Shirzan bosszúja 9786155763052 [PDF]

Zitiervorschau

I. RÉSZ

A SZERETŐ

1. FEJEZET

Daruka kertje – Azt akarja mondani, hogy nem evett semmit? – kérdezte Azam suttogva. – Ma sem? – Nem, egyetlen falatot sem – felelte Ifram. – Pár korty vizet sikerült belediktálni, ennyi az egész. Az eunuch és a herceg a Salimgarh Erőd tornyának teraszán álltak, és aggodalmasan figyelték a szoba közepén felhúzott térdekkel üldögélő Louise-t. A fiatalasszony üveges tekintettel meredt az ágyra, melyben öt nappal korábban férje a karjai közt lehelte ki lelkét. Louise ezen időszak alatt inkább csak létezett, semmint élt. A temetési szertartásnak is csak felfelvillanó emlékfoszlányai maradtak meg emlékezetében: William a lepellel letakart temetési máglyán, a szerzetes kántáló hangja, amint meggyújtotta a szent tüzet, a Jamuna folyó rózsaszínes ragyogása, ahogy a naplementében elúszott rajta William földi porhüvelye… A temetés kérdése sok fejtörést okozott a hercegnek, aki magára vállalta annak elintézését. A muszlimok temetőjében kereszténynek nem volt helye, s a jezsuiták ugyan némi adomány fejében eltekintettek volna a hitbéli különbségektől, hanem Louise a katolikus szerzetesek sírkertjéről hallani sem akart. Nem, se a keresztény istennek, se megreformált vallásúnak nincs joga a férje testére… Végül a dzsainista{1} közösség papjai vették gondjaikba Elsfield lordjának földi maradványait, hogy aztán a folyó vize fölött elhamvasszák. Louise szigorú fehér leplekbe burkolódzva nézte a felcsapó lángnyelveket, ahogyan egyre távolodtak a hullámok hátán. Mikor Williamből már csak egy zsugorodó, fénylő pontocska maradt a távolban, Azam herceg, aki szintén részt vett a szertartáson, megszólította a gyászoló özvegyet: – Louise asszony, ideje lenne visszatérnünk az Áldott Erődbe… E szavak végre elrángatták Louise tekintetét a távolodó máglya megbabonázó látványától, s kivörösödött szemét a hercegre emelte.

– Az Áldott Erődbe? – kérdezte rekedtes hangon. – Azt nem. Képtelen lennék oda visszamenni. – Akkor mondja meg, mit kíván? Hová szeretne menni? Louise újra a láthatár felé pillantott, ahol a máglya éppen szétesett, s fényét végleg elnyelte a víz. – Utána. Azam herceget őszintén megrémítette az asszony kétségbeesése. Jobb híján a Salimgarh Erődben helyezte el, ahol figyeltethette néhány megbízható emberével, nehogy az özvegy valami jóvátehetetlen döntésre szánja el magát… Csakhogy szemmel láthatólag Louise eltökélte, hogy elsorvasztja magát; nem vett magához sem ételt, sem italt, s ez ellen a herceg sem tudott mit tenni. Azam nagy levegőt vett. – Beszélek vele – mondta Iframnak. – Hátha ezúttal hallgat rám. Louise hallotta a herceg hangját, amikor az leszállt a lováról az erőd udvarán, így nem lepte meg a megjelenése, de illendő köszöntésre nem tellett erejéből. A herceg majd minden nap meglátogatta, és egyre csak arról prédikált, hogy erősnek kell maradnia, össze kell szednie magát, ha másért nem, hát a gyermekei kedvéért, akik odahaza várják… Azam szavaiból azonban nem sok jutott el Louise kiüresedett tudatáig, s a herceg érezte ezt. Ezért ezúttal más taktikát választott. Leült Louise mellé, maga mellé vett egy tál szőlőt, s csöndesen eszegetni kezdte a gyümölcsöt… Jó tízpercnyi néma üldögélés után Louise végül megszólította a herceget. – Nagyuram… – kezdte lapos pillantást vetve Azamra. – Mondja meg őszintén… Azért jár ide, mert emészti a bűntudat? – Természetesen – felelte Azam könnyedén, és tenyerébe köpött néhány szőlőmagot. – A férje azért halt meg, hogy engem megmentsen… A legkevesebb, amivel az emlékének tartozom, hogy visszarángatom a feleségét a holtak birodalmából… Azam elhajította a szőlőmagokat, s állhatatos pillantását Louise-ra szegezte. – Csakhogy én jól érzem magam ott, ahol vagyok – mondta az asszony rövid hallgatás után. – Ne akarjon engem megmenteni. Értse meg, hogy nem tartozik semmivel, sem nekem… sem Williamnek. Hagyjon

békében gyászolni. – Elmegyek, ha hajlandó végre enni valamit. Azam Louise elé tolta a gyümölcsöstálat, de az asszony rá se pillantott. – Elsorvasztja magát – mondta a herceg komoran. Louise alig észrevehetően vállat vont. – Nincs étvágyam. Az asszony ezután néhány percig csöndesen figyelte, ahogy a herceg falatozik. – Ő hol van? – kérdezte végül. A hercegnek nem kellett megkérdeznie, kire gondol az asszony. – A hárembe vitettem, a gyermekével együtt. Külön lakrészt kaptak, hogy a kíváncsiskodók ne zargathassák őket. Akar… akar többet tudni róla? – Nem – mondta Louise komoran. – Pedig jobb lenne, ha hallaná a teljes történetet. A képzelet gyakran sötétebb démonokkal gyötri elménk, mint az igazság… Engedje, hogy elűzzem a démonait. Louise ajka keserű mosolyra húzódott. – Tudja, herceg, hogy mit mondtam annak idején Muchtar kánnak, amikor nem értette, hogyan vállalkozhattam ilyen veszélyes útra, hogy felkutassam a férjemet? Azt, hogy én, ha kell, a pokolra is követném a szerelmemet. Ha Gudzsarát kormányzója látta volna az arcomat, mikor megláttam azt a nőt, karján a férjem gyermekével… Bizonyára a hasát fogta volna nevettében. És igaza is lett volna, mert pontosan annak érzem magam. Nevetségesnek. – Ne mondja ezt, kérem… Ön nem érti… – Ugyan mit? – hördült fel Louise, megfeledkezve minden illendőségről. – Hogy amíg én a poklok kínjait jártam meg, hogy William életét megmentsem, ő egy rabszolgalánnyal bujálkodott? Hogy elárulta a házasságunk, a szerelmünk? Hogy én követtem őt a világ végére, csakhogy a karomban haljon meg, itt hagyva nekem a zabigyerekét? Louise hangja elcsuklott, a keserű epe vasmarokkal szorította a torkát. A fiatalasszony elfordította az arcát, hogy a herceg ne lássa feltörni készülő könnyeit.

– És magamra is haragszom – folytatta –, amiért magam sem tudom, hogy a halála vagy az árulása az, ami miatt igazán szenvedek… – Ezt komolyan gondolja? – kérdezte halkan a herceg. Louise nagyot sóhajtott, majd alig láthatóan megrázta a fejét. – Nem, természetesen nem. Ha választhatnék, inkább azt kívánnám, hogy legyen itt velem, épen és egészségesen, még ha szerelmünket a hűtlenség pecsétje mocskolta is be… semhogy halt volna meg hozzám hűségesen. De a fájdalom így is mardos. – Talán nehezére esik elhinni, de megértem a fájdalmát. Még akkor is, ha mi másként gondolkodunk a házasság fogalmáról és a hűségről… Tudom, milyen keserű a csalódás íze. Louise tudta, miért mondja ezt a herceg. Hamida Banu, aki maga is kedvelte a zenana udvarán kis híján halálra korbácsolt Szafiát, elmondta Nizam úrnőnek, amit a Padisah Begam és Louise beszélgetéséből kihallgatott, és azt a gyanúját, miszerint Dzsahánzeb bosszúból árulta be Itibar kánnak a két lányt. Ezután Nizam első útja Aurangzib császárhoz vezetett, s mindent elmondott Maysa balesetéről. A császár tombolt dühében, és sorra elővette a tanúkat, még Louise-t is át akarta hozatni Salimgarh erődjéből, de végül erre nem került sor. Zeefa asszony seperc alatt megtört a mennydörgő császár előtt, és mindent bevallott. Az uralkodó sosem tűrte el, hogy bárki is megzavarja a zenana rendjét – noha az ottani cselszövések hírének csak töredéke jutott el hozzá –, s minden kihágást példásan megbüntetett. Ezúttal nem is járhatott el másképp, hisz végtére is egy születőben lévő császári gyermek életébe került ez a túlkapás. Dzsahánzebet és Zeefa Banut szoros felügyelet mellett Lahorba száműzte… S a döntéssel a mélységesen csalódott Azam is egyetértett. A herceg, aki néhány pillanatra szomorú gondolataiba merült, most megrázta magát. – A lényeg, Lady Elsfield, hogy jól tudom, a kapocs, ami Williammel összekötötte magukat, szentség volt mindkettőjük szemében. – Úgy érti, legalábbis az enyémben… – Téved. El sem tudja képzelni, hányszor hallottam tőle, hogy milyen keservesen megbánta azt az éjszakát. Nem sokkal azelőtt történt, hogy elérték volna India partjait… A hajójuk gyilkos viharba keveredett. Két

napon át hánykolódtak a hullámok közt, irányt vesztve. A legénység, a foglyok, mind azt hitték, oda fognak veszni. Hogy ütött az utolsó órájuk. Az a lány, Mia… Két hónappal korábban vették fel Madagaszkáron. Tizenhét éves volt, és halálra rémült. William csak vigasztalni próbálta… Lady Elsfield, ami azon az éjszakán a fedélközben történt, nem hűtlenség volt, hanem két halálba készülő ember kétségbeesett kapaszkodása az életbe. Meg kell értenie… Louise-ban ekkor megmoccant valami. Egy régi emlék képe. Egy börtöncella a párizsi Bastille-ban és a fiatal rendőr, Tristan La Riche kétségbeesett arca. Akkor ő, Louise készült a biztos halálba, akkor az ő ajka hívta csókra a fiatal fiúét, hogy még egyszer, utoljára érezze, hogy él…{2} De akkor is… az egy röpke csók volt csupán, nem pedig… egy szerelemgyerek, aki hátralévő éveiben férje árulására emlékezteti majd. – Csak a szerencsén múlott, hogy éppen ezt a lányt vittem magammal, mikor Lord Elsfieldet magamhoz vettem Mr. Goodyear házában. Ha a zenanában derül ki, hogy állapotos, kihajították volna az utcára. Igazából nekem is ez lett volna a kötelességem… De William könyörgött, hogy ne küldjem el. Én pedig beleegyeztem, hisz a lány még nem volt a tulajdonom, mikor megesett, így nem tartottam volna igazságosnak… De a férje azon az egyetlen éjszakán kívül soha többé nem érintette azt a lányt. Mondja, tényleg nem képes megbocsátani az emlékének? – Sajnálom, nagyuram… – suttogta Louise. – Én igyekszem megértő lenni… Hisz szerettem a férjemet, s minden erőmmel azon vagyok, hogy lelkemben szerelmének és ne hűtlenségének emléke éljen tovább. De most… Louise nagyot sóhajtott, és tétova szemmel nézett szét a lakosztályban, mintha a szavak, amelyeket keres, ott lapulnának valamelyik sarokban. – De most… – folytatta könnyeit nyelve – …csak egy megcsalt, megfáradt asszony vagyok… és egyszerűen nincs erőm a megbocsátáshoz. Nincs erőm az élethez. Azam ekkor váratlanul megragadta az asszony csuklóját, és kezét két kezébe zárta. – Akkor én visszaadom magának az erejét. Szavamra visszahozom az életbe. Louise megilletődve pislogott a hercegre, kinek kék szemében elszántság tükröződött.

– Méltányolom az eltökéltségét… – mondta Louise, visszahúzva a kezét. – De csodákra még ön sem lehet képes, hercegem… Azam nem sokkal később magára hagyta Louise-t, hogy még sötétedés előtt visszaérjen a zenanába. Az asszony aznap sokáig állt lakosztálya korlátjának támaszkodva, a távolba révedve. Delhi pislákoló fényei messzire elnyúltak, de ő nem tudta élvezni a látványt, hiába takarták el tekintete elől a zenana falai a tágas horizontot hónapokon keresztül. Egyre csak az az éjszaka járt a fejében, ott, az Addington kastély északi tornyában, amikor véget akart vetni az életének, de a gyermekei iránt érzett szeretet visszatartotta. S bármennyire szégyellte is magát érte, úgy érezte, az anyai érzelmek ezúttal nem tudják az életben marasztalni. Henry és James… Mr. Goetz, Montagu herceg és Welham keresztapa őszinte szeretettel nevelnék fel őket. De ő? Vele mi lesz? Azokban az időkben, amikor úgy hitte, William elpusztult a dorchesteri börtön poklában, talán a lelke legmélyén érezte, hogy a férje nem veszett el számára… Talán az a gyengécske remény, ami kimondatlanul is pislákolt benne, adta vissza az erejét. De most? William a karjai közt hunyta le örökre a szemét. Ráadásul úgy, hogy előtte még a szerelmüket is elárulta. Nem, ez több volt, mint amit Louise el tudott viselni. Óvatosan kihajolt a teraszon, és lepillantott a mélybe, de Ifram, aki eddig árnyékként követte, rögtön mellette termett. – Jól vagy, sahiba? – kérdezte az eunuch. – Igen, Ifram – mondta Louise erőtlenül. – Semmi baj. Gyere, térjünk nyugovóra. De előbb tölts, kérlek, még egy kupa bort… Louise tudta, hogy Iframot áttérítették a muszlim hitre, mikor Zebunissa úrnő szolgálatába került, s azt is, hogy ennek ellenére engedett néha az alkohol csábításának. Az asszony, ha bort ivott a zenanában, s valamicskét benne hagyott a kancsóban, az le-lecsusszant az eunuch torkán. Louise most is erre számított, így mielőtt nyugovóra tért, kevert a megmaradt borhoz abból az igen erős altatószerből, amit még a hekim hozott neki William halála után. Louise mozdulatlanul fekve, de éberen figyelte, ahogyan Ifram kiviszi ágya mellől az ezüstkancsót, s ahogyan arra számított, a teraszra érve fel is hajtotta tartalmát. Az eunuch aznap éjjel olyan mélyen aludt úrnője ágya mellett, hogy nem vette észre, amint az kioson a lakosztályából. De nem a tornyon körbefutó teraszra tért vissza… Nem, halálával a

lehető legkevesebb fájdalmat akarta okozni szolgájának, s tudta jól, az eunuch belebetegedett volna asszonya összezúzott testének látványába, amikor reggel rátalál. Magára öltött hát egy sötét köpenyt, s lesietett a torony lépcsőjén. Ott megvárta, míg az őrség elhalad a déli torony irányába, majd a kövezeten csupasz talpaival nesztelenül suhanva, az erőd kapuja felé vette az irányt. Ahogyan azt Louise érkezésükkor megfigyelte, a kapu oldalában erős futórózsa fa nőtt, talán akkor ültethették oda, mikor Humájun császár jó száz évvel korábban megépítette Salimgarh erődjét. A rózsafa ágai majdnem karnyi vastagságúak voltak, s csaknem a fal tetejéig értek. A déli fal alig érte el a kétméteres magasságot, hisz az erőd egy szigetre épült, s a hozzá vezető híd túloldalán rögtön ott magasodott a tekintélyes Áldott Erőd, ami önmagában is elég védelmet jelentett. Louise-nak tehát nem volt nehéz felküzdenie magát a fal tetejére, noha a tövisek több helyen is felsértették a bőrét, de azt meg sem érezte. Mikor felért, keresztben elhelyezkedett az arasznyi vastüskék között, majd azokba csimpaszkodva leereszkedett a túloldalon. Miután földet ért, a híd közepéhez sietett. Odaérve letekintett a mélybe, a folyó kavargó vízére… – A hindu asszonyok a halotti máglyára vetik magukat férjük eltávoztakor – gondolta magában Louise. – Én csak a közös hullámsírt választhatom. Az asszonyt azóta vonzotta az örvénylő folyó képe, hogy a partján állva végignézte, mint nyelik el a hullámok William maradványait. S ahogy ott állt, karnyújtásnyira a vágyott haláltól, egy cseppnyi bizonytalanságot sem érzett. William nincs többé, s szerelmük emléke is odaveszett. Bemocskolta a férje gyengesége, ő pedig becsapottnak, gyengének és üresnek érezte magát. Az ő máglyájának fénye is kialudt. Louise fellépett a híd alacsony falára, kitárta karjait, s a hullámok közé vetette magát.

Hűvös, halszagú víz tolult Louise torkába, s ő fulladozva, köhögve fordult az oldalára. Mellette két férfi izgatottan kiáltozni kezdett egy idegen nyelven. Az asszony még sokáig köhécselt, s könnybe lábadó szemével a környéket kutatta: hideg, nedves fövenyen feküdt, nem messze az Áldott Erőd falának lábától. Látóterébe ekkor egy középkorú férfi arca úszott be, aki tetőtől talpig csuromvizes fehér ruhát viselt. Sötétszürke szakállába ősz szálak vegyültek, s barna bogárszeme kíváncsian kutatta

Louise vonásait. A férfi kérdezett valamit az asszonytól, de az nem értette, csak a vacogástól összekoccanó fogai válaszoltak helyette: rettenetesen átfázott a hideg víztől, a testi és lelki kimerültségtől. A szakállas férfi nem is erőltette tovább a beszélgetést. Egy vastag gyapjútakaróba burkolta Louise-t, majd egy öszvér vontatta kis szekér hátuljára dobta, s maga is mellételepedett. Mondott valamit a társának, egy idősebb, pocakos, borotvált arcú férfinak, aki erre visszaszállt a bakra, s rögtön útnak is indította a kis fogatot. A lány nem tudta, kik a megmentői, vagy, hogy hová viszik, s mielőtt még bármit kérdezhetett volna, hatalmába kerítette a gyöngeség, s a szekér monoton rázkódása álomba ringatta. Csakhogy nem holmi pihentető, édes álomba… Újra rémálmok gyötörték: fájdalmasabbak, mint mikor a kalózhajó gyomrában hánykolódott láztól remegő sebbel, mert ezúttal William halálának perceit élte át újra és újra. Mirza Daruka jó nevű régi kereskedőfamília sarja volt, akinek családja néhány évtizeddel korábban települt át a virágzásnak indult Delhibe Pulicatból. A város falain kívül élt egy tágas purában, népes személyzet társaságában. Házasságra még nem adta fejét, hiába közeledett a negyvenedik életévéhez. Fiatalabb testvérei szerencsére bőven gondoskodtak a nagy kereskedő család nevének átörökítéséről, így Daruka könnyű szívvel szentelhette magát az üzletnek, mely szenvedélye volt. De nem pusztán a kereskedés tette ki életét. Lelkes, odaadó híve volt a helyi dzsainista közösségnek, melynek hívei ugyanúgy megszenvedték Aurangzib elvakultságát, mint a többi, nem iszlám hitű alattvaló, de ők legalább gazdasági erejüket megtartották: a dzsainisták hagyományosan tehetséges kereskedők és ügyes pénzemberek voltak, akikkel szívesen üzleteltek szerte a birodalomban. Talán a letett szent fogadalmuk, a satya miatt, mely megkövetelte tőlük az őszinteséget és tisztességet az üzleti életben éppúgy, mint magánügyeik intézése során. Hitük másik előírásának, az asteyának a parancsát pedig a mindenkori mogul uralkodók értékelték nagyra: eszerint a dzsainizmus hívei számára tilos a lopás, ami az adózás megtagadására is vonatkozott… A jómódú Daruka gyakorta jótékonykodott is, amit szintúgy megkövetelt a vallásuk. Aznap este is éppen Babbar mester a falakon túl épült kórházának vitt élelmet, s útja az Áldott Erőd lába mellett elhaladó döngölt földúton vezetett el. Mikor a folyó partján elhaladva észrevette a hídon álló asszonyt, rögtön látta,

mire készül, s mire Louise-t elnyelte az örvénylő folyam, Daruka azonnal a habokba vetette magát. Erejét megfeszítve úszott arrafelé, ahol az asszonyt elnyelte a víz, ám miután ő is alábukott, jó darabig nem került elő. Babul, a szolgája, jajveszékelve toporgott a parton; ő maga nem tudott úszni, különben gazdája segítségére sietett volna. Végül – talán az utolsó pillanatban – gazdája vizes üstöke áttörte a hullámokat, s Daruka az eszméletlen lány testét magával vonszolva úszni kezdett a part felé… Akit addig lélegeztetett, amíg az fel nem köhögte a tüdejébe került vizet. Miután visszatértek a házba, s valamennyien megszárítkoztak, Louise-t ágyba fektették. Állapota nem volt túl biztató: lázban égő testét még álmában is rázta a zokogás… – Vonaglik, akárha az ördög bújt volna belé… – jegyezte meg Babul, aggodalmas pillantásokat vetve az asszonyra, akit éppen az egyik szolgálólány borogatott. – Nem beszélj ostobaságokat! – szólt rá Daruka. – Csak láz emészti. – Tudom én azt, uram, ez csak olyan szólásféle. Hanem mégiscsak különös ez. Hogy került arra a hídra egy idegen asszony? – Azt hiszem, erre a kérdésre két válasz létezik: a zenanából vagy Salimgarh erődjéből szökött meg. – Bármi legyen is az igazság, hamar megtudjuk – vélteBabul. – Mire pirkad, az egész városban őt fogják keresni. Babulnak igaza lett; Daruka kora reggel elküldte szolgálóját Babbar mesterért, s mire visszatértek, az őrség már mindenfelé kihirdette, hogy egy angol asszony eltűnt az éjszaka során Salimgarh Erődjéből. – Mit fog most tenni? – kérdezte Babul, miközben a híres hekim Louise-t vizsgálta. Daruka rámosolygott öreg szolgájára. – Ismersz már jó ideje, barátom, hát mondd meg, szerinted hogyan döntök? Babul újra a matracon fekvő, takarókba csavart asszonyra nézett, akit Babbar éppen valamilyen szúrós szagú itallal próbált magához téríteni. – Addig nem adja át a császár embereinek, amíg meg nem tudja, milyen sors vár rá. – Jól beszélsz. Ha a Salimgarhból szökött, úgy lehet, hogy börtönbe vetették, s szökéséért kivégeznék. Ezt pedig hitem tanai szerint nem engedhetem.

– S ha rászolgált a büntetésre? Ha valami súlyos vétek miatt zárták be? – Ezt is ki fogom deríteni. Vagy megkérdezzük őt magát, ha magához tér… E szavakra hangos csörömpölés zaja hasított a betegszoba csöndjébe. A magához térített Louise kiverte a hekim kezéből az ezüsttálkát, amit tartott, s az fémesen kongva repült messzire a márványkövezeten. Daruka és Babul rémülten figyelték, amint az asszony számukra érthetetlen nyelven kivörösödve szitkozódik, míg Babbar és fiatal segédje erejét megfeszítve igyekszik leteperni az őrjöngő beteget. – Ide-ide! – kiáltotta Babbar, mire Daruka és Babul is a küzdelembe vetette magát. Miután együttes erővel ártalmatlanná tették a fiatalasszonyt, a hekim ópiumos nyugtató italt erőltetett le a torkán. – Most egy darabig aludni fog – mondta Babbar, már az ajtóban búcsúzkodva. – Ha magához tér, hívassanak el újra, addig is bánjanak vele óvatosan. Akármin ment is keresztül ez a szegény asszony, igencsak megviselte az idegeit… A láz is attól emészti. – Köszönöm, mester – mondta Daruka, és egy ezüstrúpiákkal megtömött erszényt nyújtott a doktor felé. – Ugyan, sahib… – hárította el a hekim. – Éppen tegnap hozott annyi élelmet a kórházamnak, ami egy hónap alatt se fogy el. – Akkor tegye el azokra az időkre, mikor elfogy – mondta Daruka, s a gyógyító kezébe nyomta a zsákocskát. – Tudom, hogy ön a leginkább rászorulókhoz juttatja el. Mikor néhány órával később Daruka szolgái jelentették, hogy a beteg magához tért, a férfi fölkereste Louise-t. A fiatalasszony ezúttal nem dühöngött, nem átkozódott, mindössze felhúzott térdekkel, hátát a hűvös falnak vetve ült, és kábán maga elé révedt. Daruka beléptére föltekintett. A férfi lassú mozdulatokkal közelített a kivörösödött szemű asszony felé, s éppen azon gondolkodott, milyen nyelven szólítsa meg, mikor az perzsául megkérdezte: – Minek húzott ki a folyóból? A hullámokba kellett volna fúlnom… – Túlságosan keserű beszéd ez egy ilyen fiatal teremtés szájából – mondta Daruka komoran. – Inkább maga feleljen, hogy hívják, és hogy került arra a hídra? Tudom, hogy a Salimgarh Erődből szökött meg…

árulja el, mit követett el, hogy odazárták? Louise ismét a férfira emelte fáradt pillantását, de szólni nem szólt egy szót sem. – Ne féljen – folytatta Daruka. – Nem fogom visszaküldeni oda. Biztonságban van a fedelem alatt, nem hagyom, hogy a császár kivégeztesse, amiért megszökött a börtönéből. Louise egykedvűen sóhajtott. – Sajnos, a császár akkor sem tenne ilyet, ha átadna az embereinek. Ha ilyen egyszerű volna megszabadulnom az élettől, magam dörömbölnék az Áldott Erőd kapuján… – Miért beszél így? – kérdezte a férfi csöndesen. – Mert ez az igazság. És tudja meg, fölösleges volt hősködnie… Nem fog életben tartani az akaratom ellenére. – Márpedig az én házamban nem fog a saját élete ellen törni, ebbe jobb, ha belenyugszik. – Akkor engedjen utamra. – Azt nem tehetem. Tudom, hogy első útja megint a folyóhoz vezetne. – És mit érdekli az magát? – vetette oda Louise dühösen. – Hiszen még a nevemet sem tudja. Nem mindegy magának, hogy élek vagy halok-e? – Egyáltalán nem mindegy. De valóban igaza van, hogy még a nevét sem tudom, én azonban engedje meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Daruka, a pulivati Vorák közül… Kereskedő volnék, ez pedig a házam. S mi több, dzsainista is vagyok… Tudja, hogy ez mit jelent? Azt – folytatta, miután Louise nem felelt, csak elfordította a fejét –, hogy számomra az élet tisztelete a legfőbb parancs. Maga pedig a legnagyobb bűnt készült elkövetni, s hitem arra kötelez, hogy minden erőmmel megakadályozzam ebben. S így is fogok tenni, nekem elhiheti. Úgy tűnt, Daruka nem a levegőbe beszél. Éjjel-nappal őriztette Louise-t, akinek végül a makacs éhségsztrájkját is megtörte: Babbar mester segítségével egy csövet tuszkoltak le a torkán, és megetettek vele egy tányér levest, ami olyan kellemetlen élmény volt a beteg számára, hogy attól kezdve inkább maga evett, még ha csak annyit csipegetett is, mint egy kismadár. Daruka a következő két napban többször is fölkereste Louise-t.

Próbálta faggatni kilétéről és arról, hogyan került a császári udvarhoz, de ha az evésre rá is tudta venni, azt már nem tudta kikényszeríteni, hogy a lelke is megnyíljon előtte. Az asszonyt továbbra is nagy erőkkel keresték a városban, Azam herceg személyesen ajánlott fel száz aranymohurt annak, aki elvezeti hozzá. De hogy miért érdekli a császár örökösét egy angol asszony, arra senki sem tudta a választ, hiába kérdezősködtek a kereskedő emberei és szolgái a piacokon, ivókban és szerte a városban. Hanem egy napon, mikor Louise már egy hete „élvezte” Daruka rákényszerített vendégszeretetét, Babbar mester jelent meg a pura kapujában, és magával hozta a választ. Mikor az orvos belépett a betegszobába, a lányt ugyanabban a rezignált állapotban találta, mint előző napi látogatása alkalmával, hanem a következő pillanatban Louisenak valósággal felragyogott az arca. A mester nyomában ugyanis nem más lépett a helyiségbe, mint… – Aiyla! – kiáltotta Louise, s olyan fürgén, ahogyan legyengült tagjaitól csak telt, feltápászkodott, és a rabszolgalány karjaiba vetette magát. – Sahiba! Hála az égnek, hogy életben vagy! – kiáltotta Aiyla is, és karjába zárta Louise-t, akit ekkor váratlanul rázni kezdett a zokogás. – Bocsáss meg… – hüppögte Louise. – Én tehetek róla… Én tehetek róla, hogy azt a szörnyűséget művelték veled… – Jaj, sahiba… Te vagy az utolsó, akit hibáztathatok… Babbar közben fejével intett a jelenetet megilletődötten szemlélő Darukának, aki az orvost követve magára hagyta a két nőt. A kertben egy hűsítő serbet mellett aztán az orvos mindent elmesélt a kereskedőnek. Miután meggyógyította a súlyosan összekorbácsolt Aiylát és Szafiát, maga mellé vette őket a kórházba. Annak ellenére, hogy mindketten a zenanában élték le addigi életüket, hamar hasznos segítségei lettek a mesternek. Jólelkű, igyekvő lányok voltak, akik szívesen sajátították el a gyógyítás mesterségét. Aiyla pedig a minap meghallotta a hekimet az egyik segítőjével Louise-ról beszélgetni. A lány hamar kitalálta, ki lehet az a titokzatos beteg, akihez mestere mindennap ellátogat; ezután pedig ragaszkodott hozzá, hogy másnap ő is fölkereshesse Lady Elsfieldet. – Merthogy ez a neve – folytatta Babbar. – És nem fogolyként tartózkodott a Salimgarh erődben, hanem Azam herceg vendégeként. Azelőtt pedig hónapokon keresztül a zenanában élt. A férje Azam

herceggel tartott Bídzsápur ostromához… Ne kérdezze, sahib, hogy került oda egy firangi, mert ez homályos történet, a lényeg, hogy Louise asszony férje egy támadás során a saját élete árán mentette meg a herceget. Úgy két hete hunyt el a felesége karjai közt… aki úgy tűnik, kétségbeesésében a halálba kívánt menekülni. – Hm… – hümmögött Daruka. – A herceg bizonyára felelősnek érzi magát a történtekért, azért kutatja mindenfelé megmentője özvegyét. Mindig is tudtam, hogy derék ember. Nem olyan fából faragták, mint az apját. – Köztünk maradjon, Mirza Daruka – fogta suttogóra a hekim –, az a nap, amikor a herceg átveszi az apja trónját, jelenti az egyetlen reményt ennek a hatalmas birodalomnak, mely egyre szakadozik a varrásai mentén. A herceg olyan, akár a nagyapja: határozott, de türelmes, aki értékeli és tiszteli mások kultúráját… – Hanem mitévő legyek az asszonnyal? – töprengett hangosan Daruka. – A herceg tehát nem akarja bántani, így akár át is adhatnám neki. Babbar elhúzta ráncos ajkát. – Nem tudom, sahib. A herceg egyszer már sikertelenül tartotta vissza az öngyilkosságtól. Talán nálad jobb helyen lenne. A te házad békéje, a gondoskodásod… jobbat tenne a lelkének, mint egy komor erőd, ami mégiscsak egy börtön. Vagy éppen a zenana. – Mondasz valamit. De a herceg elől nem titkolhatom az ittlétét, előbb utóbb úgyis rájönne. Talán őt is meg tudnám győzni, hogy az asszony jobb helyen van nálam. – Tégy belátásod szerint, uram. Hanem ezt az Aiylát itthagynám nálad. Rá most itt van a legnagyobb szükség… Babbar mester nem is tudta, milyen igazat szólt. Azóta, hogy Louise meglátta a Mia nevű rabszolgalányt, karjában William gyermekével, valamiféle bénult keserűségbe süllyedt, melyből nem találta a kiutat. Egyszerre érezte a gyász, a becsapottság és a csalódás fájdalmát, melyek mintha szétfeszítették volna belülről ahelyett, hogy szabad folyást engedtek volna indulatainak. Most Aiyla szelíd kedvessége újra megindította könnyeinek árját, míg beszámolt a lánynak a történtekről: William haláláról, Miáról és annak gyermekéről. Aiyla csöndesen hallgatta úrnője szavait. – Szegény sahiba… – mondta lány, mikor a szoba csendjét már csak Louise szipogása törte meg. – Micsoda fájdalom lehet ez neked. Nem elég, hogy elvesztetted a férjedet, úgy érzed, szerelmétől is

megfosztottak. – Igen… Igen, pontosan ezt érzem – törülte le könnyeit Louise, aki úgy érezte teste minden szóval valamiféle méregtől szabadult meg. – Úgy gyűlölöm, amiért ezt tette velem! Amiért megcsalt, amiért elárult! És gyűlölöm, amiért itthagyott. Gyűlölöm azért a fájdalomért, amit a halálával okozott, mert Aiyla… Én rettenetesen szerettem őt… És hiányzik! És nem akarom gyűlölni az emlékét. – Hát akkor ne tedd, sahiba! – fogta meg Louise kezét Aiyla. – Bocsáss meg neki! Hisz te magad mondtad, az utolsó szavaival a bocsánatodat kérte! És azt mondta, csakis téged szeretett. És végül is ez számít… Légy boldog, hogy létezett valaki a földön, aki így szeretett téged! Az utolsó szavakra a lány hangja elcsuklott. – Aiyla… te sírsz? – kérdezte Louise aggodalommal telt hangon. – Igen, sahiba… – hüppögte a lány –, tudod… tudod, engem is nagy fájdalom ért. – Ó, csak nem… Szafiával történt valami? Aiyla lehorgasztotta fejét, s kerek arcán könnycseppek gurultak le. – Igen, sahiba. Meghalt. Néhány nappal ezelőtt. – Ó, nem! – nyögte Louise. – Mi történt? – Kolera… Babbar mester egyik betegétől kapta el. Tudod, sahiba, az ő egészsége mindig is gyöngébb volt… A sebesüléseinkből is ő gyógyult fel nehezebben. A karjaim közt halt meg. Akárcsak… A két nő ekkor újra könnyekre fakadt, s együtt gyászolta az eltávozottakat. Louise állapotának jót tett Aiyla közelsége. A lány odaadóan etette és ápolta úrnőjét, aki néhány nap múltán kezdte visszanyerni az erejét, s hamarosan rövid sétát is tettek együtt Daruka kertjében. A dzsain vallás ugyan mértékletességet és szerény életmódot írt elő követőinek, ám ha Darukának volt gyengéje, akkor az a kertje volt. A tágas palotájához gyönyörűen gondozott park és udvar tartozott, különlegesebbnél különlegesebb növényekkel, hatalmas fejű, rózsaszín bazsarózsákkal és illatos jázminbokrokkal, fehér márvány szökőkutakkal és ezüstcsobogókkal, melyhez naphosszat jártak fürödni a gerlék. A dzsainisták nem helyeselték az állatok ketrecben tartását, így a madarak

kalitkában való tartását sem, de a kereskedőnek így sem kellett lemondania kedvenc jószágai társaságáról: a gerlék mellett pintyek, fürjek és vidáman daloló énekesmadarak tanyáztak a bokrok ágain, akik naphosszat daloltak az elhaladók gyönyörűségére. Daruka jól tartotta őket, és biztonságban érezték magukat nála, így a madárkák úgy sem hagyták őt el, hogy fölöttük a tágas égbolt hunyorgott hívogatóan. – A barátaim szárnyasbűvölőnek hívnak a hátam mögött… – mondta egyszer a férfi nevetve, miközben nyitott tenyeréből egyszerre három gerle csipegetett, míg egy negyedik feje búbján gubbasztott békésen. – Próbáld ki te is, sahiba. Daruka fejével egy ezüsttálka felé bökött, mely tele volt magokkal. Louise tétovázva pottyantott néhány szemet a tenyerébe, s odatartotta a madaraknak. Az a példány, amelyik addig a férfi fején pihent, rögvest oda is röppent a lány karjára, s békésen csipegetni kezdett. Louise egy pillanatra elmosolyodott. A kereskedő kertje jót tett lelkének: olyan békét és nyugalmat árasztott, amelyhez hasonlót a zenana grandiózus parkja sosem tudott volna. Azt nem meghitt elmélkedésekhez alakítottak ki, hanem éppen ellenkezőleg, úgy építették meg, hogy mindig mindenkit szemmel lehessen tartani, egyetlen lugas vagy békés zug sem kínálkozott, ahová az ember elmenekülhetett volna. Ezzel szemben Daruka kertje tele volt csöndes rejtekhelyekkel, apró pavilonokkal, árnyat adó, terebélyes bokrokkal. Louise szívesen időzött ebben a békés paradicsomban, hallgatva a madarak énekét vagy elmerülve a márványmedencékben úszkáló színes díszhalak cikázásában. E békés szemlélődést Daruka a gyógyulás jeleként értelmezte. Egy napon aztán eljött Azam herceg is. Louise-t természetesen a kertben ülve találta. Az asszony felállt, hogy taszlimmal köszöntse a közeledő trónörököst, s a herceget megindította az asszony törékenysége, mert bár már sokat erősödött, szeme alatt a kékes karikák és hangja fátyolossága még mindig gyöngeségéről árulkodtak. Mikor a lány fölemelkedett a köszöntésből, Azam megfogta a kezét, és az egyik padhoz vezette. – Bocsásson meg, hogy nem jöttem el hamarabb – mondta. – Nem jöhettem. Atyám ismét háborúba készül, s rám bízta az előkészületeket. – Herceg, kérem – mondta Louise bágyadtan. – Ön nem tartozik nekem semmivel. Nem is számítottam a látogatására… Azam kék szeme mintha egy pillanatra elsötétült volna.

– Ezek szerint nem is örül a jöttömnek? Terhére volnék talán? Ha kívánja, magára hagyom… A férfi hangjából Louise csalódottságot vagy inkább enyhe sértődöttséget vélt kihallani, s ez alig észrevehető mosolyt csalt arcára. – Fenség, kérem, nem úgy értettem… Mindössze nem hittem, hogy a Páva Trón örökösét érdekelheti egy ilyen egyszerű asszony sorsa… aki ráadásul azzal hálálta meg vendégszeretetét, hogy megszökött a fedele alól. – Pedig nem voltam sem élő, sem holt az aggodalomtól, mikor eltűnt. Mikor Ifram másnap hajnalban észrevette a hűlt helyét, azonnal riadóztattam a palotaőrséget, s minden zugban magát kerestettem. – Szegény Ifram… Remélem, nem büntette meg a szökésemért? Nem ő tehetett róla, hogy kijátszottam az éberségét, és altatót kevertem az italába. – Igen, erre ő is rájött. Alig tért másnap magához. De, hogy feleljek kérdésére, nem kell aggódnia, nem büntettem meg… Szegény ember korholta magát eléggé… A beszélgetésben rövid szünet állt be, s a csöndet csak a madárcsicsergés és a csobogók csilingelése törte meg. Azam az aranyló fényjátékot figyelte, melyet a medence tükröződő vize az asszony arcára rajzolt. – Mikor Mirza Daruka levelét megkaptam – folytatta végül –, és megtudtam, hogy biztonságban van, hatalmas kő esett le a szívemről. De meg is rémültem. Hát ennyire nem akar már élni, Lady Elsfield? Ennyire biztos benne, hogy képtelen újra megtalálni az örömöt az életben? – A kétségbeesés legsötétebb bugyrába nem hatol be a napfény, herceg – felelte Louise csöndesen. – És a gyermekei? Az ő kedvükért sem akar már élni? Louise szomorúan ingatta a fejét. – Ne higgye, hogy nem gondoltam rájuk… hogy nem próbáltam az arcukat magam elé idézni, hogy itt marasztaljanak az életben. De aznap… Hogy is magyarázhatnám meg? Úgy éreztem, nincs már bennem erő, nincs már bennem szeretet… Üresnek éreztem magam, de annyira üresnek, hogy el sem tudtam képzelni, hogy valaha is jó és gondoskodó anyja lehetnék még a gyermekeimnek. Olyan anya,

amilyet megérdemelnek. Mintha William mindazt, ami voltam, az asszonyt, az anyát, a szeretőt… magával vitte volna a sírba. – S most? Most is így érzi? – Ha attól tart, herceg, hogy esetleg újra megpróbálok végezni magammal, nem kell aggódnia. Már nem dolgozik bennem halálvágy. – De élni akarás sem… Nem igaz? – Miből gondolja? – Látom magán. Érzem. Mintha kiveszett volna szeméből a tűz… Louise fanyarul elmosolyodott. – Miből gondolja, hogy valaha lobogott benne? A herceg Louise-ra szegezte állhatatos pillantását. – Láttam. Azon a napon, amikor először megpillantottam, ott, a Salimgarh torony tetejének lépcsőjén, egyből megéreztem a lényéből áradó erőt. És láttam a lángolást a tekintetében. Sosem felejtem el… Louise érezte, hogy elpirul. Különös, gondolta, nem hitte volna, hogy valaha zavarba hozhatják még egy férfi szavai. De nem érezte helyesnek, hogy Azam herceg ilyesmiről és főleg ilyen hangon beszéljen vele. Ilyen pillantást vessen rá… A trónörökös rájött, hogy kellemetlen helyzetbe hozta az asszonyt, így hát megköszörülte a torkát, és gyorsan témát váltott. – Egyébként is, William is sokat mesélt magáról. A múltjáról, a múltjukról. Elbeszélései alapján úgy képzeltem, kegyed egy valóságos nőstény oroszlán, akinek a harc az életeleme. – Talán valaha így volt – sóhajtotta Louise. – S így is lesz újra, meglátja. Csak pihennie kell. Erre pedig nincs megfelelőbb hely Mirza Daruka kertjénél. Ő jó ember, gondoskodni fog magáról. Persze, ha inkább vissza szeretne térni a Salimgarh erődbe… – Ó, nem – szólt gyorsan Louise. – Jó nekem most itt. Inkább maradnék, legalábbis addig, amíg Mirza Daruka szívesen lát. Különben hamarosan útra kell kelnem. Ideje hazatérnem. Nincs már, ami itt tartson… – Ne siesse el az indulást, asszonyom – szólt komolyan Azam. – Az út Szúratba legalább egy hónapot tesz ki, s onnan a hajóút… még nem

elég erős egy ilyen embert próbáló úthoz. – Igaza lehet… Talán várok még egy-két hetet. Először úgyis fel kell vennem a kapcsolatot a társaság szúrati emberével, Mr. Zinzannal. Azam herceg e szavakra az ajkába harapott, és elfordította a fejét. – Mi az, herceg? – kérdezte Louise nyugtalanul. – Úgy érzem, van valami, amiről tudnom kellene, de nem meri elmondani. Ne titkolózzon előttem, kérem. – Nos… – kezdte a herceg vonakodva. – Nem tudom, hallott-e róla, de míg a zenana vendége volt, az udvarban járt az egyik honfitársa, Sir William Hedges, a bengáli telephely igazgatója. – Nem, nem tudtam róla – rázta a fejét Louise. – A bengáli igazgató azért jött Mu’adzam fivéremhez, mert az ottani kormányzó, a nagybátyám, Shaista kán megtagadta egy farman{3} kiadását, ami kizárólagos engedélyt adott volna a társaságnak, hogy erődöt építsen a Bengál-öbölben, és kizárólagos jogot, a kelet felé irányuló kereskedelemre. Ezután az angol Nicholson admirális úgy döntött, egy tekintélyes flottával beveszi a még keletebbre fekvő Csittagong városát. Csakhogy a hajókat a szeszélyes széljárás Shaista kán felségterületére, a Húgli folyó torkolatába sodorta, s a kormányzó azonnal háborút hirdetett. – Azt akarja, mondani, hogy a társaság és a birodalomjelenleg hadban áll? – kérdezte Louise elhűlve. – Nos, Sir Hedges éppen ezért jött, hogy tisztázza a félreértést Mu’adzam fivéremmel. Ez sikerült is neki, csakhogy néhány hete újabb incidens zavarta meg az átmeneti békét: néhány brit szabadnapos katona nézeteltérésbe keveredett a helyiekkel. Zavargás, verekedés tört ki, mire Nicholson admirális tűz alá vette a partot, s felgyújtott ötszáz lakóházat. Shaista rokonom magánkívül volt a dühtől, és éppen sereget toboroz, hogy mindörökre kisöpörje az angolokat Bengálból. – Ó… – nyögte Louise. – A császár – folytatta Azam – dühében minden brit felségjelzésű hajó kikötését vagy kifutását megtiltotta az egész birodalomban. Többé már nincs szüksége a semlegességükre Bídzsápur ostromához, s ő alig várta, hogy megleckéztesse a szemtelen firangikat, ahogyan ő fogalmazott.

– S ön szerint – kezdte óvatosan Louise – meddig fog tartani ez a tilalom? – Nem hinném, hogy tartós lesz. A császárnak szüksége van az angolok ezüstjére, nem különben a társaság adójára és az angol hajók védelmére, amit a Mekkába tartó zarándokoknak nyújtanak. Ha Shaista kán kiűzte az angolokat a szorosból – mert bizonyosan ki fogja –, talán ők is észre térnek, és alázatosabb feltételekkel járulnak a Páva Trón lábához. Louise különös módon nem érzett csalódottságot, amiért nem térhet még haza, s ennek talán éppen a fáradság volt az oka. A hercegnek igaza lehet… gyönge még egy ilyen utazáshoz. – Nos, akkor nincs más választásom, mint várni… – sóhajtotta. – És maga, herceg? Maga is háborúba indul? Azam a fejét rázta. – Nem, atyám ezúttal nélkülem indul Golkonda meghódítására. Mu’adzam fivéremet viszi magával – felelte szárazon, s Louise figyelmét nem kerülte el a férfi hangjából kicsendülő leheletnyi keserűség. – A császár… talán neheztel magára? – Tudja, Mu’adzamot milyen fából faragták: mióta hazatértünk, egyre csak azt hajtogatta atyánknak, micsoda szégyen, hogy egymagam nem boldogultam Bídzsápur ostrománál. Azt hiszem, végül az uralkodót is meggyőzte, hogy nem venné hasznomat a következő csatában. – Csak nem fenyegeti kegyvesztettség? Azam herceg aggodalmat vélt fölfedezni Louise hangjában, és ez mosolyra fakasztotta. – Nem, arról azért nincs szó. Atyámnak nincsenek illúziói velem kapcsolatban. Tudja, hogy nem vagyok egy született hadvezér, de még így is jobban megbízik bennem, mint Mu’adzamban, akit árulása óta folyamatosan figyeltet. Sőt, ami azt illeti, él bennem a gyanú, hogy csak azért viszi magával Golkonda falai alá, hogy szemmel tarthassa a fivéremet. – Nos… annyi bizonyos, hogy nem kis feladat vár magára, fenség – szólt Louise eltöprengve. – Ekkora birodalom örökösének lenni… bizonyára nyomasztó feladat.

– Igen, valóban a nyomasztó a legjobb kifejezés. Az udvarban, a császári családban a legközelebbi rokonok is egymás vérét ontanák, hogy a Páva Trónra ülhessenek… de elképzelni sem tudják, milyen embert próbáló, ha nem reménytelen feladat, egy ekkora országot egyben tartani. – Úgy tűnik számomra, ha tehetné, szabadulna ettől a tehertől… – Igaza van, csakhogy nem tehetem. Allah mindannyiunk számára feladatot szánt. Az enyém az lesz, hogy visszavezessem országunkat a helyes útra. – Ami ön szerint… – A birodalmunk hatalmasra nőtt, nagyobbra, mint kellett volna. Azt hiszem, atyám túlságosan is rajong a hadakozásért, túlságosan nagyratörő álmokat kerget. Néha az az érzésem, uralma alá akarja hajtani az egész földrészt, csakhogy ez lehetetlen. A rádzsputok, a maráthák… Nem viselhet hadat ennyi királyság ellen, míg saját népére zsarnoki módszerekkel erőlteti rá akaratát, s leromboltatja szent templomait. Én a dédapám, a nagy Akbar útját fogom járni. Békét és prosperitást kívánok a népemnek, nem pedig örökös hadviselést. Hogy újra szabad legyen a hit, és virágozzék a kultúra. – S a császár? – kérdezte Louise. – Annak ellenére fenségedet jelölte örököséül, hogy tudja, éppen ellenkező elveket vall az uralkodásról, mint ő? – Nincs más választása… Akbar fivérem régóta erejét vesztve tengődik a perzsa sah udvarában, ahová árulása után száműzték. Kam Baksh egész nap részeg delíriumban fetreng, Mu’adzam pedig… Ha a császár őt tenné meg a trón várományosának, fivérem már holnap felkelést szítana ellene. Ahogyan ő tette egykor apja ellen. Talán ettől fél a legjobban. Hogy utoléri saját atyjának végzete. Bennem legalább megbízik, hogy nem döfök kést a hátába, így engem támogat az öröklésért folytatott harcban. De az utam a trónig így is ezer csapdával lesz szegélyezve. – Ha valóban olyan nemes célokkal készül elfoglalni, mint most nekem felvázolta… úgy istene bizonyára segíteni fogja útján. Azam Louise-ra mosolygott. –Imádkozom érte. Imádkozzék ön is, Lady Elsfield… s akkor önt is

megsegíti az útján, bármerre vezesse is. – Én és az imádság… – Tudom, tudom… Néha a kétségbeesés óráiban a legnehezebb megtalálni a hitet. De ne adja fel! Ha jól tudom, hamarosan itt a keresztények legszentebb ünnepe, Jézus prófétának a születésnapja… Louise egy pillanatra megdermedt. Valóban, hamarosan itt a karácsony. A második, amit családjától távol tölt. Itt, a monszun, az örök forrósság és pára földjén egészen el is feledte, hogy beköszöntött az adventi időszak. – …talán ez a legjobb időszak az imádságra – fejezte be Azam. – Igen, talán igaza van – hagyta rá szórakozottan Louise. A herceg felállt a padról, láthatólag búcsúzni készült. Megfogta Louise puha kezét, és melegen a szemébe nézett. – Viszont így, hogy nem kell elutaznom… – szólt –, megengedi, hogy újra meglátogassam? Louise egy pillanatig elnézte a nagy és erős férfikezet, mely az övét zárta finom szorításba. Ám végül szomorú pillantását a herceg tengerkék tekintetébe fúrta. – Kérem, fenség, ha nem veszi zokon – mondta, s visszahúzta kezét. – Inkább ne tegye… Magányra van szükségem, hogy fájdalmam és gyászom feldolgozhassam. – Megértem – mondta Azam némileg csalódottan. – De ígérje meg, hogy azonnal üzen értem, ha szüksége van rám… ha szüksége van bármire. Megígéri? – Megígérem. És herceg… Addig is megtenne nekem egy szívességet? – Bármit – csillant fel Azam szeme. – Üzenetet kell küldenem a családomnak. A gyermekeim gyámjainak. Ismét hónapok teltek el a nélkül, hogy hallottak volna rólam. S William családjának is tudnia kell a szomorú hírt… Csakhogy a társaság hajói nem járnak… – Szót se többet. A levelét elküldetem más utakon. Csak írja meg az üzenetét, s bízza Iframra. Elküldetem önhöz, hogy támasza legyen, és később elhozza nekem. Később is őt küldje, ha üzenni kívánna nekem, tudni fogja, hol találjon. –Úgy lesz, fenség. És mindent köszönök.





2. FEJEZET

Nauruz A Kelet-indiai Társaság szénája egyre rosszabbul állt a mogul birodalomban. Bengálban az angol erők parancsnoka embereivel a Húli folyó torkolatában fekvő Ingeli-szigetére vonult vissza Shaista kán katonái elől, ami végzetes hibának bizonyult: a katonák híján voltak az ivóvíznek, s a mocsári láz tucatjával tizedelte őket. Shaista kánnak esze ágában sem volt békét kötni a sarokba szorított ellenséggel, ezért a társaság oly módon próbált nyomást gyakorolni Bengál kormányzójára, hogy az összes létező hajóját a keleti partvidékhez vezényelte, ahol azok mogul kereskedő- és zarándokokat szállító hajókat fosztogattak… azaz egészen egyszerűen kalózkodásra adták a fejüket. Így az, hogy Louise egy angol felségjelzésű hajó fedélzetén elhagyja Indiát, még elérhetetlenebbé vált. – Talán, ha egy másik kereskedőhajóra szállna… – kezdteBabul, de Daruka beléfojtotta a szót. – Nem lehet, nem lenne biztonságban, csak a sajátjai között. Gondolj csak bele! Ültessem fel egy egyiptomi kereskedő hajójára? Ugyan mi garantálja, hogy nem adják el rabszolgának útban a Vörös-tenger felé… Nem, barátom, ez nem ilyen egyszerű. De, ami azt illeti, van egy ötletem, hogy juttassuk haza biztonságban a hölgyet. – Már, ha egyáltalán valaha haza akar térni… Nekem nem tűnik úgy, hogy nagyon emésztené a honvágy. Daruka és Babul Louise felé pillantottak. A fiatalasszony a kert központi udvarán térdelt Aiyla és két másik szolgáló társaságában, és éppen vidáman kacagtak valamin, miközben a rangoli{4} bonyolult mintáit készítették el nagy műgonddal. Az egyik idősebb szolgáló éppen befejezte a rangoli előkészítését: a virágok, színes madarak és növényi indák képeinek körvonalait mindig a legtapasztaltabb, legbiztosabb kezű asszony rajzolta meg fekete szénpor segítségével. A fiatalabbak ekkor kezdték a színezett homok, liszt és rizspor segítségével életre kelteni a

varázslatos mintákat. Louise éppen egy lótuszvirág leveleit akarta feltölteni a zöld porral, de a többi lány szándékosan incselkedett vele, hogy a kacagástól ne tudjon hozzákezdeni. Louise fehér kendőjében és csolijában, rózsaszín virágokkal a hajában úgy festett, mint a tavasz istennője, aki leereszkedett az Olümposzról a ház lakói közé, hogy velük együtt ünnepelje az újév beköszöntét. Mert aznap bizony arra készültek, a nauruz, az ősi perzsa újév megünneplésére. Ez kedves nap volt India valamennyi népcsoportja számára: hinduk, zoroasztriánusok, de még a muszlimok is megemlékeztek róla. A korábbi császárok saját palotájukat is virágba borították a nagy napon, de Aurangzib természetesen nem engedte, hogy az Áldott Erőd a hitetlenek ünnepének adjon otthont. Ugyanakkor népének nem merte megtiltani az ősi ünnep megtartását. Kár is lett volna, a nauruz boldogságot és békét hozott valamennyi házba: a nyári napforduló napjára esett, de a készülődést már napokkal korábban megkezdték, szerte a házban tulipánt és jácintot ültettek a cserepekbe, az ablakokat és ajtókat rózsa- és jázmingirlandok díszítették, a padlót rangolik borították, míg a konyhában egyre másra készültek a finomságok. A készülődés és az áldott ünnep hangulata, úgy tűnt, Louise-ra is jó hatással van. Az asszony, aki alig három hónappal korábban még véget akart vetni az életének, most mintha minden gondjáról megfeledkezett volna. De vendéglátója tudta, ez csupán látszat… – Én megértem őt – mondta Daruka. – Úgy él itt, mint a tengerek viharában meggyötört kis hajó egy csöndes kikötőben. A kertem és a házam, Aiyla és Ifram szeretete boldogságot és békét hozott a szívére, és ő nem akar hazatérni, mert akkor újra szembe kellene néznie a gyászával és a veszteségével. Nem akar újra kihajózni a viharos óceánra. – S ön szerint ez rendjén van így? – Nem, nincsen. S mint mondtam, megvan a tervem arra, hogyan tegyem gyöngéden vízre Louise asszony hajóját. Daruka kilépett az oszlop takarásából, ahonnan addig az udvart figyelte, s vidáman így szólt: – Lám csak, lám… Hát ezért nem készül ez a rangoli! De mindegy is, fő, hogy nevetni látlak, Louise asszony. A megszólított rámosolygott Darukára, s elzsibbadt térdét masszírozva

fölegyenesedett. – Aiyla és Zahira az oka. Nem hagynak rendesen dolgozni… – Igaz is – szólt Daruka –, Aiyla, Zahira nézzetek utána, hogy állnak a konyhán azzal a gulab yamunnal{5}. Reggel óta a számban érzem az ízüket, és csak arra várok, hogy kisüljenek végre. Menj te is, Nageena, hamar – szólt még oda a harmadik lánynak. Mikor Louise és Daruka kettesben maradtak, a lány a férfira emelte tekintetét. Érezte, hogy annak mondandója lenne a számára. Daruka nem is teketóriázott sokáig. – Jöjj, Louise asszony, sétáljunk egy kicsit… Beszédem volna veled. Louise és Daruka megkerülték a szögletes márványmedencét, s egy darabig csöndben lépdeltek egymás mellett. – Mond, sahiba… – kezdte el végre a kereskedő. – Boldog vagy te itt, minálunk? Louise csodálkozva pillantott Darukára. – De, uram, hisz te is tudod… Láthatod rajtam. Az itt töltött hónapok alatt szinte kicserélődtem. – Igen, azt látom, és ennek mérhetetlenül örülök is. De nem ezt kérdeztem. Hanem hogy boldog vagy-e. – Nem értelek, uram… – Pedig szerintem értesz. Ugyanis szerintem nem vagy boldog. Mindössze békés. Itt csöndet és nyugalmat találtál, egy szigetet, ahová elmenekülhetsz a fájdalmad elől. Csakhogy ez nem megoldás, Louise asszony. Louise megtorpant. – Mirza Daruka – szólt. – Én tényleg nem értem szavad. Mikor hitedről, a karmáról, a tanítóidról meséltél, mindig a béke meglelésére buzdítottál… S most éppen ezt veted a szememre. Daruka mosolyogva rázta meg a fejét. – Hogy egészen pontosak legyünk, én arra biztattalak, hogy köss békét a múltaddal, a sorsoddal… hogy ne hadakozz, ne gyűlölj, és ne akarj pusztítani. Mikor megismertelek, a lelkedet pusztító karmák szennyezték, kis híján magadat is megsemmisítetted. – Már nem akarok véget vetni az életemnek, ha erre célzol.

– Hiszek neked. De attól félek, még mindig túl sok káros karma tapad a lelkedhez, melyek elhomályosítják az érzékeid, megzavarják az igazságérzeted. Emlékszel arra, amit a Három Ékszerről mondtam? – A helyes hit, a helyes felismerés és a helyes viselkedés…Melyek egymásba fonódva segítenek felszabadítani a lelket a káros karmák rabságából. S amelyre minden hívőnek törekednie kell. – S azt is mondtam, hogy a helyes hit nem egyetlen kötelezően követett hitet jelent, hisz mint tudod, nem téríteni akarlak. Hanem a helyes észlelést, a helyes érzékelést, mellyel különbséget tudunk tenni jó és rossz, helyes és helytelen, hasznos és káros közt. De benned még túlságosan sokféle indulat munkálkodik, még ha leplezed is őket. Eltemetted őket magadban mélyen, s így átmenetileg békére leltél, békére, mely segített gyógyulni, de boldogságot nem hozott. – S szerinted mit kéne tennem? Mit tegyek, hogy megleljem… a helyes érzékelést? Mirza Daruka kihúzta magát, és komoly pillantást vetett az asszonyra. – Térj haza az otthonodba. Fogadd el a sorsot, mely számodra rendeltetett, ne forralj bosszút. A bosszú kétélű fegyver, amely gyakran azt is megsebzi, aki forgatja. Törődj hát bele a sorsodba, ne keseregj, ne hordozz magadban keserűséget. Szenteld magad a gyermekeid nevelésének, a jótékonykodásnak… Louise nagy levegőt vett. – Sokat követelsz, Daruka… – Tudom. Gondolkodj szavaimon. Ma délután elutazom néhány napra a testvéremhez. Náluk töltöm a megújulás boldog napjait. Mikor pedig hazatértem, hosszabb útra indulok, üzleti ügyben Pulicatba utazom, hogy az ottani, Holland Kelet-indiai Társaság vezetőjével tárgyaljak. Értesüléseim alapján megbízhatok benne: a gondjaira bízhatnálak, hogy visszajuttasson az egyik hajóján Európába. Onnan már könnyűszerrel hazajuthatsz, hisz a Holland Tartományok trónján, ha jól tudom, a ti Jakab királyotok veje ül… Jakab említésére Louise-nak eszébe jutott annak fő bizalmasa, George Jeffreys, boldogtalanságának legfőbb okozója. Arcát pír öntötte el, s szemében harag villant, ami nem kerülte el Daruka figyelmét. – Látod, erről beszéltem. Harag és pusztítás… Bár sokat fejlődtél az utóbbi hónapokban, még mindig nem sikerült megtisztítani a lelked. Míg

testvéremnél időzöm, gondolkodj. Babult és a szolgák nagy részét is magammal viszem, így senki nem fog háborgatni elmélkedésedben. Ha úgy érzed, készen állsz magad mögött hagyni az indulataidat, magammal viszlek Pulicatba, s hazatérhetsz. Van itt valami, amit neked készítettem. Talán segíteni fog… Daruka egy selyemzsákocskát ejtett Louise kezébe, aki kíváncsian kibontotta. Egy finom megmunkálású, kékes színben játszó jádeszobrocska volt benne. Egy csodálatosan szép lótuszvirág. – A kék lótusz… – suttogta Louise. – Naminath… az egyik tanítótok jelképe. – Örülök, hogy emlékszel – helyeselt vidáman Daruka. – De arra már nem emlékszem, melyik – vallotta be szégyenkezve Louise, de Daruka élénken folytatta. – Egy király fia volt, akinek születését csodás jelek előzték meg. Naminath fogantatása után idegen hadsereg támadt a városára, de amikor a királyné, méhében gyermekével, felment a palota tornyába, hogy lássa a város előtt táborozó ellenséges sereget, a magzat kisugárzása olyan békítően hatott a katonákra, hogy azok lemondtak a harcról, és inkább behódoltak Naminath apjának, Vijaya királynak. Miután trónra lépett, sokáig uralkodott, majd elvonult a világtól, aszkéta lett. A helyes érzékelés fontosságáról tanított… Louise elgondolkodva forgatta kezében a finom jádeszobrocskát, mely békésen hunyorgott rá a napfényben. – S ha még nem érzem magam készen? – kérdezte Louise Darukára pillantva. – Ha még nem vagyok képes magam mögött hagyni a múltat? Daruka ekkor ismét elmosolyodott, s Louise meglepetésére gyöngéden megsimogatta az asszony arcát; Louise emlékei szerint ez volt az első eset, hogy egyáltalán megérintette őt a férfi. – Akkor maradj még – felelte. – Mert ne érts félre, nem szabadulni kívánok tőled. Az, hogy az otthonomban fogadhatlak, nagy öröm a számomra, hiszen fényt és bájt hoztál a házamba, Louise asszony. De tudom, hogy hosszú távon az szolgálja az érdekedet, ha szembenézel a démonjaiddal… S miután a szemükbe néztél, elengeded őket. Azzal Daruka hátat fordított az asszonynak, és visszasietett a házba, hogy az úti előkészületeket felügyelje. Louise továbbra is elgondolkodva nézegette a jádelótuszt és ujjainak hegyét, melyet színesre festett a

rangolihoz használt por. Azután végignézett a kerten, a békésen fodrozódó márványmedencén, a félig elkészült rangolin. Daruka egyik madara ekkor odaröppent hozzá, s ő már nyúlt is az ezüsttál után, melyben a magvakat tartották. A fehér gerle békésén csipegette az eleséget Louise kinyújtott tenyeréről. Könnyű neked békésnek lenni – gondolta magában a fiatalasszony –, itt ez a gyönyörű kert, biztonságban tudhatod magad… Idővel párt is találsz, s akkor ketten jártok ide, csipegetitek az ezüsttálból a magvakat… fészket raktok… A madárka elröppent, s Louise folytatta néma monológját. S velem mi lesz? Az a végzetem, hogy jótét lélek özvegyként tengessem napjaim az Addington kastély csöndjében… Ki tudja? Talán a barátaim szeretete, a gyermekeim nevelése, az embereim jóléte, a gyülekezeti kegyes ügyek kitöltenék az űrt a szívemben, s célt adnának az életemnek. Daruka ezt akarja… De képes leszek-e erre? Hogy megbocsássam a sorsnak, amiért annyi szenvedés árán csak azt engedte, hogy lássam, amint a férjem szétroncsolt és meggyötört testéből kiröppen az élet? Hogy megbocsássam a hűtlenségét, hogy magamhoz vegyem a gyermekét, s mint magamét neveljem? Hogy Jeffreys bíró, aki a férjemet a halálba küldte, testemet meggyalázta, gyermekeimet a vagyonából kiforgatta, egyre csak hízik és gyarapszik, anélkül, hogy bűneiért meglakolna? Louise tagjai megmerevedtek a testét elárasztó gyűlölettől. Olyan szorosan markolta a jádelótuszt, hogy a faragott szirmok élei a tenyerébe mélyedtek. Az asszony, aki valaha volt, tudta volna, mit kell tennie: harcolt volna, míg minden ellensége meg nem bűnhődik a vétkeiért. De hogy harcolhatna ő, Louise, a lázadónak bélyegzett Lord Elsfield özvegye egy király, az angol trón ellen? Ez a meggyötört asszony, a pokolfajzat Jeffreys ellen, akinél ravaszabb, megátalkodottabb szörnyeteget nem hordott a hátán a föld? S akinek a hatalma egyre csak nő… Hogyan kelhetne birokra ilyen erők ellen, amikor ahhoz sem érzi a bátorságot, hogy otthonába hazatérjen, és a gyászával szembenézzen? Nem… Úgy érezte, a feladat meghaladja erejét. Az ellenség, aki az óceán túlpartján várt rá, erős volt, ő viszont végtelenül gyöngének és fáradtnak érezte magát. Még ha a legsötétebb óráin át is segítette Daruka bölcsessége és türelme, amióta William elment, minden lélegzetvételre, minden falat ételre, amit magához vett, valósággal kényszerítenie kellett magát. Az a látszólagos béke, melyben az elmúlt hónapokat tengette, voltaképpen

csak a megfáradt utazó fásultsága volt, aki nem mer új utakra indulni… Ugyan miből meríthetne erőt? Hogyan hozhatná vissza az akaratot a lelkébe, a tüzet a testébe? Nem akart már meghalni, de még nem akart élni sem… Ő megmondta… Louise megborzongott, lélegzete elakadt. Mert abban a pillanatban, mint akit valamiféle égi megvilágosodás ért, minden ösztönével, minden idegszálával, minden egyes pórusával megérezte, hogy ki az az egyetlen ember, aki segíthetne rajta. – Igen… – suttogta. – Ő segíteni fog… Órák teltek el azóta, hogy Daruka búcsút vett vendégétől, s népes szolgakíséretével útnak indult, s hogy Ifram is útra kelt Louise üzenetével. Az asszony tudta, hogy kérése meghallgatásra talál majd. Így aztán várt. Mikor esteledni kezdett, a némaságba burkolódzó Aiyla fölsegítette rá ruháját, az ékszereit, s jázminvirágot tűzött a hajába. Mikor a szolgáló mindezzel végzett, a tükörben megkereste úrnője pillantását, és biztatólag rámosolygott. Aiyla visszavonult, s Louise magára maradt. Az asszony kilépett a kertbe, melyre lassan sötétség borult. A márványoszlopokon ezüstkandeláberek aranyló fényei táncoltak, a medence vizén fügefalevélből készített csónakok úszkáltak, melyekben olajba mártott kanócok lángjai pislákoltak. Louise enyhén remegő kezével végigsimított a zöld ghagra selymén. Kézfején ott díszelgett a hennafestés, homloka közepén érezte a gyöngyfüggő hűvös érintését. Szándékosan öltötte magára azt az öltözéket, melyben először meglátta; az a pillantás, amelyet akkor rávetett, hiába próbálta elrejteni, maga volt az elemi vágy. Louise tudta, a férfi érteni fogja az üzenetet. Értette is. Megértette, amint belépett a kertbe. A gyertyák fénykörébe lépő Azam egyszerű fehér nadrágot és selyeminget viselt. Lassú, nesztelen léptekkel közeledett Louise felé, s tekintetében ugyanaz a vágy égett, amit az asszony az első találkozásukkor is fölfedezett… de Azam kék szemében, mely most mély volt, és sötét, akár az éjszakai tenger, ezúttal egy másik érzelem is tükröződött: a megértés. Ahogy a férfi a gyertyáktól aranyos ragyogásba vont, illatos virágok között várakozó Louise szemébe nézett, rögtön tudta, mit vár tőle az asszony… Miért hívta… Miért könyörög minden porcikája. Azam tekintete rabul ejtette Louise-t; csak állt mozdulatlanul, s ahogy a herceg közeledett felé, úgy érezte mind erősebben a férfiból áradó erőt

és vágyakozást. Azam nem szólt egy szót sem, még akkor sem, mikor odaért hozzá. Megállt előtte, karjait az asszony dereka köré fonta, s könnyedén fölemelte a földről. Louise lábait a férfi dereka köré kulcsolta, s átölelte a nyakát. A herceg Louise-t a márványasztalkához vitte, melyen délelőtt még a rangolihoz használt porok álltak, s felültette rá. Ujjait az asszony hajába fúrta, és néhány pillanatig még elmélyedt a pillantásában, melynek színe ezúttal nem a borostyánra emlékeztetett; úgy szikrázott, akár a smaragd. Végül hosszú, meleg, szenvedélyes csókban forrtak össze. A férfi vastag, puha ajkainak édessége valósággal felkorbácsolta Louise vérét, mely olyan erővel kezdett cikázni az ereiben, hogy azt hitte, beleszédül. Azam simogató keze alatt életre kelt. Életre kelt a bőre, a keble, combja puha párnácskái, ahogyan férfi lüktető ágyéka után tapogatódzott a ruha redői közt. Louise lehúzta a férfi könnyű selyemingét, és simogató keze bejárta mellkasának dombjait, miközben ujjai belevesztek annak puha szőrzetébe. Az asszony egyre követelődzőbben csókolta a férfit, s lábaival egyre szorosabban ölelte magához annak kemény férfiasságát. Azamot feltüzelte az asszony hevessége, az ölét elöntő nedvessége, s kapkodó mozdulatokkal szabadult meg maradék ruháitól. Mikor magáévá tette, Louise torkából kiáltás tört fel, akár a fuldoklóé, aki a víz felszínére bukkan, s végre levegőhöz jut. A két, egymásba fonódó test násztánca egyre gyorsabbá és vadabbá vált, míg egyszer csak az asszony minden erejével a férfi testébe kapaszkodott, akár a viharos tengeren hánykolódó hajótörött az arra úszó fatörzsbe, s egész belsőjében remegve engedte át magát a legédesebb teljesség érzésének… Louise másnap visszaköltözött a zenanába.

Három hónappal később… – Valami baj van, sahiba? A távolba révedő Louise-t Ifram hangja térítette magához. Az asszony szórakozott pillantását az eunuchra emelte, majd az újra megállapodott a pazar, tízsoros, igazgyöngyökből fűzött nyakláncon, melyet a férfi egy díszes doboz tetejét fölemelve nyújtott felé. Azam ajándéka.

– A herceg ezáltal szeretné kifejezni mélységes fájdalmát, amiért kénytelen volt az államügyek miatt elhanyagolni téged… S kéri, amikor ma este fölkeres, ezt az ékszert viseld, ha nincs ellenedre. Louise végigfuttatta ujjait a hibátlan gyöngyszemeken, és elmosolyodott. Elhanyagolni… Azam mindössze három éjszakát töltött távol tőle, mivel az udvarban időzött az ottomán szultán követe, akit minden este zenanabeli mulatságokkal szórakoztattak. Arról, hogy a trónörökös angol szeretője részt vegyen egy ilyen fontos eseményen, szó sem lehetett, de az éjszakai illatos szél Louise lakrészébe is elsodorta a zene és a mulatozás foszlányait. Azamnak már ez a három éjszaka is szenvedés volt… Pokolian vágyódott Louise után, s ezt ki is fejezte: mindhárom estén egy-egy pazar ékszerrel ajándékozta meg kedvesét. Ez a páratlan gyöngysor volt a harmadik. S a nyakláncot látva Louise ráébredt, hogy a három éjszaka számára is gyötrő lassúsággal telt el. Kár lett volna tagadnia, Azam illatának, bőre érintésének, lélegzetvétele hangjának hiánya fájdalommal töltötte el, s türelmetlen izgalommal várta az estét, amikor szeretője végre újra fölkeresi ágyát. – Rendben van, Ifram – szólt végül Louise. – Úgy lesz, ahogy a herceg kívánja. Tedd, kérlek, az ágyamra a kikészített ruhám mellé… S szólj Aiylának, hogy készítsen fürdőt. – Ahogy kívánod, sahiba. Az elmúlt három hónapban Aiyla és Ifram volt Louise lakrészének őre és Azammal való kapcsolatának egyetlen tanúja. A herceg ragaszkodott hozzá, hogy Aiyla is visszatérjen Louise-zal az Áldott Erődbe; jól tudta, hogy a kis rabszolgalány mennyire ragaszkodik Louise-hoz, így nyugodt lélekkel bízta meg a róla való gondoskodással. A döntés ellen a Padisah Begam sem tiltakozhatott: mikor Aurangzib megtudta, hogy Zinatunissa megpróbálta eltitkolni előle a távolléte alatt történeteket, rettentő dühös lett lányára, aki jobbnak látta meghúzni magát. Különben is apja és Mu’adzam távolétében Azam volt az udvar legfőbb ura. Louise jelenléte egyébként is alig-alig tűnt fel valakinek, jóformán egy teremtett lélekkel sem találkozott a zenana lakói közül. Az asszony ezúttal ugyanis a központi udvartól távol eső, elszigetelt kis palotába költözött be, mely egészen a hatalmas erőd falának tövében bújt meg. Saját kis kert, márványmedence és saját fürdőhelység tartozott hozzá. Nemhiába volt ilyen szokatlanul meghitt a kis márványpalota: Udaipuri Mahalé,

Aurangzib kedvenc ágyasáé volt. Udaipuri Mahal ezúttal követte a Golkonda ellen vonuló császárt, így a palotája megüresedett, Azam pedig itt helyezte el szeretőjét… A Daruka kertjében átszerelmeskedett éjszakára virradó hajnal egy rózsabokor tövében érte a selyemtakarókba burkolódzó két fiatalt. Mikor Azam kinyitotta a szemét, s meglátta a mellette macskamód összegömbölyödő Louise-t, a szétterülő hajára hullott fehér rózsaszirmokkal s az ajkai körül játszó apró mosollyal, melyet az édes álom csalt oda, tudta, hogy képtelen lenne megválni a lánytól. Arról persze szó sem lehetett, hogy Daruka házát használják szerelmi légyottjaikhoz; a vallása szabályaihoz szigorúan ragaszkodó férfit nem hozhatták ilyen kínos helyzetbe, nem botránkoztathatták meg szenvedélyükkel. Louise nem ellenkezett, mikor Azam vissza akarta vinni magával a zenanába. Tudta, hogy ellensége, Dzsahánzeb még mindig Lahorban tölti büntetését, Aurangzib és Mu’adzam pedig Golkonda makacs falait ostromolják. Levelet hagyott hát hátra, melyben Daruka bocsánatát és megértését kéri, s elégedetten gömbölyödött össze a palanquin selyempárnái között, mely az Áldott Erőd felé vitte. Louise tudta, hogy a szerelmi kalandnak, amit ő maga keresett, nincsen jövője… Özvegy volt, két gyermek anyja, az angol Jakab király alattvalója, keresztény, kinek gyökerei nem ebből a földből erednek, s az út, melyen most az Áldott Erőd felé halad, nem az ő útja… S mégis… lelke nyugodt volt, teste jóllakott, s elméjében mintha egy zsilip zárta volna el az ész és erkölcs érveit, melyen túl nincs más, csak a mámoros köd és Azam két erős karja, amivel oly gyöngéden, mégis határozattan zárja ölelésébe, mikor magáévá teszi. Louise beleborzongott első közös éjszakájuk emlékébe, s kedvtelve nézett végig magán: lábujjain gyűrűk, bokáján csilingelő lánc, felkarján karperec, testére aranyszín ghagra és csoli feszült, kezén hennával megfestett minták tekeregtek… Akár egy született háremhölgy. Jelmez volt ez csupán, tudta jól. De jól érezte magát ebben a jelmezben. Míg viselte, addig ő nem volt sem gyászoló özvegy, sem megcsalt asszony, sem bosszúra készülő anya. Nem volt más, mint egy szerető, egy szerelemre éhes test… S hiába is harsogta volna lelke mélyén egy hang, hogy az ő helye nem itt van, hanem a gyermekei mellett, hogy amit tesz, az szinte valamennyi ismerőse szerint erkölcstelenség lenne, viszonya a muzulmán herceggel pedig maga a métely, ő nem volt hajlandó meghallani ezt a hangot. A férfi ölelése élettel töltötte el, s erről az

érzésről nem tudott lemondani. Most még nem. Louise intézkedett a vacsora felől. Ramadán böjti havában jártak, s Azam napszálltakor farkaséhesen tért meg Louise lakosztályába, majd elindult, hogy fürdőt vegyen. A kissé távolabb álló, kör alakú fürdőépület felé tartva azonban egy éles hang ütötte meg a fülét. – Ne merészelj ilyen hangon beszélni velem, asszony! Uralkodói vérből való herceg vagyok, te pedig csak egy felkapaszkodott ágyas! – Cssss, ne hangoskodj, az ég szerelmére! – csitította a férfit egy női hang, aminek tulajdonosában Louise felismerte Nizamot. – Lehet, hogy Aurangzib vére az ereidben csörgedezik, de akkor is csak úgy neveznek: „az ágyas fia”. Úgyhogy jobban teszed, ha az én származásomat, békén hagyod! Louise óvatosan a hang irányába lopakodott. Az egy kisebb kiszolgáló épület mögül jött, nem messze a fürdőháztól. Mikor az asszony az épület sarkához ért, óvatosan kilesett onnan: Nizam Kam Bakshsal vitatkozott, kinek dacos testtartása elárulta indulatait. Louise nem csodálkozott, amiért nem ismerete fel az ifjú herceg hangját, hisz emlékei szerint még sosem hallotta beszélni. Valahányszor csak látta, az vagy boroskupájába temetkezett, vagy ópiumtól bódult tekintettel révedt bele a semmibe. Hanem ez a mostani herceg egészen másként festett: tekintetéből eltűnt a tompa csillogás, s hangja is határozottan csengett. Alighanem Udaipuri távozásával a feje is kitisztult. – Hát éppen ez az! – dohogott a Kam Baksh. – Az ágyas fia, a rabszolga fia… Ezt hallgatom, gyermekkorom óta! Végre születésemnek kijáró tiszteletet akarok! – Hát mondd el nekem, hogy mire vágysz? – kérdezte Nizam olyan hangon, ahogyan a követelődző kisgyermekekkel szoktak beszélni. – Kormányzóságot, ami már régen megilletett volna! Gudzsarátot vagy Orisszát! Nizam türelmetlenül felsóhajtott. – Ezek kereskedelmi szempontból roppant fontos térségek, Kam Baksh! Nem adhatók tapasztalatlan kezekbe… – Márpedig ez az, amit akarok, semmi más! – Meglátom, mit tehetek… – mondta Nizam, a fogait csikorgatva. – De akkor is határoznod kell. Sürget az idő… –Valami baj van, sahiba?

Aiyla hangja megrémítette Louise-t, s épphogy csak vissza tudott húzódni, mielőtt Nizam és a herceg fölfedezték volna, hogy hallgatódzott. Louise ujját az ajkára szorítva, megragadta Aiyla karját, és a fürdőház bejáratához vonszolta. – Semmi baj, Aiyla! – mondta fennhangon. – Mindössze nem találtam száraz lepedőt… Ebben a pillanatban bukkant föl mellettük Nizam, természetesen Kam Baksh nélkül. Mikor Mu’adzam felesége odaért hozzájuk, szúrós pillantást vetett Aiylára. Máig nem tudta megbocsátani, hogy Szafiát részben miatta büntették meg, s dobták ki a zenanából. Louise megérezte a feszültséget, s gyorsan elküldte Aiylát tiszta lepedőkért. Nizam hosszú, gyűlölködő pillantással nézett a rabszolgalány után, s amikor annak alakja eltűnt a szemük elől, így szólt: – Ennek a lánynak nem kellene itt lennie, Louise asszony… mint ahogyan neked sem. A férjed halott. Otthon a gyermekeid várnak. Nem lenne ideje hazatérned, mondd? – Tudod, hogy a helyzetem nem egyszerű, Nizam asszony– felelte Louise hűvösen. – A Kelet-indiai Társaság hajói még mindig a Bengál-öbölben rostokolnak. – Ne légy nevetséges! Ha akarnád, ha Azam herceg akarná, megtalálnátok a módját, hogy hazajuss. – De a herceg még nem akarja, hogy távozzam… – S te sem kívánod elhagyni őt, nem igaz? Ne nézz ostobának, Louise asszony, az egész zenana tudja, hogy Azam itt tölti az éjszakáit nálad. Azt beszélik, hogy megbabonáztad a trónörököst. Nem csodálkoznék, ha egyszer valaki csak megszabadítaná a herceget a boszorkánytól, aki varázslattal tartja fogva… Louise összehúzott szemmel Nizamhoz hajolt. – Te fenyegetsz engem, Nizam asszony? Mert, ha igen, úgy azt javaslom, kétszer is gondold meg, mit beszélsz… – Ugyan, ugyan… – mondta Nizam gúnyosan, csitítón. – Nem kell rögtön felborzolnod a tollaidat, asszonyom… Én ugyan nem bánom, hogy a herceggel henteregsz, hisz minden boldoggá tesz, ami Dzsahánzebet bosszantja… De itt sokaknak szúrja a szemét, hogy a trónörökös egy keresztény asszony lábai között tölti az éjjeleit.

– Nos… – felelte Louise –, a herceg addig keresi a lábaim közt a gyönyört, amíg neki tetszik. S amíg én is kedvemet lelem benne… Ezt megmondhatod a károgó ágyasoknak és rabszolgáknak is. Mert engem egy csöppet sem érdekel a sopánkodásuk. Nizam egy pillanatig fürkészve kutatta Louise tekintetét, majd elmosolyodott. – Megváltoztál – mondta végül. – Keményebb lettél, Louise asszony, és talán bátrabb is… De, mint mondtam, engem nem érdekel, hogy mivel töltitek itt az időtöket, pusztán a te érdekedben kérdezem: mégis mit vársz ettől az egésztől? Mit akarsz Azamtól? Asszonyává nem tehet, csak ha elhagyod a hited. Azt pedig nyilván nem akarod. Te nem akarsz itt élni, te nem ide tartozol. Akkor hát mégis, mit vársz a trónörököstől? – Valóban tudni akarod, Nizam asszony? – kérdezte Louise kihívón. – Hogy mit akarok Azamtól? Megmondom neked őszintén… Annyi átszerelmeskedett éjszakát, amennyit csak a testem elbír. Hogy annyiszor lépjek át karjaiban a gyönyör kapuján, ahányszor csak lehet. Hogy olyan örömökben részesítsem, mint előttem egyetlen asszony sem… Semmi mást. – Hm… – hümmögött Nizam elnézően mosolyogva. – Te a test csapdájába estél, Louise asszony. A kéj mámora elhomályosítja a tudatod. Úgy éltek ebben a palotában, mint egy gyönyörökkel teli álomban. És meg is értem. Úgy tudom, Azam kiváló szerető… De én a helyedben igyekeznék felébredni. Azzal Nizam hátat fordított Louise-nak, és elindult vissza a lakrésze felé. – Térj haza, Louise asszony – szólt még vissza a válla fölött. – Amilyen gyorsan csak lehet. – Miért? – szólt utána Louise. – Miért olyan fontos neked, hogy eltűnjek innen? – Mondtam már – felelte Nizam távoztában. – Nem ide tartozol. Nem ide tartozol… A mondat még akkor is visszhangzott a fülében, mikor Aiyla már fürdője után a testét dörzsölte át illatos jázminolajjal. De hová tartozik ő egyáltalán? Angliába? Oda is csak a férje miatt keveredett… Addington kastély, Elsfield… bár szerette, sőt egykor otthonaként szerette ezeket a helyeket, számára soha nem jelentettek annyit, mint Williamnek. De Franciaországba sem térhet vissza. Talán, ha

egy nap hazatér, új otthont keres majd magának és a gyermekeinek. De egy biztos: Nizam nagyon szeretné már a hátát látni… De vajon miért? És mi volt az a különös beszélgetés, amit a részeges herceggel folytatott? Úgy tűnik, Kam Baksh elégedetlen a bánásmóddal, amelyben az uralkodó részesíti. Talán Nizam és Mu’adzam szólni akarnak az érdekében, hogy az ő oldalukat erősítse Azammal szemben. Akárhogy is, gyanús a dolog. Jobb lesz, ha az éjjel megemlíti a dolgot Azamnak. A kis palota fehér márványfalain több tucat mécses aranyfénye táncolt. A kellemes szellő hátán szitármuzsika hangjai érkeztek Louise lakrészének falai közé. A lány az ágyon, fényes, sötétlila selyemlepedőkön elnyúlva várta kedvesét. Ahogy Azam belépett a hálótermébe, a lány azonnal észrevette a fáradtságát. Az ottomán küldöttség bizonyára kimerítette, testtartása görnyedt, szeme karikás volt. Leoldotta oldaláról díszkardját, és az egyik bársonyülőkére dobta. Mikor azonban feltekintett, s meglátta Louise-t, szeméből rögtön elröppent az ólmos álmosság: szeretője habfehér testét nem fedte semmi; egyedül a tőle kapott többsoros gyöngysort viselte. Azam orrlyukai kitágultak, s szaporán kezdte szedni a levegőt, szeme színe ibolyakékről tintafeketére váltott. Louise ismerte ezt a tekintetet, amiből sütött az elemi, pusztító vágyakozás, s ami mindennél jobban felizgatta őt. Louise lassú mozdulatokkal fölemelkedett az ágyról. – Úgy kívántad, hogy ezt a nyakéket viseljem, nem igaz? –kérdezte évődve. – Vagy talán nem így gondoltad? Azam szótlanul méregette az asszony testét: a pazar gyöngysor ráomlott a rózsás mellbimbókra, s leért egészet az öléig, a puha aranyszínű szőrzetig. – Gyere ide! – mondta Azam ellentmondást nem tűrően. Louise engedelmesen elindult kedvese felé. Még azt is szerette, ha így beszélt hozzá. Soha, egyetlen férfitól sem tűrte volna el azt a parancsolgató hangnemet, amit Azam a gyönyör óráiban olykor vele szemben használt… S amitől libabőrös lett minden tagja. Mikor odaért hozzá, a férfi egyetlen szó nélkül beletúrt a hajába, magához húzta az asszonyt, és vadul megcsókolta. Csókjai bejárták a nyakát, a mellkasát, és rátapadtak a rózsaszínű bimbókra. Louise felnyögött a vágyakozástól, mire kedvese térdre rogyott előtte, és tovább folytatta a kényeztetését… Az elmúlt három hónap majd minden éjszakája így telt.

Szerelmeskedtek az ágyban, a kertben, a rózsabokrok tövében, az úszó lámpásokkal teli márványmedencében… Éjszakánként a legkülönfélébb szerelmi játékok tartották őket ébren. Louise és Azam teste olyan tökéletes összhangban volt egymással, mint csak a legszerencsésebb szeretőké. A gyönyör, amit Azam karjaiban átélt, más volt, mint amit William nyújtott neki… Férje tapasztalt és gyöngéd szerető volt, aki tudta, hogyan korbácsolja fel a vágyat az asszonyi testben, s Louise élete legboldogabb óráit élte meg a hitvesi ágyban… De ez… Ez valami más volt. Talán a viszonyuk céltalansága, annak megkérdőjelezhető erkölcsössége, vagy Azam mássága… Louise maga sem tudta megfogalmazni, miért, de az a követelődző vágy, ami Azam hatására életre kelt benne, erősebb és olykor ijesztőbb volt bármely más érzésnél. S a herceg sem volt ezzel másként. Soha egyetlen felesége, egyetlen ágyasa sem tüzelte fel úgy a vérét, mint Louise érintése. Talán éppen azért, mert a lelke mélyén jól tudta, hogy az asszony nem hozzá tartozik, s hogy egy napon, mikor eléggé megerősödik a karjai közt, el fogja hagyni. És ő előre rettegett ettől a naptól… Aznap éjjel a herceg elgondolkozva nézte kedvesét, amíg az elégedetten nyalogatta ujjairól a báránybordától ráragadt szaftot. – Mondd… – kezdte Azam. – Nem gondoltál még arra…, hogy a fiaiddal itt telepedjetek le? Louise csodálkozva pillantott kedvesére. – Hogy hozassam ide a fiaimat? De hát… Miért tennék ilyet? Miért tenném ki őket egy ilyen hosszú utazás veszélyeinek? – Csak gondolkoztam – vonta meg Azam a vállát tettetett könnyedséggel. – Egyszer azt mondtad, Anglia igazából nem a te otthonod, nem a te hazád… Hát miért ne kereshetnél magadnak új hazát? – Itt? – Igen, itt. Építtetnék a számotokra egy hatalmas és gyönyörű purát, itt a város falain kívül. A fiaid urak lennének a vidéken, te pedig… – Azam – szakította félbe Louise. – Mire akarsz kilyukadni, mondd? – Semmire – felelte a herceg. – Csak… csak nem akarom, hogy elmenj. Ennyi az egész. A beszélgetésben csönd állt be. Ez volt az első alkalom, hogy valamelyikük szóba hozta a jövőt, kettejük jövőjét. Mindketten érezték a

köztük vibráló feszültséget. Louise megtörölte a kezét egy szalvétába, ivott egy korty bort, s higgadtan így szólt. – S aztán? Tegyük fel, hogy ideköltöztetem a családom. Azután mi lesz? Látogatsz majd a purámban, engem, a firangi szeretődet? Kisurransz hozzám, mint holmi kamaszfiú a bordélyba? A császár ezt sosem nézné jó szemmel. – Atyám sosem ártotta magát a magánéletembe. És… ő sem élhet örökké. Addig is, ha áttérnél – legalább látszólag – a mi hitünkre… Hisz te mondtad, hogy a keresztény isten számodra többé nem létezik. – Ez igaz… De elképzelhető, hogy csak a keserűség szólt belőlem. Voltak már nehéz időszakok az életemben, s végül mindig visszataláltam a hitemhez. – Ezek szerint nem tudnád elképzelni, hogy itt telepedj le? – kérdezte a férfi enyhe csalódottsággal a hangjában. Louise néhány pillanatig némán gondolkodott. – Azam, kérlek, légy most őszinte. Miért? Miért akarod, hogy maradjak? – Mert boldoggá teszel – felelte a herceg egyszerűen. – A gyönyör tesz boldoggá, amit tőlem kapsz. De ez nem fog örökké tartani. Egy nap rám unsz. S akkor nem leszek itt más, mint egy kétes hírű, idegen asszony, aki magányosan sorvadozik egy purában… – Ilyen nem fordulhat elő. Hiszen nézz csak rám… Alig három napot töltöttem tőled távol, de már remegtem a vágytól, hogy a közeledben lehessek. Talán neked nem hiányoztam? – De igen… – felelte Louise kissé elpirulva. – Nagyon is. De nem akarlak becsapni, Azam. Azt hiszem, mindössze a testem az, ami hiányolt… – Úgy érted, a szíved nem? – kérdezte a férfi komolyan. – Nem… Nem tudom. Talán az is… Jaj, Azam, ne kérdezz tőlem ilyeneket. Magam sem ismerem a választ. – Pedig te vagy az egyetlen, aki ezt a kérdést megválaszolhatja. – Tudom. De eddig olyan jól megvoltunk kérdések és válaszok nélkül. Miért kell elrontanunk mindent? Azam nagyot sóhajtott, majd szalvétáját az asztalra dobva felállt, s az árkádokat tagoló egyik oszlophoz sétált, majd vállát nekitámasztva

kibámult a kertbe. Néhány pillanatig némán hallgatta a szökőkút csobogását és a kert éjjeli neszeit: a távoli muzsikaszót, a kabócák ciripelését… Egy idő után megfordult, és komoly tekintetét Louise-ra függesztette. – Pedig nekem válaszokra van szükségem. Aznap, amikor magadhoz hívtál, egy viharos tengeren hánykolódó hajótörött voltál, aki kis híján összezúzta magát az éles sziklákon… A karjaim közt megnyugvást találtál, menedéket. De én nem akarok a te mentőcsónakod lenni többé. Hanem egy kikötő, ahová végleg hazatérhetsz. Louise nem tudta, mit mondjon erre. Csak az ölébe ejtett kezeit nézte tanácstalanul. – És ezt… – kérdezte végül kiszáradt szájjal –, mégis hogy képzeled ezt a kikötőt, mondd? Ez volna a pura a város szélén, ahol fölkeresel, ha épp meg tudsz szökni a császár szigorú szeme elől? – Nem, kedvesem, ha te nem ezt akarod – mondta Azam a fejét rázva. A férfi ekkor visszatért Louise mellé, s kezét a kezébe fogva mélyen a szemébe nézett. – Én nem akarlak az ágyasommá tenni. Ha kérdezed, mi a szívem legfőbb vágya, azt felelném, hogy az asszonyom légy. A gyermekeim anyja. Istenünk előtt és a népünk törvényei szerint. – Azam… – Nem, hallgass meg, kérlek. Légy muzulmánná, hozasd ide a fiaidat. Urakká teszem őket, kiknek egy nap hercegnők nyújtják a kezüket. A gyermekeink vérében pedig uralkodói vér csörgedezik majd, a nagy ősünk, Dzsingisz kán és Timur vére… Ha fiunk születik, akkor pedig a Páva Trón vár rá egy nap. – Azam – szólt Louise elhűlve. – Te nem tudod, mit beszélsz… Dzsahánzeb és Nizam ezt sosem hagyná, előbb vágatnák el a torkomat álmomban, semhogy ezt hagyják. – Sosem hagynám, hogy ártsanak neked! Ha Dzsahánzeb az életedre törne, az lenne az utolsó nap az életében. – Azam! A gyermekeid anyjáról beszélsz… – Hát ez az! – kiáltotta hevesen a férfi. – Hát még mindig nem érted, milyen fontos lettél a szívemnek? Asszonyomat és gyermekeimet is

félreállítanám, ha a boldogságunk útjába mernének állni! Louise-nak elakadt a szava. Jól tudta, a férfi komolyan beszél: szemében tűz lobogott, de ennek most semmi köze nem volt a kettejük közt lángoló szenvedélynek. S az Azam által felvázolt jövő oly képtelennek… és mégis oly kézzelfoghatónak tűnt. – Louise! – szólt megint Azam, kezébe fogva az asszony két orcáját. – Nézz rám! Látom a szemed smaragdragyogásában… Látom benne a vágyat. A vágyat, hogy igent mondj. Látom benne a közös jövőnket. A hatalmas és erős dinasztiát, ami kettőnk véréből fakadhatna… – De én… Én nem tudom, hogy ezt akarom-e. És azt sem, hogy képes lennék-e erre. Itt élni, az asszonyodként. Jól láttam, miféle csatákat kell itt megvívnia egy nőnek a talpon maradásért, a gyermekeiért. Én nem vagyok elég erős ehhez. Azam még közelebb hajolt Louise-hoz, és még szenvedélyesebben suttogta: – Látom a szemedben az erőt, a tüzet… Lángol, akár az oroszlán tekintete. A perzsák ősi népe harcos asszonyait a nőstény oroszlánról nevezte el. Shirzan… Így hívták őket. Engedd, hogy neked adjam ezt a nevet. Tudom, érzem, hogy benned olyan erő munkál, mely a világot is el tudná pusztítani. Légy az én nőstény oroszlánom… Légy az én harcostársam. Légy az én Shirzanom. Azam az utolsó szavaknál Louise füléhez hajolt. A lány érezte bőrén a férfi leheletét, ajkának puha érintését… Hirtelen tetőtől talpig libabőrös lett, és elméjére lassan leereszkedett az ismerős köd, ahogy a férfi delejező ereje hatni kezd rá. De nem, most nem lehet! Tiszta fejjel kell gondolkoznia. Louise hirtelen felocsúdott, megborzongott, és finoman eltolta magától a férfit. – A szavaid megrészegítenek, Azam – mondta. – S nekem szükségem van a józanságomra. Amit kérsz, hatalmas áldozat. Amiről nem tudom, hogy képes vagyok-e meghozni. Nem tudom, hogy akarom-e egyáltalán meghozni. Össze vagyok zavarodva, és a közelséged csak még inkább megbolondít… Azam elmosolyodott. – Ezt akár bóknak is vehetném. De pontosan tudom, mi az a részegség, amiről beszélsz. Én is ezt érzem a közeledben. S ebben a három napban, míg távol voltam tőled, tisztábban tudtam gondolkodni. S tisztán láttam, hogy nem akarlak elveszíteni. Úgyhogy

talán neked is erre lenne szükséged: távolságra és időre. – Úgy érted, most néhány napig megint elkerülöd a fekhelyemet? A Louise hangjából kihallatszó csalódottság boldog mosolyt csalt Azam arcára, mely azonban hirtelen semmivé foszlott. – Nem, sajnos ennél többről van szó… A mámorban, amit karjaid közt átéltem, megfeledkeztem róla, hogy holnap megkezdődik a ramadán utolsó tíz napja, az év legszentebb időszaka. S bármennyire fontos vagy is számomra, emlékeztettek rá, hogy nem volna helyénvaló, ha ezeken a napokon is megosztanám veled az ágyamat. S noha már a gondolattól, hogy tíz napig az érintésed nélkül kell léteznem, a poklok kínjait élem meg, nem hanyagolhatom el a hitem az irántad táplált érzelmeim miatt. Remélem, megérted ezt. – Tíz nap? – kérdezte Louise elkerekedett szemmel. Az asszonyt magát is megrémítette, mily hosszúnak tűnik az idő, melyet Azam nélkül kell töltenie. Tíz hosszú éjszaka… Hanem ekkor valami szöget ütött a fejébe. – Én megértem, Azam, tényleg. De áruld el, ki volt az, aki figyelmeztetett a szent napok közeledtére? – Nizam asszony volt az – felelte Azam egyszerűen. – Úgy mondta, bár megérti a köztünk tomboló szenvedély hevességét, de ez nem homályosíthatja el a vallásunk megkövetelte tisztességet. Louise tekintete elkomorult, ami nem kerülte el Azam figyelmét. – Mi a baj, kedves? – Nem is tudom… Ma én is beszéltem Nizam asszonnyal. Nekem úgy tűnt, a kettőnk ügye nem igazán van ínyére. Jut is eszembe: kihallgattam egy beszélgetést, amit Nizam Kam Bakshsal folytatott. Elég különös jelenet volt. Itt a fürdőházam közelében találkoztak, és a herceg arról panaszkodott Nizamnak, hogy nem kapja meg a születésének megfelelő tiszteletet. S hogy megbízatásra vágyik… kormányzóságra. Azam vállat vont. – Szerencsétlen fivéremmel olykor valóban méltatlanul bánik atyánk. Csak nem tudom, miért éppen Nizamnak panaszkodik. – Én sem. Egyébként az egész beszélgetés különös volt… Az is, ahogy engem távozásra akart ösztökélni.

– Ezt bizonyára azért tette, mert aggódott, hogy jelenléted beszennyezi a szent ünnepet. S hogy nem fogok tudni megálljt parancsolni a vágyaimnak még ebben az időszakban sem. S igaza van. Tudom, hogy nem lennék rá képes… Ezért úgy határoztam, a ramadán végéig egyik vadászlakomba küldelek. – Elküldesz? – kérdezte Louise sápadtan. – De… de nem lehetne… – Nem, kedvesem. Nem kockáztathatok a lelkem, a testem és a szívem gyengesége miatt. Az a kis palota, amit tartózkodási helyednek kijelöltem, gyönyörű hely, meglátod. Hatalmas függőkert veszi körül, melyet kristálytiszta tavak vize táplál. Alig egynapi járóföldre fekszik innen. S amint lehet, visszatérsz hozzám. Louise csalódottan lebiggyesztette ajkát, mire a herceg fölnevetett. – Ez a csalódott arc nekem már megéri a szenvedést, ami rám vár. Ezek szerint hiányozni fogok neked? Louise nem felelt, mindössze lassú mozdulatokkal Azam ölébe kúszott. – Igen… De egyelőre még itt vagy, nem igaz?

3. FEJEZET

Lótusz és oroszlán Louise és menete másnap a tervezettnél jóval később tudott csak útnak indulni. Ifram jobb szerette volna, ha kora reggel útra kelnek, de Azam még mindenáron el akart búcsúzni az ő „Shirzanjától”, és személyesen akarta átadni a lepecsételt menlevelet Najibnak, személyi testőrsége vezetőjének; megelőzendő, hogy Louise és álruhás katonai kísérete bárhol akadályokba ütközzön. Titkára, Fahim, egyre csak morgolódott. – Értem én, hogy a herceg nem akarja az egész világ tudtára adni, kit szállítotok a lefüggönyözött palanqinon – magyarázta a türelmesen várakozó Iframnak –, de ha annyira félti az asszonyodat, jobb lett volna, ha rajta hagyja az egyenruhát a kíséreten. Tucatnyi jól fölfegyverzett ahadit senki sem merészelne feltartóztatni. – Igen, de a herceg számára fontos a diszkréció – felelte Ifram. – Egyébként én sem örülök a késlekedésnek. Ha nem indulunk el hamarosan, kénytelenek leszünk tábort verni valahol. – Ha jól tudom, az ottomán követ az oka, ő tartja fel a herceget. Fenékig kiélvezte a vendéglátását, de úgy, hogy alig bírták fölébreszteni részeg álmából… – Ha már valódi eredmények nélkül kénytelen távozni, legalább egy jó kis macskajajt magával visz az útra… Fahim fölnevetett, s ebben a pillanatban megjelent Azam az erőd udvarán, ahol az indulásra kész menet várakozott. A herceg a palanquinhoz sietett, aminek függönyei közül egy fehér, hennával festett kéz nyúlt ki. – Allah óvja az utad, kedvesem – mondta a herceg, és forrón megcsókolta a kezet. – Alig várom, hogy visszatérj hozzám… – Én is, Azam – felelte Louise bágyadtan mosolyogva. – Minden órát és percet számolni fogok, míg újra egymáséi nem lehetünk. A néhány lépéssel távolabb álldogáló két eunuch összehunyorgott, majd amikor a szeretők búcsút vettek egymástól, Ifram felsóhajtott:

– Ah, szép is szerelem! – Szerelem – ciccegett Fahim. – Tudod is te, mi az! – Hát tudok annyit róla, mint te – felelte epésen Ifram. A két eunuch szóváltását azonban félbeszakította az indulás. A menet csak jóval dél után tudott útjára indulni, s mire kiértek a város kapuján, Najib már bizonyos volt benne, hogy meg kell állniuk éjszakára. – Jobb volna az éjjelt már a shikargahsban{6} tölteni – vélte a testőr mellett lovagló Ifram. – Az asszonyom kiváló lovas, ha kapna egy saját hátast, éjfélre odaérhetnénk. Fölösleges a táborveréssel bajlódni. – Az meglehet – búgott a testőr mély baritonja –, de a herceg bizonyosan nem örülne, ha kedvesét az éjszakában vágtára fognám. – Louise asszony nem bánná… – De a herceg igen, és számomra ez a döntő – mondtaNajib ellentmondást nem tűrően. – Különben ne aggódj. Pár mérföldre innen van egy kellemes szeráj, ott fogunk éjszakázni, nem a szabad ég alatt. Nem volt helye további vitának. A menet még sötétedés előtt betért a szeráj udvarára, s miután Louise kikászálódott a palanquinból, Iframhoz fordult. – Sétálnék egyet a környéken, Ifram… Elgémberedtek a tagjaim, jólesne egy kis mozgás. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, asszonyom. – Kérlek, Ifram… Hónapok óta nem láttam egyebet, mint az erőd falait. Sőt lassan egy éve, hogy mást sem nézek már. Láttam az út mentén egy kellemes ligetet. Szeretnék tenni egy kis kitérőt arrafelé. – Tégy úgy, Louise asszony, ha kedved tartja – dörmögteNajib –, de én is veled tartok. Hogy megvédjelek. – Erre semmi szükség, Najib… – hárított Louise kedvesen mosolyogva. – Ezt nem te döntöd el, sahiba. A herceg meghagyta, sose hagyjunk kíséret és védelem nélkül, és én ennek megfelelően cselekszem. Louise elhúzta a száját fátyla takarásában, de nem ellenkezett tovább. Tudta, hogy nincs értelme az Azam iránt elkötelezett ahadival vitatkoznia. Louise, nyomában Najibbal, oldalán pedig Aiylával, útnak indult. A szerájtól nem messze, egy kis dombon aprócska szentély állt, Louise arrafelé sétált kíséretével. Mikor felért, tekintetét a városra szegezte. A

messzi távolban még megvilágította a lemenő nap a hatalmas Áldott Erőd vörösen izzó falait. Louise, bár az elválásukkor Azamnak suttogott szenvedélyes szavait komolyan gondolta, hirtelen nem bánta, hogy végre távolságot tudhat maga és a gondolatait összezavaró férfi között. Hátra pillantott, ahol távolabb Najib várakozott. Hát ilyen élet várna rá, ha Indiát választaná otthonául? Körülvéve Azam védelmező gondoskodásától és embereitől, ha akarja, ha nem? Egyáltalán meg tudná-e szokni ezt az országot, a kultúrát, a vallást, ami oly idegen tőle? Bár ami az utóbbit illeti, Louise maga sem tudta, mit érez a lelke mélyén. Áttérni a muszlim hitre… Fiatalkorában, mikor anyja és apja között térdepelve hallgatta a vasárnapi misét a lavardini kápolnában, el sem tudta volna képzelni, hogy egy ilyen istentelenségnek akárcsak a gondolatával is eljátsszon. De ma… túl annyi szenvedésen és fájdalmon, úgy érezte, egyik isten sem lehet rosszabb, mint a másik. Kegyetlen és nemtörődöm valamennyi. Na de a fiai? Gyökeret tudnának ereszteni ily távol a hazájuktól, egy idegen istent imádva? Igaz, gyermekek még, megszoknák hamar… No és a többiek? Mr. Goetz és James Welham… Hisz, akárha a családja lennének. Louise úgy érezte, mintha eddig egy bhangtól bódult álomban élt volna, s ahogy távolodott az Áldott Erődtől, úgy került volna ki az ital mámorító hatása alól. Olyan emberek és olyan emlékek ötlöttek az eszébe, akik és amelyek hónapok óta nem. James, ahogy az Addington kastély kandallójának tüzénél lovagoltatja térdén keresztfiát… A park zöld gyepe, amin Henry első lován lovagol büszkén… Hirtelen úgy érezte, hogy fulladozik a fátyla alatt, lehúzta hát fejéről a kék muszlindarabot, s arcát kitárta az esti szélnek. Az hűvös volt, és simogató, mint Azam csókja… Louise hirtelen beleremegett az emlékbe, s gondolatait újra elfoglalta hercegi szeretője. Rá kell jönnie, mit érez iránta… Nem élhet többé ebben a felelőtlen, könnyű lelkiállapotban, mintha nem lenne holnap! De nem is kábíthatja magát tovább, hogy számára Azam nem más, mint egy kívánatos férfitest, melyből erőt merít. Ha rá gondolt… Kék, nevetős szemére, a gödröcskékre, melyek az állán támadtak, amikor mosolygott. A szívében szétáradó melegség több volt puszta vágynál, de nem volt még szerelem… Tisztába kell jönnie önnön érzelmeivel, addig képtelen lesz helyes döntést hozni. Miközben Delhi városára s egyúttal a dombon álldogáló Louise és Aiyla alakjára is rásötétedett, megfogadta, hogy azt a néhány napot, amit Palam

kastélyában tölt, arra fogja fordítani, hogy tisztázza magában, hányadán is áll a herceggel és annak az életnek a lehetőségével, amit Azam nyújthatna számára. – Sahiba… – szólt Najib. – Mennünk kellene. Louise bólintott, és újra maga elé vonta a kék muszlinfátylat. – Vigyázzon, hova lép, sahiba – figyelmeztette Najib, miközben lefelé haladtak a dombon. – Sok alattomos gyökér bújik meg itt a sötétben. Louise igyekezett a lépteire koncentrálni, de gondolatai egyre csak Azam és a jövője körül forogtak. Annyira elmerült bennük, hogy észre sem vette, amikor visszaérkeztek az úthoz, melynek túloldalán már a szeráj állt, mint ahogyan a lovast sem, aki éppen Delhi felől közelített, őrült tempóban vágtázva. – Vigyázzon, sahiba! – kiáltotta Aiyla, de már késő volt. Louise egy bokor takarásából lépett ki az útra. Váratlan felbukkanásától a ló megrémült, üvöltve felnyerített és felágaskodott, kis híján feldöntve Louise-t, akit Aiyla az utolsó pillanatban rántott vissza a bokor mögé. A lovas hangos puffanással esett le a lóról, s szitkozódva terült el a porban, míg a ló beleveszett az éjszakába. – Ó, istenem! – nyögött fel Louise a földön fekvő lovashoz lépve. – Úgy sajnálom! Mondd, jól vagy, uram? – Ostoba némber! – hörögte az ismeretlen férfi föltápászkodva. – Ezt jól megcsináltad nekem! Most hogy szedjem össze a lovamat, mi? Inkább néznél jobban a lábad elé, szuka… – Na most már elég legyen, jóember! – lépett elő Najib. – Azt javaslom, vigyázz a szádra, tiszteletre méltó hölgyekkel beszélsz… – Ha olyan tiszteletre méltók, mit tekeregnek alkonyatkor idekint? Az örömlányok órája ez, nem az úrnőké… – Elég legyen ebből a beszédből – morogta vészjóslóan Najib, kezét szablyája markolatára helyezve. – Jobban teszed, ha bocsánatot kérsz… De az ismeretlent nem rémisztette meg az egyszerű kereskedőnek öltözött testőr, csak tovább szórta szitkait: – Fenyegetődzés helyett inkább segítsetek megkeresni a lovam, mert az Áldott Erődből viszek üzenetet… S ha miattatok nem ér célba, ti fogtok lógni, nem én. Allahra mondom! – Az Áldott Erődből? – kérdezte Najib gyanakodva. – Ugyan miféle üzenetet viszel te az Áldott Erődből?

– Ahhoz nektek semmi közötök! – Tévedsz, nagyon is van! Ugyanis mi is az Áldott Erődből jövünk… Ahadik vagyunk, akik álruhában utaznak. – Ahadik? – kérdezte ekkor, némi rémülettel a hangjában az idegen. – És mégis, kinek a szolgálatában álltok? Najib néhány pillanatig farkasszemet nézett a férfival, majd így felelt: – Azam hercegében. Ezután az egész egy pillanat műve volt: a férfi szeme összeszűkült, s övéből hosszú kést rántott elő, mire Najib szablyája máris villant a kezében. A két férfi néhány pillanatig farkasszemet nézett egymással, majd az idegen lovas megragadta Louise karját, aki egy másodperc múlva a nyakán érezte a kés hűvös pengéjét. – Egy mozdulat, és a nő halott! – ordította a férfi. – Barátom – szólt Najib szigorúan –, a legnagyobb ostobaságot követed el. Engedd el az asszonyt, vagy halál fia vagy… A hangoskodásra a szerájban is fölfigyelhettek, mert Najib másik két embere futva közeledett feléjük. – Mi történt, uram? – kérdezték, de a férfi feléjük fordította a késsel sakkban tartott asszonyt, mire azok megtorpantak. – Vissza! – süvöltötte. – Egy lépést se, vagy meghal! Louise érezte, amint a kés pengéje beléhasít, s a nyakán meleg vérpatak kezdett csordogálni. Felnyögött, mire Najib támadni akart, de a férfi most felé fordult. – Meg ne moccanj! És mondd meg az embereidnek, hogy hozzanak egy lovat, ha nem akarják, hogy úrnőjük nyakát a szemük láttára szeljem ketté! – Uram – szólt ekkor Louise nyugalmat erőltetve a hangjára –, hibát követsz el… Az embereim sosem fognak engedni a zsarolásodnak. De ha most elengedsz, szavamat adom, hogy nem esik bántódásod, és szabadon távozhatsz. – A szavad adod, mi? – sziszegte a férfi gúnyosan Louise fülébe. – Aztán mit ér nekem egy ilyen firangi nőszemély szava? Mert nem idevalósi vagy, azt érzem. Érzem a beszédeden, az illatodon… Ó, igen, az illatodon…

A férfi ekkor merészen Louise nyakába szagolt, mire az kihasználva a lehetőséget, előrántotta övéből azt a smaragdberakásos tőrt, amelyet Azamtól kapott, amikor útra keltek. Az asszony habozás nélkül fogva tartója combjába vágta a hegyes pengét, mire az felüvöltött a fájdalomtól, elejtette kését, s Louise minden erejét összeszedve kiszakította magát szorításából. A férfi azonban még ekkor sem adta meg magát: baljával vérző combját szorítva szablyát rántott, és Najib ellen támadt. Nem volt sok esélye; az ahadi egyetlen csapással ártalmatlanná tette a férfit, aki holtan esett össze. Aiyla sikítva ugrott félre a lába elé guruló holttest elől. – Jól vagy, sahiba? – kérdezte Najib, aki egy ugrással úrnőjénél termett. Louise levette fejéről a muszlinfátylat. – Igen, azt hiszem… – pihegte a nyakán támadt sebet tapogatva. – Talán csak egy karcolás. – Igen, nem mély a seb – mondta Najib. – Allahnak hála…De a szeráj hekimje azért ellátja. – Rendben. De inkább vele törődj… – bökött Louise a földön fekvő férfire. – Ki lehet ez az alak? – Átkutatni! – adta ki a parancsot Najib. Hosszas kutakodás után végül az egyik katona a férfi kurtájába varrva egy lepecsételt levelet talált. Najib feltörte, és társa fáklyájának fényénél egyre komoruló arccal olvasni kezdte az üzenetet. Mire a végére ért, egészen úrrá lett rajta a rémület: tágra nyílt szeme úgy világított a sötétben, akár valami bogár. Mikor végzett vele, Louise kitépte a dermedten álló katona kezéből a papirost, és olvasni kezdte a levelet. Az így szólt: „Eljött az idő. Az Erő Éjszakájának hajnalán cselekedni fogunk. Azam feje porba hull, s előled elhárul minden akadály. A részeges is a mi oldalunkon áll. Ne habozz hát te sem, drága uram, s tedd, amit tenned kell, a birodalom s a kettőnk véréből eredő dicső dinasztia érdekében. A gyermekeidet biztonságba helyeztem. N.” Louise kezében megremegett a papiros. – Mikor… – hebegte. – Mi az az Erő Éjszakája? –A ramadán huszonegyedik napjának éjjele – felelte Najib komoran. – A

laylat al-qadr… A mai éjszaka. – Istenem… – nyögte Louise. – Ez az üzenet… Az asszonynak hirtelen eszébe jutott a beszélgetés, amit kihallgatott Nizam és Kam Baksh között. A részeges, akit a levél említ, csakis Udaipuri fia lehetett. – Nizam küldte Mu’adzamnak… – mondta végül Louise. –Tudom. A herceg lázadásra készül a császár ellen. És Azam… Najib, azonnal vissza kell térnünk a palotába! Louise szaladni kezdett a szeráj épülete felé, s Najib követte őt. Mikor beértek az udvarra, az ahadi elbődült: – Lóra! Lóra, ti lomha banda, azonnal indulunk vissza az Áldott Erődbe! A hercegünk veszélyben van! A testőrök tódulni kezdtek a parancsnokuk hívására, az pedig Louisehoz fordult. – Sahiba, te itt maradsz Aiylával és Iframmal, hogy minél gyorsabban haladhassunk. – Azt felejtsd el! – ellenkezett Louise hevesen. – Adjatok alám egy jó lovat, és máris indulhatunk! – Sahiba, ezt nem engedhetem… A herceg életéről van szó, nem hagyhatom, hogy holmi asszonyszemély feltartson minket! – Tudok lovagolni! – toppantott Louise. – Nem is akárhogy! Ha csak egyszer is lemaradok, hagyjatok hátra! De arról ne is álmodj, hogy itt maradok, mikor Azam élete veszélyben forog. Ha kell, magam kötök el egy lovat a szeráj istállójából. Az asszony szeme olyan szenvedélyesen csillogott a fáklyák fényében, hogy a testőr képtelen volt tovább vitatkozni az asszonnyal. – Ám legyen! De figyelmeztetlek: a herceg rám bízta ugyan az életed, de én akkor is őt szolgálom elsősorban. Ha lemaradsz, nem érdekel, mi lesz a sorsod, én tovább vágtatok az Áldott Erőd felé! – Tégy úgy! Hanem Najib… ki a legjobb lovasod? – Talán Tariqui… – Add neki a leggyorsabb lovat a menlevéllel együtt, amit Azamtól kaptál. Azonnal vágtasson Golkonda falaihoz… A császár éppolyan veszélyben van, mint Azam!

– Szavamra, igazad van, sahiba! Ifram kán! Szerezz tollat, tintát! Najib ezután néhány sort papírra vetett, hozzátekerte az idegentől zsákmányolt levelet, s az egészet Tariqui gondjaira bízta. Ahogyan a futár eltűnt a kelet felé vezető úton, Louise is nyeregbe pattant Ifram, Najib és a tíz ahadi társaságában. – Az Áldott Erődbe kell érnünk, amilyen hamar csak lehet! Aiyla, te maradj itt! – szólt a rabszolgalányhoz. – Érted küldetek, ha az Áldott Erőd biztonságos. Gyerünk! Azzal Louise megfordította a lovát, s nyomában a férfiakkal, akárcsak egy harcos amazon, vágtázni kezdett az úton, amerről jöttek. Lassan másfél éve, hogy nem ült nyeregben, de egy vérbeli lovas sosem feledi a vágta ízét. Szerencsére a szerájban számos jól tartott paripa várakozott, hisz a fogadó a császári posta útvonalán feküdt, így Louise egy igazán sebes, fekete mén sörényét markolva szelhette az éjszakai levegőt. Versenyfutás volt ez az idővel, s Louise szorongva számolta a maguk mögött hagyott mérföldeket. Még vágtázva is kevés esélyük volt rá, hogy időben érkezzenek az erődhöz, s az asszony szíve összeszorult, mikor a horizonton az éjszakai égbolt pereme rózsaszínben kezdett játszani. – Azam… – nyögte, míg a menetszél kisöpörte arcából a feltoluló könnyeit. – Istenem… ne… óvd meg őt… Az az átkozott Nizam! Hogy én milyen ostoba voltam! Tudhattam volna, hogy lázadásra akarja rávenni azt a semmirekellőt! Már a hajnal fényeiben fürödtek az Áldott Erőd falai, amikor Louise és Najib lefékezte lovát a Lahori kapu előtt. Az ajtónálló őr riadtan ismerte fel Azam herceg testőrségének fejét, aki épp leugrott tajtékos lova nyergéből. – Szelim! – kiáltotta Najib. – Nyissatok kaput azonnal… Hol van a herceg? De Szelim csak állt ott mozdulatlanul, farkasszemet nézve Najibbal. – Te… – acsarogta Najib. – Hát te is az árulókkal paktálsz? Az ahadi dühödten vetette magát az őrre, a nyomában érkező tucatnyi katona pedig a kaput őrző hat másikkal vette fel a harcot. A hatalmas Najib könnyűszerrel ártalmatlanná tette a Szelim nevű őrt, aki alighanem az áruló kapuőrök feje lehetett, mert innentől a többiek harci kedve is lohadni látszott. Najib emberei még kettőt ártalmatlanítottak, a maradék

négy már szó nélkül megadta magát. A testőr embereivel berontott a kapun, s Louise is előmerészkedett rejtekéből, ahonnan addig az összecsapást figyelte. Ahogy a felmentő sereg megérkezett a fehér márvánnyal kövezett udvarra, felhangzott a müezzin imára szóló hangja. Ezután az első személy, akit megláttak keresztülsietni az udvaron, Fahim, Azam személyi titkára volt. – Fahim! – bődült el Najib. – Hol van az urunk? A titkár földbe gyökerezett lábbal nézte a feléje közeledő, véráztatta ruházatú katonát, akinek legjobb tudomása szerint éppen a shikargahsban kellene lennie. Még nagyobb volt a meglepetése, mikor meglátta a mögötte közeledő Louise-t. – Louise asszony, Najib… – hebegte. – Hogy kerültök ide? Válasz helyett azonban Najib megragadta a titkárt, s a mellényénél fogva megrázta. – Hol van az urunk? Vagy talán te is az árulókkal tartasz? Felelj, kutya! – Najib, Allahra! Elment talán az eszed? – méltatlankodott az eunuch a vért tisztogatva hímzett mellényéről. – Miről hadoválsz itt nekem? Micsoda viselkedés ez? Barbár katona! Mi ütött beléd, hogy így nekem esel? – Az urunk… – nyögte Najib, akit szemmel láthatólag meggyőzött Fahim értetlen arckifejezése. – Összeesküvést szőnek ellene. Mu’adzam és Nizam úrnő meg akarják gyilkolni! Meg kell mentenünk! Beszélj hát, merre van most? – Hogy merénylet? – hűlt el Fahim. – Honnan… Honnan szeditek ezt? De a testőrt felbosszantotta az eunuch értetlenkedése, és újra megrázta. – Beszélj! Hol van Azam herceg? – Hát hol lenne? Nem hallod a müezzint? A Moti Masjidban{7} imádkozik… Én is éppen oda tartottam. – Akkor most jól figyelj rám! Menj, és szedj össze embereket, katonákat. De csak olyanokat, akikben megbízol. Nem tudhatjuk, ki van még benne… A kapuőrséget már le kellett kaszabolnunk! Najib ezután az embereihez fordult: –Hé, ti! Utánam a Moti Masjidhoz! Fahim, te meg igyekezz azzal az

erősítéssel! Allah adja, hogy még ne legyen késő. Azzal Najib félreállította a zenanát őrző kasmíri nőket, és emberei berúgták annak kapuját. A katonák lélekszakadva futottak, átgázoltak rózsaágyásokon és jázminbokrokon, egyenesen a császári hálóterem mögött emelkedő négyszögletű épület, az uralkodó magánszentélye felé. Útjukat megtépázott virágok és sikítva szétszéledő háremhölgyek jelezték. Louise erejét megfeszítve tartotta a katonákkal az iramot, így nem sokkal utánuk ért a szentély kapujához. A nyitott udvaron, a színes márványpadlón az udvar színe-java készülődött az imádsághoz, legelöl Azammal, aki éppen arra készülődött, hogy a homlokát az imaszőnyegéhez érintse. A berontó katonák keltette zajra az asszonyok első sorában térdeplő Nizam figyelt fel legelőször, és pillantása azonnal találkozott az udvarra belépő Louise tekintetével. Nizam szemében egyszerre villant bosszúság és rémület, s mikor a kivont karddal álló Najibot is észrevette, rájött, hogy cselekednie kell. – Zahir! – kiáltotta oda az Azam mögötti sorban térdeplő egyik katonának. – Támadjatok! Most! A kiáltásra minden imához készülődő felkapta a fejét, s a Zahir nevű megtermett katona előrántotta tőrét. Azam megbabonázva meredt a fegyverre. Zahir nekiugrott a hercegnek, hogy mellkasába döfje kését, de Azam egyik testőre időben észlelte a veszélyt, és közé meg a támadó közé vetette magát. Azonnal meghalt, de Zahir nem adta fel. Kirántotta kését áldozatából, s újra a herceg ellen fordult, aki ekkorra felocsúdott megdöbbenéséből, s egy jól irányzott rúgással kiverte a fegyvert ellenfele kezéből, ami fémes csikorgással csúszott messzire a márványpadlón. Azam és Zahir ezután puszta kézzel keltek birokra, amiben Azam győzedelmeskedett: a harcokban jártas herceg egy hirtelen mozdulattal kitörte ellenfele nyakát. Közben annak kése Azam egyik hűséges testőre előtt esett a földre, aki azon nyomban felkapta, és urának dobta a fegyvert, aki ügyesen elkapta; így nem kellett puszta kézzel szembenéznie következő támadójával, aki már lesben állt. Najib eközben a lázadókat kaszabolva tört utat magának Azam felé, aki már egyszerre két áruló ahadival viaskodott. Nizam ezt látva egy tőrt húzott elő ghagrája ráncaiból, s Najib nyomába eredt. Már éppen arra készült, hogy a testőr hátát megcélozva elhajítsa a tőrt, amikor Louise egy fürge mozdulattal ott termett, és elgáncsolta az asszonyt.

– Te… – sziszegte Nizam, és tíz körmét előreszegezve, nekiugrott Louise-nak. A két nő között néma harc vette kezdetét, melyben Nizam kemény ellenfélnek bizonyult. A fürge és erős asszony meglepő ügyességgel cselezte ki ellenfelét, akit egy óvatlan pillanatban a földre szorított, s ujjai a nyaka köré kulcsolódtak. – Nem megmondtam – hörögte, míg a levegőt préselte ki Louise torkából –, hogy ne ártsd magad a dolgainkba? Te átkozott… te idegen… Ekkor azonban, isten tudja, honnan, Ifram került elő, s egy husánggal leütötte Nizamot, aki ájultan terült el a padlón. – Jól vagy, sahiba? – kérdezte az eunuch, akinek jókora monokli vöröslött a szeme alatt. De Louise már nem tudott válaszolni. Fahim vezetésével további katonák zúdultak a szentélybe, s Ifram épphogy csak a falhoz tudta rántani úrnőjét, mielőtt azok eltiporják mindkettőjüket. – Fahim! Ifram! – hallatszott Azam kiáltása. – A gyermekeim! Helyezzétek biztonságba őket! Louise-t is vigyétek magatokkal! Fahim azon nyomban Louise és Ifram mellett termett, s a két eunuch testével az asszonyt védve, megindult a szentély kijárata felé. Louise még egy utolsó pillantást vetett a csatatérre: látta az ájultan fekvő Nizamot, az egyik sarokban nyüszítve kuporgó Kam Baksht és Azamot, aki ismét két katonával harcolt egyszerre… Fahim maga mellé szólított még két ahadit az övéik közül, és mindhárman eliramodtak Azam gyermekeinek lakrésze felé. Ahogyan arra számítani lehetett, ott két jól fölfegyverzett kasmíri nőt találtak. – Vissza! – kiáltotta Fahim, az egyik árulótól zsákmányolt kardját az asszonyok felé suhogtatva. De azok nem hátráltak, és egy újabb csata vette kezdetét. A kasmíri nőket, akik nemcsak hatalmas termetű, de harcedzett asszonyok is voltak, Fahim és katonái csak nagy nehezen tudták legyűrni. Mikor azonban sikerült, berontottak a kis palotába, ahol Azam gyermekei, kisebbik fia, Sikandar és Najibunissa hercegnő kuporogtak halálra rémülten. – Ifram, te maradj itt velük és Louise asszonnyal – szólt Fahim. – Én a katonákkal a mardanába megyek. Bidar és Jawan hercegeket bizonyára ugyanígy foglyul ejtették. Ha meg nem ölték őket… –Allah legyen velük… – nyögte Ifram a távozó Fahim utánnézve.

– És velünk is – motyogta Louise a két gyermeket ölelve, akiket igyekezett tőle telhetően megnyugtatni. A percek, majd az órák csigalassúsággal teltek. A palota különböző pontjain egyre másra lángoltak fel a harcok, az áruló katonák Azam híveivel viaskodtak. A pártütők nem erre számítottak, és ez megzavarta őket: Azamot orvul és hirtelen kellett volna megölniük, ami után Kam Baksh Mu’adzam nevében átveszi az uralmat a palota fölött. De Azam ellenállt, és váratlan segítséget is kapott a visszatérő testőrségétől, így a gyors győzelemről szőtt tervek füstbe mentek. Már esteledett, amikor a csatározások zaja csöndesedni kezdett. S miután egészen elhalt, végrevalahára Azam is megjelent a gyermekek lakosztályában. – Azam! – kiáltotta Louise. – Azam! Jól vagy? Megsebesültél? A herceg kurtán megölelte kedvesét, majd eltolta magától. – Nizam és Mu’adzam… – nyögte a herceg – elárultak… engem… a császárt. Ez az egész az ő művük. – Mi lett Nizammal és Kam Bakshsal? Merthogy mindketten benne voltak. – Tudom – felelte komoran Azam. – Mu’adzam feleségétől nem is számítottam másra… De Kam Baksh… Mindig is sajnáltam szegény ördögöt, és most rá kellett jönnöm, hogy nemcsak gyenge, de aljas és becsvágyó is. A Salimgarh erődbe zárattam Nizammal együtt. Az áruló ahadikat legyőztük vagy elfogtuk. Rájuk halál vár… – És a fiaid? Jawan és Bidar? – Ők jól vannak. Fahim szerencsére időben érkezett. De most azonnal küldöncöt kell menesztenem a császárhoz. Mu’adzam, az áruló, lesben áll mellette, s ki tudja, mikor csap le. – Hozzá már küldtem lovas futárt… Tariqui úton van Golkonda felé, egy üzenettel. – Hogyhogy? Egyáltalán hogy kerültetek a szentélybe ma reggel? – Ami történt, az szinte csodával határos – mondta Louise.– De az biztos, hogy valamely istenség irányította a lépteimet, mikor Nizam küldöncének útjába sodort. Azzal Louise elmesélte a történteket, s a beszámoló végeztével Azam bólintott. –Jól tetted, hogy azonnal útnak indítottál egy lovast az árulás hírével.

Most minden perc számít… Azért én is elküldöm a magam emberét. Tariquival bármi történhet az úton. Ami pedig téged illet, kedvesem, én Shirzanom… – mondta, és szorosan megölelte Louise-t –, az életem köszönhetem neked és Najibnak. Ha nem teremtek itt a szükség óráján, én és a gyermekeim már halottak lennénk. – Ne is mondj ilyet, Azam… – suttogta Louise. – Mit gondolsz, a császár időben értesül Mu’adzam terveiről? Egyáltalán mire készül a fivéred? – Kam Baksh mindent bevallott – felelte Azam. – Mu’adzam egy ideje titkos tárgyalásokat folytat az ellenséggel. Azt tervezi, hogy saját csapatait a császár serege ellen vezeti, s ezzel egy időben a golkondaiak kitörnek az ostromgyűrűből… Atyámat megölik, a maráthák segítségével Mu’adzam pedig átveszi a trónt. Cserébe visszaadja az utóbbi években elfoglalt területeket, Golkonda pedig szabad város maradhat. Lehetséges, hogy az áruló fivérem már megforgatta atyánk hátában a tőrét. De bizakodnunk kell. A fő, hogy Delhi és a kincstár a kezünkön maradt. Addig… addig… nem vehetik át… a hatalmat az ország fölött. Azam beszéde akadozni kezdett, s megtántorodott. Louise ekkor vette csak észre a mellkasa táján vöröslő foltot. – Azam – sikoltotta. – Te megsérültél! – Csak egy karcolás… – mondta Azam erőtlenül mosolyogva. – Uram, ezt a sebet el kell látni – mondta Fahim, aki ekkor bukkant fel a herceg háta mögött. – Mindjárt, előbb a gyermekeimet szeretném látni. Hol van Najibunissa és Sikandar? – A másik helyiségben alszanak – bökött Louise állával a függönnyel leválasztott hálórész felé. – De előbb a hekimet hívasd… Azam a fejét rázta. – Mindjárt… Most látni szeretném a gyermekeimet. Azam néhány tétova lépést tett a függöny felé, de mielőtt elérte volna, összeesett. – Azam! – kiáltotta Louise, s az eszméletlen férfi mellé térdelt, míg Fahim segítségért szaladt. A titkár hamarosan négy erős ahadival és egy hordággyal tért vissza, amire ráemelték a herceg testét.

– Hová viszitek? – kérdezte rémülten Louise. – A lakrészébe – szólt Fahim. – Gyerünk! Azam ekkor erőtlen hangon megszólalt: – Maradj velem… – mondta, s megszorította Louise kezét.– Shirzan… – Vele megyek! – emelte Louise könnyben úszó szemét a titkárra. – Nem léphetsz be a mardanába, sahiba, ezt jól tudod – mondta Fahim szigorúan. – Akkor vigyétek a lakrészembe! – Azt nem lehet… meg kell értened. A herceg nem lábadozhat az idegen szeretője karjai közt, ezt nem… – Akkor vigyétek Dzsahánzeb úrnő lakosztályába, az most úgyis üresen áll. Ott legalább ápolhatom. – Shirzan… – nyögte megint Azam. Fahim az ajkát harapdálva nézte erőtlenül motyogó urát, aki még mindig Louise kezét szorongatta. – Legyen – mondta végül. – Vigyétek Dzsahánzeb úrnő lakosztályába! Az őrök így is tettek, s amikor már a hekim tisztogatta a sebet, Fahim így szólt Louise-hoz. – Bátran viselkedtél ma, sahiba. Láttam, amikor megakadályoztad Nizam asszonyt, hogy leszúrja Najibot. Ha ezt nem teszed meg, ő nem kelhetett volna urunk védelmére. – Tényleg, Najib hol van? Ő is megsebesült? Fahim elkomorult. – A végsőkig védelmezte urunkat. Egy orv tőrdöfés csúnyán megsebezte. Az állapota súlyosabb, mint a hercegé. Aligha éri meg a reggelt. – Ó, istenem… Szerencsétlen ember – motyogta Louise. – Sahiba, gondolj arra, hogy Najib egész életét Azam herceg védelmének szentelte. Ha az életét az ő életéért adhatja, számára ez a legnemesebb halál… Ezután mindketten szótlanul nézték a hekimet, aki tiszta gyolcsba tekerte Azam mellkasát, és amikor végzett, a távolabb várakozó Louise-

hoz és Fahimhoz lépett. – Mondd, súlyos az urunk sebe? – kérdezte Fahim. – Sok vért vesztett – mondta a gyógyító. – De a tőr nem sértette meg sem a szívét, sem a tüdejét. A herceg erős férfiú, minden okunk megvan a bizakodásra. Pihennie kell, ez a fő… – Arra gondom lesz – szólt Fahim. – És nekem is – mondta Louise. Úgy tűnt, a hekim bizakodása nem volt alaptalan. Azam, amikor másnap reggel kinyitotta a szemét, úgy tűnt, jobban van. Mosolygott Louise-ra, még viccelődött is vele, s egy keveset evett is. Hanem délutánra felszökött a láza, s másnapra teste hideg verejtékben úszott, noha a bőre tüzelt. Ha kinyitotta is néha a szemét, az olyan fényesen ragyogott a láztól, hogy a herceg kék szeme úgy csillogott, akár egy-egy zafír. – A helyzet rosszabb, mint elsőre hittem – mondta a hekim a harmadik nap estéjén. – A vérveszteség kissé legyöngítette, a sebe pedig elfertőződött, amivel a legyengült test nem tud megbirkózni… Imádkozzunk, hogy reggelre lemenjen a láza. Louise aznap éjjel egyetlen percre sem tágított Azam mellől. Folyamatosan törölgette egyre gyöngyöző homlokát Aiyla segítségével, aki aznap tért vissza az Áldott Erődbe. A jéggel töltött selyemkendő szinte sistergett, mikor Azam homlokához ért. Egy idő után már a levegőt is hörögve vette, s Louise összeszoruló szívvel figyelte a férfi mellkasának lassú föl és le mozgását, s ha kihagyott egy-egy ütemet, testét a kétségbeesés feszítette meg. Az asszony a hideg márványpadlón kuporogva szorította remegő ajkához kedvese kezét, melyet bőségesen öntözött könnyeivel. – Istenem… – fohászkodott, bár maga sem tudta, kihez. –Krisztusom, Szűz Mária, Allah és az összes szentek… Ne vegyétek el őt is! Könyörüljetek… könyörüljetek rajta… Könyörüljetek rajtam! Louise ekkor érezte, hogy Azam megszorítja a kezét, s ő fölemelte a fejét. – Shirzan… – motyogta a herceg kiszáradt szájjal. – Shirzan… – Itt vagyok – mondta Louise, gyorsan közelebb húzódva.

– Itt vagyok, kedvesem… – Ne hagyj el… Kérlek, ne hagyj el… – Itt vagyok, és nem megyek el, csak gyógyulj meg, kérlek! – Szeretlek… – nyögte még Azam. Louise szaporán verő szívvel meredt sebesült kedvesére… Ez volt az első alkalom, hogy e szavak elhagyták szerelme ajkait. Louise Azam fölé hajolt, és forrón megcsókolta. – Nem hagylak el – suttogta. – Nem hagylak el, soha… A reggel első fényei Louise-t szorosan Azam testére kulcsolódva találták. A herceg ébredezni kezdett, s mikor oldalra pillantott, meglátta kedvese aranyos fényben úszó fürtjeit. Óvatosan megsimogatta őket, mire Louise felriadt álmából. – Azam – sóhajtotta Louise. – Hát élsz… – Élek, mert itt tartottál – suttogta a férfi kiszáradt szájjal.– Hanem te, kedvesem… elég pocsékul festesz. Louise fölnevetett, s Azam is vele nevetett volna, ha nem nyilall azonnal fájdalom a sebébe. Ebben a pillanatban Fahim lépett a szobába, s megkönnyebbülve, hogy urát életben, sőt, jó erőben találta, örömkiáltások közepette és Allah nevét dicsőítve, elszaladt a hekimért. – Elmúlt a veszély – jelentette ki a hekim sugárzó mosollyal. – Hercegünk a gyógyulás útjára lépett. Hanem ez után Azam ragaszkodott hozzá, hogy Louise pihenni térjen, s az asszony végül engedte, hogy Ifram a lakrészébe vezesse. Miután evett, és aludt néhány órát, visszatért kedvese ágyához, és a következő napokban el sem mozdult mellőle. Ápolta, etette, s maga cserélte kötését. Nappal verseket olvasott fel neki, s esténként addig simogatta annak borostás arcát, míg Azam álomba nem szenderült. A levegő vibrálása megváltozott kettejük között. Louise tudta, hogy Azam nem emlékszik a lázálmában tett szerelmi vallomásra, de azt mindannyiszor újra és újra kiolvashatta szeméből, valahányszor fölpillantva az ölében heverő könyvből, tekintete találkozott a hercegével. Fülledt, a szerelem hevétől nyirkos lepedőkön átforgolódott éjszakáikat most meghitt, nyugalmas együttlétek váltották fel, hiszen a herceget ágyához szögezte gyógyulófélben lévő sebesülése, s Louise lelkét éppoly nyugalom szállta meg, míg lábadozó kedvesét ápolta, mint egykoron, miután a karjaiban átélt gyönyör lecsillapultával,

összekuporodva erős testéhez simult. Új helyzet volt ez mindkettőjük számára, s ennek jelentőségét mindketten átérezték anélkül, hogy hangosan kimondták volna. Ám nem élhettek örökké Dzsahánzeb lakosztályának márványfalai között, ahol nem volt más, mint Louise, Azam és az óperzsa szerelmes versek… Miután a herceg jobban lett, el kellett dönteni, mi legyen az áruló Nizam és Kam Baksh sorsa, illetve egyéb intézkedéseket is meg kellett hozni. Mi lesz, ha a futár elkésett, s Mu’adzam már végrehajtotta tervét, s a golkondaiakkal szövetkezve letaszította atyját a trónról? Erre csak egyetlen válasz létezett: háború közeleg. Azam megerősíttette a kincstár védelmét, mert jól tudta, hogy aki a kincstárat birtokolja, az uralkodik a seregen is. Ezen kívül küldöncöket menesztett a legfontosabb erődökhöz, hogy készüljenek fel egy valószínű rajtaütésre, ami Mu’adzamtól és a szövetségeseitől várható. Nizamot, aki fensőséges némaságba burkolódzva viselte terve kudarcát, és a teljesen összetört Kam Baksht egyelőre Salimgarh erődjében tartotta. Ha atyja intézkedik sorsuk felől – Allah adja, hogy megtegye – akkor Azam majd utasításainak megfelelően jár el a lázadókat illetően. Ez szerencsére hamarosan meg is történt: egy kifulladt és nyakig poros futár érkezett egyenesen Golkonda falaitól, akit azon nyomban Azamhoz vezettek. A herceg éppen aznap kelt fel első ízben a betegágyból, s izgatottan tépte fel a levelet: – Allahnak hála! – mondta Azam, megkönnyebbülve pillantva Louise-ra. – Atyám jól van. – Ezek szerint Tariqui időben odaért? Azam a fejét rázta. – Nem, alighanem ellovagoltak egymás mellett azzal a futárral, aki ezt a levelet hozta. Mu’adzam mesterkedéseit egy szolgálója leplezte le atyámnak, mindössze két nappal a tervezett kitörés előtt. Mu’adzam már úton van Agra felé, ahol börtönbe vetik. Fél éven keresztül senki nem mehet a közelébe…, enni is alig kap majd. – Azam tekintete egyre jobban elkomorult, ahogy a levelet olvasta. – Nem tisztálkodhat, nem ölthet tiszta ruhát, és nem borotválkozhat, hogy megszégyenülése még teljesebb legyen. – Ezek szerint atyád életben hagyja?

– Úgy tűnik… De ki tudja, milyen sorsot szán neki, az is lehet, hogy megnyomorítja vagy megvakíttatja, mint hajdan Dzsahángír császár a fiát, Khusrau Mirzát, aki a trónjára tört. Bárhogy lesz is, egyelőre nekem azt a parancsot küldte, hogy… Ó! – Mi az, Azam? – A fiait Salimgarh erődjébe kell zárnom, a háztartását pedig felszámolnom, hogy írmagja se maradjon. „Ingóságait elkobzod, és átadod a kincstárnak. Asszonyait és szolgálóit szélnek ereszted, s nem teszel kivételt anyjával, Nawab Baijal sem… Nyomát sem kívánom látni az árulók hordájának, midőn visszatérek városomba.” – Ez a parancs… kegyetlen – mondta Louise, aki bármennyire megvetette is Mu’adzamot, nem tudott szánakozás nélkül gondolni a több tucat szerencsétlen háremhölgyre és szolgálólányra, akik itt nőttek fel a zenana védelmező falai között, s akiket most egy szál ruhájukban penderítenek ki az utcára. Ugyan mi lesz velük? Azam nagyot sóhajtott, majd Fahimnak nyújtotta a papirost. – Ez az árulók sorsa – mondta tömören. – De mégis… – erősködött Louise. – Némelyik fia még gyermek. Nem tehetnél valamit legalább a hölgyekért? – Nem, Shirzanom, a császár akarata törvény. De bevallom, ha tehetnék, sem tennék semmit. Nem vagyok biztos benne, hogy én magam nem döntenék-e hasonlóan egy ilyen helyzetben. – Ezt nem mondhatod komolyan… Azam leült Louise mellé, és megfogta a kezét. – Úgy látszik, még mindig nem élsz itt elég ideje ahhoz, hogy megértsd, a világon nincs még egy olyan veszedelmes hely, mint a Páva Trón bársonypárnái. Összeesküvések, merényletek tucatjai fogannak meg naponta főurak, hadvezérek, testvérek és édesgyermekek fejében, s mindnek egy a célja: elpusztítani a császárt és megszerezni a hatalmat. Mu’adzam árulást követett el, s ezért példás büntetésben lesz része. A császár ellenségeinek látnia kell, hogy egy áruló a bűnével beszennyez és tönkretesz mindenkit, akit csak valaha is szeretett, vagy akihez valaha is köze volt. Érted már, miért nem tehetek semmit? Louise némán bólintott. Nem értett egyet Azam szavaival, de az Áldott

Erődben farkastörvények uralkodnak, mely törvényeket ő még mindig nem értette meg. Ahogy Nizam is mondta, mikor azt vágta Louise fejéhez, hogy nem ide tartozik… Tényleg… vele mi lesz ezután? – No és Nizam? – kérdezte Louise. – Neki milyen sorsot szánsz? – Őt nyilván nem engedhetem szabadon, hisz ő engem is meg akart ölni, amiről atyám még nem is tud. A legjobb lesz, ha egyelőre Lahorba küldöm Dzsahánzeb mellé. A császár hamarosan hazatér. Akkor mindkettőjük sorsáról dönthet. A következő napokban a zenana gyermekek sírásától, asszonyok jajveszékelésétől és eunuchok szitkozódásától volt hangos. Kisöpörtek mindent, aminek valaha is köze volt Mu’adzamhoz. Ezüst- és aranytálak, drága kelmék, könyvek és ékszerek záporoztak palotája ablakán keresztül, míg az udvarán elkeseredett háremhölgyek tuszkolták kis zsákokba azt a keveset, amit magukkal tudtak vinni. Mert bármit mondott is Louise-nak, Azam nem hagyta, hogy Mu’adzam asszonyai teljesen üres kézzel hagyják el a zenanát. Aurangzib parancsának végrehajtása előtt Azam Fahimot menesztette fivére házához, aki figyelmeztette a hölgyeket, hogy egy órájuk van összeszedni mindazt, amit magukkal kívánnak vinni, emellett a titkár egy-egy zacskó aranyat is kiosztott sebtében köztük. Hiába is próbálnák ugyanis pénzzé tenni ékszereiket, legtöbbjüket rögtön kisemmizné egy mihaszna kereskedő, hisz fogalmuk sincs a dolgok értékéről… Mu’adzam egykor kincsektől és gyönyörű asszonyoktól hemzsegő termei immáron üresen kongtak. A következő reggelen Azam a jharokán is megjelent, hogy az ujjongó nép szeme láttára tartsa meg ahadijai felett a szemléjét. Aurangzib elődei mind tiszteletben tartották azt az ősi hindu szokást, mely szerint az uralkodó minden reggelét a jharokán tett látogatással kezdi, ahol szemlét tart, elöljárókat hallgat meg, vagy egyszerűen csak megtekinti a harci elefántok viadalát. Az alattvalókkal való kapcsolattartás formája volt ez, akik gyakorta gyűltek össze a jharoka előtt, hogy köszöntsék uralkodójukat, s egyszersmind meggyőződjenek, hogy vezérük ép és egészséges, s képes ellátni feladatát. De Aurangzib szigorú vallási nézetei nem fértek össze az uralkodó személyének ilyesfajta bálványozásával, így beszüntette a szokást. De Azam tudta, ezen a napon az apja sem helytelenítené a döntését, hogy megmutatja magát a nép előtt. A merényletkísérlet hírét már széthordta a szél a város

bazárjaiban, így Azamnak feltétlenül meg kellett mutatnia magát az összegyűlteknek. Az emberek mindig is kedvelték a közvetlen és jólelkű herceget, akiben a nagy Akbar szellemi örökösét vélték felfedezni, s kinek trónra lépését – ha csak egymást közt suttogva is – lelkesen várták. Nem csoda hát, hogy az emberek megéljenezték hercegük felépültét, amit a jharoka mögött húzódó homokkő paraván takarásában megbújó Louise elégedett mosollyal nyugtázott. A lány ezután ugyanis egyetlen percre sem hagyta magára Azamot. Így kívánta a herceg, de ő maga is. Kedvese felépülte után nem költözött vissza korábbi lakhelyére, hanem Dzsahánzeb palotájában maradt, ahol Azam az éjszakáit és nappalainak szabad perceit töltötte. Együtt étkeztek, délutánonként egymás karjaiban várták a lezúduló eső csillapultát, s esténként együtt hallgatták a szolgálók szitár- és tablajátékát. Viszonyuk eddig sem volt titok a zenanában, többé azonban már palástolni sem igyekeztek: összetartozásuknak akárki tanúja lehetett, aki csak egy pillantást is vetett Dzsahánzeb palotájának tornácos teraszára, de sem Louise, sem Azam nem törődött a csodálkozó vagy éppen megvető pillantásokkal. Kéz a kézben, magasra szegett állal és egymás tekintetében elmerülve élvezték a napos teraszra beáradó napfényt, valahányszor az átszakította a monszun vaskos, nehéz felhőtakaróját, mit sem törődve az alattuk nyüzsgő háremhölgyekkel és szolgálókkal. Sőt, Azam még az államügyeknek szentelt órák idejére sem engedte eltávolodni magától kedvesét: a Divan-i-aamban zajló meghallgatások alkalmával a fiatalasszonyt saját maga vezette a jalihoz, majd a zenanát elhagyva, elfoglalta a helyét az előtte felsorakozó elöljárókkal szemben. A jalinál egykoron nagyhatalmú Padisah Begamok, Rukajja Begam vagy Nurdzsahán{8} hallgatództak, és sugdosták az uralkodó fülébe tanácsaikat. Louise azonban mindössze kedvese hátának és tarkójának mozgását figyelhette a faragványokon keresztül, a herceg előtt előadott kérelmekből ugyanis nem sokat értett. De Azam azért állította a jalihoz, hogy kedvese közelségét a darbar alatt is érezhesse, nem pedig azért, hogy politikai tanácsokat adjon. Egészen egy kedd reggelig. Néhány nappal a herceg jharokán való megjelenése után ugyanis nem más érkezett a mogul udvarba, mint Mr. Goodyear, a Kelet-indiai Társaság kormányzója. Goodyear azért jött, hogy a Bengál öbölben kialakult áldatlan állapotok megszüntetéséről tárgyaljon a herceggel. – Nem hiszem, hogy lenne miről tárgyalnom ezzel az angollal – mondta

Azam, aki a találkozó előtt Louise társaságában fogyasztotta el a reggelijét. – Felfuvalkodott és arrogáns alak, akit hiba volt a társaságnak Indiába küldenie. Esze ágában sincs kompromisszumot keresni, csak a maga követeléseit tudja hajtogatni. Az időmet vesztegetem vele… Sokkal inkább tölteném a te társaságodban a napot, kedvesem. A herceg, miközben beszélt, megsimította Louise arcát, aki éppen egy fürt szőlőből szemezgetett. – Miért? Tulajdonképpen mik a követelései? – kérdezte Louise, mintegy mellékesen. – A szokásos – sóhajtott Azam fásultam. – Engedjük el a jizyát, biztosítsunk a társaságnak örökös jogot az Iszlámábádból{9} Európába irányuló kereskedelemre, erődépítés, épphogy csak az ágyunkban nem akarnak aludni… – Elég terjedelmes lista… Az ember azt várná, térden csúszva kérnék a császár bocsánatát, miután az kitiltotta a hajóikat India valamennyi kikötőjéből. – Sajnos ők nagyon jól tudják, hogy nekünk is szükségünk van rájuk. Elsősorban az adóikra és a semlegességükre. A Mekkába tartó zarándokok védelme pedig a császár szívügye. Világosan kifejtette a levélben, amiben Mu’adzam árulásáról értesített, hogy ha el akarom nyerni a megbecsülését, valamiképpen rá kell vennem az angolokat, hogy továbbra is garantálják vizeink biztonságát. – Akkor egyezz ki velük – mondta egyszerűen Louise, félredobva a lecsupaszított szőlőfürtöt. – Csakhogy ezeknek eszük ágában sincs egyezkedni – horkant fel Azam. – Én pedig nem teljesíthetem feltétel nélkül a követeléseiket, azt a császár éppúgy nem venné jó néven. Tanácstalan vagyok. – Nem, félreértettél – folytatta a lány. – Én sem arra gondoltam, hogy egyezz bele az esztelen feltételeikbe. Hanem hogy add meg nekik azt, ami a legfontosabb, amiért cserébe bármire képesek lesznek. – S mi volna az? Louise felidézett magában egy régi emléket. Egy kedélyes családi összejövetelt, egy karos gyertyatartóktól megvilágított szalonban, magasra tornyozott frizurát viselő hölgyekkel és parókás urakkal, és egy beszélgetést, amelyet mintha egy másik életben, egy másik világban hallgatott volna, s nem is a saját emléke lenne. Mégis kristálytisztán

visszhangzottak fejében Mr. Goetz szavai, melyek William utolsó, londoni születésnapján hangzottak el: „Bengál volna az igazi nagy fogás… de amíg nem építhetünk ott erődöt, addig a társaság nem tudja megvetni a lábát a térségben… A részvényesek zúgolódnak is, amiért Goodyear képtelen zöld ágra vergődni a bengáli kormányzóval.” – Az erődöt. Szerintem, ha azt megadod nekik, minden feltételedet elfogadják. – Miből gondolod ezt? – vonta fel Azam a szemöldökét. – A társaság elsősorban nem hajókból, telephelyekből és makacs igazgatókból áll… – magyarázta Louise. – Hanem részvényesekből. Akik komoly összegeket fektettek a kelet felé irányuló kereskedelembe, s most várják a hasznot. Ők is tudják, hogy a Bengálból kifutó hajók mérhetetlen sok pénzt fialnának. S nem értik, hogy a társaságnak miért nem sikerült még telephelyet létrehoznia a térségben. Hány éve is igyekeznek ott megvetni a lábukat? – Közel negyven éve. – Emiatt már akkor is zúgolódtak, hogy útra keltem volna. El tudom képzelni, hogy most, amikor egyáltalán nem futnak be az angol kikötőkbe a mesés árukkal megrakodott hajók, mennyire türelmetlenek lehetnek… Goodyear innen egyenesen Szúratba utazik? – Igen, onnan pedig Londonba hajózik. Louise a homlokát ráncolva számolt az ujjain. – Ami azt jelenti – folytatta végül –, hogy éppen hazaér az éves tanácskozás előtt. Az igazgatóknak szükségük van egy jó hírre, amit a profitra ácsingózó részvényesek elé tárhatnak. Egy bengáli erőd építése ilyen lenne… Azam a fejét rázta. – Akkor sem hagyhatom, hogy erődöt építsenek. Atyám sem tenné, a gyöngeség jelének tartaná. – Akkor csak engedd, hogy azt higgyék, megkapták, amit akartak. Másnap Louise a jali takarásából figyelte, mint adja át ezüst gyertyatartókból, alençoni csipkéből és spanyol hangszerekből álló ajándékait Mr. Goodyear, hogy a ceremónia végeztével hozzáfogjon a

mondandójához. A tésztaképű, középkorú férfi rettenetesen szenvedett angolosan szabott ruhájában, hisz a monszun hónapjaiban jártak, a fojtogató hőség és a pára még a lengén öltözött háremhölgyeket is próbára tette, akik a paraván mögött tolongva jót derültek a bodorított parókájában szép lassan párolódó idegen látványán. Goodyear hosszasan sorolta az előnyöket, melyekben mind a társaság, mind a Mogul Birodalom bőségesen részesülne, ha Shaista kán megátalkodottsága és a császár rövidlátása nem akadályozná meg a virágzó együttműködésüket. Mindezt persze burkolt udvari modorban fogalmazta meg, a szemtelenséget azonban a herceg így is hamar megelégelte. – Jobb, ha itt be is fejezi, Mr. Goodyear – szakította félbe egy kézmozdulattal Azam az igazgatót. – Shaista rokonunk mindenben tartotta magát az uralkodó feltételeihez, ami az angolokról nem mondható el. De nem azért vagyunk itt, hogy a múlt sérelmeit hánytorgassuk fel. Beszéljen inkább arról, mit kíván a társaság, hogy végre ne zaklassa tovább a Mekkába tartó zarándokainkat? Látva a herceg haragosan csillogó szemét, Goodyear úgy döntött, nem kertel tovább. – A társaság jizya alól való mentességet kíván, továbbá annak a háromezer rúpiányi büntetésnek az elengedését, amit Shaista kán önkényesen rótt ki ránk, továbbá, egy erőd felépítésére való császári engedélyt Sutanuti{10} kikötőjében. Goodyear ezután csak állt, s szótlanul várta Azam reakcióját. A herceg nem sietett a válasszal. Percekig forgatta az egyik díszes bársonypárna aranybojtját az ujjai között, mintha elmélyült volna gondolataiban. – Megmondom, mi lesz, Mr. Goodyear – szólt végül ellentmondást nem tűrő hangon. – Önök abbahagyják a zarándokok ellen intézett támadásokat, megfizetik az adót, befizetik a háromezer rúpiát a kincstárnak, aminek teljesítésére a kormányzó jogosan kötelezte magukat, cserébe építhetnek egy erődített kikötőt Uluberia mellett, ahonnan szabadon kereskedhetnek. Mr. Goodyear eleinte csak tátogni tudott. Uluberia egy aprócska halászfalu volt a Húgli folyó partján, délre Sutanuti áhított városától. –De, nagyuram, ez… elfogadhatatlan…

– Márpedig el fogja fogadni, Goodyear, ugyanis ez a legtöbb, amit kaphat tőlünk. – Ez esetben nincs miről tárgyalnunk, fenség – jelentette ki magasra emelt orral Goodyear. – Jobb, ha tudja, hogy néhány hónapja levelet kaptam a társaságunk kormányzójától, melyben arról tájékoztat, hogy Shaista kán oktalan követeléseinek híre az igazgatóink fülébe is eljutott, akik ragaszkodnak, hozzá, hogy a társaságot ért valamennyi sérelem orvoslásra kerüljön… – Akár azon az áron is, hogy a hajóik üres gyomorral vetődnek ide-oda a partjainknál? – Akár azon az áron is. – Hazudik… – suttogta ekkor Louise a jali túloldaláról. Azam egy pillanatra hátrasandított, a háremhölgyek pedig rosszallóan néztek össze. Azam újra az angolra szegezte tekintetét. – Nem hiszek magának, Goodyear – mondta. – Jól tudom, milyen tétje van a híreknek, amelyekkel hazatér. Ha nem fogadja el az ajánlatomat, akkor Sir Child a részvényesek gyűlésén kénytelen lesz azzal előállni, hogy a kereskedelem továbbra is szünetel, s a Bengálba való terjeszkedési kísérletük ismét kudarcba fulladt. De ha megegyezünk, úgy a hajóik már holnap kifuthatnak áruval bőségesen megrakodva, ön pedig megviheti Londonba egy bengáli erőd… pontosabban erődöcske hírét. Mr. Goodyear idegesen törölte meg tarkóját egy fehér batisztkendővel, amin sötét foltokat hagyott a kosz és az izzadság. Azam elfintorodott. Az angolok fürdéstől való irtózása s a testüket folyamatosan beborító mocsok mindig is elborzasztotta. De Goodyear hamarosan megszólalt, elvonva Azam figyelmét a mocskos kendőről. – Rendben van, herceg. Amint Londonba érek, megtanácskozom a helyzetet az igazgatóval. De bárhogy döntsön is, arra mindenképp uralkodói biztosítékot kérünk, hogy Shaista kán a jövőben tartani fogja magát a társaság és a császár közötti megállapodáshoz. – Erre én is szavamat adom, akár már most rögtön…

A találkozó ezután hamar véget ért, és a zenanában széltébenhosszában elterjedt a hír, hogy az idegen asszony beleszólt a Diwan-iAamban zajló meghallgatásba…

Az eső abban az órában is kitartóan zuhogott, amikor Nizam megérkezett a lahori palotába. Fáradt volt, elgyötört, és a kudarc keserű ízét még mindig érezte. Nagyratörő, de romba dőlt terveinek emléke és a jövő feletti aggodalom régóta nem hagyta aludni, s mikor Azam emberei néhány nappal korábban érte jöttek, biztos volt benne, hogy kivégzése helyszínére kísérik. Igencsak megkönnyebbült, amikor megtudta, hogy Lahorba száműzik, amíg a császár haza nem tér, hogy maga döntsön sorsa felől, s alig várta, hogy a kijelölt lakrészbe kísérjék, ahol végre alaposan kisírhatja magát. A zenanában sosem engedélyezett volna magának effajta gyöngeséget. Csakhogy a lahori erődbe megérkezvén, őrei egyelőre nem a saját palotájába vezették. Egy nyitott, félköríves teraszon Dzsahánzeb várt rá egy párnákkal telepakolt padon ülve, finomságokkal körbevéve, míg egy szolgáló pávatollas legyezőt mozgatott mellette; úgy tűnt, helyzete ellenére, semmiben sem szenved hiányt. Dzsahánzeb egy szem aszalt fügét majszolva, ellenséges tekintettel méregette Nizamot, akinek, az asszonyt meglátva, rögtön elkomorult a tekintete. – Fáradtnak tűnsz, Nizam asszony – mondta Dzsahánzeb.– Gyere, ülj le ide mellém. Hozzatok serbetet – szólt egy mellette álló szolgálólánynak, majd újra régi ellenfele felé fordult: – Bizonyára jól fog esni a hosszú út után. Nehéz napok állhatnak mögötted. – Azt hittem, nem fogadhatsz látogatót – mondta amaz zárkózott arccal, míg helyet foglalt a felkínált párnán. Dzsahánzeb elmosolyodott. – Szerencsére hagyták, hogy magammal hozzam az ékszereimet, és Zeefa mindig tudja, melyik őrt lehet megvesztegetni egy karpereccel vagy gyöngyfüggővel… – Értem – mondta Nizam tömören. – És mégis, tőlem mit akarsz? Mint magad is megállapítottad, kimerített a hosszú út, szeretnék lepihenni. Dzsahánzeb néhány pillanatig kifürkészhetetlen arccal vizslatta Nizamot, majd így szólt: –Tudod, az ékszereimnek hála, a hírek is elérnek hozzám szerte az

országból. Ó, Nizam asszony… – sóhajtott félrebillent fejjel Dzsahánzeb, felöltve leggunyorosabb mosolyát. – Hogy is juthatott eszedbe ilyen balgaság? Ennél többet néztem volna ki belőled. Igaz, hogy sosem tudtad levetkőzni az alacsony származásodból fakadó póriasságot, de mindig is megvolt a magadhoz való eszed, és ezért tiszteltek. Mondd hát… Hogy a pokolba jutott eszedbe férjem és gyermekeim ellen törni? Kést emelni a trónörökösre, bebörtönözni a fiaimat? Nizam rezzenéstelen arccal hallgatta végig Dzsahánzeb burkolt és kevésbé burkolt sértéseit. – Valóban jól értesült vagy, Dzsahánzeb – felelte végül, és elvette a tálcáról a serbetet, amivel időközben a szolgáló visszatért. – Bár a kérdésedre aligha vársz választ. Fordított helyzetben te magad sem cselekedtél volna másképp. Sőt, ha Mu’adzam lenne a trón várományosa, őt már rég megöletted, a gyermekeit pedig megfojtottad volna még a bölcsőben… – Lehet… Bár én nem bíztam volna másra a piszkos munkát. Magam merítettem volna meg benne a késem. – Hát persze, hisz te vagy a harcos hercegnő… Most mégis ugyanúgy itt kuksolsz, mint én. Hiába az előkelő származásod, amire olyan büszke vagy. Hányszor is fogyott el a hold azóta, hogy a császár ide száműzött? Hatszor vagy hétszer? – A császár hamarosan vissza fog hívatni az udvarba. Meg fog nekem bocsátani. – Ahogyan Mu’adzamnak is. Bármit tesz is, mindig is ő marad a császár kedvenc gyermeke. Nem ez volt az első ballépése, amit Aurangzib elnézett a fiának, úgyhogy biztosra veheted: vele együtt én is vissza fogok térni a zenanába. – Ha megéred azt a napot – sziszegte Dzsahánzeb. – Könnyen lehet, hogy egy éjjel egy arcodra szorított selyempárna riaszt fel legmélyebb álmaidból… Én már régóta ebben palotában rostokolok, magad is láthattad, hogy megvannak a megfelelő embereim. Dzsahánzeb ekkor a Nizam mögött álldogáló marcona kasmíri őrre pillantott, aki sanda tekintettel méregette Nizamot. – Magad is láthatod – fejezte be fenyegetődzéseit Dzsahánzeb, elégedetten hátradőlve párnáin –, én itt már úrnő vagyok. Az asszony legnagyobb meglepetésére e szavakra Nizam kegyetlen

kacajra fakadt. – Akkor élvezd ki az itt töltött időt, Dzsahánzeb – vetette oda. – Mert mire visszatérsz a zenanába, már nemcsak úrnő nem leszel, de örülhetsz, ha nem neked kell annak az undok idegennek a padlóját felsikálnod. Dzsahánzeb fölegyenesedett ültében. – Te meg kiről beszélsz? – kérdezte gyanakodva. – Nocsak, úgy látszik, mégsem vagy olyan jól tájékozott. Ezek szerint egyik madárkád sem csicsergett Azam új kedvenc ágyasáról? – Ne játszadozz velem, Nizam asszony – mondta Dzsahánzeb komoran. – Azonnal áruld el, kiről beszélsz, vagy – istenemre – én magam kaparom ki a szemed! Már ha valóban létezik ez az ágyas… – Nagyon is létezik, sőt magad is ismered. Louise asszony az, az angol perszóna. – Mi… micsoda? – kérdezte Dzsahánzeb dadogva, mintha a gyűlölet a torkát szorongatná. – Az a nő… az a nő… még a zenanában van? De hát miért… Miután a férje meghalt, megszökött. Azt hittem, már rég elhajózott, messzire innen. Ezúttal Nizam helyezkedett el kényelmesen a párnákon, hogy kiélvezhesse az elkövetkező perceket. – Márpedig nagyon is itt van. Azam néhány hónappal a száműzetésed… azaz, bocsánat, az elutazásod után visszahozatta. Hogy addig hol bújtatta, azt nem tudom, de attól kezdve saját lakosztállyal rendelkezett a zenanában. Ahol Azam minden áldott éjjel fölkereste. – Hazudsz – sziszegte Dzsahánzeb elvörösödve. Nizam látta ellenfelén, hogy az szinte rosszul lett a felindultságtól, de a méreg javát még a fullánkjaiban tartogatta. – Persze, nem csoda, hogy erről nem hallottál. Eleinte igen diszkréten viselkedtek. De a merénylet óta már eszükben sincs titkolódzni. Az a nő maga ápolta a herceget, s azóta egyetlen percre sem mozdul el mellőle. Vele eszik, vele alszik, vele ébred, a jalin keresztül sutyorog a fülébe, míg Azam a meghallgatásokat tartja… Még a lakosztályodat is elfoglalta… – Elég legyen! – üvöltötte magából kikelve Dzsahánzeb, s egy sebzett vad dühével vetette magát Nizamra. Ujjai összefonódtak az asszony nyaka körül, aki a párnák közt vergődve, hörögve próbálta őket lefejteni

magáról. – Ezért megöllek, te hazug… – fröcsögte Dzsahánzeb. Nizamnak az utolsó pillanatban sikerült körmeivel végigszántani Dzsahánzeb arcán, aki fájdalmasan felkiáltott, és egy pillanatra engedett a fullasztó szorításon. Nizam megragadta az alkalmat, és nagyot taszított ellenfelén, aki hátraesett, felborítva az aszalt gyümölcsökkel megrakodott ezüsttálcát. Dzsahánzeb kezét az arcára szorította, Nizam pedig köhögve-zihálva dörzsölte fájdalmasan sajgó nyakát, amire vörös csíkokat festett Dzsahánzeb fegyverforgatásban edzett marka. – Te agyalágyult… – hörögte Nizam, mikor végre újra meg tudott szólalni. – Ostoba ribanc! Arra van eszed, hogy rám támadj? Nem fogod fel, hogy a valódi ellenséged már rég nem én vagyok? – Nizam ekkor fölegyenesedve a még mindig földön fekvő Dzsahánzeb elé lépett. – Ha lenne egy csepp sütnivalód, vele végeznél, Louise asszonnyal! – mondta. – Állítólag fontolgatja, hogy fölveszi az igaz hitet… és ha egy nap a méhe megfogan, ha fiút szül – ami hamarosan bekövetkezik, amennyit üzekednek –, akkor az mindkettőnkre, mindkettőnk gyermekeire nézve veszélyt jelent. Jobb lenne, ha inkább neki mutatnád meg azt a fene nagy harciasságodat… hercegnő! Azzal Nizam méltóságteljesen felszegte fejét, és otthagyta a szanaszét gurult aszalt gyümölcsök és kétségbeesés közepette gubbasztó Dzsahánzebet.

A monszun csak nagyon lassan csillapodott. A bőséges esőket követő forró pára szorítását a zenana lakói is hasztalan igyekeztek jégdarabokkal, valamint jeges citrommal és rózsavízzel ízesített serbettel enyhíteni. Két ember volt csupán, akiknek boldogságát még a tikkasztó hőség sem zavarta meg: Louise és Azam lustán nyújtóztak végig a hűs selyempárnákon, míg a fejük fölött egyre csak járt a hatalmas legyező. Félig lehunyt pilláik alól kilesve időnként egymásra mosolyogtak, míg ujjaik egymásba fonódtak. Azam egyszer csak felült a párnáin, és nagyot nyújtózott. Néhány pillanatig elgondolkodva nézett maga elé, végül kivette a szájából a mentaágacskát, amit addig rágcsált, és így szólt: –Tudod, arra gondoltam… Hogy az angolok hajói hamarosan újra

kifuthatnak a kikötőinkből. Nem gondoltál rá… Hogy esetleg az első ilyen hajóval idehozathatnád a fiaidat? A forró délután ólmos álmossága egy szempillantás alatt elillant Louise testéből, s elkerekedett szemmel meredt a hercegre. – Talán… talán valami rosszat szóltam? – kérdezte óvatosan Azam. – Nem, kedvesem… – szólt Louise, és felkönyökölt a párnáin. – Milyen igaz… – gondolta magában az asszony. – Erről egészen meg is feledkeztem. Ha a császár megbékül az angolokkal, hazatérhetek. Nincs többé kifogás, nincs több kibúvó… Louise tudta, hogy ideje meghoznia a döntést. A döntést, melynek során választania kell két élet között, két út között. Lady Elsfieldnek, az Addington kastély asszonyának, a jó protestánsnak és két fiúgyermek édesanyjának az útja a kötelesség és a becsület útja volt… Az út, amelyre annak idején Daruka terelte volna, s melyre a mai napig emlékeztette az a jádelótusz, amelyet a férfitól kapott, s mely most ékszeres ládikája legalján pihent. Shirzan útján Azam szerelme és gyöngéd törődése várt volna rá… S Louise szerelemre éhes testének minden porcikája erre az útra kívánkozott. Sőt, most már talán a szíve is. De szeretem-e annyira – kérdezte magától –, hogy felrúgjam, örökre felborítsam mind a saját, mind a gyerekeim életét, s valamennyiünket behajítsam ebbe a zenanának nevezett viperafészekbe, ahol nap, mint nap intrikákkal és veszélyekkel kellene szembenéznem? El tudom képzelni a fiaimat mogul főurakként, akik Allahot imádják, és elefántviadalokat rendeznek? És én… Én el tudom képzelni az életem Azam mellett? Ekkor rápillantott a férfira, aki mintha kitalálta volna kedvese gondolatait: odahajolt hozzá, homlokát az asszony homlokához szorította, és úgy suttogta: – Shirzanom… te hozzám tartozol… Louise érezte a férfi testéből áradó meleget, lehelete enyhe mentaillatát, és megborzongott. Fejében pedig megszólalt a kérdés, amit valójából föl kellett tennie magának: El tudom képzelni az életem nélküle? – Khm… A két fiatal felpillantott, s meglátták a zavartam álldogáló Iframot.

– Mi az, Ifram? – kérdezte a herceg. – Bocsáss meg, nagyuram, de… Daruka van itt, a dzsainista kereskedő. – Daruka? – vonta fel a szemöldökét a herceg. – És ugyan mit szeretne? – Nagyurammal beszélni. Azt mondta, bocsánatodért esedezik, amiért hívatlanul beállít, és a nap legforróbb órájában zavar, de fontos mondandója lenne Louise asszonnyal kapcsolatban. A két szerető gyors pillantást váltott. – Mit akarhat? Neked van sejtésed róla? – kérdezte Azam. – Fogalmam sincs – felelte Louise. – De talán jobb volna, ha fogadnád. Bizonyosan nem vette volna a bátorságot, hogy idejöjjön, ha nem volna valóban fontos. Azam bólintott. – Hol van most? – A mardanába vezettem. – Jól tetted – mondta Azam, majd Iframmal a nyomában elindult, hogy kiderítse, mit akarhat Daruka. Louise-nak is ez járt a fejében. Régóta nem gondolt már egykori megmentőjére, no nem azért, mert elfelejtette volna az iránta érzett hálát. Sokkal inkább azért száműzte gondolataiból a szigorú dzsainistát, mert akárhányszor eszébe jutott, valamiféle lelkiismeretfurdalással vegyes szégyenérzet töltötte el. Nem fogadta meg annak idején, amit a férfi javasolt, és biztos volt benne, hogy Daruka mélyen elítéli, amiért az önmagával és a múlttal való megbékélés helyett Azam karjaiba menekült. Néha eszébe villant a gondolat, ugyan mit gondolt róla Daruka, mikor útjáról megtérve nem találta Louise-t a házban, és a szolgáktól kellett megtudnia, hogy egy átszerelmeskedett éjszaka után a herceg magával vitte a zenanába, hogy az ágyasává tegye? – Biztosan csalódott bennem – fordult meg Louise fejében. – Könnyű erkölcsű, kéjsóvár nőszemélynek tarthat, a lelki békéről és szeretetről szóló tanításaival töltött órákat pedig elfecsérelt időnek.

– A helyes érzékelés… éppen ezt dobtam el magamtól, amikor hagytam, hogy Azam érzékisége engem is csapdába ejtsen. Egészen biztos, hogy megvet. A gondolatra Louisenak kiszáradt a szája. Maga sem tudta, miért, hisz csak három hónapot élt a dzsainista házában, akit a nauruz óta nem is látott, de most hirtelen zavarni kezdte, hogy itt van a közelében, és rosszakat gondol róla. Megköszörülte a torkát. – Aiyla! – kiáltotta, mire lány hamarosan megjelent. – Hozz nekem egy serbetet, kérlek. – Jól vagy, sahiba? – kérdezte aggodalmasan a lány, úrnője fehér arcát fürkészve. – Igen… csak megszédültem ebben a melegben. Egy ital jólesne. – Hozom, sahiba. Aiyla hamarosan vissza is tért egy hűvös és párás ezüstserleggel. – Ó, már itt is vagy – mondta Louise hálásan. – Köszönöm. Louise épphogy csak belekortyolt a jamgyökérrel ízesített italba, Azam már meg is jelent a teraszon. Kezében egy megsárgult papirost tartott, s arca gondterheltséget tükrözött. Louise rögtön odasietett hozzá. – Mi az, kedvesem? – kérdezte. – Mit akart Daruka? – Ez a levél… Neked jött. Angliából. – Nekem? – kérdezte Louise, s átvette Azamtól a levelet. Mikor meglátta a feladót, torkát hirtelen az aggodalom szorította össze. Az üzenetet Mr. Goetz küldte. Istenem, csak nehogy valami rossz hír legyen – rémült meg Louise. Ahogy felbontotta a levelet, pillantása rögtön a dátumot kereste az aláírás mellett. – De hiszen… csaknem egy éve, hogy feladták! – kiáltotta. – Igen – mondta Azam… Az utolsó angol hajóval indították útnak, csakhogy kikötni már nem engedték. A levél Goára keveredett, és portugálok kezén át jutott el a társaság gudzsaráti igazgatóhelyetteséhez. Onnan annak a káplánja személyesen hozta idáig. Darukánál vesztette nyomodat.

– Mr. Andrews… Hát ő is itt van – motyogta Louise, majd olvasni kezdte a levelet. Drága Louise, Imádkozom a Mindenhatóhoz, hogy levelem épségben és egészségben érje, bárhol kapja is kézhez a világban… Nem tudom, korábbi üzeneteimből mennyi jutott el kegyedhez, de ezekben rendre jó hírekről számolhattam be, hogy gyermekei szépen fejlődnek, Henry lelkiismeretesen folytatja tanulmányait, a kis James pedig lassan kész kis fiatalemberré cseperedik a szemünk előtt… Annál is nagyobb a fájdalmam, hogy ezúttal kellemetlenebb eseményekről kell beszámolnom… Sőt, mondhatni, ami történt, az maga a katasztrófa, az emberi galádság legsötétebb megnyilvánulása… Hónapokon keresztül abban a hitben éltünk, hogy az udvar, a király és Jeffreys is megfeledkeztek rólunk, de nem így történt. Az aljas lordkancellár ugyanis, mint utóbb kiderült, nem elégedett meg azzal, hogy Elsfield birtokától megfosztotta Önt. Addington kastélyra éppúgy fájt a foga, és hónapokon keresztül győzködte a királyt, hogy az Ön családja erre az uradalomra sem méltó többé. S minthogy a király Önt már jó ideje nem tudta Angliában – a megbeszéltek szerint elhíreszteltük, hogy Németalföldre menekült francia rokonait ment meglátogatni –, úgy vélte, ideje hűséges kutyáját egy újabb csonttal megjutalmazni. Néhány nappal ezelőtt, egy reggelen Jeffreys megjelent az Addington kastély előtt, az adománylevelét lobogtatva… S mérhetetlen pusztítást végzett. A bútorokat, szőnyegeket kidobáltatta az udvar közepére… A cselédeket kíméletlenül elkergette, s végül a fiúkat… egy szál hálóingben, saját kezűleg penderítette ki a házból. Mikor pedig a kis Henry öccse védelmére kelt volna, Jeffreys rávágott a lovaglóostorával. James és én épp abban percben érkeztünk vissza a házhoz, amikor Henry elterült a porban, s Jeffreys már újra lesújtani készült volna, mikor James nekiesett. Alaposan helybenhagyta a gazembert, amiért büntetésül Jakab néhány hónapra a Towerba záratta… De értesüléseim szerint jól van, akárcsak a gyerekek, akiknek az ijedségen kívül nem esett nagyobb bántódásuk, még Henry is megúszta egy kisebb karcolással. Most mindketten itt vannak

nálam, az Ashburton-házban. Ó, Louise, kérem, ha megtalálta Williamet, de akkor is, ha még nem, kérem, térjen haza mielőbb a családjához. Valamennyiünknek nagy szükségünk lenne magára, nagyobb, mint valaha… Kebelbéli jóbarátja, Paul Goetz Ahogy befejezte az olvasást, Louise kezéből kiesett a papiros, s rémült szemét Azamra emelte. Az olvasottak olyannyira letaglózták, hogy megremegett a lába, és összecsuklott. – A gyermekeim – nyögte. Úgy érezte, a szíve szakad meg a gondolatra, hogy míg ők odahaza ilyen megpróbáltatásokat éltek meg, ő Azam karjaiban élvezte annak szerelmét. Ott kellett volna lennie, meg kellett volna védenie őket! Az az átkozott Jeffreys! Louise-t a gyűlölet olyan hulláma árasztotta el, hogy összeszorult a mellkasa. Azaz, hogy… Nem… ezt a szorító érzést valami más okozta. Louise egy pillanatra úgy érezte, tényleg megszakad a szíve. Egész belsőjét görcs rántotta össze, torka összeszorult, nem kapott levegőt. Karjai, lábai rángatódzni kezdtek, s ő elterült a földön. – Louise! – kiáltotta valahol a távolban Azam. Louise pillantása még összetalálkozott Azam rémült tekintetével; s az abban tükröződő kétségbeesést látva rögtön megértette, hogy itt a vég… Azután elvesztette az eszméletét. Gyötrelmesen valószerű rémálmok óceánjába zuhant, minek felszínét csak egy-egy pillanatra szakította át értelme, hogy megkapaszkodjon a valós világ egy szigetében: a föléje hajló Babbar kán feszült arcvonásai, Azam dühödt kiabálása, egy ezüsttálba ömlő vér és epe látványa, amiből megértette, hogy hánytatják… Tiszta pillanataiban testét égető, lüktető görcsök kínozták, s úgy érezte, feje kettéhasad a fájdalomtól, s e kínok elől teste újra és újra a tudatlanság mélyére menekült. Ahol aztán űzött vadként rohant a sötét erdőn keresztül, ahol a bokrok és indák akkora tüskéket növesztettek, mint a kések pengéje, s ő összeszabdalt testtel zuhan útja végén egy szakadékba, ahonnan összetörve könyörög a sziklafal tetején álló Williamnek, hogy húzza ki onnan. De ő csak áll, néz rá közömbös arccal, majd szó nélkül megfordul, és a zöld szemű rabszolgalánnyal a karján elsétál. Máskor gyermekeit látta maga előtt egy izzó lávafolyam túloldalán, soványak voltak, és elgyötörtek, anyjukat hívták, ő a

lávafolyamba akarta vetni magát, hogy azon átúszva jusson el hozzájuk, de Azam szorosan köré fonta a karját, és arról magyarázott, hogy nem engedheti. Mert ha megteszi, szénné ég, és egyébként is ő hozzátartozik… Aztán Azam arca torzulni kezdett, míg át nem alakult Jeffreys vicsorgó ábrázatává, karjaiból pedig tüzes kígyók lettek, melyek belemartak Louise húsába, bekúsztak a bőre alá, s belülről kezdték marcangolni a testét. Lelkének mélyre eltemetett és már rég elfeledett fájdalmai, az átélt és a megálmodott testi gyötrelmek egyszerre kínozták, míg szervezete a méreggel küzdött. – Még szerencse, hogy épp csak belekortyolt az italba… – hallotta egyszer Louise Babbar kán hangját, egyik tisztább pillanatában. Igen, Louise élete valóban a szerencsén múlott, hajszál híja volt csak, hogy nem végzett vele a mérgezett serbet. Ha egyetlen cseppel is többet iszik, az elég lett volna, hogy átlökje a holtak birodalmába. De így, hála Babbar kán hánytatóinak és a különféle ellenmérgeknek, Louise fiatal szervezete végül kilökte magából a gyilkos mérget… Éjszaka volt, amikor először magához tért, a helyiséget vöröses fény ragyogta be, s a füstölők különös szagot árasztottak. Tagjait nehéznek érezte, mintha csak ereiben vér helyett folyékony ólom csörgedezne, gyomra kellemetlenül görcsölt, s a nyelés is fájdalmat okozott. De ezek a kínok a lázas delírium gyötrelmeihez képest már csak egy szúnyogcsípés okozta kellemetlenséghez hasonlítottak. Tekintete a mécsesektől megvilágított faragott márványoszlopokat és a drágakövekkel kirakott mennyezetet pásztázta, és hosszú, nagyon hosszú percekbe telt, míg sikerült rájönnie, hogy hol van, és hogyan került oda. Nagy nehezen sikerült oldalra fordítania a fejét, mert az a legkisebb mozdulatra is hasogatni kezdett, s megpillantotta Azamot, aki karjára borulva feküdt a matraca mellett. Louise épp csak megpróbálta kinyújtani feléje karját, a férfi máris felkapta a fejét. Arca halottsápadt és beesett volt, szeme alatt a karikák szinte feketék… – Shirzan! – nyögte Azam. – Végre… – Pocsékul nézel ki – suttogta Louise. A beszéd meglepően nehezére esett; torkában akárha tüskés kaktuszok nőttek volna. Azam mégis elnevette magát e szavakra, melyek alig néhány héttel korábban az ő ajkait hagyták el, amikor Louise virrasztott az ő betegágyánál. Azam halkan szólította Fahimot, aki a közelben lehetett, mert hercege suttogó szavaira azonnal ott termett. A

herceg a gyógyítóért küldetett, majd újra Louise felé fordult. – Mi… mióta… – kezdte volna a lány, de Azam félbeszakította. – Cssss… Ne beszélj! Öt napja már, hogy Babbar kán az életedért küzd. De nem hiába vagy te az én nőstény oroszlánom. Nem adtad fel a harcot a méreggel szemben, amit le is győztél. Louise meg akarta volna kérdezni, hogy mégis ki és milyen méreggel akart az életére törni, de a kimerültség hamar újra elnehezítette szemhéját, és megint álomba merült. Ezúttal azonban már nem gyötörték olyan borzasztó rémálmok, s néha arra ébredt, hogy Babbar kán kellemes ízű, hűs folyadékkal itatja, mely balzsam módjára enyhítette fájdalmát. Mikor legközelebb tiszta tudattal magához tért, még mindig éjszaka volt… Talán már egy újabb nap is eltelt azóta, vagy talán több is, Louise nem tudta eldönteni. Mindenesetre Azam ezúttal nem volt mellette; egy ismeretlen szolgálólány sürgölődött az ágya körül. Louise, noha fejét még mindig nehéznek érezte, ezúttal pontosan tudta, hogy hol van, s megpróbált felülni. A lány, amikor észrevette, hogy az úrnő fölébredt, odasietett hozzá, segített neki felülni, s hátát megtámasztotta puha párnákkal. A szolgáló ezután tálat tartott elé, s Louise orrát megcsapta a könnyű zöldségleves illata, s legnagyobb meglepetésére emésztő éhség kerítette hatalmába. Még mindig nehezen mozgott, így a lány kanalazta szájába az ételt, amit néhány perc alatt eltüntetett. Visszahanyatlott párnáira, s az idegen lánynak szegezte a kérdést: – Hol van Aiyla? – Nem tudom, sahiba – rázta a fejét a lány. Louise megrémült: halványan ugyan, de derengett számára, hogy mielőtt rosszul lett volna, serbetet ivott, amit Aiyla kínált neki ezüsttálcán. De elképzelhetetlennek tartotta, hogy a lány mérgezte volna meg az italt. Sejtette viszont, hogy ő volt az első, akit a merénylet elkövetésével meggyanúsítottak. – No és Ifram kán? Ő hol van? – Úgy hiszem, alszik, sahiba. – Ébreszd föl, kérlek. Sürgősen beszélnem kell vele. A lány elsietett, s Louise magára maradt. Ugyan mit csináltak Aiylával? Börtönbe vetették? Megkínozták? Azam rettentő haragra gerjedhetett, mikor rájött, hogy szerelmét megmérgezték… De annyira csak nem borította el elméjét a düh, hogy alapos nyomozás nélkül tömlöcbe veti

kedvese kedvenc szolgálóját? És mi van, ha Aiyla… Nem, Louise képtelen volt hinni a lány bűnösségében. De hamarosan mindenre fény derül. Ahogy a szolgáló léptei elhaltak a távolban, Louise lakosztályára súlyos, éjszakai csend borult, amit csak a kabócák ciripelése tört meg. A lány úgy döntött, felméri a testében keletkezett károkat, és megpróbált fölkelni fekhelyéről. Minden mozdulatért keservesen meg kellett dolgoznia; soha életében nem érezte magát még ennyire kimerültnek. Mikor nagy nehezen lábra állt, úgy megszédült, hogy kis híján visszaesett a párnáira. De végül sikerült megtartania egyensúlyát, s tétova léptekkel megindult a szobában. Célja a szemközti falon függő hatalmas tükör volt. Ahogy csoszogott előre a félhomályos helységben, úgy váltak egyre élesebbé a tükörben derengő test körvonalai, úgy látta minden egyes lépéssel tisztábban az ovális tükörben megjelenő alakot… Az alakot, akiben képtelen volt magára ismerni. S nem azért, mert a méreg különösebb kárt tett volna külsejében; igaz ugyan, hogy arca beesett és sápadt, szeme karikás, ajka száraz és kicserepesedett volt, kiugró bordái pedig szinte átlyukasztották a bőrét. A kivörösödött zöld szem, a csapzottan hátára simuló bronzszínű hajzuhatag, mind mind hozzátartoztak, de ő akkor is képtelen volt fölfedezni önmagát, ebben a vörös és arany színű csolit és ghagrát viselő asszonyban. Louise megbabonázva meredt tükörképére, a karjain tekergődző aranypántokra, az ujjait ékesítő, hatalmas drágakövekre, a mellkasát, kezét és lábfejét díszítő megkopott hennafestésre, a bokáján szomorúan csilingelő kis láncokra… Ki ez a nő a tükörben? Mit keres ő, Louise Elsfield, ennek a meggyötört ágyasnak a bőrében? Révületéből az izgatott Azam és a nyomában érkező Ifram sopánkodása rázta fel: – Sahiba, még nem szabad fölkelned! Az eunuch egy pillanattal később Louise mellett termett, és gyöngéden visszaterelte őt a fekhelyéhez. Miután ismét elhelyezkedett párnái közt, Azam aggodalmas arccal mellé telepedett, és megfogta a kezét. – Drága Shirzanom – mondta, és megcsókolta az asszony kezét. – Mi jutott eszedbe, hogy felkeltél? Babbar kán szerint még hosszú időbe telik, mire visszanyered az erődet… Pihenned kell. Louise Azamra emelte tekintetét, s ahogy belepillantott a herceg aggodalommal és szerelemmel telt szemébe, érezte, hogy a torka

összeszorul. Azam láttára ugyanis egy olyan érzés kerítette hatalmába, amely eddig messze elkerülte, ha a férfira nézett: a szomorúság. Nem, nem is egyszerűen szomorúság, sokkal inkább a veszteség érzése. Túlságosan kimerült volt, hogy megfejtse az érzékei fölött egyre jobban elhatalmasodó különös boldogtalanságot, túlságosan feldúlt volt, hogy rájöjjön, miért telik meg szeme könnyel, ha kedvesére néz, így csak hagyta, hogy torkából feltörjön a zokogás. Azam rémülten húzta magához az asszony sírástól rázkódó testét, aki olyan kétségbeesett erővel kapaszkodott a férfiba, hogy még finom selyemből szőtt ingét is elszakította. Azam percekig döbbenten pislogott a mellkasához bújó Louise-ra. Hasztalan igyekezett megnyugtatni az ő Shirzanját, ugyanis akárhányszor így nevezte az asszonyt, azt csak még keservesebben rázta a zokogás. Egy idő után már nem is próbálta vigasztalni, csak némán ölelte, és türelmesen a karjaiban tartotta, míg az asszonyban lecsillapultak az indulatok. Mikor Louise valamennyire megnyugodott, még mindig könnyei függönyén keresztül, Azamnak szegezte a kérdést: – Mit… mi történt Aiylával? Én tudom, hogy nem ő volt… Ugye, nem ő… Azam egy pillanatra meghökkent. – Nincs semmi baja… De… Te tényleg ezért zokogsz ilyen kétségbeesetten? Louise a fejét rázta. – Nem… nem tudom, mi történt velem… a félelem, a fáradtság biztosan. No, meg az a levél, amit azelőtt kaptam, hogy… – Igen, később én is elolvastam – mondta Azam. – Az a férfi a gyermekeidről írt benne. Hogy elüldözték őket az otthonukból. De azt is megírta, hogy jól vannak, és ő vigyáz rájuk… Meg kell írnod annak az embernek, hogy mielőbb tegye hajóra a fiaidat, és küldje el őket hozzánk, ide, ahol biztonságban lesznek. Louise úgy tett, mintha nem hallotta volna Azam szavait. Csak letörölte a könnyeit, s immáron nyugodt hangon Iframhoz fordult: – Mondd el, mi lett Aiylával… – Szerencsétlen lány halálra rémült a történtek után, sahiba – felelte gyorsan az eunuch. – Olyan kétségbeesés lett rajta úrrá, olyan elkeseredetten próbált ő is magadhoz téríteni, hogy nekem egy perc kétségem nem volt az ártatlansága felől. Szerencsére, miután

lecsillapodott, gyorsan kiszedtem belőle, mi történt: amikor elindult a konyha felé, egy szolgáló jött vele szembe tálcáján egy pohár jamgyökeres serbettel. Azt mondta, hogy neked készítették a konyhán, és ő gyanútlanul átvette a szolgálótól. Nem tudom hibáztatni érte… ki hitte volna, hogy… Szóval, hogy… – Ki hitte volna, hogy micsoda? – kérdezte Louise feszült arckifejezéssel. – Talán tudjátok, hogy ki művelte ezt velem? Louise Azamhoz fordult, aki lesütötte a szemét. – Dzsahánzeb tette. Valakitől, feltehetőleg Nizamtól, megtudta, hogy milyen közel kerültél hozzám… Hogy milyen értékes helyet foglalsz el immáron a szívemben. Ő küldte rád a méregkeverőt. – De… – hebegte Louise. – Biztos ez? Honnan tudjátok? – Sikerült elfognunk a merénylőt – felelte Azam. – Amint Aiyla megemlítette az ismeretlen szolgálót, azonnal lezártuk a palotát. A fickó hajszál híján elmenekült. Már éppen a bazársor végén járt, kereskedőnek álcázva magát, mikor a külső kapu is összecsukódott előtte. Aiyla felismerte benne az idegen szolgát… Ő pedig beszélt, miután megkínozták. – Dzsahánzeb tehát a vesztemre tört… – suttogta Louise. – De neked immár nincs mitől félned, kedvesem – mondta Azam vehemensen, s újra a magáéba zárta Louise kezét. – Erre megesküszöm. Többé nem hagyom, hogy Dzsahánzeb vagy valamelyik embere akárcsak egy ujjal is hozzád érjen. Louise szomorúan elmosolyodott. – Tudod jól, hogy Dzsahánzeb nem fogja ilyen könnyen feladni. Hiszen ismered. Ha eltökélte, hogy megöl engem, akkor kitart a terve mellett, amíg csak lélegzik. – Akkor én vetek véget az ő életének! – kiáltotta Azam. – Allahra, megölöm, ha csak így tudlak biztonságban. Louise csak a fejét ingatta, mint aki nem hiszi, hogy Azam végig gondolta a szavait. – A gyermekeid anyját? – kérdezte. – Aki oly sok éven át szeretett és követett még a harcmezőre is? A császár kedvenc menyét, az unokahúgát? Ezt atyád nem tűrné el… –Elmondom neki, mit tett veled az az asszony, és akkor…

– S ugyan mit érek én a császár szemében? – szakította félbe Louise. – Mit érek én a fenséges Dzsahánzebbel, a nagy Akbar sarjával szemben? – Ha a feleségem leszel, ezerszer többet fogsz érni nála, a császár szemében is. Louise elfordította tekintetét. – Ne vitatkozzunk most ezen, Azam. Fáradt vagyok… Hagyj most aludnom, kedvesem. Azam eltolta magától a szomorúan gubbasztó Louise-t, hogy figyelmesebben szemügyre vehesse arcát. Átható tekintettel fürkészte sápadt vonásait, s kitartóan kereste a lány tekintetét, mintha csak a legtitkosabb gondolataiban próbálna olvasni. De Louise csak némán meredt maga elé, így Azam egy lemondó sóhajjal újra magához ölelte, és hosszú, finom csókot lehelt a puha hajfürtökre. – Rendben – mondta, és hangjában szomorúság csengett.– Ne haragudj, kedves, hogy így kifárasztottalak. Most az a legfontosabb, hogy megerősödj. A többit pedig… majd megbeszéljük. Azam intett Iframnak, aki meghajolt kettőjük felé, s távozott a helyiségből. – Éjszakára őröket állítottam a palotád köré, úgyhogy nyugodt lehet az álmod… – mondta még Azam, s újabb puha csókot lehelt kedvese ajkára. Ezután a herceg olyan gyorsan sietett ki a helyiségből, mintha üldöznék, s Louise addig követte távolodó alakját, míg el nem tűnt a szeme elől. Azután hamarosan újra álomba merült.

Golkonda falairól vegyes hírek érkeztek a mogul udvarba: Aurangzib egyik kedvenc parancsnoka, Kilich kán életét vesztette a városból intézett heves ágyúzások során, másik régi harcostársát pedig, Gaziuddin kánt súlyos betegség döntötte le lábáról, és ágyában érte a halál. A mogul csapatokat egyébként is régóta éhezés és betegségek tizedelték, az ostrom pedig egyre csak húzódott, nem utolsósorban Mu’adzam árulásának köszönhetően, aki atyja háta mögött juttatott be élelmiszer- és lőporszállítmányokat az ostromlott városba. Csakhogy mióta a golkondaiakat életben tartó titkos köldökzsinórt elvágták, a falak mögött is

rosszabbra fordult a helyzet. A császár erői pedig jelentős segítséget kaptak, mikor az Azam által útnak indított Munawar kán megérkezett a csapataival. Aurangzib tehát újult erővel vetette magát a harcba, s mint fiának is megírta, a győzelem már karnyújtásnyi közelségbe került. Azam félrerakta az atyjától kapott levelet, és a távolba révedt. A horizonton már lenyugodni készült a nap, mely opálos fénybe vonta a felhőtlen eget. A herceg nagyot sóhajtott. – Végre… – Hogy mondtad, uram? – moccant meg az ura mellett álldogáló Fahim. Azam hátrafordult, s válla fölött titkárára nézett. – Végre elvonultak a felhők… s nem fuldoklik az erőd a párától. Louise asszonynak is könnyebb útja lesz így. Azam összegöngyölte az üzenetet, majd komor tekintettel meredt a tekercsre. – Minden készen áll az indulására? – Igen, nagyuram – felelte Fahim. – Az őrsége? – Harminc testőr, az erőd legkiválóbb harcosai fogják elkísérni. – Helyes. Nem szeretném… Nem szeretném, ha baja esne. Azam ismét a láthatáron lebukni készülő napkorongra emelte a tekintetét. Fahim szorongva állt egyik lábáról a másikra. Nem tudta, beszélhet-e. Nem tudta, zaklathatja-e urát, ilyen személyes jellegű kérdésekkel, de erőt merítve a tudatból, hogy gyermekkora óta ismeri és szolgálja a herceget, végül összeszedte a bátorságát. – Nagyuram… – kezdte tétován. – Nagyuram, bocsásd meg a vakmerőségem, de… De úgy látom, elszomorít téged az angol asszony távozása. Miért engeded akkor útjára? Ha akarnád, itt tarthatnád… Azam Fahimra emelte kék szemét, melyek egy pillanatra összeszűkültek, de aztán fájdalmasan rámosolygott hűséges szolgájára. – Úgy érted, erővel? Ugyan mire mennék vele? Hiszen csak meggyűlölne… Nem, Fahim… Ő éppen ezért volt különleges. Mert senki sem kényszerítette arra, hogy szeressen. Fahimon látszott, hogy nem teljesen érti ura szavait, de Azam nem állt neki elmagyarázni az eunuchnak, mit jelent egy herceg számára az olyan asszony szerelme, mint Louise. Ő nem a zenanában nevelkedett gyermekkora óta, és nem is azokban a félig bordélyra, félig iskolára

emlékeztető házakban oktatták ki, ahonnan a császári család férfitagjai és a nemesség válogatta magának az ágyasokat, nem is erővel cipelték ide egy leigázott városból, nem is hízelkedő szövetséges uralkodó küldte az udvarhoz, hogy a fenségek kedvére tegyen. Ő maga választotta ki Azamot, szabad akaratából döntött úgy, hogy a karjaiban keres vigaszt, és költözik be mellé a zenanába, önként osztotta meg vele ágyát és ételét. Ez a körülmény a zenanában felcseperedő és csak a háremhölgyek szerelmét ismerő herceg életébe merőben új érzéseket keltett: a hódítás büszkeségét, a megtartás vágyát, a veszteségtől való félelmet… Ugyan, hová lennének mindezek, ha az ő Shirzanját erőnek erejével a háremhölgyek sorába kényszerítené? Azam megrázta magát. Ha Fahim észrevette búskomorságát, akkor a többi szolgálónak is szemet fog szúrni elgyengülése. Ezt pedig nem engedheti meg magának. Megköszörülte a torkát, és így szólt: – Hozz most írószereket! Választ küldünk a császárnak… Azam már aznap tudta, hogy Louise elveszett számára, amikor az magához térve a kábulatból, zokogásban tört ki a karjaiban. Abban a pillanatban mindketten tudták, hogy az álom, melyben hónapok óta éltek, véget ért, s ideje visszatérni a valóságba. A következő napokban a herceg csak ritkán kereste fel lábadozó kedvesét. Nem mintha nem vágyott volna a társaságára, hisz legszívesebben a nap minden óráját az ágya mellett töltötte volna. De képtelen volt elviselni a Louise tekintetéből áradó szomorúságot. Noha a szakítás szavai nem hangzottak el köztük, a lány pillantása minden szónál beszédesebb volt: mikor szeretőjére emelte szemét, már ott tükröződött benne a búcsú fájdalma, mintha Louise máris a múltjának egy elveszett darabjaként tekintene a férfira; egy régi kedves emlékként, ami egyszerre ébreszt kellemes melegséget s elemésztő vágyakozást az emlékezőben. Azam nem állta ezt a tekintetet, és inkább kerülte Louise lakrészét, aki azt hitte, a herceg ily módon akarja megkönnyíteni az elkerülhetetlen elválást. Egy nap aztán eljött Babbar kán, és gyógyultnak nyilvánította a beteget. Louise aznap üzenetet küldött Azamnak, kérve benne, hogy éjjel keresse föl. Palotájának teraszán várt rá, maga előtt összekulcsolt kezeire meredve hallgatta a herceg közeledő lépteit, de nem fordult rögtön felé. Azam, mikor kilépett a teraszra, csak a lány hátának törékeny körvonalát látta, és az ezüsttel szegett fehér kendőt, melyen megcsillant a holdfény. Louise megfordult. Haja egyszerű copfba fonva pihent a vállán, nem

viselt sem ékszert, sem hennafestést, sem más díszeket. Azam, akárcsak azon az éjszakán, mikor először hívatta magához Daruka házába, úgy most is megértette a lány öltözetének üzenetét. Akkor egy szerelemre és vigaszra éhező asszony állt előtte, most azonban a búcsúzni készülő özvegy. A fehér, mely az ő országukban a gyász színének számított, egyaránt szólt a kettejük kapcsolatának s az elhunyt férjnek, akit a testi és lelki sebeiből felépült asszony végre kész volt meggyászolni. Azam Louise-hoz lépett, s kisöpört egy kósza tincset a lány homlokából. – Louise… – suttogta, szándékosan elhagyva a kedves nevet, melyet ő adott szerelmének. Néhány pillanatig a lány tekintetét fürkészte, majd feltette az ajkát égető kérdést: – Visszatérsz Angliába… Igaz? Az asszony nagy levegőt vett. Soha életében nem esett még olyan nehezére kiejtenie néhány szót, mint a következőket: – Igen – mondta szomorú, de határozott hangon. – Nem bujkálhatok tovább a fájdalmam és a végzetem elől. – S honnan tudhatod oly biztosan, hogy mi a te végzeted? – Abban a pillanatban rájöttem, hogy megkaptam azt a levelet. Akkor és ott mintha valaki teljes erőből megrázott volna, ahogyan az aléltakat szokták, s én magamhoz tértem a révületből. Készen arra, hogy megtegyem, amit kell. – És mi volna az? Mi az, amit tenned kell? – Vissza kell térjek Angliába. És meg kell bosszulnom William halálát azokon, akik idejuttatták… Bosszút állok azokon, akik fájdalmat okoztak a gyermekeimnek. Jeffreys bírón és Jakab királyon… – Ezek hatalmas ellenfelek… – Igen, tudom. És talán ezért is tartott ennyi ideig, míg sikerült erőt gyűjtenem a rám váró csatákhoz. A lelkem mélyén mindig is sejtettem, hogy ez az, amit tennem kell. De ilyen háborúba nem indulhat egy meggyötört, megcsalt és összetört szívű özvegy. Csakis egy harcra kész asszony. –Ennyit jelentettem hát neked? – kérdezte Azam, aki igyekezett leplezni

megbántottságát, de a hangjából kicsengő keserűség így is Louise szívébe markolt. – Egy kényelmes pihenőt, egy biztonságos táborhelyet, ahol felkészülhetsz a háborúdra? Ennyi? – Nem, Azam, ez nem igaz. Te ennél sokkal többet jelentesz nekem. – Igen, tudom… – vetette oda a férfi, és már nem is próbálta tagadni fájdalmát. – Élvezted a gyönyört, amit tőlem kaptál. Nem voltam más, csak egy ügyes szerető, egy kan, egy ágyas, aki éjszakánként az ölelésével táplálta benned a tüzet, hogy mire eljön a harc ideje, elég erősen lobogjon benned a láng… – Ez nem igaz! – De igen, az! – kiáltotta Azam. – Kihasználtál csupán, de ezért nem tehetek neked szemrehányást, hiszen jól tudtam, mi az, amit vársz tőlem. Nem hibáztatlak, hogy eldobsz, most, hogy megkaptad… – Cssss… hallgass! Louise nem bírta tovább, két kezébe fogta a férfi arcát, s száját puha ajkaira szorította, hogy belefojtsa a borzalmas szavakat. Miután elszakította magát tőle, homlokát a férfi állához szorította, s úgy suttogta összeszorított fogai közt: – Hát, nem érted? Tényleg nem érted? Nem érted, hogyha egy pillanatra is bevallanám, mit is jelentesz nekem igazából, mit is érzek irántad a lelkem mélyén, elhajítanék mindent: bosszút, harcot, és itt maradnék a karjaid közt örökre? – S miért nem teszed ezt? – kérdezte Azam csendesen. – Mert nem lehet. De ezt te is tudod. Régóta tudod, hisz nem hiába adtad nekem a nevem… Shirzan. A nőstény oroszlán, a régi perzsa harcos asszonyok megtestesítője. Harcolnom kell, rám ezt rótta a sors. S hiába éltem át a legteljesebb boldogságot az oldaladon… Kettőnknek mindössze ennyit adatott. Azam nem felelt, s így Louise folytatta: – Nizamnak igaza volt, amikor azt mondta: én nem ide tartozom. S ezt valahol mélyen én is éreztem, de csak az irántad való érzéseim, a karjaid közt átélt gyönyör és az elválástól való félelem fátylán át. Amikor azonban megkaptam azt a levelet, hirtelen tiszta és vakító fényben láttam mindent. Megláttam az én valódi utamat. És Azam… a mi útjaink

nem egy irányba vezetnek. De ezt szerintem te is jól tudod. Azam hosszú, nagyon hosszú hallgatás után alig érezhetően bólogatni kezdett. – Tudom… Azt hiszem, én is mindvégig tudtam, csak gyáva voltam szembenézni vele. De akkor is te vagy az, aki úgy dönt, hogy nem kísér tovább az én utamon. S ez fáj. Rettenetesen fáj. És fájni fog, amíg csak élek. Azzal Azam elszakította magát szerelmétől, s otthagyta a vakító holdfényben álldogáló Louise-t, akinek minden erejére szüksége volt, hogy ne rogyjon össze, s ne kiáltsa a férfi nevét, könyörögve, hogy maradjon még…

Ezután napokig nem látták egymást. Aiyla és Ifram az úti előkészületekkel foglalatoskodtak, Louise pedig segített nekik a csomagolásban; ez legalább elterelte a gondolatait Azamról, aki megüzente, ragaszkodik hozzá, hogy Louise minden vég ajándékba kapott kelmét és ékszert magával vigyen. A fiatalasszony nem ellenkezett. Tudta, hogy a harchoz, amelyre készül, pénzre is szüksége lesz, s mivel javai nagy részét elkobozták, nem engedhette meg magának a büszkeség luxusát. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezen kedves ajándékoktól fájdalom nélkül fog megválni. Sőt, biztosan lesz köztük olyan, melyen képtelen leszek túladni – gondolta miközben ujjai közt forgatta a többsoros gyöngysort, melyet viselve egy éjszaka Azamot várta. Louise elpirult a gondolatra, s az átszerelmeskedett éjszaka emlékére vágyakozva remegett meg egész bensője. Gyorsan elszakította hát magát az őt rohamozó emlékképektől, és elcsomagolta a gyöngysort. Lassan minden készen állt a hosszú útra, Louise karavánját másnap tervezték útnak indítani. Azam megüzente, hogy az udvaron vár majd rá, a nyilvános meghallgatások után, hogy besegítse a palanquinjába, s végleg istenhozzádot mondjon neki. Ez volt hát az utolsó éj, amit Louise a zenanában tölt… És az üzenet értelmében Azam ezt az éjszakát nem kívánja vele tölteni. Pontosabban ezt sem, hisz a teraszon lezajlott beszélgetésük óta nem kereste föl az asszony ágyát. De mi értelme is volna egy utolsó együtt töltött éjszakának? Csak sebeket tépnének fel vele, s megnehezítené az elválást mindkettőjük számára. Nincs közös

jövőjük, nem lesz közös életük, ezt eldöntötték, ezért nem marad más hátra, minthogy fényes nappal, méltósággal, könnyeket nem ejtve és harag nélkül váljanak el. De Louise tudta jól, képtelen lesz ellenállni a kísértésnek, hogy fölkeresse Azamot. Késő éjjel volt már, mikor belépett a herceg lakrészébe, ahol a férfit még felöltözve találta. Azam vállát egy oszlopnak vetve állt, és a csillagos éjszakába révedt, de Louise beléptére megfordult, s némán figyelte a közeledő asszony alakját. Mikor odaért hozzá, Louise látta, hogy a férfi szemében szokatlan keménység csillog. Nem Azam állt előtte, hanem a csalódott szerető, a férfi, akit el készülnek hagyni, mert a szeretett asszony inkább indul bizonytalan utakra és veszélyes kalandokra, semmint hogy vele maradjon… S ez az asszony most eljött hozzá, hogy még egyszer átélhesse a legteljesebb gyönyört a karjaiban. Azamban ekkor düh ébredt ez iránt az asszony iránt, aki úgy állt előtte szerelemre éhes tekintettel, mint a vadász kése előtt vergődő riadt vad, aki az életért könyörög… Azam durván magához rántotta Louise-t, s ujjait a hajába túrva megragadta a fejét, s kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. Louise jól látta a férfi tekintetében tükröződő szemrehányást. A haragot, amiért eljött hozzá aznap éjszaka, még fájdalmasabbá téve ezzel a búcsút. „Nem csak neked fáj…”, szerette volna mondani Louise, de nem jött ki hang a torkán, csak némát állta a férfi vádló tekintetét. Végül Azam vadul megcsókolta, majd szó nélkül szaggatni kezdte az asszony testét fedő aranyhímzéses szövetet. Louise nem rettent meg a férfiból áradó s pusztítani vágyó erőt megérezve, sőt… az őt is magával ragadta, s csókjait legalább olyan hevesen, ha nem még hevesebben viszonozta. Úgy küzdöttek egymással, mint két megsebzett vad, akik szeretkezésbe fojtják minden bánatuk. Azam aznap éjjel elhatározta, hogy megbünteti Louise-t… amiért elhagyja, amiért kívánsága ellenére fölkereste őt az utolsó éjjelen. Tucatszor és még többször is eljuttatta az asszonyt a gyönyör kapujába, ahol aztán faképnél hagyta, durván ellökve magától vagy elhúzódva tőle, csak azért, hogy a vihar csillapultával újra zenélni kezdjen az ő Shirzanján, kinek testét úgy ismerte, mint egy régi kedves hangszert. Louise hamarosan nyüszítve szűkölt a kegyelemdöfésért, mellyel a férfi véget vet kínjainak, de azt a herceg csak a hajnal első sugarainál volt hajlandó megadni, mely után a két szerető kifulladva és összetörve omlott egymás karjaiba, hogy seperc alatt magával ragadja őket az álom. Mikor Louise-t a már

magasan járó nap vakító fénye fölébresztette, Azam nem volt mellette. Fahim lépett a szobába, és jelentette, hogy a herceg a meghallgatások után vadászni indult, s csak este tér vissza az erődbe. Vége volt hát. Louise tudta, hogy soha többé nem látja viszont Azamot.

Egy hónappal később… – Biztos nem gondoltad meg magad? – kérdezte Louise Aiylára pillantva. – Ifram biztosan jó helyet találna neked. Aiyla mosolyogva megrázta fényes fekete fürtjeit, melyek szabadon lobogtak a tenger felől fújó erős szélben. – Nem, sahiba… Ha még mindig hajlandó vagy magaddal vinni, inkább veled tartanék. Nincs itt semmi, ami idekötne. A lány, miközben beszélt, tekintetével Szúrat forgalmas kikötőjét pásztázta, mintha csak magába akarná szívni az utolsó képet, amit ebből az országból magával visz. Louise ugyancsak elgondolkodva nézte a jövő-menő embereket, a taligájukról hangos rikkantásokkal naant kínáló árusokat s a part mentén sorjázó poros pálmafákat. – Jól meggondoltad? – kérdezte ismét. – Angliában egy egészen más világ vár majd rád, mely nem biztos, hogy mindig a kedvedre való lesz. – Tudom, sahiba. De valami azt súgja, az én végzetem melletted talál majd rám. S úgy hiszem, amikor a herceg neked ajándékozott, azt remélte, hogy magaddal viszel. Talán azért, hogy ajándékain kívül más, egy élő személy is emlékeztessen téged a boldog napokra, amelyeket együtt töltöttetek. Különben is… Úgy megszerettem a kicsit. Aiyla gyöngéden kisöpört az ölében tartott gyermek homlokából egy fekete hajfürtöt, mire az egy pillanatra ráemelte halványzöld szemét. Louise óvatosan a finom vászonba bugyolált gyermek fölé hajolt, aki gyorsan vissza is tért az álmok világába. William kislánya lassan egyéves lett, de Louise mind ez idáig nem tudta rászánni magát, hogy alaposabban szemügyre vegye. Túlságosan fájdalmas lett volna fölfedeznie férje vonásait a gyermekében, akit egy másik asszonynak nemzett. Ugyanakkor képtelen lett volna egy távoli országban sorsára hagyni férje gyermekét, akinek testi-lelki épségéért felelősnek érezte

magát. Igen, felelősség. Egyelőre ennyit érzett a mocorgó csomag iránt, de szívből, szíve legmélyéből kívánta, hogy egy nap meg tudja szeretni ezt a gyermeket, és meg tudja bocsátani férjének az ellene elkövetett bűnt, melyből fogant. Hisz voltaképpen ez volt William utolsó kívánsága is. „Ő nem tehet róla… Vigyázz rá, kérlek…”, ezt mondta a halála percében. És ő vigyázni is fog rá… S talán egy nap ennél is többre lesz képes, és sikerül saját gyermekeként fölnevelnie. A helyzetet nem könnyítette meg, hogy a kicsi szemét édesanyjától örökölte, s akárhányszor csak Louise belenézett a hamvaszöld szempárba, a riadt tekintetű rabszolganőt látta maga előtt, aki a zenanából való elutazásuk napján könnyeivel küzdve helyezte Louise karjába gyermekét. Louisenak természetesen nem lett volna szíve elszakítani a gyermeket az anyjától, de szerencsére férjének futó kalandját nem kellett magával vinnie Angliába, hogy ő is a fedele alatt éljen. Azam fiatalabbik fia abban az évben kapott saját háztartást és háremet, melybe a fiatal rabszolgalányt is beválasztották. A gyermekkel viszont nem tudták, mitévők legyenek. Ebben az országban legjobb esetben is szolgasors várna rá, de sosem mosná le magáról a szégyent, hogy egy rabszolganő és egy firangi fattya, s aligha volna könnyű sora. Az anya jól tudta ezt, így mikor Louise megüzente, hogy amennyiben gondjaira bízza a gyermeket, úgy a kislány jólétben cseperedik fel, taníttatni fogják, és egy napon megfelelően ki is házasítják. – Könyörgöm, sahiba – suttogta alig hallhatóan az indulás előtt Mia, akinek Louise akkor hallotta először a hangját. - Vigyázzon rá… És ne haragudjon erre a gyermekre. Ő mit sem tehet szülei vétkéről. A törékeny teremtés hangjában vibráló fájdalom megindította Louise-t. Bármi történt is a múltban, akkor és ott az az asszony nem volt más, mint egy boldogtalan anya, aki hamarosan örökre búcsút vesz gyermekétől. Remélve, hogy a távoli országban egy jobb élet várja, mint amit ő tudna nyújtani neki. – Megesküszöm, hogy gondját fogom viselni – szólt Louise gyöngéden. – A gyermekeim testvérükként fogják szeretni. A lány ajkairól mintha egy megkönnyebbült sóhaj szállt volna fel, de Louise szemébe továbbra sem mert nézni. Hogy megtörje a köztük feszülő csendet, Louise megkérdezte: – Hogy… hogy hívják a gyermeket?

– Alisha – felelte a lány, mire Louise halványan elmosolyodott. – Ilyen név, legalábbis nagyon hasonló, nálunk is van –mondta. – Így fogjuk nevezni ezután is. Mia halkan köszönetet mondott, majd Louise átadta Aiylának a kislányt. Erős és egészséges kis teremtés volt, homlokába kunkorodó ébenszínű hajjal és zöld szemmel. Ajkai körül kis gödröcskék keltek életre, ahogy elmosolyodott, s Louise fájdalmasan ismerte fel bennük William örökségét. Bőre is kevéssé utalt származására, épp csak fel lehetett rajta fedezni némi kreol árnyalatot. Szerencsére – gondolta Louise –, így talán könnyebb lesz beilleszkednie új hazájában. Louise úgy hagyta el az Áldott Erődöt, hogy vissza se nézett. Úgy sejtette, Azam nem vadászni ment azon a reggelen, csak visszahúzódott a mardana egyik termébe, de ő túlságosan félt hátrapillantani, nehogy meglássa az erőd legmagasabb tornyában álldogáló alakot, aki még sokáig követte tekintetével a távolodó menetet. A kikötőben ácsorgó s a berakodás befejezésére váró Louise-hoz ekkor Mr. Andrews lépett oda. A lelkész az erőd falain kívül várt Lady Elsfieldre, akiről sokszor azt hitte, sosem látja már viszont. Azóta rostokolt Delhiben, várva a napra, mikor Louise kilép az erőd kapuján, hogy átadta Mr. Goetz levelét az egyik palotabeli őrnek, s sokszor azt hitte, az a pillanat már sosem érkezik el. Hatalmas megkönnyebbüléssel csatlakozott hát az angol asszonyhoz, akit annak idején úgy megkedvelt, s akinek sorsa fölött őszinte aggodalmat érzett. Mr. Andrews egészen a Szent Johanna védelme alá helyezett hajó pallójáig kísérte Louise-t. – Azt hiszem, ezzel is megvolnánk – sóhajtotta Mr. Andrews, amikor az utolsó láda is felvándorolt a hajóra, amit Mr. Zinzan házából hozatott el. Az igazgatóhelyettes ugyanis nem feledkezett meg az ígéretéről, miszerint megőrzi az asszonynak a gudzsaráti bazár kincseit. – Imádkozni fogok jó szélért és a szerencsés hazatérésükért – mondta Mr. Andrews, s egy gyors öleléssel búcsút vett egykori útitársától. Louise-ra és Aiylára azonban még egy búcsú várt. A könnybe lábadt szemű Ifram a parton várt rájuk. Ahogy Louise a férfi arcába nézett, érezte, egyre nehezebb tartania fogadalmát, hogy nem hullat könnyeket. Ezt még azon a napon fogadta meg, mikor a mérgezése után magához térve Azam karjaiban az utolsó könnyét is elsírva, megszületett benne a döntés: hazatér.

Aiyla azonban bőségesen ontott könnyek között búcsúzott a férfitól, akit már hosszú-hosszú évek óta a barátjának tudhatott. – Vigyázz magadra, Aiyla! – mondta Ifram, és megpaskolta a lány arcát. – Szívből kívánom, hogy légy boldog az új hazádban! Ezután Louise-hoz fordult. – Mindent köszönök, Ifram – suttogta Louise, amikor ölelésébe zárta az eunuchot. – Nélküled nem éltem volna túl sem ebben az országban, sem a zenanában… Sosem foglak elfelejteni. – Én sem téged, sahiba… Megtiszteltetés volt téged szolgálni. Az eunuch szipogott néhányat, majd mintha kissé zavarban lenne, így folytatta: – Van itt még valami, sahiba – mondta, és intésére egy szolgáló lépett elő, aki addig Ifram gyaloghintójának árnyékában várakozott. A szolgáló átadott az eunuchnak egy lepecsételt levelet és egy fekete bársonyzsákot, amit az továbbadott Louise-nak. – Ezt a herceg bízta rám, hogy csak akkor adjam át neked, amikor már hajóra szállsz. Louise megkövülten tartotta tenyerén Azam utolsó ajándékát és hozzá intézett utolsó szavait. – Ó! – mondta. – Majd megrázta magát, hogy Iframra és a búcsúra tudjon összpontosítani. Hanem Ifram, nem tudván a könnyeit visszatartani, még gyorsan arcon csókolta mindkettőjüket, sarkon fordult, és bevetette magát a gyaloghintóba, mely megindult vele Muchtar kán háza felé, aki mellett újra felveszi a szolgálatot. Ezután Louise és Aiyla elfoglalták kabinjaikat, s az egykori rabszolgalány – aki immáron szabad nő volt – betakargatta a bölcsőben ringatódzó gyermeket, s egy kis dalocskát kezdett dúdolni neki. Louise magára hagyta Aiylát a kicsivel, és a fedélzetre ment, hogy onnan nézze a kihajózást. Vetett még egy utolsó pillantást erre a különös, hangos, forró és egészen lenyűgöző országra, ahol majd másfél évet töltött el az életéből. A nap lassan lenyugodni készült, s a várost opálos fény ragyogta be. Tekintete végül a kezében pihenő levélre tévedt. Louise feltörte a vörös viaszpecsétet, és olvasni kezdte az ismerős, lendületes betűkkel telerótt sorokat:

„Ahogyan Mirza Daruka mondta, a bosszú olyan kés, melynek két éle van. És én nem hagyhatom, hogy Te, szerelmem, én Shirzanom megsebezd magad eme kétélű fegyverrel. Ajándékom, melyet eljuttattam Hozzád, segítségedre lesz, hogy beteljesítsd szent bosszúdat mindazokon, akik boldogtalanságodért felelősek. Cserébe mindössze arra kérlek, igyekezd megőrizni szívedben annak a férfinak az emlékét, akitől mérföldek ezrei fognak hátralévő életedben elválasztani, de ki holta napjáig fogja bőröd illatát érezni a párnán, melyen egykor aranyfürtjeidet nyugtattad. Béke legyen veled, és Allah őrizze lépteid.”

Louise ezután nem tudta visszatartani feltörő könnyeit. Túl régóta küzdött már velük, túlságosan régóta próbált erős maradni. Homályos tekintettel nyúlt a bársonyzsákocska után, melyet a szolgáló hozott. Amikor belenyúlt, ujjai egy szobrocska hűvös felületét érintették. Ahogy elővette, látta, hogy a mesterien megformázott elefántcsont figura egy nőstény oroszlánt formáz, melynek szeme helyén két apró smaragd fénylett. Louise megsimította az oroszlán büszke fejét, s azt suttogta… – Shirzan… Louise ezután perceken át hullatta könnyeit. Oly sokféle érzelem kavargott benne egyszerre, hogy semmi más nem hozhatott már enyhülést: fájdalom, gyász, bosszúvágy, s ki tudja… talán szerelem? Tudta, ez az a kérdés, melyre sosem fog őszinte választ adni saját magának. Végül nagy nehezen leküzdötte gyöngeségét, s miután letörölte könnyeit, eltökélten szegezte tekintetét a horizontra: a lemenő nap fényében az óceán hívta a hosszú utazásra, melynek végén, ezt érezte, az a végzet vár rá, melyre a kezdetektől teremtetett.



II. RÉSZ

A HARCOS

1. FEJEZET

Összeesküvők A hideg párába burkolódzó februári éjszaka csendjét nem törte meg semmi, csak az evezők csobbanása, ahogyan újra és újra belemerültek a szűk csatorna sötét vizébe. A Temze sodrásából leszakadt kis erecske egy mély árokban csordogált, így a kíváncsi szemek elől a magas töltés mindkét oldalról elrejtette a csónakban ülőket. Louise tekintetét a csillagokkal dúsan telehintett fekete égboltra szegezte, míg az asszony előtt ülő Mr. Goetz szorgosan forgatta az evezőket, s közben nagyokat fújtatott: lélegzete nyomán párafelhőcskék szálltak a hűvös éjszakai levegőben. A fiatalasszony megborzongott, s dideregve húzta össze magán szőrmével bélelt köpenyét; hiába, tél közepén a csónakázás nem volt épp a legkellemesebb utazási mód, de jó okuk volt rá, hogy ilyen körülményes módon közelítsék meg a berkshire-i, romantikus hangzású Lady Place{11} nevű kastélyt. Annak urát, John Lovelace-t már egy ideje megfigyelés alatt tartották Jakab király emberei, ám kastélyának mélyen fekvő pincéi, melyek titkos összeköttetésben álltak a kis csatornával, ideális rejtekhelyül szolgáltak, ha bizonyos személyek titokban kívántak összegyűlni… Márpedig Louise és Mr. Goetz éppen ezt tették: egy titkos gyűlésre tartottak. Előző este a szomszédos falu, Hurley határában szálltak meg a helyi fogadóban, attól nem messze pedig egy ősöreg kőhíd ívelt át a csatornán, mely alatt elrejtve egy csónak várta őket. Az üzletember és a fiatalasszony már jó negyedórája szántották a csatorna vizét, s Louise lassan vágyódni kezdett a fogadóbéli szobája után, ahol egy hatalmas kandallóban nagy lánggal égett a tűz, mikor odahagyta. Pedig sosem volt különösebben kényes, és az elmúlt években ennél jóval kellemetlenebb körülmények között volt kénytelen utazni: kalózhajó tikkasztóan forró gyomrában, elefánt hátára erősített howdah-ban, rabszolgák által cipelt hordágy lábához bilincselve, miközben a sivatag fullasztó porfelhői szinte égették a torkát… De úgy látszik, Anglia téli hidegét még nem sikerült újra megszoknia, ami nem is csoda: alig három

hete, hogy több mint kétévnyi távollét után visszatért a szigetországba. Louise tagjai teljesen elgémberedtek, mire a távolban végre feltűntek Lady Place fényei. Az Erzsébet királynő korában épült kastély bájosan csengő neve ellenére nem épp lányregénybe illő történetnek köszönhette fölépültét, ahogy annak urai sem akármilyen módon tettek szert a nemességre: a jelenlegi uraság, John Lovelace dédapja még karib vizeken garázdálkodó kalózként ostromolta, Erzsébet királynő „áldásával”, az ellenséges hajókat, a hírhedt kalózkapitány, Sir Francis Drake oldalán. Érdemei jutalmául nemességet és birtokot kapott, leszármazottai pedig katonaként öregbítették tovább a dinasztia nevét, melynek alapítójától sok tulajdonságot örököltek a további Lovelace-ek. Valamennyien nagy harcosok, bővérű szoknyavadászok és hírhedt nagyivók voltak, s ez alól nem volt kivétel maga John Lovelace sem. – Itt vagyunk – szólalt meg az addig némán evező Mr. Goetz, mikor a töltés falában ráccsal elzárt íves nyíláshoz értek. A férfi a töltés oldalához kormányozta a csónakot, s megkapaszkodott a rácsban, majd egy három hosszú és két rövid jelből álló dallamot fütyült el. Louise hallotta, hogy a rács túloldalán a füttyjel hangjait egy üreges csarnok falai visszahangozzák. Mr. Goetz ekkor Louise felé fordult, s így szólt: – Ugye nem ideges? – Csak egy kicsit… – felelte az asszony halványan mosolyogva. – Attól tartok, az urak aligha vesznek majd komolyan. – Ettől az ön helyében nem tartanék – mondta Mr. Goetz. – Kegyed mindig is meggyőző tudott lenni, ha akart… Ekkor a rács túloldalán lépések zaja hallatszott, s egy fáklya fénye csillant meg a víz felületén. – Mr. Goetz, maga az? – kérdezte egy ismerős hang. – Igen, én vagyok, és Lady Elsfield is velem van – felelte Goetz suttogva, mire a kérdező elhúzott egy reteszt, s a rács nyikorogva kinyílt. Egy kéz nyúlt ki a sötétből, mely a Mr. Goetz által odanyújtott kötélnél fogva behúzta a csónakot a titkos helyiségbe, a hatalmas, leginkább ódon csarnokra emlékeztető pincébe, melynek boltozatos tetejét oszlopok tartották. A csatorna vize egy medencében gyűlt össze, melynek partján már több csónak várakozott kikötve. Egy férfi keze nyúlt

Louise felé, hogy a partra segítse. A medence kövezett peremére lépve finom cipője egy pillanatra megcsúszott egy vízfolton, de a férfi elkapta az egyensúlyát elvesztő asszonyt. – Köszönöm, James – mondta Louise. A James Welham által tartott fáklya fénye a férfi barátságos arcára vetődött, aki elfogódottan szemlélte a fiatalasszonyt. – Istenemre, Louise… – suttogta. – Hányszor hittem, hogy sosem látjuk többé… – És ki hitte volna, hogy ilyen körülmények között találkozunk újra – felelte az asszony szomorúan mosolyogva. Louise és James megölelték egymást. A férfi szorosan magához húzta az asszonyt, és úgy suttogta a fülébe: – Annyira sajnálom… Rettenetes dolgokat kellett kiállnia az elmúlt két év során. És ami Williammel történt… Fogadja részvétemet, Louise. A fiatalasszony kibontakozott az ölelésből. – Köszönöm, James… De kérem, ne beszéljünk Williamről. Itt és most ne… Túlságosan fájdalmas a számomra. S ma erősnek kell lennem. Louise a csarnok távolabbi pontját fürkészte, ahol férfiak fáklyafénybe vont alakjai mozogtak. Mr. Goetz, aki időközben kikötötte a csónakot, Louise mellé lépett. – Jöjjön, kedvesem – mondta. – Van itt néhány úr, akit feltétlenül meg kell ismernie. Louise tehát Mr. Goetz karján és James Welhammel a nyomában indult meg a terem fényben úszó része felé. Ott fáklya- és parázstartóktól övezve egy hatalmas asztalt állítottak fel, körülötte székekkel. Az asztalnál egy sötét, bodorított parókát és egyik szemén fekete szemkötőt viselő – de így is feltűnően jóképű – középkorú férfi ült egy szürke parókás idősebb úr társaságában. Mindketten papírokat tanulmányoztak. Egy idősebb, vastag bundája alatt feketefehér papi öltözéket és lapos fekete fejfedőt viselő férfi a parázstartónál melengette kezét, míg ketten távolabb húzódva beszélgettek. A hatodik jelenlévő egy metszett kristályüvegből italt töltögetett poharakba; Louise úgy sejtette, ő lehet Lord Lovelace, a házigazdájuk. – Uraim – szólt Goetz a társasághoz érve. – Szép jó estét valamennyiüknek! Az egybegyűltek az érkezők felé fordultak, s Louise-t megpillantva a papírok mellett ülő két úr felpattant, Lord Lovelace pedig az asztalt

megkerülve, az újonnan érkezettek elé sietett. – Mr. Goetz! – szólt. – Örülök, hogy látom! És a hölgy bizonyára Lady Elsfield… Ah! - Lord Lovelace Louise láttán elragadtatva kiáltott fel, aki épp ekkor emelte le fejéről köpönyege csuklyáját. – Lord Lovelace – szólt Louise, csókra nyújtva barna bőrkesztyűbe bujtatott kezét, melyre a férfi lelkesen borult rá. – Örülök, hogy végre megismerhetem. Régóta várok erre a pillanatra. Louise-ból nemcsak az udvariasság szólt: valóban régóta vágyott rá, hogy megismerkedhessen ezzel a férfival, aki a rájuk váró nagy terv kivitelezésében kulcsszerepet játszott. Ugyanakkor maga a lord személye nem tett rá különösebben jó benyomást. A magas, testes férfi a negyvenes évei végén járt, s bár megőrizte életerejét, a mértéktelen ivás és az élvezeteket hajszoló életmódja megolvasztotta egykor szép vonásait, s lassan, de biztosan domborodó sörhassal ajándékozta meg. Ugyanakkor – bizarr módon – az ország egyik leghitbuzgóbb férfiújának hírében állt, aki két kézzel szórta a pénzt az anglikán egyház kegyes ügyeire, s aki szíve legmélyéről gyűlölte a pápistákat, elsősorban magát Jakab királyt. Lord Lovelace ezután sorra bemutatta Louise-t a többi jelenlévőnek: először is a parázstartó mellett álldogáló egyházfinak, Henry Compton püspöknek, aki valaha a királyi család tagjainak volt a házi papja. Ő keresztelte és eskette Mária és Anna hercegnőket, protestáns nevelésükről is ő gondoskodott, amiért is Jakab fő ellenségei között tartotta számon az egyébként nagy tudású és jámbor férfiút. Az asztalnál ülő két úrban Louise Thomas Osborne-ra, Leeds hercegére – ismertebb nevén Lord Denbyre, illetve a szemkötős férfiban Lord Shrewsburyre ismert. Mindketten befolyásos politikusok voltak, akik egész életükben a koronát szolgálták: Lord Denby minden idők egyik legsikeresebb főkincstárnokaként, míg Lord Shrewsbury Jakab király főkamarásaként. Az utolsó két férfit Louise nem ismerte. Az egyiket Edward Russell admirálisként mutatták be neki, a másik pedig – az asszony legnagyobb meglepetésére – nem volt más, mint Lord Rochester, Jakab király sógora, azaz Anna és Mária hercegnők nagybátyja. Lady Elsfield persze tudta jól, hogy Lord Rochestert ugyancsak komoly sérelem érte az utóbbi időkben: akárcsak Denbyt és Shrewsburyt, őt is azután távolította el a király pozíciójából, hogy nem volt hajlandó áttérni a katolikus hitre. De hogy a király rokonát egészen Lady Place pincéjéig sodorja a haragja,

azt Louise nem gondolta volna. A Lovelace család otthona alatt összegyűlt férfiak ugyanis hiába álltak egykoron közel a királyhoz, ekkor már egyetlenegy, ám annál világosabb cél kovácsolta őket egybe: elűzni Jakabot a trónról! Miután Louise meghajolt az egybegyűltek felé, elhelyezkedett a Lord Lovelace által felkínált karosszékben, kecsesen szétterítve maga körül zöld brokátszoknyáját és köpenyét. Tisztában volt vele, hogy megjelenése milyen hatással van a teremben levő férfiakra, főleg itt, az ódon pince komor sötétjében. Még a jó Compton püspök szeme is felcsillant, amikor először meglátta. A fiatalasszony szántszándékkal igyekezett mély benyomást tenni a nagyhatalmú urakra: haja göndör fürtjei oldalra fésülve, smaragdberakásos csattal összefogva omlottak vállára, arannyal hímzett sötétzöld köpönyege kiemelte aranypettyes zöld szeme csillogását, a füle mögé cseppentett szantálfakivonat illata pedig pillanatok alatt betöltötte a teret. Az itt jelen lévők jól tudták, hogy Louise másfél éven keresztül kereste férjét a távoli Indiában, s hogy útja során a nagy mogulok háremében is megfordult. A keleti tájakat megjárt asszonyt ezáltal az egzotikum és kaland felhője lengte körül, amit a belőle áradó illat csak tovább fokozott. Louise-nak persze esze ágában sem volt elcsábítani ezeket a férfiakat, de ha azt akarta, hogy megjegyezzék a nevét és az arcát, hogy elhiggyék, igenis érdemes őt a mesterkedéseik részesévé tenni, akkor mindenképp mély benyomást kell gyakorolnia rájuk, mely cél érdekében nem volt rest női bájait is bevetni. Ugyanis Louise erre vágyott: hogy ő is szerepet vállalhasson a nagy terv végrehajtásában, melynek célja elűzni Jakabot az angol trónról. És ha Jakab elbukik, vele bukik Jeffreys is. II. Jakab király és lordkancellárja, George Jeffreys… A két férfi, akik Louise valamennyi boldogtalanságának és fájdalmának okozói voltak. Az asszony bármire képes lett volna, hogy hozzájárulhasson tönkretételükhöz, és ha ehhez az az első lépés, hogy lenyűgözze a király fő ellenségeit, hát megteszi. És a célját sikeresen elérni látszott. Érezte abból, ahogyan Lovelace, Rochester, Shrewsbury és a többiek követik mozdulatait, míg a házigazda által átnyújtott poharat az ajkához emeli. – Nos, Lady Elsfield… – kezdte Lovelace –, ha jól tudom, Mr. Goetz és Mr. Welham azért vezették ma önt körünkbe, mert értékes információkkal szolgálhat közös, titkos ügyünkre nézve. Mielőtt azonban bármit mondana is, meg kell kérdeznem: tisztában van ön tetteink

súlyával és mindazzal a kockázattal, amit azáltal vállal, hogy részt vesz ezen a gyűlésen? – Természetesen tisztában vagyok vele, lorduram! – mondta Louise határozottan. – Tudom jól, az önök célja az, hogy leváltsák a trónról a pápista Jakab királyt… Illetve, hogy helyére vejét, őfenségét, a protestáns hit védelmezőjét, Orániai Vilmos herceget és Mária hercegnőt ültessék. – Nono… – szólt közbe Denby. – Ön kissé előreszaladt, hölgyem… A mi célunk felkérni a mélyen tisztelt herceget, hogy magát egy megfelelő számú haderővel képviseltetve, legyen segítségünkre a szabad választások és az anglikán egyház megvédelmezésében… – Az ördögbe, Denby! – horkant fel Lovelace. – Ne legyen ennyire… politikus! – Kérem, Lord Lovelace – szólt Louise oldalra billentve a fejét –, Lord Denbynek igaza van, és bocsásson meg, ha kissé… merészen fogalmaztam, de hajlamos vagyok a dolgokat leegyszerűsítve megítélni. De én úgy hiszem, Jakab király nem fogja ölbe tett kézzel nézni, hogy a veje egy hadsereg élén bemasírozzon az országába, akármilyen céllal jöjjön is. Harcra kell hát készülni, melynek szükségszerűen lesz győztese és vesztese… a győztes pedig mindent visz. – Szavamra, Lady Elsfield – morogta Lovelace –, örülök, hogy végre megérkezett közénk. Mióta kérem az urakat, hogy legalább egymás közt nevezzük nevén a gyereket! – Valóban ideje, hogy nyíltan beszéljünk – szólt közbe Compton püspök. – Ezzel egyetértek. Hanem elárulná, Lady Elsfield, miért volt hajlandó ily nagy kockázatot vállalni és csatlakozni a mi kis… gyülekezetünkhöz? – Nem fogok köntörfalazni, püspök uram – felelte Louise–, még akkor sem, ha indítékaimat hivatásából eredően elítélendőnek tartja majd: a bosszú. Jakab véresszájú kopója, Jeffreys tehet róla, hogy a férjem halott. Azt akarom, hogy megfizessen tettéért, de ez nem lehetséges, amíg Jakab ül a trónon. Compton püspök komoran bólogatott. – Igen, Mr. Goetz beszámolt férje szerencsétlen sorsáról, amiért fogadja őszinte részvétünket. Ugyanakkor, ahogyan mondta is, gyermekem, az indítékait illetően valóban vannak kifogásaim. Mi itt a haza megmentésére gyűltünk össze, nem pedig önnön sérelmeinkért bosszút állni. Ön sokáig volt távol, így bizonyára nincs tudomása róla, de Jakab

király számos módon megsértette alattvalói érzéseit és jogait, s mi ezért kívánunk elégtételt venni. – Bocsásson meg, püspök uram – szólt közbe Louise határozottan. – De ahogy Lord Lovelace is mondta, nevezzük nevén a dolgokat. Nem vonom kétségbe az önök, országunk sorsa fölött érzett aggodalmát, de önöket éppúgy személyes sérelmek ösztönözték a cselekvésre, mint engem! Önt, püspök uram, aki egész életében lelkiismeretesen őrködött a királyi család lelki és szellemi épsége fölött, egy megalázó tárgyalás keretében távolították el a posztjáról. Lord Shrewsburyt és Lord Rochestert Jakab érdemeikre való tekintet nélkül mentette föl hivatalaikból, mert nem voltak hajlandók áttérni a katolikus hitre! És Russell admirális, ha jól tudom, az ön fivérét ártatlanul végeztette ki, koholt vádak alapján, miszerint Jakab király életére akart törni a rozsházi összeesküvés idején… Ön és a családja azóta a gyászon felül még az árulók billogától is szenved. – Úgy látom, ön igen tájékozott, Lady Elsfield – szólt Russell. – Legalábbis, ami a mi múltunkat illeti. – Ó, tudok én sok egyebet is, admirális uram – szólt Louise–, hiába voltam sokáig távol Angliától. Tudom, hogy nem sokkal a távozásom után Jakab, kihasználva a Monmouth-felkelés utáni fejetlenséget, saját királyi hadsereget állíttatott fel, melybe az eskütörvényeket semmibe véve katolikus tiszteket nevezett ki. Katolikusok a Titkos Tanácsban, katolikus tanítók az egyetemeken… És ha minden igaz, a király egy türelmi rendelet kiadását is tervezi, amellyel visszaadná a katolikus egyházat egykor megillető jogokat. – A kurafi! – tört ki Lovelace-ből. – Még egy tanácsot is felállíttatott, amely kémek és besúgók útján azokat a városi tanácsnokokat és békebírókat kutatja föl, akik nem értenek egyet a drágalátos rendeletével. Két hónap alatt a bírói kar felét lecserélte! – S mindeközben azt állítja – mondta Denby komoran –,hogy őt csak a lelkiismeret és vallásgyakorlás szabadsága iránti tisztelete vezérli… – De jól tudjuk, mire megy ki a játék! – fortyogott tovább Lovelace. – Ha a pápisták szabadon gyakorolhatják a bálványimádást, ahhoz pénz is kell ám! Ugyan mégis miből tartanák el azt az istentelen csürhét? A parázna szerzeteseiket és az élvhajhász püspökeiket? Megmondom én! Visszaadná a földeket, amit még Henrik király kobzott el tőlük! Az önök földjeit, az én földjeimet, a földet, ami a szerencsétlen népet eteti, hogy

inkább a Rómában székelő sátán valagát hizlalja vele tovább! – Na de Lovelace! – csattant föl Rochester. – Kérem, lorduram – szólt most már James Welham is –, ne feledje, hogy egy hölgy is van a körünkben. A házigazda ezután sűrű bocsánatkérésbe fogott, amit Louise készséggel el is fogadott, noha az asszony csöppet sem csodálkozott Lord Lovelace kirohanásán. Jól tudta, hogy a lord hirtelen haragú és darabos modorú férfi, aki nem ódzkodott a létező legnyersebb módon kifejezésre juttatni a katolikusokról alkotott véleményét. Egy ízben, amikor az általa is említett bizottság maga elé idézte, hogy a türelmi rendelettel kapcsolatos kirohanásai okán kikérdezze, Lord Lovelace London egyik forgalmas terére vonult, elővette az idézést, és nyilvánosan kitörölte vele a fenekét. Egy kevésbé önérzetes és jobb politikai érzékkel rendelkező király rosszízű tréfának könyvelte volna el az esetet, de Jakab letartóztatta Lovelace-t, és vöröslő fejjel követelte, hogy felségsértés vádjával állítsák bíróság elé, mely bűnért fővesztés is járhat. Lovelace persze végül szabadon távozhatott, Jakab viselkedésével viszont elérte, hogy a botrányos eset azoknak a fülébe is eljusson, akik addig esetleg nem értesültek róla. – Uraim! – vette vissza a szót Louise. – Engem éppolyan mélységesen felháborított Jakab király becstelen viselkedése, mint önöket. S a felháborodás olyan puskapor, amely könnyedén lángra kap, de ehhez gyakorta az ember önnön személyét ért sérelem a szikra, mely a robbanást előidézi. Ahogyan ez a mi esetünkben is történt. Ettől egyik indíték nem lesz értéktelenebb a másiknál, hisz célunk nemes. – Nos, rendben van, Lady Elsfield… – szólt Compton püspök. – Meggyőzött minket. Készséggel elhisszük, hogy kész szívvel-lélekkel az ügy mellé állni, ugyanakkor azt is tudnia kell, hogy még korántsem biztos, hogy őfensége, a herceg, valóban rászánja magát egy angliai hadműveletre. – Ami azt illeti, uraim… – szólt Louise titokzatos mosollyal –, éppen e tekintetben szolgálhatok önöknek jó hírekkel. Mielőtt ugyanis hazatértem volna Angliába, rövid látogatást tettem Hágában, ahol a herceg jó barátja, Zuylestein úr kieszközölt számomra egy találkozást a helytartóval… –Ön találkozott a herceggel? – kérdezte Shrewsbury előredőlve ültében.

– Igen, és örömmel jelenthetem, hogy Orániai Vilmos kész… megvédeni az angol nép jogait és a protestáns vallást. Bizonyos feltételek teljesülte esetén. – Milyen feltételek volnának ezek? – kérdezte Rochester. Louise körbepillantott a férfiakon, akik most feszült tekintettel figyelték minden rezdülését. – A herceg hivatalos meghívást kér az angol trónra. Melyet az ország vezető politikusai saját kezűleg írnak alá… A jelenlévők összenéztek. Ez bizony nem volt tréfadolog. Amit eddig tettek, a titkos üzenetváltások és összejövetelek már így is épp elég kockázatot jelentettek, de írásban kínálni fel az ország koronáját egy idegen hercegnek… Nos, ez nem volt más, mint felségárulás! A feszült csöndet végül James hangja törte meg. – Tulajdonképpen, érthető a herceg kérése. Nem akar abba a hibába esni, mint a szerencsétlen Monmouth. Meg akar győződni róla, hogy egy partraszállás esetén valóban számíthat a nép és a nemesség támogatására. – Tegyük fel, hogy a herceg megkapja a kért… meghívást– kezdte Shrewsbury. – Azt nem említette, hogy ez esetben mikor tudna megérkezni a hadseregével? – A herceg úgy mondta – szólt Louise –, a hadműveletnek a novemberi választások előtt mindenképpen meg kell történnie. A herceg kémei révén úgy értesült, Jakab és a Jeffreys vezette bizottság a választások elcsalására készül, és ha ez sikerül, az összeülő parlament szó nélkül megszavazza majd a türelmi rendeletet… – Vagy akár egy háborút Vilmos országa ellen a franciák segítségével – jegyezte meg most Mr. Goetz. – Mert ez az, amitől a helytartó igazán tart, nem igaz? – Való igaz, a herceg elsősorban saját hazája érdekeit kívánja védeni – felelt Louise. – Franciaország örökös fenyegetést jelent az Egyesült Tartományokra, s ha Jakab szövetkezik franciaországi Lajossal, az rájuk nézve katasztrófa. A herceg ezt kész bármi áron megakadályozni, ha kell, hát maga foglalja el az angol trónt. – Pontosabban Mária hercegnő – szólt közbe Rochester szigorúan. – Ne feledjük, hogy jelenleg az unokahúgom az angol korona örököse.

– Természetesen, Rochester… – mondta gyorsan Shrewsbury. – De hogy Vilmost és Máriát mint társuralkodókat, esetleg csak Máriát mint királynőt koronázzuk-e meg, már a jövő zenéje. Különben is könnyen előfordulhat, hogy hamarosan nem a hercegnő lesz a trón első számú várományosa. Modenai Mária terhessége eddig szerencsésen látszik alakulni… Rochester legyintett. – A királyné eddig kilencszer fogant meg, de életképes gyermeket még nem hozott a világra. De ha ez az egy meg is születik, korántsem biztos, hogy fiú lesz… – De az esély megvan rá – szólt közbe Louise. – És éppen ez a lehetőség az, mely az eddig bizonytalankodó Vilmost cselekvésre ösztönözte. Nem kívánja megkockáztatni, hogy Jakab ezúttal sikeresen hintse el egy katolikus dinasztia magvait éppen az ő országa szomszédságában. De ehhez, mint mondtam, önöknek írásban kell biztosítaniuk őt a támogatásukról. – Nos, Lady Elsfield… – sóhajtott Compton püspök –, azt hiszem, elég gondolkodni valót adott nekünk. Mindenesetre tudnia kell, mennyire nagyra értékeljük a hazának tett szolgálatait. És egyúttal meg kell kérdeznem, hogy szükség esetén számíthatunk-e az ön további közreműködésére? – Természetesen, püspök uram! – szólt Louise határozott hangon, s fölemelkedett ültéből, mire a jelen lévő férfiak ismét felálltak. – Bármit kész vagyok megtenni, hogy az országot megszabadítsuk a katolikus mételytől és a királytól, aki nem méltó az uralkodásra… – Ön roppant bátor teremtés, asszonyom – szólt Compton elismerően. – És gyönyörű is… – mondta Lovelace őszintén. – Biztos vagyok benne, hogy kegyed ezen tulajdonsága ugyancsak értékes fegyverként szolgálhat a ránk váró harcban. – Biztos vagyok benne, Lovelace – szólt közbe James kimérten –, hogy Lady Elsfield kizárólag olyan cselekedeteket értett közreműködés alatt, melyek nem sodorják veszélybe a becsületét és az erényeit. – Ó, természetesen, természetesen… – szabadkozott gyorsan Lovelace. – Milady, szívből remélem, hogy nem sértettem meg a büszkeségét. Szavaim mindössze az ön páratlan szépsége iránti hódolat megnyilvánulásai voltak. Azzal Lord Lovelace fejet hajtott Louise előtt, aki kecsesen bólintott,

majd így szólt a társaság többi tagjához: – Uraim, én ezzel teljesítettem a küldetésemet. Ha nem bánják, Mr. Goetz és Mr. Welham visszakísérnek Hurley-be. De kérem, ne feledjék: ha bármit tehetek önökért, rendelkezzenek a szolgálataimmal. Mint tudják, Jakab Jeffreysnek ajándékozta Addington kastélybeli otthonomat, így a jövőben Mr. Goetz házában, az Ashburton kastélyban érhetnek el a küldönceik. Azzal Louise kecsesen meghajolt az egybegyűltek felé, majd Mr. Goetz és James oldalán visszatért a csónakokhoz, és mindhárman elhagyták Lady Place pincéit.{12} Másnap mindhárman – már a parázstartóktól átmelegített kényelmes hintóban utazva – útnak indultak Surrey felé. Az úton nem sok szó esett köztük, valamennyien fáradtak és elcsigázottak voltak az előző éjszakai gyűlés után. Végül a csöndet James törte meg, felriasztva ezzel a békésen szundikáló Mr. Goetzöt. – Mit gondolnak… – kezdte –, az uraknak lesz elég bátorságuk megírni azt a levelet, amit Orániai Vilmos kért? – Hogy? – kérdezte álmosan pislogva Mr. Goetz. – Ó… hogy a meghívás… A férfi nagyot nyújtózott, terebélyes alakjával egy pillanatra egészen betöltve a hintót. – Ami Shrewsburyt és Russellt illeti, nincs kétségem – mondta –, Rochester… talán ő is, hisz nagyobb érdeke fűződik Máriát látni a trónon, mint a sógorát, akinek kiesett a kegyeiből. Denby és Compton… Nekik talán még lehetnek erkölcsi aggályaik. – No, és pontosan mire számít Vilmos? Kiknek a támogatásával elégedne meg? Önnek mit mondott erről, Louise? A fiatalasszony, aki eddig elmélázva nézte az elsuhanó tájat, most Jamesre emelte tekintetét. – A herceg ezt nem fejtette ki részletesen – mondta, kisimítva egy ráncot a szoknyáján. – Mint fogalmazott, mind a politikai elit, mind a hadsereg véleményét képviselő személyeket aláíróként óhajt látni. Önök szerint kikre számíthatunk még? Úgy értem, a tegnap megjelenteken kívül? – Nos… – mondta James elgondolkodva –, ami a hadsereget illeti, Russell megmaradt kapcsolatait felhasználva már puhatolódzni kezdett a tengerészet berkeiben. Ami a katonaságot illeti… Nagy horderejű névre lenne szükségünk. Például Grafton tábornokra. Az igazi… nagy

fogást persze John Churchill ezredes jelentené. Az a férfi egy háborús hős, és a katonák felnéznek rá. – Jut eszembe… – szólt közbe Louise –, hogy van mostanság az ezredes? – Amennyire tudom, jól – válaszolta James. – És az ezredes sokat időzik mostanában Londonban? – Ez miért érdekes az ön számára? – vonta föl a szemöldökét James. – Tudja, ő és a felesége, Lady Sarah mindig is jók voltak hozzám. Szeretném egyszer tiszteletem tenni náluk. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, Louise – rázta a fejét Mr.Goetz. – Jobb volna, ha minél kevesebbet mutatkozna a fővárosban. Ott jóformán elfeledkeztek kegyedről a hosszú távolléte alatt, s ez az ön helyzetében csak előnyt jelent. – Különben is – vette át a szót James –, Lady Sarah Anna hercegnő udvartartásához tartozik, hisz még mindig a legközelebbi bizalmasa, az ezredes pedig Skóciában gyakorlatozik. Ami után hosszabb kimenőt kap a királytól, hogy Devonshire-be utazzon, ahol a régi családi fészket építi újjá. Most, hogy jól megy a sora, megteheti. – Ezek szerint továbbra is nagy kegyben áll a királynál… – jegyezte meg Louise csalódottan. – Így van, és sajnos aligha hagyná el Jakabot – mondta James. – Különben is gyermekkoruk óta szolgálja hűségesen. – Ki van még? – kérdezte Mr. Goetz. – Úgy értem, a politikusok közül? – Devonshire hercege, az antikatolikus liga feje – folytatta James a lehetséges pártütők számbavételét. – Ő habozás nélkül aláírna bármit, ami megszabadítja az országot a pápista uralkodónktól. És persze Henry Sidney, akinek az atyját ugyancsak a rozsházi összeesküvés idején végezték ki.{13} Velük, ha jól tudom, még nem találkozott? Louise a fejét rázta. – Nos, előbb-utóbb biztosan fog – szólt Mr. Goetz –, ha tevékeny szerepet vállal a terv végrehajtásában. – Jól meggondolta ezt, Louise? – kérdezte James aggodalmas pillantást vetve az asszonyra. – Azzal, hogy elhozta ezt a fontos üzenetet a

hercegtől, már éppen eleget tett. Nem kellene inkább saját magával törődnie? Rettenetes időszakot tudhat a háta mögött… Még a hosszú utazást sem pihente ki. Louise bágyadtan elmosolyodott. – Kedves, hogy védeni próbál, James, de értse meg, nem tudok ölbe tett kézzel ülni… Valamit tennem kell. Nem hagyhatom, hogy William gyilkosa büntetlenül megússza, amit tett… – De hiszen a kerekek már mozgásba lendültek! – kötötte az ebet a karóhoz James. – Csak idő kérdése, és Jakab lába alatt meginog a talaj. A bosszúja beteljesülhet anélkül is, hogy saját magát veszélyeztetné. – Itt azonban nem csak rólam és a személyes bosszúvágyamról van szó – szólt Louise. – Hanem a gyermekeim jövőjéről is. Jeffreys és Jakab kiforgatták a fiaimat minden vagyonukból, megszégyenítették, megalázták őket. Az én feladatom, hogy harcoljak értük. – Az enyém pedig az, hogy vigyázzak magára… – szólt James szomorúan. – Mint William legjobb barátja, tartozom ennyivel az emlékének. Ő is azt akarná, hogy megpróbáljam visszatartani attól, amire készül. Louise ekkor előrehajolt, s kezét James karjára téve így szólt: – Drága James. Tudom, hogy maga a legjobbat akarja nekem. De higgye el, tudom, mit csinálok, és azt is, hogy erősebb vagyok, mint gondolja. Én azt hiszem… Azt hiszem, még nem ismer engem igazán… – Hogy mondhat ilyet? – kérdezte James árnyalatnyi sértettséggel a hangjában. – Hiszen évek óta ismerjük egymást. Louise a fejét rázta. – Nem, félreértett… Maga, mint William feleségét ismert meg engem, s még mindig a kedves és törékeny Lady Elsfieldet látja bennem, a jó barátja hitvesét. De azóta annyi minden történt velem, és annyit változtam. – Ezzel tisztában vagyok, Louise. Tudom, mennyi mindenen ment keresztül, és… – A felét sem tudja – bukott ki az asszony száján –, és talán jobb is ez így. – Mire gondol? –Hagyjuk… – mondta Louise a fejét rázva. – A lényeg, hogy én már

megváltoztam. Nem vagyok többé ugyanaz az ember. És csak remélni tudom, hogy ezt az új Louise-t éppúgy képes lesz a barátságába fogadni, mint egykor a régit. James ekkor előredőlt, és megfogta az asszony kezét. – Soha, de soha nem fordulhat elő, hogy én ne barátsággal gondoljak önre… – mondta komolyan. Louise kihúzta kezét Jameséből, és hátradőlt az ülésen. – Remélem, sosem jön el az a nap, amikor máshogy gondolja majd… Mr. Goetz, aki eddig szótlanul hallgatta az eszmecserét, zavartan jártatta tekintetét a két fiatal között, majd pillantása gyanakodva állapodott meg Louise-on. – Nos… – szólt egy idő után Mr. Goetz, megköszörülve a torkát. – Azt hiszem, és ezt mindkettőnk nevében mondhatom, ön, kedvesem, mindig is számíthat a támogatásunkra. – Igen, Mr. Goetz, tudom – mondta Louise mosolyogva. –Ezt már bebizonyította, amikor magához vette szegény gyermekeimet. Ezért sosem lehetünk elég hálásak önnek. – Ugyan, hagyja a hálálkodást, mi sem természetesebb. Megmondtam, tekintse az Ashburton házat az otthonának mindaddig, amíg vissza nem kapja a sajátját, Vagy akár azon túl is… – Hamsey Green is nyitva áll ön előtt, Louise – tette hozzá gyorsan James. – Hiszen mondtam is, bármikor odaköltözhet a kicsikkel együtt. – Igen, James, önnek is köszönöm. De a fiaim már kezdik megszokni Ashburtont, nem szeretném őket újabb költözésnek kitenni. Azzal az asszony újra kibámult az ablakon, finoman jelezve, hogy lezártnak tekinti a kérdést. James is megérezte, hogy ideje témát váltania: – No, és Louise… Mondja, mit gondol a hercegről, Orániai Vilmosról? Mr. Goetz véleményét már ismerem, de kíváncsi lennék a kegyed benyomására is. Louise néhány pillanatig fontolgatta a választ. – Nem is tudom… – mondta. – Különös ember. Igen józan… és megfontolt. Kifejezetten szerény. Komolyan hiszek abban, amit tegnap mondtam: ha valóban elfoglalná az angol trónt, azt nem hatalomvágyból tenné. Szívből szereti a hazáját, és meggyőződése, hogy az Egyesült Tartományok nem élheti túl az évszázadot, hacsak nem talál Angliában erős szövetségesre. Ugyanakkor…

– Ugyanakkor? – kérdezte James. – Van valami nyugtalanító a herceg személyében. Nehéz ezt megfogalmazni. Rideg embernek tűnik, talán ez a legjobb szó rá. – Valóban van benne némi távolságtartás – szólt közbe Mr. Goetz is. – Bár ez a józansággal és a megfontoltsággal gyakorta jár együtt. Louise erre már nem felelt. Bár ezt a nézetét nem osztotta meg útitársaival, ő személy szerint úgy érezte, Vilmos rendíthetetlen kötelességtudata mögött bizonyos fokú szívtelenség áll. Jól emlékezett arra a napra, amikor néhány héttel korábban először találkozott a helytartóval a Binnenhof{14} épületében. Amikor megérkezett Hágába, először is Ewrard von Dijkwelt nagykövetet kereste fel; Mr. Goetztől tudta, hozzá kell fordulnia, ha be akar jutni Orániai Vilmoshoz. A nagykövet több ízben is elutasította, hogy fogadja a számára ismeretlen Lady Elsfieldet, de az asszony eltökélten várakozott tovább. Pedig Louise ereje ekkorra már igencsak fogytán volt. S nem is a Kelet-indiai Társaság hajóján megtett hosszú utazás gyötörte el testét, hanem az az utolsó néhány nap, míg Hágába eljutott. Mint Louise annak idején Mr. Zinzantől megtudta, bevett szokás volt a hajóskapitányok berkeiben, hogy a keletről hozott áru egy részét elorozták a raktárakból, épp csak annyit csipegetve a selymekből, porcelánokból és egyéb kincsekből, hogy azok eltűnését „utazás során keletkezett veszteségként” el lehessen könyvelni: beázás, patkányok, egy hajón nem volt nehéz magyarázatot találni a kisebb-nagyobb károkra. Az így összeszedett árukészletet aztán Hágába tartó csempészeknek adták el, akik – az egyébként igencsak magas vámokat megkerülve – Anglia és az Egyesült Tartományok feketepiacán értékesítették azt. A Kelet-indiai Társaság alkalmazásában álló Mr. Taylor, a Tritón kapitánya, szintén nem tudott a könnyen szerzett haszon csábításának ellenállni, így maga is rendelkezett kapcsolatokkal ezen kétes elemekhez. Louise nem kis kockázatot vállalt, mikor Aiyla és William gyermeke, Alisha társaságában maga is átszállt egy ilyen kis csempészhajóra. Három napig hánykolódtak az éppen viharos kedvében lévő tengeren, egy kamrának beillő kis kajütben, amit hasonlítani sem lehetett a Tritón tágas, utasoknak fenntartott lakosztályaihoz. Miután meggyötört tagjaikat partra vonszolták Hágában, kerestek egy jó nevű fogadót, ahonnan Louise néhány óra alvás után újra fölkerekedett, vásárolt egy öltözékre való elegáns ruhát, majd megfürödve, ragyogó

fényesre fésült hajjal fölkereste Dijkwelt nagykövet rezidenciáját. Csakhogy az utazás fáradalmain kívül ekkor még komoly kétségek is gyötörték… Utoljára akkor hallott az angliai fejlemények felől, mikor előző év szeptemberében Szúratban hajóra szállt. Ott, a Kelet-indiai Társaság telephelyén kapta kézhez Mr. Goetz utolsó levelét, melyet még áprilisban adott fel. Ebben barátja beszámolt Henry és James állapotáról: a két gyermek szerencsésen fölépült a megrázkódtatásból, és teljes elégedettségben élt Ashburton kastélyában, amit hamar megszerettek… Mindössze édesanyjuk hiányától szenvedtek. A kereskedő egyúttal beszámolt a hazai fejleményekről, köztük Jakab nagy port felkavaró intézkedéseiről is. A katolikus tisztek kinevezéséről, a tapintatlan eljárásról, melynek keretében a protestáns oktatás fellegvárának számító Magdalene college dékánját erővel eltávolíttatta, katolikus emberét ültetve annak helyére. A parlament hirtelen berekesztéséről, melyet 1685 novembere óta nem hívott össze, és a számtalan egyéb cselekedetéről mellyel egyre csak szította maga ellen a közhangulatot. Mr. Goetz ekkor írta meg, hogy ő és néhány nemes, akik ellenzik Jakab politikáját, lépéseket tettek annak érdekében, hogy a protestáns Máriát és Vilmost ültessék a trónra. Továbbá arról is tájékoztatta Louise-t, hogy Dijkwelt nagykövet – azon indokkal, hogy részvétét fejezze ki Modenai Mária királynénak édesanyja elhalálozása miatt – az országba látogatva felvette a kapcsolatot a nemesség ezen tagjaival, s hogy a hágai udvarral azóta is titkos levelezés folyik, melynek egy részét Mr. Goetz kereskedőhajói révén bonyolították. Csakhogy e levél fél éven keresztül utazott Louisehoz, ő pedig majd öt hónapon át hajózott hazafelé. Az elmúlt majd egy esztendő alatt bármi történhetett… Ki tudja? Előfordulhat, hogy a hazai közhangulat ismét Jakabnak kedvez, de akár Vilmos politikája is alakulhatott oly módon, hogy többé nem áll érdekében az angol beavatkozás. Végül minden kérdésére választ kapott, igaz nem Dijkwelt nagykövettől. A harmadik, várakozással töltött nap estéjén egy magas, fess férfi lépett ki a nagykövet fogadószobájából, aki harmincas évei végén járhatott. William Nassau de Zuylestein volt az, Orániai Vilmos jobbkeze, bizalmasa és gyermekkori jóbarátja… Annak ellenére, hogy Zuylestein mindenben ura szöges ellentéte volt: egy jó kedélyű fiatalember, kiváló lovas és vadász, aki szeretett mulatni, inni és táncolni. No meg persze a hölgyek társaságát. Ezt Louise azon nyomban felmérhette abból a

pillantásból, amivel Zuylestein először végigmérte a fáradtsága ellenére is roppant vonzó idegen hölgyet. – Nos… – mondta Zuylestein, miután kurtán meghajolt Louise előtt –, ön volna tehát az a hölgy, aki három napja állhatatosan ostromolja a nagykövet úr ajtaját. – Igen, én volnék – felelte Louise. – Mint a nagykövet úr titkárának is említettem, a nevem Louise Elsfield, Elsfield bárónéja, és életbevágóan fontos ügyben kell beszélnem a nagykövettel. – A neve, bevallom, ismeretlenül csengett a számomra –mondta Zuylestein. – Ahogyan bizonyára a nagykövetnek is. Csakhogy Dijkwelt úr nem ezért nem fogadta, hanem mert beteg. Ugyanakkor hallott róla, hogy egy angol lady rendületlenül igyekszik bejutni hozzá, így engem kért meg, kérdezzem meg: mi volna az az életbevágó ügy, amiről szó lenne? Louise egy pillanatra zavarba jött. Hirtelen fáradtnak, kicsinek és jelentéktelennek érezte magát, és a gondolat, hogy Orániai Vilmos szerepet szánjon neki a külpolitikájában, nevetséges és gyerekes ötletnek tűnt. Ez a felismerés, a kimerültség és az étlen-szomjan várakozással töltött nap egyszerre szippantották ki az erőt az asszony lábából. A férfi épphogy csak el tudta kapni az összeesni készülő fiatalasszonyt. – Mi történt, asszonyom? – kérdezte Zuylestein, és Louise őszinte aggodalmat vélt kiolvasni a pillantásából, ahogy ráemelte tekintetét. – Semmi, uram, csak a kimerültség… – motyogta, míg aférfi egy szófához kísérte, és leültette rá. – Tudja, nagyon hosszú út áll mögöttem. Öt hónapon át hánykolódtam a tengeren, utána pedig egy lélekvesztő gyomrában, ami Hágába hozott. – Honnan érkezett hozzánk? – Indiából… – Indiából? – hangzott a hitetlenkedő válasz. – Igen. A férjemet kerestem, akit angliai Jakab király embere száműzött a távoli kontinensre… De mire megtaláltam, már haldoklott… Louise hangja egy pillanatra megbicsaklott, Zuylestein pedig szánakozva nézte az egyszeriben törékenynek tűnő ifjú hölgyet.

– Sajnálom, asszonyom, fogadja részvétemet… A férfi ekkor felállt, és megrázott egy csengőt, s a hívásra előbukkanó inassal ételt és italt hozatott Louise számára. A szolgáló hamar térültfordult, bort, vizet, gyümölcsöt és sajtokat téve az asszony elé, aki azonban csak néhány falatot vett magához. Mikor újra magukra maradtak, Louise a herceghez fordult, és így folytatta: – Köszönöm a figyelmességét, uram. És hogy visszatérjek jövetelem okára, éppen a férjem ügye hozott a helytartó udvarába. Fel kívánom ajánlani a szolgálataimat Orániai Vilmos hercegnek… – A szolgálatait? – kérdezte Zuylestein csodálkozva. – Dehát mihez? Louise nagy levegőt vett. – Ahhoz, hogy megszerezze az angol trónt. A férfi csodálkozásában olyan magasra vonta a szemöldökét, hogy szinte eltűnt szőkésbarna fürtjei alatt. Louise lélegzetét visszafojtva várta a reakcióját. – Hát erre nem számítottam – mondta Zuylestein őszintén. – Elárulná, kérem, miből gondolja, hogy a helytartónak ilyesféle törekvései lennének? Louise válasz helyett elővette Mr. Goetz két legutóbbi levelét, és átadta a férfinak. Ahogy átfutotta az írásokat, a herceg arcára újra kiült a csodálkozás. – Jean-Paul Goetz? – kérdezte. – Ezeket a leveleket ő írta? – Igen. Régi, hűséges barátom… – Várjunk csak – vonta össze a szemöldökét a férfi. – Azt mondta, az ön neve Lady Elsfield? Most már kezd derengeni… Mr. Goetz igen értékes és megbízható emberünk, magam is jó viszonyt ápolok vele. Már hallottam őt a kegyed családjáról beszélni… Sőt, említette, hogy nemrégiben gondozásába vett két nemesi születésű gyermeket, akik Jakab kegyetlensége folytán maradtak támasz nélkül. – Igen, a fiaimról van szó. Ön is olvashatta Mr. Goetz levelében, hogy Jakab kiforgatta őket a vagyonukból, hogy az emberének adja, aki aztán elűzte őket még az otthonukból is. Ez a férfi George Jeffreys, jelenleg a lordkancellár, és ő felelős a férjem haláláért. Ez az indítékom. Bosszút akarok állni Jeffreysen. Amit nem tehetek meg, amíg Jakab a

király. Zuylestein néhány percig a száját rágcsálva forgatta a kezében leveleket, majd Louise-ra sandított. Úgy tűnt, forgat valamit a fejében. – Mondja, Lady Elsfield… – kezdte lassan –, hol szállt meg Hágában? – Az Aranysárkányban… – Az kiváló hely. Most azt javaslom, térjen vissza a fogadóba, és várjon ott, amíg magáért nem küldetek. Addig is igyekezzék pihenni, az elmondottak alapján igencsak szüksége lehet rá. Louise ezután három napon keresztül élvezte az Aranysárkány kényelmét, s ez idő alatt némileg erőre is kapott. A harmadik napon azonban meglepetésére nem egy küldönc, hanem maga Zuylestein jött el érte. A herceg csodálkozással vegyes érdeklődéssel szemlélte a még mindig Indiából hozott ruháit viselő Aiylát, amint a férfi felé gyorsan meghajolva, karján a kisgyermekkel, visszavonult a szomszédos szobába. – Ő meg kicsoda? – kérdezte a herceg Louise-tól, mikor magukra maradtak. – Ez egy igen hosszú történet, herceg, mely aligha tarthat számot az ön érdeklődésére – felelte ridegen az asszony. – Értem – mondta kurtán Zuylestein, elfogadva, hogy nem kaphat további felvilágosítást a kis egzotikus szépség kilétéről. – Hát akkor… Készen áll? – Attól függ… – felelte az asszony. – Hová megyünk? – A Binnenhofba – hangzott a válasz. A vöröstéglás, kecses, gótikus épület, mely évszázadok óta szolgált a holland parlament és a helytartó székhelyeként, egy mesterséges tó, a Hofvijver partjára épült. A Hofvijver tulajdonképpen nem volt más, mint a város főtere: a szabályos, négyszögletes tavacskát egyik hosszanti oldalán a Binnenhof, a másikon egy megkapó kis erdő, rövidebb szélein pedig szorosan egymás mellé épült elegáns paloták és gazdag kereskedők otthonai szegélyezték. Nyaranta víztükrén hosszú, botszerű evezővel fölszerelkezett csónakosok hozták-vitték a szerelmespárokat, míg télen korcsolyázók, hölgyeiket fémtalpakra szerelt karosszékekben

tologató gavallérok és hangosan játszadozó gyerekek vették birtokba. Louise a Binnenhof egyik szalonjának zúzmarás ablakából figyelte elgondolkodva a vidám forgatagot: a zsibongó gyerekeket, a kuncogó szerelmespárokat, az őket felügyelni hivatott, forró puncsot iszogató idősebb gardedámokat és a hangosan alkudozó, köpcös, tollas kalapot viselő kereskedőket. Hirtelen úgy érezte, mintha ő egy másik világhoz tartozna. Az utóbbi időben gyakran uralkodott el rajta ez az érzés… Egészen pontosan azóta, hogy elszakította magát Azam ölelő karjaitól, és Szúratban hajóra szállt. Mert az a Louise, aki visszatért Angliába, már nem az az asszony volt, aki egykor férje nyomának keresésére indult a világban: ő most már Shirzan volt, egy asszony, egy harcos, akinek lelkébe egy oroszlán bátorsága költözött, hogy leszámoljon ellenségeivel. Egy nőstényoroszlán lelke, amelynek faragott mását Azam ajándékozta neki, s amit most is ládája mélyén őrzött. De aki harcra készül, könnyen magányossá válik… Louise-t megviselte Azam elvesztése is, akinek szerelmében és együtt töltött éjszakáikban a legédesebb gyógyírt találta meg, amit sebzett szívére csak kaphatott. De már ezt is elvesztette, és lelkében nem maradt más, mint a harag, a bosszúvágy és a szomorúság. Félt is a hazatérés pillanatától. Vajon gyermekei képesek lesznek még szeretni ezt a pergamenlelkű asszonyt? Egyáltalán képesek lesznek megbocsátani a hosszú távollétet? Ahogy közeledett hozzájuk, úgy kezdett benne mind erősebben tombolni az anyai ösztön, és úgy kezdte mindinkább marcangolni a keserű bűntudat, amiért ennyi időre magukra hagyta fiait… különösen, ami az Azam szeretőjeként töltött hónapokat illette. Képes lesz ezt Louise valaha megbocsátani önmagának? Egyáltalán képes lesz még valaha szeretni önmagát? Boldogtalan gondolataiból egy nyíló ajtó hangja riasztotta fel, s amikor megfordult, Zuylesteinnel találta magát szemközt. – Milady… – szólt. – Jöjjön, kérem. A helytartó fogadja. Louise a férfi nyomában belépett a szomszédos helyiségbe, amely, mint kiderült, Orániai Vilmos dolgozószobája volt. A magas, faborítással díszített, gótikus komolyságba burkolódzó helyiségben nem éppen az a férfi állt íróasztala mögött, akire Louise számított. Vilmos alacsony, sovány, kissé beteges alkatú férfi volt, akinek mindennapjait gyermekkora óta keserítette meg az asztma. Szigorú sasorra és hűvösen csillogó apró szeme sem tették barátságosabbá az összhatást. Pedig azok alapján, amiket Louise hallott

róla, a férfi, aki előtte állt, az egyik legeltökéltebb, legkitartóbb, leginkább vasakaratú uralkodó lehetett, aki ekkoriban Európában élt. Bár az uralkodó nem épp a legjobb szó arra a „hivatalra”, amit Vilmos az Egyesült Tartományok élén betöltött. A helytartó tulajdonképpen nem volt szuverén uralkodó, maga a fogalom inkább jelentette kötelességek és feladatok összességét, semmint valódi hatalmat. Valójából a hét tartományt, köztük a leggazdagabb Zeelandot és Hollandiát, vagyonos kereskedők irányították, akik inkább a köztársaság, semmint a monarchia eszméit tartották követendő célnak. Ez a cél pedig nem volt más, mint a profit, ez pedig több ponton is éket vert Vilmos és hívei, valamint a köztársaságpártiak között. A kereskedők példának okáért egyetlen petákot sem szenteltek volna egy szárazföldi hadsereg felállítására, mondván, a tartományok ereje a tengeri fölényben mutatkozik meg, továbbá évtizedek óta kezüket-lábukat törték a francia király kegyeiért, minthogy a francia roppant fontos felvevőpiacot jelentett a gazdaságnak. Mindeközben a velük szemben álló hívei az orániai hercegnek a környező országok felé egyre terjeszkedő, bigottan katolikus XIV. Lajosban az ősellenségüket látták. Vilmos megszületésekor a szelek nem épp az orange-istáknak kedveztek. Vilmos alig néhány hetes volt, mikor atyja elhalálozott, a hatalmat nevében és helyette a köztársaságpárti De Witt fivérek{15} gyakorolták, akik a helytartóság – szerintük idejétmúlt – intézményét is megpróbálták eltörölni. Csakhogy a történelem nem őket igazolta. Franciaország titkos szövetségre lépett Angliával, és mikor együttes erővel megtámadták a tartományokat, jóformán letarolták azt… A nép ekkor már egy erőskezű uralkodóra, egy hadvezérre áhítozott, így a tartományok egymás után fogadtak hűséget az időközben felserdült Vilmos hercegnek… Aki roppant szívós küzdelem és hatalmas áldozatok árán, de megállította a francia előrenyomulást, de ehhez, a gátrendszer megsemmisítésével lényegében kénytelen volt elárasztani a saját hazáját{16}. Akkor és ott a romhalmazzá lett ország képe örökre bevésődött Vilmos elméjébe, ő pedig belekarcolta a szívébe a fogadalmat, hogy egy nap sarokba szorítja Franciaországi Lajost. De a katasztrófa elsodorta a De Witt fivéreket is, minthogy a nép az ő felelőtlen politikájukat okolta a bekövetkezett borzalmakért. A fivéreket árulás vádjával perbe fogták, s egy este, amikor éppen egyik börtönükből a másikba kísérték volna át őket, a feldühödött csőcselék rárontott a két államférfira, felkoncolták őket, s tetemeiket ott helyben el is égették. Sőt,

a még sokáig terjedő rémhírek szerint a hisztérikus állapotba került tömeg még lakmározott is De Witték maradványaiból… Keringtek persze hírek arról is, hogy a lincselés mögött tulajdonképpen nem más állt, mint Orániai Vilmos maga. Többen azt is gyanúsnak ítélték, hogy a helytartó sosem kezdeményezte a brutális cselekedet elkövetőinek felelősségre vonását, sőt néhányukat, akik bizonyosan részt vettek a tömeg hergelésében, még ki is tüntette. Az igazság persze sosem derült ki… De ott és akkor, a helytartó hideg szemébe nézve, Louise-ba belehasított a gondolat, hogy Vilmosnak a De Witt fivérek halálában játszott szerepéről szóló pletykák bizony igazak lehetnek… Ez az én emberem, gondolta magában a fiatalasszony. S még nem sejthette, de Louise-ra pillantva Orániai Vilmos fejében ugyanez a gondolat fogalmazódott meg…

A hintó, amely először James Welhamet vitte haza Hamsey Greenbe, végül megérkezett végső állomásához, az Ashburton kastélyhoz. Az udvarház kapuján két, meleg kabátba és prémes kesztyűbe bugyolált gyermek rontott ki, s szaladt boldogan nevetve Louise elé: Henry és James. Nem ez volt az első találkozás, mely lezajlott köztük azóta, hogy Louise megérkezett Angliába, hisz hazatérvén első útja az Ashburton házba vezetett. S megkönnyebbült, amikor érezte fiai ölelésén, hogy azok egy csöpp neheztelést sem éreznek anyjuk iránt, amiért az magukra hagyta őket; a viszontlátás öröme felülírta a hosszú távollét okozta szomorúságot. Egyúttal a szívét fojtogató keserű lánc is engedett szorításán, s csak úgy ontotta az enyhülést hozó könnyeket gyermekei nyakába. De ezt a megkönnyebbülést csakis akkor érezte, ha a gyermekei közelében lehetett: ahogy egy kicsit is eltávolodott tőlük, a lelkét betöltő hideg haragvás rögvest visszatért… A viszontlátás tehát most is hatalmas boldogságot okozott Louise-nak, azonban ezúttal is ámulattal töltötte el, hogy gyermekei mennyit nőttek és változtak a távol töltött évek alatt. Henry ekkor a maga kilenc évével komoly fiatalemberré, az elutazásakor még szinte csecsemőnek számító kis James pedig négyéves, eleven kisgyermekké lett. S szerencsére mindketten épek és egészségesek voltak, és szemmel láthatóan kényelmesen befészkelték magukat az Ashburton házba. Csak Louise nem tudta sehogy sem otthon érezni magát átmeneti menedékében. Pedig Mr. Goetz minden tőle telhetőt megtett, hogy a kedvében járjon: tágas, selyemtapétával borított falú lakosztályt rendeztetett be számára, az asszony ízlése szerint való

franciás, világos bútorokkal, érkezése napján pedig meghagyta a cselédségnek, hogy Lady Elsfieldet ott-tartózkodása alatt a ház úrnőjének tekintsék. De Louise-t minden egyes reggel, amely Mr. Goetz fedele alatt érte, arra a rettenetes napra emlékeztette, mikor Jeffreys megrémítette, megalázta, majd kidobta gyermekeit és háza népét az Addington kastélyból, mely ráadásul alig néhány mérföldre feküdt az Ashburton háztól. Jeffreys azóta sem tért vissza az ódon kúriába, arra csupán bosszúvágyától és William iránti gyűlöletétől hajtva vetett szemet. Mégis, a gondolat, hogy William atyai örökségét most a szörnyeteg tudhatja magáénak, úgy dühítette Louise-t, hogy az ujjai is belefehéredtek, ahogy a kis James ágyának korlátját szorította. – Visszaszerzem az otthonunkat, gyermekeim – suttogta Louise a gyermekszoba csöndjébe, ahol a két fiúcska már az igazak álmát aludta. – Visszakaptok mindent, ami benneteket illet, köztük a nevetek becsületét is… És az a gazember, aki elvette tőletek az apátokat, meglakol a vétkéért. Minden vétkéért… Erre megesküszöm nektek. Miután megtette szent fogadalmát, Louise egy sóhajtással eleresztette baljós gondolatait, búcsúcsókot nyomott fiai bársonyos orcáira, és lámpását magához véve, nesztelen léptekkel kiosont a fiúk szobájából. A lépcső felé tartva azonban egy másik ajtó mögül halk gőgicsélés hangjai ütötték meg a fülét. Louise lenyomta ennek az ajtónak a kilincsét, és belépett a sötét szobába. Úgy látszik, kialudt a lámpa fénye – gondolta, hisz tudta jól, hogy a kiságyban pihegő gyermek fél a sötétben. Meggyújtotta hát az egyik asztalkára készített olajlámpás kanócát, mire a sírdogálás rögtön abbamaradt. Louise az ágyhoz lépett, és a lámpa fényénél elmerült a pufók kis arc látványában. William kislánya, bár még csak másfél éves volt, igazi szépségnek ígérkezett: fényes, fekete fürtjei már most rakoncátlanul göndörödtek apró fülei mögött, szemére – mely egyébként zöld volt, akár a moha – bársonyos pillák borultak. – Valami baj van, asszonyom? – kérdezte a szobába lépő Suzon. A nevelőnő hálóköntöst viselt, és haját oldalt leomló fonatba fogta, szemmel láthatóan már aludni tért. – Semmi baj, csak felsírt a kicsi… – mondta Louise. – Nem égett a lámpás a szobájában. Ekkor egy újabb, hálóinget és vállán gyapjúkendőket viselő alak lépett be. –Itt vagyok, sahiba… – pihegte Aiyla, aki futva érkezett a kislány szobája

elé. – Jöttem, ahogy meghallottam a sírkást… – A sírást… – javította ki türelmetlenül Suzon. – És ne nevezd az asszonyunkat sahibának, ő is megmondta már számtalanszor. Hívd miladynek vagy Lady Elsfieldnek. – Ó, igaz is, bocsásson meg, Lady Elsfield. Louise bátorítólag rámosolygott Aiylára. – Semmi baj, Aiyla, majd megszokod. Te is lehetnél vele türelmesebb, Suzon – feddte óvatosan a nevelőnőt. – Ha néha vét is hibát, el kell ismerni, rengeteget fejlődött az angoltudása. Aiyla valóban szépen haladt választott hazája nyelvének elsajátításában, s ez nem utolsósorban annak a tengeren töltött fél évnek volt köszönhető, amíg Louise-zal visszatértek Angliába. Az út során új úrnője éppoly türelemmel tanítgatta, mint egykor őt Mr. Andrews a perzsa nyelvre. Aiyla szerencsére hamar megmelegedett az Ashburton házban, egyedül a kényelmetlen nyugati ruháktól és a zord időjárástól szenvedett; ezúttal is hiába terített magára három gyapjúkendőt, még mindig vacogott. Suzon azt hitte, a szigorú hangnem miatt reszket szegény lány, mint a nyárfalevél, s megenyhülve így szólt: – Igaza van, asszonyom, ne haragudjon. És te sem, Aiyla… De máskor ellenőrizd kétszer is, világos van-e a kis Alishánál, különben fellármázza az egész házat. Aiyla szorgosan bólogatott, majd a kiságyhoz lépett, s megígérte, hogy a kislány mellett marad, míg az egészen vissza nem alszik. Így Suzon újra nyugovóra térhetett, Louise pedig leballagott a földszintre. Odalent a szalonban még égett a tűz, s Mr. Goetz egy pohár sherryt kortyolgatva várt az asszonyra. Louise magának is töltött egy pohárral, s elhelyezkedett a Mr. Goetzével szemközti karosszékben. – Nem hittem, hogy még idelent találom – mondta Louise.– Talán nem álmos? Kimerítő nap áll mögöttünk. – Szerettem volna kettesben beszélni önnel – felelte Mr.Goetz. – De ehhez meg kellett várnom, hogy a két fiúcska nyugovóra térjen. Beszéd közben Mr. Goetz állával az emelet felé bökött, s Louise elmosolyodott. – Mikor itthon van, szinte el sem mozdulnak a szoknyája mellől – folytatta Mr. Goetz, és Louise arcáról rögtön lehervadt a mosoly. –Igen… – mondta tétován az asszony. – Mintha szegénykéim folyton

attól rettegnének, hogy újra eltűnök. Talán hiba volt abba az illúzióba ringatnom magam, hogy nem viselte meg őket a külön töltött idő… – Ugyan, egyet se féljen – vigasztalta Mr. Goetz. – Okos és bátor kis legények ezek, s jól tudják, hogy édesanyjuk az apjuk nyomát követte a világban, hogy hazahozza nekik őt. Fájdalom, hogy nem sikerült… Louise arca elkomorult, és lehorgasztotta a fejét. – Ó, bocsásson meg, nem akartam elszomorítani – mondta gyorsan a férfi. Louise megrázta a fejét. Mr. Goetz nem tudhatta, de a fiatalasszonyt nem a gyász, hanem a lelkiismeret-furdalás szomorúsága kerítette hatalmába; még mindig nem tudta megbocsátani magának, hogy a szükség órájában ahelyett, hogy gyermekei mellett lett volna, Azam herceg szerelmét élvezte a távoli Áldott Erőd zenanájában, hónapokkal meghosszabbítva távolmaradását. – És a kislány? – kérdezte Mr. Goetz, hogy témát váltson. –Gondolkozott már azon, mivel magyarázza az Angliában való felbukkanását? A kis Alisha származásának titkát Louise-on és Aiylán kívül egyedül Mr. Goetz ismerte. De ő személy szerint nem tartotta jó ötletnek, hogy az igazságot felvállalva, mint William és egy rabszolgalány szerelemgyerekét neveljék föl a kicsit. – Talán, ha azt mondanánk – töprengett Louise –, hogy a kis Alisha egy elárvult mogul hercegnő, aki az áruló Mu’adzam herceg egyik ágyasától született… – Akit, miután a herceg kegyvesztett lett, szintén kidobtak a zenanából… – szőtte tovább a történetet Mr. Goetz. – Az anyja meghalt, így ő árván maradt – folytatta Louise.– Én pedig, hogy megmentsem a halálnál is rosszabb sorstól, magammal hoztam őt Angliába. A dajkájával, Aiylával együtt… – Kezdetnek nem is rossz! – csettintett a nyelvével Mr.Goetz. – De még csiszolnunk kell a történeten. – Azzal még ráérünk – vetette közbe Louise. – Egyelőre senki sem tud az ittlétéről, és ez jobb is így. Végtére is, az emberek még azt sem sejtik, hogy az elmúlt években megjártam Indiát. Mindenki úgy tudja, hogy a Holland Tartományokban időztem a rokonaimnál. Egy kis mogul hercegnő felbukkanását ezzel az úttal aligha magyarázhatom. Mert bármennyire hasonlít is Williamre, azért látni rajta, hogy messzi földről

szakadt ide… – Szerencsére még fiatalka, és a helyi káplán már meg is keresztelte. Így könnyebb lesz beilleszkednie, közülünk valóként cseperedhet föl. Aiylának ebből a szempontból nehezebb dolga lesz. Ön szerint ő hogyan boldogul itt minálunk? Louise megcsóválta a fejét. – Továbbra sem bánta meg, hogy velem tartott a Tritón fedélzetén, hisz ragaszkodik hozzám, a kis Alishát pedig egyenesen imádja. Remélem, nem lesz gondja a többi szolgával, s idővel a helyiekkel sem. – Gondolom, Suzon nem kedveli különösebben. – Nem, nem mondhatni… Pedig világosan szétválasztásra kerültek a feladataik: Aiyla a kislányért, Suzon pedig a fiúk neveléséért felel. – Nem hiszem, hogy ez lenne az ellenszenv oka – vélte Mr. Goetz. – Szerintem Suzon féltékeny Aiylára. – Féltékeny? – vonta föl a szemöldökét Louise. – Igen, féltékeny – bólogatott Mr. Goetz. – Hisz, gondoljon csak bele. Suzon gyermekkora óta ön mellett áll, szinte testvéreként szereti. Szoros kötelék ez, de az Aiylával átélt kalandjai olyan szövetséget hoztak létre maga és az egykori rabszolgalány között, melynek Suzon nem lehet részese. – Meglehet, hogy igaza von… Majd beszélek erről Suzonnal. Ő jó lélek, biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb megbékél Aiylával. – Az lehet, hogy ő igen, de a többiek és úgy általában a környékbeliek nem fognak, amíg nem keresztelkedik meg – mondta Mr. Goetz komolyan. – Igen, beszéltünk már az áttérésről. Aiyla tudta, amikor hajóra szállt, hogy ez elkerülhetetlen. Ha kicsit megszokott már nálunk, beszélek Murphy tiszteletessel, hogy kezdje meg a hitoktatását. Erről akart beszélni velem, Mr. Goetz? Aiyláról és Alisháról? Mr. Goetz kiitta a sherryje maradékát, és jólesően cuppantott. – Nem, Louise, nem erről… – mondta, majd a pohárszékhez lépett, s töltött magának egy újabb adagot. – Hanem az Orániai Vilmossal való találkozójáról… – folytatta. –Mire gondol? – kérdezte Louise nyugtalanul.

Mr. Goetz az asszonyhoz lépett, és az ő poharát is újratöltötte az itallal. – Hogy voltaképpen miféle feladatot bízott magára a helytartó? – kérdezte a férfi sokatmondó pillantás kíséretében. Louise kezében egy pillanatra megremegett a pohár, és a sherry a szőnyegre csöppent. – Sejtettem – mondta tömören Mr. Goetz. – Sejtettem, hogy van valami, amit nem mondott el nekem és Jamesnek, sem az uraknak, ott, Lady Place-ben. Ki vele hát… Miféle titkos küldetéssel bízta meg Orániai Vilmos? Louise válasz helyett elfordította a tekintetét. Mr. Goetz az asszonyhoz lépett, s két ujja közé fogta az állát, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzen. – Beszéljen, Louise… Higgye el, én csak segíteni akarok, de ehhez meg kell bíznia bennem. A fiatalasszony bólintott. Mr. Goetz lassan visszaereszkedett a székébe, s figyelmes tekintetét az asszonyra szegezte, aki felhajtotta a sherryjét. – Önnek vagy boszorkányos képességei vannak, Mr. Goetz – mondta szomorú mosollyal –, vagy túlságosan is jól ismer. Mert igaza van, Orániai Vilmos herceg csakugyan rám bízott egy különleges feladatot. – S mi volna az, Louise? – kérdezte Mr. Goetz feszülten. – Elmondom, de nem fog neki örülni… – Ez esetben jobb lenne, ha túlesne rajta, kedvesem. Louise nagy levegőt vett, s így szólt: – El kell csábítanom, és az ő oldalára kell állítanom, John Churchillt… Mr. Goetz nagyot sóhajtott. – Értem – mondta lassan. – És ön? Ön mit kap mindezért cserébe? – Jeffreys fejét, ha megtörténik a hatalomátvétel… És minden egykori elkobzott javunkat. – Nos, ami Vilmos herceg álláspontját illeti, megértem… Megértem, hogy le akarja választani Jakabról Churchill ezredest. A katonák körében roppant népszerűségnek örvend, így amíg ő hű a királyhoz, hű marad a

hadsereg nagy része is. Azt is el tudom képzelni, hogy az ön számára is csábító a jutalom, amit a feladata elvégzéséért kapna. De azért érdekelne, mit szólt, mikor meghallotta ezt az ajánlatot. Louise Mr. Goetz szemébe nézett. – Arra kíváncsi, megbotránkoztam-e azon, hogy a helytartó a testemet akarja felhasználni a céljai eléréshez? – Igen. – Őszintén szólva, nem. A herceg tudja, mit akar, s ha alkalma nyílik közelebb kerülni a céljához, akkor ő megragadja a kínálkozó lehetőséget. Tudja, különös módon… abban a pillanatban, mikor először találkoztam vele, úgy éreztem, valamiféle rokonlélekre bukkantam a személyében. – Ezek szerint ön is megragadja ezt a váratlan lehetőséget, hogy beteljesíthesse bosszúját? Valóban megpróbálja elcsábítani John Churchillt? Louise elgondolkodva forgatta kezében a kristálypoharat. – Igen, megpróbálom – felelte végül. – Talán megvet érte? Mr. Goetz kihúzta magát, majd komoran megrázta a fejét. – Nem, eszemben sincs. Ahogyan Jamesnek is mondta, maga már nem ugyanaz az asszony, aki egykor William karján átlépte az Addington kastély kapuját. Ha kész arra, hogy harcában a bájait is fegyverként vesse be… Az csakis az ön döntése. Mindenesetre jól tette, hogy James elől eltitkolta ezt a titkos küldetést. Ha rám hallgat, a jövőben is így tesz. – Miért? Gondolja, hogy megvetne érte? Mr. Goetz néhány pillanatig Louise arcát fürkészte, majd szomorúan elmosolyodott. – Nem, azt nem – rázta a fejét a férfi. – Nem hinném, hogy olyat tudna tenni, amiért James megvetést érezne ön iránt… De akkor is. Jobb, ha a Churchill-lel kapcsolatos terveiről James nem tud. Hanem azon gondolkodott már, miként akar a megvalósításukhoz fogni? Louise fölemelkedett ültéből, s a kandallóhoz lépett, hogy kezeit megmelengesse a tűznél. – Látja, ez a baj – mondta. – Szerintem Orániai Vilmos túlbecsülte a képességeimet… Nem hiszem, hogy Churchill ezredes valaha is nőként

tekintett volna rám… Mr. Goetz elhúzta a száját. – Ne legyen azért ebben ennyire biztos, Louise – mondta. – Emlékszem még arra a napra, mikor az ezredes nálunk járt, hogy kinyilvánítsa a részvétét, amikor azt hittük, William a dorchesteri börtönben lelte halálát. Maga akkoriban nem volt olyan állapotban, hogy ilyesmire felfigyeljen, de az a gyöngédség, amivel az ezredes kegyedet körülvette, és a pillantás, amit önre vetett… Szerintem mindenképpen bizakodásra ad okot. – No, és Lady Sarah? – fonta keresztbe a karját Louise. – Churchill imádja a feleségét. – Nos… A legállhatatosabb férjek hűsége is csorbát szenved olykor. Louise nagyot sóhajtott. – Igen, ez így van. És ennek a legékesebb bizonyítéka éppen édesdeden pihen odafent… – mondta, és az emeleti gyerekszobára pillantott. Mr. Goetz elpirult. – Bocsásson meg, kedvesem, nem gondoltam át, miket beszélek… – Hagyja, barátom – legyintett Louise. – Tudom jól, hogy értette… De Lady Sarah személye más okból is aggaszt. Tudja, én mindig is kedveltem a ladyt, aki sokszor volt jó hozzám. – Hát, Louise – mondta Mr. Goetz felszegve állát –, az úton, amire lépni készül, nem viheti magával a lelkiismerete batyuját… – Igen… – felelte Louise komoran. – Igen, tudom. De ha célt érek, az akkor is gyötörni fog. Mr. Goetz ezután nem sokkal nyugovóra tért, s Louise is visszavonult a szobájába. De ő még nem aludni készült. Az ablaknál állva gondolataiba merült. Bárhogy vélekedett is Mr. Goetz, erősen kételkedett, hogy el tudja végezni a rábízott feladatot. Churchill gyermekkora óta hűségesen szolgálta a királyt, és rajongva szerette feleségét. Hogyan is tudná ő elszakítani a férfi életének eme két legfontosabb kötelékét? A gondolat, hogy a Jeffreysen beteljesítendő bosszúja egy ilyen küldetés bizonytalan sikerétől függ, aggodalommal töltötte el. Persze, női fegyvertára tartogatott néhány titkos eszközt… Louise ékszeres ládikájához lépett, és elővett belőle egy szépen megmunkált elefántcsont szobrot: a smaragdszemű oroszlánt, Azam ajándékát. Mikor először, a Szúratból kifutó hajón a kezébe vette, úgy hitte, a herceg mindössze egy kedves

emléket ajándékozott neki, hogy kettejük szerelmére és azoknak a régi perzsa harcos asszonyoknak a bátorságára emlékeztesse majd, akikről Azam őt elnevezte… Shirzan… Ez a név és a szenvedély emléke, mellyel szeretője e nevet a fülébe suttogta, még mindig borzongással töltötte el Louise-t. Hanem amikor már kint jártak a nyílt vízen, az asszonynak eszébe ötlött valami… Egy mondat Azam utolsó leveléből: „…a bosszú olyan kés, melynek két éle van. És én nem hagyhatom, hogy Te, szerelmem, én Shirzanom megsebezd magad eme kétélű fegyverrel. Ajándékom, melyet eljuttattam Hozzád, segítségedre lesz, hogy beteljesítsd szent bosszúdat…” Louise nem tudta elképzelni, vajon a kis szobrocska hogyan lehetne segítségére készülő bosszúhadjáratában. De ahogyan forgatta kezében a kis figurát, észrevette, hogy az állat nyakán, nyakörv módjára, egy gyémántokkal kirakott aranykarika fut körbe. Louise úgy döntött, tesz egy próbát: kezébe vette a szobrocska fejét, és tekert rajta egyet. Az engedett, s amikor Louise lecsavarta az oroszlán fejét, annak helyén két eldugaszolt fiola kandikált ki a szobor üreges testéből, mellettük egy szorosan összetekert papírdarabbal. Louise először a fiolák tartalmát vette szemügyre. Amennyire a kabinja félhomályában meg tudta állapítani, az egyik valamilyen sötétzöld folyadékot, a másik pedig egy teljesen színtelen, áttetsző anyagot rejtett. Louise kisimította a papirost, és elolvasta az apró betűkkel írt szöveget; az nem Azam kezétől származott, bizonyára az a személy írta, aki a fiolák tartalmát is kotyvasztotta. Az illető tömören leírta, mire szolgál a két ital: az első, a zöld színű, egy igen erős méreg, melyből pár csepp is halált okoz, azonban csak jóval annak elfogyasztása után: akár egy egész nap is eltelhet, mire az áldozatot a kólikára igencsak hasonló rohamok gyötörni kezdik, így a mérget az italba vagy ételbe keverőnek nem kell tartania a lelepleződéstől. Az útmutató szerint a másik szubsztancia „a férfiúi vágyak felkorbácsolására való, oly módon, hogy ki azt belélegzi, azonnal olthatatlan szenvedélyre lobban az illat viselője iránt”. – Mintha Azam megérezte volna, miféle kihívásokat sodor majd utamba a sors – gondolta Louise már az Ashburton ház csöndjében. Amikor Orániai Vilmos előadta ajánlatát, első gondolata az áttetsző folyadékot tartalmazó fiola volt… Bár Louise erősen kételkedett abban, hogy egy egyszerű illatanyag képes megrészegíteni egy olyan józan férfiút, mint John Churchill. Bár ki tudja, ha valahol sokat tudtak a

csábítás eme titkos fegyvereiről, hát akkor az a nagy mogulok háreme volt… S Louise-nak már körvonalazódott is a fejében egy terv, miként próbálhatná ki a bájital hatékonyságát…



2. FEJEZET

Egy fiola szenvedély Louise szomorúan kémlelte Lyme Regis kikötőjét a Kétormú Ház kertjében állva. Az a boldog nyári nap járt a fejében, amikor ugyanazon a helyen közölte Williammel a jó hírt, miszerint újra gyermeket vár. Monmouth serege azon az éjszakán érkezett meg Anglia partjaihoz, s kettőjük boldogtalan kálváriája is azon a napon vette kezdetét. Akkor a kellemes nyáresti szellő a virágok illatát keverte a tenger sós levegőjéhez, a hortenziák ezer színben pompáztak, s ő maga a világ legboldogabb asszonyának hitte magát. Azóta gyermekét elvesztette, William meghalt, s a kert még éppen csak ébredezett téli álmából. Még a hortenziáknak is csak a száraz ágait kocogtatta egymáshoz a hűvös április szellő, amely még nem hordozta az igazi tavasz ígéretét. Louise számára fájdalmas zarándoklat volt ez, de nem volt mit tenni; a terv, amely James szavai nyomán kezdett körvonalazódni a fejében, a Kétormú Házhoz kötődött. Elképzeléseit megosztotta Mr. Goetzcel is, aki remeknek tartotta Louise ötletét, miszerint az asszony akkor környékezi meg az ezredest, amíg az régi otthona felújítási munkálatait felügyeli. Az Ashe ház mindössze néhány mérföldre feküdt Chideocktól. Louise-t csupán egyetlen gondolat nyomasztotta: – Csak azt nem tudom – osztotta meg aggodalmát Mr. Goetzcel még az elutazása előtti napokban –, mi lesz, ha Lady Sarah úgy dönt, csatlakozik a férjéhez… – Emiatt ne fájjon a feje – mondta a férfi –, most kaptam a hírt, hogy Anna hercegnő Bathba utazott kipihenni legutóbbi vetélését. És tudja, milyen: egy percre sem szeret megválni Sarah Churchilltől, az asszony bizonyára oda is elkísérte. – Ebben igaza lehet… – nyugodott meg Louise. – Hanem tudja, mit pletykálnak Londonban? – folytatta Mr. Goetz. – Hogy Anna hercegnő nem önszántából választotta Batht tartózkodási

helyének. A király kényszerítette az elutazásra. – S ugyan miért? – Anna állítólag összetűzésbe keveredett Modenai Mária királynéval. A hercegnő egy óvatlan pillanatában megosztotta egyik udvarhölgyével a gyanúját, miszerint elképzelhető, hogy a királyné csak színleli a terhességet. Szerinte azt tervezik, ha eljön az ideje, egy gyermeket – természetesen egy fiút – csempésznek a szülőszobába… – Ugyan, ez képtelenség! – legyintett Louise. – Egy ilyen vakmerő tervet kivitelezni lehetetlenség volna… Mégis, mire alapozza Anna hercegnő a gyanúját? – Különösnek találta, hogy a királyné rendre zavartan viselkedik, amikor a terhességéről faggatja. No, meg állítólag a fenséges asszony nem hagyta, hogy Anna megérintse a hasát… Mikor ezzel próbálkozott, Mária még meg is ütötte. Ezzel persze valószínűleg már csak az udvaroncok élénk fantáziája egészítette ki a történetet. – Sok asszonyt tesz érzékennyé vagy hevessé a terhessége – vonta meg a vállát Louise. – S vannak jó páran, akik ilyenkor idegenkednek mások érintésétől. A királyné babonás, az is lehet, valamiféle rontástól tart… – Bárhogy is – folytatta Mr. Goetz –, a pletyka a király fülébe is eljutott, ő pedig eltávolította lányát az udvarból, mondván, jelenléte felzaklatja a viselős királynét. Mindenesetre nekünk csak hasznos, hogy magával vitte Churchill feleségét is. – Vagyis nyugodtan kivethetem a hálómat a férjére – biggyesztette le az ajkát az asszony. – Ehhez biztosan azt a bájitalt kívánja felhasználni, amit a minap mutatott nekem? – Ön szerint ostobaság? Goetz vállat vont. – Ártani biztosan nem árt. Egy próbát mindenesetre megér… És ha nem is válik be, legalább elkezdhet Churchill közelébe férkőzni. Louise a maga részéről egyre vérmesebb reményeket fűzött a kis fiola tartalmához. Mikor Aiylának is megmutatta, ő felismerte a főzetet. – Azt tudom – mondta a lány –, hogy szantálfakivonat és narancsolaj van benne, illetve néhány titkos összetevő. A pontos receptet lakat alatt őrzi

az a füvesasszonyféle, akihez előszeretettel fordulnak a zenana hölgyei, ha az intrikáikhoz a főzeteire van szükségük… Csak úgy emlegetik, a Kékruhás Asszony, és aranyárban méri a portékáit. S mind közül ez a legértékesebb. Hallottam olyan háremhölgyről, aki e vágyfokozó segítségével próbálta elcsábítani az egyik herceget vagy éppen magát a császárt. Olyat is hallottam rebesgetni, hogy egy ágyas megillatosította a bájitallal a kendőjét, majd Akbar herceg párnája alá rejtette… S amikor a herceg később a lányon is megérezte a különös illatot, nem bírt magával a rátörő vágyakozástól. Ezzel meg is született Louise fejében a terv, amelynek első felvonásaként március utolsó napjaiban a Kétormú Házba utazott. A gyermekeket Suzonra bízta, egyedül Swansont vitte magával a háznépből, aki Mrs. Glynn vezényletével hamar lakhatóvá varázsolta a kis tengerparti házat. Ettől kezdve Louise-nak nem volt más dolga, mint várni. Churchill ezredes április első szombatján érkezett meg gyermekkora színhelyére, amely mindig is kedves volt a szívének. Ezután Swanson lépett a színre: beszédbe elegyedett az Ashe ház egyik inasával, majd jelentette Louise-nak, hogy az ezredes napja nagy részét a birtokon tölti, ahol a renoválás utolsó lépéseit irányítja, esetleg bekocsizik Lyme Regisbe vacsorázni, illetve délutánonként a környéket járja be lóháton. Kiváltképp szívesen keresi föl a Charmouth melletti védett öblöt, ahol elmerül a táj és a tenger szépségében. Louise úgy döntött, aznap ő is fölkeresi az ezredes kedvenc partszakaszát… Úgy érezte, nincs értelme tovább halogatni a cselekvést. – Swanson! – szólította az inast, aki kissé távolabb épp a rózsaágyásokat gyomlálta. – Igen, úrnőm? – sietett oda a férfi, kezében tartva kertikapáját. – Nyergelje föl, kérem, Ariónt. Kilovagolok…– Igenis, asszonyom, máris. Louise egyenesen Lyme Regis felé vágtázott Arión hátán. Ahogyan a parti föveny közelébe ért, s a talaj lejteni kezdett, lefékezte lovát, leszállt a nyeregből, s az állatot egy öreg magyaltölgy törzséhez kötötte. Miután pedig a nyeregtáskából elővett egy bőrkötéses könyvet, lesétált a partra. Ott, közel a vízhez, hogy a fövenyt nyaldosó hullámok ne érjék el barna lovaglóruhája szegélyét, leült egy sziklára, s könyvét az ölébe helyezve várakozni kezdett. Nem kellett sokáig várnia, egy szűk negyedóra

elteltével lódobogás hangja ütötte meg a fülét. Louise óvatosan hátrafordult, és megpillantotta John Churchillt: a férfi éppen meglepetten szemlélte Ariónt, a lány pedig újra a tengerre függesztette a tekintetét. Churchill ugyancsak lepattant a nyeregből, s kancáját az ismeretlen, gyönyörű arab telivér mellé kötötte. Ahogy a part felé kezdett sétálni, hamarosan meg is látta annak gazdáját: egy asszonyt, kinek csak háta kecses vonalát látta, és leomló, bronzszínű göndör fürtjeit. Ahogy közelebb lépett, észrevette, hogy az asszonyt rázza a sírás, és halkan szipog. – Khm… – köhintett Churchill. – Hölgyem… talán valami baja esett? Megsérült? Segítségére lehetek valamiben? Louise összerezzent, mint akit váratlanul ért a férfi fölbukkanása, s hátrafordult. Könnyben úszó szemét a férfira emelte, s csak ennyit mondott zavartan: – Nem, uram, semmi bajom… Köszönöm, de nem tehet értem semmit. Azzal Louise elfordult Churchilltől, de rögtön vissza is kapta a pillantását, mint aki csak most eszmélt rá: ismerős arcot lát. – Ó… – lehelte az asszony, s Churchill szemében is felismerés villant. – Egek… – suttogta a férfi. – Lady Elsfield… Csakugyan ön volna? – Churchill kapitány… akarom mondani, ezredes – mondta Louise, és gyorsan letörölve könnyeit fölemelkedett ültéből, hogy kezét nyújtsa a férfinak. Eközben könyve kiesett az öléből, s földet ért a nedves homokon. Az ezredes lehajolt érte, és átadta az asszonynak, s közben futó pillantást vetett a borítójára. – Milton… – jegyezte meg a férfi – Az Elveszett paradicsom az egyik kedvenc olvasmányom. – Nekem is… – mondta Louise, s leporolta a homokot a könyvről. – Bevallom, ezredes, nem számítottam rá, hogy ismerősbe botlom itt. – Ahogyan én sem – mondta a férfi. – Különösen önre nem számítottam… Évek teltek el azóta, hogy utoljára láttam. De mondja, kérem, hol járt mindeddig? Annak idején szerettem volna érdeklődni a hogyléte felől, s Mr. Goetz úgy tájékoztatott, hogy a rokonaihoz utazott Franciaországba. Ott időzött hát ez idáig? –Tudja, ezredes úr – sóhajtotta Louise –, ez egy igen hosszú és szomorú

történet… – Értem – mondta tétovázva a férfi. – Úgy látom, kegyed zaklatott. Ha kívánja, magára hagyom. De ha szívesen beszélgetne egy jó baráttal, én boldogan rendelkezésére állok. – Köszönöm, ezredes… Azt hiszem, a baráti szóból sosem elég – mondta Louise, majd visszaereszkedett a sziklára, s hellyel kínálta maga mellett a férfit, aki azt el is fogadta. Néhány pillanatig mindketten elmélázva nézték a tajtékos tengert, majd Louise így szólt. – Mondja, ezredes úr… Hogy kerül ön ide? Ily távol azudvartól, ahol a madár se jár? – Van itt egy házam, nem messze – felelte Churchill. – Pontosan itt születtem, az Ashe házban. Éppen befejezik a felújítását, én pedig eltöltök itt néhány kellemes hetet, most, hogy a király végre engedélyezte az eltávozásomat. No és ön? Önt miféle szél sodorta Anglia e távoli csücskébe? – Tudja, Williammel nekünk is van itt egy házunk… Kétormú Háznak nevezik errefelé, és a chideocki öbölben fekszik. De gyakran tettünk kirándulást ide, Lyme Regis határába. Olyan szép itt a táj. Úgyhogy mondhatni, engem az emlékek vonzottak ide… Louise-nak az utolsó szavaknál elcsuklott a hangja, s Churchill szánalommal telt hangon így szólt: – Nagyon sajnálom, ami a férjével történt. Fogadja részvétemet… Ismét. – Ó, igaz is – szólt Louise. – Hisz ön volt kedves fölkeresni Addingtonban is, amikor annak idején Williamet halottnak hittük. – Hittük? – Nyílt kerekre Churchill szeme a csodálkozástól. – Hogy érti ezt, kérem? Louise az ajkába harapott, mint aki már bánja, hogy elszólta magát. – Végül is… – tétovázott az asszony –, önnek talán elmondhatom az igazságot. – Miféle igazságot? – Azt, hogy William nem halt meg a dorchesteri börtönben, mint azt velem elhitették. Helyette Indiába száműzte őt családunk egy régi ellensége… Azzal Louise elmesélte viszontagságos kalandjait Defoe látogatásától kezdve a kalóztámadáson és a zenanában átélt borzalmakon keresztül

egészen William haláláig… Egyedül az Azammal folytatott szenvedélyes viszonyt hagyta ki a beszámolóból. Mikor Louise elmesélte, miként röppent ki férje testéből az élet, miközben ő a karjaiban tartotta, újra feltörtek a könnyei. – Kérem… – szólt Churchillhez elcsukló hangon. – Volna egy zsebkendője? – Hogy… hogyne… – hebegte a férfi, aki még mindig a hallottak hatása alatt állt. Louise felé nyújtott egy batisztkendőt, s így szólt: – Lady Elsfield… szóhoz sem jutok a döbbenettől. Egek, hogy mennyi szenvedésen kellett átesnie. Tíz férfi tucatszor is összeroppant volna az alatt a teher alatt, amit az utóbbi években cipelnie kellett. De mondja… Ki volt az, aki ezt tette önökkel? Ki az a megátalkodott ellenség, akit említett? Louise, aki időközben letörölte a könnyeit, zavartan gyűrögetni kezdte a batisztkendőt. – Azt… azt nem árulhatom el. A saját érdekemben. Ez az illető most nagy kegyben áll az udvarnál, én pedig nem súlyosbíthatom tovább a magam és a gyermekeim helyzetét. – Tudja, hogy bennem megbízhat… – Ó, tudom, tudom… – bizonygatta Louise, s egy pillanatra a férfi karjára tette a kezét. – De, mint mondtam, nagyhatalmú személyről van szó… Nem szeretném, ha ön esetleg ferde szemmel nézne rá. – Értem – mondta komoran Churchill. – De abban akkor is biztos vagyok, Lady Elsfield, hogy az Úr megbünteti ezt a gazembert vétkéért. Semmilyen bűn nem marad megtorlatlanul. – Ó, ezredes… – sóhajtotta Louise –, bár hihetnék még úgy az isteni gondviselésben, mint ön. De túl sok vétket láttam már, ami nem nyerte el méltó büntetését, s túl sok vétkest, aki boldogan éli világát, bármilyen szörnyű tett terhelje is a lelkiismeretét… – Ne hagyja, hogy elvesszen a hite, asszonyom – mondta Churchill komolyan. – Én magam is imádkozni fogok önért. – Köszönöm az imáit, ezredes – mondta Louise halkan, és ismét megtörölte a szemét. – Hanem tekintettel a történtekre… – kezdte Churchill –, nem túl fájdalmas, hogy ennyi időt tölt Dorsetben? Éppen itt, ebben az öbölben?

Hisz végtére is ez az a hely, ahol összetört a boldogsága. – Nincs igazán más választásom, ezredes – szegte fel a fejét Louise. – A király minden birtokomat elkobozta. Csak ez a ház maradt meg. Louise a szomszédos öböl irányába mutatott, majd így folytatta: – Azóta Mr. Goetz házában húzzuk meg magunkat a gyerekeimmel. Ő végtelen jó és hűséges barátom, akinél biztonságos menedékre leltünk. De az mégsem egy otthon… Meg aztán olykor szívesen keresem a magányt. – Őfelsége igen méltatlanul bánt el önnel és a családjával– szólt Churchill komolyan. – Ha megengedné, szólnék néhány szót az érdekében a királynál… – Ó, ne! – mondta gyorsan Louise. – Kérem, ezredes… köszönöm a jóságát, de nem volna értelme. Kérem, ne is említse a királynak, hogy találkozott velem. Jobb szeretném, ha az udvarban elfeledkeznének rólam. Különben sem hiszem, hogy a királyt érdekelné egy árulónak bélyegzett alattvalója özvegye. – Pedig a király jó ember… – szólalt meg Churchill, majd elbizonytalanodva így folytatta: – Legalábbis ifjúkorunkban az volt. – Most talán már nem tartja annak? – kapott a szón Louise. – Nos… be kell vallanom, a ridegsége olykor még engem is meglep. Azt kell mondjam, néha kifejezetten… kőszívű tud lenni. Louise nem felelt, megjegyezte magának Churchill keserű szavait. – Akkor hát beláthatja, ezredes, hogy valóban bölcsebben teszi, ha nem említi a nevemet a királynak. – Ahogy kívánja – nyugodott bele Churchill. – Hanem lassan ránk sötétedik. Ideje volna hazatérnünk. – Menjen csak, lorduram… – mondta Louise halkan. – Én, ha nem bánja, még maradnék egy kicsit. Arión a sötétben is hazatalál. Nagyon okos ló. – És gyönyörű is… – tette hozzá Churchill. – De biztosan nem esik baja? Nem szívesen hagyom magára. – Ne aggódjon, kérem. Ez a beszélgetés sok emléket felkavart bennem. Jólesne még néhány percig gyönyörködni a tenger a látványában… – Rendben – mondta Churchill. – Akkor nem is zavarom tovább. De kérem, ha szüksége van valamire, ne feledje, hogy alig három mérföldre fekszik innen az Ashe ház, ahol bármikor szívesen látom… Akár ha az, amire szüksége van, csak egy baráti szó.

– Köszönöm, ezredes. Nem felejtem el a kedvességét. Azzal Churchill meghajolt, majd Louise-nak hátat fordítva elindult a parti fövenyen vissza a fához, ahová lovát kikötötte. Louise ekkor gyorsan elővette zsebéből a fiolát, amelyet magával hozott a Kétormú Házból, s miután kihúzta a kis ezüstdugót, egy cseppet Churchill batisztkendőjére ejtett belőle. – Lorduram! – kiáltott Louise a férfi után, aki épp készült felszállni a nyeregbe, de félbehagyta a mozdulatot, amikor látta, hogy az asszony futva közelít felé. – A kendője… – pihegte Louise, amikor utolérte a férfit. –Majdnem nálam maradt. – Ó! – mosolyodott el a férfi. – Igazán megtarthatta volna… De köszönöm. Churchill Louise pillantásától kísérve a felöltője belső zsebébe tette a kendőt, majd nyeregbe szállt. – Isten önnel, asszonyom! – mondta, s lovát elfordítva elindult az Ashe ház felé. – Isten önnel, Churchill ezredes… – suttogta Louise, miközben a távolodó alakot figyelte. Másnap borongós, esős idő köszöntött Dorsetre. Louise elégedetten figyelte hálószobája ablakából a szemerkélő esőt, hisz ez az időjárás még kapóra is jöhet, amikor az általa megírt színdarab újabb felvonásához érkezik. Mikor Swanson morgolódva fölnyergelte Ariónt, az eső épphogy csak szemerkélt, mire viszont Louise az Ashe birtok határában húzódó fiatal fenyőerdőhöz ért, már kövér cseppekben hullott alá az égből. A csinos, szorosan testhezálló, vörös bársony lovaglóruhába bújt lovas alaposan elázott, mire elérte célját, de ez sem tarthatta vissza. Az erdő széléhez érve kilesett a fák közül, s alig kétszáz lábnyira megpillantotta Churchill szülőházát: a barátságos kis kúria körül néhány munkás az esővel küzdve bontotta éppen az állványzat maradékát. Louise leszállt lova nyergéből, s kioldotta lovaglókosztümje felső gombjait, majd egy marék sáros földet a kezébe véve, némileg összekoszolta ruháját. Úgy ítélte meg, kellően alapos munkát végzett külsején, így már csak egyetlen dolga maradt: – Futás, lovacskám! – suttogta Arión fülébe, majd jó nagyot húzott az állat farára.

Az állat mintha értené a dolgát, fölnyerítve eliramodott a ház felé. Az állványzaton dolgozó munkások riadtan rebbentek szét a vágtázó paripa útjából, mely néhány meszes vödröt feldöntve, éppen az udvaron fékezett le. Az egyik bátrabb kőműves elkapta a ló kantárját, és igyekezett megnyugtatni az állatot. A zajra John Churchill előszaladt a házból, nyomában pedig egy köpcös, idősebb férfi döcögött. – Jó, hogy jön, ezredes uram! – kiáltotta a kőműves, még mindig Louise lovával küszködve. – Ez a ló éppen most rontott be az udvarra… De a gazdáját nem látom semerre. Louise, aki továbbra is a fák takarásából figyelte a jelenetet, most Churchill hangját hallotta: – Én ismerem ezt az állatot! Ez Lady Elsfield lova… Nincs több ilyen pompás paripa a környéken. De hogy kerülhetett ide? Jöjjön, Timothy, nézzünk körül. Merről érkezett a ló? – Onnan, a fák közül, mutatott a fenyvesre a kőműves. Churchill és a Timothy névre hallgató fickó elindultak a mondott irányba, s néhány lépés után az ezredes egy magát a nedves fűben vonszoló alakra lett figyelmes. Lady Elsfield éppen nagy keservvel azon volt, hogy feltápászkodjon a földről, de minduntalan visszahuppant. – Lady Elsfield! – kiáltotta Churchill, s futni kezdett az asszony felé. Mikor odaért, aggodalmas arccal térdelt az asszony mellé, aki kisöpörte arcából nedves fürtjeit, és csodálkozó szemét az ezredesre emelte. – Lorduram! – sóhajtotta az asszony. – Micsoda szerencse, hogy éppen erre járt! – Nem éppen szerencse – felelte Churchill. – Látja, az ott az én házam, az Ashe ház… De mondja, mégis mi történt kegyeddel? – A lovam… Az erdőn vágtunk keresztül, amikor valamitől megriadt. Alighanem egy erdei siklótól, éppen láttam egyet eltűnni a kövek között. Ledobott a hátáról, pedig azelőtt sosem tett ilyet. Azt sem tudom, merre van… – Ne aggódjon, éppen a házam udvarára futott be, az embereim már az istállóba vitték. – Ó, hála az égnek! –Az jobban aggaszt, hogy önnel mi történt – mondta Churchill. –

Megsérült? – A bokám… – mozdította meg Louise a lábát, amelyen felcsúszott a szoknya. – Azt hiszem, kificamodott, amikor földet értem. – Mutassa csak… – mondta Churchill, és kezébe vette a sérült végtagot. Óvatosan lehúzta Louise lovaglócsizmáját, és mozgatni kezdte a formás lábfejet. Louise egyszer csak fájdalmasan felszisszent. – Nem tűnik különösebben dagadtnak, de attól még néhány szalagja meghúzódhatott… – Bizonyára – szólt Louise. – Alig tudtam elvonszolni magam az erdő széléig. – Ő itt Timothy, a tisztiszolgám – mutatott ekkor Churchill a mellette álldogáló férfira. – Bekísérjük a házba, ott megszárítkozhat, és ellátjuk a sérülését. Jöjjön, támaszkodjon rám. Louise Churchill segítségével fölemelkedett a nedves földről, s megpróbált a férfi karjára támaszkodva a ház felé bicegni, de ahogy egy kicsit megterhelte „sérült” lábát, feljajdult, és újra összecsuklott. – Ez így nem lesz jó… – mondta Churchill. – Kapaszkodjon a nyakamba, beviszem a házba. Louise átkulcsolta a férfi a nyakát, aki a térdei alá nyúlt, és fölemelte az asszonyt a földről. Churchill abban a pillanatban, ahogy fölegyenesedett, egész testében megmerevedett. Orrlyukai kitágultak, s egyszerre zavartan és döbbenten pislogott az asszonyra. – Valami baj van, ezredes? – kérdezte Louise. – Nem… nem, csak… – hebegte a férfi. – Csak ez az… Nem érdekes. Beviszem a házba, mielőtt megfázik. Hisz csuromvíz. Az illat! – gondolta Louise, s szíve diadalmasan megdobbant. A ház szalonjában kellemes meleg uralkodott, a kandallóban pattogott a tűz. Churchill elhelyezte a sérültet egy szófán, közel a lángok melegéhez, s gyorsan egy takarót borított a vállára. – Uram, ha gondolja, befogatok, és hazaviszem a hölgyet, ha megszárítkozott – szólt ekkor Timothy. Churchill Louise-ra nézett. – Lesz, aki gondját viselje a Kétormú Házban? Louise szomorúan ingatta a fejét. – Éppen ma reggel adtam kimenőt a személyzetnek. A szakácsnőm és a komornám a rokonaikat látogatják meg a környéken, csak késő este

térnek vissza, az inasom, Swanson pedig Dorchesterbe ment a vásárra. – Értem. Akkor itt marad, ilyen állapotban nem maradhat magára. Timothy, szólj a házvezetőnőnek, hogy nyittassa ki a lenti vendégszobát Lady Elsfieldnek, s vegye gondjaiba őt. És készítsen ecetes borogatást a lábára, az jót tesz. A házvezetőnő, a kedélyes Mrs. Burton, aki gyermekkora óta ismerte John Churchillt, a legnagyobb körültekintéssel gondoskodott a vendégről. Ruháit kitisztíttatta, és a tűz mellé tette száradni, őt magát pedig alsóingre vetkőztetve a jó meleg dunyhák közé dugta, és hársfateát is főzött, hogy átmelegedjen. Nem sokkal később Churchill fölkereste szobájában az asszonyt. – Látom, Mrs. Burton kitett magáért… – mondta a férfi. –Gondolom, kegyed éhes. Ha kívánja, behozatom a vacsoráját… De ha fel tud kelni az ágyból, úgy örömömre szolgálna, ha velem étkezne, odakint a szalonban. – Örömmel, lorduram – mosolygott Louise. – Ez az ecetesborogatás valóban használ, addig talán el tudok bicegni… Ha segítségemre lesz. – Természetesen. A vacsorát egy óra múlva tálalják – biccentett Churchill, s kiment a szobából. Mikor Louise magára maradt, kibújt a takarói alól, és a széken száradó ruháihoz osont. Egy szoknyájába varrt zsebből elővette az értékes parfümöt tartalmazó fiolát, és még egy-egy csöppet tett a fülcimpái mögé, illetve könyöke hajlatába. Mikor az est leszállt, s miután Mrs. Burton fölsegítette Louise-ra az immár száraz vörös bársonyruhát, Churchill újra megjelent a vendégszobában, hogy segítségére legyen a karjára támaszkodó és óvatosan lépegető Louise-nak. A szalonban közvetlenül a kandalló mellett egy kétszemélyes kis asztal várta az érkezőket, melyen egy karos gyertyatartó égett. – Gondoltam, itt kellemesebben vacsorázhatunk, mint a nagy étkezőben. Hisz csak magunk vagyunk… Louise az oldalán álló férfira emelte a tekintetét. Mogyoróbarna szemében megcsillant a gyertyák lángjának visszfénye, s még valami tükröződött a pillantásában: vágy… Ebben Louise biztos volt. – Nagyon jól tette, ezredes… – mondta végül halkan Louise. –Khm… Kérem… kérem, szólítson Johnnak – mondta a férfi, és a

székéhez kísérte vendégét. Az asszony, miközben helyet foglalt az asztal mellett, így szólt: – Louise. Kérem, hívjon Louise-nak. John Churchill elmosolyodott, és bort töltött mindkettőjüknek. – Rendben… Louise. Remélem, szereti a burgundit. – Ó, nagyon is. Alighanem a legtüzesebb bor… A vacsora ízletes fogolypástétomból és ürühúsból állt, s míg ettek, a legkülönfélébb dolgokról beszélgettek; a költészetről, Miltonról, a környék szépségéről, az udvar dolgairól. Churchill a gyermekeiről is sokat és szívesen mesélt. – Tudja, ők az én büszkeségeim – mondta, amikor már Mrs. Burton messze földön híres almatortájánál tartottak. – Okosak, jól neveltek, és józanul látják a világot. Sarah igazán lelkiismeretesen neveli őket. – Mondja, Lord… azaz John – kezdte Louise, és megtörölte száját egy szalvétába. – Hogyhogy ő nem kísérte el ide? Úgy értem, a felesége. Churchill homloka egy pillanatra elfelhősödött. – Tudja, őt Anna hercegnő mellett tartotta a kötelessége. – De hiszen egy feleségnek a férje iránt éppúgy vannak kötelezettségei… – jegyezte meg Louise. – Ezt bizonyára a hercegnő is megértené. – Igen, de Sarah sem szívesen hagyja el Anna környezetét. Ő igen… nagyravágyó. – Nem hiszem, hogy ez önmagában rossz tulajdonság volna. Ezért ragaszkodik hát annyira az úrnőjéhez? – Igen. Ő úgy hiszi, a jövőnket Anna hercegnő révén alapozhatjuk meg. Hisz Jakabnak, legalábbis egyelőre, nincs fiúörököse és a trónnak várományosa, Orániai Vilmos még egy gyermeket sem nemzett feleségének, Máriának. A trón így jó eséllyel Annára és a gyermekeire száll majd. – De Vilmos és Mária még fiatalok – jegyezte meg Louise. – Születhet még fiúgyermekük. Churchill néhány pillanatig zavartan tologatta ezüstvillájával az utolsó morzsákat a tányérján, de végül elszánta magát, hogy beszéljen. – Tudja, Louise – de ez, kérem, maradjon köztünk –, Vilmos aligha fog gyermeket nemzeni a feleségének. – Ezt hogy tudja kijelenteni ilyen határozottan?

Churchill lehalkította hangját, és a csukott szalonajtóra pillantott. – A királynak bőségesen vannak kémei a hágai udvarban, nem egy a helytartó hálószobájába is bejáratos. És a herceg életmódjából adódóan… Nos… – Ó… – kapta a szája elé a kezét Louise. – Csak nem? – Nem, nem arról van szó, hogy a férfiakhoz vonzódna, csak hát… Hidegen hagyják a női bájak. – Nocsak – kuncogott Louise. – Úgy él hát, mint egy szerzetes? Churchill ugyancsak elmosolyodott. – Nem hiszem, hogy vallási meggyőződésből tartja hidegen az ágyát, de igen, mondhatni… – Nos, akkor Anna hercegnőnek valóban jó esélyei vannak a trónra. Különösen azért, mert – már, ha megfelelőek az értesüléseim – a férje jószerivel minden áldott éjszaka fölkeresi az ágyát. – Igen, és bár szegény asszony mindkét kislányát elvesztette, két gyermeket pedig ki sem hordott, előbb-utóbb adni fog egy trónörököst az országnak. A beszélgetésben ekkor rövid csönd állt be, s Louise pillantása egy felállított sakktáblára esett. – Mondja, John… szeret sakkozni? – Nagyon is – csillant fel az ezredes szeme. – Talán tud játszani? – Nem is akárhogy, ha lehetek szerénytelen. A mogul udvarban töltött hónapok alatt igen sokat fejlődött a tudásom. – S volna kedve játszani? Louise mélyen Churchill szemébe nézett. – Minden vágyam… Churchillt néhány pillanatra rabul ejtette Louise pillantása, de az asszony végül elmosolyodott, és így szólt: – Hanem egy kissé fázom… Nem bánja, ha közelebb húzódunk a tűzhöz? – Ahogy kívánja… – mondta Churchill, és az asztalt megkerülve Louise nak nyújtotta karját, majd a kandalló mellé terített puha báránybőr

szőnyeghez kísérte. Az asszony elhelyezkedett a tűz mellett, s szoknyáját kecsesen elrendezte maga körül, míg Churchill a sakktábláért ment, s töltött maguknak egy-egy pohár portóit. – Melyik színt választja, a fehéret vagy a feketét? – kérdezte, miután maga is helyet foglalt az asszonnyal szemben. – A feketét – felelte Louise. – Akkor én kezdek – mondta Churchill. Az ezredes előrelépett az egyik gyalogjával, s közben így szólt az asszonyhoz: – Louise… említette az Indiában töltött napjait. Nem tudom, szívesen beszél-e azokról az időkről, de kíváncsi vagyok. Milyen ott az élet? Mármint a mogul császár udvarában. – Úgy érti, a háremében? – kérdezte Louise mosolyogva, s maga is nyitott egy gyaloggal. – Igen… Igen, úgy – felelte Churchill, és még egy lépést tett a gyaloggal. Louise előbb kortyolt a portóiból, majd így felelt: – A férfiak számára a zenana maga a gyönyörök kertje. Ami azt illeti, éppúgy van megépítve, ahogyan az iszlám hitűek a Paradicsomot elképzelik. Egy hatalmas kert, virágokkal és csobogókkal. És persze gyönyörű ágyasokkal és rabszolgalányokkal, akik lenge öltözetben osonnak fel és alá, testükön hennafestéssel, orrukban ékkő díszeleg, és bokájukon láncok csilingelnek… – Khm… – köhintett Churchill zavartan, míg Louise egy másik gyaloggal lépett. – Ez valóban mennyeien hangzik – jegyezte meg a férfi, és előretolta egy futóját. Louise ugyancsak lépett. – De, mint mondtam, a zenana csak a férfiak számára mennyország. A nőknek gyakran olyan, akár a pokol. – Miért? – kérdezte a férfi, miközben megtette a következő lépést. – Ott az, hogy egy asszony elnyeri-e a császár vagy valamelyik herceg tetszését, gyakran élet-halál kérdése. Éppen ezért a hölgyek élete egyetlen dolog körül forog. – S mi volna az?

Louise kezébe vette a királynőjét, és letette éppen Churchill futója előtt. – A csábítás – felelte a férfi szemébe nézve. – Khm… – köhintett ismét az ezredes egy sakkfigurával játszva. – S mégis… miféle módszerekkel csábítják el ezek a hölgyek a császárt? – Nos – felelte Louise, miután Churchill elhelyezte a bábut –, sokan a legkülönfélébb gonoszságoktól sem riadnak vissza. A gyilkosságtól sem, ha egy-egy veszélyes riválist el kell tenni láb alól, hogy szabad legyen az út a császári ágyig. Mások önnön erejükre támaszkodnak. – Miképpen? – kérdezte Churchill, míg a játszma tovább folyt. – Vannak – felelte Louise –, akik elméjüket pallérozzák, hogy szórakoztató társaságot nyújtsanak az uralkodónak, akkor is, ha a szenvedély órái már tovaszálltak. De a legtöbben csak a testük csábítására hagyatkoznak… naphosszat szépítik magukat, s este buja táncot lejtenek uruk előtt, abban a reményben, hogy azt az éjszakát a császár az ő karjaik közt tölti. Louise, miközben megtette a soron következő lépést, észrevette, hogy Churchill homloka gyöngyözni kezd, s zavartan igazgatja gallérját, mintha szoros volna. – Feltételezem, ez a hölgyeknek nem mindig kellemes élmény – mondta végül a férfi. – Ha jól tudom, a császár már nem éppen fiatal. – Nem, valóban nem az. De a hercegek között fiatal férfiak is akadnak. Mu’adzam például, a császár fia, akit éppen ott-tartózkodásom alatt száműztek az udvartól, kifejezetten jóképű férfi. De a legtöbb asszony… higgye el, akkor is boldogan adja át magát az éjszaka örömeinek, ha kevésbé vonzó társsal tölti. Churchill csodálkozva az asszonyra emelte a tekintetét. Louise a kezébe vette a királynőt, s elgondolkodva forgatta ujjai közt. Végül pillantását Johnéba fúrta, és így felelt a kimondatlan kérdésre: – A vágyakozás miatt. Minden asszonynak szüksége van a gyöngédségre, hogy érezze a bőrén egy férfi csókját, érintését a keblén… S ha a magány ettől sokáig megfoszt egy nőt… Akkor az előbb-utóbb bármire hajlandó lesz, hogy megkapja. Louise elszakította Churchilltől delejező pillantását, és királynőjével a sakktábla felé kezdett közelíteni. – Sakk-matt – mondta az asszony könnyedén, de Churchill hirtelen

elkapta a csuklóját. Louise újra a férfi szemébe nézett: Churchill tekintete ekkor már lángolt a vágyakozástól. – És maga? – kérdezte a férfi rekedten. – Maga mire lenne érte képes? – Bármire. Churchill ekkor egy mozdulattal lesöpörte a fennmaradt bábokat a tábláról, és magához húzta Louise-t. – Kívánom… – suttogta a férfi, olyan közel hajolva Louise arcához, hogy az asszony a bőrén érezte a férfi leheletének melegét. – Akarom magát… Most azonnal. Churchill hangja úgy remegett a szenvedélytől, hogy még az asszony is libabőrös lett tőle. Louise közelebb hajolt Johnhoz. – Akkor hadd legyek a magáé… – suttogta a férfi fülébe, majd finoman csókolgatni kezdte a nyakát. John nem bírt többé magával: magához húzta Louise-t, és egy végtelenül hosszú, szenvedélyes csókban forrt össze vele. A férfi vágyakozása egyre csak fokozódott, s amikor már levegőt is alig kapott, belemarkolt az asszony hajába, elszakította magától annak forró ajkait, és villámló tekintettel nézett annak aranypettyes zöld szemébe. – Mit művel velem? – zihálta. – Megbabonáz… Megőrjít. John hátradöntötte Louise-t a puha bárányszőrön, s amíg csókolta, keze követelődző mohósággal járta be a testét. Kezét a ruha kivágásába dugta, s olyan erővel szakította le róla a lovaglókosztümöt, hogy a vörös bársonygombok szanaszét repültek a szobában. A kandalló aranyos fénye, a portói és a férfi hevessége az asszonyra is megtette a hatását, s önmagát is meglepő hevességgel kezdte vetkőztetni a férfit, jóformán leszaggatva róla felöltőjét és csipkegalléros ingét. Louise úgy indult el aznap a Kétormú Házból, mint a katona, aki gondosan eltervezett bevetésre megy, s egészen addig a pillanatig, amíg Churchill meg nem ragadta a csuklóját a sakktábla fölött, úgy is viselkedett: minden szavát, minden mozdulatát éber tudat irányította, de ekkorra már ő is elvesztette józanságát, s mikor a férfi beléhatolt, már nem színlelte a kéjes élvezetet, amellyel felkiáltott. Azon az éjszakán még kétszer szerették egymást a kandalló tüzénél, amelyből végül csak pislákoló zsarátnok maradt. Mikor az utolsó sóhajok is elröppentek ajkaikról, odakint már derengeni kezdett a hajnal első

fénye. A vágy hullámai elcsitultak testében, s Louise megborzongott. Ekkor Churchill mindkettőjüket betakarta egy vastag gyapjútakaróba, majd kimerültem fúrta fejét Louise nyakába és illatos fürtjeibe, és szinte azonnal elnyomta az álom. Amikor Louise másnap késő délelőtt fölébredt, egyedül volt a szobában, s odakint nappali világosság uralkodott, ráadásul a nap is hét ágra sütött: az esőfelhőket már messzire kergette az erős nyugati szél. – Ugyan hány óra lehet? – töprengett Louise. – És hol van Churchill? Ahogy szétnézett a szobában szanaszét heverő s erősen megtépázott ruháin, ráébredt, hogy teljesen meztelenül fekszik a szalon padlóján, ahová bármikor benyithat egy cseléd. Sietősen szedelőzködni kezdett hát, de ekkor nyílt a szalon ajtaja, s belépett rajta John Churchill. A férfi haja kibontva omlott zöld bársony háziköntöse hátára, s kezében egy tálcát tartott. Mikor meglátta, hogy Louise ébren van, melegen elmosolyodott. – Azt hittem – mondta Louise ugyancsak mosolyogva –, valamelyik cseléd nyitja rám az ajtót… – Emiatt nem kell aggódni… – mondta Churchill. A férfi letette a tálcát a szőnyegre, éppen oda, ahol előző este a sakktábla hevert kettőjük között: azon meleg, foszlós kalács és forró, mézes tej kínálta magát hívogatóan. – Mikor ma hajnalban fölébredtem – folytatta a férfi –, meghagytam Mrs. Burtonnek, hogy mára az egész cselédség kimenőt kapjon. Csak Timothy maradt a háznál… de ő diszkrét, akár egy szellem. Louise kíváncsian fürkészte Churchill vonásait. Mikor reggel egyedül találta magát a szalon magányában, attól tartott, a férfiban bűntudat ébredt az átszerelmeskedett éjszakájuk miatt, s elhagyta a házat, hogy vissza se térjen, amíg Louise el nem kotródik onnan. De Churchill arcán nyoma sem volt megbánásnak; kisimult volt, s azon emberek elégedett mosolya bujkált a szája szegletében, akik éppen jóllaktak a szerelem nektárjával. – Hanem Mrs. Burton még sütött néhányat a reggeli kalácsából – folytatta Churchill. – Remélem, éhes vagy… – Akár a farkas! – mondta Louise nevetve. Churchill elégedett mosollyal figyelte a fiatalasszonyt, aki szinte gyermeki örömmel mártogatta a langyos kalácsot a tejbe.

– Azt látom – jegyezte meg Churchill ugyancsak nevetve. – Te tehetsz róla – mondta Louise, miután lenyelt egy jókora falatot. – Ez az éjszaka elpárologtatta minden erőmet. Churchill odahajolt Louise-hoz. – Remélem, annyi még maradt, hogy megcsókolj. A férfi szája édes volt, akár a méz… A nap, amely kettőjükre virradt, egyike volt azon kevés időszakoknak az életben, mikor mintha megállt volna az idő. John és Louise csak ettek, nevettek, sakkoztak, és szerették egymást… Újra és újra. Louise pedig egyre nagyobb meglepetéssel szemlélte önmagát, miként merül el e léha semmittevés boldogságában. John Churchill szerelme különbözött minden szenvedélytől, amit addig megélt. Nem tudta eldönteni, vajon azért, mert az illat megbolondította, vagy mert Churchill katonaember volt, de az ő szenvedélyében nem ismert sem William gyöngédségére, sem Azam leleményes, vágykeltő játékaira. Nem. Churchill egyszerre volt mohó, erőteljes és parancsolóan határozott… S ez fölizgatta Louise-t, hisz a férfi így sem hanyagolta el az asszony igényeit. De Churchill is olyan élményeket kapott Louise-tól, mint azelőtt egy asszonytól sem. Louise nyíltan és ösztönösen élte meg a vágyait, nem úgy, mint Sarah, aki korának legtöbb asszonyához hasonlóan a házasélettel együtt járó, többnyire kellemetlen kötelességnek tartja a szeretkezést, vagy épp puszta üzletnek, mint azok az örömlányok, akikhez Churchill még fiatal katona korában járt a társaival. Ráadásul Louise – nagyban köszönhetően az Azammal töltött hónapoknak – tapasztalt szerető volt, aki olyan örömökhöz juttatta, melyeket korábban elképzelni sem tudott. A házban valóban kivételes nyugalom honolt, az öreg Timothy úgy jött és ment, mintha egy szorgos szellem sürgölődne a házban: az üres edények észrevétlenül tűntek el az asztalról, a boroskancsók is mintha magukat töltötték volna újra. A két szerető tehát zavartalanul vehette birtokba a ház valamennyi helyiségét. Ahol épp rájuk tört a vágy, ott szerették egymást, de az est már a vendégszoba puha dunyhái közt érte megfáradt testüket. A harmadik nap reggelén Louise már a hajnal első fényeire ébredezni kezdett, de puhatolódzó keze hiába kereste maga mellett John Churchillt. Aztán meglátta: az ablaknál állt, és a derengő horizontot nézte,

gondolataiba mélyedve. – Mi az, kedvesem? – kérdezte Louise, mire Churchill összerezzent. – Miért nem bújsz ide mellém? Vissza a jó meleg ágyba… Churchill Louise-ra emelte tekintetét. Azonban a férfi szeméből ezúttal szomorúság áradt. – Mi a baj? – kérdezte Louise rosszat sejtve. – Bocsáss meg, Louise, de ez nem mehet így tovább… – mondta a férfi komolyan. – És bocsáss meg, hogy ezt kérem tőled, de jobb volna, ha elmennél… Még mielőtt megvirrad. Louise úgy érezte, mintha hideg vizet öntöttek volna a nyakába. Sietve kibújt a takarói alól, a férfihoz szaladt, és szorosan átölelte. – Miért, John? – suttogta, a férfi nyakába fúrva a fejét. – Miért küldesz el ilyen hirtelen? Miért löksz el magadtól? – Én nem akarlak ellökni… – nyögte a férfi, és szorosan magához vonta a meztelen női testet, mely még őrizte az ágy melegét. Louise csókra nyújtotta a száját, s Churchill felelt a hívására. Louise érezte, hogy szeretőjében újjáéled a vágy, de ekkor a férfi levegő után kapkodva kibontakozott az öleléséből. – De muszáj elszakítanom magam tőled… – mondta a férfi boldogtalan hangon. – Szakadék szélén táncolok melletted, Louise… Érzem, ha most itt maradsz, menthetetlenül belezuhanok… És ezt nem tehetem meg Sarah-val. Szeretem őt, és nem tehetem ezt meg vele. Louise lehorgasztotta a fejét, és elbiggyesztette ajkait. – Talán megbántad, John? – suttogta szomorúan. Churchill ekkor két ujja közé fogta Louise állát, és fölemelte. – Ó, nem – sóhajtotta, és a lány hallotta, hogy hangjában még mindig remeg a szenvedély. – Ezt egy szóval sem mondtam… Hazugság is volna, amivel becsapnálak téged is, önmagamat is. Amit tőled ebben a két napban kaptam, az… maga volt a csoda. Ennyi figyelmet, ennyi gyöngédséget, ennyi szenvedélyt még életemben nem kaptam asszonytól. Megbabonázol, Louise… És ha ezt folytatjuk, én megfeledkezem mindenről: hűségről, becsületről és mindarról, amire az életemet föltettem. Ezt nem kockáztathatom meg. John újra megcsókolta Louise-t, aki olyan szorosan ölelte őt magához, mintha ezer karja lenne, de így sem tudta maradásra ösztökélni a férfit. Az kiszakította magát az édes csapdából, és valósággal kiviharzott a

szobából. – Pontosan így fogalmazott? – kérdezte Mr. Goetz három nappal később az Ashburton ház halljában. – „Megfeledkezni, hűségről és becsületről”? – Igen, így – felelte Louise, és letette kávéscsészéjét a karosszéke mellett álló kis asztalra. – Sajnálom, barátom… Azt hiszem, kudarcot vallottam. Mr. Goetz szeme nagyra nyílt a csodálkozástól. – Hogy mondhat ilyet, Louise? Hiszen azt, amiért Dorsetbe utazott, elérte: elcsábította Churchillt, s a beszámolóját hallgatva – melyből, feltételezem, számos részletet kihagyott – nem is akárhogy sikerült behálóznia az ezredest. – Az nem én voltam, hanem a parfüm… – legyintett Louise. – Ugyan, hagyja már azt a kotyvalékot – mordult fel türelmetlenül Mr. Goetz. – Ne becsülje le ennyire a vonzerejét, kedvesem. – De hiszen, amint elpárolgott a bájital illata, Churchill még a megyéből is elviharzott… Louise-t, akit Churchill magára hagyott a vendégszoba nyomasztó csöndjében, egy órával később Timothy hintón vitte haza a Kétormú Házba. Másnap itt érte őt a hír, hogy Churchill visszautazott Londonba. Swanson kémlelte ki az indulását, s Louise belátta, hogy nincs értelme tovább Dorsetben időznie. – Figyeljen ide! – kezdte Mr. Goetz. – Nem mondom, hogy az az illat nem korbácsolta föl Churchill vágyait. De hogy ennyire a hatása alá került, az már csakis a maga… érdeme. Hiszen emlékezzen, mit mondott. Olyasmit kapott magától, mint előtte egy asszonytól sem. S hogy retteg a szakadéktól, melybe zuhanni készül… De higgye el nekem, legszívesebben belevetné magát. – Akkor miért hagyott oly hirtelen faképnél? – kérdezte Louise elégedetlenül. Mr. Goetz vállat vont. – Alighanem azért, amit mondott… Bűntudat ébredt benne a felesége miatt. – Ami erősebbnek bizonyult az általam ébresztett szenvedélynél. – Nem hiszem, Louise. Legyen türelmes. Én ugyan soha nem voltam nős, de ismertem jó pár házasembert. Higgye el, ha egy férfit megérint egy

új szenvedély szele, akkor attól csak ideig-óráig tartja vissza a lelkiismerete… Louise ekkor a kezébe temette az arcát. Mikor újra felnézett, nagyot sóhajtott, és szeméből szomorúság áradt. – Micsoda borzalmas nőszemély lettem… – mondta megvetéssel a hangjában. – Aki azon mesterkedik, hogyan válasszon el egy boldog házasembert a feleségétől, aki szereti… Mr. Goetz ekkor Louise mellé térdelt, és megfogta a kezét. – Még mindig meggondolhatja magát, barátném – mondta halkan. – Nem kell tovább folytatnia, ha nem akarja. Louise érezte, hogy rosszullét kúszik fel a torkába. Iszonyodott a gondolattól, hogy Churchill éppen azt teszi vele, amit William azzal a rabszolgalánnyal még Indiában. Még ha a körülmények eltérők voltak is. Ám erről eszébe jutott a fogadalma és Shirzan… Shirzan egy célt tűzött maga elé, és nem hagyhatja, hogy bármi eltántorítsa attól, hogy elérje. Louise néhány pillanatig elnézte barátja aggódó arcát, majd lemondóan megrázta a fejét. – Nem, Paul… – sóhajtotta. – Én választottam az utat, amelyre léptem. És most már végig kell mennem rajta. Ha elértem a végét, majd elszámolok a lelkiismeretemmel. – Arra viszont nagyon is jó esélye van, hogy elérje a célját… Emlékezzen Churchill szavaira: megfeledkezni hűségről és becsületről… Mi éppen erre akarjuk rávenni őt, s higgye el, kegyednek jó esélye van rá. – Akkor most mi legyen a következő lépés? – Azt is ki fogjuk találni, ne aggódjon. A beszélgetést kopogtatás zaja szakította félbe. Travis lépett be, az Ashburton ház komornyikja. – Ezt most hozta egy lovas futár, uram – mondta, és átnyújtott gazdájának egy lepecsételt levelet. Goetz felbontotta az üzenetet: az a németalföldi telephelyének igazgatójától jött, s egy jegyzéket tartalmazott az ottani raktárkészletről. – Travis… – szólt Mr. Goetz. – Kérjen a szakácsnőtől egy citromot meg egy kést, és hozza a dolgozószobámba. Jöjjön, Louise. Goetz és az asszony a dolgozószobába vonultak, ahová Travis is hamarosan követte őket a citrommal. Amikor magukra maradtak, Mr.

Goetz kettévágta a gyümölcsöt, s óvatosan benedvesítette levével a raktárjegyzék hátoldalát. A papíron lassan betűk, számok és különféle jelek formálódtak ki, de Louise hiába hajolt a papíros fölé, nem értette a jelentésüket. Barátja ekkor kinyitotta a zsebében tartott kulccsal íróasztala egy fiókját. Egy kicsi, kézzel írt könyvecskét vett elő belőle, hogy annak segítségével fejtse meg a levél tartalmát. Louise nem zavarta Goetzöt a munkában, inkább a polcokon sorakozó könyveket nézegette. – Készen vagyok – szólt kisvártatva a férfi. – És? – kérdezte kíváncsian Louise. – Mi áll az üzenetben? – Nos, kedvesem… egy időre megfeledkezhet Churchill ezredesről. Fontosabb dolgunk akadt.

3. FEJEZET

Az Úr nevében Május közepén Murphy tiszteletes úgy ítélte meg, hogy Aiyla megfelelő hitoktatásban részesült, és kebelébe fogadhatja őt az anglikán egyház. A kis Alisha megkeresztelése sem várathatott tovább magára. Így, egy békés vasárnap délután meghitt eseménynek adott otthont az Ashburton ház: miután Alishát és Aiylát megkeresztelték – melynek során az utóbbi a keresztségben az Amelia nevet kapta –, Mr. Goetz az alkalom tiszteletére egy kisebb ünnepséget szervezett. Eredetileg egy ünnepi ebédet tervezett, de a szép májusi idő végül kicsábította a ház lakóit a kertbe, ahol nagy takarókat terítettek a gyepre, amin Louise és James Welham jóízűen falatoztak, míg a gyerekek Mr. Goetz és Suzon felügyelete mellett lepkéket kergettek hálóikkal. Louise mosolyogva figyelte a kicsiket. – Mit gondol – szólt James megszakítva Louise békés szemlélődését –, Aiyla… akarom mondani, Amelia valóban magáévá tette a keresztény tanokat? Louise pillantása követte Jamesét, amely az anglikán egyház két új báránykáját figyelte: Aiyla kicsit távolabb Alishát ringatta, s egy perzsa altatódalt énekelt neki. – Azt hiszem, nyugodtan hívhatjuk őt továbbra is Aiylának – felelte Louise. – Aligha szokná meg az Amelia nevet. Ami a hitét illeti… Nem tudom, hogy valóban maga mögött hagyta-e a próféta tanításait. A magam részéről az ő lelkiismeretére bízom, melyik istenhez imádkozik a szükség óráján. – Értem – mondta James. – De a misékre előbb-utóbb úgyis el kell járnia. Már csak a gyülekezet miatt is. Az embereknek meg kell ismerniük őt. Nem maradhat örökké Ashburton falai közé zárva. – Tudom, de erre csak akkor kerülhet sor, ha sikerrel keresztülvittük a küldetésünket. Akkor elég hatalmam lesz ahhoz, hogy elfogadtassam őt az emberekkel. Őt és a kis Alishát is.

– Reméljük, valamennyien ép bőrrel ússzuk meg azt a kalandot… – sóhajtotta James. – Nézze, milyen gyönyörű ez a nap. James beszéd közben körbetekintett a takaros parkon, a ragyogó zöld gyepen, és nagyot szippantott a friss tavaszi levegőből, amelyben itt-ott már szállingóztak a nyárfák pihéi. – Ha az emberek tudnák – folytatta a férfi –, hogy nem is olyan messze tőlünk egy idegen ország uralkodója éppen a hadseregét készíti föl, hogy a mi hazánk ellen vezesse őket… – Úgy érti, Jakab ellen… – vetette közbe Louise. – Ha Vilmos partra száll, a nép az ő pártjára áll majd, hisz Jakabot napról napra jobban gyűlölik. S a türelmi rendelete csak olaj volt a tűzre… Két nappal azelőtt ugyanis megérkezett a hír, hogy Jakab valamennyi egyháznak egyenlő jogokat és minden alattvalójának szabad vallásgyakorlást biztosít. Ez az intézkedés azonban az angolok szemében nem a vallási türelem megnyilvánulása volt. Hisz a rendelet a katolikusoknak és a római egyháznak is visszaadta a jogait, ami a nép szemében csak az első lépés volt a pápisták vallási uralmának visszaállítása felé. – Reméljük, igaza lesz – mondta James. – És nem kerül sor vérontásra, legalábbis, hogy nem borítjuk lángba az országot… Ez az egyetlen, ami nem hagy nyugtot a lelkiismeretemnek. – Ha a nemesség és a hadsereg az oldalunkra áll, erre nem fog sor kerülni… Louise ezután néhány pillanatig hallgatott, majd a férfinak szegezte a kérdést: – Mondja, James… Sikerült lépést tennie a levél ügyében? James Welham ugyanis az utóbbi hónapokban egyfajta közvetítőként járt el a Lady Place-ben összegyűlt társaság tagjai és azon főurak között, akiket be akartak szervezni az összeesküvésbe, s egyben rá akartak venni a Vilmosnak szóló levél aláírására. Így aztán a férfi rendre az országot járta, puhatolódzott, titkos találkákat szervezett, és láthatatlan tintával írt üzenetekkel rótta az utakat. Hamsy Greenbe is csak a minap tért vissza, Louise legnagyobb örömére, aki nagyon vágyott már kedves barátja társaságára. A levél említésére azonban James csak bosszúsan legyintett. – Az az átkozott Devonshire{17} nem tudja elhatározni magát. Amilyen véresszájú, ha a Lordok Házában kell felszólalnia, olyan gyáva írásban

adni nevét az ügyünkhöz. De Compton püspök a legutóbbi találkozónkon alaposan megmosta a fejét. Alighanem sikerült meggyőznie. Rochester, a király sógora, szavát adta, hogy nyíltan támogatni fog minket, amint Vilmos lába megérinti Anglia földjét. A nevét azonban nem adja a helytartónak szóló levélhez. Lumney vicomte, a kilencedik lovasezred parancsnoka azonban ott helyben hajlandó lett volna aláírni. – Ez jó hír… – mondta Louise. – Orániai Vilmos a katonaság támogatásáról is meg kíván győződni. – Az igazi persze továbbra is az volna – vette vissza a szót James –, ha John Churchillt is megkörnyékezhetnénk valahogy… Persze ő gyermekkora óta hűséges Jakabhoz. Sőt, ami azt illeti, az egész családját szoros szálak fűzik az uralkodóhoz. Tudta, hogy Churchill húga, Arabella éveken át volt Jakab szeretője? – Nem, ezt nem tudtam – rázta a fejét Louise. – Állítólag – folytatta James – annak idején John Churchill és az apja, Sir Winston lelkesen terelgették a lányt Jakab ágya felé. Arabella Churchill pedig négy gyermeket is szült az uralkodónak. Effajta kötelékeket nem lenne egyszerű szétroncsolni… Louise e szavakra elpirult, és elfordította a tekintetét. Mr. Goetz tanácsára továbbra sem avatták be Jamest a Churchillt illető mesterkedéseikbe, igyekezett hát témát váltani. – A lényeg, hogy jó úton járunk – mondta inkább Louise. – S néhány nap múltán azt is megtudjuk, hogyan állnak a dolgok a csatorna túlpartján. James Welham arca ekkor ismét elkomorult. – Biztos benne, hogy egyedül akar menni, Louise? – Igen, James, ez az eltökélt szándékom. Szeretnék négyszemközt beszélni vele, s erre később aligha lesz módom. – Miért, Louise? Miért olyan fontos, hogy kettesben beszéljen azzal a bájgúnárral? – Bocsásson meg, James, de ez csak rám tartozik. Welham lemondóan sóhajtott. – Bár ne titkolódznának előttem…

– Hogy érti ezt? – kérdezte Louise, és kényelmetlenül fészkelődni kezdett ültében. – Van valami, amit titkolnak Mr. Goetzcel, érzem. S megvallom, aggódom magáért. Louise nagyot sóhajtott. – Mindenkinek vannak titkai, James. De ne aggódjon… Semmi olyasmiben nem törjük a fejünket, ami veszélybe sodorna. Legalábbis annál nagyobba, amiben jelenleg mindannyiunk élete forog. – Ezt örömmel hallom. De akkor sem örülök, hogy egyedül utazik Chideockba. – Ugyan miért nem? Az úton igazán nem eshet semmi bajom, tudok vigyázni magamra, higgye el. – Nem is azért mondtam… De nem örülök, hogy kettesben marad vele. Az a fickó egy igazi nőcsábász. Legalábbis ezt rebesgetik róla… Louise fölnevetett. – Ugyan, James, annak a nagyképű ficsúrnak a bájai semmilyen hatással nincsenek rám… Egyébként a herceg, még ha léha is, igazi úriember, bizonyára higgadtan fogadná az elutasításomat. Engem inkább az bánt, hogy újra magára kell hagynom a gyermekeimet… Louise szomorúan emelte tekintetét a fiaira, de James ekkor gyorsan megszorította az asszony karját. – Ne szomorkodjon. Hamarosan véget ér ez az őrült kaland, s akkor annyi időt tölthet velük, amennyit szeretne. Most különben is csak egykét hétről van szó. Addig Mr. Goetz és én vigyázunk a gyermekeire. Ahogy eddig is… Négy nappal később Louise egy lámpással a kezében állt a chideocki öbölben, s a tenger éjszakai sötétségét pásztázta tekintetével. Hamarosan meg is látta, amire várt: a távolban egy kis halászhajó fénye tűnt fel, ami az erős szélben imbolyogva közelített. A parthoz érve először egy szakállas, idősebb férfi ugrott ki a hajóból, aki kivontatta azt a fövenyre. Ezután két, szarvasbőr csizmába bújtatott láb ugrott a homokra, s indult el Louise felé. – Kegyelmes úr… – bókolt Louise az érkező előtt. – Örülök, hogy épségben megérkezett. – Ismeri a mondást, csalánba nem üt a mennykő… – mosolygott Zuylestein herceg, akinek hófehér fogsora még az éjszaka sötétjében is szinte világított. – Bár ebben az erős szélben jó néhányszor azt hittem,

menten felfordul ez a lélekvesztő… Zuylestein hátrapillantott, ahol az idősebb férfi éppen újra vízre bocsátotta a kis hajót. Louise őt is üdvözölte, amit az egy morgással nyugtázott. – Remélem, nem várakozott sokáig ebben a hideg szélben – fordult Louise felé ismét a herceg. – Nem, de most már nem bánnám, ha bemennék a házba. – Gondolom, ön is szívesen átmelegedne. – Valóban. Kövessen, herceg. – Arty! – szólt még hátra Zuylestein a szakállas halásznak. – Egy hét múlva pontosan ugyanekkor, ugyanitt találkozunk. Az idős férfi erre megint csak mormogott valamit a bajsza alatt, majd visszatolta csónakját a vízbe, s hamarosan szántani kezdett evezőivel. – Nem valami barátságos fickó – jegyezte meg Louise, miután magasra tartott lámpással elindult a ház felé vezető, fából tákolt lépcsősorhoz. Zuylestein, aki követte az asszonyt, nevetve így szólt: – Sir Herbert valóban nem az a szószátyár alak, de civilben sokkal barátságosabb. – Hogy mondta? – torpant meg Louise. – Ez a szakállas halász valójában Sir Arthur Herbert, a tengernagy? Zuylestein mosolyogva bólogatott. – Akit Jakab száműzött az udvarból, amiért ellenezte a türelmi rendeletét? – kérdezte az asszony. – Meg kell hagyni, remekül elmaszkírozta magát… De hogy került ide? – Miután a király jóformán kipenderítette a Whitehallból, Sir Herbertet a dühe egészen Hágáig sodorta. Ott közölte Orániai Vilmossal, hogy bármilyen szolgálatra hajlandó, a legalantasabbra is, hogy segíthessen a helytartónak átvenni a trónt. Nos, Vilmos szaván fogta a tengernagyot. – És egy ladikba ültette, hogy koszos rongyokba öltözve a kémeit szállítsa fel és alá a csatornán? Biztosan talált volna erre a feladatra kevésbé előkelő személyiséget.

– Igen, de a helytartót alighanem mulattatta a gondolat. – És még azt mondják, Vilmosnak nincs humorérzéke – nevetett Louise, és folytatták útjukat a ház felé. Az asszony először a konyhába vezette a herceget, ahol barátságos tűz égett, s a tűzhely fölött egy fazékban sűrű halleves gőzölgött. – Nahát, ön főzni is tud? – kérdezte a herceg csodálkozva. – Mert feltételezem, a házban kegyeden kívül nem tartózkodik más… – Ne aggódjon, senki illetéktelennel nem találkozhat itt. A házvezetőnőt és a lányát elküldtem néhány hétre. De Mrs. Glynn előtte még gondoskodott a vacsoránkról. – Még szerencse! – mondta a herceg. – Farkaséhes vagyok. Zuylestein nem túlzott, úgy falta az ételt, mint aki napok óta nem evett. A halleves után a hideg disznósültből s Mrs. Glynn rebarbarás pitéjéből is bőségesen fogyasztott, majd miután a háziasszony engedélyét kérte, pipára gyújtott. – Ön alig evett valamit – jegyezte meg a herceg. – Nem volt éhes talán? – Igazság szerint az ételnél most jobban foglalkoztatnak a hírek, amiket magával hozott, herceg. Hogy állnak a dolgaink Hágában? A herceg valóban megkezdte az előkészületeket a megszálláshoz? Zuylestein szúrós pillantást vetett Louise-ra, mire az rögtön helyesbített: – Úgy értem, megkezdte a felkészülést, hogy megvédelmezze felesége jogos örökségét a pápista mételytől és az önkénytől? Zuylestein elmosolyodott a szarkazmus hallatán. – Igen, asszonyom, megkezdte. Eredetileg meg akarta várni, hogy Mária királynénak fia születik-e, de amikor a türelmi rendeletnek hírét vette, úgy döntött, nem vár tovább. Az ősszel partra kíván szállni Angliában. Természetesen, ha addig megkapja az… invitációt, amire azóta is hiába vár… – Már nem kell sokáig várakoznia, de erről később az urak úgyis felvilágosítják. De Vilmos nem vállal túl nagy kockázatot az őszi kihajózással? – De igen, ez kockázat, így viszont a meglepetés erejével hatna az érkezése. Ráadásul a külpolitikai helyzet is a kezünkre játszik. Értesüléseink szerint Franciaországi Lajos, aki egy támadás esetén

bizonyosan Jakab segítségére sietne, szeptemberben támadást készül intézni, hogy beavatkozzék a kölni érsekválasztásba, ahol nem támogatják az ő jelöltjét. Ha csapatai a Rajna mentén lesznek lekötve, úgy Jakab magára marad. – Értem… – mondta Louise. – Akkor tehát minden készen áll, csak a levél maradt. – A levél és néhány más elintéznivaló… Köztük a maga ügye… Mondja, Lady Elsfield, hogy alakul a kis románca Churchill ezredessel? Sikerült már kivetnie rá bájai hálóját? Louise nem zavartatta magát a kaján hangnemtől. – Ami azt illeti, igen… Két éjszakát töltöttem a házában még áprilisban – hangzott a tárgyilagos felelet. – Ez igen – nevetett Zuylestein összecsapva a tenyerét. – Nem vesztegette az idejét. Mondtam is a helytartónak, hogy Churchill, hacsak nincs fából, nehezen áll majd ellen egy ilyen csábító asszonynak… Hanem mondja csak… Sikerült olyannyira megbabonáznia, hogy Jakabnak is hátat fordítson az ön kedvéért? – Nem, egyelőre nem – felelte Louise, s kortyolt egyet az előtte álló pohár borból. – Ezt is sejtettem – mondta Zuylestein most már komorabban. – Attól azért több kell az öreg Churchillnek, hogy hátba döfje gyerekkori cimboráját, mint egy asszony meleg öle… Bármily kellemes tartózkodási hely legyen is az. Zuylestein is kortyolt a borból, s közben pohara fölött kihívó pillantásokat lövellt Louise felé. – De nem szándékozom feladni a küldetést, herceg – mondta Louise rendíthetetlen nyugalommal. – Ha éppenséggel tudni akarja, azóta az ezredes többször is kereste a társaságomat. – Valóban? – Igen, csakhogy én elküldtem… Így láttam célravezetőnek – fejezte be Louise a mondatot a herceg csodálkozó tekintetét látva. Az igazat megvallva, a távolság, amelyet önmaga és Churchill közé ékelt, nem a saját ötlete volt. Történt ugyanis néhány nappal a keresztelő előtt, hogy Louise szobája ablakából észrevette egy lovas ismerős alakját, amint az lélekszakadva vágtázik az Ashburton ház felé. Azt is hallotta, hogy az illető lefékezi a lovát a bejárati ajtó előtt, s hogy Mr.

Goetz személyesen fogadja a hallban. Louise a lépcsőfordulóhoz osont, és lepillantott. A fogadóteremben a Mr. Goetzcel vitatkozó John Churchillt pillantotta meg. A férfi igen feldúltnak tűnt, s hangjában türelmetlenség csengett. – De értse meg, uram, látnom kell őt! – toppantott Churchill. – Ezredes úr, kérem, legyen belátó – hallotta Louise a barátja hangját. – Lady Elsfield határozottan kijelentette, hogy nem kívánja látni önt. – De beszélnem kell vele… – erősködött Churchill. – Kérem, ha megengedné, hogy egy percre… Churchill a lépcső felé indult volna, de Goetz határozottan megragadta a karját. – Kérem lordságodat, hogy ne háborgassa a hölgyet. Tartsa tiszteletben a kérését… és tisztelje annyira az otthonomat, hogy nem lépi át a küszöbömet hívatlanul. Churchill nagyot sóhajtott, és a hajába túrt. – Igaza van, kérem, bocsásson meg – mondta, kalapját gyűrögetve. – Csak éppen… nagyon feldúlt vagyok. Churchill ezután minden további magyarázatot – de még a köszönést is – mellőzve kiviharzott a házból, és felpattant lova nyergébe. – Mi volt ez, Paul? – kérdezte Louise értetlenül, miközben lefelé sietett a lépcsőn. – Miért küldte el az ezredest? Hiszen éppen ez az, amire vártunk! – Cssss, nyugalom, kedvesem – csitította Louise-t Goetz mosolyogva. – Higgyen nekem, éppen erre van most szüksége… Hogy elküldjék. Semmi sincs izgatóbb hatással az ébredező szerelemre, mint az elutasítás… – Na de… és ha… – habogott Louise. – És ha nem jön vissza? Goetz fölnevetett. – Kedvesem, ön nem látta az arcát, amikor megmondtam, hogy nemkívánatos személy az ön szemében! Szinte összegörnyedt kétségbeesésében… Én megmondtam, kedvesem. Ez a férfi április óta csak magáról álmodozik. Ha most van türelme macska-egér játékot játszani, teljesen az ujja köré csavarhatja. Louise kétkedve harapdálta az ajkát. –Higgyen nekem, kedvesem – bizonygatta Goetz. – Higgyen egy

tapasztalt vén rókának, aki talán jobban ismeri önnél a férfiúi lélek rejtelmeit. Goetznek végül igaza lett. Louise másnap levelet kapott John Churchilltől, s a kék tinta szinte vörösen izzott a szavakból áradó érzelmektől. John üzenetében ezerszer is bocsánatát kérte, amiért olyan durván faképnél hagyta még áprilisban, s lángoló hasonlatokkal írta le a szenvedélyt, amely azóta is emészti: hogy éjszakánként lázas beteg módjára forgolódik nyirkos lepedői közt, mert álmaiban az asszony bőrének illata, csókjának íze kísérti, s hogy nappalait holdkóros módjára bolyongva tölti, mert képtelen kiverni a fejéből Louise meztelenségének részegítő képeit… S mindezek után esedezik, hogy csak még egyszer láthassa, beszélhessen vele. Zuylestein elismerően csettintett, miután elolvasta a levelet, amit Louise átadott neki. – Ezt nevezem – mondta nevetve. – Ön boszorkányosan jó szerető lehet, asszonyom… Már ha nem veszi zokon. És válaszolt erre a… vallomásra? – Nem. – És miért nem, ha szabad kérdeznem? – Úgy hiszem… Önök, férfiak, annál jobban vágynak valamire, minél nehezebben kaphatják meg. A herceg újra fölnevetett. – Látja, ebben is igaza van. Ha viszont rám hallgat, nem feszíti túl a húrt. De ön tudja, meddig bírja szegény jó Churchill az epekedést. A herceg mindazonáltal örömmel fog értesülni a fejleményekről. Még egy pohárka bort? – Köszönöm, nem… Jobb volna nyugovóra térnie, kegyelmes úr, holnap hosszú nap vár ránk. Megmutatom a szobáját. Louise gyertyája fényénél az emeletre vezette Zuylesteint, és kitárta előtte az egyik hálószoba ajtaját. Meggyújtott egy karos gyertyatartót, majd jó éjszakát kívánt a férfinak, aki az ajtóban még megállította. – Kissé hűvösnek tűnik ez a szoba, mint ahogyan az ágy is… – A szekrényben talál egy régi ágymelegítőt – felelte Louise kurtán. Zuylestein közelebb lépett az asszonyhoz, és mélyen a szemébe

nézett. – Én egészen máshogyan gondoltam fölmelegíteni ezt a magányos ágyat… Louise fölszegte a fejét, és kimérten ennyit mondott: – A konyhában még ég a zsarátnok… Azt javaslom, töltse fel azt az ágymelegítőt. A herceg csalódottan lebiggyesztette az ajkát, mire Louise hozzátette: – A testemet bocsátottam a helytartó céljainak szolgálatába, nem az erényeimet. Ezt ne feledje, herceg… Azzal Louise magára hagyta a csalódott férfit, s a biztonság kedvéért a hálószobája ajtaját is kulcsra zárta. Amit jól is tett, mert egy jó órával később léptek zajára lett figyelmes, majd a kilincse nyikorogva kezdett föl és alá járni. Persze hasztalan, így a herceg hamar feladta a próbálkozást, s tompa szitkozódás zajával kísérve visszavonult a szobájába. – Férfiak… – morogta Louise, majd a másik oldalára fordult, és mély álomba szenderült. Ez az álom azonban nem tarthatott sokáig, Louise már hajnalban bezörgetett Zuylestein ajtaján: – Ideje fölkelnie, herceg! – kiabált be Louise a csukott ajtón. – A reggelije már a konyhában várja. Valamivel később a jóllakott, de az álmosságtól és az éjszakai, kudarcba fulladt próbálkozástól harapós kedvében lévő Zuylestein az udvaron találta Louise-t. Az asszony barna lovaglónadrágot és sötétzöld férfi felöltőt viselt, fején tollas kalap ült. Éppen egy lovat szerszámozott föl, míg Arión, már útra készen, a kerítéséhez kötve legelészett békésen. – Ő itt Viola – mondta Louise a lóra mutatva. – Igazán sebes kanca, meg lesz vele elégedve. – Én inkább a telivérrel mennék – méregette Zuylestein vágyakozva Ariónt. – Arión az én lovam – felelte Louise ellentmondást nem tűrően, majd bezárta a házat, és mindketten nyeregbe szálltak. Háromnapnyi megerőltető lovaglás után elérték Marlow határát, ahol a Lady Place-hez vezető csatorna csordogált. Zuylestein a rövid pihenők során nem viselkedett túl barátságosan Louise-zal, de mikor a Marlowbéli fogadónál leszálltak a nyeregből, elismerően fordult az asszonyhoz: – Meg kell mondjam, voltak kétségeim, hogy fogok haladni egy asszonnyal az oldalamon, de ön kiváló lovas, milady. És a teherbírása

sem mindennapi. Louise mindössze egy biccentéssel nyugtázta az elismerő szavakat, majd a lovaikat a fogadó emberére bízta. Az asszony és a herceg az éjszaka leple alatt csónakon közelítették meg Jakab ellenségeinek főhadiszállását. A Lady Place alatt meghúzódó pincében ezúttal csak Shrewsbury és Compton püspök mint az összeesküvés vezérei fogadták az érkezőket. A formális üdvözlések végeztével Zuylestein elhelyezkedett az egyik öreg karosszékben, és rögtön a tárgyra tért: – Vilmos herceg eltökélte, hogy amint Franciaországi Lajos csapatai délnek vonulnak, hajóra száll, és kérésüknek eleget téve, helyreállítja a törvényes rendet, amit a pápista Jakab uralma megbontott… Feltéve, ha megérkezik hozzá ez a kérés. Compton és Shrewsbury egymásra néztek. – Meg kell értenie, kegyelmes úr, hogy egy ilyen felkérés megfogalmazása időbe telik. Nem kevésbé a megfelelő személyek meggyőzése, hogy a nevüket adják egy ilyen levélhez. – Ugyan miért? – kérdezte Zuylestein. – Már hónapok teltek el azóta, hogy az itt jelen lévő Lady Elsfield átadta önöknek a helytartó üzenetét… – Egyesek nem szívesen vállalnak ekkora kockázatot – feszengett Shrewsbury. – A papír és a penna nem kard és puska… – De ha az írás rossz kezekbe kerül, az éppen olyan halálos lesz, mint egy véres csata legelső sorában harcolni. – Ez sem változtat azon a tényen, hogy a herceg a saját és emberei életét készül kockára tenni az érdekünkben, míg önök egy átkozott firkálmányt sem képesek tető alá hozni. A vita, melyet Louise kissé távolabb húzódva hallgatott, kezdett elmérgesedni. Egy idő után Zuylestein türelme elfogyott, és dühösen széke karfájára csapott. – Megmondom, miről van szó: abban bizakodnak, hogy Mária királyné leánygyermeket szül. Már a nyolcadik hónapon is túl van, így a gyermek több mint valószínű, hogy egészségesen jön a világra. De önök nem látnak tovább az orruknál. Nem értik meg, hogy Jakab akkor is rengeteget árthat önöknek és az országuknak, ha nincs fiúörököse.

– A magam részéről egyetértek önnel – mondta Compton. – A legnagyobb veszélyt az önkény és a katolikus egyház jelentik. E kettővel pedig kötelességünk leszámolni, akár fiú születik a Whitehallban, akár leány. – S ezt a herceg készséggel meg is tenné. Úgyhogy elő a farbával: mit akar lord Denby és Devonshire hercege, hogy nevüket adják a levélhez? A püspök és Shrewsbury ismét összenéztek, végül ez utóbbi szólalt meg: – Devonshire hercegi rangot és a királyi háztartás főintendánsi posztját. Denby a főkincstárnokságot. – Megkapják – vágta rá Zuylestein. – A herceg nevében ezt jogosult vagyok megígérni. Hanem, uraim, az idejük fogytán van: Lady Elsfield innen visszakísér Dorsetbe, ahol hajóra szállok. Félúton a hajó, amelyen Hágából elindultam, fölvesz, s hivatalosan is bevonulok Londonba, ahol átadom a királynénak húga és a helytartó jókívánságait a szerencsés szüléshez. Június végéig ott is maradok, addig biztosan megszületik a gyermek, így magam tájékoztathatom a herceget a neméről. Addig van idejük, hogy megírják a levelet. Ha ez megtörtént, küldessenek Lady Elsfieldért, ő tudni fogja, mit kell ezután tennie. A megbeszélés nem sokkal később véget ért, és Louise ugyanazon az úton vissza is kísérte a herceget a marlow-i fogadóhoz. Három napra rá, késő délután, érkeztek meg a chideocki házhoz. Mivel a kis hajó csak éjfélkor jött a hercegért, így volt néhány órájuk, hogy kipihenjék a megterhelő utazást. – Egek, mit meg nem adnék egy forró ülőfürdőért! – sóhajtott a herceg derekát masszírozva. – Ez a rengeteg vágta oda és vissza… Louise eközben a tüzet próbálta föléleszteni a szalon kandallójában, hiszen a ház még mindig üresen, szolgák nélkül állt, s a vastag falak csak úgy ontották magukból a hideget. – Ne aggódjon, kegyelmes úr, Londonban kényelmes szállás várja… – sóhajtott Louise, aki sehogy sem boldogult a tűzrakással. – Hagyja csak, asszonyom – ébredt fel az úriember a megfáradt hercegben. – Bizonyára ön is elfáradt, majd én befűtök. Mondja, hol van a… A herceget kopogtatás hangja szakította félbe. Valaki állt a bejárati ajtónál.

A kandalló előtt kuporgó Louise és Zuylestein megdermedtek. – Talán vár valakit? – suttogta a herceg. – Nem, dehogy – suttogott Louise is. – Jöjjön, de halkan! Louise legörnyedve, nehogy az érkező az ablakon keresztül meglássa őket, maga után húzta Zuylesteint, majd betuszkolta az előszobából nyíló mosókonyhába, ő maga pedig elsietett ajtót nyitni. Az érkezőben legnagyobb rémületére John Churchillt ismerte fel. A férfi feldúltan, szaporákat lélegezve meredt az asszonyra, s kalapját levéve, kérés nélkül belépett a házba. – Végre újra látom! – sóhajtotta Churchill. A férfi megfogta Louise kezeit, s forrón belecsókolt az asszony tenyerébe. – Lorduram… – hebegte Louise. – Az idő nem épp a legalkalmasabb, hogy… – Miért nevez így, Louise? – fojtotta belé Churchill a szót.– Miért ilyen távolságtartó velem? Miért nem akar látni, miért nem válaszolt a levelemre? Ennyire megbántottam volna a viselkedésemmel? Mert akkor térden állva kérem a bocsánatát… – Kérem, uram, ezt ne most beszéljük meg… Egyáltalán honnan tudta, hogy itt vagyok? – Csak a szerencsének köszönhetem. Az Ashe ház felé tartva megláttam, hogy fény szűrődik ki az ablakon. Imádkoztam, hogy ön legyen az! És imáim meghallgatásra találtak! Churchill ekkor minden további nélkül átölelte az asszonyt, s forrón megcsókolta. Louise viszonozta a csókot, de gondolatai közben szélsebesen jártak: hogyan tüntesse el Churchillt a kamrában kuporgó hágai követ közeléből. – Ó, John… – sóhajtotta Louise, mikor ajkaik végre szétváltak. – Végre… – suttogta a férfi. – Végre, hogy így nevez! Mondja, Louise, kérem, mondja, hogy ön is gondolt rám az elmúlt hetekben. – Hát persze, hogy gondoltam magára, John… Rengeteget! De amikor olyan durván eltaszított, hatalmas fájdalmat okozott nekem. – Ne higgye, hogy én nem szenvedtem, Louise! De képtelen vagyok kiverni önt a fejemből. Pedig isten a tanúm, hogy megpróbáltam! De az a két nap olyan csodálatos volt… És nem hagy nyugodni az emléke! S most itt van, újra a karjaimban… Legyen az enyém! Könyörgöm, legyen

az enyém! Mondja, hogy ön is ezt akarja… – Ó, John, hát persze, hogy ezt akarom… De nem itt! William házában képtelen lennék rá! Vigyen el innen! Menjünk az Ashe házba, ahol olyan boldogok voltunk legutóbb! – Viszem! Hát persze, hogy odaviszem, drága tündérem! A lovam odakint vár… Azzal Churchill már húzta is volna magával Louise-t, de az megállította. – Menjen előre! Én hozom a kabátomat… Hűvös kint az idő. Churchill még egy futó csókot nyomott az asszony szájára, majd magára hagyta. Louise berontott a mosókonyhába, de Zuylesteint sehol nem látta. A herceg végül egy termetes tölgyfa szekrényből bukkant elő, ahol addig egy halom, tiszta lepedőn kuporgott. – Fogadja elismerésem, Lady Elsfield… „képtelen vagyok kiverni önt a fejemből” – utánozta a herceg Churchill szenvedélyes hanglejtését. – Ne vigyorogjon itt, herceg! – suttogta Louise. – Kis híja volt, hogy le nem lepleződtünk. Ha itt találja magát, mindennek vége. Figyeljen, én elviszem innen Churchillt, maga pedig éjfélkor lemegy a partra egyedül… Vigyen magával lámpást. – Én feltalálom magam, miattam, ne aggódjon… Kegyednek pedig jó szórakozást… Igazán irigylem Churchill ezredest a rá váró örömökért. Louise, Zuylestein kaján mosolyára fittyet hányva, magára hagyta a herceget a mosókonyhában, s kabátját magához véve, követte Churchillt az udvarra.

Másnap verőfényes reggel ébresztette a két szeretőt, akik lustán heverésztek a fehér ágyban. John Churchill Louise hajával játszott, gyönyörködve a lány fürtjein megcsillanó napfényben. – Gyönyörű hajad van… – mosolygott a férfi. – Trisztán Izoldájának vagy Lancelot Ginevrájának lehettek ilyen lángoló fürtjei… – Churchill ezredes – kellette magát Louise. – Sosem hittem volna, hogy ilyen romantikus lélek lakozhat egy katonában… – Te tehetsz róla… A romantika sajnos sohasem volt erős oldalam, Sarah a megmondhatója. Louise nem örült, hogy szóba került Churchill hitvese; valahányszor eszébe jutott Lady Sarah, rátört a lelkiismeret-furdalás.

– Tényleg, ő hol van most? – kérdezte végül mégis Louise.– Még Bathban időzik? – Nem. Néhány nappal ezelőtt visszatért Londonba. Kapott néhány hét eltávozást Annától. – Hogyhogy Anna lemondott Sarah társaságáról? – csodálkozott Louise. – A hercegnő visszatértét továbbra sem engedélyezte az atyja. Állítólag az egészsége érdekében… Anna úgy gondolja, hogy a király távol akarja tudni az udvartól, amikor a gyermeke megszületik. Így a hercegnő egyik bizalmi emberét az udvarnál szeretné tudni, amikor eljön a királyné órája. – És ránk nem gyanakszik? Nem tartotta furcsának, hogy te nem maradtál vele a fővárosban, amikor oly sokáig volt távol? Churchill vállat vont. – Azt mondtam neki, hogy a nővéremet látogatom meg Kilmingtonban… Amit egyébként meg is tettem, útban idefelé. – Ez a nővéred, Arabella volna Jakab egykori kedvese? – Igen. Nagyon szeretem Arabellát. A lánya, Henrietta pedig a kedvenc unokahúgom. – Henrietta pedig… – …Jakab törvénytelen lánya – fejezte be Churchill a mondatot. – Egyébként éppen a gyermekét várja, s személyesen akartam átadni neki jókívánságaimat. Sarah nem látott ebben semmi különöset… Mint ahogyan abban sem, hogy utána néhány napot az Ashe házban töltök. Kilmington alig félnapnyi lovaglásra van innen. – S meddig tudsz maradni? – Egy hetet biztosan… Jakab a hágai követet, Zuylestein herceget várja, az ő fogadására nekem is vissza kell térnem Londonba. – Ezek szerint néhány napig csak az enyém vagy… – dorombolta Louise, s közelebb húzódott a férfihoz, akiben rögtön ébredezni kezdett a vágy. A következő napokban Louise mindent megtett, hogy minél jobban az ujjai köré csavarja Churchillt. Ha kellett, éppúgy tudott szellemes beszélgetőpartner és figyelmes hallgató lenni, mint szenvedélyes szerető. Próbálta Churchillt faggatni ifjúkoráról, a Jakab mellett eltöltött

éveiről, hogy minél többet megtudjon az uralkodóhoz fűződő viszonyáról. – Tudom, hogy te nem szereted őt… – mondta egy nap, amikor vacsora után a kandalló tüzénél sakkoztak, éppúgy, mint első, együtt töltött éjszakájukon. – Sosem értettem, hogy tudod elfogadni… vagy inkább elviselni a makacsságát, amivel az ország ügyeit intézi. Különösen, ami a vallást illeti. – Igen, tény, hogy olykor nehéz ember. De tudod, én mindent neki köszönhetek… – És ezért úgy érzed, hű szolgálattal tartozol neki… Én ezt megértem. Hisz ő nemcsak a királyod, de a barátod is, nem igaz? – Sok mindent átéltünk együtt ifjúkorunkban, ez igaz… De őszintén szólva, a barátomnak nem mondanám. – Hogyhogy? – kapta föl a fejét Louise. – Nem sokban hasonlítunk egymásra, a király meg én. Én sokkal inkább hiszek az érvek erejében, míg ő hajlamos erővel keresztülvinni az akaratát a környezetén. S szó mi szó… hajlamos az önzésre is. – Nem ilyenek vagyunk a legtöbben? – kérdezte Louise. – Nem úgy, mint Jakab… – Hogy érted ezt? Churchill megrázta a fejét. – Nem érdekes – mondta, és leütötte Louise egyik futóját.– Ez egy fájdalmas emlék, és nem szívesen beszélek róla. Louise átnyúlt az asztal fölött, és megszorította Churchill sakktábla mellett pihenő kezét. – Tudod, hogy nekem bármit elmesélhetsz… A férfi ekkor nagy levegőt vett, s így sóhajtott: – Rendben van… Úgy hat évvel ezelőtt történt, amikor a király, akkor még csak York hercege, Skóciából tért haza a családjával együtt. Norfolk közelében hajóztunk, mikor a hajó léket kapott. A herceg habozás nélkül beugrott az egyik mentőcsónakba a családjával együtt… Az a csónak legalább ötven ember befogadására lett volna képes, de a király megrémült, hogy elsüllyed, ha túl sokan másznak be… Átadta nekem a

kardját, hogy azzal tartsam vissza a csónakba igyekvő szerencsétleneket. Férfiakat, nőket… Kétszázötvenen vesztek aznap a tengerbe. És sokuk élete az én lelkemen szárad. Louise fölemelkedett székéből, s az asztalt megkerülve megállt Churchill háta mögött. Átölelte, s állát a férfi fején nyugtatva, simogatni kezdte a karját. – Nem szabad magadat okolnod a történtekért. Azt tetted,amit az urad parancsolt… Azoknak a szerencsétleneknek a halála az ő lelkiismeretét kell terhelje, nem a tiédet. – Hát, éppen ez az – sóhajtotta Churchill. – Miután partot értünk, Jakab a lelkiismeret-furdalás legkisebb jelét sem mutatta… Sőt, csak nevetett, és hátba veregetett, majd kedélyesen így szólt: „Hát ez közel volt, Churchill barátom!”. Én pedig csak álltam ott, a kezemben tartott kardon a szerencsétlenek vérével, akiket visszatartottam a menekülést jelentő csónaktól. – Ó, ez iszonyú – nyögte Louise. – Akárhogy nézzük is, John, ez sokat elárul a jelleméről… Mindig is tudtam, hogy Jakab önfejű és büszke férfiú, de hogy ilyen kőszívű és érzéketlen legyen… Bár ez nem meglepő, ha figyelembe vesszük, mit tett azokkal szerencsétlen egyházfiakkal, akik a Towerben sínylődnek… Néhány héttel korábban ugyanis a canterburyi érsek és hat másik püspök petíciót intézett a királyhoz, amelyben illedelmesen arra kérték az uralkodót, hogy alattvalói vallási érzületére tekintettel ne ragaszkodjék a türelmi rendelete végrehajtásához. Jakab erre habozás nélkül börtönbe vetette a püspököket, ami hatalmas felzúdulást váltott ki Londonban. – Ne is mondd, Louise – sóhajtott John. – Ha tudnád, hányszor kértem az uralkodót, hogy eressze szabadon azokat a szerencsétleneket, akik a világon semmi törvénybe ütközőt nem követtek el! – És Jakab még akkor is ragaszkodott a fogva tartásukhoz, amikor a Whitehall előtt tömegek követelték szabadon bocsátásukat. Ebből is látszik, hogy Jakabnak sem az emberélet, sem alattvalói akarata nem jelent semmit… Churchill erre nem válaszolt, s néhány pillanatnyi hallgatás után Louise így folytatta: – Néha eltöprengek – mondta Churchill, barna fürtjeit simogatva –, hogy ha valóban az Úr rendeli a nép számára uralkodóját, miért nem tud olyat választani, aki méltó is a trónra…

– Megesett már a történelemben, hogy a nép felülírta e rendeltetést… – mondta a férfi rövid gondolkozás után. – S az eredmény véres polgárháború és fejetlenség lett. Alig negyven éve, hogy az ország földjét még vér áztatta… a Stuartok talán nem a legjobb uralkodók, de békét hoztak az országnak, s a népnek erre van szüksége. – És egy olyan uralkodóra, aki tiszteletben tartja a jogaikat – tette hozzá Louise. – Különben is… Nem csoda, ha az elnyomott és éhező nép nem tud józan döntéseket hozni. Hanem ha egy bölcs, megfontolt államférfiakból álló csoport dönthetne az uralkodó személyéről, olyanok, akik valóban az ország érdekeit tartják szem előtt… Nos, ily módon akár méltó király is ülhetne a trónon. Churchill ekkor megfordult, és fürkészve kutatta Louise pillantását. – Micsoda rebellis gondolatok laknak abban a szép kis fejecskédben… Louise, aki úgy döntött, ezúttal nem feszíti tovább a húrt, könnyedén fölnevetett. – Nem vagyok én lázadó! Talán csak túl sokat olvastam a görög filozófusok műveit. Apám könyvtárában annak idején Arisztotelész és Platón államról írott valamennyi műve föllelhető volt… – Ezt is úgy szeretem benned – mondta Churchill olyan elérzékenyült pillantást vetve az asszonyra, amelyet addig az sosem fedezett fel a férfi szemében. – Mit, kedvesem? – Hogy veled bármiről lehet beszélgetni… Bár több figyelmet fordítanánk leányaink oktatására. – Hisz neked vannak lányaid… Őket úgy taníttathatod, ahogyan szeretnéd. – Bár így lenne… De Sarah főurakat szán leányainknak hitestársnak, s meggyőződése, hogy a túlságosan művelt fiatal lányokat unalmasnak tartják a férfiak. Még a legelőkelőbbek is… Így ő inkább a tánc-, zene-, illemtan- és hímzésórákra fordít nagyobb figyelmet. Görög filozófusok művei sosem kerülnek a kezükbe, legnagyobb fájdalmamra. Az este hátralévő részében már nem esett több szó Jakabról vagy Churchill gyermekeiről, az ókori filozófusokról azonban annál több. Aznap éjjel John Churchill ismét szeretkezett Louise-zal. De ezúttal valami megváltozott… A férfi követelődző, vad szenvedélye érzéki gyöngédséggé szelídült. John korábban valósággal leszaggatta Louise-

ról a ruhát, de ezúttal a legfinomabb mozdulatokkal szabadította meg tőlük. És amikor az asszonyon nem volt más, mint fehér muszlininge, szeretője kioldotta az alsóruháját mellkasánál összefogó szalagot, s ahogy lehúzta azt vállairól, olyan puha csókokkal és lágy simogatásokkal borította be egész testét, akár a tollpihe érintése. Ujjai és ajkai finoman játszottak Louise rózsás mellbimbóival, apró nyögéseket és sóhajtásokat szabadítva fel az asszonyból. A fiatalasszony szerelemre éhes testében Churchill hevessége korábban is felkorbácsolta a vágyat, de ebbe a gyöngéd odaadásba valósággal beleszédült. Hosszú, lassú és meghitt násztánc volt ez, amelyben a férfi többször is a gyönyör kapujáig kísérte kedvesét, de az utolsó pillanatban mindig maradásra késztette: – Maradj még velem… – búgta meleg hangján, majd forró csókkal tapasztotta be az asszony pihegő ajkait. Mikor pedig egy mélyről jövő, felszabadult sóhajjal végre mindketten megkönnyebbülésre leltek, Louise elégedetten kucorodott össze a férfi oldalán. S mielőtt álomba merült volna, még hallotta boldog elégedettsége ködén át, amint Churchill azt suttogja: – Szeretlek, Louise… Másnap reggel, amikor Louise kinyitotta a szemét, első pillantása a mellette fekvő John arcára esett. Az asszony boldogan elmosolyodott, s óvatosan kisimított egy hajtincset a férfi homlokából. Ám rögtön ezután egy kellemetlen érzés szorította össze a mellkasát: a lelkiismeretfurdalás. Eszébe jutott az éjjel elsuttogott vallomás, a szerelmeskedésük és az az elérzékenyült tekintet, mellyel Churchill előző este a kandalló tüzénél nézett rá. Louise rettenetesen érezte magát. Annyira lekötötte tervezett bosszúja, hogy eszébe sem jutott, hogy Churchillben ébresztett érzelmeire máshogy tekintsen, mint egy eszközre, amelyet szentesített a maga elé kitűzött cél. Most döbbent csak rá, hogy a tűz, amelyet szított a férfiban, annak a szívét is lángba borította, s hogy egy napon keserves fájdalmat fog okozni neki. Pedig John jó ember – gondolta Louise magában –, jó férj, jó apa és hű alattvaló… S én játszom vele, az ujjam köré csavarom, csakhogy mindezen erényeit leromboljam. Aztán pedig eldobjam, ha nincs rá többé szükségem. Louise elgondolkodott a nyugodtan alvó férfi arcát figyelve, hogy ő vajon tudná-e szeretni John Churchillt? Ha máskor, más körülmények között találkoznak, talán igen. Ha John nem volna nős, s az ő szívét nem tépázta volna meg oly keservesen az élet. De William elvesztése és az Azamtól való elválás

emléke még mindig fájdalmasan szorította össze szívét, s ez a szorítás mintha minden más érzelmet kipréselt volna belőle. Milyen rettenetes emberré tett engem William halála… – folytatta Louise az önmarcangolást. – Azóta mindenkit csak kihasználok, és fájdalmat okozok, amerre járok… Azamot a fájdalmam enyhítése miatt, Churchillt a bosszúm beteljesítéséhez láncolom magamhoz… Vajon képes leszek-e még szeretni férfit? Őszintén, odaadással és önzetlenül? Hirtelen rég nem érzett fájdalom és szomorúság telepedett a lelkére, mert belemarkolt William iszonyatos hiánya és a harag, amiért a férfi, aki mellett még képes volt az igaz szerelemre, elment, és egy hideg szívű, számító asszonyt hagyott ezen a sivár világon… Mikor Churchill fölébredt, látta, hogy Louise merev tekintete a szoba semmijébe vész, s szeme sarkában könnyek gyülekeznek, amelyek aztán apró gyöngyszemekként peregnek a lány hajába. – Mi történt, kedvesem? – könyökölt föl az ágyban a férfi, miközben letörölte Louise könnyeit. – Miért sírsz? Szomorú vagy? Louise Churchillre emelte tekintetét, s a férfi aggódó pillantását fürkészte. Végül nagy levegőt vett, mosolyt varázsolt az arcára, s bágyadt hangon így szólt: – Igen, kedvesem… Azért, mert ez a tökéletes boldogság nem tarthat örökké. Néhány nap múlva vége szakad, s én megint nem láthatlak, nem érezhetlek… John magához húzta a fiatalasszonyt, és úgy suttogta: – Ne gondolj most a jövőre, kedvesem… Addig élvezzük a boldogság ritka pillanatait, amíg tartanak. – Igen, igazad van… – mondta Louise, fejét Churchill mellkasán nyugtatva. – Nem akarom elrontani ezt a csodás reggelt. – Igen, valóban csodás. Nézd, hogy ragyog a nap! Mondd, nem lenne kedved kilovagolni? Louise Churchillre nézett, és elmosolyodott. – Kilovagolni? – Igen, végig a tengerparti fövenyen… – Én inkább még lustálkodnék… – búgta Louise, és újra összekucorodott a takaró alatt. –És még te nevezed magad vérbeli lovasnak? – nevetett Churchill. – Aki

a szundikálást választja a frissítő vágta helyett? – Te tehetsz róla – felelte Louise. – Egészen kimerített a szerelmed… De te menj nyugodtan! Nem akarlak megfosztani ettől az élvezettől. Én itt fogok várni rád, amikor visszatérsz. Miután elfogyasztották a reggelijüket – amit a Churchill mellől elmaradhatatlan s továbbra is szellem módjára közlekedő Timothy szolgált fel –, a ház ura lovagolni indult, s Louise magára maradt. Tudta, hogy Timothy egyébként se háborgatná, de mivel hallotta, hogy a tisztiszolga is a kertben szorgoskodik, bátran birtokba vette a házat. Azaz alaposan átkutatta John személyes tárgyait. Fiókokat húzott ki, számadásokat lapozott fel, könyvekbe olvasott bele. Tulajdonképpen maga sem tudta, hogy mit keres. Talán valamiféle személyes jellegű feljegyzést, naplót vagy levelet remélt találni, amelynek révén még közelebb férkőzhet a férfihoz, és még jobban feltárhatja a Jakabhoz fűződő viszonyát. Mely egyébként mind jobban körvonalazódni látszott előtte: Churchillt a lojalitás és a hála a királyhoz fűzte, de ez nem akadályozta meg abban, hogy tisztán lássa annak hibáit, s azt, ha az erkölcs és tisztesség elvei ellen vét. Mert Churchill az elvek embere volt, ezt Louise világosan látta; ha valamiképp rávezethetné a férfit, hogy Orániai Vilmos trónra segítésével nemhogy vétene, hanem szolgálná ezen elveket, rögvest a maguk oldalára állíthatná. Louise éppen föllapozta a Churchill asztalán pihenő könyvet, egy római hadvezér, Flavius Vegetius Renatus, a hadviselés művészetéről írt művét, amikor lovak nyerítésére és kocsizörgésre lett figyelmes. Valaki érkezett az Ashe házhoz… Nem sokkal később pedig egy női hang és a vele vitatkozó Timothy szavai hatoltak el Louise-hoz. Csak nem Lady Sarah toppant be hirtelen? – gondolta Louise rémülten. – Értse meg, kisasszony, a gazdám nincs itt – hallatszott a tisztiszolga kissé idegesen csengő hangja. A válasz azonban nem Sarah Churchill hangján érkezett, ugyanakkor igen feldúltan csengett. – Mikor tér hát vissza a bácsikám? Mindenképpen beszélnem kell vele, Timothy… – Azt nem tudni… – hangzott Timothy válasza. – Ha elkapja a hév, akár estig is elvágtázik a környéken. – Akkor megvárom a szalonban, amíg visszatér!

– De kisasszony, az imént mondtam, hogy nem tudni, mikor… Louise-t azonban már csak futtában érték utol Timothy szavai. Ugyanis amint meghallotta, hogy az ismeretlen nő – aki az elhangzottak szerint Churchill unokahúga lehetett –, a szalonban kíván várakozni, ő átsuhant a helyiségen, és bezárkózott az annak túlvégéből nyíló könyvtárszobába. Épp időben: a kulcslyukon keresztül látta, amint a következő pillanatban a fehér ruhát viselő és meglehetősen csapzott külsejű fiatalasszony beront a szalonba, és az egyik karosszékbe rogy. A nyomában érkező Timothy aggodalmasan pillantott körül a helyiségben, de amikor látta, hogy gazdája „vendége” nem tartózkodik ott, kissé megnyugodott, és udvariasan így szólt: – Lady Henrietta, legalább hadd kínáljam meg némi frissítővel… Igen kimerültnek látszik. Esetleg nem óhajt enni valamit? – Nem, Timothy, köszönöm. Higgye el, jól vagyok… Csak pihennem kell egy csöppet. Hagyjon inkább magamra, kérem. A tisztiszolga elhagyta a szalont, s Louise tovább kémlelt: a kulcslyukon keresztül csak Henrietta jobb kezét látta; az idegesen dobolt széke karfáján. Néhány perc múlva azonban a fiatal hölgy felállt, és türelmetlenül sétálni kezdett a szobában. Louise még rejtekéből is láthatta, hogy Henrietta valóban megviseltnek látszik: arca sápadt, szeme karikás, s még a keze is mintha remegne. Végül úgy tűnt, Henrietta elunta a tétlen várakozást, és letelepedett az íróasztalhoz. Louise csak a hátát látta ugyan, de a mozgásából kitalálta, hogy ír valamit, talán egy üzenetet a nagybátyjának. A fiatalasszony épphogy csak befejezte a körmölést, amikor újabb hang csendült az előszobában, ezúttal egy férfié: – Timothy! Hol van a feleségem? Láttam kint a kocsiját, tudom, hogy itt van valahol! Henrietta riadtan pattant föl az asztaltól. Kapkodó tekintetével a szobát pásztázta. Végül gyorsan megrázta a papirost, hogy a tinta megszáradjon, majd a levelet összehajtotta, és elrejtette Renatus művének lapjai közé. Közben Timothy így felelt: – A szalonban várakozik, mylord, pedig mondtam neki, hogy a gazdám… Henrietta férje – Louise emlékei szerint egy bizonyos Lord Waldegrave – azonban nem volt kíváncsi további magyarázatra: berontott a szalonba, és rögtön hitveséhez szaladt.

– Kedvesem! – sóhajtotta. – Hála az égnek, hogy megtaláltam… A lord gyorsan átölelte feleségét, majd Timothyhoz fordult: – Minden rendben, barátom, menjen csak a dolgára. Négyszemközt kell beszélnem a feleségemmel. – Drága Henrietta, hogy juthatott eszedbe ilyen meggondolatlanság? – kérdezte, amikor, legalábbis hite szerint, magukra maradtak. – Még nem lett volna szabad fölkelned a gyermekágyból… Egyáltalán mit keresel itt? – Beszélnem kell John bácsival – mondta az asszony, sírással küszködve. – Ő az egyetlen, aki törődik velem. Az egyetlen, akinek talán még számítok ebben a családban… – De kedvesem – csitította Lord Waldegrave a feleségét –, mégis, hogy mondhatsz ilyet? Hiszen tudod, hogy mi mind szeretünk és… – Akkor hogy tehetitek ezt velem? – kiáltotta az asszony, kitépve kezét férje kezei közül. – Hogy tehetitek ezt velünk? Henrietta többé nem tudta visszatartani könnyeit, és a férje gyöngéden magához vonta a sírástól rázkódó asszonyt. – Nyugodj meg… Nyugodj meg, kedvesem… – suttogta. Amikor csillapodni kezdett az asszony hisztérikus zokogása, a férfi kissé távolabb tolta magától, s nyugodt hangon így folytatta: – Hetty, kedvesem, ezt már megbeszéltük… Hisz te is az áldásodat adtad a tervre. Kötelességünk meghozni ezt az áldozatot az országunkért, a dinasztiáért és az egyházunkért… Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, amiért Isten kiválasztott bennünket, hogy szent céljának eszközei legyünk. – Szerencsések? – kiáltotta indulatosan a fiatalasszony. – Isten célja? Ez nem az Úr célja, hanem a királyé, az apámé! Ez a képtelen terv pedig nem szerencse, hanem sorscsapás! Legalábbis számomra az! De titeket ez hidegen hagy. Ezért is jöttem el a bácsikámhoz, ő talán… – Ő talán mi, Henrietta? – kérdezte a férfi szigorúan. –Ugyan miért jöttél ide? Hogy felfedd előtte a titkunkat? – Igen… – rebegte az asszony. – Pontosan azért. Ő az udvarban lesz, közel hozzá, vigyázhatna rá! – Hiszen rengetegen fognak vigyázni rá, akár a szemük fényére… – Na persze, az a boszorkány Lady Sunderland! Egy kutyát sem bíznék rá, nemhogy…

Ekkor a férje Henrietta szájára tapasztotta a kezét. – Cssss, hallgass, kedvesem. Akár a falnak is füle lehet, nem is beszélve az öreg Timothyról. Ezt pedig már megbeszéltük. A titok nem tudódhat ki. Senki sem tudhat róla, csakis azokat avathatjuk be, akik felől a király így rendelkezett. Még szerencse, hogy a nagybátyád nincs idehaza, így nem követtél el semmi jóvátehetetlent… Most pedig gyere, menjünk haza… Pihenned kell. Azzal Lady Henrietta hagyta, hogy a férje törékeny kisbárány módjára kivezesse a szalonból. – Mi az ördög volt ez? – suttogta Louise a szalon csendjébe, miután Waldegrave-ék kocsija kigördült az udvarról. Tudta, hol keresse a választ: az ott lapult Renatus könyvében. Louise a kötethez lépett, s kivette belőle a Henrietta által írt üzenetet, s olvasni kezdte:

Drága John bácsi! Ebben a levélben, mint utolsó reményemhez fordulok Hozzád: az egyetlenhez ebben a családban, akit talán még megindít az a boldogtalanság, amelybe anyám, felséges atyám és a férjem taszított… Ó, ha tudnám, hogyan kezdjek a vallomáshoz, amit papírra készülök vetni… Mert súlyos titokba avatlak most be, egy titkos tervbe, amelyet atyám, a király szőtt személyem köré. Mint tudod, atyámnak a királyné képtelen törvényes utódot szülni. Pedig Jakab az évek előrehaladtával mind megveszekedettebben vágyott egy fiúutódra, aki katolikus szellemben nevelkedvén visszatereli országunkat az igaz hit útjára. Így, amikor hírét vette terhességemnek, egy vakmerő ötlet pattant ki a fejéből, s rögvest elmenesztette hozzánk Sunderland herceget, hogy azt megossza velünk. Ennek értelmében hírül adnák az országban, hogy Modenai Mária ismét áldott állapotba került, s várandósságát hónapról hónapra színlelve végül becsempésznék ágyába az én gyermekemet, feltéve persze, ha fiú lesz… Így atyám fiaként nevelné unokáját, kinek ereiben a Stuartok és egyben az ő vére csordogálna. Ily módon nem, vagy legalábbis alig sérülne az öröklés törvényes rendje. Ha pedig leányom születne, úgy kihirdetnék a szomorú hírt, miszerint a királyné ismét halott gyermeknek adott életet, amin az előzményeket tekintve, senki

sem csodálkozna… Képzelheted elképedésemet, midőn meghallottam ezt az egyszerre zseniális és hajmeresztő ötletet… De anyám és a férjem rögvest föllelkesültek Sunderland szavai hallatán, s idővel engem is meggyőztek az ügy nemességéről és arról, hogy az áldozat, amelyet a terv végrehajtása tőlünk követelne, a legszentebb célt szolgálná, s Isten szemében is üdvös volna. Igyekeztem is magamban ébren tartani e lelkesedést, s folyvást győzködtem magam döntésem helyességéről. Ez egészen addig sikerült is, míg egy héttel ezelőtt karomba nem vettem gyermekemet, ki legnagyobb bánatomra fiú lett. Sunderland hercegné már másnap megjelent Kilmingtonban, s szó szerint kiragadta a gyermekemet a karjaim közül… Bácsikám! Hamarosan megérkezik a hír a Whitehallból, hogy a királyné vajúdni kezdett… ami után pár órával, a szokásokkal dacolva, behúzzák majd ágya függönyét, a gyermeket pedig egy ágymelegítőben becsempészik a takarói alá. Tudom, mindez oly vakmerően hangzik, hogy képtelenség hinni e terv sikerében. De atyám megszállottan vágyik egy fiúra, és bármilyen kockázatot kész vállalni, hogy megkapja. De én nem! Többé már nem! Azóta, hogy gyermekemet a karomban tartottam, képtelen vagyok lemondani róla, hiába papolnak nekem az isteni küldetésről, amelyre fiamat kiválasztotta az Úr. Kérlek, bácsikám, akadályozd meg ezt a szörnyűséget! Beszéld le atyámat e tébolyult tervről, amelynek sikerében már nem hiszek, de ha megvalósul is, az számomra maga lesz a katasztrófa. És ha a királyt nem is sikerül eltántorítani szándékaitól, úgy legalább kérlek, légy mindig a közelében! Kérd meg a királyt, hogy nevezzen ki a trónörökös háztartásának élére. Te bizonyosan gondját viselnéd, én pedig – ha szívem meg is szakadna – legalább afelől biztos lehetnék, hogy lesz mellette valaki, aki valóban szereti őt. Az átkozott Sunderlandék csak hatalomvágyból és nyerészkedésből vállalták magukra a „Nagy Terv” végrehajtásában játszott szerepet… Kérlek, John bácsi! Te vagy az utolsó reménységem… Boldogtalan unokahúgod: Henrietta Louise meredten bámulta a remegő kézzel, sietve papírra vetett sorokat.

Képtelen volt hinni a szerencsében, amely az ölébe pottyantotta a levelet és vele azt a titkos fegyvert, melyet kedvére forgathat majd Jakab ellen. Ugyanakkor megdöbbentette – mint Henrietta is írta – az a vakmerőség, mellyel Jakab a terve kivitelezéséhez kezdett. Hisz a királyné szülésének több tucat nemes lesz a tanúja, a lelepleződés esélye tehát hatalmas… Louise szétnézett a szobában. A levelet el kell rejtenie, ez nem vitás, hiszen Churchill bármelyik pillanatban betoppanhat. S ki tudja, hogyan reagálna a levél tartalmára. John Churchill becsületes ember, s igazságérzetét bizonyosan sértené egy ilyenfajta csalás. Ráadásul hithű anglikán, aki éppúgy nem vágyott egy katolikus dinasztia kisarjadására, mint az ország népe. Jakab bizonyára ezért sem avatta be régi bizalmasát az elképzeléseibe. Ugyanakkor az ezredes ambiciózus férfiú, nem beszélve a feleségéről. Saját vérét, tulajdon unokaöccsét látni a trónon úgy, hogy származása kincset érő titkának is a birtokában van… hatalmas csábítást jelentene, s a férfi talán eltekintene a skrupulusaitól. Louise végül a szobájába sietett, s lovaglókabátja belső zsebében rejtette el az értékes irományt. Mikor Churchill egy jó órával később visszatért, a fiatalasszony ártatlan arccal olvasgatott a szalonban. – Kedvesem – kezdte Churchill, és csókot nyomott az asszony homlokára –, mondd, nem unatkoztál nagyon? – Ó, egyáltalán nem! – mosolygott Louise. – Olvasgattam…No, és persze vágyakozva vártalak. – Akkor jó hírem van: nem kell tovább vágyakoznod. Churchill megcsókolta Louise-t, s már a karjába is zárta volna, amikor egy lovas patáinak dobogására lettek figyelmesek. Louise megrémült: csak nem Henrietta tér vissza? Bár ő aligha ülhetne lóra… Az érkező nem is Henrietta volt, hanem egy lovas futár, nem sokkal később ugyanis Timothy lépett a szobába, s két levelet tartott a kezében. – Ezek most érkeztek, uram! – mondta. – Remélem, nem haragszik, hogy zavarni bátorkodom velük. – Dehogyis, barátom, adja csak ide! Ez Kilmingtonból jött – mondta az egyik címzésére pillantva. Churchill feltörte a pecsétet, s egyre komoruló tekintettel olvasni kezdte. Louise szorongva figyelte a férfit. – Talán valami rossz hír?

– Igen, az… – mondta Churchill borúsan. – Az unokahúgom, Henrietta elvesztette a gyermekét. Kislány volt, de halva született. – Ó, szegény pára… – mondta Louise együttérzőn. – Borzasztó veszteség ez, de fiatal még, bizonyára lesznek egészséges gyermekei… – Ó! – kapott észbe Timothy. – Erről jut eszembe: míg öntávol volt, ezredes úr, itt járt az… De Churchill, aki már a második levelet olvasta, egy kézmozdulattal elhallgattatta a tisztiszolgát. – Egek! – kiáltotta végül. – Mi az? – kérdezte Louise. – Ez a levél az udvarból jött, a fivérem küldte. A királyné! Eljött az ideje… – És? – kérdezte ezúttal Timothy, aki nem tudott parancsolni a kíváncsiságának. – Fiú lett? – Azt nem tudni… – mondta Churchill elégedetlenül forgatva a levelet. – A fivérem azonnal elküldte az üzenetet, amint Mária vajúdni kezdett! Ah, az a bolond! Szegény George-nak sosem volt sok sütnivalója, de ezúttal lehetett volna annyi esze, hogy vár még pár órát, hogy a gyermek neméről is hírt tudjon adni. Kedvesem, bocsáss meg, de haladéktalanul Londonba kell utaznom… – Persze, ez természetes, most az udvarban a helyed… – Timothy! – fordult Churchill az emberéhez. – Csomagolj össze mindent, amire szükségem lehet. Aztán nyergelj fel egy pihent lovat. A fővárosba kell érnem, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet. Te itt maradsz, és vigyázol Lady Elsfieldre. – De, John – tiltakozott Louise –, erre semmi szükség, ha te elmész, én sem maradok itt tovább. Visszatérek Ashburtonbe. – Biztos vagy benne? – kérdezte Churchill aggodalmasan. – Hát persze! Timothy, csomagoljon össze magának is! Az ezredese mellett a helye, én boldogulni fogok, ahogyan eddig is tettem. Nem kell féltened. Az utolsó szavakat már Churchillhez intézte, aki erre gyöngéd csókot

nyomott az asszony ajkára. – Rendben, kedvesem… Most elválunk egy időre, de hamarosan megtalálom a módját, hogy újra együtt lehessünk! Egy óra múltán Churchill útra kelt London felé, Louise pedig visszalovagolt Ariónnal a Kétormú Házhoz, ahol meglepetésére egy hintó állt a ház előtt. – Louise! – kiáltotta a holtsápadt Mr. Goetz, amint kilépett a ház ajtaján. – Hála az égnek, hogy itt van! – Mi történt, Paul? – kérdezte Louise rémülten, amint leugrott lova nyergéből. – Az égre! Csak nem a fiúkkal történt valami? – Ugyan, dehogy! – legyintett Mr. Goetz. – Ők jól vannak, de magával mi történt? Napokkal ezelőtt vissza kellett volna térnie Ashburtonbe! Már a legrosszabbtól tartottunk, így magam jöttem el. Mondja, mégis merre járt? – Az Ashe házban – mondta Louise tömören, s vezetni kezdte Ariónt a csöpp istálló felé. – Ó! – mondta Goetz, követve a fiatalasszonyt. – Talán Churchill-lel volt? – kérdezte a férfi, óvatosan kerülgetve a trágyakupacokat. – Igen – mondta Louise, miután leemelte a nyerget a lova hátáról. – Épp akkor kopogtatott be, amikor Zuylestein itt volt. A herceg épphogy csak el tudott rejtőzni egy ruhásszekrényben. Remélem, sikeresen elérte a hajóját. – Bizonyára, minthogy értesüléseim szerint két napja hivatalosan is megérkezett az országba. De mondja, a Churchillnél töltött idő… Gyümölcsöző volt? – Nem is hinné, mennyire… – felelte Louise sejtelmesen. –De ezt talán a házban beszéljük meg. – Skandalum! – kiáltotta Mr. Goetz. – Becsempészni egy gyermeket a szülőágyba! Ez a Jakab tényleg semmitől sem riad vissza, hogy az uralmát biztosítsa! Egy bitorló az angol trónon! Louise! Erről haladéktalanul értesíteni kell a Lady Place-béli urakat! – Lassan a testtel, barátom! – mondta Louise, míg elővett egy üveg sherryt a szalonban álló pohárszékből. – Sokat gondolkoztam azon, mi tegyünk ezzel a levéllel. –S talán más tervei vannak vele? – kérdezte Mr. Goetz, s elvette a felé

nyújtott pohárka sherryt, amit felindultságában azon nyomban fel is hajtott. – Igen – felelte Louise, amíg újratöltötte barátja poharát. – De ha Shrewsbury és a többiek hírét veszik ennek az ármánynak – mondta Goetz –, azon nyomban behívják Orániai Vilmost az országba. Sőt! Maguk vonulnak elé, hogy vörös szőnyeggel fogadják! – Gondolkozzék higgadtan, barátom – mondta Louise, és kényelmesen elhelyezkedett az egyik karosszékben. – Azok az urak mindenképpen meg fogják írni azt a levelet. Hiszen hamarosan az egész országban kihirdetik, hogy Mária királyné trónörökösnek adott életet. Amint Shrewsburyék megtudják, hogy Jakabnak fia született – s mi már tudjuk, hogy ez történik –, rögvest papírra vetik azt a várva várt meghívót. De erről… Louise meglobogtatta Henrietta levelét. – …erről Vilmosnak tőlem kell értesülnie, nem Shrewsburytől vagy Comptontól. Tőlem kell megtudnia, hogy az apósa miként akarja kiforgatni feleségét a jogos örökségéből. Ráadásul ezt az értesülését Vilmos felhasználhatja fegyverként, hogy a népet megnyerje ügyének. Így a helytartó akkor is örökre az adósom marad, ha netán a Churchilllel kapcsolatos küldetésem kudarcba fullad. – Bölcs előrelátás… – dünnyögte Mr. Goetz, aki visszanyerte higgadtságát. – Azt hiszem – folytatta Louise –, ezt a levelet itt rejtem el.– Itt, a Kétormú Házban? – Igen. Nem lenne bölcs dolog az utakat róni vele. Különben is az Orániai Vilmosnak szóló levéllel egyenesen ide kell majd jönnöm. Zuylestein ugyanis még korábban meghagyta Louise-nak, hogy amint a levél elkészül, ő hozza azt Chideockba, és küldessen az álruhás Herbert tengernagyért, aki addig esténként az Öreg Horgonyban fog tanyázni. Amint pedig az értékes iromány a birtokába kerül, Herbert maga viszi el azt Vilmosnak Hágába. – Értem – hagyta rá Mr. Goetz. – Hanem… azt mondta, „ha Churchill-lel kudarcot vall”… Ezek szerint úgy érzi, nem lesz képes az ezredest a mi oldalunkra állítani? Louise néhány pillanatra elgondolkodott. –Nem állítanám… Az elmúlt napokban sikerült még közelebb férkőznöm

hozzá, és egyáltalán nem tartom lehetetlennek, hogy elárulja Jakabot. De ehhez még idő kell. – Nos, időnk szerencsére van… – Ami azt illeti, nekünk nem sok: John ma üzenetet kapott a fivérétől, hogy Máriánál megkezdődött a szülés… Azaz kezdetét vette a színjáték utolsó felvonása. – John? – vonta fel a szemöldökét Mr. Goetz. – Úgy értem, Churchill ezredes… – helyesbített Louise, de barátja figyelmét nem kerülte el a fiatalasszony pillanatnyi elpirulása. – Akkor jobb, ha mielőbb visszatérünk Ashburtonbe – mondta végül Mr. Goetz. – Szerintem is… Van egy olyan érzésem, hogy Shrewsburyék néhány napon belül hallatni fognak magukról.

Másnap, 1688 júniusának egyik hajnalában ágyúdörgés adta hírül, hogy trónörökös született. London-szerte zúgni kezdtek a harangok, örömtüzek gyúltak, és az éjszakai eget tűzijátékok fénye festette színesre… Mindez persze Jakab híveinek s a város csekély számú katolikus kisebbségének volt köszönhető. De a nép nem tört ki örömujjongásban, mint ahogyan az lenni szokott, ha a királynak fia születik. Nem rendeztek bálokat a nemesi házakban, az ivóban a nép egyszerű gyermeke nem emelte kupáját az újszülött, Jakab Eduárd tiszteletére. A gyermek érkezését – akit már születése napján kebelébe fogadott a katolikus egyház – sokkal inkább fogadta elégedetlen moraj és baljós pusmogás, semmint kitörő öröm… Louise-nak igaza volt: alig telt el pár nap, újabb rejtjeles üzenet érkezett Mr. Goetz házába, amelyben Lady Elsfieldet újfent Lady Place pincéibe hívták. Június 18-án tehát megszületett az írás, amelyben Anglia előkelőségei, vezető politikusai meghívtak az ország trónjára egy idegen uralkodót. Louise a háttérbe húzódva figyelte, míg Lord Denby, Shrewsbury, Devonshire hercege, Lumney ezredes, Russell admirális, Compton püspök és végül Henry Sidney – egy Vilmoshoz már évekkel korábban átpártolt, de az utóbbi években háttérbe húzódó whig politikus – sorban aláírja a levelet, amely nem tartalmazott mást, mint színtiszta árulást.{18} „…a kis- és főnemesség nagy része olyannyira elégedetlen a

jelenlegi helyzettel, hogy nem habozna csatlakozni őfenségéhez, amint partot ér…”{19} – Remélem, jól elrejti ezt az írást, Lady Elsfield – mondta komoran Shrewsbury. – Ha illetéktelenek kaparintják meg, nekünk végünk. Az életünk immár az ön kezében van. – Nem is értem, hogy helyezhetjük azt asszony kezébe… –morogta Henry Sidney, bizalmatlanul méregetve Louise-t, akit most látott először. – Ne aggódjon – szólt közbe Compton. – Lady Elsfield elkötelezett híve az ügyünknek, ráadásul talpraesett, bátor asszony, aki tud vigyázni magára és a rábízott titokra is. Különben is… egy magányosan utazó asszonynál kinek jutna eszébe összeesküvők levelét keresni? Nemde a kocsija Marlow-ban várja? A püspök az utolsó szavait Louise-hoz intézte, aki így felelt: – Igen, püspök uram, csomagokkal megpakolva. Akárha egy ártalmatlan kiruccanásra készülnék… Compton biccentett, majd a papiros fölött keresztet rajzolt a levegőbe, s imádságot kezdett mormolni. A többi férfi fejét lehajtva csatlakozott hozzá, s mikor a püspök végzett az imával, lepecsételte, és Louise-nak adta a levelet, melyet az asszony egyszerű, szürke utazóruháját felhajtva, szoknyája titkos zsebébe rejtett. A püspök ezután a fiatalasszonyhoz lépett, és őt is megáldotta. – Isten vigyázza lépteit, gyermekem, kinek nevében cselekszünk. Louise, már hintójában ülve, azon morfondírozott, milyen különös, hogy az összeesküvők, akik törvényes királyuk trónjára törnek, éppúgy az Úr nevében vélik cselekedetüket, mint Jakab, aki csalással próbálja hatalmát megszilárdítani… Louise önnön cinikusságán is elcsodálkozott: a lelke mélyén nem érdekelte, hogy az igazság melyikük pártján áll. Az ő szeme előtt csakis bosszúja beteljesítése lebegett. Nem mintha Jakabot rátermett uralkodónak tartotta volna; aki ennyire önfejű, és ennyire képtelen a kompromisszumokra, az nem remélheti, hogy megmaradhat az angolok trónján, egy olyan nép trónján, amelyik már lefejezett egy önkényuralkodót. De hogy Vilmosból jó király válik-e? Nos, az asszony a maga részéről erről nem volt egészen meggyőződve. Talán, ha… De Louise felhagyott az elmélkedéssel, ugyanis a hintó hirtelen nekilendült, és száguldani kezdett. Mr. Goetz kocsisa, George, hangos kiáltásokkal és ostorcsapásokkal ösztökélte mind gyorsabb tempóra lovait, amit

Louise nem tudott mire vélni; úgy állapodtak meg ugyanis, hogy kényelmes, lassú tempóban közelítik meg a tengerpartot, mint a mezei utazók, nehogy felhívják magukra a figyelmet. Az asszony ki akart hajolni az ablakon, hogy visszafogja a vágtázó kocsist, ám ahogy elhúzta az ablak függönyét, meglátta a szédült iram okát: a kocsi mellett egy fekete ruhás, arca előtt kendőt viselő lovas vágtázott, a holdfény megcsillant a kezében tartott karabélyon. – Istenem, útonállók! – nyögte Louise. – Ez nem lehet igaz… Hogy éppen most! Az álarcos lovas egyre gyorsabban vágtázott, majd elhaladt a hintó mellett. Louise ekkor kihajolt az ablakon, és meglátta, mire készül a bandita: a férfi nyergében felállva igyekezett megkapaszkodni a hintóban, akárha át akarna ugrani a bakra. George, ezt látva, ostorával kezdte püfölni az útonállót, de az egyszer csak elkapta azt, és egy gyors mozdulattal kitekerte a kocsis kezéből, s a következő pillanatban már lendült is, hogy felugorjon a kocsis mellé. Louise egy szemvillanásnyi ideig reménykedett, hogy a férfi lezuhan, és nyakát szegi, de nem így történt: egy macska ügyességével a bakon termett, s heves kézitusába kezdett George-dzsal, de az idősödő férfinak nem sok esélye volt az edzett haramiával szemben: a kocsist a férfi jóformán lependerítette a bakról, és George az út menti árokba zuhant. A kocsi tovább robogott, belsejében a tehetetlenül hánykolódó asszonnyal. Louise tudta, hogy nem teketóriázhat sokáig: az egyetlen esélye a menekülésre, ha kiveti magát a száguldó hintóból. Már éppen elszánta volna magát, és kinyitotta a jármű ajtaját, mikor egy másik lovas termett mellette, és lábával visszarúgta a nyíló ajtót. A kocsi másik oldalán ezzel egy időben feltűnt egy harmadik lovas is. Louise-t teljesen körbezárták a banditák. Már ha egyáltalán banditák voltak… Louise, látva a jól tartott lovakat és a maszkos férfiak öltözetét, erre nem vett volna mérget. De akkor kik ezek? Talán Jakab emberei? Lehet, hogy az összeesküvés lelepleződött, s rajtaütöttek a Lady Place-ben összegyűlteken, akik azóta úton vannak láncra verve London felé? Nem, az nem lehet – igyekezett Louise csitítani zakatoló szívét –, a király katonákat küldött volna az elfogásukra. De bármi legyen is az igazság, nem változtat a tényen, hogy csapdába esett… Vajon meddig száguldanak még vele, és hová viszik? Hamarosan megkapta a választ: negyedórányi száguldás után a hintó lassítani kezdett, és letért az útról, bekanyarodva egy kis erdei tisztásra.

– Hó, állj! – hallotta Louise a bakon ülő bandita kiáltását. –Hé, te! Nézd meg, hogy nem esett-e baja! A kocsi mellett haladó egyik bandita leszállt a lováról, és kinyitotta a hintó ajtaját. Louise a sarokba húzódva, torkában dobogó szívvel meredt a maszkos férfira. Szeme úgy villódzott a sötétben, mint egy riadt állaté. – Mit akarnak? – kérdezte remegő hangon. – Ha a pénzem, akkor vigyék, és engedjenek utamra… A bandita azonban így felelt: – Ez nagylelkű öntől, Lady Elsfield, de nem a pénzét akarjuk. Hanem magát. – Engem? – kérdezte Louise rémülten. – Hogy érti ezt? – Ahogy mondom. A megbízónk ég a vágytól, hogy szót váltson kegyeddel. A megbízójuk? Ezek szerint valaki elraboltatta… De ugyan kiről beszélt a férfi? – Ki… kicsoda fizette le magukat, hogy elraboljanak? – Ó, szerintem ezt nagyon jól tudja ön is, asszonyom. – Nem, sejtelmem sincs… – Nincs? – kérdezte gúnyosan a bandita. – Nincs egy olyan személy sem kerek-e világon, akinek ön az útjában állna? Akit ellenségének mondana? Az első személy, aki Louise-nak eszébe jutott, az maga Jakab király volt. – Egek – gondolta –, ha az uralkodó neszét vette a tervüknek, akkor mindennek vége… Hacsak nem… Az asszonyban egy még kétségbeejtőbb gondolat merült fel: Jeffreys! Istenem, biztosan ő raboltatta el! Márpedig sem a szoknyájában rejtegetett levél, sem az ő személye nem kerülhet annak a vadállatnak a kezei közé! Inkább a halál… Louise-ban – e rettenetes lehetőség hatására – a bátorság felülkerekedett a rémületen. Körmeit előremeresztve a banditának ugrott, akit váratlanul ért a támadás. Az asszony a férfi arcába karmolt, aki fájdalmasan felüvöltött, s a következő pillanatban Louise akkorát taszított rajta, amekkorát csak bírt. Az emberrabló elterült a porban, és egy

pillanatra szabaddá vált a menekülés útja. Louise nem habozott kihasználni a lehetőséget: kiugrott a hintóból, és rohanni kezdett vissza, egyenesen az út felé. – Utána! – hallotta az egyik bandita kiáltását, mire a másik lovas üldözőbe vette Louise-t. Az asszony hallotta az egyre közeledő patadobogást, és még kétségbeesettebben rohant, de nem volt esélye. A lovas hamarosan utolérte, s a bandita a nyeregből kihajolva, a derekánál fogva felkapta az asszonyt, s keresztben a ló hátára dobta. De Louise még ekkor sem adta föl a küzdelmet: vergődött, rugdalódzott, nem törődve azzal, hogy a száguldó lóról leesve akár a nyakát is szegheti. – Maradj már nyugton, te némber! – sziszegte a bandita, akit Louise ütött, harapott, ahol ért. Végül a férfi megelégelte foglya rúgkapálását, s karabélya nyelével egy erős ütést mért Louise-ra. Az asszony csak egy pillanatra érezte a tarkójába hasító fájdalmat, amitől mintha a koponyája repedt volna ketté, majd elsötétült előtte a világ…

Egy kereveten fekve tért magához. Feje egy puha bársonypárnán pihent, és nem volt megkötözve. Mikor kinyitotta a szemét, látta, hogy egy ízlésesen berendezett szobában van, ahol a kandallóban barátságos tűz lobog. Megmozdult, hogy helyiség többi részét is láthassa, de fejébe iszonyatos fájdalom hasított, s hányinger kezdte kerülgetni. Mégis kényszerítette magát, hogy felüljön, noha a tekintete is elhomályosult az erőlködéstől. Miután nagy nehezen ülő helyzetbe tornázta magát, hátradőlt, s kezét a homlokára szorítva próbálta megállítani a szoba imbolygását. Amikor újra kinyitotta a szemét, meglátta egy feketébe öltözött alak bizonytalan körvonalait, aki vele szemközt ült egy karosszékben, a kandalló mellett. Csakhogy az alak nem Jeffreys volt. A hang ugyanis, amelyen megszólalt, női hang volt, méghozzá Louise számára hátborzongatóan ismerős női hang: – Én az ön helyében inkább nyugton maradnék – szólt azasszony. – Az embereim szépen elintézték. Noha az utasításom úgy szólt, ne essék bántódása, nem volt más választásuk: állítólag úgy küzdött, hogy félő volt, lezuhan a ló hátáról… Az asszony ekkor fölemelkedett a karosszékből, és lassú léptekkel

megindult Louise felé, akinek lassan újra élesedni kezdett a látása. – Istenem… – suttogta Louise, felismerve fogva tartóját. –Lady Sarah… Sarah Churchill megállt Louise előtt, és keserű mosolyra húzta a száját. – Sarah… hisz már mondtam, szólítson csak Sarah-nak… Persze akkoriban még nem hentergett a férjem ágyában. – Sarah, kérem… – nyögte Louise, és megpróbált fölállni, de a fejébe ismét fájdalom hasított, és visszahuppant a kerevetre. – Mondtam már, jobb lesz, ha nem ficánkol – szólt rá azasszony. Louise és Sarah néhány pillanatig némán farkasszemet néztek, majd utóbbi elfordította tekintetét, és lassan föl s alá kezdett sétálni foglya előtt. – Tudja, ismerem a férjemet, akár a tenyeremet – mondta. – Amikor Bathból visszatértem, rögtön éreztem, hogy valami nincs rendben… Hogy valami megváltozott John viselkedésében. Folyton elrévedezett, ha megszólítottam, összerezzent, mint aki ködös álomból tér magához… Alig szólt hozzám, s még az ágyamat is elkerülte. Aztán hirtelen ellenállhatatlan vágy tört rá, hogy Kilmingtonba siessen az unokahúgához… Rögtön megéreztem, hogy egy másik nő lesz a dologban. Hogy valami kis boszorkány megbabonázta a férjemet. Megbíztam hát Gilbertet, a fegyvernökömet és titkáromat, hogy kövesse. Egyébként vele is találkozott már, szépen kidekorálta az arcát a karmolásaival… – Sarah, kérem… – kezdett volna Louise magyarázkodni. –Ez az egész… Kérem, hadd magyarázzam meg… Sarah azonban egy kézmozdulattal elhallgattatta Louiset, és folytatta megfontolt sétáját a szobában. – Gilbert kifigyelte magukat az Ashe házban… Majd követte a nyomát Ashburtonig. Nem volt nehéz kiderítenie, ki lakik a holland kereskedő házában. Az én elképedésemet azonban elképzelni sem tudja, amikor megtudtam, hogy maga az a ringyó, aki elcsavarta a férjem fejét… Sarah végre lecövekelt Louise előtt, és gyűlölködő tekintetét az asszony szemébe fúrta. Louise állta a vádló pillantást, s hangjára nyugalmat erőltetve megkérdezte: – Miért raboltatott el? Mi volt a célja ezzel az egésszel? Mit akar tőlem? Egyáltalán hol vagyok? Sarah néhány pillanatig némán fürkészte Louise-t, majd így szólt:

– Egy fogadóban, Winchester közelében. És azért hozattam ide, hogy megtudjam, miért ragadtatta magát erre az ocsmányságra. – És ehhez el kellett raboltatnia? Sarah vállat vont. – Nos, nem bántam, ha egy kicsit magára is ijesztek… Mi mindig is jó viszonyt ápoltunk egymással, Louise… És én nem olyannak ismertem, mint aki boldog házasságban élő, nős férfiak nyakába varrja magát. Ráadásul mindig is úgy véltem, hogy megvan a magához való esze… Hogy elég okos ahhoz, hogy ne húzzon ujjat velem. Én megvédem az érdekeim, Louise, s nem jár jól az, aki ellenségévé akar tenni. De ezt bizonyára maga is tudja, ezért utasította vissza annak idején Anna ajánlatát, hogy az udvarhölgye legyen, ezért fejezte ki oly nyíltan, hogy nem kíván a rovásomra a hercegnő kegyeibe férkőzni. Ezek után képtelen voltam ellenállni a csábításnak, hogy személyesen kérdezzem meg: hogy a pokolba jutott eszébe egy ilyen ostobaság, kedvesem? Louise már válaszra nyitotta volna a száját, de Sarah ismét beléfojtotta a szót: – Aztán minden egy csapásra világossá vált előttem, amikor megtaláltam ezt… Sarah Louise legnagyobb rémületére, a „hetek” által írt, széthajtogatott levelet vette elő ruhája kivágásából. – …a szoknyájába varrt, rejtett zsebben. – A levél… – nyögte Louise. – Hogy találták meg? – Nos, a titkárom kénytelen volt az általam rábízott feladathoz, mondjuk úgy, hivatásos banditák segítségét is igénybe venni. Ezek az elemek pedig nem épp a mértékletességükről híresek. Átkutatták a csomagjait és a ruházatát, további haszonszerzés reményében. Az erszényétől és néhány ékszerétől megszabadították, ezért ezúton is elnézését kérem. Feltételezem, nem tudtak olvasni, így nem is sejthették, hogy a legértékesebb kincse nem más, mint ez a levél, melyet átadtak a titkáromnak. Louise nem tudta, mit feleljen, úgy érezte, torkára forr a szó. Ez lenne hát a vége? A hónapokon, sőt éveken át szőtt összeesküvés egy megcsalt asszony ébersége miatt hull poraiba?

– Ugye, az volt a célja – folytatta Sarah –, hogy elcsábítja a férjemet, ily módon állítva a hágai helytartó oldalára… Igazam van? Louise némán bólintott, majd fejét lehorgasztva tekintetét a padlóra szegezte. Sarah nagyot sóhajtott. – Sejtettem – mondta, majd a kandallóhoz sétált. Louise rémülten figyelte az asszony mozdulatait, biztosra véve, hogy Sarah tűzbe dobja az értékes írást. De Lady Churchill nem tett ilyesmit; kezét a benne tartott levéllel összekulcsolta a háta mögött, és elgondolkodva révedt a lángokba. Végül hosszú, nagyon hosszú percek múltán így szólt: – Jövő hónapban az anyámmal a Hollywell házba utazunk, míg a férjem Londonban marad. Akkor módja lesz rá, hogy még inkább az ujja köré csavarja. Louise azt hitte, rosszul hall; biztosra vette, hogy a fejére mért ütés megzavarta józan eszét, és csak a képzelete játszik vele. – Hogy… hogy micsoda? – kérdezte kezét a homlokára szorítva. – Jól hallotta – válaszolta Sarah, és újra szembefordult Louise-zal. – Maga tényleg azt akarja – kérdezte Louise elkerekedett szemmel –, hogy folytassam a viszonyomat a férjével? – Igen. – De miért? Sarah újra nagyot sóhajtott. – Mert én, Johnnal szemben, már régóta látom, hogy mi készül ebben az országban… Hogy miben mesterkednek Jakab nemesei, és mit forgat Orániai Vilmos a fejében. – Tudja? – kérdezte Louise. – De hát honnan? – Anna hercegnő régóta összeköttetésben áll vele, úgy értem, a helytartóval. Az ő szemét éppúgy szúrja a király pápista politikája, mint az enyémet. És meggyőződése, hogy az újszülött személyében, akit apja oly kitörő örömmel fogadott, egy trónbitorlót köszönthetünk… Ami szerintem kizárólag az ő agyszüleménye, bár ez nem is igazán számít.

Jakabot Máriának kell követnie a trónon, utána pedig Anna lesz Anglia királynője. A mi jóllétünk pedig tőle függ, míg Jakab és pápista utódai mellett kegyvesztettség vár ránk. Előbb-utóbb a király megelégeli, hogy John nem hajlandó elhagyni anglikán hitét… – És ezért hajlandó lenne eltűrni, hogy egy másik asszony melegítse a férje ágyát? – kérdezte Louise, aki továbbra sem volt képes napirendre térni a váratlan fejlemény fölött. – Ha ezt követelik meg a családom érdekei, igen. Tisztában vagyok vele, hogy ha Vilmos egyszer partra száll Angliában, a nép azon nyomban a pártjára áll majd, s ő könnyedén elfoglalja a trónt. De én régóta hasztalan hajtogatom a férjemnek, hogy nagy csata előtt állunk, amelyben ő egyelőre a vesztes oldalon foglal helyet… Márpedig mi győzelemre születtünk. Én és John. Sarah lepillantott összekulcsolt kezeire. Úgy tűnt, habozik, hogy folytassa-e. – Tudja, néhány évvel ezelőtt Lord Waldegrave bált adott, amire Bloomsbury egy híres jósnőjét is elhívta, hogy szórakoztassa a vendégeket. Az az asszony akkor jövendőt mondott nekem. Azt mondta, hogy az ország trónjára új királyt fújnak a tengeri szelek, aki mellett családunk megcsinálhatja a szerencséjét. Az ország leghatalmasabb nemesei közé kerülünk. Olyan dinasztia megalapítói leszünk, amely évszázadokig alakítja majd országunk sorsát, erős és befolyásos államférfiak felmenői.{20} Louise elképedve nézett Lady Sarah-ra, aki erre felhorkant: – Ne nézzen így rám, nem vagyok bolond! Sosem hittem a jóslatokban… De az az asszony… A hátam is libabőrös lett, ahogy beszélt, s tudtam, hogy igazat szól. De hagyjuk is a jóslatot. Az észérvek is amellett szólnak, hogy támogassuk Vilmost a hatalomátvételben. Ő ezt kegyek záporával fogja meghálálni. Szemben Jakabbal, aki egy nap elűzi maga mellől az én jó, becsületes, anglikán uramat… – De ön erről nem tudta meggyőzni a férjét… – mondta Louise, aki kezdte megérteni, merről fúj a szél. – Nem – mondta komoran Sarah. – Az én szerelmem nem volt elég ahhoz, hogy eltépjem a becsületnek azt a kötelékét, mely Johnt a királyhoz fűzi. De maga… Nagy hatással van rá, tudom jól. Magának talán sikerül az, ami nekem nem. Bármilyen fájdalmas legyen is ez számomra.

Louise percekig emésztette a hallottakat. Képtelen volt elfogadni, hogy egy asszony, aki úgy szereti a férjét, mint Sarah Churchill, ilyen hideg fejjel tudjon gondolkodni. Hogy ennyire… praktikus legyen. Mikor Louise ezt megosztotta Sarah-val, az asszony szárazon fölnevetett. – Szóval úgy hiszi, számító volnék? Ne, ne is tagadja, kedvesem, tudom, hogy erre gondolt. Nos, azt hiszem, ezen a téren önnek nem kell magyarázkodnom. Hiszen nem véletlenül döntött úgy, hogy odadobja a testét Vilmos sakktáblájára, hogy bevesse a király elleni játszmában. Hogy általa szabadítsa meg talán legértékesebb figurájától… Mondja… maga mit kap a szolgálataiért cserébe? Miért hajítja el a becsületét, és tesz olyat – mert ebben biztos vagyok, bármi történt is –, ami ellenkezik az elveivel, az érzéseivel? Pénzt? Címet? Birtokot? Louise vonásai megmerevedtek. – Elégtételt a bosszúm által – felelte végül szárazon. – És kin akar bosszút állni, Lady Elsfield? – kérdezte Sarah összeszűkült szemmel. – George Jeffreysen. – A lordkancelláron? – csodálkozott Sarah. – Á, már emlékszem, ő volt az annak idején, aki oly érthetetlen módon elvágta a férje szépen ívelő karrierjét. – Ennél többet is tett – felelte Louise megvillanó szemmel.– Ez egy hosszú történet, melynek részletei aligha érdeklik kegyedet, de Jeffreys személyesen felelős William haláláért. Ő tehet róla, hogy a fiaim az apjuk nélkül nőnek fel, ráadásul még a vagyonukból is kiforgatta őket. És én ezért bosszút fogok állni. A megállapodásunk értelmében Vilmos Jeffreys fejét tálcán kínálja majd nekem… cserébe az ön férje lojalitásáért. – Nos… – mondta Sarah rövid hallgatás után. – Én megértem az indítékait. Mert, ha hiszi, ha nem, én szeretem a férjemet, s ha valaki ártana neki, azon én is minden eszközzel igyekeznék bosszút állni. Tehát ez az ön célja… a bosszú. Nos, ehhez a célhoz az én engedékenységemen keresztül vezet az útja. Amit meg is kap. Kipiheni magát és a sérülését, és holnap elviszi ezt a levelet oda, ahová kell. Azután mindent megtesz, ami csak szükséges, hogy rávegye Johnt, álljon a felkelők oldalára, ha eljön a pillanat.

– Rendben van, Sarah… – mondta végül Louise. – Ha valóban ezt akarja. – Igen, ezt akarom – mondta Sarah, és hátat fordított Louise-nak. – A szobájába küldetem a vacsoráját, azután pihenjen. Reggel, ha képes rá, lóra száll, és folytatja az útját. Sarah kezét a kilincsre helyezte, de még mielőtt lenyomta volna, a válla fölött így szólt: – És Louise… Ha ennek a kalandnak vége, eltűnik John életéből. A közelében sem akarom látni. Különben… megölöm, Isten a tanúm rá. Sarah mindeddig higgadt hangja az utolsó szavaknál megremegett. Louise nagyot nyelt. Tudta, hogy az asszony minden egyes szavát komolyan gondolja. – Igen, Sarah – mondta. – Úgy lesz. Lady Churchill biccentett, majd magára hagyta Louise-t. Louise feje reggel is hasogatott, mégis folytatta az útját Chideock felé. Talán bölcsebb lett volna pihennie még egy napig, de egyetlen további percet sem akart elvesztegetni, ráadásul nem tudhatta, hogy Sarah a fogadóban tartózkodik-e még. Nem akart újra találkozni az asszonnyal, akinek hideg józanságát képtelen volt megérteni, s akinek képtelen volt szégyenkezés nélkül a szemébe nézni. Szerencsére az elrabolt hintót visszaszolgáltatták Louisenak, aminek belsejében a rémült, de szerencsére makkegészséges kocsist is megtalálta megkötözve, akit Sarah titkára szedett össze az út mentén, még az éjszaka folyamán. Louise-nak egész úton hasogatott a feje, és amikor a Kétormú Ház előtt kikászálódott a kocsiból, valósággal beleszédült az eléje szaladó Mrs. Glynn karjaiba. – Hagyja csak, Mrs. Glynn – nyögte Louise, amikor a szakácsnő ágyba akarta dugni szédelgő asszonyát. – Ért egy kisebb baleset. De jól vagyok. Csöppnyi agyrázkódás, ennyi az egész. Louise ekkor Madge-hez, a szobalányhoz fordult. – Madge, jól figyelj most rám… Menj el a Vén Horgony fogadóba, és keresd meg a Megváltás kapitányát. Amikor megtaláltad, adj át neki egy üzenetet. – Miféle üzenetet, milady? – kérdezte Madge megütközve. – Mondd meg neki, hogy „az angolok szele feltámadt, ideje kihajózni”. Szó szerint így add át az üzenetet, ő tudni fogja, mit jelent.

Mrs. Glynn és Madge rémülten pillantottak össze. Meg voltak győződve, hogy úrnőjük félrebeszél. – Asszonyom – kezdte óvatosan a szakácsnő –, talán mégis jobb volna, ha most lefeküdne a jó meleg ágyikóba… – Az égre, Mrs. Glynn – fortyant fel Louise –, ne beszéljen úgy velem, mint egy félnótással, nem ment el az eszem. Madge, menj, és tégy, ahogy mondtam. Mit volt mit tenni, a szobalány elsietett, s amíg távol volt, Louise Mrs. Glynn óvó tekintetétől kísérve bekanalazott két nagy tányér gőzölgő hagymalevest. – Úgy tettem, ahogy mondta, milady – jelentette Madge, amikor visszatért. – Az a férfi, miután átadtam az üzenetet, biccentett, és annyit mondott: „Ott leszek.” Louise megkönnyebbülten felsóhajtott. – Jól van, Madge, ügyes lány vagy. Mrs. Glynn, ma este mindketten korán nyugovóra térhetnek. Vacsoráról sem kell gondoskodnia, és vetkőzni is egyedül fogok. A két szolgáló, bár nem tudták mire vélni úrnőjük különös viselkedését, szót fogadott, így amikor éjfélhez közeledett az óra, a Kétormú Házban már mindenki az igazak álmát aludta. Mindenki, kivéve Louise-t, aki, bár halálosan fáradt volt, még leülni sem mert, nehogy elszalassza a kapitány érkezésének óráját. Különben is volt még dolga: elővette Henrietta levelét, amit még korábban egy vaskos biblia lapjai közé rejtett, és néhány, Vilmosnak szóló sort mellékelt hozzá, leírva, mint került a Churchillnek szóló üzenet birtokába. E két papirost aztán a „hetek” üzenetével együtt összetekerte, és egy henger alakú bőrtokba rejtette, melyet gondosan lepecsételt. Mikor ezzel végzett, lámpást vett a kezébe, és lesietett a parti fövenyre. Nem kellett soká várakoznia: a Megváltó imbolygó fényei a megbeszélt időpontban közelíteni kezdtek a parthoz, minek szótlan, de állhatatos tekintetű „kapitánya” átvette a gondjaira bízott leveleket. – Az igazságért és az anglikán egyházért, Isten nevében! –mormolta a kapitány az összeesküvők jelszavát. – Az igazságért és az anglikán egyházért, Isten nevében! –ismételte Louise, mire az álruhás admirális biccentett, s kis hajója fényeit hamarosan elnyelte az éjszaka. Louise megkönnyebbülten sóhajtott, majd felkapaszkodott a keskeny lépcsőkön, vissza a házhoz. Amint belépett a hálószobájába, elterült

ágya puha dunyháján, és az elkövetkező két napot jóformán átaludta.

4. FEJEZET

A férfi, ha szerelmes – Ez a burgundi közel húszéves – mondta Mr. Goetz, elégedetten nézegetve a kristálypohárban derengő mélyvörös nedűt, amely barátságosan hunyorgott a gyertyák fényében. – Különleges alkalomra tartogattam, és ez a mai éppen olyan. Igyunk a mi Louise-unkra, akinél bátrabb asszonyt még nem hordott a hátán a föld! Büszke vagyok magára, kedvesem, és kegyed is az lehet. Az ön segítségének hála, hamarosan méltó király ül majd Anglia trónjára. – Köszönöm az elismerő szavait, barátom – mondta Louise, miután összecsendültek a poharak. – De kár volt ezt a pompás italt rám pazarolnia. Az én szerepem jelentéktelen az önökéhez képest, akik évek óta munkálkodnak a háttérben… – A bor valóban kiváló – mondta James Welham, elégedetten csettintve nyelvével –, de ön túlságosan szerény, Louise. Igenis megérdemli az ünneplést. Habár aggódom, hogy Paul legnemesebb borából nem iszunk-e előre a medve bőrére… – Emiatt ne aggódjon – szólt Mr. Goetz. – Van egy ennél isidősebb haut brionom. Azt azon a napon bontjuk meg, amikor Jakab fejéről lekerül a korona… – És George Jeffreys a markomban lesz… – fejezte be komoran Louise. – Annak mindenesetre örülök – folytatta James –, hogy végre nyugalmasabb napok várnak önre, Louise. Hisz ezzel e közelgő királydrámában vállalt szerepe véget ért. Louise és Mr. Goetz lopva összenéztek. James továbbra sem tudott a Churchill-féle küldetésről, így nem sejthette, hogy Louise titkos drámájában még épphogy csak színpadra léptek a főszereplők. – Azért erre ne vegyen mérget, drága James… – mondta végül Louise, elfordítva a tekintetét. – Sosem tudhatjuk, mi vár még ránk az úton, amelynek messze még a vége.

James felsóhajtott. – Pedig nem bánnám, ha több ilyen veszélyes küldetésre nem vállalkozna… Nem is tudja, mennyire aggódtam magáért, míg vissza nem tért Dorsetből. – Fölöslegesen tette, barátom – mondta Louise, és elhelyezkedett egy kereveten. – Higgye el, egy pillanatig sem voltam veszélyben… – Hogy mondhat ilyet, mikor kis híján a nyakát szegte, amikor leesett a lováról? Aztán sebesülten rótta az utakat… Bármikor elveszthette volna az eszméletét. – Ez akkor is megeshetett volna velem, amikor a környék mezőit járom Arión hátán – vetette ellen Louise. – De akkor mi itt lettünk volna, hogy a segítségére siessünk. – Ó, James – mosolygott elnézően Louise. – Még mindig a régi nóta… Maga mindenáron óvni és védelmezni akar. – És ez így lesz, amíg csak élek, törődjön bele… – mondta James halkan. Louise felpillantott, és a férfi szemébe nézett, amiben szokatlan lágyság tükröződött. Mr. Goetz megköszörülte a torkát, véget vetve a különös pillanatnak. – Valóban kaptunk egy szusszanásnyi időt – mondta a férfi –, hiszen most Vilmoson a sor, hogy cselekedjen: föl kell gyorsítania a partraszállás előkészületeit, és határoznia kell, hogy mihez kezd a trónörökös származását illető értesüléseivel. De arra mindannyiunknak számítanunk kell, hogy szánnak még nekünk feladatot a csatorna túloldalán. Mr. Goetz ezután nagyot szusszant, és néhány pillanatra csönd állt be a beszélgetésben, amit végül újra a házigazda tört meg: – De az elmúlt időszak izgalmai engem is kimerítettek, úgyhogy, ha nem bánják, nyugovóra térnék. – Én is csatlakozom – mondta Louise, fölemelkedve ültéből. – Kissé hasogat a fejem. Úgy tűnik, még mindig nem épültem föl egészen. – Pedig kár volna elpocsékolni ezt a finom burgundit –mondta James. – Biztos nem inna meg velem még egy pohárkával? – Igaza van Jamesnek – mondta Mr. Goetz. – Maradjon még, Louise, hisz korán van… –De a gyerekek… – kezdte volna Louise, de Mr. Goetz közbeszólt:

– Majd én rájuk nézek. Inkább igyon egy pohár bort, hisz színtiszta orvosság. – Rendben van, köszönöm barátom – mosolygott Louise, s visszaereszkedett a kényelmes karosszékébe. Mr. Goetz távoztában barátságosan megszorította az asszony vállát, majd biccentett Jamesnek, és a szobájába vonult. Louise és James magukra maradtak a szalon csöndjében. A férfi újra a kezébe vette a porlepte burgundis üveget, és mindkettőjüknek töltött. – Mondja, Louise… – kezdte, átgyújtva az asszonynak a poharát. – Gondolkozott már azon, mi lesz velünk, ha ennek a kalandnak egyszer vége? Hogy mihez kezd akkor? Az asszony elgondolkozva forgatta a poharát. – A jövő… olyan bizonytalan, James. Ki tudja, mi történik, ha Vilmos megérkezik a hadseregével. Hiszen ön mondta nemrég, könnyen lehet, hogy évekig elhúzódó háborúskodás vár ránk… Amiért mi leszünk a felelősek. – Meglep, hogy most ön látja ily komoran a jövőt… – felelte James. – Mi minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy ezt elkerüljük. Ha sikerül továbbra is eltitkolni Jakab elől a készülő hatalomátvételt, Vilmos hadserege a meglepetés erejével üthet rajta a királyon, akit addigra sem a hadserege, sem a nemessége nem fog támogatni többé. Nem lesz más választása, mint harc nélkül átadni a trónt. – Tehát egy vértelen forradalomban reménykedik? – Nem, Louise – felelte James. – Én ennél is többet, egy dicsőséges forradalmat várok… – Dicsőség… – ízlelgette a szót Louise. – A dicsőség mindig a győztesé, James… Mert ők írják a történelmet. James erre nem tudott mit felelni, kiitta hát a borát, és újra töltött magának. – Még nem válaszolt a kérdésemre – mondta, és nekitámaszkodott a kandallópárkánynak. – Mihez kezd, ha Vilmos hatalomra kerül, és eljő az új világ? – Nem tudom, barátom – sóhajtotta Louise. – Őszintén szólva egyetlen dolgot szeretnék: apjukhoz méltó férfiakat nevelni a fiaimból. Megérdemlik, hogy anyjuk végre nekik szentelje minden figyelmét, és

én így is fogok tenni. – A fiainak… – mondta elgondolkodva James. – Akik bizonyára az ország leghatalmasabb urai közt kapnak majd helyet. Önből pedig Anglia egyik leggazdagabb asszonya lesz, hisz Vilmos bizonyára busásan megjutalmazza majd mindazokat, akik szolgálták az ügyét. – Boldog leszek, ha fiaim jövőjét biztosítva láthatom. Ha újra elfoglalhatják azt a helyet a társadalomban, ami megilleti őket. De én… Én nem vagyok olyan, mint Denby vagy Devonshire. A címek és javak hidegen hagynak, nem ezért vállaltam szerepet az ügyben… – Tudom… – mondta James komoran. – Hanem a bosszúért. – Úgy van – mondta Louise határozottan. – Tudja, mi a baj a bosszúval? – kérdezte James, elgondolkodva forgatva poharában a vörösbort. – Hogy csak ideig-óráig tartja életben az embert. Igaz, addig hatalmas erőket képes megmozgatni: veszélyt vállalunk, tengereket szelünk át, trónokat döntünk meg. De aztán… ha egyszer beteljesül, mi lesz az, ami kitölti az életét és a gondolatait, Louise? – Mondtam már, a fiaim… – felelte Louise kényelmetlenül fészkelődve ültében. – És ez elég lesz magának? – kérdezte James, merőn Louise szemébe nézve. – Komolyan így gondolja? Louise nem tudta, mit feleljen erre. James szavai nyomán kellemetlen, hideg bizsergés futott végig a gerincén. Igaz is, mi lesz vele, ha Jeffreys elnyerte méltó büntetését? Valóban megelégszik majd az anya és úrnő szerepével, aki lelkiismeretesen neveli fiait, miközben gondját viseli mindazoknak, akik tőle függenek? Talán az az élet vár majd rá, amire annak idején Mirza Daruka is ösztökélte? Az elégedett jólét és megnyugvás? – Tudja, James – mondta végül Louise –, mindig is azt hittem, a csapások, az a sok-sok kihívás, kaland és fájdalom, ami elé az élet állított… a sors, az Isten vagy a végzet kegyetlenkedése csupán. De a kérdése ráébresztett, hogy ideje belátnom a magam felelősségét az életem alakulásában. Talán sosem voltam az az asszony, aki képes nyugodtan tűrni, hogy a dolgok – jók és rosszak egyaránt – csak úgy megtörténjenek vele. Ideje talán belátnom, hogy az én nyughatatlan

lelkem az idők végezetéig keresni fogja a bajt… James elmosolyodott. – Hát látja, ebben egyetértünk… De én nem erre gondoltam, amikor a jövőjéről faggattam… – Hát mire? – kérdezte Louise. A férfi azonban csak a fejét rázta. – Nem érdekes… – felelte, és az üresen ásító kandallóba révedt. Louise nem erőltette tovább a kérdést, és hogy a köztük feszülő csöndet megtörje, megkérdezte: – No és maga, James? Miként képzeli a jövőjét? Hogyan látja magát öt, tíz vagy húsz év múlva? – Azt hiszem, erre a kérdésre még kevésbé ismerem a választ, mint kegyed. – Pedig nem nehéz kitalálni… – mosolygott Louise. – Ön éppúgy számíthat a záporozó kegyekre, mint bárki más, aki Vilmost a trónra segíti. Ráadásul fiatal és jóképű is. Alighanem az ország egyik legkelendőbb jövendőbeli partija áll most előttem. Louise huncut mosollyal kísérte szavait, de James meglepően komolyan felelt. – Őszintén szólva, nem hiszem, hogy valaha is megházasodom, Louise – mondta, mélyen az asszony szemébe nézve. – De miért nem? – csodálkozott az asszony. – Ó, már értem… Annie, igaz? Még mindig fájó sebként égeti az emléke… James Welham ekkor olyat tett, amire Louise nem számított: összeszorította a szemhéját, és elfordult, mintha feltörni készülő könnyeit rejtené el az asszony elől. – Ó, James… – mondta gyorsan Louise. – Ne haragudjon, nem akartam felzaklatni. A férfi ekkor újra az asszonyra emelte halványkék szemét, amelyben nem csillogott könny, azonban végtelen szomorúság áradt belőle. – Nem, Louise, nem erről van szó – mondta fátyolos hangon. – Pusztán arról, hogy ha Annie-re gondolok, mérhetetlen lelkiismeret-furdalás tör rám… – De hát miért? James habozni látszott.

– Éppen azért… azért… mert az elvesztésének emléke már nem tölt el fájdalommal. Sőt… azt is megkérdezem olykor magamtól, hogy valaha szerettem-e őt igazán. – Hogy mondhat ilyet, James? – kérdezte Louise, s fölemelkedett a székéből. Az asszony a barátjához lépett, megfogta a férfi vállát, s maga felé fordította, kényszerítve, hogy a szemébe nézzen. – Persze, hogy szerette Annie-t… Ezt bárki megmondhatja, aki annak idején látta magukat együtt. Én tanúja voltam a szerelmüknek, és biztosan állíthatom, az éppoly lánggal égett, mint ami engem egykor Williamhez fűzött… James ekkor újra becsukta a szemét, és nagyot nyelt. Louise-nak hirtelen az az érzése támadt, mintha szavaival megbántotta volna a férfit. – James? – kérdezte óvatosan. – Mondja, mi a baj? A fiatalember leszegte a fejét, és újra a kandallóba bámult. – Louise… – mondta végül, továbbra is kerülve az asszony pillantását. – Létezik olyan szenvedély, amely még a régi nagy szerelmek emlékét is képes elhomályosítani… Louise gyomra ekkor idegesen összerándult. – Mi… – hebegte. – Miről beszél, James? A férfi ekkor újra felszegte fejét, és egyenesen az asszony szemébe nézett. Tekintetéből eltűnt minden szomorúság, minden lágyság vagy elérzékenyülés, mindössze egyetlen érzelem tükröződött benne: a vágy, hogy végre kimondhassa azt, ami oly régóta nyomta a szívét. – Szeretem magát, Louise. A szobára csönd telepedett. Vaskos és áthatolhatatlan csönd, melyben Louise egyedül a saját zakatoló szívverését hallotta. – Ezt nem mondhatja komolyan… – suttogta végül Louise. – Márpedig komolyan mondom! – felelte James szenvedélyesen. – Szeretem, régóta szeretem, a leforróbb, legőszintébb, legodaadóbb szerelemmel. De hallgatni akartam róla… Szerettem volna örökre eltemetni magamban ezt az érzést, de többé képtelen vagyok rá. Érti, Louise? Beszélnem kellett… vallanom… gyónnom… James, aki képtelen volt megzabolázni a benne dúló érzelmek viharát, hirtelen Louise-hoz lépett, a karjaiba zárta, és mielőtt az felocsúdhatott volna, ajkát az asszonyéra tapasztotta. Louise először megdermedt, de

James csókja, ami lágy volt, puha és meleg, a legváratlanabb érzéseket csalogatták elő testéből; úgy érezte, mintha egy dermesztő hideg téli nap végén egy kellemesen meleg, simogató fürdőbe ereszkedne… Tagjai fölengedtek, mintha csontjai cseppfolyóssá váltak volna, és egy hosszú, mély sóhajjal átadta magát a férfi ölelésének. Ajkai pedig feleltek az egyre forróbbá és szenvedélyesebbé váló csókokra. Feje zsongani kezdett, és maga sem tudta eldönteni, hogy a bortól, a felkavaró vallomástól vagy attól a régi, vágyva vágyott érzéstől szédül-e, amely oly sok idő után egész lényét betöltötte. Ez az érzés a felhőtlen boldogság volt. Mert Louise hiába találta meg a testi gyönyört Churchill ölelésében, azokat mégiscsak beszennyezte a lelkiismeret-furdalás és a számítás. Ám James karjai között hirtelen teljesnek és nyugodtnak érezte magát, hisz a férfi testéből és mozdulataiból csak úgy áradt a vágyakozás; a vágy arra, hogy egy életen át óvhassa, szerethesse, védelmezhesse őt, és ez a hatalmas szerelem mintha kiáradt volna James pórusain keresztül, ráébresztve az asszonyt, hogy mennyire hiányzott neki ez az érzés… Louise teste és lelke felelt erre a vágyra, erre a szerelemre, mely mintha megzabolázhatatlan erővel töltötte volna el egész lényét, mely gyönge volt, bármily erősnek hitte is önmagát korábban. Gyönge volt, és vágyott erre a védelmező, őszinte szerelemre… Mindezen érzelmek viharos ködén át Louise csak egyet tudott: közel akarja érezni magát Jameshez, olyan közel, amennyire csak lehetséges. Hevesen ölelni kezdte a férfit, olyan erővel simulva a testéhez, akár a borostyán a fa törzsére, s James boldogan adta át magát ennek az ölelésnek. A két fiatal a kölcsönös egymásra találás mámoros ködében szédelegve csókolta és ölelte egymást, míg a ruhák úgy hullottak körülöttük a puha szőnyegre, akár a falevelek. Miután az utolsó ingek is padlóra kerültek, James gyöngéden a ruhahalomra fektette szerelmét, további csókokkal és ölelésekkel borítva meztelenségét, míg Louise öle nedvesen és vágyakozva hívta a férfit a beteljesülés felé. Egyesülésük teljes volt, és tökéletes. Louise úgy érezte, a férfi szerelme minden tagját, minden egyes porcikáját és hajszálát betölti, s ebből a teljességből teste egyre többet és többet követelt. Félelem és boldogság, vágyakozás és reménytelenség kétségbeesett szerelmi tánca volt ez, melyben két magányos lélek kereste párját, egy társat, egy sziklaszirtet, melyben megkapaszkodhatnak az élet viharos tengerén. Egyre vadabbá váló táncuk végén egyszerre jutottak a gyönyör kikötőjéhez, amelyen Louise-t

a boldogság oly erős hullámverése lökte át, hogy az asszonynak eleredt a könnye… S végül boldogan pihent meg ott, abban a védett öbölben, ahol az ember néhány pillanatra elfelejtheti, mily sivár is az élet, s mily közel is a halál… Louise-t a legmélyebb álomból ébresztette a reggeli pirkadat, amit a dombtetőn álló ősöreg tölgyfán fészkelő csalogányok csicsergése jelzett. Oldalra fordította a fejét: James ott feküdt mellette, ajka szegletében békés mosoly játszott. Louise óvatosan kisimított egy világosbarna tincset a férfi arcából, mely kisimult volt, és fiatal, akár egy húszévesé. Mikor fölébredt, Louise úgy érezte, egy meleg, békés fészekben találta a reggel, ahol nincs más, csak ő, James és az az elégedett boldogság, amit csak egy átszerelmeskedett éjszaka után érezhet az ember. Ám, ahogy egyre távolabb került az álom édes bódításától, úgy nehezedett elméjére mind súlyosabb teherként a valóság: a tervezett bosszúja, Churchill-lel folytatott viszonya, a számtalan veszély, amelybe őt és Jamest sodorta őrült küldetésük… Mintha minden gondolattal egy-egy újabb, gondokkal telepakolt súlyos zsákot dobtak volna a lelkére. Az előző éjszaka önfeledtsége pedig lassan elpárolgott belőle, agyonnyomta, a sok kétség és a titok súlya, amit James, ha egy nap fölfedez, szerelme semmivé foszlik, s meglátja Louise valóját: a hideg számítást, amivel egy nős ember ágyába csempészte magát, az alávaló viszonyt, amiből nem léphet ki. Louise képtelen volt tovább ott maradni értelmetlen, mégis annyi boldogságot adó szenvedélyük helyszínén. Nesztelen mozdulatokkal fölkelt, és elkezdte összeszedni szerteszét hagyott ruháit. James megérezte szerelme távolodását, s halkan nyöszörögni kezdett. Mikor a férfi kinyitotta a szemét, látta, amint Louise, ruháit magához ölelve a lépcső felé oson. Az asszony megérezte, hogy a férfi nézi, és hátrafordult. De a kérdésre, ami James szomorú tekintetében bujkált, csak ennyit tudott felelni: – Sajnálom… Hiba volt – suttogta elcsukló hangon, majd elsietett a szobája felé. Louise egész napra szobája magányába zárkózott. A benne keringő kérdések nem hagyták nyugodni, egyre csak az előző éjszaka átélt gyönyörei jártak a fejében, és az érzés, amely James vallomása nyomán visszhangzott benne, de aminek mivoltára nem tudott rájönni. Mikor a vacsoráját is a szobába kérette, Mr. Goetz úgy döntött, ideje véget vetni Louise önként vállalt szobafogságának. Bekopogtatott az asszony

ajtaján, amire a válasz egy bizonytalan „Szabad!” volt. – Arra gondoltam, sétálhatnánk egyet! – mondta, az ajtón belépve. – Gyönyörű nyári esténk van, s talán a szív is könnyebben vall a szabad ég alatt. Louise néhány pillanatig révedezve figyelte barátjának az ajtóban kirajzolódó alakját, majd lassan bólintott. Louise és Mr. Goetz komótos sétába fogtak az Ashburton ház körül. A nap már lebukni készült a környező dombok mögött, s kellemes esti szellő fújdogált, a megtermett férfi azonban még így is bőszen törölgette homlokát, bár inkább zavara, semmint a kellemes nyári este izzasztotta meg. – Nos… – kezdte végül Goetz –, azt, hogy James barátunkat miféle gondolatok gyötrik jelen pillanatban, azt tudom. Arra viszont… – Hogyhogy tudja? – szakította félbe Louise a férfit. – Talán beszélt vele? – Igen. Ma délután átmentem Hamsey Greenbe. Sejtettem, hogy a tegnapi este, a finom bor és a maga közelsége végül vallomásra indítja. – Ezek szerint maga tudta? – kérdezte némi szemrehányással a hangjában Louise. – Tudta, hogyan érez irántam? – Sokáig csak sejtettem. Először akkor tűnt fel a gyöngéd tekintet, amivel magára néz, amikor elindult Indiába, és ő lélekszakadva rohant, hogy elköszönjön kegyedtől… Aztán láttam, mennyire megviseli a hiánya. – Ezek szerint már ilyen régóta… Szeret? – Sőt, már annál is régebb óta. Ma délután bevallotta nekem, hogy már akkor hevesen megdobbant a szíve, mikor William karján első ízben megérkezett az Addington kastélyba, és megismerte önben a legjobb barátja feleségét. Akkor persze igyekezett leplezni érzéseit, még önmaga előtt is, ami könnyebben ment, miután megismerte Anniet… De ő meghalt, és Williamnek is nyoma veszett. És az ön iránt érzett, lappangó szerelme lángot vetett… – És ön ezt miért nem mondta el nekem? – Nem az én titkom volt, hogy feltárjam. – És James beszélt önnek… Beszélt önnek az elmúlt éjszakáról is?

– Igen, már amennyit úriemberként mondhatott. – Gondolom, most mennyire megvet… – mondta Louise, és lehorgasztotta a fejét. – Miért tenném? Hisz maga szabad nő, James pedig szabad férfi. De még mindig nem tudom, önben milyen érzéseket hagyott a vallomása… No, és az azt követő történések. – Nem tudom, Paul, őszintén nem tudom – mondta Louise, és nagyot sóhajtott. – Hiszen ő James… William barátja, az én barátom… Meg aztán itt ez az egész ügy John Churchilllel. Ha ezt James megtudja, elveszítem még a barátságát is. Azon felül, az életem éppen elég zavaros, semmi szükségem rá, hogy egy újabb szerelem, szenvedély vagy akármilyen más érzelem tovább bonyolítsa a helyzetet. Ugyanakkor… – Ugyanakkor? – kérdezett vissza Goetz, aki eddig kíváncsian fürkészte Louise vonásait. – Ugyanakkor tegnap este olyan boldogságban volt részem, mint régóta nem. Amit William halála óta egy férfi mellett sem éreztem, talán még Azam herceg mellett sem, Churchillről nem is beszélve… – Nos, ez azért jelent valamit… – De nem tudom, hogy mit! – torpant meg Louise. – Nem tudom, hogy ez a boldogság miből fakadt. Szerelemből vagy csak abból a jóleső érzésből, hogy tudom, végre újra őszintén szeret valaki? Mr. Goetz, ön mit gondol? Mit gondol erről az egész helyzetről? Mr. Goetz elgondolkodva továbbsétált, és Louise követte. – Én úgy hiszem – mondta végül –, hogy önök ketten eszményi pár lennének. – Komolyan mondja? – kérdezte Louise nagyra nyílt szemmel. – A legkomolyabban – bólintott Mr. Goetz. – Ugyanakkor az idő, mondjuk úgy, nem alkalmas a szerelemre… – Churchill miatt mondja ezt, igaz? – kérdezte Louise komoran. – Rá kellene összpontosítanom, nem pedig veszélybe sodorni a küldetés sikerét egy… egy új érzelem miatt? Ezúttal Mr. Goetz torpant meg, és kezét Louise karjára helyezve komoly hangon így szólt:

– Én nem akarok semmit önre kényszeríteni, kedvesem. Ha kívánja, már holnap véget vethet a Churchill-lel való kalandjának, hogy James karjaiban keresse a boldogságot. De a kettő együtt nem megy. – Nem, tényleg nem… – mondta Louise komoran. – Ha az ezredes rájön, hogy van valami köztem és James között, azonnal hátat fordít nekem. Ha pedig James szerez tudomást a Johnnal folytatott viszonyomról, hatalmasat fog csalódni bennem. Ön szerint mit tegyek? – Ezt önnek kell tudni, kedves – mosolygott Goetz. – El kell döntenie, mi a fontosabb: a bosszúja vagy az az ébredező érzelem, ami James iránt ébredt a szívében. – Gyűlöletes, hogy az életben folyton döntéseket kell hoznunk – fakadt ki Louise. – Bárcsak mindig azt az utat választhatnánk, ami a boldogsághoz vezet… – Ön megteheti… – mondta óvatosan a férfi. – Joga van a boldogsághoz, megérdemli, jobban, mint bárki a földön. Louise a fejét rázta. – Nem, egyelőre még nem… Most gondolkoznom kell. Rá kell jönnöm, hogy mi is az, amit érzek, és mi az, amit igazán akarok. Louise ezután napokon keresztül járta a környező vidéket, erdőket, mezőket és dombokat, hátha a természet lágy ölén sikerül tisztába jönnie érzéseivel. Újra és újra fölidézte a Jamesszel töltött éjszaka egyszerre csodás és zavarba ejtő emlékképeit, azon tűnődve, vajon miféle érzelmek sodorták akkor a férfi karjaiba? Talán csak lobbanékony asszonyi teste hajtotta egy újabb férfi karjaiba, vagy ennél több, egy új szerelem ígérete? Szerelem… A lelke mélyén már régóta gyötörte az a baljós előérzet, hogy ez az az érzelem, amelyből nem mért számára többet a sors… Mindig is úgy hitte, hogy csupán egyetlen nagy szerelem adatik meg az életben, amit számára William jelentett, s amelynek emlékét még Azam karjaiban sem tudta feledni. Hisz a bosszú, melyet szerelme haláláért fogadott, erősebbnek bizonyult a vágynál, hogy a herceg karjai közt élje le életét. De ki tudja? Louise ismerte már annyira magát, hogy tudja, azon asszonyok közé tartozik, akiket hatalmas, lángoló szívvel teremtett az Úr, amely, ha szeret, bármire képes azért, akiért megdobbant. Talán tartogat számára a sors egy férfit, akit akkora odaadással, olyan végtelen türelemmel és elnézéssel szerethet, mint egykor Williamet. És ki tudja, talán éppen James lesz az. Mr. Goetz szerint eszményi pár lennének… Bár ő maga ebben még korántsem volt

biztos, hisz az elmúlt évek során soha, egyszer sem gondolt még rá másként, mint barátra… Azonban, ha lelke nem tudta is, merre billenjen, léptei biztosan vezették Hamsey Green felé. Louise megütközve meredt a fák takarásából egyszer csak előbukkanó takaros udvarházra. Reggel még az Addington kastély felé indult, egykori otthona, régi élete és szerelme színhelyének látványától várta a segítséget, hogy tiszta fejjel olvashasson életének ebben az új fejezetében, amit fellapozni készült. De úgy elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, nem tért le megfelelő időben az erdei útra, mely egészen az Addington kastély mellett magasodó domb lábáig vezet. A dombig, melyen Daniel és Beatrice sírja áll, és ahol Williamnak is nyugodnia kellene. Úgy tűnt, lépte most elkerülte a holtak birodalmát, hogy az élők felé vezesse… Louise egy fiatal hársfa törzséhez dőlve nézte Hamsey Greent, James otthonát. Tudta, nem hiába jött ide, tudta, hogy beszélnie kell Jamesszel, nem halogathatja azt, ami elől tolvajként szökött meg azon a hajnalon, ami a férfi karjában érte… Kilépett a fák közül, és sietős léptekkel a ház felé indult. Annak ajtaján éppen akkor lépett ki Trevor, James komornyikja. Trevor gyermekkora óta Hamsey Greenben élt, s már akkor is ő irányította a házat, amikor Cromwell katonái elől rejtegették a családi ezüstöt a hall kandallójába rejtett üregben. Persze már ősöreg volt, és reszketeg, ugyanakkor fürge esze és megingathatatlan hűsége, amivel a Welham családot évtizedek óta szolgálta, fölbecsülhetetlen kincset ért Jamesnek és Hamsey Greennek. – Ah, milady – húzta száját fogatlan, de boldog mosolyra az öreg, ahogy meglátta Louise-t közeledni. – James gazduramat keresi? – Igen, hozzá jöttem, Trevor. Megtenné, hogy bejelent neki? – Megtenném örömmel, asszonyom, de az úr ma reggel elutazott. – Elutazott? – kérdezte Louise, és a szívébe csalódás markolt. – De hová és mennyi időre? – A rokonait látogatja a tóvidéken, pár hétig biztosan távol lesz – mondta Trevor nagy hangon, majd bizalmasan Louise-hoz hajolt, és suttogóra fogva így folytatta: – Üzenetet kapott Hágából… A helytartó valamiféle küldeményt akar a gondjaira bízni, azt kell elvinnie Londonba. –Ó, értem… – motyogta Louise. – Ez esetben… Ez esetben átadna neki

egy üzenetet, Trevor? – Természetesen, milady. Mi volna az üzenet? – Azt… azt nem tudom – mondta Louise szórakozottan. – Jól érzi magát, asszonyom? – kérdezte Trevor értetlenül. – Öööö… Hogyne – szedte össze magát Louise. – De talán jobb volna, ha hagynék egy levelet a gazdájának. Megtenné, hogy bekísér a könyvtárszobába? Ha jól tudom, James ott szokta írni a leveleit, ott biztosan találok tollat és tintát. Mikor Louise magára maradt a könyvtárban, jóleső érzéssel nézett szét a szobában, ahol szinte tapintható volt James jelenléte. A világos, egyszerűen berendezett helyiségben bőséggel sorakoztak a könyvek, köztük rengeteg verseskötet. James rajongott a költészetért… Az egyik könyv kinyitva hevert egy kopott bőrfotel melletti kis asztalon, mellette egy szemüveggel, amit James olvasáshoz szokott használni – persze jobbára csak akkor, ha senki sem látta, hisz férfiúi büszkesége nem engedte nyilvánosan bevallani, hogy rászorul. No és persze a könyv mellett ott volt a férfi pipája is, sőt, mintha még az aromás dohány illata is ott lengedezett volna a szobában. Végül Louise leült az íróasztalhoz, kezébe vette a frissen kihegyezett pennát… De nem tudta, mit vessen a papírra. Végül, úgy döntött, hagyja, hogy az őszinteség vezesse ujjait. Drága James, Mikor ma Hamsey Greenbe jöttem, mérhetetlen csalódással és fájdalommal érintett a hír, hogy elutazott, ráadásul a nélkül, hogy szólt volna róla… Miért menekült így el, James? Persze, tudom én azt… Azért, amiért én is oly gyáván megfutamodtam az együtt töltött éjszakánk után. Az után az éjszaka után, amelyet képtelen vagyok kiverni a fejemből, és amelynek emlékképei közé egyre csak a maga kedves arcának látványa furakszik be, mikor azt mondta: „Szeretem magát, Louise”. Vallomása azóta is visszhangzik a fejemben, és megindította lelkemet, s noha e felindulás természetét még magam sem ismerem, egyet biztosan tudok: szükségem van magára, és nem akarom elveszíteni, bármi

lesz is a kettőnk sorsa. Ha visszatért, és elolvasta ezt az üzenetet, kérem, jöjjön el Ashburtonbe, hogy személyesen is beszélhessünk… Hű barátja, Louise Mikor befejezte a levelet, Louise néhány pillanatig habozott, hol hagyja. Mert bármily megbízható volt az öreg Trevor, a kíváncsisága esetleg fölülkerekedne megbízhatóságán, és elolvasná a Jamesnek szánt sorokat. Végül úgy döntött, elrejti a karosszék melletti verseskötetben, s miután így tett, elköszönt Trevortól, és visszatért Ashburtonbe. – James elutazott? – csodálkozott Mr. Goetz. – Hágába? – Igen. Ön szerint tényleg odament? Úgy tudtam, Zuylestein mindig önnek küldi a rejtjelezett utasításokat… – Nem feltétlenül – vonta meg a vállát Goetz. – Zuylestein ismeri Jamest, volt már rá példa, hogy önálló feladattal bízta meg. – De miért nem hagyott hátra legalább egy üzenetet? –kérdezte Louise. – Ön szerint neheztel rám? – Azt nem hiszem, kedvesem. Talán csak a lelkiismerete bántja. – A lelkiismerete? – Igen. Az együtt töltött éjszakájuk után azt mondta, úgy érzi, elárulta William emlékét. Talán attól fél, ön is hasonlóan érez, és megbánta, ami önök között történt. Ne bánkódjon, hamarosan vissza fog térni – tette hozzá Louise elkomoruló tekintetét látva –, akkor majd tisztázhatják a félreértéseiket. Addigra talán ön is tisztábban fog látni… Arra viszont nagyon is kíváncsi lennék, miféle küldeményt akar a helytartó James révén Angliába juttatni. Louise és Mr. Goetz hamarosan megkapták a választ: egy héttel később Zuylestein a kereskedőhöz is eljuttatott egy láthatatlan tintával írt üzenetet, melyben az állt, hogy Vilmos röplapokkal készül elárasztani Angliát, amelyben az országot fenyegető katolikus mételyre kívánja figyelmeztetni a népet, egyúttal leleplezni előtte a csalást, amivel Jakab az utódlását kívánta biztosítani. –„A röpiratokat Gilbert Burnet{21} fordítja le ékes angol nyelvre – olvasta

Mr. Goetz tovább a levelet –, és James Welham feladata lesz, hogy biztonságban elérjék Anglia partjait. Ezt követően a megfelelő személyek telehintik vele Angliát, hogy a helytartó szavait elvessék az angol emberek szívében, hogy mire csapataival ideér, már őszinte lelkesültséggel várják megszabadítójukat.” – Igazán költői megfogalmazás… – húzta el a száját Louise. – Sosem hittem volna, hogy abban a faragatlan hercegben egy poéta veszett el. – Nemcsak poéta, de egy kiváló stratéga is… Az ő kezenyomát érzem ebben a tervben, ami lássuk be, zseniális. Egy jól időzített propaganda csak még tovább növeli Vilmos esélyeit, hogy megnyerje a nép támogatását. A nap legérdekesebb hírét azonban nem Zuylestein levele tartogatta, hanem egy levélke, mely John Churchill tollából származott, és Louisenak szólt. Ebben az ezredes arról értesíti szeretőjét, hogy felesége néhány hétre a Hollywell házba utazott, hogy gyermekei társaságát élvezze. Így londoni házuk üresen áll, „ideális búvóhelyet kínálva rejtőzködő szerelmüknek”. – Ezek szerint – mondta Louise – Sarah Churchill betartotta a szavát, és háttérbe vonul, hogy helyet adjon mesterkedéseimnek. – Hiába – sóhajtotta Mrs. Goetz –, az asszonyi lélek mindig rejt olyan titkokat, amelyek még egy olyan vén rókát is zavarba ejtenek, mint amilyen én vagyok. Churchill tehát Londonba hívja? Louise szemlesütve bólintott, és összehajtogatta szeretője levelét. – És mit fog most tenni? – kérdezte a férfi barátnője arcát fürkészve. Louise Mr. Goetzre emelte tekintetét, ami a férfi meglepetésére könnyben úszott. – Odamegyek, nincs más választásom… – Akkor hát őt választja James helyett? – Egyelőre nincs más választásom, Paul – magyarázta Louise kissé ingerülten. – Végig kell játszanom a szerepet, amire vállalkoztam. Ígéretet tettem Orániai Vilmosnak, akinek szüksége lesz a hadsereg támogatására, ha el akarjuk kerülni a vérontást. Churchill pedig maga a hadsereg. Most, hogy ilyen közel férkőztem hozzá, nem hagyhatom cserben az ügyet, aminek szolgálatára fölesküdtem, és az embereket, akik számítanak rám. Meg kell értenie, Paul… – Kedvesem – lépett Mr. Goetz Louise-hoz, akinek szeméből az utolsó szavaknál kövér könnycseppek buggyantak ki. – Én megértem, hát hogyne érteném. Eszem ágában sincs elítélni a döntéséért. Az ön

helyzetében magam is így cselekednék. Mi hasonlók vagyunk, Louise, a kötelesség útját járjuk, míg tekintetünket mereven szegezzük a magunk elé tűzött célra. De azért… Ha Churchill elpártol is majd Jakab mellől, James elől igyekezzünk eltitkolni az ön ebben játszott szerepét. – Elhiheti, Paul, hogy minden erőmmel ezen leszek… – felelte Louise, s csipkekendőjével letörölte könnyeit, majd felszegte a fejét. – Megyek. Szólok Suzonnak, hogy csomagoljon. – Ezek a röpiratok… – dünnyögte Churchill, amint a kis Jakab Eduárd származását megkérdőjelező papirost tanulmányozta. – Úgy lepték el a várost, akár egy sáskahad. Kiirthatatlanok, és senki sem tudja, honnan jönnek. Churchill a háziköntösében ült íróasztala mellett, és mutatóujját idegesen húzgálta ajkain. Louise a széke mögé lépett, a férfi nyakához hajolt, és simogatni kezdte a mellkasát. Churchill elégedetten mormogott, s a háta mögé nyúlva a batiszt hálóingen keresztül simogatni kezdte kedvese idomait. – Ez ott Sunderland volna? – bökött Louise az asztalon heverő egyik papirosra, melyen a szöveg fölött egy gúnyrajz volt látható, ami Sunderlandet karvalyszerű orral, patákkal és a parókája bodrai közül kikandikáló szarvakkal ábrázolta. A herceg a képen éppen egy ágymelegítővel közelített a vajúdó Modenai Mária felé, rajta hasonlóan ördögi gyermekkel, míg Jakab és egy katolikus püspök a függöny takarásából arcukon elégedett mosollyal figyelik a jelenetet. – Ő hát… – Szerintem élethű lett… – állapította meg Louise, mire Churchill fölnevetett. – Én sem szívlelem Sunderlandet, de azért túlzás volna azt állítani, hogy ő lenne az ördög. – És egyébként? – kérdezte Louise. – Elhiszed, amit ez a röpirat állít? Churchill a homlokát ráncolva újra a kezébe vette a papirost, majd Louise-ra nézett. – Te mit gondolsz? – Nem is tudom… – sóhajtott Louise. – Tény, hogy becsempészni egy idegen gyermeket a királyné ágyába olyan vakmerőség, amelyre még

egyetlen uralkodó sem vetemedett a történelem során. Igaz, talán egy király sem vágyott még ilyen megveszekedetten egy fiú utódra, még VIII. Henrik sem… És a pletykák szinte azonnal szárnyra kaptak, amint a trónörökös érkezését bejelentették. Ismered a mondást, nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél… – Hm… – hümmögött Churchill, de egyebet nem szólt. – Egyébként pedig – folytatta Louise –, te ismered jobban Jakabot, neked kell tudnod, hogy képes lenne-e ilyen aljas csalásra, hogy megalapozza azt a katolikus dinasztiát, amelyre olyannyira áhítozik. – A nyugtalanító igazság az, hogy igen… De van itt valami, ami még jobban zavar – mondta Churchill, és előhúzott egy másik röpiratot az asztalán heverő papírok közül, és az asszonynak nyújtotta. Azon Orániai Vilmos és Mária hercegnő állt egy hajó orrában, arcukon diadalmas kifejezés, s a helytartó egy kivont kardot tartott a kezében. – Ez ugyancsak napok óta kering a városban – magyarázta Churchill. – Ebben Mária hercegnőt, mint a trón valódi örökösét és Vilmost emlegetik, akik majd megmentik az országot a pápista önkénytől. – És ezt valóban aggasztónak találod? – kérdezte Louise. – Miért? – Mert a röpiratok, melyek Jakab Eduárd születésének körülményeiről szólnak, csak feltételezéseken alapulnak… Az viszont, hogy Mária és Vilmos egyre népszerűbb az országban, és egyre többen látnák őket szívesen a trónon, cáfolhatatlan tény. Louise néhány pillanatig habozott, majd Churchillnek szegezte a kérdést: – És te? Te mint vélekedsz erről? – Mármint miről? – kérdezte Churchill értetlenül. – Mária, azaz legyünk őszinték, Vilmos – hisz a hercegnő helyett a férje gyakorolná a hatalmat – valóban érdemesebb lenne a trónra Jakabnál? Az asszony feszülten várta a férfi válaszát, ő azonban csak kivette Louise kezéből a röpiratot, s elgondolkodva forgatni kezdte a kezében. – Az esküm Jakabhoz köt… – felelte tömören. – Nem számít, mit gondolok az ügyben. –Jó, jó, ezt tudom – feszegette tovább Louise a kérdést. – De arra akkor

is kíváncsi lennék, hogy mit gondolsz Vilmosról. Te találkoztál vele, ismered őt. – Tagadhatatlan, hogy józan, megfontolt férfiú. Jó protestáns… és kiváló politikus. Meg kellett küzdenie a hatalomért, és tudja, milyen nehéz azt megtartani. S hogy ehhez kompromisszumokra van szükség. – Ami Jakabnak nem erőssége… – fűzte Louise tovább a szót. – Hát nem. Őszintén szólva félek, ha Jakab tovább folytatja ezt a politikát… felkelés tör ki ellene, s polgárháborúba taszítja az országot. – Akárcsak az apja… – Igen, éppen úgy. Pedig a népnek békére van szüksége, nem vérontásra. Churchill újra elhallgatott, így Louise az ablakhoz lépett, s kibámult rajta, mintha a gondolataiba merült volna. Néhány perc múltán újra John felé fordult, aki továbbra is a Máriát és Vilmost ábrázoló röpiratot gyűrögette a kezében. – Így azonban lehetséges – kezdte Louise a röpiratra pillantva –, hogy talán éppen ez volna a legüdvösebb az ország számára. – Úgy érted, ha Vilmos tényleg megszállná az országot? Ez háborút jelentene, Louise… – Nem feltétlenül. Hiszen te magad mondtad, hogy a nép szereti Vilmost, és az ország trónján kívánja látni. – Amit Jakab nem adna fel harc nélkül… – Hiába állítana fel hadsereget, ha a népe támogatását nem bírja. Churchillt láthatóan gondolkodóba ejtették Louise szavai. – Őszintén szólva – mondta végül a férfi –, a hadsereg lojalitásában is egyre kevésbé bízhat. Hiába nevezi ki egyre-másra a katolikus tiszteket, a katonái mind protestánsok… És nem szeretik az uralkodójukat. Louise érezte, hogy közel jár a céljához. – És a nemesség? – kérdezte az asszony. Churchill felkapta a fejét, és kifürkészhetetlen tekintettel nézett Louisera. – Különös, hogy épp ezt kérdezed…

– Ugyan miért? – kérdezte Louise ártatlanul. Churchill újra elhallgatott, és Louise feszülten várta, hogy a férfi megtörje a csöndet. – Louise – szólt végül Churchill. – Elmondok neked valamit, de meg kell esküdnöd, hogy hallgatsz róla. – Esküszöm, John – mondta Louise, s újra a férfihoz lépett, aki megfogta a kezét. – A napokban különös hírek jutottak az uralkodó fülébe – kezdte a férfi. – Állítólag nemesek egy csoportja szervezkedni kezdett… Hogy meghívják Vilmost a trónra. – Ó! – nyögte Louise, és igyekezett palástolni nyugtalanságát. – Ez… döbbenetes. No és… azt is tudja az uralkodó, hogy kik azok? – Csak sejtései vannak, de bizonyítékai nincsenek. Így nem mer cselekedni, különösen a püspökök bebörtönzése után. – Akkor tehát Jakab nem tesz semmit? – Azt azért nem mondanám. Tavaszra fölkészíti a csapatait, hogy készen álljanak egy esetleges betörésre. Az ősz már közeleg, Vilmos tavaszig úgysem merne kihajózni. – Bárhogy is… – sóhajtotta Louise –, ez az egész baljóslatúan hangzik. – Igen, valóban az, drágám. Most pedig, kérlek, ne is beszéljünk erről többet… Amit pedig az esteleges összeesküvésről mondtam, felejtsd el. – Úgy lesz, John… úgy lesz – mondta Louise, s a férfihoz lépve megcsókolta a homlokát. Louise és John aznap éjjel is szeretkeztek, amiben az asszony azonban már nem lelte örömét, noha ezt minden erejével leplezni igyekezett. Zavarba ejtette és nyugtalanította a gondolat, hogy míg Churchill simogató kezét magán érezte, egyre csak James érintése járt a fejében. Szerencsére szeretője ebből mit sem vett észre. – Csodálatos vagy, mint mindig – zihálta John, és Louise nyakába fúrta az arcát. Mikor a férfi felpillantott, látta, hogy szeretője elgondolkodva mered a mennyezet aranykazettáira. – Mi az, kedvesem? – kérdezte. – Mi jár a fejedben, valami baj van talán? – Nem, John, semmi baj – búgta Louise, és szorosan a férfihoz bújt. –

Csak aggódom. – Ugyan miért? – kérdezte a férfi. Louise felült, s meggyújtotta az ágy mellett álló gyertyát, hogy jobban lássa a férfi arcát. – Azért, John – sóhajtotta –, mert hiába ígértem meg, hogy elfelejtem, amit mondtál arról a… titokzatos összeesküvésről, egyre csak az jár a fejemben. – És pontosan mi jár abban a gyönyörű fejecskédben, édesem? – kérdezte John, és felkönyökölt az ágyban. – Hogy aggódom érted… – Értem? – csodálkozott a férfi. – Igen. Ha Vilmos valóban kísérletet tesz a hatalomátvételre, és esetleg sikerrel jár, te Jakabbal együtt el fogsz bukni. A nevedet az övéhez kötötted, az új uralkodó nem fog kegyelmezni neked… Sem a családodnak. – Azért nagyon előreszaladtál az időben, kedvesem. Nagyon kicsi az esély arra, hogy Vilmos egy nap a trónra kerül. – Gondolkozz, John – mondta Louise izgatottan, s közelebb húzódott a férfihoz. – Hisz te magad mondtad, hogy a nép szereti Vilmost, a katonák szintúgy, sőt már Jakab nemesei is őt akarják a trónon látni… Ezek után dőreség volna nem számolni ezzel a lehetőséggel. Churchill elgondolkozva nézett az asszonyra, aki visszafojtott lélegzettel várta a választ. A férfi felült az ágyban, és átkulcsolta a lábát. Állát elgondolkozva támasztotta a térdére. – Sarah… – suttogta végül. – Tessék? – kérdezte Louise. – Sarah. Ő is mindig ezt mondta nekem. Hogy nem volna szabad ilyen nyíltan elköteleződnöm Jakab mellett, főleg, hogy a trónja inog. De nem hallgattam rá… – Pedig lehet, hogy itt lenne az ideje – mondta komolyan Louise, s megsimogatta a férfi arcát. – Kedvesem… rettegéssel tölt el a gondolat,

hogy amiatt a pápista zsarnok miatt, aki meg sem érdemli a hűségedet, elveszejtsenek… Tudom, hogy az esküd és a becsületed hozzá köt. De megérdemli vajon? Gondolj bele, mit tesz az országgal, az egyházzal, a püspökökkel a börtönben… Emlékezz a Glouchester tragédiájára. Vajon Vilmos tett volna valaha is hasonlót az embereivel? Churchill oldalra billentette a fejét. Szemében bizonytalanság tükröződött. – Akkor hát te is árulásra buzdítasz? – Nem, kedvesem… – mondta Louise gyöngéden. – Én a javadat akarom, és mint mondtad, minden harc két esélyes. Pusztán azt javaslom, hogy… Vajazd meg a kenyered másik oldalát is. – És azt hogy tehetném meg anélkül, hogy bajba sodornám magam és a családom? Louise látszólag ismét a gondolataiba merült, majd néhány pillanat múlva, mint akinek mentő ötlete támadt, felragyogott a szeme. – Zuylestein! Hisz még Londonban van, nem igaz? – Holnapután indul meg Torbay felé. – Mi lenne… – kezdte Louise, egészen közel hajolva Churchillhez –, ha küldenél vele egy levelet Vilmosnak. Nem kell semmilyen konkrét felajánlkozást vagy ígéretet tenned benne, pusztán csak… nem is tudom… Kifejezhetnéd, milyen nagyra tartod, és hogy mennyire fáj látnod, hogy Jakab nem képes az övéhez hasonló megfontoltsággal intézni saját országa ügyeit. Amire pedig a népnek nagy szüksége van, és hőn áhítozik rá. S bárcsak tehetnél érte valamit, hogy megkapja azt a királyt, akit megérdemel… Vagy valami hasonló. – Egy született politikus veszett el benned, Louise – mondta Churchill mosolyogva, majd újra hallgatásba merült. Végül nagy levegőt vett, és lassan bólintott. – Ezt érdemes megfontolnom – mondta, s Louise csak nagy nehezen tudta visszafojtani a torkából feltörni készülő megkönnyebbült sóhajt. Zuylestein két nap múlva újra útra kelt, zsebében Churchill körültekintő megfogalmazásokkal teli, ugyanakkor nagyon is egyértelmű üzenetével, melynek megírásához Louise is hathatós támogatást nyújtott. Sarah

Churchill azonban üzent férjének, hogy hamarosan visszatér Londonba, így Louise-nak távoznia kellett otthonukból. Az asszony lelkében azzal a titkos elhatározással szállt be kocsijába, hogy amint teheti, véget vet a Churchill-lel folytatott viszonyának, amely több okból kifolyólag is mind jobban kínozta lelkiismeretét. Ashburtonbe visszatérve végre nyugalmas napok vártak az asszonyra. Az összeesküvők Angliában már minden fogaskereket mozgásba hoztak, most Vilmoson volt a cselekvés sora. Louise értesüléseinek hála, a csatornán túl már biztosra vehették, hogy Jakab nem számít őszi támadásra. Orániai Vilmos pedig meggyőzte az addig húzódozó tartományokat, hogy anyagilag és katonailag is támogassák angliai terveit. Hadseregét emberfölötti erőfeszítéseket mozgósítva állította hadrendbe a közelgő támadáshoz, míg nyomdagépei ezrével ontották magukból a különféle röpiratokat, amelyek James Welham közvetítésével továbbra is csak úgy záporoztak az angol népre. A férfi azonban továbbra sem tért vissza Surrey-be, s Louise-t nyugtalanította távolmaradása és hallgatása. – Nyugodjon meg – mondta egy nap Mr. Goetz. – James hamarosan hazatér, és akkor megbeszélhetik a kettőjük ügyét. – Bár úgy lenne! – mondta Louise. – És bár tudnám, mit mondok neki, ha egy nap elém áll. Egyet azonban biztosan tudok: addigra véget kell vetnem a Churchill-lel folytatott kalandomnak. – Biztos benne? Louise értetlenül meredt Mr. Goetzre. – Hát persze! – jelentette ki határozottan. – Rávettem, hogy megírja azt az átkozott levelet Vilmosnak… Elkötelezte magát az ügye mellett, hála az én közreműködésemnek. A helytartóval kötött megállapodás rám eső részét ezzel teljesítettem. Véget akarok vetni ennek a viszonynak, amely megaláz engem, tisztességtelen Johnnal szemben, és fájdalmas Sarah Churchillnek, aki pedig mindig is jó volt hozzám… – Amíg el nem raboltatta… – jegyezte meg Mr. Goetz epésen. Orániai Vilmosnak azonban mást tervei voltak Louise-zal. Augusztus közepén újabb rejtjeles levél érkezett a hágai udvarból. Ez személyesen a helytartó kezétől származott, aki az üzenetben megerősítette, hogy megkapta Churchill levelét, s egyben elismerését fejezte ki Louise-nak a jól végzett munkáért. „Ugyanakkor határozottan megkérjük – szólt az

üzenet –, hogy a kialakított jó viszonyt továbbra is tartsa fent az ezredessel. Denby és Shrewsbury hamarosan fölveszik vele a kapcsolatot, de szükségünk van egy megbízható emberre, aki rajta tartja a szemét, nehogy az utolsó pillanatban ismét fordítson a köpönyegén… S a jelek szerint Churchill messzemenőkig megbízik kegyedben. Abban a pillanatban, hogy partot értem, s ő a seregével mellém áll, ön bevégezte feladatát. Addig azonban elvárom, hogy folyamatosan szítsa az ezredes szívében az irántunk és ügyük iránt való elkötelezettség lángját. Ennek megtörténte a feltétele, hogy mi is teljesítsük a megállapodásunkból ránk háruló kötelezettségeket…”

– Tudta, hogy ki akarok szállni ebből a mocskos históriából –dohogta Louise, s gombócba gyűrve a levelet, a sarokba hajította. Mr. Goetz lehajolt érte, és türelmesen simítgatni kezdte a gyűrött papirost. – Hát persze, hogy tudta. A helytartó ravasz ember. És jó emberismerő. Tudta, hogy kegyed csak kényszerűségből állt rá az alkura, s hogy amint lehet, szabadulni fog a terhes feladattól. De ha tovább olvasta volna a levelet, tudná, hogy Vilmos szeptember 30-án útra kel Anglia felé. Néhány hetet már csak kibír szerencsétlen Churchill társaságában, nem igaz? Louise karját keresztbe fonva durcásan vetette magát az egyik karosszékbe. – Bevallom, egyre inkább nehezemre esik… – Pedig egy időben komolyan attól tartottam, hogy beleszeret. – Valóban? – kérdezte Louise csodálkozva. – Igen, voltak pillanatai, amikor szinte gyöngédséggel a hangjában szólt róla. Ennek persze véget vetett James vallomása… Louise szomorú pillantást vetett barátjára, mire az elnémult. Noha James Welham az utóbbi hetekben kétszer is írt levelet, azokat rendre Mr. Goetznek címezte, s egyetlen sort sem szentelt bennük Louise-nak. – Nem arról van szó, hogy már ne kedvelném az ezredest. Vagy hogy taszítana a lénye. Egyszerűen csak belefáradtam az alakoskodásba, ez

minden. – Pedig hetek óta nem is látta. Az a jó ember csak levelekben epekedik kegyed után. – Mert nem akartam, hogy idejöjjön. – Pedig ideje lenne meginvitálnia Ashburtonbe. Tudnunk kell, hányadán áll… Vilmosnak igaza van, még friss az új elköteleződése, és évtizedekig szolgálta Jakabot. Jobb, ha rajta tartjuk a szemünket. Louise tehát kénytelen-kelletlen elküldött egy levelet, amelyben arra kérte Churchillt, látogassa meg az Ashburton házban, míg Mr. Goetz és a fiai Londonban tartózkodnak. „Nem bírok ki egyetlen percet sem a közelsége nélkül, kedvesem, hát epedve kérem, siessen hozzám, amilyen gyorsan csak tud.” Louise szinte émelygett önnön kétszínűségétől, amikor letette a pennát, de nem volt mit tenni. A színjátéknak folytatódnia kellett. Néhány nap elteltével nem is válaszlevél érkezett a szerelmes szavakra, hanem maga a lázban égő Churchill. De ezúttal nemcsak a Louise iránt érzett vágyakozás dúlt a férfi lelkében: őszinte lelkesedéssel beszélt a küszöbön álló invázióról, amelynek részleteibe Denby és Shrewsbury nemrégiben beavatták. – Hogy én milyen vak voltam, Louise – mondta izgatottan megérkezése napján, alighogy ledobta felöltőjét a szalon egyik zsámolyára. – Ezek a bátor férfiak már hónapok óta az életüket kockáztatva dolgoznak azon, hogy Vilmos békés úton átvehesse a trónt Jakabtól. Örök hálával tartozom, kedvesem, amiért felnyitottad a szememet. Ha nem ajánlom fel a szolgálataimat Vilmosnak, talán sosem jutott volna eszükbe, hogy engem is beavassanak a tervbe. Louise csöndes mosollyal hallgatta Churchill beszámolóját. A lelke mélyén nem lepte meg, hogy most, amikor komoly esélyét látja Vilmos győzelmének, Churchill mily könnyedén a háta mögött hagyja a Jakab iránti hűségét. No, nem mintha jellemtelen embernek tartotta volna az ezredest. Nem, Louise a hosszú beszélgetéseik alatt régen rájött, hogy John Churchill az évek alatt többször is keservesen csalódott Jakabban és annak uralkodói képességeiben, s csak az alkalomra várt, hogy elfordulhasson tőle. Csak éppenséggel ezt magának sem merte bevallani… Szerencsére Louise jó érzékkel tapintotta ki Churchill elkötelezettségének páncélján a repedéseket, és rá tudta venni, hogy

tábort váltson. Különben pedig nem hiába volt Sarah és John Churchill összeillő páros: lelkük mélyén mindketten nagyravágyó emberek voltak, akik egyetlen percre sem tévesztették szem elől önnön érdekeiket. – De továbbra is a szavadat kell vennem, kedvesem – folytatta Churchill –, hogy erről soha senkinek egy szót sem szólsz. Még Mr. Goetznek sem. Tudom, hogy ő Vilmos herceg honfitársa, s úgy sejtem, szívesen látná a helytartót a trónon – már csak üzleti érdekeltségei miatt is –, de nem tudhatjuk, mennyire megbízható, ha titoktartásról van szó. – Mr. Goetz tökéletesen megbízható úriember, de természetesen hallgatni fogok előtte – mondta Louise. Mindehhez persze a legártatlanabb arckifejezését öltötte fel: életbevágóan fontos volt, hogy Churchill ne neszelje meg, ő és Goetz már réges-régen tagjai az összeesküvők titkos táborának. Ha megtudná, könnyedén rájönne, hogy Louise azért hálózta be, hogy hátat fordítson Jakabnak. – No és Sarah? – kérdezte Louise. – Feltételezem, megbeszélted vele a szándékaidat. – Természetesen. És egyetértett velem, sőt kitörő örömmel fogadta az elhatározásomat. Mint mondtam, ő már régóta pedzegette, hogy el kellene fordulnom a királytól. – Ezek szerint – folytatta Louise – eltökélted, hogy Vilmos pártjára állsz, ha eljön az idő? – Igen! – felelte Churchill határozottan. – Én és az embereim is. Russell admirális pedig – minthogy ő is a „felszabadítók” közt van – a flotta berkeiben mozgósította az összeköttetéseit. Jakabnak alig marad támogatója, mire Vilmos hajói elérik az angol partokat. Szegény ördög… Churchill tekintete elkomorult, s Louise gyorsan hozzálépett. Megfogta a férfi kezét, és az arcához húzta. – Ne emészd magad a király miatt, John… – suttogta. – Jakab magának köszönheti a bajt, amit a fejére hozott. Hányszor figyelmeztetted te magad is, hogy a politikája egy napon a vesztét okozza majd. De ő nem hallgatott rád, a többi tanácsadóját pedig, akik ugyancsak önmérsékletre intették, száműzte… Jakab elveszejtette önmagát, ezen nincs mit szépíteni. – Igen, igazad van – bólogatott Churchill. – Sokáig azt hittem, a becsületes út az, ha a királyt szolgálom… De becsülettel tartozom

szolgálni a hazámat is, és most már világosan látom, Anglia érdeke, hogy egy új király üljön a trónra. Egy jó király, egy protestáns király. De ne beszéljünk most az összeesküvésről és a ránk váró harcról… Hetek óta nem láttalak, s egész úton csak rád tudtam gondolni. John magához húzta az asszonyt, és megcsókolta. – A csókodra… – suttogta, majd belefúrta arcát szeretője fürtjeibe. – A hajad illatára… A bőröd érintésére. John megfordította Louise-t, kisöpörte nyakából az aranyszínű hajszálakat, s apró csókokkal borította a nyaka vonalát. – Arra a buja, ingerlő testedre… – zihálta, s hátulról átölelte az asszony, majd kezei elkalandoztak annak telt keblein. Louise lehunyt pillákkal próbálta átadni magát a férfi szokatlanul gyengéd cirógatásainak, de már nem ébredt föl testében a régi tűz, még akkor sem, amikor a férfi továbbra is szorosan a hátához simulva kibontotta ruhájának gombjait, s kezét a dekoltált ruha kivágásába csúsztatva az asszony mellbimbóit kezdte kényeztetni. Louise tőle telhetően igyekezett vágyakozva nyögdécselni, amin a férfi felbátorodva, tovább bontotta a ruha gombjait, majd lehúzta Louise vállain a csipkés alsóingét. Az asszony immár félig lemeztelenítve állt a szalon közepén, míg szeretője simogatásokkal burkolta be selymes bőrét. – Ó, John… – suttogta Louise, de hirtelen elhallgatott, amikor az előcsarnokból a komornyik rémült kiabálására lett figyelmes. – Megmondtam, uram, az asszonyom most nem fogad látogatót. – De nekem most azonnal beszélnem kell vele! – hangzott egy izgatott férfihang. – Várjon, uram! – kiáltotta a cseléd. De késő volt. A következő pillanatban kivágódott a szalon ajtaja, abban pedig ott állt James Welham, kezében Louise Hemsey Greenben hagyott levelével, arcán boldog mosollyal… Ami, a szobába lépve, azon nyomban szertefoszlott. Louise érezte, ahogyan az ereiben megfagy a vér. Feje zúgni kezdett, tekintete elhomályosult, s néhány pillanatra úgy érezte, elméje kiszakad a testéből, keresztülröppen a szobán, hogy osztozzon a látványban, ami a szerelmes James Welham elé tárult… James elé, akinek szerelme ott állt, félig csupaszon a szoba közepén, arcán egy hirtelen elröppent kéjes

mosoly nyomával, míg kápráztató idomait egy másik férfi keze járta be. – Te jó ég! – kiáltott fel Churchill, visszarángatva Louise tudatát a saját testébe. Az asszony hirtelen újra James arcát látta maga előtt, amiről eltűnt a boldog pirulás, helyette falfehérré vált, szemében pedig gyűlöletes fény villant. – James… – suttogta Louise, s sietve megpróbálta eltakarni ingével meztelenségét. Welham azonban csak állt, mint aki sóbálvánnyá vált a látott borzalom hatására. – Mr. Welham… – szólalt meg az ezredes, zavartan kilépve Louise háta mögül, zekéjét igazgatva. James ekkor elszakította tekintetét a ruháit rendezgető Louise-ról, s Churchillre nézett. – Churchill ezredes… – motyogta végül James kiszáradt szájjal. – Sajnálom, hogy ily zavarba ejtő körülmények közt kell újra találkoznunk – mondta Churchill, visszanyerve magabiztos hanghordozását. – Remélem, számíthatunk a diszkréciójára… James szeme összeszűkült, ahogy a férfira nézett, de csak ennyit mondott: – Természetesen… Lady Elsfield. Azzal még egy utolsó, lesújtó pillantást vetett Louise-ra, és kiviharzott a szobából. – No, hát ez kellemetlen… – mondta Churchill, és Louise-hoz fordult: – Szerinted tartani fogja a száját arról, amit itt látott? Az asszony azonban nem figyelt rá. Lemerevedett tagjai hirtelen felolvadtak, akár a jég a napon, s James után szaladt. – James! – kiáltotta az asszony, lélekszakadva rohanva aférfi után. Hasztalan. – James! – kiáltotta Louise, kirohanva a bejárati ajtón. De a férfi nem fordult meg: öles léptekkel szelte keresztül a parkot, egyenesen vissza, Hamsey Green felé. – James, kérlek, állj meg! – kiabált Louise könnyeivel küszködve, amikor már majdnem utolérte a férfit. Az rá sem hederített. Louise végül megragadta a karját, és próbálta megállítani, de a férfi kitépte magát az asszony szorításából.

– Félreérted, James! – zokogta hisztérikusan. – Nem arról van szó, amit hiszel! James Welham ekkor megtorpant, és lassan Louise felé fordult. Szeméből csak úgy sütött a megvetés. – Még hogy nem arról van szó! – süvítette. – A saját szememmel láttam, Louise! Hány szeretőd van még rajtam kívül, mondd! Hány férfi fordul meg az ágyadban, miközben ilyen leveleket irkálsz nekem? James elővette zsebéből Louise levelét, amit dühében gombóccá gyűrt. – Azt hittem… – hebegte James, akinek szintén a sírás kezdte szorongatni a torkát –, azt hittem, azon a reggelen azért osontál el, mert furdalt a lelkiismeret William miatt. De most már tudom, hogy csak egy voltam a férfiak közül, akikkel a kedved töltöd. – Ez nem igaz, James, kérlek hallgass meg… – rimánkodott, de a férfi fölemelte a kezét, és a szavába vágott: – Én bolond! És én még emésztettem magam, hogy a vallomásommal… hogy azzal az éjszakával mindent elrontottam kettőnk között. Amikor hazatérve olvastam a soraidat, olyan boldog voltam, mint még soha életemben. Szerelmesen szaladtam hozzád! Hogy ezt a mocskot lássam… – Annak a levélnek minden szavát komolyan gondoltam…– suttogta Louise elhalón. – Akkor mégis miért… és egyáltalán mióta henteregsz Churchill-lel? Éppen vele! Ez a férfi Jakab embere, az ellenségünk! – Hát éppen ez az! – kiáltotta Louise. – Többé már nem az. A mi oldalunkon áll. – Ó, akkor mindjárt más a helyzet – vetette oda James gúnyosan. – Nem, nem érted. Én éppen ezért vagyok vele! Azért csábítottam el, hogy elpártoljon Jakabtól, ha Vilmos partra száll. – Mit beszélsz? – kérdezte a férfi elsápadva. – Igen… – mondta Louise lesütött szemmel. – Amikor Hágában jártam, Vilmos egy titkos küldetést is rám bízott. Hogy csábítsam el Churchillt… Hogy fordítsam el Jakabtól a szívét, és álljon az embereivel az ő oldalára, ha megtámadja a királyt. – És te ezt elvállaltad? Egy ilyen mocskos feladatot?

– Igen… Ez volt az ára… – Minek? Louise felszegte a fejét. – Jeffreys fejének. James lesütötte a szemét, és igyekezett mélyeket lélegezni, hogy nyugalmat erőltessen magára. – De akkor még nem tudtam… – folytatta Louise gyorsan, kihasználva, hogy a férfi dühe csillapodni látszott –, akkor még nem tudhattam, hogy mi történik majd kettőnk között. Nem tudhattam, hogy… – Hogy micsoda? – Hogy… – hebegte Louise –, hogy… szeretsz. Hogy egy nap elém állsz ezzel a vallomással, és összezavarod a fejem. – Mert ennyit tettem? Ennyit érzel irántam? Hogy összezavartam a fejed? – Nem tudom, James… Őszintén nem tudom. De rettenetesen fáj, hogy megvetsz azért, amit tettem. Ne gyűlölj meg, kérlek! James néhány pillanatig a szemét az Ashburton ház falaira szegezte, majd immár higgadt hangon, megkérdezte: – Szereted őt? Louise tekintetét továbbra is a pázsit zöldjére szegezve némán megrázta a fejét. James ekkor Louise-hoz lépett, és megragadta az asszony kezét. – Akkor menjünk innen, Louise. Vess véget ennek az ízléstelen kalandnak itt és most. Gyere velem… Felejtsük el ezt a borzalmat, és derítsük ki együtt, mit érzel irántam. Louise Jamesre emelte boldogtalan, könnyben úszó szemét. – Azt nem tehetem… – mondta alig hallhatón. – Mi az, hogy nem teheted? – Vilmos parancsa úgy szól, hogy folytatnom kell vele a viszonyt, amíg ő meg nem érkezik, és Churchill nyíltan nem dezertál. James elengedte Louise kezét, és egy lépést hátrált az asszonytól. – Nem – mondta keményen. – Azt én nem vagyok hajlandó elviselni.

– James, kérlek… – esdekelt az asszony. – Próbáld megérteni. Próbáld megérteni, mennyi minden forog most kockán. – Igen, a bosszúd… Az átkozott bosszúvágyad miatt akarsz eldobni engem Churchillért. – Itt már nem csak az én bosszúmról van szó, James, te is tudod. Vilmos hamarosan idejön a csapataival, és ha Jakab emberei fegyvert fognak, akkor kitör a háború. Most nem dobhatok el mindent, nem fordíthatok hátat Churchillnek, létfontosságú, hogy a döntő pillanatban is mellettünk álljon. – Szóval a béke érdekében henteregsz vele? – kérdezte James. Hangjából maró gúny áradt, és Louise nem tudta, mit feleljen. – James… – próbálkozott az asszony. – Ha ennek az egésznek vége, ha Vilmos megérkezik a seregeivel, elhagyom Churchillt, és soha többé nem találkozom vele. – S azt hiszed, én addig is elviselem a tudatot, hogy a szeretője vagy? Hogy folyton lázálomként gyötörjön, mint vonaglasz kéjesen nyögdécselve a karjai közt. Várjak türelmesen a sarokba húzódva, amíg nem kerülök sorra? Vagy talán egy-egy éjszakát nekem is odavetnél? Olykor talán nekem is széttárnád a lábad, ha Churchill nem figyel oda? – Ne beszélj így, kérlek… – suttogta Louise elcsukló hangon. A férfi nagy levegőt vett, és beletúrt a hajába. – Rendben… – mondta higgadtabban. – Ne haragudj. De tudnom kell a válaszod: vele akarsz maradni? – Nem, nem akarok. De muszáj. Nincs más választásom. – Mindig van választásunk, Louise. És most választanod kell. Vagy ő, vagy én. Louise nem tudta mit feleljen. Kétségbeesetten forgatta a fejét, hátha a válasz, a helyes döntés ott lapul valamelyik bokorban. – Én nem szeretem őt, James… – suttogta végül. – Nem ő az, akit szeretek. – Akkor tedd ki a szűrét, fogjuk a fiúkat, és menjünk el messzire! – kiáltotta James hevesen. – Maradj velem! James Louise felé nyújtotta a kezét, és az asszony megkövülten meredt a férfi várakozó tenyerére.

Ezernyi gondolat kavargott a fejében. A Jeffreysszel átélt éjszaka, William halála és az a rengeteg fájdalom, amiért elégtételt akart venni. A Vilmossal kötött alkuja. Az eskü, melyet a fiai ágya fölött tett. A küszöbön álló háború… Shirzan. A harcos asszony, akivé válni akart… és akivé lett. – Nem tehetem… – nyögte végül, esdeklőn pillantva a férfira. – Értsd meg, kérlek… Már túl messzire mentem. Már túl sok áldozatot hoztam. Nem tehetem. James visszahúzta a kezét, s szemébe rögtön visszakúszott a megvetés és a gyűlölet fénye. – Akkor menj a pokolba! – szűrte összeszorított fogai közt, majd hátat fordított Louise-nak, és elindult Hamsey Green felé.



5. FEJEZET

Protestáns szél A hollandiai csapatmozgósítások persze nem kerülték el sem az angol, sem a francia udvar figyelmét. Jakab azonban még szeptemberben sem ítélte fenyegetőnek a helyzetet, hiába figyelmeztették többször is a Napkirály kémei, hogy valamit forralnak ellene Hágában. Jakab tudta, XIV. Lajosnak elemi érdeke, hogy közte és Vilmos között tovább romoljon az egyébként is hűvös viszony, ráadásul a szíve mélyén nem hitte, hogy tulajdon lánya és a veje – aki egyben az unokaöccse is volt – a vesztére törnének. De ha így lenne is, az őszi tengeri viharok már akkor is ostromolni kezdték a csatorna vizét, így tavaszig mindenképpen biztonságban érezte magát. Franciaországi Lajost azonban dühítette ez az angolos higgadtság, s diplomáciai jegyzékben intette óva Vilmost, hogy „kedves és hű szövetségese”, Jakab ellen merjen törni. Ez a megfogalmazás a holland rendek számára olaj volt a tűzre. Régebben, még 1672-ben az egyesített angol–francia haderők lényegében felmorzsolták az országot, így az Angliával fennálló szövetség fölemlegetése megkongatta a vészharangot a holland főurak fülében, akik már maguk követelték a mielőbbi átkelést, és szinte lapáttal hordták a pénzt Vilmos kincstárába, hogy rövid időn belül fel tudja fegyverezni seregeit. Szeptember végére ötvenhárom jól felszerelt hadihajó, tíz gyújtóhajó, négyszáz szállítóhajó, ötezer ló és majd negyvenezer ember állt készen az indulásra. – Sőt! – lelkendezett Mr. Goetz, mikor elolvasta a legfrissebb híreket tartalmazó üzenetet. – Vilmos az embereinek háromhavi zsoldját előre kifizette… Ezzel szemben Jakab alig húszezres, megbízhatatlan katonáinak nem lesz esélye. A férfi Louise-ra pillantott, aki révedezve forgatta kezében a kis James egyik ólomkatonáját, aminek társait a kisfiú a szőnyegen ülve rendezgette. Úgy tűnt, az asszony alig figyelt a beszámolóra. –Hallotta, amit mondtam, kedvesem? – kérdezte az üzletember.

– Hogy? – kérdezte Louise, felriadva. – Ó, igen… Ez remek hír. – Remek és valószínűleg az utolsó, amit kaptunk. A partraszállás kezdetéig Hága és az összeesküvők között egyetlen levélváltás sem történhet, ezt maga Shrewsbury írta. Nem kockáztatjuk meg a lebukás veszélyét az utolsó pillanatban. – És James? – kérdezte Louise. – Megkérdezte Shrewsburyt, hallott-e felőle? Mr. Goetz elkomorult. – Igen, de ő sem tudja, hová tűnhetett. James, a Louise-zal történt szóváltást követően egyenesen Londonba utazott, hogy saját házában támadjon Mr. Goetzre, amiért az hagyta, hogy Louise belekeveredjen ebbe az ocsmány históriába, s amiért végig titkolódzott előtte. – A barátomnak hittem! – tajtékzott James. – Tudta jól, mit érzek az iránt az asszony iránt, mégis hagyta, hogy egy másik férfi vigye az ágyába! Végig hazudott nekem! Végig hazudtak mind a ketten. – Azért titkoltam ön elől az igazat, hogy megkíméljem… –magyarázkodott Mr. Goetz. De Jamest nem érdekelte a férfi mentegetőzése: közölte, hogy egyiküket sem kívánja többé látni az életben, és a pokol fenekére kívánja az egész összeesküvést, élükön Orániai Vilmossal, akinek tisztességében csalódott, és bemocskolta szerelmét azzal, hogy egy ilyen aljas feladatot bízott rá. Ezután James eltűnt, s Louise magába roskadt. Az asszonyt leginkább a férfi utolsó szavai aggasztották. – Attól félek, hogy valami ostobaságra készül – mondta Mr. Goetznek. – Mi lesz, ha elárulja az ügyet? Ha mindent kitálal Jakabnak? – Ilyet sosem tenne – rázta a fejét Mr. Goetz. – Azzal kegyedet is elveszejtené, és erre sosem lenne képes. Bármi történt is, még mindig szereti, és sosem ártana magának. – Nem magam miatt aggódom – vont vállat Louise. – De ha árulásra adja a fejét, Vilmos, Shrewsbury és a többiek bosszúja elkerülhetetlenül lesújt rá. – James nem áruló – mondta komolyan Mr. Goetz. – Ha engem kérdez, elutazott valahová messzire… A hegyekbe, a tengerhez vagy bárhová, ahol átgondolhatja a történteket, és szélnek eresztheti a haragját.

– Sosem fog megbocsátani nekem – szegte le a fejét Louise. – Ezt nem tudhatjuk – mondta Mr. Goetz, és bátorítólag megszorította barátnője vállát. – James előbb-utóbb be fogja látni, hogy azzal, amit tett, nem ellene akart véteni. Ne eméssze magát… Látom, hogy boldogtalan. – Legalább Churchill előtt nem kell többé megjátszanom a boldog, szerelmes asszonyt – mondta Louise keserűen. – Most nem is volnék képes rá. Nem sokkal James távozása után ugyanis az ezredest visszarendelték Londonba, ahonnan nem is tudott többé elszabadulni. Azóta leveleken keresztül tartotta Louise-zal a kapcsolatot, melyekben természetesen nem említhette az összeesküvést, de utalásaiból egyértelmű volt az asszony számára, hogy továbbra is lelkesen kiveszi a részét a partraszállás hazai előkészületeiből.

Végül elérkezett a nagy nap: Orániai Vilmos 1688. október 20-án felszállt a Brill névre keresztelt hajó fedélzetére, hogy flottáját az angol partok felé irányítsa… Amit két nap múlva hatalmas vihar szórt szét a tengeren. Nem hiába okoskodott hát úgy Jakab, hogy unokaöccse nem kockáztatna meg egy őszi átkelést. Ugyanakkor Vilmosnak szerencséje is volt: mindössze egyetlen hajót vesztett, a többi sértetlenül tért vissza Hellevoetsluis kikötőjébe. A helytartót nem riasztotta vissza a kudarc. Újra hadrendbe állította a hajóit, s várta, hogy a széljárás kedvezőbbre forduljon. A támadási kísérlet híre persze eljutott Londonba, s Jakab szeméről leesett a hályog. Pánikszerű kapkodással igyekezett hadrendbe állítani csapatait, és az összes elérhető hajóját Harwick kikötőjébe vezényelte, a Temze torkolatába. Meggyőződése volt ugyanis, hogy Vilmos egyenesen Londonra készül támadni. Rémülete csak tovább fokozódott, amikor meglátta, miként reagált fővárosának népe a közelgő invázió hírére. Londont egyszerre fűtötte lelkesedés és gyűlölet: városszerte törtek ki katolikusellenes lázongások, katolikus nemesek, tisztviselők palotáit ostromolták, azt követően meg örömtüzeket gyújtottak, és körtáncot lejtve hangos nótázással éltették felszabadítójuk érkezését. A király – életében talán először – tekintettel volt a közhangulatra. Sőt, egyenesen megrémült tőle: azon nyomban

menesztette gyűlölt, pápista tanácsadóit, Sunderlandet eltávolította az udvarból, leváltotta az egyetemek élére kinevezett katolikus tisztségviselőket és békebírókat, és két év óta először a parlamentet is összehívta. Mindeközben pedig imádkozott, hogy a „pápista szél” továbbra is kikötőiben tartsa Vilmost. Imái nem találtak meghallgatásra. A „protestáns szél” november 1-én támadt fel, egyenesen Angliáig fújva a hollandokat és egyben megakadályozva az angol tengeri erőket a kifutásban. A tengeri csata tehát elmaradt, s Jakab szárazföldi erőit nyugatra küldte, hogy ott készüljenek az összecsapásra a megszálló erőkkel. A király azonban ezúttal is elszámította magát: a helytartó nem kelet, hanem délnyugat felé, Devonshire partjaihoz irányította hajóit, amelyek elhaladtát a tengerparti garnizonokba szorult angol hajók tehetetlenül nézték. Vilmos november 5-én partra szállt, Brixhamnél. A csöndes kisváros lakói megilletődve pislogtak az érkező grandiózus hadseregre. Orániai Vilmos végiglépdelt a Brill pallóján, s fényesen ragyogó csizmájával a nedves homokra lépett. Hüvelykujját övébe akasztotta, mellkasát kidüllesztette, s mélyet szippantott a sós, angol tengeri levegőből. Akárcsak Julius Caesar, most ő is átlépte a maga Rubiconját; innen nem volt visszaút. Gilbert Burnet püspök, aki ugyancsak a Brill fedélzetén utazott, mellélépett, és egy ideig némán hallgatták a sirályok vijjogását. A kálvinista Vilmos, aki egyébként híresen humortalan figura hírében állt, aznap igencsak elemében volt, mert egyszer csak így szólt az anglikán egyházfihoz: – Nos, püspök uram… Most mit gondol az eleve elrendeltetésről? A holland erők ezután Exeterbe vonultak, ahol a lelkes lakosság éljenzése közepette Vilmos talpig fehérbe és aranyba öltözve, egy hófehér paripa hátán léptetett keresztül a városon. Vilmos egyelőre azonban nem folytatta hódító útját. Ehelyett várt, méghozzá lélegzetvisszafojtva. Elérkezett ugyanis a kenyértörés pillanata, mikor kiderül, valóban számíthat-e arra a támogatásra, melyet a hét főúr levelében ígért neki. Nem kellett csalódnia: Denby, Shrewsbury és a Jakab-ellenes főnemesség tagjai azonnal hozzásiettek, hogy támogatásukról biztosítsák, s az ő nyílt pártfoglalásukat látva a kisnemesség tagjai is ontani kezdték magukból a helytartó érkezését éltető leveleket és üdvözléseket. Már csak az volt a kérdés, a hadsereg is követi-e a nemesség példáját. –Hol van most Churchill? – kérdezte Mr. Goetz, miközben egy

lelakatolható ládába dobálta legfontosabb iratait. – Londonban – felelte Louise, aki segédkezett barátjának a munkában. – Ha megfelelőek az értesüléseim, ő, a fivére és Anna herceg férje, dániai György csak az utolsó pillanatban pártolnak el Jakabtól… Mindaddig őrzik a hűség látszatát. Mr. Goetz keze, a benne tartott, kódfejtéshez használt könyvecskével egy pillanatra megállt a levegőben. – Biztos benne? – kérdezte. – Biztos benne, hogy végül nem marad Jakab mellett, elárulva valamennyiünket? Louise szúrós pillantást vetett barátjára. – Én mindent megtettem az ügy érdekében, elhiheti. – Igen, tudom, kedvesem, nem is azért kérdeztem, csak hát ön mégis jobban ismeri az ezredest… Ebben a pillanatban Suzon lépett a dolgozószobába. – Asszonyom… – kezdte óvatosan a komorna. – Készen állunk. Louise bólintott. – Rendben van, Suzon – mondta, majd a lánnyal a sarkában átvágott a szalonon, és kilépett az udvarra. Ott meleg kabátjaikba burkolódzva Henry és James álltak a kocsi mellett, Aiyla pedig – karjában a kis Alishával – már a hintóban ült. Louise átölelte a fiait. – Igaz, mama, amit Mervyn mondott? – kérdezte Henry aggodalmas arccal fürkészve anyját. – Mit mondott neked Swanson, kicsikém? – kérdezte Louise, s megsimogatta fia szőke fürtjeit. – Hogy háború jön, azért kell elutaznunk a Kétormú Házba. Swanson éppen ebben a pillanatban lépett ki a házból, kezében az utolsó útiládát cipelve. – Swanson – mondta Louise –, kértem, hogy fölöslegesen ne rémisztgessék a gyerekeket. – Bocsásson meg, asszonyom, csak kicsúszott a számon – felelte a férfi, és nyakát behúzva felkötözte a ládát a hintó tetejére. Louise ismét Henryhez fordult. – Nem, kicsikém, egyáltalán nem biztos, hogy háború lesz. De most mindenesetre nagyobb biztonságban lesztek Chideockban. Vagy talán

nem örültök neki, hogy odautaztok? Tudom, nem olyan, mint nyáron, de mindig úgy szerettétek… – Jobb lenne, ha te is jönnél, mama – mondta Henry, a fejét lehorgasztva. – Tudom, drágám – felelte Louise, és a szíve is elfacsarodott a bánatos hangocska hallatán. – De hidd el, amint lehet, értetek megyek. És soha, soha többé nem válunk el egymástól, megígérem. Addig is fogadjatok szót Swansonnak és Suzonnak, akkor minden rendben lesz. Louise ezután a hintó ajtajához lépett. Odabent Aiyla szemei rémülten világítottak a sötétben. – Neked sincs félnivalód, Aiyla – mondta, majd hangját halkabbra fogva hozzátette: – Ha nem úgy alakulnának a dolgok, mint terveztük, Swanson tudni fogja, mi a dolga. Lyme Regisben hajó vár rátok, ami baj esetén azonnal Hágába visz valamennyiőtöket. – De ez nem fog megtörténni, igaz, sahiba? – kérdezte Aiyla elcsukló hangon. – Nem, kedvesem… De ismered a mondást: reméld a jót, készülj a rosszra. – Ilyen mondás nálunk is van, asszonyom. – Na látod. Az elutazásotok puszta elővigyázatosság. Hamarosan mind visszatérhettek ide, Ashburtonbe… Ahonnan – remélem – már együtt megyünk haza, az Addington kastélyba. – Hazamegyünk, Addintonba? – kérdezte lelkesen Henry, aki meghallotta az utolsó szavakat. – Igen, kicsim. A mama éppen azért marad itt, hogy visszaszerezze az otthonotokat. – Akkor visszakaphatom a lovamat, Kerubot is? – csillant fel Henry szeme. Louise ismét lehajolt kisfiához, és mélyen a szemébe nézett. – Megígérem neked, Henry. Mindent visszakapunk. És azok, akik ide száműztek minket, végre megbűnhődnek a vétkeikért. Louise hosszan megcsókolta fia feje búbját. – Most pedig induljatok… – Nekünk is indulnunk kell – lépett Mr. Goetz Louise mellé, mikor a hintó kifordult a kapun. – Öltözzék át, a lovakat már nyergelik. Trevis!

A komornyik gazdája mellett termett. – Fogja – mondta, és leakasztott órája láncáról egy kulcsot–, ez nyitja a ládát, amit az imént magára bíztam. Ha a király emberei idejönnének, tudja, mi a dolga. Louise és Mr. Goetz lóháton indultak Exeter felé, az asszony ezúttal is férfinak öltözve. Louise jóval kényelmesebb tempót volt kénytelen diktálni, nyomában a testes hollandussal, jó hat nap alatt azonban így is elérték a várost. Vilmos a falakon kívül állította fel táborát, aminek szélén Louise és Mr. Goetz késő délután fékezték le a lovaikat. – Kik maguk és mit akarnak? – kérdezte egy katona, lecövekelve az asszony és a kereskedő előtt. – Hagyja csak, Alfred – zengett valahonnan Zuylestein hangja. – Ismerem őket. A herceg hamarosan elő is bukkant a sátrak sűrűjéből, és kalapja tollaival a földet söpörve, meghajolt Louise előtt. – Lady Elsfield! – szólt vigyorogva. – Mit szól, hogy ez a nap is eljött? A herceg nem akármilyen fogadóbizottsággal várja Jakabot, nem igaz? Zuylestein büszkén mutatott körbe a táboron. Látszott rajta, hogy elemében érzi magát. – Valóban válogatott és jól felkészült haderővel érkezett –állapította meg Mr. Goetz, és leszállt lova nyergéből. – Jöjjenek, a herceg sátrához vezetem önöket – mondta Zuylestein, amikor Louise is a földre huppant. – Bizonyára örülni fog jöttüknek. Úgy tűnt, Zuylestein tévedett. Vilmost meglehetősen bosszús hangulatban találták; éppen sátra bejárata előtt olvasott egy frissen érkezett jelentést. Mikor felpillantott az érkezőkre, üdvözlés helyett csak ennyit szólt Louise-hoz: – Remélem, valóban olyan alapos munkát végzett Churchill-lel, mint Zuylestein mondja – jegyezte meg morózusan, és meglengette a kezében tartott papirost. – Ez a jelentés azt állítja, hogy Jakab néhány napja jelentős sereggel hagyta el Londont, és már Salisbury közelében járnak lassan félúton Exeter felé. Churchill egyelőre vele van… – Biztosíthatom, fenség – szólt Louise határozottan, hogy Churchill ezredes immáron elkötelezett ön iránt… Bizonyára kivárja a megfelelő időpontot a dezertálásra. – Mit gondol, fenség – szólt most Mr. Goetz. – Mi Jakab célja ezzel a váratlan előrenyomulással?

– Ez egyértelmű – felelte Vilmos. – Sarokba akar szorítani az ország nyugati végében. – És fenséged továbbra sem indul meg Salisbury felé? – kérdezte Zuylestein. Vilmos összetekerte a jelentést, majd tömören csak ennyit mondott: – Nem. – Bölcs döntés ez, fenséges úr? – kérdezte most Zuylestein herceg. – Régi barátom vagy, William – mondta a helytartó szigorúan –, de nem tűröm, hogy megkérdőjelezd a döntéseim helyességét, különösen nem mások előtt. Megmondtam: ha egy mód van rá, el akarom kerülni a vérontást. Nem hiába tiltottam meg – halálbüntetés terhe mellett – a katonáimnak, hogy fosztogatásba vagy erőszakoskodásba kezdjenek a környéken. Fontos megőriznünk a nép támogatását, amihez igyekeznünk kell békés úton rendeznünk a dolgokat. – Jakab sem békés szándékkal közeledik felénk – vetette ellen a herceg. – Nem, de ha az emberei elhagyják, akkor nem lesz más választása, mint elfogadni a feltételeinket és önként lemondani a trónról. Azaz kiírni a választásokat, hisz a Deklarációban ezt a célt fogalmaztuk meg. A Hágából hajókon hozott nyomdagépek ugyanis ezerszámra ontották Vilmos Deklarációját, melyben arról biztosította az angol lakosságot, hogy békével érkezett a szigetországba, s a katonai jelenlétének egyetlen célja az, hogy visszaállítsa Angliában a törvényes rendet és az anglikán egyház jogait. – És ha nem fognak dezertálni? – ütötte tovább a vasat Zuylestein. Vilmos lapos pillantást vetett Louise-ra. – Az itt jelen lévő Lady Elsfield a szavát adta, hogy Churchill a mi oldalunkon áll. És ha jön, őt ezrek fogják követni. Mindenesetre a hölgy addig itt marad a táborunkban. Hogy kudarc esetén felvilágosítson minket annak okáról. Louise nagyot nyelt. A helytartó minden szava nyílt fenyegetés volt. Ha az asszony nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, akkor nemhogy jutalomban nem részesül, de nyakig benne lesz a bajban… Az éjszakát Mr. Goetz és Louise egy viszonylagos kényelemmel berendezett sátorban töltötték, de aludni nem sokat aludtak. A tábor

lármája nem hagyta, hogy álom jöjjön a szemükre. A katonák, hiába intette őket nyugalomra Vilmos, már harcra szomjaztak, és éktelen lármát csaptak. No és az aggodalom is ébren tartotta Louise-t. Ugyan mi lesz velük, ha Jakab katonái nem állnak át a hódító sereg oldalára? Másnap ő és Mr. Goetz kialvatlanul és türelmetlenül várták az újabb híreket. Louise idegesen járkált föl s alá sátra előtt, férfiruhája ellenére a jövő-menő katonák érdeklődő pillantásától kísérve, amikor a tökmagot majszoló Zuylestein odalépett hozzá. – Az ön helyében én sem lennék nyugodt, milady – mondta a herceg, vállát egy fának vetve. – Ha holnapig nem történik meg a csoda, amire várunk, a herceg tábort bont, és összecsap Jakab katonáival. A várakozásnak köszönhetően igen előnytelen helyzetből. – Minden úgy fog történni, ahogyan vártuk – mondta Louise. – Én nem a csodákban hiszek, hanem az emberismeretemben. Churchill már a mi pártunkon áll, higgyen nekem. – Biztos benne? Maga valóban páratlan szépségű és kivételes képességekkel megáldott asszony, de hogy el tudjon szakítani egy olyan hosszú barátságot, mint ami a szeretőjét Jakabhoz köti… – Azt a barátságot nem én szakítottam el, hanem Jakab maga. John már rég csalódott az uralkodójában, csak szüksége volt valakire, aki erre ráébreszti. Ahogyan arra is, miként cselekedjen, ha hazája javát akarja szolgálni. – Nos… – mondta a herceg, és kiköpte egy tökmag héját. – Ha Churchill valóban beváltja a hozzá fűzött reményeket, akkor ezt nem említem meg a helytartónak. Nem akarom kisebbíteni az ön érdemeit… – Kegyelmes uram igen kegyes – jegyezte meg Louise epésen. – Arról vannak egyébként híreik, mi a helyzet Londonban? – A Deklaráció már ott is kézről kézre jár. Ráadásul egy rémhír is szárnyra kapott, miszerint Jakab pápista ír tisztekkel akarja elárasztani a várost, hogy azokkal ejtse túszul a lakosságot. – Feltételezem, ezt a rémhírt önök terjesztik. Zuylestein vállat vont, és titokzatosan mosolygott. – Bárhogy is, ez a kis pletyka megtette a hatását: a városban teljes a fejetlenség, a feldühödött tömeg már tömegével fosztja ki a pápisták házait, és zaklatnak mindenkit, akit Jakab hívének hisznek. A király legtöbb nemese már kereket is oldott, és elhajózott Franciaország felé.

– Hogy mondja? – kérdezte Louise elsápadva. – Ne aggódjon – mondta gyorsan Zuylestein. – A maga Jeffreyse még mindig a fővárosban van, ezt biztos forrásból tudjuk. A nép, mely mindig is gyűlölte a Lógós Bírót, valósággal túszul ejtette a saját házában, ahol kénytelen volt elbarikádozni magát a csőcselék haragja elől. Úgyhogy ne aggódjon! A helytartó tálcán nyújtja majd át magának, ha bevette Londont. Persze csak akkor, ha valóban teljesítette az önre bízott feladatot. Amiben, milady… Bizakodó szavai ellenére továbbra is kételkedem. Zuylestein kételyei hamarosan semmivé foszlottak. Nem sokkal sötétedés után éktelen lárma verte föl a tábort: Churchill, Dániai György, jó néhány tábornok és magas rangú tiszt többezres sereggel csatlakozott Orániai Vilmoshoz. Churchill és a herceg éppen a helytartó sátra előtt fékezte le lovát, aki éppen előbújt onnan, hogy megtudakolja a szokatlan lárma okát. – Churchill! – kiáltotta a helytartó megkönnyebbülve. – Barátom! Hát megjött végre! John Churchill leugrott lova nyergéből, és letérdelt Vilmos előtt. – Fenség! – szólt ünnepélyesen. – Életemet és kardomat ezennel önnek ajánlom… ahogyan katonáimat is. – Én… – zihálta a testes György, aki még csak ekkor próbált lekászálódni lova nyergéből. – Én szintúgy… Ebben a pillanatban feltűnt a színen Zuylestein is, aki épphogy csak elkapta az ájulni készülő György herceget. – Szegény ördög nincs hozzászokva a kimerítő vágtához –magyarázta Churchill. – Az egész éjszakát és nappalt nyeregben töltöttük. Ördög és pokol, te hogy kerülsz ide? A döbbent kérdést Louise felbukkanása váltotta ki, aki ebben a pillanatban futva érkezett a parancsnoki sátorhoz. Az asszony hirtelen rájött, micsoda ostobaságot követett el, de Zuylestein a segítségére sietett. – Lady Elsfield néhány surrey-beli nemes és Mr. Goetz, a holland kereskedő társaságában érkezett, hogy biztosítsa Vilmost a támogatásáról – mondta Zuylestein, miután biztonságba helyezte Anna férjét egy katonai ládán. –Úgy van – vágta rá Louise. – Tudja jól, hogy megvan az okom gyűlölni

Jakabot. Úgy éreztem, kötelességem idejönni és személyesen kötelezni el magam fiaim nevében országunk felszabadítója mellett. – Na de mit keresel itt, a táborban? – Most ne ezzel törődjön – szólt közbe Vilmos. – Azt mondja meg, mit szólt Jakab a dezertálásokhoz? – Azt nem tudhatom – felelte Churchill. – De bizonyára fájdalmasan érintette, és nem csak katonailag. A távozásunk napján ugyanis lesújtó tényekkel kellett szembesülnie. A lánya, Anna hercegnő, levelet írt önnek, melyben kifejezi örömét, amiért végre rászánta magát Anglia felszabadítására, és hogy imádkozik küldetése sikeréért. Ami egyébként igen nagy meggondolatlanság volt a hercegnő részéről, különösen, hogy a levele végül a király kezébe került… Ugyanakkor a tulajdon lányának árulása valósággal sokkolta Jakabot. Még az orra vére is eleredt, amit estig sem tudtak csillapítani. – És ön szerint mit fog most tenni? – Ezt sem tudhatom biztosan, fenség… de katonailag egyetlen lehetősége maradt: visszatérni London biztonságot adó falai közé. Azzal a maroknyi sereggel a nyílt terepen öngyilkosság volna tovább táboroznia. – Nagyszerű – csapta össze a kezét Vilmos. – Akkor hát itt az idő! Churchill szedje rendbe a csapatait, reggel elindulunk Salisbury felé. Utol kell érnünk Jakabot, mielőtt elérné Londont. De nem fogunk harcolni. Először küldöttséget menesztünk a királyhoz… Ilyen állapotban bizonyára el fogja fogadni a feltételeinket. Zuylestein! A hívásra a herceg uralkodója mellett termett, és a két férfi eltűnt a parancsnoki sátorban. Churchill visszaszállt lovára, és már éppen indult volna, amikor Louise megragadta a kantárszárat. – No és mi lesz most Anna hercegnővel? – kérdezte zaklatottan. – A király le fogja tartóztatni, amint visszatér Londonba – felelte Churchill. – No és Sarah? – Valószínűleg őt is. A király őt okolja Anna hitszegéséért. És most, hogy én is dezertáltam, már elkerülhetetlenül a letartóztatás vár a feleségemre.

– És te? – kérdezte Louise szemrehányóan. – Mégis mit fogsz tenni, hogy ezt megakadályozd? Churchill értetlenül pislogott. – Ugyan mit tehetnék, Louise? Nekem ide kellett jönnöm. Annát és Sarah-t majd kiszabadítjuk, ha átvettük London fölött az uralmat. – De ki tudja, mikor lesz az? És ha Jakab túszként használja fel őket? Vagy ha menekülőre fogja, és magával viszi őket is? – Akkor sem tehetek semmit – mondta Churchill türelmetlenül. – Nekem most a ránk váró harcra kell összpontosítanom, Louise. Ami pedig téged illet, jobb szeretném, ha Mr. Goetzcel visszahúzódnátok a város falai közé. Egy katonai tábor nem biztonságos hely egy hölgy számára. Hamarosan találkozunk, kedvesem… Gyia! – kiáltotta Churchill, és ellovagolt a tábor széle felé, ahol az emberei várták. Louise nem hitt a fülének. Churchill és György herceg szemmel láthatólag a kisujjukat sem kívánták megmozdítani, hogy megmentsék a feleségüket. – Férfiak… – mondta Louise megvetően. Az asszony sarkon fordult, és eliramodott a karám felé, ahová előző nap Ariónt vezették. Útközben kis híján felöklelte Mr. Goetzt, aki épp akkor lépett ki a sátrukból. – Hová rohan, kedvesem? – kérdezte a férfi. – Londonba! – kiáltotta futtában Louise, anélkül, hogy hátrapillantott volna. – De hát mégis minek? – kérdezte Goetz, amikor utolérte az asszonyt, aki éppen akkor vezette ki Ariónt a karámból. – Lady Sarah és Anna hercegnő… Sem György, sem pedig Churchill nem értesítették őket a dezertálásukról. Egyszerűen hátrahagyták őket koncnak. Ekkor egy baka hirtelen Louise mellett termett. – Asszonyom, önnek tilos elhagynia a tábort. Zuylestein herceg megtiltotta, hogy… – Hol van az már… – legyintett Louise. – Higgye el, se neki, se őfenségének nincs oka többé, hogy itt tartson, de ha nekem nem hisz, kérdezze meg Zuylestein herceget. A parancsnoki sátorban van. A baka néhány pillanatig habozott, végül döntésre jutott magával, és elindult a parancsnoki sátor felé. Mr. Goetz megragadta az alkalmat,

hogy észre térítse Louise-t. – Gyermekem, ha azt tervezi, hogy értesíti Anna hercegnőt és Lady Sarah-t, az… – Őrültség, tudom! – szakította félbe Louise. – A király serege két nappal előttem jár, de tudom, mit csinálok. Egy hadsereg nem tud olyan gyorsan haladni, mint egyetlen lovas. Ráadásul Arión szélsebes paripa… – Nem csak erről van szó! – fortyant föl Mr. Goetz. – Mi lesz, ha Jakab embereinek a karjaiba sétál? – Ugyan, miért tartóztatnának föl engem? A király már a nevemre sem emlékszik, de ha mégis fölismerne, senki sem feltételezné, hogy közöm van Vilmoshoz, Churchillhez vagy akárkihez az összeesküvők közül. Mr. Goetz bosszúsan fújtatott. – Louise, kegyed igencsak makacs nőszemély. Tegyen, ahogyan jónak látja, megállítani úgysem tudom. De ha Londonba ér, keresse Compton püspököt, ő a fővárosban maradt, mint összekötő. A Suffolk utcában áll a háza. A katona közben visszatért. – Rendben van, asszonyom, ön valóban szabadon távozhat. Máris hozom a nyerget, és segítek fölszerszámozni a lovát. – Köszönöm – mondta Louise, majd újra barátjához fordult: – És önnek is, Paul. Ne aggódjon értem, tudom, mit csinálok… – Hogy hányszor hallottam már ezt – morogta maga elé Mr. Goetz, míg a távolodó Louise és Arión kettősét figyelte. Louise a következő négy napot nyeregben töltötte, éjjelente alig néhány órára állt meg egy-egy fogadóban. Az egyikben a legfrissebb hírekről is értesült: Jakabot egyre-másra hagyják el katonái a közlegények soraiból is. Churchillnek pedig igaza lett, és a király megkezdte a visszavonulást a főváros felé. Louise Winchester közelében – amerre kitért, hogy elkerülje Jakab vonuló seregeit – a szabad ég alatt éjszakázott, s a pirkadat első fényeire ismét nyeregben volt. Sikerült a király előtt elérnie a fővárost, de amikor éjféltájban lefékezte a tajtékzó Ariónt Compton püspök háza előtt, Jakab már alig félnapnyi járóföldre megközelítette Londont. A hosszas kopogtatásra végül előbukkant a püspök házvezetőnője, aki azonban nem akarta beengedni a poros, szemmel láthatóan zaklatott idegent a házba. Szerencsére Compton meghallotta a szóváltást, amibe Louise a mogorva asszonysággal keveredett, és maga is felbukkant az ajtóban.

– Lady Elsfield – szólt elhűlve, amikor nagy nehezen fölismerte az asszonyt az érkezőben –, hogy kerül maga ide? Rossz hírt hozott talán? – Kérem… – nyögte Louise. – Beszéljünk odabent. – Persze – mondta a püspök, és félrehúzódott az ajtóból. – Várjon! – szólt még Louise. – A lovam… Valakinek el kellene látnia… Négy napon át űztem fél Anglián keresztül. – Hogyne-hogyne. Mrs. Abbot, szóljon a lovásznak, hogy intézkedjen. Jöjjön, milady. Compton beterelte a fáradságtól remegő asszonyt a házba, akit azonban ekkor elhagyott az ereje, s elterült a földön. Egy kandalló mellett álló karosszékben tért magához, az orra alá tartott repülősó szúrós szagára. – Püspök úr! – kiáltotta, és olyan hirtelen ült fel, hogy kiverte Mrs. Abbot kezéből a repülősós üvegcsét. – Mióta fekszem ilyen állapotban? – Alig néhány perce, asszonyom – hajolt Louise fölé Compton, aki eddig távolabb húzódva hagyta a házvezetőnőjét tevékenykedni. – Akkor jó – sóhajtotta Louise megkönnyebbülten. – Nincs vesztegetni való időnk. A király London felé tart, reggelre már itt is lehet… – London felé? – nyílt nagyra az egyházfi szeme. – De hát… Nem Exeter felé vonult, hogy megütközzön Vilmossal? – Salisburynél Churchill, György herceg, Grafton hercege, Berkeley tábornok és még sokan mások dezertáltak a király seregéből, és Vilmos oldalára álltak. Jakabot teljesen összetörte a veszteség, és hátraarcot csinált. – Hála legyen az Úrnak! – lelkendezett Compton. – Tehát a helytartónak nem kellett vért ontania… – Neki nem, de Anna hercegnő nagy bajban van. A király elfogta a levelét, amelyben ő is hűséget fogadott Vilmosnak. Le akarja tartóztatni. Őt és Sarah Churchillt… – Azt nem hagyhatjuk! – kiáltotta a püspök. – A hercegnőt én magam kereszteltem, oktattam és eskettem… A szemem láttára nőtt fel, nem fogom végignézni, hogy a saját apja börtönbe vesse! Köszönöm, Lady Elsfield, hogy idesietett értesíteni, azonnal intézkedem! –Várjon, magával, jövök! – állította meg Louise a püspököt, de az

hitetlenkedve nézett az asszonyra. – De milady, hisz már jártányi ereje sincs! – tiltakozott. – Segíteni akarok! – makacskodott Louise. – Személyes kötelességemnek tartom, hogy segítsek a hercegnőt biztonságba helyezni. – Mégis miért? – kérdezte a püspök gyanakodva. – Lady Sarah miatt – felelte Louise némi tétovázás után. –Sokkal tartozom neki… De ez egy hosszú történet. – Úgy! – bólogatott a püspök. – Hát akkor most talán ne is vesztegessük az időnket arra, hogy elmeséli. Inkább egyen egy pár falatot, amíg én felöltözöm. Louise, miután arcot és kezet mosott, néhány perc alatt eltüntette az elé tálalt gyümölcsöt, kenyeret és sonkát, s mire végzett a gyors vacsorával Compton is megérkezett meleg, fekete bundájába burkolódzva. – A kocsi odakint vár, igyekezzen, ha továbbra is jönni akar – mondta a férfi, és Louise habozás nélkül követte. Az asszony ugyan nem tudta, hogyan hozzák ki Anna hercegnőt a gondosan őrzött Whitehallból, de úgy sejtette, Comptonnak megvannak a maga eszközei. Így is volt. A püspök kocsija megkerülte a palota grandiózus épületét, és végül a konyha és a kiszolgálóhelyiségeket határoló fal mellett állította meg kocsiját. Ott intett a kapu mellett posztoló őrnek, aki rögtön a hintó ajtajánál termett. Alighanem ismerte a püspököt, mert bizalmas sugdolózásba kezdtek, majd Compton megkopogtatta a hintó ajtaját, mire a kocsi ismét mozgásba lendült. – Ő Edmund, egyik megbízható emberünk – magyarázta a püspök. – A következő őrjárat tíz perc múlva halad el a hátsó kapu előtt, utána fél óránk lesz cselekedni. Addig Edmund értesíti Jennyt. – Ő kicsoda? – Anna hercegnő komornája. Azon kevés jó protestánsok egyike, akit apja nem távolított el a hercegnő közeléből. A hintó tett néhány kört a környező utcákban, majd miután az őrjárat elhaladt, ismét megálltak a korábbi helyen. Louise és a püspök kiszálltak a hintóból, és Edmund kitárta előttük a kiskaput. Annak túloldalán már

várt rájuk Anna hercegnő komornája, aki az épületek és raktárak között haladva elvezette őket a Cockpit épületéhez, ahol a cselédeknek fenntartott keskeny lépcsősoron megközelítették Anna hercegnő lakrészét. A Whitehall, akárcsak a legtöbb vérzivataros évszázadokat megélt épület, tele volt titkos ajtók és folyosók szövevényével, melyek egyike az Anna hercegnő hálószobáját borító faragott faburkolat mögött nyílt. A komorna kívülről megkopogtatta a titkos ajtót, mire az kitárult, s a lány mögött haladva belépett rajta Compton püspök, utána pedig Louise. A hercegnő hálószobájában már égtek a gyertyák, melyek fényében Anna és Sarah Churchill hálóköpenyben és főkötőben szorongva várták, kit vezet eléjük Jenny. – Püspök úr! – sóhajtott megkönnyebbülve Anna, s rögtön egykori nevelőjéhez szaladt. – Hála az égnek, hogy viszontláthatom! De hát mi történt, hogy az éjszaka közepén idesietett? – Menekülniük kell, gyermekem – hadarta Compton. – A férje és Churchill ezredes átálltak Vilmoshoz. A király pedig visszavonulót fújt. Irtózatosan dühös. Reggelre már itt is lesz, hogy őrizetbe vegye mindkettőjüket! – Egek! Hallja ezt, Sarah? De Sarah Churchill nem felelt, csak dermedten meredt a felbukkanó Louise-ra. A két asszony némán nézte egymást egészen addig, míg Sarah meg nem törte a feszült csöndet: – Ő meg mit keres itt? – fordult a püspökhöz. – Lady Elsfield maga figyelmeztetett a veszélyre. Négy napot és éjszakát töltött a nyeregben, hogy a király seregét megelőzve kimenekítse magukat. – Ó, Lady Elsfield! – szalad most hozzá Anna, megkerülve a továbbra is szobormerev Sarah Churchillt. – Örök hálával tartozunk magának! De hát… honnan… és hogy került ide? – Magyarázatra most nincs idő, fenség – szólt Louise. – Alig húsz percünk maradt, hogy elhagyjuk a palotát. Kérem, szedjék össze a legfontosabbakat, és induljunk! A kocsi odakint vár. Hogyne… – mondta Anna zavarodottan. – Ó, hogyne! Sarah, segítsen felöltözni! Jenny hozd az ékszeres ládikámat, és néhány meleg ruhát is készíts össze! A felszólításra végre Sarah Churchill is magához tért, és némán

sürgölődni kezdett asszonya körül. Louise és Compton a szomszéd szobában várakoztak, és amikor a hölgyek elkészültek, Jenny szólította őket. A komorna hóna alá kapta az ékszeres ládikát, Louise pedig megragadta a sebtében összepakolt utazótáskát, s a rejtekajtó felé indult, ahol rögtön Sarah Churchillbe ütközött. – Csak ön után – motyogta Louise, mire Sarah kifürkészhetetlen pillantást vetve az asszonyra, elhaladt mellette, és kilépett a sötét folyosóra. Őket követte Jenny és végül Compton, aki Anna hercegnőt támogatta. A kis csapat leosont a cselédlépcsőn, átvágott az udvaron, és már majdnem áthaladtak a kapun, mikor Anna felkiáltott: – Ó, a cipőm! Anna topánkája ugyanis beleragadt a kövezet repedésébe, s kicsúszott belőle a lába. – Ez most már itt marad, fenség – mondta Compton, és Anna tovább sántikált a férfi karján a kocsi felé. Alighogy beszálltak a hintóba, felhangzott mögöttük az őrjárat lépteinek zaja. – És most merre? – kérdezte Anna a püspököt. – Nottinghambe. Devonshire-nek hála, a város már a mi kezünkön van, akárcsak észak legjava, így ott biztonságban kivárhatják, miként alakulnak az események Londonban. A hintó gond nélkül elhagyta a fővárost, s a kocsi ütemes ringatódzása hamarosan álomba szenderítette a kocsi utasait. Kivéve Louise-t és Lady Sarah-t. Churchill felesége már jó ideje merőn figyelte az átellenben ülő Louiset, aki a holdfényes tájat fürkészte. – Mondja, a lelkiismerete vezette ezen az éjszakán Londonba – kezdte Sarah –, vagy valamiféle jutalmat remél a hercegnőtől e hőstettéért? Louise Sarah Churchillre emelte tekintetét. A hintó sötétjében nem láthatta az asszony tekintetét, de hangja hidegsége elárulta az asszony riválisa iránt táplált érzelmeit. – Nem kertelek, Sarah – felelte Louise higgadtan –, én elsősorban magáért jöttem. Úgy éreztem, tartozom ennyivel. –Hah, nevetséges – horkant fel Sarah, mire Compton püspök mocorogni

kezdett ültében. Sarah halkabban, szinte sziszegve így folytatta: – Maga, Louise, nem tartozik nekem semmivel. Ne furdalja a lelkiismeret, amiért bekúszott a férjem ágyába… Hisz én magam adtam engedélyt rá. Ne merészeljen szánni, mint a szeretők a megcsalt feleségeket… – Eszem ágában sincs szánni magát – tiltakozott Louise. – Inkább csodálom… és egyben félem az erejét. Én sosem lettem volna képes ilyen lelki nyugalommal viselni a történéseket. Jól ismeri ennek okát, hisz felvilágosítottam róla. Azt viszont nagyon is jól teszi, hogy tart tőlem. Megmondtam annak idején: ha teljesítette a küldetését, azonnal véget vet a Johnnal folytatott viszonyának. Ez megtörtént. Remélem, ezek után tudja a dolgát. – Ne aggódjon. Soha többé nem látom viszont a férjét, sőt, ha rajtam múlt volna, már rég pontot tettem volna az ügy végére. – Miért? – kérdezte Sarah pikírten. – Talán nem volt kedvére való ez a kapcsolat? A férjem talán nem volt elég figyelmes szerető? Louise azonban nem bele a játékba. – Biztos, hogy erről szeretne beszélgetni, Sarah? – Nem – mondta az asszony rövid szünet után. – Igaza van, ennek nincs értelme. Felnőtt nők vagyunk, és eddig is ennek megfelelően kezeltük a helyzetet. Csak az az igazság… hogy… – Igen? – Biztosra vettem, hogy maga bele fog szeretni Johnba. S hogy úgy kell majd elűznöm mellőle, mint rókát a tyúkóltól… – Nem, Sarah, ilyesmiről szó sincs. Úgyhogy ne aggódjon, elkotródok én magamtól is. Ez a viszony jobban bemocskolt, mint valaha is hittem volna… És többet ártott nekem, mintsem képzelné. Louise az utolsó szavaknál újra a holdfényes lankák felé fordította a fejét, és a beszélgetésben ismét csönd állt be. – Szereti magát? – kérdezte Sarah váratlanul. – Tessék? – John. Maga nem szereti, de ő szerelmes magába?

– Ezt nem tudhatom – felelte Louise, de Sarah csak ciccegett. – Kérem, Lady Elsfield, maradjunk az őszinteség útján, ha már egyszer azon indultunk el… Louise nagyot sóhajtott. – Azt hiszi, hogy szeret. De ez nem igaz… Ő nem ismer engem, így nem is szerethet. Az arc, amit neki mutattam, egy pillanatra sem volt a sajátom. Amit irántam érez, az pusztán fellángolás… Ő a lelke mélyén magát szereti, mindig is magát szerette, és ez így is lesz örökké. Önök összetartoznak. Erre már az első percben rájöttem. Két ilyen ember közé sosem verhet igazi éket egy… jöttment szerető. Sarah nem válaszolt, de a beállt csöndben Louise egy röpke, megkönnyebbült sóhajt hallott elröppeni az asszony ajkairól. Másnap reggel Hitchin falujának határában megálltak egy rövid pihenőre. Miután valamennyien fölfrissültek, Louise kihasználta az alkalmat, hogy búcsút vegyen útitársaitól. – Biztosan nem tart velünk, Lady Elsfield? – kérdezte Anna. – Még el sem mesélte, hogyan keveredett bele ebbe a históriába. Megvallom, fogalmam sem volt, hogy ön is a mi oldalunkon áll. De London most veszélyes hely, oda nem mehet vissza. Louise elmosolyodott. Ne aggódjon, fenség, nem térek vissza a fővárosba. Dorsetbe utazom, a gyermekeimhez, nekem is ott a helyem. A püspök úr pedig felvilágosítja majd az ügyben játszott szerepemről. Louise ezután térdet hajtott Annának, s Sarah-hoz fordult: – Isten önnel, asszonyom – mondta Sarah kék szemébe nézve. – Vigyázzon a hercegnőre. És a legjobbakat kívánom… Mindkettőjüknek. Sarah egy rövid ideig némán viszonozta Louise pillantását, majd ajkait titokzatos mosolyra húzva így szólt: – Isten önnel, Lady Elsfield. Remélem, a jövő önnek is elhozza azt a boldogságot, amit megérdemel. Azzal Sarah, ennek az átoknak s áldásnak egyaránt beillő búcsúzással, beült Anna hercegnő mellé a hintóba, mely hamarosan nekilódult, s folytatta útját Nottingham felé.

A „dicsőséges forradalom” egyetlen említésre méltó ütközetére 1688. december 31-én került sor. A Salisburytől London felé visszavonuló

Jakab hátrahagyott egy kisebb alakulatot, főként katolikus ír katonákat és egy maréknyi angolt, hogy tartóztassák föl Vilmos főváros felé masírozó seregeit. A csöpp hadosztályt pillanatok alatt felmorzsolták Churchill katonái, azt a néhány túlélőt, aki a királypártiak közül épp bőrrel megúszta az ütközetet, foglyul ejtették. Londonban a király dühöngött, amikor értesült lánya szökéséről, és csalódottan meredt Anna eléje helyezett fél pár cipőjére, amit az udvaron hagyott el menekülés közben. A király fejében emlékek, félelmek és tanácsok keltek birokra egymással: emberei egyre győzködték, hogy a hozzá hű ír katonákra támaszkodva felállíthat még egy ütőképes sereget, amellyel kiűzheti az országból a megszállókat. Jakab fejében azonban még elevenen élt az a kamaszkori emlék, amikor atyja, I. Károly letartóztatása után anyjával és fivérével menekülnie kellett az uralkodó ellen felkelt nép haragja elől. Ahogyan az a pillanat is, mikor megérkezett hozzájuk Franciaországba apjuk lefejezésének híre… Jakab nem akart hasonló sorsra jutni. Feleségét és fiát megbízható emberei kíséretében Párizsba küldte, ő maga pedig utasította Fevershamet a fegyverletételre, és küldöttséget menesztett Vilmoshoz, hogy a békéről tárgyaljanak. Ezzel azonban csak időt akart nyerni: december 11-én éjjel két katolikus főúr társaságában elhagyta a Whitehallt, s útközben a Temze sötét vizébe hajította az ország nagypecsétjét. A szerencsétlen nem jutott messzire: Kent megye tengerpartján, amikor közembernek öltözve hajóra akart szállni Franciaország felé, néhány helyi halász fölismerte, és azonnal foglyul ejtette a helyi polgármester házában. Megaláztatása netovábbjaként december 16-án zárt kocsiban visszavitték Londonba, ahol a nép narancsszínű szalagokat és zászlókat lobogtatva éltette az éppen bevonuló Orániai Vilmost. A hódító nehéz dilemmával nézett szembe: ha letartóztatja a királyt, előbb-utóbb kénytelen lesz engedni a Jakab fejét követelő radikális elit tagjainak, s a feldühödött csőcselék haragjától sem biztosíthatta testi épségét. Vilmos nem kívánt felszabadítóból királygyilkossá válni, ezért úgy döntött, a Temze torkolatánál fekvő Rochesterbe viteti a királyt, meghagyva embereinek, hogy Jakabot, ha szökni próbálna, semmi szín alatt ne akadályozzák meg ebben… S a király nem is habozott kihasználni a lehetőséget. Stuart Jakab egy nappal karácsony előtt, elhajózott Franciaország felé, és a lába soha többé nem is érintette az angol fövenyt.

Újévre a főváros utcáira visszatért a rend, az egyszerű nép már nem rettegett pápista katonák rohamától, Jakab néhány fővárosban maradt hívét pedig letartóztatták. Megkezdődött a készülődés a választásokra, amit Vilmos ígéretéhez híven rögvest kiírt, s így a főurak feje már egy másik kérdés miatt főtt: ki legyen az új uralkodó? Minthogy Jakab szökésével lemondott a trónról, s fiát imposztornak tekintették, Mária fejére kellett, hogy szálljon a korona. Vilmos azonban politikai és katonai hatalmat akart, hogy saját hazáját és a protestáns hitet megoltalmazandó, szabadon vethesse be az angol sereget a franciák ellen, akiket örök ellenségének tekintett. Végül Anglia trónjára – immáron nem Istentől, hanem a parlament akaratából eredő hatalommal – Mária és Vilmos társuralkodókként kerültek. Az igazi hatalmi jogköröket azonban a király gyakorolta, ami ellen a férjébe fülig szerelmes Mária, aki több volt, mint királyné, de sosem lett királynő, minden további nélkül beleegyezett. Vilmos erejét pedig mi sem bizonyította jobban, hogy a parlament határozata alapján koronáját azután is megtarthatja, ha Mária esetleg előtte halálozna el. Anna hercegnő és leszármazottai így csak Vilmos eltávozta után kerülnek trónra, akkor azonban az addig gyermektelen Vilmos esetleges utódait is megelőzve.

Louise az Ashburton ház szalonjának kandallójánál ülve kapta kézhez Zuylestein levelét, melyben a herceg arról értesítette, hogy az uralkodónak tett szolgálatai érdemeként elkobzott javait mind visszakapja, továbbá III. Vilmos király saját jogán nekiajándékozza Cranleigh uradalmát, melyet egyúttal hercegi rangra emel. Louise Elsfieldből tehát Cranleigh hercegnője lett. Zuylestein levele azonban itt még nem ért véget: „…a személy, aki szintén az uralkodóval kötött alkuja tárgyát képezte, ugyancsak a rendelkezésére áll. Jelenleg – igen rossz bőrben – a Tower foglya, és csak önre vár, hogy döntsön a sorsa felől…” Louise a mellette várakozó Mr. Goetznek nyújtotta a levelet, majd fölemelkedett székéből, s elgémberedett ujjait a tűz fölé tartotta, hogy átmelegítse őket. – Hercegnő? – álmélkodott átfutva a levél tartalmát. – De hisz ez… Ó! Jeffreys. Tehát fogoly. S most mit tesz? – Londonba utazom – felelte Louise tömören.

– Ha megjegyezhetem – mondta óvatosan Goetz –, nem tűnik éppen boldognak… Pedig Vilmos mindent megadott, amit kért. – Nem ingyen adta – sóhajtott Louise, majd a tűz melegét odahagyva átment a dolgozószobába, ahol egykor William a leveleit írta. Amikor elutaztak, Suzonra bízta azt a kis ládikót, amiből még egykoron Lisette lopta ki az iratait. Ebben lapultak most az Azamtól kapott ékszerei, illetve az üvegcséket rejtő oroszlánszobrocska. Louise letekerte az állat fejét, és elővette a mérget tartalmazó fiolát. Leereszkedett a dolgozóasztal előtti székbe, és forgatni kezdte kezében a méregzöld folyadékkal teli üvegcsét. Azon tűnődött, vajon hová tűnt belőle az a harci kedv, mely Indiából hazatérve még tűzzel töltötte meg a lelkét. Hol a harag, az erő, a bátorság? Hol van… hol van Shirzan? Hol van az a harcos asszony, a nőstényoroszlán, akinek lelke és ereje beléköltözött azon a napon, amikor a bosszút választotta Azam ölelő karjai helyett? Louise-t azóta, hogy visszatért Ashburtonbe, melankólia gyötörte. Azt hitte, talán a zord téli táj és a környéket napok óta áztató eső a levertségének oka, de szembe kellett néznie az igazsággal: legbelül üresnek és végtelenül magányosnak érezte magát. Keze újra a láda mélyén kezdett kutatni, s ujjai végül megakadtak abban a hűvös tárgyban, amit keresett. A jádeszobrocska volt az, a kék lótusz, melyet még Mirza Daruka ajándékozott neki egy régi-régi napon. És akkor az asszony egyik kezében a lótusszal, másikban az oroszlánnal, az asztal lapjára hajtotta fejét, és keserves sírásra fakadt. Az eső azon a januári éjszakán is szemerkélt, amikor szürke bársonyruhájában és rókaprémes bundájában belépett a Tower kapuján. A fáklyákkal megvilágított udvaron Sir Robert Lucas, Vilmos király hű embere, a börtön frissen kinevezett parancsnoka várta, aki idegesen járkált föl s alá, kezében Zuylestein herceg – immáron egyben Rochford earlje – levelével, amelyben arra utasítja a parancsnokot, hogy szolgáltassa ki az éjféli látogatónak a börtönben senyvedő egykori lordkancellárt. Akkor is, ha az illető saját kezűleg kíván végezni a férfival. A parancsnokot nyugtalanította a különös kérés, amelynek teljesítésével nyilvánvalóan megszegi hivatalával járó kötelezettségeit. De hát mi mást tehetett volna? Ez a Tower, nem egy titkos leszámolás, rejtélyes eltűnés vagy titokban elkövetett gyilkosság helyszíne… Annál nagyobb volt azonban a parancsnok elképedése, amikor egy finom kelmékbe öltözött hölgyet vezettek eléje. Ahogy első döbbenetéből felocsúdott, Sir Robert

meghajolt Louise előtt, aki Cranleigh hercegnőként mutatkozott be neki. – Hercegnő! – bókolt a hölgy rangjának kijáróan a parancsnok. – Ön volna az, aki a lordkancellárhoz… akarom mondani George Jeffreyshez jött? – Igen, én volnék, és megértem, hogy csodálkozik. Feltételezem, nem egy asszony érkezésére számított. – Nem, valóban nem. A herceg úr azt írta, hogy ki kell szolgáltatnom a gazember életét önnek. De hát… Csak nem akar a hercegnő személyesen végezni vele? Sir Robert egyre Louise háta mögé pillantgatott, mintha csak arra számított volna, hogy az asszony a feladat elvégzésére alkalmas férfiembert is magával hozott volna. – De igen, ez a tervem – felelte Louise eltökélten. – Ez az ember felelős a férjem haláláért, és feltett szándékom, hogy olyan fájdalmasan hosszú haláltusában részesítsem, amelyben neki is része volt. – Értem – mondta Sir Robert, zavarában hol az egyik, hol a másik lábára állva. – Nos, azt hiszem, jobb lesz, ha most velem fárad, hercegnő. Louise követte a parancsnokot keresztül a Tower udvarán, egyenesen a szemközt emelkedő torony lábához. Beléptek annak kapuján, s róni kezdték a lépcsőfokokat a torony teteje felé. Louise megmarkolta a muffjába rejtett tőr hűvös nyelét, mintha csak abból szeretett volna erőt meríteni. Igyekezett felidézni magában azt a borzalmas, Jeffreyszel töltött éjszakát, a végóráit járó William arcát, a gyermeke könnyeit, akit Jeffreys megütött és megalázott, a Dorchester melletti Gallows Hillen lengedező megannyi szerencsétlen gyerek, asszony és nyomorék testét, akiket Jeffreys a vesztőhelyre küldött. Igyekezett egyre és egyre hatalmasabbra duzzasztani magában a gyűlöletet, hogy az alkalmas pillanatban, lesújtva Jeffreysre, végre megszabadulhasson tőle, visszaszerezve lelke békéjét… Ez volt rá az utolsó reménye. Úgy belemerült sötét gondolataiba, hogy észre sem vette, megérkeztek Jeffreys cellájához, s kis híján beleütközött Sir Robertbe. A parancsnok megfordult, és nyugtalan pillantást vetett Louise-ra. – Ne aggódjon – szólt gyorsan az asszony –, tudok magamra vigyázni. Különben is feltételezem, a rab meg van kötözve… – Meg… – motyogta Sir Robert –, nem is ez aggaszt…. Csak… Nem tudtam, odalent hogyan mondjam el önnek, ezért inkább felhoztam,

hogy a saját szemével lássa. – De hát mit? – kérdezte Louise rosszat sejtve. – Jöjjön – mondta végül a parancsnok, s elővett zsebéből egy méretes vaskarikát, rajta tucatnyi súlyos kulccsal. A megfelelőt a zárba illesztette, a fáklyát kivette az ajtó mellett álló tartóból, és benyitott a cellába. Louise követte a férfit. Odabent penész és vizelet áporodott szaga uralkodott, s Louise lába alatt száraz szalma recsegett, ahogyan az a cella kövezetét érintette. Sir Robert tett még néhány lépést előre, és fáklyájának fénye egyszer csak Jeffreysre esett. A férfi arccal előreborulva, mozdulatlanul hevert a koszos padlón. – Mi… – dadogta Louise –, mi történt vele? – Meghalt – felelte Sir Robert. – Ma délután. Már akkor nagyon rossz állapotban volt, mikor idehozták. A szíve állítólag régóta rendetlenkedett, és az utóbbi hetek eseményei, a zavargások, a haragos csőcselék, mely a házát ostromolta, tovább rontották az állapotát. Ma pedig… ma végleg megállt a szíve. A férfi ekkor csizmája orrával átfordította a testet, így Louise számára is láthatóvá vált a sápadt, meggyötört arc, mely kétségkívül Jeffreyshez tartozott. A néhai Lógós Bíró seszínű szeme fennakadt, ajkai egy utolsó sóhajra nyíltak, amikor elröppent belőle az élet. – Szándékosan nem szállíttattam el a testet, hogy Zuylestein herceg küldötte személyesen győződhessen meg a történtekről – magyarázta Sir Robert, aki hátrapillantott Louise-ra. – Asszonyom, rosszul van? Louise dermedten bámulta ellenségének földi maradványait, s ernyedten csüngő kezéből kongva esett ki a tőr. Hosszú, hosszú pillanatokig állt így szótlanul, míg végül torkából egy semmihez sem hasonlító, egyszerre zokogásra és nevetésre emlékeztető hang tört fel. – Vicces, nem igaz? – kérdezte, s hisztérikus nevetésben tört ki, míg szeméből záporoztak a könnyek. Jó fél órával később a még mindig megilletődött börtönparancsnok kivezette a toronyból az összetört, de némileg lecsillapodott hercegnőt. – Biztos, hogy jól van, asszonyom? – kérdezte Sir Robert. – Igen – felelte Louise révetegen –, és kérem, bocsássa meg a kifakadásomat. Tudja, az élet néha kegyetlen tréfát űz az emberrel, amit

nehéz elfogadnunk. De ha nem bánja, szeretnék mihamarabb hazamenni. – Hogyne, máris kikísérem – mondta a parancsnok. Hanem ekkor fegyveres őrök kíséretében tucatnyi megláncolt, szedettvedett katonazubbonyt viselő férfi csoszogott keresztül az udvaron, valamennyien bilincset viseltek. – Csak megvárjuk, amíg kivezetik a foglyokat – mondta a parancsnok a menetre pillantva. – Kik ezek a férfiak? – kérdezte Louise. – A readingi csata túlélői. Vilmos király megkegyelmezett nekik, meghagyta az életüket. A gyarmatokra küldi őket kényszermunkára. Szegény ördögök… Nem mondanám, hogy a kötéllel nem jártak volna jobban… De Louise már alig hallotta a parancsnok szavait. Az udvart körbevevő fáklyák gyér fényében egy ismerős alakra figyelt fel. Az utolsók közt kullogott leszegett fejjel, jobb lábát erősen húzta. – Istenem… – suttogta Louise. – Mi a baj, hölgyem? – kérdezte Sir Robert. – Megint rosszul van? – James! – tört ki a kétségbeesett kiáltás az asszonyból. –James! A bicegő katona ugyanis nem más volt, mint James Welham… Isten tudja, hogy került oda. A kiáltásra a férfi felkapta a fejét, és a hang tulajdonosát kereste. Mikor meglátta a torony lépcsőinek tetején álldogáló Louise-t, szeme egy pillanatra felragyogott. – Louise! – kiáltotta. – Louise, tényleg te vagy az? De a mögötte haladó őr megelégelte, hogy a fogoly feltartja a menetet, és a puskatussal James bordái közé vágott. – Ne! – kiáltotta Louise. – Ne bántsák őt! Eresszék el! Louise James segítségére akart sietni, de a parancsnok elkapta a karját. – Mit művel, hercegnő? – Eresszen el! – viaskodott Louise Sir Roberttel. – Engedjen hozzá! Végül az asszony kiszabadította magát a parancsnok szorításából, és a megláncolt férfiak felé iramodott. Mielőtt azonban elérte volna őket, két fegyveres őr előtte termett, és keresztbe vetett karabélyaikkal feltartóztatták.

– James! – kiáltotta Louise, a férfi után kapkodva a fegyverek közt. A megláncolt kezű James is Louise felé nyúlt volna, de fegyveres kísérője újra oldalba vágta. – Lódulj! – mordult rá. – Louise… – hörögte James, kezét fájó oldalára szorítva. De többet nem mondhatott, a menet újra nekiindult, s megkötözött rabtársai maguk után vonszolták a tehetetlenül vergődő James Welhamet. A parancsnok ekkor érte utol Louise Elsfieldet. – Mit művel, asszonyom? – szörnyülködött Sir Robert. – Ezek veszélyes elemek… – Hát nem érti?! – fakadt ki Louise. – Ez valami félreértés, James Welham a mi oldalunkon állt, kérdezze meg Zuylesteint vagy akárkit! – Readingnél fogták el Jakab egyenruhájában… Nem tehetek semmit! – Ne hagyja, hogy elvigyék, az ég szerelmére… – zokogta Louise. – James! A menetet közben kiterelték a kapun, ahol egy kordé várt a foglyokra, hogy Tilbury kikötőjébe vigyék őket. James még egyszer hátrafordult a kiáltásra, és válaszolt valamit, de hogy mit, azt Louise már nem hallotta. A kapu döngve becsukódott a foglyok mögött, Louise pedig leroskadt a Tower kövezetére.

– James szerencsésen megérkezett Kölnbe – mondta Mr. Goetz. Louise erre felkapta a fejét, és magára hagyta a ládákból porcelánszobrokat és egyéb törékeny tárgyakat előszedegető szobalányokat, akik addig úrnőjük felügyelete mellett rendezték vissza eredeti állapotába Addington nagy hallját. – Hát tőle jött a levél? – kérdezte izgatottan Louise. – Igen. Szerencsésen megérkezett a rokonomhoz, aki gondjaiba vette… – És? – türelmetlenkedett Louise. – Mi mást írt még? Mr. Goetz némán olvasta tovább a sorokat, s Louise a férfi elszomorodó tekintetéből látta, hogy a válasza nem sok jóval kecsegtet. – Azt írja: „…köszönöm Önnek és Cranleigh hercegnőnek az irántam való jóságukat. Soha nem fogom elfelejteni, hogy életem és szabadságom Önöknek köszönhetem. Ettől kezdve azonban, kérem, ne fecséreljék gondolataikat egy szerencsétlen száműzöttre… Amint megerősödtem,

újra útra kelek, hogy megkeressem a magam szerencséjét és boldogságát a világban, és egy helyet, amelyet otthonomnak nevezhetek. Az országba, amelyet eddig hazámnak tekintettem, a király akaratából nem térhetek vissza többé. Haragot nem hoztam magammal… csupán a reményt, hogy egy napon sikerül a múltat magam mögött hagynom. Ezzel zárom soraimat, örökké hű barátjuk: James Welham” Louise elvette Mr. Goetztől a levelet, és szomorúan nézegette a James takaros betűivel telerótt sorokat. – Milyen hivatalos, milyen… keserű – mondta Louise. – Hozzám egyetlen sort sem címzett. – De tudja, hogy az életét maga mentette meg. És ez így is történt. Miután Jamest elvezették a Tower udvaráról, Louise már másnap reggel sürgős kihallgatás kért Vilmostól. Az uralkodót és Zuylesteint egyaránt sokkolta a hír, hogy hű szövetségesük, James Welham Jakab mellett ragadott fegyvert. Louise-nak szerencsére sikerült meggyőznie a királyt, hogy James kizárólag személyes indíttatásból állt be Jakab seregébe. Elmondta, hogy James Welham évek óta szerelmes volt belé, s amikor rajtakapta John Churchill-lel, elborította elméjét a féltékenység. – Szegény ember… – mondta Louise Vilmosnak. – Csak Churchill-lel akart megütközni, ebben egészen biztos vagyok. Nem fenségedhez vagy az ügyhez lett hűtlen, amit tett, szerelemből tette. Vilmos szemmel látható tanácstalansággal dobolt Jakab egykori dolgozóasztalán. – Maga mit gondol, Zuylestein? – kérdezte végül hű tanácsadóját. A herceg vállat vont. – Végül is… Mr. Welham nagy szolgálatot tett nekünk az utóbbi években. Neki köszönhetjük, hogy a röpirataink oly sebesen bejárták az ország utolsó szegletét is. Készséggel elhiszem, hogy a hercegnő két szép szeme vette el az eszét. Szerencsére annyira nem, hogy eláruljon minket Jakabnak. Pedig sok bizalmas információ birtokában volt, megtehette volna… Vilmos bólintott. – Igaza van, Zuylestein – mondta. – A barátját azonnal kiemeljük a foglyok közül, és visszaadjuk a szabadságát. Mindössze száműzzük az

országból, javait pedig elkobozzuk. – De fenség… – kezdte volna Louise, Vilmos azonban feltartotta a kezét. – Ne feszítse tovább a húrt, hercegnő. Welham fegyvert fogott ellenem, ezek után nem maradhat az országban, rosszul venné ki magát. A hatalmam egyelőre ingatag, példát kell statuálnom. Örüljön, hogy Mr. Welham szabadon járhat-kelhet Isten ege alatt. És Zuylestein! – Igen, fenség? – Utaljon ki a kincstárból ötezer fontot Mr. Welhamnek, hogy legyen miből új életet kezdenie, természetesen a legnagyobb titokban. Tekintse hálám kifejezésének a múltban tett szolgálataiért… – mondta, az utolsó szavaknál Louise-ra pillantva, aki tudta, nincs értelme tovább vitatkoznia Vilmossal. Louise végül megrázta magát, összehajtotta, és zsebre tette a levelet. Tekintetével a hallt pásztázta, ahonnan már sikerült kiűznie Jeffreys szellemét. Igaz, az egykori lordkancellár nem sokat törődött a birtokkal és a házzal, amelyre csak rosszindulatból fájt a foga, de az idő már kikezdte az üresen álló kastélyt: amikor Louise hosszú idő után újra átlépte a küszöbét, mindent vastagon borított a por, az udvart fölverte a gaz. Azóta pincétől a padlásig mindent alaposan kitakarítottak, s a házba a bútorokkal együtt lassan visszaköltözött az élet is. – És most mi lesz? – kérdezte Mr. Goetz, pillantásával a két inast kísérve, akik éppen akkor akasztották vissza William egész alakos portréját a falra. A képet még Swanson mentette meg annak idején Jeffreys emberei elől, és egészen addig Ashburton padlásán őrizték. Louise felállt, barátja mellé lépett, és maga is a portréra emelte tekintetét. – Arra kíváncsi, mi lesz most, Mr. Goetz? – fordult barátjához. A férfi meglepve látta, hogy az asszony szája szegletében rejtélyes mosoly bujkál. – Ami eddig is – felelte Louise. – Túlélünk.



III. RÉSZ

AZ ANYA

1. FEJEZET

A magányos hercegnő 1704 októbere Jó ideje volt már annak, hogy Louise utoljára elhagyta hertfordshire-i birtokát. A Cranleigh kastély, melyet III. Vilmos a hercegnői címmel együtt adományozott az egykori Lady Elsfieldnek, Londontól egynapi lovaglásra feküdt az angol vidék békés, de magányos ölelésében. Cranleigh hercegnője, miután nem sokkal Vilmos trónra lépése után birtokba vette a kastélyt, szívvel-lélekkel adta át magát a környék felvirágoztatásának, amiért szeretet és tisztelet övezte a megyében… Ugyanakkor csak kevesen értették, hogy a negyvenes évei elején járó, de még mindig roppant vonzó és bájos hercegnő – aki ráadásul Anglia egyik legnagyobb vagyonát tudhatta magáénak – miért él remetenőkhöz illő, elvonult életet. Ami persze túlzásnak számított, hisz Louise fogadott vendégeket, s maga is tett látogatásokat a környékbeli nemeseknél, de szó mi szó, Londont és a főváros forgatagát, ha csak tehette, elkerülte. Természetesen a hercegnő nem zárkózhatott el egészen a rangjával és helyzetével járó kötelezettségek elől: két fia, Henry és James, valamint fogadott lánya, Alisha nevelkedett szárnyai alatt, akiknek társadalmi előmenetelét támogatnia kellett. Legutóbb két évvel korábban tett eleget ezen kötelezettségének, amikor is az akkor tizenhat esztendős Alishát bemutatták az udvarban a frissen megkoronázott Anna királynőnek. III. Vilmos törvényes utódok nélkül 1702-ben hunyt el, s amilyen lelkesedéssel várta őt az angol nép a trónjára, olyan megkönnyebbüléssel fogadta halálhírét. Vilmos sosem szerette szívből az angolokat, akiknek koronájára pusztán politikai célból ácsingózott; szüksége volt az ország flottájára és haderejére, hogy végre megtörhesse XIV. Lajos és a franciák európai hegemóniáját. Ennek szellemében, alighogy homlokát érintette a korona, háborút hirdetett

Franciaország és szövetségesei ellen, ami kilencévnyi hadviselés árán valóban ősi ellensége meggyengüléséhez vezetett. Hanem Anglia tartalékait kimerítette, a nép ellenszenvét mégsem ez váltotta ki: bármennyire örültek is, hogy végre protestáns uralkodó ül trónjukon, nem tudtak megbékélni az idegen uralkodó látványával a Plantagenetek, Tudorok és Stuartok trónján. Így a kissé egyszerű, de jámbor, s ami a lényeg, ízig-vérig angol Annát hamar szívükbe zárták. Ahogy még hercegnő korában szívébe zárta az egykori Lady Elsfieldet. Ennek volt köszönhető az a megtiszteltetés, hogy személyesen hívta meg Louise-t, vegyen részt oldalán azon a Te Deumon, amelyen Marlborough herceg Blenheim mellett aratott győzelmét kívánta megünnepelni… Louise azonban csak vonakodva tett eleget a kérésnek, és nem csak visszavonultsága okán; Marlborough herceg ugyanis nem volt más, mint John Churchill. Lady Sarah-nak igaza volt: Anna trónra lépésével addig is szépen emelkedő csillaguk a zenitjére hágott, s csak úgy záporoztak a kegyek a családra. Különösen azóta, hogy Churchillt kinevezték a hadsereg élére. Béke ugyanis nem sokáig honolt Európában. Az angolok és a franciák épp csak letették a fegyvert, amikor egy másik, régóta sercegő puskaporos hordó robbant a kontinensen. II. Károly, a spanyolok gyengeelméjű királya, örökös nélkül távozott a másvilágra, s hatalmas birodalmán kutyák módjára kezdtek marakodni Európa koronás fői: alapos diplomáciai megfontolásokkal kötött házasságok révén XIV. Lajos és I. Lipót, német-római császár is igényt tarthatott a trónra. Ebben a harcban az angolok természetesen I. Lipótot és leszármazottait támogatták, s ügyük mellé számos más állam is felsorakozott. Szövetségük azonban összeomlani látszott: az első négy évben a franciáknak kedvezett a hadiszerencse, ráadásul Magyarországon egy Rákóczi névre hallgató nemes felkelést indított I. Lipót ellen, és Bécs veszélybe került. Rákóczi Ferenc egyesülve a francia–bajor haderőkkel könnyedén elfoglalhatta volna a várost, végső csapást mérve a németrómai császárra. Churchill azonban ekkor merész tettre szánta el magát: embereit Köln mellől egyenesen a bezárulni készülő harapófogó felé irányította, s a hatalmas sereg két hét alatt több mint négyszáz kilométert tett meg erőltetett menetben. Churchill mindvégig emberei mellett lovagolt, egyre biztatva őket a kitartásra, és zseniális szervezőkészségének hála, a sereg minimális veszteséggel és jó erőben érte el a Höchstadt melletti Blenheim városkáját. Itt Savoyai Jenő

csapataival egyesülve ötvenkétezres sereg állt fel, és zúzta szét a francia–bajor erőket, s ezt követően sorra vették be az ellenséges városokat és erődöket. A sorsfordító győzelem hírét London-szerte ünnepelték. A harctéren szolgálatot teljesítő herceg természetesen nem jelenhetett meg a westminsteri apátságban tartott hálaadó szertartáson, de Louise nemcsak őt, hanem Lady Sarah-t is szerette volna messzire elkerülni. – Merre járnak a gondolatai, hercegnő? – kérdezte Suzon.– Remélem, nem miatta aggódik. Suzon Alishára pillantott, aki a hintó egyik sarkába húzódva bóbiskolt félrebillent fejjel – szeme alatt a sötét karikák egy átsírt éjszaka emlékéről tanúskodtak –, vele szemben pedig új komornája, Margaret szundikált. – A fiatal szív csapodár, hamar kigyógyul a legtöbb fájdalomból – tette hozzá Suzon. Louise elmosolyodott. – Csakhogy az első szerelem hevesebben perzsel minden másnál, s csúnya sebeket ejthet – mondta, majd elbizonytalanodva hozzátette: – Remélem, jó döntést hoztam. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy London Alishának való hely. – Nem volt más választása, hercegnő – bizonygatta Suzon.– A vidám nagyvárosi forgatag, az udvarbeli ifjak rajongása… Erre van most Alishának szüksége. Semmi jó nem származott volna abból, ha a kastélyban marad. Főleg, hogy ő hamarosan visszatér. Louise oldalvást a mélyen alvó Alishára pillantott. A lány arcáról az álom nem tüntette el az őt emésztő bánatot, de még így, a fáradtság és boldogtalanság ködén is átderengett páratlan szépsége: ébenfekete fürtjei fényes csigákban omlottak arcába, tökéletes összhangot alkotva enyhén olajos színű, ám makulátlanul szép bőrével és hatalmas zöld szemével, melyet sűrű pillák árnyékoltak. Dús, kissé duzzogó ajkai most enyhén szétnyíltak, s megmegrezzentek, mintha álmában hívnának valakit. S Louise azt is tudta, hogy kit. A Cranleigh kastély ugyanis néhány napja szomorú jelenetnek volt tanúja. A havonta tartott nagymosás idején Suzon feladata volt, hogy akkurátusan átvizsgáljon minden egyes ruhadarabot, mielőtt azok a mosódézsába kerülnek. Így történt, hogy Alisha egyik alsószoknyájában fölfedezett egy titkos zsebet. Abban egy kis bőrkötetes könyv lapult, amit föllapozva Suzon rájött, hogy Alisha naplóját tartja a kezében. Az

asszony nem akart kíváncsiskodni, így minden további nélkül visszatette volna a könyvecskét a zsebbe, ha nem bukkan benne egy másik különös tárgyra: egy láncon függő medalionra, mely egy miniatúrát, egy férfi portréját rejtette. Suzon habozott, bár tudta, nincs választása: fölfedezését meg kell osztania úrnőjével. – De hiszen… – hebegte Louise, a miniatúrára meredve. –Ez Henry fiam portréja. – Igen, az, asszonyom – bólogatott Suzon komoran. – Annak a másolata, melyet asszonyom is hord a nyakába akasztott medalionon, az öccse, Jimmy úrfi képével együtt. – Honnan szerezhette ezt Alisha? Talán fizetett annak a vándorművésznek – töprengett hangosan Louise –, aki tavaly festette nekem a képeket. Biztosan megbízta, hogy a számára is készítsen másolatot. De vajon mit jelent ez az egész? Szerinted… Van köztük valami? – Egek, csak azt ne… – nyögte Suzon. – Hisz úgy nevelkedtek, mint a testvérek. – Valóban, de nincs köztük vérségi kötelék, ne feledd – mondta Louise, leereszkedve a nagy szalon egyik díványára, s fáradtan megdörzsölte a homlokát. – Henry nem William fia, hanem az első férjemé. Ráadásul sem Alisha, sem a fiúk nem ismerik a lány történetét. A mai napig úgy él a fedelünk alatt, mint a fogadott lányom, aki egy indiai herceg gyermekeként látta meg a napvilágot. Ettől függetlenül álmomban sem gondoltam volna, hogy szerelem szövődhet köztük. – Nem tudhatjuk, hogy Alisha érzelmei viszonzásra találtak-e Henry úrfinál – próbálta nyugtatni úrnőjét Suzon. – Lehet, hogy egyoldalú rajongásról van szó. Ezt azonban könnyedén kideríthetjük. Suzon tekintete a bőrkötéses naplóra kúszott, melyet úrnője a kezében tartott. Louise pillantása követte az asszonyét, de csak a fejét rázta. – Nincs jogom beleolvasni ebbe a naplóba, Suzon. Alisha legféltettebb gondolataiba. – Szerintem pedig minden joga megvan tudni, hogy mi folyik a fedele alatt. Ebben a pillanatban a szalon ajtajában megjelent Alisha. – Á, itt vagy Suzon! – szólt vidáman. – A mosónő nem találja a hajdinát a keményítéshez… Alisha közelebb lépett, és Louise gyorsan a háta mögé rejtette a naplót,

ám a miniatúrát véletlenül elejtette. Amint a lány közelebb ért, pillantása egyből a medalionra esett. Rémülten meredt a virágmintás szőnyegen heverő kis képre. – Ezt… ez honnan… – dadogta, és lassan lehajolt féltett kincséért. – Ez hogy került ide? Louise szomorúan pillantott a lányra. – Suzon találta egy alsószoknya zsebében, amit a mosásba szánt. Ott találta ezt is. Louise elővette a háta mögül a naplót. Alisha héjaként csapott le a könyvecskére, s remegő hangon így kiáltott: – Ti… ti elolvastátok a naplómat? Nem volt hozzá jogotok – mutatott a könyvvel hol Louise-ra, hol Suzonra, és szemében könnyek kezdtek gyülekezni. – Nem olvastuk el – csitította a lányt Louise. – Sőt, mégcsak bele sem lapoztunk. – Nem hiszek nektek! – kiabált Alisha. Louise fölemelkedett a kanapéról, és fogadott lánya elé lépett. – Nézd, Alisha – kezdte. – Ha kívánod, a fiaim életére is megesküszöm, hogy nem ismerem ennek a naplónak a tartalmát. Ugyanis nincsen hozzá jogom. Ahhoz viszont nagyon is van, hogy megtudjam, hogyan került hozzád ez a miniatúra. Alisha némileg lecsillapodott, de a kérdésre nem volt hajlandó válaszolni. Csak remegő ajkakkal elfordította tekintetét, hogy ne kelljen állnia nevelőanyja pillantását. – Miért őrzöd magadnál Henry arcképét? – kérdezte Louise most már szelídebben. – Talán… talán van köztetek valami? Szeretitek egymást? Louise, bár igyekezett higgadtnak látszani, összeszorult torokkal várta a választ. Az azonban egyre váratott magára. – Nem válaszolsz nekem? – unszolta Louise Alishát. A lány megrázta a fejét, és seprűs pillái alól egy csillogó könnycsepp hullott a virágmintás perzsaszőnyegre, majd egyetlen szó nélkül kiviharzott a szobából, föl az emeletre. Egy ajtócsapódás és egy zárban forduló kulcs hangja jelezte, hogy magára zárta szobája ajtaját. – Most mitévők legyünk? – nézett Suzon úrnőjére. – Valahogy ki kell derítenünk, mi az igazság. –Jaj, Suzon… – sóhajtotta Louise. – Már csak ez hiányzott nekem…

– Lehetne rosszabb is, milady… – Ugyan miképpen? – Szövődhetett volna szerelem közte és William úrfi között is… Louise megrázkódott a gondolatra, s csak egy grimasszal jelezte Suzonnak, mit gondol arról az eshetőségről, hogy Alisha titkolt féltestvére iránt lobbanjon szerelemre. – Talán Aiylát beavathatnánk – töprengett hangosan Suzon. – Neki talán hajlandó lenne feltárni szíve titkát. – Neki biztosan – sóhajtotta Louise. – De ő tegnap elutazott, Swanson rokonait látogatják meg Dorchesterben. Jó tíz évvel korábban ugyanis meglepő fordulat állt be az egykori rabszolgalány életében: Swanson – akiben abban a pillanatban lángoló szerelem ébredt Aiyla iránt, hogy az annak idején először a kastélyba érkezett – végül összeszedte a bátorságát, és megkérte a lány kezét. S a háziak legnagyobb meglepetésére Aiyla igent mondott, ugyanis idővel benne is mély érzelmek alakultak ki a kissé kétbalkezes, de kedves és jólelkű férfi iránt. – Várjuk meg talán, amíg hazatérnek? – kérdezte Suzon. – Alisha mindig is szerette Aiylát, hisz gyermekkorában rá volt bízva a nevelése. Ha valakinek, neki biztosan feltárja szíve titkát… Ebben a pillanatban a konyhába vezető hátsó ajtó kinyílt, s félszegen belépett rajta egy ragyogóan szőke, babakék szemű lány. Chevonne{22} volt az, Louise társalkodónője. Mióta Louise hercegnői rangra emelkedett, pozíciója megkövetelte, hogy komornája mellett egy másik ifjú hölgy is szolgáljon mellette, aki a szórakoztatásáról gondoskodik. Louise sokáig nem találta a számára megfelelő hölgyet: számos alkalmazott megfordult házában ezen a poszton, akadtak köztük kényeskedő széplelkek, olykor okoskodó kékharisnyák, de Louise egyikben sem talált lelki vagy szellemi partnerre. Egy ideje föl is hagyott a próbálkozással – különben is, ha társaságra vágyott, ott volt neki Suzon –, ám egy napon beállított hozzá Chevonne Brett. Már nem számított éppen „ifjú hölgynek” a maga huszonnyolc évével, azonban sugárzó szépsége egy süldő lány frissességét is túlragyogta volna: mézszínű haja

és porcelánszeme volt, s hozzá arisztokratikus, agárszerű arccsontjai. Szépsége azonban meglepő szerénységgel és folyamatos jó kedéllyel társult. Chevonne jó egy éve már, hogy első ízben kopogtatott a Cranleigh kastély ajtaján, minthogy megtudta, annak úrnője társalkodónőt keres. Louise először vonakodva fogadta a sokadik jelöltet, de Chevonne egészen lenyűgözte vidámságával és kedvességével, amelybe nem vegyült az a képmutató alázatosság, ami a hercegnőt úgy idegesítette ezekben a társalkodónőnek nevezett „hivatásos barátnőkben”. Ráadásul Chevonne roppant művelt teremtés is volt: irodalomról, zenéről, művészetekről lehetett vele beszélgetni, kiválóan zongorázott, és gyönyörű énekhangja volt, és ami a legnagyobb hatással volt Louisera, francia gyökerekkel rendelkezett, akárcsak ő és Suzon. Louise olykor egészen megfeledkezett egykori szülőhazájáról, s most örömmel fedezte fel „földijét” ebben a félig francia, félig angol nőben. Chevonne egy angol kereskedő és egy elszegényedett francia nemeshölgy gyermekeként látta meg a napvilágot, s szülei sokáig Párizsban próbáltak boldogulni, sok nehézség közepette: anyját szülei kitagadták, amiért közembernek nyújtotta kezét, de amit Mr. és Mrs. Brett csak félre tudott tenni, azt Chevonne neveltetésére fordították. Fiatal lányként először komornaként, majd társalkodónőként szegődött el egy francia nemeshölgy mellé, ám egy fájdalmas szerelmi csalódás után – vőlegénye, egy fiatal francia tiszt egy másik hölgy miatt kipattant párbajban vesztette életét – szülei visszatértek vele Londonba, hogy új életet kezdjen. Itt egy idős grófnő mellett helyezkedett el társalkodónőként, akinek hirtelen halála állás és ajánlólevél nélkül hagyta a jó képességű lányt, aki ezután vidéki kastélyokban kilincselt munkalehetőségért. Mindezt Chevonne azokon az estéken mesélte el Louise-nak, amikor ő, úrnője és Suzon már visszavonultak a ház asszonyának lakosztályába, hogy még hosszan csevegjenek rég nem használt anyanyelvükön. Louise-t megindította a lány sorsa, s hamar a szívébe zárta. Nem csoda hát, hogy aggodalommal töltötte el az a riadt arckifejezés, melyet társalkodónője arcán látott, amint az a szalonon átvágva feléje közeledett. – Mi az, Chevonne? – kérdezte Louise. – Talán történt valami? – Nem, milady – mondta a lány, miközben kissé zavartan tördelte a kezeit. – Ne haragudjon… én igazán nem akartam hallgatózni, de a konyhából kifelé jövet megütötte a fülem Alisha kiabálása.

– Azt nem csodálom – jegyezte meg Suzon. – Tehát hallottad, mi történt? – kérdezte Louise, s minthogy úrnője hangjában nem vélt neheztelést fölfedezni, Chevonne bátran közelebb lépett. – Igen, hercegnő. S arra gondoltam, talán beszélhetnék én Alishával. – Gondolod, hogy neked őszintén beszámolna a történtekről? – kérdezte Louise. – Azt hiszem, igen. Végtére is én nem tartozom a családhoz, kívülálló vagyok, mégis nagyon jól összebarátkoztunk az utóbbi hónapokban. És Suzonnak is igaza van abban, hogy ki kell derítenie az igazságot róla és Henry úrfiról. Lehetőleg minél hamarabb, hiszen, ha jól tudom, a napokban hazalátogat. – Hát, talán egy próbát megér – válaszolta elgondolkozva Louise. – Menj, próbáld meg beszédre bírni. Küldetek föl nektek teát és némi szíverősítőt. Úgy hiszem, Alishára ráfér… Chevonne bólintott, majd elsuhant Alisha szobája felé, aminek ajtaja – néhány percnyi kopogtatás és kérlelés után ki is nyílt előtte. A két lány kora estig beszélgetett a szoba magányába zárkózva, és Chevonne csak akkor kopogtatott Louise szobájának ajtaján, amikor Suzon már a vacsorához segített átöltözni úrnőjének. – Nos? – fordult Louise Chevonne felé, miután belépett. –Sikerült szóra bírnod Alishát? – Igen, hercegnő – bólogatott a lány közelebb lépve. – S alighanem nem kell nagyobb bonyodalomtól tartanunk. Alisha beleszeretett Henry úrfiba… ezt bevallotta nekem. Azt mondta, már kamaszkoruk óta érzi iránta a lángolást, és amikor az úrfi a fővárosba ment tanulni, nehezen viselte távollétét, ezért csináltatta az arcképet. De ha jól értettem, ez az érzelem teljesen egyoldalú, sőt, Henry úrfi még csak nem is sejti a létezését… Louise és Suzon összenéztek. – Ugyanakkor szegény tagadhatatlanul szenved – folytatta Chevonne. – Tudja, hogy ő, a befogadott árva nem pályázhat frigyre Cranleigh leendő hercegével, még akkor sem, ha az ön közbenjárására Anna királynő földet és címet adományozott neki. Louise valóban kieszközölte a királynőnél, hogy a közeli Moland

birtokot és a hozzá tartozó aprócska udvarházat huszonegyedik születésnapjától kezdve Alisha, a menekült mogul hercegnő nevére írassák. Ezek alapján belőle a későbbiekben Lady Alisha, Moland úrnője válik, de még így is hatalmas szakadék választja majd el Henrytől, aki Louise legidősebb gyermekeként annak címét örökli majd. Louise kisebbik fia, James – vagy ahogyan a családban nevezték, Jimmy –, ha nagykorú lesz, William egykori címét és birtokait, köztük az Addington kastélyt kapja meg. De Louise-t nem is a rangbéli különbség zavarta, sokkal inkább az a majdnem rokoni szeretet, ami a két fiatalt eddig összefűzte, s aminél – legalábbis Alisha részéről – egy másfajta érzelem erősebbnek bizonyult. – Nem csak ez a baj – mondta Louise. – Egy ilyen história az egész családunk nyugalmát veszélyezteti. – Ráadásul nem tudhatjuk, Henry úrfi miként fogadná Alisha érzéseit – fűzte tovább a szót Suzon. – Különben… Olyan nagy tragédia volna, ha ez a két fiatal egymásra találna? – Ha megengedi, hercegnő – szólt közbe Chevonne –, mielőtt ennek a lehetőségét megfontolná, én élnék egy javaslattal. – Hallgatlak – szólt Louise. – Alisha még fiatal. És szó mi szó, nem sok férfitársasága akadt az évek során. Aligha csoda, hogy végül beleszeretett a két fiatalember egyikébe, akikkel együtt cseperedett föl. – Ebben igazad van – sóhajtott Louise. – A környékbeli családokban alig akad olyan fiatalember, aki társaságul szolgálhatna egy ilyen fiatal lánynak. És igazán sosem vezettük be a felsőbb körökbe, ez az én hibám. – Meglehet, ha egy kicsit elszakadna az itteni környezettől – vette vissza a szót Chevonne –, el is felejtené a fiatalúr iránti érzéseit. Mert lássuk be, Henry részéről nem tapasztaltuk eddig gyöngéd érzelmek nyomát. Ez esetben pedig a csalódás és a fájdalom elkerülhetetlen. Arról nem is beszélve, hogy a jövőben egyetlen családi összejövetel sem telne el kínos helyzetek nélkül. Ha jól tudom, asszonyom a napokban Londonba utazik. – Igen, a Te Deumra, melyen Anna királynő társaságában veszek részt. –Mi lenne, ha magával vinné Alishát is? Ő fiatal, eleven és különleges

teremtés, a királynő bizonyára találna neki helyet az udvartartásában. Biztos vagyok benne, ha ön, hercegnő, feltárja a felséges asszony előtt a körülményeket, ő nem fog habozni segítő kezet nyújtani. – Ez szerintem jó ötlet – helyeselt Suzon is. – Talán így húzhatjuk ki a dolog méregfogát a legegyszerűbben… és nagyobb sérülés nélkül. Louise néhány percig némán töprengett. – Végül is… – mondta Louise –, talán ez lenne a megoldás. De először is írnom kell a királynőnek, hogy hajlandó-e maga mellé venni Alishát. Bár nem hiszem, hogy megtagadná a kérésem. Viszont rengeteg dolgunk lesz így. Alishának megfelelő ruhatárra lesz szüksége, és egy saját komornára… – A ruhatárat bízza csak rám, hercegnő – szólt készségesen Chevonne. – Travisszel elhívatom a szabót. Illetve ő biztosan találni fog egy megfelelő lányt Alisha kisasszony mellé… – Igaz, ezt nyugodt szívvel Travisre bízhatjuk – helyeseltLouise. Travis néhány hónapja érkezett a házhoz. Alapvetően inasként alkalmazták, ám hamarosan több lett ennél. Ez a középkorú férfi képességeinél fogva sokkal többre volt hivatott; műveltsége és talpraesettsége folytán inkább szolgált egyfajta titkárként, semmint inasként Louise mellett. A dolog tehát eldöntetett, és két nap alatt be is szereztek mindent, amire – legalábbis kezdetben – Alishának szüksége lehetett az udvarban. A lány fejét leszegve, duzzogva állt a kocsi mellett, míg Travis rögzítette poggyászát a hintó tetején. Louise Alishához lépett. – Gyermekem, meglátod, szeretni fogod az udvart. Ráadásul karácsonykor hazatérhetsz Cranleigh-be. – Készen vagyunk, hercegnő – jelentette Travis, majd kinyitotta a hintó ajtaját a hölgyek előtt. – Jöjj, gyermekem – mondta Louise, s megpróbált Alishába karolni, de az elrántotta a karját, s dacosan elindult a kocsi felé. Louise nagyot sóhajtott, majd követte nevelt lányát. Amint Travis is elhelyezkedett a bakon a kocsis mellett, útnak indultak. Ám London felé hajtva Louisenak újabb kétségei támadtak: Alisha eddigi életét a világtól többékevésbé elzárva töltötte. S ez alapvetően Louise döntésén múlt, amit így utólag nem feltétlenül érzett helyesnek. Alisha ugyanis, bármennyire hazájává vált is Anglia, és sajátjává az angol kultúra, mégiscsak egy idegen nap alatt, idegen anyától látta meg a napvilágot, s ez kiütközött

természetén is: heves, lobbanékony és kissé szertelen fiatal lány lett belőle, s Louise sosem tudta önmérsékletre és önuralomra szoktatni. Tanulmányai sem kötötték le igazán, a természet, a játékok és a bolondozás volt az ő természetes közege, no meg a romantikus, szerelmes regények világa, amelyeket számolatlanul falt. Louise utólag korholta magát, mert legalább ez utóbbi körülményből rá kellett volna jönnie, hogy Alisha nem csupán egy szeleburdi gyermek, de egy végtelenül érzelmes és lobbanékony nő is egyben, akinek szívében már a szerelem is lángot vethet. S Louise azért is neheztelt magára, mert úgy érezte, Alisha felé sosem tudott akkora odaadással fordulni, mint saját gyermekei felé. Próbálta őt olyan anyai figyelemmel és szeretettel körülvenni, mint Henryt és Jimmyt, de a lelke legmélyén megmaradt némi távolságtartás néhai férje törvénytelen gyermekével, hűtlenségének élő bizonyítékával szemben. Szégyellte is magát gyakran ezért az érzésért. Amely azonban nem volt más, mint érthető, emberi érzelem, ahogyan Suzon is számtalanszor elmondta úrnőjének, valahányszor a kis Alisha ügye és a vele való viszonya szóba került köztük. Ezt tudta Louise is, de igazán sosem tudta megbocsátani magának, hogy figyelmen és gondoskodáson túl valódi szeretetet már nem tudott adni ennek a lánynak. Ki tudja, talán ezért akarta más karjaiban keresni a gyöngédséget. Bár kérdéses, Henry mennyire lett volna alkalmas arra, hogy ezt megadja neki. Mert szó, mi szó, a házában nevelkedő három gyermek közül Henry okozta a legtöbb fejtörést Louise-nak. Ugyanis míg Jimmy apjára ütött, visszatükrözve William szelíd, de határozott természetét és felelősségtudatát, addig az évek előrehaladtával Louise-nak föl kellett fedeznie, hogy legidősebb fia bizony első férje, François Sauvage jellemének jegyeit is magában hordozza. François-ét, ennek a boszorkányosan jóképű, de léha és becstelen férfiét, akinek Louise még a nevére sem szeretett emlékezni. Igaz ugyan, hogy a Henryt körülvevő anyai szeretet és gyöngéd szigor, amellyel nevelték, kordában tartották a fiú jellemének vadhajtásait. De a kamaszkor éveivel előmerészkedett Henry egy önzőbb, makacsabb és engedetlenebb oldala is, társulva nem kevés önhittséggel és magabiztossággal, bár ez talán csak az apjától örökölt, veszedelmesen vonzó külsejének volt köszönhető: Henry göndörkés, sötétszőke fürtjeivel, huncutságtól csillogó kék szemével és hamiskás mosolyával tökéletes férfiszépségnek számított. Hanem ezeket a még elnézhető

jellemhibákat tetézte az utóbbi hónapokban tanúsított viselkedése is. Az utóbbi időkben mintha valamiféle sértett távolságtartást ékelt volna maga és Louise közé, holott mindig is imádattal csüggött anyján. Egyre többet titkolódzott, s mind gyakrabban támadt harapós kedve. Londonba is mind hosszabb időszakokra ruccant le, ahonnan aztán karikás szemmel és mind újabb adósságokkal tért haza. Louise-t leginkább az nyugtalanította, hogy ez a változás nem is süldő éveiben, hanem huszonöt éves korára állott be fia jellemében. Pedig már jócskán abban a korban volt, hogy illett volna megházasodnia… amiről Henry természetesen hallani sem akart. – Ráérek még a nősüléssel, drága mama – mondogatta, ilyenkor elővéve leginkább lefegyverző mosolyát, amelynek még Louise sem tudott ellenállni. – Élvezném még kicsit az agglegényéletet. Meg hát eddig nem is találtam meg a számomra megfelelő asszonyt. Nehéz olyanra bukkanni, aki a nyomodba érhet, mama… Louise – no, nem mintha a hízelgés hatott volna rá – tudta, fölösleges erőltetnie a nősülést idősebbik fiánál. Jimmy esetében nem szembesült hasonló problémákkal: az ifjú James ekkor húszéves volt, s jó egy éve már, hogy eljegyezte a környék másik nagy földesurának idősebbik lányát, Elizabeth Chiltont, akivel kisgyermekkoruk óta ismerték egymást, s a köztük föléledt kamaszos szerelmet a házasság jegyében kívánták megkoronázni. Már csak arra vártak, hogy Jimmy hazatérjen a frontról, ahol jelenleg is szolgálatot teljesített, századosi rangban. Ő ugyanis vérbeli katonává vált, akit sosem vonzott a nyugalmas földesúri lét. Így teltek hát ekkoriban a Cranleigh kastély lakóinak napjai. Két ember hiánya azonban fájón érintette annak úrnőjét: Paul Goetz, Louise jó barátja, aki annyi éven át apja helyett apja volt, az előző nyáron szenderült jobblétre, egy hosszú – s a mindenhatónak hála, betegségektől mentes – öregkor végén, amelynek napjait családi szeretetben töltötte Louise fedele alatt. Megnyugtató közelsége, bölcs szavainak és tanácsainak hiánya azonban még mindig kínozta az asszonyt. A másik személy James Welham volt. Nem telt el úgy nap, hogy Louise ne idézte volna maga elé elvesztett szerelme képét. Ha akkor, jó másfél évtizeddel korábban, azon a végzetes napon James nem nyitja rá és John Churchillre az ajtót, mennyire másként alakult volna az élete… Leginkább az szomorította el, hogy alig-alig tudott valamit a férfi sorsának alakulásáról. Azt tudta, hogy Mr. Goetz a kölni telephelyének

igazgatását bízta rá, majd James önálló vállalkozásba kezdett, s maga is kereskedésre adta a fejét, s ügyletei során bejárta a fél világot: Mr. Goetz olykor-olykor kapott tőle levelet hol Borneóból, hol az ottomán udvarból, egyszer még Nyugat-Indiából is. Ezekben a levelekben elsősorban üzleti tanácsokat kért öreg barátjától, és soha egyetlen sort sem szánt Louisenak. Arról pedig, hogy hazatérjen – minthogy egykor fegyvert fogott ellene – szó sem lehetett, amíg Vilmos király életben volt. Persze az uralkodó halála után Louise-nak első dolga volt, hogy az új királynőtől kegyelmet kérjen a számára, amit az készséggel meg is adott. De ki tudja, talán Louise erről szóló levele még a mai napon is a világban kergette a végeérhetetlen vándorútra indult Jamest… – James… Bárcsak itt lennél – gondolta az asszony. – Bárcsak ne lettem volna olyan ostoba, hogy Chruchillt és az átkozott bosszúmat választom helyetted. Louise-nak azóta is számtalanszor eszébe jutottak a dzsainista kereskedő, Daruka szavai: a bosszú kétélű fegyver… Igaza volt. Ő akkor, sok évvel korábban saját magát is megsebezte e fegyverrel, ráadásul még csak be sem teljesíthette bosszúját. Hiszen Jeffreys gonosz lelke nem az ő, hanem az Úr akaratából távozott ebből a világból. Azon a napon, amikor Louise beköltözött a Cranleigh kastélyba, egy ládába zárta az egykor Azamtól kapott oroszlánszobrocskát… Shirzant. Louise többé nem akart erre a névre gondolni s mindarra, amit jelképezett: a harcra, a bosszúra, az örökös küzdelemre… A Darukától kapott jádelótuszt azonban azóta is az asztalán őrizte, s ahányszor csak ráesett a pillantása, igyekezett eszébe idézni mindazt, amit jelentett: a belenyugvást, a békét és a másokkal való törődést. Louise azóta is e szavak szellemében élte az életét.

Két nappal Londonba érkezésük után Anna királynő lelkesen fogadta a térdhajtásba ereszkedő Alishát, aki mély benyomást tett az uralkodónőre. – Egek, ez a gyermek szebb, mint amire emlékeztem –lelkendezett a királynő. – Biztos vagyok benne, hogy napokon belül szívek tucatjait fogja összetörni az udvaromban. Hercegnő, ha ön is egyetért, Lady Gerville, a másodruhatáros udvarhölgy alá osztom be. Louise, aki ismerte a határozott, ám jólelkű és erényes hölgyet, örömmel fogadta a hírt. Míg ő és Anna Alisha feladatairól,

elszállásolásáról és az udvari élethez szükséges ruhatáráról, beszélgettek, addig Alisha némileg unott arckifejezéssel nézegette a Kensington palota nagy galériájának képeit. A királynő udvarbeli bemutatásakor sem tett rá különösebb hatást: unalmas, kissé primitív asszonynak tartotta, akinek a számtalan vetélés és sikertelen terhesség s egyéb betegségei még a testét is ormótlanná csúfították. De Louise ráparancsolt, hogy mind szomorúságát, mind esetleges nemtetszését igyekezzék véka alá rejteni a felséges asszony jelenlétében, így a lány igyekezett udvariasan felelgetni s mosolyogni, ha Anna egy-egy kérdést hozzá is intézett. Nem akart itt lenni, nem vágyott sem Londonba, sem az udvarba, ahová tudta jól, azért hozták, hogy kiverje a fejéből Henry iránt érzett szerelmét. Viszont ő maga szentül megfogadta, hogy attól egyetlen londoni ficsúr ostoba udvarlása sem tántoríthatja el. Louise maga sem táplált hiú reményeket Alisha érzelmeinek megváltozását illetően, s csak remélte, hogy a lány legalább a hálaadó mise idejére fékezi még indulatait. Később, szobája magányában talán majd kisírja magát, s elátkozza – okkal vagy ok nélkül – nevelőanyját, aki idehozta. Másnap, a Westminster apátságban Alisha legszebb ruhájában már a királynő hölgyei között foglalt helyet a karzaton. Louise ugyancsak az uralkodócsalád számára fenntartott helyek közelében ült, s onnan figyelte nevelt lánya szomorú arcát. Végül nagyot sóhajtott, és tekintetét az alattuk vonuló, ünneplőbe öltözött nemesek felé fordította. A szent hely komorsága nem hatott az egybegyűltek hangulatára, ami nem is volt csoda, hisz végtére is vidám eseményt készültek megünnepelni. A Blenheim mellett aratott győzelem valósággal felvillanyozta a sorozatos vereségek hírébe belefásult főurakat, és a beszélgető, nevetgélő sokaságból egyre-másra harsantak az „Éljen Marlborough!” kiáltások. – Ha itt lenne – töprengett Louise –, Sarah Churchill keble biztosan dagadna a büszkeségtől. Mindig is erre vágyott. – De ön, hercegnő, gondolom, nem bánja, hogy elkerülték a találkozást? – kérdezte Suzon. Louise rájött, hogy hangosan gondolkodott, és zavartan pillantott barátnőjére. – Nem, hát persze, hogy nem… – Kíváncsi vagyok, ugyan mi tarthatta távol.

– Ha engem kérdezel, Abigail Hill személye – bökött Louise szórakozottan Anna felé. A királynő egy harmincas, szabályos arcvonásokkal rendelkező asszonnyal társalgott elmélyülten, aki alázatosan bólogatott őfelsége szavaira. Abigail Hill Sarah Churchill másod-unokanővére volt, egy elszegényedett rokon, akit Lady Churchill merő jóindulatból mutatott be a királynőnek. Csakhogy a Sarah-nál jóval szelídebb és simulékonyabb természetű Abigail hamar megszerettette magát az uralkodónővel, s azt beszélték, e rokonszenv már-már Marlborough hercegnőjének pozícióját veszélyeztette. – Különös asszony – mondta Suzon Abigail Hillt vizslatva. – Nekem kifejezetten sótlannak tűnik. Nem is emlékeztet az életteli Lady Sarahra, nem is értem, hogy foglalhatta el a helyét a királynő mellett… De Louise már nem figyelt Suzonra. Helyette tekintetét mereven a főhajó egy pontjára szegezte, s olyan arcot vágott, mint aki szellemet lát. – Hercegnő? – szólította meg Suzon, aki úrnőjére nézve azt hitte, az rosszul van. – Mi… Mi történt? De Louise továbbra sem felelt, csak megkövülten bámulta a tömeg egy pontját. – Ez… ez… – hebegte végül Louise. – Ez nem lehet igaz… nem lehet, hogy ő… – Kicsoda, asszonyom? – kérdezte Suzon, s maga is pásztázni kezdte a lassan elcsendesülő sokadalmat. – James… – mutatott Louise remegő ujjakkal oda, ahol egykori szerelmét látni vélte. Sőt, nem is csak vélte. A jelenés valóban James Welham volt, aki két, Louise számára ismeretlen úrral beszélgetett. Jóformán semmit nem változott az elmúlt évek alatt. Világosbarna hajába egy-két vonzó, őszülő tincset festett ugyan az idő, ám világoskék szeme ugyanolyan barátságosan csillogott, ahogyan beszéd közben élénken gesztikulált, s napcserzette bőrén csakugyan meglátszott, hogy a világ számos pontját megjárta. – Hogy kerülhet ide? – kérdezte elképedve Suzon is, amikor az ő szeme is fölfedezte az ismerős alakot. Louise nem ismerhette a választ, mindössze egyetlen dologban volt biztos: azonnal beszélnie kell vele! Hirtelen elengedte a karzat párkányzatát, amit mindaddig görcsösen szorított, és a mellette ülő

dámák terebélyes szoknyáin keresztülverekedve magát, a lépcső felé igyekezett. – Hercegnő! – kiabálta Suzon, követve úrnőjét, de szavait elnyomták a felharsanó orgona dörgő hangjai. – Hercegnő! – kiáltotta újra. – Louise, az ég szerelmére, álljon meg! Suzon az utolsó lépcsőfokoknál érte utol úrnőjét, és megragadta a karját. – Kérem, asszonyom, legyen esze, nem rohanhat keresztül a főhajón a szertartás közepén. – De Suzon, ez James! – pihegte Louise. – Igen, én is láttam, de higgye el, a szertartás végéig nem tűnik el. Várjuk meg itt, és amikor kifelé jön, beszélhet vele. Louise behunyta a szemét, és mélyeket lélegzett. – Igazad van, Suzon. – Vagy még jobb lenne, ha odakint várnánk meg… A friss levegőn. Ahogy nézem, mindjárt elájul. Nem sokkal azután, hogy kiléptek a kapun, Travis szaladt a hölgyek elé, aki addig távolabb várakozott a hercegnő hintójával. – Mi történt, hercegnő? – kérdezte Travis. – Rosszul lett? Jöjjön, nem messze áll a kocsija, hazaviszem. – Nem Travis, nem erről van szó – hárította el Louise. – Kérem, várjon meg a hintónál. Nekem és Suzonnak ki kell várnunk a mise végét. Beszélnem kell valakivel. A férfi beletúrt rövidre nyírt, szőke hajába, majd bólintott. – Rendben, de itt leszek a közelben, ha szüksége lenne rám – felelte Travis, kék szemével továbbra is aggodalmasan vizslatva úrnője arcát. Louise és Suzon a Westminster előtt töltötték a következő másfél órát. Suzon egy idő után elunva a várakozást, lerogyott az egyik oszlop tövébe, míg úrnője szakadatlanul rótta a köröket föl s alá a három gótikus boltív előtt. Szórakozottságában háromszor is adott pénzt ugyanannak a koldusnak, aki az egyik oldalsó kapuban húzta meg magát. Az asszony fejében ugyanazok kérdések jártak körbe és körbe. – Ugyan, hogy került ide James? – morfondírozott magában. – Mióta van Angliában? Talán már hónapokkal ezelőtt hazatért, anélkül, hogy

fölkeresett volna? Tehát még mindig gyűlöl? Végre felzúgtak a harangok, s London színe-java hamarosan elkezdett kifelé özönleni a hatalmas templomból. Louise árgus szemmel leste a távozókat, míg végül megpillantotta, akit keresett: James éppen elbúcsúzott a két ismeretlen úrtól, s a kesztyűjét húzta volna föl, amikor… – James… – szólt halkan Louise, szorosan a férfi mögé lépve. A tarka forgatag egy pillanatra mintha megfagyott volna körülöttük; Louise lélegzet-visszafojtva nézte, ahogyan James megfordul, hogy a váratlanul felbukkanó asszonyra emelje pillantását. S amikor a férfi az asszony szemébe nézett, Louise-nak hirtelen tovaszállt minden szorongása; James tekintetében nyoma sem volt neheztelésnek, az a legtisztább örömmel ragyogott föl, ahogy az asszonyra nézett. – Louise… – suttogta. Az asszonyhoz lépett, és megszorította mindkét kezét. – Nem álmodom? – kérdezte a férfi elhalón. – Reméltem, hogy mielőbb találkozunk, de hogy máris… Louise a legszívesebben James karjaiba vetette volna magát, de körülöttük sürgölődő nemesek már így is kíváncsi pillantásokkal méregették a meghitten összekapaszkodó párost. James körbepillantott, majd kissé diszkrétebb távolságba húzódott az asszonytól, de a kezét nem engedte el. – Mikor tért vissza? – kérdezte Louise izgatottan. – Ugye, most már Angliában marad? – Igen – felelte James mosolyogva. – Hazatértem. Épp csak a minap érkeztem Londonba, és az első utam Addingtonba vezetett volna, de az illem úgy kívánta, először a királynőnek köszönjem meg a kegyelmet. A kegyelmet, mely a hazatérésemet lehetővé tette. – Jól tette, hogy nem ment Surrey-be… Most már a Cranleigh kastély az otthonom. De… Ezek szerint megkapta a levelemet? – Meg, igen… de csak egy jó évvel azután, hogy feladta. Sziámban ért utol az üzenete. De amint elintéztem ott a legszükségesebb ügyeimet, indultam is vissza Angliába. Hiányzott már a szülőföldem. No és persze… – Mama! – hangzott egy kiáltás, ami Jamesbe fojtotta aszót, aki erre elengedte Louise kezét. A beszélgetők mellett feltűnt Alisha. –Mama, mondja, jól van? – kérdezte a lány aggodalommal telt hangon. –

Miért rohant ki a miséről? Csak nem rosszul lett? – Nem, nem, Alisha kedves, jól vagyok – felelte Louise mosolyogva. – Akkor jó. A királynő is aggódik érted. Azt kéri, ha jól vagy, kísérjelek hozzá. Lenne még néhány megbeszélnivalója veled… Alisha elhallgatott, és kíváncsi pillantását Jamesre emelte. – Ki ez az úr, mama? – Ő itt James Welham. Egy régi kedves barátom. Te biztosan nem emlékszel rá. Hogy is emlékezhetnél, szinte kisbaba voltál, amikor utoljára látott. Ekkor Jamesen volt a csodálkozás sora. – Egek… Ez az ifjú hölgy volna Alisha? Aki… – A kis mogul hercegnő, akit magammal hoztam Indiából, úgy van – sietett a válasszal Louise, minthogy félő volt, James esetleg elszólja magát Alisha származását illetően. James csak egy szemvillanással jelezte, hogy értette a célzást, és így folytatta: – Még aprócska gyermek voltál, amikor utoljára láttalak… Igazán gyönyörű hölgy lett belőled. – Köszönöm – mosolyodott el Alisha. – És nagyon örülök, hogy megismerhetem anyám egy kedves barátját, és sajnálom, hogy el kell rabolnom öntől, de a felséges asszony már várja. Louise kérdőn nézett Jamesre. – Esetleg fölkereshetném később… hercegnő? – kérdezte James gyorsan. – Valamikor a délután folyamán? – Természetesen – bólintott Louise boldogan mosolyogva.– Jöjjön, amikor csak szeretne. Ha Londonban vagyok, még mindig az Elsfieldpalotában tartózkodom, a St. James téren. Biztosan emlékszik… – Igen, emlékszem. Akkor délután… James ezzel meghajolt mindkét hölgy felé, és elindult a kocsija felé.

Louise idegesen járkált londoni szalonjában. Bár a Jamesszel való váratlan találkozás bizakodásra adott okot: Louise a férfi tekintetében

ugyanannak a régi szerelemnek a lángolását vélte fölfedezni, amivel egykoron rápillantott. A férfi talán ennyi év után megbocsátotta, hogy annak idején becsapta? A válaszra nem kellett sokáig várakoznia. Négy óra tájban vendéget jelentett a ház komornyikja, s Louise biccentésére az be is vezette a szalonba a legelegánsabb ruhájában érkező James Welhamet. Mikor James és Louise magukra maradtak a szoba csendjében, különös zavar ereszkedett mindkettőjükre: érezni lehetett, legszívesebben egymás karjaiba omlanának, de a számtalan megválaszolatlan kérdés, amely köztük feszült, megakadályozta őket ebben. – Jöjjön – törte meg végül Louise a csöndet, és bátorítólag a férfira mosolygott. Louise a kandallóval szemközt álló kerevetre mutatott, s Jamesszel helyet foglaltak rajta. – Meséljen… – kezdte Louise. – Bizonyára sok minden történt önnel az elmúlt tizenöt évben. – Akárcsak, bizonyára önnel… – Nem én jártam a fél világot – mosolygott Louise, de James csak megvonta a vállát. – A fél világot is bejárhatja az ember, ha nincs hova hazatérnie. Egy hajó kajütje nem otthon. De igen, igaza van, sokfelé megfordultam. – Ha jól tudom, saját vállalkozásba kezdett. – Valóban. Sok minden megtanultam a kereskedelemről abban a néhány évben, míg Paul Goetz telephelyét igazgattam. Louise ekkor elkomorult. – Tudja… tudja, hogy ő meghalt? – Igen, tudom – bólintott James szomorúan. – Európába az ő vállalatának egyik hajóján utaztam vissza. A hágai kikötőben, az ottani igazgató mondta el a szomorú hírt. Nagyon elkeserített a halála. – Ahogyan engem is. De legalább békességben, szeretetben érte a vég. – Ez mindenesetre némi vigaszt nyújt. Megérdemelte, Paul Goetz jó ember volt, és mindketten sokat köszönhettünk neki. Az ő tanácsainak

hála sikerült felvirágoztatnom a Welham Hajózási Társaságot, amelynek székhelyét át akarom helyeztetni Londonba. De inkább ön meséljen. Hogy van? – Köszönöm, jól. Az én életem szerencsére viszonylagos nyugalomban telik a Cranleigh kastélyban, amit még a megboldogult Vilmos király adományozott nekem. Nem is igen mozdulok ki onnan. – De látogatókat biztosan fogad. Úgy értem… Ön még mindig gyönyörű, és az ország egyik legelőkelőbb és legvagyonosabb asszonya. A kérők biztosan ostromolják a kapuját. – Kaptam néhány házassági ajánlatot az évek folyamán, nem tagadom. De sosem fordult meg a fejemben, hogy újra férjhez menjek… – Értem – szólt James, majd ezután egy időre mindketten elhallgattak. – És a gyerekek? – vette fel újra a beszélgetés fonalát James. – Alisha csodálatosan szép hölggyé lett. – Igen, valóban gyönyörű. Épp a minap foglalta el a helyét Anna királynő udvarhölgyei között. Hála az égnek, a fiúk is jól vannak… Bár Henry kissé zabolázatlan fiatalemberré serdült. De hát mit várhatna az ember egy jóképű fiútól, aki ráadásul hercegi cím várományosa? – És a keresztfiam? A kis James? – Jimmy katona lett. Ó, ha látná, milyen fessen áll rajta az uniformis… Jelenleg is szolgálatot teljesít, ott volt a Blenheim mellett aratott győzelemnél is, Marlborough oldalán… John Churchill említésére James elkomorult, Louise-nak pedig az arcába szökött a vér. Kár volt említenie a férfit. – Tudja… – kezdte óvatosan Louise –, azóta… azóta szinte nem is láttam. Vilmos trónra lépése után megszakítottam vele minden kapcsolatot. James lassan bólintott, de szólni nem szólt semmit. – Miért nem írt nekem soha? – bukott ki a kérdés Louise-ból, aki képtelen volt továbbra is az udvarias beszélgetés biztonságos vizein maradni. – Mr. Goetznek írt olykor… De a leveleiben rólam egyetlen sorral sem tett említést. Hát ennyire meggyűlölt? Vagy talán még mindig gyűlöl? Louise úgy várta a feltett kérdésre a választ, mint a vádlott a bíró ítéletét. –Hogy gyűlölöm-e? – kapta fel a fejét James, és sem a hangjában, sem

a pillantásában nem volt nyoma haragnak. – Ó, Louise – folytatta a férfi szenvedélyesen. – Dehogy gyűlölöm! Én… nagyon megbántam a sok évvel ezelőtti viselkedésemet. Nem tagadom, amikor megláttam magát Churchill-lel, azt hittem, egy világ omlik össze bennem. De aztán… Mikor megpillantottam, akkor utoljára, a Tower udvarán, ahogyan felém rohan… Rájöttem, hogy ostobaságot követtem el. És hogy sosem tudnék igazán haragudni önre. – Hát akkor? – kérdezte Louise izgatottan. – Miért nem adott hírt magáról annyi éven át? – Úgy hittem, így lesz a legjobb – szólt James csöndesen. – Mindkettőnknek, de főleg Önnek. Hiszen haza nem térhettem… Bíztam benne, hogy ön idővel boldog lesz… Talán férjhez megy. Minek is háborgattam volna a nyugalmát? Meg aztán… Szégyelltem is magam. – Szégyellte? – nyílt kerekre Louise szeme a csodálkozástól. – De hát miért? Egyedül nekem volt okom a szégyenkezésre. – De én is szégyelltem magam. Igen, röstelltem, hogy nem voltam megértőbb magával. Tudja… mikor a Towerbe vetettek, volt időm gondolkodni. És eszembe jutott egy régi beszélgetésünk. Éppen Lady Place-ből utaztunk haza, amikor azt mondta, ön már nem ugyanaz az ember, aki egykor volt… Én ezt akkor nem vettem komolyan. És később sem gondoltam bele, hogy az a rengeteg fájdalom és csalódás, amit átélt, átformálhatta a jellemét. Kemény idők jártak akkoriban magára, Louise, így nehéz döntéseket kellett meghoznia. Ha az én családomat érte volna annyi csapás, mint az önökét, talán én sem haboztam volna, hogy minden esélyt megragadjak a bosszúra. – A bosszú… – szólt közbe révetegen Louise. – Hihetetlen, mennyi embert sarkall ez az egyszerű szó a legképtelenebb tettekre. Holott sem feloldozást, sem vigaszt nem meríthetünk belőle. Ebből a gondviselés életre szóló leckét adott nekem: épp, mielőtt beteljesíthettem volna Jeffreysen a bosszúmat, az az ember meghalt. Elvitte egy egyszerű szívroham a Tower egyik tömlöcében… A semmiért áldoztam fel annyi mindent. Magát is, James… Magát is elvesztettem miatta. – Ne higgye! – szólt hevesen James, és közelebb húzódott Louise-hoz. – Ne higgye, hogy engem egy pillanatra is elveszített. Annyi idegen nap és hold alatt gondoltam magára… Annyi tenger és óceán szelébe sóhajtottam a nevét. Ha akkor belátóbb vagyok, nem vesztegetünk el

ennyi évet. Ezt sosem bocsátom meg magamnak. – Talán… – suttogta Louise, és szíve hevesebben kezdett verni –, talán még nem késő… Egy végtelennek tűnő pillanatig James Louise tekintetének mélyét kutatta, és amikor megérezte az asszony testének hívását, megragadta, magához húzta, és egy forró csókban egyesült vele.

2. FEJEZET

A betolakodó Henry elégedetlenül csörgette meg a zsebében csörgő néhány pénzérmét. Bathban, ahová a szezon utolsó napjaira utazott, alaposan kifosztották a kártyapartnerei. Tudta jól, most sem kerülheti el, hogy anyjához folyamodjon anyagi segítségért, s bár mindig enyhe lelkiismeret-furdalás fogta el a nehezen leplezett csalódottságot tükröző anyai pillantástól, tudta, a segítség ezúttal sem marad el. Persze, ha az anyja saját járadékot utalt volna ki a számára, nem kellett volna minden egyes alkalommal kuncsorognia egy kis költőpénzért. De Louise úgy vélte, az egyébként is makacs, önfejű és kissé léha ifjú jellemének nem tenne jót az anyagi függetlenség. – Ha azt látom, felelősséggel bánsz a pénzzel, beszélhetünk az évjáradékról – mondta mindig Louise, s bár lelke mélyén Henry tudta magáról, hogy bármilyen pénzösszegnek képes a nyakára hágni, ez a fajta anyai hozzáállás sértette büszkeségét. Henry hintója lassan rákanyarodott a Cranleigh kastély felhajtójára, s pár perccel később meg is állt az impozáns épület előtt. A fiatalúr üdvözlésére Benton döcögött elő, aki kora ellenére még mindig méltósággal látta el a komornyiki feladatokat a hercegnő háztartásának élén. Igaz, egyre nehezebben… Ezért is örültek Travisnek, akiről Louise úgy gondolta, képességeinél fogva egy nap átveheti az idős szolga helyét. – Szép jó estét, Benton – köszöntötte Henry az öreget. – Jó estét uraságodnak is. – Merre találom az anyámat? – kérdezte Henry, öles léptekkel haladva a szalon felé, míg Benton komótosabb tempóban követte. – A hercegnő még Londonban van, ifjú úr. A Marlborough herceg tiszteletére rendezett ünnepélyre ment. Miss Alisha is vele tartott, beáll a királynő udvarhölgyei közé.

– Valóban? – kérdezte szórakozottan Henry, akit némileg elkeserített a hír, hogy a pénzfolyam megindulására még egy pár napot várnia kell. – A csomagom a hintóban van. Majd küldesse fel az inasommal. – Igenis, ifjú úr – hajtotta meg magát Benton. Henry sietős léptekkel az emeletre ment, és a szobájába vonult. A tágas, napfényes lakosztály tökéletes rendben fogadta, mint mindig. Csak az asztalán hevertek szanaszét különféle iratok, bosszantó emlékeztetőül a Henryre váró feladatokra. Louise mindenképp szerette volna bevonni fiát a birtok ügyeibe, hiszen egy nap az övé lesz, így elvárta, hogy részt vegyen az igazgatásában. Henry az asztalhoz lépett, és bosszús arccal lapozgatni kezdte a számára halálosan unalmas számadásokat és egyéb kimutatásokat. Ekkor kopogtattak az ajtaján. – Szabad – kiáltotta, továbbra is az iratok között kotorászva. Az ajtó kinyílt, majd becsukódott. – A poggyászomat tegye csak az ágy mellé – szólt, hátra sem pillantva. – Majd később kicsomagolja. – Nem az inasod vagyok – búgta egy női hang. Henry végre hátrafordult. Chevonne állt vele szemben. – Ó – mosolyodott el Henry. – Szóval te vagy az… Mondd, Chevonne, mit szeretnél? A lány lassan a fiú felé indult. – Csak köszönteni akartam itthon az ifjú uraságot. – Azt jól tetted – mondta Henry, és ő is közelebb lépett a lányhoz. – S mondd, kedves Chevonne… Minden rendben a háznál? Anyám egészsége jól szolgál? Chevonne csúfondárosan elmosolyodott, és a következő pillanatban Henry karjaiba vetette magát, forró csókkal tapasztva be a száját. Henry a lány nyakába fúrta az arcát, s bőrének bódító illatától megrészegülve búgta: – Istenem… De hiányoztál. – Valóban? – kérdezte élesen Chevonne, és egy pillanatra elhúzódott Henrytől. – Olyannyira, hogy még csak nem is üdvözöltél, amikor

hazaértél? – Ugyan, kedvesem, elég gyanús lett volna, ha egyből a szobádba rohanok. Meg aztán – mondta a lány nyakába omló egyik tinccsel játszva –, úgyis tudtam, hogy fölkeresel… – Látod, ez a te bajod… – mondta a lány félrehúzva a fejét. – Túlságosan biztos vagy a dolgodban. Egyébként, ha ennyire hiányoztam, miért időztél ilyen sokáig Bathban? – Pénzt akartam keresni – vonta meg a vállát Henry. – Kártyával? – Ahogy mondod. – És sikerült? – Megkopasztottak, mint egy levágott kakast… Chevonne fölnevetett. – Látod, sosem volt szerencséd a kártyában. – De annál nagyobb van a szerelemben – somolygott Henry, és újra magához húzta volna a lányt, de az kitért az ölelés elől, és az íróasztalhoz lépett. – S mondd csak… – kezdte Chevonne, fölemelve egy papírt az asztalról. – Jól mulattál Bathban? – Mire gondolsz? – Tudod jól. Azokra a hölgyikékre, akik az általad is látogatott kétes hírű mulatókban megfordulnak. Henry bosszúsan ciccegett. – Ne kezd ezt… Utálom, ha egy nő féltékenykedik. Nem jártam semmiféle olyan helyen, amire célozgatsz. Megígértem, hogy többé nem teszem. – Akkor ezúttal a fogadós lányának a fejét csavartad el? Henry válasz helyett csak a szemét forgatta, majd ingerülten a hajába túrt. Chevonne-t azonban csak mulattatta a fiú bosszúsága. A lány ravaszul elmosolyodott, majd egy hirtelen mozdulattal Henry előtt termett, és megragadta a fiú nyakát. Ujjai olyan szorosan kulcsolódtak a torkára,

hogy körmei a bőrébe vágtak, s Henry fájdalmasan felszisszent. – Soha… – suttogta Chevonne. – Érted, soha nem fogom hagyni, hogy más nőt érints. Inkább megöllek. Henry lefejtette nyakáról a lány kezét, s szorosan markolva a lány csuklóját, így szólt: – Vedd le rólam a kezed, te kis sehonnai cseléd. Henry hangjában azonban nem volt semmi vészjósló. Sőt! Szemében vad fény villant, ajka szegletében pedig megjelent az a vadállati mosoly, amely mindig is fölizgatta a lányt. Chevonne kajánul elvigyorodott. Mindig is tudta, hogyan tud hatni Henry érzékeire. – Úgy? – kérdezte édelegve. – Ne érintselek meg itt se? Chevonne keze a fiú ágyékához nyúlt: annak vesszője már mereven ágaskodott. A lány simogatni kezdte, s Henry elégedetten dorombolt, akár egy macska. A következő pillanatban az ágyra dobta a lányt, felhajtotta szoknyáit, és vadul tépni kezdte alsóruháit. Chevonne elégedetten szemlélte Henry vérben forgó szemét. – Ez az… – nyögte. – Csináld durván, ahogy szeretem… Henry egy pillanatra megdermedt. Chevonne fölé hajolt, és ezúttal ő szorította meg a lány nyakát. – Ne mondd meg nekem, mit csináljak… De Chevonne csak nevetett; félrerántotta a fejét, s beleharapott Henry egyik ujjába, de olyan erősen, hogy a fiúnak kiserkent a vére. Henry elrántotta a kezét, s először dühösen meredt a vöröslő cseppekre, de aztán élvetegen elmosolyodott. Egy mozdulattal a hasára fordította a lányt, tarkójánál belemarkolt a hajába, s durván magáévá tette. Chevonne közben egyszerre nevetett és nyögött, olyan hangokat hallatva, mint az évődő macska. Henrynek – attól félve, hogy a lány visítozása az egész házat felveri – végül a lány egyik harisnyáját tartó szalaggal kellett bekötnie Chevonne száját. Mikor mindketten elértek az őrült násztáncuk végét jelentő beteljesüléshez, Henry izzadtan, kócosan és zihálva borult szeretője mellé az ágyra. Mikor kissé megnyugodott, oldalra fordította a fejét, és Chevonne nyakát kezdte cirógatni. – Szeretlek… – nyögte kiszáradt szájjal. – Szeretlek, te bolond kis ribanc… – Szeretlek, Louise – suttogta James ellágyulva, ahogyan szerelme arcát nézte a fehér párnák között, amire az őszi napfény falevelek táncoló

árnyékát festette. – Én is téged… – felelte Louise olyan boldog és elégedett mosollyal, ami rég nem ragyogta be arcát. – Gyönyörű vagy – mondta James, és megsimította Louise arcát. – Ugyan, James – nevetett Louise, és magára húzta a meleg tolldunyhát. – Már negyvenkét éves vagyok – hangzott a paplan alól Louise tompa hangja. James lehúzta az asszony fejéről a takarót, s Louise kócosan újra felszínre bukkant. – Ugyan már! – szólt James. – Egy napot sem öregedtél azóta, hogy utoljára láttalak. – Talán csak lélekben – mondta Louise elgondolkodva. –Egyetlen nap sem telt úgy, hogy ne gondoltam volna rád. A várakozás öregíti legjobban az asszonyok szívét. – De szerencsére nem kell többé várakozunk. Újra itt vagyunk egymásnak. James feje ekkor visszahanyatlott a párnára, és ujjaival világosbarna hajába túrt. – Csak azt sajnálom – mondta végül –, hogy nem kaptam kézhez hamarabb a leveled. Akkor már egy éve visszatérhettem volna. – Annál sokkal több időt vesztegettünk el – mondta Louise komoran. – És ez az én hibám. – Kedvesem – fordult James újra Louise felé. – Ezt már megbeszéltük. Hogy így alakult a sorsunk éppannyira az én felelősségem is. – Én akkor döbbentem rá, mit is tettem – emlékezett vissza Louise –, amikor megláttalak a börtön udvarán… A hátam mögött a halott Jeffreys, előttem a férfi, akit elvesztettem. Úgy éreztem, a sors büntetni akar a rosszul meghozott döntésemért. De talán most már úgy ítéli meg, eleget bűnhődtünk mind a ketten. – Soha többé nem válunk el egymástól, kedvesem! – szólt szenvedélyesen James. – Talán az élet ad elég időt ahhoz, hogy bepótoljuk, amit elvesztegettünk. Louise kuncogott. – Ez úgy hangzik, mint egy… – Lánykérés? – mosolygott James is.

Louise huncutul mosolyogva bólogatni kezdett, mire James közelebb húzódott hozzá, és beburkolta szerelmes ölelésével. Idilli napok köszöntöttek az Elsfield palotára, ahová James is beköltözött londoni tartózkodása idejére. Mert bármily fájó is volt, még néhány hétre el kellett válnia szerelmétől: utolsó üzleti ügyeit elintézendő még egy kis időt Hágában kellett töltenie. Azonban addig is úgy éltek, mint az ifjú házasok: késő délelőttbe nyúlóan heverésztek az ágyban, szerelmeskedtek, és sokat nevettek. Egy nap azonban különös látogató érkezett a palotába. Azon a verőfényes őszi délelőttön Louise és James éppen sétára indultak volna, amikor a komornyik egy ismeretlen francia úr érkezését jelentette, aki Cranleigh hercegnőt keresi. Louise kíváncsiságát fölkeltette a látogató, így Jamesszel az oldalán a szalonban fogadta. A szolgáló nyomában egy testes, ötven körüli férfi érkezett. Különös jelenség volt. Arca kipirult, és fényesen ragyogott – mint azoknak az embereknek, akik egész életükben hajszolták az élvezeteket –, állán gondosan ápolt, fehér kecskeszakáll világított, s gyérülő ősz haját szalaggal fogta össze tarkóján. Ruházata alighanem a legügyesebb párizsi szabók keze munkáját dicsérte, viszont meglehetősen harsány színösszeállításban pompázott: rikító kék selyemfelöltőt, valamint cipellőt viselt, és kanárisárga selyemmellényt. Louise-nak összességében az volt az érzése, egy elaggott papagáj áll előtte. James kérdő pillantást vetett kedvesére, s Louise csak egy apró vállrándítással jelezte, fogalma sincs, ki lehet az illető. Hanem ezt hamarosan megtudták. – A nevem Julien de Compere, Compere márkija – bókolt mélyen a jövevény. Hangjából meglehetős izgalom csengett. – Üdvözlöm, márki – szólt Louise. – Én Louise Harvey vagyok, Cranleigh hercegnője, de ezt bizonyára tudja. Az úr itt, James Welham. Kérem, foglaljon helyet. Louise egy mozdulattal az egyik szabadon álló karosszékre mutatott, de a márki elhárította a felkínált helyet. – Köszönöm, de inkább állnék… S ha nem bánja, rögtön jövetelem okára térnék. A helyzet az, hogy egy hölgyet keresek… – Egy hölgyet? – kérdezett vissza Louise csodálkozva. –Egy hölgyet, igen – bólogatott a márki, s almaszerű arca hirtelen

elvörösödött. – Pontosabban a hölgyet, akit szeretek, életem szerelmét. Az ő neve Chevonne. – Chevonne? – kérdezte elképedve Louise. – Ó, talán ismeri? – kérdezett vissza a férfi lelkesen. Louise bólintott. – Ó, hála legyen az égnek! – kiáltott fel megkönnyebbülten a márki, s mint aki hatalmas tehertől szabadult meg, végül csak levetette magát a korábban felkínált székbe. – El sem tudja képzelni, mióta járok a nyomában… Úgy éreztem, ha itt is árnyékra vetődök, belehalok. Tehát az ön alkalmazásában áll? Mint nevelőnő? – Nem… – ütközött meg Louise a felvetésen. – Ő a társalkodónőm. – És itt van? – élénkült fel a márki. – Mondja, láthatnám? – Nem, ő a Cranleigh kastélyban maradt, Hertfordshire-ben. – Ó… – szontyolodott el a férfi. – Mondja, megengedné, hogy fölkeressem őt az otthonában? – Kérem, csak lassan a testtel, uram – emelte föl a kezét Louise, aki kezdte összeszedni a gondolatait. – Először is, kérem, mesélje el, honnan ismeri az én kedves Chevonneomat? Elég sokat mesélt nekem a párizsi életéről, de az ön nevét sosem említette. – Nem csodálom – ingatta a fejét Compere. – Keserves csalódást okoztam annak a szegény lánynak. – S mégis miként? – Tudja, én magam özvegy vagyok – kezdte a történetet a márki. – Van három leányom, akik mellé még hosszú évekkel ezelőtt alkalmaztam nevelőnőnek az én angyalomat… – Különös – szólt közbe Louise. – Chevonne sosem említette, hogy valaha is dolgozott volna nevelőnőként. – Pedig így volt – bólogatott Compere. – Az a drága lélek anyai gondoskodással nevelte az én lánykáimat, s közben élettel és fénnyel töltötte meg a Compere-kastélyt. No és az énekhangja! Szinte csilingelt az ódon falak között! Nem csoda, hogy beleszerettem. Feleségül is

akartam venni, csak hát… Az anyám nem engedte. Ő maga hatalmas vagyonnal rendelkezett a saját jogán, s megfenyegetett, hogy kitagad minden örökségből, ha egy „ócska kis nevelőnőt veszek magam mellé társamnak”, ahogy fogalmazott… A vén boszorka. – Ön tehát – szólt most James –, a vagyont választotta. – Mit tehettem volna? – kérdezte a férfi, bűnbánóan meredve lapátkezeire. – A Compere birtok annyit sem hozott, hogy egy böjtölő szerzetes jóllakjon belőle. Anyám támogatása nélkül elvesztem volna. – No, és Chevonne? – kérdezte Louise. – Ő… viszonozta az érzelmeit? – Ó, a leghevesebb lángolással! – kiáltotta a férfi, s Louise csak egy szemöldökráncolással fejezte ki e fölötti csodálkozását. – Szegény gyermek… Hogy sírt és átkozódott, amikor megmondtam neki, anyám akarata szerint el kell hagynia a kastély… Elmondott gyáva féregnek, alantas talpnyalónak, aki az anyja szoknyája mögé bújik. Igaza volt mindenben. A férfi lehajtotta a fejét, s egy pillanatra úgy tűnt, menten elsírja magát, ám végül boldogságtól ragyogó szemét emelte vendéglátóira. – De most! – kiáltotta. – Most itt vagyok! Megfogadtam, hogy ha az anyám meghal, azonnal megkeresem Chevonnet. Fél évvel ezelőtt, majd nyolcvanéves korában, ez be is következett. Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig húzza a vén satrafa, az a gonosz… – Tehát ön Chevonne keresésére indult – akasztotta meg Louise az eltávozott gyalázásában a vendéget. – Hogy talált rá? – Először Franciaországban nyomoztattam utána. De azután, hogy Chevonne Brewer elhagyta Compere-t, mintha nyoma veszett volna. Aztán eszembe jutott, hogy az apja angol volt, s arra gondoltam, talán a csatorna túlfelén próbált szerencsét… Louise azonban a márki utolsó szavait mintha nem is hallotta volna. Egy pillanatra ugyanis úgy érezte, valaki a mellkasába rúgott. – Hogy… – nyögte Louise akadozó levegővel. – Hogy… Milyen nevet mondott az imént? – Chevonne… Brewer. Louise ekkor lassan fölemelkedett ültéből. –Uramisten – motyogta James, akinek elméjében ugyancsak felidézett

egy régi emléket a név: így hívták William első feleségét is. Beatrice Brewert, aki annak idején behálózta William beteges fivérét, Danielt, hogy a meggyilkolására szövetkezzen vele. – Tehát… – folytatta Louise, nyugalmat erőltetve a hangjára –, tehát Chevonne apját Brewernek hívták? – Igen. Ahogyan a nagyanyját is, Jane Brewert. Ő gondozta szegény árvát, amíg az el nem helyezkedett a kastélyomban. És az ő révén jutottam el önhöz, hercegnő. Sikerült kinyomoznom, hogy ő valamiféle rokonságban állt az ön elhunyt férjével. – Igen… – motyogta James. – Az anyósa volt. – Az anyósa? – csodálkozott a márki. – Talán Chevonne anyjának testvérét vette feleségül a megboldogult Lord Elsfield? Louise azonban válaszra sem méltatta a férfit. – Márki – mondta inkább –, szeretném megkérni, hogy most hagyjon minket magunkra. – De… – hebegte a férfi –, még nem beszéltük meg, hogy Chevonne… – Kérem, márki! – toppantott Louise idegesen. – Távozzon a házamból! – Kérem, uram… – terelte szelíden James Compere-t az ajtó felé. – A hercegnőnek most pihenésre van szüksége… Ő… izé… Jöjjön vissza holnap délután, akkor megbeszéljük a kettőjük ügyét… – No, de… – tiltakozott volna a szerelmes uraság, ám James végül csak kitessékelte a házból. Amikor visszatért, a falfehér Louise-t a szalonban találta föl-alá járkálva, míg a kezét a szájára szorította. – Ó, James! – mondta végül az asszony, abbahagyva a járkálást. – Mi lehet ez az egész, Louise? – kérdezte James. – Ez a Chevonne, a társalkodónőd, valamiféle kapcsolatban állna Brewerékkal? – És én tudom is, hogy mifélében… – mondta Louise belesápadva a megdöbbentő felismerésbe. – Ő Daniel lánya, aki állítólag meghalt, és most az Addington kastély mellett magasodó dombtetőn nyugszik. A méregkeverő anyja mellett. – Louise, kedvesem… – szólt James. – Én ezt az egészet nem értem. –Emlékezz, mit mondott Compere. Hogy Chevonne Jane Brewer

unokája. A férfi továbbra is értetlenül meredt Louise-ra, aki újra járkálni kezdett a szobában. – William annak idején feleségül vette Beatrice-t, Jane Brewer lányát – magyarázta Louise. – Tudod, akibe George Jeffreys is szerelmes volt. – Igen. – És ez a Beatrice behálózta Danielt, William bátyját. Ő volt az elsőszülött és Addington örököse. Viszonyt kezdett vele, és együtt félre akarták állítani Williamet az útból, csakhogy Daniel az utolsó pillanatban meghátrált… – Igen, erre emlékszem – ráncolta a homlokát James. – Azután William elutazott, Beatrice pedig ott maradt, de belehalt a gyermekszülésbe, mikor világra hozta… – Daniel gyermekét! – kiáltott Louise megtorpanva. – Egy kislányt! Aki állítólag követte anyját a sírba. Csakhogy a jelek szerint ez nem igaz! Jane Brewer… Az a boszorka bizonyára felbukkant a kastélyban a lánya halála után… S magával vitte a gyermeket, akit utána Chevonnenak nevezett el. – De miért vitte el a kastélyból? – Ki tudja? Talán attól félt, hogy ha William hazatér, megöli azt a csecsemőt. Felesége hűtlenségének és öccse árulásának élő bizonyítékát. Aki most álnév alatt beférkőzött az otthonomba! – De mégis, mi lehet a célja? Louise nem válaszolt. Lelke mélyén egy sötét gyanú kezdett ébredezni, de egyelőre még nem merte hangosan kimondani. James néhány percig némán töprengett. – Álljunk csak meg egy pillanatra, Louise! – emelte föl végül a kezét. – Nem tudhatjuk biztosan, hogy Chevonne Daniel gyermeke. Annyit tudunk, hogy Jane Brewer Franciaországban fölnevelt egy kislányt, akinek a maga nevét adta. Honnan tudod, hogy nem később vette magához? – Egyszerűen érzem a csontjaimban, James, hogy ez az igazság. –Azért ettől komolyabb bizonyítékra lenne szükségünk – szólt szelíden

James. – Találhatunk olyat is… – mondta Louise komoran. A férfi kérdőn felhúzta a szemöldökét. – Ott van a sír… Louise két nappal később, késő éjszaka rontott be a Cranleigh kastély kapuján, s anélkül, hogy a megilletődött és köntösben előcsoszogó Bentont szóra méltatta volna, kikapta a komornyik kezéből a lámpást, és egyenesen az emeletre rohant. Nyomában James botladozott a félhomályban. – Louise, kedvesem, kérlek ne tégy olyat, amit később esetleg megbánsz – kiáltott utána a férfi. – Nem tudhatod, hogy a fiú… – Hamarosan kiderül, James – vetette hátra a válla fölött Louise, és egyenesen Henry szobája felé tartott. Fia ajtaján kopogtatás nélkül nyitott be, és a helyiségbe lépve pontosan az a látvány tárult a szeme elé, amitől tartott: a feldúlt ágyon Henry és Chevonne meztelenül és egymásba gabalyodva feküdtek. A két szerető rémülten és álmosan pislogott az ajtó irányába, ahol ott állt lámpással a kezében a holtsápadt Louise. – Anyám! – kiáltotta rémülten Henry, s kapkodva próbálta elfedni meztelenségét a takaróval. – Hogy… hogy kerülsz te ide? – Nem én vagyok az, aki itt magyarázattal tartozik! – sziszegte Louise ingerülten. – Anyám, felnőtt férfi vagyok, nem történt itt semmi olyasmi… – Nem rád céloztam – szakította félbe Louise. – Hanem rá! Louise Chevonne-ra mutatott, aki riadtan pislogott Henry háta mögül asszonyára. – Hercegnő, kérem… – szólt most a lány a legesdeklőbb hangján. – Kérem, félreérti a helyzetet. Henry és én szeretjük egymást. Én… – Te fogd be a szád! – rivallt rá Louise, majd a földről felkapta Chevonne ruháját, és a lánynak dobta. – Most pedig öltözz, és hord el magad a házamból! – Mama, túlreagálod a helyzetet – nyögte Henry, álmosan dörgölve a szemét. –Neked fogalmad sincs róla, ki ez a nőszemély! – kiáltotta Louise. – Ez a

becstelen, csaló céda… – Elég ebből, anyám! – kiáltott most már Henry is ingerülten, és ő is elkezdte magára rángatni az ágy végében heverő nadrágját. – Nem tűröm, hogy így beszélj Chevonneról! Szeretem őt! – Akkor fogalmad sincs róla, kit szeretsz! Ez a lány… – Hagyd, Henry – szólt most Chevonne, aki időközben magára öltötte ruháját. Chevonne megkerülve az ágyat, Louise elé lépett, s legboldogtalanabb arckifejezését felöltve így szólt: – Anyád bizonyára neheztel, amiért egy ilyen magamfajta, semmi kis szolgálóra fecsérled a szerelmed… – Ne merd sajnáltatni magad előttem, te számító kis bestia! – sziszegte Louise. – Tudom jól, ki is vagy te. Henry ekkor egy ugrással anyja és Chevonne között termett, mintha csak attól tartana, Louise a lányra veti magát. – Azt mondtam, elég ebből a beszédből! – szólt komolyan a fiú. – Ha még egy rossz szót szólsz róla a jelenlétemben… – Ostoba kölyök! – kiáltott Louise. – Nem veszed észre, hogy az orrodnál fogva vezetnek! Ennek a nőnek csak a rangod és a birtok kell, azért jött ide, hogy behálózzon. Ő… – Semmit nem tudsz a kettőnk dolgáról, anyám! – tiltakozott Henry. – Megtiltom, hogy ilyesmivel gyanúsítsd! Louise, végleg elvesztve önuralmát, így kiáltott: – Az én házamban, az én fedelem alatt te nem tilthatsz meg nekem semmit! Azt sem, hogy ezt a számító kis férget kihajítsam az otthonomból! – Úgy? – kérdezte Henry, míg szeme szikrákat lövellt. Anyja még soha életében nem beszélt így vele, s szavai sértették az ifjú büszkeségét. – Akkor engem sem látsz többé! – vetette oda Henry, majd megragadva Chevonne karját, így szólt a lányhoz: – Gyere, kedvesem, tűnjünk el innen. Anyámnak ideje megtanulnia, hogy nem vagyok már gyerek, és nem sértegetheti büntetlenül a nőt, akit szeretek! Azzal Henry Chevonne-t maga után vonszolva, kiviharzott a szobából. Úgy tajtékzott, úgy viharzott benne a megsebzett büszkeség, hogy észre

sem vette a folyosón várakozó James Welhamet. A férfi addig gondterhelten hallgatta az elharapódzó veszekedés hangjait, de beleavatkozni nem akart a család ügyeibe. – Henry, az ég szerelmére, legyen eszed! – futott a fia után Louise le a lépcsőn, de az mintha meg sem hallotta volna. – Te nem tudod, ki ez a nő! Ő valójából… De Louise ezúttal sem tudta befejezni mondandóját, mert Henry, akiben felszínre tört minden sértett férfiúi hiúsága, megtorpant az ajtóban, és visszafordult. – Elég legyen, te zsarnokoskodó nőszemély! – rivallt rá Henry az anyjára. – Nem parancsolhatsz többé nekem! Így is elég ideig elviseltem az örökös gyámkodásod és a megaláztatást, hogy úgy óvod tőlem az erszényed, akárha tolvaj volnék… – Hogy jön ez most ide, Henry? – kérdezte Louise megütközve. – Úgy, hogy elegem van abból, hogy gyerekként kezelsz! Mert nem vagyok többé az, nem tarthatsz többé a markodban, és legfőképp nem mondhatod meg nekem, hogy kit szeressek! És most ezt egy életre megtanulod! Azzal Henry kirohant az éjszakába, betuszkolta Chevonne-t Louise hintójába, amiből még nem fogták ki a lovakat, ő maga felpattant a bakra, és a kocsi port kavarva eltűnt a sötétségben. – Az én hibám… – motyogta Louise, kihűlt teáscsészéjét szorongatva. Odakint már pirkadt. A csúfos botrányba fulladt éjszakát bágyadt reggeli napfényben fürdő hajnal és madárcsicsergés követte, mintha az élet a legbékésebb mederben folyt volna tovább. – Ugyan, Louise – mondta James, kezét a kandalló parazsánál melengetve. – Teljesen érthető, hogy így reagáltál a történtekre… – Nem erre gondoltam… Nem kellett volna ilyen szorosan fognom Henryt. Ő büszke és önérzetes fiú. Ha nem lettem volna ilyen szigorú vele a pénzt illetően… – Akkor talán nem sétál bele a Brewer lány csapdájába? – ingatta a fejét James. – Akkor nem reagál ilyen hevesen, hogy el akarod tőle választani? – De ez már túl sok volt neki. Hisz hallottad, hogy ezt is a fejemhez vágta. Hogy nem adtam neki anyagi függetlenséget… Az, hogy a szerelmi életébe is bele akartam szólni, már sok volt neki. Jobban tekintettel

kellett volna lennem a büszkeségére… – A büszkesége, a büszkesége… Azzal nem kerülted volna el a katasztrófát, ha számolatlanul zúdítod rá a pénzt, hogy elherdálja. Louise egy ideig némán töprengett. – Arra viszont nem számítottam – szólt végül, hogy ez a ravasz kis teremtés így behálózta. Abban a pillanatban, amikor rájöttem, hogy ki is Chevonne, tudtam, egyszerűen éreztem, hogy azért jött a házamba, hogy elcsavarja Henry fejét. Ezért javasolta olyan készségesen, hogy Alishát vigyem Londonba. Rájött, milyen érzelmeket táplál szegény lány Henry iránt, és nem akart riválist a háznál. – Alapos munkát végzett a biztos. Egészen megbabonázta a fiút… – Láttad, hogy nézett rám, hogyan beszélt velem? – kérdezte Louise elkeseredve. – A tulajdon anyjával! Ah, hogy lehettem ilyen vak? Csak a jóisten a megmondhatója, mióta folyik ez a viszony a hátam mögött. – Szerinted hol lehetnek most? – váltott témát James. – Pénz és minden nélkül? – kérdezte Louise elgondolkodva. – Bizonyára Londonban húzzák meg magukat Henry egyik ivócimborájánál… – Meg kell találnunk őket. – Sürgősen – bólogatott Louise. – Henrynek minél hamarabb meg kell tudnia, ki is ez a nő, még mielőtt még több ostobaságot követ el a két szép szeméért. – Igazad van. Engedd meg, hogy segítsek. Az lesz a legjobb, ha magam utazom a városba. Te maradj Cranleighben, hátha Henry észhez tér, és hazakullog. Louise ráállt a tervre, hanem aznap egy Jamesnél alkalmasabb jelölt érkezett Henry felkutatására. – Jimmy! – omlott kisebbik fia karjába Louise, amikor az váratlanul felbukkant a kastély szalonjában. – Mutasd magad! Olyan boldog vagyok, hogy épen és egészségesen látlak. Louise eltolta magától egy pillanatra az ifjú Jamest, s büszke anyai tekintetét végigjáratta a vörös, katonai uniformist viselő fián. Jimmy magas volt, és jóképű: apjától örökölte vörösesbarna fürtjeit és anyjától halványzöld szemét, amely, mint mindig, most is nyíltan és kedvesen tekintett a világra. Igen, Jimmy határozottan jóképű fiatalemberré lett, s

hála az égnek egyetlen karcolás nélkül tért meg a hadjáratról. – De hát hogyhogy máris hazatértél? – kérdezte Louise. –Csak a jövő hónapra vártunk! – A Rajna mentén hamar köszöntött be a tél. A csapatmozgásokat egyelőre beszüntették, így mi, tisztek, pár hónapos eltávozást kaptunk. – Akkor egy kis ideig nyugodtan alhatok – mosolygott Louise. – Miattam eddig is nyugodtan alhattál volna, drága mama – villantotta ki hibátlan fogsorát Jimmy. – Marlborough herceg mindig maga mellett tartott, sosem engedett a front közelébe. Amiért morgolódtam is eleget. Louise halványan elpirult. John Churchill fia iránti gondoskodása alighanem kettőjük egykori románcának köszönhető; a herceg bizonyára biztonságban akarta tudni egykori szerelme, Louise Elsfield gyermekét. S ezért Louise tiszta szívből hálás volt Churchillnek. – Egek! – hangzott James Welham kiáltása, aki ekkor lépett a helyiségbe. – Jimmy! A kis, Jimmy, te volnál az? Szívből örülök, fiam, hogy látlak… James egyenesen keresztfiához lépett, és jó erősen megrázta a kezét, s melegen megveregette a vállát. Jimmy értetlenül meredt az emelet felől érkező idegen férfira, aki úgy beszélt vele, mintha ezeréves cimborák lennének. Louise fölnevetett. – Ó, James, hisz nem emlékszik rád! Három- vagy négyéves lehetett, amikor utoljára találkoztatok. Jimmy, ő itt a keresztapád, James Welham. – James Welham? – derült fel Jimmy arca. – Igen, már emlékszem. Ha csak halványan is… Emlékszem, hogy annak idején ön tanított meg lovagolni. – Igen, ez így volt, az első pónidon, amit még Montagu hercegtől kaptál. – Hogyhogy visszatért Angliába? – kérdezte Jimmy. – A mama biztosan nagyon örült a jöttének, nagyon sokat emlegette az elmúlt években. Sokáig marad? – Végleg visszatértem Angliába. Hanem most Londonba szólít a kötelesség. – Henryt kell hazahoznia – mondta fiának Louise komoran. Jimmy a következő félórában tátott szájjal hallgatta anyja beszámolóját.

– Tehát ha jól értem – szólt végül még mindig a hallottak hatása alatt álló fiú –, az én nagybátyámnak, Danielnek és apám első feleségének egykor viszonya volt… amiből egy kislány született. És ez a lány most felbukkant a semmiből, hogy megszerezze magának a családi birtokot? – Ahogy mondod. – És Henry? – értetlenkedett Jimmy. – Annak ellenére, hogy tudja, kiféle miféle ez a nő, elszökött vele? – Hát, éppen ez az, hogy nem tudja – tördelte a kezeit Louise. – Nem volt rá alkalmam, hogy beavassam. Csúnyán összeszólalkoztunk. S mielőtt feltárhattam volna előtte Chevonne múltját, ő a szeretőjével együtt sértődötten elrohant az éjszakába. – Ez a fivéremre vall… – csóválta a fejét Jimmy. – Szívből szeretem, de Henry mindig is forrófejű volt. Előbb cselekszik, mintsem gondolkodna. Ráadásul mindeközben kiderült, hogy Alisha beleszeretett Henrybe… – Igen – bólogatott Louise. – Szegény kislány. Nem lett volna szabad hagynom, hogy Chevonne rávegyen, küldjem el a háztól. – Szerintem még így is jót tettél vele – vélte Jimmy. – De ennél most fontosabb, hogy megtaláljuk Henryt. Hanem jobb volna, ha én erednék utána. Mégiscsak az öccse vagyok, és talán rám jobban hallgatna, mint egy – már ne haragudj, James bácsi – idegenre. Így aztán Jimmy, alighogy kifújta magát, ismét lóra pattant, hogy szerelmes és zavarodott fejű fivére nyomába eredjen.

A következő két hónapban azonban nem sok hír érkezett felőle. Leveleiben mindössze arról számolt be, hogy az Elsfield-palotában ütötte fel főhadiszállását, innen indul majd mindennap bátyja keresésére, sorra keresve föl annak barátait és ismerőseit. James Alishát is meglátogatta a Kensington palotában, Henry hollétéről azonban ő sem tudott felvilágosítást adni. „…azt persze, hogy milyen körülmények között viharzott el fivérem Cranleigh-ből, nem osztottam meg Alishával. Mindössze annyit közöltem vele, hogy lezajlott köztetek egy kisebb nézeteltérés… Nem tartottam volna jó ötletnek, hogy Alishát elszomorítsam a Henry és Chevonne között történtek feltárásával. Mindazonáltal úgy látom, jól érzi magát az udvarban, neked pedig csókjait küldi.”

Louise elhúzta a száját, amikor a levél utolsó szavait olvasta. Úgy vélte, James pusztán tapintatból vetette papírra az utolsó sorokat. Louise maga ugyanis hiába írt több ízben is Alishának, nevelt lánya nem méltatta válaszra, így joggal feltételezhette, az még mindig haragszik, amiért eltávolították Cranleigh-ból. – Szomorú karácsonyunk lesz idén – mondta Louise, kitekintve a kastély ablakán: odakint éppen nagy pelyhekben kezdett hullani az első hó. – Nem legyen ilyen borúlátó, sahiba – szólt Aiyla, aki azért jött a kastélyba, hogy az ünnepi előkészületben segédkezzen egykori úrnőjének. – Még van néhány nap karácsonyig, addig még minden jóra fordulhat. – Aiylának igaza van, milady – helyeselt Suzon is. – Különben is, ha Henry nem is kerül haza addigra, Jimmy úrfi és Miss Alisha mindenképpen visszatérnek az ünnepekre. Aiyla és Suzon, akik éppen magyalágakkal díszítették a főlépcső korlátját, bátorítólag mosolyogtak úrnőjükre. A Cranleigh kastély lassan ünnepi díszt öltött. Aznap estére népes seregletet vártak a ház falai közé: régi kedves szokás volt, hogy karácsony előtti napokban vendégül látják a környék gazdáit, akiknek a ház ura, pontosabban úrnője, kis szalaggal átkötött dobozokat ad át, benne némi pénzzel. A módosabbaknak éppen csak jelképes összeget rejt az ajándék, de a szegényebbeknek komoly segítséget jelent az uraság adománya. Louise előtt már ott sorakoztak a kis dobozkák és a meghívottakról szóló lista, már csak az pénz hiányzott. – Travis – szólt Louise a titkárnak, aki éppen akkor lépett ki a dolgozószobából, kezében egy számadásokkal teli mappával –, megtenné, hogy kihozza nekem azt az ébenfa ládikót a könyvtárból? Abban tartom az erszényem. A férfi mosolyogva bólintott, és nemsokára visszatért a ládával, ami Louise személyes tárgyait rejtette. Az asszony elővette a nyakából annak kulcsát, kinyitotta, és elővette az erszényét. – Azt is, megtenné, hogy ezt elintézi helyettem? – intézte a kérdést Louise a titkárához, felé nyújtva az erszényt és a listát. – Hogyne, hercegnő – szólt Travis, és nekilátott, hogy a kiutalt összegeket szétossza a dobozokba, amelyeket Louise selyemszalagokkal kötött át. Éppen végeztek a munkával, amikor Swanson jelent meg a hallban. A férfi felöltőjén hópelyhek olvadoztak, kezében pedig egy vászonzsákot tartott.

– Meghoztam a vaddisznófejet az esti lakomához, hercegnő – szólt vidoran Swanson. – Ej, és miért nem a konyha felől hoztad be, te mamlasz? –korholta Aiyla jóindulatúan a férjét. – Hagyd csak, Aiyla – mosolygott Louise. – Köszönjük, Swanson, adja csak oda az egyik konyhalánynak… – Ó, jut eszembe, milady – kapott észbe Swanson –, egy hintót láttam közeledni az úton. Nem vagyok biztos benne, de mintha asszonyom egyik kocsija lett volna… Louise fölemelkedett ültéből. – Csak nem… Henry! – szólt boldogan Louise, majd a magyaldíszbe öltözött lépcső korlátjához szaladt, és felkiáltott az emeletre: – James! Gyere gyorsan! Henry visszajött. James Welham hamarosan meg is jelent a lépcső tetején olvasószemüvegében, kezében egy könyvvel. – Hogy mondod? – kérdezte a férfi. – Gyere! Henry itt van. Louise ezután kendőjét felkapva kiszaladt a ház elé, James és a többiek pedig kisvártatva követték. A kastély kapujában csakugyan az a hintó fékezett le, melyen Henry két hónappal korábban elviharzott. Annak ajtajában pedig hamarosan feltűnt a gondterhelt arcú Jimmy. – Jimmy… – szólt Louise, akit megrémisztett fia komor arckifejezése, az asszony arca azonban nyomban felderült, amikor kisebbik fia mögött Henry alakja tűnt fel a hintó ajtajában. Henry nyúzott volt, és borostás, szeme alatt pedig sötét karikák húzódtak. – Kisfiam – kiáltott Louise, fia felé nyújtva karját, aki meglepetésére boldogtalanul vetette magát az anyai ölelésbe. Louise érezte, hogy fia válla a sírástól rázkódik. – Henry… – nyögte Louise. – Az égre, mi történt veled? – Ó, mama – nyögte Henry, arcát anyja kendőjébe fúrva. – Én olyan ostoba voltam. Olyan ostoba. Louise, amint Henry kissé megnyugodott, távolabb tolta magától fiát, hogy jobban szemügyre vehesse; annak szeme könnyben úszott. – Mi történt, Henry? – kérdezte Louise. De a fiatalember nem felelt, csak félősen körbejártatta pillantását a Louise mögött gyülekező háznépen. Anyja megértette, Henry nem szívesen beszélne előttük.

– Gyere, kisfiam, menjünk be a házba. A kastélyba érve azonban Henry kijelentette, hogy inkább egyedül szeretne maradni, s felvonult a szobájába, aminek ajtaját nyomban magára is zárta. Louise aggódva pillantott nagyobbik fia után. – Hagyd őt most, mama – szólt Jimmy. – Jobb lesz neki, ha egyedül sírja ki a bánatát. – Akkor legalább te beszélj, Jimmy – unszolta fiát Louise, és a kandalló előtti karosszékhez vezette. – Mi történt a fivéreddel? S az ifjabbik James ekkor elmesélte, hogy két nappal korábban Henry felbukkant a londoni Elsfield-palotában. Nem számított rá, hogy ott találja öccsét, de szívből megörült Jimmynek. Így legalább egy szerető családtagnak sírhatta el bánatát: Chevonne ugyanis csúfosan elbánt Henryvel. Amikor Londonba értek, Henry kisebb kölcsönöket szerzett a barátaitól, amiből egy aprócska szobát béreltek a belvárosban. Henry azt hitte, Chevonne boldog lesz, amiért mindent feláldozva bizonyította be neki a szerelmét, de a lány hamar megunta a szűkös életmódot, s egyre unszolta Henryt, próbáljon meg kibékülni az anyjával. Mint kiderült, azért, mert attól tartott, Louise esetleg kitagadja fiát az örökségből. – Az a nő egy este aztán kifakadt – mesélte a Henrytől hallottakat Jimmy. – Közölte, hogy nem szándékozik egy elszegényedett nemesifjúval leélni az életét egy koszos kis porfészekben, s hogy annak idején Henry nem ezt ígérte neki… A veszekedés eldurvult köztük, s Henry egy kocsmában, a pohár fenekén keresett vigaszt. Mikor másnap reggel hazament, ezt a levelet találta az üres szerelmi fészekben. Jimmy egy gyűrött papirost nyújtott át Louise-nak, amit könnycseppek áztattak ugyan, de az asszony így is felismerte egykori társalkodónője írását. Chevonne tömören közölte Henryvel, hogy elhagyja, mert egy régi pártfogója, „egy vagyonos úriember”, mint fogalmazott, megkereste őt, és hajlandó lenne feleségül venni. Chevonne pedig bolond lenne, ha az előnyös parti helyett egy makacs hősszerelmeshez kötné magát, aki még tisztességes fedelet sem tud biztosítani a számára. Louise hangosan felolvasta a levelet, amit a többiek komoran hallgattak. – Ez bizonyára Compere márkija lesz… – szólt James. – A vagyonos úriember. – Valószínűleg – mondta Louise eltöprengve.

– Szerencsénk van, hogy éppen mostanában bukkant föl Londonban – morgott James. – A kis Chevonne bizonyára szívesen megkaparintotta volna magának Cranleigh-t, hanem azt a holdkóros pénzeszsákot becserkészni mégiscsak egyszerűbb. Kötözni való bolond az az ember, ha tényleg elveszi ezt a számító kis fruskát. – Mindenesetre – jegyezte meg Louise –, ha neki köszönhetjük, hogy ilyen egyszerűen megszabadultunk Chevonne Brewertől, én imába foglalom a nevét. – És Henry? Nagyon szenvedett? Louise szavait Jimmyhez intézte, aki szomorúan bólintott. – Sosem láttam még Henryt ilyen állapotban. Az én bolondos fivérem alighanem őszintén beleszeretett abba a lányba. Az pedig rútul összetörte a szívét. – Na igen, az első szerelmi csalódás – sóhajtotta James. – Két napon keresztül részeg volt – mesélte tovább Jimmy. – Hol azt hajtogatta, hogy meg akar halni, hol azt, hogy őt öli meg. Egyre csak azon sopánkodott, hogy mennyire megalázták, és a bolondját járatták vele. Éppen ezért… – Igen? – unszolta Louise a fiát. – Éppen ezért micsoda? – Éppen ezért nem is tártam fel előtte Chevonne múltját –folytatta Jimmy. – Szegény éppen eléggé maga alatt van, meglátásom szerint semmi értelme, hogy még azt is az orra alá dörgöljük, az a lány eleve azzal a szándékkal jött a kastélyba, hogy az ő fejét elcsavarja. Csak még nagyobb bolondnak érezné magát tőle… Louise a fejét rázta. – Szerintem jobb volna, ha elmondanánk neki a teljes igazságot. James azonban keresztfia pártját fogta. – De ne most, Louise, ha megfogadod a tanácsomat – szólt. – Hadd szedje össze magát egy kicsit a fiú, és ha kissé távolabb kerültek tőle az események, majd beavathatjuk. Louise végül úgy döntött, e kérdésben hallgat a férfiakra. Henry ugyanis valóban siralmas állapotban volt. A szobájából az orrát sem dugta ki, ellenben Louise örömére szívesen fogadta anyja vigasztaló szavait, s azt is hagyta, hogy fejét ölébe véve hosszasan simogassa szőke fürtjeit, ahogyan azt egykor kisfiú korában is tette. Karácsony napján azonban végre Henry kijött a szobájából, s úgy tűnt, egészen derűs hangulatban

várja az ünnepi lakomát. Aznap délután megérkezett Alisha is: a lány jókedvűnek és felszabadultnak tűnt, Louise-t melegen megölelte, s Henryt ugyanolyan fesztelen könnyedséggel üdvözölte, mint a többieket. Aiyla vacsora előtt végre elbeszélgethetett kicsit a lánnyal. A bizalmas megbeszélés részleteit persze nem árulta el Louise-nak, annyit azonban elmesélt nagy somolygások közepette, hogy az utóbbi hetekben egy vonzó, fiatal tiszt csapni kezdte a szelet védencüknek, s úgy tűnt, a lány szívesen fogadja az udvarlást. Bizonyára ezért tért vissza a lány régi jókedve. Louise tehát könnyű szívvel ült az ünnepi asztalhoz, ahol csatlakozott hozzájuk Jimmy jegyese, Mary Chilton és leendő apósa Sir William Chilton is. Az egész család jó hangulatban fogyasztotta el a fenséges lakomát. Közben folyt a bor, előkerültek a régi családi anekdoták, amelyeken valamennyien jókat derültek. Louise asztalbontás előtt idejét látta, hogy szólásra emelje a poharát. – Igyunk a családra – mondta fölemelve poharát –, ami a legfontosabb az életben! És az én csodálatos gyermekeimre, akik, Istennek hála, békében gyűltek össze az asztal körül ezen a megszentelt napon. Nagyon szeretlek titeket, és hálás vagyok a gondviselésnek, amiért megajándékozott veletek! – Igyunk rád is, anyám! – szólt vidáman Jimmy. – És James bácsira, aki végre annyi év után visszatért körünkbe. A poharak összecsendültek, Jimmy pedig így folytatta: – Kár, hogy holnap ismét útra kelsz – mondta keresztapjának címezve szavait. – Most csak egészen rövid időre megyek el – mondta James. – Épp csak elintézek néhány üzleti ügyet Hágában. Rég ideje már, és nem odázhatom tovább ezt az utazást. De egy-két hónapon belül visszatérek… Egy jeles eseményre. – Mégis miféle eseményre? – kérdezte Alisha kíváncsian. Louise Jamesre sandított. A férfi bátorítólag hunyorgott kedvesére. – Tudjátok, valamennyien örültünk, hogy James visszatért hozzánk – mondta Louise. – De ez talán nekem okozta a legnagyobb boldogságot. S talán éppen most, hogy mindenki, akit szeretek, és közel áll a szívemhez, összegyűlt az asztal körül… Talán éppen most van itt az ideje, hogy bejelentsük, James és én úgy döntöttünk, hogy

egybekelünk. A hírt először döbbent csend fogadta, legalábbis a gyerekek részéről, akik addig mit sem sejtettek a Louise és James között szövődött kötelékről. Elsőként Sir William Chilton ocsúdott fel a meglepetésből: – Éljen, éljen! – kiáltotta nekivörösödve a bőségesen fogyasztott bortól. – Ez igazán nagyszerű! – kiáltotta most már Jimmy is. – Úgy értem… ez igazán nagy meglepetés valamennyiünk számára, de anya… Azt hiszem, mindannyiunk nevében beszélek, ha azt mondom, túl sokáig voltál egyedül, és mi szívből szeretjük James bácsit. Ha úgy érzitek, boldoggá tehetitek egymást a hátralévő éveitekre, azzal nekünk okozzátok a legnagyobb örömöt. Nem igaz? Henry, Alisha? A megszólítottak boldogan helyeseltek, s újabb pohárköszöntők következtek, amelyekkel a jegyeseket éltették. Louise aznap este úgy érezte, évtizedek óta nem érzett ilyen felhőtlen boldogságot…



3. FEJEZET

Shirzan visszatér Henry néhány perccel éjjel kettő után lámpást gyújtott, és kilopakodott a folyosóra. A ház népe már az igazak álmát aludta. A néhány órával korábban befejeződött vidám ünnepségről már csak néhány üres likőröspohár tanúskodott a szalonban, ahogy Henry átvágott a helyiségen. Egyenesen a könyvtárszobába tartott, s mikor bezárta maga mögött annak ajtaját, csak ennyit morgott: – Egy eljegyzés… pont ez hiányzott nekünk. A készülő frigy ugyanis alaposan keresztülhúzhatta számításait, ezért most már különösen fontos volt számára, hogy mielőbb megtalálja azt, amiért visszatért a kastélyba. Az íróasztalhoz lépett, aminél ülve anyja a levelezését szokta intézni. Sorra bújta végig a különféle feljegyzéseket és bőrkötésű mappákat, míg végül az asztal egyik fiókjának mélyén találta meg azt, amit keresett: egy aranyveretes bőrtokban ott lapult a Cranleigh kastély és birtok adománylevele. Henry az anyjával folytatott veszekedés után indulatoktól forró fejjel rohant ki a kastély kapuján, ám nem sokkal Londonba érkezésüket követően kitisztult a feje. Ahogyan ott állt Chevonne-nal az oldalán egyetlen fillér nélkül, rájött, hogy nem sok választása van: előbb-utóbb vissza kell könyörögnie magát az anyai kegyekbe. Chevonne-ról azonban nem volt hajlandó lemondani. – Szeretlek, kedvesem – mondta a lánynak a kis padlásszoba félhomályában –, de azzal egyikünknek sem használok, ha kizáratom magam az örökségből, hogy aztán egymás karjaiban kopjon fel az állunk. Chevonne a homlokát ráncolta. A jelenet, amely nem sokkal korábban Cranleigh-ben lejátszódott, aláásta az elképzeléseit; úgy tervezte, alapos és kitartó munkával férkőzik az úrnő kegyeibe, hogy amikorra Henryt egészen az ujja köré csavarta, az ne ágáljon frigyük ellen. Hanem az a szánalmas veszekedés anya és fia között nem szerepelt a tervében. Dühöngött, amíg az éjszakában vágtató hintó belsejében hánykódott

London felé, hogy ez az ostoba fiú mindent tönkretesz a hirtelenkedésével. Arról nem is beszélve, hogy az a néhány szó, amit Louise a fejéhez vágott, még mindig ott visszhangzott a fülében: „Tudom jól, ki is vagy te…” Lehetséges volna, hogy a hercegnő rájött a valódi személyazonosságára? Még szerencse, hogy Henry elméjét elborította sértett büszkesége, s jóformán meg sem hallotta anyja szavait. Így viszont kevesebb ideje van a cselekvésre, mint azt gondolta volna… Chevonne ugyanis nem tett le arról, hogy megszerezze magának Louise javait. Származásának és születésének körülményeit már rég megismerte nagyanyjától; a vén Jane Brewer egy szívtelen, gonosz nőszemély volt, aki alig mutatott valami gyöngédséget unokája felé. Chevonne azonban mégis hálás volt az asszonynak, aki annak idején kimenekítette Addingtonból, ahol anyja vadállati férje – legalábbis Chevonne, nagyanyja leírása alapján, így képzelte el a néhai William Harvey-t – féltékenységében a bölcsőben tekerte volna ki a nyakát, hogy eltüntesse szégyenének nyomát a földről. Chevonne tudta, hogy kivételes szépségét anyjától örökölte, s Beatrice lánya képzeletében angyali teremtésként élt tovább. Nem csoda, hogy egy ilyen férj mellett szegény asszony egy másik szerelemben keresett menedéket… az apja, Daniel Harvey karjaiban. Chevonne mindig is úgy érezte, a világ igazságtalanul van összerakva: Daniel Harvey-nak és Beatrice Brewernek együtt kellett volna leélnie az életét, s akkor ő, Chevonne, egy hatalmas angliai uradalom örökösnőjeként láthatta volna meg a napvilágot… Nem pedig egy eltitkolt zabigyerekként, akit a zsarnoki Jane Brewer piszkos üzelmeinek eszközévé tett. Bár, mi tagadás, sokat köszönhetett az öregasszonynak, aki sok mindenre megtanította. Például arra, hogyan csavarja el a gazdag vén kéjencek fejét… Nem mintha Chevonne-nak lett volna más lehetősége: Jane Brewer serdülőkorától kezdve, kerítőnő módjára lökte Chevonne-t egyik vagyonos nemesember ágyából a másikba, míg végül Compere márkijának a személyében eljött az a „nagy fogás”, amelyről Brewer asszony mindig is álmodozott. Csakhogy a gyáva kurafi végül megtört anyja akarata alatt, őt pedig egyszerűen elküldte a háztól. Chevonne nem tért vissza nagyanyjához: megcsömörlött már a kivénhedt pénzeszsákok simogatásától, így inkább Angliában próbált szerencsét. Itt az első útja Surrey-be vezetett, ahol végre szemügyre vehette az Addington kastélyt, mindazt, ami szerinte – ha lett volna igazság a földön – őt illette volna meg. S végre maga is

elmondhatott egy imát a sír fölött, ahol édesanyja nyugodott, s ahová állítólag őt is elföldelték. Amikor megtudta, hogy mindennek a tulajdonosa Louise Harvey, William második felesége már nem itt, hanem Hertfordshire-ben éli életét, és hercegnői rangra emelkedett, Cranleigh kastélyának környékére is ellátogatott. Itt hamarosan megtudta, hogy a ház asszonya társalkodónőt keres, s ami számára ennél is fontosabb volt: a hercegnőnek két nőtlen fia is van. Chevonne először azt vette a fejébe, hogy Jimmyre veti ki a hálóját: végtére is ő volt Addington örököse, így végül az ő kezébe hullana a birtok. Csakhogy az ifjú James jó tíz évvel volt fiatalabb Chevonne-nál, ráadásul fülig szerelmes volt egy közeli birtokos lánykájába. Az őszinte, jólelkű, szende Jimmyvel különben is aligha lett volna könnyű dolga. Hanem Henry… Mikor Chevonne először meglátta a fiatalembert, akinek szeméből csak úgy sütött a romlottság, s akinek vonzó külseje egy gyönge, befolyásolható jellemet takart, rögtön tudta, ő az embere. Végül is, kinek kell Addington, ha egy hercegségnek is az úrnője lehet? A csábításban és szerelmi játékokban tapasztalt Chevonne seperc alatt magába bolondította Cranleigh örökösét, s minden ment volna a maga útján, ha nem gáncsolja el számításait az a botrányos éjszaka s Henry meggondolatlansága… Tudta, új tervet szükséges kieszelnie, aminek végrehajtására úgy kell rávennie Henryt, hogy az mit se sejtsen belőle… – Kedvesem… – fordult végül Chevonne Henryhez. – Szeretlek, és éppen ezért én sem akarom, hogy ekkora áldozatot hozz értem. De ha elveszítelek, abba belehalok. Chevonne ekkor nagy levegőt vett; tudta, itt az ideje, hogy mindent egy lapra tegyen fel. – Ha kívánod, én mégis feloldozlak a korábbi ígéreted alól… nem kell feleségül venned. Henry néhány pillanatig némán fürkészte szeretője tekintetét. – Ebből is látszik – mondta végül –, hogy nincs igaza anyámnak. Te valóban szeretsz engem. Nem vagyok hajlandó lemondani rólad, Chevonne. A lány ekkor forrón megcsókolta Henryt, és teljes meztelenségével a fiúhoz tapadt. Ezután vadul és szenvedélyesen szeretkeztek, mint mindig. Mikor pedig elcsigázva elnyúltak lepedőiken, Chevonne Henry mellkasára kucorodva így szólt: –Akkor mi lenne, ha összeházasodnánk? – kérdezte, ujjaival a fiú

mellszőrzetén körözve. – Úgy értem, titokban. Így bármi lesz az anyáddal való konfliktus vége, minket már nem választhatnának el egymástól. Henry hallgatott. – Különben pedig – folytatta Chevonne – egyáltalán nem biztos, hogy anyádnak joga van kitagadni az örökségből. Mi lenne, ha beszélnél valakivel? Egy olyan prókátorfélével. Meg kell tudnod, mihez van jussod, és mi az, amiből anyád kiforgathat, ha úgy tartja kedve. Ha nem tehet semmit, nyugodtan bejelenthetjük neki a frigyünket… – És ha teljesen nincstelenné tehet? – kérdezte Henry. Chevonne megvonta a vállát. – Akkor titokban tartjuk előtte a házasságunkat, amíg ki nem találjuk, hogyan lágyítsuk meg a szívét. Mondjuk például… egy unokával. Chevonne ekkor felsandított Henryre, aki a lányra mosolygott. – Egy unokával? – Gondolod, anyád ellent tudna állni egy bájosan gügyögő gyermeknek? El tudod képzelni, hogy ha mi hárman, mint egy család, beállítunk hozzá, akkor képes lenne kidobni minket? Henry egy kis ideig gondolkozott. Tudta, hogy az édesanyja jólelkű és egyenes asszony. Meg is lepte az a heves gyűlölet, amivel Chevonne felé fordult, amikor rájött a viszonyukra. Erre aligha volt más magyarázat, minthogy a lányt egy számító aranyásónak nézi, aki csak Henry vagyonát akarja megkaparintani. Fogalma sincs arról a hatalmas szerelemről, ami őket összefűzi. Hanem ha ennek a szerelemnek a legtökéletesebb bizonyítékát, egy bájos gyermeket vinnének anyja színe elé… Henry el sem tudta képzelni, hogy képes lenne a saját unokáját kiforgatni a vagyonából. Így aztán Henry és Chevonne egy éjjel, egy titkos esküvő keretében egybekeltek egy greenwichi kis kápolnában. Másnap pedig Henry fölkeresett egy ügyvédet. Az felvilágosította, hogy Cranleigh hercegnő akkor végrendelkezhet szabadon a birtokról, ha erre az adománylevél, amit III. Vilmostól kapott, feljogosítja. Csakhogy Henry még sosem látta az adománylevelet. Ennek szellemében határoztak a fiatalok a továbbiakról: Henry bűnbánóan és összetört szívvel hazakullog az anyja szoknyája mellé, hogy megvizsgálhassa a papírokat. A terv szerint addig

Chevonne egy közeli fogadóban várakozik férjére, akivel ezután kitalálják, hogyan tovább. Ezért bosszantotta annyira az éjnek idején papirosok után kotorászó Henryt az eljegyzés híre. Anyja még csak negyvenkét éves volt, akár gyermeket is szülhet James Welhamnek, és akkor már nemcsak Jimmy, de egy új jövevény is közé és a jogos öröksége közé állhat. Már amennyiben anyjának joga van szabadon végrendelkeznie. Erre a kérdésre hamarosan meg is találta a választ a bőrtokból előkerülő, cirádás pergamenen. Az e szavakkal kezdődött: „Mi, Isten kegyelméből és az angol nép akaratából, Anglia, Skócia és Franciaország királya, ezennel Louise Harvey-nak és véréből való örököseinek adományozzuk Cranleigh kastélyát… a hozzá tartozó földekkel s annak valamennyi hasznot hajtó javaival, továbbá…” A folytatás azonban nem érdekelte Henryt. Számára ez volt a legfontosabb: „véréből való örököseinek…”. A prókátor azt mondta, ez azt jelenti, a birtokot Louise legidősebb gyermeke fogja örökölni, senki más. Henry elégedetten tette vissza a dokumentumot a helyére, s már indult is volna, amikor észrevette, hogy anyja ébenfa ládikája, amelyben erszényét és legszemélyesebb tárgyait tartja, ott állt azon a kis intarziás asztalon, ahol mindig is. Csakhogy ezúttal a kulcs is a zárban volt. Azt Louise még akkor felejtette el magához venni, amikor a pénzt osztotta szét a parasztoknak szánt ajándékokhoz, ugyanis a Henry érkezése fölötti öröm közepette egészen elfeledkezett róla. Henry néhány pillanatig habozott. Hamiskártyás énje arra buzdította, használja ki az alkalmat, és vegyen magához néhány aranyat. Végül úgy döntött, hacsak kíváncsiságból is, de meglesi, mennyi pénzt tart anyja a háznál. Hátha észre sem venné, hogy néhány aranynak lába kelt. Henry felnyitotta a dobozt, s meg is látta egy halom irat tetején a zöld bársonyerszényt. Mohó keze az érmék után kutatott, de csalódottságára ujjai csak néhány ezüstshillinget markoltak. – Mire is számítottam? – morogta Henry. – Hiszen a minap osztotta szét a pénzét azok között a bugrisok között. Hanem ekkor pillantása egy másik tárgyra esett. Egy hasonló bőrerszényre, amelyet aranyszínű hímzés, virágok és keleti motívumok díszítettek. Henry sosem látta azelőtt. Lámpását az asztalkára tette, és

kioldozta a zsák száját, tartalmát pedig a ládába borította. S a lélegzete is elakadt a szeme elé táruló látványtól… Gyönyörű ékszerek hunyorogtak rá a lámpás halvány fényében. Egy zafír nyakék, smaragdgyűrűk, gyémánttűk, kámeák… Henry fölemelt egy hosszú, többsoros igazgyöngy nyakláncot, és megbűvölten meredt rá. Fel sem tudta becsülni az előtte heverő kincsek értékét, abban azonban biztos volt – ennyire értett az ékkövekhez –, hogy nem angol földön készültek. Hogyhogy nem tudott ezeknek az ékszereknek a létezéséről? Miért nem látta soha egyiket sem anyján? Honnan szerezte, és főképp, miért rejtegeti őket? Henry tekintete újra a láda mélyét kutatta, és fölfedezett benne még egy tárgyat. Egy kis elefántcsont szobrot, mely egy nőstényoroszlánt formázott. Nem tudta volna megmondani miért, de a kis szobrocska még delejezőbb hatással volt rá, mint az ékszerek látványa. Észrevette, hogy az állat nyakán vékony smaragdberakás fut körbe nyakörv módjára. Valamilyen megérzéstől hajtva tekert egyet az állat fején. Ettől a mozdulattól Henry előtt feltárult a szobor belseje. Abban egy apró, ledugaszolt fiolát talált, benne titokzatosan derengő, sötét folyadékkal… Ugyan mi ez? Miféle titkokat rejteget az anyja ebben a ládában? Henry ezután félretette a szobrot, és tovább kutatott Louise múltjában. Azonban a többi felfedezése nem tartogatott ekkora meglepetéseket… William Louise-hoz írott levelei, a szülei házasságlevele… Hanem a láda legalján mégiscsak fölfedezett valami újabb különlegességet. Egy számára ismeretlen írással telerótt papirost. Látszott rajta, hogy többször is elolvasták, talán össze is gyűrték, s a tintát mintha könnycseppek is áztatták volna egykoron. Valamilyen keleti írás lehet, tűnődött a fiú. Talán anyja Indiában töltött éveiből származik, akárcsak a szobrocska és az ékszerek? Henry egyre csak forgatta a kezében a levelet – Azam herceg utolsó, anyjának írott üzenetét –, és közben magában tanakodott: tudta, hogy az ékszereket és a szobrot nem csempészheti ki észrevétlenül, hanem a levelet magához vette. Régi volt, és a láda legalján lapult, talán anyjának nem jut eszébe mostanában keresni. Ráadásul úgy sejtette, ha annak tartalmára rájön, fölfedezheti Louis-nak azt a titkát – mert titkot őrzött, ebben most már biztos volt –, melyet ebben a ládikában rejteget. Henry visszalopakodott a szobájába, a levelet egy fiókba tette, majd visszabújt takarói alá. De álom nem jött a szemére… Fantáziáját egyszerre izgatták a mesés ékszerek, a baljós fiola és az a tény, hogy anyja valamit titkol előlük. Valamit, ami Indiában történt. Hanem titkai mindenkinek vannak, miért ne lehetnének

Louise Harvey-nak is? De ha így van… Azt talán Chevonne-nal a maguk javára is fordíthatnák. Henry sokáig hánykolódott még nyugtalan gondolatok között. Végül csak elnyomta valamiféle nyugtalanító álom, az a fajta, amely nem pihentet, pusztán az ember koponyáján dörömbölő gondolatok hangját nyomja el… Ahhoz azonban elég mélyen aludt, hogy ne hallja meg, amint nyílik szobájának ajtaja, s hogy ne vegye észre, takarója egyszer csak fölemelkedik, és egy meleg, ruganyos test csusszan be mellé az ágyba. Csak akkor eszmélt fel, amikor két illatos kar fonódott teste köré, s nyakát finom csókok kezdték borítani. Azt hitte, Chevonne látogatta meg legszebb álmaiban, s elégedetten morogni kezdett. Csak akkor, amikor a telt ajkak az övéhez értek, s keze a bolondosan göndörödő fürtökbe nyúlt, jött rá, hogy nem Chevonne fekszik mellette… Hanem Alisha. – Alisha – kiáltotta, de a lány gyorsan a szájára tapasztotta a kezét. – Mit… Mit akarsz te itt? – kérdezte a fiú, s megpróbált távolabb húzódni, de a lány mohón tapadt a testéhez. – Mégis, mit gondolsz? Hozzád jöttem… – Alisha, ezt nem lehet… – tiltakozott a fiú. – Ugyan miért nem? – kérdezte a lány esdeklőn. – Tudom, hogy vonzónak tartasz, hogy tetszem neked… Már évek óta látom a szemeden. Alisha nem hazudott. Ahogy kinőtt a serdülőkorból, Henrynek valóban feltűnt, micsoda érzéki, buja teremtéssé lett a lány, aki húgaként nevelkedett mellette… Isten a tudója, talán akaratán kívül még flörtölt is vele egykor, hisz ahhoz túl nagy szoknyavadász volt, hogy egy ilyen szépség hidegen hagyja. De mégis, hiába tudta, nem fűzi össze őket vérségi kötelék, valahol mégiscsak rokonnak tekintette Alishát… Aztán pedig Chevonne megjelenése végképp kiűzte gondolataiból a lányt. Igaz is! Chevonne! – Alisha ezt nem szabad! – fogta le Henry egyszer csak az ölelő karokat. – Nem helyes… Ez… – Miért? – suttogta a lány, akinek kezdett elszomorodni a hangja. – Hisz nem vagyunk rokonok… Tudom, anyád nem helyeselné, de ő sem szabhatja meg, hogy hol terem meg a szerelem… Mert én szeretlek,

Henry… Évek óta szeretlek. Alisha újra megpróbálta megcsókolni Henryt, de az elhúzta a száját. – Igen… Tudom… Épp ezért nem élhetek vissza a helyzeteddel. Én nem szeretlek téged, Alisha… – Tisztában vagyok vele – mondta a lány tárgyilagos, mégis szomorú hangon. – Nem is kérek tőled semmit. Sem ígéretet, sem elköteleződést. Csak egy éjszakát… Az első éjszakát, amit egy férfival töltök. Hadd éljem át a te karodban… Anyánk hamarosan úgyis férjhez ad. Valami unalmas londoni ficsúrhoz. Legalább egy éjszaka emlékét hadd vigyem magammal. Henry komolyan, őszintén szeretett volna hűséges maradni feleségéhez, de ami ezután következett, arra nem volt felkészülve. Alisha hirtelen átkulcsolta lábával Henry derekát, s csípőjét ütemesen a fiú ágyékához kezdte dörgölni. Henry elméjét elborította a köd… Elképzelni sem tudta, hol tanult meg ez a kis fruska így mozogni, de nem is érdekelte. A hátára fordította a lányt, s kezével hevesen szaggatni kezdte annak batiszt hálóingét. Alisha azonban nem ijedt meg a fiúban fölébredő állati vágyaktól, csak kéjesen nyögdécselt, míg Henry kezei bejárták fiatal kebleit, s nedves öle is hívogatóan várta, hogy magába fogadhassa a férfit.

Henryt a hajnal első fényei az ablaknál állva találták. Sötét gondolatokkal fürkészte a behavazott tájat s a ködös, szürke borongásban vijjogó varjakat, melyek a park fölött köröztek. Haragudott magára és mögötte, a feldúlt ágyon pihegő Alishára is… Ha anyja fölfedezi a történteket, dührohamot kap. Arról nem is beszélve, hogy Alisha őt is hűtlenségre csábította. Igaz, csapodár természet volt – ennek ellenkezőjével önmagát sem álltatta –, de Chevonne-t szerette, s hűséges férje szeretett volna maradni. Legalább egy ideig. Hanem, ha már így alakult a dolog, úgy döntött, megpróbálja a legjobbat kihozni a helyzetből. Leült az ágy szélére, s a dunyha alatt békésen szuszogó Alishára meredt. Aztán egy hirtelen mozdulattal lerántotta róla a takarót. – Öltözz! – mordult a lányra. – Menj a szobádba, mielőtt fölébrednek a cselédek. Alisha, aki legboldogabb álmából ébredt, zavartan nézett szét a szobában. Látta, hogy Henry bosszús, sőt, mérges: a fiú az ágy szélén

ült meztelenül, és fejét komoran lehajtotta. Alisha azonban nem hagyta magát. A fiúhoz kúszott, mellékucorodott, és ujjaival beletúrt a hajába. – Miért küldesz el ilyen durván? – kérdezte szomorúan. –Talán haragszol rám? – Igen, haragszom – mondta Henry ingerülten. – De hát… téged is boldoggá tett az, ami köztünk történt…Te is élvezted. – Ez nem számít. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Hisz olyan vagy, mintha a testvérem volnál. Mégis úgy bújtál be mellém az ágyba, úgy csábítottál el, mind valami megvadult, tüzelő szuka. Alisha elfordította a fejét a durva szavak hallatán, és a takaróba temette az arcát. De Henry nem kímélte. – Mégis mi lett belőled? – folytatta a fiú. – Anyánk a legjobb nevelést biztosította a számodra, igazi hölgyet akart nevelni belőled. Erre te bekúszol a fia ágyába, s odadobod a becsületed, mint valami értéktelen rongyot. El kell mondanom neki, mi történt itt az éjjel. – Micsoda? – kapta fel a fejét Alisha, s hangjában a szomorúság helyére rémület költözött. – De hát miért tennél ilyen őrültséget? Iszonyatosan dühös lenne. – Az lehet, de nem rám. Végtére is te loptad magad az ágyamba, nem igaz? Henry felállt, és öltözni kezdett, míg Alisha könyörgő tekintettel nézett rá. – Ne tedd ezt velem, Henry! Ki tudja, anyánk mit tesz akkor velem? Az is lehet, hogy vissza se küld az udvarba, hanem elzavar, vagy zárdába csukat. – Talán azzal tenné neked a legnagyobb szívességet – morogta Henry. – Hogy mondhatsz ilyet? – szörnyülködött a lány. – Sajnálom, Alisha. A te érdekedben kell így tennem. Ha velem így viselkedtél, ki tudja, mi az ördögöt művelsz az udvarban. Nem hagyhatom, hogy szégyent hozz a házunkra és anyánkra. Ha engem kérdezel, nem is voltál szűz. Tessék, még csak nem is véreztél… Alisha a lepedőre pillantott.

– Nem tudom, ez hogy… – Hagyjuk, Alisha – mondta Henry, megkötözve nadrágjamadzagját. – Azt teszem, amit tennem kell. Beszélek a mamával, és mindent meggyónok neki, még akkor is, ha én magam is a fejemre vonom a haragját. A fiú az ajtó felé indult, mire Alisha kiugrott az ágyból, és Henry után vetette magát. – Ne, Henry! – könyörögött, most már könnybe lábadt szemmel. – Lehet, hogy hibát követtem el, de ez csakis azért történt, mert szeretlek! Ez olyan nagy bűn? Ezért akarod tönkretenni az életemet? Henry úgy tett, mint aki egy pillanatra elbizonytalanodik. – Esküszöm, többé nem fordul elő – fogadkozott Alisha. – A szemed elé sem kerülök, ha úgy kívánod, csak ne árulj be a mamának! Bármit megteszek, amit kérsz! Henry csak erre várt. – Bármit? – kérdezte, és mélyen a lány szemébe nézett. – Igen, bármit, csak mondd meg, mi legyen az. – Alisha… – kezdte Henry. – Ugye, Aiyla annak idején megtanított fársziul? Miután Alisha lefordította számára a levelet, Henry elküldte a lányt, biztosítva róla, hogy az éjszaka történtek kettőjük közt maradnak. A levelet illetően ugyancsak hallgatást parancsolt a csöndesen sírdogáló lányra. Ezután lovaglóruhát öltött, s az étkezőben reggeliző családra rá sem hederítve, egyenesen az istállóba ment. Úgy érezte, szüksége van egy kis friss levegőre, hogy kiszellőztesse a fejét. Egyre csak a levél sorai jártak a fejében. „…igyekezd megőrizni szívedben annak a férfinak az emlékét, akitől mérföldek ezrei fognak hátralévő életedben elválasztani, de ki holta napjáig fogja bőröd illatát érezni a párnán, melyen egykor aranyfürtjeidet nyugtattad…” Mégis, ki lehet ez az Azam, akinek anyja egykor a párnáján nyugtatta a fejét? A kérdés nem hagyta nyugodni, és a lelke mélyén tudta, hol kaphatna rá választ. Lova lépteit valószínűleg nem véletlenül irányította Aiyla és Swanson háza felé. Aiyla és a férje egy takaros udvarházban éltek a birtok határában, melyet a hozzá tartozó kis földdel együtt még

Louise adományozott nekik az egybekelésükkor. Az egykori rabszolgalány nem látott, nem hallott a boldogságtól, amikor átlépte új otthona küszöbét. Aiyla, akinek soha nem volt semmije, aki egykor még önnön személyének sem volt tulajdonosa, álmában sem képzelte volna, hogy egy saját ház úrnője lesz, s még egy szolgálólány és egy mindenes cseléd is az irányítása alá fog tartozni. Tökéletes boldogságra talált Angliában, szíve egyetlen fájdalma az volt, hogy neki és Swansonnak sosem született gyermeke. Így szeretetét kizárólag férjére áldozta, no meg arra a rengeteg állatra, ami körülvette őket. Aiyla kalitkáiban madarak énekeltek, lába körül folyton macskák tekergődztek, és három, jól megtermett vadászkopó is egyre a sarkában csaholt, ahogyan aznap reggel is, amikor kilépett a háza ajtaján. – Jó reggelt, Henry úrfi! – köszöntötte Aiyla a lovast, akinek érkezésére felfigyelt az ablakból. – Hogyhogy kilovagolt ebben a cudar időben? – Szeretem a tájat, amikor hó fedi – felelte Henry szórakozottan. – Hanem igaz, ami igaz, kissé átfagytam. – Elfogad az úrfi egy bögre meleg tejet? – kérdezte Aiyla udvariasan. – Kissé át is melegedhetne a tűznél. – Köszönettel elfogadom, ha nem vagyok a terhére – szólt, s a szabadkozást meg sem várva leugrott lova nyergéből, és követte Aiylát a házba. Odabent kellemes meleg uralkodott, és a vendég elhelyezkedett Swanson bársony karosszékében, mely közvetlenül a kandalló előtt állt. – A ház ura nincs idehaza? – kérdezte Henry. Aiyla a fejét rázta. – Nem, úrfi, reggel korán fogta a puskáját, és elment, hogy utánanézzen a vaddisznóknak. Tegnap alaposan beetette őket. Aiyla leült a vendégével szemközt. A szolgálólány hamarosan meleg tejet és süteményt tett Henry elé, majd magukra hagyta őket. – Kellemes volt a tegnapi ünnepség – szólt Aiyla, hogy társalgást kezdeményezzen. – Igen, valóban – mondta Henry. – És az eljegyzés! – fűzte tovább a szót a ház úrnője. – Mondja, úrfi, ugye önök is szívből örülnek a hírnek? – Örülünk, bizony – bólogatott Henry. – Mind a hárman úgy véljük, anyám megérdemli a boldogságot. Oly sok éve már, hogy a papa eltávozott.

Hány éve is? – Pontosan tizennyolc esztendeje, úrfi – vágta rá Aiyla. – Különös, hogy te még nálam is pontosabban tudod az idejét – jegyezte meg Henry. – Nem nehéz elfelejteni – felelte Aiyla, ám hirtelen fülig vörösödött. – Miért mondod ezt? – kérdezte Henry, a szemöldökét ráncolva. – Hát csak… mert azt tudom, hogy én magam tizenhét éve már, hogy elhagytam Indiát. Az úr egy jó évvel korábban halt meg, így aztán könnyű számon tartani. Aiyla igazából arra gondolt, hogy Alisha majdhogynem akkor született, amikor az apja lelke a túlvilágra költözött. Ennek szólt a pirulása is; megijedt, hogy még el találja szólni magát Henry előtt Alisha származását illetően. De Henrynek más ütött szöget a fejébe. – Hogyhogy anyám még ilyen sokáig maradt Indiában apám halála után? Hisz elvileg azért ment oda, hogy megkeresse. Miért nem tért vissza rögtön? – Én azt nem tudom, úrfi – mondta Aiyla, ám bosszúságára megint elpirult. Aiyla magán érezte Henry kutató pillantását, s nyugtalanította az a különös tűz, ami a fiú szemében égett. Igyekezett hát minden szavát megfontolni. – Sok éve már annak – folytatta. – Ha jól emlékszem, a császári udvar nézeteltérésbe keveredett a hajózási társasággal, így aztán nem hagyták kifutni a hajóikat. – Értem – mondta Henry higgadtan. – Gondolom, a papa halála is megviselte anyámat… – Ó, nagyon is – bólogatott buzgón Aiyla. – Időre volt szüksége, hogy összeszedje magát. – Szerencse, hogy te ott voltál mellette. Nehéz lehetett neki akkoriban, egyedül, abban a hatalmas országban. – Henry, miközben beszélt, szigorúan összehúzta a szemöldökét, mint a héja, ami zsákmányára készül lecsapni. Csakhogy ezt Aiyla, aki tekintetét mereven a tejesbögréjére szegezte, nem láthatta.

– Távol a gyermekeitől és a szeretteitől – fűzte tovább a szót Henry. – Ó, nagyon hiányoztak ám az édesanyjuknak, úrfi – mondta Aiyla gyorsan. – Asszonyom rögvest megkérte Azam herceget, hogy ültesse hajóra, amint a kikötők megnyíltak. – Hogy kicsodát kért meg anyám? – kapott a szón Henry. – Azam herceget – felelte Aiyla, és bosszúságára megint elvörösödött. Henry megérezte az asszony zavarát, hát legnyájasabb mosolyát felöltve hátradőlt a székében, s szinte csevegő hangon folytatta: – Különös… Anyám életének valószínűleg legizgalmasabb időszaka volt, amit Indiában töltött. Én mégis alig tudok róla valamit. Erről az Azam hercegről sem hallottam még soha… – Ő a császár egyik fia volt – vonta meg a vállát Aiyla, mintha csak valami mellékes dolgot említene meg. – Ő volt az, aki maga mellé vette az édesapjukat, amikor egy város ostromára indult. Ő mentette meg ezzel az életét. – De csak ideig-óráig… – Igen, sajnos. Nem sokkal azután, hogy a herceg oldalán megérkezett az Áldott Erődbe, William sahib elhalálozott. – Egy elfertőződött sebtől? – kérdezte Henry. – Úgy van. Ezután néhány pillanatig mindketten hallgattak, majd Henry így szólt: – Na de anyám miért a hercegtől kérte, hogy küldje vissza Angliába? Miért nem a császártól? – A császár akkor maga is háborúzott. Azam hercegre bízta a palotát és a háremet. – Tehát a herceg ott maradt egyedül a háremben az özvegyen maradt anyámmal? – kérdezte Henry komoran. Aiyla idegesen fölnevetett. – Vele és még vagy háromezer háremhölggyel, eunuchhal és szolgálóval… –Miért nevetsz ilyen idegesen, Aiyla? – kérdezte Henry szigorúan

meredve az asszonyra. Aiyla most már felpillantott a bögréjéből, és tekintete találkozott Henry haragtól lángoló pillantásával. – Én… – habogta. – Miért lennék én ideges? – Azt neked kell tudnod – mondta Henry kiszáradt torokkal. – Mit titkolsz előlem, Aiyla? – Ugyan mit titkolnék? – nevetett fel ismét zavarában, de a nevetés most már kihozta Henryt a sodrából. A fiú hirtelen felpattant, s felborítva a közöttük álló kis asztalt, megragadta Aiyla karjait, és talpra rángatta az asszonyt. – Beszélj! – fröcsögte nyálzuhatagot zúdítva az asszonyra.– Beszélj, te hitetlen némber! – Mit akar tőlem az úrfi? – nyöszörögte Aiyla halálra rémülve. – Mi az, amit titkoltok az anyámmal? A szeretője lett ennek az Azamnak, igaz? – Nem, nem, dehogy – nyögte Aiyla. – Ne hazudj! – hörögte Henry. – Ne hazudj, mert kitekerem a nyakad! Henry keze ekkor az asszony torkára kulcsolódott, s Aiyla kétségbeesetten kapkodott levegő után. – Az igazat akarom hallani! – kiabált tovább Henry. – Anyám a szeretője lett annak a sötét képű kurafinak, mi? Aiyla megpróbálta megcsóválni a fejét, de Henry még szorosabbra fonta ujjait az asszony nyaka körül. – Ne hazudj! Az igazat, vagy megöllek! A szeretője volt? Azam a szeretője volt anyánknak? Aiyla alig láthatóan bólintott, mire Henry elengedte, s az asszony összecsuklott, mint egy rongybaba. – Úrfi… – nyögte, a kezét a fiú után nyújtva. – Nem úgy értettem… De Henry meg sem hallotta. Kiviharzott a házból, kis híján feldöntve az éppen hazatérő Swansont. – Úrfi, hát ön itt? – kérdezte nyájasan a férfi, kitérve a váratlan vendég útjából. – Uramisten… – hebegte Swanson a nappaliba lépve, ahol törött bögrék és bútorok közt Aiyla kuporgott a nyakát dörzsölve.

– Itt meg mi történt? – kérdezte a férfi felesége mellé térdelve. Henry egyenesen a kastélyhoz vágtatott. Fejében egymást kergették a gondolatok. A régen történt események sajnos egy végzetes félreértéssé, a létező legsötétebb történetté álltak össze fejében. A kastélyhoz érve még azt sem várta meg, hogy elvezessék a lovát, amint lepattant a nyeregből, egyenesen a szalonba csörtetett, és elbődült: – Anyám! Louise mosolyogva jött ki az étkezőből, nyomában, Suzonnal és Aiylával. – Henry! – szólt Louise. – Hát, itt vagy! Épphogy elkerültétek egymást Jamesszel. Már útra kelt. – Engem nem érdekel a sehonnai szeretőd! – fröcsögte Henry. – Vajon hányadik férfi lehet, aki megfordult az ágyadban, míg nekünk a szűzi életű özvegyet játszottad? Louise úgy állt ott, mint akit leforráztak. – Mi… mi ütött beléd, Henry? – Te! – mutatott ujjával Henry az anyjára, miközben a kiabálás hangjai Bentont és két inast is a szalonba csalogattak. – Te – folytatta Henry. – Most már tudom, miféle nőszemély vagy! Előadod nekünk az erkölcsös úrnőt és a gondoskodó anyát. Felelősségről papolsz nekünk, engem elítélsz Chevonne miatt, Alishát elüldözted a háztól… Pedig mindünk közül te vagy a legromlottabb. Louise ekkor már kezdett kijönni a béketűrésből. Elképzelni sem tudta, miféle láz borította el ezúttal fia elméjét. – Henry, nem tudom, mi történt veled, de semmi okod rá, hogy így beszélj a tulajdon anyáddal. Próbálj meg lecsillapodni és… – Tudom, hogy miért tartott olyan sokáig visszatérned Indiából annak idején! Annak a hercegnek az ágyában henteregtél, egy istentelen kutyáéban, míg nekünk a legnagyobb szükségünk lett volna rád! – Henry… – szólt Louise elsápadva. – Ezt… Ezt te nem értheted. – Ugyan mit? – hördült fel a fiú. – Hogy a szeretőddel megöltétek az apánkat, hogy ti nyugodtan kéjeleghessetek? Louise azt hitte, a föld nyílik meg alatta. –Miket beszélsz? – kiáltotta. – Ez képtelenség! Hogy én öltem meg az

apádat? Megsebesült az ostromban… A hasát átjárta egy kard… A karjaimban lehelte ki a lelkét, és kis híján én is utána haltam! – Ezt mondtad nekünk! De különös módon a hercegi szeretődről elfelejtettél beszámolni! Ugyan mit titkolsz még előlünk, anyám? – Nekem is megvannak a magam titkai, mint bárki másnak! – kiabált most már Louise is. – Ami köztem és Azam herceg között történt, az csak rám tartozik! Apád halála… A legkegyetlenebb csapás, amely az életben érhetett… És Azam… Igen… A szerelme segített túlélni, és erőt merítettem belőle. Aztán hazatértem. Hazatértem, és fogalmad sincs, milyen áldozatokat hoztam értetek! Hogy visszaszerezzem az otthonotokat, hogy visszaadjam mindazt, ami megillet titeket! – Inkább lettél volna velünk, amikor Jeffreys ránk törte az ajtót! – De nem voltam itt… – mondta Louise könnyekkel küszködve. – Nem voltam itt, és ezt sosem bocsátottam meg magamnak. De apád halála akkor sem az én lelkemen szárad. Én sosem árultam el őt… De ő… Louise ajkába harapott. Kis híján kiszaladt a száján, hogy „De ő valóban elárult engem…”. – De ő mi? – kérdezte Henry ingerülten. – Nem számít – felelte Louise, és elfordította arcát. – Nem számít, hisz apád halott, és ezen semmi sem változtathat. Henry ekkor egy lépést tett anyja felé, s gyűlölettől szikrázó szemmel ennyit mondott: – Azt kívánom, bárcsak te is halott lennél. Istenemre, megtudnálak fojtani! Azzal, ahogyan mérgezett tőrét anyja szívébe szúrta, sarkon fordult, és kirohant a kastélyból. Louise magába roskadt. Fia szavai egyre a fülében visszhangzottak, és megvetéstől csillogó tekintetének látványát sem tudta kiverni a fejéből. Tudta, egy nap még megkapja a maga büntetését, amiért Azam iránti szenvedélyét anyai kötelességei elé helyzete. Ezt is el akarta volna mondani fiának, mint annyi minden mást, s ez bántotta a legjobban: hogy Henry még csak esélyt sem adott neki, hogy magyarázattal szolgáljon. S hogy azt gondolta róla, közrejátszott William halálában… Nos, ez mindennél jobban fájt neki. Ilyesmit feltételezni aljasság volt Henry részéről. Mintha nem is a fia lett volna. Louise abban is kezdett

kételkedni, hogy valaha is ismerte őt. Kénytelen volt belátni, hogy valójában apja vére, a néha François de Sauvage gonoszságából sokkal több csepp kering a vérében tulajdon gyermekében, mint azt valaha is hinni akarta. S a fiút most mintha a föld nyelte volna el. Hiába küldte újra a keresésére Jimmyt és Swansont, ezúttal nem akadtak a nyomára. Az egyetlen, ami vigaszt nyújtott Louise-nak a nehéz órákban, az a tudat volt, hogy James Welham hamarosan hazatér. Maga sem tudta, miért, de úgy érezte, a férfi majd kitalál valamit, hogyan oldják meg a kialakult helyzetet. Az elmúlt években hozzászokott, hogy minden az ő vállán nyugszik: a birtok ügyei, a gyermekei nevelése. De James visszatért az életébe, s most már szüksége volt a férfira. A szerelmére, a támogatására… „Ha minden jól megy, március első napjaiban visszatérek Cranleigh-be… S végre nekiláthatunk az esküvőnk szervezésének. Csak arra kérlek, ne túl távoli időpontot válassz… Szeretnélek minél hamarabb a feleségemként tartani a karjaimban. Remélem, téged és a gyerekeket is jó egészségben talállak hazatértemkor…” – írta a férfi utolsó levelében. Louise tehát Jamest és Henryt egyaránt várta haza. Február első napjaiban Jimmy visszatért az ezredéhez, így Louise egészen magára maradt a nagy kastélyban. Annál boldogabb volt, hogy egy nap váratlanul Alisha toppant be Cranleigh-be. Jöttének oka azonban aggasztotta Louise-t. – Mostanában gyöngélkedtem – mondta Alisha, míg Travis és Margaret a csomagjait hordták be. – A királynő így hazaküldött néhány napra, hogy megerősödjem. – Mi a bajod, Alisha? – kérdezte Louise, fölemelve a lány állát. – Elhívassam a doktort? – Ó, azt a rémes öregembert? – húzta el a száját Alisha. –Fölösleges. Csak tudod, az a sok bál és mulatság. Mostanában egymást érik az udvarnál. Kimerültem kissé… Louise-nak valóban nem tetszett Alisha ábrázata. Szeme alatt sötét karikák húzódtak, és sápadt is volt. – Persze, hisz nem vagy hozzászokva – mondta végül Louise. – Hanem itt aztán kipihenheted magad. Olyan csöndes ez a ház, akár egy sírbolt.

– Tehát Henry még mindig nem tért vissza? – kérdezte Alisha. – Továbbra sem tudják, merre lehet? – Sajnos, nem – rázta meg a fejét Louise. – De mégis, mi történt önök között? Miért nem árulja el, min kaptak így össze, mama? Louise Alishára nézett, s kedvesen megcirógatta az arcát. – Talán eljön annak is a napja gyermekem. Henry sok mindent a fejemhez vágott. Volt, amiben igaza volt, és volt, amivel nagyon megbántott. Először vele szeretném tisztázni a félreértéseinket. – Miss Alisha csakugyan nincs jó bőrben – mondta Suzon, amikor aznap este vacsora után úrnője haját fésülte. – Állítólag kimerült – mondta Louise. – Furcsa, nem gondolja? Hogy egy ilyen fiatal lánynak megártson néhány udvari bál. – Reméljük, nincs komolyabb baja – felelte Louise. – De ha néhány napon belül nem kap erőre, én csak elhívatom hozzá a doktort, akárhogy ágál is ellene. Kopogtattak az ajtón. Suzon az ajtóhoz sietett, s Louise hallotta, hogy Travis az, aki bebocsátást kért. – Ez a levél most jött a hercegnőnek – mondta a titkár. – Ilyenkor? – kérdezte Suzon csodálkozva. – Igen, valami küldöncféle hozta. Azt mondta, választ nem vár, és el is nyargalt. – Értem. Köszönjük, Travis, elmehet – mondta Suzon, s becsukta a titkár mögött az ajtót. – Mi az, Suzon? – kérdezte Louise. – Ez a levél most érkezett. Louise átvette a levelet, feltörte a pecsétet, és olvasni kezdte az üzenetet. S arca egyszerre felragyogott. – Henry! – kiáltotta. – A levél Henrytől jött.

– Ó, végre – sóhajtotta Suzon megkönnyebbülten. – Végre hírt hallunk felőle. Mit ír? – Különös – vonta össze a szemöldökét Louise. – Találkozóra hív. A Brixton melletti régi Lanely tanyára… Éjfélkor. – Abba a romos épületbe? – hüledezett Suzon. – Éjnek idején? De hát minek? – Azt írja, beszélni akar velem. Hajlandó meghallgatni. De nem akarja átlépni a házam küszöbét, amíg nem tisztáztuk a múltban történteket. Azt kéri, egyedül menjek. – Ez nagyon különös. Persze ez a színpadiasság – már, hanem veszi zokon, hercegnő – Henry úrfira vallana. De biztosan tőle jött a levél? – Az ő keze írása, ebben biztos vagyok. – S mit tesz most? – Ugyan mit tehetnék? – kérdezte Louise. – Henry a Lanely tanyán vár rám éjfélkor… Mi mást tehetnék, mint hogy odamegyek, és megpróbálok beszélni a fejével? Alisha épp Louise ajtaja előtt haladt el, amikor Henry neve elhangzott a szobában, s hirtelen megtorpant. Az ajtóhoz tapadva hallgatta ki az utolsó mondatokat. Ezután gyorsan visszasietett a szobájába, és magára zárta annak ajtaját. Szíve hevesen vert. Tehát Henry itt van. Itt van a közelben, s Louise éjfélkor elmegy hozzá. Követni fogja – határozta el. Beszélnie kell vele, ki tudja, talán ez az egyetlen alkalma rá az életben. Henrynek meg kell tudnia, hogy a gyermekét hordja a szíve alatt… Amikor közeledett az idő, Louise lovaglókesztyűt és fekete, hódprémmel bélelt köpenyt öltött, s Suzon aggódó pillantásától kísérve kilépett az éjszakába. Louise maga ment az istállóba, hogy fölnyergeljen egy lovat. Az állat fehér ködpárát lehelve vágtatott gazdájával a közeli Brixton felé, a frissen esett porhóban. A kis falu behavazott házai sötéten aludták álmukat, ahogy Louise maga mögött hagyta őket, s még tompán hallotta a templom harangjának kongását, ami éppen akkor ütötte el az éjfélt, mikor Louise megállította lovát a romos, évek óta üresen álló épület előtt. Louise leszállt a nyeregből, s lovát a régi kerítéshez kötötte. Hirtelen szorongás fogta el a sötétbe burkolódzó ház láttán. Biztos, hogy Henry itt várja? Hanem ekkor az egyik emeleti ablakban világosság gyúlt. –Henry… – mosolyodott el az asszony, és belépett a házba, amelynek

ajtaja nyikorogva kinyílt. A házban dohszag és néhány összetört régi bútor látványa fogadta, amelyek éppen csak derengtek az ablakokon beáramló gyenge holdfényben. Louise a lépcső felé botorkált. – Henry! – kiáltotta, amikor lábát az első fokra helyezte. – Fiam, odafönt vagy? De válasz nem érkezett, így Louise elindult az emelet felé, ahonnan odakintről a fényt látta kiszűrődni az ablakon. Lassan, tapogatódzva haladt föl a lépcsőn, s annak tetején meg is pillantotta az ajtót, amely alól világosság szűrődött ki. Louise az ajtóhoz lapult. – Henry… – szólt bizonytalanul. – Itt vagy? Bentről ekkor különös, mormogásszerű hang hallatszott, és Louise benyitott a szobába. Először egy porlepte asztalt pillantott meg, rajta egy lámpással. Előtte egy szék állt és… Henry! A fiú a székhez kötözve ült, száját betömték, és fején jókora púp éktelenkedett. Szeme riadtan nézett, akár egy csapdába esett állaté, ahogy belépő anyjára meredt. Hirtelen nyöszörögni kezdett, s kétségbeesetten rángatódzott. – Henry! – kiáltotta Louise, s fiához futott. – Az égre, mi történt veled? Louise éppen elkezdte volna kiszabadítani fia megkötözött kezét, amikor az ajtó döngve becsapódott mögötte. Louise rémülten pördült meg a hangra… Chevonne állt az asszonnyal szemben, kezében egy megtöltött karabélyt tartva. – Chevonne… – nyögte Louise. – Lépjen távolabb – szólt a nő ellentmondást nem tűrően. – Te… Mit műveltél a fiammal? – Azt mondtam, lépjen távolabb… Oda a sarokba. Chevonne az ajtóval szemközti sarokba mutatott, és Louise tántorogva a falhoz hátrált. A lány elégedetten mosolygott, s így folytatta: – A fiacskája miatt nem aggódjon, csak kapott egyet a fejére. Nem akart nyugton maradni. Kénytelenek voltunk kissé ellátni a baját. – Voltunk? – kérdezett vissza Louise. Az ajtó ekkor újra kinyílt, és Louise legnagyobb döbbenetére Travis tűnt fel benne. A férfi ugyancsak egy karabélyt tartott a kezében. – Egyedül jött? – szegezte a kérdést Chevonne Travisnek a nélkül, hogy tekintetét egy pillanatra is levette volna Louise-ról.

– Nem követte senki – felelte Travis. – Travis – nyögte Louise. – Maguk… Maguk ketten… – Igen, mi ketten – felelte Chevonne. – Egy pár vagyunk, férj és feleség, ha úgy tetszik. Legalábbis a szívünkben… – Tehát ketten… Ketten tervelték ki, hogy behálózzák az én Henrymet? – kérdezte Louise, és a dühtől az arcába szökött a vér. – Patkány módjára bevéve magukat a házamba? – Fölösleges sértegetnie – folytatta Chevonne. – De igen, valóban együtt érkeztünk Hertfordshire-be. Travis annak idején Compere márkijának az intézője volt. Egymásba szerettünk, amikor ott éltem. És miután az a vénember elzavart a házától, Travis követett Angliába. Hogy együtt visszaszerezzük azt, ami nekem jár… – Neked nem jár más, mint korbács… – sziszegte Louise. – Vigyázzon a szájára – szólt figyelmeztetőleg Travis, és ő is az asszonyra emelte a fegyverét. Louise érezte, hogy pánik kezd eluralkodni rajta. Csapdába esett… Itt állt, fegyvertelenül, a megkötözött Henryvel, két gonosztevő markában. Igyekezett mélyeket lélegezve megőrizni önuralmát. De ugyan mit tehetne? Hogyan találhatna kiutat ebből a kutyaszorítóból? Az egyetlen esélye, ha időt nyer. Hogy mire, azt még maga sem tudta, de megpróbálta beszédre bírni fogva tartóit. – Ezt akkor sem értem – mondta Louise, és nagyot nyelt. – Akkor maga… maga nem is szökött el Henrytől? – Dehogy szöktem – nevetett föl Chevonne. – Azt a mesét csak azért találtuk ki, hogy Henry visszatérhessen a kastélyba a maga ölelő karjai közé. Louise a fiára pillantott, aki szégyenkezve szegte le fejét. – De hát mi szükség volt erre a színjátékra? – kérdezte az asszony Chevonne-tól. – Henrynek volt egy kis elintéznivalója a kastélyban. Valójában én küldtem oda. Meg kellett vizsgálnia a birtok iratait, hogy tudjam, mi üti a markom, ha a férjem meghal. – A férje? – pillantott Louise értetlenül Travisre.

– Nem ő – felelte Chevonne. – Ő csak a lelkiismeretem előtt a férjem. Az egyház és isten szemében Henry az én hites uram. Louise elkerekedett szemmel meredt a fiára, aki egészen magába roskadt. Louise hallotta, hogy sír. – Maguk összeházasodtak? – kérdezte Louise. – Úgy ám! – felelte Chevonne. – Tudja, az eredeti tervem az volt, hogy hozzámegyek Henryhez, aztán amikor már teherbe ejtett, a színe elé járulunk, és bevalljuk az igazat. Maga ellágyul a közelgő unoka hírére, s keblére ölel, mint menyét. Aztán már nem lett volna más dolgom, mint egy lassan ölő méreggel eltenni mindkettőjüket láb alól, így a kastély és a cím az ölembe hull. De ez a marha – bökött fegyverével Henryre – alaposan összekuszálta a szálakat, amikor összerúgta a port magával, és engem magával cipelt Londonba. Hanem a házasságra így is rá tudtam venni… Henry ekkor keservesen belezokogott a szájába tömött kendőbe, de Chevonne nem zavartatta magát a fiú nyöszörgésétől. – Hanem az én kis férjem megint csak nem bírt magával –folytatta a lány ördögi tevének ecsetelését. – Ahelyett, hogy visszakönyörögte volna magát az anyai kegyekbe, csak még jobban elmérgesítette a viszonyt kettőjük között. El sem tudja képzelni, milyen dühös voltam, amikor a helyi fogadó szobájába – ahol a megbeszéltek szerint vártam rá – azzal a hírrel állított be, hogy látni sem akarja többé magát. Valami levélről meg hercegről zagyvált… Hanem ekkor támadt egy mentőötletem, ami rövid úton megoldhatta a gondjaimat. – És mi volt az? – kérdezte Louise rekedten. – Henry beszámolójából megtudtam, hogy amikor elviharzott a kastélyból, az egész cselédség füle hallatára kijelentette, hogy holtan akarja látni magát. Szép lassú, kitartó munkával rávettem hát, hogy béküljön ki magával, és írja meg azt a levelet. S hogy hívja ma este ide. Ezután nem volt más dolgom, mint üzenni Travisnek, aki eljött hozzánk a fogadóba. Leütötte Henryt, és megkötözve idehozta. Az üzenetét pedig elvitte magának. Ahogy beszélt, Louise remegni kezdett. – Még mindig nem értem… – mondta. – Mire jó ez az egész?

– El sem tudja képzelni? – kérdezte Chevonne vigyorogva.– Holnap reggel egy hátborzongató hír fogja bejárni a vidéket. Cranleigh hercegnőjét holtan találták egy romos ház emeleti szobájában. A fia hívta oda, aki korábban maga fenyegette meg, hogy megöli… Veszekedtek. Végül a fiú lelőtte az anyját, ám aztán tette fölött elborzadva, főbe lőtte önmagát. Az utolsó szavaknál Chevonne Henryhez lépett, s halántékához érintette a fegyvert. – Ne! – sikoltotta Louise, míg Henry riadtan szűkölve igyekezett elhúzódni a fejének nyomódó rövid puskacsőtől. – Ezután nincs más dolgom – folytatta higgadtan Chevonne –, mint mély, özvegyi gyászban megjelenni a kastélyban, és házasságlevelünk birtokában követelni az örökséget. – Ez képtelenség… – habogta Louise. – Nem gondolhatják komolyan, hogy ezt megússzák? – Ó, dehogyisnem, hisz minden részletre gondoltunk – mondta Chevonne, akinek szeme ekkor összeszűkült, és olyan kegyetlenség tükröződött benne, amilyet Louise még sosem látott emberi szempárban. – Már csak azt kell eldöntenem… Hogy melyikükhöz legyek kegyesebb? Melyiküket kíméljem meg attól, hogy végignézze a másik halálát? Chevonne és Travis kegyetlenségük minden percét kiélvezve járatták tekintetüket anya és fia között. – Meg is van – mondta Chevonne, és a megkötözött fiúhoz fordult, akinek szeméből csorogtak a könnyek. – Henry, ha nem vagy ilyen kötözni való bolond, sosem érem el a célom. Ezért hálám jeléül, nem kell végignézned szülőanyád fájdalmas halálát. Búcsúzz el szépen az életedtől. Chevonne újra a reszkető Henry halántékának szegezte a fegyvert, és ujját a ravaszra helyezte. – Ne! – üvöltötte Louise. Ezután minden egy pillant műve volt: egyetlen szempillantással azelőtt, hogy Chevonne meghúzta volna a ravaszt, kivágódott a szoba ajtaja, és berontott rajta Alisha… Egyenesen Chevonne-ra támadt, és feltaszította a nőt, aki elterült a poros padlón. Travis pedig gondolkodás nélkül lőtt. A golyó a háta közepén érte Alishát. A lány felnyögött, s arcára riadt kifejezés ült. Tétován megfordult, mintha csak látni akarta volna, honnan

érte a lövés. Tekintete ekkor találkozott Louise-éval. Amikor meglátta nevelőanyját, kinyújtotta a kezét, és felé kezdett botorkálni. A lány szája szegletében egy vércsepp jelent meg, s szemében a halálba indulók tekintetének lázas fénye kezdett lobogni… – Alisha! – zokogta Louise, és kiszakítva magát dermedtségéből, a lányhoz ugrott, de az abban a pillanatban összeesett, egyenesen Louise lába elé. Mind a négyen elhűlve meredtek a lányra, akinek tüdejéből hörgések közepette szakadt fel a vér. Louise a karjaiba zárta lányt, s úgy ringatta, mint egy kisgyereket, míg annak fekete fürtjeibe sűrűn hullatta könnyeit. – Alisha, gyermekem – szólongatta Louise a lányt. – Istenem… Miért jöttél ide? Nem lett volna szabad… Alisha még egyszer fölemelte sűrű pilláit, s csak ennyit suttogott alig hallhatón: – Henry… Alisha mindössze ennyit tudott mondani. Szeme fennakadt, ajkáról pedig elröppent az élet utolsó lehelete. Louise zokogva borult nevelt lánya élettelen testére. Chevonne és Travis addig a váratlan fordulattól döbbenten figyelték a jelenetet, de Chevonne végre magához tért, összeszedte a fegyverét, és feltápászkodott a földről. – Mire vársz, te barom? – kiáltott rá Travisre. – Tölts újra! Travis a zsebéből egy zsákot vett elő, s elkezdte tömködni a lőport a rövid puska csövébe, miközben Chevonne így folytatta: – Én addig végzek ezzel itt – szólt, s fegyverét újra Henry halántékának szegezte. Louise ekkor egy sebzett vadállat üvöltésével lökte el magától Alisha holtestét, és egyenesen Chevonne-nak esett. Az asszonyt egy régi szekrénynek taszította. – A pokolba – morogta Travis, még mindig a karabéllyal bajlódva. Louise közben megragadta a gonosz nőszemély csuklóját, és a fegyvert a plafon felé irányította, míg másik kezével a torkát kezdte szorongatni. Ám hiába nyújtózott, Chevonne magasabb volt nála, s Louise ujja hiába kereste ravaszt, nem tudta meghúzni, hogy a golyó a plafonba fúródjon. Chevonne ekkor egy nagyot taszított Louise-on, aki megtántorodott. De az egyensúlyát nem vesztette el, és újra Chevonnenak esett. A két asszony vadul viaskodott, de olyannyira

összegabalyodva, hogy Travis – aki időközben újratöltött – nem merte elsütni a fegyverét. – Chevonne! – kiáltotta. – Chevonne! Állj félre az útból! Állj félre, nem hallod? Louise végül egy merész mozdulattal kigáncsolta ellenfelét, és Chevonne az asztalnak esett. Louise rávetette magát, s torkánál fogva az asztallaphoz szorította a lányt, míg másik kezével újra megragadta a karabélyt tartó kezét, és erősen az asztalhoz csapta. A fegyver, amelynek csöve a szoba belseje felé meredt, elsült… És egy férfi kiáltása hallatszott. A két asszony megdermedt a hangra, és abbahagyta a küzdelmet. Mindketten a puska csövének irányát követték a tekintetükkel. A golyó Travist találta el. Egyenesen a tüdejébe fúródott. Chevonne lelökte magáról a meggémberedett Louise-t, és szerelméhez szaladt. Travis alig hallhatóan nyöszörgött, mellkasa zihált, és szája sarkából vér kezdett csörgedezni. – Ne! – üvöltötte Chevonne. – Ne! Szerelmem! Louise közben felocsúdott, és a fia felé kezdett botorkálni. Ahogy odaért, levette szájáról a kötést, és elkezdte kikötözni a kezeit is, de a csomó csak lassan engedett. – Bocsáss meg, mama… – zokogta Henry. Chevonne, akit egészen letaglózott a gyásza, e szavakra felkapta fejét. És nem habozott cselekedni: Travis csizmájához nyúlt, és előrántotta belőle a férfi tőrét. Henry, aki látta, mi történik, anyja háta mögött felkiáltott: – Mama, vigyázz! Louise megfordult, és látta, hogy Chevonne vérben forgó szemmel egyenesen felé tart, kezében a kivont tőrrel. – Ezért megöllek, te szuka! – hörögte Chevonne. Chevonne elborult elméje még azt sem érzékelte, hogy Henry kezéről közben leoldott a kötél, és a lábát is kiszabadította. A fiú az utolsó pillanatban lökte fel Chevonne-t, aki már épp Louise-ra vetette volna magát. A lány megtántorodott, s kezéből a kés is kirepült. Az Louise-tól nem messze ért földet. Chevonne, aki visszaszerezte az egyensúlyát, önkívületi állapotban ordította: – Te! Te aljas perverz kis féreg! – süvöltötte, és tíz körmét előreszegezve Henrynek rontott. Louise felkapta a tőrt, és a pillanat töredéke alatt

vetette magát fia és a lány közé, kezében az előreszegezett tőrrel. Chevonne egyenesen annak pengéjébe szaladt. Louise hallotta, ahogy elakad a lány lélegzete… Az asszony tekintete elsötétült, és még mélyebbre döfte ellenfele mellkasába a tőrt.

EPILÓGUS

1704 júniusa Az ifjú James Harvey és Mary Chilton esküvőjét egy napsütéses, kora nyári napon ülték meg. Az Cranleigh kastélyban ez alkalomból összesereglett a környék valamennyi nemese, s a helyi gazdák az udvaron gyűltek össze, ahol üdvrivalgással fogadták a kapun kilépő ifjú párt. A friss házasok helyi szokás szerint egy virágokkal átfont boltív, a boldogságkapu alatt léptek ki a házból. Mary ragyogott a boldogságtól, Jimmy pedig sorra kezet rázott a jókívánságokkal érkező falubéliekkel. Louise és James kissé távolabbról, meghatva figyelték a jelenetet. – Nem bánod, hogy nekünk nem volt ilyen látványos esküvőnk? – fordult James Louise felé. Az asszony a fejét rázta. – Nem, kedvesem. A koszorú, a boldogságkapu és a virághintés a fiataloknak való… – Mi is azok vagyunk – vetette ellen James mosolyogva. Louise és James egy hónappal Jimmyéket megelőzően, egy csöndes szertartás keretében házasodtak össze a helyi kápolnában a szűk család jelenlétében. Az asszony elfordította a tekintetét. – Én már nem érzem magam annak. Több harcot kellett megvívnom, mint egy tucat másik asszonynak egész élete során… – Vannak, akiknek ezt rendelte a gondviselés – mondta James csöndesen. – Hogy egyre újabb és újabb harcokat kelljen megvívniuk. – De én már nem akarok többet harcolni James – mondta Louise, és szorosan férjéhez simult. – Belefáradtam a küzdelembe. Küzdöttem már az életemért, Williamért, az otthonomért, a bosszúmért… És végül… – A gyermekeidért – fejezte James Louise helyett a mondatot. – Egyiküket mégsem tudtam megmenteni – mondta Louise, és szemébe könny szökött.

Tekintetétével Alisha sírját kezdte keresni. Azon a rettenetes éjszakán, miután Chevonne Brewer visszaadta gonosz lelkét a teremtőjének, a romos házhoz megérkeztek a rémült helyi parasztok, akiket a lövések zaja vonzott oda. Louise és a sokkos állapotban lévő Henry az ő segítségükkel vitték fel a kastélyba Alishát, míg a másik két holttestet letakarva hátrahagyták. Másnap a plébános megszentelt egy kis területet, közel a házhoz egy hársfa alatt. Ide temették Alishát. S ennél a sírnál fedezte föl most Louise Henry komor alakját. A fiú a ceremónia végeztével nem vett részt az ünneplésben, ehelyett inkább idejött, Alisha sírjához, hogy imádkozzon. Louise lassan a fia felé indult. – Henry – szólt, és gyöngéden megérintette fia vállát. A fiú összerezzent az érintéstől, és anyjára emelte pillantását. Henry megváltozott. Szeméből eltűnt a felsőbbséges önbizalomnak az a lángja, amely korábban azt a pimaszos csillogást varázsolta a szemébe, s tartása is mintha kissé megtört volna. Alisha halála óta csöndesebb, tűnődőbb lett. Sőt, kedvesebb és figyelmesebb is. A birtok ügyeit többé nem hanyagolta el, szelíden szólt, és türelemmel fordult mindenkihez, anyjához éppúgy, mint a helyi gazdákhoz, ha valamiért hozzá fordultak segítségért. Ez a huszonöt éves fiatalember végre számot vetett önmagával és a világgal, mérlegre tette a múlt hibáit, s úgy tűnt, valami végleg megváltozott benne. Alisha aznap éjjel érte, miatta ment oda, és azért halt meg, hogy őt megmentse. Ő felel a haláláért, minthogy azért a veszélyért is, amelybe anyja életét sodorta. Ki tudja, talán Henry eltökélte, hogy hátralévő életében igyekszik jóvátenni azt a sok rosszat, amit elkövetett. – Henry – szólt újra gyöngéden Louise. – Ideje volna visszatérned a többiekhez. Jimmy és Mary hamarosan útra kelnek. Henry nagy levegőt vett, és bólintott. Még egyszer keresztet vetett a sír fölött, majd hirtelen anyjához fordult, és szorosan megölelte. – Annyira sajnálom, mama – mondta. – Ma neki is itt kellene lennie… Hogy velünk ünnepeljen. – Tudom, kedvesem… – simogatta meg Louise fia haját. –De az úr másként rendelte. Viszont mind a ketten itt vagyunk épen és egészségesen. És Alisha ezt akarta, ha lát minket, biztosan boldogan tekint le rád. Az életénél is jobban szeretett téged. Henry egy pillanatra még szorosabban megölelte Louise-t, majd végül kibontakozott az anyai karokból.

– Most menj szépen – mondta Louise kedvesen, megsimítva fia arcát. – Gratulálj az öcsédnek és a feleségének. Henry bólintott, majd feltörni készülő könnyeit visszanyelve elindult a kastély felé. Ezúttal Louise lépett a sírhalomhoz, s kezét a hűvös sírkőre helyezte. – Nyugodj békében, gyermekem – suttogta. – Bocsáss meg, amiért téged nem tudtalak megmenteni. – De legalább a halálát megbosszultad – mondta James. Louise nem felelt. Azután a romos tanyán lezajlott borzalmas jelenet után napokig nem tért magához. Alisha halála, az a rettenetes vérontás… Egészen letaglózták. De volt más is… Az a pillanat, amikor a tőrét előreszegezve Chevonne elé ugrott. S a rákövetkező pillanatok… Az a hidegvér, amellyel egy fegyvertelen asszony életét kioltotta. Az nem én voltam – gondolta az asszony magában –, nem én álltam bosszút. Hanem Shirzan. Az a harcos nőstényoroszlán, akivé Indiában lettem. Megpróbáltam eltemetni őt, mondván, hogy a harc és a bosszú sehová sem vezet. S ezt Jeffreys halála után komolyan is gondoltam. De Shirzan mindvégig itt volt velem. Ott volt, hogy az utolsó pillanatban megmentsem Henryt egy boszorkánytól, egy gyilkostól, akihez szegény bolond fiam a házasság kötelékével béklyózta magát. Igen, öltem. Öltem, mert ezt az utolsó küzdelmet még meg kellett vívnom. S ki tudja? Talán több harc már nem vár rám az életben. Talán ez volt az utolsó nagy ütközet… De bárhogy legyen is, a harcos nőstényoroszlán most már örökre velem marad. Mert akár békében, akár háborúban… De én vagyok Shirzan. Vége

{1}

A dzainizmus ősi, aszketikus indiai filozófia és vallás. /A szerk./ {2} Lásd a szerző A

Borostyánszemű című regényét. {3} Engedély valamely jog gyakorlására, afféle uralkodói szabadságlevél. /A szerző/ {4}

Ősi indiai művészet: geometriai formák, virágok és más növények, állatok, szimbólumok megmintázása színes porok segítségével. Jellemzően ünnepek alkalmával, azok tiszteletére díszítették rangolival az udvar vagy a nappali kövezetét. /A szerző/

{5} Cukorszirupba mártott sült tésztagolyók, népszerű édesség Dél-Délkelet-

Ázsiában, a mai napig fogyasztják főleg ünnepek idején. /A szerző/ {6} Császári vadászterület a hozzá tartozó kastéllyal, erőddel. /A szerző/ {7} Fehér márványmecset. /A szerk./ {8}

Rukkaja Begam a nagy Akbar kedvenc felesége volt, akinek jelentős befolyása volt férje politikájára, akárcsak az Akbart követő Dzsahángír császár kedvenc feleségének, a legendásan szép Nurdzsahánnak, aki gyakran szinte a férje helyett irányította az ország ügyeit. /A szerző/

{9} Iszlámábád ma Pakisztán fővárosa. /A szerk./ {10} Későbbi nevén Kalkutta. /A szerző/ {11} Eredetileg Ladye Place, amit idővel Lady Place-ként is kezdtek írni. /A szerző/ {12} Lady Place pincéje még ma is áll, és az egykori összeesküvés helyszíne ma is kedvelt

célpontja a történelem rajongóinak. /A szerző/ {13} A rozsházi összeesküvés egy 1683-as merényletkísérlet volt, amit II.

Károly és Jakab öccse ellen követtek el. /A szerző/ {14}

Hága központjában álló épület, 1584-től kezdve a Holland Köztársaság parlamentjének székhelye és a helytartó lakhelye. /A szerző/

{15} Johan (1625–1672) és Cornelis (1623–1672) de Witt, a 17. századi Hollandia befolyásos

politikusai. /A szerző/ {16} Az 1672-es év egyszerűen csak Rampjaar, azaz a katasztrófák éveként vonult be a holland

történelembe. /A szerző/ {17} William Cavendish, Devonshire hercege, a képviselőháznak és később a Lordok Házának a

tagja. Katolikusellenes, a türelmi rendelet egyik fő támadója, a whig párt vezéralakja. /A szerző/

{18} E személyek később „Halhatatlan Hetek” néven vonultak be az angol történelembe. /A szerző/ {19} A „Meghívólevél” teljes szövege ma a brit Nemzeti Levéltárban érhető el. /A szerző/ {20} Sarah és John Churchill kései leszármazottai közé tartozik Sir Winston Churchill, brit politikus

és miniszterelnök is. /A szerző/ {21}

Gilbert Burnet (1643–1715) skót filozófus és történész, Salisbury püspöke, a whig párt és Orániai Vilmos elkötelezett híve, aki még Jakab trónra lépésekor hagyta el Angliát. /A szerző/

{22} Chevonne: ejtsd: Sövon.

Copyright © Budai Lotti drd Hungarian edition © Álomgyár Kiadó Borítóterv: Faniszló Ádám Szerkesztette: Gimes Katalin Korrektor: Török Tünde Tördelés: NovaBook Álomgyár Kiadó, Budapest, 2018 Felelős kiadó: Nagypál Viktor Elérhetőségeink: +36 30 487 3552 [email protected] www.alomgyar.hu www.facebook.com/alomgyar ISBN: 978-615-5763-09-0