Panama-iratok 9789633553213 [PDF]

Zitiervorschau

BORÍTÓSZÖVEG „A modern újságírás remekműve. Úgy olvastatja magát, mint egy izgalmas krimi.” Berliner Zeitung A Süddeutsche Zeitung oknyomozó újságírója, Bastian Obermayer egy este névtelen e-mailt kap: „Helló. Érdeklik adatok? Szívesen megosztom.” Hamarosan olyan mennyiségű információ zúdul rá, amire ő és kollégája, Frederik Obermaier álmában se gondolt volna. A panamai Mossack Fonseca ügyvédi iroda által kezelt több százezer postafiókcég adatairól van szó, melyek bepillantást engednek egy eddig láthatatlan, párhuzamos világba, ahol milliárdokat csempésznek és rejtegetnek: óriáskonszernek, európai miniszterelnökök, a világ számos diktátora, sejkek, királyok, drogbárók, titkos ügynökök, FIFA-hivatalnokok, szupergazdagok és hírességek lopott vagyonát, feketepénzeit. Nyolcvan ország 400 újságírója dolgozik az anyaggal a legnagyobb titoktartás közepette, hogy aztán 2016 tavaszán megjelenhessen a Panamairatok, mely fényt derít arra, hogyan rejt el hihetetlen vagyonokat egy szűk elit, amely úgy gondolja, senkinek nem tartozik felelősséggel. A Panamairatok minden idők legnagyobb kiszivárogtatásának története. „A következő életemben Süddeutsche Zeitung szeretnék lenni.” Nagy József újságíró „A Panama-iratokon dolgozó csapat tagjaként sokat tudtam a színfalak mögötti munkáról, de ez a könyv még számomra is új és meghökkentő

részletekkel szolgált.” Pethő András, a Direkt36 tényfeltáró központ szerkesztője

Bastian Obermayer (1977) és Frederik Obermaier (1984) a müncheni Süddeutsche Zeitung oknyomozó rovatának újságírói. Tagjai az Oknyomozó Újságírók Nemzetközi Konzorciumának (ICIJ), és számos nívós díj – a CNN újságírói díja, Helmut Schmidt-díj, Theodor Wolff-díj – kitüntetettjei.

A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Bastian Obermayer – Frederik Obermaier: Panama Papers. Die Geschichte einer weltweiten Enthüllung. Kiepenheuer & Witsch, Köln, 2016 Fordította Blandl Borbála (Előszó, 1–16. fejezet, John Doe szövege) és Fodor Zsuzsa (17–31. fejezet, Utószó) A fordítást szakmai szempontból ellenőrizte Józsa Bernát Copyright © 2016, Kiepenheuer & Witsch, Köln Minden jog fenntartva. A kiadó írásos engedélye nélkül a mű egyetlen része sem reprodukálható (fotón, mikrofilmen vagy egyéb eljárással), nem dolgozható át, nem sokszorosítható és terjeszthető elektronikus módon. Hungarian translation © 2016 Blandl Borbála és Fodor Zsuzsa Magyar kiadás © 2016 Park Könyvkiadó, Budapest Borítóterv © Gerhes Gábor ISBN 978-963-355-366-4 Szerkesztette Szalay Marianne A szöveget gondozta Györke Mária Műszaki szerkesztő Rochlitz Vera Az elektronikus verziót készítette az eKönyv Magyarország Kft. www.ekonyv.hu

Előszó BASTIAN OBERMAYER „Pling!” Három napja a szüleimnél vagyunk vendégségben, a feleségem, a gyerekeink és én, két napja mindenki beteg. Mindenki, kivéve engem. Este tíz óra van. Miután az utolsó beteget is megcirógattam, az utolsó teát is kiosztottam, leülök az ebédlőasztalhoz, felnyitom a laptopomat, és melléteszem az okostelefonom. Pittyenés. Új üzenet érkezett. [john doe]: Helló. John Doe vagyok. Érdeklik adatok? Szívesen megosztom.{1} A John Doe név olyasmi az angoloknál, mint a magyarban a Gipsz Jakab; évszázadok óta használják Nagy-Britanniában, az Egyesült Államokban és Kanadában is. Ha egy bírósági eljárásban nem akarják felfedni valakinek a kilétét, John Doe-nak nevezik. Így hívják az azonosítatlan halottakat is. Régóta léteznek már együttesek, tévésorozatok és termékek is „John Doe” néven. A John Doe tehát egy fedőnév, egy akárki. Egy akárki, aki nyilvánvalóan titkos adatokat kínál. Egy ilyen ajánlatra minden oknyomozó újságíró felkapja a fejét, mégpedig azonnal. A titkos adatok mindig jót jelentenek. A Süddeutsche

Zeitungnál az elmúlt három évben sok olyan esetünk volt, amely kiszivárogtatott – ahogy mondani szokták: leakelt – adatokra épült: egyszer a karibi térség adótitkairól (Offshore Leaks), máskor titkos svájci bankszámlákról (SwissLeaks), megint máskor luxemburgi adózási trükkökről (Luxemburg Leaks). A szisztéma mindig ugyanaz: valahol kiszivárogtatnak egy nagyobb mennyiségű adatot, ami az újságírók asztalán landol. Nagy mennyiségű titkos adat esetén pusztán statisztikai szempontból is nagyobb az esélye annak, hogy izgalmas sztorikra bukkanjunk. Ráadásul: hetekig, néha hónapokig kutatunk egy-egy lehetséges forrás után. De ha magától jelentkezik, azonnal válaszolni kell. Az a minimum, hogy válaszolunk. Nincs bosszantóbb annál, mint amikor a Spiegelben vagy a Zeitben olvassuk azt a sztorit, amit először nekünk ajánlottak föl. [obermayer]: Helló. Érdekelnek, persze. A jó forrást ritkán ismerjük föl azonnal. A rossz forrásokat már inkább, ezek őrültek vagy zavarosak – legalábbis őrült vagy zavaros e-maileket küldenek. Persze találhatunk jó sztorikat ezekben is, de az ilyesmi kivételnek számít. Az adatoknak számos előnyük van: nem fontoskodóak, nem fecsegnek, nincs küldetésük és nem akarnak manipulálni. Egyszerűen csak vannak, és ellenőrizhetők. Minden egyes adat összevethető a valósággal – és az újságíró dolga pontosan az, hogy ezt meg is tegye, mielőtt ír róluk. Meg hogy alaposan átgondolja, hogy az adatok mely részéről számoljon be. Ez különbözteti meg az újságírást az online adatközléstől. A leleplező platformok üzemeltetői egyszerűen csak felteszik az adatokat a netre, mindenféle szűrés nélkül. Ez a működési elvük. Nem is rossz, egyébként.

[obermayer]: Hogyan kapjuk meg az adatokat? [john doe]: Szívesen segítek, de vannak feltételeim. Először is meg kell értenie, hogy az adatok közt veszélyes és érzékeny információk vannak. Veszélybe kerül az életem, ha felfedik a személyazonosságomat. A múlt héten kitaláltam, mi legyen. Titokban fogunk kommunikálni. Nem találkozunk. Hogy a végén mit fog közölni, azt döntse el maga. A feltételek elfogadhatóak voltak. Persze jobb szeretjük személyesen is ismerni a forrásunkat, hogy fel tudjuk mérni, meg tudjuk érteni a motivációit. Az informátornak azonban sokszor előnyösebb, ha nem fedi fel magát. Németországban sem védik különösebben a kiszivárogtatókat, így bárki, aki ismeri a kilétüket, potenciális veszélyt jelent. Még akkor is, vagy különösen akkor, ha ez a bárki egy újságíró. De ez az informátor lényegre törő és világos, így én is az lehetek. Van valamije, amitől meg akar szabadulni. Nálam megteheti. [obermayer]: Oké. Hogy legyen az átadás? Elküldöm az elérhetőségeimet, hogy más módokon is tudjunk titkosítva kommunikálni. A következő üzenetváltásban megbeszéljük az átadás módját, ezt nemsokára követi az első próba a titkos csatornán. Jó jel: a forrás nem kérdez rá a pénzre. Néhány hónapja jelentkezett nálam valaki, aki azt állította, hogy az egyik német párt titkos külföldi bankszámláiról vannak feljegyzései. Az egyenlegük: 26 millió dollár. Egy hétig ment a huzavona, banki dokumentumokról készült rossz fotók érkeztek, ezt abszurd telefonbeszélgetések követték, aztán váratlanul pénzt

követeltek tőlünk telefonon. A Süddeutsche Zeitung azonban nem fizet az információkért. Soha. Nemcsak azért, mert nincs pénzünk rá, hanem elsősorban elvből. Így csökken az a kísértés is, hogy hamis dokumentumokat akarjanak ránk sózni. Csak azt kell kibírni valahogy, amikor más lapokban kell olvasnunk azokat a sztorikat, amelyeket mi is lehozhattunk volna. A titkos pártszámlákról szóló tudósítás azonban nem jelent meg sem a Spiegelben, sem a Sternben – bizonyára a többi kolléga is csalásra gyanakodott, amikor felkínálták nekik. „Pling!” Megérkezett a minta: egy halom dokumentum, elsősorban pdf-ek. Megnyitom őket a gépemen, és olvasom egyiket a másik után. Cégek alapító okiratai, szerződések és adatbázisok kivonatai. Eltart egy ideig, míg megértem az összefüggéseket, de rövid internetes keresgélés után felismerem az esetet, amelyről szólnak. A színhely Argentína. Egy államügyész, José Maria Campagnoli arra gyanakszik, hogy Kirchnerék, vagyis az akkor hivatalban lévő elnök, Cristina Kirchner és azóta elhunyt férje, Néstor, kétes hírű üzletemberek segítségével nagyjából 65 millió dollárnyi közpénzt menekítettek külföldre. Az ügylet 123 postafiókcég kiterjedt hálózatán keresztül zajlott, mindegyiket a Mossack Fonseca panamai ügyvédi iroda alapította, többségüket az Egyesült Államok egyik adóparadicsomában, Nevadában. A gyanút összességében nem sikerült igazolni, Cristina Kirchner vitatja a vádakat. Az esetet egy, az Amerikai Egyesült Államokban folyó per teszi érdekessé. Az NML Capital fedezeti alap{2} a létrehozója, Paul Singer vezetése alatt több millió dollárnyi állampapírt vásárolt, mielőtt az ország csődbe ment volna. A hitelezők többsége beleegyezett, hogy elengedi az adósságot. Az NML Capital nem. Az alap az egész világon pereket indított, hogy követelései fedezeteként zároljanak argentin állami

vagyontárgyakat. Még egy argentin haditengerészeti kiképzőhajót is elkoboztatott az afrikai partoknál. Az ilyen hajók értékesek, pénzzé lehet tenni őket. Az Egyesült Államokban, Nevadában azt követelték, hogy tegyék nyilvánossá a postafiókcég-hálózatot. Az NML Capital a 123 postafiókcégre vonatkozó minden dokumentumot meg akart kapni a Mossack Fonsecától. Ezek egy része volt most itt előttem a képernyőn – olyan bizonyítékok, amelyekre az NML Capital már évek óta vadászott sikertelenül. És az is világossá vált pillanatok alatt, hogy a számok milliós nagyságrendűek. Az iratok szerint hatmillió dollár landolt a Deutsche Bank egyik hamburgi számláján. A hozzá kapcsolódó szerződés első pillantásra gyanús volt: egy szerencsejáték-üzlet jutalékáról volt szó. Két további iratból kiderül, kik annak a két cégnek a valódi tulajdonosai, amelyektől az NML Capital dokumentumokat követel. Ezek az iratok nagyot lendítenének a bírósági eljárás menetén. De a legizgalmasabb: úgy tűnik, az összes dokumentum ugyanabból az irodából érkezett. A Mossack Fonsecát ismerem, de csak mint áttörhetetlen falat. Olyan, mint egy fekete lyuk. Valahányszor a kutatásaink elértek ehhez az irodához, megakadtunk. A Mossack Fonseca egyike a legnagyobb anonim postafiókcég-szolgáltatóknak, és nem éppen arról híres, hogy finnyás lenne ügyfelei kiválasztásában. Épp ellenkezőleg. Érthetőbben: a világ legnagyobb szemétládái használják arra a Mossack Fonseca anonim offshore cégeit, hogy elrejtsék az ügyleteiket. Az Offshore Leaksszel és a SwissLeaksszel kapcsolatos nyomozásaink során többek között olyan elítélt kábítószer-nagykereskedőkbe és feltételezett „véres gyémánt”-kereskedőkbe ütköztünk, akiknek a vagyona a Mossack Fonseca által létrehozott cégek segítségével „tűnt el”. És ha az interneten kutatunk a Mossack Fonseca ügyfelei után, véreskezű zsarnokok és

gyilkosok, például Moammer Kadhafi, Bassár el-Aszad vagy Robert Mugabe cinkostársaira bukkanunk, akik állítólag a panamai ügyvédi irodával működtek együtt. Jól jegyezzük meg: állítólag. A Mossack Fonseca ugyanis tagadja, hogy összejátszana, az ügyfelek listája pedig nem nyilvános. Eddig legalábbis nem volt az. [obermayer]: Az anyag jónak tűnik. Láthatnék többet is? De John Doe nem válaszol. Meggondolta magát? Vagy csak gondolkodik? Még egy üzenetet küldök: [obermayer]: Csak az argentin esetről van szó? Amikor szűk húsz perc múlva sem érkezik válasz, lecsukom a laptopot, elteszem az okostelefonom, és ágyba bújok. A következő reggel – a betegeknél még semmi javulás – megérkezik a válasz. Sőt jóval több: [John Doe]: Itt küldök még egy adagot. Néhány közülük Oroszországgal kapcsolatos. A pdf-ek egy része a németeknek különösen izgalmas. Keressen rá Hans-Joachimra… Ahonnan ez jön, van még egy csomó. Legszívesebben azonnal átnézném a dokumentumokat. De – akármilyen nehezemre esik is – először a gyógyszertárba kell mennem meg bevásárolni, kétszersültet, gyümölcsöt és teát. Rajtam kívül senki sincs olyan állapotban, hogy elhagyhatná a házat. De a járvány javára kell írni,

hogy senkivel sem kell az erdőben kirándulni, focizni vagy sétálni. Késő délelőttre ismét álomba merül a ház összes betege, én meg visszatérek a laptopomhoz. Úgy tűnik, az új dokumentumok is kizárólag a panamai Mossack Fonseca ügyvédi iroda aktái közül valók. A cég nyilvánvalóan súlyos problémával áll szemben. Szivárogtatással. Először egy sokszáz oldalas dokumentumot nézek át, amelyet valaki a Records (Adatok) címmel látott el. Néhány száz oldal tele átutalásokkal. Az egyik kitűnik a többi közül: egy Hans-Joachim K. nevű férfinak a Société Générale Bahamasnál vezetett számlájára 2013. november 19-én majdnem 500 millió dollárt utaltak, aranyban.{3} Ötszázmillió dollár. Félmilliárd. Irtózatos összeg. Sosem hallottam még Hans-Joachim K.-ról. A Google-keresés egy Németországban majdnem ismeretlen egykori Siemens-menedzsert dob ki, aki vezérigazgató volt Kolumbiában és Mexikóban; ez jó nyom lehet. A Siemensnek jó néhány évvel ezelőtt voltak fekete kifizetőhelyei DélAmerikában, innen jutalmazták azokat, akik közbenjártak az üzletkötésnél. Tucatnyi cikket találtam erről a neten, a nemzetközi sajtóban is. De volt valami, ami nem illett a képbe: ez az elképesztő összeg 2013 őszén került a Siemens emberének bankszámlájára. Csakhogy a vállalat dél-amerikai feketekasszáit már 2007–2008-ban leleplezték, bírósági eljárások indultak, néhány közülük még most is tart. Ez finoman fogalmazva is rejtélyes. De az ember nem szokott csak úgy ötszázmillió dollárt kapni. Honnan származik a pénz? Téves utalás? Mielőtt jobban elmélyedhetnék a részletekben, hallom, hogy hívnak a gyerekek. Ropit és kétszersültet kérnek. Megadom magam, és lehajtom a

laptop fedelét. Az ötszázmillió várhat. A délután meseolvasással, teafőzéssel és meleg vizes palackok előkészítésével telik. Csak késő este jutok vissza az új anyagokhoz. Első pillantásra úgy tűnik, olyan postafiókcégekről szól a történet, amelyek többsége egyetlen titokzatos tulajdonoshoz volt köthető: egy bizonyos Szergej Rolduginhoz. A dokumentumok között sok az olyan szerződés, amely többmilliós összegről szól – egyszer 8, máskor 30 millió dollárról, 200 vagy 850 millió dollárról. Részvényügyletek, hitelek. De Roldugin neve semmit se mond nekem. Rákeresek, és megborzongok. Szergej Roldugin „Vlagyimir Putyin legjobb barátja” – legalábbis a Newsweek szerint. Erős érvek szólnak emellett: Roldugin az orosz elnök legidősebb lányának, Mariának a keresztapja. Ez már önmagában is épp elég érdekes volna: a keresztapa offshore üzletei. De találtam valamit, ami még jobban felzaklatott: Szergej Roldugin, aki a dokumentumok szerint milliókkal üzletelt, nem befektető, nem is oligarcha. Művész. Ismert csellista, a Pétervári Konzervatórium egykori igazgatója. Találtam egy interjút a New York Times 2014. szeptemberi számainak egyikében, amelyben Roldugin határozottan kijelenti, hogy nem üzletember, nincsenek milliói. Ha a dokumentumok valódiak, amiben jelen pillanatban egyáltalán nem kételkedem, vagy hazudott – vagy ez nem az ő pénze. De akkor kié? Roldugin csak egy stróman? És ha igen: kié? Vlagyimir Putyiné? Ha ezekben a cégekben Putyin pénze van, még ha csak egy kis része is, akkor ez egy olyan sztori, ami világszerte a címlapokra kerül majd. Bárki legyen is, aki ezeket a dokumentumokat a kezünkre játszotta, szintén felfedezte bennük Roldugint, és ideges miatta. Valószínűleg nem

ok nélkül. [obermayer]: Ki maga? [john doe]: Senki. Csak egy aggódó állampolgár. A célzás nyilvánvaló: az állampolgár angolul citizen. Edward Snowden Citizenfournak – négyes számú polgárnak – nevezte magát, amikor az újságíró-filmrendezőnél, Laura Poitras-nál bejelentkezett. Snowden, miután Hongkongból elmenekült, Moszkvában ragadt. [obermayer]: Miért csinálja ezt? [john doe]: Azt akarom, hogy írjanak erről az anyagról, és hogy a törvényszegések nyilvánosságra kerüljenek. A benne lévő leleplezések felérnek Snowdenéivel. A német közlés nem elég. Olyan nagy, angol nyelvű partnerre van szükség, mint a New York Times, vagy valami hasonló kaliber. A Süddeutsche Zeitung nem éppen természetes partnere a New York Timesnak. De dolgoztunk már együtt olyan angol nyelvű médiumokkal, mint a Guardian, a Washington Post vagy a BBC, például az Offshore Leaks és a Luxemburg Leaks esetében. Közlöm ezt John Doe-val, aki láthatóan elégedett: [john doe]: Oké. Akkor beszéljünk arról, számomra mi a legjobb módja annak, hogy nagyobb mennyiségű dokumentumot küldjek. Valami ötlet?

Őszintén? Fogalmam sincs. Soha nem volt még dolgom olyan anonim forrással, aki több gigabájtnyi adatot akart volna átadni. Hallom, hogy a fiam felsír az emeleten. [obermayer]: Át kell gondolnom. De mégis milyen mennyiségű anyagról beszélünk, mennyi lesz? [john doe]: Több, mint bármi, amit eddig látott. Végül nem csak annál lett több, mint amennyit addig láttam. Nagyobb lett minden eddigi kiszivárogtatásnál, amelyet bármelyik újságíró valaha látott. És a valaha volt legnagyobb, határokon átívelő leleplezési folyamat kezdete lesz. Majdnem 400 újságíró több mint 80 országban kutatja majd ezeket az adatokat. Azokat a történeteket, amelyek tucatnyi államfő és diktátor titkos offshore cégeiről szólnak, és elmondják, hogyan szedtek össze milliárdokat fegyverkereskedelemmel, droggal, véres gyémántokkal és más törvénytelen eszközökkel. Történetek, melyek kézzelfoghatóvá teszik az olvasó számára a világ hatalmasainak és szupergazdagjainak adóelkerülését. Történetek, amelyek mind a Mossack Fonsecánál kezdődtek, ezen az éjszakán.

1 Start Az orosz elnök legjobb barátja. Az argentin elnöknőhöz és elhunyt férjéhez, és egyben hivatali elődjéhez közel álló üzletemberek. Egy rejtélyes német ötszázmillió dollárral? Rosszabbul is kezdődhetett volna a nyomozás. Már néhány nappal az első kapcsolatfelvétel és a rovatvezetőnkkel, Hans Leyendeckerrel való megbeszélés után egyértelmű, hogy az a csapat fog dolgozni az ügyön, amelyik már végzett néhány hasonló nyomozást: vagyis mi ketten, az „Obermay/ier-fivérek” – azóta hívnak így bennünket néhányan a lapnál, mióta a főszerkesztőnk, Kurt Kister az egyik értekezleten így szólított minket. Máskülönben igyekszünk minél szűkebben tartani azoknak a körét, akik tudnak a projektről. Még az sem biztos, hogy nem hamisak-e az adatok. És hogy lesz-e belőle valaha is sztori. A tervünk az, hogy teljesen feldolgozzuk a dokumentumokat, és azután publikáljuk az eredményeket. Vagyis először utánanézünk Putyin üzleteinek – időközben három másik hasonló offshore céggel kapcsolatban is rábukkantunk legjobb barátjának a nevére az adatok között –, beszerezzük az NML Capital fedezeti alap Argentína ellen indított bírósági eljárásainak anyagait, elkezdjük a nyomozást rejtélyes emberünk, a Siemens volt alkalmazottja és az ötszázmillió dollárnyi arany körül. Csakhogy: figyelmünket állandóan elterelik az újabb cégek, újabb lehetséges sztorik. Mert az első kapcsolatfelvétel éjszakája óta az anyag

elképesztően megnőtt, újabb meg újabb neveket találunk, amelyek után megéri nyomozni. Dél-amerikai miniszter, német arisztokrata, amerikai bankár. Rövid idő alatt néhány pendrive-on elosztva több mint ötven gigabájt anyagunk van már, több ezer digitális mappa. Mindegyik mappa kap egy számot, amelyik egy bizonyos offshore céget jelöl. Bennük olyan dokumentumok, amelyeket egyértelműen a Mossack Fonseca állított ki az egyes cégek számára: okiratok, útlevélmásolatok, részvényesek és igazgatók névsora, számlák, e-mailek. Praktikus és mindenekelőtt átlátható rendszer – számunkra is. Több ezer postafiókcég. Több ezer ember, akinek szemmel láthatóan jó oka volt arra, hogy eltüntesse az üzleteit. Több ezer potenciális sztori. Az offshore cégek „egyedi terméktulajdonsága” (Unique Selling Proposition, USP), fő specialitása az, hogy névtelenséget biztosít. Egy semmitmondó név a cégtáblán, és senki sem tudja meg, valójában ki áll a háttérben. Persze az offshore cégek használatának sok oka lehet – és egyébként az ilyen cégek birtoklása önmagában nem büntetendő. Minden azon múlik, mire használja őket az ember. De a dolgok menete már csak ez: az anonim offshore cégekkel az ember többnyire el akar rejteni valamit – az adóhatóság, az exnej, a volt üzlettárs vagy a közvélemény kíváncsi szeme elől. Ez a valami lehet ingatlan, bankszámla, festmény, részesedés, részvény, mindenféle értékpapír. A tapasztalat azt mutatja, hogy a postafiókcégek anonimitását azok veszik igénybe, akiknek az ügyletei névtelenségen alapulnak. Vagyis fegyver- és emberkereskedők, kábítószercsempészek és más törvényszegők. Olyan befektetők, akik valódi személyazonosságukat és igazi szándékaikat nem akarják felfedni. Magas rangú politikusok, akik ki akarják vinni vagyonukat az országból – valószínűleg azért, mert nem egészen tiszta úton harácsolták össze. Cégek, amelyek így továbbítják a kenőpénzeket. Sokáig folytathatnánk a sort.

És mi itt ülünk, szemben ezekkel az adatokkal, amelyekből feltehetően több száz hasonló esetre derülhet fény, szemben ezekkel a digitális mappákkal, amelyekbe még egyetlen újságíró sem pillanthatott bele. Gond nélkül foglalkozhatunk velük hetekig. Nem csak azért, mert mindig a következő sztori után kutatunk. Hanem azért is, mert egyetlen részlet sem érdektelen: minden céggel, amelyet megvizsgálunk, mindegyik e-mailbeszélgetéssel, amelyet elolvasunk, többet tudunk meg arról, hogyan működött a Mossack Fonseca-iroda. A késztetés, hogy minél mélyebben pillanthassunk be az eltüntetés teljes gépezetébe, az előkészítéstől a számlanyitásig és a számla megszüntetéséig, elképesztően erős. Olyan, akár egy függőség, és ha nem lenne mindkettőnknek családja, bizonyára minden esténket a laptop előtt ülve töltenénk. És klikkelnénk. Klikkelnénk. Klikkelnénk. De még a félig-meddig szabályozott munkaidő mellett is néhány hét alatt megértettük az alapvető üzleti mintát. A legtöbb esetben a dolgok menete ez: a Mossfonnal (így rövidítik a Mossack Fonsecát) való kapcsolat egy közvetítőn keresztül jön létre, ami lehet bank, ügyvédi iroda vagy egy vagyonkezelő. Ők a Mossack Fonseca tényleges „ügyfelei”, ők rendelik meg az árut, ők kommunikálnak, ők fizetik a számlákat. Az áru többnyire futószalagon készült offshore cég. A Mossfon nagyjából húszféle joggyakorlat alatt álló cégeket kínál leggyakrabban a Brit Virginszigetekről vagy Panamáról, a Bahamákról, Bermudáról, Szamoáról, Uruguayból vagy Hongkongból, az Egyesült Államok adóparadicsomaiból, vagyis Nevadából, Wyomingból, Delaware-ből, sőt egy ideje Floridából és Hollandiából is. És ami teljesen új: a Rász elHaima-i Emírségből. Ezeket a cégeket majdnem ötven irodában árulják világszerte, vagy a Panamaváros belvárosában székelő központból, egy olyan jellegtelen toronyház felső emeletén, amelyben a város védjegyének számító Revolution Tower tükröződik.

A Mossack Fonseca nem az egyetlen olyan postafiókcég-értékesítő, amelynek Panamában van a székhelye; más nagy cégek is megtalálhatóak itt – hivatalos adatok alig vannak erről a csendes iparágról –, például a Morgan y Morgan, a Mossfon valószínűleg legnagyobb vetélytársa. Nem véletlen, hogy az offshore szolgáltatók éppen ebben a latin-amerikai kisállamban zsúfolódtak össze, amelyik Costa Rica és Kolumbia közé ékelődve pont az észak- és a dél-amerikai kontinens találkozásánál fekszik. [ ] Panama mindig is erős függőségben élt. Sokáig Kolumbia egyik szegény tartománya volt, az ország részben azért is válhatott önállóvá 1903-ban, mert az amerikai bankárok és iparmágnások meg tudták győzni az akkori amerikai elnököt, Theodore Rooseveltet, hogy támogassa a panamai szeparatistákat. Az amerikai érdekcsoportok abban reménykedtek, hogy ők is kereshetnek az éppen épülőben lévő Panama-csatorna építésén. Roosevelt csapatokat küldött, és elfoglalta az újonnan létrejött állam egyes részeit, így tette világossá Kolumbia számára, hogy keresztet vethet egykori tartományára. Az Amerikai Egyesült Államok kegyelméből létrejött egy nemzet, és a csatorna nyomvonalának környéke felett, ahol a nagy üzlet kecsegtetett, valóban az USA zászlaja lobogott. Több ezer amerikai katona őrködött azokon a felségjogokon, amelyeket a panamai kormány 1903-ban adományozott az Egyesült Államoknak, és amelyek csak 1999 végén szálltak vissza Panamára. A postafiókcégek jövedelmező üzletágának alapja egy 1927. február 26-án hatályba lépett törvény. Ez a törvény, amely a 32-es számot viseli, garantálja a vagyonok, átutalások és mindenekelőtt a cégtulajdonlás titkosságát – és adómentességet biztosít az úgynevezett Sociedad Anónimáknak. Ez rejtélyesebben hangzik, mint amilyen valójában, hiszen

az „anonim társaság” nem más, mint részvénytársaság. A titkosság mind a mai napig alig változott, eltekintve egy-két, inkább kozmetikainak tűnő reformtól, amelyek annak a törekvésnek voltak köszönhetőek, hogy Panama legalább néhány, a pénzmosást és adóelkerülést támogató országokat felsoroló fekete- vagy szürke listáról lekerüljön. Az offshore iparág feltételei évekig majdhogynem érintetlenek maradtak – és ebből maga az állam is profitál: például az irodák iparűzési adójából, az alkalmazottak személyi jövedelemadójából vagy a cégek alapításával járó illetékekből. Ez az üzlet azért is vonzó, mert nem csupán jövedelmező, hanem nagyon egyszerű is. Az eladónak egy átlagos postafiókcég létrehozásával szinte semmilyen költsége sincs, a formalitások gyorsan elintézhetők. A vevő rögtön megkapja a cégét, pár száz dollárt kell csupán fizetnie, és ha nincs már rá szüksége többé, ugyanilyen gyorsan és egyszerűen meg is szabadulhat tőle. Soha senki nem fogja megtudni, hogy ki volt a tulajdonos. Sötét ügyekhez ideális. Ideális a Siemensnek is, állapítottuk meg. Mert miközben utánanéztünk Putyinnak, Hans-Joachim K. nyomainak is utánaeredtünk, a németnek, akinek fura módon ötszázmillió dollár érkezett a bahamai számlájára. Először nem az adatokban keresgéltünk, mert nem volt megfelelő programunk, amellyel ezt az 50 gigabájtot szisztematikusan át tudtuk volna nézni. K. nevét megtaláltuk egy korábbi Siemens-topmenedzser ellen szóló vádiratban. Ebben az olvasható, hogy K. éveken át feketekasszát vezetett, olyan pénzzel, amelyet a hivatalos Siemenscsatornákból szivárogtattak ki, hogy gyorsan és egyszerűen rendelkezni tudjanak fölötte. Talán, hogy az úgynevezett „tanácsadókat” tudják fizetni belőle. Hans-Joachim K. meg is nevezi az egyik ilyen feketepénzcéget: állítólag Casa Grandénak hívják. Az egyik kihallgatási jegyzőkönyvben a teljes név is megtalálható: Casa Grande Development. Ezen a néven

szerepel a társaság Panama nyilvánosan hozzáférhető cégadatnyilvántartásában – méghozzá a Mossack Fonsecával mint „regisztrált ügynökkel”, mint kezelővel. De a nyilvántartásban nem találjuk nyomát a Siemensnek vagy K.-nak. A cég igazgatójaként három nő van bejegyezve, akik nagy valószínűséggel soha életükben nem dolgoztak a Siemensnél: Francis Perez, Diva de Donada és Leticia Montoya.{4} Ez az offshore cégek működési elve: az ilyen cégek szolgáltatói, az offshore beszállítók, mint a Mossack Fonseca, védőfalat húznak a valódi tulajdonos köré. Ebben az esetben ez azt jelenti, hogy a Mossack Fonseca igazgatónőket nevez ki – igazgatónőket, akik valójában nem is azok. Francis Perezt, Diva de Donadát és Leticia Montoyát klasszikus értelemben vett strómanoknak is nevezhetnénk, ha nem nők lennének. Névleges igazgatóként dolgoznak a Mossack Fonsecának. A munkájuk az, hogy aláírják, amit eléjük tesznek. Aláírnak, ha az igazi tulajdonos számlát akar nyitni a postafiókcége nevére – ahogy a Casa Grande Development és a Siemens esetében történt –, vagy ha vásárolni szeretne valamit a cég nevében: lakást, házat, jachtot. De szerződéseket is aláírnak, milliós kölcsönöket vagy egyéb papírokat. Ez azt jelenti, hogy kifelé ezek a látszatigazgatók – szaknyelven nominee directors, azaz névleges igazgatók – lépnek föl a cég hivatalos képviselőiként, a valódi tulajdonos pedig a színfalak mögött marad.{5} A valódi tulajdonos (vagy ha óvatosabb, a meghatalmazottja) legtöbbször teljes körű meghatalmazást kap a névleges igazgatóktól, amivel hozzáférhet a bankszámlához vagy a széfhez. Erről a meghatalmazásról azonban általában csak a bank, a látszatigazgatók és a Mossack Fonseca tud. Ez a titkos, de önmagában véve teljesen legális, az államügyészek, az adóhatóság és a nyomozók kíváncsi tekinteteitől távol megkötött megállapodás a cég tulajdonképpeni értelme. [ ]

Az egyik Excel-dokumentumban, amelyet az adatok között találunk, rábukkanunk a Casa Grande Development mappaszámára, és ez a mappa ténylegesen is a birtokunkban van. Ami szerencse – az Excel-táblázatban ugyanis több mint 200 000 aktív és törölt Mossack Fonseca-cég szerepel, nekünk pedig ebben az időpontban még csak néhány ezer mellékletünk van. A mappában találunk egy teljes körű meghatalmazást Hans-Joachim K. egy volt siemenses kollégája részére. A volt kollégát nevezték meg a cég valódi tulajdonosaként. Csakhogy amikor a Casa Grande Development szétosztotta a (kenőpénzeknek fenntartott) feketekasszából származó milliókat, amikor szerződéseket és üzleteket kötött, sem a volt kolléga, sem K., sem a Siemens neve nem bukkant föl. A névleges igazgatónők aláírtak, az, hogy valójában ki áll a háttérben, kívülről nem volt látható. A cég ideális eszköz volt arra, hogy a Siemens dél-amerikai részlegének üzleteit névtelenül, a törvények és a hivatalos utak megkerülésével mozdítsák elő. Ha valaki rá is jött volna, hogy kinek van részesedése a Casa Grande Developmentnél, akkor sem talált volna kapcsolatot a Siemenshez. Eleinte ugyanis csak úgynevezett bearer share-eket adnak ki, bemutatóra szóló részvényeket. Azt, hogy kihez tartoznak ezek a részvények, többnyire sehol sem jegyzik. Egyszerűen arról van szó, hogy aki egy cég összes részvényét a kezében tartja, tehát fizikailag, papírdarabként, azé a cég. Ez felhívás olyan üzletekre, amelyeknek nyom nélkül kell lezajlaniuk. Pénzt az asztalra, részvényeket átadni, kész a tranzakció. A cégnek új tulajdonosa van. Aki még inkább homályban szeretne maradni, az a Mossack Fonsecától a névleges igazgatók mellett bármikor bérelhet névleges résztulajdonosokat is, azaz névleges részvényeseket. Ezek lehetnek

emberek vagy postafiókcégek, akik kvázi letétkezelőként birtokolják a részvényeket. Ha a Mossack Fonsecának, mondjuk, egy vizsgálat során meg kell neveznie egy cég részvényeseit, az ebben az esetben távolról sem jelenti azt, hogy a személy vagy cég egyben a valódi tulajdonos is. A valódi tulajdonos elrejtőzhet e mögött a második védőfal mögött. A cég így végül tökéletesen átláthatatlan képződménnyé válik. Adónyomozók, rendőrök, hitelezők vagy átvert üzletfelek, sőt feleségek és gyermekek sem tudják bizonyítani, hogy a fura fantázianevű vállalat egy kézzelfogható személyhez tartozik. Az ilyen cég, legalábbis kívülről, „fekete doboz”. De belülről nem. Belül, a digitális mappákban, amelyeket nap mint nap – és éjszakáról éjszakára – kutatunk, ezer és ezer belső e-mail rejtőzik: ezeket a Mossack Fonseca alkalmazottai írták egymásnak. Ezek az írások az aranyrögök ebben a forrásban, bennük mindig új és fontos utalást találunk a valódi tulajdonos kilétére. Sajnos Hans-Joachim K. esetében egy tapodtat se jutunk előbbre. Még mindig fogalmunk sincs arról, mi módon jutott az ötszázmillió dollárhoz – ha egyáltalán hozzájutott. Csak annyit tudunk, hogy legkésőbb 2009-ben távozott a Siemenstől. Az ügyet azonban mindenképpen továbbvisszük, amint új adatokhoz jutunk, tovább kutatunk a Siemens fedőcégei és Hans-Joachim K. után. Mintha lázban égnénk, meg akarjuk fejteni a rejtvényt.

2 Vlagyimir Putyin rejtélyes barátja Felfoghatatlanul sok pénzről van szó: elsőre szinte csak ennyit értünk az egészből, amikor átrágjuk magunkat annak a három offshore cégnek a mappáján, amelyekben Szergej Roldugin neve felbukkan. Több száz dokumentum pihen a mappákban, néhány közülük oldalakon át sorolja a részvényügyleteket, ezek megértése heteket vesz igénybe. Az összegeket azonban értelmezés nélkül is ki tudjuk olvasni, és eláll a lélegzetünk. Egyszer néhány százmillió dollárt kölcsönöznek, máskor pár milliárd rubelt, milliódolláros „tanácsadói díjak” áramolnak az egyik postafiókcégtől a másikig, a dokumentumok szerint milliós értékű részvénycsomagok 24 óra alatt kétszer váltottak tulajdonost. A részvényügyletek szerződéseiben azt olvassuk, hogy több más mellett nagy és fontos orosz vállalatok papírjairól van szó. Az, hogy pont ezek a cégek bukkannak fel, még nem jelent semmit. De jelenthet. Majdnem az összes, Putyinnal szemben kritikus Oroszország-szakértő biztos abban, hogy Putyin többszörös milliárdosként fogja elhagyni a hivatalát. Ha egyáltalán valaha is elhagyja. De hol rejtőzik a vagyona? A szakértők úgy gondolják, hogy cégek résztulajdonaiban osztja fel, méghozzá többek között azokban a vállalkozásokban, amelyeket fentebb megneveztünk. De ha Putyinnak tulajdonhányada lenne a nagy orosz vállalatokban – akarná-e, hogy ez köztudott legyen? Adná hozzá a nevét? Biztosan nem. Olyan emberekre lenne szüksége, akikben megbízik. Olyanokra, mint Szergej Roldugin?

Tudunk egy-két dolgot kettejük kapcsolatáról, már csak azért is, mert Roldugin, a csellóvirtuóz, nem szégyenlős ember. Szívesen beszél újságíróknak vagy könyvek szerzőinek Putyinról, persze az elnök mindig jó színben tűnik föl ezekben a beszélgetésekben. Roldugin helyében mi sem tennénk másképp. Ők ketten a hetvenes évek óta ismerik egymást. Roldugin ahhoz a baráti társasághoz tartozik, amelynek Putyin is tagja volt, amikor Péterváron élt. Ezt a baráti kört tette Putyin később nagyon, nagyon gazdaggá. Épp ezért az is elképzelhető, hogy Roldugin Roldugint képviseli. Hiszen a kilencvenes évek óta az övé egy pétervári magánbank, a Bank Rosszija egy kisebb tulajdonrésze. Időközben ez a bank Putyin védelme alatt az ország egyik legnagyobb és legfontosabb bankjává vált. Putyin elintézte, hogy számos állami vállalat a Bank Rosszijába vigye a pénzét – amely jórészt Putyin bizalmasainak érdekeltségébe tartozik, nem csak Rolduginéba. A bizalmi emberek többsége egyébként rajta van azon a szankciós listán, amelyet az Egyesült Államok az után adott ki, hogy Putyin megszállta a Krím félszigetet. A Bank Rosszija is szerepel ezen a listán – mint „Putyin legbelsőbb köreinek bankja”, ahogy az indoklás nevezi. Éppen ennek a banknak egyes menedzserei kezelnek jó pár olyan offshore céget, amelyet a Mossack Fonseca hozott létre; ezek közt szerepel kettő abból a három vállalatból, amelyben Szergej Roldugin résztulajdonosként vagy tulajdonosként van megnevezve. Ami mellesleg azt is jelenti, hogy a Mossack Fonseca egy olyan vállalat menedzsereivel üzletel, amelyik az Egyesült Államok szankciója alatt áll. Olyan kockázat ez, amelynek messzemenő következményei lehetnek: ha az amerikai hivatalok számára világossá válik, hogy a szankciót megszegték, befagyaszthatják az amerikai kirendeltség vagyonát, és a Mossfon tulajdonosai és vezetői többé nem utazhatnak az Egyesült Államokba úgy, hogy ne kelljen

letartóztatástól tartaniuk. Legrosszabb esetben a Mossfon maga is az Egyesült Államok szankciós listáján landolhat. A Roldugin-hálózat pontos szerkezete nyilvánvalóan a következő: a legtöbb cégben van egy teljes körű meghatalmazással rendelkező Bank Rosszija-képviselő, aki egyben kapcsolattartó is egy zürichi székhelyű ügyvédi irodával. Ez az iroda foglalkozik hivatalosan a Mossack Fonseca összes offshore cégével, és mindig ez továbbítja a tulajdonképpeni ügyfél kívánságait a Mossfon felé. A zürichi irodát a Mossack Fonseca genfi képviselete tartja kézben. Ha tehát a Mossack Fonsecának Panamában valami kérdése van, a genfi fióküzletéhez fordul, a genfi Mossfon-ember megkérdezi a zürichi ügyvédi irodát, az pedig jelentkezik a Bank Rosszijánál. Kacskaringós út. De praktikus: ha az eset most elnagyoltan nyilvánosság elé kerülne, a Mossack Fonseca védekezhetne azzal, hogy csupán egy neves svájci irodával kötött üzleteket. Hát már a svájciakban sem bízhat az ember! A tavalyi e-mailekből, amelyeket napról napra olvasunk, kiderül, hogy a Mossack Fonseca nyilvánvalóan nagyon pontosan tudta, hogy a lánc másik végén a Bank Rosszija van. A döntő kérdés számunkra az, hogy Szergej Roldugin és a hálózatában lévő többi ember valóban a saját szakállára cselekedett-e. Hiszen Roldugin mégiscsak azt állítja az egyik dokumentumban, hogy a cégek közül legalább egynek, nevezetesen a panamai székhelyű International Media Overseas S.A.-nak egyedüli és valódi tulajdonosa. Ez szerepel azokon a papírokon, amelyekkel Roldugin 2014 májusában, néhány héttel az Egyesült Államok Bank Rosszijával szembeni szankcióinak elrendelése után számlát nyitott egy orosz bank zürichi kirendeltségénél. A kérdőívben Roldugin megadja, hogy a cég vagyona rubelmilliárdokra rúg, az első átutalás ötmillió frankról szól, és hosszú távon több mint egymillió frank éves bevétellel számol. Ugyanez a Roldugin néhány

hónappal később azt meséli a New York Timesnak, hogy „nincsenek milliói”. Ő nem üzletember. Azt is elmondja a banknak, hogy honnan származik az International Media Overseas S.A. pénze: a cég birtokában van egy bizonyos Med Media Network Limited tulajdonrésze. A Med Media szintén felbukkan a New York Timesnak abban a cikkében, amelyben Roldugin is megszólal: az újság szerint a cégnek 20% részesedése van egy nagy orosz médiavállalatban, a Video Internationalben. De az újság riportere nem sejtette, hogy ez a két cég összefügg: a tulajdonosok egyike ugyanis Roldugin. Legalábbis papíron. Elhatározzuk, hogy alaposabban átvilágítjuk a Video International tulajdonviszonyait, a feladatot azonban egyelőre elhalasztjuk. Könnyebben hozzáférhető és szórakoztatóbb annak a svájci banknak a számlanyitáskor használt űrlapja, ahol Roldugin egyik cége számlát nyitott. Az egyik kérdés így hangzik: A cég tulajdonosa kiemelt közszereplő (PEP)/nagyon fontos személy (VIP)? Roldugin nem-mel válaszol. Kapcsolatban áll az illető PEP-ekkel vagy VIP-ekkel? Roldugin válasza ismét: nem. A második válasz nettó hazugság. Az orosz elnök legjobb barátja, aki az elnök lányának keresztapja is, nem tagadhatja komolyan, hogy „kapcsolatban áll” politikailag jelentős vagy nagyon fontos személyekkel. A bankoknál időközben szabállyá vált, hogy rákérdezzenek ezekre a kapcsolatokra, mert az elmúlt évtizedek tapasztalatai azt mutatták, hogy a legtöbb korrupt politikus nem a saját nevén vezeti a titkos számláit, hanem egy családtagjáén, egy barátjáén, akiben megbízik. A banknak viszont nagy a kockázata, hogy tolvaj államfők cinkostársaként jelenik meg, ezért a pénzmosás elleni harc és az ehhez kapcsolódó Ismerd az ügyfeled (Know

Your Customer, KYC) politika keretében azóta többet akarnak tudni az ügyfeleikről. Persze végül fogadhatják azokat a kuncsaftokat is, akiknek a legjobb barátja egy politikus. MIndenesetre tudniuk kell, mit tesznek – még akkor is, ha később magyarázkodásra szorulnak emiatt. [ ] Miközben az orosz nyomvonalakat próbáljuk követni, az adatok egyre gyűlnek. Gigabájtról gigabájtra. Ekkora mennyiségű adat mozgatása nem egyszerű feladat. Még nehezebb, ha titkosítani is szeretné az ember az információkat. A helyzetet bonyolítja, hogy a forrás ragaszkodik a teljes névtelenséghez. A megoldás, amelyet néhány hét alatt megtalálunk, körülményes, de meglehetősen biztonságos. Forrásunk védelme érdekében nem ismertethetjük. A lényeg: az adatok útra kelnek. Lassan, de biztosan. Amíg a technikai részletekkel kínlódunk, egy kérdés foglalkoztat bennünket: Miért teszi ki magát valaki annak a veszélynek, hogy ilyen érzékeny adatokat továbbítson, anélkül hogy bármit is kapna érte? Mert pénzt nem kap. Hírnevet sem szerezhet, hiszen névtelen marad. Ami marad neki, az a veszély. [sz]: Miért vállalja ezt a kockázatot? [john doe]: Nem tudom feltárni az indítékaimat anélkül, hogy fel ne fedném az identitásomat. Általánosságban azt érzem, tennem kell valamit, mert abban a helyzetben vagyok, hogy megtehetem. Ez túlságosan is fontos ügy. Irgalmatlanul sok bűncselekmény történik ott – én csak próbálom valahogy megérteni.

[sz]: Nem fél? [john doe]: De, nagyon. Csak próbálok óvatos lenni. Egyes napokon – különféle anonim és titkosított chateken – majdnem éjjel-nappal írunk egymásnak. Többnyire technikai kérdésekről: Megkaptuk az X. Y. mappát? Ismerjük ezt vagy azt a fájlformátumot? Közben beszélünk politikáról, Angela Merkelről és Görögországról, Chávezről, Putyinról, Obamáról vagy Kínáról. Vagy a forrás félelmeiről. Aztán ismét a gigabájtokról. Az első hetekben még nem tudjuk, hogy ez így fog folytatódni. Hónapokon át. Sok-sok hónapon át. [ ] Az argentin dokumentumokat az első átnézés után félretesszük: az ügyészség 123 céget azonosított, állítólag mindegyiket a Mossack Fonseca alapította. Ez akkora mennyiség, amit nem tudunk feldolgozni. Ebben a pillanatban biztosan nem, de lehet, hogy egyáltalán nem. Akármennyire izgalmas is ez a történet, figyelmünket érthető módon arra összpontosítjuk, hogy nagy jelentőségű német ügyeket találjunk. Ezzel együtt azt sem akarjuk, hogy bizonyos történetek homályban maradjanak, vagy azokban az országokban, ahol talán fontosak lehetnek, elsikkadjanak. Ez az érv is amellett szól, hogy nagyobb nemzetközi együttműködésre törekedjünk, ahogyan az Offshore Leaks, a Luxemburg Leaks vagy a SwissLeaks esetében is történt. Azt, hogy ezt megpróbáljuk, már rég megígértük a forrásnak – még ha a New York Timest nem is tudjuk felhívni a fedélzetre. Felhívjuk Washingtonban Gerard Ryle-t, az Oknyomozó Újságírók

Nemzetközi Konzorciumának (International Consortium for Investigative Journalists, ICIJ) vezetőjét, hogy felkeltsük érdeklődését az adataink iránt. Az ICIJ az oknyomozó újságírók egyfajta nemzetközi szervezete, amelybe csak ajánlással vagy meghívással léphet be az ember. Időközben kétszáz kolléga vált taggá a világ minden tájáról, 2013 óta mi is azok vagyunk. Az ICIJ a The Center for Public Integrity (CPI), egy észak-amerikai nonprofit oknyomozó újságírói szervezet projektje. A CPI alapítója Charles Lewis, az Egyesült Államok egyik legfontosabb oknyomozó újságírója, aki az elmúlt harminc évben számtalan sikert aratott. A CPI és az ICIJ adományokból működik, egyik legfőbb támogatójuk a baloldali liberális irányultságú Soros György. Az ICIJ 1997-es alapítása óta határokon átívelő csoportos nyomozásokat folytat a világméretű cigarettacsempészettől a szervkereskedelmen át a Világbank kétes projektjeiig sok-sok területen. A szervezet alapgondolata az, hogy az újságírók segítségére legyen, amikor olyan anyagokat osztanak meg, amelyek nemzetközileg is relevánsak. Ez több és jobb sztorit eredményez, hiszen a mindenkori specialisták, gyakran az adott ország legjobb oknyomozó riporterei dolgoznak rajtuk. Az NML Capitalnek, az Argentínát perlő fedezeti alapnak a témájában például az argentin La Nación újságírói mélyülnek el. Az internet tanúsága szerint a lap már évek óta cikkez róla – miközben mi a nulláról kezdjük. A Gerard Ryle-lal folytatott telefonbeszélgetés jól sikerül. Negyedóra alatt eldönti, hogy ICIJ-sztori lesz az anyagból – noha a telefonban nem említünk egyetlen nevet sem, és a Mossack Fonsecát is csak óvatosan írhatjuk körül. Ehhez azt is tudni kell, hogy Gerard Ryle gyengéi a postafiókcégek: amikor 2011-ben elfoglalta az ICIJ igazgatói székét, a táskájában egy soha addig újságíró által még nem látott méretű kiszivárogtatott anyagot tartalmazó merevlemez lapult. 260 gigabájtnyi anyagot játszottak a kezére,

méghozzá két cég, a Portcullis TrustNet és a Commonwealth Trust Limited legbelsőbb köreiből. Mindkét vállalat legfontosabb tevékenysége – akárcsak a Mossack Fonsecáé – postafiókcégek eladása volt. Gerard Ryle világraszóló szenzációt csinált ezekből az adatokból, másképp ezt nem is nevezhetjük: 2013-ban Offshore Leaks címszó alatt 50 ország majdnem 100 újságírója tárta föl, hogyan használják a világ hatalmasságai, gazdagjai és gonoszai az offshore cégeket nyomaik eltüntetésére és tényleges vagyonuk elrejtésére. Németországból a Süddeutsche Zeitung vett részt a dologban, a Norddeutscher Rundfunk (NDR) munkatársaival együtt. A mi adataink jellegükben hasonlítottak az Offshore Leaks adataira. Csak éppen sokkal kevesebb volt még belőlük, amikor felhívtuk Ryle-t: körülbelül 50 gigabájt. Egyébként az volt az érzésünk, hogy az egyes cégekre vonatkozó adatok teljesebbek. És mindenekelőtt: aktuálisabbak. Az Offshore Leaks esetében 2013-ban olyan adatokat publikáltunk, amelyek közül a legfrissebbek 2010-esek voltak. Most egyre újabb, aktuális e-maileket találtunk. Beleborzongtunk, amikor tudatosult bennünk, hogy ez mit jelent: a forrásunknak mostanában kellett hozzáférnie a Mossack Fonseca belső adataihoz. Talán, vagyis inkább valószínűleg még mindig megvan ez a hozzáférése. A beszélgetés végén Gerard Ryle megígéri, hogy a következő hetekben Münchenbe jön átnézni az adatokat. Az esti kutakodás közben mintegy mellékesen beleütközünk valamibe, ami addig elkerülte a figyelmünket: nagyon sok olyan dokumentum van, amelyben számos közvetítőhöz – vagyis a bankokhoz és befektetési tanácsadókhoz – külön belső használatra szánt jegyzetek is tartoznak. A Mossfon munkatársainak titkosítási törekvései – a vevők nevének rövidítései, kódolt szavak – minden bizonnyal arra utalnak, hogy ezekben az esetekben tudottan illegális tevékenységek támogatásáról van szó.{6} De az, amit itt olvasunk, túlmutat ezen. Olyan közvetítőkről van szó,

amelyeknek „nagy mennyiségű bevallatlan számlával rendelkező ügyfeleik” vannak, egy ügyvédi irodáról, amelynek „külön részlege van a feketepénzek számára”, és arról, hogy a Mossack Fonseca „megoldásokat kínál” az európai tőkekamatadóra. Amikor ilyesmit látunk, sejtjük, hogy jó nyomon vagyunk. Ha bizonyítani tudjuk, hogy a Mossack Fonseca tudatosan adócsalásban segédkezett, az iroda bajba kerül. Ezen a ponton tesszük föl a kérdést: Vajon érte-e már ilyen vád a Mossack Fonsecát? Nem találunk arra utaló jelet, hogy bármilyen eljárás folyna az iroda ellen. Úgy tűnik, eddig megúszták a dolgot. Ez idő tájt veszünk észre valamit, ami minden másról eltereli a figyelmünket. Arról az emberről van szó, aki a titkos ügyleteket lehetővé tette, és aki minden bizonnyal sok milliót keresett ezzel. Arról az emberről, aki az évtizedeken át nyilvánvalóan mindenféle törvényszegő üzleteket bonyolító Mossack Fonseca-irodát alapította. Jürgen Mossackról van szó. Egy németről.

3 A múlt árnyai Jürgen Mossack nem titkolja a származását, épp ellenkezőleg. Aki beüti a nevét a Google-ba, gyorsan eljut egy weboldalra, ahol több ezer ügyvéd ajánlja magát szakterülete szerint. Jürgen Mossack profilja mellett itt a következő áll: „Született: Fürth, Bajorország, Németország”. Ennek ellenére Németországban Jürgen Mossack fehér folt, egyetlen sor sem jelent meg róla a német lapokban – pedig az egyik legkényesebb üzletág egyik leggyanúsabb cégét vezeti. Németként. A történet ezzel számunkra eggyel magasabb szintre lépett. Vagy kettővel? Mindegy. Most már van egy olyan rövid leadünk, ami elég jól mutat: „Német ember segít a világ néhány legelvetemültebb bűnözőjének és diktátorának nyomaik eltüntetésében.” [john doe]: Ismerik egyáltalán Jürgen Mossackot Németországban? [sz]: Nem, itt senki sem ismeri őt. [john doe]: Ez valószínűleg hamarosan megváltozik… Többet akarunk tudni az anyagunk középpontjában álló emberről, ezért kutatni kezdünk, először a hálón, aztán a nemzetközi sajtóadatbankokban. Az eredmény majdnem a nullával egyenlő. Jürgen Mossackot, aki ma a hatvanas évei végén jár, megemlítik itt-ott,

de sehol egy portré, sehol egy hosszabb sztori. Az interneten a már említett ügyvédi oldalon szereplő száraz önéletrajzon kívül csak apróságok vannak, például hogy Mossack tagja a panamai Rotary Clubnak, a Nemzetközi Tengerészeti Szervezetnek, különféle adószabályokkal és hasonlókkal foglalkozó szakmai testületeknek. Ezenkívül néhány fotót találunk, amelyeken különböző eseményeken látható, például egy találkozón a Brit Virgin-szigetek miniszterelnökével és pénzügyminiszterével – a Brit Virgin-szigetek a legfontosabb adóparadicsomok egyike, így természetes partnere a Mossack Fonsecának. Jürgen Mossackot láthatóan nem érdekli, hogy személye szélesebb nyilvánosságot kapjon, a mi archívumunkban legalábbis egyetlen interjúja sincsen. Viszont előadásokat tart és szakcikkeket ír, amelyekben vehemensen támadja az offshore iparág mélyreható reformját. Úgy döntünk, szisztematikusan járunk el, és beszerzünk egy másolatot a születési anyakönyvi kivonatáról. Ez hivatalosan is megerősíti, hogy Jürgen Mossack Németországban született: 1948. március 20-án jött a világra Fürthben, a városi kórházban, egészen pontosan reggel 6:25-kor. Születési neve Jürgen Rolf Dieter Herzog, anyaként Luise Herzog eladónő van bejegyezve, apaként Erhard Peter Mossack gépészmérnök. [ ] Erhard Mossack a háború utáni években a gépészmérnökségről átnyergelt az újságírásra. A Spiegel 1951-ben említ egy Erhard Mossack nevű sportújságírót, aki a nürnbergi 8-Uhr-Abendblattban egy titokzatos, maszkban harcoló szabadfogású birkózóról írt, akinek a nézők a „bécsi fojtogató” nevet adták. Ez az Erhard Mossack azon spekulált, hogy a „bécsi fojtogató”, akinek a specialitása a hátsó fojtófogás volt, a valóságban a „prágai hóhér” lenne, egy cseh, aki a náci megszállás alatt

„egy csomó cseh embert juttatott német akasztófára”. A Spiegel újságírója végül arra a következtetésre jut, hogy Mossack téved. Nyilvánvalóan ugyanez az Erhard Mossack szerepel néhány megjelent könyv szerzőjeként, az egyik ezek közül 1952-ben látott napvilágot, és a harcias Nürnberg utolsó napjai címet viseli. A könyv, mely gond nélkül beszerezhető az antikváriumokból, egy tárgyilagos mű Nürnberg utolsó háborús napjairól, vagyis arról az időszakról, mielőtt a szövetségesek végleg elfoglalták a várost. Ellentétben azzal, amit a cím alapján várnánk, nem található benne semmiféle állásfoglalás, semmi revansizmus, nem dicsőíti a nemzetiszocialista időket. Szórakoztatóbb ennél egy 1955-ben ponyvafüzet formátumban megjelent könyvecske: a Csempészáruk Tangerbe. A szerző, Erhard Mossack ebben elmeséli, hogy 1954-ben újságíróként együtt dolgozott a nemzetközi bűnügyi rendőrséggel – a párizsi Interpol-központtal – egy nemzetközi autócsempészkör felderítésén, amelyik Nyugat-Európában garázdálkodott a háború utáni években. A borítón ez áll: „Mossack maga utazott Franciaországba és Spanyolországba, követve a banditák eleinte alig felderíthető nyomait.” Egy ellopott autót, egy Mercedes 300-ast állítólag ő maga hozott haza Németországba. A Csempészáruk Tangerbe fedelén a szerzőről szóló életrajz megadja ennek a Mossacknak a születési dátumát is: 1924. április 16. Ez ugyanaz a dátum, amelyik Jürgen Mossack anyakönyvi kivonatában Erhard Mossack nevénél szerepel. Vagyis kétségkívül ugyanarról az emberről van szó. A sors fintora, hogy a fia néhány évtizeddel később a csempészeknél sokkal sötétebb alakoknak segít anonim offshore cégeik nyomainak eltüntetésében. Három évvel a ponyvaregény megjelenése után, 1958 októberében Erhard Mossack a lakcímnyilvántartás szerint a Rajna-vidék–pfalzi Lutzerathba költözött. Onnan 1961 júliusában ismét kijelentkezett, és

bejelentette, hogy kivándorol – „valószínűleg az Egyesült Államokba”, áll a lakcímnyilvántartási bejegyzésben. Jürgen Mossack élete első tizenhárom évét tehát nyilvánvalóan Németországban töltötte. Ebben megerősít minket az a cikk is, amely 2012 januárjában a Frankfurter Rundschau egy helyi kiadásában jelent meg, egy bizonyos Peter Mossackról szóló portré. A szöveg szerint ez a Peter Mossack, ITmenedzser és a darmstadti Justus von Liebig Lions Club alapítója, 2010ben a Panamai Köztársaság tiszteletbeli nagykövete lett, méghozzá Hessen, Észak-Rajna-Vesztfália, Rajna-vidék–Pfalz, a Saar-vidék és Baden-Württemberg tartományok képviseletében. [ ] Mossack és Panama? Pontosan. Peter Mossacknál nem csupán a családnév egyezik, ő Jürgen Mossack öccse. A Frankfurter Rundschauban elmeséli, hogy a család akkor vándorolt ki Panamába, amikor ő hatéves volt. Ez megegyezik azzal, amit az apa a lakcímnyilvántartóban bejelentett. Panamában folytatott tanulmányai után, meséli az újságnak, visszatért Németországba, de „majdnem minden második évben” meglátogatja a bátyját. Akinek ügyvédi irodája van Panamában, és „jó kapcsolatai”. Miért hagyták el Mossackék a hatvanas évek elején Németországot? Aki a háború után Dél-Amerikában próbált szerencsét, gyakran azért tette, mert szabadulni akart a harmadik birodalombeli múltjától. Felteszünk pár kérdést néhány német és amerikai adatbázisnak és archívumnak, és várunk. Gyakran hetekbe vagy hónapokba telik, amíg választ kapunk. Addig csak annyit tudunk, hogy Erhard Mossack visszatért Németországba, és 1993ban Aichachban, nem messze Münchentől, meghalt. Annyi biztos, hogy Erhard Mossack a fiával, Jürgennel Panamában kötött ki a hatvanas évek elején. Jürgen Mossack egyik életrajzából,

amelyet az adataink között találunk, megtudjuk, hogy miután befejezte iskolai tanulmányait a Las Cumbres-i Instituto Pedagógicóban, a panamavárosi Santa María La Antigua Egyetem hallgatója volt. Tanulmányai mellett, azzal egy időben egy olyan ügyvédi irodánál dolgozott, amely azóta szintén az offshore üzleteiről vált ismertté: az Arosemena Noriega & Castrónál. Mossack itt nagyjából 1970-től ügyvédbojtárként, majd később, 1973-tól, jogi államvizsgája letétele után rendes ügyvédként tevékenykedett. Ezután két évig Londonban dolgozik, mielőtt 1977-ben, még a harmincat sem betöltve, saját irodát nyit Panamában. Beindul a nagy üzlet. Akkoriban a korrupt tábornok, Omar Torrijos vezette katonai junta van hatalmon. Egy cégalapításra specializálódott ügyvédi iroda számára egy ilyen rezsim nem jelenthet problémát. Rákeresünk a panamai cégnyilvántartásban Jürgen Mossackra, és találunk néhány olyan dokumentumot, amelyek az iroda alapítása után nem sokkal létrejött üzletekről tanúskodnak. Ezekben „bejegyzett ügynöknek” (registered agent) nevezik az irodát, ami nagyjából „eljáró ügyvédi irodaként” fordítható, magát Jürgen Mossackot pedig számos offshore cég igazgatójaként tartják számon. Ami már akkor is annyit tett: névleges igazgatóként. Amikor a diktátor Manuel Noriega átveszi a hatalmat, a „Jürgen Mossack ügyvédi iroda” dolgai zavartalanul mennek tovább, legalábbis a cégnyilvántartás bejegyzéseiben semmiféle visszaesést nem találunk a cégalapítások számában. Noriega alatt – aki, mint később kiderül, különböző drogkereskedők fizetési listáján is szerepel – Panama a kolumbiai Medellín-kartell bankközpontjává válik. Éppen azért, mert ott pompásan homályban lehet tartani az ügyleteket. Az akkori idők nagy drogbárói közül legalább egynek Jürgen Mossack a segítségére volt: az ugyanannyira kegyetlen, mint amennyire üzletileg

sikeres mexikói Caro Quinterónak. Quintero 1985-ben megöleti az amerikai drognyomozót, Enrique „Kiki” Camarena Salazart, mire föl Amerika dühödt hajtóvadászatot indít a drogfőnök ellen. 1985 áprilisában Quinterót Costa Ricában elfogják. Pár nappal korábban egy közvetítő Jürgen Mossack irodájában alapíttat egy céget, amelybe átvezetik Quintero vagyonát. Nem sokkal ezután egy másik cég is létrejön. Ennek a birtokában van egy Costa Rica-i villa, amelyet később lefoglalnak és a Costa Rica-i Nemzeti Olimpiai Bizottságnak (NOK) engednek át – formálisan azonban még mindig Quintero postafiókcégének a tulajdona, amelyben Jürgen Mossack tevékenykedik látszatigazgatóként. Amikor a Costa Rica-i Nemzeti Olimpiai Bizottság arra kéri a Mossack Fonsecát, hogy hivatalosan és véglegesen is engedje át nekik az épületet, Jürgen Mossack nemet mond. Caro Quinteróhoz képest maga a legendás drogbáró, Pablo Escobar „egy újszülött”, írja Mossack, s ő semmi esetre sem szeretne „azok közé tartozni, akiket Quintero a szabadulása után meglátogat”.{7} Quintero valóban szabadlábra került 2013-ban, majdnem harminc év börtön után. Szemmel láthatóan nem látogatta meg Jürgen Mossackot. Viszont időközben ismét a világ egyik legjobban keresett bűnözőjévé vált. 1986. március 1-jén Jürgen Mossack és Ramón Fonseca, egy panamai ügyvéd egyesítették az üzleteiket. Megszületett a Mossack Fonseca ügyvédi iroda a mai formájában, és harminc évvel a létrejötte után még mindig ugyanaz a két ember vezeti, akiknek a nevét viseli. [ ] Mossack üzletfele után kutatva nem jelent gondot, hogy információhoz jussunk – inkább az információtömeg feldolgozása okoz problémát. Mert Ramón Fonseca Mora, ez a teljes neve, nem csupán Panama egyik

legfontosabb politikusa, hanem ismert és díjakkal kitüntetett író is. Fonseca ma a panamai elnök, Juan Carlos Varela tanácsadója, saját székkel a kormányüléseken, és a Partido Panameñista nevű kormánypárt{8} elnökhelyettese. Hasonló politikai súllyal bír, mint Németországban Volker Bouffier, Julia Klöckner vagy Ursula von der Leyen, mindannyian a CDU elnökhelyettesei – csakhogy a CDU-nagyságok egyikét sem jegyzik sikeres íróként. Röviden: Ramón Fonseca nagyon befolyásos embernek számít a kis országban. A panamai sajtó már arról is spekulált, hogy Varela elnök Fonsecát akarja kinevezni közbiztonsági miniszternek, s csak az Egyesült Államok nyomására állt el ettől a szándékától. Az amerikai kormány állítólag világossá tette, hogy nagyon nem szívesen látna olyan embert a miniszteri székben, aki feltehetően pénzmosásban segédkezik. Az amerikaiak nyilván nagyon jól ismerik a Mossack Fonseca ügyeit. Ramón Fonseca szemlátomást azok közé a politikusok közé tartozik, akik kedvelik a nyilvánosságot és a reflektorfényt, töméntelen mennyiségű fotó készül róla, amelyeken nyilvános rendezvényeken látható, újságoknak nyilatkozik, gyakran posztol a Facebookon és a Twitteren, ahol több ezer követője van. Olyan embernek tűnik, aki semmilyen vita elől nem hátrál meg – egyszer a Twitteren még azt is felajánlotta politikai ellenfeleinek, hogy rendezzék úgy a vitájukat, ahogyan állítólag az igazi férfiak szokták, vagyis ököllel. Talán politikai befolyásának is köszönhetően Ramón Fonseca nagyon gazdag ember. Vállalkozásai évről évre tovább nőnek. „Szörnyeteget teremtettünk” – nyilatkozta 2008-ban egy tévéinterjúban, noha ezen inkább csak a vállalat nagyságát értette, hiszen a Mossfon már akkoriban is több száz alkalmazottat foglalkoztatott tucatnyi irodájában világszerte.{9} Ez a szörnyeteg német tulajdonosával ellentétben a sajtóban is hátrahagyta a nyomait. Leginkább a latin-amerikai média hozta igen direkt

összefüggésbe a Mossack Fonsecát nagyszámú korrupciós és pénzmosási botránnyal. A cikkek legtöbbje annak az argentin államügyésznek az Előszóban már említett gyanújáról szól, aki Cristina Kirchnert és feltételezett üzletfeleit megvádolta, hogy összesen 123, a Mossfon által alapított offshore cégen keresztül több mint 60 millió dollárt menekítettek külföldre. Országonként és a megjelenés időpontjától függően más gyanús momentumokról és visszásságokról is beszámoltak. Ezekben újra és újra előkerült két diktátor, Bassár el-Aszad és Moammer Kadhafi neve, többnyire annak részletes ismertetése nélkül, hogy pontosan milyen viszonyban is álltak a Mossack Fonsecával – amit az iroda egyébként folyamatosan és hevesen tagadott. A leghosszabb és leginkább lényegre törő cikket a Mossfonról a Vice magazin internetportálján találjuk. Az újság inkább olyan periferikus, ám szórakoztató sztorikról ismert, mint például a sorozatgyilkosokkal való levélbarátság, füvezés Palesztinában vagy methfogyasztás ÉszakKoreában, alkalmanként azonban közöl alapos oknyomozással feltárt történeteket is. 2014 decemberének elején megjelentetett egy szöveget a Mossack Fonsecáról. Ez egy dühös és tényekben gazdag kirohanás, leszámolás a panamai irodával, amelyet a szerző „Evil LLC”-nek nevez. Szabad fordításban: a Gonosz Kft. Ez lett a mi munkacímünk is: A Gonosz ügyvédi irodája. A Mossack Fonseca érthető módon nem örült ennek a figyelemnek. Az, hogy mennyire zavarta őket az említett internetes cikk, kiderül a 2012. januári e-mail-forgalmukból. Ebben a Mossack Fonseca munkatársai megbíznak egy Mercatrade nevű céget azzal, amit a szakértők „online hírnévmenedzsmentnek” neveznek: az irodát tisztára kell mosni a Googlekeresésekben. Ha valaki rákeres a Mossack Fonsecára, az első oldalakon ne találjon negatív cikkeket a cégről. Az üzleti kapcsolatot a Mercatrade néhány hónap múlva megszakította,

a szerződést felbontották. A Google-keresések szakértői föladták: nyilvánvalóan lehetetlen volt a Mossack Fonseca rossz hírét kozmetikázni az interneten. Talán olyan ez, mint a lakkozásnál. Ha valami túlságosan mocskos, a legszebb lakk sem tapad meg rajta. Aki körülnéz a Mossack Fonseca honlapján, láthatja, hogy a cégnek évek óta van compliance, azaz megfelelőségi osztálya. Ez ügyel állítólag arra, hogy valóban betartsanak minden nemzeti és nemzetközi törvényt és szabályozást. Elméletileg. Csodás véletlen, de amit az adatokból pontosan rekonstruálhatunk, megmutatja, hogyan bánik a gyakorlatban a Mossfon a jogszabályokkal. [ ] A jelenlegi{10} izlandi miniszterelnökről, Sigmundur Davíð Gunnlaugssonról van szó. 2007-ben a Wintris Inc. postafiókcég részvényeseként bukkan föl a Brit Virgin-szigeteken későbbi feleségével, az Izlandon ismert antropológusnak számító Anna Sigurlaug Pálsdóttirral együtt. 2009 végén, amikor politikusi karrierje éppen lendületet vesz, Gunnlaugsson jelképes összegért – egy amerikai dollárért – hivatalos szerződéssel „eladja” a cégben való részesedését a feleségének. Anna Sigurlaug Pálsdóttir azóta a Mossack Fonseca dokumentációja szerint mint egyedüli tulajdonos, igazgató és részvényes vezeti a céget – még egy szkennelt személyi igazolvány is található a Wintris digitális mappájában, amely egyébként a Brit Virgin-szigetek cégnyilvántartása szerint még mindig aktív.{11} Sigmundur Davið Gunnlaugsson csak 2013 májusában lett miniszterelnök, vagyis jóval a 2007-es cégalapítás után. De már akkoriban

is politikus volt, és amikor 2009 januárjában az izlandi Haladás Párt elnöke lett, az egykori oxfordi diák még mindig a Wintris résztulajdonosa volt.{12} Ez már eddig is épp elég izgalmas történet: egész Európa küzd az offshore cégeken keresztül történő adóelkerülés ellen, Izland miniszterelnöke pedig titokban maga is offshore céget futtat. „És pont Izland” írhatnánk, hiszen a sziget államibank-csődjében döntő szerepet játszottak az offshore cégek, ezeken keresztül helyeztek ki ugyanis törvénytelen kölcsönöket; néhány prominens vezetőjük, aki érintve volt, börtönbe is került emiatt. Újságírói reflexeink beindulnak. Még nem állapodtunk meg Gerard Ryle-lal és az ICIJ-jel. Mi szól az ellen, hogy az izlandi miniszterelnök ügyét rögtön nyilvánosságra hozzuk? Ez az ember most még hivatalban van, de ki tudja, még mindig ott lesze, ha hónapokig várunk? Most exkluzív sztori van a kezeink között, ki tudja, hogy egy másik újságíró vajon nem kapja-e meg ugyanezt a fülest? Ez az eset ugyanakkor sokat segíthet abban, hogy találjunk egy európai partnert, akit érdekel a közös ICIJ-nyomozás. Nagyon örülnénk a nemzetközi csapatmunkának. Ha a legjobb esetet már jó előre közzétesszük, akkor annak lőttek. Kutatásainknak még nagyon az elején voltunk, végül ez volt a döntő ok, amiért visszatartottuk a sztorit. Jelen pillanatban fogalmunk sincs arról, mihez kezdett Sigmundur Davið Gunnlaugsson a postafiókcégével. Azt ugyan látjuk az adatainkból, hogy számlát nyitott egy nagy svájci banknál, a Credit Suisse-nél Londonban, de egyetlen számlaegyenleget sem láttunk. A sztori nyilván nyomás alá helyezné Gunnlaugssont, annyit ugyanis el tudunk mondani, hogy egy európai vezető egy luxemburgi közvetítőn keresztül egy panamai szolgáltatónál szerzett offshore céget a Brit Virgin-

szigeteken, amelynek egy svájci bank londoni fiókjában bankszámlája van. Ez már önmagában felvet néhány izgalmas kérdést. De még jobb lenne, ha pontosan tudnánk, mi rejlik az egész mögött. És ennek a felderítésében egy izlandi kolléga sokat segíthetne.{13} Tud ön izlandiul? Mi biztosan nem. És ez lehetetlenné teszi, hogy az izlandi médiában kutassunk. Lehet, hogy a cégről már régóta tudnak? Úgy döntünk, egyelőre pihentetjük a Gunnlaugsson-aktát, inkább felhívjuk Gerard Ryle-t, az ICIJ igazgatóját, hogy elmeséljük neki az esetet. Már amennyiben ilyen telefonbeszélgetés lehetséges a posztSnowden-érában; a többi titkosítva jön ezután. Észrevesszük, hogy Gerard izgatott lesz. A jelenleg is hatalmon lévő európai miniszterelnök, ez tetszik neki. Megérti, hogy a dolog a körmünkre ég – nála is ugyanez a helyzet. Az történik, amit reméltünk: Gerard a gázba tapos. Átfutjuk a határidőnaplóinkat, találunk három napot március közepén, amelyik mindhármunknak megfelel, ő pedig lefoglalja a repülőjegyét Washingtonból. És most vissza a Mossack Fonseca compliance osztályához. Az izlandi miniszterelnök történetéből látszik, hogy milyen komolyan veszi a Mossfon a due diligence-et. A due diligence (szó szerint: kellő gondosság, voltaképpen az ügyfél üzleti és jogi átvilágítása) azt jelenti, hogy a vállalkozás megvizsgálja, kell-e bizonyos személyeknél bizonyos kockázatokra számítania. A kockázatok egyikét már említettük Vlagyimir Putyin barátja, Szergej Roldugin kapcsán: ha a végső ügyfél „kiemelt közszereplő” (PEP), tanácsos különleges igazolásokat kérni tőle. Például rákérdezni, honnan jön valójában a pénz, vagy hogy mi a cég tulajdonképpeni célja. Ugyanez a helyzet akkor is, ha, mint Szergej Roldugin, szoros kapcsolatban áll egy PEP-pel. Legkésőbb 2013 májusa óta ugyanez érvényes Sigmundur Davið Gunnlaugsson feleségére is: Anna Sigurlaug Pálsdóttir 2009 végétől

egyedüli tulajdonosa a Wintris postafiókcégnek, és kétségkívül szoros kapcsolatban áll egy PEP-pel: a férjével. Ez valóban szemet szúrt a Mossfon compliance részlegének is. A Mossfonnak hozzáférése van néhány drága adatbázishoz, amelyekben ezernyi olyan nevet sorolnak föl, akik vagy maguk is PEP-nek vagy VIPnek számítanak, vagy pedig szoros kapcsolatban állnak PEP-ekkel vagy VIP-ekkel. Ezeket az adatbankokat professzionális szolgáltatók, például a Reuters, gondozzák és aktualizálják. Így került Anna Sigurlaug Pálsdóttir is a Mossfon compliance részlegének célkeresztjébe egy rutinellenőrzés során. Egy munkatársuk jelentkezett 2013 nyarán az Interconsult nevű luxemburgi cégnél, amelyik a miniszterelnök feleségének cégét tartotta kézben: az ügyfél a férje miatt PEP-státuszú, ezért több információra van szükségük egy alaposabb ügyfél-átvilágítás lefolytatásához. Azonban úgy tűnik, az Interconsult nem szállította a kért adatokat, mert valamivel később kaptak egy barátságos emlékeztető e-mailt, azután még egyet, majd még egyet. De mind eredménytelen maradt, még egy évvel az első levél után sem történt semmi. De fenyegetőzött-e valamikor is a Mossack Fonseca azzal ezekben az általunk látott e-mailekben, hogy véget vet az üzleti kapcsolatnak? Továbbította-e a leveleit az elöljáróinak, akár magának Jürgen Mossacknak? Nem. 2014 októberében leállnak a barátságos emlékeztetőkkel, hogy azután 2015 közepe táján ismét újrakezdjék. És valóban: 2015 októberében az izlandi miniszterelnök felesége aláír egy nyomtatványt, amelynek az lenne a szerepe, hogy tisztázza a cég eredetét. Az „örökségből/bizalmi vagyonkezelői alapból származó jövedelmek” mellé teszi az X-et, és a céget „passzív nem pénzügyi jogi személynek” nyilvánítja. Az egyik Mossfon-alkalmazott válaszol, és elmagyarázza, hogy további dokumentumokat várnak „ebben a fontos ügyben”, például egy

útlevélmásolatot, a tulajdonosnő lakcímigazolását és egy bank vagy egy üzleti partner ajánlólevelét. A Mossack Fonseca tehát több mint két évig türelmesen várt. A kőkemény compliance osztályok nem így működnek. Úgy hat ez az egész, mintha a Mossack Fonseca a compliance részlegével a jogszerűségnek csupán a látszatát kívánná fenntartani, anélkül hogy komolyan veszélyeztetné az üzletet. A későbbiekben sokszor lesz még ilyen benyomásunk. Az izlandi miniszterelnök ügyét abba a kupacba rakjuk, amelyet a helyi kollégákkal együtt akarunk kikutatni. Ott van már Putyin aktája és az argentinok esete az NML Capital fedezeti alappal. Ha az adatainknak köszönhetően létrejön a nemzetközi együttműködés, az ICIJ fogja megkeresni a rátermett helyi oknyomozó újságírókat. Ha az ICIJ nem száll be, mi magunk fogjuk ezt megtenni. [ ] Nem Gunnlaugsson az egyetlen közjogi méltóság, akinek az üzletei után nyomozunk ezekben a napokban. Mást is találunk, amikor az időközben egyre csak gyűlő adatokban rutinszerűen keresgéljük azokat a sztorikat, amelyek már elterjedtek az interneten. Az egyik postafiókcéget, a panamai Nicstate Development S.A.-t, amelyiket már a hálón is megemlítenek, viszonylag gyorsan megtaláljuk. Ezt minden kétséget kizáróan az egykori nicaraguai elnök, Arnoldo „Fat Man” Alemán vezeti, akit a Transparency International minden idők tíz legkorruptabb politikusa között tart számon. Alemán a Nicstate-tel és más álcégekkel együtt konkrétan majdnem százmillió dollár állami pénzt irányított át a saját zsebébe. Ezt állítják a Stolen Asset Recovery Initiative (StAR){14} kutatói. (A Kezdeményezés az ellopott javak visszaszerzéséért a Világbank és az ENSZ Kábítószerügyi és

Bűnüldözési Hivatala, az UNODC közös programja.) A StAR célja az, hogy segítsen visszaszerezni az ellopott állami vagyonokat. Másképp fogalmazva: felkutatja azt a pénzt, amelyet az autokrata vezetők és a diktátorok saját országuk népétől raboltak el. A Stolen Asset Recovery Initiative persze azonnal eléri a saját határait, amint bármelyik állam igazságszolgáltatása másképp ítéli meg a dolgokat. Alemánt például hiába ítélték 2003-ban húsz év börtönre pénzmosás és korrupció miatt – a legfelsőbb bíróság az ítéletet 2009 januárjában megsemmisítette. Az ellenzék belpolitikai okokat sejt a háttérben, mivel Alemán utódja, Daniel Ortega szövetségre lépett az exelnök pártjával – az ítélet megsemmisítését közvetlenül egy fontos szavazás követte, még ugyanazon a napon. A fent említett Vice-cikkben Alemánt a Panamában alapított Nicstase egyik haszonélvezőjének nevezik, a StAR még olyan részletekbe is belemegy, hogy hogyan folyhatott el a pénz. Szerintük a Nicstate egy olyan pénzmozgatási rendszer központja volt, amelyet Alemán egyik bizalmasa, egy bizonyos Byron Jerez irányított. A rendelkezésünkre álló dokumentumok igazolják ezt a kapcsolatot: Byron Rodolfo Jerez Solis nemcsak a céghez fért hozzá, hanem bizonyíthatóan ahhoz a számlához is, amelyet a Nicstate a Banco Aliadónál vezetett. A számlán lévő pénzt – néhány millió amerikai dollárt – később szétosztották más cégek között, vagy csekkben fizették ki – utóbbiak Maria Fernanda Flores de Alemán nevére szóltak. Alemán feleségének a nevére.{15} Az egykori nicaraguai elnök cégének számláját egyébként a Dresdner Bank Lateinamerikánál, a Mossack Fonseca egyik legmegbízhatóbb üzleti partnerénél nyitották és vezették. Első rákeresésre több mint 300 olyan cég jelenik meg, amelyet ez a német bank alapított. Gyorsan hozzászokunk ahhoz, hogy állandóan újabb és újabb német bankra bukkanunk.

A német bankok sokáig megúszták az offshore üzleteiket, most mégis elkapjuk őket. Méghozzá gyorsabban, mint ahogy vártuk.

4 A Commerzbank hazugságai 2015. február 24-én a reggeli órákban rendőrök, ügyészek és adóhatósági nyomozók jelennek meg a Commerzbanknál Frankfurtban. A második legnagyobb német kereskedelmi bank a frankfurti banknegyed egyik legfeltűnőbb irodatornyában működik. Éjjelente a három, sárga reflektorral megvilágított torony felemelt mutatóujjként mered az égre. Az építmény olyan, mint egy figyelmeztetés: kételynek, óvatosságnak, aggálynak nincs helye. Az erő velük van. Ezen a keddi délelőttön azonban néhány bankárnak lejjebb kellett adnia, mert az újonnan alapított Szervezett Bűnözés és Adócsalás Elleni Nyomozócsoport emberei dobozszámra viszik ki az épületből a rejtett, titkos tőkebefektetésekről szóló, lefoglalt dokumentumokat. Néhány nappal korábban telefonhívást kaptunk az egyik beavatottól. Megpróbáltunk kicsit jobban utánajárni, és igen izgalmas dologra bukkantunk a nyomozás során: a bank nyilvánvalóan rutinszerűen és rendszeresen segített német ügyfeleinek az adócsalásban, és egyik segítője a panamai Mossack Fonseca volt. A kutatás vásárolt banki adatokon alapult. Az egyik beszélgetős műsorban az új, adóelkerülésre létrehozott bankszámlák adatait tartalmazó CD-ről beszélnek az emberek, noha ezeket a CD-ket a valóságban már rég felváltották a pendrive-ok vagy merevlemezek. Az adatokból kiderül, hogy a Commerzbank luxemburgi kirendeltsége éveken át postafiókcégeket alapított német ügyfelei számára. Így megkerülhetik a németországi

adózást, de még az Európai Unió kamatadózásról szóló irányelveit is: ez ugyanis arra kötelezi a luxemburgi és a svájci bankokat, hogy a be nem jelentett számlák bevételéből átlagosan 35% forrásadót vonjanak le, amennyiben a számla tulajdonosa EU-állampolgár. A Commerzbank tehát Panamában alapított postafiókcégeket az ügyfelei számára, ezek papíron szintén számlatulajdonosok voltak. És mivel az offshore cégek nem EUállampolgárok, az Európai Unió kamatadózásról szóló irányelvei sem vonatkoznak rájuk: a jövedelmek adómentesek maradnak. Ez kétségkívül adócsalás, és ha egy bank nagy léptékben műveli, bűnszervezetben elkövetett csalásról beszélhetünk. Ezért nevezik azt a különleges egységet, amelyik azon a keddi napon kiszállt, „szervezett bűnözés” elleni csoportnak is. A Mossack Fonseca tehát kvázi hivatalosan is a szervezett bűnözéshez tartozik. Ahogyan a Commerzbank és számos további német nagybank is. Nevezhetjük ezt „pénzügyi maffiának”? Valószínűleg nem is tehetünk másképp. Amikor még a razzia előtt jobban elmélyedtünk ebben az ügyben, megtudtuk, hogy a luxemburgi banki adatok, amelyeket egy szivárogtató adott el a német nyomozóknak, részben illeszkednek a mi adatainkhoz: szintén a Mossack Fonsecától származnak. Csakhogy az, ami a nyomozók kezében van, korántsem annyira aktuális – és mindenekelőtt: sokkal, sokkal kevesebb, csupán pár száz offshore cégről szól. Abban az időpontban nálunk már néhány ezerről volt szó. De azért a néhány száz cégért, mint később megtudtuk, a német nyomozók egymillió eurót fizettek ki. Mennyit érhet akkor néhány ezer? Peter Beckhoff, a wuppertali Adócsalási és -nyomozó Hivatal vezetője szerezte be a luxemburgi banki adatokat. Beckhoff az, aki egymás után húzta elő az újabb és újabb, gyanús adatokat tartalmazó CD-ket, aki rávette

a miniszterét, hogy pénzt adjon értük és vállalja a felelősséget az ügyben – tudván, hogy a politikai pályán hatalmas ellenszéllel kell megküzdenie. Valószínűleg senki sem tett annyit a jogszerű német adózásért, mint Peter Beckhoff, már csak azért sem, mert mindegyik új, gyanús banki adatokat tartalmazó CD hírét önfeljelentések áradata követte. Attól való jogos félelmükben, hogy a következő CD-n szerepelni fog az ő nevük is, és abban a reményben, hogy az utólagos fizetéssel megúszhatják a dolgot, számtalan állampolgár jelentette be titkolt vagyonát a hatóságnak. Ami sok millió euró bevételt jelent az államnak. Az adóparadicsomokban, például Luxemburgban féltek Peter Beckhofftól, Svájc még elfogatóparancsot is kiadott ellene: „gazdasági kémkedésben való bűnsegédkezéssel” és a banktitok megsértésével vádolták. Ha Peter Beckhoff Svájcba utazik, számolnia kell azzal, hogy letartóztatják; 2015-ben számos médium, többek között a Süddeutsche Zeitung is beszámolt arról, hogy a svájci titkosszolgálat állítólag megpróbált ráállítani egy ügynököt. Jól jegyezzük meg: Németországban. A Commerzbank átkutatásáról sok újságíró tudósít – ez kézenfekvő. Attól félünk, hogy a postafiókcégek utáni kutatás során más újságírók is felfedezik a Mossfont és Jürgen Mossackot – hogy a konkurencia fog írni a német vonatkozásokról. Úgy döntünk tehát, hogy mi magunk tesszük meg. 2015. február 18-án hosszú e-mailt írunk a Mossack Fonsecának, amelyben a Commerzbank adócsalásában játszott segítő szerepére vonatkozó kérdéseket teszünk föl. Rákérdezünk több, az interneten keringő vádra is, vagyis a Mossack Fonseca olyan diktátorokkal való állítólagos kapcsolatára, mint Kadhafi, Mugabe vagy Aszad – még nem találtuk meg mindegyiket név szerint az adatbázisunkban –, és azokra, amelyeket a latin-amerikai sajtóban fedeztünk föl. Minden vádat szóba hozunk, amit találunk, bármilyen zavaros is legyen, és szembesítjük velük a Mossack Fonsecát. Látni akarjuk, hogyan reagálnak.

[ ] Egy Ana María Garzón nevű nő jelentkezik a Burson-Marstellertől, egy nagy, világszerte tevékenykedő, New York-i székhelyű, válságkommunikációra szakosodott PR-cégtől. A Burson-Marsteller arról ismert, hogy nem riad vissza a negatív kampánytól sem, és nem finomkodik. A híresztelések szerint kiszolgálta az argentin katonai diktatúrát, a román Nicolae Ceauşescut vagy az indonéz katonai vezetést a kelet-timori mészárlás után – és állítólag az amerikai dohánylobbi megbízásából megpróbálta ártalmatlannak beállítani a passzív dohányzást, és lejáratni a rákkutatást.{16} A Burson-Marsteller és a Mossack Fonseca. Gyönyörű szövetség. Ana María Garzón mindenesetre megdicsér bennünket, amiért „felelősségteljes újságírást” folytatunk, és előre bemutatjuk a Mossack Fonsecának a vádakat. Azután küld egy olyan választ, amely annyira ködös és általános, hogy semmiképpen sem válik a kapcsolatunk javára: sajnos már a kérdéseink világossá tették számára, hogy nem tárgyilagos beszámolóban vagyunk érdekeltek, hanem alapjában véve az NML Capital irányít bennünket a háttérből. Rövid emlékeztető: az NML Capital az a fedezeti alap, amelynek a szülőatyja, Paul Singer argentin állami pénzekre vadászik, és a Mossack Fonsecát mint cinkostársat támadja. Singer hosszú ideje próbálkozik azzal, hogy jogi úton megszerezze pont azokat a Mossfon-dokumentumokat, amelyek időközben jelentős részben nálunk landoltak. A részletes kérdéseket tartalmazó második levelünkre Garzón már pontosabban válaszol – és minden vádat tagad. Ezenkívül elmagyarázza: a Mossfont soha nem vádolták meg semmivel, betartja a hatályos törvényeket, együttműködik az állami hatóságokkal, nagy hangsúlyt fektet

a due diligence-re, az alapos jogi és üzleti ügyfél-átvilágításra, és csak olyan tekintélyes közvetítőkkel dolgozik együtt, mint a bankok és ügyvédi irodák. Kérésünket, hogy Jürgen Mossackkal beszélhessünk, elutasítja. Elvi okokból. Kár. Lett volna hozzá pár kérdésünk, de mindenekelőtt szerettük volna megtudni, ki ez az ember, aki évtizedek óta segít a legkülönfélébb törvényszegők nyomait eltüntetni. Ha egy kommunikációs cég megtagadja a kommunikációt, az általában jó jel az oknyomozó újságírók számára. Többnyire ugyanis azt jelenti, hogy rejtegetnek valamit. Gyorsan észreveszi az ember, ha nincs szó ilyesmiről: létrejön egy találkozás vagy egy hosszabb telefonbeszélgetés, amelyben a másik fél tisztázza magát, és kimerítően elmagyarázza a saját álláspontját. És gyakran nem is marad ezután semmi, ami kérdéses vagy bírálható lenne. Jó néhány izgalmasnak gondolt sztori halt már meg ilyen halállal. Már önmagában ez is, pusztán önző szempontokat figyelembe véve, elegendő ok arra, hogy keressük a kommunikáció lehetőségét. Egy riporter számára nincs rosszabb annál, mint ha akkor kap ilyen jellegű választ, miután a szöveg már megjelent. A következmények a saját lapban közölt cáfolattól a rágalmazási perig terjedhetnek. A Mossack Fonseca válaszának minden sorában érzékelhető a próbálkozás, hogy a céget szokványosnak és megbízhatónak állítsák be. Azt is észrevesszük, hogy igyekeznek nem belebocsátkozni a részletekbe. [ ] A Mossfon egyik válaszában közölt konkrét hazugságok egyike így hangzik: a Mossack Fonseca sohasem dolgozik együtt a valódi ügyféllel, mindig csak olyan közvetítőkkel, mint az ügyvédi irodák, vagyonkezelők vagy bankok.{17} Garzón a következő hasonlatot használja: a Mossfon

alapjában véve olyan, mint egy nagykereskedő, aki a kiskereskedőknek szállítja az árut – csakhogy ezek az áruk cégek. És egy cégben nincsen semmi tiltott, semmi rossz. Hogy azután a kiskereskedők kinek adják tovább azokat a cégeket, és hogy a valódi ügyfél mihez kezd velük, az már a kiskereskedő felelőssége. Érdekes hasonlat. De nem stimmel. Már most számos olyan esetet látunk, köztük a volt Siemens-alkalmazottét, Hans-Joachim K.-ét, amelyekben a Mossfon közvetlenül a tényleges ügyféllel dolgozott. És azt is látjuk, hogy sok esetben pontosan tudja, ki irányítja a cégek sorsát a túloldalon. Mi inkább ahhoz a képhez tartjuk magunkat, amelyet Keith Prager, az egykori amerikai adónyomozó választott. Ő azt mondja, a postafiókcégek azt jelentik az agyafúrt bűnözők számára, amit a meneküléshez használt autó az egyszerű bankrablóknak: lehetővé teszik, hogy az elkövetők eltűnjenek. A Commerzbankban történt razzia napján a Süddeutsche Zeitung első oldalára a következő címet tettük: „Újabb csapás Luxemburgra”, a lap második oldalán pontosan leírtuk a bank és luxemburgi kirendeltsége elleni vádakat, a harmadik oldalon pedig, az SZ riportoldalán portrét közöltünk a Mossack Fonsecáról. Egy teljes oldalt. A Mossack Fonseca-cikkhez semmit sem használunk föl a rendelkezésünkre álló adatokból. Túl kevés még köztük a rendesen feltárt és használható anyag, egy félig kész sztori elsütése nem csak az esetleges nemzetközi kutatás miatt lenne rossz ötlet. Ehelyett a Mossack Fonseca ellen felhozott vádakról beszélünk, összekapcsolva azzal a Németországban még nem ismert ténnyel, hogy Jürgen Mossack Németországban született. Pengeélen táncolunk. Hogy egy kicsit elbizonytalanítsuk a céget, beleírjuk a szövegbe, hogy

körülbelül 80 gigabájtnyi belső adat került a birtokunkba, amelyet mostanáig még nem tudtunk kiértékelni. Biztosak vagyunk benne, hogy a szöveg, bár németül van, eljut Panamáig. Eközben megtaláljuk az adataink között levelezőpartnerünk, Ana María Garzón régi e-mailjeit, amelyekben a Mossack Fonseca és a BursonMarsteller közötti üzleti viszonyról van szó. 2013 elején küldi el a Mossack Fonsecának az ajánlatát egy „válságforgatókönyv” készítéséről, ami, ahogy látjuk, nem éppen olcsó. De: a Mossfon válság esetén jogosulttá válik egy 24 órás kríziskezelés igénybevételére.{18} [ ] Nem csak a Mossack Fonsecánál, de más cégeknél is katasztrofális a válságkommunikáció. Például a Commerzbanknál. A razzia napján és az azt követő napon a második legnagyobb német bank PR-osztálya a következő magyarázattal állt az újságírók elé: biztosan történtek hibák, de ez már a múlté, ők rég leállítottak minden kétes üzletet. Ezek (figyeljünk csak!) „régi ügyek, tíz évvel ezelőttiek vagy még korábbiak”, 2007 óta már az ügyfelek panamai postafiókcégek iránti „érdeklődésének a továbbítását” is „határozottan megtagadják”. Régi esetek? Tényleg? Még egyszer belenézünk az adatainkba, és gond nélkül találjuk meg egyik céget a másik után, amelyeket a Commerzbank a 2005 és 2015 közötti időszakban rendelt meg a Mossack Fonsecától német ügyfelei számára. 2006. 2007. 2008. 2009. 2010. 2011. 2012. 2013.{19} Megvannak a banki tanácsadók e-mailjei, az alapító okiratok, a széfhez való hozzáférés jogosítványai és az összes cégnév, a Badenweiler S.A.-tól a Clandestine Ltd.-n át a Pinguin Holding S.A.-ig. A cégek tulajdonosai,

amennyire meg tudjuk állapítani, jómódú, de a nyilvánosság előtt ismeretlen személyek. Sőt: vannak olyan postafiókcégek, amelyeket a Commerzbank patronált, és 2015 elején még mindig aktívak voltak. Régi esetek? Ha a Commerzbank igazat mondott volna, sokkal jobban jöhetett volna ki a dologból. Legkésőbb 2008 körül befelé tényleg elismerte, hogy gondot jelentenek ezek az üzletek, és csökkentette a számukat. Olyan e-maileket és beszélgetésekről szóló jegyzőkönyveket találtunk, amelyekben a bank munkatársai sajnálkozva magyarázták el a Mossfon alkalmazottainak, hogy nem szabad többé hasonló üzleteket kötniük. De a luxemburgi leányvállalat, a Commerzbank International mégsem volt ennyire következetes. Csak 2014 decemberében mentek ki az első figyelmeztetések a panamai cégekkel rendelkező és tisztázatlan adózási státuszú ügyfeleknek. Az üzenet világos volt: aki nem akar becsületesen játszani, keressen másik bankot. Érthető, hogy tisztán akartak kikerülni az ügyből. A Commerzbank a 2008–2009-es bankválság idején mégiscsak 18 milliárd euró támogatást kapott a német államtól.{20} Az akkori vezetőség elnöke, Eric Strutz arról biztosította a szövetségi parlamentet, hogy „a Commerzbank szigorúan elhatárolódik mindenféle pénzügyi bűncselekménytől, semmilyen hibás viselkedést nem tűr”. Rosszul venné ki magát, hogy az egyik oldalon milliárdokat fogadnak el az államtól, míg a másikon lehetővé teszik ügyfeleik számára, hogy ugyanezt az államot becsapják. A bankok az ügyvédi irodák, befektetési tanácsadók és könyvvizsgáló cégek mellett az offshore üzletág legfontosabb résztvevői. Nagyon kevesen fordulnak közvetlenül olyan cégekhez, mint a Mossfon. Az ilyesmivel inkább a bankok és a jogászok foglalkoznak. Ők tartják mozgásban az offshore gépezetet, ők adnak tanácsokat, megrendeléseket, ők intézik az

adminisztrációt – a nyilvánvalóan tisztességtelenül adózó ügyfelek számára is. Az adócsalók számára is. Az adatok között számtalan példát találunk tanácsadókról, akik a Mossack Fonsecával való találkozáskor valamelyik szálloda halljában vagy egy irodában egyértelműen kimondták, hogy ügyfeleiknek adózási problémáik vannak. Végül is egymás között voltak. Elsősorban a nagy pénzintézetek azok, akik az egész világban mozgatják a pénzt. Nagy amerikai bankok – de a német bankok is jók ebben az üzletágban. Az amerikai szenátus jelentése évekkel ezelőtt nyilvánosan megvádolta a Deutsche Bankot. A pénzintézet éveken át reklámozta egyik honlapján az offshore szolgáltatásokat: Mauritius például szerintük „adózási szempontból semleges vidék”. Amikor a média felkapta a témát, ez a bejegyzés hirtelen eltűnt. Az effajta üzlet a nagy bankoknál csak az elmúlt tíz évben kezdett nagyon lassan és fokozatosan visszaesni – túlságosan megnőtt a lebukás veszélye, ahhoz az inkább szerénynek mondható haszonhoz képest, amelyet hozott. Aki ezt morális döntésnek nevezi, legtöbbször egy bank megbízásából beszél. Az adatainkból részben arra is fény derül, milyen mélyen keveredett vagy keveredik bele még most is majdnem az összes fontos német bank az offshore rendszerbe. Rákeresünk a Deutsche Bankra. Ezernyi találat. Dresdner Bank? Szintén. És még néhány tartományi bank, ugyancsak ezres találati számmal.{21} Természetesen nem mindegyik esetben adócsalásban segédkeztek – de mégis, amennyire rálátunk, nagyon sokban. Még állami bankok is segítettek ügyfeleiknek az állam megkárosításában. Persze, kellően arrogánsnak kell lenni.

A HypoVereinsbank nem sokkal a Commerzbanknál történt razzia után maga jelentkezett a kölni ügyészségnél. „Eljöttünk magukhoz, mielőtt maguk jönnének hozzánk” – magyarázta állítólag a bank a hatóságnak, és bevallotta, hogy korábbi luxemburgi részlege hasonló ügyeket bonyolított, mint a Commerzbank. Az eredmény egy egyezség lett a HypoVereinsbank és a hatóság között: tiszta lappal indulhatnak a súlyos adóügyi bűncselekmények után, de cserébe büntetést rónak ki rájuk. Több mint tízmillió eurót fizetett a bank az államkasszába.{22} A példát több más bank is követte, olyanok is, amelyek részben állami tulajdonban vannak, mint például a HSH Nordbank. Az egyezség, ahogyan kollégánk, Klaus Ott kiderítette, ebben az esetben 22 millió euróról szólt. {23}

[ ] Amíg az aktuális németországi események zajlanak, a razzia, a Commerzbank hazugsága és az egyezségek, amelyekről a Süddeutsche Zeitung is ír, a háttérben szépen nő az adathegy. Akadnak néha technikai nehézségeink, olykor úgy tűnik, kibírhatatlanul lassan történik minden. De: egyre több az adatunk. Már száz gigabájt. A rovatvezetőnknek, Hans Leyendeckernek szokásává vált, hogy mindennap megkérdezze tőlünk, vajon nőtt-e az adatmennyiség. Lelkesedésünk rá is átragad – ez eléggé fontos számunkra és a projektünk számára is. Ezekben a márciusi napokban jön az ICIJ vezetője, Gerard Ryle Münchenbe, hogy saját szemével lássa az adatokat. Az irodánkban ülünk fent, az SZ-toronyházban, és egy teljes napig végigklikkeljük magunkat vele az offshore cégeken. Ryle-nak ragyog a szeme. Amikor pár percre

magára hagyjuk, azt teszi, ami minden oknyomozó újságíró első dolga lenne ilyen helyzetben: nevek után kutat, amelyek korábbi nyomozásai során már egyszer előkerültek. Talál is néhányat. Gerard Ryle tehát elég jól ismeri a helyzetünket: egy kincsesláda tetején ül az ember, turkál benne éjjel, kora reggel, menet közben, és mindenből, amire rábukkan, országra szóló botrány lehet. De egy örökkévalóságig tart, amíg a sztori eljut a médiához: Ryle adatait, amelyekből később az Offshore Leaks kipattant, majdnem három évvel a nyilvánosságra kerülésük előtt szivárogtatták ki. Őszintén reméljük, hogy a mi esetünkben ez nem fog ilyen sokáig tartani. Az Offshore Leaks megismertette a szélesebb nyilvánossággal a postafiókcégek üzleti trükkjeit. Politikai következményei óriásiak voltak: egyik pillanatról a másikra akkora nyomás nehezedett az adóparadicsomokra, hogy az osztrák és a luxemburgi kormány első alkalommal vonta kétségbe nyilvánosan a banktitok intézményét. Algirdas Šemeta EU-biztos akkoriban úgy nyilatkozott, hogy az offshore botránynak irányadónak kellene lennie a jövő adópolitikája számára. Az ICIJ szempontjából a projekt hatalmas siker volt, egy csapásra ismert lett a neve az egész világon. Ezután következett a Kínát érintő offshore botrány és a Luxemburg Leaks, majd 2015 februárjában a SwissLeaks, a francia szivárogtató, Hervé Falciani titkos adataival. A Münchenben eltöltött két nap után Ryle biztos abban, hogy a mi adatainkból egy újabb projekt fog létrejönni. Megbeszéljük a lehetséges következő lépéseket: Hogyan jutnak el az adataink Washingtonba, az ICIJ központjába, az informatikai szakértőkhöz? Melyik időpont lenne a legalkalmasabb a publikálásra? Melyik kollégához forduljunk először? Újra és újra visszatérünk azokhoz a központi kérdésekhez is, amelyeken hetek óta vitatkozunk egymással:

Miért akar a forrás feltétlenül névtelen maradni? Mik a forrás céljai? De mindenekelőtt: megbízhatunk-e az adatokban? Nincsenek százszázalékos válaszaink. Honnan is lennének? Amink van, az több száz oldalnyi dokumentum, amit ellenőrizni tudunk – például mert olyan iratokról van szó, amelyek valódisága a hivatalokban való lekérdezéssel igazolható. Tucatnyi törvényszéki okiratot találunk, amelyekkel össze tudjuk vetni az iratainkat, vannak korábbi nyomozásokból származó adataink, és a szivárogtatónktól származó információkat összehasonlítjuk a nyilvánosan hozzáférhető adatbázisokkal. Az eredmény minden esetben ugyanaz: az információk pontosan illeszkednek egymáshoz. Az egyik eset, amelyet részletesen megbeszélünk Gerard Ryle-lal, a hivatalban lévő izlandi miniszterelnök, Sigmundur Gunnlaugsson egykori cégének, a Wintris Inc.-nek az ügye. A világ lassan már hozzászokott ahhoz, hogy a diktátorok és a zsarnokok postafiókcégekben parkoltatják a vagyonukat. De hogy egy európai miniszterelnök? És ami még kényesebbé teszi az ügyet: megtudjuk, hogy 2009 márciusa óta létezik egy szabály az izlandi parlamentben, a Hagsmunaskráning Þingmanna. Ez a képviselőknek előírja, hogy nyilatkozzanak a cégtulajdonaikról és a vagyonukról. Akinek 25%-nál nagyobb részesedése van egy cégben, be kell jelentenie, erősítette meg nekünk egy parlamenti szóvivő. Miután ezt a szabályozást elfogadták, Gunnlaugssonnak, aki 2009 áprilisa óta a parlamentben ül, nyilvánvalóan jelentenie kellett volna a Wintris Inc.-ről. Néhány klikkelés után megtudjuk: egyértelmű, hogy nem tette meg.{24} Egy évvel később már nem kellett volna bejelentenie az offshore cégét, hiszen 2009 végén eladta egy dollárért a feleségének.

Ryle, az ICIJ-főnök lelkes. Mégis anélkül utazik vissza az Egyesült Államokba, hogy biztos ígéretet tenne: az ICIJ bekapcsolódik az ügybe. Néhány nap gondolkodási időre van szüksége.

5 A szíriai háború és a Mossack Fonseca szerepe Nyomasztó. Amikor belepillantunk az adatainkba, újra és újra olyan e-mailekre bukkanunk, amelyek alig néhány napja íródtak. Szinte olyan ez, mintha valós időben olvasnánk őket. Mintha ott lennénk abban az irodában, amelyik annyi bűnözőnek segédkezett. Mintha a panamavárosi munkatársak háta mögött állnánk, akiknek a nevét már ismerjük – és a válluk fölött bámulnánk bele a monitorba. Csakhogy ők nem látnak minket. Még nyomasztóbb, amikor ezekben az e-mailekben rólunk esik szó. Rólunk, a Süddeutsche Zeitungról. Ahogyan abban a 2015. március 19-ei e-mailben, amelyet az iroda alkalmazottja küldött szét a belső levelezésben a Commerzbank elleni razziáról és a Mossack Fonseca szerepéről szóló cikkünkkel – a Googlefordítóval többé-kevésbé spanyolra fordítva. Vagy abban a 2015. február 19-eiben, amelyikben azt kérdezik, igaz-e, hogy az elítélt drogkereskedő, Arturo del Tiempo Marqués Mossfon-ügyfél lenne. Néhány nappal ezelőtt újságírók kérdezősködtek utána. Ezek az újságírók mi voltunk. Panama tehát olvassa, amit írunk. Ezt már tudjuk. Ők viszont nem tudják, hogy mi is olvassuk az ő e-mailjeiket… Borsódzó háttal nézzük azt az e-mailt, amelyben a Mossack Fonseca marketingrészlege óva int a „beépített újságíróktól”. Figyelmeztetik a

Mossfon dolgozóit, hogy legyenek óvatosak. Megtaláljuk egy 2015. áprilisi stratégiai értekezlet, a Mossfon Corporate Strategy Meetings napirendjét. A második napirendi pont „a Mossfon a médiában” és a „német eset”. Nyilvánvalóan rólunk van szó. Úgy tűnik, a Mossfon tisztában van azzal, hogy üzleteiket kritikusan ítélik meg a médiában – méghozzá okkal. [john doe]: Jó reggelt. [sz]: Helló. Minden rendben? [john doe]: Eddig igen. Még több adatot küldtem. [sz]: Oké. [john doe]: Azt hiszem, a szíriai diktátorral, Aszaddal kapcsolatban lévő cégek is vannak köztük. [sz]: Hallottuk a pletykát, hogy a Mossfon Aszad embereivel is együtt dolgozik. [john doe]: Úgy látszik, a pletyka igaz. [sz]: Ismer cégneveket? [john doe]: Néhányat. Kezdetnek ennyi: Ramak Ltd., Dorling International Ltd., Cara Corporation, Seadale International Corporation, Hoxim Lane Management Corp., Lorie Limited, Drex Technologies S.A. Az utolsó cég, a Drex Technologies ismerősnek tűnik. Már a SwissLeaksnél is felbukkant a nevük. Az adataink között megtaláljuk a Drex Technologies S.A. mappáját, az 537658-as számot viseli, ez a Mossfonon belüli regisztrációs száma. A mappában 124 fájl van; pdf-ek, emailek, Word-dokumentumok, fotók. Ez az első kézzelfogható nyom Bassár el-Aszad szíriai diktátorhoz.

Közelebbről is megnézzük a cégeket, tovább keresgélünk, és tényleg: a Mossack Fonseca egész postafiókcég-hálózatot kezel, amely a véreskezű szíriai zsarnok rezsimjéhez köthető. Csak hogy tisztázzuk: Aszad neve tulajdonosként vagy igazgatóként természetesen nem kerül elő a dokumentumokban – próbáljanak meg egyszer számlát nyitni vagy céget bejelenteni Szírián kívül Bassár elAszad nevével. Nem fog sikerülni. A diktátoroknak, maffiavezéreknek és más bűnözőknek megvannak erre a maguk bizalmi emberei. Az angolban erre használt kifejezés eléggé szemléletes: bagmen – zsákos emberek. Azokat értik alatta, akik a háttérben maradó hatalmasságok pénzét beszedik, kezelik, befektetik és eljuttatják oda, ahol szükség van rá. A ma Szíriát százezerszám elhagyó emberek jelentős része nem az Iszlám Állam elől menekül, hanem Aszad elől. Az olyan cinkostársak, mint a Mossack Fonseca és Aszad „zsákos emberei” gondoskodnak arról, hogy a rezsim devizatartalékai ne tűnjenek el. Az a deviza, amelyből a katonákat fizetik, amelyből a rettegett Sabiha-milíciát fegyverekkel és járművekkel látják el, amelyből mérges gázt rendelnek és kínzókamrákat tartanak fenn. Az adatainkban több tucatszor találkozunk Rami Makhloufnak, Aszad legfontosabb pénzemberének a nevével. Egy ember, akit a szíriai ellenzék gyűlöl. A 2011-es felkelés idején a tüntetők nemcsak Aszad képeit égették el, hanem megrongálták a Syriatel telefonóriás üzleteit is. Rami Makhlouf a Syriatel tulajdonosa. Azt kiabálták: „Makhlouf tolvaj!” Rami Makhlouf feltehetően az ország leggazdagabb embere. A Syriatel mellett tulajdona van több különböző bankban, duty free hálózatokban, néhány légitársaságban és még sok mindenben. Szíriában nem azt kérdezik az emberek, hogy mi az övé, hanem hogy mi nem.

A New York Times azt írta, hogy Makhlouf személyében szimbolizálja azt, „ahogyan a gazdasági reformok olyan haver-kapitalizmust csinálnak a haverszocializmusból, amelyben a szegények szegényebbek lesznek, a jó kapcsolatokkal rendelkező gazdagok pedig elképzelhetetlenül gazdagabbak”. Rami Makhlouf, aki 1969-ben született Damaszkuszban, Bassár elAszad egyik unokatestvére. Makhlouf nagynénje, Anisza az elhunyt elnöknek, a jelenlegi uralkodó apjának, Háfez el-Aszadnak az özvegye. Rami és Bassár gyerekként együtt játszottak, ma szoros szövetségben állnak – egyikük államfő, a másikuk üzletember, akinek a pénzére és kapcsolataira Aszad bármikor számíthat. Az Egyesült Államok külügyminisztériuma Makhloufot a „rezsim pénzügyi támogatójaként” tartja számon, ez a WikiLeaksen megjelent egyik 2007-es követségi sürgönyből derül ki. Makhlouf vagyona mögött nem annyira szorgalom és kemény munka, mint inkább gátlástalanság és brutalitás áll. „Rami Makhlouf a megfélemlítés eszközével élt, és az Aszad-rezsimhez fűződő szoros kapcsolatait arra használta, hogy megengedhetetlen üzleti előnyökre tegyen szert a szíriai átlagemberek kárára” – mondta 2008-ban Stuart Levey, aki akkoriban az Egyesült Államok pénzügyminisztériumához tartozó, terrorizmussal és pénzügyi hírszerzéssel foglalkozó hivatal, az Office of Terrorism and Financial Intelligence (TFI) helyettes államtitkára volt, és aki azóta – a sors iróniája – a londoni székhelyű HSBC-nél (Hongkong and Shanghai Banking Corporation), a világ negyedik legnagyobb nemzetközi bankjánál dolgozik. Pont annál a banknál, amelyik éveken át üzletelt Makhlouffal – ahogy azt a SwissLeaksszel kapcsolatos ICIJ-kutatás kiderítette. Rami Makhlouf Aszadhoz fűződő kapcsolata nem titok, ő a rezsim egyik legfontosabb támogatója – és éppen emiatt számkivetett a nemzetközi színtéren, ővele nem kötnek üzleteket.

Úgy tűnik, a Mossack Fonseca ezt másképp látja. Az iroda éveken át foglalkoztatott egy embert, akinek Dubai és Damaszkusz között kellett ingáznia, és jó oka volt rá, hogy ne mutatkozzon a nyilvánosság előtt. [ ] Makhlouf legrégebbi cégét, amelyet az adatbázisban megtalálunk, Ramak Limitednek hívják, és 1996-ban alapították a Brit Virgin-szigeteken – Makhlouf akkoriban a húszas évei közepén járt. Egyik szír céget vette át a másik után, a versenytársait kiütötte, ő maga pedig egyre gazdagabb lett. Mindeközben az Aszad-família védő keze lebegett a feje fölött. Makhlouf így „jogtalanul profitált a szír rezsim nyilvános korrupciójából és támogatta azt” – állítják az amerikai hivatalok, és 2008-ban felvették őt a szankciós listájukra. A szankciók a nemzetközi jog legfontosabb fegyverei, ezekkel veszik rá egy ország rezsimjét vagy uralkodó elitjét például arra, hogy hagyjanak fel népük elnyomásával, a többi országgal való ellenségeskedéssel, a terrorizmussal vagy a népirtással. A szankciókat arra vetik ki, ami fáj: a pénzre. Az elv viszonylag egyszerű: az ENSZ, az EU vagy egyes országok, például az Egyesült Államok megkísérlik kitalálni, kiknek van hatalmuk és befolyásuk. Szíria esetében elsősorban Aszadnak és a családjának. Utánuk következik a szűk kör: miniszterek, titkos ügynökök vagy éppen üzletemberek, mint Rami Makhlouf – aki családtag is egyben. Az ő neveiket azért teszik a szankciós listára, hogy felhívják a világ figyelmét: aki ezekkel az emberekkel üzletel, számítson arra, hogy problémái lesznek. 2008 óta tehát az amerikai állampolgárok semmilyen üzletet nem köthetnek Makhlouffal. Amerikai földön nem történhet olyan, amiből ő haszonra tehetne szert. Néhány jogász egyenesen úgy értelmezi az

embargószabályokat, hogy tilos amerikai dollárban üzletet kötni vele. Aki megsérti ezt a szabályt, annak számolnia kell azzal, hogy gondjai támadnak, ha legközelebb Amerikába utazik. A szankciók megszegői ezenkívül azt is kockáztatják, hogy ők maguk is felkerülnek a szankciós listára, vagyonukat befagyasztják, vagy lefoglalják amerikai leányvállalataikat. Magyarán: jobb nem közösködni a szankcionált személyekkel. A Mossfon esetében ez különösen fontos, mert a vállalkozás irodákat tart fenn Las Vegasban, Miamiban, Wyomingban. Vagyis: az Egyesült Államokban. A józanul gondolkodó üzletemberek legkésőbb 2008-ban megszüntették üzleti kapcsolataikat Makhlouffal. Nem így Jürgen Mossack és Ramón Fonseca. Makhlouf neve 2008 után is szerepel a Mossack Fonseca üzleti irataiban, sőt még 2011 májusa után is, amikor az Európai Unió az Egyesült Államok példáját követve szintén szankciókat léptetett életbe Aszad üzletemberével, Makhlouffal szemben. Másrészt: a postafiókcégek pont arra valók, hogy elrejtsék a tulajdonos kilétét. A Mossack Fonseca által működtetett cégek „üzemanyaga” a titoktartás, amiért a terroristák, fegyvercsempészek és diktátorok készségesen kifizetnek egy csomó pénzt. A szankciók könnyen kijátszhatók a postafiókcégekkel: a szankcionált személyek viszonylag egyszerűen elrejtőzhetnek mögöttük – Rami Makhlouf helyett az egyik postafiókcége viszi az üzletet. És senki sem fog tudni róla semmit. Nem csoda tehát, hogy az ENSZ-nél vagy az Egyesült Államok pénzügyminisztériumánál egész csoportokat állítottak rá arra, hogy kikutassák: melyik cég mögött bújhat meg valamelyik diktátor vagy terrorista üzletembere. Mert amint ezt megtudják, az a cég is felkerül a szankciós listára. Ahogyan az Makhlouf Drex Technologies nevű cégével

is történt, amelyiknek az aktája épp az orrunk előtt van. De a Drexet csak Makhlouf után négy évvel tették rá az Egyesült Államok listájára. Az amerikai pénzügyminisztérium 2012 júliusában azzal indokolta a döntését, hogy Makhlouf arra használta a céget, hogy „nemzetközi üzleti tulajdonokhoz jusson és azokat kezelje”. Hogy a minisztérium hogyan jutott erre a következtetésre, az nem világos. Amit az adatokban látunk: a Drex Technologies alapító okirata szerint 2000. július 4-én jött létre, hivatalos székhelye a Brit Virgin-szigetek. Rami Makhlouf neve jó tucatszor kerül elő a cég mappájában. [ ] De nemcsak őt találjuk meg, hanem a testvérét, Háfezt is, a szír belföldi titkosszolgálat ezredesét és területi vezetőjét. Háfez Makhlouf, aki az adataink szerint egyedüli tulajdonosa az Eagle Trading & Contracting Limitednek, egy kínzásairól hírhedt börtönért felel Damaszkuszban. Szakértők úgy vélik, hogy ő volt a felelős a Gúta városa elleni mérgesgáztámadásért. 2013 augusztusában emberek százai haltak meg ott szaringáztámadásban. Háfez Makhlouf 2007 óta szerepel az amerikaiak szankciós listáján, 2011 óta az Európai Unióén. Ennek ellenére a cég legalább 2013-ig a tulajdonában volt.{25} Két további testvért is találunk: Ejad Makhloufot, a szír hadsereg századosát és titkosszolgálati tisztet. Mivel állítólag részt vett civilek elleni támadásokban, az Európai Unió felvette a szankciós listájára. És Ehab Makhloufot, akit szintén szankció alá helyeztek, mert ő a Syriatel alelnöke, és állítólag pénzzel segítette a rezsimet, hogy le tudják verni a felkelést. Több cégben is van részesedése, a Hoxim Lane Management Corp az adatok szerint hozzá tartozik.{26}

Ki képes ezekkel az emberekkel üzleti kapcsolatra lépni? Ezt a kérdést, ha nem is teljesen morális célzattal, a svájci TagesAnzeiger tette fel 2015 elején a Mossack Fonsecának. A kollégák tudósításukban az irodáról szóló 2015. február végi beszámolónkat idézték, amelyben Rami Makhloufot is megemlítettük. A Rami Makhloufra vonatkozó direkt kérdésére az újság ezt a választ kapta: „A Mossack Fonseca NEM TUDTA, hogy Makhlouf úr vagy bármelyik Aszad-szövetséges indirekt módon használta a szolgáltatásainkat vagy visszaélt velük!” Tessék? A Mossack Fonseca nem tudta? Nagybetűkkel? Makhloufnak nemcsak egy cége volt a Mossfonnál, hanem egy egész postafiókcég-hálózata – és a Mossfon ne tudott volna erről? Ez, finoman fogalmazva, nem teljesen fedi a valóságot. Kevésbé finoman: hazugság. Rami Makhlouf bizonyíthatóan legalább 1998 óta többségi tulajdonosként vezette a Mossack Fonseca aktái szerint a Polter Investments nevű offshore céget; a részvények 70%-át birtokolta. Legkésőbb 1998 óta tehát a Mossfon tudta, hogy ő az ügyfelei közé tartozik. Az, hogy az ilyen problémás eseteket hogyan vitatták meg a belső levelezésükben, egy 2011 elején keletkezett e-mail-váltásból kiderül. A Mossfon compliance osztálya, tehát az a részleg, amelyiknek ügyelnie kell arra, hogy a napi üzletmenetben minden irányvonalat és törvényt betartsanak, azzal a kérdéssel fordul a partnerekhez és az ügyvezető igazgatóhoz, hogy valóban tovább szeretne-e üzletelni Rami Makhlouffal. Ha valaki szankció alatt áll, az mégiscsak elég komoly figyelmeztetés, el kellene határolódni tőle. Vagy mégsem? Christoph Zollinger svájci jogász, aki az iroda egyfajta junior partnereként{27} tevékenykedik, minden kétséget lesöpör az asztalról: „Részemről – írja egy 2011. február 17-én kelt e-mailben – megtarthatjuk

Makhloufékat az ügyféllistán. Végül is a londoni HSBC-nek sincs semmi baja velük.”{28} A Mossack Fonseca belső levelezésében vitatta meg a Rami Makhlouf személyével kapcsolatos problémát, és még az is kiderül, hogy a HSBCvel is megbeszélték az esetet – később pedig azt állítja a Mossfon, hogy nem tudott arról, hogy Aszad pénzügyi támogatója az ügyfelei közé tartozik? Az igazság: a Mossfon éveken át segédkezett abban, hogy a Szíriába áramló pénzek nehogy elapadjanak. Jürgen Mossack számára – akinek az irataink szerint része volt a Makhlouffal kapcsolatos döntésben{29} – ez súlyos következményekkel járhat. Legalábbis ha helytálló az a gyanúnk, hogy a panamai mellett még mindig megvan a német állampolgársága is. Megtaláltuk másolatban a német útlevelét, 2006-ig volt érvényes. Vagyis a hetvenes évek közepe óta folyamatosan megújította – miért tett volna másképp 2006 után? Ha nem mondott le német állampolgárságáról, bánhatja: a német állampolgárokat az EU-szankciók megszegése esetén 10 évig terjedő börtönbüntetés fenyegeti. A svájci Tages-Anzeigernek adott válaszában a Mossack Fonseca azzal próbálta meg elkenni a diktátorokkal való üzletelés vádját, hogy a Mossfon részéről ostobaság lett volna ilyesmibe keveredni. Figyelem: „Ki hihetné komolyan azt, hogy a Mossack Fonseca szándékosan, tudatosan vagy akár csak véletlenül is kockáztatná több mint 37 éve gondosan felépített jó hírnevét azzal, hogy bűnözőknek, diktátoroknak vagy pénzmosóknak segít?”, és mindezt, ahogy a Mossfon (nagybetűkkel) írja: „NÉHÁNY SZÁZ DOLLÁR ÉVI DÍJAZÁSÉRT?” Persze: ki hihetné? Ki hinné el, hogy a Mossfon nemcsak gátlástalan, hanem nyilvánvalóan – a saját véleményük szerint – hülye is? Talán inkább úgy tehetnénk fel a kérdést: ki lenne képes felfogni, mennyire arcátlan a Mossack Fonseca?

Számunkra nem csak annyit jelent ez az eset, hogy össze tudjuk kapcsolni őket Aszaddal. Az is kiderül belőle, hogyan jár el a Mossack Fonseca. Ez egy olyan cég, amelyik gátlástalanul hazudik, és elferdíti a tényeket, ha úgy tartja jónak. Makhlouf esete ezenkívül azt is kézzelfoghatóvá teszi, miért jelent emberek milliói számára életbe vágó problémát az anonim postafiókcégek léte: mert segítségére lehetnek a diktátoroknak abban, hogy kijátsszák a világ szankcióit. Mert segíthetnek a véreskezű zsarnokoknak saját országaik kifosztásában, amelyeket vezetnek. És azért, mert lehetővé teszik, hogy a lopott javakat elrejtsék valamilyen offshore cégben – amelyeknek a számláit gyakran Svájcban vagy Luxemburgban vezetik. Rami Makhlouf esetében a svájci HSBC-nél. [ ] 2015 februárjában a Mossfon a Süddeutsche Zeitung kérdésére azt válaszolta, hogy nem fogadna ügyfélként olyan személyeket, akik rajta vannak a szankciós listákon. Ezért átnéztük az ENSZ, az EU és az Egyesült Államok szankciós listáit, a diktátorok, terroristák és népirtók (meg a cégeik) ki kicsodáját. Nevek százai, a legkülönbözőbb írásmódokon. Összevetettük őket az adatbázisunkkal – és csak bámultunk. A Mossfon nem üzletel olyanokkal, akik rajta vannak a szankciós listákon? Még mit nem. Afrikai diktátorok, közép-amerikai drogbárók, elítélt szexuális bűnelkövetők cinkostársait és postafiókcégeit találjuk. Annyian vannak, hogy át sem tudjuk tekinteni őket. Listákat készítünk, amelyeket összevetünk az EU, az ENSZ és az Egyesült Államok adataival. Itt egy

kivonat: Bredenkamp, John Arnold A Dél-Afrikában született fegyverkereskedő 2009 és 2012 között szerepelt az Európai Unió szankciós listáján „a zimbabwei kormányhoz fűződő szoros kapcsolatai” miatt. Az amerikai pénzügyminisztérium a „Mugabe-kormány barátját” látja benne, és Bredenkampot, valamint húsz cégét 2008 óta szankcionálja.{30} Makhlouf, Ehab Bassár el-Aszad szír elnök unokatestvérét 2011 májusában szankcionálta az EU, mivel „pénzzel támogatta a kormányt, és ezzel hozzájárult a felkelések leveréséhez”. Makhlouf, Ejad Bassár el-Aszad szír elnök unokatestvérét és a szír titkos-szolgálat tisztjét 2011 májusában helyezte szankció alá az EU, mert állítólag részt vett a tüntetések leverésében. Makhlouf, Háfez A szír belső titkosszolgálat századosát és korábbi regionális vezetőjét 2011 májusában a testvéreivel együtt szankcionálta az EU. Makhlouf, Rami Szíria vélhetően leggazdagabb emberét az Egyesült Államok 2008 februárjában sújtotta szankcióval, az EU 2011 májusában követte a példát. N’Da Ametchi, Jean-Claude

Az EU azért vette szankció alá a bankárt 2011-ben, mert az állítólag segédkezett az akkori elefántcsontparti elnök, Laurent Gbagbo „törvénytelen kormányának finanszírozásában”.{31} Rautenbach, Muller Conrad A vállalkozó és a Mossfon által kezelt cége, a Ridgepoint Overseas Developments 2008 és 2014 között volt rajta az Egyesült Államok szankciós listáján, mert Rautenbach közel állt Mugabéhez, a zimbabwei diktátorhoz. Az EU 2012-ben megszüntette a 2009-ben rá kirótt szankciót.{32} Sztyepanovics, Szavo A szlovén férfi 2015 februárjában került az Egyesült Államok szankciója alá, nemzetközi drogkereskedelemben való részvétel miatt. {33}

Ternavszkij, Anatolij A fehérorosz Ternavszkij 2012 és 2014 között volt rajta az EU szankciós listáján, mert közel állt a fehérorosz autoriter elnökhöz, Alekszandr Lukasenkóhoz.{34} Timcsenkó, Gennagyij Az orosz–finn oligarcha 2014 márciusában került az amerikaiak szankciós listájára a krími válság miatt.{35} A Mossfon éveken keresztül rutinszerűen látta el ezeket az embereket postafiókcégekkel. Még ha a hivatalok célkeresztjébe és szankció alá is kerültek a cégek vagy társtulajdonosaik, a Mossfon nyilvánvalóan nem érezte égető

szükségét annak, hogy azonnal megszüntesse velük az üzleti kapcsolatot. Ezt mutatják a következő esetek: Broadway Commerce A céget az Egyesült Államok 2012-ben sújtotta szankcióval. A vállalkozás vezetői közé tartozott a „dél királynőjeként” ismertté vált guatemalai Marllory Dadiana Chacón Rossell. Az amerikai pénzügyminisztérium szerint egykor ő építette ki Közép-Amerika egyik legnagyobb kábítószer-kereskedelmi hálózatát.{36} Drex Technologies S.A. Az Egyesült Államok és az Európai Unió is szankciós listára tette a 2000-ben a Brit Virgin-szigeteken alapított céget 2012-ben, mert az Rami Makhloufhoz tartozott.{37} Kuo Oil Pte. Ltd. A szingapúri székhelyű céget 2012-től 2016 januárjáig szankcionálta az Egyesült Államok, mert 2010 és 2011 között több mint 25 millió dollár értékben szállított olajat Iránba, és ezzel megszegte a kereskedelmi embargót.{38} Ovlas Trading S.A. A céget 2010 decemberében szankcionálta az Egyesült Államok, mert a hátterében vélhetően Kászim Tádzsidin áll – a Hezbollah egyik legfontosabb pénzügyi támogatója.{39} Petropars Ltd. A céget 2010 júniusától 2016 elejéig szankcionálta az Egyesült Államok az Irán elleni embargó keretében.{40}

Timpani Exports Limited A brit Virgin-szigeteki székhelyű vállalkozást 2008 novemberében szankcionálta az Egyesült Államok, mert a fent említett John Arnold Bredenkamphoz tartozott, akit a zimbabwei zsarnok, Robert Mugabe legbelsőbb köreihez sorolnak.{41} Elküldjük eredményeinket az ICIJ-nek. Közben majdnem mindennap telefonálunk, chatelünk vagy e-mailezünk Gerard Ryle-lal, az ICIJ vezetőjével. Az adatok szerkezete, a leggyakrabban előforduló adóparadicsomok, azoknak az embereknek a nemzetisége, akiknek az útlevélmásolatait megtaláljuk az iratok között – Gerard egyszerűen mindenről tudni akar. Csakhogy: még mindig nem döntötte el, hogy az ICIJ beszáll-e a projektbe. Eközben minden szabad percünkben az adatokat bújjuk, és egyre újabb sztorikat találunk. [ ] Amennyire komoly néhány ezek közül – a fegyverkereskedők és a diktátorok például számtalan ember haláláért felelősek –, mások épp annyira abszurdak: hosszabb ideje keresünk rá újra meg újra az egykori ukrán miniszterelnökre, Julija Timosenkóra és elődjére, Pavlo Lazarenkóra. Ők ketten a kilencvenes években állítólag dollármilliókat sikkasztottak. Lazarenkót később egy svájci bíró, majd egy amerikai bíróság is többéves börtönbüntetésre ítélte pénzmosás miatt. Az amerikai hatóságok akkor „vád alatt nem álló tettestársként” nevezték meg Julija Timosenkót.{42} Még egyszer beírjuk Pavlo Lazarenko nevét a keresőnkbe, és több más mellett egy faxot találunk – Lazarenko becses személyének saját kezű

aláírásával. Méghozzá nem valamikor a kilencvenes évekből, hanem 2005. április 21-éről. A fax abszurditása: Lazarenko azt állítja, csak néhány hete szerzett tudomást arról, hogy a birtokában van egy bizonyos Gateway Marketing Inc. nevű cég, egy postafiókcég, amelyet a Mossack Fonseca kezel. Most elkéri az összes dokumentumot, ami erről szól. Hoppá, egy postafiókcég! Lazarenko a faxot Kaliforniából küldi, ahol akkoriban egy groteszk módon túlméretezett villában élt; néhány fotón látható a különböző szinteken elhelyezett hat úszómedencéje.{43} Más kormány-, illetve államfőket is találunk az adataink között. Az Aszadhoz, Putyinhoz, Kirchnerékhez, az izlandi miniszterelnökhöz és az egykori nicaraguai elnökhöz, Arnoldo „Fat Man” Alemánhoz vezető nyomok után Ukrajnában is. Időközben célszerűvé vált ezeket az eseteket egy „állam- és kormányfők” nevű mappába sorolni. [sz]: Egy svájci lapban olvasható egy történet a Mossack Fonsecáról és a szivárogtatásról. A szerző a Mossfonnál érdeklődött. [john doe]: Igen? És mit mondott a Mossack Fonseca? [sz]: Azt mondták: „A szervezetünktől eddig még senki sem szivárogtatott ki semmit.” [john doe]: Á, semmi szivárogtatás! Ha itt nincs szivárogtatás, azt kell hogy kérdezzem magamtól, miért is van szükségem annyi tárhelyre az adatokhoz… Honnan szerzi be a forrásunk az adatokat? Ezt persze minél pontosabban

tudni szeretnénk. De végül is nem döntő fontosságú. A döntő az, hogy az adatok valódiak-e, és nagy társadalmi jelentőséggel bírnak-e. A jelentőségük kétségkívül nagy. A valódiságukban sem kételkedünk néhány véletlenszerű ellenőrzés után. Mégis: minden oknyomozó újságíró rémálma, hogy hamis adatoknak ül fel. Az, hogy senki sem lenne képes ekkora mennyiségű adat meghamisítására, csak részben megnyugtató. Hiszen az is éppen elég lenne, ha egyetlen döntő dokumentumot hamisítanának meg és helyeznének el köztük. Akkor az egész projekt bírálhatóvá válna – még akkor is, ha az adatok 99%-a igazi. A dokumentumainkat már összevetettük a bírósági anyagokkal, nyilvános regiszterekkel és más forrásokkal, és semmi gyanúsat nem találtunk. De van még valami, ami biztonsággal tölt el bennünket: tudomást szerzünk róla, hogy a német adónyomozók nem sokkal ezelőtt Mossfon-adatokat vásároltak. Ezeket az adatokat kerülő úton össze tudtuk hasonlítani a mieinkkel. Bár a mi adataink frissebbek és sokkal több van belőlük – azoknak az offshore cégeknek az adatai, amelyek nekünk és a nyomozóknak is megvannak, egy helyen sem mondanak ellent egymásnak. Gerard Ryle-lal, az ICIJ vezetőjével is újra és újra megbeszéljük a következő kérdéseket: Kinek állna érdekében manipulálni minket? Ki akarhat átverni bennünket, és hogyan? Hogyan tehetnénk próbára a forrás megbízhatóságát? Ezek, és a többi kérdés is végül mindig abba a belátásba torkollnak, hogy nem a forrás a döntő, hanem az anyag. Az anyagban megbízunk, ez a bizalom pedig idővel több száz véletlenszerű ellenőrzésen alapul. Ebben egyetértünk az ICIJ vezetőjével, aki közben hivatalossá tette: az adataink megérnek egy saját ICIJ-projektet. Kezdetét veszi a tervezés.

[ ] Menet közben támadt egy problémánk: túl sok adatunk lett. Egyikünknek sincs gyakorlata a nagy mennyiségű adattal végzett munkában, akkor sem, ha vettünk már részt néhány hasonló jellegű projektben. A különbség annyi, hogy az adatok ez alkalommal nem valahol máshol landoltak, hanem pont nálunk. Az adatok elmentésével és tárolásával félig-meddig még elboldogulunk. Fél terabájtos külső merevlemezeket vásárolunk, áthelyezzük az adatokat, biztonsági másolatokat készítünk, kódoljuk a meghajtókat. Csakhogy: nem tudunk rendesen keresni. Már az elmúlt néhány héten is csak korlátozottan ment a keresés, mert nem tudtunk szövegfelismerő programokat futtatni a pdf-eken és a beszkennelt szerződéseken. Számítógépeink keresőprogramjai nem ismerték fel a szöveges tartalmakat. Csupán a fájlneveket látták, és azt, hogy képfájlokról van szó. Közben nagyjából 200 gigabájtnál feladták a számítógépeink. Az ITszakértők elmagyarázták, hogy a gépeinken mindenből kevés van, ami a nagyobb mennyiségű adatokban való kereséshez kell: nem elég a tárhely, a memória, a teljesítmény. Új gépre volt tehát szükségünk, méghozzá azonnal. A rovatvezetőnk és a főszerkesztő is egyetértett abban, hogy új, nagyobb teljesítményű laptopot kell beszerezni. Még arra is engedélyt kaptunk, hogy ezt a laptopot a szigorú központi beszerzésünk megkerülésével rendeljük meg. Az történt ugyanis, hogy a kérdésünkre (Mennyi ideig tart, amíg a speciális laptopunk megérkezik hozzánk az irodába?) a szakértők azt felelték: négyhat hét. Ha minden jól megy. Ehelyett megrendeltük online a gépet, és már egy héten belül a kezünkben volt. A laptop néhány technikai specifikációtól eltekintve azért volt

különleges, mert még sohasem kapcsolódott hálózatra. A wifimodemet deaktiválták, és hálózati kábel sohasem lesz rákötve. Ezt air gapnek, azaz zsilipnek/adatzsilipelésnek nevezik. A Snowden-ügy egyik tanulsága a sok közül, hogy egy komputer csak abban az esetben védett valamelyest a lehallgatástól, ha még sohasem kapcsolták rá hálózatra. Akkor, ha egy air gap – légrés – választja el a többi rendszertől. A titkosszolgálatok még egy kikapcsolt mobiltelefont is képesek távolról irányítani. Feltörni egy számítógépet, amelyik egy wifihez kapcsolódik, gyerekjáték. Air gap esetén viszont a titkosszolgálatnak közvetlenül hozzá kellene férnie a szóban forgó PC-hez, a Süddeutsche Zeitung székházában, kijátszva a biztonsági szolgálatot a bejáratnál. Néhány naponta összeülünk, és átgondoljuk, hogyan tovább. Az aktuális tudósításokkal nem nagyon zavartatjuk magunkat: az egyikünk egy szalmonellával fertőzött tojások körüli botránnyal foglalkozik, a másikunk néhány hetenként olyan témákkal áll elő, mint a No-Spy-affér, vagy a Bundestag elleni hackertámadás. Kollégáink, Hans Leyendecker és Klaus Ott már-már nyomasztó mennyiségű sztorival tartják a frontot helyettünk. Az, hogy az Obermay/ier fivérek hetek óta egy titkos projekten dolgoznak, észrevétlen marad. Épp ez idő tájt döntjük el, hogy elsősorban a nemzetközi aspektusokra koncentrálunk. Meg akarjuk érteni, milyen nemzetközi jelentésük lehet folyamatosan növekvő adathegyeinknek – még mielőtt világgá kürtölnénk őket. Az ICIJ beleegyezése után beindul a szivárogtatógépezet: Gerard Ryle beavatja a szervezet informatikai szakértőit, a riportereket, a szervezőket. Az új projektet Marina Walker vezeti majd, Ryle helyettese. Az argentin nő tizenöt éve dolgozik oknyomozó újságíróként, és majdnem minden díjat megkapott, ami ebben a szakmában odaítélhető: az Oknyomozó Riporterek

és Szerkesztők kitüntetését (Investigative Reporters and Editors Award), a Tengerentúli Sajtóklub (Overseas Press Club) és a Hivatásos Újságírók Társaságának (The Society of Professional Journalists) díjait. Tökéletes erre a projektre. A megválaszolandó kérdések száma csaknem végtelen: milyen médiumokkal dolgozzunk együtt? Mikor avatjuk be a nemzetközi kollégákat? Pontosan milyen szerepet játszik majd az SZ ebben a projektben? Ugyanakkor olyan technikai kérdéseket is megvitatunk, mint: A kommunikáció melyik formája biztonságos? Hogyan küldjük át az első dokumentumokat? Melyek a megbízható programok? A nyomozásunk sokaknak nem tetszene, akik a Mossfonnal üzleteltek, ez lehetséges megfigyelési célponttá tesz mindannyiunkat. Amikor ezekről a gyakorlati kérdésekről beszélgetünk, minden normálisnak tűnik. Végül is a titkosításban nincs semmi szokatlan. De amint eszünkbe jut, ki mindenki fordul elő ezekben az adatokban, mindig kényelmetlenül érezzük magunkat. Már eddig is találkoztunk olyan emberek nyomaival, akik más embereket ölettek meg. Akarunk mi erről beszámolni? Akarunk mi az itáliai maffia célkeresztjébe kerülni? Vagy az oroszéba? Mindkét szervezetnek vannak kapcsolatai a Mossack Fonsecával: az egyik oroszt, akinek a nevét megtaláltuk, az orosz maffiával való fegyverüzletei miatt ítélték el, az egyik olasz férfit a maffia könyvelőjeként tartják számon. Mindenesetre még nem értjük pontosan, mire is használták ezeket a cégeket. De ha beindul az ICIJ-együttműködés, lesz segítségünk: a hasonló ügyeket át tudjuk majd adni az oroszországi és az olasz kollégáknak. Az ottani újságírók sokkal pontosabban fel tudják mérni a veszélyeket. Leo Sisti a L’Espresso című hetilapnál például több mint harminc éve tár

fel törvénytelen ügyleteket Olaszországban. Ő írt elsőként Silvio Berlusconi offshore üzleteiről, könyveket jelentetett meg az al-Kaida és a szicíliai maffia pénzügyeiről. És még életben van. [ ] Ráállunk az Aszad-kapcsolatra, még több személyt keresünk ennek az embernek a hatóköréből, aki olyan háborút folytat, amelyik eddig már több mint negyedmillió életet követelt. És találunk. Egy Szulaimán Marouf nevű ember a listánkon lévő több postafiókcég részvényeseként tűnik fel. Ahogyan Rami Makhlouf, ő is Aszad jó barátjának számít. A médiabeszámolók szerint az a híre, hogy ő a szír diktátor „londoni kijárója”, ő közvetít az ottani üzleteknél.{44} Mellékes adalék: ezenkívül – ahogy a WikiLeaks által közzétett emailekből kiderül – Aszad felesége, Aszmá számára drága Ming-vázákat és Armani tervezte berendezési tárgyakat vásárolt az előkelő londoni Harrods áruházban, amikor Aszmá már rég nemkívánatos személy volt Európában. Miközben a szíriai polgárháborúban már százezernél járt a halottak száma, Aszmá al-Aszad alaposan feltöltötte készleteit a Harrodsnál, ahol éppen „szezonvégi kiárusítás” volt.{45} Tíz hónappal azután, hogy ez a Marouf rákerült a szankciós listára, a Mossack Fonseca compliance osztálya jelentkezett a Mossfon londoni irodájánál. Marouf mégiscsak legalább tizenegy cég tulajdonosa, s ezek közül hetet nyilvánvalóan arra használ, hogy Nagy-Britanniában ingatlanokat vásároljon és tartson fenn. A compliance osztály álláspontja: „Kockázatelemzésünk során ezeket a cégeket a nagyon veszélyes kategóriába soroltuk.” A Mossfon-alkalmazottak rákerestek Maroufra a „World-Check”-en, ami egyike azoknak az adatbázisoknak, amelyek azokat a személyeket gyűjtik össze, akik politikusokkal vagy bűnözőkkel

állnak gyanús kapcsolatban. Ezenkívül a Google-on is rákerestek Maroufra, és olyan információkra bukkantak, amiket mi is megtaláltunk: hogy ő „Aszad londoni embere”, és szankció alatt áll. Szulaimán Marouf azonban ügyfél maradt, és még 2015-ben is ügyfél. Egyébként a Mossack Fonseca tétlensége néha kifizetődő: 2014 óta Marouf nincs rajta a szankciós listán. Ügyvédeinek a nyomására a brit külügyminisztérium törölte őt a listáról – „megbízható törvényszéki bizonyítékok hiányában”. Találunk még egy Maxima Middle East Trading Co. nevű céget, amelyik 2013 januárjában úgy döntött, legalább egy számlát nyit a Syria International Islamic Banknál. Amikor Szíria elmerül a polgárháborúban, az a jelentés érkezik a bankról, hogy az Aszad-rezsimet pénzeli, és segít neki megkerülni a szankciókat. Az Egyesült Államok emiatt 2012-ben szankció alá vette a pénzintézetet – a Mossfon ennek ellenére segített ügyfelének abban, hogy számlát nyisson náluk. Rögtön feltesszük magunknak a kérdést: Miért akart ez a cég pont ennél a banknál számlát nyitni? Alaposabban utánanéztünk a Maximának, egyik dokumentumot vizsgáltuk át a másik után, keresgéltünk az adatbázisokban, szakértőket kérdeztünk. Arra jutottunk, hogy a Maxima Middle East Trading Co. irodát tart fent az Egyesült Arab Emírségek hét emírsége közül az egyik, Sardzsa szabadkereskedelmi zónájában – Sardzsa a Szíriába induló titkos szállítmányok egyik hírhedt csomópontja. És valóban: az amerikai hivatalok úgy tekintenek erre a cégre, mint egy bonyolult céghálózat csomópontjára, amelyik hamis papírok segítségével benzint szállított Szíriának. 2014 decemberében a Maxima Middle East Trading Co. és akkori igazgatója, Ahmed Barkavi rákerült az Egyesült Államok szankciós listájára.{46} Az amerikai pénzügyminisztérium arra gyanakszik, hogy a cég

„összejátszott egy orosz olaj- és gázvállalattal, hogy onnan a szíriai kormány ellenőrzése alatt álló homszi és damaszkuszi finomítókba szállítandó olajat vásároljon”. Így „hozzájárult annak a tervnek a megvalósításához, hogy kerozint szállítsanak Szíriába” – vagyis olyan üzemanyagot, amelyikre azért volt szüksége a szír kormánynak, hogy saját lakosságát bombázni tudja. A Maxima Middle East Trading Co. üzelmeibe állítólag belekeveredett egy Pangates International Corporation Ltd. nevű cég is. Utóbbi rögtön háromszor is felbukkan az adataink között: egyszer a niuei adóparadicsomban lévő cégként, egyszer Szamoában, egyszer pedig a Seychelle-szigeteken. 2014 júliusában végül az Egyesült Államok szankció alá vette a céget, mert „anyagi támogatást, valamint javakat és szolgáltatásokat nyújtott a szír kormánynak”.{47} Vagyis Aszadnak. Ennek ellenére a Pangates International Corporationt még egy évig aktívként jegyzik a Mossfonnál. Egy újabb év, amely alatt a Mossfon nyilvánvalóan megszegett egy amerikai embargót.{48}

6 A Waffen-SS-től Panamán át a CIA-ig 259 gigabájt. 260 gigabájt. 261 gigabájt. Ezzel a mi adathalmunk vált a legnagyobb kiszivárogtatássá, amellyel újságíró valaha dolgozott. Nagyobbá, mint a már említett Offshore Leaks. Összehasonlításul: a WikiLeaksen kiszivárogtatott nagyköveti üzenetek 1,7 gigabájt terjedelműek voltak. A SwissLeaks, Hervé Falciani dokumentumai: 3,3 gigabájt. Luxemburg Leaks: 4 gigabájt. A WikiLeaks Afganisztán-jegyzőkönyve: 1,4 gigabájt. A kiszivárogtatott anyagok mennyisége persze még nem döntő. 260 gigabájt semmitmondó irat a végén sem lesz egyéb, mint semmitmondó. Ezenkívül nehezen is tudjuk elképzelni a 260 gigabájtot. Tehát konkrétan: a 260 gigabájtban majdnem egymillió e-mail és több millió oldalnyi titkos dokumentum található. Ezzel az információval azért már tudunk kezdeni valamit. De a „legnagyobb kiszivárogtatás” természetesen csak akkor kelt majd figyelmet, ha valamikor a nyilvánosság elé lépünk a kutatás eredményeivel. „Tényleg ezt akarják? Valóban nyilvánosságra akarnak hozni egyszer valamit?” – viccelődne most Hans Leyendecker, az oknyomozó rovat bezetője, a főnökünk, aki már régóta azzal húz bennünket, hogy felhagytunk az újságírással, helyette a winchesterünkön ülünk. Mégis ő az, aki ezt lehetővé teszi számunkra – és megvédi „semmittevésünket” a

lapnál. A legnagyobb kiszivárogtatás valószínűleg abban is a segítségünkre lesz, hogy világszerte felkeltsük ICIJ-kollégáink érdeklődését a projekt iránt. Minél nagyobb a leak, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy a saját országukkal kapcsolatos jó sztorit találjanak benne. És minél több kolléga száll be a nyomozásba, annál több sztorit tudunk közösen napvilágra hozni. A világ. A kiszivárogtatott adataink. Aszad, Putyin, Izland, 500 millió. Az egész, úgy, ahogy van, teljesen abszurd. És ami még elképesztőbb: a forrásunk nem áll le. Egyszerűen nem hagyja abba. Másnap telefonon beszélünk Gerard Ryle-lal, az ICIJ vezetőjével. Ezt is elmondjuk neki, az ICIJ-kollégáknak szóló érveink egyre jobbak. Örül, de gyorsan visszatereli a szót a technikai ügyekre. Az ICIJ két adatspecialistát küld Münchenbe: egy spanyol újságírót, Mar Cabrát, az ICIJ-adatcsoport vezetőjét, és Rigoberto Carvajalt Costa Ricából, a főprogramozót. Mindkettejük kritikusan szemügyre veszi majd az adatainkat, és megpróbálják értelmezni őket. El kell majd magyarázniuk, mit csináljunk az adathalommal, és hoznak majd egy programot, amellyel könnyebbé válik a keresés. Ezenkívül hoznak egy merevlemezt Washingtonból. Természetesen kódolva. Jobban mondva: kódolva és elrejtve. Ez a következőképpen működik: titkosító programokkal, mint például a TrueCrypt és a VeraCrypt – e két programba még Edward Snowden szerint is beletört az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (National Security Agency, NSA) foga, legalábbis a közelmúltig –, előkészítünk egy merevlemezt úgy, hogy első pillantásra csupán kódoltnak tűnjön. Valójában ezen a merevlemezen a látható, kódolt meghajtó mellett van egy másik, láthatatlan és kódolt meghajtó is. Ha Rigobertót vagy Mart arra kényszeríti az FBI, a határőrség vagy bárki más, hogy csatlakoztassa a

merevlemezt és oldja fel a meghajtó zárolását, a jelszó lekérdezésekor a látható meghajtó jelszavát adják meg. Az el is indul, ám csak pár olyan mappát másoltunk rá, amelyek fontosnak tűnnek, de nem azok. Az, hogy egy második meghajtó is van, nem látható, nem is bizonyítható. A merevlemez effajta titkosítása nem őrülten bonyolult dolog, de nem is a legegyszerűbb feladat az olyanoknak, mint mi, akiknek eddig még a hatkarakteres jelszavak megjegyzése is nehézséget okozott. Új jelszavaink nagyjából így néznek ki: Nvc87sad5chj56586356%&fc8796c_ndnuc71dehdtg3%$654tz3 Ez nem vicc. Egy csapásra, minden előzetes figyelmeztetés nélkül nerddé váltunk. Máskülönben rendben vagyunk: nem rossz érzés, hogy egy kicsit odafigyelünk a biztonságra is. Mindenesetre a merevlemezek titkosítása a mi munkánk, amíg Mar és Rigo, akiket az Offshore Leaks óta ismerünk, Münchenbe jönnek. [ ] Mialatt a két informatikai szakértő útra kel, mi éppen egy rendkívül hagyományos kutatásban merülünk el: megsárgult papírokat böngészünk a levéltárakban. Amikor hozzáláttunk felderíteni Jürgen Mossack Panamába vezető útját, egy csomó kérést adtunk le a levéltáraknak – tudni akartuk, hogy az apja rendelkezik-e náci múlttal. Vagyis volt-e különleges oka arra, hogy Latin-Amerikába költözzön. Kérdéseinkre megérkeztek az első válaszok. És valóban: Erhard Mossack a Waffen-SS-nél szolgált. A Német Szövetségi Levéltárban (Bundesarchiv) megtaláljuk a „fizetési lapját”. Azon szerepel, hogy Mossackot 1944 szeptemberében Rottenführerré (tizedessé) léptették elő.

Az amerikai szövetségi rendőrség egyik aktájából többet is megtudunk: Erhard Mossack, aki 1924. április 16-án született Grube-Erikában, Hoyerswerda körzetben, tizenöt éves korában belépett a Hitlerjugendbe, tizennyolc évesen a Waffen-SS-be. Az ehhez illő „különleges ismertetőjegyet” is rögzítették: heg a bal felkar belső oldalán, „ahonnan a vércsoport-tetoválást eltávolították” – a vércsoport-tetoválás majdhogynem csalhatatlan jele az SS-hez tartozásnak, ezért a háború utolsó napjaiban és később sok volt SS-tag próbált megszabadulni tőle. Erhard Mossack az akták szerint 1942 novemberében valóban az SS Totenkopfhadosztályához került, velük harcolt Csehszlovákiában, Finnországban és Norvégiában. 1945 januárjában, néhány nappal tizedessé való előléptetése után a nyugati frontra küldték, és 1945 márciusában az amerikai csapatok fogságába került. Decemberben sikerült megszöknie a franciaországi Le Havre-ban lévő hadifogolytáborból, és elverekedte magát Németországig. 1946-ban Offenbachban letartóztatták. Az amerikai katonai kémelhárítás (Counter Intelligence Corps, CIC) egyik informátora azt állította, hogy Mossack „birtokában van egy hosszú névlista”, amely az egyik földalatti szervezethez köthető; ennek Mossack maga is tagja volt. A CIC a következőképp értékelte Mossackot: „Teljesen átitatta a náci ideológia. Tipikus Hitlerjugend-vezetőként még mindig a náci jelszavak világában él, a Hitler alatti német fiatalság figyelemre méltó példánya.” A nagy kérdés ez: Hogyan utazhat be a Waffen-SS egykori tagja később az Egyesült Államokba? Mert ez volt az úti cél, amelyet a Németországból való kijelentkezésekor megadott. A magyarázat: Erhard Mossack a háború után nyilvánvalóan átállt. Erre már egy egyszerű Google-kereséssel is rájövünk: beírjuk, hogy „Erhard Mossack”, és egy idő után egy olyan weboldalon landolunk, amelyen második világháborúra vonatkozó amerikai dokumentumokat tesznek nyilvánossá. Többek között azoknak a feltehetően náciknak a listáját, akik

a háború után együttműködtek az amerikai titkosszolgálattal. Erhard Mossack neve is szerepel rajta. Ez magyarázatot adna a beutazási engedélyre, már amennyiben Mossack egyáltalán az Egyesült Államokba akart volna utazni, és nem rögtön Panamába. Bárhogy legyen is, valószínű, hogy a CIA óvó keze elősegítette az utazását. Panama biztonságosabb és kellemesebb kikötő volt a nemzetiszocialisták számára, akiket ilyen vagy olyan okokból nem láttak szívesen az Egyesült Államokban. Eric Lichtblau amerikai író ezt több példán keresztül is megmutatja a Nácik a szomszédban (The Nazis Next Door: How America Became a Safe Haven for Hitler’s Men, 2014) című könyvében. Hogy az amerikai titkosszolgálat mennyire gátlástalanul választotta ki kémeit a nácik közül, azt Klaus Barbie-nak, a „lyoni mészárosnak” a példája mutatja, aki Klaus Altmann néven élt Latin-Amerikában. Az idő tájt Barbie is Panamában tartózkodott. Van egy olyan CIA-sürgöny Erhard Mossack informátori munkájáról, amelyben nem tűnik fel jó színben. Tartalmilag úgy néz ki, mintha a szöveg kubai ügynökökről szólna, de a CIA nem biztos abban, mennyire megbízható Mossack. És hogy nem jelent-e mégis problémát a múltja. Ahhoz, hogy Mossack együttműködött a titkosszolgálattal, időközben kétség se fér immár. A Német Szövetségi Hírszolgálat (Bundesnachrichtendienst, BND), Németország külügyi titkosszolgálata válaszolt nekünk. Azt akartuk tudni, van-e valamilyen anyaguk Erhard Mossackról. És van. De a BND nem akarja kiadni – nyilvánosságra kerülése többek között „veszélyeztetné Németország vagy egyik tartománya érdekeit”. Eddig minden nagyon titokzatos. És Mossack története sajnos itt véget ér. Egy dolog biztos: hogy egy bizonyos Peter Erhard Mossack az igazgatója és az elnöke egy cégnek,

amelyet 1965 márciusában alapítottak; ez a Union Alemana de Exportación S.A., azaz német export egyesület nevet viseli. Luisa Herzog de Mossack, a feleség, szintén igazgatónő. A cég a dokumentumok szerint körülbelül 1970-ig irodát bérelt. Ezt a céget Jürgen Mossack, a fiú és offshore király, 1989-ben megpróbálta 20 000 amerikai dollárért eladni egy londoni ügyvédnek. Amelyiknek másfelől, furcsa módon, feltétlenül szüksége volt egy olyan cégre, amelyet 1960 körül alapítottak. Az Union Alemana de Exportación S.A. viszont vagy öt évvel fiatalabb volt a kelleténél. Az üzlet nem jött létre. Miért van szüksége egy londoni ügyvédi irodának 1989-ben egy 1960 körül alapított offshore cégre? Elméletileg valamiféle látszatot lehet ezzel kelteni – például azt, hogy régóta fennáll már. A közbeszerzési pályázatoknál, mondjuk, jobban mutat, ha régóta a pályán van már az ember, nem csak pár hónapja. A szakértők ilyen esetben beszélnek vintage-cégekről. Vintage („használt”, „érlelt”), mert a cégek használtabbaknak akarnak látszani a valóságosnál. Akár a farmernadrágok. Ám Mossack vevőjének a szándékairól semmit sem tudunk. Mivel a német titkosszolgálat falaz neki, a Waffen-SS egykori tagja, a BND-aktával rendelkező későbbi CIA-informátor céljai és tettei homályban maradnak. Az viszont világos, hogy Mossackék – az apa és a fiú – hasonló elveket követtek: ne legyél kicsinyes, ha az üzleti partnereid kiválasztásáról van szó. [ ] 2015 májusának elején megérkezik Münchenbe az ICIJ két informatikai szakértője, Rigoberto Carvajal és Mar Cabra. El vannak ragadtatva, amikor elmeséljük nekik Erhard Mossack történetét. A nácik mindig kelendőek. A

CIA mindig kelendő. De a kettő kombinációja egyenesen fantasztikus. Rigo Carvajal és Mar Cabra lakást bérelt Münchenben, és amikor összejöttünk, úgy éreztük magunkat, mintha egy hekkerekről mindenütt szóló film paródiájában lennénk. A redőnyök leeresztve, a két asztalon laptopok, kábelek, villogó külső merevlemezek, vibráló monitorok, zúgó számítógépek. Pendrive-ok, kávéscsészék, hátizsákok körös-körül, szétszórva. Mar és Rigo szélesen vigyorog. „Isten hozott az adatok világában” – mondja Mar. Beállítjuk a mi laptopjainkat is, és elmerülünk ebben a fura kozmoszban. Átadjuk nekik az eddig összegyűlt anyagokat. Aztán elmesélünk mindent, amit tudunk róluk: hogy a Mossack Fonseca milyen szép rendezetten tárolja az adatait. Mindegyik Mossfon által alapított cég azonosító számot kap. Aztán létrehoznak a rendszerben egy digitális mappát, amelyik ezt a számot viseli. Ezekbe a mappákba söpörnek be a Mossfon alkalmazottai mindent, aminek köze van a céghez: alapító okiratokat, a kibocsátott részvények másolatait, az igazgatók és résztulajdonosok listáját, szerződéseket, hivatalos útlevelek másolatait, de mindenekelőtt e-maileket, amelyek a céghez kapcsolódnak. Az ICIJ adat-újságírási és adatkiértékelési részlege spanyol vezetőjének, Marnak a temperamentuma felér legalább három emberével. Mint egy gumilabda, állandó mozgásban van, főleg a két karja, és megállás nélkül beszél. Akkor is, amikor el szeretnénk magyarázni neki, amink van. Egyszer csak rekedten fölnevet, elnézést kér, és ránk dörren: „Miért nem mondtok már ti is valamit? Miattatok vagyunk itt!” Mar ugyanakkor nagyon szervezett. Percenként új tennivalólistát ír, új időbeosztást készít, új legjobb- és legrosszabbeset-forgatókönyveket vázol föl. Kézben tartja a helyzetet. És mindenkit, akivel együtt dolgozik. Rigo, a programozó, legtöbbször csak nyugodtan üldögél, és figyel. De

a szeme villog. Néha feltesz egy-egy kérdést, és látjuk, hogy jár az agya. Az ő feladata úgy előkészíteni az adatbázisokat, hogy az újságírók a legkönnyebben tudjanak dolgozni velük. Senki sem ismeri ki jobban magát az adatok közt egy-egy ICIJ-nyomozás végén, mint Rigo. Minden elágazást értenie kell, hogy végül tökéletesen tudja programozni a különböző eszközöket, amelyeket mindannyian használunk: egy többszörösen lementett, titkos adatokat tartalmazó adatbankot, amelyhez világszerte minden újságíró hozzáférhet, aki részt vesz a projektben. Egy fórumot, ahol mindenki biztonságosan kommunikálhat egymással. És egy olyan adatbankot, amelyben csak strukturált adatok vannak, amelyek lehetővé teszik a képszerű megjelenítést: mindegyik cég és mindegyik hozzá köthető egység látható kell hogy legyen – elsősorban a tulajdonosok és a közvetítők. Rigo ötlete az is, hogy bármelyik részt vevő újságíró egy vagy két kattintással kideríthesse, hogy egy adott személy szerepel-e egy másik cégnél is, és ha igen, melyikben. Meg hogy milyen más személyek érintettek még ugyanannál a cégnél, és így tovább. Egyfajta, mondhatni, folyamatosan táguló vizualizáció ez. Rigo rajong a bonyolult céghálózatok grafikus ábrázolásáért. Az ügy viszont nem ilyen egyszerű. Hiszen sok esetben csak azt olvashatjuk a tulajdonos rubrikájában, hogy „The Bearer” vagy „El Portador”. A „bemutatóra szóló részvény tulajdonosa” angolul, illetve spanyolul. Ezt már a nyomozás kezdetekor megtanultuk: amikor az offshore cégek egyetlen részvényt bocsátanak ki, akkor a cég tulajdonosa az az ember, aki ezt a papírt fizikailag birtokolja. Ennek az az előnye, hogy nyom nélkül lehet cégeket adni és venni, mindazzal együtt, ami a céghez tartozik. Legyen ez akár egy villa Mallorcán vagy egy hajórakomány gyorstüzelő fegyver egy polgárháborúban álló országnak. Az, hogy a cég kihez tartozik, nehezen állapítható meg – gyakran még a Mossack Fonseca belső mappáiban sem találjuk meg ezeket az információkat, vagy akár csak

egyetlen iraton a mappában lévő ezernyi dokumentum közül. Ha tehát valóban nyilvánosságra akarunk hozni valaha is valamit, és erre még a főnökünknek ígéretet tettünk, gyorsabban és hatékonyabban kell tudnunk keresni. [ ] Olyan programra van szükségünk, mint a Nuix Investigator. A Nuix egy törvényszéki IT-programokat fejlesztő, ausztrál cég. Programjaival könnyen és gyorsan áttekinthetők a kaotikus adatok. Segítségükkel a tulajdonképpen kereshetetlen pdf-eket, képeket és szkennelt dokumentumokat is át lehet vizsgálni. Mivel ezernyi ilyen dokumentum van a birtokunkban, nekünk pontosan a Nuixra van szükségünk. Csakhogy iszonyatosan drága. Ezekkel a szoftverekkel világszerte általában a titkosszolgálatok, ügyvédi irodák, a rendőrség és a korrupcióellenes nyomozók szoktak dolgozni. „Kizárólag a Nuix képes olyan gyors adatfeldolgozásra, hogy még a SEC által elvárt időkeretet is be tudja tartani” – reklámozza magát a Nuix a honlapján. A SEC (Securities and Exchange Comission, az amerikai tőkepiaci felügyelet) felügyeli a tőzsdén jegyzett cégeket is, és ily módon elképesztő mennyiségű adattal van dolga. Ha a Nuix megbirkózik ezzel, a mi adataink sem jelenthetnek neki nehézséget. És bár ez a szoftver nagyon drága, mi és az ICIJ már használtuk, amikor az Offshore Leaksen dolgoztunk. Gerard Ryle, az ICIJ vezetője Ausztráliából származik, és rávette a céget, hogy több ingyenes felhasználói jogosultsággal támogassa az újságíró-szervezetet. Amit a Nuix ennél a projektnél is megtesz. Mi is kapunk tehát jogosultságot, Mar és Rigo hozza magával egy pendrive-on. Áhítatosan ücsörgünk új, 500 gigabájtos laptopunk előtt, miközben Mar és Rigo

elmagyarázza, hogyan működik a Nuix Investigator. A felszín igen egyszerű: keresőfelület, amelyet úgy használhatunk, mint a Googlekeresőt, előnézeti kép és találati lista. De az adat elérési útvonala, környezete és fastruktúrája is lehívható a találatok között. Ezenkívül, ha éppen nincs időnk kiértékelni az adatokat, az összes keresési eredményt exportálhatjuk és elmenthetjük, egyetlen kattintással. Az ingyenes keresők után Nuix Investigatorrel dolgozni olyan érzés, mintha egy szappantartóból Forma–1-es versenyautóba ülnénk át. A Nuix Investigator alapelve egyszerű: az adatokat, amelyeket átnézünk, „bizonyítékként” hívja be a program, és automatikusan címkézi, vagy ahogy a profik mondják: indexeli. A Word-dokumentumoknál és az e-maileknél ez viszonylag egyszerűen működik. Pdf-ek és fotódokumentumok esetén nehezebb a helyzet – ezekből ekkoriban már több százezernyi található az adatok között. A Nuix-programnak tehát először fel kell ismernie a képeken megjelenő szöveget. Ez egy optikai karakterfelismerő programmal történik, amit OCR-nek (Optical Character Recognition) hívnak. Csak akkor állítható biztosan egy keresési eredményről, hogy negatív, ha az összes dokumentumon lefuttattuk az OCR-t. Csak akkor állíthatjuk viszonylag nagy biztonsággal, hogy Angela Merkel neve nem rejtőzik a dokumentumokban, ha az „Angela Merkel” keresőszóra egyetlen találatot sem kapunk. Kivéve, ha a név egy elírt és később beszkennelt faxon szerepel. Vagy ha a dokumentumot régi írógépen írták, ebben az esetben ugyanis az OCR semmit sem talál. Nem tudjuk tehát egyértelmű biztonsággal kizárni, hogy valaki a Mossack Fonsecával üzletelt, míg csak minden egyes oldalt egyenként át nem néztünk. Miután a Nuix létrehozta a dokumentumaink indexeit, és lefutott a szövegfelismerő program, végre rendesen és átfogóan tudunk keresni az az idő tájt 350 gigabájtra rúgó dokumentumainkban. Mar és Rigo

visszautazik Spanyolországba, illetve Costa Ricára, és mi ismét a számítógép előtt ülünk. De kit keressünk? Helmut Kohl? Gerhard Schröder? Uli Hoeneß? [ ] Amikor 2012 végén az Offshore Leaks dokumentumain dolgoztunk, néhány hétig egy ablaktalan szobában ültünk négyen, és keresőszavakat gépeltünk a rendszerbe. Aminek az lett az eredménye, hogy az olyan nevekre, mint Franz Joseph Strauß, Klaus Zumwinkel, Joseph Ackermann vagy éppen Helmut Kohl, nemcsak mind a négyen, de mind a négyen kétszer vagy háromszor is rákerestünk. Ki emlékszik még, hogy mire keresett rá tíz nappal korábban? S akkor egyszer csak megértettük, mennyire értelmetlen ez, és nekiláttunk listákat készíteni: a legfontosabb német politikusok, a legfontosabb menedzserek és így tovább. Most már az elején stratégiát állítunk fel, bár persze minden szabad pillanatunkban minket érdeklő nevek után kutatunk. Ugyanakkor részletes listákat is készítünk. Ezek nélkül, ez már Mar és Rigo elutazásakor is világos volt, a legrövidebb időn belül elveszítettük volna áttekintésünket, és rengeteg időt elpazaroltunk volna. Olyan időt, amelyre az adathegy miatt valamikor úgyis szükségünk lesz. Tulajdonképpen elkészítettük Németország közszereplőinek listáját. Összeírtuk a fontos politikusokat, menedzsereket, bankárokat, sportolókat és közéleti hírességeket, rákerestünk a szupergazdagokra, törvényszegőkre és csalókra, és megpróbáltunk minél több „botrányos személyt” összeszedni. Vagyis mindenkit, aki a CDU pártfinanszírozási botrányában, a Leuna-botrányban, a Barschel-botrányban vagy egyéb más, nagy port felverő botrányban vagy korrupciós ügyben valamilyen szerepet játszott. Hiszen az adataink a hetvenes évekig nyúlnak vissza.

Ezeknek a listáknak a segítségével akarunk a későbbiekben halászni az adatok között. A Nuixszal ez a következőt jelenti: betáplálunk egy nevekkel teli Excel-dokumentumot, és egy találatokkal teli Exceltáblázatot kapunk vissza. A találatok százalékosan vannak besorolva. A „Gerhard Schröder”-nél például a „Gerhard Schröder” találat 100%-ot jelent, a „Gerhard Schrader” nagyjából 95%-ot, a „Gerd Schröder” 80%ot, a „Gerard Schroem” pedig 60%-ot vagy kevesebbet. A végén az ember végigmegy szépen kézzel a találati listán, találatról találatra. A „pártfinanszírozási botrányok” nevű listánk végül 130 nevet fogott át, az egykori Stasi-ügynökök és feltételezett segítőik listája pedig 94 856-ot. Ugyanakkor rákeresünk olyan fogalmakra is, amelyek azért tűnnek ígéreteseknek a számunkra, mert valószínűleg fontos belső e-mailekben fordulnak elő. A Mossack Fonseca gyakran dolgozik törvényszegőkkel, a hivatalok pedig törvényszegőkre vadásznak. Talán érdemes lenne rákeresni a „házkutatási parancsra”? És valóban: egy csomó találatot kapunk a házkutatási parancsra. Az egyik ezek közül olyan brit Virgin-szigeteki cégek sorára vonatkozik, amelyeket egy Lybian Asset Tracing Committee nevű szervezet azzal vádolt meg, hogy „látszatcégek” lennének, és segítségükkel Kadhafi és cinkostársai állítólag 150 millió dollárt menekítettek ki az országból. A vádat a Mossfon ugyan visszautasítja, miközben nyilván elég súlyosnak bizonyult a hasonló esetekben egyébként nem túl gyorsan reagáló Pénzügyi Nyomozó Hivatal, a Brit Virgin-szigetek pénzügyi nyomozó hatósága számára: 2013. október 30-án házkutatási parancsot adott ki a Mossack Fonseca helyi irodája ellen. Aminek viszont gyakorlatilag nyomát se találjuk, az az érintettség érzésének valamiféle beismerése. Azt várnánk, hogy legalább a belső levelezésben olyan mondatokat fogunk majd olvasni, mint: „A csudába, hát tényleg évekig segítettünk Kadhafi embereinek az országuk

kifosztásában?” [ ] Új nyom. Létrehozunk egy új mappát az „államfők” mappán belül, és elnevezzük Kadhafinak. Festői, már-már romantikus nevű cégek szerepelnek benne: Wildwood Traders Ltd., Moon Silk Ltd., Sirvent Star Corporation, Bristows Corp., Regency Belle Corporation, Seafire Systems Ltd., Sea Swells, Morning Stars Technology Ltd., Pacific Mist Ltd., HC Nominees (BVL) Ltd. és Albion International Group. Amikor alaposabban utánanézünk ezeknek a cégeknek, több hivatalos levelet is találunk. Ezekből kiderül, hogy a nyomozók úgy vélik, a cégek egy bizonyos Ali Dabaibához tartoznak. A földrajztanárként végzett Ali Dabaiba Kadhafi alatt egy gigantikus állami megbízásokat kiadó hivatal, az Organisation for Development of Administrative Centers (ODAC){49} vezetője volt.{50} Ami ezt az esetet igazán izgalmassá teszi, az az, hogy nagyon friss. Több információra van szükségünk. [ ] [john doe]: Ma éjjel nem tudtam aludni, folyton arra gondoltam, hogyan fognak reagálni az adott személyek ezekre a leleplezésekre. Nagyon valószínű, hogy a cég egyes ügyfelei megpróbálnak megtalálni engem. És közülük néhánynak titkosszolgálata is van. [sz]: Könnyen elképzelhető. Legyen óvatos. [john doe]: Próbálok. Maguk tesznek óvintézkedéseket?

Az ügyben itt közreműködő újságírók sem lesznek különösebben népszerűek a Mossack Fonseca ügyfeleinél. [sz]: Megtesszük, amit tudunk. Hétről hétre óvatosabbak leszünk, valóban – minél világosabban látszik, hogy az adatoknak nagy lehet a nemzetközi hatásuk. Először csak azokat avatjuk be a szerkesztőségben, akiknek feltétlenül tudniuk kell a terveinkről: a rovatvezetőnket és a főszerkesztőt. Időközben az ICIJ-jel való együttműködés is intézményesedett. Mar és Rigo előzetesen elemezte azokat az adatokat, amelyeket Münchenben kaptak tőlünk. Lefuttatták az első teszteket – hogyan dolgozhatók fel legjobban az adatok, hogyan tehetők kereshetővé a szkennelt dokumentumok –, és létrehoztak egy titkosított fórumot is. Néhány naponta megbeszéléseket tartunk Mar Cabrával, Rigo Carvajallal, Gerard Ryle-lal és a projektvezetővel, Marina Walkerrel. Beszélünk az adatokról, a tervekről, a munkáról. És arról, hogy melyik országban milyen kollégákat kellene célzottan beavatnunk. Argentínában egyértelmű: a La Naciónt. Angliában a Guardiant és a BBCt. Franciaországban a Le Monde-t és Edouard Perrint, a Luxemburg Leaks feltáróját. De szükségünk van újságírókra Oroszországban is. Csakhogy ez nem olyan egyszerű. Kevés olyan orosz kolléga van, aki szabadon írhat. És azok, akik ezt megteszik, sokat kockáztatnak. Verést, börtönt, az életüket. Ugyanez érvényes Kínára is. A Mossack Fonseca időközben vagy tíz irodát nyitott Kínában. Ez azt jelenti, hogy sok gazdag kínai ügyfelük van. De Kínában vagy Hongkongban lehetetlenség ilyesmire rávenni a kollégákat. Hogy miért? 2014 elején az ICIJ-jel közösen dolgoztunk az Offshore Leaks egy

másik aspektusának feltárásán; ugyanazokat az adatokat kutattuk át, ezúttal kínai tulajdonosokat és postafiókcégeket keresve. Ezt a részt korábban kihagytuk, mert túl bonyolult volt a kínai nevek ellenőrzése. Az adatokból az derült ki, hogy a kínai hatalmi elit nagystílű titkos üzleteket bonyolít adóparadicsomokban. Fontos politikusok közeli rokonaira találtunk postafiókcégekben. Az ország néhány leggazdagabb embere, valamint korrupciós botrányokba keveredett állami vállalkozások vezetői is felbukkantak. Akkor a hongkongi Ming Pao című újsággal dolgoztunk együtt. Világos volt, hogy a Ming Pao nagy kockázatot vállalt – de senki sem tudta, mekkora volt ez a kockázat pontosan. Egyrészt ők Hongkongban voltak. Másrészt: a kínai elitet bírálni a viszonylag liberális Hongkongban is veszélyes dolog. A Ming Pao főszerkesztőjét, Kevin Laut mindenesetre röviddel a tervezett nyilvánosságra hozatal előtt kirúgták – és egy a rezsimmel szemben nem kritikus utóddal váltották föl. Az alkalmazottak között erős volt az ellenállás, de sikertelen. Amikor a sztorinkat nyilvánosságra hoztuk, Kínában a legtöbb tudósítást néhány órával később cenzúrázták. A Süddeutsche Zeitung honlapja – ahol a legfontosabb eredményeket kínaiul is közzétettük – és más ICIJ-partnereink honlapjai többé nem voltak hozzáférhetők. De ami ennél sokkal rosszabb: Kevin Laut egyik reggel ismeretlenek támadták meg, amikor a parkolóba tartott. Hatszor szúrták hátba, súlyosan megsérült, mégis túlélte a támadást. A tettesek motorbiciklin menekültek el a helyszínről. Később több szervezett maffiacsoport tagjait is elfogták. Ők voltak az engedelmes katonák, akik néhány hongkongi dollárért megöltek volna egy hongkongi újságírót. Máig sem tudjuk, ki adta ki a parancsot. Megfigyelők szerint a támadók nem megölni akarták Laut, csupán megfélemlíteni. Nemzetközi viszonylatban német találataink szinte nevetségesek. De

beleütközünk még egy névbe ezen a napon, amelyik után érdemes nyomozni mifelénk. [ ] Pontosabban először csak egy számunkra semmitmondó névre bukkanunk: Claus Möllner. De ez a név egy csomó olyan banki bizonylaton szerepel, amelyek a legkorábbi időkből származnak, és mivel a „Möllner” elég németesen hangzik, rákeresünk a Google-ban. Talán ismernünk kéne? A hetedik találat az El Espectador nevű kolumbiai lap egyik cikke, mely a kolumbiai állam és a gerillák tárgyalásairól szól. Ha igazuk van a kollégáknak az El Espectadornál, Claus Möllner egy német ügynök fedőneve, aki német túszok kiszabadításáról tárgyalt a kolumbiai Nemzeti Felszabadító Hadsereg, az ELN (Ejército de Liberación Nacional) gerillaszervezettel. Akkor pedig Claus Möllner: Werner Mauss. Egy titkokkal körülvett privát ügynök.{51} Mauss tárgyalóként segített néhány túsz kiszabadításában, eltűnt, méreggel teli hordókat szerzett vissza, megtalálta a multimilliárdos Karl Flick holttestét és a kölni dóm kincseit. „Az M.-intézmény” – így nevezi őt a Német Szövetségi Bűnügyi Hivatal (Bundeskriminalamt, BKA). „Sötét alak, a szó valódi értelmében”, igen, és „az állam embere” – írta Stefan Aust, a Spiegel egykori főszerkesztője 1999-ben megjelent könyvében, a Mauss: Egy német ügynökben (Mauss: Ein deutscher Agent). Rovatvezetőnk, Hans Leyendecker egyszer maga is a kolumbiai dzsungelbe repült, hogy akció közben láthassa Mausst, amint kiszabadít egy olasz túszt az ELN kezei közül. Ez az ember egy legenda. A nyomába eredünk.

7 A titokzatos ügynök Ha az a Claus Möllner, akire az adataink között bukkantunk, valóban Werner Mauss privát ügynök, egy csomó dolgunk lesz vele: az adatok között találunk egy számlát, amely szerint csupán 2011-ben 23 725 dollár ment el Möllner Mossfon-postafiókcégeinek fenntartására. 23 725 dollár, egyetlen év alatt. Az ügyfelek többsége alacsonyabb, négyjegyű összeget fizet éves díjként. Claus Möllner vagy Werner Mauss tehát nem csak egy-két postafiókcéget birtokol. Inkább egy kisebb birodalmat.{52} A belső átutalások áttekintésénél több olyan számlát is találtunk, amelyet Claus Möllner megbízásából vezetett a Mossfon. Elképesztő dollárösszegek is szerepeltek rajtuk. Ha tényleg Werner Mauss bújik meg e mögött a konstrukció mögött, akkor nemcsak sok dolgunk lesz, hanem egy jó sztorink is. Mert Werner Mauss ma valószínűleg a legjobb magánügynök Németországban, de egészen biztosan a legkétesebb hírű. Az 1940-ben egy kereskedő fiaként született férfi karrierje 1961-ben kezdődött, amikor megalapította első detektívirodáját. Előtte porszívóügynökként dolgozott. Eleinte persze csak hűtlen férjek lefüleléséről volt szó, de hamarosan nagy biztosítókkal kötött szerződést, lopott autókat szerzett vissza. A német nemzetbiztonsági szolgálatok is felfigyeltek a tehetséges Mauss úrra, aki nem sokkal később már a rendőrségnek, a szövetségi hírszerzésnek (BND), különböző tartományi nyomozóhivataloknak és a

belbiztonsági szolgálatnak dolgozott. „Multifunkcionális fegyver”, ahogy a csodálói nevezik; „a törvényszegés elleni küzdelem úttörője”, mondja magáról Mauss szerénytelenül. „Bevetéseimnek köszönhetően összesen több mint 1600 ember került őrizetbe” – állította egyszer a német szövetségi hírszerzésnek írott egyik levelében. Két dolog tűnik fel, amikor a sajtóarchívumokban keresünk információkat róla. Először: úgy látszik, még a legnagyobb tisztelőinél is sokkal komolyabban veszi magát – ami nyilvánvalóan hatással volt a munkájára. Másodszor: kritikusai már a kezdet kezdetén óva intettek a módszereitől. Több könyv szól a munkamódszeréről, Alsó-Szászországban még egy Mauss-szal foglalkozó parlamenti vizsgálóbizottságot is létrehoztak. De kétségkívül voltak nagy sikerei, és a sikerekkel együtt nőtt a honoráriuma is. Meg a kiadásai. A Frankfurter Rundschau nem csupán azt állapítja meg, hogy Mauss titkos ügynök „feltűnően fényűző életmódot folytat”, hanem azt a kérdést is felveti, hogy honnan származnak ehhez a források. Kolumbiában a hatóságok egyszer azzal vádolták meg, hogy összeszűrte a levet a gerillákkal, de az összes vádpont alól jogerősen felmentették – erről Mauss maga is ír a honlapján. Jó okunk volt tehát alaposabban utánanézni Claus Möllnernek a Mossack Fonseca iratai között. Először arról kell megbizonyosodnunk, hogy Werner Mauss ugyanaz a személy-e, mint a papírjaink közt szereplő Claus Möllner. Ehhez nem árt tudni, hogy Werner Mauss mindig is számtalan hamis személyazonossággal operált. „Horst Fabernek” és „Dr. Lampénak” nevezte magát, egyszerűen „Jacques-nak” vagy valamivel előkelőbben: „Marlow-nak”. Az évek során, amennyire ez tudható, rengeteg néven bukkant fel.{53} A Rajna-vidék–pfalzi szomszédjai Richard Nelsonként

ismerték, a hesseni tartományi rendőrség megbízásából Otto John név alatt eredt lopott autók nyomába, a szakszolgálati engedélyén (a zsargonban : „pilótajogosítványán”), repülőjegyén, legalábbis egy ideig, Herbert Rick néven szerepelt.{54} Ugyanezen a néven vette el második feleségét is. De Claus, illetve Klaus Möllnernek is nevezte magát. Ezen a néven szabadított ki túszokat Kolumbiában, ezen a néven vadászott az eltűnt Seveso-méreg után: amikor 1976-ban az észak-itáliai Seveso egyik gyárában dioxin szabadult el, 187 ember betegedett meg. A fertőtlenítési munkálatok során 151 tonna súlyosan mérgező hulladék keletkezett, amelyet a német Mannesmann nagyvállalat olaszországi leányvállalatának kellett volna eltakarítania. Egy fuvarnak kellett volna 1982-ben a mérgező anyaggal teli hordókat a francia–olasz határra szállítania, a hordóknak azonban nyomuk veszett. 41 hordónyi mérgező anyag tűnt el úgy, mintha a föld nyelte volna el. Ez nemcsak veszélyes, hanem rettentően kínos is volt a Mannesmannak. Werner Mauss is bekapcsolódott az ügybe, és – mind a mai napig tisztázatlan körülmények között – az alsó-szászországi tartományi nemzetbiztonsági szolgálat állított ki számára egy útlevelet a hamis „Möllner” névre. Csakugyan felkutatta a méregtolvajokat Franciaországban, és egy ismeretlen összeg fejében megszerezte tőlük az állítólagos rejtekhelyre vonatkozó információt. 1983 májusában egy francia város, Saint Quentin közelében, egy üzemen kívül lévő vágóhíd udvarán találták meg a hordókat. Később ugyan kételyek merültek föl az üggyel kapcsolatban, ezek ismertetése azonban túl messzire vezetne. 1985 novemberében, ezt találjuk az adataink között, regisztrálnak egy Transacta Valores nevű céget Panamában. A cég tulajdonrészeit először anonim részvényekre osztják szét, bemutatóra szóló részvényekre. Kívülről tehát nem látszik, ki a tulajdonos. Mi azonban látjuk a mellékletek között, hogy a részvényeket 2014 januárjában a Mossfon

cégen belüli bizalmas aktáiban Claus Möllner nevére írják át. Először is találunk egy dokumentumot, amelyikben egy Claus Möllner nevű férfi beszkennelt útlevele látható. Eszerint Möllner 1942. február 7én született Hagenben, útlevelének száma 2103086891, és a hunsrücki Simmernben állították ki. A környék stimmel, tudjuk, hogy Werner Mauss a közelben él. A születési dátum nem, de ezen egy fedő személyazonosság esetén nincs mit csodálkozni. A fotón egy idősebb úr látható ingben és nyakkendőben. Nincs túl sok fénykép Werner Maussról, ez az ember akár ő is lehetne, hiszen van némi hasonlóság köztük. De az is lehet, hogy nem ő az. Maga Hans Leyendecker, aki pedig személyesen is találkozott Maussszal, sem biztos abban, hogy a Transacta Valores tulajdonosa Werner Mauss lenne. Aztán találunk az interneten egy cikket, amelyben megemlítenek egy ugyanilyen nevű céget. A Spiegel 1997-es címlapsztorijáról van szó, tizenkét oldalon írnak olyan németekről, akik Liechtensteinben rejtegetik a pénzüket. A szerzők megnevezik Werner Mausst és liechtensteini családi alapítványát, a Weridát is. Az alapítvány szervezeti és működési szabályzatában, írja a cikk, két postafiókcéget tüntetnek fel: az egyik a Nolilane N V. Curaçaóban, a másik a Transacta Valores S.A. Panamában. Ha a Transacta Valores Werner Mauss családi alapítványának a cége, és ha a mi Claus Möllnerünk birtokolja a Transacta Valores részvényeit, akkor megvan a sztorink. Mindent előkerítünk az adataink közül, aminek köze van Claus Möllnerhez. Tudjuk, hogy megéri. A Spiegel-sztoriban később azt olvassuk, hogy a Transacta Valores nevén két lakás is van Frankfurt am Mainban. Valóban találunk is különböző leveleket a dokumentumaink között, amelyek egy frankfurti ingatlan házkezelőségétől jöttek, például meghívót lakógyűlésre vagy rezsiszámlák elszámolásait.

A Spiegelben megnevezett másik offshore céget is megtaláljuk a kiszivárogtatott anyagaink között: a Nolilane-t, amelyet 1980-ban alapítottak a Holland Antillákon. Látjuk, hogy a cég számlát vezet a Dresdner Bank Lateinamerikánál – legalábbis szó esik egy „Nolilaneszámláról”.{55} Az is kiderül az iratokból, hogy a Nolilane tulajdonában van az a birtok, ahol Werner Mauss lakik egy Altsrimmig nevű településen. A 350 lakosú Altstrimmig Cochem-Zell járásban, Mittelstrimmig mögött fekszik. A közelben olyan helyek találhatók, mint Würrich vagy Panzweiler. Sok erdő, szélkerekek, az internetkapcsolat akadozik. Itt, a Rajna-vidék–pfalzi tartományban, Werner Mauss 1968-ban egy óriási telket vásárolt, amely ma a Nolilane cég birtoka. A villa olyan, mint egy erődítmény: az utcafronton egészen apró ablakok, előtte növények, a homlokzat természetes szürke homokkő. Többet nem lehet látni. A terület el van zárva, méteres fenyők a sötétzöld drótháló kerítés mögött, amelynek a tetején három sor szögesdrót fut körbe. Akinek még mindig nem lenne világos az üzenet, annak rikító sárga betűk segítenek: „Vigyázz, harapós kutya! Riasztóval védett terület.” Mauss szomszédjai közül néhányan sokáig azt gondolták, hogy a villában Richard Nelson, egy amerikai acélvállalkozás képviselője lakik a feleségével. Ezen a néven vették ugyanis meg a birtokot. A telekkönyvben mind a mai napig a Holland Antillákon székelő Nolilane NV Inc. szerepel – az, amelyiket az adataink között mi is megtaláltunk. Jóllehet a Nolilane NV Inc. 2005-ben Panamába tette át a székhelyét.{56} A titkos ügynök birtoka mellett végig gyalogút vezet, itt is szögesdrót, olykor egy-egy őrtoronnyal megerősítve. A távolban türkizzöld tetők: a hatalmas bokrok és fák mögött találhatók drótkerítéssel védve Werner Mauss lovardái. A Rhein-Zeitung szerint olimpia rendezésére is alkalmasak lennének.

Menet közben kaptunk a forrásunktól egy nagyjából 215 000 Mossfoncéget tartalmazó listát. Két cégnél egy bizonyos Claus Möllner szerepel részvényesként, ezeket Borealnak, illetve Anysbergnek hívják. Két ez idáig ismeretlen Mauss-cég. Ezzel már négyre emelkedett a Mauss-szal kapcsolatba hozható cégek száma. [ ] Az új listát elküldjük az ICIJ-nek. Akármilyen fontos is számunkra a Mauss-nyomozás, az ICIJ lát rá a nagy egészre. És Mar Cabra, az „adatfőnökünk” szereti a listákat. A listák rendet visznek az adatok káoszába. Mar az adatokból láthatja, hogy melyik adóparadicsomban van a cégek székhelye, hol vannak a tulajdonosaik. Így listát készíthet minden egyes országról – ennek később az adott ország újságírói örülni fognak. A SwissLeaks nyomozásában hallatlanul sokat segítettek ezek a listák. Ahelyett, hogy az újságíróknak minden adatot végig kellett volna böngészniük, mindegyikük azokra az adatokra összpontosíthatott, amelyek a saját országában élő személyekre vonatkoztak. Mert nem mindenhol lesznek a kollégák olyan kényelmes helyzetben, mint mi: ekkorra már majdnem fél éve gyakorlatilag szabadon dolgozhattunk a projekten. Afrikában és Latin-Amerikában, ezt régebbi munkákból tudjuk, a kollégáknak a kutatás mellett mindennap írniuk kellett a lapjukba, vagy a lehető legkülönfélébb témákról kellett tévéadásokat készíteniük. Számukra ezek a listák óriási segítséget nyújtanak majd. Kiindulópontot jelentenek, és megspórolják a hetekig tartó kutatást. Időközben ugyanis világossá vált: az adatokból, amelyeket névtelen forrásunk hónapokon át küldött nekünk, a legnagyobb projekt lesz,

amelyet az ICIJ valaha is vezetett. Az összes kontinensről részt vesznek benne újságírók. Az ICIJ projektvezetője, Marina Walker egyik ICIJ-tagot hívja fel a másik után, hogy meséljen nekik a projektről: nem sokat, mert a beavatottak száma eleinte nem lehet túl nagy, de eleget ahhoz, hogy ráharapjanak, és beszálljanak a nyomozásba. Már munkacíme is van a projektnek: Prometheus. Mint az űrhajó a Star Trekben. Az ICIJ-projektek nevét ugyanis szokás szerint Rigo Carvajal, az informatikai szakértő választja ki. És ő odavan a Star Trekért. Ezért hívták a SwissLeakset az ICIJ-en belül Enterprise-nak, a Luxemburg Leakset Voyagernek, a Világbank kétes ügyleteivel kapcsolatos nyomozást pedig Odyssey-nek. Ezek mind Star Trek-űrhajók. Ezúttal tehát Prometheus. [ ] Az ahhoz a négy céghez tartozó iratokban, amelyeket időközben Claus Möllnerhez, vagyis Werner Mausshoz rendeltünk, sokféle dokumentumot találtunk: adásvételi szerződéseket, bérleti szerződéseket – és egy embert, aki Werner Mauss nevében a kommunikációt intézte a Mossack Fonsecával: őt Volker B.-nek hívják. Az ügynök közvetítőembere nem ismeretlen a számunkra: B. évtizedeken át a Dresdner Bank topmenedzsere volt, ő vezette a luxemburgi kirendeltséget, hívhatnánk akár a Dresdner Bank „általános meghatalmazottjának” is. Nem sokkal 2005 karácsonya előtt Volker B. egy találkozót szervezett Luxemburgban. Ott mutatta be a Mossack Fonseca egyik német munkatársának a „Nolilane végső ügyfelét” és annak feleségét. A találkozó jól sikerült, állapítja meg később az iroda képviselője egy feljegyzésben, jól megértette magát az „ígéretes” ügyféllel, aki „nagyon különleges bánásmódot” érdemel.{57}

Ezt a „nagyon különleges bánásmódot” érdemlő ügyfelet a Mossack Fonseca embere a feljegyzésében érdekes módon „Werner Möllnernek” nevezi. Upsz. Talán tudta ott valaki, ki is ez az ember valójában? B. a Mossfon-iratokban tizenkét cég kapcsolattartójaként szerepel.{58} Sorra mindegyiket átvizsgáltuk, és mindegyiknél találtunk valamilyen kapcsolatot Mausshoz, vagyis Möllnerhez, még ha ezeket bemutatóra szóló részvényekkel leplezték is kifelé. A cégeket 1980 és 2014 között alapították. A már ismert Nolilane, Transacta Valores, Boreal Management és Anysberg International mellett Mausshoz tudjuk kötni még a Corporación de Inversiones Cascabelt, valamint a kutatásaink szerint 2013 végéig megszüntetett Bradler International, Goldborn Overseas, Goodwin Holdings Corp., Nerball Enterprises, Zabo S.A., Baird Resources és Capriccio Management nevű cégeket is. A legújabbat, az Anysberg International Corporationt 2014 végén alapították Panamában – az iratok szerint Mauss számára, ugyanis Claus Möllnert nevezik meg egyedüli tulajdonosként és joggyakorlóként. Itt egy olyan okmánnyal igazolta magát, amelyet a hosszabb ideig Panamában tartózkodó külföldiek számára állítanak ki. Címként egy elegáns, Panamaváros központjában található lakónegyedet adott meg. Új cégének vagyonát Möllner, azaz Mauss az egyik dokumentumban „több mint egymillió dollárban” adja meg. Kinek van szüksége ennyi offshore cégre? Amellett, hogy egy csomó pénzbe kerül, az ember könnyen elveszítheti áttekintését az ügyeik fölött. Így történt ez Mauss-szal is: 2007 januárjában azt írja a Mossfonnak, hogy a megbízója sehol sem találja a Zabo S.A. és a Boreal Management Corp. nevű cégek részvényeit. Mondja már meg a Mossfon, mi ilyenkor a megfelelő eljárás. Miért hozta létre Mauss ezt a konstrukciót? Hiszen még a Spiegelben

futólag említett Werida-alapítványt is vezette Liechtensteinben, valamint – ez új – egy másik, Micuwe-nek nevezett liechtensteini alapítványt is, amelyik időnként a Transacta Valores és a Nolilane nevű Mauss-cégek résztulajdonosaként bukkan fel az adatok között. Röviden összefoglaljuk a jelenlegi állást: egy német ügynök offshore cégek vezetésével bíz meg Panamában és a Holland Antillákon egy luxemburgi exbankárt, közbeiktatva egy liechtensteini alapítványt, amelyik ezeknek a bankszámláit vezeti panamai, németországi és a Bahamákon található bankoknál. Mire föl ez az őrült pazarlás? A magyarázatot a Mossack Fonseca egy belső feljegyzésében találjuk meg: az ügyfél ezzel a konstrukcióval elsősorban „vagyona védelmét és adózási előnyöket” szeretne elérni.{59} Ez érdekelni fogja a német adónyomozókat, akiknek egyébként mindig is gondjaik voltak Mauss-szal. Információink szerint ez ma sincs másképp, amikor mi a nyomozásunkat folytatjuk.{60} [ ] Egy dolog mindenesetre biztos: az olyan konstrukciók, amilyeneket Mauss tart fenn, kitűnően alkalmasak a pénzforgalom leplezésére és vagyonok elrejtésére. Nem véletlen, hogy a postafiókcégek és az offshore vállalatok világa a titkosszolgálatoktól sem áll távol. A Német Szövetségi Hírszolgálat, a BND éveken át jó néhány postafiókcéget használt arra, hogy megszerezze más országok haditechnológiáit, vagy hogy egyszerűen csak leplezze a szándékait. Másfelől sok repülőgép, amelyet 9/11 után a CIA a terrorizmussal gyanúsított emberek elfogásakor használt, postafiókcégek nevére volt bejegyezve. Amikor az amerikai titkosszolgálat 2004-ben a litván főváros, Vilnius közelében titkos börtönt hozott létre, ahol kínzásokat folytattak, az épületet egy amerikai postafiókcégen

keresztül vásárolták meg, amelyik egy panamai postafiókcéghez tartozott. A titkosszolgálatok lehetőleg feltűnés nélkül szeretik kivitelezni kétes szándékaikat – és a Mossack Fonsecához hasonló cégek segítenek nekik ebben. [ ] Marina Walker, az ICIJ helyettes igazgatója kirángat bennünket a Mausslázból. Ideges: időközben május vége lett, és hivatalosan még mindig „nem dördült el a startlövés” az ICIJ-tagok és azon médiumok számára, akik biztosra mondták a részvételüket, mint a Le Monde, a Guardian, a szervezett bűnözést és korrupciót vizsgáló szervezet, az OCCRP (Organized Crime and Corruption Reporting Project) oknyomozó hálózata vagy a svájci SonntagsZeitung. Ehhez jön hozzá az is, hogy novemberben szeretnénk a nyilvánosság elé lépni. Ami annyit jelent, hogy bele kell húznunk. Meg kell ejteni az első találkozót, mondja Marina, ahol megbeszéljük a terveinket, vitatkozunk, kiosztjuk a feladatokat, egy találkozót, ami segít a kollégáknak felmérni a munkát, amellyel beszállnak a projektbe. Ezek a találkozók időközben szokássá váltak az ICIJ-nél, még az Offshore Leaks idejéből. Akkoriban még minden fontos dolgot e-mailen és telefonon beszéltek meg, a projekten dolgozók közül sokan nem ismerték egymást személyesen, ezért a kölcsönös bizalom és az információk megosztására való készség – óvatosan fogalmazva is – nem volt mindenkinél egyformán érzékelhető. Ezért azóta minden nagyobb projekt egy konferenciával kezdődött: a Luxemburg Leaksnél Brüsszelben, a SwissLeaksnél Párizsban. Az ICIJ ilyenkor egy napon át magyarázza az összegyűlt újságíróknak, hogy miről van szó, megbeszélik a nyomozási eredmények megosztásának módját, a tervezett nyilvánosságra hozatal idejét. A Prometheus-projekt találkozóját

eredetileg májusra, legkésőbb június elejére terveztük, nálunk, Münchenben. Aztán csak gyűltek az adatok, egyre több és több lett, és világossá vált: ha már júniusban találkozunk, nem fogjuk pontosan tudni, mi is van a birtokunkban. Tehát elhalasztottuk, újra elhalasztottuk, még egyszer elhalasztottuk… De a forrás még mindig szállít. A megoldás: két megbeszélést kell tartanunk: egy nagyot valamikor nyár végén Münchenben, a Süddeutsche Zeitung székházában, és egy kisebbet még a nyári szabadságok előtt, mindegyik médium számára, amelyik nagyobb csapattal száll be a munkába. Az utóbbi helyszínéül Marina az ICIJ székhelyét, Washingtont javasolja. Igent mondunk, bár ez nem fog jót tenni szűkös utazási keretünknek. Washingtonban ott lesz Julia Stein is az NDR (Norddeutscher Rundfunk) nyomozási részlegétől. Ő szintén tagja az ICIJ-nek, és nagyszerű kolléga. Már az Offshore Leaksnél, a Luxemburg Leaksnél és a SwissLeaksnél is együtt dolgoztunk vele. Julia csapata ekkorra már ismeri a projektet, és egyre több NDR-es kolléga száll be a nyomozásba. A WDR (Westdeutscher Rundfunk) is részt fog venni benne – a Süddeutsche Zeitung 2014 februárjában Rechercheverbund NDR, WDR und Süddeutsche Zeitung néven oknyomozó szövetséget hozott létre a két tévécsatornával. [ ] De a Mauss-ügy nem hagy bennünket nyugodni. Minden mappával, minden faxszal, minden e-maillel, amelyet a Mauss-dokumentumok között olvasunk, egyre mélyebbre kerülünk az offshore labirintusában. Az illetékes hivatalokat – nyilatkozta Mauss 1997-ben a Spiegelnek – tájékoztatta a liechtensteini Werida-alapítványról és a hozzá köthető

pénzekről. „Magától értetődik, hogy a kirótt adót is megfizettem” – magyarázta akkor.{61} Tényleg találunk adóbevallásra utaló nyomokat mindkét akkor említett cégnél. A másik tíznél azonban nem.{62} A Zöldek 1997-ben kérdést intéztek a szövetségi kormányhoz, hogy megtudják, hogyan adózik Mauss. A válasz úgy hangzott, hogy egy szövetségi bűnügyi hivatali tartótiszt a koblenzi adóhivatalnál „a [Mauss] házaspár pénzügyi fedezetének biztosítását” kezdeményezte. A fedő személyazonosságukat tehát továbbra is fenn akarták tartani. A rendőrség egyébként Werner Mauss adózási ügyének szabályozásakor közbenjárt abban is, hogy „az abban az időben illetékes adóhivatallal megegyezve […] elérje, hogy a honorárium után […] átalány szerint adózhasson”.{63} Tehát sacc per kábé adózásról van szó.{64} Amikor az adóhatóság 2006-ban bejelentette, hogy ellenőrizni fogja a könyvelését, Mauss a CDU akkori frakcióvezető-helyettesének, Wolfgang Bosbachnak a segítségét kérte.{65} Ügyfele a „becslés alapján történő adózási módot” részesítené előnyben, áll Mauss ügyvédjének levelében, amelyet a Focus hírújság idéz. Bosbach továbbküldte őt az észak-rajna– vesztfáliai pénzügyminiszterhez, Helmut Linssenhez, aki pedig a hivatalban lévő osztályvezetőhöz irányította. Hogy mi lett Mauss adózási ügyének kimenetele, Linssen nem árulja el, adótitokra hivatkozik. Mauss ezzel szemben azt nyilatkozta akkor a Focus egyik újságírójának, hogy semmiféle adóügyi vizsgálat nem folyik ellene. Neki csak „két cége van”. Csak kettő?{66} A szövetségi rendőrség eközben azt válaszolta az egyik kérdésünkre, hogy a hírszerzés „az ország érdekeinek védelme miatt” nem adhat ki archív dokumentumokat Maussról. A Mauss-szal kapcsolatos anyagok, ahogyan az Erhard Mossackról szólók is, azok közé a dokumentumok közé tartoznak, melyeknek „közzététele veszélyeztetheti a szövetségi

köztársaságnak, illetve egyes tartományainak az érdekét”. Még jó, hogy megvan a saját, állandóan növekvő dokumentumhegyünk Maussról. Hetekig fog tartani, amíg átverekedjük magunkat rajta. [ ] Néhány nappal később megtaláljuk Claus Möllner egyik útlevelének szkennelt másolatát – és egy bizonyos Michaela Möllnerét is. Nyilvánvaló, hogy a feleség számára is fedőiratokat állítottak ki. Az útlevélképen egyértelműen felismerhető Werner Mauss. De még valami más is különlegessé teszi újabb „fogásunkat”: a kiállítás dátumaként a dokumentumon 2014 májusa szerepel, az útlevél eszerint 2024-ben fog lejárni. Ez szöget üt a fejünkbe. A szövetségi kormány legutóbb a Zöldek egyik kérdésére azt felelte, hogy Mauss 2000 óta nem kapott több fedőokmányt a szövetségi hivataloktól. Marad Rajna-vidék–Pfalz, hiszen ott állították ki Möllner útlevelét. A Rajna-vidék–pfalzi országgyűlés parlamenti vizsgálóbizottsága 2015-ben foglalkozott az „álnévre kiállított valódi útlevelek” témájával. A titkosszolgálat közölte a képviselőkkel, hogy nagyjából 70 ember számára állíttattak ki ilyen útlevelet – és hogy ők mind a Rajna-vidék–pfalzi tartományi nemzetbiztonsági szolgálat munkatársai. A Tartományi Bűnügyi Hivatal (Landeskriminalamt, LKA), amelyik szintén számításba jöhetett, információink szerint nem állított ki útlevelet Maussnak. Vajon Werner Mauss alias Claus Möllner 2015-ben a Rajna-vidék– pfalzi titkosszolgálat munkatársa volt? Vagy a szövetségi kormány hazudott, amikor a Zöldek kérdésére válaszolt?{67} Werner Mauss offshore tevékenysége ezzel már belföldi politikai tényezővé vált, Németország politikai elitjét is meg fogja ingatni.

[ ] Néhány nappal azután, hogy NDR-es kollégáinkkal együtt levelet írtunk Werner Maussnak, amelyben először szembesítettük őt nyomozási eredményeinkkel, az NDR jogi osztályán megcsörrent a telefon. Mauss úr és ügyvédje haladékot kért, míg megválaszolja kérdéseinket, de leginkább beszélni szerettek volna velünk. Felajánlották, hogy találkozzunk. Így egy napos szerdai reggelen vonatra ülünk, és Stuttgartba utazunk. Itt van Mauss ügyvédjének irodája, itt vár ránk a titkos ügynök, az NDR jogásza és kollégáink az NDR-től, Jan Strozyk és Julia Stein. Nem mindennapi találkozóról van szó. Werner Mauss határozott kézszorítással üdvözöl minket. Az egyik tárgyalót már előkészítették a fogadásunkra: irattornyok, DVD-k és mappák. Egy fekete dossziéban még egy kézírásos választ is a keze ügyében tart a kérdéseinkre. Mielőtt azonban átadná, szeretne „röviden” néhány szót szólni. A „rövidből” több mint egy óra lesz: Mauss áradozik magáról, „a titkos fegyverről”, titkosügynöki képességeiről, sikereiről. Régmúlt időkről mesél, fotókat mutogat, amelyeken ő és a felesége felfegyverzett gerillák között látható, elmeséli, hogyan bomlasztott szét belülről gengszterbandákat, hogyan vert át szélhámosokat, hogyan mozdította elő a béke ügyét Kolumbiában, miközben még a Hezbollahhal is tárgyalt. Kalandosan hangzik – és pontosan ez a szándéka. „A halál és az ördög ellen küzdök” – mondja Mauss. Arról nem akar beszélni, hogy ez konkrétan mit jelent. Biztonsági okokból. Hiszen a bűnszövetkezetek már sokszor felhasználták az újságírókat saját céljaikra. A forrásunkat is ismeri, folytatja Mauss. „Negyven év, Düsseldorf, Málta”, mintha bármit is tudnánk ezzel kezdeni. És hogy az illetőnek drogproblémái vannak. Már maga is intézkedett a fickó ellenében.

Érdekes. Ezután a kezünkbe ad egy 44 oldalas paksamétát. Ez a válasza, illetve az ügyvédjének a válasza a kérdéseinkre. Az áll benne, hogy Mauss úr soha nem vesztegetett meg rendőröket, soha nem csalt adót, vállalkozásai nyitottak az adóhatóságok előtt. A Baird Resourcest, a Capriccio Managementet, a Bradler Internationalt, a Nerball Enterprisest, és a Zabót „soha nem használta, és már rég megszüntette”, ezenkívül a Nolilane-nak „a mai napig a világon egyetlen” bankszámlája sincs. Ami ennél sokkal fontosabb: 1987 és 1990 között összesen „igazolhatóan 37 túszt” szabadított ki „sértetlenül”. Az álnevekkel kapcsolatban az átadott dokumentumban azt olvassuk, hogy Mauss a fedett bevetései során állítólag „a német szövetségi ügynökségek civil munkatársaként, ahogy a nyugati partnerhivatalok megbízásai esetén és a különleges küldetésekben is világszerte, az illetékes hivataloktól több mint ötven éven át hamis igazolványok sokaságát kapta a bűnszervezetek jelentette veszélyek ellhárítása és e szervezetek belső felbomlasztása érdekében”. A Claus Möllner névre szóló útlevelet is? Mauss összerándul, az ügyvédjére pillant, nemmel válaszol. Tehát nincs a birtokában semmiféle Claus Möllner névre szóló útlevél? Kérdő pillantás az ügyvédre. Fejrázás. Még egyszer: nincs a birtokában semmiféle Claus Möllner névre szóló útlevél, és soha nem is használt ilyet? Később talán még beszélhetünk erről. De most először nyugodtan olvassuk végig azt a 44 oldalt, mondja az ügyvéd, és Mauss-szal együtt elhagyja a termet. [ ]

Negyedóra múlva visszajönnek. Mauss most zavarosan arról magyaráz, hogy ezért az útlevélért nem a német hivatalok a felelősek, azok csupán „maximálisan támogatták”. A pontos hátteret a faggatózás ellenére homályban hagyja. Még egyszer hangsúlyozza, hogy sohasem csalt adót, tudomása szerint nem is folyik ellene eljárás emiatt, házkutatás sem volt nála soha – ezt mi másképp hallottuk. Minden társulása és alapítványa ismert az adóhivatal előtt. A 2014-ben alapított Anysberg International is? „Az nem az enyém.” Minél pontosabban kérdezünk rá az egyes cégekre, számlákra és adatokra, annál ködösebbek lesznek Mauss válaszai. Mesél egy panamavárosi ingatlanról, amely a birtokában van, de azt csak magáncélra használja. Később arról beszél, hogy alkalmanként búvóhelyet ad ott valakinek. Többet nem akar mondani. És ez így megy tovább. Mauss cégekről beszél, amelyek nem az övéi, esetleg talán „vállalkozások” és „szervezetek”, amelyek kapcsolatba hozhatók vele. Megint nem bocsátkozik részletekbe. Biztonsági okokból. Mi a helyzet Volker B.-vel, a volt Dresdner Bank-os általános meghatalmazottal? – akarjuk tudni. Végül is őt láttuk az összes Möllnercég képviselőjeként az adataink között. Írtunk neki, fel is hívtuk – nem kaptunk választ. Mauss csak annyit mond: „Igen, ismerem őt. De – egy pillanat” – kotorászik az iratai között, végül átnyújt egy faxot. Volker B.-től jött, mondja. „Volker B.”, áll a fejlécen, és a küldő száma megegyezik Volker B. általunk már ismert faxszámával. A levélben ez áll: „M. úr nem tartozik az ügyfeleim közé. Alkalmanként baráti alapon tanácsokat adok neki banktechnikai kérdésekben.” Az általunk megnevezett cégeket „sem most, sem korábban” nem vezette. Csupán a Nolilane NV Inc.

igazgatótanácsának volt a tagja. A Mossfonnal 2005 decemberében folytatott luxemburgi megbeszélésre, amelyben az egyik Mossfonalkalmazott érdekes módon a „Werner Möllner” nevet jegyezte föl, csak „homályosan emlékszik”. Ami őt, Volker B.-t illeti, a beszélgetés „banktechnikai kérdésekről” folyt. Maussnak szemmel láthatóan lassan az idegeire mennek a kérdéseink. Ököllel veri az asztalt, egyre hangosabb lesz, dühösen beszél, a döntő pontokon azonban kitér. Nincs sok értelme a további beszélgetésnek. Kikísér még minket a lifthez, szigorúan titkos megbízatásairól beszél, arra célozgat, hogy egyszer elkísérhetnénk valahová. Valami nagy dologról van szó. És persze nem kellene róla tudósítanunk. Különben mindennek vége. Köszönettel elutasítjuk. Viszlát, Mauss úr, ööö, Möllner úr.

8 Nyonba vezető nyomok Amíg az egyes sztoriknak a lehető legalaposabban utánajártunk, az adatok tovább gyarapodtak. 400 gigabájt, 500 gigabájt, 600 gigabájt. Már rég nem voltunk képesek felfogni ezeket a mennyiségeket. Az elején még segítettek az olyan hasonlatok, mint hogy hány nyomtatott Bibliára lenne átváltható az adattömeg. Egy idő után azonban feladtuk. Ki tud elképzelni több mint egymillió Bibliát? Az ICIJ informatikai csoportja a nemzetközi csapatmunkához időközben egy többféle módon titkosított fórumot hozott létre: az „iHub”ot. A hub angol szó, annyit tesz, hogy súlypont, középpont, a kis i betű, mint általában, az internetet jelöli. Jobb nevet nem is lehetne kitalálni a fórum számára, a következő hónapokban tényleg ez lesz a munkánk súlyés középpontja. A projekt résztvevőinek itt kell megosztaniuk nyomozási eredményeiket, és itt beszélhetik meg a további teendőket. Egyfajta Facebook ez az oknyomozó újságírók számára, külön vitacsoportokkal az egyes témákhoz, sőt még „lájkolni” is tudják egymás bejegyzéseit. Először csak az ICIJ munkatársai és mi férhetünk hozzá. Össze kellene már foglalnunk eddigi kutatási eredményeinket. Ennek kell ösztönöznie a többi újságírót, ha majd a washingtoni találkozó után ők is megkapják a hozzáférésüket. Közben a találkozó időpontja is kiderült: június végén repülünk majd az Egyesült Államok fővárosába. Addigra lehetőség szerint konkrétak akarunk lenni a fontosabb ügyekben, amelyekkel mostanáig foglalkoztunk,

vagyis az oroszországi, a szíriai vagy az izlandi esetekben. Sok a tennivalónk. [ ] Május végén egy gyorshír ragad ki minket a nyomozásból: FIFAtisztségviselők őrizetben! A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség, a FIFA (Fédération Internationale de Football Association) 65. kongresszusa előtti napon Zürichben a szövetség hat magas rangú tisztségviselőjét vette őrizetbe a rendőrség egy luxushotelben. Köztük a két elnökhelyettest, Jeffrey Webbet a Kajmánszigetekről és Eugenio Figueredót Uruguayból. Elfogatásuk egy New York-i nyomozás következménye volt, amelyet a jelenlegi amerikai igazságügy-miniszter, Loretta Lynch rendelt el; az amerikaiak, ez teljesen egyértelmű, üzenetet akartak küldeni vele a világnak. És a világ ámult. A lassú Európában, Németországban is, az ügyészségek és a hivatalnokok tétlenül nézték a FIFA üzelmeit a sport párhuzamos világában. Már évek óta jóval többről volt szó, mint eladott bajnokságokról, kétes kifizetésekről és megvesztegetett hivatalnokokról szóló pletykákról. Vegyük csak kézbe a FIFA maffia. A futballvilág mocskos üzelmei című könyvet, amelyet a Süddeutsche Zeitungnál dolgozó kollégánk, Thomas Kistner írt. Vagy nézzük meg a Prometheuson is dolgozó James Olivernek, a BBC riporterének a filmjeit. Ő az elmúlt években több filmet is forgatott a neves oknyomozó tévéműsor, a Panorama számára a FIFA-ról, a szövetség botrányairól, korrupcióiról. Miután a kezére játszották egy rossz hírű sportmarketingcég milliós kifizetésekről szóló titkos listáját, felfedezte, hogy a volt FIFA-elnök, João Havelange körül szerveződő Végrehajtó Bizottság három tagja kenőpénzt

fogadott el. Azt, hogy a FIFA-nál nincsenek rendben a dolgok, már egy ideje tudjuk. De eddig még senki sem tett semmit a nyilvánvalóan elviselhetetlen állapotok ellen. És ezt most az amerikaiak felvállalták. A nyilvánosság színe előtt mutatták meg, hogy a FIFA az ő szemükben nem érinthetetlen. Tényleg úgy kezelik a szövetséget, mint egy „csalók által vezetett bűnszövetkezetet”, így a nyomozók a törvény erejével léphetnek fel vele szemben. A FIFA-n és az Európai Labdarúgó-szövetségen, az UEFA-n belül kisebb ellenállás bontakozott ki Joseph Blatter elnökkel szemben – mindaddig, amíg csupán két nappal az őrizetbe vételeket követően 133 szavazattal meg nem erősítették őt a hivatalában. A New York-i nyomozók tizennégy embert vádoltak meg pénzmosással, csalással és korrupcióval. Ezek az emberek huszonnégy év alatt állítólag olyan rendszert építettek ki, amely „a nemzetközi labdarúgás korrumpálásával” gazdaggá tette őket. A hivatalnokok összesen több mint 150 millió dollár kenőpénzt fogadtak el. Íme a FIFA rendszere. [ ] Megszerezzük a vádiratot, az ilyen nyilvános iratok az Egyesült Államokban nagyon gyorsan elérhetővé válnak az interneten. Valóban azt olvassuk benne, hogy a vádlottak állítólagos kenőpénzrendszerében fontos szerepet játszott néhány postafiókcég. Egyik vádlottat a másik után, egyik postafiókcéget a másik után keressük az adataink között. A 14 vádlott közül azonnal megtalálunk hármat. Az egykori uruguayi elnökhelyettes, Eugenio Figueredo, a Zürichben őrizetbe vett hat tisztségviselő egyike, rögtön több céggel kapcsolatban is

felbukkan.{68} A sportközvetítési jogokkal kereskedő argentin ügynök, Hugo Jinkis, a feltételezett kenőpénz-kifizetők egyike, Cross Trading S.A. nevű cégével jelenik meg – amelyet viszont a FIFA-t érő vádak szerint szintén arra használtak, hogy milliárdos kifizetéseket bonyolítsanak le rajta keresztül. A kenőpénzekkel Jinkis és mások állítólag exkluzív jogokat akartak maguknak biztosítani a Copa América és a Copa Centenario kontinentális labdarúgó-bajnokságokon.{69} A harmadik vádlott Hugo Jinkis fia, Mariano, aki ugyanebben az offshore cégben az apjával együtt igazgatóként van bejegyezve. Először a Cross Trading S.A. nevű cég mappáját nézzük át. A Seychelle-szigeteken, Niuén és Nevadában alapították, vagyis három cég is található ugyanezen a néven, ezért három mappánk is van. De egyikben sem találunk semmiféle szerződést a FIFA-val. A többi postafiókcégtulajdonossal ellentétben Jinkisék nem névleges igazgatókkal dolgoztak, ami azt is jelenti, hogy lehetséges üzleteik szerződéseit nem kellett megküldeniük a Mossfonnak aláírásra. Találunk azonban szerződéseket az UEFA-val. Az Európai Labdarúgó-szövetséggel, amelyet eddig különös módon nem érintett a botrány. [ ] A szerződések az UEFA Bajnokok Ligája, az UEFA-kupa és az UEFAszuperkupa exkluzív élő televíziós közvetítésének jogairól szólnak Ecuadorban – méghozzá meglepően alacsony összegért. Csak azért kerültek a Mossfonhoz, mert az UEFA munkatársai ezeknek a tévéjogoknak a papírjait a Cross Trading S.A.-tól Niuéra küldték, ahol a céget regisztrálták. Ott a Mossfon alkalmazottja kinyitotta a levelet, beszkennelte a szerződéseket, és e-mailben továbbította a Jinkis-klánnak.

Persze díjazás ellenében. És ezzel nekünk is, mert a Mossfon munkatársa az elküldött e-maileket akkurátusan elrakta a megfelelő mappákba. Ezen a ponton azt tettük, amit már rég meg akartunk tenni: azt az egészen általános kérdést intéztük az UEFA-hoz, hogy üzleteltek-e a FIFA elleni eljárásban érintett 14 vádlottal és a hozzájuk köthető cégekkel – anélkül, hogy a Cross Tradinget megemlítettük volna. Egyszerűen csak tudni akartuk, hogy volt-e az UEFA-nak köze Jinkisékhez vagy a többiekhez. Az UEFA válasza: „Az ez ügyben illetékes személyek szerint az UEFA az elmúlt tizenöt évben nem állt üzleti kapcsolatban az önök által megnevezett személyekkel, illetve vállalkozásokkal.” Ez finoman fogalmazva is nagyon különös. Jóllehet nem kérdeztünk rá kifejezetten a Cross Tradingre, de az UEFA egyértelműen üzleti kapcsolatban állt Hugo Jinkisszel, aki a Cross Trading ügyvezető igazgatójaként legalább egy szerződést aláírt. A saját nevével. A Cross Trading szerződései természetesen most még izgalmasabbakká váltak a számunkra. Három Bajnokok Ligája-évadról, a 2006/2007, 2007/2008 és a 2008/2009-esről, a 2006/2007-es, 2007/2008-as és 2008/2009-es UEFA-kupáról, valamint a 2007-es és 2008-as szuperkupáról van szó. Az összes exkluzív televíziós közvetítés jogáért Hugo és Mariano Jinkis cége a szerződések szerint nem egészen 140 000 amerikai dollárt fizetett. Ez gyanúsan kevésnek tűnik a számunkra, még akkor is, ha az európai futballjogokért Ecuador persze csak a töredékét fizeti annak, amennyit a németországi tévéadóknak kell fizetniük. De Ecuadornak 15 millió lakosa van, és a Bajnokok Ligája világsztárjai ott is érdekelhetik a futballrajongókat.

A FIFA elleni vádiratban találtunk erre egy lehetséges magyarázatot. A New York-i nyomozók szerint olyan bizonyítékok vannak a birtokukban, amelyek szerint Hugo és Mariano Jinkis vesztegetési és kenőpénzeket fizetett a FIFA tisztségviselőinek és más szövetségeknek, hogy kedvezőbb áron juthasson a futballrangadók közvetítési jogaihoz, vagy kedvezőbb áron tarthassa meg azokat – ezeket aztán drágábban adta tovább, vagy szándékozta továbbadni, nevezetesen a Copa América vagy a Copa Centenario közvetítésének jogát. A vádirat egyik konkrét példája: 2011 őszén Jinkisék állítólag három magas rangú közép-amerikai futball-tisztségviselőt hívtak meg egy uruguayi házba. Ott a három tisztségviselő megígérte, hogy segíteni fognak Hugo Jinkisnek és a fiának bizonyos médiamarketing-jogok megszerzésében. Ezért állítólag meg is jutalmazták őket: egyikük körülbelül 250 000 amerikai dollárt, a másik kettő 100 000 amerikai dollárt kapott. Ez a 450 000 amerikai dollár – a vád szerint – a Cross Trading S.A. egyik bankszámlájáról származott.{70} A futballmaffia jutalmazási rendszere. Természetesen felvetődik a kérdés: előfordult ilyesmi az UEFA-nál is? [ ] Rájövünk, hogy az ecuadori tévéközvetítések joga, amelyet az UEFA Jinkisék cégének, a Cross Tradingnek adott el, végül a Teleamazonasnál, egy ecuadori médiacsoportnál landolt. Mennyit fizetett ezért a Teleamazonas? Ecuadorban is vannak kollégák, akikkel kapcsolatban állunk az ICIJ-en keresztül, ők ott folytatják a nyomozást – igen nehéz körülmények között egyébként. Elmondjuk tehát a dolgot kolléganőnknek, Monica Almeidának, aki az ecuadori El Universo napilapnál dolgozik, és ő néhány napon belül megszerzi az összes számot, amit akartunk – sőt még sokkal

többet. De haladjunk sorban. Az előttünk lévő iratok között van például az UEFA és a Cross Trading S.A. között 2006. szeptember 13-án kelt szerződés, amely a Bajnokok Ligája 2006/2007-es, 2007/2008-as és 2008/2009-es szezonjának exkluzív tévéközvetítési jogairól szól. Az UEFA az egészért összesen 111 000 amerikai dollárt kap. Monica megszerzi azokat a szerződéseket, amelyeket a tévéadó a Cross Trading S.A.-val kötött, és abban az olvasható, hogy a Teleamazonas ugyanezekért a jogokért 311 170 amerikai dollárt fizetett a Cross Trading S.A.-nak. A háromszorosát. Hugo Jinkis és a fia, Mariano zsebében tehát csupán egyetlen, az UEFA-val kötött üzlet során 200 170 amerikai dollár maradt. És ez így megy tovább: a második szerződés, amelyet találtunk, 2007. március 23-án kelt, ismét az UEFA és a Cross Trading S.A. között, ez alkalommal az UEFA-kupa 2006/2007-es, 2007/2008-as és 2008/2009-es, valamint a szuperkupa 2007-es és 2008-as szezonjairól van szó. A Cross Trading ezért 28 000 amerikai dollárt fizet az UEFA-nak – hogy aztán pontosan ugyanezeket a jogokat az Ecuadorból érkezett papírok szerint 126 000 amerikai dollárért adja el a Teleamazonasnak. A négy és félszereséért, majdnem százezer dollárral többért. Ennek szerintünk alapjában véve csak két oka lehet: Vagy tehetségtelen menedzserek vannak fontos pozíciókban az UEFAnál, akik nem ismerik a saját termékük értékét. Ez a rossz vezetés megdöbbentő példája lenne. Vagy Hugo és Mariano Jinkis pontosan olyan üzleteket kötött az UEFAval, amilyeneket a vád szerint a FIFA-val: megvesztegették az embereket, hogy kedvező áron szerezhessék meg a tévéjogokat – amelyeket aztán drágábban adtak tovább. És ehhez ráadásul ugyanazt az eszközt használták: a Cross Trading S.A.-t.

Ez, amennyiben igaz, bűncselekmény. A második magyarázat mellett szól az is, hogy az UEFA simán letagadta, hogy valaha is üzletelt volna Jinkisékkel. A biztonság kedvéért még egyszer: ha az UEFA azt állítaná, hogy fogalma sem volt róla, ki áll a Cross Trading mögött – a szerződésen Hugo Jinkis aláírása alatt nyomtatott betűkkel ott áll, hogy Hugo Jinkis, ügyvezető igazgató. Az UEFA memóriazavara az Ecuadorból kapott szerződések alapján még annál is abszurdabb, ahogy eddig gondoltuk. Az ecuadori tévécsatorna ugyanis már három évvel azelőtt is elnyerte az UEFAközvetítések jogát, méghozzá ugyanezzel a modellel: a Cross Trading S.A.-n keresztül. Eszerint a Teleamazonas megvette Hugo és Mariano Jinkistől az UEFA Bajnokok Ligája, az UEFA-kupa és az UEFAszuperkupa jogait a 2003/2004-es, 2004/2005-ös és a 2005/2006-os szezonra is, kerek 400 000 amerikai dollárért. A nagyságrend tehát ugyanaz, mint a másik Teleamazonas-szerződésnél, amely a birtokunkban van. Sok minden szól amellett, hogy ez az érdekes modell már ezekben az években is létezett: a Cross Trading olcsón vásárol az UEFA-tól, drágán ad el a Teleamazonasnak. Ha eszerint számolunk, akkor a Cross Trading a 2003 és 2009 közötti időszakban 600 000 amerikai dolláros felárral adta tovább az UEFAtévéközvetítési jogokat. Az UEFA tehát feltehetően felettébb kétes, de legalábbis kivételesen előnytelen üzletekbe bonyolódott a FIFA perében megvádolt sportközvetítésijog-kereskedőkkel – és határozottan tagadja, hogy ilyesmi előfordult volna. Márpedig az általunk talált nyomok Nyonba vezetnek (itt van az UEFA székhelye). Isten hozott a sportpolitika mocsarában!

9 A keresés és találás művészetéről Túl nagy a kísértés. A kísértés, hogy az adathegyet – amely időközben elérte a terabájtos mennyiséget – továbbra is kézzel túrjuk át. Tudjuk, hogy most nem túl észszerű a Nuixban egyes emberek, fogalmak vagy tények után kutatni. Mert minden egyes eredménytelen keresést meg kell ismételnünk, amikor az adatok tovább gyarapodnak. Mégse tudjuk megállni. Újra és újra leülünk egy röpke félórára a laptop elé, és kivetjük hálónkat az adattengerbe, amely hétről hétre nagyobbra nő. „Halászunk.” Így nevezik ezt a kollégáink az ICIJ-nél, és „jó kapást” kívánnak… A vicc az, hogy mindig találunk valamit. Minden egyes alkalommal, valahányszor húsz percnél tovább adunk meg kulcsszavakat, találunk valamilyen nyomot, valamit, ami illegálisnak, szokatlannak vagy egyszerűen csak izgalmasnak tűnik. Csak éppen nem tudjuk azonnal kinyomozni, mert nincs rá időnk, és mindegyik ügy a maga módján bonyolult. Minden, elsőre jól hangzó dolgot elhelyezünk egy zárolt mappába a számítógépünkön, adunk valamilyen nevet az almappának, és… onnantól az ott van. Néha azonban annyira jó, amit találunk, hogy mégis inkább rögtön mélyebben belemerülünk. Valamilyen oknál fogva eszünkbe jutott, hogy beírjuk a „festmény” szót – általában gyorsan elfelejti az ember, hogy milyen intuícióra hallgatott a „halászaton” –, és több száz találatot kapunk. Nem jó, nem akarunk ilyen sok időt tölteni ad hoc keresésekkel. De az egyik első találat Amedeo Modigliani Ülő férfi bottal (Homme assis

appuyé sur une canne) című festményéhez vezet bennünket. Amedeo Modigliani olasz festő volt, a 20. század elején, Párizsban élt, olyan kortársak között, mint Picasso és Pierre-August Renoir. Az Ülő férfi bottal című képét 1918 körül festhette, mondja egy gyors keresés. Egy embert, ahogy a címből is kiderül, bottal, és sok milliót ér. Már a keresőfelület gyorsnézetéből is kiderül, hogy az irat, amelyben a képünket említik, bírósági dokumentum. Kiemeljük a többi közül, és azt látjuk, hogy egy Philippe Maestracci nevű francia perli a New York-i Helly Nahmad Galériát – méghozzá éppen e miatt a Modigliani-kép miatt. Röviden: Maestracci igényt tart erre a képre, amelyet állítólag a nácik koboztak el a nagyapjától – a Helly Nahmad Galéria viszont azt állítja, hogy a kép nem az övé, és jelenleg nincs is náluk kiállítva. Helly Nahmad a még nála is sokkal gazdagabb Davide Nahmad jómódú fia, az apa pedig egy dúsgazdag libanoni milliárdos leszármazottja, itáliai útlevéllel és monacói lakcímmel. Helly Nahmad a New York-i gazdagok és szépek világának ismert alakja. Egy Central Parkhoz közeli galériát vezet, amelyik főleg kortárs és impresszionista művészettel foglalkozik – a Helly Nahmad Galériát.{71} A művészethez értők szerint Nahmadék a legjelentősebb egyéni vásárlók a nemzetközi piacon. Műgyűjteményük egy részét, közöttük számos Picassót, egy jól őrzött raktárházban, úgynevezett freeportban{72} (szabadkikötő) tartják Genfben. Ugyanabban a mappában, amelyikben a bírósági iratok vannak – az International Art Center (IAC) nevű offshore cég mappája –, megtaláljuk egy nagy bank vagyonkezelési osztályának 2011 végén kelt faxát. Ebben arra kérik a Mossack Fonsecát, hogy írasson alá egy dokumentumot az International Art Center Mossfon által felállított igazgatóival, amely igazolja, hogy Modigliani Ülő férfi bottal című képe ennek a cégnek a birtokában van. A mellékletben – a nyomozás néha ilyen egyszerű is tud

lenni – ott egy nyugta a Christie’s aukciósháztól az 1996-os évből, és egy papír, nyilvánvalóan valamiféle tulajdoni bizonylat. Mindkettő szerint a kép tulajdonosa az International Art Center. Az iratok szerint a festményt egy genfi szabadkikötőben tárolják – ott, ahol egyébként Nahmadék műkincsei is találhatók. A Wall Street Journal egy 2014 októberében megjelent hosszabb cikke segít ezután megérteni, miről is van szó. A történet, ahogy azt a napilap meséli, Párizsban kezdődik 1946-ban egy levéllel, amelyet a zsidó származású műgyűjtő, Oscar Stettiner írt a hivataloknak: visszaköveteli a festményeit, amelyeket a nemzetiszocialisták Franciaország megszállása idején kényszerárverésre bocsátottak. Stettiner 1939-ben a műtárgyait hátrahagyva elmenekült Párizsból. A nácik vagyonkezelőt neveztek ki a galériájához, aki négy nyilvános árverésen adott tovább a műalkotásokon, köztük az Ülő férfi bottal című Modigliani-festményen is. 1947-ben egy állami nyomozó nekilátott, hogy kivizsgálja Stettinernek a Modigliani-képpel kapcsolatos követelését. Arra a következtetésre jutott, hogy a festményt 1944-ben egy bizonyos Van der Klip vásárolta meg. Felírta a címét is: Rue de Courcelles 36., Párizs. A vevő ezenkívül szert tett még egy szőnyegre és egy festményre is, amelyen Oscar Stettiner látható gyerekként. Oscar Stettinernek majdnem sikerült is visszavásárolnia a festményt: a nyomozó megtalálta Van der Klipet, és találkozott vele meg Stettinerrel egy párizsi hátsó udvaron, ahol a szőnyeg egy fészerben volt elraktározva. Van der Klip kész volt rá, hogy visszaadja. A Modigliani azonban nem volt ott. Van der Klip állítása szerint a festményt egy magát Mariage eu de Saint Pierre-nek nevező úrnak adta el. Az illető, aki szintén jelen volt a találkozón, elmondta, hogy 1944 októberében 25 000 frankért eladta az Ülő férfi bottal-t, méghozzá egy amerikai tisztnek. A place du Palais

Royalon lévő Rohan kávéházban találkoztak, a Louvre közelében. A nyomozónak azonban nem sikerült kiderítenie az állítólagos amerikai vevő nevét és címét sem. A Modiglianinak ötven évre nyoma veszett. Csak 1996-ban bukkant föl újra a Christie’s egyik aukcióján, Londonban, ahol a dokumentumaink szerint az International Art Center szerezte meg. Az eredetéről alig valamit olvashatni a katalógusban, a képet egy névtelen eladó kínálta árverésre. Az International Art Center 3,2 millió dollárt fizetett érte. Tizenkét évvel később, 2008 őszén az Ülő férfi bottal-t újból eladásra kínálták, ezúttal a Sotheby’snél. Az értékét akkor 18–25 millió dollárra becsülték. Eredetéről a kiállítás katalógusában az állt, hogy a kép feltehetően a zsidó műgyűjtő, Oscar Stettiner gyűjteményéből származik. Vagyis valószínűsíthetően elrabolt náci zsákmány. Az Ülő férfi bottal nem talált vevőre a Sotheby’snél. Erre kisvártatva felfigyelt egy kanadai nyomozóiroda, a Mondex, amely a kilencvenes évek közepétől kutatja fel a nácik által elrabolt műkincseket, hogy visszajuttassa azokat jogszerű tulajdonosaiknak, vagy azok leszármazottainak. Sikerdíj ellenében, persze. A Mondex meg is találta Franciaországban Oscar Stettiner egyetlen örökösét, a későbbi felperest, Philippe Maestraccit, és szerződést kötött vele a kép felkutatására. Meg azoknak a bizonyítékoknak az előkerítésére, amelyek igazolják, hogy valóban Stettiner tulajdona volt a Modigliani. A műtárgynyomozók a velencei biennálé archívumában rábukkantak egy fotóra, ami a képről készült, ez arra utal, hogy Oscar Stettiner 1930-ban kölcsönadta festményét a biennáléra. De hol van a kép most? Az 1996-os árverés után egyszer a párizsi Musée d’Art Moderne-ben, egyszer a londoni Royal Academy of Artsban állították ki a Modiglianit, a Helly Nahmad Galériában New Yorkban viszont kétszer is látható volt.

Maestracci ezért megkeresi Nahmadot. Két levelet ír neki az ügyvédjén keresztül. Beszélni szeretne vele. Az Ülő férfi bottal című festményről van szó, és arról, hogy szeretné visszakapni. Válasz nem érkezik. Maestracci 2011-ben pert is indít New Yorkban a Helly Nahmad Galéria ellen – ennek az iratait találtuk meg, amikor először belenéztünk az adatainkba. Kicsit kiterjesztjük a keresést, és megállapítjuk: a per felsőbb fokon még nem zárult le. Beszélünk az ICIJ-jel, mégiscsak Washingtonban székel a szervezet, onnan pár órás vonatút csak New York. Talán valamelyik kollégának jut rá ideje, hogy odautazzon a következő tárgyalási napra. Marina Walker arról tájékoztat, hogy Jake Bernstein nevű kollégánk már régóta dolgozik a témán, olvasta első bejegyzésünket a fórumon, és azonnal tovább kutatott. Jake már a Mondexszel, a műtárgyakra specializálódott nyomozóirodával és a felperes ügyvédjével is kapcsolatba lépett. Rákeresünk a nácik által ellopott Modiglianira a PACER-ben. A rövidítés a Public Access to Court Electronic Recordsot (Elektronikus bírósági nyilvántartások nyilvános hozzáférése) takarja. Ez egy nagyon hasznos internetes adatbázis. Dokumentumonként pár centért hozzáférhet az ember majdnem az összes bírósági eljárás anyagához, amely az Egyesült Államokban folyamatban van vagy volt: a védelem, a felperes, a bizonyítás irataihoz. Vagyis minden írott anyaghoz, ami a per során keletkezik. Kikeressük a Philippe Maestracci kontra Helly Nahmad Galéria ügyét. Több tucat oldalon olvasható, hogy hogyan próbálta Maestracci ügyvédje rekonstruálni az Oscar Stettinertől a nácik által megbízott kereskedőn és a már említett John van der Klipen át a Helly Nahmad Galériáig vezető utat. Minden meggyőzőnek és bizonyítottnak tűnik. Helly Nahmad ennek ellenére írásban állítja, hogy a Modigliani „soha

nem volt” a galéria tulajdonában. Mindössze egyszer kapták kölcsön egy kiállításra. Nahmad ügyvédei ezenkívül még a Christie’s aukciósház igazolását is bemutatták a bíróságon, amely szerint a képet 1996-ban nem a Helly Nahmad Galériának, hanem egy panamai cégnek, az International Art Centernek adták el. Maestracci ezt nem tudja cáfolni. 2012-ben visszavonja a keresetet. 2014-ben Maestracci – pontosabban nem ő, hanem „Oscar Stettiner örököseinek” a bíróság által kinevezett képviselője – újra próbálkozik: az alperes ezúttal nemcsak a Helly Nahmad Galéria, hanem az International Art Center is, amelynek a kép állítólag a tulajdonában van, ezenkívül Helly Nahmad és az apja, Davide is. Az IAC és Nahmadék ugyanazt a New York-i sztárügyvédet bízzák meg. Ő pedig azt állítja, hogy az IAC az egyedüli tulajdonos. „Senki más a világon nem birtokolja a képet, sem a megvádolt Helly Nahmad Galéria, sem Helly Nahmad, sem Davide Nahmad.” Pusztán jogi szempontból ez teljesen helytálló. Csakhogy az adatainkban a következőket olvassuk: az International Art Center S.A.-t Giuseppe Nahmad, Davide Nahmad bátyja, Helly Nahmad nagybátyja alapította 1995-ben. Aki 2008-ban IAC-részvényeinek a felét átíratja a testvére, Davide Nahmad nevére. És találunk egy 2014. október 22-én kelt iratot, amelyet Davide Nahmad „egyedüli részvénytulajdonosként” ír alá. Ugyanaz a Davide Nahmad, aki az ügyvédjén keresztül még 2015-ben is azt állította New York állam Legfelsőbb Bírósága előtt, hogy a kép kizárólag az International Art Center tulajdonában van. A zavaros tulajdoni viszonyok következtében a párizsi műkereskedő örökösének egyik pere sem a megfelelő alperes ellen indult. Nahmadék pedig profitáltak saját átláthatatlan offshore konstrukciójukból. Szívesen beszéltünk volna mindkettőjükkel az IAC-ról és az Ülő férfi bottal című festményről. Kérdéseinkre azonban a könyv szerkesztésének

lezárultáig nem érkezett válasz. A New York-i ügyvéd, aki a bíróság előtt Nahmadékat és az IAC-ot képviseli, eközben azt nyilatkozta egy interjúban, hogy „irreleváns”, kié az IAC. És ez valóban így is van: még ha az alperesnek végül sikerül is a követelését érvényesítenie az IAC-cal szemben, előfordulhat, hogy mégsem kapja meg a képet. Nehéz érvényt szerezni egy amerikai bírósági ítéletnek egy panamai székhelyű postafiókcéggel szemben. Az ügyvéd, akivel hosszasan tárgyaltunk az ügyről, ezzel fejezte be az értékelését: „Jó szórakozást…” [ ] Már csak néhány napunk van hátra a washingtoni találkozóig. A repülőjegyeket lefoglaltuk, a United Airline 11.40-kor indul Münchenből egyenesen Washingtonba. Az utazásnál lehetnek zűrök, mivel magunkkal visszük az adatainkat. Időközben több mint egy terabájtunk lett. Újra titkosítani kell a merevlemezünket, létre kell hozni rajta egy rejtett területet, ahová felmásoljuk az adatokat. Időközben megtanultuk a procedúrát. Csakhogy: eddig mindig mások vitték át a merevlemezt az Atlanti-óceán fölött. Ezúttal a mi csomagunkban rejtőzik. Ami nem teszi kifejezetten kellemesebbé az utazást. Mi lesz, ha feltartóztatnak bennünket? David Mirandát, Edward Snowden bizalmasának, Glenn Greenwaldnak az élettársát az NSAbotrány csúcspontján a londoni Heathrow reptéren vette őrizetbe a brit rendőrség. A hivatalnokok áttúrták a csomagját. „Egész idő alatt fenyegettek, azt mondták, börtönbe kerülök, ha nem működöm együtt” – mondta el később Miranda. Végül elárulta nekik merevlemezeinek

jelszavait. Mi lesz, ha velünk is ez történik? Ha az amerikai hatóságok valahogy tudomást szereztek az adatainkról? Az adatokról, amelyek a rendőrség, a titkosszolgálat, az adóhatóság és a tőzsdefelügyelet számára is fontosak lehetnek? Az adatokról, amelyek között talán mocskos államügyek is rejtőznek? Elég vagányak vagyunk ahhoz, hogy az amerikai rendőrségnek csak a külső jelszavunkat mondjuk meg – anélkül, hogy leizzadnánk, hebegnénk vagy bármi más módon elárulnánk, hogy még egy merevlemezt rejtettünk el rajta? Röviden: kicsit idegesek vagyunk ezekben a napokban.

10 A Fehér Ház hátulról Biztonságosan földet értünk Washingtonban. Most mély levegő, nyugalom. Nem szabad a bőröndben lévő adatokra gondolnunk. Minden rendben, mondogatjuk magunknak, csak átlagos német újságírók vagyunk. Mégis nyugtalanság fog el, amikor elindulunk a repülőtől a csomagkiadó felé. A rémálmunk az, hogy a vámnál valaki az orrunk alá tolja a csomagunkban lévő merevlemezt. A jó pedig az, hogy képtelenek lennénk elárulni az adatokat. Az elrejtett merevlemez jelszava nagyjából negyven karakter hosszú, és szándékosan nem hoztuk magunkkal, sem a PC-n, sem a mobilunkban, sem a testünkön. Csak az a jelszó van nálunk, amelyik a merevlemeznek arra a részére érvényes, amelyet külön az amerikai vámosok számára töltöttünk meg régi, unalmas mappákkal. Az elrejtett merevlemez jelszavát Németországba való visszatérésünk után fogjuk titkosítva megküldeni az ICIJ-nek. De mielőtt a Bevándorlási Hivatal ügyintézői elé kerülnénk, várnunk kell. Az ablakok előtt végtelenbe kígyózó sorok. A türelmesen várakozó emberek sora egyre újabb kanyarulatokat vet. Csoda, hogy nem kapnak rendszeresen idegösszeomlást az emberek itt, a washingtoni reptéren. Alacsony mennyezet, ezernyi utas, akik centiméterről centiméterre araszolnak előre, izzadtan és fáradtan a hosszú út után, ideges felnőttek és síró gyerekek mindenütt – és a végén ott várnak a rendőrök és a vámosok,

akik eldöntik, hogy mindez hiábavaló volt-e. Azoknak, akik még fóbiákban is szenvednek, valóságos pokol lehet ez az egész. Azoknak, akik nem tudják, hogy a vámnál kiemelik-e őket, hogy a csomagjukban rejtőző esetleg lopott adatokról faggatózzanak, szintén nem túl ideális. Apró lépésekkel csoszogunk előre. A sor, illetve egy amerikai vámos, aki különböző irányba küld bennünket, elsodor minket egymástól. Követjük a kézjeleit. Az ablaknál nagyon elutasító emberek, vizslató pillantások és egy profi fejbólintás várnak ránk. De semmi további kérdés. Hozzuk a csomagokat, ennyi volt. Az adatok kvázi hivatalosan beléptek az Egyesült Államokba. [ ] Késő délután van, azonnal az ICIJ-hez megyünk, Washington központjába. Az Oknyomozó Újságírók Nemzetközi Konzorciuma északnyugaton a 17. utcában székel, nem messze a Fehér Háztól. A második emeleten nagyjából tíz újságíró osztozik az íróasztalokon. Mi az ICIJ igazgatójával, Gerard Ryle-lal, a helyettesével, Marina Walkerrel és az adatújságírás és adatkiértékelési részleg vezetőjével, Mar Cabrával ülünk össze, hogy a legapróbb részletekig megbeszéljük a következő napot. Marina egyszer csak ránk mosolyog, és megkérdi: készen álltok a holnapi előadásra? Barátságosan biccentünk. Sok időnk nem volt csiszolgatni a prezentációnkon, Marina csak egy héttel ezelőtt közölte velünk, hogy nekünk magunknak kellene bemutatnunk a projektet. A Luxemburg Leakset előkészítő találkozáson Brüsszelben az ICIJ munkatársai vállalták a prezentáció megtartását, Edouard Perrin, az a kolléga, aki először pillantott bele a kiszivárogtatott

adatokba, csak itt-ott egészítette ki az elhangzottakat. Még egy szakértőt is meghívtak, aki a nagy konszernek titkos előzetes adózási döntéseit elmagyarázta nekünk. A SwissLeaksnél hasonló volt a helyzet, az ICIJ részletesen elmondta, miről van szó: a kincsről, amelyet a kiszivárogtató, Hervé Falciani csempészett ki a genfi HSBC bankból. A Le Monde két munkatársa, aki mindezt felderítette, Gerard Davet és Fabrice Lhomme, mosolyogva ült az asztalnál és válaszolt a kérdésekre. Nekünk pedig előadást kell tartanunk. Angolul. Washingtonban. Kicsit izgultunk, amikor Münchenben összeállítottuk az első PowerPoint-oldalakat. És az idegességünk nem hagyott alább, amikor elolvastuk Marina Walker levelét: „Bastian és Frederik: kérlek, készüljetek föl alaposan a prezentációtokra, hogy az a többi újságíró számára motiváló és hasznos legyen.” Marina nagyszerű ember. Ő az, aki a nemzetközi együttműködéseknél kézben tartja a dolgokat, ő az, aki újra és újra elmagyarázza a részt vevő újságíróknak, hogy mennyire fontosak az olyan erények, mint a határidők betartása, a pontosság és a megbízhatóság. És Marina nagyon határozott tud lenni. De igaza van: a negyven jelen lévő kolléga közül néhányan csak nagy vonalakban tudják, miről van szó – kiszivárogtatásról, titkos offshore adatokról, az első, izgalmas lépésekről. A mi dolgunk az, hogy beindítsuk őket. Marina e-mailje miatt a repülőn harmadszor is átvettük az előadásunkat. Aztán negyedszer is. És amikor az ICIJ-beli megbeszélés után megérkeztünk a szállodába, még egyszer. [ ]

Másnap reggel egy túlárazott reggeli és egy izzasztó séta után a párás harminc fokban, nem sokkal kilenc után ott állunk a szólás- és sajtószabadságot garantáló első alkotmánymódosításról elnevezett First Amendment Lounge-ban a National Press Building 13. emeletén, Washington DC-ben, egy konferenciateremben, amelynek ablakaiból a Fehér Házra látni. Előttünk kollégák a világ minden tájáról, Argentínából, Angliából, Costa Ricából, Itáliából, Spanyolországból, az Egyesült Államokból és más országokból. Köztük a világ legjobb oknyomozó újságírói, például James Ball a Guardiantől, Jake Bernstein, aki néhány éve megkapta a Pulitzer-díjat – vagy Uri Blau Izraelből, akinek a nyomozásai már politikai válságokat is okoztak. Most mind ott ülnek egy hosszú asztalnál, és ránk figyelnek. A taktikánk a következő: azonnal figyelmet kelteni a kiszivárogtatás méreteivel: – A valaha létező legnagyobb kiszivárogtatás – 1,5 terabájt van a birtokunkban, és ez a mennyiség folyamatosan nő. – Majdhogynem kínosan aktuális – a legfrissebb e-mailt csak pár napja írták. – Részletes információk nagyjából negyedmillió offshore cégről. Megkértük egy grafikus kollégánkat, hogy készítsen egy ábrát, amely a különböző kiszivárogtatásokat a miénkhez viszonyítva mutatja be, vagyis a mi 1,5 terabájtunkat, az Offshore Leaks 260 gigabájtját és a többnyire csak néhány gigabájtnyi (mégis nagy jelentőségű) WikiLeakset. Az összehasonlítás tényleg hatásos volt, a teremben rögtön csend lett. Megnyertük hát a hallgatóságot, pár perc múlva az idegességünk is elmúlt, és csak beszéltünk, beszéltünk és beszéltünk. Putyin állítólagos legjobb barátjáról, az izlandi miniszterelnökről, Bassár el-Aszad

unokatestvéréről, a rejtélyes németről és a bahamai számláján lévő félmillió amerikai dollárról aranyban. Mialatt beszéltünk, láttuk a kollégáink arcán, senkit sem kell győzködnünk arról, hogy beszálljon a Prometheus-projektbe. Reggel kilenctől kezdve lényegében egész délelőtt beszéltünk. Elmagyaráztuk az adatok struktúráját, hogy milyen információk hol találhatók, hogyan lehet a legjobban keresni, és melyek a problematikus helyek. Délután közösen felvázoltuk a haditervet – mikor akarunk a nyilvánosság elé lépni, milyen témákat szeretnénk célzottan kutatni, melyik sztoriba kezdünk bele csoportokban. Mert az igazán nagyszerű az egészben az, hogy ezzel az együttműködéssel megnégyszereztük rovatunk szakértőinek számát a Süddeutsche Zeitungnál. James Oliver a FIFA egyik legnagyobb szakértője, az argentin kollégák maradéktalanul kiismerik magukat a Kirchner-témában, az izlandi pedig sok hosszal ránk ver saját miniszterelnöke ügyének megítélésében. A kollégák reakciója még boldogabbá tett minket. Előtte is hittünk a „mi” leaksünkben, és abban, hogy érdemes a nemzetközi együttműködésre. De mégiscsak más ezt egy Pulitzer-díjas szájából hallani. És átélni, hogy a Guardian, a BBC és a Le Monde egyformán lelkesedik, és azonnal csapatokat állít rá az ügyre. A Premières Lignes médiaügynökségtől érkező francia tévés kollégák és az amerikai tévések az Univisiontől kamerával érkeztek, filmre vették az értekezletet – és interjút készítettek velünk. [ ] A washingtoni találkozó után másképp tekintünk a munkánkra. Többé már nem a saját kis projektünk. Mamutprojekt, figyelnünk kell arra, hogy ne temessen maga alá a munka – végtére is egy világméretű nyomozás

középpontjában állunk. Más publikációkat talán ahhoz igazítanak, vagy azok legalábbis gyorsan ahhoz igazodnak, hogy milyen személyi, tárgyi, pénzbeli lehetőségek állnak rendelkezésre. Amikor a WikiLeaks megérkezett a Spiegelhez, azt mondják, harminc embert állítottak rá arra, hogy átnézzék a dokumentumokat. Harminc embert! A Süddeutsche Zeitung egyáltalán nincs felkészülve az ilyesmire. Hogy is lehetne? A rovatunknál ez idő tájt négy ember dolgozik – és velük szemben az az alapvető elvárás, hogy a napi szintű hírekhez szállítsanak hátteret. Nincs senkink, aki rendesen kiismerné magát az adatújságírásban, senkink, aki folyékonyan beszélne spanyolul – a dokumentumoknak több mint a felét ezen a nyelven írták –, a költségvetésünkből nem telik új emberekre vagy technikai felszerelésünk jelentős korszerűsítésére. Csak a rovatvezetőnk feltétlen bizalmára és a főszerkesztők, Wolfgang Krach és Kurt Kister támogatására számíthatunk. Wolfgang Krach régebben oknyomozó riporter volt a Spiegelnél, nem veszítette még el a nagy tényfeltáró sztorik iránti érzékét. Átvágjuk magunkat a tömegen a National Press Buildingtől az étteremig, amelyet az ICIJ a vacsorához foglalt le. Az út alatt tovább nő ünnepi jókedvünk, ugyanis közvetlenül a Fehér Ház mellett megyünk el. Onnan tovább a Farragut Square-en, aztán a Connecticut Avenue-n fel a Dupont Circle-höz. Ez az a környék, amelyet a Kártyavár vagy Az elnök emberei című amerikai tévésorozatokból ismerünk. Vacsora után különleges söröket kóstolgatunk egy kellemesen csendes étterem teraszán. Egyre-másra odaülnek hozzánk a kollégák, hogy oknyomozók módjára kifaggassanak a forrásunkról. Hozzászoktunk, hogy ugyanazt a választ adjuk arra a mindig visszatérő kérdésre, hogy valóban nem ismerjük-e a forrást. Tényleg anonim?

Mosolygunk. Igen, biztosan. Mosolygunk. Ez az igazság. [ ] A Washingtonban töltött harmadik napunk munkanap. Fut az ICIJ-gépezet, a váltókat beállítottuk, most már csak a pontos koordináták meghatározásáról van szó: melyek a fontos esetek? Mikor állunk a nyilvánosság elé? Mely témákon fogunk közösen dolgozni? Amikor beléptünk a kis konferenciaterembe, ahol az adatújságírás szakértői ültek körben – a napirend szerint az ICIJ „geeky data meeting”re, a „kockafejek adatértekezletére” hívott minket –, a kollégák azon tanakodtak, hogyan fogják speciális programokkal szűrni, rendszerezni és áttekinteni az adatokat. Barátságos mosollyal ültünk le közéjük. Az egyetlen, amit azonnal megértettünk, hogy amíg úgymond hagyományos módon keresgélünk az adatok között, több keresési útvonal is elérhetetlen marad a számunkra. Szükségünk van valakire, aki tényleg jól boldogul az ilyesmivel. [ ] Christophe Ayad, az egyik francia kolléga félrevon minket. „Ide nézzetek – mondja –, megtaláltam Alaa Mubarakot, az egykori egyiptomi elnök, Hoszni Mubarak fiát az adatok között.” A következő elnöki ügy. Ayad elmeséli, hogy a zsarnok fiának nevére egy Pan World Investments Inc. nevű cég iratai között bukkant rá. Előhúzzuk a megfelelő mappát az adatok közül, megnyitjuk a

dokumentumokat, évről évre, egyiket a másik után. Semmi szokatlan, csak az átlagos offshore menetrend: alapító okirat – kiállítva 1993-ban a Brit Virgin-szigeteken –, költségelszámolások, időnként a névleges igazgatók változása. Semmi több. 2011-ből sem, amikor Hoszni Mubarakot a feldühödött nép elűzte hivatalából, a fiait pedig, Alaát és Gamalt őrizetbe vették. Egyiptomban mindketten a kapzsi elit mintapéldájának számítottak, akik a nép kárára gazdagodtak meg, és kiszipolyozták az államot. Bíróság elé kerültek. Nem sokkal a washingtoni találkozónk előtt ítélték el őket sikkasztásért – a valóság egybevágott az adatainkkal. Alaa Mubarak, a néhai diktátor időközben elítélt fia, két évtizede tulajdonosa – ultimate beneficial ownere, végső haszonhúzó tulajdonosa, azaz tényleges tulajdonosa – a Pan Worldnek. Ezen sem az arab tavasz, sem apjának bukása, sem a bírósági eljárás, sem a világsajtót bejáró címoldalak nem változtattak. Csak akkor alakul ki egy izgalmas beszélgetés a Mossack Fonseca compliance részlege és jogi osztálya között, amikor 2013-ban a Brit Virgin-szigetek pénzügyi felügyelete kopogtat az ügyvédi irodánál, és információkat kér a Pan Worldről. Azokról az információkról van szó, amelyeket a hivatal meg akar szerezni. Jobban mondva: az információk hiányáról. Alaa Mubaraknak tudnia kellett volna arról, hogy cégének, a Pan World Investmentsnek egy belső vizsgálat során „magas kockázatú” besorolást kellett volna kapnia. A Mossfon ehelyett még 2012-ben, vagyis az arab tavasz évében is az „alacsony kockázatú” besorolást adta a postafiókcégnek. A jogi osztály vezetője csupán arra figyelmeztet, hogy ezt semmiképpen se közöljék a hatósággal, mert ezzel beismernék, hogy „a kockázatbesorolási szabályunk hibás”. Végül is Alaa Mubarak nem csupán PEP, tehát kiemelt közszereplő, írja

a compliance részleg egyik munkatársnője: Mubarak szankcionált személy, akit nemzetközi szinten kiközösítettek. Az egyiptomi exdiktátor fiát ugyanis 2011-ben az Európai Unió „állami pénzek jogtalan felhasználása miatt” felvette a szankciós listájára.{73} Ezt azért mégiscsak azonnal észre kellett volna vennie egy olyan cégnek, amelyik 2015 februárjában – a Commerzbanknál történt razziával kapcsolatos – kérdéseinkre még megerősítette, hogy vállalkozásuk az Ismerd az ügyfeled elvéhez tartja magát, és nemcsak due diligencevizsgálatnak veti alá az ügyfeleit, hanem „időszakos felülvizsgálatokat és frissítéseket is végez a már meglévő ügyfeleinél”. Ismerd az ügyfeled? A Mossfon egyik alkalmazottja ezt írja munkatársainak 2013 augusztusában: „Valójában a kezdetektől nem azonosítottuk a gazdasági tulajdonost (ahogyan ezt tennünk kellett volna).” Az iroda nyilvántartásba vette a diktátor fiát, még egy útlevélmásolatuk is volt tőle – de nyilvánvalóan fogalma sem volt arról, kiről is van szó.{74} Még a washingtoni hotelben belebotlottunk egy táblázatba, amelyet az egyik Mossfon-alkalmazott állított össze: ebben felsorolja az összes Seychelle-szigeteki Mossfon-céget – aszerint megkülönböztetve, hogy ismeri-e a Mossfon a jog szerinti tulajdonost, vagy nem. Az eredmény: a 14 086 cég közül a Mossfon eszerint csak 204-nél tudta, hogy valójában kihez tartozik. Ez aztán a szegénységi bizonyítvány. Kiderül belőle, milyen felelőtlenül teljesíti a Mossfon a kötelezettségeit. Bármilyen bűnöző birtokolhatja ezeket a cégeket, gyilkosok, maffiózók vagy diktátorok. A Mossfon professzionális szolgáltatást fog nyújtani nekik – és nem tesz fel további kérdéseket.

11 Pattognak a szikrák Elrepülünk Washingtonból. Amikor 2015. július 3-án újra földet érünk Németországban, tele vannak a postafiókjaink. A levelek háromnegyedének a tárgya ugyanaz: „XY új bejegyzést írt a fórumba, kattintson ide.” Értesítések a titkosított fórumtól, amelyet az ICIJ hozott létre a nyomozáshoz. A washingtoni találkozó láthatóan beindította a kollégákat, egész nap érkeznek a találatok. No meg azért is, mert Marina időközben új munkatársakat vont be a nyomozásba, akik új keresőszavakkal bombázzák adataink keresőprogramját. Már körülbelül hetven újságíró dolgozik a fedélzeten. Az új találatok: egy uruguayi elnökjelölt, egy az Irán-kontra botrányhoz köthető fegyvercsempész, egy perui titkosszolgálati vezető, egy orosz milliárdos, egy gyilkossági összeesküvés középpontjában álló cég – mind kitűnő sztori. Néhány dolog még minket is meglep: az egyik amerikai kolléga rábukkant Kojo Annanra – az egykori ENSZ-főtitkár fiára. A dokumentumok alapján két postafiókcége volt a Brit Virgin-szigeteken, és egy további Szamoán. Kicsit tovább olvasunk, és egy olyan cikket találunk, melyet vendégszerzőként Kofi Annan írt 2013-ban a New York Timesnak. Már maga a cím is figyelemfelkeltő: „Állítsuk meg Afrika kifosztását!” Annan az afrikai kontinens névtelen postafiókcégek és adóparadicsomokba bejegyzett nagyvállalatok segítségével történő kizsákmányolását

ostorozza. Példának Nigériát hozza föl. Pont Nigériát. Kojo Annan egyik brit Virgin-szigeteki cégének társtulajdonosa legkorábban 2015-től egy nigériai előkelő exszenátor fia volt. Hogy milyen célból hozták létre a társaságot, az az adatokból nem derül ki. Az ICIJ megkeresésére Kojo Annan egyik tanácsadója azt válaszolta, hogy Kojo Annan „az illetékes joghatóságok törvényeinek és előírásainak megfelelően” vezeti a cégeit. Amennyiben adókötelezettségei keletkeztek, azokat a szóban forgó országokban fizette be. A cég létrehozásának célja: „családi és üzleti ügyek” kezelése. Kojo Annan néhány évvel ezelőtt gyanús üzletbe keveredett, egy, az iraki „Olajat élelmiszerért” programmal kapcsolatos botrányba. Egy olyan cégnek dolgozott, amelyik milliós nagyságrendű megbízást kapott az ENSZ-től (ennek főtitkára volt akkoriban Kofi Annan) az Irakba érkező segélyszállítmányok szállításának felügyeletére. Ezzel kapcsolatban először egy brit újság tett fel kínos kérdéseket 1999-ben. Vitatták akkoriban azoknak a kifizetéseknek a módját is, ahogyan Kojo Annan a javadalmazását kapta a vállalattól. Az akkori amerikai jegybankelnök, Paul Volcker által vezetett bizottság később megállapította: „nincs bizonyíték arra”, hogy az idősebb Annan meggazdagodott volna. Kojo Annannak sem tudtak túl sok mindent szemére vetni, csupán annyit, hogy nem működött együtt a bizottsággal. Annan tanácsadója egy levélben kijelentette, hogy a bizottság beszámolójában „semmiféle bizonyíték vagy bizottsági megállapítás sincs arra nézve, hogy Kojo Annan valaha is bárkivel beszélt volna az ENSZ-nél, vagy kísérletet tett volna arra, hogy bárkit befolyásoljon az ENSZ-nél arra vonatkozóan, hogy olyan társaságokkal szerződjenek, amelyekhez neki köze van”. [ ]

Eközben örömmel figyeljük, hogy anélkül, hogy mi bármit is tennénk, az adataink önálló életre kelnek. Hopp – egy új találat. Gyakran éjszaka, az időeltolódás miatt. Éjjel-nappal folyik a kutatás, nindig akad valamelyik időzónában egy kolléga, aki éppen a monitor előtt ül, és új neveket ír a keresőbe. Visszatérünk az ebédről, és valaki már megint talált egy állam- vagy kormányfőt. Amikor aztán az európai kollégák is odaülnek az adatok elé, kvázi élőben kapjuk az új találatokat, óránként. Néhány közülük lélegzetelállító: Az Egyesült Arab Emírségek elnöke. Jordánia egykori miniszterelnöke. Egy volt dél-amerikai diktátor családja. A palesztin miniszterelnök-helyettes. Ezenkívül Navaz Saríf, Pakisztán jelenleg hivatalban lévő miniszterelnöke. Saríf a kilencvenes években kétszer is betöltötte ezt a posztot. A Világbank egyik bíráló jelentésében két brit Virgin-szigeteki céget nevez meg, amelyeket Saríf állítólag kétes ügyletekre használ: a Nescollt és a Nielsont. Ezeken a cégeken keresztül vásárolt luxusingatlanokat például Londonban. Így lett az állami pénzből egy szempillantás alatt magánvilla. Mindkét céget megtaláljuk az adataink között. A dokumentumok szerint legkésőbb 2012-től a tulajdonos Mariam Safdar, született Saríf: Navaz Saríf lánya.{75} Mindig megpróbálunk beleolvasni az ügyekbe, hogy megértsük, miről van szó, és hogy megtudjuk, segíthetünk-e – vagy hogy be kell-e szállnunk nekünk magunknak is. Mi ismerjük a legalaposabban az adatok pontos szerkezetét, hiszen hónapok óta dolgozunk velük. Gyakran meg tudjuk mondani, hogyan lehet még többet kihozni belőlük.

[ ] Ezekben a június végi, július eleji napokban a Süddeutsche Zeitung München külvárosában lévő toronyházán egy csomó mindent átépítenek: falakat bontanak le, újakat emelnek, irodákat vonnak össze és határokat törölnek el. A projekt neve „Egységes SZ”: végre össze kell nőnie a Süddeutsche Zeutung online-szerkesztőségének és az újságnak. A szerkesztőségek eddig vagy tízemeletnyi távolságban voltak egymástól. Mostantól az újság politikai szerkesztősége ugyanazon az emeleten lesz, mint az sz.de politikai szerkesztősége. Az átépítés következtében a részlegünk a 25. emeletről a 24.-re költözik. Minket nem érdekel, hogy melyik emeleten vagyunk. Nincs szükségünk arra, hogy közvetlen és gyors kapcsolatban legyünk a hírszerkesztőséggel vagy a riportrovattal. Ahogy Hans Leyendecker, a rovatvezetőnk szokta megjegyezni, amikor bosszantani akar bennünket: mi már úgysem írunk többé. Az átépítés során kiharcolja nekünk, hogy a projektünk számára külön szobát kapjunk. Egy „főhadiszállást”. A falaknál derékig érő iratszekrények, letörölhető és mágnestáblák. Az ajtókat, amelyek kivétel nélkül az egész épületben átlátszó üvegből készültek, fóliával takarják le. A részlegünk megközelíthetőségét korlátozzák, sem a biztonságiak, sem a takarítószemélyzet nem léphet be. Még a főszerkesztők sem. Jó hely ez. A projekt valósággá vált. Első hivatali ténykedésünkként egy cetlit tűzünk a falra, rajta a projekt neve: Prometheus. Aztán az egyik fehér táblára felírunk egy listát. A hivatalban lévő és a valamikori állami és kormányzati vezetők nyomainak listáját. Elöl az országnév, utána a kapcsolódás jellege. Vagyis: Pakisztán, hivatalban lévő miniszterelnök.{76} Izland, hivatalban lévő miniszterelnök.{77}

Szíria, a hivatalban lévő diktátor fia.{78} Jó tucatnyi név. Ez a lista motivál bennünket, nap mint nap. És kicsit segít megőrizni az érzést, hogy nem veszítettük el még teljesen áttekintésünket az őrület fölött, ami most történik velünk. És az államfők csupán a feltűnő részei a sztoriknak. Ismert fegyverkereskedő és a CIA, offshore cégek, amelyek olajüzleteket kötnek az iráni rezsimmel, az Egyesült Államok elnökjelöltjeinek kőgazdag támogatói. Hogy a Mossfon-alkalmazottak tisztában voltak-e azzal, kinek a pénzét fogadják el, az nem mindig egyértelmű. De az üzleti modelljük lehetővé teszi, hogy a segítségével bárki eltüntesse a nyomait. A szicíliai maffia tagjai? Szerepelnek az adatok között. Az orosz maffia tagjai? Szerepelnek az adatok között. A mexikói Sinaloa-kartell támogatói? Szerepelnek az adatok között. Titkos ügynökök? Vannak. Fogadási csalók? Gazdasági bűnözők? Bankrablók? Mindegyikük van. Minden szép és jó volna, ha nem lenne egy aprócska probléma. Egyáltalán nem tudunk az adataink között keresni. Ez idő tájt, július közepén, a kollégáink világszerte pár száz gigabájthoz férnek hozzá az anyagból. Ez elég ahhoz, hogy nagyszerű találataik legyenek, de nálunk ekkorra már 1,7 terabájt gyűlt össze. És ezt nem bírják a gépeink. Az ok: a Nuix, a program, amelyet az ICIJ-től kaptunk az elemzésekhez, zabálja a memóriát. A Nuixot többnyire olyan ügyfelek használják, akiknek rendkívül nagy teljesítményű számítógépeik vannak, globális ügyvédi irodák vagy titkosszolgálatok. Nekik a pénz ritkán jelent gondot. A miénk egy 1500 eurós laptop, ami az újság viszonylatában már őrült túlzásnak számít. De az 1,7 terabájt indexelése és szövegfelismerése mégis meghaladja az erejét. A helyett a mutató helyett, amin az látható, hogy mennyi dokumentum van még hátra, csak a körben forgó karikát látjuk, a

számítógép tétlenségének szimbólumát. Már semmi sem működik. A laptop lefagy. Újra és újra. Rémálom. Be kell mennünk a főszerkesztői irodába, és el kell magyaráznunk, hogy új gépre van szükségünk. Már megint. Több memória kell, több processzor, több terabájt. Több, több, több. Az ICIJ számítógépes csapata tanácsokat ad, a Nuix szakértői tanácsokat adnak, további szakvéleményeket gyűjtünk be. Természetesen arra is hagyatkozhatnánk, amit az ICIJ kínál nekünk: az ő számítógépes szakembereik mindent indexelnek, ami beérkezik hozzánk, lefuttatják a szövegfelismerő programot, és átláthatóvá teszik az egészet. De mi még két év múlva is szeretnénk tudni ezekkel az adatokkal dolgozni, itt, helyben. Ezért boldogulnunk kell egyedül is. Végül úgy döntünk, beszerzünk egy 64 gigabájt memóriájú PC-t. Összehasonlításképpen: egy átlagos laptop memóriája 4 gigabájt, a jobbaké 8 gigabájt. Rendelünk még ezenkívül négy merevlemezt, köztük egy SSD-t. Nem sokat értünk a technikához, de az már menet közben világos lett: az SSD rövidítés annyit jelent, hogy a merevlemez a szokásosnál gyorsabban dolgozik. Néhányszor még el kell mondanunk az IT-s és a beszerző kollégáknak, hogy nem gépeltük félre, tényleg ezt a „mega-munkaállomást” kérjük – egy olyan számítógépet, amelyet szerverként használnak a házban, s a legkevésbé sem arra, hogy cikkeket írjanak rajtuk. A főszerkesztőség viszont akarja ezt a gépet. Így meg is érkezik a kettes számú gép. Amíg a szuper-PC megjön, csak ücsörgünk az adathalom előtt, és nem tudunk észszerűen keresni. Túl sok a nyom, amelyet szívesen követnénk. Régiek, mint például az 500 milliós Siemens-alkalmazott vagy Putyin legjobb barátja, a csellista. És naponta érkeznek újak is.

[ ] Jake Bernstein, az ICIJ Pulitzer-díjasa ezalatt valósággal száguldott. Felkutatta már az adatok között a fél Közel-Keletet, például a katari miniszterelnököt. Most pedig itt van Ijád Alávi, aki 2015-ig Irak alelnöke volt. „Valahányszor új poszt jelenik meg a fórumon, az egy új államfő” – kommentelte a helyzetet szárazon Marina Walker, az ICIJ igazgatóhelyettese. Alávi nevét Jake két brit Virgin-szigeteki és két panamai cég iratai között találta meg, amelyeket időközben megszüntettek. Még útlevelének a másolatára is rábukkant. Alávi egy jómódú síita kereskedőcsalád fia. Eredetileg Szaddám pártjának, a Baasz Pártnak a tagja, Irakot a hetvenes években hagyja el. Elkötelezett ellenzéki volt, állítólag szövetséget kötött a CIA-val, nem sokkal Szaddám bukása előtt újra felbukkant, elsőrangú PR-tanácsadókat fogadott fel, befolyásos amerikai és brit politikusokkal és újságírókkal próbált kapcsolatokat kiépíteni. A jelek szerint soha nem voltak anyagi gondjai. Különösen irritáló, hogy az egyik, azóta megszüntetett postafiókcégét az egykori libanoni miniszterelnök gyerekeivel együtt birtokolta. Sajátos kombináció, még a Közel-Keleten is: a valamikori iraki miniszterelnök és a libanoni exminiszterelnök gyerekei ugyanannak a postafiókcégnek a tulajdonosai. Amikor a céget alapították, 2005-ben, Alávi már pár hónapja ideiglenes miniszterelnök volt.{79} Ez a találat ugyanakkor egyfajta déjà vu. Egykori, sőt jelenleg is hivatalban lévő állami vezetőket találtunk már Jordániából, Kuwaitból, Palesztinából, Pakisztánból és Katarból is.

Szembeötlő, hogy milyen sok arab vezető menekíti külföldre a pénzét: konkrétan majdnem az összes. Már a SwissLeaks-nyomozásunknál is rábukkantunk két király, egy korábbi egyiptomi kereskedelmi miniszter és Tunézia egykori diktátora, Ben Ali sógorának a svájci bankszámláira. A mi adatainkban is nehezünkre esik legalább az áttekintésünket megőrizni a sok emír, diktátor, herceg és sejk fölött. Sokan közülük olyan országokat irányítanak, ahol megdöbbentő egyenlőtlenségek uralkodnak. Elképesztő luxusban élnek, míg a népességnek legalább egy része egyik napról a másikra tengődik. Afrika és a Közel-Kelet egyes országait korrupt elitjük szabályszerűen kiszipolyozza. Az arab tavasz idején a diktátorok tucatnyi külföldi bankszámláját és postafiókcégét találták meg – de mindez csak töredéke lehet annak, amennyi valójában létezik. A líbiai kormány például mind a mai napig keresi Moammer Kadhafi elrejtett vagyonát. A nép számára keserű a felismerés: hiába űzik el a korrupt uralkodót, semmit sem kaphatnak vissza az általa idegen országokba menekített állami javakból. De miért ilyen könnyű a diktátoroknak és családjaiknak elrejteniük az összeharácsolt vagyont? Mert használhatják a névtelen cégek rendszerét. Másképp fogalmazva: mert az olyan emberek, mint Jürgen Mossack és Ramón Fonseca segítenek nekik a nyomok eltüntetésében. A Világbank és az ENSZ egy 2011-es, részletekbe menően alapos jelentésében rávilágított a problémára: elemzésükben világszerte 213 korrupciós esetet vizsgáltak meg, amelyekből bírósági ügy lett. Ezek közül 150-ben legalább egy postafiókcég szerepelt, amellyel a vagyon valódi tulajdonosának személyét akarták homályban tartani. A szóban forgó összeg 56,4 milliárd amerikai dollár volt. [ ]

Pling. A következő nagy találat. Teng Csia-kuj. Ez a név a nyugati féltekén senkinek nem mond semmit; ő a kínai elnök, Hszi Csin-ping sógora. Vagyis közeli hozzátartozója. Teng Csia-kuj 2009 és 2011 között két offshore céget birtokolt: a Wealth Ming International Limitedet és a Best Effect Enterprises Limitedet, mindkettő székhelye a Brit Virgin-szigetek.{80} Ez azért kínos, mert éppen a sógora, Kína elnöke jelentette ki néhány éve, hogy ki fogja irtani a fényűzés iránti vágyat. Az alacsony rangúaknál, a „legyeknél” éppúgy, mint a rendszer magasabb szintjein, ahol a befolyásosak, a „tigrisek” tartják a markukat. Már 2004-ben felszólította a kínai politikai kádereket, hogy „Tartsátok pórázon a házastársaitokat, gyerekeiteket, rokonaitokat, barátaitokat és munkatársaitokat!” Lehet, hogy el kellene beszélgetnie a sógorával. Az eset azért is kellemetlen, mert újra meg újra nyilvánvaló lesz, hogy a kínai politikusok előszeretettel nevezik meg kedvezményezettnek a rokonaikat, ha összeharácsolt vagyonukat el kívánják tüntetni. További hercegeket találunk az adatok között – így nevezik a kínai hatalmi elit közeli hozzátartozóit, akik végül mindig rossz hírbe keverednek. Egyszer a Ferrarijaikról cikkeznek, a kicsapongó bulijaikról, máskor tenyérbemászó viselkedésükről, részegen elkövetett balesetekről, nemi erőszakokról. A leghíresebb eset az egykori miniszterelnök, Li Peng lányáról szól. Li Penget a „Tienanmen téri mészárosnak” is nevezik, mert 1989-ben ő adott parancsot arra, hogy a Mennyei béke terén tüntető diákokat tankokkal tiporják el. Li Peng lánya, Li Hsziao-lin az iratok szerint 1994-ben a férjével együtt egy genfi ügyvédi iroda közvetítésével megalapította a Cofic Investment Limited nevű céget a Brit Virginszigeteken.{81} A kínai elnök sógora és az exminiszterelnök lánya – két további, jelenlegi vagy egykori állam- vagy kormányfőhöz vezető nyom, két új tétel

a „főhadiszállásunkon” lévő listán. [ ] [john doe]: Vészforgatókönyveken gondolkodom, arra az esetre, ha hirtelen el kellene utaznom… Vannak olyan helyek, amelyeket jobb lenne elkerülnöm? [sz]: Talán Kínát. A jelenlegi elnök sógora és a volt miniszterelnök lánya szerepel az adatokban. [john doe]: Tényleg? Hű, ezt nem tudtam. De egyébként sem terveztem, hogy Kínába repülök. [sz]: De akkor is. [john doe]: Legalább nem fogok ott ragadni a moszkvai reptéren, mint Snowden. A dolgok jelenlegi állása szerint nagyon rossz ötlet lenne pont most Moszkvába menni. Pling. Egy kolléga posztol a Le Monde-tól: talált az adatok között egy ötoldalas listát, amelyet az egyik Mossack Fonseca-alkalmazott készített és küldött körbe e-mailben 2010-ben. Többtucatnyi cég valódi tulajdonosa szerepel rajta. Tele van orosz nevekkel. Nem akármilyen nevek ezek. Köztük van például egy valóban prominens orosz oligarcha közeli rokona. Köztük van annak a Szergej Csemeszovnak a fia, aki a Rosztech hadiipari konszern vezérigazgatója, és Vlagyimir Putyint még Drezdából, a közös KGB-időkből ismeri – és 2014 óta rajta van az Egyesült Államok

szankciós listáján.{82} És – egyre jobb – itt van Borisz és Arkagyij Rotenberg. Putyin két legközelebbi bizalmasa, az orosz elnök feltehetően két legfontosabb üzleti partnere. Mindketten szerepelnek a szankciós listán.{83} Ezek a nevek hetekig fognak foglalkoztatni bennünket. De létrehoztunk Washingtonban egy külön orosz munkacsoportot, a BBC, a Guardian, a svájci SonntagsZeitung és a szervezett bűnözést és korrupciót vizsgáló szervezet, az OCCRP részvételével. Orosz kollégák is vannak a csapatban, sőt olyanok is, akik még Oroszországból tudósítanak. Ebben a csoportban fogunk tovább kutatni ezek után a szenzációs nevek után. Az orosz sztori óriási lesz, az biztos.

12 Félelem és szorongás [john doe]: Még valami: okvetlenül figyelmeztessenek vagy értesítsenek valahogy pár héttel azelőtt, hogy nyilvánosságra hozzák ezt az egészet. [sz]: Rendben. [john doe]: A nyilvánosságra hozatal előtt lehet, hogy beszélni fogok a családommal. Még nem szántam rá magam, növelné a kockázatot. Beszélek néhány barátommal is, akikben megbízom. Csak arra az esetre, ha velem vagy önökkel, egyikőjükkel történne valami. [sz]: Ezzel veszélybe sodorhatja őket. [john doe]: Tudom. Bizonyos értelemben már úgyis veszélyben vannak. Nem mindent fogok elmondani nekik – csak annyit, amennyit tudniuk kell, és mindenekelőtt azt, hogy a legrosszabb esetben hogyan lépjenek kapcsolatba a Süddeutsche Zeitunggal. Ha velem történne valami, vagy eltűnnék, azt akarom, hogy legyen legalább egy ember, aki érti, miért. [sz]: Oké. [john doe]: Mikorra tervezik a publikálást?

[sz]: Tavasszal. Novemberre nem készülünk el, túl nagy lett az anyag. [john doe]: Tavasszal? Ki tudja, életben leszünk-e még akkor… [sz]: Életben leszünk. Életben. [john doe]: Nem félnek? Maguk mint újságírók szolgáltatják a muníciót ahhoz, hogy néhány hatalmasság ellen hajtóvadászat induljon. A maguk neve fog ott állni szerzőként, minden újságban. Nem az enyém. (Remélhetőleg.) Egyre gyakrabban halljuk mostanában ezt a kérdést a beavatott kollégáktól: Nem féltek? Amíg nem gondolunk bele, nem félünk. És ha belegondolunk? Akkor már igen. Talán nem kimondottan félelem ez, inkább csak valami kényelmetlen érzés, amit a korábbi sztorijainknál valahogy egyáltalán nem ismertünk. Mitől is kellene tartania az embernek, ha – mint mi legutóbb – a Német Autóklub, az ADAC, a Bayern-Ei nevű botránycég, a katolikus egyház vagy akár német fegyvercégek ellen nyomoz? Ami a sajtóval szembeni ellenállást illeti, Németország rendkívül civilizált ország, legalábbis addig, amíg nem kerülünk összetűzésbe neonácikkal vagy erőszakos szalafistákkal. Itt csak igen ritkán folytatnak nyomozást újságírók ellen – mint a Netzpolitik.org blog esetében –, de nem börtönzik be, nem verik össze, nem rabolják el vagy nem ölik meg őket. Ez a nyomozás valóban túlnő mindenen, amit eddig csináltunk, tízszeresen. Vagy tizenötszörösen? Bárhogy legyen is: az egyik ok, ami miatt a nemzetközi együttműködés olyan jó ötletnek tűnik a számunkra, a

biztonságunk. Már háromjegyűvé nőtt azoknak az újságíróknak a száma, akik hozzáférnek az adatainkhoz. Nem lenne túl sok értelme pont bennünket eltenni az útból. A tudósítások ezzel nem állnának le, épp ellenkezőleg. Csak még nagyobb figyelmet kapnának. Másrészt mégiscsak mi vagyunk azok, akik az ICIJ-nek és ezzel tucatnyi médiumnak a rendelkezésére bocsátottuk az adatokat. Ha valaki példát akarna statuálni, hogy ezzel megakadályozza ezeknek a kellemetlen újságíró-együttműködéseknek a sokasodását – nem tévedne túl nagyot velünk. Sajnos időközben pont elég olyan személyt találtunk, akik valószínűleg nem forgolódnának álmatlanul napokig amiatt, mert verőembereket küldtek ránk. [ ] Közben három olyan cégre bukkantunk, amelyekben a csellista Szergej Roldugin, Vlagyimir Putyin legjobb barátja felbukkan: az International Media Overseas mellett, amelyet már nyomozásunk kezdetén megtaláltunk, még két cég van: a Sonnette Overseas Inc. és a Raytar Limited. Mindhárom annak az embernek a nevén fut, aki még 2014-ben azt nyilatkozta egy interjúban, hogy nem vállalkozó. És hogy még csak milliói sincsenek. Szóval kíváncsiak vagyunk, mindez kié. A cégek egy szerteágazó postafiókcég-hálózat részei, amelybe további személyek is belekeveredtek Putyin környezetéből, kevésbé ismert bankárokkal és üzletemberekkel együtt, akik azonban szinte kivétel nélkül mind Szentpétervárról jönnek – abból a városból, ahonnan Putyin karrierje indult. A Mossack Fonseca offshore cégeinek irataiban különböző nagy orosz vállalkozások részvényeinek adásvételéről van szó. És sok pénzről.

Elképesztően sok pénzről. Sok szakértő, elsősorban a nyugatiak, abból indul ki, hogy az orosz államfő, aki a jövedelmét 2014-ben 7,65 millió rubelre becsülte (ez átszámolva 119 000 dollár), strómanokon keresztül részvényeket birtokol fontos vállalatokban. Sztanyiszlav Belkovszkij orosz elemző Putyin vagyonát már 2007-ben is több mint 40 milliárdra saccolta. Bizonyítani persze ezt nem tudta. Egy csomó hasonló becslés kering Putyin vagyonáról. Ezek csak abban térnek el egymástól, hogy Putyinnak végeredményben 10, 40 vagy 200 milliárdja van-e. Amerikai dollárban, természetesen. Putyin állna a háttérben? Nem kizárt. A nemzetközi Oroszország-munkacsoportunk, tucatnyi riporter, cégről cégre, szerződésről szerződésre végigmegy a csellista nehezen hozzáférhető céghálózatán, és hetente megosztják egymással nyomozásuk állását. Néhány hét múlva, amikor a projekten dolgozók mind találkoznak majd Münchenben, szeretnénk megbeszélni, ki mit talált. Ugyanis már most különös dokumentumokra bukkantunk: visszadatált szerződésekre, hitelekre, amelyeket valószínűleg sohasem fizettek vissza, rejtélyes átutalásokra. Összeadjuk az összegeket, amelyek átfolytak a Rolduginhálózat számláin, és már most több mint félmilliárd amerikai dollárnál tartunk. És még messze nem értünk a végére. A Szovjetunió összeomlása óta Oroszországban sok minden elképzelhető. De hogy egy csellista, mint Roldugin, többszáz millió dollárral üzleteljen? Ez talán mégse. Sokkal nagyobb hatalmasságoknak kell mögötte állniuk. És ezzel máris visszajutottunk a félelem kérdéséhez. Amikor az orosz Forbes magazin 2004-ben először tette közzé a száz leggazdagabb orosz listáját (néhányat közülük mi is megtaláltunk az adataink között), alig néhány hét múlva a szerkesztőség épülete előtt

agyonlőtték a magazin főszerkesztőjét. Anna Politkovszkaja orosz újságírónőt, aki sok mindenről tudósított az oroszok csecsenek elleni háborúja kapcsán, 2006-ban moszkvai lakásának lépcsőházában gyilkolták meg. A megbízó kiléte mind a mai napig ismeretlen. De a gyilkosság dátumát mindenki ismeri Oroszországban: 2006. október 7-e, Vlagyimir Putyin 54. születésnapja. Megint itt van ez a megfoghatatlanul rossz érzés. De mit mondjon akkor erre Roman Anyin és Roman Slejnov, az orosz kollégák, akik néhány hete az ICIJ-csapat tagjai? Roman Anyin sportriporterként kezdte a Novaja Gazeta nevű rendszerkritikus lapnál, és néhány év alatt Oroszország egyik legkeményebb oknyomozó újságírójává vált, mert kinyomozta és pellengérre állította a hadseregben, a politikai életben és a gazdaságban uralkodó korrupciót és nepotizmust. Anyin például nyilvánosságra hozta a 2014-es szocsi téli olimpiai játékok építőipari megbízásait – olyan megbízásokat, amelyekből a Putyinhoz közel állók húztak hasznot. Tudja, hogy veszélyben van, hogy nincs biztonságban. 2000 óta négy kollégáját gyilkolták meg a Novaja Gazetánál. Anyin most az OCCRP és más médiumok hálózatában dolgozik. Legutóbb a Reuters hírügynökségnek írta a Kapitalizmus elvtársat, egy sorozatot Oroszország korrupt elitjéről. A másik újságíró, Roman Slejnov, ez idő tájt a Vedomoszty nevű napilapnál oknyomozó újságíró, egy, a Wall Street Journallal közös projektben, egy orosz kiadónál és a Financial Timesnál dolgozik. Időközben – éppúgy, mint Roman Anyin – az OCCRPnek is. Az utóbbi években sok cikket írt azokról a botrányokról, amelyek Putyin felemelkedéséhez vezettek. A többféleképpen is biztonságossá tett fórumunkhoz ennek a két kollégánknak nincs hozzáférésük, mert sok más mellett ahhoz okostelefon is kellene. A bonyolult titkosítási rendszer része egy okostelefon-program is. Roman Anyin és Roman Slejnov azonban biztonsági okokból nem

használ okostelefont. Anyin egyszer már talált kémprogramot a mobilján. Nyomozási eredményeinket ezért először csak kódolt e-mailekben osztjuk meg velük. A biztonság fontosabb. [ ] Mi is fegyelemre szorítjuk magunkat az adatainkkal és a készülékeinkkel. Mindegyik merevlemez alapból titkosított, minden külső merevlemezt széfben őrzünk. A merevlemezek egy részét a szerkesztőségben tartjuk, egy másik részüket a szerkesztőségen kívül, biztonságos helyen. A projektszobánk speciális módon és duplán védett. Az új számítógép még egy külön zárható házat is kapott, amelyik le van láncolva, így nem lehet a gépet egyszerűen csak úgy felkapni. A PC-ház minden csavarját csillámos körömlakkal kentük le. Igen: csillámos körömlakkal, a gyerekeink irigykednének, ha tudnák. De biztonsági szakértők tanácsára tettük. Így azonnal látható, ha valaki piszkálja a gépházat. Az egyszínű körömlakkot könnyedén újra lehet festeni. A csillámos esetében ez feltűnne. Ezek a biztonsági intézkedések az adatok védelmét szolgálják. A csillámos körömlakk rajtunk nem segítene, ha valaki meglátogatna bennünket. De mi az, ami segítene? Annyira nem érezzük magunkat veszélyben, hogy golyóálló mellényen gondolkodjunk. A Prometheuson dolgozó kollégáinknak azonban azt ajánljuk, hogy legalább a lakcímnyilvántartóban tiltassák le a címüket. Mert tulajdonképpen bárki kiadhatja magát újságírónak, hogy megszerezze a címünket – és általában meg is kapják. Ezt onnan tudjuk, mert egyikünk nevét és fotóját már megtaláltuk egyszer egy neonáci oldalon – egyfajta körözvényként. Azzal a

megjegyzéssel, hogy valaki igazán meglátogathatná már ezt az Obermaiert. Azóta nincs kint a név a csengőn, a hivatalok nem adják ki a címet bárki kívülről jövő érdeklődőnek. Mostantól ez lesz az alapvető hozzáállás. De még egyszer: Németországban élünk, amely a legtöbb oknyomozó újságíró szemében maga a Paradicsom. Az Afrikában, a Közel-Keleten, Kelet-Európában vagy Latin-Amerikában tevékenykedő ICIJ-kollégák számára sokkal nagyobb veszélyt jelentenek majd a nyomozás eredményei. És a fenyegetettség számukra mindennapos. Az egyik egyiptomi kollégánkat például már a SwissLeaks publikációk során, 2015 februárjában felhívták a titkosszolgálattól: nagyon megbánja, mondta a hang a vonal túlsó végén, ha ezekről a témákról is beszámol. És következett a felsorolás. A kolléga megértette a figyelmeztetést, és hallgatott rá. Talán mi is ezt tettük volna. Hiszen nem őrültünk meg. Akkoriban, amennyire követni tudtuk, egy bizonyos királyi házról volt szó a Közel-Keleten. Most majdnem az összes közel-keleti uralkodócsalád szerepel az adataink között, afrikai despotákkal, kelet-európai oligarchákkal, latin-amerikai hatalmasságokkal, nemzetközi maffiabandák tagjaival és más bűnözőkkel egyetemben. Néhányan az egyre növekvő Prometheus-csapat tagjai közül nem tudósíthatnak szabadon, különben gondjaik támadnak. [ ] Hadidzsa Izmailova már nem tud velünk nyomozni, egy azerbajdzsáni börtönben ül. 2013-ban dolgoztunk együtt vele az Offshore Leaksen, ő kutatta az azerbajdzsáni elnök, Ilham Aliyev családtagjainak offshore részesedéseit. Hadidzsa akkor az – Azerbajdzsánban időközben betiltott – Szabad Európa Rádiónak és az OCCRP-nek, egy dél-európai, kaukázusi és

közép-ázsiai oknyomozó újságírókat összefogó szervezetnek dolgozott.{84} Azt tette, amit a helyi média többnyire az elnyomástól vagy a gazdasági ellehetetlenítéstől való félelmében már régóta nem tett meg: nyomozott, feltárt és publikált. Hadidzsának az Offshore Leaks dokumentumait kutató csoportja szerint az azerbajdzsáni elnöki család több tagjának voltak részvényei offshore cégekben. Még a két lánya, Arzu és Lejla is három offshore céget alapíttatott a Brit Virgin-szigeteken 2008-ban. Maga az elnök és felesége, Mehriban – szintén tagja a parlamentnek – eszerint 2003-ban szintén megkapták a saját offshore cégüket: a Rosamund International Ltd.-t. Aki ilyen üzleteket buktat le Azerbajdzsánban, az veszélyesen él. A Riporterek Határok Nélkül (Reporters sans frontières, RSF) sajtószabadság-ranglistáján 2015-ben 180 országból Azerbajdzsán a 162. helyen szerepelt. Hadidzsa Izmailova nem hagyta magát megfélemlíteni, jóllehet újra és újra megfenyegették. 2013-ban rövid időre őrizetbe vették, és amikor 2014-ben visszatért európai útjáról, órákig feltartóztatták a vámnál a bakui repülőtéren. A fináncok látni akarták, mi van a pendrive-ján – ő ezt megtagadta, mert nem volt rá semmilyen jogalapjuk, és kihívta a rendőrséget. Később elmondta, hogy a pendrive-ján nem volt semmi. Hadidzsának a saját jogainak a tiszteletben tartása volt a fontos. 2014 decemberében újra őrizetbe vették. A vád: öngyilkosságba akarta hajszolni volt barátját. A vád abszurd – mondják a megfigyelők, barátok, kollégák. „Hadidzsa Izmailova a hatalom számára kényelmetlen hírnök. Őrizetbe vétele tökéletesen egybevág az azeri kormány azon törekvéseivel, hogy elhallgattassa a rendszerkritikus hangokat” – nyilatkozta például a Human Rights Watch nemzetközi jogvédő szervezet. „Ez a lépés pont olyan, mint a többi próbálkozás, amellyel Azerbajdzsánban el akarják némítani a szabad médiát – Hadidzsa Izmailováé az egyik utolsó független

hang az országban” – mondja az Amnesty International. Az újságírónőt 2015 nyarán hét és fél év fogságra ítélték Bakuban.{85} Az ítéletet elhangzása után perceken belül posztolta az OCCRP a honlapján: „Az azeri kormány ma hét és fél év börtönre ítélte Hadidzsa Izmailovát. Azt hiszik, ezzel visszatarthatnak bennünket attól, hogy továbbra is tudósítsunk. Nem fog sikerülni.” És Miranda Patrucić, aki Hadidzsával együtt az OCCRP-nél dolgozott, tényleg megtalálja anyagaink között az azerbajdzsáni zsarnok, Ilham Alijev családját. Hadidzsa Izmailova jó irányba indult a riportjaival. Nem mintha kételkedtünk volna ebben. De ami a szemünk előtt van, azt mutatja, hogy az ő akkori beszámolói a jéghegynek még csak a csúcsát érintették. A dokumentumainkból többek között kiderül, hogy Alijev felesége és – micsoda irónia! – az azerbajdzsáni adóügyi miniszter egy panamai alapítvány közbeiktatásával befolyással rendelkezik az ország legnagyobb cégcsoportjában, az ATA Holdingban. A konglomerátumhoz bankok, hightech cégek, utazási irodák, biztosítók tartoznak, szinte nincs olyan terület, amelyhez ne lenne köze a cégnek. A konszern nyereségéből eszerint, legalábbis időnként, brit és panamai cégek és alapítványok bonyolult hálózatán keresztül Alijevék két lánya és a fiuk is részesült.{86} Az OCCRP kolleginái és kollégái ezenkívül találtak még két, Alijev lányainak birtokában lévő, korábban ismeretlen céget. A nevük Kingsview Developments Limited és Exaltation Limited. Utóbbit a dokumentumok tanúsága szerint 2015 januárjában alapították azért, hogy segítségével egy több mint egymillió dollárt érő brit ingatlant rejtsenek el.

13 A Siemens-milliók Miközben az államfők nyomait próbáljuk követni, és igyekszünk semmit sem elmulasztani a fórumon, még mindig a nyomában vagyunk HansJoachim K.-nak, a Siemens volt német alkalmazottjának, akinek a bahamai számlájára 2013 novemberében láthatóan félmilliárd dollár érkezett aranyban. Már annyiszor kerestünk rá és a hiányzó puzzle-darabkákra az interneten, és oly gyakran láttuk ennek a szikár, kopaszodó, szemüveges embernek a fotóját, hogy lassan az az érzésünk, mintha valóban ismernénk őt. Tudjuk, hogy az elmúlt évtized kezdetén a Siemens Andok-régiójának vezérigazgatója, 2003-tól 2009-ig pedig a Siemens Mexico vezérigazgatója volt. Nem kishal. Azt is tudjuk, hogy ma tanácsadóként dolgozik, megnéztük a nyilvános fellépéseiről készült videókat, összegyűjtöttük a személyes adatait. De valami még hiányzik. Még egyszer átnézzük az összes átutalást, melyek a Société-Générale bahamai fiókjánál vezetett számlájával kapcsolatosak. Nyilvánvaló, hogy valamin átsiklottunk: az egyik 2013 év eleji, nagyjából 50 000 amerikai dolláros összeg beérkezésének visszaigazolása mellett a következő megjegyzés olvasható: „A Gillard Management átutalása”. Egy új kiindulópont. Tényleg találunk egy Gillard Management nevű céget az adataink között, és az az ember, aki 2007 nyarán megrendelte ezt a Mossack Fonsecánál, nem más, mint Hans-Joachim K. De nemcsak őt látjuk a cég digitális mappájában, hanem három másik, korábbi Siemens-alkalmazottat

is, részben magas rangúakat. És K.-hoz hasonlóan, ez kiderül a Siemensügy bírósági anyagaiból, mindhárman feketekasszákat kezeltek LatinAmerikában: a Siemens mexikói kirendeltségének egykori ügyvezetője, egy Ecuadorban élő volt Siemens-alkalmazott, és a Siemens Kolumbia egykori kereskedelmi vezetője. Négy, ugyanabba a botrányba belekeveredett Siemens-káder egyazon offshore cégnél? Több háttéranyagra van szükségünk. Az egykori Siemens-vezető, Uriel Sharef elleni vádiratban azt láttuk, hogy K. ellen is eljárás indult. Beszerezzük az aktákat, oldalak százait olvassuk át. Ezekben leírják, hogy a Siemens latin-amerikai vezérkarából egy egész csapat hogyan csempészett ki a vállalat hivatalos csatornáiból eurómilliókat, és hogyan rendelkeztek velük a tulajdonképpeni pénztárak mellett – nyilvánvaló, hogy nagyjából tíz éve ez volt a bevett gyakorlat. Ezeket a pénzeket feketekasszaként használták, fölöttük szabadon rendelkezhettek – például „tanácsadókat” fizettek belőle, akik a pénzt aztán továbbadták. A négy emberből három, akiket most találtunk meg az anyagaink között, a kihallgatáson elismerte – olykor konkrétan, többnyire azonban csak homályosan –, hogy a Siemens-pénzeket különböző bankoknál vezetett számlákon át mozgatták egyik offshore cégtől a másikig, majd vissza. A Casa Grande Developmentnél, amit már korábban megtaláltunk, ideiglenesen több tucat millió eurót helyeztek el – a Siemens kolumbiai, ecuadori, venezuelai és perui feketekasszájaként. K. 2001-től 2003-ig a Siemens „Andok-csoportjának” elnök-vezérigazgatójaként irányította a Siemens tevékenységét ebben a négy országban. A dokumentumainkból nemcsak az derül ki, hogy hogyan szervezték újra a feketekasszákat a Mossack Fonseca segítségével, hanem az is, hogy hogyan utaltak vissza nagyjából 32 millió dollárt a Mossfon bizalmi vagyonkezelési részlegén át a Siemenshez a botrány kirobbanása után.

Na jó. Az, hogy a Siemens feketekasszákat működtetett a kenőpénzek kifizetésére, önmagában nem meglepő. Az viszont mégiscsak különös, hogy a K-ügy nyomozati anyagai között semmi nyomát sem találjuk a Gillard Managementnek. Miért volt még évekkel a Siemens-botrány kipattanása után is aktív a cég? Honnan származik a pénze? Mi célt szolgál? A Gillard Management története 2007. augusztus 28-án kezdődik. Az egyik Mossfon-alkalmazott jegyzi fel, hogy a munkatársa állítólag ezen a napon „találkozott Señor K-val (régi ügyfele)” Panamában, és megegyeztek, hogy alapítanak egy offshore céget, amelynek a bankszámláját a Mossack Fonsecának kell majd vezetnie. A pénzek „feltehetően Luxemburgból, Németországból vagy Svájcból” érkeznek majd, nagyjából 2,2 millió amerikai dollár várható. Figyelemre méltó a Gillard Management körüli titokzatoskodás. Addigra, néhány hónappal az anyagok beérkezése után, cégek százait néztük már át. De ilyen látványos konspirációval mind ez idáig nem találkoztunk: a Siemens emberei csak a legritkább esetben írják alá az emailjeiket, a Mossack Fonseca ügyintézői szinte kizárólag rövidítéseket használnak. Hans-Joachim K. egyszerűen „Señor K.”, Siemens-kollégái „L. L.” vagy „Herr P.”. A Mossfon munkatársai mindehhez még azt is parancsba kapják, hogy semmilyen dokumentumot nem szabad HansJoachim K.-nak küldeniük, mindennek „itt kell maradnia a cégnél, amíg újabb utasítás nem érkezik”.{87} „Señor K.” ezzel a kétes ügyletek egyik régi alapszabályát követi: „A betű öl.” Létre kell hozni K. számára ezenkívül egy kódolt, névtelen e-mailfiókot, „amelyen kommunikálni tud velünk”. Ez egy olyan cégen keresztül történik, amelyik kívülről, a honlapja alapján egy teljesen normális exportimport cégnek tűnik. De valójában a Mossack Fonsecáé. A Gillard

Management digitális mappájában két névtelen e-mail-fiókot találunk, ezeken keresztül küldték az értesítéseket. Az egyik „Azkaban”, a másik „Bruni” néven fut. Azkabannak hívják a varázslók börtönét Harry Potter mágikus világában. Bruni, erre a nyomozati akták böngészése közben akadunk rá, Hans-Joachim K. édesanyjának a keresztneve.{88} Névtelen e-mail-fiók? A magyarázat erre a Mossack Fonseca egyik belső feljegyzésében található: az ügyfelek azt akarják, hogy a „legnagyobb fokú bizalmassággal” kezeljék a témát. A pénzt tehát az újonnan alapított cégnek kell utalni. Hogy ennek ne legyen semmi nyoma, szemmel láthatóan mandínerből játszottak: a Mossack Fonseca letétkezelői megbízásának segítségével. De a Gillard Managementnek természetesen szüksége volt egy bankszámlára is, a bankszámlához pedig egy „valódi cégtulajdonos” kell. A Siemens emberei egy már nyugdíjazott ecuadori ember mellett döntenek, akit a Mossfonnál legtöbbször csak „L. L.”-nek neveznek. A számlát a hamburgi Berenberg magánbank svájci fiókjánál nyitják, annál a banknál, amellyel a Mossack Fonseca már jó néhány éve sikeresen működik együtt. A Berenberg Banknak mindenesetre egyfajta erkölcsi bizonyítványra van szüksége L. L.-től. A feladatot a Mossack Fonseca egyik német embere veszi át, a vagyonkezelő részleg, a Mossfon-Asset-Management S.A. (MAMSA) ügyvezető üzlettársa. Megfogalmaz egy levelet, amelyben kijelenti, hogy a „befizetésre kerülő vagyoneszközök” L. L. „egy életen át tartó megtakarításaiból és szülői örökségéből” származnak. Ez meglepő. Ugyanennek a Mossack Fonseca-munkatársnak a Gillard Management alapítása körüli e-mail-váltásban egyértelműen megmondták, hogy a számlára befolyó pénzek más forrásból származnak. És: ha a számlát valóban „egy életen át tartó megtakarításainak és szülői

örökségének” szánta volna – miért mennek később a rajta levő pénzek a Siemensnek? Annak idején a Mossack Fonseca belső emberei számára is különösnek számított ez a konstrukció. Az egyik vezető munkatárs arról a „jelentős kockázatról” beszél, amelynek a Mossfon teszi ki magát ezzel a céggel, meg „kényes tranzakciókról”. De nem amellett érvel, hogy emiatt utasítsák el az ügyfelet – magasabb díjakat szeretne kivetni. Végül úgy döntenek, hogy az iroda partnerei foglalkozzanak azzal, hogy „Herr L. L.”, az új ügyfél elfogadható-e – nem éppen megszokott eljárás. A kérdésben a vezetőségnek kell döntenie, és meg is teszi. Jürgen Mossack egy egysoros e-mailben adja hozzájárulását.{89} A Siemens emberei az alapítás után, ezt az anyagainkból látjuk, milliókkal töltik föl a Berenberg Banknál lévő számlájukat. Sőt, két továbbit is nyitottak a Société Générale Singapore-nál és a panamai Financial Pacificnél. Az ok: 2008 februárjában egy panamavárosi üzletközpontban lezajlott találkozón K. és L. L. azt mondták a Mossfonkapcsolattartójuknak, hogy aggódnak a svájci bankszámla miatt. Egy másik svájci bankszámlájukat ugyanis az ottani hatóságok pénzmosás gyanúja miatt nemrég befagyasztották.{90} Ekkor még folyamatban volt a Siemens-ügy 2006 végén indult ügyészi vizsgálata, ami lassan kezdett kellemetlenné válni Hans-Joachim K. számára. A nyomozók rég kiderítették, hogy a Siemens feketekasszákat létesített Latin-Amerikában. És ebben a régióban K. 1996 óta majdnem folyamatosan vezetői pozíciókat töltött be. Úgy dönt, önként bíróság elé áll Németországban. 2008. június 10-én, egy keddi napon 13 órakor HansJoachim K. ügyvédje kíséretében megjelenik a müncheni I. számú ügyészségen. Majdnem három órán át beszél a nyomozókkal. Még ugyanazon a napon, alig néhány órával a meghallgatás után, K. német Mossfon-kapcsolattartója egy érezhetően csalódott kör-e-mailt ír:

„ma rossz hírt kaptam Herr K.-tól”, és elmeséli, hogy a Siemens-pénzeket mégis vissza lehet irányítani Németországba. Ez azt jelenti, hogy „ezeket a pénzeket és a Gillard-ügyfelet el fogjuk veszíteni”. Vegyük észre: nem arról szól a hír, hogy a Mossack Fonseca nyilvánvalóan segédkezett a fekete Siemens-milliók elrejtésében. Inkább arról, hogy most már lehetővé vált a pénzek visszaadása, és a Mossfon így el fogja veszíteni ezt az üzletet. K. és a tanácsadója a Mossack Fonsecánál úgy döntenek, hogy K., amilyen gyorsan csak lehet, Panamába jön, hogy egy, a Hotel Bristolban elköltött ebéd mellett megbeszéljék az eljárást. A terv a következő: először meg kell szüntetni a Gillard Management jelenleg létező mindhárom bankszámláját. Utána a Mossfon letétkezelő részlegének segítségével tovább kell küldeni a pénzt a Siemensnek, és meg kell szüntetni a Gillard Managementet.{91} Ez példamutató magatartásnak tűnik, és Hans-Joachim K. müncheni államügyészségen tett kijelentései is hitelesen hangzanak: 2012-ben a müncheni államügyészség az ellene a büntető perrendtartás 153a paragrafusa alapján hűtlen kezelés miatt indított eljárást megszünteti, és őt 40 000 euró befizetésére kötelezi. A bűn súlya nem akadályozza a per megszüntetését. K., ahogy a Siemensnél lévő kollégái közül majdnem mindenki, végig azt állította, hogy jóllehet milliókat adtak a „tanácsadóknak” az üzletek előmozdítása érdekében, de hogy utána ezek a „tanácsadók” politikusokat és egyéb döntéshozókat vesztegettek volna meg?. K. kijelenti: „Nem hiszem, hogy ezek az összegek arra szolgáltak volna, hogy szétosszák őket a megbízók között.” K. újra meg újra hangsúlyozza azt is, hogy mindig azon fáradozott, hogy a feketepénzek visszakerüljenek a Siemenshez. Valóban, ő maga már 2006 végén jelentkezett a Siemens compliance részlegénél, beszámolt a feketekasszákról, és megkérdezte, hogyan vezethetné át ezeket a rendes

könyvelésbe. Röviddel azelőtt, 2006 novemberében hatalmas razzia volt a Siemensnél. 2010 júliusában hivatalos elismervényt kap a Siemenstől, miszerint „a Hans K. úr által kezelt és legutóbb általa a belső és az államügyészi nyomozások keretei között ismertetett pénzösszegek a Siemens AG számlájára utalás formájában beérkeztek”. Csakhogy: honnan tudhatja a Siemens, hogy mennyi pénzt tároltak ténylegesen a feketekasszákban? A rendőrségi kihallgatáson az egyes számlák egyenlege 35 és 55 millió amerikai dollár között mozgott – attól függően, hogy éppen kit kérdeztek a hivatalnokok. Az ügyészség abból sem csinált titkot, hogy sem azt nem tudják pontosan megmondani, honnan származtak a feketekasszába érkező Siemens-milliók, sem azt, hogy a botrány kirobbanása után valóban visszakerült-e a teljes összeg a céghez. A kihallgatások során K. mindig fontosnak tartotta elmondani, hogy „semmit sem tett zsebre”. Az államügyészség az általa előadottakat – egyéb bizonyítékok hiányában – elfogadja, és a vádlott javára írja, hogy „a teljes visszafizetést” lehetővé tette. Adataink fényében megvizsgáljuk ezt a feltevést: A Gillard Managementnek a panamai banknál, a Financial Pacificnél vezetett főszámlájáról, amelyik azonosítható módon felbukkan a bajor tartományi bűnügyi hivatal aktái között, a visszautalás során nagyjából 4,1 millió dollár került a Siemens szabályos kasszáiba. Az utalás közleménye kétértelmű: a Gillard Management és a Siemens „korábbi üzleteiből” fennmaradt tartozás. De a számla ezzel nem ürül ki, körülbelül kétmillió dollár marad még rajta. Ez az összeg később a Gillard Management egyik új számlájára vándorol a törpeállam, Andorra egyik magánbankjánál, az Andbanknál. Hans-Joachim K. csak akkor engedi a Mossack Fonsecának szétosztani a pénzt, amikor 2012-ben beszüntetik az ellene folyó eljárást – akkor már

három éve nem a Siemensnél van, hanem független tanácsadó. A pénz oroszlánrésze – több mint kétmillió – a zürichi UBS egy jeligés számlájára megy, címzettként az UBS egyik bankárát nevezik meg. Ez a bankár a nyomozati iratok szerint 2010 nyarán egyike volt K. „ügyféltanácsadóinak” a banknál, amikor K. az USB-nél vezetett más fekete Siemens-kasszákból körülbelül 40 millió eurót visszajuttatott a Siemenshez. Csakhogy az UBS jeligés számláján lévő kétmilliót nem utalták sehova. A Mossack Fonseca compliance részlege napokig akadékoskodott: túl kevés az információjuk a címzettről, még csak a belső használatban egyébként kötelező útlevélmásolatát sem kapták meg. A pénzmosás elleni harc nemzetközi irányelvei a gyanúsan magas összegek esetében különös elővigyázatossági intézkedéseket írnak elő. K. tanácsadója azonban minden aggályt lesöpört az asztalról. Az iroda vezetősége a dokumentumaink szerint e-mailben kapta meg az információkat a tranzakcióról, és megadta az engedélyt. A Mossfon egyik munkatársnője ennek ellenére még egyszer visszakérdezett: Mi célt szolgálna az elutalt pénz? Nem sokkal később jelentkezett K. tanácsadója a Mossfonnál, és elmondta, hogy beszélt a kapcsolattartóval, de „fogalmam sincs arról […] mit fog csinálni a kedvezményezett az átutalással”. Lehetséges, hogy egy „új számla nyitásához” kell a pénz, vagy „szét fogják osztani”. Mai szemmel nézve megdöbbentő: egyetlen szó sem esik arról, hogy a pénz visszakerülne a Siemenshez. Az akkori nézőpontból megdöbbentő: létrejön az átutalás, holott a Mossfonnak nyilvánvalóan kevés információja volt a kedvezményezettről. De a kétmillió Zürichbe vándorol – és körülbelül 75 000 dollár a Mossack Fonsecához. Jutalékként. Rákérdeztünk az UBS-nél, hogy tudott-e ezekről a számlamozgásokról

a bank, hogy ez a számla valóban az UBS egyik munkatársáé-e, és hogy történt-e belső vizsgálat az ügyben. Kevéssé meglepő módon azt a választ kaptuk, hogy „törvényi és szabályozási okokból” nem lehetséges „az egyes ügyfelek vagy tranzakciók vizsgálata”. Így hát az UBS sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudja, hogy a számla az ügyféltanácsadóé-e. Elértük az ügyféltanácsadót is, aki azóta már nem dolgozik a banknál. Barátságosan, de határozottan kijelentette, semmit sem tud mondani ezekről az eseményekről – azon kívül, hogy ő személy szerint semmit sem profitált a Siemens-pénzekből. Ez világos. Miért hagyná egy bankár, hogy éppen a saját bankjánál lévő egyik számlára kétes pénzeket utaljanak? De ha a pénz nem a bankárhoz került, akkor kihez? A Siemenshez? Ez teljességgel kizárható. 2012-re a visszafizetés K. és a Siemens szerint rég lezárult már. A Siemens kérdésünkre még egyszer megerősíti, hogy 2010 után már csak azok a feketepénzek kerültek vissza hozzá, amelyeket régebben Svájcban fagyasztottak be. A Gillard Management számlái egyáltalán nem voltak befagyasztva. Svájcban sem. Még mindig nem léptünk előre. Amit azonban látunk: amikor a pénz átkerült a gyanús UBS-számlára, még 70 000 amerikai dollár maradt. K. e-mailes rendelkezésének megfelelően 20 000-et elutalnak az L. L. monogramú egykori Siemenskollégának,{92} a maradék 50 000-ről, jegyzi meg K. Mossack fonsecás tanácsadója kvázi kacsintva, „a banknak már jelezték”, hogy az összeget „egy »barát« számára” fogják utalni.{93} Ez a barát maga Hans-Joachim K. Ez az a tranzakció, amelyiknek a nyomán először figyeltünk fel a Gillard Managementre: az „utalás a Gillard Managementtől” 2013 elején. A müncheni államügyészségen az egyik kihallgatáson néhány évvel ezelőtt K. még azt állította, hogy „soha nem vett fel a számlákról privát

pénzeket”. Végül elérjük telefonon Hans-Joachim K.-t. Bizonyíthatóan azt mondja, semmilyen Gillard Managementet nem ismer – noha az államügyészségnek még az egyik Gillard-számla számlaszámát is megnevezte. Ezekről az átutalásokról sem tud semmit. Állítólag 2014-ben feltörték az e-mail-fiókját, vagyis hamis információknak ültünk fel. K. később még az iratszámot is megküldi e-mailben, egy gyors ellenőrzéssel kiderítjük, hogy valódi. Bár ebből nem derül ki semmi. És persze: az események, amelyeket látunk, jóval régebbiek 2014-nél, és K. e-mailjei különböző e-mail-fiókoktól származnak. K. a legtöbb kérdésünket lepattintja az e-mail-fiókjának említett feltörésére való utalással – amikor végül szóba hozzuk kapcsolattartóját a Mossfonnál, és az állítólagos cinkostársait, befejezi a telefonbeszélgetést. Miután e-mailben részletesebben vázoljuk neki a gyanúnkat, hogy a Siemens-kasszából kétes kedvezményezetteknek osztott ki pénzt, eleinte nem hallunk róla többé. De nem csak a Gillard Management számláján volt még pénz. A Casa Grande Developmentnél is maradt még valamennyi a vagyonból – annál a cégnél, amelyet a bírósági iratokban is megemlítettek. A Casa Grandéból jött annak a 32 millió amerikai dollárnak a tetemes része, amelyet a Mossfonon keresztül visszajuttattak a Siemenshez; az ottani számlán az állítólagos teljes visszafizetés után még nagyjából háromnegyed millió amerikai dollár maradt. K. egyik volt siemenses kollégája – a Mossfon belső levelezésében „RPS”-nek rövidítették – egyértelműen szemet vetett erre az összegre. „RPS” mindamellett rendkívül nyíltan beszél a Mossfonnál lévő német bizalmi emberével. Azt írja, hogy „régi cimborái” több mint félmillió dolláros „pénzügyi hiányt” hagytak hátra nála, és „egy fillért sem hajlandók elismerni belőle”, neki viszont „azonnal készpénzre van

szüksége”. Durván 420 000 dollárt utaltat át magának, és azt kéri, hogy a tárgy mezőbe írják ezt: „telekadó”. A számlán mindenesetre az áll, hogy „tanácsadói és adminisztrációs szolgáltatás”. Különös. Merthogy a következő 100 000 dollárt „kölcsönkéri”. A Casa Grandénak való visszafizetésről nincs feljegyzés az irataink között, ezt 45 000 dollár követi, amit az „eladósodása” miatt kér, és „átírási költségnek” neveznek, majd még 40 000 dollár a „készpénzdeficit kiegyenlítésére”, és így tovább. {94}

Kereken 2,8 millió amerikai dollárt találunk, amely nyilvánvalóan az egykori Siemens-feketekasszák számláiról került le, jóval az állítólagos visszafizetés után. K. 50 000 amerikai dollárja 2013 márciusában a Société Générale Bahamas számlájára megy – dokumentumaink szerint ezen landol 2013 novemberében a 484 millió amerikai dollár is (aranyban). A számla ezután is aktív marad, újabb és újabb nagy összegű ki- és befizetéseket látunk. A forrásunk által küldött egyik utolsó adagban találunk egy, a Mossfonvagyonkezelő és Hans-Joachim K. közötti elszámolást. Eszerint 2014 végén a majdnem 500 millió dollár már nincs a számlán. A tranzakció rejtélyes marad. Gépelési hiba? Az egyik Mossfon-munkatárs rossz pénznemre klikkelt? Téves átutalásról volt szó? Vagy K. egyszerűen rég továbbküldte már a pénzt? Az 500 millióra vonatkozó kérdésünkre Hans-Joachim K. először emailben azt válaszolja, hogy még „életében” nem találkozott „ilyen képtelen helyzettel”. Hogy övé-e a számla, arról nem mond semmit. Aztán a telefonban megerősíti, hogy ez az ő számlája, más pénzmozgásokat is beismer, amelyeket ugyanebben a dokumentumban látunk. De kitart amellett, hogy a bahamai számlán sohasem volt ekkora összeg – és megint

azt állítja, hogy meghekkelték, és az információink hamisak. Rákérdezünk a kérdéses hónapra vonatkozó számlakivonatára – Hans-Joachim K. megígéri, hogy a bankján keresztül küldet egy áttekintést róla. A kivonat könyvünk kéziratának lezárultáig nem érkezett meg hozzánk. Hozzájutunk viszont valami máshoz, egy fantasztikus, új információhoz: valaki az UBS legbelsőbb köreiből hitelt érdemlően megerősíti a számunkra, hogy a kétmilliós átutalás az UBS svájci jeligés számlájára valóban megtörtént – olyan részleteket közöl, amelyeket neki a beszélgetés során korábban nem említettünk, például az átutalás napját, az összeget és a feladót, nevezetesen a Gillard Managementet. Forrásunk csupán a számlatulajdonost nevezi meg más néven. Eszerint a jeligés számla nem az UBS-bankáré, hanem magáé Hans-Joachim K.-é! Annak ellenére, hogy a Mossfon átutalásán egyértelműen a bank munkatársának a neve szerepelt kedvezményezettként? Forrásunk az UBStől elmagyarázza, hogy alapjában véve mindegy, mit írnak abba a mezőbe, amelyen a számlatulajdonos neve áll; az átutalásoknál a legtöbb esetben csak a számlaszámot vizsgálják, a nevet nem. Bankszakértőket is megkérdezünk, mind megerősítik, hogy tényleg nem a számlatulajdonos neve a mérvadó, csupán a számlaszám. És ez – állítja forrásunk az UBSnél – ebben az esetben Hans-Joachim K.-é. Ha ez így van, akkor – az ellene folyó eljárás beszüntetése után – a maradék Siemens-feketepénzeket egyszerűen a saját számlájára tolta át. A kétmillió korábban egy olyan számlán volt, amelyet K. maga nevezett feketepénzszámlának az államügyészség előtt. Írunk K.-nak még egy e-mailt, amelyben rákérdezünk a feltehetően hűtlenül kezelt kétmillió minden részletére. Nincs válasz. Egy további emailben rákérdezünk a svájci, jeligés számlára. De Hans-Joachim K. nem reagál többé.

14 Cinkosok és tettestársak [john doe]: Mi történik a Mossack Fonsecával, ha mindez napvilágra kerül? [sz]: Azt hiszem, a cégnek gondjai lesznek. Aki egy titoktartásra épülő üzletágban ennyi bizalmas adatot elveszít, arra nagyon megharagudnak. És nem csak az ügyfelei. [john doe]: És Jürgen Mossack meg Ramón Fonseca? Tényleg börtönbe kerülnek, vagy kiadják őket, vagy el kell menekülniük és bujkálniuk kell? [sz]: Nem valószínű. Ha nem tévedünk, Panama elég jól hozzáigazította a törvényeit az effajta üzletekhez. Eltekintve a szankciómegszegéstől. És a panamai hatóságoknak hajlandónak kellene lenniük eljárást indítani ellenük – aminek az esélye igencsak kétséges. [john doe]: De Jürgen Mossack német… [sz]: Ezentúl nem ajánlatos sokat utazgatnia. Ha Panamában marad, igazán nincs mitől tartania. [john doe]: Szomorú, de valószínűleg igazuk van. Önöket, újságírókat, nem fogja el a düh, amiért az ilyen emberek megússzák? [sz]: De. Csakhogy a bűnüldözés már nem a mi

dolgunk… Időközben augusztus lett, és az adatmennyiségünk két terabájt fölé nőtt. Ezekben a hónapokban csak mi ketten több száz cégre és több ezer emailre klikkeltünk rá. Száznál több kolléga több mint 50 országból nyomoz velünk együtt. A Prometheus-projektben eddig megnyitott és átnézett cégmappák száma öt számjegyűre rúg. A Mossack Fonsecáról ezek nyomán kialakult kép ellentmond annak, amit az iroda próbál önmagáról terjeszteni: mindannak alapján, amit a kollégáinkkal együtt látunk, a cég nem egy szokványos ügyvédi iroda, amelyik olykor-olykor belefut abba az elkerülhetetlen balszerencsébe, hogy törvényszegő kliensekkel találkozik. Sokkal inkább egy olyan vállalkozás, amelyik kifelé jól csengő fogalmakkal operál, mint compliance részleg és due diligence – de belül a legkevésbé sem tiszta. Jó példa erre a Mossack Fonseca szerepe a latin-amerikai feketekasszák miatt kirobbant Siemens-botrányban. Ebben az esetben a Mossfon csupán mellékszerepet játszott, a működtetők a Siemens menedzserei voltak. De az iroda nemcsak abban segítette a menedzsereket, hogy a feketepénzeket tiszta csatornákba tereljék, hanem teljesen mellékesen azt is megmutatta, mennyire tartja fontosnak néhány saját, állítólag kőbe vésett irányelvét: nagyjából semennyire. Valahányszor a Mossack Fonsecát az elmúlt években újságírók támadták, a cég szokás szerint azt válaszolta, hogy semmilyen kapcsolata nincs a végső ügyfelekkel (a valós tulajdonosokkal), nem hajt végre számukra banki tranzakciókat, és a due diligence, a „kellő gondosság” kötelezettségének a „legmagasabb szinten” eleget tesz. Ezenkívül sohasem támogatna, még csak el se tűrne törvénytelen cselekedeteket. Amikor ezeket a nyilatkozatokat olvassuk, nem találunk szavakat, noha az elmúlt hónapok során már hozzászokhattunk volna az efféle

magyarázkodásokhoz. Az a magabiztosság, amellyel a Mossack Fonseca mosdatja az üzleteit, minden egyes alkalommal megdöbbent bennünket. A Mossfon-tanácsadók személyesen ismerték a Siemens-menedzsereket – vagyis a végső ügyfeleket –, találkoztak velük Panamában, például egy hotelben vagy egy bevásárlóközpontban. És bizonyíthatóan végrehajtottak átutalásokat az egyes személyek és az érintett postafiókcégek számára. „Harmadik félként”{95} még nyitottak is számlákat a Siemens feketepénzeinek, ezeket kezelték, aztán később megszüntették. Még 2012ben is durván kétmillió amerikai dollárt utaltak át az UBS egyik jeligés számlájára, semmibe véve a due diligence elvét. Az egyik Mossfon-munkatárs kifogását, miszerint a Siemensmenedzser Hans-Joachim K. belekeveredett a cég vesztegetési botrányába, K. tanácsadója a Mossack Fonsecánál azzal a félmondattal söpörte le az asztalról, hogy az már tavalyi hó. Miközben a volt Siemens-menedzser cégeinek számláján lévő milliós összegek éppen ebből a hóból származtak. Csak ebben az egyetlen esetben is annyi figyelmeztető jelet hagyott figyelmen kívül a Mossack Fonseca, hogy az már-már nyomasztó: a résztvevők nem voltak hajlandóak magukról kellő mennyiségű információt szolgáltatni, több számlát használtak, konspiratívan léptek föl, ellentmondásos magyarázatokat adtak a pénzek eredetéről, még pénzügyi bűncselekmények gyanújába is belekeveredtek. Ezeket a vészjeleket, amelyekre a pénzmosás szakértői újra és újra figyelmeztetnek, mindenki megtanulja értelmezni, aki csak leheletnyi felelősség közelébe is kerül egy banknál. A Mossack Fonseca emberei sem naivak: kiderítettük, hogy az egyik Mossfon-leány még a pénzmosás elleni küzdelemről szóló tanfolyamokat is kínál. A Mossfon emberei ennek ellenére újra és újra semmibe veszik ezeket a jeleket. A Siemens-eset mutatja, milyen kevéssé törődik a Mossfon azzal, hogy

az általa kezelt cégek kétes dolgokat művelnek. Legkésőbb 2008 közepétől tudtak már emberei a problémás Siemens-kasszákról. A Mossack Fonseca mégsem adta vissza a megbízást. Épp ellenkezőleg, a munkatársak még a pénzek ide-oda utalgatásában is segítettek: K. bizalmi embere a Mossfonnál nyilvánvalóan hamis adatokat adott meg a Berenberg Banknak a pénzek eredetéről – a Mossfon-alkalmazottak pedig számláról számlára mozgatták a pénzeket, melyek a végén magához Hans-Joachim K.-hoz és egy másik siemens-beli kollégájához kerültek. A Mossack Fonseca mindezt az árulkodó részletek szándékos elrejtésével, jelszavak, monogramok, sőt névtelen e-mail-fiókok segítségével tette. De nem csak a Siemens esetében jártak el ilyen konspiratív módon a Mossfon emberei. Tucatnyi esetet találunk, amelyben az iroda vagyonkezelő részlege a végső ügyfeleket – akivel a Mossfonnak állítólag semmi dolga nincsen – névtelen e-mail-címmel látják el. Az ilyen e-mail címek „@tradedirect.biz”-re végződnek – ez egy olyan e-mail-szolgáltató, akiről még sosem hallottunk. A www.tradedirect.biz internetes oldalon a cég „globális kereskedelmi és szakmai tanácsadást” kínál, az állítólagos hangsúlyt a „nemzetközi exportra és importra” helyezik. Valójában csupán egyetlen élő link villog a „Biztonságos e-mail”-oldalon. Ha erre rákattintunk, közvetlenül egy szokványos Outlook-szerver bejelentkező felületére jutunk. Nagyon hasonlít egyébként a Süddeutsche Zeitungéhoz. De kinek a rendszerébe jelentkezik be itt az ember? Röpke nyomozás az adatainkban, és már ezt is tudjuk: a Mossack Fonseca belső levelezőrendszerébe. Némi keresgélés után világos: a Trade Direct International, amelynek az e-mail-végződését oly sok Mossfonügyfél használja titkos kommunikációra, a Mossack Fonsecauniverzumhoz tartozik. Jürgen Mossack és Ramón Fonseca az adataink szerint a Trade Direct International részvényeit egy Serena Services LLP

nevű látszatcégen keresztül tartja a kezében, ennek a székhelye NagyBritanniában van. A weboldal, ahol az export-import üzletekről olvashatunk, csupán a látszat.{96} Belső e-mailekre bukkanunk, amelyek azt tartalmazzák, hogyan kell az ügyfeleknek bejelentkezniük. Az e-mailek leírják az álnéven létrehozott ügyfélfiókokat (például [email protected]), a képernyőn megjelenő neveket („Winnie Pooh”), a felhasználónevet („winnie”) és a jelszavakat („win48491”). Tucatnyi titkos e-mail-fiókba jelentkezhetnénk be, elméletileg. Persze nem tesszük, bármekkora is a csábítás. [ ] A fedő személyazonosságok között jócskán akad bizarr választás: „Winnie Pooh”, A. A. Milne Micimackójának – a későbbi Walt Disney-rajzfilmnek – a mackója mellett a varázslótanonc „Harry Potter”-t és „Daniel Radcliffe”-et is megtaláljuk, a színészt, aki Harry Potter szerepével vált híressé. Más álnevek: „Fighter”, „Panama”, „Oktoberfest”, vagy akár „Apa”, „Lány” és „Fiú”. És ez egyre jobb lesz: a Mossfon-tanácsadók ügyfeleiket, akár egy rossz kémfilmben, az e-mailekben tényleg a fedőneveiken szólítják: „Kedves Harry.” „Szia, Fiú.” „Helló, Apa.” Kedvenc sorunk az egyik „Winnie Pooh”-hoz írt e-mailből: „A Harry Potterrel való találkozásunkra hivatkozom.” „Harry Potter” egyébként egy sikeres amerikai ügyvéd, „Apa” ugyancsak, „Winnie Pooh” menedzser. És a „Fighter”, vagyis a „Harcos”? Egy valamikori bokszvilágbajnok… Az ügyfelek e-mailjei a Mossfon belső szerverén keresztül jutnak el a

munkatársakhoz, akik valóban álnéven szólítják őket, így minden alkalommal ki kell nyomoznunk, ki rejtőzik az „Apa”, a „Harry Potter” vagy a „Bruni” név mögött. Az is feltűnő, hogy a Mossack Fonseca különös Trade Direct cégénél anonim e-mail-címmel rendelkező ügyfeleknek nagyon gyakran vannak gondjaik bevallatlan pénzösszegekkel. Még érdekesebb azonban, hogy a Mossack Fonsecánál dolgozó mindenkori tanácsadóknak láthatólag egyáltalán nem ismeretlenek ezek a problémák… Néhány példa: Az egyik ügyfél azért jelentkezik, mert be szeretne váltani néhány csekket úgy 100 000 dollár értékben, de nagyon kéri, „ne legyen kapcsolatban” vele vagy a cégével. Minden banki dolgozótanonc első kérdése ezen a ponton ez lenne: mégis miért akarja ezt? A Mossack Fonseca tanácsadói ezzel szemben igen találékonyak abban, hogy a lehető legjobb megoldást nyújtsák ügyfeleiknek: „Helyezze el a pénzt egy névtelen alapítványnál”, hangzik az egyik jó tanács, „amely ezután megveszi egy cég részvényeit, ez a cég pedig adományt ad az ügyfélnek”. Vagy, tanácsolja a Mossfon egyik ügyvédje, alapíthat egy offshore céget, és beírhatja a szabályzatába, hogy „ez az ABC nevű cég XYZ és BLA neveken is köt üzleteket”. Így a számláját ezeknek a neveknek az egyikén futtathatja. A Mossfon egyik tanácsadója két másik ügyfél számára is egy hasonlóan szokatlan megoldási javaslattal áll elő. Ügyfél 1 sok pénzt szeretett volna külföldre kivinni az Egyesült Államokból. Ügyfél 2 csendben vissza szerette volna juttatni az Egyesült Államokba a pénzeit Szingapúrból. A Mossack Fonseca ötlete: az ügyfelek kölcsönösen utalják át egymásnak a pénzüket: Ügyfél 2 utaljon 800 000 dollárt a szingapúri számlájáról Ügyfél 1 egyik svájci számlájára, Ügyfél 1 pedig az Egyesült Államokon belüli számlájáról ugyanennyit Ügyfél 2-ére. Így mindkettőjük

800 000 dollárja oda kerül, ahol látni szeretnék. Habár jó lenne, így a Mossfon embere, ha még egy „okot” találnának arra, miért utal Ügyfél 1 az Egyesült Államokból pénzt Ügyfél 2-nek. Talán egyfajta „szolgáltatási szerződés” alapján, amellyel Ügyfél 1 megfizeti Ügyfél 2 soha el nem végzett szolgálatait? Igen: a Mossfon tényleg azt javasolja, hogy állítsanak ki hamis számlát. Ez útmutató a pénz elrejtéséhez. A Mossack Fonseca fájdalomküszöbe elképesztően magas. A „Lány” nevű ügyfelének egyenesen azt javasolja, hogy az egyik Svájcba történő utalás referencialevelét a Mossfonra állítsák ki, mert „a Mossack Fonseca egy ügyvédi iroda. Így nem keletkezhet az a látszat vagy gyanú, hogy a pénzt az országból” kiviszi. A Mossfon tehát segít a látszatkeltésben. És ígéretet tesz arra, hogy „valahogy megpróbáljuk elkerülni a compliance vizsgálatot”. Jól hallottuk? Elkerülni a compliance vizsgálatot? Ha csupán elvétve akadnának ilyen példák, az még valahogy kimagyarázható lenne. Az emberek hibáznak. De ezek nem egyedi esetek. Sok helyen azt látjuk, hogy a Mossack Fonseca együttműködik, amikor gyanús tranzakciókról vagy kérésekről van szó.{97} [ ] Itt van például a Siemens egyik volt vezető beosztású alkalmazottjának az esete. Ő nyilvánvalóan arra használta a Mossack Fonsecát, hogy Svájcból diszkréten pénzeket irányítson Panamába. Néhány nappal azután, hogy 2012 novemberének végén a német szövetségi tanácsban zátonyra futott a Svájccal kötendő adómegállapodás – ez arra szolgált volna, hogy az adóelkerülők névtelenek maradhassanak, és büntetlenül megúszhassák –, a Mossfonhoz olyan e-mailek érkeztek, amelyekben felbukkant az ő neve.

Az andorrai Andbank egyik ügyféltanácsadója azt írta, hogy az illető a Mossfon Escrow-szolgáltatását{98} akarja használni – vagyis pénzt szeretne utalni valahová a Mossack Fonseca mint harmadik fél segítségével. Az ügyfél az Egyesült Államokban és Svédországban kötött üzletei során vagyont halmozott fel, áll egy 2012. decemberi e-mail-váltásban. Több svájci számlán valamivel több mint kétmillió eurót és jó egymillió svájci frankot tartott. Ezt a pénzt szeretné a Siemens egykori menedzsere az e-mailek szerint az Andbank Panamá befektetési számlájára juttatni. Az iratok között megtaláljuk 2014-ig érvényes útlevelének a másolatát. Ezenkívül egy zürichi vagyonkezelő ajánlólevelét, amelyben az áll, hogy a Siemens volt alkalmazottja 2008 óta az ügyfelük, „komoly és tiszteletre méltó ember”. A pénz egy számláról – amelyik az iratok szerint nem az ő nevén, hanem egy postafiókcégén van – több részletben egy letétkezelő céghez megy, az továbbküldi az Andbank Panamának – egy másik letétkezelő cég kezei közé. Utóbbi a Mossack Fonseca egyik cége. A számláról, szól a Mossack Fonseca utasítása, haladéktalanul a végső ügyfél számlájára kell majd utalni a milliókat. Ügyelni kell azonban arra, hogy a számlatulajdonos neve semmi esetre se jelenjen meg az átutaláson. Ezzel a módszerrel 2012 decemberében nagyjából összesen hárommillió euró folyt ki Svájcból Panamába anélkül, hogy a Siemens volt alkalmazottjának a neve kívülről látható lett volna. A Mossack Fonseca belső emberei azonban egyértelműen néven nevezték a végső kedvezményezettet. Miért nem utalta ez a „komoly és tiszteletre méltó” ember a svájci számláról kitérők nélkül a pénzét egy panamai befektetési számlára? Miért választott egy sokkal bonyolultabb és drágább utat? A Mossack Fonseca a titokzatos pénzátutalásért az átutalt összeg 0,5%-át számította föl, ami hárommillió euró esetén nagyjából 15 000 euró. Tizenötezer euró egy

transzferért, amelyet egyetlen sima átutalással is le lehetett volna bonyolítani – ez sok banknál ráadásul még ingyenes is. Az átutalást azonban feltehetően nem lehetett volna elrejteni az adóhatóság elől – ahogy a volt Siemens-vezető nevét sem.{99} [ ] A Mossack Fonseca számára a leginkább bevett üzlet nem a letétkezelői szolgáltatás, amelyet az egykori Siemens-vezető is használt, hanem a látszatcégek és -alapítványok tömeges értékesítése intézményes közvetítőknek. Ezek a közvetítők adják tovább a cégeket a mindenkori ügyfeleknek – a Mossfon zsargonjában: a végső ügyfeleknek. A Mossfonüzleteknek ezen a fő kenyéradó területén nem csillagászati vagyonokról van szó, és nem osztogatnak Harry Potter-es e-mail-címeket sem. Ezekben a cégekben és alapítványokban teljesen átlagos adóminimalizáló ingatlanügynökök, fogorvosok vagy vállalkozók parkoltatják a pénzüket. Róluk a Mossack Fonseca valóban alig tud valamit, a belső Mossfoniratokból az is nyilvánvaló, hogy több ezer offshore cégnek még a tulajdonosait sem ismerik. Amit azonban a Mossfonnál viszonylag gyakran nagyon is pontosan tudnak és értenek, az az, hogy miért van szükségük a bankoknak és a vagyonkezelőknek ezekre az offshore cégekre. Mert eladóként természetesen újra meg újra találkoznak az ügyfeleikkel, elsősorban a regionális postafiókcég-értékesítőkkel, olyan országokból, mint Svájc, Luxemburg vagy Nagy-Britannia. Ezekről a találkozókról a Mossack Fonseca emberei jelentéseket készítenek, méghozzá írásban, a belső számítógépes rendszerük erre a célra kialakított mezőin. Az előttünk lévő jelentések világosabbak már nem is lehetnének:

Tucatnyi említés történik bennük olyan bankokról, amelyeknek az ügyfelei „be nem vallott pénzekkel” rendelkeznek – és emiatt „igen érzékenyek”, már ami a titoktartást illeti. Az egyik ügyfél kapcsán a tanácsadó feljegyzi, hogy „az ő ügyfelei általában a volt feleségek, és az adó elől akarják elrejteni a pénzüket”. És így tovább. Aztán van néhány jelentés, amelyben nyíltan kijelentik, hogy a 2005-ben bevezetett európai tőkekamatadó fel fogja pörgetni az üzletet ennél vagy annál az ügyfélnél. Ez az adó ugyanis csak az EU-állampolgárok számláira vonatkozik, panamai cégekére nem. Az adó bevezetése az olyan cégek számára, mint a Mossack Fonseca, egyfajta gyorsítórakéta volt: az offshore cégek kezén lévő számlák aránya csak Svájcban tíz százalékponttal emelkedett. A magánszemélyek által birtokolt számlák száma ennek megfelelően csökkent. Erős a gyanú, hogy sokan közülük postafiókcéget alapítottak, így nem ők jelennek meg számlatulajdonosként, hanem az a névtelen cég, amelyről kétely esetén nem állapítható meg, kihez is tartozik voltaképp. Az utóbbi évek Mossfon-jelentései között újra meg újra enyhén rezignált hangvételű megjegyzések bukkannak föl egyes bankokról, amelyek nem hajlandók a továbbiakban feketepénzeket kezelni, ezért ügyfélként többé nem jöhetnek szóba. Több esetben is megfigyeltük, hogy olyan bankok, amelyek tettestársként való szerepüket nem nehezítették meg szabályokkal, éppoly kevéssé találtak elutasításra a Mossfonnál, mint az ügyfeleik. Ehelyett elvben és a gyakorlatban is az ő oldalukra álltak: a Mossfon emberei elmagyarázták, milyen igényre melyik adóparadicsom a legmegfelelőbb, melyik konstrukció kecsegtet a legnagyobb biztonsággal, és égre-földre esküdöztek, hogy az ügyfelek felettébb érzékeny adatai náluk jó kezekben vannak. A „legkorszerűbb” számítástechnikai központtal rendelkeznek, mindenféle kommunikáció titkosítása a „legmagasabb világklasszisszínvonalon” történik, nyugtatta meg az egyik Mossfon-tanácsadó az

ügyfelét, aki az Offshore Leaks kirobbanása után adatainak a biztonsága miatt aggódott. Más ügyfeleknek is megerősítette a Mossfon, hogy minden érzékeny adat jó kezekben van az irodánál, és sohasem fognak kijutni Panamából.{100} Csakhogy most éppen ez történik, ráadásul nem csak hozzánk, újságírókhoz jutottak el adatok. Nem sokkal ezelőtt a német adóhatóságok is, mint már említettük, olyan iratokat vásároltak egymillió euróért, amelyekben nagyjából 600, feltehetően német tulajdonban lévő Mossack Fonseca-cég érintett. A nyomozók ezen iratok alapján 2015 tavaszán nemcsak az olyan cinkostársaknál és támogatóknál tartottak házkutatást, mint amilyen a Commerzbank, hanem információink szerint a Mossfon nagyjából száz végső ügyfelénél is. A dokumentumok, amelyeket a nyomozók a házkutatások során lefoglaltak, mondhatni az ellenpárjai a belső Mossfon-rendszer bejegyzéseinek – az egyikben kimondják, hogy adót kívánnak csalni, a másikban megerősítik, hogy adócsalás fog történni. A bizonyítékot, hogy a Mossack Fonseca német állampolgároknak is lehetővé tette az adócsalást, egyenesen állami részről nyújtották be. Néhány német bank, például a Commerzbank vagy a HSH Nordbank, már elfogadta a két számjegyű, milliós nagyságrendű pénzbüntetést, amelyet a Mossack Fonsecával kötött üzletei miatt az ellenük folyó eljárás beszüntetése fejében szabtak ki rájuk: a Commerzbankra 17 millió, a HSH Nordbankra 22 millió eurót. Az összegek két részből tevődnek össze: a büntetésből és az illegális üzletekkel szerzett tisztességtelen nyereségből. Ezekből a befizetésekből semmi sem folyt volna be a bankokhoz, ha azok nem segédkeznek az adócsalásban. Pont a Commerzbank volt egyébként eleinte igen szkeptikus a Mossfonnal való együttműködéssel szemben – munkatársaik aggódtak amiatt, hogy a titkos üzleteknek híre megy, vagy a névleges igazgatók

eltűnnek az ügyfelek pénzével. A Mossack Fonseca újra és újra elmagyarázta a rendszer működését, és végül egy remek javaslattal állt elő: a bank ügyfelei egy anonim alapítvány védelme alatt helyezhetik el pénzüket az offshore cégben. Így az ügyfelek élvezhetik „annak az előnyét, hogy a német adóhatóságok előbb említett számlatulajdonra, gazdasági jogosultságokra és meghatalmazásokra vonatkozó kérdéseire az igazságnak megfelelően nemmel tudnak válaszolni”. Lefordítva ez azt jelenti: az ügyfelek azt mondhatják az adóhivatalnak, hogy a számla nem az övék, ahhoz hozzá sem férhetnek. Hiszen a számla formálisan a cégé, a cég pedig formálisan az alapítványé – amely az ügyfelet kedvezményezettként jelöli meg. Ez a tipp a szóban forgó levél szerint közvetlenül „senior partnerünktől, Jürgen Mossack úrtól” származik – a Mossfon német főnökétől.{101} A Mossack Fonseca az elmúlt években valóban újra és újra az ügyészségek célkeresztjébe került, olyan nyomozások miatt, amelyekbe a Mossfon által alapított cégek keveredtek bele. 2008 áprilisában például egy kissé rémült hangvételű levél érkezett a panamai központba a Seychelle-szigeteki iroda egyik munkatársnőjétől. Ebben azt írja, hogy a Seychelle-szigeteki államügyészség jelentkezett náluk, mert négy, a Mossfon által vezetett cég ellen folyik jelenleg nyomozás, és ez már a hatodik eset abban a hónapban. A nő szemmel láthatóan fél, „mi történik, ha az ügyek bíróság elé kerülnek”, és megkérdezi, hogy „létezik-e valamilyen felelősség alóli mentesülés, amely megakadályozza, hogy ellenünk, a Mossack alkalmazottai ellen vizsgálatot indítsanak”. És valóban: eddig egyetlen esetet sem találtunk, amelyben a Mossfon mint bűnrészes ellen eljártak volna. Az ügyészségek végül mindig a fő elkövetőre koncentráltak, vagyis azokra a személyekre vagy szervezetekre, amelyek a Mossfonnál akartak elrejtőzni. Eddig.

Információink szerint ugyanis a német adóhatóságok a Mossack Fonseca ügyvédi irodájának felelős személyei ellen is nyomoznak adóelkerülés elősegítése miatt. Vagyis Jürgen Mossack ellen is. A nyomozók nyilván fel fogják tenni a kérdést, hogy nem tudtak-e többet a panamai irodában annál, mint ami kívülről látszik. A nyomozókkal ellentétben mi már ezt nem kérdezzük. Tudjuk. Ezzel összeomlik a Mossack Fonseca legfontosabb védelmi vonala. Természetesen mindenki tisztában van vele, hogy az offshore cégeket gyakran épp ilyen célokra hozzák létre. De mivel a Mossack Fonseca úgy döntött, hogy színházasdit játszik nekünk, le kell lepleznünk ezt a játékot. A Mossack Fonseca egy nagykereskedőhöz hasonlítja magát, aki nem tud arról, hogy a végső ügyfél mire használja az árut. Csakhogy az iroda sok esetben nagyon is jól tudja, mi folyik ezekben a cégekben. A Mossfon gyakran gondozza az „árut”, még feljegyzéseket is vezet róla. Azokban az esetekben, amikor Mossfon-névleges- igazgatók „vezetik” a cégeket, az iroda sokszor közvetlenül is bevonódik az üzletekbe. 2015 februárjában a Mossfon nekünk is elmondta, hogy minden személyt, aki meghatalmazást kap egy cég fölött, az úgynevezett WorldCheckkel{102} megvizsgálnak. A gyanús ügyfelekkel ezután egyáltalán nem foglalkoznak, vagy ők nem kaphatnak teljes körű meghatalmazást. Csakhogy az adatok között látjuk egy állami olajcég magas rangú délamerikai menedzserét. A nevére felfigyelt a Mossfon munkatársa, és elmondta az olajmenedzser ügyvédjének, hogy nem tud teljes körű meghatalmazást adni ügyfelének a cégben. De mi történt: a meghatalmazást a fiának a nevére állították ki… Egyszerűen csak kerülni kell annak említését, hogy a meghatalmazott a voltaképpeni tulajdonos fia. A nagykereskedőről kialakított kép nem stimmel, a Mossfon mégis újra meg újra megpróbálja magára ölteni. Az iroda igyekszik elhatárolni magát az „etikai szempontból kihívásokkal küzdő” végső ügyfelektől, ahogyan

Jürgen Mossack fogalmaz a brit Virgin-szigeteki pénzügyi felügyeletnek írott egyik lobbilevelében. Azt is írhatta volna: a bűnözőktől. Úgy tűnik, mintha Jürgen Mossack és partnere etikai szempontból szintén kihívásokkal küzdenének.

15 Titkos találkozó alpesi panorámával Furcsa egy szakmánk van, ezt is le kell itt most szögeznünk. Hónapok óta ücsörgünk az adathegyünk tetején, és még szinte senkinek sem beszéltünk erről a Süddeutsche Zeitungnál. Mostanáig ez rendben is volt, eddig sem szaladgáltunk folyton körbe a házban a nyomozásaink eredményeivel. De most, ezen a szeptemberi kedden, lesz már csak igazán furcsa: száz riporter érkezik szerte a világból, hogy többet tudjon meg tőlünk a Prometheusprojektről. Ami annyit jelent, hogy kollégáink az SZ-nél hallják, amint angolul beszélgetünk a BBC-s kollégákkal a liftben, és látják, hogy a délkoreai csoport filmet forgat a toronyház előtt. Az SZ-kollégák az indiai Ritu Hari mögött állnak a beléptetőkapunál az előcsarnokban, és az osztrák kolléga, a Falternek dolgozó Florian Klenk mellett ücsörögnek kint a napsütésben a toronyház kávézója előtt; őt néhányan személyesen is, sokan mások látásból ismerik. Röviden: feltűnő, hogy látogatóink vannak. Még a Guardian új főszerkesztője, Katharine Viner is ideutazott, hogy tájékozódjon a projektünkről. De mit mondjunk a kollégáinknak, ha a liftben, a kávézóban vagy az előtérben megkérdezik, hogy mégis, mi folyik itt? Hát igen. Ez egy… találkozó? Valami konferencia? A beszélgetések alatt mindvégig hebegünk-habogunk, amitől csak még inkább zavarba jövünk. Csak akkor hagyunk fel vele, amikor eszünkbe jut, hogy miért csináljuk ezt az egész fontoskodást és titokzatoskodást: mert valaki a világban félti az életét. A forrásunk.

Ennek ellenére természetesen az egész ház a találkozóról fecseg. Néhány kollégát beavatunk, például a külpolitikai rovat szerkesztőit, mert ők később fontos szerepet fognak játszani a projektben szakértelmükkel és az egész világra kiterjedő tudósítói hálózatukkal. De senkit sem hívhatunk meg az ICIJ-kollégákkal folytatott megbeszélésekre, egyszerűen nincs több helyünk. Az ICIJ egyik munkatársat a másik után hozta a fedélzetre; a cél az, hogy legyen emberünk minden olyan országból, ahol jó sztorit találtunk vagy jó sztori várható. Először 40 jelentkezőnk volt, később 60, aztán 80 – a végén 104 újságíró gyűlt össze tanácskozni. A Süddeutsche Zeitung toronyházának panorámatermébe, ahol összegyűlünk, elméletileg csak nyolcvan embert szabadna beengednünk. De mit tehetnénk? Küldjünk el kollégákat? A terem két emeletet foglal el, három oldalról ablakok veszik körül. A távolban a hegyek, a város a tornyocskáival és természetesen az 1860-kéken világító Allianz Aréna.{103} Leengedjük a redőnyöket, hogy a projektorokat használni tudjuk. Mialatt a főszerkesztőink, Kurt Kister és Wolfgang Krach üdvözlik a vendégeket, még gyorsan teszteljük a wifit a mobiljainkon. Ez is működik, kezdhetünk. A nagy ICIJ-találkozó Münchenben. Két nap Prometheus. [ ] A rovatvezetőnk, Hans Leyendecker napok óta kimondottan ünnepi hangulatban van, bevallottan büszke arra, amit az „ifjoncai” művelnek. Persze, mikor máskor ugrik be hozzánk a Guardian főszerkesztője és száz másik topújságíró? De mi már napokkal korábban inkább azzal voltunk elfoglalva, hogy újra és újra fölfelé korrigáljuk az almalevek számát, hogy hol osszuk majd ki az ebédcsomagokat, vagy hogy egy újabb projektort szerezzünk a dél-amerikai csoport számára, semmint azzal, hogy izgatottan

várjuk a találkozó napját. Ezenkívül mindig újra meg kellett emelnünk helyfoglalásaink számát a München belvárosában lévő bajor vendéglőben – megígértük a kollégáknak, hogy túlméretezett korsókból ihatják a sört, és sertéssültet meg knédlit is kapnak majd hozzá. Egy nappal a találkozó előtt összeültünk a washingtoni ICIJ-csapattal, és részletesen végigvettük a két nap programját. Aztán elkezdődött az értekezlet: beszéltünk a szivárogtatásról (aktuális állás: 2,4 terabájt, nyolcmillió adatfájl, 200 000 postafiókcég) és az eddigi eredményekről (35 nyom, amely államfőkhöz vezet), az ICIJ-kollégák bemutatták az általuk fejlesztett nyomozási platformokat azoknak a kollégáknak, akik még nem voltak ott júliusban Washingtonban. Izgatottak leszünk, miközben hallgatjuk, hogy a kollégáink, akik már régebb óta velünk együtt a projekten dolgoznak, miket találtak és milyen hatásokra számítanak az országaikban. Időközben több mint 65 országból 200 újságíró dolgozik ezen, és nem mindenki írja meg az összes találatát a fórumon. Mi is összeszedjük nyomozásaink legfrissebb eredményeit. Leo Sisti Olaszországból a maffia kapcsolatairól számol be, Jake Bernstein az ICIJ-től elmeséli, hogy azóta talált néhány további villágszerte ismert műkereskedőt, Edward Scharfenberg Venezuelából bemutatja az összes „chavistát”, akikre rábukkant a dokumentumok között – vagyis a szocialistákat és a nemrég elhunyt Hugo Chávez pártelnök követőit. Az izlandi kolléga, Jóhannes Kr. Kristjánsson ismerteti a kutatásait: a jelenlegi miniszterelnök mellett, akit már a nyomozás legelején megtaláltunk, Jóhannes megtalálta a három becsődölt izlandi bank egyik tulajdonosát is, akit időközben elítéltek. És ez így megy végig. Délután a Guardian főszerkesztő-helyettese, Paul Johnson szavakba önti a benyomásait, s amit mond, még jó ideig elkísér bennünket. Az újságja, mondja, már sok remek projektben vett részt: WikiLeaks, a Snowdeniratok, Offshore Leaks. „De egyik sem volt ilyen nagyságrendű. Ez

egyszerűen hihetetlen.” [ ] Miután bemutatták a nagy nemzetközi sztorikat, kezdetét veszi a találkozó második része: munkacsoportokat szervezünk. Egyes témakörök – Oroszország, FIFA, fegyverkereskedelem – túl nagyok ahhoz, hogysem egyetlen szerkesztőség dolgozzon rajtuk. A csoportok részben létrejöttek már, de sokkal jobb megbeszélni valamit úgy, hogy szemtől szemben ülünk egymással, mint ha titkosított e-maileket írunk, vagy a fórumon szövegeket posztolunk. Mint például az orosz kollégákkal, Roman Anyinnal és Roman Slejnovval. Ők néhány napja találkoztak először a kis orosz munkacsoportunkkal, amelyik a washingtoni találkozónk óta mindent előásott, ami orosz. És az már szép kis halom. A legfontosabb téma persze Szergej Roldugin, a csellista, Putyin lányának keresztapja, akinek a céghálózatában több mint félmilliárd dollárt találtunk. Aztán itt vannak még Putyin (időközben szankciós listára került) dzsúdócimborái, Borisz és Arkagyij Rotenberg,{104} Putyin unokatestvére, Igor, és Oroszország egyik leggazdagabb embere: Aliser Uszmanov. Az oligarcha nyersanyag- és médiaüzletekkel harácsolta össze a vagyonát, egy ideig a Facebook több százalékát is megszerezte, és még mindig ő a londoni futballklub, az Arsenal legnagyobb részvényese. A Mossfon maga is a „legmagasabb kockázatú” ügyfelek közé sorolja – mégis megtartja kliensei között.{105} A listát folytathatnánk. Mindezek a nevek azért érdekesek, mert viselőik közel állnak Putyinhoz – aki viszont az offshore rendszert mint hazafiatlant elítélte. Mégsem veszi ki jól magát, hogy épp az ő környezetéből ennyi ember látszik útra kelni ebbe a hazafiatlan offshore világba. Roman Slejnov elmesél egy további esetet, éppen ezen dolgozik. Az

Earliglow Limited nevű cégről van szó, 2010-ben alapították a Brit Virginszigeteken. A cég iratai között Roman egy érdekes dokumentumba ütközött: az áll benne, hogy az Earliglow egy orosz cég, a Szvjazdorinveszty non-direct shareholdere (közvetett részvényese).{106} A Szvjazdorinveszty 2010-ben elnyert egy megbízást a Rosztech orosz állami cégtől egy Kína és Oroszország között húzódó üvegszálas vezeték építésére. Becsült megbízási összeg: 550 millió amerikai dollár. Egy megaprojekt. A Rosztech igazgatója, Szergej Csemeszov, Putyin régi KGBcimborája, időközben szintén felkerült az Európai Unió és az Egyesült Államok szankciós listájára. Az orosz Vezérkari Akadémián végzett férfi egykor Putyinnal együtt Drezdában állomásozott, később az orosz államfő egyik legfontosabb közvetítőemberévé lépett elő. Az apa az általa vezetett állami vállalaton keresztül milliós nagyságrendű megbízást adott egy cégnek, amely részben a fia tulajdonában van. Legalábbis számunkra így jelenik meg ez az egész. És egyre jobb lesz: a Rosztech-főnökhelyettes lányának is van közvetett részesedése az Earliglow-n keresztül a Szvjazdorinvesztyben.{107} Úgy tűnik, beleütköztünk az „Oroszország Kft.” egy részébe – abba a demokrácia álruhájába öltöztetett, gigantikus önkiszolgáló boltba, amelyet a szakértők évek óta bírálnak. Karen Dawisha, a mostanában megjelent Putyin kleptokráciája: Kié Oroszország? (Putin’s Kleptocracy: Who Owns Russia?) című könyv szerzője ezt „kleptokratikus autoritarizmus”-nak nevezi. Roman Slejnov most részletesen elmeséli nekünk ezt a történetet, mert eddig önvédelmi okokból sem neki, sem Roman Anyinnak nem volt hozzáférése a fórumhoz. Hosszas tépelődés után az ICIJ-jel közösen a következő megoldásra jutunk: mindketten olyan okostelefont kapnak itt, Németországban,

amelyik csak erre a projektre használható. És azonnal megszabadulhatnak a készülékektől, amint felmerül a gyanú, hogy trójai vírust telepíthettek rájuk. Az Oroszországban dolgozó és Putyinnal szemben kritikus cikkeket publikáló újságírók rendszeresen beszámolnak arról, hogy betörnek az irodájukba vagy a lakásukba. Az, hogy lehallgatják az irodáikat és a lakásaikat, tulajdonképpen magától értetődő. A két Roman nem fogja telefonálásra használni az új okostelefonokat. Elmegyünk tehát velük bevásárolni. Egy közeli elektronikai áruházba térünk be, és készpénzzel fizetünk, hogy ne hagyjunk nyomot magunk után. [ ] A találkozó alatt minden alkalmat megragadunk, hogy óvatosságra intsük a résztvevőket. Elég egy rossz mondat egy rossz embernek, és a Prometheusnak befellegzett. Figyelmeztetnék a Mossack Fonsecát, és az ügyfeleiket szintén. Rengeteg idejük lenne kidolgozni egy ellenstratégiát, míg a mi sztorijaink még csak félig lennének kikutatva. Az egész projekt veszélybe kerülne. Ez a legrosszabb forgatókönyv. A legjobb pedig: 2016 tavaszán újságírók százai az egész világon ugyanazon a napon, ugyanabban az órában online elérhetővé teszik a panamai ügyvédi irodáról, a Mossack Fonsecáról szóló történeteiket – és addig senki sem tud meg semmit erről a csoportos nyomozásról. A Münchenben sokat vitatott kérdések közé tartozik a nyilvánosságra hozás dátuma és a projekt neve is, vagyis az, hogy milyen címszó alatt kellene futniuk a publikációknak. Egyikre sem tudunk végleges választ találni. A legtöbben egyetértünk azzal, hogy egy vasárnap estét kellene megcéloznunk, hogy egész héten mi határozhassuk meg a közbeszédet, és

hogy március közepe vagy április eleje lenne a jó időpont. De 60 országból jövő 200 újságíró esetében sok megkötéssel kell számolni. Március 7-én és 8-án nem jelennek meg újságok Oroszországban: nőnap. Nem jó. Március 13-án Németországban három tartományi választás lesz. Nem jó, a lapok a választási eredményekkel lesznek tele. A március 20-i hét nagyhét, húsvét, április 3-án Peruban elnökválasztás. Uhh. Elnapoljuk a döntést. Ugyanez a helyzet a névválasztással: #globalleaks legyen, vagy #offshoreuncovered? #panamafiles vagy #theshellgame? #shadowland vagy #hiddenmoney? Nem konszenzusra jutunk, csak további húsz javaslathoz. A viták elhúzódnak. De ezt az árat muszáj megfizetni, ha ilyen sok emberrel dolgozunk együtt. A tévériporterek és az újságírók keveredése is gondot okoz. A tévéseknek mozgóképekre van szükségük Panamából, legszívesebben rögtön elrohannának forgatni, hiszen mindenkinek kell vágókép, és ebből a végén mindig szörnyen kevés lesz, mondják. Mi azonban egyáltalán nem szeretnénk, ha a következő hónapokban két tucat tévéstáb szállná meg a Mossack Fonseca irodájának környékét. És nekiállnának „feltűnés nélkül” forgatni. [ ] Rita Vásquez áll fel, és szót kér. Ő a főszerkesztő-helyettese a La Prensa nevű panamai újságnak, amely egyenesen a Mossfon hazájából fog tudósítani, a helyi partnerünk. És Rita kimondja, amire már mi is gondoltunk: hogy Panama kis ország, és az offshore banda folyamatosan figyeli az oknyomozó újságírókat. Úgy véli, ha akár csak egyetlen kis forgatócsoport is gyanús kérdéseket tenne fel a helyszínen, attól nem csak a Mossfon emberei lennének nagyon idegesek. Mindenki ismer mindenkit,

és az iparág szorosan kötődik a politikához – jól látható ez Ramón Fonseca esetéből is, aki az elnök tanácsadója. A tévés kollégák meg vannak győzve. Nem akarjuk felingerelni a szakmát. Még nem. Amikor Rita Vásquez az offshore iparról beszél, mindannyian nagyon figyelünk; úgy ismeri őket, mint senki más. Nemcsak azért, mert Panamában, ennek az iparágnak az egyik központjában él, hanem mert régebben ő maga is menedzsere volt az egyik panamai offshore kirendeltségnek a Brit Virgin-szigeteken. Nem akar tovább a múltjáról beszélni, de tapasztalatai és tudása segítenek abban, hogy jobban megértsük Panamát, azt az országot, amelyik minden törvényi szabályozás ellenére ideális székhely a Mossack Fonseca számára. És, mellékesen szólva, egy sor másik ügyvédi irodának is, amelyek az offshore cégekből élnek. Panamát nem lesz egyszerű megérteni – vagy inkább azt kéne mondanunk: Panamának azt a részét, amelyik olyan sok bűnözőnek, diktátornak, korrupt cégnek és adócsalónak segít elrejteni a pénzét. Panama természetesen többé már nem „narkó-kleptokrácia”, ahogyan 1988-ban John Kerry (ő 2013 óta az Egyesült Államok külügyminisztere) nevezte az országot, minthogy akkoriban a kábítószerügyletek nagy részét Panamán keresztül bonyolították le. De még mindig, idézi a brit szerző, Nicolas Shaxson egy amerikai hivatalnok szavait, „tele van tisztességtelen ügyvédekkel, tisztességtelen bankárokkal, tisztességtelen offshore cég kereskedőkkel és tisztességtelen cégekkel”. Kissé tárgyszerűbb, de tendenciájában hasonlóan kemény hangvételű az a jelentés, amelyet az amerikai külügyminisztérium hozott nyilvánosságra 2014 márciusában. Eszerint Panama továbbra is „vonzó célpontja a pénzmosóknak”, akik ott mossák fehérre azokat a mocskos vagyonokat, amelyeket kábítószerkereskedelemmel, megvesztegetéssel és adócsalással harácsoltak össze. „Számos tényező hátráltatja a pénzmosás elleni küzdelmet”, folytatja a

jelentés, például „a bemutatóra szóló részvények léte”, „a kormányhivatalok együttműködésének hiányosságai” vagy „a gyenge jogrendszer, amelyik hajlik a korrupcióra és a nepotizmusra”. Panama az adóparadicsomoknak azon a feketelistáján is szerepel, amelyet 2015 júniusában az Európai Unió tett közzé. [ ] Néhány nappal azután, hogy a kollégáink elutaztak, a panamai elnök, Juan Carlos Varela New Yorkba érkezett. Minden bizonnyal nagy hatású beszédet fog tartani. Az interneten nézzük: Varela az ENSZ nagytermében a pulpitusra lép, kicsit rendezgeti a papírjait, aztán beszélni kezd. Tizenhat perc. Egyfajta startlövés ez. „Panama az átlátható adózás területén nemzetközi együttműködés kiépítésére, valamint adózási kérdésekben a kétoldalú automatikus információcsere irányában való továbbfejlesztésre kötelezi el magát” – jelenti be. Éppen ő számolna majd le az adóparadicsomi léttel, ő, akinek az offshore mágnás Ramón Fonseca a tanácsadója? Pedig nagyon úgy tűnik. Mi mást jelenthetne egyébként az automatikus információcsere, mint a panamai adóparadicsom végét? Olyasvalamiről írjunk, ami a nyilvánosságra hozatal pillanatában már rég nem lesz aktuális? Olyan országot támadjunk, amelyik épp most döntötte el, hogy alapjaiban megújul? Hát, először is, az adatainkban nem csak Panamáról van szó. A Mossfon cégeket vezet és/vagy alapít a Brit Virgin-szigeteken, a Seychelle-szigeteken és amerikai tagállamokban is, például Nevadában és Wyomingban, a Bermudákon, a Bahamákon, Szamoán és a brit Anguillán. Másodszor pedig felmerül a kérdés: Mennyire hitelesek Varela nyilatkozatai?

[ ] Nem sokkal később kiderül, nem csak mi hallgattuk Varela beszédét. [john doe]: Hallottam a panamai elnök ENSZ-ben elmondott beszédét. Tényleg keresztülviszi, tényleg hozzáférhetővé teszi a panamai adatokat? [sz]: Nehéz elhinni. [john doe]: Ez gondot jelentene a Mossack Fonsecának, nem? [sz]: Ha következetesen végigviszik, igen. [john doe]: És Ramón Fonseca Varela tanácsadója. [sz]: Aha. [john doe]: Akkor ebből soha nem lesz semmi… Néhány nap múlva a forrásunk továbbít nekünk egy levelet, amelyet a Mossack Fonseca felelős beosztású emberei küldettek Varela beszéde után az ügyfeleknek, vagyis a bankoknak, ügyvédi irodáknak és vagyonkezelőknek. Nyilvánvalóan abból a feltevésből kiindulva, hogy a panamai elnök beszéde ugyanúgy megrémíthette őket, ahogy minket is, vagy bármilyen más okból, a Mossfon nyugtatni próbál: „Örömmel tájékoztatjuk önöket”, áll benne, hogy az elnök beszéde „az érvényben lévő törvények és szabályozások semmilyen változását sem jelenti”. Semmilyen változás? Hát nem nagyobb átláthatóságról és automatikus információcseréről beszélt Varela? Dehogynem. Azonban a Mossack Fonseca reménykeltően sejteti, hogy mindezt panamai módon intézik majd: a feltételezett „adatcserét úgy kell végrehajtani”, írják, hogy „ne használhassák fel arra, hogy egyes országok versenyképességét mások

rovására hátrányosan befolyásolja”. E sorok olvasása közben nem szabad elfelejtenünk, hogy Ramón Fonseca nemcsak az elnök egyik legbizalmasabb tanácsadója, hanem a kormánypárt elnökhelyettese is. Így az elnök hallgat rá, kétely esetén pedig megvan a kellő befolyása ahhoz, hogy a kedve ellen való törvényeken enyhítsen. Magától értetődően persze csakis Panama versenyképességének megőrzése érdekében. A Mossack Fonseca levele azzal folytatódik, hogy Varela elnök továbbra is meg fogja védeni „az ország érdekeit”. Panama érdekeit. Nem lennénk meglepve, ha ezek véletlenül éppen egybeesnének a kormánytag Ramón Fonseca érdekeivel. És bizonyos értelemben egybe is esnek: minél több pénzt hoznak Panamának az olyan irodák, mint a Mossfon, annál jobb. Legalábbis eddig így volt.

16 Az ördög ügyvédi irodája A müncheni találkozó egyik következménye, hogy néhány napig ismét teljesen magára a Mossack Fonsecára koncentrálunk, a cég különböző üzleteire, amelyek az eddig felderítettek mögött állnak. A gond csak az, hogy nem egy cégről van szó, hanem sokról. Tucatnyiról. A nyomozás során mi és a Prometheuson dolgozó kollégák újra meg újra különös cégekre bukkanunk, amelyekről úgy tűnik, a Mossfon univerzumához tartoznak. Ezt azért nehéz bizonyítani, mert a részvények nem a Mossack Fonseca, vagy az iroda partnereinek a birtokában vannak, hanem a Mossfon-holdingéban – amit viszont első pillantásra nehéz Mossfon-holdingként felismerni. Bonyolult. A Mossack Fonseca nemcsak ügyfelei tulajdonviszonyait rejti el kifelé, hanem a sajátjait is. Ennek megvan az az objektív haszna, hogy kényelmesen el tudja határolni magát a leányvállalataitól, ha valamelyik cégének jogi problémája adódna. Jack Blum, az Egyesült Államok szenátusának egykori, pénzmosási ügyekre szakosodott ügyvédnyomozója a Vice magazinban leírja ezt a taktikát, amelyet nemcsak a Mossfon használ, hanem más cégek is: a trükk benne az, hogy ezek „zökkenőmentesen és vertikálisan szorosan összekapcsolódó szervezetek mindaddig, amíg fel nem tűnik egy nyomozó vagy egy rendőr, mert abban a pillanatban különálló egységekre bomlanak föl, és mindegyik sziklaszilárdan állítja, hogy semmit sem tud arról, mit művelnek a többiek

a rendszeren belül. Olyan, mint egy összerakott puzzle, amelyik azonnal szétesik, ha valaki nyomozni kezd.” A Mossfon mindenesetre maga irányítja az összes cégét – az erre vonatkozó iratok a birtokunkban is vannak. Csakhogy rengeteg aprómunkát jelent minden egyes cég nyomait végigkövetni. Mint az orosz matrjoskababáknál, mindig van egy másik cég, amelyet meg kell nyitnunk, míg a végén megtalájuk valahol az utolsó, legkisebb babát. A Jürgen Mossackhoz vezető nyomokat. A legfrissebb példa erre az Amerika egyik tagállamában, Nevadában lévő Mossfon-kirendeltség. Ott már néhány éve folyamatban van egy per, amelyet Paul Singer, az NML Capital fedezeti alap tulajdonosa indított; mellékes színtere ez az argentin állammal folytatott vitájának. Singer be akarja bizonyítani, hogy az elhunyt elnök, Néstor Kirchner és felesége, az egykori elnök asszony, Cristina Kirchner durván 65 millió amerikai dollárt menekített külföldre – állítólag 123 offshore cég segítségével, amelyeket mind a Mossack Fonseca alapított. Amit Kirchnerék vitatnak, és eddig még nem sikerült bizonyítékot találni rá. Mivel Paul Singer ügyvédjeinek esélyük sincs arra, hogy bevonják a perbe a panamai iroda belső dokumentumait, továbbá ezeknek a cégeknek a nagy részét Nevadában jelentették be, ezért Nevadában indítottak pert a tulajdonviszonyok felderítése érdekében. És valóban: a Mossack Fonseca stratégiája kezdettől fogva az volt, hogy elhatárolódjon az M. F. Corporate Services Limitedtől (Nevada). Maga Jürgen Mossack mondta még egy 2015. július 8-i állásfoglalásában – eskü alatt –, hogy a Mossack Fonseca és az M. F. Nevada különálló cégek, nincs köztük anyacég-leánycég kapcsolat, és a Mossack Fonsecának nincs köze a „belső ügyekhez vagy a napi ügymenethez”. Amikor átvizsgáltuk az adatainkat, találtunk egy e-mail-váltást, amely az ellenkezőjére enged következtetni. Ebben 2014 őszén a Mossack

Fonseca munkatársa amiatt aggódott, hogy átkutathatják az M. F. Nevada irodáját – erre figyelmeztették az e-mailek szerint a cég ügyvédjei Nevadában. A házkutatás nyilvánvalóan óriási problémát jelentett volna. Mert a nyomozók „könnyen találhatnak bizonyítékokat arra, hogy eltitkoltunk valamit” – írja az egyik Mossfon-alkalmazott. Nevezetesen a panamai Mossack Fonseca szoros kapcsolatát az M. F. Nevadával. Tervet kovácsolnak tehát, amelynek az a célja, „hogy az M. F. Nevadát ne lehessen kapcsolatba hozni a Mossfonnal”. Az eljárás a következő: az egyetlen nevadai alkalmazottnak, Patricia A.-nak úgy kell viselkednie a munkanapokon, „mintha közvetítő lenne, pontosan ez az, amit el akarunk érni”. Ezért Panamában úgy döntenek, hogy A.-nak új telefont kell kapnia, „így nem fog látszani az eddigi direkt hozzáférése a teljes Mossfon-címjegyzékhez”. Az új telefon – amelyet az e-mailek szerint Patricia A. meg is kapott – nem mentheti el a bejövő és a kimenő hívásokat sem. [ ] A következő probléma a belső rendszer, amelyhez Patricia A.-nak hozzáférése van. Ezt „el kell rejteni a nyomozók elől”. Csakhogy: rövid tanakodás után rájönnek, hogy ez nem lehetséges. A panamai Mossfon az egyik ügyvezetővel folytatott tanácskozás után tehát úgy dönt, hogy megszüntetik a hozzáférését. De ez még nem elég. Ha a nyomozók átvizsgálják Patricia A. számítógépét, rájöhetnek, hogy korábban használta a belső rendszert. Ennek a nyomai megtalálhatók a helyi log fájlokban, vagyis egy bizonyos Franciscónak „távvezérléssel” meg kell „tisztítania” a log fájlokat. És magát az irodát is megtisztítják: „amikor Andrés (a Mossfon egyik munkatársa) Nevadába jött, mindent eltakarított és az összes dokumentumot elvitte Panamába” – áll az egyik e-mailben.

A maffiánál külön szót használnak azokra az emberekre, akik a tett elkövetése után diszkréten eltüntetik a nyomokat: takarító. Emlékeztetőül: Jürgen Mossack eskü alatt vallotta, hogy a Mossack Fonsecának nincs köze az M. F. Nevada belső ügyeihez és napi ügymenetéhez.{108} Másfelől: nem nyilatkozta Mossack azt is, hogy nincs köztük semmiféle anyacég-leánycég kapcsolat? Kis fáradsággal találunk egy számlanyitási szerződést az M. F. Nevadától, és ebben a Mossfon emberei feltárják a tulajdonosi szerkezetet: eszerint az M. F. Nevada összes részvénye egy Tornbell Associates nevű offshore cég tulajdona, amelyik viszont 45%-ban Jürgen Mossacké, 45%-ban Ramón Fonsecáé, 10%-ban pedig kettejük svájci junior partneréé, Christoph Zollingeré.{109} Mossack állítása, miszerint az M. F. Nevada nem a Mossack Fonseca leánycége, jellemző arra, ahogyan az iroda és annak felelős vezetői megpróbálják elrejteni a valódi tényállásokat. A Mossfon emellett még arra is kísérletet tesz, hogy más módon is védje az ügyfeleit a vádaskodó Paul Singertől, a fedezeti alap tulajdonosától: e-maileket küldenek az érintett Mossfon-cégek ügyvezetőinek, amelyekben azt írják: „ismételten csak azt tudják” tanácsolni, hogy lehetőség szerint ne legyen tulajdonrészük ezekben a speciális cégekben. Ezeket elvileg zár alá helyezhetik, írják a Mossfon emberei, ha a bíróság végül mégis arra kötelezné az ügyvédi irodát, hogy adjon ki minden információt. Ott, ahol le tudtuk leplezni az M. F. Nevadát mint a Mossfon-csoport vállalkozását, megpróbáltunk szisztematikusan utánajárni a Mossfonhoz köthető cégeknek. Minden vállalkozást kilistáztunk, amelyikről már tudtuk, hogy a Mossack Fonsecához tartozik. Harminchetet találtunk. De ennél sokkal többet találtunk gyanúsnak.

[ ] Aztán az a nagy szerencse ér bennünket, hogy Jan Strozyk, az NDR-nél dolgozó kollégánk talál egy Excel-dokumentumot, amelyik rendkívül sokat segít nekünk: ez amolyan „Mossack Fonseca dióhéjban”. A Mossfon biztosítási szerződést akar kötni, ezért az egyik emberük összefoglalta a teljes Mossfon-univerzumot néhány táblázatban. És felsorolta a cégeket, amelyek hozzájuk tartoznak. A 2014-es állapot szerint. Feltehetően a szerződési feltételek közé tartozott az is, hogy a Mossfonnak nyilatkoznia kellett arról, mivel keresi a pénzét, és milyen cégek vesznek részt a tevékenységében. A dolog iróniája, hogy a Mossack Fonseca ugyanennél a cégcsoportnál gazdasági bűntények ellen is biztosítást kötött. Kinyomoztuk, hogy mit ért ezen pontosan a biztosító, és meg is találtuk a definíciót: Eszerint ez a biztosítás a cégeket „az (alkalmazottak vagy harmadik fél által elkövetett) csalás pénzügyi következményeitől, a lopástól (beleértve a rablást és a betörést is){110} és az elektronikus csalástól védi. A kockázatviselés kiterjed a cég beléjük vetett bizalmával visszaélő alkalmazottak által okozott »belső« károkra éppúgy, mint a »külső« veszteségekre.” Nem zárhatjuk ki, hogy a Mossfon ezzel pont az ellen biztosította be magát, ami épp most történik: hogy a belső adatok újságírók kezébe kerülnek. Mindenesetre ezzel a dokumentummal nyerünk először megbízható áttekintést a cégről. Eszerint a Mossack Fonsecának a 2013-as üzleti évben majdnem 100, különféle célokat szolgáló társasága, ezenfelül több mint 100 kapcsolódó cége volt, amelyek látszatcégként működtek. A Mossfon-leányvállalatok szintjén az irat szerint 12 holding található, ezeknek a cégei egyenként fel vannak sorolva az Excel-dokumentumban. A számuk egyértelműen meghaladja a 200-at.

A Mossfon nem csupán ügyvédi iroda, a Mossfon egy sokkarú polip! Vajon ez tényleg a teljes céghálózat? Nem mernénk megesküdni rá. Amit azonban látunk: a Mossack Fonseca olyan szolgáltatásokat is kínál, mint a jachtok és repülőgépek regisztrálása, szellemi tulajdonnal kapcsolatos jogi tanácsadás, vagyonkezelés, befektetési bankári szolgáltatások, letétkezelés vagy virtuális irodák bérbeadása. Más cégek ingatlanokért, bankszámlákért, telefonvonalakért, járműállományért vagy elszámolásokért vállalnak felelősséget. És természetesen a más országokban működő irodáknak saját cégeik vannak. Ha tehát valamelyik Mossfon-kirendeltségnek jogi problémái támadnak, például azért, mert olyan céget kezel, amelyik csalásba vagy szankciószegésbe keveredett, a panamai főhadiszállás bármikor el tud határolódni tőle. Ahogyan azt a fent említett amerikai különleges nyomozó, Jack Blum leírta. Ebből az áttekintő dokumentumból tudjuk meg először azt is, hogy állítólag mennyi bevételre tesz szert a Mossfon: 42,6 millió amerikai dollárra a 2013-as évben. Ez a szám kissé elbizonytalanít bennünket. Az ezzel szemben álló kiadások természetesen nem túl magasak. A névleges igazgatók egy része például csak évi 5000 amerikai dollár körül keres. Mégis úgy sejtettük, hogy a Mossack Fonseca a határokat legalábbis feszegető módszereiért és az ezzel járó kockázatokért magasabb díjazásban részesül. A dokumentum azt is pontosan feltárja, hogy melyik vállalkozási terület milyen százalékban járul hozzá a bevételhez. Kevéssé meglepő módon a cégek nagy része kigazdálkodja, amit a fő üzletre áldoznak: a postafiókcégek alapítását és vezetését. De azok a területek, amelyeken a Mossack Fonseca-csoport közvetlenül együtt dolgozik a végső ügyféllel, már nem elhanyagolható mértékű hozzájárulást mutatnak: nevezetesen 12%-ot. A dokumentum szerint a Mossack Fonseca 2013-ban összesen 588 munkatársat foglalkoztatott, ebből 342-t Panamában, 140-et Ázsiában

és 40-et a Brit Virgin-szigeteken. Hatot Kolumbiában, hármat Szamoán, ötöt Luxemburgban és 18-at El Salvadorban. Úgy hihetnénk, hogy ez az alkalmazotti szám mérhetetlenül sok költséget jelent, a bérek színvonala azonban El Salvadorban, Panamában vagy a Brit Virgin-szigeteken jóval az európai alatt marad. [ ] A Mossfonnak saját bevallása szerint 2015 őszén majdnem 50 irodája van több mint 30 országban. Az irodák közül több mint 30 leánycég, a többi „partneriroda”, számunkra homályos jogi státusszal, leginkább talán franchise-partnerhez lehetne hasonlítani. A 200 cég között könnyen észrevétlen maradhat egy láthatatlan cég, amelyet röviddel ezelőtt még International Outsourcingnak hívtak, egy ideje pedig Mossfon Executive a neve. A panamai székhelyű cégnek 2013ban jó 20 alkalmazottja volt, köztük azok is, akiknek a neveivel a Mossfon-adatokkal töltött elmúlt hónapokban gyakran találkoztunk: névleges igazgatók és igazgatónők, strómanok és strófrauk, akik állítólag „cégeik” sorsát intézik. Ők azok, akik kifelé megjelennek, akikre akár a Google-lal is rákereshetünk. Ők azok, akik felbukkannak a nemzetközi médiában, mert olyan offshore cégek papírjait írják alá, amelyekből szalagcímek lesznek. Rájuk nehezedik a legnagyobb nyomás: cégek ezreinek ők az arcai, nevei. Az ő nevük kerül szankciós listára, periratokba, blogokba és újságcikkekbe. És ha baj van, magyarázza el egy szakértő nekünk Panamából, akár be is perelhetik őket postafiókcégek működtetéséért. Érthető, hogy miért nem közvetlenül alkalmazza őket a Mossack Fonseca.

[ ] A Mossfon névleges igazgatóinak egyike Leticia Montoya. Ő volt az igazgatónője a Casa Grande Developmentnek, amelyik a Siemens számára működtetett feketekasszákat Latin-Amerikában, és annak a cégnek, amelyen keresztül a nicaraguai hatalmasság, Arnoldo „Fat Man” Alemán és cinkosai állítólag milliókat tüntettek el. A listát sokáig folytathatnánk, egyedül a panamai cégnyilvántartásban összesen több mint 25 000 aktív és valamikori igazgatói poszton találjuk meg a nevét. Hogy le is írjuk: huszonötezer. Ebben a számban nincsenek benne azok az igazgatói posztok, amelyeket Montoya Panamán kívüli postafiókcégeknél tölt vagy töltött be. A végső szám feltehetően jóval magasabb. Leticia Montoya fejében egészen biztosan megfordult az a kérdés, hogy hogyan tudná felelősen ellátni igazgatói kötelességeit ebben a cégkavalkádban. De ki ez a Leticia Montoya, a névleges igazgatónők királynője? Személyi igazolványának másolata szerint 1953-ban született Panamában, panamai állampolgár, teljes neve Leticia Montoya Moran. Nem járt felsőoktatási intézménybe, a forrásunk szerint angolul sem tud, és egy Panamaváros környéki szegénynegyedben lakik. Ami nem is meglepő, mert bár a Mossack Fonseca milliókat keres a velük való üzleteken, épp a támadásoknak kitett névleges igazgatókat nem hagyja részesülni belőle: kicsit együtt érzőek vagyunk, amikor az egyik feljegyzésben azt látjuk, hogy Leticia Montoya – aki egy belső kimutatás szerint 1981 októbere óta dolgozik Jürgen Mossacknak – olykor éppen csak 400 amerikai dollárt keres egy hónapban. Egy rövid számítás: a Mossfon a névlegesigazgató-szolgáltatásért nagyjából 450 amerikai dollárt kér egy évre. Cégenként sok esetben három

névleges igazgatót alkalmaz, az igazgatónként 150 dollár. Leticia Montoya éves bére legalábbis egy ideig durván 4800 amerikai dollár.{111} Ha csupán 32 aktív cége volna az igazgatónőnek, már el is költötte volna rájuk az éves keresetét. Montoya azonban sokkal több céget igazgat. Egy 2012-es felmérés szerint 3143 postafiókcég igazgatójaként van bejegyezve. Ez azt jelenti, hogy csupán 2012-ben majdnem félmillió amerikai dollár bevételt hozott. Ez fizetésének a százszorosa. [ ] A névleges igazgatók rendszeréhez legalább három űrlap kitöltése szükséges – ezekből a papírokból több ezret találunk az adatok között. A stróman, akit offshore nyelven nominee directornak (névleges igazgató) hívnak, biztosítja a valódi tulajdonost arról, hogy követi az utasításait, és semmilyen követelést nem támaszt a céggel vagy vele szemben (ez a nyilatkozat a nominee director declaration). A végső ügyfél, a beneficial owner ekkor teljes körű meghatalmazást (power of attorney) kap a névleges igazgatótól, amely őt de facto ügyvezető igazgatóvá teszi a cégben. Végül egy harmadik dokumentumban – amelyet eleve nem töltenek ki szabályszerűen – a névleges igazgató a felmentését kéri (resignation letter). Ő alá is írja ezt a levelet, és átadja a valódi tulajdonosnak, de dátumot nem ír rá – így a valódi főnök bármikor meghamisíthatja, vagy akár visszamenőleg is hatályba helyezheti azt. A névleges igazgatót tehát gyakran már a legelején megfosztják az önállóságától. A Mossack Fonseca a mindennapi ügymenetben gyakran arra utasítja névleges igazgatóit, hogy mindenféle dokumentumot bianco írjanak alá, sokszor számlanyitási szerződéseket, de előzetes részvénynyomtatványokat is, amelyekre az ügyfélnek még rá kell írnia a

cég nevét. Így szükség esetén minden nagyon gyorsan elintézhető, mert a panamai Mossfonnak nem kell minden egyes aláíráshoz külön berendelnie a névleges igazgatókat. És van, ami még ennél is abszurdabb: az adatok között újra és újra találunk olyan mappákat, amelyek nagy tömegben tartalmaznak bianco aláírt lapokat. Üres fehér lapok a három névleges igazgató aláírásával, különböző kombinációkban. Néha a lap alján írnak alá, néha a közepén, néha a tetején. Ezekre a fehér lapokra elméletileg bármi rákerülhet. Adásvételi szerződés, egy új meghatalmazás, a cég bezárása. [ ] Jürgen Mossack is elfoglalt igazgatói posztokat és működött strómanként. „Jurgen Mossack” néven legalább 1500 körül van a valamikori vagy aktuális igazgatói pozícióinak a száma. Ha a „Jurgen Mossack 1”, „Jurgen Mossack7058”, „Jurgen Jurgen Mossack” vagy egyéb más variációkat is hozzászámoljuk, még sokkal több is van a cégnyilvántartásban.{112} Találunk egy e-mailt 2008-ból, amely szerint Mossackot magát – és első feleségét – nem szabad többé névleges igazgatónak megtenni. Idővel a beosztottaira hagyta ezt a munkát. És ha ők hibáztak, ha az egyik névleges igazgatót vagy igazgatónőt perbe fogták, a Mossfon gondoskodott arról, hogy ez ne érintse a nagy egészet: ha valaki mégis beperelné azt a céget, amelyik a legtöbb névleges igazgatót és igazgatónőt foglalkoztatja – az csak a Mossfon-szatellit Mossfon Executive-ot érintené, a több mint 200 Mossfon-cég egyikét. Milyen hasonlatot is használt erre az egykori amerikai nyomozó, Jack Blum? Egy puzzle, amelyik rögtön szétesik, ha valaki ellen nyomozás indul. Nyilvánvalóan ezen az elven működik az egész Mossfon-univerzum.

Mivel Jürgen Mossacknak és Ramón Fonsecának saját cégeik is vannak, például letétkezelésre, az ügyfelek, az alapítványok és a legtöbb iroda vagyonának a kezelésére, a nyomozás vagy a per először mindig az egyik leánycéget venné célba. Ezekről azonban elsőre nem lehet megállapítani, hogy leánycégek, mert egy olyan offshore cég tulajdonában vannak, amelyik maga is egy alapítvány tulajdona. A kicsi, lazán kapcsolódó egységek rendszerét Jürgen Mossack és Ramón Fonseca logikus módon magáncélra is alkalmazta. A vagyonukat mindketten olyan céghálózatokban helyezték el, amelyek közül a legtöbb látszólag áttekinthető funkcióval rendelkezik. Jürgen Mossack egyik cégének majorságai vannak, egy másiknak penthouse-a, van egy a helikopterhangárja számára, egy másik a helikopterének, egy a tíkfaültetvényének, egy az aranyának, és még egy a jachtjának – a Rex Maris, a Tenger királya. Jürgen Mossackot, a német kalandor, Erhard Mossack fiát kétségkívül igen gazdag emberré tette az ügyvédi irodája. Gazdag emberré, akinek egyfajta offshore spleenje alakult ki: még az autói számára is megvannak a külön cégei, egy a Mercedesének, egy a Volvójának, egy a Mazdájának és egy a Chevrolet Tahoe-jának.{113} Magánvagyona szervezésének középpontjában, úgy tűnik, egy The Mossack Family Foundation nevű alapítvány áll. Ehhez tartozik privát offshore cégeinek legtöbb részvénye, ide folynak be a Mossfontevékenységek nyereségei. Az 1997-ben alapított alapítvány fő kedvezményezettje Jürgen Mossack, utána következnek a vér szerinti és az örökbe fogadott gyerekek. Mossack jelenleg a harmadik házasságában él, ezért vannak ennyien. A The Mossack Family Foundation, mint oly sok más alapítvány, amelyet a Mossfon ad el, diszkrét számlát tart fenn Svájcban. De a család nemcsak profitál a cégből, hanem régóta része is a cégnek: Mossack első házasságából származó lánya és a szintén az első

házasságából származó fia néhány éve az apjuknál dolgoznak. A lány legutóbb ügyféltanácsadóként, a fiú ügyvédként. Mossack első felesége egy ideig nyilvánvalóan névleges igazgató volt, Mossack két örökbe fogadott fia a második házasságából szintén a Mossfonnál dolgozott vagy dolgozik, és a harmadik felesége, aki Kubában született, ügyvédként tevékenykedett ugyancsak a Mossack Fonsecánál. Jürgen Mossack testvére, a Darmstadt környékén élő Peter panamai tiszteletbeli konzul, a Mossfon belső embereként ő is birtokol egy céget. Az nem világos, hogy a valóságban is használja-e. 2015 februárjában még azt nyilatkozta nekünk, hogy fogalma sincs a testvére ügyeiről.{114} Jürgen Mossack édesanyját és az apját, a valamikori Waffen-SS Rottenführer és későbbi CIA-ügynök Erhard Mossackot is megtaláltuk egy cégnél a Mossfon-archívumban. A família, la familia. A cég. Minden egy.

17 Spirit of Panama A panamai iroda egyik kulcsfigurájának jelentőségét mind ez idáig alábecsültük, ez akkor tudatosul bennünk, amikor intenzívebben kezdünk anyagot gyűjteni Christoph Zollingerről. A kezdet kezdetén az ügyvédi iroda három társtulajdonosának egyikét láttuk a svájciban, már csak azért is, mert Mossackéval és Fonsecáéval együtt az ő hozzájárulására is szükség volt, ha a Mossfon emberei különösen nehéz döntés előtt álltak – például egy olyan kérdésben, hogy az iroda megtartson-e egy gyanús ügyfelet, vagy ne. A három férfi ilyenkor többnyire rövid, egy vagy két szótagos e-mailben válaszolt, s ezzel a dolog eldőlt. Ám a Commerzbankban 2015 februárjában lefolytatott razzia és az erről szóló tudósításunk után, 2015. április végén a svájci TagesAnzeigerben közzétett Zollinger-portréban olyan szavakat idéznek tőle, hogy már 2011-ben kiszállt a Mossack Fonsecából, ráadásul nem is volt a társuk. De a lap – melynek testvérlapja, a SonntagsZeitung időközben szintén beszállt a Prometheus-projektbe – kérdéseire válaszolva Zollinger nemcsak azt állítja, hogy „ő a panamai MF-ben soha nem volt partner, sem társtulajdonos”, hanem azt is, hogy „sosem volt aláírási joga”, mégpedig „se iratok, se bankszámlák vonatkozásában”. Továbbá „se cégjegyzési joggal, se más meghatalmazással” nem rendelkezett, és „SOHA nem volt az igazgatótanács tagja”. És: Mossfon-részvényeket sem birtokolt. Aki a nyilvánosság előtt ilyen következetesen tagad, annak legyen igaza. Már csak azért is, mert kellemetlen lenne, ha hazugságon kapnák. A

Tages-Anzeiger cikke után első körben abból indultunk ki, hogy Zollinger állítása megfelel a valóságnak. De azért elhatároztuk, hogy még egyszer alaposan szemügyre vesszük a svájcit. Időnk volt bőven, jóllehet még sok, fontosabbnak tűnő célpontunk volt. Még akkor is, ha Zollingerénél jobban elmesélhető történet nem sok akad: a jogi egyetem elvégzése után bejárja a világot, 1995-ben Panamában ragad, ahol először egy internetszolgáltató cégnél dolgozik, végül 1997-ben beszáll a Mossack Fonsecába, kezdetben a két alapító asszisztenseként. Pályája meredeken ível felfelé, és 2004-ben már a vezetőség tagja. Megkapja a panamai állampolgárságot, feleségül vesz egy panamai nőt, később „a külügyminisztérium különleges megbízottjává” avanzsál. 2010-ben hazájában, Svájcban kipróbálja a St. Moritz-i bobpályát, és annyira belelkesül a sportágtól, hogy nyilván ott helyben elhatározza, a Jég veled! című játékfilm hőseinek nyomdokaiba lép. Az amerikai filmvígjátékban egy jamaicai bobcsapat a körülmények ellenére megpróbál elindulni az olimpiai játékokon – a szüzsé lényegében az 1988-ban, Calgaryban megrendezett olimpiai játékokon induló jamaicai bobcsapat igaz története. Zollinger tehát bobegyesületet alapít Panamában, olyan szponzorokat szerez, mint az Adidas és a BMW, egy világklasszis edzőt szerződtet, és egy tévés castingshow-ban keres tolókat bobcsapatának, a Spirit of Panamának. Az országot elönti a rokonszenvhullám, még az államfő is nyilvánosan drukkol a bobcsapatnak, hogy elérje nagy célját: kijusson a 2014-es olimpiai játékokra, Szocsiba. Az egzotikus svájci– panamai bobcsapat történetét nemcsak Svájcban és Panamában kapják fel nagy lelkesen, de a Spiegel gyerekmagazinjában is megjelenik egy cikk Álom szántalpakon címmel. A Zollinger és Eduardo Fonseca – Ramón fia – körüli csapat elég jó reménnyel száll versenybe. Mígnem Christoph Zollingernek megsérül a lába, és nem sikerül a kvalifikáció. Véget ér egy

álom. [ ] Zollinger akkor kerül megint a látókörünkbe, amikor találunk egy, a Mossack Fonseca & Co. S.A. tulajdonosaira utaló iratot. Ebben a 2008. május 21-i állapot szerint Christoph Zollingert a részvények 10%-ának tulajdonosaként nevezik meg, arról nincs szó, hogy ezek közvetve vagy közvetlenül vannak-e a birtokában. A maradék 90% tulajdonosa fele-fele részben Ramón Fonseca és Jürgen Mossack. Ezek szerint, legalábbis 2008-ban, Zollinger közvetve nyilvánvalóan birtokolt Mossack Fonseca & Co.-részvényeket – amit 2015 áprilisában a Tages-Anzeigernek adott interjújában letagadott. 2016 márciusában újra megkérdeztük erről, ugyanazzal az eredménnyel. Azt azonban beismeri, hogy „köznyelvi értelemben társnak nevezik”, és „ebben a szellemben” írta alá az e-mailjeit is. Végignézünk más Mossfon-cégeket, és hamar rátalálunk, mégpedig holdingokban, tehát olyan cégekben, amelyeknek más társaságokban van részesedésük:{115} – A Tornbell Associatesben – amelynek többek között az amerikai Mossfon-cégben van érdekeltsége, Nevadában – Christoph Zollingernek a dokumentumaink szerint 10%-os, jóllehet csak közvetett tulajdonhányada van. – A Baysel Investben, amely a Mossfon privát banki üzletága, a Mossfon Asset Management tulajdonosa, Christoph Zollingernek 10%-os részesedése van. Kérdésünkre Zollinger megerősíti, hogy a Baysel részvényese volt, de kijelenti, hogy ezt a társaságot „nem ismerte”.

– Az M. F. Private Holdings Limitedben, egy Mossfon-holdingban adataink szerint a Panaswiss Foundation nevű magánalapítvány 10%ot birtokolt, ez egyike annak a három panamai alapítványnak, amelyet Zollinger környezetéhez sorolunk. Ő maga erről így nyilatkozik: „Az én alapítványom egy olyan alapítvány kedvezményezettje, amely az M. F. Private Holdings Limited tulajdonosa volt.” E helyütt abbahagyjuk a felsorolást, és áttérünk arra a kérdésre, hogy benne volt-e a felügyelőbizottságban. Nem telik bele néhány perc, egy Word-dokumentum van a monitorunkon, amely akkurátusan felsorolja az ügyvédi iroda különböző cégeiben betöltött igazgatói posztjait. A 2015. márciusi állapot szerint, tehát még a Tages-Anzeiger megkeresése előtt, Zollinger a Mossack Fonseca & Co. S.A. ügyvédi iroda, a vagyonkezelési részleg, a Private Banking üzletág, a Trust-üzletág (bizalmi vagyonkezelés), illetve a Beechfield Corp. Holding igazgatója. A Mossack Fonseca alkalmazottai még 2015 májusában is olyan prospektusokat terjesztenek, amelyekben Fonseca és Mossack mellett, fényképpel és életrajzzal Zollingert is a Mossfon felügyelőbizottságának tagjaként mutatják be. Újra előkeressük Zollinger szó szerinti nyilatkozatát: „SOHA nem volt az igazgatótanács tagja.” 2016. március elején rákérdezünk Zollingernél az igazgatói tisztségére. Már nem állítja, hogy sosem volt igazgató, de kijelenti, hogy az utóbbi években „kilépett a nevezett társaságok vezetőségéből”. Következő pont: 2015 tavaszán Zollinger úgy nyilatkozott a TagesAnzeigernek, hogy 2011-ben kivált a Mossfonból. Meglepő, ugyanis számos, éppen 2015 tavaszán kelt e-mailt találunk, amelyeket Zollinger a Mossfon e-mail-címéről írt. 2015 márciusában Zollinger még valamennyi

igazgatói tisztségét betöltötte. Az utolsó maileket, amelyekben jelezte, hogy lemond megbízatásairól, adataink szerint nem sokkal az után küldte el, hogy 2015. február végén a Süddeutsche Zeitungban első ízben számoltunk be a panamai ügyvédi iroda viselt dolgairól. És olyan emaileket is találunk, amelyeket egy Andrea N. nevű alkalmazott Ch. Zollinger asszisztenseként írt alá. Mégpedig 2015 júliusában. Egy ugyanebben a hónapban kelt belső e-mailben a Mossfon személyzeti osztálya kimutatást készít a munkatársak létszámáról: a Mossack Fonseca & Co S.A. mellett 260, de a „C. Zollinger” mellett is „2” áll. Erről Zollinger azt nyilatkozza, hogy 2011-ben valóban megvált ügyvezető igazgatói – tehát menedzseri – tisztségétől a Mossfonban, de „megtartottam egy MF e-mail-címet az általam kísért projektek számára”, és ma már egy-egy „külső tanácsadói tevékenységet leszámítva semmilyen funkciót nem töltök be”. 2012 óta „munkatársnője sincs” a Mossfonnál. Továbbá azt állítja a Tages-Anzeigerben, hogy a Mossfon „végső ügyfeleknek sosem adott tanácsot” – holott ő maga annak a Private Banking részlegnek az igazgatója és részvényese, amely éjjel-nappal egyebet sem tesz. Ezzel is szembesítjük. Zollinger megmagyarázza, hogy a TagesAnzeiger-interjúban a „Mossack Fonseca & Co tevékenységéről” beszélt. Korábban is mondta, hogy a Tages-Anzeiger „kizárólag” a Mossack Fonseca & Co-ról kérdezte, ami információink szerint nem felel meg a valóságnak. A végső ügyfelekkel kötött üzletekről Zollinger ezt mondta: „A Mossfon Trust és a Mossfon Asset Management nem a klasszikus ügyvédi tevékenység része. Ezek közvetlenül adnak tanácsokat az ügyfeleknek, ami a honlapjukon fel is van tüntetve.” Amit itt látunk, az jellemző próbálkozás, hogy jogászkodó csűrcsavarral mesterségesen felosszák a Mossfon-csoportot. Végül Zollinger a Tages-Anzeigerben elmagyarázza: a Mossfon-

csoportból való kilépésének egyik oka az volt, hogy „nem tudott azonosulni az offshore üzlettel, mint olyannal”, és nem kívánt „vétlenül felelősséget vállalni harmadik személyek esetleges jogellenes lépéseiért”. Mindazok alapján, amiket az adatokból kiolvasunk, Christoph Zollinger volt az ügyvédi iroda egyik motorja. Hiszen ő volt az, aki – a Mossfon compliance részlegének tanácsa ellenére – szenvedélyesen érvelt amellett, hogy tartsák meg ügyfélként Rami Makhloufot, a szíriai elnök, Bassár elAszad unokatestvérét és pénzügyi tanácsadóját. Erről ma Zollinger azt mondja, akkor „tévesen” ítélte meg a helyzetet, és sajnálja. Épp befejezzük ezt a fejezetet, amikor Julia Stein kolléganőnk az NDRtől elküldi nekünk egy YouTube-videó linkjét. Egy Mossfon-imázsfilm. A nyolcadik percnél a narrátor képen kívül ünnepélyesen bejelenti, hogy 2004-ben Christoph Zollinger „hivatalosan a Mossfon Group társa lett”.

18 A világ nem elég Valamikor a kilencvenes évek végén Joachim zu Baldernach – akit valójában másként hívnak – nem találja a Bahamákon bejegyzett cégét. Pontosabban Baldernach, akinek a családja súlyos milliárdokat birtokol, természetesen nem a cégét helyezte át, hanem csak a kilencvenes évek elején alapított postafiókcége mind az 5000 tulajdonrészének bemutatóra szóló részvényét. De ez a részvénycsomag kvázi maga a cég. Az offshore cégeknek általában nincs irodájuk, nincsenek alkalmazottaik, többnyire még saját postafiókjuk sincs. Baldernach tehát bűnbánó faxot küld a Mossack Fonseca bahamai fiókjába címezve, és ebben megkérdezi, hogyan juthatna új részvényhez. A Mossfon most a következő problémával találja szemben magát: nem tudhatja, hogy Baldernach a részvénycsomagját valójában nem eladta, kölcsönadta vagy elzálogosította-e. Hiszen a nyilvánosságot nem kedvelő körökben éppen azért olyan népszerűek a bemutatóra szóló tulajdonosi részvények, mert az offshore céget bármikor el lehet adni úgy, hogy nyoma sem marad. De mi van, ha a Mossack Fonseca kibocsát egy új részvénycsomagot, mind az 5000 tulajdonrészre – és másnap beállít valaki az eltűnt részvénycsomaggal? Akkor ez a valaki lenne az offshore cég jogos tulajdonosa. Végül Joachim zu Baldernach aláír egy garancialevelet (letter of indemnity), afféle kártérítési kezességet a Mossfon részére, mint az az adatainkból kiderül. Ebben a levélben Baldernach kezeskedik, hogy a részvénycsomagot nem ruházta át, nem adományozta el, és máshogy sem

használta fel, ezzel mentesítve a Mossfont az új részvénycsomag kapcsán lehetséges bármilyen felelősség kockázata alól. Joachim zu Baldernach megkapja az új részvénycsomagot. Az offshore cég ismét az övé. Csakhogy: Baldernach, az egyik leggazdagabb német család leszármazottja miért tesz szert egy, a Bahamákon bejegyzett cégre – ráadásul olyanra, amelyben csak néhány éve résztulajdonos? Amely korábban teljesen átláthatatlan volt, névleges igazgatókkal és bemutatóra szóló részvényekkel, sőt később még álrészvényesekkel is? Adóelkerülés miatt? A vagyonát akarta ilyen módon megvédeni? A Baldernach családban, mint oly sok más családban is, sokat veszekednek a pénz miatt. Vagy csak gyakorlati és jogi szempontok alapján döntöttek?{116} Joachim zu Baldernach az offshore céget egy genfi tanácsadó társaság közvetítésével szerezte meg, amely azzal hirdeti magát, hogy az adóminimalizálás érdekében nemzetközi struktúrákat vesz igénybe. Dokumentumaink arra utalnak, hogy Baldernach ingatlanüzleteket bonyolított le Dél-Amerikában, és nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy az offshore céghez tartozott egy másik cég is, amely viszont fenntartott egy jachtot. A kilencvenes évek közepén Baldernach a postafiókcégén keresztül bankszámlát nyitott Svájcban, azt kerek tíz évvel később egy luxemburgi követte. Mindkét ország híres bankjai diszkréciójáról. A Bahamákon bejegyzett cégnek az adatainkból kiolvasható utolsó tevékenysége egy luxusjacht eladása – az esedékes szerződést a névleges igazgatók írják alá. Joachim zu Baldernach ugyanis úgy döntött, hogy még nagyobb jachtot vásárol, egy egészen különleges, az ő kívánságaira szabott megajachtot. Minden jel szerint ezt is egy cég tartja fenn egy másik adóparadicsomban. Egy profi family office (családi vagyonkezelő){117} mindent tökéletesen

megszervezett. De vajon rendben van-e, hogy az ember itt alapít egy offshore céget, ott alapít egyet, meg amott, és ki tudja még, hol? A szupergazdagok világában szemlátomást: igen. [ ] Valamikor a múlt század vége felé kialakult egy párhuzamos világ, amelyben az „uber-richek”, ahogy az amerikaiak a gazdagok leggazdagabbjait nevezik, a világ legtermészetesebb módján valahol offshore parkoltatják a vagyonukat. Adataink között háromjegyű számban szerepelnek azok a nagyon híres és nagyon gazdag családok, amelyek vagyonuk egy részét postafiókcégekben tartják. Ebben a kezükre játszanak a family office-ok, az exkluzív magánbankok és a nagy bankok nagy VIPrészlegeinek a vagyonkezelői. Ha valaki megkérdezi e diszkrét szakma képviselőit, miért vándorol a pénz gyakran szinte automatikusan offshore cégekhez, megtudhatja, hogy korántsem minden esetben adóelkerülés vagy adócsalás a cél. Brooke Harrington, dán szociológusnő ezt csak megerősítheti. Jól kiismeri magát ezen a terepen, mivel két év alatt kiképeztette magát exkluzív vagyonkezelővé – mindenekelőtt pedig két évig ebben a világban élt. Drága szállodákban, továbbképzéseken, repülőgépen, kongresszusokon ült a kollégái mellett. Példaképe az ezen a terepen végzett, hosszú távú kutatáson John van Maanen, a legendás amerikai tudós volt, aki a hetvenes években Kaliforniában rendőrré képeztette magát, hogy jobban megértse ezt a világot, és beszélgetőpartnerei bizalmába férkőzzön. Akárcsak van Maanen, Harrington is megállapította: miután a csoport elfogadta, megszűnt a vele szemben tanúsított tartózkodás. Beszélgetőpartnerei nyíltan, őszintén válaszoltak, így aztán Brooke Harrington mindenki másnál jobban le tudja írni, mi hajtja a szupergazdagok vagyonkezelőit. Az

„uber-richek” nagyvonalú tiszteletdíjat fizetnek segítőiknek, akik megszabadítják őket azoktól a kötelezettségeiktől, mondja Harrington, „amelyeket a világ rajtuk kívül eső része a mindennapi élet részének tekint”. Vagyis az adóktól, adósságoktól és bírósági ítéletektől, de nem csak ezektől. A vagyonkezelők egyik lehetséges feladata, magyarázza Harrington, „hogy a magánvagyont eltüntessék a kormányok elől”, egyszersmind az elvált feleségek, elégedetlen örökösök, dühös felperesek és hitelezők szeme elől. Az offshore nemcsak a nemszeretem adók elkerülésére szolgál, mondja Harrington, hanem a nemszeretem törvények, szabályok és kötelezettségek megkerülésére is. Demokráciákban ezt az állítást így pontosíthatjuk: azoknak az adóknak, törvényeknek, szabályoknak és kötelezettségeknek a megkerülésére, amelyekben a polgárok megállapodtak, és amelyek mindenkire vonatkoznak. De úgy tűnik, ma már ez messze nincs így. „Az Egyesült Államok gazdaságának irányítóinál valószínűleg nem kivétel, hanem norma – írja Paul Krugman, a New York Times Nobel-díjas kolumnistája –, hogy vagyonuk nagy részét offshore-ban rejtik el.” Azok alapján, amit tudunk – és amit hónapok óta látunk a kiszivárogtatott anyagunkban –, a világ minden más táján is hasonló a helyzet. Megtaláljuk benne a leggazdagabb indiaiak, afrikaiak, ausztrálok, oroszok és kínaiak némelyikét, amerikai, európai, latin-amerikai és közelkeleti milliárdosokat. Csak a 2015-ös év 500 leggazdagabb emberének Forbes-listájáról több mint 50 milliárdost találunk. És a Mossack Fonsecán kívül még sokan mások is foglalkoznak offshore cégekkel, úgyhogy korántsem teljes a kép, amit látunk. Gabriel Zucman francia közgazdász megpróbálta extrapolálni, hogy a világ vagyonának hány százaléka hever adóparadicsomokban. Nyolc

százalékra, kerek 5900 milliárd euróra becsülte. Zucman feltételezése szerint ennek háromnegyede adózatlan. Leona Helmsley, a milliárdos ingatlankirály, Harry Helmsley felesége egyszer őszinte büszkeséggel, nem köntörfalazva kijelentette: „Az adó a kisembereknek való.” Egy amerikai bíróság azonban másként vélekedett erről, és adócsalásért börtönbe zárta. Ám az adó valóban csak egyike az offshore-ba csábító okoknak. Nicholas Shaxson brit szerző, a világ egyik legjobb adóparadicsomszakértője, a Kincses szigetek: adóparadicsomok és az emberek, akik ellopták a világot (Treasure Islands: Tax Havens and the Men who Stole the World) című könyvében összefoglalóan így ír erről: „Az offshore a gazdag és befolyásos elit projektje, melynek segítségével kihasználhatja a társadalom nyújtotta előnyöket anélkül, hogy ahhoz bármivel hozzájárulna.”{118} Nicholas Shaxson azt is írja, hogy az offshore világ „a legnagyobb erő a történelemben, amely a vagyont és a hatalmat a szegényektől a gazdagokhoz tolja”. Az Oxfam nevű civilszervezet szerint a világ népességének felső egy százaléka valójában már ma nagyobb vagyonnal rendelkezik, mint a világ fennmaradó része együttvéve. Nem túl meglepő, hogy e körül az egy százalék körül kialakult egy fényesen kereső iparág, amely csak abból él, hogy gyarapítja ezt az elképesztő gazdagságot. Ennek az iparágnak egy részét az adatainkban látjuk leképezve, szinte valamennyi országban, cégek ezreiben. Működtetői a family office-ok, a vagyonkezelők, a bankok, a befektetési tanácsadók, az adószakértők és természetesen maga a Mossack Fonseca. Mindenki az egy százalékért. [ ] Egy százalék.

Ebből a számból időközben rögzült politikai fogalom lett, egy ország leggazdagabb egy százalékát jelenti. Az Egyesült Államokban a fogalom kifordítása egy politikai mozgalom jelszava lett: „Mi vagyunk a 99%”, skandálták a Foglaljuk el a Wall Streetet mozgalom hívei; a zászlókra írt, kartonlapokra rótt „99%-ot” a magasba emelték. A mind ritkábban felhangzó kiáltások egyike volt ez a kapitalizmus mindenhatóságának vadhajtásai ellen. George Packer amerikai szerző Legombolyítás. Az új Amerika belső története (The Unwinding: An Inner History of the New America) című, 2013-ban megjelent sikerkönyvében indulatmentesen és pontosan írja le, hogyan gyűrte le a pénzügyi elit az amerikai gazdaságot, hogy ez milyen abszurd következményekkel jár az ország többi részére nézve, és hogy politikailag korábban az átlagosnál kevésbé elkötelezett polgárok egyszeriben miért merészkednek oda a tüntető Wall Streetfoglalók közé: mert úgy érzik, hogy „azok ott, fent” elárulták őket. Az olyanok, mint Sanford I. Weill, a világ valaha legnagyobb pénzügyi szolgáltató csoportja, a Citigroup létrehozója. Az arisztokratikus fellépésű bankár egyike azoknak, akik felelőtlen ügyleteikkel előidézték a 2008-as bankválságot. A Foglaljuk el a Wall Streetet mozgalom által gyűlölt figurák közé tartozik, és természetesen ő is a Mossack Fonseca egyik ügyfele volt. A panamai ügyvédi irodánál volt egy April Fool nevű postafiókcége. Hatvanméteres jachtjának is ezt a nevet adta, mert Sandy, ahogy a barátai nevezik, 1954. április 1-jén ismerkedett meg feleségével, Joannal.{119} Ez hát az egy százalék világa. [ ] A „99%” jelszó az, ami összeköti az átlagos alkalmazottat és a takarítónőt, a hajléktalant és a gyermekét egyedül nevelő buszvezetőnőt, a szabadúszó

grafikusnőt és az építőmunkást. Egységbe forrasztja őket a düh, amiért az átlagembernek a válság idején nap mint nap meg kell küzdenie a megélhetésért – míg az „uber-richek”, a szupergazdagok azon törik a fejüket, mi legyen az offshore cégük neve, ahol új szuperjachtjukat, penthouse-ukat vagy a részvényeiket tartják. Van egy internetes oldal, ahol a 99% kieresztheti a gőzt. Mint, mondjuk, az a fiatal nő, aki egy papírlapra írt szöveget tart a kamera elé: „30 éves vagyok, férjezett, és van egy gyerekem. 2006-ban jól megvoltunk, teherbe estem, terhességi magas vérnyomás miatt négy hónapig feküdnöm kellett. Ezalatt elbocsátottak az állásomból. 2011: mindenünket eladtuk, hogy a lányunknak megadhassuk azt, amire szüksége van. Nem találok új munkát. A házunkat éppen most kényszerárverezték el. FÉLEK. MI VAGYUNK A 99%.” Miért meséljük el mindezt? Mert hozzá hasonló emberekkel nem találkoztunk az adataink közt. És nem kell hozzá nagy merészség, hogy megjósoljuk: nem is fogunk. Minél bonyolultabb és átláthatatlanabb egy offshore konstrukció, annál drágább. De már egy átlagos postafiókcég is csak akkor éri meg, ha jó nagy vagyonról van szó. A tengerentúli pénzügyi szolgáltatók izmos éves díjakat kérnek, ehhez jön az ügyvédek tiszteletdíja, akik ügyelnek a részletekre, esetleg még egy svájci bankszámla is; és mindez jó esetben sok-sok éven át. Nemegyszer körülményesen, néhány kerülő úton kell odajuttatni a vagyont. Ezt a Mossfon is így látja: „Legtöbb” ügyfele úgynevezett high-networth individual (magas tőkefedezettel rendelkező magánszemély), akiknek vagyona „meghaladja az 500 000 amerikai dollárt”, írja a Mossfon egyik munkatársa egy német érdeklődőnek, és figyelmezteti, hogy „ezek a rendkívül nagy bizalmat és professzionalizmust igénylő struktúrák általában évi több ezer dollárba kerülnek”.

A szupergazdagoknak ez nem gond. És mindig vannak még gazdagabbak: ultra high-net-worth individualnek (nagyon magas tőkefedezettel rendelkező magánszemély) a vagyontanácsadók világában az számít, aki a mellényzsebéből képes legalább 30 millió dollárt befektetni. Ebből a fajtából időközben már 103 000 példány van, és számuk évről évre növekszik. Közöttük minden bizonnyal sok az olyan közel-keleti sejk, akinek cégeit a Mossfon igazgatja. E cégek egyike a Marshdale S.A. 2009 júniusában néhány százmillióért megszerzi az Ecstasea-t, egy orosz oligarcha legendás, 87 méter hosszú motoros jachtját. A dokumentumok szerint a Mossack Fonsecánál van egy kis vita arról, hogy kié is tulajdonképpen a Marshdale. Mígnem az egyik munkatárs kideríti, hogy „a cég utolsó tulajdonosa valószínűleg őfensége Abdalláh bin Zájid álNahajan sejk, az abu-dzabi királyi család tagja, az Egyesült Arab Emírségek külügyminisztere”.{120} [ ] Hát a német milliárdosok és szupergazdagok? Belőlük is akad. Találkozunk például a legnagyobb német cégek főnöki szobáinak lakóival, akik offshore cégeket vásárolnak a Brit Virgin-szigeteken, mert azon keresztül tartják fenn a mallorcai vagy a karibi villájukat, vagy mert az előző tulajdonos csak így volt hajlandó eladni nekik. Egyikük még adóbevallásának kivonatát is elküldi nekünk, hogy bizonyítsa, minden jogszerűen történt. Egy másik már a telefonban kijelenti, hogy „köntörfalazás nélkül kipakol”, nincs titkolnivalója – és hív, hogy vegyünk részt az adótanácsadójával folytatott megbeszélésén. Az csak természetes, hogy ezek a konstrukciók egyéb kellemes

tulajdonságaik mellett adózási szempontból is előnyösek. Ha valaki Spanyolországban házat vesz, az kénytelen 10% ingatlanszerzési illetéket fizetni. Ez azonban elkerülhető, ha az illető nem a házat vásárolja meg, hanem a házat birtokló cég részvényeit. De a leggazdagabb németeknek számos családtagja is a Mossack Fonseca közvetítésével intézi befektetéseit más földrészeken, és vagyona egy részét – például a műkincseket – offshore tartja vagy tartotta. Gyáriparosok és hercegek, sörfőzde-tulajdonosok és vállalkozók, grófnők és bárók. Egyáltalán: az arisztokrácia. A Habsburg, Stauffenberg, Wittgenstein, Bismarck család számos tagjának van kapcsolata a Mossack Fonsecával. Csak a panamai cégjegyzékben annyi német arisztokrata bukkan fel, hogy az ember azt hinné, oda dobták ki a német arisztokrácia névmutatóját. És nem csak azt: amikor 2013-ban a panamai cégnyilvántartásban resersíroztunk a Süddeutsche Zeitung számára, elképesztő gyakorisággal bukkantunk prominens nevekre: Ferdinand Piëch (Volkswagen), több Porsche, Silvia Quandt (BMW) és mások különböző panamai cégek igazgatójaként voltak bejelentve. Piëch és a Porschék akkoriban kijelentették, hogy a cégek egy sosem használt konstrukció részei voltak, és nem jelentettek adókönnyítést, Quandt pedig közölte, nem tudja megmagyarázni, hogy került oda a neve. A Mossack Fonsecánál rábukkanunk arra a Bahamákon bejegyzett, Longdown Properties nevű cégre is, amely miatt Helmut Linssen volt észak-rajna–vesztfáliai pénzügyminiszternek 2014-ben le kellett mondania a CDU kincstárnoki tisztségéről. Ez az információ eredetileg egy úgynevezett adó-CD-ről került napvilágra. 2012-ben büntetőeljárást indítottak ellene, amit aztán megszüntettek. A kérdéses években az offshore konstrukciója több pénzt emésztett fel, mint amennyi kamatot fialt az ott parkoltatott, a kilencvenes években egy luxemburgi bankon

keresztül odavitt vagyona.{121} [ ] Nicolas Berggruen milliárdos, a Karstadt volt tulajdonosa mindjárt egy sor offshore cégben érdekelt, s úgy tűnik, valamennyi kínai befektetésekkel foglalkozik. E ragyogó befektetőnek az offshore szemlátomást a hétköznapi ügymenet része, állítólag a Karstadt-befektetésekben is szerepet játszott egy adóparadicsom-konstrukció, ráadásul Berggruen nyereségei alighanem egy, a Brit Virgin-szigeteken lévő tröszthöz folynak be. Kérdéseinkre Nicolas Berggruen a kézirat lezárásáig nem válaszolt. Már édesapjának, a 2007-ben elhunyt Heinz Berggruen műgyűjtőnek sem volt idegen az offshore világ, a panamai cégjegyzékben két, időközben már nem működő cég igazgatójaként szerepel. [ ] A gazdagok és szupergazdagok párhuzamos világában nincs abban semmi különös, hogy a számlákat, részvényeket, házakat és egyebeket több földrészen és országban működő offshore konstrukciókban tartják. A postafiókcégek birtoklása, mint már említettük, különben is abszolút törvényes. Csak akkor lesz törvénytelen, ha az esetleges jövedelmet eltitkolják az adóhatóság elől. Mindazonáltal megállapíthatjuk, hogy világszerte megszilárdult egy kétosztatú rendszer, amelyben egyesek teljesen szokványos módon befizetik az adójukat, mások viszont, mert megvannak hozzá az eszközeik, maguk dönthetik el, mikor, mennyit, vagy hogy egyáltalán fizetnek-e adót. Minden demokráciában probléma, ha olyan osztályok alakulnak ki, amelyeknek szinte semmi közük egymáshoz. Ez a probléma azonban

tovább súlyosbodik, ha éppen a leggazdagabbakra – úgy tűnik – más szabályok érvényesek. Vagy: rájuk nem vonatkoznak a szabályok.

19 A kizsákmányoló gépezet Ami Afrikában történik, mondja Tom Burgis brit szerző, a Financial Times tudósítója, azt a következőképpen kell elképzelni: ott egy láthatatlan gépezet dolgozik azon, hogy kifossza a kontinenst. Egy kizsákmányoló gépezet. A mohóságuk által egyesített korrupt diktátorok, gátlástalan nagyvállalatok, lelkiismeretlen bankok koalícióban, kéz a kézben tevékenykednek. A Mossack Fonseca ennek a gépezetnek egy központi fogaskereke – ez az ügyvédi iroda gondoskodik róla, hogy ezek a dolgok láthatatlanok maradjanak. Adatainkból kiderül, hogyan használják tömegesen az autokraták és a korrupt üzletemberek a Mossfon-postafiókcégeket arra, hogy eltüntessék a nyomokat, és kivigyék országukból a pénzt. Elképesztően sok pénzt. Will Fitzgibbon, kollégánk az ICIJ-nél, ezt írja nekünk a szeptemberi Prometheus-találkozóról Johannesburgból: „Kollégáinkat lelkesíti a remény, hogy ezeknek az adatoknak a segítségével az afrikai országokat évek óta meg-megrázó, megszámlálhatatlanul sok ügyből legalább néhányat felderíthetnek. Reményeik szerint először kerülnek olyan helyzetbe, hogy az eddig felderítetlen multimilliós és -milliárdos botrányok kulisszái mögé pillanthassanak.” Az afrikai találkozót az ICIJ szervezte, mert müncheni értekezletünkre Afrikából egyedül csak a dél-afrikai Justin Arenstein tudott eljönni. A többieknek nem volt rá pénzük. Ez is olyasmi, amire a kutatás során

hónapról hónapra ráébredünk: hogy mi milyen álomba illő körülmények között dolgozhatunk. Nemcsak hogy nem fenyeget, tartóztat le vagy lő agyon bennünket senki – mi ráadásul még jól is keresünk a munkánkkal, s ha az Washingtonba vagy Izlandra szólít, egyszerűen veszünk egy repülőjegyet. ICIJ-beli partnereink, akik gyakran működnek együtt afrikai kollégáinkkal, már rég tisztában voltak vele, hogy külön találkozót kell tartani Afrikában. Ezért Johannesburgban megszervezik az afrikai Prometheus-kutatók találkozóját. Ebben Will Fitzgibbonnak jut vezető szerep, az ICIJ nagy projektjeinél évek óta ő koordinálja a kutatásnak az afrikai földrészre vonatkozó részeit. Legutóbb például az ausztrál bányászati vállalkozások kétes afrikai tevékenységével kapcsolatban. A találkozóra Will kibérel egy panziót Johannesburg központjában. Szeptember végén két napra nyolc ország – a Dél-afrikai Köztársaság, az Egyesült Államok, Zimbabwe, Namíbia, Botswana, Mali, Szenegál és Tunézia – tizennégy újságírója veheti birtokba az egész vendégházat. Kutatótábor. Will Fitzgibbon bemutatja a projektet – ahogy mi is csináltuk Münchenben és Washingtonban –, beszél az első nagy sztorikról, a kutatások kiindulópontjairól, a grafikai megjelenítésről, a biztonsági szabályokról a kommunikációban. Fantasztikus találkozó lehetett. Will néhány nappal azután, hogy visszatért az Egyesült Államokba, azt írja nekünk, hogy a teremben néma csend lett, miután ismertette a projektet, majd valamennyien keresgélni kezdtek az adatokban. „A várakozás és izgalom csendje.” A kollégák annyira elmerültek a keresgélésben, hogy szabályosan kényszerítenem kellett őket arra, hogy tartsanak kávé- és ebédszünetet. Egyszerűen nem akarták abbahagyni, annyira igyekeztek az adatok között Afrikába vezető nyomokat találni. Kollégáinknak már rövid idő elteltével megvoltak az első találataik.

Sorban bukkantak afrikai politikusokra és családtagjaikra. „És a találatok szó szerint mindenhonnan jönnek – írja Will Fitzgibbon, az ICIJ embere –, Szudánból, Szenegálból, Dél-Afrikából, Egyiptomból.” Mi is lelkesek vagyunk. Az elképzelés mögött, hogy kiszivárogtatott anyagunkat megosszuk a világgal, az a felismerés állt, hogy csak így kerülhet nyilvánosságra minden fontos történet. Itt, Németországban aligha lenne közönsége az afrikai történeteknek, nemigen figyelne rájuk senki – ahogy a mieinkre se ott. Ugyanakkor az az érzésünk, hogy némely afrikai országnak fontosabb lehet ez a kutatás, mint nekünk. Nálunk a postafiókcégek társadalmi igazságtalanságokat idéznek elő, és segítenek leplezni a bűncselekményeket. Afrikában azonban a diktátorok titkos üzletei egész népeket taszítanak nyomorba. Ez egészen más dimenzió. [ ] Afrika leírhatatlanul gazdag. A világ gyémántkészletének fele, a globális aranylelőhelyek negyede, az olajtartalékok egytizede, a gázkészlet 9%-a Afrika területén található. Ezenkívül van uránja, ércei és még sok minden egyebe. A lakosságnak ebből szinte semmi se jut: a pénz egyszerűen eltűnik a nagy multinacionális vállalatok számláin vagy az elit trezorjaiban. Szakértői becslések szerint évente több mint 50 milliárd dollár folyik el Afrikából. Ötvenmilliárd dollár! Ráadásul az afrikai államok kasszáiba kerek 38 milliárd dollár adó nem folyik be, mert az ott működő cégek adóparadicsomokba irányítják a nyereségüket – ahogy 2013-ban egy Kofi Annan vezette szakértőcsoport megállapította. Kollégáinkkal a johannesburgi találkozó után is szinte naponta találunk Afrikába vezető nyomokat. Hol egy, a Mossfon által alapított céget, amelyen a gaboni kormány 85 millió dollár elcsalt adót kér számon, hol egy volt ghánai elnök feleségére bukkanunk az adatok között, máskor meg

az OPEC egy korábbi, nigériai elnökére. Számtalan nyom van a Mossfonadatok között, amelyek mind ez idáig megoldatlan afrikai botrányokhoz és ügyekhez vezetnek. Egy rövid lista, a teljesség igénye nélkül: – Joseph Kabilának, a Kongói Demokratikus Köztársaság vitatott elnökének egyik nővére a Mossfon-iratok szerint a Keratsu Holding Limited résztulajdonosa, amely holdingnak tudomásunk szerint számos kongói és brazzaville-i cégben van részesedése.{122} – Teodoro ’Teodorin’ Nguema Obiang, Egyenlítői-Guinea diktátorának a fia a rendelkezésünkre álló dokumentumok szerint egy Ebony Shine International Limited nevű cég tulajdonosa. A céget 2006-ban alapították a Brit Virgin-szigeteken. Az Egyesült Államok szenátusának 2010-es jelentése megállapította, hogy Obiangnak a cég arra kellett, hogy a feltehetőleg elsikkasztott állami pénzekből egy Gulfstream jetet{123} vegyen magának.{124} – Martina Joaquim Chissano, a korábbi mozambiki elnök lánya 2013 óta nyilvánvalóan a Brit Virgin-szigeteken bejegyzett Prima Finance Development Limited részvényese. Továbbá Chissano, akinek útlevelét megtaláljuk az adatok között, a Prima Talent Group igazgatója, amelynek befektetései vannak a mozambiki olaj- és gázkitermelésben.{125} – A Press Trust Overseas Limited offshore cég igazgatói között Hastings Bandán, a korábbi malawi elnök unokahúgán kívül egy ideig három korábbi malawi miniszter volt: Aleke Banda volt pénzügyminiszter, Mapopa Chipete volt külügyminiszter és Yusuf Mwawa, a volt tudományos miniszter, legalábbis a Mossfondokumentumok tanúsága szerint. Mwawát 2005-ben letartóztatták, mert állítólag állami pénzből finanszírozta az esküvőjét. Később öt évre ítélték.{126}

– Bruno Itoua, a Kongói Köztársaság volt energiaügyi minisztere, a SNPC nevű állami olajcég korábbi főnöke és Denis Sassou Nguesso kongói elnök „tiszteletbeli fia” az adataink tanúsága szerint egy ideig meghatalmazott volt a Grafin Associated S.A. nevű panamai cégben. {127}

– José Maria Bothelo de Vasconcelos, Angola olajminisztere az adatainkban a Medea Investments Limited kedvezményezettjeként szerepel. A céget 2001 szeptemberében alapították Niuén – ő ekkor már két éve miniszter volt.{128} [ ] [john doe]: Van valami újság? És tulajdonképpen afrikai újságírók is részt vesznek a projektben? [sz]: Igen, jó néhány. [john doe]: És? [sz]: Megtalálták Kabila nővérét, egy diktátor fiát, számtalan olajjal és fúrási joggal kapcsolatos botrányra bukkantak. És Kofi Annan fiára. [john doe]: Annan fiára? Ez valami vicc? [sz]: Nem. [john doe]: Huhh! Erről se tudtam. Elég lehangoló. Politikusok és családtagjaik – ez az egyik oldal. A másik a kínai és a nyugati nagyvállalatok, amelyek készségesen fizetnek kenőpénzeket, továbbá olyan cégek, mint a Mossfon, amelyek arról gondoskodnak, hogy az ilyen kifizetések láthatatlanok maradjanak. Ezek egy párhuzamos világban lebonyolított üzletek. A nyilvánosság csak ritkán szerez róluk

tudomást. Vegyük például a Kongói Demokratikus Köztársaságot, a korábbi Zairét: szegény ország, ahol számtalan háború pusztított. Zairét 32 éven át egy Mobuto Sese Seko nevű diktátor kormányozta. Bukása után számos lázadó csoport próbálta magához ragadni a hatalmat. Mivel az egyik vagy a másik oldalt támogatva sok más afrikai állam is beavatkozott a konfliktusba, a szakértők „afrikai világháborúként” emlegették. És bár 2002-ben békét kötöttek, a harcok mind a mai napig újra és újra fellángolnak. 2010-ben Joseph Kabila – ekkor már bő 15 éve az ország elnöke – a Kongói Demokratikus Köztársaság északkeleti részére kiadta az olajkitermelési engedélyt két olyan cégnek, amelyet a kutya sem ismert a szakmában, és csak néhány hónapja jegyezték be őket a Brit Virginszigeteken. Mindkettőt, a Caprikat Limitedet és a Foxwhelp Limitedet is a Mossfon alapította. No mármost, az a szokás, hogy az olajkitermelésből származó jövedelem nagy részét az állam kapja. Ugandában, a Kongói Demokratikus Köztársasággal szomszédos államban például egy cég bevételeinek csak a 20–31,5%-át tarthatja meg, a többi az államot illeti. A két Mossfon-cég, a Caprikat és a Foxwhelp ezzel szemben, a News24 nevű dél-afrikai hírportál beszámolója szerint 55–60%-ot tarthat meg. Ez merőben szokatlan megállapodás, az állam kárára. Ráadásul a két cég állítólag csak hatmillió dollárt fizetett a nagy hasznot hajtó koncesszióért – míg más cégek állítólag ennek a tízszeresét ajánlották.{129} Vajon Kabila miért ment bele egy ilyen ügyletbe? A megállapodást a Caprikat és a Foxwhelp nevében Khulubuse Zuma, a hivatalban lévő délafrikai miniszterelnök, Jacob Zuma unokaöccse és annak ügyvédje írta alá. A dél-afrikai államfő viszont alig néhány hónappal az üzlet megkötése előtt hivatalos látogatáson Kongóban járt, és a News24 beszámolója szerint

a Kabilával folytatott magánbeszélgetés során olajról is esett szó. Véletlen?{130} Az ügylet mindenesetre olyan gyanús volt, hogy még a Mossack Fonseca is felfigyelt rá. Adataink között egy 2015 nyarán kelt e-mailre bukkanunk. A Mossfon egyik munkatársnője ebben arra a következtetésre jut, hogy a Caprikat és Foxwhelp mögött cégek és alapítványok egész hálózata áll, melyekről a legvégén, ha megfejtjük és kibogozzuk a szálakat, kiderül, hogy egyetlen hírhedt befektető, Dan Gertler kezében vannak.{131} Gertler egy izraeli milliárdos, aki vagyonát „Kongó kizsákmányolásával szerezte, aminek árát a kongói nép fizeti meg”, mint azt Jean-Pierre Muteba, egy, főleg a kongói bányászat következményeivel foglalkozó civilszervezet vezetője 2012-ben a Guardianben állította. A New York Times 2015-ben modern „rablólovagnak” nevezte Gertlert. [ ] 2015 végén ezekben a napokban Genfbe repülünk: a titkos pénzek városába, oda, ahol a rablólovagok élnek. A repülőtértől alig néhány kilométerre, lent, a Genfi-tónál sorakoznak az adatokból már jól ismert offshore segítők fióküzletei: bankok, ügyvédi irodák, pénzügyi szolgáltatók, amelyek ügyfeleiknek a Mossfon közvetítésével postafiókcégeket, alapítványokat és számozott számlákat kínálnak. Segítenek a svájci adóparadicsomból más adóparadicsomokba csempészni a pénzt. Természetesen a legnagyobb diszkrécióval. Órákig sétálunk címről címre, ezeket mind az adatokból ismerjük, megnézzük a Saint-Gervais Les Bergues-ben lévő Deutsche Bank-fiókot, vetünk egy pillantást a Mossfon genfi irodájára a Rue Micheli-du-Crestben, megcsodáljuk a rendszámuk szerint a világ minden országából érkező,

hatalmas Mercedesekből és BMW-kből kiszálló elegáns hölgyeket és urakat, akik aztán – többnyire minden irányban aggodalmasan körbepillantva – eltűnnek a diszkrét márványportálok mögött. Városnézés offshore tényfeltáró módra. Késő délután elmegyünk Russinba, egy Genftől vonattal néhány percnyire lévő kis településre. Itt lakik Jean Ziegler, a genfi köztársaság polgára, szociológus, nyugalmazott professzor, volt képviselő. Joggingnadrágban fogad bennünket, még nem volt ideje átöltözni. „Konferenciatelefon New Yorkkal.” A nyolcvan felett járó férfinak sok a dolga. Valaha az ENSZ élelmezésügyi jelentéstevője volt, a világszerte tapasztalható éhezéssel foglalkozott, azóta az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának tanácsadója. Ötven éve tiltakozik az első és a harmadik világ közti életszínvonal-beli különbség ellen. Legutóbbi könyvei egyikének a címe: Hagyjuk őket éhen pusztulni. Az alcíme: Tömegpusztítás a harmadik világban.{132} Ziegler az erős szavak embere, a szegények hangja, a hatalmasok réme. A transznacionális magánkonszerneket „a neoliberalizmus keresztes lovagjainak” tekinti, a Kereskedelmi Világszervezetet, a Nemzetközi Valutaalapot és a Világbankot „az éhezésapokalipszis három lovasának”, a bankokat „a kapitalista rendszer orgazdáinak”, hazáját, Svájcot pedig „bankok és banditák uralta Disneylandnek”. Ziegler képtelen megzabolázni a turbókapitalizmus iránt érzett dühét, annyira, hogy lépten-nyomon jogvitákba keveredik, mert hol ezt, hol azt a bankárt sérti meg. A háza ezért a felesége nevén van, a kocsiját lízingeli, több millió frank adóssága van. De akkor is megérte, mondja. Jól fejlett igazságérzete már a szóhasználatában megmutatkozik: „Ne adóparadicsomokról beszéljenek – kér bennünket –, az túl jól hangzik. Ezek gazember államok!” Egy nagy tölgyfa asztalhoz invitál bennünket, vörösbort tölt, és beszélni

kezd. A gazember államokról… Valószínűleg kevés olyan vétség van – a súlyos adócsalásokról nem is beszélve –, amely ne függene össze valahogy az offshore államokkal. Egy négyzetméterre sehol a világon nem jut annyi bűnöző energia, mint a Bahamákon vagy Panamában. A bűnözéssel kapcsolatos – bűncselekményből származó vagy bűnösen felhasznált – pénzeket mozgató minden tranzakció az offshore államokban bejegyzett pénzügyi-üzleti vállalkozásokon, bizalmi vagyonkezelőkön, intézményeken és alapítványokon keresztül bonyolódik. A következmények rettenetesek: vegyük csak az évi több százezer halottat… Több százezer halott? Ezt magyarázza meg! Az ENSZ szerint jelenleg világszerte 32 úgynevezett Low Intensity War (alacsony intenzitású háború), azaz évi 10 000 halottnál kevesebbet követelő háború dúl. Ilyen van a Fülöp-szigeteken, de Dárfúrban is, a Közép-afrikai Köztársaságban stb. stb. Ezekben a háborúkban minden évben százezrek halnak meg a világon. Mindez gyakorlatilag nem volna lehetséges az offshore központok létezése nélkül, hiszen rajtuk keresztül szerzik be például a fegyvereket, és adják el a véres gyémántokat. A Virgin-, a Cook- és a Kajmán-szigetek politikusai erre nyilván azt mondanák, hogy ők nem tesznek egyebet, csak lehetőséget teremtenek a postafiókcégek alapítására. Nem igaz. Az úgynevezett adóparadicsomok és szolgáltatóik, mint a

Mossack Fonseca, minimum az emberiség ellenségei. Az offshore országok nagy részében az a közös, hogy nem rendelkeznek természeti erőforrásokkal. A postafiókcég-üzletágban látják az utolsó menedéket. Ugyan, maga sem mondja, hogy szűkös a családi költségvetés, úgyhogy heroint fogok árulni a környéken, még ha tudom is, hogy az árt a szomszédoknak. Ziegler egyre jobban belehergeli magát, eltelik egy óra, még egy, aztán a harmadik. Hamarosan felbontjuk a második borosüveget. A világ lelkiismeretének, ahogy tisztelői Zieglert nevezik, beszédkényszere van. Adóparadicsomok, hedge fundok, Mossack Fonseca, éhínség a világban – számára ez mind egy és ugyanaz a téma. Minden mindennel összefügg, feltételezi egymást. Ziegler a nagy egészet látja. Túl sokáig nézte, mondja, hogyan tartják fel a kezüket a politikusok, hogyan kötik az egész világon a piszkos üzleteket a gazdagok javára, hogyan zsákmányolják ki saját országukat, és offshore szolgáltatók segítségével hogyan rejtik el a feketepénzeket a Bahamákon, a Kajmán-szigeteken vagy Panamában. Ziegler látta, milyen következményekkel jár, ha az afrikai autokraták kiviszik a pénzt az országból, ahelyett hogy iskolákba, kórházakba fektetnék. Látta, ahogy az alultápláltságból eredő betegségek beleeszik magukat az afrikai gyerekek arcába, látta a csontsovány férfiak és nők üres tekintetét, és tudja, mit művel az emberrel az éhezés: kimerültség, fogyatékos gyermekek, halottak. Hirtelen mindaz, amit az adatainkban találunk, konkrét alakot ölt, felfogjuk a Mossfonhoz hasonló szolgáltatók üzelmeinek horderejét. Ha egy ország kormánya úgy dönt, lefekteti egy adóparadicsom

megteremtésének jogi alapjait, az nem annak az államnak a magánügye, hanem világméretű probléma. Ezeket a „gazember államokat”, így Ziegler, ki kell szárítani. Le kell állítani a pénzforgalmat az ott bejegyzett társaságokkal. Miért nem történt meg ez már régen? Mert a kormányokra nagy nyomást gyakorolnak a bankok, a titkosszolgálatok, a multinacionális nagyvállalatok és a szupergazdagok, „a globális finánctőke egész világra kiterjedő diktatúrája”. Búcsúzóul Ziegler még a kezünkbe nyomja legújabb könyvét. A címe: Változtasd meg a világot!{133} Ajánlásként ezt írja bele: „Szívélyes, szolidáris, tiszteletteljes barátsággal.” Aztán becsukja az ajtót – rokonszenves, hangos próféta egy olyan világban, amely feltűnően hallgatag az offshore árnyékvilág vonatkozásában. [ ] Münchenbe visszatérve megint beleássuk magunkat az adatokba, és egy milliárdosra bukkanunk, aki újra és újra kétes ügyekbe bonyolódik Afrikában: Beny Steinmetz az a férfi, aki nemrég még a Karstadt áruházlánc nagy részének tulajdonosa volt. Steinmetz a világ egyik leggazdagabb embere, magánrepülőgépével ide-oda röpköd Tel-Aviv, London, Genf és számos gyémántcége között. Ha némi távolságból Afrikára tekintünk, az lehet a benyomásunk, hogy Dan Gertler és Beny Steinmetz felosztotta egymás közt a kontinenst. Az egyik itt harácsol, a másik ott. Steinmetz esetében az adatok nyomán Guineába jutunk, a világ egyik legszegényebb országába. A nyugat-afrikai állam hátországában, a dzsungel közepén található a Simandou-hegység. Hegycsúcsainak olyan furcsa, oda nem illőnek tűnő nevük van, mint az Iron Maiden vagy a Metallica. Az, hogy a hegyek a

heavy metal együttesekről kapták a nevüket, utalás a gyomrukban szunnyadó kincsre: a vasércre. Guinea a kilencvenes évek végén egy angol–ausztrál vállalkozásnak, a Rio Tintónak adott engedélyt az érc kitermelésére. A Föld legnagyobb feltáratlan lelőhelyéről van szó. A bányászati jog rendkívül értékes volt, sok százmilliót ért. 2008-ban azonban a guineai hatóságok hirtelen visszavonták a Rio Tintótól a koncessziót, és odaadták a Beny Steinmetz Group Resource-nak, rövidítve BSGR-nek, egy olyan cégnek, amely vagyonokat keresett gyémántokkal – ércbányászatban azonban nem tudott túl nagy tapasztalatot felmutatni. A történet azonban még ennél is furcsább, mert a sajtó tudósításai szerint a cég semmit sem fizetett a guineai államnak a bányászati jogért. Állítólag csak kinyilvánította azon szándékát, hogy befektet néhány millió amerikai dollárt a vasérclelőhelybe. A közgazdászok „a bőség paradoxonának” vagy az ominózus „erőforrásátoknak” nevezik azt a jelenséget, hogy éppen azokban az országokban, amelyek hatalmas olaj-, gáz- és nemesfémlelőhelyekkel rendelkeznek, mint például Guinea is, szegénység és korrupció uralkodik. Jeffrey Sachs és Andrew Warner amerikai közgazdászok már évekkel ezelőtt vizsgálták ezt az összefüggést, és megállapították: a nyersanyagban gazdag országok általában sokkal kisebb növekedést produkálnak, mint azok, amelyek kevesebb ásványi kinccsel rendelkeznek. Egy évvel azután, hogy Beny Steinmetz megkapta a bányászati jogot, a BSGR eladta a Simandou-vállalkozás felét a Vale nevű brazil bányászati cégnek, felfoghatatlanul sok, 2,5 milliárd amerikai dollárért. A guineai kormány akkori költségvetése 1,2 milliárd amerikai dollárt tett ki. A BSGR tehát kétszer annyit kaszált, mint amennyi a kormánynak évente rendelkezésére áll. Nota bene egy olyan ország kormányáról van szó, ahol akkora a gyermekhalandóság, hogy 1000 gyermekből 104 nem

éri meg az ötödik életévét. Összehasonlításképpen: Németországban ez az arány nem éri el a négy ezreléket. Az ENSZ Emberi Fejlettségi Indexén (Human Development Index, HDI) Guinea a 187 állam közül a 179. helyet foglalja el. Az erőforrások átka. „Az évszázad legkorruptabb ügylete” – írta róla a brit Independent. Nem csoda. Guinea a Transparency International szerint a világ egyik legkorruptabb országa. Lansana Conté guineai diktátor, akinek uralma idején kapta meg Steinmetz a bányászati jogot, a saját minisztereit „tolvajoknak” nevezte. És ez nem vicc. Ha minden guineait agyonlőnének, aki meglopta az államot, a végén senki nem maradna életben, mondta egyszer állítólag Conté. Nyilván önmagát is beleértette. A kleptokrata mindenesetre alig néhány nappal azután, hogy az értékes Simandou-koncessziót átadta a BSGR-nek, meghalt. Egyik puccs a másikat követte. Végül az ország történetében az első, valamennyire demokratikus választásokon megválasztottak egy Alpha Condé nevű embert. Condé még a francia uralom alatt elhagyta Guineát, Párizsban jogot tanult, később a Sorbonne-on tanított. Hivatalba lépésekor Alpha Condé megesküdött, hogy Guinea Nelson Mandelája lesz. Első hivatali ténykedései egyikeként felülvizsgálta az időközben már közbeszéd tárgyává vált hírhedt Simandou-megállapodást. Mo Ibrahim szudáni milliárdos egy afrikai gazdasági konferencián, Dakarban, fején találta a szöget, amikor így fogalmazott: tulajdonképpen csak az a kérdés, hogy a guineai kormány illetékesei ostobák vagy bűnözők voltak-e. Vagy mindkettő. Az új elnök, akinek tanácsadói között van Tony Blair és Soros György, amerikai ügyvédeket és kockázatelemzőket bízott meg, derítsék ki, hogyan lehetséges, hogy éppen a vasércbányászatban teljesen tapasztalatlan

Steinmetz-cég, a BSGR kaphatta meg ezt a megbízást. És mindenekelőtt: ki mozgatta a háttérben a szálakat. A nyomozók hamarosan egy szokatlanul jó kapcsolatokkal rendelkező emberre bukkantak a francia Frédéric Cilins személyében. Cilins 2000 után állandóan Guineában lebzselt, és mindig voltak nála szóróajándékok a hivatalosságoknak: MP3-lejátszók, mobiltelefonok, effélék. Nyugaton egyik sem nagy szám, de a világ egyik legszegényebb országában csupa áhított és nehezen beszerezhető holmi. És ez még mind semmi: gyémántokkal kirakott Forma–1 autómodellek is kiválasztott kezekbe kerültek. A beavatottak hamarosan „Télapónak” hívták Cilinst. Egy Alpha Condé által felállított bizottság 2012-ben nem csak azt állapította meg, hogy ez a bizonyos Frédéric Cilins Beny Steinmetz „titkos strómanja”, a nyomozók a BSDR– Simandou-ügyletben is szabálytalanságokra bukkantak. Frédéric Cilins például Lansana Conté akkori diktátornak – annak az embernek, aki nem sokkal a halála előtt a megbízáshoz juttatta Steinmetzet – felajánlott egy gyémántokkal kirakott aranyórát (amit a BSGR tagad).{134} A BSGR megerősítette ugyan, hogy Frédéric Cilins dolgozott a cégnek. De a bányászati koncesszió megszerzéséhez a Simandou-hegységben semmi köze. A guineai hatóságoknak 2012-ben olyan szerződések kerültek a kezébe, amelyeket nyilvánvalóan egy Pentler Holdings nevű offshore cég és a BSGR kötött Mamadie Touréval, a diktátor, Lansana Conté négy feleségének egyikével. Az egyik szerződésben a Mamadie Touré tulajdonában lévő, Matinda nevű cég kijelenti: „Mindent megtesz annak érdekében, hogy a hatóságoktól megszerezze a BSGR Guinea cég számára az igényelt, bányászatra kijelölt területre szóló aláírást.” Egy másik dokumentumban 2,4 millió dollárról van szó, ami a Matindának egy, a Pentler Holdingsszal való „együttműködési szerződés” alapján jár. Aztán

van még egy szerződés, amely lezárja Touré, illetve a Matinda és a Pentler együttműködését, és egy 3,1 millió dolláros összeget helyez kilátásba a Matindának: a guineai tevékenységben való részesedésért.{135} Nevezhetnénk ezt akár korrupciós szerződésnek is. Vagy talán annak is kell neveznünk? Mamadie Touré fivére mindenesetre hirtelen a BSGR Guinea alelnöke lett – és a BSGR megkapta a Simandou-szerződést.{136} Amikor 2012-ben nyilvánosságra kerültek a gyanús szerződések részletei, az ügyre a Global Witness is felfigyelt. Ezt az ügyet az Isten is ennek a civilszervezetnek teremtette, amely a korrupció, az adóparadicsomok és egész országok kizsákmányolása elleni harcot írta a zászlajára – főleg, hogy a szervezetet Soros György amerikai milliárdos támogatja, aki viszont az új elnök, Alpha Condé tanácsadója. Tehát a Global Witness munkatársai belevetették magukat a kutatásba – és hamarosan találtak is valamit. A BSGR például egy közleményben kijelentette, hogy a diktátor feleségének semmi köze a Simandouügylethez. Erre a Global Witness nyilvánosságra hozott egy 2006-os videót, amelyen Frédéric Cilinst és a BSGR több képviselőjét együtt láthatjuk Mamadie Touréval – egy, a Simandou-projekttel kapcsolatos rendezvényen. A BSGR ezenkívül azt is állította, hogy Mamadie Touré nem Conté elnök felesége. Erre a Global Witness nyilvánosságra hozta az asszony útlevelének másolatát. Ebben szembetűnően ott áll, hogy „Epouse P.R.G”: a Guineai Köztársaság elnökének felesége.{137} A Global Witness több mint három éve foglalkozik így a BSGR-rel. Az egész tevékenység mögött Daniel Balint-Kurti áll. Valaha újságíróként a Timest és az Independentet tudósította Afrikából, most a Global Witness számára tanúkat kérdez ki, dokumentumokat szerez be, és világszerte vállalkozói nyilvántartásokat fésül át. Célja bebizonyítani, hogy Beny Steinmetz megvesztegetéssel jutott hozzá a Simandou-koncesszióhoz. A BSGR „otromba mocskolódó kampányt” emleget.

2013-ban beperelte a Global Witnesst. A Steinmetz-cég többek között azt szerette volna megtudni, ki Balint-Kurti forrása. A keresetét elutasították. Beszélni szeretnénk Daniel Balint-Kurtival, minél többet meg szeretnénk tudni. Valóban találkozunk is vele Münchenben, rokonai élnek Bajorországban. Elmondjuk neki, hogy a Simandou-ügylet érdekelne minket – és az ő eddigi kutatásai. A végén, mondja Balint-Kurti, eljutott több, a Mossack Fonseca által alapított, vagy az ügyfélkörébe tartozó céghez: ilyen a Brit Virginszigeteken bejegyzett Pentler Holdings és a Matinda. Ezek a cégek olyanok, mint egy fal, innen nem könnyű továbbjutni. „A Simandou-ügy csak egy a sok közül. A Global Witness korrupciós kutatásai újra és újra egyes postafiókcégeknél, vagy egy teljes hálózatnál kötnek ki.” Ebben az esetben azonban kinyithatunk egy titkos ajtót, és végre bepillantást adhatunk mindabba, ami eddig rejtve volt. A Pentler Holdingst, ennyit már tudunk, 2005-ben a Brit Virginszigeteken alapították, s a cég hamarosan megkötötte első szerződéseit Mamadie Touréval. A BSGR azonban a Global Witness szerint kijelentette, hogy semmi köze ehhez a Pentlerhez. Ha nem lennének az adataink, itt egyelőre véget is érne a történet. Ha megkérdezzük, a brit Virgin-szigeteki hatóságoktól még megtudhatjuk, kik az igazgatók. Ennél többet azonban nem. Végignézzük hát a Pentler Holdings-mappában lévő dokumentumokat, és kiderítjük, hogy a céget a svájci székhelyű Onyx Financial Advisors Ltd. megbízásából alapították. {138} Az Onyx cégről – amelyet a Mossfon belső feljegyzései szerint azóta Invicta Advisorynak hívnak – a Beny Steinmetz-cég 2013-ban azt állítja a Financial Timesnak, hogy „teljesen különvált és teljesen független a BSGR-től”. A BSGR egyik szóvivője 2015 végén közli velünk, hogy „a Pentler nem kötődik az Onyxhoz, az Onyx nem tulajdonosa a cégnek”.

Teljesen különvált és független? Az Onyx – melyet valaha a Pentler alapított – és a BSGR legalább 2015 decemberéig egy emeleten osztozik egy kis vörös téglás házban a londoni 7 Old Park Lane-en. Az Onyx ügyvezetője könyvünk nyomdába kerüléséig a BSGR egyik igazgatója.{139} Továbbá megtudjuk, hogy a Mossfon egyik munkatársa 2009 júniusában találkozott az Onyx egyik alkalmazottjával Genfben. A Mossfon emberének a beszélgetés során tudomására jut, hogy a cég tulajdonosa egy „gyémánt-, olaj- és műkereskedelemmel foglalkozó francia–izraeli család”. No mármost: Beny Steinmetz Izraelben született, de francia útlevele is van. Enyhén szólva nem tűnik úgy, hogy „teljesen független” volna.{140} Frédéric Cilinst, Steinmetz feltételezett strómanját egyébként 2013-ban az Egyesült Államokban letartóztatták. Megpróbálta rávenni Mamadie Tourét, az időközben elhunyt diktátor, Lansana Conté özvegyét, hogy semmisítsen meg minden Pentlerrel és BSGR-rel kapcsolatos iratot. Egy csirkés szendvics mellett Frédéric Cilins pénzt ajánlott fel Tourénak, ha eltünteti az iratokat. Tehát döntő bizonyítékokat akart megsemmisíteni Afrika egyik legnagyobb korrupciós vizsgálata ügyében. Továbbá rá akarta venni Mamadie Tourét, hogy fizeti a repülőjegyét, csak hagyja el az Egyesült Államokat. Mondván, ha a BSGR túléli a guineai bányaügyi bizottság folyamatban lévő vizsgálatát, és megtarthatja a bányászati jogot, további ötmillió dollár üti az özvegy markát. És hogy a „góré” áldását adta rá. A kérdésre, hogy ki a góré, azt felelte: „Beny.”{141} Amit Frédéric Cilins nem tudott, az az, hogy Touré be volt mikrofonozva, és felvette a beszélgetést. Megállapodott az FBI-jal. Frédéric Cilinst 2013. április 14-én Floridában letartóztatták, és később bűnösnek vallotta magát bizonyítékok megsemmisítésének szándékában. A háttérben álló megbízókról azonban nem beszélt. Két év börtönre ítélték. A per iratai között újra és újra szó van egy Co-Conspirator 1-ről, azaz

összeesküvőtársról. Több sajtóorgánum kutatásai szerint ez Beny Steinmetz. A guineai ügylet miatt időközben már Svájcban és Guineában is nyomoznak, korrupció gyanújával. Az Onyx irodáit átkutatták, Steinmetzet többször is kihallgatták.{142} Guineában Alpha Condés kormánya 2014-ben végül visszavonta Beny Steinmetz cégétől a Simandou-koncessziót. „Precíz és konzisztens bizonyítékok” vannak a koncesszió odaítélésének „korrupt praktikáiról”. A svájci, amerikai és guineai hatóságok mellett a súlyos csalások felderítésére szakosodott brit hivatal, a Serious Fraud Office is nyomozni kezdett. Mint megtudjuk, a svájci nyomozók arra gyanakodnak, hogy Steinmetz közvetlenül vett részt a korrupciós cselekményekben. Az Onyx Steinmetz utasítására alapította meg a Pentlert. Az Onyx egy munkatársnője gyakorlatilag kizárólag Steinmetz társaságainak és alapítványainak adminisztrációjával foglalkozik, áll a svájci bírósági iratokban, amelyekbe beletekinthettünk. És mit mondjunk: pontosan megegyezik azzal, amit az adatainkban láthatunk.{143}

20 Titkos találkozó a komitèromban Lillehammerben, a Lysgårdsbakkenen, az olimpiai síugró sáncon állunk, alattunk a Gudbrandsdalen-völgy, benne az itt meglehetősen keskeny Mjøsa-tó, Norvégia legnagyobb tava. A partján terül el Lillehammer, az a város, ahol 1994-ben megrendezték a téli olimpiai játékokat – amelyen Markus Wasmeier német alpesi síelő szenzációszámba menően két aranyérmet is nyert. Látjuk a völgyön végigfutó síneket, a vasútállomást, ahová előző nap megérkeztünk, és a kissé lepukkant, de barátságos szállodát, ahol lakunk. A Radisson-Hotel kissé feljebb épült a hegyoldalban. Itt találkozik – 2015. október 8-ától 11-éig – több mint 100 ország mintegy 900 riportere a „oknyomozó újságírás globális konferenciáján”. Ezt a konferenciát kétévente rendezik meg, váltakozó helyszíneken. A program: neves kollégák műhelybeszámolói, sajtójogászok, adatspecialisták, fedett újságírók előadásai. A mi Prometheus-projektünk nem témája a konferenciának, de jelen van néhány nemzetközi partnerünk, és ki szeretnénk használni az alkalmat, hogy személyesen beszélhetünk velük. Kilencszáz oknyomozó-tényfeltáró újságíró. Amikor barátainknak vagy kollégáinknak mesélünk erről, majdnem mindig ugyanaz a reakció: nem nagy egy merénylet kockázata? Ha abból indulunk ki, hogy csak minden tizedik szerzett magának komoly ellenségeket a kutatásaival, az egy bombamerénylet esetén a rendőrségnek már 90 lehetséges indíték lenne. A konferencia résztvevői között ugyan sok hozzánk hasonló jóléti újságíró is

van, akik legfeljebb néha idegesítik talán egy kicsit a Német Szövetségi Hírszolgálatot (BND), az amerikai titkosszolgálatokat, a Német Autóklubot, az ADAC-ot vagy a német kormányt. De sokan Kínában, Oroszországban, Ukrajnában, a Közel-Keleten és az afrikai államokban dolgoznak, így konkrét veszélyeknek vannak kitéve. Van olyan kolléga, aki csak lepelbe burkolózva lép a pódiumra, van olyan, aki álnéven lép fel, vagy legalábbis nem azon a néven, amelyiken publikál. Roman Anyintól, az orosz ICIJ-kollégától, akivel a Putyin-történeten dolgozunk, egy pódiumbeszélgetésen megkérdezik, nem fél-e. Anyin megvonja a vállát, és így válaszol: „Ha meg akarnak ölni, meg fognak ölni.” [ ] Ez a konferencia nemcsak azért izgalmas, mert az előadások nagyon érdekesek, hanem azért is, mert segít nekünk a projektünkben. Lillehammerben jelen van Gerard Ryle, az ICIJ igazgatója, Marina Walker, a Prometheus projektvezetője, Mar Cabra, az adat-újságírási és adatkiértékelési részleg vezetője, Rigo Carvajal programozó és a többiek, akik az ICIJ-nél dolgoznak, továbbá vagy 30 újságíró, akik velünk együtt kutatnak a Prometheus-projektben. Időközben a fórumunkon már 100 csoport alakult, és több tízezer bejegyzés született. De még mindig az a legjobb, ha a dolgokat személyesen beszélhetjük meg, mint itt, Lillehammerben. Időnként visszavonulunk szállodaszobákba, vagy a kis „komitèromba”, ahol 1994-ben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagjai beszélték meg a fontosabb dolgokat; ez volt az olimpiai játékok afféle irányítóhelyisége. A titoktartás szempontjából azonban nem túl szerencsés, hogy néhány kollégánk, aki velünk együtt a Mossfon-adatokon dolgozik, zsúfolt

teremben is szóba hozza a projektet, és mások jelenlétében „az eszelős adataitokról” kezd beszélni. Ilyenkor egy fél mondattal másra tereljük a szót, vagy addig bámulunk némán a levegőbe, amíg a kolléga nem kapcsol. Lillehammerben megmutatunk az ICIJ adatspecialistáinak egy új listát, amely kerek 25 000 nevet és információt tartalmaz az ügyfelek megbízásából elvégzett Mossfon-átutalásokról. Mar, az „adatfőnök” egyik szeme sír, a másik nevet. Egyrészt: Hű, újabb anyag! Másrészt már amúgy is olyan sok és olyan bonyolult… Elmondjuk azt is, hogy néhány nappal azelőtt, hogy Lillehammerbe utaztunk volna, megint rendeltünk egy új számítógépet, már a harmadikat. A második, a majdnem vadiúj 6000 eurós szuperkomputerünk nem tudott megbirkózni az időközben már 2,5 terabájtra duzzadt adatmennyiséggel. Idegőrlő volt, hogy minden egyes keresés percekig tartott, és ha az ember meg akarta nézni a keresett dokumentumot, megint percek teltek el – ha ugyan nem fagyott le a számítógép. Jóllehet a szakemberek előzőleg biztosítottak minket arról, hogy ez a PC elég nagy teljesítményű, mégsem volt az. Amikor megrendeltük a második számítógépet, természetesen tisztában voltunk vele, hogy egy még drágább, mondjuk, egy 17 000 eurós gép még jobban megfelelne. Ennyibe került volna az optimális verzió, amit az az IT-szakember javasolt, akivel konzultáltunk. Ezzel a javaslattal előállni azonban éppolyan elképzelhetetlennek tűnt, mint ha azt vesszük a fejünkbe, hogy a Süddeutsche Zeitung székházára építtetünk magunknak egy külön emeletet. Ám időközben a projektünk már elképzelhetetlen méreteket öltött, és semmi sem segített: így nem tudtunk dolgozni. Ezért vállalva a kellemetlenséget, elvonultunk a főnökséghez, óvatosan elmagyaráztuk a helyzetet, és még óvatosabban előhozakodtunk azzal, hogy még drágább

számítógépre lenne szükségünk – ha kereshetővé akarjuk tenni az adatokat a Süddeutsche Zeitungban. Persze ha az ICIJ-re akarunk támaszkodni, akkor nincs erre szükség… Javaslatunk: egy mega-PC 128 gigabájt memóriával és öt SSD merevlemezzel, összesen 8256 terabájt tárhellyel. Egy PC-házba csomagolt szerverfarm. Ára: 17 484,36 euró. A főnökség úgy döntött, meg kell venni. Amikor Lillehammerben vacsora közben elmeséljük ezt Rigoberto Carvajalnak, az ICIJ programozójának, hitetlenkedik: „Tizenhétezer euró? Egyetlen számítógépért? Ti megőrültetek!” Halálra neveti magát, ugyanakkor csupa tűz, minden részletet, minden specifikációt tudni akar. Szinte kellemetlennek érezzük az új komputert, úgyhogy Vanessa Wormer adatújságíróhoz irányítjuk, aki szeptember óta dolgozik kis csapatunkban, és akit New Yorkból csábítottunk ide, ahol adatújságírás-kurzuson vett részt a híres New York-i Columbia Egyetemen. Ő olyan programokat ír nekünk, amelyek segítségével még jobban kereshetők az adatok; technikai szempontból ő tartja kézben a teljes projektet. Amióta Vanessa nálunk van, már csak akkor foglalkozunk merevlemezméretekkel, memóriákkal vagy Excel-formázással, ha tényleg nagyon muszáj. Szóval szinte egyáltalán nem. És ez nagyon üdítő. Ráadásul Vanessa fantasztikus újságíró és kolléga, aki nagyot lendített a projektünkön. Még egy új kolléga csatlakozott hozzánk egy fél évre: Mauritius Much szabadfoglalkozású újságíró. Nemcsak nagy lelkesedéssel veti rá magát minden ügyre, amit elé teszünk, főleg a sportügyekre, de spanyolul is nagyon jól beszél. Ami nem elhanyagolható, hiszen az e-mailek és dokumentumok nagy részét ezen a nyelven írták. Most már négyen vagyunk a Süddeutsche Zeitung Prometheuscsoportjában. [ ]

Ahogy közeledünk a nyilvánosságra hozatal napjához, egyre nagyobb jelentősége van a pontos fordításnak. A Mossfon-emberek némely trükkjét ugyanis csak a pontos fordítás nyomán fedezzük fel, például a jelenleg legkedvesebb témánknál: a nominee beneficial ownerrel, azaz a névleges haszonhúzó tulajdonossal való trükközésnél. Ez nagyjából a legfurcsább a postafiókcégek furcsaságokban éppenséggel nem szűkölködő világában. Tehát: az offshore üzletágban a tényleges tulajdonos az, aki az elrejtő láncolat végén áll rendíthetetlenül. Lehet strómanokat kinevezni igazgatónak és más offshore cégeket bejegyezni résztulajdonosként – ha aztán beneficial ownerről (tényleges tulajdonos) vagy pláne ultimate beneficial ownerről (végső haszonhúzó tulajdonos) van szó, nem árt, ha tisztában vagyunk vele: a cég valójában az övé. A valamennyire is komolyan vehető bankok például csak akkor nyitnak számlát offshore cégeknek, ha azok megnevezik az ultimate beneficial ownert. A banknak aztán ezt a tényleges tulajdonost kell ellenőriznie, hogy biztosan tudja, kivel köt üzletet. Lényeges tehát, hogy ha elejét akarják venni a pénzmosásnak, a terrorizmus finanszírozásának és más bűncselekményeknek, ismerjék azt, aki a láncolat végén áll. A Mossack Fonseca szerint azonban, úgy tűnik, ez is csak olyan szabály, mint a többi. Vagyis éppolyan rugalmasan kezelhető. A Mossack Fonseca ezért a különösen problémás ügyfeleknek lehetőséget kínál a bankok ellenőrzési mechanizmusának megkerülésére: azt ajánlják, nevezzenek meg nominee beneficial ownerként (névleges haszonhúzó tulajdonos) egy létező személyt, aki az immár real ultimate beneficial ownernek (valódi végső haszonhúzó tulajdonos) nevezett valódi tulajdonos helyett lép fel. Tulajdonos. Névleges haszonhúzó tulajdonos.

Végső haszonhúzó tulajdonos. Valódi végső haszonhúzó tulajdonos? Kabaréba illő. Nemcsak teljes képtelenség, de tilos is. Így értékeli Ramses Owens, a magas beosztású Mossack Fonseca-menedzser is – néhány évvel ezelőttig a bizalmi vagyonkezelői üzletág vezetője –, amikor 2008 májusában a hongkongi Mossfon-iroda egyik munkatársa rákérdez erre. Ramses Owens kijelenti, hogy „manapság »törvénytelennek« számít” egy nominee beneficial owner (névleges haszonhúzó tulajdonos) szolgálatainak igénybevétele: a panamai büntető törvénykönyvben külön paragrafus tiltja a „rejtett kedvezményezettek” alkalmazását, és a „valódi tulajdonos” kilétével kapcsolatos minden hazugságot.{144} Egy évvel korábban ugyan Ramses Owens még maga is pontosan ezt a szolgálatot ajánlotta fel egy ügyfelének, mégpedig „kényes” szolgáltatásként, amelyet a Mossack Fonseca természetesen „a lehető legnagyobb diszkrécióval” fog kezelni. És ugyanez a Ramses Owens még bő fél évvel az után is felajánlja egy ügyfelének ezt a szolgáltatást, hogy ő maga törvénytelennek minősítette. 2009-ben jelentkezik egy ügyfél, egy amerikai nő, akinek rejtett külföldi bankszámláját a Mossack Fonseca kezeli a HSBC Banknál. A hölgy pánikban van, attól tart, hogy a HSBC megtudta a nevét; feltételezése szerint a Mossfon egyik alkalmazottja adta tovább tévedésből. Ramses Owens megpróbálja elsimítani a hullámokat, azt írja, hogy a Mossfon vissza tudja csinálni a dolgot, és felajánlja neki a natural person nominee (névleges természetes személy) szolgáltatást. Ez azt jelenti, magyarázza, hogy valakit bedobnak, mint beneficial ownert (tényleges tulajdonos), „akinek a nevét aztán megadjuk a banknak”. Ez a szolgáltatás azonban „nagyon kényes ügy”, mondja Ramses Owens, ezért aztán meglehetősen drága is. Az első évben 30 000 amerikai dollárral kell számolni, a második évben 15 000-rel. Hiszen, magyarázza Ramses

Owens, elég körülményes megoldás: „Fel kell vennünk a névleges természetes személyt, fizetést kell adnunk neki, rengeteg iratot kell aláírnia, hogy fedezzük magunkat, gondoskodnunk kell róla, hogy bizonyítani tudja, gazdaságilag olyan helyzetben van, hogy ennyi pénzzel rendelkezhet, referenciákra, lakcímigazolásra van szükség stb.” Ha az ügyfél elfogadja az ajánlatot, folytatja Ramses Owens, tudnia kell, hogy ez egy hosszú távú szerződés.{145} Tovább keresünk, és megállapítjuk: az ügyfél elfogadta az ajánlatot. És csakugyan, három év alatt kerek 60 000 amerikai dollárt fizetett a szolgáltatásért. A férfi, aki eljátssza neki a valódi tulajdonost, mondhatni, Porschénak számít a Mossfon névleges igazgatói között – a Mossfon őt szokta ajánlani az ilyen „kényes” helyzetekben. A neve Edmund W., ő Ramón Fonseca volt apósa. Edmund W.-t a Mossack Fonseca többnyire natural person nomineeként veti be, és nem győzi hangsúlyozni az előnyeit: mérnök, akinek elméletileg lehet sok pénze, brit állampolgár, aki már régóta él Panamában, és ritkán utazik el. Papíron tehát Ramón Fonseca gyermekeinek nagyapja lesz az ügyfél cégének tulajdonosa, a HSBC megkapja a Mossfontól az igazolványát és a villanyszámláját, mintha ő lenne a végső ügyfél.{146} Mindez annyira tilos, hogy nevetséges lenne bármilyen vitát nyitni róla. Kíváncsiak vagyunk, mit szól hozzá a Mossfon. A Mossfon azonban nem válaszol a kérdésre, hogy valóban van-e natural person nominee szolgáltatásuk. Felvetésünkre az ügyvédi iroda küld egy általános állásfoglalást, amely erre a vádra nem tér ki. A natural person nominee szolgáltatás legutóbbi példája 2014 márciusából való: egy Mossfon-alkalmazott ajánlja fel a még mindig drága, évi 10 000 dolláros szolgáltatást. Az ügyfél, egy francia férfi visszakérdez. Arra kíváncsi, valóban lehetséges-e úgy bankszámlát nyitni,

hogy ő maga a bank irataiban „egyáltalán nem jelenik meg”. Nem probléma, jelenti ki a Mossfon-alkalmazott, valakit ki lehet nevezni ultimate beneficial ownernek, vagyis végső haszonhúzó tulajdonosnak. Ezt a személyt kell megnevezni a bankban, a bank ezen a személyen hajtja végre a due diligence-et, vagyis a valódi tulajdonos alapos üzleti és jogi átvilágítását.{147} A Lillehammerben töltött napokat kihasználva nyomatékosan rákérdezünk partnereinknél, találkoztak-e az ő ügyeiknél egyértelmű törvénysértésekkel, a due diligence kötelezettségének megszegésével, okirat-hamisítással, pénzmosáshoz nyújtott segítséggel. Effélékkel. Ha kétely merül fel, sosem elég a bizonyítékokból. A szálloda halljának félreeső zugaiban, hotelszobákban vagy séta közben a Prometheus többi kutatója rendre hasonló történeteket mesél. Mindannyian hüledeznek, hogy a Mossack Fonsecát szemlátomást milyen kevéssé izgatja a törvény és az erkölcs. [ ] Néhány nappal azután, hogy hazaértünk, jelentkezik a forrásunk egy kérdéssel, amelytől idegesek leszünk. [john doe]: Készek fogadni újabb adatokat? [sz]: Ez komoly? [john doe]: Halál komoly. [sz]: Jó. Mennyi? [john doe]: Ezúttal nem egész 100 gigabájt. De azért az is jó sok. [sz]: Hű! Őrület!

Még több adat a Mossack Fonsecáról. Az eddigiekkel is alig boldogulunk. Amikor megérkezik az újabb adatcsomag, egyelőre félretesszük. Még nem hozták meg az új óriás számítógépünket, és még van pár millió dokumentumunk az eddigi adatkészletből, amelyeknek a szövegét fel kell ismertetni, hogy kereshetők legyenek. Túl sok. De még van pár hónapunk, hogy kutatásainkból újságcikkek szülessenek.

21 A szörnyetegek karmai közt A Mossack Fonseca ügyfélkörében eddig többek között ezeket a bűnözőtípusokat találtuk: Drogbárók. Pénzügyi csalók. Maffiózók. Fegyvercsempészek. Adócsalók. Szankciósértők. Mindennemű és rangú csalók. Aztán ott van még Andrew M. története is. 2009-ben nyolc év börtönre ítélték az Egyesült Államokban. A bűne: megerőszakolt legalább három orosz gyereket. A nyomozók szerint nemcsak a hajlamai vezérelték, hanem üzleti érdekek is. Részt akart venni egy illegális gyerekprostitúcióval foglalkozó bűnszervezet kiépítésében, és „tesztelte” a három kislányt. Andrew M. lehetett e bűnözői egyesülés egyik finanszírozója, és egy postafiókcégen átfuttatva segített tisztára mosni a bűncselekményekből származó nyereséget. Andrew M. – egy másik postafiókcéggel – mind a mai napig a Mossack Fonseca ügyfele.{148} A Mossack Fonseca, mint az a dokumentumainkból kiderült, tud Andrew M. bűncselekményéről, az elítéléséről és arról, hogy börtönben van. Mégis megtartotta mint ügyfelet.

De haladjunk sorjában. Az amerikai és orosz állampolgársággal egyaránt rendelkező Andrew M. 1995-ben két céget alapít a Brit Virginszigeteken, mint az az iratokból kiderül. Hogy mi célból, azt nem árulja el. Kifelé mesébe illően sikeres életet él: 18 éves korában emigrál édesapjával az Egyesült Államokba, ahol különleges matematikai tehetsége miatt felveszik a New York-i Columbia Egyetemre, amelyet kiváló minősítéssel végez el. Aztán speciális tűzoltó berendezések eladásával és német autókkal való kereskedéssel alig néhány év leforgása alatt nagy vagyonra tesz szert: 2004-ben a cégét több mint 10 millió dollárra becsülik. Andrew M. megnősül, születik három gyermeke, élete egy philadelphiai villában maga az amerikai álom. De van egy másik, sötét élete is. A nyomozás aktáiból és a bírósági dokumentumokból rekonstruálható, hogy 2002-ben megszületik a www.berenika.org weboldal. Olyasmit hirdet, amit létrehozói romantic studiónak neveznek. A valóságban ez gyermekprostitúcióval foglalkozó bűnszervezet. Nem is nagyon szépítik: mindjárt a startlapon egy meztelen kislány látható, a kezében rózsával. Fiatalnak látszik, nagyon fiatalnak. [ ] A berenika.org-on szereplő lányokat, mint valami árut, magasság, testsúly, melltartóméret szerint csoportosítva kínálják, mondván, hogy „fiatalok és üdék” – és óránként már 150–300 dollárért megkaphatók. Egy egész éjszaka 500 dollárba kerül. Való igaz, a berenika.org-on a látszat kedvéért van egy nyilatkozat, hogy a lányok mind elmúltak 18 évesek. De aki fiatalkorú lányt keres, azonnal látja, hogy a megfelelő oldalon jár. A berenika.org ügyfeleit végül egy nem feltűnő moszkvai lakásba kísérik. Itt követik el bűncselekményeiket a gyerekekkel szemben. Az amerikai nyomozók arra jutottak, hogy Andrew M. részt vett a

gyermekprostitúciós bűnszervezet finanszírozásában. Azt írják, „a felnőtt és fiatalkorú nők prostitúciójából származó nyereségből való részesedés” reményében fektetett be. Angolra is lefordította a weboldalt, hogy nyugati kuncsaftokat csábítson oda.{149} 2003 végén Andrew M. Szentpétervárra utazik, és egy városszéli árvaházból elhoz három kislányt. 13 és 14 évesek. Azt ígéri, hogy városnéző túrára viszi őket. Ehelyett erőszakosan közösül velük. „Könyörögtem, hogy ne bántson, olyan kicsi vagyok még – idézte később a Pravda című orosz napilap angol nyelvű kiadása az egyik kislányt. – Adott fájdalomcsillapítót, és levette a pizsamámat.” Egy másik kislány jegyzőkönyvbe mondta, gondolni sem akar rá, legszívesebben egyszerűen elfelejtené, amit az az ember művelt vele. Ez idő tájt Andrew M. létrehoz egy alapítványt, a terror orosz – és különösen gyerek- – áldozatainak megsegítésére. Ő lesz a Team USA-nak, az alapítvány amerikai csoportjának elnöke. Esti rendezvényeken találkozik Oroszország washingtoni nagykövetével, a jótékonykodó szerepében tetszelegve VIP-partikon Heather Graham hollywoodi színésznővel fotóztatja magát. Ez a látszat. A Berenika-bűnszervezet azonban az orosz nyomozók látókörébe kerül, ők pedig nyilván felhívják amerikai kollégáik figyelmét Andrew M.-re. Amikor 2004-ben visszatér valamelyik útjáról, a rendőrség a philadelphiai repülőtéren lefoglalja a laptopját. Az egész világra kiterjedő nyomozás eredményeképpen 2005-ben Oroszországban börtönbüntetésre ítélik négy bűntársát. Andrew M. azonban kicsúszik a hatóságok kezei közül, legalábbis egyelőre. Az FBI-nak csak három évvel később sikerül dekódolnia a repülőtéren lefoglalt laptop titkosított fájljait – és olyan emaileket találnak, amelyek Andrew M.-et kapcsolatba hozzák a berenika.orggal.

A nyomozók később rábukkannak az IFEX Global Ltd.-re, a két postafiókcég egyikére, melyet a Mossack Fonseca 1995-ben alapított a Brit Virgin-szigeteken. Felvilágosítást kérnek a karibi hatóságoktól, tudni akarják, ki rejlik mögötte. Az ottani pénzügyi felügyelet a Mossfonhoz fordul, hogy megtudja az IFEX igazgatóinak és részvényeseinek nevét és címét. A Mossack Fonseca azt válaszolja a nyomozóknak, hogy az IFEX Global egy D. G. nevű emberé, Andrew M. csupán az igazgató. Hamis információ. A rendelkezésünkre álló belső Mossfon-iratok egyértelműen Andrew M.-t nevezik meg egyetlen részvényesként. 1995 óta. Továbbá a Mossfon kijelenti, nincs információja más cégekről, amelyek kapcsolatban állnának az IFEX-szel. Pedig Andrew M. az IFEX Global Ltd.-vel egy időben egy Maga Global Limited nevű céget is bejegyeztetett. A Mossack Fonseca még a Maga Global egy névjegyét is elhelyezte az iratok között: ezen Andrew M. igazgatóhelyettesként szerepel. Miután 2008 decemberében az Egyesült Államokban letartóztatják, és számos sajtótermék szalagcímekben számol be a gyerekeket állítólag szexuálisan bántalmazó és kizsákmányoló multimilliárdosról, a Mossack Fonseca újabb levelet kap a brit Virgin-szigeteki hatóságoktól. Ezúttal a nyomozók minden iratot meg akarnak kapni a due diligence vizsgálatról – azokat az iratokat tehát, amelyek megmutatnák, hogy a Mossack Fonseca tüzetesen és előírásszerűen ellenőrizte, kivel áll üzleti kapcsolatban. Ilyennel persze a Mossfon nem tud előállni, hiszen nem ellenőrizte alaposan, kivel áll üzleti kapcsolatban. 13 éven át. Amikor Andrew M. 1995-ben az amerikai USA Corporation közvetítésével a Brit Virgin-szigeteken megalapítja két cégét, nyilvánvalóan még az útlevele fénymásolatát se kell bemutatnia a

Mossfonnak. Egy olyan cégre, amely folyvást szigorú irányelveivel kérkedik, ez éppenséggel nem vet jó fényt. Érthető hát, hogy a Mossfon munkatársait elfogja a harctéri idegesség. Próbálnak legalább most kézzelfogható igazolásokat beszerezni, és írnak az amerikai közvetítőnek, amelyik annak idején Andrew M. nevében megrendelte az IFEX-céget. Az azt válaszolja, hogy sikertelenül próbált információkat szerezni az ügyfélről. Hogyan is lehetne hamarjában elérni? Hiszen börtönben ül. Amit azonban az USA Corporation fel tud kínálni: egy elismervény a Christiania Bank OG Kreditkasséból, egy norvég bankból, ahol Andrew M. cége a számláját vezette, és egy három (!) éve lejárt jogosítvány. A Mossfon 2009 januárjában mindkettőt elküldi a brit Virgin-szigeteki Pénzügyi Nyomozó Hivatalnak (Financial Investigation Agency). Továbbá mégis igazolják, hogy Andrew M. az IFEX Global tulajdonosa.{150} Néhány nappal később Andrew M. egy pennsylvaniai kerületi bíróság előtt beismeri, hogy közösült három kiskorú orosz kislánnyal. Úgy tudni, vádalku született: Andrew M. elismeri a többszörös nemi erőszakot, cserébe ejtik a gyermekkereskedelem vádját. Végül 2009 szeptemberében többéves börtönbüntetésre ítélik. A bírák a javára írják, hogy Andrew M. megkíméli a három gyereket attól, hogy a bíróság előtt tanúskodniuk kelljen, és peren kívül megegyezett velük. Alperesként az áldozatai által 2009-ben az Egyesült Államokban indított polgári per dokumentumaiban is felbukkan egy IFEX Global nevű cég. A gyermekprostitúciós bűnszövetkezet költségeit a kereset szerint vállalati kiadásként az IFEX Globalban könyvelték le, az illegális tevékenységből származó nyereségnek pedig a cég nyújtotta „a törvényesség látszatát”. Ráadásul a www.berenika.org honlapot Andrew M. otthonából, illetve a cégéből, vagyis az IFEX Globalból „kezelték”. Még az a gyanú is felmerült, hogy a cég számláiról kenőpénzeket fizettek

orosz tisztviselőknek, hogy békén hagyják a Berenika üzemeltetőit.{151} A bírósági iratokban azonban egy IFEX Global Inc.-ről van szó, nem a Mossfon-féle cégről, az IFEX Global Limitedről. A kérdést csak akkor lehetne tisztázni, ha bepillantást nyernénk magukba a bírósági aktákba. Azok azonban, néhány, a rendelkezésünkre álló oldalt leszámítva, zárolva vannak – Andrew M. áldozatai a férfi elítélése után peren kívül megegyeztek a kártérítésről. Ez egyben azt is jelenti, hogy a periratok a nyilvánosság számára nem hozzáférhetők. [ ] Noha a sajtó 2009-ben az Egyesült Államokban és Oroszországban is hírt ad a milliomos elítéléséről, a Mossack Fonseca nyilvánvalóan nem értesült róla. Csak 2014 tavaszán – öt évvel az ítélet után – tűnik fel a panamai ügyvédi irodának, hogy egyik ügyfele elítélt szexuális bűnöző. A munkatársak újságcikkeket küldözgetnek ide-oda e-mailben, és Andrew M.-et „rendkívül kockázatos ügyfélnek” sorolják be. Végül az a kérdés is felmerül, hogy a Mossfon tájékoztassa-e a brit Virgin-szigeteki hatóságokat. A Mossfon compliance részlegének vezetőnője a tájékoztatás ellen száll síkra, hiszen az IFEX Global „nem követett el semmilyen törvénytelenséget”, írja. Végül az ügyvezető igazgatónő úgy dönt, nem értesítik a hatóságokat: nem látja, hogyan profitálhatott volna a cég Andrew M. pedofil tevékenységéből. A Mossack Fonseca tehát megtartja ügyfeleként az elítélt szexuális bűnözőt, illetve annak cégét, amely egy orosz gyerekek bántalmazását szervező bűnszövetkezetet finanszírozott. Valójában az IFEX Global Limited könyvünk nyomdába küldésének idején még szabályos, működő cég.

Andrew M.-et 2015 decemberében szabadlábra helyezték. Jürgen Mossack a múltban szóvivői útján több alkalommal is fennen hirdette, hogy a Mossfon szigorúan kiszűri a törvénytelen tevékenységet folytató ügyfeleket – feltéve, hogy az ilyen tevékenység a tudomására jut.

22 A vörös arisztokrácia 2011. november 15-ét írjuk, amikor a dél-kínai metropolisz, Csungking dombjain álló Lucky Holiday Hotelben, egy háromcsillagos szállodában egy holttestet találnak. Az 1605-ös bungalóban heverő holttestet hamar azonosítják – Neil Heywood brit üzletemberről van szó –, és majdnem ugyanolyan gyorsan megállapítják a halál feltételezett okát is: túlzott alkoholfogyasztás miatt bekövetkezett szívmegállás. A holttestet boncolás nélkül elhamvasztják. Neil Heywoodot azonban a családja absztinensnek tudta, soha nem ivott alkoholt. Akkor miért itta volna magát halálra? Ráadásul Neil Heywood nem akárki volt: Po Hszi-laj és Gu Kailai jó barátja. Po Hszi-laj a „Nyolc öreg” – ahogy a forradalom veteránjait Kínában nevezik – egyikének fia, ebben az időben a párt csungkingi vezetője. Gu Kailai, a felesége, egy tábornok lánya, ügyvédként dolgozik. Ők ketten sok-sok éve a kínai politika álompárja: Po Hszi-laj az ország egyik legnépszerűbb politikusa, további útja mintha már előre ki lenne jelölve: fel, a világ legnépesebb országának élére. De aztán meghal Heywood. Politikai kötődései és a nyitva maradt kérdések miatt azonnal megindul a szóbeszéd a rejtélyes haláleset valódi hátteréről. Csungking rendőrfőnöke, aki állítólag kezdettől fogva be volt avatva a gyilkossági ügybe, a hamvasztás előtt titokban vérmintát vetet a halottól. Végül ő az, aki ezt az állítólag alkohol által előidézett halálesetet Kína legújabb kori

történelmének legnagyobb bűnügyévé változtatja. Amikor kiderül, hogy Heywoodot hidegvérrel meggyilkolták, egy Shakespeare tollára méltó, szerelemről, hatalomról és pénzről szóló, a kínai elit világában játszódó dráma ér véget. 2011 őszén, amikor Heywood meghal, még nagyon úgy fest, hogy Po egy év múlva bevonulhat a Politikai Bizottság Állandó Bizottságába, Kína legbelső hatalmi körébe. Po 2007-ben került a kereskedelmi miniszteri székből Csungkingba, és úgy megváltoztatta a Jangce parti várost, hogy egész Kína róla beszélt: a polgároknak pártdalokat kell énekelniük, vörös lobogókkal tűzdeli tele a várost, Mao Ce-tungot ünnepli, és megtiltja, hogy a regionális tévé hirdetéseket sugározzon. Egy szó, mint száz, Po Hszi-laj visszahozza Csungkingba azt az időszakot, amikor Kínában még a maoizmus volt az eszmény, és a kapitalizmus az ellenség. Ugyanakkor kiadja a jelszót: „Verjétek szét a feketegazdaságot!”, és keményen fellép a bűnözés és a korrupció ellen. A pártsajtó az ország legelszántabb korrupcióellenes harcosaként és a gazdaság tehetséges fejlesztőjeként ünnepli, hamarosan országszerte a „csungkingi modellről” beszélnek. De ez csak a látszat. Már a kilencvenes években, amikor Po Hszi-laj még Talien, egy északkelet-kínai kikötőváros polgármestere, az üzletemberek között íratlan szabály volt: aki a városban dolgozni akar, annak le kell adnia valamennyi százalékot Po családjának. Gu Kailai, a feleség, „afféle fizetőkapu” volt, írta a Spiegel 2012-ben. Ő szedte a belépti díjat. Neil Heywood már akkoriban a bizalmasa. Állítólag Heywood gondoskodik arról is, hogy Gu Kailai fia, Po Guanga egy drága londoni magániskolába és később az Oxfordi Egyetemre járhasson. A Harvardon, ahol ezután tanul, Po Guanga Porschéval furikázik és egy olyan lakásban lakik, amelynek havi lakbére az apja negyedéves fizetésének felel meg.

Heywoodnak mindenre gondja van. Nagyvilági férfiú, lenvászon zakót visel, és egy 007-es rendszámú luxusautóval jár. Állítólag nem csak a fiúnak viseli gondját. Barátaival közös üzletei vannak, és milliókat keresnek, aminek egy részét nyilván offshore cégekben tarják. Mígnem Heywood tisztázatlan körülmények között meghal. Amikor a csungkingi rendőrfőnök, aki tulajdonképpen Po Hszi-laj és felesége bizalmasa és cinkosa, szembesíti a politikust a nyomozás eredményeivel, Po végig se hallgatja, leordítja a fejét, megüti, és megfenyegeti, hogy kirúgja. A rendőr pánikba esik, és mivel félti az életét, 2012 februárjában menedékjogot kér a 300 kilométerre lévő Csengtuban található amerikai konzulátuson. Az ő verziója így szól: Po Hszi-laj felesége gyilkolta meg az üzletembert, mégpedig úgy, hogy előbb leitatta, aztán megmérgezte. Végül a rendőrfőnök nem kapja meg a menedékjogot, és néhány nap elteltével feladja magát a kínai hatóságoknak. Vallomása megrendíti Kínát. Egy mintapolitikus gyilkosságba bonyolódik, rejtett pénzei vannak – szenzáció. Kína lélegzet-visszafojtva kíséri figyelemmel az ügyet, a Kommunista Párt a legnagyobb bizalmi válságát éli át a Mennyei Béke terén végrehajtott mészárlás óta. Minél több dolog derül ki, Po Hszi-laj, a csodagyerek annál rosszabb színben tűnik fel. A végén már a KP cenzúrázza az interneten az olyan szavakat, mint „Po Hszi-laj” és „igazság”. Gu Kailait tettéért végül úgynevezett felfüggesztett halálbüntetésre ítélik, az ítéletet később életfogytiglani börtönbüntetésre változtatják. A férjét, Po Hszi-lajt 2013-ban korrupció miatt életfogytiglani börtönre ítélik. Kiderült: a házaspárnak volt egy sötét titka, amiért Gu gyilkolni is hajlandó volt. Minden bizonnyal azért ölte meg Heywoodot, mert attól félt, hogy kibeszéli a titkát.

[ ] Amikor kiderül, hogy a történet egy része benne van az anyagainkban, és így sokkal pontosabb képet kaphatunk, tűzbe jövünk. Látjuk ugyanis, hogy Gu Kailai 2000 szeptemberében egy francia építésszel karöltve, brit Virgin-szigeteki székhellyel megalapítja a Russell Properties S.A. céget. A valódi tulajdonviszonyokat nyilvánvalóan el akarják rejteni: vannak névleges résztulajdonosok és névleges igazgatók – amin Gu Kailai esetében nem is csodálkozunk. A férje politikai halálával ért volna fel, ha kiderül, hogy milliókat fektet be külföldön, amelyek ráadásul nem is a sajátjai. A pénz egy része egy kínai milliárdostól származott, aki Po Hszi-laj sleppjében gazdagodott meg. Po feleségének, Gunak és üzleti partnerének juttatott 3,2 millió dollárt. Az építész és Gu a pénzt egy brit nagybankban vezetett számlájára tette. Gu férje, Po Hszi-laj még Talienből ismeri a francia férfit, aki benősült egy ottani prominens családba, és híres-nevezetes épületeket tervezett. 2001 nyarán Gu és a francia férfi a Russell Properties révén vásárolt egy villát a francia Riviérán: a Cannes fölötti, 4000 négyzetméteres telken álló, 400 négyzetméteres villában 6 hálószoba van. Valóságos palota – egy kínai politikus feleségének mindenképpen túl drága. Ráadásul jogilag is úgy áll a helyzet, hogy külön engedély nélkül kínai állampolgárok évente legfeljebb 50 000 dollárnak megfelelő devizát vihetnek ki külföldre. Ehhez tudni kell: Gu cége, a Russell Properties nem közvetlenül vásárolta meg a Fontaine St. Georges-villát. Vevőként egy másik offshore cég – a Fontaine St. Georges Residence S.A. – lépett fel, amely viszont a Russell Properties tulajdona volt. Jobban már nem is lehetne ködösíteni. A probléma viszont nyilván az lehetett, hogy Gu Kailai beavatta az ügyletbe Neil Heywoodot, családja brit barátját. Az ő feladata lett volna a

cannes-i villa igazgatása, és segítenie kellett volna kiadni. Csakhogy Heywood megzsarolta Gut. Ez volt a férfi halálos ítélete. Két héttel azután, hogy a Lucky Holiday Hotel bungalójában megmérgezte Heywoodot, Gu Kailai megpróbálta eltüntetni a nyomait az offshore világból. A Mossfonnál a 6015818-as azonosító számon nyilvántartott Russell Properties S.A. adataiból kitűnik, hogy 2011. november 29-én a francia építészt a cég egyedüli ügyvezetőjévé és résztulajdonosává nevezik ki. Ezzel tulajdonképpen eltüntették volna a nyomokat, ha a francia nem követ el egy hibát. Levelezési címként egy, a pekingi olimpiai stadion közelében található lakótelepet ad meg – ami Gu Kailai ügyvédi irodájának korábbi címe. [ ] A Kínai Kommunista Párt káderei mind ez idáig a „ho-hszie söhuj” fogalmával szerették leírni országukat, ami annyit tesz, hogy a népköztársaság „harmonikus társadalom”. A valóság azonban, mint azt Po Hszi-laj esete is mutatja, másként fest. A társadalmi feszültségek évről évre erősödnek. A Világbank becslése szerint Kínában több mint 300 millió embernek napi két dollárnál kevesebb jut. Ezzel szemben a 100 leggazdagabb kínai a Forbes szerint több mint 450 milliárdos vagyont halmozott fel, ami fejenként átlag négy és fél milliárd dollár. Ennek jelentős része azonban nem a „harmonikus társadalomban” található. Hanem adóparadicsomokban, többnyire semmitmondó cégek cégérei és bérelt névleges igazgatók tetszőleges nevei mögé rejtőzve. Teng Csia-kuj nevét már rég megtaláltuk a titkos iratokban: ő annak a kínai elnöknek, Hszi Csin-pingnek a sógora, aki évek óta a transzparencia

élharcosaként szereti feltüntetni magát.{152} Ezenkívül rábukkanunk Li Hsziao-lin nevére, ő annak a Li Peng volt miniszterelnöknek a lánya, akit az 1989-es Tienanmen téri mészárlásban játszott szerepe miatt a „pekingi mészárosnak” neveznek. Li Hsziao-lin ma Kína egyik leggazdagabb asszonyának számít – apja kapcsolatai nélkül ezt feltehetőleg nem érte volna el.{153} No mármost, Kínában a politikusok és családjuk nem kötelesek vagyonnyilatkozatot tenni. A polgárok csak spekulálhatnak, mennyi pénz lehet offshore cégekben, és ezáltal mennyi adóbevételtől esik el az állam. Politikailag ezért is annyira robbanásveszélyes az elnöki sógor, Teng Csiakuj, és a volt miniszterelnök lányának története. Kínában tilos bíráló hangon beszámolni a szigorú önmegtartóztatást prédikáló és közben a saját zsebüket tömő politikusok és rokonaik mohóságáról, mert az veszélyeztetné a szélsőséges ellentétek társadalmának amúgy is töredező összetartását. A szakemberek becslése szerint csak 2000 óta 1000–4000 milliárd amerikai dollár tűnt el Kínából a sötét csatornákon keresztül. Az a kevés, ami eddig nyilvánosságra került, nyugati újságíróknak köszönhető. A Bloomberg hírügynökség 2012-ben elsőként kutatott fel részleteket az aktuális miniszterelnök, Hszi Csin-ping családjának pénzügyi hátteréről, és beszámolt róla, Hszi rokonai hogyan halmoztak fel milliókat cégekben való részesedésekkel és ingatlanügyletekkel. A Bloomberg még csak nem is állította, hogy Hszi személyesen meggazdagodott volna, az állami cenzúra mégis rögtön zárolta a hozzáférést ezekhez az információkhoz. Amikor 2014 elején a Süddeutsche Zeitung az ICIJ-jel együtt beszámolt az Offshore Leaks-adatokban szereplő kínaiakról, Kínában néhány órán belül zárolták a hozzáférést a sueddeutsche.de-hez, és törölték felhasználói fiókunkat a Weibónál, a Twitter kínai megfelelőjénél. Hasonlóan járt a New York Times, amely beszámolt róla, hogy az elnök rokonai idejekorán

bevásárolták magukat a leggazdagabb kínai cégébe, s később milliós nyereséggel adták el a részvényeket. Az üzletet Teng Csia-kuj hozta össze, Hszi Csin-ping elnök sógora. Az az ember, akinek bizonyíthatóan további három, a nyilvánosság előtt ismeretlen postafiókcég van a birtokában. Családja offshore üzletei nem buktatják meg Hszi Csin-pinget, de azért kellemetlen lehet neki, hogy már megint a leleplezések középpontjában áll a Bloomberg-cikkek, a nyilvánosságra került Offshore Leaks és a New York Times tudósításai után. Elvégre a kínai Népújságban, a Kommunista Párt lapjában ilyen jelszavak olvashatók: „Bárki vagy is, bármilyen magasan vagy alacsonyan állsz is, ha megszeged a törvényt, meg leszel büntetve.” Természetesen nem vagyunk olyan naivak, hogy azt higgyük, ez a szabály az elitre ugyanúgy vonatkozik, mint a pórnépre. Csak egy újabb eset, amikor szembeötlik ez az ellentmondás. [ ] Nincsenek illúzióink: a kínai médiának nehéz lesz erről tudósítania. Nem veszélytelen. A Süddeutsche Zeitungnak és a projektben részt vevő partnereinknek legfeljebb bürokratikus megtorlástól kell tartaniuk: a New York Times és a Bloomberg riportereitől egy ideig megtagadták a vízumot. Ezért is van, hogy mi csak Németországban gyűjtünk anyagot, nem vonjuk be a Süddeutsche Zeitung kínai tudósítóját. Ő ugyanis a Kínai Népköztársaságban él a családjával, gyerekeivel, és egy darabig még ott is szeretne maradni. Éppen azokban a napokban, amikor ezeket a dolgokat taglaljuk, különös dolgok történnek. A Süddeutsche Zeitung IT-részlege feltűnően sok támadást jelentett az SZ honlapja ellen. Valaki automatikus kérésekkel szándékosan túl akarja terhelni a szervert, hogy összeomoljon? Az ilyen

túlterheléses támadás a kínai és orosz titkosszolgálat sztenderd repertoárjához tartozik. A véletlen műve is lehet, hogy a támadások éppen most szaporodnak meg ugrásszerűen, amikor Kínával és Oroszországgal kapcsolatban gyűjtünk anyagot. De ki tudja? Egy nagy német hetilapnál állítólag röviddel egy Kínát bíráló cikk megjelenése előtt hackerek hatoltak be a szerkesztőség rendszerébe, hogy töröljék a kérdéses cikket. Ám akárhogy cenzúráz is az állam, hosszú távon nem lehet elleplezni azt, ami kiböki az emberek szemét. A kínai elit olyan sok pénzt juttat ki adóparadicsomokba, hogy 2011-ben egy kínai állami bank jelentésében is az állt: a korrupt kínaiak „retikülként” használják a postafiókcégeket. Kínában az egyik nagy „retikül”-árus nem túl meglepő módon: a Mossack Fonseca. A panamai ügyvédi iroda a népköztársaság területén, a kontinentális Kínában nyolc irodát tart fenn – annyit, amennyit egyetlen más országban sem. Ehhez jön még egy hongkongi kirendeltség. Összesen tehát kilenc Mossfon-iroda található Kína területén. Ilyen nagy volna a kereslet? [ ] Kínában azonban sokkal nehezebb jó sztorikat keresni, mint a világ szinte összes többi térségében. A Mossack Fonseca sok kínai nevet csak – a többértelmű – átírásban említ, a kínai nevek latin betűs „transzkripciójában”. Az irodalmi kínai nyelv azonban több mint 400 szótagot használ, amelyek különböző hangmagasságban és kombinációban fordulnak elő. Leírva tulajdonképpen csak a kínai írásjelek teremtenek egyértelmű helyzetet. Ehhez jön még, hogy sok millió hasonló nevű kínai van. A Kínai Népköztársaságban több Wang vezetéknevű ember él, mint

ahány lakosa van Németországnak. Mindez azt jelenti, hogy végtelenül hosszú ideig tart minden egyes esetben ellenőrizni, hogy a megtalált név a keresett emberhez tartozik-e. Igazolványszámokat kell összevetni, születési dátumokat felderíteni, üzleti címeket megtalálni. Nem mindenkit lehet végérvényesen azonosítani, és ha csak 99%-ban vagyunk biztosak a dolgunkban, inkább ejtjük az ügyet. Az ICIJ kis kínai csoportjában dolgozik, mint már az Offshore Leaksnél is, kollégánk, Christoph Giesen, a Süddeutsche Zeitung gazdasági rovatától. Beszél kínaiul, rendszeresen utazgat az országban, van helyismerete. Nélküle meg lennénk lőve. Mert az adatok közt napról napra egyre több kínaira bukkanunk, több ezren lesznek a végén. Íme egy kis lista Christoph Giesen és Alexa Olesen, az ICIJ Kína-szakértőjének kutatócsoportjától: – Wallace Ju Jiping, a Kínát csaknem két évtizeden át irányító, nagy Teng Hsziao-ping unokahúgának férje. Wallace Ju Jiping mint a brit Virgin-szigeteki Galaxia Space Management igazgatója és egyedüli részvényese bukkan fel.{154} – Li Sing-put, a jelenlegi kínai miniszterelnök-helyettes és pb-tag, Csang Kao-li veje. Li Sing-put a Glory Top Investment Limited és a Zennon Capital Limited nevű offshore cégek részvényese.{155} – Ceng Csing-huaj, Kína volt elnökhelyettese, Ceng Csing-hung fivére. Kritikusai már régóta korrupcióval gyanúsították Ceng Csing-hungot. Néhány évvel ezelőtt a fia 20 millió dollárért vásárolt magának ingatlant Sydney-ben – hogy pontosan honnan származott a pénz, az máig nem tisztázott.{156} Mindhárman, vagyis Ju, Li és Ceng is úgynevezett hercegfiak (kínaiul: Tajcetang), a kínai hatalmi elit közeli rokonai. Politikailag szemben állnak

egymással, a pénz imádata azonban összeköti őket. [ ] Némely hercegfiak milliárdosok lettek a magángazdaságban, mások az ország bankjainak élén állnak vagy minisztériumokban ülnek. Némelyikük feltehetőleg titkos cégeket alapított, hogy el tudja rejteni vagyona egy részét, mások azért, hogy titokban tudjanak Kínában befektetni anélkül, hogy kiderülne, ki áll az üzletek mögött. Adataink között összesen nyolc ilyen hercegfira bukkanunk; rokonaik Kína legnagyobb hatalmú testületének, a Politikai Bizottság Állandó Bizottságának tagjai, vagy azok voltak. Mind a nyolcan offshore ügyletekbe bonyolódtak. Ehhez tudni kell: Kínában, ha egy üzletember el akar érni valamit, a hercegfiaknál kell kezdenie. Mert Kínában a kenőpénzek általában nem közvetlenül vándorolnak magukhoz a politikusokhoz. Az túl feltűnő, túl veszélyes volna. Biztonságosabb, ha a politikusok fiának, sógornőjének vagy a fivérének egyenlítik ki például a számláit, vagy finanszírozzák drága lakását. Ellentételezésként a pénzt adományozók számíthatnak arra, hogy zsíros építési megbízások vagy hasonlók esetében őket részesítik előnyben. Hogy ki kivel van efféle szimbiózisban, azt már nehezebb bizonyítani. Egy példa ebből a több kérdést felvető, titkos, párhuzamos világból a sanghaji Csang Jü-ping vállalkozó esete. Ő 1997 óta áll a Hengdeli Holdings Limited élén, amely önmagát úgy hirdeti, hogy „a nemzetközileg elismert óramárkák legnagyobb forgalmazója” Kínában. Csang Jü-ping 2009-ben a Mossack Fonseca közreműködésével a Brit Virgin-szigeteken megalapította a Harvest Sun Trading Limited nevű céget. Egy év elteltével a Harvest Sun Trading Limited átkerült egy nő, Li Ce-tan nevére. A részvénynyilvántartásban a cég egyetlen tulajdonrésze

egy dollárban van megadva. A cég új tulajdonosa, az a bizonyos Li Ce-tan nem ismert üzletasszony, 18 évével még félig-meddig gyermek, de nem átlagos gyermek. Li Ce-tan egyike az említett „hercegfiaknak”. Nagyanyja az a Csia Csing-lin, aki 2012-ig a Politikai Bizottság Állandó Bizottságának tagja volt, s így a kínai hatalmi szerkezet negyedik embere. Kína egyik leghatalmasabb embere.{157}

23 A gázhercegnő és a csokoládékirály A ciprusi közvetítő rögtön a lényegre tér: újabb offshore céget akar alapítani a Mossack Fonsecánál, írja e-mailjében 2014 augusztusának elején. A kérés az, hogy a postafiókcégnek Prime Asset Partners Limited legyen a neve, és a Brit Virgin-szigeteken legyen a székhelye. Eddig világos. Csak van egy kis sajátossága: az ügyfél és leendő részvénytulajdonos, írja a közvetítő, „olyan személy, akinek köze van a politikához”. A cégnek azonban „semmi köze nem lesz a politikai tevékenységéhez”. Igencsak diszkrét eufemizmus. A ciprusi közvetítő ügyfelét Petro Porosenkónak hívják, ő a hadban álló Ukrajna hivatalban lévő miniszterelnöke. Porosenko az államfőkhöz vezető nyomok egyre növekvő listáján az 55., országa egyik leggazdagabb embere, vagyonával – attól függően, melyik listán – a hatodik, hetedik vagy a nyolcadik helyen áll. Vagyonát csokoládéval szerezte, pralinéi piacvezetők Kelet-Európában, {158} ezért „csokoládékirálynak” nevezik. Birodalmába különböző médiumok, járműgyártó és vetőmag-kereskedő cégek tartoznak, meg egy hajógyár. Porosenko erős akaratú, pragmatikus embernek számít. Már a 90-es évek végén beszállt a politikába, amikor még Leonyid Kucsma volt az elnök. Porosenko egyik alapítója volt a Régiók Pártjának, amely később, Viktor Janukovics alatt gyűjtőhelye lett mindazoknak, akik az országot és az állami vállalatokat a saját hasznukra kirabolták.

2004-ben azonban Porosenko a narancsos forradalom oldalára állt. Amikor az elnökválasztás után sok százezer ember az utcára ment, hogy tiltakozzon Janukovics manipulált választási győzelme ellen, Porosenko televíziója volt az egyetlen, amelyik beszámolt a tüntetésekről. Végül a tüntetők elérték, amit akartak, megismételték a választásokat – ezúttal Viktor Juscsenko győzött, aki egy korábbi mérgezéses merénylet nyomait viselte az arcán. Ő lett az elnök, Julija Timosenko a miniszterelnök, Petro Porosenko, a csokoládékirály pedig az Ukrán Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanács elnöke, később külügy- és gazdasági miniszter. A Majdanon tüntető tömeg egyik követelése az volt, hogy a száz leggazdagabb ukrán tűnjön el a politikából. A 48 millió lakosú ország szembefordult az elitjével, a Julija Timosenko- és Petro Porosenko-féle emberekkel. Az elitjével, amely mérhetetlenül gazdag, miközben az ENSZ adatai szerint az ukránok 80%-a a szegénységi küszöb alatt él. Számos követelésük közül ez volt az egyik, amelyik süket fülekre talált. 2014-ben Petro Porosenko indult az elnökválasztáson, és meg is nyerte, többek között Julija Timosenko ellen. Ebben alighanem az is szerepet játszott, hogy az oligarcha, aki váltig állítja, hogy nem oligarcha, a választási kampányban megígérte, hogy eladja a cégeit: „Ukrajna elnökeként kizárólag az ország javát akarom szolgálni, mást nem akarok” – mondta. Nagy szavak. Nem is tartotta magát ehhez. Az elmúlt években Porosenko csak még jobban meggazdagodott, míg a többi ukrán oligarcha súlyos veszteségeket szenvedett a válság következtében. Hogy neki miért volt nagyobb szerencséje? Talán azért is, mert 2014 nyarán ugyancsak intenzíven foglalkozott a vagyonával. Ukrajnán kívül, titokban. Ahelyett, hogy valóban elbúcsúzott volna a gazdaságtól, Porosenko alig két hónappal a választási győzelme után a Brit Virgin-szigeteken – ciprusi közvetítője segítségével – megalapítja a Prime Asset Partners Limited

nevű céget. Később a közvetítője így pontosítja a cég célját: „A Roshencsoport, az egyik legnagyobb európai édességgyártó ciprusi és ukrajnai cégeinek holdingja.” A csokoládékirály birodalma. Mindez elrejtve a nyilvánosság szeme elől. Nyilván az a cél, hogy így is maradjon. Az emailekben olvashatjuk, hogy a kommunikáció a Mossack Fonsecával lehetőleg „biztonságos e-mail-rendszeren” keresztül történjen. Porosenko valószínűleg ebben az offshore holdingban akarta összefogni a cégeit, hogy előnyösebben tudja eladni őket. De az is lehet, hogy egyszerűen csak leplezni akarta, hogy nem tartotta be választási ígéretét. {159}

[ ] Ami az ukrán lakosság szemében sokkal többet nyom a latban annál, hogy Porosenko egyáltalán el akarja-e adni a cégeit, vagy nem, az az erkölcs kérdése. Az ukrán elnök ugyanis éppen 2014 augusztusában alapít postafiókcéget. Vagyis az ukrajnai konfliktus csúcspontján, éppen azokban a napokban – augusztus 10. és szeptember 2. között – tombol az ország délkeleti részében az „ilovajszki csata”. Mintegy 7000 katona, mindenekelőtt az ukrán önkéntes zászlóaljak tagjai napokig rostokolnak a 15 000 lakosú városban, amelyet körbevettek az orosz haderőkkel és harckocsikkal megtámogatott oroszbarát csapatok. A bekerített katonák hiába kérnek segítséget. A hadsereg, melynek főparancsnoka Porosenko, nem küld utánpótlást. A napokig tartó heves harcok után a két fél fegyverszüneti megállapodást köt, melynek értelmében az ukrán csapatok sértetlenül elhagyhatják a körülzárt várost, amennyiben hátrahagyják a fegyvereiket. Miközben az ukrán katonák elvonulnak, harckocsikból és mozsárágyúval lövik őket, a hírek szerint mintegy ezer katonát ölnek meg. Az ukrán

kormány „mészárlást” emleget. És mit csinál ezalatt Porosenko elnök, aki megígérte, hogy „kizárólag az ország javára” fog munkálkodni? Bejegyezteti postafiókcégét. Miközben ukrán katonák halnak meg, és a világ a konfliktusra figyel, a Mossack Fonseca és Porosenko közvetítője a holding részleteiről tárgyal. Porosenko előkeresi egy villanyszámláját, és hitelesítteti, az útlevelét hitelesítik, keresnek egy igazgatónőt. Csak egy nappal az „iljovanszki csata” vége, 2014. szeptember 2. előtt sikerül elintézni valamennyi fontosabb formaságot. Nem kell hozzá nagy merészség, hogy megjósoljuk, Porosenko offshore ügyletei Ukrajnában a lapok címoldalára fognak kerülni. Ukrajna kitüntetett helyen szerepel a Prometheus-projektben, nincs még egy ország, amelyben ilyen magas rangú politikusokat találtunk volna, mint a korrupciótól és rosszul irányított gazdaságtól gyötört Ukrajnában. A hivatalban lévő elnökön, Porosenkón kívül két volt miniszterelnökhöz vezető nyomokra lelünk: Pavlo Lazarenkót egy offshore cég közvetlen tulajdonosaként látjuk, Julija Timosenko pedig közvetve érintett egy olyan cégen keresztül, amelyhez lehetett némi köze. Lazarenko volt az, aki 2005 áprilisában faxot küldött a Mossfonnak, amelyben azt állította, csak néhány hete jutott a tudomására, hogy egy bizonyos Gateway Marketing Inc. nevű, a Mossack Fonseca által alapított postafiókcég az övé. Ezenkívül rátalálunk még Gennagyij Truhanovra, Odessza polgármesterére, egy, a Virgin-szigeteken bejegyzett cég részvényesére. Továbbá Mikola Azarov volt miniszterelnök fiára és egy volt képviselőre, a bukott elnök, Janukovics támogatójára, akit egy időben Svájc és az Európai Unió szankciói is sújtottak.{160} [ ]

Egy jelenlegi államfő és két korábbi kormányfő ugyanabból az országból? Megint habozunk egy kicsit: nem kéne ennek rögtön megjelennie az újságban? Kisvártatva ukrán találataink irdatlan mennyiségű dokumentuma előtt ülünk, és már inkább azon tanakodunk: vajon végzünk-e a kutatással tavaszig, a megjelenés előirányzott időpontjáig, amiben a müncheni találkozón megállapodtunk? Hetek óta e két ellentétes irány közt vergődünk. Alig várjuk már, hogy végre nyilvánosságra hozhassunk mindent. Ugyanakkor nagy szükségünk lenne még időre, sok-sok időre. Annyi kutatni- és írnivaló van még. Annyi az elvarratlan szál, a tisztázatlan kérdés, annyi téma van még, amelyekbe bele kellene ásnunk, bele szeretnénk ásni magunkat. Egy megoldás van csak: türelem. Még azt sem tudjuk, pontosan meddig kell türelemmel lennünk. Azóta, hogy nemzetközi partnereinkkel úgy döntöttünk, hogy mindent együtt hozunk nyilvánosságra 2016 tavaszán, többtucatnyi erős történet került még elő, s ezzel még több lett a munka, mint amire számítottunk. Ráadásul a technikai dolgokban is jócskán le vagyunk maradva a határidőkhöz képest, a helyileg Münchenben tárolt adataink egy része még nem ment át a szövegfelismertetésen, pedig hetente bő százezer dokumentumot dolgoznak fel. A friss információkhoz, amelyeket Lillehammer után kaptunk a forrásunktól, még név- és tárgymutató sincs. De legalább azt tisztáztuk már, mi legyen az új projekt neve, ez a kérdés ugyanis a müncheni találkozó után még nyitva maradt. A projekt neve: Panama-iratok. A hashtag a Twitteren: #panamapapers. Az ICIJ-főnök, Gerard Ryle ötlete volt. A Pentagon-iratokra, az Egyesült Államok hadügyminisztériumának azon titkos irataira rímel, amelyeket a New York Times hozott nyilvánosságra 1971-ben. A Pentagon-

iratok bebizonyították, hogy Lyndon B. Johnson és Richard Nixon elnökök hazudtak a vietnami konfliktussal kapcsolatban. Az amerikaiak a lap leleplező cikkeiből tudták meg, hogy Johnson és Nixon állításaival ellentétben már régóta tervezték a háborút. Arról, amit mindig a háború céljának neveztek, hogy tudniillik megmentsék Dél-Vietnamban a demokráciát, kiderült, hogy csak ürügy volt. Sok képtelenség van ebben a projektben, az egyik közülük az, hogy olyan valaki is szerepel az adatok közt, aki feltehetőleg belekeveredett a Watergate-ügybe is. Egy tanú szerint Gilbert Straub kézbesítette azt az 50 000 dollárt, amellyel meg akarták vásárolni a Watergate-betörők hallgatását. És az iratok szerint a Mossfon éppen ennek a Straubnak a panamai cégével boltolt a nyolcvanas években. Pentagon-iratok. Panama-iratok. Szokni kell még – de jó. Vagy már rég elveszítettük volna valamelyest objektív nézőpontunkat a hatalmas projekttel kapcsolatban? Mindenesetre közel jár hozzá, hogy szőröstül-bőröstül felfaljon minket. Az online megjelenés, a logó, a képszerkesztés, az első grafikák, a nyolcoldalas melléklet a nyomtatott SZ-ben a publikáció első és második napján, az utána következő sorozat menete. Projektünket bemutatjuk a Süddeutsche Zeitung többi rovatának, rendszeresen találkozunk a jogi osztállyal, transzatlanti konferenciatelefonokat folytatunk az ICIJ-jel, külföldi kollégákkal tárgyalunk. Ehhez jön még a tulajdonképpeni munkánk, vagyis hogy utána kell járnunk az eseteinknek, fontossági sorrendben végigmenni keresőlistáink sok ezer találatán, ellenőriznünk kell a dokumentumokat, interjúkat kell egyeztetnünk, a nemzetközi fórumon kell posztolnunk és ugyanott végigolvasni az új eseteket. Nap mint nap örülünk annak, hogy a német csapat nemcsak belőlünk, a SZ munkatársaiból áll, hanem az NDR-nél és a WDR-nél dolgozó kollégák

is a tagjai. Aztán itt van még ez a könyv is. Pillanatnyilag a következőképpen fest a munkamegosztásunk: egyikünk este, amikor a gyerekek már ágyban vannak, elkezd írni. A másik hajnali négykor felkel és folytatja, amíg valamivel hét óra előtt oda nem totyog valaki a gyerekszobából. Ezt sokáig nem lehet csinálni, azzal tisztában vagyunk. De már látszik az alagút vége, úgyhogy a következő időszakra alárendeljük életünket az adathegynek. És a projekt ugyanakkor még mindig hatalmas ajándék. [ ] Amikor még egyszer szemügyre vesszük Pavlo Lazarenko különös cégének hátterét – amelyről állítólag éveken át nem is tudott –, feltűnik, hogy nem ez volt az egyetlen offshore cége. A neve felbukkan egy Bainfield nevű céggel kapcsolatban is, amelyben tulajdonrésze van. Lazarenko legérdekesebb cége azonban egy bizonyos Bassington Ltd., és ehhez állítólag Julija Timosenkónak is köze van – akárcsak egy hatalmas, állítólagos korrupciós és hűtlen kezelési ügyhöz. Julija Timosenko felemelkedése Délkelet-Ukrajnában, Dnyepropetrovszkban kezdődik, amely nyilvánvalóan a politikai vezetők valamiféle biotópja. Ebből a városból származik Leonyid Brezsnyev, volt szovjet pártfőtitkár és államfő, Leonyid Kucsma, volt ukrán miniszterelnök és elnök, és Pavlo Lazarenko is. A népnyelv – és nem csak a vezető politikusok sűrű előfordulása miatt – „dnyepropetrovszki maffiát” emleget. Timosenko a számunkra kimondhatatlan nevű városban alapozza meg későbbi gazdagságát, amikor a létező szocializmus vége már belátható közelségbe kerül. Egy videotékában amerikai filmek kalózmásolatait kölcsönzi: a Rambót, a Micsoda nőt, de állítólag pornófilmeket is. Ezzel egykettőre megkeresi az első millióját. Amikor a Szovjetunió végleg

összeomlik, Timosenko – a Spiegel szerint „a pénz és hatalom megszállottjaként” – beszáll az olajbizniszbe, és 1995-ben az Ukrajna Egységes Energetikai Rendszerei (JeESZU) nevű földgázkereskedő nagyvállalat vezetője lesz. A panelházban felnőtt fiatal nő vagyonokat keres. 1996 végén már az ukrán gazdaság nagy részét ő tartja az ellenőrzése alatt. Ugyanabban az üzleti évben – a Wall Street Journal szerint – gázkonzorciuma mindössze 11 000 dollár adót fizet. Kérdésre válaszolva Julija Timosenko szóvivője kijelenti, hogy „ez nem igaz, és nincs rá semmilyen bizonyíték”. Akkoriban Julija Timosenko többször is gyanúba keveredik. 1995-ben például feltartóztatják nagy mennyiségű készpénzzel a Zaporizzsja repülőtéren; több napot kénytelen börtönben tölteni, mielőtt újra szabadlábra kerül. 2001-ben gázcsempészés és adócsalás miatt 42 napot tölt börtönben. Azzal gyanúsítják, hogy az Ukrajna Egységes Energetikai Rendszerei (JeESZU) vezetőjeként pénzügyi csalást követett el az Oroszországból importált gázzal – de nem kerül bíróság elé. Ezzel kapcsolatban Timosenko szóvivője kijelenti, hogy Leonyid Kucsma és Viktor Janukovics kormánya „politikailag és fizikailag is meg akarja semmisíteni Julija Timosenkót”. Ezért az ukrán bűnüldöző szervek „koholt vádak alapján büntetőeljárást indítottak ellene, aminek a célja, hogy politikailag lejárassa Julija Timosenkót, és a jogellenes letartóztatással és fogva tartással fizikailag elszigetelje”. Ebben az időben már régen működik a Bassington Limited nevű Mossack Fonseca-cég, amelyben a nyomozók szerint Timosenko is benne van a mentorával, Pavlo Lazarenkóval együtt. Ekkorra Lazarenko politikai csillaga már leáldozott, 1996-tól 1997-ig volt Ukrajna miniszterelnöke, mielőtt korrupció gyanúja miatt végül visszavonult. 1998-ban akkor tartóztatják le, amikor Svájcba utazik; a vád: pénzmosás. Ezenkívül a miniszterelnök állítólag több millió dollár állami pénzt sikkasztott el.

Óvadék ellenében szabadlábra helyezik, és hanyatt-homlok elmenekül az országból – csak hogy egy évvel később, amikor be akar utazni az Egyesült Államokba, letartóztassák. San Franciscóban bíróság elé állítják. A vádiratban az áll, hogy Lazarenko több bűntársával együtt „csalással, zsarolással, vesztegetéssel és sikkasztással” több százmillió dollárt tüntetett el. Az amerikai nyomozók megnevezik a „vád alá nem helyezett bűntársat” is: Julija Timosenkót. Timosenko politikai sikereinek ez nem áll útjába: a haját időközben szőkére festő és jellegzetes koszorúba fonó politikusnő 2004-ben először a narancsos forradalom hőse lesz, Ukrajna Jeanne d’Arcja, aztán miniszterelnök. Először 2005 januárjától szeptemberéig, másodszor 2007 decemberétől 2010 márciusáig. Pavlo Lazarenko amerikai börtönben ül, miközben Julija Timosenko Ukrajnát kormányozza. Lazarenkót 2004-ben jogerősen bűnösnek mondják ki pénzmosás és csalás bűntettében. Állítólag 114 millió, korrupciós üzletekből származó dollárt juttatott ki az Egyesült Államokba. Az ítéletben nem említik meg Timosenkót. A piszkos üzletekben való részvételéről egyet s mást rögzítettek egy másik, 2011 óta az Egyesült Államokban folyó bírósági eljárás során, ahogy az 1996-ban a Mossack Fonseca által alapított cég, a Bassington Limited szerepéről is: egy massachusettsi cég 2011-ben beperelte a Bassingtont az illetékes kerületi bíróságon, mert a postafiókcég a Julia Timosenko egyik cégével folytatott korábbi üzletükből még 18 millió dollárral tartozik neki. A kereset szerint a Bassington a Timosenko-féle Ukrajna Egységes Energetikai Rendszerei (JeESZU) nevű cég anyacége. Timosenko a Bassingtonon keresztül vesztegette meg Lazarenkót, az illegális üzletekből származó bevételek felét visszajuttatta neki kenőpénzként. A Bassington központi szerepet játszott a Timosenko-cég vagyonának eltitkolásában és „a Lazarenkónak fizetett kenőpénzek elrejtésében”. Végül a kerületi bíróság úgy ítélkezett,

hogy a Bassington 18,3 millió dollárral tartozik a felperesnek. A kenőpénz kérdésére a bírósági határozat nem tért ki. Julija Timosenko egyik védője kérdésre válaszolva kijelentette, hogy védence és az Ukrajna Egységes Energetikai Rendszerei (JeESZU) „soha semmilyen kapcsolatban nem állt” a Bassington Limited céggel. Továbbá „se Timosenko asszony, se a hozzá köthető vállalkozások […] nem utaltak át törvénytelen pénzeket Pavlo Lazarenkónak, sem valamelyik hozzá köthető vállalkozásnak”. Ezzel máris a Julija Timosenko megítélésével kapcsolatos propagandaháború kellős közepén vagyunk. Nincs még egy ennyire megosztó politikus: az egyiknek ő egy ukrán angyal, a másik szemében bűnöző oligarcha. Miután a 2010-es elnökválasztáson alulmaradt Janukoviccsal szemben, hivatallal való visszaélés vádjával bíróság elé állították. Megint a gázüzlet volt a per tárgya. 2009-ben ukrán miniszterelnökként olyan gázszerződést kötött Putyinnal, amely súlyos gazdasági károkat okozott az országnak, állapította meg egy kijevi bíróság, és hét év börtönre ítélte a volt miniszterelnököt. Ellenfelei megkésett igazságszolgáltatásként ünnepelték az ítéletet, hívei a jogtipró rendszer bosszúját látják benne. Kívülről nézve nem nagyon lehet megítélni, mennyi a két oldal történeteiben a propaganda. Az azonban egyértelműen látszik, hogy Ukrajnának súlyos problémái vannak a politikusaival, olyan problémái, amelyek egyebek között a Mossack Fonseca ügyfélnyilvántartásában csapódnak le, de már rég nem csak abban. [ ] A Mossack Fonsecánál egyébként tudják, hogy Ukrajna hivatalban lévő miniszterelnöke az ügyfelük. Hiszen a ciprusi közvetítő meg is írta, hogy ügyfelének „köze van a politikához”, és az előírásszerű ellenőrzés során a

Mossfon emberei megállapítják, hogy ügyfelük az ukrán elnök. A rend kedvéért magyarázatot kérnek, miért van szüksége a vállalkozásra. Továbbá a Mossfon tanácsadói újabb igazolásokat kérnek Porosenko közvetítőjétől a pénz eredetéről, és még más dokumentumokat is. Végül az ukrán International Invest Banktól kapnak egy Porosenko nevére kiállított feddhetetlenségi bizonyítványt. Ebben az áll, hogy Porosenko mindig „szabályszerűen, a legnagyobb megelégedésünkre” vezette számláját. Ha alaposabban szemügyre vesszük ezt a dokumentumot és a hátterét, kiderül, hogy Petro Porosenko az Inernational Invest Bank társtulajdonosa, vagyis a saját bankja igazolta feddhetetlenségét.

24 Németország, a te bankjaid És most lássuk a német bankokat! Pontosabban azt a több mint 20 német bankot, amely különböző, többnyire problematikus összefüggésekben bukkan fel az adatainkban. Világszerte több mint 500 bank vette igénybe a Mossfon szolgáltatásait. És ha megnézzük a hét legnagyobb német bankot, közülük hat – többnyire svájci és luxemburgi leányvállalatokon keresztül – offshore cégeket közvetít, illetve igazgat, vagy tette ezt a múltban, mégpedig: A Deutsche Bank.{161} A Commerzbank.{162} A DZ Bank.{163} A HypoVereinsbank.{164} A Landesbank Baden-Württemberg.{165} A BayernLB.{166} Ha a Commerzbank 2009-ben nem vette volna át a Dresdner Bankot, akkor most a hét legnagyobb bankról beszélhetnénk. Tehát szinte minden német nagybank hosszú éveken át módszeresen segítette ügyfeleit az offshore bújócskában. A legtöbb német bank ezt 2015 áprilisa előtt valószínűleg hevesen tagadta volna. S ha lebuknak, bizonyára megpróbálták volna elbagatellizálni, ahogy a Commerzbank tette 2015 februárjának végén, egy razzia után a saját házában: csupa régi ügy, tízéves, vagy még régibb, nem vészes. Ezt a valótlanságot már az újságban, és itt, e könyv lapjain is

megcáfoltuk. És mint már említettük, a Commerzbank megegyezett az ügyészséggel az eljárás megszüntetéséről: ennek ellentételezéseként kénytelen volt 17 millió eurót fizetni. A Commerzbank immár a harmadik bank, amely kénytelen milliókat fizetni az offshore üzletei miatt – korábban már a HypoVereinsbank (HVB) és a HSH Nordbank is megegyezett az ügyészséggel, és szintén milliókat fizetett. E büntetések hátterében az áll, hogy német nyomozók titkos Mossack Fonseca-dokumentumokat vásároltak egy kiszivárogtatótól, amelyek bizonyítják, hogy a bankok, illetve azok munkatársai adócsalásban segédkeztek. Ezek a megvásárolt Mossfon-adatok csak töredékét képezik annak a mennyiségnek, amellyel mi rendelkezünk, és sokkal régebbiek is, de vannak köztük átfedések. Pontosan tudjuk tehát, hogy a „német bankok plusz Mossack Fonseca” kombináció bűncselekményt jelent. A német bankok aligha mentek volna bele abba, hogy milliókat fizessenek, ha látnak lehetőséget arra, hogy büntetlenül megússzák. Ezek a kifizetések jogi szempontból nagy könnyebbséget jelentenek nekünk. Ennek értelmében itt is megírhatjuk, hogy a német bankok – külföldi leányvállalataikon keresztül – szemlátomást aktívan és módszeresen segédkeztek az adócsalásban. Éveken át. És az általuk kiközvetített postafiókcégek közül jó néhány mind a mai napig működik. [ ] Ez azonban csak egyike annak a három pillérnek, amelyen ez a bankbiznisz nyugszik. Több mint tíz bank nemcsak offshore cégek közvetítésével és igazgatásával keres pénzt, hanem azzal is, hogy anonim postafiókcégek számláit vezeti, és néhány intézetnél az is előfordul, hogy nem a kötelező gondossággal járnak el. A harmadik pillér a bankok

bizniszében az úgynevezett levelező bank.{167} Ez azt jelenti, hogy a nagy bankok lehetővé teszik kisebb pénzintézeteknek – amelyek nem engedhetik meg maguknak, hogy külföldi kirendeltségeket tartsanak fent, vagy ha igen, akkor sem sokat –, hogy pénzt utaljanak át egyik országból a másikba. Ez elvben nem kifogásolható, feltéve, hogy betartják a szabályokat. Egyik-másik német bank azonban a rendelkezésünkre álló dokumentumok szerint olyan kétes pénzintézeteknek nyújt levelező banki szolgáltatásokat, amelyek alaposan gyanúsíthatók pénzmosással. És ezzel már egészen más szintre jutunk: itt már fennáll a gyanú, hogy ezekben az esetekben a bankok azzal is számolnak, hogy drogkartellek, fegyvercsempészek és terroristák pénzeit mozgatják. Ilyen széles körben és mélységben még sosem sikerült bizonyítani, hogy a német bankok legkésőbb a múlt század végén elveszítették morális iránytűjüket. A Mossack Fonseca munkatársai és a banki tanácsadók között folytatott, titkosnak hitt e-mail társalgások csodálatosan szemléltetik, hogy kertelés és mindenféle bűntudat nélkül, nagyban űzték az ipart. Ha egyáltalán problémának érezhettek valamit, akkor csak azt, hogy le ne bukjanak. A Mossack Fonseca és a német pénzintézetek bűnös szövetségének legszebb példáját Németország legnagyobb bankja, a Deutsche Bank nyújtja. Valaha az ország, sőt talán az egész világ legtekintélyesebb, köztiszteletben álló vállalkozása volt. Ma már olyan bank, amely ellen világszerte tucatnyi per folyik vagy folyt pénzmosás, adóbűnözés és kamatmanipuláció miatt. A Mossack Fonseca könyveiben a konszern összesen tizenegy különböző közvetítő profillal szerepel, például mint Deutsche Bank Schweiz, Deutsche Bank Luxembourg és Deutsche Bank AG, de szerepelnek a listán jersey-i, guernsey-i, mauritiusi, pekingi és sanghaji leányvállalatok is. A Deutsche Bank-csoport összesen több mint

400 offshore céget közvetített ki vagy igazgatott az ügyfeleinek, a svájci leányvállalat 2006-ban például csak éves költség címén kerek 160 000 amerikai dollárt fizetett a Mossfon révén hozzá köthető, százas nagyságrendű offshore cég után.{168} 2015 májusában Stefan Willeke, a Zeit újságírója felteszi a szónoki kérdést, hogy a Deutsche Bankban nem inkább bűnszervezetet kell-e látnunk. Válaszként mindenesetre nem vághatjuk rá habozás nélkül, hogy: nem. A Mossack Fonsecánál a Deutsche Bankot nehéz, de rendkívül fontos ügyfélnek tekintették. Amikor a luxemburgi leányvállalat 2005-ben tárgyalni kezdett a Mossfonnal, az ügyvédi iroda munkatársai minden tőlük telhetőt megtettek, hogy segítsenek Jürgen Mossacknak tető alá hozni a megállapodást. Amikor a Deutsche Bank Luxembourg üzletkötés előtt még a három partner személyi igazolványának fénymásolatát is kéri, Jürgen Mossack nemcsak hogy belemegy, de még azt is megengedi, hogy „ez egyszer, kivételesen” az ő német igazolványának a fénymásolatát is elküldjék. A Deutsche Bank más kiváltságokban is részesült: mivel „sok más német bankhoz hasonlóan neki is problémát jelent az offshore cégek valódi tulajdonosának megnevezése”, írja a Mossfon egyik embere, különleges megoldást találtak: a Deutsche Bank cégeinek alapértelmezésben anonim, bemutatóra szóló részvényeket bocsátanak a rendelkezésére.{169} A legtöbb ügyfél mégis ragaszkodott hozzá, hogy maga nyithassa ki a svájci széfjét. Tehát szükségük volt meghatalmazásra. Ezt a meghatalmazást általában az offshore cégek panamai igazgatóinak kellett aláírniuk – akik ismerték a végső ügyfél nevét. Ez nyilván aggasztotta a Deutsche Bankot. A megoldás: a Mossack Fonseca a névleges igazgatók által aláírt biankó meghatalmazásokat küldött a Deutsche Banknak.{170} Ott aztán a bankárok maguk beírhatták a valódi tulajdonosokat, a Mossack Fonseca pedig meg

se tudta, ki kapta meg a meghatalmazást. Ezenkívül a Deutsche Bank például Svájcban biankó aláírt számlanyitási okmányokat is kapott. Mindkét gyakorlat ellentmond annak, amit 2015 februárjában mondott nekünk a Mossfon: az ügyvédi iroda csak egészen kivételes esetekben, időhiány miatt küldött biankó dokumentumokat, és megőrizte „a teljes dokumentáció fénymásolatát”. Ami a leírt megoldásnak pont az ellenkezője. Szolgáltatását a Deutsche Bank, mint már említettük, külön honlapon promotálta: www.dboffshore.com. Ezt az oldalt ugyan néhány héttel azután, hogy bíráltuk a Süddeutsche Zeitung Offshore Leaks beszámolójában, levették a hálóról, de azért találunk még jó néhány archivált screenshotot (képernyőképet).{171} Ezekben azt olvassuk, hogy a jersey-i és guernsey-i irodákat már 1972-ben megnyitották, a Deutsche Bank kajmán-szigeteki irodáját csak 1983-ban, a mauritiusit 1999-ben. Sőt, egy ideig büszkén hirdette az oldal, harsány betűkkel: „Több mint 30 éve nyújtunk offshore pénzügyi szolgáltatásokat.” Az ügyfelek, akiknek a Deutsche Bank ezeket a szolgáltatásokat nyújtja, természetesen nem mindig illegális kívánságokkal állnak elő. De azért volt olyan is. Anyaggyűjtésünk idején – 2015 novemberében – a Deutsche Bank Schweiz például 31 millió dollár büntetést fizetett az amerikai hatóságoknak, mert legkésőbb 2008-tól 2013-ig állítólag amerikai állampolgároknak segített kibújni adókötelezettségeik alól. „A Deutsche Bank Suisse számos szolgáltatást nyújtott, és olyan üzelmeket tett lehetővé, amelyekről tudta, hogy segíthetnek az amerikai adófizetőknek elrejteni a vagyonukat és jövedelmüket a szövetségi adóhivatal elől – akik azt meg is tették”, állt erről az amerikai igazságügyi minisztérium közleményében.{172} Egyik informátorunk szerint Németországban is eljárás folyik a Deutsche Bank svájci leányvállalata ellen.{173}

Hogy a Deutsche Bank egészen a közelmúltig mennyire elkötelezte magát az ügyfelei kívánságainak, azt egy 2014. májusi példa is mutatja, amikor a Deutsche Banknak már rég fel kellett volna hagynia ezzel az üzleti tevékenységgel: a Mossack Fonseca egy átvilágítás során rákérdez a guernsey-i Deutsche Banknál egy még működő offshore cég valódi tulajdonosára. A Deutsche Bank munkatársnője megtagadja az együttműködést, és kijelenti, előbb meg kell kérdeznie az ügyfelet, hogy engedélyezi-e. Végül a Deutsche Bank kitart álláspontja mellett: a valódi tulajdonos neve tabu, hiszen nem csak a cégről van szó, ahhoz még egy alapítvány is tartozik. 2014 őszén ahelyett, hogy kiadná a nevet, a Deutsche Bank munkatársnője kijelenti, az ügyfél elhagyja a Mossack Fonsecát.{174} [ ] Oldalakon át számolhatnánk be a Deutsche Bank offshore üzleteiről, adatainkban a „Deutsche Bank” keresőszó 15 000 találatot ad ki. De bár a Deutsche Bank a legnagyobb és a botrányai is a legnagyobbak, azért vannak még mások is. A Commerzbankot e könyv lapjain már részletesen kitárgyaltuk, nála volt a 2015. februári razzia, nyilvánvalóan éveken át segített meglopni az államot – amely 2008-ban az adófizetők 18 milliárd eurójával tartotta életben.{175} Az is rossz viccnek tűnik, hogy éppen a Commerzbank kebelezte be a Dresdner Bankot – ez az a német bank, amelyik a legtöbb offshore céget futtatta Luxemburgban. Különösen ki kell emelnünk itt a Dresdner Bank egyik kirendeltségét, a Dresdner Bank Lateinamerikát (DBLA), amelyet korábban DeutschSüdamerikanische Banknak neveztek. Csakugyan a DBLA volt az egyik első bank, amelyik a hetvenes évek végén üzleti kapcsolatba került Jürgen

Mossackkal, jóval az előtt, hogy ő társult volna Ramón Fonsecával. Akkoriban az irodáját még Jürgen Mossack ügyvédi irodának hívták. Belső használatban a Dresdner Bank Lateinamerikát a 17. számú ügyfélként emlegették. A Mossfon és a DBLA együttes erővel több száz ügyfelet segített hozzá offshore cégekhez, és végső ügyfelei között voltak például Arnoldo „Fat Man” Alemán nicaraguai elnök legközelebbi bizalmasai, a kétes hírű német titkos ügynök, Werner Mauss, de a Siemens menedzserei is, akik feketekasszájukat e bank tanácsadóinak segítségével strukturálták újra. 2004 végén az UBS megvásárolta a Dresdner Bank Lateinamerika lakossági üzletágát, és javarészt átvitte Hamburgba, ahol a tanácsadók folytatták tevékenységüket – a svájci bank latin-amerikai részlegénél. Abszurd? Nem is olyan nagyon: a német bankárok nyugodtan segíthetnek dél-amerikai ügyfeleiknek abban, hogy hazájukban adót csaljanak. Ez ugyanis nem tilos Németországban, magyarázza nekünk Markus Meinzer, a Hálózat az Igazságos Adóztatásért (Tax Justice Network, TJN) nonprofit szervezettől: „Őrület. A német kormány úgy csinál, mintha küzdene az adócsalás ellen, valójában a német bankok az egész világ adócsalóinak bűntársaiként tevékenykednek.” A német bankárok a német törvények szerint csak akkor követnek el bűncselekményt, ha ugyanezt a szolgáltatást német ügyfeleknek ajánlják fel. Ma már az UBS-nél titokban elismerik, nem volt szerencsés ez a vásárlás, már csak az ezzel kapcsolatos kockázatok miatt sem – közben ugyanis felismerték, hogy dél-amerikai ügyfeleik közül jó néhányan éveken át feketepénzeket halmoztak fel. Az UBS állítólag a pénzkifehérítés stratégiájának jegyében most már évek óta próbál megszabadulni ezektől az ügyfeleitől, vagy próbálja rávenni őket a tisztességes adózásra. Ez azonban, mint halljuk, nem olyan

egyszerű.{176} Az UBS Hamburgnak egyébként bámulatos részesedése van a nemrég még aktív Mossack Fonseca-cégekben is: 2015 végén még több mint 70, a megszokott módon működő offshore cégben.{177} [ ] A Mossfon nagy német ügyfelei között számos állami fenntartású bank volt – és részben van is mind a mai napig. Így például a Landesbank Baden-Württemberg (LBBW), a Landesbank Rheinland-Pfalz, a HSH Nordbank és – szinte azt mondhatnánk: magától értetődően – a botrányok által megrengetett BayernLB. Az ember eltöpreng, mi járhat egy ilyen állami bankár fejében, amikor éppen abban segít valakinek, hogy az államot megfossza az őt illető részesedéstől. Talán ez: „Mindenki ezt csinálja”? Vagy: „Úgyse veszi észre senki”? Akárhogy is, a BayernLB leányvállalatán, az LBLuxon és a többi tartományi bank leányvállalatain keresztül több száz offshore céget közvetítettek ki és használtak fel. Ők sem tűnnek különösebben problémaérzékenynek, legalábbis az elmúlt évtized végéig nem voltak azok, amikor is banki körökben meglehetősen elterjedt az a vélemény, hogy ezzel az üzletággal ugyancsak megüthetik a bokájukat. És a bankok még akkor is tétován reagáltak. 2010 augusztusában, miután a BayernLB luxemburgi leányvállalatának képviselőivel találkoztak, a Mossfon munkatársai például megállapították: a vagyonkezelői üzletág vezetője kijelentette ugyan, hogy ezentúl „szigorú szabályozás lép életbe”, és az ügyfeleknek „maguktól” nem ajánlanak fel panamai vagy más adóparadicsomi postafiókcégeket, de ha az ügyfél kérdez rá, továbbra is

segítenek neki. És a már meglévő offshore cégeket – ez idő tájt csak Panamában több mint 90 van belőlük – változatlanul kezelik.{178} Nem sokkal később megkezdődik a ballasztok kidobása a léghajóból. A HSH 2011-ben eladja a luxemburgi lakossági üzletágát a Banque de Luxembourgnak, a BayernLB 2013-ban követi a példáját (szintén a Banque de Luxembourgnak adja el), az LBBW pedig 2011-ben adja el a Deka-Bank Luxembourgnak. Ez is egy német bank leányvállalata… Egy gyors áttekintés: a HSBC Deutschland is kapcsolatban áll jó néhány céggel, akárcsak a DZ Bank, a BHF magánbank, de még az olyan marginális bankok is kezelőként tűnnek fel az adatainkban, mint az időközben a Commerzbankba beolvadt Deutsche Schiffsbank, jóllehet ez utóbbi csak egyetlenegy offshore cég közvetítőjeként.{179} Az adatgyűjtés során titkos kedvencünkké lép elő a tiszteletre méltó hamburgi Berenberg Bank. Amikor a Mossack Fonseca ezt a bankot ajánlja ügyfeleinek, szinte sosem feledkeznek meg felhívni a figyelmet arra, hogy ez Németország legrégibb bankja, pontosabban a legrégibb magánbankja: 1590-ben alapították, honlapján afféle Berenberg-kvízzel ünnepli fennállásának 425. évfordulóját. A bank, amelynek a hamburgi főépületében egy időben külön szakács kényeztette a magánügyfeleket, egyebek között a tradíciónak, a finom hamburgi stílusnak ebből az imázsából is él. Végül, mint azt néhány adónyomozótól megtudjuk, a bank azért szúrt szemet, mert a neve számos német önfeljelentésében felbukkan.{180} Irataink szerint a Berenberg Bank, legalábbis luxemburgi és svájci telephelyéről több offshore céget vásárolt ügyfeleinek a Mossack Fonsecától. Valószínűleg nem túl sokat, csak egy maroknyit, de némelyik ezek közül még 2015 őszén is aktív.{181} Mindenesetre sokkal izgalmasabb, hogy a Berenberg Bank a Mossack Fonseca legfontosabb bizalmi bankja, ha arról van szó, hogy számlát kell az offshore cégek rendelkezésére

bocsátani. Ez tehát a banki üzletág második pillére. Ha végignézzük azokat a mappákat, amelyekben a különösen problémás ügyfelek dokumentumait tárolta a Mossfon, feltűnik, milyen sokuknak van számlája a Berenberg svájci kirendeltségénél. A belső Mossfon-e-mailekből kitűnik, hogy a bank egyike volt a Mossack Fonseca kedvenceinek. Mint írták, „a lehető legjobb tapasztalataik” vannak a Berenberggel. Jó néhány, hivatalosan a szokásos fantázianeveken szereplő cég számláját maga a Mossfon kezeli teljeskörűen. Ez azt jelenti, hogy meghatalmazott harmadik személyként a Mossfon egyik alkalmazottja – a valódi tulajdonossal történt egyeztetés után – átutalásokat eszközölhet. Mindazonáltal kérdéses, hogy a Berenberg Bank mindig tisztában volt-e a valódi tulajdonos kilétével. Ez pedig veszélyes. Mert általában az a helyzet, hogy „a postafiókcég a legkedveltebb eszköz a feketepénzek és a bűnözésből származó jövedelem tisztára mosására” – mondja Lanny Breuer, aki hosszú éveken át volt az amerikai igazságügy-minisztérium büntetőjogi osztályának vezetője. És csakugyan, se szeri, se száma a dokumentált példáknak: a Hezbollah hosszú ideig több postafiókcégen át bonyolított cigarettacsempészetből finanszírozta a merényleteit. Viktor Anatoljevics But, a hírhedt fegyverkereskedő több mint egy tucat postafiókcéggel fedezte az üzleteit, az orosz hivatalnokokat bizonyíthatóan postafiókcégeken keresztül vesztegetik meg, az Irán elleni szankciókat is így kerülik meg, satöbbi. Ezek a példák nem a Berenberg Bankra vonatkoznak. De aki alaposabban szemügyre veszi az adatait, az talál piszkos pénzre utaló jeleket – például azokat a számlákat, ahol a Siemens a feketepénzeit tartotta.{182} Alapjában véve a számlával való üzletelés semmi problémát nem

jelentene az offshore cégeknek, ha betartanák az Ismerd az ügyfeled elv szabályait. De nem csak a Deutsche Banknál látjuk néha, hogy a tanácsadónak fogalma sincs, ki a valódi ügyfél. 2007 februárjától 2011 októberéig például több mint 60 millió amerikai dollárt utaltak így át egy, a Val de Loire postafiókcég nevén vezetett Deutsche Bank-számlára Hamburgba. A külvilág felé a már említett Edmund W., Ramón Fonseca volt apósa a cég részvényeseként lépett fel, valójában azonban a Val de Loire – mint azt egy általunk megtalált vagyonkezelési szerződés tanúsítja – valaki másé. De erről a bank nyilván mit sem tudott.{183} 1993 óta azonban a német bankok kötelesek ismerni minden számla valódi – tehát a gazdaságilag kedvezményezett – tulajdonosát. Ha egy német bank úgy ítéli meg, hogy egy Val de Loire-hoz hasonló cég hamis adatokat ad meg, tulajdonképpen köteles értesíteni a hatóságokat. Edmund W. hivatalosan kontrollerként dolgozott a Mossfonnál, és ezért a dokumentumaink szerint meglehetősen mérsékelt éves jövedelemben részesült. Felmerül egy sor kérdés, és ezeket fel is tesszük a Deutsche Banknak. Ellenőrizte a bank valaha is Edmund W.-t? Ha igen, milyen eredménnyel? Rákérdezett valaha is a milliók eredetére? Senkinek nem jutott eszébe megkérdezni, hogy a pokolba lehetséges, hogy ez az Edmund W. alig négy év alatt több mint 60 millió amerikai dollárt kapott? A Deutsche Bank kijelenti, „alapvetően nem adhat ki információt vélt vagy valós üzleti kapcsolatokról”. Kutatás közben újra és újra megállapítjuk, hogy a német bankok – és itt nem csak a Deutsche Bankra gondolunk – nem veszik nagyon szigorúan az üzletileg hasznos ügyfelek ellenőrzését. Így elméletileg minden anonim cég mögött egy korrupt politikus állhat, aki kiviszi a pénzét az országból, egy gátlástalan diktátor, aki fegyvereket vásárol gyerekkatonákból álló hadseregének, vagy egy terrorcsoport, amely így mozgatja a merényletei végrehajtásához szükséges pénzt.

Az a bank, amelyik nem ismeri az ügyfeleit, jóváhagyólag számol ezekkel a kockázatokkal.

25 A pénzügyi vikingek rabló hadjárata „Eljött a nap” – posztolja 2015. október 29-én közös kutatófórumunkon Mar Cabra, az ICIJ adat-újságírási és adatkiértékelési részlegének a főnöke: minden adat, amit az ICIJ feltölt a szervereire, minden, amit addig az időpontig kaptunk, kereshető. 8,2 millió dokumentum. Jóval több, mint két terabájt. Happy digging, biztat mindenkit Mar: Jó szórakozást az ásáshoz! Végre, végre, végre minden újságíró hozzáférhet minden adathoz – nem csak egy részéhez. A minden újságíró időközben azt jelenti: több mint 320 kolléga, több mint 70 országból, több mint 90 médiaorgánumtól. Ez a történelem legnagyobb újságírói együttműködése. A fórumon azonnal elszabadul a pokol. Percenként posztolnak újabb és újabb találatot: egy világszerte ismert rendező, egy sakknagymester, több volt Forma–1-es pilóta. Alig néhány óra elteltével svájci kollégánk, Titus Plattner a következőket posztolja nagy lelkesen a fórumra: „Micsoda különbség! Először mintegy 300 svájcit találtunk az adatokban, most már 1000-nél is többen vannak – és ezek közül sok nagyon érdekes! A svájci csoport odavan a gyönyörűségtől.” Mi is. Az újonnan kereshető adatok legnagyobb hatása egy olyan országban mutatkozik meg, amelyet eléggé feltűnő módon már amúgy is a miniszterelnöke képvisel: ez az ország Izland. Ott Jóhannes Kr. Kristjánsson kollégánk vesz részt a kutatásban, és ő másnap ezt írja:

„Egész éjjel kávét vedeltem, hogy keresni tudjak.” Aztán így folytatja: „Alig húsz perc alatt fantasztikus dolgokra bukkantam az adatok közt: Bjarni Benediktsson pénzügyminiszter, a Függetlenségi Párt elnöke és Ólöf Nordal, a Függetlenségi Párt újonnan megválasztott elnökhelyettese.”{184} Ehhez tudni kell: Izlandon a Függetlenségi Párt van kormányon, melynek elnökhelyettese egyben a hivatalban lévő belügyminiszter. Pártja viszont a Haladás Párttal lépett koalícióra – amelynek ügyvezetője ugyancsak megtalálható az adatokban, és természetesen a párt elnöke is: ő ugyanis a miniszterelnök. Micsoda ország! Milyen képtelen állapotok! [ ] Jóhannes Kristjánsson kollégánkkal, Izland leghíresebb, sokszorosan kitüntetett tényfeltáró újságírójával Reykjavíkban találkozunk. Azelőtt az izlandi közszolgálati rádióban dolgozott, figyelemre méltó dokumentumműsort csinált a bankválság okairól hazájában, de inkognitóban kábítószerrel való visszaélésről is gyűjtött anyagot, és szexuális bűnözőket leplezett le. Most éppen szabadúszó újságíróként dolgozik, és csak a Prometheus-projekttel foglalkozik. Az ő története hatalmas feltűnést fog kelteni országában, amelynek politikai tájképét alapjaiban rázta meg a 2008-as bankválság. Sigmundur Gunnlaugsson miniszterelnökre már kutatásaink kezdetén rábukkantunk. Emlékeztetőül: feleségével együtt a Landsbanki luxemburgi leányvállalatán keresztül a Mossfonnál egy Wintris Inc. nevű céget alapított a Brit Virgin-szigeteken. Ennek nevén számlát nyitott Londonban a Credit Suisse-nél. Ebben az a pikáns, hogy 2009 eleje óta hatályban van Izlandon egy rendelet, amely a parlamenti képviselőknek előírja a

cégtulajdonrész és vagyon nyilvános bevallását. Gunnlaugssonnak tehát, aki 2009 áprilisa óta ül a parlamentben, be kellett volna jelentenie a Wintris Inc.-t, ezt azonban elmulasztotta. 2009 végén aztán „eladta” a tulajdonrészét a feleségének: egy dollárért.{185} Még egyszer vegyük számba szép nyugodtan: az izlandi miniszterelnök és két minisztere szerepel az adatokban. Ez az izlandi kabinet egyharmada. Ehhez jönnek még mindkét kormánypárt magas rangú tisztségviselői, több tucat ismert üzletember és sacc per kábé a fél ország, mondja hitetlenkedve Jóhannes. [ ] Jóhannes még az autóban ülve, a repülőtérről a fővárosba vezető hosszú úton elmagyarázza nekünk, hogy a leleplezések miért érik különleges állapotban az országot. Az Atlanti-óceánban található vulkáni szigeten mind a mai napig azok a befolyásos családok mozgatják a szálakat, amelyek már évszázadokkal ezelőtt is birtokolták a hatalmat, amikor az ország még kizárólag halászatból élt. Az izlandiak „Polipnak” nevezik ezt a klikket, mert tagjainak keze, akárcsak a tengeri szörny karja, mindenhová elér. A bankokhoz, a nagy cégekhez, a pártokhoz. Ez a nagy hatalmú elit a 90-es évek végén gyakorlatilag az egész országot privatizálta. Előbb a halászhajóflottákat, aztán a bankokat. Reykjavíkban gombamód szaporodtak a márkás áruk üzletei, az előkelő éttermek drágábbak voltak, mint Londonban, minden sarkon luxusterepjárók parkoltak. Egy tanulmány szerint 2006-ban a 320 000 izlandi volt a legboldogabb a világon. „Aztán jött az ébredés” – mondja Jóhannes. A fellendülésnek és a privatizálásnak ugyanis megvolt az árnyoldala is: az ország három legnagyobb bankját – a Kaupthingot, a Glitnirt és a Landsbankit – éppen a Polipok és a barátaik kaparintották meg. A Haladás

Pártjának hívei vették át a Kaupthingot, a Landsbanki a Függetlenségi Párt mágnásainak jutott, a Glitnir Bank viszont egy nagy kereskedelmi lánc moguljáé lett. Az új tulajdonosok levetkőzték minden gátlásukat, és mohóságukban elvesztettek minden mértéket. A kormány és a parlament felpuhította a jelzáloghitelekre vonatkozó szabályokat, attól fogva Izlandon a megterhelt ingatlan értékének 90%-ára lehetett hitelt felvenni. Hatalmas buborék keletkezett. 2008-ban, amikor az első jelei mutatkoztak annak, hogy sokáig ez így nem mehet tovább, a Polipok rátettek még egy lapáttal: manipulálták a pénzintézetek részvényárfolyamait. Az elv éppolyan egyszerű volt, amilyen végzetes. A bankok hiteleket nyújtottak a részvénytulajdonosoknak, akik ebből bankrészvényeket vettek, és ezzel mesterségesen feltornázták az árfolyamot. A három legnagyobb bank mérleg szerinti értéke az izlandi GDP nyolcszorosára nőtt. A nyolcszorosára! Ez volt a vég kezdete. Amikor 2008 szeptemberében a Lehman Brothers csődje után megzuhantak a pénzpiacok, a bankok már nem tudták kiszolgálni a hitelezőiket, és összeomlottak. Az államnak olyan sok pénzzel kellett betömnie a rést, hogy Izland a csőd szélére került. A lakosság tombolt. Egy korábbi pénzügyminisztériumi államtitkárt később többéves börtönbüntetésre ítéltek, mint ahogy a Kaupthing három korábbi tulajdonosát, Ólafur Ólafssont, Hreidar Már Sigurdssont és Sigurdur Einarssont is. Jóhannes nevet. „A Kaupthing embereit is mind megtaláltam a dokumentumokban, de hát ők már börtönben ülnek.” Egy gátlástalan elit néhány év leforgása alatt romba döntötte a világ egyik leggazdagabb országát – a legtöbb ember ezt így látja itt. És míg az izlandi közemberek nagyon megszenvedték, mert a megélhetési költségek megemelkedtek, a bérek csökkentek és a jelzáloghitelek miatti

eladósodottság mértéke a magasba szökött, éppen azok, akik a válságot előidézték, már rég külföldre menekítették a pénzüket. Az izlandiak mind a mai napig pénzügyi vikingeknek nevezik azokat a hazardőröket, akik kapzsiságukban egyre több pénzt akartak, elszámították magukat, ugyanakkor jól meg is tömték a zsebüket. A vikingeket mindebben a Függetlenségi Pártból és a Haladás Pártjából álló akkori kormány támogatta, de a mostani is. Gunnlaugsson Haladás Pártja. [ ] És valóban, a Wintris, Sigmundur Gunnlaugsson miniszterelnök hajdani offshore cége a válság küszöbén, 2008 márciusában nyitott számlát a svájci Bank Credit Suisse londoni leányvállalatánál – olyan időpontban tehát, amikor a pénzügyi vikingek számára már rég belátható lehetett, milyen veszélyes irányba tart Izland: a fizetésképtelenség felé. Amikor erre felfigyeltünk, még egyszer végigmentünk az összes dokumentumon. Megvitattuk Jóhannesszel. Beszéltünk szakértőkkel. A nagy kérdés az volt, és most is az: miért volt szüksége az izlandi miniszterelnöknek egy cégre a Brit Virgin-szigeteken és egy számlára egy svájci bankban? És mindenekelőtt: miért nem jelentette be szabályosan? Jóhannes kiderítette: a Wintris felbukkan a Kaupthing és a Landsbanki hitelezőinek listáján. Később egy forrás a tudomására hozta, hogy a Wintrisnek állítólag Glitnir-kötvényei is voltak. A Wintris a bankcsődök után csak a Landsbanki- és Kaupthing-kötvényekért átszámítva több millió eurót követelt.{186} Két eset lehetséges: Gunnlaugsson és a felesége még a válság előtt vásárolta meg a három bank kötvényeit. Ebben az esetben Gunnlaugssonnak ezt a tényt nyilvánosságra kellett volna hoznia, miután 2009-ben beült a parlamentbe.{187}

Vagy pedig az Oxfordban végzett közgazdász Gunnlaugsson és felesége a három bank összeomlása után vette meg a kötvényeket, amikor eredeti értékük 3–5%-át érték. Ebben az esetben arra spekuláltak, hogy a banki papírok árfolyama hamarosan megint emelkedni fog. A két lehetőség közül egyik sem vet különösebben jó fényt Gunnlaugssonra. Ráadásul a kötvények birtoklása hirtelen eddigi politikai elkötelezettségét is egészen más megvilágításba helyezi. Ehhez tudni kell: amikor a Landsbanki-mágnások rádöbbentek, hogy elfogyott a pénzük, egy trükkhöz folyamodtak, hogy devizához jussanak. Icesave néven alapítottak egy online Landsbanki-fióktelepet. Az Icesave, ez a voltaképpeni online megtakarítási számlakonstrukció az akkoriban szokásosnál jelentősen magasabb kamataival egész Európából, főleg Nagy-Britanniából, Hollandiából, de Németországból is magához vonzotta a megtakarításokat. Amikor a Landsbanki csődbe ment, a több százezer betétes vissza akarta kapni a pénzét. Mivel azonban a banknak már rég nem volt pénze, Európa-szerte követelték, hogy ezért a Központi Bank, és ezzel minden izlandi állampolgár álljon jót. Nagy-Britannia még a terrorellenes törvénykezést is bevetette, hogy befagyassza a Landsbanki, az izlandi Központi Bank és a kormány pénzeit. A nemrég még Everybody’s Darlingnak, mindenki kedvencének számító Izland ezzel egy polcra került az al-Kaidával. Ennek megfelelően pánikszerűen reagált a válság után, 2009-ben hatalomra került balközép kormány, amelynek rendet kellett volna teremtenie az elődjei, a Függetlenségi Párt és a Haladás Párt által hátrahagyott káoszban. Az új kormány tárgyalt a hollandokkal és a britekkel, s a végén sikerült megállapodniuk: Izland kap új hiteleket, viszonzásképpen a holland és brit Icesave-ügyfelek – az izlandi állam garanciájával – visszakapják megtakarításaikat. Így – reményeik szerint – Izland megmentheti jó hírnevét, és nem baltázza el az Európai Unióhoz

való csatlakozás lehetőségét. Ezek a tervek azonban ellenállásba ütköztek. Az izlandiaknak kellett volna – adójukból – jótállniuk a pénzügyi elit kalandorságáért, és éveken át törleszteniük az új hiteleket. Fellángoltak a politikai viták. Ebben a harcban egy addig teljesen ismeretlen csoportosulás lépett a politikai küzdőtérre: „InDefence”-nek nevezte magát (In Defence of Iceland, Izland védelmében), az interneten aláírásokat gyűjtött a tervezett megállapodás ellen, és szakértőket küldött a parlamentbe, akik felszólaltak a kompromisszum ellen. Az InDefence-ben átlagpolgárok – egyik vezetőjük mind a mai napig egy zongoratanár – és magas rangú politikusok találkoztak. Egyik legfontosabb szószólójuk éppen Sigmundur Gunnlaugsson volt, a Haladás Párt újonnan megválasztott elnöke. Az az ember, aki ekkor a Wintris nevű offshore cég társtulajdonosa volt, és ezzel egyike azoknak a hitelezőknek, akik milliókat akartak visszakapni a bankoktól. Ezt a körülményt azonban, mint azt Izlandból megtudtuk, az InDefenceen belül sem osztotta meg senkivel.{188} Végül tartottak három népszavazást, minden alkalommal az InDefencetábor nyert. A kormány kompromisszumos javaslata lekerült a napirendről. Ez a nyilvános győzelem volt a kezdete annak a fejleménynek, amelyik Gunnlaugssont a miniszterelnöki székbe juttatta. Az InDefence azt is követelte, hogy minden hitelező fizessen az államnak 39%-os stabilizációs adót, ha ki akarja vonni a 2008 óta államilag befagyasztott pénzét. Gunnlaugsson kormánya 2015-ben újabb megállapodást kötött a hitelezőkkel egy „stabilizációs hozzájárulás” fizetéséről, amely a szakértők számításai szerint több mint kétmilliárd euróval kevesebbet hoz majd az államkasszának. Ettől volt indefence-beli kollégáinak dühödt támadásai sem tántorították el Gunnlaugssont. Nem fognak örülni, ha megtudják, hogy ez a megállapodás nagyon is

előnyös a miniszterelnök családjának: az a kerek kétmilliárd, amennyivel kevesebb jut az államnak, a hitelezőknek válik hasznára. Márpedig e hitelezők egyike a Wintris Inc. nevű offshore cég. Gunnlaugsson tehát valamiféleképpen a tárgyalóasztal mindkét oldalán képviseltette magát. Az összeférhetetlenség klasszikus példája, amit érdemes lett volna felfedni. [ ] 2015 nyarán Gunnlaugsson szerint az izlandi adóhatóság érdekes döntés előtt állt: egy névtelen kiszivárogtató egy adó-CD-t ajánlott fel az izlandi hatóságoknak. A CD-n: titkos adatok számos izlandi állampolgár postafiókcégeiről. Az adatok – információink szerint – mind a Mossack Fonsecától származtak, de sokkal régebbiek és kevésbé részletesek, mint a mi kezünkben lévők. Ezt az ajánlatot nyilvánosságra hozták, és egész Izland ezen vitatkozott: megvegyék-e, vagy ne? Amit az izlandiak nem tudtak: információink szerint a miniszterelnök és a felesége által megvásárolt cég is rajta volt a CD-n. Az adóhivatal elnök asszonya az adatok megvásárlása mellett kardoskodott. Sokat várt tőle, elvégre a dokumentumokban állítólag 300– 500 izlandi tulajdonú postafiókcég szerepelt. Izland pénzügyminisztere, az egyik hírhedt polipcsaládból származó Bjarni Benediktsson kezdetben szkeptikusnak mutatkozott. Mint mondta, „elképzelhetetlen, hogy egy pénzzel teli koffert adjunk egy névtelen személynek” az adatokért. Az adóhivatal elnök asszonya azonban kiharcolta, hogy ezt tegyék. Átszámítva kerek 200 000 euróért megvették az adatokat. És a pénzügyminiszter egy tévéinterjúban a kérdésre, hogy volt-e valaha vagyona adóparadicsomban, vagy bonyolított-e le tranzakciókat adóparadicsomokban, azt felelte: „Nem, soha nem volt vagyonom

adóparadicsomban, és nem csináltam semmi effélét.” Amikor Reykjavíkban Jóhannesszel végigvesszük ezt az ügyet, a laptopjára mutat: „Ez a mondat itt van a gépemben, gondom lesz rá, hogy a vízcsapból is ez folyjon, amikor nyilvánosságra hozzuk a történetet.” Azon az októberi éjszakán, amikor Jóhannes sok kávéval a végre már teljesen kereshető adatbázis előtt ült, Bjarni Benediktsson volt az egyik első név, amit beírt. És megtalálta. A pénzügyminiszter 2006-ban két másik üzletemberrel együtt meghatalmazást kapott a Seychelle-szigeteken bejegyzett Falson & Co. cég képviseletére – ám banktanácsadója egyik, a Mossack Fonsecának címzett e-mailjében az áll, hogy a valódi tulajdonos „ugyanaz a három fent említett személy”.{189} Információink szerint ez a cég is szerepelt az izlandi hatóságok által megvásárolt CD-n. Lehet, hogy Bjarni Benediktsson ezért volt kezdetben olyan szkeptikus? {190}

Legkésőbb akkor, amikor Jóhannes Kristjánsson Izlandon nyilvánosságra hozza a történeteit, Benediktsson kénytelen lesz magyarázkodni, és a politika játékszabályai szerint nehezen lesz megtartható éppen a pénzügyminiszteri poszton. Ugyanez vonatkozik a miniszterelnökre. Talán Ólöf Nordalra is, a hivatalban lévő belügyminiszterre, aki Jóhannes szerint egy Dooley Securities S.A. nevű cég meghatalmazottja.{191} [ ] A Panama-iratok ugyancsak magyarázkodásra fogják kényszeríteni a kormányt. „Izland lakossága annyi mindenen ment keresztül a bankválság óta, hogy nem fog megértést tanúsítani rendkívül gazdag miniszterelnöke és annak rendkívül gazdag felesége iránt, akik offshore cégeken keresztül

titokban banki kötvényeket vásároltak” – jelenti ki Jóhannes. Izlandi kollégánk képtelen helyzetben van: meg tudná buktatni hazája miniszterelnökét, a kezében van az év nagy története, mégpedig már 2015 tavasza óta – de még várnia kell, örökké csak várnia, amíg 2016 tavaszán valamennyien nyilvánosságra nem hozzuk az anyagunkat. Ráadásul tisztában van vele, hogy az adatok egy kisebb része már az országban van, az adóhatóság kezében. Mindez egy olyan kicsi országban, ahol szinte mindenki ismer mindenkit. „Szinte mindennap elgondolkodom: vajon megáll-e majd a történet” – mondja. Jóhannes másik problémája az, hogy fogalma sincs, hol és hogyan tudja majd nyilvánosságra hozni a történetét. Ő televíziós újságíró, és Izlandnak három nagy tévécsatornája van. De mindhárom csatorna felelős vezetői és/vagy részvényesei és/vagy a két csoport egyikének közeli rokonai szerepelnek az adatokban. Jóhannes egyik csatornának sem tudja jó szívvel felkínálni a történetét. Az az abszurd helyzet állt elő, hogy minél több a találat, annál nagyobbat szól majd – ugyanakkor annál nagyobb a probléma is, hogy hol hozza nyilvánosságra. Persze ott vannak még az újságok is. Csakhogy: a bátor tényfeltáró anyagairól híres Tabloid DV-t csak nemrégiben vette át a Haladás Párt egyik volt politikusa – akinek most a barátairól kellene leleplező anyagokat közölnie. A vezető napilapnál, a Morgunbladidnál pedig David Oddsson, a Központi Bank volt elnöke a főszerkesztő, aki maga is felelős a gazdasági válság előidézéséért. Jóhannes már azt fontolgatja, hogy kutatásai eredményét egy saját honlapon hozza nyilvánosságra. Ehhez már lefoglalta a Reykjavík Media domainnevet és az rme.is domaint is. Elneveti magát. „De a név lényegében mindegy is, Izlandon mindenki

olvasni fogja ezt az oldalt, ha ott nyilvánosságra hozzuk a történeteinket. Mindenki el akarja majd olvasni.” Nem csak Izlandon.

26 A semmibe vezető nyomok Késő ősz van már, és nem csak mi vagyunk egyre idegesebbek. Szemlátomást a forrásunk is. [john doe]: Még mindig az a terv, hogy tavasszal jönnek elő vele? Az rettenetesen soká lesz. [sz]: Ez igaz. De rettenetesen sok az adat is. Ha elkapkodjuk, nagyobb eséllyel követünk el hibákat. [john doe]: Persze, csak nem örülök, hogy ilyen sokáig kell várni. Nem lehet egy kicsit hamarabb? Februárban? [sz]: Csak egy dobásunk van. És annak be kell találnia. Mindegyik történet önmagában is eszelősen bonyolult, Oroszország, Izland, a Siemens, a bankok. De még ha mi hamarabb elő tudnánk is rukkolni, a partnereink lemaradnának, ami csökkentené a hatást. [john doe]: Hm. Jó lenne, ha rugalmasabb lenne a projekt. [sz]: Szerintünk is. De nem az. És már elég messzire jutottunk. Kis csapatunk az SZ-nél néhány naponként összeül az „operatív központ”

egyik fala előtt, melyre időközben – 2015 őszén – már 60 állam- és kormányfőhöz vezető nyomok vannak kitűzve, és megbeszéljük az újabb találatokat. A listán legelöl a Kirchnerékhez, vagyis Argentína két volt államfőjéhez, a Néstor és Cristina Kirchner házaspárhoz vezető nyom áll. Az ehhez az ügyhöz tartozó dokumentumokat csakugyan elsőként tanulmányoztuk át alaposabban. Időközben már rendelkezésünkre állnak szinte valamennyi idetartozó cég dokumentumai. De hogy egyik szavunkat a másikba ne öltsük: a Kirchnerékkel való kapcsolatukról a minden kétséget kizáró bizonyítékot, az úgynevezett „smoking gun”-t még nem sikerült megtalálnunk. A La Naciónnál dolgozó argentin kollégáink is tűzbe jöttek a kilátástól, hogy feltárhatják volt elnöknőjük titkos üzleteit. De kutatásaik során ők sem találtak bizonyítékokat a törvénytelenségre, sem utalásokat az elnök házaspárra. Időközben már biztosak vagyunk benne: e 123 cég nagy részének csak annyiban van köze az argentin ügyhöz, hogy náluk is ugyanazok a belső Mossfon-cégek működnek névleges igazgatóként, mint annál a néhány cégnél, amelyek valószínűleg tényleg a Kirchnerbizalmasoknak tulajdoníthatók. Úgy tűnik, mintha a cégeknek legalábbis a nagy részére igaz lenne, amit kérdésünkre válaszolva a Mossack Fonseca 2015 februárjában mondott nekünk, hogy tudniillik „semmi közük az »NML Capital vs. Argentína«” ügyhöz. De bárki hozta is létre a többi postafiókcég mögött lévő struktúrát, jól csinálta. Három-négy, vagy talán még több olyan átláthatatlan rétegbe ütközünk, amelyekkel a valódi tulajdonosokat védik a lelepleződéstől. A nyomok anonim svájci, vagy más illetőségű cégekhez vezetnek. Ezek az adataink korlátai: amit az ügyfelek elhallgattak a Mossack Fonseca előtt, azt előttünk is elhallgatták. A nyom nem Kirchnerékhez vezet bennünket, hanem egy fekete falhoz.{192}

[ ] Egy másik ígéretes nyom, amelyet már korán követni kezdünk, a volt líbiai diktátorhoz, Moammer Kadhafihoz vezet. Kerek egy tucat cégre bukkanunk, amelyek nyilvánvalóan a líbiai nyomozók érdeklődését is felkeltették. Ezeken keresztül, ahogy azt egy jogsegélykérelemben olvassuk, sok millió állami pénz áramlott ki az országból, többek közt Kadhafi egyik bizalmasának, egy Ali Dabaiba nevű embernek a rejtett kasszáiba.{193} Nem sokkal azután, hogy Moammer Kadhafi 1969-ben megdöntötte a líbiai király uralmát, Ali Dabaiba földrajztanár Miszráta kikötőváros polgármestere lett. Dabaiba hamarosan már az autokrata legszűkebb köréhez tartozott: a „vezér sleppjéhez”, ahogy ezt a klikket Líbiában nevezték. A gigantikus állami megbízási hivatal, az ODAC, amelynek az élén állt, éveken át milliárdos megbízásokat osztogatott, s ezek közül – a líbiai nyomozók szerint – állítólag sokat a Dabaiba családhoz köthető cégek kaptak. Amikor a könyvvizsgálók alaposabban szemügyre vették a megbízásokat, a sajtótudósítások szerint kettős könyvelésre bukkantak. Moammer Kadhafi egyik tanácsadója később kijelentette a nyomozóknak, hogy az ellentmondások már elég korán feltűntek az ODAC-nál. Ezeket azonban nem vizsgálták ki komolyabban, mivel maga Kadhafi és a fiai is „benne voltak az ODAC vezetésében”.{194} Eddig világos. Viszont amikor Kadhafi napja már leáldozóban volt, Dabaiba átállt a másik oldalra. A líbiai lázadókat pénzelte, milliókat bocsátott a rendelkezésükre, hogy megvédje szülővárosát, Miszrátát. Dabaiba, Kadhafi híve egy csapásra Dabaibává, a lázadók barátjává vált. A dolog ettől lesz olyan bonyolult. Jelenleg ugyanis nem világos, hogy Líbiában tulajdonképpen ki a

hatalom birtokosa. Az Iszlám Állam? A Tobrukban székelő, választott kormány? Vagy a Tripoliban megtelepedett iszlamista ellenkormány? És ebben a káoszban hol áll Dabaiba? Ki akarja bíróság elé állítani, és ki az, aki vélhetően megakadályozná ezt? Kadhafi bukása után az új kormány befagyasztotta a diktátor 240 támogatója, köztük Ali Dabaiba vagyonát is. Egy ideig Líbia az Interpollal kerestette Dabaibát, a körözési felhívás azonban éppolyan hirtelen tűnt el az Interpol oldaláról, mint ahogy ott megjelent.{195} Ezenkívül az átmeneti kormány a lehetséges vagyonára is nyomozókat állított rá azzal, hogy ha megtalálják, kapnak néhány százalék jutalmat. Itt állunk több mint egytucatnyi digitális mappa előtt, sok száz dokumentummal olyan postafiókcégekről, amelyeknek közük lehet hozzá, és azon tanakodunk: lehetséges, hogy a döntő bizonyíték itt van valahol az adataink között? A nyugati félteke egyik városában – ennél közelebbit nem mondhatunk – találkozunk valakivel, aki talán tovább tud segíteni minket. Az informátor nevét nem árulhatjuk el, a családja még Líbiában él, neki magának gyanút nem keltő munkája van külföldön. Csak kevesen tudják, hogy fedett nyomozóként Kadhafiék és szövetségeseik pénzére vadászik – azon emberekére, akik Kadhafi áldásával kiszipolyozták Líbiát, és a zsákmányukat külföldön rejtették el. Informátorunk egy A3-as lapon mutat nekünk egy grafikont: négyzetek és nyilak összevisszasága, tucatnyi színben. Minden négyzet egy-egy céget jelent (összesen több mint 100 van), minden nyíl egy kapcsolatot, pénzmozgást vagy egy résztulajdont. Minden szín egy országot, ahol az adott cég található. Csak ennyi: igencsak tarka a kép. „Valahol itt van az a sok millió – mondja az informátorunk –, ami tulajdonképpen a líbiai népé.” De hol?

A grafikon közepén lévő néhány cég szerepel az adatainkban. [ ] Miután az informátorral beszéltünk, sorra végignézzük a mappákat. Kadhafit keressük, a gyerekeit, a legközelebbi szövetségeseit és Ali Dabaibát. Eredménytelenül. Azoknál a cégeknél, amelyeket a líbiai nyomozók Dabaibának tulajdonítanak, újra és újra a brit állampolgárságú Riad G.-be ütközünk, aki Líbiában járt iskolába, Londonban egyetemre. A Facebook-oldala szerint Ali Dabaiba fivérének ismerőse.{196} Felhívjuk az informátorunkat, beszámolunk neki Riad G.-ről – és világos választ kapunk: „Meggyőződésünk, hogy Ali Dabaiba G.-t tolta maga előtt!” Riad G. alighanem Dabaiba strómanja. Mindazonáltal: ez csak gyanú. Beszélünk az Interpollal. Arra vagyunk kíváncsiak, mi az oka, hogy Dabaibát először keresték, aztán mégis eltűnt a hálóról a letartóztatási kérelem, az úgynevezett red notice. A válasz ködös: a jelenlegi helyzetben – a polgárháborúra való tekintettel – minden körözési felhívást blokkoltak. „Amíg a vizsgálat le nem zárul, az információkat zárolják.” Aztán egy informátorunktól kapunk egy e-mailt. „Utazzanak el Genfbe” – írja, Riad G. éppen ott tartózkodik. Valaki látta őt egy csokoládészalonban a Rue de Rive-en, közvetlenül a Genfi-tó partján. Az utolsó genfi járat azonban már elindult Münchenből. Beszélünk egy kollégánkkal a svájci SonntagsZeitungtól, aki együtt dolgozik velünk a projekten, elmondjuk neki, miről lenne szó – benne van. Már másnap reggel elmegy a Four Seasonsba. A recepción senki nem tud semmit. Riad G. nevű vendég nem jelentkezett be. Az Auer csokoládészalon? Ott sincs. Hol lehet? Kollégánk a Grand Hotel Kempinskiben próbálkozik, a Genfi-tó partján

lévő pompás sugárúton. A tükrös homlokzat mögött található többek között Európa legnagyobb, több mint 1000 négyzetméteres lakosztálya, golyóálló ablakokkal. Ebben az évszakban itt találkozik az Öböl-menti és a Maghreb országok pénzarisztokráciája. A recepciós hölgy nem egykönnyen találja meg Monsieur G. szobáját. „Melyikre gondol? Összesen öt szoba van a nevén.” A férfi nagy családjával érkezett, és feltehetőleg nem csak szórakozni. A kolléga mindent egy lapra tesz fel, és felhívja Riad G.-t – a számát egy informátorunktól kaptuk meg. Tétova hang jelentkezik be a telefonba. Arab akcentus, tört angolság. Ki keresi, kérdezi a hang, és mindenekelőtt: „Honnan van meg önnek ez a szám?” Most nem tud beszélni. Néhány óra elteltével Riad G. végül másodszor is felveszi a telefont, a találkozást halogatja. A következő napon sürgős üzleti ügyei vannak, aztán családi napot akar tartani. Végül nem jelentkezik többet, nem veszi fel a telefont. Távozik Svájcból anélkül, hogy kollégánk hosszabban tudna beszélgetni vele. Az adatainkból kitűnik, hogy egy ideig nyilvánvalóan Riad G. egyik cégének a tulajdonában volt egy skót-felföldi szálloda fele. Másrészt valószínűleg ebben a cégben vannak elrejtve a líbiai állami pénzek, írták nemrég a líbiai nyomozók egy, a brit és skót hatóságoknak címzett jogsegélykérelemben. A cégnyilvántartás szerint a céget két férfi vezeti, akik 2008-ban – és itt válik érdekessé a dolog – mindketten milliós nagyságrendű megbízásokat kaptak az ODAC-tól – attól az ODAC-tól, amelyet Ali Dabaiba vezetett.{197} Ezen a ponton azonban a nyomok a homokba vesznek. Azt ugyan még kiderítjük, hogy a két üzletember ellen nyomozás folyik. De mindkét férfi továbbra is szabadlábon van. És vajon Riad G. volna Dabaiba közvetítője? Egyszerűen nem tudjuk, az adatokból nem derül ki.{198}

[ ] És nem csak a Kadhafi- és a Kirchner-üggyel állunk így. Újra és újra félre kell tennünk valamelyik céget, amely gyanús ugyan, esetleg közvetett bizonyítékaink is vannak, de az éppenséggel nem elég. A mappákban az orrunk előtt valószínűleg egy csomó nyom van még, amely a végén elvezethetne minket néhány nagy névhez. De nem fogunk rájuk találni, mert tanácsadóik elég óvatosak voltak ahhoz, hogy a Mossack Fonsecának ne mondjanak neveket. Elég frusztráló. Szerencsére kutatás közben nem a frusztráció a meghatározó érzés. Mert arra ugyan nem találunk bizonyítékot, hogy Cristina Kirchnernek vagy Néstor Kirchnernek valami köze volna a 123 Nevada-céghez, a hivatali utódjukról azonban beszámolhatunk. 2015 december elején Marina Walker azt írja nekünk az ICIJ-től, hogy kollégáink a La Nación című argentin újságtól megtalálták az adatainkban Mauricio Macrit, Argentína nemrég második fordulóban megválasztott elnökét. A konzervatív vállalkozót, aki még nem is foglalta el hivatalát, máris felírjuk a listánkra az „operatív központunkban”. Az adatainkból kitűnik, hogy Macri 1998-ban két hozzá közel álló személlyel együtt céget alapított a Bahamákon. A neve: Fleg Trading. Macri akkoriban a Boca Juniors argentin futballklub elnöke és jómódú ember volt. Végül 2007-ben Buenos Aires polgármesterévé választották. No mármost, a Mossfon adatai szerint a Fleg Tradinget csak 2008-ban deaktiválták. A cégpapírok közt azonban csak olyan dokumentumokat találunk, amelyek tanúsága szerint Macri a vállalkozás egyik igazgatója. Ám a „tulajdonosok” rubrika a rendelkezésünkre álló valamennyi dokumentumban üres. Mielőtt a bahamai hatóságok 2008-ban törölték volna a céget, a Mossfon többször is

rákérdezett a tulajdonviszonyokra – de nem kapott választ. Amikor Macri 2007-ben Buenos Aires polgármestere lett, vagyonbevallást kellett készítenie a bankszámláiról és a cégtulajdonrészeiről – a vagyonnyilatkozatban, amelybe egy argentin kollégánk belenézhetett, szó sincs semmilyen bahamai cégről. A hamis adatközlést az argentin büntető törvénykönyv hat évig terjedő börtönnel sújtja. Amikor kutatásainkkal szembesítjük, az elnök szóvivője kijelenti, hogy Macri „alkalmilag” volt a Fleg Trading cég igazgatója. A cég Macriék családi vállalkozásának része. Valóban nem vallotta be – de csak azért, mert soha nem volt benne tulajdonrésze.

27 A házasság köteléke, a pénz köteléke Nem sok fényképen láthatjuk Vlagyimir Putyint családi körben. Az orosz elnök magánélete tabu. Két lányát szigorúan védi a nyilvánosságtól. Annál jobban elcsodálkozunk azon a kissé szemcsés, fekete-fehér fényképen, amelyet anyaggyűjtés közben az interneten találunk: egy fiatal, komoly tekintetű Vlagyimir Putyint látunk rajta. A fotó 1985-ben, Leningrádban készült, ahogy Szentpétervárt nevezték, amikor még megvolt a Szovjetunió. Mihail Gorbacsov ekkor lett a párt főtitkára, Vlagyimir Putyin pedig még csak egy kis, jelentéktelen KGB-tiszt volt. A karján Marija, a nagyobbik lánya ül, mellette akkori felesége, Ljudmilla áll; férjébe karol, boldognak látszik. Ljudmilla mellett egy fiatal férfi áll, sűrű hajjal, állhatatos tekintettel. Szergej Roldugin az, Putyin lányának, Marijának a keresztapja. A titokzatos csellista. Kutatásaink során kiderítettük, hogy ő áll egy anonim offshore céghálózat középpontjában – persze csak az után, hogy eltávolítottuk a különböző fedőrétegeket, amelyeket a Mossack Fonseca és az ebben a könyvben már említett svájci ügyvédi iroda ráhordott. Ezen a hálózaton keresztül több – részben nyugati – bank és jó néhány panamai és brit Virgin-szigeteki postafiókcég segítségével éveken át kereken kétmilliárd dollárt csempésztek ki. Pedig Roldugin azt nyilatkozta a New York Timesnak, hogy nincsenek milliói, ő csak egy zenész. Alig néhány hónappal ebben a – Putyin barátainak feltűnően gyorsan növekvő vagyonáról szóló – cikkben tett

kijelentései után sok milliót utaltak át az egyik Roldugin-cég számlájára, melyet egy szankciók sújtotta orosz bank svájci fiókjában vezetett. Roldugin, és ez az érdekes a történetben, Oroszországban szinte teljesen ismeretlen. Mindenekelőtt a Vlagyimir Putyinról szóló filmekből és életrajzokból ismerik, ezekben afféle cimboraként szerepel: „Putyin legjobb barátja”, aki mindig csodálattal beszél az államfőről. [ ] Putyin a hetvenes években ismerkedett meg Rolduginnal, amikor még mind a ketten fiatal emberek voltak. Roldugin később egy interjúban azt mondja, Putyin olyan volt neki, mintha a testvére lenne. Éjszakánként Szentpéterváron kószáltak, énekeltek és verekedtek a többi suhanccal. Állítólag Roldugin hozta össze Putyint a későbbi feleségével, Ljudmillával is. A két férfi kapcsolata szemlátomást mind a mai napig megmaradt, holott életútjuk nem is különbözhetne jobban egymástól. Putyint nem sokkal a kislánya, Marija keresztelője után áthelyezték a Német Demokratikus Köztársaságba, második lánya, Jekatyerina ott jött a világra. Csak a Szovjetunió megszűnése után tért vissza Szentpétervárra. A KGB (az akkori orosz titkosszolgálat) tisztje a polgármester munkatársa lesz, aztán annak helyettese, később a Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) belbiztonsági igazgatója, majd miniszterelnök. 2000-ben Putyint Oroszország elnökévé választják. Tizenhat évvel később nagyobb a hatalma, mint korábban bármikor. Roldugin a Mariinszkij Színház első csellistája lett és a szentpétervári konzervatórium igazgatója. Sok kitüntetéssel elismert muzsikus, állítólag sokszor szerepel magánrendezvényeken is Putyin házában. És egyike azon kevés embernek, akinek Putyin szemlátomást megengedi, hogy

magánjellegű dolgokról is fecsegjen az újságíróknak. Így Roldugin büntetlenül beszélhetett egy interjúban arról, ami addig nem volt ismert a nyilvánosság előtt: hogy az orosz elnök, aki szereti adni az örökifjú izompacsirtát, már rég nagypapa, és hátfájás kínozza. Keresztapa, fiatalkori barát, kerítő, végszavazó a Putyin-életrajzban, aki be van avatva az elnök magánéletébe stb. stb. stb. – mindebből kikövetkeztethető, hogy Szergej Roldugin, ha nem az orosz elnök „legjobb barátja”, akkor legalábbis nagyon fontos bizalmi embere. No mármost: ha Putyin csakugyan olyan mesés vagyont halmozott fel, amilyet a szakemberek feltételeznek, nem valószínű, hogy a saját névtáblájával látta volna el. Hivatalosan a pénz olyan emberek tulajdonában van, akik nem rivaldafényben állnak a nyilvánosság előtt, hanem jelentéktelen közvetítők, akikben az elnök korlátlanul megbízik. Olyanok, mint Szergej Roldugin? [ ] A csellistára, aki megkeresésünkre e könyv kéziratának lezárultáig nem válaszolt, öt offshore céggel kapcsolatban bukkantunk rá az adatainkban: Roldugin legalábbis egy ideig három postafiókcég – az International Media Overseas, a Raytar és a Sonnette – tulajdonosa volt, ezek viszont szoros kapcsolatban állnak azzal a két társasággal – a Sunbarnnal és mindenekelőtt a Sandalwood Continental Ltd.-vel –, amelynek különösen rejtélyes szerepe van a hálózatban. A Mossack Fonseca a már említett svájci ügyvédi irodán keresztül tartotta a kapcsolatot ezekkel a cégekkel. Az ügyvédi iroda, amely szintén nem reagált a megkeresésünkre, nyilvánvalóan afféle védőpajzsa a Roldugin-hálózatnak. Hivatalosan ez az iroda a kapcsolattartó a Mossack Fonseca felé, a háttérben azonban, mint az kitűnik az egyes offshore cégek

irataiból, a Bank Rosszija munkatársai mozgatják a szálakat. S.-nek, a bank alkalmazottjának például aláírási joga van Roldugin International Media Overseas nevű cégénél, másoknak hasonló jogosultságuk van a hálózat más cégeinél. A Bank Rosszija székhelye Szentpéterváron található, és körülbelül az idő tájt alapították a Kommunista Párt pénzéből, amikor Putyin visszatért az NDK-ból a városba. A szakértők „Putyin bankjának” tekintik, Putyin több közeli barátjának van benne tulajdonrésze – köztük Szergej Rolduginnak is. Az ukrán válság alatt az Egyesült Államok kormánya felvette a szankciós listájára, mivel meg akarta büntetni Putyin legbelsőbb köreit. Az orosz elnök azonnal reagált. Elrendelte, hogy az állami bank támogassa a Bank Rossziját, több állami energiakonszern ott helyezte el a pénzét. [ ] Ez a Bank Rosszija is benne van abban a hálózatban, amelybe Roldugin cégei be vannak kötve. Hogy a Bank Rosszija milyen szerepet játszott a Roldugin-hálózatban, azt egy 2009-es e-mail-váltás mutatja. A Mossack Fonseca egyik ügyvédnője aggódva fordul Jürgen Mossackhoz és Christoph Zollingerhez, a svájci társtulajdonoshoz azzal, hogy a Bank Rosszija egyik munkatársa jelentkezett nála, s azt kérte, hogy a Mossfon írjon alá a Sandalwood offshore cégnek egy 103 millió dolláros hitelkeretet. A pénz egy ciprusi banktól jönne. Megnézzük a 47 oldalas szerződést, az a lap, ahol a biztosítékokat kellett volna megadni, üres. Egy ilyen nagy volumenű szerződés esetében ez merőben szokatlannak tűnik. A szerződést nyilvánvalóan még Jürgen Mossack is gyanúsnak találta. Kétes eredetű pénz, amelynek a rendeltetése is kétes, írja egy belső emailben. Elég „kényes” ügy.

Figyelemre méltó mondat. Mossack fenntartásai ellenére a kérelmet nem utasították el.{199} Ehelyett a Mossfon kiállíttatott egy letter of indemnityt, egy felelősség alóli felmentést, afféle kártérítési kezességet. Ha végül mégis gond lenne a szerződéssel, mindenekelőtt az ügyfelet terhelné a felelősség, nem pedig az offshore ügyvédi irodát. A 103 milliós hitelkeret csak egyike a Rolduginhálózatban tetten érhető számos kétes folyamatnak. A postafiókcégek hálózatába nyilvánvalóan az orosz oligarchák pénze is belefolyt. Csak 2013-ban több, a Borisz és Arkagyij Rotenberg fivérekkel kapcsolatban álló postafiókcég kerek 200 millió dollár hitelt nyújt a Roldugin-hálózat egyik offshore cégének – a dokumentumokból nem derül ki, hogy valaha visszafizették volna. Nem sokkal korábban Arkagyij Rotenberg egyik cége megkapta a megbízást a milliárdos nagyságrendű, ám az ukrán válság következtében jegelt Déli Áramlat gázvezetékprojektre. Megkeresésünkre a Rotenberg fivérek nem válaszoltak. Dokumentumaink szerint 2009 és 2011 között összesen kerek egymilliárd dollár áramlott a Roldugin-hálózatba. Ennek nagy része nyilvánvalóan a ciprusi Russian Commercial Banktól (RCB) származott, amely akkoriban a nagyobbrészt orosz állami tulajdonban lévő VTB Bank százszázalékos leányvállalata. Hogy az RCB-nek honnan állt rendelkezésére ekkora összeg, az nem derül ki az adatainkból. Kérdésünkre a bank azt válaszolta, hogy ügyfeleiről és tranzakcióiról nem nyilatkozhat. De a törvényeket betartják. Egy bennfentes elmondta kollégánknak a Guardiantől, hogy Putyin és legszűkebb köre, legalábbis a század első évtizedében afféle személyes hitelkártyaként használta az RCB-t, amit a bank tagad. „Ha Putyin valamelyik kiválasztottjának, vagy az illető feleségének pénzre volt szüksége, akár egy bevásárló körúthoz, egy jachtra vagy valamilyen befektetéshez, az RCB mindig kérdés nélkül rendelkezésére bocsátotta az

eszközöket – állította ezzel szemben a forrás. – Az RCB a hatalmi elit önkiszolgáló boltja volt.” Ez lehet a magyarázata annak, miért lépett fel az orosz kormány 2013-ban, az euróválság idején olyan vehemensen a „haircut” (az EU–EKB–IMF-mentőcsomagért elvárt kőkemény feltételek) ellen. Ezzel a módszerrel megnyirbálták volna a ciprusi bankbetéteket, az RCB-ét is. „Az orosz felső vezetés félreérthetetlenül a tudomásunkra hozta: ha hozzányúlunk az RCB-hez, olyan reakcióra számíthatunk, amilyet még nem láttunk” – mondta később egy rádióinterjúban a ciprusi centrista Demokrata Párt, a Dimokratiko Komma vezetője, Marios Garoyian. Az RCB messzemenően kivételes eljárásban részesült a szabályozás során. Szakértőink szerint, akik szemügyre vették az adatainkban talált gyanús hiteleket, a szokatlan kondíciók – hol elenyésző kamatok, hol a visszafizetés hiánya vagy lemondás a biztosítékokról – arra utalnak, hogy ezek nem annyira hitelek, mint inkább ajándékba adott pénzek voltak. „Ezek a tranzakciók szemlátomást adócsaláson, csaláson és/vagy más sötét ügyleteken alapulnak – végső céljuk a pénzmosás” – mondja David Weber, a Marylandi Egyetem pénzügyi szakértője. A hatalmas hitelek azonban csak az egyik módját alkotják annak, ahogy Roldugin hálózatának offshore cégei pénzhez jutottak. 2010 májusa és júniusa között például a Sunbarn cég súlyos milliókat kap „tanácsadási szolgáltatásért”. A Sunbarn állítólag azt tanácsolta egy másik offshore cégnek, hogy „fektessen be és kereskedjen” Oroszországban, és ezért kapott 30 millió dollárt. Sok minden szól amellett, hogy a tanácsadói díj csupán az egészen más okból történő pénzáramlások leplezésére szolgál. Kutatásaink szerint a tanácsadást igénybe vevő offshore cég soha nem tűnt fel oroszországi befektetéseivel és kereskedelmével. A pénzmosás szakértői szerint a „tanácsadási szolgáltatás” szakkifejezés egyszerű ürügy nagy mennyiségű pénz átjátszására.

Már a kutatás kezdeti szakaszában feltűnt nekünk egy másik sablon, amit mi úgy hívtunk: „a lemondási díj felmarkolása”. Az elképzelhető legegyszerűbb és nagyon alkalmas módszer arra, hogy a pénzt az egyik helyről a másikra lapátolják: a hálózat egyik offshore cége kötelezettséget vállal, hogy egy másik, belize-i offshore cégtől részesedéseket vásárol meg cégekből. A belize-i cégnek azonban „nem sikerül” prezentálnia ezeket a tulajdonrészeket, ezért „kártalanítás” címén csaknem 800 000 dollárt kell fizetnie. Van tehát egy tiszta „üzlet”, és a pénzmozgás egyértelműen fel van címkézve. Roldugin cége, az International Media Overseas 2011 februárjában rendkívül jövedelmező megállapodást köt: megkapja egy 200 millió dolláros hitel minden jogát – mindössze egy dollárért. Ez a hitel a Mossfon-dokumentumokban található szerződés értelmében napi 21 917 dollár kamatot hoz a konyhára, ami évi 8 millió dollárt tesz ki. Továbbá ebben az összefüggésben gyanús, visszadatált részvényügyletekre bukkanunk: a Roldugin-hálózat cégei a dokumentumok szerint dollármilliókért megvásárolják orosz cégek részvényeit, amelyeket aztán hamarosan – jelentős nyereséggel – továbbadnak. Lehetséges, hogy az eladásokból származó nyereséget annak köszönhetik, hogy zseniálisan spekulálnak. Néhány dolog azonban feltűnik, ami kétkedésre ad okot. Egy példa: 2011. június 5-én a Bank Rosszija egyik munkatársa megkéri a Mossfont, hogy a Sandalwood igazgatóival írassanak alá néhány részvényügyletet. Önmagában ez szokványos eljárás: a háttérben álló megbízók szerződéseket íratnak alá az igazgatókkal. Csakhogy ebben az esetben az a helyzet, hogy a csatolt dokumentumok szerint az üzletet már öt hónappal korábban, 2011 januárjában lebonyolították. [ ]

A kétes, sokmilliós hitelek, a visszadatált részvényügyletek, a tanácsadói tiszteletdíjak és a kártalanítások – mindez mintha egy hatalmas árnyékrendszer része lenne. Egy olyan rendszeré, amelyben rövid idő leforgása alatt irdatlan mennyiségű pénzt lehet átpumpálni átláthatatlan offshore cégekbe. A vesztes feltűnően gyakran az orosz állam. Önmagában nem túl jó ötlet az orosz államot fejni. Hacsak az ember nem tartozik azok közé, akik ezt kapcsolataik révén megengedhetik maguknak. Putyin Oroszországáról beszélve már rég nem csak a nyugati szakértők emlegetnek kleptokráciát. Valójában Vlagyimir Putyin felemelkedése kezdettől fogva együtt járt a súlyos korrupciós vádakkal. Nagy részük azóta a feledés homályába veszett. Most azonban látjuk, hogyan lehet szövevényes utakon százmilliókkal megtölteni egy offshore tárolt pénzeszsákot – Putyin régi barátjának és bizalmasának segítségével. Hogy az általunk felfedezett adatokat jobban ki tudjuk értékelni, beszélünk egy európai nyomozóval, egy nemzetközi hírnévnek örvendő, pénzmosókra és csalókra szakosodott vadásszal. „Több száz lehetőség van, hogy egy olyan országból, mint Oroszország, pénzt lopjanak ki” – mondja, beleértve az általunk felfedezett módszereket is. Kizártnak tartja, hogy az orosz hatóságok mit sem tudnak erről. A pénzmosók üldözése Oroszországban ugyanis egy Roszfinmonitoring nevű szervezet feladata, amelyet megalakulása óta mindig Putyin bizalmasai vezetnek, és a hasonló európai hatóságoktól eltérően nem annyira rendőrség, inkább titkosszolgálat. A Roszfinmonitoring e-maileket olvashat, telefonokat hallgathat le, minden bankinformációt lekérhet bárkiről. „Semmi sem kerüli el a figyelmüket” – mondja a nyomozó tisztelettel elegy irigységgel.

[ ] Prometheus-kutatóinknak a washingtoni találkozónkon alapított kis orosz csapata azóta – kódolt nyelven – jóformán naponta megvitatja a kutatás eredményeit, a rejtélyes hiteleket, gyanús szerződéseket, a legújabb következtetéseinket a kicsempészett pénz dolgában. Luke Harding kollégánk a Guardiantől így fogalmaz: „A tényfeltáró újságírás szent Grálját” keressük. Putyin pénzét. Ez különösen orosz kollégáinkra, Roman Anyinra és Roman Slejnovra nézve lehet veszélyes. Ahogy arrafelé mondják, Oroszországban újságíróként dolgozni felér egy öngyilkossággal. Hát még ha Putyin pénzére vadászik valaki! Marina Walkerrel, az ICIJ projektvezetőjével együtt elhatározzuk, hogy semleges területen, távol az orosz titkosszolgálattól, munkatalálkozót tartunk. Anélkül, hogy félnünk kellene a lehallgatástól, meg akarjuk beszélni orosz kollégáinkkal, hogy eddig miket találtunk, és hogyan tovább. [ ] Ezért nem sokkal 2015 karácsonya előtt Londonba utazunk. A találkozó helyszíne: Kings Place, 90 York Way, a Guardian székhelye. Az egyik felső emeletre kell mennünk, ahol egy hosszú folyosó végén található az oknyomozó újságírók legendás szobája, a „bunker”. Ebbe a dísztelen helyiségbe csak kulccsal, illetve egy speciális kulcskártyával lehet bejutni; a Guardian itt értékelte ki Edward Snowdennek, az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) kiszivárogtatójának titkos dokumentumait. Most mintegy tíz szerkesztő dolgozik itt a hónapokkal ezelőtt hozzánk, Münchenbe megérkezett

Mossfon-adatokon. Az asztalok összetolva, a folyosóra nyíló ablak leragasztva, az eddigi találatok post-it cédulákon lógnak a falakon, különböző témák szerint gondosan szétválasztva: hírességek, katonai magánvállaltok (PMC-k), államfők, sport, politikusok. Amikor a Snowden-dokumentumokon dolgoztak, még két őr is állt az ajtó előtt. Akkoriban már híre ment, hogy az adatok a Guardiannél vannak. Reméljük, ezúttal nem megy híre. [ ] A bunkerban kis csoport gyűlt össze: mellettünk orosz kollégánk, Roman Anyin, továbbá Luke Harding, akit egykor kiutasítottak Oroszországból, miután egy cikkében Putyin vagyonáról spekulált. Eljött Marina Walker, Gerard Ryle és a Pulitzer-díjas Jake Bernstein az ICIJ-től, továbbá a BBC két újságírója, és a mi két kolléganőnk, Julia Stein az NDR-től, a WDR-től pedig Petra Blum, aki hónapok óta a Roldugin-adatokon dolgozik. Együtt átbeszéljük mindazt, amit eddig az adatokban találtunk: az Arkagyij és Borisz Rotenberg testvérpárt például.{200} Vagy Gennagyij Tyimcsenkót, az orosz oligarchát és Putyin barátját, aki az adatokban több postafiókcég résztulajdonosaként, illetve meghatalmazottjaként bukkan fel. {201}

Dmitrij Peszkov is megmosolyogtat bennünket. Ő Vlagyimir Putyin szóvivője. Legutóbb azért állt a bírálatok kereszttüzében, mert esküvőjén – egy ismert sífutónőt vett el – olyan karórát viselt, amely sokkal többe kerül, mint Peszkov teljes évi jövedelme. Aztán bloggerek azt is felfedezték, hogy Peszkov ifjú arájával a világ legdrágább vitorlás jachtján nyaralt. És mit látunk az adatokban? Hogy a felesége legalább 2014-ig egy Carina Global Assets nevű postafiókcég tulajdonosa volt. Az adatokban összesen négy orosz miniszterhez és magas rangú tisztségviselőkhöz, négy

képviselőhöz és két kormányzóhoz fűződő kapcsolatokra bukkanunk. Alekszej Uljukajev gazdasági miniszter fia például a Ronnieville Limited nevű offshore cég igazgatója volt. Nyikolaj Patrusevnek, az orosz titkosszolgálat, az FSZB volt főnökének és a nagy hatalmú Nemzetbiztonsági Tanács mai elnökének unokaöccse egy ideig egy brit Virgin-szigeteki cég részvényeseként szerepel. Alekszander Mahonov belügyminiszer-helyettes pedig a Northwest Management nevű postafiókcégen keresztül postafiókcégek egész hálózatát ellenőrizte. Ez mind jó történet, a legjobban azonban Roldugin, a csellista esete érdekel valamennyiünket. Mint kiderítettük, offshore cégeken keresztül részesedése volt a Video Internationalben. Más cégek, amelyeket Roldugin cégeihez hasonlóan a Bank Rosszija – ebben Roldugin részvénytulajdonos – és a svájci ügyvédi iroda emberei igazgatnak, az AvtoVAZ járműgyártó vállalat vagy a Kamaz harckocsi- és teherautógyár részvényopcióit birtokolják, és azokkal kereskednek. Ezeknek a részvényopcióknak van valami keserű mellékízük: ennek a gyárnak a teherautóit különösen gyakran vetették be az ukrajnai háborúban. A fehér színű orosz teherautók, amelyek állítólag segélyszállítmányokat vittek Kelet-Ukrajnába, Kamazok voltak. Szíriában, ahol orosz szárazföldi csapatok már régóta támogatják Bassár el-Aszad diktátor hadseregét, szintén láttak Kamaz teherautókat. Az AvtoVAZ egyébként, ahogy a Kamaz is, az orosz hadsereg beszállítója. [ ] Egy szürke, decemberi napon ott ülünk hát a Guardian bunkerében, és az orosz bankok tulajdonviszonyairól vitatkozunk, arról beszélgetünk, ki áll közel Putyinhoz, és ki szakított vele már rég, amikor Roman Anyin váratlanul sokkol minket egy kutatási eredményével. Pozitív értelemben sokkol.

A társaság felugrik és megtapsolja, hitetlenkedve csóváljuk a fejünket. Mi történt? Nem sokkal korábban a Reuters hírügynökség világgá röpítette a hírt, hogy Putyin kisebbik lánya, Jekatyerina 2013 februárjában a nyilvánosság kizárásával férjhez ment a harmincas évei közepén járó Kirill Samalovhoz. A vőlegény Nyikolaj Samalov fia, aki viszont a legendák övezte Ozero szövetkezet tagja. A szövetkezetet Vlagyimir Putyin alapította a kilencvenes években néhány barátjával együtt, akik nem sokkal korábban telket és dácsát vásároltak a Szentpétervár környéki Komszomolszkoje-tó partján. Ami egykor csupán dácsatulajdonosok szövetkezéseként kezdődött, egykettőre egy szűk klikk hatalmára épülő gazdaság lett. Jurij Kovalcsuk, az Ozero egyik tagja például ma a Bank Rosszija elnöke és legnagyobb részvényese, de Nyikolaj Samalov – az az ember, akinek a fia feleségül vette Putyin lányát – szintén részvényese a banknak. Putyin veje az esküvő után néhány hónap leforgása alatt még vagyonosabb lett: a Szibur petrolkémiai óriásvállalatban birtokolt néhány százalékos tulajdonrészét 21%-ra növelte. De még ennél is érdekesebb számunkra az esküvő helyszíne: az Igora síparadicsom, egyórányi autóútra Szentpétervártól északra, nem messze az Ozero szövetkezettől. A helyiek „elnöki villának” nevezik a hatalmas birtokot, és azt mesélik, az elnök gyakran tartózkodik itt – a telekkönyvben azonban más tulajdonos van bejegyezve. Az Igora üdülő a szomszédos telken található. 2013 februárjában három fehér paripa húzta szánján ide hajtott be a prominens ifjú pár. Vendégeik sálakat kaptak ajándékba, melyekre az ifjú pár nevének kezdőbetűje – K&K – volt hímezve: (Je)katyerina és Kirill. Fényképezni tilos volt, a szigorú biztonsági intézkedések miatt a bejáratnál minden vendégnek le kellett adnia a mobilját. „Minden sarkon őrök álltak, senkit sem engedtek az ünnepség közelébe” – meséli az Igora

üdülő egyik alkalmazottja a Reuters újságírójának. Az esküvői vendégek szórakoztatására mindent bevetettek: volt jégtánc, lézershow, felépítettek egy színészekkel benépesített orosz falut, volt mindenféle néptánc. Roman Anyin ellenőrizte, jelenleg kinek a tulajdonában van az Igora üdülő. Az ingatlan tulajdonosa egy Ozon LLC nevű orosz cég, amely kezdetben egy átláthatatlan ciprusi cégen és egy másik közbeiktatott cégen keresztül 25%-ban a Putyin bizalmasaként ismert Jurij Kovalcsuké és a fiáé. A vállalkozás 2012-ben szerezte meg az ingatlant. Kovalcsuk az Ozero szövetkezet tagja, két másik Ozero-tag gyerekei: Vlagyimir Putyin lánya és Nyikolaj Samalov fia tehát az Ozero-tag Kovalcsuk üdülőjében házasodnak össze. Ezt csak azért említjük, hogy megmutassuk, milyen szoros a tagok közti kapcsolat még ma is, 19 évvel az Ozero megalapítása után. De nem ez az oka, amiért a Guardian bunkerében ennyire örülünk. A síparadicsom tulajdonosaként bejegyzett orosz cég az Ozon LLC – ezt a nevet pedig már rég megtaláltuk a dokumentumainkban. Az Ozon LLC 2009 végén kerek ötmillió dolláros hitelt kapott a Roldugin-hálózat egyik offshore cégétől, a Sandalwoodtól. Kerek két évvel később még egyszer majdnem ugyanannyi pénz folyt oda, megint hitelként. Dokumentumaink szerint visszafizetésre nem került sor, a Sandalwoodot 2013-ban felszámolták. Az üdülőbe, ahol Putyin lányának lakodalmát tartották, és amelynek tulajdonosai között megtalálható Putyin egyik szövetkezeti barátja, egy offshore cégen keresztül szemlátomást dőltek a milliók, amelyeket nyilvánvalóan a hálózat egyik postafiókcégén keresztül vezettek és lepleztek el. Az egészet a több Putyin-bizalmas tulajdonában lévő Bank Rosszija hangszerelte. A hálózat strómanja pedig minden jel szerint Putyin legjobb barátja: Szergej Roldugin, a Bank Rosszija társtulajdonosa, a másik Putyin-lány keresztapja.

Ezzel a hónapok óta tartó kutatás, amely Panamában kezdődött, elvezetett minket Igorába. Vlagyimir Putyin legszűkebb családjába. Hátborzongató.

28 Sztár, sztár, Mega Star A londoni találkozó után a fórumon is, és nálunk is megnyugszanak a kedélyek. A karácsonyi és újévi időszakban nem sok minden történik, jóllehet teljesen nem tudunk kikapcsolni. Persze hogy nem. Ilyen új ismeretek birtokában nem. A szokatlan nyugalom jóvoltából azonban van időnk újra végignézni a régi történeteket. Addigra már több mint 7000 bejegyzésünk van a fórumon. Áttekinthetetlen. És még ha ebben a könyvben úgy tűnik is, a Mossack Fonseca ügyfelei között nem csak sötét alakokat találni. Vannak híres rendezők és színésznők is, továbbá a hazájukban istenített dél-amerikai énekesek, zseniális sakkozók és egy csomó futballegyesület tulajdonosa vagy elnöke. A szilveszter körüli nyugodt napokban több száz találatot végigklikkelgetünk, több tucat miniszterről olvasgatunk, nagy táncosokról, a 20. századi modern művészet egyik klasszikusának unokájáról, kémekről, akik még az NDK-val bonyolítottak le fegyverüzleteket, és egy európai király állítólagos szeretőjéről. Annyi történetet lehetne még elmesélni! De jogi okokból itt csak azokat említhetjük meg név szerint, akikről elegendő adatot gyűjtöttünk össze. Márpedig ezek számának korlátot szab az időnk és az erőnk – néha aludnunk is kell. [ ]

Még igazán véget sem ér a karácsonyi szünet, 2016. január elején már itt a következő nagy eset. Lionel Messi. A világ legjobb futballistája. Talán a történelem legjobbja. Panamai postafiókcégének a neve kissé felvágósan hangzik, de végül is illik hozzá: Mega Star Enterprises. A céget öt ismeretlen névleges igazgató vezeti, de döntési helyzetben valójában a futball megasztárja van. Ez egy 2013. júniusi iratból derül ki, amelyet egy, a Prometheus-projektben részt vevő spanyol kolléga fedezett fel. Ebben az iratban egy uruguayi ügyvédi iroda munkatársa kijelenti az offshore szolgáltató Mossack Fonsecának, hogy a Mega Star Enterprises végső kedvezményezettje Lionel Andrés Messi és az édesapja, Jorge Horacio Messi. Még ez is. Lionel Messinek komoly problémái vannak abból, ahogy a pénzügyeit intézi. 2015 októberében egy spanyol vizsgálóbíró adócsalásért vádat emelt Messi és az édesapja, egyben a tanácsadója ellen. A szövetségi ügyészség 4,1 millió eurós büntetést kér, ami persze a multimilliomos Lionel Messinek alighanem meg se kottyan. Mindenekelőtt azonban két év börtönt kér a Barcelona legaktívabb játékosára. Már ki van tűzve a tárgyalás időpontja: 2016. május 31. Érdekes lesz megfigyelni, hogyan reagálnak ezekre az információkra a spanyol hatóságok. A Mega Star Enterprises eddig nem bukkant fel az ügyészségi aktákban, erősítette meg kérdésünkre válaszolva a hivatal egyik szóvivője. De beleillene a képbe, mert a vád szerint Messi és az édesapja a terhükre rótt csaláshoz is postafiókcégeket használtak. A vád szerint Messi és édesapja postafiókcégek segítségével valósították meg a nekik felrótt adócsalást. Messiék eszerint 2005-től névleg nagyon kevés pénzért olyan latin-amerikai adóparadicsomokban lévő offshore cégeknek adták el a Messit ábrázoló fotók jogát, mint Belize

vagy Uruguay. Így a 10,1 millió eurós reklámbevétele gyakorlatilag adómentesen ezekbe az adóparadicsomokba folyt be. Ráadásul Messiék fontos adatokat hallgattak el az adóhatóság elől, hogy az ne szerezzen tudomást a külföldre áramló pénzről. Így a futballsztár 2007 és 2009 között állítólag 4,1 millió euró adót csalt el. A Mega Star Enterprisest egy offshore szolgáltató alapította 2012. február 8-án Panamában, az üzletrészeket bemutatóra szóló tulajdonosi részvényekben adják ki. Messi megbízásából az említett uruguayi ügyvédi iroda közvetítői intézkednek. Itt az első kapcsolat a vádban felróttakhoz: eszerint kilenc nappal később ugyanaz az iroda igazolja, hogy az adócsalási ügy középpontjában álló postafiókcég, a Jenbril S.A. egyetlen tulajdonosa Lionel Messi. A Mega Start és a vádiratban említett Jenbrilt a háttérből ugyanaz az uruguayi ügyvédi iroda tartja kézben. A második érintkezési pont 2013 nyarán jön létre, amikor nyilvános lesz a Messi ellen folyó nyomozás. A spanyol hírügynökség, az EFE 2013. június 12-én ad először hírt az eljárásról, a nemzetközi média követi. Másnap Lionel Messi uruguayi ügyvédjei e-mailben jelentkeznek a Mossack Fonsecánál, mert, ahogy az e-mail szerint korábban telefonon megbeszélték, a Mega Star Enterprises offshore szolgáltatót akar váltani. Szeretnék, ha a jövőben a Mossack Fonseca intézné a postafiókcég ügyeit. A Mossack Fonseca ragaszkodik hozzá, hogy felelősség alóli felmentést kapjon: az ügyvédi iroda és kinevezett névleges igazgatói a Mega Star Enterprisest érintő minden „panaszt, követelést, vádat, vitát, pert, költséget és kiadást” illetően kártalanítást kapnak. A kezünkben lévő, 2013. július 23-án kelt dokumentumot Lionel Andrés Messi és Jorge Horacio Messi írja alá. A panamai cég nyilvánvalóan része volt annak az offshore konstrukciónak, amelyet Lionel Messi az uruguayi ügyvédi irodával építtetett ki magának. Hogy a Mega Starnak milyen szerepe van Messi

cégegyüttesében, azt az iratokból nehéz megállapítani. Az egyik dokumentumon általános üzleti célként „befektetések” van megadva. Eddig azonban a kiszivárogtatott adatok között nem találtunk konkrét szerződéseket, sem üzleteket. Ez persze azért is lehet, mert úgy tűnik, Messiék saját maguknak vagy más bevont személyeknek is meghatalmazást adtak a cég nevében, ezért a Mossack Fonsecának nem kellett aláírnia semmilyen dokumentumot. Egy 2013. június 23-án kelt írás szerint legalábbis „Horacio Jorge és Lionel Andrés Messi” biztosítja a Mossack Fonsecát, hogy amennyiben megszakítják az üzleti kapcsolatot az uruguayi ügyvédi irodával, segítenek „visszavonni […] az összes és minden egyes meghatalmazást, amelyet a társaság harmadik személyek részére kiadott”. Egy ilyen meghatalmazás birtokában bármilyen szerződést meg lehet kötni, például számlát lehet nyitni, ingatlant lehet vásárolni. Kívülről nézve mégsem lehet megállapítani, tulajdonképpen kié is a cég – hiszen, mint mondtuk, az anonim részvények bemutatóra szólnak. A spanyol államügyészséget alighanem érdekelni fogja, ki kapott ilyen meghatalmazást – és milyen célból. De bármi legyen is a Mega Star Enterprises szerződéseiben, Lionel Messinek az eljárás során aligha kell majd változtatnia eddigi védelmi vonalán. Az FC Barcelona csatárának stratégiája világos – és csaknem azonos Franz Beckenbaueréval a Német Labdarúgó-szövetség-ügyben: „Nem szoktam megnézni, mit írok alá – mondta a tudósítások szerint Messi egy vizsgálóbírónőnek –, ha az apám azt mondja, csukott szemmel aláírom.” És: „Mindent aláírok, amire az apám azt mondja, írjam alá, nem nézem meg, nem koncentrálok rá, nem kérdezek semmit.” Ez a stratégia azonban, úgy látszik, nem nagyon jön be. A spanyol ügyészség ugyan elhiszi Messinek, hogy az édesapja volt a kezdeményező – és ő készséggel magára is vállal mindent –, a pénzügyminisztérium

mégis úgy dönt, hogy maga Lionel Messi ellen kell vádat emelni. A profi futballistának is észre kellett volna vennie, hogy gyanús dolgok történnek, érvel a minisztérium képviselőnője, például amikor megkapta a 2007–2009 évi adó-visszatérítését. Az AFP hírügynökség szerint a döntés indoklásában „a jelek mindkét vádlott esetében bűncselekményre utalnak”. Az adatainkból kitűnik, hogy 2015. december 1-jén a Mega Star Enterprises új tulajdonoshoz kerül. A korábbi, bemutatóra szóló tulajdonosi részvényeket közönséges, Lionel Messi édesapjának tulajdonában lévő részvényekre cserélik. Az uruguayi ügyvédi irodának azonban van még egy kívánsága: egyik képviselője megkéri a Mossfont, másnap igazolja vissza, hogy a gondjaira bízott cégek részvényesei nem jelennek meg a nyilvános panamai cégnyilvántartásban. Amennyiben ezt a standard eljárás mégis megkívánja, az ügyvédek kérik a szükséges dokumentumokat ennek megakadályozására. Az ICIJ és a Süddeutsche Zeitung többszöri, közös megkeresésére Lionel Messi és Horacio Messi e könyv kéziratának lezárásáig nem válaszolt. Az új leleplezések nem könnyítik meg Lionel Messi dolgát a bíróság előtt, pedig épp ezekben a napokban, 2016 januárjában újra az év legjobb játékosává választják.

29 A negyedik ember és a FIFA A FIFA-válság vége kívülről alig érzékelhető. De: maga a FIFA jelentette be, pontosabban annak új elnöke, a svájci Gianni Infantino. Közvetlenül a megválasztása után a zürichi Hallenstadionban a FIFA-elnököktől megszokott határozott hangon kijelenti: „Helyreállítjuk a FIFA renoméját és tekintélyét, az egész világ elismeréssel fog adózni nekünk, önöknek, valamennyiüknek azért, amit a FIFA jövőjéért teszünk. Büszkének kell lennünk a FIFA-ra. Mindenkinek büszkének kell lennie a FIFA-ra.” Infantino első szava egyébként, miután a színpadra lépett, ez volt: „Uff”. Mi is így gondoljuk: Uff. Mert Gianni Infantino neve 2015 közepe óta rajta van a listánkon, amikor megtaláltuk az UEFA kétes üzletét az ecuadori tévéjogokkal, melyeket a tévéközvetítési jogokkal kereskedő Hugo és Mariano Jinkis, apa és fia, az UEFA-tól megvásárolt, aztán háromszoros áron továbbadott a Teleamazonas csatornának. Valaki a FIFA-nyomozók belső köréből elmondja nekünk: megítélése szerint ez a 200%-os marzs a szerződésben „nagyon gyanús”. Főleg, hogy a jogokat már előre továbbadták. Egy sportjogász is kétesnek tartja ezt a modellt. A New York-i nyomozók szerint Jinkisék üzleti modellje így nézett ki: megvesztegették a FIFA tisztségviselőit, hogy olcsón hozzájussanak a közvetítés jogához, aztán drágán továbbadhassák.{202} Ha a vádak

megállnak, itt is hasonló a minta. Azzal a különbséggel, hogy az UEFA-nál nem találtunk megvesztegetésre utaló jeleket. Amikor megtaláltuk az UEFA és a Cross Trading közötti szerződést, még kevés figyelmet szenteltünk az UEFA színeiben fellépő személyeknek. Az UEFA és a Cross Trading közötti két szerződésben összesen négy aláírásra jogosult tisztségviselő neve szerepel az aláírási lapon. Közülük hárman 2015-ben már nem voltak exponált pozícióban az UEFA-nál, vagy már távoztak a szövetségtől. A negyedik ember azonban nem más, mint Gianni Infantino. A jelenlegi FIFA-elnök. Ez már robbanhat. De haladjunk sorjában! A szerződés, amelyen Infantino neve szerepel, a Bajnokok Ligájának 2006–2009-es ecuadori közvetítési jogaira vonatkozik. A szerződés második oldala az aláírási lap, itt megnevezik azt a három embert, akiknek alá kell írniuk a szerződést: a Cross Trading nevében Hugo Jinkis, az UEFA nevében a főtitkár akkori helyettese és Gianni Infantino, akinek neve alatt a Director Legal Services (jogi igazgató) titulus áll. Ellenőrizzük, és valóban: Infantino akkor az UEFA jogi osztályának vezetője volt. Egy sportjogásztól megtudjuk, hogy a szövetségek az ilyen szerződéseket általában ellenőriztetik a jogi osztályukkal. Kísérletünk, hogy megtudakoljuk az UEFA-tól, hogy ebben az esetben is így történt-e, a szövetség nevetségesen merev sajtópolitikája miatt kezdetben kudarcot vall: ez az UEFA belügye, mondják. Később az UEFA kijelenti, hogy a jogi osztályuk minden ilyen jellegű szerződést megvizsgál. De miért kellett volna a jogi osztály vezetőjének olyan szerződést aláírnia, amelyért aztán nem kell felelősséget vállalnia? Kérdésünkre válaszolva az UEFA kijelenti, hogy Infantino azért írta alá, mert minden szerződést két, aláírásra jogosult igazgató ír alá. A szerződésben csekély

összegekről van szó, fűzte hozzá az UEFA szóvivője, és a Cross Trading jogosult a Teleamazonas részére jogokat vásárolni. Hogy aztán a Cross Trading milyen szerződéseket kötött a Teleamazonasszal, az nem tartozik az UEFA-ra. Az UEFA csak a 111 000 amerikai dolláros ajánlatról tud. Az azonban tény, hogy Infantino jogi osztálya átengedte a Jinkisékkel kötendő üzletet, és sok százezer amerikai dollárhoz juttatta a FIFA-per két mai vádlottját, Hugo és Mariano Jinkist. Erről az üzletről jelentette ki az UEFA, amikor a főtitkárát Infantinónak hívták, hogy „nem volt semmilyen üzleti kapcsolata” nevezett Hugo Jinkisszel. Akinek a neve jól olvashatóan ott áll három centivel Infantino neve alatt. Ez fontos: a két argentin nem névtelenül tevékenykedett. Jinkisék Cross Trading cége jól ismert a szakmában, még ismertebb cégük, a Full Play leányvállalata (amelynek neve szintén felmerül a FIFA-vádiratban). És az UEFA jogi osztályának vezetőjeként Infantinónak tudnia kellett, kivel üzletel. De éppen hogy nem ez volt a helyzet: az UEFA kérdésünkre válaszolva kijelenti, nem tudták, ki áll a Cross Trading mögött. Kolléganőnk, Catherine Boss a svájci SonntagsZeitungtól mindenképpen meg akarta kérdezni Infantinótól, hogy az UEFA tisztségviselőjeként volt-e a múltban üzleti vagy másmilyen kapcsolata a sportközvetítések jogával kereskedő üzletemberekkel. Ezt aztán meg is teszi, és megnevezi többek között Hugo Jinkist, Mariano Jinkist és a Cross Tradinget. Gianni Infantino válaszában tudatja, hogy „személy szerint az UEFAnál betöltött egyetlen tisztségében sem volt dolga üzletileg, és tudomása szerint máshogyan sem a nevezett személyekkel vagy szervezetekkel”. Később a FIFA kijelenti, hogy ezt a tájékoztatást csupán az UEFA által rendelkezésére bocsátott információk alapján adta. Érdekes, hogy az Infantino részvételére vonatkozó kijelentés olyan kifejezéseket tartalmaz, hogy „személy szerint” és „tudomása szerint”, jóllehet a FIFA utólag azt

állítja, hogy csupán az UEFA vizsgálódásaira támaszkodott e kijelentésnél. Ennek az esetnek az alakulása elég abszurdnak tűnt. Infantino az UEFA főtitkáraként mégiscsak fontos személyiség volt, az pedig, hogy belekeveredett az ügybe, érdekes. Hiszen annak idején az UEFA-ban ő volt a második legfontosabb ember Michel Platini után. Aztán Platinit gyanús milliós kifizetések miatt felfüggesztették, és kénytelen volt feladni a tervét, hogy Blatter utódjaként megválasztassa magát az új FIFA-elnöknek. Majd hirtelen azt olvastuk, hogy az UEFA-ban megegyeztek, hogy Infantino lesz az új jelölt. Bár eleinte úgy tűnt, semmi esélye. 2016 elején aztán egyre több ország labdarúgó-szövetsége jelezte, hogy februárban rá fog szavazni. A választás előtt a Die Weltnek adott interjújában kijelentette, hogy 209ből 105 biztos szavazatot tud a magáénak. Végül 115-öt kapott. És innentől kezdve vált különösen érdekessé a furcsa UEFA– ecuadori történet. A Nemzetközi Labdarúgó-szövetségnek azért is kellemetlen ez a történet, mert ennek a választásnak kellett volna kihoznia a szövetséget a 111 évvel ezelőtti megalapítása óta eltelt időszak legnagyobb válságából, a FIFA-botrányból. [ ] A FIFA leírására Andrew Jennings brit oknyomozó újságíró és Thomas Kistner, kollégánk az SZ-nél, már régóta a „maffia” fogalmát használja. És csakugyan, az elmúlt tíz évben botrány botrányt követett a szervezetnél. Kenőpénzek a FIFA-nak partnerétől, az ISL marketingcégtől, vitatható elnökválasztás, valószínű vesztegetés a futball-világbajnokságok odaítélésénél. Sepp Blatter és kollégái a FIFA végrehajtó bizottságában kifelé minden botrány után megpróbálják azt a látszatot kelteni, hogy mostantól minden jóra fordul. Visszatekintve ezek a fogadkozások

nevetségesnek hatnak. A FIFA etikai bizottságának, a jelek szerint a szövetség utolsó tisztességes tagjainak az elmúlt hónapokban rengeteg munka jutott: nemcsak a saját főnöküket, Sepp Blattert kell felfüggeszteniük, hanem Michel Platinit, az UEFA elnökét, Jérôme Valckét, a FIFA főtitkárát, és egy sor további magas rangú tisztségviselőt, mint Jack Warnert, Chuck Blazert, az elnökjelölt Csung Mong- csuent vagy a FIFA volt alelnökét, Eugenio Figueredót. A FIFA etikai bizottságának feladata szinte megoldhatatlan: meg kell tisztítania a nemzetközi futballt. A bizottság hitelességét természetesen tagjainak személyes integritása adja – mint például Hans-Joachim Eckerté, a bírói kamara német elnökéé, aki korábban hosszú éveken át a müncheni tartományi bíróság büntetőbírája volt. Az ember azt gondolná, hogy a két kamara összes többi tagja is válogatott, morális nagyság a megroggyant nemzetközi szövetségen belül. De ez nyilvánvalóan tévhit. Mert éppen Eckert kamarájában találunk valakit, aki maga is mélyre süllyedt a mocsárban, amelyet a New York-i nyomozók most próbálnak lecsapolni. Juan Pedro Damianiról van szó, egy befolyásos uruguayi ügyvédről, a CA Peñarol futballcsapat elnökéről. Juan Pedro Damiani specialitása a postafiókcégek igazgatása. Pont az. Ügyvédi irodája a Mossack Fonseca offshore szolgáltató egyik legfontosabb ügyfele. A J. P. Damiani iroda több mint 400 cég ügyeit intézte vagy intézi. Már ez sem ideális állapot valakinek, aki másokat vizsgál etikai szempontból. De van, ami még megdöbbentőbb: az irataink szerint Damiani három régi ügyfele a FIFA-per vádlottja. Egyikük Eugenio Figueredo, a FIFA volt alelnöke, akit tavaly tartóztattak le Svájcban. A másik kettő a tévéjogok kereskedelmével foglalkozó két argentin üzletember, Hugo Jinkis és Mariano Jinkis – akik

kutatásaink szerint Cross Trading nevű Mossfon-cégükön keresztül szintén együttműködtek az UEFA-val, és a FIFA-vád szerint postafiókcégeken keresztül fizettek ki kenőpénzeket.{203} A két argentin mindjárt három azonos, Cross Trading nevű céget alapíttatott a Mossack Fonsecával, három különböző adóparadicsomban: a karibi Niue szigetén, az egyesült államokbeli Nevada szövetségi államban és a Seychelle-szigeteken. A niuei és a nevadai céget Juan Pedro Damiani ügyvédi irodája igazgatta. Aki veszi magának a fáradságot, és végiglapozza a FIFA-vádiratot, újra és újra belebotlik a Cross Trading névbe. Ezek szerint a kenőpénzek kifizetését a Cross Trading-cégek számláin keresztül bonyolították, így például 2013. június 17-én ötmillió amerikai dollárt utaltak a Cross Trading egyik számlájára a svájci Hapoalim Bankba, Zürichbe. Mindazonáltal a vádiratból nem derül ki, hogy a három Cross Tradingből melyikhez tartozik a bankszámla – és az Egyesült Államok igazságügyi minisztériuma kérdésünkre sem volt hajlandó állást foglalni az ügyben. Az ötmilliós átutalás állítólag egy nagyobb séma része volt, amely néhány latin-amerikai szövetség elnökének milliós kenőpénzeket juttatott, ezzel biztosítva idősebb és ifjabb Jinkisnek és üzlettársaiknak a Copa América közvetítési jogait. A Mossack Fonseca ügyféltanácsadói tisztában voltak vele, hogy különleges emberekkel üzletelnek, a Mossfon vezető testületének egyik tagja azt írta, argentin végső ügyfelekről van szó, akiknek „különleges elképzeléseik vannak a bizalomról”. És az az ember, aki Jinkiséknek a FIFA-tisztségviselőkkel lebonyolított üzleteihez nyilvánvalóan szükséges bizalmat fenntartja és megszervezi, nem más, mint Juan Pedro Damiani. A Panama-iratokból egyértelműen kitűnik, hogy Damiani az első, niuei Cross Trading 1998-as megalapításától a nevadai Cross Trading 2015-ös felszámolásáig mindenbe

be volt avatva. Vagyis több mint 15 éve olyan emberekkel üzletel, akik a FIFA-vádirat szerint megvesztegették a FIFA tisztségviselőit. És ő ügyel a FIFA tisztaságára?{204} Kész őrület – vagy egyszerűen csak a FIFA? Ha Damiani javára feltételezzük, hogy a New York-i nyomozók vádemeléséig mit sem tudott Jinkisék kenőpénzügyeiről, legkésőbb akkor mégiscsak nyilvánosságra kellett volna hoznia érintettségét, és ki kellett volna lépnie az etikai bizottságból. Különös tekintettel arra, hogy Jinkiséken kívül volt más problémás ügyfele is. Eugenio Figueredónak, a FIFA letartóztatott, volt alelnökének Juan Pedro Damiani bizonyíthatóan 2002 óta dolgozott. Akkoriban Figueredo az Uruguayi Labdarúgó-szövetség elnöke volt. Egy sor – a Mossack Fonsecánál alapított – offshore céggel állt kapcsolatban, e cégek többségét Damiani ügyvédi irodája igazgatta. Az irataink szerint 2015 februárjában Damiani még megszervezett egy meghatalmazást Figueredo feleségének, hogy az asszony az egyik cég nevében felléphessen. 2015. május 27-én aztán Eugenio Figueredo zürichi letartóztatása felriasztja Damianit és a Mossfont. Másnap izgatott e-mail-váltásra kerül sor. A Mossfon lemondatja névleges igazgatóit, és visszavonja Figueredo feleségének meghatalmazását. 2015 júniusában a Mossfon compliance részlegének vezetője egy belső e-mailben meglehetősen tanácstalanul azt mérlegeli, vajon Figueredo ingatlanainál bizonyítható-e, hogy ezeket a befektetéseket nem „a FIFAtémából származó” pénzből valósították meg, és azt kérdezi: „Van erre bizonyítékunk a társaság irataiban?” Valóban, az időközben Uruguaynak kiadott volt tisztségviselő a kihallgatása során nemcsak azt ismeri be, hogy kenőpénzeket fogadott el – számszerűsítve havi kerek 50 000 dollárra teszi

–, hanem azt is elmagyarázza, hogyan forgatta vissza a pénzt. Illegális és legális jövedelmeit összekeverve mindenekelőtt ingatlanokat vásárolt belőle Uruguayban. Ehhez viszont, írja a Busqueda című uruguayi hetilap, amely bepillantást nyert a kihallgatási jegyzőkönyvbe, panamai társaságokat vásárolt Juan Pedro Damiani ügyvédi irodájától.{205} A Mossfon megkeresésére, hogy Figueredóék pénzei „a FIFA-témából” származhatnak-e, a Damiani ügyvédi iroda elküldi Figueredo még aktív Mossfon-cégekben tartott vagyonának listáját. Köztük számos uruguayi ingatlan van.{206} Damiani 2016 januárjában tett erről tanúvallomást az uruguayi bíróságon. Csak három offshore céget említett (mi hetet látunk), amelyet állítása szerint ő közvetített Figueredónak. És hogy az irodája sosem kapott tiszteletdíjat Figueredótól. Ügyvédi irodája minden információt átadott a hatóságoknak, és soha nem rejtett el semmilyen javakat. Az uruguayi Damiani a FIFA etikai bizottságának bírói kamarájában nem szavazhat Figueredóról, a honfitársáról, mert a bíróknak tartózkodniuk kell, ha ugyanabból az országból származnak, mint az a személy, akiről ítélkeznek. De: három ügyfele ellen vádat emelnek, az egyikről kollégáinak a FIFA etikai bizottságában szavazniuk kell, és mit csinál Juan Pedro Damiani? Csendben ül, és meg se mukkan? Megkeresésünkre és az ICIJ kérdésére válaszolva Damiani egyik szóvivője kijelentette, hogy a folyamatban lévő vizsgálat miatt az érintett csak korlátozottan nyilatkozhat. Damiani azonban tájékoztatta a hatóságokat és a FIFA etikai bizottságát is. Ezt kérdésünkre megerősítette a FIFA etikai bizottságának szóvivője – jóllehet Damiani 2016. március 18-án este, vagyis megkeresésünk után egy nappal tájékoztatta a testületet az Eugenio Figueredóhoz fűződő üzleti kapcsolatairól. Erre az etikai bizottság másnap elővizsgálatot indított a helyzet tisztázására. Információink szerint a Hugo és Mariano Jinkishez

fűződő üzleti kapcsolat nem került szóba. A Mossack Fonseca ügyvédi iroda kijelenti, hogy a J. P. Damiani által igazgatott cégek körül a szabálytalanságok legkisebb jelét sem tapasztalta. Juan Pedro Damiani, az etika őrzője: most ő maga is kollégái vizsgálódásának tárgya. Ha az etikai bizottság tagjaira akárcsak a legkisebb árnyék vetül, az a testület számára problematikus – vallják be a legnagyobb titokban a bennfentesek. A FIFA etikai bizottságának a külvilág felé csak akkor van létjogosultsága, ha etikailag kikezdhetetlen. És befelé is csak ebben az esetben tud érvényt szerezni az olyan kemény döntéseknek, mint például a saját elnökének, Sepp Blatternek és az UEFA elnökének, Michel Platininak a felfüggesztése 2015 decemberében. [ ] Itt a kör bezárul: egy bizonyos – a rendelkezésünkre álló iratok szerint francia Svájcban egy Genolier nevű kisközségben lakó – Michel Platini ugyanis 2007. december 27-én a Mossack Fonsecától tartós, általános meghatalmazást kap a Balney Enterprises Corp. nevű panamai cég képviseletére. A meghatalmazást a Baring Brothers Sturdza genfi privát bank az offshore céggel azonos időben rendelte meg, tehát kezdettől fogva fennáll. Ezt a modellt sok bank azért alkalmazza, hogy ne kelljen megneveznie egy cég valódi tulajdonosát. Így valószínű, hogy ez a Michel Platini nemcsak a cég meghatalmazottja, hanem a tulajdonosa is. Hogy valójában kié a Balney Enterprises Corp., az a rendelkezésünkre álló adatokból nem derül ki: minden tulajdonrész bemutatóra szóló tulajdonosi részvényben van. Hamar sikerül megállapítanunk, hogy az aktáinkban szereplő Michel

Platini az igazi Michel Platini: Genolier község nem messze van Nyontól, Nyon pedig az UEFA székhelye. Amikor Michel Platini 2007-ben az Európai Labdarúgó-szövetség elnöke lett, egyik választási ígérete az volt, hogy a központ közelébe költözik, hogy részt tudjon venni a mindennapi munkában. A Genfi-tó környéki Genolier és festői vidéke népszerű a jómódú és híres emberek körében, itt lakik például Sean Connery és Phil Collins. A nagy Sir Peter Ustinov is Genolier-ben élt, és ott is halt meg. A Blick című svájci bulvárlap már korábban beszámolt róla, hogy Platini Genolier Les Terrasses du Léman nevű lakóparkjában kíván letelepedni. Pont ezt a címet találjuk meg az adataink között, az általános meghatalmazásban. A Michel Platinival kapcsolatos dokumentumokból azonban az nem derül ki, milyen üzletekkel foglalkozik a cég. Ennek az is lehet az oka, hogy nincs szüksége névleges igazgatókra a szerződések aláírásához. Hiszen Platininak általános meghatalmazása van, ami azt jelenti, hogy korlátozás nélkül intézkedhet a cég nevében. Tehát számlát nyithat, szerződéseket írhat alá, ingatlanokat vásárolhat – bármit megtehet. A jelen idő helyénvaló, mert a cég még mindig működik, legalábbis a dolgok 2015 végi állása szerint. De vajon miért van Michel Platininak ilyen hozzáférése egy offshore céghez? Az egyetlen konkrét nyom egy írás, amely 2015. augusztus 12-én érkezik a Mossack Fonsecához: a Baring Brothers Sturdza privát bank közvetítőjének levele. A tárgysorban ez áll: „Re: Account n°{207}– BALNEY ENTERPRISES CORP”. Világos: a cégnek van számlája. A számát is tudjuk. Megkérdezzük Michel Platini tanácsadóját, hamar megérkezik a válasz: a svájci hatóságok Michel Platini minden számlájáról és vagyonáról tudnak. Kérdésünkre válaszolva a tanácsadó kijelenti, a hatóságok

konkrétan erről a Baring Brothers Sturzdánál vezetett számláról is tudnak – és Platini személyes okokból döntött úgy, hogy egy offshore cég legyen a számlatulajdonos. A FIFA és az UEFA ügyeivel kapcsolatban sosem használta ezt a számlát. Ezeket a kérdéseket, mondja a tanácsadó, a svájci hatóságoknak kellene feltennünk, nem Platininak. A svájci hatóságok azonban – és ezt nyilván Platini PR-tanácsadója is tudja – efféle megkeresésekre nem adnak ki információt.

30 A 99% és az adóparadicsomok jövője A Mossack Fonseca panamai ügyvédi iroda szerveréről származó több mint 2,6 terabájtnyi adat olyan részletesen, olyan közvetlenséggel és időbeli közelségből mutatja be az offshore világot, ami korábban elképzelhetetlen lett volna. Hónapokon át szinte élőben követhettük, ahogy a Mossack Fonseca úgyszólván mindenkinek, akinek van takargatnivalója, testre szabott megoldást kínál. Valamelyik adóparadicsomban mindig akad egy megfelelő búvóhely, ha nem egy Seychelle-szigeteki cég, akkor a panamai vagyonkezelő vagy a bermudai alapítvány; vagy pedig kettő, három, esetleg négy ilyen építőelem kombinációja. Úgy tűnik, globalizált világunkban nemigen akad olyan törvény, amelyet ne lehetne megkerülni vagy enyhíteni néhány postafiókcéggel. Nicholas Shaxson brit szerző igen találóan foglalja össze ezt az állapotot: „Az offshore nem csak egy hely, egy ötlet, a dolgok elintézésének módja vagy a pénzügyi ágazat fegyvere. Ez egyben egy folyamat is: versenyfutás lefelé, oda, ahol a szabályokat, törvényeket és a demokrácia külső jegyeit apránként lebontják.”{208} Következetesen alkalmazva az offshore az úgyszólván abszolút felelősségrevonhatatlanságnak ad teret. Háttérbeszélgetésekben újra és újra előjön, hogy ha a nyomozók öt, tíz vagy harminc adóparadicsomra

kiterjedő postafiókcég-hálózatra bukkannak, a hatóságok gyakorlatilag képtelenek a bizonyítékoknak olyan láncolatával előállni, amely megállná a helyét a bíróságon. Ennek a bújócskának súlyos következményei vannak, és messze nem csak azokban az esetekben, amikor nyilvánvalóan bűncselekményeket fedeznek. Az offshore világának legális konstrukciói is hatalmas problémákat jelentenek. Sőt, a Hálózat az Igazságos Adóztatásért nonprofit szervezet egyik szakértője 2008-ban a brit alsóház pénzügyi bizottságának meghallgatásához kiadott állásfoglalásában kijelentette: „A pénzügyi ágazat jelenlegi hitelválsága nem alakulhatott volna ki az offshore központok nélkül.” A pénzügyi válság hatása, nem túl meglepő módon, azokat érintette a legkevésbé, akik előidézték. Míg a bankokat súlyos milliárdokkal megmentették, és a felelősök úgyszólván mind megúszták nyomozás vagy bírósági eljárás nélkül, az áldozatokat, az embereket, akiket rábeszéltek a hatalmas hitelekre, magukra hagyták, sokszor állás, lakás nélkül, megfosztva minden kilátástól, hogy egyszer még lehetőségük lesz adósság nélkül élni. Aki viszont egy offshore bizalmi vagyonkezelőnél biztosította a pénzét, annak nem volt oka az aggodalomra. [ ] Van még egy szempont, amit alig érintünk ebben a könyvben: a multinacionális nagyvállalatok, mint az Amazon, a Starbucks vagy az Apple adótrükkjei. Fékezhetetlen adóminimalizálási vágyukban az offshore cégek központi szerepet játszanak. Azok az államok, ahol ezek a konszernek működnek és pénzt keresnek, valamint ezeknek az államoknak a lakossága így milliárdos bevételektől esik el – ahogy az legutóbb a Luxemburg Leaksből is kitűnt. Bár Jean-Claude Juncker, az Európai

Bizottság elnöke védi az országot, amelynek sokáig miniszterelnöke volt, és szerinte ez legális eljárás, egy EU-vizsgálat ellentmond neki: Luxemburg illegális adókedvezményeket nyújtott az Amazon online áruháznak. Ebben azonban a Mossack Fonseca nemigen játszik szerepet, ezért nem nagyon foglalkozunk ezzel a témával. Egyértelműen látható, hogy a pénzvilág szereplőinek ijesztően nagy része postafiókcégek segítségével vonja ki magát országa hatóságainak fennhatósága alól. Ezzel aláássák a demokrácia eszméjét: ha egy társadalom közösen meghozott és elfogadott szabályai nem vonatkoznak azokra, akik hatalmuknak és vagyonuknak köszönhetően meg tudják kerülni őket, elveszítik a jelentőségüket. Akkor a többiek miért fogadnák el ezeket a szabályokat? Miért fogadja el a 99%, hogy a kormánya csak elméletileg tudja befolyásolni a társadalom szupergazdag egy százalékát? Az alkalmazott tehetetlenül nézi a fizetési papírján, hogy mennyit von el tőle az állam. Aki azonban a brit Virgin-szigeteki postafiókcégen keresztül veszi fel az osztalékát, maga döntheti el, hogy nyereségét bevallja-e annak a társadalomnak, amelyben él, és amelynek előnyeit és oltalmát élvezi. Az az érzés, hogy „azok ott fent” azt csinálnak, amit akarnak, a pénzvilágban nem csak érzés. Hanem maga a valóság. Brooke Harrington dán szociológus, aki két év alatt kiképezte magát vagyonkezelővé, és valamiféle terepmunkát végezve alámerült ebben a világban, nem minden alap nélkül figyelmeztet „a vagyon újfeudális koncentrációjára”. Gazdag emberek kis csoportja nemcsak a pénzét rejti el, nemcsak az adózás alól bújik ki, de a törvényeket is megkerüli. A nemzetközi pénzügyi elit tagjai kvázi saját jogi rendszert barkácsolnak maguknak. Ami az egyik országban nem megy, azt egy másik igazságszolgáltatás hatálya alatt csinálják meg. Harrington megnevezi azokat is, akik ezt a folyamatot elősegítik és lehetővé teszik: az

offshore szolgáltatók, tehát az olyan cégek, mint a Mossack Fonseca. [ ] A nemzetközi pénzvilág azonban csak egyike az offshore ipar megszámlálhatatlan haszonélvezőinek. És a pénzvilág legalább megpróbálja – és részben sikerül is neki – tevékenységét a törvény betűjéhez igazítani. Ám a végén már 400 fősre duzzadt nemzetközi újságírógárdánkkal együtt számtalan bűnözőt is találtunk, akik offshore egymás sarkát tapossák. A japán maffia, az olasz maffia, az orosz maffia. Drogkartellek, fegyvercsempészek, a terrorizmus finanszírozói. Az Aszadhoz és Kadhafihoz hasonló mészárosok feltételezett segítői. Pénzmosó hálózatok. Ehhez jönnek a korrupciós ügyek tucatjai. Egy szó, mint száz: a szervezett bűnözés különböző formái éppúgy az offshore-t használják, mint az egyénileg tevékenykedő csalók és bűnözők – így tüntetve el a nyomokat és leplezve a bűncselekményeket. Ez is a valóság. Jó hír viszont, hogy ez a valóság nem megváltoztathatatlan. A világ offshore központjaiban tapasztalható felelősségrevonhatatlanság olyan törvényekre épül, amelyek megváltoztathatók. A szakemberek, akikkel találkoztunk, a megfelelő intézkedések tekintetében messzemenőkig egyetértenek. Alapjában véve két dologról van szó: Az egyik nagy lépés egy működő, az egész világra kiterjedő, automatikus információcsere lenne a bankszámlákról. Akkor a német hatóságok automatikusan tudomást szereznének arról, kik azok a németek, akiknek számlájuk van a Bahamákon. Ez az információcsere azonban hasznavehetetlen, ha a számla egy névtelen postafiókcéghez tartozik. Mert

ha egy német polgár egy postafiókcég mögé rejtőzik, és a számlája annak a nevén van, arról a német hatóságok sosem szereznek tudomást. Ezért tehát – és még számos más okból – az egész világra kiterjedő, transzparens cégnyilvántartásra van szükség. Abban fel kell tüntetni a cégek és alapítványok valódi tulajdonosait – azzal a feltétellel, hogy a hamis információt büntetőjogilag üldözik, és szigorúan büntetik. Ez lenne a második lépés. Ilyen egyszerű lenne megszüntetni az adóparadicsomokat. Ezzel betiltanának a Mossack Fonseca által kínált számos szolgáltatást, amelyek célja, hogy titokban tartsa, ki az általa eladott cégek valódi tulajdonosa: a névleges résztulajdonosokat, a bemutatóra szóló tulajdonosi részvényeket és természetesen a bérelt „valódi tulajdonosokat”, akik a valóságban strómanok. A névleges igazgatók fölöslegessé válnának, hiszen a cégtulajdonosok amúgy is ismertek lennének. A Mossack Fonsecához hasonló ügyvédi irodák szeretnek arra hivatkozni, hogy ügyfeleiknek csak egy törtrésze akar a tilosban járni. Érdekes lenne megnézni, hány működő offshore cég maradna, ha nyilvánosságra kellene hozni tulajdonosuk nevét. Minden azon múlik tehát, hogy következetesen megteszik-e mind a két lépést. Az adóparadicsomok védelmezőitől (akik az úgynevezett „adókonkurenciát” írják az adóparadicsomok javára) újra és újra azt olvassuk, hogy ezek a reformok nem végrehajthatók. És csakugyan felmerül a kérdés: miért jó az, ha tönkremennek az adóparadicsomok? Nos: Gabriel Zucman francia közgazdász az Adóparadicsomok: A nemzetek rejtett vagyona{209} című könyvében végigvette, hogyan lehetne, szükség esetén kényszerrel és szankciókkal, megvalósítani az automatikus információcserét és a valódi tulajdonosok nyilvántartását. Zucman úgy érvel, hogy az olyan országok, mint Luxemburg és Svájc

is beadnák a derekukat, ha olyan drasztikus lépésekkel szembesülnének, mint a kereskedelmi bojkott. Kisebb országoknál már a szankcióval való fenyegetés is elég lenne, ha pedig mégsem, akkor sok kicsi, közbeeső lépés a kereskedelmi bojkott felé vezető úton. „Nincs az az ország, amelyik szembeszegülhetne az Egyesült Államok és az Európai Unió nagy országainak közös akaratával” – írja Gabriel Zucman. [ ] Az adócsalók és adóelkerülők lobbistái itt-ott azzal az állítólagos aggodalommal leplezik a szándékaikat, hogy az érintett helyek némelyikének – a Brit Virgin-szigeteknek, Szamoának, a Cookszigeteknek – nincs jövője, ha megszűnik adóparadicsom lenni. John Christensen a Hálózat az Igazságos Adóztatásért szervezettől, aki maga is az adóparadicsomnak számító Jersey-ről származik, már hallani sem akar erről. „Romantikus elképzeléseink vannak a szigetekről – mondja –, itt, London közelében évekkel ezelőtt bezártak egy hatalmas acélkohót. Egy egész kisváros munka nélkül maradt. Erre hűvös neoliberalizmussal azt felelhetik: »Megesik, ilyen a piac.« Most képzeljük el egy pillanatra, hogy ez a város egy sziget egyetlen városa lenne: akkor rosszabb lenne ez a folyamat? – Elmosolyodik. – Vagy másképp teszem fel a kérdést: ha egy ilyen sziget lakói abból élnének, hogy luxustengerjárókat rabolnak ki – akkor is sajnálnánk őket? Nem nagyon. Hát ezek a szigetek évek óta egész társadalmak kifosztásában segédkeznek! Lehet, hogy egyszerűen annyit kell mondani: manapság megoldható, hogy elhagyják a szigeteket. És a szigetek némelyike olyan kevéssé járul hozzá az elviselhető élethez, hogy a legjobb, ha lakatlanná válik.” De az automatikus adat-összehasonlítás és a valódi cégtulajdonosok transzparens nyilvántartása ellen más kifogás is van, nevezetesen, hogy ez

túlméretezett beavatkozás lenne a magánszférába. Tényleg? Ezekbe a nyilvántartásokba a tulajdonosok neve, születési dátuma, a cég telephelyének címe és a tulajdonhányad kerülne bele. Másra nincs szükség. Ha ez valakinek túl sok – nem kényszer az offshore cég. Csak emlékeztetőül: az adótitok nem alapvető emberi jog. Skandinávia egyes részein, például Norvégiában évek óta nyilvánosak az adóadatok. Svédországban nemcsak értékpapír-nyilvántartás létezik, amely megmutatja, kié az adott részvény vagy kötvény, hanem egy bizonyos jövedelem felett ábécésorrendben a jómódú polgárok listája is hozzáférhető, amelyben feltüntetik a fizetést, a tőkejövedelmet és a vagyont. A svédeknek és norvégoknak mégsem az a hírük, hogy irigy emberek volnának. Aki azzal érvel a nyilvántartás ellen, hogy sokba kerül, pazarló és bürokratikus, az gondoljon azokra a súlyos milliárdokra, amelyeket az államok évente az adóparadicsomok miatt veszítenek el. A jelenlegi helyzet összehasonlíthatatlanul többe kerül a társadalmaknak. És aki azt mondja, hogy ezzel a tulajdonosok nyilvános vádaskodásnak tennék ki magukat, az éppen azt nem értette meg, hogy pontosan a szervezett felelősségrevonhatatlanság felszámolása lenne a cél. A félelem, hogy akkor a rossz gazdálkodás, az etikátlan vagy törvénytelen magatartás konkrét személyekhez lesz köthető, nem legitim kifogás arra, hogy a cégek titokban tartsák valódi tulajdonosaikat. Az utolsó ellenvetés, amibe belebotlunk, úgy hangzik, hogy a jogellenes rezsimek ellenfeleik üldözésére is felhasználhatják a nyilvántartásból vett információkat. Elméletileg valóban így van. De egyrészt ez a Szíriához hasonló jogellenes rezsimek már-már naiv megítéléséről árulkodik, hiszen ott a felelős pozícióban lévők pontosan tudják, kik a politikai ellenfeleik, és hol tartják a pénzüket. Másrészt a kiszivárogtatott adatainkban, akárcsak az Offshore Leaks és a SwissLeaks

adatai között, csak elvétve találunk olyan eseteket, amikor ellenzékiek rejtették el a vagyonukat. Ezzel szemben százával találunk példákat arra, hogy korrupt tisztségviselők és a jogtipró rezsimek szövetségesei rejtegetik a millióikat. [ ] Ha tehát véget lehetne vetni az adóparadicsomok üzelmeinek, akkor nem az a kérdés, amit korábban megfogalmaztunk, hogy ti. miért fogadná ezt el a társadalom. Hanem: miért fogadja el a társadalom? Precízebben fogalmazva: miért fogadja el a politika? A nagy országok miért nem lépnek fel ellene radikálisabban, amikor nemcsak igazságosságról van szó, hanem részben elképesztő bűncselekményekről is? Mert éppen a nagy országoknak van nagyon sok veszítenivalójuk – és végső soron önmagukat kellene megfenyegetniük szankciókkal. Az Egyesült Államoknak is megvannak a maga szárazföldi adóparadicsomai, mint Nevada, Wyoming vagy Delaware, a két előbbi szövetségi államban a Mossack Fonsecának is van fiókja. Azt az offshoreral való visszaélés elleni amerikai törvénytervezetet, amelyet az akkor még szenátor Barack Obama 2007-ben terjesztett a szenátus elé, mind a mai napig nem fogadták el. A legfontosabb adóparadicsomok némelyike NagyBritannia befolyási övezetében található, például tengerentúli területeken és a Csatorna-szigeteken. A Mossfon csak a Brit Virgin-szigeteken több mint 100 000 céget alapított. És Németország? Németország – mely verbálisan a legmesszebbmenőkig nyitottnak mutatja magát a reformok iránt – valójában az egyik kerékkötőjük

Európában. Valahányszor nagyobb transzparenciát követelnek, akár az Európai Unióban, akár más testületekben, a színfalak mögött, mint azt többször hallottuk, a német képviselők éppen ezt próbálják megakadályozni. A pénzügyi lobbi hatalma nyolc évvel a pénzügyi világválság után is töretlen. A német bankokban is sok milliárd – jelentős részben valószínűleg adózatlan – külföldi pénz hever. Mert: a német bankok az adócsalással csak akkor követnek el bűncselekményt, ha belföldön teszik. A Brazíliában vagy Új-Zélandon elkövetett adócsalás nem esik a német jog hatálya alá. Ráadásul Németországban is vannak anonim cégek, nálunk is engedélyezettek az úgynevezett bemutatóra szóló tulajdonosi részvények. Ezeknél az számít a cég tulajdonosának, aki fizikailag a kezében tartja a részvényeket. Nálunk is újdonság lenne, ha nyilvánosan valóban hozzáférhetővé válna minden cég valódi tulajdonosának és résztulajdonosainak nyilvántartása. Jóllehet régóta követelik, és vitatkoznak róla. Nyilvánosan olyan szervezetek támogatják, mint az Attac, a Hálózat az Igazságos Adóztatásért és a Transparency International Deutschland. Így például Detlev von Larcher az Attactól 2013 tavaszán, nem sokkal az Offshore Leaks nyilvánosságra hozatala után kijelentette: „Véget kell vetnünk az anonim vállalkozásoknak. A postafiókcégeknek nincs gazdasági funkciójuk, kizárólag a kleptokraták, adószökevények és pénzmosodák érdekeit szolgálják. Ha Németország itt behúzza a féket, akkor minden keménykedő kijelentése az adóparadicsomok ellen merő képmutatás.” Ebben az a legviccesebb, hogy a valódi tulajdonost feltüntető cégnyilvántartás lényegében már rég eldöntött tény. 2013-ban ÉszakÍrországban, a G8-csúcstalálkozón a részt vevő államok megállapodtak erről. Csak nem hajtották végre következetesen. Nagy-Britannia a szárazföldön akarja elkezdeni – a hírhedt brit tengerentúli területek

kimaradnának. Más államok kijelentették, hogy a nyilvántartást megcsinálják ugyan, de abba majd csak az állami hatóságok tekinthetnek bele. Pedig fontos lenne, hogy a nyilvántartásba a kutatók és a civilszervezetek is bepillantást nyerhessenek – szóval olyan szakemberek, akiknek van rá idejük és energiájuk. Mert az államnak egyelőre egyik sincs. [ ] A Mossack Fonseca üzleteit ugyancsak veszélyeztette volna egy ilyen nemzetközi támadás az adóparadicsomok ellen. Ez az offenzíva azonban attól a pillanattól, hogy nyilvánosságra hozzuk a Panama-iratokat, feltehetőleg a legkisebb problémájuk lesz. A bűnüldöző hatóságok minden olyan országban a Mossfon körmére néznek majd, ahol az ICIJ-nél dolgozó kollégáink megjelentetik az anyagukat. A német nyomozók már meg is tették. A biztonsági szolgálatok is felfigyelnek majd, bizonyára nagyon fogják érdekelni őket a pénzmozgások és a fedőüzletek – hiszen számos olyan ügyfelet azonosítottunk, akik terrorista cselekményeket finanszírozó országokból jönnek. Nagy lesz az öröm az állami nyomozóknál is: a Mossack Fonsecacsoport alkalmazottai megfigyelésünk szerint sokszor a határokat feszegették, időnként át is lépték a törvényesség határát, vagy bűncselekményt követtek el. A Mossack Fonseca újra és újra hangsúlyozza, hogy az ügyvédi irodában az első helyen áll a due diligence, az ügyfél üzleti és jogi átvilágítása: mindig ellenőrzik, kivel kötnek üzletet. Számtalan példát tudunk, amikor sorban kivételt tesznek, ha egy jó ügyfél nem akarja megnevezni a valódi tulajdonost.

Engedékeny üzletpolitikájával azonban a Mossack Fonseca nyilvánvalóan korántsem kivétel: egy amerikai és ausztrál kutatócsoport 2012-ben 182 ország mintegy 3700 offshore közvetítőjének írt, és megpróbált céget alapítani. A közvetítők fele nem végezte el az előírt azonosítást, csaknem a negyedük még az igazolványokra sem volt kíváncsi. Pedig a kutatók a megkeresésekben sejteni engedték, hogy korrupciót kívánnak leplezni, vagy ne adj’ isten, terrorizmust akarnak finanszírozni. A reakció döbbenetes volt: sokan szándékosan nem vették észre a figyelmeztető jeleket. Egy közvetítő azt felelte egy állítólagos ügyfélnek, aki úgy mutatkozott be, hogy nagyon kézenfekvőnek tűnt a terrorcselekmények finanszírozásának gyanúja: „Úgy veszem ki a szavaiból, hogy az állam részére óhajt névtelenül céget alapítani. Jól értem? Megoldható, 25 dolláros felárral. Ha csak egy céget alapítunk, nem többet, akkor iratokat sem kérünk öntől.”{210} Mi is másképp látjuk már a dolgokat, nem csak az adatok és a bennük talált gaztettek jóvoltából. Hanem azok miatt a történetek miatt is, amelyeket például Daniel Balint-Kurti mesélt nekünk a Global Witnesstől. Titkos üzletekről gyűjtött anyagot Burundiban, többnyire sok-sok millióról volt szó, amit kivittek az országból. Abból az országból, meséli Daniel, ahol olyan nagy a szegénység, hogy sok család tagjai napi ritmusban váltva esznek: egyik nap a szülők, másik nap a gyerekek. Ezek az emberek az offshore üzletág áldozatai. És mivel a cégek európai központjaiban a gazdasági jogászok alaposan végiggondolják, hogy afrikai leányvállalataik az offshore társaságok segítségével hogyan hagyhatnak minél kevesebb adót a szóban forgó afrikai országban, az államnak nincs pénze iskolára, ruhára, ételre. A Hálózat az Igazságos Adóztatásért egyik tanulmánya szerint Afrika kétszer annyi pénzt veszít el adóelkerülés révén, mint amennyi fejlesztési segélyek révén visszafolyik oda.

De nem csak a szegények szenvednek ettől. A terrorizmus, a kábítószercsempészet, az illegális fegyverkereskedelem olyan bűnök, amelyek valamennyiünket érintenek, de az offshore ipar titkosítórendszere miatt ezeket nemigen tudjuk megoldani. Csak az Európai Unió évi ezer milliárd eurót veszít az adócsalás és adóelkerülés következtében. Az adóparadicsom modelljének költségeit mindazon országok társadalma viseli, amelyek adóbevétele a postafiókcégek miatt csökken, amelyekből állami pénzeket visznek ki és rejtenek el a Karib-térségben. Meg azoknak az országoknak a lakossága, amelyeknek állami vezetői hűtlenül kezelik és magánszámláikon rejtik el a pénzeket. De hogy a végén egy kis optimizmust hintsünk el: a nemzetközi közösség lépni fog. Az persze ugyancsak kérdéses, hogy az EU, az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) vagy az ENSZ reformjai elég mélyrehatóak lesznek-e – valószínűleg nem –, de lesznek következő lépések. Erről gondoskodik a közvélemény nyomása, amelyet a Panama-iratok megjelenése minden bizonnyal tovább növel majd – ezt a jelenséget már az Offshore Leaksnél és a Luxemburg Leaksnél megfigyelhettük. De van még valami. Ma már senki sincs biztonságban, aki titkos üzletekkel foglalkozik, és közben digitális nyomokat hagy hátra. Bárhol, bármit csinál is. Aki megszerez egy anonim postafiókcéget, nem árt, ha tudja: a digitális korszakban illúzió a titoktartás. Mindig lesz valahol olyan munkatárs, aki nem akarja tovább nézni az üzelmeket. Mindig lesznek valahol olyan aktivisták, akik megtalálják a réseket az adatbankokban. Mindig lesznek valahol technikusok, akik letöltenek néhány gigabájt adatot. Ez a leak nem az első leak. Valószínűleg mégis a kezdet. Az adóparadicsomok végének kezdete.

31 Az offshore világ hideg szíve Panamaváros. Már messziről is lenyűgöző látvány: felhőkarcolók tucatjai sorjáznak a Csendes-óceán partján, egyik magasabb, mint a másik. A nagy, titkos pénzüzletből származó gazdagságról tanúskodnak. Bienvenidos a Panamá! Isten hozta Panamában! Repülőgépünk éppen leszáll, lent, a part előtt a konténerszállító hajókat látjuk, amelyek arra várnak, hogy behajózhassanak a Panama-csatornába, a látóhatáron az őserdőt, a kettő között pedig a pénzügyi negyedet, ahol a Mossack Fonseca székhelye is megtalálható: az az iroda, melynek tevékenysége immár egy éve foglalkoztat bennünket. Időközben több ezer oldalt olvastunk el az iroda belső dokumentumaiból, ismerjük az ügyfeleit és a munkatársait is, tudjuk, ki az, aki nem ragaszkodik a törvény betűjéhez, és ki az, akit rendszeresen leszavaznak a fenntartásaival együtt. A tőlünk induló Panama-iratoknak itt lesz a legnagyobb visszhangjuk, ez nyilvánvaló. Most, alig néhány héttel a közzététel előtt, magunk is felkerekedtünk – patetikus fordulattal élve: bemerészkedünk az oroszlán barlangjába. Amíg még feltűnés nélkül lehetséges, szeretnénk a helyszínen szemügyre venni a Mossfont, a munkatársait és Panamát, az adóparadicsomot. A repülőút kiváló alkalom arra, hogy nagy levegőt vegyünk, és még egyszer végiggondoljuk, hagyjuk leülepedni mindazt, ami történt velünk. Hogy egy anonim forrás épp nálunk jelentkezett: „Érdekelnek adatok? Szívesen megosztom” – és ebből lett a világ legnagyobb tényfeltáró

projektje. Hogy időközben már 80 ország kereken 400 újságírója dolgozik rajta, hogy több tucat államfő nyomaira bukkantunk az adatokban, hogy botrányokhoz vezető nyomokat találtunk a világ szinte minden országában, a FIFA-nál és elnökénél, az UEFA-nál és elnökénél, különböző maffiaszervezeteknél, a Hezbollahnál, az al-Kaidánál, az ukrán elnöknél, az izlandi miniszterelnöknél (akit nem sokkal korábban „az év üzletemberévé” választottak Izlandon, azzal a pénzügyminiszterrel együtt, akit szintén megtaláltunk az adatokban) – és: Vlagyimir Putyinnál. De most örülünk, hogy hamarosan elkezdődik. Mert a projekt erősen igénybe vesz minket, felőrli az erőnket. Segítünk az ICIJ-nek a szervezésben, és az újságíróknak világszerte a kutatásban. A Süddeutsche Zeitungnál csak a mi oknyomozó csoportunkban heten dolgoznak kizárólag a Panama-iratokon: rajtunk kívül Vanessa Wormer informatikai szakértő, Mauritius Much szabadfoglalkozású újságíró, és kollégáink az SZ-nél, Katrin Langhans, Hannes Munzinger és Gianna Niewel. Ehhez jön még egy napról napra növekvő csapat, amely a történeteket digitálisan, online és nyomtatott formában is ragyogóan meg fogja jeleníteni, lesz egy külön SZ internetes oldal (www.panamapapers.de), egy illusztrátor hetek óta kizárólag a mi projektünknek dolgozik, lesz werkfilmünk, satöbbi. Az egész SZ meg van fertőzve, minden rovatban vannak olyan kollégák, akik együtt kotlanak velünk a történeteken. Az elmúlt hetekben hosszú napokat töltöttünk csak azzal, hogy megtervezzük a layoutot, az illusztrációkat és a grafikákat. Ehhez jöttek még az órákon át tartó beszélgetések a lap vezetőivel és az ügyvédjeinkkel. Arról, hogy kit nevezhetünk meg név szerint, és kit nem. Hol kell esetleg finomítani a megfogalmazáson, és hol lehet még támadóbban fellépni. Éjjel egyre kevesebbet alszunk, hétvégéken egyre kevesebb idő jut a családunkra. Már régóta nem számoljuk, naponta hány kávét és Red Bullt döntünk magunkba. Egyszerűen nagyon sok még a

tennivalónk. A kilátás, hogy hamarosan vége lesz, fenntartja belső késztetésünket, s vele együtt a napról napra növekvő feszültséget amiatt, hogy vajon hogyan sül el. És hogy nem szivárog-e ki valami a nyilvánosságra hozatal előtt – amivel, őszintén szólva, nem számolunk. Túl sokan vannak már beavatva. [ ] Alig néhány hete egy hír nagy izgalomba hozta az egész Prometheuscsoportot: a brazil rendőrség átmenetileg őrizetbe vette a Mossfon több munkatársát. Állítólag belekeveredtek az úgynevezett Lava Jato-botrányba („autómosó hadművelet”), Latin-Amerika egyik, ha nem a legnagyobb korrupciós botrányába. Lényegében arról van szó, hogy a brazil kormánypártot és szövetségeseit a félig állami tulajdonban lévő Petrobras nevű olajkonszern és több építőipari nagyvállalat túlárazott szerződéseiből finanszírozták. Összesen több milliárd amerikai dollár tűnt el a sötét csatornákon. Lula da Silva volt elnök is gyanúba keveredett, hogy érintett lehet az ügyben. A nyomozás 2014 óta tart, de újabb és újabb disznóságok kerülnek napvilágra. A brazil ügyészek, hogy ne veszítsék el az áttekintést, megszámozzák a nyomozás szakaszait, és frappáns becenevet adnak nekik. Most, a 22. szakaszban – ez „Triplo X” kódnéven fut – a Mossfon a nyomozók célkeresztjébe kerül. Egyik letartóztatott munkatársnőjét azzal vádolják, hogy dokumentumokat rejtett el a rendőrség elől, és végül megsemmisítette őket. Állítólag főként az ügyfél-átvilágítással kapcsolatos dokumentumokról van szó: azokról a papírokról, amelyekből kitűnik, hogy az ügyvédi iroda mennyire vette komolyan – vagy a Mossfon esetében inkább: milyen kevéssé vette komolyan – a due diligence kötelezettségét, mennyire ügyelt arra, hogy csak tiszta ügyfelei legyenek. Carlos Fernando

dos Santos Lima brazil ügyész nemrég egy sajtótájékoztatón azt mondta, jóllehet még tart a nyomozás, az már világos: bizonyítékaik vannak arra, hogy a Mossfon „hatalmas pénzmosoda”. A Mossack Fonseca erre nyilvánosságra hozott egy sajtóközleményt, amelyben hangsúlyozta, hogy valamennyi Mossfon-iroda magára nézve kötelezőnek tekinti „ügyfelei jogi és üzleti átvilágításának legszigorúbb normáit”, és a nemzetközi törvényeknek és szabályoknak megfelelően működik. És egyáltalán, a brazíliai Mossack Fonseca független a Mossack Fonseca & Co. Panamától. Mindenesetre a Lava Jato-botrányhoz az ügyvédi irodának semmi köze. A régi nóta: minden rendben, az iroda betartja a törvényeket, és ha valami baj van, arról csakis olyan iroda tehet, amelyiknek közvetlenül nincs köze a Mossfonhoz. Kíváncsiak vagyunk, mi marad ebből az érvelésből, ha több mint 80 országban nyilvánosságra hozzuk a Panama-iratok kutatási eredményeit. Különösen a brazil partnereink idegesek ezekben a napokban. Attól tartanak, hogy a letartóztatás és a brazíliai Mossfon-irodában tartott házkutatás tönkreteszi az elmúlt hónapok munkáját; hogy mielőtt mi az egész világon a nyilvánosság elé lépünk, napvilágra kerülhetnek a hosszadalmasan kutatott részletek. Marina Walker, az ICIJ projektvezetője nyugtatgat és figyelmeztet. Nyugtatgat, hogy a történet elég erős lesz így is, hiszen a brazil rendőrségnek sincs annyi információja, mint nekünk. Ugyanakkor figyelmeztet is, hogy tényleg mindenki tartsa magát a határidőkhöz, és nehogy pánikba esve idő előtt a nyilvánosság elé lépjen. [ ] Az elmúlt hetekben minket is többször kérdeztek más német sajtóorgánumoknál dolgozó kollégák, hogy miféle projekten dolgozunk. Ez persze nyugtalanít bennünket. Másrészt azonban nyilvánvaló, hogy az

ilyesmit nem lehet teljesen titokban tartani. Hiszen világszerte több száz kolléga dolgozik a projekten, ha mindenki csak egyvalakinek árulja el, az már majdnem ezer ember, aki tud róla. Azonkívül elég belenézni az újságba, hogy lássák, az Obermay/ier fivérek már hónapok óta nem írtak semmit. Mi mindenesetre megpróbálunk a lehető leglazábban viselkedni. Néhány kollégánk tudja ugyan, hogy valami nagyobb témán dolgozunk, de nyilván fogalmuk sincs róla, mi az. Amikor egy hírmagazinnál dolgozó kolléga a minap egy esti rendezvényen a szemével csippentve megkérdezte, hogy nem stresszesek-e ezek a napok, egyenesen válaszolunk: dehogynem. A gyerekeinkkel tényleg elég strapás ez idő tájt. Az egyik épp most kezdett óvodába járni, a másik most tanul lábbal hajtós biciklivel közlekedni. [ ] Münchenben 5 fok volt, amikor felszálltunk a gépre, amikor leszálltunk az Aeropuerto Internacional de Tocumenen, 35 fok volt és 60%-os páratartalom. Nehéz az átállás. Furcsa, még sosem jártunk Panamában – de már néhány méter után rég ismerős dolgokat látunk: például a Tocumen Royal Saloont. Az adatainkból tudjuk, hogy a Mossfon munkatársai szívesen találkoznak átutazóban lévő fontosabb ügyfeleikkel ebben a VIPváróban. Ezekben a napokban még sokszor járunk így. Olyan dolgokat látunk, olyan emberekkel találkozunk, amiket és akikkel még soha, mégis jól ismerjük őket az adatainkból. A projektben részt vevő, a La Prensa című újságnál dolgozó partnereink panamai tartózkodásunk idejére szereztek nekünk egy sofőrt. Egy hallgatag, nagy, mackószerű férfit. Saját sofőr – ez nekünk új. Angyali türelemmel kanyarog velünk a csúcsforgalomban. Úti célunk a távolban

látszó pénzügyi negyed, a Distrito Financiero megannyi toronyháza. Nyomornegyedek mellett hajtunk el, amelyeken látszik, hogy Panamában még mindig sok olyan ember él, akinek nem telik napi háromszori étkezésre. Alig néhány száz méterre a nyomorúságos bódéktól ragyogó, a napban csillogó homlokzatok törnek a magasba. Toronyházak, minden elképzelhető formában és magasságban. A Trump Tower például olyan, mint egy hatalmas vitorla, más felhőkarcolók rakétára, fáklyára emlékeztetnek vagy italos kartondobozra, amely behorpadt egy óriás karateütésétől. Havonta épülnek új toronyházak. Egyre magasabbak, egyre furcsábbak. Ez is Panama. Egyelőre a legfeltűnőbb a 243 méter magas Tornillo, más néven a Revolution Tower, amely, mint egy csavar, a saját tengelye körül tekeredik. A Mossack Fonseca épülete, amelynek üveghomlokzatán a Tornillo tükröződik, mindössze három emeletével szinte már anakronisztikusnak hat. Egy mellékutcában található, alsó szintjén egy orvosi rendelő kapott helyet. A két őr bizalmatlanul méreget minden járókelőt, minket is kétkedve vesznek szemügyre, amikor autónkkal lassan elhajtunk az épület előtt; mobilunkkal feltűnés nélkül csinálunk néhány képet. Vajon az a sötét hajú nő, aki Toyotájával épp megáll a cég parkolójában, Leticia Montoya volna, „az offshore királynője”, az a nő, aki papíron több ezer cég vezetője? Vajon a Mossfon mélygarázsába éppen bekanyarodó fekete SUV-ban maga Jürgen Mossack ül? Nagy a kísértés, hogy egyszerűen kiszálljunk az autóból, és bemasírozzunk az épületbe, hogy szembesítsük a Mossfon embereit mindazzal, amit találtunk. De néhány napig még türelemmel kell lennünk. Aztán előállunk az állításainkkal, elküldjük nekik az összes vádat tartalmazó leveleinket. Addigra viszont már elhagyjuk az országot. Biztonsági okokból. [ ]

A La Prensához megyünk. A szerkesztőség Panamaváros északkeleti részének ipari területén található, egy barkácsáruház és egy autókereskedés szomszédságában. Régi vágású újságról van szó: az első emeleti irodákból lelátni a nyomdába, ahol éppen a másnapi számot nyomtatják. Az egész épületet betölti a nyomdafesték szaga. Ez Rita Vásquez birodalma. A La Prensa főszerkesztő-helyettese az irodájában fogad bennünket, egy ablaktalan, szűk helyiségben. Ritát már a müncheni találkozónk óta ismerjük, ő az az egészen különleges hátterű nő: korábban maga is az offshore ágazatban dolgozott, a Brit Virginszigeteken, személyesen ismeri a Mossfon számos munkatársát. Most az az első dolga, hogy összetrombitálja a csapatát: a férjét, Scott Bronsteint, az adatgyűjtésben rendkívül tehetséges Ereida Prieto-Barreirót és Rolando Rodríguezt, a neves panamai oknyomozó újságírót, aki nem egy botrányt leplezett már le. Elmesélik nekünk, mit találtak eddig: befolyásos panamai vállalkozókhoz, az elmúlt évek nagy botrányaihoz, egy korábbi elnökhöz vezető nyomokat. „Ez a történet akkorát fog szólni, mint egy atombomba” – mondja Scott. Ami más bel- és külföldi sajtóorgánumok érdeklődését illeti, a Panama-iratokat az 1989-es amerikai invázió jelentőségéhez méri. Akkor az egész világ tekintete Panamára szegeződött. A La Prensának tulajdonképpen egy kicsit túlméretezett a Panamairatok projekt. Az újság ugyanis csak kb. 40 000 példányban jelenik meg – főleg a felső rétegek olvassák, közülük kerülnek ki azok a panamaiak (panameños), akikkel a lap munkatársai szinte naponta találkoznak az adataikban. Nem csoda hát, hogy a projektet a legnagyobb titokban tartják. A La Prensa szerkesztőségében még tíz ember sincs, aki tud róla. Túl nagy a kockázat, hogy kiszivárog valami. Panamában mindenki mindenkit ismer. Ráadásul a Mossfonnak legalább egy munkatársnője korábban állítólag a

La Prensánál dolgozott. Rita és kollégái rendszeresen találkoznak vele grillpartikon és a golfpályán. De ami a legfontosabb, Panamában dúl az erőszak. Aki túl sokat kérdez, veszélybe sodorja magát. A kollégák ilyen körülmények között gyűjtik az anyagot egy hatalmas botrányba keveredett panamai vállalkozásról – a Mossfon-adatok új szempontokat tárnak fel. A hatóságok is rajta vannak az ügyön. Az egyik nyomozó azonban már nyomtalanul eltűnt. Feltehetően már nem él. Egy másik rendőrt leszúrtak, miközben egy megbeszélésre tartott. A La Prensa is a legrosszabbra számít. A szerkesztőség már korábban beszerzett több golyóálló mellényt. Attól fogva, hogy elkezdik nyilvánosságra hozni a kutatások eredményeit, az abban részt vevő újságíróknak viselniük kell. Házon kívül testőr fogja kísérgetni őket. Az a testőr, akit mi a sofőrünknek hittünk. Rita ugyanis a mi biztonságunkról is gondoskodik. [ ] Testőrünk, aki ezekben a napokban csakugyan nem tágít mellőlünk, elfuvaroz bennünket Altos del Golfba. Ebben a villanegyedben lakott korábban Panama autokrata vezére, Manuel Noriega is. A házak előtt drága terepjárók és limuzinok állnak, minden sarokról térfigyelő kamerák néznek le a látogatókra, szögesdróttal és villanykerítéssel tartják távol a hívatlan vendégeket. Panama két volt elnöke is itt lakik, számos őr védi őket, s állítólag Jürgen Mossacknak, a Mossfon társtulajdonosának is itt az otthona. De nem ezért jöttünk ide. Hanem egy német titkos ügynök, Werner Mauss, alias Claus Möllner miatt. Offshore cégeinek iratai között találtunk egy dokumentumot, amely

szerint legalább egy háza van itt a környéken. Noriega, Mossack, Mauss – szép névsor. Hogy Mauss valóban itt lakik-e, azt e látogatás során derítjük ki. Becsöngetünk az egyik általunk ismert címre. Csakugyan ajtót nyit valaki. Egy házvezetőnő. Nem, Señor Mausst nem ismeri. Esetleg egy Señor Möllnert? Őt sem? Na és Herbert Ricket? Otto Johnt? Mauss annyi néven dolgozott az elmúlt évtizedekben, hogy hamar belezavarodunk… No, señor. A nő visszamegy a házba, hangokat hallunk. Most egy fiatalember jön ki, meztelen felsőtesttel, rövidnadrágban. Európainak látszik. Nem, Mauss úr nem lakik itt, Möllner úr sem, magyarázza spanyolul. Nem tud segíteni. Hogy akkor őt hogy hívják, és egyáltalán ki lakik itt? Azt nem árulja el.{211} [ ] Ezeket a napokat intenzív offshore országismereti tanfolyamként éljük meg. Cikcakkban száguldozunk Panamavárosban, Manhattannek ebben a trópusi változatában, elmegyünk Casco Viejóba, az óvárosba, a pénzügyi negyedbe, Costa del Este elővárosba, találkozunk kormánytanácsadóval, tisztviselőkkel, pénzmosásszakértőkkel, volt nyomozókkal és a panamai ügyvédi kamara képviselőivel. Megfontoljuk az érveiket, végighallgatjuk, ahogy egyikük azt mondja, hogy ez az egész adóparadicsom-dolog puszta szóbeszéd, amit a többi ország irigysége táplál, azt pedig az Egyesült Államok szítja, mert el akarja terelni a figyelmet a saját adóparadicsomairól, Delaware-ről és Nevadáról. Végighallgatjuk a lelkendezéseket, hogy néhány nappal korábban Panamát végre törölték az OECD szürke listájáról – és megvitatjuk, miért van az ország még mindig az Európai Unió feketelistáján. Meghallgatjuk a kritikusokat, akik elmagyarázzák nekünk, elég egyértelmű, hogy Panama gazdagságát többek között az is gyarapítja, hogy számos tanácsadó tudván tudta: mindenféle

kétes ügyféllel, drogdílerekkel, csalókkal, szankciókat megszegőkkel üzletel. Minden beszélgetésünkkel nyilvánvalóbbá válik, mennyire kettészakított ország Panama, mennyire megmerevedtek a frontok az adóparadicsomok apologétái és a transzparencia élharcosai között. Mindenekelőtt azonban az nyilvánvaló, milyen jogi problémák várnak a Mossfonra és tulajdonosaira: évekig üzleteltek szankciók sújtotta országokkal; az iroda nyilvánvalóan nem képes megnevezni az általa igazgatott valamennyi cég tényleges haszonhúzó tulajdonosát, és „névleges tényleges tulajdonosokat” alkalmaz. Ami nem fér a fejünkbe, az a névleges igazgatók kérdése: Carlos Barsallo, a panamai ügyvédi kamara etikai bizottságának elnöke elmondja, hogy az ilyen névleges igazgatókon számon lehet kérni az általuk – legalábbis papíron általuk – vezetett cégek esetleges jogsértéseit, és hogy kétes esetben milliós nagyságrendű kártérítéssel kell számolniuk. Vajon a Mossfon-adatok közt talált névleges igazgatók tisztában vannak ezzel? Például Leticia Montoya, az offshore királynő, aki több mint 25 000 cégnek volt az igazgatója? E cégek némelyike feketekasszákat kezelt, volt, amelyik a FIFA-botránnyal kapcsolatos nyomozásokban is felbukkant. Ha Montoyának akárcsak egyetlenegy cége üzelmeiért biróság elé kellene állnia, az már kész csőd lenne. Mert, azt is láttuk, szánalmasan keveset keres. Akkor miért csinálja? Miért kockáztat? Meg akarjuk kérdezni tőle. A címét megtaláltuk az adatokban. [ ] Sofőrünkkel magunk mögött hagyjuk Panamaváros csillogó világát. A Panama-csatorna fölött áthajtva 40 percet autózunk az ország belseje felé, Vacamontéba. A szél nejlonzacskókat sodor az úton, az egyik kioszk

mellett szemét ég, büdös van. Földszintes házak sorjáznak, némelyik inkább rom, mint kalyiba. A fiatalemberek, akiktől megkérdezzük, merre kell mennünk, bizalmatlanul méregetnek. Lassanként megértjük, Rita miért ragaszkodott hozzá, hogy legalább négyen jöjjünk. Vacamonte no-go terület, még a La Prensánál dolgozó kollégáink se jártak itt soha. Itt lakik a mi offshore királynőnk. Félórás bolyongás után megtaláljuk Leticia Montoya házát: a környezetéhez képest tekintélyes bungaló. A fedett parkolóban egy japán autó áll, mellette gyerekjátékok hevernek, egy mogorva tekintetű, idősebb úr nyit ajtót. Nem, nincs itthon a felesége. Mit akarunk tőle? Na ja, hogy is mondjuk csak: az offshore cégeiről akarunk beszélgetni a feleségével. Hogyan képes több ezer vállalkozást vezetni. Hogy tisztában van-e azzal, milyen botrányos cégek vannak közöttük? Különös beszélgetés. Montoya férje szemlátomást nemigen tudja, mivel is foglalkozik a felesége. Valamikor aztán előveszi a mobilját, és lediktálja nekünk a felesége számát. Hogy hívjuk fel. Az asszony azonban nem veszi fel. De a kijelzőjén most már ott van a La Prensánál dolgozó kollégáink száma. [ ] A visszaúton még sokáig beszélgetünk erről a furcsa „névleges igazgató”konstrukcióról. Annak, akinek van rejtegetnivalója, praktikus találmány, az olyan cégeknek, mint a Mossack Fonseca, óriási üzlet. De mi van magukkal a névleges igazgatókkal? Ők az offshore világának kizsákmányolt osztálya, másképp nem nagyon tudunk fogalmazni. Valamivel később megcsörren a La Prensánál dolgozó kolléganőnk telefonja. Leticia Montoya telefonál. „Az az ökör férjem miért adta meg egyáltalán a számomat?” – rikácsolja dühösen a telefonba.

Persze hogy több ezer cég igazgatója. De hogyan képes a sok ezer offshore vállalkozás cégzavarában kiókumlálni, hogy mi a dolga? Meglepően őszintén válaszol: „Hogy mire valók ezek a cégek, kiknek adják el őket, hogy pontosan miről van szó – arról nekem fogalmam sincs.” Minden egyébért forduljunk a „bejegyzett ügynökhöz” – az pedig ebben az esetben nem más, mint a Mossack Fonseca. Aztán leteszi.{212} [ ] Következő utunk Ramses Owenshez vezet. 2010-ig ügyvédként dolgozott a Mossfonnak, pontosabban az MF Trust-üzletágának, egy olyan területen, amelyik közvetlenül a végső ügyféllel dolgozik. Több száz e-mailből ismerjük, ezekből jó néhányat szmájlival ékesített. Mi ezért csak Smiley Manként emlegetjük magunk közt. Ramses Owens volt az, aki a Mossfon ügyfeleinek felajánlotta a könyvben már említett nominee beneficial owner (névleges haszonhúzó tulajdonos) vagy natural person nominee (névleges természetes személy) szolgáltatást, és elküldte nekik az ehhez szükséges dokumentumokat: ennél a szolgáltatásnál egy hús-vér emberről van szó, aki a bankoknál vagy másutt a valódi tulajdonos helyett a cég valódi tulajdonosának adja ki magát. Ezáltal a pénzmosást megelőző minden intézkedés értelmét veszti. Mert hogyan ellenőrizhetné egy bank, hogy nem bűnöző-e az ügyfele, ha abban a hiszemben, hogy az ügyfél adatait ellenőrzi, valójában csak egy stróman adatait vizsgálja – és sosem tudja meg, hogy másvalaki áll mögötte? Owens ma már alig pár száz méterre a Mossfontól, a saját ügyvédi irodájában dolgozik. Egy egyetemi évfolyamtársával együtt alapította. Az

évfolyamukból ők ketten voltak a legjobbak a jogi egyetemen, jelenti ki Owens nem sokkal az után, hogy köszönünk egymásnak. Nem a szerénységéért szeretjük. Körbevezet minket az irodájában, áradozik a magánszakácsáról, aki mindennap főz neki és a kollégáinak, beszél arról a magas színvonalról, amelyet az irodája magára nézve kötelezőnek érez. Irodájában az egyik asztalon ott van az összes újság és magazin, amelyekben írtak róla. Az a fajta ember, aki szereti a rivaldafényt. Rögtön beleegyezik az interjúba, az sem zavarja, hogy kameránkkal fel is akarjuk venni. „Nincs takargatnivalóm” – mondja. Fontos, hogy a szakma nyitott legyen a sajtó felé. Hiszen a jó hírnevéről van szó. És az bizony csorbát szenvedett, amikor a Vice amerikai magazin 2014 decemberében beszámolt a Mossfonról – és róla. Owensnek meggyőződése, hogy ez az egész a zsidó republikánusok titkos játszmája volt. Önkéntelenül is elvigyorodunk. A Vice végül is csak mindenféle szóbeszédet írt meg, mi viszont hamarosan bizonyítékokkal állunk elő. Vajon akkor mit fog mondani? Hogy a CIA és a szabadkőművesek összeesküvése? Owenst mindenesetre nem lehet leállítani. A compliance-ról, a due diligence-ről, az átláthatóság szabályairól regél, azokról az intézkedésekről, amelyek elejét veszik, hogy mindenféle sötét alakok visszaéljenek az ő ajánlataikkal. Azokat a potenciális ügyfeleket, akiknél lehet tudni, hogy adócsalás céljából létesítenek postafiókcéget, nem vállalják. Hiszen a postafiókcégeket alapító ügyvédi irodáknak be kell tartaniuk a szabályokat. És így tovább. Nevetségesen hangzik egy olyan ember szájából, mint Ramses Owens, akit mindenféle, rendkívül problematikus összefüggésben látunk az adataink közt. És még rá is tesz egy lapáttal. A Mossfonra, mondja, a legmagasabb fokú integritás és presztízs a jellemző.

Témát váltunk: a névleges tényleges tulajdonosokról szeretnénk beszélgetni, mondjuk, tehát arról a szolgáltatásról, amelyet ő, Owens ajánlott annak idején a Mossfonnál. Arra számítanánk, hogy ötöl-hatol vagy frázisokat pufogtat majd, ahogy azt ügyvédek gyakran teszik, ha nehéz helyzetbe kerülnek. Owens azonban valami meglepőt mond: az ő szemében ez pénzmosás. Meg kell nevezni a tényleges tulajdonost, mondja, aki ezt nem teszi, és mást küld maga helyett, mintha ő lenne a valódi tulajdonos, az törvényt sért. Owens felvesz az íróasztaláról egy könyvet: a Código Penalt, a panamai büntető törvénykönyvet. Ebben, mondja jelentőségteljesen, ott áll, hogy a „névleges tényleges tulajdonos” alkalmazása többéves börtönbüntetést von maga után. Leesik az állunk. A Mossack Fonseca legbelsőbb ügyeivel eltöltött több mint egy év után még mindig vannak dolgok, amik ámulatba ejtenek minket. És ami a legjobb: Owens kijelentéseit filmre vettük, szalagon vannak.{213} [ ] Utoljára autózunk végig Panamavároson. Még egyszer elhajtunk Jürgen Mossack háza előtt, még egyszer át a pénzügyi negyeden, a Mossack Fonseca épülete előtt. Aztán kimegyünk a Tocumen repülőtérre, ahol a Mossfon emberei előszeretettel adnak tanácsokat a VIP-váróban a külön ezért iderepülő ügyfeleiknek. A levegőből még egy utolsó pillantás Panamára. Nem jövünk vissza.

Utószó 2016. április 3-a este, fél nyolc után néhány perccel. Még körülbelül fél óránk van nyolcig, amikor a világ megismerheti a Panama-iratokat – akkor ugyanis a Süddeutsche Zeitung honlapján nyilvánosságra hozzuk kutatásunk eredményeit. Igazság szerint már most is „élnek” a weboldalak a szövegeinkkel, vagyis online vannak, de még nem hivatalosan. Digitalizálással foglalkozó kollégáink nagy munkával létrehoztak egy weboldalt, amelyet valós körülmények között kell tesztelni. Ez persze nem nagyon van ínyünkre, de okvetetlenkedésünket a kollégák rutinosan elhárítják: az embargó hivatalos feloldásáig hátralévő fél órában senki nem találja meg a Panama-szövegeinket. Ahhoz tudniuk kellene, hogy ezen a projekten dolgozunk, és meg kellene adniuk a weboldal pontos címét. Vagyis célzottan kellene rákeresni. Ezt-azt tesztelgetünk, még egyszer végigfutunk az angol fordításokon, előkészítjük az első tweeteket, hogy pontban nyolckor elindulhassunk. Az első nap történetei már rég fent vannak. Jogilag mindent ellenőriztünk, végignéztünk minden korrektúrát, grafikát. Az első újságok már kijöttek a nyomdából, teherautókra rakodva robognak az olvasók felé. Minden kész. Még 15 perc. Mondanunk sem kell, mennyire idegesek vagyunk mindannyian. Több mint egy évig dolgoztunk ezen az ügyön, és senki sem tudja, mi lesz most. Hogy fogadja a többi sajtóorgánum? Mit szólnak majd hozzá odakint az emberek? Vagy kihullik a figyelem rostáján, legyintenek, hogy „csak egy újabb kiszivárogtatás”?

Egyik kollégánk hirtelen elkiáltja magát: „Edward Snowden tweetelt nekünk!” Döbbenten összenézünk. 19 óra 48 perc van. Edward Snowden? Felmegyünk a Twitterre, és csakugyan, Edward Snowden ezt az üzenetet küldte csaknem kétmillió követőjének: „Az adatújságírás történetének a korrupcióról szóló legnagyobb kiszivárogtatási ügye épp most került fel élőben a Twitterre.” A tweethez Snowden csatolja a Süddeutsche Zeitung honlapjáról az Izlandról és Sigmundur Gunnlaugsson miniszterelnök, valamint kabinetje két tagjának postafiókcégeiről szóló angol nyelvű szövegünk linkjét. Ha Snowden terjeszti az anyagainkat, az jó jel. Nem sokra rá a WikiLeaks is retweeteli. Aztán nyolcat üt az óra. És elszabadul a pokol. Valamivel később a #panamapapers több százezer tweettel a vezető téma a Twitteren. Világszerte. Másnapra minden földrészen tudni fognak már a Panama-iratokról. Thaiföldön és Dél-Koreában ugyanúgy címlapon vannak, mint Kanadában, Dél-Amerikában, Afrikában és Ausztráliában, és persze Európában. Az Egyesült Államokban a történet napokig a Washington Post, a Wall Street Journal és a New York Times címlapján van, Nagy-Britanniában a Financial Times címoldalán – holott ezek a lapok nem is vettek részt az együttműködésben. Minden nagy hírcsatorna beszámol róla, mindenütt a Panama-iratok a nap vezető témája. Bob Woodward, a Watergate-botrány leleplezője – az az ember, aki megbuktatta Richard Nixon amerikai elnököt –, a világ egyik legjelentősebb tényfeltáró újságírója „az újságírás diadalának” nevezi a projektünket. A New York Times azt írja, talán magát az újságírást is megváltoztatta. [ ]

Már néhány héttel a leleplezés után rögzíthetjük: nem csak a visszhang sokszorosan nagyobb a vártnál. A politikai reakciók is. Barack Obama állást foglal a Panama-iratokkal kapcsolatban, és az adóelkerülést égető problémának nyilvánítja, a G20-ak új követelményrendszerrel reagált, az Európai Parlament külön vizsgálóbizottságot állít fel. De van egy sor konkrét, azonnali intézkedés is. Számos országban razziákat és házkutatásokat tartanak, Svájcban például átkutatják az UEFA és marketingügynöksége helyiségeit, a genfi szabadkikötőben lefoglalják Amedeo Modigliani Ülő férfi bottal című képét. El Salvadorban és Peruban is átkutatják a Mossack Fonseca telephelyét. És végül a Mossack Fonseca panamai központjában is razziát tartanak. Még éjszakára is ott maradnak a nyomozók. Huszonhét órán keresztül emeletről emeletre járnak, és nyilvánvalóan nagy mennyiségű adatot visznek magukkal. Egy másik panamavárosi Mossfon-épületben a nyomozók később irtózatos mennyiségű, iratmegsemmisítővel ledarált iratot találnak. A Panama-iratok alapján számos országban több száz ember: csalók, drogbárók és magánemberek ellen nyomoznak, de még a Mossfon tulajdonosai, Jürgen Mossack és Ramón Fonseca ellen is. A New York-i bankfelügyelet 13 bankot – köztük a Deutsche Bankot, az ABN Amrót és a Société Générale-t – arra utasít, hogy adjon ki minden információt a Mossack Fonsecához fűződő üzleti kapcsolatairól. Közben számos hivatalban lévő kormányfő kutyaszorítóba kerül. Izlandon, NagyBritanniában, Argentínában, Máltán és Pakisztánban. De haladjunk sorjában. [ ]

Izlandon Sigmundur Gunnlaugsson miniszterelnök érintettsége már három héttel a Panama-iratok nyilvánosságra kerülése előtt kitudódott. Egy emlékezetes Gunnlaugsson-interjú előzte meg, amelyet svéd kollégák készítettek izlandi kollégánkkal, Jóhannes Kristjánssonnal karöltve. Néhány ártatlan kérdés után – hogy mi Gunnlaugsson véleménye a postafiókcégekről, az izlandi bankválságról, az offshore világ erkölcséről és etikájáról – jött a miniszterelnök számára a meglepetés: „Mi a helyzet önnel, miniszterelnök úr, önnek van, vagy volt valamilyen kapcsolata offshore cégekkel? „Nekem? Nem…” Gunnlaugsson szemlátomást nem tudja, hogyan folytassa, megakad, hebeg. Igen, mondja, együttműködött olyan cégekkel, amelyeknek volt kapcsolatuk offshore cégekkel. De mindig minden szerepelt az adóbevallásában. Egyáltalán, mi ez a szokatlan kérdés? „Biztosíthatom önöket, hogy sosem rejtettem el a vagyonom részeit.” Kérdés: „Önnek személy szerint tehát soha nem volt semmilyen kapcsolata semmilyen offshore céggel?” „Mint már mondtam: a vagyonom nyitott könyv.” Aztán a döntő kérdés: „Mit tud mondani nekem a Wintris cégről?” Csend. Gunnlaugsson miniszterelnök nyel egyet. „Nos, ha jól emlékszem, ez a cég kapcsolatban áll egy céggel, amelynek benne voltam a felügyelőbizottságában.” Csend. „És volt egy bankszámla is, amely, mint már mondtam, szerepelt az adóbevallásomban. Alapítása óta.” Gunnlaugsson most már kezd bizalmatlanná válni. Ebben a pillanatban előlép izlandi kollégánk, Jóhannes, aki eddig a háttérben maradt.

„Miért nem vallotta be kapcsolatát a Wintrisszel?” Gunnlaugsson kezdi elveszíteni az önuralmát. „Mint már mondtam, szerepel az adóbevallásomban, mégpedig kezdettől fogva.” Akkor a cég miért nem szerepel a parlamenti vagyonbevallásában? Azért, mert „különleges ügyekről” van szó. „Öné a cég?” „A feleségem eladta a cég egy részét a családjának. Ezt aztán egy bank gondjaira bízták, amely több megállapodást is kötött, ennek eredménye ez a cég.” „Milyen részesedései vannak a cégnek?” Ekkor Gunnlaugsson feláll. Félbeszakítja az interjút, és távozik. A kormányfő felesége még az interjú megjelenése előtt azt írja a Facebookon, hogy a Wintris cég egyedül az övé volt, ezalatt a férje interjút ad egy lapnak és az egyik rádiónak. De ez sem segít rajta. Jóhannes Kristjánsson kollégánk április 3-án leadja az interjút a tévében, a műsornak több mint 50%-os a nézettsége, és néhány óra leforgása alatt sok ezren klikkelnek rá az interneten. Egy kommentelő „az izlandi parlament történetének legnagyobb bizalomvesztéséről” beszél. Már aznap este, amikor lement az interjú, híre megy, hogy Gunnlaugsson lemond, másnap Izland-szerte tömegdemonstrációk vannak, ezrek gyűlnek össze az Althing, az izlandi parlament épülete előtt. Nekifeszülnek a kordonnak, biciklisisakkal és lábosfedőkkel verik. A parlament homlokzatát banánnal, sörösdobozokkal, vécépapírral dobálják. Több mint húszezren lehettek az utcán, a miniszterelnök lemondását követelve. Tekintve, hogy Izlandnak összesen 330 000 lakosa van, ez iszonyúan nagy szám. Képzeljük csak el: mintha 7 millió német tüntetne Angela Merkel ellen. Aztán méltatlan színjáték kezdődött. Gunnlaugsson kijelentette, hogy

nem mond le, egy napra rá azt mondta, hogy lemond – csak hogy valamivel később visszavonja lemondását. A végén kijelentette, átmenetileg lemond a hivataláról. Így Sigmundur Gunnlaugsson volt az első kormányfő, aki az – időközben már világszerte „John Doe”-ként ismert – forrásunk által egy évvel ezelőtt hozzánk eljuttatott adatok miatt lemondani kényszerült. [ ] A brit kollégák kutatásaik során hamar belebotlottak a Blairmore Holdingsba: egy befektetési alapba, melyet Ian Cameron, a hivatalban lévő miniszterelnök édesapja alapított 1982-ben Panamában. Nekünk ez egy ügy volt a sok között. Természetesen pikáns helyzet, hogy pont annak az embernek az édesapja, aki szívesen tetszeleg az adóparadicsomok elleni küzdelem élharcosának szerepében, éppen ilyen helyen alapított átláthatatlan cégcsoportot. De szemére vethetjük-e a fiúnak apja tetteit? Úgy ítéltük meg, hogy nem nagyon. Amivel viszont nem számoltunk, az az, hogy David Cameron épp ebből az alapból húzhatott hasznot – ráadásul nagyon szerencsétlen kommunikációs stratégia mellett döntött. A Panama-iratok leleplezéseinek első napján egyik szóvivője útján tömören kijelentette: „Ez magánügy.” Másnap ő maga szólalt meg – mégpedig egy olyan mondattal, amit egyértelműbben nem is lehet megfogalmazni: „Nincs részesedésem, nincsenek postafiókcégeim, nincs offshore alapítványom, nincs offshore befektetésem, semmi ilyesmi. Azt hiszem, ez elég világos helyzetleírás.” A miniszterelnöki hivatal még ugyanazon a napon állásfoglalást ad ki írásban: „Hogy egyértelmű legyen: sem a miniszterelnök, sem a felesége, sem a gyermekei nem húznak hasznot semmilyen offshore befektetésből. A miniszterelnöknek nincsenek részvényei.”

A harmadik napon végül Cameron sajtósai is megerősítik: „Nincsenek olyan offshore befektetések és alapítványok, amelyekből a miniszterelnök, Mrs. Cameron vagy a gyermekei a jövőben hasznot húznának.” A miniszterelnök visszautasította tehát, hogy a jelenben vagy a jövőben személyesen hasznot húzna bármilyen offshore üzletből. De mi volt a múltban? Erre Cameron csak az ITV News magáncsatornának adott televíziós interjúban ad választ: „5000 részvényünk volt a Blairmore Investment Trustban, amit 2010 januárjában adtunk el.” A miniszterelnök beismerte, hogy profitált édesapja offshore alapjaiból. Azóta több londoni demonstráción ezrek követelték a lemondását.{214} [ ] Szinte ezzel egy időben Máltán is ezrek tüntettek a kormányfő rezidenciája előtt, a szociáldemokrata miniszterelnök, Joseph Muscat lemondását követelve. „Barra!”, állt a transzparenseken, ami máltaiul azt jelenti: „Kifelé!”, „Takarodj!”. Nemsokára már „második Izlandról” beszéltek – egy újabb szigetországról, amelynek kormánya a Panama-iratok jóvoltából került válságba. Muscat miniszterelnök két bizalmasa – Konrad Mizzi, energia- és egészségügyi miniszter és Keith Schembri vezérkari főnök – nyilvánvalóan panamai cégek hálózata és új-zélandi bizalmi vagyonkezelők segítségével rejtette el a pénzét a máltai adóhivatal elől. Mindketten megerősítették, hogy cégeik és alapítványaik vannak. De közben bizonygatták, hogy nem tudták: be kellett volna jelenteniük a máltai hatóságoknak. [ ]

A Panama-iratok kínos helyzetbe hozták Argentína 2015 novemberében megválasztott elnökét, Mauricio Macrit is. A dokumentumaink szerint ő egy ideig a Fleg Trading Ltd. postafiókcég igazgatója volt. Ráadásul kiderült, hogy vízierőmű-vállalkozásának részvényhányadát csak néhány héttel korábban íratta át egy, az apja tulajdonában lévő offshore cégre. Három hónappal a hivatalba lépése előtt. És ez még mind semmi: Macri bizalmasai közül is többen felbukkantak a Panama-iratokban, vagy a leleplezések során hozták őket kapcsolatba az offshore cégekkel. Ott volt például Néstor Grindetti, azelőtt Macri városi pénzügyminisztere; 2013-ban együtt utaztak Panamába, hivatalosan egy városépítési hitel miatt. Ezenkívül: Daniel Angelici, aki Macri támogatásával jutott fel a Boca Juniors labdarúgó-egyesület csúcsára. Macri emberi jogi megbízottja, Claudio Avruj és titkosszolgálati embere, Gustavo Arribas. Macri több fivére és unokatestvére, Jorge, a főváros, Buenos Aires környéki Vicente López község polgármestere. A Pagina/12 baloldali napilap a címoldalán hozta Macri lehajtott fejű képét – hozzá a cím: „Panamacri”. Azóta már az argentin ügyészség is nyomoz, egy ellenzéki feljelentette Macrit. A nemzeti korrupcióellenes hivatal is foglalkozni akar az üggyel. [ ] Pakisztánban közben össztüzet zúdítottak Navaz Saríf hivatalban lévő miniszterelnökre, amikor nyilvánosságra kerültek gyermekei postafiókcégei – és hogy milliós értékű londoni ingatlanaik vannak. Amikor Saríf április közepén elhagyta Pakisztánt, hogy – a hivatalos indoklás szerint – orvosi kezelésnek vesse alá magát Londonban, rögtön híre ment, hogy nem tér vissza, amíg véget nem ér az ügy kivizsgálása. Az

ellenzék tömegdemonstrációkra hívott fel. [ ] Spanyolországban lemondott José Manuel Soria ipari miniszter, miután napokig próbálta kimagyarázni magát offshore üzletekben való érintettségéből. Az egyik kibúvója úgy szólt, hogy a Panama-iratokban megnevezett személy csak a névrokona. Dániában a három legnagyobb bank – a Nordea, a Danske Bank és a Jyske Bank – felelőseit meghallgatták a parlamentben; Finnországban a pártok és a legnagyobb szakszervezetek megszüntették a Nordeánál vezetett számlájukat; Ausztriában és Hollandiában magas rangú bankárok voltak kénytelenek lemondani; Chilében a Transparency International helyi csoportjának vezetője távozott a posztjáról. Neve a Panama-iratokban legalább öt postafiókcéggel kapcsolatban bukkant fel. A FIFA-nál Juan Pedro Damiani, az etikai bizottság alapító tagja adta be a lemondását, miután a Panama-iratokban lelepleződött, hogy három vádlott FIFA-tisztségviselővel üzletelt. [ ] De nyomasztó következményei is voltak a Panama-iratoknak. Kínában már néhány órával az első megjelenések után cenzúrázták a „Panama-iratok” fogalmát. Egy ügyvédet letartóztattak egy karikatúra terjesztéséért. A fotomontázson a Kínai Kommunista Párt két volt és egy hivatalban lévő vezetője, Teng Hsziao-ping, Csiang Cö-min és Hszi Csinping volt látható, amint átszelik a Panama-csatornát. Hongkongban a Ming Pao nevű hetilap főszerkesztő-helyettesét, Csian Kuo-jüent alig néhány órával a Panama-iratok leleplezései után

elbocsátották. A hivatalos indoklás: az újságnak takarékoskodnia kell. Panamai lapoknál dolgozó kollégáinknak a Panama-iratokról cikkező, első lapszámokat egy titkos helyen kellett elkészíteniük. Féltek attól, hogy valaki erőszakkal megakadályozza őket munkájukban. Venezuelában elbocsátották egyik kolléganőnket a kormányhoz közel álló, Últimas Noticias című lapjától. Elhallgatta munkáltatója elől, hogy részt vesz a Panama-iratok projektben – attól tartva, hogy a lap idő előtt figyelmeztetheti az érintetteket. Tunéziai partnereink honlapja – az Inkyfada webmagazin – ellen hackertámadást hajtottak végre, miután beszámolt egy korábbi elnöki tanácsadó offshore kapcsolatairól. Ecuadorban pedig Rafael Correa elnök a Twitteren közzétette azoknak az újságíróknak a nevét, akik részt vettek a Panama-iratokkal kapcsolatos kutatómunkában. Az üzenet világos: nyomást akart gyakorolni rájuk. Alig néhány nap múlva kiderült, hogy Correa neve is felbukkant a Panamairatokban, egy olyan céggel kapcsolatban, melynek tevékenysége még nem végérvényesen tisztázott. [ ] Az a történet, amelynek a következményei miatt a legjobban aggódtunk, Putyin legjobb barátja, Szergej Roldugin leleplezése volt. Biztonsági okokból itt vártunk a legtovább az érintettek szembesítésével. Hiszen ennek az ügynek az egyik szereplője: Vlagyimir Putyin. Márpedig az ő reakciója kiszámíthatatlan. Orosz kollégáink az életükkel játszottak. Valóban különös érzés volt, amikor a nyilvánosságra hozatal előtt néhány nappal több tucat kérdést küldtünk Putyin szóvivőjének, Dmitrij Peszkovnak – annak a Peszkovnak egyébként, akinek feleségére szintén rábukkantunk az adatainkban: ő átmenetileg egy postafiókcég tulajdonosa

volt. Nem számítottunk válaszra. Húsvéthétfőn Peszkov kiállt az orosz sajtó elé. Azt mondta, „kihallgatási stílusban megfogalmazott kérdéseket” kapott. Ezek egy „információs támadás” részét képezik. Megpróbálják „információs oldalról eltalálni” az elnök családját. Egy csomó offshore cégről van bennük szó, olyan vállalkozásokról, amelyeket Putyin sosem látott személyesen. Peszkov feltételezte, hogy nemcsak újságírók állnak e „támadás” mögött, hanem a „titkosszolgálatok és más szervezetek képviselői” is. Nem mindennap fordul elő, hogy az orosz elnök szóvivője újságírói kérdésekre nyilvánosan ilyen dührohammal reagáljon. Pontosabban: még nem volt rá példa. Két orosz kollégánkra nézve ez súlyos következményekkel járt: fényképüket bemutatták az orosz tévében, leügynöközték, amerikai propagandistáknak nevezték őket. A Novaja Gazeta főszerkesztőjét meg is zsarolták, hogy ne hozza le a történeteket. Ő ennek ellenére nyilvánosságra hozta, most adóellenőrzés vár rá – tipikus orosz megtorlás. Orosz kollégánk, Roman Anyin néhány nappal később ezt írta nekünk: „Nem bánunk semmit, és készek vagyunk viselni a következményeket.” Alig két héttel a leleplezések után Putyin a „Közvetlen vonal”{215} vendége volt. Az orosz elnök évi egy alkalommal ebben a tévéműsorban válaszol a lakosság kérdéseire. A fellépést arra használta fel, hogy támadást intézzen ellenünk: „Honnan jönnek ezek a provokációk? Tudjuk, hogy hivatalos amerikai intézmények munkatársai is vannak ott. Hol jelent meg először a cikk? Tegnap megkérdeztem Peszkovot, a sajtótitkáromat: a Süddeutsche Zeitungban. Márpedig a Süddeutsche Zeitung a Goldman Sachs nevű amerikai pénzügyi csoport médiaholdingjának a tulajdona. Ez az állítás azonban nem igaz. A Süddeutsche Zeitung se közvetlenül, se közvetve nem a Goldman Sachsé. A Süddeutscher Verlag 100%-os

tulajdonú leányvállalata. Az viszont 18,75%-ban egy müncheni kiadódinasztia és 81,25%-ban a Südwestdeutsche Medien Holding tulajdona – és ez sem az amerikai befektetési banké. Később a Kreml bocsánatot kért a hamis állításért. Egy fontos momentum majdnem elsikkadt ebben a zűrzavarban: tudniillik Putyin a műsorban elismerte, hogy a Panama-iratok információi megfelelnek az igazságnak. „Az információ megfelel az igazságnak” – mondta. A Süddeutsche Zeitung interjúkérelmét azonban néhány nappal később elutasította. [ ] Őszintén szólva anyagaink nyilvánosságra hozatalától nem vártunk különösebben sokat: persze reménykedtünk abban, hogy olvasóinkat érdekelni fogja, és számítottunk a világ politikusainak szellemtelen reakcióira. De valódi változásra, igazi előrelépésre az offshore világ elleni harcban? Arra nem számítottunk. „Panama az utolsó nagy ellenálló, amely továbbra is megengedi, hogy az offshore alapokat elrejtsék az adó- és bűnüldöző hatóságok elől” – mondta Ángel Gurría, a fejlett ipari országok szervezete, az OECD főtitkára néhány órával azután, hogy elkezdtük nyilvánosságra hozni az anyagainkat. Pár nappal később Juan Carlos Varela panamai elnök bejelentette, hogy megszüntetik a bemutatóra szóló tulajdonosi részvényeket. Továbbá Panama bekapcsolódik a nemzetközi adó- és pénzügyi adatok cseréjébe. Mind ez idáig 97 ország jelezte, hogy részt vesz ebben, köztük a Brit Virgin-szigetek, Luxemburg, Svájc és a Csatorna-szigetek. Panama a 98. ország. Az adóparadicsomok elleni harcban azonban szerintünk az lenne a

leghatékonyabb lépés, ha létrehoznának egy nemzetközi nyilvántartást, amely felfedi a postafiókcégek valódi tulajdonosait. Ez, mint George Osborne brit pénzügyminiszter mondta, „pörölycsapás lenne mindazokra, akik adójukat sötét zugokban rejtegetik”. Pörölycsapás helyett azonban úgy látjuk, még mindig kesztyűs kézzel bánnak az adóparadicsomokkal. A vita, amelyet a Panama-iratok indítottak el – és hol van még a vége?! –, megmutatja: egy másmilyen világ is lehetséges. Csak akarni kell.

Sorok JOHN DOE NYILATKOZATA Az egyenlőtlen bevételek, a szegények és gazdagok közötti szakadék korunk egyik legégetőbb problémája. Mindannyiunkat érint, szerte a világon. A helyzet hirtelen súlyosbodása körül évek óta tombol a vita, de a politikusok, tudósok és aktivisták a számtalan beszéd, elemzés, erőtlen tiltakozás és néhány dokumentumfilm ellenére is tanácstalanok és tehetetlenek a tekintetben, hogy lehetne a folyamatot megállítani. Marad a kérdés: miért? És miért pont most? A Panama-iratokkal nyilvánvaló lett a válasz: a súlyos, mindennapi korrupció miatt. Az, hogy a választ éppen egy ügyvédi iroda adta meg, semmi esetre sem véletlen. A Mossack Fonseca nem csupán egy fogaskerék a vagyonkezelői üzletágban. Az iroda arra használta a befolyását, hogy világszerte törvényeket hozzon és kerüljön meg, így érvényesítette évtizedeken keresztül a bűnözők érdekeit. Egy karib-tengeri szigeten, Niuén a Mossack Fonseca lényegében még a saját adóparadicsomát is megteremtette. (https://panamapapers.icij.org/20160403-mossack-fonseca-offshoresecrets.html) Ramón Fonseca és Jürgen Mossack azt akarják elhitetni velünk, hogy az általuk kezelt postafiókcégek olyanok, mint az autók: az autó eladóját se teszik felelőssé azért, ha a kocsit betörésre használják. De a használtautó-kereskedők nem hoznak törvényeket. És ha alaposabban megnézzük, a postafiókcégek, amelyeket a Mossack Fonseca eladott, nagystílű csalások végrehajtására jöttek létre – azaz igencsak különleges

autók. A postafiókcégeket gyakran az adócsalás bűntettével hozzák összefüggésbe. A Panama-iratok azonban minden kétséget kizáróan bizonyítják: még ha a postafiókcégek per definitionem nem is illegálisak, egy sor olyan bűncselekmény elkövetését segítik elő, amelyek sokkal rosszabbak az adócsalásnál. Azért döntöttem úgy, hogy a Mossack Fonsecát a nyilvánosság ítélőszéke elé viszem, mert véleményem szerint az ügyvédi iroda alapítóit, alkalmazottait és ügyfeleit el kell számoltatnunk a törvény előtt ezekért a bűncselekményekért. Ez idáig még csak a töredékét ismerjük a Mossack Fonseca mocskos ügyleteinek, évekig, talán évtizedekig is eltarthat, amíg mindenre fény derül. Időközben világméretű vita bontakozott ki, és ez reményre ad okot. Az elmúlt évek udvarias retorikája, amely gondosan zárójelbe helyezte a gazdagok és hatalmasok viselt dolgait, már a múlté. Végre a dolog lényegéről esik szó. Ehhez szeretnék néhány gondolatot hozzáfűzni. Tegyük világossá: nem valamely kormánynak vagy titkosszolgálatnak dolgozom, sohasem tettem, sem közvetlen alkalmazottként, sem megbízásra. Csak és kizárólag a saját véleményemet képviselem, ahogyan az is egyedül az én döntésem volt, hogy a Süddeutsche Zeitung és az Oknyomozó Újságírók Nemzetközi Konzorciuma (ICIJ) kezére játszom a dokumentumokat. Nem egy bizonyos politikai cél érdekében tettem ezt, hanem azért, mert elég volt csupán belepillantanom a dokumentumokba, hogy felfogjam, mennyire felháborító a tartalmuk. Az aktuális médiatudósítások eddig arra koncentráltak, ami botrányos módon legális és megengedett volt a rendszeren belül. Valóban botrány, hogy mi minden volt itt törvényes és megengedett, és ezen változtatni kell. De nem szabad szem elől tévesztenünk egy másik fontos tényezőt sem: az

iroda, az alapítók és az alkalmazottak tudatosan szegtek meg számos törvényt, világszerte és folytatólagosan. A nyilvánosság előtt úgy tettek, mintha semmiről sem tudnának, azonban a dokumentumokból kiderül, hogy pontosan informálva voltak mindenről, és szándékosan szegték meg a törvényeket. Már most bizonyos, hogy Jürgen Mossack hamisan esküdött egy nevadai szövetségi bíróság előtt, és azt is tudjuk, hogy az IT-részlege bizonyítékokat próbált meg eltüntetni ebben a perben. Ezért bíróság előtt kell majd felelniük. A Panama-iratok vádemelések ezreit fogja maga után vonni, miután az állami nyomozóhivatalok a dokumentumok birtokába jutnak, és ki tudják értékelni őket. Az ICIJ és partnermédiumai teljesen törvényes módon jelentették ki, hogy nem adják tovább az iratokat. Én mégis kész vagyok együttműködni a hivatalos szervekkel – a magam keretei között. Csakhogy: láttam, mi történik a kiszivárogtatókkal és az aktivistákkal az Egyesült Államokban és Európában, hogyan tették tönkre az életüket, miután nyilvánosságra hozták az egyértelműen törvénytelen folyamatokat. Edward Snowden Moszkvában ragadt, száműzetésben, mert az Obamakormány a kémkedés elleni törvény megszegése miatt elfogatóparancsot adott ki ellene. Snowdent hősként kellene ünnepelni, és díjakat kellene kapnia az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) tevékenységének leleplezése miatt, ahelyett hogy megbüntetnék. Bradley Birkenfeld az Egyesült Államok adóhivatalától milliókat kapott a svájci UBS Bankról szállított információiért – az amerikai igazságügyi minisztérium mégis elítélte. Antoine Deltour ellen jelenleg per folyik Luxemburgban, mert olyan információkat bocsátott az újságírók rendelkezésére, amelyekből kiderül: az ország rendkívüli adókedvezményekkel csábította magához a nemzetközi cégeket, és ezzel végső soron európai szomszédjai adóbevételeiből happolt el milliárdokat. Rengeteg hasonló példa van.

A kiszivárogtatók, akik helyesen cselekszenek, amikor bűntényeket lepleznek le, akár belső, akár külső emberek, törvényes védelmet érdemelnek. Pont. Ha a kormányok nem biztosítanak törvényes védelmet a kiszivárogtatóknak, a nyomozó hatóságok továbbra is a saját információforrásaikra vagy a média tudósításaira lesznek utalva, ha hozzá akarnak jutni a megfelelő dokumentumokhoz. Ezennel felszólítom az Európai Bizottságot, a brit parlamentet, az Egyesült Államok kongresszusát és minden nemzetet, hogy haladéktalanul cselekedjenek, nemcsak a kiszivárogtatók védelme érdekében, hanem azért is, hogy vessenek véget a vállalkozások nyilvántartásával kapcsolatos, világszerte elterjedt visszaéléseknek. Az Európai Unió gondoskodjon arról, hogy tagállamainak cégnyilvántartása váljon szabadon hozzáférhetővé, és egyértelműen nevezze meg a végső gazdasági haszonélvezőket. NagyBritanniának, bár méltán lehet büszke eddigi belpolitikai intézkedéseire, végre lépnie kell, és meg kell szüntetnie a banktitok intézményét a tengerentúli területein, amely minden kétséget kizáróan a világméretű szervezett korrupció egyik pillére. Az Egyesült Államoknak pedig tagállamai cégadatokkal való bánásmódját kell felülvizsgálnia. Itt az ideje, hogy a kongresszus felszólaljon és olyan átláthatósági politikát vezessen be, amelyik a cégadatok nyilvánosságát és közzétételét írja elő. Egy dolog politikai csúcstalálkozókon himnuszokat zengeni az állami transzparenciáról, egészen más azonban tettekre is váltani ezeket a szólamokat. Nyílt titok, hogy az Egyesült Államok képviselői idejük nagy részét a választási hadjáratukhoz való adománygyűjtéssel töltik. Amíg azonban a megválasztott politikusok éppen azoktól kérnek pénzt, akiknek más társadalmi rétegekhez képest sokkal inkább érdekükben áll az adóelkerülés, képtelenség komolyan fellépni az adócsalás ellen. Ez az ellentmondásos politikai gyakorlat olyan, mint a saját farkába harapó kígyó – a probléma megoldhatatlan. Amerika választási rendszerének

finanszírozása a velejéig romlott, meg kell reformálni. Természetesen nem ez az egyetlen összetevő. Az új-zélandi miniszterelnök, John Key elképesztően csöndben volt, amikor arról folyt a vita, hogy országa milyen szerepet játszik abban, hogy a Cook-szigeteken a pénzügyi csalások Mekkája jött létre. Nagy-Britanniában a toryk szégyenkezés nélkül próbálják titokban tartani az offshore cégekkel kapcsolatos ügyleteiket, miközben Jennifer Shasky Calvery, az amerikai pénzügyminisztérium nyomozóhivatalának igazgatónője bejelenti a lemondását – csak hogy a HSBC, a világ egyik legrosszabb hírű bankja szerződtesse, amelyiknek nem véletlenül van éppen Londonban a székhelye. A személyes érvényesülés körhintájának csikorgó fogaskerékzaja így töri meg az ezernyi, mindmáig ismeretlen valódi postafiókcég-tulajdonos fülsiketítő hallgatását, akik nagy valószínűséggel azért imádkoznak, hogy Calvery utódja ugyanolyan gerinctelen alak legyen, mint ő volt. Csábító ezzel a politikai alattomossággal szemben defetizmusba menekülni, és amellett érvelni, hogy a status quót sohasem tudjuk megváltoztatni, és hogy éppen a Panama-iratok a bizonyítéka társadalmunk fokozódó morális romlásának. Mégis: a téma végre valóban téma lett, az pedig, hogy a változásokhoz idő kell, nem új. A végrehajtó, törvénykező és bírói hatalom ötven éven át világszerte szánalmas kudarcot vallott az adóparadicsomokkal szemben, amelyek rákos áttétekként hálózzák be a földgolyót. Panama most azt állítja, több akar lenni annál az országnál, ahonnan a Panama-iratok származnak, kényelmes módon mégis egyedül a Mossack Fonseca ügyvédi irodát veszi nagyító alá – a továbbra is működő panamai offshore körhinta egyetlen lovacskáját. A bankok, a pénzügyi felügyeletek és az adóhivatalok kudarcot vallottak. Olyan döntéseket hoztak, amelyek a gazdagokat védik, a középosztályt és a szegényeket sújtják. A reménytelenül elmaradott és

hozzá nem értő bíróságok kudarcot vallottak. A bírák gyakran azoknak a gazdagoknak az érveire hallgatnak, akiknek az ügyvédjei – és nem csak a Mossack Fonseca – értenek hozzá, hogy betartsák a törvény betűjét, miközben mindent megtesznek, ami a hatalmukban áll, hogy a törvény szellemét kijátsszák. A média kudarcot vallott. Sok televíziótársaság már csak nevetséges karikatúrája önmagának, a milliárdosok között újabban divattá vált az újságok felvásárlása; így próbálják megakadályozni, hogy a gazdagokról és szupergazdagokról komolyabb cikkek születhessenek. A megbízható oknyomozó újságírók eközben szűkölködnek az anyagi eszközökben. Ennek pedig következményei vannak: a Süddeutsche Zeitung és az ICIJ mellett, más vélekedésekkel szemben, több nagy médium is megkapta a Panama-iratok dokumentumait – és úgy döntöttek, nem számolnak be róluk. Az a szomorú igazság, hogy a világ néhány legfontosabb és legnagyobb hatalommal bíró médiaszervezetének nem állt érdekében, hogy tudósítson ezekről a sztorikról. Még a WikiLeaks sem reagált ismételt megkereséseimre. De elsősorban az ügyvédek vallottak kudarcot. A demokráciának olyan felelősségteljes személyekre van szüksége, akik értik és védik a törvényt, nem olyanokra, akik értik és kiforgatják. Az ügyvédek általában véve olyannyira korruptak, hogy ennek a hivatásnak a teljes átformálására van szükség, méghozzá az eddig javasoltaknál sokkal mélyrehatóbban. Először is: a jogi etikának az a fogalma, amelyen a magatartáskódex és az ügyvédi engedély alapul, önellentmondássá silányult. A Mossack Fonseca nem légüres térben dolgozott – Jürgen Mossacknak, az iroda rossz híre ellenére, a világ majd minden országában voltak szövetségesei és ügyfelei. Ha az ügyvédi szakma padlóra kerülése ezekben az országokban nem volna elég bizonyíték, mostantól már mindenképpen követelnünk kell, hogy a jogászok többé ne működhessenek önszabályozó módon. Ez egész

egyszerűen nem működik. Akinek sok pénze van, az céljai eléréséhez mindig talál magának segítőkész ügyvédeket, akár a Mossack Fonsecát, akár olyant, akit még nem ismerünk. De mi a helyzet a társadalom többi részével? Ezek a kudarcok társadalmunk erkölcsi hanyatlásához vezetnek, végül pedig egy olyan rendszerhez, amely, bár kapitalizmusnak nevezzük, valójában nem más, mint gazdasági rabszolgaság. Ebben a rendszerben – a mi rendszerünkben – a rabszolgák nem tudják, hogy ők rabszolgák, az uraikat nem ismerik, mert azok egy párhuzamos világban élnek, a láthatatlan láncokat pedig szándékosan érthetetlen törvényszövegek közé rejtik el. A világméretű károk mindannyiunkat fel kell hogy rázzanak. Az, hogy a vészharangot egy kiszivárogtatónak kell megkongatnia, még nagyobb aggodalomra ad okot. Mert ez azt jelenti, hogy demokráciánk ellenőrző mechanizmusai kudarcot vallottak, hogy az összeomlás a rendszer összeomlása, és hogy ezt még súlyosabb összeomlások követhetik. Eljött a cselekvés ideje, azzal kellene kezdeni, hogy végre a megfelelő kérdéseket tesszük föl. A történészek tudják, hogy az adózás és az egyenlőtlen hatalmi viszonyok a múltban forradalmakat robbantottak ki. Régebben katonai erő kellett ahhoz, hogy elnyomják az embereket, ma azonban éppen olyan hatékony, ha nem még hatékonyabb, ha megfosztjuk őket az információtól – azért is, mert ez rejtve történik. Csakhogy az olcsó, nagy kapacitású adattárolók és a nemzethatárokat átlépő, nagy sebességű internet korában élünk. Nagyon úgy fest, hogy a következő forradalom digitális lesz. S lehet, hogy már el is kezdődött.

Köszönetnyilvánítás Mindenekelőtt szeretnénk köszönetet mondani a forrásunknak. Ő juttatta el hozzánk a 2,6 terabájtnyi belső adatot, ezen alapszik a kutatásunk. Forrásunk az anyag továbbadásával nagyon nagy kockázatot vállalt – és bátorságával lehetővé tette a világ legnagyobb, határokon átnyúló újságírói együttműködését. Nélküle sosem derült volna ki, hogy az izlandi elit hogyan csapta be egész országát, hogy Vlagyimir Putyin baráti köre hogyan juttatja ki millióit az országból, és hogyan rejtik el pénzmozgásaikat a fegyvercsempészek, kábítószer-kereskedők, maffiózók és titkosszolgálatok – és mindezt nyilvánvalóan a Mossack Fonseca segítségével teszik. Köszönettel tartozunk a Kiepenheuer & Witsch Kiadónak, hogy megjelenteti ezt a jogilag kockázatos könyvet. Köszönjük a bizalmat! És köszönet Sven Krügernek, a nagyszerű ügyvédnek, akit a Kiepenheuer & Witsch bocsátott a rendelkezésünkre. Tisztában vagyunk vele, hogy ez korántsem magától értetődő. Természetesen még nagyobb köszönet illeti Martin Breitfeldet a sok telefonért, hasznos megjegyzésért és a bátorító szavakért – mindenekelőtt pedig a gyors lektorálásért. Ez a könyv szó szerint az utolsó pillanatban készült el. Az ő türelme és nyugalma nélkül, főleg a finisben, soha nem sikerült volna. Köszönet illeti a Süddeutsche Zeitungot. Egy ilyen nagyszerű szerkesztőség nélkül nem tudtuk volna megírni ezt a könyvet. E helyütt külön köszönetet szeretnénk mondani: Wolfgang Krachnak és Kurt Kisternek, akik kezdettől fogva támogatták hónapokig tartó kutatásainkat;

Hans Leyendeckernek, aki nem győzött buzdítani minket; Vanessa Wormernek, aki megzabolázta az adatokat; Mauritius Muchnak, aki sok száz oldalnyi szerződésszövegen rágta át magát; továbbá: Klaus Ottnak, Bastian Brinkmann-nak, Christoph Giesennek, Gianna Niewelnek, Katrin Langhansnak, Elena Adamnak, Hannes Munzingernek – és nem utolsósorban az archívum munkatársainak, akik hónapokon át türelemmel viselték bonyolult kéréseinket. Szeretnénk külön nagy köszönetet mondani kollégáinknak az ICIJ-nél: Mar Cabrának, az adat-újságírási és adatkiértékelési részleg vezetőjének, Matthew Caruana Galiziának és Rigoberto Carvajalnak; a körültekintő koordinációért Gerard Ryle-nak és Marina Walkernek, akiket a nyilvánosságra hozatal időpontjának hirtelen megváltoztatása sem zökkentett ki a nyugalmukból. Köszönjük több mint 80 ország kerek 400 újságírójának, akik a kutatómunkát azzá tették, ami lett. Szeretnénk kiemelni Oliver Zihlmannt, Titus Plattnert és Catherine Bosst a svájci anyaggyűjtésért, Roman Anyint és Roman Slejnovot, akik életüket kockáztatták az oroszországi kutatásokkal – az ég óvja őket! Jóhannes Kr. Kristjánssonnak köszönjük a sok beszélgetést, amelyek új megvilágításba helyezték Izlandot. A Pulitzer-díjas Jake Bernsteint köszönet illeti a Modigliani-kutatás támogatásáért. Ezenkívül meg szeretnénk köszönni Vlad Lavrovnak az ukrán ügyekkel kapcsolatos segítségét – tisztában vagyunk vele, hogy milyen egyensúlyozó mutatványra kényszerült a kutatásai során. Hiszen a Panama-iratokban annak az újságnak, az ukrajnai, angol nyelvű Kyiv Postnak a tulajdonosa is szerepel, ahol Vlad dolgozik. Hatalmas köszönet jár Monica Almeidának, akinek Ecuadorban, az UEFA-történeten dolgozva sikerült az áttörés. Ez a könyv a Panama-iratokat a Süddeutsche Zeitunggal együtt elemző Norddeutscher Rundfunk és a Westdeutscher Rundfunk közös erőfeszítésének is az eredménye. A szerkesztőségek remek

együttműködése nélkül nehéz lett volna a jelenlegi formájában megvalósítani a projektünket. Könyvünkbe kollégáink sok kutatása is beépült. Egészen konkrétan szeretnénk köszönetet mondani Julia Steinnek, akinek a szervezőtehetsége nélkül a projekt ebben a formában nem valósulhatott volna meg, továbbá Jan Strozyknak, akinek ösztönös szimata sok történetet előbbre vitt, mindenekelőtt a Siemens-ügyet, és nem utolsósorban Petra Blumnak, aki hónapokra beleásta magát a Roldugin-hálózat részleteibe és ügyleteibe. Köszönet John Goetznek, Toni Kempmann-nak és Reiko Pinkertnek, akik heteket töltöttek a dokumentumok kiértékelésével. [ ] Családunknak köszönjük a türelmet és végtelenül nagy megértésüket. Az elmúlt hónapokban sok terhet róttunk rájuk – ezzel tisztában vagyunk.

Fogalomtár bagman („zsákos ember”): eredetileg „utazó/házaló ügynök”. Szervezett bűnözésben, korrupciós ügyekben az a közvetítő/végrehajtó, aki az illegális pénzeket szállítja, közvetíti, esetleg átadja a korrumpálandó egyénnek. bearer share (bemutatóra szóló részvény): egy cég olyan részvénye, amelyet nem egy személy nevére állítanak ki, hanem csak egy „hordozóéra”. A valódi tulajdonos kilétére nem derül fény. Aki az adott darab papírt a kezében tartja, az az üzletrész hivatalos tulajdonosa. A bearer share felhasználásával gyorsan és bonyodalmaktól mentesen lehet üzletelni, ugyanakkor ez tág teret nyit a bűnözésnek. A pénzmosás így például gyerekjáték. beneficial owner: a tényleges tulajdonos, akit gyakran ultimate beneficial ownernek (végső haszonhúzó tulajdonos) is neveznek, a cég valódi tulajdonosa. Papíron ugyan tulajdonosként másvalaki szerepelhet, de csak látszólag, névlegesen (ezért nevezik utóbbit nominee beneficial ownernek). compliance (megfelelőségi) részleg/osztály: a valamilyen szabálynak, irányelvnek, előírásnak való compliance, azaz megfelelőség célja, hogy egy vállalat, illetve szervezet külső és belső tevékenységét tekintve is megfeleljen az irányadó törvényi, szervezeti és olykor erkölcsi/társadalmi szabályoknak. Egy adott cég compliance részlegének feladata, hogy kialakítsa és betartassa azokat a belső eljárásokat, amelyek ellenőrizhetővé teszik és szabályozzák a cég

törvényes működését, illetve hogy a szervezet integritását érintő kérdésekben tanáccsal lássa el a vállalat alkalmazottait, és segítse a belső visszaélések felszámolását. due diligence (szó szerint „kellő gondosság”): az ügyfél üzleti és jogi átvilágítása, mely azt a célt szolgálja, hogy a bank/ügyvédi iroda eldöntse, vállal-e bizonyos kockázatokat azzal, ha az illetőt beveszi az ügyfélkörébe. holding: olyan társaság, amelynek tulajdonképpeni egyetlen gazdasági célja az, hogy tartós részesedést szerezzen egy vagy több másik vállalkozásban. Ha egy holdingnak adóparadicsomban van a telephelye, a leányvállalatok nyeresége könnyűszerrel átutalható oda, és így adót lehet megtakarítani. A holdingstruktúrák ügyes egymásba illesztésével a tulajdonviszonyok is elfedhetők. közvetítő: az esetek többségében nem az egyén fordul közvetlenül az olyan bejegyzett képviselőhöz, mint például a Mossack Fonseca, hanem ezt, ügyfele megbízásából, a vagyonkezelője vagy a bankja teszi. Ő a közvetítő. látszatigazgató lásd nominee director (névleges igazgató) letter of indemnity: kártérítési kezesség. A Mossack Fonseca olyankor ragaszkodik hozzá, hogy mentesüljön a felelősség alól, amikor nem biztos benne, vajon ügyfele nem illegális üzleteket bonyolít-e le a postafiókcégével. Ha végül probléma adódna, a kártérítési felelősség az ügyfelet terheli. natural person nominee (névleges természetes személy): szolgáltatás, amellyel az offshore céget ajánló/gondozó ügyvédi iroda az igazi tulajdonos helyett egy névleges tulajdonost ajánl fel ügyfelének, amellyel az elrejtheti valódi tulajdonosi mivoltát. nominee beneficial owner (névleges haszonhúzó tulajdonos): úgy lép föl, mintha ő lenne az ultimate beneficial owner (UBO), azaz a végső

haszonhúzó tulajdonos, a tényleges tulajdonos. Ha például egy bank az UBO nevét kéri, hogy eleget tegyen ellenőrzési kötelezettségének, a cég tulajdonosa olykor megteszi, hogy egy ilyen névleges tulajdonost küld maga helyett. Az illető azt fogja állítani, hogy a cég az övé; így csak az ő személyét világítják át. A real ultimate beneficial owner (valódi végső haszonhúzó tulajdonos) így rejtve marad. Ennek az eljárásnak azonban van egy szépséghibája: sok helyen törvénybe ütközik. nominee director (névleges igazgató): stróman, akit azért fizetnek, hogy úgy csináljon, mintha ő vezetné az adott céget. A névleges igazgató valójában ezt csak papíron teszi. A döntéseket a valódi tulajdonos hozza meg. Ha szerződést kell aláírni, azt csak aláírásra teszi oda a névleges igazgató elé. nominee shareholder (névleges részvényes): úgy tesz, mintha részvénytulajdonos lenne. Névleges részvénytulajdonos lehet természetes vagy jogi személy (cég) is, de kvázi megbízott letétkezelőként rendelkezik a rábízott üzletrészekkel (legyenek azok bemutatóra szóló részvények vagy egyéb tulajdonigazolások). A cél az álcázás és a megtévesztés. offshore provider (offshore szolgáltató): világszerte cégek tucatjai szakosodtak postafiókcégek árusítására. Kínálatukban régi és új, többnyire különböző adóparadicsomokból származó cégek és mindenféle alapítványok szerepelnek. Az offshore szolgáltatók nagy része ügyvédi iroda. Közülük az egyik legnagyobb a Mossack Fonseca. postafiókcég: olyan vállalkozás, amelynek a cég hivatalos telephelyén – általában a bejegyzett képviselő címén – nincsenek alkalmazottai, csak egy postafiókja. Ez vezet ahhoz a képtelen helyzethez, hogy egy adóparadicsomban sokszor egyetlen épületben több ezer cég telephelye található. Az Egyesült Államok egyik adóparadicsomában, Delawareban például a North Orange Street 1209. szám alatt állítólag több mint

200 000 cég van bejegyezve. real ultimate beneficial owner (valódi végső haszonhúzó tulajdonos): az offshore világában a cégnek azt a tulajdonosát nevezik így, aki a magát UBO-nak (ultimate beneficial owner), azaz végső haszonhúzó tulajdonosnak nevező stróman (névleges tulajdonos) mögött rejtőzik. A real ultimate beneficial owner fogalmát azért vezették be, hogy a névleges UBO-t megkülönböztessék a valódi UBO-tól. registered agent (bejegyzett ügynök): a legtöbb adóparadicsomban az ember nem alapíthat maga csak úgy, minden további nélkül postafiókcéget – kell hozzá egy bejegyzett szolgáltató, egy bejegyzett ügynök (eljáró ügyvédi iroda), mint amilyen például a Mossack Fonseca. Ez ellenőrzi, hogy a kért cégnév nem foglalt-e már, intézi a papírügyeket a helyi hivatalokban, és gondoskodik arról, hogy az éves díjak be legyenek fizetve. Végül pedig rendszerint a bejegyzett ügynök címe lesz a postafiókcég hivatalos címe. Ez az oka annak, hogy a Panamavárosban bejegyzett cégek jelentős részének a címe Calle 54 Este – vagyis ugyanaz, mint a Mossack Fonsecáé. Trust-üzletág: bizalmi vagyonkezelés, amelynek során a vagyonrendelő (a tulajdonos) akár a teljes vagyonának, akár a vagyona meghatározott részének tulajdonjogát a vagyonkezelő részére átengedi, annak tulajdonába adja. Ezt azután a vagyonkezelő a vagyonrendelő javára a saját nevében kezeli, gyarapítja, cserébe pedig vagyonrendelői díjban részesül. végső ügyfél (valós tulajdonos): a Mossack Fonseca gyakran hangoztatja, hogy végső ügyfelekkel nem áll üzleti kapcsolatban. Csakis bankokkal, vagyonkezelőkkel, ügyvédekkel, úgynevezett közvetítőkkel szerződik. Ez azonban nem teljesen felel meg a valóságnak. A Mossfon sok esetben a végső ügyfelekkel dolgozik, még a banki ügyeiket is intézi. vintage offshore cég: „használt/konzerv/érlelt” postafiókcég. A Mossack

Fonsecához hasonló cégek bespájzolnak korábban létrehozott cégeket, és készen adják el azoknak az ügyfeleknek, akiknek olyan postafiókcégre van szükségük, amelyről nem rí le, hogy feltűnően új bejegyzésű, azaz éppen akkor alapították.

Tartalom Előszó – BASTIAN OBERMAYER 1 Start 2 Vlagyimir Putyin rejtélyes barátja 3 A múlt árnyai 4 A Commerzbank hazugságai 5 A szíriai háború és a Mossack Fonseca szerepe 6 A Waffen-SS-től Panamán át a CIA-ig 7 A titokzatos ügynök 8 Nyonba vezető nyomok 9 A keresés és találás művészetéről 10 A Fehér Ház hátulról 11 Pattognak a szikrák 12 Félelem és szorongás 13 A Siemens-milliók 14 Cinkosok és tettestársak 15 Titkos találkozó alpesi panorámával 16 Az ördög ügyvédi irodája 17 Spirit of Panama 18 A világ nem elég 19 A kizsákmányoló gépezet

20 Titkos találkozó a komitèromban 21 A szörnyetegek karmai közt 22 A vörös arisztokrácia 23 A gázhercegnő és a csokoládékirály 24 Németország, a te bankjaid 25 A pénzügyi vikingek rabló hadjárata 26 A semmibe vezető nyomok 27 A házasság köteléke, a pénz köteléke 28 Sztár, sztár, Mega Star 29 A negyedik ember és a FIFA 30 A 99% és az adóparadicsomok jövője 31 Az offshore világ hideg szíve Utószó Sorok – JOHN DOE NYILATKOZATA Köszönetnyilvánítás Fogalomtár Jegyzetek

Jegyzetek {1} A forrás védelme érdekében a közbeiktatott beszélgetéseket, amelyek az informátorra vagy informátorokra veszélyesek lehetnek, rövidítve vagy – értelmük megmásítása nélkül – kissé megváltoztatva közöljük. {2} Szaknyelven hedge fund: magas kockázatú, spekulatív befektetési alap. – A szaklektor {3} Erről – elsősorban Hans-Joachim K. reakcióiról – bővebben lásd a 13. fejezetet. {4} Ehhez – különösen Leticia Montoyához – lásd a 16. és a 31. fejezetet. {5} Az erre irányuló kérdésekre a Mossfon a könyv lezárásáig nem válaszolt. {6} Az erre irányuló kérdésekre a Mossfon a könyv lezárásáig nem válaszolt. {7} Az erre irányuló kérdésekre sem a Mossfon, sem Jürgen Mossack a könyv lezárásáig nem válaszolt. {8} Miután a könyvünkhöz végzett kutatással 2016 márciusában szembesítettük, Ramón Forseca bejelentette, hogy mindkét hivatalról lemond. {9} Kérdéseinkre Ramón Fonseca a könyv lezárásáig nem válaszolt. {10} Gunnlaugsson 2016. április 6-án lemondott. – A szaklektor {11} A 2016. márciusi állapot szerint. {12} Gunnlaugsson reakcióját lásd a 26. fejezetben. {13} Ehhez lásd a 26. fejezetet. {14} A program célja, hogy támogassa a fejlődő országokat a korrupció, a bűncselekmények és az adóelkerülés elleni küzdelemben. – A szaklektor {15} Az erre irányuló kérdésre Arnoldo „Fat Man” Alemán a könyv lezárásáig nem reagált. {16} Ezekről a vádakról a Burson-Marsteller a könyv lezárásáig nem nyilatkozott. {17} Ehhez lásd – különösen a Mossfon reakcióját egy hasonló kérdésre – a 14. fejezetet. {18} Nem világos, hogy a Burson-Marsteller 2016-ban foglalkozik-e még a Mossfonnal. {19} Ehhez lásd – különösen a Commerzbank pereivel kapcsolatban – a 24. fejezetet. {20} Az állam gyakorlatilag az adófizetők pénzéből megmentette a Commerzbankot, cserébe viszont mind a mai napig kezében van egy 15,6%-os részvénypakett. – A szaklektor

{21} Ehhez lásd – különösen az említett bankok pereivel kapcsolatban – a 24. fejezetet. {22} Ehhez lásd – különösen az említett bankok pereivel kapcsolatban – a 24. fejezetet. {23} Ehhez lásd – különösen az említett bankok pereivel kapcsolatban – a 24. fejezetet. {24} Ehhez lásd – különösen Gunnlaugsson reakciójához – a 26. fejezetet. {25} Háfez Makhlouf az erre vonatkozó kérdésekre a könyv lezárásáig nem válaszolt. {26} Sem Ejad Makhlouf, sem Ehab Maklouf nem válaszolt az erre vonatkozó kérdésekre a könyv lezárásáig. {27} Olyan, teljes értékű ügyvéd, aki alkalmazotti státuszban van, tehát az ügyvédi irodában tulajdonrésszel nem rendelkezik. – A szaklektor {28} Ehhez lásd – különösen Zollinger reakciójához – a 17. fejezetet. A HSBC az erre vonatkozó kérdésre egy régebbi állásfoglalására hivatkozott, amely szerint a bank „globálisan” betart „minden releváns szankciót”. {29} Jürgen Mossack a megkeresésünkre a könyv lezárásáig nem válaszolt. {30} John Bredenkamp az erre vonatkozó kérdéseinkre a könyv lezárásáig nem válaszolt. {31} Jean-Claude N’Da Ametchi az erre vonatkozó kérdésekre a könyv lezárásáig nem válaszolt. {32} Conrad Muller Rautenbach ügyvédje hangsúlyozta, hogy kliensét időközben levették mindkét szankciós listáról. Az Európai Unió és az Egyesült Államok e döntése tekintetbe veszi a Rautenbach nevéhez köthető cégeket is. {33} Szavo Sztyepanovics kérdésünkre elmondta, csak a médiából tudta meg, hogy az amerikai kormány szankció alá vette. Azonnal bejelentette azt az igényét, hogy töröljék a listáról. A Mossfonnál kezelt céget arra használja, hogy a Google Play Store-on mobiltelefonos alkalmazásokat adjon el. A szlovén cégek számára ez nem lehetséges. {34} Anatolij Ternavszkij egyik szóvivője azt mondta, hogy a szankciók mögött politikai motivációt sejt. A Mossfon által kezelt cég – 2016 elején – még mindig aktív. {35} A Gennagyij Timcsenkó által megbízott egyik ügyvédi iroda azt nyilatkozta, hogy megbízója nem tud „egyik önök [vagyis mi – A szerzők] által említett céget illetően sem olyan körülményről, amelyik egy amerikai személy szankciószegésének alapjául szolgálna”. A Mossack Fonseca – állítják Timcsenkó ügyvédei – látszólag „nem mutat fel a szankciók megszegésének kimerítéséhez szükséges kapcsolatot az Amerikai Egyesült Államokkal”. {36} Marllory Dadiana Chacón Rossell és ügyvédnője megkeresésünkre úgy reagáltak, hogy nem kívánnak élni a válaszadás lehetőségével. {37} Rami Makhlouf a Drex Technologies S.A.-ra vonatkozó kérdésekre a könyv lezárásáig nem válaszolt. {38} A Kuo Oil Pte. Ltd. az erre vonatkozó kérdésekre a könyv lezárásáig nem válaszolt. {39} Kászim Tádzsidin egyik ügyvédje kérdésünkre elmondta, hogy ügyfele sem nem tagja, sem nem támogatója a Hezbollahnak. {40} A Petropars Ltd. az erre vonatkozó kérdésekre a könyv lezárásáig nem válaszolt.

{41} John Bredenkamp az erre vonatkozó kérdésekre a könyv lezárásáig nem válaszolt. {42} Ehhez lásd – különösen Julija Timosenko perére vonatkozóan – a 23. fejezetet. {43} Ehhez lásd – különösen Pavlo Lazarenko elmaradt válaszával kapcsolatban – a 23. fejezetet. {44} Megkeresésünkre a Szulaimán Marouf által megbízott ügyvédi iroda azt válaszolta, hogy a megbízójukat ért korábbi szankciók „hamis és megalapozatlan vádakon” alapultak. {45} Marouf Aszmá el-Aszad számára folytatott tevékenységére vonatkozó kérdésünkre a Marouf által megbízott ügyvédi iroda a könyv lezárásáig nem válaszolt. {46} Sem a Maxima Middle East Trading Co., sem Ahmed Barkavi nem válaszolt az erre vonatkozó kérdésekre a könyv lezárásáig. {47} A Pangates International Corporation Ltd. az erre vonatkozó kérdésekre a könyv lezárásáig nem válaszolt. {48} A Mossack Fonseca az erre vonatkozó kérdésekre a könyv lezárásáig nem válaszolt. {49} Ezt a szervezetet 1989-ben hozta létre Kadhafi eredetileg azzal a céllal, hogy szülővárosát, Sirtét modern közigazgatási centrummá varázsolja (beleértve egy repülőtér, egy konferenciaközpont és egy egyetem felhúzását). A rá következő évtizedekben az ODAC kinőtte magát, és Líbia legnagyobb állami infrastruktúra- és ingatlanfejlesztő konglomerátuma lett. – A szaklektor {50} Ehhez lásd – különösen Dabaiba elmaradó reakciójáról – a 26. fejezetet. {51} Pontosabban „egyéni vállalkozó titkos ügynök”, angolul contractor. Hivatalosan nem alkalmazottja a titkosszolgálatoknak, de nekik dolgozik, és tőlük kap valódi útlevelet alteregó névre. Ez a konstrukció, hogy valaki „maszekban” a kormánynak dolgozzon, Európában igen ritka, inkább az Egyesült Államokban fordul elő. Mauss mintegy 50 éven át a német titkosszolgálatok külsős ügynöke volt. – A szaklektor {52} Ehhez lásd Werner Mauss és ügyvédje állásfoglalását a 7. fejezet végén. {53} Werner Mauss ezt kérdésünkre megerősítette, és hangsúlyozta, hogy néhány további nevet is használt. {54} Werner Mauss kérdésünkre elmondta, hogy egy 1984-ben történt merényletkísérlet miatt a saját repülőgép „logisztikai támogatásáról biztonsági okokból mind a mai napig” le kell mondania. {55} Werner Mauss azt állítja, hogy a Nolilane-nek nem volt számlája. Ehhez lásd álláspontját a 7. fejezet végén. {56} Werner Mauss ezzel kapcsolatban azt mondja, hogy a nyilvántartás téves adatait azonnal helyesbíteni fogja. {57} Volker B. azt állítja, hogy csak „homályosan” emlékszik erre a találkozóra. Emlékei szerint „banktechnikai kérdésekről” zajlott a beszélgetés. Ehhez bővebben lásd a 7. fejezet végét. A Mossack Fonseca nem válaszolt az erre vonatkozó kérdésünkre. {58} Volker B. azt állítja, Mauss „nem az ő ügyfele volt”. Ő csak néha tanácssal látta el Mausst „banktechnikai kérdésekben baráti alapon”. Ehhez bővebben lásd a 7. fejezet végét.

{59} Ehhez lásd Mauss állásfoglalását a 7. fejezet végén. {60} Mauss azt állítja, tudomása szerint nem folyik nyomozati eljárás ellene. {61} Werner Mauss ügyvédje az erre vonatkozó kérdésre azt válaszolta, hogy „a Spiegel e cikkében említett mindegyik alapítvány, cég és pénzösszeg a kezdetektől fogva szabályszerűen be volt jelentve az illetékes pénzügyi hivataloknak, és megfizette a rájuk kivetett adót”. Ehhez lásd Mauss további megjegyzéseit a 7. fejezet végén. {62} Ehhez lásd Mauss állásfoglalásait a 7. fejezet végén. {63} A kormányzati válasz, amiből a könyv idéz, arról szól, hogy a rendőrség közbenjárt az adóhatóságnál, hogy Mauss egyszerűsített szabályok szerint adózhasson. – A szaklektor {64} A kérdésre, hogy igaz-e, hogy Maussnak a Német Szövetségi Hírszolgálat részére végzett tevékenységéből származó jövedelme „átalány szerint” adózott, Werner Mauss ügyvédje azt közölte, hogy Mausst 1986 őszén feljelentették, mert állítólag nem fizetett adót. A feljelentés mögött a „Stasi dezinformációs részlege” állt. 1987 elején az illetékes biztonsági hivatal a Mauss úr ellen időközben megindult adóügyi eljárásban helyreigazítást közölt. Az adóhivatal ezután megszüntette az eljárást. {65} Werner Mauss ügyvédje ezzel kapcsolatban azt mondta, hogy a megbízója „sohasem” kísérelte meg „befolyásolni az adóhivatalokat”. {66} Lásd Mauss állításait a hozzá tartozó offshore cégekről a 7. fejezet végén. {67} A szövetségi kormány kérdésünkre azt felelte, hogy az egyes személyek életkörülményeit „elvi okokból” nem veszik figyelembe. A Rajna-vidék–pfalzi belügyminisztérium, amelyhez az ország alkotmányának védelme is tartozik, megerősítette, hogy Mauss fedőpapírjait a simmerni járási önkormányzat állította ki. „A belügyminisztérium nem foglalkozott és nem foglalkozik ezzel, tudomása sincsen róla.” {68} Figueredos reakciójához lásd különösen a 28. fejezetet. {69} Hugo és Mariano Jinkist nem tudtuk elérni a kérdéseinkkel. {70} Hugo és Mariano Jinkist nem tudtuk elérni a kérdéseinkkel. {71} Helly Nahmad a könyv szerkesztésének lezárásáig nem válaszolt a kérdéseinkre. {72} Geneva Free Ports & Warehouses Ltd. Többek között műtárgyakat is raktároznak ott. Állítólag itt van a világ legnagyobb, mintegy 1,2 millió darab műtárgyat felölelő műgyűjteményraktára. – A szaklektor {73} Alaa Mubarak a könyv szerkesztésének lezárultáig nem válaszolt a kérdéseinkre. {74} A Mossfon szankció alatt állókkal való bánásmódjához kapcsolódó vádakról lásd az 5. fejezetet. {75} A könyv szerkesztésének lezárásáig sem a miniszterelnök, sem a lánya nem válaszolt a kérdéseinkre. {76} Navaz Saríf elnök a könyv szerkesztésének lezárásáig nem válaszolt a kérdéseinkre. {77} Ehhez – különösen Gunnlaugsson miniszterelnök reakciójához – lásd a 25. fejezetet.

{78} Ehhez lásd az 5. fejezetet. {79} Ijád Alávi az ICIJ megkeresésére megerősítette, hogy ő az „egyedüli igazgatója és részvényese” a Foxwood Estates Limited, a Moonlight Estates Limited és az IMF Holdings Inc. nevű cégeknek. Az IMF-et azért hozták létre, hogy ingatlanokat tartson. Az esedékes adókat mindig pontosan befizette. {80} Ehhez – különösen Teng Csia-kuj elmaradt reakciójához – lásd a 22. fejezetet. {81} Ehhez – különösen Li Hsziao-lin elmaradt reakciójához – lásd a 22. fejezetet. {82} A Szergej Csemeszov által vezetett Rosztech megkeresésünkre kijelentette, hogy Csemeszov fia egy cég kedvezményezettje. A cég nevét a Rosztech nem adta meg. {83} Borisz és Arkagyij Rotenberg a könyv szerkesztésének lezárásáig nem válaszolt a kérdéseinkre. {84} Magyarországról az atlatszo.hu és a Direkt36 dolgozik velük. – A szaklektor {85} 2016 május végén az azeri legfelsőbb bíróság Izmailova büntetését 7,5 évről 3,5 évre mérsékelte, és az ítéletet felfüggesztett szabadságvesztésre változtatták, vagyis az újságírónőt szabadlábra helyezték. Ha azonban újból bíróság elé kerülne, és elítélnék, akkor a fennmaradó időt is le kellene ülnie pluszban. – A szaklektor {86} Ilham Alijev és családja a könyv szerkesztésének lezárásáig nem válaszolt a kérdéseinkre. {87} Az erre vonatkozó kérdésünkre Hans-Joachim K. nem adott választ. {88} Az erre vonatkozó kérdésünkre Hans-Joachim K. nem adott választ. {89} Jürgen Mossack megválaszolatlanul hagyta az erre vonatkozó kérdésünket. {90} Az erre vonatkozó kérdésünkre Hans-Joachim K. nem adott választ. L. L. tagad minden itt felsorolt eseményt. {91} Hans-Joachim K. vitatja a találkozó létét. {92} L. L. telefonon azt állította, hogy soha nem kapott pénzt a Gillard Managementtől. Még csak nem is ismeri a céget. {93} Hans-Joachim K. tagadja a pénzek átutalását. {94} RPS nem reagált a kérdéseinkre. {95} Azaz szolgáltatóként, az ügyfél kérésének megfelelően, annak nevében eljárva. – A szaklektor {96} Jürgen Mossack és Ramón Fonseca a könyv szerkesztésének lezárultáig megválaszolatlanul hagyta az erre vonatkozó kérdéseinket. {97} A Mossfon a felsorolt példákra vonatkozó kérdéseinket a könyv szerkesztésének lezárásáig megválaszolatlanul hagyta. {98} Emögött egy háromoldalú szerződés áll, melyet az ügyfél, a bank/szolgáltató és a kedvezményezett köt egymással. Ennek értelmében a pénzt egy elkülönített letéti számlára teszik a banknál/szolgáltatónál, és a kedvezményezett csak akkor kapja meg, ha az ügyfél és a kedvezményezett közt fennálló szerződés feltételei teljesültek. – A szaklektor

{99} Megkeresésünkre egy ügyvéd jelentkezett, aki először csak hosszabb határidőt kért a válaszok megadására. Aztán egy hét múlva mindössze annyit mondott, hogy a Siemens vezetőségének nincs tudomása ezekről az eseményekről – később írásban közölte, hogy megbízója ezekben a kérdésekben „nem tud felvilágosítással” szolgálni. {100} Az erre vonatkozó kérdésünkre a Mossfon nem válaszolt. {101} Jürgen Mossack a könyv szerkesztésének lezárásáig nem válaszolt az erre vonatkozó kérdésünkre. {102} A World-Check a kanadai központú Thomson Reuters vállalat kockázatelemző adatbázisa. A segítségével ellenőrizhető, hogy egy személy rajta van-e a világ bármely szankciós listáján, kiemelt közszereplő-e (PEP), vagy kapcsolatba hozható-e kiemelt közszereplővel (pl. rokon, barát, üzlettárs). Itt utána lehet nézni annak is, hogy folyik-e az illető ellen büntetőper, elítélték-e a szóban forgó személyt gazdasági bűncselekményekért, szervezett bűnözésben való részvételért stb. Az adatbázis az ellenőrzött személyek vagy cégek ismert hálózatait is megjeleníti, és képes kezelni a különböző írásmódokat (cirill, kínai, japán stb.), illetve átírásokat is. – A szaklektor {103} A müncheni futballstadion, melyet formája után „gumicsónaknak” is becéznek, bizonyos estéken kék, illetve piros színben világít, attól függően, hogy a két legjelentősebb müncheni futballklub, a TSV 1860 München (kék), vagy az FC Bayern München (piros) közül épp melyik játszik benne. – A szerk. {104} Borisz és Arkagyij Rotenberg a könyv szerkesztésének lezárásáig nem válaszolt a kérdéseinkre. {105} Egy Uszmanov által megbízott ügyvéd azt mondta ezzel kapcsolatban, hogy ügyfele „legfontosabb operatív társaságait” Oroszországban regisztrálták. Külföldi cégeket csak „szűk körben használ”, és „a törvények legszigorúbb betartásával”. {106} A közvetett részvényes áttételes tulajdonos, tehát az adott vállalat részvényei egy másik (adott esetben offshore) cég, esetleg egy letétkezelő tulajdonában vannak. Itt be lehet iktatni akár több céget is, hogy valóban ne legyen könnyű lenyomozni, ki az igazi tulajdonos. – A szaklektor {107} A Szergej Csemeszov által vezetett Rosztech nevű cég az OCCRP megkeresésére megerősítette, hogy Csemeszov fia kapcsolatban áll a Szvajzdorinveszttyel. A problémát cégen belül rendezték. {108} Jürgen Mossack a könyv szerkesztésének lezárásáig nem válaszolt az erre vonatkozó kérdéseinkre. A Mossack Fonseca sem. {109} Christoph Zollinger a kérdésünkre tagadja, hogy a Tornbell Associates részvényese lenne. {110} Kívülről, a Mossfon kárára. – A szerzők megjegyzése {111} Montoya később jelentősen többet kapott, 2015 végén találunk egy aktuális űrlapot, amely szerint évi 10 800 amerikai dollárt keres. A fizetségével kapcsolatos visszaélésen azonban, amelyet a Mossfon vele szemben elkövet, ez keveset változtat. {112} Jürgen Mossack az erre vonatkozó kérdésre a könyv szerkesztésének lezárásáig nem válaszolt. {113} Jürgen Mossack az erre vonatkozó kérdésre a könyv szerkesztésének lezárásáig nem válaszolt.

{114} Ismételten feltett kérdéseinkre Peter Mossack a könyv szerkesztésének lezárásáig nem válaszolt. {115} Az itt megnevezett tulajdonviszonyok a rendelkezésünkre álló adatok szerint a 2015-ös év közepének állását tükrözik. {116} Megkeresésünkre Baldernach e könyv kéziratának lezárásáig nem reagált. {117} Olyan cég, amely valójában dúsgazdag vállalkozók családi tulajdonban lévő üzleti érdekeltségeit kezeli holding formában, illetve az egyéb ingó és ingatlan vagyont is kezeli. Ha kell, a befektetéseket is intézi, az esetleges jótékonykodást, és persze nem utolsósorban az „adóoptimalizálást”. – A szaklektor {118} Nicholas Shaxson: Treasure Islands: Tax Havens and the Men who Stole the World. Vintage Books, London, 2012. {119} Sanford I. Weill a könyv nyomdába adásáig nem reagált a megkeresésünkre. {120} Abdalláh bin Zájid ál-Nahajan a kézirat lezárásáig nem reagált a megkeresésünkre. {121} Helmut Linssen kérdésünkre válaszolva megerősíti, hogy a Bahama-szigeteki Longdown Properties Corp. és a panamai Longdown Properties Corp. az övé volt. A Mossack Fonsecát nem ismeri. Az ő üzleti partnere a HSBC Trinkaus & Burkhardt AG volt. {122} Kabila nővére a könyv kéziratának lezárásáig nem reagált idevágó kérdésünkre. {123} Sugárhajtású privát repülőgép, amelynek a piaci ára a modell függvényében 40–65 millió dollár között mozog, ami körülbelül 11–18 milliárd forintnak felel meg. A horribilis járulékos fenntartási költségek miatt (hangárbérlés, üzemben tartás, szervizelés, üzemanyagköltségek, személyzet stb.) jellemzően inkább nagyvállalatok vesznek vagy lízingelnek Gulfstreameket, meg persze a szupergazdagok. – A szaklektor {124} A könyv kéziratának lezárásáig Teodoro Obiang nem reagált az ezzel kapcsolatos megkeresésre. {125} Martina Chissanót a könyv kéziratának lezártáig nem sikerült elérni, így nem nyilatkozott. {126} Hastings Banda unokahúgát, Mapopa Chipetét és Yusuf Mwawát a könyv nyomdába kerüléséig nem sikerült elérni, így nem nyilatkoztak. Aleke Banda meghalt. {127} Bruno Itoua a Le Monde kérdésére válaszolva kijelentette, hogy pénzügyekről nem nyilatkozik. {128} A könyv kéziratának lezárásáig José Maria Botelho de Vasconcelos nem reagált az ezzel kapcsolatos kérdésünkre. {129} Kérdésünkre válaszolva egy PR-ügynökség kijelentette, hogy a Caprikat és a Foxwhelp a Fleurette Group 100%-os tulajdona. A Caprikat és a Foxwhelp a szerződés megkötésekor valóban összesen hatmillió dollárt fizetett a Kongói Demokratikus Köztársaságnak. Ezenkívül azonban még 2,5 millió dollár folyt be a kutatási engedélyért. Állítólag az olajbevétel mintegy 60%-a az államot illeti. {130} A könyv kéziratának lezárásáig ebben az ügyben se Jacob Zuma, se Khulubuse Zuma, se Joseph Kabila nem válaszolt a kérdésekre.

{131} Kérdésre válaszolva egy szóvivő megerősítette, hogy a Caprikat és a Foxwhelp 100%-ban a Fleurette Groupé, amelynek tulajdonosa a „Dan Gertler nevében eljáró bizalmi vagyonkezelő”. {132} A szerzők a német kiadás címére és alcímére hivatkoznak. Jean Ziegler könyve franciául jelent meg Destruction massive. Géopolitique de la faim (Tömegpusztítás. Az éhezés geopolitikája) címmel 2011-ben a párizsi Seuil Kiadónál. – A szerk. {133} A szerzők a német kiadás címére utalnak. A könyv eredetileg Retournez les fusils! Choisir son camp (Fordítsátok vissza a fegyvereket! Állást kell foglalni) címmel a párizsi Seuil Kiadónál jelent meg 2014-ben. – A szerk. {134} Frédéric Cilins kérdésre válaszolva sem kívánt nyilatkozni az ügyről. A BSGR közölte, hogy Cilins „a BSGR megbízásából nem vesztegetett meg senkit”. {135} A BSGR egyik szóvivője kérdésre válaszolva kijelentette, hogy Matinda nevű cégről soha nem is hallott. {136} A BSGR a könyv kéziratának lezárásáig nem válaszolt az erre vonatkozó kérdésre. {137} A BSGR egyik szóvivője kérdésre válaszolva közölte, „erős bizonyítékok” vannak arra, hogy Touré nem a negyedik felesége volt Conténak – a részletekre azonban nem tért ki. {138} Kérdésre válaszolva a BSGR szóvivője ezt tagadta. {139} Kérdésre válaszolva ezt a BSGR szóvivője megerősítette. {140} Kérdésre válaszolva a BSGR csak megismételte, hogy az Onyx független a BSGR-től. Az Onyx a könyv nyomdába kerüléséig nem válaszolt a kérdésre. {141} A BSGR egyik szóvivője kijelentette, hogy Cilins nem a BSGR és nem is maga Beny Steinmetz megbízásából cselekedett. Beny Steinmetz a könyv kéziratának lezárásáig nem válaszolt a kérdésekre. Mamadie Tourét a könyv kéziratának lezárásáig nem értük el. {142} A BSGR egyik szóvivője kijelentette, hogy erről egyebet nem tud. {143} Az Onyx a könyv kéziratának lezárásáig nem válaszolt az erre vonatkozó kérdésre. {144} Lásd – különösen Ramses Owens reakciójához – a 31. fejezetet. {145} Ramses Owensről és az elhangzott vádakra adott reakciójáról lásd a 31. fejezetet. {146} Edmund W. a könyv kéziratának lezárásáig nem válaszolt az erre vonatkozó kérdésre. {147} A Mossack Fonseca a könyv kéziratának lezárásáig nem válaszolt az erre a konkrét esetre vonatkozó kérdésre. {148} 2016. márciusi állapot. {149} Andrew M. kérdésre válaszolva kijelentette, hogy sosem vett részt a Berenika működésében, nem is fektetett bele pénzt, és nem részesedett a Berenika nyereségéből. {150} Andrew M. válaszolt az erre vonatkozó kérdésre. Az IFEX Global cégről azonban nem akart a nyilvánosság előtt beszélni – de a cím, ahonnan az e tárgyban küldött e-mailjét küldte, @ifex.us-ra végződött.

{151} Kérdésre válaszolva Andrew M. kijelentette, hogy a vád, miszerint ő a Berenikabűnszervezet tagja volna, „semmiképpen nem felel meg a valóságnak”, és az orosz hatóságok „hazugságán” alapul. Az egésznek az a célja, hogy lejárassák, mert bírálja Putyint. M. hozzáfűzte, hogy soha nem fektetett be pénzt gyermekprostitúcióba, és nem is húzott belőle hasznot. Azt, hogy kiskorúakkal létesített volna szexuális kapcsolatot, kifejezetten nem tagadta. {152} A könyv kéziratának lezárásáig se Teng Csia-kuj, se Hszi Csin-ping nem válaszolt a vonatkozó kérdésre. {153} Li Hsziao-lin a könyv kéziratának lezárásáig nem válaszolt a vonatkozó kérdésekre. {154} Wallace Ju Jiping a könyv kéziratának lezárásáig nem válaszolt a vonatkozó kérdésekre. {155} Li Sing-put a könyv kéziratának lezárásáig nem válaszolt a vonatkozó kérdésekre. {156} Ceng Csing-huaj a könyv kéziratának lezárásáig nem válaszolt a vonatkozó kérdésekre. {157} Li Ce-tan nem válaszolt a megkeresésre. Csang Jü-ping ügyvédei kijelentik, hogy a Harvest Sun cégnek a tulajdonosváltáskor nem volt semmi értéke. Ráadásul merő véletlen, hogy Csang Li Ce-tannak adta el. Nem volt köztük üzleti kapcsolat. {158} Magyarországon 2012 novembere óta a Roshené a Bonbonetti Choco Kft. többségi tulajdonrésze, amely leginkább szaloncukrai, illetve a Tibi csoki és a Cherry Queen termékeiről ismert. – A szaklektor {159} Időközben a tanácsadója közölte, hogy az árak nagyon alacsonyak, az elnök nem akarja elkótyavetyélni a vagyonát. Ezért nem adta még el. Kérdésre válaszolva az elnök sajtóosztálya kijelentette, hogy a Prime Assets Partners Limited „a folyamat része”, melynek során Petro Porosenko vagyonát átvezetik egy bizalmi vagyonkezelőhöz. Porosenko már rég a nyilvánosság elé tárt „a vagyonával, kiadásaival és bevételeivel kapcsolatos minden információt”. {160} Gennagyij Truhanov a könyv kéziratának lezárásáig nem válaszolt a vonatkozó kérdésekre – mint ahogy Mikola Azarov fia sem. {161} A Deutsche Bank kérdésre válaszolva közölte, hogy „alapvetően nem ad ki információt vélt vagy valós üzleti kapcsolatairól”. {162} A Commerzbank kérdésre válaszolva közölte, hogy „alapvetően nem nyilatkozhat vélt vagy valós ügyfélkapcsolatairól”. De a Commerzbank International S.A. „2008 óta következetesen a fehér pénz stratégiáját követi”. {163} A DZ Bank kérdésre válaszolva kijelentette, „ő maga aktívan soha nem ajánlott fel ügyfeleinek postafiókcégeket”. A bank az utóbbi időben „következetesen megvált azoktól az ügyfeleitől, akik nem tudták felmutatni a szükséges adóügyi transzparenciát”. {164} A HypoVereinsbank kijelentette, hogy „a nyilvánosan hozzáférhető információkon túl – különös tekintettel az UniCredit Luxembourg S.A. éves jelentéseire – egyéb tájékoztatással nem szolgálhat”. {165} Az LBBW közölte, hogy „más intézetek és offshore cégek üzleti kapcsolatairól szóló sajtóhírek” alapján „alaposan kivizsgálják” a volt Landesbank Rheinland-Pfalz International S.A. (LRI) korábbi üzleti tevékenységét, hiszen az LRI 2008 és 2010 között az LBBW leányvállalata volt. A folyamatban lévő vizsgálatra való tekintettel azonban a bank „közelebbit nem árul el a történtekről”.

{166} Kérdésre válaszolva a BayernLB közli, hogy „természetesen” nem kínál postafiókcégeket. Hogy a közben már megszűnt leányvállalata, az LBLux alapított-e egy-egy offshore társaságot, amelyeket egyébként név szerint felsoroltunk, „azt jelenleg többek között a luxemburgi banktitok miatt nem látjuk át”. De határozatot hoztak „a tényállás újbóli kivizsgálásáról”. {167} Más néven közvetítő bank: egy olyan bank, amely más bankok részére vezet pénzforgalmi számlát. Így fizetések esetén az átutalásra kerülő pénzek nem közvetlenül jutnak el a kedvezményezetthez, hanem a közvetítő (levelező) bankon keresztül. – A szaklektor {168} Kérdésre válaszolva a Deutsche Bank közölte, hogy „alapvetően nem ad ki információt vélt vagy valós üzleti kapcsolatairól”. {169} Kérdésre válaszolva a Deutsche Bank közölte, hogy „alapvetően nem ad ki információt vélt vagy valós üzleti kapcsolatairól”. {170} Kérdésre válaszolva a Deutsche Bank közölte, hogy „alapvetően nem ad ki információt vélt vagy valós üzleti kapcsolatairól”. {171} A Deutsche Bank ezzel kapcsolatban kijelentette, hogy 2013-ban új koncepció alapján átdolgozták a weboldalukat, ami most a www.db-ci.com címen érhető el. {172} A Deutsche Bank ezzel kapcsolatban kijelentette, hogy az Egyesült Államok igazságügyi minisztériuma és a Deutsche Bank (Schweiz) AG különmegállapodást kötött a bűnüldözés alóli mentességről. Az Egyesült Államok igazságügyi minisztériuma beleegyezett, hogy a Deutsche Bank (Schweiz) AG-t „nem vonja büntetőjogi eljárás alá az esetleges, nem bevallott egyesült államokbeli számlákkal kapcsolatos adójogi vétségek miatt”. Mindazonáltal „kerek 31 millió amerikai dollár büntetés megfizetésére került sor”. {173} A Deutsche Bank ezzel kapcsolatban közölte, hogy „alapvetően nem ad ki információt” vélt vagy valós nyomozásokról. {174} Ezzel kapcsolatban kérdésre válaszolva a Deutsche Bank közölte, hogy „alapvetően nem ad ki információt vélt vagy valós üzleti kapcsolatairól”. {175} A Commerzbank ezzel kapcsolatban kijelentette, hogy „a Commerzbank International S.A. ezt a tevékenységet 2008-tól saját kezdeményezésre, külső szabályozási kényszer nélkül következetesen módosította”. Ezt az államügyészség „pozitívan értékelte”. {176} Az UBS hivatalos állásfoglalása így hangzik: „Ezt az üzletet integráltuk az UBS helyi németországi üzletébe, ezért rá teljes mértékben a német szabályozás és a német jog vonatkozik”. {177} Az UBS egyik szóvivője kérdésre válaszolva kijelentette, hogy „törvényi és szabályozási okokból […] nem nyilatkozhat egyes személyekről, vállalkozásokról vagy állítólagos ügyfélkapcsolatokról”. Az UBS ügyfeleit „hosszabb ideje nyomatékosan felszólítja arra, hogy tisztázzák adóügyi helyzetüket”. {178} A BayernLB kérdésre válaszolva közölte, „természetesen” nem kínál postafiókcégeket. Hogy az időközben megszűnt leányvállalata, az LBLux alapított-e egy-egy offshore társaságot, melyeket név szerint felsorolunk, „azt jelenleg, többek között a luxemburgi banktitok miatt nem látjuk át”. De határozatot hoztak „a tényállás újbóli kivizsgálásáról”. {179} A BHF magánbank kérdésre válaszolva kijelentette, hogy a rendelkezésünkre álló információk „túlnyomó részben nem helytállóak” – a részletekről azonban „a banktitok

megőrzése miatt” nem adhatnak tájékoztatást. A DZ Bank közölte, hogy a jelenleg a pénzintézet állományában lévő tőkebefektetési társaságok „bizonyíthatóan megfelelnek adózási szempontból”. A Commerzbank nem foglalkozott a kérdésben firtatott, hozzá köthető Schiffsbankkal, és csak annyit közölt, hogy: „a Deutsche Schiffsbank AG üzleti célja a kereskedelmi célú tengeri hajózás finanszírozása”. A HSBC a könyv kéziratának lezárásáig nem válaszolt az idevágó kérdésre. {180} A Berenberg Bank kijelentette, hogy „lehetőségeink szerint” odahatunk, „hogy az ügyfeleink teljesítsék adózási kötelezettségeiket”. „Ez a téma” a polgároknál, a törvényhozásnál és a bankoknál is „jelentős változáson” ment keresztül az elmúlt években. {181} A Berenberg Bank kérdésre válaszolva kijelentette, hogy „postafiókcégek alapítása és értékesítése […] sosem volt része” üzleti modelljüknek. A Berenberg és leányvállalatai „cselekvő módon sosem kínáltak fel és nem értékesítettek postafiókcégeket”. {182} A Berenberg Bank kijelentette, hogy „a banktitokra való tekintettel és adatvédelmi okokból” erről nem adhat tájékoztatást. A Berenberg Bank (Schweiz) AG azonban ismeri és dokumentálja „a nála vezetett valamennyi számla mögött álló végső haszonhúzó tulajdonost”. {183} Kérdésre válaszolva a Deutsche Bank közölte, hogy „alapvetően nem ad ki információt vélt vagy valós üzleti kapcsolatairól”. {184} Bjarni Benediktsson és Ólöf Nordal reakcióihoz lásd a 25. fejezet végét. {185} Nem sokkal a könyv nyomdába küldése előtt a miniszterelnök felesége kijelentette, hogy a bank hibázott, amikor 2007-ben Gunnlaugssont (aki ma a férje) bejegyezte résztulajdonosként. Ez mindig is csak az ő, azaz a feleség cége volt. {186} Az erre vonatkozó kérdésre Gunnlaugsson a könyv kéziratának lezárásáig nem válaszolt. {187} E mellett a változat mellett szól, hogy a miniszterelnök felesége azt mondta, miután a férje politikus lett, többet nem fektetett be Izlandon. Tehát 2009 elejétől. {188} Az erre vonatkozó kérdésre Gunnlaugsson a könyv kéziratának lezárásáig nem válaszolt. {189} Kérdésre válaszolva Benediktsson megerősítette, hogy ő volt a cég egyik tulajdonosa. A cégnek volt egy ingatlana Dubaiban, mindkettőt bevallotta. Arra a kérdésre, miért mondta, hogy soha nem volt vagyona offshore cégekben, azt felelte, nem volt „tudatában”, hogy a céget a Seychelle-szigeteken jegyezték be. {190} Benediktsson kijelentette, neki semmi kifogása nem volt a megvásárlás ellen. Jóhannes Kristjánsson kollégánknak azt mondta, nem tudott róla, hogy a cége szerepel az adatok közt. {191} A megkeresésre jelentkezett Ólöf Nordal férje, és kijelentette, hogy a Landsbanki neki alapította a céget, de azt sosem használták. Maga Ólöf Nordal közölte, hogy a céget azelőtt alapították, hogy ő bekerült volna a parlamentbe, ezért nem szerepel a bevallásában. {192} Röviddel a kézirat lezárása előtt Argentína nyilvánvalóan megegyezett az NML Capitellel. A vád okafogyottá válik. {193} Ali Dabaiba a könyv kéziratának lezárásáig nem válaszolt az erre vonatkozó kérdésre. {194} Ali Dabaiba a könyv kéziratának lezárásáig nem válaszolt az erre vonatkozó kérdésre. {195} Ali Dabaiba a könyv kéziratának lezárásáig nem válaszolt az erre vonatkozó kérdésre.

{196} A könyv kéziratának lezárásáig Riad G. nem reagált a megkeresésre. {197} A két üzletember a könyv kéziratának lezárásáig nem nyilatkozott az ügyben. A Skótfelföldön lévő szálloda üzemeltetői sem válaszoltak. {198} Riad G. és Ali Dabaiba a könyv kéziratának lezárásáig nem válaszolt az erre vonatkozó kérdésre. {199} Megkeresésünkre Jürgen Mossack a könyv kéziratának lezárásáig nem válaszolt. {200} Arkagyij és Borisz Rotenberg a könyv kéziratának lezárásáig nem válaszolt az erre vonatkozó kérdésre. {201} Egy Gennagyij Tyimcsenko által megbízott ügyvédi iroda kijelentette – anélkül, hogy a könyv kéziratának lezárásáig konkrét cégekről beszélt volna –, hogy Tyimcsenko nem tud olyan körülményről, hogy egy amerikai személy megsértette volna a szankciókat. {202} Hugo és Mariano Jinkist az ICIJ-jel együtt kerestük, de a könyv kéziratának lezárásáig nem értük el. {203} Hugo és Mariano Jinkist az ICIJ-jel együtt kerestük, de a könyv kéziratának lezárásáig nem értük el. {204} Megkeresésünkre Juan Pedro Damiani a könyv kéziratának lezárásáig nem reagált. {205} Juan Pedro Damiani nem válaszolt a kérdésünkre. {206} Sem Juan Pedro Damiani, sem Figueredo, sem a Mossack Fonseca nem reagált a megkeresésünkre. {207} A számlaszám törölve. – A szerzők megjegyzése {208} Nicholas Shaxson: Treasure Islands: Tax Havens and the Men who Stole the World. Vintage Books, London, 2012. {209} A szerzők a német kiadás címére és alcímére hivatkoznak. Az eredeti kiadás címe: La richesse cachée des nations: Enquête sur les paradis fiscaux (A nemzetek rejtett vagyona: nyomozás az adóparadicsomok ügyében). A könyv 2013-ban jelent meg a párizsi Seuil Kiadónál. – A szerk. {210} Michael G. Findley–Daniel L. Nielson–Jason Sharman: Global Shell Games: Experiments in Transnational Relations, Crime, and Terrorism. Cambridge University Press, Cambridge 2014. {211} Lásd erről a 7. fejezetet. Werner Mauss megerősítette, hogy Panamavárosban van egy ingatlana. A használatáról ellentmondásosan nyilatkozott. {212} Az ezt követő írásos megkeresésre Leticia Montoya a könyv kéziratának lezárásáig nem reagált. Ehelyett a Mossfon egyik szóvivője küldött egy általános nyilatkozatot, miszerint egy személy akár több cég igazgatója is lehet. Részletes kérdéseinkre nem kaptunk választ. {213} Néhány nappal az interjú után írásbeli megkeresésünkre válaszolva Ramses Owens közölte, ő „soha” nem nyújtott senkinek nominee beneficial owner (névleges haszonhúzó tulajdonos) szolgáltatást. Amikor szembesítjük egy általa küldött írás tartalmával, amelyben arról van szó,

hogy a Mossfon nominee beneficial ownert bocsát egy cég rendelkezésére, Owens azt feleli, hogy nominee shareholdernek (névleges részvényes) vagy shareholder trusteeshipnek (részvényesi meghatalmazott) kellett volna ott állnia, tehát elírásról van szó. A kérdésre, hogy biztos-e ebben, hiszen több ilyen dokumentumunk is van, Owens a könyv kéziratának lezárásáig nem válaszolt. {214} Cameron végül más okból távozott a posztjáról: a britek Európai Unióból való kilépéséről (Brexit) tartott népszavazás másnapján, 2016. június 24-én bejelentette, hogy lemond. – A szerk. {215} A műsor eredeti címe: Prjamaja linija sz Vlagyimirom Putyinim. Az évente egyszer megrendezett, 4 órás műsorra 2016-ban április 14-én került sor. – A szerk.