140 40 2MB
Hungarian Pages [250] Year 2017
Tristannak, Colinnak, Elaine-nek és Xiaoxiaonak.
Tartalom BEVEZETÉS ..................................................................................................................... 3 1. fejezet: AZ AUTOMATIZALÁSI HULLÁM ............................................................. 10 2. fejezet: MOST MÁSHOGY LESZ? ............................................................................ 30 3. fejezet: INFORMÁCIÓTECHNOLÓGIA,.A PÉLDÁTLAN FELFORGATÓ ERŐ .. 56 4. fejezet: VESZÉLYBEN A SZELLEMI MUNKÁT VÉGZŐK ÁLLÁSAI ................. 71 5. fejezet: A FELSŐOKTATÁS ATALAKITASA ....................................................... 106 6. fejezet: A NAGY KIHIVAS: AZ EGÉSZSÉGÜGY ................................................. 118 7. fejezet: A JÖVŐ IPARÁGAI ES TECHNOLÓGIÁI ................................................ 142 8. fejezet: A FOGYASZTÓK, A NÖVEKEDÉS KORLÁTAI… ÉS A VÁLSAG? ..... 156 9. fejezet: SZUPERINTELLIGENCIA ÉS SZINGULARITÁS ................................... 183 10. fejezet: AZ ÚJ GAZDASÁGI PARADIGMA ......................................................... 199 KONKLÚZIÓ ................................................................................................................ 224 JEGYZETEK ................................................................................................................. 227
BEVEZETÉS Valamikor az 1960-as években a Nobel-emlékdíjas közgazdászt, Milton Friedmant tanácsadónak kérte fel az egyik fejlődő ázsiai ország kormánya. Látogatása során Friedmant elvitték egy nagyszabású állami beruházás helyszínére, ahol meglepetten látta, hogy munkások tömegei túrják nagy vehemenciával a földet, de elvétve akad csak egy-egy buldózer, traktor vagy egyéb földmunkagép. Amikor rákérdezett, miért van ez így, az illetékes kormányzati tisztviselő elmagyarázta, hogy a projekt szándékaik szerint — „munkahelyteremtő program" is egyben. Friedman pikírt válasza azóta szállóigévé lett: „Akkor ásó helyett miért nem inkább kanalat adnak az embereknek?" Friedman megjegyzésében az a fajta szkepticizmus — sőt nyílt gúny érhető tetten, amely igen jellemző volt a kor közgazdászaira, akik a közvélemény részéről rendre azzal az általános félelemmel találták szembe magukat, hogy a gépek majd elveszik az emberek munkáját, és tartós munkanélküliséget okoznak. A történelem bebizonyította, hogy a szakemberek szkepticizmusa cseppet sem volt alaptalan. Az Amerikai Egyesült Államokban, főleg a 20. század folyamán, a technológia fejlődése folyamatosan biztosította az össztársadalmi jólét növekedését. Menet közben persze akadtak kisebb buktatók, és volt, hogy komoly törések akasztották meg a folyamatot. A mezőgazdaság gépesítése az ágazatban dolgozók munkáját nagy részben szükségtelenné tette, és ennek következtében munkanélkülivé vált béresek tömegei indultak meg a nagyvárosok felé, hogy a gyárakban keressenek megélhetést. Később az automatizálás és a globalizáció átterelte a munkásokat a gyáriparból az egyre bővülő szolgáltatóiparba. Ezekben az átmeneti időszakokban gyakori probléma volt a rövid ideig tartó munkanélküliség, ám az sosem állandósult vagy vált rendszerszintűvé. Új munkahelyek jöttek létre, és az elbocsátott munkások új lehetőségeket találtak maguknak. Ráadásul ezek az új állások sok esetben még kedvezőbbek is voltak, mint a régiek, a korszerűbb tudásért cserébe magasabb fizetést kínáltak. Különösen igaz volt ez a II. világháború utáni huszonöt évben. Ez volt az amerikai gazdaság „aranykora", amelyben látszólag tökéletes békében megfért egymás mellett a gyors technológiai fejlődés és az amerikai munkaerő jóléte. Ahogy fejlődtek a gyártásban használt gépek, úgy javult a gépeket üzemeltető munkások teljesítménye. Ettől ők még értékesebb munkaerővé váltak, és még magasabb bért követelhettek maguknak. A háború utáni időszakban a technológiai fejlődés a pénzt közvetlenül az egyszerű munkás zsebébe tömte, hiszen a munkabér egyenes arányban nőtt a meredeken emelkedő termelékenységgel. Cserébe a munkások a folyamatosan növekvő jövedelmüket szépen elköltötték, ezzel pedig tovább növelték a keresletet azon termékek és szolgáltatások iránt, amelyeket ők maguk állítottak elő. Miközben ez a pozitív visszacsatolási lánc hajtotta előre az amerikai gazdaságot, a közgazdaságtan is a maga saját aranykorát élte. Ugyanebben az időszakban
kiemelkedő személyiségek, például Paul Samuelson, azon dolgoztak, hogy szilárd matematikai alapokon nyugvó tudománnyá emeljék a közgazdaságtant, amely ekkorra szinte teljes egészében a magas szintű kvantitatív és statisztikai módszerek területévé vált, a közgazdászok pedig ekkoriban fektették le azoknak a komplex matematikai modelleknek az alapjait, amelyeket azóta is e terület szellemi bástyáinak tekintenek. Nem csoda hát, hogy a háború után tevékenykedő közgazdászok, miközben tették a dolgukat, a virágzó gazdaság láttán azt gondolták, hogy ez így normális: a gazdaságnak így kell működnie — és mindig is így fog működni. Jared Diamond 2005-ben megjelent Összeomlás (Collapse)1 című könyvében elmeséli Ausztrália mezőgazdaságának történetét. A 19. században az első európai telepeseket egy viszonylag gazdagon burjánzó, zöld táj fogadta ezen az új kontinensen. Ezek a telepesek pedig — akárcsak az 1950-es évek amerikai közgazdászai — azt gondolták, hogy amit látnak, az a normális, és minden örökre úgy marad, ahogy most van. Buzgón nekiláttak hát farmokat és mezőgazdasági telepeket létesíteni ezen a látszólag termékeny földön. Egy-két évtized elmúltával azonban kénytelenek voltak szembesülni a rideg valósággal. A gazdák rájöttek, hogy a vidék éghajlata összességében sokkal szárazabb, mint azt eredetileg hitték. Egyszerűen csak, szerencséjükre (vagy pechjükre), épp egy olyan kivételes időszakban, „nyerő szériában" érkeztek, amikor minden adott volt a sikeres gazdálkodáshoz. Az ekkori, balsorsú beruházásoknak a nyomai még ma is fellelhetők Ausztráliában: elhagyott tanyaépületek árválkodnak a lényegében sivatagos területek kellős közepén. Jó okunk van azt hinni, hogy az amerikai gazdaság nyerő szériája is hasonlóképp ért véget. A növekvő termelékenység és az emelkedő bérek szimbiotikus kapcsolata az 1970-es években kezdett felbomlani. 2013-ban egy átlagos gyári munkás vagy beosztott (reálértéken számolva) mintegy 13%-kal keresett kevesebbet, mint elődje 1973-ban, holott a termelékenység ez idő alatt 107%-kal nőtt, a legjelentősebb kiadások, a lakhatás, az oktatás és az egészségügyi ellátás költségei pedig az egekbe szöktek.2 2010. január 2-án a The Washington Post egyik cikke arról számolt be, hogy az Egyesült Államokban a 21. század első évtizedében egyetlen új munkahely sem jött létre.' Erre az 1929-es nagy gazdasági világválság óta eltelt évtizedekben sohasem volt példa; sőt, a II. világháború után nem volt egyetlen olyan évtized sem, amely során a betölthető állások száma legalább 20% -kal ne emelkedett volna. A munkaerőpiac még a stagflációval ( Magas infláció, amely lassú növekedéssel vagy éppen recesszióval párosul.
) és energiaválsággal sújtott 1970-es években is 27%-os növekedést produkált.4 A 2000-es évek első, „elveszett" évtizedének eredménytelensége különösen megdöbbentő, ha figyelembe vesszük, hogy évente csak ahhoz, hogy az amerikai gazdaság lépést tudjon tartani a munkaerőpiac növekedési ütemével, egymillió új munkahelyre lenne szükség. Más szóval, az évezred első tíz évében mintegy tízmillió
olyan munkahely hiányzott a piacról, amelyekre óriási szükség lett volna, de mégsem jöttek létre. A jövedelmi egyenlőtlenségek az elmúlt években olyan magas szintre emelkedtek, amilyet 1929 óta nem látott Amerika, és világossá vált, hogy az 1950-es években még a munkásokat gazdagító termelékenység növekedésből származó haszon ma már szinte teljes egészében a tulajdonosok és a befektetők zsebében marad. A nemzeti összjövedelemből a munkaerőhöz vándorló jövedelem aránya folyamatosan csökken, és úgy tűnik, hogy ezt a zuhanást semmi sem állítja meg. A nyerő szériának vége, az amerikai gazdaság új korszakba lépett. Egy olyan korszakba, amelynek legmeghatározóbb eleme a munkások és a gépek viszonyának alapvető átalakulása lesz. Ez az átalakulás pedig a technológiával kapcsolatos alaptételeink egyikét — miszerint a gépek olyan eszközök, amelyek a munkások termelékenységét növelik — végleg átírja majd. Mert a gépek maguk is munkásokká válnak, így a munkaerő és a tőke teljesítőképessége közti határvonal minden eddiginél jobban elhalványul majd. Ennek az egész folyamatnak a hajtóerejét — természetesen — az információ- és kommunikációtechnológia állandó, gyorsuló ütemű fejlődése adja. Sokan ismerik a Moore-törvényt (5) — amely kimondja, hogy a komputerekben rendelkezésre álló számítási kapacitás nagyjából 18-24 havonta megduplázódik —, de azzal már csak kevesen vannak tisztában, milyen lehetőségek rejlenek ebben a rendkívüli, exponenciális fejlődésben. Képzeljük el a következőt: beülünk az autónkba, és megyünk 5 km/h-val. 1 perc után a duplájára növeljük a sebességünket, és 10 km/h-val folytatjuk az utunkat, majd egy perc múlva megint megduplázzuk a sebességet, és ez így megy tovább. Ebben nem csupán a duplázódás az, ami figyelemre méltó, hanem az, hogy mekkora utat lehet megtenni, miután ez a folyamat már tart egy ideje. Az első percben nagyjából nyolcvan métert haladunk. A harmadik percben, amikor a sebességünk 20 km/h, már több mint háromszázharminc métert teszünk meg percenként. Az ötödik percben, amikor már 80 km/h-val haladunk, a megtett távolság több lesz egy kilométernél. A hatodik perc teljesítéséhez már egy gyorsabb autó kell — és egy versenypálya. Gondoljunk csak bele, mekkora sebességgel haladnánk — és mekkora távot tennénk meg az utolsó percben —, ha a sebességünket egymás után huszonhétszer dupláznánk meg. Nagyjából ennyiszer duplázódott meg ugyanis a számítási kapacitás azóta, hogy 1958-ban feltalálták az integrált áramkört. A most zajló forradalmat nem csupán a gyorsulás indította el, hanem az a tény, hogy ez a duplázódás már olyan régóta tart, hogy egy adott évben a haladás várható mértéke már szinte felfoghatatlan. A kíváncsiak kedvéért elárulom, hogy huszonhét duplázás után az autónk 671 millió km/h-val menne, és abban az utolsó, huszonnyolcadik percben több mint tizenegymillió kilométert tenne meg. Ekkora sebességgel 10-15 perc alatt eljutnánk a Marsra. Nos, így tudnám röviden összefoglalni, hol tart ma az
információtechnológia ahhoz képest, amikor az 1950-es évek végén az első, kezdetleges integrált áramkörök a maguk csigatempójában működésbe léptek. Jómagam több mint huszonöt évet töltöttem a szoftverfejlesztésben, így ezt a szédítő gyorsaságú haladást az első sorból nézhettem végig. Azt a hihetetlen fejlődést is testközelből volt szerencsém látni, amely a szoftvertervezésben, valamint a programozók produktivitását növelő eszközök terén ment végbe. Kisvállalkozóként azt is megtapasztaltam, ahogyan az informatika átformálta a cégvezetés gyakorlatát — hiszen az innovációnak köszönhetően sokkal kevesebb embert kellett felvenni olyan rutinfeladatok elvégzésére, amelyek egy vállalkozás működéséhez egyébként elengedhetetlenek. Amikor a pénzügyi válság kibontakozóban volt 2008-ban, azzal kezdtem el komolyabban foglalkozni, hogy milyen következményei lehetnek a számítási kapacitás állandó duplázódásának, illetve főként azt latolgattam, hogy az elkövetkező években, évtizedekben vajon mi az esélye annak, hogy ez a duplázódás drasztikus átalakulást hoz majd a munkaerőpiacon, illetve általában a gazdaságban. Ekkor született meg az első könyvem, a The Lights in the Tunnel: Automation, Accelerating Technology and the Economy of the Future (Fények az alagútban: Automatizálás, a jövő technológiájának és gazdaságának motorja),' amely2009-ben jelent meg. Abban a könyvben, bár elsősorban az informatikai gyorsulás szerepéről írtam, mégis sikerült alábecsülnöm azt, hogy milyen ütemben haladnak majd előre a dolgok. Említettem például, hogy az autógyártók ütközéselkerülő rendszerek kifejlesztésén dolgoznak, hogy segítsenek megakadályozni a baleseteket, és hozzátettem, hogy szerintem egyszer majd ezekből a rendszerekből alakulhatnak ki azok a technológiák, amelyek képesek az autót önállóan is vezetni. Nos, kiderült, hogy az „egyszer majd" közelebb van, mint gondolnánk. A könyv megjelenése után egy évvel a Google bemutatta a teljesen önvezető autót, amely képes forgalomban is közlekedni. Azóta az Egyesült Államok négy tagállama — Nevada, Kalifornia, Florida és Michigan — is elfogadta azokat a törvényeket, amelyek lehetővé teszik, hogy korlátozott jelleggel ugyan, de az önvezető járművek is részt vehessenek a forgalomban.' Írtam még a mesterséges intelligencia (MI) terén elért és várható fejlődésről is. Akkoriban az IBM Deep Blue számítógépének története és annak 1997-ben a sakkvilágbajnok Garri Kaszparov felett aratott győzelme jelentette a mesterséges intelligencia gyakorlati működésének leglenyűgözőbb példáját. Újfent meglepetés ért, amikor az IBM bemutatta a Deep Blue utódját, a Watsont, amely a sakknál is nehezebb feladatra, a „Jeopardy!" nevű televíziós kvízjátékra vállalkozott. A sakk szigorú, előre meghatározott szabályok mentén zajlik — egy számítógéphez pontosan az ilyesfajta feladatok illenek, el is várjuk, hogy sikeres legyen. A tévés vetélkedő azonban teljesen más műfaj: a szerkesztők egy szinte korlátlan tudásanyagból szemezgetnek, a játékosoknak kifinomult képességekre van szükségük ahhoz, hogy értelmezni tudják a feladatokat, különösen, ha abban viccek vagy szójátékok szerepelnek. Az, hogy a Watson sikeresen teljesített a
„Jeopardy!"-ban, nemcsak lenyűgöző, hanem rendkívül hasznos is, és az IBM eleve úgy pozícionálja a Watsont, hogy jelentős szerepet szán neki például az orvoslás és az ügyfélszolgálat területén.' Az emberek többségét nagy valószínűséggel váratlanul fogja érni, micsoda fejlődés megy végbe az elkövetkező években, évtizedekben. De nem csak a műszaki újdonságok jellege okoz majd meglepetést: a gyorsuló fejlődésnek a munkaerőpiacra és a gazdaság egészére gyakorolt hatása várhatóan megcáfol szinte mindent, amit eddig a technológia és a gazdaság összefonódásáról gondoltunk. Már most megdőlni látszik az egyik ilyen, sokak által vallott nézet: az, hogy az automatizálás elsősorban a viszonylag alacsony végzettségű és képzettségű munkásokra jelent fenyegetést. Ez a feltevés abból a tényből ered, hogy ők jellemzően ismétlődő, illetve rutinfeladatokat végeznek. Ám mielőtt túlságosan is megnyugtatnánk magunkat ezzel az érveléssel, gondoljunk arra, milyen gyorsan változnak e definíció keretei. Egykor a „rutinfeladat" valószínűleg szalagmunkát jelentett, ma viszont már egészen mást takar. Kétségtelen, hogy a fejlődés továbbra is hatással lesz az alacsonyabb képzettséget igénylő munkákra, ám egy nap rengeteg diplomás értelmiségi is arra ébred majd, hogy a szoftverautomatizálás és az előre jelző algoritmusok fejlődése miatt már az ő munkája sem sokat ér. A „rutinmunka" talán nem is a legjobb szó azokra az állásokra, amelyekre veszélyt jelenthet a technológia. Sokkal találóbb és pontosabb, ha úgy fogalmazunk, hogy a „kiszámítható" vagy „előre meghatározható" feladatokról van szó. Bele tudna-e tanulni a munkánkba egy másik ember pusztán úgy, hogy ha részletes jegyzőkönyv készülne mindenről, amit csinálunk, és ő ezeket a feljegyzéseket tanulmányozná? Szakértő válhatna-e bárkiből azáltal, hogy megismétli azokat a feladatokat, amelyeket mi már elvégeztünk, ahogy például a diákok a vizsgára készülve próbateszteket töltenek ki? Ha igen, akkor majd egyszer jó eséllyel egy algoritmus is képes lesz megtanulni mindent, vagy szinte mindent, amit a munkánk során csinálunk. Ennek valószínűségét tovább növeli a big data egyre szélesebb körű jelenléte: a szervezetek mérhetetlen mennyiségű információt gyűjtenek működésük szinte valamennyi területéről, és valószínűleg rengeteg feladat és munkakör is összesűrűsödik azokban az adatokban, amelyek csak arra várnak, hogy egy napon megjelenjen egy kifinomult tanuló algoritmus, és oktatni kezdje magát, és elmerülj ön az emberi elődei által hátrahagyott adathalmazban. Következésképp: az újabb végzettségek és képzettségek megszerzése nem feltétlenül jelent hatékony védelmet a jövőbeni munkaautomatizálással szemben. Vegyük példaként a radiológust, aki orvosként a képalkotó diagnosztikára specializálódott. Egy radiológusnak rendkívül sokáig kell képeznie magát — ez Amerikában a középiskola elvégzése után még jellemzően 13 évnyi tanulást jelent. Ám a számítógépek képelemző képessége rohamtempóban fejlődik. Könnyen elképzelhető, hogy egy nap, a nem túl távoli jövőben, a radiológiai feladatokat szinte kizárólag gépek végzik majd.
Általánosságban is elmondható, hogy a számítógépek rendkívül ügyesen sajátítanak el különféle képességeket, főleg akkor, ha ehhez nagy mennyiségű adat is a rendelkezésükre áll. Ez elsősorban a jellemzően pályakezdők által betöltött állásokat érinti, és ez már most is bizonyíthatóan egy létező probléma. A frissdiplomások kezdő bére az elmúlt tíz év során folyamatosan csökkent, ráadásul mintegy 50% -uk arra kényszerül, hogy olyan munkát vállaljon, amely nem igényel felsőfokú végzettséget. Ahogy azt a Robotok korában szemléltetni fogom, a magasan képzett szakemberek — többek között az ügyvédek, újságírók, kutatók, gyógyszerészek — foglalkoztatottságát már most jelentős mértékben csökkenti a fejlődő információtechnológia. Ezzel nincsenek egyedül: a munkák többsége alapvetően rutinszerű és kiszámítható, és viszonylag kevesen vannak azok, akiket azért fizetnek, hogy valóban kreatív, alkotó vagy elméleti tevékenységet folytassanak. Amikor a gépek átveszik a rutinszerű, kiszámítható feladatokat, a munkások egy korábban soha nem tapasztalt kihívással találják szembe magukat, ahogy megpróbálnak alkalmazkodni ehhez a megváltozott helyzethez. A múltban az automatizálás technológiája általában viszonylag szűk területet érintett, és egyszerre csak egy munkaerő-piaci szektort tett tönkre, ahonnan a munkások átvándorolhattak egy új, kialakulóban lévő iparágba. Ma azonban már más a helyzet. Az információtechnológia igazi egyetemes technológiává vált, és a hatása széles körben érezhető lesz. Gyakorlatilag valamennyi jelenleg létező iparág munkaerőigénye csökkenni fog, ahogy az új technológiák beépülnek az üzleti modellekbe — és elképzelhető, hogy ez az átmenet meglehetősen gyorsan fog végbemenni. Ugyanakkor az új, ezután kialakuló iparágak szinte kivétel nélkül már a kezdetektől fogva olyan technológiákat alkalmaznak majd, amelyekkel munkaerőt spórolhatnak. (Az újabb kutatások szerint a munkák 50%-a veszélyben van az Egyesült Államokban9 A Lektor) Az olyan cégek, mint például a Google és a Facebook, úgy váltak nagyágyúvá, és úgy tornászták fel a piaci árfolyamukat, hogy közben — a méretükhöz és befolyásuk nagyságához képest — viszonylag kevés embert alkalmaztak. Joggal számíthatunk hát arra, hogy hasonló forgatókönyvet fog követni szinte az összes új, jövőbeni iparág is. Mindez arra enged következtetni, hogy egy átmeneti időszak előtt állunk, amikor is hatalmas nyomás alá kerül majd mind a gazdaság, mind pedig a társadalom. Mindazok az általános, közismert jó tanácsok, amelyekkel eddig a dolgozókat és a munkaerőpiacra belépni készülő diákokat láttuk el, a jövőben valószínűleg használhatatlanokká válnak. Az a szomorú igazság, hogy sokan lesznek olyanok, akik mindent jól csinálnak — abban az értelemben, hogy diplomát és szakmát szereznek —, mégsem tudják majd megvetni a lábukat ebben az újfajta gazdaságban. Azon túl, hogy milyen pusztító hatással lehet az emberek életére és a társadalom szövetére a mindebből következő hosszú távú munkanélküliség és alulfoglalkoztatottság, a gazdaság is megfizeti majd ennek az árát. A javuló termelékenység, az emelkedő bérek és a növekvő fogyasztói költések pozitív visszacsatolási lánca a jövőben teljesen felbomlik. Ez a körforgás már most is
jelentősen megbomlott: az egyenlőtlenség soha nem látott méreteket ölt, és nemcsak a jövedelmek, hanem a fogyasztás terén is. Jelenleg a háztartások felső 5%-ához köthető a költések közel 40%-a, és ez a trend, amely felfelé haladva még további koncentrálódást mutat, szinte bizonyosan tovább működik. Továbbra is a munkavállalás lesz a vásárlóerő megszerzésének elsődleges mechanizmusa. Ha ez a mechanizmus még tovább erodálódik, megeshet, hogy annyira leszűkül a fizetőképes fogyasztók köre, hogy már nem lesznek elegen ahhoz, hogy biztosítsák a gazdasági növekedést ebben a mi tömegpiaci gazdaságunkban. Ahogy azt szándékaim szerint ebben a könyvben tisztázni fogom, a fejlődő információtechnológia fordulópont felé tol minket, amelyet követően várhatóan lecsökken az egész gazdaság munkaerőigénye. Ám ez az átmenet nem feltétlenül valamilyen egységes vagy kiszámítható formában zajlik majd. Két szektor — nevezetesen a felsőoktatás és az egészségügy — eddig is erősen ellenállt annak az eróziónak, amely a gazdaság egészében már most kezd látványossá válni. A helyzet iróniája, hogy emiatt az ellenállás miatt a technológia átalakító hatása más szektorokban sokkal súlyosabb negatív következményeket vonhat maga után, mert így az oktatás és az egészségügyi ellátás költségei sokkal nagyobb terhet raknak rájuk. Az információtechnológia természetesen nem egyedüli tényezőként formálja a jövőt; elválaszthatatlanul összefonódik majd sokféle egyéb társadalmi és környezeti kihívással, mint amilyen az elöregedő társadalom, a klímaváltozás és az erőforrások kimerülése. Gyakran találkozni azzal az előrejelzéssel, mely szerint súlyos munkaerőhiány fog kialakulni, amikor a „baby boom" generáció végleg kilép a munkaerőpiacról, és ez hatékonyan ellensúlyozza — sőt talán le is győzi — az automatizálás lehetséges hatásait. A gyors innovációt szokás tisztán kiegyenlítő erőnek tekinteni, amely képes minimalizálni vagy akár megfordítani az általunk a környezetünkre gyakorolt nyomást. Azonban, amint azt látni fogjuk, számos ilyen feltételezésünk bizonytalan alapokon nyugszik: ennél sokkal bonyolultabb a helyzet. Az ijesztő valóság az, hogy ha nem ismerjük fel a fejlődő technológia következményeit, és nem alkalmazkodunk hozzájuk, akkor lehet, hogy végletes krízishelyzettel kell szembenéznünk, vagyis a durván növekvő egyenlőtlenség, a technológia okozta munkanélküliség és a klímaváltozás hatásai nagyjából egyszerre lépnek működésbe, és sok szempontból felerősítik egymást, és még fokozottabban gyűrűznek tovább. A Szilícium-völgyben a „felforgató technológia" (disruptive technology) ma már bevett kifejezés, és rendszeresen elhangzik a beszélgetésekben. Senki számára nem kétséges, hogy a technológia képes egész iparágakat elpusztítani, illetve a munkaerőpiac és a gazdaság bizonyos szektorait talpra állítani. Ebben a könyvben én egy ennél is átfogóbb kérdésre keresem a választ: képes-e az egyre gyorsuló technológia annyira szétzilálni az egész rendszerünket, hogy azt alapjaiban kénytelenek legyünk átstrukturálni, ha azt akarjuk, hogy a jólét korszaka ne érjen véget?
1. fejezet: AZ AUTOMATIZALÁSI HULLÁM A raktáros egy nagy halom dobozzal néz farkasszemet. A dobozok különféle formájúak, méretűek és színűek, és csak úgy találomra vannak egymásra pakolva. Egy pillanatra képzeljük el, hogy belelátunk az alak fejébe, aki azt a feladatot kapta, hogy pakolja el a dobozokat, és gondoljuk végig, milyen bonyolult problémát kell megoldania! Rengeteg doboz szokványos barna színű, és olyan szorosan illeszkednek egymáshoz, hogy szinte nem is látni, hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik. Ez a rend csak néhány esetben törik meg, ott, ahol rés van köztük vagy elcsúsztak egymáshoz képest. Akad néhány olyan doboz is, amely elforgatva került be a kupacba, ezek sarka kilóg. A kupac tetején, két nagyobb közé beszorulva, oldalára borulva egy kisebb doboz fekszik. A többnyire sima, barna vagy fehér dobozok között láthatunk néhányat, amelyen céges logó díszeleg, de olyat is, amelyet — a tarkabarka külsejéből ítélve — inkább kiskereskedelmi boltok polcaira szántak. Természetesen az emberi agy képes szinte egy pillanat alatt felfogni és megérteni ezt a bonyolult vizuális információhalmazt. A raktáros könnyedén felméri a dobozok méretét és elhelyezkedését, és — úgy tűnik ösztönösen tudja, hogy a pakolást a legfelső dobozokkal kell kezdenie, és az is egyértelmű milyen sorrendben kell folytatnia a munkát ahhoz, hogy a többi doboz ne boruljon le. Az emberi agy a fejlődése során pontosan az ilyen vizuális érzékelési feladatok megoldására specializálódott. Az, hogy a raktárosnak sikerül elpakolni a dobozokat, teljességgel érdektelen hír — kivéve, ha tudjuk, hogy ez esetben a raktáros egy robot. Pontosabban szólva egy kígyószerű robotkar, a végén egy szívófejes megfogó szerkezettel. A robot felfogása lassabb, mint az emberé. Hosszasan bámulja a kupacot, a tekintetét mindig csak egy kicsit mozdítja arrébb, közben Újra és újra elgondolkodik, végül nekilendül, és leveszi a legfelső dobozt.' A robot lassúságát szinte teljes egészében az okozza, hogy ennek a látszólag egyszerű feladatnak az elvégzése elképesztően bonyolult számításokat igényel. Ha mást nem is, azt biztosan tudhatjuk az információtechnológia történetéből kiindulva, hogy ennek a robotnak a sebessége hamarosan a sokszorosára nő. Az Industrial Perception, a szilícium-völgybeli startup mérnökei és informatikusai, akik ezt a robotot tervezték és építették, úgy gondolják, hogy gépük végül majd 1 s/doboz tempóban fog pakolni. Ehhez képest az ember pakolási sebessége legjobb esetben is nagyjából 6 s/doboz.2 Azt persze mondanom sem kell, hogy a robot folyamatos munkavégzésre képes, sosem fárad el, nem húzódik meg a háta — és egész biztos, hogy soha nem fog kártérítési igényt benyújtani. Az Industrial Perception robotja azért olyan különleges, mert ehhez a feladathoz a vizuális érzékelés, a térszámítás és a kézügyesség kombinációja kell, és „ő" képes minden szükséges tudását együttesen alkalmazni. Vagyis ez a robot a gépek automatizálásának végső határait feszegeti, ahol is versenybe száll azért a néhány viszonylag rutinszerű, kétkezi munkáért, amely még megmaradt az embereknek.
Az persze ma már nem újdonság, hogy a gyárakban robotok dolgoznak. Mostanra az autógyártástól a félvezetők gyártásáig gyakorlatilag a gyáripar összes szektorában nélkülözhetetlenné váltak. Az elektromos autókat gyártó Tesla legújabb, a kaliforniai Fremont-ban létesült gyárában a heti 400 autót 160 rendkívül flexibilis ipari robot állítja össze. Amikor megérkezik az alváz a következő összeszerelő állomásra, egyszerre több robot kezd neki az összehangolt munkának. A gépek arra is képesek, hogy önállóan kicseréljék a robotkarukban tartott szerszámot, hogy el tudjanak végezni egy egész sor, különféle feladatot. Például ugyanaz a robot szereli be az üléseket, amelyik — miután szerszámot cserék — felviszi a megfelelő helyre a ragasztót, és a helyére illeszti a szélvédőt.3 A nemzetközi robotikai szövetség, az International Federation of Robotics szerint 2000 és 2012 között az ipari robotok globális forgalma több mint 60%-kal nőtt, ami 2012-ben mintegy 28 milliárd dolláros össz forgalmat jelentett.* Messze a leggyorsabban bővülő piac Kína, ahol 2005 és 2012 között évente körülbelül 25%-kal nőtt az üzembe állított robotok száma.4 A legújabb IFR-statisztikák pedig még ennél is gyorsabb ütemű bővülésről számolnak be. Egyedül 2015-ben 15%-os iparági bővülés tapasztalható. (A Lektor)
Az ipari robotok, bár gyorsaságuk, precizitásuk és fizikai erejük páratlan kombinációt alkot, a legtöbbször csak vakon teszik a dolgukat egy precíz koreográfiát követő előadásban. Működésük feltétele elsősorban a hajszálpontos időzítés és pozicionálás. Az eseteknek abban az elenyésző hányadában, amikor a robotok ún. gépi látással is rendelkeznek, akkor is jellemzően csak két dimenzióban és csakis kontrollált fényviszonyok között látnak. Lehet, hogy képesek alkatrészeket kiválogatni egy sík felületről, de a látómezejüknek nincs mélysége, ezért nehezen tolerálják az olyan környezetet, amely akár csak a legkisebb mértékben is kiszámíthatatlan. Így számos gyári rutinmunka mégiscsak az emberekre marad, akik sok esetben a két robotizélt fázis között adódó feladatokat végzik, vagy a gyártási folyamat végén van rájuk szükség. Például kiválasztják a tartóból a megfelelő szerszámot, és beillesztik azt a következő gépbe, vagy megpakolják és lepakolják a gyárba érkező és onnan induló teherautókat. Az Industrial Perception robotjának háromdimenziós látását biztosító technológiai megoldás kiváló esettanulmányként szolgál, amelyből kiderül, hogy a különböző területek közötti ún. technológiai kereszt-megtermékenyítés a legváratlanabb területeken is robbanásszerű innovációt indíthat el. Egyes vélekedések szerint a robotszem technológiájának széles körű elterjedése egészen 2006 novemberére nyúlik vissza, amikor is a Nintendo bemutatta a Wii videojátékkonzolt. A Nintendo gépéhez egy teljesen új típusú játékvezérlő tartozott, lényegében egy vezeték nélküli távirányító, benne egy olcsó eszközzel, az ún. gyorsulásmérővel. A gyorsulásmérő három dimenzióban képes érzékelni a mozgást, amelyet aztán a konzol számára is értelmezhető adatfolyammá konvertál. A videojátékok ma már testmozgással és kézmozdulatokkal is irányíthatóak. Az
eredmény pedig egy merőben újfajta játékélmény. A Nintendo innovációja leszámolt a monitorra tapadó és joystickot szorongató kocka sztereotípiájával, és új távlatokat nyitott a játékoknak azzal, hogy aktív kikapcsolódássá tette a videojátékozást. Ezzel megindult a verseny, mert erre már az iparág többi nagy piaci szereplőjének is reagálnia kellett. A Playstationt gyártó Sony Corporation úgy döntött, hogy lényegében lemásolja a Nintendo-dizájnt, és előállt a saját mozgásérzékelős kontrollerjével. A Microsoft viszont azt tűzte ki célul, hogy egy nagy ugrással leelőzi a Nintendót, és valami újdonságot fog piacra dobni. Az Xbox 360 játékkonzolhoz csatlakoztatható Kinect megjelenése után már távirányítóra sem volt szükség. Ahhoz, hogy ezt elérjék, a Microsoft mérnökei építettek egy webkamera szerű eszközt, háromdimenziós gépi látással — ennek részben az a képalkotó technológia szolgák alapjául, amelyet egy kis izraeli cég, a PrimeSense alkotott meg. A Kinect három dimenzióban lát, köszönhetően egy lényegében lézerradarként működő eszköznek, amely infravörös sugarakkal bombázza a szobában lévő embereket és tárgyakat, majd megméri, hogy a visszaverődő fény mennyi idő alatt érte el az ő saját infraérzékelőjét, és ebből kiszámolja az egyes objektumok távolságát. A játékosok most már egyszerű mozgással és kézmozdulatokkal is kommunikálni tudnak az Xbox játékkonzollal, ehhez csak a Kinect kamerájának látóterébe kell kerülniük. A Kinect legforradalmibb tulajdonsága mégis az ára volt. A fejlett gépi látás technológiája — amely korábban több tíz-, sőt akár több százezer dollárba is belekerült, és egy terebélyes berendezést igényelt —, immár könnyű és kompakt árucikk formájában, 150 dollárért is elérhetővé vált. A robotikában dolgozó kutatók rögtön felismerték, hogy a Kinect technológiájában megvan a lehetőség arra, hogy teljesen átformálja a szakterületüket. Az egyetemi mérnökcsapatok és az amatőr innovátorok egyaránt rávetették magukat a termékre, és heteken belül sikerült feltörniük. Majd elárasztották a YouTube-ot robotos videókkal, ahol a gépek most már három dimenzióban láttak.5 Az Industrial Perception is úgy döntött, hogy a gépi látás rendszerét a Kinect technológiájára alapozza, és ennek eredményeként megszületett egy elérhető árú gép, amely rohamtempóban közelít ahhoz, hogy szinte emberi módon tudja érzékelni a környezetét és legyen képes kapcsolatba lépni az ott lévő objektumokkal, miközben a való világra oly jellemző kiszámíthatatlanság sem okoz neki problémát.
A sokoldalú robotmunkás Az Industrial Perception robotja rendkívül specializált gép, amelynek fókuszában a maximális hatékonysággal végzett dobozpakolás áll. A bostoni székhelyű Rethink Robotics a saját fejlesztésű Baxterével más irányba indult. Ez a kisebb súlyú, humanoid gyártórobot könnyen betanítható egy egész sor ismétlődő feladat elvégzésére. A Rethinket az MIT (Massachusetts Institute of Technology, Massachusettsi Műszaki Egyetem) professzora, a robotika egyik legkiválóbb kutatója, Rodney Brooks alapította, aki részt vett az iRobot nevű cég létrehozásában
is, amely a Roomba automata porszívók mellett az Irakban és Afganisztánban bombák hatástalanítására használt katonai robotokat is gyártja. A Baxter, amelynek az ára sokkal alacsonyabb, mint egy átlagos amerikai gyári munkás éves bére, lényegében egy lekicsinyített ipari robot, amelyet arra terveztek, hogy emberek közelében is biztonságosan üzemeljen. A hagyományos ipari robotok bonyolult és költséges programozást igényelnek. A Baxter betanítása viszont roppant egyszerű: elég, ha végigvezetjük a karját a szükséges mozgássoron. Ha egy létesítményben egyszerre több Baxtert is használnak, akkor elég csak az egyiket betanítani, a többinek már egy szimpla pendrive-val is átadható a tudás. A robot a legkülönfélébb feladatoknál alkalmazható, többek között könnyű összeszerelési munkálatoknál, a szerszámok futószalagok közti szállításánál, csomagolásnál vagy a fémforgácsoláshoz használatos gépek kezelésénél. A Baxter különösen ügyesen pakolja be a kész árut a szállítódobozokba. A Pennsylvania állambeli Hatfieldben működő, játék építőkészleteket gyártó K'NEX-nél arra jöttek rá, hogy a Baxter precíz pakolási technikájának köszönhetően 20-40%-kal kevesebb doboz is elég a kiszállításhoz. 6 A Rethink robotja a csuklóján elhelyezett kameráknak köszönhetően szintén rendelkezik kétdimenziós gépi látással, fel tudja venni az alkatrészeket, és még alapszintű minőség-ellenőrzési feladatokat is képes ellátni.
A robotika robbanásszerű fejlődés előtt áll Igaz, hogy a Baxter és az Industrial Perception dobozpakoló robotja két, egymástól teljesen eltérő gép, de mindkettő ugyanarra az alapszoftver platformra épült. Az ROS (Robot Operating System, vagyis robot-operációsrendszer) eredetileg a Stanford Egyetem MI-laborjában (Artificial Intelligence Laboratory) született meg, majd a Willow Garage cég szárnyai alatt fejlődött komplett robotikai platformmá. (Jelenleg pedig az Open Source Robotics Foundation gondozza. — A Lektor) A kisvállalkozás által tervezett és gyártott, programozható robotokat elsősorban az egyetemi kutatók használják. Az ROS sokban hasonlít az olyan operációs rendszerekre, mint amilyen a Microsoft Windows, a Macintosh OS vagy a Google Androidja, csak ezt kifejezetten a robotok könnyű programozására és irányítására tervezték. Mivel az ROS ingyenes és nyílt forráskódú is — ami annyit tesz, hogy a szoftverfejlesztők könnyen tudják módosítani és fejleszteni —, szélsebesen terjed, és válik a robotikai fejlesztések szabvány-szoftverplatformjává. A számítástechnika történetéből világosan kiderül, hogy amint egy szabványoperációsrendszer és hozzá egy olcsó és könnyen használható programozási eszköz elérhetővé válik, azt hamarosan rengeteg felhasználói alkalmazás megjelenése követi. Így történt ez a személyi számítógépek szoftvereivel, illetve újabban az iPhone-, iPad- és Android alkalmazásokkal is. Sőt, ezek a platformok
ma már olyan telítettek, hogy szinte lehetetlen olyasmit kitalálni, amit ne csinált volna meg valaki már korábban. Jó esély van rá, hogy a robotika területe is hasonló utat jár majd be. Minden valószínűség szerint épp egy robbanásszerű innovációs hullám kezdetén vagyunk, amelynek eredményeként szinte minden elképzelhető kereskedelmi, ipari és fogyasztói feladatkört elözönlenek majd a robotok. A robbanásszerű fejlődésre pedig akkor kerül majd sor, ha elérhetővé válnak azok a szabványosított szoftver- és hardvermodulok, amelyekből viszonylag egyszerűen felépíthető lesz egy-egy új dizájn anélkül, hogy az egészet az alapoktól kellene újrakezdeni. Ahogy a Kinecttel megfizethetővé vált a gépi látás, úgy egyéb hardverösszetevők például a robotkar — ára is elindul majd lefelé, ahogy a robotok előállítása átcsap tömegtermelésbe. 2013 óta már több ezer szoftverkomponens vált elérhetővé az ROS-szel végzett munkához, és a fejlesztői platformok is elég olcsók lettek ahhoz, hogy szinte bárki belevághasson új robotikai alkalmazások tervezésébe. A Willow Garage-nél például 1200 dollárért meg lehet venni egy komplett mobilrobot-készletet. Ez a TurtleBot csomag, amelyben még Kinect-alapú gépilátás-technológia is található. Ha az inflációval is számolunk, akkor ez bizony sokkal olcsóbb, mint amennyibe egy elérhető árú PC-monitorszett került az 1990-es években, amikor a Microsoft Windows a maga robbanásszerű növekedésének küszöbén állt a szoftverek terén. 2013 októberében részt vettem a kaliforniai Santa Clarában megrendezett RoboBusiness konferencián és szakkiállításon, és számomra már akkor világossá vált, hogy a robotipar a következő nagy ugrásszerű fejlődésre készül. A legkülönfélébb méretű cégek igyekeztek elkápráztatni a precíziós gyártási munkálatokra, orvosi eszközök és berendezések kórházon belüli szállítására, mezőgazdasági és bányászati nehézgépek működtetésére tervezett robotjaikkal. Ott volt köztük „Budgee" is, a személyi robot, aki húszkilónyi teherrel is könnyedén elboldogul otthon vagy a boltban. De találkoztam számos oktatórobottal is, amelyek a műszaki kreativitás fejlesztésétől az autista vagy tanulási nehézségekkel küzdő gyerekek segítéséig a legkülönfélébb témákra specializálódtak. A Rethink Robotics standjánál ügyködő Baxter közben megkapta a Halloween-képzést, és ottjártarnkor éppen apró édességcsomagokat dobált tök formájú vödrökbe. A kiállításon jelen voltak a különböző komponenseket — motorokat, szenzorokat, látványrendszereket, elektronikus vezérlőket, valamint a robotok építésére specializált szoftvereket — forgalmazó cégek is. A Szilícium-völgy egyik startupja, a Grabit egy olyan, innovatív elektroadhéziós megfogó szerkezetet mutatott be, amellyel a robotok képesek szinte bármit kézbe venni, elszállítani, áthelyezni, és ehhez elég némi kontrollált elektrosztatikusság. Végül, hogy teljes legyen a kép, a kiállítók közt szerepelt egy robotikára specializálódott praxisú nemzetközi ügyvédi iroda is, hogy segítsen a munkáltatóknak eligazodni a munkaügyi, foglalkoztatási és biztonsági előírások között azokban az esetekben, amikor robotokat állítanak be az emberi munkaerő helyére vagy az emberek közvetlen közelébe.
A kiállítás egyik legemlékezetesebb látványosságát nem is a standok, hanem a standok közötti sorok jelentették, ahol az emberek közé többtucatnyi Suitable Technologies-robot vegyült — ezek mind ún. telepresence robotok voltak, amelyek egy-egy távol maradó látogatót helyettesítettek, akik így, a mobil talapzatra rögzített síkképernyő és kamera segítségével megnézhették a standok kínálatát, a bemutatókat, kérdéseket tehettek fel, és ugyanúgy beszélgethettek a többi résztvevővel, mintha személyesen jelen lettek volna. A Suitable Technologies robotjait minimális díj ellenében lehetett igénybe venni, így a külföldi látogatók sok ezer dollár utazási költséget spórolhattak meg. Az ember pillanatok alatt megszokta ezeknek az emberarcú robotoknak a jelenlétét, és teljesen természetesnek hatott, ahogy ott nézelődtek és csevegtek közöttünk.
A gyári munkák és a gyárak visszaköltöztetése 2013 szeptemberében a The New York Times újságírója, Stephanie Clifford a délkarolinai Gaffney-ben lévő textilgyár, a Parkdale Mills történetéről írt cikket. A gyár mintegy száznegyven embert alkalmaz. Ahhoz, hogy a mai szinten termeljenek, 1980-ban több mint kétezer gyári munkásra lett volna szükség. A Parkdale-ben „csak ritkán fordul elő, hogy emberi erőforrás kerül az automatizált folyamatba, és akkor is csak azért, mert bizonyos feladatok elvégzése — például a félkész fonalak áttargoncázása egyik géptől a másikig — még mindig így olcsóbb".' A kész fonalat már automatikusan továbbítják a csomagológépekhez a mennyezetre rögzített konvejorok (árutovábbító sínrendszerek). Mindazonáltal ez a 140 fő mégiscsak javít egy kicsit a gyáripar évtizedek óta csökkenő foglalkoztatási statisztikáin. Az amerikai textilipart megtizedelte az 1990-es évek áttelepítési hulláma, amikor is a gyártás átkerült olyan, alacsonyabb jövedelmi színvonalú országokba, mint Kína, India és Mexikó. 1990 és 2012 között körülbelül 1,2 millió állás — a textilipari állások több mint háromnegyede — szűnt meg. Az utóbbi néhány évben azonban drámai mértékű visszarendeződés történt a gyáriparban. 2009 és 2012 között az amerikai textil- és ruházati export 37%-kal nőtt, és összértéke ezzel megközelítette a 23 milliárd dollárt.' A fordulat motorját az adja, hogy az automatizálási technológia ma már olyan hatékony, hogy még az alacsonyabb bérezésű külföldi munkaerővel is felveszi a versenyt. Az Egyesült Államok és más fejlett országok gyáriparában a modern, alacsony munkaerő-igényű innovációk bevezetése igen vegyes hatással van a foglalkoztatottságra. Bár a Parkdale és a hozzá hasonló cégek közvetlenül nem teremtenek nagy számban munkahelyeket, közvetve mégiscsak növelik a foglalkoztatottságot a beszállítóknál, illetve a termeléshez lazábban kapcsolódó területeken, mint például a szállítmányozásban vagyis több kamionsofőrre van szükség, akik eljuttatják a nyersanyagot és a készárut A-ból B-be. Egy olyan robot, mint Baxter, nyilván számos, rutinfeladatokat végző munkás állását szükségtelenné tudja tenni, ugyanakkor segíthet abban, hogy az amerikai gyáripar versenyképesebb
legyen az alacsonyabb jövedelemszintű országokkal szemben. Ami azt illeti, mostanra beindult egy igen jelentős „visszatelepítési" (reshoring) trend, amelynek két mozgatója az új technológiák elérhetősége és a külföldi munkavállalók bérköltségének emelkedése (főleg Kínában, ahol 2005 és 2010 között az átlagos gyári munkás fizetése évente közel 20 % -kal emelkedett). 2012 áprilisában a Boston Consulting Group felmérést készített az amerikai gyáripar cégvezetőinek körében, és azt találta, hogy az évente több mint 10 milliárd dolláros árbevételt elkönyvelő cégek közel fele aktívan törekszik arra, hogy visszaköltöztesse a gyárakat az Egyesült Államokba, vagy legalábbis komolyan fontolgatja azt.' A gyárak visszatelepítése drasztikusan csökkenti a szállítási költségeket, ezenkívül számos egyéb előnnyel is jár. Ha a gyárak a fogyasztói piacokhoz és a terméktervező központokhoz is közel fekszenek, akkor a cégek csökkenteni tudják az átfutási időt, és sokkal gyorsabban tudnak reagálni a fogyasztói igényekre. Mivel az automatizált rendszerek egyre rugalmasabbakká és kifinomultabbakká válnak, elég valószínű, hogy a gyártók mindinkább a személyre szabható termékek felé mozdulnak el — lehetővé téve a vevőknek például azt, hogy egyedi termékeket tervezzenek maguknak, vagy hogy könnyen használható internetes felületeken adják meg a nehezen fellelhető méretű ruhák paramétereit. És a helyi automatizált gyárban napok alatt el is készülhet a kívánt termék. Van azonban a reshoring történetében egy igen jelentős ellentmondás. Hosszú távon még a most újonnan létrejövő, csekély számú gyári állás sem feltétlenül marad majd meg. Ahogy a robotok egyre okosabbak és ügyesebbek lesznek, illetve ahogy széles körben is elterjednek az olyan technológiák, mint a 3D-s nyomtatás, úgy sok gyár egyre nagyobb valószínűséggel fog átállni a teljes automatizálásra. Az Egyesült Államokban a gyáripar jelenleg alig 10%-kal járul hozzá az összfoglalkoztatottsághoz. Következésképp: a robotok gyártása és a gyárak visszatelepítése valószínűleg csupán marginális hatást gyakorol a munkaerőpiac egészére.
Egészen másként zajlik ez majd az olyan fejlődő országokban, mint amilyen például Kína, ahol a foglalkoztatottság sokkal inkább a gyáriparban koncentrálódik. Ami azt illeti, a technológiai fejlődés már eddig is drasztikus hatással volt a kínai gyári állásokra: 1995 és 2002 között a gyáriparban dolgozók mintegy 15%-a, vagyis körülbelül 16 millió ember veszítette el az állását." Megdönthetetlen bizonyítékok igazolják, hogy ez a trend a jövőben tovább gyorsul. 2012-ben a Foxconn — az Apple-eszközök elsődleges gyártója — bejelentette, hogy a gyáraikban összesen egymillió robot beállítását tervezik. A korábban adaptereket gyártó tajvani Delta Electronics nemrég stratégiát váltott, és ezentúl a precíziós összeszerelő munkák elvégzésére alkalmas, olcsó robotok gyártására specializálódik. Reményeik szerint egy egykarú összeszerelő robotot 10 ezer dollár körüli áron kínálnak majd — ez kevesebb, mint fele annak, amennyibe a Rethink Baxterje kerül. Az ipari robotokat gyártó európai cégek az ABB Group és a Kuka AG — szintén komoly összegeket invesztálnak a kínai piacba, és jelenleg épp helyi gyárakat építenek, amelyek minden évben ezrével ontják majd magukból a robotokat»
Az automatizálás terjedésén valószínűleg az a tény is sokat lendít, hogy Kínában a nagyvállalatok által fizetendő banki kamatokat mesterségesen, kormányzati szabályozással tartják alacsonyan. A cégek a felvett hitelösszegeket sokszor folyamatosan visszaforgatják a befektetéseikbe, így a tőkét sosem kell visszafizetniük. Ettől lesz a tőkebefektetés olyan rendkívül vonzó még akkor is, amikor a bérköltség alacsony, és ez az egyik elsődleges oka annak, hogy Kína GDPjének közel felét ma már a befektetések teszik ki.12 Számos elemző szerint a mesterségesen alacsonyan tartott tőkeköltség miatt egész Kína tele van balsorsú beruházásokkal — ezek közül is a legismertebb talán az ún. szellemvárosok megépítése, amelyek elkészültük óta lényegében üresen tátonganak. Ugyanígy, az alacsony tőkeköltség komoly ösztönzést jelenthet a nagyvállalatoknak arra, hogy jelentős összegeket fektessenek a drága automatizálásba még azokban az esetekben is, amikor a józan ész nem feltétlenül ezt diktálná. A robotizált összeszerelésre történő átállás többek között azért állítja komoly kihívások elé a kínai elektronikai ipart, mert olyan robotokat kell tervezni, amelyek elég rugalmasak ahhoz, hogy lépést tudjanak tartani az egyre inkább hirtelen alakuló termékéletciklusokkal. A Foxconn például hatalmas létesítményeket tart fenn, ahol a munkások a gyár területén, munkásszállókban élnek. Így bármikor kéznél van sok ezer ember, akiket felkelthetnek és munkára foghatnak akár az éjszaka közepén is, hogy tartani tudják az agresszív termelésütemezést. Ennek eredményeként a cég hihetetlen gyorsasággal képes növelni a termelést, illetve alkalmazkodni a termékterv változásaihoz. Ugyanakkor ezzel óriási nyomás alá helyezik a munkásokat — mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy 2010-ben a Foxconn létesítményeiben szinte járványként tombolt az öngyilkossági láz. A robotok természetesen képesek megállás nélkül dolgozni, és ahogy egyre rugalmasabbakká és egyre könnyebben betaníthatókká válnak, úgy egyre vonzóbb alternatívát jelentenek majd az emberrel szemben, legyenek akármilyen alacsonyak a munkabérek. A fejlett országok gyáriparának automatizálási trendje még véletlenül sem korlátozódik Kínára. A ruha- és cipőgyártás például továbbra is az egyik leginkább munkaerő-igényes iparág, és a gyárakat Kínából a még alacsonyabb jövedelemszintű országokba — például Vietnamba és Indonéziába — telepítik át. 2013 júniusában a sportcipőket gyártó Nike bejelentette, hogy az Indonéziában tapasztalt bérnövekedés negatívan befolyásolta a cég negyedéves pénzügyi eredményeit. A cég pénzügyi igazgatója szerint a problémára hosszú távon az adhat megoldást, ha „műszakilag kiiktatják a termelésből-az emberi munkaerőt"". Úgy tűnik, a fokozott automatizálás arra is megoldást nyújthat, hogy a cégeknek ne kelljen többé a harmadik világbéli gyárak rabszolgatelep jellege miatt megfogalmazott kritikákat hallgatniuk.
Szolgáltatóipar: ahol a legtöbb állás van Az Egyesült Államokban és általában a fejlett gazdaságokban a legnagyobb törést a szolgáltatóipar fogja elszenvedni — hiszen ez az a szektor, ahol jelenleg az
alkalmazottak döntő többsége dolgozik. A trend már ma is tetten érhető például az ATM-ek és az önkiszolgáló kasszák megjelenésében, de az elkövetkező évtizedben az automatizált szolgáltatások új formáinak robbanásszerű terjedése várható, amely milliók egyébként is viszonylag alacsony bérezésű állását veszélyezteti majd. Egy San Franciscói startup cég, a Momentum Machines nekilátott, hogy teljes egészében automatizálja a prémium minőségű hamburgerek elkészítését. Amíg egy gyorsétterem alkalmazottjának munkája kimerül abban, hogy a grillre dobja a fagyasztott húspogácsákat, addig a Momentum Machines gépe frissen darált marhahúsból formázza meg és a rendelés beérkezésekor süti ki őket — és még arra is ügyelni tud majd, hogy a hús kívül tökéletesen ropogósra süljön, de belül szaftos és puha maradjon. A gép, amely óránként 360 húspogácsát tud elkészíteni, megpirítja a zsemlét is, felszeleteli a friss hozzávalókat, a paradicsomot, hagymát és uborkát, és azt is tudja, hogy ezeket csak a rendelés beérkezése után tegye a hamburgerbe. Az így összeállított, fogyasztásra kész hamburgerek egy futószalagon érkeznek a vendéghez. Míg a legtöbb, robotikával foglalkozó cég mindent megtesz azért, hogy a foglalkoztatottságra gyakorolt potenciális hatást pozitív köntösben tálalja, addig a Momentum Machines társalapítója, Alexandros Vardakostas teljesen őszintén beszél a cég szándékairól: „A mi gépünk nem azért készült, hogy hatékonyabbá tegye az alkalmazottak munkáját — nyilatkozta —, hanem azért, hogy teljes egészében kiiktassa őket." A vállalat tisztában van vele, milyen hatása lehet az általuk kifejlesztett technológiai újításnak a munkahelyekre. A cég weboldala szerint kedvező árú átképzést célzó tanfolyamokat tervez indítani az elbocsátott dolgozóknak. A cég becslései szerint egy átlagos gyorsétterem évente körülbelül 135 ezer dollárt költ a hamburgerkészítők munkabérére, így az Egyesült Államok gazdaságában a hamburgerkészítés teljes munkaerőköltsége éves szinten mintegy 9 milliárd dollár. A Momentum Machines szerint gépük alig egy év alatt behozza az árát. Célcsoportjukat az éttermeken kívül kiterjesztik az önkiszolgáló élelmiszerboltokra és a büfékocsikra is, sőt talán étel-automatákat is telepítenek. A cég vezetőinek meggyőződése, hogy a bérköltség kiiktatásával és a konyhai helyigény csökkentésével az éttermek többet költhetnek majd jó minőségű alapanyagokra, és így gyorséttermi árakon kínálhatnak prémium minőségű hamburgereket. Mindez nagyon jól hangzik ugyan, de bizony komoly árat kell fizetnünk érte. A különböző gyorsétterem-hálózatokban milliók dolgoznak alacsony bérekért, gyakran részmunkaidőben. Csak a McDonald's a maga 36 ezer egységével mintegy 1,9 millió embert foglalkoztat világszerte." Eddig mindig viszonylag könnyen lehetett gyorséttermi munkát találni, köszönhetően az alacsony béreknek, a szerény béren kívüli juttatási csomagoknak és a nagy fluktuációnak. Így a gyorséttermi állások — a többi, képzettséget nem igénylő kiskereskedelmi állással együtt — egyfajta biztonsági hálót jelentettek azoknak a versenyszférában dolgozóknak, akiknek nem nagyon
maradt más lehetőségük: egy ilyen munkáért járó fizetés volt az utolsó mentsváruk akkor, amikor nem akadt jobb alternatíva. 2013 decemberében az Egyesült Államok munkaügyi statisztikai hivatala (US Bureau of Labor Statistics) még azt írta a jelentésében, hogy az „étel-előkészítő és kiszolgáló személyzet" kategória (amelybe a teljes körű szolgáltatást nyújtó éttermek pincérei és pincérnői nem tartoznak bele) az álláslehetőségek vonatkozásában az egyik olyan szektor, ahol a 2012 és 2022 közötti évekre vetítve a legnagyobb lesz a foglalkoztatottak száma: ez közel félmillió új álláslehetőséget és további egymillió, üresedés miatt betöltendő állást jelent (17). A 2000-es évek nagy gazdasági recessziója nyomán azonban ezen a területen is gyorsan változnak a trendek. 2011-ben a McDonald's nagyszabású kezdeményezést indított azzal a céllal, hogy egyetlen nap alatt 50 ezer új dolgozót vegyen fel a céghez, és a felhívásra több mint egymillió pályázat érkezett — ez pedig olyan arány, amely szerint statisztikailag kisebb az esély munkát kapni a McDonald's-nál, mint bejutni a Harvardra. Míg régen a gyorséttermek alkalmazottai túlnyomó többségben olyan fiatal felnőttek voltak, akik tanulás mellett kerestek részmunkaidős állást, ma már sokkal több az érett korú munkavállaló, akiknek ez az állás jelenti az elsődleges jövedelemforrást. A gyorséttermi alkalmazottak közel 90%-a 20 éves vagy 20 év feletti, átlagéletkoruk pedig 35 év.(18) Az idősebb munkavállalók közül sokaknak egy egész családot kell eltartaniuk, ami a (középértéket tekintve) 8 dollár 69 centes órabér mellett szinte lehetetlen feladatnak tűnik. Ezt a szektort a jellemzően alacsony bérek és az egyéb, béren kívüli juttatások szinte teljes hiánya miatt mindig is rengeteg kritika érte. 2013 októberében a McDonald's meglehetősen rosszul járt, amikor az egyik alkalmazott, aki segítségért fordult a cég pénzügyi segélyvonalához, azt a tanácsot kapta, hogy igényeljen élelmiszerjegyet és szociális alapon nyújtott, ún. Medicaid betegbiztosítást.(19) Ami azt illeti, a berkeley-i Kaliforniai Egyetem munkaügyekkel foglalkozó központjának 2013-as elemzése szerint a gyorséttermi dolgozók családjainak több mint fele részesül valamiféle segélyben, ami az amerikai adófizetőknek évente közel 7 milliárd dollárjába kerül.(20) Amikor 2013 őszén tüntetéssorozat indult, és spontán szerveződő sztrájkok robbantak ki a New York-i gyorséttermekben, ami aztán több mint ötven másik amerikai városra is átterjedt, az Employment Policies Institute, a konzervatív kutatóközpontként ismert foglalkoztatáspolitikai intézet, amely szoros kapcsolatban áll a vendéglátó- és szállodaiparral, egész oldalas hirdetést jelentetett meg a The Wall Street Journalben, hogy figyelmeztessen: „Hamarosan robotok vehetik át a magasabb béreket követelő gyorséttermi dolgozók munkáját." Bár kétségtelen, hogy a hirdetés csupán elrettentésként szolgált, az igazság az, hogy — ahogy azt a Momentum Machines gépe is mutatja — a gyorséttermek fokozott automatizálása szinte biztos, hogy elkerülhetetlen. Tekintve, hogy a Foxconn és társai már most nagy precizitást igénylő összeszerelési munkák elvégzésére alkalmas robotokat szállítanak kínai gyáraknak, nincs okunk kételkedni abban, hogy egyszer majd gépek fognak kiszolgálni minket harnburgerrel, tacóval és lattéval a gyorséttermek pultjainál. (A közgazdászok a gyorséttermeket a szolgáltatóiparhoz sorolják; pedig műszaki szempontból inkább az ún. just-in-time technológiájú gyártáshoz állnak közelebb.)
A japán Kura szusiétteremláncnak elsőként sikerült az automatizálás útjára lépnie. 262 éttermükben már robotok segítségével készül a szusi, a pincéreket pedig futószalag helyettesíti. Az alapanyagok frissességének biztosítására a rendszer nyomon követi, hogy az egyes fogások mennyi ideje cirkulálnak a szalagon, és automatikusan leveszi azokat, amelyeknek lejárt a „szavatossági" ideje. A vendégek érintőképernyős paneleken adják le a rendelésüket, és amikor végeztek, az üres tálkákat az asztaluknál lévő nyílásba helyezik. Ekkor a rendszer automatikusan kiállítja a számlát, megtisztítja a tányérokat, majd visszaszállítja őket a konyhába. A Kuránál, ahelyett hogy külön üzletvezetőt alkalmaznának minden egységükben, a menedzserek egy központi létesítményből felügyelik és monitorozzák az éttermek működésének szinte valamennyi mozzanatát. Az automatikán alapuló üzleti modellnek köszönhetően a Kuránál egy-egy fogás csupán 100 jenbe (körülbelül egy dollárba) kerül, vagyis igencsak alámegy a versenytársak árainak (21). Könnyen elképzelhető, hogy azok a stratégiák, amelyek beváltak a Kuránál — autornatizált ételkészítés, távmenedzsment —, végül megjelennek a gyorsétteremláncoknál is. Már eddig is jelentős lépéseket tettek ebbe az irányba. A McDonald's például 2011-ben bejelentette, hogy érintőképernyős rendelési rendszert telepít 7000 európai éttermébe (22). Ha pedig egyszer az egyik legnagyobb piaci szereplő a fokozott automatizálás révén elkezd majd komoly előnyre szert tenni, a többieknek sem nagyon marad más választásuk, mint hogy a nyomdokaiba lépjenek. Az automatizálásnak köszönhetően új dimenziók nyílnak majd a piaci versenyben, és a cégek már nemcsak a bérköltség leszorításával tudnak versenyezni egymással. A robotizált gyártás ráadásul higiénikusabb megoldásokat kínál, hiszen kevesebb munkás kerül érintkezésbe az étellel. Nő a kényelem, a gyorsaság és a rendelés pontossága, valamint bővül a személyre szabott rendelési lehetőségek köre. Ha az egyik étteremben már rögzítették a vendég preferenciáit, az automatika révén könnyű következetesen ugyanazt előállítani az étteremlánc többi egységében is. Mindezeket figyelembe véve, azt hiszem, könnyen belátható, hogy egy átlagos gyorsétterem végül akár 50 %-kal — sőt talán még nagyobb arányban — is csökkenteni tudja az alkalmazottai számát. Az Egyesült Államokban a gyorséttermek piaca már most is annyira telített, hogy az szinte kizárt, hogy ezt a drasztikus létszámleépítést új éttermek nyitásával ellensúlyozni lehetne. Ez természetesen azt jelenti, hogy a munkaügyi statisztikai hivatal előrejelzésében szereplő új munkahelyek nagy része egyáltalán nem fog létrejönni. Az alacsony bérezésű szolgáltatóipari állások másik nagy gyűjtőhelye az általános kiskereskedelem. A munkaügyi statisztikai hivatal közgazdászai szerint a „hivatásos ápoló" után a „kiskereskedelmi eladó" a második olyan foglalkozás, amelynél a 2020-ban záruló évtizedben a legtöbb új munkalehetőségre számíthatunk, és így a munkahelyek száma — a várakozások szerint — a 700 ezret is meghaladhatja (23). Ugyanakkor itt is igaz, hogy a technológiai fejlődés tükrében a kormányzati előrejelzés talán túlságosan is optimistának bizonyul. A jövőben előreláthatólag
három jelentős erő formálja majd a kiskereskedelmi szektorban a foglalkoztatottságot. Először is, az Amazon, az eBay, a Netflix és a hozzájuk hasonló internetes kereskedők miatt tovább folytatódik az iparág kettészakadása. Az már ma is nyilvánvaló, hogy a webáruházak komoly versenyelőnyt élveznek a valódi áruházakkal szemben, és mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy ma már sehol sincsenek olyan, egykor jelentős bolthálózatok, mint a Circuit City, a Borders vagy a Blockbuster. Az Amazon és az eBay több amerikai nagyvárosban is kísérletezik az aznapi kiszállítással, hogy ezzel aláássa a helyi boltok egyik utolsó, komolyabb versenyelőnyét is, nevezetesen, hogy a bolti vásárlás megadja az azonnali kielégülés élményét. Az internetes kiskereskedők terjeszkedése miatt elméletileg nem feltétlenül kellene állásoknak megszűnniük. A hagyományos kiskereskedelmi környezetből a munkavállalók átkerülhetnének az internetes cégek raktáraiba és disztribúciós központjaiba. A valóság azonban az, hogy ha a feladatok áttelepülnek a raktárakba, ott már sokkal könnyebb őket automatizálni. 2012-ben az Amazon egy az egyben felvásárolta a raktári robotokat gyártó Kiva Systems nevű céget. A Kiva-robotokat, amelyek leginkább egy óriási, ide-oda csúszkáló hokikorongra hasonlítanak, raktáron belüli anyagmozgatásra tervezték. Így ahelyett, hogy a munkás járná végig a sorokat és szedné össze a szükséges tételeket, a Kiva-robot egyszerűen csak bekúszik a raklap vagy a polc alá, felemeli, és odaviszi egyenesen a rendelést összeállító munkáshoz. A padlóra rögzített vonalkódok alkotta hálózatnak köszönhetően a robotok önállóan tudnak tájékozódni. Az Amazonon kívül még számos nagy kiskereskedelmi cég használja őket a raktári munkák automatizálására, például a Toys „R" Us, a Gap, a Walgreens vagy a Staples (24). A cégfelvásárlás után egy évvel az Amazonnál már mintegy 1400 Kiva-robot működött, de csak ekkor kezdték meg a gépek integrálását a cég hatalmas raktáraiba. Egy Wall Street-i elemző becslései szerint a robotok révén a cég akár 40%-kal is csökkentheti a rendelésteljesítés összköltségét (25). A Kroger Company, amely az Egyesült Államok egyik legnagyobb élelmiszerkereskedelmi lánca, szintén létrehozott néhány automatizált disztribúciós központot. A Kroger rendszere képes a beszállítóktól raklapszám érkező homogén árucsomagot szétszedni, majd azokból bolti kiszállításra kész, vegyes csomagokat összeállítani. Továbbá ezeket a vegyes csomagokat össze tudja pakolni egy olyan rendszer szerint, amellyel optimalizálja a polcfeltöltés folyamatát a boltokban. Az automatizált raktárakban egyáltalán nincs szükség emberi beavatkozásra, egy feladatot kivéve: a raklapokat még mindig a munkások pakolják le és fel a kamionokra.26 A munkásszervezetek figyelmét sem kerülte e1 ezeknek az automatizált raktáraknak a foglalkoztatottságra gyakorolt, igen nyilvánvaló hatása, és a fuvarosok szakszervezete (Teamsters Union) emiatt többször is összetűzésbe került a Krogerrel, valamint a többi élelmiszerlánccal. Bár a Kiva-robotok mellett és a Kroger automatarendszereiben is marad néhány hely a munkásoknak — a vegyes elemekből
álló rendelések összekészítését például, ahol vizuális felismerésre és kézügyességre is szükség van, továbbra is emberek végzik. Persze éppen ezek azok a területek, ahol az Industrial Perception dobozpakoló robotjához hasonló innovációk egyre kijjebb tolják a műszaki megoldások határait. A kiskereskedelmi szektor foglalkoztatási trendjeit formáló második erő valószínűleg a teljesen automata, önkiszolgáló kiskereskedelmi szektor — más néven az intelligens árusító automaták számának és forgalmának — robbanásszerű növekedése lesz. Készült a témában egy tanulmány, amely szerint az automaták által forgalmazott termékek és szolgáltatások összértéke a 2010-es 740 milliárd dollárról 2015-re több mint 1,1 billió dollárra nő (27). Az árusító automaták ma már messze nem csak üdítővel, rágcsálnivalóval és gyenge instant kávéval látják el a vevőiket: a reptereken és a nívós szállodákban olyan fejlett gépekkel is találkozni, amelyekből akár iPodot, iPadet és egyéb elektronikai termékeket is vásárolhatunk. Az árusító automaták egyik legnagyobb gyártója, az AVT azt állítja, hogy gyakorlatilag bármilyen termékhez tud egyedi önkiszolgáló megoldást tervezni. Az árusító automaták használatával drasztikus mértékben csökkenthető a kiskereskedelem három legjelentősebb költségtétele: az ingatlan bérlésének és fenntartásának költsége, a bérköltség, valamint a vevők és az alkalmazottak által elkövetett lopásokból eredő veszteség. Az automaták, azon túl, hogy nonstop szolgáltatnak, sok esetben képernyővel is felszerelhetők, így eladóhelyi reklámfelületként is funkcionálhatnak: az eladókhoz hasonlóan arra ösztönözve a vevőket, hogy a megvásárolni kívánt termék vagy szolgáltatás mellé vegyenek más, kapcsolódó termékeket is. Továbbá rögzíteni tudják a vásárló e-mail-címét, hogy arra küldjék el a számlát. Az automaták tehát lényegében egyesítik az internetes vásárlás számos előnyét az azonnali szállítással. Bár az árusító automaták terjedése minden bizonnyal számos kiskereskedelmi állást szükségtelenné tesz, ugyanakkor természetesen új munkahelyeket is teremt, hiszen valakinek a gépek karbantartását, újratöltését és javítását is el kell végeznie. Igaz, ezeknek az új állásoknak a betöltéséhez valószínűleg a vártnál kevesebb emberre lesz szükség. A legújabb generációs gépek közvetlen internetkapcsolattal rendelkeznek, és folyamatosan küldik a központba a forgalmi és diagnosztikai adatokat; ráadásul ezeket a gépeket már úgy tervezték meg, hogy a működtetésükhöz szükséges munka bérköltségét is minimalizálják. 2010-ben David Dunning volt a DVD-kölcsönző automatákat üzemeltető Redboxnál a chicagói régió 189 egységének karbantartásáért és újratöltéséért felelős területi vezető." A cégnek az Egyesült Államok és Kanada területén összesen több mint 42 ezer automatája van, ezek jellemzően élelmiszerboltok és szupermarketek előtt találhatók, és naponta körülbelül 2 millió filmet kölcsönöznek ki belőlük (29). Dunning egy mindössze 7 fős csapattal irányítja a chicagói régió berendezéseinek karbantartását. Újratöltésük szinte teljesen automatikusan zajlik. Ami azt illeti, a leginkább munkaerő-igényes feladat az automatákra ragasztott, áttetsző filmes hirdetések cseréje, ami gépenként jellemzően kevesebb mint két percet vesz igénybe. Dunning és csapata a munkaidő egy részét a raktárban tölti — ide érkeznek az új
filmek —, egyébként pedig az autóban, illetve otthon tevékenykednek, ahol az interneten keresztül bármelyik géphez hozzáférnek. Az automatákat kezdettől fogva „távkarbantartásra" tervezték. Ha például a DVD beszorul, arról a gép rögtön jelentést küld a rendszernek, a szerelő bejelentkezik a laptopjáról, a távolból kicsit „megrázogatja" a berendezést, és máris megoldotta a problémát anélkül, hogy kiment volna a helyszínre. Az új filmek jellemzően keddenként jelennek meg, de az egységek korábban is feltölthetők úgy, hogy automatikusan a megjelenés napján váljon kölcsönözhetővé a film. Ennek köszönhetően a szerelők a csúcsforgalmi időszakon kívülre is ütemezhetik a helyszíni látogatásokat. Kétségtelen, hogy Dunning csapata vonzó és érdekes munkát végez, de arányosan csak töredékét teszik ki annak, ahányan egy hagyományos kiskereskedelmi láncnál dolgoznának. Az egykori Blockbusternek például csak a chicagói régióban több tucat üzlete volt, és mindegyikben komplett eladói személyzet dolgozott:3° A legjobb időszakában a Blockbusternek összesen mintegy 9 ezer boltja és 60 ezer alkalmazottja volt. Ez nagyjából üzletenként hét embert jelent annyit, ahányan a Redboxnál az egész chicagói régiót működtetik. A harmadik tényező, amelynek köszönhetően vélhetően leépül a kiskereskedelmi szektorban a foglalkoztatottság, a versenyképességüket féltő áruházakban terjedő automaták és robotok lesznek. Ugyanaz az innováció, amelynek köszönhetően a gyártórobotok a vizuális felismerés képességével és kézügyességgel gazdagodnak, végső soron lehetővé teszi, hogy a kiskereskedelmi automatizáció kilépjen a raktárak falai közül, és bekerüljön egy nagyobb kihívást jelentő és sokkal változatosabb környezetbe, és olyan feladatokat kapjon, mint amilyen például az árufeltöltés. Ami azt illeti, a Walmart már 2005-ben azt vizsgálta, hogyan lehetne robotokat használni arra, hogy éjszaka végigjárják a sorokat, automatikusan leolvassák a vonalkódokat, és így nyomon kövessék az árukészlet alakulását. 31 Ugyanakkor az önkiszolgáló pénztárakat és a bolton belüli információs pultokat a jövőben egész biztosan könnyebben lehet majd használni, és a számuk is növekedni fog. Emellett a mobilkészülékek is az önkiszolgálás egyre fontosabb eszközeivé válnak. A jövő vásárlói egyre nagyobb mértékben hagyatkoznak majd a telefonjukra: használják vásárlásra, fizetésre és információszerzésre — és teszik mindezt hagyományos kiskereskedelmi környezetben. A kereskedelem mobilforradalma egyébként is megkezdődött. A Walmartnál például már tesztüzemben jár az a kísérleti program, amely lehetővé teszi a vevőknek, hogy beolvassák a megvásárolni kívánt termékek vonalkódját, majd megadják az adataikat és fizessenek — mindezt sorban állás nélkül, a telefonjukkal (32). Az autókölcsönzéssel foglalkozó startup vállalkozásnál, a Silvercarnál anélkül lehet kiválasztani és felvenni az autót, hogy az ügyfélnek akár csak egyszer is találkoznia vagy beszélnie kellene a cég munkatársával. Az autók vonalkód-leolvasóval nyílnak, az ügyfél odamegy, kinyitja, és már mehet is.33 A beszédfelismerő technológiák — például az Apple-féle Siri — vagy a nagyobb teljesítményű rendszerek — például az IBM-féle Watson — folyamatosan fejlődnek, és az áruk alapján is egyre elérhetőbbek lesznek. Ezek
alapján könnyen elképzelhető, hogy a vásárlók hamarosan majd a telefonjuktól is úgy tudnak segítséget kérni, ahogyan régen a bolti alkalmazottaktól. A különbség annyi, hogy az előbbi esetben, természetesen, nem kell eladóra várnunk vagy vadásznunk: a virtuális asszisztens azonnal elérhető lesz, és csak ritkán — vagy talán soha nem — ad téves választ. Míg egyes kiskereskedők talán úgy döntenek, hogy beviszik az automatizációt a hagyományos keretek közé, mások esetleg úgy látják majd jónak, ha teljesen átalakítják a boltokat — lényegében feltuningolt árusító automatákat csinálnak belőlük. Az efféle boltokhoz kapcsolódhat akár egy automatizált raktár is, és egy bemutatóterem, ahol a vásárlók termékmintákat vizsgálhatnak meg, és leadhatják a rendelésüket. A rendelések aztán vagy közvetlenül a vevőhöz érkeznek, vagy a robotok szállító járművekre rakodják őket. Függetlenül attól, hogy a kiskereskedelmi szektor végül melyik technológia útjára lép, nehéz elképzelni, hogy ne a robotok és gépek számának gyarapodása és az élő munkaerő jelentős csökkenése legyen a végeredmény.
Felhőalapú robotika Lehet, hogy a robotforradalom egyik legfőbb motorja az ún. felhőalapú robotika (cloud robotics) lesz — a kifejezés arra utal, hogy a mobil robotokat életre keltő tudásanyag nagy része átvándorol a felhőbe, néhány hatalmas, elosztott számítógépközpontba. A felhőrobotika megszületését az adattovábbítás sebességének óriási léptékű növekedése tette lehetővé: a fejlett robotikához szükséges számítások nagy része ma már „kiszervezhető" a hatalmas adatközpontokba, miközben az egyes robotoknak hozzáférést tudunk adni egy egész hálózatnyi erőforráshoz.
Ennek köszönhetően — természetesen — olcsóbb lesz robotokat építeni, hiszen így kevesebb lokális számítógépes kapacitás és kisebb memória is elég hozzá; illetve így egyszerre több gépen is elvégezhető a szoftverek azonnali upgrade-elése. Ha az egyik robot a központi gépi intelligencia segítségével tanul és alkalmazkodik a környezetéhez, akkor az az Újonnan megszerzett tudás azonnal elérhetővé válik bármely másik gép számára is, ha belép a rendszerbe. Így aztán a gépi tanulás könnyen kiterjeszthető sok-sok robotra. A Google már 2011-ben bejelentette, hogy támogatja a felhőrobotikát, és egy olyan felhasználói felületet biztosít hozzá, amely révén a robotok kihasználhatják az Android-eszközökre tervezett összes szolgáltatást. (2013-ban a Google újabb bizonyítékát adta a robotika iránti komoly érdeklődésének, amikor a cég hat hónap alatt nyolc, robotikával foglalkozó startupot is felvásárolt közülük az egyik az Industrial Perception.) A felhőrobotika leginkább az olyan fejlesztési területekre lehet nagy hatással, mint a vizuális felismerés, amelyhez nélkülözhetetlen a hatalmas számítási kapacitás és az adatbázisokhoz történő hozzáférés. Gondoljunk csak például arra, micsoda műszaki
kihívást jelent olyan robotot építeni, amely többféle házimunka elvégzésére is képes. Ha egy robot szobalánynak azt az utasítást adjuk, hogy tegyen rendet a szobában, annak fel kell ismernie szinte bármilyen tárgyat, majd el kell döntenie, hogy melyikkel mit kezdjen. Az elpakolandó tárgyak általában sokfélék, mindenfelé lehetnek a szobában, és az sem kizárt, hogy valamiképp össze vannak keveredve egymással. Hasonlítsuk össze ezt a feladatot azzal, amire a fejezet elején megismert, Industrial Perception-féle dobozpakoló robot vállalkozott! Igaz, hogy lenyűgöző teljesítményt nyújt azzal, hogy képes megfogni, sőt megkülönböztetni egymástól a hanyagul egymásra pakolt dobozokat, ám ez a képesség mégis csak egyszerű dobozokra korlátozódik. Nyilvánvaló, hogy nagyon messze áll még attól a fejlettségi szinttől, amit a különféle helyeken található, különféle formájú_ tárgyak felismerése és kezelése jelent. Egyelőre még félelmetesen nagy kihívással találja szembe magát az, aki ennyire széles körű vizuális érzékelő- és felismerőképességet építene be egy megfizethető árú robotba. Ám a felhőrobotika legalább felvillantja előttünk az utat, amely végül talán elvezet a megoldáshoz. A Google 2010-ben mutatta be a kamerás mobileszközökhöz tervezett „Goggles" funkciót, és ez a technológia azóta nagyon sokat fejlődött. Ennek a funkciónak köszönhetően a lefotózott híres épületeket, könyveket, műalkotásokat, kereskedelemben kapható árukat a rendszer automatikusan felismeri, és megkeresi a hozzájuk tartozó információkat. Egy szinte korlátlan tárgyfelismerő funkciót egy robot alaplapi rendszerébe beépíteni rendkívül nehéz és költséges lenne, az viszont könnyen elképzelhető, hogy a jövőben a robotok — a Goggles-hez hasonlóan hatalmas központi képadatbázisok használatával ismerik majd fel a környezetükben található objektumokat. A felhőalapú képtár folyamatosan frissíthető lenne, és a vizuális felismerő szoftver is azonnal frissülne minden olyan robotban, amelynek hozzáférése van a rendszerhez. Kétségtelen, hogy a felhőrobotika meghatározó hajtóereje lesz a sokoldalúbb, fejlettebb képességekkel rendelkező robotok kifejlesztésének, ám ennek kapcsán komoly — főleg biztonsági — kérdések is felmerülnek. Azon túl, hogy egy ilyen rendszer nyugtalanító hasonlatosságokat mutatna az Arnold Schwarzenegger főszereplésével készült Terminátorfilmek „Skynet" rendszerével, a hackelés vagy a kibertámadás sokkal reálisabb és aktuálisabb veszélyt jelentenek. Ez pedig különösen komoly aggodalomra ad majd okot, ha a felhőrobotika egyszer fontos szerephez jut a közlekedési és szállítási infrastruktúrában. Például, amikor majd központi irányítás alatt álló, automata kamionok és vonatok 34 szállítják az élelmiszert és az egyéb, kulcsfontosságú ellátmányokat, akkor egy ilyen rendszernek számos sebezhető pontja lesz. Már ma is igen aggasztó, hogy az ipari gépek és közműrendszerek (például az elektromos hálózat) mennyire ki vannak téve egy esetleges kibertámadásnak. Ezt igazolta a Stuxnet féreg megjelenése is, amelyet 2010-ben az Egyesült Államok és Izrael kormánya azzal a céllal hozott létre, hogy támadást indítsanak az iráni atomprogramban használt urándúsító
centrifugák ellen. Ha eljön az a nap, amikor az infrastruktúra legfontosabb elemeit központi mesterséges intelligencia irányítja, aggodalmaink egy egészen új szintre fognak lépni.
Robotok a mezőgazdaságban Az amerikai gazdaság foglalkoztatási ágazatai között a mezőgazdaság az a szektor, amely a technológiai fejlődés eredményeként már eddig is drasztikus átalakuláson ment keresztül. Az új technológiák többségükben természetesen műszaki jellegűek voltak, és már jóval a fejlett információtechnológia megjelenése előtt színre léptek. A 19. század végén az amerikai munkásoknak közel fele a különféle gazdaságokban állt alkalmazásban. 2000-re ez az arány 2% alá csökkent. Az olyan haszonnövények esetében, mint a búza, a kukorica és a gyapot, amelyek vetése, gondozása és betakarítása gépekkel is megoldható, az egyegységnyi terményre jutó munkaerőigény a fejlett országokban szinte elhanyagolható mértékű. Manapság az állattartás számos aspektusa is gépesített. A robotizált fejőrendszerek használata például ma már általános a tehenészetekben, és az Egyesült Államokban már a csirkéket is szabványméretűre hizlalják, hogy kompatibilisek legyenek az automata baromfivágó és -feldolgozó gépekkel. A még ma is kézi erőt igénylő mezőgazdasági munkák közé elsősorban a kényes és nagy értékű gyümölcsök, zöldségek betakarítása, valamint a dísznövények és virágok szedése tartozik. Ahogy a többi, viszonylag rutinszerű, kétkezi foglalkozást, úgy ezeket a munkákat is főként az mentette meg eddig a gépesítéstől, hogy fejlett vizuális érzékelést és nagyfokú kézügyességet igényelnek. A gyümölcsök, zöldségek könnyen megsérülnek, és sok esetben színük vagy állaguk alapján is szelektálni kell őket. A vizuális felismerés a gépek számára bizony kemény dió: folyton változnak a fényviszonyok, a gyümölcsök elhelyezkedése sem egységes, ráadásul takarják őket a levelek. A gyárakban és raktárakban használt, a robotika térnyerését elősegítő technológiák eljutottak oda, hogy most már erre a néhány, még megmaradt mezőgazdasági állásra is fenyegetést jelentenek. A kaliforniai San Diegóban alapított Vision Robotics jelenleg épp egy polipszerű narancsszedő gép kifejlesztésén dolgozik. A robot háromdimenziós gépi látással számítógépes modellt készít az egész narancsfáról, aztán felméri és elraktározza az egyes gyümölcsök helyét. Majd az adatokat a nyolc robotkarba továbbítja, azok pedig gyorsan leszedik a gyümölcsöket." A Harvest Automation névre keresztelt bostoni startup cég alapvetően a palántanevelőkben és üvegházakban végzett munkálatok automatizálására alkalmas robotok építését tűzte ki célul. A cég becslései szerint a dísznövénypalánták nevelésének költségeit több mint 30%-ban a fizikai munkások bérköltsége teszi ki. Úgy vélik, hogy hosszabb távon a jelenleg Európában és az Egyesült Államokban kézi erővel végzett mezőgazdasági munkáknak akár a 40%-a is kiváltható lesz majd robotokkal." Franciaországban már ma is vannak olyan
gazdaságok, ahol kísérleti robotok metszik a szőlőtőkéket — ehhez a gépi látás technológiáját olyan algoritmusokkal kombinálják, amelyek eldöntik, mely hajtásokat kell levágni.37 Japánban munkába állt egy új robot, amely képes a színárnyalatok alapján megkülönböztetni az érett földiepret a többitől, és 8 másodpercenként le is szed egyet. Ráadásul ez a gép folyamatosan dolgozik, és a munka java részét éjszaka végzi (38). A fejlett mezőgazdasági robotok különösen vonzóak az olyan országok számára, ahol nem áll rendelkezésre olcsó, külföldről bevándorló munkaerő. Ilyen például Ausztrália és Japán mint szigetállamok, rohamosan öregedő munkavállalói bázissal. Ami a munkaerő mobilitását illeti — biztonsági okok miatt — szigetnek tekinthető Izrael is. Számos zöldség és gyümölcs betakarítását egy meglehetősen szűk időintervallumban kell elvégezni, így ha nincs elég munkás a kellő időben, az könnyen katasztrofális következményekkel járhat. A mezőgazdaság automatizálása, azon túl, hogy csökkenti a munkaerőigényt, kiválóan alkalmas arra, hogy hatékonyabbá tegye a földművelést és mérsékelje annak óriási erőforrásigényét. Számítógépekkel a legapróbb részletekig nyomon követhető és szabályozható a termés — emberekkel ez elképzelhetetlen lenne. A Sydney Egyetem tereprobotikai központjának (Australian Centre for Field Robotics, ACFR) célja, hogy fejlett mezőgazdasági robotok alkalmazásával tegyék Ausztráliát a robbanásszerűen növekvő ázsiai lakosság elsődleges élelmiszerbeszállítójává — annak ellenére, hogy az országban viszonylag kevés a művelésre alkalmas terület és az édesvíz. Az ACFR elképzelése szerint olyan robotokat használnának, amelyek folyamatosan járják a földeket, mintát vesznek az egyes növények környezetében, majd megfelelő mennyiségű vizet vagy műtrágyát juttatnak a talajba." A műtrágya, illetve a rovarirtók ilyen precíziós, célzott alkalmazása (a talajban egy-egy növénynél vagy a fán egy-egy gyümölcsnél) akár 80%-kal is csökkentheti a vegyszer használatot, és így végső soron jelentősen kevesebb méreg kerülne a patakokba, folyókba, illetve egyéb természetes vizekbe (48). (A precíziós mezőgazdaság — tehát az egyes növények, sőt akár egy-egy gyümölcs nyomon követése és növekedésének szabályozása — is része az ún. big data jelenségnek, amellyel a 4. fejezetben foglalkozunk behatóan.) A legtöbb fejlődő országban a mezőgazdaság hatékonysága hírhedten alacsony szinten áll. Zsebkendőnyi méretű családi gazdaságok, minimális tőkebefektetés és a modern technológia hiánya jellemzi az ágazatot. Ráadásul, habár a földművelési módszerek nagy munkaerő-igényűek, a földnek általában több embert kell eltartania, mint amennyi a műveléséhez szükséges. Az elkövetkező évtizedekben a Föld lakossága eléri, majd meg is haladja a 9 milliárdot, és ezzel párhuzamosan egyre nő a kényszer, hogy az összes művelésre alkalmas területet nagyobb méretű és hatékonyabban működő gazdaságokká alakítsuk, amelyek magasabb terméshozamot produkálnak. Ebben óriási szerepet játszanak majd a javuló mezőgazdasági technológiák, különösen azokban az országokban, ahol ritka kincs a víz, és ahol az ökoszisztémában súlyos károkat okozott a túlzott vegyszerhasználat. A fokozott gépesítés viszont azt is jelenti, hogy a föld sokkal kevesebb embernek tud munkát biztosítani. A történelem folyamán az így feleslegessé vált munkaerő rendre áttelepült a nagyvárosokba és az ipari
központokba, hogy a gyárakban helyezkedjen el — de, mint azt láttuk, a jövőben maguk a gyárak is átalakulnak, köszönhetően az egyre gyorsuló automatizálásnak. Ami azt illeti, nehéz elképzelni, hogyan tud majd sok fejlődő ország ezekkel a felforgató technológiákkal úgy megküzdeni, hogy ne alakuljon ki komoly foglalkoztatási válság. Az Egyesült Államokban a mezőgazdasági robotika képes lehet „kihúzni a talajt" a jelenlegi bevándorlás politika alól, amely az erősen megosztott politikai színtér egyik legfontosabb témája. A hatása már most érzékelhető néhány olyan területen, ahol eddig jellemzően nagy számban alkalmaztak mezőgazdasági munkásokat. Kaliforniában a komoly vizuális kihívást jelentő mandulaszedés gépesítését a gordiuszi csomó átvágásával oldották meg: a gépek egész egyszerűen megragadják a fát, és jó alaposan megrázzák. A mandula lehullik a földre, ahonnan már egy másik típusú gép szedi össze. Sok kaliforniai farmer azért tért át a kényesebb növények (például a paradicsom) termesztéséről a keményebb csonthéjasokra, mert azokat géppel is be lehet takarítani. Mindezek következében a 21. század első évtizedében Kaliforniában a mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma összesen 11%-kal csökkent, miközben az automatizált gazdálkodási technikákkal kompatibilis növények, például a mandula terméshozama robbanásszerűen nőtt (41). A robotika és a fejlett automatizált technológiák azzal, hogy egyre szélesebb körben elterjednek, és szinte az összes gazdasági ágazatban alkalmazni kezdik őket, elsősorban azokat az alacsonyabb bérezésű állásokat fenyegetik, amelyek nem igényelnek magasabb szintű végzettséget és speciális képességet. A gazdaság jelen helyzetében azonban a munkahelyteremtés túlnyomó többségében ilyen állások megteremtését jelenti — az Egyesült Államokban pedig évente nagyjából egymillió új állásra lenne szükség csak ahhoz, hogy a gazdaság lépést tudjon tartani a népességnövekedéssel. Még ha el is tekintünk annak lehetőségétől, hogy az új technológiák megjelenése ténylegesen csökkenteni fogja ezeknek a munkalehetőségeknek a számát, a munkahelyteremtési ráta minimális csökkenése hosszú távon akkor is szörnyű és kumulatív hatással lesz a foglalkoztatottságra. A közgazdászok és politikusok közül sokan hajlamosak elvetni ezt a problémát. Elvégre a rutinszerű, alacsony bérezésű, képzettséget nem igénylő munkák — legalábbis a fejlett gazdaságokban — senki számára nem vonzóak, és amikor az elemzők arról beszélnek, hogy a technológia milyen hatást gyakorol majd az ilyen típusú állásokra, gyakran hallani tőlük azt a kifejezést, hogy az emberek „felszabadulnak": tehát azokat, akik elvesztik a képzettséget nem igénylő állásukat, többé már semmi nem akadályozza abban, hogy újabb vagy magasabb végzettséget, képzettséget szerezzenek, és kedvezőbb lehetőségek után nézzenek. Mindezt persze arra a feltételezésre alapozzák, hogy egy olyan dinamikus gazdaság, mint amilyen az Egyesült Államoké, mindig is képes lesz kellő számú magasabb bérezésű és magasabb végzettséget igénylő munkahelyet teremteni,
hogy felszívja ezeket az újonnan munkanélkülivé vált embereket — feltéve persze, hogy sikerül nekik megszerezni a szükséges képzettséget. Ez a feltételezés egyre ingatagabb alapokon áll. A következő két fejezetben azt vesszük sorra, hogy az Egyesült Államokban eddig milyen hatással volt az automatizálás a foglalkoztatásra és a jövedelmekre, illetve hogy mely jellemzők teszik az információtechnológiát ilyen különösen jelentős, felforgató erővé. Ez egyfajta ugródeszkát biztosít majd, ahonnan belevethetjük magunkat egy még alakulóban lévő történetbe, amely várhatóan rácáfol minden korábbi elképzelésünkre azzal kapcsolatban, hogy milyen típusú munkákat fognak elsősorban automatizálni, illetve hogy valóban megoldást jelenthet-e egy-egy újabb végzettség vagy képzettség megszerzése — a gépek ugyanis már a magas bérezésű, magas végzettséget igénylő munkákat is fenyegetik.
2. fejezet: MOST MÁSHOGY LESZ? 1968. március 31-én, vasárnap reggel ifj. Martin Luther King tiszteletes fellépett az egyik fővárosi székesegyház, a Washington National Cathedral mészkőből készült, díszesen faragott szószékére. Az épület — a világ egyik legmonumentálisabb temploma, amely a londoni Westminster apátságnál is több mint kétszer nagyobb — teljesen megtelt: a főhajóban, a kereszthajóban, a kóruskarzaton és az ajtónyílásokban összesen több ezer ember zsúfolódott össze. Még legalább további ezren álltak odakint a lépcsőkön vagy gyűltek össze a közeli Szent Alban episzkopális templomban, hogy hangszórókon hallgassák a prédikációt. Ez lett dr. King utolsó vasárnapi prédikációja. Mindössze öt nappal később a katedrálist jóval komorabb tömeg töltötte meg — többek közt Lyndon Johnson elnök, vezető kormánytisztviselők, a legfelsőbb bíróság kilenc bírája és a kongresszus vezető tagjai —, hogy leróják tiszteletüket az előző napon, a Tennessee állambeli Memphisben meggyilkolt King búcsúztatásán (1). Annak a bizonyos utolsó prédikációnak King a „Remaining Awake Through a Great Revolution" (Ébren maradni egy nagy forradalom idején) címet adta. Ahogy az várható volt, beszédében kiemelt szerepet kaptak az emberi és polgári jogok, de ő akkor már egy sokkal tágabb értelemben vett forradalmi változásra gondolt. A prédikáció bevezetőjében ezt röviden így magyarázta el: Tagadhatatlan tény, hogy egy nagyszabású forradalom zajlik épp a világban. Bizonyos értelemben hármas forradalom ez: zajlik a technológia forradalma, amely elhozza az automatizálást és megteremti a kibernemzetet; zajlik a fegyverek forradalma, amely nukleáris és atomfegyvereket ad a háborús felek kezébe; és zajlik az emberi jogok forradalma, amely óriási robbanással hozza el a szabadságot a világ minden táján. Igen, oly korban élünk, amikor változások történnek. És az idők mélyéről kiált hozzánk a hang: „A régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden!" (2) ( Pál 2Kor 5:17, Karoly Gáspár fordítása. - A Ford.) A „hármas forradalom" kifejezéssel egy prominens akadémikusok, újságírók és technológusok csoportja által írt jelentésre utalt. A csoport „A Hármas Forradalom Ad Hoc Bizottsága" (Ad Hoc Committee on the Triple Revolution) néven emlegette önmagát. Tagja volt többek között Linus Pauling Nobel-díjas vegyész és a közgazdász Gunnar Myrdal is, aki 1974-ben (Friedrich Hayekkel közösen) szintén megkapta a közgazdasági Nobel-emlékdíjat. A jelentésben szereplő forradalmi erők közül kettő, a nukleáris fegyverek és az emberjogi mozgalmak kitörölhetetlenül beleégtek az 1960-as évek történelmi narratívájába. A harmadik terület, amelyről a fent említett dokumentum java szólt, mára szinte teljesen feledésbe merült. A
jelentés megjósolta, hogy a „kibernemzet" (az automatizáció) hamarosan jellegzetes gazdaságot teremt, amelyben „akár korlátlan mennyiségű áru is előállítható, olyan géprendszereknek köszönhetően, amelyek emberi együttműködést szinte egyáltalán nem igényelnek".3 Ennek következménye pedig: tömeges munkanélküliség, egyre nagyobb társadalmi egyenlőtlenség, és végül meredeken csökkenő kereslet a termékek és szolgáltatások iránt, mivel a fogyasztók egyre kevésbé rendelkeznek majd a gazdasági növekedés fenntartásához szükséges vásárlóerővel. Az ad hoc bizottság javaslatában egy igen radikális megoldást szorgalmazott: végső soron kerüljön bevezetésre az ún. garantált alapjövedelem, amelyet az ilyen széles körű automatizálás révén létrejövő „bőség gazdasága" tenne lehetővé, és ami „teljes egészében kiváltaná a jóléti intézkedések szedett-vedett rendszerét", amely addig a szegénység elleni küzdelem eszköze volt. (A bizottság nem az azonnali bevezetést javasolta, hanem elkészítette az átmeneti intézkedések kilenc lépésből álló listáját. E lépések között akadtak teljesen konvencionális javaslatok is, mint az oktatás finanszírozásának növelése, a munkahelyteremtő állami (közmunka-) projektek vagy az olcsó lakások építése. A jelentés továbbá a szakszervezetek szerepének kibővítése mellett is érvelt, illetve a szerzők javasolták, hogy a munkásszervezetek ne csak az alkalmazásban állók, hanem a munkanélküliek érdekeit is képviseljék.) 1964 márciusában a hármas forradalomról szóló jelentést elküldték a sajtónak, és kapott belőle egy-egy példányt Johnson elnök, a munkaügyi miniszter és a kongresszus vezetői is. A mellékelt levélben arra figyelmeztették a címzetteket, hogy ha nem lépnek életbe hamarosan a jelentésben javasolt megoldásokhoz hasonló intézkedések, akkor „a nemzet korábban még soha nem látott mértékű gazdasági és társadalmi káoszba hull". A The New York Times másnapi száma címlapon hozta a sztorit, bőségesen megtűzdelve azt a jelentésből vett szó szerinti idézetekkel, és számos más napilap és magazin is leközölte az elmélet hírét, illetve irt róla (jellemzően kritikus hangvételű) véleményt, sőt volt olyan orgánum, amely egy az egyben lehozta a jelentés teljes szövegét (4). A hármas forradalom elmélete jól példázza az automatizáció hatásaival kapcsolatos aggodalomhullám csúcsra járatását, amely a II. világháború után indult el az emberekben. A történelem folyamán már sokszor felderengett előttünk a gépek térhódítása okozta tömeges állástalanság fenyegető képe — kezdve az 1812-es brit luddita felkeléssel de az 1950-60-as évek innovációja valóban komoly aggodalomra adott okot, és ezt az Egyesült Államok számos prominens személyisége és nagy gondolkodója is szóvá tette. 1949-ben a The New York Times felkérésére Norbert Wiener, az MIT nemzetközileg is elismert matematikusa cikket írt a lapnak, amelyben kifejtette, ő hogyan képzeli el a számítógépek és az automatizáció jövőjét (5). Wiener csodagyerek volt, aki 11 évesen nyert felvételt az egyetemre, és még csak 17 éves volt, amikor ledoktorált. Megteremtett egy új tudományágat, a kibernetikát, komoly eredményekkel gazdagította az alkalmazott matematika területét, illetve lefektette a számítástechnika, a robotika és a számítógép vezérlésű automatika alapjait. A The
New York Timesnak írt cikkében — amely mindössze három évvel azután született, hogy a Pennsylvania Egyetemen megépült a világ első általános felhasználásra szánt elektronikus számítógépe (Az ENIAC (Electronic Numerical Integrator and Computer) 1946-ban készült el. A világ első programozható számítógépének megépítését az amerikai hadsereg finanszírozta, és elsősorban a tüzérségi akciókhoz használt lőtáblázatok kalkulálását szolgálta.)` — Wiener azt állította, hogy „amit az ember világos és érthető módon el tud végezni, azt egy géppel is el tudja végeztetni"; illetve figyelmeztetett, hogy ennek végső soron „a lehető legkegyetlenebb ipari forradalom" lehet az eredménye, a hátterében olyan gépekkel, amelyek képesek lesznek „annyira lecsökkenteni a gyári rutinfeladatokat végző munkások gazdasági értékét, hogy egyszerűen nem lesz olyan alacsony bér, amennyiért megérné tovább alkalmazni őket". (Egy félreértés miatt Wiener cikke mégsem jelent meg 1949-ben. 2012-ben bukkant rá egy kutató a cikk piszkozatára, amikor az MIT könyvtárának archívumában dolgozott. Végül 2013 májusában jelent meg kivonatos formában John Markoffnak, a The New York Times tudományos újságírójának cikkében.) Három évvel később a Wiener által megálmodott, disztópikus jövő életre kelt Kurt Vonnegut első regényében. A Gépzongora6 (Player Piano) egy olyan, automatizált gazdaságban játszódik, ahol a szűk körű műszaki elit irányításával ipari gépek végzik az összes munkát, miközben a lakosság túlnyomó többsége értelmetlenül tengeti napjait, és reménytelenül tekint a jövőbe. Vonnegut, aki idővel legendás íróvá vált, egész életében szentül hitte, hogy 1952-es regénye sosem vesztett aktualitásából. Évtizedekkel később azt írta, hogy ez a regény „minden egyes nappal egyre időszerűbbé" válik (7). Négy hónappal azután, hogy a Johnson-kormány kézhez kapta a hármas forradalomról szóló jelentést, az elnök aláírta azt a törvényt, amellyel létrejött a technológiáért, az automatizációért és a gazdasági fejlődésért felelő országos tanács (National Commission on Technology, Automation, and Economic Progress) (8). A törvény ünnepélyes aláírásakor az elnök kifejtette, hogy „az automatizáció szövetségesünk lehet a jólét megteremtésében, ha képesek vagyunk előretekinteni, és megérteni, mit tartogat a jövő, és ha megfelelő tervezés után bölcsen választjuk meg az utat, amelyen elindulunk feléje". Az újonnan megalakult tanács — ahogy az már csak az ilyen tanácsok esetében lenni szokott — hamar a feledés homályába merült, miközben legalább háromkönyvnyi terjedelmű saját jelentést hagyott maga után (9). Ironikus, hogy a háború után ennyire felerősödtek az automatizációval kapcsolatos aggodalmak, bár a gazdaság vajmi kevés olyan bizonyítékkal szolgált, amely alapot adhatott volna erre. 1964-ben, amikor az ad hoc bizottság jelentése napvilágot látott, a munkanélküliségi ráta épphogy meghaladta az 5%-ot, és 1969-re ez az arány is 3,5%-ra csökkent. A munkanélküliség még az 1948 és 1969 között lezajlott négy recessziós időszak alatt sem érte el soha a 7%-ot, és amint beindult a fellendülés, rohamosan zuhanni kezdett (10). Az új technológiák bevezetése valóban
jelentős termelékenységnövekedést indított el, ám ennek a növekedésnek az oroszlánrésze — magasabb bérek formájában — a munkásokhoz vándorolt. Az 1970-es évek elejére az OPEC (Organization of the Petroleum Exporting Countries, Kőolaj-exportáló Országok Szervezete) olajembargója, majd az elkövetkező évek stagflációja került a figyelem középpontjába. A gépek és számítógépek okozta tömeges munkanélküliség lehetősége egyre inkább kiszorult a politikai-közéleti fősodor témái közül. A közgazdászok körében pedig egyenesen tabutéma lett. Akik mégis efféle gondolatoknak mertek hangot adni, azt kockáztatták, hogy neoludditáknak bélyegzik őket. Tekintve, hogy az ad hoc bizottság jelentésében megjósolt szörnyűségek mégsem következtek be, adódik a kérdés: Vajon egyszerűen tévedtek a jelentés szerzői, vagy csak az történt, hogy ők is, mint korábban oly sokan, túlságosan korán kongatták meg a vészharangokat? Norbert Wiener az információtechnológia egyik első úttörőjeként tudta, hogy a digitális számítógép alapjaiban különbözik a korábbi, mechanikai technológiáktól. A komputer gyökeres változást hozott: új típusú gép volt, arra hivatott, hogy egy új kor hírhozója legyen — és hogy végső soron talán felhasítsa a társadalom szövetét. Csakhogy Wiener egy olyan időszakban fejtette ki a nézeteit, amikor a számítógép még egy egész szobát megtöltő szörnyeteg volt, a számításaihoz több tízezer perzselően forró elektroncső adta az energiát, és ezek közül minden napra jutott néhány, amely felmondta a szolgálatot." Még évtizedeknek kellett eltelniük ahhoz, hogy a digitális technológia az exponenciális fejlődés ívén eljusson arra a szintre, ahol az efféle nézetek ésszerűen igazolhatóak. Ezek az évtizedek ma már mögöttünk vannak, és megérett az idő arra, hogy kellő nyitottsággal újraértékeljük a technológia gazdaságra gyakorolt hatását. Az adatokból az derül ki, hogy míg a gazdaság munkaerőigényét csökkentő technológiák miatti aggodalom a közgazdasági elméletek perifériájára került, addig az amerikai gazdaság egyik eleme — a háború utáni időszak fellendülésének egyik alappillére — fokozatosan átalakult. A növekvő termelékenység és az emelkedő bérek közötti, már-már tökéletes történelmi korreláció megszakadt: az amerikaiak többségének bére stagnált, sőt sokak esetében még csökkent is, a jövedelmi egyenlőtlenségek az 1929-es tőzsdekrach óta nem tapasztalt szintre emelkedtek, és előkelő helyre került a szókincsünkben egy új kifejezés: munkahelyteremtés nélküli fellendülés (jobless recovery). Összesen tehát hét olyan gazdasági trendet is fel tudunk sorolni, amelyek együttesen gazdaság- és társadalomformáló szerepet tulajdonítanak a fejlődő információtechnológiának.
A hét halálos trend Stagnáló bérek 1973 eseménydús év volt az Egyesült Államokban. A Nixon-kormány belekeveredett a Watergate-botrányba, októberben pedig az OPEC olajembargót kezdeményezett,
amelynek eredményeként hamarosan szerte az országban hosszú sorokban kígyóztak a dühödt autósok a benzinkutaknál. Miközben Nixon egyre mélyebbre süllyedt a vesztét jelentő botrány ingoványában, egy másik jelentős tényező is kezdett körvonalazódni. E trend mellett kétségtelenül eltörpül mind a Watergate-ügy, mind az olajválság jelentősége. Egy olyan fejleménnyel vette kezdetét, amelyet senki nem látott előre. Ez volt az az év, amikor az egyszerű amerikai munkás bére elérte a csúcsát. 1973-ban, 2013-as reálértéken számolva, egy átlagos munkás — értve ez alatt a versenyszférában dolgozó gyári munkásokat, illetve az egyéb beosztottakat, akik együttesen az amerikai munkaerőpiac jóval több mint felét teszik ki —körülbelül heti 767 dollárt keresett. A következő évben az átlagreálbérek meredeken zuhanni kezdtek, és ezt a folyamatot azóta sem sikerült teljes egészében megfordítani. Ma, négy teljes évtizeddel később ugyanezek a munkások már csak heti 664 dollárt keresnek — ez több mint 13%-os csökkenést jelent (12). Egy árnyalatnyival szebben fest a helyzet, ha a háztartások jövedelmének középértékét vizsgáljuk. 1949 és 1973 között ez a szám ugyanis megduplázódott — 25 ezer dollárról 50 ezer dollárra nőtt. Ebben az időszakban a háztartások jövedelmének növekedése tökéletesen követte az egy főre jutó GDP növekedését. Három évtized múltán a háztartások jövedelmének középértéke eléri a 61 ezer dollárt, ami mindössze 22%-os növekedést jelent. Ezt a növekedést azonban főként annak köszönhetjük, hogy a nők tömegével léptek be a munkaerőpiacra. Ha a jövedelmek lépést tartottak volna a gazdasági növekedéssel — ahogy tették azt 1973 előtt —, akkor a háztartások jövedelmének középértéke ma már messze meghaladná a 90 ezer dollárt, ami a valós, 61 ezer dolláros értéknél több mint 50 %-kal magasabb (13). A 2.1 ábra a munkatermelékenység () és a versenyszférában dolgozó átlagmunkás keresete (bérek és egyéb, béren kívüli juttatások) közti kapcsolatot ábrázolja 1948-tól napjainkig. A grafikon első szakasza (1948-1973) olyan, amilyennek a közgazdászok elvárásai szerint lennie kell. A termelékenység növekedése szinte tökéletesen együtt mozog a fizetésekkel. Nő az életszínvonal, és ebből mindenki részesül, aki kiveszi a részét a gazdaság működtetéséből. Az 1970-es évek közepe után viszont a két vonal közötti, egyre szélesedő rés igen szemléletesen illusztrálja azt, hogy az innováció gyümölcse ma már szinte teljes egészében a vállalkozások tulajdonosainál és a befektetőknél halmozódik fel, ahelyett, hogy a munkásokhoz kerülne. A munkatermelékenység a munkások által egy óra alatt előállított termék vagy szolgáltatás értékét méri. Kulcsfontosságú fokmérője egy gazdaság általános hatékonyságának; nagymértékben meghatározza egy nemzet gazdagságát. A fejlett, iparosodott országokban magas a termelékenység, mert a munkások több és jobb technológiához férnek hozzá, jobban táplálkoznak, illetve biztonságosabb és egészségesebb környezetben dolgoznak, és általában véve tanultabbak és képzettebbek, A szegény országokban mindez nem adatik meg a munkásoknak, ezért ezek az országok kevésbé produktivak, az embereknek pedig ugyanannak a termelési színvonalnak az eléréséhez többet és keményebben kell dolgozniuk.
2.1 ábra. A gyári munkások és egyéb beosztottak reálértéken számolt órabérének növekedése a termelékenység tükrében (1948-2011)
FORRÁS: Lawrence Mishel, Egyesült Államok gazdaságpolitikai intézete; készült a munkaügyi statisztikai hivatal kiadatlan összgazdasági adatainak, a munkatermelékenység- és bérköltségprogram adatainak, valamint a gazdaságelemző hivatal országos jövedelem- és terméknyilvántartás nyilvános adatainak elemzése alapján." Bármilyen világos és egyértelmű is ez a grafikon, sok közgazdász még mindig nem hajlandó maradéktalanul elismerni, hogy a termelékenység és a bérek növekedése széttartó tendenciát követ. A 2.2 ábrából kiderül, hogy 1947-től kezdődően a különböző időszakokban hogyan viszonyult egymáshoz a munkáért járó fizetség és a termelékenység növekedési rátája. Azt látjuk, hogy a termelékenység 1980 óta minden évtizedben messze meghaladta a bérek nagyságát. 2000 és 2009 között még sokkal drasztikusabb volt köztük a különbség; bár a termelékenység növekedési rátája majdnem eléri az 1947 és 1973 közötti időszak — a háború utáni fellendülés aranykorának — szintjét, a munkáért járó fizetés messze elmarad mögötte. Ezt a grafikont látva alighanem egyértelműen levonhatjuk a következtetést, hogy a termelékenység sokkal gyorsabb tempóban növekszik, mint a munkavállalók többségének a fizetése.
2.2 ábra. A termelékenység és a fizetések növekedésének összehasonlítása
FORRÁS: Az Egyesült Állaniok munkaügyi statisztikai hivatala"
Az egyetemi közgazdaságtan-tankönyvek szerzői — tisztelet a kivételnek az utolsók közt ismerték el ezt a tényt. Vegyük például a Principles of Economics (A közgazdaságtan alapelvei) című bevezető művet, amelyet John B. Taylor és Akila Weerapana jegyez." A Stanford Egyetemen kötelező olvasmány azoknak, akik Taylor professzor rendkívül népszerű „Bevezetés a közgazdaságtanba" kurzusára járnak. Található benne egy, a 2.2 ábrához nagyon hasonló oszlopdiagram, a szerzők mégis azt állítják, hogy a bér és a termelékenység korrelál egymással. Nem tudni, vajon mivel magyarázzák azt, hogy az 1980-as években a termelékenység hirtelen megugrik, és attól kezdve messze maga mögött hagyja a béreket. Taylor és Weerapana megjegyzi, hogy „a kapcsolat nem tökéletes". Ez bizony igen súlytalan megfogalmazás. Egy másik tankönyv, amelyet a Princetoni Egyetem tanára — a jegybank egykori elnöke —, Ben Bernanke írt, és szintén a Principles of Economics címet viseli, 2007-es kiadásában az szerepel, hogy a 2000 óta tapasztalható lassú bérnövekedés lehet annak is az eredménye, hogy „a 2001-es recesszió után gyengült a munkaerőpiac", és a bérek növekedésének „fel kellene zárkóznia a termelékenység növekedéséhez, amikor normalizálódik a munkaerőpiaci helyzet"» Nos, ez a nézet, úgy tűnik, figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a bérnövekedés és a termelékenység növekedése közti szoros kapcsolat már jóval azelőtt lazulni kezdett, hogy a mostani egyetemi hallgatók megszülettek.
A bérek növekedése és a termelékenység növekedése közti szakadékot illetően egy technikai problémával is számolni kell. Mind a bérek (vagy tágabb értelemben a béren kívüli juttatásokkal számolt
keresetek), mind pedig a termelékenység számait korrigálni kell az inflációval. Ehhez jellemzően két különböző inflációs mérőszámot használnak (az amerikai munkaügyi statisztikai hivatal is ezt a módszert alkalmazza). A bérek korrigálásához a fogyasztói árindexet használják, mert ez tükrözi azoknak a termékeknek és szolgáltatásoknak az árát, amelyekre a munkavállalók ténylegesen elköltik a pénzüket. A termelékenységi adatokat pedig a GDPdeflátorral (vagy az implicit árdeflátorral) korrigálják, amely egy szélesebb, a teljes gazdaságra vonatkozó inflációs mérőszám. Más szóval, a GDP-deflátor sok olyan dolognak az árát is magában foglalja, amelyet a fogyasztók jellemzően nem vásárolnak. A két mérőszám közötti egyik különösen lényeges különbség, hogy a számítógépeknek és az információtechnológiának — ezek a Mooretörvény miatt jelentős árdefláción mentek keresztül — sokkal fontosabb szerepe van a GDP-deflátorban, mint a fogyasztói árindexben (hiszen a számítógép nem komoly tétel a legtöbb háztartás költségvetésében, a vállalkozások viszont nagy tételben vásárolják őket). Egyes közgazdászok — főleg a konzervatívabbak — szerint mindkét esetben a GDP-deflátort kellene használni. Amikor ezt a módszert használják, a bérek növekedése és a termelékenység növekedése közötti különbség jelentősen leszűkül. Viszont szinte biztos, hogy ez a módszer a valóságosnál kisebbnek mutatja a bérből és fizetésből élőkre ható inflációs szintet. A munkások részesedése csökken, a cégek részesedése nő A 20. század elején a brit közgazdász és statisztikus, Arthur Bowley az Egyesült Királyság nemzeti jövedelmének alakulását vizsgálta meg több évtizedre visszamenőleg, és bebizonyította, hogy annak a munkavállalókhoz és a tőkésekhez kerülő része is viszonylag változatlan maradt — legalábbis hosszú távon. Ez a látszólag erőteljes kapcsolat végül — „Bowley törvénye" néven — elfogadott gazdasági irányelvvé vált. John Maynard Keynes, aki talán minden idők leghíresebb közgazdásza, később azt mondta, hogy Bowley törvénye „az egyik legmeglepőbb, mégis legmegalapozottabb tény az összes közgazdasági statisztika között"." Ahogy az a 2.3 ábrából is kitűnik, a háború utáni időszakban a bérből és fizetésből élők részesedése az Egyesült Államok nemzeti jövedelméből egy meglehetősen szűk sávban mozgott — ezt Bowley törvénye előre jelezte. Az 1970-es évek közepétől kezdődően azonban Bowley törvénye kezdett meginogni, ahogy a munkavállalók részesedése előbb fokozatosan csökkent, majd, közvetlenül az ezredforduló után, meredeken zuhanni kezdett. A csökkenés még sokkal jelentősebb, ha figyelembe vesszük, hogy ebbe a kategóriába beleszámít mindenki, aki fizetést kap. Vagyis a cégvezetők, a Wall Streeti fejesek, a sztársportolók és filmcsillagok is mind munkavállalónak számítanak, és az ő keresetük természetesen egyáltalán nem csökkent — sőt, ugrásszerűen emelkedett. Az átlagalkalmazott részesedését —
pontosabban a jövedelemeloszlási rendszer alsó 99 %-át — ábrázoló grafikonon bizonyára még sokkal meredekebb lenne az a lefelé tartó görbe. 2.3 ábra. A bérből és fizetésből élők részesedése az Egyesült Államok nemzeti jövedelméből (1950-2010)
FORRÁS: Az Egyesült Államok munkaügyi statisztikai hivatala, St. Louis-i központi bank gazdasági statisztikai adatai" Miközben tehát a munkavállalók részesedése a nemzeti jövedelemből rendre zuhanó tendenciát követett, a vállalkozások nyereségessége egészen más képet mutatott. 2012 áprilisában megjelent egy cikk a The Wall Street journalben „For Big Companies, Life Is Good" (A nagy cégek számára az élet szép) címmel, amelyben adatokkal igazolták, hogy az 1929-es nagy gazdasági világválság óta tapasztalt legsúlyosabb pénzügyi válság után a cégeknek hihetetlen gyorsasággal sikerült talpra állniuk. Miközben munkások milliói maradtak tartósan munkanélküliek vagy kényszerültek alacsonyabb bérezéssel vagy kevesebb munkaórával járó állásokba, addig a vállalati szektor úgy vészelte át a recessziót, hogy utána „produktívabb és nyereségesebb lett, illetve több pénze és kevesebb adóssága volt" (20), mint azelőtt. A 2008-ban kirobbant gazdasági világválság idején a vállalatok tökélyre fejlesztették, hogyan lehet többet termelni kevesebb munkással. 2011-ben a nagyvállalatok átlagosan évi 420 ezer dollár bevételt termeltek dolgozónként, ami több mint 11%os növekedést jelent a 2007-es 378 ezer dollárhoz képest(21). A Standard & Poor 500-as listáján (S&P 500) szereplő cégek új gyárakra és berendezésekre — többek között információtechnológiai eszközökre — fordított költéseinek összege az előző évhez képest megduplázódott, és ezzel a bevételek tőkebefektetés céljából visszaforgatott aránya újra elérte a válság előtti szintet. A vállalatok nyeresége a válság után úgy is meredek emelkedést mutat, ha azt nézzük, hogy mekkora arányban járultak hozzá az összgazdasági teljesítményhez (avagy mekkora GDP-részarányt produkáltak), mint az a 2.4 ábrán látható. Érdemes megfigyelni, hogy bár 2008-2009-ben, a válság csúcsán a profit meredeken zuhant, a
korábbi válságokhoz képest példátlan gyorsasággal tért vissza a korábbi, magas szintre. Az, hogy a munkavállalók egyre kisebb arányban részesednek a nemzeti jövedelemből, messze nem csak az Egyesült Államokra jellemző tendencia. 2013 júniusában megjelent tanulmányukban" két közgazdász a chicagói üzleti iskola, a Booth School of Business tanárai, Loukas Karabarbounis és Brent Neiman — 56 ország adatait elemezte, és azt találta, hogy ezek közül 38 országban jelentősen csökkent a munkavállalók részesedése a nemzeti jövedelemből. A szerzők kutatásából konkrétan az derült ki, hogy a vizsgált 10 éves időszakban Japán, Kanada, Franciaország, Olaszország, Németország és Kína esetében nagyobb is volt ez a csökkenés, mint az Egyesült Államokban. Kínában — abban az országban, amelyről a legtöbben úgy hisszük, elszipkázza az összes termelői munkát — különösen meredek volt a zuhanás: a részesedés háromszor gyorsabban esett, mint az USA-ban. 2.4 ábra. A vállalati nyereségek GDP-részaránya (1950-2010)
FORRÁS: Az Egyesült Államok munkaügyi statisztikai hivatala, St. Louis-i központi bank gazdasági statisztikai adatai'' Karabarbounis és Neiman arra a következtetésre jutott, hogy ez a globális szintű csökkenés annak eredménye, hogy „nőtt a tőketermelő szektorok hatékonysága, amelyet leginkább az információtechnológia fejlődésének és a komputerkornak tulajdonítanak".24 A szerzők azt is megjegyezték, hogy a munkavállalók nemzeti jövedelemből részesedésének stabilitása továbbra is „a makroökonómiai modellek egyik alapvető tényezője".25 Vagyis úgy tűnik, a közgazdászok még nem teljesen dolgozták fel a termelékenységnövekedés és a bérnövekedés 1973 körül történt szétválásának következményeit, tehát boldogan építik be Bowley törvényét a gazdaság modellezésére használt egyenleteikbe.
Az aktivitási ráta csökkenése Önálló trendként jelent meg a gazdaságilag aktív réteg arányának csökkenése. A 2008-2009-es gazdasági válság után sok esetben a munkanélküliségi ráta nem azért csökkent, mert nagy számban teremtettek új munkahelyeket, hanem azért, mert az elkeseredett emberek kiléptek a munkaerőpiacról. A munkanélküliségi ráta csak az aktív álláskeresőket tartja számon — ezzel szemben az aktivitási ráta arról fest igen szemléletes képet, hányan adták már fel a reményt, hogy állást találhatnak. Ahogy az a 2.5 ábrán is látszik, az aktivitási ráta 1970 és 1990 között — amikor a nők tömegével jelentek meg a munkaerőpiacon — meredeken emelkedett. Az általános trend elfedi azt a fontos tényt, miszerint a férfiak között az aktív keresők aránya már 1950-től folyamatosan csökkent, és az egykor igen magas, 86%-os értékről 2013-ra 70%-ra esett vissza. A nők között a gazdaságilag aktívak aránya 2000-ben érte el a csúcsát, a 60%-ot; míg az aktivitási ráta az össznépességre vetítve ugyanebben az évben 67%-on retőzött.26 Az aktivitási ráta azóta is folyamatosan csökkent, és bár ez részben annak köszönhető, hogy lassan nyugdíjba vonul a baby boom generáció, részben pedig annak, hogy a fiatalabb munkavállalók közül egyre többen tanulnak tovább, azért a demográfiai trendek sem adnak kimerítő magyarázatot a jelenségre. A 25 és 54 év közötti — vagyis az első diplomához már elég idős, de a nyugdíjhoz még túl fiatal — felnőttek körében a gazdaságilag aktívak aránya a 2000-es 84,5%-ról 2013-ra alig több mint 81%-ra csökkent.27 Vagyis 2000 óta az aktív keresők aránya az összlakosság körében és a munkaképes korú lakosság körében is három százalékponttal csökkent — és ennek a csökkenésnek körülbelül a fele még a 2008as válság kirobbanása előtt következett be. A gazdaságilag aktívak arányának csökkenése együtt járt a súlyos baleseti sérülést elszenvedett munkavállalóknak biztonsági hálót nyújtó, speciális társadalombiztosítási programba (Social Security Disability) jelentkezők számának robbanásszerű növekedésével. 2000 és 2011 között az igénylők száma több mint a kétszeresére nőtt, és a korábbi évi 1,2 milliós szám felkúszott egészen évi 3 millióra.2t Mivel semmi sem utal arra, hogy az ezredforduló óta járványszerűen elszaporodtak volna a munkahelyi balesetek, az elemzők azt gyanítják, hogy az emberek inkább egyfajta utolsó mentsvárként, tartós munkanélküliségi segély ként használják a programot. Mindent egybevetve egyértelműnek tűnik, hogy a demográfiai tényezőkön és a ciklikusan ismétlődő gazdasági jelenségeken kívül van még valami, ami miatt az emberek eltűnnek a munkaerőpiacról.
2.5 ábra. Az aldivitási ráta alakulása (1950-2010)
FORRÁS: Az Egyesült Államok munkaügyi statisztikai hivatala, St. Lotlis-i központi bank gazdasági statisztikai adatai' Az egyre hosszabbra nyúló, munkahelyteremtés nélküli fellendülés és a hosszú távú munkanélküliség Az elmúlt fél évszázadban az Egyesült Államok gazdasága a munkahelyteremtés terén rohamtempóban veszített hatékonyságából. Csupán az 1990-es években volt képes — úgy-ahogy — lépést tartani a korábbi évtizedek foglalkoztatás növekedésével, és ez is főként annak volt köszönhető, hogy az évtized második felében beindult a technológiai fejlődés. A 2007 decemberében kezdődő recesszió és az azt követő pénzügyi válság katasztrofális hatással volt a 2000-es évek munkahely teremtési statisztikáira: az évtized végére gyakorlatilag ugyanannyi állás volt a gazdaságban, mint 1999 decemberében. Viszont az már az évtized elején látszott, még mielőtt beütött a nagy recesszió, hogy a II. világháború óta messze ez az évtized produkálja majd a leggyengébb foglalkoztatás növekedést.
2.6 ábra. Munkahelyteremtés az Egyesült Államokban, évtizedes bontásban
FORRÁS: Az Egyesült Államok munkaügyi statisztikai hivatala, St. Louis-i központi bank gazdasági statisztikai adatai" Ahogy az a 2.6 ábrán is látszik, az amerikai gazdaságban 2000-től 2007 végéig mindössze 5,8%-kal nőtt a munkahelyek száma. Ha ezt a számot kivetítjük az egész évtizedre, akkor azt látjuk, hogy ha nincs a válság, akkor a 2000-es évek első évtizedének végére nagyjából 8% körüli növekedést sikerült volna elérni, ami kevesebb, mint a fele az 1980-as és az 1990-es évek növekedési rátájának. Ez a szánalmas teljesítmény különösen nyugtalanító annak fényében, hogy a gazdaságnak már ahhoz is nagy számban kell új munkahelyeket teremtenie — az egyéni becslésektől függően havi 75-150 ezret —, hogy lépést tudjon tartani a népességnövekedéssel." Még ha a legóvatosabb becsléssel számolunk, a 2000-es éveket akkor is körülbelül 9 milliós deficittel zártuk. Egyértelmű bizonyítékok igazolják azt is, hogy amikor egy válság kifogja a szelet a gazdaság vitorlájából, a munkaerőpiacnak egyre hosszabb ideig tart talpra állnia. Az ideiglenes elbocsátások lehetővé tették a munkahelyteremtés nélküli fellendülést. A clevelandi központi bank 2010-es kutatási jelentésében azt írta, hogy a közelmúlt válságai után a munkanélkülivé vált emberek a korábbinál sokkal kisebb arányban tudtak újra munkát találni. Más szóval, nem az a gond, hogy a válság idején egyre több és több munkahely szűnik meg, hanem az, hogy utána egyre kevesebb jön létre. A 2007 decemberében kezdődött recesszió elejétől közel két éven át folyamatosan nőtt a munkanélküliségi ráta, amely összességében kereken öt százalékpontos növekedést hozott, és 10,1%-os csúcsértéken tetőzött. A clevelandi központi bank elemzése szerint ezt a növekedést 95%-ban az álláskeresés fokozott nehézsége okozza (32). Emiatt aztán a hosszú távú munkanélküliségi ráta is megugrott; a csúcsot 2010-ben érte el, amikor a munkavállalóknak mintegy 45%-a volt munkanélküli 6 hónapnál hosszabb ideig (33). A 2.7 ábrán az látható, hogy a
munkaerőpiacnak hány hónapba telt talpra állnia a legutóbbi válságok után. A 2007es válság után a munkahelyteremtés nélküli fellendülés minden korábbinál nagyobb méreteket öltött: a munkanélküliségi ráta csak 2014 májusában — a hanyatlás kezdetétől számított 6,5 év után érte el újra a válság előtti szintet. 2.7 ábra. Recessziók az Egyesült Államokban: a foglalkoztatottság helyreállásához szükséges hónapok száma (a recesszió kezdetétől számítva)
FORRÁS: Az Egyesült Államok munkaügyi statisztikai hivatala, St. Louis-i központi bank gazdasági statisztikai adatai" A tartós munkanélküliség rendkívül súlyos probléma. A szakmai ismeretek idővel megkopnak; folyamatosan nő annak veszélye, hogy a munkavállaló elveszti minden motivációját. Ráadásul számos munkáltató kifejezetten diszkriminálja a régóta munkanélkülieket, és sokszor még csak el sem olvassa az önéletrajzukat. Az Északkeleti Egyetem doktorandusz hallgatója, Rand Ghayad például elvégzett egy gyakorlati kísérletet, amellyel bebizonyította, hogy egy frissen munkanélkülivé vált, de szakirányú tapasztalattal nem rendelkező jelöltet nagyobb valószínűséggel hívnak be állásinterjúra, mint olyasvalakit, akinek releváns szakmai tapasztalata van, de több mint hat hónapja nem dolgozik." Az Urban Institute jelentése szerint nincs érzékelhető különbség a tartósan munkanélküliek és a többi munkavállaló között, és a szerzők ebből arra következtetnek, hogy a tartós munkanélküliség — és az azzal együtt járó megbélyegzés elszenvedése — javarészt balszerencse kérdése." Ha az ember történetesen egy különösen kedvezőtlen időszakban veszíti el az állását, és nem sikerül újra elhelyezkednie a rettegett hat hónapos „határidő" lejárta előtt (ami egyáltalán nem kizárt akkor, amikor a gazdaság épp szabadesésben zuhan), akkor attól a ponttól kezdve a kilátásai drasztikusan romlanak, függetlenül attól, hogy mennyire képzett vagy tapasztalt. Gyorsan növekvő egyenlőtlenség A gazdagok és a lakosság többi része közötti szakadék az 1970-es évek óta folyamatosan nő. Az Egyesült Államokban 1993 és 2010 között a nemzeti jövedelem növekményének több, mint fele a jövedelemeloszlási rendszer felső 1%-ába tartozó
háztartásokhoz vándorolt.37 Azóta pedig csak romlott a helyzet. A berkeleyi Kaliforniai Egyetem közgazdaságtan-tanárának, Emmanuel Saeznek 2013 szeptemberében publikált elemzése szerint a 2009-től 2012-ig tartó időszak összes jövedelemnövekedésének nem kevesebb mint 95%-a a lakosság leggazdagabb 1%ának vagyonát gyarapította (38). Nem kell ahhoz az Occupy Wall Street (Foglaljuk el a Wall Streetet!) mozgalom, hogy a bizonyítékok egyértelműen megmutassák: az Egyesült Államokban nemcsak nagyok a jövedelmi egyenlőtlenségek, hanem vélhetően egyre gyorsuló ütemben nőnek is. Igaz, hogy az egyenlőtlenségek növekedése szinte az összes iparosodott országban tetten érhető, de az Egyesült Államok továbbra is messze kiemelkedik a mezőnyből. A CIA elemzése szerint az USA ezen a téren körülbelül a Fülöp-szigetekkel van egy szinten, és messze maga mögött hagyja Egyiptomot, Jement és Tunéziát.39 A témában készült tanulmányokból kiderül, hogy a gazdasági mobilitás — amely azt mutatja meg, mekkora esélye van a szegény családok gyerekeinek arra, hogy feljebb jussanak a jövedelmi skálán — jelentősen kisebb az Egyesült Államokban, mint (szinte) bármelyik európai országban. Vagyis az amerikai álom egyik alappillérének, mely szerint kitartással és kemény munkával bárki sokra viheti, a valóságban statisztikailag vajmi kevés alapja van. Az egyén szempontjából ezek az óriási egyenlőtlenségek lehet, hogy csak nehezen érzékelhetőek. Az emberek ugyanis leginkább a saját, közvetlen környezetükre fókuszálnak. Azt nézik, hogyan élnek a szomszédhoz képest, és nem hasonlítgatják magukat ahhoz a fedezetialap-kezelőhöz, akivel valószínűleg soha az életben nem találkoznak. Számos felmérés igazolta, hogy az amerikaiak többsége nagymértékben alábecsüli az egyenlőtlenségek mértékét, és arra a kérdésre, hogy szerintük milyen lenne az „ideális" jövedelem eloszlás, egy olyan opciót választanak, amely a valóságban csak a skandináv szociáldemokráciákban létezik (40). (Ez ráadásul független az emberek politikai irányultságától. A Duke Egyetem tanára, Dan Ariely vizsgálatában a republikánusok 90%-a és a demokraták 93%-a is a Svédországéhoz hasonló jövedelemeloszlást preferálta.) Mindazonáltal az egyenlőtlenségnek vannak kézzelfogható következményei is — azon túl, hogy az embereket frusztrálja, hogy nem engedhetik meg maguknak azt, amit a náluk gazdagabbak. Az első és legfontosabb, hogy úgy tűnik, a legfelső társadalmi rétegek sikerei szoros összefüggésben állnak azzal, hogy a többség kilátásai viszont folyamatosan romlanak. Aligha állja már meg a helyét a régi mondás, miszerint az áradás minden hajót magasabbra emel, ha valakinek utoljára Nixon idején nőtt szabad szemmel is látható mértékben a fizetése. Ezenkívül megvan annak a — nagyon is nyilvánvaló — veszélye, hogy a pénzügyi elit ragadja magához a politikai hatalmat. Ugyanis nincs még egy olyan fejlett demokrácia a világban, ahol ilyen mértékben irányítaná a pénz a politikát. A gazdag magánszemélyek, illetve az irányításuk alatt álló szervezetek támogatásaik és lobbitevékenységük révén saját kényük-kedvük szerint tudják formálni a kormányzati politikát, amelynek eredménye sok esetben világosan szembemegy
mindazzal, amit a közvélemény valójában akar. A jövedelemeloszlási rendszer csúcsán állók egyre inkább elszakadnak a valóságtól — bezárkóznak az elefántcsonttornyukba, ahol nem szembesülnek az átlagember problémáival —, és egyre kevésbé akarják támogatni a közjó és a lakosság számára nélkülözhetetlen infrastruktúra fejlesztését szolgáló befektetéseket. A „felső tízezer" rohamtempóban gyarapodó vagyona végső soron komoly fenyegetést jelent a demokratikus kormányzásra. A közepes a munkásosztály számára azonban jelenleg a legégetőbb problémát a munkaerőpiaci lehetőségek rohamos szűkülése jelenti. Csökkenő jövedelmek és alulfoglalkoztatottság a frissdíplomások körében Az egyetemi diplomára ma már szerte a világon úgy tekintenek, mint belépőjegyre, amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a középosztály soraiba emelkedjünk. 2012 óta a diplomások átlagos órabére több mint 80%-kal haladta meg a középfokú végzettségűek órabérét (41). A diplomáért járó bérpótlék is a közgazdászok által szakképzettség-intenzív technológiai változásként (42) (skill biased technological change, SBTC) emlegetett jelenségnek az eredménye. (Az SBTC és a diplomások bérpótléka csak részben ad magyarázatot a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedésére. Mivel az Egyesült Államok felnőtt lakosságának közel egyharmada rendelkezik egyetemi diplomával, ha csak erről lenne szó, akkor az a mostaninál sokkal mérsékeltebb egyenlőtlenséget eredményezne. A nagy dolgok a csúcson történnek — és minél feljebb megyünk, annál szélsőségesebb dolgokkal találkozunk. A legfelső 1% (vagy inkább 0,1%) óriási vagyona egyszerűen nem lehet pusztán a magasabb végzettség és képzettség eredménye.) Ennek alapját az a gondolat adja, mely szerint az információtechnológia automatizálta, illetve szaktudást nem igénylő feladattá degradálta azoknak a munkáknak a nagy részét, amelyeket korábban alacsonyabb végzettségű munkások végeztek, miközben ezzel párhuzamosan növelte a — jellemzően diplomások által végzett — szellemileg komplexebb feladatok relatív értékét. A szakirányú végzettség és az egyetemi diploma még mindig többet hoz a konyhára, de a helyzet az, hogy az ezredforduló óta a nem egyetemi diplomával rendelkező fiatalok számára már nem olyan rózsás a helyzet. Egy elemzés szerint a csupán főiskolai szintű diplomával rendelkező fiatal munkavállalók jövedelme 2000 és 2010 között közel 15 % -kal csökkent, és a csökkenés már jóval a 2008-as pénzügyi válság kezdete előtt megindult. A frissdiplomások körében szintén jellemző az alulfoglalkoztatottság. Egyes beszámolók szerint nem kevesebb, mint a frissen végzettek fele nem tud a végzettségének megfelelő állást találni, amellyel elindulhatna a szakmai pályafutása. E szerencsétlen sorsú diplomások közül sokan valószínűleg nagy nehézségek árán tudják csak felküzdeni magukat egy stabil középosztálybeli életpályára. Az persze általánosságban továbbra is igaz, hogy a diplomások megőrizték bérelőnyüket a középfokú végzettségűekkel szemben, de ennek oka leginkább az,
hogy az utóbbiak kilátásai egyre gyászosabbak. 2013 júliusa óta a 20 és 24 év közötti, tanulói jogviszonnyal nem rendelkező amerikai munkavállalók kevesebb, mint a felének volt teljes állása. Az iskolába nem járó 16 és 19 év közöttiek körében ez az arány csupán 15%." Lehet, hogy az egyetemi képzés megtérülési rátája egyre romlik, de még mindig jobb, mint szinte bármely más alternatíva. Polarizáció és részmunkaidő Újabb probléma, hogy a válságból való kilábalás során létrejövő munkahelyek általában rosszabb feltételeket kínálnak, mint amilyeneket a válság miatt megszűnt állások biztosítottak. Egy 2012-es tanulmányban két közgazdász, Nir Jaimovich és Henry E. Siu elemezte az Egyesült Államok történetének modern kori válságait, és arra a következtetésre jutott, hogy ilyen esetekben jellemzően a középosztály állásai szűnnek meg végleg, miközben a fellendülés során újonnan létrejövő állások leginkább az olyan, alacsony bérezésű szektorokban koncentrálódnak, mint a kiskereskedelem, a vendéglátás, az élelmiszer-előállítás, és csak kisebb mértékben jelennek meg a magasan képzett munkaerőt igénylő szakmákban." Ez különösen igaz a 2009-ben indult fellendülésre.' Ezeknek az újonnan létrejött, alacsony bérezésű állásoknak egy jelentős része ráadásul részmunkaidős állás. A válság kezdetétől, 2007 decemberétől 2013 augusztusáig mintegy 5 millió teljes állás tűnt el az amerikai munkaerőpiacról, a részmunkaidős állások száma viszont 3 millióval nőtt.46 Ez a tendencia teljes egészében azokat a munkásokat érintette, akiknek csökkentették a munkaidejét, vagy akik ugyan teljes állást kerestek, de olyat nem találtak. Azt a jelenséget, amikor a gazdaságból rendre a stabil, közepes képzettséget igénylő, középosztálybeli állások tűnnek el, és a helyükre egyrészt a szolgáltatóipar alacsony bérezésű állásai, másrészt a gazdaságilag aktívak többsége számára elérhetetlen, magasan képzett szakembereket igénylő állások kerülnek, a munkaerőpiac polarizációjának nevezzük. A foglalkozások polarizációjának eredményeként ún. homokóra alakú munkaerőpiac jött létre, ahol mindazok, akik képtelenek megszerezni egy kívánatos állást a homokóra felső részében, lecsúsznak az alsó részbe. Ezt a polarizációs jelenséget tanulmányozta az MIT közgazdásza, David Autor. 2010-es írásában Autor négy olyan foglalkoztatási középkategóriát is megnevez, amelyeket különösen súlyosan érintett az egyre fokozódó polarizáció. Ezek a kategóriák: az értékesítés, az irodai-adminisztratív, a kisipari-kézműves-szervizelési és a gépkezelő-összeszerelő-gyári munkás állások. Az 1979 és 2009 között eltelt 30 évben az amerikai munkaerő-állományon belül az e négy kategóriában dolgozók aránya 57,3%-ról 45,7%-ra csökkent, úgy, hogy 2007 és 2009 között a csökkenés tempója érezhetően felgyorsult (47). Autor tanulmányában azt is világossá teszi, hogy a polarizáció nem korlátozódik csupán az Egyesült Államokra, adatokkal alátámaszthatóan nyoma van a legtöbb fejlett, iparosodott országban; az 1993 és 2006 között eltelt 13 évben a foglalkoztatási középkategóriákban dolgozók aránya főként az Európai Unió „első" 16 tagállamában csökkent jelentős mértékben.(48)
Autor arra a következtetésre jutott, hogy a munkaerőpiaci polarizáció elsődleges motorja a „rutinmunkák automatizálása, illetve kisebb mértékben a kereskedelem, illetve az utóbbi időben inkább a termelés áttelepítése (offshoring) révén a munkaerőpiacok nemzetközi integrációja" (49). Jaimovich és Siu legújabb tanulmányukban — amely a polarizáció és a munkahelyteremtés nélküli fellendülés közötti kapcsolatot tárja fel — arra hívják fel a figyelmet, hogy a középkategóriákban a munkahelyeknek nem kevesebb mint 92%-a a recesszió egyetlen éve alatt szűnt meg (50). Vagyis a polarizáció nem feltétlenül egy nagyszabású tervnek, és nem is egy fokozatos és folyamatos átalakulásnak az eredménye. Sokkal inkább egy természetes folyamat, amely elválaszthatatlanul összefonódik az üzleti élet ciklusaival: recesszió idején gazdasági okokból megszűnnek a rutinmunkák, de a vállalatok később rájönnek, hogy a folyamatosan fejlődő információtechnológiának köszönhetően továbbra is sikeresen működhetnek anélkül, hogy a fellendülés megindulásakor visszavennék az elbocsátott dolgozókat. Chrystia Freeland, a Reuters szerkesztője különösen találóan fogalmazott, amikor azt írta, hogy „a középosztály békáját nem szép lassan főzik meg, hanem időnként forró parázson sütögetik" (51).
Vizsgáljuk meg mindezt a technológia szemszögéből! Mindezekből már viszonylag könnyen összeáll az elmélet, amely szerint e hét halálos gazdasági trendért elsősorban a fejlődő technológia — és annak következménye: a rutinmunkák automatizálása — a felelős. Az 1947-től 1973-ig tartó aranykort a jelentős technológiai fejlődés mellett masszív termelékenységnövekedés is jellemezte. Ez még az információtechnológia korának beköszönte előtt volt; ebben az időszakban az innováció elsősorban a gépészet, a vegyészet és az űrtechnológia területén jelentkezett. Gondoljunk csak például arra, hogy ez idő alatt a belső égésű motorok által meghajtott légcsavaroktól eljutottunk a sokkal megbízhatóbb és nagyobb teljesítményű sugárhajtóműig. Ez a korszak élő példája volt a közgazdasági tankönyvekben leírt összefüggésnek: az innováció és a meredeken emelkedő produktivitás eredményeként a dolgozók is egyre értékesebbekké váltak — és így joggal követelhettek magasabb béreket. Az 1970-es években az olajválság alapjaiban rengette meg az egész gazdaságot, és addig példátlan módon a magas munkanélküliségi ráta mellé magas infláció is társult. Drasztikusan csökkent a termelékenység. Az innovációs ráta növekedése — igaz, az addigi magas szinten, de — szintén megállt, mert a további technológiai fejlődés számos területen nehézségekbe ütközött. Ez idő alatt a sugárhajtóműves repülőgép nem sokat változott; és bár az Apple-t és a Microsoftot is ekkor alapították, arra még hosszú éveket kellett várni, hogy az információtechnológia teljes egészében kifejtse hatását. Az 1980-as években az innováció újra növekedési pályára állt, de a fejlesztők most már elsősorban az IT-szektorra fókuszáltak. Ez a fajta innováció pedig
egészen más hatással volt a munkavállalókra: a számítógépek elterjedése a megfelelő ismeretekkel rendelkezők munkaerőpiaci értékét tovább növelte, éppen úgy, ahogy az általában történt a háború utáni időszakban. Sokakat azonban kevésbé pozitívan érintett a számítógépek megjelenése. Egyes munkatípusok vagy teljesen szükségtelenné váltak, vagy szaktudást nem igénylő feladattá degradálódtak, amitől csökkent a munkavállalók értéke — legalábbis addig, amíg át nem képezték magukat számítógépes munkákra. Ahogy nőtt az információtechnológia jelentősége, úgy csökkent a munkaerő jövedelemrészesedése. Lehet, hogy a sugárhajtóműves repülőgép nem sokat változott az 1970-es évek óta, de a műszerek helyét és a gép irányítását egyre inkább a számítógépek vették át. Az 1990-es években az IT-innováció még magasabb fokozatra kapcsolt, és az évtized második felében világhódító útjára indult az internet. Az 1980-as években megindult trendek tovább folytatódtak, de ebben az évtizedben kezdtük felfújni a dotkom-lufit is, aminek köszönhetően több millió új munkahely jött létre, főleg az IT-szektorban. Jó állások voltak, és sok esetben számítógép- és hálózatkezelési ismereteket igényeltek — ezek ugyanis pillanatok alatt nélkülözhetetlenné váltak a legkülönfélébb méretű_ vállalkozások működéséhez. Ennek köszönhetően ebben az időszakban a bérek is jól alakultak, de a termelékenységnövekedéstől még így is messze elmaradtak. Az innováció pedig egyre inkább az infokommunikációs technológia köré koncentrálódott. Az 1990-91-es recessziót egy munkahelyteremtés nélküli fellendülés követte, amikor a munkavállalók — akik közül sokan a jól fizető, középkategóriás állásukat veszítették el — csak nehezen találtak újra munkát. Így a munkaerőpiac fokozatosan egyre polarizáltabbá vált. A sugárhajtóműves repülő lényegében még mindig ugyanolyan volt, ahogy azt az 1970-es években meg tervezték, csak kapott egy elektromos, belső információs hálózaton működő, un. „fly by wire" vezérlőrendszert, amely a pilóták által bevitt adatokra reagálva irányítja a gépet; illetve mind több funkcióját automatizálták. Az ezredfordulót követő években az információtechnológia továbbra is gyorsuló ütemben fejlődött, és, ahogy a vállalkozások egyre jobban ki tudták használni ezeket az új innovációkat, úgy nőtt a termelékenység is. Az 1990-es években létrejött „jóféle" állások közül sok végleg megszűnt, ahogy a cégek egyre több feladatot automatizáltak vagy a tengerentúlra telepítettek, illetve komplett IT-részlegeket szerveztek ki központosított, felhőalapú szolgáltatásokba. A gépek és a számítógépek szerte a gazdaságban elkezdték átvenni az emberek helyét, ahelyett hogy a munkaerőpiaci értéküket növelték volna, így a bérnövekedés messze elmaradt a termelékenységnövekedéstől. Tehát mind a munkások részesedése a nemzeti jövedelemből, mind az aktivitási arány drasztikusan csökkent. A munkaerőpiac tovább polarizálódott, és a munkahelyteremtés nélküli fellendülés általánosan elfogadottá vált. A sugárhajtóműves repülőgép formavilága és hajtóműrendszere még mindig az 1970-es éveket idézte, de a számítógéppel támogatott formatervezés és szimuláció révén az olyan területek, mint például az üzemanyag-hatékonyság, már számos fejlődési fázison mentek keresztül. A repülőgépekbe beépített számítógépes
technológiák egyre kifinomultabbak lettek, és a repülés teljes automatizálása is rutinmegoldássá vált. Ennek köszönhetően a repülőgép képessé vált arra, hogy felszálljon, eljusson a kijelölt célpontra és landoljon — mindezt emberi beavatkozás nélkül. E megközelítésmód ellen talán sokan tiltakoznak, mondván, ez egy szörnyen leegyszerűsített okfejtés — sőt, lehet, hogy úgy, ahogy van, téves. Hiszen nem a globalizáció, vagy talán Reagan elnök gazdaságpolitikája minden problémánk okozója? Mint fentebb említettem, mindez csupán egy elmélet: egy egyszerű okfejtés, amely segíthet tisztázni, milyen jelentősége volt a technológiának ebben a hét, biznyítékokkal alátámasztott gazdasági trendben. Valamennyi trendet közgazdászok és más szakértők garmada tanulmányozta behatóan, megkísérelték feltárni a mélyben húzódó okokat, és sok esetben arra a következtetésre .jutottak, hogy a technológia nemhogy az egyik, de a legfőbb ilyen ok volt. A folyamatosan fejlődő információtechnológia azonban igazán csak akkor tűnik felforgató gazdaságformáló erőnek, ha ezeket a trendeket együttesen vizsgáljuk. Emellett van még három lehetséges tényező, amelyek e trendek mindegyikében, vagy legalábbis a többségében főszerepet játszhattak: a Globalizáció, a pénzügyi szektor növekedése (a financializáció), valamint a politika — véleményem szerint utóbbihoz tartoznak az olyan tényezők is, mint a munkásszervezetek szabályozatlansága és meggyengülése.
Globalizáció Tagadhatatlan, hogy a globalizáció egyes iparágakra és régiókra kimondottan drámai hatást gyakorolt — elég egy pillantást vetni az Egyesült Államok egykori ipari fellegvárára, a New Yorktól Pennsylvanián, Nyugat-Virginián, Ohión, Indianán, Michiganen keresztül Észak-Illinoisig és Kelet-Wisconsinig húzódó, ma már rozsdaövezetként (Rust Belt) emlegetett vidékre. De a globalizáció, és ezen belül is a Kínával folytatott kereskedelem önmagában kevés lett volna ahhoz, hogy az összes amerikai munkavállaló bére négy évtizeden át stagnáljon. Először is, a globális kereskedelem azokat a munkavállalókat érinti közvetlenül, akik egyik helyről a másikra szállítható termékeket, illetve helyszíntől függetlenül nyújtható szolgáltatásokat előállító iparágakban dolgoznak. Az amerikai munkavállalók túlnyomó többsége azonban ma már nem ilyenféle területeken dolgozik, hanem olyanokban, mint a közigazgatás, az oktatás, az egészségügy, a vendéglátás és a kiskereskedelem. Ezek az emberek jellemzően nem állnak közvetlen versenyben a tengerentúli munkavállalókkal, így az ő bérüket nem a Globalizáció csökkenti. Másodszor, bár úgy tűnhet, hogy a hipermarketek szinte teljes árukészlete Kínában készül, valójában az amerikai fogyasztók költéseinek nagy része az Egyesült Államokban marad. A San Franciscói központi bank két közgazdásza, Galina Hale és Bart Hobijn 2011-ben kimutatta, hogy az amerikai fogyasztók által vásárolt termékek és szolgáltatások 82%-a teljes egészében az Egyesült Államokban készül
— ennek oka főként az, hogy a pénzünket túlnyomó többségben a nem forgalomképes szolgáltatásokra költjük. A kínai import összértéke 2010-ben alig érte el a fogyasztói költések 3 %-át (52). 2.8 ábra. A gyáriparban dolgozó amerikai munkavállalók aránya
FORRÁS: Egyesült Államok munkaügyi statisztikai hivatala, St. Louis-i központi bank gazdasági statisztikai adatai"
Az kétségtelenül igaz, hogy — ahogy azt a 2.8 ábra is mutatja — a gyáriparban alkalmazott amerikai munkások aránya az 1950-es évek eleje óta drasztikusan és folyamatosan csökken. A trend már évtizedekkel az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (North American Free Trade Agreement, NAFTA) életbe lépése (1990-es évek) és Kína gazdasági felemelkedése (2000-es évek) előtt elkezdődött. Sőt, úgy tűnik, hogy a 2007-es válság vége felé megállt a csökkenés, sőt a foglalkoztatottság növelését illetően a gyáripar jobban teljesített, mint a munkaerőpiac egésze. A gyáriparban egy komoly tényező tizedeke meg — igen következetesen — az állásokat, ez pedig a folyamatosan fejlődő technológia. Noha a gyáripari munkahelyek száma az összfoglalkoztatottsághoz viszonyítva egyenletesen csökkent, az Egyesült Államokban előállított árucikkek inflációval korrigált értéke ugyanezen idő alatt jelentősen megemelkedett. Vagyis több terméket állítunk elő, de tesszük ezt egyre kevesebb és kevesebb emberrel.
Financializáció 1950-ben a pénzügyi szektor az Egyesült Államok gazdaságának körülbelül 2,5%-át tette ki. 2011-re a pénzügyekkel kapcsolatos tevékenységek részaránya több mint a
háromszorosára nőtt, megközelítve a 8,7%-os GDP-arányt. A pénzügyi szektorban, legalábbis az elmúlt három évtizedben, a juttatások is robbanásszerű növekedést mutattak, és mostanra mintegy 70%-kal haladják meg a más szektorokban jellemző iparági átlagot." A bankoknál felhalmozódott vagyon GDP-aránya az 1980-as 55%os értékről 2000-re 95%-ra nőtt, miközben a pénzügyi szektorban generált nyereség két évtized alatt több mint a kétszeresére emelkedett: az 1978-1997-es időszakban ez a szektor a versenyszféra össznyereségéből mintegy 13 %-kal részesedett, míg 1998 és 2007 között elérte a 30%-ot." Mindegy, honnan nézzük, hogyan mérjük, a pénzügyi szektornak az összes gazdasági tevékenységhez viszonyított részaránya az Egyesült Államokban igen jelentős mértékben nőtt, és hasonló, bár kevésbé látványos mértékű növekedés tapasztalható a többi iparosodott országban is. A financializáció, avagy a pénzügyi szektor növekedése elleni legfőbb panasz, hogy e szektor tevékenységeinek célja nem más, mint a járadékvadászat, a haszonszerzés. Vagyis a pénzügyi szektor nem termel valódi értéket, illetve nem járul hozzá a társadalom általános jólétéhez. Pusztán csak egyre kreatívabb módszerekkel igyekszik elszipkázni a gazdaság más területeiről a profitot és a vagyont. Ezt a vádat talán a Rolling Stone magazin újságírója, Matt Taibbi fogalmazta meg a legszemléletesebben, amikor is híressé vált, 2009 júliusában megjelent cikkében ekként alázta a Wall Street nagyágyúját, a Goldman Sachs céget: „emberi álarcot viselő, óriás pióca, amely szívókorongjait könyörtelenül rátapasztja mindenre, ahol pénzt szimatol":" A financializációval foglalkozó közgazdászok szoros összefüggést találtak a pénzügyi szektor növekedése és az egyenlőtlenség, valamint a nemzeti összjövedelemből a bérből és fizetésből élőknek jutó részesedés csökkenése között:" Mivel a pénzügyi szektor tulajdonképpen egyfajta adót vet ki a gazdaság többi részére, majd az újraelosztás révén az így szerzett hozamot a jövedelemeloszlási rendszer csúcsán állóknak juttatja, ebből logikusan következik, hogy a pénzügyi szektor számos, fentebb számba vett trendben is szerepet játszott. De még így sem tűnik elég megalapozottnak az az állítás, mely szerint a financializáció lenne az elsődleges oka például a polarizációnak és a rutinfeladatokra épülő állások megszűnésének. Azt is fontos tudatosítani magunkban, hogy a pénzügyi szektor növekedése nagyban függött és függ az információtechnológia fejlődésétől. Gyakorlatilag az elmúlt évtizedek egyetlen pénzügyi innovációja sem jöhetett volna létre — többek között a CDO-kötvények, vagyis adósságfedezetű kötelezettségek és az egzotikus származtatott ügyletek sem —, ha nem állnak rendelkezésre nagy kapacitású számítógépek. Ugyanez elmondható az automatizált kereskedési algoritmusokról is, amelyek ma már a tőzsdei tranzakciók kétharmadában szerephez jutnak. A Wall Streeti cégek hatalmas számítógépközpontokat hoztak létre a tőzsdék szomszédságában, hogy ezzel is tizedmásodpercnyi előnyre tegyenek szert a kereskedésben. 2005 és 2012 között a tranzakciók átlagos átfutási ideje 10 másodpercről 0,0008 másodpercre csökkent," így a robotizált, nagy sebességű
kereskedésre óriási hatással volt a 2010 májusában zajlott, „flash crash" néven ismert összeomlás, amikor is az Egyesült Államok harminc legfontosabb vállalatának tőzsdei állapotát jelző Dow Jones Ipari Átlag indexe mindössze néhány perc leforgása alatt közel ezer pontot zuhant, majd visszaküzdötte magát, és végül nettó nyereséggel zárt. Ebből a perspektívából nézve a financializáció nem is annyira egyetlen magyarázat a sok közül, hanem — legalábbis bizonyos mértékig — inkább az egyre gyorsuló információtechnológia egyik vadhajtása. Felsejlik egy komoly intő jel is a jövőre nézve: ha az információtechnológia továbbra is ilyen feltartóztathatatlan tempóban fejlődik, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a pénzügyi innovátorok, korlátozó szabályozások hiányában, megtalálják a módját, hogy kihasználják az összes új fejlesztést, és — ha a történelem valóban ismétli önmagát — ezzel nem feltétlenül a közjót és a társadalom egészét szolgálják majd.
Politika Az 1950-es években az Egyesült Államok magánszektorban dolgozó munkavállalóinak több mint harmada szakszervezeti tag volt. 2010-re ez az arány 7% körüli értékre csökkent.59 A munkásszervezetek hatalmuk csúcsán a középosztály befolyásos támogatói voltak. Az, hogy az 1950-60-as években a munkavállalók képesek voltak rendre lefölözni a termelékenységnövekedés oroszlánrészét, valószínűleg — legalább részben — annak tudható be, hogy abban az időszakban a szakszervezetek komoly alkupozícióban voltak. Ma már azonban teljesen más a helyzet: a szakszervezetek a puszta túlélésért, még meglévő taglétszámuk megtartásáért küzdenek. A munkásszervezetek hatalmának drasztikus csökkenése az amerikai gazdaságpolitika elmúlt harminc évét jellemző jobbratolódásnak az egyik legszembetűnőbb fejleménye. Két politológus, Jacob S. Hacker és Paul Pierson Winner-Take-All Politics (A politika a győztes mindent visz elvet pártolja)" című 2011-es sikerkönyvében igen meggyőzően érvel amellett, hogy az Egyesült Államokban az egyenlőtlenségnek valójában a politika az első számú motorja. A szerzők 1978-at jelölik meg, mint azt az évet, amikor a konzervatív üzleti érdekek megindították hosszan tartó és szervezett offenzívájukat, ezzel teljesen átalakították az amerikai politikai tájképet. Az ezt követő évtizedekben liberalizálták az iparágakat, a vagyonosokat és a vállalatokat érintő legfelső sáv adókulcsait a valaha volt legalacsonyabb mértékre csökkentették, a munkahelyeken pedig egyre kevésbé tűrték meg az érdekképviseleti szervezeteket. Ezeknek az intézkedéseknek a nagy részét nem a nép által megválasztott politikusok kezdeményezték, hanem az üzleti érdekek folyamatos lobbitevékenységet folytató képviselői. Miközben a munkásszervezetek hatalma egyre inkább elsorvadt, a washingtoni lobbisták száma robbanásszerű növekedésnek indult, így a fővárosban zajló napi politikai hadviselés egyre kiegyenlítetlenebbé vált.
Míg az Egyesült Államokban a politika alakulása eszerint kifejezetten károsan befolyásolja a középosztály sorsát, addig a modern technológia hatására számos fejlett és fejlődő országban találni bizonyítékokat. Az egyenlőtlenség szinte valamennyi iparosodott országban fokozódik, míg a munkavállalók részesedése a nemzeti jövedelemből általában mindenhol csökken. A polarizáció pedig már az európai országok többségében is megjelent. Kanadában, dacára annak, hogy a munkásszervezetek továbbra is komoly erőt képviselnek, az egyenlőtlenség egyre csak nő, a háztartások jövedelmének középértéke — reálértéken számolva — 1980 óta folyamatosan csökken, a magánszektorban tevékenykedő szakszervezetek taglétszáma pedig szintén egyre csökken, ahogy a gyáripari állások tűnnek el." Tehát bizonyos mértékig kategorizálási kérdéssel állunk szemben: ha egy nemzet képtelen olyan intézkedéseket meghozni, amelyek enyhíthetnék a fejlődő technológia okozta strukturális változások hatásait, akkor azt vajon technológiai vagy politikai problémának kell tekinteni? Mindenesetre, az aligha kérdés, hogy az Egyesült Államoknak sikerült a maga nemében egyedülálló politikai döntéseket hoznia ezzel kapcsolatban: nem egyszerűen elmulasztott olyan törvényeket alkotni, amelyek lassíthatták volna az egyenlőtlenségek növekedéséért felelős tendenciákat — ehelyett az ország vezetése sok esetben olyan döntéseket hozott, amelyekkel komoly hátszelet adott ezeknek a folyamatoknak.
Kitekintés a jövőbe Arról, hogy mi lehet az elsődleges oka annak, hogy az Egyesült Államokban egyre nő a társadalmi egyenlőtlenség, és évtizedek óta stagnálnak a bérek, valószínűleg hosszú ideig elvitatkozunk; és mivel ez a vita olyan megosztó témák körül forog, mint a munkásszervezetek, a gazdagok adójának mértéke, a szabadkereskedelem vagy a kormány megfelelő szerepvállalása, biztosak lehetünk benne, hogy ezt a párbeszédet különféle ideológiák is színesítik majd. Nézetem szerint az általam itt bemutatott bizonyítékok igazolják, hogy az információtechnológia jelentős — bár nem feltétlenül domináns — szerepet játszott az elmúlt évtizedek történéseiben. Ezen túlmenően viszont inkább a gazdaságtörténészekre hagynám, hogy — elmélyedve az adatokban — egy nap talán ennél is pontosabb képet fessenek arról, ténylegesen mely erők juttattak ide minket. A valódi kérdés — és ennek a könyvnek az elsődleges témája — az, hogy mi lesz a jövőben számunkra a legfontosabb. Az elmúlt fél évszázadban a gazdaságot és a politikai környezetet számtalan tényező formálta, alakította, és a legmeghatározóbbak között nem egy olyan akad, amely mostanra teljesen elveszítette a jelentőségét. A szakszervezetek ma már csak a közszférában erősek, a magánszektorban taglétszámuk megtizedelődött. A karrierre vágyó nők mára megtöltötték a szakképző iskolákat, egyetemeket, és beléptek a munkaerőpiacra. A gyárak tengerentúlra telepítésének lendülete mára bizonyíthatóan alábbhagyott, és egyes esetekben a gyártás visszatérőben van az Egyesült Államokba.
A jövőnket formáló erők közül messze kiemelkedik az exponenciális fejlődést mutató információtechnológia. A technológia által előidézett változások még az ún. jóléti társadalmakban is egyre inkább tetten érhetők. Ahogy a technológia határai kitolódnak, úgy kerül végül sok, ma még nem rutinszerűnek ítélt — ezért az automatizálástól eddig védettnek gondolt — rnunkakör és tevékenység is a „rutinszerű" és a „kiszámítható" kategóriákba. A már most kétpólusú munkaerőpiac „lekarcsúsított" dereka valószínűleg tovább nyúlik majd, ahogy a robotok és önkiszolgáló technológiák felőrlik az alacsony bérezésű állásokat, miközben az egyre intelligensebb algoritmusok a magasabb képzettséget igénylő állásokat fenyegetik. Ami azt illeti, az Oxford Egyetem két munkatársa, Carl Benedikt Frey és Michael A. Osborne 2013-as tanulmányában arra a következtetésre jutott, hogy az amerikai munkaerőpiacnak körülbelül a felét teszik ki azok a foglalkozások, amelyekre az elkövetkező mintegy két évtizedben veszélyt jelenthet az automatizáció.62 Miközben az egyre gyorsuló információtechnológia szinte biztosan óriási hatással lesz a jövő gazdaságára és munkaerőpiacára, továbbra is elválaszthatatlanul összefonódik majd a világot formáló többi kulcsfontosságú tényezővel. A technológia és a globalizáció közti határvonal elhalványul, ahogy a magasabb képzettséget igénylő állások is egyre kiszolgáltatottabbakká válnak a munkahelyek „elektronikus áttelepítésével" (electronic offshoring) szemben. Ha a fejlődő technológia, a várakozásoknak megfelelően, tovább növeli az egyenlőtlenséget az Egyesült Államokban és más, iparosodott országokban, akkor bizony a pénzügyi elit által megszerzett politikai befolyás csak még tovább erősödik. Így viszont még nehezebb lesz olyan törvényeket életbe léptetni, amelyek ellensúlyozhatnák a gazdaságban végbemenő strukturális átalakulásokat, és javíthatnának a jövedelemelosztási rendszer középső és alsó rétegeiben elhelyezkedők kilátásain. A 2009-ben megjelent The Lights of the Tunnelben még az szerepel, hogy „míg a technológiai szakembereket az intelligens gépek kötik le, és ezekről írnak könyveket, addig a közgazdászok többsége valójában el sem tudja képzelni, hogy a technológia egyszer tényleg képes lesz kiváltani az emberi munkaerő nagy részét, tartós, strukturális munkanélküliséget okozva ezzel". Egyes közgazdászok azóta már egyértelműen kezdik komolyabban venni a széles körű automatizálásban rejlő veszélyeket és lehetőségeket. Az MIT tudósainak, Erik Brynjolfssonnak és Andrew McAfee-nek 2011-ben megjelent Race Against the Machine (Versenyben a gépekkel)" című e-könyve nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ezek a gondolatok bekerüljenek a közgazdaságtan fősodrába. Azóta más neves közgazdászok, köztük Paul Krugman és Jeffrey Sachs is írtak a gépi intelligencia lehetséges hatásairól." Ám azt a mai napig senki nem volt hajlandó elismerni, és senki nem is nagyon beszél róla, hogy a technológia egyszer tényleg alapjaiban formálhatja át a munkaerőpiacot, és ezzel, végső soron, kikövetelheti mind a gazdasági berendezkedésünk, mind pedig a társadalmi szerződés alapvető átalakítását. Való igaz, hogy a gyakorló közgazdászok és pénzügyi szakemberek sokszor hajlamosak bárkit elutasítani, aki azt állítja, hogy most máshogy lesz — ám ezzel
épp az ellenkező hatást érik el. Valószínűleg ez a helyes zsigeri reakció, amikor az ember a gazdaság azon aspektusairól beszél, amelyeket elsősorban az emberi viselkedés és a piaci pszichológia vezérel. A közelmúlt ingatlanlufija és annak kipukkanása szinte biztos, hogy hasonló pszichológiai alapokra épült, mint a világtörténelem nagy pénzügyi válságai. A római köztársaság hajnalán tapasztalt politikai machinációk valószínűleg minden gond nélkül odaillenének a Politico című napilap mai címlapjára. Vannak dolgok, amelyek sosem változnak. Ám hiba lenne ugyanígy gondolkodni a fejlődő technológia hatásaival kapcsolatban. Addig a pillanatig, amikor az észak-karolinai Kitty Hawk mellett a világ első repülőgépe a levegőbe emelkedett, az idők kezdetéig visszanyúló adatokkal alátámasztott, cáfolhatatlan tényként tekintettünk arra a kijelentésre, miszerint az ember nem tud repülni — pláne nem egy levegőnél nehezebb szerkezetbe szíjazva! Akkor, ott ez a tétel egy pillanat alatt semmissé lett, és bizony folyamatosan hasonló jelenségek játszódnak le a technológia szinte minden területén. Most máshogy lesz, mert mindig máshogy van, amikor a technológiáról van szó: elvégre épp ez az innováció lényege. Végső soron arra a kérdésre, vajon eljön-e az a nap, amikor az okos gépek lepipálják az átlagembert, és átveszik tőle a gazdaság működéséhez szükséges feladatok java részét, a jövő technológiájának jellege adja majd meg a választ — és nem a gazdaság történetéből összeollózott leckék. A következő fejezetben az információtechnológia természetét és feltartóztathatatlan gyorsulását — vagyis két csakis rá jellemző, meghatározó tulajdonságát — vesszük górcső alá, és megvizsgáljuk, hogyan és miként formálja át már most is a gazdaság legfontosabb területeit.
3. fejezet: INFORMÁCIÓTECHNOLÓGIA,.A PÉLDÁTLAN FELFORGATÓ ERŐ Képzeljük el a következőt: megtakarítási bankszámlát nyitunk, és beteszünk rá egy centet! Majd mindennap megduplázzuk az egyenlegünket. Így lesz a harmadik napon a 2 centünkből 4 cent, az ötödik napon a 8 centből 16 cent. Egy hónap se kell hozzá, hogy az egyenlegünk elérje és meg is haladja az egymillió dollárt. Ha azt a bizonyos, első egycentest 1949-ben helyeztük volna letétbe, amikor Norbert Wiener megírta a számítástechnika jövőjéről szóló esszéjét, és hagytuk volna, hogy a Moore-törvény tegye a dolgát (azaz nagyjából kétévente duplázódott volna meg az összeg), akkor 2015-re technológiai számlánkon közel 86 millió dollár pihenne. Ahogy pedig a dolgok mostanában alakulnak, bizton állíthatom, hogy az egyenlegünk duplázódása folytatódni fog. A jövő innovációi képesek lesznek a saját hasznukra fordítani ezt az óriási, felhalmozódott vagyont, s ennek eredményeként az elkövetkező években, évtizedekben a megszokottnál sokkal gyorsabb tempójú fejlődésnek lehetünk szemtanúi. A számítógépek teljesítménynövekedésének legismertebb fokmérője még mindig a Moore-törvény, de az információtechnológia fejlődése valójában egyszerre több, különböző fronton is zajlik. A memóriakapacitás és a száloptikai kábel információtovábbító kapacitása például egyaránt egyenletes, exponenciális növekedést eredményez. Ez a gyorsuló tempó nem csupán a hardverekre korlátozódik; egyes szoftveralgoritmusok hatékonysága a Moore-törvény jóslatait messze meghaladó tempóban szárnyal. Míg az exponenciális gyorsulás értékes információkkal szolgál az információtechnológia relatíve hosszú távú fejlődéséről, a tények rövid távon ennél sokkal összetettebbek. A fejlődés általában nem simán és egyenletesen zajlik; sokkal jellemzőbb, hogy meg-meglódul, majd leáll egy időre, míg az új lehetőségek beépülnek a különféle szervezetekbe, és a következő gyors fejlődési szakasz alapjai megszilárdulnak. Ráadásul a különböző technológiai részterületek között mostanra sokrétű, kölcsönös függőség alakult ki, és ezeket a területeket a visszacsatolási láncok is összefűzik. Az egyik terület fejlődése bármikor előidézhet egy váratlan innovációs robbanást valamelyik másik területen. Az információtechnológia, ahogy halad előre, csápjaival mind mélyebbre hatol a szervezetek és a gazdaság működésében, és sok esetben úgy alakítja át a munkavégzés egyes formáit, hogy azzal a saját fejlődését segítse elő. Vegyük például azt, hogy az internet és fejlett felhőalapú IT-megoldások terjedése révén nyílt lehetőség a szoftverfejlesztés kiszervezésére; így képzett programozók szinte végtelen tárháza került karnyújtásnyi közelségbe, és ez a sok tehetséges ember a munkájával mind a fejlődést mozdítja elő.
Gyorsulás kontra stagnálás Amíg az információs és kommunikációs technológiák évtizedeken át tartó exponenciális menetelése óriási fejlődést hozott, addig a többi területen javarészt csak apránként és fokozatosan történt bármiféle innováció. Nem sokat változott például az autók, a lakások, a repülőgépek, a konyhai kisgépek alapvető dizájnj a, ahogy a közlekedési és energiaszolgáltatói infrastruktúránk sem — ezek a 20. század közepe óta semmilyen jelentősebb átalakításon nem estek át. A PayPal társalapítója, Peter Thiel alaposan fején találta a szöget, amikor azt mondta: „Repülő autókat ígértek nekünk — ehelyett csak 140 karaktert kaptunk.” (Utalás a Twitter limitjére: a mikroblog-szolgáltató 140 karakterben maximalizálta a bejegyzések hosszát. - A Szerk.) Ebben benne van egy generáció minden reménye és csalódottsága, amely azt remélte, hogy a jövő azért ennél sokkal menőbb lesz. A 19. század utolsó évtizedeiben, illetve a 20. század első felében a kor embere ehhez képest jóval markánsabb, általánosabb fejlődést élhetett át. Vízvezetékhálózat, automobilok, repülőgépek, elektromosság, háztartási kisgépek, közegészségügy, közműszolgáltatások — ezeket mind ebben az időszakban kezdtük széles körben használni. Legalábbis az iparosodott országokban, ahol valamennyi társadalmi rétegnek döbbenetes életszínvonal-emelkedésben volt része, ahogy a társadalom általános anyagi helyzete is új, szédítő magasságokba emelkedett. Néhány közgazdásznak is feltűnt, hogy a legtöbb területen mintha ólomlábakon járna a fejlődés, és ezt a jelenséget összefüggésbe hozták az előző fejezetben tárgyalt gazdasági trendekkel, elsősorban az átlag amerikait sújtó jövedelemstagnálással. A modern közgazdaságtan egyik alapelve az, hogy a hosszú távú gazdasági növekedéshez elengedhetetlenek a technológiai változások. Robert Solow, a közgazdász, akitől ez a gondolat származik, 1987-ben munkásságáért Nobelemlékdíjban részesült. Ha a prosperitás elsődleges hajtóereje az innováció, akkor a jövedelmek stagnálása vélhetően azt jelzi, hogy a problémát nem is annyira a technológiának a közép- és munkásosztályra gyakorolt hatása okozza, hanem az új ötletek és találmányok megszületésének üteme. Lehet, hogy a számítógép valójában nem is olyan döntő, és talán az általános fejlődés lassú üteme nyom nagyobbat a latban. Ezzel az elmélettel számos közgazdász egyetért. Tyler Cowen, a George Mason Egyetem közgazdásza 2011-ben megjelent — The Great Stagnation (A nagy stagnálás)1 című — könyvében azt állítja, hogy az Egyesült Államok gazdasága előbb begyűjtötte és felfalta a megvalósítható innovációk, az ingyen megszerezhető földek és a kiaknázatlan emberi tehetség könnyen leszedhető gyümölcseit, majd az addig elért magas szinten egy időre megrekedt. Robert J. Gordon, az Északnyugati Egyetem tanára még ennél is pesszimistább: 2012-es tanulmányában nem kevesebbet állít, mint hogy az amerikai gazdaság növekedése, amelyet a lassú ütemű innováció és számos „nehezítő körülmény" — az óriási adósságállomány, az elöregedő népesség,
a gyengélkedő oktatási rendszer — már eddig is komolyan akadályozott, mostanra talán végleg véget ért (2). Ahhoz, hogy legalább némi elképzelésünk legyen arról, mely tényezők befolyásolják az innováció ütemét, érdemes végigkövetni azt a történelmi utat, amelyet szinte az összes technológia bejár. Ehhez remek példa a repülőgép. Az első irányított, motorral hajtott repülésre 1903 decemberében került sor, és mintegy tizenkét másodpercig tartott. E szerény kezdet után a fejlődés igencsak felgyorsult, de a repülés technológiája még olyannyira gyerekcipőben járt, hogy nyilvánvalóan hosszú évek kellettek ahhoz, hogy megszülessen egy valóban működő és használható repülőgép. 1905-ben Wilbur Wrightnak már sikerült közel negyven percet a levegőben töltenie, és ez idő alatt mintegy negyven kilométert tett meg. Néhány évvel később azonban tényleg kezdtek összeállni a dolgok; a repülőgéptechnológia fejlődése egy exponenciális görbe mentén tovább folytatódott, és közben az általános fejlettségi szint is nagyot ugrott. Az I. világháborúban már nagy sebességű repülőgépek vívtak légi csatákat. A gépek fejlődése az ezt követő két évtizedben is egyre gyorsuló tempóban haladt előre. Ennek eredményeként végül létrejöttek az olyan, nagy teljesítményű vadászrepülőgépek, mint a Spitfire, a Zero és a P-51. Ám valamikor a II. világháború során a légcsavaros repülőgép-technológia fejlődési üteme jelentősen lelassult. A belső égésű motorokkal meghajtott légcsavaros repülőgépekből a tervezők addigra már szinte mindent kihoztak, így a további fejlesztések már csak minimális pluszt jelentettek volna. Ez az S-alakú görbe, amely mentén az egyre gyorsuló — azaz exponenciális — fejlődés végül egy stagnáló szakaszban tetőzik, kiválóan szemlélteti gyakorlatilag az összes speciális technológia élettörténetét. Az persze köztudott, hogy a II. világháború lezárásának közeledtével megjelent a színen egy teljesen újfajta repülőgép-technológia. A sugárhajtóműves repülőgép pedig hamarosan olyan teljesítményt produkált, amilyenre egy légcsavaros gép sosem lett volna képes. A sugárhajtómű maga is felforgató technológia volt: megvolt a maga saját S-görbéje. A 3.1 ábra ezt mutatja be.
3.1 ábra. A repülőgép-technológia S-görbéi
Ha szeretnénk érdemben felgyorsítani az innováció ütemét a repülőgép-tervezés terén, egy újabb S-görbének kell jönnie, és annak a görbének már egy olyan technológiát kell ábrázolnia, amely nemcsak teljesítményben, hanem. gazdaságosságban is túlszárnyalja az elődeit. (A szuperszonikus Concorde például a teljesítményét tekintve egy új S-görbét jelentett a grafikonon, de gazdaságilag már nem volt fenntartható, és sosem tudott nagyobb szeletet kihasítani magának a légiutas-szállítás piacából. A Concorde gépek 1976-tól 2003-ig voltak használatban.) Ezzel természetesen az a gond, hogy ilyen új görbe egyelőre nem létezik. Hiába osonnánk be a titokzatos nevadai 51-es körzetbe, ott nem fogunk rábukkanni erre az új, felforgató technológiára, vagyis sokkal nagyobb ugrás kell az új S-görbe kialakulásához — már ha tényleg lesz ilyen. Noha nyilvánvaló, hogy számos tényező — úgymint a kutatás-fejlesztésre fordított idő, pénz és energia mértéke, vagy egy kedvező szabályozói környezet megléte — is befolyásolhatja a technológiai S-görbék relatív helyzetét, a kritikus pontot, a létező legfontosabb tényezőt itt azok a fizikai törvények jelentik, amelyek a kérdéses technológiai területet irányítják. Az, hogy még mindig nincs a birtokunkban egy új, felforgató repülő-gépgyártási technológia, elsősorban a fizika törvényeinek tudható be, illetve az ebből fakadó korlátoknak, amelyek a jelenlegi tudományos és műszaki ismereteinket meghatározzák. Ha azt szeretnénk, hogy ránk köszöntsön az általános, gyors innováció egy újabb korszaka, mondjuk az 1870 és 1960 között lezajlott átalakuláshoz hasonló, ahhoz a legkülönfélébb területeken kellene új Sgörbéket találnunk. Ez pedig nyilvánvalóan óriási kihívást jelentene. Ám van egy igen jó okunk az optimizmusra, mégpedig az, hogy a gyorsuló információtechnológiai fejlődés pozitív hatással lesz a többi terület kutatásfejlesztésére. A számítógépek már így is átalakítottak számos tudományterületet. A humán genomnak, tehát az ember genetikai állományának szekventálása elképzelhetetlen lett volna fejlett számítógépes teljesítmény nélkül. A szimuláció és a számítógépes tervezés több különböző területen is jelentősen kibővítette a kísérletezési lehetőségek körét.
Van az információtechnológiának egy olyan sikertörténete, amely igen nagy mértékben és igen közelről érintett mindannyiunkat: a fejlett számítógépes teljesítmény óriási szerepet játszott az olaj- és gázkitermelésben. A könnyen feltárható olaj- és gázmezők száma egyre fogyatkozik, így az olyan új technológiák, mint például a 3D-s szeizmikus mérési technika, az új lelőhelyek lokalizálásának mostanra nélkülözhetetlen eszközeivé váltak. Szaúd-Arábia nemzeti olajcége, az Aramco például hatalmas számítógépes központokat üzemeltet, ahol nagy teljesítményű szuperszámítógépek hathatós közreműködése biztosítja az olaj szakadatlan áramlását. Sokan talán meglepődnének, ha megtudnák, hogy a Mooretörvény egyik legjelentősebb következménye, hogy a világ energiakészleteinek — legalábbis eddig — sikerült lépést tartaniuk az egyre emelkedő kereslettel. A mikroprocesszor megjelenésének eredményeként ma már minden eddiginél nagyobb mértékben képes az emberiség számításokat végezni, és az információkat kezelni. Egykor a számítógép szobányi méretű volt, lassú és drága, nem is akadt belőle túl sok, ma már viszont olcsó, nagy teljesítményre képes, és mindenütt jelen van. Ha kiszámolnánk, hányszorosára növekedett egy komputer számítási kapacitása 1960 óta, és ezt a számot összeszoroznánk az azóta megjelent új mikroprocesszorok számával, az eredmény elképesztő lenne. Elképzelhetetlen, hogy a világ számítási kapacitásainak ilyen mérhetetlenül nagy növekedése végül ne járna drasztikus következményekkel a tudomány és a műszaki élet több területén is. Mindazonáltal elsődlegesen továbbra is a vonatkozó természeti törvényektől függ, hogy eljutunk-e a technológiai S-görbék azon pontjára, amely igazán felforgató innovációt jelent. Ezen a számítási képesség fejlődése sem tud változtatni, de abban talán tud segíteni a kutatóknak, hogy itt-ott áthidalják a szakadékokat. Azok a közgazdászok, akiknek meggyőződésük, hogy technológiai fejlődésünk stagnáló szakaszba lépett, jellemzően szentül hisznek abban, hogy az innováció üteme és az általános jólét megvalósítása szorosan összefügg egymással; amiből szerintük az következik, hogy ha sikerülne berúgni az általános technológiai fejlődés motorját, akkor a jövedelmek középértéke megint növekedésnek indulna, méghozzá reálértéken. Én viszont úgy gondolom, jogosan félünk attól, hogy ez nem feltétlenül így fog történni. Ennek alátámasztására nézzük meg, hogy az információtechnológia mitől is olyan egyedi, és milyen módokon fonódik össze más területek innovációival!
Mitől más az információtechnológia? A számítógépes hardverek évtizedek óta tartó, lankadatlan és egyre gyorsuló fejlődése azt sugallja, hogy ezen a téren valahogy sokkal hosszabb ideig sikerült az Sgörbe meredek szakaszán maradnunk, mint más technológiai területeken. Valójában azonban az történt, hogy a Moore-törvénynek köszönhetően sikerült felmásznunk egy 5-görbékből álló, hosszú emelkedőn, amelyen minden egyes görbe egy-egy félvezetőgyártási technológiát jelez. A litográfiai eljárás, amelyet az integrált áramkörök előállításánál használtak, eredetileg optikai képalkotó technikákra épült. Amikor az egyes alkatrészek miniatürizálása elérte azt a pontot, ahol a látható fény
hullámhossza már túl nagy volt a további fejlődéshez, akkor a félvezetőipar áttért a röntgenlitográfiára.3 A 3.2 ábra azt mutatja, nagyjából hogyan nézhet ki ez az Sgörbe-sorozat. 3.2 ábra. A Moore-törvény mint S-görbék lépcsőzete
Az információtechnológia egyik meghatározó tulajdonsága eddig a soron következő S-görbe viszonylag könnyű elérése volt. A fenntartható gyorsulás kulcselemét elsősorban nem az jelentette, hogy alacsonyan lóg a gyümölcs, hanem inkább az, hogy meg lehet mászni a fát. Ez pedig összetett folyamat volt, amelyet a kiélezett piaci verseny hajtott előre, és tetemes befektetéseket igényelt. Ezenkívül a tervezés és az együttműködés is elengedhetetlen volt hozzá. E szerteágazó folyamatok koordinálására az iparág rendszeresen megjelenteti a „Félvezetők Nemzetközi Technológiai Ütemterve" (International Technology Roadmap for Semiconductors, ITRS) című kiadványt, amelyben lényegében részletesen ismerteti, hogy az elkövetkező 15 évben a Moore-törvény várhatóan hogyan fog alakulni.
A dolgok mai állása alapján úgy tűnik, hogy hamarosan a számítógépes hardverfejlesztésben is ugyanazzal a kihívással szembesülünk, amellyel a többi technológiai területen már régóta küzdünk, vagyis a következő S-görbe eléréséhez végső soron óriási — és talán kivitelezhetetlen — lépésre lenne szükség. A fejlődés útja a Moore-törvénynek megfelelően kezdettől fogva a következő: ahogy haladunk előre az időben, úgy lesznek a tranzisztorok egyre kisebbek és kisebbek, hogy egyre több áramkör férjen el egy lapkán. A 2020-as évek elejére a számítógépes csipek egyegy alkotóeleme már legfeljebb csak 5 nm (a méter egymilliárdod része) nagyságú lesz, ami valószínűleg a miniatürizálás alsó határa, az alkatrészek ennél tovább nem zsugoríthatók. Létezik azonban számos alternatív stratégia is, amelyek mellett nem szakad meg a fejlődés. Ilyen például a háromdimenziós csipek tervezése, vagy a különleges, szénalapú anyagok használata (4).
A háromdimenziós csip lényegében több rétegben egymásra pakolt áramköröket jelent. A Samsung Electronics 2013 augusztusában kezdte meg a 3D flash memóriacsipek gyártását. Ha ez a módszer az Intel és az AMD (Advanced Micro Devices) által gyártott, bonyolultabb processzorcsipek esetében is gazdaságosnak bizonyul, akkor ez jelentheti a Moore-törvény érvényesülésének jövőjét. A másik lehetőség, hogy olyan, különleges szénalapu anyagokhoz fordulunk, amelyek alternatívát kínálhatnak a szilíciummal szemben. A nanotechnológiai kutatások legújabb vívmányai: a grafén és a szén nanocső egyaránt alkalmas lehet arra, hogy a rendkívül nagy teljesítményű számítástechnikai megoldások új adathordozója legyen. A Stanford Egyetem kutatói már megalkottak egy kezdetleges szén nanocsöves számítógépet, igaz, a teljesítménye messze elmarad a kereskedelmi forgalomban kapható szilíciumalapú processzorokétól. Ha azonban stagnálni kezdene is a számítógépes hardverek teljesítőképességének fejlődése, még akkor is számos út állna előttünk, amelyeken továbbindulva folytatódhatna a fejlődés. Az információtechnológia két világ metszéspontjában áll. Egyrészt az atomok világa határozza meg, amelyet a Moore-törvény urai — az innováció egy folyamatos küzdelem, amelynek célja, hogy egyre gyorsabb eszközöket építsenek, illetve hogy minimalizálják vagy valahogy eloszlassák az eszközök által termelt hőt. Ezzel szemben a bitek világa egy elvont hely, ahol nincs súrlódás és ahol az algoritmusok sora, az architektúra (a számítógépes rendszerek elméleti felépítése) és az alkalmazott matematika diktálja a fejlődés ütemét. Egyes területeken az algoritmusok fejlődésének sebessége már messze meghaladta a hardverekét. A berlini Zuse intézet munkatársa, Martin Grötschel legújabb elemzésében arra jutott, hogy az 1982-ben elérhető számítógépek és szoftverek használatával teljes 82 évbe telt volna megoldani egy különösen bonyolult termeléstervezési problémát. 2003 óta ugyanez a probléma körülbelül egy perc alatt megoldható — ami mintegy 43 milliószoros javulást jelent. Ez alatt az időszak alatt a hardverek körülbelül ezerszer lettek gyorsabbak — vagyis az algoritmusok terén a hardvereknél 43 ezerszer nagyobb teljesítménynövekedést értünk el.' Nem minden szoftver fejlődött ilyen mértékben, és ez különösen igaz azokra a területekre, ahol a szoftvernek közvetlen kapcsolatba kell lépnie a felhasználóval. James Fallows, a The Atlantit újságírója 2013 augusztusában interjút készített Charles Simonyival, a Microsoft World és Excel programjainak fejlesztéséért felelős vezetőjével, aki szerint a szoftverfejlesztésnek szinte egyáltalán nem sikerült kihasználnia a hardverfejlesztésben bekövetkezett előrelépéseket. Arra a kérdésre, hogy a jövőbeni fejlesztéseket illetően miben van a legnagyobb potenciál, Simonyi ezt felelte: „Erre alapvetően azt tudom mondani, hogy többé senki nem fog rutinszerű, ismétlődő feladatokat végezni." (6)
Az is óriási teret adna a fejlődésre, ha jobb módszereket találnánk arra, hogyan lehet nagy számban összekötni az egymással teljesen párhuzamos rendszerekben dolgozó, olcsó processzorokat. A számítógépek számítási kapacitása még a jelenlegi eszközök felépítésének teljes átdolgozásával is nagyságrendekkel növelhető lenne. Egyértelmű bizonyíték van rá, hogy egy rendkívül összetett kapcsolatokon alapuló, fejlett architektúra döbbenetes számítási teljesítményre képes, ugyanis létezik egy ilyen eszköz, amely történetesen a valaha volt legnagyobb teljesítményű általános számítógép: az emberi agy. Agyunk megalkotásakor az evolúciónak nem állt rendelkezésére semmiféle Moore-törvény vagy ahhoz hasonló „extra". Az emberi agy „hardvere" semmivel sem gyorsabb, mint egy egéré, és több ezerszer, sőt talán több milliószor lassabb, mint egy modern integrált áramkör; a titok, a különbség teljes egészében felépítésének fejlettségében, kifinomultságában rejlik.' Ami azt illeti, a számítógép — és lehet, hogy a gépi intelligencia is — akkor éri majd el teljesítőképessége végső határát, amikor a kutatók képesek lesznek egyesíteni akár a mai hardverek sebességét valamivel, aminek a felépítése bonyolultságban eléri az emberi agy bonyolultsági szintjét. Tyúklépésben ugyan, de már el is indultunk ebbe az irányba: az IBM már 2011-ben piacra dobott egy kognitív számítógépes csipet — amelyet az emberi agy inspirált, és találóan a „SyNAPSE" (szinapszis) márkanevet kapta —, és azóta a hardverhez elkészült egy új programozási nyelv is.' A hardverek és sok esetben a szoftverek egyre gyorsuló ütemű fejlődésén túl — szerintem — az információtechnológiának van még két meghatározó tulajdonsága. Az egyik, hogy mára egy valóban univerzális technológia lett. Alig akad ma már a hétköznapi életnek — azon belül is főleg a vállalatok és szervezetek működésének — olyan területe, amelyre ne lenne komoly befolyása az információtechnológiának, sőt egyes területek erősen függnek is tőle. A számítógépek, a hálózatok és az internet mostanra végérvényesen beépült valamennyi gazdasági, társadalmi és pénzügyi rendszerünkbe. Az információtechnológia mindenütt jelen van, ma már nehéz elképzelni az életet nélküle. Számos megfigyelő az információtechnológiát egyenesen az elektromossághoz hasonlította — ahhoz a szintén univerzális technológiához, amely a 20. század első felében széles körben elterjedt, és ezzel teljesen átformálta az életünket. Nicholas Carr — 2008-as, The Big Switch (A nagy váltás) (9) című könyvében — különösen találó párhuzamot von az információtechnológia és az elektromos áram mint közműszolgáltatás között. Bármilyen frappánsak is azonban ezek az összehasonlítások, az igazság az, hogy nehéz az elektromos áram elterjedésének hozadékaihoz foghatót reprodukálni. A villamosítás elképesztő mértékben — és messzemenőkig pozitív módon — alakította át a vállalkozásokat, az egész gazdaságot, a társadalmi intézményeket és az egyén életét is. Egy olyan fejlett országban, mint amilyen az Egyesült Államok, valószínűleg keresve sem találni olyan embert, akinek ne ugrott volna meg az életszínvonala az elektromos áram bevezetése után. Ezzel szemben az információtechnológia átalakító hatása ennél
sokkal árnyaltabb, és nem is olyan egyetemesen pozitív, és ez másik jellegzetes tulajdonságának tudható be — ez pedig a kognitív képesség. Az információtechnológia — a technológiai fejlődés történetében eddig páratlan mértékű saját intelligenciával bír. A számítógépek döntéseket hoznak és problémákat oldanak meg. A komputerek olyan gépek, amelyek — meglehetősen korlátozott módon és speciális értelemben, de — tudnak gondolkodni. Azt persze senki nem állítja, hogy a mai számítógépek emberi szintű intelligenciával közelítenének bármihez is. Csakhogy ezzel sokszor épp a lényeg felett siklunk el. A specializált, rutinszerű és kiszámítható feladatok elvégzésében a számítógépek folyamatosan drasztikus fejlődést produkálnak, és igen valószínűnek tűnik, hogy teljesítményükkel hamarosan sokakat lepipálnak, akik most még alkalmazottként végzik a feladatokat. Az emberi gazdaság fejlődése eddig nagyrészt a szakmai vagy foglalkozásbeli specializáció — vagy, ahogy Adam Smith mondaná, a „munkamegosztás" — eredménye volt. A komputerkorban a fejlődés egyik paradoxonja, hogy sok esetben minél specializáltabb egy munka, annál inkább ki van téve az automatizálás veszélyének. Számos szakértő szerint ami az általános intelligenciát illeti, korunk legfejlettebb technológiája legjobb esetben is csak egy bogarat tudna lepipálni. A bogarak mégsem szoktak sugárhajtású repülőgépekkel landolni, asztalfoglalásokat intézni vagy a Wall Streeten kereskedni. A számítógépek viszont igen, és hamarosan számos egyéb területen is átveszik az uralmat.
Komparatív előnyök és okos gépek Azok a közgazdászok, akik még a gondolatot is elutasítják, hogy egy nap a gépek lényegében foglalkoztathatatlanná tehetik a munkaerőpiaci állomány egy jelentős részét, érvelésüket gyakran a közgazdaságtan egyik legjelentősebb alaptételére alapozzák: a komparatív előnyök elméletére." Hogy lássuk, hogyan működik a komparatív előny, vegyünk példának két embert! Jane igazán kivételes tehetség. Soksok évnyi intenzív tanulás révén, szinte páratlan sikerek elérése után, őt tartják a világ egyik legjobb idegsebészének. Az egyetemi alapképzés és az orvosi egyetemi képzés között eltelt néhány évben Jane beiratkozott Franciaország egyik legjobb szakácsiskolájába, és mára párját ritkító gourmet cheffé képezte magát. Ezzel szemben Tom kifejezetten átlagos pasas. Viszont remek szakács, és számtalanszor megdicsérték már a keze munkáját. Ettől ugyan még a közelébe se ér annak, amire Jane képes a konyhában. Az pedig nyilvánvaló, hogy Tomot még véletlenül sem engednék egy műtő közelébe. Tekintve, hogy Tom szakácsként sem és természetesen sebészként sem veszi fel a versenyt Jane-nel, felmerül a kérdés, hogy ők ketten vajon tudnak-e olyan megállapodást kötni, amellyel mind a ketten jól járnak. A komparatív előnyök elmélete szerint a válasz „igen", és azt a megoldást javasolja, hogy Jane vegye fel Tomot szakácsnak. Na de miért tenné, ha egyszer jobb eredményt kap, ha magára főz? Azért, mert így Jane-nek több ideje és energiája jutna arra, amiben tényleg
kivételesen tehetséges (és amivel a legnagyobb jövedelemre tehet szert), ez pedig az agysebészet. A komparatív előnyök elméletének alaptétele, hogy az embernek mindig tudnia kellene munkát találni — feltéve, hogy olyasmire specializálódik, amelyben a többi emberhez képest a „legkevésbé rosszul" teljesít. Ezzel ugyanis lehetőséget biztosít másoknak arra, hogy ők is specializálódjanak, és így magasabb jövedelemre tegyenek szert. Tom esetében a „legkevésbé rossz" a főzést jelenti. Jane szerencsésebb (és sokkal gazdagabb is), mert ő igazán tehetséges abban, amiben a legkevésbé rosszul teljesít, és ennek a tehetségnek történetesen igen magas a piaci értéke. A gazdaságunk történelme folyamán mindig is a komparatív előny volt a folyamatos specializáció, valamint az emberek és nemzetek közötti kereskedelem elsődleges motorja. Most azonban változtassunk egy kicsit a sztorin! Képzeljük el, hogy Jane képes könnyen és olcsón klónozni önmagát. A sci-fi filmek rajongói gondoljanak például a Mátrix — Újratöltve (Mátrix Reloaded) című filmre, amelyben Neónak egyszerre kell szembeszállnia egy csomó Smith ügynök-kiónnal. Abban a harcban Neo végül győzedelmeskedik, ám könnyen belátható, hogy Tom talán nem lesz ilyen szerencsés, amikor azért küzd, hogy megtartsa az állását Jane-nél. A komparatív előny működésének kulcsa az alternatív költség: amikor kiválasztunk a magunk számára egy adott tevékenységet, azzal szükségszerűen lemondunk az összes többi választható tevékenységről. Csak korlátozott mértékű idő és tér áll a rendelkezésünkre; senki nem tud egyszerre két helyen lenni, és így egyszerre két dolgot csinálni. A gépek ellenben, főleg a szoftverek, könnyen sokszorosíthatóak. A klónozásuk költsége sok esetben elenyésző egy munkás bérköltségéhez képest. Amikor a tudás is sokszorosíthatóvá válik, az alternatív költség fogalma értelmét veszti. Hiszen Jane most már egyszerre műthet és főzhet is akár. Mi szüksége lenne hát Tomra? Fogadni mernék, hogy Jane klónjai hamarosan a kevésbé tehetséges agysebészeket is munkanélkülivé teszik. Elképzelhető, hogy az okos gépek korában a komparatív előny egész elméletét újra kell gondolnunk. Képzeljük csak el, micsoda hatása lenne annak, ha egy nagy cég megtehetné, hogy csak egyetlen alkalmazottat képez ki, majd klónoz belőle egy egész gárdát, amelynek minden egyes tagja eleve birtokában van az ő tudásának és tapasztalatának, de attól kezdve ugyanúgy képes új dolgokat megtanulni, új helyzetekhez alkalmazkodni! Amikor az információtechnológiában rejlő tudás sokszorosíthatóvá válik, és elterjed a szervezetekben, képes lesz alapjaiban újradefiniálni az emberek és gépek kapcsolatát. Nagyon sok ember számára a számítógép többé nem a termelékenységét növelő eszköz lesz, hanem akár őt magát helyettesítő tényező. Ha ez megtörténik, akkor természetesen sok cégnek és iparágnak drasztikusan megnő a termelékenysége — ugyanakkor jelentősen lecsökken a munkaerőigénye.
A hosszú farok rémuralma A gépi intelligencia ilyetén szétosztása elsősorban és leginkább magában az információtechnológia-iparban érezteti a hatását. Az internet elképesztően jövedelmező és befolyásos, ugyanakkor ijesztően alacsony számú munkavállalóval működő vállalkozásokat hívott életre. A Google például 2012-ben közel 14 milliárd dollár profitot könyvelhetett el, és ezt az eredményt kevesebb mint 38 ezer alkalmazottai érte el (11). Vessük ezt össze mondjuk az autóiparral! 1979-ben, az iparági foglalkoztatás csúcsán közel 840 ezer munkás dolgozott csak a General Motorsnál, a cég nyeresége viszont mindössze 11 milliárd dollár körül alakult. Ez 20%-kal marad el a Google profitjától. Ráadásul, bizony, ez már az inflációval korrigált érték (12). A Fordnál, a Chryslernél és az American Motorsnál még százezrek álltak alkalmazásban. Ezen a munkaerőbázison kívül az autóipar további millióknak teremtett munkahelyet és középosztálybeli megélhetést egyéb, kapcsolódó területeken: sofőröknek, autószerelőknek, biztosítási ügynököknek, autókölcsönzősöknek. Persze az internetes ágazat is kínál efféle periferikus lehetőségeket. Korunk új információgazdaságáról sokan úgy tartják, hogy végre elhozza a régóta várt egyenlőséget. Elvégre bárki indíthat blogot, azon helyet adhat hirdetéseknek, kiadhat egy e-könyvet, eladhatja az áruját az eBayen, vagy kifejleszthet egy iPhonealkalmazást. Ezek valóban létező lehetőségek, de össze sem hasonlíthatók azokkal a stabil, megbízható, középosztálybeli állásokkal, amelyeket az autóipar teremtett meg. A bizonyítékokból elég egyértelműen kiderül, hogy az online tevékenységekkel megszerezhető jövedelmek szinte kivétel nélkül „a győztes mindent visz" eloszlást követik. Bár az internet — elméletileg — egyenlő lehetőségeket biztosít mindenkinek, és földig rombolja a piacra lépés korlátait, a tényleges eredmények szinte minden esetben igencsak egyenlőtlenek. Ha a weboldalak forgalmát, az internetes hirdetésekből származó bevételt, az iTunesról letöltött zenéket, az Amazonon eladott könyveket, az AppStore-ból és a Google Playről letöltött alkalmazásokat vagy bármilyen internetes statisztikát grafikonon ábrázolnánk, szinte kivétel nélkül a 3.3 ábrához hasonló eredményt kapnánk. 3.3 ábra. „A győztes mindent visz" eloszlás / a hosszú farok
Ez a jól ismert és mindenütt előforduló, ún. hosszúfarok-jelenség adja az internetes nagyágyúk üzleti modelljének központi elemét. Az olyan cégek, mint a Google, az eBay és az Amazon az eloszlási görbe minden egyes pontján képesek bevételt generálni. Ha egy cég jelentős piaci részesedést tudhat magáénak, akkor a teljes görbén bárhol jelentkező, apró bevételekből is képes akár milliárdos összbevételt A digitalizálható áruk és szolgáltatások piaca szükségszerűen e felé az eloszlás felé tendál. A könyvek és zenei albumok kereskedelmében, az apróhirdetés-feladásban vagy a filmkölcsönzésben például egy maroknyi online disztribúciós központ szerez egyre nagyobb befolyást, és ennek meg is lett az igen nyilvánvaló eredménye: többek között rengeteg újságíró és kiskereskedelmi eladó állása szűnt meg. A hosszú farok nagyszerű dolog, ha az egész a mi üzletünk. Ha viszont az eloszlási görbén mindössze egyetlen ponthoz van közünk, az már egy teljesen más történet. A keskeny farokrészen a legtöbb online tevékenység esetében a jövedelem hamar lecsökken arra a szintre, ami inkább már csak aprópénz, semmint tisztes profit. Ezt könnyen átvészelheti az, akinek van egyéb jövedelemforrása is, vagy aki még mindig a szüleivel lakik. A gond az, hogy ahogy a digitális technológia folyamatos iparágforrnáló tevékenységének köszönhetően valószínűleg egyre több és több olyan állás szűnik meg, amely ezt az elsődleges jövedelmet hivatott biztosítani. Ahogy egyre többen veszítik el a középosztálybeli életszínvonalat garantáló, biztos megélhetésüket, vélhetően annál többen fordulnak majd a digitális gazdaságnak ezekhez a hosszú farok nyújtotta lehetőségeihez. A szerencsés keveseknek anekdotaként terjedő sikersztori lesz az életük, ám a túlnyomó többség csak komoly küzdelmek árán tud majd fenntartani egy olyan életstílust, amely legalább nyomokban emlékeztet a középosztálybeli létre. Ahogy arra Jaron Lanier informatikus — „digitális látnok" — is felhívta a figyelmet, vélhetően rengetegen lesznek majd, akik kénytelenek átlépni abba a fajta informális gazdaságba, amely ma még jellemzően csak a harmadik világ országaiban található meg (13). A fiatal felnőttek, akik csábítónak találják majd ennek az informális gazdaságnak a szabadságát, hamar szembetalálják magukat annak hátrányaival is, amikor elkezdenek azon gondolkodni, hogy kellene egy saját otthon, hogy családot alapítanának, vagy elkezdenének félretenni a nyugdíjas éveikre. Természetesen az Egyesült Államokban és a többi fejlett országban is mindig éltek olyanok, akik a társadalmi törvényeken kívül helyezték magukat. Az ő szabadságukat azonban eddig, bizonyos mértékben, a kritikus tömeget kitevő középosztálybeli háztartások jóléte finanszírozta. Ennek a stabil középosztálynak a jelenléte az egyik elsődleges tényező, amely megkülönbözteti a fejlett nemzetet az elszegényedett nemzettől — és ez az, aminek a pusztulása egyre szembetűnőbb, különösen az USA-ban. A technooptimisták többsége valószínűleg nem értene egyet ezzel a jellemzéssel — nos, talán nem véletlen, hogy ugyanők azok, akik ebben az újfajta gazdaságban már eddig is komoly sikereket értek el. Közülük is a legkiemelkedőbbek jellemzően a hosszú farok bal felén „tengődnek", vagy, ami még jobb, alapítottak egy olyan céget,
amely uralja az egész görbét. 2012-ben a PBS televízió egyik különleges adásában a futurista feltalálót, Ray Kurzweilt arról kérdezték, mit gondol az ún. digitális szakadékról, vagyis arról, hogy ebben az új információgazdaságban a Föld lakosságának csupán egy kis része találja meg a boldogulását. Kurzweil vitatta ezt a megállapítást, és inkább azt emelte ki, micsoda hatalmat és erőt adnak az emberek kezébe az olyan digitális technológiák, mint például a mobiltelefon. Bárki, akinek van okostelefonja, mondta, „az egy olyan technológiai potenciált hord magánál, amely 20-30 évvel ezelőtt még dollármilliárdokat ért (14). Arról viszont nem beszélt, hogy az átlagember vajon hogyan tudna ebből a technológiából megélhetést biztosító jövedelmet kovácsolni. A mobiltelefonról valóban bebizonyosodott, hogy növeli a felhasználók életszínvonalát, ám ezt elsősorban olyan fejlődő országokban dokumentálták, ahol hiányos a kommunikációs infrastruktúra. Mind közül messze a legismertebb sikertörténet főhősei a délnyugat-indiai Keralában élő szardíniahalászok. 2007-es tanulmányában Robert Jensen közgazdász részletesen ismertette, hogyan segített a mobiltelefon a halászoknak abban, hogy eldöntsék, mely falvak kínálják a legjobb piacot a halaiknak (15). A vezeték nélküli technológia megjelenése előtt találomra választottak falut, és így sokszor megesett, hogy nem találkozott egymással a kínálat és a kereslet. Új telefonjaikat használva viszont a halászok már pontosan tudták, hol találják a vevőket, ettől pedig sokat javult a piac működésének hatékonysága, stabilizálódtak az árak, és jelentősen csökkent a kárba veszett áru mennyisége. A keralai szardíniahalászok, mondhatni, a technooptimizmus zászlóvivőivé avanzsáltak, már ami a fejlődő országokat illeti, és történetüket számos könyvben és magazinban elmesélték már (16). A mobiltelefon tagadhatatlanul komoly értékkel bír a harmadik világbeli halászok számára, azt azonban semmi sem bizonyítja, hogy a fejlett országok — vagy akár a szegény országok — átlagpolgárainak sikerül majd érdemi jövedelemre szert tenniük az okostelefonjaik révén. Még a magasan képzett szoftverfejlesztőknek is komoly kihívást jelent mobilalkalmazásokból megélni, és ennek — ezt talán mondanom sem kell — a mindenütt jelenlévő hosszú farok a legfőbb oka. Elég csak felkeresnünk az Android vagy iPhone-fejlesztők internetes fórumait, hogy lássuk, a mobilvilág ökoszisztémáját szerintük is „a győztes mindent visz" elve uralja, és nem könnyű pénzt keresni az alkalmazásokkal. Így a gyakorlatban a középosztálybeli állásukat vesztett emberek többségének egy okostelefon legfeljebb arra jó, hogy legyen min Angry Birds-öt játszani, amíg sorban áll a munkaközvetítőnél.
Egy erkölcsi dilemma Ha a digitális technológia exponenciális fejlődését a bankszámlán duplázódó egycenteshez hasonlítjuk, akkor könnyen beláthatjuk, hogy a mostanra felhalmozódott, tetemes technológiai vagyon, amit a számlaegyenlegünk mutat, számtalan ember és cég sok évtizedes munkájának az eredménye. Ami azt illeti, a
fejlődés íve időben visszavezethető egészen a 19. század elejéig, a Charles Babbage alkotta mechanikus differenciálgépig. Azok az innovációk, amelyek mesés vagyonhoz és tekintélyes befolyáshoz juttatták alkotóikat korunk információgazdaságában, bár bizonyára fontosak, jelentőségükben össze sem hasonlíthatók a nagy úttörők, például Alan Turing vagy Neumann János áttörést hozó munkásságával. A különbség annyi, hogy ma már a legkisebb előrelépés is képes kamatoztatni ezt a hatalmas felhalmozott tőkét. Korunk sikeres újítói bizonyos értelemben kicsit olyanok, mint az a híressé vált futó, aki az 1980-as bostoni maratonon fél mérfölddel a célvonal előtt szállt be — suttyomban — a versenybe. Persze minden innovátor elődei eredményeire építve lép tovább. Így volt ez már akkor is, amikor Henry Ford bemutatta a T-modellt. Ám amint azt láttuk is, az információtechnológia egy egészen más világ. Azzal, hogy — egyedülálló módon — úgy képes becsempészni a gépi intelligenciát a szervezetekbe, hogy kiváltja vele az emberi munkaerőt, és azzal, hogy mindenütt „a győztes mindent visz" forgatókönyv érvényesülését segíti elő, drasztikus hatással lesz a gazdaságra és a társadalomra egyaránt. Eljöhet az a pont, amikor talán fel kell tennünk magunknak egy alapvető erkölcsi kérdést: Vajon jogot formálhassanak-e az emberek valamiképp arra a felhalmozódott technológiai tőkére? A lakosság, természetesen, már most is sokat profitál a digitális technológia egyre gyorsuló ütemű fejlődéséből, hiszen ennek köszönhetően csökkennek bizonyos költségeik, kényelmes megoldásokat nyernek, és szabadon hozzáférhetnek az információkhoz és a szórakoztató tartalmakhoz. Ám ezzel vissza is jutottunk Kurzweil mobiltelefonokról tett kijelentésének korlátaihoz: ez mind szép és jó, de ilyesmivel nem lehet a boltban kenyeret venni. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az 1T-szektor fejlődését lehetővé tevő alapkutatások nagy részét az amerikai adófizetők finanszírozták. Az Egyesült Államok Védelmi Minisztériumának egyik ügynöksége, a Fejlett Védelmi Kutatási Projektek Hivatala (Defense Advanced Research Projects Agency — DARPA) hozta létre és tartotta fenn azt a számítógépes hálózatot, amelyből végső soron kinőtt az internet. (Kezdetben a DARPA biztosította a Siri - mely ma már az Apple virtuális asszisztens technológiája - kifejlesztésének anyagi fedezetét is; illetve vállalta, hogy támogatja az IBM új, SyNAPSE nevű, kognitív csipjének kifejlesztését.) Részben a Moore-törvény is a nemzeti tudományos alap (National Science Foundation) által támogatott egyetemi kutatásoknak köszönhetően léphetett életbe. A félvezetőipar politikai akcióbizottsága, a Semiconductor Industry Association aktívan lobbizik azért, hogy a kormány növelje a kutatásra szánt keretet. Korunk számítógépes technológiája bizonyos fokig azért létezhet, mert a II. világháborút követő évtizedekben középosztálybeli adófizetők milliói biztosítottak szövetségi forrásokat az alapkutatásokhoz. Szinte bizonyos, hogy az adófizetők annak reményében nyújtottak anyagi támogatást, hogy azoknak a kutatásoknak a gyümölcsei virágzóbb jövőt teremtenek majd gyermekeik és unokáik számára.
Csakhogy az előző fejezetben látott trendek azt mutatják, hogy teljesen másféleképp alakul a jövő. A morális kérdésen túlmenően, miszerint szabad-e a szűk elitnek gyakorlatilag rátennie a kezét a társadalom által felhalmozott technológiai tőkére, gyakorlati kérdések is felmerülnek egy olyan társadalom egészségével kapcsolatban, amelyben a jövedelmi egyenlőtlenség ilyen szélsőséges méreteket ölt. A további fejlődés attól függ, lesz-e élénk piaca a jövő innovációinak — mert ahhoz, hogy legyen, a vásárlóerő ésszerűbb elosztása elengedhetetlen. A további fejezetekben részletesebben is megvizsgáljuk a digitális technológia gyorsuló fejlődésének néhány általános gazdasági és társadalmi következményét. Előbb azonban megnézzük, hogy ezek az innovációk hogyan és miért jelentenek egyre nagyobb fenyegetést a magasabb képzettséget igénylő, szakirányú végzettséggel, főiskolai és egyetemi diplomával rendelkező munkavállalók által betöltött állásokra.
4. fejezet: VESZÉLYBEN A SZELLEMI MUNKÁT VÉGZŐK ÁLLÁSAI Az amerikai baseballbajnokság, az American League rájátszásában 2009. okt óber 11én a Los Angeles Angels győzelmet aratott a Boston Red Sox csapata felett, és ezzel lehetősége nyílt, hogy a ligadöntőben megmérkőzzön a New York Yankees csapatával, és kivívja részvételét a World Seriesnek nevezett nagydöntőben. Az Angels különösen a szívügyének tekintette ezt a győzelmet, ugyanis fél évvel korábban az egyik legígéretesebb dobójátékosuk, Nick Adenhart egy részeg sofőr hibájából autóbaleset áldozata lett. Az egyik sportújságíró e szavakkal vezette fel a mérkőzésről irt cikkét: Vasárnap a Fenway Parkban, a Boston Red Sox elleni meccsen már elúszni látszott minden esély az Angels számára, amikor a kilencedik körben kétfutásnyi hátrányba kerültek, de Vladimir Guerrero egymaga feltámasztotta a reményt, és végül beállította a 7:6-os végeredményt. Ütésével két Angels-futót is célba juttatott. Négyből két bázist hozott. — Ha abból a szempontból nézem, hogy ez egyfajta tiszteletadás volt Nick Adenhart és a vele áprilisban Anaheimben történtek előtt, akkor igen, mondhatjuk, hogy valószínűleg ez volt pályafutásom legnagyobb ütése — értékelte Guerrero —, mert ezt az ütést egykori csapattársam emlékének ajánlom, aki már nem lehet köztünk. Guerrero az egész idényben remekül játszott, különösen a napközbeni meccseken. Ezeken a mérkőzéseken 0,794-es OPS-(bázisszám plusz ütőerő) értéket ért el, ütött öt hazafutást, és 26 futójátékosból 13-at célba juttatott. (1)
A fenti szöveg íróját per pillanat nyilvánvalóan nem fenyegeti az a veszély, hogy írásáért valamiféle díjat kapna. Ám a cikk ettől függetlenül mégis igen figyelemreméltó teljesítmény volt tőle. No, nem azért, mert a szöveg értelmes, nyelvtanilag helyes, és pontos leírást ad a baseballmeccsről, hanem azért, mert a szerző egy számítógépes program. A StatsMonkey névre hallgató szoftvert az Északnyugati Egyetemen működő Intelligent Information Laboratory diákjai és kutatói alkották meg. A StatsMonkey-t arra tervezték, hogy a sportesemények objektív adatait olvasmányos szöveggé konvertálja, és ezzel automatizálja a beszámolók megírását. A rendszer a tényadatok listázásánál sokkal többre képes; olyan történeteket tud írni, amelyekben megvannak ugyanazok a lényegi elemek, amelyeket a sportújságírók is beletennének. A StatsMonkey előbb statisztikai elemzést végez, hogy megtudja, melyek voltak a mérkőzés leglényegesebb eseményei, majd előállítja azt a természetesnek ható nyelvi szöveget, amelyben úgy foglalja össze a meccs menetét, hogy közben kiemeli a
legfontosabb akciókat és azokat a kulcsjátékosokat, akik a legtöbbet tették hozzá az eseményekhez. 2010-ben aztán az Északnyugati Egyetem informatikus- és újságíró-hallgatókból álló csapata StatsMonkey projektjét felügyelő kutatóinak sikerült befektetőket találniuk, így céget alapítottak. Így jött létre a Narrative Science, amely piacra dobta ezt az új technológiát. A céghez a legjobb IT-szakemberekből és mérnökökből toboroztak csapatot, majd kukába hajították az eredeti StatsMonkeykódot, és nekiláttak megalkotni egy sokkal nagyobb teljesítményű és átfogóbb képességekkel bíró mesterségesintelligencia-motort — ez lett a „Quill". A Narrative Science által kifejlesztett technológiát olyan vezető sajtóorgánumok is használják, mint például a Forbes, és a sporttól kezdve az üzleti híreken át egészen a politikáig, a legkülönfélébb területeken „íratnak" vele automatikusan cikkeket. A cég szoftvere körülbelül félpercenként kidob egy hírt, és ezek egy része olyan közismert weboldalakon is megjelenik, amelyeknek a szerkesztői sosem ismernék be, hogy efféle szolgáltatást vesznek igénybe. Egy 2011-es iparági konferencián a Wired magazin egyik szerzője, Steven Levy unszolni kezdte a Narrative Science társalapítóját, Kristian Hammondot, hogy becsülje meg, 15 év múlva a hírek hány százalékát írják majd algoritmusok. Ő több mint 90%-ot j ósolt (2). A Narrative Science messze nem csak a hírgyártásra vetett szemet. A Quillt olyan univerzális elemző- és szövegírómotornak tervezték, amely a legkülönfélébb iparágak számára képes a külső és belső fogyasztásról is jól használható jelentéseket készíteni. Ehhez először is adatokat gyűjt, méghozzá többféle forrásból, például tranzakciós adatbázisokból, pénzügyi és kereskedelmi jelentési rendszerekből, weboldalakról, sőt még a közösségi médiából is. Ezután lefuttat egy analízist, amelynek célja, hogy kiszűrje a legfontosabb és legérdekesebb tényeket és gondolatokat. Végül pedig mindezeket az információkat koherens szöveggé fűzi össze, amely — a cég állítása szerint — a legjobb elemzők munkáival is felveszi a versenyt. Konfigurálás után a Quill szinte rögtön neki is tud állni az üzleti jelentések elkészítésének, és attól kezdve folyamatosan szállítja őket — mindezt emberi beavatkozás nélkül.(3) A Narrative Science egyik legelső támogatója az In_-Q-Tel volt, a CIA kockázatitőke-befektetéssel foglalkozó vállalkozása, így elég valószínű, hogy a cég eszközeit arra is használják majd, hogy az amerikai hírszerzés által begyűjtött nyers adathalmazokat automatikusan könnyen érthető szöveges formátumra konvertálják. A Quill technológiája remekül szemlélteti, hogy az egykor a tanult, magasan képzett szakemberek kizárólagos hatáskörébe tartozó feladatok milyen mértékben vannak kitéve az automatizálás veszélyének. A tudásalapú munka persze jellemzően széles körű képességeket igényel. Egy elemzőnek többek között tudnia kell, hogyan lehet információt szerezni a különféle rendszerekből, hogyan kell statisztikai vagy pénzügyi modelleket felállítani, és hogyan kell mindezekből közérthető jelentéseket és prezentációkat írni. Az ember azt gondolná, hogy az írás — amely legalább annyira művészet, mint tudomány — az egyik legkevésbé automatizálható
tevékenység. Eddig ez így is volt, csakhogy az algoritmusok rohamtempóban fejlődnek. Ami azt illeti, a szoftveres automatizálás lehetősége miatt ezek a szellemi tevékenységek sok esetben talán még kiszolgáltatottabbaknak bizonyulhatnak, mint az alacsonyabb képzettséget igénylő állások, amelyek fizikai munkával is járnak. Ráadásul az írás történetesen épp egy olyan terület, ahol a munkáltatók folyton arra panaszkodnak, hogy a frissdiplomások igen gyengén teljesítenek. Az egyik legutóbbi felmérés szerint az újonnan felvett munkavállalók közül a kétéves alapképzést elvégzetteknek mintegy a fele, a négyéves egyetemi képzést elvégzetteknek pedig több, mint a negyede nem tud rendesen írni — sőt egyes esetekben olvasni sem. (4) Ha az intelligens szoftver — ahogy azt a Narrative Science állítja — képes felvenni a versenyt a legtehetségesebb elemzőkkel, akkor a tudásalapú foglalkoztatás jövőbeni, növekvő tendenciája csupán hiú remény lesz a diplomások, főleg a legfelkészületlenebbek számára.
A big data és a gépi tanulás A Quill szövegírómotorja csupán egyike annak a számos új szoftveralkalmazásnak, amelyek azzal a céllal készültek, hogy kihasználják azt az óriási adathalmazt, amely a globális gazdasági rendszerben működő cégeknél, szervezeteknél és állami hivataloknál gyűlik és tárolódik. Egyes becslések szerint a Földön jelenleg tárolt adatok összmennyisége már most sok ezer exabyte-ban mérhető (1 exabyte 1 milliárd gigabyte-nak felel meg), és ez a számadat is a maga saját Moore-törvényét követi, ami azt jelenti, hogy nagyjából háromévente megduplázódik.(5) Ez az adathalmaz ma már szinte teljes egészében digitális formátumban tárolódik, így a számítógépek számára hozzáférhető, és közvetlenül tudnak műveleteket végezni vele. Csak a Google körülbelül 24 petabyte-nyi (1 petabyte = 1 millió gigabyte) adatot tárol a szerverein csak arról, hogy mire keresnek rá a felhasználók — minden egyes nap. (6) Ezek az adatok a legkülönfélébb források sokaságából érkeznek. Ott vannak például a honlapletöltések, a keresések, az e-mailek, a közösségi médiában zajló interakciók, a hirdetésre kattintások — hogy csak egy párat említsünk az internet világából. Egy vállalkozáson belül folyamatosan zajlanak a tranzakciók, a kapcsolatfelvételek a vevőkkel, a belső kommunikációk, de gyűlik az adat a pénzügyi, könyvelési és marketinges rendszerekben is. Odakint, a való világban az érzékelők mindenütt és folyamatosan gyűjtik és rögzítik a valós idejű működési adatokat legyen szó gyárakról, kórházakról, autókról, légi járművekről vagy bármilyen más fogyasztói eszközről vagy ipari berendezésről. Ezeknek az adatoknak a túlnyomó többségét egy mérnökinformatikus úgy jellemezné, hogy „strukturálatlanok", ami annyit tesz, hogy az adatokat a legkülönfélébb formátumokban rögzítették, és ezért sokszor nehéz őket összepárosítani vagy összehasonlítani. Az így létrejövő adatbázis teljesen más, mint egy hagyományos, ún. relációs adatbázis, amelyben a konzisztens sorokba és
oszlopokba gyűjtött információ rendezetten helyezkedik el, így a keresés és visszakeresés gyors, megbízható és pontos eredményt ad. A különféle forrásokból összeállt adatbázis, az ún. big data strukturálatlan jellege új eszközök kifejlesztését eredményezte — ezek kifejezetten arra készültek, hogy rendet vágjanak ebben a szedett-vedett adathalmazban. E terület gyors fejlődése is újabb példa arra, hogy a számítógépek hogyan és milyen formában kezdik — még ha korlátozott mértékben is — elhódítani azokat a területeket, amelyek egykor az ember kizárólagos territóriumai voltak. A környezetünkből érkező, strukturálatlan információáradat folyamatos feldolgozásának képességét eddig csak az ember birtokolta. A különbség természetesen az, hogy a big data világában a számítógépek ezt olyan nagyságrendben végzik, amelyre egyetlen ember sem lenne képes. Ezek az óriási adathalmazok forradalmi hatást gyakorolnak a legkülönfélébb területekre, ideértve az üzleti világot, a politikát, az orvoslást, valamint a természetés társadalomtudományok szinte összes területét. A nagyobb kiskereskedelmi láncok ezeknek az adathalmazoknak köszönhetően korábban soha nem tapasztalt mértékben képesek belelátni az egyes vevők vásárlási preferenciáiba, ez pedig lehetővé teszi számukra, hogy tökéletes pontossággal célozzák meg őket bevételt növelő ajánlataikkal, és közben még erősítsék is bennük a vásárlói hűséget. Világszerte egyre több rendőrőrsön alkalmaznak algoritmikus módszereket, hogy megjósolják, mikor és hol a legvalószínűbb, hogy bűncselekmény történik — majd ennek megfelelően osztják meg erőiket. A chicagói városi portálon a lakók múltbéli trendeket és valós idejű adatokat is találnak, elsősorban azokról a területekről, amelyek egy nagyváros életének alakulásában a legmeghatározóbbak. Ilyen például az energiahasználat, a bűnözés, a közlekedés, az iskolarendszer és az egészségügyi ellátás, de akár azt is megtudhatják, hogy egy adott időszakban hány kátyút foltoznak be éppen. A közösségi médiában zajló interakciókból származó, valamint az ajtókba, forgóajtókba és mozgólépcsőkbe szerelt szenzorokból érkező adatokat újfajta módon megjelenítő eszközök eleven képet adnak a várostervezőknek és a városvezetésnek arról, hogy a lakók hogyan közlekednek, dolgoznak és tartják a kapcsolatot egymással városi környezetben. Ez egy olyan fejlesztés, amelynek köszönhetően talán hatékonyabban működő és élhetőbb nagyvárosokat kapunk. Ám ennek a területnek is megvan a maga sötét oldala. A Target áruházlánc sokkal vitatottabb példákkal szolgált arról, hogy mire is használhatók még a nagy mennyiségű és rendkívül részletes fogyasztói adatok. A cég egyik adattudósa mintegy 25 kozmetikai és egészségügyi termék vásárlása kapcsán egy egész sor összefüggést fedezett fel, amelyek igen nagy valószínűséggel jelzik, ha a vásárló várandós lett. Sőt, a cég elemzése alapján akár még a szülés várható időpontja is megállapítható, méghozzá meglehetősen nagy pontossággal. Ennek köszönhetően a Target szinte már a terhesség első heteiben akciós ajánlatokkal kezdte bombázni a nőket — olykor már azelőtt, hogy a nő közvetlen környezete egyáltalán tudomást szerzett volna a terhesség tényéről. Egy 2012-ben megjelent cikkében a The New York. Times beszámolt egy olyan esetről, amikor egy kamasz lány apja panasszal
fordult a bolt vezetéséhez, amiért kiküldtek nekik egy ilyen levelet — később kiderült, hogy a Target bizony többet tudott, mint az apa. (7) Egyes kritikusok attól félnek, hogy ez az ijesztő, hátborzongató történet csupán a kezdet, és ezeket az adathalmazokat egyre inkább olyan előrejelzések generálására használják majd, amelyek sértik az emberek magánélethez való jogát, vagy akár a szabadságát is veszélyeztetik. Az adathalmazokból összeszedett információk jellemzően teljes egészében a korrelációkból erednek, és semmit sem árulnak el a vizsgált jelenség okairól. Megeshet, hogy egy algoritmus úgy találja, hogy ha „A" igaz, akkor valószínűleg „B" is igaz, de ez alapján azt nem lehet megállapítani, hogy „A" okozza-e „B"-t, vagy fordítva — vagy esetleg mind „A", mind „B" valamilyen külső tényező eredménye. Sok esetben azonban, főleg az üzleti világban, ahol a siker végső fokmérője mégiscsak a jövedelmezőség és a hatékonyság, nem pedig a mélyebb összefüggések megértése, a korreláció már önmagában is komoly értékkel bír. A big data páratlan mélységű betekintést nyújt a menedzsmentnek a legkülönfélébb területekbe: egyetlen gép működésétől kezdve egy multinacionális nagyvállalat összteljesítményéig minden kielemezhető, méghozzá olyan részletességgel, ahogy korábban teljességgel lehetetlen lett volna. A folyamatosan gyarapodó adathalmazokra sokan egyre inkább erőforrásként tekintenek, amelyből értékeket lehet kibányászni — most és a jövőben egyaránt. Ahogy a többi kitermelő ágazat — például az olaj-és gázipar — is folyamatosan profitál a műszaki fejlesztésekből, úgy jó esély van rá, hogy a számítási teljesítmény gyorsuló tempójú növekedése, valamint a szoftverek és elemző módszerek fejlődése révén a cégek is képesek lesznek olyan új információkat felszínre hozni, amelyek a jövedelmezőség közvetlen növekedését eredményezik. Valószínűleg éppen az ilyen befektetői várakozások adják az ún. adatintenzív cégek, például a Facebook óriási piaci értékét. A gépi tanulás — az a módszer, amelynek során a számítógép átrágja magát egy csomó adaton, majd a feltárt statisztikai kapcsolatok alapján lényegében megírja a saját programját — az egyik legeredményesebb eszköz ennek az értéknek a kamatoztatására. A gépi tanulás általában két lépésből áll: előbb ismert adatokon gyakoroltatnak egy algoritmust, majd ráeresztik az új információkra azzal a feladattal, hogy azokon is oldjon meg hasonló problémákat. A gépi tanulás egyik legáltalánosabb felhasználási területe a levelezőrendszerek spam- (kéretlen levél) szűrője. Az algoritmust milliónyi, előre kategorizált levél feldolgozásával tanítják be. Nem az történik tehát, hogy valaki beprogramozza a rendszert, hogy felismerje a „Viagra" szó minden elképzelhető tipográfiai megvalósulását. Ezt inkább a szoftver találja ki magától. Az eredmény pedig egy olyan alkalmazás, amely automatikusan azonosítani tudja a kéretlen levelek túlnyomó többségét, emellett pedig az idő előrehaladtával képes folyamatosan fejlődni és adaptálódni, ahogy egyre több példa válik elérhetővé. Ugyanezen az alapelven működnek a gépi tanulás azon algoritmusai
is, amelyek könyveket ajánlanak nekünk az Amazonon, filmet a Netflixen, és szóba jöhető randipartnert a Match.com-on. A gépi tanulásban rejlő potenciál egyik legelképesztőbb példáját a Google prezentálta, amikor elindította internetes fordítóeszközét. Ennek algoritmusai a híres rosette-i kövön lévő hieroglifák megfejtéséről elnevezett, ún. Rosetta Stonemódszert alkalmazzák: több millió oldalnyi, már több nyelvre is lefordított szöveget elemeznek ki és hasonlítanak össze. A Google fejlesztőcsapata első lépésként az ENSZ által készített hivatalos dokumentumokra fókuszált, és csak később terjesztették ki tevékenységüket a világhálóra, ahol a cég keresőmotorja képes volt feltárni egy csomó olyan példát, amelyek tovább táplálták ezeket a falánk, öntanuló algoritmusokat. Pusztán a rendszer betanítására olyan mennyiségű dokumentumot használtak fel, hogy amellett minden korábbi próbálkozás eltörpült. Franz Och, a fejlesztést vezető informatikus megjegyezte, hogy csapata „számos nagyon-nagyon nagy nyelvi modellt. [épített fel], sokkal nagyobbakat, mint amekkorát valaha is kidolgoztak az emberiség történelme során". (8) 2005-ben a Google is benevezte saját rendszerét az amerikai szabványügyi és technológiai hivatal (National Bureau of Standards and Technology) által évente megrendezett gépi fordítási versenyre (a kereskedelmi minisztérium berkein belül működő szervezet adja ki minden évben a mérési szabványok gyűjteményét). A Google tanuló algoritmusai teljesítményükkel könnyedén felülmúlták az ellenfeleket — amelyek jellemzően nyelvi és nyelvészeti szakértőkkel dolgoztak, akik próbálták arra beprogramozni saját fordítórendszerüket, hogy át tudjanak vergődni a legtöbb nyelvre jellemző, egymásnak ellentmondó és következetlen nyelvtani szabályok mocsarán. Az eset lényegi tanulsága az, hogy ha az adatállomány kellően nagy, akkor az adatokban rejlő tudás és információ sokszor még a legjobb programozók erőfeszítéseit is lepipálja. A Google rendszere ma még nem veszi fel a versenyt a képzett emberi fordítók munkájával, de kétirányú fordításokat kínál több mint ötszáz nyelvpáron. Ez aztán tényleg egy korszakalkotó, mindent felforgató előrelépés a kommunikációs képességek terén: az emberiség történelmében most először szinte bárki ingyen és pillanatokon belül megkaphatja gyakorlatilag bármilyen dokumentum bármilyen nyelvű nyersfordítását. Bár a gépi tanulásnak több különböző módszere is létezik, mind közül az egyik legeredményesebb — és leglenyűgözőbb — módszer mesterséges neurális hálózatokat használ: olyan rendszereket, amelyek ugyanazokat az alapvető működési elveket alkalmazzák, mint az emberi agy. Az agyunk összesen mintegy 100 milliárd idegsejtből áll — amelyek sok billió szinapszison keresztül kapcsolódnak egymáshoz —, de a szimulált neuronoknak egy sokkal kezdetlegesebb konfigurációja is elegendő ahhoz, hogy nagy teljesítményű tanulórendszereket építsünk. Az egyes neuronok úgy működnek, mint a népszerű műanyag „gombnyomogatós" babajáték. Amikor a gyerek megnyom rajta egy gombot, egy színes műanyag alak ugrik elő belőle — jellemzően egy állat- vagy egy rajzfilmfigura. Ha csak egy kicsit nyomja meg a gombot, nem történik semmi. Ha egy kicsit erősebben nyomja meg,
még mindig nem történik semmi. De ha a nyomás ereje átlép egy bizonyos küszöböt, a figura felugrik. A neuron lényegében ugyanígy működik, azzal a különbséggel, hogy az aktiválógombot a legkülönfélébb külső ingerek együttese nyomkodja. Ahhoz, hogy vizualizálni tudjuk a neurális hálózatot, képzeljünk el egy túlbonyolított, ún. Rube Goldberg-féle gépet, amelynek alkotóelemeit a padlón sorokba rendezett gombnyomogatós játékok adják. Mindegyik gép aktiválógombja felett három mechanikus ujj várja, hogy lecsaphasson. A játékok úgy vannak beállítva, hogy amikor aktiválunk egyet, nem egy műanyag figura ugrik elő, hanem működésbe lépnek az ujjak a következő sorban elhelyezett játékok felett, és megnyomják a maguk saját aktiválógombját. A neurális hálózat tanulási képességének kulcsa, hogy az erő, amellyel az egyes ujjak megnyomják a hozzájuk rendelt gombot, szabályozható. A neurális hálózat betanításához első lépésként ismert adatokat kell betáplálni az első sorban elhelyezkedő idegsejtekbe. Például képzeljük azt el, hogy kézzel írott levelek képét tápláljuk be a neuronokba. Ezek hatására néhány mechanikus ujj megnyomja a gombját, méghozzá a kalibrálásának megfelelő erővel. Ezzel aktiválja a következő sor néhány neuronját, és azok is megnyomják a maguk gombját. A kimenet — vagy válasz — az utolsó sorban található neuronoktól érkezik majd. Ez esetben a kimenet egy bináris kód lesz, amely beazonosítja az ábécé azon betűjét, amely megfelel a látott bemeneti információnak. A válasz először helytelen lesz, de a gépünkben működik egy összehasonlító és visszajelző mechanizmus is. A kimenet összehasonlításra kerül az ismert, helyes válasszal, aminek eredményeként a rendszer automatikusan átállítja a mechanikus ujjakat az összes sorban, és ezzel módosítja a neuronok aktiválásának sorrendjét. Ahogy tanítjuk be a rendszert ismert képek ezreivel, miközben folyamatosan újrakalibráljuk az erőt, amivel az ujjak megnyomják a gombokat, a hálózat egyre ügyesebben dobja ki a helyes választ. Amikor eljutunk arra a pontra, hogy a válasz tovább már nem javítható, akkor kijelenthetjük, hogy a hálózat betanítása eredményes volt. Lényegében tehát így használhatók a neurális hálózatok arra, hogy felismerjünk képeket vagy írott szavakat, hogy egyik nyelvről a másikra fordítsunk, illetve hogy mindenféle, egyéb feladatot elvégezzünk. Az eredmény egy program — tulajdonképpen az idegsejt aktiválógombja fölé helyezett mechanikus ujjak utolsó kalibrálásának listája —, amely olyan új neurális hálózatok konfigurálására használható, amelyek mind képesek az új adatokból automatikusan válaszokat generálni. A mesterséges neurális hálózatok ötlete az 1940-es évek végén született meg, ekkor végezték az első ilyen jellegű kísérleteket. Ezután hosszú ideig csak mintázatok felismerésére használták őket. Az elmúlt néhány évben azonban több olyan, drasztikus áttörésnek is szemtanúi lehettünk, amelyek eredményeként jelentősen javult ezeknek a hálózatoknak a teljesítménye, főleg azokban az esetekben, amikor egyszerre több réteg neuront fogtak munkára — ennek a technológiának a „deep
learning", azaz mélytanulás nevet adták. Már ma is ilyen, deep learning-rendszerek adják az Apple Siri nevű alkalmazásában a beszédfelismerő képesség motorját, és várható, hogy használatuk felgyorsítja a fejlődést számos olyan alkalmazási területen, amelyeknek a mintaelemzés és mintafelismerés adja az alapját. A svájci Luganói Egyetem tudósai által 2011-ben kifejlesztett deep learning-hálózat például képes volt helyesen beazonosítani a KRESZ-táblák hatalmas adatbázisában található képek több mint 99%-át — és ezzel a találati aránnyal a rendszerrel versenybe szálló szakértők mindegyikét lepipálta. A Facebooknál dolgozó kutatók is kidolgoztak egy kísérleti rendszert, amelyben kilenc rétegben sorakoztak a mesterséges neuronok, és amely az esetek 97,25%-ában helyesen ítélte meg, hogy két fotó ugyanarról a személyről készült-e, és ebben még az sem zavarta meg, ha eltérő fényviszonyok között és más szögből készültek. Összehasonlításképpen: amikor emberekkel végezték el ugyanezt a kísérletet, 97,53% volt a találati arány.' Geoffrey Hinton, a Torontói Egyetem tanára, szakterületének egyik kiemelkedő alakja felhívja rá a figyelmet, hogy „a deep learning technológia egyenletesen fejlődik. Nekünk alapvetően csak az a dolgunk, hogy egyre növeljük a méretét és a sebességét, és ettől a rendszer egyre jobb és jobb lesz." Más szóval, ha a kialakításának majdani technikai fejlődésével nem is számolunk, gyakorlatilag akkor is garantált, hogy a jövőben — egyszerűen a Moore-törvény következtében a deep learning hálózatokra épülő gépi tanulás rendszerei rohamléptekkel fejlődnek tovább. Az óriási adathalmazok és a hozzájuk társuló okos algoritmusok azonnali és közvetlen hatást gyakorolnak a munkahelyekre és a munkavállalók pályafutására, ugyanis a munkáltatók, különösen a nagyvállalatok, egyre nagyobb mértékben követik nyomon dolgozóik munkájának és társas kapcsolatainak tengernyi mérőszámát és statisztikáját. A cégek egyre gyakrabban támaszkodnak az ún. people analyticsre (emberi viselkedésről való adatgyűjtés) — ez alapján döntenek alkalmazottaik felvételéről, elbocsátásáról, értékeléséről és előléptetéséről. A cégek elképesztő mennyiségű adatot gyűjtenek be az embereikről és az általuk végzett munkáról. Vannak vállalatok, ahol minden dolgozó minden egyes billentyűleütése rögzítésre kerül. Emellett gyűjthetik akár az e-maileket, a telefonhívásokat, a netes kereséseket, az adatbázis-lekérdezéseket és a fájlok megnyitásának adatait, a létesítmények felkeresésének és elhagyásának időpontjait, és még ki tudja mi mindent — akár a dolgozók tudtával, akár tudtuk nélkül (11). Noha az adatgyűjtés és -elemzés célja eredetileg jellemzően a menedzsment eredményességének növelése és az alkalmazottak teljesítményértékelésének javítása volt, végső soron sok minden másra is használható — többek között egy olyan szoftver kifejlesztésére, amellyel automatizálható a munka nagy része. Ami a tudásintenzív foglalkozásokat illeti, a big data-forradalomnak valószínűleg két különösen fontos hatása, következménye is lesz a jövőre nézve. Az első, hogy az adatok rögzítése sok esetben akár bizonyos munkakörök és feladatok közvetlen automatizálásához is vezethet. Ahogy az ember is képes arra, hogy tanulmányozza a korábbi történéseket, majd gyakorolja a különböző feladatokat, hogy elsajátítson egy
új szakmát, úgy sokszor az okos algoritmusok is sikeresen használják ugyanezt a módszert. Vegyük például, hogy 2013 novemberében a Google szabadalmi kérvényt nyújtott be egy automatikusan személyre szabott e-mailválaszokat és a közösségi médiában megjelenő reakciókat generáló rendszerre.(12) A rendszer a következőképp működik: először elemzi az adott személy múltbeli e-mailjeit és a közösségi médiában tett megnyilvánulásait. Az alapján, amit ezekből megtudott, automatikus válaszokat gyárt a jövőben érkező üzenetekre, Twitter- és blogbejegyzésekre, méghozzá az adott személy szokásos írásbeli stílusában és hangnemében. Nem nehéz elképzelni, hogy egy ilyen rendszert egyszer majd arra használnak, hogy a napi, rutinszerű kommunikáció nagy részét automatizálják. A Google önvezető autói, amelyekkel 2011-ben ismerkedhetett meg először a nagyközönség, szintén fontos információkat adnak arról, hogy az adatvezérelt automatizálás a jövőben várhatóan milyen utat jár be. A Google fejlesztői még véletlenül sem azt akarták utánozni, ahogyan mi, emberek vezetünk — ami azt illeti, ez a feladat per pillanat még meghaladná a mesterséges intelligencia képességeit. Ehelyett leegyszerűsítették a feladatot, és inkább terveztek egy nagy teljesítményű adatfeldolgozó rendszert, és kerekeket szereltek rá. A Google-autó GPS-alapú, precíziós helymeghatározással működik, és ehhez társul még a rendkívül részletes térképadatok végtelen tárháza. Az autóba természetesen több radar, lézeres távolságmérő és egyéb olyan rendszer is beépítésre került, amely folyamatosan gyűjti a valós idejű információkat, lehetővé téve ezzel, hogy az autó mindig alkalmazkodni tudjon a folyton változó körülményekhez — például ahhoz, amikor egy gyalogos lelép a járdáról. Lehet, hogy a sofőrködés nem szellemi munka, viszont a Google általános érvényű stratégiája kiterjeszthető sok egyéb területre is. E stratégia elemei: 1) Gyűjtsünk össze tekintélyes mennyiségű múltbéli adatot, hogy létrehozzunk egy általános „térképet", amely alapján az algoritmusok már elboldogulnak a rutinfeladatokkal. 2) Bővítsük az eszköztárat olyan öntanuló rendszerekkel, amelyek alkalmazkodni tudnak a változásokhoz és az előre nem látható helyzetekhez. Az eredmény minden valószínűség szerint egy olyan okos szoftver lesz, amely számos tudásintenzív munkakört el tud látni, méghozzá igen megbízhatóan. A tudásintenzív foglalkozásokra gyakorolt második hatás, amely vélhetően sokkal nagyobb jelentőséggel bír majd, mint az első, az a szervezetek és a szervezetvezetési módszerek big data okozta átalakulása lesz. Az óriási adathalmazok és a prediktív algoritmusok együtt akár arra is képesek, hogy szinte valamennyi szervezetben és iparágban megváltoztassák a tudásra épülő állások jellegét és mennyiségét. Az adatokból kinyerhető előrejelzések egyre inkább kiszorítják majd az olyan emberi kvalitásokat, mint a tapasztalat és az ítélőképesség. Ahogy a felső vezetők egyre nagyobb arányban alkalmaznak automata eszközökön alapuló, adatvezérelt döntéshozatali módszereket, úgy egyre kevésbé lesz szükségük kiterjedt elemző- és menedzsmentgárdára. Bár ma még egy egész csapatnyi tudásmunkás foglalkozik azzal, hogy begyűjtse az információkat, és az elkészült elemzések eredményeit a különböző vezetői szintekkel megismertesse, eljöhet az a nap, amikor ehhez elég lesz
egyetlen menedzser és egyetlen, nagy teljesítményű algoritmus. A most még erősen hierarchikus szervezetek felépítése egyre laposabb lesz. A középvezetői rétegek eltűnnek, és sok olyan munkakör, amelyet ma még irodisták és képzett elemzők töltenek be, egyszerűen megszűnik. A New York-i régióban működő startup, a WorkFusion rendkívül szemléletes példával szolgál arra nézve, hogy a szellemi tevékenységek automatizálása milyen drámai hatással lesz a szervezetekre. A WorkFusion olyan intelligens szoftverplatformot kínál a nagyvállalatoknak, amely —a crowdsourcingot (egyes feladatok tömegek számára, jellemzően online felhívás útján történő kiszervezése) és az automatizálást kombinálva — képes szinte maradéktalanul elvégezni olyan projekteket, amelyek egykor erősen munkaerő-igényes tevékenységek voltak. A cég szoftvere először kielemzi a projektet, hogy meghatározza, mely részfeladatokat lehet közvetlenül automatizálni, melyeket lehet crowdsourcinggal megoldani, és melyek azok, amelyeket az adott vállalkozás szakembereinek kell elvégeznie. Ezután — automatikusan — álláshirdetéseket tesz közzé olyan hirdetési weboldalakon, mint az Elance vagy a Craigslist, és levezényli a munka elvégzésére alkalmas szabadúszók toborzását és kiválasztását. Ha összeállt a csapat, a szoftver kiosztja a feladatokat, majd értékeli a résztvevők teljesítményét. Ehhez egyrészt olyan kérdéseket tesz fel a szabadúszóknak, amelyekre már tudja a választ — ezzel teszteli a dolgozók pontosságát. Közben nyomon követi a termelékenységi mutatókat, például a gépelési sebességet, és ezek alapján automatikusan összepárosítja a feladatokat az egyének képességeivel. Ha valaki nem tudja elvégezni a rá bízott feladatot, a rendszer automatikusan átadja azt a feladatot valaki másnak, aki rendelkezik a szükséges képességekkel. Bár a szoftver szinte teljes egészében automatizálja a projektmenedzsment feladatait, és jelentősen csökkenti a saját alkalmazottak iránti igényt, ugyanakkor természetesen új lehetőségeket is teremt a szabadúszók számára. Ám a történetnek itt még nincs vége. Miközben a projektben részt vevők sorra végzik el a rájuk bízott feladatokat, a WorkFusion gépitanulás-algoritmusai folyamatosan keresik a lehetőségeket arra, hogyan tudnák még tovább automatizálni a folyamatot. Más szóval, míg a csapat tagjai a rendszer irányítása alatt dolgoznak, közben folyamatosan olyan adatokat generálnak, amelyekkel „továbbképzik" a rendszert, és ennek eredményeként — végső soron — szükségtelenné teszik a saját munkájukat, és hozzájárulnak a teljes automatizáláshoz. A cég egyik első megbízása során azt a feladatot kapta, hogy visszakeresse azokat az információkat, amelyek elengedhetetlenek voltak egy mintegy negyvenezer tételből álló adatbázis frissítéséhez. Ügyfelük azelőtt ezt a folyamatot minden évben a saját csapatával végeztette — ennek költsége tételenként körülbelül 4 dollár volt. Miután áttértek a WorkFusion platformjára, az aktualizálást akár havonta is elvégeztethették, és ez tételenként mindössze 20 centjükbe került. A WorkFusion szoftverével az a tapasztalat, hogy — miközben a rendszer gépitanulás-algoritmusai apránként még tovább automatizálják a folyamatot — a költségek egy év után
átlagosan 50%-kal csökkennek, és még a második év után is megfigyelhető további 25 %-nyi csökkenés. (13)
A kognitív számítástechnika és az IBM Watsonja 2004 őszén az IBM fejlesztési vezetője, Charles Lickel együtt vacsorázott egy maroknyi fejlesztőcsapattal egy steakházban, a New York állambeli Poughkeepsie közelében. A csapat tagjai döbbenten figyelték, amikor — pontban este 7 órakor — a vendégek elkezdtek felállni az asztaluktól, és megindultak a bárban kihelyezett televízió felé. Kiderült, hogy Ken Jennings, aki addig zsinórban több mint ötvenszer nyerte meg a „Jeopardy!" adását, éppen megpróbálta még egy győzelemmel meghosszabbítani ezt a történelmi szériát. Lickelnek feltűnt, hogy az étterem törzsvendégeit annyira leköti a műsor, hogy inkább félbehagyták a vacsorájukat, és csak a vetélkedő után tértek vissza a steakjeikhez.(14) Számos beszámoló szerint ez az eset adta az ötletet egy olyan számítógép megépítéséhez, amely képes versenybe szállni a vetélkedőben — és legyőzni annak bajnokait.( Stephen Baker 2011-es könyve, a Final jeopardy: Man vs. Machine and the Quest to Know Everything - Az utolsó Jeopardy: Ember a gép ellen, és a nagy hajsza a mindentudásért -, részletes beszámolót ad erről a lenyűgöző történetről, amely végső soron az IBM Watsonjának megszületéséhez vezetett.) Az IBM befektetései révén mindig is érdekelt volt az „óriási kihívásoknak" nevezett nagyszabású projektekben. Ezek a projektek remek lehetőséget nyújtanak arra, hogy bemutassák legújabb technológiai vívmányait, miközben olyan reklámot is csinálnak a cégnek, amilyet pénzért nem kapni sehol. Az egyik korábbi kihívásuk során, több mint hét évvel azelőtt, az IBM Deep Blue komputere egy hat fordulóból álló meccsen legyőzte a sakkvilágbajnok Garri Kaszparovot. Ennek az eseménynek köszönhetően az IBM neve örökre egybeforrt azzal a történelmi pillanattal, amikor egy gép először teljesített jobban egy embernél sakkban. Az IBM vezetői keresték az újabb nagy kihívást, amely felkelti a közvélemény figyelmét, és amellyel egyértelműen a technológiai fejlődés zászlóvivőjeként pozicionálhatják a céget, illetve szembeszállhatnak azzal a felfogással, mely szerint az információtechnológiai innovációk versenypályáján a Google vagy a Szilícium-völgy startupjai már rég átvették a stafétát a „kék óriástól". Megszületett tehát az újabb nagy kihívás, amelyhez a vetélkedő adta az ötletet, és amely a legeredményesebb versenyzők és egy IBM-számítógép részvételével zajló, televíziós megmérettetésben kulminálódott, ám a vállalat mérnökinformatikusai, akikre a számítógép megépítésének tényleges feladata várt, már akkor hevesen tiltakoztak, amikor a cég felső vezetése még csak ízlelgette ezt a gondolatot. Tudták, hogy egy ilyen komputernek minden addigi eredményüket meghaladó képességekkel kellene rendelkeznie. Sok kutató attól félt, hogy a cég ezzel a kudarcot vagy — ami még rosszabb — a nyilvános leszereplést kockáztatja.
Igaz, vajmi kevés okuk volt azt gondolni, hogy a Deep Blue sakkban aratott diadala megismételhető a „Jeopardy!" adásában. A sakknak ugyanis pontos szabályai vannak, amelyek egy meglehetősen korlátozott területet fednek le — ezekkel a feltételekkel a sakk szinte tökéletesen alkalmas a számítógépes feldolgozásra. Az IBM javarészt egész egyszerűen azért győzhetett, mert egy nagy teljesítményű, személyre szabott hardverrel ment neki a problémának. A Deep Blue egy hűtőgép méretű rendszer volt, tele olyan processzorokkal, amelyeket kifejezetten sakkozásra terveztek. A „brute forte"-típusú algoritmusok a gép teljes számítási kapacitását fel tudták használni azáltal, hogy az aktuális állásnál mindig számba vették az összes lehetséges lépést. Majd a program az összes lehetőséget több lépéssel előre lejátszotta, mérlegelte mindkét játékos lehetséges reakcióit, és átismételt számtalan permutációt — majd ennek a fáradságos folyamatnak a végén megszületett a szinte minden esetben optimális lépés. A Deep Blue alapvetően egy tisztán matematikai számítási gyakorlat volt, nem más. A számítógépnek a sakkjátszmához szükséges összes információ a rendelkezésére állt, méghozzá komputerbarát formátumban, amelyet közvetlenül fel tudott dolgozni. A gépnek nem kellett kapcsolatba lépnie a környezetével, mint egy emberi sakkjátékosnak. A „Jeopardy!" ehhez képest egy teljesen másfajta forgatókönyv szerint zajlik. A sakktól eltérően, ez a játék alapvetően nyílt végű. Szinte minden olyan téma előfordulhat benne, amely egy tanult ember számára ismerős lehet — legyen az a tudomány, a történelem, a film, az irodalom, a földrajz vagy a popkultúra, hogy csak egy párat említsünk. Emellett egy ilyen vetélkedőben a komputernek mindenféle technikai jellegű kihívással is szembe kell néznie. Először is, meg kell értenie a beszélt nyelvet: a számítógépnek ugyanolyan formában kell megkapnia az információkat és megadnia a válaszokat, mint humán versenytársainak. Ebben a vetélkedőben a játékosoknak igen komoly akadályokat kell legyőzniük a sikerhez, mert a játéknak nem csak igazságosnak, hanem még szórakoztatónak is kell lennie, méghozzá nézők milliói számára. Így a műsor készítői szándékosan írnak gyakran humorra, iróniára vagy szójátékra építő kérdéseket — vagyis olyan bemeneti információkat, amelyeket szinte direkt arra terveztek, hogy nevetséges válaszokat váltsanak ki egy számítógépből. A Watson-technológiát bemutató IBM-dokumentum is felhívja rá a figyelmet: „Az embernek néha jön a foga, és megy a hasa. Ugyanazok a darabkák lesznek a kezünkben, akár széttépjük, akár összetépjük a papírt. A bölcselkedőket szeretjük, az okoskodókat viszont ki nem állhatjuk. Miért van az, hogy ha betörik az ablakot, akkor kitörik? Tényleg ki van zárva, hogy be van zárva? Ugyanúgy nem férünk el egy bútordarabtól, akár kitölti, akár betölti a teret.(15) A „Jeopardy!" vetélkedőre készülő számítógépnek meg kellett tanulnia értelmezni az ilyen típusú nyelvi kétértelműségeket, miközben az általános ismeretek terén is olyan magas szintre kellett emelkednie, amely messze meghaladja a szövegtenger feldolgozására és a releváns válaszok kinyerésére tervezett számítógépes algoritmusok képességeit. Vegyük például a következő meghatározást (amely egyébként tényleg szerepelt egy
2000. júliusi adásban, méghozzá a legfelső sorban, tehát nagyon könnyű feladványnak tartották): „Sink it and you've scratched", azaz „Ha belököd, vétesz." Erre hiába keresünk rá a Google-ban, csak rengeteg olyan oldalt fog kiadni, amelyeken tanácsot kaphatunk, hogyan távolítsuk el a karcolásokat (scratch) a rozsdamentes mosogatókról (sink). Egészen biztos, hogy nem találunk rá a helyes válaszra, kivéve azon a weboldalon, ahol a „Jeopardy!" adásainak kérdéseit és válaszait gyűjtik. A megoldást — a fehér golyó a biliárdban — még véletlenül sem dobja ki a Google kulcsszó alapú kereső algoritmusa. Ezekkel a nehézségekkel tökéletesen tisztában volt David Ferrucci MI-szakértő is, aki végül a Watson fejlesztőcsapatának élére került. Ferrucci korábban azt a kis kutatócsoportot vezette az IBM-nél, amely egy olyan rendszer kifejlesztésén dolgozott, amely képes a beszélt nyelvi formátumban feltett kérdések megválaszolására. A csapat Piquant névre keresztelt rendszerét benevezte az amerikai szabványügyi és technológiai hivatal által meghirdetett versenyre. (Ugyanez a hivatal szervezte azt a gépi fordítási versenyt is, amelyet a Google toronymagasan nyert meg.) Ebben a versenyben a rendszereknek egy előre összeállított, nagyjából egymillió tételből álló dokumentumhalmazon kellett átrágniuk magukat, és megtalálniuk a választ bizonyos kérdésekre úgy, hogy a feladat sikeres teljesítésében semmilyen időkorlát nem sürgette őket. Egyes esetekben az algoritmusoknak hosszú percekbe telt előállni egy-egy válasszal(16), pedig ez nagyságrendekkel egyszerűbb feladat volt, mint a „Jeopardy!" adásában játszani, ahol a meghatározásokat egy gyakorlatilag korlátlan tudásanyagból merítik, és ahol a gépnek mindig másodpercek alatt kell előállnia a jó válasszal ahhoz, hogy egyáltalán esélye legyen a győzelemre a legjobb játékosokkal szemben. A Piquant (és sok versenytársa) nemcsak lassú volt, hanem pontatlan is. A rendszer mindössze az esetek 35 %-ában tudott helyes válasszal szolgálni — ami szinte semmivel sem jobb sikerráta, mint amit akkor érnénk el, ha a kérdést egyszerűen beírnánk a Google keresőjébe (17). Amikor a Piquant-projekt alapján Ferrucci csapata megpróbálta megépíteni a „vetélkedőjátékos" rendszer prototípusát, rendre kiábrándító eredmények születtek. Nevetségesnek tűnt már maga a gondolat is, hogy a Piquant egy nap képes lesz felvenni a versenyt olyan sztárjátékosokkal, mint Ken Jennings. Ferrucci rájött, hogy az egész programot az alapoktól kell újratervezni, és hogy ez bizony komoly vállalkozás, amely akár egy fél évtizedig is eltarthat. 2007-ben az IBM vezetése zöld utat adott a projektnek, Ferrucci pedig elkezdte megépíteni — ahogy ő fogalmazott — „a legkifinomultabb intelligens rendszert, amelyet a világ valaha látott".(18) Ehhez az egész cégből gyűjtött erőforrásokat, és összeállított egy saját csapatot, benne az IBM, valamint a legjobb egyetemek — többek között az MIT és a Carnegie Mellon — MI-szakértőivel.(19) Ferrucci csapata, amely végül 20 főre nőtt, első lépésként a referenciainformációk hatalmas tárházát hozta létre, amely majd a Watson válaszainak alapját adja. Ez összesen mintegy kétszázmillió oldalnyi információt tett ki — voltak benne szótárak, kézikönyvek, irodalmi művek, újságarchívumok, weboldalak, és benne volt szinte az
egész Wikipédia is. A következő lépésben összegyűjtötték a „Jeopardy!" addigi adásainak teljes anyagát. Ezután ezt a több mint 180 ezer meghatározást betáplálták a Watson gépitanulás-algoritmusaiba. Ezzel egy időben a legjobb játékosok teljesítménymutatóinak felhasználásával tovább finomították a számítógép kockázatvállalási stratégiáját.(20) A Watson fejlesztéséhez több ezer önálló algoritmusra volt szükség, és mindegyiknek megvolt a maga saját, konkrét feladata. Például: keresés a szövegekben, dátumok, időpontok és helyszínek összehasonlítása, a meghatározások nyelvtanának elemzése, vagy a nyers információk lefordítása megfelelő formátumú válaszlehetőségekre. A Watson első lépésként darabokra szedi a meghatározást, elemzi az egyes szavakat, és megpróbálja megérteni, hogy pontosan mit is kellene keresnie. Egy számítógépnek már ez az egy, látszólag egyszerű lépés is óriási kihívást jelent. Vegyük például azt a meghatározást, amely a „Lincoln blogol" elnevezésű kategóriában szerepelt, és a Watson betanításában is felhasználták. Így hangzik: „Chase pénzügyminiszter úr már harmadszor nyújtja be ezt nekem, és képzeljétek, most el is fogadom." Ahhoz, hogy a gépnek egyáltalán esélye legyen a helyes válasz megtalálására, először is meg kell értenie, hogy a mondatban az „ezt" jelzi annak a válasznak a helyét, amit keresnie kell. (21) Ha ezen túl van, akkor a Watson egyszerre több száz algoritmust kezd futtatni párhuzamosan, és ezek mindegyike más-más módszerrel igyekszik kihámozni a lehetséges választ a referenciaanyagoknak abból a hatalmas tárházából, amely a számítógép memóriájában van eltárolva. A fenti példa esetében a Watson a kategória nevéből már tudja, hogy a „Lincoln" fontos szerepet játszik, de a „blogol" kifejezés valószínűleg félrevezeti: az emberekkel ellentétben, a gép nem érti, hogy a szerkesztők itt Lincoln elnököt mint bloggert képzelték el. Miközben a párhuzamosan futó keresőalgoritmusok egyre-másra állnak elő a lehetséges válaszokkal, a Watson folyamatosan rangsorolja és összeveti az akár több száz találatot is. Ehhez, többek között, egy olyan módszert használ, amely során behelyettesíti az adott választ az eredeti meghatározásba úgy, hogy abból egy állítás legyen, majd visszatér a referenciaanyaghoz, és abban olyan szövegeket keres, amelyek alátámasztják a találat helyességét. Tehát ha az egyik keresőalgoritmusnak sikerül előállnia a helyes válasszal — „a lemondását" — akkor a Watson valami olyasmit fog keresni az adatállományában, hogy „Chase pénzügyminiszter úr harmadszor nyújtotta be lemondását Lincoln elnöknek". Biztos, hogy rengeteg hasonló mondatot fog találni, ami megerősíti abban, hogy az adott válasz tényleg helyes. A válaszlehetőségek rangsorolásakor a Watson a korábbi gyűjtések adatait is figyelembe veszi; pontosan tudja ugyanis, hogy az egyes kérdéstípusoknál mely algoritmusok érték el a legjobb találati arányt, így mind közül sokkal jobban hallgat ezekre. A rendszer egyik legmeghatározóbb tulajdonsága, hogy a Watson képes megfelelően rangsorolni a helyesen megfogalmazott, beszélt nyelvi válaszokat, majd eldönteni, hogy elég biztos-e a válasz helyességében ahhoz, hogy megnyomja a válaszadásra jogosító gombot — és ezzel a képességével már majdnem átlépi a
mesterséges intelligencia határát is. Az IBM gépe „tudja, mit tud" — és ez olyasmi, ami az ember számára talán természetes és magától értetődő, de a számítógépekre szinte egyáltalán nem igaz, amikor beleássák magukat egy olyan strukturálatlan információ-halomba, amelyet embereknek, nem pedig gépeknek szántak. 2011 februárjában került adásba az a két játék, amelynek során a Watson legyőzte a „Jeopardy!" mindkét bajnokát, Ken Jenningset és Brad Ruttert is, és ezzel az IBM megkapta azt a hihetetlen mértékű publicitást, amelyre vágyott. Mielőtt aztán e rendkívüli teljesítmény körüli médiafelhajtás elült volna, egy másik történet is útjára indult — egy olyan történet, amely a jövőre nézve sokkal jelentősebb következményekkel bírt: az IBM elkezdett azon dolgozni, hogy a Watson képességeinek a mindennapi életben is hasznát lehessen venni. A gép egyik legígéretesebb felhasználási területe az orvoslás. A Watson mint diagnosztikai eszköz igény szerint képes pontos válaszokat találni az orvosi információk szédítően nagy tárházában, amelyhez hozzátartozik többek között minden tankönyv, tudományos folyóirat, klinikai vizsgálat anyaga, sőt még az orvosoknak és a nővéreknek az egyes páciensekre vonatkozó feljegyzései is. Egyetlen orvos sem lenne képes arra, amire a Watson, senki sem tudná átrágni magát egy ilyen mennyiségű adathalmazon, hogy aztán felfedezze a talán nem is olyan nyilvánvaló összefüggéseket — főleg, ha az információ több orvosi szakterületen is átívelő forrásból származik. Stephen Baker már említett Final Jeopardy című könyve szerint a Watson-projekt vezetője, David Ferrucci hónapokig szenvedett heveny fogfájástól. Többször is járt fogorvosnál, és miután elvégeztek rajta egy utólag szükségtelennek bizonyuló gyökérkezelést, Ferrucci végül — javarészt a véletlennek köszönhetően — eljutott egy orvoshoz, akinek a szakterülete semmiféle kapcsolatban nem állt a fogászattal, és a probléma megoldódott. Az adott betegségről egyébként írtak egy viszonylag ismeretlen orvosi folyóiratban is. Ferruccinak persze eszébe jutott, hogy egy olyan gép, mint a Watson, talán pár pillanat alatt rátalált volna a helyes diagnózisra. 2013-ban a Watsont már több nagyobb egészségügyi intézményben többek közt a clevelandi klinikán és a Texasi Egyetem Anderson Onkológiai Központjában is — alkalmazták: segített diagnosztizálni, illetve kidolgozni a részletes kezelési terveket. Az IBM kutatói, miközben azon dolgoztak, hogy a gyakorlati életben is munkára fogható gépet csináljanak a Watsonból, szembementek a „big data"-forradalom egyik legalapvetőbb tételével, miszerint elegendő a korreláción alapuló előrejelzés, és az ok-okozati összefüggések megértése általában egyrészt lehetetlen, másrészt szükségtelen. Kifejlesztettek egy új alkalmazást, amely a „WatsonPaths" nevet kapta, és amely nem áll meg ott, hogy csak kiköp egy választ, hanem azt is megmutatja a kutatóknak, hogy mely forrás(ok)ból vette, milyen logika szerint értékelte azt, és milyen gondolatmenet során jutott el a válaszig. Más szóval, a Watson lépésről lépésre közelebb kerül ahhoz, hogy képes legyen megindokolni, miért igaz az, amit
állít. A WatsonPathst az orvostanhallgatók diagnosztikai képzésében is használják. Alig három évvel azután, hogy emberek egy maroknyi csapata megépítette és betanította a Watsont, még ha korlátozott mértékben is, de — megfordult a helyzet, és most már az emberek tanultak abból, ahogy a gép érvel, amikor összetett problémával találkozik.(22) Vannak a Watson-rendszernek egyéb, kézenfekvő alkalmazási területei is, ilyen például az ügyfélszolgálat és a műszaki terméktámogatás. 2013-ban az IBM bejelentette, hogy együttműködésre lép az egyik legnagyobb internetes vásárlási szolgáltatásokat és tanácsadást nyújtó céggel, a Fluiddal. A közös projektnek az volt a célja, hogy az internetes vásárlási oldalak segítségnyújtó funkciói utánozni tudják azt a fajta személyre szabott, beszélt nyelvi kommunikációt, amire általában egy kiskereskedelmi egység jól informált eladója képes. Tegyük fel, hogy kempingezni készülünk, és szükségünk van egy sátorra. Ilyen esetben az eladónak valami ilyesmit mondunk: „Azt tervezem, hogy októberben elviszem a családot kempingezni vidékre, szóval, kéne egy sátor. Milyet vegyek?" Erre az eladó ajánl néhány konkrét modellt, és felhívja a figyelmünket pár egyéb termékre is, amire mi magunktól nem is gondoltunk.(23) Ahogy arra már az 1. fejezetben is utaltam, csupán idő kérdése, és ezek a funkciók okostelefonon keresztül is elérhetővé válnak, és a vásárlók a hagyományos bolti vásárlás közben interneten keresztül kaphatnak segítséget egy géptől, méghozzá természetes, társalgási stílusban. Az MD Buyline, amely a legújabb orvosi és egészségügyi technológiákról nyújt információkat és végez kutatásokat kórházak számára, szintén tervezi használatba venni a Watsont: olyan, határozottan szakmai kérdésekre kerestetné vele a választ, amelyek a kórházakban egy-egy eszközbeszerzésnél merülnek fel. A rendszernek ehhez be kellene gyűjtenie a termékleírásokat, az árajánlatokat, a klinikai vizsgálatok és kutatások eredményeit, hogy rögtön konkrét ajánlásokat tudjon tenni az orvosoknak és a beszerzőknek. (24) A pénzügyi szektorban is keresik a Watson helyét, ahol a rendszer várhatóan személyre szabott pénzügyi tanácsokat adna, felhasználva és kielemezve azt a temérdek információt, amely rendelkezésre áll az egyes ügyfelekről, valamint az általános piaci és gazdasági helyzetről. A Watson alkalmazása talán a telefonos ügyfélszolgálatokon érezteti majd leghamarabb felforgató hatását, és valószínűleg az sem véletlen, hogy egy évvel a Watson vetélkedőbeli győzelme után az IBM már össze is állt a Citigrouppal, hogy újabb alkalmazási lehetőségeket keressenek a Watson számára a cég kiterjedt kereskedelmi banki működésében.(25) Az IBM új technológiája még mindig gyerekcipőben jár. A Watsonban — csakúgy, mint a konkurens rendszerekben, amelyek idővel biztosan megjelennek — megvan a potenciál arra, hogy forradalmasítsa a kérdésfeltevést és a válaszadást, valamint az információelemzés módszerét, méghozzá a szervezetek külső és belső kommunikációjában egyaránt. Ám az nyilvánvaló, hogy az ilyesfajta rendszerek által végzett elemzések nagy részét e rendszerek hiányában emberek, ún. tudásmunkások végezték volna el.
A felhő építőelemei 2013 novemberében az IBM bejelentette, hogy a Watson rendszerét a „Jeopardy!" adásaiban használt, speciális számítógépekről a felhőbe költözteti, vagyis a Watson attól kezdve az internetre csatlakozó, kiterjedt szerverhálózatban lakik. A fejlesztők így közvetlenül tudják elérni a rendszert, és beépíteni az IBM forradalminak számító, kognitív számítógépes technológiáját a személyre szabott programokba és applikációkba. Ráadásul a Watsonnak ez a legújabb verziója több mint kétszer olyan gyors, mint a vetélkedőben szereplő elődje volt. Az IBM elképzelése szerint a jövőben gyors egymásutánban jelennek majd meg az okos, beszélt nyelvet értő és használó alkalmazások, és ezeken az egész ökoszisztémát kitevő újdonságokon mind ott díszeleg majd a címke: „Powered by Watson" (26). Az, hogy a vezető MI-technológia átköltözik a felhőbe, szinte egész biztosan a szellemi tevékenységek automatizálásának komoly hajtóerejévé válik. Az utóbbi időben a nagy IT-cégek — az Amazon, a Google, a Microsoft és társaik — közötti kiélezett versenynek elsősorban a felhőalapú számítástechnika állt a fókuszában. A Google például felhőalapú gépitanulás-alkalmazásokat kínál a fejlesztőknek, valamint egy nagy volumenű, Compute Engine nevű infrastruktúraszolgáltatást, amely komoly számítási teljesítményt igénylő, összetett problémák megoldását is lehetővé teszi azzal, hogy egy szuperszámítógéphez hasonló szerverhálózaton futtatja a programokat. A felhőalapú számítástechnikai szolgáltatások terén az iparág vezetője egyértelműen az Amazon. Egy kis cég, a Cycle Computing, amely nagy volumenű számítástechnikai feladatokra specializálódott, képes volt 18 óra alatt megoldani egy olyannyira bonyolult és összetett problémát, amelynek a megoldása egyetlen hagyományos számítógépen 260 évbe telt volna. Ehhez azt a több tízezer számítógépet használta fel, amelyek az Amazon felhőszolgáltatását biztosítják. A cég becslései szerint a felhőalapú számítástechnika megjelenése előtt 68 millió dollárba került volna megépíteni egy olyan szuperszámítógépet, amely elbírt volna ezzel a problémával. Ezzel szemben ma az Amazon tízezer számítógépét már óránként 90 dollárért is bérbe vehetjük.(27) Ahogy a robotikában is robbanásszerű növekedés várható attól, hogy a gépek felépítéséhez használt hardverek és szoftverek egyre olcsóbbak és egyre fejlettebbek lesznek, úgy hasonló jelenség kialakulása figyelhető meg annak a technológiának a területén is, amely a tudásintenzív munka automatizálását hajtja. Amikor egy olyan technológia, mint a Watson, a deep learningre képes neurális hálózat vagy a szövegíró motor a felhőbe költözik, tulajdonképpen egyfajta építőelemmé válik, amely azután számtalan új formában felhasználható. Láttuk, hogy a hackerek milyen hamar rájöttek arra, hogy a Microsoft Kinectje olcsó megoldást jelenthet a robotok háromdimenziós gépi látásának megvalósítására. Biztosak lehetünk abban, hogy a fejlesztők ugyanilyen hamar rájönnek majd, milyen, előre nem látott — sőt talán forradalmi — felhasználási területei lehetnek még ezeknek a felhőalapú építőelemeknek — amelyek lényegében mind „feketedobozok", és ez azt jelenti,
hogy olyan programozók is használhatják őket, akik nem is értik pontosan, hogyan működnek. A végeredmény egész biztosan az lesz, hogy a szakértő csapatok által megalkotott, forradalmi MI-technológiák villámgyorsan elterjednek a világban, és akár még az amatőr kódolók számára is elérhetővé válnak. Míg a robotikában születő innovációk kézzelfogható gépeket eredményeznek, amelyeket sokszor könnyen össze is tudunk párosítani valamilyen konkrét munkával (például a hamburgerkészítő robot vagy precíziós összeszerelő robot), addig a szoftveres automatizálás fejlődése valószínűleg már nem lesz ennyire szembetűnő a nagyközönség számára; gyakran cégen belül, kívülről teljesen láthatatlan módon valósul meg, és sokkal átfogóbb hatást gyakorol majd a szervezetekre és alkalmazottaikra. A szellemi tevékenységek automatizálása sok esetben arról szól majd, hogy IT-s tanácsadók szállják meg a nagy szervezeteket, és felépítenek egy teljesen személyre szabott rendszert, amely akár arra is képes lehet, hogy forradalmasítsa a vállalkozás működését, ugyanakkor több száz vagy akár több ezer főnyi képzett munkaerő alkalmazását tegye szükségtelenné. Tény, hogy az IBM-et — a vezetők saját bevallása szerint — többek között az motiválta a Watson-technológia megalkotására, hogy versenyelőnyhöz juttassák a tanácsadói részlegüket, amely a szoftverértékesítéssel együtt a cég bevételeinek legfőbb forrása. Ugyanakkor a vállalkozók már most megtalálják a módját annak, hogy éppen ugyanezeket a felhőalapú építőelemeket használva megfizethető, az automatizáláshoz kapcsolódó termékeket állítsanak elő a kis- és középvállalkozások számára. A felhőalapú számítástechnika egyszer már nagy hatással volt az IT-s állásokra. Az 1990-es években, a nagy technikai fellendülés idején rengeteg jól fizető állás jött létre, mert a cégeknek és a szervezeteknek, függetlenül attól, hogy kicsik voltak vagy nagyok, szükségük volt IT-s szakemberekre, hogy legyen, aki telepíti és karbantartja a számítógépeket, a hálózatokat és a szoftvereket. Ám mire beköszöntött a 21. század első évtizede, ez a trend kezdett irányt váltani, mert a cégek egyre nagyobb arányban szervezték ki az IT-s feladatokat a világ különböző pontjain működő, óriási IT-központoknak. Ezek a hatalmas létesítmények, amelyek felhőalapú számítástechnikai szolgáltatásokat kínálnak, elsősorban a méretgazdaságosságból profitálnak, és abból, hogy mostanra nagyrészt sikerült automatizálniuk azokat az adminisztratív funkciókat, amelyek korábban egy seregnyi IT-s dolgozót foglaltak le. A Facebook például egy „Cyborg" nevű intelligens algoritmust alkalmaz, amely folyamatosan monitorozza a cég több tízezer szerverét, észleli a problémákat, és sok esetben a javításokat is teljesen önállóan végzi. 2013 novemberében a cég egyik vezetője megjegyezte, hogy a Cyborg rendszer már rutinszerűen old meg sok ezer olyan problémát, amelyek korábban emberi beavatkozást igényeltek, és e technológia révén lehetőség nyílt arra is, hogy egyetlen szakember kezeljen mintegy húszezer komputert (28). A felhőalapú számítástechnika adatközpontjai sokszor a városoktól viszonylag távol, vidéken épülnek fel, ahol bőven van üres földterület, olcsóbbak a telkek, és ami még fontosabb, olcsóbb az áram. Az állami és a helyi vezetés kiélezett
versenyben küzd ezekért a létesítményekért, nagyvonalú adókedvezményeket és egyéb pénzügyi ösztönzőket kínálva az olyan nagy cégeknek, mint a Google, a Facebook és az Apple. Elsődleges céljuk természetesen az, hogy nagy számban teremtsenek álláslehetőségeket a helyiek számára, de az efféle álmok sajnos csak ritkán válnak valóra. 2011-ben a The Washington Post újságírója, Michael Rosenwald arról számolt be, hogy abban a hatalmas, több milliárd dolláros adatközpontban, amelyet az Apple az észak-karolinai Maiden városában húzott fel, mindössze 50 főállású alkalmazottnak jutott hely. A városka csalódott lakosai fel nem foghatták, hogy „egy ilyen, több száz hektáron elterülő, méregdrága létesítmény hogyhogy nem tud több munkahelyet teremteni" (29). A magyarázat természetesen az, hogy a munka oroszlánrészét olyan algoritmusok végzik, mint a Cyborg. De a foglalkoztatásra gyakorolt hatás nem csak közvetlenül az adatközpontokat érinti, hanem azokat a cégeket is, amelyek igénybe veszik a felhőalapú számítástechnikai szolgáltatásokat. 2012-ben az Amazon felhőszolgáltatásait adatelemzésre használó, San Franciscó-i székhelyű Good Data elnökvezérigazgatója, Roman Stanek megjegyezte, hogy „korábban minden ügyfélnek egyegy ötfős csapat végezte ezt a munkát, ami hatezer ügyfél esetén harmincezer embert jelentett. Most ugyanezt a munkát összesen 180 ember végzi. Nem tudom, hogy a többiek mihez kezdenek ezután, de ezt a munkát többé már nem csinálhatják. Ez egy „a győztes mindent visz” típusú konszolidáció." (30) A több ezer IT-s állás megszűnése minden bizonnyal a tudásalapú foglalkoztatás egy sokkal szélesebb körű átalakulásának előszele. Hogy a Netscape társalapítójának és kockázatitőke-befektetőnek, Marc Andreessennek elhíresült szavait idézzük: „A szoftverek felfalják a világot." (31) Ezek a szoftverek többségükben a felhőben laknak majd, és ebből a stratégiailag előnyös helyzetből indítanak támadást gyakorlatilag az összes munkahely ellen, és nyelnek el szinte minden olyan szellemi munkát, amely abból áll, hogy az ember ül a számítógép előtt, és információkkal dolgozik.
A határokat feszegető algoritmusok Ha van olyan, a számítógépes technológiát körüllengő mítosz, amellyel ideje lenne már leszámolni, az az a közkeletű elképzelés, hogy a számítógép csak azt tudja megcsinálni, amire konkrétan beprogramozták. Amint láttuk, a gépitanulásalgoritmusok rutinszerűen rágják át magukat az adatokon, tárják fel a statisztikai összefüggéseket, és írják meg lényegében ezek alapján a maguk saját programját. De egyes esetekben a számítógépek még ennél is továbbmennek, és kezdenek befurakodni olyan területekre is, amelyekről szinte mindenki azt gondolja, hogy azok az emberi elme kizárólagos territóriumai: a gépek kezdik a kíváncsiság és a kreativitás jeleit mutatni.
2009-ben Hod Lipson, a Cornell Egyetemen működő Creative Machines Lab igazgatója, és Michael Schmidt doktorandusz hallgató együtt felépített egy olyan rendszert, amelyről kiderült, hogy képes önállóan felismerni alapvető természeti törvényeket. Lipson és Schmidt első lépésként felállítottak egy dupla ingát — egy olyan szerkezetet, amely két ingából áll: az első egy állványhoz van rögzítve, a második pedig az első inga végéhez. Amikor mindkét inga leng, mozgásuk rendkívül bonyolultnak, sőt kaotikusnak hat. Második lépésként Lipsonék szenzorokat és kamerákat szereltek fel, hogy így képet alkossanak az inga mozgásáról, és azt adatsorrá konvertálják. Végül pedig képessé tették a szoftvert arra, hogy az inga startpozícióját ő maga tudja szabályozni, más szóval: megalkottak egy mesterséges kutatót, amely saját kísérleteket tud végezni. Ezután hagyták, hogy a szoftver újra meg újra kioldja az ingát, majd az így keletkező mozgási adatokat alaposan átvizsgálva megpróbálja kitalálni, milyen matematikai egyenletekkel írható le az inga viselkedése. Az algoritmus teljes egészében az irányítása alatt tartotta a kísérletet; minden ismétlésnél ő határozta meg, hogy milyen pozícióból induljon az inga, és ezt sem találomra döntötte el, hanem előbb lefuttatott egy elemzést, majd azt a startpozíciót választotta, amely valószínűleg a leg több információval szolgál majd arról, milyen törvények húzódnak meg az inga mozgásának hátterében. Lipson elmondta, hogy „itt azonban nem egy passzív algoritmusról van szó, amelyik hátradőlve figyeli az eseményeket, [...] hanem ehelyett kérdéseket tesz fel. Ez pedig nem más, mint kíváncsiság." (32) A programnak, amelyet később Eureqának neveztek el, elég volt mindössze néhány óra ahhoz, hogy előálljon számos olyan fizikai törvénnyel, amelyek leírják az inga mozgását — mint például Newton II. törvénye —, és mindezt úgy, hogy nem kapott semmilyen előzetes információt vagy parancsot sem a fizikával, sem a mozgás törvényeivel kapcsolatban. Az Eureqa ún. genetikus programozást végez — ez egy olyan módszer, amelyet a biológiai evolúció ihletett. Az algoritmus először véletlenszerűen kombinálja egymással a különböző matematikai építőelemeket, és képez belőlük egyenleteket, majd teszteli, hogy ezek mennyire jól illeszkednek az adatokhoz. (Ez a módszer sokkal fejlettebb, mint az általánosságban használt, regressziónak nevezett statisztikai módszer. A regresszió esetén -akár lineáris, akár nemlineáris - az egyenlet formátuma eleve adott, az egyenlet paramétereit pedig optimalizálják, hogy illeszkedjenek az adatokhoz. Az Eureqa program viszont — a legkülönfélébb matematikai alkotóelemek pl számtani műveleti jelek, trigonometriai és logaritmikus függvények, konstansok stb. felhasználásával — bármilyen formátumú egyenletet képes önállóan meghatározni.) Azokat az egyenleteket, amelyek elbuknak a teszten, elveti, azokat viszont, amelyek ígéretesnek tűnnek, megtartja és újfajta kombinációba rendezi, így a rendszer lépésről lépésre haladva, de végül eljut a pontos matematikai modellhez." Egy természeti rendszer viselkedését leíró egyenlet megtalálásának folyamata semmiképp sem nevezhető jelentéktelen feladatnak. Ahogy Lipson fogalmaz: ,;Korábban egy prediktív modell megalkotására akár egy kutató egész élete
rárnehetett.”(34) Schmidt hozzáteszi: „...ha az olyan fizikusoknak, mint Newton és Kepler lett volna számítógépük, amin lefuttathatják ezt az algoritmust, akkor mindössze néhány órányi számolgatással kitalálták volna, milyen természeti törvények miatt hullik le az alma a fáról, vagy hogy milyen pályán mozognak a bolygók".(35) Amikor Schmidt és Lipson megjelentették tanulmányukat, amelyben bemutatják ezt az algoritmust, hirtelen elárasztották őket a megkeresések: kutató kollégáik szerettek volna hozzáférést kapni a szoftverhez. Ezért aztán 2009 végén úgy döntöttek, hogy az Interneten keresztül bárki számára elérhetővé teszik az Eureqát. A program azóta számtalan hasznos eredményt hozott, méghozzá a legkülönfélébb tudományos területeken. Ennek köszönhetően született meg például az a leegyszerűsített egyenlet, amely leírja a baktériumok biokémiáját, hiszen ennek megértésével a tudósok mind a mai napig küszködnek.(36) 2011-ben Schmidt megalapította saját startup cégét, a bostoni székhelyű Nutoniant, amellyel piacra dobta az Eureqát mint „big data"-elemző eszközt, amely üzleti és kutatási célokra egyaránt használható. Ennek egyik eredménye az lett, hogy az Eureqa — akárcsak az IBM Watsonja immár a felhőben található, és más szoftverfejlesztők számára is elérhető mint applikációs építőelem. A kreativitást többségünk, teljesen magától értetődően, hajlamos kizárólag az embernek tulajdonítani. Érdemes azonban észben tartani, hogy az agy — amely egyébként messze a létező legfejlettebb találmány — maga is az evolúció terméke. Így aztán talán nem meglepő, hogy aki egy kreatív gép megépítésére tesz kísérletet, az sokszor genetikus programozási módszereket használ. A genetikus programozás lényegében azt teszi lehetővé a számítógépes algoritmusok számára, hogy ők maguk tervezzék meg önmagukat, méghozzá a darwini természetes szelekció elve alapján. A számítógépes kódok először véletlenszerűen generálódnak, majd újra meg újra megkeverednek. Ehhez a program a szexuális reprodukciót utánzó módszereket használ. Időnként végbemegy egy véletlenszerű mutáció is, hogy segítsen teljesen új irányba terelni a folyamatot. Ilyenkor, ahogy kialakulnak az új algoritmusok, a rendszer rögtön alá is veti őket egy alkalmassági tesztnek, amely eldönti, hogy mi lesz a sorsuk: életben maradnak vagy — és ez a gyakoribb — kimúlnak. John Koza számítástudományi szakember, a Stanford Egyetem óraadó tanára és ennek a területnek az egyik vezető kutatója kiterjedt kísérleteket végzett a genetikus algoritmusokkal, amelyeket „automata feltalálógépnek" használt. (A genetikus programozás mellett Koza találmánya a kaparós sorsjegy, és tőle származik annak az „alkotmányos kerülő megoldásnak" az ötlete is, hogy az Egyesült Államok elnökét az elektori kollégiumon keresztül válasszák meg oly módon, hogy az elektori voksokat az egyes államokban tartott választások eredménye alapján osztják szét.) Koza legalább 76 esetet tudott produkálni, amelyben a genetikus algoritmusok olyan terveket készítettek, amelyek több terület mérnökeinek és tudósainak munkájával is felveszik a versenyt, legyen szó elektronikus áramkör tervezéséről, mechanikus rendszerekről, optikáról, szoftver-helyreállításról vagy általános mérnöki
feladatokról. Az esetek többségében az algoritmusok meglévő terveket másoltak le, de akadt legalább két olyan eset, amikor a genetikus programok új, szabadalmaztatható találmányokat hoztak létre.(37) Koza szerint a genetikus algoritmusoknak van egy komoly előnye az emberekkel szemben: nem korlátozzák őket prekoncepciók, vagyis nagyobb valószínűséggel állnak elő nem szokványos megoldásokkal.(38) Az, hogy Lipson szerint az Eureqa kíváncsiságról tesz tanúbizonyságot, Koza szerint pedig a számítógép prekoncepciók nélkül dolgozik, arra utal, hogy a kreativitás olyasmi, amire talán egy számítógép is képes lehet. Ezt az elképzelést végső soron az bizonyíthatná, ha a számítógép képes lenne megalkotni valami olyasmit, amit az emberek is műalkotásnak ismernek el. A valódi művészi kreativitás az egyik olyan, vagy talán inkább az egyetlen olyan intellektuális erőfeszítés, amelyet kizárólag az emberi elmének tulajdonítunk. Ahogy a Time magazin munkatársa, Lev Grossman fogalmaz: „Egy műalkotás elkészítése egyike azoknak a tevékenységeknek, amelyeket megőriztünk az ember, és csakis az ember számára. Az alkotás énünk kifejezésének egyik formája; így csak az alkothat, akinek van énje, amit kifejezhet vele."(39) Ahhoz, hogy elfogadjuk annak lehetőségét, hogy egy számítógép is lehet valódi művész, alapjaiban kellene átértékelnünk elképzeléseinket arról, mitől is gép a gép. A 2004-es Én, a robot (I, Robot) című filmben a Will Smith által alakított főhős a következő kérdést teszi fel az egyik robotnak: „Egy robot írhat regényt? Vagy képes rá, hogy mesterművet alkosson egy darab vászonra?" A robot visszakérdez: „És maga?” (Én, a robot. Rendező: Alex Proyas. Magyar szöveg: Szojka László, 2004.) Az alkotók ezzel azt akarták sugallni, hogy az emberek jelentős többsége sem képes ilyesmikre. 2015 valóságában azonban Smith kérdésére már határozott „igen" lenne a válasz. 2012 júliusában a Londoni Szimfonikus Zenekar előadta a Transits — Into an Abyss (Átmenetek — egy szakadékba) című művet. Az egyik kritikus jellemzése szerint az előadás „művészi és elbűvölő' volt. Ez volt az első alkalom, amikor a világ egyik ismert zenekara olyan zenét játszott, amelyet teljes egészében egy gép alkotott. A „zeneszerző", Iamus, egy számítógépcsoport, amelyen egy zenei beállítottságú MI- algoritmus fut. lamust a spanyolországi Malaga egyetemének kutatói építették meg, és egy görög mitológiai alakról, Iamoszról, a jósról kapta a nevét, aki állítólag értette a madarak énekét. A rendszernek induláskor minimális információmennyiség áll rendelkezésére, például mindössze annyi, hogy milyen hangszereken szólaltatják majd meg a zenét. Ezután, minden emberi beavatkozás nélkül és mindössze néhány perc leforgása alatt, megalkot egy igen összetett zeneművet — amely sokszor még érzelmi reakciókat is képes kiváltani a hallgatóságból. A Iamus már eddig is több millió egyedi zeneművet komponált modern klasszikus stílusban, és a jövőben valószínűleg más zenei stílusokban is alkalmazni fogják. Akárcsak az Eureqa esetében, a Iamus hasznosítására is alapítottak egy startupot, amely aztán piacra is dobta a technológiát. A Melomics
Media azzal a céllal jött létre, hogy egy iTuneshoz hasonló, internetes boltból értékesítse ezeket a zeneműveket. A különbség csupán annyi, hogy a Iamus alkotásait nem terheli jogdíj, így a vevők bármilyen formában felhasználhatják a megvásárolt zeneművet. Nem a zene azonban az egyetlen művészeti ág, ahol megjelentek a számítógépek. Simon Colton, a Londoni Egyetem kreatív számítástechnikát oktató tanára írt egy olyan, „The Painting Fool" névre keresztelt MI-programot,(41) amelyet — reményei szerint — egy nap majd komoly művészként ismer el a világ. „A projekt célja nem az, hogy egy olyan szoftvert hozzunk létre, amely képes festményre hasonlító fotókat készíteni, hiszen a Photoshop ezt már évek óta tudja — mondja Colton —, hanem az, hogy kiderítsük, vajon tekinthető-e kreatívnak egy szoftver a saját jogán.(42) Colton olyan képességekkel ruházta fel a szoftvert, amelyek révén a rendszer — ahogy ő fogalmaz — képes „értékelni és elképzelni" bizonyos dolgokat. A Painting Fool be tudja azonosítani fényképen látott emberek érzelmeit, majd fest egy olyan absztrakt portrét, amely megpróbálja átadni ezeknek az embereknek az érzelmi állapotát. Emellett képzeletbeli tárgyakat is alkot; ehhez genetikus programozáson alapuló módszereket használ. Sőt, Colton szoftvere még önkritikára is képes. Ehhez segítségül hív egy másik alkalmazást, a Brigham Young Egyetem kutatóinak munkáját, a „Darcit". A Darci fejlesztői első lépésként létrehoztak egy festményadatbázist, amelyben az emberek olyan címkékkel látták el a műveket, mint „sötét", „szomorú" vagy „inspiráló". Majd betanították egy neurális hálózatnak, hogyan kapcsolja össze a képeket és a címkéket, aztán hagyták, hogy ő maga címkézze fel az adatbázisba újonnan bekerülő festményeket. A Painting Fool a Darci visszajelzéseit felhasználva képes önállóan, már festés közben eldönteni, hogy vajon sikerül-e elérnie a céljait.(43) Ezzel nem azt akarom mondani, hogy festőművészek és zeneszerzők tömegei válnak hamarosan munkanélkülivé. Inkább arra akarom felhívni a figyelmet, hogy az ilyen kreatív szoftvereket létrehozó technológia amelyeknek nagy része, mint azt láttuk is, genetikus programozáson alapul — számtalan új módon is felhasználható. Ha a számítógépek képesek zenét írni vagy elektronikai alkatrészeket tervezni, akkor valószínűleg hamarosan arra is képesek lesznek, hogy kidolgozzanak egy új jogi stratégiát, vagy hogy új oldalról közelítsenek meg egy menedzsmentproblémát. Egyelőre továbbra is azokat a szellemi tevékenységeket fenyegeti jelentősen az automatizálás veszélye, amelyek a leginkább rutin- vagy szabványszerűek — de a határok egyre kijjebb tolódnak. Nincs még egy olyan hely, ahol ez a rohamtempóban zajló fejlődés kézzelfoghatóbb lenne, mint a Wall Streeten. Ahol a pénzügyi kereskedés sikere egykor szinte kizárólag a közvetlen emberi kommunikáción múlt, akár a zsúfolt parketten, akár telefonon keresztül zajlott, ott mostanra szinte teljesen átvette az uralmat az optikai kábeleken keresztül zajló, gépek közti kommunikáció. Egyes becslések szerint ma már a tőzsdei tranzakcióknak legalább a 70%-át automatizált kereskedési algoritmusok intézik. Ezek a fejlett brókerrobotok — amelyek közül sok
olyan technológiával működik, amely már-már az MI-kutatás hatáskörébe tartozik — messze nem csak a rutinszerű kereskedés lebonyolítását végzik. Igyekeznek felkutatni és felvásárolni azokat a részvényeket, amelyekkel a befektetési alapok és nyugdíjalap-kezelők nagyszabású tranzakciókat terveznek, így termelve profitot. Ezenfelül pedig megpróbálják megtéveszteni a többi algoritmust azzal, hogy elárasztják a rendszert csali-ajánlatokkal, amelyeket aztán pár tizedmásodperc után visszavonnak. A Bloomberg és a Dow News Service is kínál az ügyfeleinek olyan speciális, gépi olvasásra alkalmas formátumú termékeket, amelyeket arra terveztek, hogy kielégítsék az algoritmusok szűnni nem akaró étvágyát a pénzügyi hírek után, amelyekből — akár a másodperc törtrésze alatt is képesek jövedelmező tranzakciót csinálni. A hírszolgálatok is kínálnak valós idejű mutatókat, amelyek jelzik a gépeknek, mely tételek keltették fel leginkább a figyelmet.(44) A Twitter, a Facebook és a blogszféra szintén anyagot szolgáltatnak ezeknek az egymással versengő algoritmusoknak. Egy 2013-ban a Nature folyóiratban megjelent tanulmány arról számolt be, hogy fizikusok egy csoportjának a globális pénzügyi piacokat tanulmányozva sikerült beazonosítaniuk „egy seregnyi ragadozó algoritmusból álló, egymással versengő gép kialakulóban lévő ökológiai rendszerét", és arra jutottak, hogy a robotkereskedést már azok sem képesek ellenőrizni — sőt, felfogni sem —, akik ezeket a rendszereket megtervezték.(45) Az egymással folyamatosan küzdelemben álló algoritmusok világában olyan tempóban zajlanak az események, hogy az még a leggyorsabb észjárású bróker számára is követhetetlen lenne. Ami azt illeti, a sebesség— amely egyes esetekben a másodperc milliomodnyi, sőt milliárdodnyi részében mérhető — olyannyira meghatározó eleme az algoritmikus kereskedés sikerének, hogy a Wall Street-i cégek összességében dollármilliárdokat invesztáltak olyan számítógépes létesítmények és kommunikációs útvonalak kialakításába, amelyeket kifejezetten arra terveztek, hogy a cégek ezekre az apró gyorsasági előnyökre szert tegyenek. 2009-ben például egy Spread Networks nevű vállalat mintegy 200 millió dollárt költött egy új optikai kábel lefektetésére, amely több mint 1300 km hosszan nyúlik el, és légvonalban köti össze New Yorkot Chicagóval. Az egész beruházást titokban végezték, nehogy felhívják magukra a konkurencia figyelmét, miközben épp keresztülfúrták magukat az Allegheny-hegységen. Amikor felizzott a vonal, a kommunikáció talán csak 3-4 ezredmásodperccel lett gyorsabb ahhoz képest, amit a meglévő hálózatok kínáltak, de ez elég volt ahhoz, hogy az új utat használó algoritmikus kereskedőrendszerek a versenytársak fölé kerekedjenek. A gyorsasági versenyben alul maradt Wall Street-i cégek sorban álltak, hogy sávszélességet béreljenek — és a hírek szerint az eredeti, kisebb sebességre képes kábel árának akár a tízszeresét is képesek voltak kifizetni. Jelenleg is folyik egy ilyen kábel lefektetése, amely az Atlanti-óceánon keresztül New Yorkot köti majd össze Londonnal, és várhatóan 5 ezredmásodpercet farag le a tranzakciók jelenlegi átfutási idejéből.(46)
Világos, hogy mi lesz ennek a sok automatizálásnak az eredménye: bár a részvénypiac 2012-ben és 2013-ban is folytatta felfelé tartó menetelését, a nagy Wall Street-i bankok tömeges elbocsátásokat jelentettek be, ami egyes esetekben akár több tízezer állás megszűnését is jelenthette. A 21. század fordulóján New Yorkban a Wall Street-i cégek összesen közel 150 ezer pénzügyi szakembert alkalmaztak. 2013-ra ez a szám már alig valamivel haladta meg a százezret — bár a szektor szárnyalt, mind a tranzakciók volumenét, mind a profitot tekintve.(47) Ám, miközben a foglalkoztatottsági ráta a mélybe zuhant, sikerült legalább egy kiemelten fontos munkahelyet teremteni a Wall Streeten: 2012 végén David Ferrucci mérnökinformatikus, a Watson fejlesztőcsapatának egykori feje elhagyta az IBM-et, és elfogadta az egyik Wall Street-i fedezeti alap állásajánlatát, ahol a mesterséges intelligencia legújabb fejlesztéseit arra használja, hogy gazdasági modelleket állítson fel — és vélhetően arra is, hogy versenyelőnyt szerezzen cége kereskedési algoritmusainak.(48)
Az offshoring és a magas képzettséget igénylő munkák A szellemi munkák automatizálásának egyre intenzívebb trendje ma már tagadhatatlan, a szakemberek, különösen a magasan képzett szakemberek állásai elleni drasztikus támadás azonban még csak ezután következik. Az offshoring gyakorlatáról — amely a tudásintenzív munkakörök elektronikus úton történő átköltöztetését jelenti egy alacsonyabb bérszínvonalú országba — már nem feltétlenül mondható el ugyanez. A magas végzettségű és képzettségű szakemberek, az ügyvédek, a radiológusok és főleg a programozók és IT-szakemberek már most is érzik ennek hatását. Indiában például seregnyi ügyfélszolgálatos dolgozik a call centerekben, rengeteg az IT-s, sokan foglalkoznak — az amerikai adójogi törvények elmélyült ismeretében — adóbevallások készítésével, és ezerszámra akadnak olyan ügyvédek, akik nem a saját országuk, hanem az Egyesült Államok jogrendjéből képezték ki magukat, és készek arra, hogy olcsón végezzenek jogi kutatómunkát a belföldi perekkel foglalkozó, amerikai ügyvédi irodáknak. Noha úgy tűnik, az áttelepítés jelenségének vajmi kevés köze van a számítógépek és algoritmusok miatt megszűnt és elvesztett állásokhoz, ennek épp az ellenkezője igaz: az áttelepítés nagyon sok esetben az automatizálás előfutára, és az alacsony bérszínvonalú országokban így létrejövő állások a technológia fejlődésétől függően igen rövid életűnek bizonyulhatnak. Ráadásul a mesterséges intelligencia fejlődése még meg is könnyítheti azoknak az álláshelyeknek az áttelepítését, amelyeket nem lehet teljes egészében automatizálni. A közgazdászok többsége szerint az offshoring csupán a globális kereskedelem egy újabb példája, és azt állítják, hogy ezzel mindkét fél automatikusan jól jár. N. Gregory Mankiw, a Harvard Egyetem tanára például 2004-ben, amikor George W Bush elnök idején a Fehér Ház gazdasági tanácsadói bizottságának (White House Council of Economic Advisers) elnöke volt, azt találta mondani, hogy a termelés
áttelepítése „azoknak a kereskedelemből származó gazdasági előnyöknek a végső megtestesülése, amelyekről a közgazdászok már legalább Adam Smith óta beszélnek".(49) Ám ezt számtalan bizonyítékkal tudjuk cáfolni. A kézzelfogható áruk kereskedelme rengeteg kapcsolódó területen teremt munkalehetőségeket, legyen szó szállítmányozásról, disztribúcióról vagy kiskereskedelemről. Emellett léteznek olyan természetes körülmények amelyek, legalábbis bizonyos mértékig, rendre csillapítják a globalizáció hatásait. Például, ha egy cég úgy dönt, hogy a gyárát áttelepíti Kínába, akkor számolnia kell a szállítási költségekkel, és azzal is, hogy a készáru csak jelentős késéssel jut el a fogyasztókhoz. Az elektronikus kiszervezés viszont szinte teljesen zökkenőmentesen megy végbe, és nem sújtja ilyen pluszteher. A munkakörök rövid idő alatt és minimális költséggel költöztethetők át az alacsony bérszínvonalú helyekre. Ha pedig ez az áttelepítés teremt is munkahelyeket a kapcsolódó területeken, az nagy valószínűséggel abban az országban történik meg, ahol a munkavállalók laknak. Véleményem szerint nem a „szabadkereskedelem" szemüvegén át kellene vizsgálni az offshoring témakörét, mert ez a jelenség sokkal inkább hasonlít a virtuális kivándorlásra. Tegyük fel például, hogy egy hatalmas telefonos ügyfélszolgálati központot terveznek építeni San Diegótól délre, közel a mexikói határhoz. Olcsó munkavállalók ezrei kapnak „nappali munkás" útlevelet, és teszik meg minden reggel a buszutat a határon át, majd buszoznak haza a munkanap végén, szintén a határon át. Mi a különbség ezen helyzet (amit sokan minden bizonnyal bevándorlási kérdésnek tartanának) és aközött, hogy a munkahelyeket elektronikus úton Indiába vagy a Fülöp-szigetekre költöztetik? A munkások tulajdonképpen mindkét esetben „belépnek" az Egyesült Államok területére, hogy olyan szolgáltatásokat kínáljanak, amelyeket a cégek egyértelműen a belföldi, amerikai piacra szánnak. A legnagyobb különbség az, hogy a mexikói nappali munkavállalók ingázásával Kalifornia állam gazdasága sokkal jobban járna. Hiszen lehet, hogy több buszsofőrre lenne igény, a határ amerikai oldalán álló központban pedig egész biztosan szükség lenne karbantartókra. A mexikói munkások ott vennék meg az ebédjüket vagy a kávéjukat, és ezzel máris keresletet generálnának a helyi gazdaságban. A központ tulajdonosa pedig ingatlanadót fizetne Kaliforniának. Offshoring esetén, amikor a munkavállalók csak virtuálisan lépnek be az országba, a helyi gazdaság ebben a formában nem profitál belőlük. Kissé ironikus, hogy az amerikai konzervatívok nagy része makacsul ragaszkodik a határok védelméhez, nehogy átjöjjenek rajta a bevándorlók, és betöltsék azokat az állásokat, amelyeket nem sok amerikai szeretne magának, ugyanakkor nem igazán aggasztja őket, hogy az ország virtuális határai tárva-nyitva állnak a képzettebb munkavállalók előtt, akik elfoglalják az amerikaiak számára is vonzó állásokat. Mankiw és társai, amikor az offshoring mellett érvelnek, természetesen csak az összképet nézik, és azt diszkréten elhallgatják, mennyire aránytalan hatással van mindez a folyamat haszonélvezőire és károsultjaira is. Egyrészt, viszonylag kevés, de mégsem elhanyagolható — vélhetően néhány milliónyi — azoknak a száma, akiknek ettől számottevően csökken a jövedelmük, az életszínvonaluk, és így romlanak a
jövőbeni kilátásaik is. Lehet, hogy sokan közülük jelentős időt, pénzt és energiát fektettek a saját tanulásukba és képzésükbe. Egyesek pedig akár teljesen jövedelem nélkül maradhatnak. Mankiw erre valószínűleg azt mondaná, hogy a fogyasztók összességében profitálnak ebből annyit, hogy az kompenzálja ezeket a veszteségeket. A fogyasztók talán nyernek azon, hogy a munkaerőköltség csökkenése révén alacsonyabb áron jutnak hozzá a termékekhez — ez a megtakarítás azonban sajnos egy több tíz- vagy akár százmilliós közösségben oszlik szét, így a költségcsökkenés végül talán csak néhány centet jelent, így minimális hatása lesz az egyén jólétére. Azt pedig talán mondanom sem kell, hogy nem minden nyereség vándorol közvetlenül a fogyasztókhoz — egy jelentős része végül néhány, már most is igen tehetős cégvezetőnek, befektetőnek és tulajdonosnak a zsebébe kerül. Talán nem meglepő, hogy az átlagos munkavállaló számára ez az aszimmetrikus hatás egészen nyilvánvaló, míg a közgazdászok számára látszólag nem is létezik. Azon kevés közgazdászok egyike, akik felismerik az offshoringban rejlő mindent felforgató potenciált, Alan Blinder, a szövetségi központi banki kormányzótanács (Federal Reserve's Board of Governors) egykori alelnöke, akinek 2007-ben „Free Trade's Great, but Offshoring Rattles Me" (A szabadkereskedelem nagyszerű, de az offshoring kikészít) címmel jelent meg cikke a The Washington Postban.(50) Blinder számos felmérést végzett a témában, hogy felbecsülje az offshoring jövőbeni hatásait, és becslései szerint az amerikai munkahelyek nagyjából egynegyede — úgy 30-40 millió állás — potenciálisan áthelyezhető más országba. Ahogy ő fogalmaz: „Ami eddig történt, az még csak a jéghegy csúcsa, az offshoring valódi léptékei megdöbbentőek lehetnek.” (51) Gyakorlatilag minden olyan foglalkozást, amely elsősorban információfeldolgozással jár, és nem helyhez kötött — nem igényel például személyes találkozást az ügyféllel vagy a vevővel —, az a veszély fenyeget, hogy a viszonylag közeli jövőben másik kontinensre vihetik, később pedig teljes egészében automatizálhatják. Mert egész egyszerűen a teljes automatizálás a következő logikus lépés. A technológia fejlődésével várhatóan egyre több, ma még külföldre kiszervezett rutinfeladat kerül végül a gépek hatáskörébe. Bizonyos értelemben ez történt azoknak a telefonos ügyfélszolgálatosoknak a munkájával is, akiket felváltott az automata menürendszer technológiája. Ha az olyan fejlett, beszélt nyelvi kommunikációra képes rendszerek, mint amilyen az IBM-féle Watson, belépnek az ügyfélszolgálat területére, akkor a telefonos ügyfélszolgálati állások vélhetően tömegével szűnnek meg a nemrégiben létrejött call centerekben. Ahogy ez a folyamat kibontakozik, azoknak a cégeknek—és országoknak —, amelyek sokat invesztáltak a termelés áthelyezésébe, mert ezt tekintették a jövedelmezőség és a prosperitás útjának, valószínűleg nem nagyon lesz más választásuk, mint hogy feljebb lépnek az értékláncban. Ahogy egyre több rutinmunkát automatizálnak, egyre inkább a magasabb képzettséget igénylő munkák kerülnek a kiszervezők látóterébe. Van azonban egy olyan tényező, amelyet véleményem szerint alábecsülnek. Arról van szó, hogy a mesterséges
intelligencia fejlődése, valamint a big data-forradalom mennyire viselkedik majd egyfajta katalizátorként, és teszi a magas képzettséget igénylő munkák egy sokkal szélesebb körét is potenciálisan kiszervezhetővé. Amint azt láttuk, a big dataszemléletű menedzsment egyik alaptétele, hogy az algoritmikus elemzésből nyert információk egyre nagyobb arányban képesek helyettesíteni az emberi ítélőképességet és tapasztalatot. De még mielőtt az MI-alkalmazások fejlődése eljutna arra a szintre, ahol már megvalósítható a teljes automatizálás, előbb nagy teljesítményű eszközzé válnak, egyre kiterjedtebb elemzőképességgel és szervezeti tudással, ami versenyelőnyhöz juttatja a cégeket. Az a fiatal és okos fejlesztő, aki a tengerentúlról dolgozik a cégnek, és remekül ért ezekhez az eszközökhöz, rövid időn belül komoly versenytársává válhat azoknak a nála sokkal tapasztaltabb szakembereknek, akik egy fejlett országban élve csillagászati összeget kérnek a munkájukért. Amikor az offshoring jelenséget az automatizálással együtt vizsgáljuk, kiderül, hogy ezek együttesen döbbenetesen nagy hatást gyakorolhatnak a foglalkoztatottságra. 2013-ban az Oxfordi Egyetem Martin School tagintézményének kutatói elvégeztek egy igen részletes vizsgálatot, amelyben több mint hétszáz különböző, az Egyesült Államokban végezhető munkatípust vettek górcső alá, és arra a következtetésre jutottak, hogy ezek közel felét előbb-utóbb utolérheti a teljes gépi automatizálás. (52) Alan Blinder és a Princeton Egyetem tanára, Alan Krueger is készített egy hasonló elemzést, csak ők az offshoring hatásairól, és azt találták, hogy az állások mintegy negyedét fenyegeti az a veszély, hogy végül átköltöztetik egy alacsony bérszínvonalú országba.(53) Csak remélhetjük, hogy a két becslés között jelentős az átfedés. Ami azt illeti, ennek meglehetősen nagy a valószínűsége, elég csak megnézni a munkakörök elnevezését és leírását. Ugyanakkor, ha az idősíkot is figyelembe vesszük, már más-más képet kapunk. Többnyire a munkahelyek áttelepítése történik meg előbb, ami aztán jelentős mértékben felgyorsítja az automatizálás hatásait, amikor a veszélyzónába löki a magasabb képzettséget igénylő állásokat is. Ahogy a nagy teljesítményű, MI-alapú eszközök révén a tengerentúli alkalmazottaknak egyre könnyebb lesz felvenni a versenyt a fejlett országokban élő, jobban fizetett társaikkal, úgy fogja a technológiai fejlődés megcáfolni szinte minden elképzelésünket arról, hogy mely munkatípusok azok, amelyek potenciálisan kiszervezhetők. Szinte mindenki úgy gondolja például, hogy azok a foglalkozások biztonságban vannak, ahol a munkavégzéshez testi valónkban is jelen kell lenni. Ugyanakkor az Egyesült Államok nyugati részén állomásozó pilóták rendszeresen irányítanak Afganisztánban repülő drónokat. Ugyanezen az alapon könnyen elképzelhető, hogy egyes távirányítású gépeket majd a tengerentúlról vezérli egy alkalmazott, aki képes olyan kifinomult vizuális érzékelésre és kézmozgásra, amire az automata robotok egyelőre még nem. A személyes interakció szükségessége is olyan tényező, amelyről azt hisszük, hogy helyhez köti a munkát. Az ún. telepresence, azaz távjelenlét-robotok e téren is feszegetik a határokat, és használták is már őket például arra, hogy koreai iskolákban az angolnyelv-
oktatást a Fülöp-szigetekről tegyék lehetővé. A nem is olyan távoli jövőben a virtuális valóságot hatékonyan alkalmazó környezetben a dolgozók még könnyebben tudnak majd — a köztük lévő távolságra fittyet hányva — közvetlen kapcsolatba lépni az ügyfelekkel vagy vevőkkel. Az offshoring felgyorsulásával az Egyesült Államok és a többi fejlett állam frissdiplomásai a munkaerőpiacra kilépve ijesztő versenyhelyzetbe kerülnek, és nemcsak a bérek, hanem a kognitív képességek terén is. India és Kína lakossága együttesen eléri a 2,6 milliárd főt — ez több mint nyolcszorosa az USA lakosságának. A kognitív képességeket tekintve a legjobb 5% mintegy 130 millió embert jelent — ez a teljes amerikai lakosságnak több mint 40%-a. Vagyis szembe kell nézni az ún. normális (haranggörbe alakú) eloszlás valóságával: sokkal több nagyon okos ember van Indiában és Kínában, mint az Egyesült Államokban. Ez persze önmagában még nem feltétlenül ad okot aggodalomra addig, amíg az egyes országok belgazdasága képes álláslehetőséget teremteni az összes okos munkavállaló számára. Ám az eddigi bizonyítékok nem errefelé mutatnak. India egy komplett stratégiai iparágat épített arra, hogy elektronikus úton megszerezze az európai és amerikai állásokat. Kína pedig — bár gazdasági növekedésének ütemét továbbra is a fél világ irigyli évről évre egyre nehezebben tud kellő számú munkahelyet teremteni a szellemi foglalkozásúak számára, miközben a frissdiplomások száma rohamtempóban nő. 2013 közepén a kínai hatóságok elismerték, hogy az ország jelenlegi diplomás munkaerő-állományának csak körülbelül a fele tudott munkát találni, miközben az előző évben végzettek több mint 20%-a munkanélküli maradt — pedig ezek már a kozmetikázott számok, mert az ideiglenes és a szabadúszó tevékenységeket, a hallgatói jogviszonyt, valamint a kormányzati programok keretében létrehozott, kreált pozíciókat is főállású munkaviszonyként vették számításba. (54) Eddig az angol vagy valamilyen egyéb, európai nyelv ismerete nélkül a képzett kínai szakemberek nem igazán tudtak érdemben versenybe szállni az offshoring iparágban. De úgy tűnik, hogy a technológia végül ezt az akadályt is lerombolja. Az olyan technológiák, mint például a deep learning neurális hálózatok, előbb-utóbb — sőt akár már néhány éven belül — áthozzák az azonnali gépi hangfordítást a fantasztikum világából a való világba. 2013 júniusában Hugo Barra, a Google Android részlegének vezetője elmondta, hogy várakozásai szerint néhány éven belül elérhetővé válhat egy olyan működőképes „univerzális fordító", amely személyes vagy akár telefonos beszélgetések során is használható. Barra azt is hozzátette, hogy a Google angolról portugálra (és portugálról angolra) tolmácsoló, valós idejű hangfordító programja már most is „szinte tökéletes". (55) Világszerte egyre több szellemi rutinmunka esik áldozatul az automatizálásnak, így szinte elkerülhetetlennek tűnik a verseny élesedése, hiszen rohamosan fogynak azok a pozíciók, amelyekre még nem tették rá a kezüket a gépek. A legkiválóbb elmék óriási előnnyel indulnak ebben a versenyben, és egy percig sem haboznak majd, ha arról lesz szó, hogy a munkakeresést ki kell bővíteniük az országhatárokon túlra. Ha a virtuális
migrációnak már egyáltalán nem lesznek korlátai, akkor a fejlett gazdaságokban az átlagos diplomások munkaerőpiaci kilátásai meglehetősen borúsak lesznek.
Oktatás és együttműködés a gépekkel Arra, hogy fejlődik a technológia, és egyre több állás válik alkalmassá az automatizálásra, eddig az volt a hagyományos reakció, hogy a dolgozó továbbtanul, át- vagy továbbképzi magát, hogy beléphessen egy új, magasabb képzettséget igénylő szerepkörbe. Ahogy azt az 1. fejezetben láttuk, milliónyi gyorséttermi és kiskereskedelmi állás került veszélybe azáltal, hogy itt is agresszív területszerzésbe kezdtek a robotok és az önkiszolgáló technológiák. Biztosak lehetünk benne, hogy a jövőben is elsősorban a továbbtanulást és a továbbképzést ajánlják majd az érintett dolgozóknak megoldásként. Ennek a fejezetnek mégis az volt az üzenete, hogy a technológia és az oktatás között folyó verseny hamarosan a végéhez érhet: a magasabb képzettséget igénylő állásokat is a gépek nyerik meg. Azon közgazdászok körében, akik már ráhangolódtak erre a trendre, születőben van egy új, nagy ötlet, a megoldás: a jövőben olyan munkákat végzünk majd, amelyek során együtt kell dolgoznunk a gépekkel. Erik Brynjolfsson és Andrew McAfee, az MIT tudósai, különösen lelkes hívei ennek a gondolatnak, és azt tanácsolják a dolgozóknak, hogy tanuljanak meg „együtt versenyezni a gépekkel" — ahelyett, hogy ellenük versenyeznének. Nos, lehet, hogy ez bölcs tanács, de valójában nincs benne semmi új. Az, hogy az ember megtanul az uralkodó technológiával együtt dolgozni, mindig is jó karrierstratégiának bizonyult. Eddig ezt úgy hívtuk, „elsajátítja a számítógépes ismereteket". Mindazonáltal legyünk szkeptikusak, ha azt halljuk, hogy ez most is megfelelő megoldás lehet, amikor az információtechnológia fejlődése töretlenül és exponenciálisan halad előre. A gép és az ember tökéletes szimbiózisának ideája a kissé zavaros szabályrendszerű játékban, a freestyle, tehát számítógéppel támogatott sakkban öltött testet. Több mint egy évtizeddel azután, hogy az IBM Deep Blue komputere legyőzte Garri Kaszparov sakkvilágbajnokot, ma már általánosan elfogadott tény, hogy a számítógép és az ember szellemi párbajából szinte mindig a gép kerül ki győztesen. A freestyle sakk azonban csapatsport. A játék során olyan csoportok mérkőznek meg egymással, amelyeknek tagjai külön-külön nem feltétlenül világklasszis sakkozók, de szabadon használhatnak egy számítógépes sakkprogramot tervezett lépéseik kiértékeléséhez. A dolgok 2014-es állása szerint az emberek csapatba szerveződve, sakkalgoritmusok segítségével bármelyik sakkozó számítógépet képesek legyőzni. Az ötlet, hogy a teljes automatizálás helyett inkább az ember és a gép közös munkája dominál majd a munkahelyeken, nyilvánvalóan több sebből vérzik. Először is, egyáltalán nem biztos, hogy az ember—gép együttműködés a jövőben is megőrzi fölényét a freestyle sakkban. Szerintem e vegyes csapatok által alkalmazott folyamat — a különböző sakkalgoritmusok eredményeinek
kiértékelése és összehasonlítása alapján dönteni a legjobb lépésről — kínosan hasonlít ahhoz, amit az IBM-féle Watson csinál, amikor szabadjára enged több száz információkereső algoritmust, majd sikeresen rangsorolja az eredményeket. Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy egy sakkozó „metaszámítógép" algoritmusok segítségével előbb-utóbb mégiscsak legyőzheti az emberek csapatát — főleg, ha a sebesség is számít. Másodszor, ha egy emberekből és gépekből álló csapat alkalmazása járna is bizonyos mértékű előnnyel, akkor is felmerül egy fontos kérdés: vajon a munkáltatók hajlandóak lesznek-e áldozni arra, hogy ki is tudják használni ezt az előnyt? Az alkalmazottak felé kommunikált mottók és szlogenek ellenére a legtöbb vállalkozásnak esze ágában sincs, hogy a működéséhez szükséges rutinfeladatok tömegének „világszínvonalú" elvégzését is jelentős prémiummal honorálja. Aki nem hiszi, annak javaslom, próbálja meg telefonon elérni a kábeltévé-szolgáltatójának ügyfélszolgálatos munkatársát. Viszont az alaptevékenységükhöz nélkülözhetetlen területeken mindig végrehajtják a szükséges beruházásokat ugyanis ezek azok a tevékenységek, amelyek versenyelőnyhöz juttatják őket. Ebben, hangsúlyozzuk ki, nincs semmi új! Ami pedig a legfontosabb, ehhez nem igazán kellenek új emberek. A cégek valószínűleg azokat veszik fel és látják el a létező legjobb technológiákkal, akiket ma sem fenyeget a munkanélküliség veszélye. Ez a munkavállalók egy szűk, elit csoportja. Tyler Cowen közgazdász 2013-as, Average Is Over (Az átlagnak annyi) című könyvében egy freestyle-sakk-szakértőt idéz, aki szerint a legjobb játékosok „elvetemült megszállottak" (56). Ennek tükrében aligha tűnik az ember és gép együttműködésének ötlete olyan rendszerszintű módszernek, amely megoldja a rutinmunkákból kiszorult tömegek gondjait. Ráadásul, amint azt az imént láttuk, még az offshoring problémájával is számolni kell. India és Kína 2,6 milliárd fős összlakosságának egy nagy része mohón veti majd rá magát ezekre az elit állásokra. Ráadásul jó okunk van azt feltételezni, hogy az ember és gép együttműködése sok esetben csak rövid életű álláslehetőségeket biztosít majd. Gondoljunk csak a WorkFusion példájára és arra, hogy a cég gépi tanulás algoritmusai lépésről lépésre még tovább automatizálták a szabadúszók munkáját. Egy a lényeg: ha azon kapjuk magunkat, hogy egy okos szoftverrendszer irányítása alatt vagy azzal együttműködésben dolgozunk, akkor igen jó esélyünk van rá, hogy — akár tudatában vagyunk::: ennek, akár nem — közben be is tanítjuk a szoftvert, hogy végül teljes: egészében helyettesíteni tudjon minket. Ráadásul azok, akik kifejezetten keresik az olyan állásokat, ahol gépekkel dolgozhatnak együtt, később nagyon megbánhatják ezt a döntésüket. Példaként nézzük meg, jelenleg milyen trendek uralkodnak a jogban a bizonyítékok feltárása terén! Amikor egy céget perbe fognak, végtelen mennyiségű belső dokumentumot kell átnyálazni, majd eldönteni, hogy melyeknek lehet köze az adott ügyhöz, és melyeknek nem. A törvényi előírás szerint ezeket aztán a másik fél rendelkezésére
kell bocsátani, és komoly jogi következményei lehetnek annak, ha nem siker. rül előásni semmi olyasmit, ami releváns lehet. Az ún. papírmentes iroda egyik paradoxosa, hogy az efféle dokumentumok száma, főleg az, e-maileké, drasztikusan megnőtt, mióta eltűntek az írógépek. Az ügyvédi irodák, hogy kezelni tudják ezt a hihetetlen mennyiséget, újfajta módszerekhez folyamodnak. Az egyik ilyen módszer a teljes automatizálás. Az ún. e-Discovery szoftver alapját több, nagy teljesítményű algoritmus adja, amelyek milliónyi elektronikus dokumentum elemzését képesek elvégezni, majd automatikusan kiszűrik közülük a relevánsakat. Ezek az algoritmusok messze túlmennek az egyszerű kulcsszavas keresés határain, és sok esetben még a gépi tanulást is bevetik, amelynek segítségével még a konkrét kifejezés hiányában is képesek elkülöníteni a releváns tartalmakat.(57) Ennek egyik egyenes következménye az lett, hogy rengeteg ügyvéd és jogi asszisztens állása szűnt meg, akik egykor fáradságot nem kímélve rágták át magukat sokdoboznyi nyomtatott dokumentumon. Van aztán egy másik elterjedt módszer is: az ügyvédi irodák kiszervezik a bizonyítékok feltárásának feladatát olyan szakértőkhöz, akik frissen végzett jogászok seregeit fogják be efféle munkára. Ezt azért tehetik meg, mert ezek a frissdiplomások áldozatul estek a „jogi egyetem" lufi kipukkadásának, s mivel főállású ügyvédként nem tudnak elhelyezkedni — viszont sok esetben nyomja a vállukat a hatalmas összegű diákhitel ezért inkább dokumentumosztályozóként dolgoznak. Ülnek a monitor előtt, és folyamatosan pörgetik a dokumentumokat. Minden dokumentumhoz tartozik két gomb: „releváns", illetve „nem releváns". A jogászok átfutják a képernyőn megjelenő dokumentumot, majd megnyomják a megfelelő gombot, és már meg is jelenik a képernyőn a következő elbírálandó elem.(58) Óránként akár 80 dokumentum kategorizálását is elvárják tőlük. (59) Ezek a fiatal jogászok nem járnak bíróságra, nincs lehetőségük tanulni vagy szakmailag fejlődni, és nincs előmeneteli lehetőségük sem. Csak a két gomb van nekik, azt nyomkodhatják óraszám. Aki szerint az effajta munkával nincs semmi probléma, leszámítva azt, hogy jogi képzettséget igényel, ne mulassza el szemügyre venni az Amazon „Mechanical Turk" szolgáltatását, amely számos hasonló lehetőséget kínál. A „BinCam" például kamerákat szerel fel a jelentkezők kukájába, nyomon követ mindent, amit kidobnak, majd az információt automatikusan posztolja a közösségi médiában. A szolgáltatás alapötlete látszólag az, hogy ha el akarjuk kerülni a nyilvános megszégyenítést, akkor ne dobjunk ki élelmiszert, és ne feledkezzünk meg a szelektív szemétgyűjtésről se. Mint láttuk, a vizuális felismerés - ez esetben a szeméttípusok felismerése - továbbra is óriási kihívást jelent a számítógépeknek, ezért erre a feladatra embereket alkalmaznak. Az ember óhatatlanul is elgondolkodik azon, hogy ha ez a szolgáltatás gazdaságilag életképes, vajon mennyit fizethetnek ezért a munkáért.
E két, egymással versengő módszer kapcsán adódik a kézenfekvő kérdés, hogy vajon ez a kollaborációs modell mennyire fenntartható. Mert bármilyen keveset keresnek is ezek a dolgozók (már ahhoz képest, hogy jogi diplomájuk van), az automatizálás még így is sokkal költséghatékonyabbnak tűnik. Tekintve, hogy ez egy igen alacsony presztízsű munka, akár úgy is tűnhet, hogy szándékosan választottam egy ilyen antiutópisztikus példát. Hiszen, gondolhatnánk, a gépekkel történő együttműködés az esetek többségében úgyis azt jelenti majd, hogy az ember a főnök — tehát ő csak felügyeli a gépek munkáját, neki jut a munka hálásabbik része, és ő maga nem válik szimpla fogaskerékké a gépezetben. Az a gond ezzel az igencsak idealista elképzeléssel, hogy semmilyen adat nem támasztja alá. A Yale Egyetem tanára, Ian Ayres 2007-es, Super Crunchers (Szuperadatfeldolgozók)(60) című könyvében sorra vesz számtalan tanulmányt, amelyek mind azt igazolják, hogy az algoritmikus módszerek rendre lepipálják a szakértőinket. Amikor nem egy számítógép, hanem egy ember kezébe adják a folyamat teljes irányítását, azt szinte kivétel nélkül az eredmény sínyli meg. Még ha előre meg is kapják a szakértők a számítások eredményeit, ők akkor is olyan teljesítményt produkálnak, amely elmarad az önállóan dolgozni képes gépekétől. emberek maximum annyiban növelhetik a folyamat értékét, hogy bizonyos bemeneti adatokat megadnak, ahelyett hogy teljesen rájuk lenne bízva az irányítás. Ahogy Ayres fogalmaz: „Minden azt támasztja alá: hogy az emberi szakértő és a gépi szakértelem összepárosításának ez á: másfajta és sokkal megalázóbb, sokkal embertelenebb mechanizmusa a hatékonyabb."(61) Average Is Over (Az átlagnak annyi) című könyvében Tyler Cowen úgy becsüli, hogy az amerikai munkaerő-állománynak körülbelül a 10-15%-a lesz alkalmas az efféle munkára. Szerintem hosszú távon még ez a becslés is túl optimista, főleg, ha figyelembe vesszük a termelés áttelepítésének hatásait. Vajon ezek közül az állások közül mennyi lesz helyhez kötött? (Az egyetlen terület, ahol talán alaptalan a szkepticizmusom, az az egészségügy. Ahogyan arról majd a 6. fejezetben is szó esik, azt hiszem, végül mégiscsak létrejöhet egy új típusú gyógyító szakma, s képviselőinek nem kell majd olyan sokat tanulniuk és képezniük magukat, mint az orvosoknak, mert segítségükre lesz egy MI-alapú diagnosztikai és kezdési rendszer. De az egészségügy egyébként is különleges helyzetben van, mert az orvosok hosszú évekig képzik magukat, és a jövőben vélhetően komoly orvoshiánnyal kell számolni.) Mindezzel azt akarom mondani, hogy biztosan akadnak majd olyan állások, ahol ember és gép együtt dolgozik, de valószínű, hogy viszonylag kevés, és azok sem lesznek hosszú életűek. Ráadásul igen sokuk haszontalan, sőt megalázó is lehet. Mindezek fényében nem tűnik túl életrevalónak az a javaslat, hogy fektessünk pluszidőt és -energiát egy olyasfajta oktatásba, amely megkönnyíti az embereknek, hogy ilyen típusú állásokhoz jussanak — és akkor se tűnne annak, ha meg tudnánk határozni, hogy pontosan mit is lenne jó oktatni. Nekem ez leginkább egy
általánosan elfogadott elképzelés (miszerint a megoldás a szakmai továbbképzés) foltozgatásának tűnik, ami arra jó, hogy még egy kicsit menjen tovább a szekér. De a mindent átformáló erő, amellyel végül szembe kell majd néznünk, ennél sokkal drasztikusabb politikai reakciókat igényel. Biztos, hogy a szellemi tevékenységek automatizálásának az elsők között fognak áldozatul esni a frissdiplomások kezdő pozíciói. Ahogy azt a 2. fejezetben láttuk, már most egyértelmű, hogy ez a folyamat megkezdődött. 2003 és 2012 között az egyetemi mesterképzést végzett amerikai diplomások jövedelmének középértéke az évi 52 ezer dollárról alig valamivel több mint 46 ezer dollárra csökkent (2012-es reálértéken számolva). Ugyanezen időszakban a diákhitel-állomány megháromszorozódott, és az egykori 300 milliárd dollárnyi adósság 900 milliárdra nőtt.(62) A frissen végzettek körében az alulfoglalkoztatottság elképesztő méreteket öltött, és ma már szinte minden egyetemi hallgató ismer valakit, aki a diplomájával legfeljebb egy kávézó pultjáig jutott. 2013 márciusában három kanadai közgazdász, Paul Beaudry, David A. Green és Benjamin M. Sand kiadott egy tanulmányt a következő címmel: „The Great Reversal in the Demand for Skill and Cognitive Tasks" (A nagy hátraarc: Jelentős visszaesés a képzettséget igénylő és kognitív feladatok iránti keresletben) (63) Ebben a címben lényegében minden benne van: a közgazdászok arra jutottak, hogy az Egyesült Államokban a képzett munkaerő iránti általános kereslet az ezredforduló táján tetőzött, majd meredeken zuhanni kezdett. Következésképp a frissdiplomások egyre nagyobb arányban kénytelenek viszonylag alacsonyabb képzettséget igénylő állásokat is elvállalni és ezzel sok esetben kiszorítják a versenyből a középfokú végzettségűeket. Még a tudományos és műszaki diplomával rendelkezőket is komoly hátrányok érik. Amint azt láttuk, az IT-s munkaerőpiac különösen nagy átalakuláson ment keresztül, köszönhetően az egyre terjedő automatizálásnak, valamint a felhőalapú számítástechnika és az offshoring ezzel párhuzamos térhódításának. Az az általános vélekedés, miszerint mérnöki vagy informatikusdiplomával garantáltan el lehet helyezkedni, jobbára csak mítosz, városi legenda. Az amerikai Gazdaságpolitikai Intézet (Economic Policy Institute) 2013-ban kiadott elemzése szerint az amerikai egyetemeken frissen végzett mérnökök és informatikusok száma 50%-kal haladja meg azoknak a frissdiplomásoknak a számát, akik ténylegesen el is tudnak helyezkedni ezeken a területeken. A tanulmány szerzői arra a következtetésre jutottak, hogy „a diplomás-utánpótlás nagyságrendekkel haladja meg a frissdiplomások iránti iparági keresletet".(64) Egyre világosabbá válik, hogy lesz egy csomó ember, aki, bár mindent jól csinált, jól tanult, piacképes diplomát szerzett, mégsem lesz képes megvetni a lábát a jövő gazdaságában. Végre azok a közgazdászok is kezdik felismerni, hogy a technológiai fejlődés milyen hatással van a magasabb képzettséget igénylő állásokra, akik eddig a múltbéli
adatokban voltak nyakig elmerülve, de azért most még csak nagyon óvatosan mernek nyilatkozni arról, hogy ez a trend vajon előrevetíti-e a jövőt. A mesterséges intelligencia területén dolgozó. kutatók sok esetben messze nem ilyen tartózkodóak. Noriko Arai, a Japán Nemzeti Informatikai Intézet matematikusa épp egy olyan projektet vezet, amelynek célja, hogy kifejlesszenek egy szoftvert, amely képes letenni japán legrangosabb egyetemének, a Tokiói Egyetemnek a felvételi vizsgáját. Arai szerint, ha egy számítógép egyszerre tudna tanúbizonyságot tenni beszélt nyelvi és a sikeres vizsgához szükséges analitikai képességeiről, akkor minden valószínűség szerint előbb-utóbb arra is képes lesz, hogy elvégezzen sok olyan munkát, amelyet jelenleg diplomás emberek végeznek. Arai azt is lehetségesnek tartja, hogy az elkövetkező 10-20 évben a gépek tömegével vegyék át az emberek helyét a munka világában. A projekt elsődleges motivációja, hogy a mesterséges intelligenciának a munkaerőpiacra gyakorolt potenciális hatását számszerűsítse. Arai attól tart, hogy a képzett munkaerő 10-20%-ának helyettesítése már „katasztrofális" lenne, és — ahogy fogalmaz — „bele sem merek gondolni, hogy az 50%-os arány mit jelentene". Majd hozzáteszi, hogy az „minden katasztrófánál súlyosabb lenne, viszont ezt az opciót sem lehet elvetni, ha az MI a jövőben jól teljesít". (65) A felsőoktatás maga mindig is a magasan képzett munkaerő egyik elsődleges befogadója volt. Gólyaként belépni az alma materbe, és aztán igazán soha el nem hagyni azt — ez tipikus karrierútnak számított, főleg azok körében, akik doktori címre pályáztak. A következő fejezetben azt vizsgáljuk meg, hogy vajon ezt a területet és számos tudományos karriert is utolérhet-e a vég a mindent átformáló technológiai újítás képében.
5. fejezet: A FELSŐOKTATÁS ATALAKITASA Egyetemi oktatók egy kis csoportja, elsősorban irodalmat és esszéírást tanítók, 2013 márciusában tiltakozó aláírásgyűjtésbe kezdtek az Interneten, válaszul arra a hírre, mely szerint az írásbeli vizsgák esszé részeit ezentúl gépek osztályoznák. A petícióban, amelynek a „Professionals Against Machine Scoring of Student Essays in High Stakes Assessment" (Tanárok a kiemelt jelentőségű felmérők esszéinek gépi osztályozása ellen) (1) címet adták, a kezdeményezők kifejtik, hogy a dolgozatok algoritmikus osztályozása — többek között — egy végletekig leegyszerűsített, pontatlan, önkényes és diszkriminatív eljárás, arról nem is beszélve, hogy „egy olyan gép végezné, amelyik nem is tud olvasni". Alig két hónap alatt közel négyezer egyetemi oktató és értelmiségi írta alá a petíciót, köztük olyan nagy nevekkel, mint Noam Chomsky. Az írásbeli vizsgák számítógépes kiértékelése természetesen nem újkeletű; a feleletválasztós tesztek ellenőrzését már évek óta számítógépek végzik. Ez utóbbi esetben a tanárok egyszerű munkaerő-kímélő eszköznek tekintik őket. Ha azonban az algoritmusok olyan területekre is beteszik a lábukat, amely meggyőződésük szerint magas szintű emberi szaktudást és ítélőképességet igényel, akkor a technológia hirtelen fenyegetéssé válik sok tanár és oktató szemében. Az esszék gépi osztályozása fejlett MI-módszerekkel történik; az alapstratégia igencsak hasonlít ahhoz a módszerhez, amelyet a Google internetes fordítója használ. A gépitanulásalgoritmusoknak előbb a tanárok által már leosztályozott írások tömegét tanítják meg. Ezután hagyják, hogy önállóan osztályozzák az új esszéket, amit tulajdonképpen másodpercek alatt képesek elvégezni. A petíció megszövegezőinek abban mindenképp igazuk van, hogy az osztályozást végző gép „nem tud olvasni". Ám, amint azt az óriási adathalmazokat és a gépi tanulás módszerét használó egyéb alkalmazások esetében is láttuk, ennek semmi jelentősége sincs. A statisztikai korrelációk elemzésén alapuló módszerek nagyon sokszor ugyanolyan jó, sőt talán még jobb munkát végeznek, mint a legkiválóbb szakértők. Ami azt illeti, az Akroni Egyetem Tanárképzési Karának kutatói 2012. évi elemzésükben, amelyben összehasonlították a gépi osztályozás eredményeit a tanárok jegyeivel, arra a következtetésre jutottak, hogy a technológia „gyakorlatilag ugyanolyan pontossággal dolgozott, mint az ember, úgy, hogy a szoftver sok esetben megbízhatóbbnak bizonyult". A felméréshez kilenc cég gépi osztályozási rendszerét vették igénybe, és az Egyesült Államok hat államából több mint 16 ezer, előzetesen már leosztályozott esszét gyűjtöttek össze. (2) Les Perelman, az MIT esszéírást tanító kurzusainak egykori igazgatója lett a gépi osztályozás egyik leghangosabb kritikusa, és az annak bevezetése ellen tiltakozó, 2013-as petíció egyik első támogatója. Perelman számos esetben tudott olyan,
teljesen értelmetlen esszéket írni, amelyekkel átverte az osztályozó algoritmusokat, és elérte, hogy magas pontszámot adjanak a „dolgozatára". Úgy tűnik azonban, hogy ha nagyjából ugyanolyan képességek kellenek a szoftver átverésére írt, csapnivaló munka, illetve egy koherens esszé megírásához, akkor ez éppen hogy aláássa Perelman azon érvét, hogy a rendszer könnyedén kijátszható. Itt az igazi kérdés az, hogy vajon az a diák, aki nem ilyen tehetséges író, át tudja-e ejteni az osztályozószoftvert. Az Akroni Egyetem tanulmánya szerint nem. Azért Perelman aggályai sem teljesen alaptalanok. Abban mindenképpen igaza van, hogy így félő, hogy a diákokat majd arra tanítják meg, hogyan kell kifejezetten az algoritmusoknak tetsző szöveget írni, amelyek — Perelman szerint — „aránytalanul jobban jutalmazzák a hosszú, választékos szövegeket". (3) Az algoritmikus osztályozás, bármilyen ellentmondásosnak tűnik is, szinte biztos, hogy elterjed majd az iskolákban, hiszen ezek az intézmények folyamatosan keresik a költségcsökkentési lehetőségeket. Amikor egy halomnyi esszé vár értékelésre, akkor ennek a módszernek megvannak a maga, igen nyilvánvaló előnyei. Amellett, hogy gyors és olcsó, még objektív és következetes is, méghozzá azokban az esetekben is, amikor a döntéshez egyébként több tanárnak kellene konzultálnia. Ráadásul a technológia azonnali visszajelzést ad a diákoknak, és kiválóan használható olyan feladatok esetén, amikor a tanártól enélkül egyáltalán nem kapnának részletes értékelést. A kommunikációs kurzusokon például sokszor kérik vagy javasolják, hogy a diákok vezessenek naplót. Nos, egy algoritmus akár minden naplóbejegyzést ki tud értékelni, és talán még — egy kattintásra — javításokat is tud javasolni. Logikusnak tűnik hát a feltételezés, hogy az automatikus osztályozást, legalábbis a közeljövőben, az alapvető kommunikációs képességek elsajátítására szolgáló, bevezető jellegű órákon fogják használni. Az irodalomtanároknak tehát aligha kell attól tartaniuk, hogy az algoritmusok hamarosan megszállják az emelt szintű kreatívírásszemináriumokat. A bevezető kurzusokon viszont előbb-utóbb átvehetik ezt a rutinfeladatot a tanársegédektől. A robotizált esszéosztályozást övező felhördülés csupán egy apró példa arra, milyen következményekkel kell számolni, amikor az egyre gyorsuló ütemben fejlődő információtechnológia végre teljes erejével lecsap az oktatási ágazatra. Eddig a főiskolák és egyetemek nagyrészt immunisak voltak arra a jelentős termelékenységnövekedésre, amely a többi ágazatot már teljesen átformálta. Az információtechnológia előremutató vívmányai még nem terjedtek el a felsőoktatásban. Ez pedig, legalábbis részben, magyarázatot ad arra, miért nőttek meg ilyen drasztikusan a továbbtanulás költségei az elmúlt évtizedekben. Most azonban minden jel arra utal, hogy változások várhatók. Az egyik leginkább felforgató hatású újítás egész biztosan az elit intézmények internetes kurzusainak elindítása lesz. Ezek a képzések sok esetben rengeteg jelentkezőt vonzanak, így a nagy létszám ezután jelentős hajtóereje lesz a tanítás és az osztályozás automatizálásának. Az edX — az ország legjobb egyetemeinek társulása, amely azzal a céllal jött létre, hogy ingyenes online képzéseket kínáljanak
— 2013 elején bejelentette, hogy esszéosztályozó szoftverét ingyen elérhetővé teszi bármely oktatási intézmény számára, amely használni akarja. 4 Más szóval, az algoritmikus osztályozórendszerek is olyan újabb, internetalapú szoftvernek tekinthetők, amelyek hozzájárulnak a szaktudást igénylő emberi munkák fokozott és elkerülhetetlenül bekövetkező automatizálásának felgyorsulásához.
A MOOC felemelkedése és megtorpanása Az ingyenes, internetes képzések — mint amilyeneket az edX is kínál részei annak a trendnek, amely többek között a MOOC-ok (massive open online courses, tömeges nyílt online kurzusok) széles körű elterjedését eredményezte. Ez a képzési forma 2011 nyarán szinte berobbant a köztudatba, amikor két stanfordi informatikus, Sebastian Thrun és Peter Norvig bejelentette, hogy a „Bevezetés a mesterséges intelligenciába" tantárgyuk az interneten keresztül bárki számára ingyen elérhető lesz. A kurzus mindkét oktatója igazi híresség a maga szakterületén, és szorosan kötődnek a Googlehöz. Thrun vezette a cég önvezető autóinak fejlesztését, Norvig pedig kutatási igazgatóként dolgozott, és társszerzőként részt vett az egyik legjelentősebb MI-könyv megírásában.(5) Bejelentésük után néhány nappal már a tízezret is meghaladta a feliratkozók száma. Amikor az év augusztusában John Markoff, a The New York Times újságírója címlapsztorit írt a kurzustól,(6) a jelentkezések száma az egekbe szökött: több mint 190 országból összesen több mint 160 ezren iratkoztak fel. Csak a litván internetes hallgatók száma több volt, mint ahányan a Stanford alap- és mesterképzésére összesen járnak. A tízévestől a hetvenévesig a legkülönfélébb korosztályok képviselői jelentkeztek, hogy közvetlenül e szakterület két legkiemelkedőbb kutatójától tanulhassák meg a mesterséges intelligencia alapjait, hisz olyan rendkívüli lehetőség volt ez, amely korábban csak körülbelül kétszáz stanfordi egyetemistának adatott meg.(7) A tízhetes kurzust mindössze néhány perc hosszúságú részekre osztották, amelyekhez a Khan Akadémia általános és középiskolásoknak szóló, hihetetlenül népszerű videói adták a mintát. Magam is elvégeztem néhány tanegységet, és ágy találtam, hogy ez a formátum egy rendkívül hatékony és vonzó eszköz a tanuláshoz. Az anyagok elkészítése során a két tanár nem a szemléltetőeszközök bűvöletében élt; a felvételeken többnyire egyikük vagy másikuk látható előadás közben, kezükben egy-egy jegyzettömbbel. Minden rövid rész után következett egy interaktív kvíz ezzel a módszerrel szinte garantált, hogy a hallgatók fejében, ahogy haladnak előre az anyagban, rögzülnek a kulcsfogalmak. Végül mintegy 23 ezren voltak azok, akik ténylegesen el is végezték a kurzust, le is vizsgáztak belőle, és erről bizonyítványt kaptak az egyetemtől. A MOOC-jelenség köré néhány hónap alatt egy teljesen új ágazat szerveződött. Sebastian Thrun felhajtott némi kockázati tőkét, és Udacity néven céget alapított, hogy folytassa az ingyenes vagy alacsony díjazású internetes kurzusok közvetítését. Az ország, sőt a világ legjobb egyetemei sorban álltak, hogy csatlakozhassanak a
kezdeményezéshez. Két másik stanfordi tanár, Andrew Ng és Daphne Koller — egy 22 millió dolláros befektetés révén — megalapította a Courserát, majd együttműködést alakított ki a Stanforddal, a Michigani Egyetemmel, a Pennsylvaniai Egyetemmel és a Princetonnal. A Harvard és az MIT 60 millió dolláros tőkével gyorsan megalapította az edX-et. Erre a Coursera újabb tucatnyi egyetemmel kötött szerződést, köztük a Johns Hopkinsszal és a Kaliforniai Műszaki Egyetemmel, vagyis a Caltech-hel; és másfél év múlva világszerte már több mint száz intézmény tartozott hozzá. 2013 elejére a MOOC-ok körüli felhajtás egyre fokozódott, ahogy a jelentkezők száma nőtt. Mindenki azt gondolta, hogy az online kurzusok elindulásával beléptünk egy új korba, amelyben az elitképzés — ingyen vagy minimális költségek mellett — bárki számára elérhetővé válik. Afrika és Ázsia szegényei hamarosan Amerika legjobb egyetemein tanulhatnak, és ehhez elég lesz egy olcsó táblagép vagy okostelefon. Thomas Friedman, a The New York Times újságírója szerint a MOOCjelenség „a globális online felsőoktatás bimbózó forradalma", és hozzátette, hogy az internetes kurzusok révén „akár újabb egymilliárd elme is hadra fogható lehet a világ legnagyobb problémáinak megoldására".(8) Aztán az év utolsó hónapjában, a Pennsylvaniai Egyetem gondozásában megjelent két, kijózanító tanulmány. Az egyik tanulmány szerzői a Coursera képzéseire beiratkozott egymillió „hallgató" adatait vizsgálták meg, és arra jutottak, hogy a MOOC-oknak „viszonylag kevés aktív felhasználója van, és a felhasználói „aktivitás" drasztikusan csökken — különösen a kurzusok első egy-két hete után —, és csak nagyon kevesen tartanak ki a képzés végéig".(9) Az órákra feliratkozóknak csupán a fele nézett meg akár csak egyetlen videót is. A kurzusokat pedig a hallgatók 2-14%-a, átlagosan 4%-uk teljesítette. Ráadásul a MOOC-ok jórészt sikertelenül próbálták elérni azokat a szegény és képzetlen diákokat, akikről mindenki azt gondolta, hogy a legtöbbet profitálhatnának ezekből a kurzusokból. A feliratkozók körülbelül 80%ának már volt egyetemi vagy főiskolai diplomája. Jó néhány hónappal korábban az Udacity és a San Jose-i állami egyetem között létrejött, nagyszabású együttműködés sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A programot, amelynek az volt a célja, hogy olcsó internetes képzéseket kínáljon a hátrányos helyzetű diákoknak különböző kurzusokon, mint például orvosi matematika, emelt szintű algebra, bevezetés a statisztikába. 2013 januárjában, egy sajtótájékoztatón harangozta be Sebastian Thrun és Kalifornia kormányzója, Jerry Brown. Azt mondták, az egekbe szökő tandíjak és a túlzsúfolt állami főiskolák korában ez a kezdeményezés lehet a megoldás. Amikor az első hallgatói csoport elvégezte a választott képzést, amely mindössze 150 dollárba került, és ezért még online segítséget is kaptak internetes mentoraiktól, az eredmény lehangoló volt. Az emelt szintű algebrát tanulók háromnegyede — és a közvetlenül a középiskolából érkezők közel 90%-a — megbukott. A MOOC-ok tanulói összességükben sokkal rosszabbul teljesítettek, mint a San Jose-i egyetem nappali tagozatos hallgatói. Az iskola felfüggesztette a programot, legalábbis átmenetileg.(10)
A Udacity újabban a széles körű oktatásról áttette a hangsúlyt az olyan képzésekre, amelyek segítenek a munkavállalóknak bővíteni a szakmai ismereteiket. Egyes cégek, például a Google és a Salesforce.com maguk is tartanak kurzusokat, amelyek során a szoftverfejlesztők megtanulhatják, hogyan dolgozzanak a cég termékeivel. A Udacity partnerségre lépett a Georgiai Műszaki Egyetemmel is, és elindult a világ első, MOOC-alapú informatikus mesterképzése. A három féléves képzés díja mindössze 6600 dollár — így 80%-kal kevesebbe kerül, mint egy hagyományos, nappali képzésen szerzett diploma. A program elindításának költségeit az AT&T fedezte, azzal a szándékkal, hogy a saját alkalmazottaik közül is jó néhányat beíratnak majd. Az egyetem először 375 diákot vesz fel, de a végső cél a program olyan mértékű kibővítése, hogy akár ezreket is fogadhassanak. A MOOC-ok formálódásával és fejlődésével talán megvalósulhat egy álom, és elindul végre egy globális forradalom, amely elviszi a magas színvonalú oktatást a világ sok százmillió szegényéhez. A közeljövőben azonban ezek az online kurzusok még nyilvánvalóan csak olyan diákokat vonzanak majd, akikben már eleve erős a motiváció a továbbtanulásra. Vagyis a MOOC-ok várhatóan ugyanazokért a jelentkezőkért versengenek majd, akik e kurzusok hiányában a hagyományos oktatást választanák. Ha a potenciális munkáltatók értéket látnak majd a MOOC-ok által kiállított bizonyítványokban, akkor bizony a felsőoktatási szektorban is komoly átrendeződés várható.
Egyetemi kredit vagy kompetenciaalapú bizonyítvány Amikor Thrun és Norvig összesítették a 2011. évi MI-kurzus eredményeit, azt látták, hogy 248 diák ért el maximális pontszámot — ők azok, akik soha egyetlen kérdésre sem adtak téves választ. Az adatokból az is kiderült, hogy ebbe az elit csoportba egyetlen stanfordi diák sem került be. Ami azt illeti, a legeredményesebb nappali tagozatos hallgatót legalább 400 online diáktársa is lepipálta. Ám a 248 eminens egyike sem kapott ezért a teljesítményért egyetemi krediteket, sőt még csak egy rendes bizonyítványt sem, amely igazolná, hogy teljesítették ezt a tantárgyat. Néhány hónappal korábban, amikor a Stanford vezetői először értesültek a kurzus eget rengető népszerűségéről, többször is találkozóra hívták a két tanárt, hogy megbeszéljék, milyen bizonyítványt adhatnának az online képzés résztvevőinek. Nemcsak amiatt aggódtak, hogy ettől a több tízezer embertől — akikről nem gombolták le azt a nagyjából évi 40 ezer dolláros tandíjat, amit a nappali tagozatos hallgatók mind megfizetnek felhígul a Stanford állománya, hanem amiatt is, hogy ezeket a világ különböző pontjain élő diákokat képtelenség hitelt érdemlően beazonosítani. A vezetőség tagjai végül csak abba egyeztek bele, hogy azok a diákok, akik az interneten keresztül végezték el a kurzust, egy egyszerű „teljesítési tanúsítványt" (statement of accomplishment) kaphassanak. Aztán erre a megfogalmazásra olyannyira kényesen ügyeltek, hogy amikor egy újságíró a „bizonyítvány" (certificate) szót használta a kurzusról írt cikkében, rögtön helyreigazítást kértek a laptól.
Ami a diákok személyazonossága miatti aggodalmakat illeti, azok nem voltak teljesen alaptalanok. Tulajdonképpen a MOOC-ok számára az egyetemi kreditek kiosztásával, illetve a hivatalos bizonyítványok kibocsátásával kapcsolatban épp az jelenti az egyik legnagyobb kihívást, hogy tényleg az kapja-e meg ezeket, akit illet, aki ténylegesen teljesítette a kurzust, és letette a vizsgákat. Egy megbízható személyazonosítási rendszer nélkül ebben a pezsgő ágazatban rövid időn belül felüti majd fejét a csalás, legyen szó akár a kurzusok, akár a vizsgák teljesítéséről. Sőt már meg is jelentek olyan weboldalak, amelyeken felajánlják, hogy díjazás fejében elvégzik ezeket az online kurzusokat a jelentkezők helyett. 2012 végén az Inside Higher Ed weboldal újságírói diáknak kiadva magukat — információkat kértek ezektől a weboldalaktól: megérdeklődték, milyen feltételekkel vállalnák a „Bevezetés a közgazdaságtanba" tantárgy elvégzését a Penn State-en, a Pennsylvaniai Állami Egyetemen. Válaszul 775 és 900 dollár közötti árajánlatokat kaptak, azzal a kitétellel, hogy garantálják nekik a legalább 4-es osztályzatot. Pedig ez esetben egy hagyományos, diplomát adó online képzési programról volt szó, ahol a diákok személyazonosságának hitelesítése nem kellene, hogy olyan nagy kihívás legyen, mint egy nyílt képzési programban, amelyre rengetegen jelentkeznek.(11) A Penn State internetes képzési programjára összesen hatezren iratkoztak be — ez csupán töredéke annak, ahányan egyetlen, népszerű MOOC-képzésre jelentkeznek. A tömegeket vonzó online kurzusoknál a személyazonosítás mellett a számonkérés során elkövetett csalás is komoly gondot jelent. 2012-ben a Coursera humán tárgyainak hallgatói tucatnyi panaszt nyújtottak be plagizálás miatt. Ezeken a kurzusokon nem algoritmusok javítják és értékelik a diákok dolgozatait, hanem ők maguk nézik át és osztályozzák egymás munkáit, így aztán a képzés vezetőinek, akik a panaszokat kezelik, nemcsak a burjánzó plagizálás problematikáját kellett megoldaniuk, hanem azzal is számolniuk kellett, hogy a plágium vádja egyes esetekben akár téves is lehet. Amikor a Michigani Egyetem irodalomtanára, Eric Rabkin szembesült azzal, hogy a sci-fi és fantasyírással foglalkozó szemináriumán a diákok a Wikipédiáról vagy egyéb, már publikált forrásokból másolták az esszéiket, úgy döntött, levelet küld a kurzus mind a 39 ezer hallgatójának. Ebben figyelmeztette őket, hogy tartózkodjanak mások munkáinak felhasználásától, de arra is felhívta a figyelmüket, hogy „plágiurnmal vádolni valakit súlyos cselekedet, és ilyet tenni csakis konkrét bizonyítékok birtokában lehet".(12) Mindez azért nagyon érdekes, mert ezekért a kurzusokért nem jár hivatalos egyetemi kreditpont. Úgy tűnik, egyesek azért csalnak, „mert megtehetik", vagy talán azért, mert nem értik a szabályokat. Mindenesetre nem sok kétség férhet ahhoz, hogy ha rendes egyetemi kreditpont járna ezekért a kurzusokért, az még sokkal többeket ösztönözne csalásra. Számos technikai megoldás létezik már a személyazonosítás problémájára és a csalások kivédésére. Az egyik legegyszerűbb módszer az, ha minden kurzus előtt elkérjük a hallgatók személyes adatait. Aki azt tervezi, hogy mással végezteti el a kurzusát, kétszer is meggondolja majd, hogy kiadja-e neki a társadalombiztosítási azonosítószámát. Viszont az efféle megoldások alkalmazása globális szinten már
komoly nehézségekbe ütközne. A netes csalók kiszűréséhez szükség lenne például egy bekapcsolt webkamerára, hogy a képzés vezetői ellenőrizhessék a diákokat. 2013-tól kezdődően az edX — a Harvard és az MIT közös MOOC-programj a — hitelesített bizonyítványt oszt azoknak a diákoknak, akik megfizetik ennek díját, és egy webkamera vigyázó tekintetétől követve végzik el a képzést. Ezeket a bizonyítványokat már a potenciális munkáltatóhoz is be lehet nyújtani, de egyetemi kreditpontra még ezek sem válthatók be. A diákok távfelügyelete költséges megoldás, és nyilvánvalóan nem terjeszthető ki az ingyenes kurzus sok tízezer hallgatójára, de az nem kizárt, hogy a jelenleg a Facebookra feltöltött képek megjelölésére használt arcfelismerő algoritmusok előbb-utóbb megkapják ezt a feladatot. Léteznek egyéb olyan algoritmusok is, amelyek hamarosan talán képesek lesznek felismerni a diákokat, például a gépelésük ritmusa alapján, vagy kigyomlálni a plágiumokat az írásbeli dolgozatok és a már publikált munkák hatalmas adatbázisainak automatikus összehasonlításával.(13) Különösen ígéretes lehetőségnek tűnik a MOOC-ok egyetemi kreditpontokkal történő „jutalmazására" az ún. kompetenciaalapú bizonyítványok bevezetése. Ez azt jelentené, hogy a diákok nem a kurzus elvégzésével érdemelnék ki a krediteket, hanem a különféle felmérésekkel — ezek sikeres teljesítésével bizonyítanák hozzáértésüket az adott területhez. A kompetenciaalapú oktatást elsőként a Western Governors Egyetemen (WGU) vezették be. Ennek az online intézménynek a megalapítása először 1995-ben, egy konferencián vetődött fel, amelyen az USA 19 nyugati államának kormányzói vettek részt. A WGU 1997-ben kezdte meg működését, és 2013-ra már több mint negyvenezer diákja volt, sokan közülük idősebbek, akik egykor megkezdett, majd félbehagyott egyetemi tanulmányaikat szeretnék befejezni, vagy pályamódosításra készülnek. A kompetenciaalapú oktatás elképzelése 2013 szeptemberében új lendületet kapott, amikor a Wisconsini Egyetem bejelentette, hogy elindítja saját, diplomát adó, kompetenciaalapú programját. A tömeges nyílt online képzés és a kompetenciaalapú oktatás remek párosítás lehet, mert e kettővel lényegében megoldódik a bizonyítványok problémája. A személyazonosítással és a csalással csak a felmérők során kellene foglalkozni. Így pedig akár egy kockázatitőke-befektetői háttérrel rendelkező cégnek is lehetősége nyílhatna arra, hogy felvállalja a vizsgáztatás és a bizonyítványok kibocsátásának feladatát, miközben teljesen távol tarthatná magát a zűrös és költséges oktatási feladatoktól. Így az önálló tanulásra képes diákok szabadon használnának minden rendelkezésükre álló forrást — online kurzusokat, önképzést, hagyományos, tantermi órákat —, hogy megszerezzék a szükséges kompetenciát, a kreditpontok megszerzése érdekében pedig letennék a vizsgáztató cég felmérőjét. Ezek a vizsgák lehetnének akár igen szigorúak is, és ezzel — az elit egyetemek felvételi vizsgáihoz hasonlóan — már önmagukban is szűrőként funkcionálnának. Ha egy ilyen startup megalapozott hírnevet szerezne magának azzal, hogy csak a legkompetensebb diákoknak adna bizonyítványt, és — ami talán a legfontosabb — ha képes lenne szoros kapcsolatokat kiépíteni jó nevű munkáltatókkal, hogy legyen, aki érdeklődik is
a frissen végzett diákjai iránt, akkor jó eséllyel a feje tetejére tudná állítani az egész felsőoktatási szektort. A közel háromezer amerikai főiskola és egyetem felső vezetőinek bevonásával évente elvégzett felmérés készítői arra az eredményre jutottak, hogy a 2013-as év során jelentősen mérséklődtek a MOOC-ok jövőjével kapcsolatos várakozások. A válaszadók közel 40%-a mondta azt, hogy a tömeges online kurzus mint olyan nem egy fenntartható oktatási forma — az előző évben még csak az intézményvezetők negyede vélekedett így. A The Chronicle of Higher Education című lapban is hasonlóan borús helyzetjelentés látott napvilágot, amelyben megemlítik, hogy „a MOOC-oknak az elmúlt évben nem sikerült jelentős teret nyerniük a felsőoktatás jelenlegi kreditkiosztási rendszerében, így adódik a kérdés, hogy vajon tényleg van-e bennük akkora felforgató potenciál, mint azt egyes megfigyelők először gondolták".(14) A MOOC egyik paradoxosa az, hogy közoktatási mechanizmusként — minden gyakorlati problémája ellenére is — rendkívül hatékony tanu lási módszert tud nyújtani azoknak, akikben van elég motiváció és önfegyelem. Amikor Thrun és Norvig elindították az első online MI-kurzusukat, meglepve tapasztalták, hogy a hagyományos, tantermi óráik iránti érdeklődés jelentősen megcsappant, és a 200 nappali tagozatos hallgatójukból végül mindössze 30 fő jelent meg rendszeresen az előadásaikon. Úgy tűnt, a diákjaik inkább az online órákat preferálták. Továbbá azzal is szembesültek, hogy az új, internetes formátum — a korábbi évek eredményeihez viszonyítva — sokat javított a nappali tagozatos hallgatók átlagos vizsgateljesítményén. Azt hiszem, túlságosan korai lenne még kijelenteni, hogy a MOOC-oknak befellegzett. Elvégre minden kezdet nehéz, lehet, hogy csak annak a döcögős rajtnak vagyunk a szemtanúi, amely általában minden új technológiára jellemző egy kicsit. Jusson eszünkbe, hogy a Microsoft Windows például csak azután vált az iparág meghatározó termékévé, hogy a cég kiadta a 3.0-ás verziót — legalább öt évvel az első változat piacra dobása után. Ami azt illeti, a főiskolák és egyetemek vezetőinek a MOOC-ok fenntarthatóságával kapcsolatos pesszimizmusa valószínűleg javarészt abból ered, hogy attól félnek, ezek a kurzusok komoly gazdasági hatást gyakorolhatnak az intézményeikre és az egész szektorra.
Nagy felfordulás küszöbén állunk Amikor megindul a MOOC-ok okozta átrendeződés, akkor az egy olyan szektorban fog kisebb fajta földindulást okozni, amelynek az éves bevétele az Egyesült Államokban mintegy félbillió dollár, és több mint három és fél millió embert foglalkoztat.(15) 1985 és 2013 között a felsőoktatási költségek 538%-kal emelkedtek meg, miközben az általános fogyasztói árindex csupán 121 %-kal nőtt. Ettől még az orvosi kezelések költségeinek növekedése is messze elmaradt a maga „csupán" 286%-os növekedésével.(16) Ennek a költségnek a nagy részét a diákhitelek fedezik, amelyek összértéke — csak az Egyesült Államokban — legalább 1,2 billió dollárra
rúg. Az egyetemisták körülbelül 70%-a vesz fel hitelt, és a frissdiplomások átlagosan majdnem 30 ezer dollárnyi adóssággal vágnak neki az életnek.(17) Ne feledjük, hogy a mesterképzésre járóknak csak körülbelül a 60%-a végzi el az egyetemet 6 év alatt, a többieknek a halmozódó adósságot úgy kell visszafizetniük, hogy nincs a zsebükben diploma.(18) Figyelemre méltó tény, hogy ezeknek az egyre csak duzzadó költségeknek viszonylag csekély hányadát teszik ki a tényleges oktatási költségek. Jeffrey J. Selingo 2013-as, College Unbound (Elszabadult felsőoktatás) című könyvében a felsőoktatási intézményeknek kiváló elemzéseket készítő kis kutatócég, a Delta Cost Project által összegyűjtött adatokból szemezget, amelyekből kiderül, hogy a nagy állami kutatóegyetemek 2000-hez képest 2010-ben a hallgatói szolgáltatásokra 19, az adminisztrációra 15, az intézmények működtetésére és karbantartására pedig 20%kal költöttek többet. Ezektől messze elmaradt a tanítás költsége, amely ugyanezen időszak alatt mindössze 10%-kal emelkedett.(19) A Kaliforniai Egyetemen ráadásul 2009 és 2011 között 2,3 %-kal még csökkent is a tanári kar létszáma, miközben a beiratkozott diákoké 3,6%-kal nőtt.(20) Ahhoz, hogy az oktatás költségét alacsonyan tartsák, a felsőoktatási intézmények egyre nagyobb arányban alkalmaznak részmunkaidős vagy szerződéses tanerőket, akiknek kurzusonként fizetnek — néha nem többet, mint 2500 dollárt egy szemeszterért —, és akik így semmilyen egyéb, béren kívüli juttatásban nem részesülnek. Ezeknek a szerződéses pozícióknak köszönhetően — főleg a bölcsészkarokon — nagyon sok PhD-t végzett, alkalmazotti jogviszonyban reménykedő tanár karrierje futott zsákutcába. Miközben az oktatás költségeit javarészt sikerült kordában tartani, addig az adminisztrációra és létesítményfenntartásra költött összegek az egekbe szöktek. Számos nagy campuson az ügyintézők létszáma ma már meghaladja a tanári kar létszámát. Ugyanabban a kétéves időszakban, amikor a Kaliforniai Egyetemen több mint 2%-kal csökkent a tanárok száma, a menedzseri állások száma 4,2%-kal nőtt. A diákoknak személyre szabott konzulensi és tanácsadói szolgáltatásokat nyújtó szakemberekre szintén egyre többet költenek az intézmények, és a nagyobb amerikai egyetemeken a szakmai pozícióknak közel harmadát ilyen típusú állások teszik ki.(21) Úgy tűnik, hogy a felsőoktatási szektor sajátos, önfenntartó munkahelyteremtő gépezetté vált, amely csak úgy szívja magába a magasan képzett szakembereket — kivéve azokat, akik ténylegesen tanítani szeretnének. Az ágazat másik feneketlen pénznyelői a luxus kollégiumok, valamint a rekreációs és sportlétesítmények, amelyekbe folyamatosan áramlik a pénz. Selingótól megtudjuk, hogy „ennek legabszurdabb vadhajtása a lazy river nevű létesítmény, amely lényegében egy vízi vidámpark, ahol a diákok tutajokon ringatózhatnak".(22) A Bostoni Egyetem, az Akroni Egyetem, az Alabamai Egyetem és a Missouri Egyetem vezetői mind úgy vélik, hogy ez is nélkülözhetetlen eleme az egyetemistalétnek. Ebben az egész rendszerben a legmeghatározóbb tényező természetesen az, hogy a diákok és szüleik hajlandóak kifizetni az egyre magasabb árat azért, ami — ha nem is elegendő, de — mindenképpen nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a fiatalok bebocsátást
nyerjenek a középosztály soraiba. Így aztán nem csoda, hogy számos megfigyelő úgy véli, a felsőoktatás is egyfajta „lufi" lett, vagy legalábbis egy túl kövérre hizlalt struktúra, amely megérett rá, hogy a — napilap- és magazinkiadást már átformáló digitális fejlődés drasztikus fogyókúrára fogja. Sokak szerint az a legvalószínűbb, hogy épp az elit intézmények által kínált internetes kurzusok fogják érvényesíteni „a győztes mindent visz" forgatókönyvét, amely a szektor digitalizálódásával könyörtelenül érvényesülni fog. Az Egyesült Államokban több mint 2000 négyéves képzést kínáló főiskola és egyetem működik. Ha ehhez még hozzávesszük azokat az intézményeket is, amelyek kétéves képzés után adnak diplomát, ez a szám mindjárt 4000 fölé emelkedik. Ezek között talán 200-300 olyan intézmény lehet, ahol alaposan megválogatják, kiket vesznek fel. Országos hírű vagy valóban elitnek nevezhető iskola, természetesen, még ennél is sokkal kevesebb van. Képzeljünk el egy olyan jövőt, ahol az egyetemisták ingyen járhatnak a stanfordi és a harvardi professzorok óráira, és a félév végén olyan bizonyítványt kapnak, amelyet a munkáltatók és az egyetemek is elfogadnak! Akkor ugyan ki vállalná, hogy inkább eladósodik, csak hogy ki tudja fizetni egy harmad- vagy negyedrangú felsőoktatási intézmény tandíját? Clayton Christensen, a Harvard üzleti karának tanára, az iparágak felforgató innovációinak szakértője szerint a válasz a fenti kérdésre intézmények ezrei számára vetít előre igen sötét jövőt. Egy 2013-ban adott interjúban Christensen azt nyilatkozta, hogy „az amerikai egyetemek fele 15 éven belül csődbe mehet"(23). Még ha a legtöbb intézmény fizetőképes marad, akkor is könnyen elképzelhető, hogy a jelentkezők száma drasztikus csökkenésnek indul, a bevételek csak a vezetők és tanárok tömeges elbocsátásával lesz szinten tartható. Sokan azt gondolják, hogy a felforgató átalakulás legfelülről kezdődik majd, ahogy a diákok elözönlik az észak-amerikai elit egyetemek (az ún. Ivy League-intézmények) kurzusait, azt feltételezve, hogy az „oktatás" lesz az az elsődleges termék, amely digitalizálódik. Pusztán az a tény, hogy olyan iskolák, mint a Harvard és a Stanford, ingyen is hajlandók oktatást biztosítani, bizonyítja, hogy ezek az intézmények elsősorban nem tudásátadásban, hanem bizonyítvány-kibocsátásban „utaznak". Az elit egyetemek bizonyítványai nem olyanok, mint a digitális zenei fájlok, sokkal inkább olyanok, mint a limitált kiadású művészi nyomatok, vagy mint a ritkaságnak számító bankjegyek. Ha túl sokat adnak ki belőlük, lecsökken az értékük. Éppen ezért azt gyanítom, hogy a legkiválóbb iskolák továbbra is ódzkodnak majd attól, hogy értékes bizonyítványokat tömegével osztogassanak. Valószínűbb, hogy a gyökeres átalakulás a következő szinten megy majd végbe, főleg a nagyobb állami egyetemeken, amelyek komoly szakmai hírnévvel és rengeteg diáknemzedékkel a hátuk mögött — valamint neves futball- és kosárlabdacsapatokkal büszkélkedve — kétségbeesetten próbálják szinten tartani a bevételeiket, amióta az állami finanszírozás mértéke folyamatosan csökken. A Georgiai Műszaki Egyetem partnerségre lépett a Udacityvel, hogy MOOC-alapú, diplomát adó informatikai képzést indítson, a Wisconsini Egyetem pedig —
kísérleti jelleggel már kompetenciaalapú bizonyítványokat is kiállít. Ez mindenképpen sokat elárul arról, milyen jövő vár erre a szektorra. Mint arra korábban már utaltam, ebben a helyzetben egy-két magánvállalkozás is lehetőséghez juthat, és kihasíthat a piacból egy nagyobbacska szeletet azzal, hogy csak a felmérőkön alapuló, szakirányú bizonyítványokat kínál a jelentkezőknek. Még ha nem is mostanában jutunk el oda, hogy a MOOC-ok elvégzése egyenes út legyen egy diploma vagy egyéb, piacképes bizonyítvány megszerzéséhez, azért ezek a képzések még alááshatják sok főiskola és egyetem üzleti modelljét, amely a tantárgyak egymásra épülésén alapul. A közgazdaságtani, pszichológiai és egyéb, kiemelt kurzusok bevezető előadás-sorozatai létfontosságú fejőstehenei ezeknek az intézményeknek, mert viszonylag minimális erőforrás bevonásával több száz hallgatót lehet így tanítani — akiknek a többsége teljes árat fizet. Ha ennek a képzési folyamatnak egy pontján a diákok lehetőséget kapnának arra, hogy a drága nappali képzést lecseréljék egy olcsó vagy akár ingyenes internetes kurzusra, amelyet valamely elit egyetem sztárprofesszora tart, az már önmagában komoly csapást mérne sok kisebb presztízsű iskola pénzügyi stabilitására. A MOOC-ok fejlődésével és formálódásával a jelentkezők rendkívül magas száma nagy hajtóereje lehet az innovációnak. Ebben a képzési formában rengeteg adat gyűlik össze mind a diákokról, mind pedig arról, hogy a kurzus elvégzése során mi és hogyan sikerül nekik, és mi nem. Mint láttuk, a big data-elemzési módszerek egész biztosan fontos információkkal szolgálnak, és ezek idővel egyre jobb és jobb eredményekhez vezetnek. Emellett folyamatosan jelennek meg új oktatási technológiák, amelyek majd fokozatosan a MOOC-okba is beépülnek. Amit például az adaptív oktatási rendszerek nyújtanak, azt nyugodtan nevezhetjük akár robottanárnak is. Ezek a rendszerek szorosan nyomon követik az egyes diákok előmenetelét, és ennek megfelelően kínálnak személyre szabott oktatást és segítséget. Arra is alkalmasak, hogy a diák képességeihez igazítsák a haladás ütemét. A módszer már most bizonyította sikerességét. Egy randomizált vizsgálat során a kutatók hat állami egyetem „Bevezetés a statisztikába" elnevezésű kurzusait tanulmányozták. A vizsgálatban részt vevő diákok egyik csoportja hagyományos tantermi órák keretében hallgatta a tantárgyat, míg a másik csoport tagjai elsősorban robotizált oktatásban részesültek, és csak minimális időt töltöttek az intézményben. A vizsgálatot végzők arra jutottak, hogy a „sikeres vizsgák arányát, a záróvizsga pontszámait és a statisztikai tájékozottságot felmérő teszten elért eredményeket" tekintve mindkét csoport diákjai ugyanazon a szinten teljesítettek.(24) Ha a felsőoktatás végül enged a digitális inváziónak, megindul a szektor átalakulása, amiről nagy valószínűséggel kiderül, hogy kétélű fegyver. Talán olcsóbban és többen tudnak majd diplomát szerezni, ugyanakkor a technológia tönkre is teheti ezt a területet, amely egyébként a magasan képzett munkaerő egyik legnagyobb foglalkoztatója. Mint azt már láthattuk, a jövőben az automatizáló szoftverek fejlődése egy egész sor egyéb iparágban is megtizedeli majd azokat a magasabb képzettséget igénylő állásokat, amelyekre ezek a diplomások pályáznának.
Mire eljutunk odáig, hogy osztályozó-algoritmusok és robottanárok segítenek esszéírásra oktatni a diákokat, addigra számos területen a Narrative Science és társai által kifejlesztett algoritmusok talán már rég automatizálták a legtöbb rutinszerű, kezdőknek szánt szövegírói feladatot. Az is bebizonyosodhat, hogy természetes kapcsolat áll fenn a MOOC elterjedése és a tudásintenzív állások alacsonyabb jövedelmi szintű országokba telepítésének gyakorlata között. Amikor a tömeges online kurzusokkal már diplomát is lehet szerezni, akkor bizony szinte törvényszerű lesz, hogy ezeknek az új bizonyítványoknak a büszke tulajdonosai közül sokan — köztük a legjobban teljesítő jelöltek nagy százaléka — valamelyik fejlődő ország lakosa lesz. Ahogy a munkáltatók egyre inkább hozzászoknak a gondolathoz, hogy ebben az új rendszerben tanult és kiképzett munkavállalókat alkalmazzanak, úgy egyre inkább hajlanak majd arra, hogy globálisan szemléljék a munkaerő-toborzást. Az Egyesült Államokban a felsőoktatás egyike annak a két legjelentősebb szektornak, amelyek — eddig még — viszonylag immunisak voltak az egyre gyorsuló tempóban fejlődő digitális technológia hatásaival szemben. Mindazonáltal egyes innovációk, például a MOOC-ok, az automata osztályozóalgoritmusok és az adaptív oktatási rendszerek révén már a felsőoktatás is elindult azon az egészen ígéretes úton, amely végül mindent felforgató átalakuláshoz vezet. Ahogy azt a következő fejezetben látni fogjuk, a másik erős bástya, amely még tartja magát — az egészségügy —, még nagyobb kihívást jelent a robotoknak.
6. fejezet: A NAGY KIHIVAS: AZ EGÉSZSÉGÜGY 2012 májusában Németországban egy 55 éves férfi jelentkezett a marburgi egyetemi klinika betegfelvételén. A páciens lázra, torokgyulladásra panaszkodott, és arra, hogy rohamosan romlik a látása. A labor kimutatta, hogy a szervezetében túlságosan alacsony a pajzsmirigyhormonok szintje. Korábban már több orvosnál is járt, de egyik sem tudott mit kezdeni az állapotával. Mire a klinikára került, már szinte teljesen megvakult, és egy hajszál választotta el a szívelégtelenség kialakulásától. Néhány hónappal korábban a világ egy másik pontján egy ehhez teljesen hasonló orvosi rejtély elé állította a szakembereket az az 59 éves asszony, akin a denveri Coloradói Egyetem orvosi központjában végeztek szívátültetést. Kiderült, hogy a rejtély megoldása mindkét esetben ugyanaz volt: kobaltmérgezés.(1) Korábban mindkét páciensnek ültettek be fém csípőprotézist. A fémből készült implantátumok idővel megkoptak, és kopás közben kobaltrészecskék váltak ki belőlük, amelyek aztán krónikus mérgezést okoztak a betegeknél. Érdekes véletlen, hogy a két esetet bemutató publikációk egymástól teljesen függetlenül, de szinte napra pontosan ugyanakkor (2014 februárjában) jelentek meg egy-egy vezető orvosi folyóiratban. A német orvosok beszámolójában azonban volt még egy izgalmas fordulat: míg az amerikai csapat a műtéti feltárást választotta, addig a német orvosoknak annak köszönhetően sikerült megoldaniuk a rejtélyt, hogy a csapat egyik tagja 2011 februárjában látta a „Doktor House" (House M.D.) című sorozat idevágó epizódját, amelyben a főhős, dr. Gregory House ugyanezzel a problémával szembesül, és felállítja a zseniális diagnózist: kobaltmérgezés, amelynek forrása a fém csípőprotézis. Az a tény, hogy két orvosi csapatnak is nehézséget okozott a diagnózis felállítása — úgy, hogy a megoldást milliók láthatták főműsoridőben - arról tanúskodik, hogy az orvosi ismeretek és a diagnosztikai képességek külön-külön részletekben tárolódnak az egyes orvosok fejében, még egy olyan korban is, amikor az internet ma már páratlan mértékű együttműködést tesz lehetővé, és végtelen mennyiségű információhoz biztosít hozzáférést. Következésképp: a betegségek diagnosztizálásának és kezelésének folyamata — számos lényeges szempontból— továbbra is relatíve változatlan. A mesterséges intelligenciának és a big datának az orvoslásban valószínűleg az lenne az egyik legjelentősebb hozadéka, hogy segítségükkel a problémamegoldásnak ezt a hagyományos megközelítését aláásná, és napvilágra kerülhetne az orvosok fejében vagy a kevéssé ismert orvosi folyóiratokban rejtőző sok-sok információ. Az információtechnológia fejlődése, amely a gazdaság más területein általában komoly átalakítást végzett, az egészségügyben eddig csak viszonylag kevés területet hódított meg. Arra vonatkozóan pedig különösen nehéz bármilyen bizonyítékot találni, hogy a technológia érdemben növelte volna a szektor általános hatékonyságát. 1960-ban az egészségügy az amerikai gazdaságnak még csak a 6%-át
tette ki.(2) 2013-ra ez az arány majdnem megháromszorozódott, megközelítve a 18%-ot. Ami pedig az Egyesült Államok egy főre jutó egészségügyi kiadásait illeti, annak mértéke még sokkal jelentősebb növekedést mutatott, és most már nagyjából a duplája annak, amennyit a többi iparosodott állam költ egészségügyre. Az elkövetkező időszakban az jelenti az egyik legnagyobb kockázatot, hogy a technológia hatása továbbra is aszimmetrikus lesz: szinte a gazdaság egészében csökkenti majd a béreket, és növeli a munkanélküliséget, ezzel párhuzamosan pedig az egészségügyi ellátás költségei is nőnek majd. Ez esetben nem az jelenti a veszélyt, hogy túl sok lesz az egészségügyi robot, hanem az, hogy túl kevés. Ha a technológia nem állja ki az egészségügy jelentette próbatételt, akkor az egészségügyi ellátás egyre növekvő — és végül kezelhetetlen — terhet ró majd mind az egyes háztartásokra, mind a gazdaság egészére.
A mesterséges intelligencia szerepe az orvoslásban Elmondhatatlanul nagy az az információmennyiség, amely hasznára lehet egy orvosnak, amikor megpróbál felállítani egy diagnózist vagy összeállítani egy optimális kezelési tervet. A világszerte megjelenő orvosi és tudományos folyóiratokon keresztül az orvosokhoz folyamatosan áramlanak a hírek újabbnál újabb tudományos felfedezésekről, innovatív terápiákról és klinikai vizsgálatok eredményeiről. Az Egyesült Államok Országos Orvostudományi Könyvtárának (US National Library of Medicine) online adatbázisa, a Medline például több mint 5600 különféle folyóiratot tart számon, és ezek mindegyikében évente több tucat, de akár több száz különböző tanulmány is megjelenhet. Ezenfelül az orvosoknak még több millió orvosi dokumentáció, kórtörténet és esettanulmány áll a rendelkezésükre, amelyek szintén mind fontos információkkal szolgálhatnak. Egyes becslések szerint ezeknek az adatoknak az összmennyisége nagyjából ötévente megduplázódik.(3) Nincs az az ember, aki képes lenne összeszedni valamennyi releváns információt, legfeljebb azoknak csak egy töredékét, főleg akkor, ha egy igen specifikus orvosi területről van szó. Ahogy azt a 4. fejezetben láttuk, az orvoslás az egyik első olyan terület, amely — az IBM előrejelzései szerint — a Watson-technológia hatására teljesen átalakulhat. Az IBM rendszere a különböző formátumú információk végeláthatatlan mennyiségén is képes gyorsan átrágni magát, és szinte azonnal le tud vonni olyan következtetéseket is, amelyeket még a legfigyelmesebb szakember sem feltétlenül venne észre. Könnyen elképzelhető, hogy a nem is olyan távoli jövőben egy ilyen diagnosztikai eszköz már nélkülözhetetlen lesz, legalábbis az olyan orvosok számára, akik komoly kihívást jelentő esetekkel találkoznak. A Texasi Egyetem rákkutató központjának (MD Anderson Cancer Center) houstoni kórházában, amelyet az Egyesült Államok legjobb onkológiai intézményének tartanak, évente több mint százezer beteget kezelnek. 2011-ben az IBM Watson-csapata közös projektbe kezdett az MD Anderson orvosaival, méghozzá azért, hogy létrehozzák a rendszer speciális változatát, amely kifejezetten
a leukémiára szakosodott onkológusok munkáját segítené. A céljuk egy olyan interaktív tanácsadó megalkotása volt, amely megkeresi és felajánlja a bizonyítottan legjobb kezelési lehetőségeket; a páciensekhez hozzárendeli a klinikai gyógyszervizsgálatokat, valamint felhívja a figyelmet a lehetséges veszélyekre vagy: mellékhatásokra, amelyek az egyes betegeket konkrétan érinthetik. A projekt kezdetben lassabban haladt, mint ahogy azt a csapattagok várták; és leginkább azért, mert a rákos megbetegedések diagnosztizálásának és kezelésének összetettségét kezelni képes algoritmusok megtervezése komoly kihívások elé állította őket. A rák, mint kiderült, keményebb dió, mint egy televíziós vetélkedő. Ennek ellenére a The Wall Street Journal 2014 januárjában mégis arról számolhatott be, hogy a leukémia kezelését támogató, Watson-alapú rendszer fejlesztése „Újra sínen van", és a: gép hamarosan munkába áll..(4) A kutatók reményei szerint a rendszer nagyjából két év múlva már egyéb ráktípusok kezelésére is alkalmas lesz. Az IBM valószínűleg levonta a megfelelő tanulságokat ebből a kísérleti programból, és ezek ismeretében a jövőben már gördülékenyebb lesz a Watson-technológia konkrét célokra alkalmazása. Az MD Anderson központ orvosai azt tervezik, hogy ha a rendszer már megfelelően működik, akkor az interneten keresztül is elérhetővé teszik, hogy így az orvosok a világ minden táján igénybe tudják venni ezt a nagy teljesítményű erőforrást. Dr. Courtney DiNardo leukémia-szakértő szerint a Watson technológia „demokratizálhatja a rákgyógyítást" azzal, hogy lehetővé teszi az orvosoknak, hogy „hozzáférjenek a legújabb tudományos ismeretekhez és az MD Anderson központ munkatársainak szakértelméhez". „Azoknak az orvosoknak, akiknek nem a leukémia a szakterületük — teszi hozzá DiNardo —, a rendszer egyfajta szakértői másodvélemény forrása is lehet, amely hozzáférést nyújt ugyanahhoz az információs és tudásbázishoz", amelyet az ország legjobb onkológiai központjai is használnak. DiNardo abban is hisz, hogy a rendszer, azon túl, hogy tanácsot ad konkrét esetekhez, „egyedülálló kutatási platformként is funkcionálhat, ahol kérdéseket lehet feltenni, hipotéziseket lehet megvitatni, és válaszokat lehet adni kulcsfontosságú kutatási kérdésekre".(5) Az orvoslás számára jelenleg a Watson a mesterséges intelligencia alkalmazásának legambiciózusabb és legkiválóbb eszköze, de érdemes szót ejteni a többi fontos sikertörténetről is. 2009-ben a Minnesota állambeli Rochesterben működő Mayo Klinika kutatói létrehoztak egy mesterséges neurális hálózatot az endocarditis (szívbelhártya-gyulladás) diagnosztizálására. Ehhez normál esetben egy szondát kell bevezetni a páciens nyelőcsövébe, hogy el tudják dönteni, vajon egy potenciálisan halálos fertőzés okozza-e a gyulladást, vagy sem — ami egy igen kellemetlen, drága és kockázatoktól sem mentes eljárás. A klinika orvosai ehelyett inkább betanítottak egy neurális hálózatot arra, hogy a rutinvizsgálatok és az észlelhető tünetek alapján, az invazív módszer nélkül is képes legyen felállítani a diagnózist. Egy 189 páciens bevonásával készült vizsgálat során a kutatók arra jutottak, hogy a rendszer az
esetek több mint 99%-ában helyes diagnózist állított fel, és több mint a betegek felét sikerült megkímélnie egy szükségtelen diagnosztikus beavatkozástól.(6) Az orvoslásban a mesterséges intelligencia alkalmazásának egyik legnagyobb haszna valószínűleg az lesz, hogy esély nyílik az esetlegesen végzetesnek bizonyuló hibák elkerülésére, mind a diagnosztizálás, mind a kezelés során. 1994 novemberében Betsy Lehman 39 éves, kétgyermekes édesanya és ismert újságíró, aki a The Boston Globe-nak írt egészségügyi témájú cikkeket, a mellrák ellen vívott harca során épp a harmadik kemoterápiás kezelésére készült. Lehmant a bostoni Dana-Farber onkológiai intézetbe (Dana-Farber Cancer Institute) utalták be, amelyet, az MD Anderson központhoz hasonlóan, az ország egyik legkiválóbb onkológiai centrumának tartanak. A kezelési terv alapján Lehmannak nagy adag ciklofoszfamidot kellett kapnia — ez az erősen mérgező szer hivatott elpusztítani a rákos sejteket. Az a kutató, aki a gyógyszerelési utasítást írta, apró számolási hibát vétett, így aztán Lehman négyszer nagyobb dózist kapott annál, mint amit a kezelési terv ténylegesen előírt. Az újságírónő 1994. december 3-án belehalt a gyógyszertúladagolásba.(7) Lehman csupán egyike volt annak az évi 98 ezer amerikai betegnek, akik valamilyen megelőzhető orvosi műhiba miatt halnak meg(8). Az Egyesült Államok Orvostani Intézete (Institute of Medicine) 2006-os jelentésében úgy becsülte, hogy csak az orvosi műhibáknak évente legalább 1,5 millió amerikai esik áldozatul, ami már önmagában több mint 3,5 milliárd dolláros többletköltséget generál(9). Egy MI-rendszer, amelynek hozzáférése van mind a részletes kórtörténetekhez, mind a gyógy-szerinformációkhoz, ideértve azok toxicitását és mellékhatásait is, megelőzhetné ezeket a hibákat akkor is, ha összetett a probléma, és egyszerre több gyógyszert kell adni a betegnek. Egy ilyen rendszer interaktív tanácsadóként működhetne az orvosok és nővérek mellett, és pillanatok alatt ellenőrizhetné a gyógyszerek biztonságosságát és hatékonyságát, akár közvetlenül a beadás előtt is, és ezzel valószínűleg életeket mentene, valamint megkímélné a betegeket a szükségtelen kellemetlenségektől. és kiadásoktól — főleg olyan helyzetekben, amikor a kórházi személyzet. fáradt vagy dekoncentrált. Ha a mesterséges intelligencia orvosi alkalmazása egyszer eljut arra a pontra, ahol a rendszer valódi tanácsadói szerepben működhet, és . képes következetesen magas minőségű másodvéleményt nyújtani az orvosoknak, akkor arra is képes lehet, hogy visszafogja a szakmai mulasztások kárfelelősségének magas költségeit. Számos olyan orvos van, aki úgy érzi, muszáj a „defenzív orvoslást" gyakorolnia, és inkább elvégeztet minden elképzelhető vizsgálatot, csak hogy megvédje magát egy esetleges pertől. Egy, a legjobb megoldásokban jártas MI-rendszertől: kapott, dokumentált másodvélemény „fedezéket" nyújthatna az orvosoknak az efféle keresetekkel szemben. Mindezek eredményeként pedig a kórházaknak kevesebbet kellene költeniük egyrészt szükségtelen orvosi vizsgálatokra, másrészt felelősségbiztosításra.
Ebből viszont adódik a kérdés, hogy vajon ez azt jelentené-e, hogy a felelősség egyszerűen átkerül az MI-rendszer gyártójának vállára. Mivel egy ilyen rendszert éves szinten akár több tízezer, sőt több százezer páciens diagnosztizálására is használhatják, az esetleges felelősség mértéke ijesztően nagy lehet. Azonban 2008ban az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága a Riegel kontra Medtronic ügyben kimondta, hogy az orvosi eszközök gyártói védelmet élveznek, és nem perelhetők abban az esetben, ha a termékük megkapta az FDA (Egyesült Államok Élelmiszer- és Gyógyszer-engedélyezési Hivatala) jóváhagyását. Lehet, hogy egy hasonló okfejtés kiterjeszthető lenne a diagnosztikai rendszerekre is. Az is gondot jelent, hogy eddig valahányszor az orvosoknak „fedezéket" nyújtó törvényi szabályozás bevezetésével próbálkoztak, azt a komoly politikai befolyással bíró törvényszéki ügyvédek mindig hevesen ellenezték. Ha még előrébb tekintünk a jövőbe, azt is könnyen el tudjuk képzelni, hogy a mesterséges intelligencia alapjaiban formálja át az orvosi szolgáltatások egész iparágát. Ha a gépek egyszer bebizonyítják, hogy képesek pontos diagnózis felállítására és hatékony kezelések összeállítására, akkor talán már nem is lesz arra szükség, hogy az orvos közvetlenül jelen legyen minden egyes alkalommal, amikor egy beteg felkeresi a rendelőt. 2011-ben, röviddel a Watson vetélkedőbeli győzelme után, megjelent egy cikkem a The Washington Postban, amelyben azt írtam, hogy e technológia révén egyszer talán lehetőség lesz egy teljesen új típusú szakembergárda felállítására az orvoslásban, amelynek a tagjai olyan alap- vagy mesterszintű egyetemi diplomával rendelkező személyek lennének, akiket elsősorban arra képeztek ki, hogy a betegekkel foglalkozzanak, megvizsgálják őket — majd az így begyűjtött információkat betáplálják egy szabványosított diagnosztikai és kezelési rendszerbe(10). Ezek az új típusú, alacsonyabb bérezésű orvosok átvehetnék a rutineseteket, és segíthetnék a krónikus állapotú — például a kórosan elhízott vagy diabéteszes — betegek kezelését, akiknek a száma drasztikus mértékben nő. Az orvosok érdekvédelmi csoportjai — természetesen — valószínűleg elleneznék ezeknek a kevésbé képzett versenytársaknak a beáramlását az ő területükre.(A diplomás nővéreknek már az USA 17 államában sikerült megtörniük ezt a fajta rendszerszintű ellenállást, és nagy valószínűséggel a jövőben fontos elemei lesznek az egészségügyi alapellátásnak.) Az a helyzet azonban, hogy az orvosi egyetemet végzettek jelentős többsége nem igazán vágyik háziorvosi praxisra, és még kevésbé vágyik arra, hogy az ország vidéki területein teljesítsen szolgálatot. Több különböző tanulmány is arra a következtetésre jutott, hogy az elkövetkező 15 évben mintegy 200 ezer fős orvoshiány kialakulása várható, mert az idősebbek nyugdíjba vonulnak, miközben az új törvényi szabályozás (az Affordable Care Act) révén 32 millió új páciens kerül be az egészségbiztosítási rendszerbe, és az elöregedő társadalom is
egyre több ellátást igényel(11). A legégetőbb hiány várhatóan az alapellátást nyújtó orvosok körében jelentkezik majd, mert a frissen végzett orvostanhallgatók, akik tanulmányaik végére a diákhitel miatt súlyosan eladósodtak, tömegével választják majd a jövedelmezőbb szakterületeket. Ezek az új típusú szakemberek — akiket egy szabványosított, egy orvos által közel egy évtizeden át tartó intenzív képzési folyamat során elsajátított tudással rendelkező MI-rendszer használatára tanítanának be — a rutineseteket maguk is el tudnák látni, a speciális kezelést igénylő pácienseket pedig továbbküldenék egy szakorvoshoz. A főiskolai vagy alapszintű egyetemi diplomával rendelkezők számára komoly előnyökkel járna, ha megnyílna előttük egy ilyen vonzó, új életpálya, tekintve, hogy a munkaerőpiac többi szektorában az intelligens szoftverek egyre több lehetőségtől fosztják meg őket. Az orvoslás egyes területein, főleg ott, ahol nincs szükség közvetlen orvos—beteg kapcsolattartásra, a fejlett mesterséges intelligencia várhatóan elindít majd egy drasztikus hatékonyságnövekedést, amely lehet, hogy előbb-utóbb a teljes automatizáláshoz is elvezet. A radiológusnak például az a dolga, hogy értelmezze a különböző orvosi képalkotó eszközök által készített felvételeket. A képfeldolgozás és -felismerés rohamtempóban fejlődik, és a gépek hamarosan talán arra is képesek lesznek, hogy átvegyék a radiológusoktól ezt a hagyományos szerepet. A Facebookra feltöltött fényképeken a szoftver már most is képes felismerni az arcokat, sőt a reptereken még a potenciális terroristák beazonosításában is tud segíteni. 2012 szeptemberében az Egyesült Államok Élelmiszer-és Gyógyszer-engedélyezési Hivatala engedélyezte egy automata ultrahangrendszer alkalmazását mellrákszűrésnél. A U-Systems által tervezett eszköz azzal a céllal született meg, hogy segítsen felfedezni a rákos megbetegedést az eseteknek abban a körülbelül 40%-ában, amikor a sűrű mellszövet miatt a hagyományos mammográfiás technológia eredménytelen lehet. Emellett persze továbbra is szükség van radiológusra, aki értelmezi a képeket, de ez most már csak pár percet vesz igénybe — ellentétben azzal a 20-30 perccel, amennyit a hagyományos, kézi ultrahangkészülékekkel készült képek elemzése igényel(12). Az automata rendszerek emellett jól használhatók másodvéleményezésre is. A rákos megbetegedések felismerésének arányát egy nagyon hatékony — ám nagyon drága — módszerrel lehetne növelni: úgy, ha minden mammográfiás felvételt egymástól függetlenül két radiológus is kiértékelne, majd együtt megvitatnák azokat a lehetséges rendellenességeket, amelyeket egyikük vagy másikuk észrevett. Ez a „duplázás" jelentősen növeli az észlelt daganatos megbetegedések számát, valamint drasztikusan csökkenti azoknak a betegeknek a számát, akiket további vizsgálatok céljából újra és újra be kell hívni. Egy 2008-ban a The New England Journal of Medicine orvosi folyóiratban publikált tanulmány szerint egy gép igenis helyettesíteni tudja a második orvost. Amikor a radiológus egy számítógéppel támogatott észlelőrendszert kapott „társul", az eredmények éppen olyan jók voltak, mint amikor két orvos értelmezte a felvételeket külön-külön(13).
A patológia egy újabb olyan terület, ahol a mesterséges intelligencia már most jelen van. Minden évben világszerte több mint százmillió nőn végzik el a méhnyakrák-szűréshez szükséges Pap-tesztet. A teszthez a méhnyak hámsejtjeiből mintát vesznek, majd a mintát tárgylemezre helyezve mikroszkóp segítségével rosszindulatú elváltozások nyomait keresik. Ez egy igen munkaerő-igényes feladat, amelynek a költsége elérheti akár a tesztenkénti 100 dollárt is. Számos diagnosztikai labor azonban ma már azt a nagy teljesítményű, automata képalkotó rendszert használja, amely a New Jersey-i székhelyű, orvosi eszközöket gyártó BD terméke. A Slate magazin 2011-es cikksorozatában, amely a munkák automatizálásával foglalkozott, Farhad Manjoo műszaki szakújságíró a BD „FocalPoint GS Imaging System" nevű rendszeréről azt írta, hogy „orvostechnikai csoda", amelynek a „képkereső szoftvere, az abnormális sejtek több mint százféle jele után kutatva, villámgyorsan nézi át a tárgylemezeket". Majd „rangsorolja is azokat, méghozzá a betegség előfordulásának valószínűsége szerint", végül pedig „minden tárgylemezen jelöl tíz olyan területet, amelyet az orvosnak érdemes alaposabban megvizsgálnia"(14). A gép szignifikánsan eredményesebb a rákos esetek felderítésében, mint egy elemző önmagában, ráadásul még nagyjából meg is duplázza a tesztfeldolgozás sebességét.
Robotok a kórházi ellátásban és a gyógyszerészetben A San Franciscó-i Kaliforniai Egyetem Orvosi Központjának (University of California Medical Center) gyógyszertárában naponta mintegy 10 ezer adag gyógyszert készítenek el úgy, hogy a gyógyszerészek egyetlen tablettához vagy üvegcséhez sem érnek hozzá. Egy hatalmas automata rendszer több ezer különféle gyógyszert kezel, és a tárolástól a hatalmas gyógyszerkészletek nyilvántartásán át a tabletták elkészítéséig és csomagolásáig mindent önállóan intéz. Az egyik robotkéznek csak az a dolga, hogy kivegye a tablettákat a sok-sok rekesz valamelyikéből, és apró, műanyag zacskókba tegye őket — ezt csinálja folyamatosan. Minden dózis külön zacskóba kerül, és kap egy vonalkódot, amellyel nem csak a felírt gyógyszer, hanem a beteg is beazonosítható, akinek a gyógyszert felírták. A gép ezután olyan sorrendben rakja össze az egyes betegek napi gyógyszereit, amilyen sorrendben be kell azokat venni, és végül ezeket a kis csomagokat összekötegeli. Később a nővér, aki kiosztja a gyógyszereket, leolvassa a vonalkódot mind a gyógyszeres zacskón, mind pedig a beteg karszalagján. Ha nem egyeznek, vagy ha a gyógyszert nem a megfelelő időpontban adja, megszólal egy kis riasztó. A vénásan adagolt gyógyszerek elkészítését három másik, erre specializált robot automatizálja, és ezek közül az egyik kizárólag az erősen mérgező, kemoterápiás gyógyszerekkel foglalkozik. A rendszer gyakorlatilag kizárja az emberi mulasztásnak még a lehetőségét is azzal, hogy az embereket, szinte teljesen kiiktatja ebből a láncból.
Az egyetem 7 millió dolláros automata rendszere csak egyetlen példa a robotizálás azon, látványosabb formái közül, amelyek már terjednek a gyógyszeriparban. A gyógyszer-kiskereskedelemben a drogériákban és élelmiszerboltokban elhelyezett — jóval olcsóbb, és egy üdítőautomatánál nem sokkal nagyobb — robotok hódítanak. Az Egyesült Államokban egy gyógyszerésznek komoly tanulmányokat kell folytatnia (a négyéves képzés végén doktori fokozatot szereznek), majd le kell tennie egy meglehetősen nehéz képesítő vizsgát. Ha ez megvan, akkor egy igen jól fizető szakmára tehet szert: 2012-ben egy gyógyszerész éves átlagfizetése 117 ezer dollár volt. Ám, főleg a kiskereskedelemben, a munka nagy része ismétlődő rutinfeladatokból áll, ugyanakkor azzal az állandó stresszel jár, hogy mindenáron el kell kerülni az esetlegesen végzetessé váló hibákat. Más szóval, amit a gyógyszerész csinál, annak javarésze tökéletesen automatizálható. Egyre gyakoribb lesz, hogy ha egy beteg gyógyszere elkészül, akkor azt egy robot fogja elszállítani a kórház gyógyszertárából. Az óriási gyógyászati komplexumok folyosóin már ma is találkozni ilyen robotokkal, amelyek gyógyszereket, labormintákat, ebédet vagy friss ágyneműt szállítanak. Ezek a robotok képesek kikerülni az eléjük kerülő akadályokat és használni a lifteket. 2010-ben a kaliforniai Mountain View-ban található El Camino Kórház 19 ilyen szállítórobotot vett bérbe az Aetheon nevű cégtől, évi 350 ezer dollárért. A kórház egyik ügyintézőjének elmondása szerint, ha ugyanerre a munkára embereket vennének fel, az évente több mint egymillió dollárjába kerülne a kórháznak(15). 2013 elején a General Electric bejelentette, hogy a tervei között szerepel egy olyan mobil robot kifejlesztése, amely képes észlelni, megtisztítani, sterilizálni és elszállítani sok ezer, a műtőkben használt műtéti eszközt. Ezeket az eszközöket rádiófrekvenciás azonosítással (RFID) működő csipekkel látnák el, így a gépek könnyebben megtalálnák azokat(16). A konkrét gyógyszerészeti, valamint kórházi logisztikai és szállítási feladatokon kívül az önjáró robotok eddig még csak viszonylag kevés területet hódítottak meg. A sebészeti robotok használata ugyan széles körben elterjedt, de ezeket arra tervezték, hogy a sebészek meghosszabbított karjaként az ő képességeiket fokozzák, és a robotsebészet valójában éppen hogy költségesebb, mint a hagyományos módszer. Már folyik az előkészítő munka az ennél ambiciózusabb sebészeti robotok kifejlesztésére. Az 1-Sur például egy olyan, az EU által támogatott konzorcium, amelyben európai kutatók azon munkálkodnak, hogy automatizálni tudjanak olyan alapeljárásokat, mint a szúrás, a vágás és a varrás(17). Ám elképzelhetetlennek tűnik, hogy a közeljövőben egy betegen a bármikor beavatkozni kész orvos jelenléte nélkül végezhessenek el bármilyen invazív beavatkozást, így, ha meg is valósulna ez a technológia, a költségcsökkenés mértéke a legjobb esetben is csak elhanyagolható lenne. Ugyanakkor több száz automatizált sebészrobot dolgozik szerte a világban, amelyek az ortopédiai sebészet és az idegsebészet területén automatikusan hajtják végre a sebészek által előzetesen, a betegek
preoperatív felvételei alapján (pl. CT) kidolgozott műtéteket. Szintén roppant sikeres a CyberKnife sugárterápiás robot, amely milliméteres pontossággal képes akár a folyamatosan mozgó tüdőben terjeszkedő daganat besugárzására, miközben védi az egészséges szöveteket a túl nagy sugárterheléstől. (A Lektor)
Robotok az idősgondozásban A lakosság valamennyi fejlett és sok fejlődő országban is rohamosan öregszik. Az előrejelzések szerint az Egyesült Államokban 2030-ra több mint 70 millióra nő az időskorúak száma, és ezzel arányuk az összlakosságon belül — ami 2000-ben még csak 12,4% volt — eléri a 19%-ot.(18) Japánban a hosszú élettartam és az alacsony születésszám még tovább súlyosbítja ezt a problémát. 2025-re az ország lakosságának egyharmadát a 65 év felettiek teszik majd ki. Emellett a japánok mármár xenofóbiával felérő idegenkedéssel viszonyulnak az egyre fokozódó bevándorláshoz, amely pedig segíthetne enyhíteni ezt a problémát. Következésképp Japánban már most a szükségesnél legalább hétszázezerrel kevesebb idősgondozó dolgozik — és az elkövetkező évtizedekben ez a hiány várhatóan még tovább fokozódik(19). Ez az egyre súlyosbodó globális demográfiai egyensúlyhiány teremti az egyik legnagyobb lehetőséget a robotikában: az idősek gondozását segítő, megfizethető gépek kifejlesztését. A 2012-es A robot és Frank (Robot & Frank) című vígjáték, amely egy idős férfi és egy ápoló robot történetét meséli el, igen reményteli képet fest az előttünk álló fejlődés irányáról. A film elején a néző megtudja, hogy a történet a „közeljövőben" játszódik. Majd megjelenik a robot, amely igen fejlett kézügyességről tesz tanúbizonyságot, intelligens párbeszédeket folytat a gondozottjával, és általában véve úgy viselkedik, mint egy ember. A főhős a film egy pontján véletlenül leveri a poharat az asztalról, amit a robot még a levegőben elkap. Ez alighanem nem olyan jelenet, ami a „közeljövőben" megtörténhet. Ami azt illeti, az idősgondozó robotokkal a mai formájukban az a legnagyobb gond, hogy nem túl sok mindenre képesek. A fejlesztők eleinte főleg a terápiás célú kisállatokkal értek el eredményeket. Ilyen volt például Paro, a robot bébifóka, amely társaságot jelent az időseknek (mindezt ötezer dollárért). Vannak olyan robotok, amelyek képesek felemelni és szállítani az idős embereket, és ezzel komoly terhet vesznek le a gondozók válláról. Az efféle gépek azonban nehezek és drágák — akár tízszer akkora is lehet a súlyuk, mint annak, akit cipelnek —, és ezért valószínűleg elsősorban kórházakban és bentlakásos otthonokban alkalmazzák majd őket. Egy megfizethető árú, fejlett kézügyességű — tehát a személyes higiéniai feladatokban és a mosdóhasználatban is segíteni képes — robot megépítése még mindig óriási kihívás. Születtek már konkrét feladatok ellátására képes gépek, de csak kísérleti jelleggel: a Georgiai Műszaki Egyetem kutatói például építettek egy finom érintésre képes robotot, amely le tudja
mosdatni az ágyban fekvő betegeket. De egy olyan, megfizethető és multifunkcionális idősgondozó robotra, amely képes önállóan segítséget nyújtani szinte teljes egészében másokra szoruló embereknek, vélhetően még sokáig várni kell. E téren számos technikai jellegű akadály állja útját a fejlődésnek, és ezek közül az egyik az, hogy — bár elméletileg ez egy óriási piaccal kecsegtető lehetőség — eddig viszonylag kevés olyan startup jött létre, amely idősgondozó robotok tervezésére specializálódott volna, és igen csekély mértékű kockázati tőke áramlik erre a területre. A legreménytelibb megoldás szinte egészen biztosan Japánból érkezik majd, hiszen az ország egy demográfiai válság küszöbén jár, ráadásul a japánok, ellentétben az amerikaiakkal, nem ódzkodnak az állam és az egyes iparágak közvetlen együttműködésétől. 2013-ban a japán kormány elindított egy programot, amelynek keretében magára vállalta az olcsó, egy feladatra specializálódott, az időseket vagy gondozóikat segítő roboteszközök kifejlesztésével járó költségek kétharmadát(20). Az idősgondozás területének eddigi talán leginkább figyelemre méltó japán innovációja az ún. hibrid segítő végtag (Hybrid Assistive Limb, HAL), amely lényegében egy mesterséges külső váz, ún. exoskeleton, amilyet eddig csak a sci-fi filmekben láthattunk. A fejlesztő, a Cukubai Egyetem tanára, Szankai Josijuki elmondása szerint a HAL 20 év kutatás és fejlesztés eredménye. Az exoskeletonban lévő szenzorok képesek érzékelni és értelmezni az idegrendszerből érkező jeleket. Amikor az akkumulátoros vázat viselő személy a felállásra vagy a járásra gondol, a nagy teljesítményű motorok azonnal akcióba lendülnek, és mechanikai segítséget adnak a gondolat megvalósításához (illetve akár utasítást adnak az izmoknak az idegrendszeren keresztül — A Lektor). Létezik a gépnek egy másik verziója is, ezt a felsőtestre lehet ráilleszteni, és főleg a gondozóknak segíthet az idős gondozottat felemelni és cipelni. A HAL segítségével a kerekesszékes idősek képesek lábra állni és járni. Szankai professzor cége, a Cyberdyne megalkotta az exoskeleton egy nagyobb verzióját is — azon munkások számára, akik a 2011-es katasztrófa után a fukusimai atomerőmű területének megtisztításán dolgoztak. A szerint a váz szinte teljesen leveszi a munkások válláról az általuk viselt; volfrámból készült, sugárzásárnyékoló pajzs közel hatvan kilogrammos súlyát. Talán furcsának tűnhet, hogy Szankai ilyen nevet választott egy elsősorban idősgondozással foglalkozó cégnek és termékének. A HAL ugyanis annak a barátságtalan számítógépnek volt a neve, amely a 2001 — Űrodüsszeia (2001: A Space Odyssey) című filmben nem volt hajlandó kinyitni a zsilipkaput; a Cyberdyne pedig az a képzeletbeli vállalat, amely a Terminator (Terminator) filmekben szereplő Skynetet megépítette. Elképzelhető tehát, hogy a cég más piacok felé is tekinget.
A HAL az első idősgondozó roboteszköz, amelyet a japán gazdasági, kereskedelmi és ipari minisztérium hitelesített. A váz éves bérleti díja nem éri el a kétezer dollárt, és már több mint háromszáz kórházban, és idősek otthonában használják(21). Egyéb, a közeljövőben várható fejlesztések között lesznek például. a mozgást segítő robotizélt járókeretek és az olyan, olcsó robotok, amelyek képesek odavinni az embernek a gyógyszert, adni neki egy pohár vizet vagy megkeresni valamit, például a szemüvegét. (Ez utóbbi valószínűleg rádiófrekvenciás azonosítással történik majd.) Továbbá kezdenek megjelenni a piacon olyan robotok is, amelyek az időskori demenciában szenvedő betegeket segítenek felügyelni. Néhány kórházban az orvosok:: és egyes otthonok gondozói már ma is használnak „telejelenlét" robotokat, amelyekkel távolról is tartani tudják a kapcsolatot a betegeikkel. Az ilyen típusú eszközök kifejlesztése viszonylag egyszerű, mert a kézügyesség problematikája megkerülhető. A gondozó robotok fejlesztése a közeljövőben elsősorban olyan robotok létrehozására irányul majd, amelyek a kommunikációt segítik, felügyelik vagy teszik lehetővé. Viszont az olyan, megfizethető árú robotok, amelyek önállóan is képesek elvégezni bizonyos, valóban hasznos tevékenységeket, még jó ideig váratnak magukra. Tekintve, hogy az ügyes és önálló idősgondozó robotok a közeljövőben valószínűleg még nem jelennek meg a piacon, logikusnak tűnik az a feltételezés, hogy az intézményi és otthoni gondozásban jelentkező, fenyegető munkaerőhiány elejét veszi minden olyan, a technológiai fejlődés okozta elbocsátásnak, amely a többi gazdasági szektorban rendre előfordul. Lehet, hogy a munkavállalók egész egyszerűen átvándorolnak az egészségügybe és az idősgondozás területére. Az Egyesült Államok munkaügyi statisztikai hivatalának előrejelzése szerint 2022-re 580 ezer új otthoni gondozói és 527 ezer diplomás nővéri (az USA-ban ez a két legdinamikusabban növekvő foglalkozási ág), valamint 424 ezer otthoni ápolói és 312 ezer nővéri pozíció jön létre(22). Ez összesen körülbelül 1,8 millió új állást jelent. Ez első hallásra igen nagy számnak tűnik. De vegyük hozzá, hogy az amerikai gazdaságpolitikai intézet becslései szerint 2014 januárjában a recesszió miatt — még mindig 7,9 millió állás hiányzott a munkaerőpiacról. Ebből 1,3 millió állás a válság alatt szűnt meg, és ezeket még mindig nem sikerült pótolni, a másik 6,6 millió állás pedig soha nem is jött létre(23). Vagyis, ha az az 1,8 millió állás már ma megjelenne, annak a bizonyos űrnek akkor is csak a negyedét tudná betömni. Számolni kell természetesen egy (két) másik tényezővel is, mégpedig azzal, hogy a.) ezek alacsony bérezésű állások, és b.) a lakosság nagy része alkalmatlan ezeknek a munkaköröknek a betöltésére. A statisztikai hivatal szerint az otthoni ápolók és gondozók jövedelmének középértéke 2012-ben nem érte el az évi 21 ezer dollárt sem, és ezek a munkakörök még középfokú végzettséget sem feltétlenül igényelnek. A munkavállalók nagy részének valószínűleg nem olyan a hozzáállása, amilyen szükséges lenne az ilyen típusú munkához. Ha a fröccsöntő munkás utálja a munkáját, az egy dolog. De ha az ápoló utálja, hogy egy rászoruló, idős embert kell gondoznia, az már komoly probléma.
Ha elfogadjuk, hogy a statisztikai hivatal előrejelzése helytálló, és valóban nagy számban jönnek létre ilyen munkahelyek, akkor is felmerül a kérdés, hogy vajon ki fog fizetni ezeknek az embereknek a munkájáért. A munkabérek évtizedek óta stagnálnak. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a juttatásalapú nyugdíjrendszert felváltotta a gyakran alulfinanszírozott, járulékalapú nyugdíjrendszer, akkor arra jutunk, hogy az amerikaiak nagy része nyugdíjas éveire viszonylagos bizonytalanságra van ítélve. Mire az idősebbek többsége eljut oda, hogy már napi szinten segítségre szorul, addigra aránylag keveseknek lesz meg ahhoz a szükséges magánvagyonuk, hogy felvegyenek egy otthoni ápolót, mindegy, milyen alacsonyan is maradnak a bérek ebben a kategóriában. Következésképp ezeket az állásokat közvetve a kormány fogja finanszírozni, méghozzá olyan programokon keresztül, mint a Medicare vagy a Medicaid, és éppen ezért sokkal inkább problémaként, mint megoldásként tekintenek majd rájuk.
Az adatokban rejlő erő Ahogy azt a 4. fejezetben láttuk, a big data-forradalom egy újfajta vezetői gondolkodás és a komoly hatékonyságnövekedés ígéretét hordozza magában. Az, hogy ezek az adatok egyre nagyobb jelentőséggel bírnak, hatásos érv lehet az egészségbiztosítási szektor racionalizálása mellett, vagy — alternatív megoldásként — egy olyan konstrukció létrehozása mellett, amely lehetővé tenné a biztosítók, kórházak és egyéb egészségügyi szolgáltatók közti adatmegosztást. Minél több adathoz lehet hozzáférni, annál több innovatív megoldás születhet. Ahogy a Target áruházlánc. is meg tudta jósolni a terhességet a vásárlási mintázatok alapján, úgy a kórházak és biztosítók is képesek lennének bizonyos kontrollálható tényezők között korrelációkat felfedezni, és a beteg gyógyulásának valószínűségét megállapítani, ha hozzáférést kapnának nagy méretű adatállományokhoz. Az eredeti AT&T-ről köztudott volt, hogy szponzorálja azt a Bell Labset, amely a 20. század legfontosabb IT-s fejlesztései közül oly soknak a bölcsője volt. Talán akadna egy vagy több olyan, megfelelő méretű egészségbiztosító, amely fel tudna vállalni hasonló szerepet — azzal a különbséggel, hogy az innovációk forrása nem egy műszaki labor lenne, hanem a részletes beteginformációk és kórházi működési adatok folyamatos elemzése. A betegekbe beültetett vagy rájuk rögzített orvosi szenzorok szintén fontos adatforrásként fognak szolgálni. Ezekből az eszközökből folyamatosan érkeznek majd azok a különböző biometrikus információk, amelyek aztán mind a diagnózis felállításához, mind pedig a krónikus betegségek kezeléséhez felhasználhatóak. Az egyik legígéretesebb kutatási terület a diabéteszes betegek vércukorszintjét folyamatosan monitorozni képes szenzorok tervezése és fejlesztése. A tervek szerint ezek a szenzorok össze lennének kötve egy okostelefonnal vagy valamilyen más külső eszközzel, és azonnal riasztanák a pácienst, ha a vércukorszintje kilépne a biztonságos értékhatárok közül, így többé nem lenne szükség a kellemetlen vércukormérésre. Számos cég már ma is gyárt olyan vércukormérő eszközt, amely beültethető a beteg
bőre alá. 2014 januárjában a Google bejelentette, hogy kutatói olyan kontaktlencse kifejlesztésén dolgoznak, amelyben egy apró, beépített vércukorszintmérő és egy vezeték nélküli csip is helyet kap. A lencse a könnyfolyadék folyamatos elemzésével monitorozná a vércukorszintet: amikor a lencse viselőjének vércukorszintje túl magas vagy túl alacsony, kigyullad egy apró LED-fény, azonnal figyelmeztetve a beteget. Az olyan felhasználói eszközök, mint az AppleWatch — amelyet 2014 szeptemberében jelentettek be —, szintén folyamatosan kommunikálják majd a viselőjük egészségi állapotát jelző adatokat.
Az egészségügy költségei és egy rosszul működő piac A Time magazin 2013. március 4-i számának címlapsztoriját Steven Brill írta, a cikk pedig a „Bitter Pill" (Keserű pirula) címet kapta. A szerző azoknak a tényezőknek eredt a nyomába, amelyek az Egyesült Államokban mindig egyre magasabbra és magasabbra hajtják fel az egészségügyi költségeket. A cikkben egyre-másra sorolta azokat az eseteket, amelyeket csakis a rablás kategóriába lehet besorolni. Ilyen eset volt például az is, amikor 10 000%-os haszonkulccsal kezdtek árulni egy olyan, recept nélkül kapható láz- és fájdalomcsillapítót, amely a Walmartban vagy bármely patikában is megvásárolható. Egyes rutinvérvizsgálatokat, amelyekért a Medicare állami egészségbiztosító 14 dollárt fizet, 200 dolláros vagy afölötti áron számlázták ki a betegnek. A CT-vizsgálat költsége, amelyre a Medicare 800 dollár körüli árat állapít meg, 6500 dollár fölé szökött. A szívrohamgyanú, amelyről kiderült, hogy csak gyomorégés, 17 ezer dollárjába került a betegnek — és ebben az orvosok díjazása még nem volt benne(24). Néhány hónappal később a The New York Times újságírója, Elisabeth Rosenthal cikksorozatot készített lényegében ugyanerről a jelenségről: egy nyílt seb ellátásáért, amely három, egyszerű kis öltést igényelt, egy kórház több mint 2 ezer dollárt számlázott ki. A kisgyerek homlokára helyezett sebészeti ragasztó a szülőknek több mint 1600 dollárjába került. Egy betegnek több mint 80 dollárt kellett fizetnie egy kis üveg helyi érzéstelenítőért, amelyet az internesen 5 dollárért árulnak. Rosenthal hozzátette azt is, hogy a kórház, mivel nagy tételben vásárol, valószínűleg sokkal olcsóbban hozzájut(25). Mindkét újságíró arra jutott, hogy ezek az irreális árak rendszerint a „chargemaster" néven emlegetett, vaskos és a közvélemény előtt ismeretlen — sőt egyenesen titkos — árlistához igazodnak. Az abban felsorolt áraknak látszólag semmi közük a tényleges költségekhez, azokkal semmilyen érdemi összefüggésben nem állnak. A listáról egy dolgot állíthatunk biztosan, mégpedig azt, hogy az árai nagyon-nagyon magasak. Brill és Rosenthal is azt találta, hogy a leginkább égbekiáltó esetek a biztosítással nem rendelkező páciensekkel történtek. A kórházak tőlük elvárták volna, hogy fizessék meg a teljes listaárat, és sokszor rövid türelmi idő után máris behajtóhoz fordultak, sőt akár pert is indítottak, ha a beteg nem tudott vagy nem akart fizetni. Azonban már a nagyobb egészségbiztosítók
körében is egyre terjed az a fajta árképzés, amely a listaárakból kiindulva számít fel „kedvezményes" árat. Vagyis, előbb feltornásszák az árakat — sok esetben tízszeres vagy akár százszoros szorzóval —, majd erre az árra adnak 30 vagy akár 50% kedvezményt is, attól függően, hogy a biztosító milyen eredményesen tud alkudni. Képzeljük csak el, milyen lenne, ha 1000 forintba kerülne egy liter tej, de csak ha már kialkudtunk magunknak egy 50%-os kedvezményt a 2000 forintos listaárból. Ezek után talán nem meglepő, hogy az Egyesült Államokban az egészségügyi kiadások folyamatos emelkedésének a kórházi árak a legmeghatározóbb tényezői. Az emberiség történelmének egyik legfontosabb tanulsága éppen az, hogy a technológiai fejlődés és a jól működő piacgazdaság egymást erősítő szimbiózisban él. Az egészséges piaci működés olyan ösztönzőket teremt, amelyek eredményeként fontos innovációk születnek, és folyamatosan nő a termelékenység — mindig is ez volt a prosperitás hajtóereje. Vegyük például a Szovjetuniót, amely — és ehhez kétség sem férhet — néhány igen kiváló tudóst és mérnököt adott a világnak. A szovjetek szép eredményeket értek el a hadi és űrtechnológiai fejlesztések terén, de ezeket az innovációkat sosem tudták a civil gazdaságban is hasznosítani. Ez pedig nyilvánvalóan javarészt annak tudható be, hogy hiányoztak a gazdaságból a működő piacok. Az értelmes emberek többsége ezt fel is fogja (és ha említésre kerül ez a téma, valószínűleg Steve Jobsot és az iPhone-t is szóba hozza). A gond az, hogy az egészségügy piaca igencsak rosszul működik, és nincs az a technológiai fejlődés, amely képes lenne költségcsökkenést eredményezni, amíg meg nem oldódnak az iparág strukturális problémái. Emellett, véleményem szerint, az egészségügyi piac jellege sem teljesen tisztázott, és az sem világos, hogy pontosan hol is kellene működésbe lépnie egy hatékony piaci árképzési mechanizmusnak. Sokan szeretnék azt hinni, hogy az egészségügy piaca is olyan, mint egy normál fogyasztói piac: ha sikerülne kiiktatni a biztosítókat és főleg a kormányt, és a döntéseket meg a költségeket áttestálni a fogyasztókra (illetve betegekre), akkor az itt is olyan innovációkat és eredményeket hozna, mint amilyeneket más iparágakban láthattunk (es lehet, hogy megint csak szóba kerülne Steve Jobs). A valóságban azonban az egészségügy egyszerűen nem hasonlítható össze más fogyasztói termékek és szolgáltatások piacaival, és ezt már több mint fél évszázada sikerült felismerni. 1963-ban Kenneth Arrow Nobel-emlékdíjas közgazdász tanulmányában részletesen leírta, hogyan és miben különbözik az egészségügyi ellátás a többi terméktől és szolgáltatástól. Arrow írásában többek között kiemelte azt a tényt, hogy az orvosi költségek rendkívül kiszámíthatatlanok, és gyakran olyan magasak, hogy azt a páciens a jövedelméből nem tudja kifizetni, és előre tervezni sem tud velük érdemben úgy, ahogy esetleg más nagyobb kiadásokkal. Az orvosi ellátás nem tesztelhető le vásárlás előtt; az nem olyan, mint a mobiltelefon-üzlet,
ahol bármelyik készülék kipróbálható. Vészhelyzetben a beteg eszméletlen lehet, sőt akár haldoklik. Ez az üzletág mindenképpen olyannyira összetett, és olyan sokrétű speciális tudást igényel, hogy az átlagembertől egyszerűen nem várható el, hogy önállóan hozzon meg döntéseket ebben a témában. Az egészségügyi szolgáltatók és a páciensek messze nem egyenlő felekként állnak egymással szemben, és ahogy arra Arrow is rámutatott, „mindkét fél tisztában van ennek az információs egyenlőtlenségnek a létezésével, és viszonyukat tovább árnyalja ez a tudat" (26). A lényeg, hogy a jelentősebb egészségügyi és kórházi szolgáltatások magas költségszintje, kiszámíthatatlansága és komplexitása miatt az egészségügyi szektorban szükség van valamiféle biztosítási modellre. Azt is fontos megértenünk, hogy az egészségügyi kiadások legnagyobb része a kevés számú súlyos beteg kezelése után keletkezik. Az amerikai egészségügyi menedzsmenttel foglalkozó intézet (National Institute for Health Care Management) 2012-es jelentéséből az derül ki, hogy : az össznemzeti egészségügyi kiadások több mint 20%-a mindössze a lakosság 1%-ára — a legeslegbetegebbekre — megy el. Az összkiadások közel felét, ami 2009-ben körülbelül 623 milliárd dollár volt, a lakosság legbetegebb 5%-ára fordították(27). Ami azt illeti, az Egyesült Államokban az egészségügyi kiadások épp olyan egyenlőtlenül oszlanak meg, mint a jövedelmek. Ha ezt egy grafikonon szemléltetnénk, az majdnem teljesen úgy nézne ki, mint a 3. fejezetben látható, ún. hosszú farok („a győztes mindent visz"-eloszlás) ábrája. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a kiadások ilyen fokozott koncentrálódásának micsoda óriási jelentősége van. Azok a nagyon beteg emberek, akikre elmegy ez a rengeteg pénz, nyilvánvalóan nincsenek olyan helyzetben, hogy leálljanak alkudozni a szolgáltatókkal; és a társadalomnak sem érdeke, hogy ilyen elképesztően nagy pénzügyi felelősséget hárítsunk ezekre az emberekre. A „piacnak", amelyet működőképessé kellene tennünk, az egészségügyi szolgáltatók és a biztosítótársaságok a szereplői — nem pedig a szolgáltatók és a páciensek. Brill és Rosenthal cikkeinek leglényegesebb tanulsága éppen az, hogy ez a piac diszfunkcionális, rosszul működik, mert a biztosítók és a szolgáltatók között alapvető egyensúlyhiány uralkodik. Az ügyfelek joggal gondolhatják, hogy az egészségbiztosítók erős és befolyásos szervezetek, ám az igazság az, hogy — a kórházakhoz, orvosokhoz és a gyógyszeripari szereplőkhöz viszonyítva — sok esetben túlságosan is gyengék. Ezt az egyensúlyhiányt tovább súlyosbítja a szolgáltatók helyzetének folyamatos javulása. Brill a cikkében megjegyzi, hogy a kórházak egyre nagyobb arányban „vásárolnak fel praxisokat és konkurens kórházakat, így tovább erősödik az alkupozíciójuk a biztosítókkal szemben" (28). Képzeljünk el egy olyan (nem is olyan távoli) jövőt, amelyben az orvos egy nagy teljesítményű táblagéppel a kezében, mindössze néhány koppintással el tud rendelni egy egész sor vizsgálatot és szűrést. Majd, a vizsgálatok végeztével az eredmények rögtön meg is jelennek a képernyőjén. Ha a páciensnek CT-re vagy MRI-re van szüksége, az eredmények mellé az orvos megkapja a részletes elemzést
is, amelyet egy fejlett MI-alkalmazás készített el neki. A szoftver felhívja a figyelmét a felvételen látható eltérésekre, és javaslatokat tesz a további kezelésre. Mindehhez csupán be kellett lépnie abba a hatalmas adatbázisba, amelyben a betegek adatait és kórlapjait tárolják, és megkereste a hasonló eseteket. Így az orvos pontosan láthatja, hogyan kezelték korábban a hasonló betegeket, milyen problémák, kérdések merültek fel, és mi lett a kezelés eredménye. Mindez nyilván igen hatékony és kényelmes lenne, és a betegek számára kedvezőbb végkifejlettel járna. Ez az a forgatókönyv, amely a technooptimistákat lelkesedéssel tölti el az egészségügyben hamarosan várható forradalmat illetően. Tegyük fel most azt, hogy az orvos anyagilag is érdekelt abban a diagnosztikai cégben, amely a vizsgálatokat végzi! Vagy esetleg a kórház felvásárolta az orvos praxisát, és a teszteket végző létesítmény is a kórház tulajdonában van. Így a vizsgálatok árának vajmi kevés köze van a szolgáltatások tényleges költségeihez — elvégre a „chargemaster" szabja meg őket —, ezért igen jövedelmezőek. Valahányszor orvosunk az érintőképernyőre koppint, mindannyiszor bevételt termel. Bár ez a példa még csak a képzelet szüleménye, számtalan bizonyíték támasztja alá, hogy az egészségügyi ellátás technológiai újításai hatékonyságnövekedés helyett nagyon sok esetben a kiadások további növekedéséhez vezetnek. Ennek elsődleges oka, hogy hiányzik egy eredményesen működő piaci árképzési mechanizmus, amely a hatékonyságnövekedés motorja lehetne. Piaci nyomás híján a szolgáltatók gyakran olyan technológiákba fektetnek, amelyeknek nem a hatékonyság, hanem a bevételek növelése a céljuk; vagy ha mégis sikerül valahol növelni a produktivitást, akkor a profitot egyszerűen megtartják maguknak, ahelyett hogy csökkentenék az árakat. Az egészségügyi ellátás inflációját eredményező technológiai befektetések díszpéldái azok a protonterápiás központok, amelyeket a prosztatarák kezelésére hoztak létre. A Kaiser Health News újságírója, Jenny Gold 2013. májusi cikkében azt írta, hogy „bármennyire is igyekeznek kordában tartani az egészségügyi kiadásokat, a kórházak még mindig egymással versengve fejlesztik az újabbnál újabb technológiákat — még akkor is, ha az új eszközök nem feltétlenül lesznek jobbak, mint az olcsóbb verziók"(29). Az egyik ilyen központot így jellemzi: „futballpálya nagyságú betonkolosszus, és belekerült vagy 200 millió dollárba". Ennek a drága, új technológiának az alapkoncepciója az, hogy ezzel a módszerrel kevesebb sugárzás éri a beteget, ám a kutatások mégsem találtak bizonyítékot arra, hogy a protonsugártechnológia hatékonyabban működne, mint a többi, sokkal olcsóbb módszer(30). Dr. Ezekiel Emanuel, az egészségügyi ellátások szakértője azt mondja, „nincs rá bizonyítékunk, hogy az orvosi ellátás szempontjából szükségünk van ezekre a létesítményekre. Ezek egész egyszerűen azért jöttek létre, hogy profitot termeljenek."(31) Számomra kézenfekvőnek tűnik, hogy az amerikaiak elvben sokkal jobban járnának, ha mondjuk, a gyorséttermi szektor helyett inkább az egészségügyi
szektorban menne végbe egy nagyszabású, mindent alapjaiban átformáló technológiai változás. Elvégre ha az egészségügyi ellátásban csökkennének az árak és nőne a produktivitás, az valószínűleg azt eredményezné, hogy az embereknek szebb és hosszabb életük lenne. A gyorséttermek árcsökkentése nagy valószínűséggel épp ellenkező hatáshoz vezet. Csakhogy a gyorsétteremláncok egy jól működő piacon tevékenykednek, az egészségügyi szolgáltatók pedig nem. Amíg pedig hagyjuk, hogy ez így maradjon, addig vajmi kevés okunk lesz optimistán azt remélni, hogy egyedül az egyre gyorsuló ütemben fejlődő technológiának köszönhetően megálljt parancsolhatunk az elszabadult egészségügyi költségeknek. Mindezeket a tényeket figyelembe véve, elhagyva most a fő technológiai csapásvonalat, két alternatív stratégiát javasolok, amelyek segíthetnek visszaállítani a biztosítók és a szolgáltatók közötti erőegyensúlyt, és remélhetőleg hozzájárulnak a piacok és a technológia összhangjának kialakításához, és így megtörténhet a várva várt átalakulás.
Konszolidáljuk a szektort, és az egészségbiztosítást tekintsük közszolgáltatásnak! Sok minden kiolvasható az egészségügyi szolgáltatók árainak elemzéséből, elsősorban az, hogy a Medicare — a 65 év felettiek ellátására indított kormányzati program — az ország egészségügyi rendszerének messze a leghatékonyabb szegmense. Ahogy Brill is írja, „akinek nem nyújt biztosítási védelmet a Medicare, annak az egészségügyi ellátás piaca egyáltalán nem piacnak tűnik — sokkal inkább emlékeztet egy kaszinóra". Az új társadalombiztosítási törvény, az Affordable Care Act (vagy ahogy gyakran emlegetik: Obamacare) egész biztosan javít majd a helyzeten. — legalábbis azok helyzetén, akiknek korábban egyáltalán nem volt biztosításuk—, de vajmi keveset tesz azért, hogy ténylegesen visszafogja a kórházi pénzszórást. Mindössze annyi történik majd, hogy a kórházak ezeket a mesterségesen felduzzasztott költségeket áthárítják a biztosítókra, majd végső soron az adófizetőkre — köszönhetően azoknak az állami támogatásoknak, amelyeket azért folyósítanak, hogy az egészségbiztosítást a szerényebb jövedelműek számára is megfizethetővé tegyék. Ahogy láttuk, a Medicare rendszer viszonylag eredményesen képes kontrollálni a betegeket legnagyobb arányban érintő költségeket, miközben sokkal kevesebbet költ adminisztrációra és működtetésre, mint a magánbiztosítók. Ez pedig azt az elgondolást támasztja alá, mely szerint ki kellene terjeszteni a programot az Egyesült Államok teljes lakosságára, és gyakorlatilag létre kellene hozni egy ún. egybiztosítós (single-payer) rendszert. Számos fejlett ország választotta ezt az utat, és mindegyik sokkal kevesebbet költ az egészségügyre. Ráadásul egyes mutatók tekintetében, például a várható élettartam vagy a csecsemőhalandóság terén is kedvezőbb képet mutatnak. Bár mind a logika, mind a kimutatások azt diktálják, hogy támogatni kell az állami, egybiztosítós rendszert, nem lehet figyelmen kívül hagyni a rideg valóságot: az Egyesült Államok lakosságának körülbelül a fele — ideológiai alapon — teljesen
károsnak tartja ezt az ötletet. Az egybiztosítós rendszer bevezetése vélhetően szinte a teljes magánbiztosítási ágazat végét jelentené; így erre nem sok esély látszik, tekintve, hogy ez a szektor mostanra mekkora politikai befolyásra tett szert. Noha az egybiztosítós rendszerre úgy gondolunk, hogy mindig az állam irányítja, ennek nem kell feltétlenül így lennie. Egy másik megoldás az lehetne, hogy az összes magánbiztosítót beolvasztják egy nagy, állami cégbe, amelyet aztán szigorú törvényi szabályozás alá vonnának. Ez a modell úgy működne, ahogyan az eredeti AT&T telefontársaság működött még azelőtt, hogy az 1980-as években feldarabolták. Az alapkoncepció itt az, hogy az egészségügy sok szempontból hasonlatos a telekommunikációs rendszerhez, tehát felfogható egyfajta közműként. Ahogy a víz-, a csatorna- vagy az elektromos hálózat, úgy az egészségügy sem egy független, önálló rendszer, hanem rendszerszerű iparág, amelynek hatékony működése mind a gazdaság, mind a társadalom számára kulcsfontosságú. Sok esetben egy közműszolgáltatás biztosítása természetes monopolhelyzet kialakulásához vezet. Vagyis sokkal hatékonyabb a rendszer, ha csak egyetlen cég működik a piacon. Egy még ennél is eredményesebb változat lehetne, ha néhány, egymással versengő nagy biztosítót engednének a piacon érvényesülni — így lényegében egy államilag jóváhagyott oligopólium jönne létre. Ez vinne némi versenyszellemet a rendszerbe. A cégek továbbra is kellően nagyok lennének ahhoz, hogy megtartsák komoly piaci alkuerejüket az egészségügyi szolgáltatókkal szemben, és azoknak nem maradna más választásuk, mint versenybe szállni, és minőségi ellátásukkal megnyerni maguknak a biztosítókat, hiszen a megítélésük lenne a sikerük kulcsa. A szigorú iparági szabályozás korlátozná az áremeléseket, és megakadályozná, hogy a szereplők olyan, nem kívánatos gyakorlatokat vezessenek be, mint például a fiatalabb, egészségesebb páciensek kiválogatását elősegítő vagy alacsony szintű védelmet nyújtó biztosítási termékek kidolgozása. Ehelyett valódi innovációk kifejlesztésére és a hatékonyság növelésére kellene koncentrálniuk. A meglévő biztosítótársaságok összevonása egy vagy több nagy, szabályozott „egészségügyi közműszolgáltatóba" az egybiztosítós rendszerek számos előnyével járna, miközben megvédené a szektort. így aztán a magánbiztosítók részvényesei sem éreznék magukat kisemmizve, sőt talán ők is meglátnák, milyen haszonnal járhat egy ilyen szektorszintű összevonás. Az, hogy ténylegesen hogyan zajlana ez a folyamat, még messze nem egyértelmű. Esetleg a kormány kibocsáthatna korlátozott számú működési engedélyt, sőt akár aukciót is tarthatna, ahogy az az elektromágneses hullámokat használó kommunikációs frekvenciáknál szokás.
Az Egyesült Államokban az egybiztosítós rendszer létrehozásának alkotmányos joga — függetlenül attól, hogy az kormányzati vagy magánkézben van — valószínűleg abból ered, hogy a kormány adót vethet ki mindenkire, hogy fizessen a rendszerért. Így aztán a biztosítási díjakat részben vagy egészben a kormány fizetné. Az Affordable Care
Act biztosítási támogatásai esetében ez már most is így van. Más szóval, a szövetségi kormány mindenkit rá tud kényszeríteni arra, hogy adók formájában fizessen az egybiztosítós rendszerért, de azt nem tudja megtiltani, hogy ezzel párhuzamosan egy magánrendszer is létrejöjjön. Tehát valószínűleg továbbra is elérhetők lennének bizonyos extraszolgáltatások azoknak, akik tudnak és hajlandók is zsebből fizetni, akárcsak a magániskolák esetében. Ez más lenne, mint a kanadai rendszer, mert ott az egészségügyi magánszolgáltatások többségét betiltották emiatt nem ritka, hogy a kanadaiak az Egyesült Államokba járnak orvoshoz.
A „több-biztosítás" rendszer díjainak szabályozása A másik, talán könnyebben megvalósítható stratégia a „több-biztosítós" (all-payer) rendszer bevezetése lehetne. Eszerint lényegében a kormány határozná meg az egészségügyi szolgáltatások árait. Ahogy a Medicare esetében maga a rendszer szabja meg, hogy milyen árat hajlandó fizetni az egyes szolgáltatásokért, úgy a több-biztosítós rendszerben is a rendszer határozná meg, hogy az ellátásban részesülő betegek mennyit fizessenek. A több-biztosítós modellt alkalmazzák számos fejlett országban, többek között Franciaországban, Németországban és Svájcban is. Az Egyesült Államokon belül Maryland állam kórházaiban működik egy hasonló rendszer, és ott azóta a kórházi költségek viszonylag lassú ütemben nőnek(32). A több-biztosítós rendszer mindenütt egy kicsit más-más módon került bevezetésre; a díjszabás egyes helyeken a szolgáltatók és a befizetők közti, kollektív tárgyalások eredményeként született meg, máshol egy szabályozó testület állapította meg az árakat, miután elkészítették az egyes kórházak tényleges költségeinek elemzését. Mivel a több-biztosítós rendszer minden páciensnek ugyanazt az árat „alkudja ki", ez komoly hatással van a magánbetegek és az államilag biztosított betegek közti költségmegosztásra. (Az Egyesült Államokban az utóbbiak a Medicaid programba tartozó alacsony jövedelműeket és a Medicare programba tartozó időseket jelentik.) Ha megállapítanak egy egységes díjszabást, akkor a társadalombiztosítási áraknak is jelentős mértékben emelkedniük kell, növekvő terhet róva ezzel az adófizetőkre. Az alacsonyabb árakkal jellemzően a magánbiztosítással rendelkező betegek járnak jobban, valamint főleg azok, akiknek egyáltalán nincs biztosításuk, hiszen ők már nem támogatják saját pénzükkel az állami biztosítási programot. így működik a marylandi program is. Marylandben több mint 30 éve hatályban van egy speciális mentességet garantáló jogszabály, amely lehetővé teszi, hogy az állam a Medicare árainál magasabb díjakat fizessen. A 2014-es évvel kezdődően Maryland áttért egy új, kísérleti rendszerre, amelyre az Affordable Care Act teremtett lehetőséget. Az új program a több-biztosítós rendszer díjainak meghatározása mellett az egy főre jutó kórházi kiadásokat is nyíltan maximalizálja. Az állam ettől öt éven belül 330 millió dollárnyi Medicarekiadás megtakarítását várja.
Nekem úgy tűnik, hogy sokkal egyszerűbb lenne, és talán azonnali megtakarítással is járna, ha a több-biztosítós rendszerben egy konkrét. ár helyett inkább egy árpalfont határoznának meg. Tegyük fel például;:. hogy az árplafon a Medicare által fizetett összeg 150% -a. Vegyük a Brill. cikkében szereplő egyik esetet: azért a vérvizsgálatért, amely a Medicare szerint 14 dollárt ér, legfeljebb 21 dollárt lehetne elkérni — és az ára soha még csak meg sem közelíthetné a 200 dollárt. A kellő piaci erővel bíró biztosítók továbbra is szabadon kialkudhatnának egy, az árplafonnál alacsonyabb árat. Ezzel a stratégiával azonnal kiiktatható lenne minden nemkívánatos elem, és amíg az árplafont elég magasan tartják, addig ez a stratégia is elegendő bevételt generálna az egészségügyi szolgáltatóknak. Az Amerikai Kórházszövetség (American Hospital Association) 2010-es jelentésében azt állítja, hogy a Medicare „2009-ben 90 centet fizetett minden, a Medicare által biztosított betegre elköltött 1 dollár után"(33). Ha a szektor saját lobbiszervezete azt mondja, hogy a Medicare a kórházi költségeknek csak a 90 % -át fedezi, akkor a Medicaredíjaknál valamivel magasabban meghúzott árplafonnak elegendőnek kell lennie ahhoz, hogy a kórházak némi költségátcsoportosítással kompenzálni tudják a hiányzó 10%-ot. (Ugyanebben a jelentésben az szerepel, hogy a szegényeknek indított Medicaid program a tényleges kórházi költségek 89%-át térítette meg.) Egy több-biztosítós rendszerben könnyű feladat lenne az árplafon meghatározása, hiszen a már ismert Medicare-árak adnák az alapját. Az egészségügyi ellátás költségeinek kontrollálására az egyik legreménytelibb módszer, amely egyébként már jelenleg is egyre népszerűbb, a szolgáltatásonkénti fizetés rendszerének átalakítása, és egy „elszámoltatható ellátási rendszer" kialakítása, amelyben az orvosok és a kórházak egy előre meghatározott, fix díj ellenében gondoskodnak a páciens egészségéről. Ennek a módszernek az egyik legfőbb előnye az, hogy új irányt adna az innovációra serkentő ösztönzőknek: a fejlesztők nem arra keresnének új megoldásokat, hogyan lehetne még feljebb srófolni a díjakat egy fix árlista mellett, hanem azt néznék, hogy az új technológiákkal hogyan csökkenthetők a költségek, és hogyan növelhető az ellátás hatékonysága. Ahhoz azonban, hogy ez így legyen, még több, a betegellátással járó pénzügyi kockázat alól kell felmenteni a biztosítókat (vagy a kormányt), és áttestálni azokat a kórházakra, az orvosokra és a többi egészségügyi szolgáltatóra. Mondanom sem kell, hogy ez utóbbiak aligha lesznek hajlandóak önként felvállalni még több kockázatot. Más szóval, ahhoz, hogy ez az átalakítás sikeres legyen, előbb ismét csak a biztosítók és a szolgáltatók között gyakran hiányzó piaci egyensúlyt kell megteremteni. Szerintem ahhoz, hogy az amerikai egészségügyi rendszer feltartóztathatatlanul emelkedő költségeit meg lehessen fékezni, muszáj lesz a fentebb vázolt két, általános stratégia valamelyikét megvalósítani. El kell mozdulnunk az egybiztosítós rendszer irányába, amelyben vagy a kormány, vagy egy-két nagyobb magánvállalkozás erősebb alkupozícióhoz jutna az egészségbiztosítási piacon. Esetleg, alternatív megoldásként, szükségünk lesz olyan szabályozókra, amelyek közvetlen kontroll alatt tartják a szolgáltatóknak fizetett díjakat. Az
„elszámoltatható ellátási rendszer" határozott és gyors bevezetése mindkét stratégiában lényegi eleme lehetne a megoldásnak. Más fejlett országokban mindkét módszert és azok különféle kombinációit is sikerrel alkalmazzák. A lényeg, hogy a színtiszta szabadpiaci rendszer, amelyben a kormánynak egyáltalán nem szánunk semmilyen szerepet, a páciensektől pedig elvárjuk, hogy ugyanolyan fogyasztóként viselkedjenek, mint amikor élelmiszert vagy okostelefont vesznek, soha nem fog jól működni. Ahogy arra Kenneth Arrow már 50 évvel ezelőtt felhívta a figyelmet, az egészségügy teljesen „más tészta". Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egyik módszernek sincsenek komoly veszélyei. Mindkét stratégia arra alapoz, hogy a szabályozók vagy a biztosítási díjat, vagy a szolgáltatóknak fizetendő díjat kontrollálják. Így nyilván fennáll az ún. szabályozási csapda veszélye, azaz hogy a nagy hatalmú cégek vagy iparágak latba vetik a befolyásukat, hogy nekik kedvező politikai szabályozás szülessen. Már a Medicare rendszerét is sikerült ilyen módon befolyásolni, hiszen szigorúan tilos a piaci befolyását arra használnia, hogy a gyógyszerárakból alkudjon. Gyakorlatilag az Egyesült Államok az egyetlen olyan ország a világon, ahol ez így van. Mindenütt másutt a kormány szabadon tárgyal az árakról a gyógyszer-gyártókkal. így lényegében az amerikaiak is hozzájárulnak, hogy a világ más részein alacsonyabbak a gyógyszerárak. A gyógyszercégek a túlságosan magas gyógyszerárakat azzal magyarázzák ugyanis, hogy valamiből finanszírozniuk kell a további kutatásokat. Nyilván léteznek sokkal hatékonyabb és garantáltan sokkal méltányosabb módszerek is a gyógyszerkutatások anyagi hátterének előteremtésére(34). Ehhez kapcsolódó téma még a gyógyszergyártóknak adott szabadalmak kérdése is. Ezek ugyanis hosszú ideig akadályozzák az olcsóbb, ún. generikus termékek bevezetését. Számos közgazdász szerint a gyógyszerszabadalmak rendszere nagyon kevéssé hatékony. Más országokban a gyógyszerár tárgyalásoknak az is része, hogy az állam a szabadalom érvénytelenítésével fenyegetőzik. A Gazdasági és Politikai Kutatóközpont 2004-ben kiadott egy tájékoztatót, amelyben felvázolta ezeket a problémákat, és bemutatta a gyógyszerkutatások finanszírozásának néhány hatékonyabb alternatíváját. Részletek a vonatkozó végjegyzetben. Arra pedig szintén biztosan lenne lehetőség, hogy az FDA megreformálja az új gyógyszerek vizsgálati és engedélyezési eljárását. A gyógyszerek indokolatlanul magas árával kapcsolatban megdöbbentő, hogy az USA-ban a 2006 és 2009 között eltelt 3 évben 68%-kal nőtt a be nem váltott receptek aránya." Ez azt jelenti, hogy a betegek kiíratják ugyan a gyógyszert, de amikor megtudják, hogy mennyibe kerül, inkább nem veszik meg. Számomra érthetetlen, hogy ez miért nem aggasztja jobban az amerikaiakat, főleg a tősgyökeres konzervatívokat. Elvégre a Tea Party mozgalom azután jött létre, hogy Rick Santelli, a CNBC televízió munkatársa elhíresült kirohanásában azt fejtegette, hogy a jelzálogjaikat fizetni nem tudó polgártársakat nem az
adófizetők pénzéből, államilag kellene támogatni. Az átlag amerikaiakat ennek ellenére nem háborítja fel igazán az a tény, hogy ők fizetik a gyógyszerek „fuvardíját" az egész világnak — beleértve olyan országokat is, ahol sokkal magasabb az egy főre jutó jövedelem, mint az Egyesült Államokban. E probléma ellenére a Medicare egyenletesen magas színvonalú ellátást nyújt sokkal alacsonyabb költségszinten annál, mint ami az erősen felszabdalt magánbiztosítói rendszerben jellemző. Más szóval, nem kellene, hogy a tökéletest a jó ellenségévé tegyük. Mindazonáltal azt mindenképpen alaposabban át kellene gondolni, jó-e, hogy a Medicare-nek tilos a gyógyszeripar képviselőivel tárgyalni. Más jellegű, mégis jelentős visszásság az is az egészségügyben, hogy az időseknek szóló direkt termékreklámok nyíltan arra biztatják őket, hogy mindent írassanak fel az orvosukkal receptre, és így a kiadásaikat szinte teljes egészében fedezi majd a Medicare — ez pedig könnyen pazarláshoz vezet. Egy kormányzati audit fényt derített arra, hogy az esetek 80%-ában a Medicare által finanszírozott elektromos meghajtású utcai kerekes székekre nincs is igazán szükségük a pácienseknek, sőt még árthat is az egészségüknek. 2011-ben a két legnagyobb gyártó cég együttesen több mint 180 millió dollárt költött kifejezetten a Medicare-pácienseknek szóló hirdetésekre(136). Ez tehát szintén egy alaposabb vizsgálatot igénylő terület, hiszen — amint azt láttuk — nagy a valószínűsége, hogy hamarosan széles körben is elterjednek az olyan robotizált eszközök, amelyek otthoni segítséget tudnak nyújtani az időseknek. Ezek a fejlesztések komoly életminőség-javulást hozhatnak a számukra, és gondozásuk költségeit is csökkenthetik — kivéve, ha akkor is mi fizetünk a technológiáért, amikor nincs is szükség az adott eszközre, sőt a használata akár még káros is lehet. Szinte látom magam előtt, ahogy a sok millió nyugdíjas kényelmesen elhelyezkedve ül a tévé előtt, és nézi a reklámokat, amelyek azt sulykolják beléjük, hogy a Medicare boldogan kifizeti helyettük a robotot, amely meg tudja keresni a távirányítót — meghökkentő és elgondolkodtató jövőkép. A receptírásnak az lenne a lényege, hogy a betegek nem képesek arra (vagy nem bízhatjuk rájuk), hogy önállóan hozzák meg a gyógyszerezésükkel kapcsolatos döntéseket. Akkor miért hagyjuk, hogy a gyógyszercégek és az orvosi eszközöket gyártó cégek közvetlenül nekik hirdessenek? Noha a mesterséges intelligenciának és a robotikának lenyűgöző új alkalmazási lehetőségei adódtak az egészségügyi ellátásban, és ezek rohamtempóban fejlődnek is, a kórházi költségek problematikáját illetően ezekkel csak a felszínt kapargatjuk. A gyógyszerészek és esetleg a diagnosztikai felvételek és laborminták elemzésére specializálódott orvosok munkáját leszámítva alig van olyan képzett egészségügyi dolgozó, akinek a munkáját legalább részben automatizálni lehetne — ez a szektor tehát továbbra is leküzdhetetlen kihívást jelent az információtechnológia számára. Aki olyan pályát keres, amely valamennyire védve van az automatizálás veszélyével
szemben, annak továbbra is kiváló megoldás lehet, ha olyan egészségügyi szakemberré képezi magát, akinek a munkájához elengedhetetlen, hogy közvetlen kapcsolatot tartson a betegekkel. A távolabbi jövőben ugyanakkor ez még megváltozhat. Azt hiszem; lehetetlen biztosra megmondani, hogy 20-30 év múlva mire lesz képes a technológia. Ráadásul nem is a technológia fejlődése az egyetlen tényező, amivel számolni kell. Nincs még egy olyan szektor az amerikai gazdaságban, amelyet úgy behálóznának a kormány, a hivatalok (például az FDA) és az engedélyező hatóságok által hozott törvények és szabályok, mint az egészségügyet. Minden cselekedetet és minden döntést beárnyékol, hogy Damoklész kardjaként lebeg az emberek feje felett egy per lehetősége, és ha hibáznak, vagy ha csak szerencsétlenül alakulnak a dolgok, le is csap rájuk. Az automatizálásnak a foglalkoztatásra gyakorolt konkrét hatása még a gyógyszerészek körében sem könnyen észrevehető. Ennek oka valószínűleg a törvényi szabályozásban keresendő. Farhad Manjoo interjút készített egy gyógyszerésszel, aki elmondta, hogy „a gyógyszerészek többsége annak köszönheti az állását, hogy a törvény kimondja, hogy a gyógyszerkiadásnál jelen kell lennie egy patikusnak"(37). Ez a megállapítás így, ebben a formában — legalábbis pillanatnyilag — túlzás. Az újonnan végzett gyógyszerészek munkaerőpiaci kilátásai az elmúlt tíz évben sokat romlottak, és lehet, hogy a helyzet még tovább romlik. Egy 2012-es elemzésben az áll, hogy „a frissen végzett gyógyszerészek egy munkanélküliségi válság küszöbén állnak", és a szerző becslései szerint körökben a munkanélküliségi ráta elérheti akár a 20%-ot is(38). Ez azonban valószínűleg nagyrészt annak tudható be, hogy robbanásszerűen megnőtt a munkaerőpiacra belépő fiatal gyógyszerészek száma, ugyanis a gyógyszerészeti iskolák a korábbi létszám többszörösét veszik fel. Az sem kizárt, hogy a technológia közvetve is hozzájárul a gyógyszerészhallgatók romló kilátásaihoz azzal, hogy egyre több embert terelget e szakma felé. Az új évezred első évtizedében közel ötven új gyógyszerészképző nyitotta meg kapuit (ez 60%-os növekedést jelentett), és a már működő szakok is bővítették a létszámot. 2016-ra az újonnan végzett gyógyszerészek száma elérheti akár az évi 15 ezret is. Ez a duplája annak, ahányan 2000-ben diplomáztak. Hasonló folyamat zajlott (csak talán még szélsőségesebb mértékben) a jogászképzésben, és mára ez a lufi ki is durrant. A jogi mesterképzés mindig is a bölcsész-alapdiploma pénzre váltásának bejáratott útja volt. A gyógyszerészet hasonló lehetőségeket kínál az alapképzést elvégzett biológusoknak. Lehet, hogy e diplomák népszerűségének exponenciális növekedése legalább részben annak az eredménye, hogy az alapszintű diplomával rendelkezők számára megszűnt minden más jó lehetőség. Így aztán, hogy viszonylag kevés vonzó alternatívájuk maradt, zúgolódni kezdtek, hogy bejuthassanak a jogi és gyógyszerészkarokra, amire a felsőoktatás a képzések létszámának kibővítésével reagált, és ettől sokkal több lett a frissen végzett gyógyszerész és jogász, mint amennyit a munkaerőpiac fel tud szívni. Az, hogy mindkét
szakmát ilyen súlyosan érinti a közvetlen automatizálás, csak még tarthatatlanabbá teszi ezt a helyzetet. És hogy melyik lesz a következő felsőoktatási lufi, ami kipukkan? Szerintem az üzleti karok MBA-képzése. Ahhoz aligha férhet kétség, hogy az egyéb foglalkozások többségéhez képest az egészségügyi szakemberek munkája rendkívüli védelmet élvez: a foglalkoztatás biztonság itt olyan tényezőknek köszönhető, amelyek teljesen függetlenek a munkák automatizálásának technikai kihívásaitól. Ez talán jó hír az egészségügyben dolgozóknak, de ha a technológia csak minimális hatást tud gyakorolni az egészségügyi ellátás költségeire, miközben a munkaerőpiac többi szegmensét a feje tetejére állítja, akkor még nagyobb gazdasági kockázatokkal nézünk majd szembe. Ez esetben az egészségügyi ellátás egekbe szökő költségeinek terhe még elviselhetetlenebb lesz, ahogy a technológiai fejlődés folyamatosan növeli a munkanélküliek számát és az egyenlőtlenség mértékét, a többi szektorban pedig a jövedelmek stagnálását, sőt csökkenését eredményezi. Emiatt aztán még fontosabb, hogy olyan, érdemi reformokat vezessünk be, amelyek korrigálják majd a biztosítók és szolgáltatók piaci ereje közti egyensúly hiányát, hogy a technológiai fejlődés teljes mértékben olyan eszközként működjön, amellyel növelhető az egészségügyi szektor hatékonysága. E nélkül azt kockáztatjuk, hogy a piacgazdaságot végül egy alacsony hatékonyságú ágazat tartja majd a markában, amelyet amúgy sem lehet egy különösebben jól működő piacnak nevezni. Az egészségügyi ellátás költségeinek terhén mindenképp enyhíteni kell. Ez azért kulcsfontosságú, mert — ahogy az majd a 8. fejezetből kiderül — az amerikai háztartásoknak végképp semmi szükségük arra, hogy a kötelező kiadások után megmaradó jövedelmüket egy folyamatosan növekvő pénzszivattyú elvigye. Ami azt illeti, a stagnáló jövedelemszint és a növekvő egyenlőtlenség már most is aláássa azt a széles fogyasztói bázist, amely a további gazdasági növekedéshez elengedhetetlen. Eddig elsősorban arra koncentráltunk, hogy a technológia vélhetően hogyan és miként formálja majd át a jelenlegi munkaerő-piaci szektorokat. A következő fejezetben legalább egy évtizedet ugrunk előre az időben, és elképzeljük, hogyan is néz ki a jövő gazdasága, amelyet teljesen új technológiák és iparágak népesítenek be.
7. fejezet: A JÖVŐ IPARÁGAI ES TECHNOLÓGIÁI A YouTube-ot 2005-ben hárman alapították meg. Nem egészen két év múlva a céget körülbelül 1,65 milliárd dollárért vásárolta meg a Google. Az akvizíció idején a YouTube-nál mindössze 65 ember dolgozott, többségük magasan képzett mérnök-informatikus. Ez azt jelenti, hogy a cég egy-egy alkalmazottja átlagosan több mint 25 millió dollárt ért akkoriban. 2012 áprilisában a Facebook 1 milliárd dollárért vette meg az Instagram fotómegosztó startupot. A cégnek 13 alkalmazottja volt. Így a vételáruk durván 77 millió dollár volt fejenként. Ugorjunk előre az időben újabb két évet! 2014 februárjában járunk, amikor a Facebook ismét növeli a tétet: ezúttal a WhatsApp üzenetküldő mobilalkalmazást üzemeltető céget veszi meg — 19 milliárd dollárért. A WhatsApp gárda létszáma ekkor 55 fő — értékük tehát nem kevesebb mint 345 millió dollár fejenként. Az egy alkalmazottra jutó cégérték ragyogóan illusztrálja, hogy az egyre gyorsuló tempóban fejlődő információ- és kommunikációtechnológia milyen mértékben tudja megsokszorozni egy maroknyi csapat eredményeit, és tud ezáltal hatalmas beruházási értéket és bevételt generálni. Ráadásul ez világosan bebizonyítja, hogy a technológia és a foglalkoztatás viszonya megváltozott. Széles körben tartja magát az a — legalább az ipari forradalomig visszanyúló történelmi bizonyítékokon alapuló — meggyőződés, mely szerint a technológia, bár lehet, hogy munkahelyeket szüntet meg, vállalkozásokat, sőt akár egész iparágakat tesz tönkre, emellett teljesen új foglalkozásokat hoz létre, és az éppen zajló „kreatív destrukció", vagyis építő rombolás eredményeként új iparágak és foglalkoztatási szektorok születnek — méghozzá gyakran olyan területeken, amelyeket ma még elképzelni sem tudunk. Klasszikus példa erre az autóipar 20. század eleji felemelkedése és a lovaskocsigyártás ezzel párhuzamos megszűnése. Ám ahogy azt a 3. fejezetben láttuk, az információtechnológia mostanra eljutott arra a pontra, ahol már igazi közműnek tekinthető, épp mint az elektromos hálózat. Szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy olyan, új és sikeres iparágak jelenjenek meg, amelyek nem igyekeznek maximálisan kihasználni ezt a nagy teljesítményű, új közművet, valamint az azzal együtt járó elosztott mesterséges intelligenciát. Következésképp: az újonnan megjelenő iparágak közül csak kevésnek — vagy egynek sem — lesz nagy a munkaerőigénye. Ami a foglalkoztatást illeti, a kreatív destrukciós folyamat előrehaladtával az jelenti majd a legnagyobb fenyegetést, hogy ez a fajta rombolás elsősorban a hagyományosan munkaerő-igényes területeket, például a kiskereskedelmet és az élelmiszerelőállítást sújtja majd, míg az építés olyan új vállalkozásokat és iparágakat hív életre, amelyek egész egyszerűen nem alkalmaznak majd nagyszámú munkaerőt. Más szóval, gazdaságunk egy olyan úton jár, amely valószínűleg hamarosan fordulóponthoz érkezik, ami után a munkahelyteremtés mindig elmarad majd attól a volumentől, ami a teljes foglalkoztatáshoz kellene.
A YouTube, az Instagram és a WhatsApp esete persze mind az IT-szektorból hozott példa, ahol ma már szinte elvárás a kis létszámú munkaerővel elért hatalmas bevétel és cégérték. Hogy lássuk, mennyire hasonló jelenség kialakulása várható sokkal szélesebb körben is, vizsgáljuk meg alaposabban is azt a két konkrét technológiát, amelyekben megvan a potenciál arra, hogy komoly szerephez jussanak a jövőben: ez a 3D-nyomtatás és az önvezető autó. Várhatóan mindkét technológia óriási hatással lesz az elkövetkező évtizedre, és lehet, hogy végül drasztikus átalakulást indítanak el mind a munkaerőpiacon, mind a gazdaságban.
3D-nyomtatás A háromdimenziós nyomtatás, más néven additív gyártás során a gép egy számítógépes vezérlésű nyomtatófej segítségével állít elő szilárd tárgyakat úgy, hogy az alapanyagot vékony rétegekben helyezi egymásra, és ezt a műveletet addig ismétli, amíg a tervezett tárgy el nem készül. Ezzel a módszerrel, az ún. rétegezéssel a 3D-nyomtatók könnyen elő tudnak állítani olyan ívekkel és lyukakkal rendelkező tárgyakat is, amelyeket a hagyományos gyártási technológiákkal csak nagy nehézségek árán vagy egyáltalán nem lehet elkészíteni. A 3D-nyomtatás legjellemzőbb alapanyaga a műanyag, de egyes gépek fémmel, sőt sok száz egyéb anyaggal — például nagy szilárdságú kompozitokkal, rugalmas, gumiszerű anyagokkal, de akár fával — is tudnak dolgozni. A legfejlettebb nyomtatók még arra is képesek, hogy akár tucatnyi különböző anyagból álló termékeket gyártsanak. Mégis talán az a leginkább figyelemreméltó, hogy egyes gépek komplex, egymásba kapcsolódó, sőt mozgó részekből álló alkotásokat is képesek egy menetben megvalósítani, így összeszerelésre már nincs is szükség. A 3D-nyomtató akár egy tervet követve, akár egyszerűen — egy 3D lézerszkenner vagy egy olyan fejlett eszköz, mint a komputertomográf (CT) segítségével — egy már létező tárgyat lemásolva helyezi egymásra a rétegeket. A késő esti show-műsoráról ismert humorista, Jay Leno, a veterán autók nagy rajongója például ezzel a módszerrel gyártja le a szükséges pótalkatrészeket. A háromdimenziós nyomtatás ideális megoldás a szinte teljes egészében személyre szabott, egyedi termékek gyártására. Már ma is készülnek ezzel a technológiával — többek között — fogászati koronák, csontimplantátumok, sőt még végtagprotézisek is. Termékprototípusok és építészeti modellek gyártásánál is igen népszerű ez az eljárás. A 3D-nyomtatás körül óriási most a felhajtás, főleg azért, mert benne van a lehetőség, hogy a feje tetejére állítsa a hagyományos gyártási modellt. A felhasználók elsősorban az olcsó asztali gépek megjelenését várják. A technológia egyes rajongói az elosztott gyártás (distributed fabrication) jövőjét úgy képzelik el, hogy gyakorlatilag mindenkinek lesz otthon egy saját 3D-nyomtatója, és azzal készít el mindent, amire csak szüksége van. Mások egy új típusú, kézműipar-alapú (vagy „kézműves") gazdaság felemelkedését jósolják, ahol a tömegtermelésre
berendezkedett gyárak helyét személyre szabott, helyi termékeket előállító kisvállalkozások veszik át. Azt hiszem, okkal lehetünk szkeptikusak az efféle jóslatokkal szemben. Elsősorban azért, mert a 3D-nyomtatás segítségével könnyen elérhető személyre szabhatóság a méretgazdaságosság rovására valósítható csak meg. Ha egy dokumentumból csak néhány példányra van szükségünk, azokat kinyomtatjuk az otthoni lézernyomtatónkon. De ha százezer példány kell belőle, akkor sokkal költséghatékonyabb, ha ezt a feladatot egy ipari nyomtatóra bízzuk. A 3D-nyomtatás és a hagyományos gyártási technológiák lényegében ugyanilyen viszonyban állnak egymással. Bár a nyomtatók ára rohamosan csökken, a nyomtatáshoz használt anyagokról ugyanez már nem mondható el, főleg amennyiben nem műanyagra van szükségünk. Ráadásul ezek a nyomtatók lassan dolgoznak. Egy méretesebb szilárd tárgy legyártása egy háztartási 3D-nyomtatónak órákba is beletelik. Hétköznapi használati tárgyaink többsége nem feltétlenül lenne jobb attól, hogy teljesen személyre szabható. Sőt, ami azt illeti, a szabványosításnak sok esetben komoly előnyei vannak. A háromdimenziós nyomtatás remek megoldás lehet, ha egyedi iPhone tokot akarunk gyártani, de elég valószínűtlen, hogy valaha is nyomtatnánk magunknak egy komplett mobiltelefont. A 3D-nyomtatók egyszerű elektromos áramkörök nyomtatására már most is képesek, de az teljesen valószínűtlennek tűnik, hogy egyszer a mobiltelefonokban használt, csúcstechnológiájú processzorok és memóriacsipek előállítására is képesek lesznek. Ezeknek a csipetinek a gyártása ipari méretekben történik, és sokkal nagyobb precizitást igényel, mint ami bármely nyomtatótól kitelik. Az természetszerűleg adja magát, hogy a jövőben egyre több hétköznapi használati tárgyunkba kerülnek bele ezek a fejlett processzorok és okos szoftverek. Számomra ebből az következik, hogy a „személyi 3D-nyomtatás" valószínűleg nem tud majd lépést tartani azokkal a termékekkel, amelyeket a fogyasztók ténylegesen meg akarnak venni. Persze az lehet, hogy valaki hobbiból kinyomtatja otthon az adott termék elemeit, és saját kezűleg össze is szereli, de kétlem, hogy a többségnek tetszene ez a megoldás. Ha az olcsó asztali nyomtatók mégis elterjednének, az tönkretenné az ilyen gépekkel készült késztermékek piacát. Értéke már csak a termék eredeti tervét tartalmazó digitális fájlnak lenne. Egyes vállalkozók sikeres üzletet építenének fel az efféle tervek értékesítésére, de a piac sorsa ugyanaz „a győztes mindent visz" forgatókönyv szerint alakulna, mint ami a többi digitális termék és szolgáltatás piacát is meghatározza. Ráadásul megjelenne számtalan, az internetről letölthető, ingyenes vagy nyílt forráskódú terv is — méghozzá valószínűleg szinte minden elképzelhető termékre. A lényeg, hogy a személyi 3D-nyomtatás olyanná válna, mint amilyen az internet: adna egy csomó ingyenes vagy olcsó cuccot a végfogyasztók tömegeinek,
de csak nagyon keveseknek adna lehetőséget arra, hogy jelentősebb jövedelemre tegyenek szert. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a 3D-nyomtatás nem hoz semmiféle átalakulást. De az igazán nagy dolgok ipari szinten történnek majd. A 3D-nyomtatás ahelyett, hogy kiszorítaná a hagyományos gyártást, inkább integrálódik abba. Ami pedig azt illeti, ez a folyamat már javában zajlik is. Ez az új technológia már jelentős területeket hódított meg a repülőgépgyártásban, ahol leginkább a könnyített alkatrészek készítésénél veszik hasznát. A General Electric légi járműveket gyártó részlegén azt tervezik, hogy 2020-ra legalább 100 ezer alkatrészt már háromdimenziós nyomtatással fognak előállítani, aminek eredményeként egy repülőgépmotor akár 450 kg-mal is könnyebb lehetne(1). Hogy legyen némi elképzelésünk arról, hogy ez a közel féltonnányi súlycsökkenés mekkora üzemanyagspórolással járna: 2013-ban az American Airlines a pilótafülkékben tartott üzemben tartási kézikönyvet iPadekre feltöltött, digitális verzióra cserélte, ezzel egy-egy gép súlya 15 kilóval, a cég éves üzemanyagköltsége pedig 12 millió dollárral csökkent(12). Ha sikerülne a gépek súlyát átlagosan 1300-1400 kilóval csökkenteni, az éves szinten milliárdos nagyságrendű költségmegtakarítást is hozhatna. Az üzemanyag-adagoló fúvókát, az egyik alkatrészt, amelyet a Genaral Electric a tervek szerint ezután 3Dnyomtatóval gyártana, normál esetben 20 darabból kell összeállítani. A 3D-nyomtató az egészet egyben, további szerelést nem igénylő állapotban gyártja majd le(3). Ahogy azt az 1. fejezetben is láttuk, a jövőben a gyártás valószínűleg sokkal rugalmasabb lesz, és a gyárak sok esetben közelebb költöznek majd a fogyasztói piacokhoz. A háromdimenziós nyomtatásnak minden bizonnyal szerepe lesz ebben az átállásban. Ott használják majd ezt a technológiát, ahol az a legköltséghatékonyabb: például azoknak az alkatrészeknek az előállítására, amelyeket mindenképp személyre kell szabni, vagy olyan, komplex alkotóelemek gyártására, amelyek egyébként hosszadalmas összeszerelést igényelnének. Ahol a 3D-nyomtatás nem használható közvetlenül nagy volumenű gyártásra, ott sok esetben a hagyományos gyártási módszerekhez szükséges, gyorsan előállítható öntőformák és szerszámok elkészítésében kap szerepet. Más szóval, a 3D-nyomtatás valószínűleg szintén a gyári munka automatizálásának egyik formája lesz. A gyártó robotok és ipari nyomtatók vállvetve dolgoznak majd — és egyre kevesebb emberi beavatkozással. A háromdimenziós nyomtatók gyakorlatilag bármilyen típusú anyaggal használhatók, és számos fontos felhasználási formát találtak már ennek a technológiának a gyáriparon kívül is. Ezek közül a legegzotikusabb talán az emberi szervek nyomtatása. A San Diegó-i székhelyű Organovo az ún. bionyomtatásra specializálódott. Egy 3D-nyomtatóval és egy emberi sejteket tartalmazó anyag felhasználásával, kísérleti jelleggel, már sikerült előállítaniuk emberi máj- és csontszövetet is(4). (Az Organovo 2014 végén el is kezdte gyártani a mesterséges májszöveteket, amelyeket gyógyszerkutatásokhoz használnak nagy sikerrel. A Kaliforniai Egyetemen, San Diegóban 2016-ban készült el az első, emberihez
nagyon hasonló máj és közben számos más cég is dolgozik hasonló megoldásokon. - A Lektor) Ezek a kezdeti próbálkozások kutatási és gyógyszertesztelési célokra szánt szervek előállítására irányulnának. A beültethető szervekre valószínűleg még legalább egy évtizedet várni kell, ám ha ez a technológia végül megérkezik, az elképesztő hatással lesz annak a nagyjából évi 120 ezer embernek az életére, akik — csak az Egyesült Államokban — szervátültetésre várnak(5). Amellett, hogy ez megoldaná a szervhiány problémáját, a 3D-nyomtatás azt is lehetővé tenné, hogy a szükséges szervet a páciens saját őssejtjeiből állítsák elő, és így gyakorlatilag megszűnne a transzplantáció utáni kilökődés veszélye. A technológia ismét másik népszerű alkalmazási területe az ételnyomtatás. Fabricated: The New World of 3D Printing (Legyártva: A 3D-nyomtatás új világa) című, 2013-ban megjelent könyvében Hod Lipson azt írja, hogy a digitális konyha lehet a 3D-nyomtatásban az ún. killer app, vagyis az az alkalmazás, ami tömegeket ösztönöz arra, hogy vegyenek otthonra egy 3D-nyomtatót(6). Az ételnyomtatókat jelenleg dizájner desszertek, péksütemények és csokoládék előállítására használják, de alkalmasak lehetnek arra is, hogy új, egyedi alapanyag-kombinációkat hozzanak létre, és ezzel korábban ismeretlen ízeket és állagokat szintetizáljanak. Lehet, hogy egy nap a 3D-s ételnyomtatás minden háztartásban és étteremben megtalálható lesz, és a gourmet séfek is ugyanannak „a győztes mindent visz" digitális piaci jelenségnek esnek majd áldozatul, mint amivel jelenleg épp a profi zenészek szembesülnek. A leggyökeresebb átalakulást az okozza majd, amikor a 3D-nyomtatók elérik azt a méretet, hogy már az építkezéseken is használhatóak lesznek. Behrokh Khoshnevis, a Dél-karolinai Egyetem mérnöktanára egy olyan, hatalmas 3D-nyomtató megépítésén dolgozik, amely képes lesz 24 óra leforgása alatt felhúzni egy házat(7). A gép az építési terület körül ideiglenesen lerakott síneken fut, és az óriási nyomtatófeje — számítógépes vezérlés mellett — rakja egymásra a betonrétegeket. A folyamat teljes egészében automatizált, és az így készülő falak lényegesen erősebbek, mint amelyeket hagyományos módszerrel építenek(8). A nyomtató lakóházak, irodaépületek és akár többszintes irodaházak építésére is használható lesz. Jelenleg még csak az épület betonfalainak megépítésére képes, az ajtókat, ablakokat és a szerelvényeket a munkásoknak kell beépíteniük. Ám könnyen elképzelhető, hogy a jövőben készülnek majd olyan, építkezésen használatos nyomtatók is, amelyek már többféle anyagot is kezelni tudnak. Nem zárhatjuk ki, hogy a 3D-nyomtatás végül csak minimális hatást gyakorol a gyáriparra, egész egyszerűen azért, mert a gyárak már most is nagyrészt automatizáltak. Az építőiparban viszont teljesen más a helyzet. A fából ácsolt, könnyűszerkezetes házak építése az amerikai gazdaság egyik leginkább munkaerőigényes területe, és az egyik utolsó olyan foglalkozás, amely még megmaradt a képzetlenebb munkaerő számára. Csak az Egyesült Államokban közel 6 millióan dolgoznak az építőiparban, és a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet becslései szerint az építőipari munkások száma világszerte összesen közel 110 millió fő(9). Az építkezéseken használható háromdimenziós nyomtatóknak köszönhetően egy nap
talán majd olcsóbb és jobb minőségű házakban élhetünk, és talán gyökeresen új építészeti lehetőségek is megvalósulnak — ugyanakkor ez a technológia milliókat tehet munkanélkülivé.
Az önvezető autó Az önvezető autó 2004. március 13-án elérkezett a sci-fi filmek világától a hétköznapi valóságig vezető hosszú út utolsó szakaszához. Ezen a napon rendezték meg ugyanis az első DARPA Grand Challenge elnevezésű versenyt, amelytől a Fejlett Védelmi Kutatási Projektek Hivatala (Defense Advanced Research Projects Agency) azt remélte, hogy repülőrajtot ad: az önjáró katonai járművek fejlesztésének. 15 robotjármű vágott neki annak a több mint 240 km-es útvonalnak, amely a kaliforniai Barstow közeléből indult, és átszelte a Mojavesivatagot. A tét a célvonalon elsőként áthaladó autó alkotóinak járó, egymillió dolláros fődíj volt. Az eredmények mindenkit lelomboztak. Egyetlen autónak sem sikerült teljesítenie még csak a táv 10%-át sem. A legjobb teljesítményt a Carnegie Mellon Egyetem átalakított Humvee-ja (High Mobility Multipurpose Wheeled Vehicle, nagy mozgékonyságú, többcélú kerekes jármű) nyújtotta, amely 12 km után lesodródott az útról, és belecsapódott egy védőfalba. A DARPA kijelentette, hogy a verseny teljes kudarc volt, ezért megtartotta a pénzt. A hivatal mégsem gondolta úgy, hogy ez a dolog teljesen reménytelen lenne. Újra kiírták hát a versenyt, és 2 millió dollárra emelték a tétet. A második futamot 2005. október 8-án rendezték meg. A robotjárműveknek a pálya teljesítéséhez ezúttal több mint száz éles kanyart kellett sikeresen bevenniük, három alagúton átjutniuk, és szakadékokkal szegélyezett, kanyargós hegyi ösvényeken végighajtaniuk. Az előző versenyhez képest az indulók döbbenetesen sokat javultak. Mindössze másfél év folyamatos fejlesztés eredményeként öt jármű is sikeresen vette az akadályokat, és eljutott a célvonalig. A győztes induló, egy átalakított Volkswagen Touareg a Stanford Egyetem Sebastian Thrun vezette csapatának munkája, alig 7 óra alatt teljesítette a távot. A Carnegie Mellon továbbfejlesztett Humvee-ja körülbelül 10 perccel utána ért célba. Félórán belül pedig még két jármű futott be. 2007 novemberében a DARPA újabb kihívás elé állította a fejlesztőket — ezúttal városi környezetbe helyezte a versenyt, ahol az utakon a robotjárművek mellett 30, profi sofőr által vezetett Ford Taurus mozgott. Az önvezető autók feladata az volt, hogy tartsák be a közlekedési szabályokat, vegyék fel a forgalom ritmusát, parkoljanak le, és jussanak át néhány zsúfolt kereszteződésen. A 35 robotjárműből 6-nak sikerült teljesíteni a feladatot. Megint a Stanford autója ért célba elsőként, de később, miután a bírók elemezték az adatokat, levontak pár pontot, amiért az autó megszegett néhány kaliforniai KRESZ-szabályt, így visszaszorult a második helyre(10). A Google önvezetőautó-fejlesztése 2008-ban kezdődött. A csapat élére azt a Sebastian Thrunt nevezték ki, aki egy évvel korábban csatlakozott a céghez, annak is konkrétan a Street View- (Utcakép) projektjéhez. Ezek után a Google
elkezdte villámgyorsan elszipkázni a DARPA-versenyen részt vevő járműveket építő mérnökök közül a legjobbakat. Azok két év leforgása alatt kifejlesztettek egy átalakított Toyota Priust, amelyet telepakoltak a létező legfejlettebb berendezésekkel: kerültek bele kamerák, négy különálló radarrendszer, valamint egy 80 ezer dolláros lézeres távolságmérő is, amely képes háromdimenziós képet alkotni az autó teljes környezetéről. Az autó ezáltal nyomon tud követni bármit: járműveket, tárgyakat és a gyalogosokat is; képes értelmezni a közlekedési táblákat; és szinte bármilyen közlekedési helyzetben elboldogul. 2012 óta a Google önvezető flottájának autói 2016 nyaráig együttesen több mint 3 millió km-t tettek meg, mindössze egyetlen kisebb, koccanásos balesetben való vétkesség mellett a legkülönfélébb utakon — bedugult autópályákon éppúgy, mint a világ legkanyargósabb utcájában, a San Franciscói Lombard Streeten. A 2013 októberében nyilvánosságra hozott adatok szerint a Google autói — az egyenletes gyorsítást és fékezést, valamint általában a defenzív vezetési gyakorlatot tekintve — egyenletesen jobb teljesítményt nyújtottak, mint egy átlagos sofőr(11). A Google projektje felvillanyozta az autóipart. Azóta szinte az összes nagyobb autógyártó bejelentette, hogy az elkövetkező évtizedben tervezi legalább egy félautomata vezetőrendszer beépítését az autóiba. Jelenleg a Mercedes-Benz a piacvezető. A 2014-es S-osztály autói már most önállóan elnavigálnak a sűrű városi forgalomban és az autópályán is, ahol akár 190 km-es óránkénti sebességre is képesek. A rendszer vagy a felfestésekhez, vagy az előtte haladó jármű mozgásához igazodik, és a kormányzást, a gyorsítást és fékezést egyedül végzi. A Mercedesnél ugyanakkor óvatosságból úgy alakították ki a rendszert, hogy a sofőrnek folyamatosan rajta kell tartania a kezét a kormányon. (Ezen túlmenően a Tesla kínál önvezető funkciót a Model S-ben, amit kizárólag az autópályákon szabad használni. - A Lektor) Ami azt illeti, az autóiparban a fejlesztés alatt álló rendszerek szinte kivétel nélkül a részleges automatizálás felé tendálnak — az alapkoncepció minden esetben az, hogy az irányítás végső soron mindig a sofőrnél legyen. A teljesen automata kocsik körül esetlegesen felmerülő kérdések közül nyilván a legkényesebb téma az, hogy baleset esetén kit terhel a felelősség. Egyes elemzők szerint lehet, hogy ennek eldöntése nem lesz mindig egyértelmű. Chris Urmson, a Google autóprojektjének egyik vezető mérnöke 2013-ban, egy iparági konferencián azt mondta, hogy ezzel a kérdéssel nyitott kapukat döngetnek, mert az Egyesült Államok jelenlegi törvényi szabályozása egyértelműen kimondja, hogy baleset esetén az autógyártót terheli a felelősség. Márpedig nem nagyon akad semmi, amitől az autóipari szereplők jobban félnének, mint ettől. A meglehetősen gazdag autógyártók óhatatlan célpontjai lennének a kártérítési ügyekkel foglalkozó ügyvédeknek. Urmson azonban a folytatásban azt is elmondta, hogy mivel az automata kocsik folyamatosan gyűjtik és eltárolják a működési adatokat, ezekből átfogó képet kaphatunk az autó környezetéről is, egészen a baleset bekövetkeztének pillanatáig, így az ügyvédeknek a
megalapozatlan pereket szinte lehetetlen lenne sikerre vinni(12). Ugyanakkor nem létezik olyan technológia, amely százszázalékosan megbízható lenne, tehát törvényszerű, hogy előbb-utóbb balesetet fog okozni egy önjáró rendszer, és akkor a gyártók súlyos ítéletekre számíthatnak. Erre az egyik lehetséges megoldás az volna, ha törvényileg korlátoznák az efféle kereseteket. Persze a félautomata rendszereknek is megvannak a maguk problémái. Ma még egyetlen rendszer sem képes kezelni az összes elképzelhető helyzetet. 2012-ben a Google céges blogjában megjelent egy olyan információ, miszerint, bár az önvezető autók fejlesztésében biztatóak az eredmények, „még hosszú utat kell megtennünk", és hogy a cég autóinak még „meg kell tanulniuk havas úton közlekedni, az ideiglenes útépítési táblákat értelmezni, és azt a sok más trükkös helyzetet kezelni, amelyekkel az autóvezetők az utakon találkoznak"(13). Akadnak olyan, nem egyértelmű helyzetek is, amikor az autónak az lenne a feladata, hogy felismerje: ezt a szituációt önállóan képtelen megoldani, és sikeresen visszaadja az irányítást a sofőrnek — nos, ennek a technológiának talán ez a leggyengébb pontja. A rendszerfejlesztő mérnökök azt tapasztalták, hogy míg a rendszer riasztja a sofőrt, majd meggyőződik róla, hogy az visszavette az irányítást az autó felett, akár 10 másodperc is eltelhet. Ez azt jelenti, hogy a rendszernek számítania kell a problémára már jóval azelőtt, hogy az autó ténylegesen eljut a problémás pontig — ám az, hogy ezt megbízhatóan teljesíteni tudja, egyelőre komoly technikai kihívást jelent. És még nehezebb lenne, ha a sofőröknek nem kellene folyamatosan a kormányon tartaniuk a kezüket. Az Audi egyik munkatársa azt nyilatkozta, hogy amikor a cég által kifejlesztett rendszer aktív üzemmódban van, akkor a sofőrnek „tilos aludni, újságot olvasni vagy számítógépet használni"(14). Az persze nem világos, hogy a cég hogyan tervezi betartatni mindezt, ahogy az sem, hogy az okostelefon használata, a filmnézés, valamint sok más, a figyelmet elterelő tevékenység engedélyezett lesz-e. Ha egyszer sikerül legyőzni ezeket az akadályokat, akkor az önvezető autóknak hatalmas jelentőségük lesz, főleg a biztonság növelésében. 2009-ben körülbelül 11 millió autóbaleset történt az Egyesült Államokban, és az ütközésekben mintegy 34 ezren vesztették életüket. Világszerte nagyjából 1,25 millióan halnak meg az utakon évente(15). Az amerikai közlekedésbiztonsági tanács (National Transportation Safety Board) becslései szerint a balesetek 90%-át elsődlegesen emberi mulasztás okozza. Vagyis, egy valóban megbízható önvezető technológiával rengeteg ember életét meg lehetne menteni. Az előzetes adatok arra engednek következtetni, hogy már azok az ütközéselkerülő rendszerek is pozitív változást hoztak, amelyek néhány autóban jelenleg is megtalálhatók. A kártérítési igények vizsgálatakor egy biztonsági elemzésekkel foglalkozó független szervezet, a Highway Loss Data Institute elemzői azt találták, hogy egyes Volvo-modellek, amelyeket ilyen rendszerrel is felszereltek, nagyjából 15%-kal kevesebb balesetet szenvedtek el, mint a hasonló, de ütközéselkerülő nélkül közlekedő autók(16). Az önvezető autók hívei szerint az ütközések elkerülésén kívül ennek a technológiának még számos előnyös tulajdonsága van. Az önvezető autók képesek
lesznek arra, hogy kommunikáljanak egymással, sőt együttműködjenek. Közlekedhetnek konvojban is, egymás „szélárnyékában", hogy üzemanyagot spóroljanak. A nagy sebességnél is összehangolt közlekedés révén a városi autópályákon jelentősen csökkenne a zsúfoltság, sőt talán végleg megszűnnének a dugók. Ám, úgy vélem, e téren a lelkesedés jóval megelőzi a realitást, vagy azt, ami a közeljövőben realitássá válhat. Az efféle előnyök nagymértékben támaszkodnak az ún. hálózati hatásra: ahhoz, hogy ezek az előnyök realizálódjanak, a forgalomban lévő autók egy igen jelentős részének önvezető autónak kell lennie. A valóság viszont nyilvánvalóan az, hogy a sofőrök nagy része a legjobb esetben is ambivalens érzésekkel viseltetik majd az önvezető, technológia iránt. Sokan, egész egyszerűen, szeretnek vezetni. Az olyan autósmagazinoknak, mint amilyen a Motor Trend vagy a Car and Driver5: több millió előfizetője van. Elvégre mi értelme van egy autót megvenni „a vezetés élményéért", ha nem lehet vezetni? Valószínű, hogy az önvezető technológiát elfogadó sofőrök is csak fokozatosan fognak átállni. A meredeken emelkedő jövedelmi különbségek, az évtizedek óta tartó anyagi stagnálás egyik következménye éppen az, hogy egyre kevesebben engedhetik meg maguknak, hogy új autót vegyenek. A legújabb adatok szerint az amerikai vevők egyáltalán nem sietnek lecserélni meglévő járműveiket. 2012-ben az amerikai utakon közlekedő autók átlagéletkora 11 év volt — ez bizony rekord. Egyes esetekben az emberi és a robotsofőrök keveredése még bajosabb is lehet, mint a teljes automatizálás. Gondoljunk csak arra az agresszív sofőrre, aki legutóbb bevágott elénk, vagy vakmerően szlalomozott a többsávos úton. Most képzeljük el, hogy ugyanez a sofőr önvezető autók között randalírozik, amelyekről tudja, hogy arra vannak beprogramozva, hogy minden helyzetben tökéletesen defenzíven viselkedjenek. Egy ilyen „farkas a bárányok között" felállás emberünket még kockázatosabb magatartásra csábítaná. A technológia legoptimistább hívei már 5-10 éven belül komoly átrendeződésre számítanak. Én azt gyanítom, hogy a technikai kihívások, a társadalmi elfogadtatás, valamint a felelősségvállalás és a szabályozás kapcsán felmerülő akadályok tekintetében az efféle jóslatok irreálisan optimistának tűnnek. Mindazonáltal ahhoz aligha férhet kétség, hogy a teljesen önjáró — vezető nélküli — járművek előbbutóbb valóban megérkeznek. És akkor nemcsak az autóipart forradalmasíthatják, hanem a gazdaság és a munkaerőpiac egyéb szektorait is, és az emberek és az autók kapcsolatát is új alapokra helyezhetik. Sok mindent meg kell még tanulnunk arról a jövőről, amelyben az autónk teljesen önvezető lesz, de ezek közül is a legfontosabb talán az, hogy az az autó valószínűleg nem a saját autónk lesz. Sokan elgondolkodtak már azon, vajon mi lenne az optimális feladat az önvezető autók számára, és úgy tűnik, többségük egyetért abban, hogy ezek a járművek — legalábbis a sűrűn lakott területeken — megosztott, közös használatú erőforrások lesznek. A Google-nak kezdettől fogva ez volt a szándéka. A cég társalapítója, Sergey Brin ezt így magyarázta el a The New Yorker újságírójának, Burkhard Bilgernek: „...csak nézz ki az ablakon,
sétálj végig a parkolókon, tartsd nyitva a szemed a többsávos utak mentén — a közlekedési infrastruktúra uralja a városokat. Ez hatalmas teher a Földnek”(17). A Google-nál azt remélik, hogy sikerül lerombolni a jelenlegi modellt, amelyben az autó tulajdonosa és használója egy és ugyanaz a személy. A jövőben, ha szükségünk lesz egy autóra, elég lesz csak az okostelefonunk vagy egyéb, internetkapcsolattal rendelkező eszközünk után nyúlni, és hívni egy önvezető járművet magunknak. Ezek az autók ahelyett, hogy üzemidejük 90%-át parkolással töltenék, sokkal nagyobb kihasználtságot élveznek majd. Csupán ez az egyetlen változás is valóságos ingatlanforradalmat fog kirobbantani a nagyvárosokban. Rengeteg, most még parkolóként funkcionáló területet lehet végre új módon felhasználni. Persze, az önvezető autókat is tárolni kell majd valahol, amikor épp nincsenek használatban, de mivel nem lesz szükség arra, hogy összevissza, hol az egyik, hol a másik álljon ki a sorból, tömbösítve lehet majd tárolni őket. Ha hívunk egy autót, és egy sincs a közelben, amelyik úton lenne, akkor egyszerűen a soron következőt kapjuk meg. Természetesen joggal fogadjuk szkeptikusan azt a gondolatot, hogy a városi autók előbb-utóbb közös használatú erőforrásokká válnak. Először is, ez kimondottan szembemenne az autóipar céljaival, amelynek az az érdeke, hogy minden háztartásnak legyen legalább egy saját autója. Másodszor, ahhoz, hogy ez az új modell működőképes legyen, a munkába ingázóknak csúcsforgalomban közösen kellene használniuk ezeket az autókat, különben hamar hiány lépne fel, és ettől annyira felszökne az autók használatának ára, hogy sokan nem engedhetnek meg maguknak, hogy ilyennel járjanak. A harmadik problémakör egy megosztott autónál: a biztonság. Még ha az autó szoftvere képes is megoldani a logisztikai feladatokat, és hatékonyan, sőt időben célba juttatni utasait, egy autóban idegenekkel együtt utazni akkor is sokkal intimebb élmény, mint buszon vagy vonaton. Bár ezekre a problémákra igazán könnyű megoldást találni. Azokat az autókat például, amelyeket efféle közös utazásokra terveznek, kis fülkékre lehetne osztani. Nem is kellene látni utastársainkat, sőt, tudnunk sem kellene róluk. A bezártság érzés elkerülése érdekében a válaszfalakra virtuális ablakokat lehetne felszerelni. Ezeken a nagy felbontású képernyőkön pedig azt láthatnánk, amit az autó külsejére szerelt kamerák rögzítenek. Mire kialakul az önvezető autók rutinszerű használata, addigra sokkal olcsóbb lesz a hardver, amellyel ezek a megoldások kivitelezhetők. Amikor az autó megáll, az egyik ajtón felvillan egy zöld fény, az utas beszáll, és elautózik a célállomásra — épp úgy, mintha egyedül utazna. Megosztozna az autón másokkal, de a saját, virtuális kis kapszulájában utazna. Tervezhetnének járműveket csoportos utazásokra is azoknak, akik együtt utaznak, vagy ugyan egyedül vannak, de szívesen veszik mások társaságát. Netán a válaszfalak is elhúzhatók lehetnének — kölcsönös beleegyezés esetén. A közös használatú önvezető járművek esetén, főleg, ha azok fülkékre vannak osztva, valódi gondot csak az autó tisztán tartása okozna. Ez a buszokon és a metrón is általános probléma, és ha
nincs jelen sofőr (vagy másik utas), egyesek bármit megengednek maguknak. De lehet, hogy a kapszulának nem is kellene virtuálisnak lennie. 2014 májusában a Google bejelentette, hogy az önvezető autó fejlesztésének következő fázisában a kétszemélyes elektromos járművek kerülnek a fókuszba. Ezeknek a végsebessége 40 km/h lenne, és a kialakítását kifejezetten városi környezetre optimalizálnák. Az utasok egy mobilalkalmazás segítségével rendelnék meg és állítanak be az úti célt. A Google mérnökei arra a következtetésre jutottak, hogy az a megoldás, hogy vészhelyzetben az autó visszaadja az irányítást a sofőrnek, kivitelezhetetlen, ezért ez az új típusú jármű már teljesen automatizált lesz — nem kerül bele se kormány, se fék. A The New York Times újságírójának, John Markoffnak adott interjújában Sergey Brin kiemelte, hogy cége teljesen felhagyott a nagyobb autógyártóknál jellemző „fokozatossággal", mondván, „ez a módszer nem igazán szolgálja azt a tervünket, hogy piacformáló erővé váljunk"(18). Meglehet, hogy a piac egyéb megoldásokat is talál majd a közös használatú automata járművek problematikáira. A Mother Jones blog egyik szerzője, Kevin Drum — aki szerint „már egy évtizeden belül elérhetővé válnak a teljesen automata, önvezető autók, és alaposan átírják majd a szabályokat” — úgy véli, jó megoldás lenne, ha részesedést lehetne venni egy autószolgáltatásban, ami garantálná, hogy mindig van számunkra egy rendelkezésre álló jármű, és ezért csak a töredékét kellene kifizetni annak, amibe az autó tényleges megvásárlása kerülne. Vagyis, csak azokkal osztoznánk az autón, akik szintén igénybe veszik az adott szolgáltatást, nem pedig a felhasználók teljes körével. Ha ez a megosztáson alapuló modell mégsem terjedne el, akkor az automata járművek még negatív hatással is lennének a sűrűn lakott vidékekre. Ha az önvezető autó tulajdonosa olyan helyre látogat, ahol a parkolóhely kevés és drága, lehet, hogy inkább úgy dönt, egyszerűen hagyja az autót kint körözni az utcán, majd dolga végeztével újra beszáll. Esetleg inkább elküldi a közeli családi házas övezetbe várakozni, hogy ne kelljen fizetnie a parkolásért. Vagy letölt egy nem legális applikációt, amely érzékeli, ha hatóságinak tűnő jármű közeledik, és a tilosban várakozó autó akkor pillanatok alatt eltűnik a helyszínről. Ha ez a megosztáson alapuló modell tényleg elterjed, akkor az egyes autók nagyobb kihasználtsága természetesen azt is jelenti majd, hogy a lakosság létszámához viszonyítva csökken a járművek száma. A környezetvédők és a várostervezők valószínűleg odalesznek az örömtől — az autógyártók már kevésbé. Azon túlmenően, hogy csökken az egy főre jutó kocsik száma, ez a trend a luxusautó-márkákra nézve is komoly fenyegetést jelenthet. Hiszen miért is érdekelne bárkit is, hogy milyen típussal vagy modellel utazik, ha nem az övé az autó, és az adott járművet csak egyetlen utazás erejéig használja? Az autó elveszítheti
státuszszimbólum szerepét, és az autópiac is az olcsó tömegcikkek piacává válhat. Ezen okok miatt jó esély van arra, hogy az autógyártók foggal-körömmel ragaszkodnak majd ahhoz, hogy maradjon valaki a vezetőülésben, még ha csak a gombokat nyomkodja, akkor is. Az autógyártók hamarosan egy olyan dilemmával találhatják szembe magukat, amivel a nagy cégeknek mind meg kell küzdeniük, amikor a szektorukat utolérik a felforgató technológiák. Ilyenkor egy cég döntési helyzetbe kerül, hogy azt az üzletet védje, ami ma és a közeljövőben még bevételt hoz, vagy annak az újonnan megjelent technológiának a térnyerését segítse, amely előbb-utóbb elértékteleníti, sőt talán teljesen tönkre is teszi a mostani üzletét. A tapasztalat azt mutatja, hogy a cégek szinte kivétel nélkül az aktuális bevételforrás védelme mellett döntenek.(A jelenség klasszikus példája a Microsoft: túl sokáig ragaszkodtak a PC-üzletághoz, és így lemaradtak arról, hogy megvessék a lábukat az okostelefonok és táblagépek piacán.) Ha a Brin által előrevetített forradalomhoz hasonló valóban kirobban, az talán nem is az autóiparból, hanem azon kívülről indul majd. Brin pedig a legjobb helyen van ahhoz, hogy ezt levezényelje. Ha a jelenlegi piaci modell, amelyben az autók magántulajdonban vannak, végül megbukik, az rendkívüli hatást gyakorol majd a gazdaság és a munkaerőpiac jó néhány szektorára. Gondoljunk csak az autókereskedésekre, az autószerelő műhelyekre, a benzinkutakra! Ezek mind közvetlenül azért jöttek és jöhettek létre, mert széles körben elterjedt, hogy az autók magántulajdont képeznek. Abban a világban, amit a Google-nél álmodtak meg, a robotautók flottákba tömörülnek majd; a karbantartást, a javítást, a biztosítást és a tankolást központilag intézik. Több ezer ismeretlen kisvállalkozás és sok ezer munkahely tűnhet el. Hogy legyen némi fogalmunk arról, hány állás kerülhet veszélybe, vegyük azt, hogy csak Los Angelesben közel tízezer ember dolgozik autómosókban(20). Az önvezető technológia foglalkoztatásra gyakorolt hatásai természetesen a főállású sofőröket érintenék a legközvetlenebbül. Nem. lennének többé taxisofőrök. Talán a buszvezetés is automatizálódna, de az is lehet, hogy a buszok egyszerűen eltűnnének, és átvennék a helyüket a közösségi közlekedés sokkal jobb és személyre szabottabb formái. A futárok állása is megszűnhet. Az Amazonnál például kísérleti jelleggel már bevezették a rendelés napján teljesülő kiszállítást — a csomag ilyenkor fix helyen álló terminálokba érkezik. Miért ne lehetne ezekre a terminálokra kerekeket szerelni? Az automata futár sms-t küldene a címzettnek néhány perccel az érkezése előtt, majd szépen megvárná, amíg az illető beüti a kódot, és kiveszi a neki szánt csomagot. Számomra ez sokkal életképesebb megoldásnak tűnik, mint a drómos kiszállítás, amelynek az ötletét először 2013-ban vetették fel az Amazon vezetői az CBS tévécsatorna „60 Minutes" című műsorában. Nincs százszázalékos megbízhatóságú technológia. Az Amazon üzlete mostanra olyannyira kiterjedt, hogy rengeteg drótos kiszállítást kellene teljesítenie ahhoz, hogy ezzel érdemi hatást érjen el. Viszont nagyszámú kiszállítás esetén a legkisebb hibaszázalék is
azt jelentené, hogy folyamatosan érkeznének a panaszok a szerencsétlen kimenetelű, több emelet magasságban manőverezett kétkilós csomagok okozta balesetek miatt — hát kinek hiányzik ez? Úgy vélem, az automata járművek először például a kereskedelmi célú gépjárműparkoknál terjednek majd el széles körben. Az ilyen flottákat megvásárló és működtető cégeknek már most is hatalmas a felelősségük. Elég, ha egyetlen sofőrjük egyetlen hibát vét, és máris tönkrement az egész napjuk. Ha kellő tapasztalatokat szereznek ezzel az új technológiával, és az adatok egyértelműen azt mutatják, hogy ez a megoldás biztonságosabb és megbízhatóbb, az komoly ösztönzést fog jelenteni a járművek automatizálására. Más szóval, az első terület, ahol az önvezető autók megkezdhetik világhódító útjukat, épp az lehet, amely a lehető legközvetlenebbül érinti az állások többségét. Sokszor találkoztam olyan felvetéssel is, hogy a közeljövőben akár már a közúti távolsági fuvarozást is teljesen automatizálhatják. Én viszont azt gondolom, hogy ez a fejlődési folyamat ennél sokkal hosszabb lesz. Lehet, hogy hamarosan a teherautók is képesek lesznek gyakorlatilag elvezetni önmagukat, de mivel ezek a járművek óriási pusztításra képesek, valószínűleg még jó ideig marad valaki a vezetőfülkében. Elvégeztek már néhány sikeres kísérletet az automatizált konvojban haladásra, ahol a teherautó az előtte haladó jármű követésére van beprogramozva, és lehet, hogy ez a megoldás idővel komoly szerephez jut a hadseregnél vagy a ritkán lakott területeken. 2013-ban a Time magazinnak adott interjújában David von Drehle, az egyik szállítmányozási cég vezetője felhívta az olvasók figyelmét arra a lényeges dologra, hogy az Egyesült Államok rogyadozó infrastruktúrája komoly akadálya lehet annak, hogy a teljes automatizálás életképes megoldás lehessen(21). A kamionsofőrök naponta szembesülnek azzal, hogy az országban az utak és a hidak állapota folyamatosan romlik, és csak toldozgatják-foldozgatják őket. Ahogy azt az 1. fejezetben is láttuk, a sofőrök teljes kiiktatásával az élelmiszer-szállítmányokat és az egyéb, kulcsfontosságú rakományokat kitesszük a hackelés és a kibertárnadások veszélyeinek. A vezetékes áramon kívül talán nincs még egy olyan innováció, amely ugyanolyan központi szerepet játszott volna az amerikai középosztálynak — és szinte valamennyi fejlett állam stabil társadalmi berendezkedésének — a kialakulásában, mint a személyautó. Az önvezető autó elterjedése gyökeresen megváltoztatná azt, ahogyan az autókról gondolkodunk és ahogyan az autókhoz viszonyulunk. Ráadásul megszüntetne milliónyi stabil, középosztálybeli állást, és tönkretenne sok ezer vállalkozást. Hogy az önvezető autók elterjedése milyen konfliktusokkal és társadalmi felbolydulással járna, abból egy kis ízelítőt adhat már most a közösségi személyszállítást okostelefonos applikációval bevezető startup, az Uber körüli hisztéria. A cég viták és perek kereszttüzébe került szinte mindenhol, ahol piacra lépett. 2014 februárjában a chicagói taxitársaságok keresetet nyújtottak be a város ellen, amelyben azt állították, hogy az Uber miatt elértéktelenedik az a közel hétezer működési engedély, amelyet a városi hatóság adott ki, és amelyeknek az összpiaci
értéke meghaladja a 2,3 milliárd dollárt(22). Képzeljük el, mekkora lenne a felháborodás, ha az Uber autói egyszer csak sofőr nélkül érkeznének meg. Azzal, hogy sorra tűnnek el a munkaerőpiacról az állások, a jövedelmek pedig stagnálnak — sőt talán csökkennek is —, azt kockáztatjuk, hogy a lakosság egy nagy és egyre növekvő hányadának többé nem lesz arra elegendő, szabadon elkölthető jövedelme, hogy továbbra is életben tartsa a termékek és szolgáltatások iránti élénk keresletet. A következő fejezetben ezt a kockázatot vizsgáljuk meg közelebbről, és megnézzük, hogy végső soron jelenthet-e ez komoly fenyegetést a gazdasági növekedésre, illetve előidézhet-e egy újabb válságot.
8. fejezet: A FOGYASZTÓK, A NÖVEKEDÉS KORLÁTAI… ÉS A VÁLSAG? A sokszor idézett történet szerint Henry Ford legidősebb unokája, a legifjabb Henry Ford és az amerikai autóipari dolgozók szakszervezetének (United Automobile Workers) legendás vezetője, Walter Reuther épp közös gyárlátogatáson volt egy nemrégiben automatizált autógyárban, amikor is a Ford Motor Company elnökvezérigazgatója ezzel a gúnyos kérdéssel fordult Reutherhez: „Walter! Hogy fogod rávenni ezeket a robotokat arra, hogy szakszervezeti tagdíjat fizessenek?" Mire Reuther így replikázott: „Henry! Es te hogy fogod rávenni őket, hogy autót vegyenek tőled?" Bár a valóságban valószínűleg sosem zajlott le ez a beszélgetés, az anekdota tömören és frappánsan fogalmazza meg az általános automatizálás hatásaival kapcsolatos egyik legfőbb aggodalmat: a munkások fogyasztók is egyben, és a fizetésükből tudják csak megvásárolni a gazdaságban előállított termékeket és szolgáltatásokat. Az autóipar talán minden más gazdasági szektornál szemléletesebben bizonyította ennek a kettős szerepnek a fontosságát. Amikor idősebb Henry Ford 1914-ben fellendítette a T-modell gyártását, megduplázta — vagyis 5 dollárra emelte — a munkásai napi bérét, és ezzel biztosította, hogy megengedhessék maguknak, hogy meg is vegyék azt az autót, amit gyártanak. Ettől kezdve az autóipar felemelkedése elválaszthatatlanul összefonódott a széles amerikai középosztály megteremtésével. Ahogy azt a 2. fejezetben láttuk, egyértelmű, hogy az emelkedő jövedelmek és a stabil, széles körű fogyasztói kereslet közti jelentékeny szimbiózis lassan már a múlté.
Gondolatkísérlet Ahhoz, hogy el tudjuk képzelni, vajon Reuther figyelmeztetésének a lehető legszélsőségesebb esetben milyen következményei lehetnek, végezzük el az alábbi gondolatkísérletet! Tegyük fel, hogy a Földet hirtelen megszállja egy különös, földön kívüli faj. Miközben ezrével özönlenek le közénk gigászi űrhajójukból, az emberiség ráébred, hogy a látogatók nem azért jöttek, hogy leigázzanak minket, vagy hogy elorozzák az erőforrásainkat, és még csak nem is azért, hogy a vezetőinkkel tanácskozzanak. Ezek az idegenek, mint kiderül, dolgozni jöttek. Ez a faj a fejlődése során gyökeresen más utat járt be, mint mi, emberek. Az idegenek társadalma leginkább a társas rovarokéra hasonlít, és az űrhajókon ideérkezettek egytől egyig a munkásosztály tagjai. Valamennyien igen intelligensek, könnyen tanulnak nyelveket és oldanak meg problémákat, s még némi kreativitásról is
tanúbizonyságot tesznek. Azonban ezeket az idegeneket egyetlen — és minden mást felülíró — biológiai késztetés hajtja: csakis a hasznos munka hoz nekik megelégedést. Hidegen hagyja őket mindenféle pihenés, szórakozás vagy általános intellektuális tevékenység. Az ő életükből hiányzik az otthon, a privát szféra, a magántulajdon, a pénz és az egészség fogalma. Ha alvásra van szükségük, azt állva, a munkahelyükön teszik. Még az elfogyasztott étellel szemben is közömbösek, mert nincs ízérzékelésük. Aszexuális módon szaporodnak, és néhány hónap elegendő ahhoz, hogy elérjék a teljesen kifejlett állapotot. A párzótárs megtalálásához nincs szükségük vonzerőre, és nem vágynak arra, hogy kiemelkedjenek a tömegből. Az idegenek csakis és kizárólag a kolóniájukat szolgálják. Csak a munka élteti őket. Az idegenek szépen, fokozatosan beilleszkednek a társadalmunkba és a gazdaságunkba. Ég bennük a tettvágy, és nem kérnek fizetést. Számukra ugyanis maga a munka a jutalom — sőt nekik ez az egyetlen elképzelhető jutalom. Alkalmazásuknak egyetlen költségvonzata az, hogy biztosítani kell nekik vizet és valamilyen élelmet. Ha ez adott, gyorsan elszaporodnak. A legkülönfélébb méretű vállalkozások kezdenek idegeneket alkalmazni, méghozzá mindenféle munkakörben. Először csak rutinszerű, alacsony szintű feladatokat kapnak, de hamar bebizonyítják, hogy összetettebb munkák elvégzésére is képesek. Így aztán fokozatosan átveszik az emberek helyét a munkahelyeken. Az idegenek alkalmazása ellen kezdetben még tiltakozó vállalkozóknak sem nagyon marad más választásuk, mint áttérni az új munkaerőre, ahogy a versenytársak már mind megtették. Az emberek körében megállíthatatlanul nő a munkanélküliség, azoknak pedig, akiknek még van állásuk, többé nem nő a jövedelmük, sőt, az állásokért folyó verseny hatására még csökken is. Hónapok, majd évek telnek el így, lejár a munkanélküli-segély, a kormányzati beavatkozást sürgető felhívások pedig zsákutcába vezetnek. Az Egyesült Államokban a demokraták az idegenek alkalmazásának korlátozását követelik. A republikánusok, akiket a nagyvállalatok lobbistái folyamatosan ostromolnak, gátat vetnek ezeknek a kezdeményezéseknek, és arra hivatkoznak, hogy az idegenek már ellepték az egész bolygót, így az amerikai vállalkozások ilyetén korlátozása óriási mértékű versenyhátrányt okozna az egész országnak. A közvéleményt egyre inkább aggasztja, hogy milyen jövő vár így az emberiségre. A fogyasztói piacok a végletekig polarizálódnak. A szűk kisebbség tagjai — a sikeres cégek tulajdonosai, a nagybefektetők, a vezető pozíciók biztonságában élők — hihetetlenül jól élnek, hiszen a cégeik jövedelmezősége egyre csak nő. A luxustermékek és -szolgáltatások piaca virágzik. A többiek a filléresboltba járnak vásárolni. Egyre többen vannak azok, akik vagy munkanélküliek, vagy attól félnek, hogy hamarosan elveszítik az állásukat, így a takarékosság egyre inkább egyet jelent az életben maradással. Ám hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy a cégek bámulatos bevétel-növekedése nem tarthat örökké. Az extraprofit ugyanis szinte kizárólag a bérköltség csökkentésének volt köszönhető. A bevételnövekedés mértéke egyre kisebb lesz,
majd csökkenni kezd. Az idegenek persze nem vásárolnak semmit. Az emberek közül pedig egyre többen vannak azok, akik csak a legszükségesebbeket veszik meg. Azok a vállalkozások, amelyek nem alapvető termékeket és szolgáltatásokat kínálnak, végül sorra csődbe mennek. Az emberek megtakarításai és hitelkeretei kimerülnek. A lakástulajdonosok nem tudják törleszteni a jelzálogkölcsönt, a bérlők nem tudják fizetni a bérleti díjat. A lakáshitelek, a vállalkozói hitelek, a fogyasztási hitelek és a diákhitelek késedelmi díjai az egekbe szöknek. Az állami adóbevételek zuhannak, miközben a szociális szolgáltatások iránti igény drasztikus mértékben megemelkedik, és ez már a kormány fizetőképességét fenyegeti. Küszöbön áll egy újabb pénzügyi válság, és ez még a jómódú elitet is takarékosságra ösztönzi: drága táskák és luxusautók helyett hamarosan inkább aranyra költenek. Úgy tűnik tehát, hogy az idegenek mégsem teljesen békés szándékkal jöttek.
A gépek nem fogyasztanak Az idegenek inváziójának hasonlata, belátom, kissé túlzó. Egy igen alacsony költségvetésű sci-fi filmötletnek talán elmenne. Ugyanakkor azt azért jól példázza, hova is futhat ki végül ez a szakadatlan automatizálási folyamat — legalábbis akkor, ha nem születnek olyan politikai irányelvek, amelyek alkalmazkodnak ehhez az új helyzethez (erről bővebben a 10. fejezetben lesz szó). Ennek a könyvnek eddig az volt az elsődleges üzenete, hogy az egyre gyorsuló ütemben fejlődő információtechnológia vélhetően egyre több iparágban, egyre több képzettségi szinten egyre nagyobb fenyegetést jelent majd a munkavállalókra. Ha ez a trend tovább folytatódik, annak az egész gazdaságra nézve komoly következményei lesznek. Ahogy a folyamatos automatizálás miatt csökken a munkahelyek száma és a jövedelmek nagysága, úgy mind többen veszítik el vásárlóerejüket és jövedelmüknek azon részét, amely megteremtené a gazdasági növekedéshez nélkülözhetetlen piaci keresletet. Egy ország gazdaságában előállított valamennyi termék és szolgáltatás előbbutóbb megvásárlásra (elfogyasztásra) kerül. Gazdasági értelemben a „kereslet" azt jelenti, hogy az emberek vágynak valamire, vagy szükségük van valamire, és azért a valamiért tudnak és hajlandók is fizetni. Csupán két olyan entitás létezik, amely a piacon végfelhasználóként vagy végfogyasztóként jelenik meg: az egyén és az állam. Az Egyesült Államokban a GDP-nek legalább a kétharmadát jellemzően az egyéni fogyasztók költései teszik ki, míg más fejlett országokban ez az arány 60% körül alakul. Az egyéni fogyasztók túlnyomó többségének természetesen az alkalmazottként kapott fizetése szinte az egyetlen jövedelemforrása. Vagyis az emberek elsősorban a munkájuk révén jutnak hozzá a fogyasztáshoz szükséges vásárlóerőhöz. Persze a cégek is vásárolnak, de ez nem számít végfelhasználói keresletnek. A vállalkozások ún. inputokat vesznek, amelyeket arra használnak, hogy azokból valami mást állítsanak elő. Ezenkívül vásárolnak befektetési céllal is — ezek a kiadások a
jövőbeli gyártást hivatottak fedezni. Ám ha a piacon nincs kereslet a cég terméke iránt, akkor lehúzzák a rolót, és többé nem vásárolnak inputokat. Vannak cégek, amelyek más cégeknek adnak el szolgáltatásokat vagy termékeket, de valahol a sor végén lennie kell egy magánszemélynek (vagy állami szervnek) is a láncban, aki csak azért vesz meg valamit, mert vágyik rá vagy szüksége van rá. A lényeg, hogy a munkás egyben egyéni fogyasztó is (aki lehet, hogy a fizetéséből több fogyasztót is eltart). Ezek az emberek teremtik meg a végfelhasználói keresletet. Amikor a munkás helyét átveszi a gép, az a gép nem fogyaszt és nem is vásárol soha semmit. Persze felhasznál némi energiát, kellenek hozzá pótalkatrészek, és karbantartást is igényel, de ezek szintén csak inputok, nem jelentenek keresletet. Ha nincs senki, aki megvegye azt, amit a gép gyárt, akkor a cég előbb-utóbb bezár. Az autógyárban használt ipari robot végleg leáll, ha senki nem veszi meg az autót, amit ez a gép szerel össze. Persze nem csak a gyáriparban használnak robotokat. Léteznek háztartási robotok is. Lehet, hogy egy nap mindenkinek lesz saját robotja, amely megcsinál ezt-azt a ház körül. Egy ilyen robot valószínűleg áramot „fogyaszt", karbantartást és néha javítást igényel. Ám gazdasági értelemben továbbra is a robot tulajdonosa lesz a fogyasztó vagy végfelhasználó — nem a robot. A tulajdonosnak szüksége van munkára, illetve jövedelemre, különben nem tudja fedezni a robot működési költségeit. Nem a robotok generálnak végfogyasztást — hanem az emberek. (Feltéve persze, hogy ezek nem intelligens, érző robotok, akiket olyan gazdasági szabadsággal ruháztak fel, amelynek birtokában fogyasztóként tudnak viselkedni. Ennek elméleti lehetőségét a következő fejezetben fogjuk megvizsgálni.) Tehát, ha az automatizálás miatt megszűnik azoknak az állásoknak egy jelentős része, amelyek eddig megélhetést nyújtottak a fogyasztóknak, vagy ha a bérek olyan alacsony szintre süllyednek, hogy az embereknek csak egy nagyon kis százaléka rendelkezik majd nagyobb mennyiségű szabadon elkölthető jövedelemmel, akkor bizony nehéz elképzelni, hogy a jövőben hogyan működik majd ez a modern, tömeggyártáson alapuló piacgazdaság, amelyben élünk. Szinte az összes jelentősebb iparág, azok, amelyek a gazdaság gerincét alkotják: autógyártás, pénzügyi szolgáltatások, háztartási elektronika, telekommunikációs szolgáltatások, egészségügyi ellátás stb. — egy sokmilliónyi potenciális fogyasztóból piacra épül. A piacon pedig nemcsak az számít, mennyit költenek az emberek, hanem az is, hogy azt a pénzt hányan költik el. Egyetlen milliomos talán vesz magának egy nagyon szép és drága autót. Esetleg vesz egy tucatot. De biztosan nem fog több ezer autót megvenni. Ugyanez igaz a mobiltelefonra, a laptopra, az éttermi vacsorára, a kábeltévéelőfizetésre a jelzáloghitelre, a fogkrémre, a fogorvosi beavatkozásokra és minden. elképzelhető, végfelhasználásra szánt termékre és szolgáltatásra. Egy tömegpiacra épülő gazdaságban a vásárlóerő megoszlásának komoly. jelentősége van. Ha a
jövedelmek túlságosan is a potenciális fogyasztók egy szűk körének kezében összpontosulnak, az végső soron az iparágak működését biztosító piacok fennmaradását veszélyezteti.
Az egyenlőtlenség és a fogyasztói kiadások eloszlása: amit már tudunk Az Egyesült Államokban 1992-ben a társadalmi jövedelem eloszlás szempontjából a felső 5%-ba tartozó háztartások költései a fogyasztói összkiadások 27%-át tették ki. 2012-re ez az arány 38%-ra emelkedett. Ugyanebben a két évtizedben az amerikai fogyasztók alsó 80%-a költéseinek részaránya 47% -ről 39%-ra csökkent(1). 2005-re a jövedelmek és a költések koncentrálódásának fokozódó trendje már olyannyira nyilvánvalóan és megállíthatatlanul tört előre, hogy a Citigroup részvénypiaci elemzőinek egy kis csapata megírta elhíresült elemzéseit, amelyet csak a legvagyonosabb ügyfeleknek szántak. Ebben azt állították, hogy az Egyesült Államok kezd „plutonómiává" (gazdasági plutokráciává) alakulni — ez egy olyan „fejnehéz" gazdasági rendszer, amelyben elsősorban egy kis létszámú, elit csoport adja a növekedés motorját, amelynek tagjai egyre növekvő arányban fogyasztanak mindenből, amit a gazdaság előállít. A feljegyzésekben többek között azt javasolták a gazdag befektetőknek, hogy nagy ívben kerüljék azoknak a cégeknek a részvényeit, amelyek a rohamtempóban fogyatkozó amerikai középosztályt szolgálják ki, és inkább összpontosítsanak a luxusholmik és -szolgáltatások beszállítóira, akik a leggazdagabb fogyasztókat tekintik célcsoportjuknak(2). Az adatok alapján ma már kétség nem férhet hozzá, hogy az amerikai gazdaság évtizedek óta menetei az egyre fokozódó jövedelemkoncentráció felé, ám van ebben a jelenségben egy alapvető paradoxon. A közgazdászok régóta tudják, hogy a gazdagok jövedelmüknek sokkal kisebb hányadát költik el, mint a középosztálybeliek, a szegényekről nem is beszélve. A legalacsonyabb jövedelmű háztartásoknak nem nagyon van más választásuk, mint hogy szinte az összes bevételüket elköltsék, miközben az igazán jómódúak ha akarnának, se tudnának ilyen arányban költekezni és fogyasztani. Nyilvánvalóan adódik a következtetés: mivel a jövedelem egyre inkább a „felső tízezer" kezében koncentrálódik, a fogyasztás mértékének csökkennie kell. A lakosságnak az a vékony szelete, amely mind többet és többet tesz zsebre az ország összjövedelméből, egyszerűen nem képes mindezt a többletet teljesen egészében elkölteni, és ezt a gazdasági adatoknak is tükrözniük kell. A történelem tanúsága szerint azonban nem teljesen ez a helyzet. Az 1972 és 2007 közt eltelt 3,5 évtizedben a szabadon elkölthető jövedelem ténylegesen elköltött átlagos részaránya 85%-ről 93% fölé emelkedett(3). Ennek az időszaknak a nagy részében a fogyasztói kiadások nemcsak hogy az Egyesült Államok GDP-jének messze legnagyobb, hanem a leggyorsabban növekvő tételét is jelentették. Ez annyit tesz, hogy a fogyasztóknak valahogyan még az egyre fokozódó jövedelemegyenlőtlenség és jövedelemkoncentráció mellett is sikerült ténylegesen
növelniük az összkiadásaikat, és az amerikai gazdaság növekedésében ez a pazarlás volt a legjelentősebb tényező. 2014 januárjában a St. Louis-i központi bank és a St. Louis-i Washington Egyetem két közgazdásza, Barry Cynamon és Steven Fazzari publikálta annak a kutatásnak az eredményeit, amelyben a növekvő jövedelemegyenlőtlenség és a növekvő fogyasztói kiadások között feszülő ellentmondást vették górcső alá. Elsődlegesen arra a következtetésre jutottak, hogy a fogyasztói kiadások évtizedek óta tartó növekedésének tendenciája mögött javarészt az amerikai fogyasztók alsó 95 % -ának egyre növekvő eladósodottsága állt. 1989 és 2007 között a lakosság e túlnyomó többségének adóssága — pontosabban annak a jövedelemhez viszonyított aránya — nagyjából megduplázódott: a korábbi 80 % -ról a rekordmértékű 160%-ra emelkedett. A leggazdagabb 5% körében ugyanez az arány változatlanul 60% körül maradt(4). Az adósságállományon belül a legmeredekebb emelkedést — az ingatlanlufinak és a könnyelmű hitelkihelyezésnek köszönhetően — a lakáshitelek és a szabad felhasználású jelzáloghitelek produkálták, méghozzá közvetlenül a pénzügyi válság kirobbanását megelőző években. Természetesen ez a rendszer, amelyben Amerika szinte teljes lakossága folyamatosan hitelfelvételhez folyamodik, hogy életvitelét fedezze, végső soron fenntarthatatlan. Cynamon és Fazzari szerint „ez a korábban páratlan hitelezési láz vezetett ahhoz a pénzügyi törékenységhez, amely aztán elindította a 2008-as nagy gazdasági világválságot, amikor a bankok elzárták a hitelcsapot, és ennek hatására a lakosság kénytelen volt visszafogni a fogyasztást"(5). A válság előrehaladtával a fogyasztói összkiadások szintje 3,4%-ot zuhant — ekkora visszaesésre a II. világháború óta egyetlen válság során sem volt példa. A kiadások csökkenése ráadásul különösen hosszú ideig tartott; közel három év kellett hozzá, hogy visszatérjen a válság előtti szintre(6). Cynamon és Fazzari a válság alatt és után is szembetűnő különbségeket talált a két jövedelmi csoport között. A felső 5% mérsékelni tudta a kiadásait azzal, hogy a válság idején más forrásokhoz nyúlt. Az alsó 95% anyagi forrásai gyakorlatilag kimerültek, és nem sok más választásuk maradt, mint hogy drasztikusan visszafogják a költésüket. A két közgazdásznak az is feltűnt, hogy a válságot követően a fogyasztói kiadások újbóli fellendülése teljes egészében a jövedelemeloszlási rendszer csúcsán állókhoz köthető. 2012-re a felső 5% (inflációval korrigált reálértéken számolva) körülbelül 17%-kal növelte a kiadásait. Az alsó 95% egyáltalán nem tapasztalt semmiféle fellendülést; az ő fogyasztásuk maradt lent, mélyen, a 2008-as szinten. Cynamon és Fazzari meglátása szerint a fogyasztók többsége számára nem sok esély van a tényleges felemelkedésre, „és félő, hogy az egyre növekvő egyenlőtlenségből eredő keresletcsökkenés, amelyet az alsó 95% folyamatos hitelfelvétele évtizedekre elodázott, mostantól még hosszú évekig lassítani fogja a fogyasztás növekedését"(7). Az amerikai nagyvállalatok számára egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a belföldi fogyasztói piacon csak a legfelső szegmensben történik érdemi mozgás.
Gyakorlatilag az összes, közvetlenül az amerikai fogyasztókat kiszolgáló iparágra — a háztartási felszerelések gyártásától a vendéglátáson át a kiskereskedelemig — igaz, hogy míg a középkategóriás cégekre nehéz idők járnak, a bevételeik vagy stagnálnak, vagy csökkennek, addig a felső tízezret megcélzó vállalkozások továbbra is élnek és virulnak. Egyes cégvezetők kezdik felismerni, milyen nyilvánvaló veszély fenyegeti a tömegtermékek és -szolgáltatások piacát. 2013 augusztusában John Skipper, a világ legértékesebb médiamárkájaként számon tartott ESPN sportcsatorna elnöke azt mondta, hogy a cége jövőjét egyetlen óriási veszély fenyegeti, ez pedig a jövedelmek stagnálása. Az Egyesült Államokban az elmúlt 15 évben a kábeltévé-előfizetések ára mintegy 300%-kal emelkedett meg, miközben a jövedelmek ugyanazon a szinten maradtak. Skipper megjegyezte, hogy noha „az ESPN tömegtermék", mégis megeshet, hogy előbb-utóbb a nézőközönség egy jelentős hányadának elérhetetlen lesz(8). A Walmart — Amerika legnagyobb kiskereskedelmi áruházláncaként már régóta a közép- és munkásosztály legfőbb beszerzési forrása, az olcsó árucikkeket kereső emberek tömegével árasztják el az áruházlánc boltjait. A cég 2014 februárjában közzétett éves értékesítési előrejelzése azonban csalódást okozott a befektetőknek, és hatására a Walmart részvények ára nagyot zuhant. A már bejáratott (vagyis legalább egy éve üzemelő) boltok forgalma már a negyedik negyedéve folyamatosan csökkent. A cég vezetői figyelmeztettek, hogy az élelmiszerjegy-program (hivatalos nevén Supplemental Nutrition Assistance Program, Kiegészítő Élelmiszersegélyprogram) körének szűkítése, valamint a jövedelemadó-terhek növekedése vélhetően komoly csapást mér a legalacsonyabb jövedelmű vásárlókra. A Walmart minden ötödik vevője élelmiszerjeggyel vásárol, és közülük sokan már dokumentáltan eljutottak arra a pontra, hogy gyakorlatilag nincs szabadon elkölthető jövedelmük. A nagy pénzügyi világválság után a Walmart-boltokban rendszeresen megfigyelhető volt, hogy minden hónap első napján, közvetlenül éjfél után, robbanásszerűen megugrik a forgalom — ugyanis ekkor érkezik meg a pénz az elektronikus segélykártyákra. A hónap végére a Walmart legalacsonyabb jövedelmű vevői szó szerint kifogynak minden élelmiszerből és más, az alapszükségleteket kielégítő áruból, így aztán ilyenkor alaposan telepakolják a bevásárlókocsit, beállnak a sorba, és várják az élelmiszerjegy-programtól utalt összeget, amely általában nem sokkal éjfél után érkezik(9). A Walmartot az is megviselte, hogy a filléresboltok (dollar stores) egyre komolyabb konkurenciává váltak; vásárlóik sok esetben inkább ezekbe a diszkontokba mennek, és nem feltétlenül azért, mert ott minden olcsóbb, hanem mert ezekben a boltokban kisebb mennyiségben, kisebb kiszerelésben is megvehetik a szükséges holmikat, így talán könnyebben kihúzzák ugyannyi pénzből hó végéig. Ami azt illeti, a fellendülést a magánszektor egészében a meredeken növekvő nyereségek és a kiábrándítóan alacsony bevételek kettőse jellemezte. A cégek ugyanis elsősorban a bérköltségek lefaragásával tudták a jövedelmezőségüket ilyen szédítő magasságokba emelni — és nem azzal, hogy több terméket vagy szolgáltatást
értékesítettek. Ez persze egyáltalán nem meglepő: egy pillanatra lapozzunk vissza a 2. fejezet 2.3 és 2.4 ábrájához! A vállalati nyereségek GDP-részaránya páratlan magasságokba emelkedett, miközben a bérből és fizetésből élők részesedése az Egyesült Államok nemzeti jövedelméből minden eddiginél alacsonyabb szintre esett vissza. Ez minden bizonnyal azt jelenti, hogy az amerikai fogyasztók egy jelentős hányada alig-alig tudja megvenni azokat a termékeket és szolgáltatásokat, amelyeket a cégek előállítanak. A 8.1 ábra, amelyből kiderül, hogy az amerikai cégek nyeresége villámgyorsan visszatért a válság előtti szintre, majd messze elhúzott a kiskereskedelmi forgalom értékétől, még világosabbá teszi ezt a történetet.
8.1 ábra. Vállalati nyereség kontra kiskereskedelmi forgalom a 2008-as pénzügyi világválságot követő fellendülés idején az Egyesült Államokban
FORRÁS: Az Egyesült Állaniok munkaügyi statisztikai hivatala, St. Louis-i központi bank gazdasági statisztikai adatai" Fontos megjegyezni, hogy a kiskereskedelmi forgalom az összfogyasztásnak, vagy a hivatalos elnevezéssel élve a lakossági fogyasztási kiadásoknak, csupán egy kis hányadát teszi ki. Általában az Egyesült Államok GDP-jének 70%-a körül alakul és magában foglal minden olyan terméket és szolgáltatást, amelyet a fogyasztók megvásárolnak, valamint a lakhatási kiadásokat, legyen az lakbér vagy „imputál lakbér", ami a tulajdonos által lakott ingatlanok esetében használt mérőszám. Ne feledjük, hogy — amint azt korábban már láttuk — a válság után a fogyasztói kiadások fokozatos emelkedése teljes egészében a jövedelem-eloszlási rendszer felső 5%-ába tartozó fogyasztók költéseinek volt köszönhető.
A közgazdászok bölcsessége Az adatok tehát azt bizonyítják, hogy az amerikai fogyasztók nagy százalékának egész egyszerűen nincs elég jövedelme ahhoz, hogy megfelelő mértékű keresletet generáljon a gazdaságban előállított termékek és szolgáltatások iránt, a közgazdászok között még sincs általános egyetértés abban, hogy a jövedelemegyenlőtlenség jelentős mértékben visszafogja a gazdasági növekedést. Még a progresszív közgazdaságtan vezető képviselői között sincs konszenzus a tekintetben, hogy milyen közvetlen hatásai vannak az egyenlőtlenségnek—pedig abban valószínűleg szinte valamennyien egyetértenek, hogy jelenleg az egyik legnagyobb gazdasági probléma épp a kereslet hiánya. Joseph E. Stiglitz, a Nobel-emlékdíjas közgazdász volt talán a leghangosabb pártolója annak a gondolatnak, miszerint az egyenlőtlenség aláássa a gazdasági növekedést; és 2013 januárjában a The New York Timesban megjelent cikkében is azt írta, hogy „az egyenlőtlenség gátolja az ország gazdaságának fellendülését", mert „a középosztályunk túlságosan gyenge ahhoz, hogy fenntartsa a fogyasztói kiadásoknak azt a szintjét, amely mindig is a gazdasági fejlődés motorja volt"(11). Úgy tűnik, Robert Solow — aki azt kutatta, hogy a technológiai innovációnak milyen jelentősége van a hosszú távú gazdasági növekedésben, és ezért a munkásságáért 1987-ben Nobel-díjat kapott — nagyrészt egyetért ezzel: 2013 decemberében adott interjújában ugyanis azt mondta, hogy „a jövedelemeloszlást egyre inkább az egyenlőtlenség jellemzi, és elveszítjük azokat a stabil, középosztálybeli állásokat és a biztosnak hitt, középosztálybeli jövedelmeket, amelyek a folyamatos és állandó fogyasztói keresletet biztosítják, amely nélkül az ipar nem tud sem működni, sem megújulni"(12). A szintén közgazdasági Nobel-emlékdíjas Paul Krugman — a The New York Times legismertebb újságírója és bloggere — viszont: nem ért egyet ezzel. Blogjában azt írja, hogy szíves örömest bólogatna ehhez az elmélethez, de azt semmilyen bizonyíték nem támasztja alá(13). A konzervatívabb beállítottságú közgazdászok pedig valószínűleg teljességgel elvetik azt a gondolatot, mely szerint az egyenlőtlenség komolyan akadályozná a gazdasági növekedést. Ami azt illeti, számos jobboldali közgazdász még azt az állítást sem hajlandó elfogadni, hogy jelenleg a kereslet hiánya lenne a gazdaság legfőbb problémája. Ehelyett a fellendülés idején folyton az államadósság mértéke, a lehetséges adóemelések, a fokozódó szabályozások vagy az új társadalombiztosítási törvény és hasonló problémák körüli bizonytalanságot emlegették. Szerintük a kormányzati kiadások csökkentésével, valamint az adókulcsok és a szabályozások mérséklésével lehetne elnyerni a befektetők és a vállalkozások bizalmát — ezek hatására több lenne a befektetés, beindulna a gazdasági növekedés, és munkahelyek jönnének létre. Krugman írásaiban rendszeresen kritizálta ezt az elképzelést — amely, meglátásom szerint, köszönőviszonyban sincs a valósággal —, mondván, ezek a közgazdászok még hisznek a „bizalomtündérben"(14).
A lényeg, hogy a közgazdászok, bár mindegyiküknek ugyanazokhoz az objektív adatokhoz van hozzáférése, képtelenek megegyezni abban a — szerintem legeslegalapvetőbb — gazdasági kérdésben, hogy vajon a kereslet csökkenése visszafogja-e a gazdasági növekedést, és ha igen, akkor vajon a jövedelemegyenlőtlenségnek van-e jelentős szerepe ebben a problémában. Azt gyanítom, hogy a szakmai konszenzus hiánya igencsak sokat elárul arról, hogy mit várhatunk majd a közgazdászszakmától, amikor a fentebb tárgyalt gyökeres technológiai átalakulás úgy isten igazából beindul. Az teljesen reális, hogy két „tudós" ugyanazokat az adatokat másként értelmezi, de a közgazdaságtanban a vélemények sajnos túlságosan is gyakran meghatározott politikai irányvonalak mentén oszlanak meg. Ha az ember ismeri az adott közgazdász ideológiai beállítottságát, az sok esetben pontosabban előre jelzi, mit fog az illető mondani, mint az, hogy mi olvasható ki a vizsgált adatokból. Más szóval, ha arra számítunk, hogy a technológiai fejlődés gazdaságra gyakorolt hatását illetően a közgazdászok majd előállnak valamiféle végső verdikttel, akkor lehet, hogy nagyon sokáig kell még várnunk. A közgazdászok ideológiai megosztottságán túl a szakterületre jellemző túlzó számszerűsítés is probléma lehet. A II. világháború óta a közgazdaságtanban egyre inkább eluralkodott a matematika és az adatvezérelt gondolkodásmód. Ennek persze számos pozitív aspektusa van, ám azt is fontos szem előtt tartani, hogy a jövőből nyilvánvalóan semmiféle gazdasági adat nem érkezik. Mindenféle kvantitatív, adatalapú elemzés szükségszerűen kizárólag a múltban szerzett információkon alapul, és egyes esetekben az az adat akár többéves vagy évtizedes is lehet. A közgazdászok mindezeknek a múltbeli adatoknak a felhasználásával alkották meg alaposan kidolgozott matematikai modelljeiket, ám ezek többsége a 20. századi közgazdaságtanból eredeztethető. A modellek korlátozott érvényességét mi sem jelzi jobban, mint az a szinte totális szakmai kudarc, hogy a közgazdászok képtelenek voltak előre jelezni a 2008-as pénzügyi válságot. 2009ben „How Did Economists Get It So Wrong?" (Hogyan tévedhettek ekkorát a közgazdászok?) címmel megjelent cikkében Paul Krugman ezt írta: „A legkisebb probléma az, hogy nem sikerült előre jelezniük a válságot. Sokkal nagyobb gond az, hogy még csak fel sem merül bennük a gondolat, hogy a piacgazdaságot bármiféle katasztrófa érheti.”(15) Azt hiszem, joggal aggódhatunk amiatt, hogy a közgazdászok matematikai modelljei megint kudarcot vallanak, amikor az exponenciálisan fejlődő információtechnológia egyre nagyobb mértékben formálja át a gazdaságot. Ha pedig mindez nem lenne elég, a fogyasztók, a munkások és a vállalkozások piaci magatartását és kapcsolatait illetően számos modell nagyon leegyszerűsítő — és egyes esetekben látszólag teljesen abszurd — feltételezésekre épít. Talán John Maynard Keynes fogalmazta meg ezt a legjobban, amikor közel nyolcvan évvel ezelőtt megjelent, a közgazdaságtant mint tudományágat megalapozó, A foglalkoztatás, a kamat és pénz általános elmélete című könyvében azt írta: „Sajnos az új
keletű ’matematikai’ közgazdaságtani elemzések nagy része közönséges kotyvalék, amely éppoly pontatlan, mint azok a kiinduló feltevések, amelyeken nyugszik; nagyképű, haszontalan szimbólumaik csak arra jók, hogy labirintusukban a szerző megfeledkezzen a valóságos világ bonyolult voltáról és kölcsönös összefüggéseiről."(16)
Komplexitás, visszacsatolás, fogyasztói magatartás és „hol is van az a növekvő termelékenység?" A gazdaság egy mérhetetlenül komplex rendszer, telis-tele van kölcsönös függőségekkel és visszacsatolásokkal. Elég, ha egyetlen változó módosul, és máris a legkülönfélébb hatások hullámzanak végig a rendszeren — és ezek között akadhat olyan is, amelyik mérsékli, sőt gátolja az eredeti változást. Ami azt illeti, a gazdaságnak ez a visszacsatolás révén működő, önmérséklő hajlama lehet az egyik legjelentősebb oka annak, hogy a technológiai fejlődésnek az egyenlőtlenség kialakulásában játszott szerepe még mindig vita tárgyát képezi. A technológia és az automatizálás hatásaival szemben szkeptikus közgazdászok gyakran arra hivatkoznak, hogy a robotizálás térnyerése nem igazán tükröződik a termelékenységi adatokban, különösen rövid távon nem. 2013 utolsó negyedévében például az Egyesült Államokban a gazdasági produktivitás egész évre vetített aránya 1,8%-ra esett vissza az előző negyedévben mért, igen lenyűgöző 3,5 %-ról(17). Mint tudjuk, a termelékenység mérőszámát úgy kapjuk meg, ha a gazdaságban előállított termékek és szolgáltatások összességét elosztjuk a ledolgozott munkaórák számával. Tehát azt várnánk, hogy amikor az emberek helyét egyik napról a másikra gépek és szoftverek veszik át, akkor a munkaórák száma meredeken zuhanni, a termelékenység pedig ennek megfelelően szárnyalni kezd. Ezzel a feltételezéssel csak az a gond, hogy az igazi gazdaságban nem ilyen egyszerűen mennek a dolgok. A termelékenységi mutató nem azt méri, hogy egy vállalkozás mennyit tudna óránként előállítani, hanem azt, hogy ténylegesen mennyit állít elő. Vagyis a produktivitást közvetlenül befolyásolja a kereslet. Elvégre ebben az egyenletben a számláló helyén a termelési eredmény (avagy a kibocsátás, az output) áll. Ennek akkor van igazán jelentősége, amikor azt vesszük számításba, hogy a fejlett országokban a gazdaságot javarészt szolgáltatóipari cégek alkotják. Míg egy gyártó cég, amelynek az egyre csökkenő kereslettel kell szembenézni, akár úgy is dönthet, hogy gyártja tovább a termékeit, és hagyja a készleteket a raktárakban vagy a disztribúciós csatornákban felhalmozódni, addig egy szolgáltató cég ezt nem teheti meg. A szolgáltatóiparban a kibocsátás azonnal reagál a kereslet változásaira, és ha egy vállalkozás a keresletnövekedés mérséklődését tapasztalja, akkor annak vélhetően a termelékenysége is mérséklődni fog, hacsak nem folyamodik rögtön vagy létszámleépítéshez, vagy a munkaórák számának csökkentéséhez annak érdekében, hogy szinten tartsa. Képzeljük el, hogy kisvállalkozók vagyunk, és valamiféle elemzői szolgáltatást nyújtunk nagyvállalatoknak. A cégben tíz alkalmazottunk dolgozik teljes
erőbedobással. Ám egy nap megjelenik a piacon egy új és nagy teljesítményű szoftver, amely lehetővé teszi, hogy a korábban tíz embert igénylő munkát nyolc ember is el tudja végezni. Megvesszük hát az új szoftvert, és megszüntetünk két állást a cégnél. A robotizálás forradalma a küszöbön áll! A termelékenység innentől az egekbe szökik! De várjunk csak... A legnagyobb megrendelőnk épp most jelenti be, hogy várhatóan csökkenni fog a kereslet a saját terméke vagy szolgáltatása iránt. A szerződés, amit ezen a héten terveztünk aláírni, nem lép érvénybe. A közeljövő hirtelen igencsak borúsnak tűnik. Most küldtünk el két embert, nem akarjuk tovább demoralizálni a csapatot azzal, hogy rögtön kirúgunk még néhány munkatársat. Ráadásul, mielőtt észbe kaphatnánk, a megmaradt nyolc alkalmazott a munkaideje nagy részét azzal tölti, hogy YouTube-videókat néz, a mi kontónkra. Nos, akkor ennyit a termelékenység növekedéséről. Ami azt illeti, az Egyesült Államokban a legtöbbször ez történt, valahányszor hanyatlott a gazdaság. Recesszió idején jellemzően csökken a produktivitás, mert a kibocsátás nagyobb arányban csökken, mint a ledolgozott munkaórák száma. Azonban a 2007-2009-es pénzügyi válság idején ennek épp az ellenkezője történt: valójában emelkedett a termelékenység. A kibocsátás jelentősen csökkent, de a munkaórák számának csökkenése még nagyobb arányú volt, mert a cégek könyörtelen leépítésekbe kezdtek, és ezzel még nagyobb terhet raktak megmaradt munkásaik vállára. Azok, akik megtarthatták az állásukat (és tovább retteghettek egy esetleges újbóli leépítés miatt), valószínűleg keményebben dolgoztak, és jóval kevesebb időt fordítottak olyan tevékenységekre, amelyek nem kapcsolódnak közvetlenül a munkavégzéshez. Mindezek eredményeként nőtt a termelékenység. (és még valami, a cégek ilyenkor valószínűleg a legjobb munkásokat tartották meg, azokat, akik eleve magasabb termelékenységgel dolgoztak – dicteditor) A valódi gazdaságban természetesen efféle forgatókönyvek számtalan kisebbnagyobb szervezetnél megvalósulnak. Valahol egy cég új technológiát vezet be, ami megnöveli a termelékenységet. Máshol, egy másik cég meg — például a kereslet visszaesésére reagálva — csökkenti a kibocsátását. Ha vesszük a kettő átlagát, csak egy átlagos mértékű általános termelékenységi indexet kapunk. A lényeg, hogy az olyan, rövid távú gazdasági mutatók, mint a termelékenység, igen változékonyak, sőt zavarosak is lehetnek. Hosszú távon azonban kitisztul a kép. Ami azt illeti, a 2. fejezetben már találkoztunk azokkal az adatokkal, amelyek ezt igazolják; gondoljunk csak arra, hogy az 1970-es évek eleje óta a termelékenység növekedése messze megelőzte a bérek növekedését. A fogyasztói kereslet gyengülésének a termelékenységre gyakorolt hatása csak egy példa a sok közül arra, hogyan működik a visszacsatolási folyamat a gazdaságban. Számos egyebet is említhetnénk, és ezek mindkét irányba hathatnak. A kissé instabillá váló fogyasztói kereslet hatására lelassulhat az új technológiák fejlesztése és bevezetése. Amikor a vállalkozások vezetői befektetési döntéseket hoznak, akkor az aktuális és a jövőben várható gazdasági környezettel is számolnak. Ha rosszak a kilátások, vagy ha csökken a profit, akkor várhatóan csökkenni fog a kutatás-
fejlesztésbe áramló befektetések vagy az új tőkeberuházások mértéke is. Mindezek eredményeként az egyik évről a másikra bekövetkező technológiai fejlődés üteme lassabb lehet, mint egyébként lett volna. Újabb jó példa erre a munkaerő-kímélő technológia és a viszonylag képzetlen munkások bérének alakulása közti kapcsolat. Ha a technológiai fejlődés (vagy valamely egyéb tényező) a bérek stagnálását vagy akár csökkenését okozza, akkor — a cégvezetés szempontjából — a munkások alkalmazása vonzóbb megoldásnak tűnik, legalábbis egy ideig, mint a gépek munkába állítása. Gondoljunk csak a gyorséttermekre! Az 1. fejezetben kifejtettem, hogy ezt a szektort hamarosan eléri az átütő technológiai átalakulás, amikor a fejlett robottechnológiát itt is bevezetik. Ennek kapcsán azonban felmerül egy alapvető kérdés: miért nem automatizálódott ez az iparág mostanra még ennél is jobban? Elvégre a hamburger meg a taco összeállítása aligha igényel fejlett precíziós technológiákat. A válasz erre — legalábbis részben — az, hogy egyelőre nincs szükség további automatizálásra, mert a technológia már eddig is drasztikus hatással volt a területen. Bár a gyorséttermi munkások helyét még nem vették át a gépek, legalábbis nem tömegével, annyit már elértek, hogy szaktudást nem igénylő feladattá degradálták a gyorséttermi munkát, és ezzel többségében lecserélhetővé tették a munkásokat. A gyorséttermi dolgozók egy olajozott gépezet fogaskerekei, és ahhoz, hogy ezt a szerepet betöltsék, minimális betanításra van szükség(18). Ezért van az, hogy ez az iparág elbírja a nagy arányú fluktuációt, és munkát tud adni a legalacsonyabb képzettségűeknek is. Mindezek hatására ezek az állások „bebetonozódtak" a minimálbéres kategóriába. Az Egyesült Államokban pedig a minimálbér (inflációval korrigált reálértéken számolva) több mint 12%-kal csökkent az 1960-as évek vége óta.(19) Eric Schlosser 2001-es, Megetetett társadalom (Fast Food Nation) című könyvében arról számol be, hogy a McDonald's már az 1990-es években fejlett, munkaerőkímélő technológiákkal kísérletezett. A Colorado Springsben működő tesztéttermekben „robot italautomaták választják ki a megfelelő pohárméretet, töltik fel a poharat jéggel, majd üdítőitallal", a sült krumpli készítését teljesen automatizálták, és „gyakorlatilag a konyhát is fejlett számítógépes szoftver működteti"(20). Az, hogy ezek az innovációk végül nem terjedtek el a teljes McDonald's-hálózatban, talán annak tudható be, hogy a bérek tartósan nagyon alacsony szinten maradtak. Ez a helyzet azonban nem tartható fenn örökké. A technológia fejlődése előbb-utóbb eljut arra a pontra, ahol az alacsony bérek többé nem tudnak annyit nyomni a latban, mint a továbbfejlesztett automatizálással járó haszon. Az újabb gépek munkába állítása pedig talán nem is csak a bérköltség csökkenését hozza maga után, hanem más, fontos eredményei is lesznek, például javulhat az étel minősége, állaga, illetve a vendégeknek meggyőző lehet, hogy az ételek elkészítési folyamata így még higiénikusabb. Sőt, a robotizált gyártás és a többi, fejlesztés alatt álló technológiák között akár szinergikus hatások is felléphetnek. Ma már például könnyen elképzelhető egy olyan mobilapplikáció, amely révén a fogyasztók teljesen személyre szabott fogásokat tervezhetnek maguknak, azt
előre kifizethetik, és el is készül a rendelésük, mire az előre megadott időpontban érte mennek — ilyesmi az 1990-es években még fel sem merülhetett volna. Mindezt figyelembe véve elmondhatjuk, hogy a munkaerő-kímélő technológia fejlődése egy olyan iparágban, mint a gyorséttermi étkeztetés, vélhetően nem fog egyenletesen, egy előre kiszámítható úton haladni. Valószínűbb, hogy hosszú ideig tartó viszonylagos változatlanság után egy-egy nagyobb ugrással halad majd előre, amikor olyan fordulóponthoz érkezik, amely rákényszeríti a cégeket, hogy újraértékeljék a munkások és a gépek viszonyát. Mindezek mellett látnunk kell azt is, hogyan módosul a fogyasztók magatartása, amikor munkanélkülivé válnak, vagy csökken a jövedelmük. Ha a fogyasztó úgy ítéli meg, hogy a helyzetében bekövetkezett változás hosszú távra szól vagy végleges, akkor az sokkal nagyobb hatással lesz a költési szokásaira, mint egy rövid távúnak vagy átmenetinek gondolt változás. A közgazdászok igen találó nevet adtak ennek a jelenségnek: ez a permanens jövedelem hipotézise (permanent income hypothesis), amelyet a közgazdasági Nobel-emlékdíjas Milton Friedman alkotott meg. Bár ehhez javarészt elég a józan paraszti logika is: ha nyerek a lottón ezer dollárt, egy részét talán elköltöm, a többit félreteszem, de aligha fogok komolyabban és tartósan változtatni a költési szokásaimon. Hiszen ez csak egy egyszeri pluszbevétel volt. Ha viszont havi ezer dollárral megemelik fizetésemet, nem kizárt, hogy veszek egy új autót részletre, gyakrabban járok étterembe, sőt talán drágább lakásba költözöm. Régen a munkanélküliséget átmeneti jelenségnek tartották. Ha valaki elveszíti az állását, de biztos benne, hogy záros határidőn belül talál helyette másikat, amely ugyanolyan jól fizet, akkor lehet, hogy inkább úgy dönt, hozzányúl a megtakarításaihoz, vagy a hitelkártyáját használja, de a költési szokásain érdemben nem változtat. A háború utáni időszakban bevett szokása volt a cégeknek, hogy elbocsátották az embereiket, majd néhány hét vagy hónap múlva, ahogy javultak a cég kilátásai, visszavették őket. Manapság azonban egyértelműen teljesen más a helyzet. Ahogy arról már szót ejtettünk, a 2008-as pénzügyi válságot követően a hosszú távú munkanélküliség aránya soha nem látott magasságokba emelkedett, és történelmi mércével mérve még mindig nagyon magas. Még a tapasztalt munkavállalókkal is nagyon gyakran megesik, hogy bár találnak másik állást, kénytelenek egy alacsonyabb bérezésű pozíciót elfogadni. Mindezzel pedig a fogyasztók is tisztában vannak. Éppen ezért joggal várhatjuk, hogy apránként megváltozik az is, mit jelent munkanélkülinek lenni. Ahogy egyre többen gondolják úgy, hogy a munkanélküliség egy hosszú távú — sőt, egyes esetekben végleges — állapot, úgy erősödik fel a munkahelyük elvesztésének a költési szokásaikra gyakorolt hatása. Más szóval, a múltbéli adatok nem feltétlenül a legjobb előrejelzői annak, mi várható a jövőben: ahogy a technológiai fejlődés következményei a fogyasztók számára is egyre inkább nyilvánvalóvá válnak, úgy fognak a korábbinál egyre többen amellett dönteni, hogy inkább drasztikus mértékben visszafogják a költéseiket.
A valódi gazdaság működésének komplexitása sok szempontból párhuzamba állítható az éghajlati rendszerével, amelyet szintén a kölcsönös függőségi kapcsolatok és visszacsatolások szinte áthatolhatatlan hálója jellemez. A klímakutatók azt mondják, hogy a légköri szén-dioxid mennyiségének emelkedése nem fokozatosan és egyenletes mértékben növeli majd a Föld hőmérsékletét. Az átlaghőmérséklet egy felfelé tartó tendenciát követve, de összevissza fog ugrálni, az emelkedést hosszabb időre megszakítják majd stagnáló szakaszok, és igen valószínű, hogy lesznek több évig vagy akár még hosszabb ideig tartó, viszonylag hűvösebb időszakok is. Emellett számíthatunk rá, hogy gyakrabban fordulnak majd elő viharok és egyéb szélsőséges időjárási jelenségek. A gazdaságban is valami hasonló helyzet kialakulása várható, hiszen a jövedelem és a vagyon fokozottan koncentrálódni fog, és a fogyasztók még nagyobb hányada veszíti el a vásárlóerejét. Az olyan mutatók sem egyenletesen csökkennek vagy nőnek majd, mint a termelékenység vagy a munkanélküliségi ráta, és egyre nagyobb lesz az esély egy újabb pénzügyi válságra. A klímakutatók az egyes fordulópontok miatt is komolyan aggódnak. Az egyik kockázatot például az jelenti, hogy a hőmérsékletemelkedés hatására felolvadhat az északi, fagyott tundravidék, és akkor rengeteg jégbe zárt szén-dioxid szabadulna fel, amely tovább gyorsítaná a felmelegedést. Ugyanígy az is elképzelhető, hogy valamikor a jövőben a gyors technológiai innováció megváltoztatja a munkanélküliség esélyeivel és időtartamával kapcsolatos várakozásokat, arra kényszerítve a fogyasztókat, hogy jelentősen fogják vissza a kiadásaikat. Ha ez bekövetkezik, könnyen belátható, hogy felgyorsítja a gazdaság lefelé tartó spirálmozgását, ami még azokat a munkavállalókat is magával rántaná, akiknek az állása nincs közvetlenül kitéve a gyökeres változásokat hozó technológiák hatásának.
Fenntartható-e a gazdasági növekedés, ha meredeken nő az egyenlőtlenség? Mint láttuk, az Egyesült Államokban a fogyasztói összkiadás mértéke egészen mostanáig folyamatosan nőtt még akkor is, amikor egyre inkább koncentrálódni kezdett — olyannyira, hogy ina már a háztartások legfelső 5%-ának költései teszik ki az összfogyasztás közel 40%-át. A valódi kérdés itt az, vajon fenntartható-e ez a trend az elkövetkező években, évtizedekben is, amikor az információtechnológia fejlődése még tovább gyorsul. A népesség legfelső 5%-ának ugyan viszonylag magas a jövedelme, többségük alkalmazotti jogviszonyban áll, így az anyagi helyzetük az állásuktól függ. A jövedelmek még ebben a szűk rétegben is döbbenetesen koncentráltak. Az igazán gazdagok — azok, akiknek a felszínen maradását és költekezését a felhalmozott vagyonuk mindig, minden helyzetben, teljes egészében biztosítaná — ennél sokkal kevesebben vannak. A legutóbbi válságot követő fellendülés első évében a jövedelemnövekedés 95%-a a legfelső 1 %-hoz vándorolt(21).
A legfelső 5%-ot javarészt legalább főiskolai vagy alapszintű egyetemi diplomával rendelkező szakemberek és tudásmunkások alkotják. Ám ahogy azt a 4. fejezetben is láttuk, a magasabb képzettséget igénylő foglalkozások között számos olyan akad, amelyet már célba vett a technológiai fejlődés. Az informatikai automatizálás révén bizonyos munkakörök végleg eltűnhetnek. Más munkák pedig szakképzettséget nem igénylő feladatokká degradálódhatnak, és így a bérezésük is csökkenhet. Az offshoring és a sokszor kevesebb elemzőt és középvezetőt igénylő, big data-alapú menedzsmentmódszerek bevezetése sokuk számára szintén potenciális fenyegetést jelent. Ráadásul ezek a trendek nemcsak azokat érintik közvetlenül, akik már most a felső jövedelemkategóriához tartoznak, hanem azoknak a fiatalabb munkavállalóknak is alaposan megnehezítik a dolgát, akik szeretnének előbb-utóbb kiemelt fizetést és életszínvonalat biztosító pozícióba jutni. A lényeg, hogy a népesség legfelső jövedelemosztályba tartozó 5%-a vélhetően a jövőben is sajátos mikrokozmoszt alkot majd a teljes munkaerőpiacon belül, amelyet az a veszély fenyeget, hogy felfalja saját magát. A technológia fejlődésével párhuzamosan valószínűleg folyamatosan zsugorodik majd azoknak az amerikai háztartásoknak a száma, amelyeknek van ahhoz elég, szabadon elkölthető jövedelmük — és bíznak annyira a jövőben —, hogy jelentős kiadásokba verjék magukat. Ennek kockázatát tovább növeli az a tény, hogy ezeknek a gazdag háztartásoknak nagy hányada pénzügyileg sokkal törékenyebb, mint ahogy az a jövedelmükből következne. Ezek a fogyasztók jellemzően a városok drágább kerületeiben koncentrálódnak, és sok esetben valószínűleg nem is érzik magukat különösebben jómódúnak. Sokan célirányos párválasztással küzdötték be magukat a legfelső 5%-ba: egy szintén magas jövedelmű, diplomás embert választottak társuknak. Ám ezeknek a családoknak az életében a lakhatás és az iskoláztatás költségei sokszor olyan magasra rúgnak, hogy ha valamelyik fél elveszíti az állását, az komoly bajba sodorja az egész háztartást. Más szóval, a kétkeresős családokban gyakorlatilag kétszer nagyobb annak valószínűsége, hogy egy váratlan elbocsátás után drasztikusan visszafogják a kiadásaikat. Minthogy a technológia egyre nagyobb nyomás alá helyezi a felső 5%-ot is, aligha van okunk azt várni, hogy jelentősen javulnak majd az alsó 95% kilátásai. A robotika és az önkiszolgáló technológiák egyre nagyobb teret hódítanak meg maguknak a szolgáltatóiparban, lenyomva ezzel a béreket, és még több lehetőségtől fosztva meg a viszonylag képzetlen munkavállalókat. Az automata járműveknek és az építkezésre alkalmas 3D-nyomtatóknak köszönhetően milliónyi munkalehetőség tűnhet el a piacról végleg. Az így munka nélkül maradt emberek pedig lejjebb csúszhatnak a társadalmi ranglétrán; és az sem kizárt, hogy egyesek végleg kilépnek a munkaerőpiacról. Fennáll a veszélye, hogy idővel egyre több háztartás lesz kénytelen a létminimumhoz közelítő jövedelemből megélni — és az Egyesült Államokban még többen állnak majd sorba éjfélkor a kasszáknál, várva, hogy megérkezzen a kártyájukra a segély, és végre enni adhassanak a családjuknak.
Ha nem nőnek a jövedelmek, akkor az alsó 95% csak úgy tud többet költeni, hogy még jobban eladósodik. Ahogy arra Cynamon és Fazzari is rájött, a 2008-as válságot megelőző két évtizedben az amerikai fogyasztók már csak a hiteleknek köszönhetően tudták fenntartani a gazdasági növekedést. Most, a válság után azonban a háztartások anyagi lehetőségei kimerültek, a hitelnyújtás előtti ügyfélminősítést jelentősen megszigorították, így rengetegen már nem tudják tovább finanszírozni a kiadásaikat. Még ha újra ki is nyílnának a hitelcsapok, az akkor is csak átmeneti megoldás lenne. A megnövekedett adósságot képtelenség jövedelemnövekedés nélkül törleszteni, és fennállna annak veszélye, hogy a hitelek nemteljesítése újabb válságot idéz elő. Az egyetlen hiteltípus, amelyhez az alacsonyabb jövedelmű amerikaiak még mindig könnyen hozzájuthatnak, az a diákhitel, ám ebből már most sikerült hatalmas adósságállományt felhalmozniuk, és a törlesztőrészletek évtizedekre fel fogják emészteni a leendő diplomások szabadon elkölthető jövedelmét (nem is beszélve azokról, akiknek nem sikerül diplomát szerezniük). Noha mindez részemről csupán elméleti fejtegetés, ugyanakkor számos kutatás támasztja alá, hogy az egyenlőtlenség igenis káros a gazdasági növekedésre nézve. A Nemzetközi Valutaalap (International Monetary Fund, IMF) 2011 áprilisában kiadott jelentésében Andrew G. Berg és Jonathan D. Ostry egy sor fejlett és feltörekvő gazdaságot vett górcső alá, és a két elemző arra a következtetésre jutott, hogy a jövedelemegyenlőtlenség döntő hatással van a gazdasági növekedés fenntarthatóságára(22). Berg és Ostry azt is kiemelte: egy gazdaságban ritka eset az évtizedeken át tartó, egyenletes és folyamatos növekedés. Ehelyett „a gyors növekedés periódusait az összeomlás, illetve esetenként a stagnálás időszakai szakítják meg — hullámhegyek, hullámvölgyek és fennsíkok váltják egymást". A sikeres gazdaságokat egyedül a növekedési szakaszok hossza különbözteti meg a többitől. A közgazdászok szoros összefüggést fedeztek fel a nagyobb egyenlőtlenség és a rövidebb növekedési szakaszok között. Ahol az egyenlőtlenség csak 10 százalékponttal csökkent, ott máris 50%-kal hosszabb növekedési periódusokat eredményezett. Az IMF blogjában a közgazdászok arra figyelmeztetnek, hogy az Egyesült Államokban tapasztalható szélsőséges jövedelemegyenlőtlenség egyértelműen kihatással van az ország növekedési kilátásaira: „Egyesek egyáltalán nem foglalkoznak az egyenlőtlenség kérdésével, helyette az általános növekedésre összpontosítanak, mondván, hogy a dagály minden hajót magasabbra emel... ha [azonban] néhány jacht óceánjáró nagyságúra nő, miközben a többi hajó csupán ladik méretű, akkor ott valami nagyon komoly gond van"(23).
Hosszú távú kockázatok: megszorult fogyasztók, defláció, gazdasági válságok - hozzá esetleg technofeudalizmus Miután 2009-ben megjelent az első, automatizálásról szóló könyvem, számos olvasói levelet kaptam, amelyek arra hívták fel a figyelmemet, hogy egy igen lényeges pontot kihagytam a számításból: lehet, hogy a robotok tényleg lenyomják a béreket vagy
munkanélküliséget hoznak ránk, de a hatékonyabb termelés eredményeként a termékek és szolgáltatások is sokkal olcsóbbak lesznek. Így tehát, ha csökken is a jövedelmünk, a fogyasztásunkat szinten tudjuk tartani, mert alacsonyabb lesz a megvásárolni kívánt dolgok ára. Ez logikusnak tűnik, de akad itt néhány figyelemre méltó ellentmondás. A legkézenfekvőbb gond az, hogy sokaknak talán egyáltalán nem lesz semmiféle munkájuk, és így jövedelmük sem. Egy ilyen helyzetben az alacsony árak nem oldják meg a problémát. Ráadásul egy átlagos háztartás költségvetésében van néhány olyan fontos tétel, amely viszonylag immunis a technológia hatásaira, legalábbis rövid és középtávon. A telek-és lakásárak, a biztosítási díjak például az adott vagyontárgy értékétől függenek, ami pedig az általános életszínvonal függvénye. Ez az oka annak, hogy egyes fejlődő országok, például Thaiföld, nem engedik a külföldieknek, hogy földet vásároljanak, félő ugyanis, hogy azzal olyannyira felvernék az árakat, hogy a lakhatás megfizethetetlenül drágává válna az ország polgárai számára. Ahogy azt a 6. fejezetben láttuk, a robotok a közeljövőben az egészségügyi ellátás magas költségeit sem fogják csökkenteni. Az automatizálás először a gyártás költségeire gyakorolja a legnagyobb hatást, valamint néhány olyan szolgáltatásra, amelynek célja az információszolgáltatás vagy a szórakoztatás. Ám ezek viszonylag kis tételek a háztartások költségvetésében. A súlyos tételek — a lakhatás, az élelmiszer, a rezsi, az egészségügyi ellátás, a közlekedés, a biztosítás — költségei a közeljövőben aligha fognak gyors ütemben csökkenni. Komolyan fennáll a veszélye annak, hogy a háztartások végül a stagnáló vagy csökkenő jövedelmek és a folyamatosan növekvő kiadási tételek közé szorulva, csapdahelyzetbe kerülnek. Ha végül sikerül is a technológiának lenyomni az általános árszínvonalat, akkor is maradt még egy kritikus pontja ennek a forgatókönyvnek. Korábban a prosperitás többek között annak volt köszönhető, hogy a bérek gyorsabban nőttek, mint az árak. Ha most idecsöppenne közénk egy időutazó 1900-ból, és ellátogatna egy élelmiszerboltba, nyilván megdöbbenne a magas árak láttán. Mindazonáltal a mai kor embere jövedelmének sokkal kisebb százalékát költi élelmiszerre, mint azok, akik a századfordulón éltek. Az élelmiszerek ára reálértéken nézve sokkal alacsonyabb, míg nominálértékük drasztíkusan megnőtt az elmúlt több mint száz évben. Ennek az az oka, hogy a jövedelmek még drasztikusabb mértékben nőttek. Most képzeljük el ennek az ellenkezőjét: a jövedelmek csökkennek, az árak viszont szinte zuhannak. Elméletileg ez szintén azt jelentené, hogy nő a fogyasztók vásárlóereje, és több mindent meg tudnak venni. A valóság azonban az, hogy a defláció nagyon csúnya gazdasági helyzetet teremt. Először is, hatalmas gond, hogy a deflációs ciklust igen nehéz megtörni. Ha tudjuk, hogy a jövőben alacsonyabbak lesznek az árak, akkor miért vásárolnánk most? Ilyenkor a fogyasztók visszafogják a kiadásaikat, és kivárják, míg még alacsonyabbak lesznek az árak, ami viszont még több árleszállítást von maga után, és ezzel együtt termékek és szolgáltatások termelése is hanyatlani kezd. A második probléma az, hogy a gyakorlatban sokszor nehezen megoldható a munkáltatók számára, hogy ténylegesen csökkentsék a
béreket. Ehelyett valószínűbb, hogy inkább elbocsátanak néhány embert, tehát a defláció jellemzően meredeken növekvő munkanélküliséggel párosul, amely, mint már mondtam, végül oda vezet, hogy sokaknak egyáltalán nem lesz jövedelmük. A harmadik komoly probléma az, hogy a defláció kezelhetetlenné teszi az adósságokat. Egy deflációs gazdaságban vélhetően csökkenni fog a jövedelmünk (feltéve, hogy szerencsések vagyunk, és van jövedelmünk), csökken a házunk értéke, és csökkennek a részvényárak is. A jelzáloghitel, az autóhitel és a diákhitel törlesztőrészlete viszont egyáltalán nem csökken majd. Az adósság nominálértéke rögzített, így a jövedelmek csökkenésével a hitelfelvevők szorult helyzetbe kerülnek, és még kevesebb szabadon elkölthető jövedelmük marad. A kormány szintén bajba kerül, mert az adóbevételek is zuhanni fognak. Ha ez a helyzet tartósan fennáll, akkor a bedőlt vagy késedelmes hitelek száma valószínűleg az egekbe szökik, ami előbb-utóbb bankválsággal fenyeget. Ne kívánjunk hát magunknak deflációt! A múltbéli tapasztalatok alapján egyértelmű, hogy a legideálisabb az, ha a gazdaság egy mérsékelten inflációs pályán halad, ahol a jövedelmek gyorsabban nőnek, mint a fogyasztói árak, és így idővel a megvásárolni kívánt termékek és szolgáltatások egyre megfizethetőbbekké válnak. Mindkét lehetséges verzió — a stagnáló bevételek és növekvő árak okozta csapdahelyzet vagy a tiszta defláció — esetén megtörténhet, hogy végül a gazdaság mély recesszióba süllyed, ahogy a fogyasztók csökkentik a kiadásaikat. Ahogy arra már fentebb is utaltam, annak is fennáll a veszélye, hogy a lassanként kibontakozó technológiai forradalom netán alapjaiban változtatja meg a fogyasztók költési szokásait, ahogy egyre többen és többen kezdenek el — teljesen jogosan — attól félni, hogy hosszú időre munkanélkülivé válnak, sőt talán kénytelenek lesznek idejekorán nyugdíjba vonulni. Azok a rövid távú pénzügypolitikai megoldások, amelyekhez a kormányok egy gazdasági hanyatlás legyőzésének reményében általában folyamodni szoktak — a kormányzati kiadások növelése, egyszeri adókedvezmények stb. —, egy ilyen helyzetben vélhetően nem lennének különösebben hatékonyak. Ezeknek az intézkedéseknek az a céljuk, hogy azonnali keresletnövekedést generáljanak a gazdaságban, és ezzel beindítsanak egy önmagát erősítő fellendülési folyamatot, amelynek hatására nő a foglalkoztatottság. Ha azonban az új automatizált technológiák lehetővé teszik, hogy a vállalkozások munkaerőfelvétel nélkül is eleget tudjanak tenni az így megnövekedett keresletnek, akkor a munkanélküliség enyhítésére tett kísérlet bizony kudarcba fullad. A jegybank monetáris intézkedéseivel hasonló lenne a gond: lehet, hogy több pénzt nyomtatnának, de munkaerő-felvétel hiányában semmilyen módon nem lehetne nagyobb vásárlóerőt adni a fogyasztók kezébe(24). Egy szóval: a hagyományos gazdaságpolitikai intézkedések vajmi keveset tehetnek közvetlenül azért, hogy eloszlassák a fogyasztók félelmeit. Továbbá fennáll a veszély, hogy újabb pénzügyi és bankválság tör ki, ha a háztartások egyre kevésbé tudják törleszteni a hiteleiket. Még egy viszonylag csekély arányú „rossz" hitelállomány is képes óriási nyomás alá helyezni a bankrendszert. A 2008-as pénzügyi válság is akkor robbant ki, amikor azok az adósok, akik ún.
subprime hiteleket (avagy másodrendű hiteleket) vettek fel, 2007-ben hirtelen tömegesen nem fizették a törlesztő-részleteket. Noha 2000 és 2007 között az efféle hitelek száma az egekbe szökött, az Egyesült Államokban kiadott új jelzáloghitelek között az arányuk még a hitelezési láz csúcsán sem haladta meg a 13,5%-ot(25). A hitelek nemteljesítésének hatását persze jelentősen felerősítette az, hogy a bankok komplex pénzügyi derivatívákat használnak. Ez a kockázat pedig azóta sem szűnt meg. Az Egyesült Államok és kilenc másik fejlett ország bankszabályozási szövetsége 2014-es jelentésében arra figyelmeztetett, hogy „a válság után öt évvel a nagy cégek még mindig csak csekély előrelépést értek el" a derivatívák kockázatainak enyhítésében, s „ez az előrelépés még csak nem is egységes, ráadásul egészét tekintve még most sem kielégítő"(26). Más szóval az, hogy a nem törlesztett hitelek akár csak helyi szintű növekedése újabb globális válságot robbanthat ki, még ma is nagyon valós veszélyt jelent. A hosszú távú forgatókönyvek közül a legfélelmetesebb az lenne, ha a globális gazdasági rendszer végül sikerrel alkalmazkodna ehhez az új helyzethez. Egy ellentétes irányú kreatív destrukciós folyamat során azok a tömegpiacra termelő iparágak, amelyek jelenleg a gazdaságunk motorjai, teljesen eltűnnének, és helyüket új iparágak vennék át, amelyek nagy értékű termékei és szolgáltatásai kizárólag a dúsgazdag elitnek készülnének. Az emberiség túlnyomó többsége pedig számkivetetté válna a piacon. A gazdasági mobilitásnak még a lehetősége is megszűnne. A plutokrácia tagjai elrejtőznének falakkal védett közösségeik és elit városaik mélyén, amelyeket talán automata katonai robotok és drónok védenének. Vagyis visszatérnénk egy középkori, feudális rendszerhez igencsak hasonlatos állapotba. Azzal az egy fontos különbséggel, hogy a középkori jobbágyok nélkülözhetetlen elemei voltak a rendszernek, hiszen ők végezték a mezőgazdasági munkákat. A techno-feudalizmus futurista világában azonban a „parasztok" jobbára feleslegesek lennének. A 2013-as Elysium — Zárt világ (Elysium) című filmben a plutokraták szó szerint kivonulnak a világból, és átköltöznek a Föld körüli pályán keringő, édenszerű mesterséges bolygóra. A film igen hitelesen ragadja meg ezt a disztópikus jövőképet. Még egyes közgazdászok is aggódni kezdtek e lehetséges forgatókönyv miatt. Noah Smith, a népszerű közgazdasági blogger egyik 2014-es bejegyzésében arra figyelmeztetett, hogy egy olyan jövő is várhat ránk, amelyben odakinn, az elitet védő kapukon kívül „a nincstelenek nyüzsgő, rongyos tömegei az éhenhalás szélén egyensúlyoznak", és „a sztálini meg maói rémuralom helyett a robotokkal fenntartott rémuralom fogja igen megbízható módon átformálni a közvéleményt. A csőcselék azt gondol, amit akar, de a fegyver a Robot Uraknál lesz. Örökre.”(27) 7 Ez a disztópia még a „baljós tudomány" gyakorlójától is elég durva. A filmben a csőcselék végül bejut az elit Föld körül keringő erődjébe, miután sikerül meghackelni a rendszert. Legalább ez ad egy kis reményt ebben a történetben: az elitnek kétszer is meg kell gondolnia, hogy kire bízza
rá a technológiák megtervezését és megépítését. Uralmukat ugyanis leginkább a hacker- és kibertámadások fenyegetik majd.
Technológia és őszülő munkaerő Minden iparosodott országnak egyre idősebb és idősebb lesz a lakossága ebből kiindulva sokan azt vetítették előre, hogy a jövő munkaerőhiánnyal fog fenyegetni, mert a „baby boom" generáció népes tábora hamarosan nyugdíjba megy, és végleg kilép a munkaerőpiacról. A Northeastern Egyetem két tanára, Barry Bluestone és Mark Melnik 2010-es jelentésében azt jósolta, hogy 2018-ra a munkaerő-állomány elöregedésének egyenes következményeként akár 5 millió betöltetlen állás is lehet az Egyesült Államokban; valamint azt, hogy „a szociális szektorban" — amely a szerzők meghatározása szerint olyan területeket foglal magában, mint az egészségügyi ellátás, az oktatás, a közösségi szolgálat, a művészetek és az államigazgatás — „az összes tervezett állásnak mintegy 30-40%-a is üresen marad, hacsak nem jönnek az idősebbek, és kezdenek bele pályamódosítással egy új karrierbe"(28). Nyilvánvaló, hogy ez a jóslat szöges. ellentétben áll mindazzal, amit eddig kifejtettem. Akkor vajon melyik jövőkép a helyes? Tömeges munkanélküliségbe taszít minket a technológia, és tovább fokozza az egyenlőtlenséget, vagy a bérek végre megint: nőni fognak, mert a munkáltatók nehezen találnak munkaképes korú embereket, akik betöltenék a megüresedett álláshelyeket? A munkavállalók nyugdíjba vonulásának hatása az Egyesült Államokban viszonylag enyhe ahhoz a valódi demográfiai válsághoz képest, amely sok más fejlett országra, köztük is elsősorban Japánra vár. Ha az USA és a többi fejlett ország tényleg általános munkaerőhiány felé halad, akkor ez a probléma várhatóan először Japánban jelentkezik majd. Eddig azonban nem sok jelét látjuk annak, hogy a japán gazdaság általános munkaerőhiánnyal küzdene. Biztosan vannak olyan területek ahol nincs elegendő munkaerő, ez valószínűleg a rosszul fizető idős gondozásban a legszembetűnőbb, és a kormány is hangot adott már az aggodalmának, hogy hiány lehet képzett építőmunkásból, amikor az ország elkezdi a felkészülést a 2020-as tokiói olimpiára. Ugyanakkor, ha valóban általános lenne a munkaerőhiány, akkor a béreknek minden szektorban emelkedniük kellene — márpedig erre semmi sem utal. Az 1990-ben bekövetkezett ingatlan- és részvénypiaci összeomlás óta Japánban két évtizede stagnál a gazdaság, sőt egyenesen defláció van. A gazdaság betöltetlen új állások helyett kitermelt egy egész elveszett generációt, amelynek fiatal tagjai — az úti. furiták vagy freeterek — nem képesek stabil egzisztenciát kiépíteni, és sokan még 30, sőt 40 évesen is a szüleikkel élnek. 2014 februárjában a japán kormány bejelentette, hogy a 2013-as alapbérek értéke (inflációval korrigált reálértéken számolva) 1%-kal csökkent, és ezzel 16 éves mélypontra ért — utoljára a 2008-as válság kirobbanásakor volt ilyen alacsony(29).
Az általános munkaerőhiánynak máshol még nehezebb a nyomára lelni. 2014 januárja óta a két leggyorsabban öregedő európai országban, Olaszországban és Spanyolországban a fiatalok munkanélkülisége katasztrofális méreteket öltött: az olaszoknál 42, a spanyoloknál még ennél is magasabb, 58%-ra emelkedett(30). Bár ezek a szélsőséges értékek természetesen a pénzügyi válság közvetlen következményei, az emberben akkor is felmerül a kérdés, hogy vajon meddig kell még várni, amíg a beígért munkaerőhiánynak köszönhetően elkezd megszűnni a fiatalok körében a munkanélküliség. Azt hiszem, a japánok helyzetéből levonható legfontosabb tanulság jól rímel arra, amit én magam is hangoztatok ebben a fejezetben: a munkavállalók fogyasztók is egyben. Ahogy a lakosság tagjai egyre idősebbek lesznek, előbb-utóbb kilépnek a munkaerőpiacról, ezzel párhuzamosan egyre kevesebbet fogyasztanak, és a kiadásaik szerkezete is átrendeződik: egyre többet költenek egészségügyi ellátásra. Lehet tehát, hogy a rendelkezésre álló munkaerő létszáma csökken, de csökken a termékek és szolgáltatások iránti kereslet is, ami bizony kevesebb álláslehetőséget jelent. Vagyis lehet, hogy a nyugdíjba vonuló munkavállalók csupán pillanatnyi hatást gyakorolnak a munkaerőpiacra, az viszont, hogy ekkor jövedelmük csökkenésével párhuzamosan csökkentik a kiadásaikat is, újabb jó okot adhat arra, hogy feltegyük a kérdést: vajon fenntartható-e a gazdasági növekedés. Ami azt illeti, azokban az országokban például Japánban, Lengyelországban vagy Oroszországban —, ahol fogy a népesség, ott valószínűleg nehéz lesz elkerülni, hogy a gazdaság hosszú távon stagnáljon vagy akár zsugorodásnak induljon, mivel a népességszám meghatározó tényezője a gazdaság méretének. Még az egyre növekvő lélekszámú Egyesült Államokban is joggal tartanak attól, hogy a demográfiai helyzet elsorvasztja a fogyasztói költést. A hagyományos munkáltatótól kapott juttatáson alapuló rendszerről az munkavállalói hozzájáruláson alapuló (401k) rendszerre történő átállás miatt nagyon sok amerikai háztartásban kerültek kényes helyzetbe a nyugdíj előtt állók. Egy 2014 februárjában megjelent elemzésében az MIT közgazdásza, James Poterba arra jutott, hogy a 65 és 69 év közötti amerikaiak háztartásainak felében a nyugdíj-megtakarítások összege legfeljebb 5 ezer dollár(31). Poterba tanulmánya szerint még azok a háztartások is csak évi 5400 (havi 450) dollár garantált jövedelemre számíthatnak, ahol a nyugdíjmegtakarítási számlán 100 ezer dollár gyúlt össze, és csak akkor, ha a megélhetés költségeinek emelkedésével nem számolnak, és így a teljes összeget fix évjáradékra tudják váltani(32). Más szóval, rengeteg amerikai fog időskorára szinte teljes egészében az időskori társadalombiztosítási ellátásra szorulni. 2013-ban a program keretében a havi átlagos kifizetés összege 1300 dollár volt, ami azt jelenti, hogy egyesek csupán 804 dollárt kaptak. Ezekből a jövedelmekből aligha finanszírozható jelentős mértékű fogyasztás, főleg, ha azt is figyelembe vesszük, hogy ebből még le kell vonni a Medicare-nek fizetendő havi biztosítási díjat, ami jelenleg elérheti akár a 150 dollárt is (és várhatóan nőni fog).
Ahogy Japánban, úgy az Egyesült Államokban is biztosan kialakul munkaerőhiány bizonyos — főleg az elöregedési trendhez köthető — területeken. Emlékezzünk a 6. fejezetben a munkaügyi statisztikai hivatal előrejelzésére, amely szerint 2022-re 1,8 millió új állás jön létre az idősgondozáshoz kapcsolódó területeken. Ha azonban összevetjük ezt a számot Carl Benedikt Frey és Michael A. Osborne oxfordi egyetemi tanárok 2013-as kutatásával, amelyben az áll, hogy az összfoglalkoztatást kitevő állások mintegy 47%-át — körülbelül 64 millió állást — fenyegeti „úgy egykét évtizeden belül"(33) az automatizálás veszélye, akkor bizony elég nehéz amellett érvelni, hogy a jövőben súlyos és általános munkaerőhiány vár ránk. Valószínűbb tehát, hogy a társadalom elöregedése ahelyett, hogy ellensúlyozná a technológiai fejlődés hatását, a növekvő egyenlőtlenséggel karöltve alá fogja ásni a fogyasztói kiadásokat. A kereslet ebből következő meggyengülése pedig majd elindítja az elbocsátások második hullámát, még azokat a foglalkozásokat is utolérve, amelyeket nem fenyeget közvetlenül az automatizálás veszélye. (Például: az éttermi felszolgáláshoz egy rendkívül fejlett robot kellene, olyan, amilyet aligha látunk mostanában. Viszont amikor a fogyasztóknak megélhetési gondjaik vannak; az egyik első dolog, amiről lemondanak, az az étterembe járás, így a pincérek állása ugyanúgy veszélybe kerülne.)
Fogyasztói kereslet Kínában ás a többi feltörekvő gazdaságban Az egyenlőtlenség és a demográfiai problémák együtt csökkentik a fogyasztói költéseket az Egyesült Államokban, Európában és a többi fejlett országban is, így logikus módon abban reménykedhetnénk, hogy a feltörekvő fejlődő országok fogyasztói majd segítenek kompenzálni a helyi keresletcsökkenést. Különösen nagy reményeket fűzünk Kínához, ahol az elképesztő mértékű növekedést látva sokan azt jósolták, hogy a kínai gazdaság lesz a világ leghatalmasabb gazdasága — talán már egy évtizeden belül. Én viszont azt gondolom, bőven van okunk szkeptikusan viszonyulni az elképzeléshez, miszerint Kína és a többi feltörekvő ország a közeljövőben a globális fogyasztói kereslet elsődleges motorjává válhat. Először is azért, mert hamarosan Kínában is demográfiai sokkra számíthatunk. Az ország „egykepolitikája" sikeresen gátat vetett a népességnövekedésnek, de ennek hatására megindult a társadalom gyors elöregedése. 2030-ra a kínai időskorúak száma jóval meghaladja majd a 200 millió főt, ami a 2010-es értéknek nagyjából a kétszerese. 2050-re az ország lakosságának több, mint a negyede 65 évnél idősebb lesz és közülük is több, mint 90 millióan lesznek azok, akik betöltötték a 80. életévüket(34). A kapitalizmus terjedése Kínában a „vas rizsestálnak" nevezett, az állami tulajdonú iparágak által garantált nyugdíjrendszer végét jelentette. A nyugdíjasoknak így most javarészt maguknak kell a megélhetésükről gondoskodniuk, vagy a gyerekeikre támaszkodniuk, csakhogy a csökkenő termékenységi ráta eredményeként kialakult a
hírhedt „1-2-4" probléma, azaz hogy egyetlen keresőkorú felnőttnek két szülőjét és négy nagyszülőjét is el kell tartania. Az időseket tehát nem védi semmilyen szociális háló, és valószínűleg ez is fontos szerepet játszik abban, hogy Kínában megdöbbentően magas a megtakarítási hányad — a becslések szerint eléri a 40%-ot is. A másik fontos tényező az ingatlanoknak a jövedelmekhez viszonyítottan magas ára. Sok munkás rendszeresen félreteszi jövedelmének akár több, mint a felét is, abban a reményben, hogy egyszer ki tudja fizetni a foglalót egy saját lakásra(35). Azok a háztartások, amelyek a jövedelmüknek ilyen hihetetlenül nagy hányadát teszik félre, nyilvánvalóan nem sokat költenek. Ami azt illeti, a lakossági fogyasztás csupán a 35%-át adja Kína gazdasági teljesítményének — ami nagyjából az amerikai szint fele. Kínában a gazdasági növekedést ehelyett elsősorban az exportra termelés és az elképesztően nagy arányú befektetések együttese biztosítja. 2013-ban Kína GDP-jének összesen 54%-át tették ki a befektetések, amelyek elsősorban gyárak, gépek, lakóingatlanok és egyéb infrastrukturális beruházások létesítésére irányultak — ez az arány 2012-ben még csak 48% volt(36). Abban szinte mindenki egyetért, hogy ez az állapot alapvetően fenntarthatatlan. Elvégre a befektetéseknek egyszer meg kell térülniük, ezt pedig csak a fogyasztás tudja biztosítani: a gyárakban olyan termékeket kell előállítani, amelyek nyereséget hoznak, az újonnan épült lakásokat ki kell adni és így tovább. Azt már a kínai kormány is elismerte — és évek óta folyik a párbeszéd erről —, hogy át kell alakítani a gazdaságot úgy, hogy az a hazai fogyasztást ösztönözze; azonban eddig még semmilyen kézzelfogható előrelépés nem történt. Ha beírjuk a keresőbe a „China rebalancing" (új kínai egyensúly) kifejezést, a Google több mint 3 millió találatot dob ki, és azt gyanítom, hogy szinte valamennyi többé-kevésbé ugyanarról szól: a kínai fogyasztóknak be kell szállniuk ebbe a programba, és el kell kezdeniük vásárolni. A gond csak az, hogy ehhez jelentősen növelni kellene a háztartások jövedelmét, és azzal az alapproblémával is foglalkozni kellene, amelynek hatására a megtakarítások az egekbe szöktek. Az egészségügyi és nyugdíjrendszer fejlesztését célzó kezdeményezések valamelyest segíthetnek ebben azzal, hogy csökkentik a háztartásokat terhelő pénzügyi kockázatokat. A kínai jegybank szintén nemrég jelentette be, hogy tervbe vette a megtakarítási számlák kamatait alacsonyan tartó szabályozások enyhítését. Erről persze kiderült, hogy kétélű fegyver, mert bár növeli a háztartásokhoz áramló jövedelem összegét, további megtakarításokra is ösztönözhet. Ráadásul a betéti kamatláb emelése veszélybe sodorhatja számos kínai bank fizetőképességét, amelyek most a mesterségesen alacsonyan tartott kamatlábakból szépen profitálnak(37). A kínaiak e kiemelkedő megtakarítási hajlandósága mögött meghúzódó tényezők között akad néhány olyan is, amelyekkel nehéz lesz bármit is kezdeni. Két közgazdász, Shang-Jin Wei és Xiaobo Zhang azt vetette fel, hogy a magas megtakarítási hányad talán az egykézéssel és abból eredően a nemek egyensúlyának felborulásával áll összefüggésben. Mivel kevés a nő, nagy a verseny a házassági piacon, és a férfiaknak sok esetben komoly vagyont kell
gyűjteniük vagy legalább egy saját otthont fel kell tudni mutatniuk ahhoz, hogy párt találjanak maguknak(38). Persze az is lehet, hogy a tartalékképzésnek ez az erős vágya egyszerűen szerves része a kínai kultúrának. Gyakran megjegyzik Kínával kapcsolatban, hogy félő, a társadalom előbb öregszik el, mint hogy meggazdagodna. Arra ugyanakkor szerintem kevesebben gondolnak, hogy Kína nemcsak a demográfiával fut versenyt, hanem a technológiával is. Ahogy azt az 1. fejezetben láttuk, a kínai gyárak már eddig is előszeretettel automatizáltak és alkalmaztak robotokat. Egyes gyárakat visszatelepítenek a fejlett országokba, más gyárakat átköltöztetnek egy még alacsonyabb bérszínvonalú országba, például Vietnamba. Ha visszalapozunk a 2. fejezetben látott 2.8 ábrához, abból világosan kitűnik, hogy a technológiai fejlődés 60 éve rendületlenül rontja a foglalkoztatottságot az amerikai gyáriparban. Kína sem tudja elkerülni a sorsát, előbb-utóbb ugyanerre az útra lép, és nagyon is lehetséges, hogy a leépítések Kínában sokkal gyorsabban mennek majd végbe, mint az Egyesült Államokban. Míg az amerikai gyárakban az automatizálás tempója az új technológiák feltalálásához igazodott, addig a kínai gyáripar megteheti, hogy sok esetben egész egyszerűen külföldről importál csúcstechnológiát. Ahhoz, hogy ez az átállás ne a munkanélküliségi ráta erőteljes növekedését jelentse, Kínának a munkaerő-állomány egyre nagyobb részét kell a szolgáltatóiparban foglalkoztatnia. A fejlett országokban ez jellemzően úgy történt, hogy előbb az erős gyáripar gazdaggá tette az országot, majd a termelő gazdaság átalakult szolgáltatásalapú gazdasággá. Ahogy nőttek a jövedelmek, a háztartások jellemzően úgy költötték bevételeik egyre nagyobb hányadát szolgáltatásokra, így segítettek munkahelyeket teremteni a gyáriparon kívül. Az Egyesült Államoknak megadatott az a luxus, hogy kiépíthetett egy erős középosztályt a II. világháborút követő „aranykorban", amikor rohamtempóban fejlődött a technológia, de attól még nagyon messze állt, hogy teljes egészében helyettesíteni tudja a munkásokat. Várhatóan Kína egy hasonló bravúrt fog végrehajtani a „robotkorban" — amikor is a gépek és a szoftverek egyre nagyobb fenyegetést jelentenek majd a munkásokra, és nemcsak a gyáriparban, hanem a szolgáltatóiparban is. Ha sikerülne is Kínának fellendítenie a hazai fogyasztást, és ezzel visszabillentenie a gazdaságot az egyensúlyi állapotba, akkor is túlzott optimizmus lenne azt várni, hogy az ország fogyasztói piacai teljesen megnyílnak a külföldi cégek előtt. Az Egyesült Államokban a vállalkozói és pénzügyi elit hatalmasat profitált a globalizációból; a legnagyobb politikai befolyással bíró társadalmi réteget ez határozottan arra ösztönözte, hogy folyamatosan importáljanak. Kínában azonban teljesen más a helyzet. Ott az elit többnyire közvetlen kapcsolatban áll a kormányzattal, és elsődleges céljuk hatalmon tartani ezt a rezsimet. Talán a tömeges munkanélküliség és társadalmi elégedetlenség az, amitől a leginkább félnek. Ha felmerülne ennek veszélye, aligha kétséges, hogy szélsőségesen protekcionista intézkedések bevezetése mellett döntenének.
A Kína előtt álló kihívások a technológiával folytatott versenyben komoly lemaradásban lévő, szegény országok számára még ijesztőbbeknek tűnnek. Ahogy a gyártásnak még a leginkább munkaerő-igényes területein is kezd elterjedni az automatizálás, úgy válik járhatatlanná számukra a prosperitáshoz vezető, korábban bejáratott út. Egy tanulmány szerint 1995 és 2002 között körülbelül 22 millió gyári állás szűnt meg világszerte. Ugyanebben a hétéves időszakban a gyáripar kibocsátása 30%-kal nőtt(39). Egyáltalán nem világos, hogy Ázsia és Afrika legszegényebb országai hogyan tudják majd jelentősen javítania kilátásaikat egy olyan világban, amelyben többé nincs szükség sok millió olcsó gyári munkásra. A technológiai fejlődés folyamatosan növeli az egyenlőtlenséget mind a jövedelmek, mind a fogyasztás terén, és így várható, hogy előbb-utóbb aláássa azt a pezsgő és széles körű piaci keresletet, amely elengedhetetlen a prosperitás megőrzéséhez. A fogyasztói piacok nemcsak az aktuális gazdasági állapot fenntartásában játszanak kulcsszerepet, hanem az általános innováció előrelendítésében is. Az új ötletek ugyan mindig egyénektől vagy csapatoktól származnak, de végső soron őket is a fogyasztói piacok ösztönzik újításra. Azt is a fogyasztók döntik el, hogy mely ötletek lesznek sikeresek, és melyek vannak kudarcra ítélve. A „tömegek bölcsessége" lényegi eleme annak az evolúciós folyamatnak, amely során a legjobb innovációk kiemelkednek a tömegből, és végül elterjednek a gazdaság és a társadalom egészében. Bár a közvélekedés szerint az üzleti befektetések hosszabb távra szólnak, és jórészt függetlenek az aktuális fogyasztási szinttől, a múltbéli adatok azt bizonyítják, hogy ez csupán mítosz. Az Egyesült Államokban az 1940-es évek óta a befektetések gyakorlatilag az összes recessziós időszakban meredeken zuhanni kezdtek(40). A cégek befektetési döntéseit súlyosan befolyásolja mind az aktuális gazdasági környezet, mind pedig a közeljövő kilátásai. Vagyis, ha ma gyenge a fogyasztói kereslet, az megfoszthat minket a holnap prosperitásától. Egy olyan gazdasági környezetben, ahol a fogyasztók folyamatosan megélhetési nehézségekkel küzdenek, számos vállalkozás hajlamos a piaci terjeszkedés helyett inkább a költségcsökkentésre fókuszálni. A potenciális befektetések kevéske, viszonylagos pozitívuma közül az egyik valószínűleg a munkaerő-kímélő technológia lesz. Így lehet, hogy a kockázatitőke-, illetve a kutatás-fejlesztésre irányuló befektetések túlnyomó többsége majd olyan innovációkba áramlik, amelyek kifejezetten a munkások kiiktatását vagy a szakmunkák degradálását célozzák meg. Aztán végül eljön az a pont, hogy lesz egy csomó, munkát kereső robotunk — de annál kevesebb széles körű, az általános életminőséget javító innovációnk. Ebben a fejezetben olyan trendeket vizsgáltunk, amelyeknek az alapja egy, a technológiai fejlődés várható irányát véleményem szerint nagyon realistán, sőt konzervatív módon elképzelő felfogás. Aligha kétséges, hogy az elkövetkező évtizedben azok a foglalkozások, amelyek elsősorban rutinszerű és kiszámítható feladatok elvégzéséből állnak, igencsak ki lesznek téve a további automatizálás
veszélyének. Ahogy ezek a technológiák idővel egyre jobbak lesznek, úgy egyre több és több állást érintenek. Létezik azonban egy még sokkal ijesztőbb lehetőség is. Nagyon sok technológiai szakembernek — köztük az adott terület vezető képviselőinek — jóval progresszívebb elképzelése van arról, hogy a jövőben mi minden valósítható meg. A következő fejezetben minden oldalról megvizsgálunk néhány, a mostaniaknál sokkal fejlettebb és sokkal spekulatívabb technológiát. Könnyen lehet, hogy ezek az áttörést jelentő innovációk a közeljövőben még megmaradnak a sci-fi világában — de ha végül mégis megvalósulnak, az jelentősen felerősíti a technológia okozta munkanélküliség és jövedelemegyenlőtlenség mértékét, és talán még az imént felvázolt gazdasági kockázatoknál is sokkal veszélyesebb helyzetet teremtenek.
9. fejezet: SZUPERINTELLIGENCIA ÉS SZINGULARITÁS 2014 májusában a Cambridge-i Egyetem fizikusa, Stephen Hawking azzal a céllal írt cikket, hogy megkongassa a vészharangot, és felhívja a figyelmet a rohamtempóban fejlődő mesterséges intelligencia veszélyeire. Hawking és szerzőtársai — az MIT két fizikusa, Max Tegmark és a Nobel-díjas Frank Wilczek, valamint Stuart Russell, a Berkeley számítástudományi professzora — a brit The Independent hasábjain arra figyelmeztettek, hogy egy valóban gondolkodó gép megalkotása „az eddigi legnagyobb esemény lenne az emberiség történelmében". Az embernél is intelligensebb számítógép arra is képes lehet, hogy „kijátssza a pénzügyi piacokat, hogy lepipálja a kutatókat, hogy manipulálja a manipulatív vezetőket, és olyan fegyvereket fejlesszen ki, amelyekről nekünk még csak fogalmunk sincs, hogyan működnek". Ha erre csak legyintünk, mondván, mindez a tudományos-fantasztikus irodalmi művek lapjaira tartozik, az lehet „a legnagyobb hiba, amit a történelmünk folyamán valaha elkövettünk"(1). Az eddig bemutatott technológiák — a dobozpakoló és a hamburgerkészítő robot, a zenét komponáló, jelentéseket író, a Wall Streeten kereskedő algoritmusok — mind ún. speciális vagy szűk tudásterű mesterséges intelligenciát alkalmaznak. Még az IBM Watsonja, a gépi intelligencia eddigi leglenyűgözőbb példája is nagyon távol áll mindentől, ami kicsit is hasonlít az általános emberi intelligenciára. Ami azt illeti, a sci-fi világán kívül az összes, a gyakorlatban használt mesterséges intelligencia valójában szűk tudásterű mesterséges intelligencia. E könyv egyik elsődleges állítása azonban éppen az, hogy a létező mesterséges intelligenciák speciális jellege végső soron nem feltétlenül lesz akadálya egy egész sor munkakör teljes automatizálásának. A munkaerő-állomány többsége olyan feladatokat végez, amelyek bizonyos szinten javarészt rutinszerűek és kiszámíthatóak. Amint azt láttuk, a gyorsan fejlődő, speciális robotok vagy az adathalmazokat villámgyorsan feldolgozó gépitanulás-algoritmusok előbb-utóbb rengeteg állást veszélyeztetnek majd, méghozzá a legkülönbözőbb képzettségi szinteken. Ehhez egyáltalán nem kellenek emberként gondolkodó gépek. Ahhoz, hogy átvegye a munkánkat, a számítógépnek nincs szüksége az ember intellektuális képességeinek teljes skálájára; elég, ha azokat a speciális dolgokat el tudja végezni, amiért jelenleg még a fizetésünket kapjuk. Ami azt illeti, a mesterséges intelligenciával foglalkozó kutatás-fejlesztések nagy részben, a mesterséges intelligencia területére irányuló kockázatitőke-befektetések pedig szinte teljes egészében továbbra is a speciális alkalmazások kifejlesztését célozzák, és okkal számíthatunk arra, hogy az elkövetkező években, évtizedekben ezeknek a technológiáknak drasztikusan megnő a teljesítményük és a rugalmasságuk. Ám hiába hozzák sorra ezek a speciális vállalkozások a gyakorlati eredményeket, és hiába vonzzák magukhoz a tőkét, a háttérben továbbra is ott lappang egy sokkal nagyobb és ijesztőbb kihívás. Egy ténylegesen intelligens rendszernek — egy olyan gépnek, amelyben új ötletek és gondolatok fogalmazódnak meg, amely
tanúbizonyságot tesz arról, hogy tudatában van a saját létezésének, és amely képes koherens párbeszédet folytatni valakivel — a megépítése még jó ideig a mesterséges intelligencia kutatásának Szent Grálja marad. Egy igazi gondolkodó gép létrehozásának vágyálma már 1950-ben megszületett. Ekkor jelent meg Alan Turing írása, amellyel gyakorlatilag letette a mesterséges intelligencia mint tudományág alapjait. Az azt követő évtizedekben az MI-kutatást a fellendülés és visszaesés egymást folyton váltó időszakai jellemezték: a várakozások rendre túlléptek a műszaki realitás határain, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy akkoriban milyen sebességgel dolgoztak a számítógépek; így aztán, amikor mindenkinek szükségszerűen csalódnia kellett, a befektetések és a kutatások teljesen leálltak, és kezdetét vette a stagnálás hosszú, „MI-télnek" nevezett időszaka. Végül aztán újra eljött a tavasz. A mai számítógépek rendkívüli teljesítménye, az MI-kutatás speciális területeinek fejlődése, valamint az emberi aggyal kapcsolatos ismereteink bővülése együttesen igen komoly optimizmusra adnak okot. James Barrat, akinek nemrégiben jelent meg könyve a fejlett mesterséges intelligencia jövőjéről, mintegy kétszáz kutató bevonásával nem hivatalos felmérést készített az emberi szintű mesterséges intelligencia (hivatalos nevén általános mesterséges intelligencia — Artificial General Intelligence, AGI) témakörében. Barrat arra kérte az informatikusokat, hogy válasszák ki négy lehetséges opció közül, hogy szerintük mikor fog az AGI megvalósulni. Íme, az eredmények: a válaszadók 42%-a úgy gondolta, hogy a gondolkodó gép már 2030-ra elkészülhet; 25%-uk szerint ez csak 2050-re érhető el; 20%-uk szerint pedig erre egészen 2100-ig várni kell. Csupán 2%-uk mondta azt, hogy ez sosem következik be. Figyelemre méltó tény, hogy számos válaszadó kommentárt is fűzött a válaszokhoz, amelyben azt reklamálta, hogy Barrat egy korábbi időpontot is felvehetett volna a listára, mondjuk 2020-at(2). A terület egyes szakértői úgy gondolják, hogy az ezzel kapcsolatos várakozások irreálisak, és így megint borítékolható lesz a csalódás. Yann LeCun, a Facebook újonnan létrehozott, New York-i MI-kutatólaborjának igazgatója egyik 2013. októberi blogbejegyzésében arra figyelmeztetett, hogy „az elmúlt öt évtizedben az efféle nagy felhajtásnak köszönhetően a mesterséges intelligencia már legalább négyszer »kimúlt«: egészen vad kijelentések hangzottak el (sokszor csupán azzal a céllal, hogy elkápráztassák a potenciális befektetőket vagy finanszírozó hivatalokat), amelyekből semmi sem lett; és ez aztán csúnyán visszaütött"(3). Hasonló véleményen van Gary Marcus, a The New Yorker bloggere, a New York-i Egyetem professzora is, aki a kognitív tudományok szakértőjeként azt állítja, indokolatlanul nagy a felhajtás mostanában, például a „deep learning" neurális hálózatok terén elért áttörések, sőt még az IBM-féle Watson egyes képességei körül is(4). Az azonban továbbra is tagadhatatlan, hogy mostanra óriási lendületet kapott a mesterséges intelligencia kutatása. Különösen a Google, a Facebook, az Amazon és társaik felemelkedése vitte jelentősen előre ezt a területet. A nagypénzű vállalatok még soha ezelőtt nem tekintettek a mesterséges intelligenciára üzleti modelljük
központi elemeként — és az MI-kutatás korábban még soha nem került az ilyen nagy hatalmú vállalatok közt zajló verseny középpontjába. Hasonló versenydinamika van kibontakozóban az országok között is. A mesterséges intelligencia ma már nélkülözhetetlen a hadászatban, a hírszerzésben, és a diktatórikus berendezkedésű államok megfigyelési rendszereinek is szerves részévé vált. A legújabb fejlesztések ismeretében talán sokak számára ide kívánkozna egy rosszindulatú megjegyzés az amerikai nemzetbiztonsági hivatallal (National Security Agency, NSA) kapcsolatban. Ahogy azt Hawking is írja, a mesterséges intelligenciának vannak valódi (vélhetően egzisztenciális) veszélyei. Ha az igazán fejlett MI-nek tényleg meg kell jelennie valahol, akkor messze nem az. NSA a legrosszabb opció. Ami azt illeti, nem elképzelhetetlen, hogy a közeljövőben beindul egy totális MIfegyverkezési verseny. A valódi kérdés szerintem itt nem az, hogy vajon fennáll-e egy újabb MI-tél veszélye, hanem az, hogy a fejlődés vajon továbbra is csak a szűk tudásterű MI-re koncentrálódik, vagy végül kiterjed az AGI-ra is. Ha az MI-kutatóknak végül valóban sikerül egy szinttel feljebb lépniük, akkor se higgyük, hogy az eredmény egyszerűen egy olyan gép lesz, amely intelligenciában felér az emberhez. Ha megszületik az AGI, akkor hamarosan már magából a Moore-törvényből következően létre kell jönnie egy olyan számítógépnek, amely felülmúlja az ember intellektuális képességeit. Egy gondolkodó gépnek természetesen továbbra is meglennének mindazok az előnyei, amelyek a mostani számítógépekben megvannak, ideértve az ember által megvalósíthatatlan, szupergyors számolást és információfeldolgozást. Nem kellene hozzá sok, hogy eljöjjön az az idő, amikor a bolygónkat olyasféle entitással kell megosztanunk, amivel addig sosem: egy teljesen idegen — és felsőbbrendű intellektussal. Az is meglehet, hogy ez még csak a kezdet lesz. Az MI-kutatók körében általánosan elfogadott tény, hogy egy ilyen rendszer előbb-utóbb önmaga fejlesztésére kezdené használni az intelligenciáját. Javítana a kialakításán, átírná a saját szoftvereit, sőt, lehet, hogy ezeknek a fejlesztéseknek a megalkotásához, teszteléséhez és optimalizálásához evolúciós programozási módszereket is latba vetne. Ez végül akár a „rekurzív fejlődés" iteratív folyamatához is elvezethetne: a rendszer minden egyes felülvizsgálat után okosabb és ügyesebb lenne. Majd a folyamat felgyorsul, a ciklusok egyre rövidülnek, és a végén bekövetkezik az ún. intelligenciarobbanás — amely vélhetően egy bármely emberi lénynél ezerszer, sőt milliószor okosabb gépben csúcsosodik ki. Ahogy Hawking és munkatársai fogalmaztak, ez „az eddigi legnagyobb esemény lenne az emberiség történelmében". Ha egy ilyen intelligenciarobbanás tényleg bekövetkezik, az minden bizonnyal drámai hatással lesz az emberiségre. Ami azt illeti, ez egy olyan felforgatóhullámot is elindíthat akár, amely végigsöpörne az egész emberi civilizáción, a gazdaságunkról már nem is beszélve. Ahogy Ray Kurzweil jövőkutató és feltaláló fogalmazott,
„felhasítaná a társadalom szövetét", és egy olyan eseménysort — vagy akár korszakot — indítana el, amelyet „szingularitásnak" neveznek. A szingularitás A ránk váró technológiai fejlődés indukálta lehetséges jövőbeli eseményt először a számítástechnika atyjaként emlegetett Neumann János nevezte „szingularitásnak", aki valamikor az 1950-es években állítólag azt mondta, hogy „a folyamatosan gyorsuló technológiai fejlődés [...] lehetőséget adna egy szingularitásra a történelemben, amely után az ember története, ahogy jelenleg ismerjük, nem folytatódhatna"(5). Ezt a témát aztán 1993-ban a San Diegó-i Egyetem matematikusa, bizonyos Vernor Vinge tovább fejtegette, és tanulmányának a következő címet adta: „The Coming Technological Singularity" (A közelgő technológiai szingularitás). Vinge, aki nem szokott kertelni, írását rögtön e szavakkal kezdte: „Harminc éven belül a kezünkben lesznek azok a technológiai eszközök, amelyekkel megalkotható az emberfeletti intelligencia. Nem sokkal ezután az emberiség napja leáldozik."(6) Az asztrofizikában a szingularitás azt jelenti, hogy van egy olyan pont a fekete lyukban, ahol a fizika normál törvényei már nem állják meg a helyüket. A fekete lyuk határain belül vagy annak eseményhorizontja mögött a gravitációs mező olyan sűrű, hogy onnan már a fény sem tud kijutni. Vinge hasonlóképp tekintett a technológiai szingularitásra is, amely megszakítja az emberi fejlődést, így annak jövője teljesen homályossá válik, és egészen addig nem ismerhető meg, amíg be nem következik. A szingularitáson túli jövőt megjósolni olyan lenne, mintha egy csillagász a fekete lyukba akarna belenézni. A stafétát innen Ray Kurzweil vette át, akinek 2005-ben jelent meg A szingularitás küszöbén (The Singularity is Near) (7) című könyve. Vingetől eltérően Kurzweil, aki a szingularitás első számú hirdetőjévé vált, bátran megpróbál belesni az eseményhorizont mögé, és meglepően részletes leírást adni nekünk arról, milyen is lesz majd a jövő. Az első valóban intelligens gép, mondja ő, a 2020-as évek végére biztosan elkészül. Maga a szingularitás 2045 körül válhat valósággá. Kurzweil mindenki szerint zseniális feltaláló és mérnök. Több sikeres vállalkozást alapított, hogy piacra dobja különböző találmányait, amelyek az optikai karakterfelismeréstől a számítógépes beszédgeneráláson át a zeneszintetizálásig terjednek. Húsz egyetem tüntette ki tiszteletbeli doktori címmel, ezenkívül megkapta a legmagasabb amerikai innovációs kitüntetést (National Medal of Technology), és bekerült az amerikai szabadalmi hivatal csillagai közé (US Patent Office's Hall of Fame). Az Inc. magazin egyszer Thomas Edison „jogos örökösének" nevezte. A szingularitás terén végzett munkássága azonban furcsa keveréke a technológiai fejlődés gyorsulásával foglalkozó, szilárd alapokon álló és következetes narratívárak, valamint az olyannyira spekulatív, hogy már-már abszurd ötleteknek. Utóbbira jó példa, hogy Kurzweil egyik leghőbb vágya, hogy a sírból gyűjtött DNS segítségével
feltámassza elhunyt édesapját, és mindenféle futurisztikus nanotechnológiák alkalmazásával újraalkossa a testét. Kurzweil és az ő ötletei egy egész pezsgő kis közösséget vonzottak maguk köré, amelynek tagjai között ragyogó elmék és mindenféle izgalmas karakterek akadnak. Ezek a magukat „szingulariánusoknak" (Singularians) nevezők még saját oktatási intézményt is alapítottak. A Szingularitás Egyetem (Singularity University) a Szilíciumvölgyben fekszik, és olyan — nem akkreditált — mesterszintű egyetemi képzési programot kínál, amelynek fókuszában az exponenciális technológiai fejlődés tanulmányozása áll, és olyan céges szponzorokat tudhat maga mögött, mint a Google, a Genentech, a Cisco és az Autodesk. Kurzweil jövendöléssel felérő előrejelzései közül az egyik legfontosabb az az elképzelése, mely szerint az ember elkerülhetetlenül össze fog olvadni a jövő gépeivel. Agyimplantátummal bővítjük majd ki a képességeinket, drasztikus mértékben növelve ezzel az intelligenciaszintünket. Ami azt illeti, szükségünk is lesz erre a kis pluszra, hiszen meg kell értenünk és irányításunk alatt kell tartanunk a szingularitáson túli technológiát is. Kurzweil szingularitás utáni jövőképének legtöbb vitát kiváltó és leggyanúsabb aspektusa talán az, hogy követői túlságosan nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy mindebben benne lehet a halhatatlanság ígérete. A szingulariánusok többsége nem tervezi, hogy meghal. Ezt pedig olyasfajta élettartam-meghosszabbítással akarják elérni („az idő legyőzi a sebességet"), amelynek a lényege, hogy ha az embernek mindannyiszor sikerül életben maradnia addig, amíg a tudomány megalkotja a legújabb, élettartamot meghosszabbító technológiát, akkor akár halhatatlan is lehet. Ennek az lenne a módja, hogy a fejlett technológiák segítségével vagy konzerváljuk és kiegészítjük a biológiai testünket, vagy az elménket betápláljuk valamilyen jövőbeli komputerbe vagy robotba. Kurzweil természetesen mindent megtesz azért, hogy még életben legyen, amikor a szingularitás bekövetkezik, ezért legalább kétszázféle gyógyszert és étrendkiegészítőt szed napi szinten, a többit pedig bizonyos időközönként intravénásan veszi magához. Nem ritka, hogy az egészségmegőrzéssel és táplálkozással foglalkozó könyvek túlzó ígéreteket tesznek, de Kurzweil és orvos szerzőtársa, Terry Grossman mindezt egészen új szintre emelték, amikor megjelent Fantastic Voyage: Live Long Enough to Live Forever valamint a Transcend: Nine Steps to Living Well Forever (Fantasztikus utazás: Élj elég soká ahhoz, hogy örökké élj illetve Transzcendálj: Kilenc lépés az örök jólét felé) című könyvük. A szingularitásmozgalomnak szép számmal akadnak kritikusai, akiknek bizony nem kerülték el a figyelmét ennek az egész „halhatatlanság és a világot átformáló változás" eszmének mélyen vallásos felhangjai. Ami azt illeti, az egész gondolatot a szakmai elit kvázivallásának és a kockák megdicsőülésének szokás gúnyolni. Az utóbbi időben a tömegmédia megint felkapta a témát — 2011-ben a Time magazin címlapon hozta a szingularitást ami egyes megfigyelőket aggodalommal töltött el: mi lesz, ha ez az elképzelés tényleg találkozik a hagyományos vallásokkal. Robert
Geraci, a Manhattan College vallástudomány-tanára a „The Cult of Kurzweil" (Kurzweil kultusza) című írásában arra hívta fel a figyelmet, hogy ha ez a mozgalom szélesebb körben is elterjed, akkor „komoly kihívás elé állíthatja a hagyományos vallási közösségeket, akiknek a megváltásra vonatkozó ígéretei valószínűleg kevesebbet nyomnak a latban"(8). Ami Kurzweilt illeti, ő vadul tagad minden vallási mellékzöngét, és határozottan állítja, hogy jóslatainak alapját a múltbéli adatok megbízható, tudományos elemzése adja. Ezt az egész koncepciót teljes egészében figyelmen kívül lehetne hagyni, ha nem akadt volna egy egész seregnyi milliárdos a Szilícium-völgyben, akik mind igen élénk érdeklődést mutatnak a szingularitás iránt. A Google két alapítója, Larry Page és Sergey Brin, valamint a PayPal társalapítója (és a Facebook egyik befektetője), Peter Thiel is elmélyült a témában. Bill Gates szintén méltatta Kurzweilt, amiért képes megjósolni a mesterséges intelligencia jövőjét. 2012 decemberében Kurzweil csatlakozott a Google csapatához a cég MI-kutatásainak irányítójaként, 2013-ban pedig létrehozták a Google új, biotechnológiai melléküzletágát, a Calicót. Az új cégnek kifejezett célkitűzése, hogy olyan kutatásokat végezzen, amelyeknek az öregedés „gyógyítása" és az ember élettartamának meghosszabbítása áll a középpontjában. Véleményem szerint természetesen bekövetkezhet valami olyasmi, mint a szingularitás, de messze nem törvényszerű, hogy be is következik. Az egész koncepció sokkal hasznosabbnak tűnik, ha lehántjuk róla az olyan, irreleváns elemeket, mint például a halhatatlanság ígérete, és csupán a drámai tempóban gyorsuló technológiai fejlődés és a felforgató fejlődés egy újabb időszakának tekintjük. Az is kiderülhet, hogy a szingularitás nélkülözhetetlen katalizátora — a szuperintelligencia feltalálása — végül lehetetlen küldetésnek bizonyul, vagy csak a nagyon távoli jövőben valósul meg. Érdemes megjegyezni, hogy míg a legtöbbször a gépi intelligenciát emlegetik mint a szuperintelligenciához vezető fejlődési irányt, az intelligencia akár biológiai. is lehet. Az emberi intelligenciát talán kibővítheti a technológia, de az is lehet, hogy a jövő emberei genetikai módosítás révén érik el a magasabb szintű intellektust. Miközben a legtöbb nyugati országban igencsak idegenkednek mindentől, ami az eugenikára emlékeztet, addig a kínaiaknak ezzel bizonyítottan nincs különösebb problémájuk. A Pekingi Genomikai Intézet (Beijing Genomics Institute) már eddig is több ezer DNSmintát gyűjtött be olyanoktól, akikről tudvalevő, hogy nagyon magas az IQ-juk, és az intézet kutatói most azon dolgoznak, hogy izolálni tudják az intelligenciáért felelős géneket. Kína akár arra is használhatja ezeket az információkat, hogy kiszűrje a legintelligensebb magzatokat, és így tegye idővel egyre okosabbá a kánaiakat.
Az agykutatás vezető tudósai közül többen is hasonló nézeten vannak. Noam Chomsky, aki több mint hatvan éven át foglalkozott kognitív tudományokkal az MIT-n, azt mondja, „végtelenül messze" vagyunk még attól, hogy emberi szintű gépi intelligenciát építsünk, és a szingularitás témáját szerinte egyelőre a tudományosfantasztikus műfajhoz kell sorolni(9). Egyetért ezzel a Harvard pszichológusa, Steven Pinker is, aki azt mondja, „a leghalványabb okunk sincs hinni egy eljövendő szingularitásban. Valóban el lehet képzelni egy ilyen jövőt, ám ezzel nem csak a valószínűségét, de még a lehetőségét sem bizonyítjuk.”(10). Gordon Moore, akinek a neve, úgy tűnik, most már végleg összeforrt az exponenciális technológiai fejlődéssel, szintén kételkedik benne, hogy valaha is bekövetkezik a szingularitás vagy valami ahhoz hasonló(11). Ugyanakkor az emberi szintű mesterséges intelligencia eljövetelének Kurzweil által megszabott határidejét is sokan védelmükbe veszik. Az MIT fizikusa, Hawking cikkének egyik társszerzője, Max Tegmark azt mondta a The Atlantit magazin újságírójának, James Harnblinnek, hogy „ez a nagyon közeli jövőben várható dolog. Mindenkinek figyelembe kellene vennie ezt, aki azon gondolkodik, hogy mit tanuljon a gyereke a középiskolában vagy az egyetemen(12). Mások szerint alapvetően semmi akadálya egy gondolkodó gép megépítésének, de szerintük ez csak sokkal később lesz lehetséges. Gary Marcus például úgy látja, hogy a fejlett mesterséges intelligencia megépítése kétszer annyi időbe telik majd, mint ahogy azt Kurzweil jósolta, de „az valószínű, hogy már az évszázad vége előtt eljutunk arra a pontra, hogy a gépek okosabbak lesznek, mint mi — és nemcsak sakkban vagy a vetélkedőkben, hanem a matematikától kezdve a mérnöki tudományokon át az orvoslásig, jóformán mindenben(13). Az elmúlt években megváltozott az emberi szintű mesterséges intelligenciával kapcsolatos spekulációk témája, és a „top-down", felülről lefelé haladó programozásról átkerült a hangsúly a visszafejtésre (reverse engineering), majd az emberi agyműködés szimulálásának lehetőségeire. Ennek a módszernek a megvalósíthatósága körül komoly viták alakultak ki, és abban sincs igazán egyetértés, hogy mennyire részletesen kell feltérképezni az agyműködést ahhoz, hogy ténylegesen szimulálható legyen. A számítástudományi szakemberek általában véve optimisták, míg a biológusok és a pszichológusok többnyire szkeptikusabbak. A Minnesotai Egyetem biológusa, P. Z. Myers különösen kritikus ezzel az elképzeléssel szemben. Szatirikus hangvételű blogbejegyzésében, amelyet arra a Kurzweil-féle jóslatra írt válaszul, miszerint az agyműködés visszafejtése már 2020-ra sikerülhet, Myers azt mondta, hogy Kurzweil „rögeszmés", aki „mit sem tud arról, hogyan működik az emberi agy", és hajlamos „értelmetlen terveket kovácsolni, és olyan nevetséges kijelentéseket tenni, amelyek köszönőviszonyban sincsenek a valósággal"(14). Nos, lehet, hogy nem is ez a lényeg. Az MI-optimisták azt állítják, hogy a szimulációnak nem kell híven tükröznie az agyműködés minden egyes részletét. Hiszen a repülőgépek sem csapkodnak a szárnyukkal, mint a madarak. A
szkeptikusok erre nyilván azt felelnék, hogy még nagyon messze vagyunk attól, hogy megértsük az „intelligencia aerodinamikáját" annyira, hogy szárnyakat tudjunk építeni — akár csapkodnak azok a szárnyak, akár nem. Mire az optimisták valószínűleg erre azzal vágnának vissza, hogy a Wright fivérek kísérletezgetve, barkácsolgatva építették meg a repülőjüket, és egész biztosan nem az aerodinamika elvei alapján. Es így tovább és így tovább.
A sötét oldal Ami az intelligenciarobbanás lehetőségét illeti, a szingulariánusok általában rendíthetetlen optimizmussal tekintenek a jövőbe, míg a többiek már sokkal óvatosabbak. Azok közül, akik úgy istenigazából végiggondolták, milyen következményei lehetnek egy fejlett mesterséges intelligencia megalkotásának, sokan reménytelenül naivnak tartják azt a vélekedést, miszerint egy teljesen idegen és emberfeletti intelligencia majd nyilvánvalóan az emberiség sorsának jobbítására fordítja energiáit. A tudományos közösség egyes tagjai olyannyira aggódnak, hogy több kisebb olyan szervezetet is létrehoztak, amelyek kifejezetten a fejlett gépi intelligencia veszélyeinek elemzésére, valamint annak kutatására specializálódtak, hogyan lehetne beépíteni az MI-rendszerekbe a „barátságosságot". James Barrat 2013-ban megjelent, Our Final Invention: Artificial Intelligence and the End of the Human Era (Az emberiség utolsó találmánya: a mesterséges intelligencia és az emberiség korának vége) című könyvében felvázolja az általa „szorgos gyerek" névre keresztelt forgató könyvet (busy child scenario)(15). Egy titkos helyszínen — talán egy állami kutatólaboratóriumban, egy Wall Streeti cégnél vagy az IT-szektor egyik nagyvállalatánál — egy csapat mérnökinformatikus végignézi, ahogy a kialakuló gépi intelligencia megközelíti, majd meg is haladja az emberi intelligencia szintjét. Ezek a tudósok korábban rengeteg információval látták el az MI-gyereket, beletáplálták szinte az összes valaha megjelent könyvet, az interneten valaha megjelent összes adatot. De ahogy a rendszer kezdi megközelíteni az emberi intelligenciaszintet, a kutatók elvágják ezt a rohamtempóban fejlődő MI-t a külvilágtól, lényegében bezárják egy dobozba. A kérdés az, hogy vajon ott marad-e. Elvégre akár fel is ébredhet benne a vágy, hogy kiszabaduljon, és kitágítsa a látókörét. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, a mesterséges intelligencia — talán felsőbbrendű képességeit latba vetve — átveri a tudósokat, esetleg ígéretekkel vagy fenyegetésekkel bombázza az egész csapatot vagy annak egyes tagjait külön-külön. A gép ezen a ponton nem egyszerűen okosabb lenne az embernél — hihetetlen sebességgel tudná gyártani és kiértékelni a különböző ötleteket és lehetőségeket. Olyan lenne ez, mintha Garri Kaszparovval sakkoznánk, de nehezítésként még a szabályok is neki kedveznének: nekünk 15 másodpercünk lenne arra, hogy lépjünk, neki egy órája. Azok a tudósok, akiket aggodalommal tölt el a fenti forgatókönyv, úgy vélik, hogy elfogadhatatlanul magas a kockázata annak, hogy az MI-nek valahogy sikerül kijutnia a dobozból, internet-hozzáférést szerez, és esetleg állományának egy részét vagy egészét felmásolja más számítógépekre. Ha a
mesterséges intelligencia kiszökik, nyilvánvalóan fenyegetést jelenthet az összes kulcsfontosságú rendszerre, például a pénzügyi, a katonai irányító, az elektromos és a többi infrastrukturális hálózatra. A gond persze az, hogy mindez feltűnően hasonlít azokhoz a forgatókönyvekhez, amelyeket a népszerű tudományos-fantasztikus könyvekből és filmekből ismerünk. Az egész narratíva annyira beette magát a fantázia világába, hogy bárki, aki erről komoly párbeszédet akar folytatni, az nevetség tárgyává teszi magát. Nem nehéz elképzelni, micsoda gúnyolódást váltana ki, ha egy vezető köztisztviselő vagy politikus efféle aggodalmaknak adna hangot. Abban azonban egészen biztosak lehetünk, hogy a színfalak mögött, a katonaság, a titkosszolgálatok és a nagyvállalatok részéről folyamatosan nő majd az érdeklődés a mesterséges intelligenciák mindenféle típusa iránt. Egy esetleges intelligenciarobbanás egyik kézenfekvő következménye az lenne, hogy elsöprő előnyhöz jutnának azok, akik elsőként lépnek. Vagyis, bárki is ér célba elsőként, az attól kezdve gyakorlatilag utolérhetetlen lesz. Ez az egyik elsődleges oka annak, hogy sokan félnek egy MI-fegyverkezési verseny eljövetelétől. Az „elsőség" behozhatatlan előnyéből nyilvánvalóan következik, hogy amint létrejön egy Ml, az rögtön az önfejlesztés irányába mozdul el — ha nem saját kezdeményezésére, akkor az őt megalkotó emberek beavatkozása révén. Ebben az értelemben az intelligenciarobbanás akár önbeteljesítő jóslat is lehet. Mindezek alapján, azt hiszem, bölcs dolog lenne a fejlett mesterséges intelligenciával kapcsolatban a Dick Cheney által felvetett, híres 1%-os doktrínájában foglaltakhoz hasonló szabályt alkalmazni: bármilyen alacsony is a fejlett mesterséges intelligencia létrejöttének esélye, legalábbis a közeljövőben, ha mégis megtörténik, annak olyan drasztikus következményei lesznek, hogy emiatt muszáj ezt az eshetőséget komolyan venni. 1%-os doktrína : amennyiben akár csak 1% esély van egyes államok tudósainak (konkrétan Pakisztánról volt szó) és a nemzetközi terrorszervezeteknek (konkrétan az al-Kaida) az együttműködésére, akkor az Egyesült Államoknak úgy kell cselekednie, mintha máris bizonyosságot szerzett volna erről. - A Ford. Ha a fejlett mesterséges intelligencia egzisztenciális kockázatait el is vetjük, és abból indulunk ki, hogy a jövő gondolkodó gépei minden esetben barátságosak lesznek, maga az esemény akkor is óriási csapást mérne a munkaerőpiacra és a gazdaságra. Egy olyan világban, ahol már a megfizethető gépek szellemi képességei is felérnek akár a legokosabb emberével, sőt meg is haladják azt, nagyon nehéz elképzelni, hogy vajon kinek marad meg az állása. A legtöbb területen, hiába minden oktatás és képzés — hiába az elit egyetemen szerzett diploma —, az ember akkor sem tudná felvenni a versenyt ezekkel a gépekkel. Még azok a foglalkozások is veszélybe kerülnének, amelyektől aztán végképp azt várnánk, hogy megmaradnak az ember kizárólagos territóriumának. A színészeknek és zenészeknek például versenybe kellene szállniuk azokkal a digitális szimulációkkal, amelyek a fejlett intelligencia és az emberfeletti
tehetség párosításából születnének. Újonnan kreált személyek jönnének létre, tökéletes testi felépítéssel, vagy olyan karakterrel, amelyet egy valós — élő vagy holt — személyről mintáztak. Az emberi szintű mesterséges intelligencia széles körű elterjedésével tulajdonképpen megvalósulna az előző fejezetben leírt gondolatkísérlet „az idegenek inváziója". És ekkor a gépek már nem csak a rutinszerű, ismétlődő vagy kiszámítható feladatok átvételével fenyegetnének — akkor már szinte bármire képesek lennének. Ami persze azt jelentené, hogy gyakorlatilag senki nem tudna munkával jövedelmet szerezni. A tőkejövedelem — végeredményben a gépek tulajdonjogából eredő jövedelem pedig a szűk elit kezében koncentrálódna. A fogyasztóknak nem lenne elegendő jövedelmük ahhoz, hogy megvásárolják az okos gépek által előállított árut. Mindezek eredményeként pedig drasztikusan érvényesülnének a könyvünkben eddigiekben tárgyalt trendek. Ez azonban nem feltétlenül jelenti a történet végét. A szingularitás ígéretében hívők és a fejlett mesterséges intelligencia veszélyei miatt aggódók is gyakran úgy vélik, hogy a mesterséges intelligencia szorosan összefonódik majd egy újabb felforgató technológiai erővel; esetleg maga a mesterséges intelligencia teszi lehetővé annak létrejöttét, vagyis a fejlett nanotechnológia eljövetelét.
Fejlett nanotechnológia A nanotechnológia nehezen definiálható fogalom. Ez a terület kezdettől fogva valahol a valóságalapú tudomány és fantasztikum határán egyensúlyozott. Rendkívül nagy felhajtást és sok vitát, olykor egyenesen rettegést generált, sok milliárd dolláros politikai csatározások fókuszába került, a szakterület szellemi nagyságai pedig szó- és gondolatcsatákat vívtak miatta. A nanotechnológia alapjául szolgáló ötletek eredete legalább 1959 decemberéig nyúlik vissza, amikor is Richárd Feynman, a legendás Nobel-díjas fizikus beszédet tartott a Kaliforniai Műszaki Egyetemen összegyűlt közönségnek. Feynman előadásának a „There's Plenty of Room at the Bottom" (Rengeteg hely van még a mélyben) címet adta, és azzal a céllal szólalt fel, hogy részletesen ismertesse, „milyen nehézségei vannak a kis méretű dolgok kezelésének és irányításának". A „kis" méret nála nagyon kicsi méretet jelentett. Feynman kijelentette, hogy ő nem fél „azt mondani, hogy a végső kérdés az lehet, vajon előbb-utóbb — valamikor a nagyszerű jövőben — képesek leszünk-e úgy rendezni az atomokat, ahogy mi akarjuk; ténylegesen az atomokat, a legkisebb részecskék szintjén". Feynman nyilvánvalóan a kémiának egyfajta gépesített megközelítését képzelte el, azt állítva, hogy szinte minden anyag szintetizálható azzal az egyszerű módszerrel, amelynek lényege, hogy „oda kell tenni az atomokat, ahová a vegyész mondja, és így létrejön az anyag" (16). Az 1970-es évek végén K. Eric Drexler — akkor még az MIT hallgatójaként — vette át a stafétát Feynmantól, és vitte tovább, ha nem is a célvonalig, de a következő kör végéig biztosan. Drexler egy olyan világot álmodott meg, ahol a nanoméretű molekuláris gépek képesek villámgyorsan átrendezni az atomokat, és
így az olcsó és nagy mennyiségben rendelkezésre álló nyersanyagokat pillanatok alatt szinte bármivé alakítani, amit szeretnénk előállítani. Ő alkotta meg a „nanotechnológia" kifejezést, és két könyvet is írt e témában. Az első — az 1986ban kiadott Engines of Creation: The Coming Era of Nanotechnology (A teremtés motorjai: A nanotechnológia eljövendő kora) (17) — a nagyközönség körében is igen népszerű lett, és elsődleges szerepet játszott abban, hogy ez a tudományág bekerült a köztudatba. A könyv kimeríthetetlen ötlettárként szolgált a sci-fi-írók számára, és sokak szerint egy egész nemzedéknyi fiatal tudóst inspirált arra, hogy a nanotechnológiának szentelje a pályafutását. Drexler második könyve — Nanosystems: Molecular Machinery, Manufacturing, and Computation (Nanorendszerek: molekuláris gépek, gyártás és számítástechnika) (18) — sokkal inkább szakkönyv volt, amelynek alapját az MIT-n írt doktori disszertációja adta — volt tehát az első az intézmény történetében, aki molekuláris nanotechnológiából doktorált. A molekuláris gépeknek már a puszta ötlete is abszurdnak tűnhet egészen addig, amíg az ember meg nem tudja, hogy ilyen gépek már léteznek, és tulajdonképpen szerves részei az élet kémiájának. A legjobb példa erre a riboszóma, amely lényegében egy molekuláris gyár: azokban a sejtekben működik, amelyek a DNS-ben kódolt információkat dekódolják, majd összeállítják azt a több ezer, különféle fehérjemolekulát, amelyek minden élő organizmus szerkezeti felépítésének és működésének alapelemeit alkotják. Az persze radikális kijelentés volt Drexlertől, hogy egy szép napon az efféle aprócska gépek működési területe túlnőhet a biológia keretein — ahol a molekuláris összeszerelő gépek puha, vízzel teli környezetben működnek —, és kiterjed az egész világra, amelyet ma még nagy méretű, száraz, szilárd anyagokból, többek között acélból és műanyagból készült gépek népesítenek be. Bármilyen előremutatóak voltak is Drexler elképzelései, az ezredfordulóra a nanotechnológia egyértelműen bekerült a tudományos fősodorba. 2000-ben az amerikai kongresszus megszavazta, Clinton elnök pedig aláírta a nemzeti nanotechnológiai kezdeményezés (National Nanotechnology Initiative, NNI) elnevezésű programról szóló törvényt, amelynek célja, hogy koordinálja a nanotechnológiába áramló befektetéseket. 2004-ben a Bush-kormány, követve elődjét, beiktatott egy újabb törvényt (21st Century Nanotechnology Research and Development Act), amely újabb 3,7 milliárd dollárt utalt ki a programnak. Mindent összevetve: 2001 és 2013 között az amerikai szövetségi kormány az NNI révén közel 18 milliárd dollárt fordított nanotechnológiai kutatásokra. Az Obama-kormány további 1,7 milliárd dollárt kért a kongresszustól 2014-re (19). Bár mindez remek hír a molekuláris gyártás kutatóinak, a valóságban a dolgok igencsak másként alakultak. Legalábbis Drexler beszámolója szerint, aki azt állítja, hogy a színfalak mögött javában ment a köntörfalazás még akkor is, amikor a kongresszus épp azon dolgozott, hogy elérhetővé tegye a nanotechnológiai kutatásokra szánt pénzt. 2013-as — Radical Abundance: How a Revolution in Nanotechnology Will Change Civilization (Alapvető jólét: Hogyan változtatja meg
civilizációnkat a nanotechnológiai forradalom?) című — könyvében Drexler arra hívja fel a figyelmet, hogy amikor 2000-ben elindult az NNI, a tervezet azt állította, hogy „a nanotechnológia lényege, hogy képesek legyünk molekuláris szinten dolgozni, atomról atomra építkezni, és így létrehozni olyan, nagy szerkezeteket, amelyeknek alapjaiban más és újfajta a molekuláris felépítése", továbbá azt, hogy a kutatás célja megszerezni „az irányítást a szerkezetek és eszközök felett, méghozzá az atomok szintjén, molekuláris és szuprarnolekuláris szinten is, valamint megtanulni, hogyan lehet ezeket az eszközöket hatékonyan előállítani és használni" (20). Más szóval, az NNI terve egy az egyben Feynman 1959-es előadására és Drexler későbbi egyetemi munkásságára épült. Azonban, amint ténylegesen elindult az NNI, egy teljesen más elképzelés bontakozott ki. Drexler szavaival élve, az újonnan hatalomra jutott vezetők azonnal „kilúgozták az NNI terveiből az atomok, molekulák és a gyártás kapcsolatáról szóló részeket, és újradefiniálták a nanotechnológiát úgy, hogy az kiterjedjen mindenre, ami eléggé kicsi. Az atomi precizitást felváltották az apró részecskék." (21) Olyan volt ez, legalábbis Drexler nézőpontjából, mintha a nanotechnológia hajóját kalózok térítették volna el, akik aztán elkezdték kidobálni róla a dinamikus molekuláris gépeket, majd elhajóztak a rakomány többi részével, amely így már nem állt másból, mint apró, de statikus részecskékből álló anyagokból. Az NNI fennhatósága alatt a finanszírozás szinte teljes összege a vegyészet és az anyagtudomány viszonylag hagyományos módszerein alapuló kutatásokra ment el; a molekuláris gyártás és összeszerelés tudományának nem sok pénz jutott, ha jutott egyáltalán. Számos tényező állt ennek a hirtelen irányváltásnak a hátterében. 2000-ben a Sun Microsystems társalapítója, Bill Joy írt egy cikket a Wired magazinba ezzel a címmel: „Why the Future Doesn't Need Us" (Miért nincs szüksége ránk a jövőnek?). Ebben a cikkben Joy kiemelte, hogy milyen egzisztenciális veszélyeket rejthet a genetika, a nanotechnológia és a mesterséges intelligencia. Maga Drexler is szót ejtett annak lehetőségéről, hogy esetleg ezek az önmagukat sokszorosító, molekuláris összeszerelők elszabadulnak, és minket — meg jóformán minden mást is — egyfajta nyersanyagforrásnak használnak. Első könyvében ezt a „szürke massza" (gray goo) forgatókönyvének nevezte, és vészjóslóan megjegyezte, hogy „egy dolog tökéletesen világos: ezekkel a sokszorozódó összeszerelő gépekkel bizonyos típusú balesetek semmi szín alatt nem történhetnek meg"(22). Úgy vélte, Drexler túlságosan enyhén fogalmazott: „A szürke massza forgatókönyvével szomorú véget érne az emberiség kalandja ezen a bolygón, sokkal rémesebb lenne ez, mint egy szimpla tűzvész vagy jégkorszak, ráadásul ehhez elég egy mezei laboratóriumi baleset."(23). További olaj volt a tűzre, hogy 2002-ben megjelent Michael Crichton addigi legsikeresebb regénye, a Préda (Prey) (24) amelyben ragadozó nanorobotok hatalmas rajokban özönlik el a világot, és amely Drexler könyvéből vett idézetekkel indít.
A „szürke massszával" és a portyázó nanorobotrajokkal kapcsolatos aggodalom csak az egyik fele volt a problémának. Egyes tudósok kételkedni kezdtek abban, hogy a molekuláris összeszerelés egyáltalán megvalósítható lenne. A szkeptikusok táborának legkiemelkedőbb alakja a néhai Richard Smalley, aki a nanoméretű anyagokkal végzett munkásságáért kémiai Nobel-díjat kapott. Smalley arra a következtetésre jutott, hogy a molekuláris összeszerelés és gyártás, ha nem biológiai rendszerekben történik, akkor alapvetően összeegyeztethetetlen a kémia törvényeivel. A tudományos folyóiratok hasábjain még nyilvános vitába is keveredett Drexlerrel. E vita során Smalley azt állította, hogy az atomokat egyszerűen nem lehet mechanikus eszközökkel ide-oda pakolgatni; rá kell venni őket, hogy kötéseket alakítsanak ki egymással, de lehetetlen olyan molekuláris gépezetet építeni, amely képes lenne ezt elérni. Drexler ezek után azzal vádolta Smalley-t, hogy félremagyarázza az ő munkásságát, és megjegyzi, hogy egyszer maga Smalley is azt mondta, hogy „amikor egy tudós valamire azt mondja, hogy lehetséges, akkor valószínűleg alábecsüli a megvalósításához szükséges időt. De ha azt mondja valamire, hogy lehetetlen, akkor valószínűleg téved." A vita elmérgesedett, majd egyre inkább személyeskedésbe csapott át, és akkor érte el csúcspontját, amikor Smalley azzal vádolta meg Drexlert, hogy „a frászt hozta a gyerekeinkre", majd levonta a végkövetkeztetést, mondván: „Bár a jövőnk itt, a való világban komoly kihívások és valódi veszélyek elé állít majd minket, olyan szörnyekkel, mint az ön által megálmodott, önmagát sokszorosító mechanikus nanorobot, nem kell megküzdenünk.” (25) Az, hogy a nanotechnológiának milyen jellegű és milyen mértékű lesz a jövőbeni hatása, nagyrészt attól függ majd, hogy a molekuláris összeszerelés megvalósíthatóságát illetően végül Drexlernek vagy Smalley-nek lesz igaza. Ha Smalley pesszimizmusa győz, akkor a nanotechnológia továbbra is egy olyan tudományterület marad, ahol a kutatók elsősorban új alapanyagok és vegyi anyagok kifejlesztésére összpontosítanak. Ezen a területen már eddig is történtek komoly előrelépések, ezek közül is a legjelentősebb talán a szén nanocsövek felfedezése és fejlesztése — ezek olyan szerkezetek, amelyek úgy jönnek létre, hogy egy szénatomokból álló, grafitszerkezetű síkot feltekernek, és így hosszú, üreges szálakat alakítanak ki, amelyek rendkívül sokféle tulajdonsággal bírnak. A szénnanocső-alapú anyagok akár százszor erősebbek lehetnek, mint az acél, miközben a súlyuk csupán hatoda az acélénak.(26) Ezenkívül minden más anyagnál sokkal jobban vezetik mind az áramot, mind a hőt. A szén nanocsövekből autók és repülőgépek gyártásához használható, új és könnyű anyagok állíthatók elő, és az új generációs elektronikai technológiák kifejlesztésében is fontos szerepet játszhatnak. Szintén jelentős előrelépések történnek az új és nagy teljesítményű, környezetvédelmi szűrőrendszerek, az orvosdiagnosztikai vizsgálatok, valamint a rákkezelések fejlesztése terén. 2013-ban egy indiai kutatóintézet, a Madrasi Műszaki Egyetem bemutatott egy nanorészecske-alapú szűrőtechnológiát, amely képes tiszta vízzel ellátni egy öttagú családot mindössze évi 16 dollárért.(27) Lehet, hogy a
nanoszűrők végül még ennél is hatékonyabb megoldásokat kínálnak majd a tengervíz sótalanítására. Ha a nanotechnológia ezen az úton megy tovább, akkor egyre nagyobb jelentőségre tehet szert, és széles körű alkalmazása — többek között a gyáriparban, a gyógyászatban, a napenergia-szektorban, az építőiparban és a környezetvédelemben — komoly haszonnal kecsegtet. Azonban a nanoanyagok előállítása erősen tőke- és technológiaigényes folyamat; következésképp, ne számítsunk arra, hogy ebben az iparágban sok új munkahely jön létre. Ha viszont Drexler elképzelése valósul meg — legalább részben —, akkor a nanotechnológia végső soron olyan mértékben lesz hatással a jövőnkre, hogy az a mai tudásunkkal szinte felfoghatatlan. Radical Abundance című könyvében Drexler leírja, hogyan is nézne ki az a futurisztikus gyár, amelyben ezzel a technológiával nagy méretű termékek készülnének. A nagyjából garázs méretű teremben az automata összeszerelő gépek egy mozgatható dobogót állnak körbe. A műhely hátsó falát fülkék borítják mindegyik a gyártó műhely kicsinyített mása. És minden fülkében benne van önmaga még kisebb mása, valamint — a fülkék méretével arányosan — a normál méretű gépek is mikroméretűre, majd nanoméretűre zsugorítva. Ez utóbbi szinten már atomokat szerelnek össze molekulákká. A folyamat elején a gyártás molekuláris szinten zajlik, de ezután már egyre növekszik a tárgy mérete, ahogy a következő szinteken összeszerelik az előző szinten legyártott alkotóelemeket. Drexler elképzelése szerint egy ilyen gyárban akár egy-két perc leforgása alatt le tudnának gyártani és össze tudnának állítani akár olyan összetett termékeket is, mint az autó. A folyamat könnyedén megfordíthatóvá válna, és egy hasonló létesítményben alkotó anyagaira bontanák a késztermékeket, hogy aztán azokat újra fel lehessen használni (28). Mindez persze még jó ideig megmarad a tudományos-fantasztikus elképzelések szintjén. Mindazonáltal, ha a molekuláris összeszerelés végül mégis valósággá válna, akkor az a jelenleg ismert gyáripar végét is jelentené egyúttal; ez pedig egész gazdasági szektorok pusztulásával járna — odalenne a kiskereskedelem, a disztribúció és a hulladékgazdálkodás. És óriási csapás érné a globális foglalkoztatást. Ugyanakkor persze a gyáripar termékei sokkal olcsóbbá válnának. A molekuláris gyártás bizonyos értelemben sokkal kézzelfoghatóbbá teszi a digitális gazdaság lehetőségét. Ahogy mondani szokás, „az információ szabad akar lenni". A fejlett nanotechnológia egy hasonló jelenség kibontakozását teheti lehetővé az anyagi javak terén. A Drexler-féle összeállító gépek asztali verziói egy nap talán olyan lehetőségeket kínálnak majd, mint az Űrszekerek (Star Trek) sorozatban látott „replikátorok". Ahogy a replikátor Picard kapitány elhíresült parancsát hallva „Teát! Earl Greyt! Forrón!" rögtön el is készíti a kért italt, úgy egy nap talán a molekuláris gép is előállít majd bármit, amit kívánunk. Egyes, a digitális jövőben bízó optimisták körében a molekuláris gyártás lehetősége szorosan összekapcsolódik egy lehetséges „hiány utáni" (post-scarcity) gazdaság fogalmával, amelyben az anyagi javakból — szinte kivétel nélkül — bőséges készletek állnak rendelkezésre, és gyakorlatilag minden ingyen van. A fejlett mesterséges
intelligenciától ezenkívül szolgáltatásokra is számítanak. Ebben a technológiai utópiában az erőforrások korlátozottsága és a környezetvédelmi megkötések teljesen megszűnnének, köszönhetően a globális, molekuláris újrahasznosításnak és a korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló, tiszta energiának. Lehet, hogy a piacgazdaság megszűnik létezni, és (ahogy az Űrszekerekben) többé pénzre sem lenne szükség. De bármilyen vonzó is ez a verzió, azért ennek a jövőnek még sok-sok részlete kidolgozatlan. A földterület továbbra is véges erőforrás maradna, így nem világos, hogyan oszlana meg az emberek közt a lakó- és élettér egy olyan világban, ahol jóformán egyáltalán nincs munka, nincs pénz, és az emberek többségének nincs lehetősége arra, hogy valamilyen módon javítson a gazdasági helyzetén. Ahogy az sem tisztázott, hogy piacgazdaság nélkül hogyan lehet életben tartani a további fejlődéshez szükséges ösztönzőket. Michio Kaku fizikus (az Űrszekerek nagy rajongója) szerint ez a nanotechnológiaalapú utópia úgy száz éven belül akár meg is valósulhat. (Michio Kaku eszmefuttatása a hiány utáni gazdaságról megtekinthető a YouTube-on, a „Can Nanotechnology Create Utopia?" - Tud-e a nanotechnológia utópiát teremteni? című videóban.) Addig is számos, a molekuláris gyártást érintő, gyakorlatiasabb és sürgetőbb kérdést kell megválaszolnunk. A „szürke massza" forgatókönyvvel és az önsokszorosítással, valamint a technológia szándékosan destruktív felhasználásának lehetőségével kapcsolatos félelmek továbbra is reális veszélynek tűnnek. Ha például a molekuláris összeszerelés technológiája egy önkényuralmi rezsim kezében fegyverré válna, egy olyan új világrend születne, amely nyomokban sem hasonlít a fenti utópiára. Drexler arra figyelmeztet, hogy míg az Egyesült Államokban szinte teljesen leálltak a molekuláris gyártással foglalkozó, szervezett kutatások, addig más országokra ez nem feltétlenül igaz. Az Egyesült Államok, Európa és Kína nagyjából ugyanannyi pénzt invesztál a nanotechnológiai kutatásokba, de ezeknek a kutatásoknak a fókusza teljesen eltérő lehet az egyes államokban(29). Ahogy a mesterséges intelligencia, úgy a nanotechnológia esetében is fennáll annak lehetősége, hogy elindul egy fegyverkezési verseny, és ha már most kishitűen állunk hozzá a molekuláris összeszerelés technológiájához, akkor ez olyan, mintha vállalnánk az egyoldalú leszerelést. Ebben a fejezetben igencsak eltávolodtunk azoktól a gyakorlatiasabb és aktuálisabb témáktól, amelyekkel a könyv eddigi részeiben foglalkoztunk. A ténylegesen gondolkodni képes gépek, a fejlett nanotechnológia, és főként a szingularitás ígérete — finoman szólva is — meglehetősen elméleti jellegű. Lehet, hogy ezek egyike sem valósítható meg, vagy csak évszázadok múlva jutunk el odáig. Ha azonban bármelyik is valósággá válik, akkor kétség nem férhet hozzá, hogy drámaian felgyorsítják majd az automatizálás trendjét, és kiszámíthatatlan módon forgatják fel a gazdasági berendezkedést. Ráadásul ezeknek a futurisztikus technológiáknak a megvalósulása bizonyos mértékben eleve egyfajta paradoxont hordoz magában. A fejlett mesterséges
intelligencia és a molekuláris gyártás kifejlesztése is csak akkor sikerülhet, ha óriási összegeket invesztálunk a kutatás-fejlesztésbe. Ugyanakkor valószínűleg már jóval azelőtt, hogy bármelyik csúcstechnológia a gyakorlatban is hasznosítható lenne, a speciálisabb MI-k és a robotika is komoly fenyegetést jelentenek egy csomó munkakörre, méghozzá a legkülönfélébb képzettségi szinteken. És, ahogy azt az előző fejezetben is láttuk, ez alaposan alááshatja a piaci keresletet — következésképp a további innovációhoz szükséges befektetések ösztönzőit is. Vagyis: a szingularitás szintű technológiák megvalósításához elengedhetetlen kutatások talán sosem kapják meg a kellő anyagi támogatást, és így a fejlődés lényegében korlátozza önmagát. A fentiekben megismert technológiák egyikének sem kell megvalósulnia ahhoz, hogy a Robotok korában bemutatott változások bekövetkezzenek; ezek legfeljebb felerősíteni tudják — igaz, drámai mértékben — azt a feltartóztathatatlan, technológiaalapú trendet, amely a növekvő egyenlőtlenség és a fokozódó munkanélküliség felé sodorja az emberiséget. A következő fejezetben sorra veszünk néhány szóba jöhető, e trendeket némiképp ellensúlyozni képes politikai intézkedést.
10. fejezet: AZ ÚJ GAZDASÁGI PARADIGMA A CBS News-nak adott egyik interjújában az Egyesült Államok elnökétől azt kérdezték, hogy vajon a közeljövőben sikerülhet-e enyhíteni a munkanélküliség kínzó problémáján. „Nincsenek csodatévő megoldások — jött a válasz. — Már ahhoz is nagyon gyorsan kell futnunk, hogy egy helyben maradjunk." Ezzel arra célzott, hogy az amerikai gazdaságban minden hónapban több tízezer új munkahelyre lenne szükség csak ahhoz, hogy lépést tudjon tartani a népességnövekedéssel, és ne nőjön még tovább a munkanélküliség. Azt is kiemelte, hogy „egyszerre kell megoldást találnunk a technológiai fejlődés miatt a munkaerőpiacról kihajított idősebb munkavállalók és a piacra lépő fiatalok számára", akiknek nincs megfelelő képzettségük. Az elnök gazdaságélénkítő célzattal adócsökkentést javasolt, de újra és újra visszakanyarodott az oktatás témaköréhez — azon belül is kiemelten foglalkozott a szakmai képzések és az átképzések anyagi támogatásának szükségességével. Hangsúlyozta, hogy ez a probléma nem oldódik meg magától: „Túl sokan lépnek be a munkaerőpiacra, és túl sok a gép, amely szükségtelenné teszi az emberek munkáját.”(1) Az elnök szavaiban a munkanélküliség problematikájának hagyományos — és mondhatni egyetemes — megközelítésmódja köszön vissza: mindig a továbbtanulás, a szakmai továbbképzés jelenti a megoldást. Megfelelő képzéssel a dolgozók feljebb juthatnak a „képzettségi ranglétrán", egy lépéssel még mindig megelőzhetik a gépeket. Így egyre több kreatív, alkotó tevékenységet folytathatnak, és egyre inkább az új ötletek generálása lesz a feladatuk. Az átlagember gyakorlatilag bármire megtanítható, bármire kiképezhető, a határ a csillagos ég és a magasan képzett munkaerőt igénylő állásokat szemmel láthatóan korlátlan mennyiségben képes biztosítani a gazdaság, hogy felszívja azt a sok újonnan kiképzett dolgozót. Úgy tűnik, minden korban az oktatás és az átképzés jelenti a megoldást. Azoknak, akik így vélekednek, érdemes figyelembe venniük, hogy a fentebb idézett elnököt John F. Kennedynek hívták, az interjú pedig 1963. szeptember 2-án készült. Ahogy azt Kennedy elnök is megjegyezte, akkoriban a munkanélküliségi ráta 5,5% körül alakult, és a gépek, amelyekről beszélt, szinte kizárólag „a fizikai munkások helyét" vették át. Hét hónappal az interjú után landolt a következő elnök asztalán a Hármas Forradalom Ad Hoc Bizottságának jelentése. Négy évvel később pedig dr. King az egyik fővárosi székesegyház, a Washington National Cathedral szószékén maga is említést tett a technológia és az automatizálás várható hatásairól. Az azóta eltelt közel fél évszázad alatt a helyzet mit sem változott, ma is tartja magát az a meggyőződés, hogy a munkanélküliségre és a szegénységre az oktatás lehet az univerzális megoldás. A gépek viszont ez idő alatt nagyon is sokat változtak.
Az oktatás csökkenő hozadéka Ha grafikonon szeretnénk ábrázolni az oktatásba irányuló befektetések egyre növekvő összegének hozadékát, a végén valószínűleg a 3. fejezetben megismert Sgörbéket kapnánk. A továbbtanulás, továbbképzés alacsonyan lógó gyümölcseit már réges-rég leszüreteltük. Az Egyesült Államokban a középfokú végzettséget szerzők aránya 75-80%-on stabilizálódott. A vizsgaeredmények többsége évtizedek óta jóformán semmi javulást nem mutat. Amerika a görbe lapos szakaszába ért, ahol a további fejlődés a legjobb esetben is csak fokozatos lesz. Bőven akad felmérés, amely azt támasztja alá, hogy az amerikai egyetemek diákjai közül sokan szellemileg felkészületlenek, illetve sok esetben egyszerűen alkalmatlanok az egyetemi szintű munkára. Jó néhányuknak nem sikerül majd diplomát szerezniük, a diákhitel terhe viszont az ő vállukat is nyomni fogja. Azoknak, akik végül lediplomáznak, a fele nem tud majd felsőfokú végzettséget igénylő állást szerezni — bármi álljon is az álláshirdetésben. Összességében az amerikai diplomások 20%-áról mondható el, hogy túlképzett a jelenlegi munkaköréhez; és a frissen végzettek átlagjövedelme immár több mint egy évtizede folyamatosan csökken. Európában, ahol számos országban ingyenes (vagy szinte ingyenes) a felsőoktatás, a diplomásoknak nagyjából a 30%-a túlképzett ahhoz az álláshoz, amelyet aktuálisan betölt(2). Kanadában ez az arány 27% (3). Kínában elképesztően nagy, 43% a túlképzett munkaerő aránya.(4) Mindezért az amerikai közvélemény hajlamos leginkább a diákokat és a tanárokat hibáztatni. Azt mondják, az egyetemisták túl sok időt töltenek ismerkedéssel, bulizással, egyéb közösségi programokkal, és túl keveset tanulással. Olyan szakokat választanak, ahol könnyűek a tantárgyak, ahelyett hogy a nehezebb, műszaki területek diplomáit céloznák meg. Ám a mérnöki, tudományos vagy más műszaki diplomát szerző amerikaiak egyharmada ugyanúgy nem talál olyan állást, ahol hasznosíthatná az egyetemen tanultakat.' Steven Brint, a kaliforniai Riverside Egyetem szociológusa, akinek már számos írása jelent meg a felsőoktatás témakörében, azt állítja, hogy az amerikai egyetemek olyan diplomásokat termelnek ki, akik elég jó arányban be tudnák tölteni a munkaerőpiacon elérhető álláslehetőségeket. Brint azt mondja, hogy „kevés állás igényel olyan speciális képzettséget, amely csak a műszaki képzések keretében szerezhető meg, a feladatok többsége viszont viszonylag rutinszerű tevékenységekből áll", „Fontos, hogy a munkavállaló kövesse a felettese utasításait", „a megbízhatóságot és az egyenletes teljesítményt pedig mindenütt nagyra értékelik". Brint konklúziója így hangzik: „Az egyetemen azért nem elvárás az elkötelezett munka, mert az a munkahelyen sem lesz elvárás. A legtöbb munkakörben sokkal fontosabb, hogy az ember rendesen bejárjon, és elvégezze, amit rábíznak, mint az, hogy kiemelkedő teljesítményt nyújtson.”(6) Ha azt szeretnénk összefoglalni, hogy milyen tulajdonságok jellemzik az automatizálás veszélyének kitett állást, a fenti mondatnál jobb definíciót keresve sem találnánk.
A helyzet az, hogy a diplomások számának növelésétől még nem fog nőni azoknak az aránya, akik a diplomások többsége által oly nagyon vágyott szakmai, műszaki és menedzseri pozíciókban dolgoznak. Sőt, gyakran ettől csak még inkább inflálódnak a diplomák. A korábban középfokú végzettséget igénylő állások közül sok ma már csak alapszintű egyetemi diplomával rendelkezők előtt áll nyitva, egy mesterszintű diploma most annyit ér, mint régen egy alapszintű, és aki nem elit egyetemen tanult, annak kevesebbet ér a diplomája. Hamarosan elérjük a határokat úgy a felsőoktatási intézményekbe tereit tömegek képességei, mint a magasan képzett munkaerőt igénylő, diploma után rájuk váró állások száma tekintetében. A gond az, hogy a „képzettségi ranglétra" egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy létra: sokkal inkább hasonlít piramisra, amelynek a tetején, bizony, nem sok hely van. A munkaerőpiac azonban — a munkavállalók képzettségét és képességeit tekintve — mindig is piramist formázott. Legfelül található az a viszonylag kisszámú, magasan képzett szakember és vállalkozó, akiktől a legtöbb kreativitás és innováció érkezik. A munkaerő-állomány túlnyomó többsége mindig is olyan munkát végzett, amely — bizonyos szempontból — viszonylag rutinszerű és ismétlődő jellegű. Amikor a gazdaság egyes szektorait utolérte a gépesítés és az automatizáció, az ott dolgozók átvándoroltak egy másik szektorba, és attól kezdve ott folytattak valamilyen rutinszerű tevékenységet. Az 1900-as évek mezőgazdasági munkása vagy az 1950-es évek gyári rnunkása ma a Walmartban húzogatja a termékeket a vonalkód-leolvasó előtt, vagy a polcokat tölti fel. Az efféle átállás sok esetben további képzést, a képességek fejlesztését igényelte, de attól a munka még rutinszerű maradt. Eddig tehát a rendelkezésre álló munkaerő-állomány képességei összhangban álltak azzal, hogy a gazdaságban milyen típusú munkákra volt igény. Ma azonban egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a robotok, a gépitanulásalgoritmusok és az automatizálás egyéb formái fokozatosan felemésztik a képzettségpiramis legalsó szintjét. S mivel az MI-alkalmazások vélhetően egyre több, magasan képzett szakembereket igénylő foglalkozási területre teszik be a lábukat, idővel még a piramis biztonságosnak hitt csúcsán is egyre szűkösebb lesz a hely. Sokan még ma is azt hiszik, hogy ha még többet invesztálunk oktatásba és képzésbe, akkor valahogy csak sikerül bezsúfolni mindenkit arra az egyre zsugorodó talpalatnyi helyre ott a piramis tetején.(Ne feledjük, hogy a magasabb végzettséget igénylő állások egy részét pedig az offshoring fenyegeti.) Szerintem, ha ez lehetséges volna, akkor a mezőgazdaság gépesítése miatt munka nélkül maradt földművesek többsége is el tudott volna helyezkedni traktorosként, de a számok már akkor sem stimmeltek. Emellett persze az amerikai általános és középiskolai oktatás is komoly problémákkal küzd. A nagyvárosok belső kerületeiben működő középiskolákban igen nagy arányú a lemorzsolódás, és a legszegényebb területeken élő gyerekek már az iskolakezdés előtt óriási hátránnyal indulnak az életbe. Ha lenne is egy varázspálcánk, amellyel egy csapásra elintézhetnénk, hogy minden gyerek kiváló oktatásban részesüljön, azzal is csak azt érnénk el, hogy még több érettségizett fiatal
menne egyetemre, és versengene aztán a piramis csúcsán elérhető, korlátozott számú állásért. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne is lengessük meg azt a varázspálcát — épp ellenkezőleg! De ne várjuk azt, hogy ez minden problémánkat megoldja. Azt mondanom sem kell, hogy nincs semmiféle varázspálca, és bár abban teljes az egyetértés, hogy emelni kell az oktatás színvonalát, ez a konszenzus csupán a felszínen létezik. Elég csak megemlítenünk, hogy több pénz kellene az iskoláknak, hogy szükség lenne állami fenntartású, alternatív iskolákra, hogy a rossz tanárokat ki kellene rúgni, a jó tanároknak többet kellene fizetni, hogy legyen hosszabb a tanítási nap (vagy a tanév), hogy a magániskolák diákjainak is adni kellene állami ösztöndíjat, és rögvest sziklaszilárd politikai ellenállásba ütközünk. (Megjegyzés : „…rögvest sziklaszilárd politikai ellenállásba ütközünk”. Természetesen, hiszen a társadalomban ezer olyan csoport van, akiknek az érzéseit sérti, vagy direkt azonnali érdeksérelmet okozna egy ilyen intézkedés csomag. Csak egy példa: bármilyen furának is tűnik elsőre, a politikusok valójában nem a magas szintű oktatásban érdekeltek, sokkal inkább a hatalom megtartásában. Ehhez azonban az kell, hogy a hatalmat biztosító népcsoportok támogatását megszerezzék és megtartsák. A jelen választását viszont nem a jövő felnőttjei döntik el, így a politikusok számára jóval hatékonyabb, ha a szűkös anyagi forrásokat az oktatás helyett inkább olyan csoportokra fordítják, amelyek szavazatai jobban támogatják az adott politikus hatalmon maradását. Érdemes, sőt: kötelező! elolvasni Bruce Bueno de Mesquita —Alastair Smith: Diktátorok kézikönyve c. könyvét. – dicteditor.)
Vesszen az automatizáció! A másik, gyakran hangoztatott megoldás szerint pedig egész egyszerűen meg kell próbálni gátat vetni ennek a feltartóztathatatlan automatizálási trendnek. Ez a legegyszerűbben talán egy szakszervezet formájában képzelhető el, amely megtagadná az új gépek felszerelését és beállítását a gyárakban, a raktárakban vagy a szupermarketekben. Mások kissé finomabban fogalmaznak, és azt állítják az automatizálás egyszerűen rossz nekünk — és lehet, hogy veszélyes is. Nicholas Carr ennek az irányzatnak talán a legismertebb támogatója. 2010-ben megjelent, Hogyan változtatja meg agyunkat az internet? (The Shallows) (7) című könyvében Carr azt állítja, hogy az internet akár negatív hatással is lehet a gondolkodási képességünkre. 2013-ban, a The Atlantit magazinban megjelent cikkében, amelynek az „All Can Be Lost: The Risk of Putting Our Knowledge in the Hands of Machines" (Minden elveszhet: Milyen kockázattal jár, ha a gépek kezébe adjuk a tudásunkat?) címet adta, hasonló állítást fogalmaz meg az automatizálással kapcsolatban. Keserűen jegyzi meg, hogy „a technológia-központú automatizálás lett az informatikusok és programozók legelterjedtebb dizájnfilozófiája", és úgy véli, hogy ez a „filozófia a technológiai fejlődést az emberi érdekek elé helyezi". (8)
Carr cikkében számos anekdota is helyet kapott, amelyek mind azt bizonyítják, hogy az automatizálás rombolja az emberek képességeit, és ez egyes esetekben katasztrofális következményekkel jár. A történetek között akadt néhány misztikus is. Az észak-kanadai inuit vadászok például négyezer éven át képesek voltak vadászat közben a fagyos vidéken tájékozódni — ma azonban kezd megkopni ez a tudás, mert elkezdtek GPS-t használni. Carr példái közül a legjobb azonban a repülés történetéből való. A pilótafülkében egyre több az automata rendszer, ám paradox módon, bár a technológia mérsékli az emberre nehezedő szellemi terhelést, és egész biztosan hozzájárul ahhoz, hogy összességében javulnak a biztonsági statisztikák, mindez azt is jelenti, hogy a pilóták így kevesebb időt töltenek ténylegesen repülőgép-vezetéssel. Vagyis kisebb lesz a gyakorlatuk, és idővel azok a szinte ösztönös reakciók, amelyek a képzés sok-sok órája alatt kialakulnak bennük, lassacskán megkopnak. Carr attól tart, hogy egy hasonló jelenség söpör majd végig az irodákon, gyárakon és a többi munkahelyen, ahogy az automatizálás tovább terjed. Ez a gondolat, mely szerint a tervezők „dizájnfilozófiája" jelenti a legfőbb gondot, a közgazdászok körében is támogatókra talált. Az MIT tanára, Erik Brynjolfsson például felszólította a vállalkozókat, mérnököket és közgazdászokat (New Grand Challenge for Entrepreneurs, Engineers and Economists), hogy „ne a munkaerőt helyettesítő, hanem azt kiegészítő találmányokkal álljanak elő", és „a munkaerő-megtakarítás és az automatizálás helyett a teremtés és az alkotás lebegjen a szemük előtt" (9). Tegyük fel, hogy egy startup is úgy dönt, megfelel Brynjolfsson feltételének, és épít egy kifejezetten a munkaerő megtartására tervezett rendszert! Egyik versenytársa pedig tervez egy olyan rendszert, amely teljesen automatizált, vagy legalábbis minimális emberi beavatkozást igényei. Ahhoz, hogy az emberközpontúbb rendszer gazdaságilag is versenyképes legyen, a következő két feltételből legalább az egyiknek teljesülnie kell. A másiknál sokkal olcsóbbnak kell lennie, hogy ellensúlyozni tudja a megnövekedett bérköltséget; a termékének sokkal magasabb színvonalúnak kell lennie, hogy nagyobb értéket képviseljen a vevők számára, és végső soron elegendő bevételt generáljon ahhoz, hogy a többletkiadások valójában ésszerű befektetésnek tűnjenek. Nos, joggal kételkedünk benne, hogy az esetek túlnyomó többségében akár csak az egyik feltétel is teljesülne. A szellemi munkák automatizálása esetén mindkét rendszer főként szoftverekből állna, így semmi sem indokolna egy nagyobb költségkülönbözetet. Lehetséges, hogy a vállalkozás főtevékenységéhez szorosan kapcsolódó területeken az emberközpontú rendszer komoly előnnyel bírna (és hosszú távon nagyobb bevételt tudna generálni), de a vállalkozás működtetéséhez szükséges, rutinszerű feladatok terén — ahol sokkal fontosabb a szimpla jelenlét, mint a kiemelkedő teljesítmény — ez megint csak valószínűtlennek tűnik. Ráadásul az egyszerű költség-összehasonlításból jó eséllyel csak nagyon felületes képet kaphatunk az automatizálás előnyeiről. Egy vállalkozásnak vannak járulékos költségei, és azok minden egyes alkalmazott felvételével tovább nőnek. Minél több
az alkalmazott, annál több menedzserre és HR-munkatársra van szükség, ezenfelül az alkalmazottaknak iroda kell meg mindenféle eszközök és parkolóhely. Ráadásul az alkalmazottakkal bizonytalanság is jár: néha betegek lesznek, gyengén teljesítenek, szabadságra mennek, lerobban a kocsijuk, felmondanak, és még rengeteg egyéb gondjuk akadhat. Ezenfelül minden új alkalmazottai együtt jár egy nagy adag felelősség is. Megeshet, hogy megsérül munka közben — esetleg másban tesz kárt. Vagy a cég jó hírnevén ejt csorbát. Aki kíváncsi rá, hogyan lehet sárba tiporni nagy neveket, keressen rá a „delivery driver throws package" (a futár behajítja a csomagot) kifejezésre. Egy a lényeg: mondjon bárki bármit, a vállalkozók nem „munkahelyteremtők". Ők igazából nem akarnak még több alkalmazottat. Csak azért vesznek fel embereket, mert muszáj. Az automatizálási trend nem valamiféle „dizájnfilozófia" szüleménye vagy a műszaki szakemberek saját heppje. Az automatizálást alapvetően a kapitalizmus hajtja előre. A „technológia-központú automatizálás" elterjedése, amely olyannyira aggasztja Carrt, legalább kétszáz évvel ezelőtt indult el, és már a ludditák sem örültek neki. A mai helyzet csupán annyiban más, hogy az exponenciális fejlődés miatt igen gyorsan közeleg a végjáték. A munkaerő-kímélő technológiák alkalmazása előbb-utóbb minden ésszerűen működő vállalkozásnál elkerülhetetlennek bizonyul. Ahhoz, hogy ez megváltozzon, nem elég, ha a mérnökökhöz és a tervezőkhöz fordulunk ahhoz módosítani kellene a piacgazdaságba beépült, alapszintű ösztönzőket. Carr aggályai között van néhány jogos félelem is, de a jó hír az, hogy a legfontosabb területeken mostanra már megtettük a szükséges óvintézkedéseket. Az automatizálással járó kockázatok közül talán azok a legdrasztikusabbak, amelyek életeket veszélyeztetnek vagy katasztrófához vezethetnek. E tekintetben újra és újra a repüléssel szokás előhozakodni. Pedig ez már most is egy erősen szabályozott terület. A légi közlekedési ágazatban évek óta tisztában vannak azzal, hogy minél nagyobb arányú az automatizálás a pilótafülkében, annál jobban megkopik a pilóták tudása, és ezt az információt alighanem beépítették a képzési folyamatba. A modern légi közlekedés biztonsági statisztikái döbbenetesen jók, ez nem is kérdés. Egyes technológiai szakemberek a légi járművek automatizálásában egészen a végletekig elmennének. Sebastian Thrun például nemrég azt nyilatkozta a The New York Timesnak, hogy a nem is olyan távoli jövőben a „légi forgalmi pilóta" már egy „múltbéli foglalkozás" lesz (10). Én azonban erősen kétlem, hogy a közeljövőben tanúi lehetnénk, ahogy háromszáz ember beszáll egy olyan repülőbe, amelyen nem tartózkodik pilóta. A szabályozás, a potenciális felelősség és a társadalmi elfogadottság együtt egész biztosan komoly ellenszelet generál majd azokon a foglalkoztatási területeken, amelyek az emberek biztonságát közvetlenül érintik. Ám ahogy azt már láttuk, lesz tízmillió másik állás — a gyorséttermekben, az irodákban és egyéb helyeken —, ahol az automatizálásnak a foglalkoztatásra gyakorolt hatása valószínűleg mindennél drasztikusabb lesz. Ezeken a területeken egy esetleges műszaki hiba vagy a megkopott szaktudás sokkal kevésbé látványos
következményekkel jár, és vajmi kevés akadálya van annak, hogy ez a feltartóztathatatlan trend tovább folytatódjon, és — természetesen a piaci ösztönzők hatására — eljusson a teljes automatizálásig. Gazdaságunk működését és társadalmunk mindennapjait rengeteg módon meghatározzák a gépek, amelyek most egy alapvető átalakuláson mennek fokozatosan keresztül: túlnőnek eddigi, eszközként betöltött szerepükön, és sok esetben önálló munkásokká válnak. Carr szerint ez nagyon veszélyes, és alighanem szeretne valahogy véget vetni ennek a folyamatnak. A valóság azonban az, hogy az a hihetetlen mértékű jólét és kényelem, amelyet e modern civilizációban megteremtettünk magunknak, épp a technológia szüntelen térnyerésének közvetlen eredménye és ahhoz sem fér kétség, hogy ennek a fejlődésnek az volt az egyik legerősebb motorja, hogy megállás nélkül kerestük, hogyan lehetne egyre eredményesebben takarékoskodni a humán munkaerővel. Könnyen tesz az ember olyan kijelentéseket, hogy ellenzi ezt a túlzott automatizálást, miközben általában véve nem ellenzi magát a technológiát. A gyakorlatban azonban ez a két trend elválaszthatatlanul összefonódott egymással, és ha valami, hát egy nagyszabású — és határozottan káros — kormányzati beavatkozás biztosan nem tudná feltartóztatni az automatizált technológiák elkerülhetetlen, piaci ösztönzésű elterjedését a munkahelyeken.
A garantált alapjövedelem Ha elfogadjuk azt a gondolatot, mely szerint hiába invesztálunk egyre többet és többet az oktatásba és a szakképzésbe, az nem fogja megoldani a problémáinkat, az automatizálás elterjedésének megállítása pedig teljesen irreális elképzelés, akkor előbb-utóbb kénytelenek leszünk megvizsgálni, hogy a hagyományos politikai gyakorlatokon túl milyen egyéb lehetőségeink vannak. Nézetem szerint a legeredményesebb megoldást valamiféle garantált alapjövedelem jelentené. A garantált alapjövedelem bevezetése messze nem új keletű ötlet. Korunk amerikai politikájában egy ilyen juttatásnak még a gondolatát is elutasítanák, mondván, ez amolyan „szocialista" megoldás, és nem jelent mást, mint az állami segélyezési rendszer nagyszabású kibővítését. Az ötlet történelmi eredetét tekintve azonban ez nem egészen így van. Bár a politikai spektrum mindkét oldalán akadtak olyan közgazdászok és értelmiségiek, akik támogatták az alapjövedelem ötletét, annak legerőteljesebb szószólói mindig is a konzervatívok és a libertariánusok voltak. Friedrich Hayek, aki korunk konzervatívjainak körében ikonikus alakká vált, lelkesen támogatta az ötletet. 1973 és 1979 között megjelent, háromkötetes művében — Law, Legislation and Liberty (Jog, törvény és szabadság) (11) — Hayek azt írta, hogy a garantált alapjövedelem legitim kormányzati megoldás lenne arra, hogy az állam biztosítást nyújtson a nehézségekkel szemben. Szerinte épp azért van szükség egy ilyen típusú biztonsági hálóra, mert a társadalom nyitottabbá és mobilisabbá vált, és a benne élő emberek között sokan vannak, akik többé már nem tudnak a hagyományos ellátórendszerekre támaszkodni.
Létezik azonban egy másik kockázati csoport is, ám ennek kapcsán eddig nem igazán fogadta el a közvélemény a kormányzati beavatkozás szükségességét. [...] Itt főként az a gond, hogy mi legyen azokkal, akik — különféle okok miatt — nem képesek megélhetést találni maguknak a piacon [...], vagyis mindazokkal, akik kedvezőtlen körülmények közé kerülnek, ami bárkivel megtörténhet, és ami ellen a többség önmaga nem képes megfelelően védekezni. Ám egy bizonyos szintű anyagi jólétet elérve a társadalom mindenkiről tud gondoskodni, aki szorult helyzetbe került. Szerintem az a megoldás, hogy mindenki számára biztosítunk egy alapjövedelmet, hogy azoknak se kelljen a létminimum alatt tengődniük, akik nem tudják eltartani magukat. Nemcsak hogy teljesen legitim védelmet nyújtana egy olyan veszéllyel szemben, amelynek bármelyikünk áldozatul eshet, de egyenesen nélkülözhetetlen része is annak a „Great Societynek", a nagyszerű társadalomnak, amelyben az egyén már nem hagyatkozhat arra a szűk csoportra, amelybe beleszületett.(12) E szavak talán meglepetésként érik azokat a konzervatívokat, akik elhiszik, amit a most divatos, szélsőjobboldali karikatúrák sugallnak Hayekről. Persze, amikor Hayek a „Great Society" kifejezést használja, teljesen másra gondol, mint amit Lyndon Johnson elnök képzelt el, amikor meghirdette programját ugyanezen a néven. A folyton bővülő állami segélyezési rendszer helyett Hayek egy olyan társadalmat képzelt el, amelynek alapját az egyén szabadságjogai, a piaci alapelvek, a törvények, valamint a kormányzati hatáskör korlátozottsága adja. Ám ezzel az utalással a „Great Societyre", valamint azzal, hogy elismeri, „egy bizonyos szintű anyagi jólétet elérve a társadalom mindenkiről tud gondoskodni, aki szorult helyzetbe került", szemmel láthatóan erőteljesen szembehelyezkedik a mai, szélsőségesebb konzervatív nézetekkel, amelyek inkább Margaret Thatcher azon kijelentését követik, mely szerint „társadalom mint olyan nem létezik". Ami azt illeti, manapság a garantált alapjövedelemre tett javaslatot egész biztosan liberális trükknek bélyegeznek, amelynek célja az „egyenlő jövedelmek" megteremtése. Hayek azonban ezt kereken visszautasította, mondván, „igazán szerencsétlen dolog, hogy a magukat eltartani képtelenek létminimumát biztosítani hivatott törekvést összekapcsolják az ún. igazságos jövedelemelosztás megvalósításával, pedig e kettőnek teljesen eltérőek a céljai." (13) Hayek szemében a garantált jövedelemnek semmi köze sem volt az egyenlőséghez vagy az „igazságos elosztáshoz" számára ez csak azt jelentette, hogy az állam védelmet biztosít a nehézségekkel szemben, valamint garantálja a hatékony társadalmi és gazdasági működést. Szerintem Hayek elméletének egyik elsődleges tanulsága az, hogy ő alapvetően inkább realista volt, mintsem ideológus. Megértette, hogy a társadalom természete átalakulóban van; az emberek a tanyákról beköltöztek a városokba, hátrahagyták javarészt önellátó életmódjukat, és megélhetésük most már attól függ, van-e állásuk. A nagycsaládok felbomlottak, így az egyén nagyobb kockázatoknak van kitéve. És Hayek nem idegenkedett attól a gondolattól, hogy e kockázatok enyhítésében az
állam is szerepet vállaljon. Az pedig, hogy az állam szerepe idővel átalakulhat, a jelenlegi problémák fényében is abszolút adekvát felvetés. Az a gondolat, hogy idővel az államnak és a társadalomnak is fejlődnie kell, egy másik konzervatív ikon munkásságában is visszaköszön. Íme, Thomas Jeffersontól egy idézet, amely a tiszteletére emelt emlékmű 4. tábláján olvasható: „Nem vagyok híve a törvények és alkotmányok gyakori változtatásának, de hiszem, hogy a törvényeknek és alkotmányoknak kéz a kézben kell járniuk az emberi elme fejlődésével. Ahogy az egyre fejlettebb, egyre felvilágosultabb lesz, ahogy a világból egyre több mindent felfedez, ahogy új igazságokra derít fényt, ahogy változnak a szokások, a vélemények és a körülmények, ágy kell fejlődniük az intézményeknek is, hogy együtt haladjanak a korral. Ahogy nem kérhetjük egy felnőtt férfitól, hogy ugyanazt a kabátot hordja, mint kisfiú korában, ágy nem kérhetjük egy civilizált társadalomtól, hogy örökké barbár őseinek rendje szerint éljen." (14) Az alapjövedelem mellett szóló konzervatív érvek a köré a magyarázat köré csoportosulnak, hogy ez a megoldás egyszerre nyújt biztonsági hálót, és hagyja meg az egyénnek a választás szabadságát. Ahelyett, hogy a kormány beleszólna a magánszemélyek gazdasági döntéseibe, vagy közvetlenül maga próbálna meg termékeket és szolgáltatásokat nyújtani az embereknek, ezzel csupán eszközt adna mindenki kezébe, amellyel kiveheti a részét a piacgazdaságból. Ez alapvetően egy piacorientált módszer, amelynek célja egy minimális védőháló biztosítása, és bevezetésével szükségtelenné válna minden más, kevésbé hatékony segélyezési mechanizmus, mint például a minimálbér, az élelmiszerjegy vagy a lakhatási támogatás. Ha Hayek pragmatizmusát az előttünk álló években, évtizedekben várható helyzetekre alkalmazzuk, akkor valószínűnek tűnik, hogy előbb-utóbb felmerül az igény arra, hogy a kormány is tegyen valamit az egyre fokozódó veszélyek ellen, amelyekkel a technológiai fejlődés fenyegeti az egyén gazdasági biztonságát. Ha elutasítjuk Hayek piacorientált megoldását, annak garantáltan az lesz a vége, hogy a hagyományos jóléti állam, és az azzal együtt járó problémák köre is kibővül. Könnyű elképzelni az ennek nyomán kialakuló hatalmas új állami gépezetet, amelynek az a dolga, hogy ételt és lakhatást nyújtson a gazdasági lehetőségeiktől megfosztott emberek tömegeinek, talán egy disztópikus, kváziintézményi környezetben. Tulajdonképpen valószínűleg ide vezet az, ha a legkisebb ellenállás felé megyünk, és a legegyszerűbb megoldást választjuk, vagyis nem teszünk semmit. Az alapjövedelem bevezetése eredményes megoldás lenne, és viszonylag alacsony adminisztrációs költségekkel járna. Az állami segélyezés bürokratikus rendszerének bővítése egy főre vetítve sokkal többe kerülne, sokkal nagyobb egyenlőtlenségekhez vezetne. Szinte biztos, hogy kevesebb emberen segítene, ám számos hagyományos — köztük néhány
igen jövedelmező — állást is kreálna. Emellett bőven lenne lehetőségük a magáncégeknek arra, hogy szerződéses partnerként nagyokat merítsenek a húsosfazékból. A rendszer kiemelt haszonélvezői — a magas beosztású hivatalnokok, a magáncégek vezetői — minden bizonnyal a komoly politikai nyomásgyakorlástól sem riadnának vissza, csak hogy a dolgok ebbe az irányba menjenek. Erre természetesen már most is számtalan példa létezik. A Pentagon által ellenzett fegyverkezési programokat a kongresszus foggal-körömmel védi, mert munkahelyeket teremtenek, még ha — a hatalmas költségvonzatukhoz viszonyítva — nem is túl sokat, és óriási profitot hoznak a nagyvállalatoknak. Az Egyesült Államokban elképesztően sokan, 2,4 millióan élnek börtönökben és fegyházakban — az egy főre jutó bebörtönzöttek aránya több mint háromszor nagyobb, mint bárhol máshol a világon, és több mint tízszer nagyobb, mint az olyan fejlett országokban, mint Dánia, Finnország és Japán. 2008-as adatok szerint ezeknek az embereknek a 60%-át nem erőszakos cselekmény miatt ítélték el; ellátásuk egy főre jutó költsége éves szinten körülbelül 26 ezer dollár volt.(15) A nagy hatalmú elit csoportoknak köztük például a börtönőrök szakszervezeteinek és a börtönöket üzemeltető magáncégek vezetőinek komoly érdeke fűződik ahhoz, hogy ezen a téren az Egyesült Államok továbbra is világelső maradjon. A jelenlegi politikai környezetben talán könnyebb lenne a haladáspártiaknak eladni a garantált alapjövedelem ötletét. Bár Hayek épp az ellenkezőjét gondolta, a liberálisok nagy része valószínűleg támogatná ezt a megoldást, mint a társadalmi és gazdasági igazságosság irányába mutató módszert. Az alapjövedelem gyakorlatilag úgy működne, mint egy nagy erejű algoritmus, amelyet arra terveztek, hogy enyhítsen a szegénységen és mérsékelje a jövedelemegyenlőtlenséget. Az állam vezetője lényegében egyetlen tollvonással kiirthatná országában a mélyszegénységet és a hajléktalanságot.
Minden az ösztönzőkön múlik Egy működőképes alapjövedelem-tervezet kidolgozásában a legfontosabb tényező az ösztönzők megértése és tisztázása. A tervezet célja mindenképpen egy általános védőháló megteremtése, valamint az alacsony jövedelmek kiegészítése kell, hogy legyen — de úgy, hogy ez ne ösztönözze arra az embereket, hogy hagyjanak fel a munkával, vagy hogy a munkájukban ne törekedjenek a lehető legnagyobb produktivitásra. Ezért a biztosított jövedelemnek viszonylag alacsonynak kellene lennie: olyan összegnek, ami a megélhetésre elegendő, de a kényelmes élethez azért messze nem elég. Határozott érv szól amellett is, hogy kezdetben az alapjövedelem még az előbbi szintet se érje el, és csak később emeljék meg, fokozatosan, miután tanulmányozták, hogy a program milyen hatással volt a munkaerő-állomány alakulására.
A garantált alapjövedelem bevezetésének két általános megközelítése ismert. A feltétel nélküli alapjövedelmet megkapná minden felnőtt korú állampolgár, függetlenül attól, hogy van-e más jövedelemforrása. A garantált minimumjövedelmet (amelyet másként is neveznek, például negatív jövedelemadónak) csak azok kapnák, akik a jövedelemeloszlási rendszer legalján vannak, de tőlük is megvonnák, amint más jövedelemforráshoz jutnak. Bár a második verzió egyértelműen sokkal olcsóbb, fennáll a veszélye, hogy egy ilyen rendszer katasztrofális hatású, visszás ösztönzőket hozna magával. Ha a garantált jövedelem rászorultsági alapon járna a viszonylag alacsony jövedelműeknek, akkor a jogosultak úgy érzékelnék, hogy a további keresetüket — hiszen elveszítik miatta ezt a garantált jövedelmet— egyfajta rendkívül magas adókulcs sújtja. Más szóval, így könnyen beleeshetnének a „szegénységcsapdába", ahol nincs vagy csak nagyon minimális haszna van annak, ha valaki keményebben dolgozik. Ennek a leginkább elrettentő példája talán a rokkantnyugdíjasok esete — sokan ezt a juttatást próbálják egyfajta garantált jövedelemként megszerezni, amikor már minden más lehetőségük kimerült. Ha egy rokkantsági ellátásra jogosult személy megpróbálna elhelyezkedni, azt kockáztatná, hogy két szék közt a pad alá esik: elveszítheti a jövedelmét, és az azzal együtt járó egészségügyi juttatásokat is. Következésképp, aki bekerül a rendszerbe, az utána gyakorlatilag soha többé nem dolgozik. Egyértelmű, hogy ha a garantált jövedelmet rászorultsághoz kötik, akkor a jövedelmi határt sokkal magasabb szinten kell meghúzni, lehetőleg valahol az alsó középosztály környékén. Így, aki úgy dönt, hogy minden más kereseti lehetőségről lemond, annak igen komoly életszínvonal-csökkenéssel kell szembenéznie. Az is jó megoldás lenne, ha különbséget tennének aktív és passzív jövedelmek között. Utóbbiak — például a járadékok, a befektetésekből származó jövedelmek és a társadalombiztosítási juttatások — erősen csökkentenék a rászorultsági szintet. Az aktív jövedelmeket — például a munkabért és az egyéni vagy kisvállalkozóként szerzett jövedelmet — vagy egyáltalán nem vennék figyelembe a rászorultság megállapításakor, vagy csak abban az esetben, ha nagyon magas összegűek. Ez mindenkinek folyamatos ösztönzést biztosítana arra, hogy olyan keményen dolgozzon, ahogy csak telik tőle, feltéve, hogy van rá lehetősége. Egy alapjövedelem-tervezet ezenkívül vélhetően még egy egész sor, ennél sokkal diszkrétebben megnyilvánuló ösztönzőt tartalmazna — mind az egyének, mind a családok számára. A konzervatív társadalomtudós, Charles Murray 2006-os, In Our Hands: A Plan to Replace the Welfare State (Vegyük mi kézbe! — Egy terv arra, hogy lépjünk a jóléti állam helyébe) (16) című könyvében azt állítja, hogy a garantált jövedelem hatására a diplomával nem rendelkező férfiak „jobb partivá" válnának. Ez az a munkaerőpiaci csoport, amelyre a technológiai fejlődés és a gyárak áttelepítése is a legnagyobb csapást mérte. A garantált jövedelemmel talán javítani lehetne a házasságkötési statisztikákat az alacsonyabb jövedelmű társadalmi rétegekben, és vissza lehetne fordítani azt a trendet, amely szerint ma egyre több gyerek nő fel egyszülős háztartásban. Emellett természetesen több család
engedhetné meg magának, hogy az egyik szülő otthon maradjon, amíg kicsik a gyerekek. Ezek pedig mind olyan dolgok, amelyek akár a teljes politikai spektrumon pozitív visszhangra találhatnak. Úgy gondolom, mindezeken túl számtalan nyomós okunk van arra is, hogy még egy lépéssel továbbmenve, néhány ösztönzőt tudatosan építsünk be az alapjövedelem-programba. Ezek közül a legfontosabb az oktatással, főleg a középfokú oktatással áll kapcsolatban. A legújabb kutatási adatokból az derül ki, hogy a fiatalok gazdaságilag még mindig igen erősen rnotiváltak a továbbtanulásra. Ám az a szomorú igazság, hogy ez nem azért van így, mert a diplomásokat egyre több lehetőség várja a munkaerőpiacon, hanem azért, mert egyre fogynak azoknak a lehetőségei, akiknek csak középfokú végzettségük van. Úgy vélem, emiatt komolyan fennáll a veszélye annak, hogy lesz egy jelentős számú csoport, amelynek a tagjai esélytelenek arra, hogy egyetemi diplomát szerezzenek, és ezért talán már a középiskola befejezésére sem ösztönzi majd őket semmi. Ha a bukdácsoló gimnazista tudja, hogy akár leérettségizik, akár nem, jár majd neki a garantált jövedelem, az a tanulmányaira nyilvánvalóan nagyon kontraproduktívan hat. Ezért azoknak magasabb alapjövedelmet kellene fizetni, akik megszerzik az érettségi bizonyítványt (vagy annak megfelelő vizsgát tesznek). Általában véve, az oktatást a közjavak közé kellene sorolnunk. Abból ugyanis mind profitálunk, ha tanultabb emberek vesznek körbe minket; ettől polgárosodik a társadalom, és produktívabb lesz a gazdaság. Ha elkerülhetetlenül beköszönt egy olyan kor, amelyben a hagyományos állásokból egyre kevesebb lesz, akkor a tanult népesség konstruktívabb módokon tudja majd kihasználni az így keletkezett szabad idejét. A technológia egyre több és több lehetőséget teremt arra, hogy produktív módon töltsük el az időnket. A Wikipédiát például fizetés nélküli önkéntesek hozták létre sok-sok munkaórában. A nyílt forráskódú szoftverek mozgalma szintén jó példa erre. Sokan kezdenek internetes kisvállalkozásba jövedelem-kiegészítésként. Ám ahhoz, hogy sikeresen tudjunk részt venni efféle tevékenységekben, legalább egy minimális szintű képzettséget meg kell szereznünk. Egyéb ösztönzőket is be lehetne még vezetni. Magasabb alapjövedelmet kaphatnának azok, akik jelentkeznek önkéntes közösségi munkára, vagy részt vesznek környezetvédelmi projektekben. Amikor az előző könyvemben azt javasoltam, hogy építsünk be tudatos ösztönzőket is a garantált jövedelem rendszerébe, rengeteg tiltakozó levelet kaptam a libertariánusabb beállítottságú olvasóimtól, akik határozottan ellenezték egy effajta tolakodó, „anyáskodó állam" ötletét. Mindazonáltal szerintem van néhány olyan alapvető — főleg az oktatást érintő — ösztönző, amelyekkel szinte mindenki egyetértene. A cél alapvetően az, hogy megteremtsük (jóllehet mesterségesen) ugyanazokat az ösztönzőket, amelyek a hagyományos munkavégzésnek természetes velejárói.
A piac, mint megújuló erőforrás Azon túl, hogy szükség van általános védőhálóra, azt hiszem, egy igen erős gazdasági érv is szól amellett, hogy bevezessük a garantált alapjövedelmet. Ahogy azt a 8. fejezetben láttuk, a technológiai fejlődés hatására egyre nő az egyenlőtlenség, és fennáll a veszélye, hogy ez visszaveti az általános fogyasztás mértékét. A munkaerőpiac folyamatosan erodálódik, a bérek vagy stagnálnak, vagy csökkennek, így a fogyasztók vásárlóerőhöz jutását biztosító gépezet egyre inkább akadozik, és ennek a termékek és szolgáltatások iránti kereslet látja kárát. Ahhoz, hogy megértsük a problémát, a legjobb talán, ha a piacokat egyfajta megújuló erőforrásnak tekintjük. Képzeljük azt, hogy a fogyasztói piac egy halakkal teli tó. Amikor egy vállalkozás termékeket vagy szolgáltatásokat értékesít a piacon, azzal kifogja a halakat. Amikor fizetést ad az alkalmazottainak, azzal visszadobja a halakat a tóba. Az automatizálás fejlődésével és elterjedésével párhuzamosan egyre több állás tűnik el, vagyis egyre kevesebb hal kerül vissza a tóba. Ne feledjük, hogy szinte minden nagyobb iparág megélhetése attól függ, hogy sikerül-e viszonylag sokat kifogni a közepes méretű halakból. Az egyre növekvő egyenlőtlenségnek az lesz az eredménye, hogy a tóban előbb-utóbb csak néhány nagyon nagy hal fog úszkálni, de azok, legalábbis a tömegpiacok szempontjából, nem érnek sokkal többet, mint a normál méretű halak. (Egyetlen milliárdos sem fog ezer okostelefont meg ezer autót venni vagy ezerszer étteremben vacsorázni.) Ez ugyanolyan eset, mint a klasszikus „közlegelők tragédiája" elnevezésű probléma. (Garrett Hardin a Science magazinban 1968-ban megjelent esszéjében vetette fel, hogy ha egy korlátos közvagyonhoz korlátlanul hozzá lehet férni, akkor a túlhasználat miatt pusztulásra lesz ítélve — jó példa erre az, ahogy a természeti erőforrásokat kezdjük. - A Szerk.) A közgazdászok túlnyomó többsége abban valószínűleg egyetértene, hogy egy ilyen helyzet valamiféle kormányzati beavatkozást igényel. Ennek hiányában semmi sem ösztönzi arra a „horgászokat", hogy tegyenek valamit, mármint azonkívül, hogy megpróbáljanak kifogni annyi halat, amennyit csak tudnak. Az igazi halászok pontosan értenék, hogy a tó vagy az óceán így a túlhalászás áldozata lesz, és hamarosan veszélybe kerül a megélhetésük, de akkor is kimennének a vízre mindennap, és maximalizálnák a fogást, mert tudnák, hogy a versenytársaik is ezt teszik. Az egyetlen életképes megoldás az, ha valamilyen szabályozó hatóság közbelép, és korlátozásokat vezet be. A mi fogyasztói piacunk esetében senki nem akarja, hogy meg legyen szabva, maximum hány halat foghatnak ki a vállalkozások. Inkább azt szeretnénk, ha a halak előbb-utóbb biztosan visszakerülnének a tóba. Ennek rendkívül hatékony eszköze lehetne a garantált alapjövedelem. Ezzel ugyanis vásárlóerőt adnánk közvetlenül az alacsonyabb és közepes jövedelmű fogyasztók kezébe. Ha előretekintünk a jövőbe, és elfogadjuk azt a feltételezést, hogy a gépek végül szinte teljes egészében átveszik a dolgozó emberek helyét, akkor azt hiszem, valamilyen formában feltétlenül szükség lesz a vásárlóerő közvetlen újraelosztására,
ha azt szeretnénk, hogy folytatódjon a gazdasági növekedés. 2014 májusában az amerikai gazdaság növekedésének jövőjéről szóló tanulmányukban két közgazdász, John G. Fernald és Charles I. Jones úgy vélekedett, hogy a robotok „fokozatosan átvehetik a munkások helyét a termelési függvényben". Majd azzal a feltételezéssel folytatták, hogy „ha a határtermékben a munkaerőt teljes egészében kiválthatja a tőke, akkor a növekedési ráták robbanásszerűen emelkednek, és egy véges időtartamon belül a jövedelmek végtelenné válhatnak."(17) Számomra ez az eredmény értelmetlen; akkor kap ilyen eredményt az ember, ha mindenféle számokat csak úgy belehajigál egy egyenletbe anélkül, hogy igazán végiggondolná a következményeket. Ha a gépek teljes egészében átveszik a munkások helyét, akkor senkinek sem lesz állása, és nem lesz jövedelme sem, semmiféle munkából. A fogyasztók túlnyomó többségének nem lesz vásárlóereje. Akkor meg hogy tudna a gazdaság tovább növekedni? Ha a teljes fogyasztás az embereknek arra a kis százalékára maradna, akiknek jelentős mennyiségű tőke van a birtokukban, folyamatosan és elképesztően nagy mennyiségben kellene vásárolniuk mindenfelé terméket és szolgáltatást ahhoz, hogy fenntartsák a globális gazdasági növekedést. Amit mi „gazdaságnak" nevezünk, az valójában az előállított és értékesített termékek és szolgáltatások összértéke. A gazdaság vagy nagyon nagy mennyiségben alacsony, illetve mérsékelt árú, vagy sokkal kisebb mennyiségben nagyon nagy értékű termékeket és szolgáltatásokat tud előállítani. Az előbbihez széles körben kell megoszlania a vásárlóerőnek — ezt most a munkavállalás teszi lehetővé. Az utóbbi esetben nem teljesen világos, hogy melyek azok a termékek és szolgáltatások, amelyeket a gazdaság elő tudna állítani. Bármilyen drága javakról van is szó, a szerencsés keveseknek igen heves tempóban kellene azokat fogyasztaniuk—különben a gazdaság egyáltalán nem növekedne, sőt zsugorodni kezdene. És ez, természetesen, épp az a „technofeudalizmus", amellyel a 8. fejezetben már részletesebben is megismerkedtünk, és amely nem épp egy reményteli jövőkép. Létezik azonban egy ennél optimistább vélekedés is. Lehet, hogy az a matematikai modell, amelyet Fernald és Jones használ, eleve abból a feltételezésből indul ki, hogy a munkával szerzett jövedelmen kívül másfajta módszerrel is elosztható a vásárlóerő. Ha bevezetésre kerülne a garantált alapjövedelem vagy valami ahhoz hasonló, és ez a jövedelem egyre nőne, hogy biztosítsa a folyamatos gazdasági növekedést, akkor rögtön érthetőbbnek tűnik az a gondolat, hogy szerintük a növekedési ráta robbanásszerű növekedést produkálna, a jövedelmek pedig az egekbe szöknének. Ez nem fog automatikusan bekövetkezni; a piac nem fogja ezt önállóan elintézni. Ehhez szükség lesz arra, hogy alapjaiban szervezzük át gazdaságunk működési szabályait. Azt gondolom, más szempontból is hasznos lehet, ha a piacokra — vagy akár az egész gazdaságra is — egyfajta erőforrásként tekintünk. Ha emlékszünk még, a 3. fejezetben azt állítottam, hogy a munkaerőpiacot átformáló technológiák egy
generációk óta tartó, számtalan résztvevővel zajló, sokszor az adófizetők pénzéből finanszírozott munka eredményeképpen jöttek létre. Bizonyos mértékig teljesen logikus, ha ezt a „felhalmozott haladást" — akárcsak a gazdasági és politikai intézményeket, amelyek megteremtettek egy élénk piacgazdaságot — valóban erőforrásnak tekintjük, amely a polgárok tulajdona. A „garantált jövedelem" helyett gyakran egy másik kifejezést használnak: „társadalmi osztalék" úgy vélem, ez remekül megragadja azt az alapgondolatot, amely szerint mindenkinek részesülnie kellene — legalább minimális mértékben — a nemzet összgazdasági prosperitásából.
A Peltzman-hatás és a gazdasági kockázatvállalás 1975-ben a Chicagói Egyetem közgazdászának, Sam Peltzmannek megjelent egy tanulmánya, amelyben bebizonyította, hogy az autós közlekedés biztonságát növelni szándékozó törvényi szabályozásokkal sem sikerült jelentős mértékben csökkenteni a közúti halálesetek számát. Peltzman azt állította, hogy ennek oka egész egyszerűen az, hogy a törvények hatására a sofőrök nagyobb biztonságban érezték magukat, ezért több kockázatot vállaltak.(18) Ez az ún. Peltzman-hatás, amelyet azóta mát más területeken is felfedeztek. A játszóterek például ma sokkal biztonságosabbak, mint régen voltak. Nincsenek már meredek csúszdák és nagyon magas mászókák, a talajt pedig párnázott felületek borítják. A tanulmányok mégis azt mutatják, hogy a játszótéri balesetek miatti sürgősségi ellátások és csonttörések száma érdemben semmit sem csökkent.(19) Megfigyelők ugyanezt a jelenséget vélték felfedezni a skydiving, a csukott siklóernyővel zuhanás kapcsán: a felszerelés hatványozottan jobb és biztonságosabb, mint régen, de a halálesetek aránya nagyjából változatlan, mert a sportolók a kockázatosabb viselkedéstől sem riadnak vissza. A konzervatív közgazdászok általában akkor hivatkoznak a Peltzman-hatásra, amikor a fokozott kormányzati szabályozás elleni érveiket akarják alátámasztani. Szerintem azonban minden okunk megvan rá, hogy elhiggyük: ez „a nagyobb biztonságot nagyobb kockázatvállalással kompenzálom" típusú viselkedés meg fog jelenni a gazdaságban is. A védőhálót maguk alatt tudó emberek nagyobb gazdasági kockázatok vállalására is hajlandóak lesznek. Ha támad egy jó vállalkozási ötletük, nagyobb valószínűséggel hagyják ott a biztos állásukat, és ugranak fejest egy cégalapításba, ha tudják, hogy a garantált alapjövedelmet így is megkapják. Ugyanez a helyzet akkor, ha a biztos állás vajmi kevés teret ad a személyes fejlődésre: bátrabban mondanak fel, és keresnek egy élvezetesebb, de kevésbé biztos pozíciót egy kis startupnál. A garantált alapjövedelem gazdasági értelemben kipárnázná a talajt mindenféle vállalkozói tevékenység alatt, legyen szó online kisvállalkozás indításáról, családi kisboltról, megörökölt kisvendéglőről, vagy aszály sújtotta családi gazdaságról. Sok esetben az is elég lenne, ha ez a pénz átsegítené a kisvállalkozásokat azokon a nehéz időszakokon, amelyek enélkül a cég vesztét okoznák. A lényeg az, hogy a garantált jövedelem jól megtervezett rendszerének bevezetésével nem a
naplopók országa jönne létre, hanem egy dinamikusabb gazdaság, amelyben mind többen mernek vállalkozni.
Kihívások, hátrányok, bizonytalanságok A garantált alapjövedelemnek is megvannak a maga hátrányai és kockázatai. Rövid távon a legfontosabb aggály vele szemben az, hogy vajon elveszi-e a munkához való kedvet és motivációt. A gépek fokozatos térhódítása ugyan elkerülhetetlennek tűnik, ám biztos, hogy a belátható jövőben a gazdaság még mindig erősen függ majd az emberi munkaerőtől. A mai napig egyetlen példa sincs rá, hogy egy ilyen intézkedést országos szinten bevezettek volna. Alaszka állam 1976 óta szerény összegű éves osztalékot fizet polgárainak, amelyhez az olaj bevételek adták a fedezetet; ám az elmúlt években ez fejenként legfeljebb 1-2 ezer dollárt jelentett. Erre a pénzre felnőttek és gyerekek egyaránt jogosultak, így egy család esetében ez egészen komoly jövedelemkiegészítést is jelenthet. 2013 októberében a garantált alapjövedelem svájci támogatói kellő számú aláírást gyűjtöttek össze ahhoz, hogy kiírják a népszavazást az általuk javasolt igen nagylelkű, havi 2500 svájci frankos, feltétel nélküli járandóságról, bár a népszavazás konkrét dátumát akkor még nem tűzték ki. (Végül 2016. június 5-én tartottak népszavazást a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetéséről. A szavazáson a svájci választópolgárok nagy többsége, több mint 75%-a elutasította a javaslatot. - A Ford.) Az Egyesült Államokban és Kanadában elvégzett, kiscsoportos kísérletek eredményei azt mutatják, hogy az emberek nagyjából 5%-kal kevesebb időt fordítanának munkára, ha ezt ők maguk dönthetnék el ezek azonban rövid ideig tartó programok voltak, következésképp kevésbé befolyásolták az emberek viselkedését, mint azt egy tartós változás tette volna(20). A garantált jövedelem bevezetésének mind politikailag, mind pszichológiailag az egyik legnagyobb akadálya annak elfogadása, hogy a kedvezményezettek egy része fogná a pénzt, és végleg felhagyna a munkával. Lenne, aki inkább egész nap videojátékozna, vagy rosszabb esetben alkoholra és drogokra költené, amit az államtól kap. Lennének, akik összevonnák a jövedelmüket, és összeköltöznének, talán még egy „naplopókommunát" is létrehoznának. Amíg az így szerzett jövedelem viszonylag alacsony, és az ösztönzők jól vannak kialakítva, valószínűleg a társadalomnak csak egy elhanyagolható része lépne efféle utakra. Létszámukat tekintve azonban egy igen jelentős — és jól látható — tömeget is alkothatnak. Mindezt persze nagyon nehéz lenne összeegyeztetni a protestáns munkamorál általános elveivel. A garantált jövedelem ellenzőinek nem okozna gondot olyan, nyugtalanító történeteket összegyűjteni és továbbadni, amelyek elbizonytalaníthatják a közvéleményt az ügy támogatása kapcsán. Úgy vélem, nem kellene teljesen negatív módon viszonyulni ahhoz a tényhez, hogy néhányan úgy döntenének, ezentúl kevesebbet vagy esetleg egyáltalán nem dolgoznak. Fontos szem előtt tartani, hogy a munka világát elhagyó embereket
senki és semmi sem kényszerítené arra, hogy így tegyenek. Ez azt jelenti, hogy ezek az emberek a társadalom azon tagjai közé tartoznak, akik a legkevésbé sem szorgalmasak és ambiciózusak. (Azokról most nyilvánvalóan nem ejtek szót, akik mások által is elfogadható okok miatt döntenek úgy, hogy kilépnek a munkaerőpiacról, legalább átmenetileg — ilyen például a gyereknevelés vagy más családtagok ápolása. Egyes családokban például az alapjövedelem legalább részben megoldaná az idősgondozás fenyegető problémáját.) Egy olyan világban, ahol mindenki kénytelen másokkal versengeni az egyre kevesebb és kevesebb megmaradt állásért, nincs okunk azt hinni, hogy mindig a legproduktívabb jelentkező szerzi meg a hőn áhított pozíciót. Ha egyesek kevesebbet dolgoznak vagy teljesen felhagynak a munkával, akkor akár emelkedhet is a bérük azoknak, akik még hajlandók dolgozni. Elvégre éppen az az egyik legfőbb megoldandó problémánk, hogy a bérek évek óta stagnálnak. Én nem látok semmi különösebben rosszat abban, ha a viszonylag gyengén teljesítő embereknek felkínálunk egy minimális jövedelmet, amivel arra ösztönözzük őket, hogy lépjenek ki a munkaerőpiacról, amennyiben ennek eredményeként több lehetőség és nagyobb fizetés jut azoknak, akik szeretnének keményen dolgozni és előrejutni. Bár értékrendszerünkben a produktivitás igen előkelő helyet foglal el, azt azért ne feledjük, hogy a fogyasztás is egy alapvető fontosságú gazdasági funkció. Az, aki az alapjövedelem miatt úgy dönt, hogy nem dolgozik tovább, annál a keményen dolgozó vállalkozónál fog vásárolni, aki a környéken alapított saját kis céget. Természetesen az a vállalkozó is megkapja ugyanazt az alapjövedelmet. Végül fontos tudnunk, hogy a garantált alapjövedelem bevezetése során elkövetett hibákat előbb-utóbb magának a rendszernek kell korrigálnia. Ha az összeg kezdetben túlságosan nagylelkű volt, és így arra ösztönözte az embereket, hogy többé ne dolgozzanak, akkor két dolog történhet. Vagy kiderül, hogy az automatizáció kellően fejlett ahhoz, hogy minden így kieső munkát pótolni tudjon a technológia (ez esetben nincs is ezzel semmi probléma); vagy munkaerőhiány alakul ki, és elszabadul az infláció. Az árak emelkedése miatt jelentősen csökken az alapjövedelem reálértéke, és az emberek megint motiváltak lesznek arra, hogy azt munkavállalással egészítsék ki. Hacsak nem szúrtak el valamit nagyon a politikusok — például beépítették a rendszerbe, hogy a megélhetési költségek növekedése esetén automatikus nő az alapjövedelem összege —, akkor bármilyen inflációs hatás csupán rövid életű lehet, és a gazdaságban hamarosan kialakul egy új egyensúly. Azonkívül, hogy az alapjövedelem általában véve a munka világának elhagyására ösztönözné az embereket, ami komoly politikai kihívásokat és kockázatokat vonna maga után, felmerül annak kérdése is, vajon milyen hatással lenne a lakhatás költségeire azokon a területeken, ahol különösen magasak a lakbérek. Képzeljük csak el, mi lenne, ha például, New York, San Francisco vagy London minden egyes lakója kapna még pluszban havi ezer dollárt. Valószínűleg jogos a feltételezés, hogy annak a pluszösszegnek egy igen tetemes része — sőt talán az egész — a kevés szabad otthonért folytatott, kiélezett verseny végén az ingatlanokat kiadó ház- és
lakástulajdonosok zsebébe kerülne. Erre a problémára pedig nem létezik egyszerű megoldás. Az egyik lehetőség a lakásbérlés feltételeinek törvényi szabályozása, de ennek már most rengeteg negatívuma ismert. Számos közgazdász a szigorú városi telekszabályozás lazítását javasolta, hogy sűrűbben is lehessen házakat építeni, ezt viszont a mostani lakók biztosan elleneznék. Működésbe léphet viszont egy ellenerő. A garantált jövedelem, egy állással ellentétben, mobilissá tenné az embereket. Biztosan lennének olyanok, akik fognák ezt a pénzt, elköltöznének a drága környékről, és keresnének egy olyan helyet, ahol olcsóbb a megélhetés. Lehet, hogy új lakók töltenék meg az olyan hanyatló városokat, mint Detroit. Mások végleg maguk mögött hagynák a nagyvárost. Egy alapjövedelem-program segíthetne életre kelteni újra sok kisvárost és vidéki régiót, ahonnan menekül a lakosság, mert megszűntek a munkahelyek. Ami azt illeti, szerintem a vidéki területeket érintő pozitív gazdasági hatás lehetősége lehet az egyik olyan tényező, amely segíthet az Egyesült Államokban a konzervatívok számára is vonzóvá tenni a garantált alapjövedelem gondolatát. A garantált alapjövedelem bevezetése után a bevándorlás politika lenne a másik olyan terület, amely módosításokat igényelne. Valószínűleg korlátozni kellene mind a bevándorlást, mind pedig azokat a folyamatokat, amelyek révén állampolgárságot és így jogosultságot lehet szerezni az alapjövedelemre, vagy talán egy jelentősebb várakozási időt kellene előírni az új állampolgárok számára. Mindez persze, csak még bonyolultabbá és bizonytalanabbá tenne egy olyan politikai kérdést, amely már most is igen megosztó.
Az alapjövedelem ára Ha az Egyesült Államok kormánya évi 10 ezer dollár feltétel nélküli jövedelmet adna minden 21 és 65 év közötti felnőtt lakosának, illetve azoknak a 65 év felettieknek, akiknek nincs sem állami, sem magán nyugdíjuk, az évente mintegy 2 billió dollárt tenne ki (21). Ezt az összeget valamelyest csökkentené, ha a jogosultságot az állampolgárokra korlátoznánk, és egy bizonyos jövedelmi szint felett a rászorultsági alap hiánya miatt megtagadnánk. (Ahogy azt korábban is felvetettem, nagyon fontos lenne, hogy a garantált jövedelmet csak egy viszonylag magas szint felett lehessen megtagadni valakitől, hogy elkerüljük a szegénységcsapda kialakulását.) Az összköltséget részben ellensúlyozná, hogy jelentősen leszűkülne vagy teljesen meg is szűnne egy egész sor szövetségi és állami segélyprogram — ideértve az élelmiszerjegy-kibocsátást, a szociális segélyt, a lakhatási támogatást és a speciális adókedvezményeket, amelyekről később még részletesen is szó lesz. Mindezek együttesen évi 1 billió dollárt tesznek ki. Más szóval, az évi 10 ezer dolláros garantált jövedelem fedezetéhez 1 billió dollár pluszbevételre lenne szüksége az államnak, de talán sokkal kevesebb is elég lenne, ha ehelyett valamiféle garantált minimáljövedelem bevezetése mellett döntünk. Ez a szám a tervezetből eredő adóbevétel-növekedés révén még tovább csökkenthető.
Ugyanis már maga az alapjövedelem is adóköteles lenne, és ezzel vélhetően sok-sok háztartás kikerülne abból a bizonyos, Mitt Rornney által emlegetett 47 % -ból (ekkora az aránya azoknak, akik jelenleg nem fizetnek szövetségi jövedelemadót). Az alacsonyabb jövedelmű háztartások többsége szinte az utolsó fillérig elköltené ezt az alapjövedelmet, ami további adóköteles gazdasági tevékenységeket eredményezne. Ha abból indulunk ki, hogy a technológiai fejlődés valószínűleg még tovább növeli a társadalmi egyenlőtlenséget, miközben aláássa a széles körű fogyasztói bázist, akkor hosszú távon a garantált jövedelem jóval magasabb gazdasági növekedést eredményezne — és ez, természetesen, jelentős adóbevétel-növekedést is jelentene. És, mivel az alapjövedelem révén folyamatosan biztosított lenne a fogyasztók vásárlóereje, erős gazdaságstabilizáló tényezőként is működne, lehetővé téve, hogy a gazdaságot ne terhelj ék a mély recesszióval együtt járó költségek. Mindezek a hatások persze nehezen számszerűsíthetők, de úgy vélem, az igen sokat nyom a latban, hogy az alapjövedelem rendszere — legalábbis bizonyos mértékig — önfinanszírozó lenne. Ráadásul a bevezetéséből származó gazdasági haszon idővel egyre nőne, ahogy fejlődik a technológia, és a gazdaság egyre inkább tőkeintenzívvé válik. Azt mondanom sem kell, hogy a jelenlegi politikai környezetben óriási kihívás lenne elegendő bevételt generálni ehhez, tekintve, hogy szinte az összes amerikai politikus retteg attól, hogy akár csak kiejtse a száján az „adó" szót, hacsak nem az következik rögtön utána, hogy „csökkentés". A leginkább kivitelezhető megoldás az lenne, ha több különféle adó bevezetésével gyűjtenénk össze a szükséges fedezetet. Az egyik kézenfekvő adófajta a szén-dioxid-adó lenne, amely éves szinten akár 100 milliárd dollárt is hozhatna az állam konyhájára, miközben segítene visszafogni az üvegházhatású gázok kibocsátását. Már több javaslatot is benyújtottak a jövedelemsemleges szén-dioxid-adóra, háztartásoknak járó kedvezménnyel, ami jó kiindulási pont lehetne az alapjövedelemhez. A másik opció az áfa (vagy amerikai kontextusban: hozzáadottérték-adó), Az Egyesült Államok az egyetlen olyan, fejlett ország a világon, amely jelenleg nem szed ilyen adót. Ez egyébként egyfajta fogyasztási adó, amely végigkíséri a gyártási folyamat minden egyes lépését. Az áfát végül a fogyasztó fizeti, meg — a termékek és szolgáltatások végső fogyasztói árába beépítve. Általános vélemény az, hogy ez egy igen hatékony eszköz az adóbevételek növelésére. Ezenkívül számos más lehetőség közül választhatunk — ez lehet akár a vállalatokat terhelő adók növelése (vagy az adóalap-csökkentő módszerek megszüntetése), valamiféle országos telekadó vagy földadó bevezetése, a tőkenyereség-adó megemelése, de a pénzügyi tranzakciókat is meg lehetne adóztatni. Sajnos, a személyi jövedelemadó növelése is elkerülhetetlennek tűnik, és erre az egyik legjobb megoldás az lenne, ha még progresszívebbé tennénk az adórendszert. A növekvő egyenlőtlenség egyik következménye, hogy az adóköteles jövedelem csak a legfelsőbb szinteken tud növekedni. Az Egyesült Államok adórendszerét úgy kellene átalakítani, hogy az a valós jövedelemeloszlást tükrözze. Vagyis: egy egyszerű, általános adóemelés vagy a legfelső jövedelmi sáv adókulcsának emelése helyett jobb lenne több sávra osztani a magasabb jövedelmeket, hogy ténylegesen növelni
lehessen a legmagasabb jövedelmű — évente legalább egymillió dollárt kereső — adófizetőktől beszedett adóbevételt.
Mindenki befektető Bár meggyőződésem, hogy az automatizáció terjedésére általánosságban valószínűleg nincs jobb válasz, mint valamiféle garantált jövedelem bevezetése, de abban is biztos vagyok, hogy ezen kívül is van még néhány életképes ötlet. Ezek kiötlői többnyire azt javasolják, hogy a jövedelem helyett a vagyonra összpontosítsunk. A jövő világában, ahol szinte minden jövedelem a tőkéhez vándorol, a humán munkaerő pedig jóformán semmit sem ér, a legegyszerűbb az lenne, ha garantáltan mindenkinek lenne elég saját tőkéje ahhoz, hogy gazdasági értelemben a megélhetése biztosítva legyen. E javaslatok többsége olyan stratégiákra alapoz, amelyeknek a lényege, hogy növelni kell a munkavállalók tőkerészesedését vagy részvényopcióját, vagy egész egyszerűen mindenkinek számlát kell nyitni egy befektetési alapban. A The Atlanticnek írt cikkében Noah Smith közgazdász azt javasolta, hogy az állam vásároljon minden polgárának — a 18. születésnapjára — egy sokoldalú részvényportfóliót, ezzel garantálva számukra egyfajta „állami alaptőkét". Azt pedig „úgy lehetne megakadályozni, hogy a fiatalok egy hirtelen ötlettől vezérelve beváltsák azt, és elbulizzák a pénzt, hogy minimális mértékben, de gyámság alá helyeznék őket, ami jelenthetné mondjuk azt, hogy ideiglenesen zárolnák az egyenleget" (22). Ezzel a „gyámkodással" csak az lehet a gond, hogy önmagában nem sokat ér. Képzeljünk csak el egy olyan jövőt, amelyben az anyagi helyzetünket, a megélhetésünket kizárólag az határozza meg, hogy mekkora vagyon, mekkora tőke van a tulajdonunkban; a munkánk ellenben nem sokat vagy semmit sem ér. Egy ilyen világban többé nem lennének olyan történetek, amelyekben a főhős mindent elveszít, majd szívós munkával újra visszaküzdi magát a csúcsra. Elég egy rossz befektetési döntés vagy egy csúnya átverés (gondoljunk például a piramisjátékokra), és máris helyrehozhatatlan hibát követtünk el. Ha az egyén maga dönthet arról, mihez kezd a tőkéjével, akkor sajnos elkerülhetetlen lesz, hogy néhány szerencsétlen ilyen sorsra jusson. És mit tehetnénk azokért az emberekért és családokért, akik ilyen helyzetbe kerülnek? Nem hagyhatjuk veszni őket? Ez a hozzáállás komoly erkölcsi veszélyt rejt magában: ez esetben az emberek úgy gondolhatják, megengedhetnek maguknak egy-egy kockázatosabb döntést, hiszen ha balul sül el, nem sokat veszítenek. Ha viszont nem segítünk rajtuk, akkor ezek az emberek olyan borzasztó helyzetbe kerülhetnek, ahonnan tényleg nincs kiút. A többség persze — felmérve ezeket a kockázatokat — nagyon is felelősen viselkedne. De ennek a helyzetnek is meglennének a maga nehézségei. Vajon hajlandók lennénk-e tőkénk egy részét egy új üzleti vállalkozásba fektetni, ha a kudarc azt jelentené, hogy családunkkal együtt kiűzetünk a kapitalista paradicsomból? Az
önkéntes magánnyugdíj-pénztári megtakarítások kezelése is azt bizonyítja, hogy sokan inkább úgy döntenek, pénzüknek csak kis részét fektetik részvényekbe, a nagyobb részén inkább alacsony hozamú, de biztonságosnak ítélt kötvényeket vesznek. Egy olyan világban, ahol a tőke jelent mindent, ezek a preferenciák még inkább felerősödhetnek. Óriásira nőhet a kereslet a biztonságos vagyonformák iránt, következésképp ezeknek a hozama egyre csak csökkenne. Vagyis, egy olyan megoldás, amelynek az az alapja, hogy juttassuk vagyonhoz az embereket, akár a (garantált jövedelem esetén kialakuló) Peltzman-hatással teljesen ellentétes eredményre is vezethet. A túlzott kockázatkerülés hatására csökkenhet a társadalomban a vállalkozókedv, csökkenhetnek a jövedelmek, és alábbhagyhat az élénk piaci kereslet. Egyes közgazdászok — közülük is leginkább az egykori amerikai pénzügyminiszter, Larry Summers — azt mondják, hogy a gazdaság jelenleg a „tartós stagnálás" csapdájában vergődik. Ez egy olyan állapot, amelyet a következők jellemeznek: a kamatok a nullához közelítenek, a gazdaság teljesítménye elmarad potenciális teljesítőképességétől, a produktívabb lehetőségekbe pedig túlságosan kevés befektetés áramlik. Szerintem az a jövő is hasonló eredményre vezethet, amelyben mindenki megélhetése szinte teljes egészében a befektetési alapban lévő vagyonának nagyságától függ. Persze, az is problémát jelenthet, hogy ki fizessen ezért az „alaptőkéért". Úgy vélem, hogy egy nagy összegű tőke újraelosztása politikailag még ártalmasabb lenne, mint a jövedelmek újraelosztása. Többféle módszerrel is meg lehet csapolni a jelenlegi tulajdonosok vagyonát — ezek közül az egyik Thomas Piketty A tőke a 21. században (Capital in the TwentyFirst Century) (23) című könyvéből származik: ez pedig a globális vagyonadó. Ehhez azonban a világ összes országának együttműködésére lenne szükség, mert csak így akadályozható meg, hogy kimenekítsék a tőkét az adóparadicsomokba. Szinte mindenki, még maga Piketty is egyetért azzal, hogy a belátható jövőben ez nem valósítható meg. Piketty ebben a könyvében - amely 2014-ben óriási figyelmet kapott - azt állítja, hogy az elkövetkező évtizedeket vélhetően a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek feltartóztathatatlan fokozódása jellemzi majd. Piketty pusztán a gazdasági adatok történelmi elemzésének perspektívájából közelít az egyenlőtlenség témaköréhez. Könyvének központi tétele az, hogy a tőkemegtérülés általában nagyobb, mint a gazdasági növekedés általános mértéke, ezért idővel elkerülhetetlen lesz, hogy a gazdaságnak egyre nagyobb hányadát tegye ki a tőketulajdon. A könyvben tárgyalt trendek iránt azonban meglepően csekély érdeklődést mutat. Ami azt illeti, hétszáz oldalnyi írásában a „robot" szó csupán egyetlenegyszer jelenik meg. Ha Piketty elmélete helyes — erről ugyan komoly viták folytak —, akkor szerintem a technológiai fejlődés igencsak felerősítheti az ő konklúzióit, tehát az egyenlőtlenség szintje vélhetően még magasabb lesz a jövőben, mint ahogy azt a modelljei előre jelzik.
Ahogy egyre inkább bekerül a köztudatba az egyenlőtlenség kérdése, és főleg annak hatása az amerikai politikai folyamatokra, lehetséges, hogy egy nap tényleg bevezetik a Piketty által javasolt vagyonadót. Ha ez bekövetkezik, akkor véleményem szerint az újraelosztott tőke kiporciózásánál sokkal alkalmasabb lenne egy központilag irányított, szuverén vagyonalap megteremtése (olyasmi, mint az alaszkai olajalap), és az így keletkező tőkehozam fedezhetné az alapjövedelmet.
Rövid távú politikai intézkedések A garantált alapjövedelem bevezetése politikai okokból még egy ideig ugyan elképzelhetetlen marad, akad azonban számos más dolog, amely a közeljövőben igen hasznosnak bizonyulhat. Főként olyan, általános gazdaságpolitikai intézkedésekről van szó, amelyeknek az a célja, hogy a világválság utáni fellendülés gyorsabb és erőteljesebb legyen. Ezeket tehát mindenképpen meg kellene lépnünk, függetlenül attól, hogy aggaszt-e minket a robotok és az automatizáció munkaerő-piaci hatása. Először is, kulcsfontosságú lenne, hogy az amerikai állam jelentős összegeket fektessen az infrastruktúra fejlesztésébe. Régóta óriási igény van az utak, hidak, iskolák és repterek felújítására, rendbetételére. Ezeket a karbantartási munkálatokat előbb-utóbb mindenképp el kell végezni, ezeket nem lehet megúszni, és minél tovább halogatjuk őket, annál többe fognak kerülni. A szövetségi kormány jelenleg rendkívül alacsony, a nullához közelítő hitelkamattal tudna kölcsönt felvenni, miközben az építőipari munkások körében továbbra is két számjegyű a munkanélküliség. Azt, hogy nem tudjuk kihasználni ezt a lehetőséget, és nem indítjuk el a szükséges beruházásokat most, amíg a költségszint alacsony, egy nap valószínűleg súlyos gazdasági vétségként fogják felróni az ország vezetésének. Ahogy már szó esett róla, azt erősen kétlem, hogy a továbbtanulást és továbbképzést támogató politikai intézkedések bosszú távú és rendszerszintű megoldást kínálnának a technológia okozta munkanélküliség problematikájára. Ugyanakkor abban nagyon is hiszek, hogy sok mindent megtehetnénk és meg is kellene tennünk azért, hogy javítsunk a diákok és a munkavállalók közvetlen kilátásain. Azon a tényen valószínűleg nem tudunk változtatni, hogy a képzettségi piramis csúcsán csupán egy korlátozott számú állás áll majd rendelkezésre. Azzal azonban biztosan kezdhetünk valamit, ha a munkásoknak nincs meg a szükséges képzettségük ahhoz, hogy élni tudjanak a meglévő lehetőségekkel. Nyilvánvaló, hogy a felnőttképzéssel foglalkozó ún. közösségi főiskoláknak különösen nagy szükségük lenne újabb befektetésekre. Egyes szakmákban, ahol általában alacsony a munkanélküliségi ráta — főleg az egészségügyi ellátáshoz kapcsolódó területeken (például ápolás) —, az oktatás jelentette szűk keresztmetszet miatt jelenleg épp komoly munkaerőhiánnyal küzdenek. Óriási a kereslet a képzések iránt, de a diákok nem tudnak bejutni az órákra, mert azoknak már így is maximálisan kihasználják a létszámkeretét. Általánosságban elmondható, hogy az Egyesült Államokban a közösségi főiskolák jelentik az egyik legfontosabb olyan forrást, amely segít a
munkavállalóknak eligazodni az egyre dinamikusabbá váló munkaerőpiacon. Tekintve, hogy bizonyos állások — sőt foglalkozások egyre gyorsuló tempóban tűnhetnek el a gazdaságból, lehetőség szerint mindent meg kellene tennünk azért, hogy átképzési lehetőségeket teremtsünk. Ha egyre többen jutnának be ezekre a viszonylag olcsó közösségi főiskolákra, miközben mindent megteszünk azért, hogy megzabolázzuk a profitorientált elitiskolákat, amelyeknek elsődleges céljuk, hogy begyűjtsék az összes anyagi támogatást, azzal sokak kilátásai jelentősen javulnának. Ahogy azt az 5. fejezetben láttuk, előbb-utóbb a MOOC-ok és az internetes oktatás egyéb innovációi is érdemi hatást gyakorolhatnak a szakmai képzési lehetőségekre. Egy másik fontos javaslat központi elemét a már említett jövedelemadó utáni adójóváírás (earned income tax credit, EITC) körének kibővítése adja. Az Egyesült Államokban ez a munkából származó jövedelem után fizetett adókedvezményt jelenti, és az alacsony jövedelmű munkavállalók kapják. Az EITC folyósításának jelenleg két korlátja van. Az első, hogy a munkanélküliek nem jogosultak rá — ahhoz, hogy munkavállalásra ösztönözzön, ezt a támogatást csak azok kaphatják meg, akik adóköteles jövedelemre tettek szert. A második, hogy a programot elsődlegesen egyfajta gyereknevelési támogatásnak szánták. 2013-ban egy három vagy több gyermeket egyedül nevelő szülő egy év alatt összesen legfeljebb 6 ezer dollárt, míg egy gyermektelen munkavállaló csak 487 dollárt, tehát mintegy havi 40 dollárt kaphatott. Az Obama-kormány már benyújtott egy javaslatot a gyermektelen jogosultak körének kibővítésére, bár a maximumösszeget továbbra is legfeljebb évi 1 ezer dollárban határozták meg. Ahhoz, hogy az EITC hosszú távon is életképes megoldás legyen, ki kellene terjeszteni a jogosultak körét azokra is, akik nem tudnak állást találni — ami persze egyet jelentene azzal, hogy a juttatás egyfajta garantált jövedelemmé változna. Az EITC kibővítésének esélyei azonban rövid távon nem túl reménykeltők, mivel a kongresszus republikánus tagjai ezt a programot valójában megnyirbálni szeretnék. Ha elfogadjuk azt, hogy a gazdaságunkban idővel egyre kevesebb munkavállalóra lesz szükség, akkor abból logikusan következik, hogy át kellene alakítani az adórendszert, és azt a munkajövedelem helyett a tőkejövedelemre alapozni. Jelenleg minden nagyobb programot, például az idősek támogatását, javarészt a munkavállalók után befizetett — a munkáltatót és munkást egyaránt sújtó — adókból finanszíroznak. Ez az adórendszer jelentősen enyhíti azoknak a vállalkozásoknak az adóterheit, amelyek nem munkaerő-, hanem inkább tőke- vagy technológiaigényes ágazatokban működnek. Ezek a cégek boldogan élnek a piacok és az intézmények nyújtotta előnyökkel, miközben kibújnak a kötelezettségek alól, és nem járulnak hozzá azoknak a programoknak a támogatásához, amelyek a társadalom egésze számára kulcsfontosságúak. Mivel így a munkaerő-intenzív iparágakat és vállalkozásokat aránytalanul nagyobb adóterhek sújtják, ez újabb lökést ad. ahhoz, hogy a humán munkaerőt, ahol és amikor csak lehet, automata rendszerekre cseréljék. Így előbb-utóbb az egész rendszer fenntarthatatlanná válhat. Ezért kellene inkább áttérnünk egy olyan adórendszerre, amely többet követel a
főként technológiára alapozó, kevés munkavállalót alkalmazó vállalkozásoktól. Előbb-utóbb el kell szakadnunk attól az elképzeléstől, miszerint a munkavállalók tartják el a nyugdíjasokat és finanszírozzák a segélyeket, és inkább abból kellene kiindulnunk, hogy mindezeket a gazdaság egésze támogassa. Elvégre a gazdasági növekedés tempója bőven megelőzte az új munkahelyek teremtésének és a bérek növekedésének ütemét. Ha ezek a javaslatok túlságosan merésznek és nagyszabásúnak tűnnek, akkor is egyértelműen le kell szögeznünk egy politikai alapelvet. A fentebb sorra vett trendeket figyelembe véve evidensnek tűnik, hogy nem arra kellene most készülnünk, hogy lebontjuk a jelenlegi szociális hálót. Ha létezik is megfelelő időpont arra, hogy megnyirbáljuk azokat a támogatási programokat, amelyek a társadalom legkiszolgáltatottabb tagjainak megélhetését biztosítják — anélkül, hogy egy életképes alternatívát a helyükre állítanánk —, akkor az egész biztosan nem most van. Az Egyesült Államokban a politikai környezet olyannyira mérgezővé és megosztóvá vált, hogy még a leghagyományosabb gazdaságpolitikai kérdésekben is képtelenségnek tűnik egyezségre jutni. Ennek fényében könnyedén elvetünk bármilyen radikálisabb beavatkozással (például a garantált jövedelem bevezetésével) kapcsolatos párbeszédet, mondván, értelmetlen az egész. Érthető, miért vonzóbb kizárólag a kisebb és valószínűleg könnyebben megvalósítható politikai intézkedésekre koncentrálni, amelyekkel meg lehet kapargatni egy kicsit a problémák felszínét, de így a nagyobb kihívások megtárgyalása egy bizonytalan, jövőbeni időpontra tolódik. Ez azért nagyon veszélyes, mert az információtechnológia fejlődési ívének már rég nem az elején járunk, hamarosan az exponenciális görbe meredek szakaszába érünk. Felgyorsulnak az események, és a jövő már jóval azelőtt megérkezhet, hogy mi felkészültünk volna rá. Az Egyesült Államokban évtizedek óta nem sikerül megteremteni egy általános egészségbiztosítási fedezetet — és ebből elég szépen kirajzolódik, milyen mérhetetlen kihívások elé állít majd minket, ha megpróbálunk keresztülvinni egy átfogó gazdasági reformot. Közel nyolcvan év telt már el azóta, hogy Franklin Delano Roosevelt először tett javaslatot egy országos egészségbiztosítási rendszer kialakítására, és csak nemrég született meg az Affordable Care Act. Az egészségügyi ellátás esetében persze Amerika szeme előtt jól bevált példaként ott lebegtek a fejlett országok régóta fennálló rendszerei. A garantált alapjövedelemre azonban nincs működő példa — ami azt illeti, még csak hasonló politikai intézkedést sem vezettek be sehol, amelynek az lenne a célja, hogy kezelni tudja a jövő technológiájának hatásait.(24) Egy ilyen rendszert menet közben kell majd kitalálnunk és megalkotnunk. Mindezek fényében biztosak lehetünk benne, nem túl korai belefogni egy érdemi eszmecserébe. Ennek az eszmecserének le kell ásnia egészen a munka gazdasági szerepével és az ösztönzők működésével kapcsolatos elképzeléseink alapjáig. Abban mindenki
egyetért, hogy az ösztönzőknek nagy a jelentőségük, de okkal hihetjük, hogy a jelenlegi gazdasági ösztönzőinket nyugodtan lehetne valamiképp mérsékelni. Ez pedig a jövedelemskála mindkét végére igaz. Egyáltalán nem állja meg a helyét az a feltételezés, amely szerint a legfelső jövedelmi szinten már egy minimális adóemelés is kifogná a szelet a vállalkozások és befektetések vitorlájából. Az a tény, hogy az Apple-t és a Microsoftot is az 1970-es évek közepén alapították — egy olyan időszakban, amikor a legfelső jövedelmi sáv 70% -kal adózott már önmagában hathatósan bizonyítja, hogy a vállalkozókat a legkevésbé sem aggasztják az adókulcsok. Hasonló a helyzet a legalsó szinteken, ahol nyilván fontos a munkára ösztönző motiváció, de egy olyan gazdag országban, mint amilyen az Egyesült Államok, ennek az ösztönzésnek nem kellene feltétlenül annyira szélsőséges méreteket öltenie, hogy az a hajléktalanság és a nyomor rémével fenyegessen. Át kellene értékelnünk a félelmünket, miszerint a gazdaság vonatán végül túl sok lesz a potyautas, és túl kevesen lapátolják a szenet a kazánba, különösen most, hogy — úgy tűnik — a gépek egyre inkább átveszik tőlünk a lapátolást. 2014 májusában az Egyesült Államokban a bérből és fizetésből élő alkalmazottak száma végre újra elérte a válság előtti csúcsot, és ezzel véget ért a munkahelyteremtés nélküli fellendülés egy történelmi jelentőségű időszaka, amely több mint hat évig tartott. De ha az összfoglalkoztatottság szintje helyre is állt, abban mindenki egyetértett, hogy azoknak az állásoknak a minősége jelentősen lecsökkent. A válság milliószám törölt el középosztálybeli munkahelyeket, míg a fellendülés során létrejött pozíciók aránytalanul nagy része az alacsonyabb jövedelemszintű szolgáltatási iparágakban koncentrálódott. Azok közül is igen sok a gyorsétterem-hálózatokban és a kiskereskedelemben jelentkezett — márpedig ezek, mint láttuk, olyan területek, amelyekre a robotika és az önkiszolgáló automaták fejlődése minden bizonnyal súlyos csapást mér. Mind a hosszú távon munka nélkül maradok aránya, mind a nyolcórás álláshoz nem jutók száma egy viszonylag magas szinten stabilizálódott. A legfőbb foglalkoztatási mutató mögött megbújik egy másik számadat is, amely már önmagában baljós figyelmeztetés a jövőre nézve. A pénzügyi válság kirobbanása óta eltelt években az Egyesült Államok munkaképes korú lakossága körülbelül 15 millió fővel gyarapodott(25). Milliók léptek be tehát újonnan érkezőként a munkaerőpiacra, és a gazdaság nekik egyáltalán nem teremtett új lehetőségeket. Emlékezzünk John F. Kennedy mondatára: „Már ahhoz is nagyon gyorsan kell futnunk, hogy egy helyben maradjunk." Ez 1963-ban még lehetséges volt — manapság megvalósíthatatlannak bizonyulhat.
KONKLÚZIÓ Ugyanabban a hónapban, amikor az Egyesült Államokban a munkahelyek száma végre újra elérte a válság előtti szintet, az amerikai kormány két jelentést is kiadott, amelyek némiképp rávilágítanak arra, hogy vélhetően milyen hatalmas és komplex kihívásokkal kell szembenéznünk az elkövetkező évtizedekben. Az első jelentés, amellyel szinte senki sem foglalkozott érdemben, egy rövid elemzés volt. Az Egyesült Államok munkaügyi statisztikai hivatala készítette, és azt vizsgálta, hogy az elmúlt 15 évben hogyan alakult az elvégzett munka mennyisége a magánszektorban — ezúttal nemcsak a betöltött állások számát, hanem a ténylegesen ledolgozott munkaórákat is figyelembe véve. Eszerint 1998-ban, a versenyszférában dolgozók összesen 194 milliárd munkaórát teljesítettek. Másfél évtizeddel később, 2013-ban az amerikai üzleti szektorban előállított termékek és szolgáltatások összértéke 42%-os növekedést mutatott, ami — inflációval korrigált értéken számolva — körülbelül 3,5 billió dollárnyi növekményt jelentett. És hogy ehhez összesen hány munkaórát kellett a dolgozóknak munkával tölteniük? Ugyanúgy 194 milliárd órát. Shawn Sprague, a munkaügyi hivatal közgazdásza, a jelentés szerzője ezt úgy kommentálta, hogy „ezek szerint 15 év alatt a ledolgozott munkaórák száma végső soron egy perccel sem nőtt, annak ellenére, hogy ugyanezen időszak alatt az Egyesült Államok lakossága több mint 40 millió fővel, a versenyszféra pedig sok ezer újonnan alapított vállalkozással gyarapodott" (1). A második, 2014. május 6-án kiadott jelentés híre viszont már másnap ott virított a The New York Times címlapján. Ebben az állt, hogy a több kormányzati hivatal együttműködésével létrejött, és egy — többek között az olajipar képviselőit is magában foglaló — 60 tagú bizottság által felügyelt, a klímaváltozással foglalkozó projekt, a „National Climate Assessment" készítői arra a megállapításra jutottak, hogy „a klímaváltozás, amelyet egykor a távoli jövő problémájának tartottunk, tagadhatatlanul itt van máris, a jelenünkben" (2). A jelentésben az áll, hogy „a nyarak egyre hosszabbak és forróbbak, és a szokatlan hőség időszakai emberemlékezet óta nem voltak ilyen hosszúak". Az Egyesült Államokban már most is sokkal gyakoribbak az özönvízszerű esőzések, amelyek nemegyszer áradásokhoz vezetnek, és mindenütt súlyos károkat okoznak. A jelentés előrejelzése szerint 2100-ra a tengerszint-emelkedés 30-120 cm között lesz; a készítők azt is megjegyzik továbbá, hogy „egyes tengerparti városok lakói már ma is azt tapasztalják, hogy viharok és áradás idején a korábbinál sokkal gyakrabban önti el a víz az utcákat". A piacgazdaság is alkalmazkodni kezdett ehhez a megváltozott klimatikus helyzethez: az árvíz elleni biztosítás egyre drágább, sőt egyes veszélyeztetett területeken teljesen meg is szűnt. A technooptimisták hajlamosak ezeket a klímaváltozás és a környezeti hatások miatti aggodalmakat elbagatellizálni. Az ő szemükben ugyanis a technológia nem
más, mint egy egyetemesen pozitív erő, amely exponenciális fejlődésével szinte biztosan megment majd minket minden ránk váró veszélytől; bőven lesz tiszta energia, amely képes lesz ellátni az egész gazdaságot, méghozzá hamarabb, mint gondolnánk; és az olyan innovációk, mint például a tengervíz sótalanítása és a mostaninál sokkal hatékonyabb újrafeldolgozás, épp időben érkeznek majd ahhoz, hogy elejét vegyék bármiféle drasztikusan negatív következménynek. Bizonyos mértékben tényleg jogos ez az optimizmus. A napenergia felhasználásában, főleg újabban, egy Moore-törvény-szerű trend érvényesül, amely napról napra csökkenti a termelés költségét. A világ összes fényelektromos kapacitása nagyjából két és fél évente megduplázódik(3). A legoptimistábbak szerint a 2030-as évek elejére elérhetjük, hogy minden szükséges energiát a Napból nyerjünk (4). De azért így is maradnak még előttünk komoly kihívások. Az egyik probléma az, hogy miközben maguknak a napelemeknek az ára rohamosan csökken, addig a többi, nem kevésbé jelentős költségtétel — például a járulékos eszközök és a felszerelés ára — eddig nem mutatott hasonló léptékű csökkenést. Egy realistább szemlélet szerint egyaránt szükség lesz innovációra és szabályozásra is, ha azt szeretnénk, hogy sikerüljön egyrészt mérsékelni a klímaváltozást, másrészt alkalmazkodnunk hozzá. A jövő nem egyszerűen a technológiai és a környezeti hatások közti versenyről szól majd. A helyzet ennél sokkal bonyolultabb lesz. Mint láttuk, a folyamatosan fejlődő információtechnológiának is megvan a maga sötét oldala, és ha ez széles körű munkanélküliséget hoz, és a lakosság nagy részének gazdasági biztonságát fenyegeti, akkor — politikai szempontból — még nehezebb lesz a klímaváltozás veszélyeivel szemben fellépni. A Yale és a George Mason Egyetem kutatóinak 2013-as felmérésében az áll, hogy az amerikaiaknak körülbelül 63%-a gondolja azt, hogy valóban klímaváltozás zajlik, és csak egy kicsit több mint a fele aggódik legalább valamelyest a klímaváltozás jövőbeni hatásai miatt (5). Azonban a Gallup Intézet legfrissebb felmérése talán némileg jobb képet mutat (6). Náluk az embereket leginkább aggasztó dolog 15-ös listáján a klímaváltozás a 14. lett. A lista élén a gazdasági helyzet áll, és az átlagemberek túlnyomó többsége „gazdasági helyzet" alatt valójában a munkahelyek számát és a fizetéseket érti. A történelemben egyértelműen megfigyelhető, hogy amikor szűkül az álláspiac, a fokozódó munkanélküliségtől való félelem hathatós eszközzé válik a politikusok kezében, és azok számára is, akik sajátos érdekeik miatt ellenzik a környezetvédelmi lépéseket. Így volt ez például azokban az államokban, ahol a szénbányászat hagyományosan a munkahelyteremtés fontos forrása volt, annak ellenére, hogy a bányaiparban a foglalkoztatottságot nem csak a környezetvédelmi szabályozás, hanem a gépesítés is már rég megtizedelte. A vállalatok, még azok is, amelyek csupán kisszámú munkavállalót foglalkoztatnak, rendszeresen kijátsszák az állami és a városi vezetést egymás ellen, csak azért, hogy ezzel adókedvezményeket, kormányzati támogatást és a szabályozások alóli felmentést csikarjanak ki maguknak.
Az Egyesült Államok és a fejlett világ határain túl a helyzet talán még súlyosabb. Mint azt láttuk, szerte a világon rohamtempóban szűnnek meg a gyári állások. A munkaerő-igényes gyártás, amely korábban prosperitáshoz vezetett, ma már számos fejlődő országban eltűnőben van, épp úgy, ahogy a hatékonyabb mezőgazdasági technológiák törvényszerűen kirekesztik az embereket a vidéki, földművelő életformából. Számos fejlődő országot a jelenleginél jóval súlyosabban érint majd a klímaváltozás, illetve sok helyen már most is komoly környezeti pusztulásnak lehetünk szemtanúi. A legrosszabb esetben az általános gazdasági bizonytalanság, a szárazság és az emelkedő élelmiszerárak együttesen végül akár társadalmi és politikai instabilitáshoz is vezethetnek. A legnagyobb veszélyt egy lehetséges végletes krízishelyzet kialakulása jelenti, amikor is a technológia okozta munkanélküliség és a klímaváltozás hatásai nagyjából egyszerre jelentkeznek, és sok szempontból támogatják vagy akár még fel is erősítik egymást. Ha valahogy mégis képesek leszünk a technológiai fejlődés révén megoldást találni — felismerve, hogy a fejlődés milyen hatással van a foglalkoztatottságra meg a jövedelemeloszlásra, és alkalmazkodva ennek következményeihez - akkor talán bízhatunk egy optimistább kimenetben. Ezeknek az egymással összefonódott erőknek a kibogozása, valamint egy széles körű biztonságot és prosperitást nyújtó jövő megteremtése lehet korunk legnagyobb kihívása.
***** HA TEHETED, VEDD MEG A KÖNYVET! TÁMOGATSD A KIADÓT, HOGY MÁS JÓ KÖNYVEKET IS PUBLIKÁLNI TUDJON. PÉLDÁUL AJÁNDÉKNAK TÖKÉLETES VÁLASZTÁS. ***** PLUSZ: OLVASD EL BRUCE BUENO DE MESQUITA - ALASTAIR SMITH : “DIKTÁTOROK KÉZIKÖNYVE” , VALMINT DARON ACEMOGLU JAMES A. ROBINSON : „MIÉRT BUKNAK EL NEMZETEK?” CÍMŰ KÖNYVEKET IS. MEGÉRI. ÉS TERMÉSZETESEN OTT IS IGAZ, HOGY HA „SZABAD” FORRÁSBÓL OLVASTAD, VEDD MEG UTÁNA
JEGYZETEK Bevezetés 1
(1) Diamond, Jared: Összeomlás — Tanulságok a társadalmak továbbéléséhez (Collapse: How Societies Choose to Succeed or Fail) Ford.: Vassy Zoltán. Budapest, Typotex, 2009. (2) A gyári munkások és beosztottak átlagbérének forrása: „The Economic Report of the President" (Elnöki jelentés a gazdaságról) 2013, B-47-es táblázat Lásd: https:// www.gpo.gov/fdsystpkg/ERP-2013/pdf/ERP-2013-table47.pdf. A táblázatban az látható, hogy 1973-ban a legmagasabb heti bér (1984-es reálértéken számolva) 341 dollár volt, 2012 decemberében pedig 295 dollár. A termelékenységi adatok forrása: „Nonfarm Business Sector: Real Output Per Hour of All Persons" (Nem mezőgazdasági üzleti szektor, valós, óránkénti, összesített termelési eredménye, szezonális módosításokkal), Egyesült Állaniok Munkaügyi Minisztériumának munkaügyi statisztikai hivatala, 2016. december 6. Lásd: https://research.stlouisfed. org/fred2/series/OPHNFB/. (3) Irwin, Neil: „Aughts Were a Lost Decade for U.S. Economy, Workers" The Washington Post, 2010. január 2., http://www.washingtonpost.com/wp-dyn/content/ article/2010/01/01/AR2010010101196.html.
4 Uo.
9
(5)Az eredeti Moore-törvény a mikroprocesszorban lévő tranzisztorok számának duplázódására vonatkozott. Egyike azon technológiai jóslatoknak, amelyek — mindenki meglepetésére — még mindig tartják magukat, ugyanakkor már látszik, hogy a fizika törvényei hamarosan éles határt szabnak majd a növekedésnek. (A Lektor) (6) Ford, Martin: The Lights in the Tunnel — Automation, Accelerating Technology and the Economy of the Future. CreateSpace Independent Publishing Platform, 2009. (7) 2015-re már 16 államban történt kísérlet az önvezető autókra vonatkozó szabályozás kialakítására, tíz államban hatályba is léptek az ezeket valamilyen mértékben érintő jogszabályok, és készül egy kormányzati szintű törvény is. (http:// www.ncsLorg/research/transportation/autonomous-vehicles-legislation.aspx). (A Lektor.) (8) Az IBM 2014-ben indította el ezen a területen a minden innovatív projekt számára elérhető, a Watsonra épülő MI-szolgáltatását Lásd: https://developer.ibm.com/ watson (A Lektor.) „New Study From McKinsey and Company Looks at How Automation Will Affect All Jobs" 33rdsquare.com, 2016. Július 2. http://www.33rdsquare.com/ 2016/07/new-study-frommckinsey-company-looks.htm1.
1. fejezet: Az automatizálási hullám
2
3
(1) Az Industrial Perception dobozpakoló robotjáról készült felvételt lásd: youtube/ nHohqPChqjcj (2) Markoff, John: „Skilled Work, Without the Worker" The New York Times, 2012. augusztus 18., http://www.nytimes.com/2012/08/19/business/new-wave-of-adeptrobots-is-changing-globalindustry.html. (3) Lavrinc, Damon: „Peek Inside Tesla's Rohotic Factory" Wired.com, 2013. július 16., http://www.wired.com/autopia/2013/07/tesla-plant-video/. (4) „Industrial Robot Statistics 2013". Az International Federation of Robotics web-oldala, http://www.ifr.org/industrial-robots/statistics/. (5) Tanz, Jason: „Kinect Hackers Are Changing the Future of Robotics" Wired Magazine, 2011. július, http://www.wired.com/magazine/2011/06/mLkinect/. (6) Shein, Esther: „Businesses Adopting Robots far New Tasks" Computerworld, 2013. augusztus I., http://www.computerworld.com/s/article/9241118/Businesses _adopting_robots_for_new_tasks.
(7) Clifford, Stephanie: „U.S. Textile Plants Return, with Floors Largely Empty of People" The New York Times, 2013. szeptember 12., http://www.nytimes.com/ 2013/09/20/business/ustextile-factories-return.html. (8) Uo. (9) A kínai munkások bérének emelkedéséről, illetve a Boston Consulting Group felméréséről lásd „Coming Home". The Economist, 2013. január 19., http:// www.economist.com/news/specialreport/21569570-gtowing-numbet-americancornpanies-are-rnoving-their-manufacturing-backunited. " (10) Baum, Caroline: „So Who's Stealing China's Manufacturing Jobs?" Bloomberg News, 2003. október 14., http://www.sddt.com/News/article.cfm?SourceCode= 20031014fw#.V KEvPmLTGg]. (11) Mozur, Paul — Dou, Eva: „Robots May Revolutionize China's Electronics Manufacturing" The Wall Street Journal, 2013. szeptember 24., http://online.wsj.com/ news/articles/5B10001424052702303759604579093122607195610. (12) A mesterségesen alacsonyan tartott kínai tőkeköltségekről lásd Pettis, Michael: Avoiding the Fall: China's Economic Restructuring. Washington, Carnegie Endowment for International Peace, 2013. (13) Jopson, Barney: „Nike to Tackle Rising Asian Labour Costs" The Financial Times, 2013. június 27., littp://www.ft.com/intl/cms/s/0/277197a6-df6a-11e2— 881f-00144feab7de.html. (14) A Momentum Machines társalapítójának, Alexandros Vardakostasnak a szavait lásd Roush, Wade: „Hamburgere, Coffee, Guitars, and Cars: A Report from Lemnos Labs" Xconomy.com, 201.2. június 12., http://www.xconorny.com/san-francisco/2012/06/12/hamburgers-coffeeguitars-and-cars-a-report-from-lemnos-labs/. 15 A Momentum Machines weboldala: http://momentummachines.com; Szondy, David: „Hamburger-Making Machine Churns Out Custom Burgers at Industrial Speeds" Gizmag.com, 2012. november 25., http://www.gizmag.com/hamburgermachine/25159/. 16 A franchise hálózatra vonatkozó legfrissebb adatokat lásd a McDonald's céges weboldala, http://corporate.mcdonalds.com/mcd/ourcompany.html.és http:// www.tozsdeforum.hu/tozsde/reszvenypiac/ezek-a-mcdonalds-legfeltettebb-titkai45435.html. 17 Az Egyesült Államok Munkaügyi Minisztériumának munkaügyi statisztikai hivatala, sajtóközlemény, 2013. december 19., USDL-13-2393, Employment Projections — 2012-2022, 8. táblázat, http://www.b1s.govinews.release/pdf/ecopro.pdf. Semuels, Alana: „National FastFood Wage Protests Kíck Off in New York" Los Angeles Times, 2013. augusztus 29., http://articles.latimes.com/2013/aug/29/ business/la-h-mo-fast-food-protests-20130829. 19 Velasco, Schuyler: „McDonald's Helpline to Employee: Go on Food Stamp" Christian Science Monitor, 2013. október 24., http://www.csmonitor.com/ Business/2013/1024/McDonald-shelpline-to-employee-Go-on-food-stamps. zo Allegretto, Sylvia — Doussard, Marc — Graham-Squire, Dave — Jacobs, Ken — Thompson, Dan Thornpson, Jeremy [et „Fast Food, Poverty Wages: The Public Cost of Low-Wage Jobs in the Fast-Food Industry" UC Berkeley Labor Center, 2013. október 15., http://laborcenter.berkeley.edu/publiccosts/fast_food poverty wages.pdf. 21 Tabuchi, Hiroko: „For Sushi Chain, Conveyor Belts Carry Profit" The New York Times, 2010. december 30., http://www.nytimes.com/2010/12/31/business/global/ 3lsushi.html. 22 Sumner, Stuart: „McDonald's to Implement Touch-Screen Ordering" Computing, 2011. május 18., http://www.computing.co.uk/ctg/news/2072026/mcdonaldsitnplement-touch-screen. 23 Az Egyesült Államok Munkaügyi Minisztériumának munkaügyi statisztikai hivatala, foglalkoztatási előrejelzése 2012. március 29., http://www.bls.gov/ooh/ About/ProjectionsOverview.htm. 24 Smith, Ned: „Picky Robots Grease the Wheels of e -Commerce" Business News Daily, 2011. június 2., http://www.businessnewsdaily.com/1038-robotsstreamline-o r der-fulfillmente-commer ce-pick-pa ck-and-s hí p-warehouseoperations.html. 7
9
11
12
13
14
(25) Bensinger, Greg: „Before Amazon's Drones Come the Robots" The Wall Street Journal, 2013. december 8., http://online.wsj.com/news/articles/SB10001424052 702303330204579246012421712386. (26) Trebilcock, Bob: „Automation: Kroger Changes the Distribution Game" Modern Materials Handling, 2011. június 4., http://www.mmh.com/article/automation_ kroger_changes_the_game. 27 Semuels, Alana: „Retail Jobs Are Disappearing as Shoppers Adjust to SelfService" Los Angeles Times, 2011. március 4., http://articles.latimes.com/2011/ mar/04/business/la-fi-robot-retail20110304. (28) A Redbox vállalati blogja: „A Day in the Life of a Redbox Ninja", 2010. április 12., http://www.companyowl.com/i/t/day-life-redbox-ninj a -redblog/33121 29 A Redbox vállalati weboldala: http://www.reclbox.com/career-technology. 30 Morris, Meghan: „It's Curtains for Blockbuster's Remaining U.S. Stores" Crain's Chicago Business, 2013. november 6., http://www.chicagobusiness.com/articie/ 20131106/NEWS07/131109882/its-curtains-for-blockbusters-remainitig-u-sstores. 3' (31) Gilbert, Alorie: „Why So Nervous About Robots, Wal-Mart?" CNET News, 2005. július 8., https://www.cnet.com/news/why-so-nervous-about-robots-wal-mart/. " (32) Wohl, Jessica: „Walmart Tests iPhone App Checkout Feature" Reuters, 2012. szeptember 6., http://www.reuters.com/article/2012/09/06/us-walmart-iphonescheckoutidUSBRE8851DP20120906. " (33) Sumers, Brian: „New LAX Car Rental Company Offers Only Audi A4s - and No Clerks" Daily Breeze, 2013, október 6., http://www.dailybreeze.com/general-news/20131006/new-laxcar-rental-company-offers-only-audi-a4s-x2014-ancl-no-elerks. (34) 2016 tavaszán már számos cég, köztük a Daimler és a Mercedes is tesztelt ilyen rendszereket, http://hvg.hu/cegauto/20160405_Onvezeto_Mercedes_kamion konvoj; http://omnibusz.blog.hu/2016/07/18/citypilot_busz_a_jovobol. (35) A Vision Robotics weboldala: http://visionrobotics.com. 36 A Harvest Automation weboldala: https://www.public.harvestai.com/. 37 Murray, Peter: „Automation Reaches French Vineyards with a Vine-Pruning Robot" SingularityHuh, 2012. november 26., http://singularityhub.com/2012/ 11/26/automation-reachesfrench-vineyards-with-a-vine-pruning-robot. (38) „Latest Robot Can Pick Strawberry Fields Forever" The Japan Times, 2013. szeptember 26., http://www.japantimes.co.jp/news/2013/09/26/business/latest-robotcan-pick-strawberry-fieldsforever. (39) Az Austrahan Centre for Field Robotics weboldala: http://sydney.edu.au/ engineering/research/robotics/agricultural.shtml. " (40) Sohn, Emily: „Robots on the Farm" Discovery News, 2011. április 12., http:// news.discovery.comitech/robotics/robots-farming-agriculture-110412.htm. 41 Semuels, Alana: „Automation Is Increasingly Reduting U.S. Workforces" Los Angeles Times, 2010. december 17., http://articles.latimes.com/2010/dec/17/business/ la-fi-no-help-wanted20101217. 34
35
39
2. fejezet: Most máshogy lesz?
2
(1) Ifj. Martin Luther Ring utolsó prédikációjáról és búcsúztatásáról bővebben lásd Franklins, Ben A.: „Dr. Ring Hints He'd Cancel March If Aid Is Offered" The New York Times, 1968. április 1.; valamint Nan Robertson: „Johnson Leads U.S. in Mourning: 4,000 Attend Service at Cathedral in Washington" The New York Times, 1968. április 6. (2) A prédikáció teljes szövegét lásd http://kingencyclopedia.stanford.edu/encyclope dia/documentsentry/doc_remaining_awake_through_a_great_revolution.1. html. A jelentés szövegét és az aláírók listáját lásd http://www.educationanddemocracy. org/FSCfiles/C CC2a TripleRevolution.htm. Az eredeti dokumentum szkennelt változatát és a Johnson elnöknek szánt, mellékelt levelet lásd http://scarc.library. oregonstate.edu/coll/pauling/peace/papers/1964p.701.html.
(4) Pomfret, John D.: „Guaranteed Income Asked for All, Employed or Not" The New York Times, 1964. március 22. Egyéb megjelenéseket lásd Steensland, Brian: The Failed Welfare Revolution: Ameried's Struggle over Guaranteed Income Policy. Princeton, Princeton University Press, 2011, 43-44. (5) Norbert Wiener cikkéről részletesen lásd Markoff, John: „In 1949, He Imagined an Age of Robots" The New York Times, 2013. május 20. (6) Vonnegut, Kurt: Gépzongora (Player Piano). Ford.: Molnár István. Budapest, Maecenas, 2006. (Magyarul megjelent Utópia 14 címmel is. Ford.: Vajda Gábor. Budapest, Kossuth, 1972.) (7) Idézet egy Robert Weide-nek írt levélből, 1983. január 12. Az idézet forrása Wakefield, Dan (szerk.): Kurt Vonnegut Letters. New York, Delacorte Press, 2012, 293. (8) Lyndon B. Johnson szavait lásd „Remarks Upon Signing Bill Creating the National Commission on Technology, Automation, and Economic Progress", 1964. augusztus 19., Peters, Gerhard Woolley, John T.: The American Presidency Project, http://www.presidency.ucsb.edu/ws/?pid=26449. (9) A tanács jelentéseit lásd http://catalog.hathitrust.org/Record/009143593; http:// catalog.hathitrust.org/Record/007424268; http://www.rand.org/content/dam/ rand/pubs/papers/2013/P3478.pdf. (10) A munkanélküliségi ráta alakulását lásd „A Brief History of US Unemployment" The Washington Post, http://www.washingtonpost.com/wp-srv/special/business/ us-unemploymentrate-historyl. " (11) Az első digitális számítógép felépítésének és működésének élethű leírását, valamint a számítógépeket építő csapatok bemutatását lásd Dyson, George: Turing's Cathedral: The Origins of the Digital Universe. New York, Vintage, 2012. (12) A gyári munkások és beosztottak átlagbérét lásd „The Economic Report of the President" (Elnöki jelentés a gazdaságról) 2013, B-47-es táblázat, https:// www.gpo.gov/fdsys/pkg/ERP-2013/pdf/ERP-2013-table47.pdf. Ahogy az a Bevezetésben áll, a táblázatban az látható, hogy 1973-ban a legmagasabb heti bér 341 dollár volt, 2012 decemberében pedig 295 dollár (1984-es reálértéken számolva). Ezeket az értékeket számoltam át 2013-as reálértékre a munkaügyi statisztikai hivatal inflációkalkulátorával, lásd http://www.b1s.gov/data/inflation calculator.htm. 13 A háztartások jövedelmének középértékét az egy főre jutó GDP-hez viszbnyítva lásd Cowen, Tyler: The Great Stagnation: How America Ate Ali the LowHanging Fruit of Modern History, Got Sick, and Will (Eventually) Feel Better. New York, Dutton, 2011. 15.; Lane Kenworthy: „Slow Income Growth for Middle America", 2008. szeptember 3., http://lanekenworthy.net/2008/09/03/slow-income -growth-for-middle-america/. Az adatokat átszámoltam 2013-as reálértékre. 14 Mishel, Lawrence: „The Wedges Between Productivity and Median Compensation Growth" Egyesült Állaniok gazdaságpolitikai intézete, 2012. április 26., http://www.epi.org/publication/ib330-productivity-vs-compensation/. (15) „The Compensation-Productivity Gap" Az Egyesült Államok munkaügyi statisztikai hivatalának weboldala, 2011. február 24., http://www.b1s.gov/opub/ted/2011/ ted_20110224.htm. (16) Taylor, John B. — Weerapana, Akila: Principles of Economics. Mason, Cengage Learning, 2012.344. Külön érdemes odafigyelni az oszlopdiagramra és a bal szegélyén lévő megjegyzésre. Taylor igen elismert közgazdász, róla kapta a nevét az ím. Taylor-szabály, amelyet a jegybankok egyfajta irányelvként használnak a monetáris politikájukban a kamatlábak meghatározásához. (17) Frank, Robert H. — Bernanke, Ben S.: Principles of Economics. New York, McGraw Hill/Irwin, 2007.596-597. " (18) A John Maynard Keynes-idézet forrása David Hackett Fischer: The Great Wave: Price Revolutions and the Rhythm of History. New York, Oxford University Press, 1996,294. 5
16
12
(19) A grafikonon feltüntetett adatok forrása: St. Louis-i központi bank gazdasági statisztikai adatok; nem mezőgazdasági üzleti szektor; [index 2009=100j, szezonális módosításokkal [PRS85006173]; Az Egyesült Állaniok Munkaügyi Minisztériuma, munkaügyi statisztikai hivatala, https://research.stlouisfed.org/frecl2/ series/PRS85006173. A függőleges skálán a mutató értéke 2009-nél 100. Lásd még: Jacobson, Margaret — Occhino, Filippo: „Behind the Decline in Labor's Share of Income" Clevelandi-i központi bank, 2012. február 3., https://www.cleve landfed.org/en/newsroom-and-events/publications/economic-trends/2012economic -trends/et-20120203-behind-the-decline-in-labors-share-of-income.aspx. (20) Thurm, Scott: „Por Big Companies, Life Is Good" The Wall Street Journal, 2012. április 9., http://online.wsj.com/article/SB10001424052702303815404577331660 464739018.html. 21 Uo. 22 Karabarbounis, Loukas — Neiman, Brent: „The Global Decline of the Labor Share". Országos Gazdasági Kutatóintézet, 19 136 sz. munkaanyaga, kiadás dátuma: 2013. június, http://www.nber.org/papers/w19136.pdf. (23) A grafikon adatainak forrása: St. Louis-i központi bank gazdasági statisztikai adatok: adózás utáni nyereség (amortizáció és tőkefogyasztási korrekció nélkül), milliárd dollárban, éves ráta szezonális kiigazításokkal; bruttó hazai termék, milliárd dollárban, éves ráta szezonális kiigazításokkal [GDP]; http:// research.stlouisfed.org/fred2/graph/?id=CP. (24) Karabarbounis — Neiman: i. m., 1. 25
Uo.
(26) A nők és a férfiak közötti aktivitási arányt szemléltető grafikonokat lásd Egyesült Államok központi bankjának gazdasági statisztikai adatainak weboldala http:// research.stlouisfed.org/fred2/series/LNS11300001, http://research.stlouisfed.org/ fred2/series/LNS11300002. (27) A 25-54 éves felnőttek közötti aktív keresők arányát szemléltető grafikont lásd http://research.stlouisfed.org/fred2/graph/?g=16S. (28) Az igénylések számának növekedéséről lásd Van Zandweghe, Willem: „Interpreting the Recent Decline in Labor Force Participation" Economic Review, 2012. I. né., Kansas Cityi központi bank, 29., http://www.kc.frb.org/publicadeconrev/ pdf/12q1VanZandweghe.pdf. (29) A grafikon adatainak forrása: St. Louis-i központi bank gazdasági statisztikai adatok: polgári aktív lceresők aránya, százalékban, szezonális módosításokkal [CIVPART]; http://research.stlouisfed.org/fred2/graphPid=CIVPART, 30 A grafikon adatainak forrása: St. Louis-i központi bank: összes foglalkoztatott: nem mezőgazdasági szektor, ezer fő, szezonális módosításokkal [PAYEMS]; Egyesült Államok Munkaügyi Minisztériumának munkaügyi statisztikai hivatala https://research.stlouisfed.org/frec12/series/PAYEMS/. 31 Erről lásd Rampell, Catherine: „How Many Jobs Should We Be Adding Each Month?" The New York Times (Economix blog), 2011. május 6., http://economix. blogs.nytimes.com/2011/05/06/how-many-j obs-should-we-be- a dding-ea chin onth/. 32 Tasci, Murat: „Are Jobless Recoveries the New Norm?" Clevelandi központi bank kutatási kommentárj a, 2010. március 22., https://www.clevelandfed. org/en/newsroom-andevents/publications/economic-commentary/economic-commentary-archives/2010-economiccommentaries/ec-201001-are-jobless-recoveries-the-new-norm.aspx. 33 „Chart Book: The Legacy of the Great Recession" Egyesült Államok költségvetési és szakpolitikai prioritásokért felelős központja, 2013. szeptember 6., http://www.cbpp.org/cms/index.cfm?fa=view&ic1=3252. 34 Adatok forrása: St. Louis-i központi bank gazdasági statisztikai adatok: összes foglalkoztatott: nem mezőgazdasági szektor, ezer fő, szezonális kiigazításokkal; Egyesült Államok Munkaügyi Minisztériumának munkaügyi statisztikai hivatala https://research.stlouisfed.org/fred2/series/PAYEMS/. 27
35
Ghayad kísérletének leírását lásd O'Brien, Mathew: „The Terrifying Reality of Long-Term Unemployment" The Atlantit, 2013. április 13., http://www.the atlantic.com/business/archive/2013/04/the-terrifying-reality-of-longtermunemployment/274957/. (36) Az Urban Institute jelentését illetően lásd O'Brien, Mathew: „Who Are the LongTerm Unemployed?" The Atlantit, 2013. augusztus 23., http://www.theatlantic. com/business/archive/2013/08/who-are-the-long-term-unemployed/278964; Mitchell, Josh: „Who Are the Long-Term Unemployed?" Urban Institute, 2013. július, http://www.urban.org/uploadedpdf/412885-who-are-the-long-tertnunemployed.pdf. 37 „The Gap Widens Again" The Economist, 2012. március 10., http://www. economist.com/node/21549944. (38) Saez, Emmanuel: „Striking It Richer: The Evolution of Top Incomes in the United States" Berkeley, Kaliforniai Egyetem, 2013. szeptember 3., fittp://elsa.berkeley. edui—saez/saezUStopincomes-2012.pdf. (39) „Country Comparison: Distribution of Family In come: Gini Index" CIA World Factbook, https://www.cia.gov/library/publications/the-worlcl-factbook/ rankorder/2172rank.html. " (40) Ariely, Dan: „Americans Want to Live in a Much More Equal Country (They Just Don't Realize It)" The Atlantit, 2012. augusztus 2., http://www.theatlantic.com/ business/archive/2012/08/americans-want-to-live-in-a-much-more-equal-countrythey-justdont-realize-it/2606.39/. 41 James, Jonathan: „The College Wage Premium" Clevelandi központi bank gazdasági kommentárja, 2012. augusztus 8., [https://www.clevelandfed.org/newsroomandevents/publications/economie-commentary/2012-economic-commentaries/ ec-201210-thecollege-wage-premium.aspx]. 42 A skill biased technological change (SBTC) fordításához lásd http://mek.oszk. hu/04000/04006/04006.pdf. (A Ford.) 43 Carew, Diana G.: „No Recovery for Young People?" Progressive Policy Institute blog, 2013, augusztus 5., http://www.progressivepolicy.org/2013/08/no-recoveryfor-young-people/. 44 Jaimovich, Nir Siu, Henry E.: „The Trend Is the Cycle: Job Polarization and Jobless Recoveries" Országos gazdasági kutatási hivatal 18 334 sz. munkaanyaga, 2012. augusztus, http://www.nber.org/papers/w18334, elérhető itt is: http:// faculty.arts.ubc.ca/hsiu/research/polar20120331.pdf. 45 Casselman, Ben: „Low Pay Clouds Job Growth" The Wall Street Journal, 2013. április 3., http://online.wsj.com/article/SB10001424127887324635904578643654 030630378.html. 46 Az információ forrása: Egyesült Államok munkaügyi gazdasági statisztikai hivatal, havi foglalkoztatottsági jelentések. A 2007. decemberi jelentés (http://www. bls.govinews.release/archives/empsit_01042008.pdf) A-5 táblázata azt mutatja, hogy adott hónapban 122 millió teljes állás és körülbelül 24 millió részmunkaidős állás volt a gazdaságban. A 2003. augusztusi jelentés (http://www.bls.gov/news. release/archiveslempsit_09062013.pdf) A8 táblázata azt mutatja, hogy adott hónapban körülbelül 117 millió teljes és 27 millió részmunkaidős állás volt a gazdaságban. 47 Autor, David: „The Polarization of Job Opportunities in the U.S. Labor Market: Implications for Employment and Earnings" Amerikai fejlesztési központ és The Hamilton Project, 2010. április, 8-9., http://economics.mit.edu/files/ 5554. 49 Uo., 4. 49 Uo., 2. 50 Jaimovich — Siu: i. m., 2. 51 Freeland, Chrystia: „The Rise of `Lovely' and `Lousy' Jobs" Reuters, 2012. április 12., http://www.reuters.com/article/2012/04/12/column-freelandmiddleclassidUSL2E8FCCZZ20120412.
52
Hale, Galina — Hobijn, Bart: „The U.S. Content of `Macle in China'" San Franciscó-i központi bank gazdasági jelentése, 2011. augusztus 8., http://www.frbsf. org/economicresearch/publications/economic-letter/2011/august/us-made-inchina/. 53 Az adatok forrása: St. Louis-i központi bank gazdasági adatai összes gyáripari alkalmazott, ezer fő, szezonális módosításokkal [MANEMP] osztva az összes nem mezőgazdasági üzleti szektorban alkalmazottai, ezer fő, szezonális módosításokkal [PAYEMS]; Egyesült Államok Munkaügyi Minisztériuma, munkaügyi statisztikai hivatal; https://research.stlouisfed.org/fred2/series/PAYEMS/, hozzáférés dátuma: 2014. június 10. 54 Bartlett, Bruce: „Tinancialization' as a Cause of Economic Malaise" The New York Times (Economix blog), 2013. június 11., http://economix.blogs.nytimes. com/2013/06/11/financialization-as-a-cause-of-economic-malaise/; Delong, Brad: „The Financialization of the American Economy" Grasping Reality with the Invisihle blog, 2011. október 18., http://delong.typepalcom/sdj/2011/10/thefinancialization-of-the-arnerican-economy.html. 55 Johnson, Simon — Kwak, James: 13 Bankers: The Wall Street Takeover and the Next Financial Meltdown. New York, Pantheon, 2010, 85-86. 56 Taibbi, Matt: „The Great American Bubble Machine" Rolling Stone, 2009. július 9., http://www.rollingstone.com/politics/news/the-great-american-bubblemachine-20100405. 57 Számos gazdasági elemzés kimutatta ezt a kapcsolatot a financializáció és az egyenlőtlenség között, ezek közül az egyik legátfogóbbat lásd Galbraith, James K.: Inequality and Instability: A Study of the World Economy Just Before the Great Crisis. New York, Oxford University Press, 2012. A financializáció és a jövedelemrészesedés csökkenése közötti kapcsolattól lásd Globális jelentés a bérekről 2012/13. Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO), 2013, http://www. ilo.org/global/research/global-reports/global-wage-report/2012/WCMS_194843/ lang-enlindex.htm. 58 Poppick, Susie: „4 Ways the Market Could Really Surprise You" CNN Money, 2013. január 28., https://www.aol.com/article/2013/01/28/stock-market-crashscenarios-surprises/20440635/. 59 Yglesias, Matthew: „A merica's Private Sector Labor Unions Have Always Been in Decline" Slate (Moneybox blog), 2013. március 20., http://www.slate.com/blogs/ moneybox/2013/03/20/private seetor_labor_unions_have always_been_in_ decline.html. 60 Hacker, Jacob S. — Pierson, Paul: Winner-Take-All Politics — How Washington Made the Rich Richer — and Turned Its Back on the Middle Class. New York, Simon and Schuster, 2011. (61) A kanadai bérek alakulásáról és a szakszervezetek helyzetéről lásd Corak, Miles: „The Simple Economics of the Declining Middle Class — and the Not So Simple Politics" Economics for Public Policy blog, 2013. augusztus 7., http://milescorak. com/2013/08/07/the-simple-economics-ofthe-dechning-middle-class-and-thenot-so-simple-politics/; valamint „Unions on Decline in Private Sector" CBC News Canada, 2012. szeptember 2., http://www.cbc.ca/news/canada/unions-ondecline-in-private-sector-1.1150562. (62) Frey, Carl Benedikt — Osborne, Michael A.: „The Future of Employment: How Susceptible Are Jobs to Computerisation?" Oxford Martin School, A jövő technológiájának hatásai program, 2013. szeptember 17., 38., http://www.oxfordmartin. ox.ac.uk/downloads/academie/The_Future_of_Employment.pdf. 63 Brynjolfsson, Erik —McAfee, Andrew: Race Against the Machine — How the Digital Revolution is Acceleratin Innovation, Driving Productivity, and Irreversibly Transforming Employment and the Economy. Kindle-kiadás, Digital Frontier Press, 2011. 64 Krugman, Paul: „Robots and Robber Barons" The New York Times, 2012. december 9., http://www.nytimes.com/2012/12/10/opinion/krugman-robots-androbberbarons.html?gw11=054BD73AB17F28CD31B3999AABFD7E86; S achs, Jeffrey D. — Kotlikoff, Laurence J.: „Stuart Machines and Long-Term Misery" Egyesült Államok gazdaságkutató intézete 18 629. sz. munkaanyaga, 2012. december, http://www.nber.org/papers/w18629.pdf. 62
3. fejezet: Információtechnológia: a példátlan felforgató erő
2
(1) Cowen, Tyler: The Great Stagnation — How America Ate All the Low-Hanging Fruit of Modern History, Got Sick, an Will (Eventually) Fell Better. New York, Dutton, 2011. (2) Gordon, Robert J.: „Is U.S. Economic Growth Over? Faltering Innovation Confronts the Six Headwinds" Egyesült Államok Országos Gazdaságkutató Intézet, NBER 18 315. sz. munkaanyaga, 2012. augusztus, http://www.nber.org/papers/ w18315. (3) A félvezetőgyártás S-görbéinek részletesebb magyarázatért lásd Bowden, Murrae J.: „Moore's Law and the Technology S-Curve" Current Issues in Technology Management, Stevens Institute of Technology, 2004. tél. (4) Lásd Kanellos, Michael: „With 3D Chips, Samsung Leaves Moore's Law Behind" Forbes.com, 2013. augusztus 14., http://www.forbes.com/sites/michaelkanellos/2013/08/14/with-3dchips-samsung-leaves-moores-law-behind; Markoff, John: „Researchers Build a Working Carbon Nanotube Computer". The New York TTimes, 2013. szeptember 25., http://www.nytimes.com/2013/09/26/science/researchersbuild-a-working-carbon-nanotubecomputer.html?ref=johrimarkoff&_r=0.
5
„Report to the President and Congress: Designing a Digital Future: Federally Funded Research and Development in Networking and Information Technology" az Egyesült Államok elnökének tudományos és technológiai tanácsadó bizottsága, 2010. december, 71., http://www.whitehouse.gov/sites/default/files/micro sites/ostp/pcast-nitrd-report-2010.pdf. 6 Fallows, James: „Why Is Software So Slow?" The Atlantit, 2013. augusztus 14., http://www.theatlantic.com/magazine/archive/2013/09/why-is-software-soslow/309422/. (7) A tudományos szakíró, Joy Casad számításai szerint a neuronok jeltovábbításának sebessége körülbelül fél milliszekundum. Ez sokkal lassabb tempó, mint amire a számítógépes csípek képesek. (7) Lásd Dube, Ryan: „Geeks Weigh In -Does a Hum an Think Faster Than a Computer?" Make use of.com, 2009. szeptember 26., http://www.makeuseof.com/tag/geeksweigh-in-does-a-human-think-fasterthan-a-computer/. (8) IBM-sajtóközlemény: „IBM Research Creates New Fou.ndation to Program SyNAPSE Chips". 2013. augusztus 8., http://finance.yahoo.com/news/ibmresearch-creates-foundationprogram-040100103.html. 9 Carr, Nicholas: The Big Switch — Rewiring the World from Edison to Google. New York, W. W Norton and Co., 2013. 10 Lásd pl. „Rise of the Machines" The Economist (Free Exchange blog), 2010. október 20., http://www.economist.com/blogs/freeexchange/2010/10/technology. Lásd Google Investor Relations (befektetői kapcsolatok) aloldala: https://abc. xyz/investor/. 12 Cégtörténeti adatok a General Motorsról itt találhatók: http://money.cnn.com/ magazines/fortune/fortune500_archive/snapshots/1979/563.htm1. 1979-ben a GM 3,5 milliárd dollár nyereséget termelt, amely 2012-es értéken számolva körülbelül 11 milliárd dollárnak felel meg. (13) Tirnberg, Scott: „faron Lanier: The Internet Destroyed the Middle Class" Salon. com, 2013. május 12., http://wwwsalon.com/2013/05/12/jaron_lanier_the_internet _destroyed_the middle class/. 14 Lásd a „Man vs. Machine: Will Human Workers Become Obsolete?" című videót: https://www.youtube.com/watch?v=wb2cI_gyok. Kurzweil körülbelül 5:40-nél szólal meg. (15) Jensen, Robert: „The Digital Provide: Information (Technology), Market Performance and Welfare in the South Indian Fisheries Sector" Quarterly Journal of Economics, 122:3, 2007, 879-924. (16) Többek között lásd Ridley, Matt: A józan optimista — a jólét evolúciója (The Rational Optimist) Ford.: Nagy Mónika Zsuzsanna. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2012; MacGregor, (17) Neil: A History of the World in 100 Objects. London, (18) Allen Lane, 2010.; Saylor, Michael: The Mobile Wave - How Mobile Intelligence Will Change Everything. New York, Vanguard Press, 2012.; Brynjolfsson, Erik - .McAfee, Andrew, i. m.; 12
16
(19) Blossom, John: Content Nation - Surviving and Thriving as Social Media Changes Our Work, Our Lives and Our Future. Indianapolis, Wiley Technology Pub, 2009; (19) Kamdar, Mira: Planet India - The Turbulent Rise of the Largest Democracy and the Future of th e World. New York, Scribner, 2008.; „ (20) To Do with the Price of Fish" The Economist, 2007. május 10., http:// www.economist.corn/node/9149142. 4. fejezet: Veszélyben a szellemi munkát végzök állásai (1) Carr, David: „The Robots Arc Corning! Oh, They're Here" The New York Times (Media Decoder blog), 2009. október 19., http://mediadecoder.blogs.nytimes. com/2009/10/19/therobots-are-coming-oh-theyre-here. (2) Levy, Steven: „Can an Algorithm Write a Better News Story Than a Human Reporter?" Wired, 2012. április 24., http://www.wired.com/2012/04/can-analgorithm-write-a-better-news-storythan-a-human-reporter. (3) Lásd a Narrative Science céges weboldala: http://narrativescience.com. (4) Leef, George: „The Skills College Graduates Need" Pope Center for Education Policy, 2006. december 14., http://www.popecenter.org/commentaries/article. html?id=1770. (5)Cukier, Kenneth Neil - Mayer-Schoenberger, Viktor: „The Rise of Big Data" Foreign Affairs, 2013. május-június, http://www.foreignaffairs.com/articles/139 104/kenneth-ncil-cukier-andviktor-mayer-schoenberger/the-rise-of-big-data. (6) Davenport, Thomas H. - Barth, Paul - Bean, Randy: „How `Big Data' Is Different" MIT Sloan Management Review, 2012. július 20., http://sloanreview.mit. edu/articic/how-big-data-isdifferent. (7) Duhigg, Charles: „How Companies Learn Your Secrets" The New York Times, 2012. február 16., http://www.nytimes.com/2012/02/19/magazine/shoppinghabits.hrml. (8) Az idézet forrása Levy, Steven: In the Plex: How Google Thinks, Works, and Shapes Our Lives. New York, Simon and Schuster, 2011. 64. (9) Simonite, Tom: „Facebook Creates Software That Matches Faces Almost as Well as You Do" MIT Technology Review, 2014. március 17., http://www.technology review.corn/news/525586/facebook-creates-software-that-matches-faces-almostas-well-as-youdo/. ° (10) Az idézet forrása Markoff, John: „Scientists See Promise in Deep-Learning Programs" The New York Times, 2012. november 23., http://www.nytimes. com/2012/11/24/science/scientistssee-advances-in-deep-learning-a-part-ofartificial-intelligence.html. " (11) Peck, Don: „They're Watching You at Work" The Atlantit, 2013. december, http://www.theatlantic.corn/magazine/archive/2013/12/theyre-watching-you-atwork/354681/. (12) Az Egyesült Államok 8 589 407 sz. szabadalma: „Automated Generation of Suggestions for Personalized Reactions in a Social Network" 2013. november 19., http://patft.uspto.govineracgi/nphParser?Sect1=PT02&Sect2=HITOFF&p=1 &u=°/02Fnetahtml°/02FPTO °/02Fsearchadv.htm&r=18cf=G81=508c.d=PALL& S1=08589407&OS=PN/08589407&RS=PN/08589407. (13) Az információ a szerző és Adam Devine, a WorkFusion termékmarketingért és stratégiai partnerségért felelős alelnöke között 2014. május 14-én lezajlott telefonbeszélgetésből származik. (14) Az eset forrása Baker, Steven: Final Jeopardy: Man vs. Machine and the Quest to Know Everything. New York, Houghton Harcourt, 2011. 20. A steakvacsora történetét lásd még Kelly, John E. III: Smart Machines: IBM's Watson and the Era of Cognitive Computing. New York, Columbia University Press, 2013. 27. Azonban Baker azt is jelzi a könyvében, hogy egyes IBM-alkalmazottak szerint az ötlet, hogy építsenek egy Jeopardy!-t játszani tudó számítógépet, már a vacsora előtt megszületett. " (15) High, Rob: „The Era of Cognitive Systems: An Inside Look at IBM Watson and How it Works" IBM Redbooks, 2012. 2., http://www.redbooks.ibm.com/red papers/pdfs/redp4955.pdf. 3 4
9
1
12
13
14
' (16) Baker: Final Jeopardy: Man vs. Machine and the Quest to Know Everything. 30. (17) Uo., 9., 26. (18) Uo., 68. (19) Uo. (20) Uo., 78. (21) Ferrucci, David - Brown, Eric - Chu-Carroll, Jennifer - Fan, James - G ondek, David Kalyanpur, Aditya A. - Lally, Adam - Murdock, J. William - Nyberg, Eric - Prager, John Schlaefer, Nico Welty, Chris: „Building Watson: An Overview of the DeepQA Project" AI Magazine, 2010. ősz, http://www.aaai.org/ Magazine/Watson/watson.php. (22) IBM-sajtóközlemény: „IBM Research Unveils Two New Watson Related Projects from Cleveland Clinic Collaboration" 2013. október 15., http://www-03.ibm. com/press/us/en/pressrelease/42203.wss. (23) IBM-sajtóközlemény: „IBM Watson Group Invests in Fluid to Transform the Consumer Shopping Experience" 2014. április 22., http://www-03.ibm.com/ press/us/en/pressrelease/43722.wss. 24 IBM-esettanulmány: „IBM opens Watson to Ecosystem of Developers for Building Cognitive Apps in the Cloud" 2013. november 4., http://www-03.ibm.corn/press/ us/en/presskit/27297.wss. (25) IBM-sajtóközlemény: „Citi and IBM Enter Exploratory Agreement on Use of Watson Technologies" 2012. március 5., http://www-03.ibm.com/press/us/en/ pressrelease/37029.wss. (26) IBM-sajtóközlemény: „IBM Watson's Next Venture: Fueling New Era of Cognitive Apps Built in the Cloud by Developers" 2013. november 14., http://www03.ibm.com/press/us/en/pressrelease/42451.wss. " (27) Hardy, Quentin: „IBM to Announce More Powerful Watson via the Internet" The New York Times, 2013. november 13., http://www.nytimes.com/2013/11/14/tech nology/ibm-toannounce-more-powerful-watson-via-the-internet.html? r=0. (28) Heath, Nick: „Tet's Try and Not Have a Human Do Ír': How One Facebook Techie Can Run 20,000 Servers" ZDNet, 2013. november 25., http://www.zdnet. com/lcts-try-and-not-have-ahuman-do-it-how-one-facebook-techie-can-run20000-s ervers-7000023524 . 29 Rosenwald, Michael S.: „Cloud Centers Bring High-Tech Flash Bot Not Many Jobs to BeatenDown Towns" The Washington Post, 2011. november 24., http:// www.washingtonpost.com/business/economy/cloud-centers-bring-high-techHash-hut-notmany-jobs-to-heaten-down-towns/2011/11/08/gIQAccTQtN_print. html. 30 Hardy, Quentin: „Active in Cloud, Amazon Reshapes Computing" The New York Times, 2012. augusztus 27., http://www.nytimes.com/2012/08/28/technology/ active-in-clouci-amazonreshapes-computing.html. 31 Thiel, Peter - Masters, Blake: Nulláról az egyre-gondolatok startupokrói, avagy hogyan teremtsünk jövőt (Zero to None) Ford.: Darnyik Judit. Budapest, Gabo, 2015, 145. 32 Stevenson, Mark: Mit hoz a jövő? - Egy optimista utazásai (An Optunist's Tour of the Future: One Curious Man Sets Out to Answer "What's Next?") Ford.: Nagy Györgyi Eszter. Budapest, HVG Kiadó, 2012., 124. 33 Schmidt, Michael - Lipson, Hod: „Distilling Free-Form Natural Laws from Experimental Data" Science, 324., 2009. április 3., http://www.smpp.northwestern. edu/savedLiterature/SchmidtLipson (2009) Science.pdf. 34 Stevenson: i. m., 126. 35 National Science Foundation-sajtóközlemény: „Maybe Robots Dream of Electric Sheep, But Can They Do Science?" 2009. április 2., http://www.nsf.gov/mobile/ n ews/news_surnm.jsp ?cntnid=114495. 36 Shtull-Trauring, Asaf: „An Israeli Professor's 'Eureqa' Moment" Haaretz, 2012. február 3., http://www.haaretz.com/weekend/magazine/ail-israeli-professors-eureqa-ru oment-1.410881. 1
20
26
17
(37) Koza, John R.: „Human-Competitive Results Produced by Genetic Programming" Genetic Programming and Evolvable Machines, 11:3-4., 2010. szeptember, http://www.geneticprogramming.com/GPEM2010article.pdf. 38 John Koza web oldala: http://www.genetic-programming.com/johnkoza.html. " (39) Grossman, Lev: „2045: The Year Man Becomes Immortal" Time, 2011. február 10., http://content.time.com/time/magazine/article/0,9171,2048299,00,html. ° (40) Smith, Sylvia: „Ianurs: Is This the 21st Century's Answer to Mozart?". BBC News, 2013. január 2., http://www.hbc.co.uk/news/technology-20889644. (41) Lásd http://www.thepaintingfool.com/. 42 Shubber, Kadim: „Artificial Artists: When Computers Become Creative" Wired Magazine-UK, 2007. augusztus 13., http://www.wired.co.uk/artide/can-com puters-be-creative. 4
41
43 44
Uo.
„Bloomberg Bolsters Machine-Readable News Offering" The Trade, 2010. február 19., http://www.thetradenews.com/Operations---Technology/Marketdata/Bloomberg-bolstersmachine-readable-news-offering/. 45 Johnson, Neit - Zhao, Guannan - Hunsader, Eric - Qi, Hong - Johnson, Nicholas - Meng, Jing Tivnan, Brian: „Abrupt Rise of New Machine Ecology Beyond Human Response Time" Nature, 2013. szeptember 11., http://www.nature.com/ srep/2013/130911/srep02627/full/srep02627.html. 46 Steiner, Christopher: Automate This: How Algorithins Came to Rule Our World. New York, PortfolioPenguin, 2012. 116-120. 47 Raskin, Max - Kolet, Ilan: „Wall Street Jobs Plunge as Profits Soar: Chart of the Day" Bloomberg News, 2013. április 23., http://www.bloomberg.com/news/ articles/2013-04-24/wall-street-jobsplunge-as-profits-soar-chart-of-the-day. 48 Lohr, Steve: „David Ferrucci: Life After Watson" The New York Times (Bits blog), 2013. május 6., http://bits.blogs.nytirnes.com/2013/05/06/david-ferrueerlife-after-watson/?_r=1. 49 Az idézet forrása Blinder, Alap S.: „Offshoring: The Next Industrial Revolution?" Foreign Affairs, 2006. március-április, https://www.foreignaffairs.com/ articles/2006-03-01/offshoring-nextinclustrial-revolution. " Blinder, Alan S.: „Free Ttade's Great, but Offshoring Rattles Me" The Washington Post, 2007. május 6., http://www.washingtonpost.com/wp-dyn/content/artide/ 2007/05/04/AR2007050402555.html. 51 Blinder, Man S.: „Offshoring: The Next Industrial Revolution?" Foreign Affairs, 2006. márciusáprilis, https://www.foreignaffairs.com/articles/2006-03-01/ offshoring-next-inclustrialrevolution. 52 Frey, Carl Benedikt - Osborne, Michael A.: „The Future of Employment: How Susceptible Are Jobs to Computerisation?" Oxford Martin School, A jövő technológiáinak hatásairól program, 2013. szeptember 17. 38., http://www.oxfordmartin.ox.ac.uk/downloads/academic/The_Future_of Employment.pdf. (53) Blinder, Alan S.: „On the Measurability of Offshorability" VOX, 2009. október 9., http://www.voxeu.orgiarticle/twenty-five-percent-us-jobs-are-offshorable. 54 Bradsher, Keith: „Chinese Graduates Say No Thanks to Factory Jobs" The New York Times, 2013. január 24., http://www.nytimes.com/2013/01/25/business/ as-graduates-rise-in-chinaoffice-jobs-fail-to-keep-up.html; Bradsher, Keith: „Faltering Economy in China Dims Job Prospects for Graduates" The New York Times, 2013. június 16., http://www.nytimes.com/2013/06/17/business/ global/faltering-economy-in-china-dimsjob-prospects-for-graduates.html?page wanted=a11. 55 Mack, Eric: „Google Has a `Near Perfect' Universal Translator - for Portuguese, at Least" CNET News, 2013. július 28., http://news.cnet.com/8301-17938_105- 57595825-11google-has-a-nearperfect-universal-translator-for-portuguese-atleast/ [https://www.cnet.com/news/google-has-anear-perfect-universal-transla tor-for-portuguese-at-least/J.
" Cowen, Tyler: Average Is Over: Powering America Beyond the Age of the Great Stagnation. New York, Dutton, 2013. 79. 57 Markoff, John: „Armjes of Expensive Lawyers, Replaced by Cheaper Software" The New York Times, 2011. március 4., http://www.nytimes.cotn/2011/03/05/ science/051egal.hfinl. " Greenwood, Arin: „Attorney at Blah" Washington City Paper, 2007. november 8., http://www.washingtoncitypaper.com/articles/34054/attorney-at-blah. 59 Smith, Erin Geiger: „Shocking? Temp Attorneys Must Review 80 Documents Per Hour" Business Insider, 2009. október 21., http://www.businessinsider.corn/ temp-attorney-told-toreview-80-documents-per-hour-2009-10 [http://www. businessinsider.com/temp-attorneytold-to-review-80-documents-per-hour2009-10]. 60 Ayres, Ian: Super Crunchers Why Thinking-By-Numbers is the New Way to be Stuart. New York, Bontani Books, 2008. (61) Uo., 117. (62) „Peter Thiel's Graph of the Year" The Washington Post (Wonkblog), 2013. december 30., http://www.washingtonpost.com/blogs/wonkblog/wp/2013/12/30/peterthiels-graph-of-theyear/. (63) Beaudry, Paul - Green, David A. - Sand, Benjamin M.: „The Great Reversal in the Demand for Skill and Cognitive Tasks" Egyesült Államok gazdaságkutató intézete 18 901. sz. munkaanyaga, 2013. március, http://www.nber.org/papers/ w18901. 64 Salzman, Hal - Kuehn, Daniel Lowell, B. Lindsay: „Guestworkers in the HighSkill U.S. Labor Market" Egyesült Államok gazdaságpolitikai intézete, 2013. április 24., http://www.epi.org/publication/bp359-guestworkers-high-skill-labormarket-analysis/. (65) Az idézet forrása Fitzpatrick, Michael: „Computere Jump to the Head of the Class" The New York Times, 2013. december 29., http://www.nytimes.com/ 2013/12/30/world/asia/computers-jump-to-the-head-of-the-class.html. 5. fejezet: A felsőoktatás átalakítása
(1) A petíció megtekinthető itt: http://humanreaders.org/petition/. (2) Az Akroni Egyetem sajtóközleményét lásd „Man and Machine: Better Writers, Better Grades", 2012. április 12., http://www.uakron.edu/im/online-newsroom/ news_details.dot ?newsId=40920394-9e62-415d-b038-15fe2e72a677. 3 Rivard, Ry: „Humans Fight over Robo-Readers" Inside Higher Ed, 2013. március 15., http://www.insidehighered.com/news/2013/03/15/professors-odds-machinegraded-essays. 4 Markoff, John: „Essay-Grading Software Offers Professors a Break" The New York Times, 2013. április 4., http://www.nytimes.com/2013/04/05/science/newtest-for-computers-gradingessays-at-college-level.html. Russel, Stuart J. - Norvig, Peter - Canny, John E [et al]: Mesterséges intelligencia - modern megközelítésben (Artificial Intelligence -A Modern Approach } Ford.: Antal Péter et al. Budapest, Panem, 2005. Markoff, John: „Virtual and Artificial, but 58,000 Want Course" The New York Times, 2011. augusztus 15., http://www.nytimes.com/2011/08/16/science/ 16stanford.html?_r=0. ' (5) A Stanford MI-kurzusának történetét lásd Chafkin, Max: „Udacity's Sebastian Thrun, Godfather of Free Online Education, Changes Course" Fast Company, 2013. december - 2014. január, http://www.fastcompany.com/3021473/udacitysebastian-thrun-uphill-climb: Selingo, Jeffrey J.: College Unbound: The Future of Higher Education and What It Means for Students. New York, New Harvest, 2013. 86-101; Salmon, Felix: „Udacity and the Future of Online Universities" Reuters blog, 2012. január 23., http://blogs.reuters.com/felix-salmon/2012/01/23/ udacity-and-the-future-of-onlineuniversities/.
(8) Friedman, Thornas L.: „Revolution Hits the Universities" The New York Times, 2013. január 26., http://www.nytimes.com/2013/01/27/opinion/sunday/friedmanrevolution-hits-theuniversities.html. 9 A Penn Graduate School of Education sajtóközleménye: „Penn GSE Study Shows MOOCs Have Relatively Few Active Users, with Only a Few Persisting to Course End", 2013. december 5., http://www.gse.upenn.edu/news/press-releases/penngse-study-shows-moocs-have-relativelyfew-active-users-only-few-persisting, 10 Lewin, Tamar: „After Setbacks, Online Courses Are Rethought" The New York Times, 2013. december 10., http://www.nytimes.com/2013/12/11/us/after-set backs-online-courses-are-rethought.html. 2014-től a kurzusok a MOOC-koncepcióba építve folytatódtak az egyetemen, lásd https://www.insidehighered.com/ news/2013/12/18/san-josestate-u-resurrects-scaled-back-online-course-experi ment-mooc-provider. (A Lektor) (11) Tilsley, Alexandra: „Paying for an A': Inside Higher Ed, 2012. szeptember 21., http://www.insidehighered.com/news/2012/09/21/sites-offering-take-courses-feepose-riskonline-ed. 12 Young, Jeffrey R.: „Dozens of Plagiarism Incidents Are Reported in Coursera's Free Online Courses" The Chronicle of Higher Education, 2012. augusztus 16., http://chronicle.corn/article/Dozens-of-Plagiarism-Incidents/133697/. (13) „MOOCs and Security" MIT Geospatial Data Center blog, 2012. október 9. 14 Kolowich, Steve: „Doubts About MOOCs Continue to Rise, Survey Finds" The Chronicle of Higher Education, 2014. január 15., http://chronicle.com/article/ Doubts-About-MOOCsContinue-to/144007/. 15 Selingo: i. m., 4. 16 Jamrisko, Michelle - Kole, Ilan: „College Costs Surge 500% in U.S. Since 1985: Chart of the Day" Bloomberg Personal Finance, 2013. augusztus 26., [http:// www.bloomberg.com/news/articles/2013-08-26/college-costs-surge-500-in-u-ssince-1985chart-of-the-clay]. A diákhitelekről lásd Chopra, Rohit: „Student Debt Swells, Federal Loans Now Top a Trillion" Egyesült Államok pénzügyi fogyasztóvédelmi hivatala, 2013. július 17., http://www.consumerfinance.gov/about-us/newsroom/student-debt-swellsfederal-loans-nowtop-a-trillion/; Ellis, Blake: „Average Student Loan Debt: $29,400" CNN Money, 2013. december 5., http://money.c.tin.com/2013/12/04/pf/ college/student-loan-debt/. (18) Az adatok forrása az Egyesült Államok oktatási statisztikai központja, lásd http://nces.ed.gov/fastfacts/display.asp ?id=40. (19) Selingo: i. m., 27. (20) „Senior Administrators Now Officially Outnumber Faculty at the UC" Redaim UC blog, 2011. szeptember 19., http://reclaimuc.blogspot.com/2011/09/senioradministrators-nowofficially.html. 21 Selingo: i. rn., 28. 22. Uo. (23) Mark Suster interjúja Clayton Christensennel a „Startup Grind 2013" elnevezésű rendezvényen. Megtekinthető itt: http://www.youtube.com/watch?v=KYV df5xyD8I. (24) Bowen, William G. - Chingos, Matthew M. - Lack, Kelly A. - Nygren, Thomas I.: „Interactive Learning Online at Public Universities: Evidence from Randomized Trials" Ithalza S+R, 2012. május 22., http://www.snithaka.org/researebpublications/interactivelearning-online-public-universities-evidence-rando mized-trials. 17
6. fejezet: A nagy kihívás: az egészségügy
1
E két esetről lásd Kolata, Gina: „As Seen on TV, a IVIedical Mystery Involving Hip Implants Is Solved" The New York Times, 2014. február 6., http:I/www.nytimes. com/201.4/02/07/health/house-plays-a-role-in-solving-a-medical-mystery.html. 2 Rampell, Catherine: „U.S. Health Spending Breaks from the Pack" The New York Times (Economix blog), 2009. július 8., http://economix.blogs.nytimes. com/2009/07/08/us-healthspending-breaks-from-the-pack/. 3 Forrás az IBM vállalati weboldala: Intp://www.ibm.com/watson/health/j. 4 Ante, Spencer E.: „IBM Struggles to Turn Watson Computer into Big Business" The Wall Street Journal, 2013. január 7., hup://online.wsj.com/news/articles/SB 10001424052702304887104579306881917668654. (5) A dr. Courtney DiNardótól származó idézet forrása Nathan-Garner, Laura: „The Future of Cancer Treatment and Research: What IBM Watson Means for Our Patients" MD Anderson Cancer Center (Cancerwise blog), 2013. november 12., http://www2.indanderson.org/cancerwise/2013/11/the-future-of-cancer-treatment-and-researcbwhat-ibm-watson-means-for-patients.html. 6 Mayo Clinic-sajtóközlemény: „Artificial Intelligence Helps Diagnose Cardiac Infections" 2009. szeptember 12., https://www.sciencedaily.com/releases/2009/ 09/09091.2151652.htm. (7) Preventing Medication Errors: Ouality Chasm Series. Washington, National Academies Press, 2007. 47, (8) Kohl], L. T. - Corrigan, J. M. - Donaldson, M. S. (szerk.): To Err Is Human: Building a Safer Health System. Washington, National Academies Press, 2000. 1. National Academiessajtóközlemény: „M.edication Errors Injure 1.5 Million People and Cost Billions of Dollars Annually" 2006. július 20., http://www8. nationalacademies.org/onpinews/newsitem.aspx ?RecordID =11623. (10) Ford, Martin: „Dr. Watson: How IBM's Supercomputer Could Improve Health Care" The Washington Post, 2011. szeptember 16., bttp://www.washingtonpost. com/opinions/dr-watsonhow-ibms-supercomputer-could-improve-healthcare/2011/09/14/gIQAOZQzXK_story.html. (11) Stark, Roger: „The Looming Doctor Shortage" Washington Policy Center, 2011. november, littp://www.washingtonpolicy.org/publications/notes/looming-doctorshortage [http://www.washingtonpolicy.org/publications/detail/tbe-looming-doctor-shortage]. (12) Vroomen Durning, Marijke: „Automated Breast Ultrasound Far Easter Than Hand-Held" Diagnostic Imaging, 2012. május 3., http://www.diagnosticimaging.com/articles/automated-breastultrasound-far-faster-hand-held. 13 A „duplázásról" lásd Manjoo, Farhad: „Why the Highest-Paid Doctors Are the Most Vulnerable to Automation" Slate, 2011. szeptember 27., http://www.slate. com/articles/technology/robot invasion/2011/09/will robots_steal_your_j ob_ 3.html; Anttinen, I. - Pamilo, M. - Soiva, M. - Roiha, M.: „Double Reading of Mammography Screening Films - One Radiologist or Two?" Clinical Radiology 48:6., 1993. december, 414-421., http://www.ncbi.nlm.nih.gov/pubmed/8293648? reportabstract; Gilbert, Fiona J. et al.: „Single Reading with Computer-Aided Detection for Screening Mammography" The New England Journal of Medicine, 2008. október 16., http://www.nejm.org/doi/pdf/10.1056/NEJMoa0803545. 14 (14) Manjoo: i. m. 15 King, Rachael: „Soon, That Nearby Worker Might Be a Robot" Bloomberg, 2010. június 2., http://www.bloomberg.com/news/articles/2010-06-02/soon-that-nearby-worker-rnight-be-arobotbusinessweek-business-news-stock-market-and-financial-advice. 16 GE Corporate-sajtóközlemény: „GE to Develop Robotic-Enabled Intelligent System Which Could Save Patients Lives and Hospitals Millions" 2013. január 30., http://www.4traders.com/GENERAL-ELECTRIC-COMPANY-4823/news/ General-Electric-CompanyGE-to-Develop-Robotic-Enabled-Intelligent-SystemWhich-Could-Save-Patient-15982883/]. (17) Forrás az I-Sur weboldala: http://www.isur.eu/isur/.
(18) Forrás az Egyesült Államok egészségügyi minisztériumának weboldala: http:// www.aoa.gov/Aging_Statistics/. (19) A statisztikákat lásd „Difference Engine: The Caring Robot" The Economist (Babbage blog), 2014. május 14., http://www.economist.com/blogs/babbage/2013/05/ automation-elderly. 20 Uo. 21 „Robotit Exoskeleton Gets Safety Green Light" Discovery News, 2013. február 27., http://news.discovery.com/tech/robotics/robotic-exoskeleton-gets-safetygreen-light130227.htm. 22 „Occupational Outlook Handbook" Egyesük Államok munkaügyi statisztikai hivatala, http://www.b1s.gov/ooh/most-new-jobs.htm. 23 Shierholz, Heidi: „Six Years from Its Beginning, the Great Recession's Shadow Looms over the Labor Market" Egyesült Államok gazdaságpolitikai intézete, 2014. január 9., http://www.epi.org/publication/years-beginning-great-recessionsshadow/. 24 Brill, Steven: „Bitter Pill: How Outrageous and Egregious Profits Are Destroying Our Health Care" Time, 2013. március 4. 27 Rosenthal, Elisabeth: „As Hospital Prices Soar, a Stitch Tops $500" The New York Times, 2013. december 2., http://www.nytimes.com/2013/12/03/health/ashospital-costs-soar-single-stitchtops-500.html. 26 Arrow, Kenneth J.: „Uncertainty and the Welfare Economics of Medical Care" American Economic Review, 1963. december, http://www.who.int/bulletin/volumes/82/2/PHCBP.pdf. (27) The Concentration of Health Care Spending: NIHCM Foundation Data Brief July 2012" az Egyesült Államok Országos Egyészségügyi Vezetéstudományi Intézete„ 2012. július, https://www.nihcm.org/pdf/DataBrief3%20Final.pdf 28 Brill: i. m. 29 Gold, Jenny: „Proton Beam Therapy Heats Up Hospital Arms Race" Kaiser Health News, 2013. május, http://www.kaiserhealthnews.org/stories/2013/ may/31/proton-beam-therapywashington-dc-health-costs.aspx. (30) Yu, James B. — Soulos, Pamela R. — Herrin, Jeph — Cramer Laura D. — Potosky, Arnold L. —Roberts, Kenneth B. — Gross, Cary E: „Proton Versus Intensity-Modulated Radiotherapy for Prostate Cancer: Patterns of Care and Early Toxicity" Journal of the National Cancer Institute 105:1., 2013. január 2., http://jnci. oxfordj ournals.org/content/105/1.toc. (31) Gold: i. m. 32 Kliff, Sarah: „Maryland's Plan to Upend Health Care Spending" The Washington Post (Wonkblog), 2014. január 10., https://www.washingtonpost.com/news/ wonk/wp/2014/01/10/?p=74854%2F&utm_term=.5026c1063101. 33 „Underpayment by Medicare and Meclicaid Fact Sheet" Amerikai Kórházszövetség, 2010. december, http://www.aha.org/content/16/uncompensatedcarefactsheet.pdf. 34 Baker, Dean: „Financing Drug Research: What Are the Issues?" Gazdasági és Politikai Kutatóintézet, 2004. szeptember, http://www.cepr.net/index.php/Publications/Reports/financing-drug-research-what-are-theissues. 35 Silverman, Ed: „Increased Abandonment of Prescriptions Means Less Control cf. Chronic Conditions" Managed Care, 2010. június, http://www.managedcaremag. com/archives/1006/1006.abandon.html. 36 Perrone, Matthew: „Scooter Ads Face Scrutiny from Gov't, Doctors" Associated Press, 2013. március 28., http://news.yahoo.com/scooter-ads-face-scrutinygovt-doctors-141816931— finance.html [http://www.usnews.com/news/us/articles/2013/03/28/scooters-face-scrutinyby-doctors-and-lawmakersj. 37 Manjoo, Farhad: „My Father the Pharmacist vs. a Gigantic Pill-Packing Machine" Slate, http://www.slate.com/articles/technology/robot_invasion/2011/09/ will_robots_steal_your
38 Brown, Daniel L.: „A Looming Joblessness Crisis for New Pharmacy Graduates and the Implications It Holds for the Academy" American Journal of Pharmacy Education 77:5., 2012. június 13. 90., http://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/ PMC3687123/. 7. fejezet: A jövő iparágaí és technológiái (1) Forrás a GE vállalati weboldala: https://www.ge.com/stories/additive-tnanufac turfing. (2) Az American Airlines sajtóközleménye: „American Becomes the First Major Commercial Carrier to Deploy Electronic Flight Bags Throughout Fleet and Discontinue Paper Revisions" 2013. június 24., http://dev.a.hub.aapubs.com/en/nr/ pressrelease/american-airlines-completeselectronic-flight-bag-implementation. (5) Catts, Tim: „GE Turns to 3D Printers for Plane Parts" Bloomberg Businessweek, 2013. november 27., http://www.bloomberg.com/news/artides/2013-11-27/generalelectric-turns-to-3d-printersfor-plane-parts. (4) Az emberi szövetek 3D-nyomtatásával kapcsolatos fejleményeket lásd Krassenstein, Brian: „exVive3D 3D Printed Human Liver Tissue Now Commercially Available by Organovo" 3Dprint.com https://3dprint.com/25499/organovo-exvive 3d-liver/; Clare, Scott: „University of California San Diego's 3D Printed Liver Tissue May Be the Closest We've Gotren to a Real Printed Liver" 3Dprint.com https:l/3dprint.com/118932/uc-san-diego-3d-printed-liverl; Olenick, Doug: „3D Printers Can Make Human Organs, It's not Just Science Fiction" Techtimes. com http://www.techtimes.com/articles/5236/20140405/3-d-3d-printed-humanorgans-not-justscience-fiction.htm. (A Lektor.) (5) Mearian, Lucas: „The First 3D Printed Organ — a Liver — Is Expected in 2014" ComputerWorld, 2013. december 26., http://www.computerworld.com/s/article/ 9244884/The_first_3D_printed_organ_a_liver is_expected_in_2014?taxonomyI d=128&pageNumber=2. (6) Lipson, Hod — Kurman, Melba: Fabricated: The New World of 3D Printing. New York, John Wiley & Sons, 2013. (7) E területen a legújabb eredményeket Kínában tudták felmutatni, ahol már a házak tömeges 3Dnyomtatásán gondolkoznak. Lásd Wheatstone, Richard: „World's first 3D printed house is completed after juss 345 Days in revolution for Home Building", mirror.com http://www.mirror.co.uk/news/world-news/worlds-first3d-printed-house-8297190. (A Lektor) (8) Hattersley, Mark: „The 3D Printer That Can Build a House in 24 Hours" MSN Innovation, 2013. november 11., http://innovation.uk.msn.com/design/the-3dprinter-that-can-build-ahouse-in-24-hours [https://www.msn.com/en-gb/news/ design/the-3d-printer-that-can-build-ahouse-in-24-hours/ar-BB5nN8s]. (9) Az amerikai foglalkoztatottsággal kapcsolatos információ forrása a Egyesült Államok munkaügyi statisztikai hivatalának weboldala: http://www.b1s.gov/iagitgs/ iag23.htm. (10) További részletek a DARPA Grand Challenge weboldalán: http://archive.darpa. mil/grandchallenge/. (11) Simonite, Tom: „Data Shows Google's Robot Cars Are Smoother, Safer Drivers Than You or I" Technology Review, 2013. október 25., http://www.technology review.com/news/520746/data-shows-googles-robot-cars-are-smoother-saferdrivers-than-youor-i/. (12) Chris Urmson kommentárját lásd uo. (13) „The Self-Driving Car Logs More Miles on New Wheels" Google vállalati blog [Google Official Blog], 2012. augusztus 7., http://googleblog.blogspot. co1/2012/08/the-self-driving-carlogs-more-miles-on.html [https://googleblog. blogspot.hu/2012/08/the-self-driving-car-logsmore-miles-on.html]. (14) Idézi Kelly, Heather: „Driverless Car Tech Gets Serious at CES" CNN, 2014. január 9., littp://www.cnn.com/2014/01/09/tech/innovation/self-driving-carsces/.
(15) Az Egyesült Államok baleseti statisztikáit lásd itt: http://www.census.gov/ compendia/statab/2012/tables/12s1103.pdf [nem működik]; a nemzetközi statisztikákat lásd itt: http://www.whonnt/gho/road_safety/mortality/en/. (16) További információk az ütközéselkerülő rendszerekről itt: http://www.iihs.org/ iihs/topics/t/crash-avoidance-technologies/qanda [nem működik]. (17) Idézi Bilger, Burkhard: „Auto Correct: Has the Self-Driving Car at Last Arrived?" The New Yorker, 2013. november 25., http://www.newyorker.com/reporting/2013/ 11/25/131125fa_fact bilger?currentPageall. (18) Markoff, John: „Google's Next Phase in Driverless Cars: No Steering Wheel ot Brake Pedals" The New York Times, 2014. május 27., http://www.nytimes. com/2014/05/28/technology/googles-next-phase-in-driverless-cars-no-brakes-orsteeringwheekhtml. 19 Drum, Kevin: „Driverless Cars Will Change Our Lives. Soon" Mother Jones blog, 2013. január 24., http://www.motherjones.com/kevin-drum/2013/01/driverlesscars-will-change-our-lives-soon. 2.0 Shapiro, Lila: „Car Wash Workers Unionize in Los Angeles" Huffington Post, 2012. február 23., http://www.huffinwtonpost.com/2012/02/23/car-wash-workersunionize_n_1296060.html. (21) Von Drehle, David: „The Robot Economy" Time, 2013. szeptember 9., 44-45. " Harris, Andrew: „Chicago Cabbies Sue Over Unregulated Uber, Lyft Services" Bloomberg News, 2014. február 6., http:/Iwwwbloomberg.com/news/articles/ 2014-02-06/chicago-cabbies-sue-over-unregulated-uber-lyft-scrvices.
8. fejezet: A fogyasztók, a növekedés korlátai._ és a válság?
(1) A statisztikák forrása Schwartz, Nelson D.: „The Middle Class Is Steadily Eroding. Just Ask the Business World" The New York Times, 2014. február 2., http:// www.nytimes.com/2014/02/03/business/the-middle-class-is-steadily-eroding-justask-thebusiness-world.html. (2) Cox, Rob Rosenbaum, Eliza: „The Beneficiaries of the Downturn" The New York Times, 2008. december 28., http://www.nytimes.com/2008/12/29/business/ 29views.html. (3) A híres „plutonómiaelemzések" Michael Moore 2009-es, Kapitalizmus: Szeretem! (Capitalism: A Lom Story) című dokumentumfilmjében is szerepeltek. Cynamon, Barry Z. - Fazzari, Steven M.: „Inequality, the Great Recession, and Slow Recovery" 2014. január 23., http://www.rrojasdatabank.info/Cyn FazzConsInequ2014.pdf. A szerzők közben átdolgozták írásukat, az új változat itt tekinthető meg: https://papers.ssrn.com/sol3/papers.cfm?abstract_id=22 05524). (A Szerk.) (4) Uo. (5) Uo., 18. (6) De Nardi, Mariacristina Erench, Eric - Benson, David: „Consumption and the Great Recession" Egyesült Államok gazdaságkutató intézete 17 688. sz. munkaanyaga, 2011. december, http://www.nber.org/papers/w17688.pdf. (7) Cynamon - Fazzari: i. m., 29. (8) Thompson, Derek: „ESPN President: Wage Stagnation, Not Technology, Is the Biggest Threat to the TV Business" The Atlantit, 2013. augusztus 22., http:// www.theatlantic.comibusiness/archive/2013/08/espn-president-wage-stagnationnot-technologyis-the-biggest-threat-to-the-tv-business/278935/. (9) Hopper, Jessica: „Waiting for Midnight, Hungry Families on Food Stamps Give Walmart `Enormous Spike'" NBC News, 2011.. november 28., http://rockcenter. nbcnews.com/news/2011/11/28/9069519-waiting-for-midnight-hungry-familieson-foodstamps-give-walmart-enormous-spike. (10) Az adatok forrása: St. Louis-i központi bank gazdasági adatai, adózás utáni vállalati nyereség (leltári érték és tőkefogyasztási korrekció nélkül) [CP] és kiskereskedelmi forgalom összesen (kivéve étkezési szolgáltatások) [RSXFS]; http:// research.stlouisfed.org/fred2/series/CP/; http://research.stlouisfed.org/fred2/ series/RSXFS/, hozzáférés dátuma: 2014. április 29. 2
7
(11) Stiglitz, Joseph E.: „Inequality Is Holding Back the Recovery" The New York Times (Opinionator blog), 2013. január 19., http://opinionator.blogs.nytimes. com/2013/01/19/inequality-is-holding-back-the-recovery (12) Mitukiewicz, Alexandra: „An Extended Chat with Robert M. Solow" Washington Center for Equitable Growth-interjú Robert Solow-val, 2013. december 9., http://equitablegrowth.org/human-capital/a-longer-interview-with-robert-msolow/. 13 Krugman, Paul: „Inequality and Recovery" The New York Times (The Conscience of a Liberal blog), 2013. január 20., http://krugman.blogs.nytimes.com/2013/01/ 20/inequality-and-recovery/. Krugman legfőbb ellenvetését arra a tényre építi, hogy a jövedelemeloszlási görbe különböző pontjain elhelyezkedő fogyasztók nem feltétlenül maradnak meg örökre ugyanazon a szinten. Megesik, hogy valakinek különösen jó vagy rossz éve van éppen, és ilyenkor a kiadásai sokkal inkább a hosszú távú várakozásait, mintsem az aktuális helyzetét tükrözik. (Ez, amint azt hamarosan látni fogjuk, az ún. permanens jövedelem hipotézissel [permanent income hypothesis] kapcsolatos.) Következésképp, mondja Krugman, az adott időpillanatban vizsgált adatok „semmit sem árulnak el arról, mi várható a jövőben ". Krugman arra is felhívja a figyelmet, hogy „a közgazdaságtan nem a jó és a rossz harca", és egészen odáig elmegy, hogy azt állítja, „a teljes foglalkoztatottság jacht- és luxusautóvásárlásokkal, személyi edző és celebséf szolgáltatásainak igénybevételével" is megvalósítható. Én magam szkeptikus vagyok ezzel szemben (lásd a „technofeudalizmusról" szóló részt ebben a fejezetben). Amint azt korábban is hangsúlyoztam, a modern gazdaság szinte valamennyi jelentősebb iparága tömegpiaci termékeket és szolgáltatásokat állít elő. A jachtok ás a Ferrarik egyszerűen nem elég fontosak ahhoz, hogy tartósan ellensúlyozni tudják azt a széles körű keresletcsökkenést, amely azokat a termékeket sújtja, amelyeket a fogyasztók 99%-a vásárolni szokott. Ráadásul a jachtok és a Ferrarik gyártása is egyre inkább automatizálódni fog. És ugyan hány személyi edzőre és celebséfre van szüksége a felső tízezernek? (14) Lásd pl. Krugman, Paul: „Cogan, Taylor, and the Confidence Fairy" The New York Times (The Conscience of a Liberal blog), March 19, 2013, http://krugman. blogs.nytimes.com/2013/03/19/cogan-taylor-and-the-confidence-fairy/. (15) Krugman, Paul: „How Did Economists Get It So Wrong?" The New York Times Magazine, 2009. szeptember 2., http://www.nytimes.com/2009/09/06/magazine/ 06Economic-t.html. (16) Keynes, John Maynard: A foglalkoztatás, a kamat és pénz általános elmélete (The General Theory of Employment, Interest and Money) Ford.: Erdős Péter. Budapest, Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1965, 322. (17) Az adatok forrása: Egyesült Államok munkaügyi statisztikai hivatala, sajtóközlemény, 2014. március 6., http://www.bls.govinews.release/prod2.nr0.htm. (18) A „gyorsétterem-effektus" előbb-utóbb sok más területen is érezteti majd hatását, és a magasan képzett munkaerőt is utoléri. A technológia előbb szaktudást nem vagy csak alig igénylő feladattá degradálja ezeket az állásokat, és lenyomja a béreket — már jóval azelőtt, hogy a robotok teljes egészében helyettesíteni tudnák ezeket az embereket. Ennek klasszikus példája a londoni taxisofőrökkel esett meg. Ahhoz, hogy valaki taxizhasson, rendkívüli mennyiségű információt kell megjegyeznie London utcahálózatával kapcsolatban. Ez az a bizonyos „tudás" (the Knowledge), amelynek elsajátítását 1865 óta minden sofőrtől megkövetelik. A University College London neurológusa, Eleanor Maguire felfedezte, hogy ez a sok memorizálás változásokat okozott a taxisofőrök agyában: a londoni taxisok memóriaközpontja (avagy hippokampusza) átlagosan nagyobb, mint a más foglalkozást űző embereké. A GPS-alapú navigáció megjelenése persze javarészt okafogyottá tette ezt a tanulást, és így a „tudás" sokat veszített az értékéből. London utcáin ugyan még mindig többségben vannak azok, akik a „tudás" birtokában róják az utakat híres fekete (vagyis manapság inkább reklámoktól tarkabarka) autóikban, de ez leginkább csak a törvényi szabályozásnak köszönhető. A „tudással" nem rendelkező taxisokat előzetesen kell megrendelni, őket nem lehet csak úgy leinteni az utcán. Persze az olyan újfajta szolgáltatások,
mint például az Uber, amelynek köszönhetően okostelefonon is rendelhetünk autót, lehet, hogy teljesen idejétmúlttá teszik az afféle szokásokat, mint a taxik leintése. Aztán lehet, hogy a taxik (és a sofőrök) helyét végül teljesen átveszi az önvezető autó, de még jóval azelőtt, hogy ez bekövetkezne, a technológia még tovább „butíthatj a" ezt a foglalkozást, ás még tovább csökkentheti a béreket. Megeshet, hogy a törvényi szabályozás megmenti a londoni taxisokat e szomorú végtől, de sok más terület dolgozói már biztosan nem lesznek ilyen szerencsések. (19) Mishel, Lawrence: „Declining Value of the Federal Minimum Wage Is a Major Factor Driving Inequality" Egyesült Államok gazdaságpolitikai intézete, 2013. február 21., littp://www.epi.org/publication/declining-federal-minimum-wageinequality/. (20) Schlosser, Eric: Megetetett társadalom — Hogy fizetsz rá a hamburgerre? (East Food Nation: The Dark Side of the All-American Meal) Ford.: Árokszállásy Zoltán, Kozma Zsolt. Budapest, HVG Könyvek, 2003., 70. (21) Saez, Emmanuel: „Striking It Richer: The Evolution of Top Incomes in the United States" Kaliforniai Egyetem, Berkeley, 2013. szeptember 3., http://elsa. berkeley.edu/—saez/saezUStopincomes-2012.pdf. (22) Berg, Andrew G. — Ostry, Jonathan D.: „Inequality and Unsustatnable Growth: Two Sides of the Same Coin?" International Monetary Fund, 2011. április 8., littp://www.imf.org/external/pubs/ft/sdn/2011/sdn1108.pdf. 23 Berg, Andrew G. — Ostry, Jonathan D.: „Warning! Inequality May Be Hazardous to Your Growth" iMFdirect blog, 2011. április 8., http://blog-imfdirectimf. org/2011/04/08/inequalityand-growth/. (24) Amikor egy jegybank, például az amerikai központi bank „pénzt nyomtat", az normál esetben azt jelenti, hogy államkötvényeket vásárol. Miután lezajlott a tranzakció, a pénzt annak a számláján helyezi el, akitől a kötvényeket vette. Ez a pénz ilyenkor újonnan kerül a rendszerbe — kvázi a semmiből jelenik meg. Mivel ez a pénz most már bekerült a bankrendszerbe, a bankok akár ki is helyezhetik hitel formájában. Ezt nevezik részleges banki tartalékképzésnek. Az újonnan kreált pénz egy kis részét a bankoknak maguknál kell tartaniuk, de a többségét kihelyezhetik. Ez általában úgy működik, hogy a bank kölcsönadja ezt a pénzt vállalkozásoknak, amelyek így bővülni és fejlődni tudnak, és több embert alkalmaznak. A másik lehetőség, hogy a fogyasztóknak nyújtanak hitelt, akik elköltik ezt a pénzt, és ezzel új keresletet generálnak. Így vagy úgy, de munkahelyeknek kell létrejönniük, és a pénznek (avagy vásárlóerőnek) folyamatosan áramlania kell a fogyasztókhoz. Végül a pénz újra visszakerül a bankhoz, és ezután a java részét megint csak ki lehet helyezni hitelek formájában -- és ez így megy tovább. Ily módon az újonnan kreált pénz végighalad az egész gazdaságon, megsokszorozódik, és általában véve hasznot hajt. De ha egyszer az automatizálás lehetővé teszi, hogy a cégek jelentősebb mennyiségű munkaerő felvétele nélkül képesek legyenek bővülni vagy kielégíteni a megnövekedett keresletet; vagy ha a kereslet annyira gyenge, hogy a vállalkozásoknak nem éri meg hitelt felvenni, akkor az új pénznek csak egy kis része jut majd el a fogyasztókhoz, a nagyobb része nem lesz elköltve, nem sokszorozódik meg — nem tölti be a feladatát. Megreked a bankrendszerben. Nos, többé-kevésbé ez történt a 2008-as pénzügyi válság során is — csak ennek nem a munkakörök automatizálása volt az oka, hanem az, hogy a bankok nem találtak hitelképes ügyfeleket, és/vagy senki nem akart hitelt felvenni tőlük. Mindenki őrizgette a maga kis készpénzét. A közgazdászok ezt a helyzetet nevezik likviditási csapdának. ti (25) Kratz, Ellen Florian: „The Risk in Subprime" CNN Money, 2007. március 1., http://money.cnn.com/2007/02/28/magazines/fortune/subprime.fortune/index. htm?postversion =2007030117. (26) Senior Supervisors Group: „Progress Report on Counterparty Data", 2014. január 15., http://www.fsb.org/wp-content/uploads/r_140116.pdf
(27) Smith, Noah: „Drones Will Cause an Upheaval of Society Like We Haven't Seen in 700 Years" Quartz, 2014. március 11., http://qz.com/185945/drones-are-aboutto-upheave-society-in-a-waywe-havent-seen-in-700-years. (28) Bluestone, Barry — Melnik, Mark: „After the Recovery: Help Needed" Civic Ventures, 2010, [https://www.metlife.coro/assets/cao/foundation/JobsBluestone Paper3-5-10.pdf. (29) Sharp, Andy — Iwamoto, Masaaki: „Japan Real Wages Fall to Global Recession Low in Abe Risk" Bloomberg Businessweek, 2014. február 5., http://www. bloomberg.com/news/articles/201402-05/japan-real-wages-fall-to-global-reces sion-low-in-spending-risk. (30) Az adatok forrása Sivera, Ian: „Italy's Youth Unemployment at 42% as Jobless Rate Hits 37Yeat High" International Business Times, 2014. január 8., http:// www.ibtimes.co.uk/italys-joblessrate-hits-37-year-record-high-youth-unemploy ment-reaches-41-6-1431445; valamint Sivera, Ian: „Spain's Youth Unemployment Rate Hits 57.7% as Europe Faces a `Lost Generation'" International Business Times, 2014. január 8., http://www.ibtimes.co.uk/spains-youthunemploymentrate-hits-57-7-europe-faces-lost-generation-1431480. (31) Poterba, James M.: „Retirement Security in an Aging Society" Amerikai Egyesült Államok Gazdasági Kutatóintézete, 19 930 sz. munkaanyag, 2014. február, http:// www.nber.org/papers/w19930, valamint http://www.nber.org/papers/w19930.pdf, lásd 9. táblázat, 21. (32) Uo., a 15. táblázat, 39.; lásd a „Joint & Survivor, Male 65 and Female 60, 100% Survivor Income-Life Annuity" feliratú sort. Egy másik verzióban, ahol évi 3%-os növekedéssel számolnak a kifizetések terén, a kiindulási összeg mindössze évi 3700 (vagy havi 300) dollár. (33) Frey, Carl Benedikt Osborne, Michael A.: „The Future of Employment: How Susceptible Are Jobs to Computerisation?" Oxford Martin School, a jövő technológiáinak hatása program, 2013. szeptember 17., 38., http://www.futuretech. ox.ac.uk/sites/futuretech.ox. a c. uk/files/The_F uture o f Empi oytnen t_OMS_ Working_Paper_l .pdf; [http:l/www.oxfordmartin.ox.ac.ukldownloads/academicl The_Future_of Employment.pdf]. (34) Az adatok forrása Morris, Deirdre Wang: „China's Aging Population Threatens Its Manufacturing Might" CNBC, 2012. október 24., http://www.cnbc.com/id/49 498720 és „World Population Ageing 2013", ENSZ Gazdasági és Szociális Ügyek Főosztálya, DESA, 32., http://www.un.org/en/development/desa/population/ publications/pclf/ageing/WorldPopulationAgeing2013.pdf. (35) A kínai megtakarítási hányadról (ami, mint láttuk, 40% körül van) lásd Richburg, Keith B.: „Getting Chinese to Stop Saving and Start Spending Is a Hard Sell" The Washington Post, 2012. július 5., http://www.washingtonpost.com/world/ asia_pacific/getting-chinese-to-stop-savingand-start-spending-is-a-hard-sell/ 2012/07/04/gJQAc7P6OW_story_1.html [https://www.washingtonpost.com/ world/asia_pacifidgetting-chinese-to-stop-saving-and-startspending-is-ahard-se11/2012/07/04/gJQAc7P6OW story.html], valamint „China's Savings Rate World's Highest", China People's Daily, 2012. november 30., http://english. people.com.cn/90778/8040481.html. (36) Riddell, Mike: „China's Investment/GDP Ratio Soars to a Totally Unsustainable 54.4%. Be Afraid" Bond Vigilantes blog, 2014. január 14., http://www.bondvigi lantes.com/blog/2014/01/24/chinas-investmentgdp-ratio-soars-to-a-totally-unsus tainable-54-4be-afra.ici/; [https://www.bondvigilantes.com/blog/2014/01/24/ chinas-investmentgdp-ratiosoars-to-a-total ly-unsustainable-54-4-be- afraid/]. (37) Robert, Dexter: „Expect China Deposit Rate Liberalization Within Two Years, Says Central Bank Head" Bloomberg Businessweek, 2014. március 11., http:// www.businessweek .co m/a rti cles/2014-03-11/china-deposit-rate-liberali zati on - within- two-years- says -hea d-of-china scentral- b ank; [http://www bloomberg . com/n ews/a rti cl es/2014-03 -11/china- w 11- soo n ber al ze-dep o si t- r ate s- s ays - central-bank-head] (38) Wei, Shang-Jin Zhang, Xiaobo: „Sex Ratios and Savings Rates: Evidence from `Excess Men' in China", 2009. február 16., http://igov.berkeley.edu/sites/default/ files/Shang-Jin.pdf.
(39) Baum, Caroline: „So Who's Stealing China's Manufacturing Johs?" Bloomberg News, 2003. október 14., http://www.bloomberg.com/apps/news?picl=news archive&sid=aRI4bAft7Xw4 [nem található, itt van egy kicsit gyanús példány: http://www.sddt.com/News/article.cfm?SourceCode=20031014fw#.WCY-jy3 hDGg]. (40) A befektetési és üzleti ciklusokról lásd Krugman, Paul: „Shocking Barro" The New York Times (The Conscience of a Liberal blog), 2011. szeptember 12., http ://kru gman.blogs.nytimes.com/2011/09/12/shocking-barro/. 9. fejezet: Szuperintelligencia és színgularitás
(1) Hawking, Stephen - Russell, Stuart Tegmark, M.ax - Wilczek, Frank: „Stephen Hawking: `Transcendence Looks at the Implications of Artificial Intelligence - But Are We Taking AI Seriously Enough?'" The Independent, 2014. május 1., http:// www.independent.co.uk/news/science/stephen-hawking-transcendence-looksat-the-impli cationsof-artificial-intelligence-bu t-are-we-taking-ai-seriously - enough-9313474.html. (2) Barrat, James: Our Final Invention: Artificial Intelligence and the End of the Human Era. New York, Thomas Dunne, 2013. 196-197. (3) Yann LeCun, blogbejegyzése, 2013. október 28., https://plus.google.com/ +YannLeCunPhD/posts/Qwj9EEkUjXY. 4 Marcus, Gary: „Hyping Artificial Intelligence, Yet Again" The New Yorker (Elements blog), 2014. január 1., http://www.newyorker.com/online/blogs/ elements/2014/01/the-new-yorktimes-artificial-intelligence-hype-machine. html. (5) Vinge, Vernor: „The Coming Technological Singularity: How to Survive in the Post-Human Era", NASA VISION-21 szimpózium, 1993. március 30-31. http:// wwwrohan.sdsu.edu/faculty/vinge/misc/singularity.html. (6) UO. (7) Kurzweil, Ray: A szingularitás küszöbén - Amikor az emberiség meghaladja a biológiát {The Singularity Is Near: When Humans Transcend Biology). Szaklektor: Koronczay Dávid. Budapest, Ad Astra, 2014. (8) Geraci, Robert M.: „The Cult of Kurzweil: Will Robots Save Our Souls?" USC Religion Dispatches, 2011. április 6., http://www.religiondispatches.org/archive/ culture/4456/the_cult_of_kurzweil%3Awill_robotssave_our_souls/. (9) „Noam Chomsky: The Singularity Is Science Fiction!" (interjú), YouTube, 2013. október 4., https://www.youtube.com/watch?v=0kICLG4Zg8s#t=1393. ° Az idézet forrása: „Tech Luminaries Address Singularity" IEEE Spectrum.org http://spectrurn.ieee.org/computing/hardware/tech-luminaries-address-singula rity. (10) Uo. (11) Hamblin, James: „But What Would the End of Humanity Mea.n for Me?" The Atlantit, 2014. május 9., http://www.theatlantic.com/health/archive/2014/05/butwhat-does-the-end-ofhumanity-mean-for-me/361931/. (12) Marcus, Gary: „Why We Should Think About the Threat of Artificial Intelligence" The New Yorker (Elements blog), 2013. október 24., http://www.new yorker.corn/online/blogs/elements/2013/10/why-we-should-think-about-thethreat-of-artificialintelligence.html. (13) Myers, P. Z.: „Ray Kurzweil Does Not Understand the Brain" Pharyngula Science blog, 2010. augusztus 17., http://scienceblogs.com/pharyngula/2010/08/17/raykurzweil-does-not-understa/. Barrat: i. m., 7-21. 1
2
5
(14) Feynman, Richard: „There's Plenty of Room at the Bottom" (előadás), 1959. december 29., a teljes szöveg elérhető itt: http://www.zyvex.com/nanotech/feynman.html. 17 Drexler, K. Eric: Engines of Creation: The Coming Era of Nanotechnology. New York, Anchor Books, 1986. (18) Drexler, K. Eric: Nanosystems: Molecular Machinery, Manufacturing, and Computation. New York, J. Wiley and Sons, 1992.
(19) A nanotechnológia szövetségi finanszírozásáról lásd Sargent, John E jr.: „The National Nanotechnology Initiative: Overview, Reauthorization, and Appropriations Issues", az Egyesült Államok kongresszusának kutatási szolgálata, 2013. december 17., https://www.fas.org/sgp/crs/misc/RL34401.pdf. (20) Drexler, K. Eric: Radical Abundance: How a Revolution in Nanotechnology Will Change Civilization. New York, PublicAffairs, 2013., 205. 21 Uo (22) Drexler: Engines of Creation, 173. (23) Joy, Bill: „Why the Future Doesn't Need Us" Wired, 2000. április, http://www. wired.com/wired/archive/8.04/joy.html. (24) Michael Crichton: Préda (Prey) Ford.: Kovács Lajos. Budapest, Magyar Könyvklub, 2004. (25) „Nanotechnology: Drexler and Smalley Make the Case For and Against 'Molecular Assemblers'" Chemical and Engineering News, 2003. december 1., http:// pubs.acs.org/cen/coverstory/8148/8148counterpoint.html. 26 Lásd az NNI weboldalát: http://www.nint-innt.ca/. (27) Gravotta, Luciana: „Cheap Nanotech Filter Clears Hazardous Microbes and Chemicals from Drinking Water" Scientific American, 2013. május 7., http:// www.scientificamerican.com/article/cheap-nanotech-filter-water/. (28) Drexler: Radical Abundance. 147-48. (29) Uo., 210. 10. fejezet: Az új gazdasági paradigma 1
2
(1) Walter Cronkite interjúja John E Kennedyvel, 1963. szeptember 2., https://www. youtube.com/watch?v=RsplVYbB7b8. Kennedy megjegyzése a munkanélküliségről a 8. percnél kezdődik. (2) „Skill Mismatch in Europe" Európai Szakképzésfejlesztési Központ, 2010. június, http://www.cedefop.europa.eu/EN/Files/9023_en.pdf ?_ga =1.174939682.1636948 377.1400554111. (3) Finlayson, Jock: „The Plight of the Overeducated Worker" Troy Media, 2014. január 13., http://www.troymedia.com/2014/01/13/the-plight-of-the-overedu cated-worker/. (4) Zhu, Jin: „More Workers Say They Are Over-Educated" China Daily, 2013. február 8., [http://europe.chinadaily.com.cn/china/2013-02/08/content_16213715.
(5) Salzman, Hal - Kuehn, Daniel - Lowell, B. Lindsay: „Guestworkers in the HighSkill U.S. Labor Market", az Egyesült Államok gazdaságpolitikai intézete, 2013. április 24., http://www.epi.org/publication/bp359-guestworkers-high-skill-labormarket-analysis/. (6) Brint, Steven: „The Educational Lottery" Los Angeles Review of Books, 2011. november 15., http://lareviewofbooks.org/essay/the-educational-lottery. (7) Carr, Nicholas: Hogyan változtatja meg agyunkat az internet? - A sekélyesek kora (The Sballows) Ford.: Németh Ádám. Budapest, HVG Könyvek, 2014. (8) Carr, Nicholas: „Transparency Through Opacity" Rough Type blog, 2014. május 5., http://www.roughtype.com/?p=4496. (9) Brynjolfsson, Erik: „Race Against the Machine", prezentáció az elnök tudományos és technológiai tanácsadói bizottsága előtt, 2013. május 3., http://www. whitehouse.gov/sites/default/files/microsites/ostp/PCAST/PCAST May3_Erik %20Brynjolfsson.pdf, 28. (10) Cain Miller, Claire - Birmingham, Chi: „A Vision of the Future from Those Likely to Invent It" The New York Times (The Upshot), 2014. május 2., http:// www.nytimes.com/interactive/2014/05/02/upshot/FUTURE.html. (11) Hayek, Friedrich. A.: Law, Legislation and Liberty - The Political Order of a Free People. 3. kötet. Chicago, University of Chicago Press, 1979.
(12) Uo., 54-55. (13) Uo., 55. (14) Thomas Jefferson levele Samuel Kerchevalnak, 1816; lásd még http://mek.oszk. hu/14000/14071/14071.pdf. (15) Schmitt, John - Warner, Kris - Gupta, Sarika: „The High Budgetary Cost of Incarceration", az Egyesült Államok gazdasági és politikai kutatóközpontja, 2010. június, http://cepr.net/documents/publications/incarceration-2010-06.pdf. 16 Murray, Charles: 1n Our Hands: A Plan to Replace the Wel fare State.Washington DC., Aei Press, 2006. (17) Fernald, John G. - Jones, Charles I.: „The Future of US Economic Growth" American Economic Review (Papers & Proceedings) 104:5., 2014. 41 ___ 19., http:// www.aeaweb.org/articles.php ?doi=10.1257/aer.104.5.44. (18) Peltzman, Sam: „The Effects of Automobile Safety Regulation" Journal of Political Economy 83:4., 1975. augusztus, http://www.jstor.org/discover/10.2307/1830 396 7uid=37395608z.nid=28cuid=4&uid=3739256&sid=21103816422091. (19) Rosin, Hanna: „The Overprotected Kid" The Atlantic, 2014. március 19., http:// wvvw.theadantic.com/features/archive/2014/03/hey-parents-leave-those-kidsalone/358631/, (20) „Improving Social Security in Canada, Guaranteed Annual Income: A Supplementary Paper" Kanada kormánya, 1994., http://www.canadiansocialresearch. net/ssrgai.htm. (21) A költségekről és a megszüntethető programokból eredő ellentételezésekről készült elemzések egyikét lásd Vinik, Danny: „Giving All Americans a Basic Income Would End Poverty" Slate (Business Insider blog), 2013. november 17., http://www.slate.com/blogs/business_insider/2013/11/17/american_basic_income_an_end to_povertyhtml. (22) Smith, Noah: „The End of Labor: How to Protect Workers from the Rise of Robots" The Atlantic, 2013. január 14., http://www.theatlantic.com/business/ archive/2013/01/the-endof-labor-how-to-protect-workers-from-the-rise-of-robots/267135/. (23) Piketty, Thomas: A tőke a 21. században (Capital in the Twenty-First Century) Ford.: BaloghSárközy Zsuzsanna. Budapest, Kossuth, 2015. (24) Finnországban 2017. január 1-jén kísérleti programot indítottak a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetésének tesztelésére. Ennek keretében kétezer, véletlenszerűen kiválasztott alany két éven át havi 560 eurót kap alanyi jogon, munkába állás esetén is. Lásd „Gazdaság: 7 nap" HVG, 2017. január 5. és „Finnországi alapjövedelem - Ki fog dolgozni" HVG, 2016. szeptember 1. (A Szerk.) (25) Schwartz, Nelson D.: „217,000 Jobs Added, Nudging Payrolls to Levels Before the Crisis" The New York Times, 2014. június 6., http://www.nytimes.com/ 2014/06/07/business/labordepartment-releases-jobs-data-for-may.html. Konkluzió
(1) Sprague, Shawn: „What Can Labor Productivity Tell Us About the U.S. Economy?" Egyesült Államok munkügyi statisztikai hivatala, Beyond the Numbers 3:12. szám, 2014. május, http://www.b1s.gov/opub/bm/volume-3/pdf/what-canlabor-productivity-tellus-about-the-us-econorny.pdf. (2) Országos klímakockázati felmérés : „Welcome to the National Climate Assessment" Global Change.gou [dátum nélkül], http://nca2014.globalchange.gov/. 3 Lacey, Stephen: „Chart: 2/3rds of Global Solar PV Has Been Installed in the Last 2.5 Years" GreenTechMedia.com, 2013. augusztus 13., https://www.greentech media.com/articles/read/chart-2-3rds-of-global-solar-pv-has-been-connected-inthe-iast-2.5years.
(4) Feeney, Lauren: „Climate Change No Problem, Says Futurist Ray Kurzweil" The Guardian, 2011. február 21., http://www.theguardian.corn/environment/2011/ feb/21/ray-kurzweillclimate-change. (5) „Climate Change in the American Mind: Americans' Global Warming Beliefs and Attitudes in April 2013" Yale Project on Climate Change Communication / George Mason University Center for Climate Change Communication, http:// environment.yale.edu/climatecommunication/files/Climate-Beliefs-April-2013. pdf. (6) Riffkín, Rebecca: „Climate Change Not a Top Worry in U.S." Gallup Politics, 2014. március 12., http://www.gallup.com/pol1/167843/climate-change-not-topworryaspx.