megnyomorodtak, megsebesültek és meghaltak emberek. – Nem tudunk részleteket – felelte anyám –, de nem könnyű sérülés volt. Valami nagyon szomorút kell mondanom, Sanford. – Bár ő akart lelket önteni belénk, megremegett a hangja, amikor kimondta: – Alvin elveszítette az egyik lábát. – A lábát? – Kevés érthetőbb szó van a „láb”-nál, Sandynek mégis erőlködnie kellett, hogy felfoghassa. – Igen. A levél szerint, amelyet az egyik ápolónőjétől kaptunk, a bal lábát térd alatt. – Úgy tette hozzá, mintha ez vigasz lehetne Sandynek: – Ha el szeretnéd olvasni, fent van a levél a házban. – De akkor hogy fog járni? – Kap egy műlábat. – De nem értem, hogy ki sebesítette meg! Hogy sebesült meg? – Hát mivel a németek ellen harcoltak – mondta anyám –, valamelyik német lehetett. Sandy, félig-meddig hárítva a félig-meddig felfogott tényt, azt kérdezte: – Melyik lábát? – A balt – ismételte anyám olyan gyöngéden, ahogy csak tudta. – Az egész lábát? Az egész mindenséget? – Nem, nem, nem! – sietett megnyugtatni anyám. – Már mondtam, drágám – csak térd alatt. Sandy váratlanul sírva fakadt, és mert annyival szélesebb lett vállban, törzsben és csuklóban, mert a karja most már sokkal inkább férfiasan izmos volt, mint gyerekesen cingár, annyira megrémített a sötétbarnára lesült arcán patakzó könnyek látványa, hogy én is sírni kezdtem. – Rettenetes, drágám – mondta anyám. – De Alvin nem halt meg. Még mindig él, és legalább kikerült a háborúból. – Mi? – robbant ki Sandy. – Hallottad egyáltalán, hogy mit mondtál most nekem? – Hogy érted ezt? – kérdezte anyám. – Nem hallottad, mit mondtál? Azt mondtad: „Kikerült a háborúból.” – Ki. Egyszer s mindenkorra. Épp ezért haza fog jönni, mielőtt még valami történhetne vele. – De hát egyáltalán minek ment háborúba, mama?
– Mert… – A papa miatt! – ordította Sandy. – Nem, drágám, ez nem igaz! – Anyám a szájához kapta a kezét, mintha ő mondta volna ki azokat a megbocsáthatatlan szavakat. – Nem így van! – tiltakozott. – Alvin úgy ment el Kanadába, hogy nem is szólt nekünk. Szabályosan elszökött azon a péntek estén. Te is emlékszel, milyen borzasztó volt. Senki se akarta, hogy Alvin háborúzzon. Ő akart beállni katonának. – De a papa azt akarja, hogy az egész ország háborúzzon! Vagy nem? Nem ezért szavazott Rooseveltre? – Kérlek, beszélj halkabban! – Először azt mondod, adjunk hálát Istennek, hogy Alvin kikerült a háborúból… – Halkabban! – Anyám most már nem győzte erővel a nap feszültségét. Annyira kijött a sodrából, hogy ráförmedt a fiára, aki olyan fájdalmasan hiányzott neki a nyáron. – Te nem tudod, miről beszélsz! – Te meg nem akarsz meghallgatni! – ordította Sandy. – Ha nem lenne Lindbergh elnök… Már megint az a név! Inkább bomba robbant volna a fülem mellett, mint hogy még egyszer hallanom kelljen a nevet, amely mindnyájunkat kínozott! Ebben a pillanatban apám jelent meg a pincelépcső tetejének félsötétjében. Valószínűleg szerencsések voltunk, hogy onnan, ahol álltunk, a mély mosókád mellől csak a nadrágját és a cipőjét láthattuk. – Felkavarta, ami Alvinnel történt. – Anyám felfelé nézett, úgy magyarázta, miért volt a kiabálás. – Hibáztam. – Sandynek meg azt mondta: – Nem lett volna szabad már ma este elmesélnem. Nem könnyű egy fiúnak, aki épp hogy hazajött egy ilyen óriási élmény után… sose könnyű átmenni egyik helyről a másikra… egyébként is úgy elfáradtál… – Tehetetlenül megadta magát a saját kimerültségének. – Most menjetek föl, fiúk, hogy kimoshassak. Így hát megfordultunk, felmentünk a lépcsőn, amelynek pihenőjéről apám szerencsére már eltűnt. Már beült az autóba, hogy elinduljon az esti pénzbeszedő-körútra.
Ágyban, egy órával később. Az egész házban leoltották a villanyt. Suttogunk. Tényleg olyan jól érezted magad?
Prímán éreztem magamat.
Mitől volt olyan príma?
Tanyán lenni óriási dolog. Korán kelsz, egész nap kint vagy a szabadban, és ott az a rengeteg állat. Lerajzoltam egy csomó állatot, majd megmutatom a rajzaimat. És fagylaltot ettünk minden este. Mrs. Mawhinney maga készíti. Ott friss a tej.
Minden tej friss.
Nem, mi úgy fejtük a tehénből. Még meleg volt. Feltettük a sparherdre, felforraltuk, leszedtük a fölét, és úgy ittuk.
Nem lettél beteg tőle?
Azért forraltuk fel.
De a tehénből nem lehet inni.
Egyszer megpróbáltam, de az nem olyan finom. Túl zsíros.
Fejtél tehenet?
Orin megmutatta, hogy kell. Nehéz munka. Orin kifecskendezte, és akkor odajöttek a macskák, és megpróbálták röptében felnyalni a tejet.
Voltak barátaid?
Orin a legjobb barátom.
Orin Mawhinney?
Ja. Annyi idős, mint én. Ott jár iskolába. Dolgozik a tanyán. Felkel hajnali négykor. Elvégzi a háztartási munkát. Nem úgy van, mint nálunk. Busszal megy az iskolába. Körülbelül negyvenöt perc az út, aztán este hazajön, még dolgozik a ház körül, aztán megcsinálja a házi feladatot, aztán lefekszik. Másnap négykor kel. Nehéz dolog gazdaember fiának lenni.
De ők gazdagok, ugye?
Meglehetősen.
Hogyhogy most így beszélsz?
Miért ne? Kentuckyban így beszélnek. Hallanod kellene Mrs. Mawhinneyt. Ő georgiai. Minden reggel palacsintát süt reggelire. Meg szalonnát. Mr. Mawhinney maga füstöli a szalonnáját. Egy füstölőházban. Tudja, hogy kell.
Minden reggel szalonnát ettél?
Minden reggel. Nagyon ízletes. És vasárnap, mikor felkeltünk, palacsintát, szalonnát és tojást ettünk. Azt, amit a saját tyúkjaik tojtak. Annyira friss tojást, hogy majdnem piros volt a közepe. Az ember kiszedte a tyúk alól, behozta, és ott helyben meg is ette.
Sonkát ettél?
Hetente kábé kétszer vacsoráztunk sonkát. Mr. Mawhinney maga készíti a sonkáját. Különleges családi recept szerint. Azt mondja, bele se kóstol olyan sonkába, amit nem érlelnek egy évig.
Kolbászt ettél?
Ja. A kolbászt is ő tölti. Darálóval csinálják hozzá a tölteléket. Néha kolbászt ettünk szalonna helyett. Finom. Vagy oldalast. Az is finom. Remek. Igazán nem tudom, hogy mi miért nem esszük.
Mert disznóból van.
Na és? Mit gondolsz, miért tartanak a parasztok disznót? Hogy nézze az ember? Az is csak olyan étel, mint a többi. Nyugodtan meg lehet enni, mert tényleg jó.
Ezután is enni fogsz ilyet?
Naná.
De azért nagyon meleg volt ott, ugye?
Nappal igen, de ebédre bejöttünk, és kaptunk paradicsomot meg majonézes szendvicset. Meg limonádét – rengeteg limonádét. Pihentünk egy kicsit, aztán visszamentünk a mezőre, és csináltuk, amit kellett. Gyomláltunk. Egész délután gyomláltunk. Gyomláltuk a tengerit. Gyomláltuk a dohányt. Nekem és Orinnak volt egy veteményeskertünk, és abban is gyomláltunk. Együtt dolgoztunk a béresekkel, és volt néhány néger is, napszámosok. Van egy Randolph nevű néger, aki bérlő, és béresből tört fel idáig. Első osztályú gazda, Mr. Mawhinney mondta.
Megérted, mikor a négerek beszélnek?
Naná.
Nem tudnád utánozni valamelyiket?
„Sárga” helyett azt mondják: „sárig”. Azt mondják: „javatolni”. Javatolom ezt, javatolom azt. De nem beszélnek sokat, inkább csak dolgoznak. Disznóöléskor Mr. Mawhinney áthívja Clete-et és az öreg Henryt, akik kibelezik a disznókat. Ők négerek, testvérek, ők viszik haza az aprólékot, és megeszik sütve. Hurkának.
Te megennéd?
Úgy nézek én ki, mint egy néger? Mr. Mawhinney azt mondja, hogy a négerek kezdenek elköltözni a tanyákról, mert azt gondolják, hogy több pénzt kereshetnek a városban. Az öreg Henryt néha bevitték szombaton. Részegeskedésért. Mr. Mawhinney fizette ki a bírságot, mert szüksége volt Henryre hétfő reggel.
Cipőjük van?
Némelyiknek. A srácok mezítláb járnak. Mawhinneyék nekik adják a ruhát, amit már elhordtak. De a négerek örültek.
Mondott valaki valamit az antiszemitizmusról?
Még csak nem is gondolnak ilyenre, Philip! Én voltam az első zsidó, akit életükben láttak. Maguk mondták. De sose mondtak semmiféle komiszságot. Az Kentucky. Ott igazán barátságosak az emberek.
Szóval örülsz, hogy itthon lehetsz?
Úgy valahogy. Nem is tudom.
Jövőre is visszamész?
Naná.
És ha mama és papa nem enged?
Akkor is megyek.
Életünk átalakulását, amely mintha azzal kezdődött volna, hogy Sandy szalonnát, sonkát, sertésoldalast és kolbászt evett, nem
lehetett feltartóztatni. Bengelsdorf rabbi jött hozzánk vacsorára. Evelyn néni hozta magával. – Miért hozzánk? – kérdezte apám anyámtól. A vacsorát már megettük, Sandy az ágyán írt levelet Orin Mawhinneynek, egyedül voltam a felnőttekkel a nappaliban, mert látni akartam, miként fogadja apám a hírt, hogy körülöttünk váratlanul elmozdult minden. – A húgom! – felelte anyám egy cseppnyi harciassággal. – Bengelsdorf a főnöke – nem mondhatom Evelynnek, hogy ne hozza. – De én mondhatom – szólt apám. – Semmi ilyet nem fogsz tenni! – Akkor magyarázd el még egyszer, mivel érdemeltük ki ezt a hatalmas megtiszteltetést. A nagykutyának nincsen sürgetőbb dolga, mint hogy ide jöjjön? – Evelyn be akarja mutatni neki a fiadat. – Nevetséges! A húgod mindig is nevetséges volt. A fiam nyolcadikos a Chancellor úti iskolában. Egész nyáron dudvát huzigált a földből. Ez az egész nevetséges! – Herman, csütörtök este jönnek, mi pedig szívesen látjuk őket. Te utálhatod Bengelsdorfot, de ő akkor sem senki. – Tudom! – vágta rá apám türelmetlenül. – Épp azért utálom. Ha mostanában belépett a házba, mindig a kezében volt egy PM, vagy puskacsővé tekerve – mintha arra készülne, hogy ha hívják, ő is elmegy a háborúba –, vagy kinyitva valamelyik oldalon, amelyről fel akart olvasni anyámnak valamit. Ezen az estén attól volt feldúlva, hogy a németek miért nyomulhatnak előre Oroszországban olyan könnyen. A papírt zörgetve, ingerülten kiáltotta: – Miért nem harcolnak azok az oroszok? Vannak repülőgépeik, miért nem használják őket? Miért nem veszi fel a kesztyűt ott senki? Hitler besétál egy országba, átkel a határon, csak úgy besétál, és bumm, máris az övé. Anglia – jelentette ki apám – az egyetlen európai ország, amelyik szembeszáll azzal a kutyával. Hitler minden egyes éjszaka mángorolja azokat az angol városokat, ők meg csak megrázzák magukat, és mindannyiszor visszavágnak neki a Királyi Légierővel. Isten áldja meg a Királyi Légierő katonáit! – Mikor fogja Hitler megszállni Angliát? – kérdeztem. – Miért nem szállja meg Angliát most?
– Az is része volt a paktumnak, amit Mr. Lindberghgel kötött, odafent Izlandon. Lindbergh akar az emberiség megváltója lenni – magyarázta apám –, ő akarja elhozni a békét, ami véget vet a háborúnak, úgyhogy miután Hitler elfoglalja Oroszországot, azután elfoglalja a Közel-Keletet, azután elfoglal mindent, amit még akarhat, Lindbergh összehív egy megjátszott békekonferenciát, olyat, ami a németek szája íze szerint való. Ott lesznek a németek, és a világbékének, meg hogy a németek ne szállják meg Nagy-Britanniát, annak az lesz az ára, hogy fasiszta kormánynak kell hatalomra kerülnie Angliában. Fasiszta miniszterelnöknek kell beköltöznie a Downing Streetre. És mikor az angolok azt mondják, hogy nem, akkor fogja megszállni őket Hitler, a mi elnökünk, a békeszerző egyetértésével. – Ezt mondja Walter Winchell? – kérdeztem, mert arra gondoltam, hogy ez a most hallott magyarázat túlságosan agyafúrt az én apámhoz. – Ezt én mondom – felelte, és valószínűleg így is volt. Az események nyomása felgyorsította mindannyiunk iskolázását, az enyémet is. – Ezzel együtt áldja meg az Isten Walter Winchellt! Nélküle el lennénk veszve. Az utolsó ember a rádióban, aki még felemeli a szavát ezek ellen a koszos kutyák ellen. Undorító. Rosszabb, mint undorító. Lassan, de biztosan elfogynak Amerikából az emberek, akik tiltakoznának ellene, hogy Lindbergh Hitler talpát nyalja. – És a demokraták? – kérdeztem. – Fiam, ne gyere nekem a demokratákkal. Anélkül is éppen elég dühös vagyok. Csütörtök este anyám szólt, hogy segítsek megteríteni az ebédlőben, aztán a szobámba küldött, hogy öltözzek át ünneplőbe. Evelyn néninek és Bengelsdorf rabbinak hétre kellett érkeznie, háromnegyed órával később annál, amikor rendes körülmények között már fel is álltunk a konyhaasztaltól, de a rabbi, számos hivatalos kötelessége miatt, hétkor tudott jönni a legkorábban. Ugyanaz az áruló volt, akit apám, aki egyébként annyira tisztelte a zsidó klérust, hangosan megvádolt, hogy egy „ostoba, hazug beszédet” tartott Lindbergh kedvéért a Madison Square Gardenben;
ahogy Alvin nevezte, „a zsidó svihák”, aki szavatolta Roosevelt vereségét azzal, hogy „kóserolta Lindberghet a gojoknak”, éppen ezért megdöbbentő élmény volt, mi mindenre hajlandók vagyunk szíveslátásban. Előre figyelmeztettek, hogy ne használjam a fürdőszobába kikészített, tiszta törülközőket, és a közelébe se menjek apám karosszékének, mert abban a rabbi fog ülni a vacsoránál. Először csak ültünk mereven a nappaliban, miközben apám szódás whiskyvel, vagy ha az jobban ízlene, szódás barackpálinkával kínálta a rabbit. Bengelsdorf mindkettőt elhárította, egy pohár csapvíz kedvéért. – Newarknak van a legjobb ivóvize a világon – jelentette ki a rabbi, és ezt úgy mondta, mint mindent, vagyis mély megfontoltsággal. Kegyesen elfogadta a tálcán kínált pohár vizet anyámtól, aki, mint azt máig nem felejtettem el, tavaly októberben a konyhába menekült, hogy ne kelljen hallania, mikor Bengelsdorf magasztalja Lindberghet. – Rendkívül kellemes otthonuk van – dicsérte a rabbi anyámat. – Minden a maga tökéletesen megfelelő helyén. Ez a rend szeretetéről beszél, amelyben magam is osztozom. Látom, kedveli a zöld színt. – A lombzöldet – mondta anyám. Igyekezett mosolyogni, és előzékeny akart lenni, ám nehezen bírt beszélni, és rá se tudott nézni Bengelsdorfra. – Büszke lehet erre a kedves otthonra. Megtiszteltetésnek tekintem, hogy a vendégük lehetek. Jó magas ember volt a rabbi, igazi lindberghi rendelésre készült, vékony, tar fejű alak, sötét, mellényes öltönyben, villogó fekete cipőben; már szálegyenes tartása is az emberiség legfennköltebb eszményeihez való ragaszkodást volt hivatott tolmácsolni. Rádióból ismert, mézzel folydogáló déli kiejtése után valaki sokkal kevésbé szigorú jelenséget vártam, de neki még a szemüvegétől is megijedtem, részben azért, mert az a bagolyszerű, tojásdad pápaszemféleség volt, amit csíptető tart meg az orron, és amilyet Roosevelt is hordott, részben pedig azért, mert abból, ahogy viselte – és ahogy mikroszkopikus vizsgálat tárgyává tett a lencse mögül –, tisztán látszott, hogy Bengelsdorf nem az a fajta ember, aki tűri az ellentmondást. Holott melegen, barátságosan, sőt bizalmasan
beszélt. Minduntalan azt vártam, hogy megvetésével sújt minket, vagy dirigálni kezd, ám ő csak beszélt azzal a kiejtéssel (amely egyáltalán nem hasonlított Sandyéhez), időnként olyan halkan, hogy az embernek a lélegzetét is vissza kellett fojtania, hogy hallhassa, mekkora tudós Bengelsdorf. – Te pedig csak az a fiú lehetsz – fordult Sandyhez –, aki annyi büszkeségre adtál okot mindnyájunknak. – Sandy vagyok, uram – felelte rákvörösre pirult bátyám. Szerintem sziporkázó parádriposzt volt egy olyan kérdésre, amelyre egy másik sikeres fiú talán nem tudott volna ilyen könnyedén válaszolni a szigorúan kötelező szerénység miatt. Nem, Sandyt már semmi sem kezdhette ki, azóta nem, hogy így megizmosodott, kiszőkült a naptól, és behabzsolt egy csomó disznóhúst, nem kérve hozzá senki engedélyét. – És milyen érzés volt – kérdezte a rabbi – Kentucky földjén szorgoskodni a perzselő napsütésben? – „Érzés” helyett „éhzés”-t, „szorgoskodni” helyett „szohgoskodni”-t, „perzselő” helyett „pehzselő”-t mondott; a „Kentucky”-t szabályosan ejtette, és nem úgy, ahogy Sandy, vagyis „Kintaki”-nak. – Sokat tanultam, uram. Rengeteget megtanultam a hazámról. Evelyn néni szemmel láthatóan helyeselt, amire meg is volt minden alapja, mert előző este a telefonban ő énekelte elő Sandynek a választ pont egy ilyen kérdésre. Mivel mindig neki kellett fölényben lennie apámmal szemben, nem létezhetett számára nagyobb öröm, mint hogy itt, a sógora orra előtt alakíthatja elsőszülöttjének sorsát. – Mint Evelyn nénédtől hallottam, egy olyan tanyán voltál, ahol dohányt termesztenek. – Igen, uram. Fehér burley dohányt. – Tudtad, Sandy, hogy a dohány jelentette Amerika első állandó angol településének, a virginiai Jamestownnak a gazdasági alapját? – Nem tudtam – ismerte be a bátyám, de rögtön hozzá is tette: – Bár egy cseppet sem lep meg, hogy ezt hallom. – És ezzel az egyetlen villanással túl is volt a legrosszabbon. – Számos nehézséggel kellett megküzdeniük a jamestowni pioníroknak – mesélte neki a rabbi. – Ám a dohánytermesztés megmentette őket az éhínségtől, és megmentette a telepet a
kihalástól. Csak gondolj bele! Dohány nélkül sohasem ült volna össze az Újvilág első népképviseleti kormánya, mint ahogy az 1619-ben megtörtént Jamestownban. Dohány nélkül a jamestowni telep összeomlik, Virginia gyarmatosítása kudarcot vall, és az Első Családok, amelyek dohányültetvényeikkel szerezték vagyonukat, sose léphetnek fel a történelem színpadára. És ha arra gondolsz, hogy ezekből az Első Családokból származtak a virginiai államférfiak, országunk Alapító Atyái, akkor méltányolod valóban a dohány létfontosságú szerepét köztársaságunk történelmében. – Valóban – mondta Sandy. – Jómagam – mondta a rabbi – az amerikai Délen születtem. Tizennégy évvel a polgárháború tragédiája után. Apám fiatalemberként a Konföderációért harcolt. Az ő apja Németországból érkezett, és 1850-ben telepedett le Dél-Karolinában. Házaló volt. Hosszú szakállt viselt, volt egy lova meg egy ekhós szekere, abból árult, négereknek és fehéreknek egyaránt. Hallottál már Judah Benjaminról? – kérdezte Sandytől. – Nem, uram. – Ám most is villámgyorsan helyesbített, mert azzal folytatta: – Megkérdezhetem, hogy ki volt? – Nos, ő zsidó volt, és nála csak Jefferson Davis viselt magasabb hivatalt a Konföderáció kormányában. Zsidó ügyvéd volt, aki igazságügyminiszterként, hadügyminiszterként és külügyminiszterként szolgálta Davist. A Dél elszakadása előtt az Egyesült Államok Szenátusának tagja, Dél-Karolina egyik szenátora volt. Az ügy, amelyért a Dél harcolt, nézetem szerint nem volt sem törvényes, sem erkölcsös, ennek ellenére mindig a lehető legmélyebb tisztelettel tekintettem Judah Benjaminra. Akkoriban ritkaság volt Amerikában egy zsidó, Délen csakúgy, mint Északon, de nem hiszem, hogy ettől még ne kellett volna megküzdeni az antiszemitizmussal. Ettől függetlenül Judah Benjamin a politikusi pályának úgyszólván a csúcsára jutott a Konföderáció kormányában. Miután a Délt legyőzték, külföldre költözött, és Angliában lett köztiszteletben álló ügyvéd. Anyám itt eltávozott a konyhába – színleg azért, hogy utánanézzen a vacsorának –, és Evelyn néni így szólt Sandyhez: – Most talán
megmutathatnád a rabbinak a rajzaidat, amelyeket a tanyán készítettél. Sandy felállt, és odavitte a rabbi székéhez a nyáron telerajzolt vázlatfüzeteket, amelyeket azóta tartogatott a térdén, hogy bejöttünk a nappaliba. A rabbi elvette az egyik füzetet, és lassan lapozgatni kezdte. – Mesélj valamit a rabbinak a képekről! – javasolta Evelyn néni. – Ez a pajta – mondta Sandy. – Ide akasztják fel füstölni a levágott dohányt. – Hát ez bizony egy pajta, méghozzá gyönyörűen megrajzolt pajta. Nagyon tetszik nekem a fény és az árnyék játéka. Nagyon tehetséges vagy, Sanford. – Ez pedig a cseperedő dohánypalánta. Így néz ki. Tessék megfigyelni, olyan, mint egy háromszög. És nagyok. Ennek a tetején még megvan a virág. Még nem tetejezték. – Hát ez a dohánytő, a tetején a tasakkal? – lapozott egy új rajzra Bengelsdorf. – Ilyet még sose láttam. – Így nyerik a magot. Ez egy magonc. Papírtasakot húznak a virágra, és szorosan összekötik. A virág ettől úgy fejlődik, ahogy a termelő akarja. – Nagyon-nagyon jó! – mondta a rabbi. – Nem könnyű pontosan megrajzolni egy növényt, úgy, hogy műalkotás is legyen belőle. Látom, sötétre árnyaltad a levelek alját. Igazán nagyon jó! – Az pedig természetesen egy eke – mondta Sandy –, és az egy kapa. Kézikapa. Ezzel csinálják a gyomlálást. Habár kézzel is lehet. – És te sokat gyomláltál? – évődött a rabbi. – Hajjaj! – mondta Sandy, mire Bengelsdorf rabbi elmosolyodott, és most már egyáltalán nem tűnt félelmetesnek. – Ez csak a kutya – folytatta Sandy. – Orin kutyája, amint alszik. Ez pedig az egyik néger, az Öreg Henry, és ez a keze. Úgy gondoltam, karakteres keze van. – Hát ez ki? – Az Öreg Henry testvére. Clete. – Tetszik, ahogyan ábrázolod. Milyen fáradtnak látszik. Milyen görnyedt. Ismerem ezeket a négereket – velük nőttem fel, tisztelem őket. Hát ez? Ez micsoda akar lenni? – kérdezte Bengelsdorf. – Ez itt, a fújtatóval.
– Hát, ebben egy ember van. Így permetezik a dohányt a férgek ellen. Tetőtől talpig fel kell öltöznie, nyakig felgombolt, vastag ruhába, és ilyen nagy kesztyűt kell húznia, hogy ne égjen meg. Amikor kinyomja a fújtatóból a rovarirtót, megégetheti magát vele. Az egy zöld por, és mire befejezi a permetezést, tiszta zöld lesz a ruhája. Megpróbáltam visszaadni a port, megpróbáltam világosabbra rajzolni a poros helyeket, de nem gondolom, hogy sikerült. – Nos, bizonyos vagyok benne, hogy nehéz lerajzolni a port – mondta a rabbi. Most már valamivel gyorsabban lapozta a hátralevő rajzokat, és mikor a végükre ért, becsukta a füzetet. – Kentucky olyan élmény volt, ami nem ment kárba, ugye, fiatalember? – Nagyon szerettem! – válaszolta Sandy, apám pedig, aki némán és mozdulatlanul ült a díványon, amióta átengedte a rabbinak a kedvenc karosszékét, felállt, és azt mondta: – Segítenem kell Bessnek – olyan hangon, mintha azt közölte volna: „Most kiugrom az ablakon, és megölöm magamat.” – Amerika zsidói – mondta a rabbi vacsora közben – a történelem egyetlen zsidó közösségéhez sem hasonlítanak. Megkapták a legnagyobb lehetőséget, amelyet a mai kor adhat. Amerika zsidói teljes mértékben részt vehetnek hazájuk társadalmi életében. Nem kell félrehúzódniuk többé, mint a kirekesztett páriáknak. Mindössze annyi bátorságra van szükség, amennyiről a maguk Sandy fia is bizonyságot tett, mikor önállóan elment nyárra az ismeretlen Kentuckyba, hogy béresként dolgozzon egy tanyán. Azt hiszem, nemcsak az ország minden zsidó gyermeke, de minden zsidó felnőttje is példát vehet Sandyről és a hozzá hasonló zsidó fiúkról az Igaz Emberek programjának keretében. És ez nem csak az én álmom; ez Lindbergh elnök álma. Megpróbáltatásunk hirtelen a lehető legrosszabb irányba fordult. Még nem felejtettem el, hogyan szállt szembe apám Washingtonban a szállodaigazgatóval meg a dúvad rendőrrel, és most, midőn ekkora tisztelettel ejtették ki Lindbergh nevét ebben a házban, arra gondoltam, elérkezett a perc, amikor Bengelsdorffal is szembe fog szállni. Csak hát egy rabbi, az rabbi, és apám nem tette.
Anyám és Evelyn néni feltálalták a háromfogásos vacsorát, majd befejezésül a friss márványpiskótát, amely délután készült a sütőnkben. A „jó” szervizből vacsoráztunk, a „jó” evőeszközökkel, ráadásul az ebédlőben, ahol a legjobb szőnyegünk, a legjobb garnitúránk, a legjobb damasztjaink voltak, és ahol mi is csupán jeles alkalmakkor ettünk. Onnan, ahol én ültem az asztalnál, látni lehetett a halott rokonok fényképeit az ebédlőszekrényen, amely a mi larariumunk volt. Ott állt bekeretezve két nagyapa, anyai nagyanyánk, egy anyai nagynéni, két nagybácsi, közülük az egyik Jack bácsi, Alvin apja, apám hőn szeretett fivére. Attól, hogy Bengelsdorf rabbi kiejtette Lindbergh nevét, egészen összezavarodtam. Egy rabbi, az csakugyan rabbi, de Alvin közben egy kanadai hadi kórházban tanul járni műlábbal, miután az igazi lábát elveszítette a Hitler elleni küzdelemben, és a tulajdon otthonomban – ahol elvileg bármit viselhetek, ünneplőn kívül – fel kellett kötnöm az egyetlen nyakkendőmet, és fel kellett vennem az egyetlen zakómat, hogy jó benyomást tegyek ugyanarra a rabbira, aki segített megválasztani azt az elnököt, akinek a barátja Hitler. Hogy ne lennék zavarban, ha dicsőségünk és gyalázatunk egy és ugyanaz? Valami lényeges eltörött és elveszett, arra kényszerítenek, hogy ne azok az amerikaiak legyünk, akik vagyunk, most mégis életünk első híres látogatójának társaságában esszük anyám párolt marhahúsát, a sötétre pácolt, súlyos garnitúrával berendezett ebédlőben, a csiszolt üvegcsillár fényében. Hogy még jobban összezavarodjak és meglakoljak gondolataimért, Bengelsdorf váratlanul szóba hozta Alvint, akiről Evelyn nénitől hallott. – Szomorúan hallom, milyen baj érte a családjukat. Őszintén együttérzek önökkel. Evelyn mesélte, hogy amint unokaöccsük elhagyja a kórházat, itt lábadozik majd tovább. Nyilván tudják, mekkora lelki gyötrelmet okozhat egy ilyen sebesülés valakinek, aki még élete virágában van. Minden szeretetükre és türelmükre szükségük lesz, hogy visszahozhassák oda, ahol ismét hasznos életet élhet. Különösen azért tragikus az, ami vele történt, mert semmiféle szükség nem volt rá, hogy átkeljen Kanadába és belépjen az ottani fegyveres erőkhöz. Alvin Roth az Egyesült Államok polgárának született, és az Egyesült Államok nem áll hadban
senkivel, nem szándékozik háborúzni senkivel, és egyetlen fiatal polgárától sem várja el, hogy csatában áldozza fel életét vagy testi épségét. Vannak, akik semmilyen töredelemtől sem riadtak vissza, hogy ez így legyen. Meglehetős ellenségességet tapasztaltam a zsidó közösség tagjainak részéről, amiért az 1940-es választáson Lindbergh kampányához csatlakoztam. Ám nekem erőt adott irtózásom a háborútól. Már az is elég rettenetes, hogy az ifjú Alvinnek a lábát kellett veszítenie az európai kontinensen, egy olyan háborúban, amelynek semmi köze Amerika biztonságához, vagy az amerikaiak jólétéhez… És mondta és mondta, többé-kevésbé azt ismételve, amivel a Madison Square Gardenben érvelt Amerika semlegessége mellett, ám én már csak Alvinnel tudtam foglalkozni. Nálunk fog lakni? Anyámra néztem. Nem is szólt róla. Mikor érkezik Alvin? Hol fog lakni? Már az is elég baj, mint anyám mondta Washingtonban, hogy nem egy normális országban élünk; most már még csak nem is egy normális házban fogunk élni. Kezdett formát ölteni körülöttem egy olyan élet, amely még az eddiginél is több szenvedést tartogatott. Visítani szerettem volna: „Nem, Alvin nem lakhat itt! Mert neki csak egy lába van!” Feldúltságomban nem is vettem észre azonnal, hogy az ebédlőben véget ért az illem uralma, és apám már nem tűri, hogy félretolják. Valahogyan sikerült ledöntenie a gátakat, amelyeket Bengelsdorf bizonyítványai és a saját hiányosságai építettek benne; már nem ijedt meg a rabbinikus nagyszerűségtől, hanem a közeledő katasztrófa iránti tévedhetetlen érzékétől hajtva – és a leereszkedéstől felbőszülten – jól megmondta a magáét Bengelsdorfnak, csíptető ide vagy oda. – Hitler – hallottam a hangját –, Hitler nem egy sétameccs, rabbi! Az a hibbant nem olyan háborút csinál, ami nem volt ezer éve. Olyan háborút csinál, amilyet még senki se látott a földön! Meghódította Európát. Háborúban áll Oroszországgal. Minden éjjel rommá bombázza Londont, és százszámra gyilkolja az ártatlan brit polgárokat. A történelem legkomiszabb antiszemitája. Drága barátja, a mi elnökünk mégis elhiszi neki, mikor Hitler azt mondja, hogy van egy „egyezségük”. Hitlernek volt egyezsége az oroszokkal.
Betartotta? Volt egyezsége Chamberlainnel. Betartotta? Hitler célja, hogy meghódítsa a világot, és abba beletartozik az Amerikai Egyesült Államok. És mivel ahova csak beteszi a lábát, ott lelövöldözi a zsidókat, a megfelelő időben idejön, és majd az itteni zsidókra lövöldöz. És mit tesz akkor a mi elnökünk? Megoltalmaz minket? Megvéd minket? A mi elnökünk egy szalmaszálat se fog keresztbe tenni. Erre az egyezségre jutottak Izlandon, és az a felnőtt ember, aki másképp gondolja, az bolond! Bengelsdorf rabbi nem mutatott türelmetlenséget; tisztelettel hallgatta apámat, mint aki a hallottaknak legalább egy részével egyetért. Egyedül Sandyn látszott, hogy nehezen fojtja magába érzéseit, és mikor apám megvetően „a mi elnökünk”-nek emlegette Lindberghet, felém fordult, és pofát vágott, amelyből megállapíthattam, mennyire kipörgött a családi körpályáról csak azzal, hogy szokványos amerikai módon alkalmazkodott az új kormányhoz. Anyám, aki apám jobbján ült, megragadta a férje kezét, miután az befejezte a beszédét, bár hogy ezzel a büszkeségét akarta-e jelezni, vagy csendre intette, az nem volt világos. Ami Evelyn nénit illeti, ő mindenben a rabbiról vette a példát, így a jóságos türelem maszkja mögé rejtette érzelmeit, miközben felszínes sógora az ő vacak szókincsével ellenkezni merészelt egy tudóssal, aki tíz nyelven képes beszélni. Azonnali válasz helyett Bengelsdorf közbeiktatott egy baljós szünetet, amelyet e halk replikával zárt le: – Csak tegnap délelőtt volt, hogy beszéltem a Fehér Házban az elnökkel. – Itt kortyolt a vizespoharából, időt hagyva nekünk, hogy visszanyerjük önuralmunkat. – Gratuláltam neki – folytatta – annak a zsidó gyanakvásnak az eloszlatásában elért jelentős haladáshoz, amely azóta kíséri, hogy a harmincas évek végén látogatásokat tett Németországban, titokban felmérve az amerikai kormány számára a német légierő nagyságát. Tájékoztattam, hogy tulajdon hitközségem tagjai, akik Rooseveltre szavaztak, ma már az ő szilárd támogatói, akik hálásak érte, hogy az elnök megtartott minket semlegesnek, és megkímélte hazánkat egy újabb világháború gyötrelmeitől. Elmondtam neki, hogy az Igaz Emberek és a hasonló programok kezdik meggyőzni az amerikai zsidókat arról, hogy az elnök
egyáltalán nem ellenségük. Való igaz, elnöksége előtt tett antiszemita közhelyekkel teletűzdelt nyilatkozatokat. Ám akkor a tudatlanság szólt belőle, amit ma nem is tagad. Örömmel közölhetem, elég volt kéthárom négyszemközti beszélgetés az elnökkel ahhoz, hogy feladja téveszméit, és méltányolja az amerikai zsidó élet sokrétűségét. Nem gonosz ember, semmilyen értelemben nem az. Óriási ösztönös intelligenciával megáldott, makulátlanul erkölcsös ember, akit méltán magasztalnak személyes bátorságáért, és most az én segítségemet óhajtja igénybe venni, hogy együtt tegyük a földdel egyenlővé a tudatlanság korlátait, amelyek még mindig elválasztják a keresztényt a zsidótól, és a zsidót a kereszténytől. Mert, sajnos, tudatlanság uralkodik a zsidók között is, akik közül számosan konokul ragaszkodnak ahhoz az ideához, hogy Lindbergh elnök az amerikai Hitler, holott tisztában vannak vele, hogy ő nem államcsínnyel hatalomra került diktátor, hanem demokratikus vezető, akit a szabad és tisztességes választásokon aratott elsöprő győzelem juttatott hivatalába, és aki semminemű hajlandóságot nem mutat az önkényuralom bevezetésére. Nem tömjénezi az államot az egyén rovására, épp ellenkezőleg, bátorítja a szövetségi kormány beavatkozásától nem hátráltatott önálló kezdeményezéseket és a szabad vállalkozási rendszert. Hol van itt a fasiszta etatizmus? Hol a fasiszta alvilág? Hol vannak a náci barnaingesek és a titkosrendőrség? Mikor tapasztaltak kormányunk részéről egyetlen fasiszta, antiszemita megnyilvánulást? Amit Hitler elkövetett a németországi zsidók ellen az 1935-ös nürnbergi törvényekkel, az a szöges ellentéte annak, amire Lindbergh elnök vállalkozott az amerikai zsidókért akkor, amikor megteremtette a Szolgálatot az Amerikai Feloldódásért! A nürnbergi törvények megfosztották a zsidókat állampolgári jogaiktól, és mindent megtettek, hogy kirekesszék őket a nemzet testéből. Én olyan programok kezdeményezésére bátorítottam Lindbergh elnököt, amelyek arra buzdítják a zsidókat, hogy kedvük szerint kapcsolódjanak be a társadalmi életbe – a társadalmi életbe, amelyet, mint ezzel nyilván önök is egyetértenek, mások is a mienkhez hasonló joggal élveznek. Ily jól értesült mondatok még sohasem patakzottak ebédlőnk asztalánál, sőt talán még az utcánkban sem; annál inkább
megdöbbentő volt, hogy midőn értekezésének befejezése után a rabbi egész jóindulatúan, sőt bizalmasan megkérdezte: – Mondja, Herman, eloszlatta a félelmeit, amit mondtam? – azt kellett hallanom, hogy apám azt válaszolja: – Nem, nem, egy percig sem! – Majd pedig, nem törődve azzal, hogy a sértéssel nemcsak a rabbi nemtetszését vívja ki, de csorbát ejt a méltóságán, és magára zúdítja bosszúszomjas megvetését, még hozzá is tette: – Sőt, hogy épp egy magafajta ember beszéljen így, az, megmondom őszintén, még jobban aggaszt. Másnap este telefonált Evelyn néni, és gyöngyöző kedvvel tájékoztatott, hogy a száz New Jersey-i fiú közül, akiket nyáron nyugatra küldött az Igaz Emberek, Sandyt választották állami „toborzótisztnek”, hogy veteránként ecsetelje az alkalmas zsidó ifjaknak és szüleiknek a SZAF programjának számos előnyét, és jelentkezésre buzdítsa őket. Ezzel állt bosszút a rabbi. Apánk elsőszülött fia tiszteletbeli tagja lett az új rendszernek. Röviddel azután, hogy bátyám elkezdte Evelyn néni belvárosi SZAFirodájában tölteni a délutánjait, anyám fölvette a legjobb kosztümjét – a méretre készült, szürke alapon világos hajszálcsíkosat, amelyben a szülői munkaközösség megbeszélésein elnökölt, és választásoknál az iskola alagsorában felügyelte a szavazást –, és elment munkát keresni. A vacsoránál bejelentette, hogy felvették eladónak a belvárosi Hahne’s nagyáruház női konfekció osztályára, egyelőre ünnepi kisegítőnek, heti hat napra és szerda estére, ám ő, lévén gyakorlott titkárnő, abban bizakodott, hogy az elkövetkező hetekben kínálkozhat állás az emeleti adminisztrációban, és karácsony után véglegesítik. Elmagyarázta Sandynek és nekem, hogy a keresetéből könnyebben győzzük majd a háztartási számlákat, amelyek Alvin érkezésével megnőnek, ám igazi szándéka (amelyről egyedül a férje tudott) az volt, hogy ezt a pénzt postán átutaltatja egy montreali bankszámlára, arra az esetre, ha menekülnünk kell, és a semmiből leszünk kénytelenek újra kezdeni Kanadában. Anyám elment, a bátyám elment, Alvin hamarosan elindul haza. Apám autóval felment Montrealig, hogy meglátogassa a katonai
kórházban. Az egyik péntek reggelen, órákkal azelőtt, hogy Sandy és én felkeltünk volna az iskola miatt, anyám elkészítette a reggelijét, megtöltötte a termoszát, ennivalót csomagolt három papírtasakba, amelyekre az R – reggeli – E – ebéd – és V – vacsora – betűket írta Sandy satírozó ceruzájával, és apám nekivágott az északi határhoz vezető, háromszázötven mérföldes útnak. Mivel a főnöke csak pénteken engedhette el szabadságra, egész nap vezetnie kellett, hogy szombaton megnézhesse Alvint, aztán a vasárnapot megint végig kellett vezetnie, hogy hétfő reggel megjelenhessen az irodai értekezleten. Az odaúton egyszer, a visszaúton kétszer volt gumidefektje, és haza se jöhetett, nehogy lekésse az értekezletet, hanem az országútról azonnal a belvárosba hajtott. Mikor a vacsoránál viszontláttuk, már több mint egy napja nem aludt, és még annál is régebben nem mosakodhatott meg tisztességesen. Alvin, mesélte, olyan, mint egy halott, valahol száz font körül lehet a súlya. Ennek hallatán azon kezdtem törni a fejemet, mennyit nyomhatott a láb, amelyet Alvin elveszített, és este megpróbáltam lemérni a magamét a fürdőszobai mérlegen, de nem sikerült. – Nincs étvágya – mondta apám. – Odateszik eléje az ételt, és eltolja. Akármilyen kemény a fiú, nem akar élni, nem akar semmit, csak feküdni ott csonttá fogyottan, azzal a rettenetesen keserű arcával. Mondtam neki: „Alvin, ismerlek születésed óta. Te harcos vagy. Te nem adod fel. Az apád erejét örökölted. Apád elviselte a legkeményebb ütést, és ment tovább. És az anyád is – mondtam neki. – Mikor apád meghalt, anyádnak fel kellett állnia, nem volt más választása, mert ott voltál neki te.” De nem tudom, mit fogott fel belőle. Remélem, azért valamit igen – mondta apám, egyre fátyolosabb hangon –, mert amíg ott voltam, és körülöttem ott volt az a sok ágy azokkal a beteg fiúkkal, miközben ott ültem az ágya mellett abban a kórházban… – Eddig bírta. Először láttam sírni az apámat. A gyermekkor mérföldköve, amikor a másik ember sírása elviselhetetlenebb, mint a magunké. – Ez azért van, mert annyira elfáradtál – mondta anyám. Felállt, odament apámhoz, simogatni kezdte a fejét, hogy megnyugtassa. – Ha befejezted a vacsorát – mondta –, lezuhanyozol, és azonnal mész az ágyba.
Apám a felesége tenyerébe préselte hátraszegett fejét, és vigasztalhatatlanul zokogni kezdett. – Ellőtték a lábát! – mondta. Anyám ekkor intett Sandynek és nekem, hogy menjünk ki, hadd vigasztalja apánkat egyedül. Új élet kezdődött számomra. Láttam apám összeroppanását, és nem volt visszautam többé ugyanabba a gyermekkorba. Az otthoni anya immáron egész nap odavolt a Hahne’sben, a bármikor szólítható testvér a tanítás után Lindberghnek dolgozott, és az apa, aki egykoron dacosan szerenádozott Washingtonban a kávézói gyermeteg antiszemitáknak, most szélesre tátott szájjal, hangosan sírt – úgy sírt, mint egy elhagyott csecsemő, vagy egy megkínzott férfi –, mert nem állt hatalmában feltartóztatni az előreláthatatlant. Lindbergh megválasztásánál sem értettem ennyire tisztán, hogy nem létezik más, csak ennek az előreláthatatlannak a kibontakozása. A rossz irányba forduló, irgalmat nem ismerő előreláthatatlant tanították az iskolában „történelemként”, ártalmatlan történelemként, amelynek krónikája mint elkerülhetetlent jegyez föl mindent, ami a maga korában váratlan volt. Az előreláthatatlan rémületét rejti el a történelem, amikor hőskölteményt farag a katasztrófából. Mivel magamban voltam, kezdtem mindennap Earl Axmannel, bélyeggyűjtő mentorommal tölteni a tanítás utáni órákat, és nem csak azért, hogy nagyítómmal böngésszem a gyűjteményét, vagy szemlét tartsak a fiókos szekrényben anyja fehérneműinek döbbenetes választéka fölött. A házi feladatot semmi idő alatt elkészítettem, más munkám nem volt, mindössze a vacsorához kellett megterítenem, így teljességgel készen álltam a rosszalkodásra. Mivel pedig Mrs. Axman délutánonként sose volt otthon, mert vagy a kozmetikusnál ült, vagy átment New Yorkba vásárolni, Earl két kézzel szállította az alkalmakat. Majdnem két évvel idősebb volt nálam, és mert bűvösbájos szülei elváltak – és mert bűvös-bájosak voltak –, Earl sose fáradt azzal, hogy mintagyerek legyen. Mivel az utóbbi időben engem is egyre jobban bosszantott a mintagyerekségem, rákaptam arra, hogy Earl javaslatát motyogom az ágyban – „Most pedig csináljunk valami rémeset” –, amellyel felváltva hozott lázba és ijesztgetett,
valahányszor beleunt abba, amit éppen műveltünk. Előbb-utóbb mindenképpen meg kellett volna, hogy csapjon a kaland vonzása, de mivel csalódottan tapasztaltam, hogy családom a hazámmal együtt csorog ki az ujjaim közül, máris kész voltam megismerni a szabadságot, amelyet egy példás családból való fiú akkor engedhet meg magának, amikor úgy dönt, hogy többé nem jár senki kedvében ifjonti ártatlanságával, inkább felfedezi a titkos önállóság bűnös örömeit. Earllel azt csináltuk, hogy idegeneket követtünk. Ő már hónapok óta csinálta, hetente kétszer: tanítás után átbuszozott a belvárosba, és a buszmegállóknál lebzselve vadászott emberekre, akik hazafelé tartottak a munkából. Mihelyt a kiszemelt személy felszállt a buszra, felszállt utána Earl is, észrevétlenül vele tartott, amíg az illető le nem szállt, ekkor ő is leszállt, és biztos távolságból követte hazáig. – Miért? – kérdeztem. – Hogy lássam, hol laknak. – De csak ezért? Ennyi az egész? – Ez nagyon sok. Elmegyek mindenüvé. Kimegyek még Newarkból is. Oda megyek, ahova akarok. Mindenütt laknak emberek – magyarázta Earl. – Hogy tudsz hazaérni anyád előtt? – Hát épp ez a trükk, hogy addig menjek, amíg lehet, és őelőtte érjek haza. – Készséggel bevallotta, hogy az útiköltséget anyja retiküljeiből lopja, majd olyan vidoran, mintha most törné fel Fort Knox trezorjának zárját, kihúzott a hálószobában egy fiókot, amelyben mindenféle retikül hevert egymás hegyén-hátán. A hétvégeken, amelyeket az apjánál töltött New Yorkban, az apja faliszekrényében lógó öltönyök zsebeiből lopott, ha pedig vasárnap a Casa Loma Orchestra négy-öt zenésze átjött az apjához pókerezni, a segítőkész Earl bevitte a kabátjukat az ágyra, aztán átkutatta az ő zsebeiket is, az aprót elrejtette a bőröndje alján egy piszkos zokniban, majd flegmán beszökdécselt a nappaliba, figyelte egész délután a kártyázást, és hallgatta a vicces történeteket, hogy milyen volt, mikor a Paramountnál és az Essex House-ban és a Glen Island-i kaszinóban lépett fel a zenekar. 1941-ben a banda éppen visszatért Hollywoodból, ahol egy filmben szerepeltek, és most kitárgyalták a sztárokat; ezt a bennfentes információt Earl továbbadta nekem, én pedig megismételtem Sandynek, aki mindig azt mondta: – Marhaság! –, és figyelmeztetett, hogy ne lógjak Earl Axmannel. – A barátod –
mondta – túl sokat tud kölyök létére. – Haláli bélyeggyűjteménye van! – Ja – mondta Sandy –, és olyan anyja, aki mindenkivel hajlandó járni. Nála jóval fiatalabbakkal is. – Ezt honnan tudod? – Mindenki tudja a Summit sétányon. – Én nem – mondtam. – Sok mindent nem tudsz te még – felelte Sandy, én pedig azt gondoltam, roppant önelégülten: „Talán van olyan, amit te sem tudsz”, ám ugyanakkor nem hagyott nyugton a riasztó gondolat, hogy nem az-e a legjobb barátom anyja, akit az idősebb fiúk „kurvának” hívnak? A vártnál sokkal könnyebben megszoktam, hogy lopok anyámtól meg apámtól, és nem hittem volna, hogy ilyen könnyű követni másokat, habár az első alkalommal ámulatból ámulatba estem, már eleve attól is, hogy itt vagyok háromnegyed négykor felügyelet nélkül a belvárosban. Hol a Penn pályaudvarig mentünk, hogy találjunk valakit, hol a Broad és a Market sarkáig, hol fel a Marketen a bíróságig, és az ottani buszmegállóban lestük a prédát. Nőket sose követtünk. Azok nem érdekelnek minket, mondta Earl. Sose követtünk senkit, akit zsidónak gondoltunk. Azok sem érdekeltek minket. Érdeklődésünk a férfiakra irányult, a keresztény férfiakra, akik nappal Newark belvárosában dolgoztak. Hova mennek, mikor hazamennek? Akkor rettegtem leginkább, mikor felléptünk a buszra, és fizettünk. Az útiköltséget loptuk, ott voltunk, ahol nem lett volna szabad, arról, hogy hova megyünk, fogalmunk sem volt – és mire odaértünk, én már annyira szédültem a felindulástól, hogy nem is értettem, mikor Earl a fülembe súgta a környék nevét. Eltévedtem, elveszett fiú voltam – ezt játszottam magamnak. Mit fogok enni? Hol fogok aludni? Megtámadnak-e a kutyák? Letartóztatnak-e, fogdába csuknak-e? Befogad és örökbe fogad-e valamelyik keresztény? Vagy végül engem is elrabolnak, mint Lindberghék gyermekét? Vagy azt játszottam, hogy eltévedtem valamilyen ismeretlen, távoli vidéken, vagy azt, hogy Lindbergh hallgatólagos beleegyezésével Hitler megszállta Amerikát, és Earl meg én a nácik elől menekülünk. Miközben ezekkel a félelmekkel marcangoltam magamat, sarkokon fordultunk be osonva, utcákon surrantunk keresztül, fák mögött guggoltunk, nehogy meglássanak, amíg be nem következett a forrpont, vagyis hogy az ember, akit követtünk, hazaért, kinyitotta az
ajtaját, és bement. Ilyenkor megálltunk valamivel távolabb, néztük a bezárult ajtajú házat, és Earl ilyeneket mondott, hogy: „Az a pázsit tényleg óriási”, vagy: „Vége a nyárnak, hogyhogy még nem szedték le a szúnyoghálót?”, vagy: „Látod ott a garázsban? Az az új Pontiac”. Ezek után, mivel ahhoz, hogy az ablakhoz lopakodjunk, és beleselkedjünk, még Earl Axman sem volt eléggé kukucska, visszakalauzolt a buszhoz, amely visszatért velünk a Penn pályaudvarra. Mivel ebben az órában ért véget a munkaidő, sokszor csak mi utaztunk a belvárosba tartó buszon, így olyan volt, mintha a vezető a sofőrünk lenne, a tömegközlekedési jármű a mi limuzinunk, mi pedig a két legvakmerőbb fiú az egész világon. A feltűnően jól táplált, fehér bőrű, tízéves Earl máris egy kicsit vaskos volt, az arca kisbabásan pufók, a szempillája sötét és hosszú, gyűrűs fekete fürtjei az apja hajolajától illatoztak, és ha üres volt a busz, a hányaveti kedvét hibátlanul kifejező tartással elterült a hosszú hátsó ülésen, mint egy török basa, míg én szögletesen és véznán, a félig-meddig pironkodó kis haver fölényével mosolyogtam mellette. A Penn pályaudvarnál felszálltunk a hazafelé tartó 14-esre, amely már a negyedik vakmerő buszozásunk volt ugyanazon a délutánon. Vacsora közben azt gondoltam: „Követtem egy keresztényt, és senki sem tudja. El is rabolhattak volna, és senki sem tudja. Azzal a pénzzel, amink van, azt is megtehetnénk, ha akarnánk…”, és időnként majdnem elárultam magamat éles szemű anyámnak, mert a konyhaasztal alatt (pont, mint Earl, amikor éppen rosszban sántikált) egyfolytában ráztam a térdemet. És estéről estére annak az új és nagyszerű célnak az izgalmas bűvöletében aludtam el, amelyet kiagyaltam nyolcéves életemnek: vagyis hogy megszökjek előle. Ha az osztályba behallatszott a nyitott ablakon, hogyan kapaszkodik a busz a Chancellor út lejtőjén, csak arra tudtam gondolni, hogy én is rajta vagyok; az egész külvilág egy busz lett, úgy, ahogy egy déldakotai gyereknek a világot jelenti egy póni – a póni, amely elviszi a megengedhető szökés határáig. Késő októberben álltam be Earlhöz hazugságot és tolvajlást tanulni. Titkos kiruccanásaink, amelyeknek hordereje szemernyit sem csökkent, folytatódtak a hidegre forduló novemberben, és átnyúltak decemberbe is, amikor a belvárosban megjelentek a karácsonyi
díszítések, és töméntelen emberből lehetett válogatni minden buszmegállóban. Még sose láttam ilyet, hogy a belvárosi járdákon kínálják a karácsonyfákat, és olyan kölykök árulták egy zöldhasúért darabját, akik vagy ágrólszakadtaknak, vagy javítóintézetből most szabadult vagányoknak tűntek. Először törvényellenesnek hittem, hogy a pénz a szabad ég alatt cserélhessen gazdát, ennek ellenére senki se próbálta álcázni az üzletet. Rengeteg volt a rendőr, a gumibotos rendőr, akik kék nagykabátban járőröztek, ám ők is derűsnek látszottak, mint akik benne vannak a buliban – mármint karácsonykor. Hálaadás után hetente kétszer rohantak át a városon a szél kergette hóförgetegek, így a tisztára söpört utcák két oldalán máris autó magasságúra nőttek a mocskos hótorlaszok. Az eladók, nem zavartatva magukat a késő délutáni tolongástól, kirántották az egyik fát a kupacból, beljebb vitték a nyüzsgő járdán, és ott leállították elfűrészelt törzsére, hogy a vevő szemügyre vehesse. Különös volt látni, hogy olyan fák, amelyeket a várostól mérföldekre nevelt valamilyen gazda, itt tornyosuljanak a város legrégibb templomai előtt, a vaskerítések mentén, kötegekben támaszkodjanak a bankok és biztosítási épületek parancsoló homlokzatához, és az is különös volt, hogy egy belvárosi utcán szagolhatom falusi csípős illatukat. A mi környékünkön nem árultak fát, mert senki se volt, aki megvegye, így a december hónap, ha volt egyáltalán szaga, akkor úgy szaglott, mint valami, amit egy fújó kóbor macska cibált ki valakinek a felborított szemeteséből, meg a sparherden melegedő vacsora egy olyan lakásban, amelynek konyhájában résnyire nyitva hagyják a párás ablakot, hogy bejöjjön az átjáróból a friss levegő, meg a kéményekből kiböffenő, mérges széngáz, meg a pincékből felcipelt hamus vödrök szaga, amelyeknek tartalmával felszórták a csúszós járdaszakaszokat. Észak-Jersey farkasordító telének szagai, a nyirkos tavasz, az áporodott nyár és az ideges, rosszkedvű ősz aromáihoz képest úgyszólván észrevehetetlenek voltak – legalábbis ezt hittem, amíg be nem utaztam Earllel a központba, nem szagoltam bele, és rá nem jöttem, hogy sok egyébhez hasonlóan a keresztényeknek a decembere is másmilyen, mert az egész belváros tele van aggatva ezernyi villanykörtével, karácsonyi énekesek dalolnak,
csinnadrattázik az Üdvhadsereg, és minden sarkon más Mikulás nevet; ez volt az a hónapja az évnek, amelyben szülővárosom szíve az övék, egyedül és kizárólag az övék volt. A Katonai Emlékparkban negyven láb magas, feldíszített karácsonyfa állt, a városháza homlokzatán fényszórókkal megvilágított, óriási karácsonyfa csüngött, amelyet nyolcvan láb hosszúnak mondott a Newark News, míg én alig értem el a négy és fél lábat. Utolsó utamra Earllel egy délutánon került sor, pár nappal a saját téli szünetünk kezdete előtt: a lindeni buszra szálltunk fel egy férfi mögött, aki mindkét kezéből az alkalomhoz illően zöld-piros díszítésű ajándékokkal megtömött, nagyáruházi reklámszatyrot lógatott; alig tíz nap múlva az idegösszeomlást kapott Mrs. Axmant éjnek évadján szállítja majd a kórházba a mentőautó, és kevéssel utána, 1942 első napján Earlt bélyeggyűjteményestől elragadja az apja. Később, januárban megjelent egy költöztető teherautó; végignéztem, amint elviszi az egész berendezést, közte a fiókos szekrényt Earl anyjának alsóneműjével, és a Summit sétányon senki sem látta többé Axmanéket. Most már hamar beköszöntött a hideg téli este, de mi annál elégedettebbek lehettünk magunkkal, amíg a buszról leszállt embereket követtük, mert olyan volt, mintha jóval éjfél után intéznénk a dolgainkat, amikor a többi gyerek órák óta alszik. A reklámszatyros férfi túlment a hillside-i vonalon, át Elizabethbe, és pont a nagy temető mögött szállt le, nem messze a saroktól, ahol anyám nevelkedett az apai vegyesbolt fölött. Feltűnés nélkül leszálltunk utána, szabványos téli álcázó ruhánk simán beleolvasztott az iskolások sokezres tömegébe; szőrmével bélelt, skót kockás, csuklyás kabátot, vastag, egyujjas, kötött kesztyűt viseltünk, slampos kordbársony nadrágunkat belegyűrtük idegesítően agyonpatentozott, lötyögő hócipőnkbe, amelyen a patentok felét nyitva hagytuk. De vagy a sűrűsödő sötétséget hittük a valóságosnál hatékonyabb rejtekhelynek, vagy leleményünket lazította fel az eltelt idő, mindenesetre nem olyan ügyesen követtük, mint szoktuk, és ez blamálta „a győzhetetlen duót”, ahogyan a hencegő Earl elnevezte kereszténykövető kettősünket.
Két hosszú tömbön kellett végigmennünk, karácsonyi fényektől villódzó, méltóságteljes téglaházak – mint Earl odasúgta, „milliomos kúriák” – között; ezeket két rövidebb követte, amelyekben jóval kisebb, szerényebb favázas épületek álltak, olyasfélék, amilyeneket százszámra láttunk a beutazott utcákon, és mindegyiknek karácsonyi koszorú lógott az ajtaján. A másodiknál a férfi felment egy téglával kirakott, szűk ösvényen egy alacsony, keskeny, lécburkolatos házhoz, amely olyan csinosan emelkedett ki a hótorlaszból, mint egy cukormázas, nagy tortából az ehető díszítés. Szűrt fényű lámpák világítottak a földszinten és az emeleten, a bejárat mellett az egyik ablakban karácsonyfa hunyorgott. Míg a férfi letette a bevásárlószatyrokat, hogy előkeresse a kulcsát, egyre közelebb és közelebb osontunk a hullámzó fehér pázsiton, olyan közel, hogy végül már a karácsonyfadíszeket is láttuk. – Odanézz! – súgta Earl. – Látod a csúcsot? Látod a fa legtetején – az Jézus! – Nem, az egy angyal. – Hát szerinted micsoda Jézus? – Én azt hittem, hogy az istenük – súgtam vissza. – Meg az angyalok vezére – és az ott ő! Hát ez lett a kalandunk koronája – Jézus Krisztus, az ő okoskodásuk szerint a minden, az én okoskodásom szerint az, aki mindent elbaltázott: mert ha nem lett volna Krisztus, nem lennének keresztények, és ha nem lennének keresztények, nem lenne antiszemitizmus, és ha nem lenne antiszemitizmus, nem lenne Hitler, és ha nem lenne Hitler, Lindbergh sose lett volna elnök, és ha Lindbergh nem lenne elnök… A férfi, akit követtünk, és aki már a nyitott ajtóban állt a szatyraival, váratlanul sarkon fordult, és olyan lágyan szólt oda, mintha füstkarikát fújna: – Fiúk! Annyira elhűltünk a tettenéréstől, hogy úgy éreztem, kötelességem kilépni a házhoz vezető ösvényre, és bemutatkozással könnyíteni a lelkiismeretemen, illően ahhoz a mintagyerekhez, aki két hónappal ezelőtt voltam. Egyedül Earl keze tartott vissza. – Fiúk, ne bujkáljatok! Nem kell! – mondta a férfi. – Most mi lesz? – súgtam Earlnek.
– Psssszt! – súgta vissza. – Fiúk, tudom, hogy ott vagytok. Fiúk, kezd borzasztóan sötét lenni – figyelmeztetett barátságosan. – Nem fagytok meg itt kint? Nem szeretnétek egy csésze finom kakaót? Befelé, gyerekek, gyorsan befelé, mielőtt elered a hó! Van forró kakaó, van köményes süteményem, gyömbéres süteményem, mézeskalácsom, állatfigurás kekszem mindenféle színes cukormázzal, és van mályvacukor, bizony, fiúk, van a kredencben mályvacukor is, amit megpiríthatunk a tűzön! Mikor megint ránéztem Earlre, hogy most mit csináljunk, ő már útban volt vissza Newarkba. – Fuss! – ordított hátra. – Rohanj, Phil! Ez egy homokos!
4. 1942. JANUÁR – 1942. FEBRUÁR A csonk
Alvint 1942 januárjában szerelték le, miután a hosszas kórházi rehabilitáció során előbb a kerekesszéket hagyta el, aztán a mankót, végül arra tanították meg a kanadai katonai ápolónők, hogyan járjon segítség nélkül a műlábával. A kanadai kormány havi százhuszonöt dollár rokkantsági nyugdíjat utalt ki neki, valamivel többet, mint amit apám két hét alatt keresett a Metropolitannél, és ezen felül még háromszáz dollár végkielégítést. Rokkant veteránként további kedvezményekre is jogosult lett volna, ha úgy dönt, hogy Kanadában marad, ahol a fegyveres erőknél szolgáló külföldi önkéntesek, ha akarták, rögtön megkapták leszerelés után az állampolgárságot. Hogyhogy mégse lett kanadai?, kérdezte Monty bácsi. Ha úgyse állhatja Amerikát, hogyhogy nem maradt odafent kasszírozni? Monty volt a legerőszakosabb a nagybátyáim között, és valószínűleg ugyanezért ő volt a leggazdagabb. Nagybani zöldségés gyümölcskereskedelemmel szerezte a vagyonát, lent a vasút mellett, a Miller utcai piacon. Alvin apja, Jack bácsi kezdte el az üzletet, és bevette Montyt, aztán mikor Jack bácsi meghalt, Monty bevette a legfiatalabb öccsét, Herbie bácsikámat; hívta apámat is – ez akkor történt, amikor szüleim pénztelen új házasok voltak –, de apám azt felelte, nem, Monty épp eleget basáskodott vele gyerekkorukban. Félelmetes erőbedobásban apám semmivel sem maradt el Monty mögött, ugyanolyan elképesztő strapabírással viselt mindenféle megpróbáltatást, de a gyerekkori összekoccanásokból tudta, hogy ő nem versenyezhet az újítóval, aki először mert érett paradicsommal megjelenni télen a newarki piacon, úgy, hogy teherautószám vásárolta fel Kubában a zöld paradicsomot, majd megérlelte Miller utcai raktárháza nyikorgó padlójú emeletének
különlegesen fűtött termeiben. Mikor a paradicsom megérett, Monty négyesével becsomagoltatta, hatalmas pénzt söpört be vele, és attól fogva hívták úgy, hogy Paradicsomkirály. Míg mi fizettük tovább a lakbért egy ötszobás lakásért egy newarki emeleten, a nagybani piacon dolgozó bácsik a maplewoodi kertváros zsidó részében laktak, ki-ki nagy, fehér, zsalugáteres, gyarmati stílusú házban, amely előtt pázsit zöldellt, és a garázsban Cadillac csillogottvillogott. Sajnos vagy szerencsére az én apám habitusából hiányzott egy Abe Steinheim vagy egy Monty bácsi vagy egy Bengelsdorf rabbi – csupa tüntetően energikus, edzett zsidó, akiket mintha másodgenerációs voltuk hajtott volna az amerikaiságból kicsikarható legfontosabb szerep megszerzésére – szélsőséges önimádata, és egy cseppet sem vágyott a parancsolásra; bár őt is sarkantyúzta a büszkeség, erejének és harciasságának elegyét ugyanúgy fűtötték a származáshoz tapadó sérelmek, a más kölykök biboldózásától kísért, nyomorúságos gyerekkor, mégis beérte azzal, ha anélkül viheti inkább valamire, mint sokra, hogy közben nem dúlja szét a környezete életét. Apám küzdelemre született, de oltalmazásra is, és ha sikerült ártania az ellenfélnek, attól nem járt úgy az egekben, mint a bátyjai (nem is szólva a többi vérengző vállalkozó macherről). Vannak, akik dirigálnak, és vannak, akiknek dirigálnak, és akik dirigálnak, általában okkal tehetik – mint ahogy az sem véletlen, hogy ők a vállalkozók, álljon bár az a vállalkozás építkezésből vagy piacozásból vagy rabbiságból vagy bűnözésből. Ez volt a legjobb, amit kitalálhattak, hogy ne akadályozza – és önmaguk előtt ne alázza meg – őket a protestáns hierarchiával járó hátrányos különbségtétel, amely a zsidók zokszót nem ejtő kilencvenkilenc százalékát visszaszorította a vezető vállalatok alkalmazottai közé. – Ha Jack élne – mondta Monty –, a kölyök az ajtón nem tehette volna ki a lábát. Sose lett volna szabad elengedned, Herm. Elrohan Kanadába, hogy háborús hős legyen, és tessék, ez lesz belőle, egy nyavalyás lábatlan élete végéig. – Ez az Alvin szombati hazatérését megelőző vasárnapon történt, Monty bácsi, szájában cigarettával, szokott piaci öltözéke, a földkoszos viharkabát, a sáros, ócska nadrág és a mocskos simléderes sapka helyett ezúttal tiszta ruhában támaszkodott a mosogatónknak. Anyám nem volt jelen. Kimentette
magát, mint rendesen, ha Monty nálunk tartózkodott, ám engem kisfiú létemre annyira megigézett a bácsi, mintha valóban az a gorilla lenne, aminek anyám családi körben hívta, ha végképp nem győzte türelemmel sógorának ordenáréságát. – Alvin nem bírja az elnöködet – mondta apám –, azért ment Kanadába. Nem is olyan régen még te sem bírtad. De most már ez az antiszemita a barátod. A válságnak vége, ezt hallom az összes gazdag zsidótól, és nem Rooseveltnek jár érte köszönet, hanem Mr. Lindberghnek. A tőzsde a csúcson, profitok a csúcson, az üzlet virul – és miért? Mert Lindbergh békéjében élünk Roosevelt háborúja helyett. És mi más számít, mi számít nektek a pénzen kívül? – Herman, te úgy beszélsz, mint Alvin. Úgy beszélsz, mint egy kölyök. Mi számít a pénzen kívül? A két fiad számít. Azt akarod, hogy Sandy úgy jöjjön haza egy napon, mint Alvin? Azt akarod, hogy Phil – tekintett felém, aki a konyhaasztalnál füleltem – úgy jöjjön haza egy napon, mint Alvin? Kívül vagyunk a háborún, és kívül is maradunk. Amennyire megítélhetem, nekem nem ártott Lindbergh. – Arra számítottam, hogy apám rávágja: „Na, csak várj!”, de nem tette, nyilván azért, mert ott voltam, és már így is épp eléggé féltem. Ahogy Monty elment, apám azt mondta: – A nagybátyád nem használja a fejét. Még hogy úgy gyere haza, mint Alvin… Ez nem fog megtörténni. – De mi lenne, ha megint Roosevelt lett volna az elnök? Akkor háború lenne – mondtam. – Lehet, hogy igen, és lehet, hogy nem – felelte apám. – Ezt így előre nem mondhatja meg senki. – De ha háború lenne – vitatkoztam –, és ha Sandy elég idős lenne, akkor behívnák, hogy harcoljon a háborúban. És ha harcolna a háborúban, akkor az, amit Alvinnel történt, megtörténhetne vele is. – Fiam, bármi megtörténhet bárkivel – mondta apám –, de általában nem történik. – „Kivéve, ha igen”, gondoltam, de nem mertem kimondani, mert már így is felidegesítették a kérdéseim, és ha folytatnám, a végén esetleg nem tudná, mit feleljen. Mivel Monty bácsi pontosan ugyanazt mondta apámnak Lindberghről, amit Bengelsdorf rabbi mondott – és amit Sandy mondott nekem titokban –, kezdtem kételkedni benne, hogy apám tudja-e egyáltalán, miket beszél.
Majdnem egy évvel Lindbergh beiktatása után Alvin visszatért Newarkba a montreali éjszakai vonattal, egy kanadai vöröskeresztes ápolónő kíséretében és egy lábbal szegényebben, mint ahánnyal távozott. Beautóztunk elé a Penn pályaudvarra, ahogy Sandyvel tettük a nyáron, csak ezúttal Sandy is velünk volt. Pár hete a családi békesség kedvéért megengedték, hogy elmenjek vele és Evelyn nénivel a Newarktól mintegy negyven mérfölddel délebbre levő New Brunswickbe, és az ottani zsinagógában figyelhessem, milyen mély hatást tesz Sandy a hallgatóságra, míg rajzaival és a kentuckyi kalandjáról szóló történetekkel bátorítja a hitközséget, hogy engedjék jelentkezni gyermekeiket az Igaz Emberek programjaira. Szüleim félreérthetetlenül közölték, hogy Sandy munkája az Igaz Embereken belül nem olyasmi, amit említenem kellene Alvinnek; majd ők megmagyaráznak mindent, de csupán akkor, ha Alvin megszokta az itthonlétet, és jobban fel tudja fogni, mi minden megváltozott Amerikában, amíg ő odaát volt Kanadában. Ez nem azt jelenti, hogy bármit eltitkolnánk Alvin elől, vagy hazudnánk neki, csupán kíméljük mindentől, ami hátráltathatná a gyógyulását. A montreali vonat késett azon a délelőttön; apám, hogy elüsse az időt – és mert akkor már egyetlen percre sem szabadulhatott a politikától –, vásárolt egy Daily Newst. Leült a Penn pályaudvar egyik padjára, és átfutotta az újságot, egy New York-i jobbos bulvárlapot, amelyet következetesen „szemét”-ként emlegetett, miközben mi a peronon járkáltunk, és szorongva vártuk, hogy elkezdődjék új életünk következő szakasza. Mikor a hangszóró közölte, hogy a montreali vonat még az előrejelzésnél is később érkezik, anyám belénk karolt, és visszasétált velünk a padhoz, hogy együtt várakozzunk tovább. Apám addigra elolvasott a Daily Newsból annyit, amennyit bírt, aztán bedobta a szeméttartóba. Mivel a mi háztartásunkban a tíz- és ötcentesek is számítottak, legalább annyira meghökkentem a ténytől, hogy kidobja az alig néhány perce vásárolt újságot, mint attól, hogy egyáltalán ilyet olvas. – Hát hinnétek, hogy micsoda emberek vannak! – mondta. – Még mindig ez a fasiszta disznó a hősük! – Azt nem tette hozzá, hogy mostanra a PM kivételével gyakorlatilag az összes újságnak a fasiszta disznó lett a hőse, mert betartotta, amit a kampányban ígért, tehát Amerika nem lépett be a világháborúba.
– Mindjárt itt az unokatestvéretek – mondta anyám, mert végrevalahára befutott a pályaudvarra a lassuló vonat. – Most mit kell csinálni? – kérdeztem, miután anyám sietve felállított, és négyesben elindultunk a peron széle felé. – Köszönj neki. Alvin az. Üdvözöld itthon. – És a lába? – suttogtam. – Mi van vele, drágám? Vállat vontam. Apám megfogta a vállamat. – Ne félj – mondta. – Ne félj Alvintől, és ne félj a lábától. Mutasd meg neki, hogy felnőtt vagy. Sandy volt az, aki elszakadt tőlünk, és rohanni kezdett a szerelvényhez, amely tőlünk pár száz lábnyira állt meg a sínen. Egy vöröskeresztes egyenruhájú nő kitolta a vagonból a kerekesszékben ülő Alvint, és családunknak az az egyetlen tagja száguldott feléje a nevét kiáltozva, akit meghódított a másik oldal. Már nem tudtam, hova tegyem a bátyámat, bár magamat se, amilyen buzgón próbáltam észben tartani, hogy őriznem kell a mások titkait, miközben a legjobb tehetségem szerint igyekeztem elfojtani a félelmeimet, és megőrizni a hitemet apámban és a demokratákban és FDR-ben és még mit tudom én, hogy kiben, csak vissza tudjon tartani attól, hogy én is csatlakozzak az ország másik részéhez Lindbergh elnök imádatában. – Hát visszajöttél! – kiáltotta Sandy. – Itthon vagy! – Csak néztem, hogy a bátyám, aki alig töltötte be a tizennégyet, de máris olyan erős, mint egy húszéves fiatalember, térdre esik a peron betonján, hogy jobban átölelhesse Alvin nyakát. Anyám sírva fakadt, apám pedig gyorsan megfogta a kezemet, amivel vagy azt akarta megakadályozni, hogy darabokra hulljak, vagy érzelmeinek zűrzavara ellen védekezett. Úgy gondoltam, következőnek nekem kell odarohannom, ezért otthagytam szüleimet, futni kezdtem a kerekesszék irányába, ahol Sandyt utánozva én is átnyaláboltam Alvint, és rögtön rá kellett jönnöm, hogy Alvin büdös. Először azt hittem, a lábából jön az a szag, de a szájából jött. Visszafojtottam a lélegzetemet, behunytam a szememet, és csupán akkor engedtem el Alvint, mikor éreztem, hogy előrehajol a székben, és megrázza apám kezét. Ekkor vettem észre a
kerekesszék oldalára szíjazott famankót, és akkor mertem ránézni először. Még sose láttam senkit, aki ilyen csontsovány vagy ilyen lehangolt lett volna. Ám a szemében nyoma se volt félelemnek vagy könnynek, az olyan ádázul figyelte apámat, mintha a gyám követte volna el a megbocsáthatatlan bűnt, amely megnyomorította a gyámoltat. – Herman – mondta, de ez volt minden. – Itt vagy – mondta apám –, itthon vagy. Hazaviszünk. Aztán anyám hajolt oda hozzá, hogy megcsókolja. – Bess néni – mondta Alvin. A bal nadrágszára térdtől üresen lógott. A felnőttek megszokták ezt a látványt, de engem megriasztott, holott ismertem egy embert, akinek egyáltalán nem volt lába, egy embert, aki csípőben kezdődött, és mindenestől egy csonk volt. Láttam már, ahogy koldul a járdán apám belvárosi irodája előtt, de akármennyire letaglózott kolosszálisan korcs volta, sose kellett sokat gondolkoznom rajta, mert sose fenyegetett a veszély, hogy odajön hozzánk, és a házunkban fog lakni. Legjobban a baseballidényben keresett a koldulással, mert mikor az alkalmazottak kijöttek a munkaidő végén az irodából, hozzá egyáltalán nem illő mély, szónokias hangján elhadarta a délutáni mérkőzések eredményét, mire mindenki vetett neki két piculát a horpadt mosodai csöbörbe, amely az alamizsnásperselye volt. Görkorcsolyákra szerelt, apró, furnérlemez táblán mozgott, sőt, úgy tűnt, azon él. Emlékszem vastag, viharvert védőkesztyűjére – azzal óvta a kezét, mozgásának egyetlen eszközét –, ám hogy ezenkívül mit viselt, azt képtelen vagyok leírni, mert annyira rettegtem attól, amit láthatnék – és különben is, bámészkodni nem illik –, hogy egyszer se állt meg rajta a tekintetem annyi időre, amíg megállapíthattam volna, mibe öltözik. Már az is csoda volt, hogy egyáltalán felöltözik, akárcsak az, hogy képes vizelni, székelni, sőt észben tartani a baseballeredményeket. Ha elkísértem apámat szombat délelőtt a kihalt irodához – főleg azért a gyönyörűségért, hogy pöröghessek a forgószékében, amíg elintézi a heti postáját –, ő és az embercsonk mindig barátságos bólintással üdvözölték egymást. Ekkor jöttem rá, hogy a felezés groteszk igazságtalansága nemcsak megtörtént, ami egymagában is elég érthetetlen, hanem
olyasvalakivel történt, akinek a neve Robert, a lehető legközönségesebb férfinév, és hat betűből áll, akárcsak az enyém. – Mizujs, Kis Robert? – kérdezte apám, miközben bementünk az épületbe. – Nálad, Herman? – felelte Kis Robert. Később megkérdeztem apámról: – Van családi neve? – Neked van? – kérdezte apám. – Igen. – Hát neki is van. – És mi az? Kicsoda Kis Robert? – kérdeztem. Apám gondolkozott egy pillanatig, aztán elnevette magát. – Megmondom őszintén, fiam, nem tudom. Amióta megtudtam, hogy Alvin visszatér Newarkba, és nálunk fog lábadozni, akaratom ellenére a védőkesztyűs Kis Robert jelent meg előttem a deszkáján, miközben merev mozdulatlansággal fekve erőltettem a sötétben az elalvást: először a szvasztikáktól ellepett bélyeggyűjteményem, aztán Kis Robert, az élő csonk. – Azt hittem, a lábon jössz, amit kaptál. Azt hittem, nem is bocsáthatnak el másképp – hallottam apám hangját. – Mi történt? Alvin rá se nézett, úgy vakkantotta: – A csonk defektet kapott. – Ez meg mit jelent? – kérdezte apám. – Semmit. Ne törődj vele. – Csomagja van? – kérdezte apám a nővért. Ám Alvin megelőzte a válasszal: – Naná, hogy van. Mit gondoltál, miben van a lábam? Sandy és én elindultunk Alvinnel és az ápolónőjével a nagycsarnokba a csomagkiadóhoz, míg apám elsietett az autóért a Raymond körúti parkolóba. Az utolsó percben anyám is őt kísérte el, nyilván, hogy megbeszéljék azt, amire nem számítottak Alvin lelkiállapotát illetően. A peronon az ápolónő odahívott egy hordárt, ketten együtt felállították Alvint, aztán a hordár a gondjaiba vette a kerekesszéket, a nővér meg elindult Alvin mellett, aki fél lábon ugrált a mozgólépcsőhöz. Ott az ápolónő az élre állt, mint egy emberi pajzs, Alvin pedig a gumikorlátba kapaszkodva szökdécselt utána. Sandy és én mögötte álltunk, végre megszabadulva penetráns leheletétől, Sandy öntudatlanul is ugrásra készen, hogy elkapja, ha Alvin elveszítené az egyensúlyát. A hordár, aki a mozgólépcsővel párhuzamos lépcsőn hozta kerékkel fölfele a magasba emelt széket, amelynek oldalához
továbbra is hozzá volt szíjazva a mankó, már fent volt a nagycsarnokban, mire Alvin leugrott, és a nyomában mi is leléptünk a mozgólépcsőről. Letette a széket, és megtartotta, hogy Alvin beleülhessen, ám Alvin egy lábon megfordult, és erőteljes szökkenésekkel távolodni kezdett a népes márványpadlón a csomagkiadó irányába, otthagyva az ápolónőjét, akinek nem mondott köszönetet, és nem köszönt el tőle. – Nem eshet el? – kérdezte Sandy az ápolónőt. – Olyan gyorsan megy. Mi lesz, ha megcsúszik és elesik? – Ő? – felelte az ápolónő. – Az a fiú akárhol el tud ugrálni. Az a fiú nagyon sokáig tud ugrálni. Dehogy fog elesni. Ő az ugrálás világbajnoka. Szívesebben ugrált volna Montrealtól idáig, mint hogy én segítsem le a vonatról. – Aztán bizalmasan közölte velünk, a két védett gyerekkel, akiknek fogalma sem volt a veszteség keserűségéről: – Már láttam dühöseket – mondta –, láttam, hogy haragszanak azok, akiknek egy végtagja se maradt, de így haragudni még egyet se láttam. – Mire haragszik? – kérdezte Sandy. A nővér szigorú szürke szemű, markos asszony volt, aki katonásan rövidre nyíratta szürke vöröskeresztes sapkával fedett haját, de most a leggyengédebb anyáskodó hangon magyarázta, olyan szelíden, mintha Sandy is az ő gyámoltja lenne: – Arra, amire haragudni szoktak az emberek – hogy így alakultak a dolgok. Anyámnak és nekem buszra kellett szállnunk, mert nem volt elég hely a kis családi Studebakerben. Alvin kerekesszéke a csomagtartóba került, de mivel az a régi, ormótlan, összecsukhatatlan fajta volt, vastag kötéllel kellett lekötni a csomagtartó fedelét. Matrózzsákja (amelynek valahol a mélyében rejtőzött a műláb) annyira meg volt tömve, hogy Sandy még az én segítségemmel sem tudta megemelni, vonszolnunk kellett a csarnok padlóján az utcára nyíló ajtóig; ott apám átvette az irányítást, és ő meg Sandy elfektették a zsákot a hátsó ülésen. Sandy a szó szoros értelmében kétrét görnyedve kuporgott a zsák tetején, ölében Alvin mankójával. A mankó gumival burkolt vége kiállt az egyik hátsó ablakból, ezért apám rákötötte a
zsebkendőjét, hogy figyelmeztesse a többi vezetőt. Apám és Alvin ült előre, én bánatosan készültem, hogy közéjük szuszakoljam magamat, valahol a sebességváltótól jobbra, amikor anyám szólt, hogy szeretné, ha velem mehetne haza. Mint kiderült, igazából attól akart megkímélni, hogy még többet kelljen látnom ebből a nyomorúságból. – Semmi baj – mondta, miközben befordultunk a sarkon az aluljáró felé, ahol az emberek sorban állva várták a 14-es buszt. – Teljesen természetes, ha zaklatott vagy. Mindnyájan azok vagyunk. Tagadtam, hogy bármitől zaklatott lennék, de a buszmegállónál azon kaptam magamat, hogy körülnézek, kit lehetne követni. Legalább tucatnyi út indult ettől az egyetlen pályaudvari megállótól, és egy buszra, amely a távoli Észak-Newarkba ment, történetesen épp akkor szálltak fel az utasok, mikor anyám és én az aluljáró járdáján vártuk, hogy jöjjön egy tizennégyes. Ki is szúrtam a követendőt, egy aktatáskás üzletembert, aki nem olyannak tűnt – bár bevallom, elég gyatrán tudtam elkülöníteni azokat a jellemző tulajdonságokat, amelyekre Earl a mester fölényével rá volt hangolva –, mintha zsidó lenne. De csak nézhettem vágyakozva, ahogy becsukódik mögötte az ajtó, és az idegen úgy buszozik el, hogy nem kémlelhetem egy közeli ülésről. Mihelyt magunk voltunk a buszon, anyám megszólalt: – Mondd el, mi bánt. Mikor nem feleltem, magyarázni kezdte, miért viselkedett úgy Alvin a pályaudvaron. – Alvin szégyelli magát. Szégyelli, hogy kerekesszékben kell látnunk. Mikor elment, erős és független volt. Most legszívesebben elbújna, és jajgatna, és szitkozódna. Rettenetes ez neki. És rettenetes egy magadfajta fiúnak is, hogy ilyennek kell látnod az unokatestvéredet. De ez meg fog változni. Amint megérti, hogy nincsen semmi szégyellni való abban, amilyen most, vagy abban, ami történt vele, visszahízza a súlyt, amit leadott, mindenüvé a műlábán fog menni, és éppen olyan lesz, mint amilyen Kanada előtt volt… Segít ez egy kicsit? Egyáltalán megnyugtat, amit mondok? – Nekem nincs szükségem megnyugtatásra – mondtam, pedig valójában azt akartam kérdezni: „Mit jelent az, hogy a csonk defektet
kapott? Muszáj megnéznem? Hozzá kell majd nyúlnom valamikor? Meg tudják gyógyítani?” A két héttel korábbi szombaton lementem anyámmal a pincébe, és segítettem kipakolni Alvin holmiját a kartondobozokból, amelyeket apám mentett ki a Wright utcai lakásból, miután Alvin megszökött, hogy belépjen a kanadai hadseregbe. Anyám minden moshatót tisztára dörgölt a mosódeszkán, a kettéosztott teknő egyik felében szappanozott, a másikban öblített, aztán sorra tette bele a ruhákat a facsaróba, amelynek a karját én tekertem, kipréselve a ruhákból az öblítővizet. Gyűlöltem azt a facsarót; az összes mosott ruha olyan laposan került elő a két hengere közül, mintha keresztülment volna rajtuk egy teherautó, és ha valamilyen okból lementem a pincébe, mindig féltem hátat fordítani neki. De most megacéloztam magamat, hogy az összes formátlanná torzult, vizes ruhát bele merjem tenni a kosárba, és fel is vigyem a kosarat, hogy anyám megszáríthassa őket a hátsó udvar kötelén. Én adogattam a csipeszeket, míg az ablakon kihajolva felaggatta a kötélre a mosást, és miközben ő este, vacsora után a konyhában vasalta az ingeket és a pizsamákat, amelyeket segítettem behúzni az ablakon, én a konyhaasztalnál ülve hajtogattam Alvin alsóneműjét, és gombóccá göngyöltem minden pár zoknit, eltökélten, hogy azzal hozok helyre mindent, hogy én leszek az elképzelhető legjobb kisfiú, aki sokkal, de sokkal jobb Sandynél, de még nálam is. A következő tanítási napon, iskola után kétszer is kellett fordulnom, amíg elvittem Alvin összes jó ruháját a közeli szabóságba, ahol a vegytisztítást csináltattuk. Később a hét folyamán elhoztam őket, és otthon vállfára téve beakasztottam mindent – nagykabátot, öltönyt, sportkabátot és két nadrágot – a szobám szekrényébe, amelynek felét átengedtem neki, a maradék tiszta holmit meg a két felső fiókba tettem, amik előzőleg Sandyé voltak. Mivel Alvinnek a mi szobánkban kellett aludnia – hogy a lehető legkönnyebben bejusson a fürdőszobába –, Sandy már felkészült rá, hogy áthurcolkodik a lakás elején a zárt erkélyre, és elrendezte a saját holmiját az ebédlőszekrényben, a damasztabrosz és a -szalvéták mellett. Az egyik estén, pár nappal Alvin kitűzött hazatérése előtt kifényesítettem a barna cipőjét meg a fekete cipőjét, tőlem telhetőleg elfojtva
kételyeimet, hogy szükséges-e még kifényesíteni mind a négy cipőt. A csillogóra kefélt cipők, a kitisztított ruhák, a frissen mosott holmi akkurátus elrendezése a kredenc fiókjaiban – nem volt ez más, mint ima, rögtönzött, egyszerű könyörgés a házi istenekhez, hogy védjék meg alázatos öt szobánkat, és mindent, ami bennük van, a hiányzó láb bosszúszomjas dühétől. Abból, amit a busz ablakából láttam, megpróbáltam kiszámítani, mennyi időnk van még hátra a Summit sétányig. Már késő volt, hogy megtörjem a rám telepedett átkot. Épp most haladtunk el a Clinton úton a Riviera szálloda előtt, ahol kivétel nélkül mindig az jutott eszembe, hogy itt töltötte apám és anyám a nászéjszakát. Kiértünk a belvárosból, nagyjából félúton jártunk hazafelé, pont előttünk volt a B’nai Abraham, a város gazdag zsidóságának szolgálatára épített nagy, ovális erőd, amely nekem ugyanolyan idegen volt, mint a Vatikán lett volna. – Én átköltözhetek az ágyadba – mondta anyám –, ha ez az, ami bánt. Addig, amíg meg nem szokjuk egymást, alhatok az ágyadban Alvin mellett, te pedig alhatsz papa mellett a mienkben. Az jobb lenne? Azt feleltem, hogy inkább egyedül aludnék a saját ágyamban. – Mi lenne, ha Sandy visszaköltözne a zárt erkélyről a saját ágyába? – javasolta anyám. – Alvin aludna a tiedben, és te aludnál ott, ahol Sandy aludt volna, a zárt erkélyen, a heverőn. Nagyon magad lennél ott a ház elején, vagy mégis ez tetszene jobban? Hogy tetszett volna-e? Imádtam volna! De miként alhatna Sandy, aki most Lindberghnek dolgozik, egy szobában azzal, aki attól vesztette el a lábát, hogy Lindbergh náci barátai ellen harcolt? A Clinton térre fordultunk be, miután elhagytuk a Clinton úti megállót, az ismerős otthoni sarkot, ahonnan – mielőtt Sandy cserbenhagyott Evelyn néniért – szombat délutánonként elindultunk, hogy megnézzük egyhuzamban a két nagy filmet a Roosevelt moziban, amelynek fekete betűs védőernyője saroknyira volt tőlünk. A busz hamarosan elrobog a Clinton tér vízszintes részét szegélyező átjárók és a kétlakásos-manzárdos családi házak között – ezek az utcák nagyon hasonlítanak a mienkre, ám attól eltérően semmiféle elementáris gyerekkori érzelmet nem kavar bennem oromzatos
verandáik vörös téglasánca –, mielőtt megérkezne a Chancellor út végső nagy kanyarjához. Ott kezdődik a csikorgó kapaszkodás a dombra, el a mutatós új gimnázium elegáns, hornyolt oszlopai, az iskolám előtt álló vaskos zászlórúd mellett, fel a dombtetőre, ahol a harmadikos tanítónk szerint lenni-lenape indiánok laktak egy parányi falucskában, tüzes köveken sütötték az ételüket, és mintákat rajzoltak az edényeikre. Ez volt a mi úti célunk, a Summit sétány megállója, amellyel srégen szemben pazar bőséggel megrakott tálcákon mutogatta magát a frissen mártott csokoládé az Anna Mae’s csipkefüggönyös kirakatában, az indián tipiket követő cukrászdában, amelynek észbontó illata megédesítette hazáig a nem egészen kétperces sétát. Más szavakkal; pontosan mérni lehetett az időt, amelyben még igent mondhattam a zárt erkélyre, és ez az idő fogyott, mozi követett mozit, cukrászda cukrászdát, veranda verandát, de én továbbra is csak annyit bírtam mondani, hogy nem, nem, jól megleszek én ott, ahol vagyok, míg végül anyámnak se maradt vigasztaló javaslata, és rá nem jellemző mély hallgatásba süllyedt, amelynek leplezetlen komorsága semmi jót nem ígért. Úgy látszik, mostanra az ő erejét is elhasználta a mozgalmas délelőtt. Mivel nem tudtam, meddig leplezhetem, hogy én nem bírom elviselni Alvint a hiányzó lába, és az üres nadrágszára, és a borzasztó szaga, és a kerekesszéke, és a mankója miatt, és azért, mert ha beszél, nem hajlandó felnézni ránk, elkezdtem játszani, hogy követek a buszunkon valakit, aki nem látszik zsidónak. Ekkor döbbentem rá – az Earltől tanult ismérvek alkalmazása közben –, hogy anyám zsidónak látszik. A haja, az orra, a szeme – az anyám egyértelműen zsidónak látszott. De akkor nekem is annak kell látszanom, hiszen annyira hasonlítok anyámra. Ezt nem is tudtam. Alvinnek attól volt olyan rossz szaga, hogy elszuvasodtak a fogai. – A problémáktól kihull az ember foga – magyarázta dr. Lieberfarb, miután körbenézegette a tükröcskéjével, tizenkilencszer elmondta, hogy ajjaj, és még aznap délután fúrni kezdett. Ingyen csinálta, mert Alvin önként elment harcolni a fasiszták ellen, és mert a „gazdag
zsidókkal” ellentétben, akik azzal döbbentették meg apámat, hogy biztonságban hitték magukat Lindbergh Amerikájában, Lieberfarb nem áltatta magát azt illetőleg, hogy mit tartogathat még nekünk „a világ számos Hitlere”. Tizenkilenc aranytömés nem semmiség, ám a doktor így fejezte ki szolidaritását apámmal, anyámmal, velem és a demokratákkal, szembehelyezkedve Monty bácsival, Evelyn nénivel, Sandyvel és az összes republikánussal, akik folyamatosan élvezték honfitársaik szeretetét. Tizenkilenc tömés elkészítése hosszú időbe is kerül, főleg egy olyan fogásznál, aki esti iskolában tanult, míg nappal ládákat rakodott a newarki kikötőben, és akinek sose volt valami légies keze. Lieberfarb hónapokig furkált, de már az első hetekben eltávolított annyi rothadást, hogy ne legyen akkora megpróbáltatás Alvin szájának közelében aludni. A csonk más volt. A „defekt” azt jelenti, hogy a csonk megbetegszik: felhasad, megrepedezik, elfertőzik. Keléses, fekélyes, ödémás lesz, nem lehet rácsatolni a protézist, ezért mankóra kell fanyalodni, amíg a csonk begyógyul, és elviseli a nyomást, anélkül, hogy ismét defektet kapna. A műláb illeszkedése volt a hibás. „Elveszítette az illeszkedést”, mondták az orvosok, de Alvin nem veszítette el az illeszkedést, sose volt neki, mert a protéziskészítő eleve rosszul vett róla mértéket. – Meddig tart, amíg begyógyul? – kérdeztem azon az estén, amikor végre elmondta, mit jelent a „defekt”. Sandy a lakás elején, szüleim a szobájukban már órák óta aludtak, Alvin meg én szintúgy, amikor egyszer csak ordítani kezdett: – Táncolj! Táncolj! –, majd egy ijesztő hördüléssel és máris tökéletesen éberen ülő helyzetbe dobta magát az ágyon. Mikor felkapcsoltam az éjjeli lámpát, és megláttam, hogy tetőtől talpig izzadt, felkeltem, kinyitottam az ajtót, és noha engem is váratlanul kivert a víz, lábujjhegyen keresztülosontam a hátsó kis közlekedőn, de nem a szüleim szobájába, beszámolni róla, hogy mi történt, hanem a fürdőszobába, hogy hozzak Alvinnek egy törülközőt. Megtörülgette az arcát és a nyakát, aztán ledobta a pizsamakabátját, hogy megdörgölje a mellkasát és a hónalját, és akkor végre láthattam, mi lett a felső emberből, amióta az alsó embert ellőtték. Semmi seb, varrat, csúf forradás, de erő sem, csak egy csenevész fiú sápadt bőre, amely ráaszalódott a csontok bütykeire és barázdáira.
Ez volt a negyedik éjszaka, hogy egy szobában aludtunk. Az első három éjszakán Alvin gondos elővigyázattal a fürdőszobában öltözött át, és pizsamásan szökdécselt vissza, hogy beakassza a ruháját a szekrénybe, és mivel reggel ugyancsak a fürdőszobában öltözött, eddig nem kellett ránéznem a csonkra, és áltathattam magamat, hogy nem is tudok a létezéséről. Este a falnak fordultam, azonnal el is aludtam, annyira kifárasztottak a szorongásaim, és csak valamikor korán reggel ébredtem fel, amikor Alvin felkelt, és kiszökdécselt a fürdőszobába meg vissza. Mindehhez nem gyújtott villanyt, én meg csak feküdtem és rettegtem, hogy nekimegy valaminek, és elterül a padlón. Éjszaka minden egyes mozdulatától menekülhetnékem támadt, és nem csak a csonk miatt. Ezen a negyedik éjszakán történt, miután Alvin megszárítgatta magát a törülközővel, és pizsamanadrágosan elnyúlt az ágyon, hogy felhúzta a bal nadrágszárát, és megnézte a csonkot. Úgy gondoltam, ez biztató jel – hogy kezd enyhülni eszelős ingerültsége, legalábbis irántam –, de továbbra se akartam odanézni… ezért odanéztem, mert katonásan akartam viselkedni. Amit a térdízület alatt láttam, az az öt-hat hüvelyk hosszúságú valami leginkább egy arcvonások nélküli állat hosszúkás fejére hasonlított; Sandy, ha néhány ügyes ceruzavonással szemet, orrot, szájat, fogakat, fület rajzol rá, átváltoztathatta volna patkányfejjé. Azt láttam, amit a „csonk” szó kifejez: a tömpe maradványát az egésznek, ami ide tartozott, és itt volt valaha. Annak, aki nem tudja, milyen a láb, normálisnak tűnt volna, mert a sima bőrrel borított rövidebb vég olyan simán le volt gömbölyítve, mintha a természet alkotta volna, nem pedig a csonkolások fájdalmas sorozata. – Meggyógyult? – kérdeztem. – Még nem. – Meddig fog tartani? – Örökké – felelte. Elhűltem. Akkor ennek nincs vége, gondoltam. – Rendkívül dühítő – mondta Alvin. – Ráállsz a lábra, amit adtak, és a csonk defektet kap. Mankóra állsz, a csonk felpüffed. Akármit csinálj, a csonk csak rosszabb lesz tőle. Hozd ide a fáslimat a fiókos szekrényből.
Tettem, amit mondott. Most meg kell fognom a nyersszín, gumírozott pólyákat, amelyeket Alvin rá szokott csavarni a csonkra, hogy ne dagadjon fel, mikor nem használja a műlábat. Kígyóvá tekeredve bújtak meg a fiók sarkában, a zoknik mellett. Körülbelül három hüvelyk szélesek voltak, és egy-egy nagy biztosítótűt szúrtak a végükbe, hogy ne bomoljanak szét. Annyira akartam belenyúlni abba a fiókba, mint amennyi kedvem volt lemenni a pincébe, és belenyomni a kezemet a facsaróba, de megtettem, és mikor mindkét kezemben egy-egy göngyöleggel visszamentem az ágyhoz, Alvin azt mondta: – Jó kisfiú! –, és még meg is tudott nevettetni azzal, hogy megpaskolta a fejemet, mint egy kutyáét. – Ezt a fáslit tekered rá – magyarázta –, hogy ne püffedjen fel. – Az egyik kezével megfogta a csonkot, a másikkal kikapcsolta a biztosítótűt, és elkezdte rátekerni cikcakkban a fáslit, fel a csonkon a térdízületig, majd több hüvelyk szélesen vissza. – Ezt a fáslit tekered rá, hogy ne püffedjen fel – ismételte fáradtan, erőltetett türelemmel –, de a defektre nem szabad rátekerni, mert akkor nem gyógyul. Úgyhogy csak tekergeted előre-hátra, amíg bele nem hülyülsz. – Mikor elhasználta a fáslit, és rögzítette a végét a biztosítótűvel, megmutatta az eredményt. – Szorosra kell húzni, látod? – Elkezdte ugyanezt a második fáslival. A csonk – amint Alvin végzett vele – ismét egy állatkára hasonlított, ezúttal olyanra, amelyre rendkívül sűrű szájkosarat kell tenni, nehogy megmarja borotvaéles fogával foglyul ejtőjének kezét. – Ezt hogy lehet megtanulni? – kérdeztem. – Nem kell megtanulni. Csak csinálod. Bár – mondta hirtelen – rohadtul szorít. Talán mégis meg kellene tanulni. Rohadt szemét! Vagy kurvára laza, vagy kurvára szoros. Bele kell őrülni ebbe az egész rohadt szemétségbe! – Kihúzta a második fásliból a biztosítótűt, aztán legöngyölte mind a két fáslit, és elölről kezdte az egészet. – Most már láthatod – mondta, ezúttal az önuralmat erőltetve, hogy leplezze mérhetetlen utálkozását, amiért ilyen hiábavaló minden –, milyen jól megtanulja az ember –, és folytatta a tekercselést, amelynek, úgy tűnik, a gyógyulással együtt az örökkévalóságig kell tartania a szobánkban.
Másnap tanítás után egyenesen rohantam haza, mert tudtam, hogy üres lesz a lakás: Alvin a fogorvoshoz ment, bátyám Evelyn nénivel pályázott el valahova, mert ők érthetetlen módon Lindberghnek segédkeztek, hogy megvalósíthassa céljait, szüleim csak vacsorára jönnek meg a munkából. Mivel Alvin úgy határozott, hogy nappal hagyja gyógyulni a fáslizatlan defektet, és éjszakára kötözi be a csonkot a püffedés ellen, azonnal megtaláltam az összegöngyölt pólyákat, amelyeket reggel tett vissza a felső fiók sarkába. Leültem az ágyamra, felhajtottam a nadrágom bal szárát – Alvin lábának maradéka megdöbbentő módon alig volt vastagabb az enyémnél –, és fáslizni kezdtem magamat. Egész tanítás alatt azt ismételtem gondolatban, amit Alvintől láttam az éjszaka, de negyed négykor, midőn hazaértem, alighogy tekerni kezdtem az első pólyát egy képzelt csonkra, megéreztem a térdem alatt a bőrömön valamit, ami az Alvin csonkjának fekélyes végéről levált, tépett varnak bizonyult. Nyilván éjszaka válhatott le – Alvin vagy nem törődött vele, vagy nem vette észre –, és most rám ragadt. Ez már túl volt azon, amit még képes voltam elviselni. Bár a gyomrom már a hálószobában felfordult, sikerült kirohannom a hátsó ajtón, lenyargalnom a pincébe, és néhány másodperccel hamarabb tartottam az osztott teknő fölé a fejemet, mielőtt az igazi rókázás elkezdődött. Minden körülmények között megpróbáltatás volt egyedül lenni a pince nyirkos barlangjában, és nem csak a facsaró miatt. A repedező meszelésű falakon végigfutó, szennyes, pudvás, penészes frízével, amelyben a bélsárszivárvány összes árnyalatában játszott a piszok, és hullafoltokként ütöttek ki rajta a talajvíz pacái, az egész ház alatt végighúzódó pince önmagában is a lidércek birodalma volt, amelyet cseppet sem tett világosabbá az átjárók lebetonozott földjére és a gazos előkertre néző féltucatnyi, mocsoktól hályogos, keskeny üvegtéglalap. A cementpadló közepének sekély mélyedésébe több, csészealj nagyságú lefolyót süllyesztettek. Mindegyiket koncentrikus körökben kilyuggatott, vastag fekete korong takarta, és könnyű volt elképzelni, hogy ezeken a lyukakon gonosz szellemek gőzölögnek fel az életembe a föld beleiből. Olyan hely volt a pince, amely a fényt adó ablak mellett mindennemű emberi megnyugtatást is nélkülözött; mikor a gimnázium utolsó osztályában görög és római mitológiáról
tanultam, és Hadészről, a Kerberoszról és a Sztüx folyóról olvastam a szöveggyűjteményben, mindig a mi pincénk jutott eszembe. Egy harmincwattos villanykörte lógott a teknő fölött, amelybe hánytam, egy másik a szénnel fűtött kazánok szomszédságában – tüzesen és testesen álltak egymás mellett, mint alvilágunk háromarcú Plutója –, a harmadik, amely már majdnem kiégett, a tároló rekeszek fölött csüngött a villanydrótról. Nem tudtam belenyugodni, hogy egyszer majd énrám száll a téli munka, vagyis minden reggel első dolgom lesz, hogy szenet lapátoljak a lakásunk kazánjába, lefekvés előtt lefojtsam a tüzet, és naponta egyszer fölvigyek egy vödör hideg hamut a hátsó udvar hamusládájába. Sandy megerősödött annyira, hogy felváltsa apámat, de ha pár év múlva a többi tizennyolc éves amerikai fiúhoz hasonlóan ő is bevonul huszonnégy hónapos kiképzésre Lindbergh elnök új, polgári hadseregébe, én örökölöm a terhet, és csupán akkor tehetem le, ha engem is behívnak. Elképzelni azt a jövőt, amikor egyesegyedül leszek a pincében a kazánnal, ugyanolyan felzaklató volt, mint a halál elkerülhetetlenségének gondolata, amely egy ideje ugyancsak meggyötört minden elalvás előtt. De főleg azok miatt féltem a pincétől, akik már meghaltak: a két nagyapám, az anyám anyja, és a nagybácsi meg a nagynéni, akik Alvin egykori családját alkották. Testüket eltemethették az 1. főút közelében, a Newark–Elizabeth vonal mentén, ám szellemük itt lakozott, két szinttel a lakásunk alatt, hogy vigyázzák dolgainkat és felügyeljék magaviseletünket. Semmi vagy szinte semmiféle emlékem nem volt róluk, kivéve azt a nagyanyát, aki akkor halt meg, mikor hatéves voltam, és mégis, ha egyedül indultam a pincébe, gondosan figyelmeztettem mindenkit, hogy jövök, és könyörögtem nekik, maradjanak távol, ne rohanjanak meg, ha közöttük leszek. Mikor Sandy volt annyi idős, mint én most, úgy védekezett a félelme ellen, hogy ledübörgött a pincelépcsőn, és azt üvöltötte: „Rossz fiúk, úgyis tudom, hogy itt vagytok, pisztoly van nálam!”, míg én azt suttogtam lemenőben: „Bocsánatot kérek minden rosszért, amit csináltam.” Ott volt a facsaró, a lefolyók, a holtak – a holtak szellemei figyeltek, ítélkeztek és elmarasztaltak, miközben belehánytam a kettős
teknőbe, amelyben anyám és én Alvin ruháit mostuk –, és ott voltak a kóbor macskák, amelyek nyomban bevették magukat a pincébe, ha az ajtót résnyire nyitották, aztán a sötétből nyávogtak, és ott volt a földszinti lakótársunk, Mr. Wishnow kínzó köhögése, amely úgy hallatszott a pincében, mintha most darabolnák kétkezes fűrésszel. Mr. Wishnow is a Metropolitan biztosítási ügynöke volt, mint az apám, de már több mint egy éve táppénzen volt, mert a száj- és torokráktól semmi mást nem tudott csinálni azon kívül, hogy otthon hallgatta a rádiósorozatokat, ha éppen nem aludt, vagy nem köhögött csillapíthatatlanul. Munkáját a központ áldásával a felesége vette át, és most ugyanúgy túlórázott, mint apám, aki vacsora után rendszeresen eljárt kasszírozni, és a legtöbb szombaton meg vasárnapon a lehetséges ügyfeleket hajtotta fel, mert egyedül a hétvégeken találhatta otthon a családfenntartókat, akiknek előadhatta a szövegét. Mielőtt anyám maga is beállt volna eladónak a Hahne’sbe, naponta kétszer beugrott a földszintre, megnézni, hogy van Mr. Wishnow; ha pedig Mrs. Wishnow telefonált, hogy későn jön haza, és nem lesz ideje tisztességes vacsorát készíteni, anyám egy kicsivel többet főzött valamiből, amit ettünk, és Sandy meg én csak az után ülhettünk asztalhoz, hogy levittünk tálcán egy-egy gőzölgő tányér ételt a földszintre, egyet Mr. Wishnow-nak, egyet pedig Seldonnak, Wishnow-ék egyetlen fiának. Miután Seldon ajtót nyitott, bemanővereztük a tálcánkat az előszobából a konyhába, nagyon igyekezve, hogy semmit se löttyintsünk ki, mikor letesszük az asztalra, amelynél már ott várakozott Mr. Wishnow, a pizsamakabátja nyakába tűrt papírtörülközővel, bár nem olyannak látszott, mint aki enni tud, bármilyen kétségbeejtően szüksége lenne is a táplálékra. – Hogy vagytok, fiúk? – kérdezte azon a rongyolt hangon, ami még maradt neki. – Mondanál egy viccet, Phillie? Rám férne egy jó vicc – ismerte el, de minden keserűség, szomorúság nélkül, csupán annak az embernek a szelíd, védekező kedélyességével, aki még mindig itt lóg, különösebb ok nélkül, az élet cérnaszálán. Seldontól hallhatta, hogy meg tudom nevettetni a srácokat az iskolában, ezért évődött velem, hogy mondjak egy viccet, holott pusztán a közelségével belém fojtotta a beszédkészségemet.
Annyi telt tőlem, hogy igyekeztem úgy nézni valakire, akiről tudtam, nemcsak haldoklik, de ami még rosszabb, beletörődött a halálba, hogy a szememnek tilos legyen meglátni rajta rettentő jegyeit annak a testi nyomorúságnak, amelyet el kell szenvednie, ha utat akar találni pincénk szellembirodalmába a többi halott közé. Időnként, ha Mr. Wishnow gyógyszerkészletét fel kellett tölteni a drogériában, Seldon felszaladt a lépcsőn, és megkérdezte, nem akarok-e vele menni. Mivel pedig szüleim elmondták, hogy Seldon apja halálra van ítélve – és maga Seldon úgy viselkedett, mint akinek sejtelme sincs erről –, semmilyen ürügyet sem agyalhattam ki, amivel elutasítsam, holott sose szerettem azoknak a társaságát, akikből ennyire sütött, hogy éhezik a barátságot. Seldont szemmel láthatóan a földhöz lapította a magány, méltánytalanul sok jutott neki a bánatból, túl keményen meg kellett dolgoznia örökös mosolyáért; az a cingár, savószín, szelíd arcú fajta volt, aki mindenkit csak zseníroz, mert úgy dobja el a labdát, mint egy lány, de ugyanakkor az osztályunk éltanulója és az iskola legnagyobb matekzsenije is volt. Fura módon tornaórán nála jobban senki se mászott föl vagy le a tornaterem magas mennyezetéről csüngő köteleken; légies fürgesége – egyik tanárunk szerint – szervesen összefüggött a számolásban mutatott fölényes ügyességével. Máris valóságos kis bajnok volt a sakkban, amire az apja tanította, tehát valahányszor elkísértem a drogériába, előre tudtam, hogy mindenképpen ott fogok kikötni a sakktábla mellett, Seldonék sötét nappalijában – sötét volt, mert spóroltak a villannyal, és mert most már mindig összehúzva tartották a függönyt a szomszédság ellen, akik képesek lettek volna morbid kíváncsisággal bebámulni, hogy hol tart Seldon az elapátlanodás felé vezető úton. Merev ellenállásomtól vissza nem rettenve Szoliter Seldon (mint Earl Axman csúfolta, akinek anyja a döbbenetes szülői katasztrófa másik válfajában omlott össze idegileg egyetlen éjszaka alatt) ezredszer is meg akart tanítani, miként kell lépni és játszani, miközben apja a hátsó hálószoba ajtaja mögött olyan gyakran és olyan erősen köhögött, hogy úgy rémlett, nem egy, de négy, öt, hat apa köhögi magát halálra.
Nem egészen egy hét múlva nem Alvin, hanem én fásliztam be a csonkot, és addigra úgy begyakoroltam magamon – újabb hányás nélkül –, hogy Alvinnek egyszer sem kellett panaszkodnia a túlzott szorosságra vagy a túlzott lazaságra. Esténként csináltam – még azután is, hogy a csonk begyógyult, és Alvin rendszeresen használta a műlábát –, nehogy ismét feldagadjon. Míg a csonk gyógyult, a műláb a ruhásszekrény hátuljában állt, ahol jórészt elrejtették a szekrény aljában levő cipők és a keresztrúdról lógó nadrágok. Még így is kellett hozzá egy kis igyekezet, hogy ne vegyem észre, de én eltökélt voltam, és addig nem tudtam, miből van, amíg Alvin elő nem vette, és fel nem csatolta. Azt leszámítva, hogy hátborzongató másolata volt egy igazi lábszár igazi alsó részének, minden irtózatos volt rajta, egyszerre irtózatos és igézetes, azzal kezdve, amit Alvin az ő hámjának nevezett, az elöl összecsatolt, sötét bőrszíjakkal, amelyek a térdkalács aljától a tetejéig értek, és csuklós acélpánt kötötte őket a műlábhoz a térd két oldalán. A csonk, amelyre hosszú, fehér gyapjúzoknit húztak, pontosan illett a kipárnázott mélyedésbe a protézis tetején, amely egyébként, az én elképzelésemmel ellentétben, nem fekete tömörgumiból készült, mint a képregényekben a bikacsök, hanem szellőzőnyílásokkal áttört, üreges fából. A lábszár szivacssarokkal kipárnázott műlábfejben végződött, amely csak néhány fokot hajlott. Akkurátusan bele lehetett csavarozni a lábszárba, úgy, hogy semmi se látszott a vasból, és bár jobban emlékeztetett sámfára, mint élő, ötujjas lábra, ha Alvin zoknit és cipőt húzott – a zoknit anyám mosta, a cipőt én fényesítettem –, azt lehetett volna hinni, hogy mind a két lába az övé. Azon a napon, amelyen először viselte a műlábat, Alvin az átjáróban gyakorolta a mozgást, fel-alá lépkedett, a garázstól a pici előkertet szegélyező csenevész sövényig, de egy lépéssel sem tovább, nehogy meglássák az utcáról. A második nap délelőttjén megint egyedül gyakorolt, de mikor hazajöttem az iskolából, kivitt magával egy újabb edzésre, ám ezúttal nemcsak a járásra összpontosított, de azt mímelte, hogy cseppet sem nyomasztja a csonk állapota, a protézis illeszkedése, és a hosszú jövő, amely féllábú emberként várja. A következő héten naphosszat viselte a műlábat a házban, és még egy héttel később azt mondta: – Hozd ide
a futballt. – Csakhogy nekünk nem volt futballunk – a futball olyan nagy dolog, mint a stoplis cipő, vagy a vállvédő, egyetlen olyan srácnak sincs, aki nem „gazdag”. És nem kérhettem ki egyet az iskolából, mert azt csak az ottani pályán használhattuk volna, így hát azt csináltam – én, aki eddig csak azt a kevés aprót loptam ki a szüleim zsebéből –, habozás nélkül azt csináltam, hogy lesétáltam a Keer úton odáig, ahol az elöl-hátul pázsitos családi házak voltak, és terepszemlét tartottam minden felhajtón, míg meg nem találtam, amit kerestem: egy ellopható futballt, egy utcakövön koptatott, valódi bőr Wilson futballt, nyűtt bőrfűzővel, felfújható belsővel, amit valami jól eleresztett srác őrizet nélkül hagyott. A hónom alá csaptam, és elpucoltam, úgy nyargalva fölfelé a lejtőn a Summit sétányig, mintha egy kirúgott labdát kellene visszadobnom az öreg Notre Dame-ba. Délután majdnem egy óráig gyakoroltuk az átjáróban a passzolást, és este, mikor közösen vizsgáltuk meg szobánk csukott ajtaja mögött a csonkot, nyomát se láttuk kezdődő defektnek, habár mikor tökéletesen csavart balkezes labdáit dobta, Alvin gyakorlatilag az egész testsúlyát áthelyezte a műlábára. „Nem volt választásom”, ezzel védekeztem volna, ha akkor elcsípnek a Keer úton. Alvin unokatestvérem futballt szeretett volna, bíró úr. Elvesztette a lábát a Hitler elleni harcban, most itthon van, és futballt akart. Mi mást tehettem volna? Egy hónap telt el a Penn pályaudvari rettenetes hazatérés óta, és noha nem volt kimondottan kellemes, különösebb undort sem éreztem, amikor reggel a cipőmért menve benyúltam a szekrény hátuljába Alvin műlábáért, és átnyújtottam neki, aki alsónadrágban ült az ágyán, és várta, hogy rákerüljön a sor a fürdőszobában. Komorsága tünedezett, kezdett hízni, az étkezések között marokszám tömte magába, amit a hűtőszekrényben talált, a szeme már nem tűnt olyan hatalmasnak, a haja ismét megsűrűsödött, hullámos volt és olyan fekete, hogy viaszosan fénylett, és ahogy ült ott félig-meddig gyámoltalanul a csonkjával, minden reggel több imádni valót kínált annak a gyereknek, aki imádta, és ami szánni való volt benne, azt egy kicsivel kevésbé lehetetlen volt elviselni. Hamarosan már nem rekesztette be magát az átjáróba; elmászkált mindenfelé a műlábán, nem alázkodva odáig, hogy nyilvánosan
használjon mankót vagy botot, bevásárolt anyámnak a mészárosnál, a péknél, a zöldségesnél, hot dogot vett magának a lenti sarkon, és már nemcsak a Clinton úti fogászhoz ment el busszal, hanem egészen a Market utcáig, hogy új inget vásároljon magának Larkeynél – továbbá, amit akkor még nem tudtam, zsebében végkielégítésével körülnézett a gimnáziumi sportpálya mögött, hogy nem talál-e valami lődörgőt, akinek kedve van a pókerhez vagy a kockához. Egy napon tanítás után helyet csináltunk a pincerekeszben a kerekesszéknek, és még az este vacsora után elmondtam anyámnak valamit, ami az iskolában jutott eszembe. Akárhol voltam és akármit kellett volna csinálnom, folyton Alvin járt az eszemben, hogy miként feledtethetném el vele a protézisét – tehát azt mondtam anyámnak: – Ha Alvinnek cipzár lenne a nadrágszárán, ugye, könnyebb lenne fel- és levennie a nadrágját, mikor rajta van a lába? – Másnap reggel munkába menet anyám beadta Alvin egyik katonai nadrágját a szomszédság egyik varrónőjének, aki otthon dolgozott, és ez a varrónő felfejtette az oldalvarrást, és belevarrt egy cipzárt, amely körülbelül hat hüvelyk hosszan húzódott a felhajtó nélküli nadrágszáron. Este, mikor Alvin felvette a nadrágot, miután lehúzta a cipzárt, a nadrágszár könnyedén rásimult a műlábra, és neki nem kellett megátkoznia az egész világot öltözködés közben. És mikor összehúzta a cipzárt, azt egyáltalán nem lehetett látni. – Azt se lehet tudni, hogy ott van! – kiáltottam. Reggel papírtasakba csomagoltuk az összes nadrágját, hogy anyám azokat is elvigye a varrónőhöz igazíttatni. – Élni se tudnék nélküled – mondta Alvin este, a lefekvésnél. – A nadrágomat se bírnám felhúzni nélküled – és nekem adta a kanadai érdemérmet, amellyel a „rendkívüli helyzetben tanúsított bátorságát” jutalmazták. Kerek ezüstmedál volt, az egyik oldala VI. Györgyöt ábrázolta profilban, a másikon egy diadalmas oroszlán taposott egy sárkányon. Természetesen odáig voltam érte, és állandóan viseltem, de úgy, hogy a trikómhoz tűztem a keskeny zöld szalagjánál fogva, mert akkor senki sem láthatta, és nem kérdőjelezhette meg a lojalitásomat az Egyesült Államok iránt. Csakis akkor hagytam otthon a fiókomban, ha tornaóránk volt, és le kellett vetkőzni a gyakorlatokhoz.
Hol volt mindeközben Sandy? Sűrű elfoglaltságaitól először mintha észre se vette volna, hogy nyaktörő sebességgel változok át belső inassá egy kitüntetett kanadai háborús hős mellett, aki aztán engem tüntetett ki; és mikor felfigyelt rá – kezdetben el volt keseredve, nem annyira attól, hogy ilyen szoros kapcsolatba kerültem Alvinnel, mert ennek elkerülhetetlenül be kellett következnie az új ágybeosztás miatt, hanem Alvin iránta mutatott ellenséges közönyétől –, már késő volt, hogy elüssön a (gyomorforgató kötelezettségekkel járó) nagy statisztaszereptől, amelyre gyakorlatilag úgy kényszerültem rá, és amelyért Sandy meghökkenésére olyan magasztos elismerésben részesültem végéhez közeledő, kistestvéri pályafutásom alkonyán. És mindez anélkül történt, hogy egyetlenegyszer céloztam volna Sandy csatlakozására, Evelyn néni és Bengelsdorf rabbi közvetítésével, mostani gyűlöletes kormányunkhoz. Bátyámat is beleértve mindenki tartózkodott attól, hogy Alvin közelében a SZAFot és az Igaz Embereket emlegesse; úgy gondoltuk, amíg fel nem fogja, hogy Lindbergh hihetetlenül népszerű izolacionista politikája már a zsidóság körében is számos támogatóra talál, és hogy egy ilyen Sandy korú zsidó fiú szemében sokkal kevésbé tűnhet árulásnak az Igaz Emberek kínálta kaland, addig semmi sem enyhítheti családunk legönfeláldozóbb és legkitartóbb Lindberghgyűlölőjének felháborodását. Ám Alvin mintha megsejtette volna, hogy Sandy elárulta, és lévén Alvin, nem fáradt azzal, hogy palástolja érzéseit. Én nem mondtam semmit, a szüleim nem mondtak semmit, Sandy bizonyosan nem mondott semmit, amivel befeketítette volna magát Alvin szemében, Alvin mégis megtudta (vagy úgy viselkedett, mintha tudná), hogy az első, aki köszöntötte itthon a pályaudvaron, abban is első volt, hogy felcsapjon a fasisztákhoz. Senki se tudta bizonyosan, mihez fog kezdeni Alvin. Munkát nem lesz könnyű találnia, mert nem mindenki fogad fel olyasvalakit, akit nyomoréknak vagy árulónak vagy mindkettőnek tartanak. Mindazonáltal, mondogatták szüleim, életbevágóan fontos dolog eleve elvenni Alvin kedvét attól, hogy ne csináljon semmit, csak duzzogjon, és a rokkantnyugdíján tengődve sajnálja magát holta
napjáig. Anyám azt szerette volna, ha elvégezné a főiskolát. Utánajárt, és megtudta, hogy ha Alvin lehúzna egy évet a newarki Academyben, és B-ket kapna azokból a tárgyakból, amelyekre a Weequahic gimnáziumban D-ket és F-ket kapott, a következő évben elég nagy valószínűséggel felvennék a Newark Egyetemre. De apám nem tudta elképzelni, hogy Alvin önként beülne a tizenkettedik osztályba, még egy belvárosi magániskolában sem; huszonkét évesen, és azok után, amiken átment, sürgősen szüksége van egy állásra, amelyből van továbblépés, ezért azt javasolta Alvinnek, hogy vegye föl a kapcsolatot Billy Steinheimmel. Billy volt az a Steinheim fiú, aki még abban az időben barátkozott össze Alvinnel, mikor az Abe-et soffírozta; ha Billy hajlandó lenne beszélni az apjával, hogy adjon Alvinnek még egy esélyt, talán hajlandók lennének betenni a cégnél egy állásba, egyelőre alacsony beosztásban, de akkor is olyanba, hogy visszaszerezhesse a becsületét Abe szemében. Ha muszáj, de csak ha okvetlenül muszáj, Alvin kezdhet Monty bácsinál, aki már átjött, hogy állást ajánljon öccsének a piacon; ez még azokban a rossz első napokban történt, amikor Alvin csonkja csúnyán defektes volt, és leginkább csak az ágyban feküdt, és nem engedte felhúzni a rolettát, annyira rettegett akár egy villanásnyit is látni a kis világból, amelyben valamikor egész volt. Mikor hazafelé jött apámmal és Sandyvel a Penn pályaudvarról, inkább behunyta a szemét, mikor feltűnt a gimnázium, semhogy emlékeznie kelljen a számtalan alkalomra, amikor kirohant tanítás után abból az épületből, és nem fájt semmije, és megvolt mindene, hogy azt tegye, amit akar. Monty bácsi látogatásának délutánján történt, hogy egy kicsit késve jöttem haza az iskolából – rajtam volt a sor, hogy ott maradjak lemosni a táblákat –, és mire megérkeztem, Alvin elment. Nem találtam se az ágyában, se a fürdőszobában, se másutt, úgyhogy lefutottam megnézni, nincs-e a hátsó udvarban, majd értetlenül visszarohantam a házhoz, és ekkor a lépcső tövében halk nyögést hallottam a mélyből – a szellemek, Alvin anyjának és apjának szenvedő szellemei! Mikor leóvakodtam a pincébe, megnézni, hogy látni is lehet-e őket, nemcsak hallani, egész mást láttam, mert a pince első falánál Alvin lesett ki a vízszintes kis üveg téglalapon, amely a Summit sétány járdaszintjére nézett. Fürdőköpenyét viselte, az egyik
kezével a keskeny ablakpárkányba kapaszkodott, hogy el ne veszítse az egyensúlyát. A másik kezét nem láttam. Azt valami olyasmire használta, amiről akkor még semmit sem tudtam, mert túlságosan fiatal voltam. Egy apró körben letörülte az üvegről a szutykot, azon át nézte a Keer úton lakó gimnazista lányokat, akik a mi utcánkon mentek haza a Weequahicból. A sövény mellett elvillanó lábukon kívül nemigen láthatott mást, de neki ennyi is elég volt, hogy nyögjön, mint én hittem, keserűségében, amiért neki nincs már két lába. Csendesen visszavonultam a lépcsőn, onnan ki az ajtón, és garázsunk legtávolabbi sarkában guggolva azt tervezgettem, hogy elszököm New Yorkba, és Earl Axmannél fogok lakni. Csak azért mentem vissza a házba, mert sötétedett, és házi feladatot kellett csinálnom, ám előtte belestem a pincébe, hogy ott van-e még Alvin. Nem volt, úgyhogy le mertem menni a lépcsőn. Elrohantam a facsaró és a lefolyók mellett, és az ablaknál, lábujjhegyre ágaskodva – csak úgy akartam kinézni az utcára, ahogy ő tette – fedeztem fel, hogy az ablak alatt a meszelt fal valamilyen síkos vizenyőtől ragad. Mivel nem tudtam, mi a maszturbálás, természetesen azt se tudtam, mi az ejakuláció. Azt gondoltam, hogy genny. Azt gondoltam, hogy turha. Nem tudtam, mit gondoljak, csak azt, hogy ez valami borzalmas. Azt képzeltem a nekem még mindig titokzatos váladék láttán, hogy ez valami evesedés a férfiak testében, ami a szájukon fröccsen ki, ha túlságosan erőt vesz rajtuk a bánat. Azon a délutánon, mikor beugrott megnézni Alvint, Monty bácsi éppen útban volt a belvárosi Miller utcába, ahol tizennégy éves kora óta dolgozott éjhosszat a piacon; öt óra tájban érkezett, és csak másnap reggel kilenckor került haza, amikor is falt egy nagyot, aztán átaludta a napot. Ilyen életet élt családunk leggazdagabb tagja. A két gyerekének már jobb jutott. A Sandynél valamivel idősebb Lindának és Annette-nek, akikből a zsarnoki apák lábujjhegyen osonó lányainak szívfájdító félénksége áradt, rengeteg ruhája volt, és a maplewoodi kertváros Columbia gimnáziumába jártak, több más zsidó gyerekkel egyetemben, akiknek szintén rengeteg ruhájuk volt, apjuk pedig, akárcsak Monty, saját Caddyvel közlekedett, és még egy
másik autó is állt a garázsukban a feleség és az idősebb gyerekek használatára. Velük lakott a tágas maplewoodi házban a nagyanyám, akinek ugyancsak rengeteg ruhája volt; ezeket mind a legsikeresebb fia vásárolta neki, és ezek közül ő egyetlenegyet sem viselt, legföljebb a nagyünnepeken, meg vasárnaponként, ha a család házon kívül evett, és Monty rábeszélte, hogy kiöltözzék az alkalomra. Az éttermek nem voltak elég kóserek nagyanya elveinek, úgyhogy sose rendelt mást, mint rabkosztot, vagyis kenyeret meg vizet, és különben sem tudta, hogy kell viselkedni egy étteremben. Egyszer, látva, hogy a felszolgáló egy dülöngélő tányértoronnyal igyekszik vissza a konyhába, oda akart menni, hogy segítsen. Monty bácsi rákiáltott: „Anyuka! Ne! Loz im cu ru! Hagyd békén a fiút!”, és mikor nagymama félresöpörte a fia kezét, a nevetségesen agyonflitterezett ruhája ujjánál fogva kellett visszarángatni az asztalhoz. Newarkból hetente kétszer átbuszozott takarítani egy fekete asszony, „a lány”, ám nagymama ennek ellenére térden csúszva sikálta fel a konyhát és a fürdőszobát, ha senki se volt a közelben, vagy mosódeszkával csinálta meg a saját mosását, noha Monty pazar pincéjében ott állt a vadonatúj, kilencvenkilenc dolláros Bendix Home Laundry mosógép. Tillie néném, Monty felesége örökösen panaszkodott, hogy a férje egész nap alszik, és éjszaka soha sincs otthon, de a családtagok szerint pont ez volt Tillie szerencséje, sokkal nagyobb ok az örömre, mint az új Oldsmobile-ja. Alvin még délután négykor is pizsamásan hevert az ágyban azon a januári délutánon, amikor Monty először beugrott látogatóba, és föl merte tenni a kérdést, amelyre egyikünk sem ismerte a pontos választ: „Hogy a fenébe tudtad elveszíteni a lábadat?” Mivel Alvin olyan barátságtalanul viselkedett, valahányszor hazajöttem az iskolából, és egy undorodó röffenéssel hárította el minden kísérletemet, ha fel akartam vidítani, igazán nem vártam, hogy pont a legkevésbé szeretetreméltó rokonunknak sikerüljön válaszra bírnia. Ám Monty bácsi a szája sarkából lógó örökös cigarettájával olyan félelmetes jelenség volt, hogy azokban az első napokban még Alvin se mondhatta neki, hogy fogja be, és húzzon el. Azon a délutánon Alvintől nagyon távol állt a hetyke dac, amitől végig tudott
szökdécselni a nagycsarnokon, miután hazaérkezett rokkantan a Penn pályaudvarra. – Franciaországban – felelte kongó hangon a nagy kérdésre. – A legrosszabb ország a világon – felelte Monty feltétlen meggyőződéssel. 1918 nyarán a huszonegy éves Monty maga is harcolt Franciaországban a németek ellen a második véres marne-i csatában, aztán az argonne-i erdőben, amikor a szövetségesek áttörték a németek nyugati frontját, és így természetesen mindent tudott Franciaországról. – Nem azt kérdem, hol – mondta Monty. – Azt kérdem, hogy. – Hogy – ismételte Alvin. – Ki vele, kölyök. Jót fog tenni. Ezt is tudta – hogy mi tesz jót Alvinnek. – Hol voltál – kérdezte –, mikor eltaláltak? És ne mondd nekem, hogy „a rossz helyen”. Egész életedben a rossz helyen voltál. – Vártuk a hajót, hogy elvigyen. Alvin itt úgy hunyta be a szemét, mint aki abban reménykedik, hogy soha többé nem kell kinyitnia. Ám ahelyett, hogy ezen a ponton megmakacsolta volna magát – imádkoztam, hogy azt tegye –, váratlanul azt mondta: – Lelőttem egy németet. – És? – kérdezte Monty. – És végigordította ott kint az éjszakát. – És? És? Folytasd. Szóval ordított. És? – És hajnalban, mielőtt megjött a hajó, odakúsztam, ahol volt. Talán ötvenyardnyira. Addigra meghalt. De azért odakúsztam föléje, és kétszer fejbe lőttem. Aztán leköptem a szemétládát. És abban a pillanatban dobták oda a gránátot. Bekaptam mint a két lábamba. Az egyik lábfejem kicsavarodott. Eltört és kicsavarodott. Azt helyre tudták hozni. Megműtötték, és helyre tették. Begipszelték. De a másik odalett. Mire lenéztem, az egyik lábam hátrafelé fordult, és a másik lötyögött. A bal láb már levált magától. Hát ez történt. Semmi köze sem volt a heroikus változathoz, amit az én sekélyes képzeletem alkotott. – Ott kint a senkiföldjén a tieid is eltalálhattak – magyarázta Monty. – Még nincs egészen világos, szürkület van, a pasas lövést hall, pánikba esik, és püff, már ki is rántotta a biztosítószeget.
Alvinnek erre a feltételezésre nem volt mit mondania. Mindenki más értett volna belőle – ha másból nem, az Alvin homlokán gyöngyöző verejtékből, a kulcscsontja gödrében felgyűlő cseppekből, abból a tényből, hogy még mindig nem hajlandó kinyitni a szemét –, és hagyta volna annyiban. De nem az én nagybátyám. Ő érti, és mégsem hagyja. – És hogyhogy nem hagytak ott? Azután, hogy megcsináltad ezt a mutatványt, hogyhogy nem hagytak meghalni? – Sár volt mindenütt – felelte Alvin révetegen. – Csupa sár volt a föld. Csak arra emlékszem, hogy sár volt. – Ki mentett meg, pancser? – Elvittek. Nyilván magamon kívül lehettem. Odajöttek, és elvittek. – Próbálom elképzelni az agyadat, Alvin, de nem megy. Köp. Fogja magát, és köp. És ezért veszíti el a lábát. – Vannak dolgok, amikről nem tudja az ember, hogy miért csinálja őket. – Én szólaltam meg. Mit tudtam én? De azért csak mondtam: – Csak megcsinálja őket, Monty bácsi. Nem tudja nem csinálni. – Nem hát, Phillie, ha az ember egy hivatásos pancser. – Alvinnek meg azt mondta: – Na és most mi van? Itt fogsz heverni továbbra is, és élsz a rokkantnyugdíjadból? Úgy fogsz élni, mint a jampec, mikor kifogy a szerencséje? Vagy netán megfordult a fejedben, hogy eltartod magadat, ahogy mi, a többi buta halandók csináljuk? Amint kikelsz az ágyból, van állásod a piacon. Az alján kezded, slaggal mosod a padlót, és paradicsomot osztályozol, az alján kezded a targoncásokkal és a trógerekkel, de nekem fogsz dolgozni, és hetente jár érte a fizetés. Felét kapod annak, amit az Esso benzinkútnál, de akkor is támogatlak, mert továbbra is Jack sráca vagy, és Jack bátyámért megteszek mindent. Nem tartanék ott, ahol, ha nincsen Jack. Ő tanított engem a piaci szakmára, és aztán meghalt. Mint ahogy Steinheim akart megtanítani téged az építési szakmára. Csak téged senki se taníthat, pancser. Még hogy Steinheim képébe vágja a kulcsot. Túl nagyszabású Abe Steinheimhez. Csak Hitler elég nagyszabású Alvin Rothnak. Anyám a konyha egyik fiókjában, a fazékalátétek és a sütő hőmérője mellett tartotta a hosszú tűt és a vastag fonalat, amellyel összevarrta hálaadáskor a megtöltött pulykát. Tudomásom szerint ez
volt a facsarón kívül az egyetlen kínzóeszközünk, amelyet most szívesen elővettem és használtam volna, hogy befogjam a nagybátyám száját. A hálószoba ajtajánál, mielőtt eltávozott volna a piacra, Monty megfordult, hogy összegezzen. A basáskodó alakok szeretnek összegezni. A bő lére eresztett, ledorongoló összefoglalás – nincs is ahhoz fogható a régimódi ostoron kívül! – A haverjaid mindent kockára tettek, hogy megmentsenek. Odamentek, és kivonszoltak a pergőtűzből. Nem igaz? És minek? Hogy egész hátralevő életedben Margulisszal kockázhass? Hogy hétlapos pókert játszhass az iskolaudvaron? Hogy visszamehess benzint pumpálni, és kilophasd Simkowitz szemét? Elkövetsz minden hibát, ami a nagykönyvben meg van írva. Mindent, amit csinálsz, rosszul csinálod. Még a németeket is rosszul lövöd le. Miért van ez? Miért kell kulcsot vagdosni az emberekhez? Miért köpködsz? Már meghalt az illető, és te leköpöd? Miért? Mert nem ezüsttálcán nyújtották át az életet, úgy, ahogy a többi Rothnak? Alvin, ha nem lett volna Jack, most nem koptatnám itt a szájamat. Nem vitted semmire. Ezt most rögtön tisztázzuk. Semmire. Huszonkét éves vagy, és egy csődtömeg. Az apádért csinálom, fiacskám, nem érted. A nagyanyád kedvéért csinálom. Segíts a fiúnak, mondja anyuka, úgyhogy segítek. Ha egyszer rájössz, hogy akarod megcsinálni a szerencsédet, gyere el hozzám a falábadon, és akkor majd beszélünk. Alvin nem sírt, nem káromkodott, nem üvöltözött, még azután se, hogy Monty kiment a hátsó ajtón, és beült az autójába, ő pedig szabadjára engedhette volna minden gonosz gondolatát. Túl messze ment már ahhoz, hogy ordítani tudjon. Csak én ordítottam, mivel nem volt hajlandó kinyitni a szemét, és rám nézni, hiába könyörögtem; csak én omlottam össze később magányomban, házunknak azon az egyetlen helyén, ahol távol lehettem az élőktől, és mindentől, amire nem képesek.
5. 1942. MÁRCIUS – 1942. JÚNIUS Még sose
Sandy így bukott le Alvinnél. Mielőtt anyám egyedül hagyta az első hétfő reggelen, megígértette vele, hogy csak mankóval fog járkálni, amíg valamelyikünk haza nem jön, hogy segítsen. Ám Alvin annyira gyűlölte a mankót, hogy nem kért a stabilitásból, amit kínált. Este, lefekvés és villanyoltás után azzal nevettetett meg, hogy előadta, miért nem olyan egyszerű a mankózás, mint ahogy anyám gondolja. – Kimész vécére – mondta –, és a mankó folyton eldől. Folyton zörög. Folyton csinálja azt a kurva lármát. Kimész vécére mankóval, próbálnád előszedni a farkadat, de nem férsz hozzá, mert a mankó útban van. Szóval le kell tenned a mankót, és ott állsz egy lábon. Az pedig nem valami jó. Akármerre dőlsz, összelocsolsz mindent. Apád azt mondja, üljek le a pisiléshez. Tudod, mit mondtam erre? „Majd akkor, Herman, ha te is leülsz.” Kurva mankók! Megállsz egy lábon. Előszeded a pöcsödet. Atyavilág, mintha a pisilés nem lenne egymagában is elég nehéz! – Ekkorra már fékezhetetlenül kacagok, és nemcsak azért, mert különösen mulatságossá vált a mondandója attól, ahogy így félig belesuttogja az elsötétített szobába, de azért is, mert férfiember még sose mutatkozott meg előttem így, nem használta ilyen szabadon a tiltott szavakat, és nem viccelődött leplezetlenül a vécézésen. – Ismerd el, kölyök – mondja Alvin –, a pisilés nem olyan könnyű, mint amilyennek látszik. Tehát az első magányos hétfői délelőttön, amikor még mindig végtelen veszteségnek, életfogytig tartó kínnak és koloncnak rémlett a csonkolás, akkor esett el Alvin, és az egész családból én voltam az egyetlen, aki ezt tudta. A mosogatónak támaszkodott a konyhában, ahová egy pohár vízért ment ki mankó nélkül. Mikor megfordult, hogy
visszamenjen a hálószobába, elfelejtette (az összes lehetséges okból), hogy csak egy lába van, és azt tette ugrálás helyett, amit mindenki más a lakásunkban: elindult, és természetesen elterült. A csonk végéből kivágódó fájdalom rosszabb volt, mint ahogy a láb hiányzó darabja szokott fájni – ez olyan fájdalom, magyarázta Alvin, amikor először láttam leroskadni az ágyam melletti székre, „ami megragad és nem ereszt”, pedig nincs is végtag, ami okozhatná. – Fáj, ahol vagy – mondta Alvin, mikor eljött az ideje, hogy megnyugtasson valami vicces megjegyzéssel –, és fáj, ahol nem vagy. Nem tudom, ki találhatta ki ezt így. Az angol kórházban morfiummal csillapították az amputáltak fájdalmát. – Az ember folyton morfiumért kiabált – mesélte Alvin –, és mindig kapott. Megnyomtad a gombot, ami jelzett az ápolónőnek, mikor odajött, mondtad neki: „Morfiumot, morfiumot!”, és aztán már sokkal jobb volt. – Mennyire fájt a kórházban? – kérdeztem. – Nem volt egy vicc, kölyök. – Ez volt életed legnagyobb fájdalma? – Életem legnagyobb fájdalma az volt – felelte Alvin –, mikor apám hatéves koromban rácsapta az ujjamra a kocsiajtót. – Nevetett, úgyhogy én is nevettem. – Mikor látta, hogy én, a kis porbafingó, úgy bőgök, mint a zálogos tehén, apám azt mondta: „Hagyd abba a sírást, attól úgyse lesz jobb.” – Csendesen elnevette magát, majd hozzátette: – És az valószínűleg rosszabb volt a fájdalomnál. Ez az utolsó emlékem is róla. Még aznap, valamivel később, csak úgy összeesett és meghalt. A konyhai linóleumon vonagló Alvin senkihez sem kiabálhatott segítségért, pláne egy lövet morfiumért; mindenki el volt, vagy iskolában, vagy dolgozni, ezért kúszva kényszerült megtenni az utat a konyhából a közlekedőn át az ágyáig. De mikor éppen készült felnyomni magát a padlóról, észrevette Sandy mappáját. Sandy még mindig ezt használta átütőpapírokkal védett nagy szén- és ceruzarajzainak tárolására és szállítására, ha valahol be kellett mutatnia őket. Túl nagy volt, hogy elférjen a zárt erkélyen, ezért a szobánkban hagyta. Alvin merő kíváncsiságból kipiszkálta az ágy alól, de mivel nem tudta meghatározni a rendeltetését – és mert valójában nem volt más vágya, mint visszakerülni a takaró alá –, már hagyni akarta az egészet, mikor észrevette a mappát összetartó szalagot. A létezés értelmetlen volt, az élet elviselhetetlen, még
mindig hasogatta a mosogatónál bekövetkezett ostoba baleset miatt a fájdalom, így hát, kizárólag azért, mert úgy érezte, alkalmatlan ennél nehezebb feladat végrehajtására, addig babrált a szalaggal, amíg ki nem oldotta a masnit. A mappában megtalálta az aviátor Charles A. Lindbergh három portréját, amelyekről Sandy két éve azt mondta szüleimnek, hogy megsemmisítette őket, továbbá azokat, amelyeket bátyám Evelyn néni kérésére rajzolt Lindbergh beiktatása óta. Én akkor láttam csak az újakat, amikor Evelyn néni magával vitt New Brunswickba, hogy meghallgassuk Sandy toborzóbeszédét az Igaz Emberek nevében a zsinagóga alagsorában. „Ezen Lindbergh elnök éppen aláírja az általános hadkötelezettségi törvényt, amelynek célja, hogy megőrizze Amerika békéjét, úgy, hogy megtanítja ifjúságunkat a haza védelméhez szükséges ismeretekre. Ezen az elnök egy tervezőasztal mellett aeronautikai tanácsokat ad a mérnöknek a legújabb amerikai vadászbombázó tervezéséhez. Ezen akkor ábrázolom Lindbergh elnököt, amikor a Fehér Ház kertjében pihen a kutyájával.” Ezeket az új Lindbergh-portrékat, amelyek a bevezetést jelentették bátyám New Brunswick-i beszédéhez, nézegette most Alvin a hálószoba padlóján. Nem tépte szét őket, bár nagy kedve lett volna hozzá, már attól az odaadóan aprólékos munkától is, amit Sandy beleölt a gyönyörű portrékba, hanem visszarakosgatta őket az átütőpapírok közé, és betolta a mappát az ágy alá. Mihelyt Alvin kezdett eljárni hazulról, már nemcsak a bátyám Lindbergh-rajzaiból következtethetett arra, hogy miközben ő lőszerraktárakat robbantott Franciaországban, a zsidók, még ha nem is ajándékozták meg feltétlen bizalmukkal Roosevelt republikánus utódját, egyelőre elfogadták egész tűrhetőnek, még azok a szomszédaink is, akik eredetileg az apáméhoz fogható indulattal gyűlölték. Walter Winchell kitartóan támadta az elnököt vasárnap esténként, az utcában hűségesen be is kapcsolta mindenki a rádiót, és műsor közben el is hitték az elnöki politika riasztó winchelli értelmezését, de mivel a beiktatás óta egyetlen félelmük sem vált valóra, szomszédaink lassan kezdtek jobban hinni Bengelsdorf rabbi
derűlátó megnyugtatásának, mint Winchell sötét jóslatainak. Nemcsak a szomszédok, de országszerte a zsidó vezetők is kezdték nyíltan elismerni, hogy a newarki Lionel Bengelsdorf távolról sem árulta el őket, amikor Lindy mellé állt az 1940-es választáson, sőt inkább jó előre meglátta, merre tart a nemzet, és előléptetése a SZAF igazgatójává, valamint a kormányzat legfőbb tanácsadójává zsidó kérdésekben közvetlen következménye annak, hogy korai támogatásával okosan elnyerte Lindbergh bizalmát. Ha az elnök antiszemitizmusát valamiként semlegesítették (sőt kigyomlálták), azt a zsidók hajlamosak voltak a tiszteletre méltó rabbi csodás befolyásának tulajdonítani, aki – újabb csoda – nemsokára nagybátyja lett Sandynek és nekem a házassága révén. Március elején, egy napon hívatlanul odacsámborogtam az iskolai sportpályánál végződő zsákutcába, ahol Alvin délutánonként kockázott és pókerezett, ha elég meleg volt, és nem esett az eső. Most már ritkán találtam otthon, mikor hazaértem az iskolából, és bár általában fél hatra visszajött vacsorázni, desszert után elindult a házunktól saroknyira levő hotdog-büfébe, hogy találkozzon hajdani gimnazista haverjaival, akik közül páran benzint tankoltak annak idején a Simkowitz-féle Essónál, és Alvinnel együtt rúgták ki őket, mert meglopták a tulajt. Aludtam, mire hazajött éjszakára, akkor nyílt csak ki a szemem, mikor lecsatolta a műlábát, és kiugrált a fürdőszobába, majd visszaugrált; a nevét dünnyögtem, aztán visszasüppedtem az álomba. Úgy hét héttel azután, hogy beköltözött az enyém melletti ágyba, megszűntem nélkülözhetetlen lenni; egyik pillanatról a másikra elveszítettem a delejes pótszert, amelyet Sandy helyett kaptam, mikor a bátyám eltűnt mellőlem, és a kulisszák mögött megbújó Evelyn néni vezényletével átlépett a csillagok világába. A megnyomorított, szenvedő amerikai pária, aki hatalmasabbá nőtt a szememben minden férfinál – az apámat is beleértve –, akinek indulatos harcait a magamévá tettem, akinek jövője miatt izgultam, mikor a tanítóra kellett volna figyelnem az osztályban, ismét összehaverkodott azokkal a himpellérekkel, akiknek a segítségével tizenhat évesen pitiáner tolvaj lett belőle. A
csatatéren otthagyta a lábával együtt az összes tisztességes szokást, amit a szüleim gyámoltjaként fölszedett. Továbbá cseppet sem érdekelte az antifasiszta harc, amelytől két éve még senki sem tarthatta vissza. Főleg azért sántikált el hazulról minden este, legalábbis kezdetben, hogy ne kelljen a nappaliban ülnie, miközben apám felolvassa az újságból a háborús híreket. Nem volt hadjárat a tengelyhatalmak ellen, amelyet apám ne gyötrődött volna végig, főleg, mikor rosszra fordultak a dolgok a Szovjetunióban meg Nagy-Britanniában, és világosan látszott, milyen égető szükségük lenne az amerikai fegyverekre, amelyekre Lindbergh és a republikánus Kongresszus bevezette az embargót. Apám mostanra egész gyakorlottan használta a stratégák szókincsét, miközben azt fejtegette, miért kell a briteknek, az ausztráloknak és a hollandoknak megakadályozniuk, hogy a japánok – akik a fajilag felsőbbrendűek erényes könyörtelenségével száguldottak végig Délkelet-Ázsián – benyomuljanak nyugaton Indiába, délen ÚjZélandba és Ausztráliába. 1942 korai hónapjaiban csakis rossz háborús hírek jöttek a Csendes-óceán térségéből: a japánok sikeresen betörtek Burmába, a japánok elfoglalták Malájföldet, a japánok bombázták Új-Guineát, gyilkos légi- és tengeri támadások után tízezrével fogták el a brit és a holland katonákat, majd elesett Szingapúr, Borneó, Szumátra és Jáva. Ám apámat leginkább az oroszországi hadjárat dúlta fel. Tavaly, mikor úgy látszott, hogy a németek egykettőre lerohanják a Szovjetunió nyugati részének összes nagyvárosát (köztük Kijevet, amelynek környékéről anyai nagyszüleim kivándoroltak Amerikába az 1890-es években), még a Petrozavodszk-, Novgorod-, Dnyepropetrovszk- és Taganrog-féle kisebb orosz városok is olyan közeli ismerőseim lettek, mint a negyvennyolc állam fővárosa. 1941–42 telén az oroszok megindították azt a hihetetlen ellentámadást, amely felszabadította Leningrádot, Moszkvát, Sztálingrádot, de márciusra a németek összeszedték magukat a téli katasztrófa után, és a Newark News térképén bemutatott csapatmozgásokból ítélve arra készültek, hogy tavasszal offenzívát indítsanak a Kaukázus meghódítására. Apám elmagyarázta, hogy azért olyan rettenetes az orosz összeomlás lehetősége, mert az a német hadigépezet legyőzhetetlenségét
bizonyítaná az egész világnak. A Szovjetunió hatalmas természeti kincsei a németek kezébe kerülnének, az orosz népet arra kényszerítenék, hogy a Harmadik Birodalmat szolgálja. De „számunkra” az volt a legrosszabb, hogy ha Németország még tovább nyomul előre keletnek, sok millió orosz zsidó kerül egy olyan megszálló hadsereg fennhatósága alá, amelynek minden eszköze megvan rá, hogy Hitler messianisztikus programjának alkalmazásával kimentse az emberiséget a zsidók karmaiból. Apám szerint nagyjából mindenütt küszöbön állt az antidemokratikus kardcsörtetés véres diadala, hajszál választott el az orosz zsidók, köztük anyám népes rokonságának lemészárolásától, és Alvin fütyült az egészre. Már senki szenvedését nem vette a szívére a sajátján kívül. Mikor rátaláltam, Alvin a jó térdén térdelt egy cementgörönggyel lefogatott bankjegyköteg mellett, kockával a kezében. Mereven előre nyújtott műlábával egy guggoló orosz táncosra emlékeztetett, aki valamelyik eszeveszett szláv táncot járja. Hatan vették körül szorosan; hárman, akik még nem estek ki, a maradék dohányukat szorongatták, kettőben, akik már leégtek, úgyhogy csak ácsorogtak ott, mintha felismertem volna a Weequahic húsz-egynéhány éves selejtjeit; az Alvin fölött tornyosuló, hosszú lábú pasas pedig, a „partnere”, mint kiderült, az apám által legjobban megvetett Shushy Margulis volt, egy riszáló, nyeszlett jampi, aki a benzinkutas napokban csapódott Alvinhez. Mi, gyerekek, csak Tivoli Királynak hívtuk Shushyt, mert egy bűnöző nagybátyja, akivel folyton hencegett, volt a Tivoli Király – bár királya volt a többi illegális játékautomatának is Philadelphiában, ahol uralkodott –, és mert órák hosszat döngette a tivolit a környék édességboltjaiban, lökdöste a gépet, átkozta, vadul rázta, hogy minél több pontot csikarjon ki belőle, aztán vagy azzal ért véget a játék, hogy a színes lámpák a „Tilt” szót villogták, vagy azzal, hogy a boltos kizavarta. Shushy volt az a híres mulattató, aki azzal szórakoztatta csodálóit, hogy égő gyufát dobált a gimnáziummal szemközti nagy, zöld postaládába, aki egyszer megevett fogadásból egy élő imádkozó sáskát, és aki rövid iskolai
pályafutása alatt szívesen nevettette meg a hotdog-büfé előtt ácsorgó népséget azzal, hogy keresztülsántikált a Chancellor úton, fölemelt kezével állítva le a forgalmat – csúnyán, szívszaggatóan húzta a lábát, holott semmi baja nem volt. Immáron a harmincas éveit taposta, de még mindig a varrónő anyjánál lakott az egyik két és fél lakásos ház csepp manzárdjában a Wainwright utcai zsinagóga mellett. Shushy csakis „szegény Mrs. Margulis”-ként emlegetett anyjához vitte el anyám Alvin nadrágjait, hogy cipzárt varrasson beléjük. Nemcsak azért volt szegény Mrs. Margulis, mert özvegységében azzal tartotta fent magát, hogy egy Down Neck-i varrodásnak végzett darabmunkát éhbérért, de azért is, mert a jampec fia sose dolgozott semmit azon kívül, hogy felhajtó volt egy bukmékernél, aki Shushyéktól saroknyira, a Lyons úti katolikus árvaháznál valamivel lejjebb levő biliárdteremben rendezte be az irodáját. Az árvaház a Szent Péter plébániatemplom elkerített telkén állt, amely fura módon valami három háztömbnyi földet sajátított ki magának megválthatatlan kerületünk szívében. A templomot magas harangtorony és még magasabb toronysisak koronázta, amelynek ormáról a kereszt tekintett le fenségesen a telefondrótokra. A környéken nem volt hozzá foghatóan magas építmény, amely még akkor is látszott, ha majdnem egy mérföld hosszan mentünk lefele a dombról a Lyons úton születésem helyéig, a Beth Israel kórházig, ahol minden általam ismert fiú született, és ahol nyolcnapos korunkban rituálisan körülmetéltek a kórház szentélyében. A harangtornyot két kisebb torony fogta közre, amelyeket sose néztem meg, mert állítólag keresztény szentek arcát vésték a kőbe, és a templom hosszú, keskeny, színes üvegablakai egy olyan történetet meséltek, amelyet nem akartam ismerni. A templom mellett kis paplak állt; ezt is a múlt század második felében építették, mint majdnem mindent ebben a fekete vasnyársakkal körülkerített, idegen világban, több évtizeddel az előtt, hogy felhúzták első házainkat, és a Weequahic kerület nyugati peremén kialakult a zsidók végvidéke. A templom mögött volt az elemi iskola az árváknak – voltak vagy százan – és a helyi katolikus srácok valamivel csekélyebb számú csoportjának. Az iskolát és az árvaházat egy apácarend vezette,
német apácák, ha jól emlékszem. Általában még az enyémhez hasonlóan türelmes családban nevelkedő zsidó gyerekek is átmentek az utca másik oldalára, ha felénk suhogtak boszorkaöltözékükben, és a családi legendárium szerint a kicsi Sandy, mikor egy délutánon egyedül üldögélt a verandán, meglátott két apácát, akik a Chancellor út irányából közeledtek, mire így kiáltott izgatottan anyámnak: – Nézd, mami, a fapácák! Az árvaház mellett egy zárda állt, mindkettő egyszerű, vörös téglaépület, és nyári alkonyatokon néha láthattuk egy villanásra az árvákat – fehér gyerekeket, hat-tizennégy éves lányokat-fiúkat –, ahogy üldögélnek a tűzlépcső mellett. Nem emlékszem, hogy másutt találkoztam volna árvákkal csoportosan, és bizonyosan sose láttam, hogy hozzánk hasonlóan szabadon rajzottak volna az utcákon. Vélhetőleg ugyanolyan paff lettem volna tőlük, mint a nyugtalanító külsejű apácáktól, elsősorban azért, mert árvák voltak, de azért is, mert „elhanyagoltnak” és „földönfutónak” mondták őket. Az árvaház mögött kezdődött az, ami nemcsak a kerületünkből rítt ki, de minden más, majdnem félmillió lakosú ipari városban is szokatlan lett volna: egy konyhakert, az a fajta, amelyről New Jersey a „Kert-Állam” nevet kapta még akkor, amikor kicsi, de jól felszerelt családi kertészetek tarkították az állam elmaradott, falusias részeit. A Szent Péterben termesztett és betakarított veteményt ették az árvák, a tíz-egynéhány apáca, a vezető öreg monsignor, és a segédje, a fiatalabb pap. A földet az árvák segítségével egy Thimmes nevű, bentlakó német paraszt művelte – bár lehet, hogy rosszul emlékszem, és a monsignort hívták így, aki évek óta irányította a Szent Pétert. A mi iskolánkban, innen nem egészen mérföldnyire azt pletykálták, hogy az apácák, akik az árvákat tanítják, rendszeresen tenyerest adnak a legbutábbaknak a favonalzóval, és ha egy fiú olyan égbekiáltó vétket követ el, hogy az már tűrhetetlen, behívják a monsignor segédjét, hogy ugyanazzal az ostorral verje el a fenekét, amit a paraszt használt a csapott hátú igáslovakon, amelyekkel a tavaszi vetés alá szántott. Ezeket a lovakat mindnyájan ismertük, mert időnként odacammogtak a kerten át a kis ligethez a Szent Péter
telkének déli határán, és érdeklődve kidugták a fejüket a Goldsmith úti kapu fölött, ahol most belecseppentem a kockázásba. A Goldsmith út innenső oldalán körülbelül hét láb magas drótkerítés határolta a sportpályát, a túlsón oszlopokra kifeszített huzalok mögött magasodtak a konyhakertészet fái, és mivel a közelben még nem építkeztek, és errefelé sose volt említésre méltó gyalogos- vagy gépkocsiforgalom, már-már erdei magány várta a szomszédság rakás szerencsétlenségeit egy kis zavartalan szórakozásra. Korábban akkor kerültem a legközelebb egy ilyen kétes konklávéhoz, mikor egy meccsen követtem a labdát a kerítésig, amely mögött összebújtak, és csúnyákat mondtak egymásnak, a kockának tartogatva az édes szavakat. Mármost én nem voltam erényes kis ellensége a kockázásnak, könyörögtem is Alvinnek, hogy tanítson meg; ez egy olyan délutánon történt, amikor még mankóra szorult, és anyám utasítására elkísértem a fogorvoshoz, meg olyanokat is megcsináltam, hogy bedobtam a buszon a viteldíjat a dobozba, meg tartottam a mankóját, amíg a busz hátsó ajtajából leszökkent az utcára. Este, mikor már mindenki aludt, lekapcsoltuk az ágyaink között álló éjjeliszekrényen a lámpát, és ő mosolyogva figyelte, ahogy zseblámpám fényénél odasúgom a kockának: – Légy jó kicsit hozzám! –, majd háromszor egymás után hetet dobok a lepedőmön. De mikor most elnéztem a nála alább valók markában, és arra gondoltam, mennyi áldozatot hozott a családom azért, hogy belőle ne legyen egy Shushymásodpéldány, szennyesen buggyant fel az agyamban minden trágárság, amit a szobatársaként tanultam. Átkoztam az apám, az anyám és főleg a kitaszított bátyám nevében – ezért voltunk hajlandók egy emberként eltűrni Alvin undorító viselkedését Sandyvel szemben? Ezért szökött el katonának? Azt gondoltam: „Fogd a kibaszott medálodat, te kripli, és dugd fel a seggedbe!” Abból legalább okult volna, ha az utolsó petákig elveszíti a rokkantnyugdíját, de ugyanúgy nem szabadulhatott a szerencsétől, mint az elhatározástól, hogy nem lesz hős soha többé, és noha eddig is besöpört egy nagy halom bankót, a számhoz tartotta a kockát, és a
barátai megnevettetésére szánt recsegő hangon utasított: – Lehelj rá, bébi! – Ráleheltem, Alvin dobott, és újra nyert. – Mennyi hat meg egy? – kérdezte. – Hét – válaszoltam engedelmesen. – Kőkeményen. Shushy lenyúlt, beleborzolt a hajamba, és azt mondta, én vagyok Alvin kabalája, mintha a „kabala” kifejezhetné, mi mindenné akartam lenni Alvin mellett, amióta hazatért, mintha egy ilyen üres és gyerekes szó indokolhatná, miért van a trikómra tűzve György király érdemérme. Shushy csokoládébarna, bő nadrágos, kétsoros gabardinöltönyt viselt, szélesre vattázott vállakkal, hivalkodóan túlméretezett kihajtóval; ez volt a kedvenc lődörgő ruhája, ha az ujjaival pattogtatva riszált a környéken – anyám kifejezésével élve „pocsékolta az életét” –, miközben parányi padlásszobájukban az anyja napi száz ruhát hajtott fel, hogy legyen miből fizetni a számlákat. Mikor elhibázta a dobást, Alvin besöpörte addigi nyereményeit, és tüntetően zsebre gyűrte a köteget. Íme az ember, aki bankot robbantott a gimnázium mögött! Aztán a drótkerítésbe kapaszkodva álló helyzetbe tornázta magát. Tudtam (és nem csak az elgyötört sántikálásból, amellyel elindult), hogy éjszaka kövér hólyag nőtt a csonkon, úgyhogy nincs a legjobb formájában. Ám ő a családon kívül senki előtt nem volt hajlandó mankón mutatkozni, és mielőtt elindult Simlis Shushyhoz, hogy egy újabb napon fumigálja tüntetve az eszményeket, amelyek megnyomorították, beleszíjazta a csonkot a protézisbe, akármennyire fájt. – Rohadt lábcsináló! – Ez volt minden zokszava, mikor feltápászkodván a vállamra támaszkodott. – Most már hazamehetek? – súgtam. – Persze, menj csak! – Kivett a zsebéből két tízdollárost – majdnem a felét apám heti keresményének –, és rásimította a tenyeremre. Még sose látszott ilyen élőnek a pénz. Ahelyett, hogy a sportpályán keresztül mentem volna vissza, kissé hosszabb utat választottam hazáig a Goldsmith út lejtőjén a Hobson utcáig, hogy megnézhessem az árvaház lovait. Sose mertem megérinteni őket, és addig a napig még egyszer sem szóltam
hozzájuk úgy, mint más gyerekek, akik a kentuckyi derbi két legnagyobb győzteséről „Omahának” és „Förgetegnek” csúfolták a nyúlósan nyáladzó, sáros jószágokat. Megálltam, biztos távolságra a sötéten fénylő, domború szemektől, amelyek szenvtelenül figyelték hosszú pilláik alól a senkiföldjét a Szent Péter erődje és az elkerített zsidók között. A kapu lánca nem volt rendesen beakasztva. Csak meg kellett volna rántanom a reteszt, szélesre kellett volna tárnom a kaput, és máris elvágtattak volna a lovak. Óriási volt a kísértés – akárcsak bennem a gyűlölet. – Kurva Lindbergh! – mondtam a lovaknak. – Kurva kibaszott náci Lindbergh! – majd pedig, attól félve, hogy ha valóban kitárnám a kaput, a lovak elvágtatás helyett engem rántanának be nagy fogaikkal az árvaházba, rohanni kezdtem az utcán lefelé, bekanyarodtam a Hobsonra, elnyargaltam a négylakásos házak tömbnyi sora között, és kifordultam a Chancellor útra, ahol ismerős háziasszonyok járkáltak ki és be a vegyesbolt és a péküzlet és a mészáros ajtaján, névről ismert idősebb fiúk bringáztak, a szabó fia vállán cipelte házhoz a frissen vasalt ruhák kötegeit, ahol olasz dalolás hallatszott ki az utcára a susztertől, akinek a rádiója, szokás szerint, a WEVD-re volt állítva – az EVD az üldözött szocialista hőst, Eugene V. Debset jelentette –, és ahol biztonságban voltam Alvintől, Shushytól, a lovaktól, az árváktól, a papoktól, az apácáktól és a plébániai iskola ostorától. Mikor ismét fölfelé indultam a dombon a házunkhoz, mellém szegődött egy nett öltönyös ember. Ahhoz még korán volt, hogy a környékbeli férfiak jöhessenek haza a munkából vacsorázni, ezért rögtön tudtam, hogy tanácsos lesz élnem a gyanúpörrel. – Philip úrfi? – érdeklődött széles mosollyal. – Szoktad hallgatni a Gangbusters műsort a rádióban, Philip úrfi? Ami Edgar J. Hooverről meg az FBI-ról szól? – Igen. – No, hát én Mr. Hoovernek dolgozom. Ő a főnököm. Az FBI ügynöke vagyok. Nézd csak! – Levéltárcát húzott elő az egyik belső zsebéből, és felcsapta, hogy lássam a jelvényét. – Ha nem haragszol, szeretnék feltenni pár kérdést. – Nem haragszom, de éppen hazafelé megyek. Haza kell mennem.
Rögtön a tízdollárosokra gondoltam. Ha megmotoz, ha van motozási engedélye, nem azt fogja hinni, hogy loptam a pénzt? Nem azt hinné mindenki? Hiszen alig tíz perccel ezelőttig egész eddigi életemben üres zsebbel mászkáltam, sose volt nálam egy fitying. Heti öt cent zsebpénzemet félretettem egy lekvárosüvegben, amelynek a fedelébe Sandy hasított nyílást a cserkészbicskája konzervnyitó pengéjével. Most viszont úgy mászkálok, akár egy bankrabló. – Ne félj, Philip úrfi! Csak nyugalom! Hisz a Gangbustersben is megmondták: mi a te oldaladon állunk. Megvédünk téged. Csak Alvin unokatestvéredről szeretnék feltenni pár kérdést. Hogy van? – Jól. – Javul a lába? – Javul. – Tud már járni? – Igen. – Nem őt láttam ott, ahonnan jöttél? Nem Alvin volt az a sportpálya mögött? Kint a járdán nem Alvin volt az Shushy Margulisszal? Nem feleltem, mire azzal folytatta: – Az nem baj, ha kockáznak. Az nem bűn. Az is hozzátartozik ahhoz, hogy valaki nagy ember. Alvin jó sokat kockázhatott fent Montrealban, a katonai kórházban. Mikor továbbra sem szóltam, megkérdezte: – Miről beszélgettek a hapsik? – Semmiről. – Ott vannak egész délután, és nem beszélnek semmiről? – Csak olyanokat mondtak, hogy mennyit veszítettek. – Semmi mást? Semmit az elnökről? Ugye, tudod, hogy ki az elnök? – Charles A. Lindbergh. – Semmit se mondtak Lindbergh elnökről, Philip úrfi? – Én nem hallottam semmit – feleltem őszintén. Ám azt vajon nem hallgathatta ki, amit én mondtam a lovaknak? Lehetetlen! Mégis bizonyosra vettem, hogy tud minden lépésemről, amit azóta tettem, hogy Alvin hazajött a háborúból, és nekem adta az érdemérmét. Minden kétséget kizáróan tudja, hogy viselem a kitüntetést. Mi másért méricskélne így?
– Beszéltek Kanadáról? – kérdezte. – Arról, hogy elmennek Kanadába? – Nem, uram. – Szólíts Donnak, jó? Én meg majd Philnek szólítlak. Phil, ugye, tudod, mi az a fasiszta? – Azt hiszem. – Nem emlékszel, mondták valakire, hogy fasiszta? – Nem. – Ne kapkodj. Ne siesd el a választ. Csak nyugodtan, ráérősen. Törd a fejedet, próbálj meg emlékezni. Ez fontos. Mondták-e valakire, hogy fasiszta? Mondtak-e valamit Hitlerről? Ugye, tudod, kicsoda Hitler? – Mindenki tudja. – Gonosz ember, ugye? – Igen – mondtam. – Nem szereti a zsidókat, ugye? – Igen. – Ki nem szereti még a zsidókat? – A Bund. – Hát még? – kérdezte. Tudtam eleget, hogy ne említsem Henry Fordot, az Első Amerikát, a déli demokratákat vagy az izolacionista republikánusokat, pláne Lindberghet. Az utóbbi pár évben ennél jóval hosszabb listáját hallottam otthon a neves amerikaiaknak, akik gyűlölik a zsidókat, és hol voltak még akkor az amerikai közemberek tízezrei, talán milliói, mint a unioni sörivók, akiket nem akartunk szomszédainknak, és a washingtoni szállodatulajdonos, és a bajuszos vacsorázó, aki sértegetett minket a Union pályaudvar mellett az önkiszolgáló étteremben. „Ne beszélj!” – intettem magamat, mintha féltve óvott, kilencéves fiú létemre bűnözőkkel közösködnék, és lenne titkolnivalóm. Bár nyilván már kezdtem kis bűnözőként gondolni magamra csak azért, mert zsidó vagyok. – Ki még? – ismételte az ügynök. – Mr. Hoover tudni akarja, hogy még ki. Légy őszinte, Phil. – Én az vagyok – mondtam makacsul. – Evelyn nénéd hogy van?
– Jól. – Hallom, férjhez megy. Ugye, milyen jó, hogy férjhez megy? Erre csak tudsz válaszolni. – Igen. – És tudod, hogy kihez megy férjhez? – Igen. – Okos fiú vagy, bár úgy gondolom, többet tudsz – sokkal többet. Csak sokkal okosabb vagy, hogy elmondd, ugye? – Bengelsdorf rabbihoz megy feleségül – mondtam. – Ő a SZAF vezetője. Elnevette magát. – Oké – mondta –, menj szépen haza. Menjél haza, és edd meg a maceszodat. Attól vagy olyan okos? Hogy maceszt eszel? A Chancellor és a Summit sarkához értünk, már láthattam a háztömb végében a verandánkat. – Minden jót! – kiáltottam, és rohantam haza, meg se várva a zöldet, nehogy beleessek a csapdájába. Ha ugyan bele nem estem máris. Házunk előtt három rendőrautó parkolt, az átjáróban mentőautó állt, a verandán két zsaru beszélgetett, egy harmadik a hátsó ajtónál posztolt. Az utcabeli asszonyok, többségük kötényesen, kicsődültek a verandákra, találgatták, mi történhetett, a srácok pedig a házunkkal szemközti járdán összecsődülve lesték a parkoló kocsik résein át a zsarukat és a mentőautót. Még sose láttam, hogy csapatosan így hallgassanak, ilyen riadtan. Földszinti szomszédunk meghalt. Mr. Wishnow öngyilkos lett. Ezért van most a házunk előtt az, aminek a látására sose számítottam. Az alig nyolcvan font súlyú Mr. Wishnow úgy fojtotta meg magát, hogy rákötötte a nappali szoba függönyzsinórját az előszoba ruhásszekrényének keresztrúdjára, aztán a nyakára hurkolta, és levetette magát a konyhai székről, amelyen beült a szekrénybe. Mikor az iskolából hazajött Seldon be akarta akasztani a kabátját, meglátta pizsamára vetkőzött apját, ahogy arccal lefelé függ a szekrény aljában, a család gumicsizmái és hócipői között. Az első gondolatom az volt, hogy ezen túl nem kell félnem a földszinten haldokló ember
köhögőrohamaitól, mikor egyedül leszek a pincében, vagy elaludni próbálok egy emelettel följebb. Aztán észbe kaptam, hogy Mr. Wishnow szelleme most majd csatlakozni fog a pincében tanyázó hazajáró lelkekhez, és mert megkönnyebbültem a halálhírétől, minden igyekezetével engem fog kísérteni holtomig. Mivel nem tudtam, mit tegyek, először letérdeltem a parkoló autók mellett, és elbújtam a srácok között. Egyiküknek sem voltak az enyémnél bővebb ismeretei a Wishnow-ékat sújtó elemi csapásról, de az ő susmogásukból rakosgattam össze, miként halt meg Mr. Wishnow, miként találtak rá, és tőlük tudtam meg, hogy Seldon meg az anyja most bent van az egyik rendőrrel és a mentősökkel. Meg a hullával. Igazából az összes kölyök arra várt, hogy a hullát láthassa. Inkább velük vártam, mint hogy akkor lépjek be a hátsó ajtón, amikor lehozzák Mr. Wishnow-t a lépcsőn. És haza se akartam menni, hogy egyedül gubbasszak, amíg meg nem jön anyám, apám, vagy Sandy. Ami Alvint illeti, soha többé nem akartam látni, és nem akartam, hogy róla faggassanak. Az asszony, aki kikísérte a házból a mentősöket, nem Mrs. Wishnow volt, hanem az anyám. Nem értettem, hogyhogy nem dolgozik, amíg rá nem döbbentem, hogy az enyém a halott apa, akit elvisznek. Hát persze! Az én apám lett öngyilkos! Nem bírta tovább Lindberghet, meg amit a nácik Oroszországban művelnek Lindbergh jóváhagyásával a zsidókkal, és amit Lindbergh itt művel a családunkkal, ezért felakasztotta magát – a mi szekrényünkben. Nem volt nekem akkor róla száz emlékem, csak egyetlenegy, és az sem tűnt elég fontosnak, hogy az az emlék lehessen, ami ilyenkor szükséges. Alvinnek az volt az utolsó emléke az apjáról, ahogy az rácsapta a kocsiajtót a kisfia ujjára – nekem meg az enyémről az, ahogy üdvözli az embercsonkot, aki az irodája előtt koldul: „Mizujs, Kis Robert?”, mondta apám, és az embercsonk azt felelte: „Nálad, Herman?” Ezen a ponton furakodtam át a szorosan parkoló autók között, és vágtattam keresztül az utcán. Mikor megláttam apám testén és arcán a lepedőt, amitől valószínűleg levegőt sem kapott, jajgatni kezdtem.
– Ne, ne, édesem! – mondta anyám. – Semmi okod a félelemre! – Magához szorította a fejemet, és megismételte: – Semmi okod a félelemre. Beteg volt, sokat szenvedett, és meghalt. Most már nem szenved többé. – A szekrényben volt! – mondtam. – Nem, nem ott. Az ágyában volt. Az ágyában halt meg. Nagyonnagyon beteg volt. Te is tudtad. Azért köhögött folyton. A mentőautó ajtaja felpattant, hogy betolhassák rajta a hordágyat. A mentősök vigyázva becsúsztatták, aztán becsapták maguk mögött az ajtót. Anyám mellettem állt az utcán, fogta a kezemet, és elképedésemre tökéletesen higgadtnak látszott. Mikor megpróbáltam kitépni a kezemet, hogy a mentő után szaladjak, és azt kiáltottam: – Nem tud lélegezni! –, akkor döbbent csak rá, mi gyötör. – Mr. Wishnow az! Mr. Wishnow halt meg! – Megrázott, gyengéden rázogatott, hogy magamhoz térjek. – Seldon apja, drágám! Délután belehalt a betegségébe. Nem tudhattam, hazudik-e, nehogy még hisztérikusabb legyek, vagy a csodálatos igazságot mondja. – Seldon találta meg a szekrényben? – Nem, már mondtam, hogy nem. Seldon az ágyban találta meg az apját. Seldon anyja nem volt otthon, ezért telefonált a rendőrségre. Azért jöttem haza, mert Mrs. Wishnow felhívott az üzletben, és megkért, hogy segítsek. Érted? Papa munkában van. Papa dolgozik. Jaj, hát mi a csodára gondoltál? Papa hamarosan jön haza vacsorázni. Sandy is jön. Semmi ok a félelemre. Mindenki itthon lesz, mindenki hazajön, megesszük a vacsorát – nyugtatgatott –, és nem lesz semmi baj. De lett baj. Az FBI-ügynök, aki megszorongatott Alvin miatt a Chancellor úton, előbb a Hahne’s konfekcióosztályára ment be, hogy kikérdezze anyámat, aztán a Metropolitan newarki irodájába, hogy kikérdezze apámat, majd pedig, mikor Sandy éppen hazafelé indult Evelyn néni irodájából, felszállt ugyanarra a buszra, és a szomszédos ülésről lefolytatott még egy kihallgatást. Alvin nem volt ott a vacsoránál, hogy hallhassa – épp leültünk volna enni, amikor
telefonált, és megmondta anyámnak, hogy ne tegyen el neki vacsorát. Úgy látszik, valahányszor tarolt kockában vagy pókerben, elvitte Shushyt a belvárosi Hikori Grillbe, egy faszénparázson sült vesepecsenyére. „Alvin társa a bűnben”, apám így nevezte Shushyt. Alvinre azt mondta azon az estén, hogy hálátlan, ostoba, nemtörődöm, tudatlan és javíthatatlan. – És keserű – mondta anyám szomorúan. – Nagyon keserű a lába miatt. – Nekem meg elegem van a lábából, torkig vagyok vele! – mondta apám. – Ő ment el a háborúba. Ki küldte? Én nem küldtem. Ti nem küldtétek. Abe Steinheim nem küldte. Abe Steinheim egyetemre akarta küldeni. Magától ment a háborúba, és szerencséje, hogy nem ölték meg. Szerencséje, hogy csak a lábát hagyta ott. Ez van, Bess. Végeztem ezzel a fiúval. Az FBI kihallgatja a gyerekeimet? Már az is elég baj, hogy téged és engem zaklatnak, ráadásul az irodámban, a főnök előtt! Nem! – mondta anyámnak. – Ennek véget kell vetni, méghozzá most! Ez egy otthon. Ez itt egy család. A belvárosban vacsorázik Shushyval? Akkor menjen Shushyhoz lakni! – Bár elmenne iskolába! – mondta anyám. – Bár keresne magának valami foglalkozást! – Van foglalkozása – felelte apám. – Lopja a napot. Miután befejeztük az evést, anyám összeállított egy vacsorát Seldonnak és Mrs. Wishnow-nak. Apám segített levinni a tálcákat, Sandynek és nekem otthagyták a mosatlant. Munkához láttunk a mosogatónál, ahogy a legtöbb estén szoktuk, azzal az eltéréssel, hogy most nem bírtam tartani a számat. Elmeséltem neki a kockázást. Elmeséltem az FBI-ügynököt. Elmeséltem Mr. Wishnow-t. – Nem az ágyában halt meg – mondtam. – Anya nem az igazat mondja. Öngyilkos lett, csak anya ezt nem akarja kimondani. Seldon a szekrényben találta meg, mikor hazajött az iskolából. Felakasztotta magát. Azért jött ide a rendőrség. – Elkékült? – kérdezte a bátyám. – Csak a lepedő alatt láttam. Lehet, hogy elkékült, de nem tudom. Nem akarom tudni. Az is elég rossz volt, hogy mikor rázták a hordágyat, lehetett látni, ahogy mozog. – Azt nem mondtam, hogy először azt hittem, apám van a lepedő alatt, mert attól féltem, ha
megteszem, valóra válik. A tény, hogy apám él, valósággal serceg benne az élet – dühöng Alvinre, és fenyegetőzik, hogy kirúgja a házból –, nem befolyásolta a gondolkodásomat. – Honnan tudod, hogy a szekrényben volt? – kérdezte Sandy. – Az összes srác ezt mondta. – És te hiszel nekik? – Hírneve igen kemény fiúvá tette Sandyt, akinek egetverő önbizalma egyre inkább nagyúri gőgnek rémlett, ha rólam vagy a barátaimról beszélt. – Hát akkor miért volt itt az egész rendőrség? Minden percben meghalnak emberek – mondtam, bár igyekeztem nem elhinni. – Megölte magát. Muszáj volt megölnie. – Na és, talán tiltja a törvény az öngyilkosságot? – kérdezte a bátyám. – Mit kezdtek volna vele, talán börtönbe csukják, mert megölte magát? Nem tudtam. Már nem tudtam, mi a törvény, ezért nem tudtam, mit tilthat, és mit nem. Mintha már azt se tudtam volna, hogy a tulajdon apám – aki az imént ment le a földszintre anyámmal – valóban él-e, vagy tetteti, hogy él, vagy holtan furikázzák egy mentőautó hátuljában. Nem tudtam, miért rossz most Alvin, és miért nem jó. Nem tudtam, álmodtam-e, hogy egy FBI-ügynök kikérdezett a Chancellor úton. Álomnak kellett lennie, de mégsem lehet az, ha egyszer mindenki azt mondja, hogy őket is kikérdezték. Hacsak nem az volt az álom. Szédültem, és arra gondoltam, hogy el fogok ájulni. Még sose láttam elájulni senkit, kizárólag a moziban, és még sose ájultam el. Még sose néztem a házunkat egy búvóhelyről az utca másik oldalán, azt kívánva, bárcsak más lakna ott. Még sose volt húsz dollár a zsebemben. Még sose találkoztam senkivel, aki az akasztott apjára bukkant a szekrényben. Még sose kellett ilyen tempóban felnőnöm. Még sose. 1942 nagy refrénje. – Szólj mamának – mondtam a bátyámnak. – Szólj neki, mondd, hogy rögtön jöjjön haza! – De mielőtt Sandy a hátsó ajtóhoz ért volna, hogy onnan rohanjon le Wishnow-ékhoz, belehánytam a kezemben levő törlőruhába, és mikor összeestem, az azért volt, mert ellőtték a lábamat, és mindent elöntött a vérem.
Hat napig feküdtem magas lázzal, olyan gyengén és elesetten, hogy családunk orvosa minden este eljött megnézni, merre tart a nyavalyám, az a nem ritka, „miért-nem-lehet-minden-úgy-ahogy-volt” gyerekbetegség. A vasárnap volt a következő napom. Késő délutánra járt az idő, és Monty bácsi volt nálunk vizitben. Alvin is ott volt, és amennyire az ágyamból hallhattam, ami a konyhában elhangzott, színét se látták péntek óta, amikor Mr. Wishnow megölte magát, Alvin pedig kiszállt a kockapartiból a vastag köteg ötösével, tízesével és húszasával. Bár a pénteki vacsora óta én se voltam magamnál, hanem valahol a vassal patkolt lovaknál; kaleidoszkópként pörgő rémálmaimban az árvaházi igáslovak kergettek a világ végéig. Most pedig újból itt volt Monty bácsi, és Monty bácsi újból Alvint ócsárolta, olyan szavakkal, amelyekről nem hittem, hogy valaha is elhangozhatnak a házunkban, az anyám előtt. Ám Monty bácsi tudta, miként igázza le Alvint olyan eszközökkel, amelyeket apám egyszerűen képtelen volt alkalmazni. Szürkületkor, miután az ordítozás a megboldogult Jack nagybátyám fölötti panaszolkodássá gyengült, és Monty dörgő hangja berekedt, Alvin elfogadta az állást a nagybani piacon, amellyel foglalkozni se volt hajlandó, mikor Monty először ajánlotta fel. Beleegyezett – olyan megverten, mint mikor a nyomorékságától összetörten megérkezett azon a délelőttön a Penn pályaudvarra a drabális kanadai ápolónő kíséretében, és egyikünkre se bírt felnézni a kerekesszékéből –, hogy megszakítja kapcsolatát Shushyval, és felhagy az utcai szerencsejátékkal. Ő, aki ugyanannyira gyűlölte a sírást, mint az alázatot, általános megdöbbenésre bűntudatos könnyekre fakadt, megbocsátásért könyörgött, és megígérte, hogy ezentúl nem lesz durva Sandyhez, nem lesz hálátlan apám és anyám iránt, nem visz rossz utakra engem, hanem mindenkinek megadja a kellő tiszteletet. Monty bácsi figyelmeztette Alvint, hogy ha nem tartja be az ígéretét, hanem továbbra is feldúlja Hermanék családi békéjét, a Rothok nem ismerik többé.
Habár Alvin látszólag keményen igyekezett az alantas kulizásban, ami az első munkája volt, nem maradt meg a piacon addig, hogy akár egy fokkal is följebb emelkedhessen a söprögetésnél és a rakodásnál. Alig egy hete volt ott, amikor kiszállt az FBI; ugyanaz az ügynök tette fel ugyanazokat a fenyegetően ártalmatlan kérdéseket, amelyeket családomon és rajtam már kipróbált, csak most a többi piaci polgárnak célozgatott, hogy Alvin áruló, aki a hasonszőrű Amerika-ellenes elégedetlenkedőkkel szövetkezik Lindbergh elnök meggyilkolására. Képtelenül nevetséges vádak voltak, Alvint – bár egész héten olyan kezes volt, ahogy megfogadta, és minden erejével az is akart maradni – mégis abban a szempillantásban kirúgták, és az egyik ügyeletes verőember figyelmeztette, hogy többé a közelébe se jöjjön a piacnak. Mikor apám feltelefonálta a bátyját, hogy mi történt, Monty azt felelte, neki nem volt választása, Longy fiai parancsolták, hogy szabaduljon meg az unokaöccsétől. Longy Zwillman, aki apámhoz és a fivéreihez hasonló másodgenerációsként született a régi zsidó szegénynegyedben, volt akkor a newarki alvilág könyörtelen nagyura. Mindenben benne volt a keze a lóversenytől a sztrájktörésen át a szállításig, ahol az olyan kereskedők vérét szívta, mint Belmont Roth. Mivel Longynak a legkevésbé arra volt szüksége, hogy szövetségiek szimatoljanak a háza táján, Alvin elveszítette az állását, eltakarodott a lakásunkból, és huszonnégy órán belül elhagyta a várost, ezúttal nem az országhatáron át, Montreal felé, csak a Delaware-on át Philadelphiába, ahol állás várta Shushy nagybátyjánál, a játékautomaták királyánál, akinek láthatólag több türelme volt az árulókhoz, mint páratlan kollégájának ÉszakJerseyben. 1942 tavaszán, az Izlandi Egyezség sikerének örömére az elnök és Mrs. Lindbergh díszvacsorát adott a Fehér Házban Joachim von Ribbentrop külügyminiszter tiszteletére, aki köztudottan jóval az 1940-es republikánus jelölőgyűlés előtt Németország ideális amerikai elnökjelöltjeként reklámozta párttársai előtt Lindberghet. Ribbentrop ülte végig Hitler oldalán az izlandi tárgyalásokat, és az első náci vezető volt, akit kormánytisztviselő vagy -hivatal meghívott
Amerikába azóta, hogy majdnem tíz éve hatalomra kerültek a fasiszták. A liberális sajtó rögtön a hivatalos bejelentés után élesen bírálta a Ribbentrop-vacsorát. Országszerte tüntetéseken és tömeggyűléseken tiltakoztak a Fehér Ház döntése ellen. Roosevelt volt elnök, először azóta, hogy leköszönt hivatalából, megtörte a hallgatást, és Hyde Parkból küldött rövid üzenetében sürgette Lindbergh elnököt, hogy vonja vissza a meghívást, „minden szabadságszerető amerikainak, főleg pedig annak a több tízmillió, európai származású amerikainak a nevében, akiknek óhazája kénytelen elszenvedni a fasizmus igáját”. Wheeler alelnök tüstént nekiment Rooseveltnek, hogy „ne adja a politikust” úgy, mintha még mindig ő lenne hivatalban, és beleszólhatna a külügyekbe. Roosevelt részéről, mondta az alelnök, nemcsak cinizmusra, de tökéletes felelőtlenségre is vall, hogy ugyanazon veszélyes politika mellett teszi le a voksát, amely csaknem belesodorta Amerikát egy véres európai háborúba a New Deal demokratáinak országlása idején. Wheeler ugyancsak demokrata volt, Montana egymás után háromszor megválasztott szenátora, az első ellenzéki alelnök Andrew Johnson óta, akit Lincoln 1864-es újraválasztásakor vettek fel a jelölőlistára. Wheeler annyira balról kezdte politikai pályafutását, hogy szószólója volt a butte-i radikális szakszervezeti vezetőknek, ellensége az Anaconda Rézbányászati Vállalatnak – amely nagyjából úgy kezelte Montanát, mint a raktárát –, és lévén FDR korai támogatója, már 1932-ben felmerült a neve alelnökjelöltként. Először a demokratákat hagyta ott 1924-ben, hogy felkerüljön a wisconsini Robert La Follette reformista szenátor mellé a szakszervezetek által támogatott Progresszív Párt jelölőlistájára, majd otthagyta La Follette-et és Amerika nem kommunista baloldalát képviselő támogatóit is, beállt Lindberghhez és a jobboldali izolacionistákhoz, segített megalapítani az Első Amerikát, és olyan szélsőséges háborúellenes nyilatkozatokkal támadta Rooseveltet, hogy az elnök kénytelen volt „az én nemzedékem közéletében valaha is elhangzott leghazugabb, leghitványabb, leghazafiatlanabb dolog”-nak minősíteni Wheeler bírálatát. Wheelert a republikánusok részben azért választották Lindbergh alelnökjelöltjévé, mert a harmincas évek végén az ő
montanai politikai gépezete segített republikánusokat juttatni a Kongresszusba, de főleg azért, mert arról akarták meggyőzni az amerikai népet, hogy mindkét párt erősen támogatja az izolacionizmust, no meg kellett a jelölőlistára egy harcias egyéniség, aki nem olyan, mint Lindbergh, és akinek az lesz a dolga, hogy minden lehetséges alkalommal támadja és ócsárolja a saját pártját; mint ahogy tette az alelnöki hivatalban tartott sajtókonferencián, midőn megjósolta, hogy ha a Hyde Parkból küldött roosevelti üzenet felelőtlen „háborús” retorikája a demokraták tervezett választási kampányát vetíti előre, akkor még súlyosabb veszteségeket fognak szenvedni a Kongresszusban, mint 1940-ben, az elsöprő republikánus győzelem idején. A következő hétvégén majdnem telt ház volt a Madison Square Gardenben, ahol a Német–Amerikai Bund legalább huszonötezer fős tömege ünnepelte a német külügyminiszternek küldött elnöki meghívást, és bélyegezte meg a demokraták újabb „háborús uszítását”. Roosevelt második hivatali ideje alatt az FBI és a kongresszusi vizsgálóbizottságok megbénították a náci frontnak minősített Bundot, és bűnvádi eljárást indítottak vezetősége ellen. Ám Lindbergh alatt megszűnt a Bund tagjainak zaklatása, illetve megfélemlítése, úgyhogy ismét erőre kaptak, mert most már az amerikai háborús szerepvállalást ellenző, német származású amerikai patriótákon kívül a Szovjetunió kőkemény ellenségeinek is reklámozták magukat. A Bund tagjaiba mélyen beágyazódott fasiszta összetartást a kommunista világforradalom veszélyeiről elrikoltozott hazafias szónoklatok álcázták. A Bund valamivel hevesebben támadta a kommunistákat, mint amennyire pártolta a nemzetiszocializmust, viszont antiszemitizmusa cseppet sem változott: röplapjain nyíltan egyenlőségjelet tett a bolsevizmus és a zsidóság közé, egyfolytában a „háborúpárti” zsidókon lovagolt – például Morgenthau pénzügyminiszteren és Bernard Baruch pénzügyi szakértőn, akik Roosevelt bizalmasai voltak –, és természetesen sziklaszilárdan ragaszkodott 1936-os megalakulásának hivatalos szándéknyilatkozatában lefektetett céljaihoz: „a Moszkvából vezényelt vörös világrém és zsidó bacilushordozói elleni harc”-hoz, és „a keresztény irányítású, szabad
Egyesült Államok megteremtésé”-hez. Mindenesetre a Madison Square Gardenben tartott 1942-es nagygyűlésről eltűntek a „Születésnapi ájtatosság George Washington emlékünnepén” címen meghirdetett 1939. február 20-i első kongresszus náci zászlói, horogkeresztes karszalagjai, rohamosztagos egyenruhái, a fasiszta karlendítő köszöntés meg az óriási Führer-kép. Eltűntek a falakról az „Ébredj, Amerika! Pusztítsd el a zsidó kommunistákat!” feliratú plakátok, a szónokok nem emlegették „Franklin D. Rosenfeld”-ként Franklin D. Rooseveltet, a bundisták nem osztogatták a nagy fehér kitűzőket, amelyekre azt írták fekete betűkkel: NE ENGEDD AMERIKÁT A ZSIDÓ HÁBORÚBA! Ám Walter Winchell továbbra is „bunditáknak” hívta a bundistákat; Dorothy Thompson, a neves újságíró, Sinclair Lewis író felesége, akit 1939-ben kiutasítottak a Bund gyűléséről, amiért gyakorolta, az ő szavaival élve, „a közterületen elhangzó képtelenségek kinevetésének alkotmányos jogát”, ugyanabban a szellemben bélyegezte meg a Bund propagandáját, amelyről három éve tett tanúságot, amikor azt kiabálta, mialatt kivezették: „Duma, duma, duma! Mein Kampf, szóról szóra!” A Bund nagygyűlését követő vasárnap esti műsorában Winchell a szokott magabiztosságával kijelentette, hogy a Ribbentrop-féle díszvacsorával szembeni erősödő elégedetlenség Amerika és Charles A. Lindbergh mézesheteinek végét jelzi. „A század elnöki baklövése – így nevezte Winchell –, a baklövések baklövése, amelyért fasisztarajongó elnökünk republikánus pribékjei politikai életükkel fognak fizetni a novemberi választásokon.” A Fehér Ház, amely megszokta Lindbergh úgyszólván egyhangú istenítését, valósággal lebénult a heves tiltakozástól, amelyet az ellenzék ilyen gyorsan meg tudott szervezni, és bár a kormány igyekezett elhatárolódni a New York-i bundista összejöveteltől, a demokraták, akik eltökélten össze akarták kapcsolni Lindbergh nevét
a rosszhírű szervezettel, maguk is tartottak egy gyűlést a Madison Square Gardenben. Egyik szónok a másik után ostorozta megsemmisítően „Lindbergh bundistáit”, majd pedig a jelenlevők hitetlenkedő örömére maga FDR jelent meg a szónoki emelvényen. Tízperces éljenzés köszöntötte, és még tovább is ünnepelték volna, ha a volt elnök túl nem kiáltja az üdvrivalgást: – Amerikai honfitársaim, amerikai honfitársaim! Üzenetet hoztam Mr. Lindberghnek és Mr. Hitlernek! A pillanat, amelyhez érkeztünk, azt parancsolja, hogy félreérthetetlen nyíltsággal közöljem velük: nem ők, hanem mi döntjük el Amerika sorsát! – És ezek a szavak olyan drámaiak és lelkesítők voltak, hogy abban a sokaságban (és a nappalinkban, és az utcánk összes nappali szobájában) minden embert magával sodort a boldog illúzió, hogy küszöbön áll a nemzet megváltása. – Az egyetlen dolog, amelytől félnünk kell – mondta hallgatóságának FDR, visszautalva első beiktatási beszédének híres kezdősorára –, az, hogy Charles A. Lindbergh szolgalelkűen meghunyászkodik náci barátai előtt, hogy a világ legnagyobb demokráciájának elnöke szégyentelenül behódol az elállatiasodott gaztettek megszámlálhatatlan sokaságáért felelős despotának, akihez foghatóan kegyetlen és barbár zsarnokot nem ismer az emberi gonoszság története. De mi, amerikaiak, nem fogadunk el egy olyan Amerikát, amelyen Hitler uralkodik! Mi, amerikaiak, nem fogadunk el egy olyan világot, amelyen Hitler uralkodik! Ma egész bolygónk meg van osztva a szabadság és a rabszolgaság között. Mi – a – szabadságot – választjuk! Csak egy olyan Amerikát fogadunk el, amelyben a szabadság uralkodik! Ha pedig érlelődik valahol egy összeesküvés, ha a demokrácia itthoni ellenségei vagy a hatalomra éhes idegen nemzetek már tartogatnak egy Quisling-utánzatot a fasiszta Amerikához – egy összeesküvés, amely meg akarja fojtani az ember kitörő szabadságvágyát, amelynek az amerikai alkotmánymódosítás az alapokmánya, egy összeesküvés, amely fel akarja váltani Amerika demokráciáját a leigázott európai népeket rabszolgaságba döntő zsarnokság teljhatalmával –, akkor üzenjük azoknak, akik titokban összeesküdni merészelnek szabadságunk ellen, hogy az amerikaiak semmiféle fenyegetésre, és a legnagyobb
veszélyben sem fognak lemondani azokról a szabadságjogokról, amelyeket ősapáink foglaltak bele az Egyesült Államok alkotmányába. Lindbergh pár nap múlva adta meg a választ. Felöltötte a Magányos Sas pilótaöltözékét, és egy washingtoni kora reggelen felszállt kétmotoros Lockheed Interceptorával, hogy személyesen találkozzék az amerikai néppel, és megnyugtassa, hogy minden egyes lépését az ő biztonságuk megerősítése és jólétük szavatolása diktálja. Ezt tette, ha a legapróbb válság fenyegetett, repült országszerte városról városra, ezúttal négy-öt helységben is megfordult naponta, hála az Interceptor hihetetlen sebességének, és ahol csak leszállt, már várták a csokorba szedett mikrofonok, a helyi nagykutyák, a hírügynökségek külsősei, a város riporterei, és a sok ezer állampolgár, akik összecsődültek, hogy lássák fiatal elnöküket híres viharkabátjában és bőrsapkájában. És ahol csak leszállt, egyértelműen közölte, hogy a titkosszolgálat vagy a légierő védőkísérete nélkül repüli be az országot. Ilyen biztonságosnak tartotta az amerikai égboltot; ilyen biztonságos most az ország, amióta az ő kormánya alig több mint egy év alatt kiküszöbölt minden háborús fenyegetést. Emlékeztette hallgatóságát, hogy amióta ő az elnök, egyetlen amerikai fiú életét sem kellett kockáztatni, és nem is kell, amíg ő marad hivatalban. Az amerikaiak hittek az ő vezetésében, ő pedig megtartotta minden ígéretét. Ez volt minden, amit mondott, vagy mondania kellett. Egyszer sem említette Ribbentrop vagy FDR nevét, nem hivatkozott a Német– Amerikai Bundra vagy az Izlandi Egyezségre. Semmit sem szólt a nácik mellett, semmivel sem mutatta rokonszenvét vezérük és annak céljai iránt, még annyit sem jegyzett meg elégedetten, hogy a német hadsereg összeszedte magát téli vereségei után, és a szovjet kommunisták az egész orosz fronton tovább hátrálnak keletnek, a végső vereség felé. Addigra úgyis minden amerikai ismerte az elnöknek és pártja uralkodó jobbszárnyának azt a rendíthetetlen meggyőződését, hogy Európán, Ázsián és a Közel-Keleten át akár a mi féltekénkre is átterjedhető kommunizmus ellen az a legjobb védelem, ha a Harmadik Birodalom katonai ereje elpusztítja a sztálini Szovjetuniót.
Lindbergh a maga visszafogott, szűkszavú, megnyerő módján elmondta a repülőtéri tömegeknek és a rádióhallgatóknak, ki ő és mit tett, és mire visszakapaszkodott a gépébe, hogy továbbmenjen a következő stációra, akkor is a demokrácia megmentőjeként éljenezték volna honfitársai, ha azt jelenti be, hogy a First Lady a Ribbentrop-féle bankett után Adolf Hitlert és a barátnőjét hívja meg, hogy töltsék a július negyediki hétvégét a Fehér Ház Lincolnhálószobájában. Shepsie Tirschwell, apám gyerekkori barátja azóta vetített és vágott másokkal együtt a Híradó Mozgóképszínházban, amióta a Broad utcán 1935-ben megnyílt a város egyetlen mozija, ahol kizárólag híranyagokat adtak. A kora reggeltől éjfélig vetített, egyórás műsorban voltak bevágások, rövidfilmek, archív anyagok. Mr. Tirschwell és a három másik vágó minden csütörtökön kiválogatott és összevágott a Pathétól, a Paramounttól és más társaságoktól kapott több ezer láb hosszúságú filmszalagból egy percre kész műsort, hogy az olyan törzsvendégek, mint apám – akinek irodája alig pár sarokra volt a Clinton úton –, lépést tarthassanak az országos hírekkel, a világeseményekkel és a bajnoki mérkőzések izgalmas mozzanataival, amelyeket a rádió korában kizárólag a moziban lehetett látni. Apám igyekezett minden héten szakítani egy órát egy teljes műsorra, és ha sikerült, a vacsoránál elmesélte, mit és kit látott. Tódzsót. Pétaint. Batistát. De Valerát. Ariast. Quezónt. Camachót. Litvinovot. Zsukovot. Hullt. Wellest. Harrimant. Diest. Heydrichet. Blumot. Quislinget. Gandhit. Rommelt. Mountbattent. György királyt. La Guardiát. Francót. Pius pápát. És ez csak egy rövid kivonat volt a híradó elképesztő szereposztásából. Ezekre az eseményekre, mondta apám, egyszer még olyan történelemként fogunk emlékezni, amelyet érdemes tovább adni a gyerekeinknek. – Mert mi a történelem? – tette föl a szónoki kérdést, ha elfogta a vacsoránál az oktatói közlékenység. – A történelem az, ami mindenfelé történik. Még ami itt Newarkban történik, az is. Még ami a Summit sétányon, az is. Még ami ebben a házban történik egy hétköznapi emberrel, abból is történelem lesz valamikor.
Azokon a hétvégeken, amikor Mr. Tirschwell dolgozott, apám további okulás céljából elvitt Sandyt és engem a Híradó Mozgóképszínházba. Mr. Tirschwell ingyenjegyet hagyott számunkra a pénztárban, és valahányszor apám vetítés után felvitt hozzá a gépházba, mindig ugyanazt a leckét tartotta meg állampolgári kötelességekből. Egy demokráciában, mondta, a polgár első dolga, hogy lépést tartson az eseményekkel, és az ember nem kezdheti elég korán a tájékozódást. Összegyűltünk a vetítőgép körül, amelynek részeit Mr. Tirschwell sorra megnevezte, aztán megnéztük a falon a bekeretezett képeket. Ezek a filmszínház ünnepélyes megnyitóján készültek, amikor Newark első és egyetlen zsidó polgármestere, Meyer Ellenstein vágta át az előcsarnokban a szalagot, és üdvözölte a híres vendégeket, köztük, mutatta Mr. Tirschwell a képeken, az Egyesült Államok volt spanyolországi nagykövetét és a Bamberger nagyáruház alapítóját. Legjobban az tetszett a Híradó moziban, hogy a székeket olyanra csinálták, hogy még egy felnőttnek se kelljen fölállnia, ha mások ki-be akarnak menni; hogy a vetítőjére azt mondták, hogy hangszigetelt; és hogy az előcsarnok szőnyege egy filmtekercset ábrázolt, amelyre jövet-menet rá lehetett lépni. Ezekből az egymást követő szombatokból 1942-ben – Sandy ekkor tizennégy éves volt, én kilenc –, amikor apám direkt azért vitt el a moziba az egyik héten, hogy lássuk a bundistákat, a másikon meg, hogy halljuk FDR beszédét a Gardenben, a Ribbentrop-ellenes nagygyűlésen, nemigen emlékszem másra, mint a legtöbb hírt felolvasó Lowell Thomas és a sporteseményekről lelkendező Billy Stern hangjára. Ám a Bund gyűlését nem felejtettem el, olyan gyűlöletet keltett bennem, ahogy a bundisták állva kántálják Ribbentrop nevét, mintha ő lenne az Egyesült Államok elnöke, és FDR beszédét sem felejtettem el, mert mikor azt mondta a Ribbentrop-ellenes nagygyűlésen: „Az az egyetlen dolog, amelytől félnünk kell, hogy Charles A. Lindbergh szolgalelkűen meghunyászkodik náci barátai előtt”, a közönség egyik fele pfujolt és füttyögött, míg a másik fele, köztük apám, olyan hangosan tapsolt, ahogy bírt, és az jutott eszembe, nem törhet-e ki már itt a Broad utcában, fényes nappal a háború, és vajon mi lenne,
ha az elsötétített moziból kilépve füstölgő romhalmazt és tüzeket találnánk Newark központjának helyén. Sandynek nem volt könnyű végigülni ezt a két szombat délutáni műsort a Híradó moziban, és mivel előre tudta, hogy nem lesz az, először elutasította apám invitálását, és csupán parancsra tartott velünk. 1942 tavaszán, pár hónapra a középiskolától, Sandy vékony, magas, mutatós fiú volt, öltözéke mindig nett, haja gondosan fésült, tartása, úgy ültében, mint álltában tökéletes, akár egy West Point-i kadété. Ráadásul az Igaz Emberek ifjú vezérszónokaként szerzett tapasztalatok olyan parancsoló fölénnyel ruházták fel, amivel ritkán találkozni ilyen fiatal korban. Szüleimet megdöbbentette, hogy Sandy ennyire érti, miként kell hatni a felnőttekre, hogy tisztelő tábora van a környék kisebb srácainak körében, akik az ő példájára versenyt jelentkeznek a Szolgálat az Amerikai Feloldódásért nyári, falusi programjaira. Első fiukból valahogy elbátortalanító jelenség lett, egészen más, mint mikor mindenki csak egy kedves, átlagos gyereknek ismerte, aki le tud rajzolni másokat. Nekem a korkülönbség miatt mindig ő volt a hatalmas, de most hatalmasabbnak tűnt, mint valaha, és könnyen felébresztette bennem a csodálatot, noha elfordultam tőle amiatt, amit Alvin a bátyám opportunizmusának nevezett – bár még ez az opportunizmus (ha jól mondta Alvin, és ez rá a szó) is újabb kiemelkedő teljesítménynek, a világ dolgaiban járatos, öntudatos, higgadt érettségnek tűnt. Persze kilencévesen aligha ismerhettem az opportunizmus fogalmát, ám erkölcsi besorolását Alvin érthetően tudtomra adta azzal az undorral, amellyel kimondta ítéletét, és hozzáfűzte az indoklást. Akkor még elég kevés idő telt el a kórház óta, és Alvin túlságosan elkeseredett volt, hogy visszafogja magát. – A bátyád egy nulla – közölte az ágyából az egyik este. – A nullánál is nullább. – És ezt követően nevezte Sandyt opportunistának. – Az? Miért? – Mert az emberek azok, mert csak a maguk hasznát nézik, és minden mást egyen meg a fene. Sandy egy rohadt opportunista. És az a ribanc nénikéd is, a nagy hegyes csöcsével. És a nagy rabbi is az. Bess néni és Herman bácsi becsületes emberek. De Sandy?
Hogy így lefekszik ezeknek a szemeteknek? Az ő korában? Az ő tehetségével? Kurvára nem semmi ez a te bátyád. Lefekszik. Ez a nyelv is új volt, de most már nem volt nehezebb megérteni, mint a „opportunistát”. – Csak rajzolt pár képet – magyaráztam. De Alvin nem volt abban a hangulatban, hogy eltűrje, amint bagatellizálni próbálom a képek létezését, pláne miután valamiből tudomást szerzett róla, hogy Sandy szövetkezett Lindbergh Igaz Embereivel. Nem mertem megkérdezni, hogyan derítette ki, amit én eltökélten titkolni akartam, ám úgy képzeltem, hogy miután véletlenül megtalálta az ágy alatt a rajzokat, nyilván feltúrhatta az ebédlőszekrény fiókjait, ahol Sandy az iskolai füzeteit meg a levélpapírját tárolta, és elegendő bizonyítékot lelt, hogy egy életre meggyűlölje a bátyámat. – Az nem azt jelenti, amire te gondolsz… – kezdtem, de nyomban arra kellett gondolnom, hogy mi mást jelenthet? – Azért csinálja, hogy minket védjen – jelentettem ki. – Hogy ne kerüljünk bajba. – Miattam – mondta Alvin. – Nem! – tiltakoztam. – De neked azt mondta. Így a család nem kerül bajba Alvin miatt. Ezzel igazolja ezt a mocsokságot, amit csinál. – De mi másért csinálná? – kérdeztem olyan ártatlansággal, amire csak a gyerek képes, ugyanakkor a gyerek minden ravaszságával. Fogalmam sem volt, hogy másszak ki a konfliktusból, amit csak elmérgesítettem, mikor hülye fejjel hazudtam a bátyám védelmében. – Miért rossz az, hogy segíteni próbál? Csak annyit felelt: – Nem hiszek neked –, és mivel úgyse versenyezhettem Alvinnel, én se próbáltam tovább hinni magamnak. Bárcsak mondta volna Sandy, hogy kettős életet él! Bár úgy lett volna, hogy a legjobbat próbálja kihozni egy szörnyű helyzetből, és azért öltötte fel a Lindbergh-hívő maskaráját, hogy minket védjen! De miután láttam, miként tart előadást zsidó felnőtteknek annak a New Brunswick-i zsinagógának az alagsorában, tudtam, mennyire hiszi is, amit mond, és mennyire élvezi, hogy figyelnek rá miatta. A bátyám felfedezte magában azt a nem mindennapi adományt, hogy képes valaki lenni, és miközben dicsérő beszédeket tartott Lindbergh
elnökről, miközben végigmutogatta az elnökről készített rajzait, miközben felmondta (Evelyn néni fogalmazásában) a nyilvánosság előtt a magasztaló szavakat arról a jellemet gazdagító nyolc hétről, amelyet zsidó béresként töltött a keresztény hátországban – miközben azt tette, amit, legyünk őszinték, nekem se lett volna ellenemre megtennem; miközben azt tette, ami normális és hazafias volt egész Amerikában, csak a saját otthonában tekintették perverz fajtalanságnak –, Sandy olyan pompásan szórakozott, mint még soha. Aztán jött a történelem következő túlméretezett betörtetése: egy gravírozott meghívó az elnöktől és Mrs. Charles A. Lindberghtől Lionel Bengelsdorf rabbinak és Miss Evelyn Finkelnek a német külügyminiszter tiszteletére adott szombat esti díszvacsorára, 1942. április 4-ére. A országjáró repülő turné harminc városon át még magasabbra verte föl Lindbergh ázsióját, az egyszerű szavú, józan, realista népfiét, mint amilyen azelőtt volt, hogy Walter Winchell „az évszázad politikai baklövésének” minősítette a Ribbentrop-bankettet. A vidék túlnyomórészt republikánus sajtója azt kukorékolta, hogy FDR és a demokraták követték el a baklövést, midőn tudatosan holmi sötét összeesküvést láttak bele abba, ami csak egy kedélyes vacsora a Fehér Házban egy külföldi méltóság tiszteletére. Szüleimet letaglózta a meghívás, de hát nem sokat tehettek ellene. Hónapokkal korábban közölték Evelynnel, hogy csalódtak benne, amiért ő is beállt a hatalmon levőket szolgálni a félrevezetett zsidók kis csoportjába. Nem lett volna értelme újból belekötni közvetett hivatali kapcsolatába az Egyesült Államok elnökével, főleg, mert szüleim tudták, hogy nem az eszmei meggyőződés mozgatja, ami szakszervezetis napjaiban látszott fűteni, vagy a selejtes politikai nagyravágyás, hanem az ujjongás, amiért Bengelsdorf rabbi kimentette a helyettes tanítónő életéből, aki padlásszobában lakik a Dewey utcán, és átvezette a királyi udvarba, mint Hamupipőkét. De mikor váratlanul telefonált egy este, hogy megmondja anyámnak, miszerint ő és a rabbi megszervezték, hogy a bátyám is velük tarthasson a Ribbentrop-vacsorára… nos, először senki sem akart
hinni neki. Még azt is alig bírtuk elfogadni, hogy Evelyn egyik napról a másikra előléphetett helyi kis közösségünkből filmhíradós celebritássá, de hogy most már Sandy is? Nem volt elég a képtelenségből, amikor zsinagógák alagsorában prédikálta Lindbergh igéjét? Ez egyszerűen nem lehetséges, mondta apám, úgy értve, hogy nem szabad így lennie, mert, a képtelenségről nem is szólva, ez túlságosan visszataszító, hogy így lehessen. – Ez csak azt bizonyítja – mondta a bátyámnak –, hogy a nagynénéd meghibbant. Talán így is volt – átmenetileg meghibbantotta saját újsütetű fontosságának túlhajtott tudata. Mi másból merítette volna a vakmerőséget, hogy egy ekkora eseményre meghívót szerezzen a tizennégy éves unokaöccsének? Mi mással vehette rá Bengelsdorf rabbit, hogy ilyen hőbörödött kéréssel forduljon a Fehér Házhoz, mint az uborkafán mászó, önmagába kergült mesüge tántoríthatatlan konokságával? Apám olyan higgadtan beszélt a telefonba, amennyire bírt. – Elég ebből a bolondságból, Evelyn. Mi nem vagyunk fontos emberek. Kérlek, hagyj minket békén. Egy átlagembernek így is épp elég mindent kell elviselnie. – Ám nagynéném nem tűrt ellentmondást, mert mostanra belelovallta magát, hogy neki kell kiszabadítania egy kivételes unokaöcsöt egy tudatlan sógor jelentéktelenségének karámjából (és akkor majd az övéhez hasonló vezető szerepet játszhat a világban). Sandynek részt kell vennie a vacsorán, az Igaz Emberek sikerének élő bizonyságául, nem csekélyebb minőségben kell jelen lennie, mint az Igaz Emberek országos képviselője, és ebben semmiféle gettózsidó apa nem akadályozhatja Sandyt – vagy Evelynt. Bevágta magát az autójába, és tizenöt perccel később megtörtént a leszámolás. Apám, miután letette a kagylót, nem is igyekezett leplezni a felháborodását, a hangja egyre följebb és följebb emelkedett, mintha ő lenne Monty bácsi. – Németországban Hitlerben legalább van annyi tisztesség, hogy kizárja a zsidókat a náci pártból! Ott karszalag is van, meg a koncentrációs táborok, de legalább világos, hogy nem látják szívesen a koszos zsidót! De itt a nácik úgy tesznek, mintha még be is invitálnák a zsidókat! És miért? Hogy álomba ringassák őket. Hogy álomba ringassák őket azzal a nevetséges ábránddal, hogy Amerikában minden príma! De ez? – kiáltotta. – Ez? Meghívják
őket, hogy szorítsák meg egy náci bűnöző véres kezét? Hihetetlen! Egy percre se hagyják abba a hazudozást és a mesterkedést! Megtalálják a legkülönb fiút, a legtehetségesebb fiút, a legszorgalmasabb, a legfelnőttesebb fiút … Nem! Eléggé kigúnyoltak már azzal, amit Sandyval művelnek! Nem megy sehova! A hazámat már ellopták – a fiamat nem fogják ellopni! – De hát senki se gúnyol senkit! – ordította Sandy. – Ez egy nagy lehetőség! – „Egy opportunistának”, gondoltam, de befogtam a számat. – Hallgass! – mondta apám, csak ennyit, és ez a halk szigorúság minden haragnál jobban megérttette Sandyvel, hogy élete legrosszabb órájának néz elébe. Evelyn néni kopogtatott, anyám felállt, hogy ajtót nyisson. – Most meg mit művel ez a nőszemély? – kiáltott utána apám. – Megmondom neki, hogy hagyjon minket békén, erre idejön ez az őrült kakadu! Anyám teljes mértékig osztozott apám elhatározásában, de azért sikerült egy könyörgő pillantást vetnie rá, mialatt kiment a konyhából, abban reménykedve, hátha sikerül irgalmasabb kedvre hangolnia férjét, bármilyen csekély irgalmat érdemel is Evelyn a felelőtlen butaságáért, amellyel kiaknázta Sandy lelkesedését. Evelyn néni meg volt döbbenve (vagy tettette, hogy meg van), amiért szüleim képtelenek felfogni, mit jelent egy Sandy-korú fiúnak egy meghívás a Fehér Házba, mit jelentene a jövőjére nézve, hogy vacsoravendég volt a Fehér Házban… – Nekem nem imponál a Fehér Ház! – kiáltotta apám, és az asztalra vágott az öklével, miután sógornője tizenötödször mondta, hogy „Fehér Ház”. – Nekem csak az imponál, hogy ki lakik benne! És aki ott lakik, az egy náci! – Nem az! – tiltakozott Evelyn. – Netán azt akarod mondani, hogy Herr von Ribbentrop sem náci? – Válaszul Evelyn néni azt mondta apámra, hogy beijedt, provinciális, műveletlen, szűk látókörű… mire apám azt mondta rá, hogy kelekótya, hiszékeny, sznob… és így tombolt a veszekedés az asztal fölött, vadul sziszegték a jelzőket, egyre jobban felbőszítve egymást addig, amíg valami, amit Evelyn néni mondott – ráadásul valami viszonylag enyhe dolog a rengeteg protekcióról, amit Bengelsdorf rabbi igénybe kényszerült venni Sandy érdekében –, már
túl sok volt az abszurditásból apámnak: felállt, és közölte sógornőjével, hogy távozzék. Kiment a konyhából az előszobába, kitárta a lépcsőre nyíló ajtót, és onnan kiabálta Evelynnek: – Kifele! Mars! És ne gyere vissza! Soha többé nem akarlak ebben a házban látni! Evelyn ugyanúgy nem hitt a fülének, mint mi. Azt hittem, viccet hallok. Mintha egy Abbot- és Costello-filmben sütötték volna el. Ki innen, Costello! Ha továbbra is így viselkedsz, távozz ebből a házból, és soha többé ne gyere vissza! Anyám felállt az asztaltól, ahol a három felnőtt teázott, és követte apámat az előszobába. – Bess, ez a nő egy idióta – mondta apám. – Gyerekes idióta, aki semmit sem ért. Veszélyes idióta. – Csukd be az ajtót, kérlek – mondta anyám. – Evelyn! – kiáltotta apám. – Most! Azonnal! Menj! El! – Ne tedd ezt! – suttogta anyám. – Várok, hogy a testvéred eltakarodjon a házamból – felelte apám. – A házunkból – mondta anyám, majd visszajött a konyhába. – Menj haza, Ev – mondta halkan –, hadd csillapodjanak le a kedélyek. – Evelyn néni az asztalra hajtotta, és a tenyerébe temette az arcát. Anyám karon fogta, felemelte, és kivitte a hátsó ajtón a házból. A mi akarnok, virgonc nénénk úgy festett, mint akit meglőttek, és most viszik meghalni. Aztán hallottuk, hogy apám becsapja az ajtót. – Ez a nő azt hiszi, hogy ez egy parti! – mondta Sandynek és nekem, amikor mi is kimentünk, hogy lássuk a csata utójátékát. – Azt hiszi, hogy egy játék! Voltatok a Híradó moziban. Elvittelek benneteket, fiúk. Tudjátok, mit láttatok. – Igen – feleltem. Úgy éreztem, mondanom kell valamit, mert a bátyám nem volt hajlandó megszólalni. Sztoikusan elviselte Alvin könyörtelen kiközösítését, sztoikusan elviselte a Híradó Mozgóképszínházat, és most sztoikusan viselte kedvenc nagynénjének kiűzetését – már tizennégy évesen is a család férfiainak megátalkodott csökönyösségével. – Szóval – mondta apám –, ez nem játék. Ez harc. Jól jegyezzétek meg: harc. Megint mondtam, hogy igen.
– Odakint a világban… – Ám itt elhallgatott. Anyám nem jött vissza. Kilencéves voltam, és azt gondoltam, hogy sose jön vissza. És lehet, hogy apám, negyvenegy évesen, ugyanezt gondolta: apám, akit sok félelemtől megszabadítottak a nehézségek, nem volt ment attól a félelemtől, hogy elveszítheti drága feleségét. Ma már minden tudat szélén ott ólálkodott a katasztrófa, és apám úgy nézett a gyerekeire, mint akik hirtelen elveszítették az anyjukat, úgy, ahogy Earl Axman veszítette el a magáét Mrs. Axman idegösszeroppanásának éjszakáján. Mikor apám átment a nappaliba, hogy kinézzen az utcai ablakon, Sandy és én a sarkában voltunk. Evelyn néni autója már nem állt a járda mellett. És anyám sem állt a járdán, se a verandán, se az átjáróban, még az utca másik oldalán sem – sőt a pincében sem találta meg apám, aki a nevét kiáltozva futott le a pincelépcsőn. Seldonnál és az anyjánál sem volt. Éppen vacsoráztak a konyhában, mikor apám kopogtatott, és ők beengedtek hármunkat. Apám azt kérdezte Mrs. Wishnow-tól: – Nem láttad Besst? Mrs. Wishnow tagbaszakadt asszony volt, magas és esetlen, aki mindig ökölbe szorította a kezét. Elképedésemre apám azt mesélte, hogy vidám, nevetős lány volt, mikor megismerte őt és családját a világháború előtt a Harmadik Kerületben. Most, hogy egyszerre kellett anyának és kenyérkeresőnek lennie, szüleim nem győzték magasztalni fáradhatatlan munkálkodását Seldonért. Az vitathatatlan, hogy harc volt az élete; csak rá kellett nézni az öklére. – Mi baj? – kérdezte apámat. – Bess nincs itt? Seldon felállt a konyhaasztaltól, és odajött köszönni. Apja öngyilkossága óta még jobban viszolyogtam tőle, tanítás végén elbújtam az iskola mögött, mert várt a kapuban, hogy együtt menjünk haza. Bár mindössze saroknyira laktunk az iskolától, a kelleténél tizenöt perccel korábban, lábujjhegyen osontam le a lépcsőn, hogy előbb menjek ki az ajtón. Ám késő délután elkerülhetetlenül beleszaladtam, még a Chancellor úti emelkedő túlsó végén is, ahova valamilyen háztartási dologban küldtek; egyszer csak ott lógott rajtam Seldon, megjátszva, hogy csak véletlenül vetődött arra. Ha pedig feljött, hogy sakkozni tanítson, úgy tettem, mintha nem lennék otthon, és nem nyitottam ajtót. Ha anyám a közelben volt, azzal próbált
rábeszélni a sakkozásra, hogy pont arra emlékeztetett, amit el akartam felejteni: „Az apja nagyszerű sakkozó volt. Sok éve még bajnokságot is nyert az ifjúsági egyesületben. Ő tanította Seldont, és Seldonnak most nincs kivel játszania, azért akar veled sakkozni.” Azt feleltem, hogy nem értem és nem szeretem a sakkot, nem is tudom, hogy kell játszani, de végül sarokba szorultam, és Seldon megjelent a táblával meg a bábukkal, és leültünk egymással szemközt a konyhaasztalhoz, ahol rögtön azt kezdte mesélni, hogyan készítette az apja a táblát, és hogyan tett szert a figurákra. „Bement New Yorkba, és pontosan tudta, hova kell menni, és pontosan azokat találta meg, amik kellettek – hát nem gyönyörűek? Különleges fából vannak. És ő készítette ezt a táblát. Ő kereste meg hozzá a fát, ő darabolta fel – látod, mennyire mások a színek?” Kizárólag azzal akadályozhattam meg, hogy egyfolytában rémítő halált halt apjáról karattyoljon, ha elkezdtem bombázni az iskolában hallott legújabb disznó viccekkel. Ahogy ismét fölfelé indultunk, ráébredtem, hogy apám most feleségül fogja venni Mrs. Wishnow-t, és egy közeli estén lehurcoljuk hármunk holmiját a hátsó lépcsőn, beköltözünk hozzá meg Seldonhoz, és akkor aztán se iskolába menet, se iskolából jövet nem lesz szabadulásom Seldontól és örökös igényétől, hogy belőlem szívjon magának életet. És a lakásban a kabátomat abba a szekrénybe kell betennem, amelyben Seldon apja felakasztotta magát. Sandy Wishnow-ék zárt erkélyén fog aludni, mint ahogy a mienkben aludt, mialatt Alvin nálunk lakott, én a hátsó hálószobában alszom Seldonnal, míg a másik hálószobában apám fog aludni ott, ahol Seldon apja szokott, Seldon anyja és ökölbe szorított keze mellett. Ki akartam menni a sarokra, fel akartam szállni egy buszra, és el akartam tűnni. A szekrényem aljában, egy cipő orrába rejtve még mindig megvolt Alvin húsz dollárja. Elveszem a pénzt, felszállok egy buszra, lent a Penn pályaudvaron egyirányú jegyet váltok a philadelphiai vonatra. Megkeresem Alvint, és soha többé nem lakok a családommal. Inkább Alvinnél maradok, és gondot viselek a csonkjára.
Anyám hazatelefonált, miután ágyba dugta Evelyn nénit. Bengelsdorf rabbi Washingtonban tartózkodott, ám beszélt Evelynnel telefonon, majd anyámmal is beszélt, és megnyugtatta, hogy ő jobban tudja anyám nehézfejű férjénél, mi áll és mi nem áll érdekében a zsidóknak. Hogy Herman miként bánt Evelynnel, az nem fog feledésbe merülni, mondta, főleg azok után, amennyit ő fáradozott Evelyn unokaöccsének érdekében. A rabbi azzal fejezte be, hogy megfelelő intézkedéseket fognak foganatosítani, ha eljön az ideje. Tíz körül apám elment anyámért az autóval, és hazahozta. Sandy és én már pizsamában voltunk, mikor anyám bejött a szobánkba, az ágyamra ült, és megfogta a kezemet. Még sose láttam ilyen kimerültnek – nem úgy volt kiszipolyozva, mint Mrs. Wishnow, de aligha lehetett annak az energikus, fáradhatatlan anyának nevezni, aki olyan jól érezte magát a bőrében, amikor még nem volt más gondja, mint hogy miként jusson mindenre a családnak a férje nem egészen ötvendolláros heti keresményéből. Egy belvárosi munkahely, egy háztartás, egy vehemens húg, egy megátalkodott férj, egy önfejű tizennégy éves, egy ijedező kilencéves gyerek – egy ennyire talpraesett asszonyt mindezeknek a gondoknak az egyesített szökőárja sem terítette volna le, ha nincs még Lindbergh is. – Sandy – mondta –, mit tegyünk? Elmagyarázzam, miért gondolja papa úgy, hogy nem kellene odamenned? Meg tudjuk csinálni szép csendesen? Egyszer úgyis alaposan meg kell beszélnünk mindent. Papát néha nagyon el tudja fogni a pulykaméreg, de engem nem – hiszen ismersz. Bennem megbízhatsz, hogy odafigyelek rád. De tudnunk kell valamilyen távlatból néznünk azt, ami most folyik. Mert lehet, hogy igazából nem jó, ha még jobban belevonnak ezekbe a dolgokba. Lehet, hogy Evelyn néni tévedett. Túlfűtött, drágám, az volt világéletében. Történik valami szokatlan, rögtön elveszíti a fejét. Papa úgy gondolja… folytassam, drágám, vagy aludnál inkább? – Csinálj, amit akarsz – felelt Sandy fahangon. – Folytasd – mondtam. Anyám rám mosolygott. – Miért? Mit akarsz tudni? – Hogy miért ordít mindenki.
– Mert mindenki másképp látja a dolgokat. – Jóéjtpuszit adott, majd azt mondta: – Mert mindenkinek sok minden nyomja a szívét –, de mikor Sandy fölé hajolt, hogy neki is adjon egy puszit, bátyám a párnába rejtette az arcát. Apám általában jóval előbb ment el dolgozni, semhogy Sandy és én felébredtünk; anyám ugyancsak korán kelt, hogy együtt reggelizhessenek, aztán elkészítette a tízórai szendvicsünket, zsírpapírba csomagolta, betette a hűtőszekrénybe, majd miután ellenőrizte, hogy iskolakészek vagyunk-e, maga is indult dolgozni. De másnap apám addig nem ment be az irodájába, amíg nem tisztázta Sandyvel, miért nem mehet el a Fehér Házba, és a jövőben miért nem vehet részt semmiféle SZAF-programban. – Von Ribbentropnak a barátai ezek – magyarázta Sandynek –, nem a mi barátaink. Minden mocskos trükk, amit Hitler rákényszerített Európára, minden ordas hazugság, amit összehordott más nemzeteknek, ennek a Mr. von Ribbentropnak a száján jött ki. Egyszer majd tanulni fogod, mi történt Münchenben. Egyszer majd tanulni fogod, hogy ugratta be Mr. von Ribbentrop Mr. Chamberlaint annak a szerződésnek az aláírásába, ami a papír árát nem érte meg. Olvass csak utána a PM-ben ennek az embernek. Hallgasd csak meg Winchellt erről az emberről. Von Ribbensznob külügyminiszter, ahogy Winchell hívja. Tudod, miből élt a háború előtt? Pezsgőt árult. Egy pezsgőügynök, Sandy. Svihák. Plutokrata, tolvaj és svihák. Még a „von” is hamis a nevében. Csak te erről nem tudsz semmit. Semmit sem tudsz von Ribbentropról, semmit sem tudsz Göringről, semmit sem tudsz Goebbelsről és Himmlerről és Hessről – de én tudok! Hallottál valaha a kastélyról Ausztriában, ahol Herr von Ribbentrop eteti-itatja a többi náci bűnözőt? Tudod, hogy jutott hozzá? Ellopta. A nemesembert, akié volt, Himmler bedugta egy koncentrációs táborba, és most a pezsgőügynöké a kastély. Sandy, tudod te, hogy hol van Danzig, és mi történt ott? Tudod, mi az a versailles-i szerződés? Hallottál már a Mein Kampfról? Kérdezd meg Mr. von Ribbentropot, majd ő elmondja! És én is elmondom, bár nem náci szempontból! Én,
fiam, követem a dolgokat, olvasok dolgokat, és tudom, kik ezek a bűnözők! És nem engedlek a közelükbe! – Ezt sose bocsátom meg neked – válaszolta Sandy. – De meg fogod – mondta anyám. – Egy napon majd megérted, hogy papa kizárólag a legjobbat akarja neked. Igaza van, drágám, hidd el nekem. Nincs neked semmi keresnivalód ilyen alakok társaságában. Csak eszközt csinálnának belőled. – Evelyn néni? – kérdezte Sandy. – Evelyn néni csinál belőlem „eszközt?” Hogy meghívat a Fehér Házba – ezzel csinál belőlem „eszközt?” – Igen – felelte anyám szomorúan. – Nem! Ez nem igaz! – mondta Sandy. – Nagyon sajnálom, de nem hagyhatom cserben Evelyn nénit. – A te Evelyn nénid az, aki cserbenhagyott minket – közölte vele apám. – Igaz Emberek! – mondta megvetően. – Az az egyetlen célja ennek az úgynevezett Igaz Embereknek, hogy zsidó gyerekekből csináljon ötödik hadoszlopot, és a szüleik ellen fordítsa őket. – Baromság! – mondta Sandy. – Ezt hagyd abba! – szólt rá anyám. – Azonnal hagyd abba! Felfogod, hogy mi vagyunk az egyetlen család az egész utcában, akiknek ilyeneken kell keresztülmenniük? Az egyetlen család az egész környéken. Mindenki más mostanra megtanulta, hogyan éljen tovább úgy, ahogy a választás előtt, és felejtse el, ki az elnök. Mi is ezt fogjuk tenni. Történtek rossz dolgok, de most már végük. Alvin elment, most már Evelyn néni is elment, és minden vissza fog zökkenni a normális kerékvágásba. – No és mikor vándorolunk ki Kanadába – kérdezte Sandy – a te üldözési mániád miatt? Apám rászögezte az ujját. – Ne majmold azt az ostoba nénédet! Meg ne halljalak így feleselni még egyszer! – Te egy diktátor vagy! – mondta Sandy. – Rosszabb diktátor vagy Hitlernél! Mivel szüleim olyan családban nevelkedtek, ahol az óvilági apa habozás nélkül alkalmazta gyermekeinek fegyelmezésére a kényszerítés hagyományos eszközeit, képtelenek voltak megütni akár Sandyt, akár engem, és általában helytelenítették a testi
fenyítést. Ennél fogva apám, mikor a tulajdon gyereke mondta rá, hogy rosszabb Hitlernél, mindössze annyit tett, hogy undorral elfordult, és ment dolgozni. De még kint sem igen lehetett a hátsó ajtón, amikor anyám felemelte a kezét, és elképedésemre pofon csapta Sandyt. – Tudod egyáltalán, mit tett érted az apád? – kiáltott rá. – Még most se fogod fel, mibe ugrottál volna bele? Fejezd be a reggelidet, aztán indulj az iskolába! És itthon légy tanítás után! Apád megmondta, mit fogsz tenni, és ajánlom, hogy ahhoz tartsd magad! Sandynek a szeme se rebbent, mikor anyám megütötte, sőt azzal tetézte heroikus lázadását, hogy pimaszul azt mondta: – El fogok menni Evelyn nénivel a Fehér Házba, és nem érdekel, hogy tetszik-e vagy sem az olyan gettózsidóknak, mint ti! Hogy még rútabb legyen a reggel, még jobban szaggassa idegeinket zűrzavaraink esztelensége, anyám nyomban megtorolta a fiúi renitenciát egy második pofonnal, és Sandy ezúttal elsírta magát. És ha nem tette volna, akkor ez a mi megfontolt anyánk fölemeli azt a szelíd, jóságos, babusgató kezét, és megüti harmadszor, negyedszer és ötödször. „Mama nem tudja, mit csinál – gondoltam. – Ez nem ő; senki sem az, aki”, azzal felmarkoltam a könyveimet, lerohantam a hátsó lépcsőn az átjáróba, onnan ki az utcába, és ha még nem lett volna elég iszonyú a nap, Seldon várt az első verandán, hogy velem jöhessen az iskolába. Két héttel később, munkából hazafelé apám bement a Híradó moziba, hogy megnézze a Ribbentrop-bankettről szóló filmtudósítást. Ekkor tudta meg Shepshie Tirschwelltől, akit előadás után meglátogatott a vetítőben, hogy gyerekkori barátja június elsején elköltözik feleségével, három gyerekével, anyjával, idős apósával és anyósával egyetemben Winnipegbe. Winnipeg kis zsidó közösségének képviselői segítettek mozigépészi munkát szerezni Mr. Tirschwellnek egy közeli filmszínházban, és lakásokról is gondoskodtak az egész családnak egy, a mienkre igen emlékeztető, szerény zsidónegyedben. A kanadaiak megszervezték, hogy alacsony kamatú kölcsönnel támogatják Tirschwellék távozását Amerikából, és hozzájárulnak Mrs. Tirschwell szüleinek eltartásához,
amíg lányuk nem talál magának Winnipegben olyan munkát, amelyből fedezheti kiadásaikat. Mr. Tirschwell azt mondta apámnak, hogy iszonyúan nehezére esik elhagyni szülővárosát meg a kedves, régi barátait, és természetesen fáj megválnia egyedülálló munkakörétől Newark legfontosabb mozijában. Sok mindent itt kell hagyni, és sok mindent el fog veszíteni, de a világ minden pontján forgatott, vágatlan, nyers filmek tömege, amelyeket az utóbbi években látott, meggyőzték róla, hogy az 1941-es izlandi Lindbergh– Hitler-paktum titkos záradékának értelmében Hitler előbb a Szovjetuniót veri meg, aztán Angliát szállja meg és igázza le, és csak aztán (és miután a japánok Kína, India és Ausztrália lerohanásával teljessé tették a Nagy-Kelet-Ázsiai Új Rendet) vezeti be Amerika elnöke az „Amerikai Fasiszta Új Rendet”, a Hitleréről mintázott, totalitárius diktatúrát, amely előkészíti a színhelyet az utolsó nagy, kontinentális csatához: Dél-Amerika német lerohanásához, meghódításához és fasizálásához. Két év múlva, ha majd Hitler horogkeresztje leng a londoni Parlamenten, ha a Felkelő Nap lobog Sydney, Új-Delhi és Peking felett, és Lindberghet újraválasztják még négy évre elnöknek, a kanadai–amerikai határt lezárják, a két ország diplomáciai kapcsolatait megszakítják, és hogy az amerikaiak csak a súlyos belső veszélyre figyeljenek, amely szükségessé tette alkotmányos jogaik megnyirbálását, megkezdődik az általános támadás Amerika négy és fél millió zsidója ellen. Ribbentrop washingtoni látogatása után – és a diadal után, amit Lindbergh legveszélyesebb amerikai támogatóinak jelentett a látogatás – ez volt Mr. Tirschwell előrejelzése, annyival sötétebb apám minden jóslatánál, hogy úgy döntött, nem fogja elismételni előttünk, illetve, miután hazatér a Híradó moziból a korai vacsorára, egyetlen szót sem szól Tirschwellék küszöbönálló távozásáról, mert bizonyosra vette, hogy a hírek megrémítenének engem, felbőszítenék Sandyt, anyám pedig hangosan követelné, hogy vándoroljunk ki azonnal. Amióta Lindberghet másfél éve beiktatták, becslések szerint mindössze két-háromszáz zsidó család vándorolt át végleg Kanada menedékébe. Tirschwellék voltak az első menekülők, akiket apám személyesen ismert, és döntésük mélyen megrendítette.
És akkor ott volt még a csapás, hogy filmen kell látni, amint a náci Ribbentropot és feleségét szívélyesen köszönti a Fehér Ház oszlopos előcsarnokában az elnök és a felesége! És az a csapás, ahogy az összes jeles vendég kiszáll mosolyogva a limuzinból, és alig várja, hogy Ribbentrop jelenlétében vacsorázhasson és táncolhasson – és ott van a vendégek között, és láthatólag ugyanúgy repes az undorító eseménytől Lionel Bengelsdorf rabbi és Miss Evelyn Finkel. – Egyszerűen nem hittem el – mondta apám. – A húgod arcán fülig ért a mosoly. No és a leendő férj? Úgy nézett ki, mint aki azt képzeli, hogy miatta adják a vacsorát. Látnod kellett volna a pasast, ahogy bólogat mindenkinek, mint aki tényleg számít! – De hát minek mentél oda – kérdezte anyám –, amikor úgyis mindenképpen felidegesített volna? – Azért mentem – mondta apám –, mert naponta felteszem magamnak a kérdést: hogy történhet ez Amerikával? Hogy lehet, hogy ilyen emberek vezetik az országunkat? Ha nem láttam volna a tulajdon szememmel, azt hittem volna, hogy hallucinálok. Bár még csak a vacsora elején tartottunk, Sandy letette az evőeszközt, és azt motyogta: – De hát semmi sem történik Amerikával, semmi –, és otthagyta az asztalt, nem először az óta a reggel óta, amelyen anyám felpofozta. Mostanában, ha étkezés közben csak a legcsekélyebb célzás is elhangzott a hírekre, Sandy felállt, magyarázat vagy mentegetőzés nélkül eltűnt a szobánkban, és becsapta maga után az ajtót. Az első pár alkalommal anyám felállt, utána ment, hogy beszéljen vele, és visszahívja az asztalhoz, ám Sandy csak faragta a rajzszenét, vagy addig firkált vele a tömbjébe, amíg anyám ott nem hagyta. A bátyám még velem se volt hajlandó szóba állni, amikor puszta magányosságból meg mertem kérdezni, meddig akar így viselkedni. Már megfordult a fejemben, hogy mi lesz, ha egyszer csak kapja magát, és elmegy hazulról; nem Evelyn nénihez, hanem Mawhinneyékhez a kentuckyi farmra. Megváltoztatja a nevét Sandy Mawhinneyre, mi pedig soha többé nem fogjuk látni, mint ahogy Alvint sem fogjuk látni soha többé. Senkinek sem kell azzal bajlódnia, hogy elrabolja, megteszi azt ő maga, átnyújtja magát a keresztényeknek, hogy soha semmi dolga ne legyen többé a
zsidókkal. Senkinek sem kell elrabolnia Sandyt, mert Lindbergh már elrabolta, mindenki mással egyetemben. Annyira feldúlt Sandy viselkedése, hogy esténként átszoktam a konyhaasztalhoz; ott csináltam a leckémet, hogy ne is lássam. Így sikerült kihallgatnom apámat – aki a nappaliban olvasta az esti újságot, míg Sandy gőgösen elvonult a lakás hátsó részébe –, amint előadja anyámnak, hogy a mi házi háborúságunk pontosan az a fajta széthúzás, amit a Lindbergh-féle antiszemiták igyekeznek szítani a zsidó szülők és gyerekeik között az ilyen Igaz Emberek-féle programokkal. Ám ez a tudat csak még jobban megszilárdította az elhatározását, hogy nem követi Shepshie Tirschwell példáját, és nem megy el. – Miről beszélsz? – kérdezte anyám. – Csak nem azt mondod, hogy Tirschwellék elmennek Kanadába? – De igen, júniusban – felelte apám. – Miért? Miért júniusban? Mi történik júniusban? Mióta tudod? Miért nem szóltál róla? – Mert tudtam, hogy felzaklatna. – Fel is… hogy ne zaklatna? Miért – faggatta apámat –, miért mennek el júniusban, Herman? – Mert Shepshie megítélése szerint eljött az idő. Ezt ne most beszéljük meg – mondta apám halkan. – A kicsi kint van a konyhában, és már így is épp eléggé meg van rémítve. Ha Shepshie úgy érzi, itt az idő, akkor döntsön ezek szerint, sok szerencsét hozzá. Shepshie ül, és órák hosszat nézi a legfrissebb híreket. A hírek jelentik Shepshie életét, és a hírek rettenetesek, ezért befolyásolják a gondolkodását, és ezért jutott erre az elhatározásra. – Azért jutott erre az elhatározásra – mondta anyám –, mert jól tájékozott. – Én is tájékozott vagyok! – felelte apám élesen. – Nem vagyok kevésbé tájékozott, csak én más következtetésre jutottam. Nem érted, hogy ezek az antiszemita tetvek épp azt akarják, hogy elmeneküljünk? Azt akarják, hogy a zsidók annyira torkig legyenek mindennel, hogy örökre elmenjenek, aztán ez az egész gyönyörű ország itt marad a gojoknak. Hát nekem jobb ötletem van. Miért nem mennek el ők? Miért nem megy el az egész bagázs, aztán élhetnének a Führerüknél, a náci Németországban. Akkor nekünk lesz egy gyönyörű országunk! Nézd, Shepshie azt teheti, amit helyesnek tart, de mi nem megyünk sehova. Van még ebben az országban egy Legfelsőbb Bíróság, méghozzá liberális bíróság –
hála Franklin Rooseveltnek –, hogy vigyázzon a jogainkra. Ott van Douglas bíró. Ott van Frankfurter bíró. Ott van Murphy bíró és Black bíró. Azért vannak, hogy betartassák a törvényt. Vannak még jó emberek ebben az országban. Ott van Roosevelt, ott van Ickes, ott van La Guardia polgármester. Novemberben kongresszusi választás lesz. Még mindig vannak szavazóládák, és az emberek még mindig szavazhatnak anélkül, hogy valaki megmondaná nekik, mit tegyenek. – És mire fognak szavazni? – kérdezte anyám, de rögtön válaszolt is magának: – Az amerikai nép szavazni fog, és a republikánusok még erősebbek lesznek. – Halkabban! Próbálj halkabban beszélni, jó? Ha eljön a november – mondta apám –, és tudni fogjuk az eredményeket, még mindig lesz időnk eldönteni, hogy mit tegyünk. – És ha nem lesz idő? – Lesz. Kérlek, Bess, ez nem mehet így tovább minden este! – Az övé lett az utolsó szó, de valószínűleg csak azért, mert anyám, tudva, hogy a konyhában írom a leckét, csendet parancsolt magának. Másnap tanítás után lementem a Chancellor úton a Clinton térre, túl a gimnáziumon, ahol hitem szerint csekély volt az esély, hogy bárki rám ismerjen, és megvártam egy belvárosi buszt, ami levitt a Híradó mozihoz. Előző este kinéztem a műsort az újságból. Öt perccel négy előtt kezdődött egy egyórás műsor, vagyis a mozival szemközt, a Broad utcai megállóban el tudom csípni ötkor a 14-es buszt, és simán otthon leszek vacsorára, vagy talán még hamarabb is, attól függ, mikor következik Ribbentrop. Mindenképpen látnom kellett Evelyn nénit a Fehér Házban, nem azért, mintha szüleimhez hasonlóan én is el lettem volna szörnyedve és fel lettem volna háborodva azon, amit művel, hanem azért, mert az, hogy egyáltalán odament, döbbenetesebbnek tűnt mindennél, ami családunk valamelyik tagját érhette – kivéve azt, ami Alvinnel történt. NÁCI NAGYKUTYA A FEHÉR HÁZBAN – ez volt kiírva fekete betűkkel a mozi háromszögű védőereszének a két oldalán. Attól, hogy egyedül vagyok a belvárosban, a bátyám, Earl Axman vagy valamelyik szülőm nélkül, roppantul bűnösnek éreztem magamat, mikor a pénztárhoz léptem, és kértem egy jegyet. – Felnőtt kísérő nélkül? Azt már nem! – mondta a pénztárosnő. – Árva vagyok – mondtam. – A Lyons úton lakom az árvaházban. A
nővér küldött, hogy számoljak be neki Lindbergh elnökről. – Hol a levele? – Már elővigyázatosan megírtam a buszon az iskolai füzetem egyik tiszta lapjára, úgyhogy most betoltam a pénzbeadó nyíláson. Azokról az engedélyekről vettem a mintát, amelyeket anyám adott az iskolai kirándulásokhoz, csak ezt így írtam alá: „Mary Catherine nővér, Szent Péter árvaház”. A pénztárosnő nem olvasta el, csak ránézett, aztán intett, hogy kéri a pénzt. Odaadtam Alvin egyik tízesét – iszonyú pénz volt egy ekkora gyereknél, főleg a Szent Péter egyik árvájánál –, de az asszonynak sietnie kellett, így minden további nélkül visszaadott kilenc dollár ötven centet, és kicsúsztatott a résen egy jegyet. Ám a levelet nem adta vissza. – Arra szükségem van – mondtam. – Na, indulj, fiacskám! – türelmetlenkedett, és intett, hogy ne tartsam fel a sort. Pont akkor mentem be, amikor kialudt a villany, felharsant a katonazene, és peregni kezdett a film. Mivel láthatólag minden newarki férfi (a mozi nagyon kevés nőt vonzott) vetni akart egy pillantást a Fehér Ház elképesztő vendégére, telt ház volt ezen a pénteki délutánon, valahol az erkély szélén találtam meg az utolsó üres helyet – aki utánam érkezik, annak az utolsó földszinti zsöllyesor mögé kell beállnia. Nagy lelkesedés töltött el, nemcsak azért, mert nyélbe ütöttem valamit, amit nem néztek volna ki belőlem, de azért is, mert a sok száz cigaretta füstleple alatt és az ötcentes szivarok mellbevágó aromájában megéreztem, micsoda varázsereje van annak, ha egy fiú játssza a férfit a férfiak között. A britek partra szállnak Madagaszkáron, hogy elfoglalják a francia tengerészeti támaszpontot. Pierre Laval, a vichyi francia kormány vezetője „agressziónak” bélyegzi a brit akciót. Az angol légierő már a harmadik éjszaka óta bombázza Stuttgartot. A német katonák tovább nyomulnak előre Oroszországban, a Kercs-félszigeten. A japán hadsereg elfoglalja Burmában Mandalayt. A japán hadsereg bevonul Burmából a kínai Jünan tartományba. Kínai gerillák egy rajtaütés során ötszáz japán katonát ölnek meg Sanghajban.
Sisakok, egyenruhák, fegyverek, épületek, kikötők, partok, növények, állatok, mindenféle fajtájú emberi arcok mérhetetlen sokasága, egyébként ugyanaz a pokol újra és újra, a felülmúlhatatlan gonoszságnak ugyanazok a borzalmai, amelyektől a nagy nemzetek közül egyedül az Egyesült Államok menekült meg. Kép kép után a mérhetetlen nyomorúságról: mennydörgő aknavetők, meggörnyedve futó gyalogosok, tengerészgyalogosok, akik puskájukat magasra emelve gázolnak a part felé, bombákat szóró repülőgépek, szétrobbanó, dugóhúzóban zuhanó repülőgépek, tömegsírok, térdelő tábori lelkészek, rögtönzött keresztek, süllyedő hajók, megfulladó matrózok, a tenger lángokban, összedőlt hidak, támadó tankok, kettétépett kórházak, lebombázott olajszállító hajókból égnek lövellő tűzoszlopok, sártengerben terelt foglyok, hordágyon vitt élő torzók, szuronyra tűzött civilek, halott csecsemők, vért fecskendező, lenyakazott hullák… Aztán a Fehér Ház. Félhomályos tavaszi este. Árnyak hullnak a széles pázsitra. Bimbózó bokrok. Virágzó fák. Estélyi ruhás vendégek szállnak ki a sofőr vezette limuzinokból. Túl az oszlopcsarnok nyitott ajtaján, a márványpadlós előtérben vonós együttes játssza a tavalyi év legnagyobb slágerét, az „Intermezzó”-t, Wagner Trisztán és Izoldája egyik motívumának populáris változatát. Finom mosolyok. Halk nevetés. A karcsú, imádott, jóképű elnök. Oldalán a tehetséges költőnő, a vakmerő aviatrix, a szende társasági hölgy, meggyilkolt gyermekük anyja. A mézes nyelvű, ezüsthajú díszvendég. Az elegáns náci hitves, atlasz nagyestélyiben. Üdvözlő szavak, sziporkák, és a királyi udvarok színpadi aurájától övezett óvilági gavallér, aki nem igaz, hogy milyen istenien néz ki esti díszben, gáláns csókot lehel a First Lady kezére. Ha nincs a Vaskereszt, amellyel Führere tüntette ki a külügyminisztert, és amely alig pár ujjnyival a tökéletesen elrendezett selyem zsebkendő alatt ékesítette a zsebet, olyan meggyőzően civilizált kókler lett volna, amit csak ki tud agyalni az emberi ravaszság. És ott! Evelyn néni, Bengelsdorf rabbi – most mennek be az ajtón, a tengerészgyalogos őrök mellett, és már el is tűntek!
Három másodpercig sem lehettek a vásznon, bennem mégis összefolytak a hátralevő belföldi hírek és a befejező sportesemények bevágásai. Egyre abban reménykedtem, hátha visszapörög a film a pillanatig, amikor feltűnik nagynéném, a rabbi megboldogult feleségének tulajdonát képező drágakövek ragyogásában. A számos lehetetlenség között, amelyeknek valódiságát a kamera cáfolhatatlanul igazolta, Evelyn néni becstelen diadalmenete volt a legkevésbé valóságos. Mikor a műsor véget ért, és kigyúltak a fények, egy egyenruhás jegyszedő állt a széksorok közti folyosón, és intett az elemlámpájával. – Te! – mondta. – Gyere csak velem! Keresztülvezetett az előtérbe kihömpölygő tömegen egy ajtóhoz, amelyet kulccsal kinyitott, aztán felmentünk egy szűk lépcsőn. Ezt akkorról ismertem, mikor Sandyt és engem elhoztak, hogy nézzük meg a Ribbentrop-féle tömeggyűléseket a Madison Square Gardenben. – Hány éves vagy? – kérdezte a jegyszedő. – Tizenhat. – Hát ez jó. Csak így tovább, kölyök. Mintha nem lennél már így is nyakig a pácban. – De nekem most haza kell mennem – mondtam. – Le fogom késni a buszomat. – Sokkal több mindent le fogsz te késni. Erélyesen megkopogtatta a Híradó mozi vetítőjének híres, hangszigetelt ajtaját, és Mr. Tirschwell beengedett. Mary Catherine nővér levele volt a kezében. – Ezt muszáj látniuk a szüleidnek – mondta. – Csak vicceltem! – mondtam. – Apád már útban van érted. Telefonáltam az irodájába, és szóltam neki, hogy itt vagy. – Köszönöm szépen – mondtam olyan udvariasan, ahogy tanítottak. – Ülj le! – De csak vicc volt! – ismételtem. Mr. Tirschwell a következő előadáshoz készítette elő a tekercseket. Mikor sikerült körülnéznem, láttam, hogy a mozi sok patrónusának dedikált képe hiányzik a falakról, és megértettem, hogy Mr. Tirschwell
elkezdte összeszedni az emlékeket, amelyeket magával visz Winnipegbe. Azt is megértettem, hogy ennek a lépésnek a nagysága pont elég magyarázat a ridegségre, amellyel velem bánik. Ugyanakkor mégis annak a katonásféle felnőttnek tűnt, akinek a felelősségérzete olyasmire is kiterjed, amihez semmi köze. Külsejéből vagy beszédéből ugyan senki se mondta volna, hogy abban a newarki bérkaszárnyában nőtt fel, amiben az apám. Az apámnál határozottan visszafogottabb, csiszoltabb és önérzetesebb változata volt a kevés iskolát járt, nincstelen gyereknek, aki úgyszólván kizárólag éber, programszerű iparkodásának köszönhetően emelkedett ki bevándorló szüleinek nyomorúságából. Ezeknek a férfiaknak nem volt másuk, ami hajtsa őket, egyedül a buzgalom. Az, amit tolakodásnak neveztek a jobb helyzetben levő pogányok, általában nem volt több ennél: a buzgalomnál. – Ha kimennék – mondtam –, még mindig elérhetném a buszt, és otthon lehetnék vacsorára. – Kérlek szépen, maradj csak itt, ahol vagy! – De hát mi rosszat tettem? Csak a nagynénémet akartam látni. Ez nem ér! – mondtam, veszedelmesen közel a síráshoz. – Én csak a nagynénémet akartam látni a Fehér Házban! – A nagynénéd! – mondta Mrs. Tirschwell, aztán összeszorította a fogát, hogy ne mondjon többet. Pont ettől, hogy így megveti Evelyn nénit, eredtek el a könnyeim. Itt már elfogyott Mr. Tirschwell türelme. – Te búsulsz? – kérdezte maró gúnnyal. – Ugyan mitől búsulsz? Van róla fogalmad, min mennek keresztül emberek a világban? Semmit sem értettél abból, amit az előbb láttál? Csak azt remélem, hogy a jövőben nem lesz igazi okod a sírásra. Reménykedem és imádkozom, hogy a családod az elkövetkező napokban… – Hirtelen elhallgatott, láthatólag nem szokott hozzá az észszerűtlen indulatok méltatlan kitöréséhez, főleg egy figyelemre méltatlan gyerek előtt. Még én is megértettem, hogy nem velem, hanem valami mással van pöre, de ez nem enyhítette a csapást, hogy nekem kell elviselnem a haragját. – Mi fog történni júniusban? – kérdeztem. Ez volt a megválaszolatlan kérdés, amelyet az este kihallgattam a szüleim beszélgetésében.
Mr. Tirschwell úgy fürkészte tovább az arcomat, mintha azt próbálná felmérni, mennyire vagyok híján az intelligenciának. – Szedd össze magadat – mondta végül. – Tessék – nyújtotta a zsebkendőjét. – Törüld meg a szemedet. Szót fogadtam, de mikor megismételtem: – Mi fog történni júniusban? Miért tetszenek Kanadába menni? – egyszerre eltűnt a hangjából az ingerültség, és valami más nyomult a helyébe, valami erősebb, szelídebb – az ő intelligenciája. – Ott van új állásom – mondta. Megrémültem attól, hogy kímél, és újra sírva fakadtam. Nagyjából húsz perc múlva megérkezett apám. Mr. Tirschwell átadta neki a cédulát, amelyet írtam, hogy bejussak a moziba, de apám nem szakított időt az elolvasására, amíg a könyökömnél fogva ki nem terelt a moziból az utcára. Akkor ütött meg. Először az anyám üti meg a bátyámat, most az apám elolvassa Mary Catherine nővér szavait, és életemben először lekever egy irgalmatlan pofont. Mivel már amúgy is agyon vagyok csigázva – és dehogy van meg bennem Sandy sztoicizmusa –, szégyenkezés nélkül bömbölni kezdek a pénztár mellett, az összes goj szeme láttára, akik belvárosi munkahelyeikről sietnek haza egy gondtalan tavaszi hétvégére Lindbergh Amerikájában, a békesség független fellegvárában, óperenciákra a világ hadműveleti zónáitól, ahol senkinek sem kell veszélytől tartania, csak nekünk.
6. 1942. MÁJUS – 1942. JÚNIUS Az ő hazájuk
1942. május. 22 Kedves Mr. Roth! A Homestead 42 (Szolgálat az Amerikai Feloldódásért, Egyesült Államok belügyminisztériuma) kérésének megfelelően társaságunk áttelepedési lehetőségeket kínál az önhöz hasonló rangidős munkatársaknak, akik kiérdemelték, hogy részt vegyenek a SZAF merész, új, országos hatósugarú kezdeményezésében. Éppen nyolcvan éve, 1862-ben történt, hogy az Egyesült Államok Kongresszusa elfogadta az egész világon egyedülálló „Homestead Act”-törvényt, amely gyakorlatilag ingyen juttatott 65 hektár köztulajdonú szűzföldet minden gazdának, aki hajlandó volt nekivágni az ismeretlennek, és betelepíteni Amerika új, nyugati végeit. Azóta sem került sor ehhez hasonló kezdeményezésre, amely izgalmas, új lehetőségeket kínált volna a vakmerő amerikaiaknak horizontjuk tágítására, hazájuk erősítésére. A Metropolitan Life büszke, hogy az első amerikai nagyvállalatok és pénzintézetek között lehet, amelyeket kiválasztottak az új Homestead-programra. A program páratlan lehetőséget biztosít a feltörekvő amerikai családoknak az államköltségen történő helyváltoztatásra, hogy számukra korábban elérhetetlen, inspiráló amerikai földeken találjanak új otthonra. A Homestead 42 országunk legrégibb hagyományainak szellemében kínál vérpezsdítő, új környezetet, ahol nemzedékről nemzedékre gazdagodhat szülők és gyermekek amerikaiságának öntudata. Tájékoztatónk kézhez vétele után okvetlenül keresse meg Mr. Wilfried Kurthöt, aki a Homestead 42-t képviseli Madison úti székházunkban. Ő majd személyesen válaszol kérdéseire, miképp munkatársai is szíves rendelkezésére állnak bármiben. Gratulálunk önnek és családjának, amiért épp önöket választották a Metropolitan Life érdemes munkatársainak sokaságából a társaság 1942-es új „pionírjainak” csapatába. Őszinte híve: Homer L. Kasson A személyzeti osztály helyettes vezetője
Napokba telt, mire apám összeszedett annyi lelkierőt, hogy meg tudja mutatni a társaság levelét anyámnak, és közölni tudja vele a hírt, hogy 1942. szeptember elsején áthelyezik a Metropolitan newarki körzetéből a kentuckyi Danville-be, ahol most nyílik az új körzeti iroda. A Mr. Kurthtől kapott Homestead 42 csomaghoz mellékelt
Kentucky-térképen apám megkereste nekünk Danville-t. Aztán felolvasott a Kereskedelmi Kamara A kékfű állama című brosúrájából: „Danville a kies Boyne megye székhelye. A gyönyörű kentuckyi vidéken található, körülbelül hatvan mérfölddel délre Lexingtontól, ami az állam második legnagyobb városa Louisville után.” Ide-oda lapozott a brosúrában, újabb felolvasható érdekességeket keresett, amelyek talán mérsékelhetnék ennek a fordulatnak az esztelenségét. „Daniel Boone segített utat törni a vadonban, minek utána megkezdődhetett Kentucky betelepítése… Az Appalache-től nyugatra Kentucky volt az első állam, amely 1792-ben csatlakozott az Unióhoz… Kentucky lakossága 1940-ben 2 845 627 fő, míg Danville lakossága – lássuk csak – 6700 fő volt.” – És hány zsidó van – kérdezte anyám – ebben a danville-i hatezerhétszázban? Mennyi van az egész államban? – Tudod te azt, Bess. Nagyon kevés. Annyit mondhatok neked, hogy lehetne rosszabb is. Lehetne Montana, ahova Gellerék mennek. Lehetne Kansas, ahova Schwartzék mennek. Lehetne Oklahoma, ahova Brodyék mennek. Hét ember távozik az irodánktól, és hidd el, én vagyok a legszerencsésebb. Kentucky gyönyörű hely, nagyszerű éghajlata van. Nem a világ vége. Nagyjából ugyanúgy fogunk élni ott is, mint itt. Talán még jobban is, tekintve, hogy minden olcsóbb, és a klíma olyan enyhe. Lesz iskola a fiúknak, nekem ott lesz az állás, neked a ház. Úgy néz ki, talán még azt is megengedhetjük magunknak, hogy vásároljunk egy saját házat, ahol külön szoba jut a két fiúnak, és lesz hátsó udvar, ahol játszhatnak. – Hogy van bőr a képükön ezt csinálni emberekkel? – kérdezte anyám. – Hát ez fejbe vert, Herman! A családunk itt van. A gyerekkori barátaink itt vannak. A gyerekek barátai itt vannak. Világéletünkben itt éltünk, békében, nyugalomban. Saroknyira vagyunk Newark legjobb általános iskolájától. Saroknyira vagyunk New Jersey legjobb gimnáziumától. A fiaink zsidók közt nevelkedtek. Zsidó gyerekekkel járnak iskolába. Nincsenek súrlódások más gyerekekkel. Nincsen gúnyolódás. Nincs verekedés. Sose kellett olyan kirekesztettnek és magányosnak érezniük magukat, mint nekem, az én gyerekkoromban. Képtelen vagyok elhinni, hogy a társaság ezt
művelje veled! Azok után, ahogy dolgoztál nekik, amennyi időt, erőt áldoztál rájuk, és akkor – mondta indulatosan – ez a fizetség! – Fiúk – mondta apám –, most kérdezzétek meg, amit tudni akartok. Anyának igaza van. Nagyon váratlanul ért ez valamennyiünket. Kicsit fejbe kólintott mindnyájunkat, úgyhogy kérdezzetek meg mindent, ami a szíveteket nyomja. Nem akarok semmiféle zavart. Ám Sandy egyáltalán nem volt zavarban, és cseppet sem látszott olyannak, mint akit főbe kólintottak. Sandy felragyogott, és alig bírta leplezni az ujjongását, mert ő pontosan tudta, hol kell keresni Danville-t Kentucky térképén: tizennégy mérföldre Mawhinneyék dohánytermelő farmjától. Még az is lehet, hogy nálunk jóval előbb tudott a költözésről. Apám és anyám ezt így nem mondta ki, de éppen azért, amit senki se mondott ki, még én is megértettem, hogy apám kijelölése a körzeti hét zsidó „telepes” egyikének ugyanúgy nem volt véletlen, mint beosztása a társaság új danville-i irodájába. Attól fogva, hogy kinyitotta a lakásunk ajtaját, és távozásra szólította fel Evelyn nénit, figyelmeztetve, hogy soha többé ne jöjjön vissza, nem is alakulhatott másképp a sorsunk. Ez vacsora után történt, a nappaliban. Sandy derűs nyugalommal rajzolt valamit, és nem voltak kérdései, nekem, aki a nyitott ablak szúnyoghálójához szorítottam az arcomat, ugyancsak nem voltak, így hát apám járkálni kezdett, elmerülve komor gondolataiban, tudva, hogy legyőzték, míg anyám a díványon ülve mormolt valamit, és nem volt hajlandó beletörődni abba, ami reánk várt. Az összecsapás drámájában, az ismeretlen elleni csatában mindkettő azt a szerepet öltötte magára, amit a másik játszott a washingtoni szálloda előterében. Most értettem meg, milyen messzire mentek a dolgok, milyen iszonyúan zűrzavaros lett a világ, és hogy a baj, ha jön, nagyon gyorsan jön. Körülbelül három óta kitartóan esett, ám most hirtelen elállt a szél hajtotta zápor, és úgy lángolt fel a nap, mintha előreszaladtak volna a mutatók, és ma este hat órakor, nyugaton kezdődne a holnap reggel. Hogy lehet egy ilyen egyszerű utca, mint a mienk, ennyire gyönyörűséges, csak azért, mert esőtől csillog-villog? Hogy lehet a járda levélszőnyegtől járhatatlan lagúnáinak és a csatornák ontotta
vízben ázó, füves kis hátsó udvaroknak olyan illata, hogy beleborzongok, mintha trópusi esőerdőben volnék? Úgy ragyogott az élettől a vihar utáni üde fénnyel átfestett Summit sétány, mint egy házi kedvenc, az én selymes, lüktető kedvencem, amelyet tisztára mosdatott a felhőszakadás, és most nyújtózik, hogy sütkérezzen a napsugárban. Soha, semmi sem bírhat rá, hogy elmenjek innen! – És kivel fognak játszani a fiúk? – kérdezte anyám. – Bőven lesz gyerek Kentuckyban, akivel játszhassanak – biztosította apám. – És én kihez fogok szólni? – kérdezte anyám. – Ki lesz ott olyan jó barátnőm, mint amilyenek itt voltak? – Ott is vannak asszonyok. – Gojok! – mondta anyám. Általában nem a gúnyolódásban keresett erőt, de most gúnyolódott – ennyire fel volt dúlva, ennyire veszélyben érezte magát. – Derék keresztény asszonyok – folytatta –, akik egymás lábára taposnak a nagy igyekezettől, hogy otthon érezzem magamat náluk. Nincs joguk ezt tenni! – jelentette ki. – Bess, kérlek! Ezzel jár egy nagyvállalatnak dolgozni. A nagyvállalatok folyton átcsoportosítják az embereiket. Ha azt teszik, akkor fogod a betyárbútort, és indulsz. – A kormányról beszélek! A kormány nem teheti ezt! Nem kényszeríthetnek embereket, hogy csak úgy fogják a betyárbútort, és induljanak. Még nem hallottam alkotmányról, amiben ez lenne. – Nem kényszerítenek. – Akkor miért megyünk? – kérdezte anyám. – Dehogynem kényszerítenek. Ez törvénytelen. Az nem lehet, hogy fogják a zsidókat, csak azért, mert zsidók, és rájuk erőszakolják, hogy ott lakjanak, ahol nekik tetszik. Az nem lehet, hogy fognak egy várost, és azt tesznek vele, amit akarnak. Hogy megszabaduljanak ettől a Newarktól, ahol a zsidók most úgy élhetnek, mint bárki más? Mit forralhatnak? Ez törvényellenes. Mindenki tudja, hogy törvényellenes! – Ja – mondta Sandy, azzal sem fárasztva magát, hogy fölnézzen a rajzából –, miért nem pereljük be az Egyesült Államokat? – Beperelheted – mondtam. – A Legfelsőbb Bíróságon.
– Ne végy tudomást róla – mondta anyám. – Amíg a bátyád nem tanul meg civilizáltan viselkedni, nem veszünk tudomást róla. Ekkor Sandy felállt, és bevitte a rajzeszközeit a szobánkba. Képtelenül arra, hogy tovább nézzem apám védtelenségét és anyám kétségbeesését, kireteszeltem az első ajtót, és lerohantam a lépcsőn az utcára, ahol a srácok, akik végeztek a vacsorával, már dobálták a jégkrém pálcikáit a járda melletti lefolyóba, és figyelték, hogyan zuhog le a vasrácson a szortyogó csatornába a záportól megtépett szentjánoskenyérfák növényi hulladékát, a cukorkás papírokat, bogarakat, üvegek kupakjait, gilisztákat, csikkeket és a titokzatos, érthetetlen és magyarázatra nem szoruló egyetlenegy nyálkás kotont forgató örvényben. Kint volt mindenki, hogy még egyszer jól érezhesse magát a lefekvés előtt, és még mind képesek voltak rá, hogy jól érezzék magukat, mert egynek az apja sem dolgozott olyan munkahelyen, amely együttműködik a Homestead 42vel. Az apjuk vagy önállóan dolgozott, vagy társsal, aki testvér vagy após volt, ezért sehova sem kellett menniük. De én se megyek sehova. Engem nem kerget ki az Egyesült Államok kormánya egy olyan utcából, ahol még a csatorna is az élet elixírjével árad. Alvin a philadelphiai alvilágban volt, Sandy számkivetésben a tulajdon házunkban, apám oltalmazói tekintélye súlyosan megrendült, ha ugyan össze nem omlott. Két éve, mikor meg kellett őrizni választott életmódunkat, talált magában annyi erőt, hogy elautózzon a székházhoz, szembenézzen a nagyfőnökkel, és visszautasítsa az előléptetést, amely előmozdította volna a karrierjét, növelte volna a keresetét, de olyan áron, hogy New Jersey bundistáktól sűrű részében kellett volna élnünk. Ma már nem bírt tiltakozni egy vélhetőleg ugyanilyen kockázatos áttelepítés ellen, mert arra a következtetésre jutott, hogy hiábavaló hadakozni, sorsunk irányítása kicsúszott a kezéből. Apámat felháborítóan tehetetlenné gyöngítette, hogy a társasága engedelmesen összefogott az állammal. Nem maradt más, aki megvédjen minket, csupáncsak én. Másnap tanítás után ismét elosontam a belvárosi busz megállójába, ezúttal a heteshez, amelynek útvonala nagyjából háromnegyed
mérföldre volt a Summit sétánytól, az árvaházi kertészet túlsó oldalán, ott, ahol a széles Lyons út mentén az égbe tört a Szent Péter épülete, és ahol, kereszttel koronázott tornyának árnyékában még kevésbé vehetett észre szomszéd vagy iskolatárs vagy a családunk valamelyik barátja, mint mikor a gimnázium mellett mentem le a Clinton térre, hogy felszálljak a tizennégyesre. A templom előtt várakoztam a buszmegállóban két apáca mellett, akik ugyanabba a nehéz redőkben leomló, szúrós, bő, fekete ruhába temetkeztek, amelyet sose tanulmányozhattam úgy, mint aznap. Akkoriban az apácaköntös a cipőig ért, és a vászonból keményített, vakítóan fehér ívvel, amely kopár keretbe foglalta az arcot, és lehetetlenné tett minden perifériális látást, a fület, a fejbőrt, az állat, a nyakat eltakaró, merev mellkendővel és a bő, fehér fejkendővel együtt a legarchaikusabb jelenségekké tette a hagyományos öltözetű apácákat, akikkel valaha találkoztam – sokkal riasztóbbak voltak még a papoknál is, akik hátborzongatóan emlékeztettek a balzsamozókra. Gombot vagy zsebet nem láttam, ezért sehogy sem bírtam kitalálni, miként akasztják fel vagy veszik le ezt a szorosan összetekercselt drapériát, már ha leveszik egyáltalán, mert mindennek a tetején nagy fémkereszt függött egy hosszú nyakláncról, a fekete bőröv elején több láb hosszú rózsafüzér himbálózott, akkora fényes gyöngyökből, mint a „gyilkos” üveggolyók, a fejkendőhöz pedig egy háton kiszélesedő, fekete fátylat erősítettek, amely egyenes vonalban hullott a derékig. A kendőből kilátszó, sima, szépítetlen arc pici, pőre tartományán kívül nem volt rajtuk semmi puha, bolyhos vagy képlékeny. Arra gondoltam, hogy ezek lehetnek az apácák, akik felügyelik az árvák életét, és a plébániai iskolában tanítanak. Egyik se nézett rám, én pedig, így egyedül, amikor nem volt mellettem egy Earl Axmanféle jópofa társ, legfeljebb lopva mertem rájuk sandítani, de miközben a cipőmet szemléltem, cserben hagyott az okos gyerek képessége az öncenzúrázásra; újra és újra megbámultam a rejtelmeket, majd’ megevett a kíváncsiság, hogy vajon milyenek ezeknek a női testeknek a legalantasabb funkciói, és kezdett az egész nagyon elcsúszni a perverzióba. A délutáni titkos küldetés komolysága, oly sok mindent eldöntő kimenetele ellenére se bírtam megállni egy
apáca, pláne két apáca közelségében, hogy agyamat el ne öntsék a tisztátalan zsidó gondolatok. Az apácák a vezető mögötti két ülést foglalták el, és habár hátrább minden hely üres volt, velük egy vonalban telepedtem le az ülések közti keskeny köz másik oldalán, pont a viteldíjas persely mögött. Nem akartam ide ülni, nem értettem, miért teszem, de ahelyett, hogy átmentem volna oda, ahol megszabadulhatok gátlástalan kíváncsiságomtól, kinyitottam a füzetemet, mímeltem, hogy házi feladatot csinálok, és közben egyidejűleg reménykedtem és rettegtem, hogy hátha meghallok valamit, amit katolikusul mondanak. Sajnos, hallgattak, feltételezem, imádkoztak, ami csak még lenyűgözőbb lett attól, hogy a buszon teszik. Úgy öt percre a belvárostól muzsikásan összecsendültek a rózsafüzér gyöngyei; a két apáca egyszerre állt fel, hogy leszálljon a High utca és a Clinton út kereszteződésénél. A kereszteződés egyik oldalán autókereskedés volt, a másikon a Riviera szálló. Ahogy elmentek mellettem, a magasabbik apáca lemosolygott rám az átjáróból, és csendes hangjában enyhe szomorúsággal – talán mert a Messiás úgy jött és ment, hogy én nem tudtam róla – megjegyezte társának: – Milyen szép tiszta, helyes kisfiú. Hát még ha tudta volna, mire gondolok! Bár talán tudta. Pár perccel később, mielőtt a busz letért volna az utolsó nagy kanyarral a Broad utcáról, és lefelé indult volna a Raymond körúton a Penn pályaudvar előtti végállomáshoz, én is leszálltam, és futni kezdtem a Washington utcán a Szövetségi Irodaház felé, ahol Evelyn néni irodája volt. Az előcsarnokban azt mondta egy liftkezelő, hogy a SZAF a legfelső emeleten található. Fellifteztem, és Evelyn Finkelt kerestem. – Te Sandy öccse vagy! – állapította meg a recepciós. – A kicsinyített ikre is lehetnél! – mondta elismerően. – Sandy öt évvel idősebb – feleltem. – Sandy csodálatos, csodálatos fiú! – mondta. – Itt mindenki szerette! – Odacsöngetett Evelyn néni irodájába. – Philip unokaöccse van itt, Miss F! – jelentette, és Evelyn néni pár másodperc múlva már repített is fél tucat asztal között, amelyeknél férfi és nő gépírók gépeltek, be a városi könyvtárra és a newarki múzeumra néző irodájába. Összecsókolt és -ölelgetett, elmondta, mennyire hiányoztam neki, én pedig minden riadozásom ellenére –
kezdve azzal a félelemmel, hogy szüleim rájönnek találkozásomra kitagadott nagynénémmel – a tervem szerint jártam el, vagyis megsúgtam Evelyn néninek, hogyan mentem el egyedül és titokban a Híradó moziba, mert őt akartam látni a Fehér Házban. Leültem a székbe az asztala mellé – amely legalább kétszer akkora volt, mint az apámé a közeli Clinton utcában –, és megkértem, mesélje el, milyen volt együtt vacsorázni az elnökkel és Mrs. Lindberghgel. Mikor aprólékos részletességgel rákezdte – és közben olyan buzgón akart imponálni, ami nem egészen volt érthető annak a gyereknek, akit már eddig is lenyűgözött árulása nagyságával –, nem hittem a fülemnek. Ilyen könnyű volt beugratni abba, hogy azt gondolja, ezért vagyok itt? Evelyn néni asztala mögött két nagy térképet erősítettek egy óriási parafa táblára, és teledöfködték őket a színes gombostűk csokraival. A nagyobbik térkép a negyvennyolc államot ábrázolta, a kisebb csak New Jersey-t, amelynek Pennsylvaniával közös határfolyójába az iskolában megtanítottak belelátni egy indián főnök rejtelmes arcélét: a homlok fent van Phillipsburgnél, az orrcimpa lent Stocktonnál, az áll Trenton szomszédságában keskenyedik bele a nyakba. Az állam Jersey Cityt, Newarkot, Passaicot és Patersont magában foglaló, sűrűn lakott keleti csücske, amely felnyúlik a New York állam legdélibb megyéivel közös, nyílegyenes határig, az indián tolldíszének a felső hegye. Most is így láttam, és így is fogom látni; egy gyereknek az én hátteremmel egy hatodik érzéke is volt a másik öt mellett azokban a napokban – a földrajzi érzék, a lakóhely, a környezet embereinek és tárgyainak markáns tudata. Evelyn néni terjedelmes asztalán, halott nagyanyám és Bengelsdorf rabbi bekeretezett képei mellett volt egy nagy, dedikált fotográfia, amelyen az elnök és Mrs. Lindbergh állt az Ovális Irodában, továbbá egy kisebb fénykép az estélyi ruhás Evelynről, amint kezet ráz az elnökkel. – Ez a fogadási sorban van – magyarázta. – Ahogy megyünk be a díszebédlőbe, a vendégek sorban elvonulnak az elnök, a First Lady és az este díszvendége előtt. Ekkor név szerint bemutatnak, és fényképet készítenek rólad, amit a Fehér Ház elküld a címedre. – Mondott valamit az elnök? – Azt mondta: „Örülök, hogy eljött.”
– Szabad valamit válaszolni? – kérdeztem. – Azt mondtam: „Nagyon megtisztel, elnök úr.” – Nem is próbálta leplezni, milyen fontosak voltak ezek a szavak neki, és talán az Egyesült Államok elnökének is. Evelyn néni repesésében, mint mindig, most is volt valami nagyon megnyerő, bár ha összevetettem otthonom zűrzavarával, nem lehetett nem látnom azt, ami az ördögi is volt benne. Soha életemben nem ítéltem még meg ennyire kíméletlenül egy felnőttet – nemhogy a szüleimet, de Alvint vagy Monty bácsit sem –, bár azt se fogtam fel mostanáig, milyen mértékben dönthet a sült bolondok szégyentelen hiúsága a mások sorsáról. – Találkoztál Mr. von Ribbentroppal? Csaknem lányos pironkodással felelte: – Táncoltam Mr. von Ribbentroppal. – Hol? – Vacsora után tánc volt egy nagy sátorban a Fehér Ház gyepén. Gyönyörű éjszaka volt. Zenekar és tánc, és Lionelt meg engem bemutattak a külügyminiszternek és a feleségének, és beszédbe elegyedtünk, aztán ő csak úgy meghajolt, és táncra kért engem! Kitűnő táncosnak tartják, és valóban az – varázslatosan tökéletes szalontáncos! És az angolja hibátlan. A londoni egyetemen tanult, és fiatal korában négy évig élt Kanadában – úgy hívja, hogy ez az ő „ifjúkori nagy kaland”-ja. Elbűvölően kedves és roppantul intelligens úriembernek találtam! – Mit mondott? – kérdeztem. – Ó, beszélgettünk az elnökről, a SZAF-ról, az életünkről – beszélgettünk mindenről! Tudod, hogy hegedül? Olyan, mint Lionel, igazi nagyvilági ember, aki avatottan képes hozzászólni minden témához. Ide nézz, drágám, nézd csak, mit viseltem! Látod a retikülömet? Arany necc! Látod ezt? Látod a szkarabeuszokat? Arany, zománc és türkiz szkarabeuszok. – Mi az a szkarabeusz? – Az egy bogár. Egy drágakő, amit úgy faragnak, hogy bogárra hasonlítson. És itt faragta Newarkban az első Mrs. Bengelsdorf családja! Világhírű volt a műhelyük. Európa királyainak, királynőinek, és Amerika leggazdagabb embereinek készítettek ékszereket. Nézd
csak a jegygyűrűmet! – mondta, és olyan közel tartotta az arcomhoz parfümös kacsóját, hogy hirtelen szerettem volna megnyalni, mint egy kutya. – Látod a követ? Ez egy smaragd, édes, drága gyermekem! – Igazi? Megpuszilt. – Igazi bizony! És ez itt a fényképen, ez egy karlánc. Arany, zafírokkal és gyöngyökkel. Igazikkal! – mondta, és ismét megpuszilt. – A külügyminiszter azt mondta, hogy még sose látott ilyen szép karkötőt. No és mi ez itt a nyakamon? – Nyaklánc? – Méghozzá füzér! – Mi az a füzér? – Virágokból font lánc vagy koszorú. És nézd csak ezt a két brosst, látod? Zafírok, édesem, aranyba foglalt montanai zafírok! És látod, ki viseli őket? Na, ki? Hát ki ez? Bizony hogy Evelyn néni! Evelyn Finkel a Dewey utcából! A Fehér Házban! Hát nem hihetetlen? – Hát gondolom – mondtam. – Ó, csillagom! – Magához ölelt, és összepuszilgatta az arcomat. – Én is azt gondolom. Úgy örülök, hogy eljöttél hozzám! Annyira hiányoztál! – És úgy simogatott, mintha azt nézné, nem tömtem-e meg a zsebeimet lopott javakkal. Csak később értettem meg, hogy Evelyn néni valószínűleg ügyes nyúlkálásának köszönhette, hogy egy Lionel Bengelsdorf-kaliberű személyiség vállalkozott életének gyorstatarozására. Lehetett akármilyen tanult és briliáns koponya a rabbi, felülmúlhatott másokat még az önimádatban is, Evelyn néni aligha jött zavarba tőle. A bekebelezés édenére akkor persze még nem voltak szavaim. Akárhova nyúltam, mindenütt az ő bársonyos testébe ütköztem. Akármerre fordítottam az arcomat, az ő sűrű illatában fürödtem. Akárhova néztem, az ő ruháját láttam, az új tavaszi ruhát, amely olyan könnyű és légies volt, hogy átcsillogott rajta a kombiné. Aztán a szem, amelyhez foghatót még nem láttam emberen. Még nem értem el a vágy korát, természetesen be is kötötte a szememet a „nagynéni” szó, még mindig érthetetlen bosszúságnak találtam babszemnyi péniszem váratlan kis keménykedéseit, így hát az öröm, hogy befészkelhetem magamat anyám harmincegy éves
húgának, ennek az almákról és dombokról mintázott, a félénkséget hírből sem ismerő, virgonc kis Hüvelyk Pannának a domborzataiba, ugyanolyan anyagtalan láz volt, mintha egy közönséges levélre, amelyet a postás dobott be a Summit sétányon levő postaládánkba, véletlenül felbecsülhetetlen értékű, hibásan nyomott bélyegritkaságot ragasztottak volna. – Evelyn néni! – Tessék, édesem! – Tudod, hogy elmegyünk Kentuckyba? – Aha. – Nem akarok menni, Evelyn néni. Itthon akarok maradni az iskolámban. Hirtelen hátralépett, és olyan arccal, amelyben minden volt, csak imádat nem, azt kérdezte: – Ki küldött ide, Philip? – Ki küldött? Senki. – Ki küldött ide hozzám? Mondd meg az igazat. – Ez az igazság. Senki. Visszaült az íróasztala mögé, és a nézésétől minden tőlem telhetőt el kellett követnem, hogy ne pattanjak fel, és ne rohanjak el. De amit akartam, túlságosan akartam ahhoz, hogy elrohanjak. – Nincs Kentuckyban semmi félelmetes – mondta. – Én nem félek, csak nem akarok költözni. Még a csendje is magába szippantott; ha csakugyan hazudtam volna, okvetlenül kikényszeríti belőlem a vallomást, amelyet akart. Szegény teremtés, örökös túlfűtöttség volt az élete. – Nem mehetne helyettünk inkább Seldon és az anyja? – kérdeztem. – Ki az a Seldon? – A földszinti fiú, akinek meghalt az apja. Most az anyja dolgozik a Metropolitannek. Hogyhogy nekünk mennünk kell, nekik meg nem? – Nem az apád vett rá erre, drágám? – Nem, nem! Senki se tudja, hogy itt vagyok. De láttam rajta, hogy még mindig nem hisz nekem. Apám iránti utálata túl becses volt neki ahhoz, hogy kizökkenthessék a tények. – Seldon akar veled menni Kentuckyba? – kérdezte.
– Nem kérdeztem. Nem tudom. Csak gondoltam, megkérdezlek, hogy nem mehetnének-e inkább ők. – Édes kicsi fiam, látod New Jersey térképét? Látod a térképen ezeket a gombostűket? Mindegyik egy családot jelent, amelyet kiválasztottak az áttelepítésre. Most nézd csak meg az ország térképét. Látod ezt a sok gombostűt? Ezek jelentik a helyeket, amelyeket kijelöltek a New Jersey-i családoknak. Ezek a kijelölések nagyon-nagyon sok ember együttműködését igényelték ebben az irodában, a washingtoni székházban, és azokban az államokban, ahova a családok elköltöznek. New Jersey legnagyobb és legfontosabb cégei költöztetik el a munkatársaikat a Homestead 42 keretében, tehát itt nagyon sok mindent kellett megtervezni, sokkal, de sokkal többet, mint ahogy azt te el tudnád képzelni. És itt természetesen nem lehet egyénileg dönteni. De még ha lehetne, és én lennék az, aki dönthet, és valóban tehetnék valamit, hogy itt maradhass a barátaid, az iskolád közelében, akkor is azt gondolnám, hogy óriási előnyödre válna, ha több lehetnél egy zsidó tucatgyereknél, akit a szülei olyan rémüldözővé neveltek, hogy a lábát se meri kitenni a gettóból. Csak nézd meg, mit művelt a családod Sandyvel. Pedig láttad a bátyádat New Brunswickben azon az estén. Hallottad, hogy mesél annak a sok embernek a kalandjairól a dohánytermesztő farmon. Emlékszel arra az estére? – kérdezte. – Hát nem voltál büszke rá? – De igen. – Úgy hangzott az, mintha valami félelmetes dolog volna Kentuckyban lakni, és akár egyetlen percre is megrémítette volna Sandyt? – Nem. Benyúlt valamiért az íróasztala fiókjába, aztán ismét odajött a székemhez. Váratlanul ostobának tetszett határozott vonású, vastagon kifestett, csinos arca – mert annak a habzsoló elmebajnak a buja arca volt, amely anyám ítélete szerint menthetetlenül fölfalta szertelen húgát. Egy XIV. Lajos udvarában élő gyerek sose látott volna bele olyan baljós nimbuszt rokonának ambícióiba és örömeibe, mint én Evelyn néniéibe, mint ahogy szüleim se botránkoztak volna meg a legkevésbé sem egy Bengelsdorf rabbihoz hasonló papi
ember világi sikerein, ha ők is az udvarnál nőnek fel, mint márki és márkiné. Talán még az se lett volna rosszabb – sőt, talán sokkal jobb lett volna –, ha a két apácánál keresek vigaszt a Lyons úti buszon, és nem olyasvalakinél, aki így lubickol a lapos, kicsinyes korrupcióban, amely ott tenyészik, ahol az emberek még a legparányibb előrelépésért is versenyt futnak. – Légy bátor, édesem! Legyél bátor fiú! Egész életedben itt akarsz ülni a Summit sétány verandáján, vagy ki akarsz lépni a világba, mint Sandy, hogy bebizonyítsd, vagy te is olyan jó, mint akárki. Képzeld el, ha én féltem volna elmenni a Fehér Házba, és találkozni az elnökkel, csak mert az olyan emberek, mint az apád, mindenfélét mondanak róla, és mindenfélének ócsárolják. Képzeld el, ha én féltem volna találkozni a külügyminiszterrel, csak mert őt is elmondják mindennek! Az nem lehet, hogy örökösen csak félsz mindentől, ami szokatlan. Nem nőhetsz fel olyan rémültnek, mint a szüleid. Ígérd meg, hogy nem teszel ilyet. – Megígérem. – Tessék – mondta. – Hoztam neked valami finomat. – Odanyújtotta a két kis kartonpapír doboz egyikét, amelyeket a kezében tartott. – A Fehér Házból hoztam neked, azért, mert nagyon szeretlek. – Mi ez? – Vacsora utáni csokoládé. Aranypapírba csomagolt csokoládé. És tudod, milyen mintát domborítottak a csokoládéra? Az elnöki pecsétet! Egy a tied, és ha odaadom a másikat, elviszed Sandynek? – Oké. – Ezt teszik az asztalra a Fehér Házban a vacsora után. Csokoládét, ezüsttálcán. És ahogy megláttam azokat a csokoládékat, rögtön az a két fiú jutott az eszembe, akiknek a világon a legjobban szeretnék örömet szerezni. Felálltam, markomban a csokoládéval. Evelyn néni szorosan átkarolta a vállamat, átvezetett az emberek között, akik mind neki dolgoztak, ki a folyosóra, ahol megnyomta a lift gombját. – Mi is ennek a Seldonnak a családi neve? – kérdezte. – Wishnow. – És a legjobb barátod.
Miként magyarázhattam volna el, hogy ki nem állhatom Seldont? Így hát végül csak hazudtam, és azt feleltem: – Igen, az –, mivel pedig a néném valóban szeretett, és nem hazudott magának, mikor azt mondta, hogy örömet szeretne szerezni nekem, pár nappal később, amikor végre sikerült megszabadulnom a Fehér Ház csokoládéjától, mert kivártam, amíg senki sem jár arra, és átdobtam az árvaház kerítésén, Mrs. Wishnow levelet kapott, amelyben a Metropolitan tájékoztatta őt és családját a szerencséről, hogy őket is kiválasztották a kentuckyi áttelepítésre. Május végén, egy vasárnap délutánon bizalmas megbeszélésre ültek össze a nappalinkban a zsidó biztosítási ügynökök, akiket a Metropolitan a Homestead 42 értelmében apámmal együtt áthelyezett a newarki irodából. Csak a feleségüket hozták, mert egyetértettek abban, hogy tanácsosabb lesz otthon hagyni a gyerekeket. Valamivel a megbeszélés előtt Sandy, én és Seldon Wishnow elrendeztük a székeket, köztük azokat az összecsukható strandszékeket is, amelyeket Wishnow-éktól hoztunk fel. Utána Mrs. Wishnow elvitt hármunkat autóval a hillside-i Mayfair moziba, ahol két nagy filmet fogunk megnézni egyhuzamban, és majd apám jön értünk, ha a megbeszélés véget ér. Meghívták még Shepshie és Estelle Tirschwellt, akiket pár nap választott el a winnipegi költözködéstől, Monroe Silvermant, távoli rokonunkat, aki a közelmúltban nyitott ügyvédi irodát Irvingtonban, közvetlenül Lennynek, apám második legidősebb bátyjának a férfikonfekció-üzlete fölött; ez a nagybácsi volt az, aki ellátott Sandyt és engem új iskolai ruhákkal „jutányos áron”. Mikor anyám fölvetette – mert benne máig kitartott a tisztelet minden iránt, amit tisztelnie tanítottak –, hogy meg kellene hívni Hyman Resnicket, a rabbinkat is, a szervezők közül, akik előző héten gyűltek össze a konyhánkban, egy se mutatott túlzott lelkesedést az ötlet iránt, és pár percnyi udvarias vita után (amelynek során apám diplomatikusan elmondta, amit diplomatikusan mondani szokott Resnick rabbiról: „Kedvelem azt az embert, kedvelem a feleségét, egy percig sem kételkedem benne, hogy kiváló munkát végez, de igazság szerint nem az a briliáns
elme”), anyám javaslatát elfektették. Bár egy kisgyerek nagy gyönyörűségére családunk e meghitt barátai a hangok olyan széles és mulatságos skáláján beszéltek, mint a Fred Allen Show szereplői, és olyan feltűnően különböztek, mint a képregények alakjai az esti újságban – ez még akkor volt, amikor gátlástalanul tobzódhatott sanda furfangjaiban az idő, jóval előbb, hogy egy komoly felnőtt fontolóra vehesse arcának és alakjának fiatalos tataroztatását –, belül nagyon hasonlítottak: gyerekeket neveltek, beosztották a pénzüket, gondoskodtak öreg szüleikről, egyformán szerették szerény otthonukat, a legtöbb társadalmi kérdésről azonosan gondolkodtak, a választásokon egyformán szavaztak. Resnick rabbi a kerület peremén álló, jelentéktelen, sárga téglaépületben szolgált, ahol mindenki megjelent a legszebb ünneplőjében a Ros Hasono három napján és Jóm kippurkor, de egyébként ritkán tért vissza, kivéve, ha kötelességtudóan el kellett mondani az előírt időszakban a mindennapos imát a holtakért. A rabbi azért volt, hogy elvégezze a szertartást az esküvőkön és a temetéseken, a fiúk bár-micváján, hogy látogassa a betegeket a kórházban, vigasztalja a süvet ülő gyászolókat, de ezen túl nem játszott szerepet a mindennapi életben, és ők – beleértve tisztességtudó anyámat – nem is várták el tőle, és nem azért, mert Resnick nem volt az a briliáns elme. Zsidóságuk nem a rabbinátusból vagy a zsinagógából vagy néhány külsődleges rítusból fakadt, habár sok háztartásban – köztük a mienkben is – kóser konyhát vezettek, leginkább az öreg rokonok kedvéért, akik hetente egyszer eljöttek látogatóba és eddegélni. Még csak nem is az ég sugalmazta a zsidóságukat. Persze minden péntek alkonyaton, amikor anyám szertartásosan (és azzal a megindítóan áhítatos kecsességgel, amit gyerekkorában lesett el az anyjától) meggyújtotta a szombati gyertyákat, héber nevén szólította a Mindenhatót, ám egyébként soha, senki sem emlegette Adonájt. Ezek olyan zsidók voltak, akiknek nem kellett kiadós hivatkozási alap, krédó vagy tantétel a zsidósághoz, és bizonyosan nem kellett hozzá egy másik nyelv – volt már nekik egy, az ország nyelve, amelynek kifejezően hajlékony köznapi változatát minden erőlködés nélkül, a bennszülöttek hanyag fölényével használták, úgy a kártyaasztalnál, mint egy jó üzlet közben. De nem is volt a zsidóságuk tévedés, vagy
balszerencse, vagy büszkeségre okot adó „teljesítmény”. Azért voltak azok, akik, mert nem szabadulhattak tőle – még csak meg se fordult a fejükben, hogy szabadulni kellene. Zsidóságuk önmagukból és amerikaiságukból fakadt. Ez így volt elrendezve, olyan természetesen, mint ahogy az embernek van artériája és van vénája, és ők sose mutatták a legcsekélyebb hajlandóságot sem arra, hogy változtassanak rajta, vagy letagadják, bármi legyen is a következménye. Ismertem őket egész életemben. Az asszonyok közeli és megbízható barátnők voltak, akik titkokat és recepteket cserélgettek, akik együtt búsultak a telefonban, vigyáztak egymás gyerekeire, és rendszeresen azzal ünnepelték egymás születésnapját, hogy beutaztak a tizenkét mérföldnyire levő Manhattanbe, és megnéztek egy műsort a Broadwayn. A férfiak nemcsak ugyanabban a kerületi irodában dolgoztak, de havonta kétszer kártyázni is összejöttek azokon az estéken, amikor a feleségek madzsongoztak, és időnként vasárnap délelőtt elmentek csoportosan a Mercer utcai régi gőzfürdőbe a fiaikkal – ennek a társaságnak az ivadékai történetesen mind fiúk voltak, valahol Sandy kora és az enyém között. A polgárháborús hősök emléknapján, július negyedikén és a Munka Ünnepén a családok általában pikniket rendeztek tíz-egynéhány mérfölddel nyugatra a kerületünktől a kies South Mountain természetvédelmi területen, ahol az apák és a fiak patkót dobáltak, softballoztak, és meccset hallgattak valakinek a recsegő hordozható rádióján, ami a legbűvöletesebb technikai vívmány volt a mi világunkban. A fiúk nem szükségszerűen voltak a legjobb barátok, de összekapcsolt minket az apák szövetsége. Közülünk Seldon volt a legkevésbé markos, a legkevésbé magabiztos, és nagy bánatára a legügyetlenebb, mégis ő lett az, akivel sikerült összeláncolnom magamat fiúkorom hátralevő részére, és valószínűleg még azon is túl. Még konokabbul járt a nyomomban, amióta ő és az anyja értesültek az áthelyezésről, és én csak arra tudtam gondolni, hogy mivel mi leszünk az egyedüli zsidó tanulók a danville-i általános iskolában, el fogják várni tőlem – a danville-i gojok nem kevésbé, mint a szüleink –, hogy Seldon természetes szövetségese és leghűségesebb társa legyek. Talán nem Seldon lerázhatatlansága
lesz a legrosszabb, ami Kentuckyban várakozik rám, de kilencéves fantáziám elviselhetetlen kínszenvedéssé növelte, és még jobban felszította bennem a vágyat, hogy fellázadjak. Hogyan? Még nem tudtam. Egyelőre csak a lázadást megelőző tompa lázongást éreztem, és annyit tettem, hogy előkerestem egy vízfoltos, kis kartonpapír koffert, amely elfeledetten penészedett pincei tárolórekeszünkben a használható bőröndök alatt, és miután kívül-belül lesikáltam róla a penészt, ebbe rejtettem el a ruhákat, amelyeket alattomban és darabonként lopkodtam el Seldon szobájából, valahányszor anyám leparancsolt hozzájuk, hogy egy órát a földszinten duzzogjak végig, sakkozást tanulva. Dugdostam volna én el a magamét is, de tudtam, hogy anyám észrevenné a hiányt, és előbb-utóbb elő kellene hozakodnom valamilyen magyarázattal. Még mindig ő csinálta a hét végén a nagymosást, és ő rakosgatta el a vasalt holmit – meg a vegytisztított ruhákat, amelyeket szombatonként nekem kellett elhoznom a szabótól –, ezért úgy fel volt térképezve a fejében mindnyájunk ruhatára, hogy abból az utolsó pár zokni sem hiányzott. Viszont Seldontól lopni sima ügy volt, és – miután úgy rám varrta magát, mint az alakmásom – ellenállhatatlanul édes bosszú. Fehérneműt és zoknit elég könnyű volt a trikóm alá dugva kihozni Wishnow-ék lakásából, és lecsempészni a pincelépcsőn a bőröndbe. Már nehezebb volt elcsenni és eldugni egy nadrágot, egy ingpulóvert és egy pár cipőt, de legyen elég annyit mondanom, hogy Seldonnak elég könnyen el lehetett terelni a figyelmét, hogy a lopás megtörténhessen, és legalábbis egy időre észrevétlen maradhasson. Összeszedtem mindenét, amire szükségem volt, de ezután se nagyon tudtam volna megmondani, mit tervezek következőnek. Ő és én körülbelül egyforma méretűek voltunk, de délután, mikor be mertem zárkózni a pincerekeszbe, és átöltöztem Seldon ruhájába, csak annyit tettem, hogy megálltam ott, és azt suttogtam: „Helló, a nevem Seldon Wishnow”, és úgy éreztem magamat, mint egy szörnyeteg, nemcsak azért, mert Seldon szörnyeteg lett a szememben, és most én voltam ő, hanem mert newarki vétkes kujtorgásom – aminek ez a maskarádé a sötét pincében lett a
koronája – bebizonyította, hogy belőlem sokkal nagyobb szörnyeteg lett. Szörnyeteg, stafírunggal. Az Alvin húszdollárosából maradt tizenkilenc dollár ötven ugyancsak ment a bőröndbe, a ruhák alá. Majd sietve visszaöltöztem a magam ruhájába, betoltam a kartonpapír koffert a többi táska alá, és mielőtt Seldon apjának dühös kísértete megfojthatott volna egy hurokkal, felrohantam az átjáróba és a szabad levegőre. A következő néhány napban sikerült elfelejtenem, amit elrejtettem, és a meghatározatlan célt, amelyet szolgálnia kellett. Még akár vehettem volna úgy is, hogy nincs ebben a legújabb csekélyke csínyben semmi eltévelyedés, ugyanolyan ártalmatlan, mint mikor Earllel követtük a keresztényeket, egészen addig az estéig, amelyen anyámnak le kellett szaladnia a földszintre, és fognia kellett Mrs. Wishnow kezét, és főznie kellett neki egy csésze teát, és ágyba kellett dugnia, annyira elkeseredett és összeroppant Seldon agyondolgozott anyja azon, hogy a fia megmagyarázhatatlan módon „elhagyogatja a ruháit”. Seldon eközben fent volt nálunk, ahová azért küldték, hogy együtt csináljuk a leckét. Ő is nagyon el volt keseredve. – Én nem hagytam el! – mondta könnyek között. – Hogy hagyhatnék el egy pár cipőt? Hogy hagyhatnék el egy nadrágot? – Majd túlteszi magát rajta a mamád – mondtam. – Nem, ő nem – ő semmin sem teszi túl magát. „A szegényházba fogsz juttatni minket!” Ezt mondta. Anyámnak „az utolsó szalmaszál” minden. – Talán a tornateremben hagytad – véltem. – Hogy hagyhattam volna? Hogy jöhetnék ki a tornateremből ruha nélkül? – Márpedig el kellett hagynod valahol, Seldon! Gondolkozz! Másnap reggel, mielőtt én iskolába, anyám munkába indult volna, anyám azt javasolta, ajándékozzam Seldonnak egy rend ruhámat, pótolni azt, ami eltűnt. – Van az az inged, amit sose hordasz – amit Lenny bácsi adott, de te azt mondtad rá, hogy túl zöld. És Sandy barna kordbársony nadrágja, ami sose volt jó rád – biztos, hogy Seldonra éppen passzolna. Wishnow néni magánkívül van, tőled pedig olyan figyelmes lenne! – mondta.
– És a fehérnemű? Neki akarod adni a fehérneműmet is? Talán vessem le most rögtön, mama? – Az nem szükséges – mondta, és mosolygott, hogy csitítsa háborgásomat. – De a zöld inget és a barna kordbársony nadrágot, és esetleg az egyik régi övedet, amit nem használsz. Ebben kizárólag te döntesz, de olyan sokat jelentene Wishnow néninek, Seldonnak pedig mindennél többet jelentene. Imád téged. Te is tudod. Rögtön azt gondoltam: „Mama tudja. Tudja, mit tettem. Mindent tud.” – De én nem akarom, hogy az én ruhámban mászkáljon! – mondtam. – Nem akarom, hogy Kentuckyban mindenkinek elmondja: „Ide nézzetek, Roth ruháját viselem!” – Ráérsz akkor idegeskedni Kentucky miatt, ha és amikor elmegyünk Kentuckyba. – De az itteni iskolába fogja hordani, mama! – Mi bajod? – kérdezte. – Mi van veled? Kezdesz úgy viselkedni… – Te is kezdesz! – Azzal elrohantam a könyveimmel az iskolába, és mikor délben hazajöttem ebédelni, kiráncigáltam a szekrényemből a zöld inget, amit gyűlöltem, és a barna kordbársony nadrágot, ami sose jött rám, és levittem a földszintre Seldonnak, aki a konyhában ette a szendvicset, amit az anyja hagyott neki, és magával sakkozott. – Nesze! – dobtam a ruhákat az asztalra. – Ezeket neked adom. – Majd közöltem vele (nem mintha ezzel segítettem volna más irányba terelni kettőnk életét): – De ne mászkálj utánam többé! Sandy, Seldon és én a delikáteszből maradt szendvicset vacsoráztuk, mikor hazaértünk a moziból. A felnőttek, akik a nappaliban ettek a megbeszélés végeztével, már elmentek, kivéve Mrs. Wishnow-t, aki a konyhaasztalnál ült, ökölbe szorított kézzel, éjjel-nappal harcra készen, hogy ölre menjen mindennel, ami össze akarja zúzni őt és apátlan fiát. Hármunkkal együtt hallgatta a vasárnap esti bohózatokat, és mialatt ettünk, úgy figyelte Seldont, mint újszülöttjét az állat, ha megcsapja az orrát a szaga annak a valaminek, ami kitartóan lopózik feléjük. Mrs. Wishnow elmosta és eltörölgette az edényeket, aztán elrakta őket a konyhaszekrénybe, anyám a
szőnyegseprűt tologatta a nappaliban, apám összeszedte és kitette a szemetet, aztán levitte Wishnow-ék strandszékeit, és visszatette őket annak a faliszekrénynek a hátuljába, amelyben Mr. Wishnow megölte magát. Dohányfüsttől bűzlött az egész lakás, noha minden ablakot sarkig tártak, a hamut és a csikkeket lehúzták a vécén, az üveg hamutartókat kiöblítették és elrakták az ebédlőszekrény italos rekeszébe (amelyből egyetlen palack sem került elő azon a délutánon, és – összhangban azzal a józan mértékletességgel, amely az otthonok többségében uralkodott annál az Amerikában született, első, szorgalmas nemzedéknél – ahonnan egyetlen vendég sem kért egyetlen csöppet sem). Életünk egyelőre ép volt, otthonaink megmaradtak, a megszokott szertartások vigasztalása majdnem elég erős volt ahhoz, hogy megőrizze a gyermeki békeidő illúzióját a zavartalan, örök mostról. A kedvenc műsorunk ment a rádióban, szaftos marhahúsos szendvicset vacsoráztunk, édes kuglófot kaptunk desszertnek, várt ránk a tanítási hét, amely a mindennapok folytatását ígérte, és két egész filmet láttunk. De mivel fogalmunk sem volt, mit határoztak szüleink a jövőről – mint ahogy nem tudhattuk, rábeszélte-e őket Shepshie Tirschwell a kanadai kivándorlásra, vagy előjött-e Monroe kuzin valamilyen jogi manőverrel, amellyel ki lehet cselezni az áttelepítési tervet anélkül, hogy mindenkit kirúgjanak, vagy pedig, miután olyan higgadtan, amennyire bírták, minden részletét meghányták-vetették államilag elrendelt helyváltoztatásuknak, nem találtak más megoldást, mint elfogadni, hogy rájuk már nem teljes mértékben érvényesek az állampolgári jogok –, nem dőzsöltünk úgy az ismerős dolgok ölelésében, ahogy más vasárnap estéken. Seldonnak tiszta mustár lett az arca, olyan mohón falta a szendvicset. Csak hüledeztem, mikor az anyja odanyúlt, és megtörülgette egy papírszalvétával. És még jobban elhűltem azon, hogy Seldon hagyta. Azt gondoltam: „Ez azért van, mert nincs apja”, és noha mostanra ezt hittem mindenről, ami rá vonatkozott, azt hiszem, ezúttal igazam volt. Azt gondoltam: „Ez lesz majd Kentuckyban.” A Roth család a világ ellen, Seldon és az anyja örökös vendégek a vacsorán.
Walter Winchell, harcias tiltakozásunk hangja, kilenc órakor jött. Hetek óta arra várt mindenki, mikor esik neki a Homestead 42-nek, és mikor nem tette, apám azzal próbált szabadulni a szorongástól, hogy leült levelet írni annak az embernek, akit Roosevelt mellett Amerika utolsó reményének tartott. „Ez egy kísérlet, Mr. Winchell. Hitler is így csinálta. A náci bűnösök valamilyen aprósággal kezdik, és ha megússzák – írta apám –, ha nem riadóztat egy olyan valaki, mint maga…” – ám sose sorolta fel, milyen borzalmak következhetnek akkor, mert anyám bizonyosra vette, hogy a levél az FBI irodájában kötne ki. Walter Winchellnek postázzák, érvelt anyám, de sose ér oda Walter Winchellhez; a postán eltérítik az FBI-hoz, ott pedig elhelyezik egy „Roth, Herman” nevet viselő aktában, amit betesznek a már létező „Roth, Alvin” nevet viselő akta mellé. Apám vitatkozott – Soha! Az amerikai posta nem csinál ilyet! –, ám anyám tárgyilagos válasza ott helyben megfosztotta hitének csekély maradékától is. – Itt ülsz, és írsz Winchellnek – mondta –, megjósolod, hogy nem lesz, amitől ezek az emberek visszariadjanak, amint látják, hogy megúszhatják. Nekem meg azt akarod mondani, hogy nem tehetik a postával azt, amit akarnak? Írjon Walter Winchellnek valaki más. A gyerekeinket máris kikérdezte az FBI. Az FBI máris úgy les, mint a héja, azért, amit Alvin csinált. – De hát – mondta apám – épp ezért írok Winchellnek. Mi mást tehetnék? Mit tehetek ennél többet? Ha tudsz valamit, adj tanácsot. Üljek itt egy helyben, és várjak, amíg bekövetkezik a legrosszabb? Anyám ebben a gyámoltalan értetlenségben látta meg a lehetőséget, és nyomban le is csapott rá, nem szívtelenségből, hanem kétségbeesésből, még jobban megalázva apámat. – Shepshie bezzeg nem irkál leveleket, és nem várja be a legrosszabbat – mondta. – Ne! – mondta apám. – Ne kezdd megint Kanadát! – Mintha Kanada annak a betegségnek a neve volna, amely alattomosan rokkant meg mindnyájunkat. – Hallani sem akarok róla! – mondta keményen. – Ez nem megoldás! – Ez az egyetlen megoldás! – könyörgött anyám. – Nem fogok elfutni! – ordította apám általános megdöbbenésre. – Ez a mi hazánk! – Nem – mondta anyám szomorúan. – Már nem. Lindberghé. A gojoké. Az ő hazájuk – mondta, és elcsukló hangja, a megrendítő szavak, az irgalmatlan
valóság lidércnyomásos közelsége arra kényszerítette élete virágában levő apámat, aki egészséges volt, céltudatos, és olyan rettenthetetlen, amilyen csak negyvenegy évesen lehet a férfi, hogy megsemmisítő tisztasággal lássa önmagát: titáni energiájú, odaadó apának, aki ugyanúgy nem képes megóvni családját a bajtól, mint Mr. Wishnow, mikor holtan lógott a szekrényben. Sandy – aki magában még mindig tajtékzott az igazságtalanságtól, amely megfosztotta koraérett fontosságától – kizárólag ostobának látta őket, és ha négyszemközt voltunk, nem habozott az Evelyn nénitől felszedett szavakkal beszélni róluk: – Gettózsidók! – mondta Sandy. – Megfélemlített, paranoid gettózsidók! – Otthon a száját húzgálta nagyjából mindenre, amit a szüleink mondtak, legyen szó bármilyen témáról, aztán meg rám húzgálta a száját, ha nem csatlakoztam hozzá az epéskedésben. Lehet, hogy mostanra mindenképpen élvezte volna, ha a száját húzgálhatja, és rendes időkben apám és anyám talán legjobb képességük szerint próbálták volna tűrni egy nyughatatlan kamasz lenéző gúnyolódását, ám 1942ben mindezt elviselhetetlenül bőszítővé tette a borotva élén táncoló, fenyegető helyzet, amelyben Sandy egyfolytában és szemtől szembe fitymálta őket. – Mi az a paranoid? – kérdeztem. – Az, aki a saját árnyékától is fél. Az, aki azt gondolja, hogy az egész világ ellene van. Az, aki azt gondolja, hogy Kentucky Németországban van, és az Egyesült Államok elnöke egy rohamosztagos. Micsoda népség! – utánozta nénénk izgágán arrogáns hangját, amelyet Evelyn akkor használt, ha meg akarta különböztetni magát a zsidó söpredéktől. – Az ember felajánlja, hogy fizeti a költözködésüket, az ember felajánlja, hogy szélesre tárja az ajtót a gyerekeiknek… Tudod, mi a paranoid? – kérdezte Sandy. – A paranoid azt jelenti, hogy gyagyás. Ezek itt ketten ütődöttek. Tisztára őrültek. És tudod, mitől őrültek meg? A válasz az volt, hogy Lindberghtől, de ezt nem mertem mondani. – Mitől? – kérdeztem. – Hogy itt laknak egymás hegyén-hátán egy rohadt gettóban, mint egy csomó frissen érkezett bevándorló. Tudod, mit mondott Evelyn néni, hogy minek nevezi ezt Bengelsdorf rabbi?
– Mit minek nevez? – Azt, ahogy ezek élnek. Úgy hívja, hogy feltétlen hit a zsidó tortúra bizonyosságában. – Ez meg mit jelent? Nem értem. Fordítsd le, kérlek. Mi az a tortúra? – Tortúra? A tortúra az, amit ti, zsidók, úgy hívtok, hogy córesz. Wishnow-ék hazamentek a földszintre, Sandy bevette magát a konyhába, hogy befejezze a házi feladatát, szüleim az utcára néző nappaliban bekapcsolták Walter Winchellt. Én már ágyban voltam, és leoltottam a lámpát; egyetlen fejvesztett szót sem akartam hallani többé senkitől, se Lindberghről, se Ribbentropról, se a kentuckyi Danville-ről, és nem akartam a Seldonnal közös jövőmre gondolni. Nem akartam mást, mint elbújni a feledést adó álomban, és reggel valahol másutt ébredni. De mivel meleg este volt, és az ablakokat sarkig tárták, kilenckor gyakorlatilag minden irányból nekem ugrott Winchell híres rádiós szignálja, a telegráfon kattogó tititi-tátátá, amely a morzeábécében (mint Sandytől tudtam) az égvilágon semmit sem jelentett. Majd pedig a halkuló kattogás fölött lángvörös kohólégként csapott ki az utca házaiból magának Winchellnek a hangja: – Jó estét, Mr. és Mrs. Amerika… – aztán a rég várt szavak géppuskázó kerepelése, végre-valahára a winchelli megtisztító korbács, amely majd megváltoztat mindent! Normális időkben, amikor anyámnak és apámnak általában hatalmukban állt helyrehozni a dolgokat, és eléggé kimerítő magyarázatot adni az ismeretlenről ahhoz, hogy a létezés észszerűnek tűnjék, egyáltalán nem volt így, ám ebben az észbontó jelenben Winchell még nekem is valódi istenné változott, messze hatalmasabbá, mint Adonáj. – Jó estét, Mr. és Mrs. Amerika és mindenki, hát akkor essünk neki! Most érkezett hírünk szerint a patkányképű Joe Goebbels és főnöke, a Berlini Böllér nagy örömére az amerikai zsidókat hivatalosan is befogták a célkeresztbe Lindbergh fasisztái! A szabadok hazájában tartandó szervezett zsidóüldözés első szakaszának óhéber neve Homestead 42. A Homestead 42-t Amerika legtiszteletreméltóbb cápái bujtogatják és támogatják – ne
aggódjanak, meg is fogják kapni érte a jutalmukat adókedvezmény formájában Lindbergh republikánus csatlósaitól a legközelebbi harácskongresszuson! Továbbá! Hogy vajon koncentrációs táborokban kössenek-e ki a Homestead 42 zsidói, à la Buchenwald, azt még nem döntötte el Lindbergh két űbersnassztikása, Wheeler alelnök és Henry Ford belügyminiszter. Azt mondtam, hogy „vajon?” Entschuldigung! Azt akartam mondani, hogy „mikor”. Továbbá! Kétszázhuszonöt zsidó családdal már közölték, hogy ki lesznek zsuppolva Amerika északkeleti nagyvárosaiból, több ezer mérföldnyire családtól és barátoktól. Az első transzportot stratégiai megfontolásból, az országos feltűnés kerülése végett méretezték ilyen csekélyre. Hogy miért? Mert ez a nyitánya a leszámolásnak a négy és fél millió, zsidó származású amerikai állampolgárral. A zsidókat szétszórják azokra a területekre, ahol a Hitler-imádó Első Amerikások tenyésznek. Ott a demokrácia jobboldali szabotőreit – az úgynevezett hazafiakat és az úgynevezett keresztényeket – egy óra alatt az elszigetelt zsidó családok ellen lehet fordítani. No és ki lesz a következő, Mr. és Mrs. Amerika, most, mikor már nem az első alkotmánymódosítás az ország törvénye, hanem a fajgyűlölők osztják a lapot? Ki lesz a következő célpontja Wheeler és Ford államilag finanszírozott pogromprogramjának? A türelmes négerek? A dolgos olaszok? Az utolsó mohikánok? Ki nem látnak még szívesen Adolf Lindbergh árja Amerikájában? Most érkezett! Az önök riportere megtudta, hogy a Homestead 42-n 1941. január 20-án kezdtek el dolgozni, azon a napon, amelyen az Amerikai Fasiszta Új Rend beköltöztette a csürhéjét a Fehér Házba, és belevették abba a hazaáruló szerződésbe is, amelyet Izlandon írt alá az amerikai Führer és náci bűntársa. Most érkezett! Az önök riportere megtudta, hogy Hitler csupán akkor hajlandó tartózkodni a Brit-szigetek lerohanásától a La Manche-csatornán át, ha Lindbergh árjái fokozatosan kitelepítik, később pedig tömegesen bebörtönzik az amerikai zsidókat. A két szeretett Führer Izlandon megegyezett, hogy szőke, kék szemű, de facto árjákat csak akkor van értelme lemészárolni, ha okvetlenül muszáj. Az pedig, ugye, nem meglepő, hogy Hitlernek okvetlenül
muszáj lesz, ha 1944-ig nem Oswald Mosley brit fasiszta pártja veszi át a diktátori hatalmat a Downing Streeten! A terv szerint akkorra kell tető alá hozni mind a háromszázmillió orosz rabszolgaságba döntését, hogy felhúzhassák a moszkvai Kremlre a szvasztikát. És meddig viseli el az amerikai nép a tulajdon megválasztott elnökének az árulását? Meddig alszanak még az amerikaiak, miközben szeretett alkotmányukat ronggyá tépi a republikánusok jobb szárnyának kereszt és zászló alatt vonuló, fasiszta ötödik hadoszlopa? Maradjanak velem, mert Walter Winchell, az önök New York-i tudósítója mindjárt felrobbantja a következő bombáját Lindbergh áruló hazugságairól! Egy perc, és itt vagyok az újabb szenzációval! Három dolog történt egyszerre: a megnyugtató hangú Ben Grauer bemondó rajongani kezdett a szponzor kézbalzsamáról; szobám előtt a folyosón megszólalt a telefon, amit még sohasem tett este kilenc után; Sandy pedig dührohamban tört ki. Csak a rádiónak címezve (de olyan indulatosan, hogy a nappaliban apám nyomban felpattant a fotelből) azt ordította: – Te mocsok hazug! Te hazug fasz! – Halló! – rontott be a konyhába apám. – Ebben a házban nem! Itt nem beszélünk így! Elég volt! – De hogy bírjátok hallgatni ezt az állatságot? Miféle koncentrációs táborok? Nincsenek koncentrációs táborok! Minden egyes szó hazugság, hülyeség és marhaság, csak arra jó, hogy az ilyen alakok felkapják a fejüket! Az egész ország tudja, hogy Winchell összevissza hamukál, csak ez a népség nem tudja! – És pontosan miféle népség az? – hallottam apám hangját. – Én éltem Kentuckyban! Kentucky egyike a negyvennyolc államnak! Ott is emberi lények vannak, mint mindenütt! Nem koncentrációs táborok! Ez a pasas milliókat keres azzal, hogy eladja a szaros kézbalzsamát, ez a népség pedig hisz neki! – A trágár szavakat illetően már szóltam, és most emiatt a „népség” miatt szólok. Még egy „népség”, fiam, és arra foglak kérni, hogy hagyd el a házat. Ha inkább laknál Kentuckyban, leviszlek a Penn pályaudvarra, ott felszállhatsz a következő vonatra. Mert én nagyon jól tudom, mit jelent ez a „népség”. Mint ahogy te is tudod. Mint ahogy
mindenki tudja. Ezt a szót ki ne ejtsd a szádon ebben a házban még egyszer! – Hát pedig Walter Winchell szerintem akkor is egy hazug disznó. – Helyes – mondta apám. – Ez a te véleményed, jogod van hozzá. Más amerikaiaknak viszont más a véleménye. Történetesen millió és millió amerikai hallgatja Walter Winchellt minden vasárnap este, és nem csak olyanok, akiket te és az elbájoló nénéd „népség”-nek hívtok. A programja még mindig a legnagyobb hallgatottságú rádióműsor. Franklin Roosevelt olyan dolgokat mondott el Walter Winchellnek, amiket nem bízott volna más újságíróra. És, ha lennél szíves rám hallgatni – ezek tények! – De én nem bírok rád hallgatni! Hogy hallgathatnék rád, amikor „milliókról” beszélsz? Ez a sok millió nem más, mint sok millió idióta! Közben anyám felvette a folyosón a telefont, és az ágyból most már az ő hangját is hallhattam. Igen, mondta, természetesen be van kapcsolva Winchell. Igen, rettenetes volt, rosszabb, mint gondolták, de legalább most már kibukott. Igen, Herman azonnal telefonálni fog, mihelyt vége a Winchell-műsornak. Négyszer egymás után folytatta le ezt a beszélgetést, de mikor ötödször is megszólalt a telefon, nem ugrott fölvenni, holott a telefonáló csakis egy újabb barátjuk lehetett, akit Winchell lekaszált gyorstüzelő leleplezéseivel – azért nem vette fel, mert a hirdetés véget ért, és ő meg apám visszaültek a nappaliban a rádió mellé. Sandy pedig mostanra bejött a hálószobába, ahol alvást tettettem, míg ő lefekvéshez készülődött az éjjeliszekrény lámpájának világánál. Ezt a lámpácskát, amelynek kapcsolója szivattyúkart utánozott, maga barkácsolta politechnika órán, mikor még csak egy művészi hajlamú fiú volt, akit egyedül az érdekelt, mi mindent tud fabrikálni a két ügyes kezével, és üdvösséges tudatlanság óvta az ideológiai csatározások fertőzésétől. Telefonunk két éve csengett csak ilyen folyamatosan és ilyen sokáig, akkor, amikor nagyanyám meghalt. Majdnem tizenegy volt, mire apám visszahívott mindenkit, és még egy óra telt el, mire szüleim kijöttek a konyhából, ahol halkan beszélgettek, és ők is lefeküdtek. És
újabb két órába telt, mire meggyőzhettem magamat, hogy most már mélyen alszanak, és a mellettem levő ágyban a bátyám se mered már gyilkos tekintettel a plafonra, hanem ő is alszik, tehát nyugodtan fölkelhetek, mert nem vesznek észre, a hátsó ajtóhoz lopakodhatok, elhúzhatom a reteszt, kisurranhatok a lakásból, leosonhatok a lépcsőn a pincébe, és a sötétben odatalpalhatok mezítláb a nyirkos padlón a pincerekeszünkhöz. Nem hajtott hirtelen fellobbanás vagy hisztéria, nem volt a döntésemben semmi melodráma, sőt felelőtlenség sem, amennyire megítélhettem. A felnőttek később azt mondták, fogalmuk sem volt, hogy ilyen elképesztően könnyelmű kelekótyaság rejtőzhet a negyedikes szófogadás és jólneveltség patinája alatt. Pedig én nem légvárakat építgettem. Ez nem önáltató ábránd volt, és nem öncélú rosszaság. A rosszalkodás Earl Axman társaságában értékes edzésnek bizonyult, ám most egészen más célt szolgált. Én bizonyosan nem éreztem úgy, hogy vakon rohanok bele az esztelenségbe, mikor a sötét rekeszben állva levetettem a pizsamámat, és belebújtam Seldon nadrágjába, míg gondolatban apjának szellemét hessegettem, és igyekeztem nem megrémülni Alvin üres kerekesszékétől. Nem volt nekem más gondolatom, mint hogy nem vagyok hajlandó megadni magamat a katasztrófának, amely elől családom és barátaink nem térhetnek ki többé, és nem élhetik túl. Később a szüleim azt mondták: „Nem tudta, mit csinál”, és „alvajárás” lett a hivatalos magyarázat. Ám én tökéletesen éber voltam, és tisztán láttam indokaimat. Az volt csak elmosódott, hogy fog-e sikerülni. Egyik tanárom azt pedzegette, hogy talán „nagyzási hóbortba” estem attól, amit az iskolában tanultam a Földalatti Vasútról, amely a polgárháború előtt segítette átszökni a szabad északra a rabszolgákat. Ugyan már! Egyáltalán nem voltam olyan, mint Sandy, akiben az alkalom fellobbantotta a vágyat, hogy nagyszabású fiú legyen, és a történelem hullámtaraján lovagoljon. Nem akartam én a történelemtől semmit. A lehető legkisebb szabású fiú akartam lenni. Árva akartam lenni. Egyetlenegy dolog volt, amit nem hagyhattam itt: a bélyeggyűjteményem. Talán ha bizonyos lehetek benne, hogy épségben megőrzik távozásom után, akkor a szobámból kifelé jövet
nem állok meg az utolsó pillanatban, hogy kihúzzam a kredenc fiókját, és kiemeljem, olyan csendesen, ahogy csak tudom, a zoknik és a fehérneműm alól. Ám azt el se bírtam gondolni, hogy a gyűjteményemet szétszórják vagy kidobják, vagy ami a legborzasztóbb, épen és csorbítatlanul odaajándékozzák egy másik fiúnak, így hát a hónom alá szorítottam a Mount Vernonban vásárolt muskéta formájú papírvágóval együtt, amelynek szuronyával bontogattam egyetlen postámat, amit valaha is kaptam a születésnapi kártyákon kívül: az „árumintákat”, amelyeket rendszeresen küldözgetett Massachusettsből „a világ legnagyobb filatelista cége”, a bostoni H. E. Harris és Tsa. Attól kezdve, hogy kiosonok a házból és elindulok a néptelen utcán az árvaház felé, semmire sem emlékszem odáig, amikor másnap felébredek egy ágyban, amely mellett komoran állnak a szüleim, és egy orvos, aki éppen valamilyen csövet távolít el az orromból, azt mondja, a Beth Israel kórházban fekszem, és noha valószínűleg borzalmasan fáj a fejem, nem lesz semmi bajom. A fejem tényleg őrjítően fájt, de nem azért, mintha egy alvadt vérrög nyomta volna – ettől a lehetőségtől féltek, mikor véresen és ájultan megtaláltak – és nem is agykárosodástól. A röntgen kizárta a koponyatörést, a neurológiai vizsgálat sem talált idegi károsodást. Nem volt semmi komoly bajom egy háromhüvelyknyi hasadáson kívül, amelyben egy hétig kellett viselnem a tizennyolc varratot, és a tényen kívül, hogy nem emlékeztem az ütésre. Szimpla agyrázkódás, mondta az orvos, az okozza a fájdalmat és az emlékezetkiesést. Valószínűleg sose fogok emlékezni a lórúgásra vagy a rúgáshoz vezető események sorozatára, de a doktor azt mondta, ez megszokott jelenség, a memóriám egyébként ép. Szerencsére. Ez a szó, amelyet többször használt, gúnyolódásként kongott a fájó koponyámban. Aznap és éjszaka is benn tartottak megfigyelésre – nagyjából óránként felvertek, hogy lássák, nem csúsztam-e vissza az eszméletlenségbe –, aztán reggel kiengedtek, és figyelmeztettek, hogy egy-két hétig ne erőltessem meg magamat. Anyám szabadságot vett ki, hogy velem lehessen a kórházban, és ő vitt haza
busszal. Mivel a fejem legalább tíz napig fájt csillapíthatatlanul, nem engedtek iskolába, de egyébként, mint mondták, nem lett semmi bajom, hála Seldonnak, aki távolabbról végignézett majdnem mindent, amire én nem emlékeztem. Ha Seldon nem lopakodott volna ki az ágyából, mikor meghallotta, hogy jövök le a hátsó lépcsőn, ha nem követett volna a sötétben, végig a Summit sétányon, keresztül a gimnáziumi sportpályán a Goldsmith útig az árvaházhoz, és a kinyitott kapun át be a pagonyba, valószínűleg addig heverek ott ájultan az ő ruhájában, amíg el nem vérzek. Seldon hazáig rohant, felkeltette a szüleimet, akik azonnal értesítették a mentőket, aztán beugrott melléjük az autóba, és odakalauzolta őket, ahol voltam. Akkor már hajnali háromra járt, és vaksötét volt; anyám mellettem térdelt a nyirkos földön, a magával hozott törülközőt szorította a fejemhez, hogy elállítsa a vérzést, apám betakart a csomagtartóból kivett ócska kirándulópokróccal, és melengetett, amíg megérkezett a mentőautó. A szüleim megszervezték a mentésemet, de az életemet Seldon Wishnow mentette meg. Nyilvánvalóan megijesztettem a lovakat, ahogy kibotladoztam a sötétben a pagonyból a szántóföldre, és mikor megfordultam, hogy visszafussak előlük a fák között az utcára, az egyik felágaskodott, én megbotlottam és elestem, és a másik állat, menekülés közben, eltalálta a patkójával a koponyám hátulját. Seldon hetekig mesélte ujjongó részletességgel nekem (és persze az egész iskolának), hogyan próbáltam elszökni hazulról éjszaka, és bekéredzkedni árvának az apácákhoz – mesélés közben főleg az igáslovakkal történt balesetet élvezte, meg azt, hogy kint az éjszakában, mezítláb, egy szál pizsamában kétszer tette meg a rögös mérföldet a házunk és az árvaházi kiserdő között. Anyjával és szüleimmel ellentétben Seldonban nem lohadt annak a felfedezésnek a láza, hogy nem ő „hagyogatta el” érthetetlen módon a ruháit, hanem én lopkodtam el őket a szökésemhez. Ez a tökéletes képtelenség olyan beccsel ruházta föl a létét, amely korábban elkerülte a figyelmét. Úgy tűnt, az, hogy a megmentő és a cinkos teljes tekintélyével mesélheti a történetet – és mindenkinek, aki hajlandó odanézni, megmutathatja kisebesedett lábfejét –, végre jelentőségteljessé tette a saját szemében, olyan fenegyerekké, aki
életében először tarthat igényt a hősnek járó figyelemre; én viszont megsemmisültem, nemcsak a szégyentől, amely elviselhetetlenebb és tartósabb volt a fejfájásnál, hanem mert a bélyegalbumom, a legnagyobb kincsem, amely nélkül élni sem tudtam, eltűnt. Nem is emlékeztem, hogy magammal vittem, csak mikor öltözni akartam reggel, egy nappal a kórház után, akkor láttam, hogy nincs a zoknik és a fehérnemű alatt. Elsősorban azért tároltam ott, hogy az első legyen, amit meglátok, mikor reggel készülődni kezdek az iskolába. És most azt láttam az első otthoni reggelemen, hogy eltűnt a legnagyobb dolog, amim valaha volt. Eltűnt, pótolhatatlanul. Pont olyan volt – és épp az ellenkezője volt annak –, mint amikor elveszítünk egy lábat. – Mama! – ordítottam. – Mama! Valami rettenetes dolog történt! – Mi az? – kiáltotta, és máris futott be a konyhából a szobámba. – Mi a baj? Persze azt gondolta, hogy vérzik a sebem, vagy hogy mindjárt elájulok, vagy hogy a fejfájás több annál, amit el tudok viselni. – A bélyegeim! – Ennyit bírtam mondani, anyám ebből kitalálta a többit. És elment megkeresni. Egyes-egyedül elment az árvaház kiserdőjébe, átkutatta a földet ott, ahol megleltek, de sehol sem találta az albumot. Egy árva bélyeget sem talált. – Biztos, hogy nálad volt? – kérdezte, miután hazajött. – Igen! Igen! Ott van! Ott kell lennie! Nem veszíthetem el a bélyegeimet! – De hát mindenfelé kerestem. Megnéztem mindenütt. – De ki vihette el? Hol lehetnek? Az az enyém! Meg kell találni! Azok az én bélyegeim! Vigasztalhatatlan voltam. Elképzeltem az árvák hordáját, ahogy meglátják a pagonyban az albumot, és szerteszét szaggatják retkes kezükkel. Láttam, ahogy kicibálják a helyükről a bélyegeket és megeszik és megtapossák és marokszám húzzák le őket fertelmes fürdőszobájuk vécéjében. Gyűlölték az albumot, mert nem volt az övék – gyűlölték az albumot, mert semmi sem volt az övék. Anyám, mert megkértem, se apámnak, se a bátyámnak nem mondta el, mi történt a bélyegeimmel, vagy a Seldon nadrágjában
levő pénzzel. – Tizenkilenc dollár és ötven cent volt a zsebedben, mikor megtaláltunk. Nem tudom, honnan került hozzád, és nem akarom tudni. Ezt a dolgot lezártuk. Nyitottam neked egy számlát a Howard Takarékban, és betettem rá a pénzt. – Átadott egy kis takarékkönyvet, amelynek belsejébe a nevemet írták, és a betétek oldalára az egyetlen „$19.50” tételt pecsételték feketével. – Köszönöm – mondtam. Anyám ekkor kimondta az ítéletet második fiáról, amit szerintem magával vitt a sírba. – Te vagy a legfurcsább gyerek – mondta. – Fogalmam sem volt. Nem is sejtettem. – Aztán odaadta a papírvágó késemet, a Mount Vernonban vásárolt apró muskétát. A tusa össze volt karcolva és bepiszkolódott, a szurony kissé elgörbült. Anyám délután talált rá, amikor tudtomon kívül elrohant az ebédszünetből, és másodszor is visszatért az árvaházhoz, hogy átfésülje a pagony földjét a köddé vált bélyeggyűjtemény legparányibb maradványa után.
7. 1942. JÚNIUS – 1942. OKTÓBER Winchell lázadása
Egy nappal azelőtt, hogy felfedeztem bélyegeim eltűnését, megtudtam, hogy apám otthagyta az állását. Alig néhány perce jöttem haza kedden reggel a kórházból, amikor Monty bácsi deszkaplatós teherautójával fordult be a ház melletti átjáróba, és állt be Mrs. Wishnow kocsija mögé, miután végzett első éjszakai munkájával a Miller utcai piacon. Attól kezdve vasárnap estétől péntek reggelig délelőtt kilenckor-tízkor járt haza, mosakodott, bevacsorázott, lefeküdt, tizenegykor már aludt is, nekem pedig, mikor hazajöttem az iskolából, vigyázva kellett nyitnom a hátsó ajtót, nehogy felverjem a csapkodással. Kevéssel délután öt óra előtt felkelt, és elment, mert hat-hét körül érkeztek a piacra a gazdák az árujukkal, aztán este tíztől hajnali négyig a kiskereskedők, a vendéglősök, a szállodatulajdonosok és a város utolsó stráfkocsis házalói érkeztek vásárolni. A hosszú éjszakát a termosz kávéval és a két szendviccsel vészelte, át, amit anyám készített neki, hogy magával vigye a munkába. Vasárnap délelőttönként meglátogatta az anyját Monty bácsinál – vagy Monty bácsi hozta át hozzánk a nagymamát –, egyébként átaludta a vasárnapot, és megint csendben kellett lennünk, nehogy zavarjuk. Nehéz élet volt, főleg akkor, ha jóval hajnal előtt neki kellett kimennie a gazdákhoz Passaic meg Union megyébe, és egymagában kellett behoznia a terményt, hogy Monty bácsi jobb üzletet csinálhasson. Tudtam, hogy nehéz élet, mert mikor apám hazajött reggel, felhajtott egy pohárral. Nálunk általában évekig eltartott egy palack Four Roses. Anyám, aki szinte már karikatúrája volt a szárazpipásnak, még egy pohár habos sört se bírt látni, a tiszta whisky szagát pedig egyenesen utálta, de apám nem is ivott máskor,
legföljebb a házassági évfordulójukon, vagy ha eljött vacsorára a főnök, és őt kínálta meg jégkockás whiskyvel. De most, ha megjött a piacról, mielőtt ledobta volna piszkos ruháját, és beállt volna a zuhany alá, töltött magának egy stampedlibe, hátrahajtotta a fejét, és egy kortyra magába döntötte a whiskyt, olyan arccal, mint aki villanykörtébe harap. – Helyes! – mondta. – Helyes! – Csupán ekkor engedett fel annyira, hogy gyomorgörcs nélkül tudjon enni. Teljesen paff voltam, és nemcsak apám státusának meredek zuhanásától – nemcsak az átjáróban álló teherautótól meg a vastag talpú bakancstól egy olyan ember lábán, aki előzőleg öltönyben, nyakkendőben, fényesre kefélt fekete cipőben járt dolgozni, nemcsak attól a képtelenségtől, hogy felhajtja a stampedlijét, és délelőtt tízkor, egyedül vacsorázik –, de a bátyámtól is, az ő váratlan átalakulásától. Sandy már nem dühöngött. Nem fitymált. Semmilyen értelemben sem játszotta a felsőbbrendűt. Mintha ő is kapott volna egy ütést a fejére, ami nem emlékezetkiesést okozott, hanem feltámasztotta a csendes, lelkiismeretes fiút, aki nem abban lelte örömét, hogy folyton ellenkező, koravén nagymenő lehet, hanem a belső életnek abban az egyenletes, erős áramlásában, amely kitartóan vitte magával reggeltől estig, és ami az én szememben valóban különbbé tette a korabeli srácoknál. Vagy talán kiégett belőle – a konfliktuskeresés képességével együtt – a sztárság szenvedélye; talán sose volt meg benne a szükséges önzés, és titokban megkönnyebbült, hogy többé nem kell fantasztikusnak lennie a nyilvánosság előtt. Vagy talán egyszerűen sose hitt abban, amit hirdetnie kellett. Vagy talán azért történt, mert apám lekapta a tíz körméről, mialatt eszméletlenül, és lehet, hogy egy életveszélyes vérömlennyel feküdtem a kórházban. Vagy talán a válság után, amit én siettettem, csak rejtegette a fantasztikus ént a régi Sandy mögött, komédiázott, kalkulált, ravaszul lapított, amíg… amíg ki tudja, mi történik velünk legközelebb. Mindenesetre a megrázkódtatás visszaterelte bátyámat a család kebelére. És anyám se volt már dolgozó nő. Korántsem volt még annyi a montreali számlán, amennyit összegyűjteni remélt, de ahhoz elég volt, hogy átjussunk a határon, és Kanadában kezdjük újra, ha hirtelen kellene szöknünk. Ugyanolyan hirtelen-váratlan hagyta ott
állását a Hahne’s áruházban, mint ahogy apám elrúgta magától a Metropolitannél végzett munkájának tizenkét éves biztonságát, hogy kijátssza a kormányt, amely Kentuckyba akarja telepíteni, és megvédjen minket az antiszemita furfangtól, aminek nemcsak Walter Winchell, de ő is tartotta a Homestead 42-t. Anyám tehát visszatért teljes munkaidejű háziasszonynak, újból otthon várt, mikor hazaszaladtunk ebédelni, vagy hazajöttünk tanítás után, és a vakáció alatt vigyázni óhajtott rám és Sandyre, hogy ne kanászodjunk el ismét, felügyelet híján. Egy átalakult apa, egy helyrejött testvér, egy visszanyert anya, tizennyolc selyemvarrat a fejemben, a legnagyobb kincsem örökre oda – és mindez mesébe illő gyorsasággal. Családom egyik percről a másikra deklasszálódott, illetve visszatalált gyökereihez, már nem fenyegette száműzetés vagy kiutasítás, mert beásta magát a Summit sétányon, ahonnan Seldon – akihez jóvátehetetlenül hozzá voltam béklyózva most, mikor azzal dicsekedte végig a szomszédságot, hogy ő mentett meg, nehogy elvérezzek, az ő ruhájának álcájában – kurta három hónap múlva elhajózik. Mert szeptember elsején Seldon az anyjával már a kentuckyi Danville-ben fog lakni, ahol ő lesz az egyetlen zsidó gyerek. „Alvajárásom” talán még ennél is megalázóbb skandalumot okozott volna közvetlen környezetünkben, ha Walter Winchellt az adás után alig pár órával nem rúgja ki a Jergens Balzsam azon a vasárnapi éjszakán, amikor megszöktem. Ez volt az igazi megdöbbentő hír, amit senki se tudott elhinni. Winchell pedig nem az a fajta volt, aki hagyja, hogy az ország elfelejtse. Azok után, hogy tíz évig volt Amerika első számú riportere, a következő szombaton, este kilenckor egy újabb kifinomult étteremből közvetítettek újabb tánczenét egy manhattani szálloda teraszáról. A Jergens első számú vádja az volt, hogy az a riporter, akit országszerte több mint huszonötmillió ember hallgat, „egy zsúfolt moziban kiáltott tüzet”; másodszor, hogy olyan rosszindulatú vádakkal becsmérelte az Egyesült Államok elnökét, amelyeket „csak a legalantasabb demagóg agyalhat ki a csőcselék indulatainak felszítására”.
Feltétel nélkül támogatta „A szakma szégyene” című vezércikkében a Jergens Balzsam lépését még a mérsékelt New York Times is, amelyet apám roppant nagyra becsült, mert alapítói és tulajdonosai zsidók voltak, és amely korántsem fukarkodott a bírálattal, ha az elnök és a náci Németország politikai viszonya került szóba. „Már tart egy ideje a verseny – írta a Times – a Lindberghellenes vállalkozók között, hogy ki tud vadabb dolgokat mondani a Lindbergh-kormány indítékairól. Walter Winchell most egy bombasztikus szökkenéssel a falka élére tört. Mr. Winchell olyan vitriolos kitörésben zúdította a hallgatókra zabolátlan aggályait és kétes ízlését, ami egyként megbocsáthatatlan és etikátlan. Szélsőséges vádjaival, amelyek még egy megrögzött demokratában is váratlan rokonszenvet ébreszthetnek az elnök iránt, Winchell megbocsáthatatlanul mélyre süllyedt. A Jergens Balzsam dicséretet érdemel a gyorsaságért, amellyel eltávolította a rádiótól. Az a zsurnalizmus, amelyet az ország Winchelljei űznek, nemcsak a felvilágosult olvasóközönséget sérti, de a pontosság, a méltányosság és a felelősség szakmai alaptörvényeit is, amely iránt Mr. Winchell, csakúgy, mint a cinikus bulvárlapok és a pénzéhes kiadók, mindig is a legmélyebb megvetést tanúsította.” Ezt követte egy ellentámadás a Lindbergh-kormány nevében, amelyet a Times úgy jelentetett meg, mint a vezércikkre reagáló olvasói levelek legelsőjét és leghosszabbikát. A neves levelező, miután hálásan utalt a vezércikkre, és újabb példákkal bizonyította Winchell tetszelgő visszaélését az első alkotmánymódosítással, e szavakkal zárta írását: „Ez az igyekezet zsidó hittestvéreinek bujtogatására és rémítgetésére nem kevésbé gyűlöletes, mint a tisztesség alapvető normáinak mellőzése, amelyet az önök lapja olyan határozottan elítél. Bizonyosan nincs visszataszítóbb dolog, mint kiaknázni egy üldözött nép történelmi félelmeit, főleg akkor, amikor a jelenlegi kormány pontosan azon munkálkodik, hogy a Szolgálat az Amerikai Feloldódásért segítségével a korlátlan társadalmi szerepvállalás lehetőségét biztosítsa ugyanennek a csoportnak egy elnyomástól szabad országban. Hogy a Homestead 42-t, amely bővíteni és gazdagítani akarja Amerika büszke zsidó polgárainak részvételét az ország életében, Walter Winchell a zsidók
elszigetelésére és kirekesztésére irányuló, fasiszta stratégiának nevezze, ez az újságírói felelőtlenség csúcsa, és tökéletes illusztrációja a Nagy Hazugság technikájának, ami napjainkban a legjobban veszélyezteti a demokratikus szabadságot.” A levelet így írták alá: „Lionel Bengelsdorf rabbi, a Szolgálat az Amerikai Feloldódásért igazgatója, Belügyminisztérium, Washington DC.” Winchell a Daily Mirror rovatában válaszolt; a New York-i újság Amerika leggazdagabb kiadójának, William Randolph Hearstnek volt a tulajdona, harminc-egynéhány jobboldali újsággal, fél tucat népszerű magazinnal és a King Featuresszel együtt, amely gondoskodott róla, hogy Winchell más újságokban is megjelenjen, és még több milliónyian olvassák. Hearst gyűlölte Winchell politikai pártállását, főleg, hogy FDR-t dicsőíti, már évekkel ezelőtt kihajította volna, ha épp azok a New York-iak, akiknek ötcenteseiért a Mirror versenyt futott a Daily Newszal, nem találták volna ellenállhatatlannak a cikkíró kanálisban pocsolyázó kekkségből és émelyítő hazafiasságból összepancsolt stílusának mosdatlan báját. Winchell szerint végül mégiscsak bekövetkező kirúgásának kevesebb köze volt az újságíró és a kiadó régi keletű ellenségeskedéséhez, mint a Fehér Ház nyomásának, amivel a következményektől való félelmében még egy Hearsthöz hasonlóan hatalmas és könyörtelen vén sajtómágnás se mert dacolni. „A lindberghi fasiszták – így kezdődött a jellegzetesen és javíthatatlanul pofátlan írás, amely néhány nappal azután jelent meg, hogy Winchell elveszítette az állását a rádiónál – nyíltan megindították náci támadásukat a szólásszabadság ellen. Ma Winchell az ellenség, akit el kell hallgattatni… Winchell, »a háborús uszító«, »a hazudozó«, »a rémhírterjesztő«, »a komcsi«, »a zsidrák«. Ma az önök alázatos szolgája, holnap minden riporter és újságíró, aki el meri mondani az igazságot az amerikai demokrácia elpusztítására szőtt, fasiszta összeesküvésről. A tiszteletbeli árják, mint például Linkóci Lionel B., a megveszett rabbi, és a szívbajos New York Times sznob tulajdonosai a Park sugárúton nem az első, de nem is az utolsó agyoncivilizált zsidó quislingek, akik nyálazva kussolnak az antiszemita gazdi előtt, mert ők túlságosan kifinomultak ahhoz, hogy
felvegyék a kesztyűt, mint Winchell… A Jergens nyámnyilái szintén nem az első gyáva cég, amely hajlandó lesz lepaktálni a diktatórikus hazugsággyárral, amely jelenleg az országot vezeti… és nem is ők lesznek az utolsók.” És az a cikk – amelyben újabb tizenöt ellenségét szedte listába, mint Amerika vezető fasiszta kollaboránsait – valóban az utolsó cikke lett. Három nappal később, miután látogatást tett a Hyde Parkban, és megbizonyosodott róla, hogy FDR továbbra sem óhajt visszatérni a politikába, és nem jelölteti magát elnöknek harmadszor, Winchell bejelentette, hogy indulni fog az Egyesült Államok legközelebbi elnökválasztásán. Addig olyanok tartoztak a lehetséges demokrata elnökjelöltek közé, mint Cordell Hull, Roosevelt külügyminisztere, Henry Wallace, az előző mezőgazdasági miniszter, és az 1940-es választások alelnökjelöltje, James Farley, Roosevelt postaügyi minisztere, a Demokrata Párt elnöke, William A. Douglas, a Legfelsőbb Bíróság bírája, és két középutas demokrata, egyik sem a New Deal híve: Paul V. McNutt volt indianai kormányzó, és az illinois-i Scott W. Lucas szenátor. Egy meg nem erősített hír szerint (amit Winchell terjesztett, és talán ő is talált ki, amikor még évi 800 000 dollárt keresett meg nem erősített hírek terjesztésével) ha az elnökjelölő közgyűlés zsákutcába jutna, ami könnyen megeshet ily kevéssé izgalmas jelöltekkel, Eleanor Roosevelt, aki jelentős szerepet vitt a politikában és a diplomáciában férjének két hivatali ideje alatt – és továbbra is népszerűvé tette az az egyszerre karakán és arisztokratikusan előkelő természete, amely rengeteg hívet szerzett neki a párt liberális szavazótáborában, és számtalan gúnyolódó ellenséget a jobboldali sajtóban –, megjelenik a gyűlésen, úgy, ahogy Lindbergh tette az 1940-es republikánus konvención, és akkor közfelkiáltással megválasztják elnökjelöltnek. De mihelyt Walter Winchell lett az első demokrata jelölt, aki beszállt a küzdelembe, majdnem harminc hónappal az 1944-es választás előtt, hamarabb még a félidei kongresszusi választásnál is, rögtön a zajos botrány után, amelynek közepette „kipurgálta” a szakmából „a Fehér Ház
fasiszta gengszterbandájának kíméletlen puccsista taktikája” (ahogyan, indulásának bejelentésekor, Winchell jellemezte ellenségeit és módszereiket), az egykori pletykarovat-vezető lett az az ember, akit le kell győzni, az egyetlen demokrata, akinek a nevét mindenki ismerte, és volt olyan arcátlan, hogy neki merjen esni egy olyan körülrajongott köztisztviselőnek, mint Lindy. A republikánus vezetők nem süllyedtek odáig, hogy komolyan vegyék Winchellt. Úgy vélték, az elnémíthatatlan komédiás öntömjénező attrakció-produkcióját látják, amellyel egy maroknyi mindhalálig demokrata gazdagot akar pumpolni, vagy hogy Winchell csak a nagyhangú előőrse Rooseveltnek (esetleg Roosevelt nagyravágyó feleségének), aki váratlanul magához tért, és most azt akarja felmérni, mennyi titkolt Lindbergh-ellenességre lehet számítani abban az országban, ahol a közvélemény-kutatások szerint Lindberghet továbbra is nyolcvan-kilencven százalékos arányban támogatta a zsidókat kivéve a szavazók minden kategóriája. Egyszóval Winchell a zsidók jelöltje volt, maga is a lehető legbárdolatlanabb zsidó, aki aztán semmiben sem hasonlított Roosevelt belső körének jó házból való, tiszteletet parancsoló demokratáira, például az elnök barátjára, a gazdag Bernard Baruchra, vagy New York állam bankárból lett kormányzójára, Herbert Lehmannra, vagy a Legfelsőbb Bíróság nemrég visszavonult bírájára, Louis Brandeisre. És mintha nem lett volna elég, hogy alantas származású, aki nagyjából minden közönséges tulajdonságot megtestesít, amelyek miatt a zsidókat nem látják szívesen az amerikai társasági és üzleti élet jobb köreiben, mintha ettől nem látszott volna a zsidókkal sűrűn lakott New Yorkon kívül említésre érdemtelen ripőknek a politika színpadán, az a híre, hogy házasságtörő szoknyavadász, aki szeret elcsábítani hosszú lábú görlöket, és éjszakánként züllötten dőzsöl Hollywood és a Broadway laza erkölcsű hírességeinek társaságában, akik örökké csak isznak a New York-i Stork bárban, eleve irtózat tárgyává tette a nevét az erényes többség előtt. Jelöltsége vicc volt, és a republikánusok így is kezelték. Ám a mi utcánkban olyan jelentőséget nyert Winchell kirúgatása és elnökjelöltként való rögtöni feltámadása, hogy azon a héten a
szomszédok szinte másról se tudtak beszélni, mint erről a két eseményről. Majdnem két olyan év után, amikor sose tudták, elhiggyék-e a legrosszabbat, amikor megpróbáltak a mindennapi élet követeléseire összpontosítani, aztán tehetetlenül szívtak magukba minden pletykát arról, hogy miket tartogathat nekik a kormány; amikor sose tudták tényekkel igazolni sem a szorongásukat, sem a nyugalmukat – ennyi zavarodottság után olyannyira kaphatóak voltak az önáltatásra, hogy mikor a szülők esténként kiültek strandszékre az átjárók torkolatába diskurálni, rögtön elkezdődött a találgatós játék, és folyt fáradhatatlanul órákon át: ki lesz Winchell jelölőlistáján az alelnök? Kiket vesz be a szűkebb kormányába? Kiből lesz nagyobb vezető, FDR-ből vagy Walter Winchellből? Fejest ugrottak az ábrándozásba, a hangulat az egészen kicsi gyerekekre is átragadt, akik táncoltak, szökdécseltek, és azt gajdolták: „Kincs-cselt elnöknek… Kincs-cselt elnöknek!” Persze azzal, hogy egy zsidót sose lehet Amerika elnökévé választani – legkevésbé egy olyan kerepelőt, mint Winchell –, még egy magamkorú gyerek is tisztában volt; mintha a tilalom így áperte benne foglaltatna az Egyesült Államok alkotmányában. De még ez a vaskemény bizonyosság sem akadályozhatta meg a szülőket abban, hogy szélnek eresszék a józan észt, és egy-két estére a paradicsom bennszülött polgárainak képzeljék magukat és a gyerekeiket. Bengelsdorf rabbi és Evelyn néni esküvőjét június közepén tartották egy vasárnapon. Szüleimet nem hívták meg – nem mintha számítottak volna rá, vagy szerettek volna ott lenni, anyám kétségbeesését mégsem lehetett enyhíteni. Korábban is hallottam már sírni a hálószobájában, és bár ez is szokatlan volt, és nagyon nem szerettem, azokban a hónapokban, amikor szüleim minden erejüket megfeszítve próbálták felmérni, mennyire veszélyes a Lindbergh-kormány, és igyekeztek eldönteni, mi ilyenkor az észszerű viselkedés egy zsidó családtól, egyszer se láttam ennyire vigasztalhatatlannak anyámat. – Miért kell ennek így történnie? – kérdezte apámtól. – Csak egy esküvő – felelte apám. – Nem a világ vége. – De akkor is örökké az apámra kell gondolnom! – mondta
anyám. – Apád meghalt, az én apám is meghalt. Nem voltak fiatal emberek, megbetegedtek és meghaltak. – Nehéz lett volna elképzelni ennél ridegebb hangot, de anyám annyira össze volt törve, hogy annál jobban szenved, minél kedvesebben szól hozzá apám. – Meg anyámra is gondolok – mondta. – Mennyire nem értene most semmit a mamácska. – Szívem, sokkal rettenetesebb is lehetne. Te is tudod. – Lesz is – mondta anyám. – Talán mégse, talán mégse. Talán most kezdenek majd változni a dolgok. Winchell… – Ó, kérlek, Walter Winchell nem… – Pszt, pszt! – mondta apám. – A kicsi! Ebből értettem meg, hogy Walter Winchell tulajdonképpen nem a zsidók jelöltje, hanem a zsidók gyermekeié. Azért adták, hogy legyen mibe kapaszkodnunk, úgy, ahogy sok éve nemcsak azért tettek mellre, hogy megetessenek, hanem hogy enyhítsék babakorunk félelmeit. Az esküvői szertartást a rabbi templomában tartották, az azt követő fogadásra az Essex House-ban, Newark legfényűzőbb szállodájának báltermében került sor. A notabilitásokat, akik jelen voltak, mindenki férj vagy feleség kíséretében, a menyegzői jelentéstől különálló, keretes anyagban, közvetlenül a menyasszony és a vőlegény fényképe alatt hozta le a Newark Sunday Call. Meghökkentően hosszú és imponáló lista volt, itt azért közlöm, hogy megmagyarázzam, miért kellett, legalábbis nekem, már megint azon rágódnom, nem veszítették-e el a szüleim és a metropolitanbeli barátaik minden érzéküket a realitáshoz, ha azt képzelik, hogy bárminemű bajuk eshet egy olyan kormányprogram keretében, amelyet egy Bengelsdorf rabbihoz fogható nagy elme irányít. Először is, rengeteg zsidó volt az esküvőn, családtagok és barátok, Bengelsdorf rabbi hitközségének tagjai, csodálók és kollégák egész Newarkból, és mások is, akik az egész országot átutazták, hogy ott lehessenek. És sok keresztény is volt. A Sunday Call cikke szerint – amely másfél oldalt foglalt le a kétoldalas társasági rovatban – a számos meghívott között, akik nem jöhettek el, ám a Western Union útján a legjobbakat kívánták, ott volt az elnök felesége, a First Lady, a rabbi meghitt barátjának, „New Jersey-i földijének és költőtársának”
nevezett, a vele azonos „intellektuális és kulturális érdeklődési körrel bíró” Anne Morrow Lindbergh, akivel gyakran találkoznak „a Fehér Házban, hogy délutáni tea mellett, tête-à-tête beszélgessenek filozófiáról, irodalomról, vallásról és etikáról”. A várost az a két zsidó képviselte, akik a legtöbbre vitték Newark közigazgatásában, vagyis a két hivatali ciklusra megválasztott egykori polgármester, Meyer Ellenstein, és a fő könyvvizsgáló, Harry S. Reichenstein, valamint a városvezetés ír tagjainak öt legrangosabbika, a Közrendi Ügyosztály vezetője, az adó- és pénzügyi osztály vezetője, a Közterület-fenntartó és Parkosítási Ügyosztály vezetője, a város főmérnöke és a városháza jogtanácsosa. Eljött Newark szövetségi postamestere, a Newarki Közkönyvtár vezetője, és a könyvtári kuratórium elnöke. Az esküvőn megjelent neves pedagógusok között volt a Newark Egyetem elnöke, a Newarki Műszaki Egyetem elnöke, az iskolák főfelügyelője, és a Szent Benedek gimnázium igazgatója. Továbbá jelen volt számos kiváló papi ember, protestánsok, katolikusok és zsidók: az Első Baptista Peddie-templomból, a város legnagyobb néger gyülekezetéből a nagytiszteletű George E. Dawkins; a Szentháromság-székesegyházból a tisztelendő Arthur Dumper; a Kegyelem episzkopális templomból a nagytiszteletű Charles L. Gomph; a High utcai Szent Miklós görög ortodox templomból a tisztelendő George E. Spiridakis; végül a Szent Patrikszékesegyházból a főtisztelendő John Delaney. Távol maradt – szüleim szerint tüntetően, habár az újság sehol sem tett említést róla – Bengelsdorf ellenlábasa, a legkiválóbb newarki rabbi, Joachim Prinz a B’nai Abrahamból. Mielőtt Bengelsdorf rabbiból országos híresség lett, Prinz rabbi tekintélye a newarki zsidók között, a szélesebb zsidó közösségben, de valamennyi felekezet tudósai és teológusai előtt is messze meghaladta idősebb kollégájáét, és a három leggazdagabb hitközséget irányító konzervatív rabbik között ő volt az egyetlen, aki sziklaszilárdan kitartott Lindbergh ellenzékében. A másik kettő, Charles I. Hoffman az Oheb Shalomból és Solomon Foster a B’nai Jeshurunból eljött az esküvőre, és Foster rabbi végezte az esketést.
Ugyancsak jelen volt Newark négy nagy bankjának elnöke, két legnagyobb biztosítótársaságának elnöke, a legnagyobb építészeti tervezőiroda elnöke, a legtekintélyesebb ügyvédi iroda két alapítója, a Newark Atlétikai Klub elnöke, a belváros három nagy mozijának tulajdonosa, a Kereskedelmi Kamara elnöke, a New Jersey Bell Telefontársaság elnöke, a két napilap főszerkesztője, és a P. Ballantine, a leghíresebb newarki serfőzde elnöke. Az Essex megyei önkormányzattól megjelent a Földtulajdonosok Bizottmányának felügyelője és a Bizottmány három tagja, New Jersey állam igazságszolgáltatásától a Kancellária alkancellárja, és az állami Legfelsőbb Bíróság egyik bírája. Az állami parlamenttől eljött a többség vezérszónoka, hárman Essex megye négy képviselője közül, az állami szenátusból eljött Essex megye szenátora. A legmagasabb rangú állami tisztviselő egy zsidó volt, David T. Wilentz államügyész, aki sikerrel képviselte a vádat Bruno Hauptmann ellen, ám az az állami személyiség, akinek jelenléte a legmélyebb hatást gyakorolta rám, Abe J. Greene volt, ugyancsak zsidó, de ami ennél sokkal fontosabb, New Jersey állam ökölvívási főbiztosa. Ott volt Jersey két szövetségi szenátora, a republikánus W. Warren Barbour, és a mi képviselőnk, Robert W. Kean. Az Egyesült Államok Járásbíróságainak New Jersey-i járásából eljött egy kerületi bíró, két járásbíró, és a kerületi ügyész (akinek nevét a Gangbusters rádióműsorból ismertem): John J. Quinn. Washingtonból feljött a rabbi több közeli munkatársa a SZAF országos irodájából, és a belügyminisztérium számos hivatalos képviselője, és habár a szövetségi kormány legmagasabb szintjéről senki sem volt jelen, ott volt helyettük az ékesen szóló pótlék, amely nem kevesebbet képviselt, mint magát az elnököt: a First Lady távirata, amelyet Foster rabbi felolvasott a fogadáson, minek hatására a vendégek spontán felpattantak, hogy megtapsolják a First Lady érzelmeit, majd az új férj megkérte őket, hogy maradjanak állva, és énekeljék el vele és feleségével a nemzeti himnuszt. A Sunday Call teljes terjedelmében közölte a távirat hosszas szövegét, amely ekképpen szólott:
Kedves Bengelsdorf rabbi és Evelyn! Férjem és én tiszta szívből kívánjuk Önöknek a legfelhőtlenebb boldogságot. Boldogok voltunk, mikor alkalmunk nyílt találkozni Evelynnel a Fehér Házban, a német külügyminiszter tiszteletére adott vacsorán. Elbűvölő, energikus fiatal nő, rendkívül értékes és becsületes egyéniség, és alig néhány perces csevegésünk is elég volt, hogy felismerjem benne az egyéniség és az intellektus adományát, amelyek kivívták egy Lionel Bengelsdorfhoz foghatóan rendkívüli ember rajongását. Ma eszembe jutnak azok a mennyeien tömör verssorok, amelyeket Evelynnel való találkozásom villantott belém azon az estén. Költőjük Elizabeth Barrett Browning, és a szavak, amelyekkel a Portugál szonettek tizennegyedikét kezdi, ugyanazt az asszonyi bölcsességet sűrítik magukban, mint amit akkor láttam Evelyn lélegzetelállítóan gyönyörű, sötéten sugárzó szemében. „Ha kell, hogy szeress” – írta Mrs. Browning –, „ne legyen másért, / szeress engem a szerelemért…” Bengelsdorf rabbi, ön több nekem barátnál azóta, hogy találkoztunk itt, a Fehér Házban, a Szolgálat az Amerikai Feloldódásért alapító szertartása után; amióta Washingtonba költözött, hogy a SZAF igazgatója legyen, ön az én megbecsülhetetlen mentorom. Magával ragadó beszélgetéseinkből és a megvilágosító erejű olvasmányokból, amelyeket nagylelkűen rendelkezésemre bocsátott, nemcsak a zsidó hitről tanultam sokat, de a zsidó nép megpróbáltatásairól is, és megismertem, milyen forrásokból fakad az a hatalmas szellemi erő, amelynek háromezer éves fennmaradásukat köszönhetik. Még gazdagabbá tett, amikor az ön segítségével felfedeztem, milyen mélyen gyökerezik az én vallási örökségem az önében. Mint amerikaiaknak, az a legfontosabb küldetésünk, hogy harmóniában és testvériségben éljünk, egységes nemzethez illően. Tudom a remek munkából, amelyet önök végeznek a SZAF-nál, hogy milyen odaadással segítenek minket e drága cél megvalósításában. A számos áldás közül, amelyekkel Isten elhalmozta nemzetünket, nincs becsesebb, mint önökhöz hasonló embereket tudhatni magunk között, büszke, életerős bajnokait egy megtörhetetlen fajnak, amelynek ősi elképzelései az igazságról és a szabadságról 1776 óta képezik amerikai demokráciánk tartóoszlopát. A legőszintébb jókívánságokkal: Anne Morrow Lindbergh
Amikor az FBI másodszor lépett bele az életünkbe, apám került felügyelet alá. Ugyanaz az ügynök, aki megállított, hogy Alvinről kérdezgessen azon a napon, amelyen Mr. Wishnow felakasztotta magát (és aki kikérdezte a buszon Sandyt, a boltban anyámat, és az irodában apámat), beállított a piacra, és ott lebzselt a büfében, ahol az emberek ettek és kávéztak éjszaka, és pont mint akkor, amikor Alvin dolgozott Monty bácsinak, kérdezgetni kezdett Alvinnek erről a Herman nagybátyjáról, és hogy miket szokott mondani az embereknek Amerikáról és az elnökünkről. Monty bácsi Longy Zwillman egyik fegyverhordozójától kapta a fülest, aki továbbította
Monty bácsinak, mit hallott McCorkle ügynöktől, vagyis hogy apám, miután kosztot és kvártélyt adott egy árulónak, aki egy idegen országért harcolt, most inkább otthagyta a jó állását a Metropolitan Life-nál, mintsem részt vegyen egy kormányprogramban, amelynek célja az amerikai nép egyesítése és megerősítése. Monty bácsi azt mondta Longy emberének, hogy az ő öccse egy szegény, tanulatlan balfasz, akinek két kölyköt és egy feleséget kell eltartania, azzal pedig nem sokat árthat Amerikának, hogy heti hét napban ládákat cígöl. Longy embere mindezt együttérzőn hallgatta, legalábbis Monty bácsi szerint, aki ezúttal nem erőltette nálunk az ildomot, hanem kitálalta az egész történetet a konyhánkban egy szombat délutánon. – Mindezek ellenére a pofa végül azt mondja: „Az öcsédnek menni kő.” Úgyhogy megmondtam neki: „Ez az egész egy marhaság. Mondd meg Longynak, hogy ez is csak része annak a szarozásnak, ami a zsidók ellen megy.” És ez a pofa is hiába zsidó, Niggy Apfelbaum, mintha csak a falnak dumálnék. Niggy visszamegy Longyhoz, és jelenti, hogy Roth nem csinálja, amit mondanak neki. No és mi a következő? Odajön személyesen Longy, be oda az én kis büdös irodámba, kézzel varrott selyemöltönyben. Magas, mézesmázos beszédű, ad a divatnak – látni lehet, mivel fogja meg a filmsztárokat. Mondom neki: „Még az általánosból emlékszem rád, Longy. Már akkor láttam rajtad, hogy viszed valamire.” Mire Longy azt válaszolja: „Én is emlékszem rád. Már akkor is láttam rajtad, hogy nem viszed semmire.” Nevetni kezdtünk, és akkor mondtam neki: „Longy, az öcsémnek szüksége van munkára. Miért nem lehet, hogy adjak a tulajdon öcsémnek munkát?” „És az miért nem lehet, hogy ne szimatoljon itt nekem az FBI?”, kérdezi ő. „Tudom én azt – mondom –, vagy nem tettem ki Alvin unokaöcsémet az FBI miatt? De a testvérem, az nem ugyanaz. Nézd, adj huszonnégy órát, és elrendezek mindent. Ha mégsem sikerülne, Herman megy.” Szóval kivárom a reggeli zárást, és átmegyek Sammy Eagle-hez, hát ott ül a bárpultnál az ír faszkalap az FBI-tól. „Hadd hívjam meg reggelire – mondom, rendelek neki egy whiskyt sörrel, leülök mellé, és azt mondom: – McCorkle, mi baja magának a zsidókkal?” „Semmi” – mondja. „Akkor mit üldözi így a bátyámat? Mit ártott az bárkinek?” „Nézze, ha volna valami bajom a zsidókkal, itt ülnék az Eagle-ben?
Barátok lennénk Sammy Eagle-lel, ha bajom lenne?” Kiált Eagle-nek, hogy jöjjön csak oda. „Mondja meg neki – mondja McCorkle –, hogy van-e nekem bajom a zsidókkal.” „Tudtommal nincs” – mondja Eagle. „Mikor volt a fiának a bár-micvája, nem eljöttem? Nem hoztam neki egy nyakkendőtűt?” „Máig viseli” – válaszolja Eagle. „Lássa? – mondja McCorkle. – Én csak a munkámat végzem, ahogy Sammy végzi az övét, és maga is a magáét.” „Az öcsém is azt csinálja” – mondom neki. „Helyes. Az jó. Szóval ne mondja, hogy nekem bajom van a zsidókkal.” „Tévedtem – mondom neki. – Elnézést kérek.” És közben odacsúsztatom a borítékot, a kis barna borítékot, és kész. A nagybátyám most felém fordult, és azt mondta: – Hallom, lótolvaj vagy. Hallom, elloptál egy lovat a templomtól. Okos fiú. Hadd lássam. – Előrehajoltam, és megmutattam, ahol a lópatkó felhasította a koponyámat. Monty nevetett, ahogy könnyedén végighúzta az ujját a hosszú forradáson és a leborotvált fejbőrön, amelyen még csak épp kezdett újra kinőni a haj. – Még sok ilyet – mondta a bácsi, aztán, ahogy azóta csinálta, amióta az eszemet tudom, felemelt darabos kezével, és ráültetetett az egyik térdére, pont úgy, mint egy lóra. – Megvolt a bríszed, ugye? – kérdezte, és a combját rázva lovagoltatni kezdett. – Tudod, hogy mit csinálnak, amikor a brísznél körülmetélik a babát, ugye? – Levágják az előbőrt – mondtam. – És mit csinálnak a kis előbőrrel, miután lenyisszantják? Tudod, hogy mit csinálnak vele? – Nem – válaszoltam. – Na szóval – mondta Monty bácsi –, félreteszik, és mikor elegendő összegyűlik, odaadják az FBI-nak, hogy ügynököket csináljanak belőle. – Tudtam, hogy nem kellene – azon kívül Monty bácsi utoljára úgy mesélte a viccet, hogy „Írországba küldik, hogy papokat csináljanak belőle” –, mégis kipukkant belőlem a nevetés. – Mi volt a borítékban? – kérdeztem. – Találd ki! – mondta. – Nem tudom. Pénz? – Pénz bizony. Okos kis lótolvaj vagy te. A pénz az, amitől nincs több gondod. Csak később tudtam meg a bátyámtól, aki kihallgatta szüleim beszélgetését a szobájukban, hogy a következő hat hónapban apámnak a már így is sovány keresményéből hetenként tízdolláros részletenként vissza kell fizetnie Monty bácsinak a McCorkle-féle kenőpénz teljes összegét. És apám nem tehetett ellene semmit. Mindig csak annyit mondott a robotolásról és a mérhetetlen
szégyenről, hogy a bátyját kell szolgálnia: – Monty ilyen volt már tízéves korában, és ilyen is marad, amíg meg nem hal. Leszámítva a szombatokat és a vasárnap délelőttöket, apámat alig láttuk azon a nyáron. Viszont anyám most már mindig otthon volt, és mivel Sandynek és nekem délben otthon kellett lennünk, és délután is jelentenünk kellett anyámnál, egyikünk sem kóricálhatott el túlságosan, este pedig tilos volt messzebbre menni az iskola sportpályájánál, amely saroknyira volt a házunktól. Anyám vagy nagyon szigorúan fegyelmezte magát, vagy átmenetileg sikerült békét kötnie minden keserűségével, mert bár apám jövedelme drasztikusan csökkent, és a háztartási költségvetésen fáradságos karcsúsításokat kellett végrehajtani, anyámon nem látszott, hogy legyengítették volna a képtelenségek, amelyekkel tavaly szembekerült. Rugalmassága rengeteget köszönhetett annak, hogy visszakerült abba a munkába, amelyben több öröme telt, mint a ruhák eladásában; attól sem ódzkodott, de üresnek érezte megszokott tevékenykedéséhez képest. Akkor értettem csak meg, mennyire őrlik továbbra is a gondok, amikor Estelle Tirschwell levele beszámolt a család berendezkedéséről Winnipegben. Minden délben én hoztam fel a postát a bejáratnál levő postaládánkból, és ha volt Kanadában feladott boríték, anyám rögtön leült a konyhaasztalhoz, és amíg Sandy meg én ettük a szendvicsünket, kétszer is elolvasta a levelet, aztán összehajtotta, a köténye zsebébe tette, ahonnan tízszer is elővette, és belenézett, mielőtt odaadta apámnak, mikor ő hazajött a piacról, hogy olvassa el – a levelet apámnak, a lepecsételt kanadai bélyegeket nekem, hogy újrakezdhessem a gyűjteményemet. Sandynek váratlanul a vele egykorú lányok lettek a barátnői, a tizenéves lányok, akiket az iskolából ismert, de még sose nézegette őket ilyen éhesen. Megkereste őket a sportpályán, ahol nyaranta késő délutánig tartottak az egész napos, szervezett játékok. Én is ott voltam, most már rendszeresen Seldon kíséretében. A vacogás és az elragadtatás között ingadozó érzelmekkel figyeltem Sandyt; mintha a testvérem átváltozott volna zsebmetszővé vagy hivatásos szélhámossá. Letáborozott egy padon a pingpongasztal közelében,
ahol általában összeverődtek a lányok, és elkezdett ceruzavázlatokat készíteni a legcsinosabbról. A lányok okvetlenül látni akarták a rajzokat, így tehát Sandynek jó esélye volt arra, hogy mielőtt leszáll az est, kéz a kézben andaloghasson ki a sportpályáról valamelyik lánnyal. Bátyám erőteljes hajlamát a rajongásra már nem az Igaz Emberek reklámozása vagy Mawhinneyék dohányának tetejezése szította, hanem ezek a lányok. Vagy a gerjedelem friss izgalma alakította át a Kentuckyéhoz fogható, hihetetlen sebességgel, a hormonális sújtólég osztott új szerepet tizennégy és fél éves lényének, vagy pedig, mint én hittem – mert én meg hajlamos voltam mindenhatóságot tulajdonítani Sandynek –, számára csupán szórakoztató fortély volt magával csábítani a lányokat, hogy elüsse valamivel az időt, amíg… Sandyről mindig azt hittem, hogy sokkal több minden van benne, mint amennyit egyáltalán felfoghatnék, holott a szemrevaló fiú magabiztos álcája ellenére neki se volt másoknál több fogalma róla, hogy miért harapott rá a horogra. Lindbergh zsidó dohánytermesztője felfedezi a női mellet, és hirtelen kiderül róla, hogy ő is csak egy kamasz. Szüleim a dacnak, „a lázadásnak” tulajdonították ezt a bolondulást a lányokért, amellyel Sandy a függetlenségét fitogtatja, és magát vigasztalja erőszakos kivonultatásáért a Lindbergh-ügyből, és elkönyvelték viszonylag ártatlan dolognak. Az egyik lány anyja nyilvánvalóan nem így gondolta, és telefonált is, hogy ezt közölje. Mikor apám hazajött a munkából, hosszas beszélgetésre került sor szüleim között a szobájuk zárt ajtaja mögött, aztán Sandy és apám között a szoba zárt ajtaja mögött, és a hét hátralevő részében Sandy nem távozhatott a ház közeléből. De persze nem kasztlizhatták be egész nyárra a Summit sétányra, ezért Sandy hamarosan visszatért a sportpályára, magabiztosan rajzolta a csinoskákat, és ha ezek a lányok meg is engedtek neki egyet s mást azok után, hogy önként vele mentek sétálni – nem lehetett ez valami sok, figyelembe véve, hogy az akkori nyolcadikosok milyen tájékozatlanok voltak a szexben –, nem rohantak haza jelenteni, így hát szüleimnek a sok bajuk mellett nem kellett még újabb ideges telefonhívásokkal is veszkődniük.
Seldon. Az én nyaram Seldon volt, Seldon, aki a nyakamban fújtatott, mint egy kutya. Olyan srácok, akiket egész életemben ismertem, kikacagtak és holdkórosnak csúfoltak, előrenyújtott, merev karokkal, egy zombi nehézkesen zökkenő lépéseivel cammogtak, vélhetőleg engem utánozva, ahogy álmomban vonszolom magamat az árvaház felé, ha pedig rám került a sor az ütésben, az egész csapat azt kántálta: „Hő, hó, Silver!” Az idén nem volt nagy nyárbúcsúztató piknik a South Mountain természetvédelmi területen a Munka Ünnepén, mert szüleim barátai a Metropolitannél szeptemberre elhagyták Newarkot a fiaikkal, hogy még évnyitó előtt berendezkedhessenek vidéken. Azon a nyáron sorra és egyenként jöttek fel hozzánk autóval a családok egy-egy szombati búcsúlátogatásra. Borzasztó volt ez a szüleimnek, mert a Metropolitan helyi körzetének tagjai közül, akiket áttelepítésre jelölt ki a Homestead 42, egyedül ők döntöttek a maradás mellett. Ezek voltak a legkedvesebb barátaik, és a forró szombati délutánok, amikor a könnyes szemű felnőttek összeölelkeztek az utcán, miközben a gyerekek gyászosan elfordították a fejüket, majd mi négyen, akik maradtunk, integettünk a járdáról, és anyám a távolodó autó után kiáltott: „Ne felejtsetek el írni!” – ezek a délutánok voltak eddig a leggyötrelmesebb pillanatok, mert ezekben lett valós a számomra a védtelenségünk, és éreztem meg világunk pusztulásának kezdetét. És ekkor jöttem rá, hogy mindezek között a férfiak között az apám a legkonokabb, aki reménytelenül ki van szolgáltatva jobb érzéseinek, és e jobb érzések eltúlzott követelményeinek. Csupán ekkor értettem meg, hogy nemcsak azért lépett ki a cégtől, mert félt attól, ami ránk várna, ha a többiekkel együtt mi is hajlandók lennénk elköltözni, hanem azért is, mert – sajnos vagy szerencsére – olyan volt a természete, hogy ha felsőbbrendű hatalmak szekírozták, amelyeket korruptnak tartott, csak azért sem engedett nekik – jelen esetben úgy, hogy sem Kanadába nem volt hajlandó elszökni, amire anyám buzdította, sem pedig nem volt hajlandó engedelmeskedni egy nyilvánvalóan igazságtalan kormányrendeletnek. Kétféle erős ember van: az
olyanok, mint Monty bácsi és Abe Steinheim, akiknek nincsenek aggályaik a gazdagodásban, és az olyanok, mint az apám, akik könyörtelenül hűek maradnak elképzelésükhöz a tisztességről. – Gyertek! – mondta apám, vidítani próbálva minket azon a szombaton, amelyen a hatodik és utolsó áttelepülő család is elment, valószínűleg örökre. – Gyertek, fiúk! Elmegyünk fagylaltozni. – Lesétáltunk négyen a Chancelloron a drogériához, ahol a patikus az apám legrégibb kuncsaftjai közé tartozott, és amely nyaranta általában kellemesebb volt, mint az utcák, mert a kinyitott ellenzők védték a kirakatüveget a nap nyilaitól, és a mennyezeten három ventilátor lapátjai kevergették halk percegéssel a levegőt. Becsusszantunk egy bokszba, és sziruppal leöntött, tejszínhabos fagylaltot rendeltünk cukrozott gyümölccsel, ami anyámnak apám biztatása ellenére se ment le a torkán, bár egy idő után sikerült elállítania patakzó könnyeit. Végső soron mi sem voltunk száműzött barátainknál kevésbé kiszolgáltatva a megismerhetetlen jövőnek, így hát ültünk a napvető ponyvákkal félhomályosra árnyékolt patika hűvösében, kanalaztuk a fagylaltunkat szótlanul és kifacsartan, míg végül anyám felnézett a szabályos csíkokra szaggatott papírszalvétáról, és azt mondta apámnak, azoknak a fanyar, pőre mosolyával, akiknek nem maradt könnye: – Hát, tessék vagy sem, Lindbergh most tanít meg arra, mit jelent zsidónak lenni. – Majd hozzátette: – Mi csak hisszük, hogy amerikaiak vagyunk. – Badarság! Nem! – felelte apám. – Ők hiszik, hogy mi csak hisszük, hogy amerikaiak vagyunk. Ez nem vita tárgya, Bess. Erről nincs alkudozás. Ezek az alakok nem értik, hogy nekem ez magától értetődő, a kutya szentségüket! Idegenek? Ez azt merészeli mondani ránk, hogy idegenek? Ő az idegen. Ő az, aki a legamerikaiabbnak látszik, és ő az, aki a legkevésbé amerikai. Ez az ember alkalmatlan. Nem kellene ott lennie. Nem kellene ott lennie, és kész! Nekem Seldon távozását volt a legnehezebb megemésztenem. Persze örültem, hogy elmegy. Számoltam a napokat egész nyáron. Ám augusztus utolsó hetének azon a korai reggelén, amikor Wishnow-ék elhajtottak az autó tetejére szíjazott két matraccal (amelyeket előző este apám és Sandy tett fel oda és kötözött le, majd takart be ponyvával) és a hátsó ülésen az öreg Plymouth plafonjáig
érő ruhakupacokkal (a töméntelen ruhát, amelyek közül sok az enyém volt, anyám és én segítettünk lehordani a házból), nevetséges módon én voltam az, aki nem bírta abbahagyni a sírást. Az a délután járt az eszemben, amikor Seldon és én még csak hatévesek voltunk, Mr. Wishnow még élt, látszólag egészséges volt, és mindennap dolgozott a Metropolitannek, és Mrs. Wishnow még ugyanolyan háziasszony volt, mint az anyám, aki elmerült családjának igényeiben, és időnként vigyázott rám, ha anyámnak el kellett mennie a szülői munkaközösség ügyeiben, és Sandy nem volt otthon, ezért egyedül maradtam iskola után. Emlékeztem határtalan anyáskodására, amelyben az én szülőm is osztozott, a segítőkész melegségre, amelyben tulajdonképpen élvezettel lubickoltam. Főleg azon a délutánon érzékeltem fokozott erővel, amikor bent ragadtam a fürdőszobájukban, és nem tudtam kijönni. Arra gondoltam, milyen kedves volt hozzám Mrs. Wishnow, amikor újra és újra hasztalanul próbáltam kinyitni az ajtót, mennyire magától értetődően törődött velem, mintha mi négyen – Seldon és Selma, Philip és Bess – a külsőnk, vérmérsékletünk és közvetlen körülményeink különbségei ellenére egyek és ugyanazok lennénk. Arra a Mrs. Wishnow-ra emlékeztem, akinek ugyanazok a dolgok voltak a legfontosabbak, mint az anyámnak – akkor, amikor még ő is csak egy éber tagja volt a helyi matriarchátusnak, amelynek az volt a mindennél előbbre való feladata, hogy otthonos életet teremtsen a következő nemzedéknek. A nyugodt Mrs. Wishnow-ra emlékeztem, aki még nem szorította a kezét ökölbe, és nem töltötte be az arcát a fájdalom. Kis fürdőszoba volt, pontosan olyan, mint a mienk, eléggé szűkös, az ajtó mellett a vécécsésze, a vécécsésze közvetlen szomszédságában a kézmosó kagyló, azon túl a beszuszakolt fürdőkád. Megrántottam az ajtót, de nem nyílt. Otthon csak behúztam volna magam után, de Wisnow-éknál magamra zártam, amit még sose tettem meg. Bezárkóztam és pipiltem és leöblítettem és megmostam a kezemet, és mert nem akartam hozzáérni a törülközőjükhöz, a kordbársony nadrágom szárába törültem – a legnagyobb rendben volt minden, csak mikor ki akartam menni, nem tudtam kinyitni a reteszt a kilincsgomb fölött. Egy darabig fordult a nyitója, de aztán megakadt, és megállt. Nem dörömböltem az ajtón,
nem ráztam a kilincset, csak próbáltam forgatni a nyitót, olyan halkan, ahogy bírtam. De nem engedett, így hát visszaültem a vécére, és arra gondoltam, hogy talán majd magától elhúzódik a retesz. Így ültem ott egy darabig, de aztán kezdtem magányosnak érezni magamat, úgyhogy felálltam, és újból megpróbálkoztam a zárral. Továbbra sem engedett, és akkor halkan megkopogtattam az ajtót, mire odajött Mrs. Wishnow, és azt mondta: – Ó, igen, néha csinál ilyet a zár! Így kell elforgatnod. – Megmagyarázta, hogy hogyan, de én továbbra sem tudtam kinyitni, mire ő nagyon nyugodtan azt mondta: – Nem, Philip, miközben elfordítod, húznod is kell vissza – és bár megpróbáltam úgy, ahogy mondta, továbbra se működött. – Édesem – mondta –, egyidejűleg fordítsd és húzzad. Egyszerre fordít és húz. – Merre van a vissza? – kérdeztem. – Visszafelé. A fal felé. – Ó, a fal felé. Oké – mondtam, de sehogy se sikerült, akármit csináltam. – Nem megy – mondtam, és izzadni kezdtem, aztán meghallottam Seldon hangját. – Philip? Seldon vagyok! Miért zártad be? Nem mentünk volna be. – Nem mondtam, hogy bejöttetek volna – feleltem. – Akkor miért zártad be? – Nem tudom – mondtam. – Anyu, szerinted nem kellene kihívni a tűzoltókat? Ők ki tudnák hozni egy létrán. – Nem, nem! – felelte Mrs. Wishnow. – Csináld már, Philip! – mondta Seldon. – Nem olyan nehéz. – De az! Beragadt! – Most hogy fog kijönni, anyu? – Maradj csendben, Seldon. Philip? – Tessék! – Jól vagy? – Hát, meleg van itt. Kezd meleg lenni. – Igyál egy pohár hideg vizet, drágám. Van egy pohár a gyógyszerszekrényben. Töltsél magadnak egy pohár vizet, lassan idd meg, és mindjárt nem lesz semmi baj. – Oké. – De a pohár alján volt valami nyálkás, ezért, noha kivettem, csak úgy tettem, mintha innék belőle, de inkább a tenyeremből ittam. – Anyu! – mondta Seldon. – Mit csinál rosszul? Philip, mit csinálsz rosszul? – Honnan tudjam? – mondtam. – Wishnow néni! Wishnow néni! – Tessék, drágám! – Itt már nagyon meleg van! Már izzadok! – Akkor nyisd ki az ablakot. Nyisd ki a kis ablakot a zuhanyozóban. Elég magas vagy, hogy meg tudd csinálni? – Azt hiszem. – Lehúztam a cipőmet, zoknisan beléptem a zuhany alá, és lábujjhegyre állva éppen elértem az ablakot, az átjáróba nyíló, katedrálüvegű, apró ablakot, de mikor nyitni próbáltam, az is beragadt. – Nem akar nyílni – mondtam. – Ütögesd meg egy kicsit,
édesem. Ütögesd meg a keretet az alján, nem túl erősen, és egész biztosan ki fog nyílni. – Tettem, amit mondott, de az ablak meg se moccant. Mostanra lucskosra izzadtam az ingemet, így hát félig elfordultam nyújtózás közben, hogy jól meglökhessem alulról az ablakot, de fordulás közben meglökhettem a könyökömmel a zuhany karját, mert váratlanul zuhogni kezdett a víz. – Jaj, ne! – kiáltottam, mert ömlött a fejemre a jéghideg víz, ami már az ingem hátát is eláztatta, és kiugrottam a zuhany alól a csempés padlóra. – Mi történt, drágám? – Beindult a zuhany! – Hogy? – kérdezte Seldon. – Hogy indulhatott be a zuhany? – Nem tudom! – Nagyon vizes lettél? – kérdezte Mrs. Wishnow. – Hát eléggé. – Vegyél elő egy törülközőt – mondta. – Vegyél ki egy törülközőt a szekrényből. Ott vannak a szekrényben a törülközők. – Nekünk ugyanilyen szűk kis fürdőszobai szekrényünk volt az emeleten, közvetlenül Wishnow-ék fürdőszobai szekrénye fölött, mi is törülközőt tartottunk benne, de mikor ki akartam nyitni az övékét, nem tudtam, mert az ajtó beragadt. Rángattam, de nem nyílt. – Most mi az, Philip? – Semmi. – Nem mondhattam meg neki. – Vettél elő törülközőt? – Igen. – Akkor törülközz meg. És nyugodtnak kell maradnod. Semmi okod izgulni. – Én nyugodt vagyok. – Ülj le. Ülj le, és törülközzél. – Bőrig áztam, és most már a padló is vizes volt, és leültem a vécére, és akkor láttam meg, hogy micsoda is valójában egy fürdőszoba – a pöcegödör felső vége –, és akkor lett tele a szemem könnyekkel. – Ne izgulj! – kiáltott be Seldon. – Nemsokára itthon lesznek a szüleid. – De hogy jutok ki? – És akkor felpattant az ajtó, és ott volt Seldon, és mögötte az anyja. – Ezt hogy csináltad? – kérdeztem. – Kinyitottam az ajtót – mondta. – De hogy? – Vállat vont. – Nyomtam. Csak megnyomtam. Nyitva volt egész idő alatt. – Akkor kezdtem el bömbölni, mire Mrs. Wishnow magához ölelt, és azt mondta: – Semmi baj. Történnek ilyen dolgok. Bárkivel megtörténhetnek. – Nyitva volt, anyu! – mondta Seldon. – Csitt! – mondta az anyja. – Csitt! Nem érdekes. – Aztán bement a fürdőszobába, és elzárta a hideg vizet, amely még mindig zuhogott a fürdőkádba, aztán simán kinyitotta a szekrény ajtaját, kivett egy tiszta törülközőt, és dörgölni kezdte a hajamat meg az arcomat meg a nyakamat, és közben egyfolytában szelíden mondogatta, hogy nem érdekes, minden pillanatban történnek ilyenek az emberekkel.
De ez még jóval azelőtt volt, hogy minden elromlott. A kongresszusi kampány a Munka Ünnepét követő kedden reggel nyolckor kezdődött, amikor Walter Winchell felállt egy szappanosládára a Broadway és a 42. utca sarkán – ugyanabban a híres kereszteződésben, ahol ugyanannak a deszka szappanosládának a tetejéről bejelentette, hogy indul az elnökválasztáson –, és a fényes napvilágnál pont olyan volt, mint amilyennek a sajtófotók ábrázolták műsor közben, vasárnap este kilenckor az NBC stúdiójában: zakó nélkül, felgyűrt ingujjal, meglazított nyakkendővel, a vagány riporter tarkóra lökött puhakalapjában. Alig néhány perc múlva már legalább fél tucat New York-i lovas rendőrnek kellett távol tartania a forgalmat a mohó emberfolyamtól, mert a munkások mindenhonnan kicsődültek az utcára, hogy élőben lássák és hallják Winchellt. És mihelyt híre ment, hogy a megafonos szónok nem egy újabb szentfazék, aki a bűnös Amerika bukását jósolja, hanem a Stork lokál törzsvendége, nem is olyan régen a rádió legnépszerűbb riportere, és a város legordenárébb bulvártollnoka, a bámészkodók száma több százról több ezerre nőtt – az újságok szerint mindent összevéve lehettek majdnem tízezren, akik a fékezhetetlen fenegyerek vonzásának engedve felhömpölyögtek a metróból és üresen hagyták a buszokat. – A gyávák a rádiónál – mondta nekik – és a milliárdos lapkiadó huligánok, akiket a Fehér Házból irányít Lindbergh bandája, azt állítják, hogy Winchellt azért tették lapátra, mert tüzet kiáltott egy zsúfolt moziban. Mr. és Mrs. New York, az a szó nem a „tűz” volt. Winchell azt kiáltotta, hogy „fasizmus”, és most is azt kiáltja. Fasizmus! Fasizmus! És addig kiáltom minden amerikai tömegnek, amit csak találok, hogy „fasizmus”, amíg Herr Lindbergh Hitler-párti pártját ki nem zavarják a választás napján a Kongresszusból. A hitleristák elvehetik a mikrofonomat, amit, mint önök tudják, meg is tettek. Elvehetik a rovatomat, amit, mint önök tudják, meg is tettek. És ha, ne adj’ isten, Amerika fasiszta lesz, Lindbergh rohamosztagosai becsukhatnak egy koncentrációs táborba, hogy befogják a számat – mert ezt is meg fogják tenni, mint önök tudják. Még önöket is
becsukhatják egy koncentrációs táborba, hogy befogják a maguk száját. Marhára remélem, hogy mostanra maguk is tisztában vannak vele. Amit házi termesztésű hitleristáink nem vehetnek el, az, hogy én is és maguk is szeretjük Amerikát. Az, hogy én is és maguk is szeretjük a demokráciát. Az, hogy én is és maguk is szeretjük a szabadságot. Amit nem vehetnek el – hacsak a hiszékenyek és az ijedezők és a megrémítettek nem lesznek olyan balekok, hogy még egyszer visszaküldjék őket Washingtonba –, az a szavazóláda hatalma. A hitlerista összeesküvést Amerika ellen le kell állítani – méghozzá maguknak kell leállítani! Maguknak, Mr. és Mrs. New York! Ennek a hatalmas városnak a szabadságszerető népe állíthatja le a szavazataival, november harmadikán, az ezerkilencszáznegyvenkettes évben! Ezen a napon – 1942. szeptember 8-án – Winchell egész Manhattan-szerte felhágott a szappanosládájára; először a Wall Streeten, ahol nagyrészt levegőnek nézték, aztán Little Italyben, ahol leordították, Greenwich Village-ben, ahol kigúnyolták, a Garment Districten, ahol időnként megéljenezték, az Upper West Side-on, ahol megmentőjükként üdvözölték a roosevelti zsidók, és később északon Harlemben, ahol a több száz néger közül, akik alkonyatkor verődtek össze, hogy meghallgassák Winchellt a Lenox sugárút és a 125. utca sarkán, néhányan nevettek, páran tapsoltak, de a többség megőrizte tiszteletteljes fanyalgását, mintha egészen más duma kellene ahhoz, hogy áttörjön ellenszenvük falán. Nehéz volt felmérni, milyen hatást gyakorolt Winchell aznap a szavazópolgárokra. Korábbi lapjának, Hearst Daily Mirrorjának véleménye szerint ez az állítólagos törekvés a mezei hadak támogatásának megszerzésére, hogy az ő segítségükkel zavarják ki országszerte a republikánus pártot a Kongresszusból, leginkább reklámfogásra hasonlított, egy önmagába hibbant, munkanélküli bulvártollnok reklámfogásának, aki nem bírja elviselni, hogy kikerült a reflektorfényből – főleg miután hallótávolságra sem közelítette meg a winchelli megafont egyetlen demokrata pártember sem, aki Manhattant akarta képviselni a Kongresszusban. Ha más jelölt is kampányolt, az távol maradt mindenhonnan, ahol Winchell ismételten elkövette azt a politikai balfogást, hogy összekapcsolta Hitler nevét
azzal az amerikai elnökével, akinek hősiességét a világ még mindig bálványozta, akinek teljesítményét még a Führer is tisztelte, és akit honfitársainak elsöprő többsége továbbra is úgy imádott, mint az ország békéjének és virágzásának isteni demiurgoszát. Rövid, maróan gúnyos, „Már megint!” című vezércikkében a New York Times egyetlenegy következtetést tudott levonni Winchell „öncélú humbugjából”: „Nincs, amihez Walter Winchellnek több tehetsége lenne – írta a Times –, mint önmagához.” Winchell egy-egy napot töltött a város másik négy kerületében, és a következő héten elindult északra, Connecticutba. Noha még mindig nem mutatkozott olyan demokrata jelölt, aki hajlandó lett volna összekötni szárnyait bontogató kampányát a riporter gyújtó hatású retorikájával, Winchell továbbra is felállította a szappanosládáját a bridgeporti gyárkapuk előtt és New London hajógyárainak bejáratánál, ahol tarkóra lökte a kalapját, meglazította a nyakkendőjét, és belekiáltotta a sokaság arcába: „Fasizmus! Fasizmus!” Connecticut parti iparvidékéről tovább folytatta útját észak felé, sorra véve Providence ipari zárványait, aztán átment Rhode Islandből Délnyugat-Massachusetts gyárvárosaiba, utcasarkokon összeverődött csoportocskáknak szónokolt Fall Riverben, Brocktonban és Quincyben nem kevesebb hévvel, mint amellyel megtartotta szűzbeszédét a Times Square-en. Quincyből utazott tovább Bostonba, amelyen, mint tervezte, három nap alatt megy végig, az ír Dorchester és Dél-Boston után az olasz North Endet felkeresve. Csakhogy az első délutánon a dél-bostoni forgalmas Perkins téren a néhány gúnyolódó, akik azóta heccelték a zsidóságával, amióta elhagyta szülővárosát, New Yorkot – és a rendőri védelmet, amellyel Fiorello La Guardia, a város Lindberghellenes republikánus polgármestere ellátta –, csőcselékké pöffedt, akiknek kézben lobogtatott plakátjai nagyon emlékeztettek azokra a transzparensekre és táblákra, amelyek a Bund gyűléseit ékesítették a Madison Square Gardenben. Abban a percben, hogy Winchell szóra nyitotta a száját, egy lángoló keresztet lobogtató illető rohanni kezdett a szappanosláda felé, hogy felgyújtsa a szónokot, és kétszer a levegőbe lőttek, ami vagy a zavargás szervezőinek szóló jelzés volt, vagy figyelmeztetés a „Jew Yorkból” érkezett célpontnak, vagy
mindkettő. Itt, a családi kis boltok, villamosok, árnyas fák ódon téglavárosában, ahol a házacskák tetején a TV kora előtt csak a toronymagas kémény ágaskodott, abban a Bostonban, ahol sose ért véget a gazdasági válság, az amerikai főutca százszorszent portáljai – a fagylaltozó, a borbélyüzlet, a gyógyszertár – között, ugrásnyira a Szent Ágoston-templom sötét, tüskés árnyékától bunkóval hadonászó banditák rontottak előre, „Öljétek meg!”-et ordítva – és ezzel, két héttel a New York-i öt kerületben elhangzott nyitány után, istenigazában beindult a Winchell-kampány, úgy, ahogy azt Winchell elképzelte. Végre sikerült kiugratnia a bokorból a lindberghi ripacsériát, megmutatni Lindbergh mézes nyájaskodásának nyers és leplezetlen fonákját. Bár a bostoni rendőrség semmit sem tett a garázdák megfékezésére – egy órával a pisztolylövések után tűnt fel egy járőrkocsi, hogy biztosítsa a helyszínt –, a civil ruhás, fegyveres, hivatásos testőröknek, akik az egész út során ott álltak Winchell mellett, sikerült eloltaniuk a tüzet, amely belekapott Winchell egyik nadrágszárába, majd mindössze néhány ütés árán bemenekítették a szappanosládától pár méternyire parkoló autóba, és elvitték a Telegraph Hillen a Carney kórházba, ahol az orvosok ellátták arcának sérüléseit és a kisebb égési sebeket. Első látogatója a kórházban nem Maurice Tobin polgármester volt, vagy Tobin alulmaradt riválisa a polgármester-választáson, James M. Curley, a volt kormányzó (újabb FDR-demokrata, aki az ugyancsak demokrata Tobinhoz hasonlóan nem kért Walter Winchellből). Nem is a helyi kongresszusi képviselő, John W. McCormack, akinek tahó testvére, a Knocko nevű kocsmáros legalább akkora tekintély volt a környéken, mint a népszerű demokrata képviselő. Általános meglepetésre – kezdve magával a sérülttel – az első látogató egy előkelő új-angliai családból származó, patrícius republikánus volt, Massachusetts másodszor megválasztott kormányzója, Leverett Saltonstall. Hallva, hogy Winchell kórházba került, Saltonstall kormányzó eljött az állami parlamentben levő irodájából, hogy személyesen fejezze ki sajnálkozását Winchellnek (akit magánemberként csakis lenézhetett), és megígérje, hogy alaposan ki fogják vizsgálni a jól megszervezett, nyilvánvalóan előre eltervezett
rendbontást, amelynek csak puszta véletlenségből nem lett emberhalál a következménye. Továbbá biztosította Winchellt az állami rendőrség – és ha kell, a Nemzeti Gárda – védelméről addig, amíg Winchell Massachusettsben kampányol. És a kormányzó, mielőtt elhagyta a kórházat, intézkedett, hogy két fegyveres rendőr posztoljon az ajtónál, alig méternyire Winchell ágyától. A Boston Herald politikai manőverként értelmezte Saltonstall lépését, vagyis hogy a kormányzó ezzel akar bátor, tiszteletre méltó, tisztességes gondolkodású konzervatív ember hírébe kerülni, aki sokkal méltóbb lenne az alelnökségre az 1944-es választásokon a demokrata Burton K. Wheelernél, mert az ugyan elvégezte a rá osztott munkát az 1940-es kampányban, ám ügyetlen szónoklataival sok republikánus szerint kompromittálhatta elnökük újraválasztási esélyeit. A kórházban tartott sajtókonferencián, amelyen Winchell fürdőköpenyben, félig bekötözött arccal és vastagon bepólyált bal lábbal jelent meg a fotósok előtt, megköszönte Saltonstall kormányzó ajánlatát, de elhárította a felkínált segítséget egy üzenetben (most, hogy ostrom alatt állt, nem a szokott lázas hadarásával, hanem státusférfiúhoz illőbb hangon mondta el), amelyet szétosztottak a szobájában összegyűlt két tucat újság- és rádióriporternek. A nyilatkozat így kezdődött: „Azon a napon, amikor az Egyesült Államok egyik elnökjelöltjének fegyveres rendőri különítménnyel és nemzeti gárdistákkal kell őriztetnie jogát a szólásszabadságra, ez a nagyszerű ország átlép a fasiszta barbárságba. Nem fogadhatom el, hogy a Fehér Házból áradó, vakbuzgó türelmetlenség máris annyira megrontotta az átlagpolgárt, hogy az elveszítette minden tiszteletét más hitet vagy meggyőződést valló amerikai honfitársai iránt. Nem fogadhatom el, hogy Adolf Hitler és Charles A. Lindbergh közös undora a vallásom iránt máris kikezdte…” Ettől kezdve antiszemita agitátorok üldözték minden utcasarkon, bár Bostonban sikertelenül, mert Saltonstall elengedte a füle mellett Winchell nagyzolását, és utasította csapatait, hogy tartsák fent a rendet, ha kell, erőszakkal, és a garázdákat vigyék be a fogdába, azok pedig végrehajtották a parancsot, ha fanyalogva is. Közben – az égett lába miatt botra támaszkodó, még mindig bepólyált állkapcsúhomlokú – Winchell vadul „Mars haza, zsidrák!”-ozó sokaságot
vonzott minden parókián, a dél-bostoni Mennyek Kapuja-templomtól a brightoni Gábor arkangyal-kolostorig, ahol megmutatta stigmáit a hűségeseknek. Túl Massachusettsen, New York állam északi helységeiben, Pennsylvaniában, a Középnyugaton – ahol Winchell robbanékony harcmodora elkerülhetetlenül provokálta a hírhedt bigottságot – a helyi hatóságok többsége különbözött Saltonstalltól, aki nem volt hajlandó eltűrni semmiféle zavargást, így hát hiába duplázták meg Winchell környezetében a civil ruhás testőrök számát, az elnökjelölt az összeveretést kockáztatta minden alkalommal, amikor fellépett a szappanosládára, hogy leleplezze „a fasisztát a Fehér Házban”, és közvetlenül az elnök „vallási gyűlölködését” tegye felelőssé azért, hogy „példátlan náci barbárság tombol az amerikai utcákon”. A legdurvább és legkiterjedtebb erőszakcselekményekre Detroitban került sor, Coughlin atyának, a „rádiópapnak”, zsidógyűlölő Keresztény Frontjának, és annak a Gerald L. K. Smith tiszteletesnek, a csürhe kedvencének a középnyugati erődjében, akit „az antiszemiták esperese” néven ismertek, és aki azt prédikálta: „Az igazi amerikaiság alapja a keresztyén jellem!” Természetesen ugyancsak Detroit volt az otthona az amerikai autógyártásnak, és Lindbergh koros belügyminiszterének, Henry Fordnak, akinek leplezetlenül antiszemita újságja, az 1920-as években megjelenő Dearborn Independent „a zsidókérdés oknyomozásának” szentelte magát; a később négy kötetben, A nemzetközi zsidó cím alatt megjelentetett, majdnem ezer oldalra rúgó oknyomozásban Ford leszögezte, hogy Amerika megtisztításának folyamán „a nemzetközi zsidó és csatlósai, valamint a tudatos ellenségei mindannak, amit az angolszászok értenek civilizáció alatt, nem kíméltetnek”. Arra számítani lehetett, hogy az Amerikai Polgárjogi Unióhoz hasonló szervezetek, és az olyan neves liberális újságírók, mint John Gunther és Dorothy Thompson felháborodnak a detroiti zavargásokon, és azonnal hangot adnak tiltakozásuknak, de megbotránkozott számos konzervatív középosztálybeli amerikai is, akik, még ha viszolyogtak is Walter Winchelltől és retorikájától, és úgy vélték, Winchell „magának kereste a bajt”, elszörnyedtek, mikor azt hallották a szemtanúktól, hogy a zavargás, amely Winchell első
állomásánál, Hamtramckben robbant ki (abban a negyedben, ahol főleg autógyári munkások laktak a családjukkal, és állítólag a világ legnépesebb lengyel települése volt Varsó után), miként terjedt át gyanús gyorsasággal, perceken belül a 12. utcáig, Linwoodig, majd pedig a Dexter körútig. Itt, a város legnagyobb zsidó negyedében boltokat fosztottak ki, ablakokat törtek be, az utcán ért zsidókat megtámadták, összeverték, petróleumba áztatott kereszteket gyújtottak a Chicago körút hosszában az elegáns házak pázsitjain, a Webben meg a Tuxedón a szobafestők, vízvezeték-szerelők, mészárosok, pékek, ócskások szerény, kétlakásos házai előtt, és a legszegényebb zsidók apró, földes udvarain a Pingryn és az Eucliden. Délután, percekkel a tanítás befejezése előtt gyújtóbombát dobtak a Winterhalter Elemi Iskola előterébe, ahol a tanulók fele zsidó volt, egy másikat a főgimnázium előcsarnokába, ahol a diákok kilencvenöt százaléka volt zsidó, egy harmadikat az ablakon át hajítottak be a Sholem Aleichem kulturális intézetbe, amelyet Coughlin nevetséges módon kommunistának nevezett. Coughlin másik „kommunista” célpontja, a Zsidó Munkásegylet előtt robbant a negyedik. Aztán jöttek a támadások a kultuszhelyek ellen. Nemcsak a város harminc-egynéhány ortodox zsinagógájának körülbelül a felében törték be az ablakokat és mocskolták össze a falakat, de mikor éppen kezdődött volna az esti istentisztelet, bomba robbant a Chicago körút híres templomának, a Shaarey Zedeknek a lépcsőjén. A robbanás súlyos károkat okozott Albert Kahn építész mór stílusú homlokzatának középső elemében, a három boltíves kapuban, amelyek szembetűnően hirdettek a dolgozó néptömegeknek egy határozottan nem-amerikai ízlést. Öt járókelőt, akik közül történetesen egy sem volt zsidó, megsebesített a felrobbantott homlokzat szétrepülő törmeléke, de komolyabb sérülés nem történt. Estére a város harmincezer zsidó lakosa közül több százan menekültek át a Detroit folyón az ontariói Windsorba, és megtörtént az amerikai történelemben az első nagyszabású pogrom, amelyhez egyértelműen a Kristallnacht, a németek zsidóellenes „spontán tüntetése” szolgáltatta a példát. Annak idején, négy éve, Coughlin atya Social Justice című heti szennylapjában védelmébe vette „az üvegszilánkok éjszakájának” náci rémtetteit, hogy az csak a németek
válasza volt „a zsidó ihletésű kommunizmusra”. A detroiti Kristallnacht hasonló igazolást kapott a Detroit Times vezércikkében, mint sajnálatos, de elkerülhetetlen, és tulajdonképpen érthető visszavágás a bajkeverő betolakodó – vagy ahogy az újság nevezte: „a zsidó demagóg” – tevékenységére, „akinek eleve az volt a célja, hogy alattomos uszításával felszítsa az amerikai hazafiak haragját”. Azon a héten, amelyen megrohanták a detroiti zsidókat – amivel egyébként se Michigan kormányzója, se a város polgármestere nem tartotta sürgősnek foglalkozni –, ugyancsak megtámadták a zsidó kerületek házait, üzleteit és zsinagógáit Clevelandben, Cincinnatiban, Indianapolisban és St. Louisban. Az erőszakcselekményeket Winchell ellenségei annak tulajdonították, hogy Winchell az általa előidézett detroiti kataklizma után szántszándékkal provokálta ezeket a városokat, maga Winchell pedig – aki Indianapolisban hajszál híján úszta meg, hogy eltalálja az a háztetőről ledobott utcakő, amely kitörte a mellette álló testőr nyakát – a Fehér Házból áradó „gyűlölködő légkörrel” magyarázta. A mi newarki utcánk sok száz mérföldre volt a detroiti Dexter körúttól, a környékünkről senki se járt még Detroitban, és 1942 előtt az utcabeli fiúk annyit tudtak Detroitról, hogy a Tigersben első alapvonaljátékos a profi baseball egyetlen zsidó játékosa, Hank Greenberg. De aztán jött Winchell lázadása, és egy csapásra még a gyerekek is fel tudták sorolni a detroiti városrészeket, amelyeken végiggázolt az erőszak. A szüleiktől hallottakat szajkózva egyfolytában azon vitatkoztak, hogy bátor-e Walter Winchell vagy bolond, önfeláldozó-e vagy önimádó, és Lindbergh kezére játszik-e azzal, hogy a gojok miatta beszélhetik be maguknak, hogy a zsidók maguknak keresték a bajt. Vitatkoztak, hogy az lenne-e a jobb, ha Winchell elállna a kampányától, még mielőtt országos pogromot robbant ki, és lehetővé tenné a zsidók és amerikai honfitársaik „normális” kapcsolatainak helyreállítását, vagy hosszú távon mégis inkább az lenne jobb, ha tovább kürtölné a riadót az elnézőbb zsidóknak – és felrázná a keresztények lelkiismeretét – azzal, hogy Amerika egyik partjától a másikig lerántja a leplet az antiszemitizmusról. Iskolába menet, a sportpályán a tanítás után, az óraközi szünetekben a folyosón látni lehetett, ahogy majd’
egymásnak ugranak a legértelmesebb srácok – Sandy kortársai meg néhány velemkorú gyerek – a nagy veszekedésben, hogy jó-e a zsidóknak vagy sem, ha Walter Winchell összevissza cikázik az országban a szappanosládájával, ha kiönti lyukaikból a német– amerikai bundistákat és a coughlinistákat és a kukluxklanistákat és az Ezüstingeseket és az Első Amerikásokat, és a Fekete Légiót és az Amerikai Náci Pártot, ha rákényszeríti ezeket a szervezett antiszemitákat és támogatóik láthatatlan ezreit, hogy annak mutatkozzanak, akik valójában, és az elnök – aki eddig azzal se fárasztotta magát, hogy elismerje a szükségállapotot, pláne hogy bevesse a szövetségi csapatokat a további zavargások megakadályozására – is mutatkozzék annak, aki: az ország első tisztségviselőjének és főparancsnoknak. Detroit után a newarki zsidók – akik talán ötvenezren lehettek egy bő félmilliós városban – felkészültek rá, hogy a saját utcáikon is fel fog lángolni az erőszak; vagy azért, mert a keletnek visszakanyarodó Winchell meglátogatja New Jersey-t, vagy azért, mert a zavargás elkerülhetetlenül átgyűrűzik az olyan városokba, ahol, mint Newarkban, a népes zsidó kerületek közvetlenül szomszédosak a nagy ír, olasz, német és szláv munkásnegyedekkel, amelyek máris épp elég bigottnak adnak otthont. Ezek pedig nem igényelnének túlzott noszogatást a sikeres detroiti zendülést kifundáló nácipárti összeesküvéstől, hogy agynélküli, törő-zúzó söpredékké vaduljanak. Joachim Prinz rabbi öt másik neves newarki zsidóval – köztük Meyer Ellensteinnel – úgyszólván egyik napról a másikra létrehozta az Aggódó Zsidó Polgárok Newarki Bizottságát. Ennek a csoportnak a mintájára szerveződtek aztán meg más nagyvárosok zsidó közösségeinek védelmére azok az ideiglenes bizottságok, amelyek a hatóságok bevonásával dolgoztak ki vészhelyzetre szóló terveket arra az esetre, ha bekövetkezne a legrosszabb. A newarki bizottság elsőnek a városházán szervezett meg egy tanácskozást Murphy polgármester elnökletével – aki nyolc év után váltotta fel a hivatalban Meyer Ellensteint –, Newark rendőrfőnökének, tűzoltóparancsnokának és a Közrendi Ügyosztály vezetőjének a részvételével. Másnap a bizottság Trentonban, az állami parlamentben találkozott Charles Edison demokrata kormányzóval,
New Jersey állami rendőrségének főnökével, és a New Jersey-i Nemzeti Gárda parancsnokával. Megjelent Wilentz államügyész is, aki egyformán ismerőse volt mind a hat bizottsági tagnak, és a sajtóközlemény szerint, amelyet a bizottság eljuttatott a newarki újságoknak, biztosította Prinz rabbit, hogy bárkire, aki megkísérelne támadást intézni a newarki zsidók ellen, a törvény teljes szigorával lesújtanak. Majd Bengelsdorf rabbinak táviratozott a bizottság, kérve, hogy találkozhassanak vele Washingtonban, azonban felvilágosították őket, hogy az övék helyi kérdés, nem szövetségi, tehát forduljanak, ahogy eddig is tették, az állami és városi tisztviselőkhöz. Bengelsdorf hívei magasztalták a rabbit, amiért távol tartja magát a szennyes Walther Winchell-ügytől, és inkább a Fehér Házban, négyszemközti csendes beszélgetésekben kér segítséget Mrs. Lindberghtől ezeknek az ártatlan zsidóknak országszerte, akiknek tragikus módon lakolniuk kell a renegát elnökjelölt méltatlan viselkedéséért; ez a cinikus provokátor arra bujtogat amerikai polgárokat, akiknek egyáltalán nem kellene fenyegetve érezni magukat, hogy legrégibb, legbénítóbb félelmeikbe kapaszkodjanak. A Bengelsdorf-hívek befolyásos köre a német származású zsidóság erősen asszimilálódott legfelsőbb rétegéből került ki. Sokuk már beleszületett a gazdagságba, az első zsidó nemzedékhez tartoztak, amely elit gimnáziumokba és a legjobb egyetemekre járhatott, ahol minimális számuk miatt simán elvegyülhettek a nem zsidók között, akikkel később kapcsolatba is kerültek társasági, politikai és üzleti ügyekben, és akik néha úgy mutatták, mintha magukkal egyenrangúnak tartanák őket. Ezek a kiváltságos zsidók semmi gyanúsat nem láttak a programokban, amelyekkel Bengelsdorf rabbi hivatala akarta segíteni a szegényebb, pallérozatlanabb zsidókat azzal, hogy megtanítja őket, miként éljenek szorosabb harmóniában az ország keresztényeivel. Szerintük az volt a baj, hogy az olyan városokban, mint Newark, továbbra is egymás hegyén-hátán laknak a magunkfajta zsidók, merő idegengyűlöletből, amelynek történelmi indokai mára elmúltak. Előnyösebb gazdasági és szakmai pozíciójuk magaslatából hajlamosak voltak azt hinni, hogy azokat, akik nélkülözik az ő tekintélyüket, sokkal inkább az elzárkózásuk, mint a
keresztény többség kasztszelleme miatt löki el a szélesebb társadalom, és hogy a mienkhez hasonló kerületek nem az eredményét, hanem a táptalaját jelentik a megkülönböztetésnek. Azt természetesen elismerték, hogy vannak Amerikában elmaradott zárványok, és az ottaniaknak máig fő szenvedélye a rögeszmés antiszemitizmus, ám szerintük ez csak eggyel több ok volt arra, hogy a SZAF igazgatója arra bátorítsa a szegregált lét korlátaitól hátrányba került zsidókat, legalább gyerekeiket ne tartsák vissza az amerikai élet fősodrától; hadd mutassák meg, hogy semmi közük ahhoz a torz képhez, amelyet ellenségeink terjesztenek rólunk. Ezek a gazdag, urbánus, magabiztos zsidók főleg azért borzadtak az önkarikírozó Winchelltől, mert tudatosan elmérgesítette azt a rosszindulatot, amelyet hitük szerint ők kiengeszteltek a keresztény barátok és kollégák között tanúsított példás viselkedésükkel. Prinz rabbi és Ellenstein, a volt polgármester mellett ez a négy ember alkotta a newarki bizottságot: az idős Jenny Danzis, a bevándorlók gyermekeinek szóló, amerikanizációs tantervi programok sikeréért felelős társadalmi munkás, és a Beth Israel kórház vezető sebészének felesége; Moses Plaut, a nagyáruház igazgatója, a S. Plaut és Tsa alapítójának fia, a Broad Utcai Társulás tízszeres elnöke; Michael Stavitsky, a neves ingatlantulajdonos, a Newarki Zsidó Jótékonysági Egylet volt igazgatója, hitközségi elnök; és dr. Eugene Parsonette, a Beth Israel igazgató főorvosa. Senki sem csodálkozott azon, hogy Longy Zwillmant, Newark fő gengszterét nem kérték fel a csatlakozásra a helyi zsidó kiválóságok ezen csoportjához, holott Longy mérhetetlenül befolyásos, gazdag ember volt, és Prinz rabbinál nem kevésbé sújtotta le az antiszemiták fenyegetése, akik Walter Winchell provokációjának ürügyén olyasminek nyitottak kaput, ami nagyon sokak szemében látszott az első felvonásnak Henry Ford „zsidókérdésének” megoldásában. Longy tehát, a különböző hatóságok mellett, amelyek feltétlen együttműködésükről biztosították Prinz rabbit, ugyancsak megtette a maga önálló intézkedéseit azért, hogy a város zsidói akkor se maradjanak védtelenül, ha a newarki rendőrök és New Jersey állami lovas rendőrsége nem tanúsítana a bostoninál és a detroitinál fokozottabb erélyt a rendbontók ellen. Bullet Apfelbaumot, akit az
egész város az ő fő-fő végrehajtójának ismert, bizalmas üzlettársát, Niggy Apfelbaum bátyját bízta meg, hogy az Aggódó Zsidó Polgárok derék munkájának támogatására trombitálja össze azt a maroknyi, javíthatatlan zsidó srácot, akiknek már az érettségi sem sikerült, és sürgősen képezze ki belőlük az Ideiglenes Zsidó Rendőrség névre hallgató, önkéntes osztagot. Ezek voltak azok a fiúk, akikbe egyetlenegyet sem csöpögtettek bele a mi ideáljaink közül, viszont már ötödikes korukban körüllengte őket a törvénysértés nimbusza: kotonból fújtak léggömböt az iskolai vécében, ökölharcot vívtak a 14es buszon, addig birkóztak a mozik előtt, míg véres lett tőlük a beton, akiket kerülni intettek szüleink, amíg iskolába jártak, és most, immár túl a húszon, illegális lottójátékot űztek, biliárdoztak, vagy tányért mosogattak a környék valamelyik büfével összekötött delikáteszében. A legtöbbet csak az alvilágian igéző, dagályos csúfnevéről ismertük, már ha egyáltalán – Leo „Oroszlán” Nussbaum, Bokszer Kimmelman, Nagy Gerry Schwartz, Buta Breitbart, Duke „Aggyneki” Glick –, na meg a kétjegyű IQ-jukról. És most ők posztoltak minden második sarkon, kerületünk rakás szerencsétlenségei, akik szakértő módon köpködtek a kanálisba, és garatig dugott ujjakkal füttyögve jeleztek egymásnak. Itt voltak a bárdolatlanok, a bambák, a csökkent értelműek; a zsidóság saját deviánsai grasszáltak az utcákon, mint a verekedésre kiéhezett tengerészek a kikötőben. Itt voltak az agyatlan kevesek, akiket szánni és félni neveltettünk, a kőkorszaki ökrök, a méregzsák böszmék, a fenyegetően riszáló súlyemelők, akik galléron ragadták a Chancellor úton a hozzám hasonló gyerekeket, és azt mondták, tartsuk készenlétben a baseballütőnket, hogy ha éjszaka jön a hívás, elfoglalhassuk az utcát; ők mentek el este a Zsidó Ifjak Egyletéhez, vasárnap a sportpályákra, hétköznap a boltokba, fülön fogni a környék épkézláb férfiait, hogy vészhelyzetben legalább egy háromfős csoportra számíthassanak háztömbönként. Megtestesítettek minden ordenárét és gyűlöletest, amiről szüleink azt hitték, otthagyhatták nincstelen gyermekkorukkal együtt a Harmadik Kerület bérkaszárnyáiban, erre démonaink magasztosultak őrangyalainkká, a vádlijukra csatolt töltött revolverrel, amit Bullet Apfelbaum kölcsönzött nekik a fegyvergyűjteményéből, Bullet
Apfelbaum, aki köztudottan annak szentelte lojális életét, hogy Longy nevében ijesztgesse az embereket, fenyegesse, megverje, megkínozza, és – habár Bullet, legalább harminc fonttal karcsúbb és egy lábbal magasabb főnökének példáját követve sose mutatkozott másképp, mint mellényes öltönyben, amelynek szivarzsebében a nyakkendővel azonos árnyalatú, csinosan összehajtott selyem zsebkendő ékeskedett, míg az emberi gyarlóság e rendkívül szigorú bírájának mogorva pillantása hetykén félrecsapott, méregdrága Borsalino alól fixírozta a világot – meg is ölje őket, ha a főnöknek úgy tetszett. Az országos sajtó nemcsak azért közölte már az első pillanatban Walter Winchell halálát, mert a formabontó elnöki kampány olyan zsidóellenes zavargást robbantott ki, amelynél rosszabb csak a náci Németországban történt, hanem azért is, mert Amerikában még sohasem gyilkoltak meg elnökjelöltet. Való igaz, Lincoln és Garfield elnököt agyonlőtték a tizenkilencedik század második felében, McKinley elnököt pedig a huszadik század elején, és 1933-ban FDR is túlélt egy gyilkossági kísérletet, ami demokrata támogatójának, Cermak chicagói polgármesternek az életét követelte, mindazonáltal Winchell halála után huszonhat évnek kellett eltelnie, hogy meggyilkoljanak egy újabb elnökjelöltet, New York demokrata szenátorát, Robert Kennedyt, aki akkor kapott végzetes fejlövést 1968. június negyedikén, kedden, amikor Kaliforniában pártja elnökjelölő közgyűlésén aratott győzelmét ünnepelte. 1942. október 5-én, hétfőn egyedül voltam otthon, tanítás után. A Nemzeti Liga és az Amerikai Liga bajnokságának ötödik meccsét hallgattam, a Cardinals és a Yankees mérkőzése az utolsó ütésekhez ért; 2:2 volt az állás, a bajnokságot 3:1 arányban vezető Cardinalsnál volt az ütés joga, amikor, már a kilencediknél, a közvetítést félbeszakította egy hang, azzal a szépen tagolt, enyhén angolos ízű dikcióval, amit oly magasra értékeltek a rádiózás hajnalán: – Adásunkat megszakítjuk egy fontos hírrel. Walter Winchell elnökjelöltet agyonlőtték. Ismételjük: Walter Winchell meghalt. A kentuckyi Louisville-ben lőtték agyon, miközben felszólalt egy
szabadtéri politikai nagygyűlésen. Egyelőre ennyi adat áll rendelkezésünkre Walter Winchell demokrata párti elnökjelölt louisville-i meggyilkolásáról. Adásunkat az eredeti műsornak megfelelően folytatjuk. Még nem volt öt óra. Apám az imént indult el a piacra Monty bácsi teherautójával, anyám pár perce lement a Chancellor útra, hogy vásároljon valamit vacsorára, monomániás bátyám elment helyet keresni az enyelgéshez, ahol majd addig ostromolja valamelyik tanítás utáni nőjét, míg hozzáférhet a melléhez. Ordítást hallottam az utcáról, aztán sikoltást egy közeli házból, de a meccs folytatódott, és borzasztó volt az izgalom: Red Ruffing dobott a Cardinals újonc harmadik alapvonaljátékosának, Whitey Kurowskinak, Walker Cooper, a Cardinals fogója öt meccs alatt hatodszor futott haza az első alaphoz, és a Cardinalsnak már csak erre a győzelemre volt szüksége, hogy megnyerje a sorozatot. Rizzutto hazafutott a Yankeesnek, a vészjósló nevű Enos Slaughter hazafutott a Cardinalsnak, és ahogy színpadias kis szurkolók szeretik mondogatni, „tudtam”, még mielőtt Ruffing eldobta volna a labdát, hogy Kurowskinak lesz egy második hazafutása, és a negyedik győzelemmel fogja megajándékozni a Cardet az első napi vereség után. Alig vártam, hogy kirohanhassak és azt kiabálhassam: „Tudtam! Tudtam! Kurowskinak muszáj volt megcsinálni!” De miután Kurowski hazafutott, és a meccs véget ért, én pedig kilódultam az ajtón, és teljes sebességgel nyargaltam végig az átjárónkon, megláttam a zsidó rendőrség két tagját, Nagy Gerryt és Duke Glicket, akik az egyik oldalból rohantak a másikba, megdöngették az ajtókat, és beordítottak a házakba: – Lelőtték Winchellt! Winchell meghalt! Közben több gyerek is előrohant a házakból, a bajnokság izgalmától részegen. Ám épp csak elbömbölhették Kurowski nevét, mert Nagy Gerry rájuk vakkantott: – Hozzátok a bototokat! Kitört a háború! – És nem a Németország elleni háborút értette. Estére nem volt zsidó család az utcánkban, amely ne barikádozta volna el magát duplán belakatolt ajtók mögé; egyfolytában ment a rádiójuk, nehogy lemaradjanak a legfrissebb hírekről, és mindenki megtelefonálta mindenkinek, hogy Winchell nem is mondott semmi bőszítőt a louisville-i tömegnek, a beszéde, a kezdetéből ítélve,
tulajdonképpen lehetett volna felhívás is az állampolgári önbecsülésre – „Mr. és Mrs. Louisville, büszke polgárai Kentuckynak és ennek az egyedülálló városnak, ahol a világ legnagyobb lóversenyét tartják, és ahol megszületett az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának első zsidó bírója…” –, de mielőtt kimondhatta volna Louis D. Brandeis nevét, hátulról három golyót kapott a fejébe. A második jelentés, amely az első után alig néhány másodperccel került adásba, a gyilkosság helyszínének egy olyan pontot nevezett meg, amelyet alig pár méter választ el egész Kentucky egyik legelegánsabb klasszicista középületétől, a Jefferson Megyei Bíróságtól, amelynél Thomas Jefferson parancsoló szobra nézi az utcát, és hosszú, széles lépcső vezet föl az impozáns, oszlopos tornáchoz. A gyilkos lövéseket vélhetőleg a bíróság homlokzatának egyik nagy, szigorúan egyszerű, gyönyörűen arányos ablakából adták le. Anyám, ahogy hazaért a vásárlásból, nyomban telefonálni kezdett. Odaplántáltam magamat az ajtó mellé, hogy beszámolhassak neki Walter Winchellről, amint beteszi a lábát, de ő akkor már tudta azt a keveset, amit tudni lehetett; először is, mert a hentes felesége épp akkor hívta fel a férjét a hírrel, amikor az anyám vásárlását csomagolta, másodszor pedig az utcán látott emberek fejvesztettségéből, akik máris rohantak haza otthonuk biztonságába. Mivel apámat nem érhette utol, mert a teherautó még útban volt a piacra, természetesen a bátyámért kezdett aggódni, aki újabban ismét elkanászodott, és biztos csak az utolsó percben fog felnyargalni a hátsó lépcsőn, hogy miután lemosta kezéről a napi koszt, és ledörgölte arcáról a rúzst, jelentkezzék az előírt időben a konyhaasztalnál. Ennél rosszabb időben nem is lehettek volna távol és közelebbről meghatározhatatlan helyen. Anyám arra se szakított időt, hogy kicsomagolja az élelmiszert vagy kimutassa a riadalmát. – Hozd csak ide a térképet – mondta. – Hozd ide az Amerikatérképedet. Annak az enciklopédiasorozatnak az első kötetében, amit elsős koromban vásároltunk egy utazó ügynöktől, volt egy belső zseb, és abban egy összehajtható nagy térkép, amely az észak-amerikai földrészt ábrázolta. Futottam a zárt erkélyre, ahol a George
Washingtont ábrázoló két réz könyvtámasz között, amelyeket apám vásárolt Mount Vernonban, ott volt egész könyvtárunk: a hatkötetes enciklopédia, az Egyesült Államok Alkotmánya bőrkötésben, amit a Metropolitan Life ajándékozott, és a Webster nagyszótár, amit Sandy kapott Evelyn nénitől a tizedik születésnapjára. Széthajtogattam a térképet, és kiterítettem a konyhaasztal viaszosvásznán, majd pedig anyám – a nagyítóval, amelyet a hetedik születésnapomra kaptam a szüleimtől, a pótolhatatlan, felejthetetlen bélyegalbumommal együtt – a Danville városát jelentő pöttyöt kereste Kentucky közepétől kissé északabbra. Alig néhány másodperc múlva újra kint voltunk a folyosón, a telefonasztalkánál, amely fölött apám szorgalmas munkájának újabb jutalma lógott: a Függetlenségi Nyilatkozat bekeretezett rézmetszetmásolata. Essex megyében alig tíz éve létezett helyi központ, a newarkiak jó egyharmadának egyáltalán nem is volt telefonja, akinek meg volt, azoknak többségét, mint minket is, társas vonalra kapcsolták, így hát a távolsági hívás még mindig fantasztikus csodának számított, nemcsak azért, mert nem tartozott a mienkhez hasonló anyagi helyzetű családok mindennapos élményei közé, de azért is, mert nem volt az a mégoly elemi szintű technikai magyarázat, amely teljesen kiemelhette volna a varázslat birodalmából. Anyám nagyon precízen beszélt a központossal, nehogy elrontson valamit, és bármi fölöslegeset is felszámoljanak félreértésből. – Központ, távolsági személyes beszélgetést szeretnék. Danville-be, Kentucky államban. Személyesen Mrs. Selma Wishnow-val. Kérem, központ, okvetlenül szóljon, ha letelt a három perc. Hosszú szünet következett, amíg a központos megtudta a nevet a távbeszélőnévsor kezelőjétől. Mikor anyám végre hallotta, hogy kapcsolják, intett, hogy hajtsam oda a fülemet az övé mellé, de ne beszéljek. – Halló! – szólt bele ujjongva Seldon. Központ: – Távolsági hívás, személyes beszélgetésre keresik Mrs. Selma Wistfult. – Öhö – motyogja Seldon. – Mrs. Wistfullal beszélek?
– Halló? Anya most nincs itthon. Központ: – Mrs. Selma Wistfult keresem… – Wishnow! – kiáltja anyám. – Wishn-now! – Ki az? – kérdezi Seldon. – Ki beszél? Központ: – Ifjú hölgy, otthon van az anyja? – Én fiú vagyok! – mondja Seldon megrökönyödve. Újabb csapás. Mindig jön egy újabb. Pedig lányos a hangja, még annál is magasabb, mint mikor a földszintünkön lakott. – Anya még nem jött haza a munkából – mondja Seldon. Központ: – Mrs. Wishnow nincs otthon, hölgyem. Anyám rám néz, és azt kérdezi: – Mi történhetett? A fiú egyedül van. Hol lehet az anyja? Egy szál maga van otthon. Központ, akárkivel beszélek. Központ: – Tessék beszélni, uram. – Ki az? – kérdezi Seldon. – Seldon, itt Roth néni. Newarkból. – Roth néni? – Igen. Azért telefonálok, mert anyáddal szerettem volna beszélni. – Newarkból? – Tudod, ki vagyok? – Igen, de úgy hangzik, mintha lent tetszene lenni az utcán. – Nem vagyok. Ez egy távolsági hívás. Seldon, hol a mamád? – Éppen uzsizok. Azt várom, hogy hazajöjjön a munkából. Fügés Newtont. És tejet. – Seldon… – Azt várom, hogy hazajöjjön a munkából – sokáig dolgozik. Mindig sokáig dolgozik. Csak ülök itt, és néha uzsizok valamit… – Seldon, itt most állj meg. Hagyd abba egy pillanatra. – És aztán hazajön, és főz vacsorát. De minden este későn jön. Anyám itt hozzám fordul, és át akarja adni nekem a kagylót. – Beszélj vele. Akkor nem figyel oda, ha én beszélek. – Miről beszéljek? – kérdezem, elhessegetve a telefont. – Philip van ott? – kérdezi Seldon. – Egy pillanat, Seldon – mondja anyám. – Philip van ott? – ismételi Seldon. Anyám azt mondja: – Szépen kérlek, vedd át a telefont!
– De mit mondjak? – kérdezem. – Csak vedd át! – Az egyik kezembe nyomja a kagylót, a másikba a mikrofont. – Helló, Seldon – mondom. Halkan, tétován, hitetlenkedve válaszol: – Philip? – Igen. Szevasz, Seldon. – Hé, tudod, hogy egy barátom sincs az iskolában? Mondom neki: – Anyáddal akarunk beszélni. – Anya dolgozik. Minden este sokáig dolgozik. Most uzsizok. Fügés Newtont és egy pohár tejet. Egy hét múlva lesz a születésnapom, és anya azt mondja, rendezhetek partit… – Seldon, várj már egy percet! – De egy barátom sincs. – Seldon, meg kell kérdeznem valamit anyámtól. Várj egy kicsit. – Befogom a mikrofont, és azt suttogom anyámnak: – Mit kell mondanom neki? Anyám azt suttogja: – Kérdezd meg tőle, tudja-e, mi történt ma Louisville-ben. – Seldon, anyám azt akarja tudni, hogy tudod-e, hogy mi történt ma Louisville-ben. – Én Danville-ben lakom. Danville-ben lakom, Kentucky államban. Én csak azt várom, hogy anyukám hazajöjjön. Most uzsizok. Történt valami Louisville-ben? – Egy perc, Seldon – mondom. – Most mi van? – súgom anyámnak. – Csak beszélj hozzá, kérlek. Ne hagyd abba. Ha a központ azt mondja, hogy letelt a három perc, akkor szóljál. – Miért telefonálsz? – kérdezi Seldon. – Eljössz látogatóba? – Nem. – Emlékszel, mikor megmentettem az életedet? – mondja. – Igen, igen. Emlékszem. – Hé, hány óra van ott? Newarkban vagy? A Summit sétányon vagy? – Már mondtuk, hogy ott. Igen. – Milyen tiszta, ugye? Úgy hangzik, mintha lent lennél az utcán. Jó lenne, ha ide tudnál jönni, és velem uzsiznál, és akkor itt lehetnél a
jövő héten a születésnapi partimon. Nincs senkim, akivel sakkozzak. Most itt ülök, és gyakorolom a nyitást. Emlékszel a nyitásomra? Lépek a gyaloggal, ami a király előtt áll. Emlékszel, mikor téged próbáltalak tanítani? Lépek a király gyalogjával, emlékszel? Aztán lépek a futóval, aztán a huszárral, aztán a másik huszárral – és emlékszel arra a lépésre, amikor semmi sincs a király és az egyik bástya között? Amikor kettőt lépek a királlyal, hogy bevédjem a bástyát? – Seldon… Anyám súg: – Mondd, hogy hiányzik. – Mama! – szólok rá. – Mondjad neki, Philip. – Hiányzol, Seldon. – Akkor ide tudsz jönni egy uzsira? Mert tényleg úgy hangzik – tényleg lent vagy az utcán? – Nem, ez egy távolsági hívás. – Hány óra van ott? – Itt, izé… kábé tíz perc múlva lesz hat. – Ó, itt tíz perc múlva lesz hat. Anyukámnak már ötkor itthon kellett volna lennie. Legkésőbb öt óra harmincra. Egy este kilenckor jött haza. – Seldon – mondom –, tudod, hogy Walter Winchellt megölték? – Az ki? – kérdezi. – Hadd fejezzem be! Walter Winchellt megölték a kentuckyi Louisville-ben. A te államodban. Ma. – Szomorúan hallom. Ki az? Központ: – Lejárt a három perc, uram. – A nagybácsid? – kérdezi Seldon. – Az a nagybácsid, aki meglátogatott? Ő halt meg? – Nem, nem! – mondom, és arra gondolok, hogy most, egyedül ott kint Kentuckyban olyan a hangja, mintha őt rúgta volna fejbe a ló. Olyan bávának hangzik. Bambának. Mint aki leállt. Pedig a legokosabb gyerek volt az osztályban. Anyám átveszi a telefont. – Seldon, itt Roth néni. Írj fel valamit. – Oké. Csak keresnem kell egy papírt. És ceruzát. Várás. Várakozás. – Seldon? – szól anyám.
További várakozás. – Oké – mondja Seldon. – Seldon, ezt most írd le, mert már így is nagyon sok pénzbe fog ez kerülni. – Ne tessék haragudni, Roth néni, de nem találtam a ceruzát a házban. A konyhában voltam. Uzsiztam. – Seldon, írd le, hogy Roth néni… – Oké. – …telefonált Newarkból. – Newarkból. Jesszus, bár még most is Newarkban lakhatnék, a földszinten. Tetszik tudni, én mentettem meg Philip életét. – Roth néni telefonált Newarkból, mert tudni akarta… – Egy pillanat. Írom. – …tudni akarta, hogy minden rendben van-e. – Miért, van valami, ami nincs rendben? Mármint Philip jól van. És maga is szintén jól tetszik lenni. Roth bácsi jól van? – Igen, köszönöm kérdésedet, Seldon. Mondd meg anyádnak, hogy ezért telefonáltam. Nálunk semmi ok az aggodalomra. – Kellene aggódnom valamiért? – Nem. Edd csak meg szépen az uzsidat… – Azt hiszem, most már elég Fügés Newtont ettem, de azért köszönöm. – Szervusz, Seldon. – Szeretem a Fügés Newtont. – Szervusz, Seldon. – Roth néni? – Tessék. – Eljön Philip hozzám látogatóba? Jövő héten lesz a születésnapom, és nincsen senki, akit meghívhatok a partimra. Nincs egy barátom se Danville-ben. Az itteni srácok úgy hívnak, hogy Saltine. Egy olyan sráccal kell sakkoznom, aki hatéves. A szomszédban lakik. Ő az egyetlen, akivel sakkozhatok. Egy srác. Én tanítottam meg sakkozni. Néha úgy lép, ahogy nem szabad. Vagy a királynőjével lép, és nekem kell mondanom, hogy ne csinálja. Folyton győzök, de ez nem szórakozás. De nincs más, akivel játszhatnék.
– Senkinek sincs könnyű dolga, Seldon. Most mindenkinek nehéz az élet. Szervusz, Seldon. – Visszatette a kagylót a villára, és zokogni kezdett. Pár nappal korábban, október elsején olasz családok költöztek át az Első Kerületből a Summit sétánynak abba a két lakásába – az alattunk levőbe és három házzal arrébb egy másikba a túloldalon –, amelyeket szeptemberben ürítettek ki „1942 telepesei”. Tulajdonképpen kormányrendelettel parancsolták be őket az új lakásba, bár ezt megédesítették az öt évre érvényes, tizenöt százalékos lakbércsökkentéssel (vagyis nem 42,50 dollárt kellett fizetniük havonta, hanem 6,37 dollárral kevesebbet); a különbözetet a bérlet első három évében és a bérleti viszony hároméves meghosszabbításának első két évében a belügyminisztérium fizette a háztulajdonosnak, a telepestörvény eddig nem reklámozott alfejezetének, az úgynevezett Jószomszédság-tervezetnek az értelmében, amelynek az volt a célja, hogy folyamatosan növekvő számban költöztessenek nem zsidó lakosokat a zömmel zsidók lakta körzetekbe, ilyen módon gazdagítva az összes érintett „amerikaiságát”. Ám otthon – sőt néha még az iskolában is, a tanítóinktól – azt hallottuk, hogy a Jószomszédság leplezett célja az Igaz Emberekéhez hasonlóan a zsidó összetartás gyengítése, meg annak a választói erőnek a csökkentése, amit egy zsidó közösség képviselhet a helyi és kongresszusi választásokon. Ha a zsidó családok elköltöztetése és kicserélése goj családokkal a tervben előírt menetrend szerint folyik, akár még keresztény többség is kialakulhat Amerika húsz legnépesebb zsidó kerületének legalább a felében, akár már Lindbergh második hivatali idejének kezdetére, amikor, így vagy úgy, rövidesen meg lehet oldani a zsidókérdést. A családot – anya, apa, fiú, nagyanya –, amelyet a földszintünkre költöztettek, Cucuzzának hívták. Mivel apám éveken át szedte be a biztosítás cseppnyi havi részleteit az Első Kerületben, ahol túlnyomórészt olaszok laktak, ismerte az új bérlőket. Tehát mikor hazakerült a munkából azon a reggelen, amelyen Mr. Cucuzza, foglalkozására nézve éjjeliőr, átfuvarozta családjának
ingóságait hideg vizes lakásukból, amely egy mellékutcai bérkaszárnyában volt található, nem messze a Szent Sír temetőtől, apám először a földszinti ajtónál állt meg, hogy lássa, felismeri-e az idős nagymama öltöny és nyakkendő nélkül, piszkos kézzel is a biztosítási ügynököt, akitől férje azt a kötvényt vásárolta, amelyből a család el tudta temettetni. A „másik” Cucuzzáék (a „mi” Cucuzzáink rokonai, akik a három házzal arrébb levő lakásba költöztek az első kerületi hideg vizes bérkaszárnyából) sokkal népesebb család voltak – három fiú, egy lány, a két szülő és egy nagyapa –, és jóval lármásabb, robbanékonyabb szomszédoknak ígérkeztek. A nagyapán és az apán keresztül kapcsolatban álltak Ritchie „Bakancs” Boiardóval, a newarki olasz negyedben uralkodó gengszterrel, Longy alvilági monopóliumának egyetlen komoly versenytársával. Persze Tommy, az apa, csak egy volt a szolgahadban, aki, mint az apja a visszavonulása előtt, másodállásban pincérkedett Boiardo népszerű éttermében, a Vittorio Kastélyban, ha éppen nem a harmadik kerületi nyomortelep kocsmáit, borbélyüzleteit, bordélyait, iskolaudvarait és édességboltjait járta, hogy kirázza az aprót a négerek zsebéből, akik napról napra hűségesen fizették az illegális lottó taksáját. A másik Cucuzzáék, még ha a vallásal nem számolunk is, aligha voltak azok a szomszédok, akiket szüleim a befolyásolható kisfiaik közelébe kívántak; vigasztalásunkra apám elmagyarázta vasárnap a reggelinél, mennyivel rosszabbul jártunk volna, ha a lottóvégrehajtó és a három fia költözik hozzánk az éjjeliőr és a fia, a tizenegy éves Joey helyett, akit nemrég írattak át a Szent Péterbe, és aki apám elbeszélése szerint jó természetű, nagyothalló gyerek, aki igen kevéssé hasonlít bugris unokatestvéreire. Noha az Első Kerületben Tommy Cucuzzának mind a négy gyereke az állami iskolába járt, itt Joey-val együtt inkább a Szent Péterbe íratták őket, mint egy olyan államiba, mint a mienk, ahol hemzsegnek az eszes kis zsidók. Mivel apám néhány órával a Winchell-gyilkosság után eljött a munkából, és Monty bácsi mérges tiltakozása ellenére hazahajtott, hogy a felesége és a gyerekei mellett töltse ezt a feszült estét, éppen
a konyhaasztalnál ültünk négyesben, és vártuk az új híreket a rádióban, amikor Mr. Cucuzza és Joey feljött a hátsó lépcsőn vizitbe. Kopogtattak, aztán addig várakoztak a pihenőn, amíg apám meg nem állapította, hogy ki jött. Mr. Cucuzza hat és fél láb magas, kopasz, böhöm ember volt, aki több mint kétszázötven fontot nyomott, és éjjeliőri uniformisát viselte: sötétkék inget, frissen mosott, sötétkék nadrágot, és fekete, széles övet, amely nemcsak a nadrágját tartotta, de több font súlyú gyűjteményét is a legdöbbenetesebb tárgyaknak, amelyekhez valaha is olyan közel kerültem, hogy megérinthessem őket. Akkora kulcscsomók lógtak a két nadrágzseb mellett, mint egy-egy kézigránát, volt aztán egy pár igazi bilincs, és a fényesre dörgölt övcsat mellett szíjra fűzött óra himbálózott fekete tokban. Először bombának néztem az órát, pedig ugyanolyan összetéveszthetetlen volt, mint Mr. Cucuzza derekán a tokba dugott pisztoly. A farzsebébe gumibotnak is beillő elemlámpát dugott lámpával fölfelé, és keményített inge ujjának felső részén egy háromszög fehérlett, amelyre azt írták kék betűkkel: „Vagyonőr”. Joey szintén nagydarab volt – nálam csak két évvel idősebb, de máris kétszer annyit nyomott –, és majdnem olyan izgalmas felszerelést viselt, mint az apja. A jobb fülébe dugott, szétnyomott rágógumira emlékeztető hallókészüléket vékony kábel kötötte össze az ingzsebére csíptetett, kerek fekete tokkal, amelynek elején tárcsa volt; egy másik kábel a Joey nadrágzsebébe dugott elemhez vezetett, amely akkora volt, mint egy jókora öngyújtó. És a kezében tortát hozott, amit az anyja küldött ajándékba az anyámnak. Joey ajándéka a torta volt, Mr. Cucuzzáé egy pisztoly. Kettő volt neki, az egyiket a munkában viselte, a másikat otthon tartotta eldugva. Azért jött, hogy felkínálja apámnak a tartalékot. – Igazán kedves magától – mondta apám –, de én még azt se tudom, hogy kell lőni. – Megehúzza a ravaszt. – Ekkora emberhez képest Mr. Cucuzza meglepően selymes hangon beszélt, bár volt neki egy kis ráspolyos éle, mintha a hangnak túl sokat kellett volna fáznia, amíg Mr. Cucuzza végigjárta a körzetét. És olyan élvezetes volt a kiejtése, hogy később, ha egyedül voltam, néha azt játszottam, hogy úgy
beszélek, mint Mr. Cucuzza. Hányszor mulattattam magamat azzal, hogy fennhangon kimondtam: „Megehúzza a ravaszt?” A mi Cucuzzáink, Joey amerikai születésű anyjának kivételével, mind olyan fura hangúk voltak, de a pofaszakállas nagyanyáé volt a legfurább, még az unokájáénál is furább, pedig a Joey-é nem annyira hangnak hangzott, mint inkább egy hang modulálatlan visszaverődésének. És nemcsak azért volt fura hangja a nagyanyának, mert kizárólag olaszul beszélt másokkal (köztük velem), vagy magával, míg a hátsó lépcsőt söpörte, vagy a földön térdelve palántázta a zöldségeit parányi hátsó udvarunkon, vagy csak állt a sötét ajtóban, és motyogott. Azért az övé volt a legfurább, mert olyannak hangzott, mint egy férfié. A nagymama úgy nézett ki, mint egy hosszú fekete ruhás, töpörödött öregember, és a hangja is olyan volt, főleg ha parancsokat, rendelkezéseket és utasításokat vakkantott, amelyeket Joey sose mert megtagadni. Joey-nak én csak a játékos felét láttam, ha kettesben voltunk, azt a lelket, amelyből az apácák és a papok sose láttak annyit, hogy megmenthessék. Azért volt olyan nehéz sajnálni a nagyothallása miatt, mert Joey nagyon vidám, pajkos gyerek volt, akinek szintén megvolt a maga összetéveszthetetlen, huhogó nevetése, és az esze gyorsan járt, még ha kiszámíthatatlanul is. Nehéz volt sajnálni, ám családi körben olyan minden részletre kiterjedő alapossággal engedelmeskedett, amit majdnem olyan elképesztőnek találtam, mint egy Shushy Margulis törvényenkívüliségének minden részletre kiterjedő alaposságát. Jobb fiúgyermeket képzelni sem lehetett az egész olasz Newarkban, ezért volt az, hogy még anyám is ellenállhatatlannak találta – Joey feltétlen fiúi szófogadásától, hosszú, sötét pilláitól, attól a nézésétől, ahogy esdekelve kémlelte a felnőtteket, mondanák már meg, mit csináljon, anyám félre tudta tenni kínos tartózkodását, ami beépített védekezése volt a gojok ellen. Bár az óvilági nagymamától kilelte – mint engem is – a hideg. – Céloz – magyarázta Mr. Cucuzza apámnak, mutató- és hüvelykujjával szemléltetve – ése lő. Céloz, ése lő, kész. – Nincs rá szükségem – mondta apám. – Ése ha jönnek – mondta Mr. Cucuzza –, hogyo védekezik?
– Cucuzza, én Newark városában születtem az ezerkilencszázegyes évben – mondta apám. – Egész életemben idejében kifizettem a lakbért, idejében befizettem az adómat, és idejében kifizettem a számláimat. Egyetlen tízcentessel se csaptam be a munkáltatómat. Sose próbáltam becsapni az Egyesült Államok kormányát. Hiszek ebben az országban. Szeretem ezt az országot. – Én is – mondta behemót új szomszédunk a földszintről, akinek széles fekete övéről, amennyire megbabonázott, akár zsugorított fejek is lóghattak volna. – Tíze voltam, mikor átejöttem. A legjobb ország. Itt nincs Mussolini. – Örülök, hogy így érzi, Cucuzza. Tragédia ez Olaszországnak, tragédia az olyan embereknek, mint maga. – Mussolini, Hitler – kifordul a gyomorom. – Tudja, Cucuzza, mit szeretek én? A választást – mondta apám. – Szeretek szavazni. Amióta belenőttem a korba, nem hagytam ki egy választást sem. 1924-ben szavaztam Mr. Coolidge ellen Mr. Davisre, és Mr. Coolidge győzött. És mind tudjuk, hogy mit tett Mr. Coolidge ennek az országnak a szegényeiért. 1928-ban szavaztam Mr. Hoover ellen Mr. Smithre, és Mr. Hoover győzött. És tudjuk, hogy ő mit tett ennek az országnak a szegényeiért. 1932-ben másodszor szavaztam Mr. Hoover ellen, és először szavaztam Mr. Rooseveltre, és hála istennek, Mr. Roosevelt győzött, és ismét talpra állította Amerikát. Kihozta ezt az országot a válságból, és megadta a népnek, amit ígért: az új gazdasági politikát. 1936-ban megint Mr. Rooseveltre szavaztam Mr. Landon ellen, és megint Mr. Roosevelt nyert – két állam, Maine és Vermont, ennyiben tudott győzni Mr. Landon. Még Kansasben sem tudott. Mr. Roosevelt végigtarolja az országot, a valaha volt legnagyobb szavazati aránnyal, és megint megtartja minden ígéretét, amit a dolgozó népnek tett a kampány során. Erre mit tesznek a választók az 1940-es választáson? Választanak inkább helyette egy fasisztát. Nem egyszerűen egy idiótát, mint Coolidge, nem egyszerűen egy hülyét, mint Hoover, hanem egy virtigli fasisztát, aki ezt medállal is igazolja. Megválasztottak egy fasisztát, adtak mellé egy fasiszta demagógot, Mr. Wheelert, és bejuttatták a kormányba Mr. Fordot, aki nemcsak egy Hitler szája íze szerint való fasiszta, de még rabszolgahajcsár is, aki emberi géppé változtatta a munkást.
Maga pedig, uram, idejön ma este a házamba, és pisztolyt kínál. Amerikában, az 1942-es évben idejön a újdonsült szomszédom, egy ember, akit nem is ismerek, és pisztolyt kínál nekem, hogy megvédhessem a családomat Mr. Lindbergh fasiszta csürhéjétől. Ne gondolja, Cucuzza, hogy nem vagyok hálás. Sose fogom elfelejteni, hogy törődik velünk. De én az Amerikai Egyesült Államok polgára vagyok, mint ahogy az a feleségem, azok a gyerekeim, és mint ahogy… – mondta elcsukló hangon – mint ahogy az volt Mr. Walter Winchell… És ekkor váratlanul egy közlemény érkezik Walter Winchellről. – Pszt! – mondja apám. – Pszt! – mintha eddig valaki más, és nem ő szónokolt volna a konyhában. Mind figyelünk – még Joey is figyelni látszik –, úgy, ahogy csapatba verődnek a költöző madarak, és rajba állnak össze a halak. Walter Winchell holttestét, akit a mai nap során egy politikai gyűlésen vélhetően az Amerikai Náci Párt bérgyilkosa lőtt agyon a Ku-Klux-Klan közreműködésével, éjszaka vonat hozza a kentuckyi Louisville-ből a New York-i Pennsylvania pályaudvarra. Ott Fiorello La Guardia polgármester rendeletére, és a New York-i rendőrség védelme alatt ünnepélyesen felravatalozzák a pályaudvar nagycsarnokában. Zsidó szokás szerint ugyanaznap délután kettőkor lesz a gyászszertartás az Emánu-Él templomban, New York legnagyobb zsinagógájában. A szertartás hangosító berendezésen át lesz hallható a templomon kívül, az Ötödik sugárúton, ahova több tízezer gyászolót várnak. La Guardia polgármester mellett szólni fog James Mead demokrata szenátor, New York állam zsidó kormányzója, Herbert Lehman, és az Egyesült Államok volt elnöke, Franklin D. Roosevelt. – Végre! – kiáltja apám. – Visszajön! FDR visszajött! – Kell nekünk nagyon – mondja Mr. Cucuzza. – Fiúk – mondja apám –, felfogjátok, mi történik most? – Átnyalábol Sandyt és engem. – Most kezdődik Amerikában a fasizmus vége! Itt nincs Mussolini, Cucuzza – itt nincs többé Mussolini!
8. 1942. OKTÓBER Rossz napok
Alvin másnap este jelent meg házunknál, egy vadonatúj zöld Buick kormányánál, és egy Minna Schapp nevű menyasszonnyal. Gyerekkoromban mindig megragadott a „menyasszony” szó, mintha az, akit jelöl, valami különlegesség lenne – aztán mikor előkerült, csak egy lány volt, aki félt, hogy valami rosszat mond a család előtt. Ez a mostani különlegesség se volt olyan, amilyennek egy feleséget várnak, ám a reménybeli após, egy basáskodó üzletember most készült végleg átsegíteni Alvint a játékautomata-szakmából – ahol unokatestvéremnek kellett fuvaroznia és felállítania az illegális játékgépeket, két markos gorilla kíséretében, akik a terhet emelgették és a rossz szándékúakat hessegették – Atlantic City egyik vendéglátójának méret után készült Hong Kong selyemöltönyébe és fehérrel monogramozott fehér ingébe. Habár Mr. Schapp még Tivoli Billy Schapiro volt, mikor elkezdte a húszas években, piti bűnöző, aki a legveszélyesebb utcák legleprább házainak legszemetebb strigóival – köztük Shushy Margulis nagybátyjával – közösködött Dél-Philly átokföldjén, 1942-re hetenként majdnem tizenötezer be nem jelentett dollárt fialtak neki a tivoliautomaták meg a játékasztalok, így hát Tivoli Billy újjászületett, mint William F. Schapp II, nagyra becsült tagja a Green Valley country klubnak, a Brit Achim zsidó jótékonysági egyletnek (ahova szombat esténként elvitte gigászi ékszerekkel felcicomázott, energikus feleségét, hogy táncoljanak egyet Jackie Jacobs és a Jolly Jazzers muzsikájára), és a Har Zion zsinagógának (amelynek temetkezési egyleténél már megvásárolt a családnak egy gyönyörű tájkertészeti zugot a zsinagóga temetőjében), továbbá maharadzsája egy tizennyolc szobás palotának a merioni kertvárosban, és évente visszatérő, téli szállóvendége a Miami Roc
Edenben egy olyan tetőlakosztálynak, amilyenről csak egy szegény fiú álmodhat. A harmincegy éves, riadt nézésű, vajsárga arcú Minna nyolc évvel volt idősebb Alvinnél, és ha egyáltalán meg mert szólalni gyermeteg hangján, úgy formált minden szót, mint aki most tanulta megmondani az időt. Minden ízében maga volt az erőszakos szülők gyereke, de mivel az apjáé volt az Intercity Szállító Társaságon – a játékautomahadművelet fedőszervén – kívül egy olyan félholdas homárvendéglő a Steel Pierrel szemben, amelyet a hétvégeken kétszer is megkerült a bejutásra várakozó vendégek sora, és mert a harmincas évek elején, amikor a szesztilalom megszüntetése miatt váratlanul semmivé vált Tivoli Billy jövedelmező mellékfoglalkozása Waxey Gordon államközi szeszcsempésző szindikátusában, megalapította a Philly zsidó söpredéknek titulált köreiben igen népszerű Original Schapp’s steakezőt, Tivoli Billy igen erősen esett a latba Minna mellett. – Az egyezség pedig így szól – mondta Alvinnek Schapps, míg átnyújtotta a pénzt Minna eljegyzési gyűrűjére –: Minna gondot visel a lábadra, te gondot viselsz Minnára, és én gondot viselek rád. Hát így öltötte magára unokabátyám a méretre készült öltönyt, és lett jogosult az elbájoló munkakörre, hogy ő tessékelhesse asztalukhoz a nagynevű vendégeket – például Frank Hague-ot, Jersey City perfid polgármesterét, Gus Lesnevichet, New Jersey félnehézsúlyú bajnokát, és a bűnözés mágnásait, a clevelandi Moe Dalitzet, a bostoni King Solomont, a Los Angeles-i Mickey Cohent, sőt magát az „Agyat” is, Meyer Lanskyt, ha bejöttek a városba egy alvilági konferenciára –, és minden szeptemberben ő köszönthesse a koronázási parádéról érkező Amerika Szépét és megmámorosodott rokonait. Miután mindenkit elhalmozott bókokkal, és rájuk segítette a bárgyú homármintás partedlit, Alvin kellemes kötelessége volt csettinteni a pincérnek, jelezve, hogy a cechet a ház állja. Tivoli Billy féllábú leendő veje is hamarosan megkapta a maga Villogó becenevét, amelyet, mint Alvin mindenkinek elmondta, a könnyűsúlyú világbajnok címére pályázó Allie Stolz ragasztott rá. Alvin Phillyből érkezett látogatóba Stolzcal – aki, mint Gus Lesnevich, ugyancsak newarki fiú volt –, azon a napon, amikor ő és Minna beállítottak hozzánk vacsorára. Stolz májusban maradt alul a
Madison Square Gardenben a könnyűsúlyú világbajnoki címért vívott, tizenöt menetből álló mérkőzésen, és ezen az őszön a Market utcai Marsillo-féle tornateremben edzett a novemberi összecsapásra Beau Jackkel, amelyen, ha győz, lesz egy sansza Tippy Larkinhez. – Ha Allie túljut Beau Jacken – mondta Alvin –, már csak Larkin választja el a címtől, és Larkinnek üvegből van az állkapcsa. Üveg állkapocs. Link duma. Megcipőzni. Nehézfiú. Mi nem smakkol nála? Bedobom magamat. A világ legócskább húzása. Alvinnek új szókincse lett, és egészen újfajta, hivalkodó modorban beszélt, ami láthatóan bántotta a szüleimet. Ám mikor így rajongott Stolz bőkezűségéről: – Allie aztán nem venne részt ingyen az árvák vacsoráján –, alig vártam, hogy én is úgy beszélhessek, mint egy nehézfiú, és elismételhessem az iskolában a döbbenetes kifejezést, na meg a szleng színes egyvelegét, amelyet Alvin használ mostanában a „pénz” szóra. Minna hallgatott a vacsoránál – habár anyám erősen igyekezett szóra bírni –, engem elnémított a félénkség, apám pedig semmi másra nem tudott gondolni, csak a zsinagóga felrobbantására, amely az éjszaka történt Cincinnatiben, és a zsidó tulajdonú boltok kifosztására két időzóna amerikai városaiban. Ez már a második este volt, mikor inkább Monty bácsit hagyta egyedül, mint a családját a Summit sétányon, de ilyen időkben nem tudott a bátyja dühével foglalkozni, és egyfolytában felugrált az asztaltól, hogy átmenjen a nappaliba, bekapcsolja a rádiót, és meghallgassa, van-e valamilyen új hír Winchell temetése óta. Viszont Alvin kizárólag „Allie”-ról tudott beszélni, és Allie küzdelméről, hogy megszerezze az ökölvívás koronáját, mintha a newarki születésű, könnyűsúlyú bokszoló testesítené meg legmagasztosabb elképzeléseit az emberi fajról. Rúghatta volna el magától ennél látványosabban az erkölcsi kódexet, amelyért a lábával kellett fizetnie? Túladott mindenen, ami valaha elválasztotta egy Shushy Margulis vágyaitól – túladott rajtunk. Mikor megláttam Minnát, azon kezdtem gondolkozni, elmondta-e neki valaha Alvin, hogy féllábú. Akkor még eszembe sem jutott, hogy alázatos természete miatt épp Minna lett az első és egyetlen nő, akinek Alvin elmondhatta, és azt sem értettem meg, hogy Minna a bizonyítéka Alvin alkalmatlanságának a nőkkel szemben. Minnánál
Alvin pont a csonkkal aratta a legnagyobb sikert, főleg miután Schapp meghalt 1960-ban, és Minna mihaszna bátyja megörökölte a játékautomatákat, míg Alvin boldogan beérte az éttermekkel, és hogy végre két állam legmutatósabb kurváival futhatott. Ha a csonk feltört, kisebesedett, bevérzett és elfertőzött a nagy hancúrozásban, Minna rögtön közbelépett, és nem engedte, hogy viselje a műlábát. – De az istállóját – mondta neki Alvin –, ne izgulj már, nem lesz semmi baja! – Ám ez volt az egyetlen, amiben Minna nem engedett. – Ezt a lábat nem szabad terhelni – mondta a férjének –, amíg meg nem csináltatod. – Ez alatt a műlábat értette, amely folyton „elvesztette az illeszkedést”, a lábkészítőnek azzal a kifejezésével élve, amelyre Alvin megtanított, mikor nem egészen kilencévesen én voltam az anyáskodó Minna. Mikor Alvin öregebb lett, és a csonkja örökké defektet kapott a felszedett túlsúlytól, és hetekre le kellett csatolni róla a protézist, hogy meggyógyuljon, Minna nyaranta kivitte autóval a nyilvános strandra, és tetőtől-talpig felöltözve figyelte a férjét egy nagy napernyő alól, miközben a férje órákig játszadozott a gyógyító hullámverésben, háton lebegett, sós gejzíreket köpött, majd, hogy ráhozza a frászt a parton tolongó turistákra, „Cápa! Cápa!” sikoltással emelkedett ki a vízből, és iszonyodva mutatott rá a csonkjára. Alvin, mielőtt beállított Minnával vacsorázni, reggel megtelefonálta anyámnak, hogy Észak-Jersey-be tart, de útközben szeretne eljönni hozzánk, hogy megköszönje a nagynénjének és a nagybátyjának, amit érte tettek, miután hazajött a kommandóból, és mindenkinek megnehezítette az életét. Nagyon sok mindenért kell hálásnak lennie, mondta, és szeretne megbékélni velük, és látni a fiúkat, és bemutatni a menyasszonyát. Ezt mondta, és talán így is akarta, amíg szembe nem került apámmal, és apám jobbító ösztöneinek emlékével – és ösztönös ellenszenvük tényével, azzal az ellenszenvvel, ami kezdettől megvolt közöttük, annyira nem egyezett a karakterük –, és ezért volt, hogy mikor hazajöttem az iskolából, és hallottam a hírt, előkotortam a fiókomból a kitüntetését, és feltűztem a trikómra, először azóta, hogy Alvin elutazott Phillybe. Persze aligha volt eszményi nap a család fekete bárányának békéltető látogatásához. Newarkból és New Jersey többi nagyvárosából nem jelentettek éjszakai erőszakcselekményeket, ám
a zsinagóga, amelyet Louisville-től valami nyolcszáz mérfölddel feljebb az Ohio folyó mentén, Cincinnatiban égettek porrá egy gyújtóbombával, és a zsidó tulajdonú üzletek kifosztása nyolc másik városban (St. Louis, Buffalo és Pittsburgh volt a három legnagyobb) cseppet sem csökkentették azt a félelmet, hogy Walter Winchell zsidó temetésének látványa New Yorkban, a Hudson másik partján – valamint a komor szertartással egyidejű tüntetések és ellentüntetések – könnyen újból kirobbanthatják az erőszakot, ezúttal otthonunkhoz sokkal közelebb. Az iskolában reggel az volt az első, hogy félórás rendkívüli gyűlést tartottak az osztályoknak, negyediktől a nyolcadikig. Az igazgató az iskolaszék képviselőjének, Murphy polgármester egyik helyettesének, és a szülői munkaközösség soros elnökének jelenlétében ismertette, milyen óvintézkedéseket kell betartanunk napközben, és tíz szabályt javasolt, amelyek iskolába menet és iskolából jövet megkímélhetnek a bajtól. Bár nem esett szó Bullet Apfelbaum zsidó rendőrségéről – amely egész éjszaka az utcán posztolt, és még akkor is ott kortyolták termoszból a forró kávét, és eszegették a Lehrhoff-pékségtől kapott porcukros fánkot, mikor Sandy és én elindultunk reggel az iskolába –, a polgármesterhelyettes megnyugtatott, hogy „amíg helyre nem állnak a normális állapotok”, nagyobb létszámban fognak járőrözni a környéken a rendőrök, és arra is figyelmeztettek, ne ijedjünk meg, ha egyenruhás rendőr áll az iskola minden ajtajánál, és egy másik rendőr a folyosón. Minden tanuló kapott két stencilezett papírlapot, az egyiket, amely az utcán betartandó szabályokat sorolta fel, a tanárunk is átvette velünk, mihelyt visszatértünk az osztályokba, a másikat a szüleinknek kellett adnunk, hogy tudjanak az új biztonsági előírásokról. Esetleges kérdéseikkel szüleinknek Mrs. Sisselmanhoz kellett fordulniuk, aki anyámat követte a szülői munkaközösség élén. Az ebédlőben vacsoráztunk, ahol akkor ettünk utoljára, amikor Evelyn néni elhozta látogatóba Bengelsdorf rabbit. Unokatestvérem telefonja után anyám (aki képtelen volt haragot tartani, és ezt Alvin is tudta abban a pillanatban, hogy anyám beleszólt a kagylóba) elment, hogy beszerezze a hozzávalót egy olyan vacsorához, amely különösen fog
ízleni Alvinnek, holott mindannyiszor elfogta a szorongás, ha ki kellett nyitnia az ajtót, és le kellett mennie az utcára. A gyalog és autóban járőröző, fegyveres newarki rendőrök látványa alig valamivel volt megnyugtatóbb Bullet Apfelbaum zsidó rendőrségénél, így hát anyám, mint mindenki, aki ostromlott városban vásárol, csaknem rohant a Chancellor útig, majd vissza, miután megvásárolt minden szükségeset. A konyhában nekilátott megsütni Alvin kedvencét, a durvára darált dióval meghintett csokoládétortát, krumplit hámozott, hagymát aprított a lángoshoz, amiből Alvin egy kocsiderékkal is be tudott kebelezni, és a ház még akkor is a váratlan hazatérés tiszteletére rögtönzött sütéstől, főzéstől, pirítástól illatozott, mikor Alvin bekanyarodott új Buickjával az átjáróba. Ott (ahol a passzolást gyakoroltuk a futballal, amit loptam) megállt a Ford kisteher mögött, amellyel Mr. Cucuzza másodállásban fuvarozott, és amely történetesen a garázsban parkolt, mert az éjjeliőr aznap szabadnapos volt, és ilyenkor átaludta a napot. Alvin vastagon kivattázott vállú, gyöngyszürke alpakaöltönyben, likacsos-betétes, vasalt orrú, kaplis cipőben érkezett, és mindenkinek hozott ajándékot: Bess néninek fehér alapon piros rózsákkal díszített kötényt, Sandynek rajztömböt, nekem Phillies sapkát, Herman bácsinak pedig egy kupont, amely egy négytagú családot ingyen homárvacsorára jogosított fel Atlantic Cityben. Az ajándékozás megnyugtatott, hogy csak azért, mert elszökött Philadelphiába, még nem felejtette el a sok jót, amiben nálunk volt része évekig, mielőtt elveszítette a lábát. Akkor és ott bizonyosan semmi sem utalt családi meghasonlásra, vagy arra, hogy mikor véget ért a vacsora – és Minna már a konyhában vett leckét anyámtól lángoskészítésből –, homéroszi háború fog kitörni apám és Alvin között. Talán ha Alvin nem állít be a csicsás ruhájában, a puccos autójával, ha nem dől belőle Marillo tornatermének nyers testisége, ha nem olyan diadalittas, mert mindjárt az ölébe fog pottyanni a sosem álmodott gazdagság… talán ha Winchellt nem gyilkolják meg huszonnégy órája, ha nem tűnt volna ennyire közelinek a legrosszabb, amitől Lindbergh beiktatása óta féltünk… talán akkor a két felnőtt férfi, aki egész gyerekkoromban a legdrágább volt nekem, nem gyilkolta volna meg majdnem egymást.
Addig az estéig fogalmam sem volt, hogy apám ilyen kiválóan képes törni-zúzni, vagy hogy megvan benne az adottság arra a villámgyors átfordulásra józanból eszelőssé, ami elengedhetetlen a zabolátlan pusztításhoz. Monty bácsival ellentétben ő sose szerette emlegetni, micsoda megpróbáltatás volt nyomornegyedbeli zsidó gyereknek lenni a Runyon utcában az első világháború előtt, amikor a botokkal, kövekkel, vascsövekkel felfegyverkezett írek rendszeresen átzúdultak a viadukt aluljáróiban az Ironbound városrészből a zsidó Harmadik Kerületbe, hogy bosszút álljanak a krisztusgyilkosokon, és akármilyen szívesen vitt el engem és Sandyt a Laurel Gardenbe, ha jegyet tudott szerezni valamelyik jó mérkőzésre, a ringen kívül borzadt a verekedőktől. Hogy mindig izmos ember volt, azt egy tizennyolc éves korában készült pillanatfelvételről tudtam, amelyet anyám beragasztott a családi albumba, az apám ifjúságából fentmaradt egyetlen másik fotográfia mellé: azon hatévesen áll a három évvel idősebb és majdnem másfél lábnyival magasabb Monty bácsi mellett: két lumpen kölyök bámul mereven a gépbe, őskori overallban, koszos ingben, sapkájukat épp annyira tolják hátra, hogy látni lehessen irgalmatlanul megnyírt hajukat. Azon a tizennyolc éves kori szépiafotóján már egymillió mérföldre van a gyermekkortól, maga a kicsattanó természeti erő, fürdődresszben, ahogy keresztbe font karokkal áll New Jersey-ben a Spring-tó napsütötte partján, mozdíthatatlan szegletköveként a szabad délutánját élvező, hat hetyke hotelpincérből álló emberi gúlának. Ezen az 1919-es fotográfián is látszik, hogy kezdettől széles mellkasa volt, az igavonó vállat és az izmos karokat valahogyan sikerült megőriznie azokban az években is, amikor a Metropolitan megbízásából kopogtatott az ajtókon, így hát most, negyvenegy éves korára, miután egész szeptemberben heti hat napban emelgetett nehéz ládákat és száz font súlyú zsákokat, valószínűleg több robbanóanyag halmozódott fel benne, mint egész korábbi életében. Addig az estéig ugyanolyan abszurdum lett volna elképzelnem úgy, amint éppen összever valakit – pláne szeretett bátyjának fiát püföli véresre –, mint ahogy nem képzelhettem el anyámon fekve, főleg azért, mert nem volt erősebb tabu a hozzánk hasonló zsidók körében, akik az európai nyomorból jöttek, és konokul ragaszkodtak az
amerikai eszményekhez, mint az a mindent átható, íratlan törvény, amely tiltotta a viták tettleges rendezését. Az akkori zsidók általában békések és bornemisszák voltak, és ez szép erény, csak az a hátulütője, hogy nemzedékem fiatalságának zöme nem járta ki a harcias agresszivitás iskoláját, ami az első számú törvénye volt a más kisebbségek elemi oktatásának, és kétségtelenül nagyon hasznos, ha az ember nem tudja kidumálni magát, vagy nem sikerül elszaladnia a pofozás elől. Elemi iskolám több száz, öt-tizennégy éves tanulója között – hacsak nem lett valakiből a genetika rendelése folytán könnyűsúlyú ökölvívó bajnok, mint Allie Stolz, vagy sikeres bűnöző, mint Longy Zwillman – sokkal kevesebb verekedés fordult elő, mint Newark szomszédos munkásnegyedeinek iskoláiban, ahol másképp határozták meg egy gyerek etikai kötelességeit, és az iskolatársak számunkra nehezen megszerezhető eszközökkel bizonyították harcos elszántságukat. Szóval minden elképzelhető okból megsemmisítő éjszaka volt. 1942-ben még hiányzott belőlem a képesség, hogy akár csak elkezdhessem felmérni borzasztó következményeit, ám apám és Alvin vérének puszta látványa is éppen eléggé letaglózott. Véreső hullott műperzsa szőnyegünkre, vér csöpögött kávézóasztalkánk roncsairól, véres stigma szennyezte apám homlokát, vért fecskendett unokatestvérem orra – és nem is annyira ökölre mentek, nem is annyira birkóztak, mint inkább karamboloztak: iszonyú, csontos reccsenéssel csapódtak egymásba, hátráltak, ismét támadtak, mintha agancs lenne a homlokukon, mintha nappali szobánkban mitológiából idepattant, fantasztikus hibridek püfölnék péppé egymást vaskos, csálé szarvaikkal. A lakásban az ember általában mérsékeli a mozdulatait, mérsékeli a sebességét, ám itt ijesztően megfordult a mérték. A dél-bostoni zavargások, a detroiti zavargások, a louisville-i gyilkosság, a cincinnati gyújtogatás, a vandalizmus St. Louisban, Pittsburghben, Buffalóban, Akronban, Youngstownban, Peoriában, Scrantonban és Syracuse-ben… és most ez: egy átlagos család nappalijában – a közös erőfeszítéseknek azon a hagyományos színhelyén, amelyekkel tartják a frontot az ellenséges világ betörése ellen – mindjárt megszületik az antiszemiták szívét vidító megoldás
Amerika legégetőbb problémájára: mi ragadunk furkósbotot, és mi verjük agyon magunkat hisztérikusan! A borzalom akkor ért véget, amikor Mr. Cucuzza, hálóingben és hálósipkában (se férfin, se fiún nem láttam még ilyen összeállítást, legfeljebb a vicces filmekben) bedübörgött lakásunkba lövésre tartott pisztollyal. Szörnyű jajveszékelés szakadt fel Joey óvilági nagyanyjából, aki az alkalomhoz illő leplekbe bugyoláltan állt a lépcsőnk aljában, mint egy calabriai Hekaté – és a lakásunkból hasonlóan vérfagyasztó hang válaszolt neki, midőn a bezúzott ajtó felpattant, és anyám meglátta, hogy a hálóinges betörőnél fegyver van. Minna rögtön a tenyerébe hányt mindent, amit lenyelt a vacsorából, én magatehetetlenül bevizeltem, míg Sandy, az egyetlen, aki rátalált a kellő szavakra és a kellő hangerőre, azt kiáltotta: – Ne tessék lőni! Ez csak Alvin! – Ám Mr. Cucuzza hivatásos vagyonőr volt, akit arra edzettek, hogy első a lövés, aztán jöhet a distinkció, és – annyit se kérdezve: „Ki az az Alvin?” – egy fojtogató félnelsonnal harcképtelenné tette apám támadóját, míg másik kezével a pisztolyt szorította a halántékához. Alvin műlába kettéhasadt, csonkja cafatosra rongyolódott, és az egyik csuklója eltört. Apámnak kitört három első foga, két bordája megrepedt, jobb járomcsontján hosszú hasadás tátongott, amelyet majdnem kétszer annyi öltéssel kellett összevarrni, mint az én sebemet, amit az árvaházi ló ütött rajtam, és a nyaka olyan csúnyán kimarjult, hogy hónapokig kellett viselnie a merevítő acélgallért. A Bamnél vásárolt, mahagónikeretes, üveglapos asztalka, amelynek árát anyám évek alatt spórolta össze (és amelyre az órányi kellemes esti olvasás után le szokta tenni Pearl Bucknek vagy Fannie Hurstnek vagy Edna Ferbernek a helyi gyógyszertár pici könyvtárából kölcsönzött, könyvjelzővel felpántlikázott, legújabb regényét) darabokban hevert, és teleszurkálta apám kezét mikroszkopikus üvegszilánkokkal. Csokoládémáz (mert csokoládétortát eszegetve ültek be egy beszélgetésre a nappaliba) szeplősítette meg a szőnyeget, a falakat és a bútort, csokoládé, meg a vérük, aminek a szagát is érezni lehetett, azt az áporodott, émelyítő, vágóhídi szagot. Olyan kétségbeejtő az erőszak, ha egy otthonban szabadul el – mint a ruhák egy fán a robbanás után. Az ember felkészülhet a halál
látványára, de arra nem, hogy egy fán legyenek a ruhák. És mindez azért, mert apám nem bírta felfogni, hogy Alvin természete sose volt igazán jobbítható, semmiféle dörgedelemmel és dorgáló szeretettel – mindez azért, mert apám a fejébe vette, hogy megmenti Alvint attól, amivé a természeténél fogva válnia kellett. Mindez azért, mert apám ránézett Alvinre, eszébe jutott Alvin apjának tragikusan tünékeny élete, mire csüggedt szomorúsággal megcsóválta a fejét, és azt mondta: – Buick autó, jampec öltöny, söpredék barátok – de tudod-e, törődsz-e vele, Alvin, egyáltalán foglalkoztat-e, mi történik ma este ebben az országban? Pár éve még foglalkoztatott, a fene egye meg! A napnál világosabban emlékszem, amikor még foglalkoztatott! De már nem. Ma már a vastag szivar és az autó a mindened. De van róla fogalmad, hogy most is, miközben itt ülünk, mi történik a zsidókkal? És Alvin, aki végre vitte valamire, aki előtt még sose mutatkozott ilyen rózsásnak a láthatár, nem bírta, és nem is akarta elviselni, hogy az a gyám, akinek gyámkodása valaha mindennél többet jelentett, aki, mikor ő senkinek nem kellett, kétszer is befogadta weequahici otthonos kis lakásába, jólelkűen aggodalmaskodó, nyájas családjába, éppen ez a rokon közölje vele, hogy ő egy senki. A sértett fél keserűségétől rekedt staccatóban, ahol egyetlen rés sem maradt semminek, ami nem bosszúállás, nem rágalom, nem fenyegetés, nem erőszak, és nem ostoba túlzás, Alvin ráordított apámra: – A zsidókkal? A zsidók miatt ment tönkre az életem! A zsidók miatt veszítettem el a kurva lábamat! Miattad veszítettem el a kurva lábamat! Szartam én Lindberghre, de te elzavartál ellene a kurva háborúba, én meg, amilyen kurvára hülye vagyok, még el is megyek! És nézd meg, jól nézd meg, Istenverése bácsi: oda a kurva lábam! Itt belemarkolt gyöngyszürke pompájának fényes szövetébe, felrántotta, és megmutatta, hogy csakugyan nincsen többé húsból, vérből, csontból, izomból való alsó végtagja. Majd sértettségében, kitagadottságában, belül ismét visszahullva kallódó emberré (és bűnöző kölyökké), azzal végezte el a művén az utolsó heroikus ecsetvonást, hogy apám arcába köpött. Egy család, mint apám mondogatta szívesen, egyszerre béke és háború, ám ez olyan családi háború volt, amilyet sose képzeltem volna. Hogy apámat
köpje arcul, úgy, ahogy beleköpött annak a halott német katonának az arcába! Legalább hagyták volna, hogy megneveletlenül mehessen tovább a saját büdös útján, de nem hagyták, és így rontott meg minket a nagy félelem, így tört be hozzánk az erőszak förtelme, és én láthattam, miként vakítja meg az embert a keserűség, és milyen fertőzést fajzik. Miért, egyáltalán miért ment el harcolni Alvin? Miért harcolt, és miért bukott el? Mert éppen háború van, ezt az utat választja – a történelem csapdájába esett, dühös, lázadó ösztön! Bár más időt éltünk volna, bár több esze lett volna… De ő harcolni akar. Szakasztott olyan, mint az apák, akiktől szabadulni akar. Épp ez a probléma zsarnoksága. Ahhoz próbál hűséges lenni, amitől szabadulna. Egyszerre akar hű és szabad lenni. Amennyire kispekulálhattam, ezért ment el a háborúba. Alvin két haverja akkor már megfordult nálunk egy pennsylvaniai rendszámú Caddyvel (az egyik, hogy átvigye Alvint és Minnát az Elizabeth fasorba, Allie Stolz doktorának rendelőjébe, a másik, hogy visszavigye a Buickjukat Phillybe); apám már hazajött a Beth Israel kórház baleseti rendelőjéből (ahol kiszedegették a kezéből az üveget, összevarrták az arcát, megröntgenezték a nyakát, befáslizták a bordáit, és búcsúzóul kodeint nyomtak a kezébe fájdalomcsillapításra); Mr. Cucuzza, aki elrobogott vele a kórházba a kisteherjével, már egészben visszahozta a bemocskolt, romos csatatérre, amivé a lakásunk változott, amikor a Chancellor úton kitört a lövöldözés. Lövések, sikoltozás, ordítás, szirénák – a pogrom elkezdődött. Mr. Cucuzza néhány másodperc múlva már rohant is fel a hátsó lépcsőn, amelyen az imént ment le, és újból megdöngette törött ajtónkat, mielőtt berontott. A bátyám akkor rángatott ki az ágyból, amikor a legjobban szerettem volna aludni, de mivel a lábam nem működött, mert mindegyre összecsuklott a rettegéstől, apámnak ölben kellett levinnie. Anyámat – aki ahelyett, hogy ágyba feküdt, és aludni próbált volna, kötényt kötött, gumikesztyűt húzott, és nekilátott, hogy egy vödörrel, egy seprővel és egy felmosóval kipurgálja a házból a
szennyet –, lelkiismeretes anyámat, aki nappali szobájának romjain könnyezett, Mr. Cucuzza vezette az ajtóhoz, majd leterelt négyünket a lépcsőn Wishnow-ék régi lakásának fedezékébe. Ezúttal, mikor Mr. Cucuzza felkínált egy pisztolyt, apám elfogadta. Kék-zöldre vert, szegény porhüvelye jóformán mindenütt be volt kötözve, szája tele volt törött fogakkal, mégis ott ült velünk Cucuzzáék ablaktalan előszobájának padlóján, és olyan összpontosítással nézte a kezében levő pisztolyt, mintha nem fegyver volna, hanem a legkomolyabb dolog, amit rábíztak azóta, hogy a karjába tették újszülött fiait. Anyám egyenesen ült Sandy sztoikus önérzete és az én elbambult ernyedtségem között, a hozzá közelebb eső karunknál fogva szorított magához, és mindent megtett, hogy a bátorságnak legalább a hártyájával eltakarhassa rémületét a gyerekei előtt. Közben a legnagyobb ember, akit életemben láttam, kezében pisztollyal lopakodott ablaktól ablakig az elsötétített lakásban, és a veterán éjjeliőr sasszemű alaposságával vizslatta, nem lappang-e a közelben valaki fejszével, fegyverrel, kötéllel vagy benzines kannával. Joey-nak, anyjának és nagyanyjának Mr. Cucuzza megparancsolta, hogy maradjanak ágyban, ám az öregasszony nem bírt ellenállni a zűrzavar mágnesének és a siralmas képnek, amit négyen nyújtottunk. Nem lehetett vendéglátói nyájaskodás, amit kurta kitörésekben, nyers olaszsággal acsargott, miközben a sötét konyhaajtóból leskelődve – ott szokott aludni, ruhástól, a sparhert mellé állított priccsen – úgy fogott be minket eszelősségének célkeresztjébe (csakugyan eszelős volt), mintha ő lenne az antiszemitizmus szent patrónája, akinek ezüstkeresztje okozta mindezt. Egy óráig se tartott a lövöldözés, de mi csak hajnalban mentünk vissza a lakásunkba, és addig nem tudtuk meg, amíg a bátor Mr. Cucuzza ki nem merészkedett felderíteni odáig, ahol a Chancellor utat elkerítették, hogy nem a városi rendőrség vívott tűzpárbajt az antiszemitákkal, hanem a városi rendőrség a zsidó rendőrséggel. Nem pogrom volt Newarkban azon az éjszakán, csak lövöldözés; azért volt rendkívüli, mert a lakásunktól hallótávolságra történt, egyébként nem nagyon különbözött attól a garázdálkodástól, ami
akármelyik nagyvárosban kitörhet sötétedés után. És bár megöltek három zsidót – Duke Glicket, Nagy Gerryt és magát Bulletet –, nem szükségszerűen azért történt, mert zsidók voltak („Bár az sem ártott”, jegyezte meg Monty bácsi), hanem mert olyan típusú ganefek voltak, akiket az új polgármester el akart takarítani az utcákról, hogy jelezze Longynak, már nem tiszteletbeli tagja a városi elöljáróságnak (mert a pletyka szerint, amelyet Meyer Ellenstein ellenségei terjesztettek, Longynak ilyen posztja volt Murphy zsidó elődjének idejében). Senki se vette túl komolyan a rendőrkapitányt, mikor azt magyarázta a Newark Newsnak, hogy valamivel éjfél előtt „a folyton a pisztolyukhoz kapkodó polgárőrök” nyitottak tüzet provokáció nélkül két járőröző rendőrre, és a környékünkön se gyászoltak túlságosan, amiért a három veszélyes alakot, akinek segítségét tisztességes ember álmában sem vette volna igénybe, minden teketória nélkül lepuffantották. Persze borzasztó volt, hogy bűnözők vére mocskolja a kövezetet ott, ahol nap mint nap a szomszédság gyerekei mennek az iskolába, de legalább nem a Klannal vagy az Ezüstingesekkel vagy a Bunddal való összecsapásban omlott az a vér. Nem volt pogrom, apám reggel hétkor mégis távolsági beszélgetést kért Winnipegbe, hogy beismerje Shepshie Tirschwellnek, a zsidók annyira megrémültek, és az antiszemiták annyira elpimaszodtak, hogy Newarkban – ahol Prinz rabbinak szerencsére továbbra is töretlen tekintélye van a hatóságok előtt, és eddig az áttelepítés volt a legrosszabb, amit rákényszerítettek a zsidó családokra – már nem lehet normálisan élni. Senki sem tudja biztosan, elkerülhetetlen-e az államilag szentesített üldözés, ám annyira félnek az üldözéstől, hogy még egy olyan gyakorlati ember sem reménykedhet lelki egyensúlyának megőrzésében, aki szilárdan lehorgonyozza magát a mindennapok kötelességeihez, aki legjobb tehetsége szerint próbálja távol tartani magától a kételyt, a szorongást, a haragot, és az ész parancsait akarja követni a cselekvésben. Igen, ismerte be apám, egész idő alatt nem volt igaza, Bessnek és Tirschwelléknek volt igazuk – aztán, amennyire tudta, lerázta magáról kínos szégyenkezését mindenért, amit rosszul tett és rosszul ítélt meg, beleértve az abszurd erőszakot, ami a kávézóasztalkánk mellett a konok korrektségnek azt a korlátját is szétverte, amellyel apám a
goromba neveltetését választotta el érett eszményeitől. – Az a helyzet – mondta Shepshie Tirschwellnek –, hogy nem élhetek tovább így, hogy nem tudom, mit hoz a holnap –, és ezután áttértek a kivándorlásra, és hogy milyen lépéseket kell tenni, hogyan kell megszervezni, tehát mire Sandyvel kiléptünk a házból, egyértelműen tisztázódott, hogy bármennyire hihetetlen, de fölénk kerekedtek az ellenünk felsorakozott hatalmak, tehát menekülni fogunk, és külföldiek leszünk. Végigsírtam az utat az iskoláig. Páratlan amerikai gyermekkorunk a végéhez ért. Hazám hamarosan nem lesz több a születési helyemnél. Ennél még Seldonnak is jobb Kentuckyban. De aztán vége lett. A lidércnyomás véget ért. Lindbergh elment, és nekünk nem esett bajunk, bár soha többé nem ismerhettem a biztonságnak azt a zavartalan nyugalmát, amelyet egy nagy, oltalmazó köztársaság és az elszántan felelősségteljes szülők építenek föl egy kisgyerekben. Részletek a newarki Híradó Mozgóképszínház archívumából 1942. október 6. kedd Harmincezer gyászoló vonul keresztül a Pennsylvania pályaudvar nagycsarnokán, hogy lássák Walter Winchell zászlóval letakart koporsóját. A megjelentek száma felülmúlja Fiorello La Guardia New York-i polgármester várakozását. Ő döntött úgy, hogy a gyilkosságot átváltoztatja a város egynapos gyászává „a náci erőszak amerikai áldozatainak emlékére”, amelyet FDR temetési beszéde fog megkoronázni. A pályaudvar előtt (és a város több pontján) sötét ruhás, hallgatag férfiak és asszonyok osztogatnak féldolláros nagyságú, fekete kitűzőket, amelyek azt kérdezik fehér betűkkel: „Hol van Lindbergh?” Déli tizenkettő előtt La Guardia polgármester megérkezik a városi rádió stúdiójába, leveszi széles karimájú, fekete Stetson-kalapját (a kalap az arizonai területen töltött gyerekkorra emlékeztet, ahol La Guardia apja volt a katonazenekar tamburmajorja), és elmondja a Miatyánkot, aztán visszateszi a fejére a kalapját, és héberül felolvassa a zsidó imát a holtakért. Pontosan délben a városi tanács rendeletére egy perc néma csend van az öt
kerületben. Mindenfelé rendőrök cirkálnak, főleg azért, hogy szemmel tartsák az ellentüntetéseket, amelyeket a zömmel németek laktak Yorkville és az amerikai nemzetiszocialista mozgalom Harlemtől délre eső fellegvárának jobboldali csoportjai szerveznek, amelyek harcosan támogatják az elnököt és politikáját. Egy órakor fekete karszalagos, motoros rendőrök díszőrsége sorakozik fel a pályaudvarról kivonuló temetési menet mellett, az élen a motorkerékpár oldalkocsijában ülő polgármesterrel, és lassan kíséri a gyászolókat északi irányban az Ötödik sugárúton, aztán keletnek az 57. utcán, majd megint északnak az Ötödik sugárúton, a 65. utcán álló Emánu-Él zsinagógáig. A La Guardia hívására megjelent közjogi méltóságok minden ülést elfoglalnak a templomban; itt van Roosevelt 1940-es kormányának tíz minisztere, a négy bíró, akiket Roosevelt nevezett ki a Legfelsőbb Bíróságra, Philip Murray, az Ipari Szervezetek Kongresszusának elnöke, William Green, az Amerikai Munkásszövetség elnöke, John L. Lewis, az Egyesült Bányászszakszervezet elnöke, Roger Baldwin az Amerikai Polgárjogi Uniótól, egykori és jelenlegi demokrata kormányzók, szenátorok és kongresszusi képviselők New Yorkból, New Jersey-ből, Pennsylvaniából és Connecticutból, köztük a demokraták 1928-ban vereséget szenvedett elnökjelöltje, New York állam egykori kormányzója, Al Smith. A polgármesteri hivatal munkásai éjszaka városszerte hangosító berendezéseket szereltek fel a villanyoszlopokra, a borbélyműhelyek cégéreire, az ajtók szemöldökfáira: ezek közvetítik a gyászszertartást New York lakosainak, akik az utcákra sereglettek Manhattan valamennyi körzetében (kivéve Yorkville-t) és a máshonnan érkezett ezreknek, minden Mr. és Mrs. Amerikának, akik azóta hallgatták minden héten Walter Winchellt, amióta először szólalt meg a rádióban, és most eljöttek Winchell szülővárosába, hogy leróják kegyeletüket. És mindegyikük, minden férfi, nő és gyerek a dacos szolidaritásnak azt a dacos jelvényét viseli, a fekete-fehér „Hol van Lindbergh?”-kitűzőt. Fiorello H. La Guardia – a város dolgozó népének földhözragadt bálványa, a Kongresszus egykori lobbanékony tagja, aki öt hivatali cikluson keresztül képviselte indulatosan a szegény olaszokkal és zsidókkal túlzsúfolt Kelet-Harlemet, aki már 1933-ban „perverz
elmebajosnak” minősítette Hitlert, és a német áruk bojkottjára szólított fel; a szakszervezetek, az ínségben élők és a munkanélküliek állhatatos szócsöve, aki úgyszólván egyedül harcolt a Kongresszusban Hoover henye republikánusaival a válság első fekete napjaiban, és pártjának elszörnyedésére azt követelte, hogy „fizessenek a gazdagok”; a Tammany-ellenes liberálisok és a reformer republikánusok közös jelöltje, aki három hivatali cikluson keresztül vezette az ország legnépesebb városát, a metropoliszt, a félteke legnagyobb zsidó közösségének otthonát – La Guardia az egyetlen a pártjában, aki leplezetlenül hangot ad megvetésének Lindbergh és az árja felsőbbrendűség náci tantétele iránt, amelyet ő (az osztrák Triesztből származó, felekezeten kívüli zsidó anya és az Amerikába egy hajózenekarral érkező, szabadgondolkodó olasz apa fia) a lindberghi hitvallás és az elnököt bálvánnyá magasztaló amerikai kultusz lényegének nevez. La Guardia áll a koporsó mellett, és ugyanazon az izgatott, magas hangon szól a méltóságokhoz, amelyen egy New York-i sajtósztrájk idején a vasárnapi tréfás mellékleteket olvasta fel a város gyerekeinek a városi rádióban minden vasárnap délelőtt, mint a legeslegjobb nagybácsi, szép türelmesen, képről képre, buborékról buborékra, Dick Tracyt, a kis árva Annie-t meg a többieket. – Mellőzzük már az elején a keneteskedést – mondja a polgármester. – Mindenki tudja, hogy Walter nem volt kedves ember. Walter nem az erős, hallgatag típus volt, aki magába zár mindent, hanem botrányhajhász, aki utál minden titkot. Mindenki elmondhatja, aki valaha is fellapozta a rovatát, hogy Walter nem mindig volt olyan alapos, mint lehetett volna. Nem volt szemérmes, nem volt szerény, nem volt illedelmes, diszkrét, nyájas satöbbi. Barátaim, ha fel akarnám sorolni mindazokat a szeretetre méltó tulajdonságokat, amelyek hiányoztak Walter Winchellből, akkor itt ülhetnénk a következő jóm kippurig. Attól tartok, hogy a néhai Walter Winchell csak egy újabb díszpéldánya volt a gyarló embernek. Mikor kikiáltotta magát az Egyesült Államok elnökjelöltjének, olyan tiszták voltak vajon az indokai, mint az Ivory szappan? Walter Winchell indokai? Csakugyan nem fertőzte meg őket a féktelen önimádat? Barátaim, egyedül egy Charles A. Lindberghnek olyan tiszták az indokai, mint
az Ivory szappan, amikor Amerika elnöke akar lenni. Csak egy Charles A. Lindbergh illedelmes, diszkrét satöbbi – ja, igen, és alapos is, mérhetetlenül alapos, amikor pár havonta felidézi a nyájszellemet, és elmondja tíz kedvenc közhelyét az országnak. Csak egy Charles A. Lindbergh lehet önzetlen vezető és erős, hallgatag szent. Walter viszont Mr. Pletykarovatvezető volt. Walter viszont Mr. Broadway volt: szerette az italt, szerette az éjszakázást, szerette Sherman Billingsley-t – valakitől azt hallottam, hogy még a lányokat is szerette. És azt a „nemes kísérletet”, ahogyan Mr. Herbert Hoover nevezte az undorító, költséges, ostoba, keresztülvihetetlen Tizennyolcadik Alkotmánymódosítást, azt Walter Winchell nem kevésbé utálta, mint mi többiek itt New Yorkban. Röviden, Walterből hiányzott minden erény, amelyeket naponta csillogtat a Fehér Házban elzárkózó, makulátlan berepülő pilóta. Ó, igen, van még számos különbség a gyarló Walter és a tévedhetetlen Lindy között, amelyeket érdemes lenne említeni! Elnökünk rokonszenvez a fasisztákkal, több mint valószínű, hogy maga is fasiszta – Walter Winchell pedig ellensége volt a fasisztáknak. Elnökünk nem szereti a zsidókat, több mint valószínű, hogy megrögzött antiszemita, Walter Winchell pedig zsidó volt, és rendíthetetlen, nagyszájú ellensége az antiszemitáknak. Elnökünk csodálja Hitlert, több mint valószínű, hogy maga is náci – Walter Winchell pedig első számú és legádázabb amerikai ellensége volt Hitlernek. Ez az, ahol a mi gyarló Walterünk megvesztegethetetlen volt: ott, ahol számít. Walter túl hangos, Walter túlságosan hadar, Walter túl sokat beszél, és mégis, ha összehasonlítjuk őket, Walter ordenáréságában van valami nagyszerű, Lindbergh ildomossága pedig visszataszító. Walter Winchell, barátaim, ellensége volt a náciknak mindenütt, nem hagyva figyelmen kívül a Dieseket, a Bilbókat, a Parnell Thomasokat, akik az Egyesült Államok Kongresszusában szolgálják a Führerüket, nem hagyva figyelmen kívül a hitleristákat, akik a New York Journal-Americanbe és a New York Daily Newsba írnak, nem hagyva figyelmen kívül azokat sem, akik a mi amerikai Fehér Házunkban csapnak királyi lakomát náci gyilkosoknak az adófizető költségén. És mert Hitler ellensége volt, és mert a nácik ellensége volt, Walter Winchellt tegnap lepuffantották
Thomas Jefferson szobrának árnyékában, a bájos, ódon Louisville legszebb és leghistorikusabb közterén. Mert ki merte mondani Kentucky államban a gondolatait, W. W.-t meggyilkolták Amerika fasisztái, akik, hála erős, hallgatag önzetlen elnökünk némaságának, ma szabadon tombolhatnak ebben a hatalmas országban. Hogy itt nem történhet meg? Barátaim, már történik is! És hol van Lindbergh? Hol van Lindbergh? Kint az utcákon azok, akik összegyűltek a megafonok körül, felkapják a polgármester kiáltását, és kántálásuk hamarosan hátborzongatóan hömpölyög végig a városon – „Hol van Lind-bergh? Hol van Lind-bergh?” –, míg a zsinagógában a polgármester újra és újra megismételi a négy haragos szótagot, miközben dühösen veri a pulpitust, nem mint a szónok, aki színpadiasan kiemeli a mondanivalóját, hanem mint egy felháborodott polgár, aki az igazságot követeli. „Hol van Lindbergh?” Ezzel az acsarkodó végszóval készíti fel a vörös arcú La Guardia az összegyűlt gyászolókat Franklin D. Roosevelt drámai megjelenésére, aki azzal hökkenti meg politikai familiárisait (Hopkinst, Morgenthaut, Farleyt, Berle-t, Baruchot, akik, fejükön kalappal, ott ülnek alig néhány lábnyira a vértanúvá lett elnökjelölt koporsójától, akinek megalomániáját mindig ízléstelennek találta a Fehér Ház belső köre, bármilyen hasznos szócsöve volt is egyébként a főnöküknek), hogy felkeni Winchell utódjául az agyafúrt, arrogáns, harapós, bikafejű, vaskos, öt láb két hüvelyk magasra nőtt politikust, akit Kis Virágnak becéznek gyengéd szeretettel hűséges választói. Az Emánu-Él zsinagóga pulpitusánál a demokrata párt névleges feje támogatásáról biztosítja New York republikánus polgármesterét, ha 1944-ben a „nemzeti egység” jelöltjeként indul az újraválasztásra törekedő Lindbergh ellen. 1942. október 7. szerda Lindbergh elnök reggel elindul a Spirit of St. Louis-zal Long Islandról, ugyanarról a kifutóról emelkedik a magasba, amelyről 1927. május 20-án nekivágott kísérő nélkül az Atlanti-óceánnak. Védőkíséret nélkül száll a gép a felhőtlen őszi égen New Jersey, Pennsylvania,
Ohio felett, majd leereszkedik Kentuckyban. A Fehér Házat csupán egy órával az előtt tájékoztatja útjának céljáról, hogy földet érne a déli napsütésben a louisville-i polgári repülőtéren. Wilson Wyatt louisville-i polgármesternek, a városnak és a városiaknak így épp hogy van idejük felkészülni az elnök érkezésére. Lent a földön már várakozik egy szerelő, hogy átvizsgálja a repülőgépet, és felkészítse a visszaútra. Louisville 320 000 lakosának a rendőrségi becslések szerint legalább egyharmada tette meg a városból az ötmérföldes utat és lepte el a Bowman Fielddel szomszédos réteket és utakat, ahol az elnök leszáll, majd odagurul gépével egy dobogóhoz, ahol mikrofon várja, hogy szólhasson a tömeghez. Mikor az üdvözlés lármája elhalkul annyira, hogy hallani lehessen az elnök hangját, Lindy nem említi Walter Winchellt, nem tesz célzást a két napja történt gyilkosságra, vagy La Guardia polgármester beszédére abból az alkalomból, hogy Franklin Roosevelt felkente Winchell utódjául egy New York-i zsinagógában. Hogy La Guardia, akárcsak őelőtte Winchell, nem egyéb a diktatórikus FDR trójai falovánál, aki példátlan módon harmadszor is elnök akar lenni, és „az elnökünket aljas módon rágalmazó La Guardia” mögött ugyanazok rejlenek, akik 1940-ben háborúba taszították volna Amerikát, ezt már kifejtette Wheeler alelnök egy színes fordulatokkal teletűzdelt, rögtönzött beszédben, amelyet előző este tartott az Amerikai Légió washingtoni gyűlésén. Az elnök mindössze annyit mond a sokaságnak: „Hazánkban béke van. Népünk dolgozik. Gyermekeink iskolába járnak. Azért repültem ide, hogy erre emlékeztessem önöket. Most visszamegyek Washingtonba, hogy így is maradjanak a dolgok.” Elég langyos gondolatfüzér, ám azok a kentuckyi tízezrek, akik teljes két napja az országos érdeklődés középpontjába állnak, úgy hallgatják, mintha Lindbergh azt jelentette volna be, hogy megszűnt a földön a siralomvölgy. Ismét eszeveszett hangzavar, a szokott tömörségével nyilatkozó elnök egyetlen intéssel búcsúzik, visszaékeli nyurga termetét a repülőgép pilótafülkéjébe, a kifutópályáról egy mosolygó szerelő int a csavarkulcsával, hogy mindent ellenőrzött, a gép menetkész. A motor felberreg, a Magányos Sas még egyszer int
búcsúzóul, a Spirit of St. Louis szelet zúgatva, mennydörögve elszakad Daniel Boone gyönyörű, zordon államának földjétől, először csak hüvelyknyire, aztán lábnyira, majd végül, mint az a haknizó, ejtőernyővel ugró, műrepülő suhanc, aki alacsonyan szálló gépének szárnyán sétált a Nyugat földműves falvai fölött, a sokaság ujjongó örömére Lindy épp csak egy hajszállal emelkedik följebb az 58-as út telefonpóznái közé kifeszített kábelnél. Egyenletesen viteti magát egyre följebb a szelíd, meleg hátszéllel a repülés történetének leghíresebb, kicsi gépe – Kolumbusz Santa Maríájának és a zarándok atyák Mayflowerjének modern párja –, keleten eltűnik, és soha, senki sem látja többé. 1942. október 8. csütörtök A Louisville–Washington légifolyosó mentén végzett kutatások nem találnak légi szerencsétlenségre utaló bizonyítékot, bár a tökéletes őszi időjárás lehetővé teszi, hogy a helyi kutatóosztagok mélyen behatoljanak Nyugat-Virginia fűrészes hegyláncai közé, átfésüljék Maryland termőföldjeit, és az állami rendőrségek kutatóhajói naphosszat cirkáljanak a marylandi és delaware-i partok előtt. Délután bekapcsolódik a kutatásba a hadsereg, a parti őrség és a haditengerészet, és velük együtt sok száz férfi és fiú a Mississippitől keletre eső összes állam összes megyéjéből, akik önként ajánlják fel segítségüket az államok kormányzói által kirendelt Nemzeti Gárdának. Ám Washington még vacsoraidőben sem kap hírt a repülőgép vagy a roncs megtalálásáról, így a szűkebb kormányt este nyolckor rendkívüli ülésre hívják össze az alelnök házába. Ott Burton K. Wheeler bejelenti, miszerint a First Ladyvel, a kongresszusi és a szenátusi többség vezetőjével, valamint a Legfelsőbb Bíróság vezető bírájával folytatott megbeszélés után úgy látja jónak, hogy az alkotmány II. cikkének 1. paragrafusa értelmében magára vállalja a megbízott elnök kötelességeit. Tucatnyi újság esti kiadásában komorlik a szalagcím, (Fiorello La Guardia megszégyenítésére) a legfeketébb, legkövérebb betűkkel szedve, amelyeket amerikai címlap látott a tőzsde 1929-es összeomlása óta: HOL VAN LINDBERGH?
1942. október 9. péntek Az amerikaiak arra ébrednek, hogy az Egyesült Államok kontinentális részén, területein és gyarmatain bevezették a statáriumot. Délben Wheeler megbízott elnök fegyveres kísérettel felvonul a Capitoliumba, ahol a Kongresszus zárt ajtók mögött tartott, rendkívüli ülésén bejelenti, hogy az FBI információi szerint az elnököt ismeretlen személyek elrabolták, és valahol Észak-Amerikában tartják fogva. A megbízott elnök biztosítja a Kongresszust, hogy minden szükséges lépést megtesznek az elnök kiszabadítása és a bűnösök felelősségre vonása érdekében. Addig is a kanadai és a mexikói határokat lezárták, ahogyan a repülőtereket és a tengeri kikötőket is, a rendet és a törvényt pedig, mondja a megbízott elnök, Columbia körzetben az Egyesült Államok fegyveres erői, másutt – az FBI-jal és a helyi rendőrhatóságokkal együttműködve – a Nemzeti Gárda tartja fent. „MEGINT!” – Ennyiből áll az ország összes Hearst-lapjának főcíme a csöpp Lindbergh-bébi utolsó fényképei fölött, amelyek 1932-ben készültek róla, alig néhány nappal az előtt, hogy húsz hónaposan elrabolták. 1942. október 10. szombat A német állami rádió közlése szerint felfedezték, hogy Charles A. Lindberghnek, az Egyesült Államok harmincharmadik elnökének, a Harmadik Birodalommal kötött, világformáló jelentőségű Izlandi Egyezség aláírójának elrablását a „zsidó érdekek” összeesküvése hajtotta végre. A Wehrmacht hírszerzésének szigorúan titkos adatai igazolják a belügyminisztérium első jelentéseit, miszerint a tervet a háborús uszító Roosevelt agyalta ki – zsidó pénzügyminiszterének, Morgenthaunak, Legfelsőbb Bírósága zsidó bírájának, Frankfurternek, és a zsidó befektetési bankárnak, Baruchnak a cinkosságával –, Warburg és Rotschild, a nemzetközi zsidó uzsorások pénzelték, Roosevelt korcs bérencének, a félzsidó gengszter La Guardiának, a zsidó New York polgármesterének és New York állam nagy hatalmú zsidó kormányzójának, a spekuláns Lehmannak az irányításával hajtották végre, hogy visszajuttassák
Rooseveltet a Fehér Házba, és megindítsák a zsidó totális háborút a nem zsidó világ ellen. A hírszerzés adatai szerint, amelyeket a washingtoni német nagykövetség juttatott el az FBI-nak, Roosevelt zsidainak ugyanez a klikkje tervelte ki és szervezte meg a Winchellgyilkosságot – és vádolta meg a bűncselekménnyel magától értetődően a német származású amerikaiakat –, hogy ezzel is szíthassa a bűnös „Hol van Lindbergh?”-kampányt, ami viszont arra bírta az elnököt, hogy elrepüljön a gyilkosság helyszínére, és megnyugtassa a kentuckyi Louisville lakosait, akik joggal féltek a szervezett zsidó bosszútól. Ám ott – a Wehrmacht jelentése szerint –, mialatt az elnök beszédet tartott a tömegnek, egy repülőtéri szerelő, akit lefizetett a zsidó összeesküvés (és aki azóta eltűnt, hihetőleg azért, mert meggyilkolták La Guardia parancsára), működésképtelenné tette a repülőgép rádióját. Az elnök a washingtoni visszaút első percétől képtelen volt kapcsolatot teremteni a földdel vagy más repülőgépekkel, így hát, nem lévén más választása, kénytelen volt megadni magát, mikor magassági angol vadászgépek fogták közre a Spirit of St. Louis-t, letérítették pályájáról, és néhány órával később földre kényszerítették azon a nemzetközi zsidó érdekek által fenntartott, titkos leszállópályán, amely Lehman államából, New Yorkból nyúlik át a kanadai határon. Amerikában La Guardia polgármester így reagál a német bejelentésre a városháza riportereinek: „Amerikai, aki képes elhinni ezt a sületlen náci hazugságot, nem süllyedhet ennél mélyebbre.” Jól értesült források ennek ellenére úgy tudják, hogy a polgármestert és a kormányzót is hosszasan kihallgatták az FBI ügynökei, és Ford belügyminiszter követeli, hogy Mackenzie King, Kanada miniszterelnöke kezdjen beható kutatást a kanadai területen Lindbergh elnök és fogvatartói után. Wheeler megbízott elnök a hírek szerint a Fehér Ház szakértőinek bevonásával vizsgálja a német dokumentumokat, de nem kommentálja az állításokat, amíg le nem zárul a kutatás az elnöki gép roncsai után. A haditengerészet torpedórombolói és a parti őrség hajói most már az észak-karolinai Hatteras-foktól fölfelé a New Jersey-i May-fokig kiterjesztik a kutatást a repülőgép roncsa után, mialatt a hadsereg, a tengerészgyalogság
és a Nemzeti Gárda szárazföldi egységei tovább keresik húsz államban az eltűnt repülőgép hollétére utaló nyomokat. A Nemzeti Gárda egységei, amelyek országszerte betartatják a kijárási tilalmat, nem jelentenek erőszakcselekményeket, amelyeket az elnök eltűnése váltott volna ki. Csend van Amerikában a statárium óta, bár a Ku-Klux-Klan Nagy Mágusa és az Amerikai Náci Párt vezetője közösen felszólítják a megbízott elnököt, „foganatosítson rendkívüli intézkedéseket annak érdekében, hogy megvédje Amerikát egy zsidó államcsínytől”. Ezalatt amerikai zsidó egyházi férfiak Stephen Wise New York-i rabbi vezetésével táviratban fejezik ki legmélyebb együttérzésüket a First Ladynek e nehéz órákban. Kora este Lionel Bengelsdorf rabbit látták belépni a Fehér Házba, a jelentések szerint Mrs. Lindbergh kérésére, hogy lelki útmutatást nyújtson a családnak a várakozás immár harmadik napján. Bengelsdorf rabbi meghívását a Fehér Házba széles körben úgy értelmezik, miszerint a First Lady nem hajlandó elfogadni, hogy férje eltűnéséhez köze lehetne „zsidó érdekeknek”. 1942. október 11. vasárnap A templomokban országszerte imádkoznak a Lindbergh családért. A három legnagyobb rádió felfüggeszti meghirdetett műsorait, és a washingtoni székesegyházból közvetíti a szertartást, amelyen a First Lady is megjelenik gyermekeivel, és a nap hátralevő részében kizárólag egyházi zenét sugároz. Este nyolc órakor Wheeler megbízott elnök szózatot intéz a nemzethez, biztosítva amerikai honfitársait, hogy nem szándékozik felhagyni a kereséssel. Bejelenti, hogy a kanadai miniszterelnök felkérésére az amerikai rendfenntartó erők képviselői a kanadai királyi lovas rendőrséggel közösen fésülik át az amerikai–kanadai határ keleti részét, és a keleti kanadai tartományok legdélibb megyéit. Bengelsdorf rabbi, aki mostantól a First Lady hivatalos szóvivője, közli a Fehér Ház tornácán várakozó riporterek népes csoportjával, hogy Mrs. Lindbergh arra kéri az amerikai népet, ne vegyen tudomást semmiféle külföldi kormány feltételezgetéseiről a férje eltűnésének
körülményeit illetőleg. Arra is szeretné emlékeztetni az embereket, mondja a rabbi, hogy 1926-ban, midőn az elnök még pilóta volt a St. Louis–Chicago vonalon, kétszer is ép bőrrel élt túl olyan zuhanásokat, amelyek megsemmisítették a repülőgépét, ennélfogva a First Lady meg van győződve róla, hogy ha újabb szerencsétlenség is történt, az elnök azt is túlélte. A First Ladyt, mondja a rabbi, nem győzték meg az emberrablás bizonyítékai, amelyeket a megbízott elnök tárt elébe. Mikor azt kérdezik Bengelsdorf rabbitól, miért nem Mrs. Lindbergh mondja ezeket, és miért nem közvetlenül neki teheti fel kérdéseit a sajtó, Bengelsdorf így felel: „Ne feledjék, Mrs. Lindbergh életének harminchat évében nem ez az első alkalom, amikor a legmélyebb családi válságban kellett szembenéznie a sajtó érdeklődésével. Szeretném azt hinni, hogy az amerikaiak hajlandóak lesznek tudomásul venni minden intézkedést, amellyel a First Lady a maga és gyermekei magánéletét védi, amíg be nem fejeződik a kutatás.” Mikor megkérdezik, igaz-e, hogy zaklatott idegállapotában Mrs. Lindbergh képtelen önállóan dönteni, ezért Lionel Bengelsdorf dönt helyette, a rabbi azt feleli: „Aki látta délelőtt a székesegyházban a First Ladyt, meggyőződhetett róla, hogy szellemileg teljesen beszámítható, birtokában van képességeinek, és úgy értelme, mint ítélőképessége csorbítatlan.” A rabbi megnyugtató szavai ellenére a hírügynökségek felröppentik a szóbeszédet, hogy „egy magas állású kormánytisztviselő” – vélhetőleg Ford miniszter – gyanúja szerint a First Lady a rabja lett „Raszputyin rabbinak”, vagyis a zsidó szóvivő hasonló befolyással bír az elnök feleségére, mint a cárra és a cárnéra a bolond szibériai paraszt sztarec, aki alattomosan befurakodott a hatalomba, és jóformán ő uralkodott a palotában az orosz forradalomhoz vezető napokban; csupán akkor lett vége őrült regnálásának, amikor meggyilkolta a hazafi orosz arisztokraták összeesküvése. 1942. október 12. hétfő A londoni reggeli lapok jelentik, hogy a brit hírszerzés olyan rejtjelezett német közleményeket adott át az FBI-nak, amelyek minden kételyt kizáróan bizonyítják, hogy Lindbergh elnök él, és
Berlinben tartózkodik. A brit hírszerzésnek tudomása van róla, hogy október 7-én, Herman Göring légimarsall régi keletű tervének megfelelően az Egyesült Államok elnöke Washingtontól mintegy háromszáz mérfölddel keletre sikeresen az Atlanti-óceánba ejtette a Spirit of St. Louis-t az előre meghatározott ponton, ahonnan egy várakozó német tengeralattjáró elszállította a portugál partoknál várakozó, német hadihajóra, amely viszont az olaszoktól megszállt montenegrói Cattaróba vitte az Adriai-tengeren át. Az elnöki repülőgép roncsát egy német katonai szállítóhajóra vitték, ott szétszerelték, beládázták és elfuvarozták a Gestapo egyik brémai raktárába. Magát az elnököt, akit Herman Göring légimarsall kísért, a Luftwaffe álcázott gépe repítette a cattarói kifutóról Berlinbe, és amint leszállt a Luftwaffe támaszpontján, máris vitték autóval Hitler berchtesgadeni búvóhelyére, hogy a Führerrel tárgyaljon. A jugoszláviai szerb ellenálló csoportok a belgrádi kollaboráns kormányon belüli forrásaiktól származó adatokkal támasztják alá a brit hírszerzés jelentését: Milan Nedić tábornok kormányának belügyminisztériuma irányította a hadművelet tengeri részét a cattarói kikötőben. New Yorkban La Guardia polgármester ezt mondja a riportereknek: „Ha igaz, hogy elnökünk önként repült a náci Németországba, ha igaz, hogy amióta letette a hivatali esküt, náci ügynök volt a Fehér Házban, ha igaz, hogy bel- és külpolitikánkat az egész Európát elnyomó náci rezsim diktálta az elnöknek, akkor nincsenek szavaim erre az aljasságra, amely egyedülálló az emberi történelemben.” Noha statárium és országos kijárási tilalom van érvényben, noha a Nemzeti Gárda állig fölfegyverzett csapatai járőröznek minden amerikai nagyváros utcáin, már alkonyat után kitör az antiszemita zavargás Alabamában, Illinois-ban, Indianában, Iowában, Kentuckyban, Missouriban, Ohióban, Dél-Karolinában, Tennesseeben, Észak-Karolinában, és tart egészen kora reggelig. A szövetségi csapatok, amelyeket Wheeler megbízott elnök rendel ki a Nemzeti Gárda segítségére, csak nyolc óra körül képesek letörni a zendülést, és elfojtani a legsúlyosabb tüzeket. Addigra 122 amerikai polgár veszti életét.
1942. október 13. kedd Déli rádióbeszédében Wheeler megbízott elnök „a brit kormányt és háborúra uszító amerikai támogatóikat” teszi felelőssé a zavargásokért. „Miután hazug módon a legaljasabb rágalmakat szórták egy Charles A. Lindbergh-kaliberű hazafira, mégis, mit vártak ezek az alakok attól a nemzettől, amelyet már egyébként is gyászba döntött szeretett vezetőjének eltűnése? Saját gazdasági és faji érdekeiket tartva szem előtt – mondja a megbízott elnök –, ezek az alakok úgy döntöttek, hogy a végsőkig feszítik egy vérző szívű nemzet tűrőképességének határát; mégis, mit képzeltek, hogy mi fog történni? Jelenthetem, hogy Délen és Középnyugaton is helyreállt feldúlt városainkban a rend, de mibe került ez a nemzet lelki nyugalmának!” Ezután Lionel Bengelsdorf rabbi ismerteti az elnök feleségének nyilatkozatát. A First Lady ismételten azt tanácsolja honfitársainak, ne vegyenek tudomást a férje eltűnésével kapcsolatos, igazolhatatlan feltételezésekről, amelyek idegen fővárosokból származnak, és kéri az Egyesült Államok kormányát, haladéktalanul fejezze be az immár egy hete tartó kutatásokat férje repülőgépe után. A First Lady szeretné emlékeztetni az országot Amelia Earhart, a legnagyobb női pilóta tragikus sorsára, aki 1932-ben Lindbergh elnök példáját követve repülte át kísérő nélkül az Atlanti-óceánt, de 1937-ben, amikor a Csendes-óceánt próbálta átrepülni kísérő nélkül, nyomtalanul eltűnt. „Tapasztalt pilótaként – mondja Bengelsdorf rabbi a sajtónak – a First Lady arra a következtetésre jutott, hogy a sors, amely erősebbnek bizonyult az elnöknél, láthatólag nagyon hasonlít ahhoz, ami Amelia Earharttel történt. Az élet nem mentes a kockázatoktól, és természetesen a repülés sem mentes a kockázatoktól, főleg az olyan magányos pilótáknak, mint Amelia Earhart és Charles A. Lindbergh, akiknek vakmerő bátorságával kezdődött a repülés kora, amelyben élünk.” A hivatalos szóvivő ismét udvariasan elhárítja a riporterek kérését, hogy találkozhassanak a First Ladyvel, mire Ford belügyminiszter követeli Raszputyin rabbi letartóztatását.
1942. október 14. szerda Kora este La Guardia polgármester sajtókonferenciát hív össze, hogy felhívja a figyelmet „a nemzet elméjének épségét fenyegető zavar” három megnyilvánulására. Először; a Chicago Tribune a címoldalon hoz egy berlini keltezésű beszámolót, amelyből megtudható, hogy az elnök és Mrs. Lindbergh tizenkét éves fia – akiről 1932 óta azt hiszik, hogy New Jersey-ben elrabolták és meggyilkolták – apja keblére borulhatott Berchtesgadenben, miután a nemzetiszocialisták kimentették a lengyelországi Krakkóban a gettó pincebörtönéből, ahol eltűnése óta tartották fogságban, és minden húsvétkor vért vettek tőle a hitközség húsvéti pászkájának rituális elkészítéséhez. Másodszor; a Kongresszus republikánus képviselői benyújtottak egy olyan törvényjavaslatot, hogy hadat kell üzenni Kanadának, a Brit Nemzetközösség tagjának, amennyiben King miniszterelnök nem közli negyvennyolc órán belül Amerika eltűnt elnökének tartózkodási helyét. Harmadszor; Délről és Középnyugatról azt jelentik a rendfenntartó szervek, hogy október 12-én „az úgynevezett antiszemita zavargásokat helyi zsidó elemek szervezték, az ország moráljának aláásására törekvő, szerteágazó zsidó összeesküvés keretében”. A zavargásoknak áldozatul esett százhuszonkét személy közül kilencvenhetet már azonosítottak, mint „zsidó provokátorokat”, akiknek az volt a dolga, hogy eltereljék a gyanút a rendbontásért felelős, összeesküvő csoportról, amely a szövetségi kormány irányítását akarja magához ragadni. La Guardia polgármester így nyilatkozik: „Igen, valóban létezik egy összeesküvés, boldogan meg is nevezem a mögötte rejtőzködő erőket: hisztéria, tudatlanság, rosszindulat, butaság, gyűlölet és félelem. De visszataszító látvány lett a mi országunk! Mindenfelé tombol a hazugság, a kegyetlenség, a téboly, és a színfalak mögött lapító, brutális erő arra vár, hogy mikor végezhet velünk. Most azt olvassuk a Chicago Tribune-ben, hogy Lengyelországban az agyafúrt zsidó pékek az elrabolt Lindbergh gyermek vérét használták a húsvéti pászkához – és ez a sztori ma pont olyan agyalágyult, mint ötszáz éve volt, amikor összehozták antiszemita elmebetegek. Mennyire
örülhet a Führer, hogy ezzel a sötét bárgyúsággal mérgezheti az országunkat! Zsidó érdekek. Zsidó elemek. Zsidó uzsorások. Zsidó bosszú. Zsidó összeesküvések. Zsidó háború a világ ellen. Hogy ezzel a hókuszpókusszal foglalhassák el Amerikát! Hogy ezzel a színtiszta hazugsággal maszlagolhassák a világ legnagyobb nemzetének elméjét! Ó, mekkora örömet szereztünk a föld leggonoszabb emberének!” 1942. október 15. csütörtök Lionel Bengelsdorf rabbit, mint „az Amerika-ellenes zsidó összeesküvés egyik gyanítható főkolomposát”, hajnal előtt őrizetbe veszi az FBI. Ezzel egyidejűleg a hírek szerint „rendkívül súlyos idegkimerültségben szenvedő” First Ladyt mentőautó viszi a Fehér Házból a Walter Reed katonai kórházba. Ugyancsak a hajnali razzia során fogdossák össze másokkal együtt Lehman kormányzót, Bernard Baruchot, Frankfurter bírót, Frankfurter védencét és Roosevelt adminisztrátorát, David Lilienthalt, Adolf Berle-t és Sam Rosenmant, a New Deal tanácsadóit, David Dubinsky és Sidney Hillman szakszervezeti vezetőt, Isador Lubin közgazdászt, I. F. Stone és James Wechsler balos újságírókat, és Louis Waldman szocialista politikust. Más, küszöbönálló letartóztatásokat is rebesgetnek, ám az FBI egyelőre nem közölte, fogják-e vádolni a gyanúsítottakat az elnök elrablására szőtt összeesküvéssel. New Yorkba bevonulnak a hadsereg harckocsizó és gyalogos egységei, hogy segítsék a Nemzeti Gárdát a szórványos kormányellenes tüntetések elfojtásában. Chicagóban, Philadelphiában és Bostonban a tüntetések, amelyeket a statáriális rendelkezések megsértésével az FBI ellen próbálnak szervezni, csak minimális személyi sérüléssel járnak, bár a rendőrség több száz letartóztatásról ad hírt. A Kongresszusban a republikánus vezetők dicsérik az FBI-t az összeesküvés meghiúsításáért. New Yorkban La Guardia polgármester közös sajtókonferenciát tart Eleanor Roosevelttel és Roger Baldwinnal, az Amerikai Polgárjogi Unió képviselőjével. Követelik Lehman kormányzónak és állítólagos összeesküvő
társainak azonnali szabadon bocsátását. Ezt követően La Guardiát letartóztatják a városházán. Roosevelt volt elnök, hogy részt vegyen egy rendkívüli tiltakozó nagygyűlésen, amelyet New York egyik állampolgári bizottsága hív össze, felutazik Hyde Parkból New Yorkba, ahol a rendőrség „saját biztonsága érdekében” rögtön őrizetbe veszi. A hadsereg megszállja New York összes szerkesztőségét és rádióállomását, a városban az éjszakai kijárási tilalmat további értesítésig nappalra is kiterjesztik. Tankok állják el a város hídjait és alagútjait. Buffalóban a polgármester bejelenti, hogy gázmaszkokat fog kiosztatni a lakosoknak, míg a közeli Rochester polgármestere elkezdi az óvóhely-programot, „hogy megvédjük városunk lakóit egy váratlan kanadai támadástól”. A kanadai rádió kézifegyverekkel vívott tűzpárbajról számol be Maine állam és New Brunswick tartomány határán, nem messze onnan, ahol Roosevelt nyaralója áll Campobello szigetén, a Fundy-öbölben. Londonból Churchill miniszterelnök arra figyelmeztet, hogy küszöbön áll Mexikó német lerohanása, színleg Amerika déli határának védelmében, míg az Egyesült Államok arra készül, hogy elragadja Kanada fennhatóságát a britektől. „Már nem arra van szükség, hogy a nagy amerikai demokrácia minket mentsen meg katonai akciókkal. Eljött az idő, amikor Amerika lakosainak kell állampolgári akciókkal megmenteni önmagukat. Nincs és soha sem volt két külön történelmi dráma, az amerikaiaké és a briteké. Egyetlen megpróbáltatás létezik, és most is, mint a múltban, közösen nézünk szembe vele.” 1942. október 16. péntek Reggel kilenckor, egy rejtett washingtoni átjátszóállomás adásában megszólal a First Lady, akinek Lindberghhez hű titkosszolgálatosok segítségével sikerült megszöknie a Walter Reed kórházból, ahol – miután a hatóságok a hadsereg pszichiátereinek ápolása alatt álló elmebetegnek mondták – majdnem huszonnégy óra hosszan tartották kényszerzubbonyban. A hang megnyerően szelíd, a szavakban nyoma sincs érdességnek vagy erényes megvetésnek – mindent összevéve, egy olyan tiszteletre méltó személynek a higgadt
hangja, akit arra tanítottak, hogy emelkedjék felül a bánaton meg a csalódáson, és sohase veszítse el az önuralmát. Mrs. Lindbergh nem hoz égiháborút, pedig rendkívüli dologra vállalkozott, és a hangjában nincsen félelem. – Amerikai honfitársaim, nem engedhetjük, és nem fogjuk megengedni, hogy az amerikai rendfenntartás törvénytelenül fellépő erői diadalmaskodhassanak! Férjem nevében felszólítom a Nemzeti Gárda összes egységét, hogy oszoljanak fel, és tagjaik térjenek vissza a polgári életbe. Felszólítom az Egyesült Államok fegyveres erőinek minden tagját, hogy távozzanak városainkból, és térjenek vissza támaszpontjaikra, felhatalmazott tisztjeik parancsnoksága alá. Felszólítom az FBI-t, hogy bocsásson szabadon mindenkit, akiket a férjem elleni összeesküvéssel vádolnak, és haladéktalanul helyezze vissza őket állampolgári jogaikba. Felszólítom a rendfenntartó erőket országszerte, hogy ugyanezt tegyék azokkal, akiket helyi és állami börtönökben tartanak fogva. Egyetlen bizonyíték sem támasztja alá, hogy egyetlen letartóztatott is felelős lenne bármilyen értelemben azért, ami férjemmel és gépével 1942. október hetedike szerdai napján vagy azt követően történt. Felszólítom New York város rendőrségét, hogy azonnal ürítse ki a kormány által lezárt szerkesztőségeket és rádióstúdiókat, hogy azok folytathassák az első alkotmánymódosításban szavatolt, normális tevékenységüket. Felszólítom az Egyesült Államok Kongresszusát, hogy kezdeményezze a jelenlegi megbízott elnök elmozdítását, és nevezze ki az új elnököt az 1886-os elnöki utódlási törvény értelmében, amely szerint, ha az alelnöki tisztség nincsen betöltve, a külügyminiszter az illetékes az elnöki teendők ellátására. Továbbá az 1886-os elnöki utódlási törvény azt is előírja, hogy a fenti körülmények között a Kongresszus dönti el, kitűzze-e a rendkívüli elnökválasztást. Felszólítom tehát a Kongresszust, hogy ezt tegye, és adjon engedélyt az elnökválasztásra, egy időben a november első hétfőjét követő keddi napra kitűzött kongresszusi választással. Ezt a reggeli adást a First Lady félóránként megismétli, majd délben bejelenti, hogy szembeszállva a megbízott elnökkel – akit név szerint vádol meg elrablásával és fogva tartásával –, visszatér gyermekeivel a Fehér Házba. Beszédének befejezésében tudatosan
visszhangozza az amerikai demokrácia legnagyobb tiszteletben tartott textusait: – Nem késztetnek hátrálásra és nem félemlítenek meg egy bitorló kormány törvénytelen képviselői, és nem kérek többet az amerikai néptől, csak azt, hogy kövesse példámat, és ne fogadjon el vagy ne támogasson megengedhetetlen kormányzati módszereket. A jelenlegi kormány történelme az ismétlődő károkozások és bitorlások történelme, amelyeknek közvetlen célja az abszolút zsarnokság létesítése eme államokban. Ez a kormány süket maradt az igazság hangja iránt, és jogtalan hatalmat próbált miránk kiterjeszteni. Mindezekért, ugyanazoknak az elidegeníthetetlen jogoknak a védelmében, amelyeket 1776 júliusában a virginiai Jefferson, a pennsylvaniai Franklin és a massachusettsi Adams követelt, az Egyesült Államok ugyanazon derék népének felhatalmazásával, és ugyancsak a világ Legfőbb Bírájához fordulván szándékunk igazolásáért, én, Anne Morrow Lindbergh, New Jersey állam szülötte, Columbia körzet lakosa, az Egyesült Államok harmincharmadik elnökének felesége kijelentem, hogy a bitorlás jogsértő idejének vége. Ellenségeink összeesküvése elbukott, a szabadság és az igazság visszatért, azoknak pedig, akik megsértették az Egyesült Államok alkotmányát, az ország törvényeinek legszigorúbb betartásával az igazságszolgáltatás előtt kell felelniük. „Fehérházi Miasszonyunk” – ahogy Harold Ickes kelletlenül elkereszteli Mrs. Lindberghet – alkonyatkor visszatér az elnöki lakosztályba, ahonnan eléri, a meggyilkolt kisded szomorú anyjának és az eltűnt isten acélos özvegyének nimbuszát használva fegyverül, hogy a Kongresszus és a bíróságok sürgősen feloszlassák a törvénytelen Wheeler-kormányt, amely nyolcnapos hivatali ideje alatt jóval több bűnt követett el, mint húsz éve Warren Harding republikánus kormánya. A rendes demokratikus eljárások helyreállítását, amelyet Mrs. Lindbergh kezdeményezett, két és fél hét múlva, 1942. november harmadikának keddi napján tetőzi be a demokraták tarolása a Kongresszusban meg a Szenátusban, és a harmadszor elnökké választott Franklin Delano Roosevelt elsöprő győzelme.
A következő hónapban – miután a japánok pusztító rajtaütést hajtanak végre Pearl Harbor ellen, és négy nappal később az Egyesült Államok hadat üzen Németországnak és Olaszországnak – Amerika belép a világméretű konfliktusba, amely három éve, Lengyelország náci lerohanásával kezdődött Európában, és azóta kiterjedt a világ népességének kétharmadára. A Kongresszus néhány megmaradt republikánusa, a megbízott elnökkel való szégyenletes cinkoskodásuktól és a kolosszális választási vereségtől lesújtottan támogatásáról biztosítja a demokrata elnököt és harcát a tengelyhatalmak legyőzésére. A Kongresszus és a Szenátus ellenszavazás nélkül jóváhagyja Amerika belépését a háborúba, és beiktatása másnapján Roosevelt elnök kibocsátja a Burton Wheelernek adott kegyelemről szóló, 2568-as Nyilatkozatot, benne a következő határozattal: Megbízott elnöki tisztéből történt elmozdítása előtt elkövetett bizonyos tettei miatt Burton K. Wheeler felelősségre vonható és bíróság elé állítható lenne az Egyesült Államok elleni bűnök vádjával. Hogy megkíméljük az országot az Egyesült Államok egyik volt megbízott elnöke ellen folyó bűnvádi eljárás megpróbáltatásától, és elejét vegyük annak, hogy egy ilyen bomlasztó hatású esemény vonja el a figyelmet a háborús erőfeszítésekről, én, Franklin Delano Roosevelt, az Egyesült Államok elnöke, élve az Alkotmány II. cikkének 2. paragrafusa által rám ruházott kegyelmi jogommal, ezennel teljes és feltétlen kegyelmet adok Burton K. Wheelernek mindazon bűncselekményekért, amelyeket elkövetett vagy elkövethetett vagy amelyekben részt vett az 1942. október 8-tól 1942. október 16-ig terjedő időszakban.
Mint tudjuk, Lindbergh elnököt nem találták meg, és hírét sem hallották többé, habár a háború alatt, sőt még az azt követő évtizedben is keringtek róla históriák, akárcsak e dúlt korszak más híres eltűntjeiről, például Martin Bormannról, Hitler titkáráról, akiről azt hitték, megszökött a szövetségesek hadserege elől Juan Perón Argentínájába – pedig valószínűbb, hogy elpusztult a náci Berlin utolsó napjaiban –, vagy Raoul Wallenbergről, a svéd diplomatáról, aki svéd útlevelek kiállításával legalább húszezer magyar zsidó életét mentette meg, ám ő maga eltűnt, valószínűleg egy szovjet börtönben, amikor az oroszok 1945-ben elfoglalták Budapestet. A Lindberghösszeesküvés tudorainak apadó tábora továbbra is beszámolt a
rejtélyes véget ért harmincharmadik amerikai elnöknek szentelt, időszakos hírleveleiben különböző bizonyítékokról, meg olyan emberekről, akik látták Lindberghet. A legcirkalmasabb históriát, a leghihetetlenebb históriát – bár nem szükségszerűen a legkevésbé meggyőző históriát – elsőnek Evelyn néni ismertette családunkkal Bengelsdorf rabbi letartóztatása után; neki pedig maga Anne Morrow Lindbergh volt a forrása, aki állítólag alig néhány nappal azelőtt közölte a részleteket a rabbival, hogy kényszer alkalmazásával eltávolították a Fehér Házból, és bezárták a Walter Reed pszichiátriai szárnyára. Mrs. Lindbergh, mesélte Bengelsdorf rabbi, 1932-ig vezetett vissza mindent, fenntartva, hogy a kis Charlest a nácik által szervezett és pénzelt összeesküvők rabolták el, nem sokkal Hitler hatalomra jutása előtt. A First Lady históriájának Bengelsdorf-féle összefoglalásában Bruno Hauptmann Bronxban rábízta a babát egy közelben lakó barátjára – aki ugyancsak német bevándorló volt, de igazából a náciknak kémkedett –, minek folytán alig néhány órára rá, hogy Bruno Hauptmann kiemelte a fiúcskát a hopewelli rácsos ágyból, és levitte a rögtönzött létrán, az Államokból kicsempészett ifjabb Charles már útban is volt Németországba. A Lindbergh-bébiként azonosított, tíz héttel később megtalált tetem egy másik gyermeké volt, akit a nácik azért szemeltek ki és gyilkoltattak meg, mert hasonlított a Lindbergh-bébire, majd mikor már oszlófélben volt, elásatták az erdőben, így gondoskodva arról, hogy Hauptmannt okvetlenül elítéljék és kivégezzék, és a gyermekrablás igazi körülményeit senki se ismerhesse Lindberghéken kívül. Egy náci kém, akit külföldi tudósítóként építettek be New Yorkba, hamarosan értesítette a házaspárt, hogy ifjabb Charles épen és egészségesen megérkezett német földre, ahol olyan odaadó gondoskodásban fogja részesíteni a válogatott náci orvosok, ápolónők, tanítók és katonai kiképzők különleges osztaga, amilyen a legnagyobb aviátor elsőszülött fiának jár – feltéve, ha Lindberghék együttműködnek Berlinnel. Ennek a fenyegetésnek a folyományaként a következő tíz évben Lindberghék és az elrabolt gyermek sorsát – és fokozatosan az Egyesült Államokét is – Adolf Hitler döntötte el. Ügyes és hatékony ügynökei New Yorkban és Washingtonban – meg persze Londonban
és Párizsban, miután a híres pár a parancsnak engedelmeskedve európai száműzetésbe „menekült”, ahol Lindbergh rendszeres látogatásokat tett a náci Németországban, és magasztalta hadigépezetének teljesítményeit – nekiláttak kiaknázni Lindbergh hírnevét a Harmadik Birodalom előnyére és Amerika hátrányára: előírták a házaspárnak, hol lakjanak, kivel barátkozzanak, főleg pedig milyen véleményeket hangoztassanak a nyilvánosság előtt és megjelentetett írásaikban. 1938-ban, jutalmul, amiért az aviátor engedelmesen elfogadta a magas kitüntetést Hermann Göringtől a tiszteletére adott berlini banketten, és Anne Morrow Lindbergh számos könyörgő levele után, amelyeket titkos csatornákon juttattak el egyenesen a Führerhez, Lindberghék végre engedélyt kaptak, hogy láthassák a Hitlerjugend mintaszerű tagjává nevelt gyermeküket, a már csaknem nyolcéves, szép, szőke fiút. A németül beszélő kadét nem tudta és nem is közölték vele, hogy az ő szülei a híres amerikaiak, akiknek őt és osztálytársait bemutatták az elit katonai akadémián tartott díszszemle után, mint ahogy Lindberghék sem kaptak engedélyt, hogy szólhassanak a gyerekhez, vagy közös fényképet készíttethessenek magukról. A látogatás pontosan abban a pillanatban történt, amikor Anne Morrow Lindbergh arra a következtetésre jutott, hogy a nácik által elkövetett gyermekrablás története csak egy kimondhatatlanul kegyetlen blöff, tehát bőven ideje, hogy Lindberghék felszabadítsák magukat Adolf Hitler jobbágyságából. De miután 1932-es eltűnése óta először láthatták élve ifjabb Charlest, Lindberghék nem szabadulhattak többé hazájuk leggonoszabb ellenségének karmaiból. Parancsot kaptak, hogy vessenek véget önkéntes száműzetésüknek, és térjenek vissza Amerikába, ahol Lindbergh ezredesnek az Első Amerika ügye mellé kellett állnia. Angolul írott beszédeket kapott, amelyek ostorozták a briteket, Rooseveltet, a zsidókat, és Amerika semlegessége mellett kardoskodtak, részletes utasítások szabták meg, mikor és milyen beszédet kell tartania, még azt is, milyen öltözéket kell viselnie, ha megjelenik a nyilvánosság előtt. Minden Berlinből származó politikai ármányt Lindbergh azzal a tökéletességre törekvő, aprólékos műgonddal hajtott végre, amely a repülésben jellemezte, beleértve az éjszakát, amikor pilótajelmezben
toppant be a republikánus konvencióra, és azokkal a szavakkal fogadta el a jelölést, amelyeket Joseph Goebbels náci propagandaminiszter írt az alkalomra. A nácik munkálták ki az ezt követő választási kampány összes manőverét, és amint Lindbergh legyőzte Rooseveltet, maga Hitler vette át az irányítást, és hetenkénti tanácskozásain Göringgel, kijelölt utódjával, a német gazdaság irányítójával és Heinrich Himmlerrel, a német belügyek legfőbb urával, az ifjabb Charles Lindberghre gondot viselő Gestapo főnökével elkezdett kidolgozni egy olyan külpolitikát az Egyesült Államok számára, amely a leghatékonyabban szolgálja Németország háborús céljait és birodalmi álmait. Himmler hamarosan közvetlenül is beavatkozott az Egyesült Államok belügyeibe, nyomást gyakorolva Lindbergh elnökre – akit feljegyzéseiben a Gestapo főnöke „amerikai gauleiterünk”-nek emleget humoros lekicsinyléssel –, hogy vezessen be elnyomó intézkedéseket a négy és fél millió amerikai zsidó ellen; ekkor történt meg először, Mrs. Lindbergh szerint, hogy az elnök, ha kezdetben passzívan is, de ellenállt. Elrendelte, hogy hozzák létre a Szolgálatot az Amerikai Feloldódásért, amit eléggé jelentéktelen intézménynek tartott, hogy lényegében békén hagyja a zsidókat, miközben az Igaz Emberekhez és a Homestead 42-höz hasonló jelképes programokkal látszólag eleget tett annak a himmleri direktívának, mely szerint „Amerikában el kell kezdeni a módszeres marginalizációt, amely a közeljövőben elvezet a zsidó vagyonok elkobzásához, a zsidó lakosság, ingóságaik és tulajdonaik teljes felszámolásához”. Heinrich Himmler aligha volt az az ember, akit félre lehet vezetni egy ilyen átlátszó fondorlattal, vagy aki ne adott volna hangot elégedetlenségének, mikor Lindbergh – Ribbentrop közvetítésével, akit Himmler színleg hivatalos látogatásra, valójában pedig azért küldött Washingtonba, hogy segítséget nyújtson az elnöknek az erélyesebb zsidóellenes intézkedések kimunkálásához – önmaga igazolására azt merészelte magyarázni a hitleri koncentrációs táborok főparancsnokának, hogy az Egyesült Államok alkotmányába foglalt garanciák és az amerikai régi demokratikus hagyományok miatt Amerikában nem lehet olyan gyorsan és hatékonyan lebonyolítani a zsidókérdés végső megoldását, mint egy olyan
földrészen, ahol a néptömegek antiszemitizmusa ezeréves gyökereket mondhat a magáénak, és ahol a nácik teljhatalommal uralkodnak. A Ribbentrop tiszteletére adott banketten a díszvendég félrevonta az elnököt, és átadta neki a német nagykövetségen alig pár perce megfejtett sürgönyt, amely Himmler válaszát tartalmazta. „Gondoljon a gyermekre – figyelmeztetett a sürgöny –, mielőtt még egyszer ilyen badarsággal válaszol. Gondoljon a bátor ifjú Charlesra, a kiváló német katonaiskolásra, aki már tizenkét évesen is jobban tudja ünnepelt apjánál, hogy milyen értéket tulajdonít Führerünk az alkotmányos garanciáknak és a demokratikus hagyományoknak, főleg ha a paraziták jogairól van szó.” Ezzel a himmleri dorgatóriummal kezdte elveszíteni „a nyúlszívű Magányos Sas” (ahogy Himmler nevezte Lindberghet egy bizalmas feljegyzésben) a hasznos birodalmi lakáj státusát. Roosevelt és a beavatkozáspárti, náciellenes demokraták legyőzésével időt adott a német hadseregnek arra, hogy megtörhesse a Szovjetunió váratlan és kitartó ellenállását, úgy, hogy Németországnak ne kelljen egyidejűleg kockáztatnia a szembenézést az Egyesült Államok ipari és katonai hatalmával. Ami ennél is fontosabb, a német ipart és a német tudomány élcsapatát – amely titokban már dolgozott a fissziós energián alapuló, példátlan pusztító erejű bombán és a rakétán, amely ezt a fegyvert képes átjuttatni az Atlanti-óceánon – még két évvel ajándékozta meg Lindbergh elnöksége, hogy befejezhessék az előkészületeket az apokaliptikus ütközetre az Egyesült Államokkal, amelynek kimenetele Hitler látomása szerint meghatározza a következő ezer évre a nyugati civilizáció útját és az emberiség haladását. Ha Himmler azt a váteszi zsidógyűlölőt találja meg Lindberghben – nem pedig, ahogy megvetően titulálta, „a szalonantiszemitát” –, akinek a német vezetés hitte a hírszerzői jelentések alapján, az elnöknek talán engedik, hogy kitöltse hivatali elejét, meg még négy évet, hogy aztán visszavonuljon, és átengedje a kormányt Henry Fordnak, akit, hajlott kora ellenére, Hitler már ki is szemelt Lindbergh utódjául. Ha Himmler bizonyosra vehette volna, hogy Amerikában egy makulátlan amerikaiságú elnök hajtja végre az amerikai zsidókérdés végső megoldását, akkor természetesen kívánatosabb lett volna később felhasználni a német anyagi és
humán erőforrásokat arra az észak-amerikai küldetésre, és Berlinben sem tartják szükségesnek, hogy Lindbergh gépe október 7-én, szombaton tűnjön el az égről – és Wheeler megbízott elnök sem került volna hatalomra a következő estén, és nem bizonyította volna be azoknak az álmélkodó örömére, akik addig nem tartották pojácánál egyébnek, hogy igazi vezető, aki napok alatt, spontán is képes alkalmazni ugyanazokat az intézkedéseket, amelyeket Ribbentrop javasolt Lindberghnek, és amelyeket Himmler vélekedése szerint az amerikai hérosz a felesége gyermeteg morális ellenvetései miatt nem hajtott végre. Alig egy órával Lindbergh eltűnése után a német nagykövetség közölte Mrs. Lindberghgel, hogy mostantól kizárólag ő felel a gyermeke életéért, és ha mást is mer tenni azon kívül, hogy távozik a Fehér Házból, és csendesen visszavonul a magánéletbe, ifjabb Charlest azonnal elküldik a katonaiskoláról orosz frontszolgálatra, ahol addig fogja teljesíteni a kötelességét Sztálingrád novemberi offenzívájában, mint a Harmadik Birodalom legfiatalabb gyalogos állományú harcosa, amíg hősi halált nem hal a csatatéren, a német nép nagyobb dicsőségére. Ez hát a história, amelynek velejét Evelyn néni adta anyám tudtára, mikor megjelent házunkban azok után, hogy Bengelsdorf rabbit bilincsbe verve vitték el washingtoni szállodájukból az FBI ügynökei. Részletesebben kidolgozott változatban ezt a históriát meséli el az Életem Lindbergh alatt, az 550 oldalas apológia, amelyet mint bennfentes naplót jelentetett meg közvetlenül a háború után Bengelsdorf rabbi, és mint „minden tényszerű alapot nélkülöző, alantas rágalmat” utasított el egy sajtóközleményben a Lindbergh család szóvivője, „amelyre Mrs. Lindbergh a jövőben nem óhajt több szót pazarolni, mert indítéka a bosszúvágy és a kapzsiság, ihletője az önimádó képzelgés, létrejöttének oka a szennyes haszonlesés”. Anyám első hallásra annak meggyőző bizonyítékát látta benne, hogy Bengelsdorf rabbi letartóztatásának sokkoló látványa átmenetileg elvette a húga eszét.
Evelyn néni meglepő látogatásának másnapján, 1942. október 16án, pénteken Mrs. Lindbergh, mielőtt visszatért a Fehér Házba, egy washingtoni titkos helyről szólt az országhoz, és egyes-egyedül a harmincharmadik amerikai elnök feleségének tekintélyére hivatkozva kijelentette, hogy a megbízott elnök kormányzásával kezdődött „bitorlás jogsértő idejének” véget kell vetni. Hogy aztán esett-e baja az elrabolt gyermeknek a First Lady bátorsága miatt, egyáltalán felcseperedett-e annyira ifjabb Charles, hogy megérhesse a Himmler által kilátásba helyezett szörnyű sorsot, vagy akár hogy végig kelljen élnie a német állam kiváltságos gyámoltjának és nagy becsben tartott túszának gyermekkorát; hogy Himmlernek, Göringnek és Hitlernek volt-e jelentősebb szerepe Lindbergh politikai karrierjében, kiállásában az Első Amerika mellett, vagy az Egyesült Államok politikájának alakításában Lindbergh elnökségének huszonkét hónapja alatt, vagy Lindbergh titokzatos eltűnésében – ezekről a kérdésekről több mint fél évszázada dúlnak a viták, bár ma már jóval higgadtabban és jóval szűkebb körben, mint 1946-ban, amikor (annak ellenére, hogy sokszor idézett minősítésében Westbrook Pegler, az amerikai Roosevelt-utáló jobboldali újságírók korelnöke „egy kóros hazudozó hibbant naplójának” nevezte) az Életem Lindbergh alatt vezette harminc-egynéhány hétig az amerikai bestsellerlistát, fej fej mellett FDR két életrajzával, aki az előző évben, hivatali idejében hunyt el, alig pár héttel az előtt, hogy a náci Németország feltétel nélkül megadta magát a szövetségeseknek, és ezzel Európában véget ért a második világháború.
9. 1942. OKTÓBER Folyamatos félelem
Seldon akkor telefonált, mikor anyám, Sandy és én már lefeküdtünk. Ez hétfőn történt, október tizenkettedikén; vacsora közben hallottuk a rádióban, hogy Délen és Középnyugaton zavargások törtek ki, miután a brit hírszerzés jelentette, hogy Lindbergh elnök a parttól nagyjából háromszáz mérföldre önként beleejtette a repülőgépét a tengerbe, ahonnan a náci Németország haditengerészete és légiereje vitte szélsebesen Hitlerhez titkos találkozóra. A reggeli újságok csak másnap tudtak részleteket közölni a bejelentés nyomán kirobbant zavargásokról, bár anyám már ott a konyhaasztalunk mellett, percekkel a híradás után kitalálta, kik a zendülők célpontjai és miért. Akkor már három napja volt lezárva a kanadai határ, és még én is, aki borzasztónak találtam, hogy el kell hagynom Amerikát, tisztán láttam, hogy apám életének legnagyobb hibáját követte el, amikor nem hallgatott anyámra, és nem juttatott ki minket már hónapokkal ezelőtt az országból. Ő azóta visszatért éjszakai munkájához a piacon, anyám naponta lement az utcára, élelmiszert vásárolni – bizarr módon még egy gyűlésre is elment az egyik délutánon, amelyet a novemberi választások majdani felügyelőinek tartottak az iskolában. Sandy és én naponta iskolába mentünk a barátainkkal, ennek ellenére Wheeler megbízott elnök második kormányzati hetének kezdetére mindenfelé terjedt a félelem, hiába tanácsolta az amerikaiaknak Mrs. Lindbergh, hogy ne figyeljenek a külföldi eredetű találgatásokra az elnök hollétét illetően, hiába szerepelt olyan sokat a sajtóban Bengelsdorf rabbi, aki most már családtag is volt, mert a nagybátyánk lett a felesége révén, és egyszer még nálunk is vacsorázott, de akkor sem segíthetett rajtunk, és még ha megtehette volna, akkor se tette volna, mert kölcsönösen megvetették egymást
apámmal. Mindenütt ott volt a félelem, mindenütt ott volt az a nézés, főleg a védelmezőink szemében, az a pillantás, ami egy töredék másodperccel azután villan fel, mikor rájövünk, hogy becsaptuk az ajtót, és bent maradt a kulcs. Még sose láttuk, hogy a felnőttek ilyen reménytelenül gondoljanak ugyanarra. A legerősebbek minden igyekezetük szerint próbáltak higgadtak, bátrak lenni, és józan hangon közölni velünk, hogy a bajok hamarosan véget érnek, visszatér az élet szokott körforgása, de mikor bekapcsolták a rádiót, letaglózta őket a gyorsaság, amellyel az iszonyú dolgok mostan történtek. Aztán tizenkettedikén este – amikor mindnyájan álmatlanul feküdtünk az ágyban – megszólalt a telefon: Seldon kért Rbeszélgetést Kentuckyból. Este tíz óra volt, az anyja még mindig nem jött haza, és mivel kívülről tudta a számunkat (és nem tudta, ki másnak telefonálhatna), felkurblizta a telefont, és mikor megkapta a központosnőt, elhadarta, igyekezve szabatosan artikulálni a legfontosabb szavakat, mielőtt cserbenhagyná a beszéd tudománya: – R-beszélgetést kérek! Newark, New Jersey. Summit sétány 81. Waverley 3-4827. A nevem Seldon Wishnow. Személyesen akarok beszélni Roth bácsival vagy Roth nénivel. Vagy Philippel. Vagy Sandyvel. Akárkivel, központ. Anyám nincs itthon. Tízéves vagyok. Nem ettem, és anya nincs itthon. Kérem, központ, Waverley 3-4827! Beszélek akárkivel! Azon a reggelen Mrs. Wishnow behajtott Louisville-be, a Metropolitan területi irodájába, hogy a társaság kérésére jelentést tegyen a körzeti felügyelőjének. Louisville-t több mint száz mérföld választotta el Danville-től, és az út majdnem végig olyan rossz volt, hogy gyakorlatilag egy teljes napig tartott megtenni oda-vissza. Hogy a körzeti felügyelő miért nem írhatott levelet, vagy miért nem közölhette telefonon, amit mondani akar, azt soha, senki sem értette, és az illetőtől sem kértek rá magyarázatot. Apám feltételezése szerint a társaság aznap szándékozott kidobni Mrs. Wishnow-t, tehát be akarták szedni a főkönyvét és benne a komissiók kézzel írott nyilvántartását, aztán mehetett volna, amerre a szeme lát, és lehetett volna állástalan alig hatheti munka után, hétszáz mérföldre az otthonától. Egyetlen említésre érdemes üzletet sem kötött ezekben
az első hetekben az isten háta megetti Boyle megyében, nem mintha nem dolgozott volna keményen – egyszerűen azért, mert Boyle megyében nem lehetett üzletet kötni. Minden egyes áthelyezés, amelyet a Metropolitan végrehajtott a Homestead 42 égisze alatt, katasztrófának bizonyult a newarki körzetből érkezett ügynökök számára. A távoli államokban ezeknek a majdnem lakatlan zugaiban, ahova elköltöztették őket és családjukat, a negyedét sem kereshették meg az urbánus Észak-Jersey-ben megszokott jutaléknak – szóval apám, ha másban nem is, ebben az egy kérdésben döbbenetes jövőbelátásról tett tanúságot, mikor megvált az állásától, és inkább beállt dolgozni Monty bácsihoz. Annyira már nem látott bele a jövőbe, hogy átvigyen minket a kanadai határon, mielőtt lezárják, és bevezetik a statáriumot. – Ha élne… – mondta Seldon anyámnak, miután ő vállalta a hívást – ha élne… – Annyira sírt, hogy először csak ennyit bírt mondani, de még ezt a két szót is alig lehetett érteni. – Elég legyen, Seldon! Magad lovallod bele magadat a hisztériába. Természetes, hogy él az anyád! Csak késik. Mindössze erről van szó. – De ha élne, akkor telefonálna! – És ha a nagy forgalomtól nem tud jönni, Seldon? És ha történt valami a kocsival, és le kellett állnia, hogy megjavítsa? Akkor talán nem történt ilyen, amikor még Newarkban laktatok? Emlékszel arra az estére, mikor esett az eső, és anyunak gumidefektje volt, és te feljöttél hozzánk? Valószínűleg most is csak leeresztett egy kerék, úgyhogy nyugodj meg szépen, drágám! Abba kell hagynod a sírást. Nincs anyádnak semmi baja. Csak magadat izgatod fel ezzel, amit mondasz, úgyhogy nagyon szépen kérlek, próbálj erőt venni magadon, és nyugodj meg. – De meghalt, Roth néni! Úgy, mint az apám! Most már mind a két szülőm meghalt! – És természetesen igaza volt. Seldon semmit sem tudott a louisville-i zavargásokról, és igen keveset abból, ami Amerikában történt. Mivel Mrs. Wishnow életében semminek sem maradt hely a gyermek és a munka mellett, sose volt elolvasható újság a danville-i házban, és mikor vacsorához ültek Danville-ben, nem hallgatták a rádiót úgy, ahogy mi Newarkban. Mrs. Wishnow-t valószínűleg annyira kifacsarta Danville, hogy már rádiót se bírt
hallgatni, mert mostanra úgy elfásult, hogy senki bajáról nem vett tudomást a magáén kívül. Ám Seldonnak tökéletesen igaza volt: Mrs. Wishnow meghalt, bár ez csak másnap derült ki, mikor megtalálták Louisville-től délre a lapályon, egy krumpliföld melletti árokban a kiégett autót, és benne Seldon anyjának füstölgő maradványait. Úgy tűnik, az esti zavargás első perceiben verhették össze, rabolhatták ki és gyújthatták fel a kocsiját, mert az erőszak nem korlátozódott a belvárosra, ahol a zsidó boltok voltak, vagy az utcákra, ahol Louisville maroknyi zsidó polgára lakott. A Klán tudta, hogy amint kigyúlnak a fáklyák és égnek a keresztek, a patkányok menekülni próbálnak, így hát felkészülve várták őket, nemcsak az Ohio felé tartó, északi főúton, de a déli szűk mellékutakon is, ahol Mrs. Wishnow az életével fizetett azért, amiért Lindbergh jó hírét előbb a néhai Walter Winchell mocskolta be, most pedig Churchill miniszterelnök és VI. György király zsidó irányítású propagandagépezete. – Seldon – mondta anyám –, muszáj enned valamit. Az majd segít, hogy megnyugodj. Menj a hűtőszekrényhez, és vegyél ki magadnak valamilyen ennivalót. – Megettem a fügés Newtont. Nincs több. – Seldon, én arról beszélek, hogy valami tisztességeset egyél. Anyád hamarosan otthon lesz, de nem várhatod, hogy ő majd hazajön és megetet. Magadnak kell enned, és nem süteményt. Tedd le a kagylót, nézz körül a hűtőszekrényben, aztán gyere vissza, és mondd meg, mi van ennivaló. – De ez távolsági hívás. – Seldon, tedd, amit mondok! Nekem és Sandynek, akik szorosan mellette álltunk az előszobában, azt mondta: – Az anyja nagyon elmarad, Seldon nem evett, egyedül van, az anyja nem telefonál, szegény gyerek félőrült a félelemtől, és nagyon éhes. – Roth néni? – Igen, Seldon? – Van túró. De régi. Nem néz ki jól. – Mi van még? – Cékla. Egy tálban. Maradék. Hideg.
– Semmi más? – Megnézem még egyszer. Csak egy perc. Ezúttal, mikor Seldon letette a kagylót, anyám megkérdezte Sandytől: – Mennyire van Danville Mawhinneyéktől? – A teherrel körülbelül húsz perc. – A tükörasztalomon – mondta anyám a bátyámnak –, az aprópénzes tárcámban van a telefonszámuk. Egy darab papíron a kis barna pénztárcámban. Kérlek, hozd ide. – Roth néni? – kérdezte Seldon. – Igen, itt vagyok. – Van vaj. – Csak vaj? Tej nincs? Vagy gyümölcslé? – De az reggeli. Az nem vacsora. – Van Rizses Ropi, Seldon? Van kukoricapehely? – Persze – mondta Seldon. – Akkor edd azt, amit jobban szeretsz. – Rizses Ropit. – Vedd elő a Rizses Ropit, vedd ki a tejet meg a gyümölcslét, és készíts magadnak reggelit. – Most? – Kérlek, tedd, amit mondok! Tessék reggelizni! – Philip ott van? – Itt van, de nem beszélhetsz vele. Előbb enned kell. Fél óra múlva visszahívlak, miután ettél. Tíz óra múlt tíz perccel, Seldon. – Newarkban múlt tíz perccel tíz óra? – Newarkban is, és Danville-ben is. Pontosan ugyanannyi idő van mindkét helyen. Háromnegyed tizenegykor hívlak vissza – mondta anyám. – Akkor beszélhetek Philippel? – Igen, de előbb tegyél a konyhaasztalra mindent, amit kell. Használj kanalat, villát, szalvétát és kést. Lassan egyél. Tányérról. Tálkából. Kenyér van? – Állott. Csak két szelet. – Van kenyérpirítótok? – Persze. Az autón hoztuk ide. Tetszik emlékezni arra a reggelre, mikor együtt pakoltuk meg az autót?
– Figyelj rám, Seldon. Összpontosíts. Készíts magadnak pirítóst a gabonapehelyhez. Használj hozzá vajat. Vajazd meg. És tölts magadnak egy nagy pohár tejet. Egyél egy jó, kiadós reggelit, és ha anyád megjön, szólj neki, hogy azonnal hívjon fel minket. Kérhet Rbeszélgetést. Mondd meg neki, hogy ne törődjön a költségekkel. Okvetlenül tudni akarjuk, hogy megérkezett. De mivel fél óra múlva úgyis visszahívlak, ne menj sehova. – Sötét van. Hova mennék? – Seldon, edd meg a reggelidet. – Oké. – Akkor szervusz – mondta anyám. – Egyelőre a viszonthallásra. Háromnegyed tizenegykor visszahívlak. Maradj ott, ahol vagy. Aztán Mawhinneyéket hívta. A bátyám odaadta neki a papírra írt számot, anyám kérte a központtól a kapcsolást, és mikor valaki beleszólt a másik végén, azt mondta: – Mrs. Mawhinney? Itt Mrs. Roth beszél. Sandy Roth anyja vagyok. Newarkból, New Jersey-ből telefonálok, Mrs. Mawhinney. Ne haragudjon, hogy felébresztettem, de szükségünk van a segítségükre egy kisfiú miatt, aki egyedül van Danville-ben. Hogy? Igen, természetesen igen. Nekünk azt mondta: – Küldi a férjét. – Jaj, ne! – nyöszörgött a bátyám. – Sanford, ez most nem a megfelelő pillanat erre. Nekem sincs ínyemre, amit teszek. Tisztában vagyok vele, hogy nem ismerem ezeket az embereket. Tisztában vagyok vele, hogy nem kedvelnek minket. Tudom, hogy a gazdák korán fekszenek, korán kelnek, és nagyon keményen dolgoznak. De mondd meg, mi mást tehetnék? Az a kisfiú belebolondul, ha még tovább ott kell lennie egyedül. Nem tudja, hol az anyja. Valakinek kell mellette lenni. Korához képest már így is túl kemény sokk érte. Elvesztette az apját, most meg az anyja nincsen sehol. Képtelen vagy megérteni, hogy ez mit jelent? – Dehogynem értem! – méltatlankodott a bátyám. – Persze hogy értem! – Jól van, akkor megérted, hogy valakinek oda kell mennie Seldonhoz. Valakinek… – ám ekkor beleszólt Mr. Mawhinney, mire anyám elmagyarázta, miért telefonál, és Mr. Mawhinney rögtön ráállt, hogy megteszi, amit anyám kér. Anyám letette a telefont, és azt
mondta: – Legalább maradt még valami tisztesség ebben az országban. Legalább maradt még valami tisztesség valahol. – Ugye, megmondtam! – súgta a bátyám. Sose láttam döbbenetesebbnek az anyámat, mint azon az estén, és nem csak azért a fesztelenségért, amellyel Kentuckyba telefonált, és onnan fogadott hívásokat. Sokkal, de sokkal többről volt szó. Ott volt először is az, hogy Alvin a múlt héten nekiment apámnak. Ott volt apám eszeveszett reagálása. Ott volt a szétvert nappali szobánk. Ott voltak apám kivert fogai, törött bordái, összevarrt arca és a nyakmerevítője. Ott volt a lövöldözés a Chancellor úton. Ott volt a bizonyosságunk, hogy ez pogrom. Ott voltak az egész éjszaka vijjogó szirénák. Ott volt a sikoltozás és az ordítozás az utcákon egész éjszaka. Ott volt rejtőzködésünk Cucuzzáék előszobájában, a töltött pisztoly apám ölében, a töltött pisztoly Mr. Cucuzza markában – és ez csak a múlt héten történt. De ott volt az előző hónap, a tavalyi és a tavalyelőtti év – az összes sértés, csapás és váratlan esemény a zsidók legyöngítésére, megrémítésére, és még mindig nem sikerült megtörniük anyám erejét. Amíg nem hallottam, miként veszi rá Seldont, több mint hétszáz mérföld távolságból, hogy készítsen magának valami ételt, üljön le, és egye meg, amíg nem hallottam, hogyan hívja fel Mawhinneyéket – templomjáró keresztyéneket, akiket sose látott –, hogy beszervezze őket Seldon megmentésébe az őrülettől, amíg nem hallottam, hogyan beszél Mr. Mawhinneyvel, és azt mondja, ha valami nagy baj történt volna Mrs. Wishnow-val, Mawhinneyéknek akkor sem kell aggódniuk, hogy a nyakukon marad Seldon, mert apám máris készül, hogy kocsiba üljön, és visszahozza Seldont Kentuckyból Newarkba (és ezt úgy ígérte meg Mr. Mawhinneynek, hogy egyikünk sem tudhatta, mit engednek még meg Amerika söpredékének a Wheelerek és a Fordok), semmit sem értettem abból, hogy milyen élete volt anyámnak ezekben az években. Seldon eszelős hívásáig sose adtam össze, mibe került anyámnak és apámnak Lindbergh elnöksége – addig a percig nem tudtam összeadni ilyen magas számoszlopot. Mikor anyám háromnegyed tizenegykor visszahívta Seldont, elmagyarázta neki, hogy sikerült beszerveznie Mawhinneyéket. Seldon tehát tegye bele a fogkeféjét, a pizsamáját, egy pár tiszta
zoknit és fehérneműt egy papírzacskóba, aztán vegye fel egy vastag pulóverre a meleg kabátját, tegye föl a flanelsapkáját, aztán pedig a házban várjon, míg oda nem jön érte Mr. Mawhinney a teherautóval. Mr. Mawhinney nagyon jó ember, mondta anyám Seldonnak, jószívű, barátságos ember, kedves felesége és négy gyereke van, akiket Sandy még arról a nyárról ismer, mikor a Mawhinney-tanyán lakott. – Akkor anya meghalt! – sikoltotta Seldon. Nem, nem, nem, szó sincs róla! Az anyja reggel érte megy Mawhinneyékhez, és onnan viszi az iskolába. Mr. és Mrs. Mawhinney mindent el fognak rendezni, Seldonnak semmiért sem kell izgulnia. De addig még el kell végeznie valamit: írjon a legszebb betűivel egy levelet az anyjának, és hagyja a konyhaasztalon: ebben a levélben írja meg, hogy éjszakára átmegy Mawhinneyékhez, és írja be a levélbe Mawhinneyék telefonszámát. Azt is bele kell írnia a levélbe, hogy az anyja, amint hazaér, azonnal kérjen R-beszélgetést Newarkba, és hívja fel Roth nénit. Aztán pedig üljön be a nappaliba, és várjon, míg meg nem hallja, hogy Mr. Mawhinney dudál odakint; akkor kapcsolja le a házban az összes villanyt… Végigvette Seldonnal a távozás összes szakaszát, de még aztán is vonalban maradt – ki se mertem számítani, hogy mibe fog ez kerülni –, amíg Seldon meg nem csinált mindent, amire utasította, aztán föl nem vette a kagylót, és be nem jelentette, hogy megcsinálta, de anyám még aztán sem tette le, és nem hagyta abba a nyugtatgatást, amíg Seldon el nem ordította magát: – Itt van, Roth néni! Dudál! –, mire anyám azt felelte: – Oké, nagyon helyes, de most aztán szép nyugodtan, Seldon: fogd a zacskót, kapcsold le a villanyokat, ne felejtsd el bezárni az ajtót magad után, és holnap reggel megy érted anya. Sok szerencsét, drágám, ne szaladj, és – Seldon? Seldon! Tedd le a telefont! – Ám Seldon nem tette le. Annyira sürgős volt minél előbb kimenekülnie a rémítő, magányos, szülő nélküli házból, hogy nem akasztotta vissza a kagylót, bár ez már úgyse számított. Az se számított volna, ha a ház porig ég, mert Seldon úgyse tette be oda a lábát többé. Vasárnap, október 19-én érkezett vissza a Summit sétányra. Apám, Sandy kíséretében, elment érte Kentuckyba. A koporsó, Mrs. Wishnow földi maradványaival, vonaton követte őket. Tudtam, hogy
felismerhetetlenné égett az autójában, mégis folyton úgy láttam a koporsóban, hogy ökölbe szorítja a kezét. És ezzel váltakozva magamat láttam a magamra zárt fürdőszobájukban, miközben Mrs. Wishnow magyarázza, hogy nyissam ki az ajtót. Mennyire türelmes volt! Mennyire olyan, mint az én anyám! Most pedig egy koporsóban van, és én vagyok az, aki oda juttatta. Csak erre bírtam gondolni azon az estén, amelyen anyám, mint egy tábornok, rávezette Seldont, hogy szervezze meg a vacsoráját, aztán szervezze meg a távozását, és mentse át magát Mawhinneyék biztonságába. Én tettem. Akkor is csak erre bírtam gondolni, és most is csak erre bírok. Én tettem ezt Seldonnal, és én tettem ezt az anyjával. Bengelsdorf rabbi tette, amit tett, Evelyn néni tette, amit tett, de én voltam az, aki az egészet elindította – ez a pusztulás az én művem volt. Október 15-én, csütörtökön, amikor a Wheeler-puccs elért a törvénytelenség csúcsára – reggel háromnegyed hatkor csengett a telefonunk. Anyám azt hitte, apám és Sandy jelentkezik valamilyen rossz hírrel Kentuckyból, vagy ami még ennél is szörnyűbb, róluk telefonál valaki, ám ezúttal a nagynénémtől jött a rossz hír. Pár perce FBI-ügynökök kopogtattak annak a washingtoni hotelszobának az ajtaján, ahol Bengelsdorf rabbi lakott. Evelyn néni tegnap utazott le hozzá Newarkból, így történetesen ő is ott töltötte az éjszakát, különben nem ismerhette volna a rabbi eltűnésének körülményeit. Az ügynököknek nem kellett várniuk, hogy valaki belülről nyisson ajtót, mert készségesen megtette nekik a szállodaigazgató tolvajkulcsa; felmutatták elfogatóparancsukat, némán megvárták, hogy Bengelsdorf rabbi felöltözzék, aztán bilincsbe verve elvitték, egyetlen magyarázó szót sem szólva Evelyn nénihez, aki, miután végignézte, hogy férjével elhajt a jelzés nélküli autó, tüstént felhívta anyámat, hogy segítsen. Ám ez aligha az az idő volt, amikor anyám valaki másnak az őrizetére bíz, hogy öt órát vonatozzon egy húghoz, akitől hónapok óta elhidegült. Három napja százhuszonkét zsidót gyilkoltak meg – köztük, mint csak most tudtuk meg, Mrs. Wishnow-t –, apám és Sandy még mindig oda volt a veszélyes úton, hogy elmenekítsék Seldont, és senki sem tudta, mi vár még ránk itthon, a Summit sétányon. Newarkban eddig a rendőrséggel vívott tűzpárbaj volt a
legrosszabb, amiben három helyi bűnöző veszett oda, mégis, mivel egy sarokkal arrébb, a Chancellor úton történt, az utcánkban mindenki úgy érezte, mintha lebontották volna a családjukat védő falat – nem a gettó falát (amely nem védett senkit, a félelemtől és a kirekesztettség mételyeitől bizonyosan nem), nem azt a falat, amely ki vagy be akarta zárni őket, hanem a törvényes garanciák oltalmazó falát, amely eddig elválasztotta őket a gettó zűrzavaraitól. Délután ötkor Evelyn néni megjelent az ajtónk előtt, még eszelősebben, mint amilyennek a telefonban, Bengelsdorf rabbi letartóztatása után mutatkozott. Washingtonban senki sem tudta, vagy nem akarta megmondani, hol tartják fogva a férjét, vagy hogy él-e még egyáltalán, majd mikor olyan látszólag támadhatatlan emberek letartóztatásának hírét hallotta, mint La Guardia polgármester, Lehman kormányzó és Frankfurter bíró, kitört rajta a pánik, és felszállt a newarki vonatra. Mivel félt egyedül visszamenni a rabbi Elizabeth fasori villájába, meg mivel attól is félt, hogy ha telefonálna előbb, anyám azt mondaná, be ne tegye hozzánk a lábát, taxiba ült a Penn pályaudvaron, és egyenesen a Summit sétányra hozatta magát, hogy bebocsátásért esdekeljen. Alig két órája hajmeresztő hírt közölt a rádió, miszerint Roosevelt elnököt, amint New Yorkba érkezett, hogy este részt vegyen a Madison Square Gardenben egy tiltakozó nagygyűlésen, azonnal „őrizetbe vette” a rendőrség – ez bírta rá anyámat, hogy kimenjen a házból, és első alkalommal azóta, hogy 1938-ban óvodába kerültem, ő hozzon el az iskolából, mihelyt véget ér a tanítás. Addig az utca többi lakójához hasonlóan ő is engedelmesen követte Prinz rabbi utasítását, hogy a közösség élje tovább a szokott életét, a biztonsági kérdéseket hagyják rá meg a bizottságaira, ám azon a délutánon úgy döntött, hogy az események most már túlmentek a rabbi bölcsességén, és száz más anyával együtt, akik ugyanarra a következtetésre jutottak, az iskola előtt várt rám, amikor az utolsó kicsengetés után a srácok kitódultak a kapun. – Üldöznek, Bess! El kell bújnom! El kell bújtatnod! Mintha nem lett volna elég, hogy világunk a feje tetejére állt nem egészen egy hét alatt, most még itt volt izgága, dölyfös néném is, a felesége (vagy talán már az özvegye) a legjelentősebb
személyiségnek, akit valaha láttunk; itt volt a pici Evelyn néni festék nélkül, szanaszét álló hajjal, mint egy boszorkány, akit váratlanul rusnyává és védtelenné tett a balsors és a saját ripacskodása. És ott volt anyám, aki elállta a lakásunk ajtaját, és olyan haragosnak látszott, amit sose hittem volna róla. Még sose láttam ilyen dühösnek, és sose hallottam, hogy csúnyát mondott volna. Nem is tudtam, hogy tudja, hogy kell. – Miért nem von Ribbentrophoz mész, hogy bújtasson el? – kérdezte anyám. – Miért nem Herr von Ribbentrop barátodhoz fordulsz védelemért? Te hülye! És az én családom? Azt hiszed, mi nem félünk? Azt hiszed, mi nem vagyunk veszélyben? Mind félünk, te önző kis ringyó! – De le fognak tartóztatni! Meg fognak kínozni, Bessie, mert tudom az igazságot! – Itt nem maradhatsz! Arról szó sem lehet! – mondta anyám. – Van házad, pénzed, cselédeid – mindened megvan, hogy megvédjen. Nekünk nincs semmi ilyenünk, egyáltalán semmink. Tűnj el innen, Evelyn! Mars! Takarodj a házamból! Nagynéném ekkor elképesztő módon nekem kezdett rimánkodni oltalomért: – Édes gyönyörűségem, drága kisfiam… – Hogy merészelsz! – ordította anyám, és bevágta az ajtót, majdnem rá Evelyn néni esdekelve felém nyújtott kezére. A következő pillanatban olyan szorosan ölelt magához, hogy éreztem a homlokomon a szíve dübörgését. – Most hogy fog hazajutni? – kérdeztem. – Busszal. Nem a mi gondunk. Majd buszra száll, mint más emberek. – De hogy értette, hogy az igazságot, mama? – Sehogy. Felejtsd el. Nincs több közünk a nénédhez. Mikor visszamentünk a konyhába, a tenyerébe temette az arcát, és hirtelen rázkódni kezdett a zokogástól. Megroppant a felelős szülői aggodalmak védőfala, és vele együtt az erő, amellyel olyan szigorúan álcázta a gyengeségeit és tartotta össze a világot. – Hogy halhatott meg Selma Wishnow? – kérdezte. – Hogy tartóztathatják le Roosevelt elnököt? Hogy történhet meg ez? – Mert Lindbergh eltűnt? – kérdeztem.
– Mert feltűnt – válaszolta. – Mert egyáltalán feltűnt az a goj idióta, aki egy hülye gépen repked! Ó, sose lett volna szabad elengednem őket Seldonért! Hol lehet a testvéred? Hol lehet az apád? – És hol van, látszott kérdezni, az a régi, céltudatos, rendezett lét, amelyben mi négyen voltunk a nagy kaland? – Még azt se tudjuk, merre járnak – mondta olyan hangon, mintha ő lenne, aki eltévedt. – Hogy így elzavarjam őket… Hát mit képzeltem? Hogy elengedjem őket, amikor az egész ország… amikor… Itt elnémította magát, de így is tudni lehetett, mivel folytatta volna: amikor a gojok zsidókat öldösnek az utcákon. Semmit sem tehettem, csak néztem, amíg a sírás kifacsarta belőle az utolsó könnyet, és közben megdöbbentő változás zajlott le a róla alkotott képemben: megtudtam hogy az anyám ember. Megrázott ez a kinyilatkoztatás, és még túl kicsi voltam, hogy felismerjem benne a legerősebb kapcsolatot. – Hogy mutathattam ajtót neki? – kérdezte. – Ó, édesem, mit, ó, mit mondana most a nagyanyó? Persze a lelkifurdalás alakját öltötte a kétségbeesése, az önmarcangolás könyörtelen korbácsáét, mintha ilyen időkben létezne helyes út és létezne helytelen, amely másoknak tisztán látható, mintha ilyen csapásban sose irányíthatna az oktalanság keze. Mégis szemrehányást tett magának olyan téves ítéletekért, amelyek nemcsak természetesek akkor, amikor már semmire sincsen észszerű magyarázat, de olyan indulatok fűtötték őket, amelyekben anyámnak nem volt oka kételkedni. Az volt a legrosszabb, hogy milyen meggyőződéssel hitte a viselkedését katasztrofális hibának, holott ha nem az ösztöneire hallgat, semmivel sem lett volna kevesebb oka a megbánásra. A gyerek, aki végignézte (maga is reszketve a félelemtől), miként morzsolja az anyját a keserűség, annyit fogott fel belőle, hogy az ember nem tehet jót úgy, hogy ne tenne vele együtt valami rosszat, annyira rosszat, hogy főleg akkor, amikor a káosz az úr, és minden kockán forog, talán jobb is, ha az ember csak vár, és nem csinál semmit – habár aki nem csinál semmit, az is csinál valamit… ilyen körülmények között semmit sem tenni épp azt jelenti, hogy nagyon sok mindent teszünk – és ezzel a baljós összevisszasággal szemben még az az anya is tehetetlen, aki
nap mint nap módszeres bravúrral szegül szembe az élet zabolátlan áradásával. Tekintettel a nap drasztikus fejleményeire (amelyhez még az idegenekről és a zendülésről szóló 1798-as törvény elfogadása, vagy ahogy Jefferson mondta, nagyjából zsarnoki türelmetlenséget és árulást értve alatta, a föderalisták „boszorkányuralma” sem volt fogható), este rendkívüli gyűlést hívtak össze a négy iskolában, ahová a newarki zsidó elemisták csaknem egésze járt. Minden gyűlésen az Aggódó Zsidó Polgárok Bizottságának egy-egy tagja elnökölt. Késő délután körbejárt egy hangszórós kocsi, felkérve mindenkit, hogy terjessze a gyűlés hírét a szomszédságban. Aki nem akarja egyedül hagyni a gyerekeit, hozza magával őket az iskolába; azzal nyugtatták az embereket, hogy Murphy polgármester megígérte Prinz rabbinak a keleten a Frelinghuysen útig, északon a Springfield útig terjedő, teljes rendőri mozgósítást a déli kerületben. A rendőrség összes lovas rendőrét – a négy őrsön szétosztott és istállózott, kétszer tizenkét fős osztagot – járőrbe rendelték ki a Weequahicot nyugatról határoló Irvington peremére (ahol az éjszaka a főutcán betörtek egy zsidó tulajdonú italmérésbe, kifosztották, aztán porig égettek), a déli utcákra, amelyek Union megye és a hillside-i kisvárosok felé vezettek (amelyeknek az én szememben a nagy Bristol-Myers üzem volt a fő nevezetessége a 22-es út mentén, ahol az általunk használt Ipana fogport gyártottak, és ahol tegnap betörték egy zsinagóga ablakait) és az elizabethi határra (ahol anyám bevándorló szülei letelepedtek a századfordulón, ahol a Livingston utcában áll a New Jersey Perecgyár, amelyről az a kilencéves fantáziámat felkorbácsoló hír járta, hogy állami gondozásban lévő süketnémákat fogadnak fel a perec hajtogatására – és ahol sírokat gyaláztak meg a B’nai Jeshurun-templom temetőjében, pár saroknyira a Weequahic Park golfpályájától). Valamivel fél hét előtt anyám elsietett a Chancellor úti iskolában összehívott gyűlésre. Engem otthon hagyott, hogy vegyem fel a telefont, és fogadjam az R-beszélgetést, ha apám telefonálna útközben. Cucuzzáék megígérték anyámnak, hogy vigyázni fognak
rám, amíg ő nem lesz itthon, és valóban, miközben anyám lefelé igyekezett a lépcsőn, Joey már rohant is fel, hármasával szedve a fokokat; Mrs. Cucuzza küldte, hogy legyen társaságom, míg várom – mint kiderült, hiába – a távolsági hívást, amelyből megtudjuk, hogy apám és a bátyám jól vannak, és hamarosan megérkeznek Seldonnal. A statárium miatt a hadsereg lefoglalta a Bell Telefont a katonaság céljaira, a civilek számára megmaradt távolsági vonalak agyon voltak terhelve, és már negyvennyolc órája nem hallottunk apámról. Mivel Newark és Hillside határa csak pár száz yarddal délre volt a házunktól, azon az estén még csukott ablak mellett is egyfajta megnyugvást jelentett a rendőrlovak patkócsattogása, ahogy fel-alá parádéztak egy sarokkal arrébb a lejtős Keer úton. Mikor kitártam a hálószobám ablakát, és kihajoltam a sötétedő átjáróba, hogy füleljek, sikerült meghallanom, ahogy ügetnek arrafelé, ahol a Summit sétány átváltozik a hillside-i Liberty úttá. A Liberty Hillside-on keresztülvágva torkollt bele a 22-es útba, amely nyugat felé halad Unionba, majd pedig délnek vezet, a hamisítatlanul angolszász hangzású Kenilworth, Middlesex és Scotch Plains kisvárosok hatalmas, keresztény ismeretlenjébe. Ezek nem Louisville peremvárosai voltak, de nyugatabbra estek mindennél, ahol valaha jártam, és bár New Jersey-nek még három megyéjét kellett keresztülszelni Pennsylvania keleti határáig, október tizenötödike estéjén meg tudtam rémíteni magamat azzal a lidérces látomással, hogy Amerika antiszemita dühe bőgve robajlik kelet felé a 22-es út csővezetékén, bezúdul a 22-es országútról a Liberty útra, onnan meg sem áll a Summit sétányig, és árvízként nyelné el a hátsó lépcsőnket, ha nem állná útját a zömök gát, a newarki rendőrség fényes farú pejlovai, amelyeknek erejét, fürgeségét és szépségét Newark nagyszerű rabbija, a nemes nevű Prinz varázsolta oda az utcánk végébe. Mint várható volt, Joey semmit sem hallott abból, ami kint történik, tehát szobáról szobára rohant, kibámult a ház mindkét végén, hogy legalább egy villanást elkaphasson a lovakból – az engem fejbe rúgó, árvaházi otromba igáslónál sokkal hosszabb lábú, sokkal keskenyebb szügyű, sokkal nyújtottabb és finomabb koponyájú vérvonalból
származó lovakból, no meg az egyenruhás rendőrökből, akiknek testhez álló zubbonyán két sor rézgomb ragyogott, és a csípőjükön pisztolyt viseltek tokban. Sok éve apám egy vasárnap délelőtt elvitt Sandyt és engem patkót dobálni a Weequahic parkba, és akkor egy lovas rendőr vágtatott a parkon keresztül valaki után, aki ellopta egy nő pénztárcáját – egy newarki pillanat Arthur király udvarából. Napokig nem lohadt bennem az izgalom, valósággal lázba hozott a lovagi jelenet. A legruganyosabb, legdélcegebb zsarukat képezték ki lovas rendőrnek, és egy kis kölyköt már az is megdelejezett, ha csak nézhette, ahogy egyikük fenséges tunyasággal ácsorog az utcán, amíg megír egy büntetőcédulát a tilosban parkoló autónak, aztán lehajol a nyeregből, hogy az ablaktörlő mögé csúsztassa a cédulát, a legtökéletesebben királyi leereszkedéssel a gépkorszak iránt. A newarki híres Four Corners kereszteződésben lovas rendőr posztolt a szélrózsa minden pontján, és szombatonként sok srácot vittek el a belvárosba, hogy láthassák a lovakat, megsimogathassák cimpátlan orrukat, kockacukorral etethessék őket, megtudhassák, hogy egy lovas rendőr négy gyalogost ér, és természetesen feltehessék a lovas rendőröknek a szokásos kérdéseket, mint például: „Mi a neve?”, és „Igazi ez a ló?”, és „Miből van a lába?” Néha lehetett látni kikötött rendőrlovat egy-egy forgalmas belvárosi utca szélén, hat lábnál is magasabb, ezer font súlyú heréltet, amelynek oldalához fenyegetően hosszú gumibotot szíjaztak; olyan zavartalanul és higgadtan várakozott, ahogy csak tehette az NP monogramos, kék-fehér nyeregtakaró alatt, és olyan blazírtan is, mint a legistenibb filmcsillag, míg az imént leszállt rendőr a közelben állt sötétkék lovaglónadrágjában, magas szárú, fekete csizmájában, pisztolytokjának pornográf szíjaival, amelyek tökéletesen kiemelték a duzzadó hímivarszerveket, és ügyet sem vetve rá, hogy megsérülhet, karjának ügyes jelzéseivel egyenletesen áramló forgalmat varázsolt a városnak a dudáló autók, teherautók és buszok kakofón kavarodásából. Ezek voltak azok a zsaruk, akik mindenhez értettek – apám bánatára még ahhoz is, hogy belevágtassanak egy sztrájkoló tömegbe, és szétszórják a sztrájtörőket és az, hogy ilyen közel
vannak ezek az igézően heroikus jelenségek, segített megacélozni idegeimet a közeledő elemi csapás fogadására. A nappaliban Joey levette a hallókészülékét, és felém nyújtotta, a kezembe nyomta, érthetetlen módon rám tukmálta a füldugót, a mikrofon fekete tokját, az elemet és az összes drótot. Nem tudtam, miből képzelte, hogy szeretném, főleg egy ilyen estén, de akkor is ott volt a tenyeremben az egész szerkentyű, és még rettenetesebbnek látszott, már ha ez egyáltalán lehetséges, mint mikor Joey viselte. Nem tudtam, most azt várja-e, hogy kérdezgessek róla, vagy megcsodáljam, vagy próbáljam meg szétszerelni és összerakni. Mint kiderült, azt akarta, hogy viseljem. – Tedd fel! – mondta kongó, tutuló hangján. – Miért? – ordítottam. – Nem lesz rám jó. – Senkire sem jó – mondta. – Tedd fel. – Nem tudom, hogy kell! – panaszkodtam a legharsányabb hangomon, úgyhogy Joey az ingemre csíptette a mikrofon tokját, a nadrágzsebembe pottyantotta az elemet, és miután ellenőrizte a drótokat, a fülembe nyomta a gyurmaszerű dugót. Behunytam a szememet, és úgy tettem, mintha kagyló lenne, és a tengerparton lennénk, és Joey azt akarná, hogy hallgassam meg az óceán zúgását – de majdnem felfordult a gyomrom, miközben a helyére igazgattam, mert még mindig ragadósan meleg volt Joey fülétől. – Oké, és most mi van? Mire Joey kinyújtotta a kezét, és olyan vígan fordított egyet a mikrofon dobozának tárcsáján, mintha a villamosszéket kapcsolná be, és én lennék az Első Számú Közellenség. – Nem hallok semmit – mondtam. – Várd meg, míg felhangosítom! – Nem leszek süket attól, hogy ezt viselem? – És már láttam is magamat süketen és némán, ahogy életem végéig ott rekedek Elizabethben, és perecet hajtogatok a New Jersey Perecgyárban. Joey jóízűen nevetett azon, amit mondtam, pedig nem viccnek szántam. – Figyelj – mondtam –, nem akarom ezt csinálni. Most nem. Most, tudod, nem valami remek dolgok mennek odakint.
Ám ő rá se hederített a nem valami remek dolgokra; vagy azért, mert katolikus lévén nem volt mit izgulnia, vagy egyszerűen csak azért, mert ő volt az eleven ördög Joey. – Tudod, mit mondott a simlis, aki árulta? Még csak nem is egy doktor – mesélte –, de azért löki ott nekem a link hadovát. Kiveszi a zsebóráját, odatartja a fülemhez és kérdezi: „Hallod az óra ketyegését, Joey?”, és én hallom egy kicsit, és akkor hátrálni kezd, és mondja: „És most hallod, Joey?”, és én nem, nem hallok semmit, úgyhogy akkor felír pár számot egy papírra. Aztán kivesz a zsebéből két féldollárost, és ugyanaz. Összeüti őket a fülem mellett, összeüti őket, és azt mondja: „Hallod a pénz csörgését, Joey?”, aztán megint elkezd arrébb menni, és látom, hogy ütögeti össze őket, de már nem hallok semmit. „Ugyanaz”, mondom neki, és azt is felírja. Aztán nézi, amit leírt, nagyon erősen nézi, aztán kiveszi ezt a bádog szart az asztalából. Rám teszi az egészet, és azt mondja apámnak: „A fia azt is meg fogja hallani, ahogy a fű nő, ez egy olyan jó modell” – azzal Joey megint elforgatta a tárcsát, hogy végül úgy hallottam, mintha víz zubogna egy fürdőkádba, és én voltam a fürdőkád. Aztán nagyot tekert rajta, és akkor jött a mennydörgés. – Hagyd abba! – kiáltottam. – Elég volt! – Ám Joey csak szökdécselt vígan, így hát a fülemhez kaptam, kirántottam a dugót, és egy pillanatra egészen kiborultam a gondolattól, hogy nem elég, hogy La Guardia polgármestert letartóztatták, és Roosevelt elnököt letartóztatták, sőt még Bengelsdorf rabbit is letartóztatták, de az új fiú a földszinten ugyanúgy nem ígérkezik sétameccsnek, mint ahogy az előző sem volt az, és akkor határoztam el újból, hogy megszököm. Még mindig zöldfülű voltam emberismeretben, ezért nem értettem, hogy hosszú távon senki sem sétameccs, magam sem vagyok sétameccs. Először nem bírtam Seldont a földszintről, most nem bírom Joey-t a földszintről, és akkor ott helyben eldöntöttem, hogy megszökök mindkettőtől. Elfutok, mielőtt Seldon ideér, elfutok, mielőtt az antiszemiták ideérnek, elfutok, mielőtt Mrs. Wishnow holtteste ideér, és lesz egy temetés, amelyre el kell mennem. A lovas rendőrség védelme alatt még ma este elszököm minden elől, ami üldöz, ami gyűlöl, és ami meg akar ölni. Elszököm minden elől, amit tettem, és minden elől, amit nem tettem, és újrakezdem, mint egy fiú,
akit senki sem ismer. És hirtelen rá is jöttem, hova szökjek: Elizabethbe, a perecgyárba. Majd leírom papírra, hogy süketnéma vagyok. Beállítanak perecet csinálni, sose fogok beszélni, úgy teszek, mint aki nem hall, és senki se fogja megtudni, hogy ki vagyok. – Hallottál a srácról, aki a ló vérét itta? – kérdezte Joey. – Miféle ló vérét? – A Szent Péter lováét. Ez a srác bement éjszaka a farmra, és a ló vérét itta. Már keresik is. – Kik? – A pofák. Nick. Azok a pofák. Az idősebb pofák. – Ki az a Nick? – Az egyik árva. Tizennyolc éves. A srác, aki csinálta, az egy olyan zsidó, mint te. Biztosra tudják, hogy zsidó, és meg is fogják találni. – Hogyhogy lóvért ivott? – A zsidók vért isznak. – Te nem tudod, miről beszélsz. Én nem iszom vért. Sandy nem iszik vért. A szüleim nem isznak vért. Senki, akit ismerek, nem iszik vért. – Ez a srác iszik. – Egen? És hogy hívják? – Nick még nem tudja. De már keresik. Ne izgulj, el fogják kapni. – És akkor mit fognak csinálni, Joey? Megisszák az ő vérét? A zsidók nem isznak vért. Ilyet mondani hülyeség. – Visszaadtam a hallókészüléket – gondolatban hozzátéve Nicket is mindahhoz, ami elől szöknöm kell –, és Joey hamarosan elölről kezdte a futkosást ablaktól ablakig, hátha láthatja a lovakat; és mikor már nem bírta elviselni, hogy meg van fosztva egy ilyen mutatványtól, ami számára fölért azzal, mintha Buffalo Bill vadnyugati cirkusza érkezne a városba, és rendezne a házunk előtt attrakció-produkciót, felpattant, kirobogott az ajtón, és azon az estén ekkor láttam utoljára. Állítólag volt Newarkban egy rendőrló, amely dohányt rágott, mint a zsaru, aki lovagolta, és tudott összeadni, a jobb első patájával kopogva ki a számokat, és Joey később azt állította, hogy látta az utcánkban ezt a nyolcadik őrsről való, Ned nevű lovat, amelyik tűrte, hogy a srácok hintázzanak a farkán, és nem rúgta fel őket a hátsó lábával. Talán csakugyan találkozott is a legendás Neddel, és talán ez mindent
megért. Mert amiért cserben hagyott azon az estén, amiért nem tért vissza, amiért inkább engedett az érdekesség csábításának, mint hogy az anyja parancsának engedelmeskedjék, Joey-t másnap reggel szigorúan megbüntette a munkából hazatérő apja, az ő lószerű farán táncoltatva meg az éjjeliőri óra fekete szíját. Mihelyt Joey eltűnt, kétszer ráfordítottam a kulcsot, és bekapcsoltam volna a rádiót is, hogy elterelje a figyelmemet a szorongásomról, ha nem féltem volna, hogy ismét megszakítják a műsort egy újabb fontos hírrel, és egyes-egyedül kell hallanom valami még szörnyűbbet, mint amit eddig eljuttattak hozzánk a mai napon. Hamarosan ismét azon kezdtem töprengeni, hogy elszököm a perecgyárba. Eszembe jutott a gyárról szóló cikk, ami valamikor tavaly jelent meg a Sunday Callban, és amit kivágtam és magammal vittem az iskolába, mert beszámolót kellett tartanom New Jersey egyik iparágáról. A cikkben a tulajdonos, egy bizonyos Mr. Kuenze, eloszlatta azt az úgy látszik, világszerte elterjedt tévhitet, hogy évekbe telik betanítani valakit a perecgyártásra. „Én egy nap alatt be tudom tanítani őket – mondta –, amennyiben taníthatók.” A cikk tetemes része foglalkozott azzal a vitával, hogy szükséges-e só a perecre. Mr. Kuenze azt állította, hogy a külső sózás szükségtelen, és ő csak „a szakma kedvéért” sózat. A fontos, mondta, a tészta sózása, amit az állam összes perecgyártója közül egyedül ő csinál személyesen. Az újság azt írta, hogy Mr. Kuenze-nak száz alkalmazottja van, akik közt valóban sok a süketnéma, de vannak „fiúk és lányok is, akik tanítás után dolgoznak”. Tudtam, melyik busz visz a perecgyárhoz: ugyanaz, amelyikre Earl és én szálltunk azon a délutánon, mikor Elizabethig követtük a keresztényt, akiről Earl az utolsó töredék másodpercben szúrta ki, hogy homokos. Majd imádkozni fogok, hogy a homokos ne utazzon ugyanazon a buszon – vagy ha mégis, leszállok, és elmegyek a következővel. Majd szükségem lesz egy levélre, amit ezúttal nem Mary Catherine nővér küld, hanem egy süketnéma. „Kedves Mr. Kuenze! A Sunday Callban olvastam önről. Meg akarom tanulni a pereckészítést. Bizonyos vagyok benne, hogy be lehet tanítani egy nap alatt. Süketnéma vagyok. Árva vagyok. Tetszik állást adni
nekem?” Úgy írnám alá, hogy „Seldon Wishnow”. Ha agyonvernek, se jutott volna eszembe más név. Szükségem volt egy levélre, és szükségem volt ruhákra. Úgy kell kinéznem, hogy Mr. Kuenze megbízható gyereknek lásson, és akkor nem állíthatok be ruhák nélkül. Ezúttal tervre volt szükségem, olyanra, amit apám „hosszú távú tervnek” nevez. Rögtön be is ugrott: a hosszú távú tervem az lesz, hogy addig rakosgatom félre a pereckészítéssel keresett pénzt, míg kitelik belőle egy jegy a nebraskai Omahába, ahol Flanagan atya vezeti a Fiúk Városát. A Fiúk Városáról és Flanagan atyáról – mint minden amerikai fiú – a filmből tudtam, amelyben Spencer Tracy játszotta a híres papot, és az alakításával elnyerte az Oscar-díjat, aztán az igazi Fiúk Városának adományozta az Oscarját. Ötévesen láttam a filmet Sandyvel a Rooseveltben egy szombat délutánon. Flanagan atya utcagyerekeket fogadott be, akiknek némelyike már kész kis tolvaj és gengszter volt, és felnevelte őket a farmján, ahol ruhát, ételt, oktatást kaptak, baseballoztak, kórusban énekeltek, és megtanulták, hogy jó állampolgárok legyenek. Flanagan atya mindnyájuk apja volt, fajtától vagy felekezettől függetlenül. A fiúk többsége katolikus volt, akadt pár protestáns, de néhány ágrólszakadt zsidó fiú is élt a farmon; ezt a szüleimtől tudtam, akik – sok ezer más amerikai családhoz hasonlóan, akik látták és megkönnyezték a filmet – évente küldtek ökumenikus adományt a Fiúk Városának. Nem mintha bevallanám, hogy zsidó vagyok, ha egyszer Omahába érek. Majd azt fogom mondani – amikor hangosan beszélhetek végre –, hogy nem tudom, ki vagy mi vagyok. Semmi és senki vagyok – csak egy gyerek, aligha az a személy, aki felelős Mrs. Wishnow haláláért és fiának elárvulásáért. Nevelje csak fel a családom Mrs. Wishnow fiát. Megkaphatja az ágyamat. Megkaphatja a bátyámat. Megkaphatja a jövőmet. Én majd Flanagan atyánál élek Nebraskában, ami még Kentuckynál is messzebb esik Newarktól. Hirtelen eszembe jutott egy másik név, mire átírtam a levelet, és azt írtam alá: „Philip Flanagan”. Aztán a pincébe indultam, hogy elhozzam a kartonpapír bőröndöt, amelybe Seldon lopott ruháit dugdostam el az első szökésem előtt. Most a saját ruháimat csomagolom be, és zsebre teszem a Mount Vernonban vásárolt
miniatűr ón muskétát, amellyel a filatelista csoport postáját bontottam, amikor még volt egy komoly bélyeggyűjteményem, és kaptam leveleket. A szurony alig volt hüvelyknyi, ám ha örökre elhagyom az otthonomat, szükségem lesz valamilyen védekező eszközre, és nem volt egyebem egy papírvágón kívül. Pár perccel később, míg mentem le a lépcsőn egy elemlámpával, már nem akart összecsuklani a térdem, mert erőt merítettem a tudatból, hogy ez az utolsó alkalom, amikor alá kell szállnom ebbe a pincébe, és szembe kell néznem a facsaróval vagy a kóbor macskákkal vagy a lefolyóval vagy a holtakkal. Vagy azzal az utcai, bemocskolt, nyirkos fallal, amelyre a féllábú Alvin ráfecskendezte a gyászát egykoron. Még nem volt annyira hideg, hogy elkezdjünk szénnel tüzelni, és mikor a pincelépcső alján befogtam az elemlámpám fényébe a kialudt kazánok szürke tömbjét, az olyan volt, mint azok a pöffeszkedő kripták, amelyekbe a hatalmasok és a gazdagok temetkeznek, bár minek. Álltam, és reménykedtem, hogy Seldon apjának bujdosó lelke elment Kentuckyba (talán apám autójának csomagtartójában megbújva), hogy elhozza a halott feleségét, holott tökéletesen tisztában voltam vele, hogy nem ment, mert neki, mint kísértetnek, itt és velem van dolga, és szellemszívében átkok buzognak, és minden egyes átok nekem szól. – Nem is akartam, hogy elköltözzenek! – suttogtam. – Tévedés volt. Nem tudom, ki az igazi hibás. Nem akartam, hogy Seldon legyen az áldozat! Természetesen arra számítottam, hogy most is ugyanaz a csend válaszol, amely máskor magába nyelte a könyörtelen holtakhoz intézett esdeklésemet – erre azt hallottam, hogy a nevemet mondják, méghozzá egy nő! A kazánok mögött egy asszony nyöszörögte a nevemet! Alig pár órája halt meg, és máris visszatért, hogy addig kísértsen, amíg élek! – Tudom az igazságot – mondta, és mint egy delphoi jóspapnő merült fel a tárolónkból a nagynéném. – Üldöznek, Philip! – mondta Evelyn néni. – Tudom az igazságot, és most meg fognak ölni!
Mivel vécére kellett mennie, és ennie is kellett valamit – és mert nem tudtam, mi mást tehetnék azon kívül, hogy megadom, amire szüksége van –, nem volt más választásom, mint hogy felvittem magammal. Vágtam egy szeletet a vacsorára eltett fél vekniből, töltöttem neki egy pohár tejet, ő pedig, miután megjárta a fürdőszobát – lehúztam a konyhai rolettát, hogy szemből ne láthassanak be –, lázasan behabzsolt mindent. A kabátja és a retikülje az ölében volt, a kalapját még most sem vette le, és abban reménykedtem, hogy ha eleget evett, fölkel és hazamegy, én pedig lerohanhatok a pincébe, elhozhatom a bőröndöt, megpakolhatom és elszökhetek, mielőtt anyám hazatér a gyűlésről. Ám Evelyn néni evés után karattyolni kezdett, újra és újra elmondta, hogy tudja az igazságot, és ezért meg fogják ölni. Már ki is rendelték a lovas rendőrséget, tájékoztatott, azért, hogy felkutassa az ő rejtekhelyét. A csöndben, ami ezt az elképesztő közlést követte – voltam annyira gyerek, hogy majdnem el is hittem, tekintve, hogy váratlanul megszűntek a kiszámítható események –, lódobogás hangzott fel: magányos ló közeledett táncos léptekkel az utcánkon a Chancellor út irányába. – Tudják, hogy itt vagyok – mondta a nagynéném. – Nem tudják, Evelyn néni! – válaszoltam, de még engem sem győztek meg a szavaim. – Én se tudtam, hogy itt vagy. – Akkor miért jöttél le, hogy megkeress? – Én nem… Valami mást kerestem. A rendőrség odakint – mondtam olyan őszinte komolysággal, ahogy csak tudtam, bár közben meg voltam győződve róla, hogy szemérmetlenül hazudok –, a rendőrség az antiszemiták miatt van odakint. Evelyn néni az ártatlan lelkeknek fönntartott mosollyal mosolygott. – Ezt meséld másnak, Philip – mondta. Abból, amit tudtam, ma már semmi nem esett össze semmivel, amit mondtunk. Evelyn néni őrültségének árnyéka úgy kúszott végig rajtam, hogy közben fel sem fogtam: míg a pincerekeszben bujkált – vagy talán már korábban, mikor látta, hogy az FBI bilincsben viszi el a rabbit –, csakugyan elvesztette az eszét. Ha ugyan nem arról van szó, hogy már azon az estén feltartóztathatatlanul csúszni kezdett a téboly lejtőjén, amikor Ribbentroppal táncolt a Fehér Házban. Ez apámnak volt az elmélete, hogy Evelyn néni már jóval a rabbi
letartóztatása előtt, akkor, amikor Bengelsdorf az egész newarki zsidóságot megbotránkoztató, ildomtalan magasságokig kúszott az elnök megbecsülésében, átengedte magát annak a hiszékenységnek – Lindbergh és a lindberghi világkép bálványozásának –, amely bolondokházává változtatta az országot. – Nem akarsz lefeküdni? – kérdeztem, rémülten, hogy igennel fog válaszolni. – Nem akarsz pihenni? Ne hívjam ki a doktort? Olyan erővel ragadta meg a kezemet, hogy a körmei a húsomba vájtak. – Philip, édesem, tudok mindent! – Tudod, mi történt Lindbergh elnökkel? Erre gondolsz? – Hol az anyád? – Iskolában. Gyűlésen. – Hozol majd ételt és vizet, te angyali gyermek? – Hogy hozok? Persze. Hova? – A pincébe. Nem ihatok a mosóteknőből. Valaki észrevesz. – Azt már mégse – mondtam, mert rögtön Joey nagyanyja jutott eszembe, az ő eszelősségének tüzes leheletével. – Hozok majd mindent. – De ha ezt megígérem, aligha szökhetek el. – Nincs véletlenül egy almád? – kérdezte Evelyn néni. Kinyitottam a hűtőszekrényt. – Nem, alma nincs. Kifogyott az almánk. Anya nem nagyon tudott vásárolni. De van egy körte, Evelyn néni. Kéred? – Igen. És még egy szelet kenyeret. Szelj még egyet. Kezdett megváltozni a hangja. Most olyan volt, mintha csak piknikhez készülődnénk, és abból kellene uzsonnát összecsapnunk, amink van, hogy kivigyük a Weequahic parkba, és megegyük a tónál; mintha az, ami ma történt, ugyanolyan semmiség lenne számunkra, mint Amerikában valószínűleg mindenkinek: csipcsup bosszúság a keresztényeknek, már ha egyáltalán. Mivel több mint harmincmillió keresztény család van Amerikában, és zsidóból talán ha egymillió, igazán, miért fájdítsuk miattuk a fejünket? Vágtam még egy szeletet a vekniből, hogy levihesse a pincébe, és extra vastagon megvajaztam. Ha rákérdeznek, majd azt mondom, Joey ette meg a kenyeret és a körtét, mielőtt elrohant lovakat nézni.
Anyám nem is tudta leplezni az elkeseredését, mikor azt kellett hallania, miután hazajött a gyűlésről, hogy apám még mindig nem telefonált. Csüggedten pillantott a konyhai órára, és talán arra gondolt, hogy régen ebben az időpontban szokott ágyba küldeni minket; akkor csak arra volt szükség, hogy a gyerekek arcot és fogat mossanak, miután általános megelégedésre véget ért a teljesíthető feladatokban bővelkedő nap. Ezt jelentette a kilenc óra – vagy csak ezt hitette el velünk az a teljesen meggyőző életszerűség, amelyről mostanra kiderült, hogy szemfényvesztés volt az egész. Hát az iskola mindennapos rutinja? Szemfényvesztés lett volna az is, fortélyos áltatás, amely észszerű elvárásokkal és badar bizakodással akart felpuhítani? – Miért nincs iskola? – kérdeztem, miután anyám elmondta, hogy holnap tanítási szünet lesz. – Azért – felelte anyám, a színtelen megfogalmazáshoz folyamodva, amelyet azért javasoltak a szülőknek, hogy igazat is mondhassanak, de ne kelljen szükségtelenül megijeszteniük a gyerekeket –, mert a helyzet tovább romlott. – Miféle helyzet? – kérdeztem. – A mienk. – Miért? Most meg mi történt? – Semmi sem történt, csak jobb lesz, ha a gyerekek holnap otthon maradnak. Hol van Joey? – Evett egy kis kenyeret, meg a körtét, és elment. Kivette a körtét a hűtőszekrényből, és kiszaladt. Elment lovakat nézni. – Egészen biztos, hogy senki sem telefonált? – kérdezte anyám, mert annyira kimerült, hogy még Joeyra se bírt haragudni, amiért egy ilyen pillanatban cserben hagyta. – Mama, tudni akarom, miért nem lesz holnap iskola! – Muszáj ma este tudnod? – Igen. Miért nem mehetek iskolába? – Hát… mert lehet, hogy háború lesz Kanadával. – Kanadával? Mikor? – Senki sem tudja, de jobb lesz itthon maradnotok, amíg nem látunk tisztábban. – De miért fogunk háborúzni Kanadával? – Kérlek, Philip, ma már nem tudok elviselni ennél többet. Elmondtam mindent, amit tudok. Ragaszkodtál hozzá, hát elmondtam. Mostantól annyit tehetünk, hogy várunk. Majd elválik. – Majd pedig, mintha apám és bátyám ismeretlen holléte nem adna elég tápot legkomiszabb képzelgéseinek – vagyis hogy ketten maradunk, mint Wishnow-ék, egy özvegy és a fia –, azt mondta (konokul próbálva tartani magát a régi kilenc óra napirendjéhez): – Most szépen mosakodj meg, és indulás az ágyba!
Ágyba. Mintha még mindig létezne egy ágy, amely a melegség és a kényelem helye, nem pedig a rettegés inkubátora. A háború Kanadával sokkal kisebb rébusz volt számomra, mint hogy mit fog használni Evelyn néni toalett céljára az éjszaka. Amennyire megértettem, az Egyesült Államok végre belép a világháborúba, de nem Anglia és a Brit Nemzetközösség mellett, holott FDR elnöksége alatt mindenki arra számított, hogy őket fogjuk támogatni, hanem Hitlernek és Hitler szövetségeseinek, Olaszországnak és Japánnak az oldalán. Ráadásul már teljes két napja nem hallottunk apámról és Sandyről, akár halhattak olyan szörnyű halált is az antiszemita vandálok kezétől, mint Seldon anyja; továbbá holnap nincs iskola, ami azt sejttette, hogy talán már soha nem is lesz, ha Wheeler elnök most ránk is kiterjeszti azokat a törvényeket, amelyek tudomásunk szerint a németországi zsidó gyerekeket sújtják. Egy felfoghatatlan mértékű politikai katasztrófa most változtatott át egy szabad országot rendőrállammá, de a gyerek akkor is gyerek, és én csak arra tudtam gondolni az ágyban, hogy Evelyn néni, ha ürítenie kell, kénytelen lesz a tárolórekeszünk padlóját használni. Ez a megmásíthatatlan fejlemény nyomasztott leginkább, ez testesítette meg mindazt, ami minden fényt kioltó felhőként nehezedett rám. A leglényegtelenebb kockázat volt, de olyan eget verő jelentőségre tett szert, hogy éjfél körül lábujjhegyen kiosontam a fürdőszobába, és megkerestem a törülközős szekrény alsó polcán az ágytálat, amit a Kanadából hazatérő Alvinnek vásároltunk, hogy szükséghelyzetben azt használhassa. Már a hátsó ajtónál jártam az Evelyn néninek szánt ágytállal, amikor szembetaláltam magamat anyámmal. Egészen elszörnyedt a látványomtól, mert olyan voltam, mint az a kisfiú, akinek a megrázkódtatásoktól most kezd elmenni az esze. Pár perccel később Evelyn nénit anyám vezette föl a lépcsőn a lakásunkba. Azt nem kell részleteznem, minő felzúdulást okozott ez a Cucuzza-háznál, vagy hogy milyen ellenségesen reagált néném rémalakjára Joey hasonlóan rémítő nagyanyja – a szenvedés bohózati szála mindenkinek ismerős. Engem átküldtek a szüleim ágyába aludni, anyám és Evelyn néni ment az én szobámba, ahol anyám következő nagy feladata annak megakadályozása volt, hogy a
húga felkeljen Sandy ágyából, kiosonjon a konyhába, és ránk nyissa a gázt, hogy mind odavesszünk. Sandynek élete legnagyobb kalandját jelentette az ezerötszáz mérföldes út oda és vissza. Apámnak valami sokkal végzetesebb volt. Gondolom, ez volt az ő Guadalcanalja, ardenneki offenzívája. Negyvenegy évesen túl idős volt, hogy behívják, amikor decemberben, Lindbergh politikájának bukása, Wheeler megszégyenülése, majd Roosevelt visszatérése után Amerika végre háborúba ment a tengelyhatalmak ellen, apám tehát leginkább ezen az úton jutott közel ahhoz a félelemhez, fáradtsághoz, testi szenvedéshez, amit a frontkatonának el kell viselnie. Nyakmerevítő, magas acélgallérral, két repedt bordával, arcán összevarrt sebbel, törött fogakkal – és a kesztyűtartóban Mr. Cucuzza tartalék pisztolyával, védelmül azok ellen, akik már megöltek 122 zsidót, épp abban az országrészben, amerre tartottak – vezette le a hétszázötven mérföldet Kentuckyig, kizárólag tankolás vagy vécézés miatt állva meg. Miután aludt Mawhinneyéknél öt órát, és harapott valamit, rögtön fordult is vissza, de most már fájdalmas fertőzés fortyogott arcának varratai mögött, és a hátsó ülésen az elrontott gyomrú, lázas Seldon hallucinált az anyjáról, akit épp csak hogy fekete mágiával nem próbált visszahozni. Az odaút csak huszonnégy órát igényelt, ám a visszaút háromszor annyit, mert sokszor meg kellett állniuk Seldon miatt, aki vagy hányt az út mellett, vagy letolt nadrággal guggolt az árokban, és mert a nyugat-virginiai Charlestontól alig húszmérföldes sugárban (ahol eltévedtek és reménytelenül köröztek, ahelyett, hogy egyenesen mentek volna tovább északkeletnek, Maryland felé) egy napnál alig hosszabb idő alatt hatszor robbant le a kocsi: először a kétszáz lelkes Alloy vágányainak, magasfeszültségű vezetékeinek, hatalmas szállítószalagjainak kellős közepén, ahol érc- és kovaföld-hegyek gyűrűjében állt az Elektro-kohászati Művek gyára; egyszer a közeli Bommer kisvárosban, ahol olyan magasra csaptak a kokszkemencékből a lángok, hogy izzásuknál apám naplemente után, a kivilágítatlan utcán el (vagy félre) tudta olvasni az
autóstérképet; egyszer Belle-ben, egy újabb olyan pokoli kis iparvárosban, ahol majdnem elterültek a Du Pont ammóniagyár gőzeitől, mikor kiszálltak a kocsiból, hogy felemeljék a motorház fedelét, és megpróbálják kitalálni, mi baja a kocsinak már megint; aztán Dél-Charlestonban, abban a városban, amelyet Seldon olyannak látott, mint „egy szörnyeteget”, a teherpályaudvarokra, a raktárokra és a koromtól fekete gyárak hosszú, sötét tetejére boruló párás füstlepel miatt; és kétszer az állam fővárosának, Charlestonnak a peremén. Itt apámnak éjféltájban, gyalog kellett átkapaszkodnia egy vasúti töltésen, aztán leereszkedni egy dombon, és átmenni egy hídon a szénszállító uszályok, kotró- és vontatóhajók sorai fölött, hogy keressen egy folyóparti lebujt, amelynek nyilvános telefonjáról autómentőt hívhat, és közben egyedül kellett hagynia a fiúkat a túlparton a kocsiban, egy pajták és putrik, vasbádog épületek, szénszállító pőrekocsik, daruk és acéltornyok, villanykemencék és harsogó kohók, tömzsi tartálykocsik és magas viharkerítések összevisszaságából álló gyár mellett, ami, ha hinni lehetett a hirdetőtábla nagyságú cégérnek, „A világ legnagyobb fejsze-, bárdés kaszagyártója” volt. Ez a kifent vasakat meresztő gyár mérte a végső csapást Seldon lelki egyensúlyának csekély maradékára – reggel már azt visította, hogy meg fogják skalpolni az indiánok. Érdekes, mennyire beletalált: még aki nem beszél félre a láztól, az is párhuzamot vonhat az Appalache-hegység gátjáról a delavár és algonkin törzsek kedvenc vadászterületére hívatlanul lezúduló első fehér telepesekkel, azzal az eltéréssel, hogy itt nem idegen, furcsa kinézetű fehérek sértették a helyi lakosokat a harácsolásukkal, hanem idegen, furcsa kinézetű zsidók provokálták őket a puszta jelenlétükkel. Most nem indiánok védték vadul a földjeiket a bitorlástól és életmódjukat a pusztulástól a nagy Tecumseh vezetésével, hanem törzsökös amerikai keresztények, akik közé az Egyesült Államok elnöke vetette oda a gyeplőt. Ez már október tizenötödikén volt – ugyanazon a csütörtökön, amikor La Guardia polgármestert letartóztatták New Yorkban, amikor a First Ladyt bezárták a Walter Reedbe, amikor „őrizetbe vették”
Rooseveltet és „Roosevelt zsidóit”, mert állítólag ők főzték ki Lindbergh père elrablását, amikor Bengelsdorf rabbit letartóztatták Washingtonban, és Evelyn néni szétesett a pincerekeszünkben. Ugyanazon a napon apám és Sandy a nyugat-virginiai hegyekben keresték a megye egyetlen képesített orvosát (lemondva a képesített borbélyról, aki már fölajánlotta szolgáltatásait), hátha kaphatnak tőle valamit, ami lenyugtatja Seldont. Az ember, akit egy falusi dűlőn találtak meg, hetven múlt, és whiskytől bűzlött, igazi virgonc, kedves, öreg „doktor bácsi”, aki egy gerendavázas házikóban rendelt, a páciensek pedig, mesélte később Sandy, akik az első tornácon felsorakozva várták, hogy bejussanak a rendelőbe, a legtoprongyosabb fehérek voltak, akiket a bátyám valaha látott. A doki rájött, hogy Seldon hagymázát főleg a kiszáradás okozza, és leküldte a kúthoz a ház mögötti patak partján, hogy egy óráig mást se csináljon, csak merőkanálból igya a vizet. Apám elfertőzött arcából is leszívta a gennyet, nehogy vérmérgezést kapjon, ami abban a korban, amikor még nem voltak széles körben hozzáférhetők a nemrég felfedezett antibiotikumok, valószínűleg szétterjedt volna apám szervezetében, és megöli, mielőtt hazaér. Az öreg szivar kevesebb ügyességről tett tanúságot a seb visszavarrásában, mint a küszöbönálló szepszis felismerésében, ezért apám életének hátralevő részében úgy festett, mintha heidelbergi párbajozó diákkorából maradt volna meg egy forradása. Én nemcsak az út viszontagságainak, de esztelen sztoicizmusának jelét is láttam a sebhelyben. Mire apám hazaért Newarkba, annyira elapasztotta a láz, a hidegrázás és a Mr. Wishnow-énál semmivel sem kevésbé aggasztó, fuldokló köhögés, hogy a vacsoraasztaltól, ahol elájult, Mr. Cucuzza rögtön vitte is vissza a Beth Israel kórházba, ahol majdnem meghalt a tüdőgyulladástól. De nem lehetett leállítani, amíg meg nem mentette Seldont. Apám megmentőnek született, és az árvák voltak a specialitása. Egy unioni vagy kentuckyi költözésnél is hatalmasabb változás, ha valaki elveszíti a szüleit. Csak azt nézzék, mondta volna apám, mi történt Alvinnel. Csak azt nézzék, mi történt a sógornőjével nagyanyó halála után. Senkinek sem szabad anyátlannak és apátlannak lennie. Aki anyátlan és apátlan, az ki van szolgáltatva a
manipulációnak, a rossz hatásoknak – az gyökértelen, és minden megsebezheti. Sandy közben a rendelő első tornácának korlátján ülve rajzolta a pácienseket, köztük egy Cecile nevű, tizenhárom éves lányt. Ezek voltak azok az évek, amelyekben koraérett bátyám három különböző fiú volt huszonnégy hónap alatt, amelyekben minden állhatatossága ellenére sem tehetett semmi olyat, hogy akár a legkiválóbb teljesítménnyel is elnyerhesse a mások tetszését: a szüleimnek nem tetszett, mikor dolgozni kezdett Lindberghnek, ő lett Evelyn néni szónokoló fiúcsodája, New Jersey vezető szaktekintélye a dohánytermesztésben; nem tetszett, mikor otthagyta Lindberghet a lányokért, és ő lett egyik napról a másikra a szomszédság legfiatalabb Don Juanja; most pedig, mikor önként felajánlotta, hogy elvezeti apámat a kontinens két partja közötti távolság egynegyedéig a Mawhinney-tanyára – abban bízva, hogy ha igazán bátornak mutatkozik, visszaszerzi az idősebb fiú tekintélyét, és visszasimulhat a családba, amelyből kitépték –, gyakorlatilag megtorpedózta az ügyét azzal a mulatsággal, ami Sandynek, „művészi” jellege folytán, tökéletesen ártalmatlannak tűnhetett: az anyányi Cecile rajzolásával. Mikor apám, arcán új kötéssel, kijött a doktor rendelőjéből, és meglátta, mit művel Sandy, az övénél fogva vonszolta a bátyámat, rajzfüzetestül és mindenestül, a tornácról az útra, és onnan be a kocsiba. – Megőrültél? – suttogta apám, dühösen pislogva le rá a nyakmerevítő pereme mögül. – Teljesen meghülyültél, hogy őt rajzolod? – Ez csak az arca! – magyarázkodott (és hazudott) a rajztömbjét magához szorító Sandy. – Nem érdekel, micsoda! Sose hallottál Leo Frankről? Sose hallottál a zsidóról, akit meglincseltek Georgiában amiatt a kis gyári lány miatt? Ne rajzold tovább, az istenfáját! Egyiket se! Nem látod, hogy ezek az emberek nem szeretik, ha lerajzolják őket? Azért jöttünk el Kentuckyba ezért a fiúért, mert az anyját szénné égették az autójában! Az istenit, tedd el a rajzaidat, és ne rajzolj több lányt! Végre visszataláltak az útra, ám fogalmuk sem volt róla, hogy Philadelphiát (amelyet apám tizenhetedike hajnalára szeretett volna elérni) megszállták a hadsereg harckocsizó és gyalogos alakulatai, mint ahogy apám azt se tudta, hogy Monty bácsi, elengedve a füle
mellett anyám könyörgését, és a magáétól eltekintve mindenki megpróbáltatására érzéketlenül kirúgta az öccsét, aki zsinórban második hete nem jelentkezett munkára. Apám az ellenállást választja, Bengelsdorf rabbi a kollaborálást választja, Monty bácsi önmagát választja. Hogy eljussanak Boyle megyébe és Mawhinneyékhez, déli irányban rézsútosan vágtak keresztül New Jersey-n Camdenig, átmentek a Delaware-on Philadelphiába, onnan délre Baltimore-ba, majd délnyugati irányban végig Nyugat-Virginián, onnan Kentuckyba, ahol száz-egynéhány mérföld után elérték Lexingtont, és egy Versailles nevű helység közelében ismét délnek fordultak, a dimbesdombos Boyle megye irányába. Anyám végigkövette útjukat a negyvennyolc államot és a tíz kanadai tartományt ábrázoló térképemen, amelyet kiterített az ebédlő asztalán, hogy ránézhessen, ha megrohanja a szorongás, mialatt Sandy, a sötét órákban elemlámpával fölfegyverkezve kereste az irányt egy Esso autóstérképen, de közben fél szemmel a gyanús alakokra ügyelt, főleg ha valami nyomasztó, egy utcából álló falun kellett átvágniuk, amelyet még a térkép sem tüntetett fel. A kocsi hat lerobbanása mellett Sandy legalább hat másik alkalmat számolt össze NyugatVirginiában a visszaúton, amikor apám – mert nem tetszett neki a mögötte jövő, vacak teherautó, vagy valamelyik útszéli kricsmi előtt az összevissza parkoló furgonok, vagy az overallos suttyó a benzinkútnál, aki betöltötte a benzinjüket, aztán megnézte elől a rendszámtáblát, és kiköpött, míg elvette a pénzüket – megkérte, adja oda neki a kesztyűtartóból Mr. Cucuzza tartalék pisztolyát, hogy az ölében legyen vezetés közben, és minden alkalommal olyan volt a hangja, mintha ő, aki soha életében nem sütött még el lőfegyvert, most nem habozna, hogy ha kell, „megehúzza a ravaszt”. Sandy, aki mihelyt hazajutott, emlékezetből megrajzolta fiúkorának remekművét – az illusztrált alászállást a kemény amerikai valóságba –, bevallotta, hogy gyakorlatilag egyfolytában félt: félt, mikor olyan városokon hajtottak keresztül, ahol okvetlenül a Klán tagjainak kellett lesben lapítva várniuk az ostoba fejjel bemerészkedő zsidókra, de nem kevésbé félt, mikor elmaradtak a baljós városok, a megfakult hirdetőtáblák, a parányi benzinkutak, és az utolsó putrik, ahol a
lerongyolódott legszegényebbek laktak – rozzant rönkfa viskók, amelyeket Sandy aprólékosan lerajzolt: a négy sarkot düledező kőrakás támasztja, a fába vágott lyuk az ablak, a ház egyik végén összebarmolt kémény omladozik, a tetőn kövekkel fogatták le a laza zsindelyeket –, és ők kiértek, ahogy apám mondta, „a vadonba”. Félt, mesélte Sandy, ha úgy robogtak el a tehenek, a lovak, a pajták és a silók mellett, hogy egyetlen más autót sem lehetett látni az úton, félt, ha olyan hegyi szerpentineken kellett hajtűkanyarokat leírniuk, ahol nem volt se útpadka, se korlát, félt, ha a kövesutat felváltotta a kavics, és az erdő úgy zárult köréjük, mintha ők lennének Lewis és Clark. És főleg azért félt, mert autónknak nem volt rádiója, ezért nem tudták, abbamaradt-e a zsidók öldösése, vagy egyenesen a sűrűjébe hajtanak bele annak a gyilkos haragnak, amelyet a vidék érez a magunkfajták iránt. Az egyetlen intermezzo, ami láthatólag nem ijesztette meg a bátyámat, épp az volt, amitől apám úgy megrémült a doktor rendelője előtt, vagyis hogy Sandy rajzolja a nyugat-virginiai hegyi lányt, akinek külseje szemmel láthatóan lázba hozta. Mint kiderült, ez a Cecile pont egykorú volt „a kis gyári lánnyal” (ahogy az egész ország ismerte), akit Atlantában gyilkolt meg valami harminc éve a zsidó üzemvezető, egy Leo Frank nevű, huszonkilenc éves, nős üzletember. Szegény Mary Phagan – akit nyakán hurokkal, holtan találtak a gyár pincéjében, miután előzőleg, a gyilkosság napján Frank irodájában járt a fizetéséért – 1913-as híres esete szerepelt Északon és Délen minden címlapon körülbelül akkor, amikor apám, a tizenkét éves fogékony gyerek, aki csak nemrég hagyta ott az iskolát, hogy segítsen eltartani a családot, egy East Orange-i kalapgyárban dolgozott, és ott első osztályú kiképzést kapott a közhelyes rágalmakból, amelyek eltéphetetlenül hozzákötötték Krisztus megfeszítőihez. Miután Franket bűnösnek találták (nem teljesen megalapozott, közvetett bizonyíték alapján, amely mára csaknem elveszítette a hitelét), az egyik rabtársa az állam hőse lett, amikor elvágta a torkát, és ezzel majdnem megölte. Egy hónappal később a tiszteletre méltó polgárokból álló lincselő tömeg befejezte a munkát, mert kihurcolták Franket a cellájából és – apám gyári munkatársainak nagy megelégedésére – felkötötték egy fára a „szodomitát” a georgiai
Mariettában, Mary Phagan szülővárosában, figyelmeztetésül a többi „zsidó libertinusnak”, hogy tűnjenek a fenébe a Délről és az asszonyaik közeléből. Frank esete persze csak egy része volt a történelemnek, amely apám veszélyérzetét táplálta a paraszti Nyugat-Virginiában, 1942. október 15-e délutánján. Az jóval hosszabbra nyúlik vissza. Hát így került hozzánk Seldon. Miután sikeresen hazajutottak Kentuckyból Newarkba, Sandy áthurcolkodott a zárt erkélyre, Seldon pedig ott folytatta, ahol Alvin és Evelyn néni abbahagyta, a következő emberként az enyém melletti ágyban, akit összezúzott Lindbergh Amerikájának rosszindulatú aljassága. Ezúttal nem volt csonk, amire gondot kellett volna viselnem. Az egész fiú egy csonk volt, és amíg az anyja férjezett húga el nem vitte magához Brooklynba, én voltam tíz hónapig a protézis.
PÁR SZÓ AZ OLVASÓHOZ
Az Összeesküvés Amerika ellen a képzelet műve. Ez az utóirat azoknak az olvasóknak szeretne támpontot adni, akiket érdekel, hol ér véget a történelem, és hol kezdődik a historikus kitalálmány. A továbbiakban olvasható tények az alábbi forrásokból származnak: John Thomas Anderson: Senator Burton K. Wheeler and United States Foreign Relations (Burton K. Wheeler szenátor és az Egyesült Államok külpolitikai kapcsolatai; a Virginia Egyetemen benyújtott diplomamunka), 1982; Neil Baldwin: Henry Ford and the Jews: The Mass Production of Hate (Henry Ford és a zsidók: a gyűlölet tömegtermelése), 2001; A. Scott Berg: Lindbergh, 1998; Életrajzi Kutatóközpont: Newark Evening News és Newark Star-Ledger; Allen Bodner: When Boxing Was a Jewish Sport (Amikor zsidó sport volt az ökölvívás), 1997; William Bridgwater és Seymour Kurtz: The Columbia Encyclopedia (Columbia-enciklopédia), 1963; James MacGregor Burns: Roosevelt: The Soldier of Freedom (Roosevelt, a szabadság katonája), 1970, és Roosevelt: The Lion and the Fox (Roosevelt, az oroszlán és a róka), 1984; Wayne S. Cole: America First: The Battle Against Intervention, 1940–41 (Első Amerika: csata az intervenció ellen, 1940–41), 1953; Sander A. Diamond: The Nazi Movement in the United States, 1924–1941 (Náci mozgalom az Egyesült Államokban, 1924–1941), 1974; John Drexel, szerk.: The Facts on File Encyclopedia of the Twentieth Century (A huszadik század dokumentumainak enciklopédiája), 1991; Henry Ford: The International Jew: The World’s foremost Problem, vol. 3 (A nemzetközi zsidó: a világ legégetőbb problémája, 3. köt.), Jewish Influences in American Life (Zsidó hatások az amerikai életben), 1920–1922; Neal Gabler: Winchell: Gossip, Power, and the Culture of Celebrity (Winchell: pletyka, hatalom, hírességkultusz), 1994; Gale
Group Publishing: Contemporary Authors, vol. 182 (Kortárs szerzők, 182. köt.), 2000; John A. Garraty és Mark C. Cames, szerk.: American National Biography (Amerikai életrajzok), 1999; Susan Hertog: Anne Morrow Lindbergh: Her Life (Anne Morrow Lindbergh élete), 1999; Richard Hofstadter és Beatrice K. Hofstadter, szerk.: Great Issues in American History: From Reconstruction to the Present Day, 1864–1981, vol. 3 (Az amerikai történelem nagy kérdései, az újjáépítéstől napjainkig, 1864–1981, 3. köt.), 1982; Joseph G. E. Hopkins, szerk.: Dictionary of American Biography, supplements 3-9 (Amerikai életrajzi lexikon, 3-9 kiegészítés), 1974– 1994; Joseph K. Howard: „The Decline and Fall of Burton K. Wheeler” (Burton K. Wheeler hanyatlása és bukása), Harper’s Magazine, 1947. március; Harold L. Ickes: The Secret Diary of Harold L. Ickes, 1939–1941 (Harold L. Ickes titkos naplója, 1939–1941), 1974; Thomas Kessner: Fiorello H. La Guardia and the Making of Modern New York (Fiorello H. La Guardia és a modern New York születése), 1989; Herman Klurfeld: Winchell: His Life and Times (Winchell élete és kora), 1976; Anne Morrow Lindbergh: The Wave of the Future: A Confession of Faith (A jövő hulláma: Hitvallás), 1940; Albert S. Lindemann: The Jew Accused: Three Antisemitic Affairs (Dreyfus, Beilis, Frank), 1894–1915 (A megvádolt zsidó: három antiszemita per [Dreyfus, Beilis, Frank], 1894–1915), 1991; Arthur Mann: La Guardia: A Fighter Against His Times, 1882–1933 (La Guardia: szemben a korral, 1882–1933), 1959; Samuel Eliot Morison és Henry Steele Commager: The Growth of the American Republic, vol. 2 (Az amerikai köztársaság fejlődése, 2. köt.) 1962; Charles Moritz, szerk.: Current Biography Yearbook, 1988 (Kortárs életrajzok évkönyve, 1988), 1988; John Morrison és Catherine Wright Morrison: Mavericks: The Lives and Battles of Montana’s Political Legends (Montanai legendás politikusok élete és küzdelmei), 1997; Random House Dictionary of the English Language (Random House Angol szótár), 1983; Arthur M. Schlesinger, Jr.: The Corning of the New Deal, 1933–1935 (A New Deal bevezetése, 1933–1935), 1958, és The Politics of Upheaval, 1935–1936 – vols. 2–3 of The Age of Roosevelt (A megrázkódtatások politikája, 1935–1936 – a Roosevelt kora 2. és 3. kötete), 1960; Peter Teed: A Dictionary of Twentieth-
Centrury History, 1914–1990 (A huszadik század történelmének lexikona, 1914–1990), 1992; Walter Yust, szerk.: Britannica Book of the Year Omnibus, 1937–1942 (Britannica gyűjteményes évkönyv, 1937–1942) és Britannica Book of the Year, 1943 (Britannicaévkönyv, 1943); Ben D. Zevin, szerk.: Nothing to Fear: The Selected Addresses of Franklin D. Roosevelt, 1932–1945 (Nincs mitől félni: Franklin D. Roosevelt válogatott beszédei, 1932–1945), 1961.
A FŐSZEREPLŐK VALÓDI KRONOLÓGIÁJA
FRANKLIN DELANO ROOSEVELT (1882–1945) 1920. NOVEMBER. Roosevelt, a Wilson-kormány volt haditengerészeti miniszterhelyettese, alelnökjelöltként indul James M. Cox ohiói demokrata kormányzó mellett. Harding elsöprő győzelme a demokraták felett. 1921. AUGUSZTUS. Súlyos bénulást okozó gyermekparalízisen esik át. 1928. NOVEMBER. Először választják meg New York demokrata kormányzójává, és két év múlva újraválasztják. A demokraták, akiknek listáját Alfred E. Smith volt New York-i kormányzó vezeti, az országos választásokon vereséget szenvednek Herbert Hooverrel szemben. Kormányzóként Roosevelt közismert lesz haladó liberális elveiről, követeli, hogy állami programokkal, egyebek között munkanélküli-biztosítással segítsék a gazdasági válság áldozatait, és ellenzi a szesztilalmat. Miután 1930-ban elsöprő sikert arat a kormányzóválasztáson, listavezető lesz a demokraták elnökjelöltjei között. 1932. JÚLIUS–NOVEMBER. Elnöknek jelölik a demokrata párt júliusi gyűlésén; novemberben 57,4 százalékos győzelmet arat Hoover elnök felett. A demokraták többséget szereznek a Kongresszus két házában. 1933. MÁRCIUS. Március 4-én beiktatják. Az ország romokban hever a gazdasági válságtól. Beiktatási beszédében kijelenti: „Az egyetlen dolog, amelytől félnünk kell, maga a félelem.” Hamarosan újjáépítési törvényeket javasol a mezőgazdaságban, az iparban, a munkaügyben és az üzleti életben, segélyprogramok bevezetését a
jelzálog-adósoknak és a munkanélkülieknek. Kabinetjéhez tartozik Harold L. Ickes belügyminiszter, Henry A. Wallace mezőgazdasági miniszter, Frances Perkins – az első nő, aki valaha is bekerült a szűkebb kormányba – munkaügyi miniszter, és Henry J. Morgenthau – az ország második zsidó kabinetminisztere –, aki 1933. november 17-én váltotta fel a beteg William Woodin pénzügyminisztert. Roosevelt vezeti be a rövid országos rádióközvetítéseket a Fehér Házból, az úgynevezett kandalló melletti beszélgetéseket, és tartalmas sajtótájékoztatókat tart. 1933. NOVEMBER – 1934. DECEMBER. Elismeri a Szovjetuniót, és, részben a japánok távol-keleti tevékenysége miatt, hamarosan elkezdi az amerikai flotta újjáépítését. 1934-re a fekete választók átállnak Lincoln republikánus pártjától Roosevelt demokrata pártjához, válaszul a programokra, amelyeket az elnök vezet be a hátrányos helyzetűek megsegítésére. 1935. A „második New Deal”-nek nevezett reformok sokasága: a társadalombiztosítási törvény, a nemzeti foglalkoztatási törvény. Létrejön a Közmunkaügyi Hivatal, amely havonta kétmillió embert helyez el. Az első szigorú semlegességi intézkedések, válaszul a bizonytalan európai helyzetre. 1936. NOVEMBER. A választáson legyőzi Alfred M. Landont, Kansas republikánus kormányzóját, győz minden államban, kivéve Maine-t és Vermontot; a demokraták növelik kongresszusi fölényüket. Beiktatási beszédében kijelenti: „Ez az igazi kihívás a mi demokráciánknak… a nemzet egyharmada rossz körülmények között lakik, rosszul táplált és rosszul öltözött.” 1937-ben éppen kezdene talpra állni a gazdaság, amikor újabb válság következik be, a munkások zúgolódnak. 1938-ban a republikánusok győznek a Kongresszusban. 1938. SZEPTEMBER–NOVEMBER. Aggasztják Hitler európai ambíciói, felszólítja a náci vezetőt, hogy tárgyalások útján rendezze a Csehszlovákiával fennálló területi vitát. Szeptember 30-án a müncheni konferencián Nagy-Britannia és Franciaország elfogadja a németek igényét a Szudéta-vidékre, és beleegyezik Csehszlovákia feldarabolásába. Októberben a német csapatok Hitler vezetésével bevonulnak Csehszlovákiába (öt hónappal később elfoglalják az
egész országot, Szlovákiát meghagyva függetlennek egy fasiszta bábállam keretében). Novemberben Roosevelt elrendeli a harci repülőgépek gyártásának óriási arányú növelését. 1939. ÁPRILIS. Felszólítja Hitlert és Mussolinit, hogy tíz évig tartózkodjanak a gyengébb európai nemzetek megtámadásától. Válaszul Hitler a Reichstagban tartott szónoklatában ócsárolja Rooseveltet, és Németország katonai erejével dicsekszik. 1939. AUGUSZTUS–SZEPTEMBER. Táviratban felszólítja Hitlert, hogy tárgyaláson rendezze Lengyelországgal fennálló területi vitáját. Hitler szeptember elsején lerohanja Lengyelországot. Anglia és Franciaország hadat üzen Hitlernek, elkezdődik a második világháború. 1939. SZEPTEMBER. Az európai háború hatására Roosevelt igyekszik módosítani a semlegességi törvényt, hogy Nagy-Britannia és Franciaország fegyvereket kaphasson az Egyesült Államoktól. Amikor Hitler 1940 első felében megszállja Dániát, Norvégiát, Belgiumot, Hollandiát, Luxemburgot és Franciaországot, Roosevelt jelentősen növeli az Egyesült Államok fegyvergyártását. 1940. MÁJUS. Létrehozza a Nemzetvédelmi Tanácsot, valamivel később a Termelésirányítási Irodát, hogy felkészítse az ipart és a fegyveres erőket a lehetséges háborúra. 1940. SZEPTEMBER. A Kínával háborúban álló Japán (amely 1910-ben már annektálta Koreát, és 1931-ben elfoglalta Mandzsúriát) Berlinben megköti a hármasszövetséget Németországgal és Olaszországgal. Roosevelt sürgetésére a Kongresszus, az Egyesült Államok történelmében először, elfogadja a törvényt a békeidőben történő sorozásról, amely 800 000, huszonegy és harmincöt év közötti férfi bevonultatását irányozza elő. 1940. NOVEMBER. A jobboldali republikánusok által „háborús uszítónak” bélyegzett Rooseveltnek, aki a kampány során elkötelezi magát Hitler és a fasizmus ellen, és megfogadja, hogy mindent elkövet, amivel Amerikát kívül lehet tartani az európai háborún, sikerül az, ami amerikai elnöknek még soha: harmadszor is megválasztják. 449 elektori szavazatot szerez meg a kampánnyal, amelynek fő témája a honvédelem és Amerika viszonya a háborúhoz. A republikánus Wendell L. Willkie-nek, aki 82 elektori szavazatot
szerzett, csak Maine-ben, Vermontban és az izolacionista Középnyugaton sikerült győznie. 1941. JANUÁR–MÁRCIUS. Január 20-án beiktatják. Márciusban a Kongresszus elfogadja a kölcsönbérleti törvényt, amely felhatalmazza az elnököt, hogy „eladjon, szállítson, kölcsönbe és bérbe adjon” fegyvereket, élelmiszert és szolgáltatásokat olyan országoknak, amelyeknek védelmét létfontosságúnak tekinti az Egyesült Államok biztonsága szempontjából. 1941. ÁPRILIS–JÚNIUS. Miután Németország megszállja Jugoszláviát, majd Görögországot, Hitler felrúgja a megnemtámadási szerződést, és betör a Szovjetunióba. Áprilisban az Egyesült Államok védnökség alá helyezi Grönlandot; júniusban Roosevelt engedélyezi amerikai repülőgépek leszállását Grönlandon, és kiterjeszti a kölcsönbérleti szerződés hatályát a Szovjetunióra. 1941. AUGUSZTUS. Roosevelt és Churchill egy hajón találkoznak, felvázolják a „közös elvek” Atlanti Chartáját, amely tartalmazza a háború utáni rendezés nyolc pontból álló alapelveit. 1941. SZEPTEMBER. Bejelenti, hogy a haditengerészet utasítást kapott, miszerint semmisítsen meg minden német vagy olasz tengeralattjárót, amely behatol az amerikai felségvizekre, és fenyegeti az Egyesült Államok védelmét. Felszólítja Japánt Kína és Indokína katonai evakuálására, ám Tozsó tábornok, a miniszterelnök, nemet mond. 1941. OKTÓBER. Felkéri a Kongresszust, hogy a semlegességi törvény módosításával tegye lehetővé a kereskedelmi hajók felfegyverzését és behatolását a hadműveleti zónákba. 1941. NOVEMBER. Titokban hatalmas japán támadó erőt vonnak össze a Csendes-óceánon, miközben az Egyesült Államokba érkezett japán „békeküldöttség” látszólag tárgyalásokat folytat katonai és gazdasági kérdésekről. 1941. DECEMBER. Japán meglepetésszerű támadást intéz a Csendes-óceánon az Egyesült Államok birtokai ellen és NagyBritannia távol-keleti gyarmatai ellen; a válsághelyzetben tartott elnöki beszéd másnapján a Kongresszus egyhangúlag elfogadja a Japán elleni hadüzenetet. December 11-én Németország és Olaszország hadat üzen az Egyesült Államoknak; válaszul a
Kongresszus hadat üzen Németországnak és Olaszországnak. (A Pearl Harbor elleni japán támadás veszteségei: 2403 amerikai tengerész, katona, tengerészgyalogos és polgári személy meghal, 1178 megsebesül.) 1942. Az elnöknek úgyszólván egész életét kitölti a háborús erőfeszítések irányítása. A Kongresszushoz intézett éves üzenetében kijelenti: „Céljaink egyértelműek: megsemmisíteni a militarizmust, amelyet a hadurak kényszerítenek az elnyomott népekre.” 58 927 000 000 dolláros rekordköltségvetést javasol a háborús kiadások fedezésére. Churchill-lel közösen bejelenti a délkelet-ázsiai egyesített parancsnokság létrehozását. Churchill és Roosevelt júniusi stratégiai megbeszélése nyomán a szövetséges csapatok Dwight D. Eisenhower tábornok parancsnoksága alatt novemberben megszállják Francia Észak-Afrikát (hét hónap múlva kiverik Afrikából a német hadsereget); az elnök biztosítja Franciaországot, Portugáliát és Spanyolországot, hogy a szövetségeseknek nem fűződnek érdekeik a gyarmataikhoz. Júniusban felkéri a Kongresszust, hogy hirdesse ki a hadiállapotot a tengelyhatalmakkal szövetségben álló, romániai, bulgáriai és magyarországi fasiszta rezsimekkel szemben. Júliusban bizottságot jelöl ki annak a nyolc náci szabotőrnek a kihallgatására, akiket szövetségi ügynökök tartóztattak le, miután kiszálltak egy ellenséges tengeralattjáróból az amerikai partra, a titkos tárgyalás után kettőt börtönre ítélnek, hatot kivégeznek Washingtonban. Szeptemberben Sztálin fogadja Moszkvában Wendell Willkie-t, az elnök megbízottját, aki sürgeti a második front megnyitását Nyugat-Európában. Októberben az elnök két hétig tartó titkos úton végigjárja a hadiüzemeket, majd bejelenti, hogy a célokat megvalósították. Felkéri a Kongresszust, hogy terjessze ki a sorkötelességet a tizennyolc-tizenkilenc éves korosztályra. 1943. JANUÁR – 1945. AUGUSZTUS. Az európai háború (és ezzel párhuzamosan az európai zsidók lemészárlása, tulajdonaik elrablása) 1945-ig tart. Áprilisban az olasz partizánok kivégzik Mussolinit, Olaszország megadja magát. Május 7-én, egy héttel azután, hogy Adolf Hitler öngyilkos lesz berlini bunkerében, nem egészen egy hónappal azután, hogy negyedik hivatali idejének első évében agyvérzés következtében váratlanul elhuny Roosevelt elnök, és
utódja, Harry S. Truman alelnök leteszi a hivatali esküt, Németország feltétel nélkül megadja magát. A Távol-Keleten akkor fejeződnek be a hadműveletek, amikor Japán augusztus 14-én feltétel nélkül megadja magát. Véget ér a második világháború. CHARLES A. LINDBERGH (1902–1974) 1927. MÁJUS. Charles A. Lindbergh, a huszonöt éves minnesotai műrepülő és postapilóta harminchárom óra és harminc perc alatt, kísérő és megszakítás nélkül átrepül a Spirit of St. Louis monoplánnal New Yorkból Párizsba, ami azonnal világhíressé teszi. Coolidge elnök a légierő érdemkeresztjét adományozza neki, és kinevezi az Egyesült Államok légierejének tartalékos ezredesévé. 1929. MÁJUS. Lindbergh feleségül veszi Anne Morrow-t, az Egyesült Államok mexikói nagykövetének huszonhárom éves lányát. 1930. JÚNIUS. New Jersey-ben megszületik ifj. Charles A. Lindbergh, Charles és Anne Lindbergh fia. 1932. MÁRCIUS–MÁJUS. Ifjabb Charlest elrabolják családja új házából, a New Jersey-i vidéken megbújó, 220 hektáros hopewelli birtokról. Körülbelül tíz héttel később véletlenül egy oszló gyermekholttestre bukkannak a közeli erdőben. 1934. SZEPTEMBER – 1935. MÁRCIUS. New Yorkban a Lindbergh-bébi elrablásának és meggyilkolásának vádjával letartóztatnak egy Bruno Hauptmann nevű ácsot, egy rovott múltú német bevándorlót, aki nagy szegénységben él Bronxban. Hat hétig tartó tárgyalás – ahogy a sajtó írja, „az évszázad tárgyalása” – következik a New Jersey-i Flemingtonban. Hauptmannt bűnösnek találják, és 1936 áprilisában villamosszékben kivégezik. 1935. ÁPRILIS. Anne Morrow Lindbergh megjelenteti férjével közös, 1931-es légi kalandjairól szóló, Északtól keletre című első könyvét. Az Északtól keletre listavezető bestseller lesz, és mint az év legjobb tényregénye, elnyeri a National Booksellers Awardot. 1935. DECEMBER – 1936. DECEMBER. A Lindbergh házaspár és két kisgyermekük a szenzációhajhászok elől menekülve elhagyja Amerikát, és 1939 tavaszán történő visszatérésükig egy kis faluban
élnek az angliai Kentben. Az amerikai hadsereg felkéri Lindberghet, hogy utazzék Németországba, és győződjön meg a német légierő fejlettségéről. Ebből a célból Lindbergh több németországi látogatást tesz a három év alatt. Vendégként részt vesz az 1936-os berlini olimpián, ahol Hitler is jelen van, és később azt írja Hitlerről egy barátjának: „Kétségtelenül nagy ember, és azt hiszem, sokat tett a német népért.” Anne Morrow Lindbergh elkíséri férjét Németországba, és utólag kritikusan ír „az otthoni mereven puritán szemléletmódról, amely szerint a diktatúrák szükségszerűen rosszak, gonoszak, ingatagok, és csakis rossz következményekkel járhatnak. Ráadásul nálunk vicclapba illő módon, bohócnak állítják be Hitlert, és ehhez vegyük még hozzá a zsidó tulajdonú újságok (természetesen) rendkívül indulatos propagandáját!” 1938. OKTÓBER Berlinben az amerikai nagykövetség bankettjén Hermann Göring légimarsall „a Führer parancsára” átnyújtja Lindberghnek a négy apró szvasztikával ékesített Német Szolgálati Saskeresztet, amellyel azokat a külföldieket tüntetik ki, akik szolgálatokat tesznek a Harmadik Birodalomnak. Anne Morrow Lindbergh megjelenteti a légi kalandjairól szóló második beszámolót, a Hallgasd a szelet című tényregényt, amelyből bestseller lesz, annak dacára, hogy férje egyre népszerűtlenebb a fasizmus amerikai ellentáborában, és egyes zsidó könyvkereskedők nem hajlandók átvenni a könyvet. 1939. ÁPRILIS. Miután Hitler lerohanja Csehszlovákiát, Lindbergh a következőt írja naplójába: „Bármennyire helytelenítek számos dolgot, amit Németország elkövetett, hiszem, hogy az utóbbi évek Európájában egyedül ő politizált következetesen.” „Hap” Arnold tábornok, a légierő parancsnoka kérésére és Roosevelt elnök egyetértésével – aki nem kedveli Lindberghet, és nem bízik benne – tényleges állományba helyezik, mint a légierő ezredesét. 1939. SZEPTEMBER. Miután szeptember elsején Németország lerohanja Lengyelországot, Lindbergh ezt írja naplójába: „Meg kell védenünk magunkat az idegen hadseregek támadásától, az elkorcsosító idegen fajoktól… és az alacsonyabb rendű vér beszivárgásától.” A repülés, írja, egyike „azoknak a felbecsülhetetlen értékeknek, amelyek lehetővé teszik a fehér faj fennmaradását a
sárgák, feketék és barnák ostromló tengerében”. Valamivel korábban, ugyanebben az évben – a republikánus nemzeti bizottság egyik magas rangú tagjával és ifj. Fulton Lewis konzervatív újságíróval folytatott magánbeszélgetése során – megjegyezi: „Aggaszt a zsidók befolyása a sajtónkban, a rádiónkban és a filmgyártásunkban… Elég nagy baj, mert az a néhány tisztességes zsidó, azt hiszem, igazi kincs minden országnak.” Egy 1939. áprilisi bejegyzésben (amely kimaradt 1970-ben megjelent Háborús naplóiból) ezt írja: „Az ilyen helyeken, mint New York, máris túl sok a zsidó. Néhány zsidó erőt és karaktert ad egy országnak, de a túl sok csak zűrzavart csinál. Mi pedig máris túl sokat kapunk belőlük.” 1940-ben így nyilatkozik a Columbia Broadcasting Systemnek: „Kizárólag azért fenyeget a veszély, hogy belekeveredünk a háborúba, mert hatalmas erők vannak Amerikában, amelyek a részvételünket akarják. Csekély kisebbségét jelentik az amerikai lakosságnak, ám kezükben tartják a befolyásolás és a propaganda gépezetének nagy részét, és megragadnak minden alkalmat, hogy közelebb lökjenek minket a szakadékhoz.” Mikor William E. Borah, Idaho republikánus szenátora arra buzdítja, induljon az elnökválasztáson, Lindbergh azt feleli, hogy jobban szereti magánemberként kifejteni politikai állásfoglalását. 1940. OKTÓBER. Tavasszal a Yale Egyetem jogi karán megalakul az izolacionizmus jelszavával az Első Amerika Bizottság, tiltakozásul Roosevelt beavatkozást pártoló politikája ellen; októberben Lindbergh háromezer fős hallgatóság előtt szólal fel a Yale Egyetemen, szorgalmazva, hogy Amerika ismerje el „az európai új hatalmakat”. Anne Morrow Lindbergh „Hitvallás” alcímmel megjelenteti háborúellenes rövid értekezését, A jövő hullámát, amely hatalmas vitákat robbant ki, és azonnal tényirodalmi bestseller lesz, bár Harold Ickes belügyminiszter „minden amerikai náci bibliájának” nevezi. 1941. ÁPRILIS–AUGUSZTUS. Felszólalások az Első Amerika tízezer fős chicagói, majd ugyancsak tízezer fős New York-i tömeggyűlésén. Dühödt ellensége, Ickes miniszter „az Egyesült Államok első számú náci szimpatizánsának” nevezi Lindberghet. Amikor Lindbergh a Roosevelt elnöknek küldött levelében felpanaszolja Ickes viselkedését, aki főleg a német kitüntetés elfogadását nehezményezi, Ickes azt írja: „Ha Mr. Lindbergh
viszolyog attól, hogy teljes joggal a német Sas-rend lovagjának nevezik, miért nem küldi vissza azt a gyalázatos kitüntetést?” (Korábban Lindbergh arra hivatkozva nem volt hajlandó visszaküldeni a medált, mert az „szükségtelenül megsértené” a német vezetést.) Az elnök nyíltan kétségbe vonja Lindbergh lojalitását, mire Lindbergh felajánlja Roosevelt hadügyminiszterének, hogy lemond ezredesi rangjáról. Ickes megjegyzi, hogy míg Lindbergh villámgyorsan megvált amerikai tiszti rangjától, csökönyösen nem hajlandó visszaküldeni a náci Németországtól kapott érdemrendet. Májusban, a Madison Square Gardenben, az Első Amerika tömeggyűlésén, ahol a montanai Burton K. Wheeler szenátor ül az emelvényen Anne Lindbergh Morrow mellett, Lindbergh huszonötezer fős hallgatóság előtt szólal fel; mikor megjelenik, a közönség „A következő elnökünk!” kiáltással köszönti, és négy percig tapsolja a beszédét. A tavasz és a nyár folyamán országszerte felszólal népes gyűléseken Amerika háborús szerepvállalása ellen. 1941. SZEPTEMBER–DECEMBER. Szeptember 11-én Des Moines-ben megtartja „Kik a háborús agitátorok?” című beszédét az Első Amerika Bizottság nagygyűlésén; nyolcezer ember éljenez, mikor megnevezi a „zsidó fajt” a leghatalmasabb erők között, amelyek – „nem amerikai indokokból” – a háborús szerepvállalás felé taszítanák az országot. Hozzáteszi: „Nem hibáztathatjuk őket, ha azt tartják szem előtt, amit az érdeküknek hisznek, ám nekünk is vigyáznunk kell a saját érdekeinkre. Nem engedhetjük, hogy más népek ösztönös indulatai és előítéletei pusztulásba taszítsák országunkat!” Demokraták és republikánusok már másnap bírálják a Des Moines-i beszédet, ám Gerald P. Nye, észak-dakotai republikánus szenátor, az Első Amerika tántoríthatatlan híve, védelmébe veszi a szónokot a kritikákkal szemben, és Lindbergh más támogatóihoz hasonlóan megismétli vádjait a zsidók ellen. Miután a japánok megtámadták Pearl Harbort, és az Egyesült Államok hadat üzent Japánnak, Németországnak és Olaszországnak, Lindbergh lemondja decemberre kitűzött bostoni beszédét. Az Első Amerika vezetősége befejezettnek nyilvánítja a bizottság tevékenységét, a szervezet feloszlik.
1942. JANUÁR–DECEMBER. Washingtonba utazik, hogy kérelmezze, vegyék vissza a légierőhöz, ám Roosevelt kabinetjének miniszterei a sajtó nagy részével együtt hevesen tiltakoznak, és az elnök nemet mond. Kudarcot vallanak ismételt kísérletei, hogy el tudjon helyezkedni a légi iparnál, habár a húszas évek végén és a harmincas évek elején gyümölcsöző kapcsolatokat ápolt a Transcontinental Air Transporttal („a Lindbergh-légitársasággal”) és busásan fizetett tanácsadója volt a Pan American Airwaysnek. Tavasszal a kormány jóváhagyásával végül tanácsadói munkát talál a Ford művek bombázógyártási programjában, a Detroit melletti Willow Runban. A család elköltözik a detroiti elővárosba. (A szeptemberi délutánon, amikor Roosevelt elnök meglátogatja Willow Runt, hogy ellenőrizze a hadianyaggyártás állását, Lindbergh gondosan távol marad.) Részt vesz a Mayo kórházban folytatott kísérletekben, amelyek a magassági repülés egészségkárosító hatásának mérséklésére törekednek, később tesztpilótaként az oxigénpalackkal történő, magassági repülési kísérletekben. 1942. DECEMBER – 1943. JÚLIUS. Tevékeny szerepet vállal a tengerészeti/tengerészgyalogsági Corsair repülőgép pilótáinak kiképzésében; a Corsair tervét az ő közreműködésével fejlesztette ki a connecticuti United Aircraft. 1943. AUGUSZTUS. Anne Morrow Lindbergh, immár négygyermekes anya, megjelenteti Meredeken az égbe című novelláját egy veszélyes légi kalandról. Ez lesz első szerzői bukása, nagyrészt annak köszönhetően, hogy a kritikusok és az olvasók rossz szemmel nézik Lindberghék háború előtti politizálását. 1944. JANUÁR–SZEPTEMBER. Miután egy ideig Floridában tesztelt különböző harci gépeket, köztük a Boeing új B–29-es bombázóját, a kormány engedélyezi, hogy a Csendes-óceán déli részén tanulmányozza a Corsairt akció közben. Az itteni új-guineai támaszpontról kezd vadász- és bombázó bevetésekre indulni japán célpontok ellen. Kezdetben csak néző, hamarosan lelkes és sikeres résztvevő. Arra oktatja a pilótákat, hogy a hatósugár növelése mellett hogyan takarékoskodhatnak az üzemanyaggal. Miután ötven küldetésben vett részt – és egy japán vadászgépet lelőtt –, szeptemberben visszatér Amerikába, hogy tovább dolgozzon a
United Aircraft vadászgép-tervein. Családja elköltözik Michiganból a connecticuti Westportba. FIORELLO H. LA GUARDIA (1882–1947) 1922. NOVEMBER. La Guardia, aki közvetlenül az első világháború előtt és után több cikluson keresztül képviselte a Kongresszusban a manhattani Lower East Side-ot, visszatér a Kongresszusba, és öt ciklus hosszan képviseli a republikánusok színeiben Kelet-Harlem olasz és zsidó választóit. A Ház élén tiltakozik Hoover elnök jövedelemadója ellen, és bírálja, amiért nem hajlandó foglalkozni a gazdasági válság áldozataival. Ugyancsak ellenzi a szesztilalmat. 1924. NOVEMBER. Az elnökválasztáson nem a republikánus Coolidge elnököt támogatja, hanem Robert M. La Follette-et, a Progresszív Párt jelöltjét. 1931. JANUÁR. New York kormányzója. Franklin D. Roosevelt kormányzói konferenciát hív össze a válságot kísérő munkanélküliség enyhítésére. La Guardia dicséri a kormányzót, mert vizsgálataival olyan munkaügyi törvények bevezetését érte el, amelyeket ő hasztalanul sürgetett Hoover elnöknél. 1932. Mandátumának utolsó ülésszakában Roosevelt elnök megbízza, hogy a demokraták elsöprő győzelme után ő terjessze elő független republikánusként a hetvenkettedik kongresszusi ülésszakon a New Deal törvényeit. 1933. NOVEMBER. A Tammany-ellenes demokraták és a republikánusok (majd a később csatlakozó Amerikai Munkáspárt) küldöttjeként megválasztják New York polgármesterévé. Ezt a tisztséget három hivatali időn keresztül tölti be. Polgármesterként azt tekinti céljának, hogy közmunkákkal és közszolgáltatásokkal segítse elő a válság sújtotta New York gazdasági felépülését. Ostorozza a fasizmust és az amerikai nácikat. A náciknak, akik „New York zsidó polgármesterének” ócsárolják, azzal vág vissza: „Mindig túl kevésnek tartottam az ereimben folyó zsidó vért ahhoz, hogy dicsekedhessek vele.”
1938. SZEPTEMBER. Miután Hitler feldarabolja Csehszlovákiát, La Guardia támadja a republikánus izolacionistákat, és FDR mellé áll a háborús szerepvállalással kapcsolatos vitában. 1940. SZEPTEMBER. Noha Wendell Willkie állítólag fontolgatja, hogy La Guardiát választja alelnökjelöltnek, ő, akárcsak 1924-ben, ismét elfordul a republikánusoktól; George Norris szenátorral megalakítja a Függetlenek Rooseveltért csoportot, és nyíltan korteskedik az elnök mellett. 1940. AUGUSZTUS–NOVEMBER. A háború előestéjén Roosevelt szívesen választaná La Guardiát hadügyminiszternek, aztán mégis a republikánus Henry Stimson mellett dönt, és La Guardiát kinevezi az Amerikai–Kanadai Védelmi Tanács amerikai elnökévé. 1941. ÁPRILIS. Díjazás nélkül vállalja a polgári védelem vezetését, miközben továbbra is ellátja a New York-i polgármester hivatalát. 1943. FEBRUÁR–ÁPRILIS. Sürgeti Rooseveltet, hogy hadd térjen vissza tényleges állományba dandártábornoki rangban, ám Roosevelt, aki sem az alelnökséget, sem a miniszterséget nem ajánlotta fel neki, ezt is megtagadja bizalmasainak tanácsára, akik túl provokatívnak tartják La Guardiát. A csalódott polgármester „visszaveszi az utcaseprői uniformist”. 1943. AUGUSZTUS. A háború okozta faji zavargások Beaumont, Mobile, Los Angeles és Detroit után – ahol 34 áldozatot követelt a június 21-i zavargás – elérik a New York-i Harlemet. Majdnem három napig tart a rombolás, fosztogatás és vérontás. A fekete vezetők dicsérik La Guardiát, mert határozott és együttérző viselkedést tanúsított a zavargások alatt, amelyeknek mérlege 6 halott, 185 sebesült, és 5 millió dolláros anyagi kár. 1943. AUGUSZTUS. Egy hónappal FDR halála után bejelenti, hogy nem indul negyedszer a polgármester-választáson. Visszavonulása előtt, egy sajtósztrájk idején ő olvassa fel a rádióban a New York-i gyerekeknek a tréfás mellékletet. Miután távozik hivatalából, elfogadja az Egyesült Nemzetek Segélyezési és Rehabilitációs Hivatalának elnöki tisztét. WALTER WINCHELL (1897–1972)
1924. A New York Evening Graphic alkalmazza Walther Winchell volt kabarettistát, aki hamarosan népszerű rovatvezető és a Broadway riportere lesz. 1929. JÚNIUS. Rovatvezető William Randolph Hearst New York Daily Mirrorjánál. Ezt a beosztást több mint harminc évig megtartja. A Hearst tulajdonát képező King Features kiadóvállalat országszerte ismertté teszi Winchell rovatát, végül már több mint kétezer újságban jelenik meg. A modern pletykarovat feltalálója magától értetődően törzsvendég a New York-i hírességek éjszakai lokáljában, a Stork bárban. 1930. MÁJUS. Bekerül a rádióhoz, mint broadwayi pletykatudósító; rendkívüli népszerűségre tesz szert a Lucky Strike Táncóra programmal, és az 1932 decemberétől induló, minden vasárnap este kilenckor sugárzott egyórás műsorával, amelyet a Jergens Balzsam szponzorál a NBC Blue Networkön. Winchell hetenkénti pletykálkodó negyedórája és hírei hamarosan a leghallgatottabb rádióműsorok lesznek, nyitószavai – „Jó estét, Mr. és Mrs. Amerika és mindenki, hát akkor essünk neki!” – átmentek az amerikai közbeszédbe. 1932. MÁRCIUS. A J. Edgar Hoover FBI-igazgatótól kapott tippeket felhasználva tudósítani kezd a Lindbergh-bébi elrablásáról, később végigköveti Bruno Hauptmann 1934-es letartóztatását és 1935-ös perét is. 1933. FEBRUÁR. Az újságírók és a közismert zsidók között úgyszólván egyedül ő támadja nyilvánosan Hitlert, az amerikai nácikat és Fritz Kuhnt, a Bund vezetőjét; támadásai a rádióban és az írott sajtóban a második világháború kitöréséig folytatódnak. Ő találja ki a nácikat gúnyoló „rasszképűek” és „snassztikások” szavakat. 1935. JANUÁR–MÁRCIUS. J. Edgar Hoover megdicséri tudósítását a Hauptmann-tárgyalásról. Hoover és Winchell a továbbiakban rendszeresen cserélnek információkat az amerikai nácikról; ezek a hírek Winchell rovatában kötnek ki. 1937. Rovatában támogatja Rooseveltet és a New Dealt. Májusban meghívják a Fehér Házba, ettől fogva rendszeres összeköttetésben áll az elnökkel. Hearst és Winchell között fokozódik az ellenségeskedés, amiért az újságíró nyilvánosan támogatja
Rooseveltet. Winchell összebarátkozik New York-i szomszédjával, Frank Costello gengszterrel. 1940. Winchellt becslések szerint kb. ötvenmillióan olvassák és hallgatják; ez több, mint az amerikai lakosság egyharmada. Évi 800 000 dolláros keresetével a legjobban fizetett amerikaiak közé tartozik. Lelkesen támogatja FDR példátlan második újraválasztását; a PMben álnéven támadja Willkie republikánus jelöltet, miután a Daily Mirrorban Hearst cenzúrázta a Willkie-t érintő bírálatait. 1941. ÁPRILIS–MÁJUS: Támadja Lindbergh izolacionista és németpárti kijelentéseit; figyelmezteti Ribbentrop német külügyminisztert, hogy Amerikában megvan a szándék a harcra. Burton K. Wheeler szenátor viszont őt támadja azzal, hogy „bele akarja kergetni Amerikát ebbe a háborúba”. 1941. SZEPTEMBER. Lindbergh Des Moines-i beszéde után, amelyben az megvádolta a zsidókat, hogy ők taszítják Amerikát a háborúba, Winchell azt írja, hogy Lindberghnek „a glóriája lett a hurok a nyakán”, és ismételten támadja Lindberghet, valamint Wheeler, Nye, Rankin szenátorokat és más nácibarátnak bélyegzett személyeket. 1941. DECEMBER – 1972. FEBRUÁR. Miután Amerika belép a háborúba, Winchell rádióműsorai és cikkei főleg háborús hírekkel foglalkoznak. Winchell, aki tartalékos sorhajóhadnagy, Rooseveltnél jár közbe, hogy helyezzék tényleges állományba. 1942. novemberében behívják. A háború befejeződése után szélsőjobbra tolódik, felcsap a Szovjetunió és a kommunizmus dühödt ellenségének, támogatja Joseph McCarthy szenátort. Az ötvenes évek közepén szinte már senki sem ismeri. Amikor 1972-ben meghal, egyedül a lánya vesz részt a temetésén. BURTON K. WHEELER (1882–1975) 1920. NOVEMBER – 1922. NOVEMBER. Wheeler, aki állami képviselőként szembefordult a montanai óriáströszttel, az Anaconda Rézbányászati Vállalattal, és tiltakozott az emberi jogok megsértése ellen a háborút követő vörös hisztéria idején, csúfos vereséget
szenved az 1920-as kormányzóválasztáson, ám 1922-ben bejut az Egyesült Államok Szenátusába, ahol három ciklust tölt demokrata szenátorként, a gazdák és a munkások erős támogatásával. Az évek során a saját kétpólusú választási gépezetévé alakítja át az állam kormányát. 1924. FEBRUÁR–NOVEMBER. Megválasztják a Teapot Dome néven ismert panamázást kivizsgáló szenátusi bizottság elnökévé, amely Coolidge elnök igazságügyi miniszterének, Harry M. Doughertynek a lemondásához és Coolidge igazságügyi minisztériumának megalázásához vezet. Megválik a demokratákról – és a John W. Davis vezette demokrata jelölőlistától –, hogy a Progresszív Párt alelnökjelöltje lehessen Robert M. La Follette wisconsini szenátor jelölőlistáján. Coolidge elsöprő győzelmet arat a demokraták és a progresszívek felett, bár az utóbbiak országos szinten hatmillió szavazatot szereznek, és Montanában a voksok majdnem negyven százalékát mondhatják magukénak. 1932–1937. Az 1932-es demokrata elnökjelölő gyűlés előtt tizenhat államot jár végig, hogy előmozdítsa Roosevelt jelölését. Noha ő az első országosan ismert közszereplő, aki a demokrata jelöltet támogatja, és nagyjából rokonszenvez is a New Deal társadalmi reformjaival, 1937-ben vadul szembefordul az elnökkel, amiért az javaslatot tett a Legfelsőbb Bíróság bővítésére, hogy „megtömhesse” a New Deal támogatóival. Wheeler miatt nem fogadják el a vitatott törvényt, ami elmérgesíti a viszonyát az elnökkel. 1938. A montanai választási gépezet ellehetetleníti Wheeler vetélytársát, Jerry O’Connell demokratikus képviselőt, és Jacob Thorkelsont juttatja be a képviselőházba, egy jobboldali republikánust, akit Walter Winchell „a kongresszusi náci mozgalom szócsövének” titulál. Thorkelson „gyalázkodó zsidónak” nevezi Winchellt, és bepereli, miután Winchell őt is felveszi a Liberty magazin „Amerikaiak, akik nélkül meg tudnánk lenni” című cikksorozatába. „Pártjának Benedict Arnoldja, és az elnök árulója”, mondja róla O’Connell képviselő Wheeler választási tevékenysége kapcsán. 1940–1941. Montanában „Wheelert elnöknek”-klubot alakítanak befolyásos demokraták; államában és másutt is félelmetes
versenyzőnek tekintik, amíg Roosevelt be nem jelenti, hogy harmadszor is indul az elnökségért. A Szenátusban Wheeler egyre szorosabb szövetséget köt a republikánusokkal és a déli demokratákkal a demokrata párt roosevelti liberális szárnya ellen. Zajosan ellenzi Amerika beavatkozását az európai háborúba. 1940 júniusában azzal fenyegetőzik, hogy otthagyja a demokrata pártot, „ha abból a háború pártja lesz”. Ugyanebben a hónapban találkozik Charles A. Lindberghgel és egy csoport izolacionista szenátorral, hogy terveket dolgozzanak ki „a háborús uszítás és propaganda ellensúlyozására”. A Szenátusban védelmébe veszi a náci szimpátiákkal vádolt Lindberghet, majd néhány hónappal később, amikor Roosevelt a nyilvánosság előtt egy polgárháborús „copperhead”-hez (Délhez húzó északihoz) hasonlítja Lindberghet, Wheeler „minden helyes gondolkodású amerikait megbotránkoztatónak és megdöbbentőnek” nevezi a megjegyzést. A NBC-ben ismerteti Hitlernek szóló, nyolcpontos békejavaslatát, ami után gratuláló táviratot kap Lindberghtől. Találkozik a Yale hallgatóival, akik meg akarják szervezni az Első Amerika Bizottságot, elfogadja a nem hivatalos tanácsadó szerepét, és Lindbergh mellett a legnépszerűbb szónoka lesz az EA nagygyűléseinek. Felszólal a békeidőben elrendelendő sorozás ellen, Roosevelt javaslatát úgy jellemzi, mint „az első lépés a totalitarizmus felé”. A Szenátusban ezeket mondja a kölcsönbérleti törvény bírálata közben: „Ha az amerikai nép diktatúrát akar – ha totalitárius kormányt és háborút akar –, akkor ezt a törvényt is keresztülverik a Kongresszusban, mint ezt már megszoktuk Roosevelt elnöktől.” Kijelenti, hogy a kölcsönbérleti törvény, amennyiben elfogadják, „sírba tesz minden negyedik amerikai fiút”, amire Roosevelt kénytelen azt válaszolni: „Ez a leghazugabb, leghitványabb, leghazafiatlanabb dolog, ami az én nemzedékem közéletében valaha is elhangzott.” Wheeler idő előtt kikürtöli, hogy az Egyesült Államok csapatokat küld Izlandra; a Fehér Ház és Churchill miniszterelnök azzal vádolja Wheelert, hogy amerikaiak és britek életét sodorja veszélybe. Legközelebb akkor vádolják hadititkok megsértésével, amikor 1941 novemberében kiszivárogtatja az izolacionista Chicago Tribune-nek a
hadügyminisztérium titkosított dokumentumát a háború esetén követendő stratégiáról. 1941. DECEMBER – 1946. DECEMBER. Pearl Harbor után támogatja a háborús erőfeszítéseket, mindazonáltal fenntartva, hogy Amerika szövetsége a Szovjetunióval segíti a kommunista kormány fennmaradását. 1944-ben, arra hivatkozva, hogy a Missouri-völgyi Vízműrendszer (MVA) mögött „a kommunisták állnak”, a Montanai Áramszolgáltató Vállalattal, valamint az Anaconda Bányászati Vállalattal szövetkezik a liberálisok ellen, és a Tennessee-völgyi Vízműrendszert (TVA) támogatja az MVA-vel szemben, amivel végképp elveszíti Montanában a demokrata párti híveket, és 1946ban alulmarad a szenátusi küldöttválasztási kampányban a fiatal montanai liberális Leif Ericksonnal szemben. 1950-ES ÉVEK. Ügyvéd Washingtonban. Ideológiai és politikai szövetséget köt Joseph McCarthy szenátorral. HENRY FORD (1863–1947) 1903–1905. 1903-ban megjelenik a piacon a 850 dollárért kapható első Ford automobil, a kéthengeres, nyolc lóerős A-modell, amelyet Henry Ford tervezett, és újsütetű trösztje, a Ford Motors Company gyárt. Néhány éven belül követik a drágább modellek. 1908. Megjelenik a falusi Amerikának tervezett T-modelI, 1927-ig az egyetlen típus, amelyet a Ford-művek gyárt. A T-modell az ország első autógyárosává teszi Fordot, akinek a „széles tömegek számára gyártott gépkocsi” a célja. 1910–1916. Üzlettársaival kidolgozza a sorozatgyártás és munkamegosztás alapjait. Ebből lesz az ipari forradalom legnagyobb vívmányának tartott, örökösen mozgó szerelőszalag, amely lehetővé teszi a T-modell tömeges előállítását. 1914-ben Ford bejelenti, hogy 5 dollár alapbért fizet egy 8 órás munkanapért, ám ez az ajánlat a Fordművek munkásainak csupán egy részére érvényes. A sokat dicsért „Ötdolláros nap” megajándékozza Fordot a felvilágosult üzletember hírnevével – ha nem is a felvilágosult gondolkodóéval. „Nem szeretek
könyveket olvasni – mondja. – Összezavarják a fejemet.” „A történelem – szögezi le – többé-kevésbé sületlenség.” 1916–1919. Neve felkerül a republikánus konvenció elnökjelöltjei közé, és az első titkos szavazáson harminckét szavazatot kap. Teljhatalmat szerez a Ford-művekben, amely 1916-ban napi kétezer autót állít elő, az eddig gyártott T-modellek száma eléri az egymilliót. Szenvedélyesen tiltakozik az első világháború ellen, ostorozza a háborús profitot, és kijelenti a Ford vezetőtanácsának ülésén: „Én tudom, mi okozta a háborút. A német–zsidó bankárok. Megvan rá a bizonyítékom. Tények. A zsidó–német bankárok okozták a háborút.” Mikor Amerika belép a háborúba, fogadkozik, hogy „egy cent haszon nélkül” fogja teljesíteni az állami megrendeléseket, de aztán megfeledkezik erről az ígéretéről. Wilson elnök buzdítására demokrata színekben indul a szenátusi választáson – noha korábban republikánusként határozta meg magát –, és szoros versenyben vereséget szenved. Vereségét „a Wall Street érdekeinek” és „a zsidóknak” tulajdonítja. 1920. Májusban a Dearborn Independent – a helyi hetilap, amelyet Ford 1918-ban megvásárolt – megjelenteti az elsőt a kilencvenegy cikk közül, amelyek célja a világ legégetőbb gondját jelentő nemzetközi zsidó leleplezése. A további számok sorozatban közlik a Cion bölcseinek jegyzőkönyve címen ismert hamisítványt, hangoztatva, hogy a dokumentum valódi, és csakugyan létezik zsidó összeesküvés a világuralom megszerzésére. A lap példányszáma kiadásának második évében csaknem eléri a háromszázezret; a Ford-ügynökök kötelesek előfizetni rá, mint a vállalat termékére. A szélsőségesen antiszemita cikkeket négy kötetben is megjelentetik, A nemzetközi zsidó: a világ legégetőbb problémája cím alatt. 1920-AS ÉVEK. 1921-ben ötmillió Ford-gépkocsit gyártanak; az Amerikában eladott autók több mint fele T-modell. Felépíti a hatalmas River Rouge gyárat, és ipari várossá fejleszti Dearbornt. Erdőket, vasbányákat, szénbányákat vásárol, hogy ellássa nyersanyaggal az autógyárat. Bővíti a Ford-autók választékát. 1922-es, Életem és munkám című önéletrajza bestseller lesz, az egész világ megismeri a Ford nevet és legendát. A közvélemény-kutatások szerint népszerűségben megelőzi Harding elnököt. Lehetséges republikánus
elnökjelöltként emlegetik; 1922 őszén fontolgatja, hogy indul az elnökválasztáson. Adolf Hitler egy 1923-as interjúban azt mondja: „Úgy tekintünk Heinrich Fordra, mint az Amerikában erősödő fasiszta mozgalom vezetőjére.” A húszas években peren kívüli megegyezéssel zárul az az eljárás, amelyet egy chicagói zsidó ügyvéd indított ellene rágalmazásért. 1927-ben Ford felhagy a zsidók támadásával, beleegyezik, hogy nem közöl többé antiszemita írásokat, és beszünteti a veszteséges Dearborn Independentet, amely majdnem ötmillió dollárjába került. Amikor Lindbergh 1927 augusztusában Detroitba repül a Spirit of St. Louis-zal, találkozik Forddal a Ford repülőtéren, és elviszi egy körre a híres gépen. Ford ekkor ül először repülőgépen. Lindbergh felkelti az érdeklődését a repülőgépgyártás iránt, ezután sokszor találkoznak. Ford egy 1940es interjú során elárulja: „Ha Charles kijön ide, kizárólag a zsidókról beszélünk.” 1931–1937. A Chevrolet és a Plymouth konkurenciája, valamint a gazdasági válság a Ford V-8 motor modernizálása ellenére súlyos károkat okoz a vállalatnak. A munkafolyamatok felgyorsítása, a munkavédelem hiánya, az üzemi spiclik jelenléte feszültségeket gerjesztenek a River Rouge gyárban. Amikor az Autógyári Munkások Szakszervezete kísérletet tesz, hogy a General Motors és a Chrysler mellett a River Rouge-ban is létrehozzon szervezetet, Ford erőszakkal és megfélemlítéssel válaszol. A detroiti polgárőrség összeveri a szakszervezeti aktivistákat River Rouge-ban. Az Országos Foglalkoztatási Hivatal az autógyártásban létező lehető legrosszabb munkáltatói politikának nevezi a Ford-műveknél uralkodó állapotokat. 1938. Júliusban, hetvenötödik születésnapján, ezerötszáz neves meghívott jelenlétében elfogadja Hitler náci kormányától a Német Szolgálati Saskeresztet a detroiti születésnapi vacsorán. (Lindbergh ugyanezt az érmet októberben és Németországban kapta meg; ennek hatására mondja Ickes belügyminiszter a Clevelandi Cionista Társaság decemberi gyűlésén: „Henry Ford és Charles A. Lindbergh az egyetlen szabad polgárai egy szabad országnak, akik alázatosan elfogadták a megvetően odalökött kitüntetést egy olyan korban, amikor a kitüntetés adományozója elfecséreltnek tekint minden
napot, amelyen nem követhet el újabb bűnöket az emberiség ellen.”) Ford elszenvedi első szélütését. 1939–1940. A második világháború kitörésekor barátjával, Lindberghgel együtt támogatja az izolacionizmust és az Első Amerikát. Beveszik az Első Amerika végrehajtó bizottságába, amelyből kisvártatva Ford antiszemita híre miatt kilép Lessing J. Rosenwald, a Sears, Roebuck és Társa zsidó igazgatója. Egy ideig rendszeresen találkozik Coughlin atyával, az antiszemita rádiópappal, akinek tevékenységét Roosevelt és Ickes feltételezése szerint Ford pénzeli. Anyagilag támogatja az antiszemita demagóg Gerald L. Smith heti rádióműsorát és létfenntartási költségeit. (Néhány év múlva Smith újra kiadja A nemzetközi zsidót, és a hatvanas évekig fenntartja, hogy „Ford sose változtatta meg a véleményét a zsidókról”.) 1941–1947. Elszenvedi a második szélütést. A háború közeledésével a gyár átáll a haditermelésre; a háború alatt B–24 bombázókat gyárt a hatalmas Willow Run-i gyárban, ahová Lindberghet szerződteti tanácsadónak. Betegsége miatt már nem képes irányítani a vállalatot, és 1945-ben visszavonul. 1947. áprilisában meghal. Ravatalához százezren járulnak. Óriási vagyona a Ford Alapítványra száll, amelyből hamarosan a világ leggazdagabb magánalapítványa lesz. MÁS VALÓS SZEREPLŐK A KÖNYVBEN BERNARD BARUCH (1870–1965): pénzügyi szakértő és kormányzati tanácsadó. Woodrow Wilson elnöksége alatt a Hadiipari Tanács elnökeként mozgósította az ország ipari erőforrásait az első világháborúra. Roosevelt elnöksége idején a Fehér Ház belső köréhez tartozott. 1946-ban Truman őt nevezte ki az Egyesült Államok képviselőjének az ENSZ Atomenergia-bizottságába. RUGGIERO „BAKANCS RITCHIE” BOIARDO (1890–1984): newarki bűnöző, a gengszter Longy Zwillman helyi vetélytársa; legnagyobb
volt a befolyása a város olasz Első Kerületében, ahol egy népszerű éttermet üzemeltetett. LOUIS A. BRANDEIS (1856–1941): a kentuckyi Louisville-ben született, Prágából kivándorolt, művelt zsidó családban. Munkaügyi és polgári jogi ügyvéd Bostonban. Az amerikai cionista mozgalom korai szervezője. Wilson elnök, akinek döntése nemcsak a Szenátus jogi bizottságában, de országszerte is négy hónapig tartó, heves vitákat provokált, kinevezte a Legfelsőbb Bíróság tagjává. Brandeis a tiltakozást annak tulajdonította, hogy ő lett a testület első zsidó tagja. Huszonhárom éven át, 1939-ig volt hivatalban. CHARLES E. COUGHLIN (1891–1979): római katolikus pap, a Kis Virág-templom plébánosa a michigani Royal Oakban. Kommunistának tartotta Rooseveltet, és rajongója volt Lindberghnek. Az 1930-as években heves antiszemita propagandát fejtett ki heti országos rádióadásában, és Social Justice (Társadalmi Igazság) című lapjában, amelytől a háború alatt a Kémkedési Törvény megsértése miatt megvonták a postai terjesztés jogát, és 1942-ben beszüntették. AMELIA EARHART (1897–1937): 1932-ben beállította a transzatlanti rekordot, amikor tizennégy óra és ötvenhat perc alatt kelt át ÚjFundlandból Írországba. Az első nő, aki kísérő nélkül átrepülte az Atlanti-óceánt, illetve a Csendes-óceánt Honolulutól Kaliforniáig. 1937-ben, amikor Frederick J. Noonan navigátor kíséretében meg akarta kerülni a földet, gépe eltűnt a Csendes-óceán felett. MEYER ELLENSTEIN (1885–1963): fogorvosi és jogászi pályafutás után városi tanácsnok-társai 1933-ban megválasztották Newark polgármesterévé. 1933-től 1941-ig, két hivatali időn át volt a város első és egyetlen zsidó polgármestere.
EDWARD FLANAGAN (1886–1948): 1904-ben vándorolt ki Írországból az Egyesült Államokba, ahol teológiát kezdett tanulni. 1912-ben szentelték pappá. 1917-ben alapította meg Omahában a Flanagan Atya Fiúotthonát, amely faji és felekezeti hovatartozástól függetlenül fogadott be kallódó gyerekeket. 1938-ban tette országosan ismertté a Fiúk Városa című népszerű film, amelyben Spencer Tracy alakította Flanagan atyát. LEO FRANK (1884–1915): egy atlantai ceruzagyártó üzem igazgatója, akit 1913. április 13-án bűnösnek találtak egy Mary Phagan nevű, tizenhárom éves munkáslány meggyilkolásában. Egyik rabtársa megkéselte, valamivel később a helyi polgárok elhurcolták a börtönből, és meglincselték. A vitatható ítéletben vélhetőleg fontos szerepet játszott a zsidógyűlölet. FELIX FRANKFURTER (1882–1965): bíró, akit Roosevelt nevezett ki a Legfelsőbb Bíróság tagjává (1939–1962). JOSEPH GOEBBELS (1897–1945): a náci párt egyik első tagja, 1933-tól Hitler propagandaminisztere és kultúrpápája, a sajtó, a rádió, a filmgyártás, a színházi élet irányítója, látványos felvonulások és tömeggyűlések szervezője. Hitler legbuzgóbb és legbrutálisabb szövetségesei közé tartozott. 1945-ben, amikor Németország összeomlott, és az oroszok elfoglalták Berlint, feleségével megölték hat gyereküket, majd együtt lettek öngyilkosok. HERMANN GÖRING (1893–1946): A Gestapo (titkosrendőrség) alapítója és első főnöke, a német légierő megteremtője. 1940-ben Hitler kijelölte utódjául, de kevéssel a háború vége előtt megfosztotta minden állami hivatalától. Nürnbergben háborús bűnökért halálra ítélték, de két órával a kivégzés előtt öngyilkos lett.
HENRY (HANK) GREENBERG (1911–1986): a Detroit Tigers vaskezű első alapjátékosa; két hazafutással maradt el Babe Ruth 1938-as rekordja mögött. A zsidó baseball-szurkolók bálványa, az első a két zsidó játékos közül, akik bekerültek a Baseball-hírességek Csarnokába. WILLIAM RANDOLPH HEARST (1863–1951): amerikai kiadó, akinek a legnagyobb szerepe volt a tömegigényeket kielégítő, szenzációhajhász, soviniszta bulvárújságírás kialakításában. Sajtóbirodalma az 1930-as években is virágzott. Eredetileg a demokraták populista szárnyának szövetségese volt, aztán fokozatosan jobbra tolódott, és dühödt ellensége lett FDR-nek. HEINRICH HIMMLER (1900–1945): náci vezető, a koncentrációs táborokat irányító SS parancsnoka, a Gestapo főnöke, a „fajtisztítási” programok felelőse, Hitler után a birodalom második embere. Megmérgezte magát, amikor 1945 májusában brit csapatok elfogták. JOHN EDGAR HOOVER (1895–1972): a Szövetségi Nyomozó Iroda (eredetileg Nyomozó Iroda, az igazságügyi minisztérium egyik alosztálya) vezetője 1924-től 1972-ig. HAROLD L. ICKES (1874–1952): haladó szemléletű republikánus, akiből később demokrata lett. Majdnem tizenhárom évig volt Roosevelt belügyminisztere, amivel a második leghosszabb szolgálati időt mondhatta magának a Roosevelt-kabinet tagjai között. Elkötelezett konzervatív, a fasizmus fáradhatatlan ellensége. FRITZ KUHN (1886–1951): az első világháború németországi születésű veteránja. 1927-ben vándorolt ki Amerikába. 1938-ban, mint Bundesleiter és amerikai önjelölt Führer megalapította az Egyesült Államok leghatalmasabb, legtevékenyebb és leggazdagabb náci csoportját, a huszonötezer tagot számláló Német–Amerikai
Bundot. 1939-ben elítélték lopásért, 1943-ban megfosztották állampolgárságától, 1945-ben kitoloncolták Németországba. 1948ban a német nácítlanítási bíróság tíz év kényszermunkára ítélte, amiért megpróbálta átültetni a fasizmust az Egyesült Államokba, és szoros kapcsolatokat ápolt Hitlerrel. HERBERT H. LEHMAN (1878–1963): üzlettárs a Lehman Brothers bankháznál, amelyet családja alapított. Roosevelt kormányzósága idején New York állam kormányzóhelyettese. 1932-ben követte Rooseveltet a kormányzói tisztségben, amelyet 1942-ig töltött be. A New Deal támogatója, a háborús szerepvállalás elkötelezett híve. New York demokrata szenátoraként (1949–1957) már korán szembehelyezkedett Joseph McCarthy szenátorral. JOHN L. LEWIS (1880–1969): amerikai munkásvezető. 1935-ben az Amerikai Bányászszakszervezet elnökeként szakított az Amerikai Munkásszövetséggel, és megalakította az Ipari Szervezetek Bizottságát, amelyből 1938-ban az Ipari Szervezetek Kongresszusa lett. Eredetileg Roosevelt híve volt, de az 1940-es választáson a republikánus Willkie-t támogatta, és Willkie veresége után lemondott az ISZK elnökségéről. A Bányászszakszervezet sztrájkjai a háború idején még inkább elmérgesítették Lewis és a kormány viszonyát. ANNE SPENCER MORROW LINDBERGH (1906–2001): amerikai író és pilóta. Gazdag és előkelő családban született a New Jersey-i Englewoodban. Apja, Dwight Morrow üzlettárs a J. P. Morgan és Tsa befektetési vállalatnál, az Egyesült Államok mexikói nagykövete Hoover elnöksége alatt és New Jersey republikánus szenátora; anyja, Elizabeth Reeve Cutler Morrow, író, pedagógus, és rövid ideig elnöke annak a Smith Főiskolának, ahol Anne Morrow 1928-ban diplomát szerzett irodalomból. Egy évvel korábban ismerkedett meg Charles Lindberghgel, amikor családját látogatta meg a mexikóvárosi nagyköveti rezidencián. Morrow életének további részleteit Charles A. Lindbergh életének igazi kronológiájában olvashatjuk.
ifj. HENRY MORGENTHAU pénzügyminisztere 1934-től 1945-ig.
(1891–1967):
Roosevelt
VINCENT MURPHY (1888–1976): Meyer Ellenstein utóda 1941-től 1949-ig a newarki polgármesteri székben. 1943-ban New Jersey demokrata kormányzójelöltje. 1933-tól, amikor megválasztották a Szövetségi Munkásszövetség pénztárosává, harmincöt éven keresztül játszott fontos szerepet az állam munkaügyeiben. GERALD P. NYE (1892–1971): észak-dakotai republikánus szenátor (1925–1945), elszánt izolacionista. WESTBROOK PEGLER (1894–1969): jobboldali újságíró, akinek „Pegler úgy látja” című rovata 1944-től 1962-ig szerepelt a Hearstsajtóban. 1941-ben Pulitzer-díjat kapott a munkaügyi panamák leleplezéséért. Hevesen bírálta Rooseveltet és a New Dealt, amelyet szerinte a kommunisták sugalmaztak, és nyíltan ellenséges volt a zsidók iránt. Joseph McCarthy szenátor hűséges támogatója és barátja, a McCarthy vizsgálóbizottság tanácsadója. JOACHIM PRINZ (1902–1988): rabbi, író, polgárjogi aktivista. 1939től 1977-ig rabbi a newarki B’nai Abraham templomban. JOACHIM VON RIBBENTROP (1893–1946): Hitler legfőbb külpolitikai tanácsadója 1933-ban, és külügyminisztere 1938-tól 1945ig. 1939-ben megnemtámadási szerződést írt alá Molotov szovjet külügyminiszterrel, amelynek titkos záradéka tartalmazta Lengyelország felosztását. Ez a paktum lett a második világháború nyitánya. A nürnbergi törvényszék bűnösnek találta. 1946. október 16-án őt akasztották fel elsőnek az elítélt náci háborús bűnösök közül.
ELEANOR ROOSEVELT (1884–1962): Theodore Roosevelt unokahúga. Távoli rokonához, FDR-hez ment feleségül, egy lányuk és öt fiuk született. First Ladyként felszólalt társadalmi kérdésekben, előadásokat tartott a kisebbségek, az elesettek, a nők helyzetéről, felemelte szavát a fasizmus ellen, hatvan újságban volt napi rovata, a második világháború alatt a Polgári Védelmi Hivatal társelnöke volt. Az ENSZ-ben, ahova Truman elnök nevezte ki az USA küldöttének, támogatta a zsidó állam létrehozását. 1952-ben és 1956-ban Adlai Stevenson elnöki kampányában vállalt szerepet. Kennedy elnök, akinek Disznó-öbölbeli invázióját ellenezte, ugyancsak Eleanor Rooseveltet nevezte ki ENSZ-képviselőnek. LEVERETT SALTONSTALL (1892–1979): annak a Sir Richard Saltonstallnak, a Massachusetts Bay Company eredeti tagjának a leszármazottja, aki 1630-ban érkezett Amerikába. 1939–1944 között Massachusetts republikánus kormányzója, 1944–1967 között republikánus szenátor. GERALD L. K. SMITH (1898–1976): lelkész és híres szónok, először Huey Long, később Coughlin atya és Henry Ford szövetségese, akik fűtötték engesztelhetetlen gyűlöletét a zsidók iránt. Antiszemita újságja, a The Cross and the Flag (A kereszt és a zászló) a zsidókat vádolta a gazdasági válság és a második világháború kirobbantásával. 1942-ben republikánus szenátorjelöltként 100 000 szavazatot szerzett Michiganben. Konokul ragaszkodott hozzá, hogy Roosevelt zsidó, a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei hiteles dokumentum, és sohasem került sor a holokausztra. ALLIE STOLZ (1918–2000): könnyűsúlyú ökölvívó a zsidó Newarkból. 85 mérkőzésből 73-at megnyert, az 1940-es években két címvédő mérkőzést elveszített. Először a bajnok Sammy Angott győzte le egy vitatható döntés értelmében, tizenöt menet után, másodszor – amely miatt 1946-ban visszavonult – tizenhárom menet után ütötte ki a bajnok Bob Montgomery.
DOROTHY THOMPSON (1893–1961): újságíró, politikai aktivista; rovata egyszerre 170 újságban szerepelt az 1930-as években. Már korán szembefordult a nácizmussal és Hitlerrel, keményen bírálta Lindberghet. 1928-ban feleségül ment Sinclair Lewis íróhoz, 1942ben elvált tőle. Ellenezte a cionizmust, az 1940-es és 1950-es években a palesztinai arabokat támogatta. DAVID T. WILENTZ (1894–1988): New Jersey államügyésze (1934– 1944). A vád képviselője a Lindbergh bébi elrablásának ügyében, Bruno Hauptmannal szemben, akit bűnösnek találtak és kivégeztek. Később befolyásos tagja a New Jersey-i demokrata pártnak, és az állam három demokrata kormányzójának tanácsadója. ABNER „LONGY” ZWILLMAN (1904–1959): newarki születésű szeszcsempész, az 1920-as és az 1940-es évek között New Jersey alvilágának királya. Lucky Luciano, Meyer Lansky és Frank Costello mellett tagja volt a keleti part „Nagy Hatok” szindikátusának. 1951ben a televízió közvetítette szenátusi meghallgatását, amikor meg kellett jelennie a bűncselekményei széles skáláját vizsgáló bizottság előtt. Nyolc évvel később öngyilkos lett.
NÉHÁNY DOKUMENTUM Charles Lindbergh beszéde 1941. szeptember 11-én, Des Moines-ben, az Első Amerika Bizottság nagygyűlésén.
Már két éve, hogy elkezdődött a legújabb európai háború. Attól az 1939-es szeptemberi naptól mindmostanáig egyre fokozódó nyomással próbálják belekényszeríteni az Egyesült Államokat a konfliktusba. E kényszer mögött idegen érdekek állnak, és a tulajdon lakosságunk csekély kisebbsége, mindazonáltal olyan sikeresen tevékenykedtek, hogy hazánk a háború küszöbén áll. Most, mikor nemsokára elkezdődik a háború harmadik tele, helyénvalónak tűnik áttekinteni a körülményeket, amelyek ebbe a helyzetbe hoztak minket. Miért állunk a háború küszöbén? Szükséges volt-e, hogy idáig jussunk? Ki a felelős érte, ha semleges és független politikánk annyira megváltozott, hogy belekeveredünk az európai ügyekbe? Személy szerint úgy hiszem, hogy nincs jobb érv a beavatkozás ellen, mint megvizsgálni a jelenlegi háború okait és következményeit. Sokszor mondtam, hogy ha az amerikai nép ismerné az igazi tényeket és kérdéseket, nem fenyegetne a veszély, hogy belebonyolódunk a háborúba. Itt most szeretnék rámutatni egy alapvető különbségre, amely a háború mellett kardoskodó csoportok és Amerika független sorsának hívei között fennáll. Ha önök visszatekintenek állásfoglalásainkra, azt fogják látni, hogy mi, akik ellenezzük a háborút, következetesen tisztázni szerettük volna a tényeket és a kérdéseket, míg a beavatkozás hívei megpróbálták eltitkolni a tényeket és összezavarni a kérdéseket. Kérjük önöket, olvassák el, amit a múlt hónapban, a múlt évben, sőt a
háború előtt mondtunk. A mi állásfoglalásunk tiszta, egyértelmű, és mi büszkék vagyunk erre. Mi nem folyamodtunk furfanghoz és propagandához, hogy oda vigyük az amerikai népet, ahova ő nem akar menni. Amit a választás előtt mondtunk, azt elmondjuk ismét, újra és újra és újra. És holnap nem fogjuk azt mondani, hogy az csak kortesbeszéd volt. Kérte-e valaha önöket arra a beavatkozás egy híve vagy egy brit ügynök vagy a washingtoni kormány valamelyik tagja, hogy szembesítsék őket korábbi nyilatkozataikkal, amelyeket a háború kitörése óta tettek? Hajlandók-e feltenni népszavazásra a demokrácia önjelölt védelmezői a háború kérdését? Önök szerint az idegenek szólásszabadságáért, vagy az itthon, a tulajdon hazánkban létező cenzúra megszüntetéséért harcolnak ezek a keresztesek? Mindenütt kiütközik az itthon alkalmazott fortély és propaganda. Ma este ennek egy szeletét próbálom feltárni, megmutatva az alatta rejlő, csupasz tényeket. Mikor Európában elkezdődött ez a háború, nyilvánvaló volt, hogy az amerikai nép határozottan ellenzi a belépést. Hogy is ne elleneztük volna? Mi vagyunk a legjobb védelmi helyzetben; nálunk hagyomány a függetlenség Európától. Egyetlen alkalommal vettünk részt európai háborúban, ami nem oldotta meg Európa problémáit, és nem törlesztette, amivel Amerikának tartozik. A közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy mikor Anglia és Franciaország 1939-ben hadat üzent Németországnak, lakosságunknak nem egészen 10 százaléka helyeselte volna, ha példájukat Amerika is követi. Csakhogy voltak különböző csoportok, itthon és külföldön, amelyeknek érdekei és meggyőződése szükségessé tették az Egyesült Államok részvételét a háborúban. Ma este sorra veszek néhány ilyen csoportot, és felvázolom módszereiket. A legteljesebb őszinteséggel kell szólnom, mert ahhoz, hogy ellensúlyozhassuk erőfeszítéseiket, tudnunk kell, kik ők. A három legfontosabb csoport, amelyek a háború felé taszítják ezt az országot, a britek, a zsidók és a Roosevelt-kormány. Állnak e csoportok mögött kisebb jelentőséggel bíró tőkések, anglofilek és értelmiségiek is, akik hisznek benne, hogy az emberiség
jövője a brit birodalom uralkodásától függ. Vegyük hozzájuk a kommunisztikus csoportokat, amelyek még néhány hete is ellenezték a háborút, és azt hiszem, ezzel meg is neveztem az ország legfontosabb háborús agitátorait. Most csak az agitátorokról beszélek, nem azokról a becsületes, ám félrevezetett férfiakról és nőkről, akik a félretájékoztatástól összezavartan és a propagandától megrémítve követik a háborús agitátorokat. Mint mondtam, ezek a háborús agitátorok népünknek csupán csekély százalékát alkotják, viszont hatalmas befolyással rendelkeznek. Az elszántság ellen, amellyel az amerikai nép ki akar maradni a háborúból, csatasorba állították propagandájuk, pénzük, összeköttetéseik hatalmát. Vegyük sorra ezeket a csoportokat. Elsőnek a briteket: nyilvánvaló és teljesen érthető, ha NagyBritannia azt akarja, hogy az Egyesült Államok az oldalán lépjen be a háborúba. Anglia ma kétségbeejtő helyzetben van. Lakossága nem elég nagy, hadserege nem elég erős, hogy lerohanja a kontinenst, és megnyerje a háborút, amelyet Németországnak üzent. Földrajzi helyzete olyan, hogy egyedül a légierővel nem nyerhet háborút, akármennyi repülőgépet küldünk neki. Még ha Amerika belépne a háborúba, akkor sem lenne valószínű, hogy a szövetséges hadsereg elfoglalhatná Európát, és legyőzhetné a tengelyhatalmakat. Ám egy dolog biztos: ha Anglia bevonhatná hazánkat a háborúba, akkor ránk háríthatná a háború lefolytatásának és költségeinek oroszlánrészét. Mint tudják, az utolsó európai háború tartozásait sem fizették ki nekünk; és hacsak nem leszünk ezúttal óvatosabbak, mint az előző esetben, a mostani háború adósságai is ránk maradnak. Ha Anglia nem remélhetné, hogy anyagilag és katonailag felelőssé tehet bennünket a háborúért, azt hiszem, már hónapok óta békét kötött volna Európában, és jobban is járt volna vele. Anglia minden erejét annak szentelte, és annak is fogja szentelni, hogy beléptessen minket a háborúba. Tudjuk, hogy az utolsó háború alatt hatalmas összegeket költött el hazánkban ugyanerre a célra.
Angolok könyveket írtak arról, hogy milyen ügyesen használták fel ezt a pénzt. Tudjuk, hogy Anglia a mostani háború idején is hatalmas összegeket költ el Amerikában a propagandára. Ha angolok lennénk, mi is ezt tennénk. Ám nekünk elsősorban Amerika az érdekünk, és amerikai létünkre tisztán kell látnunk a britek erőfeszítéseit, amelyekkel be akarnak vonni a háborújukba. A második fontos csoport, amelyet említettem, a zsidóké. Nem nehéz megérteni, hogy a zsidó nép miért kívánja a náci Németország bukását. Az üldöztetés, amelyet Németországban elszenvedtek, elegendő lenne, hogy bármelyik faj ádáz ellenségévé tegye őket. Egy olyan ember, akiben van emberség, nem helyeselheti az üldöztetést, amelyet a zsidó fajnak el kell szenvednie Németországban. Ám egyetlen becsületes és tisztánlátó ember sem nézheti a zsidók háborúpárti politikáját úgy, hogy ne látná benne meg a veszélyeket, amelyeket egy ilyen politika jelent ránk és rájuk nézve. Az ország zsidó csoportjainak tehát, ahelyett hogy háborúra agitálnának, minden eszközzel szembe kellene szegülniük a háborúval, mert ők lesznek az elsők, akik megszenvedik következményeit. A türelem erénye a békén és az erőn alapul. A történelem azt bizonyítja, hogy a türelem nem marad meg a háborúban és a pusztításban. Néhány éles szemű zsidó ember belátja ezt, és ellenzi a beavatkozást. Ám a többség még mindig nem látja. A legnagyobb veszély, amellyel a zsidók fenyegetik ezt az országot, a magas tulajdoni arányuk és befolyásuk a filmgyártásunkban, a sajtónkban, a rádiónkban és a kormányunkban. Nem támadom én se a brit, se a zsidó népet. Csodálom mindkét fajt. De azt mondom, hogy a zsidó és a brit fajok vezetői olyan okokból akarnak bevonni minket a háborúba, amelyek számukra éppoly érthetőek, mint amennyire számunkra elfogadhatatlanok; oly okokból, amelyek nem amerikaiak. Nem hibáztathatjuk őket, ha azt tartják szem előtt, amit az érdeküknek hisznek, ám nekünk is vigyáznunk kell a saját
érdekeinkre. Nem engedhetjük, hogy más népek ösztönös indulatai és előítéletei pusztulásba taszítsák országunkat! A Roosevelt-kormány a harmadik fontos csoport, amely közel vitte a háborúhoz az országot. Tagjai arra használták a háborús helyzetet, hogy Amerika történelme során először tegyék meg ugyanazt a személyt harmadszor is elnöknek. Arra használták a háborút, hogy megszámlálhatatlan milliárddal növeljék az adósságot, amely már addig is a legmagasabb volt, amellyel valaha találkoztunk. És arra használták a háborút, hogy igazolják a Kongresszus hatalmának mérséklését, és diktátori hatalmat adjanak az elnök, valamint az általa kinevezett személyek kezébe. A Roosevelt-kormány hatalma azon múlik, hogy meddig tudják fenntartani a háborús hangulatot. A Roosevelt-kormány tekintélye Nagy-Britannia sikerén múlik, amelyhez az elnök akkor kötötte oda politikai jövőjét, amikor a legtöbb ember azt hitte, hogy Anglia és Franciaország játszva megnyerheti a háborút. A Roosevelt-kormányt fenyegető veszély a tulajdon ravaszkodásában rejlik. Tagjai békét ígértek, ám ügyet sem vetve a programra, amelynek alapján megválasztották őket, belevezetnek minket a háborúba. A legfontosabb agitátorok megnevezésénél csak azokat tartottam szem előtt, akiknek támogatása elengedhetetlen a háborús párt számára. Ha ezen csoportok – a britek, a zsidók vagy a kormány – bármelyike felhagyna a háborús agitációval, akkor, azt hiszem, csekély lenne a belépés kockázata. Nem hiszem, hogy kettő elég erős lenne ahhoz, hogy háborúba vigye ezt az országot a harmadik segítsége nélkül. És e három csoporthoz képest, mint említettem, az összes többi másodlagos jelentőségű. Amikor Európában 1939-ben elkezdődtek az ellenségeskedések, ezek a csoportok megértették, hogy az amerikai nép nem szándékozik háborúzni. Tudták, hogy a fölöslegesnél is fölöslegesebb lenne felkérni minket egy hadüzenetre. De hittek benne, hogy országunkat ugyanúgy be lehet vonni a háborúba, mint ahogy az első alkalommal történt. Tehát ezt tervelték ki. Először: felkészíteni, Amerika védelmének címén, az Egyesült Államokat a háborúra; másodszor: lépésenként
vonni be minket a háborúba, úgy, hogy észre se vegyük; harmadszor: incidensek sorozatát gerjeszteni, amelyek belekényszerítenek a konfliktusba. Ezeket a terveket természetesen propagandájuk minden erejével támogatták és álcázták. A mozik hamarosan megteltek a háborút dicsőítő filmekkel. A híradók elveszítették a tárgyilagosság minden látszatát. Az újságok és magazinok kezdték elveszíteni előfizetőiket, ha háborúellenes cikkeket közöltek. Rágalmazták azokat, akik ellenezték a beavatkozást. Az „ötödik hadoszlop”, „áruló”, „náci”, „antiszemita” szavakkal bombáztak mindenkit, aki fel merte vetni, hogy talán mégsem az lenne az Egyesült Államoknak a legelőnyösebb, ha belépne a háborúba. Emberek veszítették el az állásukat, ha nyíltan hangoztatták háborúellenességüket. Sokan voltak, akik már meg se mertek szólalni. Az előadótermek, amelyeknek ajtaja szélesre tárult a háborúpártiaknak, bezárultak a háborút ellenző szónokok előtt. Elkezdődött a megfélemlítés hadjárata. Azt mondták, hogy a légierő, amely távol tartja az angol flottát a kontinenstől, mindennél sebezhetőbbé teszi Amerikát a megszállással szemben. Teljes gőzzel beindult a propaganda. Amerika védelmének címén nem volt nehéz dollárok milliárdjait szerezni a fegyverkezésre. Népünk egységesen felsorakozott a védelmi program mellé. A Kongresszus egyik költségvetési hitelt a másik után fogadta el ágyúkra és repülőgépekre és csatahajókra, állampolgáraink elsöprő többségének jóváhagyásával. Csak később tudtuk meg, hogy ezeknek a hiteleknek a nagy részét az Európában bevetendő fegyverek gyártására szánják. Egy újabb lépés a háború felé. Hogy egy konkrét példát használjak: 1939-ben azt mondták nekünk, hogy 5000 egységre kell növelnünk légierőnk gépeinek számát. A Kongresszus elfogadta a szükséges törvényt. Néhány hónappal később a kormány azt mondta, hogy az Egyesült Államoknak legalább 5000 repülőgéppel kell rendelkeznie az ország biztonságának megvédéséhez. Ám alighogy ezek a repülőgépek kikerültek gyárainkból, külföldre küldték őket, bár a saját légierőnknek volt a legégetőbb szüksége új felszerelésre, így hát most, két évvel a
háború kitörése után, az amerikai hadsereg mindössze néhány száz valóban korszerű bombázóval és vadászgéppel rendelkezik – kevesebbel, mint amennyit Németország elő tud állítani egyetlen hónap alatt. Fegyverkezési programunknak kezdettől fogva sokkal inkább az volt a célja, hogy lehetővé tegye az európai háború folytatását, mintsem hogy kellő védelmet biztosítson Amerikának. Mármost ugyanakkor, amikor felkészítettek minket egy idegen háborúra, szükséges volt, mint mondtam, be is vonni minket a háborúba. Ezt pedig a mára híressé lett jelszóval hajtották végre: „Mindent, kivéve a háborút”. Anglia és Franciaország, mondták nekünk, győzhetne, ha az Egyesült Államok feloldaná a fegyverembargót. Aztán felhangzott az ismerős refrén, a refrén, amely számos hónapon át kísérte minden lépésünket a háború felé: „Amerika úgy védekezhet a legjobban, és maradhat kívül a háborún – mondták nekünk –, ha segíti a szövetségeseket.” Először beleegyeztünk, hogy fegyvereket küldünk Európának, aztán beleegyeztünk, hogy fegyvereket kölcsönzünk Európának; aztán beleegyeztünk, hogy járőrözünk a tengeren Európa helyett; aztán elfoglaltunk egy európai szigetet a hadműveleti zónában. Most a háború küszöbére értünk. A háborús csoportoknak sikerült kettőt végrehajtani a háborúhoz vezető három nagy lépés közül. Folyamatban van történelmünk legnagyobb fegyverkezési programja. A lövöldözést kivéve gyakorlatilag minden tekintetben benne vagyunk a háborúban. Már csak az „incidensek” megteremtése van hátra, és önök láthatják, hogy máris folyamatban van az első, a terv szerint – egy olyan terv szerint, amelyet sohasem terjesztettek jóváhagyásra az amerikai nép elé. Iowa férfiai és asszonyai! Ma csupán egyetlen dolog tartja vissza ezt az országot a háborútól! Mégpedig az amerikai nép erősödő ellenállása. Demokratikus rendszerünknek, képviseleti kormányunknak ma olyan próbát kell kiállnia, mint még soha. Egy olyan háború küszöbén állunk, amelynek a káosz és a nyomorúság lesz az egyetlen győztese.
Egy olyan háború küszöbén állunk, amelyre még mindig felkészületlenek vagyunk, és amelynek győzelméhez senki sem rendelkezik megvalósítható tervvel – olyan háború küszöbén, amelyet nem lehet megnyerni, ha katonáinkat nem küldjük át az óceán túloldalára, hogy egy ellenséges földön vegyék fel a harcot egy olyan hadsereggel, amely erősebb a miénknél. Egy háború küszöbén állunk, de még nincs késő, hogy kimaradjunk belőle. Még nem késő megmutatni, hogy nincs az a pénz, propaganda vagy összeköttetés, amely akarata ellenére háborúba kényszeríthetne egy szabad és független népet. Még nem késő, hogy visszavonuljunk, és megőrizzük a független amerikai sorsot, amelyet ősapáink teremtettek ebben az új világban. Az egész jövő a mi vállunkon nyugszik. A mi tetteinktől, bátorságunktól, intelligenciánktól függ. Ha ellenzik belépésünket a háborúba, most van itt az idő, hogy hallassák a hangjukat. Segítsenek, hogy megszervezhessük ezeket a gyűléseket, és írjanak képviselőiknek Washingtonba. Azt mondom, hogy a demokrácia és a képviseleti kormányzat utolsó erődje ebben az országban a mi képviselőházunk és a mi Szenátusunk. Ott még mindig hangot adhatunk akaratunknak. És ha mi, az amerikai nép, ezt tesszük, továbbra is velünk marad a szabadság meg a függetlenség, és nem lesz idegen háború.
Részlet A. Scottberg Lindberghjéből (1998) Lindbergh úgy érezte, a béke addig áll fent, „amíg összefogunk, hogy megőrizzük legdrágább kincsünket, európai vérségi örökségünket az idegen hadak támadásától és az elkorcsosító idegen fajoktól”. A repülés, írta, „az ég ajándéka a maguk korában vezető szerepet játszó európai nemzeteknek… kimondottan a nyugati kéznek szánt eszköz, tudományos művészet, amelyet mások csupán közepesen másolhatnak, újabb korlát Ázsia hemzsegő milliói és Európa görög öröksége között – egyike azoknak a felbecsülhetetlen értékeknek,
amelyek lehetővé teszik a fehér faj fennmaradását a sárgák, feketék és barnák ostromló tengerében.” Lindbergh hitte, hogy a Szovjetunió a világ leggonoszabb birodalma, a nyugati civilizáció léte múlik rajta, hogy vissza tudja szorítani a Szovjetuniót és a mögötte levő ázsiai hatalmakat, „a mongolt, a perzsát és a mórt”. Azt írta, hogy ehhez „egyesítenünk kell erőnket; olyan erőssé kell lennünk, hogy idegen hadsereg ne merjen megtámadni. A fegyverek és fajok Nyugati Falát kell felépítenünk, amely egyaránt vissza tudja tartani Dzsingisz kánt vagy az alsóbbrendű vér beszivárgását…”
Tartalom
1. 1940. június - 1940. október – Szavazz Lindberghre, vagy szavazz a háborúra 2. 1940. november - 1941. június – Nagyszájú zsidó 3. 1941. június - 1941. december – Keresztények követése 4. 1942. január - 1942. február – A csonk 5. 1942. március - 1942. június – Még sose 6. 1942. május - 1942. június – Az ő hazájuk 7. 1942. június - 1942. október – Winchell lázadása 8. 1942. október – Rossz napok 9. 1942. október – Folyamatos félelem PÁR SZÓ AZ OLVASÓHOZ A FŐSZEREPLŐK VALÓDI KRONOLÓGIÁJA FRANKLIN DELANO ROOSEVELT (1882-1945) CHARLES A. LINDBERGH (1902-1974) FIORELLO H. LA GUARDIA (1882-1947) WALTER WINCHELL (1897-1972) BURTON K. WHEELER (1882-1975) HENRY FORD (1863-1947) MÁS VALÓS SZEREPLŐK A KÖNYVBEN NÉHÁNY DOKUMENTUM Charles Lindbergh beszéde 1941. szeptember 11-én, Des Moines-ben, az Első Amerika Bizottság nagygyűlésén. Részlet A. Scottberg Lindberghjéből (1998)